Hermann Hesse Az üveggyöngyjáték
October 10, 2017 | Author: MisHa János Nagy | Category: N/A
Short Description
Hermann Hesse Az üveggyöngyjáték...
Description
Herman Hesse AZ ÜVEGGYÖNGYJÁTÉK JOSEF KNECHT MAGISTER LUDI ÉLETRAJZÁNAK KÍSÉRLETE, VALAMINT KNECHT HÁTRAHAGYOTT ÍRÁSAI KÖZREADJA A SZERZŐ Hermann Hesse: Das Glasperlenspiel Copyright © Hermann Hesse, 1943 Fordította: Szabó Ede A verseket Vajda Endre fordította
A napkelet utazóinak
Az üveggyöngyjáték KÍSÉRLET EGY KÖZÉRTHETŐ BEVEZETÉSRE A JÁTÉK TÖRTÉNETÉBE ...non entia enim licet quodammodo levibusque hominibus facilius atque incuriosius verbis reddere quam entia, verumtamen pio diligentique rerum scriptori plane aliter res se habet: nihil tantum répugnât ne verbis illustretur, at nihil adeo necesse est ante hominum oculos proponere ut certas quasdam res, quas esse neque demonstrari neque probari potest, quae contra eo ipso, quod pii diligentesque viri illas quasi ut entia tractant, enti nascendique facultati paululum appropinquant. Albertus Secundus tract, de cristall. spirit, ed. Clangor et Collof. lib. I. cap. 28. Josef Knecht kéziratos fordításában: ...mert ha bizonyos szempontból s főleg meggondolatlan embereknek könnyebbség és felelőtlenebb vállalkozás is a létezők helyett nemlétező dolgokat jeleníteni meg szóban, ez azért a jóravaló és lelkiismeretes történetíró esetében épp fordítva van: semmi sem szegül annyira ellene a szóban való ábrázolásnak, s mégis mit sem szükségesebb úgy az emberek szeme elé állítani, mint az olyasféle dolgokat, melyeknek létezése nem bizonyítható s nem is valószínű, de épp azáltal, hogy jóravaló és lelkiismeretes emberek bizonyos mértékig létező dolgokként tárgyalják őket, egy lépéssel közelebb visznek létükhöz és megszületésük lehetőségéhez.
Szándékunk az, hogy ebben a könyvben rögzítsük azt a keveset, amit Josef Knecht életrajzának anyagából föllelhettünk: ő volt a III. Josephus Ludi Magister, ahogy az üveggyöngyjáték irattáraiban nevezik. Nem hunyunk szemet ama tény fölött, hogy ez a kísérlet némiképp, legalábbis látszólag, ellentmond a szellemi élet uralkodó törvényeinek és szokásainak. Mert hiszen a mi szellemi életünk legfőbb alapelveinek egyike éppen az egyén kihunyása, az egyes személyek lehető legtökéletesebb beilleszkedése a Nevelési Hatóság hierarchiájába és tudományainak gyakorlásába. És ez az alapelv a hosszú hagyomány révén olyannyira érvényesült, hogy ma szerfölött nehéz, sőt, sok esetben teljességgel lehetetlen részletes életrajzi és lélektani adatokat találni egyesekről, akik kiemelkedő módon szolgálták ezt a hierarchiát; igen sokszor még a személyek nevét sem tudjuk megállapítani. Végül is tartományunk szellemi életének ismertetőjegyei közé tartozik, hogy rangsorolásos szervezete a névtelenség eszményéhez tapad, s nagyon meg is közelíti ennek az eszménynek a meg – valósítását. Ha ennek ellenére ragaszkodtunk kísérletünkhöz, hogy lejegyezzünk egyet-mást III. Josephus játékmester életéről, és hozzávetőleg fölvázoljuk személyisége képét is, ezt nem személyi kultuszból tettük, nem is engedetlenül dacolva a szokással, hanem, hitünk szerint, ellenkezőleg: csakis az igazság és a tudomány szolgálatában. Régi gondolat: minél élesebben és kíméletlenebbül fogalmazunk meg egy tézist, annál ellenállhatatlanabbul hívja ki az antitézist. Helyeseljük és tiszteletben tartjuk hivatalainknak és szellemi életünknek azt az elgondolását, amely a névtelenségen alapul. De elég egy pillantást vetnünk éppen ennek a szellemi életnek az előzetes történetébe, vagyis az üveggyöngyjáték fejlődésébe, s óhatatlanul megmutatkozik, hogy ha a fejlődés minden szakaszának, kibontakozásának, minden változásának s lényeges cezúrájának, akár haladó, akár konzervatív módon értelmezhető ez, nincs is
feltétlenül egyetlen és voltaképpeni előidézője, legtisztább arculata mégis épp annak a személyében nyilvánul meg, aki a változást bevezette, s aki az átalakulás és tökéletesedés eszközévé lett. Amit mi személyiségen ma értünk, az persze egészen más, mint amire a régebbi korok életrajzírói és történészei gondoltak. Ők, és főleg ama korok szerzői, akik határozott vonzalmat éreztek az életrajzíráshoz, úgy látszik, a személyiség lényegét, mondhatnánk, az eltérőben, a szabályellenesben és egyediben, sőt gyakran a betegesben látták – mi, mai emberek viszont általában csak akkor beszélünk jelentős személyiségekről, ha olyan emberekkel találkozunk, akiknek, túl minden eredetiségen és különcségen, sikerült a lehető legtökéletesebben beilleszkedniük a közösségbe, sikerült a lehető legtökéletesebben szolgálniuk a személyfölöttit. Tüzetesebben vizsgálva látjuk, hogy már az ókor is ismerte ezt az eszményt: a „bölcs” avagy a „tökéletes” alakja például a régi kínaiaknál, vagy a szókratészi erénytan ideálja alig különböztethető meg a mi mai eszményünktől, és jó néhány nagy szellemi szervezet, mint mondjuk, a római egyház a legnagyobb korszakaiban, hasonló alapelveket vallott, s legkiemelkedőbb alakjai, mint például a szent Aquinói Tamás, a korai görög plasztikákhoz hasonlóan, számunkra nem annyira egyes személyeknek, hanem inkább típusok klasszikus megtestesítőinek látszanak. Mindenesetre a szellemi élet megreformálása előtti korszakban, amely a huszadik században kezdődött, s amelynek örökösei vagyunk, nyilvánvalóan szinte teljesen veszendőbe ment ez a régi, nemes eszmény. Csak ámuldozunk, ha ama korok életrajzaiban például körülményes leírását találjuk annak, hány testvére volt a hősnek, avagy mennyi seb és lelki sérülés maradt benne, amit a gyermekkortól való elszakadás, a serdülés, az elismertetésért vívott harc, a szerelemért esdés okozott. Minket, mai embereket nem érdekel sem a patológia, sem a családtörténet, de még a hős ösztönélete, emésztése és álma sem; s az sem különösebben fontos számunkra, hogy milyen a szellemi előtörténete, milyen kedvenc tanulmányokon, olvasmányokon nevelődött és így tovább. Nekünk csak az az igazi hős, az érdemes különös figyelmünkre, aki természeténél s neveltetésénél fogva eleve abba a helyzetbe került, hogy személyét szinte tökéletesen fel kellett oldania hierarchikus tevékenységében, s közben mégsem veszítette el azt az erős, friss ösztönzést, amelytől saját légkört és értéket kap az egyén. És ha a személy s a hierarchia közt ellentétek támadnak, szerintünk ezek az ellentétek éppen a személyiség nagyságának próbakövei. A lázadókkal, igaz, nem értünk egyet, hisz őket mohó vágyuk és szenvedélyük arra készteti, hogy szakítsanak a fennálló renddel, de annál jobban becsüljük az áldozatok, az igazán tragikus áldozatok emlékét. Csakis ott, ezeknek a hősöknek, ezeknek a valóban példás életű embereknek az esetében érezzük megengedettnek és természetesnek, hogy személyük, nevük, magatartásuk iránt érdeklődjünk, arcukat keressük, mert mi a legtökéletesebb hierarchiában, a legsúrlódásmentesebb szervezetben sem a holt és közömbös részekből összeszerelt gépezetet látjuk, hanem az eleven testet, amelyet olyan részek és szervek alkotnak és éltetnek, hogy mindegyikük megőrzi a maga jellegét és szabadságát, és részese az élet csodájának. Ebben az értelemben igyekeztünk értesüléseket szerezni az üveggyöngyjáték mesterének, Josef Knechtnek az életéről s kiváltképp mindarról, amit ő maga írt, és így kezünkbe is került több olyan kézirata, amelyet elolvasásra érdemesnek tartunk. Közlendőink Knecht személyéről és életéről a Rend tagjai s főként az üveggyöngyjátékosok közül sokak előtt bizonyára már egészükben vagy részben ismeretesek, s könyvünk már csak ezért sem kizárólag ennek a körnek szól, hanem rajta kívül álló, megértő olvasókban is reménykedik. Abban a szűkebb körben könyvünk nem szorulna bevezetésre és semmiféle magyarázatra sem. Mivel azonban hősünk életrajzának és írásainak a Rend keretein kívül is szeretnénk olvasókat toborozni, az a kissé nehéz feladat hárul ránk, hogy ama kevesebb előképzettséggel bíró olvasók számára előre-
bocsássunk némi kis népszerű bevezetést az üveggyöngyjáték értelmébe és történetébe. Hangsúlyozzuk, ez népszerű bevezető, az is akar lenni, s egyáltalán nem tart rá igényt, hogy tisztázza a játéknak és történetének azokat a kérdéseit, melyeken még a Renden belül is vitatkoznak. E téma tárgyilagos kifejtésének ideje még korántsem érkezett el. Ne várják hát tőlünk az üveggyöngyjáték teljes történetét és elméletét. Ennek megírására ma még nálunk avatottabb s a tárgyhoz méltóbb szerzők sem volnának képesek. Későbbi koroknak fenntartott feladat ez, feltéve, hogy addig a forrásmunkák s a szellemi feltételek nem mennek veszendőbe. Még kevésbé óhajt ez a mi dolgozatunk az üveggyöngyjáték tankönyve lenni, ilyet nem is fognak írni soha. Eme játékok játékának a játékszabályai csakis a szokásos, előírt úton-módon tanulhatók meg, s ez néhány évet követel, s egyetlenegy beavatottnak sem érdeke, nem is lehetne soha, hogy e játékszabályokat könnyebben megtanulhatóvá tegye. Ezek a szabályok, a játék jelbeszéde és nyelvtana, bizonyos fajta igen fejlett titkos nyelvet alkotnak, amelyben több tudománynak és művészetnek, jelesül pedig a matematikának és zenének (illetőleg a zenetudománynak) is szerepe van, s ez a nyelv úgyszólván minden tudomány tartalmának és eredményeinek kifejezésére s kölcsönös egymásra vonatkoztatására képes. Az üveggyöngyjáték tehát: játék kultúránk minden tartalmával és értékével; úgy játszik velük, ahogy, mondjuk, a művészetek virágkoraiban egy festő játszadozhatott palettája színeivel. Amit az emberiség megismert, ami fenséges gondolatot és műremeket létrehozott alkotó korszakaiban, amit a tudós szemlélődés következő periódusai fogalommá szűrtek, és elménk birtokává tettek: a szellemi értékeknek mindeme roppant anyagán az üveggyöngyjátékos úgy játszik, mint orgonán az orgonista, és ez az orgona szinte elképzelhetetlenül tökéletes, billentyűzete és pedálja letapogatja a teljes szellemi kozmoszt, regiszterei csaknem számlálhatatlanok; ezen a hangszeren, elméletileg, eljátszható a világ egész szellemi tartalma. A kézi billentyűsort, a pedált és a regisztereket mára már meghatározták, számukon és rendjükön, tökéletesítésük végett, változtatásokat kísérelni meg voltaképp már csak elméletileg lehetséges: a játéknyelv gazdagítása új tartalmak bevonásával a legfelsőbb játékvezetés lehető legszigorúbb ellenőrzése alá tartozik. Viszont ezen a szilárd szerkezeten belül, vagy, hogy metaforánknál maradjunk, ennek az óriási orgonának a bonyolult gépezetén belül az egyes játékosok előtt nyitva áll a lehetőségek és kombinációk egész világa, és majdnem lehetetlen, hogy ezer következetesen végigjátszott játék közül akár kettő is a felszínesnél jobban hasonlítson egymásra. Még ha megtörténnék is, hogy kétjátékos egyszer véletlenül ugyanazt a néhány témát választaná játéka tartalmául, a két játék, a játékosok gondolkodásmódja, jelleme, hangulata és virtuozitása szerint, egészen másként folyna le, s másként végződnék. Alapjában véve teljesen a történetíró tetszésére van bízva, milyen messzire vezeti vissza az üveggyöngyjáték kezdetét és előzményeit. Mert mint egyetlen nagy eszmének, igazában ennek sincs kezdete, hanem, éppen eszmeileg, mindig is létezett. Előzetes képét – eszmeként, sejtelemként, vágyálomként – ott látjuk már számos régebbi korban, így például Püthagorasznál, majd a kései antik kultúrában, a hellenisztikus-gnosztikus körben, s ugyanígy a régi kínaiaknál, aztán ismét az arab-mór szellemi élet csúcspontjain, s előéletének nyoma tovább vezet a skolasztikán és a humanizmuson át a tizenhetedik és tizennyolcadik századi matematikus-akadémiákig, a romantikus filozófiákig s Novalis mágikus álmainak rúnáihoz. A szellem minden törekvése egy Universitas Litterarum eszményi céljának elérésére, minden platóni akadémia, a szellemi elit minden társulása, minden közeledési kísérlet az egzakt és a szabadabb tudományok közt, minden próbálkozás a tudomány és művészet vagy a tudomány és vallás összebékítésére ugyanezen az örök eszmén alapult, amely számunkra az üveggyöngyjátékban öltött testet. Semmi kétség: olyan szellemek, mint Abélard, Leibniz, Hegel, arról álmodtak, hogy egy-
központú rendszerekbe foglalják a szellemi univerzumot, s a szellemi lét és a művészet eleven szépségét az egzakt tudományszakok mágikus megfogalmazó erejével egyesítsék. Abban az időben, amikor a zene és matematika jóformán egyszerre élte klasszikus korszakát, gyakori volt köztük a barátkozás, egymás megtermékenyítése. S két évszázaddal előbb, például, ugyanaz a lélegzet árad Nicolaus Cusanus mondataiból: „A szellem a lehetségeshez idomul, hogy mindent a lehetségesség módján mérjen, s az abszolút szükségszerűséghez idomul, hogy mindent egysége és egyszerűsége módján mérjen, ahogyan Isten teszi, az összefüggés szükségességéhez idomul, hogy így mindent a maga sajátossága szempontjából mérjen le, s végül a determinált lehetségeshez idomul, hogy mindent a saját léte szempontjából mérlegeljen. Továbbá pedig a szellem jelképesen is felméri, összehasonlítás útján, hogy miként veheti igénybe a számot és a mértani alakzatokat, hogy rájuk, mint hasonlatokra, hivatkozhassék.” Különben, úgy látszik, Cusanusnak nem csupán ez az egyetlen gondolata utal már-már a mi üveggyöngyjátékunkra, vagy nemcsak ez felel meg, belőle eredvén, a képzelőerő hasonló irányának, akárcsak amannak a gondolatjátékai; több, sőt sok hasonló egybehangzás mutatható ki nála. Az, hogy örömét leli a matematikában, örül annak és képes rá, hogy az euklidészi geometria alakzatait és axiómáit megvilágító hasonlatokként alkalmazza teológiai-bölcseleti fogalmakra – mintha nagyon közel állna a Játék mentalitásához, s olykor még latin stílusa is (amelynek szavai nemritkán saját szabad kitalálásai, noha senki latinul tudó félre nem értheti őket) a Játéknyelv szabadon csapongó plaszticitására emlékeztet. Úgyszintén az üveggyöngyjáték teremtő ősei közé tartozik, mint ahogy értekezésünk mottója is mutatja, Albertus Secundus. S gyanítjuk, ha idézetekkel ugyan bizonyítani nem is tudjuk, hogy a Játék gondolata úrrá lett a tizenhatodik, tizenhetedik és tizennyolcadik századnak azokon a tudós zeneszerzőin is, akik zenei kompozícióikat matematikai számításokra alapozták. A régi irodalmakban itt-ott legendákra bukkanunk: bölcs és mágikus játékokról, melyeket tudósok, szerzetesek vagy művészetpártoló fejedelmek találtak ki és játszottak, például olyan sakkjáték formájában, ahol a figuráknak és a mezőknek a megszokotton kívül még más, titkos jelentésük is volt. És hát közismertek minden kultúra fiatalkorából azok a híradások, mesék és mondák, amelyek a zenének – messze túl minden más, csupán művészi megnyilatkozáson – lelkeken és népeken uralkodó hatalmat tulajdonítanak, s az emberek és államaik titkos kormányzójává vagy törvénykönyvévé teszik meg. A legősibb Kínától a görög mondákig mindenütt szerepel az a gondolat, hogy az emberek eszményi, mennyei élete a muzsika hegemóniájával valósítható meg. A zenének ezzel a kultuszával függ össze a legbensőségesebben az üveggyöngyjáték is („örök átváltozásban köszönt e földön itt lenn a dal titkos hatalma” – Novalis). Ha mármost a Játék eszméjét öröknek látjuk is, és épp ezért úgy tekintjük, hogy már megvalósulása előtt is mindig létezett és mozgásban volt, megvalósulásának az általunk ismert formájában mégiscsak megvan a maga meghatározott története, s ennek legfontosabb szakaszairól próbálunk beszámolni röviden.
Az a szellemi mozgalom, amelynek a gyümölcse többek között a Rend intézménye és az üveggyöngyjáték, egy olyan történelmi időszakban kezdődött, amely Plinius Ziegenhalss irodalomtörténész alapvető kutatásai óta – az ő elnevezése alapján – a „tárcairodalom korszaka” nevet viseli. Az ilyen elnevezések szépen hangzanak, de veszélyesek, és mindig arra csábítanak, hogy igazságtalanul ítéljük meg az emberi élet valamely múltbéli állapotát; így hát az a „tárcairodalom”-korszak sem volt éppen-
séggel szellemtelen, korántsem, még csak szellemileg szegény sem volt. De, ahogy Ziegenhalss érezteti velünk, nemigen tudott mit kezdeni szellemével, vagy inkább: az élet és az állam gazdasági rendszerén belül nem tudta a neki megfelelő helyhez és szerephez juttatni a szellemet. Őszintén szólva, nagyon rosszul ismerjük azt a korszakot, noha abból a talajból nőtt ki jóformán mindaz, ami ismertetőjegye mai szellemi életünknek. Az a kor, Ziegenhalss szerint különös mértékig „polgári” és a széles körben terjedő individualizmusnak hódoló korszak volt, s ha légköre éreztetésére, Ziegenhalss leírása alapján, felvázoljuk néhány vonását, azt az egyet legalábbis biztosan tudjuk, hogy ezek nem kiagyalt vagy lényegesen eltúlzott és elrajzolt vonások, mert a nagy kutató irodalmi és egyéb bizonyítékok tömegével igazolja állításait. Csatlakozunk ennek a tudósnak a véleményéhez, aki ez idáig egyedül méltatta komoly vizsgálódásra a „tárcairodalom” korszakát, közben azért azt se felejtsük el, hogy könnyű is meg balgaság is távoli korok tévedései, helytelen szokásai miatt az orrunkat fintorgatnunk. Európa szellemi életének fejlődésében a középkor vége óta mintha két nagy törekvés mutatkoznék: a gondolkodás és a hit felszabadítása mindenféle tekintélyelv hatása alól, vagyis a magát szuverénnek és nagykorúnak tartó értelem harca a római egyház ellen, másrészt viszont a titkolt, de szenvedélyes szándék, hogy ezt a szabadságát törvényesítse, s új, önmagából fakadó, hozzá illő tekintélyre tegyen szert. Általánosítva azt is mondhatnánk: e gyakran furcsán ellentmondásos harcot, amely két egymással elvileg ellentétes cél eléréséért folyt, a szellem nagyjából megnyerte. Hogy vajon ez a nyereség megérte-e a számtalan áldozatot, s vajon szellemi életünk mai rendje eléggé tökéletes-e és elég sokáig tart-e ahhoz, hogy végül értelmes áldozatnak lássék mindama szenvedés, sok-sok görcs, az eretnekpörök, máglyák kínja, képtelensége s az életüket tébolyban vagy öngyilkosként végző „géniuszok” sora – ez a kérdés számunkra megengedhetetlen. A történelem megtörtént – s hogy jó volt-e vagy jobb lett volna, ha elmarad, s hogy elismerhetjük-e „értelmét”, ennek nincs jelentősége. Így hát tovább folytak a szellem „szabadságáért” vívott harcok is, és éppen ebben a kései, tárcairodalom-korszakban azt eredményezték, hogy a szellem valóban hallatlan s már önmagának is elviselhetetlen szabadságot élvezett, minthogy az egyház gyámságát tökéletesen s az államét részben lerázta ugyan magáról, de igazi, maga fogalmazta és tiszteletben tartott törvényre nem lelt, valódi, új tekintélyt és legitimitást még mindig nem mutathatott fel. A példák, amelyeket Ziegenhalss sorol fel abból a korból – a szellem lealacsonyításának, megvásárolhatóságának, önfeladásának példái – valóban meghökkentőek. Be kell ismernünk, hogy nem vagyunk képesek egyértelmű meghatározását adni ama termékeknek, tudniillik a „tárcáknak”, melyekről a kort elnevezték. Úgy látszik, a napisajtó anyagának különösen kedvelt részeként milliók számára termelték a tárcát, ez volt a művelődni vágyó olvasók fő tápláléka, mert ezek az írások a tudás ezerféle tárgyáról tájékoztattak, vagy inkább „csevegtek” róla; s úgy rémlik, az okosabb tárcaírók olykor mulattak saját munkájukon, Ziegenhalss legalábbis azt vallja: számos olyan munkára bukkant, amelyeket, mivel egyébként teljesen érthetetlenek volnának, hajlamos úgy magyarázni, hogy bennük önmagukat gúnyolják ki a szerzők. Meglehet, hogy ezekben az iparszerűen gyártott cikkekben jó adag irónia és önirónia halmozódott fel, de ennek megértéséhez előbb még meg kellene találnunk a kulcsot. E játékos locskaságok kiötlői részint az újságok szerkesztőségeiből kerültek ki, részint „szabad” írók voltak, sőt gyakorta költőnek is nevezték őket, de úgy látszik, közülük igen sokan a tudósok rendjébe tartoztak, mi több, híres egyetemi tanárok voltak. Az efféle irományok kedvenc témái voltak: anekdoták híres férfiak és nők életéből s a levelezésük; címük például: „Friedrich Nietzsche és a női divat 1870 táján”, vagy „Rossini kedvenc ételei”, avagy „Az öleb szerepe a nagy kurtizánok életében” és hasonlók. Szerették még a történelmieskedő eszmefuttatásokat a vagyonosak időszerű társalgási témáiról, teszem azt: „Az arany mesterséges előállításának álma az évszáza-
dok során”, vagy „Kísérletek az időjárás kémiai-fizikai befolyásolására” és vagy száz efféle. Ha ezeknek a fecsegéseknek Ziegenhalss idézte címeit olvassuk, idegenkedésünk nem is annyira annak a körülménynek szól, hogy akadtak emberek, akik az ilyesmit napi olvasmányukként falták, hanem inkább annak a ténynek, hogy neves, rangos és jól képzett szerzők segítettek e mit sem érő érdekességek tömegfogyasztását „kiszolgálni”, ahogy ezt jellemző módon kifejezték: a kifejezés egyébként jellemzi az ember akkori viszonyát is a géphez. Időnként különösen közkedvelt volt ismert személyiségek faggatása napi kérdésekről – ennek Ziegenhalss külön fejezetet szentel –, amikor is például neves vegyészek vagy zongoravirtuózok politikáról, kedvelt színészek, táncosok, tornászok, repülők vagy költők is az agglegénység előnyeiről és hátrányairól, a pénzügyi válság feltehető okairól s egyebekről nyilatkoztak. Csakis az volt a fontos, hogy összepárosítsanak egy ismert nevet egy éppen időszerű témával: olvassák el Ziegenhalss könyvében a jórészt csattanós példákat: százával idézi őket. Mint mondottuk, ebbe az egész serénykedésbe gyaníthatólag jó adag irónia is vegyült, sőt talán démonikus, kétségbeesett irónia, ám ebbe csak nagyon nehezen tudjuk beleképzelni magunkat; a nagy tömeg azonban, amely akkoriban, úgy látszik, feltűnően élvezte az olvasást, kétségtelenül jóhiszeműen, komolyan fogadta mindezeket a groteszk dolgokat. Ha egy híres festmény gazdát cserélt, egy értékes kéziratot elárvereztek, ha egy ősi kastély leégett, vagy egy ősnemesi név viselője valami botrányba keveredett, a sok ezernyi tárcából nemcsak ezekről a tényekről értesültek az olvasók, hanem még aznap vagy másnap tömegével kapták az anekdotikus, történelmi, lélektani, erotikus és egyéb anyagot a mindenkori vezérszó szerint; a nap minden eseményéről tüstént ömlött a túlbuzgó irkafirkálás, és mindeme közleményeken – a felsorakoztatás, rostálás és megfogalmazás módján – általában rajta volt a kapkodva és felelőtlenül gyártott tömegáru pecsétje. Egyébként, úgy látszik, a tárcaműfajhoz bizonyos játékok is tartoztak, ezekre még ösztönözték is az olvasót, aki így tevékenyen részt vett abban, hogy túltáplálják tudásanyaggal; Ziegenhalss erről, a „keresztrejtvény” furcsa témája kapcsán, egy hosszú lábjegyzetben tájékoztat minket. Akkoriban ezer és ezer, többségében nehéz munkát végző s nehéz életet élő ember görnyedt szabad óráiban betűkből álló négyzetek és keresztek fölé, hogy hézagaikat bizonyos játékszabályok szerint kitöltse. Óvakodnunk kell attól, hogy ennek csupán a nevetséges vagy eszelős jellegét lássuk, és nem is szabad gúnyolódnunk rajta. Azok a gyerekes rejtvényekkel játszó, műveltségterjesztő cikkeket író és olvasó emberek ugyanis korántsem voltak ártatlan gyermekek vagy játékos kedvű phaiákok, ellenkezőleg: tele voltak szorongással, politikai, gazdasági és morális forrongásban éltek, lábuk alatt rengett a föld, számtalan borzalmas háborút és polgárháborút vívtak, s kis műveltségi játékaik nem csupán botor gyerekségek voltak, hanem megfeleltek annak a mély, benső igényüknek, hogy behunyhassák a szemüket, s a megoldatlan kérdések, a szorongásos pusztulás-sejtelmek elől egy lehetőleg minél ártatlanabb látszatvilágba menekülhessenek. Kitartóan tanulták az autóvezetést, a nehéz kártyajátékokat, álmodozva szentelték magukat a rejtvényfejtésnek – mert úgyszólván védtelenek voltak a halállal, a szorongással, a fájdalommal, az éhséggel szemben, az egyházak már nem nyújthattak vigaszt, a szellem sem tanácsot. Ők, akik annyi cikket olvastak, annyi előadást hallgattak meg, arra nem fordítottak időt és fáradságot, hogy erőt gyűjtsenek a félelem ellen, leküzdjék magukban a szorongást a haláltól, végvonaglásban éltek, s nem hittek a holnapban. Előadásokat is tartottak, s a tárcának erről a valamivel előkelőbb válfajáról is szólnunk kell röviden. Ama kor polgárainak, akik még nagyon is ragaszkodtak a műveltség – hajdani jelentésétől megfosztott – fogalmához, a cikkeken kívül nagy számban kínáltak előadásokat is, szakemberek csakúgy, mint szellemi himpellérek, nem csupán különféle alkalmakkor tartott ünnepi beszédek formájában, hanem vad versengésben és szinte felfoghatatlan mennyiségben. Egy közepes nagyságú városban a pol-
gár vagy a felesége akkoriban körülbelül hetenként egyszer, a nagyvárosokban azonban jóformán minden este hallgathatott olyan előadásokat, melyekben elméleti oktatást kapott valamilyen témáról, műalkotásokról, költőkről, tudósokról, kutatókról, világ körüli utakról, előadásokat, amelyekben a hallgató teljesen passzív módon vett részt, s amelyek eleve feltételezték a hallgató némi kapcsolatát az előadás tartalmával, valamiféle előzetes képzettségét és befogadóképességét, anélkül, hogy ez a legtöbb esetben meglett volna. Akadtak itt szórakoztató, temperamentumos vagy elmés előadások például Goethéről, aki kék frakkban lép ki a postakocsiból, és strassburgi vagy wetzlari lányokat csábít el, avagy az arab kultúráról, ezekben – mint a kockavető serlegben – összeráztak egy halom intellektuális divatszót, és mindenki örült, ha belőlük, csak úgy megközelítőleg is, ráismert néhányra. Előadásokat hallhattak olyan költőkről, akiknek a műveit sohasem olvasták vagy olvasásuk még szándékukban sem volt; ezeket az előadásokat esetleg még képek vetítésével is kísérték, és akárcsak az újságtárcákban, itt is egyes, szórványos, értéküktől megrabolt művelődési értékekkel és tudástöredékekkel viaskodtak. Egyszóval, már a küszöbön álltak a szó ama rettenetes értékvesztésének, amely először csak titokban s a legszűkebb körben hívta életre azt a heroikusan aszketikus ellenmozgalmat, mely nem sokkal utóbb láthatóvá és hatalmassá nőtt, s a szellem új fegyelmének és méltóságának kiindulópontja lett. Hogy a szellemi élet ilyen kétes és álságos volt abban a korszakban, amely egyébként sok szempontból tetterőről és nagyságról tanúskodott, ezt mi maiak a rémület tüneteként értelmezzük: a szellem megrettent, amikor látszólagos győzelme és érlelődése korszakának végén váratlanul a Semmivel találta magát szemben: nagy-nagy anyagi ínséggel, politikai és háborús förgetegek periódusával és azzal, hogy szinte egyetlen éjszaka alatt ő maga is bizalmatlanná vált önmaga, a saját ereje és méltósága, sőt a saját léte iránt is. De közben azért még sok magas színvonalú szellemi teljesítmény is akadt a pusztuláshangulatnak abban a szakaszában, többek között egy olyan zenetudomány kezdete, amelynek hálás örökösei vagyunk. Ám amennyire könnyű szépen és értelmesen beilleszteni a világtörténelembe a múlt tetszés szerinti szakaszait, annyira képtelen önmaga besorolására minden jelenkor; így hát akkoriban, míg rohamosan zuhantak a szellemi igények és teljesítmények egyre szerényebb nívóra, félelmes bizonytalanság és kétségbeesés harapózott el épp a szellem emberei közt. Akkor jöttek rá ugyanis arra (Nietzsche óta elvétve már sejtett fölfedezés), hogy kultúránk ifjúkora és alkotó periódusa véget ért, beköszöntött az öregkor és az alkony, s ebből a mindenki által érzett és sokaktól nyersen megfogalmazott felismerésből kiindulva magyarázták a kor számos aggasztó tünetét: az élet sivár elgépiesedését, az erkölcs mélyre züllését, a népek hitetlenségét, a művészet álságos voltát. Mint abban a csodálatos kínai mesében, fölcsendült „A hanyatlás zenéje”, és messze dörgő orgonabasszusként zengett évtizedeken át, romlásként rontott be az iskolákba, a folyóiratokba, az akadémiákra, mélabúként és lelki betegségként ömlött-áradt át a kor még komolyan vehető művészeinek és bírálóinak többségébe, s vad és dilettáns túltermelésként tombolta ki magát a művészetek minden ágában. Ezzel a betolakodó és vissza többé nem varázsolható ellenséggel szemben többféle magatartás volt lehetséges. Fel lehetett ismerni némán, s el lehetett viselni sztoikusan a keserű igazságot: a legjobbak közül sokan ezt tették. Meg lehetett próbálkozni a letagadásával, s ehhez a kultúra hanyatlását hirdető irodalmárok sok kényelmes támadási pontot kínáltak; azonkívül, aki harcba szállt azok ellen a fenyegetőző próféták ellen, meghallgatásra és támogatásra talált a polgárnál, hiszen hogy az ő kultúrája, amelyet tegnap még a birtokának vélt, s amelyre olyan büszke volt, egyáltalán nem él már, hogy az a műveltség és az a művészet, amelyet ő szeret, nem lehet többé már igazi műveltség és igazi művészet – ezt éppoly arcátlanságnak és tűrhetetlennek találta, mint a váratlan inflációkat s mint a tőkebefektetéseit fenyegető forradalmakat. Ezenkívül a nagy hanyatláshangulattal szemben lehetett még cinikusnak is lenni: táncolni
jártak, ósdi bolondságnak nevezték a jövőért érzett gondot, hangulatos tárcákban zengedeztek a művészet közeli végéről, a tudomány, a nyelv végéről, némi öngyilkos kéjjel állapították meg a maguk építette papiros tárca világról, hogy az a szellem teljes demoralizálása, a fogalmak inflációja, s úgy tettek, mintha cinikus közönnyel vagy baccháns mámorral néznék, hogyan pusztul el nemcsak a művészet, a szellem, az erkölcs, a becsületesség, de maga Európa s „a világ” is. A derék emberek közt csöndeskomor, a rosszak közt kaján pesszimizmus uralkodott el, s előbb le kellett rombolni az elavultat, a politika és háború révén bizonyos mértékig át kellett rendezni a világot és a morált, hogy végre a kultúra is képessé váljék a valódi önvizsgálatra és önmaga új rangsorolására. Közben ez a kultúra az átmenet évtizedei alatt nem aludta álmát, hanem éppen hanyatlása és látszólagos önfeladása során a művészek, professzorok és tárcaírók révén egyeseknek a lelkében a legélesebb éberségig és önvizsgálatig jutott el. Már a tárcairodalom virágkorában is mindenütt akadtak egyes kis csoportok, amelyek elszánták magukat rá, hogy hívek maradnak a szellemhez, és teljes erejükből igyekeznek ezen a koron átmenteni a jó hagyomány, a fegyelem, a módszer és az intellektuális lelkiismeret magvát. Amennyire mi ismerjük ma ezeket a folyamatokat, úgy látszik, főleg két csoportban ment végbe az önvizsgálat, az eszmélés, a hanyatlás elleni tudatos ellenállás processzusa. A tudósok kulturális lelkiismerete a kutatásokba és a zenetörténet oktatási módszertanába menekült, mert ez a tudomány éppen akkortájt ért a csúcspontra, és a tárcavilág kellős közepén két híressé vált szeminárium egy mintaszerűen tiszta és lelkiismeretes módszert fejlesztett ki. És mintha a sors vigasztalóan helyeselné egy kicsiny kis bátor csapatnak e fáradozásait, a legzavarosabb korszak kellős közepén esett meg az a szépséges csoda – voltaképp véletlen, de isteni igazolásnak ható –, hogy újra rátaláltak Johann Sebastian Bach tizenegy kéziratára fiának, Friedemann-nak egykori hagyatékában! Az elfajzással szembeni ellenállás második támaszpontja a Napkelet utazóinak szövetsége volt; e testvériség tagjai az intellektuális fegyelem helyett inkább a lelki fegyelemre, a jámborság és alázat ápolására törekedtek – szellemünk gondozásának és az üveggyöngyjátéknak a mai formája tőlük kapott fontos ösztönzéseket, főként ami a szemlélődést, az elmélkedést illeti. Hogy új betekintést nyerhettünk kultúránk lényegébe s fennmaradásának lehetőségeibe, ebben is részük volt a Napkelet utazóinak, nem annyira tudományos-elemző teljesítményeikkel, hanem inkább azzal a régi, titkos gyakorlatokon alapuló mágikus képességükkel, ahogy át tudtak lépni távoli korokba és kulturális állapotokba. Voltak közöttük például olyan zenészek és énekesek, akikről azt állítják, hogy képesek voltak tökéletes, eredeti tisztaságában adni elő régebbi korok zenéjét, tehát például egy 1600-ból vagy 1650-ből való darabot úgy játszani és énekelni el, mintha a későbbi ráaggatott divatok, finomítások, virtuozitások még ismeretlenek volnának. Ez abban az időben volt, amikor a dinamika és a fokozás hajhászása uralkodott minden zenei előadásban, s a karmester zenei kivitelezése és „felfogása” szinte feledtette magát a zenét. Hallatlan újdonság volt ez; a tudósítások szerint a hallgatók egy része teljesen értetlenül fogadta, más része azonban fölfigyelt s azt hitte, életében először hall zenét, midőn a Napkelet utazóinak egyik zenekara első ízben adott elő nyilvánosan egy szvitet a Händel előtti korból, dagályosság és cirádák nélkül, egy másik kor, egy másik világ naivitásával és szemérmességével. A szövetség egyik tagja Bremgarten és Morbio közt a szövetségi csarnokban fölépített egy Bach-orgonát, tökéletesen olyanra, amilyennek Johann Sebastian Bach építette volna, ha módja és lehetősége van rá. Az orgona építője a szövetségében már akkor is érvényes alapelvnek megfelelően eltitkolta nevét, Silbermann-nak nevezte magát, tizennyolcadik századi elődjéről. Ezzel már közelébe értünk azoknak a forrásoknak, melyekből kultúránk mai fogalma fakadt. A legfontosabb források egyike a legfiatalabb tudomány, a zenetörténet és a zeneesztétika volt, majd a ma-
tematika hamarosan bekövetkezett föllendülése, ehhez járult egy cseppnyi olaj a Napkelet utazóinak bölcsességéből és a legszorosabb összefüggésben a zene új felfogásával és jelentésértelmezésével, az az egyszerre derűs és rezignált, bátor állásfoglalás a kultúrák életkorát illetően. Fölösleges volna itt sokat beszélnünk erről, hisz mindenki ismeri ezeket a dolgokat. A kultúra folyamatába történő új beilleszkedésnek vagy inkább ennek az új rangsorolásnak a legfontosabb eredménye valami nagyarányú lemondás volt a műalkotások létrehozásáról, a szellemi élet fokozatos kiszakítása a világi zűrzavarból és – nem kevésbé fontos eredménye az egésznek a kivirágzása: az üveggyöngyjáték. A játék kezdeteire az elképzelhető legnagyobb hatással a zenetudománynak az a bekövetkező elmélyülése volt, amely még 900 után, a tárcairodalom legszebb virágkorában ment végbe. Mi, ennek a tudománynak az örökösei, azt hisszük: jobban ismerjük és bizonyos értelemben jobban értjük is a nagy, alkotó évszázadok zenéjét, különösen a tizenhetedik és tizennyolcadik századét, mint minden régebbi kor (beleértve a klasszikus zenét). Persze mi, utódok, egészen más viszonyban vagyunk a klasszikus zenével, mint a teremtő korok emberei; az igazi zenének ez az átszellemült és rezignált mélabútól nem mindig kellőképp mentes tisztelete nálunk valami egészen más, mint ama korok bájosan naiv muzsikálási öröme, amelyeket hajlamosak vagyunk boldogabb korokként irigyelni, ha éppen e zenéjük miatt megfeledkezünk róla, milyen körülmények és sorscsapások közt keletkezett. Nemzedékek óta nem látjuk annak, aminek szinte az egész huszadik század látta: a filozófiát vagy a költészetet ama kulturális szakasz nagy, maradandó teljesítményének, amely a középkor vége és a mi korunk közé esik, hanem csak a matematikát és a zenét. Amióta – legalábbis nagyjából lemondtunk az alkotói vetélkedésről azokkal a generációkkal, amióta lemondtunk a muzsikálás harmóniájának és tisztán érzéki dinamikájának arról a kultuszáról, amely Beethoventől s a kezdődő romantikától fogva két évszázadon át uralkodott a zene gyakorlásában, azt hisszük – no persze, a magunk módján, a magunk nem alkotó, epigon, de becsületes módján! –, hogy tisztábban és helyesebben látjuk annak a kultúrának a képét, amelynek az örökösei vagyunk. Nekünk már semmi sem jutott azoknak a koroknak a dúskálódó termelési kedvéből, nekünk már-már érthetetlen színjáték az, hogy a tizenötödik és tizenhatodik században oly sokáig maradhattak meg változatlan tisztaságukban a zenei stílusok, hogy az akkor írott zeneművek óriási tömegében egyáltalán nem lehet rosszat találni, mint ahogy a tizennyolcadik század, a kezdődő elfajulás százada stílusok, divatok és iskolák tűzijátékát produkálja, tiszavirág-csillogással és magabiztosan – de hiszünk benne, hogy abban, amit ma klasszikus zenének nevezünk, megértettük és mintaképként átvettük azoknak a nemzedékeknek a titkát, szellemét, erényét és jámborságát. Manapság például nem sokra vagy semmire sem becsüljük a tizennyolcadik század teológiáját és egyházi kultúráját vagy a felvilágosodás filozófiáját, viszont a kantátákban, passiókban és Bach prelúdiumaiban a keresztény kultúra végső átszellemítését látjuk. Különben a mi kultúránk viszonyának a zenéhez van még egy ősrégi és nagyon tiszteletreméltó példaképe, s ezt az üveggyöngyjáték nagyon nagyra becsüli. A régi császárok legendás Kínájában, emlékszünk rá, a zenének vezető szerepe volt az állami és az udvari életben; sőt a zene állapotát éppenséggel azonosították a kultúra, az erkölcs, sőt a birodalom jólétével, és a zenemestereknek szigorúan kellett őrködniük „az ősi hangnemek” megóvásán és tisztán tartásán. Ha a zene hanyatlott, az a kormányzat és az állam pusztulásának biztos jele volt. És a költők rémséges meséket meséltek a tiltott, ördögi s a mennytől idegen hangnemekről, például a Csing-Sang-ról s a Csing-Ce-ről, a „hanyatlás zenéjéről”, amely ha bűnösen fölcsendült a királyi palotában, az ég is elsötétült, a falak megremegtek, leomlottak, s a császár és a birodalom tönkrement. Az őskori szerzők sok-sok szava helyett csak néhány részletet idézünk Lu Bu Ve „Tavasz és ősz” c. művének zenei fejezetéből:
„A zene eredete nagyon messzire nyúlik vissza. A mértékből keletkezik és a nagy Egyben gyökerezik. A nagy Egy nemzi a két pólust; a két pólus nemzi a sötétséget és a fény erejét. Ha béke van a világban, ha minden dolog nyugalomban van, ha változásaikban a felsőbb parancsokat követik, akkor a zene tökéletes. Ha a vágyak és szenvedélyek nem járnak hamis úton, a zene tovább tökéletesül. A tökéletes zenének megvan a maga oka. Az egyensúlyból jön létre. Az egyensúly a törvényből, a törvény a világ értelméből keletkezik. Épp ezért zenéről csakis olyan emberrel lehet beszélni, aki felismerte a világértelmet. A zene ég és föld harmóniáján alapul, a fény és homály egybehangzásán. Természetesen a hanyatló államok és a pusztulásra érett emberek sem nélkülözik a zenét, de az ő zenéjük nem derűs. Ezért: minél harsányabb a zene, annál komorabbak lesznek az emberek, annál nagyobb veszélyben forog az ország, annál mélyebbre süllyed a fejedelem. Ily módon a zene lényege is veszendőbe megy. Minden szent fejedelem a derűt becsülte legtöbbre a muzsikában. A zsarnok Dzsi és Dzsuan-Szin a harsány zenét pártolta. Az erős hangzatokat tartották szépnek és a tömeghatást érdekesnek. Új és különös hanghatásokra törekedtek, fül nem hallotta hangzatokra; túl akartak tenni egymáson, és minden mértéken és célon túlléptek. Csu államának bukását az okozta, hogy a varázsmuzsikát kitalálták. Igaz, minden ilyen zene eléggé harsány, de valójában távol áll a zene lényegétől. S mivel az igazi zene lényegétől eltávolodott, ezért az ilyen zene nem is derűs. Ha a zene nem derűs, a nép zúgolódik, s kárt szenved az élet. Mindez abból ered, hogy félreismerik a zene lényegét, és csak harsány hanghatásokra törekednek. Ezért egy jó rendet tartó korban a zene nyugodt és derűs, a kormányzás pedig egyenletes. Egy nyugtalan korban a zene izgatott és dühös, és a kormányzás a feje tetejére áll. A hanyatló állam zenéje érzelgős és szomorú, s kormányzata veszélyben van.” Ennek a kínainak a mondatai eléggé világosan utalnak minden zene eredetére és voltaképpeni, mármár elfelejtett értelmére. A zene ugyanis, akárcsak a tánc és minden más művészet gyakorlása, a történelem előtti korokban varázseszköz volt, egyike a mágia ősi és törvényes eszközeinek. A ritmussal kezdődött (tapsolás, lábdobbantás, fadarabok összeverése, a legkorábbi dobolás), s hatásos és kipróbált eszköze volt annak, hogy összehangolják az emberek többségét és sokaságát, szívverését és hangulatát egy ütembe hozzák, táncra, vetélkedésre, hadviselésre, szent áldozásra, az örök hatalmak segítségül hívására és megidézésére bátorítsák őket. És ezt az eredeti, tiszta és ősi erejű lényegét, a varázslat lényegét a zene sokkal tovább őrizte meg, mint a többi művészet, gondoljunk csak a történetírók és a költők sok-sok tanúságára a zenéről, a görögöktől Goethe Novellájáig. A gyakorlatban az induló és a tánc sohasem veszítette el jelentőségét. De térjünk vissza az eredeti témához! Az üveggyöngyjáték kezdetéről csak röviden szeretnénk elmondani, amit tudni érdemes róla. Úgy látszik, egyidőben jött létre Németországban és Angliában, éspedig mindkét országban játékgyakorlatként, azoknak a zenetudósoknak és zenészeknek a kis körében, akik az új zeneelméleti szemináriumokban dolgoztak és tanultak. És ha a játék kezdeti állapotát a későbbivel és a maival hasonlítjuk össze, olyan ez, mintha előbb egy 1500 előtti zenei hangjegyírást néznénk, primitív hangjegyeivel, amelyek közt még az ütemelválasztás vonala is hiányzik, s ezt vetnők össze egy tizennyolcadik századi partitúrával, vagy éppenséggel egy tizenkilencedik századival, amely már zavaró bőségben tartalmazza a dinamikára, tempóra, frazírozásra és egyebekre vonatkozó rövidítéseket és így tovább, amelyek gyakran súlyos technikai gondot okoztak az ilyen partitúrák kinyomtatásánál. A játék eleinte csak amolyan tréfás emlékezet- és kombinációs gyakorlat volt az egyetemisták és ze-
nészek közt, s ahogy mondottuk, Angliában és Németországban egyaránt játszották, még mielőtt itt, a kölni zeneművészeti főiskolán „kitalálták” volna, s megkapta volna nevét, amelyet még ma, oly sok nemzedék után is visel, noha már jó ideje semmi köze az üveggyöngyökhöz. Ezeket az üveggyöngyöket a feltaláló, a Calw-beli Bastian Perrot, ez a kissé különc, de okos és társaságkedvelő zeneteoretikus használta a betűk, számok, hangjegyek és egyéb grafikai jelek helyett. Perrot, aki egyébként egy értekezést is hagyott hátra „Az ellenponttan virágzásáról és hanyatlásáról”, a kölni szemináriumban a tanulóknál már meglehetősen kifejlesztett játékszokásra talált: tudományuk rövidítő formuláiban klasszikus kompozíciók tetszés szerinti motívumait vagy kezdetét adták fel kérdésként egymásnak, amire a másiknak vagy a darab folytatásával kellett felelnie, vagy még inkább egy felső vagy alsó szólammal, egy ellentémával és így tovább. Emlékezet- és rögtönzésgyakorlás volt ez, olyasmi, ami (ha nem is elméleti szabályokba foglalva, de gyakorlatilag a csembalón, a lanton, a fuvolán avagy énekhangon) talán hajdan Schütz, Pachelbel és Bach idejében lehetett divatban a kor buzgó zenész- és ellenpont-tanulóinál. Bastian Perrot, a kézműves tevékenység barátja, aki saját kezűleg épített több régi fajta zongorát és klavikordot, s aki nagyon valószínűleg a Napkelet utazói közé tartozott, s akiről azt rebesgetik, hogy tudott játszani a hegedűnek egy régi fajtáján (amelyet 1800 óta elfelejtettek, magasan ívelt, vonóval és kézzel szabályozott húrfeszítővel ellátott hangszer volt) Perrot, a gyermekek naiv golyós számológépének mintájára egy keretet konstruált néhány tucat dróttal, amelyen különböző nagyságú, alakú és színű üveggyöngyöt rakott sorba. A drótok a hangjegyvonalaknak feleltek meg, a gyöngyök a hangjegyértékeknek és így tovább; és így épített fel az üveggyöngyökből zenei idézeteket vagy kitalált témákat, változtatta, transzponálta, kibontotta, átalakította őket, és egyéb témákat állított velük szembe. Ami a dolog technikai részét illeti, az csak játszadozás volt ugyan, de a tanulóknak tetszett, utánozták és divattá vált Angliában is, és ezen a kedvesen-primitív módon űzték egy ideig a zenegyakorlás játékát. És amint oly gyakran megesett már, egy hosszan élő és jelentős gyakorlat ezúttal is holmi múlandó, mellékes dologról kapta elnevezését. Az, ami azokból a szemináriumi játékokból s Perrot gyöngyaggatta drótjaiból később lett, még manapság is azt a népszerűvé vált nevet viseli, hogy: Üveggyöngyjáték. Alig két-három évtizeddel később a zenét tanulók közt, úgy látszik, veszített közkedveltségéből a játék, viszont átvették a matematikusok, és a játék történetére hosszú időn át az volt a jellemző, hogy mindig az a tudomány részesítette előnyben, élt vele és fejlesztette tovább, amelyik éppen különös virágkorát vagy reneszánszát élte. A matematikusok kezében a játék magas fokú mozgékonyságra és a finomodás képességére tett szert, és már szinte önmagának és lehetőségeinek tudatára ébredt; s ez párhuzamosan ment végbe az akkoriban általánosan fejlődő kulturális öntudat kibontakozásával, amely túlélte a nagy válságot, és ahogy Plinius Ziegenhalss mondja, „szerény büszkeséggel illeszkedett be abba a szerepbe, hogy egy kései kultúrához tartozik, olyan helyzetben van, amely nagyjából a kései antikvitásnak, a hellenisztikus-alexandriai korszaknak felel meg”. Ezt írja Ziegenhalss. S mi most megpróbáljuk befejezni vázlatunkat az üveggyöngyjáték történetéről, s leszögezzük: a zenei szemináriumokból átkerülve a matematikai szemináriumokba (ez a fordulat Franciaországban és Angliában még hamarabb ment végbe, mint Németországban), a játék annyira kifejlődött, hogy különleges jelekkel és rövidítésekkel matematikai folyamatokat is kifejezhetett; a játékosok a játékot kölcsönösen fejlesztve, föladták egymásnak ezeket az elvont képleteket, s eljátszották egymás közt tudományuk fejlődéssorozatát és lehetőségeit. Ez a matematikai-asztronómiai képletjáték nagy figyelmet, éberséget és összpontosítást követelt, a matematikusok között egy jó üveggyöngyjátékos hírneve már akkoriban is nagy volt, egyet jelentett azzal, hogy nagyon jó matematikus.
A játékot időről időre jóformán minden tudomány átvette és utánozta, vagyis a maga területén alkalmazta, ez bizonyított tény a klasszika-filológia és a logika területén. A zenei értékek elemző szemlélete oda vezetett, hogy a zenei folyamatokat fizikai-matematikai képletekbe foglalták. Kevéssel utóbb a filológia is ezzel a módszerrel kezdett dolgozni, s oly módon mérte fel a nyelvi képződményeket, ahogy a fizika a természeti folyamatokat; ehhez csatlakozott a képzőművészetek vizsgálata, ahol is az építészet matematikai vonatkozásai már régen adva voltak. S aztán az ilyen úton nyert elvont képletek között egyre újabb és újabb kapcsolatokat, párhuzamokat és megfeleléseket fedeztek föl. Minden tudomány, amely birtokába vette a játékot, erre a célra megteremtett magának egy képletekből, rövidítésekből és kombinációs lehetőségekből álló játéknyelvet, az ifjúság szellemi elit-köreiben mindenütt kedvelték a képletsoroknak és képletpárbeszédeknek ezt a játékát. A játék nem csupán gyakorlat, nem csupán felüdülés volt, hanem az elme fegyelmének sűrített önérzete is, kiváltképp a matematikusok űzték az aszkéták és sportolók virtuozitásával és formális szigorával, s olyan élvezetüket lelték benne, hogy ez megkönnyítette nekik a szellemi ember akkor már következetesen végbevitt lemondását a világi élvezetekről és törekvésekről. A tárcairodalom teljes túlhaladásában s a szellem legelvontabb gyakorlatainak amaz újjáéledt örömében, amelynek a szerzetesi szigorúságú új értelmi fegyelem létrejöttét köszönhetjük, nagy része volt az üveggyöngyjátéknak. A világ megváltozott. A tárcairodalom korszakának szellemi életét egy elkorcsosult növényhez hasonlíthatnánk, amely szertelenül elburjánzott, az ezután következő javítgatást pedig a növény visszametszéséhez, egészen a gyökerekig. Azok a fiatalok, akik most szellemi tanulmányoknak akarták szentelni magukat, ezen már nem azt értették, mint régen, hogy ebbe is, abba is belekóstolnak a főiskolákon, ahol híres és bőbeszédű, tekintély nélküli professzorok valami hajdani magasabb műveltség morzsáival kínálgatták őket; most éppoly szigorúan, sőt még szigorúbban és módszeresebben kellett tanulniuk, mint egykor a mérnököknek a műegyetemen. Meredek út állt előttük, matematikai és arisztotelészi-skolasztikus gyakorlatokkal kellett megtisztítaniuk és fokozniuk gondolkodási készségüket, s ezenkívül teljesen le kellett mondaniuk mindazokról a javakról, amelyeket korábban tudósnemzedékek egész sora tartott kívánatosnak: a gyors és könnyű pénzszerzésről, a hírnévről és a nyilvános ünnepeltetésről, az újságok dicshimnuszairól, a bankárok és gyárosok lányaival kötött házasságról, az anyagi jólét kényeztető luxusáról. A nagy példányszámban kiadott, Nobel-díjas és csinos vidéki villával rendelkező költők, a rendjelekkel ékes és libériás inast tartó nagy orvosok, az akadémikusok gazdag feleségükkel és tündöklő szalonjukkal, a felügyelő bizottsági tagként szereplő vegyészek az iparban, a tárcagyártó filozófusok, akik elragadó előadásokat tartottak zsúfolt termekben, taps- és virágözön közepette – mindezek az alakok eltűntek, és máig sem tértek vissza. Akadtak persze még most is tömegével tehetséges fiatalemberek, akik irigyelt példaképeiket látták ezekben az alakokban, de a nyilvános tiszteletig, a gazdagságig, hírnévig és fényűzésig vezető utak már nem az előadótermeken, szemináriumokon és doktori disszertációkon át vezettek, a mélyre süllyedt szellemi hivatások a világ szemében csődöt mondtak, és híveik helyette újra bűnbánófanatikus odaadást tanúsítottak a szellem iránt. Azok a tehetségek, akik tündöklésre vagy jólétre törekedtek, kénytelenek voltak hátat fordítani a népszerűtlenné vált szellemiségnek, és felkutatni azokat a hivatásokat, amelyekre örökségül maradt még a jólét és a pénzkeresés. Nagyon messzire vezetne, ha közelebbről akarnók bemutatni, hogy miként érvényesült megtisztulása után az államban is a szellem. Hamarosan azt tapasztalták, hogy néhány nemzedék laza és lelkiismeretlen szellemi fegyelme is elég volt a gyakorlati élet érzékeny megkárosításához, ahhoz, hogy minden magasabb rendű hivatásban, a technikaiban is, a mesterségbeli tudás és felelősség egyre ritkábbá váljék – és így a szellem gondozása az államban és a nép közt, vagyis az egész iskolarendszer, egyre in-
kább a szellemi emberek monopóliuma lett, mint ahogy manapság is szinte még Európa minden iskolájában a római egyház ellenőrzése alatt van, vagy ha nem, akkor annak a névtelen rendnek a kezeiben, amely a szellemi elitből regrutálódik. Bármennyire kényelmetlen is néha a közvéleménynek eme kaszt szigorúsága és úgynevezett gőgje, bármennyiszer lázadtak is föl ellene – ez a vezetés még rendületlen, nemcsak sérthetetlenségét óvja és védi, vagy a lemondását minden nem szellemi jóról és előnyről, hanem a régóta általánossá vált tudását vagy sejtését is annak, hogy a civilizáció fennmaradásához szükség van erre a szigorú iskolára. Az ember tudja vagy sejti: ha a gondolkodás többé nem tiszta és éber, s nem érvényesül a szellem tisztelete, akkor hamarosan a hajók és autók sem közlekednek helyesen, a mérnök logarléce éppoly megbízhatatlanná válik, mint ahogy a bank és a tőzsde minden számítása elveszti érvényét és tekintélyét, s beáll a zűrzavar. De azért elég sokáig tartott, amíg utat tört magának az a felismerés, hogy a civilizáció felhámjának is, a technikának, az iparnak, a kereskedelemnek és más egyébnek is szüksége van valamiféle szellemi erkölcs és tisztesség közös alapjára. Ami abban az időben még hiányzott az üveggyöngyjátékból, az egyetemesség képessége volt, a lebegés a szaktudományok fölött. A csillagászok, görög, latin tudósok, a skolasztikusok, a zenét tanulók mind a maguk szellemesen szabályozott játékait űzték, a játéknak azonban minden szak, minden tudomány és tudományág részére saját nyelve és külön szabályvilága volt. Fél évszázadig tartott, amíg megtették e határok átlépésére az első áthidaló kísérletet. E lassúság oka kétségtelenül inkább morális ok volt, nem formális vagy technikai ok: az áthidalás eszközeit már megtalálhatták volna, ám az újonnan létrejött szellemiség egész szigorú erkölcsével összefüggött valami puritán félelem is az „allotriától”, a tudományok és kategóriák vegyítésétől, az a mély és nagyon is jogos félelem, hogy visszaeshetnek a játszadozás és a zsurnalizmus bűnébe. Egyetlenegy ember műve volt az, hogy szinte egy csapásra lehetőségeinek tudatára ébresztette, s ezzel az egyetemes képzési képesség küszöbéig vitte az üveggyöngyjátékot, s megint csak a zenéhez kapcsolódás hozta meg a játéknak ezt az előrelépését. Egy svájci zenetudós, a matematika rajongó szerelmese adott új fordulatot s ezzel lehetőséget a játék legmagasabb rendű kibontakozására. E nagy férfiú polgári nevét már nem tudjuk kideríteni, az ő kora szellemi területen már nem ismerte a személyiség kultuszát, a történelemben Lusor (vagy Joculator) Basiliensisként él tovább. Leleménye, mint minden lelemény, mindenestül az ő személyes teljesítménye s kegyelem dolga volt ugyan, de korántsem csupán egyéni igény és törekvés szülötte, hanem erősebb hajtómotorja volt. Korának szellemi emberei között mindenütt szenvedélyes vágy élt arra, hogy új gondolati tartalmaiknak új kifejezési lehetőséget leljenek, bölcseletre vágytak, szintézisre, a tudományukba való tiszta visszahúzódás addigi öröme már nem elégítette ki őket, egy-egy tudós itt-ott már áttörte szaktudománya korlátait, s megpróbált előrehatolni az általánosba, új ábécéről álmodoztak, egy újfajta jelbeszédről, amelynek révén rögzíthetnék és kicserélhetnék az új szellemi élményeket. Különös nyomatékkal tanúsítja ezt azokból az évekből egy párizsi tudós „Kínai intelem” című írása. Ennek az írásműnek a szerzője, akit a maga korában sokan kigúnyoltak mint afféle Don Quijotét – egyébként a maga területén, a sinológiában, tekintélyes tudós – kifejti, hogy derekas tartása ellenére milyen veszélyekkel kerülhet szembe a tudomány és a szellem ápolása, ha lemond valamiféle nemzetközi jelbeszéd kidolgozásáról, amely az ősi kínai íráshoz hasonlóan a személyes képzelőerő és találékonyság kikapcsolása nélkül lehetővé teszi a legbonyolultabb mondanivaló kifejezését is olyan grafikai módon, amelyet a világ minden tudósa megértene. E követelmény valóra váltásához a legfontosabb lépést Joculator Basiliensis tette meg. Ő találta fel az üveggyöngyjáték új nyelvének alapelveit, egy olyan jel- és képletnyelvet, amelyben a matemati-
kának és a zenének egyaránt része volt, s amelyben lehetővé vált asztronómiai és zenei képletek összekötése, matematika és muzsika mintegy közös nevezőre hozása. Noha a fejlődés ezzel még egyáltalán nem fejeződött be, a mi drága játékunk történetében már a baseli ismeretlen lerakta minden későbbi fejlődés alapját. Az üveggyöngyjáték, egykori sajátos szórakozása hol a matematikusoknak, hol a filológusoknak vagy zenészeknek, most már egyre jobban igézetébe vont minden igazán szellemi embert. Sok régi akadémia, sok szabadkőműves páholy s kiváltképp a Napkelet utazóinak ősi szövetsége pártolt hozzá. Egyik-másik katolikus szerzetesrend is valami új szellemi áramlatot sejtett meg benne, s el volt ragadtatva tőle, főként némelyik bencés apátságban annyi együttérzéssel fogadták a játékot, hogy már akkor égetővé vált az alkalmilag később is felmerülő kérdés: vajon az egyháznak és a Szentszéknek tűrnie, támogatnia vagy tiltania kellene-e ezt a játékot. A baseli tudós nagy tette óta a játék gyorsan és teljesen azzá fejlődött, ami ma is: a szellemi és múzsái értékek foglalatává, a legkifinomultabb kultusszá, az Universitas Litterarum minden különvált tagjának Unió Mysticájává. Átvette életünkben részint a művészet, részint a spekulatív filozófia szerepét, és Plinius Ziegenhalss idejében például olyan kifejezéssel jelölték, amely még a tárcairodalom korának költészetéből származik, és e kor számos, sok mindent előre megsejtő szellemének a vágyva vágyott célt jelentette: mágikus színház. Mármost igaz ugyan, hogy kezdetei óta technikáját és anyagi terjedelmét tekintve a végtelenbe nőtt az üveggyöngyjáték, s ami a játékosokkal szemben támasztott szellemi igényeit illeti, magasrendű művészetté és tudománnyá vált, de a baseli tudós idejében azért még hiányzott belőle valami lényeges. Addig ugyanis minden játék a gondolat és a szépség világának sok területéről összesűrített képzet egymás mellé sorolása, rendezése, csoportosítása és szembeállítása volt: gyors emlékezetbe idézése korokat túlélő értékeknek és formáknak, virtuóz, rövid futam a szellem birodalmain át. Csak lényegesen később és lassankint került be a játékba az elmélkedés fogalma is a pedagógia szellemi leltárából és főleg a Napkelet utazóinak szokásaiból és gyakorlatából. Szemet szúrt az az áldatlan helyzet, hogy az emlékezet művészei minden egyéb erény híján is képesek voltak virtuóz és káprázatos játékokat játszani, elképeszteni és zavarba ejteni a résztvevőket a számtalan képzet gyors egymásutánjával. Így aztán ez a virtuóz játék egyre szigorúbb tilalmakba ütközött, s az elmélkedés lassankint igen fontos alkotóeleme lett a játéknak, sőt minden néző és hallgató számára a játék lényegévé vált. Ez volt a fordulat a vallásos jelleg felé. Most már nemcsak azt tekintették fontosnak, hogy gyors figyelemmel és gyakorlott emlékezettel intellektuálisan kövessék egy-egy játék eszmemenetét és egész szellemi mozaikját, hanem megszületett a mélyebb és lelkibb odaadás követelménye is. Minden egyes jel után ugyanis, amelyet a mindenkori játékvezető felidézett, csöndes, szigorú elmélkedés következett erről a jelről, tartalmáról, eredetéről, értelméről, s ez minden játékost arra késztetett, hogy hathatósan és szervesen tegye magáévá a jel tartalmait. Az elmélkedés technikáját és gyakorlatát a Rend és a játékszövetségek minden tagja a kiválóak iskoláiból hozta magával, ahol a legnagyobb gondot fordították az elmélkedésre és meditációra. Így megóvták a játék hieroglifáit attól, hogy üres betűkké merevüljenek. Az idáig egyébként, bármennyire kedvelt volt is a tudósok körében, csakis magánjellegű gyakorlat volt az üveggyöngyjáték. Lehetett egyedül, kettesben, négyesben játszani, s a különösen szellemes, jól szerkesztett és sikerült játékokat néha természetesen fel is jegyezték, s várostól városig, országtól országig ismerték, csodálták vagy bírálták. De csak most indult meg lassacskán a játék gazdagodása egy új rendeltetéssel: ugyanis nyilvános ünneppé alakult át. Bár még manapság is játszhatja egyénileg mindenki – s gyakorolják is szorgalmasan, kivált a fiatalabbak –, de az „Üveggyöngyjáték” szó halla-
tán ma alighanem mindenki elsősorban a nyilvános ünnepi játékokra gondol. Ezeket néhány kimagasló mester vezetésével rendezik, akiknek az élén minden országban a Ludi Magister vagy játékmester áll; a meghívottak áhítattal csüggnek a játékon, amelyet a világ minden részén a hallgatók feszült figyelme kísér; e játékok némelyike napokig, hetekig tart, s miközben egy ilyen játékot celebrálnak, minden játékos és hallgató pontos, az alvás időtartamára is kiterjedő előírások szerint a teljes elmélyülés önmegtartóztató és önzetlen életét éli, olyasféle szigorúan szabályozott, vezeklő életet, mint Szent Ignác egy-egy lelkigyakorlatának résztvevői. Mindehhez kevés egyéb hozzáfűznivalónk van. Hol egyik, hol másik tudomány vagy művészet változó uralma alatt a játékok játéka amolyan egyetemes nyelvvé fejlődött, amelynek értelmes jeleivel a játékosok értékeket fejezhettek ki, és képesek voltak őket kapcsolatba hozni egymással. A játék minden korban szoros összefüggésben volt a zenével, s többnyire zenei vagy matematikai szabályok szerint folyt. Megállapodtak egy, két vagy három témában, ezeket kidolgozták, variálták, s a témák sorsa csaknem ugyanaz volt, mint egy fúgában vagy egy koncerttételben. Kiindulhatott a játék például egy csillagászatilag adott bolygóállásból vagy egy Bach-fúga témájából, esetleg Leibniz valamelyik tételéből vagy az Upanishádok egy mondatából, és – mindig a játékos szándéka és tehetsége szerint – vagy kibontották a téma továbbviteléből a felidézett vezéreszmét, vagy megtehették azt is, hogy rokon képzetekkel harmonizálva a téma kifejezésmódját gazdagították. Ha a kezdő, mondjuk, képes volt a játék jeleivel párhuzamot vonni egy klasszikus zenedarab és egy természeti törvény szabályai közt, az értő és a mester játéka a kezdő témától szabadon vezetett át határtalan kombinációkba. A játék egy bizonyos iskolája sokáig főleg két ellentétes téma vagy eszme egymás mellé állítását, szembesítését és végül harmonikus összeolvasztását kedvelte; ilyenek voltak: a törvény és szabadság, egyén és közösség – s nagyon fontosnak tartották, hogy egy ilyen játékban mindkét témát vagy tételt teljesen egyenértékűen és pártatlanul kezeljék, s a tézisből és antitézisből a lehető legtisztábban bontakoztassák ki a szintézist. Általában, zseniális kivételeket nem számítva, idegenkedéssel fogadták s időnkint meg is tiltották a negatív, szkeptikus vagy diszharmonikus kicsengésű játékokat, s ez mélységes összefüggésben volt a játéknak azzal az értelmével, amelyet virágzása csúcspontján a játékosok láttak benne. A játék, a tökély keresésének egy választékos, jelképes formáját jelentette, valami kifinomult alkímiát, közeledést a minden jelképen és sokféleségen túl önmagában egységes szellemhez, tehát Istenhez. Ahogyan régebbi korok jámbor gondolkodói például úton lévőnek, Isten felé tartónak ábrázolták a teremtmények életét, és a jelenségvilág sokféleségét csupán az isteni egységben látták befejezettnek és végiggondoltnak, úgy építkeztek, zenéltek és bölcselkedtek az üveggyöngyjáték figurái és képletei egy olyan világnyelven, amely minden tudományból és művészetből merített, önmaguk eljátszásával törekedve a tökélyre, a tiszta létre, a teljesen betöltött valóságra. „Realizálás”, ez volt a játékosok kedvelt kifejezése, s tevékenységüket úgy értelmezték, hogy út az a levéstől a létig, a lehetségestől a valóságosig. S itt engedtessék meg nekünk, hogy ismételten emlékeztessünk Nicolaus Cusanus már idézett mondataira. Egyébként ha megfogalmazásuk klasszikus volt, s így a kultúra általános értékének látszottak, természetesen a keresztény teológia kifejezéseit is fölvették a játék jelbeszédébe, s például a hit valamely alapfogalmát vagy egy bibliai szövegrészt, az egyházatyák vagy a latin miseszöveg egy-egy mondatát éppoly könnyen és pontosan tudták kifejezni s a játékba iktatni, mint a mértan axiómáit vagy egy Mozart-dallamot. Aligha túlzás, ha megkockáztatjuk azt a kijelentést, hogy az igazi üveggyöngyjátékosok szűk körének a játék már-már egyértelmű volt az istentisztelettel, noha távol állt minden sajátos teológiától.
Mivel a szellemieden világhatalmak között fennmaradásukért harcoltak, az üveggyöngyjátékosok és a római egyház túlságosan is egymásra voltak utalva, semhogy kenyértörésre került volna kettejük közt a sor, jóllehet erre gyakorta találhattak volna indítékot, mivel intellektuális becsületessége s őszinte törekvése az éles, egyértelmű fogalmazásra mindkét hatalmat szakításra ösztökélte. Mégsem szakítottak soha. Róma megelégedett vele, hogy hol jóindulatúan, hol meg elutasítóan áll szemben a játékkal, hiszen a kongregációkban s a magas, sőt legmagasabb klérusban is a legjobb tehetségek egy része maga is a játékosok közé tartozott. S a játék, amióta nyilvánossá vált, és Ludi Magistere is volt, a Rend és a Nevelési Hatóság védelme alatt állt, s ezek mindig udvariasak és lovagiasak voltak Róma iránt. XV. Pius pápa, aki még bíboros korában jó és buzgó üveggyöngyjátékos volt, elődeihez hasonlóan, pápaként nemcsak örökre elbúcsúzott a játéktól, hanem megpróbálta perbe is fogni; akkor csak kis híja volt, hogy a katolikusoknak nem tiltották meg a játékot. Mielőtt azonban erre sor került volna, a pápa meghalt, s ennek a nem jelentéktelen embernek egyik sokat olvasott életrajza úgy mutatta be viszonyát az üveggyöngyjátékhoz, mint mélységes szenvedélyt, amelyen a pápa csak ellenséges formában bírt úrrá lenni. A játék, amelyet régebben magánosok és baráti szövetségek szabadon űztek, de persze a Nevelési Hatóság már régen barátian támogatott, nyilvános szervezetté először Franciaországban és Angliában vált, s őket meglehetősen gyorsan követte a többi ország. Most már minden országban játékbizottságot és egy legfelsőbb játékvezetőt jelöltek ki, Ludi Magister címmel, és a Magister személyes vezetésével folytatott hivatalos játékok a szellemi ünnepek rangjára emelkedtek. Természetesen a Magister, akárcsak a szellem gondozásának minden más magas és főrangú tisztségviselője, névtelen maradt; kivéve néhány hozzá közel álló embert, senki sem ismerte őt személyes nevén. A hivatalos és nemzetközi hírközlő szervek, mint a rádió és egyebek, csupán a hivatalos, nagy játékokat közvetítették, amelyekért a Ludi Magister felelt. A nyilvános játékok irányításán kívül a Magister kötelességei közé tartozott a játékosok és játékiskolák támogatása, de a magistereknek legfőképpen igen szigorúan kellett ügyelniük a játék továbbfejlesztésére. Csakis a minden ország magistereiből alakult világbizottság dönthetett arról (ami ma már alig fordul elő), hogy felvegyenek-e új jeleket és formulákat a játékba, bővítsék-e a játékszabályokat, kívánatosak vagy nélkülözhetők-e egyes újonnan bevonandó területek. Ha a játékot a szellemi emberek valamiféle világnyelvének tekintjük, akkor az országok játékbizottságai összességükben, magisterük vezetése alatt az az akadémia, amely ennek a nyelvnek az állagát, továbbfejlesztését, tisztán tartását ellenőrzi. Minden ország bizottságának birtokában van a Játékarchívum, azaz minden eddig felülvizsgált és jóváhagyott jel és kulcs, melyeknek száma már régen sokkal nagyobbra nőtt, mint a régi kínai írásjelek száma. Általában egy üveggyöngyjátékosnál megfelelő előképzettségnek számít a magasabb fokú tudósiskolák, főleg pedig a kiválóak iskolájának záróvizsgája, de hallgatólagos előfeltétel volt és marad a vezető tudományok egyikének vagy a zenének átlagon felüli tudása. A kiválóak iskoláiban úgyszólván minden tizenöt éves arról álmodozott, hogy egyszer majd a játékbizottság tagja lesz vagy éppenséggel Ludi Magister. De a doktorálóknak már csak egy parányi töredéke ápolta magában komolyan a becsvágyat, hogy tevékenyen szolgálhatja az üveggyöngyjátékot és annak továbbfejlesztését. Ehelyett a játéknak ezek a szerelmesei szorgalmasan gyakorolták a játék kutatását és a meditációt, s a „nagy játékokon” ők alkották az áhítatos és odaadó résztvevőknek azt a legbensőbb körét, amely a nyilvánosjátékok ünnepi jellegét adja, és megóvja őket attól, hogy puszta díszszertartássá korcsosuljanak. A játék emez igazi szerelmeseinek a Ludi Magister fejedelem vagy főpap, szinte istenség. Minden önálló játékos és főleg a Magister számára azonban a játék elsősorban zenélés, körülbelül
abban az értelemben, ahogy egy ízben Josef Knecht nyilatkozott a klasszikus zene lényegéről: „A klasszikus zenét kultúránk kivonatának és foglalatának tartjuk, mert annak legvilágosabb, legjellemzőbb kifejezése és megnyilatkozása. Ebben a muzsikában az antikvitás és a kereszténység örökségét vesszük birtokba, a derűs és bátor jámborság szellemét, a felülmúlhatatlan lovagi erkölcsöt. Ugyanis végső soron a kultúra minden klasszikus kifejeződése morált jelent, az emberi magatartás kifejezővé sűrített mintaképét. 1500 és 1800 között sokféle zenét szereztek, a stílusok és a kifejezőeszközök igen-igen különböztek egymástól, de a szellem vagy inkább a morál mindenütt azonos. Az emberi tartás, amelyet a klasszikus zene kifejez, mindig ugyanaz, mindig ugyanazon a fajta életismereten alapul, és mindig ugyanarra a fölényre törekszik a véletlennel szemben. Amit a klasszikus zene kifejez, ezt jelenti: tudás az emberiét tragikumáról, az emberi sors elfogadása, bátorság, derű! Hogy ez már most egy Händel- vagy Couperin-menüett kecsessége, vagy gyöngéddé finomult érzékiség, mint sok olasznál vagy Mozartnál, avagy csöndes, higgadt halálra készség, mint Bachnál – mindig a „csak azért is”, a halálmegvető bátorság, a lovagiság, az emberen túli nevetés, a halhatatlan derű csendül föl benne. Így kell ennek a mi üveggyöngyjátékainkban is zengenie, így egész életünkben, tetteinkben és szenvedésünkben.” Knechtnek e szavait egy tanítványa jegyezte föl. Velük fejezzük be eszmefuttatásunkat az üveggyöngyjátékról.
Josef Knecht Magister Ludi életrajza
AZ ELHIVATÁS Josef Knecht származását nem ismerjük. Mint a kiválóak iskolájának annyi más tanulója, vagy ő is korán elveszítette szüleit, vagy a Nevelési Hatóság szabadította ki kedvezőtlen életkörülményeiből és adoptálta. Akár így, akár úgy, mindenesetre megkímélődött az elit-iskola és a szülői ház közötti összeütközéstől, ami jó néhány hasonló sorsú embernek teherként nehezedett az életére fiatal éveiben, megnehezítette belépését a Rendbe, és sok esetben nehézkes és kérdéses jelleművé teszi a legtehetségesebb fiatalembereket. Knecht ama szerencsések közé tartozik, akik, úgy látszik, eleve tulajdonképpen Kasztália, a Rend és a Nevelési Hatóság szolgálatára születtek és rendeltettek; s noha egyáltalán nem volt ismeretlen számára a szellemi élet egész kérdésköre, mégis megadatott neki, hogy – személyes keserűség nélkül – átélje azt a tragikumot, amely vele születik minden, magát a szellemnek szentelő élettel. Alkalmasint nem is annyira ez a tragikum csábított minket rá, hogy mélyreható elemzést szenteljünk Josef Knecht személyiségének, hanem sokkal inkább az a csöndes, derűs, sőt sugárzó mód, ahogy betöltötte a sorsát, megvalósította adottságait, rendeltetését. Mint minden jelentős embernek, neki is megvan a daimonionja, az amor fatija, de az ő amor fatija nem komor és nem vakbuzgó. Persze, a rejtett dolgokat nem ismerjük, és ne felejtsük el, hogy a történetírás, ha mégoly józan is és mégoly jóakarattal igyekszik is a tárgyilagosságra, mindig költészet marad és harmadik dimenziója a feltételezés. Így, hogy nagy példákat válasszunk, egyáltalán nem tudjuk, Johann Sebastian Bach vagy Wolfgang Amadeus Mozart voltaképp derűsen avagy nehezen élt-e. Mozart számunkra: a korán elhunyt és beteljesült ember sajátosan megindító és szeretetet ébresztő bája; Bach: az épületesen-vigaszos magamegadás a szenvedés és halál kényszerének, belenyugvás Isten atyai akaratába – de mindezt tulajdonképpen korántsem az életrajzukból és magánéletük ránk hagyományozott tényeiből olvassuk ki, hanem egyes-egyedül a művükből, a zenéjükből. Továbbá Bachhoz, akinek ismerjük az életrajzát, s zenéje nyomán a képét is elképzeljük, akaratlanul is hozzáadjuk halála utáni sorsát: bizonyos mértékig ezért is érezzük képzeletünkben élőnek; hagyjuk, hadd nevessen és hallgasson róla, hogy tüstént a halála után egész életművét elfelejtették, s kéziratainak selejtpapírként veszett nyoma, s hogy helyette egyik fia lett „a nagy Bach”, és sikereket aratott, s hogy Bach műve, újrafölfedezése után a tárcairodalom korszakának félreértései és barbárságai közé vegyült és így tovább. És éppígy hajlunk rá, hogy hozzáköltsük: a még élő és egészséges, munkája teljében virágzó Mozartra: milyen védettséget élvezett a halál kezében, mennyire tudta előre, miképp zárja körül a halál. Ahol egy életműről van szó, a történész nem tehet mást, egy eleven egység két elválaszthatatlan feleként fogja össze a művet alkotója életével. Ezt tesszük mi Mozarttal vagy Bachhal, ezt tesszük Knechttel is, jóllehet ő a mi lényegében nem alkotó korunkba tartozik, és nem hagyott hátra maga után ama mesterek értelmében vett művet. Ha kísérletet teszünk Knecht életének leírására, ez egyúttal kísérlet az értelmezésére is, és ha történészként mélységesen sajnálhatjuk is, hogy élete végső szakaszáról szinte minden igazán hiteles híradás hiányzik, épp az a körülmény bátorított fel vállalkozásunkra, hogy Knecht életének a vége legendává lett. Mi átvesszük ezt a legendát, és egyetértünk vele, mindegy, hogy csupán jámbor költészet-e vagy sem. Amiképp mit sem tudunk Knecht születéséről és származásáról, azonképp a haláláról sem tudunk semmit. De nincs jogcímünk feltételezni, hogy ez valamiféle véletlen halál volt. Életét, amennyire ismerjük, tisztán, lépcsőzetesen felépítettnek látjuk, és ha a halálról formált vélekedéseinkben készségesen csatlakozunk a legendához, azt hívő módon átvesszük, ez is csak azért van, mert a legenda tudósítása szerint ennek az életnek a végső állomása, úgy tetszik, tökéletesen megfelel az előz-
ményeknek. Sőt bevalljuk, életének legendába átlebegését szervesnek és helyénvalónak látjuk éppúgy, ahogy egy csillagnak a fennmaradása, mely eltűnt szemünk elől, és számunkra „elpusztult”, nem támaszt bennünk hitbeli kételyt. Josef Knecht abban a világban, amelyben mi, e följegyzések szerzője és olvasói élünk, a lehető legmagasabbat érte el és teljesítette, hiszen Magister Ludiként vezére és példaképe volt a szellemileg művelt és szellemre törekvők hadának, példásan irányította és gyarapította a mindannyiunknak szent templom főpapjaként a ránk maradt szellemi örökséget. Josef Knecht azonban nemcsak megkapta és birtokába vette egy mester kerületét, a legfelsőbb helyet hierarchiánk csúcsán, hanem túl is lépett rajta, tovább nőtt egy olyan dimenzióba, amelyről nekünk csak hódolatos sejtelmünk lehet, s épp ezért tökéletesen helyes és életének is megfelel, hogy életrajza is túllép a megszokott dimenziókon, s végül is legendába csap át. Mi elfogadjuk ezt a csodás tényt, örvendezünk a csodának, s nem sokat törjük rajta a fejünket. De amennyiben Knecht élete történelem – s egy bizonyos meghatározott napig az –, hát így is tárgyaljuk, és azon fáradoztunk, hogy pontosan úgy adjuk tovább a hagyományt, ahogy az kutatásaink során felkínálkozott. Gyermekkorából, vagyis még abból az időből, mielőtt fölvették volna a kiválóak iskolájába, csupán egyetlenegy eseményről tudunk, ez azonban fontos és jelképes jelentőségű, mert a szellem első nagy felhívása hozzá, elhivatása első aktusa, és jellemző, hogy ez az első hívás nem a tudománytól, hanem a zenétől jött. Ezt a darabka életrajzot, miként úgyszólván minden emlékezést Knecht személyes életére, egy üveggyöngyjáték-tanuló feljegyzéseinek köszönhetjük, aki hűséges tisztelője volt Knechtnek, s nagy tanítója számos mondását és elbeszélését jegyezte fel. Knecht akkortájt tizenkét vagy tizenhárom éves lehetett, s gimnazista volt Berolfingen városkájában, a Zaberwald peremén, amely valószínűleg a szülőhelye is volt. Jóllehet a fiú már hosszabb ideje ösztöndíjas gimnazista volt, s a tantestület – legbuzgóbban a zenetanár – már két vagy három ízben is ajánlotta a legfölsőbb hatóságnak felvételét a kiválóak iskolájába, ő erről mit sem tudott, és még sohasem találkozott a kiválóakkal vagy éppen a legfelsőbb Nevelési Hatóság mestereivel. Egyszer csak a zenetanára (akkor hegedűre és lantra tanította) közölte vele, hogy a zenemester talán hamarosan Berolfingenbe jön, az iskola zeneoktatását ellenőrzi, Josef tehát gyakoroljon derekasan, nehogy zavarba jöjjön, és zavarba hozza tanítóját is. Ez a hír mélységesen fölkavarta a fiút, mert persze nagyon jól tudta, ki az a zenemester, s azt is, hogy az nem akárki a Nevelési Hatóság magasabb régióiból, mint például az évente kétszer megjelenő tanfelügyelők, hanem egyike a tizenkét félistennek, egyike e tiszteletre méltó testület tizenkét legfőbb vezetőjének, és az egész országban a legfelsőbb fórum minden zenei ügyben. Szóval, maga a zenemester, személyesen a Magister Musicae jön Berolfingenbe! A világon csak egyetlenegy személy akadt, aki talán még legendásabb és rejtélyesebb lett volna a gyermek Josef szemében: az üveggyöngyjáték mestere. Már a zenemester jöttének bejelentése is eleve roppant, szorongó tisztelettel töltötte el; hol királynak, hol meg varázslónak képzelte el ezt az embert, olykor a tizenkét apostol egyikének, avagy a klasszikus idők egyik legendásan nagy művészének, Michael Prätoriusnak, Claudio Monteverdinek, J. J. Frobergernek vagy Johann Sebastian Bachnak – és éppoly mélységesen örült a pillanatnak, amikor megjelenik néki ez a csillag, mint amennyire félt is tőle. Hogy az egyik félisten és arkangyal, a szellem világának egyik titokzatos és mindenható kormányzója a maga testi valójában megjelenik itt a kisvárosban s a gimnáziumban, hogy láthatja őt, hogy a Mester talán megszólítja, vizsgáztatja, korholja vagy dicséri majd, ez valóban nagy dolog volt, valamiféle csoda és ritka égi jelenség; s ahogy a tanárok bizonygatták: évtizedek óta először fordul elő, hogy egy Magister Musicae személyesen keresse föl a várost és kis gimnáziumát. A fiú sokféleképp színezte ki azt, ami rá vár, elsőbb is holmi nagy ünnepségre, nyilvános fogadtatásra gondolt, amelyet akkor élt át
egyszer, amikor az új polgármester hivatalba lépett, rezesbandával és fellobogózott utcákkal, sőt talán tűzijátékkal is, és Knecht pajtásai szintén ilyesmit képzeltek, és reméltek. Előzetes örömét csak az a gondolat mérsékelte, hogy ő maga talán túlságosan is a közelébe kerül ennek a nagy embernek, és előtte, a nagy értő előtt, elviselhetetlen szégyenben maradhat zenélésével és feleleteivel. De ez a szorongás nemcsak gyötrő, hanem édes is volt, s egészen titkon és bevallatlanul már nem is találta ezt az egész várt ünnepet, zászlóval és tűzijátékával együtt olyan szépnek, izgatónak, fontosnak és mindenek ellenére csodásan vidámnak, mint azt a körülményt, hogy ő, a kis Josef Knecht közvetlen közelből láthatja ezt a férfit, s hogy a zenemester egy kicsit az ő kedvéért látogat el Berolfingenbe, hiszen azért jön, hogy ellenőrizze a zeneoktatást, és a zenetanár nyilván lehetségesnek tartja, hogy majd őt is megvizsgáztatja. De talán, ó, valószínűleg, erre sor sem kerül, hisz aligha lehetséges, a Mesternek bizonyára más dolga is lesz, mint hogy kisfiúk hegedűjátékát hallgassa, nyilván csak az idősebb és haladó tanulókat akarja majd látni és hallani. Ilyen gondolatok közepette várta a fiú azt a napot, és a nap eljött, s csalódással kezdődött: nem zendült fel zene az utcákon, nem álltak zászlódíszben, koszorúsan a házak, s mint minden más napon, most is fogni kellett a könyveket, füzeteket, ahogy szokták, elmenni az iskolába, és még az osztályteremben sem volt halvány nyoma sem a díszeknek, az ünnepiességnek, minden olyan volt, mint bármely más napon. Az oktatás megkezdődött, a tanár ugyanolyan hétköznapi öltözékben volt, mint mindig, nem szónokolt, nem említette egy szóval sem a nagy vendéget. De a második vagy harmadik órán mégis megtörtént: kopogtak az ajtón, bejött az iskolaszolga, köszönt a tanárnak, és jelentette, hogy Josef Knecht tanuló negyedórán belül jelenjék meg a zenemesternél, s ügyeljen rá, hogy illedelmesen megfésülködjék, s a keze és körmei tiszták legyenek. Knecht ijedtében elsápadt, támolyogva ment ki az iskolából, átszaladt az internátusba, ledobta könyveit, megmosakodott, megfésülködött, reszketve vette kezébe hegedűtokját s gyakorlófüzetét, s aztán átment a zeneszobába, a melléképületbe. A lépcsőn egy izgatott tanulótársa fogadta, egy szobára mutatott és közölte: „Várj itt, amíg hívnak.” Nem tartott sokáig, de neki egy örökkévalóság volt, amíg a várakozástól megváltották. Senki sem hívta, de belépett egy férfi, egészen öreg ember, első látásra nem magas termetű, fehér hajú férfi, az arca szép, fénylő, a szeme átható, világoskék, pillantásától félni is lehetett volna, de ez a tekintet nemcsak átható, hanem derűs is volt, nem nevetőn vagy mosolygósan, hanem csöndes-ragyogón, nyugodtan derűs. Kezet nyújtott a fiúnak, biccentett, óvatosan leült a székre a régi gyakorlózongora elé és azt mondta: „Te vagy Josef Knecht? A tanárod, úgy látom, elégedett veled, azt hiszem, szeret téged. Gyere, zenéljünk együtt egy keveset.” Knecht már előbb kivette tokjából a hegedűjét, az öreg leütött egy A-hangot, a fiú hangolt, aztán kérdőn és szorongva nézett a zenemesterre. – Mit szeretnél játszani? – kérdezte a Mester. A tanuló egy szót sem tudott kinyögni válaszul, szinte túlcsordult az öreg iránt érzett tisztelettől, még sohasem látott ilyen embert. Tétován nyúlt a kottafüzetéért, és a férfi elé tartotta. – Nem – mondta a Mester –, szeretném, ha fejből játszanál s nem holmi gyakorlódarabot, hanem valami egyszerűt, amit fejből tudsz, talán egy kedves dalodat. Knecht zavarban volt, megbűvölte ez az arc, ez a szempár, egy szót sem bírt kinyögni, nagyon szégyellte magát zavara miatt, de semmit sem tudott mondani. A Mester nem erőltette. Egy ujjal leütötte egy dallam első hangjait, kérdőn nézett a fiúra, aki bólintott, s tüstént és örömmel eljátszotta a dallamot, egy régi dalt, amelyet gyakran énekeltek az iskolában. – Még egyszer! – mondta a Mester. Knecht megismételte a dallamot, s az öreg most egy második
szólamot játszott hozzá. A kis gyakorlószobában most két szólamban zengett a régi dal. – Még egyszer! Knecht játszott, s a Mester a másodikon kívül még egy harmadik szólamot is hozzájátszott. Három szólamban zengett a szép régi dal a szobában. – No, még egyszer! – És a Mester három szólamot játszott hozzá. – Szép dal! – mondta halkan a Mester. – Játszd el most egyszer alt-fekvésben is! Knecht engedelmeskedett és játszott, a Mester megadta neki az első hangot, és most a másik három szólamot játszotta hozzá. S az öreg újra meg újra azt mondta: – Még egyszer! –, s ez egyre vidámabban hangzott. Knecht eljátszotta a dallamot tenorban, mindig két-három ellenszólam kíséretével. Sokszor játszották el a dalt, már nem kellett többé előre megegyezniük, s a dal, egészen magától, minden ismétléskor gazdagabb lett ékítményekben, indázó játékában. A csupasz falú kisterem vidám délelőtti fényben úszott, s ünnepi zengéssel töltötte be a zene. Egy idő múlva az öreg abbahagyta. – Most már elég? – kérdezte. Knecht a fejét rázta és újra kezdte, társa pedig vidáman vágott bele ismét három szólammal, s a négy szólam vékony, tiszta vonalakat húzott, beszélgetett, egymásra támaszkodott, kereszteződött és átjátszott egymásba, derűs ívekben és alakzatokban, s a fiú és az öreg már nem is gondolt semmi másra, átadta magát a szép, testvéri vonalaknak s a találkozásukkor keletkező figuráknak, hálójukba fonódva zenélt mind a kettő, lágyan ringatóztak, s egy láthatatlan karmesternek engedelmeskedtek. Míg aztán a Mester, midőn a dallam ismét véget ért, hátrafordult és megkérdezte: – Tetszett, Josef? Knecht hálásan, csillogó szemmel nézett rá. Sugárzott, de egy szót sem szólt. – Tudod-e már – kérdezte most a mester –, hogy mi is az a fúga? Knecht kétkedő arcot vágott. Hallott már fúgákat, de az oktatásban erre még nem került sor. – Jó – mondta a Mester –, akkor megmutatom. A leghamarább akkor érted meg, ha mi magunk is csinálunk egy fúgát. Tehát: a fúgához először is kell egy téma, s a témát nem keressük sokáig, a dalunkból vesszük. Lejátszott egy kis hangsort, a dal egy darabkáját, s ez így, kiszakítva a dallamból, feje és farka nélkül, furcsán hangzott. Még egyszer eljátszotta a témát, s már tovább is ment, már jött az első belépés, a második belépő szólam a kvintből kvartba ment át, a harmadik megismételte az elsőt, de egy oktávval magasabban, éppígy a negyedik a másodikat, s aztán a domináns hangnemében, egy zárlattal fejeződött be az expozíció. A második feldolgozás szabadabban modulált át egyéb hangnemekbe, a harmadik a szubdominánshoz ereszkedve, zárlattal végződött az alaphangon. A fiú a zongorista okos fehér ujjait nézte, feszült arcán halványan tükröződni látta a kifejlet felé haladást, miközben az öreg félig lehunyta szemét. A fiú szíve csak úgy buzgott a mester iránt érzett tisztelettől, szeretettől, füle befogadta a fúgát, s úgy érezte, most hall először zenét, az előtte keletkező zenemű mögött megsejtette a szellemet, törvény és szabadság, szolgálat és uralkodás boldogító összhangját, átadta és odaszentelte magát ennek a szellemnek és ennek a mesternek, ezekben a percekben úgy látta önmagát, életét és az egész világot, hogy a zene szelleme vezeti, rendezi és értelmezi, s amikor a játék véget ért, látta, hogy a tisztelt öreg, a varázsló és király még egy darabig könnyedén a billentyűk fölé hajlik, szeme félig lehunyva, arca belülről fénylik – s nem tudta, ujjongjon-e boldog pillanatain vagy sírjon, hogy elmúltak. Ekkor az öregember lassan fölállt a zongorától, áthatóan s egyszersmind barátságosan nézett rá derűs kék szemével, s azt mondta: – Két ember legkönnyebben zenélés közben barátkozhat meg. Milyen szép is ez. Remélhetőleg barátok leszünk, te meg én. Talán megtanulsz fúgát komponálni is, Josef. – Kezet
fogott a fiúval, elment, de az ajtóban még egyszer megfordult, s egy pillantással, udvarias kis főhajtással búcsúzott. Knecht sok-sok év múlva elmesélte tanítványának: amikor kilépett a házból, jobban megváltozottnak és elvarázsoltnak látta a várost és a világot, mint hogyha zászlók, koszorúk és szalagok díszítették volna, vagy tűzijátékot rendeznek. Nagy élményt élt át, az elhivatást, amelyet jogosan nevezhetnénk sákramentumnak: az eszményi világ testet öltését és hívogató kitárulkozását; ezt a világot a fiatal lélek eddig részben csak hallomásból, részben vágytól izzó álmaiból ismerte. S ez a világ nemcsak létezett, valahol a távolban, a múltban vagy a jövőben, nem, jelen volt és tevékeny volt, kisugárzott, hírnököket, apostolokat, követeket küldött szét, olyan férfiakat, mint ez az idős Magister, aki különben, Josefnek úgy rémlett, voltaképp nem is olyan nagyon öreg. És ebből a világból, e tiszteletre méltó hírnökök egyike révén hozzá, a kis gimnazistához is buzdító, hívó szó érkezett! Élménye ezt jelentette neki, s hetekig tartott, amíg valóban megtudta és meggyőződött róla, hogy ama megszentelt óra mágikus eseményének a való világban is megvan a pontos megfelelője, hogy az elhivatás nem csupán saját lelkében megszólaló, boldogító intelem, lelkének belső hangja volt, hanem a földi hatalmak adománya és buzdítása is. Mert nem maradhatott tartósan titokban, hogy a zenemester látogatása nem véletlen s nem is igazi iskolaellenőrzés volt. Knecht neve ugyanis tanárainak jelentései alapján már hosszabb ideje szerepelt azoknak a tanulóknak a névsorában, akik méltónak látszottak rá, hogy a kiválóak iskolájában nevelődjenek, vagy akiknek felvételét javasolták a legfelsőbb hatóságoknak. Mivel ennek a Knecht fiúnak nemcsak latin tudását és rokonszenves jellemét dicsérték, hanem zenetanára még külön is ajánlotta és magasztalta, a zenemester vállalta, hogy egyik hivatalos útja alkalmával rászán néhány órát az idejéből Berolfingenre, és megnézi ezt a tanulót. Nem annyira a fiú latin tudása vagy kézügyessége érdekelte (ebben a tanárok jelentéseire hagyatkozott, ámbár ezek tanulmányozására mindenesetre egy teljes órát áldozott), hanem inkább az, hogy ennek a fiúnak az egész lénye alkalmas-e a magasabb értelemben vett zenészi hivatáshoz, képes-e a lelkesedésre, a beilleszkedésre, a hódolatra, a kultusz szolgálatára. A nyilvános felsőbb iskolák tanárai – s erre jó okaik voltak – általában nem bántak bőkezűen az elit-iskolába szóló ajánlásokkal, mégis előfordultak többé-kevésbé tisztátalan szándékból eredő kivételezések, s gyakran megesett az is, hogy egy-egy kevésbé éles szemű tanár konokul ajánlgatta kedvenc tanítványát, akinek más erénye nemigen volt, csak a szorgalma, a becsvágya és okos viselkedése tanáraival szemben. A zenemesternek épp ez a fajta diák volt kiváltképp ellenszenves, azonnal észrevette, ha a vizsgázó tudatában volt annak, hogy most a jövőjéről és pályafutásáról van szó, és jaj volt annak a tanulónak, aki túlságosan ügyesen, túlságosan tudatosan és okosan állt elébe vagy éppen hízelegni próbált neki – az ilyet sok esetben már a vizsga megkezdése előtt elutasította. Nos, Knecht viszont tetszett az öreg zenemesternek, nagyon is tetszett, s még továbbutaztában is elégedetten gondolt vissza rá; nem jegyzett be róla semmiféle észrevételt vagy osztályozást a füzetébe, hanem magával vitte az üde, szerény fiú emlékét, és hazatérése után saját kezűleg írta fel Knecht nevét azoknak a tanulóknak a listájára, akiket a legfelsőbb hatóság egyik tagja maga vizsgáztatott, és felvételre érdemesnek talált. Erről a listáról Josef hébe-hóba hallott már, éspedig egészen eltérő hangnemben – a gimnazisták maguk közt „aranykönyvnek” nevezték, de olykor-olykor egészen tiszteletlenül „stréberkatalógus”-nak is hívták. Ha egy tanár megemlítette ezt a listát, akár csak azért, hogy egyik tanulójának a szemére vesse: ilyen fiú persze nem is gondolhat rá, hogy ennyire vigye, akkor hangjában mindig volt valami ünnepélyesség, tisztelet és fontoskodás is. De ha a tanulók beszéltek a stréberkatalógusról, többnyire
pökhendi hangon s némi eltúlzott közönnyel emlegették. Josef egyszer ezt hallotta az egyik tanulótól: „Ugyan már, köpök arra a bárgyú stréberkatalógusra! Aki legény a talpán, nem kerül bele, erre mérget veszek. Oda a tanárok csak a legnagyobb széltolókat és talpnyalókat küldik.” A szép élmény után különös korszak következett. Josef eleinte mit sem tudott róla, hogy az „electi”hez, a „flos juventutis”-hoz tartozik, ahogy a Rendben az elit-tanulókat hívják; először egyáltalán nem gondolta, hogy, élményének gyakorlati következménye és érezhető hatása lesz sorsában és hétköznapjaiban, s miközben tanárai már a kitüntetettet és a búcsúzót látták benne, ő maga szinte csak belső folyamatként élte át elhivatását. De még így is éles választóvonal volt életében. Jóllehet, a varázslóval töltött órája olyasmit teljesített be és vitt hozzá közelebb, amit a szívében már sejtett, mégis vagy épp ezért az az óra nyilvánvalóan elválasztotta a múltat a jelentől és a jövőtől, mint ahogy az álomból ébredő, még ha ugyanabban a környezetben ébred is föl, amelyet álmában látott, nem vonhatja kétségbe, hogy ébren van. Az elhivatásnak sok fajtája és formája van, ám az élmény magva és értelme mindig ugyanaz: a lélek attól eszmél föl, változik meg vagy emelkedik föl, hogy benső álmai és sejtelmei helyett egyszerre csak külső hívást hall, egy darabka valóság jelenik meg és nyúl bele életébe. Itt ez a darabka valóság a mester alakja volt: a csupán távoliként, tiszteletre méltó félisteni alakként ismert zenemester, arkangyal a legfelsőbb mennyekből, testi valójában megjelent, mindentudó kék szeme volt, ott ült a kis zongoraszéken, Joseffel együtt zenélt, csodálatosan zenélt, jóformán szavak nélkül mutatta meg neki, mi is igazában a zene, megáldotta őt, és aztán újra eltűnt. Hogy ebből mi minden következhet és adódhat, ennek megfontolására Knecht először képtelen volt, mivel túlságosan is betöltötte és lekötötte az esemény közvetlen, benső visszhangja. Ahogy egy zsenge növény, amely eddig csöndben és tétován fejlődött, hirtelen hevesebben kezd lélegzeni és nőni, mintha a csoda egyetlen órájában egyszerre csak tudatára ébredne alakja törvényének, s immár buzgón törekednék beteljesítésére, úgy kezdte a fiú, miután a varázsló keze érintette, gyorsan és sóvárgón összefogni és megfeszíteni erejét, másnak érezte magát, úgy érezte, hogy növekszik, új feszültségeket, új harmóniákat érzett maga és a világ közt, néhány órán a zenében, a latinban, a matematikában olyan feladatokat tudott megoldani, amelyek életkorától és pajtásaitól is távol voltak még, s ilyenkor minden teljesítményre képesnek érezte magát; más órákon viszont mindent elfelejtett, s valami új, lágy érzéssel és odaadással álmodozott, hallgatta a szelet vagy az esőt, elrévedt egy virágon, belebámult a tovazúgó folyóvízbe, semmit sem fogott fel, mindent csak sejtett, magával ragadta az együttérzés, a kíváncsiság, a megérteni akarás, saját énjétől a máshoz, a világhoz, a titokhoz és szentséghez, a jelenségek fájdalmasan szép játékához vonta a vágy. Így, belülről indulva és növekedve, a benti és kinti világ találkozásáig és igazolódásáig ment végbe Josef Knechtnél, tökéletes tisztaságban, az elhivatás folyamata; minden lépcsőfokát végigjárta, megízlelte minden boldogságát és szorongását. Ezt a nemes folyamatot nem zavarták meg váratlan leleplezések és indiszkréciók: minden nemes szellem tipikus ifjúkori története ez: a lélek világa és a külvilág összhangban és egyöntetűen működött és nőtt bele egymásba. Amikor, e fejlődéssorozat végén, a tanuló tudatára ébredt helyzetének és külső sorsának, amikor látta, hogy tanárai kollégaként, sőt díszvendégként bánnak vele, akinek a távozására minden pillanatban számítanak, s tanulótársai félig-meddig csodálják vagy irigylik, félig-meddig kerülik is, sandán néznek rá, egyik-másik vetélytársa kicsúfolja és gyűlöli, eddigi barátai mindjobban elszakadnak tőle és magára hagyják – ekkor már az elszakadásnak és magányossá válásnak ez a folyamata régen lejátszódott a lelkében, legbelül, saját érzésvilágában a tanárai elöljárókból egyre inkább barátai lettek, egykori barátai pedig egy útszakasz hátramaradó kísérői; iskolájában és városában már nem talált hozzá való társakat, nem érezte a helyén
magát, körülötte most mindent valami titokzatos halál, a valótlanság fluiduma járt át, a múlt lehelete, minden valahogy ideiglenessé vált, viselt és többé már rá nem illő ruha lett. És az, hogy kinőtt az addig harmonikus és szeretett szülőföldből, hogy elidegenedett egy többé hozzá nem tartozó és nem illő életformától, a búcsúzónak ez a legmagasztosabb boldogsággal és sugárzó öntudattal meg-megszakított élete végül már nagyon nagy gyötrelemmé vált, alig elviselhető nyomássá és szenvedéssé, mert minden elhagyta őt, s nem volt benne biztos, vajon nem ő hagy-e el voltaképp mindent, nem ő maga, becsvágya, elbizakodottsága, kevélysége, hűtlensége, szeretethiánya a hibás kedves, megszokott világának ebben az elhalásában és idegenné válásában. Az igazi elhivatással együtt járó fájdalmak közül ezek a legkeserűbbek. Aki elfogadja az elhivatást, nemcsak ajándékot és parancsot vesz át, hanem valamiféle adósságot is, akárcsak az a katona, akit kiemelnek bajtársai közül, és tisztté léptetnek elő; ez az előléptetés annál nagyobb tisztesség, minél inkább a bűntudat, a rossz lelkiismeret érzésével fizet érte, ha bajtársaira gondol. Mindazonáltal Knechtnek osztályrészül jutott, hogy zavartalanul és teljes ártatlanságban hordozza ki ezt a fejlődését: s midőn végül a tanárok tanácsa közölte vele, hogy kitüntették, és hamarosan fölveszik a kiválóak iskolájába, ez abban a pillanatban tökéletesen meglepte, noha a következő pillanatban már olybá tűnt ez az új helyzet, mint amit régen tudott és várt. Csak most jutott eszébe, hogy már hetek óta hol itt, hol ott kiabálták utána: „electus” vagy „elit-fiú”, s ezt gúnyosan értették! Hallotta, de csak félig, és sohasem értelmezte másként, mint csúfolódásként. Nem „electus”-t akartak ezzel mondani, így érezte, hanem azt, hogy: „Te, aki fennhéjázásodban electusnak tartod magadat!” Néha nagyon szenvedett amiatt, hogy így elidegenedett a pajtásaitól, de ő maga igazán sohasem tartotta magát „electusnak”, kiválasztottnak. Az elhivatást nem rangemelkedésnek, hanem benső intésnek és követelménynek fogta fel. Ámde mégis: nem tudta-e mindennek ellenére, nem sejtette-e, nem érezte-e százszor is? Most már megérett a dolog, s boldog élményei hitelesítést és igazolást nyertek, szenvedése értelmet kapott, levethette az elviselhetetlenül régi és szűkké vált ruhát, hiszen készen várta az új.
Amikor fölvették a kiválóak iskolájába, Knecht élete más síkra tevődött át, megtörtént az első döntő lépés fejlődésében. Korántsem esik meg minden elit-tanulóval, hogy a hivatalos felvétel egybeesik az elhivatás benső élményével. Ez kegyelem, vagy ha hétköznapi szóval akarjuk kifejezni: jószerencse. Akinek osztályrészül jut, annak az életében valami többlet van, amiként az is többlettel rendelkezik, aki a véletlen jóvoltából különösen szerencsés testi és lelki adottságokat hoz magával. A legtöbb elit-tanuló, sőt majdnem mindegyik nagy szerencsének, kitüntetésnek érzi ugyan kiválasztatását, büszke rá, s közülük sokan előzőleg forrón áhították is ezt a kitüntetést. De aztán az átmenet szülőföldjük megszokott iskolájából Kasztália iskoláiba mégis nehezebb, mint gondolták volna, s egyeseknek váratlan csalódást okoz. Először is ez az átmenet minden tanulónak, akit szerettek a szülei, és boldogan élt otthonában, nagyon nehéz búcsúzást és lemondást jelent, s így aztán, főleg a két első évben eléggé tetemes számban kerül sor visszahelyezésekre, s okuk nem is a tehetség és szorgalom hiánya, hanem az, hogy a tanulók képtelenek megbarátkozni az internátusi élettel s azzal a gondolattal, hogy a jövőben mindinkább meglazul kapcsolatuk a családjukkal és szülőföldjükkel, s végül nem ismerhetnek, nem tisztelhetnek más köteléket, csak a Rendhez tartozásukat. Időnkint olyan tanulók is akadnak, akik midőn felvették őket a kiválóak iskolájába, a fő előnyt abban látták, hogy elszakadhatnak az atyai háztól és egy kedvüket szegő iskolától; ezek, megszabadulva, mondjuk, egy szigorú apától vagy egy nekik kellemetlen tanártól, egy időre fellélegeztek ugyan, a változástól azonban egész életüknek olyan nagy
és lehetetlen átalakulását remélték, hogy hamarosan csalódniuk kellett. A voltaképpeni törtetők és mintadiákok, a pedánsok sem tudtak mindig megmaradni Kasztáliában; nem mintha nem lettek volna rátermettek a tanulmányokra, de az elit-iskolában nemcsak a tanulás és a szakbizonyítvány volt a fontos, hanem nevelői és múzsái célokat is kitűztek, s ezek előtt egyik-másik tanuló letette a fegyvert. Mindazonáltal a kiválóak négy nagy iskolájában olyan rendszer volt, hogy számos alosztálya és fiókintézete sokféle tehetségnek nyitott teret, s egy törekvő matematikus vagy filológus, ha csakugyan tudós tehetség lappangott benne, nem érezhette veszélyesnek, hogy esetleg hiányos a zenei vagy bölcseleti adottsága. Sőt hébe-hóba még Kasztáliában is igen erősen érvényesült a tiszta, józan szaktudomány ápolásának irányzata, és e törekvések úttörői nemcsak a „fantasztákkal”, vagyis a zenei és múzsái megszállottakkal szemben voltak kritikusok és gunyorosok, hanem néhanap a maguk körén belül határozottan megtagadtak és eltiltottak minden művészi megnyilatkozást, főleg az üveggyöngyjátékot. Mivel Knecht élete, amennyire ismerjük, teljes egészében Kasztáliában játszódott le, hegyvidéki országunknak ebben a legcsöndesebb és legderűsebb tartományában, amelyet régebben a költő Goethe kifejezésével sokszor „pedagógiai tartománynak” is neveztek, nagyon rövidre fogva és megkockáztatva azt is, hogy rég tudott dolgokkal untatjuk az olvasót, még egyszer felvázoljuk ezt a híres Kasztáliát és iskoláinak szerkezetét. Ez az iskolarendszer, amelyet röviden elit-iskolának neveznek, bölcs és rugalmas rostarendszer, amelynek révén a vezetőség (egy úgynevezett „tanügyi tanács”, húsz tanácsossal, akik közül tíz a Nevelési Hatóságot, tíz a Rendet képviseli) magához vonzza kiválasztottjait, vagyis a legtehetségesebbeket az ország minden részéből és iskolájából, a Rend meg minden fontos nevelési és tanulmányi hivatal számára utánpótlásnak. Az ország sok közönséges iskolája, gimnáziuma s más egyéb, akár humanista, akár természettudományos jellegű, kilencven százalékban csupán előkészítő iskola tanulóifjúságunk számára az úgynevezett szabad foglalkozásokhoz, s a főiskolához szükséges érettségivel zárul, s a főiskolán aztán minden szakon meghatározott tanulmányi rend szerint végeznek. Ez tanulóinknak a normális, mindenki előtt ismert tanmenete, ezek az iskolák eléggé szigorú követelményekkel lépnek föl, és lehetőleg kiselejtezik a tehetségteleneket. Mellettük vagy fölöttük azonban ott van az elit-iskolák rendszere, ahová csakis – próbaképpen – a legtehetségesebb és legjellemesebb tanulókat veszik föl. Hogy ide bejussanak, ahhoz nincs szükség a vizsgákra, hanem a kiváló tanulókat tanáraik választják ki és ajánlják Kasztália iskoláiba, tetszésük szerint. Egy tizenegy vagy tizenkét éves fiúval például egy napon közli a tanára, hogy a következő félévben bejuthat az egyik kasztáliai iskolába, s vizsgálja meg önmagát, vajon érez-e rá elhivatottságot. Ha lejárt a gondolkodási idő, s a fiú igent mond – amihez még szüleinek feltétel nélküli beleegyezése is szükséges –, akkor az egyik elit-iskola próbaidőre felveszi. Ezeknek az elit-iskoláknak a vezetői és legfelsőbb tanárai (nem is az egyetemi tanárok) alkotják a „Nevelési Hatóságot”, s ez a szerv irányít minden oktatást és szellemi szervezkedést az országban. Aki már egyszer kiváló tanuló lett, hacsak valamilyen tanfolyamon csődöt nem mond, s nem küldik vissza a normális középiskolába, annak már nem kell azzal számolnia, hogy a megélhetéséért valamilyen szaktudományt tanuljon, mert az elit-tanulókból toborzódik a „Rend” és a tudós hatóság hierarchiája, a tanártól a legfelsőbb hivatalokig: a tizenkét tanulmányi igazgatóig avagy mesterig és a Ludi Magisterig, az üveggyöngyjáték vezetőjéig. A kiválóak iskolájának utolsó évfolyama többnyire huszonkét-huszonöt éves korban fejeződik be, éspedig a Rendbe való felvétellel. Ettől kezdve az egykori elit-tanulóknak a Rend és a Nevelési Hatóság minden képző- és kutatóintézete a rendelkezésére áll: a számukra fenntartott elit-főiskolák, a könyvtárak, levéltárak, laboratóriumok és így tovább, a tanárok nagy testületé, valamint az üveggyöngyjáték berendezései. Akiről tanulóévei alatt kiderül, hogy valami sajátos szakhoz van tehetsége, nyelvekhez, filozófiához, ma-
tematikához vagy bármi máshoz, azt már a kiválóak iskolájának felsőbb fokozataiban arra a tanfolyamra helyezik át, amely adottságának a legjobb táplálékot nyújtja; a legtöbb ilyen tanuló végül szaktanár lesz a nyilvános iskolákban és főiskolákon, s ha elhagyja is Kasztáliát, élete végéig a Rend tagja marad, vagyis szigorúan távol tartja magát az „átlagosoktól” (akiket nem az elit-iskolában képeztek ki), és – hacsak ki nem lép e Rendből – sohasem lehet „szabad” szakember, mint az orvos, az ügyvéd, a technikus és így tovább, hanem élethossziglan a Rend reguláinak engedelmeskedik, többek közt nem lehet magántulajdona, és nem nősülhet meg; a nép, félig gúnyosan, félig tisztelettel „mandarinoknak” nevezi őket. A hajdani elit-tanulók nagy többsége ily módon tölti be végleges rendeltetését. Egy kis részüket azonban, a kasztáliai iskolák végső és legfinomabb választékát, visszatartják valami szabad, korlátlan időtartamú stúdiumra, a szorgalmas, szemlélődő szellemi életre. Számos igen tehetséges ifjú, aki jelleme kiegyensúlyozatlansága vagy egyéb okok, például testi hiba miatt nem alkalmas tanárnak s felelős hivatal viselésére a felsőbb és alsóbb nevelési körzetekben, élete végéig tovább tanul, kutat vagy gyűjt, a hatóság ösztöndíjasaként, s teljesítménye a közösség számára többnyire tisztán tudós munka. Egyeseket tanácsadóként osztanak be a szótár-bizottságokhoz, a levéltárakba, könyvtárakba és így tovább, mások tudós munkájukat a l’art pour l’art jegyében végzik, közülük sokan egész életüket igen távoli témáknak s gyakran furcsa munkáknak szentelték, mint például Lodovicus Crudelis, aki harmincévi munka árán görögre és szanszkritra fordított minden ránk maradt óegyiptomi szöveget, avagy a kissé különc Chattus Calvensis II, aki négy hatalmas, kéziratos fóliókötetet hagyott hátra „A latin nyelv kiejtése Dél-Itália főiskoláin a 12. század vége táján” címmel. Ezt a munkát csupán egy nagyobb mű első részének szánta – „A latin kiejtés története a tizenkettediktől a tizenhatodik századig” –, de ezer kéziratoldala ellenére is töredékben maradt, és senki sem folytatta. Érthető, hogy az effajta tisztára tudós munkákon sokat ékelődtek, ám semmiképp sem számítható ki, hogy valójában mit érnek a jövőben a tudomány és az egész nép számára. A tudománynak azonban éppúgy, mint a régebbi korokban a művészetnek, szüksége van bizonyos tág lehetőségekre, s időnként egy-egy kutató, akinek a témája rajta kívül senkit sem érdekel, olyan tudásanyagra tehet szert, amely kortárs kollégáinak akár egy szótárnyi vagy egy levéltárnyi igen értékes szolgálatot tehet. Ha lehetséges volt, az említettekhez hasonló tudományos munkákat ki is nyomtatták. Szinte tökéletes szabadságot biztosítottak a tulajdonképpeni tudós munkának: hadd búvárkodjanak és játszadozzanak a tudósok, és nem ütköztek meg rajta, hogy jó néhány ilyen munka nyilvánvalóan semmiféle közvetlen hasznot nem hozott a nép s a közösség számára, sőt, hogy a nem-tudósok fényűző játszadozásnak tekintették. Tanulmányai jellege miatt sok ilyen tudóst megmosolyogtak, de sohasem szidalmazták, s kiváltságaiktól sem fosztották meg őket. Hogy a nép körében is tiszteletnek örvendtek, s nemcsak megtűrték őket, még ha sokszor tréfálkoztak is rajtuk, ez azzal az áldozattal függött össze, amellyel a tudóstársadalom minden tagja fizetett szellemi szabadságáért. Megvolt a kényelmük, szerény mértékben az élelmük, ruházatuk, lakásuk, pompás könyvtárak, gyűjtemények, laboratóriumok álltak rendelkezésükre, viszont nemcsak a jólétről, a házasságról és a családról mondtak le, hanem mint valami szerzetesközösség, ki is kapcsolódtak az általános világi versengésből, nem volt magántulajdonuk, címük, kitüntetésük, és az anyagi javak dolgában beérték a legegyszerűbb életmóddal. Ha valaki csak egyetlenegy régi felirat kibetűzésére akarta pazarolni életét, éveit, ez jogában állt, még támogatták is; de ha jó életre, elegáns ruházatra, pénzre vagy címekre tartott igényt, kérlelhetetlen tilalmakba ütközött, s aki fontosnak érezte ilyesfajta „étvágyát”, az többnyire már fiatal éveiben visszatért „a világba”, fizetett szaktanár vagy magántanár lett, esetleg újságíró, vagy megnősült, vagy pedig valamilyen ízlése szerinti életformát keresett magának.
Midőn a gyermek Josef Knechtnek el kellett búcsúznia Berolfingentől, a zenetanára kísérte ki a pályaudvarra. Tőle búcsúznia fájdalmas volt, s egy kis ideig a magárahagyatottság és bizonytalanság érzésében hánykolódott a szíve, mikor távozóban lassan elmerült az ősi kastélytorony fehérre meszelt lépcsőfeljárója, s aztán végleg eltűnt. Sok más tanulóból ez az első utazás hevesebb érzelmeket váltott ki, elcsüggedtek és sírva fakadtak. Josef a szívében már inkább odaát volt, mint itt, ő tehát könnyen viselte el a válást. És az út sem volt hosszú. Az eschholzi iskolába osztották be. Erről az iskoláról már régebben is látott képeket a rektor hivatali szobájában. Eschholz a legnagyobb és legújabb iskolai település volt Kasztáliában, épületei mind a legújabb korból valók, város nem volt a közelében, csupán egy kis falusias lakóhely, fák szoros gyűrűjében; mögötte a síkságon derűsen bontakozott ki az intézet, nagy, szabad téglalap alakban elrendezve, amelynek a közepén, mint a kockán az ötös szám, öt tekintélyes mamutfenyő tárta a magasba sötét koronáját. Az óriási tér részben gyepesítve volt, részben homokos, és csupán két folyóvízzel töltött, nagy úszómedence törte meg egységét, s ide széles, lapos lépcsők vezettek le. Ennek a napos térnek a bejáratánál állt az iskola, a létesítmény egyetlen magas épülete, kétszárnyú ház, mindkét szárnyán egy-egy ötoszlopos előcsarnokkal. Az egész teret hézag nélkül körülzáró, három oldalról környező minden egyéb épület egészen alacsony, lapos és dísztelen volt, egyformán tagolt, s mindegyikük a térbe torkollott árkádsorával s rövid lépcsőzetével, és az árkádok nyílásaiban virágcserepek álltak. Megérkezésekor a fiút – kasztáliai szokás szerint – nem az iskolaszolga fogadta, hogy a rektor vagy a tanári testület elé vezesse, hanem egyik tanulótársa, egy csinos, nyúlánk, kék vászonruhába öltözött fiú, Josefnél egy-két évvel idősebb, kezet nyújtott neki, és azt mondta: „Oskar vagyok, a legidősebb fiú a Hellas-házból, ahol lakni fogsz, s rám bízták, hogy köszöntselek és bevezesselek hozzánk. Az iskolában csak holnapra várnak, bőven van időnk rá, hogy egy kicsit mindent megnézzünk, gyorsan tájékozódni fogsz. Arra is megkérlek, hogy az első időkben, amíg megszoksz nálunk, tekints barátodnak és védelmeződnek, mentorodnak is, ha netán a pajtásaid zaklatnának; hiszen sokan úgy vélik, hogy egy kicsit meg kell gyötörniük az újoncokat. Hát azért nem lesz olyan rossz, megígérhetem. Most először is Hellasba vezetlek, a tanulóotthonunkba, hogy lásd, hol fogsz lakni.” Hagyományos módon így üdvözölte a Ház főnöksége részéről Josef mentorává kinevezett Oskar az újoncot, s valóban azon fáradozott, hogy jól játssza szerepét; a szeniorok szinte mindig kedvüket lelik ebben a szerepben, s ha egy tizenöt éves fiú nem sajnálja a fáradságot, hogy egy tizenhárom éveset szívélyes pajtási hangjával és enyhén lekezelő pártfogásával elszédítsen, ez mindig sikerül is neki. Josefet mentora az első napokban teljességgel vendégként kezelte, akitől azt várják, hogy ha netán másnap ismét elutazik, jó emléket vigyen magával a házról és vendéglátóiról. A hálószobába vezették, amelyet két másik fiúval kellett megosztania, megvendégelték kétszersülttel és egy pohár gyümölcslével, megmutatták neki a „Hellas-házat”, a nagy téglalap egyik lakónegyedét, megmutatták, hogy hová akaszthatja fel törülközőjét a légfürdőben, s melyik sarokban tarthat cserepes virágot, ha kedve van hozzá; még az est beállta előtt a fürdőbe is elvitte a fürdőmester, kikeresett neki egy kék vászonöltönyt, és felpróbálta rá. Josef az első pillanattól kezdve jól érezte magát ezen a helyen, és örömmel alkalmazkodott Oskar hangneméhez; alig volt érezhető enyhe zavara, jóllehet az idősebb és Kasztáliában már régen otthonos fiú persze egy félisten volt számára. Még kis hetvenkedései és komédiázásai is tetszettek neki, például ha Oskar egy-egy bonyolult görög idézetet szőtt beszédébe, utána tüstént udvariasan eszébe juttatta magának, hogy az újonc ezt persze még nem értheti, természetesen nem, ki is
várná el tőle! Knechtnek egyébként nem volt újdonság az internátusi élet; minden nehézség nélkül beleilleszkedett. Eschholzi éveiből sem maradtak ránk fontos események emlékei; az iskolában kitört félelmetes tűzvészt már nem élte át. Bizonyítványai, már amennyire megtalálhatók voltak, a zenében és a latinban alkalomadtán a legmagasabb osztályzatról tanúskodnak, a matematikában és a görögben valamivel a jó átlag fölött vannak, a „házi könyvben” időről időre olyan bejegyzések vannak róla, hogy „ingenium valde capax, studia non angusta, mores probantur”,[1] avagy „ingenium felix et profectuum avidissimum, mori bus placet officiosis”.[2] Hogy milyen büntetéseket kapott Eschholzban, ezt ma már nem lehet megállapítani, a büntetések jegyzőkönyve sok más könyvvel együtt a tűzvész martaléka lett. Egyik tanulótársa később azt bizonygatta, hogy Knechtet négy eschholzi éve alatt csak egyetlenegyszer büntették meg (a heti kimenő megvonásával), éspedig azért, mert konokul vonakodott megmondani egy pajtása nevét, aki valami tilosat cselekedett. Az anekdota hihetően hangzik, Knecht kétségtelenül mindig jó bajtárs volt és fölfelé sohasem szolgalelkű; de hogy négy év során csakugyan ez lett volna az egyetlen büntetése, az igazán kevéssé valószínű. Mivelhogy az elit-iskolában töltött első éveiről ilyen szegényes dokumentumaink vannak, Knecht későbbi, az üveggyöngyjátékról tartott előadásaiból idézünk egyet-mást. Knecht kéziratai e kezdők számára tartott előadásokból természetesen nincsenek kezünkben, szabad előadásait egyik tanítványa írta le gyorsírással. Knecht az üveggyöngyjáték analógiáiról és képzettársításairól beszél ezen a helyen, s különbséget tesz az utóbbiaknál a „legitim”, vagyis közérthető s a „privát”, vagyis szubjektív képzettársítások között. Azt mondja: „Hogy példát idézzek nektek ezekre a magánképzettársításokra – amelyek nem vesztik el privát értéküket azáltal, hogy az üveggyöngyjátékban feltétlenül tilosak –, elmesélek nektek valamit egy ilyen képzettársításról, saját tanulókoromból. Tizennégy éves voltam, kora tavasz volt, február vagy március, s egyik pajtásom hívott, hogy tartsak vele egyik délután; néhány bodzaágat akart vágni, hogy egy kis vízimalmot fabrikáljon belőlük. Kisétáltunk hát, s különösen szép nap lehetett vagy a természetben, vagy az én kedélyemben, mert megmaradt az emlékezetemben, és egy kis élménnyel gazdagított. A föld még nedves volt, de a hó már elolvadt, a vízfolyásokban már minden élénken zöldellt, a csupasz bokrok rügyei és az első bontakozó barkák halvány színt öltöttek, illatozott a levegő, csupa élet és csupa ellentmondás volt az illatában, a nyirkos föld, korhadó avar és zsenge növénycsírák illata, az ember minden pillanatban már az első ibolyaillatot várta, noha még nem nyílt az ibolya. Elértünk a bodzabokrokig, parányi rügyeik voltak, levelük még nem sarjadt, s amikor levágtam egy ágat, édes-kesernyés, erős illat csapott meg, amely mintha a tavasz minden más illatát magába gyűjtötte, összegezte és meghatványozta volna. Egészen belekábultam, megszagoltam a késemet, a kezemet, megszagoltam a bodzaágat; a bodza nedve illatozott olyan áthatóan és ellenállhatatlanul. Nem beszéltünk, de pajtásom is sokáig és tűnődve szagolgatta a maga ágát, hozzá is szólt az illat. Nos, minden élménynek megvan a maga mágiája, s az élményem ezúttal az volt, hogy a közelgő tavaszt – már járás közben a nedvesen csorduló réteken, beszíva a föld és a rügyek illatát – erősen és boldogítóan éreztem, s ez a tavasz most a bodzaillat fortissimójában érzéki példázattá, varázslattá sűrűsödött és fokozódott. Ha ez a kis élmény egyedülinek marad, talán akkor sem felejtettem volna el soha többé ezt az illatot; sőt minden jövőbeli találkozás ezzel az illattal valószínűleg késő öregségemig mindig fölkeltette volna az emlékét annak az első esetnek, mikor tudatosan éltem át ezt az illatot. De ehhez most még valami más is társul. Akkoriban a zongoratanáromnál egy kötetnyi régi kottát találtam, amely nagyon vonzott: s ez Franz Schubert egy dalkötete volt. Lapozgattam benne, midőn egy-
szer kissé sokáig kellett várnom tanáromra, s ő, amikor megkértem rá, egy-két napra kölcsönadta. Szabad óráimban teljesen a fölfedezés gyönyörében éltem, addig semmit sem ismertem Schuberttól, s akkortájt teljesen elbűvölt. És éppen ama bodzabokros séta napján vagy másnap bukkantam rá Schubert tavaszi dalára: »Ébrednek az enyhe szellők«, és a zongorakíséret első akkordjai az újrafelismerés erejével rohantak meg: ezek az akkordok ugyanúgy illatoztak, mint a zsenge bodzabokor, oly édeskesernyésen, olyan bódítóan és fojtottan, annyira telítve a kora tavasszal! Attól az órától fogva nekem a koratavasz-bodzaillat-Schubert-akkord asszociáció szilárd és teljes érvényű képzettársítás, ha leütöm ezt az akkordot, azonnal és feltétlenül újra érzem azt a nyers növényi szagot, s a kettő együtt: kora tavasz. Ebben az én magán-képzettársításomban van valami nagyon szép, ami csak az enyém, s amit semmiért sem adnék oda. De ez az asszociáció, két érzéki élmény mindenkori felvillanása a »kora tavasz« gondolatára, az én magánügyem. Közölhetem másokkal is persze, ahogy most nektek is elmeséltem. De át nem ruházhatom senkire. Megértethetem veletek képzettársításomat, de azt nem tehetem meg, hogy akár csak egyikőtöknél is az én egyéni asszociációm ugyanolyan érvényes jellé váljék, ugyanolyan mechanizmussá, mint nálam, amely tévedhetetlenül reagál a hívó hangra, s mindig ugyanúgy megy végbe, ha felidézem.” Knecht iskolatársainak egyike, aki később az üveggyöngyjáték első levéltárosa lett, azt meséli róla, hogy Knecht csendes, vidám fiú volt, zenélés közben néha csodálatosan elmélyült vagy boldog kifejezés látszott arcán, hevesnek és szenvedélyesnek csak ritkán látták, főleg a ritmikus labdajáték közben, amelyet nagyon szeretett. A barátságos, egészséges fiú viselkedése azonban néhány alkalommal feltűnést keltett, s csúfolódást vagy aggodalmat is váltott ki, amikor egy-egy tanulót elbocsátottak az intézetből, ami többször is szükségessé vált, főleg az alsóbb elit-iskolákban. Amikor először esett meg, hogy Knecht egyik osztálytársa hiányzott az óráról és a játékból, s másnap sem tért vissza, és azt rebesgették, hogy nem beteg, hanem elküldték, elutazott, és nem is jön vissza, akkor Knecht nemcsak szomorú volt, hanem napokig szinte teljesen megzavarodott. Ő maga később évek múlva, így nyilatkozott erről: „Ha egy tanulót Eschholzból visszaküldték s elhagyott minket, én ezt mindig halálesetnek éreztem. Ha gyászom okáról kérdeznek, azt mondtam volna: részvétet érzek a szegény fiú iránt, aki könnyelműségből és lustaságból tönkretette a jövőjét, és ebbe szorongás is vegyül, szorongás, hogy egyszer talán velem is ez történhetik. Csak miután többször is átéltem ezt az élményt, s alapjában véve nem hittem már annak a lehetőségében, hogy nekem is ez lehetne a sorsom, akkor kezdtem egy kicsit mélyebben látni. Egy electus kizárását nem éreztem már szerencsétlenségnek és büntetésnek, most már azt is tudtam, hogy maguk az elbocsátottak sok esetben nagyon is szívesen tértek haza. Most már megsejtettem, hogy nem csupán ítélet és büntetés van, amelynek egy könnyelmű fiú áldozatául eshet, hanem hogy az a kinti »világ«, ahonnét mi, kiválasztottak jöttünk, nem szűnt meg létezni oly mértékben, ahogy én gondoltam, sőt sokak számára nagyon is erős, vonzó valóság, amely csábítja s végül visszahívja őket. És talán nem is csupán egyesek, de mindenki számára az volt, talán nem is bizonyos, hogy épp a gyengébbeket és kisebb értékűeket vonzotta annyira a távoli világ; az a látszólagos visszaesés, amelyet elszenvedtek, talán nem is volt bukás és szenvedés, hanem inkább ugrás és tett, s talán éppen mi, akik derekasan kitartottunk Eschholzban, mi voltunk a gyengék és gyávák.” Majd látni fogjuk, hogy ezek a gondolatok valamivel később nagyon is elevenen foglalkoztatták. Mindig nagy örömöt szerzett neki, ha viszontláthatta a zenemestert. A Mester legalább két-három havonkint eljött Eschholzba, meglátogatta és ellenőrizte a zeneórákat, jó barátságot tartott az egyik ottani tanárral, s gyakran több napon át vendége volt. Egyszer személyesen irányította az utolsó próbákat Monteverdi vecsernyéjének előadása előtt. De elsősorban a tehetségesebb zenetanulókat tartotta
szemmel, s Knecht azok közé tartozott, akiket atyai barátságára méltatott. Időről időre leült vele egyegy órára valamelyik gyakorlószobában a zongorához, és ilyenkor kedvenc zeneszerzőinek műveit gyakorolták vagy a régi zeneszerzéstanok egy-egy mintapéldáját. „A zenemesterrel felépíteni egy kánont, vagy hallgatni, ahogy egy rosszul felépített kánont ad absurdum fejleszt: sokszor olyan ünnepi esemény vagy olyan derűs szórakozás volt, mint semmi más, néha alig tudtam visszafojtani könnyeimet, máskor meg alig bírtam abbahagyni a nevetést. Egy-egy ilyen magán-zeneórájáról úgy jött ki az ember, mintha a fürdőből jönne, masszázs után.” Midőn Knecht eschholzi tanulóideje a végéhez közeledett – körülbelül egy tucat más, hasonló fokozatú tanulóval együtt egy felsőbb fokozatú iskolába vették föl; a jelölteknek akkor a rektor mondott szokásos búcsúbeszédet, amelyben a végzetteknek még egyszer a szeme elé tárta a kasztáliai iskolák értelmét és törvényeit, és – némiképp a Rend nevében – felvázolta előttük azt az utat, amelynek a végén nekik is joguk lesz belépniük a Rendbe. Ez a fennkölt beszéd egy olyan ünnep programjához tartozik, amelyet az iskola a jövendő doktoroknak rendez, és amelyen tanáraik és tanulótársaik vendégként kezelik őket. Az ilyen napokon mindig gondosan előkészített előadásokra kerül sor – ezúttal egy nagy, tizenhetedik századi kantátát adtak elő –, és maga a zenemester is eljött, hogy meghallgassa. A rektor beszéde után, ahogy a feldíszített étkező felé mentek, Knecht egy kérdéssel közeledett a Mesterhez: „A rektor – mondta – arról beszélt nekünk, milyen az élet Kasztálián kívül, a közönséges iskolákban és főiskolákon. Azt mondta, hogy az ottani tanulók az ő egyetemeiken »a szabad hivatásokra« készülnek. Ha jól értettem, ezek nagyrészt olyan hivatások, amelyeket mi itt, Kasztáliában egyáltalán nem ismerünk. Hogyan értsem ezt? Miért nevezik azokat a hivatásokat »szabadnak«? És miért éppen minket, kasztáliaiakat zárnak ki belőlük?” A Magister Musicae félrevonta az ifjút, s megállt vele egy mamutfenyő alatt. Szinte furfangos mosoly vonta ráncba szeme körül a bőrt, amikor válaszolt. „Kedvesem, a te neved Knecht, vagyis »szolga«, talán ezért érzed olyan varázsosnak a »szabad« szót. De ebben az esetben ne vedd ezt olyan komolyan! Ha a nem kasztáliaiak szabad hivatásokról beszélnek, ez a szó talán nagyon komolyan, sőt fellengzősen csenghet. Mi azonban ironikusan emlegetjük. Azoknak a hivatásoknak a szabadsága annyi, hogy a tanuló maga választja meg hivatását. Ez valamiféle látszatszabadságot ad, noha a legtöbb esetben nem annyira a tanuló, inkább a családja választ, és sok apa előbb harapná le a nyelvét, mintsem hogy valóban átengedje fiának a szabad választást. De ez talán rágalom; kapcsoljuk ki ezt az ellenvetést! A szabadság tehát megvan, de csupán a hivatásválasztás egyetlen, egyszeri aktusára korlátozódik. Utána vége a szabadságnak. Már a főiskolai tanulmányok során vizsgák egész sorával végződő, nagyon merev tanmenetbe kényszerítik az orvost, a jogászt, a technikust. Ha vizsgái sikerültek, megkapja az oklevelét, és – megint csak látszólag szabadon – elkezdheti gyakorolni hivatását. De ezzel alacsony hatalmak rabszolgájává lesz, a sikertől, a pénztől, a saját becsvágyától meg a hírnév keresésétől függ és attól, hogy tetszik-e vagy sem az embereknek. Kénytelen válogatni, pénzt kell keresnie, részt vesz a kasztok, családok, pártok, újságok kíméletlen vetélkedésében. Ezzel szemben megvan az a szabadsága, hogy sikeres és vagyonos lehet, s akkor gyűlölik a sikertelenek, vagy fordítva. Az elit-tanulóknak s a Rend későbbi tagjainak minden szempontból épp ellenkező a helyzete. Az ilyen tanuló nem »választ« hivatást magának. Nem hiszi, hogy jobban ítéli meg tehetségét, mint a tanárai. A hierarchián belül mindig arra a helyre áll, ahová állítják, és azt a tevékenységet folytatja, amelyet elöljárói választanak neki – hacsak nem fordítva történik a dolog, s a tanuló tulajdonságai, adottságai és hibái kényszerítik rá a tanárt, hogy tanítványát ide vagy oda irányítsa. E látszólagos kötöttség közepette, első tanfolyamai után most már mindegyik electus az elképzelhető legnagyobb szabadságot él-
vezi. Míg a »szabad« hivatású ember szakképzése során szoros és merev tanmenetnek, merev vizsgáknak kénytelen alávetni magát, az electusnak, mihelyt önállóan kezd tanulmányaiba, olyan szabadsága van, hogy akadnak sokan, akik – saját választásuk szerint – egész életükben a gyakorlati élettől legtávolabb eső s gyakran bolondos tanulmányokkal foglalkoznak, s ebben senki sem zavarja őket, hacsak erkölcsi magatartásuk el nem torzul. A tanárnak valót tanárként alkalmazzák, a nevelőnek valót nevelőként, a fordítónak valót fordítóként, mindegyikük szinte magától találja meg azt a helyet, ahol szolgálhat s szolgálatában szabad lehet. S ezenkívül egész életében mentes marad a hivatás ama »szabadságától«, amely oly félelmetes rabszolgaságot jelent. Mit sem tud a pénz, a hírnév, a rang utáni hajszáról, nem ismer pártokat, meghasonlást személy és hivatal, magánügy és közügy között, nem függ a sikertől. Láthatod, fiam, ha szabad hivatásokról beszélünk, a »szabad« szót meglehetősen tréfásan emlegetjük.”
Megválása Eschholztól Knecht életében határozott fordulópontot jelentett. Ha addig boldog gyermekkora volt, készséges és szinte problémában beilleszkedésben és harmóniában élt, most a harc, a fejlődés és a gondok időszaka kezdődött. Tizenhét éves lehetett, amikor közölték vele és jó néhány bajtársával, hogy rövidesen áthelyezik egy magasabb fokozatú iskolába, s a kiválasztottak számára most egy kis ideig a legfontosabb és legvitatottabb kérdés az volt, hogy hová, milyen helyre telepítik át őket. Ezt, a hagyomány szerint, csak távozásuk előtt, az utolsó napokban adták tudtára mindenkinek, s az elbocsátási ünnepség és az elutazás közt szünidőt kaptak. Ebben a szünidőben Knechttel szép és jelentős dolog történt: a zenemester meghívta, hogy egy gyalogtúra során látogassa meg őt, s legyen néhány napig a vendége. Nagy és ritka kitüntetés volt ez. Egy szintén végzett bajtársával – mert Knecht még Eschholzhoz tartozott, és ezen a fokozaton a tanulóknak nem engedélyezték, hogy egyedül utazzanak – kora reggel elindult az erdő és a hegyek felé; három óra hosszat kapaszkodtak felfelé az erdő árnyában, amikor egy szabadon álló hegykúpra értek; onnét már kicsinek és könnyen áttekinthetőnek látták maguk alatt Eschholzot, amely messziről is felismerhető volt öt óriási fája sötét tömegéről, tükröző tavainak gyepszőnyeg szabdalta téglalapjáról, a magas iskolaépületről, a gazdaságról s a kis falucskáról, a híres kőrisfaligetről. A két ifjú megállt és letekintett; sokan emlékezünk erre a kedves látványra, akkor sem igen különbözött a maitól, mert a nagy tűzvész után csaknem változatlanul helyreállították az épületeket, s három sudármagas fa is túlélte a tüzet. Ott látták hát iskolájukat, amely évek óta otthonuk volt, amelytől nemsokára meg kell válniuk, s mindketten megindult szívvel nézték. – Azt hiszem, még sohasem láttam igazán, hogy milyen szép – mondta Josef kísérője. – Ó, igen, ez attól lehet, hogy most először látom úgy, hogy el kell hagynom, hogy búcsúznom kell tőle. – Ez az – mondta Knecht –, igazad van, én is így vagyok vele. De ha el is kell mennünk innét, voltaképp és igazában mégsem hagyjuk el Eschholzot. Igazán csak azok hagyták el, akik örökre eltávoztak, például az az Otto, aki olyan csodálatos latin bökverseket tudott írni, vagy a mi Charlemagne-unk, aki olyan hosszan bírt a víz alatt úszni, meg a többiek. Ők csakugyan elbúcsúztak és elszakadtak iskolánktól. Régóta nem gondoltam már rájuk, s most megint eszembe jutnak. Kinevethetsz, de ezekben a tőlünk elszakadt fiúkban mindennek ellenére van valami, ami tetszik nekem, mint ahogy a pártütő angyalban, Luciferben is van valami nagyság. Talán helytelenül cselekedtek, sőt kétségtelenül helytelenül cselekedtek, de mégis tettek valamit, végbevittek valamit, megkockáztattak egy ugrást, s ehhez bátorság kellett. Mi többiek, mi szorgalmasak, türelmesek és okosak voltunk, de tenni nem tettünk sem-
mit, ugrani nem ugrottunk! – Nem tudom – vélekedett a másik –, sokan közülük semmit sem tettek, merészek sem voltak, hanem egyszerűen bukdácsoltak, míg végül elküldték őket. De talán nem értelek egészen jól. Mire gondolsz azzal az ugrással? – Az elszakadás képességére, a dolgok komolyan vevésére, nos hát épp – az ugrásra! Én nem kívánok „visszaugrani” korábbi szülőföldemre s korábbi életembe, az már nem vonz, majdnem el is felejtettem. De azt kívánom, hogyha üt az óra és szükséges lesz, én is el tudjak szakadni és tudjak „ugorni”, csak épp nem vissza abba, ami kevesebb, hanem előre és magasabbra. – Nos, hisz efelé tartunk. Eschholz egy lépcsőfok volt, a következő magasabb lesz, és végül vár minket a Rend. – Igen, de én nem erre gondoltam. Induljunk tovább, amice, a gyaloglás olyan szép és újra felvidít majd. Hiszen egészen elszomorodtunk. Ebben a hangulatban és ezekben a szavakban – melyeket az a bajtársa hagyományozott ránk – már jelentkezik Knecht ifjúkorának a viharos szakasza. Két napig voltak úton a vándorok, amíg megérkeztek a zenemester akkori lakóhelyére, a magasan fekvő Monteport-ba, ahol a hajdani kolostorban a Mester éppen egy karmester-tanfolyamot vezetett. Knecht társát a vendégházban szállásolták el, ő maga pedig egy kis cellát kapott a Magister lakásában. Alighogy kirakodott a hátizsákjából és megmosakodott, máris bejött hozzá a házigazdája. A tisztes férfiú kezet nyújtott az ifjúnak, leült, felsóhajtott, néhány pillanatra lehunyta szemét, ahogy szokta, ha nagyon fáradt, aztán fölnézett és barátságosan megszólalt: – Bocsáss meg, nem vagyok nagyon jó házigazda. Te éppen most érkeztél, gyalogosan, s nyilván fáradt lehetsz, és őszintén szólva én is az vagyok, kissé zsúfolt ez a napom – de ha nem vagy máris álmos, szeretnélek most rögtön magammal vinni a szobámba. Két napig maradhatsz itt, s holnap a kísérődet is meghívhatod hozzám ebédre, de sok időm, sajnos, nincs számodra, ezért hát lássuk, hogyan tudnánk biztosítani azt a szükséges pár órát. Szóval tüstént el is kezdjük, ugye? Egy nagy, boltíves cellába vezette Knechtet; itt más bútordarab sem volt, csupán egy öreg zongora és két szék. Leültek. – Hamarosan egy fokozattal följebb kerülsz – mondta a Mester. – Ott mindenféle új dolgot tanulsz, köztük sok vonzót, s nyilván hamarosan belekóstolsz majd az üveggyöngyjátékba is. Mindez szép és fontos, de egyvalami sokkal fontosabb minden másnál: megtanulod a meditációt. Igaz, látszólag mindenki megtanulja, de ezt nem mindig lehet ellenőrizni. Tőled azt kívánom, hogy helyesen és jól tanuld meg, éppolyan jól, mint a zenét; akkor aztán minden egyéb már magától megy. Épp ezért magam szeretném adni neked az első két vagy három leckét, ezért hívtalak meg. Tehát ma, holnap és holnapután megpróbálunk egy-egy órát meditálni, éspedig a zenéről. Most kapsz egy korsó tejet, hogy éhség és szomjúság ne zavarjon, a vacsorát csak később hozzák. Kopogtattak az ajtón, s behoztak egy korsó tejet. – Lassan idd, lassan – figyelmeztette Knechtet a Mester –, van rá időd, és közben ne beszélj. – Knecht lassan iszogatta a hűs tejet, vele szemben ott ült a tisztes férfiú, s megint lehunyta szemét, arca nagyon öregnek látszott, de barátságos volt, csupa békesség, befelé mosolygott, mintha gondolataiba merítkezne, ahogy a fáradt ember a fürdőbe. Nyugalom áradt belőle. Knecht érezte ezt, és ő maga is megnyugodott. A Magister most megfordult a székén, s kezét a zongorára tette. Lejátszott egy témát, s változatokban fejlesztette tovább; egy itáliai mester valamelyik darabja lehetett. Oktatta vendégét, hogy ennek a
zenének a menetét táncnak, egyensúlygyakorlatok megszakítatlan soraként képzelje el, mint egymásra következő kisebb-nagyobb lépéseket egy szimmetriatengely közepéből kiindulva, és ne figyeljen semmi másra, csak a lépésekből képződő alakzatra. Még egyszer lejátszotta az ütemeket, némán tűnődött rajtuk, megint lejátszotta őket, s aztán csöndben ült, kezét térdén nyugtatva, félig lehunyt szemmel, mozdulatlanul, lélekben újra megismételve s figyelve a zenét. A tanítvány is lélekben a zenére fülelt, kottavonalak töredékeit látta maga előtt, valami mozgást, lépéseket, táncot és lebegést, s próbálta felismerni a mozgást s úgy olvasni, mint egy madár röptének görbéit. A vonalak megint összekuszálódtak és eltűntek, Knecht kénytelen volt elölről kezdeni, egy pillanatra cserbenhagyta az összpontosítás, légüres térbe került, zavartan nézett szét, látta a Mester csöndes, magába merült arcát, amint sápadtan lebeg az alkonyaiban, s ettől újra visszatalált abba a szellemi térbe, ahonnét kisiklott, újra hallotta ebben a térben a zenét, látta a téma lépéseit, látta, milyen mozgást ír le a zene, látta a Láthatatlan táncos lábait, és elgondolkodott rajtuk... Úgy rémlett, hosszú idő telt el, mire újból kilépett ebből a térből, újra maga alatt érezte a széket, a gyékénnyel borított kőpadlót, a megfakult alkonyfényt az ablakok mögött. Érezte, hogy valaki nézi, felpillantott, s a zenemester szemébe nézett, aki figyelmesen szemlélte. A mester alig észrevehetően biccentett neki, egy ujjal pianissimo eljátszotta még annak az olasz zenének az utolsó variációját, és fölkelt. – Maradj itt – mondta –, majd visszajövök. Idézd fel magadban még egyszer a zenét, ügyelj az alakzatra! De ne erőlködj, hisz ez csak játék. Ha közben elalszol rajta, az sem baj. Kiment, még várt rá egy munka, amely a túlzsúfolt napból hátramaradt, nem könnyű és nem kellemes munka, nem olyan, amilyent kívánt magának. A karmestertanfolyam tanulói közt volt egy tehetséges, de hiú és fennhéjázó fiatalember, akivel még beszélnie kellett, meg kellett győznie helytelen viselkedéséről, arról, hogy nincs igaza, s gondoskodónak és fölényesnek, szeretetteljesnek és tekintélyesnek kellett mutatkoznia vele szemben. Hogy még mindig nincs végleges rend ebben, hogy még mindig nem tudták megszüntetni a felismert tévedéseket! Hogy újra és újra küzdeni kell ugyanazok a hibák ellen, ugyanazokat a gyomokat kell irtani! A jellem nélküli tehetség, a hierarchia nélküli virtuozitás, amely a tárcairodalom korszakában uralkodott a zenei életben, s amelyet a zenei reneszánsz kiirtott és félresöpört – most újra sarjadt és kirügyezett. Amikor visszatért, hogy együtt vacsorázzék Joseffel, Knecht csöndben üldögélt, de elégedett volt és egy csöppet sem fáradt. – Nagyon szép volt – mondta álmodozva a fiú. – A zene közben teljesen eltűnt, átváltozott. – Hagyd, hogy tovább zengjen benned – mondta a Mester, s átment vele egy kis szobába, ahol az asztalon kenyér és gyümölcs várta őket. Ettek, s a Mester meghívta Josefet, legyen másnap jelen egy ideig a karmestertanfolyamon. Mielőtt visszavonult s vendégét a cellájába kísérte, azt mondta neki: – Meditálás közben láttál valamit, a zene alakzatként jelent meg előtted. Ha van hozzá kedved, próbáld meg leírni. A vendégszobácskában Knecht egy ív papírt és ceruzákat talált az asztalán, s mielőtt lepihent, megkísérelte lerajzolni azt az alakzatot, amellyé az a zene átváltozott. Húzott egy vonalat s ettől a vonaltól ferdén távolodó, kurta oldalvonalakat, ritmikus távközökben; ez nagyjából a levelek elrendeződésére emlékeztetett egy faágon. Ami így létrejött, nem elégítette ki, de kedvet érzett hozzá, hogy megint és még egyszer megpróbálja, s végül a vonalat játékosan körré hajlította, amelyből úgy sugaraztak ki az oldalvonalak, mint egy koszorú köréből a virágok. Ekkor lefeküdt, és gyorsan elaludt. Álmában megint azon a dombtetőn járt az erdők fölött, ahol tegnap a pajtásával időzött, és maga alatt látta a
kedves Eschholzot, s amikor letekintett, az iskolaépület téglalapja oválissá, majd körré alakult, koszorúvá, s a koszorú lassan forogni kezdett, növekvő sebességgel forgott, utoljára már őrült sebességgel pörgött, és szikrázó csillagszórásban robbant és repült szerteszét. Josef ébredésekor már semmit sem tudott erről, de amikor később, reggeli sétájuk közben a mester megkérdezte, hogy álmodott-e valamit, úgy rémlett neki, mintha valami rosszat vagy izgatót élt volna át álmában, eltűnődött rajta, felidézte álmát, elmesélte, és maga is bámult álma ártatlanságán. A Mester figyelmesen hallgatta. – Kell-e figyelnünk az álmokra? – kérdezte Josef. – Lehet értelmezni őket? A mester a szemébe nézett, s kurtán azt mondta: – Mindenre figyelnünk kell, mert mindent értelmezhetünk. – De néhány lépés után atyailag megkérdezte: – Melyik iskolába mennél a legszívesebben? – Josef erre elpirult. Gyorsan és halkan mondta: – Azt hiszem, Waldzellbe. – A mester bólintott. – Gondoltam. Hiszen ismered a régi mondást: Gignit autem artificiosam... Még mindig piros arccal, Knecht kiegészítette a minden tanuló által jól ismert mondást: Gignit autem artificiosam lusorum gentem Cella Silvestris. Vagyis: Waldzell teremti meg az üveggyöngyjátékosok művészi nemzedékét. Az öreg szeretettel nézett rá. – Valószínűleg ez a te utad, Josef. Tudod, hogy nem mindenki ért egyet az üveggyöngyjátékkal. Azt mondják, ez alfélé művészetpótlék, és a játékosok irodalmárok, nem lehet őket igazi szellemi embereknek tekintenünk, hanem szabadon képzelődő és dilettáns művészek. Majd meglátod, mi igaz ebből. Talán elképzeléseid is vannak az üveggyöngyjátékról, s többet vársz tőle, mint amennyit nyújthat, talán viszont fordítva lesz. Hogy a játéknak veszélyei is vannak, ez biztos. Épp ezért szeretjük; veszélytelen utakra csak a gyöngéket küldik. Te azonban sose felejtsd el, amit annyiszor mondtam neked: a mi rendeltetésünk az, hogy helyesen ismerjük fel az ellentéteket, először is mint ellentéteket, de aztán mint egy egység pólusait. Így van ez az üveggyöngyjátékkal is. A művésztermészetű emberek szerelmesek ebbe a játékba, mert képzelődni lehet benne; a szigorú szaktudósok megvetik – és néhány zenész is –, mert hiányzik belőle a szigorú fegyelem minden olyan fokozata, amelyet az egyes tudományok elérhetnek. No jó, majd megismered ezeket az ellentmondásokat, s idővel fölfedezed, hogy ezek nem objektív, hanem szubjektív ellentmondások, s hogy például egy képzelődő művész nem azért kerüli a tiszta matematikát vagy logikát, mert valamit felismert belőle, és ki akarná mondani, hanem azért, mert ösztönösen másfelé vonzódik. Az ilyen ösztönös és heves vonzalmakról és ellenszenvekről biztosan felismerheted a kisebb lelkeket. A valóságban, azaz a nagy lelkekben és fölényes szellemekben nincsenek meg ezek a szenvedélyek. Közülünk mindenki csak ember, csak egy kísérlet, útbanlevés. De útján arrafelé kell tartania, ahol a tökéletes van, a középpontba kell törekednie, nem a peremvidékre. Jegyezd meg magadnak: az ember lehet szigorú logikus vagy grammatikus, és közben telítve lehet képzelőerővel és zenével. Lehetünk zenészek és üveggyöngyjátékosok, és közben a törvény és a rend odaadó hívei. Az az ember, akire mi gondolunk, akit akarunk, akivé válni a célunk, naponta fölcserélhetné tudományát vagy művészetét minden mással, az üveggyöngyjátékban a legkristálytisztább logikát s a grammatikában a legalkotóbb képzeletet ragyogtathatná föl. Ilyeneknek kellene lennünk, az kellene, hogy minden órában más helyre állíthassanak bennünket, s ne berzenkedjünk ellene és ne jöjjünk zavarba. – Azt hiszem, értem – mondta Knecht. – De vajon akik ilyen erős rokon- és ellenszenvet táplálnak,
nem éppen egyszerűen a legszenvedélyesebbek-e, a többiek pedig a nyugodtabbak és szelídebbek? – Igen, mintha így volna, és még sincs így – nevetett a Mester. – Hogy rátermettek és alkalmasak legyünk mindenre, ehhez bizonyára nem csekélyebb, hanem nagyobb lelkierő, lendület és hév kell. Amit te szenvedélynek nevezel, az nem lelkierő, hanem súrlódás a lélek és a külvilág közt. Ott, ahol a szenvedélyesség uralkodik, nem a vágy és törekvés többletereje van jelen, hanem elszigetelt és hamis célra irányul a szenvedély, s ebből ered a légkör feszültsége és fülledtsége. Aki vágya legnagyobb erejét a középpontra irányítja, az igazi Létre, a Tökéletesre, az nyugodtabbnak látszik, mint a szenvedélyes ember, mert izzása lángját nem mindig látni, mert vitatkozás közben például nem kiabál és nem hadonászik. De én mondom neked: izzania és égnie kell! – Ó, bárcsak tudóvá válhatna az ember! – kiáltott fel Knecht. – Ha volna egy tan, valami, amiben hihetünk! Minden ellentmond egymásnak, minden elfut egymás mellett, sehol sincs bizonyosság. Mindent magyarázhatunk így is, meg fordítva is magyarázható minden. Az egész világtörténelmet értelmezhetjük fejlődésként és haladásként, de ugyanúgy láthatunk benne csupán hanyatlást és értelmetlenséget. Hát semmiféle igazság sem létezik? Egyetlen igaz és érvényes tan sincs? A Mester még sohasem hallott Joseftől ilyen heves szavakat. Egy darabig tovább járkált, majd azt mondta: – Az igazság létezik, kedves fiam! De a „tan”, amelyre vágyói, a teljes, tökéletes és egyedül bölccsé tevő, az nem létezik. S nem is valami tökéletes tanra kell vágyakoznod, barátom, hanem önmagad tökéletesítésére. Az istenség benned van, nem a fogalmakban és könyvekben. Az igazságot élni kell, nem tanítani. Készülj fel a küzdelmekre, Josef Knecht, hisz látom, már meg is kezdődtek. Josef ezekben a napokban látta először szeretett Mesterét hétköznapjaiban és munkája közben, s nagyon csodálta, jóllehet napi teljesítményének csupán kis részét láthatta. Leginkább mégis azzal nyerte meg őt a Mester, hogy annyira törődött vele, meghívta magához, s hogy munkája közben a túlterhelt és gyakran fáradtnak látszó férfi még órákat szánt őrá; s nemcsak ezek az órák számítottak! Ha a meditálásba való bevezetés Josefre olyan mély és tartós hatással volt, ez, ahogy később megítélhette, nem csupán a különlegesen finom vagy sajátos módszer hatása volt, hanem főleg a személyé, a Mester példájáé. Későbbi tanítói, akiknél a következő években tanulta a meditációt, több utasítást adtak, pontosabb oktatást, élesebb szemmel ellenőrizték, több kérdést tettek föl, több javítanivalót találtak. A zenemester, aki biztosan tartotta kézben az ifjút, jóformán alig beszélt, szinte semmit sem tanított, voltaképp csak a témákat adta meg, s példájával járt elöl. Knecht megfigyelte, hogy Mestere sokszor milyen öregnek és megviseltnek látszik, s aztán félig lehunyt szemmel magába merül, majd ismét olyan csöndes, erős, vidám és barátságos a tekintete – és semmi sem győzhette volna meg jobban a forrásokhoz vivő útról, amely a nyugtalanságból a nyugalomba vezet. Ami szóbeli mondanivalója erről a Mesternek volt, azt Knecht mellékesen tudta meg egy-egy rövid sétán vagy egy-egy étkezés közben. Tudjuk, hogy Knecht akkoriban néhány utalást és útmutatást is kapott a Magistertől az üveggyöngyjátékra vonatkozólag, de ezekből egyetlen szó sem maradt ránk. Mély hatással volt rá az is, hogy házigazdája az ő útitársával is fáradozott valamennyit, nehogy a fiú túlságosan is úgy érezze: ő csak fölösleges kölönc. Ez a férfi, úgy látszik, mindenre gondolt. A rövid tartózkodás Monteport-ban, a három meditációs óra, a karmestertanfolyam végighallgatása, az a néhány beszélgetés a Mesterrel – sokat jelentett Knecht számára; a Mester biztos érzékkel választotta ki rövid beavatkozására a leghatásosabb időpontot. Meghívásának főleg az volt a célja, hogy az ifjú szivére kösse a meditációt, de nem kevésbé fontos volt ez a meghívás önmagában véve sem, mint kitüntetés, mint annak a jele, hogy figyelnek rá és várnak tőle valamit: ez volt az elhivatás második fokozata. Megengedték neki, hogy bepillantson a bensőbb körzetekbe; ha a tizenkét mester valamelyike
ilyen fokozaton álló tanítványát magához ennyire közel engedte, az nem csupán személyes jóindulatát jelezte. Amit egy mester csinált, az mindig több volt a személyes tettnél. Búcsúzáskor mindkét tanuló kisebb ajándékokat kapott, Josef egy füzetet Bach két korál-előjátékával, pajtása pedig Horatius csinos kis zsebkiadását. A Mester, amikor elbocsátotta, még azt mondta Knechtnek: – Néhány nap múlva megtudod, melyik iskolába osztottak be. Oda én nem fogok olyan sűrűn ellátogatni, mint Eschholzba, de nyilván ott is találkozunk majd egymással, ha egészséges maradok. Ha van hozzá kedved, évente egyszer írhatsz nekem egy levelet, kiváltképp a zenei tanulmányaid folyásáról. Nem tiltom meg, hogy bíráld a tanáraidat, de ez nálam nem sokat számít. Sok minden vár rád, remélem, megállód a helyedet. A mi Kasztáliánk feladata nem csupán az, hogy kiválasszon egyeseket – elsősorban hierarchiának kell lennie, olyan építménynek, amelyben minden kő az egésztől kapja értelmét. Ebből az egészből nincs kivezető út, s aki magasabbra hág, és nagyobb feladatokat kap, az nem lesz szabadabb, csak egyre felelősebb lesz. Viszontlátásra, ifjú barátom, örültem, hogy itt voltál. A két fiú elindult visszafelé, s útközben vidámabb és beszédesebb volt, mint idejövet; ez a néhány nap, a más levegő s a más képek érintkezésük egy másfajta életkörrel feloldotta őket, elszabadította Eschholztól és az ottani búcsúhangulattól, s kétszeresen kíváncsivá tette őket a változásra és a jövőre. Amikor megpihentek az erdőben vagy Monteport környékének egyik meredek szakadéka fölött, elővették fafurulyájukat a zsebükből, és két szólamban eljátszottak néhány dalt. És amikor újból elérték azt a magaslatot Eschholz fölött, ahonnan kilátás nyílt az intézetre és a fákra, úgy rémlett nekik, hogy itt folytatott beszélgetésük már réges-rég a múltba veszett, és minden dolog új szemszögből látszik; egy szót sem szóltak, kissé szégyellték is magukat akkori érzéseik és szavaik miatt, amelyek oly hamar tartalmatlanná váltak, s amelyeken oly gyorsan túljutottak. Eschholzban már másnap megtudták, hogy kit hová rendeltek. Knecht számára Waldzellt jelölték ki.
WALDZELL „Waldzell teremti meg az üveggyöngyjátékosok művészi nemzedékét” – így szól a régi mondás erről a híres iskoláról. A másod- és harmadfokozatú kasztáliai iskolák közül ez volt a leginkább múzsai, vagyis: ha más iskolákban kifejezetten egy bizonyos tudomány uralkodott, mint például Keuperheimben a klasszika-filológia, Portában az arisztotelészi és skolasztikus tanítás, Planvastéban a matematika, itt, Waldzellben fordítva, hagyományosan az egyetemesség, a tudomány és a művészetek testvériségének tendenciáját ápolták, s ezeknek a törekvéseknek a legfensőbb jelképe az üveggyöngyjáték volt. Ezt ugyan, mint más iskolákban is, egyáltalán nem tanították hivatalosan és kötelező tárgyként; viszont a waldzelli tanulók magántanulmányai szinte kizárólag ennek szóltak, s aztán Waldzell városkája volt a hivatalos üveggyöngyjátéknak és intézményeinek székhelye: itt volt az ünnepi játékok híres játékcsarnoka, itt volt az óriási játékarchívum, hivatalnokaival és könyvtáraival, itt volt a Ludi Magister székhelye. És ámbár ezek az intézmények teljesen önállóak voltak, és az iskola semmiképpen sem volt beosztva hozzájuk, azért itt is ezeknek az intézményeknek a szelleme uralkodott, és némiképp sok függött a helység légkörétől, a nagy, nyilvános játékok ünnepi hangulatától. A kisváros nagyon büszke volt rá, hogy nemcsak egy iskolának, hanem a Játéknak is a házigazdája; a lakosság a tanulókat „diákoknak”, a Játékiskola diákjait és vendégeit viszont, a „lusores” szót eltorzítva, „lusereknek” hívta. A waldzelli iskola egyébként a kasztáliai iskolák legkisebbje volt, tanulóinak létszáma alig volt valaha is hatvannál több, s bizonyára ez a körülmény is különleges és arisztokratikus jelleggel ruházta föl, olyan színezettel, hogy ez valami elsőrangú intézmény, az eliten belül is a legszűkebb elit iskolája; s ebből a tiszteletre méltó iskolából az utolsó évtizedekben csakugyan sok magister került ki, és itt tanult minden üveggyöngyjáték-mester is. Waldzellnek ez a jó híre persze korántsem volt vitathatatlan: itt-ott úgy is vélekedtek róla, hogy a waldzelliek öntelt széplelkek és elkapatott hercegek, s az üveggyöngyjátékon kívül semmire sem alkalmasak; időnkint több más iskolában divatba jött, hogy rosszindulattal, keserű szavakkal emlegessék a waldzellieket, de éppen ezeknek a csúfolódásoknak és bírálatoknak az éles hangja mutatja, hogy volt okuk féltékenységre és irigységre. Mindent összevetve: a Waldzellbe helyezés bizonyos kitüntetést jelentett; Josef Knecht is tudta ezt, s noha nem volt becsvágyó a szó közönséges értelmében, a kitüntetést mégis örömmel, büszkén fogadta. Több társával együtt gyalogosan érkezett meg Waldzellbe; magasztos várakozással és teljes készenlétben haladt át a déli kapun, s máris megnyerte és elbűvölte az ősrégi rozsdabarna városka, a hatalmas kiterjedésű egykori cisztercita kolostor, amelyben az iskola otthonra lelt. Miután fogadtatásakor az iskola előcsarnokában elfogyasztott némi hideg ételt, át sem öltözött új ruhájába, hanem tüstént fölkerekedett, s egyedül vágott neki, hogy fölfedezze új otthonát, rábukkant arra a gyalogösvényre, amely a hajdani városfal maradványain haladva átvezet a folyón, megállt a boltíves hídon, hallgatta a víz zubogását a malomgáton, lement a temető mellett, a hársfasoron, látta és felismerte a magas sövények mögött a Vicus Lusorumot, az üveggyöngyjátékosok kis külön-városkáját; ünnepi csarnok, könyv- és kézirattár, tantermek, vendégházak és a tanárok házai. Az egyik ilyen házból épp kijött egy férfi, az üveggyöngyjátékosok viseletében, s Josef arra gondolt, hogy ez valamelyik legendás „lusor” lehet, talán épp maga a Magister Ludi. Hatalmába kerítette a légkörnek a varázsa, itt minden ősinek, tiszteletre méltónak, megszenteltnek, hagyományőrzőnek látszott, itt valamivel közelebb volt az ember a középponthoz, mint Eschholzban. S visszatérve az üveggyöngyjáték körzetéből, még másfajta varázst is érzett, kevésbé tiszteletre méltót talán, de nem kevésbé izgatót. Ez a kisváros volt a profán világ egy
darabkája, sürgés-forgásával, kutyák és gyerekek, üzletek és iparosműhelyek szaga, szakállas polgárok és kövér asszonyok a boltajtók mögött, játszadozó és ricsajozó gyerekek, csúfondáros tekintetű lányok. Sok minden emlékeztette Josefet a távoli múlt világára, Berolfingenre, pedig már azt hitte, hogy mindezt teljesen elfelejtette. Most lelke mély rétegei feleltek minderre, a képekre, a hangokra, az illatokra. Úgy látszott, itt kevésbé csöndes, de tarkább és gazdagabb világ vár rá, mint amilyen Eschholz világa volt. Az iskola persze eleinte az előbbiek pontos folytatása volt, ha gyarapodott is néhány új tantárggyal. Igazán új itt sem volt semmi, csupán a meditációs gyakorlatok, s a zenemester már ezekből is adott Josefnek némi ízelítőt. Josef készségesen vállalta az elmélkedést, s eleinte nem is látott benne többet, csupán lazító, kellemes játékot. Csak valamivel később – erről még megemlékezünk majd – ismerte fel és élte át igazi és magasrendű értékét. Waldzell iskolaigazgatója egy eredeti és kissé félve tisztelt férfiú, Otto Zbinden volt, akkor már úgy hatvan felé járt; szép és szenvedélyes kézírását őrzi számos följegyzése Josef Knechtről, amelyekbe mi is bepillantottunk. De nem annyira tanárai, inkább tanulótársai keltették föl elsősorban az ifjú kíváncsiságát. Közülük főleg kettővel volt élénk és sokoldalúnak bizonyult érintkezésben és eszmecserében. Az egyik, akihez mindjárt az első hónapokban csatlakozott, Carlo Ferromonte (később, a zenemester helyetteseként, a vezető hatóságban a második rangfokozatot érte el) Knechttel egyidős volt; többek közt neki köszönhetjük a tizenhatodik század lantmuzsikájának stílustörténetét. Az iskolában „rizsevőnek” nevezték, és kellemes játszótársnak tartották; barátságuk zenei beszélgetésekkel kezdődött, és több éves közös tanulmányokra, gyakorlatokra vezetett, amelyekről részben Knechtnek a zenemesterhez írt ritka, de tartalmas levelei tájékoztatnak bennünket. Knecht az első levelében „a gazdag zenei ornamentika, az ékítmények és trillák szakértőjének, ismerőjének” nevezi Ferromontét, aki Couperint, Purcellt s az 1700-as évek más mestereit játszotta vele. Egyik ilyen levelében Knecht részletesen szól ezekről a gyakorlatokról és erről a muzsikáról, „amelynek számos darabjában szinte minden hangjegy fölött van valami cifrázat”. – „Ha így egypár órán keresztül – folytatja – az ember csak kettős ütéseket, trillákat és mordenteket ütött le, az ujjai szinte megtöltődnek elektromossággal.” A zenében valóban nagy léptekkel haladt előre, második vagy harmadik waldzelli évében már meglehetősen folyékonyan olvasta és játszotta le minden évszázad és stílus kottaírását, kulcsait, rövidítéseit, basszusjelöléseit, s a nyugati zenében – már ami ránk maradt belőle – azon a különleges módon vált otthonossá, amely a mesterségből kiindulva nem hanyagolja el a zene érzéki és technikai részének gondos figyelembevételét és ápolását, hogy behatolhasson szellemébe. Épp ez a buzgalma az érzéki elem megragadásában, fáradozása, hogy a különféle zenei stílusok szellemét az érzékiből, a hangzásból, a fül szenzációiból értse meg, ez tartotta őt feltűnően sokáig távol attól, hogy belefogjon az üveggyöngyjáték előtanulmányaiba. Később egyszer előadásai során ezt mondotta: „Aki a zenét csak azokban a kivonataiban ismeri, amelyeket az üveggyöngyjáték párolt le belőle, lehet jó üveggyöngyjátékos, de még korántsem zenész, és valószínűleg nem is történész. A zene nem csupán azokból a tisztán szellemi rezgésekből és alakzatokból áll, amelyeket mi elvonatkoztattunk belőle, hanem évszázadokon át az érzékek öröméből is állt, abból az örömből, amit a lélegzet kiáradása, az ütem dobolása szerez, az a sok színezés, súrlódás és inger, amely a hangok keverése, a hangszerek összjátéka közben keletkezik. A fődolog a szellem, ez biztos, és az is biztos, hogy új hangszerek föltalálása és a régiek módosítása, új hangnemek és új építő és harmonikus szabályok vagy tilalmak bevezetése mindig csupán gesztus és külsőség, mint ahogy a népek viselete és divatja is külsőség; de ezeket a külsőleges és érzéki ismertetőjegyeket érzékileg és intenzíven kell fölfognunk és ízlelnünk, hogy megértsük belőlük a
korszakot és stílusokat. Zenét a kezünkkel, ujjainkkal, szánkkal, tüdőnkkel hozunk létre, nem csupán az agyunkkal, s aki tud ugyan kottát olvasni, de egyetlen hangszeren sem tud tökéletesen játszani, az ne szóljon bele, ha zenéről van szó. Ugyanígy a zene története sem érthető meg pusztán egy elvont stílustörténet felől nézve, és a zene hanyatló korszakai például teljesen érthetetlenek maradnának, ha nem ismernők fel bennük minden alkalommal az érzéki és a mennyiségi elem fölülkerekedését a szellemi elemen.” Ez ideig úgy látszott, mintha Knecht arra szánta volna el magát, hogy csakis zenész lesz; minden közkedvelt tantárgyat, köztük az üveggyöngyjátékba való első bevezetést is, annyira mellőzött a zene kedvéért, hogy az első félév végén emiatt az igazgató kérdőre is vonta. Knecht nem hagyta megfélemlíteni magát, konokul a tanulók jogainak álláspontjára helyezkedett. Állítólag ezt mondta az igazgatónak: „Ha valamelyik előírt tantárgyban csődöt mondok, önnek van igaza, jogosan korholhat; de erre nem adtam okot. Így viszont nekem van igazam, ha a rendelkezésemre álló idő háromnegyed részét vagy akár egész időmet is a zenének szentelem. Hivatkozom a szabályzatra.” Zbinden igazgató elég okos volt hozzá, hogy ne kösse az ebet a karóhoz, de természetesen megjegyezte magának ezt a tanulót, és sokáig hűvös szigorral bánt vele. Egy évnél is tovább, gyaníthatólag körülbelül másfél évig tartott Knecht tanulóéletének ez a sajátságos szakasza: rendes, de nem épp ragyogó osztályzatok és csöndes – amint ez az igazgatóval történt eset után látszik –, kissé dacos visszahúzódás, semmiféle feltűnő barátság, helyette ez a szokatlanul szenvedélyes zenei buzgalom, tartózkodás csaknem minden különtárgytól, az üveggyöngyjátéktól is. Ennek az ifjúkori arcképnek néhány vonása kétségtelenül a kamaszkort jelzi; ebben a korszakában valószínűleg csak véletlenszerűen és bizalmatlanul találkozott a másik nemmel, és – mint sok más eschholzi növendék, ha otthon nem volt leány testvére – ő is nagyon félénk lehetett. Sokat olvasott, különösen német filozófusokat; Leibnizet, Kantot és a romantikusokat, akik közül Hegel vonzotta a legerősebben. Most kissé tüzetesebben kell foglalkoznunk azzal a másik tanulótársával, aki meghatározó szerepet játszott Knecht waldzelli életében, a vendéghallgató Plinio Designorival. Vendéghallgató volt, vagyis vendégként járta ki az elit-iskolákat, tudniillik nem volt szándékában, hogy hosszasabban a pedagógiai tartományban időzzék, és belépjen a Rendbe. Ilyen hospitánsok hébe-hóba akadtak, persze nagyon ritkán, mert a Nevelési Hatóság természetesen sohasem tartotta fontosnak olyan tanulók képzését, akik a kiválóak iskolájának elvégzése után ismét vissza szándékoztak térni a szülői házba és a világi életbe. Mindazonáltal Kasztália környékén – alapítása idején – élt néhány régi, az alapításban érdemeket szerzett család, amelyben fennmaradt az a még ma sem teljesen kiveszett szokás, hogy egyik fiukat, ha elegendő képessége volt hozzá, vendéghallgatóként az elit-iskolákban neveltessék; ebben a néhány családban ez a jog hagyományossá vált. Mármost ezek a hospitánsok, ámbár minden tekintetben ugyanazon szabályoknak voltak alávetve, mint minden kiváló tanuló, a diákságon belül már csak azért is kivételes helyzetet élveztek, mert nem idegenültek el évről évre egyre jobban szülőföldjüktől és családjuktól, mint a többiek, hanem minden szünidejüket otthon töltötték, s mindig vendégek és idegenek maradtak tanulótársaik között, mivelhogy megőrizték szülőföldjük szokásait és gondolkodásmódját. Rájuk a szülőház várt, világi pályafutás, hivatás és házasság, és csak nagyon kevés esetben történt meg, hogy egy ilyen vendégtanuló, ha megragadta a tartomány szelleme, családja beleegyezésével végül is Kasztáliában maradt és belépett a Rendbe. Viszont több – országunk történetében jól ismert – államférfi fiatal korában vendégtanuló volt, és azokban az időkben, amikor a közvélemény ilyen vagy olyan okból kritikusan fordult szembe a kiválóak iskoláival és a Renddel, erőteljesen fellépett Kasz-
tália védelmében. Szóval egy ilyen vendéghallgató volt Plinio Designori, akivel a kissé fiatalabb Josef Knecht találkozott Waldzellben. Nagyon tehetséges fiú volt, főleg a beszédben és vitában csillogó, tüzes és némiképp nyugtalan ember, aki sok gondot okozott Zbinden igazgatónak, mert tanulóként ugyan jól viselkedett, és semmi kivetnivaló sem volt benne, de egyáltalán nem igyekezett elfeledtetni kivételes, vendégtanulói helyzetét, s lehetőleg feltűnés nélkül beilleszkedni, hanem merészen és harcra készen kardoskodott a nem kasztáliai, a világi érzület mellett. Óhatatlan volt, hogy a két tanuló között ne jöjjön létre valamiféle különleges viszony: mind a ketten nagyon tehetségesek és elhivatottak voltak, ez testvérekké tette őket, holott közben minden másban egymás ellentétei voltak. Egy rendkívül megértő és művészi tudású tanárra lett volna szükség ahhoz, hogy az itt keletkező feladatból levonja a lényeget, és a dialektika szabályai szerint ismét lehetővé tegye a szintézist az ellentétek között és fölött. Zbinden igazgatóból ehhez nem hiányzott a képesség és akarat, nem tartozott azok közé a tanárok közé, akik terhesnek érzik a géniuszokat, de ebben az esetben híján volt a legfontosabb feltételnek: a két tanuló bizalmának. Plinio, aki a kívülálló és forradalmár szerepében tetszelgett, mindig is nagyon résen állt az igazgatóval szemben; Josef Knecht pedig, sajnos, a magántanulmányai miatt ért felelősségre vonás folytán még mindig kedveszegetten, szintén nem fordult volna tanácsért Zbindenhez. Szerencsére azonban ott volt a zenemester. Knecht tőle kért segítséget és tanácsot, s ez a bölcs öreg zenész komolyan vette a dolgot, s mesterien irányította a játékot, amint majd látni fogjuk. Ennek a Mesternek a keze között a fiatal Knecht életének legnagyobb veszélye és kísértése kiemelkedő feladattá vált, s Josef érettnek bizonyult rá. A Josef és Plinio közti baráti-ellenséges viszony benső története, avagy e két témára írt zene, illetve e két szellem közti dialektikus játék története nagyjából a következő volt. Természetesen először is Designori tűnt föl ellenfelének, ő vonzotta Josefet. Nemcsak hogy ő volt az idősebb, csinos, tüzes és ékesszóló, hanem elsősorban „külső” valaki, nem kasztáliai, valaki a nagyvilágból, olyan ember, akinek apja, anyja van, nagybátyái, nagynénéi, testvérei, valaki, akinek Kasztália a törvényeivel, hagyományaival és eszményeivel csupán átmeneti útszakaszt, határidős otttartózkodást jelentett. Ennek a fehér hollónak Kasztália nem a világ volt, neki Waldzell éppolyan iskola volt, mint a többi, az ő számára a visszatérés a „világba” nem szégyen és büntetés volt, rá nem a Rend várt, hanem a sikeres pályafutás, a házasság, a politika, egyszóval az a „valódi élet”, amelyről titkon minden kasztáliai többet vágyott tudni, mert egy kasztáliainak a „világ” ugyanaz volt, mint hajdan a vezeklőknek és szerzeteseknek: alacsonyrendű és tilalmas ugyan, de nem kevésbé titokzatos, csábító, lenyűgöző. Plinio pedig aztán igazán nem rejtette véka alá, hogy a világhoz tartozik, egy csöppet sem szégyellte, büszke volt rá. Félig még gyerekes és színjátszó, de félig már tudatos és programnak érzett buzgalommal hangsúlyozta másféleségét, és minden indítékot felhasznált rá, hogy világias felfogását és irányelveit szembeállítsa a kasztáliai elvekkel, s ezeknél jobbnak, helyesebbnek, természetesebbnek, emberibbnek tüntesse fel őket. Eközben gyakran élt a „Természet” s a „józan emberi ész” kitételekkel, s ezt szembeállította a torz, az élettől idegen iskolai szellemmel; nem takarékoskodott a nagy jelszavakkal és hangzatos szólamokkal, de eléggé okos és jó ízlésű volt hozzá, hogy ne érje be a nyers kihívásokkal, hanem úgy nagyjából elfogadja a vitatkozás Waldzellben szokásos formáit. Védelmezni akarta a „világot” és a naiv életet Kasztália „gőgösen skolasztikus szellemisége” ellenében, de meg akarta mutatni, hogy erre az ellenfél fegyvereivel is képes; semmiképp sem akart olyan kulturálatlan ember lenni, aki vakon beletapos a szellemi művelődés virágoskertjébe. Josef Knecht időről időre néma, de figyelmes hallgatóként meghúzódott a hátterében valamelyik kis tanulócsoportnak, ahol Designori volt a középpont, ő szónokolt. Kíváncsian, álmélkodva és szorong-
va hallgatta ennek a szónoknak olyan mondatait, amelyekben megsemmisítően bírált mindent, ami Kasztáliában tekintélynek örvendett és szent volt, amelyekben mindent kétségbe vont, kérdésessé vagy nevetségessé tett, amiben ő, Josef hitt. Azt ugyan észrevette, hogy korántsem minden hallgató vette komolyan ezeket a beszédeket, sokan láthatóan csak a tréfa kedvéért hallgatták, ahogy egy piaci szónokot hallgatnak, s gyakran hallott ellenvetéseket is, amelyek Plinio támadásait ironikusan vagy komolyan visszautasították. De azért mindig összegyűltek néhányan Plinio körül, mindig ő volt a középpont, s akár akadt vitapartnere, akár nem, a hatása állandóan vonzó és csábító volt. És ahogy másokkal is megesett, akik az élénk szónok körül csoportosultak, és bámulattal vagy mosolyogva hallgatták tirádáit, Josef is így járt vele; aggodalma, sőt szorongása ellenére, amely elfogta ezektől a beszédektől, érezte félelmes vonzásukat, s nemcsak azért, mert szórakoztatták, nem, úgy tetszett, hogy valamiképp komolyan is érintik. Nem azért, mintha lélekben helyeselt volna a merész szónoknak – de voltak kételyei, amelyek létezéséről és lehetőségéről már tudni is elég volt ahhoz, hogy szenvedjen tőlük. Ez eleinte nem is volt rossz szenvedés, csupán valami érintettség, nyugtalanság, a heves vágy és rossz lelkiismeret vegyes érzése. El kellett jönnie az órának, s el is jött, amikor Designori észrevette, hogy hallgatói között van valaki, akinek az ő szavai többet jelentenek a vitázó kedv izgató vagy megbotránkoztató szórakozásánál vagy kielégülésénél, egy hallgatag, szőke fiú, aki csinosnak és finomnak, de kissé félénknek látszik, s aki el is pirul és zavart, szűkszavú válaszokat ad, amikor ő barátságosan megszólítja. Ez a fiú nyilván már régóta jár utánam, gondolta Plinio, s meg akarta jutalmazni egy baráti gesztussal, hogy végleg megnyerje: meghívta őt délutánra a szobájába. De ezt a félénk és merev fiút nem hódíthatta meg ilyen könnyen. Plinio kénytelen-kelletlen, csodálkozva tapasztalta, hogy Josef kitér előle, s nem akar beszélni vele, a meghívást sem fogadta el; ez megint csak ingerelte az idősebbet, s ettől a naptól fogva igyekezett megnyerni a hallgatag Josefet, kezdetben nyilván csak önzésből, később komolyan, mert megérezte benne az ellenfelét, talán jövendő barátját, talán az ellentétét. Újra és újra látta, hogy Josef felbukkan a közelében, érezte, milyen feszülten hallgatja őt, de a félénk fiú mindig csak visszahúzódott, amikor ő közeledni akart hozzá. Ennek a magatartásnak megvolt az oka. Josef régóta érezte, hogy ennél a másik fiúnál valami fontos dolog vár rá, talán valami szép, a látóhatára kibővülése, valami felismerés, felvilágosítás, talán kísértés és veszély is, mindenesetre olyasvalami, amivel meg kell birkózna. Amikor először kavarta fel a kétely és a bíráló kedv, amelyet Plinio beszédei keltettek föl benne, barátjával, Ferromontéval közölte is ezt, de az nemigen figyelt rá, magahitt és fontoskodó fickónak minősítette Pliniót, akire nem kell hallgatni, s aztán hamarosan újra belemerült zenei gyakorlataiba. Josefnek egy érzés azt súgta, hogy az igazgató volna az az illetékes, aki elé kételyeit és nyugtalanságait tárnia kellene; de az óta a kis összetűzés óta nem volt már vele szívélyes és őszinte viszonyban: félt tőle, hogy nem érti meg, és még jobban félt attól, hogy ha ő az igazgatóval a lázadó Plinióról beszél, az igazgató ezt végül is valamiféle feljelentésként értelmezi majd. Ebben a zavart lelkiállapotában, amely Plinio baráti közeledési kísérletei folytán egyre kínosabbá vált, pártfogójához és jó szelleméhez, a zenemesterhez fordult egy nagyon hosszú levélben, amely ránk maradt. Ebben többek között ezt írta: „Még nem látom tisztán, vajon Plinio mit remél nyerni bennem: elvbarátot vagy csupán vitatársat. Én az utóbbiban reménykedem, mert ha a saját felfogására akar megtéríteni, vagyis hűtlenségre csábítani, szétrombolná vele az életemet, amely immár gyökeret vert Kasztáliában; nekem odakint nincsenek szüleim és barátaim, akikhez visszatérhetnék, ha egyszer valóban ez volna a kívánságom. De még akkor is, ha Plinio tiszteletlen beszédeinek nincs is térítő vagy befolyásoló céljuk, zavarban vagyok velük szemben. Mert hogy
Önhöz, tisztelt Mesterem, egészen őszinte legyek: Plinio gondolkodásmódjában van valami, amire nem tudok egyszerűen »nem«-mel felelni, ő olyan hangra hivatkozik bennem, amely néha nagyon is hajlamos igazat adni neki. Gyanakszom rá, hogy ez a természet hangja, és éles ellentétben áll a mi nevelésünkkel és megszokott szemléletmódunkkal. Ha Plinio a tanárainkat és a mestereinket »papi kasztként«, s minket, tanulókat járószalagon tartott herélt hordának minősít, ez persze durvaság, túlzás, de valami igazság mégiscsak van benne, különben engem se nyugtalanítana annyira. Plinio elképesztő és csüggesztő dolgokat tud mondani. Például: az üveggyöngyjáték visszaesés a tárcairodalom korszakába, csupán felelőtlen játék a betűkkel, amelyekbe mi feloldottuk a különböző művészetek és tudományok nyelvét; az egész csupa képzettársításból áll, és csupa hasonlattal játszik. Avagy: lemondó terméketlenségünk a mi egész szellemi képzésünk és tartásunk értéktelenségének bizonyítéka. Például, mondja ő, miközben a zene minden stílusfajtájának és korszakának a törvényeit és technikáját elemezzük, magunk nem teremtünk új zenét. Olvassuk és magyarázzuk – mondja ő – Pindaroszt vagy Goethét, és szégyellünk mi magunk is verset írni. Olyan szemrehányások, hogy nem tudok nevetni rajtuk. Pedig még csak nem is a legrosszabbak, nem azok, amik a legjobban megsebeznek. Az a rossz, ha például ilyet mond: »Mi, kasztáliaiak mesterségesen nevelt énekesmadarak vagyunk, nem magunk keressük meg a kenyerünket, nem ismerjük az élet nyomorúságát és harcait, mit sem tudunk s nem is akarunk tudni az emberiségnek arról a részéről, amelynek munkája és szegénysége ad alapot a mi luxuslétünknek.«” S a levél ezekkel a szavakkal zárult: „Talán visszaéltem az Ön baráti érzésével és jóságával, Reverendissime, s el vagyok készülve rá, hogy összeszid. Szidjon csak és rójon ki rám vezeklést, megköszönöm. De nagyon nagy szükségem van a jó tanácsára. Még egy darabig ki tudom húzni így, a mostani állapotomban. Ám valódi és termékeny fejlődéshez segíteni ezt az állapotot nem tudom, ahhoz túlságosan gyönge és tapasztalatlan vagyok, s ami talán a legrosszabb: nem bízhatom magam a mi igazgatónkra, hacsak Ön határozottan meg nem parancsolja. Ezért terheltem Önt ezzel az üggyel, amely egyre nagyobb gondot okoz nekem.” Szerfölött értékes lenne, ha erre a segélyhívásra a Mestertől kapott írásos válasz is birtokunkban volna. Ez a válasz azonban szóbelileg érkezett. Nem sokkal Knecht levele után a Magister Musicae személyesen állított be Waldzellbe, hogy egy zenei vizsgát irányítson, s az alatt a néhány nap alatt, amíg ott tartózkodott, nagyon sokat foglalkozott kis barátjával. Erről Knecht későbbi elbeszéléseiből tudunk. Nem könnyítette meg a dolgot. Azzal kezdte, hogy gondosan felülvizsgálta Knecht iskolai eredményeit s főleg magántanulmányait, s ezeket a tanulmányokat nagyon is egyoldalúnak találta, ebben igazat adott a waldzelli igazgatónak, és ragaszkodott hozzá, hogy ezt Knecht is elismerje az igazgatóval szemben. Hogy Knecht miképp viselkedjék Designorit illetően, erre nézve is pontos útmutatást adott, s nem utazott el addig, amíg ezt a kérdést is meg nem beszélte Zbinden igazgatóval. Ennek nem csupán a Designori és Knecht közötti érdekes és minden hallgató számára felejthetetlen vetélkedés volt a következménye, hanem egy egészen újfajta viszony Josef és az igazgató között. Ez a viszony később sem vált olyan szívélyessé és titokzatossá, mint például a zenemesterrel, de tisztázott és feszültségmentes volt. Az a szerep, amely most Knechtnek jutott, hosszabb időre meghatározta életét. Megengedték neki, hogy elfogadja Designori barátságát, kitegye magát hatásának és támadásainak, minden tanári beavatkozás vagy felügyelet nélkül. Pártfogója viszont azzal a feladattal bízta meg, hogy védelmezze Kasztáliát a bírálóival szemben, s a nézetek vitáját a legmagasabb színvonalra emelje; ez többek között azt jelentette, hogy Josefnek alaposan magáévá kellett tennie, és újra meg újra fölelevenítenie a Kasztáliában és a Rendben uralkodó szabályzat alapelveit. A két baráti ellenfél szópárbajai hamarosan híres-
sé váltak, mindenki szinte tülekedett, hogy hallhassa őket. Designori támadó és ironikus hangneme sokat finomult, megfogalmazásai szigorúbbak és felelősebbek lettek, bírálata tárgyszerűbbé vált. Eddig Plinio volt előnyben ebben a harcban; ő a „világból” jött, a világ tapasztalatával, módszereivel, támadóeszközeivel és némileg gátlástalanságaival is, otthon, a felnőttekkel folytatott beszélgetésekből minden érvet ismert, amit a világ felhozhatott Kasztália ellen. Knecht ellenérvei most annak a belátására kényszerítették, hogy ha ő jobban ismeri is a világot minden kasztáliainál, semmiképp sem ismeri ugyanolyan jól Kasztáliát és szellemét, mint az itteniek, akiknek otthonuk és sorsuk Kasztália. Megértette s lassankint el is ismerte, hogy ő itt vendég, nem honos, és hogy nemcsak odakint, hanem itt a pedagógiai tartományban is vannak évszázados tapasztalatok, magától értetődő dolgok, itt is van egy hagyomány, sőt „Természet”, amelyet ő csak részben ismer, s amely igényt tart a megbecsülésre, ahogy ezt most szószólója, Josef Knecht tudatta vele. Knecht viszont, hogy hitvédő szerepének eleget tehessen, kénytelen volt – tanulás, meditáció és önfegyelem révén – egyre világosabban és bensőségesebben elsajátítani és tudatosítani azt, aminek a védelmére kelt. A szónoklásban továbbra is Designori volt fölényben, tüzes természetén és becsvágyán kívül segítette bizonyos világi iskolázottság és szellemesség is, nevezetesen: még ha alulmaradt is a vitában, mindig gondolt a hallgatókra, biztosította a maga méltóságos vagy szellemes „lelépését” a színről, Knecht viszont, ha ellenfele sarokba szorította, csak azt tudta mondani: „Ezen még gondolkoznom kell, Plinio. Várj egy-két napot, majd újra emlékeztetlek rá.” Ha ilyenformán a viszonyuk megfelelő formát öltött is, sőt az akkori waldzelli iskolai élet nélkülözhetetlen eleme lett résztvevői és hallgatói számára ez a vita, azért Knecht szorultsága és vívódása alig enyhült. Hála a nagymértékű bizalomnak s az ezzel ráruházott felelősségnek, megbirkózott a feladattal, s hogy látható károsodás nélkül hajtotta végre, az jellemerejét és szilárdságát bizonyítja. Titokban mégis sokat szenvedett. Ha barátságot érzett Plinio iránt, ezt nemcsak a megnyerő és szellemes bajtárs, a világban jártas, ügyes beszédű Plinio iránt érezte, hanem éppígy az iránt az idegen világ iránt is, amelyet barátja és ellenfele képviselt, s amelyet az ő alakjában, szavaiban és taglejtéseiben ismert vagy sejtett meg, az úgynevezett „valódi” világ iránt, ahol gyöngéd anyák és gyermekek, éhezők és szegényházak, újságok és választási harcok voltak, ama primitív és egyben fortélyos világ iránt, ahová Plinio minden szünidőben visszatért, hogy meglátogassa szüleit és testvéreit, lányoknak udvaroljon, munkásgyűléseken vegyen részt, vagy előkelő klubok vendége legyen, miközben Knecht Kasztáliában maradt, társaival kóborolt vagy úszott, tanult, kutatott vagy Hegelt olvasta. Josef nem kételkedett benne, hogy ő Kasztáliába való, és jogosan éli a kasztáliai életet, ezt a család nélküli életet, minden mesés szórakozás nélkül, ezt az újságok nélküli, s egyben ínség és éhség nélküli életet; – egyébként Plinio, aki az elit-tanulóknak oly nyomatékosan vetette szemére naplopó-életüket, Plinio sem éhezett eddig még soha, s ő sem kereste meg a maga kenyerét. Nem, az a Plinio-féle világ nem volt jobb és igazabb. De ott volt, megvolt, s ahogy Josef a világtörténelemből tudta, mindig is jelen volt, és mindig hasonlított a maira, és sok nép nem is ismert másféle világot, nem tudott semmit holmi kiválóak iskolájáról, pedagógiai tartományról, Rendről, mesterekről és üveggyöngyjátékról. Az emberek nagy többsége az egész földön másként élt, mint ahogyan Kasztáliában éltek, egyszerűbben, primitívebben, veszélyesebben, védtelenebbül, rendezetlenebbül. És ez a kezdetleges világ mindenkivel vele született, az ember a saját szívében is érzett belőle valamit, valami kíváncsiságot iránta, valamiféle honvágyat felé és részvétet. A feladat az volt, hogy e szülőhaza hozzánk való bizonyos jogát megőrizzük szívünkben, de mégse hulljunk vissza belé. Mert mellette és fölötte ott volt az a második világ, a kasztáliai, a szellemi világ, egy mesterséges, egy rendezett, egy óvott, de állandó felügyeletre
és gyakorlatra szoruló világ, a hierarchia. A helyes az, ha ezt szolgáljuk, de nem vagyunk igazságtalanok a másik világhoz, nem vetjük meg, s nem is sandítunk rá valamiféle bizonytalan honvággyal. Mert hiszen ez a kis kasztáliai világ a másik, a nagyobb világot szolgálja, tanítókat, könyveket, módszereket ád neki, gondoskodik a szellem és az erkölcs tisztán tartásáról, és iskolaként, menedékként nyitva áll annak a kisszámú embernek, akiknek, úgy látszik, az a rendeltetése, hogy a szellemnek és az igazságnak szentelje életét. Miért nem él harmonikusan és testvérien egymás mellett – egymásban ez a két világ, miért nem tudja az ember a kettőt magába fogadni és egyesíteni? A zenemester ritka látogatásainak egyike olyan időszakra esett, amikor Josef – feladatától kimerültén és felőrlődve – csak nagyon nehezen tudta megőrizni lelki egyensúlyát. A mester az ifjú néhány célzásából erre következtethetett is, de még világosabban kiolvasta feszült arckifejezéséből, nyugtalan tekintetéből, kissé zilált lényéből. Néhány vizsgálódó kérdést intézett hozzá, kedvetlen és gátlásos válaszokat kapott, erre abbahagyta a kérdezősködést, és – komolyan aggódva – magával vitte Josefet az egyik gyakorlószobába, azzal az ürüggyel, hogy egy kis zenetörténeti fölfedezést akar közölni vele. Behozatott vele egy klavikordot, felhangoltatta, s olyan hosszas, magánjellegű beszélgetésbe bonyolította Josefet a szonátaforma keletkezéséről, hogy a tanuló végül kissé megfeledkezett bajairól, feloldódva és hálásan figyelt mestere szavaira és játékára. A zenemester türelmes volt, bőven hagyott rá időt, hogy Josef a készségnek és fogékonyságnak abba az állapotába kerüljön, amelyet hiányolt benne. S amikor ez sikerült, amikor befejezte előadását, és végül eljátszott egy Gabrieli-szonátát, a mester felállt, lassan föl-alá sétált a kis szobában, és mesélni kezdett: – Ez a szonáta évekkel ezelőtt egyszer nagyon foglalkoztatott engem. Még szabad tanulmányaim idejében volt, mielőtt még tanár és később zenemester lettem volna. Akkoriban az volt a becsvágyam, hogy új szempontok szerint dolgozzam fel a szonáta történetét, de jött egy olyan időszak, amikor nemcsak hogy nem haladtam előre, hanem egyre jobban kételkedni kezdtem benne, hogy van-e egyáltalán értéke mindezeknek a zenei és történeti kutatásoknak, s valóban többek-e ráérő emberek üres játékánál, nem csupán csillogó, mesterkélt szellemi pótlékok-e az igazi, az átélt élet helyett. Egyszóval, én is átéltem egy olyan válságot, amikor minden tanulás, minden szellemi fáradozás, általában mindaz, ami szellem, kétségessé, érdektelenné válik számunkra, s amikor hajlandóak vagyunk irigyelni minden szántó-vető parasztot és minden esti szerelmespárt vagy minden énekesmadarat is a fán és minden cirpelő tücsköt a nyári fűben, mert úgy látjuk, olyan természetes, beteljesült és boldog az életük, és ennek az életnek a keménységéről, veszélyeiről és szenvedéseiről semmit sem tudunk. Egyszóval meglehetősen elvesztettem a lelki egyensúlyomat; nem volt valami kellemes állapot, sőt nagyon nehezen elviselhető. A legképtelenebb lehetőségeket agyaltam ki a menekülésre és szabadulásra, arra gondoltam, hogy zenészként vágok neki a világnak, lakodalmakban muzsikálok a táncosoknak, és ha – mint a régi regényekben – felbukkant és magával hívott volna egy külföldi verbuváló, hogy öltsek egyenruhát, és valamiféle csapattal kövessem őt valamilyen háborúba, biztosan vele tartok. S így esett aztán, ahogy az ilyen helyzetekben gyakran megtörténik: annyira elvesztettem magam, hogy egyedül már sehogyan sem boldogultam, és segítségre szorultam. Egy pillanatra megállt, felnevetett. Aztán folytatta: – Természetesen volt egy tanulmányi tanácsadóm, ahogy előírják, s természetesen az lett volna az ésszerű, a helyes és a kötelességem is, hogy tőle kérjek tanácsot. De hát ez már így van, Josef: épp amikor nehézségekbe botlik az ember, letér az útjáról, s a leginkább rászorulna az útbaigazításra, épp akkor húzódozik a legjobban tőle, hogy visszatérjen a rendes útra, és keresse a rendes útbaigazítást. Tanulmányi tanácsadóm elégedetlen volt az utolsó negyedévi jelentésemmel, komoly kifogásai voltak, én azonban azt hittem, új fölfedezések,
felismerések útján járok, s némiképp rossz néven vettem kifogásait. Egyszóval, nem mehettem hozzá, nem járhattam kálváriát, és nem ismerhettem be, hogy igaza volt. A bajtársaimat sem akartam bizalmamba fogadni, de a szomszédságomban volt egy különc, akit csak látásból és hallomásból ismertem, egy szanszkrit-tudós, akit „jóginak” csúfoltak. Egy olyan órában, amikor állapotom eléggé elviselhetetlenné vált, elmentem ehhez az emberhez, akinek a magányos és különc lényét éppoly gyakran megmosolyogtam, mint ahányszor titkon bámultam is. Fölkerestem a cellájában, beszélni akartam vele, de elmélyült állapotában találtam, a rituális indiai jógaülésben, elérhetetlen volt, halvány mosollyal lebegett valami tökéletes távollétben; semmit sem tehettem, megálltam az ajtóban, és várakoztam, vártam, hogy visszatérjen magába merültségéből. Ez nagyon sokáig tartott, egy óráig, két óra hosszat, végül is elfáradtam s leültem a padlóra; ott ültem a falnak dőlve, és vártam tovább. Végül láttam, hogy emberem lassan föleszmél, feje kissé megmozdult, válla kiegyenesedett, lassan kinyújtotta keresztbe tett lábát, s miközben fölállni készült, rám vetődött a tekintete. Mit akarsz? – kérdezte. Fölálltam s gondolkodás nélkül, anélkül, hogy igazán tudtam volna, mit mondok, azt mondtam: – Andrea Gabrieli szonátái. – Ő végre fölkelt, leültetett egyetlen székébe, helyet foglalt az asztal szélén s azt mondta: – Gabrieli? Ugyan mit tettek veled a szonátái? – Nekifogtam, hogy elmondjam neki, mi történt velem, hogy meggyónjam, hogyan is állok. Szinte szőrszálhasogatónak látszó pontossággal kérdezett ki történetemről, Gabrieli-tanulmányaimról és a szonátáról, tudni akarta, mikor keltem föl, mennyi ideig olvastam, mennyit zenéltem, mikor ettem, és hány órakor feküdtem le. Rábíztam, sőt ráerőszakoltam magamat, így hát el kellett tűrnöm és meg kellett válaszolnom a kérdéseit, de ezek a kérdések megszégyenítettek, egyre kíméletlenebből a részletekbe vágtak, azt elemezték: milyen is volt a szellemi és erkölcsi életem az utóbbi hetekben és hónapokban. Aztán a jógi hirtelen elhallgatott, s mivel ettől nem lettem okosabb, vállat vont és azt mondta: – Hát nem látod te magad is, hol a hiba? – Nem, nem láttam. És most bámulatos pontosan elismételte és összefoglalta mindazt, amit kifaggatott belőlem, visszamenőleg egészen a fáradtság, a csömör és szellemi betokosodás első jeléig, és rám bizonyította, hogy ilyesmi csak azzal eshet meg, aki túlságos nekirugaszkodással tanul, és itt az ideje, hogy idegen segítséggel szerezzem vissza az elvesztett ellenőrzést önmagam és erőim felett. Bebizonyította, hogy – ha már annyira szabadjára engedtem magamat, hogy lemondtam a rendszeres meditációs gyakorlatokról – legalább mindjárt az első rossz következménynél gondolnom kellett volna erre a mulasztásomra, és jóvá kellett volna tennem. És teljesen igaza volt. Nemcsak hogy hosszú időn át abbahagytam a meditációt, semmire sem jutott időm, mindig kedvetlen, szórakozott vagy túlzottan is tanulni vágyó és izgatott voltam – hanem idővel már nem is voltam tudatában tartós mulasztásom vétkének, és most, amikor már csaknem hajótörést szenvedtem és kétségbeestem, másvalakinek kellett emlékeztetnie hibámra. És valóban, aztán csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudtam kiragadni magamat az elzüllésből, vissza kellett térnem a meditáció kezdeti, iskolás feladataihoz, hogy apránként újra elsajátíthassam az összeszedettség és elmélyülés képességét. A Magister egy kis sóhajjal és ezekkel a szavakkal fejezte be szobai sétáját: – Így jártam én akkoriban, s még ma is kissé szégyellek beszélni róla. De így van ez, Josef: minél többet követelünk meg önmagunktól, vagy minél többet követel tőlünk mindenkori feladatunk, annál inkább rá vagyunk utalva a meditáció erőforrására, szellem és lélek mindig megújuló összebékülésére. És – erre még sok példát tudnék említeni – minél nagyobb igényeket támaszt velünk szemben egy feladat, s hol fölizgat és fölfokoz, hol kifáraszt és leteper, annál könnyebben megeshet, hogy elhanyagoljuk ezt a forrást, mint ahogy hajlamosak vagyunk testünket és testünk ápolását elhanyagolni, ha belemerülünk valami szellemi munkába. A világtörténelem igazán nagy emberei vagy értettek a meditációhoz, vagy öntudatlanul
is ismerték azt az utat, ahová a meditáció vezet minket. A többiek, még a legtehetségesebbek és legerősebbek is, végül zátonyra futottak és alulmaradtak, mert a feladatuk vagy becsvágyó álmuk annyira hatalmába kerítette őket, hogy megszállottakká váltak, elveszítették azt a képességüket, hogy újra és újra el tudjanak szakadni az időszerűtől, és távolságot tudjanak tartani. Nos, te tudod ezt, képes vagy rá, hiszen ezt már az első gyakorlatok közben megtanulja az ember. Ez kérlelhetetlen igazság. S hogy mennyire kérlelhetetlen, azt csak akkor látjuk, ha egyszer eltévesztjük az utat. Ez az elbeszélés olyan hatással volt Josefre, hogy megsejtette a veszélyt, amelyben ő maga is forgott, s újult odaadással vállalta gyakorlatait. Mélységesen megindította, hogy a Mester most első ízben tárta föl előtte egészen személyes életének egy darabját ifjúkorából és tanulóidejéből; most először világosodott meg előtte, hogy még egy félisten, egy Mester is volt egyszer fiatal, és járhatott tévutakon. Hálásan érezte, hogy vallomásával milyen bizalmat tanúsított iránta a tisztelt Magister. Az ember tévedhet, elfáradhat, követhet el hibákat, vétkezhet az előírások ellen, de mégis újra rendbe hozhat mindent, visszatalálhat az útra, s végül mester lehet. Josef legyűrte a válságot. Abban a két-három waldzelli évben, amíg Plinio és Josef barátsága tartott, az iskola ezt a harcos barátságot olyan drámaként élte át, amelyben egy kissé mindenki részt vett, az igazgatótól a legfiatalabb tanulóig. A két világ, a két alapelv Knechtben és Designoriban öltött testet, egyik ösztökélte a másikat, minden vitájuk ünnepi és kiemelkedő versengés volt, mindnyájukat érintette. És amiként Plinio minden szünidei hazalátogatásából, az anyaföld minden öleléséből új erőt merítve tért vissza, úgy merített új erőt Josef is minden töprengéséből, minden olvasmányából, minden meditációs gyakorlatából, minden újabb találkozásából a Magister Musicae-val, s egyre alkalmasabbá vált rá, hogy Kasztália képviselője és ügyvédje legyen. Régen, még gyermekként élte át az első elhivatást. Most megtapasztalta a másodikat, s ezek az évek a tökéletes kasztáliai alakját kovácsolták és alakították ki belőle. Már az üveggyöngyjátékban is régen túljutott első tanulmányain, s még a szünidőkben és egy játékvezető ellenőrzése alatt elkezdett önálló üveggyöngyjátékokat felvázolni. És most ebben fedezte fel az öröm és a lelki feloldódás egyik bőséges forrását; Carlo Ferromontéval végzett telhetetlen csembalóés klavikordgyakorlatai óta semmi sem tett neki ilyen jót, semmi sem hűtötte le, erősítette meg, igazolta és boldogította annyira, mint ezek az első portyái az üveggyöngyjáték csillagvilágába. Éppen ezekből az évekből származnak a fiatal Josef Knechtnek azok a költeményei, amelyek Ferromonte másolataiban maradtak fenn; lehetséges, hogy több verse is volt, mint amennyi ránk maradt, s feltételezhető, hogy ezek a versek is – amelyek közül a legkorábbiak még az üveggyöngyjátékba való bevezetése előtt keletkeztek – segítettek Knechtnek, hogy végig helytállhasson szerepében, és el bírja viselni azokat a válságos éveket. Minden olvasó fel fogja fedezni itt-ott ezekben a részint művészi, részint láthatóan sebtiben odavetett versekben annak a mély megrendülésnek és válságnak a nyomait, amelyet Knecht akkoriban Plinio hatása folytán átélt. Jó néhány sorukban mély nyugtalanság csendül fel, valami mélyreható kétely önmagában és léte értelmében, míg végül az „Üveggyöngyjáték” című költeményben, úgy látszik, sikerült elérnie a hívő odaadást. Egyébként már pusztán az a tény is, hogy ezeket a verseket megírta, sőt alkalomadtán több társának is megmutatta, bizonyos elismerése volt Plinio világának, kisebbfajta lázadás bizonyos kasztáliai házi törvények ellen. Mert ha Kasztáliában műalkotások létrehozásáról általában lemondtak (még a zenei alkotómunkát is csupán stílusbelileg szigorúan kötött kompozíciós gyakorlatok formájában ismerték el és tűrték meg), a versírást az elképzelhető leglehetetlenebb, legnevetségesebb, legkárhozatosabb dolognak tartották. Ezek a költemények tehát nem játékok, nem afféle fölösleges hulladékok; nagy nyomásra volt szükség, hogy ez a termékenység kiáradjon, s bizonyos dacos bátorság kellett hozzá, hogy Knecht megírja
és magáénak vallja ezeket a verseket. Nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy ellenlábasa hatására Plinio Designori is jelentős mértékben megváltozott, sokat fejlődött, és nem csupán abban az értelemben, hogy ez a nevelés vitamódszerei kifinomítására vezetett. Azokban az iskolai években a bajtársi és harcos eszmecserék során látta, amint ellenfele állandóan följebb és följebb tör, s mintaszerű kasztáliaivá fejlődik, a tartomány szelleme barátja alakjában egyre láthatóbban és elevenebben mutatkozott meg neki, és ahogy ő az erjedés egy bizonyos fokáig a maga világa légkörével fertőzte meg Josefet. ugyanúgy viszont ő maga a kasztáliai levegőt szívta, s átadta magát ingereinek és hatásának. Tanulmányai utolsó évében, egy kétórás vita után – ezt a szópárbajt a szerzetesség eszményeiről és veszélyeiről a legfölsőbb üveggyöngyjáték-osztály jelenlétében vívták meg – Plinio sétára hívta Josefet, s e séta közben tette azt a vallomást, amelyet Ferromonte egyik levele alapján idézünk: – Persze én régóta tudom, Josef, hogy te nem vagy az a jámboran hívő üveggyöngyjátékos és tartományi szent, akinek a szerepét olyan kitűnően játszod. Mind a ketten kiemelkedő helyen állunk egy harcban, s mindegyikünk jól tudja, hogy ami ellen küzd, annak megvan a létjogosultsága, megvannak a vitathatatlan értékei. Te a szellem magasrendű kitenyésztésének a pártján állsz, én a természetes élet pártján. Harcunk közben megtanultad kifürkészni és célba venni a természetes élet veszélyeit; a te tiszted az, hogy rámutass: a természetes, naiv élet, szellemi fegyelem nélkül, elposványosodik, s okvetlenül az állati létbe vagy még lejjebb fejlődik vissza. Nekem viszont újra és újra emlékeztetnem kell rá téged, milyen kockázatos, veszélyes és végül is terméketlen az olyan élet, amely tisztán a szellemre épül. Jó, mindegyikünk azt védi, aminek az elsőbbségében hisz, te a szellemet, én a természetet. De ne vedd zokon, nekem néha úgy rémlik, mintha te engem csakugyan és naivul a ti kasztáliai felfogásotok valamilyen ellenségének tartanál, olyan embernek, akinek a ti tanulmányaitok, gyakorlataitok és játékaitok alapjában véve csak holmi komédiáskacatokat jelentenek, még ha ilyen vagy olyan okok miatt egy ideig veletek is tart. Ó, kedves barátom, mennyire tévednél, ha valóban ezt hinnéd! Be kell vallanom neked, egészen furcsamód szeretem a hierarchiátokat, úgyhogy sokszor annyira elragad és csábít, mint maga a boldogság. Azt is be kell vallanom, hogy hónapokkal ezelőtt, amikor egy darabig otthon voltam a szüleimnél, hosszas vitában győztem meg apámat, s elértem, hogy megengedte: kasztáliai maradhassak, és beléphessek a Rendbe, abban az esetben, ha iskoláim befejezése után is ez lesz a kívánságom és elhatározásom; és én boldog voltam, amikor végül beleegyezett. Nos, én nem élek az ő jóváhagyásával, ezt, rövid ideje, már tudom. Ó nem azért, mintha elment volna tőle a kedvem! De egyre jobban látom: ha köztetek maradnék, ez részemről menekülés lenne, talán becsületes, nemes menekülés, de mégiscsak megfutamodás. Visszatérek otthonomba, és világi ember leszek. De olyan világi ember, aki hálás a ti Kasztáliátoknak, s az is marad, valaki, aki jó néhány gyakorlatotokat tovább gyakorolja, és minden évben veletek ünnepli majd a nagy üveggyöngyjáték ünnepét. Pliniónak ezt a vallomását Knecht mélységes megindultsággal közölte barátjával, Ferromontéval. Ő pedig éppen ebben a levelében ezeket a szavakat fűzi hozzá: – Nekem, a zenésznek, Pliniónak ez a vallomása – akihez nem voltam mindig igazságos – olyan volt, mint valami zenei élmény. Az ellentét: világ és szellem közt, vagy az ellentét: Plinio és Josef közt, két kibékíthetetlen alapelv harcából a szemem láttára szellemült át koncertté. Amikor Plinio befejezte négyéves iskolai tanfolyamát, s haza kellett térnie, benyújtotta az igazgatóhoz apjának egy levelét, amely a szünidőre meghívta Josef Knechtet. Ez szokatlan kívánság volt. Utazásokra és a pedagógiai tartományon kívüli tartózkodásra adtak ugyan szabadságot, nem is nagyon ritkán, főleg tanulmányi célokra, de ez persze csak kivétel volt, és csak az idősebb és kipróbált hallga-
tók részesültek ebben a kedvezményben, a tanulók sosem. Mindazonáltal Zbinden igazgató a meghívást, mivel az egy ilyen nagyra becsült családtól és férfiútól jött, eléggé fontosnak tartotta ahhoz, hogy ne utasítsa el önkényesen, így hát a Nevelési Hatóság bizottsága elé terjesztette, amely azonnal kurta „nem”-mel válaszolt rá. A két barátnak el kellett búcsúznia egymástól. – Később egyszer majd újra megpróbálkozunk a meghívással – mondta Plinio –, valamikor majdcsak sikerül. Egyszer meg kell ismerned a szüleim házát, az ott élő embereket, s látnod kell, hogy mi is emberek vagyunk, nem csupán nagyvilágiak és kalmárok söpredéke. Nagyon fogsz hiányozni nekem. És most láss hozzá, Josef, hogy ebben a bonyolult Kasztáliában hamarosan minél följebb juss; te ugyan nagyon alkalmas vagy rá, hogy egy hierarchia tagja légy, de szerintem inkább boncként, mint famulusként, a neved ellenére. Nagy jövőt jósolok neked, egy szép napon magister leszel, és a fő méltóságok közé sorolnak. Josef szomorúan nézett rá. – Gúnyolj csak! – mondta, a búcsúzás megindultságával küszködve. – Én nem vagyok olyan becsvágyó, mint te, és ha valamikor el is érek majd valami tisztséget, addigra te rég elnök vagy polgármester, főiskolai tanár vagy szövetségi tanácsos leszel. Gondolj ránk és Kasztáliára barátsággal, Plinio, ne idegenülj el tőlünk egészen! Hiszen nyilván odakint, nálatok is akad néhány ember, aki többet tud Kasztáliáról azoknál az élceknél, amelyeket odakint faragtak rólunk. Kezet szorítottak, és Plinio elutazott. Utolsó waldzelli évében Josef körül nagyon nagy csönd támadt. Az a felelős és fárasztó tevékenysége, amelyet bizonyos mértékig szinte hivatalos személyként folytatott, egyszeriben véget ért. Kasztáliának nem volt már védőre szüksége. Josef ebben az évben szabad idejét főleg az üveggyöngyjátéknak szentelte, amely egyre jobban vonzotta. Egy kis füzetnyi jegyzet abból az időből a játék jelentőségéről és elméletéről ezzel a mondattal kezdődik: „Az élet, a fizikai és szellemi élet egésze: dinamikus jelenség, amelynek az üveggyöngyjáték lényegében csupán esztétikai oldalát ragadja meg, éspedig túlnyomórészt ritmikus folyamatok képében.”
TANULÓÉVEK Josef Knecht ekkor körülbelül huszonnégy esztendős volt. Iskolai tanulóideje lezárult, amikor elbocsátották Waldzellből, s most megkezdődtek szabad tanulóévei; ártatlan eschholzi gyermekéveit kivéve nyilván ezek voltak élete legderűsebb és legboldogabb esztendei. Hiszen mindig is van valami meg-megújuló csoda és megindító szépség egy ifjú csapongó fölfedező- és hódítókedvében, aki először szabadul meg az iskola fegyelmétől, és nekivág a szellemi birodalom végtelen horizontjainak, ábrándjai még nem foszlottak szét, még nem támadt kételye sem a saját képességében az ügy végtelenségig odaadó szolgálatára, sem a szellemi világ határtalanságában. Épp a Josef Knecht-féle tehetségeknél, akiket valami sajátos tálentumuk nem szorít rá már korán, hogy csak egy szakra összpontosítsák magukat, hanem lényükhöz illően teljességre, összegzésre és egyetemességre törekednek, a tanulás szabadságának ez a tavasza olykor a fokozott boldogság, sőt szinte mámor időszaka; a kiválóak iskolájának előzetes fegyelme, a meditációs gyakorlatok lelki egészségápolása és a Nevelési Hatóság szelíden gyakorolt ellenőrzése nélkül az ilyen tehetségekre nézve súlyos veszélyt jelentene ez a szabadság, sokak számára végzetessé is válhatna, mint ahogy a mi mai rendünk előtti korokban, a Kasztália előtti évszázadokban, számtalan nagy tehetség számára az is volt. Amaz előidők főiskoláin bizonyos korokban csak úgy nyüzsögtek a fausti természetű fiatalok, akik kibontott vitorlával szálltak a tengerre, a tudományok s az akadémiai szabadság nyílt tengerére, s kénytelenek voltak elszenvedni a fékevesztett dilettantizmus minden hajótörését; hiszen maga Faust is a lángeszű műkedvelőnek s egyben tragédiájának prototípusa. Mármost Kasztáliában az egyetemista diákok szellemi szabadsága még sokkal nagyobb, mint a régebbi korok egyetemein valaha is volt, mert a tanulmányokhoz rendelkezésre álló lehetőségek sokkal gazdagabbak, azonkívül Kasztáliában teljesen hiányzik az anyagi szempontok okozta befolyásolás és korlátozás, a becsvágy, szorongás, a szülők szegénysége, a kenyérkereseti és sikervágy és így tovább. A pedagógiai tartomány akadémiáin, szemináriumaiban, könyv- és levéltáraiban, laboratóriumaiban minden tanuló teljesen egyenrangú, ami a származását és kilátásait illeti; a hierarchia csupán a tanulók ész- és jellembeli adottságaiból s képességeiből lépcsőződik. Anyagi és szellemi szempontból viszont többnyire nem létezik Kasztáliában az a szabadság, az a sok csábítás és veszély, amelynek a világi főiskolákon annyi tehetség esik áldozatául; itt is akad még elegendő veszély, démónia és elvakultság – mikor is szabadulhatna meg ettől az emberi lét? –, de a kasztáliai tanulótól mégis távol van a kisiklás, a csalódás és a lezüllés számos lehetősége. Nem történhet meg vele, hogy iszákossá váljék, s az sem, hogy fiatal éveit a régebbi idők bizonyos egyetemista nemzedékeinek szájhősködő vagy titkos szövetségeket alapító szokásaira vesztegesse, s arra a fölfedezésre sem jöhet rá egy szép napon, hogy érettségének egyetemi bizonyítványa tévedés volt, hogy csak egyetemi évei során botlik bele előképzettségének többé ki nem tölthető hézagaiba; az ilyen visszás helyzetektől, megóvja őt a kasztáliai rend. Még az a veszély sem túlságosan nagy, hogy a nőkre vagy a sportra pazarolja – kicsapongó módon – az erejét, mert ami a nőket illeti, a kasztáliai tanuló nem ismeri a házasság csábításait és veszélyeit, de az elmúlt korok álszemérmét sem, amelyek vagy nemi önmegtartóztatásra kényszerítették a tanulót, vagy arra, hogy többé-kevésbé megvásárolható és utcasarki nőkre szoruljon. Mivel a kasztáliaiak egyáltalán nem házasodnak, szerelmi erkölcsük sem irányul a házasságra. Mivel a kasztáliainak nincs pénze s úgyszólván magántulajdona sem, számára a megvásárolható szerelem sem létezik. A tartományban az a szokás, hogy a polgárlányok nem mennek túlságosan korán férjhez, s a házasságuk előtti években különösen kívánatosnak tartják, hogy egy diák
vagy tudós legyen a kedvesük; az nem firtatja származásukat és vagyonukat, megszokta, hogy legalábbis egyenrangúnak tartsa szellemi és vitális adottságaikat, többnyire képzelete, humora is van, s mert pénze nincs, hát kénytelen önmagával, az odaadásával fizetni, jobban, mint mások. Kasztáliában egy diák kedvese föl sem veti a kérdést: elvesz-e engem feleségül? Nem, nem fogja elvenni. Ámbár a gyakorlatban megtörtént már ez is; hébe-hóba előfordult az a ritka eset, hogy egy elit-tanuló a házasság útján visszatért a polgári világba, lemondott Kasztáliáról és a Rendhez tartozásról. De az elpártolásnak ez a néhány esete furcsa kivételnél alig játszott nagyobb szerepet az iskolák és a Rend történetében. Ha elbocsátják az előkészítő iskolákból, a kiváló tanuló valóban igen nagyfokú szabadsággal és önrendelkezési joggal találja szemben magát a tudomány s a kutatás minden területén. Ezt a szabadságot, hacsak eleve nem szűkebb az illető képességeinek vagy érdeklődésének köre, csupán az a kötelezettség korlátozza, hogy minden szabadon tanuló diáknak félévenként be kell nyújtania egy tanulmányi tervet, amelynek végrehajtását a hatóságok jóindulatúan ellenőrzik. A sokoldalú tehetségek, a sok minden iránt érdeklődő diákok – s Knecht ezek közé tartozott – e nagyon nagy szabadság folytán csodálatosan csábítónak és elragadónak találták mindig az első néhány tanulóévüket. A Hatóság éppen ezeknek a sokféle érdeklődésű diákoknak már-már paradicsomi szabadságot engedélyez, feltéve hogy nem csavarognak el túl messzire; a tanuló tetszése szerint tájékozódhat minden tudományban, vegyítheti is a legkülönfélébb tanulmányokat, beleszerethet egyidejűleg hat vagy nyolc tudományba is, vagy kezdettől fogva kitarthat egy szűkebb választék mellett; az általános, a tartományra és a Rendre érvényes erkölcsi életszabályok megtartásán kívül nem kívánnak tőle mást, csupán egy évenkinti bizonyítványt arról, hogy milyen előadásokat hallgatott, mit olvasott, és milyen munkát végzett az intézetekben. Teljesítménye pontosabb ellenőrzése és vizsgálata csak akkor kezdődik, amikor már szaktanfolyamokat és szemináriumokat is látogat; ide tartoznak az üveggyöngyjáték és a zenei főiskola kurzusai is; itt persze már minden tanulónak hivatalosan is vizsgáznia kell, s el kell végeznie a szemináriumvezető részéről megkívánt munkákat, ez magától értetődik. De senki sem kényszeríti őt ezekre a tanfolyamokra, egész szemesztereken, sőt éveken át megteheti, hogy csak a könyvtárakat bújja, és előadásokat hallgat. Az ilyen diákok, akik hosszú ideig nem kötelezik el magukat a tudás egyetlen részterületén sem, késleltetik ugyan felvételüket a Rendbe, elöljáróik mégis nagy türelemmel hagyják, sőt ösztönzik őket, hadd portyázzanak minden lehetséges tudományban és tanulmányfajtában. A kifogástalan erkölcsi magatartáson kívül nem követelnek tőlük egyéb teljesítményt, csak annyit, hogy minden évben írjanak egy „Életrajzot”. Ennek a régi és sokszor kigúnyolt szokásnak köszönhetjük azt a három életrajzot, amelyet egyetemi tanulóideje három éve alatt Knecht írt. E tekintetben tehát nem arról van szó, mint a Waldzellben keletkezett költemények esetében: nem az irodalmi tevékenység holmi tisztán önkéntes és nem hivatalos, sőt titkolt s többé-kevésbé tiltott, hanem normális és hivatalos fajtájáról. Már a pedagógiai tartomány legrégebbi korszakaiban is elterjedt az a szokás, hogy a fiatalabb egyetemi tanulókat, akiket még nem vettek föl a Rendbe, időről időre egy különleges dolgozat vagy stílusgyakorlat megírására buzdították, tudniillik egy úgynevezett „életírásra”, azaz egy kitalált s tetszés szerinti korba helyezett önéletrajzra. A tanuló feladata az volt, hogy valamely régebbi kor környezetébe és kultúrájába, szellemi égöve alá képzelje vissza magát, s abban kitaláljon egy neki megfelelő létformát; kor és divat szerint hol a császárkori Rómát, a tizenhetedik századi Franciaországot vagy a tizenötödik századi Itáliát, hol Periklész Athénját vagy a mozarti kor Ausztriáját részesítették előnyben, s a filológusoknak szokásává vált, hogy életregényüket annak az országnak és kornak a nyelvén és stílusában fogalmazták meg, amely országban és korban játszódott; elvétve valóban virtuóz életírások is keletkez-
tek, az 1200 körüli pápai Róma hivatali stílusában, szerzetesi latin nyelven, a „Száz novella” olasz nyelvén, Montaigne franciaságával vagy Schwan von Boberfeld barokk németségével írottak. Ebben a szabad és játékos formában az ősi ázsiai újjászületés- és lélekvándorlás-hit maradéka élt tovább; minden tanár és diák jól ismerte azt az elképzelést, hogy mostani létét korábbiak előzhették meg más testben, más korokban, más feltételek között. Szigorú értelemben véve ez persze nem volt hit, még kevésbé valamiféle tan; gyakorlat volt, a képzelőerő játéka, hogy megváltozott helyzetekben és más környezetben képzelhessék el Énjüket. Közben, mint ahogy a sok stíluskritikai szemináriumon s oly gyakran az üveggyöngyjátékban is tették, az óvatos behatolást gyakorolták letűnt kultúrákba, korokba és országokba, megtanulták, hogy álarcként, egy entelechia múlandó öltözeteként szemléljék saját személyiségüket. Az ilyen életrajzírások szokásának megvolt a maga varázsa és számos előnye, különben nyilván nem is maradhatott volna fenn ilyen sokáig. Egyébként nem is volt olyan kevés azoknak az egyetemi hallgatóknak a száma, akik nemcsak az újjászületés eszméjében hittek többé vagy kevésbé, hanem a saját kitalált életrajzuk igaz voltában is. Mert ezeknek az elképzelt korábbi léteknek a többsége természetesen nem csupán stílusgyakorlat és történelmi tanulmány volt, hanem vágyálom is és felfokozott önarckép: a legtöbb életírás szerzője abban a kosztümben s annak a jellemnek ábrázolta magát, amelyben és amilyennek megjelenni és megvalósulni kívánt, s ami az eszménye volt. Továbbá pedagógiailag nem is volt rossz gondolat az ilyen önéletírás: törvényes levezető csatorna a fiatalkor költői igénye számára. Mert ha nemzedékek óta tiltották is, és részben a tudományokkal, részben az üveggyöngyjátékkal pótolták a komoly költői tevékenységet – ez nem elégíthette ki a fiatalkor művészi és alakító ösztönét; s az ifjúság ezekben a gyakran kisregényekké bővülő életírásokban e tevékenységének engedélyezett területére talált. S közben néhány szerző épp ezzel tehette meg első lépéseit az önismeret országa felé. Egyébként többször is előfordult, s a tanároknál többnyire jóindulatú megértésre talált, hogy a hallgatók a mai világra és a Kasztáliára vonatkozó bíráló és forradalmi nyilatkozatokra használták fel az önéletírást. Ezenkívül pedig a tanárok számára, épp abban az időszakban, amikor a hallgatók a legnagyobb szabadságot élvezték, és nem álltak pontos ellenőrzés alatt, ezek a dolgozatok nagyon sokatmondóak voltak, s gyakran meglepően világos tájékoztatást adtak nekik a szerzők szellemi és erkölcsi életéről s magatartásáról. Josef Knechtnek három ilyen életírása maradt fönn, ezeket szó szerint közölni fogjuk, s talán könyvünk legértékesebb részének tartjuk. Hogy vajon csupán ezt a három önéletrajzot írta-e, s egyik vagy másik nem kallódott-e el, erről sokféle feltételezés lehetséges. Határozottan csak azt tudjuk, hogy Knechtnek a harmadik, az „indiai” életírása benyújtása után a Nevelési Hatóság hivatala értésére adta: egy esetleges, eztán következő életírását helyezze át egy történelmileg közelebb álló és gazdagabban dokumentált korba, s törődjék többet a történelmi részletekkel. Elbeszélésekből és levelekből tudjuk, hogy ő erre valóban előtanulmányokat folytatott egy tizennyolcadik századi életrajzhoz. Ebben sváb teológusként akart föllépni, aki az egyház szolgálatát később a zenével cseréli föl, s aki Johann Albrecht Bengel tanítványa, Oetinger barátja s egy ideig a zinzendorfi közösség tagja volt. Tudjuk, hogy akkoriban rengeteg régi, részben a tárgytól távol eső művet olvasott és kivonatolt az egyházi alkotmányról, a pietizmusról és Zinzendorfról, annak a kornak a liturgiájáról és egyházi zenéjéről. Azt is tudjuk, hogy a bűvös vonzerejű Oetinger prelátusba valósággal beleszeretett, s őszintén megszerette és mélységesen tisztelte Bengel magistert – arcképét lefényképeztette magának, s egy ideig az íróasztalán tartotta –, s becsülettel fáradozott Zinzendorf méltatásán, mert ez a közösség legalább annyira érdekelte, mint amennyire taszította. Végül is abbahagyta ezt a munkát, elégedetten azzal, amit közben tanult, de kijelentette, hogy képtelen ebből életrajzot írni, mivel túlontúl sok részlettanulmányt végzett,
és túl sok apró adatot gyűjtött össze. Ez a vallomás teljességgel feljogosít minket rá, hogy ama három kidolgozott életírásban inkább egy költői alkatú ember s egy nemes jellem alkotásait és hitvallását lássuk, semmint egy tudós dolgozatait, s úgy vélem, ekként nem bánunk velük méltánytalanul. Knechtnek azonban nemcsak az útjára engedett, a maga választotta tanulmányokba merülő tanuló szabadsága jutott – ehhez még másfajta szabadság és fellazulás is járult. Hiszen ő nem csupán olyan növendék volt, mint a többi, nemcsak a szigorú iskolázás rendjét, a pontos napi munkabeosztást sajátította el, nemcsak a tanárok gondos ellenőrzése és megfigyelése alatt állt, s vállalnia kellett a kiváló tanuló minden erőfeszítését. Ő mindezek mellett és mindezen túl Plinióhoz való viszonya folytán olyan szerepet és felelősséget is vállalt, amely szellemileg és lelkileg részint a lehetséges határáig sarkallta, részint teherként nehezült rá; tevékeny vezérszerep volt ez s olyan felelősség, amely voltaképp meghaladta életkorát és erejét, úgyhogy eléggé veszélyeztetett állapotában gyakran csupán fölös akaratereje és tehetsége segítségével birkózott meg vele, s távoli hatalmas segítője, a zenemester nélkül egyáltalán nem is vergődött volna zöld ágra. Szokatlan waldzelli iskolaévei végén a körülbelül huszonnégy éves ifjú érettebb ugyan koránál s kissé túl is erőltette magát, de bámulatos módon nem károsult észrevehetően. Hogy az a szerep és teher mégis ennyire igénybe vette, sőt már-már ki is fárasztotta egész lényét, erről nincsenek ugyan közvetlen tanúbizonyságaink, de a tényt felismerjük, mihelyt szemügyre vesszük, hogy az iskolákból kinőtt fiú az első években mi módon használta föl a kivívott s bizonyára sűrűn és mélyen áhított szabadságot. Knecht, aki utolsó iskolai éveiben olyan szembeötlő helyet foglalt el, s bizonyos mértékig már a nyilvánossághoz tartozott, tüstént és teljesen visszahúzódott a nyilvános szerepléstől; sőt ha felkutatjuk akkori életének nyomait, az az érzésünk: legszívesebben láthatatlanná vált volna, semmilyen környezet, semmiféle társaság nem lehetett neki eléggé ártalomtól mentes, semmilyen életforma eléggé magánjellegű. Így Designori néhány hosszú és szenvedélyes levelére is csak kurtán és kedvetlenül, majd egyáltalán nem válaszolt többé. A híres tanuló Knecht eltűnt, s már rátalálni sem lehetett; csupán Waldzellben virágzott tovább hírneve, s idővel már-már legendássá vált. Így hát egyetemi évei elején az említett okok miatt kerülte Waldzellt, s ebből adódott átmeneti lemondása is az üveggyöngyjáték felsőbb és legfelsőbb tanfolyamairól. Ennek ellenére – noha a felületes megfigyelő akkoriban feltűnő elhanyagolását állapíthatta volna meg Knechtnél – tudjuk, hogy épp ellenkezőleg: az üveggyöngyjáték befolyásolta Knecht szabad tanulmányainak egész, látszólag szeszélyes és összefüggéstelen, mindenesetre nagyon szokatlan menetét, s fejlődése oda, a játék szolgálatához tért vissza. Ezt kissé bővebben részletezzük, mert ez a vonás jellemző; Josef Knecht a legfurcsább, legönfejűbb módon élt tanulási szabadságával, elképesztően, ifjonti zsenialitással. Waldzelli évei során, ahogy szokásos, végighallgatta az üveggyöngyjáték bevezető és ismétlő kurzusait; aztán, utolsó iskolai évében s barátai körében már akkor is jó játékos hírében állt, s olyan hevesen ragadta magával a játékok játékának vonzóereje, hogy egy újabb tanfolyam elvégzése után, még elit-tanulóként, fölvették a második fokozat játékosai közé, ami nagyon ritka kitüntetést jelent. Egyik pajtásának, barátjának és későbbi segítőtársának, Fritz Tegulariusnak, aki vele együtt tanult a hivatalos ismétlő kurzuson, néhány év múlva beszámolt egy élményéről, amely nemcsak az üveggyöngyjátékra való elhivatottságáról döntött, hanem tanulmányai menetére is a legnagyobb hatással volt. Levele fennmaradt, s ez a része így hangzik: „Abból a korszakunkból, amikor – ugyanabba a csoportba beosztva – mindketten oly buzgón dolgoztunk első üveggyöngyjáték-terveinken, hadd emlékeztesselek egy bizonyos napra s egy
bizonyos játékra. Csoportvezetőnknek különféle javaslatai voltak, s mindenféle témát ajánlott nekünk választásra; mi éppen a kényes átmenetnél tartottunk a csillagászatból, matematikából és fizikából a nyelv- és történettudományokba, s vezetőnk fölényes művészettel állított csapdákat a mohó kezdőknek, megengedhetetlen elvontságok és párhuzamok síkos jegére csalogatott minket, csábító szófejtő és összehasonlító nyelvészeti játszadozásokat csempészett a kezünkbe, s jót mulatott rajta, ha valamelyikünk lépre ment. Görög versek időmértékét, szótaghosszát számlálgattuk végkimerülésig, hogy aztán hirtelen elveszítsük lábunk alól a talajt, amikor a metrikus ütemezés helyett a hangsúlyozó skandálás lehetősége, sőt szükségszerűsége merült fel, s több más efféle dolog. A csoportvezető igazán ragyogóan és egészen kifogástalanul végezte munkáját, jóllehet olyan szellemben, amelyet nem éreztem kellemesnek; tévutakra terelt, és hibás okoskodásra csábított minket, azzal a jó szándékkal ugyan, hogy megismertessen a veszélyekkel, de egy kissé azért is, hogy kinevethessen bennünket, balga fiatalokat, és épp a legigyekvőbbek lelkesedésébe a lehető legtöbb kételyt csöpögtesse. Mégis, épp az ő vezetése alatt, egyik bonyolult fejtörő kísérlete közben történt, hogy amíg tapogatózva és aggályosan próbáltunk felvázolni valamilyen félig-meddig elfogadható játékfeladványt, engem váratlanul és egy csapásra megragadott s lelkem mélyéig megrendített játékunk értelme és nagysága. Egy nyelvtörténeti kérdést boncolgattunk, és bizonyos fokig közelről vettük szemügyre egy nyelv életének csúcspontját és fénykorát, percek alatt olyan utat tettünk meg vele, amelyhez neki évszázadokra volt szüksége, s engem hatalmas erővel nyűgözött le a múlandóság színjátéka: az, ahogyan egy ilyen szövevényes, ősi, tiszteletre méltó, nemzedékek során át lassan épülő szervezet a szemünk láttára éri el a virágkorát, s virágzásában ott rejlik már a hanyatlás csírája, s az egész, értelmesen tagolt építmény süllyedni, torzulni kezd, meginog, pusztulóban van – s ugyanakkor örvendező ijedelemmel cikázott át agyamon a gondolat, hogy ama nyelv felbomlása és halála mégsem torkollt a Semmibe, s hogy fiatalkora, virulása, hanyatlása azzal, hogy tudunk róla és történetéről, megőrződik emlékezetünkben, s a tudomány jelzéseiben és kifejezéseiben, valamint az üveggyöngyjáték titkos képleteiben tovább él, és bármikor újra fölépíthető lenne. Egyszerre csak megértettem, hogy a nyelvben, az üveggyöngyjáték nyelvében vagy legalábbis szellemében csakugyan minden mindent jelent, s minden jelkép és minden jelkép változat nem ide vagy oda, nem egyes példákhoz, kísérletekhez és bizonyításokhoz, hanem a középpontba, a titokba, a világ lényegébe, az őstudásba vezet. Minden átmenet egy szonátában a dórból a mollba, egy mítosz vagy kultusz minden változása, minden klasszikus, művészi megfogalmazás – így ismertem föl ama pillanat villámfényében, igazi meditatív szemlélődés közben – nem más, mint közvetlen út a világrejtély szívébe, ahol az oda- és visszában, a ki- és belélegzés közben, ég és föld között, a Yin és Yang között örökkön beteljesül a szent Lét. Noha akkoriban már sok jól felépített és jól végbevitt játékot éltem át hallgatóként, s eközben sok fölemelően nagy és boldogító belátásban volt részem: mindeddig mégis újra meg újra hajlamos voltam rá, hogy kételkedjem a játék igazi értékében és rangjában. Végül is minden jól megoldott mennyiségtani feladat is nyújthatott szellemi élvezetet, minden jó zene hallgatása s még inkább eljátszása fölemelhette s naggyá tágíthatta a lelket, minden áhítatos meditáció megnyugtathatta s összhangba hozhatta a Mindenséggel a szívet; de hát – ezt súgták kételyeim – az üveggyöngyjáték talán épp ezért csak külsőleges művészet, szellemes készség, elmés kombináció, s akkor már jobb nem is játszani ezt a játékot, hanem foglalkozzunk inkább tiszta matematikával és jó zenével. Most azonban első ízben hal-
lottam meg a játék benső hangját, felfogtam értelmét, elért hozzám és áthatott, s az óta az óra óta hívőn hiszem, hogy a mi királyi játékunk valóban lingua sacra, szent és isteni nyelv. Emlékezni fogsz rá, mert te magad vetted akkor észre, hogy valami változás ment végbe bennem, s valami hívás ért el hozzám. Csak ahhoz a feledhetetlen híváshoz hasonlíthatom, amely akkor alakította s emelte föl szívemet és életemet, amikor mint kisfiút a Magister Musicae vizsgáztatott, és kijelöltek kasztáliai tanulónak. Te erre felfigyeltél, ezt én is éreztem akkor, ámbár egy szót sem szóltál róla: ma se essék erről több szó. De most kérnék tőled valamit, s hogy kérésem világosan kifejtsem, el kell mondanom neked azt, amiről különben senki sem tud, nem is kell tudnia, tudniillik, hogy az én akkori csapongó tanulmányaim nem szeszélyből eredtek, sokkal inkább egy egészen határozott terven alapultak. Emlékezhetsz, legalábbis nagy vonalakban, arra az üveggyöngyjáték-gyakorlatra, amelyet akkor, a harmadik tanfolyam hallgatóiként, a csoportvezető segítségével építettünk fel, s amelynek során én ama hangot felfogtam, s ráébredtem játékosi elhivatottságomra. Nos, jelenleg ezt a játékgyakorlatot tanulmányozom, amely egy fúgatéma ritmikai elemzésével kezdődött, s amelynek középpontjában Kung-ce egy állítólagos mondása állt, szóval az egész játékot elejétől végéig áttanulmányozom, vagyis átrágom magam minden tételén, a játék nyelvéből visszafordítom ősnyelvébe, matematikába, ornamentikába, kínaira, görögre és így tovább. Legalább egyszer az életben szakszerűen végig akarom tanulmányozni és újraszerkeszteni az üveggyöngyjáték teljes tartalmát; az első résszel már végeztem, és két évre volt hozzá szükségem. Az egész persze még jó néhány évbe kerül majd. De ha már egyszer Kasztáliában megvan ez a mi híres tanulási szabadságunk, hát én épp ezen a módon akarok élni vele. Az ellenvetéseket ismerem. Legtöbb tanárunk azt mondaná: mi az évszázadok során feltaláltuk és kifejlesztettük az üveggyöngyjátékot, mint egyetemes nyelvet és módszert, hogy kifejezhessünk és közös nevezőre hozhassunk minden szellemi, művészi értéket és fogalmat. Most meg jössz te, s felül akarod vizsgálni: vajon rendben is vane ez így?! Rápazarlod az életedet, s meg fogod bánni. Nos, én nem pazarlom rá az életemet, s remélem, megbánni sem fogom. S most a kérésem: mivel te jelenleg a játékarchívumban dolgozol, én pedig különleges okok miatt még egy jó ideig kerülni szeretném Waldzellt, kérlek, válaszold meg időnkint egy halom kérdésemet, azaz mindig közöld velem, rövidítetlen formában, az archívumban található mindenféle téma hivatalos kulcsát és jelzését. Számítok rád, s arra is, hogy mihelyt bármilyen viszontszolgálatot tehetek neked, rendelkezel velem.” Talán itt lesz helyénvaló, hogy Knecht leveleiből azt a másik részt is közöljük, amely az üveggyöngyjátékra vonatkozik, jóllehet ez a zenemesterhez intézett levél legalább egy-két évvel később íródott. „Úgy vélem – írja pártfogójának Knecht –, az ember egészen jó, sőt mesteri üveggyöngyjátékos lehet, sőt talán nagyon rátermett Magister Ludi is anélkül, hogy sejtené a játék voltaképpeni titkát és végső értelmét. Igen, még az is megeshet, hogy épp az, aki sejti és tudja, ha az üveggyöngyjáték szakértőjévé vagy vezetőjévé válik, veszedelmesebb lehet a játék szempontjából, mint a tudatlanok. Mert a játék benső lényege, ezoterikuma, mint minden titkos beavatottság, az Egy, a Minden felé irányul, abba a mélységbe, ahol már csak – önmagával is betelve – az örök Lélegzet hat és működik örök be- és kiáramlásban. Ha valaki önmagában végig átélte volna a játék értelmét, tulajdonképpen nem is volna többé már játékos, nem élne benne többé
a sokféleségben, s nem is volna képes már örülni a leleménynek, szerkesztésnek, kombinálásnak, mivel valami egészen más kéjt és örömöt ismert. S mert én egészen közel érzem magam az üveggyöngyjáték értelméhez, nekem is, másoknak is jobb lesz, ha nem választom hivatásomul a játékot, hanem inkább a zenére adom a fejemet.” A zenemestert, aki többnyire nagyon fukarkodott a levélírással, ez a megnyilatkozás nyilván nyugtalanította, s barátian óva intő útbaigazítást adott: „Jó, hogy te magad nem várod el egy játékmestertől, hogy a te fogalmaid szerint »ezoterikus« legyen, mert remélem, hogy ezt irónia nélkül mondtad. Az olyan játékmester vagy tanár, aki elsősorban azzal törődnék, hogy elég közel van-e a »legbensőbb értelemhez«, nagyon rossz tanár volna. Én például, nyíltan megvallva, egész életemben soha egy szót sem mondtam tanítványaimnak a zene »értelméről«; ha van értelme, nem szorul rám. Ezzel szemben mindig nagyon fontosnak tartottam, hogy tanítványaim szépen, pontosan számolják ki a nyolcadokat és tizenhatodokat. S te most, akár tanár, tudós vagy zenész leszel, tiszteld az »értelmet«, de ne véld taníthatónak. Az »értelem« tanítani akarásával a történetfilozófusok hajdan elrontották a világtörténelem felét, bevezették a tárcairodalom korszakát, s rengeteg vér kiontásában voltak cinkosok. Ha én, mondjuk, Homéroszba vagy a görög tragédiaírókba vezetném be a tanulókat, meg sem próbálnám azt sugalmazni nekik, hogy a költészet az isteni lényeg megjelenési formája, hanem azon fáradoznék, hogy nyelvi és metrikai eszközeinek pontos ismerete révén tegyem számukra hozzáférhetővé a költészetet. A tanár és a tudós dolga az eszközök tanulmányozása, a hagyomány ápolása, a módszerek tisztaságának őrzése, és nem az, hogy felbolygassa és siettesse azokat a már ki sem mondható élményeket, amelyek a kiválasztottaknak – gyakran vesztesek ők és áldozatok vannak fenntartva.” Egyébként Knecht amaz éveinek levelezése – amely különben sem látszik nagynak, vagy részben elveszett sehol sem említi meg az üveggyöngyjátékot s annak „ezoterikus” felfogását; e levélváltások legnagyobb és legépebben fennmaradt része a Ferromontéhoz írott szinte kizárólag zenei kérdésekkel és zenei stíluselemzéssel foglalkozik. Így hát abban a sajátos ide-oda cikázásban, ahogy Knecht tanulmányainak menete haladt, s amely nem volt más, csupán egyetlenegy játékterv pontos lemásolása és évekig tartó átdolgozása, mi nagyon határozott értelmet és szándékot látunk. Éveket fordított rá, hogy elsajátítsa ennek az egyetlen játéksémának a tartalmait, amelyet hajdan, tanulóként, gyakorlási célokra, néhány nap alatt komponáltak, s amely az üveggyöngyjáték nyelvén negyedóra alatt leolvasható volt; tantermekben és könyvtárakban ült, Frobergert és Alessandro Scarlattit tanulmányozta, a fúgákat és a szonátaépítést, átismételte a matematikát, kínaiul tanult, kidolgozta a hangalakzatok egyik rendszerét s a Feustel-féle elméletet a színskála és a zenei hangnemek közti megfelelésről. Kérdezhetnék, miért választotta ezt a fáradságos, konok és főleg magányos útkeresést, hiszen végső célja (Kasztálián kívül azt mondanánk: választott hivatása) kétségtelenül az üveggyöngyjáték volt. Hogyha vendégtanulóként s egyben kötetlenül, belépett volna a waldzelli üveggyöngyjátékos-település, a Vicus Lusorum valamelyik intézetébe, minden, a játékra vonatkozó sajátos tanulmányát megkönnyítették volna, minden részletkérdésben és minden órában kaphatott volna tanácsot és felvilágosítást, s ezenkívül vele együtt igyekvő társak között végezhette volna tanulmányait, nem egyedül, s gyakorta bizonyára önkéntes száműzetésben gyötörve el magát.
Nos hát, ő a maga útját járta. Úgy sejtjük, nemcsak azért kerülte Waldzellt, hogy lehetőleg kitörölje emlékezetéből, a másokéból s a magáéból egyaránt ottani tanulószerepét, hanem azért is, hogy az üveggyöngyjátékosok közösségében ne kényszerüljön újabb, hasonló szerepbe. Mert már azóta nyilván érzett magában valami sorsszerűt, valami eleve elrendeltetést a vezetésre és a szószólói szerepre, s megtett mindent, amit lehetett, hogy kijátssza ezt a rákényszerülő sorsot. Előre érezte a felelősség súlyát, már most is érezte waldzelli iskolatársaival szemben, akik lelkesedtek érte, s akiktől elhúzódott, s különösképp érezte Tegulariusszal szemben, akiről ösztönösen tudta, hogy a tűzbe menne érte. Így hát a rejtezkedést, a magába szállást kereste, miközben az a sors előre s a nyilvánosság elé akarta kényszeríteni őt. Valahogy így képzeljük el akkori benső helyzetét. De volt még egy fontos ok vagy inkább ösztönzés, ami elriasztotta a felsőbb fokú üveggyöngyjáték-iskoláktól és kívülállóvá tette, tudniillik az a csillapíthatatlan kutatóösztöne, amelyből az üveggyöngyjátékkal szemben támadt hajdani kételyei fakadtak. Minden bizonnyal átélte és ráérzett az ízére, hogy igen magas rendű és szent értelemben is lehetne játszani a játékot, de azt is látta, hogy a játékosok és a tanulók többsége, sőt a vezetők és tanárok egy része korántsem játékos abban a fennkölt és szent értelemben, s a játék nyelvében nem valami lingua sacrát lát, hanem csupán a gyorsírás egy szellemes fajtáját látja, és érdekes vagy szórakoztató különlegességként, elmetornáztató sportként avagy becsvágyó vetélkedésként űzi ezt a játékot. Igen, ahogy a zenemesterhez írt levele mutatja, már azt is megsejtette, hogy talán nem mindig a végső értelem keresése határozza meg a játékos minőségét, s hogy a játék népszerűséget igényel az avatatlanok közt is, mert technika, tudomány s társadalmi intézmény is egyben. Vagyis egyszóval, itt kételyek, ellentétek merültek fel, Knechtnek a játék létkérdéssé vált, egyelőre élete fő problémája lett, s esze ágában sem volt, hogy jó szándékú lelkipásztorok révén könnyítse meg harcait, vagy tanárai barátságosan elhárító mosolyából olvassa ki lekicsinylésüket. Természetesen a már lejátszott tízezernyi s a még lehetséges milliónyi üveggyöngyjáték bármelyikére alapozhatta volna tanulmányait. Tudta ezt, és abból az alkalmi játéktervből indult ki, amelyet azon a tanfolyamon ő és társai állítottak össze. Ez volt az a játék, amelyben először ragadta őt magával minden üveggyöngyjáték értelme, s először tapasztalta játékosi elhivatottságát. A szokásos rövidített írással feljegyezte a játék képletét, s ezekben az években állandó kísérője volt ez a képlet. A játék nyelvének elnevezéseiben, kulcsaiban, jeleiben és rövidítéseiben itt a csillagászati matematika egyik tételét, egy régi szonáta formaelvét, Kung-ce egyik mondását jegyezték fel, és így tovább. Az az olvasó, aki netalántán nem ismerné az üveggyöngyjátékot, nagyjából olyasfélének képzelhetné el ezt a játékvázlatot, mint egy sakkjátszma képletét, csak éppen megsokszorozva kell elgondolnia a figurák jelentését, kapcsolatuk és egymásra hatásuk lehetőségeit, s minden figurának, minden állásnak, a sakk minden lépésének valódi tartalmat kell tulajdonítania, amelyet éppen ez a lépés, ez az állás és a többi határoz meg jelképesen. Mármost Knecht nem csupán annak a feladatnak szentelte tanulóéveit, hogy a legpontosabban megismerje a játéktervben foglalt tartalmakat, alapelveket, műveket és rendszereket, és tanulás közben különféle kultúrákon, tudományokon, nyelveken, művészeteken, évszázadokon utazzék végig; ő egy olyan feladatot is tűzött maga elé, amelyet egyik tanára sem ismert: azt, hogy ezeken a tárgyakon a legpontosabban felülvizsgálja az üveggyöngyjáték művészetének rendszereit és kifejezési lehetőségeit. Hogy az eredményt előre közöljük: talált ugyan itt-ott hézagot, hiányosságot, egészében azonban a mi üveggyöngyjátékunk nyilván kiállta szívós vizsgálódása próbáját, másként nem tért volna végül vissza hozzá. Ha művelődéstörténeti tanulmányt írnánk, akkor bizonyára megérdemelné a leírást Knecht egyetemi
éveinek számos helyszíne és jelenete. Ha egyáltalán módjában állt, előnyben részesítette az olyan helyeket, ahol egyedül vagy csak kevesedmagával dolgozhatott együtt, s néhány ilyen helyhez hálásan ragaszkodott. Sűrűn időzött Monteport-ban, néha a zenemester vendégeként, néha pedig egy-egy zenetörténeti szemináriumon vett részt. Két ízben Hirslandban, a Rend vezetőségének székhelyén találjuk, a „nagy gyakorlat”, a tizenkét napos böjt és meditáció résztvevőjeként. Különös örömmel, sőt gyöngéd érzéssel mesélt később barátainak a „bambuszligetről”, a kedves remetelakról, I-Ging-tanulmányai színhelyéről. Itt nemcsak elhatározóan fontos dolgokat tanult és élt át, hanem valami csodálatos sejtelemtől vagy irányítástól vezettetve rátalált egy páratlan környezetre s egy rendkívüli emberre is, az úgynevezett „Idősebb Testvérre”, a bambuszliget kínai remetelakának alkotójára és lakójára. Helyénvalónak látjuk, hogy tanulóéveinek ezt a legérdekesebb epizódját kissé részletesebben ecseteljük. Knecht a kínai nyelv és a klasszikusok tanulmányozását abban a híres kelet-ázsiai tanintézetben kezdte el, amely nemzedékek óta az ókori filológusok iskolatelepéhez, Sankt Urbanhoz tartozott. Itt gyorsan haladt előre az olvasásban és írásban, barátságot kötött néhány ott dolgozó kínaival is, betéve tudta már a Si-King számos dalát, ott-tartózkodása második évében pedig egyre jobban érdekelni kezdte az I-Ging, az Átváltozások Könyve. Unszolására a kínaiak adtak ugyan némi felvilágosítást a könyvről, de további bevezetést már nem, a tanintézetben egyetlen tanár sem foglalkozott ezzel; s amikor Knecht újra meg újra előhozakodott kívánságával, hogy kerítsenek neki egy tanárt, mert szeretne alaposabban foglalkozni az I-Ginggel, megemlítették neki az „Idősebb Testvért” és remetelakát. Knecht egy idő óta már észrevette, hogy érdeklődése az Átváltozások Könyve iránt olyan területre irányul, amelyről a tanintézetben nemigen akarnak tudni, óvatosabban kérdezősködött tehát, s ahogy most további tájékoztatást igyekezett kapni erről a legendás Idősebb Testvérről, nem maradt előtte rejtve, hogy ezt a remetét bizonyos mértékig tisztelik, sőt híre-neve van, de azért inkább bogaras különcnek tartják, nem tudósnak. Knecht érezte, hogy itt neki kell segítenie önmagán; amilyen gyorsan csak tehette, tető alá hozta egy elkezdett szemináriumi munkáját, s aztán távozott. Gyalogosan indult útnak arra a vidékre, ahol az a titokzatos ember egykor összetákolta bambuszházikóját; lehet, hogy bölcs és mester, lehet, hogy bolond, Knecht körülbelül ennyit tudott meg róla: úgy nagyjából huszonöt évvel ezelőtt ez a férfi a kínai tagozat sokat ígérő hallgatója volt, úgy látszott: ezekre a tanulmányokra született, erre hivatott, túltett a legjobb tanárokon – lettek légyen született kínaiak vagy nyugatiak – az ecsettel írás technikájában s régi iratok ki betűzésében, ám kissé feltűnő volt, hogy milyen buzgón igyekszik külsőleg is kínainak látszani. Így például feletteseit, a szemináriumvezetőt és a mestereket sosem szólította címűk szerint, s nem „önözte” őket előírásszerűen, ahogy minden más egyetemista, hanem konokul az „Idősebb Testvérem” elnevezést használta, s ez végül is örökös gúnynévként ragadt rá. Különös gondot szentelt az I-Ging jóslat-játékának, s ezt mesterien űzte a hagyományos cickafarkszár segítségével. A jövendőmondó könyv ősi magyarázatain kívül kedvenc könyve Csuang-ce műve volt. A tanintézet kínai tagozatában nyilvánvalóan már akkor érezhető volt az a racionális és mítoszellenes, szigorúan konfuciánusként tetszelgő szellem, amelyet Knecht is megismert, mert az Idősebb Testvér egy napon elhagyta az intézetet, noha az szívesen tartotta volna ott szaktanárként, s vándorlásra adta a fejét, csak ecsettel, tuscsészével s két-három könyvvel szerelve föl magát. Az ország déli részeit látogatta, egyszer itt, máskor ott vendégeskedett rendtársainál, kereste és meg is találta az alkalmas helyet tervezett remetesége számára, konok folyamodványaival s szóbeli előterjesztéseivel mind a világi hatóságoktól, mind a Rendtől kivívta azt a jogot, hogy telepesként művelje meg ezt a földet, s azóta ott élt valamiféle szigorúan ókínai módon berendezett idillben; hol megmosolyogták, mint félnótás különcöt, hol meg afféle szentként tisztelték; békességben önmagával és a világgal: napjait meditá-
cióval és régi irattekercsek másolásával töltötte, hacsak éppen igénybe nem vette másik munkája: ilyenkor a bambuszligetében dolgozott, amely gondosan telepített kis kínai kertjét óvta az északi széltől. Hát ide vándorolt el Josef Knecht, gyakorta megpihenve s elbűvölten a tájtól, amely a hegység déli hágójának megmászása után kéken és illatosan pillantott szemébe, napsütötte szőlőteraszokkal, gyíkoktól nyüzsgő barna falakkal, méltóságos gesztenyeligetekkel, a délvidék és a magashegység fűszeres keverékeként. Késő délután volt, amikor a bambuszligethez ért; belépett, s egy furcsa kert közepén ámulva látott meg egy kínai kerti házat; csobogó kút, a facsöveiből csörgedező víz egy kavicsos, körülfalazott medencébe folyt le, és csaknem megtöltötte, hasadékaiban mindenféle zöld növény vert gyökeret, és csöndes, tiszta vizében néhány aranyhal úszkált. Karcsú, erős szárukon békésen és gyöngéden ringtak a bambusznád bóbitái, a gyepet kőkockák tarkították, rajtuk klasszikus stílusban írt feliratok. Az egyik virágágy mellől egy szürkéssárga vászonruhába öltözött cingár férfi emelkedett föl guggolásából – várakozó kék szemén szemüveggel –, lassan a látogató felé indult, nem barátságtalanul, de kissé suta szeméremmel, ahogy a visszavonultan és magányosan élők olykor viselkednek, kérdőn szegezte tekintetét Knechtre, s várta, hogy mit mond. Ő pedig – nem éppen elfogulatlanul – azokat a kínai szavakat mondta, amelyeket az üdvözlésre kigondolt magának: „A fiatal tanítvány bátorkodik tiszteletét tenni az Idősebb Testvérnél.” – Isten hozta a jól nevelt vendéget – mondta az Idősebb Testvér –, egy fiatal kollégát mindig szívesen látok egy csésze teára s egy kis örvendetes beszélgetésre, és éjszakai szállás is akad itt számára, ha kívánja. – Knecht bókolva meghajolt és köszönetét mondott, aztán bevezették a kis házba, és ott megteáztak; majd megmutatták neki a kertet, a feliratos köveket, a tavat, az aranyhalakat, s azt is megtudta, milyen idősek. Vacsoráig a lengő-lobogó bambusznádak közt üldögéltek, udvarias szavakat váltottak, verseket és mondásokat idéztek a klasszikusoktól, a virágokat nézték, és élvezték a hegyek gerincén rózsaszínben kihunyó esti fényt. Aztán visszatértek a házba, az Idősebb Testvér kenyeret és gyümölcsöt tálalt föl, egy parányi tűzhelyen kitűnő rántottát sütött magának és a vendégnek, s amikor megették, kikérdezte az egyetemi hallgatót látogatása céljáról, németül, s Knecht is németül mesélte el, hogyan jutott el ide és mi a kívánsága, tudniillik az, hogy addig maradhasson itt, ameddig az Idősebb Testvér megengedi, és hogy szeretne a tanítványa lenni. – Erről majd holnap beszélünk – mondta a remete, és megmutatta a vendég fekhelyét. Reggel aztán Knecht leült a vízparton, nézte az aranyhalakat, letekintett a homály és fény hűvös kis világába, a varázsosan játékos színekre, ahol a sötét zöldeskék és tintafekete vízben az aranyhalak teste ringott s hébe-hóba – épp amikor úgy látszott, hogy az egész világ elvarázsolódott, örökre elszunnyadt s valami álomigézetbe hullott – lágyan rugalmas és mégis ijesztő mozdulattal kristály- és aranyvillámokat cikáztatott át az álombéli homályon. Csak nézett, nézett lefelé, egyre elmerültebben, inkább álmodozva, mint elmélkedve, s észre sem vette, amikor az Idősebb Testvér nesztelenül kijött a házból, megállt mögötte, és hosszasan nézegette révedező vendégét. Midőn Knecht végül lerázva magáról révetegségét, fölállt, az idős mester már nem volt ott, de a hangja bentről hamarosan teázni hívta. Röviden köszöntötték egymást, teát ittak, üldögéltek, s a reggel csendjén át a kis szökőkút csobogását, az örökkévalóság melódiáját hallgatták. Aztán a remete fölállt, itt-ott tett-vett valamit a szabálytalanul épített szobában, közben olykor hunyorogva nézett Knechtre, majd hirtelen megkérdezte: – Kész vagy rá, hogy felhúzd a cipődet, és tovább vándorolj? Knecht tétovázott, aztán így szólt: – Ha úgy kell lennie, kész vagyok rá. – És ha úgy esnék, hogy egy kis ideig itt maradsz, kész vagy rá, hogy engedelmeskedj, és olyan
csöndes légy, mint egy aranyhal? – A diák ismét igenlően felelt. – Hát jó – mondta az Idősebb Testvér. – Akkor most kirakom a pálcikákat, és megkérdezem a jósjeleket. Knecht csak ült ott, nagy tisztelettel és kíváncsian figyelt, csöndben volt, „mint egy aranyhal”, s közben az öreg egy fakupából vagy inkább tegezből kiemelt egy maroknyi pálcikát; cickafarkszárak voltak; figyelmesen megszámlálta őket, a köteg egy részét visszarakta az edénybe, egy szárat félretett, a többit két egyforma kötegre osztotta, az egyiket a bal kezében tartotta, a másikból jobbja hosszú, érzékeny ujjaival parányi kis csokrocskákat vett ki, megszámolta, félrerakta őket, amíg végül csak néhány szár maradt: ezeket bal keze két ujja közé szorította. Miután az egyik nyalábot szertartásos számolás után néhány szálra csökkentette, a másik kezével elvégezte ugyanezt a műveletet. Letette a kiszámolt virágszárakat, a két köteget, egyiket a másik után, újra átnézte, megszámolta, s a két ujja közé szorított két kis szármaradékot; ujjai mindezt takarékosan, csöndben, fürgén végezték, úgy tetszett: az egész valami titkos, szigorúan szabályozott, ezerszer gyakorolt s már virtuóz készséggé vált ügyességi játék. Miután ezt többször is végigjátszotta, már csak három kis csomó virágszár maradt, s ő a szárak számából valami jelet olvasott ki, s ezt egy hegyes ecsettel egy kis lapra festette. Most elölről kezdődött az egész bonyolult folyamat, a pálcikákat két egyforma nyalábra osztotta, megszámolta, egy-két szárat félretett, másokat az ujjai közé dugott, míg végül megint csak három kis csomó maradt, s ezek eredménye egy második jel lett. Táncos mozdulatokkal, egészen halk, száraz zörgéssel össze-összecsapódtak a virágszárak, helyet változtattak, csokorrá alakultak, szétváltak, s újra megszámolva, ritmikusan, kísérteties biztonsággal mozogtak. Minden folyamat végén egy jelet írt le az ujj, s végül a pozitív és negatív jelek hat sorban álltak egymás fölött. A mágus összegyűjtötte a virágszárakat, s gondosan visszahelyezte őket tartójukba, a gyékényszőnyegen guggolt, s az előtte lévő papírlapon a jóslatkeresés eredményét nézte, csöndben és hosszasan szemlélte. – Ez a „Mong”-jel – mondta. – S ennek a jelnek a neve: Ifjúkori balgaság. Fönn a hegy, lent a víz, fönt Gen, lent Kan. A hegy tövén fakad a forrás, az ifjúság jelképe. Az ítélet viszont így hangzik: Az ifjú balgasága sikeres. Nem én keresem a balga ifjút, Engem keres meg ő. Az első jósjelnél kioktatom. Ha többször kérdez, már terhemre van. Ha terhemre van, ki sem oktatom már. Csak a kitartás segít. Knecht feszülten figyelt, még a lélegzetét is visszafojtotta. A beálló csendben önkéntelenül is mélyet sóhajtott. Nem mert kérdezősködni. De úgy hitte, érti a dolgot: a balga ifjú ideérkezett és itt maradhat. Még miközben rabul ejtette és elbűvölte az ujjak és a virágszárak kifinomult bábjátéka, amelyet oly sokáig bámult, s amely oly érzékien meggyőző volt, noha értelmét nem lehetett kitalálni, már biztos volt az eredményben. A jóslat elhangzott, az ő javára döntött. Nem írtuk volna le ilyen részletesen ezt az epizódot, ha maga Knecht is nem mesélte volna el oly sokszor és bizonyos élvezettel a barátainak és tanítványainak. Most viszont térjünk vissza tárgyszerű tudósításunkhoz. Knecht hónapokig maradt ott a bambuszligetben, s a cickafarkszárakkal űzött mesterkedést majdnem olyan tökéletesen megtanulta, mint tanítója. Az öreg mindennap egy órán át gyakorol-
ta vele a pálcikaszámlálást, bevezette őt a jóslatnyelv grammatikájába és jelképrendszerébe, gyakoroltatta vele s betéve megtanultatta a hatvannégy jel írását, ősi kommentárokból olvasott föl neki, s ha épp kivételesen jó napja volt, elmesélte neki Csuang-ce egy-egy történetét. A tanítvány továbbá megtanulta a kert gondozását, az ecsetek mosását, a tusfesték őrlését, megtanult levest és teát főzni, rőzsét gyűjteni, az időjárásra figyelni és kezelni a kínai naptárt. Ritka kísérletei azonban, hogy szófukar beszélgetéseikbe az üveggyöngyjátékot s a zenét is bevonja, teljesen eredménytelenek maradtak, mintha egy nagyothallóhoz fordult volna, vagy pedig elnéző mosollyal hárították el, esetleg egy szólásmondással válaszolták meg, így például: – Sűrű felhő, eső nélkül, avagy – A nemes lélek makulátlan. – Mégis, amikor Knecht egy kis klavikordot hozatott magának Monteport-ból, s naponként egy órát játszott rajta, az öregnek semmi ellenvetése sem volt. Egyszer aztán Knecht bevallotta tanárának, szeretne odáig jutni, hogy képes legyen az I-Ging rendszerét beépíteni az üveggyöngyjátékba. Az Idősebb Testvér nevetett. – Hát csak rajta! – kiáltott fel. – Majd meglátod. Egy bájos kis bambuszkertet helyezni bele a világba, ezt még csak lehet. De azt már nagyon is kérdésesnek látom, hogy a kertésznek sikerülhet-e a maga bambuszligetébe beleépíteni a világot. – Ebből ennyi elég. Csak azt említjük meg, hogy néhány évvel később Knecht, amikor Waldzellben már nagyon nagyra becsült személyiség volt, meghívta az Idősebb Testvért oda tanítónak, de az öreg nem válaszolt a felkérésre. Jóval utóbb Josef Knecht életének a bambuszligetben töltött hónapjait nemcsak különösen boldog időszakként, hanem igen sokszor „eszmélése kezdeteként” jellemezte, mint ahogy attól az időtől fogva az „eszmélés” képe is sűrűbben fordul elő nyilatkozataiban, hasonló, bár nem teljesen azonos jelentéssel, mint előzőleg az „elhivatás” képe. Gyanítható, hogy ez az „eszmélés” önmaga mindenkori ismeretét jelenti, és ismeretét annak a helynek is, ahol a kasztáliai s általában az emberi renden belül állt, de nekünk úgy tetszik: a hangsúly mindinkább az önismeretre tolódott át, abban az értelemben, hogy Knechtben az „eszmélés kezdete” óta egyre jobban tudatosodott saját különleges, egyedülálló helyzetének és rendeltetésének érzése, s közben a hagyományos, általános és sajátos kasztáliai hierarchia kategóriái egyre viszonylagosabbá váltak számára. Kínai tanulmányai a bambuszligetben időzéssel még korántsem fejeződtek be, tovább tartottak, és Knecht főleg a régi kínai zene megismerésére törekedett. A régi kínai írók műveiben mindenütt a zene dicséretére bukkant, mint minden rend, erkölcs, szépség és egészség ősforrására, s a zenének ez a tág és erkölcsi értelmezése – a zenemester jóvoltából, aki szinte ennek a megtestesülése volt – már régóta meghitt tudása volt. Anélkül, hogy lemondott volna tanulmányai alaptervéről, amelyet Fritz Tegulariushoz írt ama leveléből ismerünk, nagyvonalúan és energikusan tört előre mindenütt, ahol valami lényegeset szimatolt, azaz, ahol úgy látta: az eszmélés már megkezdett útja tovább vezet. Az Idősebb Testvérnél eltöltött tanulóidő pozitív eredményeinek egyike az volt, hogy ettől kezdve már nem húzódozott a visszatéréstől Waldzellbe, minden évben részt vett egy-egy ottani magasabb fokú tanfolyamon, s anélkül, hogy valójában tudta volna, miként is jutott idáig: a Vicus Lusorumban érdeklődéssel és elismeréssel figyelt személyiséggé vált, az egész játékrendszernek ahhoz a legbensőbb és legérzékenyebb szervéhez tartozott, a kipróbált játékosoknak ahhoz a névtelen csoportjához, amely voltaképp a kezében tartja a játék mindenkori sorsát vagy legalábbis a mindenkori irányát és divatját. A játékosoknak ez a csoportja, amelyből a játékintézetek hivatalnokai sem hiányoztak, bár korántsem ők voltak a hangadók, főleg a játékarchívum néhány félreeső, csöndes helyiségében volt található, játékkritikai tanulmányokkal foglalkozott, harcolt azért, hogy új területeket vonjanak be a játékba, vagy épp, hogy ezeket távol tartsák tőle, vitázott bizonyos folyton változó ízlésirányokkal – vagy éppen érdekükben –, amelyek felbukkantak az üveggyöngyjáték formájában, külső kezelésében, sportszerűségében; minden-
ki, aki itt meghonosodott, a játék virtuóza volt, mindenki nagyon jól ismerte mindegyikük tehetségét és sajátosságait, olyan volt ez a hely, mint egy minisztérium vagy egy arisztokrata klub környezete, ahol a holnap és a holnapután urai és felelősei találkoznak és ismerkednek egymással. Tompított, csiszolt hangnem uralkodott köztük, becsvágyóak voltak, ha nem is mutatták ki, s a túlzásig menően figyelmesek és bírálóak. A Vicus Lusorumnak ezt az élgárdáját, az „utánpótlást”, Kasztáliában sokan, s néhányan az országban is, a kasztáliai hagyomány végső kivirágzásának, egy zártan arisztokratikus szellemiség krémjének tartották, s számos becsvágyó ifjú éveken át álmodozott róla, hogy egyszer majd közéjük tartozhassék. Mások számára viszont az üveggyöngyjáték hierarchiájában magasabb méltóságokat igénylőknek ez a válogatott köre gyűlöletes és lesüllyedt társaság volt, fennhéjázó semmittevők klikkje, szellemesen játékos géniuszok, akiknek semmi érzékük sincs az élethez és a valósághoz, hetyke és alapjában véve piperkőc törtetők társasága, akiknek hivatása és életük tartalma a játszadozás, a szellem terméketlen önélvezete. Knecht érzéketlenül állt szemben mindkét felfogással; neki mit sem jelentett, hogy a hallgatók fecsegése csodaállatként dicsérte, vagy parvenünek és törtetőnek gúnyolta. Ő csupán tanulmányait tartotta fontosnak, amelyeket most mind bevont a játék körébe. Ami még fontos volt számára, ezenkívül talán csak az az egyetlen kérdés volt, hogy tudniillik a játék valóban Kasztália legfőbb értéke-e, s érdemes-e neki szentelnie az életét? Mert ahogy egyre jobban belejátszotta magát a játéktörvények és játéklehetőségek mind rejtettebb titkaiba, ahogyan otthonosabb lett az archívum tarka útvesztőiben s a játék-jelképrendszer összetett benső világában, kételyei nem némultak el feltétlenül, hiszen már benső tapasztalata volt, hogy hit és kétely összetartozik, ugyanúgy tételezik föl egymást, mint a ki- és belélegzés, és e játék-mikrokozmosz minden területén történt előrelépés természetesen csak növelte látóképességét és érzékenységét a játék minden kérdéses eleme iránt. A bambuszligeti idill talán rövid ideig megnyugtatta vagy félrevezette; az Idősebb Testvér példája megmutatta neki, hogy mindebből a kérdéstömegből mégiscsak van kiút, például, mint ő, kínaivá lehet az ember, elzárkózhat egy kerti sövény mögé, s a tökéletesség igénytelenül szép formájában élhet. Talán püthagoreus vagy szerzetes és skolasztikus is lehetne az ember – de ez is csak kibúvó, keveseknek lehetséges és megengedett lemondás az egyetemességről, lemondás a máról és a holnapról, valami tökéletes, de elmúlt dolog kedvéért, a menekülés túlfinomult formája –, és Knecht már idejekorán megérezte, hogy ez nem az ő útja. De hát melyik is az ő útja? Azonkívül, hogy nagy tehetsége volt a zenéhez és az üveggyöngyjátékhoz, még más erőket is érzett magában, valami benső függetlenséget, magasztos konokságot, amely ugyan nem tiltotta vagy nehezítette meg a szolgálatát, viszont azt kívánta tőle, hogy csakis a legfelsőbb Úrnak szolgáljon. És ez az erő, ez a függetlenség, ez a konokság nem csupán egyik jellemvonása volt, nemcsak befelé irányult, s ott hatott, hanem hatott kívülre is. Josef Knecht már iskolás éveiben, s főleg abban a korszakában, amikor Plinio Designorival vetélkedett, gyakran tapasztalta, hogy társai közül sok vele egykorú, de még inkább fiatalabb fiú nemcsak szereti őt és keresi a barátságát, hanem arra is hajlamos, hogy elismerje uralmát, tanácsot kérjen tőle, elfogadja a befolyását – s ezt azóta többször is tapasztalta. Nagyon kellemes és hízelgő is volt ez a tapasztalat, becsvágyának jólesett, és erősítette öntudatát. De volt ennek a tapasztalatnak egy másik oldala is, sötét és félelmes oldala, mert már önmagában véve is volt valami tilos és gyűlöletes abban a hajlamban, ahogy lenézett azokra a társaira, akik tanácsra, irányításra és példaképre vágytak gyengeségükben, akarathiányukban és emberi tartásukban, és ráadásul néhanap az a titkos vágy is elfogta (legalábbis gondolatban), hogy engedelmes rabszolgáivá tegye őket. Ezenkívül a Plinióval töltött idő alatt ízelítőt kapott belőle, hogy mekkora felelősséggel, erőfeszítéssel s benső megterheléssel kell fizetni azért a csillogó és reprezentatív állásért; azt is
tudta, hogy a zenemester néha milyen nehezen viselte el a maga állását. Szép s valamiképp csábító is volt hatalmat gyakorolni az emberek fölött s mások előtt tündökölni, de volt ebben démónia és veszély is, s a világtörténelem is olyan uralkodók, vezetők, főmozgatók és parancsolok hézagtalan sorából állt, akik – végtelen ritka kivétellel – mindannyian szépen kezdték és rosszul végezték, s akik mind – legalábbis állítólag – a jó kedvéért törtek a hatalomra, hogy aztán a hatalom megszállottjai, kábultjai legyenek, s már csak önmagáért szeressék. Knechtnek ezt a természettől kapott hatalmát azáltal kellett megszentelnie és üdvössé tennie, hogy a hierarchia szolgálatába állította; ezt mindig magától értetődőnek tartotta. De vajon hol az a hely, ahol erői a legjobban szolgálhatnának, s gyümölcsözőek lehetnének? Az a képessége, hogy magához vonz és többé-kevésbé befolyásolni tud másokat, főleg a fiatalabbakat, értékes lett volna egy katonatiszt vagy politikus számára, de itt Kasztáliában ennek nem volt tere, itt az ilyen képességek voltaképp csupán a tanárnak s a nevelőnek voltak hasznosak, s épp erre a tevékenységre Knecht vajmi kevés vágyat érzett. Ha minden csak a saját szándéka szerint alakulna, minden egyébbel szemben a független tudós vagy pedig az üveggyöngyjátékos életét részesítette volna előnyben. S ez ismét a régi, kínzó kérdés elé állította: vajon valóban ez a játék a csúcspont, valóban a szellem birodalmának királynője? Minden és mindenek ellenére: végül is nem csupán játék? Igazán érdemes a teljes odaadásra, élethossziglani szolgálatra? Ez a híres játék egykor, több nemzedékkel ezelőtt a művészet valamilyen pótlékaként kezdődött, és – legalábbis sokan így látták – úton volt afelé, hogy lassankint valamiféle vallássá váljék, a nagyon fejlett értelműek számára az összpontosítás, fölemelkedés és áhítat lehetőségévé. Láthatjuk, Knechtben az esztétikum és etikum régi tusakodása folyt tovább. A teljesen soha ki nem mondott, de soha egészen el nem hallgatható kérdés ugyanaz volt, ami waldzelli tanulókorának verseiben itt-ott homályosan és fenyegetően bukkant fel – s ez nemcsak az üveggyöngyjátéknak szólt, hanem általában Kasztáliának. Épp abban az időszakban, amikor erősen szorongatta ez a kérdés, és álmában gyakorta vitatkozott Designorival, akkor történt, hogy a waldzelli játékosváros egyik tágas udvarán áthaladva, a háta mögött hangosan a nevét kiáltotta egy hang, amelyet nem ismert fel rögtön, noha jól ismertnek tetszett. Amikor hátrafordult, egy hórihorgas, kecskeszakállas fiatalembert pillantott meg, aki viharos hévvel futott felé. Plinio volt, s Knecht az emlékezés és gyöngédség feltóduló melegével szívből köszöntötte. Estére beszéltek meg találkozót. Plinio, aki a világi főiskolákon már régen befejezte egyetemi tanulmányait, és most hivatalnok volt, rövid időre az üveggyöngyjáték-tanfolyamra érkezett ide, mint ahogy már néhány évvel előbb is elvégzett egy kurzust. Esti együttlétük azonban rövidesen zavarba hozta a két barátot. Plinio itt vendégtanuló volt, kintről jött megtűrt műkedvelő, aki ugyan nagy buzgalommal vett részt a tanfolyamon, de csak a kívülállók és a játék kedvelőinek tanfolyamán, így a távolság túlságosan nagy volt; most egy szakértővel s beavatottal ült szemközt, aki ráadásul tapintatos viselkedésével – s azzal, hogy olyan előzékenyen vette tudomásul barátja érdeklődését az üveggyöngyjáték iránt – azt az érzést keltette benne, hogy ő itt nem kolléga, hanem gyermek, s örömét egy olyan tudomány peremterületében leli, amely a másiknak minden ízében meghitten ismerős. Knecht megpróbálta elterelni a beszélgetést a játékról, arra kérte Pliniót, beszéljen hivataláról, munkájáról, kinti életéről. Itt viszont Josef volt az elmaradott és a gyermek, aki gyanútlan kérdéseket tett fel, s a másik oktatta ki tapintatosan. Plinio jogász volt, politikai befolyásra törekedett, épp egy pártvezér lányát készült eljegyezni, olyan nyelvet beszélt, amelyet Josef csak félig értett, számos sűrűn visszatérő kifejezés üresen csengett a fülében, vagy legalábbis semmit sem mondott neki. Mégis észrevehető volt, hogy Plinio ott kint a maga világában számít valakinek, tájékozott, s nagyra törő célkitűzései vannak. De az a két világ, amely régen, tíz évvel korábban kíváncsian s nem is rokonszenv nélkül érintkezett egymással a
két ifjúban, most már összebékíthetetlen s idegen volt, szakadék tátongott köztük. El kellett ismerni, hogy ez a világfi és politikus bizonyos mértékig ragaszkodott Kasztáliához, s szabadságát már másodízben áldozta az üveggyöngyjátéknak; de végül is, gondolta Josef, ez mégsem sokkal több, mintha ő, Knecht egy napon beállítana Plinio hivatali körzetébe, s kíváncsi vendégként részt venne néhány bírósági ülésen, meg-megmutattatna magának egy-két gyárat vagy jóléti intézményt. Mindketten csalódottak voltak. Knecht úgy találta, hogy hajdani barátja eldurvult és felületessé vált, Designon viszont úgy látta: egykori barátja nagyon rátarti, bezárkózott saját szellemiségébe és ezoterikumába, önmagától és „sportjától” elbűvölt valaki lett belőle, „már-csak-szellem”, semmi más. Közben azért igyekeztek megérteni egymást, s Designori sok mindenről tudott mesélni, utazásairól Angliában és Délen, politikai gyűlésekről, a parlamentről. Egy ízben olyasmit is mondott, ami fenyegetésként vagy intelemnek hangzott: – Meglátod, hamarosan nyugtalan idők jönnek, talán háborúk, s egyáltalán nem lehetetlen, hogy a ti egész kasztáliai létetek megint komolyan kérdésessé válik. – Josef ezt nem vette túlságosan komolyan, csak azt kérdezte: – És te, Plinio? Kasztália mellett vagy ellene leszel? – Ó – mondta Plinio kényszeredett mosollyal –, az én véleményemet aligha kérdezik meg majd. Egyébként természetesen Kasztália zavartalan fennmaradása mellett vagyok, különben nem is volnék itt. Mindenesetre, akármilyen szerények is az anyagi igényeitek, Kasztália elég csinos kis összegbe kerül évente az országnak. – Igen – nevetett Josef –, ez az összeg, ahogy mondták nekem, körülbelül a tizedrésze annak, amit a háborús évszázad alatt az ország évente fegyverre és lőszerre költött. Néhányszor még találkoztak, s minél jobban közeledett Plinio tanfolyamának befejeződése, annál jobban igyekeztek tapintatosak lenni egymáshoz. De mind a ketten megkönnyebbültek, amikor letelt az a két-három hét, és Plinio elutazott. Akkoriban Thomas von der Trave volt az üveggyöngyjáték-mester, híres, világlátott és tapasztalt férfiú, engedékeny és a legfigyelmesebb mindenkihez, aki közeledett hozzá, a Játék ügyeiben azonban a legéberebben, aszketikusan szigorú, nagy munkás, s ezt nem is sejtették azok, akik csupán nyilvános szerepléseiből ismerték, például a díszruhájában látták a nagy játékok vezetőjeként, vagy a külföldi követek, ha küldöttségüket fogadta. Akik megszólták, azt mondták róla, hogy hűvös, sőt hideg észember, a múzsák világával csupán udvarias viszonyban van; az üveggyöngyjáték fiatal és lelkes szerelmeseitől pedig időnkint inkább elítélő véleményeket lehetett hallani róla – téves véleményeket, mert ha nem is volt rajongó, s a nagy, nyilvános játékokon lehetőleg nem nyúlt nagy és izgalmat keltő témákhoz, ragyogóan felépített, formailag felülmúlhatatlan játékai az értők számára mégis arról tanúskodtak, hogy nagyon is jártas a Játék világának rejtett mélységű kérdéseiben. A Magister Ludi egy napon magához hívatta Josef Knechtet, a lakásában fogadta, háziköntösében, és megkérdezte: lehetséges volna-e és kellemesnek találná-e, hogy a következő napokban, mindig ebben az időpontban, egy félórára eljöjjön hozzá. Knecht még sohasem járt nála egyedül, csodálkozva fogadta a parancsot. Aznap a Mester egy terjedelmes kéziratot tett eléje, egy javaslatot, amelyet egy orgonistától kapott; egyike volt az a számtalan javaslatnak, melyek felülvizsgálása a legfelsőbb játékhivatal munkái közé tartozott. Többnyire arról van szó bennük, hogy vegyenek fel valami új anyagot az archívumba. Valaki például igen alaposan feldolgozta a madrigál történetét, s a stílusfejlődésben fölfedezett egy olyan görbét, amelyet zeneileg és matematikailag följegyzett avégett, hogy vegyék fel a Játék szókincsébe. Valaki megvizsgálta Julius Caesar latin nyelvezetének ritmikai sajátosságait, s a legfeltűnőbb egybeeséseket találta benne a bizánci egyházi énekek jól ismert intervallum-kutatásának eredményeivel. Avagy egy rajongó már megint valami új számmisztikát talált ki a tizenötödik század
hangjegyírására, nem is szólva a tévúton járó kísérletezők szenvedélyes leveleiről, akik – mondjuk – Goethe és Spinoza horoszkópjának összevetéséből a legbámulatosabb következtetéseket képesek levonni, s gyakran igen takaros és meggyőzőnek látszó, színes geometrikus rajzokat is mellékelnek levelükhöz. Knecht buzgón merült bele ebbe a mai előterjesztésbe, hiszen ilyesfajta javaslatokat már ő is sokszor forgatott a fejében, ha nem küldte is be őket; hisz minden gyakorló üveggyöngyjátékos a játékterület állandó kitágításáról álmodozik, amíg az át nem fogja az egész világot, sőt képzeletben végre is hajtja ezeket a tágításokat, magán-üveggyöngyjáték-gyakorlataiban állandóan próbálgatja, s a közben esetleg bevált újításait a magángyakorlatból szeretné átültetni a hivatalos játékba. A nagyon fejlett játékosok egyéni játékának voltaképpeni végső, fortélyos finomsága épp abban rejlik, hogy bármely, objektív és történelmi értékeket feldolgozó játékba képesek belevenni egészen személyes, egyszeri elképzeléseket is, mert annyira urai már a játéktörvények kifejező, nevet adó és formát képző erőinek. Egy nagyra becsült botanikus egyszer így tréfálkozott erről: „Az üveggyöngyjátékban mindennek lehetségesnek kell lennie, még annak is, mondjuk, hogy egy növény latinul társalogjon Linné úrral.” Knecht tehát segített a Magisternek a szóban forgó séma elemzésében; a félóra hamar eltelt, s ő másnap pontosan beállított, és két héten át naponta odament, hogy egy félóráig kettesben dolgozzék a Magister Ludival. Már az első napokban feltűnt neki, hogy a Mester gondosan, elejétől a végéig kritikailag átnézette vele az egészen silány beadványokat is, amelyekről már az első vizsgálódó pillantás is megállapíthatta, hogy használhatatlanok. Knecht csodálkozott, hogy a Mesternek van erre ideje, s lassacskán észrevette, itt nem arról van szó, hogy ő szolgálatot tesz a Mesternek, s levesz a válláról egy kis munkát, hanem hogy ez a munka – bár önmagában véve szükséges – elsősorban mégiscsak alkalom a Mesternek, hogy őt, a fiatal beavatottat a legtapintatosabb módon nagyon gondosan vizsgáztassa. Valami történt vele, valami hasonló, mint egykor gyermekkorában a zenemester megjelenésekor; s ezt most egyszeriben észrevette társai viselkedésén is: félénkebb, tartózkodóbb, olykor ironikusan tisztelettudóbb lett a magatartásuk vele szemben; valami készülőben volt, érezte, csak épp kevésbé volt ez boldogító érzés, mint hajdanán. Legutolsó ülésezésük után az üveggyöngyjáték-mester kissé emelt, udvarias hangon, a maga nagyon pontosan hangsúlyozó nyelvén, minden ünnepélyesség nélkül azt mondta: – Jól van, holnap már nem kell eljönnöd, foglalatosságunkat pillanatnyilag befejeztük, hamarosan persze újra kénytelen leszek fárasztani téged. Nagyon köszönöm a segítségedet, értékes volt számomra. Különben úgy vélem: most már indítványoznod kellene, hogy fölvegyenek a Rendbe; nem ütközöl nehézségbe, én már értesítettem a Rend elöljáróságát. Egyetértesz ezzel? – Aztán felállt és hozzátette: – Mellesleg még egy szót; mint fiatal korában a legtöbb jó üveggyöngyjátékos, valószínűleg te is hajlamos vagy rá alkalomadtán, hogy játékunkat a bölcselkedés valamiféle eszközeként használd. Pusztán az én szavaim ebből nem gyógyítanak ki, mégis megmondom: filozofálni csakis a törvényes eszközökkel, a filozófia eszközeivel szabad. A mi játékunk azonban nem filozófia, nem is vallás, hanem egy sajátos tudományszak, s jellegében leginkább a művészettel rokon, sui generis művészet. Előbbre jutunk, ha ehhez tartjuk magunkat, mint ha csupán száz kudarc után látjuk be. Kant, a filozófus – ma már kevéssé ismerik, pedig elsőrangú koponya volt –, a teológiai bölcselkedésről azt mondta: „agyrémek varázslámpája”. Nem szabad a mi üveggyöngyjátékunkból ezt csinálnunk. Josef meglepődött, s fojtott izgalmában szinte nem is hallotta ezt az utóbbi intelmet. Villámgyorsan cikázott át rajta: ezek a szavak szabadsága végét jelentik, tanulóéveinek lezárását, felvételét a Rendbe s hamaros besoroltatását a hierarchiába. Mély meghajlással mondott köszönetét, s azonnal el is ment a
Rend waldzelli kancelláriájára, ahol már csakugyan ott találta nevét az újonnan fölveendők jegyzékében. Mint minden vele egy fokozaton álló egyetemista, már meglehetősen jól ismerte a Rend szabályzatát, s emlékezett arra a rendelkezésre, hogy a Rend minden olyan tagja, aki magasabb rangú hivatali állást tölt be, jogosult a felvétel végrehajtására. Azt kérte tehát, hogy a szertartást a zenemester végezze el, igazolást és rövid szabadságot kapott, s másnap elutazott pártfogójához és barátjához Monteport-ba. A tiszteletre méltó öregúr kissé gyengélkedett, de örömmel üdvözölte őt. – A legjobbkor jöttél – mondta az öreg. – Rövidesen nem lennék már illetékes rá, hogy mint fiatal testvért fölvegyelek a Rendbe. Éppen le akarok mondani a hivatalomról, már bele is egyeztek elbocsátásomba. Maga a szertartás egyszerű volt. A következő napon a zenemester, ahogy az alapszabályok megkívánták, két rendtagot hívott meg tanúként, Knecht pedig előzőleg megkapta a Rend szabályzatának egyik mondatát, meditációs gyakorlatként. A mondat így hangzott: „Ha a felső Hatóság hivatalt bíz rád, tudnod kell: a hivatalok lépcsőfokain minden fölfelé hágás nem egy-egy lépés a szabadságba, hanem kötöttségbe lépés. Minél magasabb a hivatal, annál mélyebb a kötöttség. Minél nagyobb a hivatali hatalom, annál szigorúbb a szolgálat. Minél erősebb a személyiség, annál tilosabb az önkény.” Eztán összegyűltek a Magister zeneszobájában, ugyanott, ahol hajdan Knecht az első bevezetést kapta a meditálás művészetébe; a Mester felszólította a fölavatandót: ennek az órának a megünnepléseképp játsszon el egy korál-előjátékot Bachtól, majd az egyik tanú felolvasta a Rend szabályzatának rövidített változatát, s maga a zenemester tette fel a szertartásos kérdéseket ifjú barátjának, s meghallgatta fogadalomtételét. A zenemester még egy órát szentelt neki, együtt üldögéltek a kertben, s a Mester baráti útmutatással látta el: milyen értelemben tegye magáévá a Rend előírásait, s hogyan éljen ezen elvek szerint. – Szép dolog – mondta –, hogy te, abban a pillanatban, amikor én félreállok, betöltőd a hézagot, olyan ez, mintha egy fiam volna, aki a jövőben helyettem is megállja a helyét. – S amikor Josef arcán szomorúságot látott: – Nos, ne búsulj, én sem vagyok bánatos. Nagyon elfáradtam, s örülök a pihenésnek, amelyet még élvezni akarok, s amelynek az élvezetében, remélem, te is gyakran részt veszel majd. S ha legközelebb találkozunk, akkor tegezzél. Ezt nem ajánlhattam föl neked, amíg hivatalban voltam. – S azzal a szívet melengető mosollyal bocsátotta el őt, amelyet Josef már húsz év óta ismert. Knecht sürgősen visszatért Waldzellbe, mert ott csak háromnapi szabadságot kapott. Alighogy visszatért, máris hívatta a Magister Ludi, aki kollegiális derűvel fogadta, s szerencsét kívánt neki a Rendbe történt felvételéhez. – Hogy végérvényesen kollégák és munkatársak legyünk – folytatta –, ahhoz már csak az hiányzik, hogy egy meghatározott helyre osszunk be szervezetünkben. – Josef kissé megrettent. Most hát elveszíti szabadságát. – Ó – mondta tétován –, remélem, valami szerény helyen is hasznomat vehetik majd. De hogy bevalljam önnek, én persze azt reméltem, hogy még egy ideig szabad tanulmányokat folytathatok. – A Magister okos, kissé ironikus mosollyal a szeme közé nézett. – Egy ideig, mondod te, de meddig? – Knecht zavartan nevetett. – Igazán nem tudom. – Gondoltam – bólintott a Mester –, te még az egyetemi nyelvet beszéled, és egyetemi fogalmakban gondolkodok Josef Knecht, s ez rendben is van, de nemsokára egyáltalán nem lesz rendjén való, mert nekünk szükségünk van rád. Tudod, hogy később is, még hatóságunk legfölsőbb hivatalaiban is kaphatsz szabadságot tanulmányi célokra, ha meg tudod győzni a hatóságot ezeknek a tanulmányoknak az értékéről; elődöm és tanítóm például még Magister Ludiként s öreg korában is kért és kapott egy teljes év szabadságot londoni archívum-kutatásaira. Szabadságát azonban nem „egy időre”, hanem meghatározott szá-
mú hónapra, hétre, napra kapta. Ezzel a jövőben számolnod kell. És most egy ajánlatot teszek neked; szükségünk van egy felelős férfira, akit körünkön kívül még nem ismernek; különleges küldtetésről van szó. A megbízatás a következő volt: a mariafelsi bencés kolostor, az ország legrégebbi művelődési intézményeinek egyike, amely baráti kapcsolatokat tartott fenn Kasztáliával, nevezetesen évtizedek óta híve volt az üveggyöngyjátéknak, azt kérte, hogy bizonyos időre engedjenek át nekik egy fiatal tanárt, aki bevezetné őket a Játékba, s egyúttal ösztönzést is adhatna a kolostor néhány előrehaladott játékosának; s a Magister választása Josef Knechtre esett. Ezért vizsgáztatta őt olyan körültekintően, ezért siettette belépését a Rendbe.
KÉT REND Knecht most számos vonatkozásban megint hasonló helyzetbe került, mint egykor gimnazista korában a zenemester látogatása után. Hogy mariafelsi kiküldetése különös kitüntetés és a hierarchia ranglétráján az első igazi lépés fölfelé, erre Josef nemigen gondolt; azonban immár mégiscsak kinyíltabb szemmel, mint akkor, világosan kiolvashatta társai magatartásából és viselkedéséből. Ha egy idő óta a legjobb üveggyöngyjátékosok közt is azok legbensőbb körébe tartozott, most a rendkívüli megbízatás révén mindenki szemében az különböztette meg, hogy fölöttesei figyelnek rá, és igénybe akarják venni szolgálatát. Tegnapi pajtásai s a vele együtt törekvők nem húzódtak ugyan el tőle, nem voltak barátságtalanok hozzá, hiszen ebben a nagyon arisztokratikus körben túlságosan is udvarias modor dívott, de valamiféle távolság iktatódott közéjük; a tegnapi pajtásból holnaputánra elöljáró lehetett, s ennek a körnek a tagjai kölcsönös viszonyukban a legfinomabb rezdülésekkel jelezték és fejezték ki az ilyen fokozatokat és megkülönböztetéseket. Kivétel volt Fritz Tegularius, akit Ferromontén kívül bízvást nevezhetünk a leghívebb barátnak Josef Knecht életében. Ez az adottságait tekintve igen nagyra hivatott, de betegeskedése, egyensúlyés önbizalomhiánya folytán súlyosan gátlásos férfi egyidős volt vele, tehát amikor Josefet felvették a Rendbe, nagyjából harmincnégy éves; körülbelül tíz évvel azelőtt egy üveggyöngyjáték-tanfolyamon találkoztak először, és Knecht már akkor érezte, mennyire vonzódik hozzá ez a csöndes és kissé mélabús fiatalember. Már akkoriban is, jóllehet öntudatlanul, kiváló szimata lévén az emberekhez, megérezte ennek a szeretetnek a sajátos jellegét; feltétlen odaadásra és alárendeltségre kész barátság és tisztelet volt ez, szinte vallásos rajongás izzott benne, de a lélek előkelősége s a benső tragikumnak valami sejtelmes érzése árnyalta és tartotta kordában. Akkor még a Designori-korszaktól megrendült, érzékeny, sőt bizalmatlanná vált Knecht következetes szigorral tartotta távol magát ettől a Tegulariustól, noha maga is vonzódott érdekes és rendkívüli társához. Jellemzésül iktassunk be ide egy lapot Knecht titkos hivatali feljegyzéseiből, amelyeket évekkel később a legfölsőbb hatóság kizárólagos használatára vezetett. Ezt írta: „Tegularius. A jelentés írójának személyes barátja. Keuperheimben több tárgyban is kiváló tanuló, jó ókori filológus, nagyon érdekli a filozófia, Leibnizcel, Bolzanóval, később Platónnál foglalkozott. A legtehetségesebb, legragyogóbb üveggyöngyjátékos, akit ismerek. Ő lehetne az eleve kiválasztott Magister Ludi, ha – s ez összefügg gyönge egészségével – jelleme folytán nem volna erre teljesen alkalmatlan. T.-nak sohasem szabad vezető, reprezentatív vagy szervezői állásba jutnia, ez neki is, a hivatalnak is szerencsétlensége lenne. Hiányossága testileg depressziós állapotokban, időszakos álmatlanságban és idegi eredetű fájásokban, lelkileg olykor mélabúban nyilvánul meg; ilyenkor hevesen kívánja a magányt, fél a kötelességektől, a felelősségtől, gyaníthatólag öngyilkosságra is gondol. Ez a súlyosan veszélyeztetett ember meditációi és nagy önfegyelme segítségével olyan derekasan tartja magát, hogy környezetében a legtöbben nem is sejtik, milyen súlyosan szenved, és csupán nagy félszegségét és zárkózottságát veszik észre. T. tehát sajnos magasabb hivatalok vezetésére nem alkalmas, a Vicus Lusorumnak viszont mégis ékessége, pótolhatatlan kincse. Játékunk technikájának olyan tökéletesen ura, mint egy nagy zenész a hangszerének, vaktában is eltalálja a legfinomabb árnyalatot, és tanárként sem megvetendő. A felsőbb és legfölső fokozatú ismétlőtanfolyamokon – az alsóbb tagozatokban kár volna foglalkoztatni – nélküle aligha tudnék boldogulni; ahogy a fiatalok próbajátékait elemzi, sosem bátortalanítva el őket, ahogy átlát a szitán, ha mesterkednek, s tévedhetetlenül felismer és le-
leplez minden utánzást vagy pusztán díszítő elemet, ahogy egy jól megalapozott, de még bizonytalan és rosszul komponált játék hibaforrásait megtalálja, és makulátlan bonctani preparátumként felmutatja, az valami egészen egyedülálló. Elsősorban ez a megvesztegethetetlen éleslátás az elemzésben és javításban biztosítja számára tanítványai és kollégái tiszteletét, amely egyébként bizonytalan és változékony, félszegen félénk fellépése folytán nagyon is kérdésessé válnék. Szeretném egy példával megvilágítani, amit az üveggyöngyjátékos T. egészen páratlan zsenialitásáról mondtam. Barátságunk első idejében, amikor a tanfolyamokon már nem sok technikai tanulnivalót találtunk, egy különösen meghitt órában bepillantást engedett nekem néhány akkoriban komponált játékába. Már első pillantásra is láttam, milyen ragyogó leleményesség van bennük, s hogy valamiképp újszerűek, és a stílusuk is eredeti, elkértem tehát tőle tanulmányozásra a feljegyzett vázlatokat, s ezekben a játékkompozíciókban igazi költeményekre leltem, valami olyan bámulatosra és sajátszerűre, hogy erről itt, azt hiszem, nem hallgathatok. Ezek a játékok tisztán monológszerkezetű kis drámák voltak, s tökéletes önarcképként tükrözték szerzőjük egyéni, éppannyira veszélyeztetett, mint zseniális szellemi életét. Nemcsak dialektikus koncert és küzdelem folyt a különféle témák és témacsoportok közt, amelyekre a játék épült, s amelyeknek a sorrendje és szembeállítása nagyon szellemes volt, hanem az ellentétes hangok egységbe foglalása és harmonizálása sem vezetett a megszokott, klasszikus módon a végkifejlethez; ebben a harmonizálásban sorozatos törések voltak, minden alkalommal megszakadt, szinte kimerültén és kétségbeesve torpant meg a feloldás előtt, s kérdésben és kételyben csengett ki. Ezáltal a játékok nem csupán felzaklató s tudomásom szerint eddig még sosem volt merész kromatikát kaptak, hanem egészükben is valami tragikus kétkedés és lemondás kifejezésévé váltak, képszerű rögzítésévé minden szellemi erőfeszítés kérdéses voltának. Szellemiségükben, valamint játéktechnikai kalligráfiájukban és tökéletességükben mégis oly rendkívülien szépek voltak, hogy sírni lehetett volna rajtuk. E játékok mindegyike oly bensőségesen és komolyan törekedett a megoldásra, s végül oly nemes lemondással tett le róla, hogy a minden szépben benne rejlő múlandóság s a minden magasztos szellemi célban végül is ott rejlő kérdésesség tökéletes elégiája lett belőle. – Item, Tegulariust, ha túlél engem, vagy ha lejár hivatali megbízatásom, nagyon finom, drága, de veszélyeztetett értékként ajánlhatom figyelmükbe. Nagyon nagy szabadságot kell élveznie, a Játék minden fontos kérdésében meg kell hallgatni a tanácsát. De a tanulókat sohase bízzák kizárólag az ő vezetésére.” Ez a figyelemre méltó férfi az évek során valóban Knecht barátja lett. Megható odaadást tanúsított Knecht iránt, akiben – szellemén kívül – valahogy uralkodó természetét is csodálta, és amit Knechtről tudunk, abból sok mindent ő hagyományozott ránk. A fiatalabb üveggyöngyjátékosok körében, a legszűkebb körben talán ő volt az egyetlen, aki nem irigyelte barátját a megbízatása miatt, s az egyetlen, akinek Josef elszólíttatása bizonytalan időre – mélységes, csaknem tűrhetetlen fájdalmat és veszteséget jelentett. Maga Josef, mihelyt legyűrte azt a bizonyos rémületét szeretett szabadsága hirtelen elvesztése miatt, örvendetesnek érezte az új helyzetet, kedve támadt az utazáshoz, kedve a tevékenységhez, s kíváncsi is volt arra az idegen világra, ahová küldték. Egyébként a Rend fiatal tagját nem is engedték el csak úgy sebtiben Mariafelsbe; előbb három hétre berendelték a „rendőrséghez”. Így hívták az egyetemisták a Nevelési Hatóság szervezetének azt a kis csoportját, amelyet politikai ügyosztálynak vagy külügyminisztériumnak is hívhatnánk, ha ez az elnevezés nem volna némiképp nagyzolás ilyen kis ügyeket illetően. Itt ismertették vele azokat a magatartási szabályokat, amelyeket a rendtagoknak be kell tartaniuk, ha odakint, a világban tartózkodnak, s a hivatali főnöke, Dubois úr, csaknem mindennap személyesen egy teljes órát szentelt Josefnek. Ez a lelkiismeretes férfiú ugyanis aggályosnak látta,
hogy egy próbálatlan s a világban teljesen járatlan embert küldjenek ki ilyen külső posztra; nem is palástolta el, hogy helyteleníti az üveggyöngyjáték-mester döntését, s kétszeres buzgalommal fáradozott azon, hogy baráti gonddal világosítsa fel a fiatal rendtagot a kinti világ veszélyeiről s leküzdésük hathatós eszközeiről. S az elöljáró atyai törődése, becsületes érzülete oly szerencsésen találkozott a fiatalember készséges tanulni vágyásával, hogy ezeken az órákon, amikor a világgal való érintkezés szabályaiba vezette be Josef Knechtet, tanítója igazán megszerette őt, s végül is megnyugodva és teljes bizalommal bocsáthatta küldetése útjára. Sőt, inkább jóindulata jeléül, mintsem politikai célból, megpróbált egy megbízást is adni neki. Dubois úr, úgy is, mint Kasztália kevés számú „politikusainak” egyike, a hivatalnokoknak abba a nagyon kis csoportjába tartozott, akik jórészt Kasztália államjogi és gazdasági fennmaradásának, a külvilághoz való viszonyának és függetlenségének szentelték gondolataikat és tanulmányaikat. A legtöbb kasztáliai, a hivatalnok éppúgy, mint a tudós vagy a tanuló, úgy élt a maga pedagógiai tartományában és Rendjében, mint valami szilárd, örök és magától értetődő világban; persze, tudta róla, hogy ez a világ nem mindig létezett, hogy egyszer létrejött, mégpedig a legmélyebb ínség korszakaiban, lassan és keserves harcok közepette jött létre, a háborús korszak végén keletkezett, részint a szellem embereinek aszketikus-heroikus magára eszméléséből és erőfeszítéséből, részint a kimerült, elvérzett és lerongyolódott népek mélységes rend-, értelem-, szabály-, törvény- és mértékigényéből. Mindannyian tudták ezt, s tudták, mi a szerepe a világ minden „Rendjének” és „Tartományának”: távol tartani magukat a kormányzástól és vetélkedéstől, ezzel szemben viszont biztosítani minden mérték és törvény szellemi alapjainak állandóságát és tartósságát. De hogy a dolgoknak ez a rendje egyáltalán nem magától értetődő, s bizonyos összhangot tételez föl a szellem és a világ között, amely utóbbi újra és újra zavart okozhat, s hogy a világtörténelem, mindent egybe véve, egy csöppet sem kedvez a kívánatosnak, az ésszerűnek, a szépnek, nem törekszik rá, hanem legföljebb hébe-hóba eltűri kivételként erről nem tudtak, s kasztáliai léte rejtett kérdésességét végeredményben szinte egyetlen kasztáliai sem vette észre, hanem a problémát mindenestül arra a néhány politikus koponyára bízta, akiknek egyike Dubois volt. Tőle kapott Knecht – miután megnyerte bizalmát – sommás bevezetést Kasztália politikai alaphelyzetébe; ez kezdetben inkább taszította, nem is találta érdekesnek, mint ahogy legtöbb rendtársa sem; de aztán felötlött agyában Designori hajdani megjegyzése Kasztália lehetséges veszélyeztetettségéről s ezzel együtt Plinióval folytatott ifjúkori vitáinak minden, látszólag rég elfeledett keserű utóíze is fölelevenedett benne, s ettől Dubois tanítása egyszerre nagyon fontossá s eszmélése útjának egyik lépcsőfokává lett. Utolsó együttlétük végén Dubois azt mondta neki: Azt hiszem, most már utadra engedhetlek. Szigorúan igazodni fogsz ahhoz a megbízatáshoz, amelyet a tiszteletre méltó Magister Luditól kaptál, s éppígy azokhoz a magatartási szabályokhoz is, amelyekkel itt láttunk el útravalóul. Jólesett, hogy segítségedre lehettem; majd meglátod, hogy nem veszett kárba az a három hét, amíg itt tartottunk. És ha valamikor az a kívánságod támadna, hogy a tájékoztatásaim és megismerkedésünk keltette elégedettségedet be is bizonyítsd, megmondom, mi úton-módon. Te egy bencés rendházba kerülsz, s ha egy darabig ott maradsz, és megnyered a páterek bizalmát, e tiszteletre méltó urak és vendégeik körében valószínűleg politikai beszélgetéseket is hallani fogsz, s megérzed majd a politikai hangulatokat. Ha alkalomadtán tudósítanál erről, hálás lennék érte. Jól értsd meg: a világért se tekintsd magad valamiféle kémnek, s nem kell az atyák irántad tanúsított bizalmával visszaélned. Semmiképpen sem kell olyasmit közölnöd velem, amit a lelkiismereted nem enged meg. Kezeskedem róla, hogy az esetleges információkat csakis Rendünk és Kasztália érdekében fogadjuk el és használjuk fel. Mi nem vagyunk igazi politikusok, semmiféle hatalom nincs a kezünkben, de mi is rá vagyunk utalva a világra, amely ránk
szorul vagy megtűr minket. Bizonyos körülmények közt hasznunkra lehet, ha megtudjuk, hogy egy államférfi betér a kolostorba, vagy hogy a pápa beteg, avagy a jövendő bíborosok jegyzékére új jelöltek kerülnek. Nem vagyunk a te közléseidre utalva, sokféle forrásunk van, de egy kicsiny forrással több sosem árthat. Hát eredj, ma nem kell se igent, se nemet mondanod indítványomra. Ne törődj semmi mással, csak azzal, hogy elsősorban a hivatali megbízásodban járj el jól, s becsületet szerezz nekünk ott az atyák között. Jó utat kívánok. Az Átváltozások Könyvé-ben, amelyet útra kelése előtt Knecht a cickafarkszár-ceremónia végrehajtásával megkérdezett, a Lü-jelre bukkant, ami „A vándort” jelenti, azzal az ítélettel, hogy: „Kicsiség révén siker. A vándornak üdvére válik az állhatatosság.” A második helyen egy hatos számot talált, s fellapozta a könyvben a magyarázatát: A vándor szálláshelyre érkezik. Viszi magával, amije van. Kitartó ifjú szolgára talál. A búcsúzás vidáman zajlott le, csupán a Tegulariusszal folytatott utolsó beszélgetés tette kemény próbára mindkettejük szilárdságát. Fritz erőt vett magán, és szinte beledermedt a magára kényszerített hűvös modorba; számára lelke jobbik része távozott el barátjával. Knecht lénye más volt: nem kötődött ilyen szenvedélyesen s főleg ilyen kizárólagosan a barátaihoz, szükség esetén barát nélkül is meg tudott lenni, s rokonszenvét gátlás nélkül tudta rásugározni új tárgyakra, új emberekre. Neki ez a búcsú nem jelentett lényeges veszteséget; de akkoriban már nyilván eléggé jól ismerte barátját ahhoz, hogy tudja, mekkora megrendülés, megpróbáltatás Fritz számára ez az elválás, és aggódott is érte. Sokszor töprengett már ezen a barátságon, egy ízben a zenemesterrel is beszélt róla, s bizonyos fokig megtanulta tárgyiasítani és kritikusan szemlélni saját élményét és érzését. Közben tudatára ébredt, hogy voltaképp nem, vagy nem csupán a másik fél nagy tehetsége nyűgözte le és keltett benne valamiféle szenvedélyt, hanem épp e tehetség összefonódása oly súlyos hiányosságokkal, oly nagy törékenységgel, és hogy annak az egyoldalú és kizárólagos szeretetnek, amelyet Tegularius tanúsított iránta, van valami nemcsak szép, hanem veszélyes ingere és aspektusa is, tudniillik a kísértés, hogy azzal, aki szeretetben ugyan nem, de erőben gyöngébb nála, időnkint éreztesse a hatalmát. Josef ebben a barátságban mindvégig kötelességének érezte a minél nagyobb tartózkodást és önfegyelmet. Knecht életében a másik, bármilyen kedves volt is neki, sohasem tett volna szert mélyebb jelentőségre, ha barátsága ezzel a gyöngéd s nála sokkal erősebb és magabiztosabb barátjától elbűvölt emberrel rá nem eszmélteti arra a vonzóerőre és hatalomra, amely őt, Knechtet annyi ember fölé emelte. Megtanulta s aztán érezte is, hogy a másokat vonzás és befolyásolás hatalmából valami lényegileg a tanár és a nevelő adottságához tartozik, veszélyeket rejt magában, és felelősségre kötelez. Hiszen Tegularius csak egy volt a sok közül: Knecht az őt megnyerni kívánó pillantások kereszttüzében állt. A legutóbbi évben egyszersmind egyre világosabban és tudatosabban érezte, milyen feszült légkörben élt az üveggyöngyjátékosok falujában. Ott ő egy hivatalosan bár nem létező, de nagyon élesen elhatárolt körhöz vagy rendhez tartozott, az üveggyöngyjáték kandidátusainak és ismétlő tanulóinak legszűkebb köréhez, amelyből ugyan egyiküket-másikukat el-elhívták a Magister szolgálatára, a levéltáros segítségére vagy a játéktanfolyamokra, de senkit sem parancsoltak alacsonyabb vagy közepes hivatalnoki és tanári állásba; ők a vezető helyek betöltésére szánt tartalék voltak. Itt mindenki nagyon jól ismerte egymást, kínosan jól, itt jóformán nem lehetett csalódni a tehetség, jellem és teljesítmény dolgában. És
épp azért, mert itt, a játéktanulmányok emez ismétlői és a magasabb tisztségekre törők közt mindenki átlagon felüli és figyelemre méltó erőt képviselt, teljesítményét, tudását, bizonyítványait tekintve mindenki elsőrangú volt – különösen nagy és éber szemmel kísért szerep jutott a jellemek azon vonásainak és színváltozatainak, amelyek egy-egy „trónkövetelőt” vezetővé, sikeres emberré jelöltek ki. Egy plusz vagy mínusz a becsvágyban, jó fellépésben, testnagyságban vagy csinos megjelenésben, egy parányi plusz vagy mínusz a kedvességben, a fiatalabbakra vagy a hatóságokra gyakorolt hatásban, a szeretetreméltóságban itt nagy súllyal esett latba, s döntő lehetett a vetélkedésben. Ha Fritz Tegularius csupán kívülállóként, megtűrt vendégként tartozott ebbe a körbe – és bizonyos mértékig szinte csak a periférián –, mivel láthatólag semmiféle uralkodói adottsága nem volt – Knecht viszont a legbensőbb körbe tartozott. Amivel a fiatalok közt rajongókat szerzett, az a frissessége volt s még egészen ifjúi bája, az, hogy látszólag szenvedélymentes volt, megvesztegethetetlen s mégis gyermekien felelőtlen, szóval bizonyos értelemben ártatlan. Fölöttesei pedig azért kedvelték, mert ártatlanságának volt egy másik oldala is: a becsvágy és a törtetés szinte tökéletes hiánya. A fiatalember csak a legutóbbi időben ébredt tudatára személyisége hatásának, előbb arra, hogyan hat az alatta, s lassankint és legvégül arra is, hogyan hat a fölötte állókra; és ha a magára eszmélt férfinak erről az álláspontjáról visszanézett, úgy látta, hogy mindkét vonal kisfiúkoráig visszamenőleg átszőtte, alakította életét: társai és a fiatalabbak igyekezete, hogy elnyerjék barátságát, s az a jóakaratú figyelem, ahogyan sok elöljárója bánt vele. Akadtak kivételek, mint Zbinden rektor, viszont olyan kitüntetésekben is részesült, mint a zenemester s újabban Dubois úr és a Magister Ludi pártfogása. Mindez egyértelmű volt, s Knecht mégsem akarta soha egészen belátni s érvényesnek fogadni el. Elrendelt útja szemlátomást az volt, hogy szinte magától, törtetés nélkül jusson be mindenütt a legjobbak közé, csodáló barátokra és magas állású pártfogókra találjon; útja arrafelé vezetett, hogy ne telepedhessék le az árnyékban, a hierarchia alapszintjén, hanem állandóan közeledjék annak csúcsa és a tiszta fény felé, amely azt beragyogta. Belőle nem lehet alárendelt, sem magántanár, ő parancsoló úr lesz. Hogy ezt később vette észre, mint a vele egy rangsorban állók, magyarázza varázsának leírhatatlan többletét, ártatlanságának ama bizonyos légkörét. S miért figyelt föl erre olyan későn s annyira vonakodva? Azért, mert ő egyáltalán nem törekedett rá, hiszen nem akarta, nem igényelte az uralkodást, a parancsolásban nem lelte örömét, nem a cselekvő, hanem sokkal inkább a szemlélődő életre vágyott, és elégedett lett volna, ha – egész életében nem is, de még jó néhány évig – észrevétlen tanuló maradhat, kíváncsi és hódoló zarándok a múlt szentélyei közt, a zene székesegyházaiban, a mitológiák, a nyelvek és eszmék kertjeiben és erdeiben. Most, midőn látta, hogy kérlelhetetlenül beletaszítják a vita activába, sokkal erősebben érezte, mint eddig, a törtetés, a versengés, a becsvágy feszültségeit környezetében, fenyegetettnek és immár tarthatatlannak érezte ártatlanságát. Belátta, hogy az akarata ellenére rá kirótt és neki szánt sorsot most már akarnia és helyeselnie kell, hogy leküzdhesse a rabság érzését s honvágyát az utóbbi tíz év elvesztett szabadsága után; s mivel lelkében erre még nem hangolódott rá teljesen, megváltásnak érezte ideiglenes búcsúját Waldzelltől s a Tartománytól, valamint utazását is ki, a világba. A mariafelsi rendház és kolostor sok évszázados fennállása során, szenvedő résztvevőként is, közrejátszott a nyugati világ történelmében, voltak virágzó korszakai, hanyatlók is, többször újjászületett, és újabb mélypontokat élt meg; nem egy időszakban különféle területeken híre-neve fel-felragyogott. Valaha a skolasztikus tudomány és vitaművészet magas fokán állt – még ma is hatalmas könyvtára van a középkori teológia műveiből –, s az elernyedés és renyheség korszakai után ismét új fényben tündökölt, ezúttal a zene ápolása folytán; gyakran dicsérték kórusát s az atyák miséit és oratóriumait, ame-
lyeket ők maguk szereztek és adtak elő; abból az időből még mindig szép zenei hagyomány birtokában volt: zenei kéziratai egy fél tucat diófaládát töltöttek meg, s itt volt az ország legszebb orgonája. Aztán a kolostor politikai korszaka következett; ebből is örökölt bizonyos hagyományt és gyakorlatot. A komisz háborús elvadulás időszakaiban Mariafels több ízben is a megfontoltság és a józan ész kicsiny szigete lett, ahol az ellenséges pártok értelmesebb vezetői óvatosan megkeresték egymást, és a megegyezés felől tapogatóztak; egyszer – s ez volt az utolsó csúcspont a klastrom történetében – Mariafelsben született meg egy békeszerződés, amely egy időre kielégítette a kimerült népek békevágyát. Aztán amikor új korszak kezdődött, s megalapították Kasztáliát, a kolostor várakozó, sőt elutasító álláspontra helyezkedett, s erre valószínűleg Rómából kért és kapott utasítást. A nevelési hatóság egyik kérelmét, hogy lássanak vendégül egy tudóst, aki bizonyos ideig a klastrom skolasztikus könyvtárában akart dolgozni, udvariasan elutasították, s éppígy nem fogadták el azt a meghívást sem, hogy egy zenetörténeti ülésen képviseltessék magukat. Csak Pius apát óta, aki előrehaladott korában kezdett élénken érdeklődni az üveggyöngyjáték iránt, jött létre érintkezés és eszmecsere a két intézmény közt, s ez azóta, ha nem is élénk, de barátságos kapcsolattá vált. Könyveket cseréltek, vendégül látták egymást; Knecht pártfogója, a zenemester is töltött fiatal korában néhány hetet Mariafelsben, kottakéziratokat másolt, és játszott a híres orgonán. Knecht tudott erről, s örült, hogy olyan helyen tartózkodhat, amelyről tisztelt Mestere időnkint örömmel mesélt. Olyan kitüntetően és előzékenyen fogadták, hogy ezt nem is várta, és majdnem zavarba hozták vele. Az is első ízben esett meg, hogy Kasztália meghatározatlan időre a kolostor rendelkezésére bocsátott egy élvonalbeli üveggyöngyjátékost. Elöljárójától, Dubois-tól Knecht megtanulta, hogy főleg vendégszereplése első idejében ne tekintse magát személyiségnek, csupán Kasztália képviselőjének, s a figyelmességeket vagy az esetleges távolságtartást csak küldöttként vegye tudomásul és viszonozza; ez átsegítette az első elfogódottságon. Úrrá lett az idegenség és szorongás kezdeti érzésein is, leküzdötte az első éjszakák enyhe izgalmát is, amikor keveset aludt, s mivel Gervasius apát szíves és derűs jóindulatot tanúsított iránta, hamar beilleszkedett új környezetébe. Örömmel töltötte el a táj frissessége és ereje: a nyers hegyi táj, a meredek sziklafalak s köztük a nedvdús legelők, a szép marhacsordák látványa; boldoggá tették a roppant tömegű, tágas ódon épületek, amelyekről sok évszázad történetét olvashatta le, megnyerte őt lakásának szépsége és egyszerű kényelme – két helyiség volt ez a hosszú vendégszárny felső emeletén –, élvezte kutatósétáit a pompás kis államban, ahol két templom volt, keresztfolyosók, levéltár, könyvtár, apátlakás, több udvar, terjedelmes istállók, tele jól gondozott tehenekkel, csobogó szökőkutak, óriási, boltíves boros- és gyümölcspincék, két refektórium; de ott volt a híres káptalanterem is, ott voltak az ápolt kertek, a laikus testvérek, a kádárok, cipészek, szabók, kovácsok s mások műhelyei, amelyek a legnagyobb udvar körül egy kis falut alkottak. Knecht már bejáratos volt a könyvtárba, az orgonista már megmutatta neki a remek orgonát, s megengedte, hogy játsszék rajta; s nem kevésbé csábították a ládákban őrzött kották, hiszen itt jórészt régebbi korok általában még ismeretlen, tekintélyes mennyiségű kiadatlan zenedarabjainak kéziratára számíthatott. Hivatalos tevékenységének megkezdését, úgy látszik, nem várták nagyon türelmetlenül, nemcsak napokig, hanem hetekig tartott, amíg ittléte voltaképpeni céljához komolyan közelébb juthatott. Bár egykét atya és főleg maga az apátúr az első naptól kezdve szívesen beszélgetett Joseffel az üveggyöngyjátékról, az oktatásról vagy valami rendszeres munkáról még nem esett szó. Az egyházi személyek magatartásában, életstílusában és érintkezésük hangnemében Knecht egyébként is egy számára eleddig ismeretlen tempót vett észre: valami hosszú lélegzetű és jóságos türelmet, bizonyos tiszteletre méltó lassúságot, s ebben mintha mindegyik atya osztozott volna, még az is, aki személy szerint egy csöppet
sem volt tunya vérmérsékletű. Rendjük szelleme volt ez, egy ősrégi, előjogokkal bíró, jóban-rosszban százszor bevált rend és közösség ezeréves lélegzete, amellyel együtt lélegeztek, mint ahogy minden méh részt vesz kaptára sorsában és életében, annak az álmát alussza, szenvedését szenvedi, remegésével együtt remeg. Összevetve Kasztália életstílusával, ez a bencés életmód első pillantásra kevésbé látszott szelleminek, nem volt annyira ügybuzgó és kihegyezett, annyira aktív, viszont higgadtabb volt, kevésbé befolyásolható, régibb, beváltabb: itt, úgy tetszett, egy már régen újból természetté vált értelmes szellem uralkodott. Knecht kíváncsian s nagy érdeklődéssel, sőt nagy ámulattal is hagyta, hadd hasson rá ez a klastromi élet, amely már akkor is, amikor Kasztália még nem létezett, csaknem ugyanaz volt, mint ma, s már akkor is másfél ezer éves volt, s olyannyira megfelelt természete szemlélődő részének. Josef vendég volt, tisztelték, várakozását felülmúlóan s érdemén felül becsülték, de világosan érezte, hogy ez formaság és szokás csupán, nem a személyének szól s nem is Kasztália vagy az üveggyöngyjáték szellemének; egy ősi nagyhatalom méltóságteljes udvariassága nyilvánult meg így egy fiatalabb nagyhatalom iránt. Erre ő csak részben készült fel, s egy idő múlva mariafelsi életének minden kényelme ellenére annyira elbizonytalanodott, hogy felsőbb hatóságától pontosabb előírásokat kért magatartását illetően. A Magister Ludi személyesen írt neki néhány sort. „Sose izgasd magad – így szólt a levél –, áldozz csak annyi időt, amennyit akarsz, az ottani élet tanulmányozására. Hasznosítsd napjaidat, tanulj, igyekezzél kedveltté és hasznossá válni, amennyiben ők ott ezt kívánják, de ne légy tolakodó, ne lássanak soha türelmetlennek, tégy úgy, mintha te is bővében lennél az időnek, mint vendéglátóid. Még ha egy egész éven át úgy is bánnának veled, mint aki első vendégnapját tölti a házukban, törődj bele nyugodtan, s viselkedjél úgy, mintha akár két vagy tíz év mit sem jelentene számodra. Tekintsd ezt vetélkedésnek a türelem gyakorlásában. Meditálj gondosan! Ha túl hosszúra nyúlna a szabad időd, foglald el magad naponta néhány – nem több, mint négy – órára valami rendszeres munkával, például kéziratok tanulmányozásával vagy másolásával. De ne keltsd azt a látszatot, mintha dolgoznál, legyen időd mindenki számára, akinek kedve támad beszélgetni veled.” Knecht ehhez tartotta magát, s nemsokára ismét szabadabban lélegzett. Idáig túlságosan is sokat gondolt feladatára, az üveggyöngyjáték kedvelőinek tanítására, ami nevet adott itteni küldetésének, miközben a kolostori atyák inkább úgy kezelték őt, mint egy baráti hatalom jó hangulatban tartandó követét. S amikor végül Gervasius apátnak mégis eszébe jutott ez a tanítói megbízatás, és előbb csak egy-két atyát mutatott be neki, akik már túl voltak az üveggyöngyjátékba való első bevezetésen, s akiknek egy továbbképző tanfolyamot kellett tartania, akkor Josef elképedt, s kezdetben súlyosan csalódott is, mert kiderült, hogy e nemes játék kultúrája ezen a vendégszerető helyen nagyon felszínes, dilettáns, és láthatólag igen szerény játékismeretekkel is megelégszik. S amint erre rájött, lassan követte a másik felismerés is: hogy nyilván nem az üveggyöngyjáték ápolása végett küldték őt ide a kolostorba. Könnyű, nagyon is könnyű feladatot jelentett az, hogy az elemi ismeretekben kissé előbbre vigye azt az egy-két atyát, aki elnézően hajlamos volt a játékra, s holmi szerény sportteljesítmény kielégülését szerezze meg nekik – erre bármelyik más játék-kandidátus megfelelt volna, aki még távol van attól, hogy az elithez tartozzék. Egyszóval ez az oktatás nem lehetett küldetése igazi célja. Kezdte kapiskálni, hogy nyilván nem is tanítani küldték ide, hanem inkább azért, hogy tanuljon. Mindazonáltal, épp amikor úgy vélte, hogy mindezt jól látja már – tekintélye a klastromban hirtelen megint csak megerősödött, s ezzel együtt az öntudata is, mert vendégszereplésének minden varázsa és kellemessége ellenére néha már szinte büntetésnek érezte idehelyezését. Nos, egy napon az történt, hogy az apáttal folytatott beszélgetése közben szándéktalanul kiszakadt a száján egy célzás a kínai IGingre; az apát fölfigyelt rá, néhány kérdést tett föl, s amikor vendégét várakozásán felül annyira jár-
tasnak találta a kínai nyelvben s az Átváltozások Könyvé-ben, nem bírta eltitkolni örömét. Nagyon szerette az I-Ginget, s noha egy szót sem értett kínaiul, s tudása a jövendőmondó könyvről és egyéb kínai titkokról csupán ártatlanul felszínes volt, mint ahogyan e kolostor jelenlegi lakói látszólag szintén megelégedtek minden tudományos érdeklődésükben ezzel a felületességgel –, mégis kitűnt, hogy ennek az okos – és a vendégéhez képest oly tapasztalt és világfi-férfinak valóban van valami kapcsolata az ókínai állam- és életbölcsesség szellemével. Szokatlanul élénk beszélgetés indult meg köztük, s ez először törte át a háziúr és vendége közt az udvarias tartózkodást, s azt eredményezte, hogy Knechtet megkérték, hetenként kétszer adjon órát a tiszteletre méltó apátúrnak az I-Gingből. Miközben viszonya az apáthoz és vendéglátóihoz egyre elevenebb és hatásosabb lett, bajtársi barátsága az orgonistával tovább érlelődött, s lassankint megbarátkozott azzal a kis szellemi állammal, amelyben élt, kezdett beteljesülni annak a jóslatnak az ígérete is, amelyet Kasztáliából való elutazása előtt kapott. Neki, a mindenét magával hordozó vándornak nem csupán egy fogadóba való betérést ígértek, hanem a szálláson kívül „egy kitartó ifjú szolgát” is. Hogy ez az ígéret beteljesült, a vándor jó jelnek vehette, jeléül annak, hogy csakugyan „mindenét magával hordozza”, és hogy távol iskoláitól, tanáraitól, társaitól, pártfogóitól és segítőitől, távol Kasztália honi, tápláló és gyámolító légkörétől magában hordozza azt a szellemet és erőt, amelynek a segítségével tevékeny és értékes életnek vághat neki. A megjövendölt „ifjú szolga” ugyanis egy Anton nevű papnövendék alakjában közeledett hozzá, s bár ez a fiatalember nem játszott szerepet Josef Knecht életében, akkortájt, abban a sajátosan kétértelmű, első klastromi időben utalás volt, hírnök, valami újabb és nagy dolog, elkövetkezendő események hírmondója. Anton, ez a hallgatag, de tüzes és tehetséget sugárzó szemű ifjú, aki már-már elég érett volt hozzá, hogy fölvegyék a szerzetesek közé, meglehetősen gyakran találkozott az üveggyöngyjátékossal, akinek származása és művészete oly rejtélyes volt számára; Josef egyébként alig ismerte a tanulóknak ezt a kis seregét, amely az épület egyik elkülönített s a vendégnek hozzáférhetetlen szárnyában lakott, s amelyet láthatólag távol tartottak tőle. A részvételt a játéktanfolyamon nem engedték meg a tanulóknak. Ez az Anton azonban hetenkint többször segédkezett a könyvtárban; itt találkozott Knechttel, alkalomadtán beszélgetésbe is elegyedtek, s Knecht hovatovább észrevette, hogy ez a sötétbarna szemű, fekete szemöldökű fiatalember olyan rajongó és szolgálatkész tanítványi szeretettel fordul felé, amilyennel már sokszor találkozott, s amelyet – bár mindig szerette volna távol tartani magát tőle – a Rend életében eleven és fontos elemnek ismert fel. Itt, a kolostorban elhatározta, hogy kétszeresen tartózkodó lesz; véteknek érezte volna a vendégbarátság ellen, hogy befolyásolja ezt a még papi nevelés alatt álló ifjút; meg aztán tudomása volt az itteni szigorú szüzességi tilalomról is, s úgy érezte, hogy egy ilyen gyermekes fiúszerelem még veszélyesebb lehet. Mindenesetre: kerülnie kellett minden botránkoztatást, és ehhez alkalmazkodott. A könyvtárban, az egyetlen helyen, ahol ezzel az Anionnal gyakrabban találkozott, megismerkedett egy férfival is, akit eleinte szerény megjelenése miatt szinte észre sem vett, aztán idővel jobban megismert, s élete végéig hálásan tisztelt, ahogyan talán csak az öreg zenemestert. Pater Jakobus volt ez, a bencés rend talán legjelentősebb történetírója, akkoriban hatvan év körüli, szikár, karvalyfejű, inas, hosszú nyakú férfi; az arca, elölnézetben, főleg mivel igen takarékoskodott a tekintetével, kissé élettelennek, kihunytnak hatott, profilja azonban, homlokának merészen ívelt vonalával, az orrnyereg mély bevágásával, éles metszésű, horgas orrával, s a kissé rövid, de megnyerően tisztán formált állával határozott és konok személyiségre vallott. A csöndes öregembernek – aki egyébként a közelebbi ismeretség során igen temperamentumosnak bizonyult – a könyvtárban, belül, egy kisebb szobában, volt egy kis íróasztala, mindig zsúfolva könyvekkel, kéziratokkal és térképekkel – és itt ebben a kolostor-
ban úgy látszott – bár itt annyi felbecsülhetetlen értékű könyv volt –, hogy ő az egyetlen valóban komolyan dolgozó tudós. Különben épp az az Anton nevű novícius hívta fel akaratlanul – Josef Knecht figyelmét Pater Jakobusra. Knecht észrevette, hogy a könyvtárnak azt a belső helyiségét, ahol a tudós íróasztala állt, szinte magántanulószobának tekintették, és csak végszükségben, halkan, tapintatosan és lábujjhegyen léptek be ide néhányan a könyvtár olvasói közül, noha az ott dolgozó atya egyáltalán nem keltett olyan hatást, mintha bárki is könnyen zavarhatná. Knecht természetesen hamarosan parancsnak tekintette ezt a tapintatot, s már csak ezért sem szentelt sok figyelmet a szorgos öregúrnak. Nos, egy napon az öreg néhány könyvet kért Antontól, s amikor Anton visszatért abból a belső helyiségből, Knechtnek feltűnt, hogy a fiú egy kis ideig megáll a nyitott ajtóban, s visszanéz az asztalánál munkájába merült öregre; csodálat és tisztelet rajongó kifejezése ült az arcán, a már szinte gyöngéd tapintatnak és segítőkészségnek az érzésével vegyítve, ahogy a jóindulatú ifjúság fordul olykor a kopasz és törékeny öregkor felé. Knecht először örült ennek a látványnak, hiszen önmagában véve is szép volt, de ugyanakkor azt is mutatta, hogy Anton minden testi szerelem nélkül is rajong az idősebbekért, vagy azokért, akiket csodál. A következő pillanatban viszont inkább egy ironikus gondolata támadt, s majdnem el is szégyellte magát miatta: hogy tudniillik milyen gyenge lábon állhat ebben az intézményben a tudományosság, ha a ház egyetlen komolyan tevékenykedő tudósát amolyan csodaállatként és mesebeli lényként bámulják... Mindenesetre: az ámuló tiszteletnek ez a szinte gyöngéd pillantása, ahogy Anton az öregre nézett, felnyitotta Knecht szemét, hogy a tudós atyában jelenséget lásson, és amint hébe-hóba egy-egy pillantást vetett erre a férfira, fölfedezte római arcélét, s lassanként fölfedezett egyet-mást ebben a Pater Jakobusban, ami nem közönséges szellemre és jellemre utalt. Hogy történész és a bencések történetének legbeavatottabb ismerője – azt már amúgy is tudta róla. Egyik nap az atya megszólította; hangjában semmi sem volt abból a széles, hangsúlyozottan jóindulatú, hangsúlyozottan kedélyes és kissé nagybácsis hanglejtésből, amely, úgy látszik, a ház stílusához tartozott. Meghívta Josefet, hogy vecsernye után keresse fel a szobájában. – Bennem ugyan nem talál Kasztália történetének ismerőjére, s még kevésbé egy üveggyöngyjátékosra – mondta halkan s szinte félénken, de bámulatosan pontos hangsúlyozással –, ám mivel, úgy tetszik, a mi két annyira különböző rendünk egyre jobban összebarátkozik, én sem szeretnék ebből kimaradni, s hébe-hóba magam is szeretnék némi hasznot húzni az ön ittlétéből. – Teljesen komolyan beszélt, de halk hangja s idős, okos arca túlzottan udvarias szavainak azt a komolyság és irónia, hódolat és könnyed gúny, pátosz és játékosság közt oly csodálatosan színjátszó sokértelműséget kölcsönözte, ami például két szent vagy két egyházfejedelem közt érezhető a kölcsönös üdvözlés vég nélküli hajlongásainak udvariasság- és türelemjátékaiban. Ez a kínaiak révén számára oly jól ismert keveréke a fölénynek és gúnynak, a bölcsességnek és konok szertartásosságnak, felüdítette Josef Knechtet; eszébe ötlött, hogy ezt a hangot is – már jó ideje nem hallotta; örömmel és hálásan fogadta el a meghívást. Amikor este fölkereste az atya félreeső lakását az épület egy csöndes oldalszárnyának a végén, s azon töprengett, melyik ajtón kopogjon be, meglepetésére zongoramuzsikát hallott. Felfülelt rá: Purcell egyik szonátáját játszotta valaki, igénytelenül és nem virtuóz módon, de jó ütemérzékkel és tisztán; bensőségesen és barátságosan csengett fülébe a tiszta, bensőségesen derűs zene, édes hármashangzataival. a waldzelli korszakára emlékeztette, amikor barátjával, Ferromontéval különféle hangszereken gyakorolta az efféle darabokat. Élvezettel hallgatta végig a szonátát, a csöndes, homályos folyosón; oly magányosan, világtól idegenül, oly bátran és ártatlanul, oly gyermekien és fölényesen hangzott, mint minden jó zene a világ megváltatlan némaságában. Josef bekopogott az ajtón. Pater Jakobus kiszólt: „Tessék!”, és szerény méltósággal fogadta, a kis zongorán még égett két gyertya. – Igen, mondta Jakobus atya Knecht kérdé-
sére, ő minden este egy fél órát vagy egy órát is játszik, napi munkáját alkonyatkor bevégzi, s a lefekvés előtti órákban lemond az olvasásról és írásról. Zenéről beszélgettek, Purcellről, Händelről, a zene ősrégi ápolásáról a bencéseknél, ennél a művészetekre igazán fogékony rendnél, amelynek a történetét Knecht szerette volna megismerni. A beszélgetés megélénkült, s száz meg száz kérdést érintett, az öreg történelmi ismeretei igazán bámulatosnak látszottak, de nem tagadta, hogy Kasztália története, a kasztáliai gondolat és az a rend nemigen foglalkoztatta és érdekelte, s azt sem titkolta el, hogy kritikus szemmel nézi ezt a Kasztáliát, s a „Rendjét” a keresztény kongregációk utánzásának tekinti, mégpedig alapjában véve szentségtörő utánzásának, mivel a kasztáliai rend nem alapul semmiféle valláson, istenhiten és egyházon. Knecht tisztelettel hallgatta ezt a bírálatot, de azért emlékeztetett rá, hogy a bencés és római katolikus felfogáson kívül a vallásról, Istenről és egyházról még más elképzelés is lehetséges és létezhet, amelytől nem lehet elvitatni sem a szándék és törekvés tisztaságát, sem mélységes hatását a szellemi életre. – Ez igaz – mondta Jakobus. – Ön többek között most a protestánsokra gondol. A vallást és az egyházat nem tudták fenntartani, de időnkint nagy bátorságot tanúsítottak, és voltak példás férfiaik. Akadt néhány olyan év az életemben, amikor kedvenc tanulmányaim közé tartoztak a különböző békülési kísérletek az ellenséges keresztény hitvallások és egyházak között, főleg az 1700 körüli korból, amelyben olyan emberek fáradoztak az ellenségeskedő testvérek újraegyesítéséért, mint a filozófus és matematikus Leibniz, s aztán a különc Zinzendorf gróf. Egyébként is a tizennyolcadik század, ha szelleme sokszor mégoly kapkodónak s dilettánsnak tetszik is, szellemtörténetileg rendkívül érdekes és kettős értelmű, s épp ennek a kornak a protestánsaival foglalkoztam sűrűbben. Akkoriban fölfedeztem egy nagy formátumú filológust, tanítót és nevelőt különben sváb pietista volt –, egy férfit, akinek morális hatása teljes két évszázadon át világosan bizonyítható – de ezzel már más területre térnénk át, nézzük hát csak újból a voltaképpeni rendek törvényességét és történelmi küldetését... – Ó nem – tiltakozott Josef Knecht –, kérem, maradjon még ennél a tanítónál, akiről éppen beszélni akart; azt hiszem, nem sok kell, hogy kitaláljam, ki az. – Hát találja ki. – Először a hallei Franckéra gondoltam, de hát az illető sváb, tehát nem gondolhatok másra, csakis Johann Albrecht Bengelre. Nevetés csendült, s a tudós arcán az öröm fénye ragyogott fel. – Meglep, kedves barátom – mondta élénken –, csakugyan Bengel járt az eszemben. De hát honnét tud róla? Vagy tán az önök bámulatos tartományában magától értetődik, hogy ilyen távoli és elfeledett dolgokról és nevekről is tudnak? Biztosíthatom róla, hogy ha megkérdezné itt az összes atyát, kolostorunk valamennyi mai tanárát és nevelőjét s ráadásul még a legutolsó néhány nemzedékét is, erről a névről senki sem tudna. – Kasztáliában is kevesen ismerik, rajtam s két barátomon kívül talán senki más. Régebben egyszer a tizennyolcadik századot tanulmányoztam, s a pietizmus körével foglalkoztam, csupán magáncélból, s akkor feltűnt nekem egy-két sváb teológus, megnyerte csodálatomat és tiszteletemet, s köztük kiváltképp ez a Bengel: a tanár, az ifjúság vezetőjének eszményképét láttam benne. Ez az ember annyira meghódított, hogy egy régi könyvből még az arcképét is kifényképeztettem, s egy ideig ott függött az íróasztalom fölött. A páter még mindig nevetett. – Hát itt szokatlan jegyben találkozunk – mondta. – Már az is különös, hogy tanulmányaink közben mindketten rábukkantunk erre az elfelejtett emberre. Talán még különösebb, hogy ennek a sváb protestánsnak sikerült szinte egyidejűleg hatnia egy bencés atyára és egy kasztáliai üveggyöngyjátékosra. Egyébként én az önök üveggyöngyjátékát olyan művészetnek képze-
lem, amelyhez nagy fantáziára van szükség, és csodálkozom rajta, hogy önt vonzani tudta egy olyan szigorúan józan ember, mint Bengel. Most Knecht is elégedetten nevetett. – Nos – mondta –, ha Bengel évekig tartó tanulmányaira gondol János Jelenéseiről, s emlékszik módszerére, ahogyan ennek a könyvnek a jövendöléseit értelmezi, el kell ismernie, hogy barátunktól nem volt egészen idegen a józanság ellentétes pólusa sem. – Igaz – hagyta helyben vidáman a páter. – És ön hogyan magyarázza az ilyen ellentéteket? – Ha megengedné, hogy tréfáljak, azt mondanám: ami Bengelnek hiányzott, s amit, nem is tudva róla, vágyódva keresett és áhított, az az üveggyöngyjáték volt. Én ugyanis játékunk titkos előfutárai és ősei közé számítom őt. Jakobus óvatos lett és megint elkomolyodott: – Kissé merész dolognak látom, hogy éppen Bengelt iktatja be az önök leszármazási táblázatába. Mivel igazolja ezt? – Igen, ez tréfa volt, de megvédhető tréfa. Bengel, még fiatal korában, mielőtt nagy bibliai munkája foglalkoztatta volna, közölte barátaival tervét, hogy azt reméli: kora minden tudását részarányosan és egyidejűleg szemlélve valami középpont köré rendezi, és így foglalja össze egy enciklopédikus műben. Ez nem más, mint amit az üveggyöngyjáték is csinál. – Az egész tizennyolcadik század az enciklopédikus gondolattal játszadozott – mondta a páter. – Így van – vélte Josef is –, de Bengel nem csupán a tudás és a kutatás területeinek egymás mellé állítására törekedett, hanem egymásba olvasztására is, valamiféle szerves rendre, elindult megkeresni a közös nevezőt. S ez épp az üveggyöngyjáték egyik alapgondolata. S még többet is állítanék, tudniillik: ha Bengel birtokában lett volna egy olyan rendszernek, amilyen a mi játékunk, valószínűleg megtakaríthatta volna azt a nagy tévutat, amit a prófétai számok átszámítása, az Antikrisztus és az Ezeréves Birodalom megjövendölése jelentett. Bengelben sok különböző képesség egyesült, de – bár vágyott rá – ezeket nem tudta egy közös célra irányítani, s matematikai tehetségéből, filológiai éleslátásával együttműködve, így adódott az a kutatói pontosságból és délibábos képzeletből összevegyített furcsa „Idő-Táblázat”, amely oly sok éven át foglalkoztatta. – Nagyon rendjén való – mondta Jakobus –, hogy ön nem történész, mert valóban hajlamos a képzelődésre. De értem, mire gondol; én csupán a saját szaktudományomban vagyok szőrszálhasogató. Termékeny beszélgetés bontakozott ki köztük, kölcsönös ismerkedés, s ebből valamiféle barátkozás is. A tudós többnek látta véletlennél, vagy legalábbis nagyon különös véletlennek látta, hogy ők ketten, ő, a bencés-kötöttségéből, az ifjú pedig a maga kasztáliai kötöttségéből kitörve ilyen jó fogást csináltak, s fölfedezték ezt a szegény württembergi klastromi nevelőt, ezt a gyöngéd szívű és sziklaszilárd, rögeszmés és józan férfiút; kellett itt lennie valaminek, ami kettejüket összekötötte, hogy ilyen erősen hatott rájuk ugyanaz a láthatatlan mágnes. S attól az estétől fogva, amely Purcell szonátájával kezdődött, csakugyan jelen volt az a valami és az az összetartozás. Jakobus élvezte az eszmecserét egy ilyen tanult és még annyira alakítható fiatal szellemmel, ez a gyönyörűség nem túl gyakran jutott osztályrészéül, Knechtnek pedig eszmélése útján, aminek életét tartotta, egy új fokozatot jelentett kapcsolata a történésszel s a tudós most kezdődő oktatása. Hogy csak pár szóval utaljunk rá: Josef történelmet tanult a pátertől, megtanulta, megismerte a történelmi stúdiumok törvényszerűségeit és ellentmondásosságát, s ráadásul a következő években ezen kívül megtanulta történelmi valóságként nézni a jelent és a saját életét. Beszélgetéseik gyakorta igazi vitákká, támadásokká és önigazolásokká fajultak, s kezdetben persze Pater Jakobus mutatkozott inkább támadó kedvűnek. Minél jobban megismerte fiatal barátja szellemét, annál jobban fájt neki, hogy ez az oly sokat ígérő fiatalember a vallási nevelés fegyelme nélkül, egy
intellektuális-esztétikai szellemiség látszatfegyelmében nőtt fel. Amit netán kárhoztatni valónak talált Knecht gondolkodásmódjában, ennek a „modern” kasztáliai szellemnek a rovására írta, amely távol áll a valóságtól és hajlamos a játékos absztrakcióra. S amikor Knecht a tudóst saját gondolkodásmódjához közel álló, romlatlan nézetekkel és megnyilatkozásokkal lepte meg, ujjongott örömében, hogy fiatal barátjának jó természete ilyen erősen ellenállt a kasztáliai nevelésnek. Josef nyugodtan fogadta a Kasztáliát illető bírálatot, s ha úgy látta, hogy az öregurat túl messzire ragadja szenvedélye, hűvösen visszautasította támadásait. Egyébként az atya Kasztáliát lekicsinylő megnyilatkozásai közt akadtak olyanok is, amelyeknek Josef kénytelen volt részben igazat adni, s mariafelsi tartózkodása alatt egy dologban nagyon sok újat tanult. A kasztáliai szellemnek a világtörténelemhez való viszonyáról volt szó, arról, amit az atya „a történelmi érzék teljes hiányának” nevezett. – Ti, matematikusok és üveggyöngyjátékosok – mondogatta – lepároltatok magatoknak egy olyan világtörténelmet, amely csupán szellem- és művészettörténetből áll; a ti történelmetek vértelen és valótlan; pontosan ismeritek a latin mondatszerkezet felbomlását a második vagy harmadik században, és sejtelmetek sincs Nagy Sándorról, Caesarról vagy Jézus Krisztusról. Úgy kezelitek a világtörténelmet, mint a matematikus a matematikát, amelyben csupán törvények és formulák vannak, de nincs benne valóság, se jó, se rossz, se idő, se tegnap, se holnap, csupán valami örök, lapos, matematikai jelen. – De hogyan foglalkozzunk a történelemmel, ha nem viszünk bele rendet? – kérdezte Knecht. – Persze hogy rendet kell vinni a történelembe – mérgelődött Jakobus. – Minden tudomány, többek között, rendezés, egyszerűsítés, az emészthetetlen emészthetővé tétele a szellem számára. Azt hisszük, hogy felismertünk néhány törvényt a történelemben, s megpróbálunk tekintettel lenni rájuk a történelmi igazság megismerésében. Mondjuk úgy, ahogy egy anatómus a test boncolásakor nem csupa teljesen meglepő lelettel találkozik, hanem amikor a bőr alatt rátalál a szervek, izmok, inak és csontok világára, igazolva lát egy sémát, amelyet már előre magával hozott. De ha az anatómus csak a saját sémáját látja, s elhanyagolja tanulmánya tárgyának egyszeri, egyedi valóságát, akkor kasztáliai, üveggyöngyjátékos, és a legalkalmatlanabb tárgyon gyakorolja a matematikát. Aki a történelmet szemléli, miattam a legmeghatóbb gyermeki hittel bízhat szellemünk és módszereink rendező hatalmában, de ezenkívül és ennek ellenére becsülje a történések felfoghatatlan igazságát, valódiságát, egyszeriségét. Történelemmel foglalkozni, kedves barátom, nem tréfadolog s nem felelőtlen játék. Történelemmel foglalkozni, ez feltételezi annak a tudását, hogy ezzel valami lehetetlenre s mégis szükségesre s nagyon fontosra törekszünk. Történelemmel foglalkozni annyi, mint átengedni magunkat a zűrzavarnak s mégis megőrizni hitünket a rendben és értelemben. Nagyon komoly feladat ez, fiatalember, s talán tragikus feladat is. A páter szavai közül, amelyeket Knecht annak idején levélben közölt barátaival, válasszunk ki még néhány jellemző mondatot. „A fiatalság számára a nagy emberek a mazsolák a világtörténelem kalácsában, sőt a voltaképpeni lényegéhez tartoznak bizonyára, s egyáltalán nem olyan egyszerű és könnyű, ahogy vélnénk, megkülönböztetni az igazán nagyokat a látszat-nagyságoktól. A látszatnagyságok esetében a történelmi pillanat s ennek felismerése és megragadása teremti meg a nagyság látszatát; nincs is hiány az olyan történészekben és életrajzírókban, nem is szólva az újságírókról, akik egy történelmi pillanat ilyen felismerésében és megragadásában, azaz a pillanatnyi sikerben máris a nagyság ismertetőjelét látják. A káplár, akiből máról holnapra diktátor lesz, vagy a kurtizán, akinek sikerül egy darabig irányítania egy világuralkodó jó vagy rossz kedvét, kedvenc figurája az ilyen történészeknek. Az eszményt tisztelő fiatalok viszont, épp fordítva, leginkább a tragikus sikerteleneket, a mártírokat, az egy perccel korábban
vagy későbben jöttékét szeretik. Számomra, aki persze elsősorban a mi Benedek-rendünk történésze vagyok, a világtörténelemben a legvonzóbbak, legcsodálatosabbak s tanulmányozásra legméltóbbak nem a személyiségek s nem az államcsínyek, sikerek vagy pusztulások; szeretetem és kielégítetlen kíváncsiságom az olyan jelenségek felé fordul, amilyen a mi kongregációnk is, egyike azoknak a nagyon hosszú életű szervezeteknek, amelyekben megkísérlik összegyűjteni a szellem és a lélek embereit, nevelni és átalakítani őket, nem az eugenetika, hanem a nevelés, nem a vér, hanem a szellem révén emelni őket olyan nemességgé, amely egyaránt képes a szolgálatra és az uralkodásra. A görögök történetében engem nem a héroszok csillagégboltja s nem az agora tolakodó rivalgása nyűgözött le, hanem a püthagoreusok vagy a platóni akadémia kísérletei, a kínaiaknál egy jelenség sem annyira, mint a konfuciánus rendszer hosszú élete, s a mi nyugati történelmünkben elsősorban a keresztény egyházat s az őt szolgáló és beleépült Rendeket látom elsőrangú történelmi értéknek. Hogy egy kalandornak egyszer szerencséje volt, s meghódított vagy megalapított egy birodalmat, amely aztán húsz vagy ötven, sőt netán száz évig fennállt, vagy hogy egy jó szándékú idealista király vagy császár egyszer-egyszer becsületesebb politikára törekszik vagy megpróbál valóra váltani egy kulturális vágyálmot, vagy hogy egy nép vagy valamely más közösség a nagy elnyomás alatt is hallatlan dolgokat volt képes végbevinni vagy eltűrni, az számomra már régen nem olyan érdekes, mint az, hogy újra és újra megkíséreltek létrehozni olyan képződményeket, mint amilyen a mi Rendünk is, és hogy e kísérletek némelyike ezer, kétezer évig is fenntartható volt. Magáról a Szentegyházról nem is akarok beszélni, ez nekünk, hívőknek, minden vitán felül áll. Ám az, hogy olyan kongregációk, mint a bencéseké, a domonkosoké, később a jezsuitáké és így tovább, sok száz évet megértek, és ezek után az évszázadok után, minden fejlődés, elfajulás, alkalmazkodás és erőszakos beavatkozás ellenére megőrizték arculatukat, hangjukat, külső formájukat s egyéni lelkületűket – nekem a történelem legérdekesebb és legtiszteletreméltóbb jelensége.” Knecht még haragos, igazságtalan kitöréseiben is csodálta a pátert. Ráadásul akkor még fogalma sem volt róla, hogy valójában ki is Pater Jakobus, csupán alapos és zseniális tudóst látott benne, s még nem tudta, hogy az atya ezenkívül olyan férfi volt, aki tudatosan vett részt a világtörténelemben, s alakításában is közreműködött, mint kongregációjának vezető politikusa, s olyan szakértője a politikai történetnek és a politika jelenének, akitől sokfelől kértek felvilágosítást, tanácsot, közvetítést. Körülbelül két éven át, első szabadságáig, Knecht az atyával csupán mint tudóssal érintkezett, s a páter életéből, tevékenységéből, híréből és befolyásából csak ezt az egy, feléje fordított oldalát ismerte. Ez a tudós úr értette a hallgatás művészetét még a barátságban is, és testvérei a kolostorban is sokkal jobban értették, semmint Josef hitte volna róluk. Mintegy két év múltán Knecht olyan tökéletesen beilleszkedett a kolostor életébe, ahogy egy vendég és kívülálló csak tehette. Hébe-hóba segítségére volt az orgonistának is, hogy kicsiny motettakórusában valami vékony szálon szerényen továbbvigyen egy ősrégi, tiszteletre méltó nagy hagyományt. A kolostor zenearchívumában talált néhány leletet, s a régi művek egy-két másolatát elküldte Waldzellbe és főleg Monteport-ba. Felnevelte az üveggyöngyjátékosok egy kis kezdő osztályát, s ezek közé tartozott most – legbuzgóbb tanulóként – ama bizonyos fiatal Anton. Gervasius apátot nemcsak a kínai nyelvre tanította, hanem a cickafarkszárakkal való manipulációra is, valamint a meditálás jobb módszerére a jövendőmondó könyv jelmondatairól; az apátúr nagyon hozzámelegedett, s már régen lemondott kezdeti próbálkozásairól is, hogy olykor-olykor borivásra csábítsa vendégét. Félévenként válaszolt az üveggyöngyjáték-mester levelére, aki hivatalból tudakozódott arról, hogy meg vannak-e elégedve Mariafelsben Josef Knechttel, s minden ilyen beszámoló csupa magasztalás volt. Kasztáliában
ezeknél a beszámolóknál gondosabban tanulmányozták Knecht játéktanfolyamának lecke- és bizonyítványlistáit; a színvonalat szerénynek találták, de elégedettek voltak azzal, ahogyan a tanár ehhez a színvonalhoz s általában a kolostor szokásaihoz és szelleméhez alkalmazkodott. A kasztáliai hatóságot azonban leginkább az töltötte el megelégedéssel s lepte meg igazán – bár persze ezt nem közölték megbízottjukkal –, hogy Josef Knecht oly gyakorta, oly bizalmasan, sőt végül éppenséggel barátian érintkezik a híres Jakobus atyával. Ez a kapcsolat mindenféle gyümölcsöt termett, s engedtessék meg nekünk, hogy ezekről, vagy inkább a Knechtnek legkedvesebb eredményről elmondjunk egyet-mást, ami kissé elébe vág az elbeszélésnek. Ez a gyümölcs lassan, lassan érlelődött, olyan várakozóan és bizalmatlanul növekedett, mint a magashegység fáinak a magvai, amelyeket a síkföld buja talajába vetnek el; ezek a magvak, a zsíros földben s a jó éghajlat alatt is, magukban hordozzák örökségként azt a tartózkodást és bizalmatlanságot, amivel apáik nőttek fel, mert a lassú növekedés öröklött tulajdonságaik közé tartozik. Így az okos öreg is, megszokván, hogy az őt érő minden lehetséges hatást bizalmatlanul ellenőrizzen, csupán habozva és lépésről lépésre engedte lelkében meggyökerezni azt, amit fiatal barátja, az ellentétes pólus képviselője a kasztáliai szellemből nyújtott neki. Eközben lassankint mégis kicsírázott benne, s mindabból a jóból, amit Knecht e klastromi éveiben átélt, a legjobb és számára legértékesebb a tapasztalt öregnek ez a tartózkodó s a reménytelennek látszó kezdetből tétovázva növekvő bizalma és kitárulkozása volt, lassan csírázó, még lassabban bevallott megértése a nála fiatalabb csodálójának nemcsak személye iránt, hanem az iránt is, ami Knechtben jellegzetesen kasztáliai tulajdonság volt. A fiatalember – látszatra úgyszólván csak tanuló, okulva hallgató – az atyát, aki kezdetben csakis ironikus hangsúllyal, sőt, határozottan szidalomként mondta ki a „kasztáliai” vagy „üveggyöngyjátékos” szót, lépésről lépésre vezette el odáig, hogy elismerje – előbb türelmesen s végül tisztelettel is – ennek a fajta szellemiségnek, ennek a Rendnek, s ennek a kísérletnek a jogát is a szellemi nemesség képzéséhez. A páter nem kifogásolta többé, hogy olyan fiatal ez a Rend, amely a maga alig több, mint két évszázadával persze elmaradt a bencések másfél évezrede mögött; az üveggyöngyjátékban sem látott többé amolyan esztétizáló divatfiságot, s a jövőre nézvést már nem utasított el, nem tartott lehetetlennek valami barátság- és szövetségfélét a két olyannyira különböző korú rend között. Hogy a kasztáliai hatóságok az atya e részleges megnyerésében, amit Josef a maga személyes szerencséjének tartott, Knecht mariafelsi küldetésének és teljesítményének csúcspontját látták, arról a fiatalembernek még jó ideig sejtelme sem volt. Hébe-hóba eredménytelenül töprengett rajta: voltaképpen mi is a helyzet az ő kolostori megbízatásával? Vajon teljesít-e itt valamit, és az hasznos-e? Vajon kiküldetése erre a helyre, mely kezdetben előléptetésnek és kitüntetésnek látszott, s törekvő társai irigyelték miatta, nem jelent-e inkább hosszú időre szóló, dicstelen nyugalomba helyezést, vakvágányra tolatást? Igaz, tanulni mindenütt lehet valamit, s miért ne éppen itt? Kasztáliai értelemben véve azonban ez a kolostor, kivéve az egyetlen Jakobus atyát, nem volt a tudományosság kertje és példaképe; s Josef azt sem tudta igazán megállapítani, hogy elszigeteltségében, itt a sok, többnyire dilettáns üveggyöngyjátékos közt, nem kezdett-e már berozsdásodni és hanyatlani. Ebben a bizonytalanságában azonban segítségére volt az, hogy hiányzott belőle a törtetés, meg aztán már akkor is meglehetősen kifejlődött benne az amor fati. Mindent összevéve, ebben az ősi, kényelmes kolostorvilágban – vendégként és kis szaktanárként – kellemesebb volt az élete, mint a legutóbbi waldzelli korszaka idején a becsvágyók körében, és ha a sors netán örökké ezen a kis gyarmati poszton akarná hagyni, akkor ugyan megpróbálna egyben s másban változtatni itteni életén, például idemesterkedné valamelyik barátját, vagy legalábbis évente egyegy hosszabb szabadságot kérne, hogy Kasztáliába látogasson – ám egyébként elégedett lenne helyze-
tével. Emez életrajzi vázlat olvasója talán némi tudósítást vár Knecht klastromi életének egy másik oldaláról is, a vallási élményéről. Erre nézvést csupán óvatos jelzéseket kockáztatunk meg. Hogy Knechtnek Mariafelsben bensőséges találkozása esett a vallással, a kereszténység mindennapos gyakorlatával, az nemcsak valószínű, hanem világosan kiderül néhány későbbi nyilatkozatából és a magatartásából is; válasz nélkül kell azonban hagynunk azt a kérdést, hogy vajon ott kereszténnyé lett-e és milyen mértékben, mert kutatásunk számára ez a terület hozzáférhetetlen. Kasztáliában ápolták a vallások tiszteletét, Josefben ezenfelül is volt valamiféle alázat, amit jámbor kegyességnek nevezhetnénk, s a keresztény tanról, annak klasszikus formáiról már iskolai éveiben, kivált az egyházi zene oktatásakor, nagyon jól tájékoztatták – s főleg jól ismerte a mise szentségét és a nagymise szertartását. Most a bencéseknél, korántsem ámulat és hódolat nélkül, élő vallásként ismert meg egy számára eddig csak elméletben és történetileg ismeretes religiót, sok istentiszteleten vett részt, s amióta megbarátkozott Jakobus atya néhány írásával, és beszélgetéseik is hatottak rá, teljesen látható lett előtte ennek a kereszténységnek a jelensége, amely az évszázadok során oly gyakran vált korszerűtlenné és túlhaladottá, elavulttá és merevvé, s mégis mindig újra forrásaira eszmélt, megújhodott belőlük, s a tegnap még diadalmasat, a korszerűt ismét maga mögött hagyta. Knecht nem is hárította el komolyan a páter olykorolykor fölvetett gondolatait, hogy alkalmasint a kasztáliai kultúra is csupán a nyugati keresztény kultúra egyik elvilágiasodott, tünékeny, kései mellékhajtása, s a kereszténység egyszer majd megint fölszívja és visszaolvasztja magába. Lehet, hogy így lesz, mondta egyszer az atyának, de hát az ő helyét és szolgálatát már nem a bencés, hanem a kasztáliai renden belül jelölték ki, ott kell munkálkodnia és helytállnia, nem törődve azzal, vajon a Rend, amelynek tagja, örök vagy csak huzamosabb fennállásra tart-e igényt; az áttérést nem tekinthetné másnak, csupán a menekülés nem egészen tisztességes formájának. A maga korában ama tiszteletre méltó Johann Albrecht Bengel is egy kicsiny és múlandó egyházat szolgált, s mégsem mulasztott semmit az örökkönvalók szolgálatában. Jámborság, vagyis hívő szolgálat és hűség, egészen éltünk odaadásáig, minden hitvallásban és minden fokon lehetséges, s minden személyes jámborságnak ez a szolgálat s ez a hűség az egyetlen hiteles próbája. Amikor Knecht már vagy két éve tartózkodott az atyáknál, egyszer csak megjelent a rendházban egy vendég, akit nagyon gondosan távol tartottak tőle, sőt még a futólagos bemutatását is mellőzték. Josef erre kíváncsi lett, figyelte az idegent – aki egyébként csak pár napig maradt –, s mindenféle sejtelmei támadtak. Úgy vélte, hogy az idegen papi öltözéke álruha. Az ismeretlen zárt ajtók mögött hosszú tárgyalásokat folytatott az apáttal és főleg Jakobus atyával, sűrűn kapott sürgős üzenetet, s ő is küldözgetett gyorspostát. Knecht, aki – legalábbis híresztelésekből – tudott a rendház politikai kapcsolatairól és hagyományairól, gyanította, hogy a vendég valamilyen titkos küldetésben járó magas rangú államférfi, vagy egy rangrejtve utazó herceg; s miközben megfigyelésein töprengett, az elmúlt hónapokból eszébe jutott még egy-két olyan vendég, aki most utólag szintén titokzatosnak vagy jelentősnek rémlett. S közben eszébe jutott a „rendőrség” főnöke is, a barátságos Dubois úr, meg a kérése, hogy hébe-hóba tartsa szemmel a kolostorban épp az ilyen eseményeket, s noha még most sem érzett semmi kedvet vagy hivatást az efféle tudósításokhoz, mégis lelkifurdalása támadt amiatt, hogy olyan régóta nem írt ennek a jóakaratú férfiúnak, s ezzel valószínűleg nagy csalódást okozott neki. Hosszú levelet írt Duboisnak, próbálta megmagyarázni hallgatását, s hogy legyen valami lényeges is a levelében, elmesélt egyet-mást kapcsolatáról Pater Jakobusszal. Sejtelme sem volt róla, ki olvassa el s milyen figyelmesen minden egyes levelét.
A KÜLDETÉS Knecht első ízben két évig tartózkodott a kolostorban; abban az időben, amelyről itt szó esik, harminchetedik életévében járt. Ez a vendégeskedése a mariafelsi apátságban, nagyjából két hónappal a Dubois úrnak küldött hosszú levele keltezése után, azzal ért véget, hogy egyik reggel az apát fogadószobájába hívatták. Azt gondolta, a nyájas apátúrnak kedve támadt egy kissé elcsevegni kínai témákról, és haladéktalanul tiszteletét tette nála. Gervasius egy levéllel a kezében jött elébe. – Egy önt illető megbízatással tisztelnek meg, nagyra becsült uram – mondta a maga joviális pártfogói modorában derűsen, és hamarosan át is váltott abba az ironikus, ingerkedő hangnembe, amely a még nem egészen tisztázott baráti kapcsolat kifejezéseként alakult ki a papi és a kasztáliai Rend között, s amely voltaképp Pater Jakobustól eredt. – Egyébként le a kalappal az önök Magister Ludija előtt! Ő aztán tud levelet írni! Latinul írt nekem, Isten tudja, miért; nálatok, kasztáliaiknál, ha valamit tesztek, sosem tudja az ember, hogy mi a szándékotok: udvariasság vagy csúfondárosság, megtisztelés vagy kioktatás. Szóval ez a tiszteletre méltó Dominus latinul írt nekem, mégpedig olyan latinsággal, amilyenre ez idő szerint a mi egész rendünkben senki sem volna képes, kivéve legföljebb Pater Jakobust. Mintha közvetlenül Cicero iskolájából eredne ez a latinság, s mégis egy kis adag helyesen kimért egyházi latin fűszerezi, amelyről természetesen megint csak nem tudhatni, naiv csalétek-e, nekünk, papoknak szánva, avagy ironikus szándékú, netán egyszerűen csak a stilizálás és díszítgetés fékezhetetlen ösztönéből fakadó játék. Szóval a tiszteletre méltó úr azt írja: kívánatosnak tartják, hogy önt viszontlássák és megöleljék, no és azt is megállapítsák, hogy hosszú tartózkodása köztünk, félbarbárok közt, erkölcsileg és stilisztikailag mennyire rontotta meg. Szóval – ha jól értettem és értelmezem ezt a terjedelmes irodalmi műalkotást – szabadságot engedélyeznek önnek, s engem arra kérnek, hogy meghatározatlan időre küldjem haza vendégemet Waldzellbe, de nem egyszer s mindenkorra, mivel az ottani hatóságnak szándékában áll önt hamarosan visszaküldeni hozzánk, ha nekünk ez kedvünkre van. Nos, bocsásson meg, korántsem tudtam méltó módon közvetíteni az írás minden finomságát, Magister Thomas nyilván nem is várta ezt tőlem. Még ezt a kis levelet kell átadnom önnek, s most menjen, gondolkozzék rajta, vajon el akar-e utazni és mikor. Hiányozni fog, kedves barátom, és ha túlontúl sokáig maradna távol, nem mulasztjuk el, hogy megint visszaköveteljük a hatóságától. A levélben, amelyet Knechtnek átadott, a kasztáliai hatóság röviden közölte Joseffel: szabadságot kap, pihenés céljából, s azért is, hogy följebbvalói megbeszélést folytathassanak vele, és rövidesen várják Waldzellben. A kezdők most folyó játéktanfolyamának befejezésével egyáltalán ne törődjék, ha csak az apátúr határozottan nem kívánja. Az öreg zenemester üdvözletét küldi. E sorok olvastán Josef meghökkent és elgondolkozott: hogyan bízhatták meg a levél íróját, a Magister Ludit ennek az üdvözletnek a közvetítésével, amely különben sem illett bele a hivatalos iratba? Bizonyára konferenciát tartott a teljes Hatóság, az idős mesterek bevonásával. Nos, a Nevelési Hatóság ülései és döntései nem tartoztak rá; de ez az üdvözlet furcsán meghatotta, különösen kollegiálisan hangzott. Egyre megy, milyen kérdésről tárgyalt az a konferencia, az üdvözlet azt bizonyította, hogy följebbvalói ez alkalommal Josef Knechtről is beszéltek. Valami új fordulat várja? Haza kellett, hogy hívják? S ez vajon előrelépést vagy visszaesést jelent majd? A levélben azonban csak szabadságolásról volt szó. Igen, ennek a szabadságnak őszintén örült, legszívesebben már másnap útra kelt volna. De hát legalábbis a tanítványaitól el kell búcsúznia, és hátrahagynia nekik útmutatásait. Antont nagyon elszomorítja majd a távozása. És egyik-másik páternek is tartozott vele, hogy személyesen búcsúzzék el tőlük. Most Jakobusra
gondolt, és szinte elcsodálkozott rajta, hogy valami enyhe fájdalmat érez, valami megindultságot, ami azt súgja neki: szíve jobban csügg ezen a Mariafelsen, mint sejtette volt. Sok minden hiányzott itt, amihez hozzászokott, s ami drága volt neki, és e két év folyamán a távolság s a hiányérzet miatt képzeletében egyre szebbé vált Kasztália; ám ebben a pillanatban tisztán felismerte: amit Pater Jakobusban nyert, az pótolhatatlan, s hiányát érzi majd Kasztáliában. Ezzel az is világosabbá vált számára, mit élt át itt és mit tanult, s öröm és bizakodás áradt el benne, ha waldzelli utazására gondolt, a viszontlátásra, az ünnepekre – és kevésbé örült volna visszatérése bizonysága nélkül. Hirtelen elhatározással fölkereste az atyát, elmondta neki, hogy hazahívták szabadságra, s őt magát is mennyire meglepte, amikor a hazatérés és viszontlátás öröme mögött egy másik örömre, a visszajövetel örömére bukkant; s mivel ez az öröm elsősorban neki, a tisztelt atyának szól, összeszedte minden bátorságát, hogy egy nagy kéréssel forduljon hozzá, azzal tudniillik, hogy ha visszatér, az atya tanítsa őt egy kissé, ha csak heti egy-két órában is. Jakobus nevetett, tiltakozott, s megint csak a legszebb gunyoros bókokkal illette a felülmúlhatatlanul sokoldalú kasztáliai nevelést, amely előtt az olyan egyszerű klastromi barát, mint ő, csak néma csodálattal állhat, s ámulatában a fejét csóválhatja; Josef azonban már észrevette, hogy ez a tiltakozás nem komoly, s amikor búcsúzóul kezet fogtak, az atya barátságosan mondta, hogy a kérése miatt ne aggódjék: ő szívesen megteszi, ami tőle telik; s aztán a legszívélyesebben búcsúzott el Joseftől. Ő pedig most már vidáman tartott hazafelé, szabadságra, s biztos volt szívében afelől, hogy nem töltötte haszontalanul idejét a kolostorban. Útnak indulásakor szinte fiatal fiúnak érezte magát, de persze hamarosan rájött, hogy nem kisfiú s nem is ifjú már; a szégyenérzetén, a benső ellenállásán vette észre, amely rögtön jelentkezett, mihelyt valamilyen gesztussal, felkiáltással, gyerekes örömmel akart reagálni a kötetlenség s a vakáció iskolásfiús hangulatára. Nem, ami egykor magától értetődő és felszabadító lett volna: felujjongani a fák magasába a madarakhoz, hangos nótaszóval menetelni, lebegő ritmusban táncolni tova – ez többé már nem sikerült, merev és megjátszott dolog lett volna, ostoba és gyerekes játék. Érezte, hogy férfi, fiatalként érez, ereje is fiatal még, de már nem képes átengedni magát a pillanatnak, a hangulatnak, nem szabad már, de éber, kötözött és elkötelezett – s mi köti meg? Valamiféle hivatal? A feladat, hogy a kolostor szerzetesei közt országát és Rendjét képviselje? Nem, hanem maga a Rend, a hierarchia, amelybe – s ezt most, e váratlan önvizsgálat során látta meg – szinte érthetetlenül belenőtt és beleépült, s a felelősség, az Általánosnak és Felsőbbrendűnek ez ölelése, amelytől sok ifjú öregnek és sok öreg fiatalnak látszik, szilárdan tartotta, támogatta az embert, s egyben meg is fosztotta szabadságától, mint a karó a hozzákötözött facsemetét, s elvette ártatlanságát, ugyanakkor viszont egyre derültebb tisztaságot követelt tőle. Monteport-ban köszöntötte az idős zenemestert, aki fiatal éveiben egykor maga is vendégeskedett Mariafelsben, a bencés zenét tanulmányozta, és most sok mindenről kifaggatta őt. Josef némiképp csöndesebbnek és visszahúzódóbbnak találta ugyan az öreget, de külsőre jobb erőben volt s derűsebb is, mint legutóbb, arcáról is eltűnt a fáradtság; fiatalabb nem, de kifinomultabb, elegánsabb lett, amióta otthagyta hivatalát. Knechtnek feltűnt, hogy kérdezősködött ugyan a mariafelsi orgonáról, a kottásládákról s a kórusról, sőt a Kálvária-kert fájáról is tudakozódott, vajon áll-e még, de úgy látszott, hogy egyáltalán nem kíváncsi az üveggyöngyjáték-tanfolyamra, Josef ottani tevékenységére és szabadságolásának céljára sem. Mindazonáltal továbbutazása előtt az öregúr néhány értékes szóban útravalót is adott neki. – Úgy hallottam – mondta amolyan tréfás hangnemben –, valami diplomataféle lett belőled. Voltaképpen nem szép hivatás, de úgy látszik, elégedettek veled. Gondolj erről, amit jólesik! De hacsak nem az a becsvágyad, hogy örökre megmaradj ebben a hivatásban, akkor légy óvatos,
Josef; azt hiszem, be akarnak fogni. Védekezzél ellene, jogod van hozzá. Nem, ne kérdezz, egy szóval sem mondok többet. Hiszen majd meglátod. Josef mint tüskét hordozta magában ezt az intelmet, de Waldzellbe érkeztekor mégis úgy örült a hazai tájnak, a viszontlátásnak, mint még soha; úgy tetszett, ez a Waldzell nemcsak az otthona s a világ legszebb helye, hanem időközben még szebb és érdekesebb is lett, vagy mintha az ő szeme volna új, ő hozott volna magával valami felfokozott látóképességet. És ez nem csupán a kapuknak, tornyoknak, a fáknak és a folyónak, az udvaroknak és termeknek, az alakoknak s a régi, jól ismert arcoknak szólt – Josef szabadsága idején Waldzell szelleme, a Rend és az üveggyöngyjáték iránt is azt a fokozott befogadóképességet, azt a megnövekedett és hálás megértést érezte, amit a hazatérő, a messzi úton járt, érettebbé és okosabbá vált ember érez. – Úgy rémlik – mondta barátjának, Tegulariusnak egy Waldzellről és Kasztáliáról szóló élénk dicshimnusz után –, úgy rémlik, mintha itt álomban töltöttem volna el éveimet, boldogan bár, de valahogy öntudatlanul, s mintha most fölébrednék, s élesen és tisztán, valóságként igazolódva látnék mindent. Hogy az idegenben töltött két év mennyire megélesítheti a látást! – Szabadságát ünnepként élvezte, főleg a játékokat, társaival a vitákat a Vicus Lusorum elit-körében, az újratalálkozást barátaival, Waldzell genius lociját. Ez a lelkes öröm és boldogság természetesen csak akkor szökkent igazán virágba, amikor az üveggyöngyjáték-mester először fogadta – addig örömébe még némi szorongás vegyült. A Magister Ludi kevesebb kérdést tett föl, mint ahogy Knecht várta, épp csak megemlítette a kezdők játéktanfolyamát és Josef tanulmányait a zenei archívumban; csupán azzal nem tudott betelni, amit Pater Jakobusról hallhatott, újra meg újra szóba hozta, semmit sem sokallt, amit Josef erről a férfiról mesélt. Hogy Joseffel és küldetésével elégedett, sőt nagyon elégedett, erre Josef nem csupán a Mester igen barátságos magatartásából következtethetett, hanem szinte még jobban Dubois úr viselkedéséből, akihez a Magister nyomban továbbküldte. – Kitűnően végezted a dolgodat – mondta ő, és csöndes nevetéssel tette hozzá: – Hát igazán nem volt jó az ösztönöm, amikor annak idején eltanácsoltalak klastromi küldetésedtől. Hogy az apáton kívül még a nagy Jakobus atyát is megnyerted, és kegyesebbre hangoltad Kasztália iránt, ez sokat ér, többet, mint amit bárki is remélni mert. – Két nap múlva az üveggyöngyjáték-mester meghívta ebédre Knechtet és Dubois-t, meg a waldzelli elit-iskola akkori vezetőjét, Zbinden utódát, s utána, már a beszélgetés órájában, váratlanul beállított az új zenemester is, valamint a Rend levéltárosa, tehát a legfelsőbb Hatóság két további tagja, s egyikük magával is vitte Josefet a vendégházba, hogy hosszasan társalogjon vele. Ez a meghívás sorolta Knechtet első ízben – mindenki számára láthatóan – a magas hivatalok jelöltjeinek legszűkebb körébe, s csakhamar érezhető korlátot állított közé és az általános elit-játékosok közé, s ezt a most már éberré vált Josef érzékenyen tapasztalta. Egyébként négyheti ideiglenes szabadságot kapott, s ellátták a hivatalnokoknak járó igazolólappal, hogy a tartomány vendégfogadóiban megszállhasson. Noha semmiféle kötelezettséget nem róttak rá, még azt sem, hogy jelentéseket tegyen, mégis észrevehette, hogy föntről figyelik, mert amikor valóban vállalkozott néhány látogatásra és kirándulásra, Keuperheimbe, Hirslandba s a Keletázsiai Tudományos Intézetbe, hamarosan meghívásokat kapott az ottani magas hivatalos helyektől; ebben a pár hétben csakugyan megismerkedett a Rend egész vezetőségével s a magisterek és tanulmányi vezetők többségével. Ha nincsenek ezek a nagyon hivatalos meghívások és ismerkedések, akkor ezek a kirándulások Knecht számára visszatérést jelentettek volna tanulóévei világába és szabadságába. Kiruccanásait korlátozta, főleg Tegulariusra való tekintettel, akit mélyen lesújtott újratalálkozásuk minden megszakítása, de az üveggyöngyjáték miatt is, mert nagyon fontosnak tartotta, hogy itt megint részt vegyen a legújabb gyakorlatokban és kérdésfelvetésekben, s megállja a helyét amiben Tegularius
pótolhatatlan szolgálatokat tett neki. Másik közeli barátja, Ferromonte az új zenemester munkaközösségébe tartozott, s őt ez idő tájt csak két ízben tudta elérni; úgy látta, szorgosan dolgozik, s munkája boldoggá teszi: egy nagy zenetörténeti feladat tárult fel előtte, a görög zenét s annak továbbélését illetően a balkáni országok táncaiban, népdalaiban; nagy kedvvel beszélt barátjának legújabb munkáiról és fölfedezéseiről; ezek a barokk zene fokozatos hanyatlásának korszakára vonatkoztak, nagyjából a 18. század végétől kezdve, és az új zenei anyagnak a szláv népzenéből eredő behatolására. Ennek az ünnepi vakációnak a nagy részét Knecht azonban Waldzellben és az üveggyöngyjátékkal töltötte, Fritz Tegulariusszal átismételte egy magán-előadássorozat jegyzeteit, amely előadásokat a két utolsó szemeszterben a Magister a leghaladottabb tanítványainak tartott – s kétévi nélkülözés után ismét teljes erővel élte bele magát a Játék nemes világába, amelynek varázsát éppoly nélkülözhetetlennek, életétől annyira elválaszthatatlannak látta, mint a zene bűvöletét. Csak szabadsága utolsó napjaiban hozta szóba a Magister Ludi újból Josef mariafelsi kiküldetését, ekkor beszélt vele legközelebbi jövőjéről és feladatáról. Előbb csevegő modorban, majd egyre komolyabban és nyomatékosabban fejtette ki neki a Hatóság egyik tervét, amelynek a legtöbb magister, valamint Dubois úr is igen nagy jelentőséget tulajdonít, tudniillik azt a tervet, hogy Kasztália a jövőben állandó képviseletet állítson fel Rómában, a Szentszéknél. – Eljött vagy nyilván közeleg a történelmi pillanat – magyarázta Thomas mester a maga megnyerő és tökéletes stílusában –, hogy áthidalják a szakadékot Róma és a Rend között; az esetleg eljövendő veszélyekben kétségtelenül közösek lennének ellenségeik, ők pedig sorstársak és természetesen szövetségesek, s huzamosabban tarthatatlan, voltaképp méltatlan is az eddigi állapot: vagyis az, hogy a világnak az a két hatalma, amelynek történelmi feladata a szellem és a béke ápolása és fenntartása, továbbra is így éljen egymás mellett, szinte idegenként. A római egyház, súlyos veszteségei ellenére, túlélte az utóbbi nagy háborús korszak megrázkódtatásait és válságait, megújhodott tőlük és megtisztult, miközben a tudomány és műveltség akkori világi gondozóhelyei a kultúrával együtt elpusztultak; csak a romjaikon épült fel a Rend, született meg a kasztáliai gondolat. Már csak ezért is és oly tiszteletre méltó kora miatt is elsőbbséget élvez az Egyház, ő az idősebb, előkelőbb, több és nagyobb viharban kipróbált hatalom. Először is arról van szó, hogy Rómában is felélesszék s ápolják a két hatalom rokonságának és egymásra utaltságának a tudatát, minden esetleg bekövetkező válságban. (Knecht itt arra gondolt: „Ó, szóval Rómába akarnak küldeni, és úgylehet, véglegesen!” – s visszaemlékezve az öreg zenemester figyelmeztetésére, lélekben máris fölkészült a tiltakozásra.) Thomas mester folytatta: ennek a Kasztália részéről már régóta szorgalmazott fejlődésnek az irányában fontos lépést tettek Knecht mariafelsi küldetésével. Erre a kiküldetésre – amely önmagában véve csupán kísérlet volt, udvarias és semmire sem kötelező gesztus – minden hátsó gondolat nélkül az ottani fél meghívása folytán vállalkoztak, különben magától értetődően nem egy politikailag tapasztalatlan üveggyöngyjátékost, hanem, mondjuk, Dubois úr egyik legfiatalabb hivatalnokát bízták volna meg az üggyel. De most ez a kísérlet, ez az ártatlan kis küldetés meglepően jó eredménnyel járt: a mai katolicizmus egyik vezető szellemét, Pater Jakobust kissé közelebbről megismertette Kasztália szellemével, s ő erről a szellemről, melyet eddig kereken elutasított, kedvezőbb fogalmat alkotott. Ebben játszott szerepéért hálásak Josef Knechtnek. Küldetésének értelme és sikere ugyanis ebben rejlik, s innen kiindulva kell tovább szemügyre venni és folytatni nemcsak az egész közeledési kísérletet, hanem kiváltképp Knecht küldetését és munkáját is. Szabadságot engedélyeztek neki, s ezt kissé még meg is hosszabbíthatják, ha kívánja; megbeszéltek vele mindent, megismertették a legfelsőbb hatóságok legtöbb tagjával, följebbvalói bizalmukat fejezték ki Knecht iránt, és most megbízták őt, az üveg-
gyöngyjáték-mestert, hogy Knechtet különleges feladattal és kibővített hatáskörrel küldje vissza Mariafelsbe, ahol szerencsére biztos lehet a baráti fogadtatásban. Szünetet tartott, hogy mintegy időt hagyjon hallgatójának valami kérdésre, de az csupán készségét kifejező udvarias arckifejezéssel adta tudtára, hogy figyel és várja a megbízatást. – A megbízás, amelyet közölnöm kell veled – mondta most a Magister – tehát a következő: azt tervezzük, hogy előbb-utóbb felállítjuk Rendünk állandó képviseletét a Vatikánban, lehetőleg a kölcsönösség alapján. Mi lévén a fiatalabbak, készek vagyunk Rómával szemben nem ugyan szolgai, de nagyon tiszteletteljes magatartásra, szívesen vállaljuk a másodrangú szerepet, s neki engedjük át az elsőbbséget. A pápa talán – ezt éppoly kevéssé tudom, mint Dubois úr – már ma elfogadná ajánlatunkat; mi azonban okvetlenül el akarjuk kerülni az elutasító választ. Na mármost, csupán egy ember van, akit ismerünk és elérhetünk, s akinek a szava Rómában a legnagyobb súllyal esik latba – ez Pater Jakobus. S a te feladatod az, hogy térj vissza a bencés rendházba, élj ott úgy, mint eddig, folytasd tanulmányaidat, tarts egy ártatlan üveggyöngyjáték-tanfolyamot, s fordítsd minden figyelmedet és gondodat arra, hogy lassacskán megnyerd nekünk Jakobus atyát s rávedd, hogy megígérje: szándékunk szószólója lesz Rómában. Ezúttal tehát pontosan körvonalaztuk küldetésed végső célját. Mellékes, hogy eléréséhez mennyi időre lesz szükséged; mi úgy véljük, legalább egy évbe telik, de lehet két vagy több év is belőle. Hiszen ismered a bencések élettempóját, s megtanultad a beleilleszkedést. Semmi esetre sem szabad a türelmetlenség és mohóság látszatát keltenünk, a dolognak szinte magától kell döntésre érnie, nemde? Remélem, beleegyezel a megbízatásba, s kérlek, szólj nyíltan minden esetleges ellenvetésedről. Ha óhajtod, néhány nap gondolkodási idő is rendelkezésedre áll. Knechtet a sok előzetes beszélgetés után a megbízás már nem lepte meg, kijelentette, hogy a gondolkodási idő fölösleges, engedelmesen vállalja a feladatot, de hozzátette: – Ön tudja, hogy az ilyen küldetések akkor a legsikeresebbek, ha a megbízottnak közben nem kell saját benső ellenkezésével és gátlásaival küszködnie. A megbízás ellen semmi kifogásom sincs, megértem fontosságát, s remélem, meg is tudok majd felelni neki. Mégis, bizonyos félelem és csüggedés fog el a jövőm miatt; legyen olyan jó, Magister, hallgassa meg egészen személyes, önző kérelmemet és vallomásomat. Én üveggyöngyjátékos vagyok, mint tudja, s amikor elküldték az atyákhoz, két teljes évet mulasztottam tanulmányaimban, semmi újat sem tanultam, s elhanyagoltam művészetemet; ehhez most legalább még egy vagy valószínűleg több év járul. Nem szeretnék még jobban visszaesni ebben az időszakban. Azt kérem tehát, hogy gyakrabban jöhessek rövid szabadságra Waldzellbe, s rádión át állandó kapcsolatot tarthassak a haladók szemináriumainak előadásaival, gyakorlataival. – Szívesen jóváhagyjuk – mondta a Mester hangja már némileg búcsúzkodóan csengett, Knecht ekkor hangosabbra fordította a szót, mondta, hogy van még egy másik dolog is: tudniillik attól fél, ha ez a mariafelsi terv sikerrel jár, esetleg Rómába küldik őt, vagy további diplomáciai szolgálatra veszik igénybe. – És ez a kilátás – fejezte be – rám és fáradozásaimra a kolostorban nyomasztóan gátlólag hatna. Mert a legkevésbé sem kívánnám, hogy tartósan félretoljanak a diplomáciai szolgálatba. A Magister összevonta szemöldökét, és megrovóan emelte föl ujját: – Félretolásról beszélsz; igazán rosszul választottad meg a szót, senki sem gondolt rá soha, hogy félretoljon, inkább ki akarnak tüntetni, elő akarnak léptetni. Nem hatalmaztak föl rá, hogy ígéreteket tegyek neked, vagy felvilágosítást adjak róla, mire vesznek később igénybe. De megértem aggályodat, s valószínűleg segítségedre lehetek, ha félelmed netán valóban igazolódnék. És most hallgass ide; van bizonyos adottságod ahhoz, hogy megkedveltesd és megszerettesd magad, valami rosszakaród akár elbűvölő embernek is nevezhetne; feltehetőleg többek közt ez is késztette a Hatóságot rá, hogy másodszor is elküldjön a klastrom-
ba. De ne élj túl gyakran ezzel az adottságoddal, Josef, és ne próbáld felverni teljesítményeid árát. Ha sikeresen boldogulsz Pater Jakobusszal, eljön majd a kellő pillanat, hogy személyes kéréssel fordulj a Hatósághoz. Ma még, úgy látom, ez korai volna. Tudasd velem, ha felkészültél az útra. Josef némán vette tudomásul e szavakat, inkább a bennük rejlő jóindulathoz, semmint a korholáshoz igazodva, s hamarosan visszautazott Mariafelsbe. Ott nagyon jótékonynak érezte azt a biztonságot, amelyet egy pontosan körülhatárolt feladat ád. Ráadásul ez a feladat fontos és megtisztelő is volt, s egy szempontból a megbízott legsajátabb vágyával is egybevágott: hogy lehetőleg minél többször legyen együtt Jakobus atyával, és megnyerje teljes barátságát. Hogy itt a rendházban komolyan vették új küldetését, s a rangban is feljebb lépett, azt a kolostor tisztségviselőinek, főként az apátnak a kissé megváltozott magatartása is bizonyította; az apát semmivel sem volt kevésbé barátságos hozzá, de érezhetően egy fokkal nagyobb tisztelettel bánt vele, mint előzőleg. Josef nem volt már az a rangtalan fiatal vendég, akihez származása miatt és a személye iránti jóindulatból udvariasak – most inkább úgy fogadták s úgy is kezelték, mintha magas rangú kasztáliai hivatalnok, vagy, mondjuk, meghatalmazott követ volna. Mivel már nem volt vak ezekre a dolgokra, levonta belőlük a következtetéseit. Pater Jakobus viselkedésében mindenesetre semmiféle változást sem fedezhetett föl: mélységesen meghatotta az atya baráti öröme, ahogy üdvözölte őt, s be sem várva Knecht kérését vagy figyelmeztetését, eszébe juttatta megállapodásukat a közös munkáról. Josef munkaterve és napirendje most lényegesen más arculatot öltött, mint szabadsága előtt. Munkatervében és kötelességei körében ezúttal többé nem állt az első helyen az üveggyöngyjáték-tanfolyam, s szó sem volt már arról, hogy folytassa a zenei archívum tanulmányozását, valamint kollegiálisan együtt dolgozzék az orgonistával. Az élre most a Jakobus atyától kapott oktatás került, oktatás a történettudomány több szakjában is egyszerre, mert az atya nemcsak a Benedek-rend elő- és korai történetébe vezette be jeles tanítványát, hanem a kora középkor forráskutatásába is, s ezenkívül egy különórában egy régi krónikaíró ősszövegét olvasta vele. Az atyának tetszett, hogy Knecht azzal a kéréssel ostromolta: engedje részt venni a tanulásban a fiatal Aniont is, de nem volt nehéz Josefet meggyőznie róla, hogy ezt a felettébb magántermészetű oktatást még a legjobb szándékú harmadik ottléte is jelentősen hátráltatná; így hát Antont, aki mit sem sejtett Knecht közbenjárásáról, csupán a krónikaolvasásra hívták meg, s ez is nagyon boldoggá tette. A fiatal testvérnek, akinek életéről további értesüléseink nincsenek, ezek az órák kétségtelenül kitüntetést jelentettek, a legmagasabb rendű élvezetet és ösztönzést; kora legtisztább szellemei és legeredetibb elméi közül kettőnek a munkájában és eszmecseréjében vehetett egy kissé részt mint hallgató és fiatal újonc. Knecht, mindig az epigráfika és forráskutatás leckéit követően – ellenszolgáltatásként –, folyamatosan bevezette az atyát Kasztália történetébe és szervezeti felépítésébe s az üveggyöngyjáték vezérlő eszméibe, amikor is a tanítványból tanító lett s a tisztelt tanítómesterből figyelmes hallgató és gyakran nagyon nehezen kielégíthető kérdező és bíráló. Jakobusban mindig megmaradt az éber bizalmatlanság az egész kasztáliai szellemiség iránt; mivel hiányolta belőle a voltaképpeni vallásos magatartást, kételkedett benne, hogy Kasztália képes és méltó is egy valóban komolyan veendő embertípus kinevelésére, jóllehet Knecht személyében e nevelésnek oly nemes eredménye állt előtte. Bizalmatlansága még akkor sem szűnt meg teljesen, amikor, már amennyire lehetséges volt, bizonyos mértékben megtérítette Knecht oktatása és példája, s régen elhatározta, hogy szószólója lesz Kasztália és Róma közeledésének; Knecht följegyzései tele vannak erre utaló, mindig azonnal lejegyzetelt vaskos példákkal, amelyekből idézünk egyet: Az atya: „Ti kasztáliaiak nagy tudósok és esztéták vagytok, leméritek a magánhangzók súlyát egy
régi költeményben, s képletét kapcsolatba hozzátok egy bolygó pályájával. Ez elbűvölő, de csak játék. Hiszen játék a ti legnagyobb titkotok és jelképetek is, az Üveggyöngyjáték. Azt is elismerem, hogy megkísérlitek szentség rangjára emelni vagy legalábbis a lelki épülés eszközévé tenni ezt a kedves játékot. De a szentségek nem ilyen fáradozásokból fakadnak, a játék az játék marad.” Josef: „Úgy gondolja, atyám, hogy hiányzik a teológiai alapunk?” Az atya: „Ó, teológiáról ne is beszéljünk, attól ti még nagyon is távol álltok. Már néhány egyszerűbb alap is segítene rajtatok, például az antropológia, a valódi tanítás és tudás az emberről. Ti nem ismeritek az embert, sem az állatiasságát, sem istenképmás voltát. Ti csupán a kasztáliai embert ismeritek, egy különleges fajtát, egy kasztot, egy elkülönített nevelési kísérletet.” Knecht számára rendkívüli szerencse volt, hogy ezeken az órákon készen kapta az elképzelhető legkedvezőbb és legtágabb terepet feladata végrehajtására, arra, hogy megnyerje Kasztália ügyének az atyát, és meggyőzze a szövetség értékéről. Ezzel olyan helyzet kínálkozott neki, amely oly tökéletesen megfelelt minden kívánságának vagy elgondolásának, hogy közben csakhamar már holmi lelkifurdalásfélét érzett, mert szégyenletesnek és méltatlannak látszott, hogy míg a tisztelt férfiú odaadó bizalommal üldögél vele szemközt, vagy le s föl járkál vele a keresztfolyosón, közben titkos politikai szándékok és ügyletek tárgya. Knecht nem fogadta volna el sokáig hallgatólagosan ezt a helyzetet, és már csak azon töprengett, milyen formában vesse le álarcát, amikor meglepetésére az öreg megelőzte. – Kedves barátom – mondta egyik nap csak úgy mellékesen –, mi itt az eszmecserének valóban nagyon kellemes, és remélem, termékeny módját is találtuk meg. Az a két tevékenység, amely nekem a legkedvesebb volt az egész életemben, a tanulás és a tanítás szép új kombinációra lelt közös munkaóráinkon, s nekem ez épp a legjobbkor jött, mert már öregszem, s a mi óráinknál jobb gyógymódot és felfrissülést ki sem találhattam volna. Tehát, ami engem illet, én mindenesetre nyerek az eszmecserénkkel. Ezzel szemben nem vagyok benne olyan biztos, hogy ön, barátom, s főleg azok, akiknek ön a követe, s akiknek szolgálatában áll, vajon nyerhetnek-e annyit ezzel az üggyel, amennyit talán remélnek. Szeretnék megelőzni egy későbbi csalódást, s ezenkívül szeretném, ha nem alakulna ki kettőnk közt valamiféle tisztázatlan viszony, azért engedjen meg nekem, vén rókának, egy kérdést: bármily kellemes is nekem, hogy ön itt tartózkodik a mi kis klastromunkban, azért természetesen már többször is tűnődésre késztetett. Egy kis idővel ezelőtt, vagyis nemrég volt szabadságolásáig, azt hiszem, megállapíthattam, hogy ittlétének értelmével és céljával ön sem volt teljesen tisztában. Helyes volt a megfigyelésem? És amikor Knecht rábólintott, így folytatta: – Jól van. De amióta visszatért arról a szabadságról, ez megváltozott. Most már nem töpreng ittléte célján, nincs gondja vele, hanem tudja, mi az a cél. Így van? Jó, tehát nem tévedtem. Feltehetően abban sem tévedek, amit ittléte céljáról képzelek. Önnek diplomáciai megbízatása van, s ez nem a rendházunknak, nem is apát urunknak, hanem nekem szól. Láthatja, nem olyan sok elárulnivaló marad a titkából. Hogy végre teljesen tisztázzuk a helyzetet, megteszem az utolsó lépést, s azt tanácsolom, közölje velem titka maradékát is teljes egészében. Szóval, mi a megbízatása? Knecht felugrott, meglepődve, zavartan, szinte megrökönyödve nézett az öreg szemébe. – Igaza van – kiáltott fel –, de amikor könnyít a lelkemen, egyúttal meg is szégyenít azzal, hogy megelőzött. Egy idő óta már azt fontolgattam, hogyan is tisztázhatnám viszonyunkat, s ezt ön most nagyon gyorsan megtette. Még szerencse, hogy a szabadságom előtt kértem útmutatásait s megállapodásunkat abban, hogy bevezet a tudományába, másként igazán az lett volna a látszat, hogy részemről mindez diplomácia volt, és csak ürügyként használtam föl tanulmányainkat!
Az öreg barátságosan megnyugtatta. – Nem akartam semmi mást, csupán egy lépéssel előbbre segíteni mindkettőnket. Szándékainak tisztasága nem szorul bizonyításra. Ha elébe mentem önnek, és nem idéztem elő mást, csak amit ön is kívánatosnak látott, akkor minden rendben van. – Knecht most közölte az atyával megbízatása tartalmát, s Jakobus így vélekedett: – Az ön kasztáliai urai nem éppen lángeszű, de egészen elfogadható diplomaták, és szerencséjük is van. Megbízatását nagyon nyugodtan megfontolom, s döntésem részben attól függ majd, mennyire sikerül önnek bevezetnie a maguk kasztáliai alkotmányába és eszmevilágába, s azt megértetnie velem. Hagyjunk erre magunknak bőséges időt. – S amikor látta, hogy Knecht egy kissé még mindig elfogódott, keményen fölnevetett: – Ha akarja, bizonyos fajta leckeként is értelmezheti eljárásomat. Mi ketten most diplomaták vagyunk, s az ő együttlétük mindig harc, még ha barátságos formák közt vívják is meg. A mi harcunkban én pillanatnyilag hátrányban voltam, kicsúszott a kezemből a kezdeményezés, ön többet tudott nálam. Ez most kiegyenlítődött. A sakkhúzás sikerült, tehát helyes volt. Ha Knecht értékesnek és fontosnak tartotta is az atya megnyerését a kasztáliai Hatóság szándékainak, még ennél is jóval fontosabbnak látta, hogy lehetőleg minél többet tanuljon tőle, ő viszont megbízható irányítóként vezesse be Kasztália világába a tudós és nagy hatalmú férfiút. Knechtet jó néhány barátja és tanítványa sok mindenért irigyelte, már ahogy a kiváló embereket irigyelni szokták, nem csupán lelki nagyságukért s energiájukért, hanem látszólagos szerencséjükért is, azért, mert úgy tetszik: a sors kedvez nekik. A kisebb ember a nagyobban azt látja, amit éppen látni képes, és Josef Knecht fölívelő pályafutásában minden szemlélő számára valóban volt valami szokatlanul ragyogó, gyors, látszatra fáradság nélküli elem; életének ama korszakától fogva kísértésbe eshetünk, hogy azt mondjuk róla: szerencséje volt. Azt sem akarjuk megkísérelni, hogy észérvekkel vagy moralizáló módon magyarázzuk ezt a „szerencsét”, akár külső körülmények okozataként, akár pedig Josef különleges erényeinek valamiféle jutalmaként. A szerencsének semmi köze sincs a rációhoz, de a morálhoz sincs, az lényege szerint valami mágikus dolog, az emberiség korai, ifjonti fejlődésfokához tartozik. A naivan boldog, a tündérek ajándékát elnyerő, az istenektől elkényeztetett ember nem tárgya a racionális szemléletnek s egyben az életrajzinak sem, ő jelkép, túl a személyes és történeti vonásain. Mégis, akadnak kimagasló emberek, akiknek az életéből nem iktatható ki a „szerencse”, még ha csupán abból áll is, hogy történelmileg és életrajzilag csakugyan a testükre szabott feladattal találkoznak, s hogy nem születtek sem korán, sem későn; s Knecht mintha ezek közé tartoznék. Így az élete, legalábbis egy szakaszán, olyannak hat, mintha magától hullott volna az ölébe minden, amit csak óhajtott. Nem akarjuk tagadni vagy kihagyni ezt a szempontot sem, a tényt megmagyarázhatnánk ésszerűen is, csupán életrajzi módszerrel, de ez nem a mi eljárásunk, s Kasztáliában nem is kívánatos, meg sem engedik, mert akkor szinte határt nem ismerve bele kellene bocsátkoznunk a legszemélyesebb, legmagánjellegűbb dolgok firtatásába, az egészség és betegség kérdésébe, az élet- és énérzés ingadozásaiba és fordulataiba. Meggyőződésünk, hogy az ilyen, számunkra elképzelhetetlen életrajzfajta tökéletes egyensúlyt mutatna ki Josef „szerencséje” és szenvedései közt, s mégis meghamisítaná alakjának és életének ábrázolását. De elég az elkalandozásból. Arról beszéltünk, hogy Knechtet sokan irigyelték, akik ismerték, vagy akár csak hallottak is róla. De a nála kisebbek számára életében semmi sem látszott olyan irigylésre méltónak, mint jó viszonya az idős bencés atyával; ez a viszony egyszerre volt tanítványi és tanári, kapás és adás, hódolás és hódítás, barátság és bensőséges közös munka. Magát Knechtet a bambuszligeti Idősebb Testvér megnyerése óta egyetlen hódítása sem tette ilyen boldoggá, egyiktől sem érezte magát ennyire kitüntetettnek s egyszersmind megszégyenültnek, megajándékozottnak és ösztönzöttnek,
mint ettől. Későbbi jeles tanítványai közt alig akadt, aki ne tanúsította volna, milyen sűrűn, milyen szívesen és örömmel terelte a szót Pater Jakobusra. Nála Knecht olyasmit tanult, amit az akkori Kasztáliában aligha tanulhatott volna meg; nem csupán a történelem megismerésének és kutatásának eszközeit tekinthette át és sajátította el – alkalmazásukat is először gyakorolva –, hanem ennél jóval többet nyert: nem tudományterületként, hanem eleven valóságként élte át a történelmet, s ehhez tartozik, ennek felel meg saját személyes életének történelemmé változása, fokozódása. Ezt nem tanulhatta volna meg attól, aki csak tudós. Jakobus, tudós voltát is felülmúlón, szemlélődő és bölcs volt. Ezenfelül átélő és alkotó egyéniség is; azt a helyet, ahová sorsa állította, nem arra használta, hogy a szemlélődő élet kényelmes melegében sütkérezzék, hanem engedte, hadd fújjanak át tudós szobáján a világ szelei, beengedte szívébe kora nyomorúságát és sejtelmeit, tevékenyen részt vett kora történéseiben, azok részeseként és felelősséget vállalva, s nem csupán rég lezajlott események áttekintésével, rendezésével és értelmezésével küszködött, nem is csupán eszmékkel, hanem az anyag és az emberek konokságával is. Munkatársával és ellenlábasával, egy nemrég elhunyt jezsuitával együtt őt tekintették ama diplomáciai s erkölcsi hatalom és nagy politikai tekintély igazi megalapozójának, amit a reménytelenség és nagy nyomorúság korszakai után újra visszaszerzett a Római Egyház. Még ha a tanár és tanítványa beszélgetéseiben nem is igen esett szó a jelen politikájáról – ezt nem csupán az gátolta, hogy az atyának nagy gyakorlata volt a hallgatásban és tartózkodásban, hanem éppannyira a fiatalabb férfi viszolygása is attól, hogy belevonják a diplomáciába és a politikába – viszont a bencés barát történelemszemléletét annyira áthatotta politikai állásfoglalása és tevékenysége, hogy nézeteiből, minden pillantásából, amellyel a világ nyüzsgő zűrzavarába mélyedt, a gyakorlati politikus is szólt, persze nem becsvágyó, nem ármánykodó politikus, nem kormányzó és vezér, nem is törtető, hanem tanácsadó és közvetítő politikus, olyan férfi, kinek tettvágyát bölcsesség mérsékelte, törekvéseit pedig szelídítette az, hogy mélyen belelátott az emberi lény fogyatékosságába és bonyolultságába, de akinek a kezébe jelentős hatalmat adott hírneve, tapasztaltsága, ember- és helyzetismerete s nem utolsósorban önzetlensége, személyének feddhetetlen volta. Minderről Knecht mit sem tudott, amikor Mariafelsbe érkezett, hisz addig még az atya nevét sem hallotta. Kasztália lakóinak többsége politikai ártatlanságban és gyanútlanságban élt, ami a régebbi korokban is gyakorta jellemezte a tudósokat; tényleges politikai jogaik és kötelességeik nem voltak, újságot alig láttak; s ha ez volt az átlagos kasztáliai magatartása és szokása – az időszerűtől, a politikától, az újságolvasástól még jobban viszolyogtak az üveggyöngyjátékosok, akik szívesen tartották magukat a Tartomány elitjének és krémjének, és sokat adtak arra, hogy semmi se zavarhassa meg tudós-artisztikus létük ritka, átszellemített légkörét. Amikor először jelent meg a kolostorban, Knecht sem diplomáciai feladattal érkezett, hanem csupán az üveggyöngyjáték oktatójaként, és más politikai ismerettel nem rendelkezett, csak azzal, amire Monsieur Dubois tanította meg néhány hét alatt. Akkori tudásához képest most már ugyan sokkal többet tudott, de waldzelli idegenkedése a napi politikai ténykedéstől nem múlt el. Jakobus atyával érintkezvén, politikai szempontból sok mindenre ráébredt, nevelődött is, de ez nem azért történt, mintha igényelte volna úgy, ahogyan a történelemtanulásra sóvárgott, hanem csak úgy mellékesen, mert elkerülhetetlen volt. Hogy kiegészítse felkészültségét, s még jobban láthassa el megtisztelő feladatát előadásaival de rebus castaliensibus az atyát tanítványává tenni –, Knecht magával hozta Waldzellből a Tartomány szervezeti szabályzatát és történetét tárgyaló, a kiválóak iskolájának rendszeréről s az üveggyöngyjáték fejlődéstörténetéről szóló könyveket. E könyvek némelyike már húsz évvel ezelőtt is jó szolgálatot tett neki Plinióval folytatott vitáiban, s azóta nem is kerültek ismét a szeme elé; más könyveket, amelyeket
akkor még elzártak előle, mert kizárólag a kasztáliai hivatalnokoknak íródtak, csak most olvasott először el. Így esett, hogy amikor ennyire kibővült tanulmányainak területe, egyúttal kénytelen volt új szemmel nézni, megragadni s erősíteni saját szellemi és történelmi alapját. Igyekezett lehetőleg egyszerűen és világosan tárni az atya szeme elé a Rend és a kasztáliai rendszer lényegét, s e próbálkozása közben – nem is történhetett másként – hamarosan rábukkant saját neveltetésének s az egész kasztáliai művelődésnek a leggyöngébb pontjára; kiderült, hogy a világtörténelmi körülményekről, amelyek egykor lehetővé tették és segítették a Rend létrejöttét, s mindazt, ami ebből következett, ő csupán vázlatos és halvány képet alkotott magának, amelyből hiányzott a szemléletesség és a rendezettség. Mivel az atya egyáltalán nem volt tétlen hallgató, fokozott együttes munkára, nagyon eleven eszmecserére került sor: miközben Josef megpróbálta előadni kasztáliai rendjének történetét, Jakobus hozzásegítette, hogy sok tekintetben helyesebben lássa, élje át ezt a történetet, s megtalálja gyökereit az általános világ- és államtörténetben. Látni fogjuk, hogy még évek múltán is meghozzák gyümölcsüket, s Knechtre, végórájáig, továbbra is élénken hatnak ezek a feszült s az atya vérmérséklete folytán sokszor a legtüzetesebb vitává hevesedő nézeteltérések. Hogy másrészt viszont milyen figyelmesen hallgatta Knecht fejtegetéseit a páter, s belőlük milyen alaposan ismerte meg – és ismerte el – Kasztáliát, ezt megmutatta egész későbbi viselkedése; ennek a két embernek köszönhető a máig is meglévő, jóindulatúan semleges és olykor igazi együttműködéssé és szövetséggé érlelődött jó viszony Róma és Kasztália között. Sőt, végül az volt az atya óhaja, hogy bevezetést kapjon az üveggyöngyjáték elméletébe – holott kezdetben mosolyogva hárította el magától –, mert nyilván érezte, hogy ott keresendő a Rend titka s bizonyos mértékben a hite vagy vallása is; és ha már egyszer hajlandó volt behatolni ebbe az eddig csak hallomásból ismert s számára kevéssé rokonszenves világba, a maga erőteljes és furfangos módján határozottan a központi lényegre tört; s ha nem is lett belőle üveggyöngyjátékos – ehhez amúgy is túl koros volt már –, mégis: a Játék és a Rend szelleme Kasztálián kívül alig szerzett magának valaha is komolyabb és értékesebb barátot a nagy bencésnél. Időről időre, mikor Knecht a munkaidejük után elbúcsúzott tőle; az atya közölte vele, hogy számára aznap este is otthon lesz; a leckék erőfeszítései és a feszült viták után ezek az órák békésen teltek; Josef gyakran magával vitte klavikordját vagy hegedűjét is, mire az öreg a zongorához ült a gyertya szelíd fényénél, amelynek édes viaszillata betöltötte a kis szobát, akárcsak Corelli, Scarlatti, Telemann vagy Bach muzsikája, melyet felváltva együtt játszottak. Az öregúr korán aludni tért, míg Knecht, erőt nyerve e kis zenés esti áhítatból, a fegyelem engedte határig az éjszakába nyújtotta meg munkaidejét. Azon kívül ugyanis, hogy tanult az atyától és tanította őt, s tessék-lássék folytatta a kolostori játéktanfolyamot, hébe-hóba pedig Gervasius apáttal gyakorolta a kínai nyelvet, Knecht az idő tájt még egy igen terjedelmes munkával is foglalkozott: részt vett abban, amit a két utolsó alkalommal elmulasztott: a waldzelli elit évi vetélkedésében. Ebben a vetélkedőben három-négy előírt főtéma alapján üveggyöngyjáték-vázlatokat kellett kidolgozni; fontosnak tartották a témák új, merész és eredeti összekapcsolását, a legnagyobb formai tisztaságot és a szépírást; ez volt az egyetlen alkalom, amikor a kánon áthágását is megengedték a vetélytársaknak, azaz joguk volt új, a hivatalos kódexbe és hierogliftárba még föl nem vett rejtjelek használatához is. Ilyenformán ez a vetélkedő – amely a nyilvános nagy ünnepi játékok mellett amúgy is a legizgalmasabb esemény volt a játékosok falujában a legígéretesebb „várományosok” versengésévé vált az új játékjelek kitalálásában, s az elképzelhető legnagyobb, igen ritkán osztogatott kitüntetése a vetélkedő győztesének nemcsak az volt, hogy játékát, mint az év legjobb kandidátusi játékát, ünnepélyesen bemutatták, hanem az is, hogy amit ő adott hozzá a játék nyelv-
tanához és szókincséhez, azt elismerték s fölvették a játékarchívumba és a játék nyelvezetébe. Valamikor, úgy huszonöt évvel ezelőtt, a nagy Thomas von der Travét, a jelenlegi Magister Ludit méltatták erre a ritka tisztességre, az új rövidítéseiért, melyeket az állatövi jegyek alkimista jelentésére alkalmazott, mint ahogy Thomas magister később is sokat tett az alkímiának, mint tanulságos titkos nyelvnek a megismeréséért és besorolásáért. Knecht ezúttal lemondott az új játékértékek alkalmazásáról, pedig ő is, mint majdnem mindegyik kandidátus, jó néhányat tartott készenlétben; továbbá nem élt azzal a lehetőséggel sem, hogy hitet tegyen a lélektani játékmód mellett, holott ez nagyon közel állt volna hozzá; felépített játéka a szerkezetében és tematikájában ugyan modern és személyes jellegű volt, de elsősorban áttetszően tiszta, klasszikus kompozíció, s kivitelezését tekintve szigorúan részarányos, csak mérsékelten díszített, a régi mesterek kellemét megőrző munka. Erre talán az kényszerítette, hogy távol volt Waldzelltől és a játékarchívumtól, vagy talán a történelmi tanulmányok túlzottan igénybe vették erejét és idejét, esetleg többé-kevésbé tudatosan az a vágy is vezette, hogy úgy stilizálja játékát, ahogyan az tanítója és barátja, Jakobus atya ízlésének a leginkább megfelelhetett; nem tudjuk. A „lélektani játékmód” kifejezést használtuk, s ezt talán nem minden olvasónk érti csak így, első hallásra; Knecht korában gyakori jelszó volt. Mindig is uralkodtak áramlatok, divatok, harcok s változó nézetek és értelmezések az üveggyöngyjáték beavatottjai közt, s abban az időben elsősorban két játékfelfogás közt folyt a vita és a perpatvar. Kétféle játéktípust különböztettek meg: a formálisát és a lélektanit, s tudjuk, hogy Knecht, akárcsak Tegularius, noha távol tartotta magát a szópárbajtól, az utóbbi híve és szorgalmazója volt, csak a „lélektani játékmód” helyett szívesebben élt a „pedagógiai játékmód” kifejezéssel. A formális játék arra törekedett, hogy minden játék tárgyi tartalmából, vagyis a matematikai, nyelvi, zenei s egyéb tartalomból lehetőleg tömör, hézagtalan, formailag tökéletes egységet és harmóniát alkosson. Ezzel szemben a lélektani játék az egységet és összhangot nem annyira a tartalom kiválasztásában, elrendezésében, keresztezésében, összekapcsolásában és szembeállításában, hanem inkább a játék minden szakaszát követő meditációban kereste, és ennek adott nagyobb nyomatékot. Az ilyen lélektani, vagy ahogy Knecht szívesebben nevezte, pedagógiai játék nem kívülről látszott tökéletesnek, hanem pontosan előírt elmélkedéseinek során át vezette el a játékost a tökéletesség, az isteni élményéhez. „A játék, ahogy én gondolom – írta egy ízben Knecht az öreg zenemesternek –, az elvégzett meditáció után úgy zárja burkába a játékost, ahogy a golyó felülete a középpontját, és azzal az érzéssel bocsátja el, hogy az esetlegesség és zűrzavar világából egy maradéktalanul szimmetrikus és harmonikus világot oldott ki s szívott fel magába.” Nos, az a játék, amellyel Knecht részt vett a nagy vetélkedésben, formálisan s nem lélektanilag felépített játék volt. Lehetséges, hogy ezzel fölötteseinek s önmagának is bizonyítani akarta: mariafelsi vendégszereplése és diplomáciai küldetése nem ártott neki mint üveggyöngyjátékosnak, megmaradt a gyakorlata, rugalmassága, eleganciája és virtuozitása – és ezt sikerült is bebizonyítania. Játékvázlatának végső kidolgozását és letisztázását barátjára, Tegulariusra bízta, mert ezt a munkát csak a waldzelli játékarchívumban lehetett elvégezni; Tegularius egyébként maga is a vetélkedő résztvevői közé tartozott. Knecht személyesen adhatta át kéziratait barátjának, s meg is beszélhette vele, mint ahogy ő is átnézte Tegularius vázlatát, mivel sikerült elérnie, hogy Fritz három napra a kolostorba jöhessen; Magister Thomas most első ízben teljesítette ezt a már kétszer hozzá intézett kérést. Bármennyire örült is Tegularius a látogatásnak, s bármily kíváncsi volt is, mint kasztáliai szigetlakó, mégis nagyon kényelmetlenül érezte magát a kolostorban, sőt ez az érzékeny ember szinte belebetegedett a sok idegen benyomásba ezek között a barátságos, de egyszerű, egészséges, kissé nyers emberek között, akiknek az ő gondolatai, gondjai és problémái az égvilágon semmit sem jelentettek. – Te itt egy idegen csillagon
élsz – mondta barátjának –, én ezt nem értem, s bámullak érte, hogy már három évet kibírtál. A pátereid ugyan nagyon kedvesek hozzám, de én úgy érzem: itt minden elutasít és visszalök, semmi sincs segítségemre, semmi sem érthető csak úgy magától, ellenállás nélkül és fájdalommentesen semmi sem asszimilálódik; ha két hétig kellene itt élnem, az nekem a pokol lenne. – Knecht nehezen boldogult vele, s most első ízben fogta el kényelmetlen érzés, amikor a kívülálló szemével látta az idegenséget a két Rend, a két világ között, s érezte, hogy túl érzékeny barátja, szorongó gyámoltalanságával, itt nem kelt jó hatást. A vetélkedőre írt játékterveiket azonban, alaposan és kritikusan, együtt vizsgálták át, s ha Knecht egy-egy ilyen óra után átment a másik épületszárnyba Jakobus atyához vagy az étkezőbe, neki is az volt az érzése, hogy egy otthonos vidékről hirtelen merőben más tájra került, ahol más a föld, a levegő, más az éghajlat s mások a csillagok. Fritz távozása után Josef kikényszerítette a páter nyilatkozatát, hogy miként vélekedik Tegulariusról. Remélem – mondta Jakobus –, hogy a kasztáliaiak többsége inkább önre hasonlít s nem a barátjára. Akit az ő személyében bemutatott nekünk, az egy sete-suta, túltenyésztett, beteges emberfajta, és még, tartok tőle, kissé fennhéjázó is. Én továbbra is önhöz igazodom, másként igazságtalan lennék az önök fajtájához. Mert e szegény, érzékeny, túl okos, vergődő ember láttán bárkinek elmehetne a kedve az önök egész tartományától. – Nos – mondta Knecht –, az évszázadok során a bencés urak közt is akadt legalább egyszer egy olyan beteges, testileg gyönge, de azért szellemileg mégis teljes értékű ember, amilyen a barátom. Valószínűleg nem volt okos dolog őt ide hívnom, ahol a gyengeségeit éles szemmel látják ugyan, de nem tudják érzékelni erényeit. Nekem nagy baráti szolgálatot tett idejövetelével. – És elmesélte az atyának részvételüket a vetélkedésben. Jakobusnak tetszett, hogy Knecht védelmébe veszi barátját. – Jól megkaptam a magamét! – nevetett barátságosan. – De úgy látszik, önnek igazán csupa olyan barátja van, akikkel kissé nehéz az érintkezés. Élvezte, hogy Knecht érteden, csodálkozó arcot vág, s aztán könnyedén odavetette: Ezúttal másvalakire gondolok. Hallott valami hírt barátjáról, Plinio Designoriról? Josef, ha lehet, még jobban elámult; megrökönyödve kért felvilágosítást. Az összefüggés ez volt: Designori egy politikai vitairatban nagyon heves antiklerikális nézeteket vallott, s közben Pater Jakobust is nagyon erélyesen támadta. Az atya a katolikus sajtónál lévő barátaitól információkat kapott Designoriról, s ezekben megemlítődött Plinio kasztáliai diákoskodása és ismert viszonya is Knechthez. Josef elkérte Plinio cikkét, hogy elolvassa; ehhez kapcsolódott első olyan beszélgetése az atyával, amelynek napi politikai tartalma volt, s ezt is csak kevés hasonló eszmecsere követte. „Furcsa és szinte ijesztő volt – írta Ferromonténak váratlanul a politika világszínpadára állítva látni a mi Pliniónk alakját s függelékként az enyémet is, egy ilyen szempont lehetőségére addig sose gondoltam.” Az atya egyébként inkább elismerően beszélt Pliniónak ama vitairatáról, mindenesetre érzékenykedés nélkül, dicsérte Designori stílusát, és úgy vélte, igazán meglátszik rajta az elit-iskola; a napi politika sokkal kevesebb szellemmel és alacsonyabb színvonallal is megelégszik. Barátjától, Ferromontétól ez idő tájt kapta meg Knecht egy később híressé vált munka első részének másolatát, ezzel a címmel: „A szláv népzene befogadása és feldolgozása a német műzenében, Josef Haydn óta.” Knecht levélben válaszolt erre a küldeményre, s ebben többek közt ezt olvashatjuk: „Tanulmányaidból, amelyekben valamikor egy ideig társad lehettem, velős összegzés lett; a Schubertról írt két fejezet, kivált a vonósnégyesekről szóló rész a legalaposabb zenetörténeti munka, amit az újabb korból ismerek. Gondolj néha-néha rám, én még messze vagyok az olyan aratástól, ami neked sikerült. Bármennyire meg lehetek is elégedve itt-tartózkodásommal – mert mariafelsi küldetésem nem látszik eredménytelennek –, olykor mégis nyomasztónak érzem, hogy ilyen sokáig vagyok távol a Tartomány-
tól és a waldzelli körtől, ahová tartozom. Sokat tanulok itt, végtelenül sokat, de amit tapasztalok, az nem a biztonságérzetemet és szaktudásomat, hanem csak problémáimat gyarapítja. Persze, látóhatáromat is. Ami a bizonytalanságot, idegenséget, a bizakodás, derű és önbizalom hiányát s az egyéb bajokat illeti, vagyis amit főleg az első két itt töltött évemben gyakran éreztem, most már persze nyugodtabban viselem el: nemrég itt volt Tegularius, csak három napig, de bármennyire örült is nekem, s kíváncsi volt is Mariafelsre, már a második napon szinte alig bírta ki itt, nyomott hangulatban volt, és idegenül érezte magát. Mivel egy kolostor végtére is inkább oltalmazó, békés, a szellem számára barátságos világ, és igazán nem fegyház, kaszárnya vagy gyár, tapasztalatomból azt a következtetést vonom le, hogy mi, a mi kedves tartományunk emberei sokkal elkapatottabbak és érzékenyebbek vagyunk, mint ahogy mi magunk tudjuk.” Épp abban az időben, amikorról a Carlóhoz írt levél kelt, Knecht rávette Jakobus atyát, hogy egy rövid írásban közölje a Rend vezetőségével: az ismeretes diplomáciai kérdésben „igent” mond – az atya viszont ehhez hozzáfűzte azt a kérést is, hogy szeretnék, ha „az itt közkedvelt üveggyöngyjátékost, Josef Knechtet”, aki őt egy privatissimum de rebus castaliensibus-ra[3] méltatja, még egy ideig náluk hagynák. Odaát magától értetődően megtisztelőnek tartották, hogy kívánságát teljesítsék. Knecht pedig, aki épp az imént még oly távolinak hitte a saját „aratását”, feladata végrehajtásáért elismerő levelet kapott, amelyet a Rend vezetősége és Dubois úr írt alá. Ebben a magas helyről érkezett írásban pillanatnyilag azt látta a legfontosabbnak, és annak örült a legjobban (s ezt szinte diadalittasan írta meg egy kis levélben Fritznek), hogy egy kurta mondatban arról is értesítették: az üveggyöngyjátékmester tájékoztatta a Rendet kívánságáról, hogy vissza szeretne térni a Vicus Lusorumba, s a Rend készségesen teljesíti ezt az óhaját, mostani feladata elvégzése után. Josef ezt a részt Jakobus atyának is felolvasta, bevallotta neki, mennyire örül a hírnek, s azt is, mennyire félt, hogy talán tartósan száműzik Kasztáliából, és Rómába küldik. Az atya nevetett: – Igen, barátom, a rendeknek az a sajátosságuk, hogy az ember szívesebben él az ölükben, mint a peremükön vagy éppen számkivetésben. Nyugodtan elfelejtheti megint azt a kevés politikát, amelynek itt a tisztátalan közelébe került, mert ön aztán nem való politikusnak. De a történelemhez ne legyen hűtlen, még akkor se, ha talán mindig mellékszakja és csupán kedvtelése marad. Mert volna hozzá tehetsége, hogy történész legyen. És most még húzzunk hasznot egymásból mindketten, amíg velem van. A gyakoribb waldzelli látogatások engedélyével Josef Knecht, úgy látszik, nem sokszor élt; de rádiókészülékén végighallgatott egy gyakorló szemináriumot, számos előadást és játékot. És így vett részt a távolból is, a rendház előkelő vendégszobájában ülve, azon az „ünnepségen”, amelyen a Vicus Lusorum dísztermében kihirdették a játékpályázat eredményét és a díjak odaítélését. Nem nagyon személyes és egyáltalán nem forradalmi, hanem alapos és igen elegáns munkát nyújtott be, tisztában volt értékével, s dicséretre vagy csupán harmadik, esetleg második díjra számított. Meglepetésére most azt hallotta, hogy neki ítélték az első díjat, s mielőtt még meglepetéséből ocsúdva igazán feltört volna szívéből az öröm, a játékmesteri hivatal szóvivője szép, mély hangján tovább olvasott, s a második díj nyerteseként Tegulariust nevezte meg. Kétségtelenül felkavaró és elbűvölő élmény volt, hogy ebből a versengésből, egymás kezét fogva, ők ketten kerültek ki koszorús győztesként! Josef nem hallgatta tovább az adást, felugrott, leszaladt a lépcsőn, a kongó hálótermeken át, ki a szabadba. Az öreg zenemesternek küldött egyik levelében, amelyet azokban a napokban írt, olvashatjuk: „Képzelheted, tisztelt Mesterem, milyen boldog vagyok. Előbb küldetésem végrehajtása s ennek megtisztelő elismerése a Rend vezetősége részéről, ráadásul a nekem oly fontos remény, hogy hamarosan visszatérhetek szülőföldemre a barátaimhoz és az üveggyöngyjátékhoz, s nem vesznek igénybe további diplomáciai
szolgálatra, és most ez az első díj egy olyan játékért, amelynél ugyan nagy gondot fordítottam a formai elemekre, de jó okom volt rá, hogy ne merítsek ki mindent, amit nyújthatnék, s mindehhez még az öröm, hogy ebben a sikerben barátommal osztozhatott! – mindez valóban sok volt egyszerre. Boldog vagyok, igen, de vidámnak nem mondhatnám magamat. Egy ínséges időszak után – én legalábbis ilyennek láttam – lelkem legmélyét túlságosan váratlanul és fölös bőségben érték ezek a beteljesülések; hálámba bizonyos aggodalom vegyül, mintha a csordultig telt edénybe már csak egy cseppnek kellene hullania, hogy megint kérdésessé váljék minden. De vedd ezt úgy, kérlek, hogy nem mondtam semmit, itt túlsók már minden szó.” Látni fogjuk, hogy a csordultig telt edény hamarosan sokkal többre rendeltetett, mint csupán egy csepp befogadására. Addig is azonban Josef Knecht egy kis ideig a boldogságának s a belévegyülő aggodalomnak élt, olyan odaadóan és feszülten, mintha előre megérezte volna a rövidesen bekövetkező nagy változást. Jakobus atyának is boldog szárnyalást jelentett ez a néhány hónap. Fájt neki, hogy nemsokára el kell veszítenie tanítványát és kollégáját, s közös munkájuk óráiban, de még inkább kötetlen társalgásaik során megpróbálta a lehető legtöbbet továbbadni s Josefre örökíteni abból, amit munkás és gondolatilag oly gazdag életében nyert azzal, hogy bepillantott az emberek és népek életének magasságaiba és mélységeibe. Olykor-olykor beszélt Knecht küldetésének értelméről és következményeiről is, Róma és Kasztália összebarátkozásának és politikai egyetértésének lehetőségéről és értékéről, s azt ajánlotta, hogy Josef tanulmányozza azt a korszakot, amelynek a gyümölcsei közé tartozott mind a kasztáliai Rend alapítása, mind pedig Róma lassú fölemelkedése egy megalázó kor próbatételeiből. Két művet is figyelmébe ajánlott a tizenhatodik századbeli reformációról és egyházszakadásról, ámde nagyon a lelkére kötötte, hogy a vaskos világtörténelmi salabakterek olvasása helyett elvszerűen részesítse előnyben a közvetlen forrástanulmányozást, és mindig csak áttekinthető részterületekre korlátozza kutatásait; azt sem rejtette véka alá, hogy mélységesen bizalmatlan mindenfajta történelembölcselettel szemben.
MAGISTER LUDI Knecht úgy döntött, hogy csak tavasszal, a nagy nyilvános üveggyöngyjáték, a Ludus anniversarius vagy sollemnis idején tér vissza végleg Waldzellbe. Ha e nevezetes játékok túljutottak is már történetük csúcspontján, ha elmúlt is az ideje a hetekig tartó évi játékoknak, melyekre mindenünnét ellátogattak a főméltóságok és képviselőik, ha mindez örökre történelemmé vált is azért ez a tavaszi összejövetel s a többnyire tíz-tizennégy napos ünnepi játék még mindig az év nagy, kiemelkedő eseménye volt Kasztália-szerte, olyan ünnep, amely nem volt híján a magasztos vallási és erkölcsi jelentésnek sem, mivel a harmónia példázatának jegyében egyesítette a Tartomány nem mindig teljesen azonos nézeteinek és irányzatainak képviselőit, békét teremtett az egyes – önző – tudományágak közt, s fölkeltette az egység emlékérzetét, amely fölötte állt sokféleségüknek. A hívők számára benne rejlett az ünnepben az igazi megszentelődés szakrális ereje, a hitetleneknek legalábbis valláspótlék volt, s ezeknek is, amazoknak is: megmerülés a Szépség tiszta forrásaiban. Johann Sebastian Bach passiói hajdan – nem annyira keletkezésük idején, mint inkább az újrafölfedezésüket követő évszázadban – ugyanígy hatottak a közreműködőkre és hallgatóikra: részint igazi vallásos cselekedetként és megszentelődésként, részint áhítatként és valláspótlékként, s egyúttal mindenki számára a művészet és a Creatus spiritus ünnepélyes megnyilatkozásai voltak. Knechtnek nem került nagy fáradságába, hogy elhatározásához megszerezze a klastromiak és a saját otthoni hatósága jóváhagyását. Még nem tudta igazából elképzelni, milyen beosztásba is kerül, ha újra besorolják a Vicus Lusorum kis köztársaságába, de gyanította, hogy nem hagyják meg sokáig ebben a helyzetben, hanem igen hamar megbízzák és megtisztelik valamilyen hivatallal vagy feladattal. Egyelőre örült a hazatérésnek, barátainak, a közelgő ünnepnek, élvezte az utolsó együtt töltött napokat Jakobus atyával, nyugodtan és jókedvvel fogadta, hogy az apát és a konvent, búcsúzóul, jóindulatuk számos jelét tanúsítva ünnepelték. Aztán elutazott, bár kissé fájt elbúcsúznia egy megkedvelt helytől s élete egy mögötte maradó szakaszától; de az elmélkedő lelkigyakorlatok sora, amely az ünnepi játékra készítette elő, máris ünnepi hangulatba hozta; irányítás és bajtársak nélkül folytatta ugyan, de a legpontosabban, az előírásoknak megfelelően hajtotta végre gyakorlatait. Ebben a hangulatában az sem okozott törést, hogy nem sikerült rávennie Jakobus atyát – akit a Magister Ludi már régen s ünnepélyesen meghívott az év játékára –, hogy fogadja el a meghívást s utazzék vele. Josef megértette az öregúr tartózkodó, anti-kasztáliai magatartását, ő maga pedig most pillanatnyilag úgy érezte: fölmentették minden kötelezettség és korlátozás alól, s teljes odaadással készült a rá váró ünnepségre. Az ünnepi alkalmakkal valahogy furcsán vagyunk. Egy igazi ünnep sohasem sikerülhet rosszul, hacsak magasabb hatalmak áldatlan beavatkozása nem rontja el; a jámbor hívőnek az eső elmosta körmenet is szent, s az odaégett ünnepi lakoma sem józaníthatja ki; ugyanígy ünnepi és némiképp megszentelt esemény az üveggyöngyjátékosok szemében minden egyes évi játék. Mégis, tudjuk mindnyájan, vannak ünnepek és játékok, amelyeken minden összhangban van, emeli, lendíti és fokozza egymást, mint ahogy vannak színházi és zenei előadások, amelyek – világosan felismerhető ok nélkül – mintegy csoda folytán csúcspontokig s bensőséges élményekig fokozódnak, míg mások, noha nem készítették elő őket rosszabbul, csak derekas teljesítmények maradnak. Mármost, amennyiben az ilyen magasztos élményeknek a létrejöttéhez megvan az alap átélőjük kedélyállapotában, Josef Knecht a lehető legjobban lett volna felkészülve mindenre: gond nem nyomasztotta, becsülettel tért haza az idegenből, s örvendező várakozással nézett az eljövendők elé.
A Ludus sollemnis-nek azonban ezúttal nem adatott meg, hogy a csodának ama leheletétől érintve eljusson a megszentelődés és sugárzás különleges fokáig. Sőt, örömtelen, határozottan szerencsétlen, már-már szinte félresikerült játék lett belőle. Még ha ennek ellenére sok résztvevője épületesnek és fölemelőnek találta is, szereplői, rendezői és felelősei, mint ilyen esetben mindig, csak még gyötrőbben érezték az eltompultságnak, a kegyelem hiányának, a balsikernek, a gátlásoknak és bajoknak azt a légkörét, amely az ünnep egét borúval fenyegette. Knecht, jóllehet természetesen ő is érzékelte ezt, s felajzott várakozása némiképp csalódásra vált, semmi esetre sem tartozott azok közé, akik leginkább érezték a balszerencsét: ő, aki ebben a játékban nem működött közre, és nem volt felelős érte, azokban a napokban, bár az igazi kivirágzás és az áldás kegyelme megtagadtatott az ünnepi aktustól, áhítatos részvevőként elismerő figyelemmel követhette a szellemesen felépített játékot, zavartalan kilengést engedhetett meditációinak, s hálás odaadással élhette át azt, amit e játékok minden vendége jól ismert: az ünnep és az áldozat élményét, a közösség misztikus eggyé válását, az istenség lába elé borulva, akkor is, ha az egészen beavatottak szűk köre „félresikerültnek” találta ezt az ünnepet. Mindazonáltal az ünnep fölött uralkodó baljós csillagzat hatása őt sem hagyta érintetlenül. Maga a játék persze, a terve és felépítése, hibátlan volt, mint Thomas mester minden játéka, sőt egyike volt a mester legszívhezszólóbb, legegyszerűbb, legközvetlenebb játékainak. Kivitelezése azonban valami különlegesen baljós csillagzat hatása alatt állt, s ezt még máig sem felejtették el Waldzell történetében. Midőn Knecht megérkezett, egy héttel a nagy játék kezdete előtt, s jelentkezett a játékosok falujában, utána nem az üveggyöngyjáték-mester fogadta, hanem helyettese, Bertram, aki udvariasan, üdvözölte, de meglehetősen kurtán és szórakozottan közölte vele, hogy a tiszteletre méltó Magister a napokban megbetegedett, s mivel ő, Bertram, nem eléggé tájékozott Knecht küldetéséről ahhoz, hogy beszámolóját átvegye, Josef utazzék Hirslandba, a Rend vezetőségéhez, visszatértét ott jelentse be, s várja meg az ő parancsukat. Amikor búcsúzóban Knecht hangja vagy egy gesztusa akaratlanul is némi megütközésről árulkodott a hűvös és kurta fogadtatás miatt, Bertram elnézést kért. Kollégája bocsásson meg, ha csalódást okozott neki, de meg kell értenie a különleges helyzetet: a Magister beteg lett, küszöbön áll az év nagy Játéka, és még nagyon bizonytalan, hogy a Magister le tudja-e majd vezetni, vagy pedig neki, a helyettesének kell beugrania szerepébe. A tiszteletre méltó Mester betegsége nem is jöhetett volna kedvezőtlenebb és kényesebb pillanatban; ő ugyan, mint mindenkor, készen áll rá, hogy a hivatalos ügyeket a Magister helyett elintézze, ám hogy ráadásul ilyen rövid idő alatt még kielégítően fel is készüljön a nagy Játékra, s átvegye irányítását, ez, attól fél, meghaladja erejét. Knecht sajnálta a szemlátomást lesújtott és egyensúlyából kissé kibillent embert, s nem kevésbé sajnálta, hogy ezúttal talán Bertramnak kell felelősséget vállalnia az Ünnepért. Túl sokáig volt távol Waldzelltől, nem tudhatta hát, mennyire alapos oka van Bertramnak az aggodalomra; mert ez az ember egy idő óta – s egy helyettes számára mindig ez az elképzelhető legsiralmasabb helyzet – elvesztette az elit, az úgynevezett korrepetitorok bizalmát, s valóban nagyon nehéz volt a dolga. Knecht aggódva gondolt az üveggyöngyjáték-mesterre, a klasszikus formának és iróniának e hősére, a tökéletes Magisterre és lovagra; örült neki, hogy ő fogadja, ha visszatér, s meghallgatja, és megint besorolja majd a játékosok kis közösségébe, talán valamilyen bizalmi állás betöltőjeként. Arra vágyott, hogy Thomas mester celebrálásában élvezhesse az ünnepi játékot, az ő szeme kísérje figyelemmel további munkáját, az ő elismerését vívja ki; most fájdalmas csalódást érzett, hogy a Mester a betegsége mögé rejtőzött, őt pedig más illetékesekhez utasították. Ámbár kárpótolta ezért az a tiszteletteljes jóindulat, sőt bajtársiasság, amellyel a Rend titkára és Dubois úr fogadta s hallgatta meg. Mindjárt első beszélgetésükkor megállapíthatta azt is, hogy a római tervvel kapcsolatban további szolgálatára már nem gon-
dolnak, s tiszteletben tartják óhaját, hogy huzamosabban vissza akar térni a Játékhoz; elsősorban is barátságosan meghívták: lakjék a Vicus Lusorum vendégházában, először nézzen körül újból itt, s vegyen részt az Év Játékán. Barátjával, Tegulariusszal az ünnep előtti napokat böjti és elmélyedési gyakorlatoknak szentelte, s azt a sajátságos Játékot, amely sokak emlékezetében oly kevéssé örvendetesként maradt meg, ő jámbor szívvel, hálás lélekkel élte át. A magisterhelyettesek állása – „árnyéknak” is nevezik őket –, kivált a zenemesteri és a játékmesteri hivatalban lévőké, szerfölött sajátos természetű. Minden magisternek van helyettese, akit nem a Hatóság rendel melléje, hanem a mester maga választja ki kandidátusai szűkebb köréből, s tetteiért és aláírásáért a teljes felelősséget is a mester vállalja, akit képvisel. Egy kandidátus számára tehát nagy kitüntetés és a legnagyobb bizalom jele, ha magistere a helyettesévé nevezi ki: ezáltal a mindenható magister bizalmas munkatársának, jobbkezének ismerik el, az ő hivatali munkáját végzi, ha a magister – akadályoztatása esetén – őt bízza meg vele; persze nem mindent bíznak rá: a legfelsőbb Hatóság szavazásain például csak mestere „igen”-jének vagy „nem”-jének közvetítőjeként vehet részt, előadóként vagy javaslattevőként sohasem, s még több efféle elővigyázatossági rendszabály is létezik. Mármost ha a helyettesi kinevezés nagyon magas és olykor kiemelt állásba juttatja is az illetőt, egyúttal mégiscsak amolyan félreállítást jelent a hivatali hierarchián belül, bizonyos mértékig kivételes esetként elkülöníti őt, s miközben gyakorta a legfontosabb teendők ellátásával bízza meg és nagy tiszteletben részesíti – ez a rang mégis megfosztja bizonyos jogoktól és lehetőségektől, amelyeket minden más törekvő társa élvez. Kivételes helyzete főleg két dologból ismerhető fel világosan: a helyettes nem felelős hivatali tevékenységéért, s a hierarchián belül nem juthat előbbre. Ez ugyan íratlan törvény csupán, de Kasztália történetéből kiolvasható: egy-egy magister halála vagy lemondása után még sohasem léptették elő helyére az „árnyékát”, holott oly sűrűn képviselte mesterét, és úgy látszott: egész lénye az utódlásra hivatott. Mintha itt a szokás egy látszólag szétfolyó és mozgásban lévő határt és korlátot szándékosan áthághatatlanként hangsúlyozna: ez a határ a magister és helyettese közt úgyszólván a hivatal és a személy közt vont határt példázza. Ha tehát egy kasztáliai elfogadja a helyettes magas bizalmi posztját, lemond arról a reményéről, hogy ő maga valaha is magister lehessen, valaha is igazán eggyé válhasson azokkal a hivatali ruhákkal és jelvényekkel, amelyekkel oly sűrűn reprezentál, viszont ugyanakkor megszerzi azt a kétes értékű jogot, hogy a hivatal vezetésében elkövetett esetleges hibáival nem önmagát, hanem a mestert terhelje meg, aki egyedüli jótállója. S valóban megesett már, hogy egy magister a választott helyettesének áldozata lett, s egy vaskosabb hiba miatt, amelyben helyettese volt a vétkes, le kellett mondania hivataláról. Az az elnevezés, amellyel Waldzellben az üveggyöngyjáték-mester helyettesét illetik, remekül megfelel az ő sajátos állásának, kötődésének a Magisterhez s már-már azonosulásának vele, mint ahogy hivatalos egzisztenciájának látszatlétéhez és jellegtelenségéhez is illik. Őt ott az „árnyéknak” hívják. Thomas von der Trave mester mellett már évek óta működött egy Bertram nevű „árnyék”, akiből nem hiányzott a képesség vagy a jó szándék, csak, úgy látszik, nem volt szerencséje. Kiváló üveggyöngyjátékos volt, ez magától értetődik, tanítónak legalábbis nem volt ügyetlen, s lelkiismeretes hivatalnok volt, mesterének feltétlenül odaadó híve; mégis, az utóbbi évek folyamán népszerűtlen lett a tisztviselők körében, s ellene fordult a kiválóak felnövekvő legifjabb rétege is; és mivel nem volt olyan lovagian tiszta természet, mint mestere, ez megzavarta biztos és nyugodt magatartását. A Magister nem bocsátotta el, de évek óta lehetőleg távol tartotta az elittel való súrlódásoktól, s általában: mind ritkábban állította a nyilvánosság elé, inkább az irodákban és az archívumban foglalkoztatta. Ez a feddhetetlen, ámde ez idő tájt már nem közkedvelt ember, akit láthatóan nem kegyelt a szerencse,
mestere betegsége folytán most váratlanul a Vicus Lusorum élén találta magát, és ha valóban neki kell vezetnie az Év Játékát, az ünnep idején az egész Tartomány legfeltűnőbb helyére állítják; s ezzel a nagy feladattal csak akkor birkózhatott volna meg, ha az üveggyöngyjátékosok többségükben vagy legalább a korrepetitorok bizalmukkal támogatják – ez viszont, sajnálatos módon, nem így történt. Ezért következett be az, hogy a Ludus sollemnis ezúttal nehéz próbatételt, csaknem katasztrófát jelentett Waldzellnek. Csak a játék kezdete előtti napon közölték hivatalosan, hogy a Magister komolyan megbetegedett, és képtelen a Játék levezetésére. Nem tudjuk, hogy ennek a közleménynek a késleltetése nem a beteg Magister akarata volt-e, aki talán az utolsó pillanatig remélte, hogy újra összeszedi magát, s mégiscsak ő irányíthatja majd a Játékot. Valószínűleg nagyon is beteg volt már ahhoz, hogy ilyen gondolatai támadjanak, s „árnyéka” elkövette azt a hibát, hogy az utolsó előtti óráig bizonytalanságban hagyta Kasztáliát a waldzelli helyzet felől. Persze, azon is lehetne még vitatkozni, hogy ez a tétovázás valóban hiba volt-e. Kétségtelenül jó szándékból történt, vagyis azért, hogy ne rontsák előre az Ünnep hitelét, s látogatásától ne riasszák el Thomas mester tisztelőit. És ha minden jól ment volna, ha a waldzelli játékosok közössége és Bertram közt meglett volna a bizalom, akkor – nagyon is elképzelhető – az „Árnyék” igazi helyettes lehetett volna, és szinte észre sem veszik a Magister hiányzását. Erről további feltevésekbe bocsátkoznunk hasztalan; csupán úgy hisszük, utalnunk kell rá, hogy az a Bertram nem volt feltétlenül alkalmatlan vagy épp méltatlan a tisztségére, ahogyan akkoriban annak látta őt Waldzell közvéleménye. Sokkal inkább áldozat volt, mint vétkes. Most is, mint minden évben, vendégek áradata özönlött a nagy Játékra. Sokan mit sem sejtve jöttek, mások aggódva a Magister Ludi hogyléte miatt, s borús előérzettel az Ünnep lefolyását illetően. Waldzell és a közeli települések megteltek emberekkel, a Rend vezetősége és a Nevelési Hatóság csaknem teljes létszámmal érkezett meg, s az ország távolabbi részeiből és külföldről is jöttek az utasok, ünnepi hangulatban, a fogadók zsúfolásig megteltek. Az Ünnepet, mint mindig, a Játék kezdete előtti estén a meditáció órája nyitotta meg: a harangjelzésre az egész, emberekkel megtelt ünnepi tér mély, áhítatos némaságba merült. Másnap reggel kezdődtek az első zenei előadások, akkor hirdették ki az első játéktételt, s ezt követte a meditáció e tétel két zenei témájáról. Bertram, az üveggyöngyjátékmester ünnepi viseletében, kimérten és fegyelmezetten lépett föl, csak épp nagyon sápadt volt, s aztán napról napra elcsigázottabbnak, betegnek és fásult-csüggedtnek látszott, s az utolsó napokban már csakugyan árnyékhoz hasonlított. Már a Játék másodnapján elterjedt a híre, hogy Thomas magister állapota rosszabbodott, sőt életveszélyben forog, s még ennek a napnak az estéjén itt-ott s a beavatottabbak közt mindenütt hallani lehetett már a lassan kibontakozó legenda első adalékait a beteg Mesterről és „árnyékáról”. Ez a legenda – amely a Vicus Lusorum legbensőbb köréből, a korrepetitoroktól eredt – tudni vélte, hogy a Mester el akarta látni s képes is lett volna ellátni játékvezetői tisztét, de áldozatot hozott „árnyéka” becsvágyának, s neki engedte át az ünnepi feladatot. Most viszont, amikor kitűnt, hogy Bertram nem nagyon állja meg a helyét magasztos szerepében, s a Játék csalódással fenyeget, a beteg ember felelősnek érzi magát a Játékért, az „árnyékáért” s annak csődjéért, ezért magára vállalja, hogy helyette ő bűnhődik a hibáért; állapota rohamos romlásának s láza felszökésének ez az oka és semmi más. Természetesen nem ez volt a legenda egyetlen változata, de az elit ezt vallotta, s világosan megmutatkozott, hogy az elit, a feltörekvő új nemzedék tragikusnak érzi a helyzetet, s nem hajlandó támogatni ennek a tragédiának semmiféle eltussolását, derűsebbre színezését vagy szépítését. A Mester iránt érzett tiszteletet ellensúlyozta az „árnyék” iránt érzett ellenszenv: az utóbbinak a kudarcát és bukását kívánták, még ha magának a Mesternek is vele együtt kell bűnhődnie. Megint egy
nap múltán azt lehetett hallani, hogy a Magister a betegágyán megeskette helyettesét, valamint az elit két szeniorját: tartsák fenn a békét, s ne veszélyeztessék az Ünnepet; másnap azt állították, hogy a Mester lediktálta végrendeletét, s a Hatóságnak megnevezte, akit utódjául kíván; neveket is emlegettek. A Magister állandóan romló állapotáról szóló hírekkel egyidejűleg mindenféle egyéb hírek is keringtek, s az ünnepi díszteremben meg a fogadókban is napról napra romlott a hangulat, de odáig azért senki sem jutott, hogy lemondjon a Játék folytatásáról és elutazzék. Súlyos és komor légkör nyomasztotta az egész rendezvényt, de külsőleg mégis kifogástalan formában folytatódott minden, ám vajmi kevés érződött abból az örömből és emelkedett hangulatból, amelyet oly jól ismertek s el is vártak ettől az ünneptől – és midőn az utolsó előtti napon az ünnepi Játék alkotója, Thomas magister örökre lehunyta szemét, a Hatóság hiába fáradozott: nem sikerült elfojtania a hír terjedését, s furcsa módon a csomónak ezt a megoldását számos részvevő megkönnyebbülten fogadta. A tanuló játékosok s főleg a kiválóak, jóllehet a Ludus sollemnis befejezése előtt nem ölthettek gyászruhát, s ezekben a napokban semmiképp sem szakíthatták félbe óráik szigorúan előírt menetét, az előadások és elmélyülési gyakorlatok váltakozó sorát sem, úgy vettek részt az utolsó ünnepi aktusban, a végső nap eseményeiben, hogy magatartásuk és hangulatuk egyöntetűen úgy hatott, mintha gyászünnepet ülnének a halott tiszteletére, és a magára hagyatottság jeges légkörével vették körül a végsőkig kimerült, álmatlan, sápadt és félig hunyt szemmel tovább intézkedő Bertramot. Josef Knecht, ámbár Tegularius révén még eleven kapcsolatban volt az elittel, s régi játékosként teljesen fogékony is volt mindemez áramlatok és hangulatok iránt, mégsem engedte őket lelkébe hatolni, sőt a negyedik vagy ötödik naptól kezdve még barátjának, Fritznek is megtiltotta, hogy a Magister betegségének híreivel háborgassa; érezte ugyan s meg is értette, milyen tragikus árnyék borul az Ünnepre, mélységes aggodalommal és szomorúan gondolt a Mesterre, Bertramra, a szinte csakúgy halálra ítélt „árnyékra” pedig növekvő szorongással és részvéttel – de állhatatosan és keményen védekezett a hiteles vagy legendás hírek minden hatása ellen, a legszigorúbb összpontosítással, készségesen adta át magát a gyakorlatoknak s a szépen felépített Játéknak, és minden kedvetlenség, elkomorulás ellenére komoly emelkedettségben élte át az Ünnepet. Az „árnyék” Bertram megmenekült attól, hogy amint szokás, magisterhelyettesként végül még a szerencsekívánókat s a Hatóság tagjait is fogadnia kelljen; ezúttal az üveggyöngyjáték tanulóinak hagyományos örömnapja is elmaradt. Közvetlenül az ünnep zenei záróaktusa után a Hatóság közhírré tette a Magister halálát, majd a Vicus Lusorumban megkezdődtek a gyásznapok; ezeken a vendégházban lakó Josef Knecht is részt vett. Az érdemes férfiút, akinek még ma is nagy a tekintélye, a Kasztáliában szokásos egyszerű szertartással temették el. Bertram, az „árnyéka”, aki nehéz szerepét az ünnepség során ereje végső megfeszítésével játszotta végig, megértette helyzetét. Szabadságot kért, és elvonult a hegyek közé. A játékosok falujában, sőt egész Waldzellben, a gyász uralkodott. Talán senki sem volt meghitt, hangsúlyozottan baráti kapcsolatban az elhunyt Magisterrel, de előkelő lényének fensőbbsége és becsületessége, valamint okossága és finoman fejlett formaérzéke uralkodóvá és olyan kiemelkedő egyéniséggé tette, akit nem minden korszakában termett az alapjában véve egészen demokratikus szellemű Kasztália. Büszkék voltak rá. Ha úgy látszott is, hogy személye távol áll a szenvedély, a szeretet, a barátság köreitől, csak annál alkalmasabb tárgya lett a felnövekvő fiatalság hódolni vágyásának, és ez a méltóság és fejedelmi kellem, amely egyébként a félig-meddig gyöngédnek szánt „Őexcellenciája” gúnynevet szerezte neki, az évek során – a kemény ellenállás dacára – még a magas Tanácsban, a Nevelési Hatóság ülésein és közös munkáiban is valamiféle különállást biztosított számára. Hogy magas hivatalát ki töltse be ismét, ezt a kérdést persze buzgón tárgyalták, és sehol sem buzgóbban, mint
az üveggyöngyjátékosok elitjében. Az „árnyék” kiválása és elutazása után, akinek ez a kör a bukását kívánta s el is érte, az elit szavazatai alapján három ideiglenes helyettes közt osztották meg a magisteri hivatal feladatkörét, természetesen csak a Vicus Lusorumon belüli ügyek intézését, nem a Nevelési Tanács teendőit. A szokásnak megfelelően ez a Tanács nem hagyhatta három hétnél tovább betöltetlenül a magistéri állást. Abban az esetben, amikor egy haldokló vagy a Rendből kiváló magister meghatározott és vetélytárs nélküli utódot jelölt ki, a Hatóság egyetlen teljes ülés után azonnal betöltötte újra a hivatalt. Most ez nyilván hosszabb időbe kerül majd. A gyásznapok alatt Josef Knecht alkalomadtán elbeszélgetett barátjával a véget ért Játékról s annak oly furcsán elkomorult lefolyásáról. – A helyettes, ez a Bertram – mondta Knecht –, nemcsak tűrhetően játszotta végig szerepét, vagyis megpróbált mindvégig igazi magistert játszani, hanem megítélésem szerint ennél jóval többet tett: feláldozta magát ennek a Ludus sollemnisnek, mint utolsó és legünnepélyesebb tevékenységének. Keményen, sőt kegyetlenül bántatok vele; megmenthettétek volna az Ünnepet és Bertramot, s nem tettétek; nem ítélhetlek el titeket emiatt, meglehetett rá az okotok. Most azonban, amikor ez a szegény Bertram kivált közületek, és teljesült az akaratotok, nagylelküek lehetnétek hozzá. Előzékenyen kellene fogadnotok, ha újra megjelenik, s kimutatnotok, hogy megértettétek áldozatát. Tegularius a fejét rázta. – Megértettük – mondta – és elfogadtuk. Te olyan szerencsés voltál, hogy a Játékon ezúttal pártatlan vendégként vehettél részt, ezért nyilván nem kísérted oly pontosan figyelemmel a folyamatot. Nem, Josef, többé nem lesz rá alkalmunk, hogy Bertrammal szemben bármilyen érzelmünket tettre váltsuk. Ő tudja, hogy áldozata szükségszerű volt, s nem fogja megkísérelni visszavonását. Knecht csak most értette meg teljesen barátját, és szomorúan hallgatott el. Belátta: csakugyan nem úgy élte át ezeket a Játék-napokat, mint igazi waldzelli és bajtárs, hanem valóban inkább vendégként, s így csak most fogta fel, hogyan is áll voltaképp a dolog Bertram áldozatával. Idáig úgy tetszett neki: Bertram becsvágyó ember, olyasvalaki, aki belebukott egy képességét meghaladó feladatba, le kell tehát mondania becsvágya további céljairól, s meg kell próbálnia elfeledni, hogy egyszer a Mester „árnyéka” és egy ünnepi játék vezetője volt. Csak most, barátja utolsó szavaiból értette meg – s ettől hirtelen elnémult –, hogy Bertramot a bírái teljesen elítélték, s többé nem tér vissza. Megengedték neki, hogy végig vezesse az ünnepi játékot, s ehhez épp csak annyi segítséget nyújtottak, hogy a Játék ne fulladjon botrányba, de ezt sem azért tették, hogy Bertramot, hanem hogy Waldzellt kíméljék. Egy „árnyék” állásához nem csupán a magister teljes bizalma kívántatott meg – ennek Bertram nem volt híjával –, de nem kevésbé az elit bizalma is, és azt ez a szánandó ember nem tudta megőrizni. Ha valami hibát követett el, nem állt mögötte, mint ura és példaképe mögött, a hierarchia, hogy megvédje. S ha egykori bajtársai nem ismerték el teljes értékűnek, akkor semmiféle tekintély sem támogatta, s bajtársai, a korrepetitorok a bíráivá lettek. Ha kérlelhetetlenek voltak, ez az „árnyék” végét jelentette. És Bertram csakugyan nem tért többé vissza hegyi kirándulásából; egy idő múlva azt mesélték, hogy lezuhant egy meredek sziklafalról, s meghalt. Erről aztán több szó nem is esett. Ezenközben mindennap magas és legmagasabb rangú hivatalnokok érkeztek a Rend vezetőségéből és a Nevelési Hatóságtól a játékosok falujába, s az elit és a hivatalnoki kar egyes tagjait percenként rendelték be kihallgatásra: e faggatózások tartalmából csak az elit körén belül vált ismeretessé egy s más, Josef Knechtet is többször hívatták és kérdezték; egyszer két úr a Rend vezetőségéből, egyszer a filológus magister, aztán Monsieur Dubois, majd ismét két magister. Tegularius, akit szintén behívattak egy-két ilyen tájékozódó beszélgetésre, kellemes izgalomba jött, s el-eltréfálkozott ezen a „konk-
lávé-hangulaton”, ahogy ő nevezte. Josef már a Játék napjaiban észrevette, mennyire meglazult hajdani szoros kapcsolata az elittel, s ezt a konklávé-időszak alatt még tisztábban érezte. Nemcsak abból, hogy a vendégházban lakott, mint valami idegen, s hogy fölöttesei láthatóan közülük valóként érintkeztek vele, maga az elit, a korrepetitortársaság nem fogadta be újból a meghitt és bajtársi körbe, hanem gunyoros udvariassággal vagy legalábbis tartózkodóan, hűvösen bánt vele; ez az elit már akkor elhúzódott tőle, amikor meghívták Mariafelsbe, s ez helyes és természetes volt: aki egyszer megtette azt a bizonyos lépést a szabadságból a szolgálatba, az egyetemi tanulásból vagy korrepetitorságból a hierarchiába, az nem volt többé bajtárs, hanem úton volt ahhoz, hogy elöljáró és bonc legyen, nem tartozott már az elithez, és tudnia kellett, hogy ezek a kiválóak egyelőre kritikus szemmel nézik majd. Mindenki így járt az ő helyzetében. Csak épp ez idő tájt kiváltképp erősen érezte ezt a távolságtartást és hűvösséget, egyrészt mivel az elit most, amikor elárvult, és egy új magisterre várt, védekezésében kétszeresen is szorosra zárta sorait, másrészt azért is, mert az elit épp nemrég az „árnyék” Bertram sorsában oly keményen mutatta meg elszántságát és kérlelhetetlenségét. Egyik este Tegularius szerfölött izgatottan rohant át a vendégházba, megkereste Josefet, félrevonta egy üres szobába, és csak úgy dőlt belőle a szó: „Josef! Josef! Istenem, hiszen sejthettem volna, tudnom kellett volna, nem volt ez olyan távoli dolog... Ó, egészen kikeltem magamból, s igazán nem is tudom, örüljek-e.” És már buzgón közölte is értesülését, ő, aki a játékosok falujában a legpontosabban ismert minden hírforrást: több mint valószínű, sőt már biztosra vehető, hogy Josef Knechtet fogják megválasztani üveggyöngyjáték-mesterré. Az irattár vezetője, akit sokan Thomas mester kijelölt utódjának tartottak, már tegnapelőtt kikapcsolódott a szűkebb választásból, s az elit három kandidátusa, akiknek a neve eddig elöl állt a kikérdezettek listáján, úgy látszik, nem nyerte el sem egy magister, sem a Rend vezetőségének különleges kegyét és ajánlását, viszont Knecht mellett szólalt fel a Vezetőség két tagja, valamint Dubois úr, s ehhez járul még az öreg zenemester szavazata, akit, ezt mindenki biztosan tudja, ezekben a napokban több magister is személyesen fölkeresett. – Josef, megtesznek Magisternek – fakadt ki még egyszer hevesen Tegularius, de barátja ekkor a szájára tette a kezét. Josefet ez a sejtelem az első pillanatban éppúgy meglepte és megrendítette, mint Fritzet, és teljes képtelenségnek érezte, de már amikor Fritz a játékosok falujának nézeteit közölte a „konklávé” állásáról és lefolyásáról, Knecht belátta, hogy barátja nem téved feltevésében. Sőt, lelkében valami igenlést érzett, valami olyan érzést, hogy hiszen ő ezt tudta és várta, s ez rendjén is van így, ez természetes. Most hát kezét izgatott bajtársa szájára tette, idegenül és elutasítóan nézett rá, valami hirtelen támadt távolságtartó messzeségből, s azt mondta: – Ne beszélj annyit, amice; nem akarok tudni erről a pletykáról. Eredj a bajtársaidhoz. Tegularius, ha sok mindent szeretett volna is elmondani még, elnémult ettől a tekintettől, amelyből egy új, eddig még nem ismert ember nézett rá, tüstént elhallgatott, elsápadt és kiment. Később elmesélte, hogy Knechtnek ezt a furcsa nyugalmát és hidegségét ebben a pillanatban először úgy fogadta, mintha megütötték volna, sértésnek, pofonnak érezte, régi barátságuk, meghittségük elárulásának, mintha Josef, szinte érthetetlen módon, mégis túlontúl hangsúlyozná és előlegezné magának elkövetkezendő állását, a legfőbb elöljáróét. Valóban lesújtottan távozott, és csak elmenőben világosodott meg előtte ennek a felejthetetlen pillantásnak az értelme, az, hogy mit is jelentett Josefnek ez a messze néző, királyi, de éppannyira fájdalmas tekintete, s megértette, hogy barátja nem büszkén, hanem – mesélte – alázattal fogadta, ami osztályrészül jutott neki. De azután kénytelen volt Josef Knecht töprengő nézésére, s arra a hangjában megcsendülő mély együttérzésre gondolni, ahogy nem sokkal korábban Bertramról s annak áldozatáról tudakozódott. Mintha ő maga is arra készülne, hogy – ahhoz az „ár-
nyékhoz” hasonlóan – ő is feláldozza, kioltsa magát, annyira büszke és alázatos, fenséges és megadó, magányos és sorsvállaló volt az arca, amint barátjára nézett: szobra lehetett volna minden hajdanvolt kasztáliai magisternek. „Eredj a bajtársaidhoz” – mondta Fritznek. Tehát már abban a másodpercben, amikor először értesült új méltóságáról, új helyére sorolta be magát ez a soha meg nem ismerhető férfi, s új középpontból nézte a világot, nem volt többé bajtárs, nem is lesz az soha már. Knecht nyilván magától is kitalálhatta volna, vagy legalábbis lehetségesnek, talán valószínűnek tarthatta volna kinevezését, ezt a végső és legnagyobb elhivatását; azonban ezúttal is meglepte, sőt megijesztette ez a fejlemény. Gondolhattam volna, mondta magában utólag, s mosolygott a buzgó Tegulariuson, aki várta ezt a kinevezést, nem kezdettől fogva ugyan, de mindenesetre napokkal a döntés és a közlés előtt kiszámította és előre megmondta. Valóban semmi nem szólt az ellen, hogy Josefet beválasszák a legfelsőbb Hatóságba, kivéve tán fiatal korát; a legtöbb kollégája legalábbis negyvenötötven évesen lépett magas hivatalába, Josef viszont még negyvenéves sem volt. De hát olyan törvény nem létezett, amely tiltotta az ilyen korai kinevezést. Midőn tehát most Fritz meglepte barátját megfigyeléseinek és kombinációinak eredményével – s ezek egy olyan tapasztalt elit-játékos megfigyelései voltak, aki a legapróbb részletekig ismerte a kis waldzelli közösség bonyolult szerkezetét –, Knecht tüstént belátta, hogy igaza van, rögtön megértette és elfogadta kiválasztását, sorsát, elsőre azonban úgy fogadta a hírt, hogy elutasította barátját, mondván: semmit sem akar tudni erről a „pletykáról”. S amikor az döbbenten és szinte sértődötten távozott, Josef fölkeresett egy meditációs helyet, hogy rendbe szedje lelkét; elmélkedése egy emlékképből indult ki, amely ebben az órában szokatlan erővel tört rá. Ebben a látomásban egy bútorozatlan szobácskát látott, benne zongorát, az ablakon hűvösen-derűs délelőtti fény ragyogott be, s a kis szoba ajtajában megjelent egy szép, barátságos férfi, öregedő, őszülő hajú férfi, sugárzó arca csupa jóság és méltóság; ő pedig, Josef, még kisdiák volt, félig szorongva, félig-meddig boldogan várakozott a szobában a zenemesterre, s most látta első ízben őt, a Tiszteletreméltót, a Mestert és Magistert, aki az elit-iskolák legendás tartományából eljött, hogy megmutassa neki, mi a zene, s aki aztán lépésről lépésre vezette be tartományába, birodalmába, felvette a kiválóak közé és a Rendbe, s akinek most már kollégája és testvére lett, míg az öreg félretette varázsbotját vagy pálcáját, s barátságosan hallgatag, még mindig jóságos, még mindig tiszteletre méltó, még mindig titokzatos aggastyánná változott: képe és példaképe, tekintete ott őrködött Josef élete fölött, s mindig is fölötte áll majd, egy emberöltővel s jó néhány életszakasszal idősebb nála, méltóságban, szerénységben, mester voltában s rejtélyességében mérhetetlenül több, de pártfogója- és példaképeként őt mindig szelíden követésére kényszeríti, ahogyan egy fölkelő és lenyugvó csillagzat maga után vonja testvéreit. Mialatt Knecht akaratlanul átengedte magát a lelkében feltoluló képek áradatának, amint azok, az álmok rokonai lévén, az első fellazulás állapotában sorra látogatták, az áramlásból elsősorban két képzet kélt elő s maradt meg tartósan, két kép vagy jelkép, két példázat. Az egyikben Knecht, a kisfiú, sok-sok folyosón át követte az előtte járó Mestert, s előtte lépkedő vezetője, valahányszor hátranézett, felé fordította arcát, egyre idősebb, csöndesebb és tiszteletre méltóbb lett, szemlátomást közeledett az időtlen bölcsesség és méltóság eszményképéhez, miközben ő, Josef Knecht, odaadóan és engedelmesen haladva példaképe nyomában, mindvégig ugyanaz a fiú maradt, s ez hol szégyenkezést, hol bizonyos örömöt keltett benne, sőt olykor holmi dacos elégtételt is érzett. A második kép pedig ez volt: megismétlődött a jelenet a zongoraszobában, az öreg belépése a fiúhoz, újra meg újra, a Mester és a fiú egymást követte, mintha dróton rángatná őket valamilyen gépezet, úgyhogy rövidesen már nem lehetett felismerni, ki jön és ki megy, ki vezet és ki követi a másikat, az öreg vagy az ifjú. Egyszer úgy tetszett, az ifjú tanúsít tisztele-
tet és engedelmességet az idős kor, a tekintély és méltóság iránt: máskor láthatóan az öreg volt az, akit az ifjúság, a kezdet, a derű előresiető alakja szolgáló vagy rajongó követésre kötelez. S amíg Josef ezt az értelmetlen-értelmes álomkörforgást figyelte, érzésében az álmodó hol az öreggel, hol a fiúval volt azonos, egyszer hódoló, máskor hódoltató, hol vezető, hol engedelmeskedő, és e lebegő váltakozás során jött egy pillanat, amikor mindkettő volt, egyszerre mester és iskolásfiú, sőt inkább még fölöttük is állt, ő volt a rendezője, kieszelője, irányítója és nézője is ennek a körforgásnak, öregség és fiatalság eredménytelenül köröző versenyfutásának, amelyet változó érzései szerint hol lelassított, hol a legnagyobb sebességre ösztönzött. S ebből a stádiumból egy új képzet alakult ki, inkább jelkép már, mint álom, inkább felismerés, mint kép, tudniillik az a képzet vagy sokkal inkább megismerés, hogy: mesternek és tanítványnak ez az értelmes-értelmetlen körbefutása, a bölcsesség versengése az ifjúság kegyéért s az ifjúságé a bölcsességéért, ez a véget nem érő, könnyű röptű játék – Kasztália jelképe, sőt általában az életé, amely ifjúra s öregre, nappalra és éjre, Yangra és Yinre osztódva vég nélkül árad, hömpölyög. Ebből kiindulva a meditáló aztán megtalálta az utat a képek világából a nyugalomba, s hosszan tartó elmélyülése után megerősödve és derűsen tért vissza. Midőn aztán néhány nap múlva hívatta a Rend vezetősége, nyugodtan jelent meg előttük, s derűs komolysággal fogadta a legfőbb elöljárók üdvözlését, kézszorítását, jelképes ölelését. Közölték vele üveggyöngyjáték-mesterré történt kinevezését, s beiktatása és eskütétele végett harmadnapra az ünnepi játékcsarnokba rendelték, ugyanabba a csarnokba, ahol nem sokkal előbb még az elhunyt Mester helyettese arannyal ékesített áldozati állatként vezette le azt a nyomasztó ünnepi játékot. A beiktatás előtti szabadnapot az esküformula és a „magisteri kis rendtartás” pontos és rituális elmélkedéssel kísért tanulmányozására szánták Josef két fölöttesének vezetésével és felügyeletével; ez a két fölöttes ezúttal a Rend hivatalfőnöke és a Magister Mathematicae volt, és ennek a nagyon fárasztó napnak a déli pihenőszünetében Josef emlékezetében fölelevenedett felvétele a Rendbe, s ami ezt megelőzte; a zenemester bevezetése. A felvétel szertartása ezúttal persze nem a nagy közösségbe vezette be őt egy tágas kapun át, mint évente százakat: most a tű fokán át a legfölsőbb és legszűkebb körbe, a mesterek körébe lépett be. Az öreg zenemesternek később bevallotta, hogy az alapos önvizsgálat ama napján egyetlen gondolat aggasztotta, egy egészen nevetséges kis ötlet; félt ugyanis attól a pillanattól, amikor majd valamelyik mester értésére adja, milyen szokatlanul fiatalon nyerte el a legfőbb méltóságot. Komolyan küszködnie kellett ezzel a félelemmel, ezzel a gyerekesen hiú gondolattal, s azzal a vágyával, hogyha netán ilyen célzás hangzanék el életkorára, ezt felelje: „Hát akkor hagyjatok csak nyugodtan megöregedni, hiszen én sosem törekedtem erre a magaslatra.” További önvizsgálata azonban feltárta neki, hogy – ha öntudatlanul is – kinevezésének gondolata és annak áhítása mégsem állhatott oly nagyon távol tőle; ezt most bevallotta magának, felismerte gondolata hiúságát, és felhagyott vele – és csakugyan; kollégái azon a napon és később sem emlékeztették soha az életkorára. Természetesen annál buzgóbban tárgyalták s bírálták meg az új Mester megválasztását azok, akikkel eddig Knecht versenyben volt. Nem voltak éppen határozott ellenfelei, de vetélytársai igen, s közöttük néhányan olyanok is, akik nála idősebbek voltak, s ebben a körben igazán nem volt szokásos a választást másként helyeselni, csakis harc és próba, vagy legalábbis igen alapos és kritikus megfigyelés után. Csaknem minden esetben purgatóriumi vándorláshoz hasonlít az új magister hivatalba lépése és hivatali működésének első ideje. Egy mester beiktatása nem nyilvános ünnep, a legfelsőbb Nevelési Hatóságon és a Rend vezetőségén kívül csupán az idősebb tanulók, a kandidátusok és annak a tudományágnak a hivatalnokai vesznek részt rajta, akik épp egy új magistert kapnak. Az ünnepi teremben rendezett szertartáson az üveg-
gyöngyjáték-mester letette a hivatali esküt, utána átvette a Hatóságtól hivatala jelvényeit, néhány kulcsot és pecsétet, aztán a Rend vezetőségének szószólója díszbe öltöztette, abba az ünnepi felsőruhába, amelyet a Magister a legnagyobb ünnepeken s főleg az évi Játék celebrálásakor visel. Az ilyen szertartásból hiányzik ugyan a nyilvános ünnepek forgataga és könnyű mámora, természete szerint inkább csupa józan formaság, viszont már pusztán a két legfőbb Hatóság teljes számú jelenléte is rendkívüli méltóságot ad neki. Az üveggyöngyjátékosok kis köztársasága új urat kap, aki elöljárója lesz, és képviseli a Hatóságnál, s ez jelentős és ritka esemény; ha a tanulók és a fiatalabb egyetemisták még nem is fogják fel teljesen fontosságát, s az ünnepség számukra csupán ceremónia és a szem gyönyöre, minden más részvevő tudatában van ennek a fontosságnak, s közösségükkel eléggé összenőttek és azonosultak ahhoz, hogy az eseményt úgy éljék, érezzék át, mintha velük, az ő saját életükben menne végbe. Ez alkalommal az örömünnepet nemcsak az előző mester halála, a gyász árnyékolta be, hanem az ez évi Játék borús hangulata s Bertramnak, a helyettesnek a tragédiája is. A beöltöztetést a Rend vezetőségének szószólója s a játékarchívum főnöke végezte, együtt emelték magasra a palástot, s együtt borították az új üveggyöngyjáték-mester vállára. A rövid ünnepi beszédet a Magister Grammaticae tartotta; a klasszikus filológia keuperheimi mestere, akit az elit választott Waldzell képviselőjévé, átadta a kulcsokat és pecséteket, s az orgonánál ott állt maga az agg, hajdani főzenemester. A beiktatásra utazott ide, hogy lássa védence beöltöztetését, és váratlan jelenlétével örvendetesen meglepje Josefet, talán tanácsot is adjon neki egy s másban. Az öreg legszívesebben saját kezűleg játszotta volna az ünnepi muzsikát, de ilyen erőfeszítésre már nem érezte képesnek magát, így hát a játékot átengedte a játékosfalu orgonistájának, de ott állt mögötte, s ő lapozta a kottát. Áhítatos mosollyal pillantott Josefre, látta, ahogy megkapja a díszköntöst és a kulcsokat, végighallgatta esküjét, majd első beszédét jövendő munkatársaihoz, a hivatalnokokhoz s a tanulókhoz. Sohasem szerette annyira ezt a Josef fiút, sohasem örült neki úgy, mint ma, amikor már-már nem is volt többé Josef, hanem szinte csak egy díszköntös és egy hivatal viselője, ékkő egy koronában, oszlop a hierarchia épületében. Joseffel azonban csak pár percig beszélhetett egyedül. Derűsen mosolygott rá, és sietve igyekezett eszébe vésni: – Ügyelj, hogy jól vészeld át a következő három-négy hetet, mert sokat fognak követelni tőled. Gondolj mindig az Egészre, s gondolj mindig arra, hogy a részletekben egy-egy mulasztás most nem esik súlyosan latba. Teljesen az elitnek kell szentelned magadat, semmi más ne jusson eszedbe. Két embert küldenek hozzád segítségnek; az egyiket, a jógát tanító Alexandert én tájékoztattam, jól figyelj rá, érti a dolgát. Sziklaszilárdan bíznod kell benne, hogy fölötteseid helyesen jártak el, amikor maguk közé fogadtak; bízzál bennük, bízzál azokban, akiket segítségedre küldenek, bízzál vakon a saját erődben. Az elittel szemben viszont légy mindig vidáman, éberen bizalmatlan, ők nem is várnak semmi mást. Nyerni fogsz, Josef, én tudom. A legtöbb hivatali teendő jól ismert és meghitt tevékenység volt az új magister számára, hiszen szolgálattételben vagy segédkezői minőségében már eddig is ezeknek szentelte magát; a legfontosabbak voltak a játéktanfolyamok, a tanuló- és kezdő-, a szünidei és vendégkurzusoktól az elitnek tartott gyakorlatokig, előadásokig és szemináriumokig. Ezekre a tevékenységekre, az utolsó kivételével, minden újonnan kinevezett magister azonnal alkalmas lehetett, míg azok az új funkciói, amelyek gyakorlására sohasem volt alkalma, sokkal több gondot és vesződséget okoztak neki. Josef is így járt vele. A legszívesebben s osztatlan buzgalommal először is épp ezekkel az új, voltaképpeni magisteri kötelességeivel foglalkozott volna: a közreműködéssel a legfelsőbb Nevelési Tanácsban, a magisteri tanács és a Rend vezetőségének közös munkájával, az üveggyöngyjáték és a Vicus Lusorum képviseletével a Főhatóságnál. Égett a láztól, hogy megismerkedjék ezekkel az új teendőivel, s megfossza őket az is-
meretlenség fenyegető jellegétől, a legszívesebben előbb félrevonult volna néhány hétre, hogy átadja magát az alkotmány, a formaságok, az ülésezési protokoll s egyebek legpontosabb tanulmányozásának. Hogy ezen a területen felvilágosítsák és kioktassák, ehhez, tudta, Dubois úron kívül rendelkezésére állt a magisteri formák és hagyományok legtapasztaltabb ismerője és mestere, tudniillik a Rend vezetőségének szóvivője, aki ugyan maga nem volt magister, tehát rangban voltaképp a mesterek keze alatt állt, de a Hatóság minden ülésén ő volt a rendező, ő gondoskodott a hagyományos rend megtartásáról, akár egy fejedelmi udvar főszertartásmestere. Milyen szívesen kérte volna meg magánórák adására ezt az okos, tapasztalt, sugárzóan udvarias, ám kifürkészhetetlen embert, aki épp az imént öltöztette őt ünnepi díszruhába, ha Waldzellben lakott volna és nem az innét messze, félnapi járóföldre eső Hirsfeldben! Mily szívesen menekült volna egy időre Monteport-ba, hogy ott az öreg zenemester vezesse be ezekbe a dolgokba! De hát erre gondolnia sem lehetett, ilyen magánjellegű és diákos vágyai egy magisternek nem lehettek. Ellenkezőleg: ebben az első időszakban megfeszített és kizárólagos odaadással kellett magát épp azoknak a teendőknek szentelnie, amelyekről úgy vélte, hogy alig kerülnek majd fáradságába. Amit megsejtett Bertram ünnepi játéka közben, amikor látta, hogy saját közössége, az elit cserbenhagyja, és kényszeríti szinte légüres térben küszködni és megfulladni egyik magisterét – amit akkor sejtett, és amit a monteport-i öreg szavai is megerősítettek a beiktatása napján, arról most hivatali napjának minden perce s helyzetéről való töprengésének minden pillanata meggyőzte: elsősorban az elitnek és a korrepetitoroknak, a tanulmányok legfelsőbb fokozatainak, a szemináriumi gyakorlatoknak és a korrepetitorokkal való egészen személyes érintkezésnek kellett szentelnie magát. Az irattárat ráhagyhatta az irattárosokra, a kezdők tanfolyamait a rendelkezésre álló tanárokra, a postát a titkárokra, mindezzel nem sokat mulasztott. Az elitet azonban egyetlen pillanatra sem hagyhatta magára, neki kellett szentelnie, ráerőszakolnia és nélkülözhetetlenné tennie magát, meggyőznie képességei értékéről, szándéka tisztaságáról, meg kellett hódítania, nyernie a kiválókat, meg kellett mérkőznie minden kandidátussal, akinek ehhez kedve támadt, s ilyen jelöltekben nem volt hiány. Ebben sok minden segítségére volt, amit azelőtt aligha tekintett előnyösnek, főként hosszas távolléte Waldzelltől és az elittől, ahol most szinte megint Homo novus volt. Még barátsága Tegulariusszal is hasznosnak bizonyult. Mert Tegularius, a szellemiekben gazdag, de beteges outsider, mint törtető versenytárs a pályán oly kevéssé számított, s nyilvánvalóan oly csekély becsvágy volt benne, hogy ha az új magister esetleg kedvezne is neki, emiatt vetélytársai nem kerültek volna hátrányos helyzetbe. A legtöbbet és a legjobbat mégis magának Knechtnek kellett tennie azért, hogy kifürkéssze, behatóan megismerje a játékosok világának ezt a legfölső, legelevenebb, legnyugtalanabb és legérzékenyebb rétegét, és úrrá legyen rajta, mint egy nemes paripán a lovasa. Mert minden kasztáliai intézményben, nemcsak az üveggyöngyjátéknál, az elit: a tökéletesen képzett, de még szabadon tanuló kandidátusoknak az a csoportja, amely még nem állt a Nevelési Hatóság szolgálatába, vagy nem lépett be a Rendbe, s ők, akiket korrepetitoroknak neveznek, ők jelentik Kasztália legértékesebb állományát és igazi tartalékát, a virágát és jövőjét, és mindenütt, nemcsak a játékosok falujában, ez a kiválasztott, magabiztos utánpótlás az, amely általában rátartian és bírálóan viselkedik az új tanárokkal és elöljárókkal szemben, egy új főnök iránt éppen csak az udvariasság és függelem minimumát tanúsítja, s a kegyét keresőnek ereje teljes latbavetésével kell meggyőznie, legyőznie, mielőtt ez az elit elismerné, s készségesen alárendelné magát vezetésének. Knecht félelem nélkül látott neki feladatának, nehézségén azonban mégis elámult, s miközben megoldotta, s ezt az idegfeszítő, sőt idegőrlő játékot megnyerte, magától háttérbe szorult, s mintha kevesebb figyelmet követelt volna minden más olyan kötelessége és feladata, ami miatt inkább hajlott az
aggodalomra; egyik kollégájának bevallotta, hogy a Hatóság első teljes ülésén, ahová a gyorspostakocsival érkezett, s az ülés befejezése után azzal is tért haza, szinte félálomban vett részt, aztán nem is gondolhatott többé rá, annyira igénybe vette napi munkája; sőt még a tanácskozás közben is, bár a téma érdekelte, s bár első fellépése a Hatóságnál némi nyugtalansággal töltötte el, többször azon kapta magát, hogy gondolatai nem itt a kollégái és a vitázók közt, hanem Waldzellben járnak, az irattárnak abban a kékre meszelt helyiségében, ahol ez idő szerint harmadnaponkint dialektikus szemináriumot tartott, csupán öt részvevővel, és ahol minden óra nagyobb figyelmet és erőfeszítést követelt, mint az egész napi egyéb hivatali teendője, pedig az sem volt könnyű, és sosem vonhatta ki alóla magát, mert ahogy az öreg zenemester jelezte neki: a Hatóság erre az első időre mellé állított egy besulykolót és ellenőrt, akinek óráról órára szemmel kellett tartania napi elfoglaltságát, tanácsot kellett adnia időbeosztásához, s megóvnia őt mind az egyoldalúságtól, mind pedig a teljes túlerőltetéstől. Knecht hálás volt neki, és még inkább az volt a Rend-vezetőség küldöttének, a meditációs művészet egyik nagy hírű mesterének, Alexandernek. Ő gondoskodott róla, hogy az erejét végsőkig feszítve dolgozó Josef naponta háromszor elvégezze a „kis” vagy „rövid” gyakorlatot, és hogy a legpontosabban betartsa minden ilyen gyakorlat menetét és időtartamát. Ezzel a két férfival, az ellenőrrel és a Rend meditációs mesterével, az esti elmélkedés előtt naponta vissza kellett pillantania hivatali munkájára, össze kellett foglalnia, rögzítenie kellett az eredményeket s a vereségeket, „éreznie az érverését”, ahogy a meditáció tanárai ezt nevezik, vagyis önmagát, pillanatnyi helyzetét, közérzetét, erői megoszlását, reményeit és gondjait felmérnie, felismernie, tárgyilagosan nézni önmagát és napi munkáját, és semmit sem vinni át magával másnapra, de még éjszakára sem a megoldatlan kérdésekből. Miközben a korrepetitorok részint rokonszenvező, részint harcias érdeklődéssel figyelték magisterük óriási munkáját, és egyetlen alkalmat sem mulasztottak el, hogy meg ne terheljék rögtönzött kis erő-, türelem- és talpraesettség-próbákkal, s hol lelkesíteni, hol gátolni igyekeztek munkájában, Tegularius körül végzetes űr támadt. Hogy Knecht most nem tudott rá időt, figyelmet fordítani, egyetlen résztvevő gondolata sem volt számára – ezt ugyan megértette, de nem volt képes eléggé keménynek és közönyösnek mutatkozni azzal a tökéletes feledéssel szemben, amelyben látszólag oly hirtelen süllyedt el, barátjától elhagyatva – már csak azért sem, mert mintha nemcsak a barátját vesztette volna el egyik napról a másikra, hanem a bajtársai is bizalmatlanná váltak iránta, és alig szóltak hozzá. Ez nem volt meglepő, mert ha Tegularius nem állhatott is komolyan a becsvágyók útjába, mégiscsak ellenfél volt, s a fiatal magister nagyrabecsülésének örvendett. Mindezt Knecht is nagyon jól tudhatta, de hát pillanatnyi feladatai közé tartozott az is, hogy minden más személyes és magánügyével együtt egy időre ezt a barátságot is kiiktassa az életéből. Ezt azonban, ahogy később bevallotta barátjának, voltaképp nem tudatosan és szándékosan tette, hanem egészen egyszerűen elfelejtette barátját, annyira eszközzé vált, hogy az olyan magánügyek, mint a barátság, a lehetetlen távolába tűntek, és ha valahol, mint például abban az öttagú szemináriumban, megjelent előtte Fritz alakja és arca, akkor az nem Tegularius volt, nem barát, nem ismerős személy, hanem az elit egyik tagja, egyetemi hallgató vagy inkább kandidátus és korrepetitor, az ő munkájának és feladatának egy darabja, katona a csapatban, akit oktatnia kell, s akivel győzni akar. Fritz beleborzongott, amikor első ízben beszélt hozzá így a Magister; tekintetéből megérezte, hogy ez az idegenség és tárgyilagosság egyáltalán nem játék, hanem őszinte és ijesztő, és ez az előtte álló férfi, aki ilyen józan udvariassággal s szellemileg nagyon éberen bánik vele, már nem az ő Josef barátja, hanem csupán tanár és vizsgáztató, csupán üveggyöngyjáték-mester, akit hivatala komolysága és szigora vesz körül, és tőle elzárja valami csillogó üvegzománc, amelyet tűzben olvasztva öntöttek Josefre, s most kihűlt, megdermedt rajta. Tegulariusszal egyébként ezekben a forró
hetekben történt egy kis incidens. Kialvatlanul s lélekben fáradtan az átéltektől, a kis szemináriumban elkövetett némi kis modortalanságot, kirobbant, nem a Magister, hanem egyik kollégája ellen, akinek gunyoros hangneme felidegesítette. Knecht jól látta ezt, látta a vétkes ingerültséget is, csupán egy szótlan intéssel utasította rendre, de aztán elküldte hozzá meditációs mesterét, hogy némi lelki gondozásban részesítse a nehezen kezelhető embert. Ezt a gondoskodást Tegularius a hetek óta tartó nélkülözés után az újra ébredő barátság első jelének érezte, s mivel személyének szóló figyelmességként fogadta, készségesen beleegyezett a kezelésbe. Knecht valójában észre sem igen vette, kiről gondoskodik így, ő csupán magisterként járt el: észrevette az egyik korrepetitor ingerültségét és ingatag magatartását, s erre nevelőként reagált, de egy pillanatig sem látott ebben a korrepetitorban olyan személyt, akit önmagával kapcsolatba hozott volna. Amikor hónapok múlva barátja emlékeztette erre a jelenetre, s azt bizonygatta, hogy jóakaratának ez a jele milyen örömöt szerzett neki, s mennyire megvigasztalta, Josef Knecht hallgatott – már teljesen megfeledkezett az ügyről –, s meghagyta barátját tévedésében. Célját végül is elérte, a harcot megnyerte: nagy munka volt boldogulnia ezzel az elittel, fáradtra gyakorlatoztatnia, a törtetőket megfékeznie, a határozatlanokat megnyernie magának, a fennhéjázok előtt tekintélyt szereznie; de a munka most már véget ért, a játékosfalu kandidátusai elismerték őt mesterüknek, megadták neki magukat, egyszeriben minden könnyen ment, mintha eddig csak egy cseppnyi olaj hiányzott volna. A besulykoló egy utolsó munkatervet állított össze Knechttel, közölte vele a Hatóság elismerését, és eltűnt – úgyszintén eltűnt Alexander is, a meditáció mestere. A reggeli gyúrások helyébe ismét a séta került, olyasmire, mint tanulmányok vagy olvasmányok, egyelőre még nem gondolhatott ugyan, de esténként, lefekvés előtt, néhanap már megint muzsikálhatott is egy keveset. Amikor legközelebb megjelent a Hatóság ülésén, Knecht már érezte, hogy bevált, a kollégái közt egyenrangúnak számít, noha erről egy szó sem esett köztük. A bizonyításért folyó heves és odaadó harc után most szinte fölébredt, hűvös és józan lett, ott látta magát Kasztália szívében, a hierarchia legfelsőbb rangsorában, s valahogy furcsán józanul, már-már csalódottan vette észre, hogy még ez a nagyon ritka levegő is belélegezhető, s hogy persze ő, aki most ezt a levegőt szívja be úgy, mintha nem ismert volna soha mást, teljességgel megváltozott. Ez volt a gyümölcse ennek a kemény próbára tevő korszaknak, amely úgy kiégette, mint eddig semmilyen más szolgálata, semmi más erőfeszítése sem. Az elit ezúttal egy különleges gesztussal juttatta kifejezésre, hogy elismeri mesterének. Midőn Knecht úgy érezte, hogy a korrepetitorok ellenállása megszűnt, bíznak benne és egyetértenek vele, s a dolog nehezén túljutott, eljött a pillanat, hogy „árnyékot” válasszon magának, és valóban, sosem volt nagyobb szüksége, mint most, egy ilyen emberre és a maga tehermentesítésére, a kivívott győzelem után, amikor a szinte emberfeletti erőpróba végre viszonylagos szabadságot engedett neki; sokan buktak el már épp az útjuknak ezen a pontján. Knecht lemondott hát választási jogáról, s megkérdezte a korrepetitorokat: ők maguk válasszák meg azt az „árnyékot”, akit rendelkezésére bocsátanak. Az elit – még mindig Bertram sorsának hatása alatt – ezt az előzékenységet kétszeresen komolyan fogadta, több ülés és titkos tanácskozás után döntött választásáról, s a magisternek egyik legjobb emberét ajánlotta helyettesként, aki Knecht kinevezéséig a mesteri méltóság egyik legesélyesebb jelöltjének számított. Most hát megállta már a legkeményebb próbát, ismét sétálhatott és zenélhetett, idővel szabad volna talán megint az olvasásra is gondolnia, lehetséges lenne újra a barátság Tegulariusszal, hébe-hóba egy-egy levélváltás Ferromontéval, akadna olykor egy szabad félnap is, néha tán egy-egy kis utazási szabadság. De hát mindez a kellemes dolog, ha másnak hasznára válnék is, nem felel meg az eddigi Josefnek, aki gyakorlott üveggyöngyjátékosnak és tűrhetően jó kasztáliainak tartotta magát, s mégis:
sejtelme sem volt a kasztáliai rendszer legbensőbb lényegéről, amely oly ártatlanul önző, oly gyermekien játékos, oly elképzelhetetlenül magánjellegű és felelősségtől mentes életet biztosít tagjainak. Egy ízben eszébe jutottak azok a gunyorosan feddő szavak, amelyeket egykor Thomas mester mondott neki, amikor ő azt a kívánságát említette, hogy szeretne még egy ideig a szabad tanulmányoknak élni: „Egy ideig – mondod te, de meddig? Te még az egyetemi nyelvet beszéled, Josef.” Ez néhány évvel ezelőtt volt; csodálattal és mélységes tisztelettel hallgatta őt, s némi egészen halvány borzongást is érzett e férfiú személyi tökéletessége, fegyelmezettsége láttán, s megérezte, hogyan nyújtja majd ki őutána is a kezét Kasztália, hogyan akarja felszívni magába, hogy egyszer talán belőle is ilyen Thomast faragjon, mestert, uralkodót és szolgát, tökéletes szerszámot. És most azon a helyen állt, ahol hajdan Thomas, s ha valamelyik korrepetitorával beszélgetett, egyikével ezeknek az okos, minden hájjal megkent játékosoknak és magántudósoknak, egyikével ezeknek a szorgalmas és gőgös hercegeknek, akkor úgy nézett az illetőre, mintha egy másik, idegenül szép, különös és végleg múlttá vált világba nézne, éppen úgy, ahogyan egykor Thomas mester nézett az ő furcsa diákos világába.
A HIVATALBAN Ha úgy látszott is, hogy a magisteri hivatal átvevése eleinte több veszteséggel járt, mint nyereséggel, ha szinte fel is emésztette Josef erőit és személyes életét, véget vetett minden eddigi szokásának és kedvtelésének, szívében hűvös csöndet, fejében olyasféle kábulatot hagyott hátra, mintha túlerőltette volna magát – a most következő időszak a felüdülés, eszmélés és beleszokás ideje mégis új felismeréseket és élményeket hozott. A megvívott csata után legnagyobb élménye az elittel való meghitt és baráti együttműködés volt. „Árnyékával” folytatott megbeszélésein, Fritz Tegulariusszal végzett munkája során, akit próbaképpen levelezése segítőjeként alkalmazott, s ahogy lassankint áttanulmányozta, felülvizsgálta és kiegészítette azokat a bizonyítványokat és egyéb jegyzeteket, melyeket a tanulókról és munkatársairól elődje hagyott hátra, rohamosan növekvő szeretettel élte bele magát ebbe az elitbe amelyet oly jól ismertnek vélt, de amelynek a lényege, akárcsak az egész játékosfalu egyedülálló volta és szerepe a kasztáliai életben, csak most tárult fel előtte teljes valóságában. Pedig hát jó néhány évig ő is ezekhez a kiválókhoz és korrepetitorokhoz tartozott, a játékosoknak ehhez a múzsái és gőgös waldzelli társaságához, és a játékosfalu részének érezte magát. Most már azonban nem valamiféle része volt ennek a közösségnek, nemcsak bensőségesen élt vele együtt, hanem a közösség agyának, tudatának, lelkiismeretének is érezte magát, nemcsak átélője volt lelki rezdüléseinek és sorsának, hanem irányítója is, felelős érte. Egy emelkedett hangulatú órán, egy tanfolyam végén, amelyet a kezdők játéktanárainak kiképzésére tartott, egyszer így nyilatkozott: – Kasztália egy kis önálló állam, s a mi Vicus Lusorumunk államocska az államon belül, kicsiny, ám régi és büszke köztársaság, testvéreivel egyenrangú és egyenjogú, de hivatásának különleges múzsái és bizonyos mértékig szakrális jellege megerősíti és emelkedetté teszi öntudatát. Mert hiszen minket tüntettek ki azzal a feladattal, hogy megóvjuk Kasztália tulajdonképpeni ereklyéjét, egyedülálló titkát és jelképét, az üveggyöngyjátékot. Kasztália kiváló zenészeket és művészettörténészeket, filológusokat, matematikusokat és egyéb tudósokat nevel. Minden kasztáliai intézménynek és minden kasztáliainak csupán két célt és eszményt kellene ismernie: hogy a maga szakterületén a lehető legtökéletesebbet nyújtsa, s ezzel saját szakját és önmagát elevennek és rugalmasnak őrizze meg, s hogy állandóan kapcsolatban, bensőséges barátságban legyen minden más tudományággal. Ez a másik eszmény, az ember minden szellemi fáradozása benső egységének gondolata, az egyetemesség gondolata a mi fennkölt játékunkban találta meg tökéletes kifejezését. Ha talán időnkint ajánlhatjuk is a fizikusnak vagy zenetörténésznek vagy bárki más tudósnak, hogy szigorúan és aszketikusan tartson ki a saját szakja mellett, s a lemondás az egyetemes képzés gondolatáról kedvezhet is a pillanatnyi, sajátos csúcsteljesítménynek – mi, üveggyöngyjátékosok, semmi esetre sem helyeselhetjük, még kevésbé gyakorolhatjuk ezt az önkorlátozást és önelégültséget, mert hiszen a mi feladatunk éppen az, hogy megóvjuk az Universitas Litterarum gondolatát és legmagasabb rendű kifejezését, a nemes Játékot, s újra és újra megmentsük a résztudományok öncélúságra hajlásától. De hogyan menthetünk meg valamit, ha az maga sem kívánja, hogy megmentsük? És miként kényszeríthetjük rá a régészt, a pedagógust, a csillagászt és így tovább, hogy lemondjon önelégült szaktudósi mivoltáról, és mindig új és új ablakot nyisson minden más tudományra? Kényszerelőírásokkal ezt nem érhetjük el, például azzal, hogy már az iskolában kötelező tantárggyá tesszük az üveggyöngyjátékot, s azzal sem, ha pusztán emlékeztetjük őket rá, mi volt elődeink szándéka ezzel a játékkal. Játékunk és saját magunk nélkülözhetetlen voltát csakis azzal bizonyíthatjuk, hogy a játékot mindig a teljes szellemi élet magas szintjén tartjuk, a tudományok minden új vívmányát és kérdésfel-
vetését éberen elsajátítjuk, és hogy egyetemességünket, a gondolat egységével való nemes, ám veszélyes játékunkat mindig újszerűen, mindig oly vonzóan, meggyőzően, oly csábítóan és ingerlően alakítjuk és űzzük, hogy a legkomolyabb kutatónak és a legszorgalmasabb szakembernek is folytonosan éreznie kelljen intő szavát, kísértését és csábítását. Képzeljük csak el, mi lenne, ha mi, játékosok, egy ideig kisebb buzgalommal dolgoznánk, a kezdők játéktanfolyama unalmasabb és felszínesebb volna, a haladók játékaiban a szaktudósok hiányolnák az eleven lüktető életet, a szellemi időszerűséget és érdekességet, s ha a vendégek a minden évi nagy Játékunkat egymás után kétszer, háromszor is üres ceremóniának, élettelenek, ódivatúnak, a múlt avítt maradványának éreznék – milyen hamar vége lenne a Játéknak s nekünk is! Hiszen már nem állunk azon a fénylő csúcson, ahol egy emberöltővel ezelőtt állt az üveggyöngyjáték, amikor az évi Játék nem egy vagy két, hanem három-négy hétig tartott, és nem csupán Kasztália, hanem az egész ország számára is az év csúcspontja volt. Ma már ezen az évi Játékon csak a kormányzat egyetlen képviselője vesz részt, eléggé gyakran inkább csak unatkozó vendégként, s legfeljebb néhány város és rend küld még követeket; az ünnepi napok vége felé a világi hatalmak eme képviselői szíveskednek udvarias formában értésünkre adni: az ünnep hosszú időtartama sok várost visszatart attól, hogy szintén elküldje képviselőit, s talán időszerű volna vagy tetemesen rövidebbre szabni az ünnepet, vagy a jövőben már csak két-három évenkint tartani meg. Nos, mi nem tudjuk feltartóztatni ezt a fejlődést vagy hanyatlást. Meglehet, hogy játékunk odakint a világban többé nem talál már megértésre, és aztán csak öt-tíz évenkint vagy egyáltalán nem is ülhetjük meg ünnepünket. Ám amit megakadályozhatunk s meg kell akadályoznunk, az a Játék hitelvesztése és elértéktelenedése a saját honunkban, a mi tartományunkban. Itt a harcunk reménységgel biztat, s megújra győzelemre visz. Naponta megéljük, hogy a kiváló fiatal tanulókat, akik játéktanfolyamukra különösebb buzgalom nélkül jelentkeztek, s rendesen, de lelkesedés nélkül el is végezték, egyszerre csak megragadja a Játék szelleme, sok intellektuális lehetősége, tiszteletre méltó hagyománya, lélekrezdítő ereje, és szenvedélyes követőinkké, párthíveinkké válnak. És minden évben láthatunk a Ludus sollemnisen oly rangos és neves tudósokat, akikről tudjuk, hogy a munkában töltött év közben fölényesen néznek le ránk, üveggyöngyjátékosokra, és intézményünknek nem mindig kívánják a legjobbat, de a nagy Játék folyamán művészetünk varázsa egyre jobban feloldja és megnyeri őket, megenyhülnek és fölemelkednek, megifjodnak, szárnyra kapnak, s végül megerősödött és meghatott szívvel, szinte szégyenkező hálával búcsúznak el tőlünk. Ha egy pillanatra szemügyre vesszük a feladatunk teljesítéséhez rendelkezésünkre álló eszközöket, akkor egy gazdag, szép és jól rendezett szervezetet látunk, amelynek szíve és központja a játékarchívum; ezt mindannyian s minden órában hálásan használjuk fel, és szolgáljuk is mindnyájan, a magister és a levéltáros éppúgy, mint a legutolsó hivatalsegéd. Intézményünk legjobb és legélőbb hagyománya az ősi kasztáliai alapelv: a legkülönbek, az elit kiválasztása. Kasztália iskolái az egész országban összegyűjtik és kiképzik a legjobb tanulókat. Mi itt a játékosok falujában éppígy próbáljuk kiválasztani, megtartani és egyre tökéletesebben kinevelni a Játék szeretetével megáldottak közül a legjobbakat, tanfolyamaink és szemináriumaink százakat vesznek föl s aztán küldenek el ismét, a legjobbakat azonban mi, igazi játékosok, a játék művészei, egyre tovább képezzük, s közületek mindenki tudja, hogy művészetünkben, mint minden művészetben, a fejlődésnek nincs végső pontja, s ha már egyszer az elithez tartozunk, mindegyikünk önmaga és művészetünk továbbfejlesztésén, kifinomításán, elmélyítésén fog dolgozni élethossziglan, akár hivatalnoki karunkhoz tartozik, akár nem. Odakint a mi elitünk létezését esetről esetre mint fényűzést ócsárolták és úgy vélték, nem kellene több kiváló játékost képeznünk, csak annyit, amennyi hivatali állásaink jó betöltéséhez szükséges. Ámde először is: a mi hivatalnoki karunk nem valami öncélú intézmény, aztán meg: korántsem alkal-
mas mindenki tisztviselőnek, mint ahogy nem minden jó filológus alkalmas tanárnak is. Mi, hivatalnokok mindenesetre jól tudjuk és érezzük, hogy a korrepetitorság nem csupán tartaléka azoknak a tehetséges és a Játékban jártas embereknek, akikkel kitöltjük hézagainkat, s akikből utódainkat toborozzuk. Szinte kedvem volna azt mondani: a játékos-elitnek ez csak mellékes funkciója, még ha a mit sem sejtőkkel szemben erősen hangsúlyozzuk is, mihelyt intézményünk létjogosultságáról s értelméről van szó. Nem, a korrepetitorok nem elsősorban jövendő magisterek, tanfolyamvezetők, levéltári tisztviselők ők: magukban is cél az ő kis seregük az üveggyöngyjáték tulajdonképpeni hazája és jövendője; itt, ebben a néhány tucatnyi szívben és elmében játszódik le a kor szellemével és az egyes tudományokkal folytatott játékunk egész fejlődése, minden alkalmazkodása, föllendülése, összeütközése, vitája. Voltaképp és igazán, teljes értékűen és teljes erőkifejtéssel csak itt játsszák a mi játékunkat, csak itt, a mi elitünkben lett öncélú és szent szolgálat, s nincs már semmi köze a kedvteléshez vagy művelődési hiúsághoz, még kevésbé a babonához. Ti, waldzelli korrepetitorok vagytok a Játék jövőjének záloga. Mivel ez Kasztália szíve és legbensőbb lelke, ti pedig településünk leglelke és legélőbb magva vagytok, legyetek valóban a Tartomány sója, szelleme, nyugtalansága. Nem fenyeget olyan veszély, hogy számotok túl nagy, buzgalmatok túl heves, szenvedélyetek a nagyszerű játék iránt túlságosan forró lehetne; fokozzátok, fokozzátok! Titeket, mint minden kasztáliait, lényegében csak egyetlen veszély fenyeget, amelytől mindnyájunknak mindennap őrizkednünk kell. Tartományunk és Rendünk szelleme két elven alapul: az egyik a tárgyilagosság és igazságszeretet tanulmányainkban, a másik a meditatív bölcsesség és harmónia ápolása. E két alapelv egyensúlyban tartása tesz bölccsé s Rendünkhöz méltóvá bennünket. Szeretjük a tudományokat, ki-ki a magáét, de tudjuk, hogy valamely tudomány odaadó szeretete senkit sem óv meg feltétlenül az önzéstől, a vétektől s a nevetségességtől, a történelem tele van rá példákkal, e veszély népszerű irodalmi kifejeződése Faust doktor alakja. Más századok a szellem és a vallás, a kutatás és aszkézis egyesítésében kerestek menedéket, náluk az Universitas Litterarumban a teológia uralkodott. Nálunk a meditáció, a sokfokozatú jógagyakorlat az, amivel igyekszünk megfékezni a bennünk lévő állatot és a minden tudományban ott tanyázó ördögöt. Nos, ti éppoly jól tudjátok, mint én, hogy az üveggyöngyjátéknak is megvan a maga ördöge, s ez a játék is üres virtuozitássá, önmagát élvező művészkedő hiúsággá, törtetéssé válhat, a mások fölötti hatalom megszerzésére s e hatalommal való visszaélésre vezethet. Ezért van szükségünk az intellektuális nevelésen kívül még másfélére is, ezért vetettük alá magunkat Rendünk moráljának, hogy szellemileg tevékeny életünk ne ferdüljön holmi lélekben vegetáló áloméletté, hanem ellenkezőleg: a legnagyobb szellemi teljesítményekre legyünk képesek. Nem szabad a Vita activából a Vita contemplativába menekülnünk, sem fordítva, hanem a kettőt váltogatva mindig úton kell lennünk köztük, mindkettő részeseként otthon kell lennünk mindkettőben. Knechtnek ezeket a szavait, amelyekhez hasonlókat a tanulók sokszor jegyeztek fel és őriztek meg, azért idéztük, mert tisztán megvilágítják felfogását a hivatalról, legalábbis magistersége első éveiben. Hogy kiváló tanár volt (ezen egyébként kezdetben ő maga is csodálkozott), azt már előadásainak feltűnően nagy számban ránk maradt másolatai is mutatják. Azoknak a fölfedezéseknek és meglepetéseknek egyike, amelyeket magas hivatala már kezdettől fogva magával hozott, épp az volt, hogy a tanítás oly sok örömöt szerzett neki, és oly könnyen sikerült. Ezt nem gondolta volna, mert ez idáig voltaképp sosem vágyott a tanári tevékenységre. Persze, mint az elit minden tagja, már idősebb egyetemistaként is kapott hébe-hóba rövid időre szóló tanítói megbízásokat, helyettesként oktatott is az üveggyöngyjátéktanfolyamok különböző fokozatain, még gyakrabban volt az ilyen tanfolyamok részvevőinek korrepetitora, de akkoriban oly kedves és fontos volt neki a tanulás szabadsága s a magányos összpontosítás
mindenkori tanulmányaira, hogy jóllehet, már akkor is ügyes és kedvelt tanár volt, inkább nem kívánt zavarásnak tekintette az ilyen megbízatásokat. Végül a bencés rendházban is tartott tanfolyamokat; de ezek persze önmagukban véve sem sokat jelentettek, s még kevésbé volt jelentőségük az ő számára; ott a kolostorban az volt a fő, hogy tanuljon Pater Jakobustól, s érintkezzék vele, minden más munkája mellékessé vált. Legfőbb törekvése abban csúcsosodott ki, hogy jó tanítvány legyen, tanuljon, befogadjon és képezze magát. Most tanulóból tanító lett, és tanítóként elsősorban hivatalkezdése idejének nagy feladatával birkózott meg: kiharcolta tekintélyét s személye és hivatala pontos azonosítását. Közben két fölfedezésre tett szert: arra, hogy mekkora öröm más szellemekbe átplántálni szellemi tulajdonunkat, s látni, hogy az közben egészen új megjelenési formákat ölt, új sugárzásra gyúl, szóval ráérzett a tanítás örömére, aztán a nevelés örömére is az egyetemisták és tanítványok személyiségével vívott harcban, tekintélye és vezető szerepe megszerzésében és gyakorlásában. Sohasem választotta külön ezt a kettőt, s magistersége idején nem csupán nagyszámú jó és kiváló üveggyöngyjátékost képezett ki, hanem ösztönző példájával, szigorú türelmével, lénye erejével, mintakép voltával tanítványai nagy részét emberileg és jellemüket tekintve is a legjobbá fejlesztette, amilyenné csak válni tudtak. Eközben, ha itt most megengedik, hogy elébe vágjunk a dolgoknak, valami jellegzetes tapasztalatra tett szert. Hivatali tevékenysége elején kizárólag az elittel volt dolga, tanítványai legfelsőbb rétegével, egyetemistákkal és korrepetitorokkal, akik közül sokan vele egykorúak voltak, s már képzett játékos volt mindegyikük. Csak amikor már biztos volt az elitben, akkor kezdte tőlük lassan és óvatosan, évről évre kissé jobban elvonni erejét és idejét, míg végül ideiglenesen szinte egészen ráhagyhatta őket bizalmi embereire és munkatársaira. Ez a folyamat évekig tartott, s Knecht évről évre tanítványai egyre távolabbi, fiatalabb rétegeihez hatolt vissza az általa vezetett kurzusokban és gyakorlatokban, valamint előadásaiban, sőt legvégül – amit ritkán tett meg egy Magister Ludi – több ízben is személyesen tartott kezdő tanfolyamokat a legifjabbak, tehát még tanulók s nem egyetemisták számára. És közben annál több örömét lelte a tanításban, minél fiatalabbak és tudatlanabbak voltak tanítványai. Ezeknek az éveknek a során néha már kellemetlennek is találta, s érezhető erőfeszítésébe került, hogy az ifjaktól és legifjabbaktól visszatérjen az egyetemistákhoz vagy épp az elit közé. Sőt olykor arra vágyódott, hogy még messzebbre menjen vissza s még fiatalabb tanulókkal próbálkozzék, olyanokkal, akik még semmiféle tanfolyamra sem jártak, és az üveggyöngyjátékról sem tudtak; azt kívánta például, vajha Eschholzban vagy valamelyik más előkészítő iskolában egy ideig kisfiúkat taníthatna latinra, énekre vagy algebrára; ott ugyan jóval kevesebb ötletességre van szükség, mint az üveggyöngyjátéknak akár a legelső kezdő kurzusán is, viszont még nyíltabb, alakíthatóbb, nevelhetőbb tanulókkal lenne dolga, s az oktatás és nevelés is bensőségesebb egységet alkot. Magistersége utolsó két évében a leveleiben kétszer is „iskolamesternek” nevezte magát, arra emlékeztetve, hogy a „Magister Ludi” kifejezés, amely Kasztáliában nemzedékek óta már csak a „Játék Mesterét” jelentette, eredetileg egyszerűen az iskolamester címe volt. Az ilyen tanítómesteri vágyak teljesüléséről persze szó sem lehetett, ezek álmok voltak csupán, mint ahogy valaki egy borús téli napon nyári, derült égboltról álmodik. Knecht előtt többé már nem volt nyitva egyetlen út sem: kötelességeit hivatala határozta meg; mivel azonban kötelességei teljesítésének módját a hivatal jórészt az ő felelősségére bízta, Josef az évek folyamán, eleinte nyilván teljesen öntudatlanul, lassankint egyre inkább a nevelésre és a számára elérhető legzsengébb korosztályra fordította figyelmét, legfőbb érdeklődését. Minél idősebb lett, annál jobban vonzotta a fiatalság. Legalábbis ma így mondhatjuk. Akkoriban egy kritikusnak nehéz lett volna Knecht hivatalvezetésében va-
lamiféle kedvtelést vagy önkényességet kiszimatolnia. Hiszen hivatala is újra meg újra visszakényszerítette az elithez, s még azokban az időszakokban is, amikor a szemináriumokat s a levéltári munkát szinte teljesen átengedte segítőtársainak és az „árnyékának”, hosszú ideig tartó foglalatosságai, mint például az évi játékvetélkedők vagy az évenkinti nyilvános Játék előkészítése eleven és mindennapos kapcsolatban tartották az elittel. Barátjának, Fritznek egyszer tréfásan azt mondta: – Voltak fejedelmek, akik egész életükben az alattvalóik iránt érzett boldogtalan szeretetük miatt gyötrődtek. Szívük a parasztokhoz, a juhászokhoz, a kézművesekhez, a tanítókhoz és tanulókhoz húzott, de csak ritkán láthatták őket, mert mindig miniszterekkel és tisztekkel voltak körülvéve, akik falként álltak köztük és a nép között. Így van ezzel egy magister is. Szeretne az emberek közé menni, és csak kollégákat lát, szeretne a tanulók, a gyermekek közé menni, és csak tudósokat lát, no meg az elit embereit. De hát nagyon is előreszaladtunk, térjünk vissza most Knecht első hivatali éveibe. Miután az elittel kialakította a kívánatos viszonyt, utána elsősorban a levéltár hivatalnokait kellett megnyernie, barátságos, de éber urukként, majd a kancelláriát kellett tanulmányoznia, hivatali ügymenetének szerkezetét illetően, s beiktatnia a maga munkájába; s egyre-másra érkezett a levelek tömege is, egyre-másra róttak rá a Hatóság ülései és körlevelei olyan kötelezettségeket és feladatokat, amelyek megértése és helyes rangsorolása kissé nehezére esett az újoncnak. Nemritkán olyan kérdésekről esett itt szó, amelyekben a Tartomány fakultásai érdekeltek s egymással szemben féltékenységre hajlamosak voltak, például illetékességi kérdésekről, és Josef csak fokozatosan, de növekvő ámulattal ismerte meg a Rendnek, a kasztáliai állam eleven lelkének s alkotmánya éber őrének titkos és hatalmas működését. Így teltek el szigorú és zsúfolt hónapok anélkül, hogy Josef gondolataiban hely jutott volna Tegulariusnak is, azon kívül, hogy – félig-meddig ösztönösen – sokféle munkával bízta meg barátját, meg akarván óvni őt a túlságosan sok szabad időtől. Fritz elveszítette bajtársát, Josefből egyik napról a másikra úr és legfölsőbb elöljáró lett, akihez mint magánszemély többé már nem léphetett be, akinek engedelmeskednie kellett, s akit „önöznie” kellett és „Tiszteletreméltó”-nak szólítania. De a magister rá vonatkozó rendelkezéseit a gondoskodás és személyes törődés jeleiként fogadta, s ő, a kissé szeszélyes különc most olyan tevékennyé vált, amennyire még épp el bírta viselni: azzá tette részint barátja fölemelkedése és az egész elit fölpezsdült hangulata, részint a sok rábízott munka; mindenesetre jobban viselte el a teljesen megváltozott helyzetet, mint ahogy gondolta volna attól a perctől kezdve, amikor Knecht – a hírre, hogy üveggyöngyjáték-mesterré választják – elküldte őt magától. Eléggé okos és érzékeny is volt ahhoz, hogy részben észrevegye, részben legalábbis megsejtse, milyen roppant erőfeszítés, mekkora erőpróba veszi igénybe barátját ebben az időben; látta őt tűzben edződni és kiégni, s ami eközben érzékenyen átélhető volt, azt Tegularius valószínűleg a próbára tett Josefnél is élénkebben élte át. A magistertől ráosztott feladatokat a legnagyobb igyekezettel hajtotta végre, s ha valaha is komolyan fájlalta és hiányosságnak érezte saját gyöngeségét s alkalmatlanságát a hivatalra és felelősségvállalásra, akkoriban érezte csak igazán, amikor annyira szeretett volna csodált barátjának oldalán állni, segítségére lenni, társaként, hivatalnokként, Josef „árnyékaként”.
Waldzell körül a dombokon már bámult a bükkösök lombja, midőn egy napon Knecht, egy könyvecskével a kezében kiment a lakása melletti magisteri kertbe, ebbe az üde kis kertbe, amelyet az elhunyt Thomas mester oly nagyra értékelt, s horatiusi kedvteléssel gyakorta maga gondozott – a kertbe, amelyet Knecht, mint a többi diák és egyetemista, hajdanán tiszteletre méltó helynek, a Mester megszentelt pihenő- és meditációshelyének, a múzsák varázslatos kis szigetének, afféle tuszkulánumnak
képzelt, s ahová, mióta ő volt a Magister és a kert ura, olyan ritkán lépett be, s ráérősen még alig is élvezte. Most is csak egy negyedórára jött ide, ebéd után, s csupán néhány lépésnyit járkált föl-le gondtalanul a magas bokrok és cserjék között, ahol mindenütt, köztesként, déli örökzöldeket telepített elődje. Majd, mert az árnyékban már hűvös volt, könnyű nádszéket vitt ki egy napsütötte helyre, leült és fellapozta a magával hozott könyvecskét. „A Magister Ludi zsebnaptára” volt ez: hetven-nyolcvan évvel ezelőtt az akkori üveggyöngyjátékos, Ludwig Wassermaler állította össze, s azóta minden utódja korszerű javításokat fűzött hozzá, törölt belőle vagy kiegészítette. Ezt a naptárt „vademecum”-nak szánták a magisterek számára, főleg a járatlanoknak első hivatali éveikben, s ezért a teljes hivatali és munkaéven át hétről hétre a magisterek szeme elé tárta a legfontosabb kötelességeiket, néha csak címszavakban, néha viszont részletesebb leírásban, személyes tanácsokkal ellátva. Knecht kikereste az arra a hétre szóló oldalt, s figyelmesen elolvasta. Nem talált benne semmi meglepőt vagy különösen sürgős tennivalót, a fejezet végén azonban ezek a sorok álltak: „Gondolataidat lassankint tereld a jövő évi ünnepi Játékra. Talán korainak, sőt túl korainak érzed ezt. Én mégis azt tanácsolom: hacsak máris nincs kész terved a Játékra, mostantól fogva egyetlen hetet, de legalábbis egyetlen hónapot se mulassz el, gondolj mindig az elkövetkező Játékra. Jegyezd fel ötleteidet, s ha van egy szabad félórád, vidd magaddal egy-egy klasszikus játék sémáját, még ha hivatalos útra indulsz is. Készülj föl, de ne úgy, hogy jó ötleteket akarj kicsikarni magadból, hanem azzal, hogy mától kezdve sűrűbben gondolsz rá: a következő hónapokban szép és ünnepi feladat vár rád, s erre újra és újra össze kell szedned, fel kell hangolnod, erősítened kell magadat.” Ezeket a szavakat körülbelül három nemzedékkel előbb írta le egy bölcs öreg, művészete mestere, különben olyan korban, amikor az üveggyöngyjáték formailag talán legmagasabb kultúráját érte el; a játékok akkoriban, kivitelezésüket tekintve, a finomság és gazdag ornamentika olyan fokát érték el, mint például a későgótikában vagy a rokokóban az építő- és díszítőművészet; mintegy két évtizeden át szinte valóban üveggyöngyökkel játszották a játékot, s ez látszólag is üveges volt, szegényes tartalmú, látszólag kacér, dévajkodó játék, tele gyöngéd díszítésekkel, táncos, sőt olykor kötéltáncos lebegés a legválasztékosabb ritmusban. Akadtak játékosok, akik úgy emlegették az akkori stílust, mint holmi elveszett varázskulcsot; mások viszont külsőségesnek, agyoncifrázottnak, dekadensnek és férfiatlannak érezték. Az akkori stílus mestereinek és megalkotóinak egyike volt az, aki a magister-naptár jól megfontolt, baráti tanácsait és intelmeit megfogalmazta; s miközben Josef Knecht másodszor, harmadszor is figyelmesen átolvasta szavait, derűs, jóleső érzés töltötte el szívét, olyan hangulat, amelyet – úgy rémlett – csak egyetlenegyszer érzett s többé azóta sem; és amikor ezen elgondolkodott, rájött, hogy ezt a beiktatása előtti meditációban érezte, ez ugyanaz a hangulat, amely akkor fogta el, ama furcsa körtánc képzetével, a zenemester és Josef, a mester és a kezdő, az öregkor és az ifjúság körtáncának képzetével. Öreg volt, sőt már aggastyán, aki egykor leírta és elgondolta ezeket a szavakat: „Egyetlen hetet se mulassz el...” és „ne akarj jó ötleteket kicsikarni magadból...” Olyan ember volt, aki legalább húsz éven át, talán még sokkal tovább töltötte be a Játékmester fennkölt hivatalát, s abban a játékkedvelő rokokó korszakban kétségtelenül egy nagyon elkapatott és magabiztos elittel volt dolga és aki húsznál több – akkor még négy hétig tartó ragyogó évi játékot gondolt ki és celebrált –, egy öregember, akinek az évenkint visszatérő feladat egy-egy nagy ünnepi játék megkomponálása – már régóta nem magasztos megtiszteltetést és örömöt, sokkal inkább terhet és nagy fáradságot jelentett, olyan feladatot, amelyre föl kellett hangolnia, rábeszélnie és kissé ösztökélnie is magát. E bölcs öreg és tapasztalt tanácsadó iránt Knecht most nemcsak hálás tiszteletet érzett, mivel naptára sokszor volt már értékes vezetője, hanem valami örvendező, sőt vidám és öntelt fölényt is vele szemben, a fiatalság fö-
lényét. Mert az üveggyöngyjáték-mester sokféle gondja között, amelyekkel már megismerkedett, ez az egy gond még nem fordult elő, hogy: talán nem lehet eléggé korán gondolni az évi Játékra, nem lehet eléggé összeszedetten és örömmel nézni szembe ezzel a feladattal, vagy hogy tán hiány mutatkozhatna vállalkozókedvben s ötletekben egy ilyen játékhoz. Nem, Knecht, aki ezekben a hónapokban olykor nagyon öregnek vélte magát, éppen most úgy érezte, hogy fiatal és erős. Nem engedhette át magát hosszan ennek a szép érzésnek, nem élvezhette ki, mert kurta pihenőideje jóformán el is telt. De ez a szép, vidám érzés beléfészkelte magát, s ő magával vitte; ilyenformán rövid tartózkodása a magisteri kertben s a naptár olvasása mégiscsak eredményes volt: valami született belőle. Mégpedig nemcsak oldódás s egy percre örömmé fokozódó életérzés, hanem két ötlet is, amely már abban a pillanatban elhatározássá is vált. Először is: úgy döntött, hogy ha egyszer megöregszik és elfárad, hivataláról abban az órában lemond, amikor először érzi terhes kötelességnek az évi Játék megkomponálását, és zavarba jön, mert nincsenek ötletei. Másodszor: hamarosan nekifog első évi Játéka munkálatainak, s e munkában bajtársaként s első segítőjeként Tegulariust hívatja magához; ez elégtétel s öröm volna barátja számára, néki pedig az első nekirugaszkodása ahhoz, hogy megpróbálkozzék új formát adni ennek az ez idő szerint megbénult barátságnak. Mert ehhez a másik fél nem adhatott indítást és ösztönzést – ennek tőle, a Magistertől kellett erednie. Ami a barátját illeti, hát neki aztán akadna itt bőségesen tennivalója. Mert Knecht már Mariafels óta a fejében forgatott egy üveggyöngyjáték-ötletet, s ezt akarta felhasználni első ünnepi, magisteri Játékához. A finom ötlet az volt, hogy ennek a játéknak az alapja szerkezetileg és kiterjedését illetően az ősi, konfuciánus, rituális kínai házépítés sémája lesz, az égtájak felé igazodás, a kapuk, az álfalak, az épületek és udvarok egymáshoz való viszonya és rendeltetése, hozzáigazításuk a csillagképekhez, a naptárhoz, a családi élethez, s ráadásul a kert jelképrendszere és stílusszabályai. Valaha, a I-Ging egyik kommentárjának tanulmányozásakor, ezeknek a szabályoknak a mitikus rendjéből és jelenségéből az világlott ki számára kedves és sugalmazó hasonlatként, hogy különösen megfelelnek a Kozmosznak s az ember világba illeszkedésének, s úgy vélte, a házépítésnek ez a hagyománya ősrégi, népi, mitikus szellemmel telített módja bensőleg csodásan egybevág a spekulatív-tudós mandarin- és magister-szellemmel. Sohasem készített ugyan feljegyzéseket, de azért eléggé gyakran és szeretettel foglalkozott ennek a Játéknak a gondolatával ahhoz, hogy voltaképp már teljes egészként, szinte befejezetten magában hordozza; de hivatalba lépése óta nem jutott rá többé ideje. Most, ebben a pillanatban, elhatározása megszilárdult: erre a kínai eszmére építi fel ünnepi Játékát, és ha ennek az ötletnek a szelleme Fritznél tárt szívre talál, akkor Fritz már most megkezdhetné tanulmányait a Játék kidolgozásához s az előkészületeket ahhoz, hogy átfordítsa a Játék nyelvére. Csak egy akadálya volt a dolognak: Tegularius nem tudott kínaiul. Hogy megtanulja, ahhoz már nagyon is későn volt. Viszont: részben Knecht útmutatásai, részben a Kelet-ázsiai Tanulmányi Intézet tanácsai alapján Tegularius – az irodalom segítségével – nyilván behatolhatna a kínai ház mágikus jelképrendszerébe, hiszen itt nem a filológia a fontos. Mindazonáltal ehhez idő kell, kivált egy olyan elkényeztetett s nem mindennap jó munkakedvű embernek, amilyen a barátja volt, s épp ezért helyes tüstént nekilátni a dolognak; vagyis, gondolta mosolyogva és kellemesen meglepődve Knecht: a zsebnaptár előrelátó öregurának tökéletesen igaza volt. Már másnap, mivel fogadóórája épp igen korán véget ért, magához hívatta Tegulariust. Fritz jött is, meghajolt, azzal a kissé hangsúlyozottan engedelmes és alázatos arckifejezéssel, amelyet Knechttel szemben felvett, és nagyon elcsodálkozott, amikor az egyébként oly kimért és szűkszavúvá vált Mester kissé kópésan bólintott oda neki és megkérdezte: „Emlékszel még rá, hogy egyetemi éveinkben hogyan
is tusakodtunk egymással, s vitánkban nem sikerült a saját nézetemet elfogadtatnom veled? A keletázsiai tanulmányok értékéről és fontosságáról volt szó, nevezetesen a kínairól, és én arra akartalak rávenni, hogy egy időre te is vonulj be a Tanulmányi Intézetbe, és tanulj meg kínaiul. – Igen? Emlékszel rá? Nos, ma megint csak nagyon sajnálom, hogy akkor nem tudtalak rábeszélni. Milyen jó volna most, ha értenél kínaiul! A legcsodálatosabb munkát végezhetnénk együtt.” Így évődött még egy kis ideig a barátjával, felcsigázva várakozását, hogy aztán kirukkoljon javaslatával: nemsokára el akarja kezdeni a nagy Játék kidolgozását, s ha ez Fritznek örömöt szerez, elvégezheti e munka nagy részét úgy, ahogy annak idején, mialatt Knecht a bencéseknél volt, segített neki a Sollemnitasra készülő versenyjátékban. Fritz szinte hitetlenül nézett rá, mélységesen meglepődött, és gyönyörűséges nyugtalanság fogta el, már csak barátja vidám hangja s mosolygó arca miatt is, hiszen mostanság csak uraként és mestereként ismerte őt. Meghatódott és nemcsak örült a megtiszteltetésnek és bizalomnak, amely ebben a javaslatban kifejeződött, hanem – elsősorban – megértette és felfogta e szép gesztus jelentőségét; kísérlet volt ez a seb gyógyítására, a közte és barátja közt becsapott ajtó újranyitására. Knecht aggályait a kínai nyelvtudással kapcsolatban Fritz könnyedén fogta föl, s minden további nélkül úgy nyilatkozott: készségesen rendelkezésére áll a tiszteletre méltó Mesternek, és segít játéka kidolgozásában. – Jó – mondta a Magister –, elfogadom az ígéretedet. Így hát bizonyos órákban megint munka- és tanulótársak leszünk, mint egykor azokban a furcsán távolinak tetsző időkben, amikor közösen dolgoztuk s küzdöttük magunkat végig jó néhány játékon. Örülök neki, Tegularius. Most pedig legelőször is meg kell értened azt az eszmét, amelyre építeni akarom a Játékot. Meg kell értened, mi is egy kínai ház, s mit jelentenek az építéséhez előírt szabályok. Adok neked egy ajánlást a Kelet-ázsiai Intézethez, ott majd segítenek neked. Avagy – valami még jobb jutott eszembe – megpróbálkozhatnánk az Idősebb Testvérrel, a bambuszliget férfiával, akiről régen annyit meséltem neked. Talán méltóságán alulinak vagy túlságosan zavarónak érzi, hogy szóba ereszkedjék valakivel, aki nem ért kínaiul, de azért meg kell kísérelnünk. Ha akarja, hát ez az ember képes rá, hogy kínait faragjon belőled.” Üzenetet küldtek az Idősebb Testvérnek, szívélyesen meghívták: jöjjön el Waldzellbe, legyen egy ideig vendége az üveggyöngyjáték-mesternek, mivel Knecht hivatala nem enged időt az ő meglátogatására, s itt kap majd tájékoztatást róla, hogy milyen szolgálatot kérnek tőle. Ámde a kínai nem hagyta ott bambuszligetét, helyette a küldönc egy tussal festett, kínai írásjelekből álló levélkét hozott, amely így szólt: „Megtisztelő volna látnom a nagy férfiút. De az utazás akadályokba ütközik. Két kis kulcs használandó az áldozathoz. A Magasztosat köszönti a Fiatalabb.” Ezek után Knecht – nem egykönnyen – arra a nehéz elhatározásra bírta barátját, hogy utazzék el a bambuszligetbe, s ő maga kérje befogadását és oktatását. De ez a kis utazás is eredménytelenül végződött. A liget remetéje szinte alattvalói udvariassággal fogadta Tegulariust, de egyetlenegy kérdésére sem válaszolt másként, csak kínaiul mondott barátságos szentenciákkal, s nem hívta meg, hogy maradjon nála, még a Magister Ludi szép papírra festett, saját kézírású, pompás ajánlósorai ellenére sem. Fritz dolgavégezetlenül s rosszkedvűen tért vissza Waldzellbe, ajándékként a Magister számára egy kis lapot hozott, amelyre egy aranyhalról szóló régi verset pingáltak – s így most már mégiscsak a Kelet-ázsiai Intézetben kellett szerencsét próbálnia. Itt Knecht ajánlásai hatásosabbak voltak, a kérelmezőnek, egy Magister küldöttjének, a legkészségesebben segítségére voltak, és Fritz hamarosan oly tökéletesen tájékozódott témájáról, ahogy ez a kínai nyelvtudás nélkül egyáltalán lehetséges, s közben olyan örömmel töltötte el Knecht ötlete – hogy ez a ház-szimbolika legyen terve alapja –, hogy kiheverte és el is felejtette a bambuszligetben elszenvedett kudarcát. Midőn Knecht végighallgatta elutasított barátja beszámolóját az Idősebb Testvérnél tett látogatásá-
ról, s aztán később egyedül maradván elolvasta az Aranyhal-verset, átható erővel ragadta meg ennek az embernek a légköre s az emlékezés hajdani ott-tartózkodására nála, a kunyhójában, a lengedező bambusznádak közt, a cickafarkszárakra s egyszersmind az ifjúkori álmok szabadságára, nyugalmára, egyetemista idejére és tarka Paradicsomára. Mennyire értett hozzá ez a bátor, bogaras remete, hogy visszahúzódjék és szabad maradjon, milyen rejtve védte a világ elől csöndes bambuszligetét, milyen bensőségesen és erősen élt a maga második természetévé vált tiszta, pedáns és bölcs kínaiságában; életálmának varázsa milyen zártan, tömörítve és sűrítetten ölelte körül évről évre, évtizedről évtizedre, hogyan tette kertjét Kínává, kunyhóját templommá, halait istenségekké és őt magát bölccsé! Knecht nagyot sóhajtva szakadt el képzelete e képeitől. Ő más úton járt vagy inkább vezéreltetett, és neki csak az a fontos, hogy a számára előírt utat most már egyenesen és híven járja végig, ne hasonlítgassa mások útjaihoz. Tegulariusszal együtt üres óráikban fölvázolta és megszerkesztette Játékát, s aztán az egész archívumi válogatást, valamint az első és második felvázolást barátjára bízta. Ezzel az új tartalommal barátságuk új életre kapott, új formát nyert, mást, mint azelőtt, s a játék is, amelyen dolgoztak, sokat változott, gazdagodott a különc Fritz természete és agyafúrt képzelete folytán. Fritz azok közé a mindig elégedetlen s mégis elégedett emberek közé tartozott, akik egy-egy letépett virágcsokor, egy terített asztal gondjával – bár mindenki másnak kész és teljes – képesek óráról órára tovább foglalkozni nyugtalan kedvteléssel és fáradhatatlan, szerető fortélyossággal, s a legkisebb munkából is serény s bensőségesen meghitt napi feladatot csinálni. Nos, a nagy ünnepi Játék a következő években is mindig kettőjük teljesítménye volt, és Tegulariusnak megadatott az a kettős elégtétel, hogy használhatónak, sőt nélkülözhetetlennek mutatkozhatott barátja és mestere előtt egy ilyen fontos ügyben, és névtelenül bár, de az elit részéről jól ismert társalkodóként élhette végig a Játék nyilvános bemutatását. Még abban az első hivatali évében, egy késő őszi napon, mikor barátja az első kínai tanulmányainál tartott, a Magister, gyorsan átlapozván a kancelláriai napló bejegyzéseit, erre a jegyzetre bukkant: „Petrus egyetemi hallgató, aki Monteport-ból jön a Magister Musicae ajánlásával, különleges üdvözletei hoz az öreg zenemestertől, szállást kér és bebocsáttatást az archívumba. Az egyetemisták vendégházában szállásoltuk el.” Nos, a diákot és látogatását Knecht nyugodtan rábízhatta a Levéltár munkatársaira, ez mindennapos dolog volt. De „az öreg zenemester különleges üdvözlete” már csakis őrá tartozott. Hívatta a diákot; tépelődőnek s egyúttal tüzes tekintetűnek látszó fiatalember volt, s nyilván a monteport-i elithez tartozott, legalábbis úgy tetszett: megszokta, hogy egy magister kihallgatáson fogadja. Knecht megkérdezte, mivel bízta meg az öreg zenemester. – Üdvözletét küldi – mondta a diák –, nagyon szívélyes és tisztelő üdvözletét küldi önnek, Tiszteletreméltó, s egy meghívást is. – Knecht megkérte vendégét, foglaljon helyet. Az ifjú, gondosan latolgatva szavait, így folytatta: – Amint mondtam, a tisztelt idős Mester nyomatékosan a lelkemre kötötte, hogy adjam át üdvözletét. Egyben azt az óhaját is kifejezte, hogy legközelebb s lehetőleg minél hamarább viszontlássa önt. Meghívja önt vagy azt ajánlja, hogy a közeli jövőben keresse fel, persze föltéve, hogy ez a látogatás beilleszthető egy szolgálati utazásba, és ön nem mulaszt túl sokat. Nagyjából így hangzik megbízatásom. Knecht fürkészve nézegette a fiatalembert; bizonyára az öregúr védencei közé tartozott. Óvatosan tette fel a kérdést: – Meddig szándékozol itt tartózkodni az archívumunkban, studiose? – s ezt a választ kapta: – Pontosan addig, Tiszteletreméltó Uram, amíg ön útra nem kel Monteport-ba. Knecht töprengett. – Jó – mondta aztán. – És miért nem tolmácsoltad szó szerint az idős Mester rád bízott üzenetét, ahogy ez voltaképp elvárható? Petrus állhatatosan nézett Knecht szemébe, s lassankint adta meg a felvilágosítást, mindig vigyáza-
tosan keresve a szavakat, mintha idegen nyelven kellene kifejeznie magát. – Nincsen semmiféle megbízatás, ó, Tiszteletreméltó! – mondta – és szó szerinti üzenet sincs, ön ismeri az én tisztelt Mesteremet, és tudja, hogy mindig rendkívül szerény ember volt; Monteport-ban azt mesélik róla, hogy ifjúkorában, amikor még korrepetitor volt, de már az egész elit szemében kijelölt zenemesternek számított, ez az elit azt a csúfnevet adta neki: „A nagy kicsinykedő”. Nos, ez a szerénység s nem kevésbé a pietása, szolgálatkészsége, tapintata és türelme, amióta megöregedett, s végül, amióta lemondott hivataláról, csak fokozódott, s ezt ön kétségtelenül nálam jobban tudja. Ez a szerénysége nem engedné meg neki, hogy Méltóságod látogatását kérje, ha mégannyira kívánná is. Így esett, Domine, hogy bár ő nem tisztelt meg ilyesféle megbízatással, én mégis úgy tettem, mintha rám osztották volna. Ha ez hiba volt, ön megteheti, hogy a nem létező megbízatást valóban nem létezőnek tekintse. Knecht kissé elmosolyodott. – És a foglalatosságod a játékarchívumban, kedvesem? Pusztán ürügy volt? – Ó, nem. Számos zenei kulcsot kell ott kivonatolnom, így mindenképp az önök vendégszeretetéhez kellett volna folyamodnom a közeljövőben. De jobbnak láttam, hogy inkább kissé siettessem ezt az utazást. – Nagyon jó – bólintott a Magister, s megint elkomolyodott. – Megkérdezhetem, mi volt az oka ennek a sietségnek? Az ifjú egy pillanatra lehunyta szemét, homlokát ráncolta, mintha nagy gyötrelmet okozna neki a kérdés. Majd ismét szilárdan fúrta kutató és fiatalosan bíráló tekintetét a Magister szemébe. – A kérdésre csak akkor felelhetek, ha ön elszánja rá magát, hogy pontosabban fogalmazza meg. – Hát jó – fakadt ki Knecht. – Tehát az idős Mester rosszul van, aggodalomra ad okot az állapota? A diák, noha a Magister a legnagyobb nyugalommal beszélt, észrevette, milyen szerető gond tölti el az idős férfi iránt; s e beszélgetés kezdete óta először csillant meg komor tekintetében a jóindulat sugara, hangja is kissé barátságosabban és közvetlenebbül csengett, amikor végül nekifogott, hogy nyíltan előadja kérelmét. – Magister Úr – mondta –, nyugodjék meg, a nagyon tisztelt öregúr korántsem érzi rosszul magát, mindig példásan egészséges férfi volt s még most is az, bár idős kora természetesen nagyon legyöngítette. Nem arról van szó, hogy külsőleg észrevehetően megváltozott, vagy erői hirtelen gyorsabban apadnának; kisebb sétákat tesz, mindennap zenél egy keveset, s még nemrégen is két tanulót oktatott az orgonajátékban, kezdőket, mert a legszívesebben mindig a legifjabbakat gyűjtötte maga köré. De az, hogy néhány hete erről a két utolsó tanítványáról is lemondott, mindenesetre olyan tünet, amely szemet szúrt nekem, s azóta kissé jobban figyeltem a tiszteletre méltó urat, és eltöprengtem rajta – ez az oka annak, hogy itt vagyok. Ha ilyen lépésekre és gondolatokra valami feljogosít, akkor ez az a körülmény, hogy azelőtt magam is az öreg zenemester egyik tanítványa voltam, kitüntetett tanítványa, ha szabad így mondanom, s utódja már egy év óta az öregúr mellé rendelt afféle famulusként és társalkodójaként, s megbízott vele, hogy gondoskodjam jólétéről. Nagyon kellemes feladat volt ez számomra, mert nincs még egy ember, aki iránt olyan tiszteletet és ragaszkodást éreznék, mint az én öreg tanárom és pártfogóm. Ő tárta föl előttem a zene titkát, ő tett képessé rá, hogy szolgáljam a muzsikát, s amit még ezen túl nyertem gondolkodásban, a Rend megértésében, érettségben és lelki rendezettségben, az is mind tőle ered, az ő műve. Így hát már egy év óta nála élek, s ha közben foglalkozom is tanulmányaimmal, s tanfolyamokra járok, azért mindig az ő rendelkezésére állok, asztaltársa vagyok és sétáin a kísérője, olykor a zenélésben is, éjszakánként pedig hálószomszédja. Ebben a szoros együttlétben nagyon pontosan megfigyelhetem öregedése – igen, ezt kell mondanom –, testi öregedése szakaszait, s
egyes bajtársaim hébe-hóba részvevő vagy gunyoros megjegyzéseket tesznek arra a furcsa hivatalra, amelyben egy olyan fiatal ember, mint én, egy vénséges aggastyán szolgája és kísérője lett. Ám ők nem tudják, s rajtam kívül nyilván senki sem tudja igazán, milyen öregkor jutott ennek a Mesternek, hogyan gyengül el lassankint testileg, hogyan lesz egyre esendőbb, egyre kevesebb táplálékot véve magához, hogyan tér haza egyre kimerültebben kis sétáiról, noha sohasem beteg, s hogy ugyanakkor aggkora csendjében egyre több szellem, áhítat, méltóság és egyszerűség halmozódik föl. Ha akad némi nehézsége famulusi vagy őrzői hivatalomnak, ez pusztán csak annyi, hogy a tiszteletre méltó öreg egyáltalán nem kívánja a kiszolgálást és gondozást, ő mindig csak adni szeretne, kapni sohasem. – Köszönöm – mondta Knecht –, jó tudnom, hogy ilyen odaadó és hálás tanítvány áll a tiszteletre méltó úr mellett. De most már mondd meg végre világosan – mivel nem urad megbízásából beszélsz –, miért viseled annyira szíveden, hogy ellátogassak Monteport-ba? – Ön az imént aggódva érdeklődött az öreg zenemester hogyléte felől – válaszolta az ifjú –, mert kérelmem nyilvánvalóan azt a gondolatot keltette önben, hogy a Mester talán beteg, s végül is legfőbb ideje volna, hogy még egyszer fölkeresse őt. Nos, csakugyan azt hiszem, nagyon ideje volna. Nem látom ugyan olyannak a Tiszteletreméltót, mint aki már a végét járja, de azért különös, sajátos módon búcsúzik a világtól. Néhány hónap óta szinte teljesen leszokott a beszédről, s bár mindig is inkább kurtán beszélt, mint hosszasan, most már olyan szűkszavú és csöndes lett, hogy ez egy kissé aggaszt. Amikor egyre sűrűbben fordult elő, hogy megszólításomat vagy kérdésemet válasz nélkül hagyta, eleinte azt gondoltam: gyöngül a hallása; de a hallása most is jó, sokszor próbára tettem. Így hát azt kellett feltételeznem, hogy szórakozott, és már nem képes kellőképp összpontosítani a figyelmét. De ez sem kielégítő magyarázat. Talán inkább már régóta valahogy útra kelt, s nem él egészen köztünk, hanem egyre jobban a maga külön világában; egyre ritkábban látogatott meg valakit, sőt nem is fogadott senkit, rajtam kívül most már napokig senkit sem lát. S mióta ez elkezdődött, ez a félrevonulás, ez a többé-nem-jelenlét, én azon fáradozom, hogy még egyszer elvigyem hozzá azt a néhány barátját, akiről tudom, hogy a legjobban szerette. Ha meglátogatná őt, Domine, kétségtelenül örömöt szerezne vele öreg barátjának, ebben biztos vagyok, s valamennyire még azt a férfiút látná viszont, akit tisztelt és szeretett. Egy-két hónap, talán már egy-két hét múlva is: sokkal kisebb lenne a Mester öröme önben és részvétében, sőt úgylehet, meg sem ismerné, vagy már figyelemre sem méltatná önt. Knecht fölkelt, az ablakhoz lépett, s egy darabig ott állt, kinézett és nagyokat lélegzett. Amikor ismét a diák felé fordult, a fiatalember fölkelt székéről, mintha befejezettnek tartaná a kihallgatást. A Magister kezet nyújtott neki. – Még egyszer köszönöm, Petrus – mondta. – Nyilván tudod, hogy egy magisternek mindenféle kötelessége van. Nem foghatom csak úgy a kalapomat, hogy elutazzam, előbb be kell osztanom a munkámat, s lehetővé kell tennem ezt az utat. Holnaputánra remélhetőleg elkészülök. Megfelel ez neked, s elkészülsz addig munkáddal az archívumban? Igen? Akkor hát hívatlak majd, ha itt az ideje. Pár nappal később Knecht, Petrus kíséretével, valóban elutazott Monteport-ba. Midőn ott beléptek a kerti házba, ahol az idős Mester lakott – kellemes és nagyon nyugodt remetealak volt –, a hátsó szobából zenét hallottak, gyengéd, finom, de hibátlan ütemű és felségesen derűs zenét; ott ült az öregúr, s két ujjal egy kétszólamú dallamot játszott; Knecht tüstént kitalálta, hogy a tizenhatodik század végéről való, az egyik bicinia-könyvből. Megálltak, s mihelyt a zene elnémult, Petrus beszólt mesterének, jelentette, hogy visszatért, és látogatót hozott magával. Az aggastyán megjelent az ajtóban, s üdvözlő pillantást vetett rájuk. A zenemesternek ez az üdvözlő mosolya, amelyet mindenki szeretett, mindig gyermekien nyílt és sugárzó volt, csupa odaadó szívélyesség, barátságosság; csaknem harminc éve
látta Josef Knecht először ezt a mosolyt, kitárva és odaadva szívét e barátságos férfiúnak, ama szorongó-boldog reggeli órán a zeneszobában; azóta gyakran s mindig mélységes örömmel és különös megindultsággal látta viszont e mosolyt, s miközben a baráti mester szürkülő haja lassankint teljesen megőszült, lassan hófehér lett, miközben hangja egyre halkult, kézszorítása gyengült, járása elnehezült: mosolya mit sem vesztett fényéből és kedvességéből, tisztaságából és őszinteségéből. S ezúttal, ahogy barátja és tanítványa látta, kétség nem fért hozzá: ahogy az aggastyán kék szeme és orcáinak halvány pírja az évek során egyre áttetszőbb lett, mosolyának sugárzó, megnyerő üzenete már nem csupán a régi és sokszor látott volt, hanem sokkal bensőségesebb, titokzatosabb és elmélyültebb. Csak most, midőn üdvözölték egymást, most értette meg igazán Knecht, mit is jelentett voltaképpen Petrus kérelme, s hogy amikor azt hitte, áldozatot hoz e kérés teljesítésével, ő kapott ajándékot. Pár óra múlva meglátogatta barátját, Carlo Ferromontét – aki akkor könyvtáros volt a híres monteport-i zenei könyvtárban –, s neki beszélt erről először. Beszélgetésüket egyik levelében örökítette meg. – Az öreg zenemester – mondta Knecht – neked is tanárod volt, és nagyon szeretted; gyakran találkozol még vele? – Nem – mondta Carlo –, vagyis hát persze, látom őt, nem is ritkán, például ha sétál, s én épp a könyvtárból jövök, de már hónapok óta nem beszéltem vele. Egyre jobban visszahúzódik, s úgy látszik, nem érzi jól magát, ha társaságban kell lennie. Régebben rászánt még egy-egy estét a magamfajta emberekre, korábbi korrepetitoraira, akik most hivatalnokok Monteport-ban; de már egy év óta ezzel is felhagyott, s mindannyian nagyon csodálkoztunk, hogy akkoriban elutazott Waldzellbe, a beiktatásod ünnepére. – Igen – mondta Knecht –, de ha olykor mégiscsak látod, nem tűnt fel neked rajta semmi változás? – Ó, dehogynem, arra gondolsz, milyen jó színben van, milyen derűs, milyen csodálatosan sugárzó. Természetesen észrevettük. Ahogy ereje fogy, úgy növekszik állandóan ez a derű. Mi már hozzászoktunk, de neked fel kellett tűnjék. – Petrus, a famulusa – kiáltott fel Knecht –, még nálad is gyakrabban látja, de ő nem szokott hozzá, ahogy te mondod. Külön elutazott Waldzellbe, persze elfogadható indokkal, hogy rávegyen engem erre a látogatásra. Mi a véleményed róla? – Petrusról? Egészen jó zeneértő, egyébként nem lángész, inkább olyan pontoskodó fajta, kissé nehézkes vagy lassú vérű ember. Feltétlen híve az öreg zenemesternek, az életét adná érte. Azt hiszem, imádott urának és bálványának szolgálata teljesen kielégíti, leköti, ennek a megszállottja. Rád nem így hatott? – Megszállott? Igen, de én azt hiszem, ez a fiatalember nem egyszerűen holmi sajátos vonzalom és szenvedély megszállottja, nemcsak egyszerűen szerelmes öreg tanárába, s bálványt farag belőle, hanem ami megszállottá tette és elbűvölte, az valódi és igaz jelenség, s ezt ő jobban látja vagy jobban érzi, érti nálatok. Elmondom neked, hogy én miként láttam ezt. Szóval, ma eljöttem az öreg Mesterhez, akit fél éve nem láttam, és famulusa célozgatásai után keveset vagy épp semmit sem vártam ettől a látogatástól; egyszerűen elfogott az aggodalom, hogy a tisztelt öregúr hamarosan váratlanul itthagyhat minket, s azért siettem ide, hogy legalább még egyszer lássam. Amikor megismert és üdvözölt, felragyogott az arca, de csak a nevemet mondta, és kezet nyújtott, s ez a mozdulat és a keze is mintha felfénylett volna, az egész emberből vagy legalábbis a szeméből, hófehér hajából s halvány rózsás bőréből valami halk, hűvös sugárzás áradt. Leültem mellé, ő elküldte – csak egy pillantással – a diákot, és most a legérdekesebb beszélgetés kezdődött, amiben valaha is részem volt. Eleinte persze nagyon kü-
lönösnek és nyomasztónak, sőt megszégyenítőnek éreztem ezt a társalgást, mert újra meg újra csak én beszéltem az öreghez, vagy kérdezgettem, ő meg mindenre csupán a tekintetével válaszolt; nem tudtam rájönni: vajon nem pusztán terhes külső zajként érnek-e füléig el a kérdéseim és közléseim. Ez megzavart, kifárasztott, csalódást keltett bennem, fölöslegesnek, tolakodónak éreztem magamat; bármit mondtam a Mesternek, csupán mosollyal vagy egy kurta pillantással válaszolt. Igen, ha ezekben a pillantásokban nem lett volna annyi jóakarat és szívélyesség, azt gondolhattam volna, az aggastyán leplezetlenül mulat rajtam, beszámolóimon és kérdéseimen, ideutazásom és látogatásom egész haszontalan fáradozásán. Nos – és hallgatásával, mosolyával végül is valami ilyesféle szándéka volt –, ezekben a pillantásokban csakugyan elhárítás és rendreutasítás volt, csak éppen más módon, más síkon és más értelmezésben, semmiképp sem úgy, ahogy gunyoros szavak kifejeznék. Előbb ki kellett merülnöm, s tökéletesen zátonyra futnom az én – úgy véltem – türelmes-udvarias kísérleteimmel, hogy elindítsak egy beszélgetést, mielőtt megértettem volna: az öregúr az enyémnél százszorta nagyobb türelemre, állhatatosságra és udvariasságra is képes lenne. Lehetséges, hogy ez egy negyed- vagy félóráig is tartott, nekem legalább fél napnak tetszett – lassan elszomorodtam, elfáradtam, kedvemet vesztettem, s mármár megbántam, hogy ideutaztam, még a szám is kiszáradt. Ott ült a tiszteletre méltó férfiú, pártfogóm, barátom, aki, mióta az eszemet tudom, elnyerte szívemet és bizalmamat, és soha egy szavamat sem hagyta válasz nélkül, ott ült és hallgatott, vagy nem is hallott engem, csak ült és teljesen elrejtőzött, elsáncolta magát sugárzása és mosolya arany álarca mögé, elérhetetlenül, mint aki egy más törvényű másik világhoz tartozik, és mindaz, ami tőlem hozzá, a mi világunkból az övébe átszólhatott volna, lepergett róla, mint kőről az eső. Végül – mikor már semmit sem reméltem – áttörte a bűvös falat, végre segített nekem, végre megszólalt! Ez volt az egyetlen mondat, amit ma hallottam tőle. – Kifárasztod magad, Josef – mondta halkan s azon a meghatóan baráti és gondoskodó hangon, amelyet jól ismersz. Ez volt minden. „Kifárasztod magad, Josef.” Mintha hosszú ideig figyelte volna megfeszített munkámat, s most figyelmeztetni akarna. Kissé nehezen ejtette ki a szavakat, mintha már nagyon régóta nem használta volna beszédre a száját. Ugyanakkor a karomra tette kezét – könnyű volt, lepkekönnyű –, mélyen a szemembe nézett és mosolygott. Ebben a pillanatban már én voltam a legyőzött. Átáradt belém valami az ő derűs csöndjéből, türelméből és nyugalmából, s egyszeriben megértettem az öregurat és azt, hogyan fordul el lénye az emberektől a csendhez, a szavaktól a zenéhez, el a gondolatoktól az Egységhez. Megértettem, amit itt szemlélnem megadatott, és most először értettem meg ezt a mosolyt is, ezt a sugárzást; egy szent, egy beteljesült emberé volt, aki egy órára megengedte nekem, hogy fényességében vele lakozzam, s akit én, a kontár, szórakoztatni, kifaggatni s beszélgetésre csábítani akartam. Hála istennek, nem túl későn gyúlt világosság a fejemben. El is küldhetett volna úgy, hogy ezzel örökre elutasít. S így a legkülönösebb és legfenségesebb élménytől fosztott volna meg, amiben valaha is részem volt. – Látom – mondta elgondolkozva Ferromonte –, hogy te a mi öreg zenemesterünkben valamiféle szentet találtál, s jó, hogy épp tőled értesülök róla. Bevallom, mindenki mástól a legnagyobb bizalmatlansággal fogadtam volna ezt az elbeszélést. Én semmiben sem kedvelem a misztikát, és főként mint zenész és történész, a tisztázott kategóriák barátja és aprólékos kutatója vagyok. Mivel mi itt Kasztáliában nem vagyunk sem keresztény kongregáció, sem hindu vagy taoista kolostor, én úgy látom: a szentek közé, tehát valamilyen tisztán vallási kategóriába való besorolás számunkra voltaképp megengedhetetlen, és – bocsáss meg – másnak. Uram, kisiklásként vetném szemére ezt a besorolást. De úgy vélem, aligha szándékozol a tisztelt idős Mester kedvéért valamilyen kanonizálási eljárást bevezetni, hiszen a mi Rendünkben ehhez nem is találnád meg a megfelelő hatóságot. Nem, ne szakíts
félbe, komolyan beszélek; egyáltalán nem tréfáltam. Te elmesélted nekem egy élményedet, s be kell ismernem, hogy ez egy kissé megszégyenített, mert ugyan az általad leírt jelenség nem kerülte el teljesen a figyelmemet s monteport-i kollégáimét sem, de éppen csak hogy tudomásul vettük, s kevés figyelmet fordítottunk rá. Kudarcom és közönyöm okán tépelődöm. Hogy az idős Mester megváltozása annyira feltűnt neked, és annyira izgalmassá vált, míg én alig vettem észre, ennek persze az a magyarázata, hogy ez a változás váratlanul ért téged, s már csak a végső eredményét láttad, miközben én ennek a lassú fejlődésnek a tanúja voltam. Az az idős Mester, akit te hónapokkal ezelőtt s akit ma láttál, nagyon különbözik egymástól; közben mi, a szomszédai – ha alkalmankint újra meg újra találkoztunk, alig vettünk észre rajta némi kis változást. Ámde bevallom, nem elégít ki ez a magyarázat. Ha a szemünk előtt valamiféle csoda megy végbe, legyen bár mégoly halk és lassúdad is, ha elfogulatlanok volnánk, még erősebben kellene hatnia ránk, mint ahogy énrám hatott. És itt bukkanok rá zárkózottságom okára: én bizony egyáltalán nem voltam elfogulatlan. Azért nem vettem észre a jelenséget, mert nem akartam észrevenni. Észrevettem, mint mindenki, a mi tisztelt Mesterünk fokozódó visszahúzódását és hallgatagságát, s egyúttal egyre barátságosabb magatartását is, arca mind világosabb és érzékietlenebb ragyogását, amikor találkozásunkkor némán viszonozta üdvözletemet. Ezt természetesen én is és mindenki jól észlelte. Én azonban védekeztem ellene, hogy többet lássak benne, s nem azért, mert nem tiszteltem eléggé az idős Magistert, hanem részint azért, mert általában idegenkedem a személyi kultusztól és rajongástól, részint húzódozom éppen ettől a különleges rajongástól, vagyis ettől az egyfajta kultusztól, amit Petrus studiosus űz a Mesterével és bálványával. Elbeszélésed közben ez teljesen világossá vált számomra. – Hát ez – nevetett Knecht – mégiscsak afféle kitérő, hogy leplezd s leleplezzed ellenszenvedet a szegény Petrus iránt. De hát hogyan is állunk most? Én misztikus és rajongó vagyok? Én is tiltott személyi és szentkultuszt űzök? Vagy pedig bevallód nekem, amit annak a diáktársadnak nem vallottál be, tudniillik, hogy láttunk és átéltünk valamit, nem álmokat és képzelgéseket, hanem valami tárgyszerűt és valódit? – Természetesen bevallom – mondta Carlo lassan és megfontoltan –, senki nem fog kételkedni az élményedben s az idős Magister szépségében vagy derűjében, benne, aki oly hihetetlenül kedvesen mosolyog ránk. A kérdés csak az: hová tegyük, hogyan nevezzük, hogyan magyarázzuk ezt a jelenséget? Iskolásan hangzik, de hát mi, kasztáliaiak iskolamesterek is vagyunk, és ha én most a te élményedet és a magamét is szeretném rendbe szedni és megnevezni, ezt nem azért kívánom, hogy valóságát és szépségét feloldjam holmi elvontságban és általánosításban, hanem, mert szeretném lehetőleg határozottan és világosan felvázolni és megörökíteni. Ha valamely utamon egy paraszt vagy egy gyermek olyan dallamot dúdol, amelyet nem ismerek, nekem ez is élmény, és ha rögtön megpróbálom lekottázni ezt a dallamot a lehető legpontosabban, ez nem félredobása, hanem tisztelete és megörökítése élményemnek. Knecht barátságosan bólintott. – Carlo – mondta. – Kár, hogy olyan ritkán találkozunk egymással. Nem minden fiatalkori barátság bizonyul tartósnak a viszontlátáskor. Én azért jöttem hozzád, s azért beszéltem neked az öreg Magisterről, mert ezen a helyen te vagy az egyetlen, aki nekem fontos, aki tudhat erről, aki osztozik velem ebben a tudásban. Most már rád kell bíznom, mihez kezdesz az elbeszélésemmel, és minek nevezed majd Mesterünk átszellemült állapotát. Örülnék, ha egyszer fölkeresnéd, s egy kis ideig az ő aurájában időznél. Az ő kegyelmi állapota, beteljesülése, aggkori bölcsessége, üdvössége, vagy nevezzük, ahogy akarjuk, lehet, hogy a vallásos élethez tartozik; s ha mi, kasztáliaiak, nem is vallunk semmiféle hitvallást, és nincs is egyházunk – a jámborság mégsem ismeretlen fo-
galom számunkra; és éppen a mi öreg zenemesterünk mindig is a legeslegjámborabb ember volt. És ha már oly sok vallásban annyi híre volt az áldottaknak, a beteljesülteknek, a sugárzóknak, átszellemülteknek – miért is ne virágozhatna ki egyszer ilyen virággá a mi kasztáliai jámborságunk is? Későre jár, le kellene feküdnöm, reggel korán kell utaznom. Remélem, hamarosan visszatérhetek. Csak hadd fejezzem be még röviden a történetemet! Szóval, miután azt mondta nekem: „Kifárasztod magad!” – csak akkor sikerült végre lemondanom róla, hogy valamiféle beszélgetést kezdeményezzek, s ne csak csöndben maradjak, de ne is akarjam annak a hibás célnak az elérését, hogy a szavak, a beszélgetés segítségével kifürkésszem ezt a hallgatag embert, és valami hasznot húzzak belőle. És attól a perctől kezdve, midőn lemondtam erről, és mindent neki engedtem át, már magától ment minden. Te utólag tetszésed szerint változtathatsz a szavaimon, most azonban hallgass rám, még ha pontatlannak látszom is, vagy fölcserélem a kategóriákat. Körülbelül egy vagy másfél órát töltöttem az öregnél, és nem tudom közölni veled, mi történt köztünk, vagy milyen szavakat váltottunk, hiszen szavak el sem hangzottak közben. Csupán azt éreztem, miután megtört az ellenállásom, hogy ő befogadott engem a maga békességébe és fényességébe, s ez engem is, őt is valami derűs, csodálatos nyugalommal ölelt körül. Anélkül hogy szándékosan és tudatosan meditáltam volna, ez a helyzet némiképp egy különösen boldog és boldogító meditációhoz hasonlított, amelynek témája az öreg Magister élete volt. Láttam vagy éreztem őt és lénye alakulását attól fogva, hogy először találkozott velem, a kisfiúval, egészen a mostani óráig. Odaadás és munka volt az élete, de mentes a kényszertől, a becsvágytól, s betöltötte a muzsika. S a fejlődése úgy mutatta, miközben zenész és zenemester lett, mintha a legfőbb célhoz vezető utak egyikeként a zenét választotta volna, hogy elérje az ember benső szabadságát, tisztaságát, tökéletességét, s azóta egyebet sem tett volna, csupán hagyta, hogy áthassa, átváltoztassa, átszellemítse a zene, egyre jobban, kezdve az ügyes, okos csembalista kezétől s gazdag, óriási zenei emlékezetétől teste és lelke minden részéig, szervéig, az érveréséig, lélegzetvételéig, kövesse alvásában és álmában, és mostanra már csupán jelkép legyen vagy inkább megjelenési forma, a zene megszemélyesülése. Én legalábbis mindenestül zenének éreztem, ami belőle kisugárzott, vagy ami közte és köztem ritmikus lélegzetként hullámzott ide-oda: teljesen anyagtalanná vált, ezoterikus zene lett, amely a varázskörébe lépőket úgy fogadja magába, mint egy többszólamú dal az újonnan bevágó hangot. Annak, aki nem zenész, ez a kegyelem talán más képekben lett volna érzékelhető, egy csillagász talán bolygója körül keringő holdat lát, vagy egy filológus úgy hallotta volna: mindenkinek sokat jelentő, mágikus ősnyelven szólnak hozzá. Nos, elég, búcsúzom. Örültem neked, Carlo. Kissé részletesebben közöltük ezt az epizódot, mivel Knecht életében és szívében a zenemester oly fontos helyet foglalt el; erre indított vagy csábított minket az a körülmény is, hogy Knecht beszélgetése Ferromontéval – az utóbbi saját kézírásával – ránk maradt egy levélben. Az idős zenemester „megdicsőüléséről” bizonyosan ez a tudósítás a legkorábbi és legmegbízhatóbb, hiszen később erről a témáról túlságosan is sok legenda és magyarázat született.
A KÉT PÓLUS Az év játéka, amelyet „A kínai ház játéka” címen még ma is ismernek, s nemritkán idéznek is, meghozta Knechtnek és barátjának munkájuk gyümölcsét, s Kasztália és a Hatóság előtt bebizonyította, hogy helyesen döntöttek, amikor Knechtre bízták a legfőbb hivatalt. Waldzell, a játékosok faluja és az elit most újra átélhette egy ragyogó és fennkölt hangulatú ünnepi időszak elégtételét, sőt az évi játék régóta nem volt ilyen esemény, mint ezúttal, amikor a legfiatalabb és legtöbbet emlegetett Magisternek első ízben kellett a nyilvánosság előtt mutatkoznia és helytállnia, s amikor Waldzellnek ezenkívül még jóvá is kellett tennie a múlt évben elszenvedett vereséget és kudarcot. Ezúttal senki sem volt beteg, a nagy szertartást nem egy megfélemlített, szorongó helyettes vezette, akit az elit éber rosszindulattal, bizalmatlanul és fagyos gyanakvással lesett, s akit ideges hivatalnokok támogattak, híven, de lendület híján. Némán, megközelíthetetlenül, főpapként, a jelképek ünnepi sakktábláján fehérbe és aranyba öltözött vezérfiguraként celebrálta a Magister a maga és barátja művét; erőt és méltóságot sugárzón, elérhetetlenül minden profán hang számára, így jelent meg Knecht az ünnepi teremben, sok-sok ministránsa között, a rituális mozdulatokkal, gesztusokkal megkezdte játéka szertartásait, fénylő, aranyozott íróvesszővel jelet jel után rótt, finom, kecses betűkkel a kis táblára, amely előtt állt, s ezek a jelek hamarosan, százszorosra nagyítva, megjelentek, átírva a játék rejtjeleibe, a terem hátsó falán, egy óriási táblán; ezernyi suttogó hang betűzte őket ország-világ szerte; és amikor az első rész végén Knecht a táblára igézte az aktust összegző formulát, s elragadóan hatásos testtartásban megadta a meditációs előírásokat, letette az íróvesszőt, leült, s példamutatóan elhelyezkedett az elmélyüléshez szükséges testtartásban, akkor az üveggyöngyjáték hívei – nemcsak a teremben, a játékosok falujában és Kasztáliában, hanem azon kívül a föld számos országában is – szintén leültek ugyanehhez az áhítatos meditációhoz, és így maradtak addig a pillanatig, amíg a teremben a Magister újra fel nem állt. Minden úgy történt, ahogyan már sokszor, és mégis szívhezszólóan új volt minden. A Játék elvont és látszólag időtlen világa eléggé rugalmas volt ahhoz, hogy százféle árnyalatban adja vissza egy személyiség szellemét, hangját, vérmérsékletét, kézírását, s ez a személyiség eléggé nagy és kulturált volt ahhoz, hogy ötleteit ne tartsa fontosabbnak a Játék saját, érinthetetlen törvényeinél; a segítők és közreműködők, az elit tagjai jól kiképzett katonákként engedelmeskedtek, és mégis mintha mindegyikük a maga sugallatából megéledő játékot játszaná, ha csupán a meghajlásokban vett is részt vagy a függönyt igazgatta a meditáló Magister körül. De az ünnepség alaphangja és mély zengésű harangszava a tömegből áradt, a termet és egész Waldzellt zsúfolásig megtöltő nagy közösségből, az ezernyi lélekből, akik a Mester nyomán végigjárták ezt a mesés-hieratikus zarándoklatot a játék végtelen, sokdimenziójú előadótermein át – s a közösség gyermekded tagjainak ez volt a legjobb és szinte egyetlen ünnepi élménye, amelyet azonban borzongó hódolattal érzett és élt át az elit sok agyafúrt játékvirtuóza és kritikusa is, a ministránsokkal és hivatalnokokkal, a vezetőkkel és mesterekkel együtt. Magasztos ünnep volt, ezt a külvilágból jött követek is érezték és tanúsították, s ezek a napok sok újoncot nyertek meg örökre az üveggyöngyjátéknak. Ám Josef Knecht szavai, melyekben a tíznapos ünnepség után barátjának, Tegulariusnak összefoglalta élményét, különösen csengenek. – Elégedettek lehetünk mondta. – Igen, Kasztália és az üveggyöngyjáték bámulatos valami, majdhogynem tökéletes. Csak talán túlságosan is az, túlságosan is szép; annyira szép, hogy féltése nélkül alig nézhetjük. Az ember nem szívesen gondol rá, hogy egyszer ez is elmúlik majd, mint minden. Pedig mégis gondolnunk kell rá.
Ez a ránk hagyományozott szöveg arra készteti az életrajzírót, hogy közelítsen feladata legkényesebb és legtitokzatosabb részéhez, amelytől egy ideig még nyilván szívesen tartózkodott volna, hogy tudósítását Knecht sikereiről, mintaszerű hivatalvezetéséről s élete ragyogó csúcsra-éréséről olyan nyugalommal és kedvteléssel fejezhesse be, amit a tiszta és egyértelmű körülmények biztosítanak ábrázolójuknak. Ám elhibázottnak tetszenék, s tárgyunkhoz nem is volna méltó, hogy a tisztelt Mester lényének és életének kettősségét vagy polaritását ne ismerjük fel és ne mutassuk fel már akkor is, amikor – Tegulariust kivéve – ezt még senki sem látta meg. Sőt inkább az lesz a feladatunk, hogy mostantól fogva a Tiszteletreméltó Úr lényének voltaképpeni jellemzőjeként fogadjuk el és helyeseljük ezt a lélekhasadását, avagy, helyesebben: Knecht lelkének ezt a szakadatlanul lüktető polaritását. Egy olyan szerzőnek ugyanis, aki csak azt tartaná megengedhetőnek, hogy egy kasztáliai Magister életrajzát teljességgel a szentek életének felfogásában ad maiorem gloriam Castaliae[4] írja meg, egyáltalán nem esnék nehezére Josef Knecht magister-éveiről szóló tudósítását – végső percei kivételével – úgy alakítania, mint érdemeinek, kötelességteljesítésének és sikereinek dicsfénybe vont felsorolását. A történész szemében, aki csak a bizonyított tényékhez igazodik, egyetlen üveggyöngyjáték-mester élete és hivatalvezetése sem tűnhet fel kifogástalanabbnak és dicséretre méltóbbnak, mint Knecht magister élete és hivatalvezetése (még ama Ludwig Wassermaler magisteré sem, Waldzell leginkább játékkedvelő korszakában). Mindazonáltal ez a hivatalvezetés szokatlanul, feltűnést keltően, sőt sokak megítélése és érzése szerint botrányosan ért véget, s ez a vég nem valami véletlen vagy baleset volt, hanem teljesen logikusan következett be, s az is feladatunk része, hogy kimutassuk: semmiképp sincs ellentmondásban a Tiszteletreméltó Úr ragyogó és dicsőséges teljesítményeivel és sikereivel. Knecht nagy és példás intézője, képviselője volt magas hivatalának, makulátlan üveggyöngyjáték-mester. Kasztáliát szolgálta, de ragyogását veszélyeztetett és tünedező nagyságnak látta és érezte; nem élt olyan gyanútlanul és aggálytalanul, mint kasztáliai társainak nagy többsége, hanem tudott Kasztália eredetéről és történetéről, történelmi alakzatként fogta fel, amely alá van vetve az Időnek, s az Idő részvétlen hatalma mossa körül s rendíti meg. Hogy ráébredt a történelmi folyamat eleven érzésére, s megtapasztalta, hogy az alakulás és változás áradatában saját személye és tevékenysége csak egy sejt, amely együtt sodródik és tevékenykedik az árral – ezt a tudatot történelmi tanulmányai érlelték meg benne s a nagy Pater Jakobus hatása, az adottságok és a csírák azonban már jóval előbb megvoltak benne, és akinek Josef Knecht személyisége valóban megelevenedett, aki valóban a nyomában jár élete jellegzetességének és értelmének, az könnyen rálel ezekre az adottságokra és csírákra. A férfi, aki élete egyik sugárzó napján, első ünnepi játéka végén, a kasztáliai szellem rendkívül sikerült és hatásos megnyilatkozása után azt mondta: „Az ember nem szívesen gondol rá, hogy Kasztália és az üveggyöngyjáték is elmúlik egyszer – és mégis gondolnunk kell rá”, ez a férfiú már korán, amikor még nem is volt a történelemben jártas, úgy érezte magában a világot, hogy otthonos volt minden létező múlandóságában és mindannak a kérdésességében, amit az emberi szellem alkotott. Ha visszatérünk gyermek- és tanulóéveibe, arra a híradásra bukkanunk, hogy Knecht, valahányszor Eschholzból eltűnt egy tanulótársa, mert csalódást okozott tanárainak, s az elitből ismét visszaküldték a közönséges iskolákba, mindig mélységes szorongást, nyugtalanságot érzett. Ez eltávozottak közül senkiről sem mondja a hagyomány, hogy személyes barátságban lett volna a fiatal Knechttel; nem a veszteség, nem egyes személyek kiválása és eltűnése izgatta fel s nyomasztotta őt aggódó fájdalommal. Ez inkább amolyan csöndes megrázkódtatása volt gyermeki hitének, az fájt neki, hogy a kasztáliai Rend tartósságába és a kasztáliai tökéletességbe vetett hite rendült meg. Hogy akadtak fiúk és ifjak, akiknek az a boldogság és kegy jutott, hogy fölvették őket a Tartomány elit-iskoláiba, s ők ezt a kegyet eljátszották
és elvetették, ebben az ő számára, aki oly szentül komolyan vette elhivatását, volt valami megrendítő, a nem kasztáliai világ hatalmának tanúbizonysága. Talán – bár ez nem bizonyítható – az ilyen események keltették föl a fiúban az első kételyeket a Nevelési Hatóság addig elfogadott tévedhetetlenségét illetően, mivel ez a Hatóság időről időre olyan tanulókat is hozott Kasztáliába, akiktől aztán egy idő múlva meg kellett szabadulnia. Mármost, akár közrejátszott mellékesen az a gondolat is, vagyis a tekintély bírálatának legkorábbi indulata, akár nem: a gyermek Knecht nem csupán sorscsapásnak érezte egy-egy kiváló tanuló kisiklását és elküldését, hanem helytelenségnek is, csúnya szégyenfoltnak, amely rámered az emberre, s amelynek már puszta léte is szemrehányás, és az egész Kasztália felelős érte. Úgy véljük, ez az alapja annak a megrendült és zavart érzésnek, amely a diák Knechtet ilyen alkalmakkor elfogta. Odakint, a Tartomány határain túl olyan világ és olyan emberi élet volt, amely Kasztáliával és törvényeivel ellentétben állt, nem oldódott föl ebben a rendben és rendszerben, megfékezni s megnemesíteni ezzel nem lehetett. És természetesen jól ismerte e világ jelenlétét a maga szívében is. Benne is éltek olyan ösztönök, képzelgések és kívánságok, amelyek ellentmondtak az őt kötelező törvényeknek, ösztönök, amelyeknek megfékezése csak lassankint sikerült, s kemény fáradozásba került. Szóval, ezek az ösztönök némelyik tanulóban annyira fölerősödtek, hogy felülkerekedtek minden intelmen és büntetésen, s azokat, akik rabjaikká váltak, Kasztália elit-világából visszavetették abba a másik világba, amelyen nem a fegyelem és a szellem gondozása uralkodott, hanem a természeti ösztön, s amelyet a kasztáliai erényért fáradozók hol gonosz alvilágnak, hol pedig csábító játék- és küzdőtérnek láttak. Nemzedékek óta sok lelkiismeretes fiatal élte át ebben a kasztáliai formában a bűn fogalmát. És sok-sok év múlva, felnőttként s a történelem szerelmeseként Knecht is kénytelen volt pontosabban felismerni, hogy az önzés és ösztönélet e bűnös világának anyaga és dinamikája nélkül nem jöhet létre történelem, és még az olyan kifinomult képződmény is, mint a Rend, ebből a zavaros árból született, s ez az ár egyszer újra elnyeli majd. Kasztália kérdése volt tehát az alapja Knecht életében minden erős felindulásnak, törekvésnek és megrendülésnek, és ez számára sohasem volt pusztán gondolati probléma, hanem olyan kérdés, amely a lelke gyökeréig érintette, mint semmi más, és amelyért maga is felelősnek érezte magát. Olyan volt a természete, mint azoké, akik belebetegednek, belesorvadnak és belehalnak abba, hogy szeretett és hittel hitt eszméjük, szeretett hazájuk és közösségük kórságba esését, nyomorúságát látják. Tovább követvén fonalunkat, Knecht első waldzelli korszakára bukkanunk, utolsó tanulóéveire és sokat jelentő találkozására a vendégdiák Designorival, amelyről a maga helyén részletesen beszámoltunk. Ez a találkozás a kasztáliai eszme izzón lelkes híve s a világfi Plinio között nemcsak heves és tartós hatású, de mélységesen fontos és jelképszerű élménye volt Knechtnek, a diáknak. Mert akkoriban kényszerült rá arra a jelentős, ám megerőltető szerepre, amely – noha látszólag a véletlen vetette oda neki – annyira megfelelt egész lényének, hogy szinte azt mondhatnánk: későbbi élete nem is volt más, csupán e szerep újravállalása, azaz egyre tökéletesebb belenövés ebbe a szerepbe, Kasztália védőjének és képviselőjének szerepébe, amiként ezt körülbelül tíz év múlva újra eljátszotta Pater Jakobusszal szemben, s üveggyöngyjáték-mesterként végig játszotta. A Rendnek és törvényeinek védelmezőjeként és reprezentánsaként is, lélekben mindig kész volt rá azonban, s azon fáradozott, hogy tanuljon ellenfelétől, s ne törekedjék Kasztália elzárkózására s merev elkülönülésére, hanem a külvilággal való eleven összjátékát és vitázó kapcsolatát szorgalmazza. Ami a Designorival folytatott szellemi és szónoki párviadalban részint még csak játék volt, később az olyannyira tekintélyes ellenfél és barát Jakobusszal szemben mélységesen komollyá vált, s ő mindkét ellenével szemben helytállt, hatásukra nőtt, tanult tőlük, harcban és véleménycserében legalább annyit adott, amennyit kapott, s ha ellenfelét
két alkalommal nem is győzte le – hisz ez kezdettől fogva sem volt célja a vetélkedésnek –, de sikerült személye tisztelő elismerésére s az általa képviselt alapelv és eszmény méltánylására kényszeríteni ellenlábasát. Ha vitája a tudós bencéssel nem is hozott közvetlen gyakorlati eredményt – Kasztália félhivatalos képviseletének felállítását a Szentszéknél –, értéke sokkal nagyobb volt, mint ahogy a kasztáliaiak többsége sejtette. Vetélkedő barátsága révén Plinio Designorival, valamint a bölcs öreg páterrel, Knecht – aki különben semmiféle közelebbi kapcsolatba nem került a Kasztálián kívüli világgal – oly sok ismerethez vagy inkább sejtéshez jutott arról a világról, amilyenre Kasztáliában bizonyára kevesen tettek szert. Mariafelsi tartózkodása kivételével, ahol ugyan szintén nem köthetett ismeretséget a tulajdonképpeni világi élettel, nem is látta soha a világnak ezt az életét, nem is élhette át, csak kora gyermekségében, ám Designori, Jakobus és a történelmi tanulmányok révén éber sejtelme támadt a valóságról, jórészt sugallatszerű és nagyon kevés tapasztalattal kísért sejtelem – de ez több tudást nyújtott neki, és nyitottabbá tette a világ iránt, mint kasztáliai társainak többségét, a hatóságokat sem kivéve. Knecht mindig igazi és hűséges kasztáliai volt és maradt, de sohasem felejtette el, hogy Kasztália csupán egy része, kis része a világnak, még ha a legértékesebb és legkedvesebb része is. És hát hogyan is állt most a barátsága Fritz Tegulariusszal, ezzel a nehézkes és kérdéses jellemmel, az üveggyöngyjáték finom művészével, az elkényeztetett és szorongó „csak-kasztáliaival”, aki hajdanán rövid mariafelsi látogatásakor olyan rosszul és nyomorultul érezte magát a nyers bencés atyák között, hogy esküdözött: egy hetet sem bír ki náluk, s végtelenül csodálta barátját, hogy két éven át kitartott köztük? Erről a barátságról számos gondolat vetődött fel bennünk, némelyikét el kellett vetnünk, mások talán továbbra is helytállóak; e gondolatok mind arra a kérdésre vonatkoznak, hogy miben is gyökerezett az a sokéves barátság, mi volt az értelme. Elsősorban is nem feledkezhetünk meg róla, hogy Knecht, legföljebb a bencés atyát kivéve, barátságaiban sohasem volt a kereső, a versengő, a rászoruló fél. Vonzása volt, csodálták, irigyelték és szerették, egyszerűen lénye nemességéért, s „eszmélése” bizonyos fokán már ő is tudatára ébredt ennek az adottságának. Így, már első egyetemi éveiben is, Tegularius csodálta és ostromolta őt, ő azonban mindig bizonyos távolságban tartotta barátját. Mindazonáltal számos jel utal rá, hogy valóban szerette. Véleményünk szerint ugyanis Knechtet nemcsak Fritz rendkívüli tehetsége, nyughatatlan s főleg az üveggyöngyjáték kérdéseire nyitott zsenialitása vonzotta. Erős és tartós érdeklődése nem csupán barátja nagy képességeinek, hanem éppennyire hibáinak is szólt, betegességének, sőt éppen annak, amit a többi waldzelli zavarónak s gyakran elviselhetetlennek érzett Tegulariusban. Ez a furcsa ember annyira kasztáliai volt, egész léte annyira elképzelhetetlen lett volna a Tartományon kívül, s létének annyira feltétele volt Kasztália légköre és művelődési színvonala, hogy ha nem lett volna annyira nehézkes és különc, éppenséggel született kasztáliainak lehetett volna neveznünk. És mégis, ez a törzsökös kasztáliai rosszul illeszkedett be bajtársai közé, ők sem, az elöljárói sem és a hivatalnokok sem kedvelték, állandóan zavart okozott, folyton megütközést keltett, és bátor, okos barátja nélkül, Knecht védelme és vezetése nélkül valószínűleg hamarosan tönkrement volna. Amit a betegségének neveztek, végeredményben egy hiba volt, a fegyelmezetlenség jellemhibája, vagyis mélységesen hierarchiaellenes, teljesen egyéni érzület és életvitel; épp csak annyira illeszkedett bele a fennálló rendbe, amennyire ez szükséges volt ahhoz, hogy egyáltalán megtűrjék a Rendben. Csupán abban volt jó, sőt kiváló kasztáliai, hogy sokoldalú, a tudós munkában s az üveggyöngyjáték művészetében egyaránt fáradhatatlan s telhetetlenül szorgalmas szellem volt; de nagyon középszerű, sőt rossz kasztáliai volt jellemileg, a hierarchiához s a Rend moráljához való viszonyában. Legnagyobb vétke az volt, hogy tartósan félvállról vette és elhanyagolta a meditálást, ho-
lott ennek értelme épp az egyén beillesztése a közösségbe, s lelkiismeretes gyakorlása kigyógyíthatta volna őt idegbetegségéből is, mert ki is gyógyította minden alkalommal, ha rossz magatartásának s izgatott vagy mélabús viselkedésének egy-egy szakasza után elöljárói büntetésből felügyelet alá helyezték, és szigorú meditációs gyakorlatokra kényszerítették; s ez olyan eszköz volt, hogy még jóakarója, az őt kímélő Knecht is kénytelen volt többször alkalmazni. Hiába, Tegularius konok, szeszélyes jellem volt, a komoly alárendeltségre nem hajlamos, s bár felajzott óráiban újra meg újra varázsosan hatott eleven szellemisége, amikor felszikrázott pesszimista humora, és ötleteinek merészsége s gyakran komor pompájának hatása alól senki sem vonhatta ki magát, alapjában véve mégis gyógyíthatatlan volt, mert egyáltalán nem akart gyógyulni, fittyet hányt a harmóniára és az alárendeltségre, csak a saját szabadságát szerette, örökös tanuló voltát, és többre becsülte, hogy élethossziglan inkább szenvedő, kiszámíthatatlan és csökönyös különc legyen, lángeszű bolond és nihilista, mintsem beilleszkedjék a hierarchiába, s ezen az úton békességre jusson. Semmire sem becsülte a békét, semmibe vette a hierarchiát alig vetett ügyet a korholásra és elmagányosodására. Vagyis hát: igen kényelmetlen és megemészthetetlen alkotórésze volt egy olyan közösségnek, amelynek az összhang és a rend az eszménye! De éppen e nehézkessége és emészthetetlensége folytán volt egy ilyen átszellemült és rendezett kis világban valami állandó, eleven nyugtalanság, szemrehányás, intelem és figyelmeztetés, új, merész, tiltott, vakmerő gondolatok gerjesztője, makrancos, nevelhetetlen bárány a nyájban. És mi úgy véljük, mindennek ellenére épp ezzel nyerte meg barátját. Knecht hozzá való viszonyában bizonyára mindig szerepet játszott a részvét is, a veszélyeztetett és többnyire boldogtalan társ fellebbezése barátja lovagi érzelmeihez. Ez azonban nem lett volna elég hozzá, hogy Knecht, a Mester méltóságára emeltetés után is, a munkával, kötelességekkel és felelősséggel túlterhelt hivatali élete közepette is egy életen át kitartson e barátság mellett. Mi azt valljuk, hogy Knecht életében ez a Tegularius nem kevésbé volt fontos és szükséges, mint Designori és a páter Mariafelsben, éspedig ama kettőhöz hasonlóan eszméltető elemet jelentett, új távlatokra nyíló ablakot. Ebben az oly furcsa barátjában, ahogy mi gondoljuk, Knecht egy típus képviselőjét érezte meg, s idővel tudatosan is felismerte benne azt a típust, amely ezen az egyetlen előfutáron kívül még senkiben sem testesült meg, tudniillik a kasztáliai embernek azt a típusát, akivé egyszer válhatik, ha Kasztália életét nem sikerülhetne megújítani és megerősíteni új találkozások, új ösztönzések révén. Tegularius, mint a legtöbb magányos géniusz, előfutár volt. Ő valóban egy olyan Kasztáliában élt, amely még nem létezett, de holnapra már létrejöhetett: egy, a világ felé még zártabb, a meditatív rendi morál elöregedésével és lazulásával bensőleg elfajult Kasztáliában, egy olyan világban, amelyben még mindig lehetséges a szellem legmagasabb szárnyalása és a magasztos értékek iránti legelmélyültebb odaadás – ámde ahol a végsőkig fejlett és szabadon játszadozó szellemiségnek más célja sincs már, csupán saját, nemesre kitenyésztett képességeinek önös élvezete. Knecht számára Tegularius egyszerre jelentette a legmagasabb rendű kasztáliai képességek testet öltését és ezek lezüllésének, pusztulásának intő előjelét. Csodálatos és kincset érő volt ennek a Fritznek a létezése. De meg kellett akadályozni, hogy Kasztália feloldódjék egy csupa Tegulariustól benépesített álomországban. Hogy ez bekövetkezhet, annak veszélye még messze volt ugyan, ám fennállt. Ahogy Knecht ismerte: csak az kellene, hogy Kasztália kissé magasabbra emelje előkelő elkülönülésének falait, csak a Rend fegyelmének megbomlása, a hierarchikus erkölcs hanyatlása kellene, s akkor Tegularius már nem fura csodabogár, hanem egy eltorzuló és letűnő Kasztália jellemző képviselője volna. Hogy létezik az ilyen hanyatlás lehetősége, sőt már meg is kezdődött vagy megvan rá a hajlama, ez a legfontosabb felismerése és gondja Knecht magisternek valószínűleg csak később támadt volna – vagy sosem –, ha nem él mellette ez a jövőbeli kasztáliai, akit a legalaposabban ismert;
Tegularius Knecht éber érzékelésében tünet és figyelmeztetés volt, miként egy okos orvosnak is az első olyan betege, akit ismeretlen kór támadott meg. S Fritz ráadásul nem holmi átlagember volt, hanem arisztokrata, kivételes képességekkel megáldott ember. Ha egyszer ez a még ismeretlen, az előfutár Tegulariusban először láthatóvá vált betegség elterjed, s megváltoztatja a kasztáliai ember képét, ha a Tartomány és a Rend ilyen elfajzott, beteg alakot ölt – akkor ezek a jövendő kasztáliaiak nem csupa Tegulariusból állanak majd, nem rendelkeznek olyan pompás adottságokkal, hiányzik majd belőlük az ő mélabús zsenialitása, lobogó művészszenvedélye, s többségük csupán a megbízhatatlanságban, játékos-hajlamban, fegyelmezetlenségben s a közösségi érzés hiányában hasonlít majd rá. Gondterhelt óráiban Knechtnek ilyen komor látomásai és sejtelmei voltak, s leküzdésük – részint elmélyült lelkigyakorlat, részint fokozott tevékenység révén – bizonyára sok erőfeszítésébe került. Épp Tegularius esete szolgál nekünk különösen szép és tanulságos példával, miként fáradozott Knecht – ahelyett, hogy kitért volna előlük – az útjába akadó kérdéses, nehéz és beteges tünetek leküzdésén. Ébersége, gondoskodása és nevelői vezetése nélkül valószínűleg nem csupán veszélyeztetett barátja ment volna korán tönkre, hanem ezen kívül kétségtelenül véget nem érő, elviselhetetlen zavarok keletkeztek volna a játékosok településén is, hiszen amióta a falu a játékos-elithez tartozott, ilyen zavarok amúgy is bőségesen adódtak. Az emberek kezelésének mesterművét csodálhatjuk abban, hogy a Magister nemcsak barátját tartotta nagyjából kordában, hanem képes volt az üveggyöngyjáték szolgálatában felhasználni és nemes teljesítményekre ösztökélni képességeit is, csodálhatjuk óvatosságát és türelmét, amellyel elviselte Fritz szeszélyeit és furcsaságait, sőt leküzdötte azzal, hogy fáradhatatlanul lénye értékeire hivatkozott. Egyébként szép és talán meglepő felismerésekre vezető feladat volna – s ezt szeretnénk komolyan a lelkére kötni üveggyöngyjátékunk valamelyik történészének – Knecht hivatali éveinek ünnepi játékait, stilisztikai sajátosságaikat pontosan tanulmányozni, s elemezni ezeket a méltóságteljes és közben remek ötletektől és megfogalmazásoktól szikrázó, ragyogó, olyannyira eredeti ritmusú és mégis minden tetszelgő virtuozitástól távol álló játékokat, melyeknek terve és felépítése, valamint a meditációsorozat vezetése kizárólag Knecht szellemi tulajdona volt, míg csiszolása és a játéktechnikai aprómunka nagyrészt munkatársától, Tegulariustól származott. Ezek a játékok elveszhetnének, feledésbe mehetnének anélkül, hogy Knecht élete és tevékenysége túl sokat veszítene vonzóerejéből és példaadásából az utódok szemében. Ámde szerencsénkre nem vesztek el, följegyezték és megőrizték őket, mint minden hivatalos játékot, s nem csupán holt anyagként hevernek az archívumban, hanem a hagyományban még ma is tovább élnek, fiatal diákok tanulmányozzák őket, és kedvelt példákat nyújtanak számos játéktanfolyam és sok szeminárium számára. S bennük tovább él az a munkatárs is, akit különben elfelejtettek volna, avagy nem lenne más, csupán valami különös, már csak néhány anekdotában kísértő szellemalakja a múltnak. Knecht, miközben nehezen regulázható barátjának, Fritznek teret és hatáskört tudott juttatni, valami értékkel gazdagította Waldzell szellemi javait és történetét, s egyúttal barátja alakjának is tartós emléket biztosított. Mellékesen arra is emlékszünk, emlékeztetünk, hogy a nagy nevelő, amíg barátjáért fáradozott, teljességgel tisztában volt az ilyen nevelői hatás legfontosabb eszközével. Ez az eszköz barátja szeretete és csodálata volt. Ezt a csodálatot és szeretetet, ezt a rajongást Knecht erős és harmonikus személyisége, parancsoló magatartása iránt a Magister nagyon jól ismerte nemcsak Fritz, hanem még sok más vetélytársa és tanítványa részéről is, s mindig is inkább erre épített, mint tekintélyére és hivatali hatalmára – amelyet egyébként jóságos és engedékeny lénye ellenére sokakkal szemben gyakorolt. Pontosan érezte, milyen hatása lehet egy baráti megszólításnak, elismerésnek, vagy annak, hogy elhúzódik valakitől, és átnéz rajta. Legbuzgóbb tanítványainak egyike, sokkal később, egyszer elmesélte: Knecht valamikor a tanfolyamon és
a szemináriumban egy héten át nem is szólt hozzá, látszólag észre sem vette, levegőnek nézte – és ez volt a legkeservesebb és leghatásosabb büntetés, amit tanulóéveiben valaha is átélt. Ezeket az elmélkedéseket és visszapillantásokat szükségesnek tartottuk ahhoz, hogy életrajzi kísérletünk olvasóját ezen a helyen rávezessük Knecht személyisége két ellentétesen ható alaphajlamának megértésére, s előkészítsük e gazdag életút végső mozzanataira, miután leírásunkat a Mester élete csúcsáig követte. Ennek az életnek a két alaptendenciája avagy pólusa, a Yin és Yang: a megőrzés szándéka volt, a hűség, a hierarchia önzetlen szolgálata, másrészt pedig az „eszmélés”, az előbbre jutás, a valóság megragadásának és megértésének a szándéka. A hívő és szolgálatra kész Josef Knechtnek a Rend, Kasztália és az üveggyöngyjáték valami szent és feltétlenül értékes dolog volt; az eszmélő, tisztán látó, előretörő Knechtnek – értéküktől függetlenül –; létrejött, kiharcolt, életformáikban változó, az elöregedés, a meddővé válás és pusztulás veszélyeztette alakzatok; eszméjüket, mindig érinthetetlenül szentnek tartotta, jelenlegi állapotukról azonban felismerte: mulandók és bírálatra szorulnak. Egy szellemi közösséget szolgált, melynek csodálta erejét és értelmét, ám meglátta a veszélyt abban a hajlamában, hogy tisztán öncélúnak tekintse magát, elfeledkezzék feladatáról és közreműködéséről az ország és a világ egészében, s végül is elkallódjék abban, hogy ragyogóan, de egyre terméketlenebbül válik le az élet teljességéből. Ezt a veszélyt már előre sejtette azokban a korai éveiben, amikor újra meg újra habozott és félt attól, hogy teljesen az üveggyöngyjátéknak szentelje magát; a barátokkal s főleg Jakobus atyával folytatott vitáiban, bármily bátran védelmezte is velük szemben Kasztáliát, egyre jobban tudatára ébredt a veszélynek, s amióta ismét Waldzellben élt, és Magister Ludi lett, állandóan észlelte nyilvánvaló tüneteit jó néhány hivatal hűséges, de tisztán alaki munkamódszerében, a világtól való elfordulásában, saját hivatalnokai munkájában s waldzelli korrepetitorainak szellemileg gazdag, ám gőgös szakosodásában, s nem utolsósorban az ő Tegulariusának megindító s egyben ijesztő alakjában. Első, nehéz hivatali évének lejártával – miközben semmire, a magánéletére sem tudott időt szakítani – most visszatért történelmi tanulmányaihoz is; első ízben mélyült el nyitott szemmel Kasztália történetében, s közben arra a meggyőződésre jutott, hogy a dolog nem úgy áll, amiként a Tartomány öntudatosan elképzeli; ugyanis Kasztália kapcsolata a külvilággal, a kölcsönhatás közte és az ország élete, politikája, művelődése közt évtizedek óta hanyatlóban van. Ámbár a Nevelési Hatóság a Szövetségi Tanácsban még beleszólt az iskola- és nevelésügy dolgaiba, s jóllehet még mindig a Tartomány látta el jó tanárokkal az országot, és a tudományosság minden kérdésében megőrizte tekintélyét: – mindez mégis a megszokás és a gépiesség jellegét öltötte. Ritkábban s kevésbé buzgón jelentkeztek Kasztália elit-iskoláiból a fiatalok, hogy önként vállalják a tanulás szolgálatát extra muros, egyre ritkábban fordultak az ország hatóságai s a magánosok tanácsért Kasztáliához, amelynek véleményét a régebbi időkben oly szívesen kérték ki és hallgatták meg például a fontos bírósági tárgyalásokon is. Ha összevetették Kasztália művelődési színvonalát az országéval, látni lehetett, hogy egyáltalán nem közeledtek egymáshoz, sőt inkább végzetes módon távolodtak: minél ápoltabb, sajátosabb, túltenyésztettebb lett a kasztáliai szellemiség, annál inkább hajlott a világ rá, hogy a Tartományt meghagyja önmagának, s ahelyett hogy szükségletének és napi kenyérnek tekintené, valami idegen testnek nézte, egy kissé büszke is volt ugyan rá, mint holmi ódon ékességre, amelytől egyelőre nem is óhajt megválni s nem is nélkülözheti, de azért inkább távol tartotta magától, s amelynek – pontos tájékozottság híján – olyan lelkiséget, morált és önérzetet tulajdonított, hogy az nem illett bele többé a valóságos és tevékeny életbe. A polgárok érdeklődése a pedagógiai tartomány élete iránt, részvételük annak rendezvényein, főleg az üveggyöngyjátékon, éppúgy visszaesőben volt, mint a kasztáliaiak részvétele az ország életében és sorsában. Hogy itt van a hiba, ezzel Knecht régen tisztába jött, s
az is aggasztotta, hogy üveggyöngyjáték-mesterként a játékosok falujában kizárólag kasztáliaiakkal és szaktudósokkal volt dolga. Ebből fakadt az a törekvése, hogy mindinkább a kezdők tanfolyamainak szentelje erejét, s az a vágy is, hogy lehetőleg fiatal tanítványai legyenek – mert minél fiatalabbak voltak, annál szorosabban kötődtek még a világ és az élet egészéhez, annál kevésbé szakosodtak s idomultak Kasztáliához. Knecht gyakorta égő vágyat érzett a világ, az emberek, a naiv élet után – ha ugyan ez még létezett odakint, az ismeretlenben. Ebből a vágyból, s ebből az ürességérzetből – a túlságosan is ritka levegőben folyó élet ürességéből – hébe-hóba legtöbbünk megérzett valamit, s a Nevelési Hatóság is tudott erről a nehézségről, legalábbis időnkint megpróbált szembenézni vele, s különböző eszközökkel, a testgyakorlatok és játékok fokozott ápolásával, valamint mindenféle kézműves és kerti munkával kísérletezve pótolni a hiányt. Ha megfigyelésünk helyes, a Rend vezetősége az újabb korban igyekszik csökkenteni jó néhány túlzottnak érzett szaktevékenységet a tudományos munkaterületen, éspedig a meditációs gyakorlat fokozásának javára. Nem kell kétkedőnek, sötéten látónak s a Rend rossz tagjának lenni ahhoz, hogy igazat adjunk Josef Knechtnek, aki már jóval előttünk felismerte: köztársaságunk bonyolult és érzékeny szervezete öregszik, és sok tekintetben megújhodásra szorul. Amint említettük, hivatalos működésének második éve óta Knecht ismét történelmi tanulmányaihoz fordult, éspedig Kasztália történetén kívül főleg azoknak a nagy és kisebb munkáknak olvasásával foglalkozott, amelyeket Pater Jakobus írt a bencés rendről. Dubois úrral és az egyik keuperheimi filológussal, aki titkárként mindig jelen volt a Hatóság ülésein, arra is talált alkalmat, hogy ezt a történelmi érdeklődését beszélgetéseikben kiélje avagy felélénkítse, s ez mindig jóleső felüdülés és öröm volt számára. Mindennapos környezetében persze hiányzott hozzá az alkalom, s e környezet kelletlensége a történelemmel kapcsolatos minden foglalkozást illetően valósággal testet öltött barátja, Fritz személyében. Találtunk többek között egy noteszlapot (följegyzéseket egy ilyen beszélgetésről), ahol is Tegularius szenvedélyesen kifejti, hogy a kasztáliaiak számára a történelem teljességgel méltatlan tárgya a tanulmányozásnak. Bizonyára lehet szellemesen, szórakoztatóan, szükség esetén még nagyon patetikus módon is magyarázni a történelmet, bölcselkedni róla; olyan tréfa ez, mint minden más filozófia, s neki semmi kifogása sincs ellene, ha valaki ebben mulatságát leli. De maga a dolog, e tréfa tárgya, tudniillik a történelem: olyan ocsmány, közönséges és ördögi, förtelmes és unalmas valami, hogy ő nem érti, miként is foglalkozhat vele az ember. Hiszen tartalma csupán az emberi önzés és az örökké egyforma, magát örökké túlbecsülő és dicsőítő harca a hatalomért – az anyagi, durva, állati hatalomért –, olyasvalamiért tehát, ami Kasztália gondolatvilágában elő sem fordul, vagy legalábbis semmi értéke sincs. A világtörténelem: végeérhetetlen, szellem és feszültség nélküli tudósítás arról, hogyan erőszakolják meg az erősebbek a gyengéket, s a valódi történetet, a szellem voltaképpeni, időtlen történetét kapcsolatba hozni ezzel az ősrégi, ostoba verekedéssel, a becsvágyók hatalmi törekvésével és a törtetők tülekedésével vagy épp ebből magyarázni: ez már önmagában a szellem elárulása. Őt, Tegulariust pedig egy, a tizenkilencedik vagy huszadik században elterjedt szektára emlékezteti, amelyről egyszer meséltek neki, s amely a legkomolyabban hitte: az ősi népek áldozatai az isteneknek – az istenekkel, templomaikkal és mítoszaikkal együtt – egyéb kedves dolgokhoz hasonlóan, abból következtek, hogy kiszámíthatóan túl kevés vagy túl sok volt az élelem s a munka, s a munkabér és a kenyér ára közt kialakult feszültségből jöttek létre; a művészetek és vallások pedig csupán külsőségek, úgynevezett ideológiák voltak egy olyan emberiség számára, amely csak az éhezéssel és zabálással foglalkozott. Knechtet mulattatta ez a társalgás, és futólag megkérdezte: vajon a szellem, a kultúra, a művészetek története nem történelem-e, s nincs-e némileg összefüggésben a történelem egyéb fajtá-
jával? Nincs, kiáltott fel hevesen barátja, épp ez az, amit tagad. A világtörténelem versenyfutás az időben, versengés a nyereségért, hatalomért, kincsekért, s közben mindig minden azon múlik, kinek van elég ereje, szerencséje, ki elég aljas ahhoz, hogy a kellő pillanatot el ne szalassza. A szellemi, a kulturális, a művészeti tett ennek épp az ellentéte, mindig kitörés az idő szolgaságából, az ember átsurranása ösztöneinek és lomhaságának sarából egy másik síkra, az időtlenbe, az időtől mentesbe, az istenibe, a teljesen történelem nélkülibe és történelemellenesbe. Knecht élvezettel hallgatta s még további, korántsem ötlettelen érzelmi kitörésekre ingerelte barátját, majd higgadtan ezzel a megjegyzéssel fejezte be a beszélgetést: „Le a kalappal! Te aztán szereted a szellemet és tetteit!” Csakhogy a szellemi alkotás olyasvalami, amiben igazán nem vehetünk úgy részt, ahogy némelyek hiszik. Platónnak egy párbeszéde vagy Heinrich Isaac egyik kórustétele s mindaz, amit mi szellemi tettnek, műalkotásnak vagy tárgyiasított szellemnek nevezünk – végeredmény, a végső következménye a megtisztulásért és felszabadulásért vívott harcnak, s nem bánom, nevezzük úgy, ahogy te: kitörés az Időből az időtlenbe, s a legtöbb esetben azok a művek a legtökéletesebbek, amelyek már mit sem sejtetnek a létrejöttüket megelőző harcból és viaskodásból. Nagy szerencse, hogy ilyen művek maradtak ránk, s mi, kasztáliaiak, jóformán csak belőlük élünk, hiszen már csak a fölújításukban vagyunk alkotók, tartósan az időtlenségnek és harcnélküliség állapotának ama túlsó szférájában élünk, amely épp azokból a művekből áll, s amelyet e művek nélkül nem is ismernénk. S az átszellemítésben, vagy ha neked úgy tetszik, az absztrahálásban még tovább is megyünk: a mi üveggyöngyjátékunkban a bölcsek és művészek ama műveit részeire szedjük szét, stílusszabályokat, formai sémákat, megnemesített magyarázatokat vonunk le belőlük, s úgy bánunk ezekkel az elvontságokkal, mintha építőkövek lennének. Nos, mindez nagyon szép, ezt senki sem vitatja el tőled. De nem mindenki képes egész életén át kizárólag elvontságokat lélegezni, enni és inni. Amit egy waldzelli repetitor érdeklődésére méltónak talál, azzal szemben a történelemnek van egy előnye: hogy a valósággal van dolga. Az elvontságok elragadóak, de én úgy vélem, lélegzeni is kell, kenyeret is kell ennünk. Knecht néhanapján tett egy-egy rövid látogatást az öreg zenemesternél. A tiszteletre méltó öregúr, akinek ereje most már láthatóan hanyatlott, s aki már régen teljesen elszokott a beszédtől, a végsőkig kitartott derűs összeszedettsége állapotában. Nem volt beteg, s halála sem volt igazában haldoklás, inkább fokozatos anyagiatlanosodás, a testi lényeg és a testi funkciók eltűnése, miközben élete egyre jobban a tekintetében s beeső aggastyánarcának szelíd sugárzásában sűrűsödött össze. Monteport legtöbb lakójának ez jól ismert s tisztelettel fogadott jelenség volt, de csak keveseknek, Knechtnek, Ferromonténak s a fiatal Petrusnak adatott meg, hogy részese legyen egy tiszta és önzetlen élet esti sugárfényének és felragyogásának. Csakis ezeknek a keveseknek sikerült – ha felkészültek rá és összeszedték magukat, s a kis szobába nyitottak, ahol az idős mester karosszékében üldögélt – belépniük ebbe a szelíd fényű léttől távolodásba, átérezniük a szótlanná vált beteljesülést; miként ha láthatatlan sugárzások hatóterében: boldog pillanatokat töltöttek ennek a léleknek kristályos szférájában, földöntúli muzsika élvezőiként, s aztán megtisztult és megerősödött szívvel tértek vissza hétköznapjukba, akárcsak egy magas hegycsúcsról. Eljött a nap, midőn Knecht hírt kapott a Mester haláláról, sietve odautazott, s ott találta ágyán a szelíden elszunnyadt öreget, akinek kicsinnyé aszott arca szinte eltűnt, s valamilyen csöndes rúnába és arabeszkbe olvadt, mágikus alakzatba, amely már olvashatatlan volt, s mégis mosolyról, beteljesült boldogságról beszélt. A sírnál a zenemester és Ferromonte után Knecht is beszédet mondott, s nem a zene ihletett bölcséről, nem a nagy tanítóról, a legfelsőbb Hatóság jóságos-okos legidősebb tagjáról beszélt, hanem csakis öregsége és halála kegyelméről, szellemének halhatatlan szépségéről, amely benne végső napjainak társai előtt megnyilatkozott.
Több nyilatkozatából is tudjuk, hogy szerette volna megírni az idős Mester életrajzát, de hivatala nem hagyott neki időt ilyen munkára. Megtanulta, hogy immár kevés teret engedjen vágyainak. Egyik korrepetitorának egyszer azt mondta: „Kár, hogy ti, diákok nem vagytok vele tisztában, milyen bőségben és fényűzésben éltek. De én is így jártam ezzel, amikor még diák voltam. Az ember tanul és dolgozik, nem henyél, azt hiszi, szorgalmasnak tarthatja magát – de alig érzi, mi mindent tehetne, mit hozhatna létre ebből a szabadságból. Aztán hirtelen kap egy felhívást a Hatóságtól, hogy szükség van rá: tanári feladatot kap, küldetést, hivatalt, majd onnan magasabb helyre kerül, váratlanul a feladatok és kötelességek hálójába bonyolódik, s ez a háló egyre szorosabb és sűrűbb lesz, minél inkább mocorog benne. Önmagában véve csupa kis feladat, de mindet órára el kell végezni, s a hivatali napnak nincs annyi órája, ahány feladata. Ez jól is van így, nem lehet másként. Ám ha a tanterem, az archívum, a kancellária, a fogadószoba, az ülések és hivatalos utazások sokféle elfoglaltsága közben egy pillanatra eszünkbe jut régi és elvesztett szabadságunk, az önkéntes munkák, a korlátlan, tág tanulmányok szabadsága, akkor egy-egy percig nagyon vágyódhatunk utána, s azt képzelhetjük: ha még egyszer ilyen szabadok lehetnénk, fenékig kiélveznők szabadságunk örömeit és lehetőségeit.” Tanítványai és hivatalnokai rátermettségét a hierarchia szolgálatára különösen finom érzékkel ítélte meg; óvatosan választotta ki embereit minden feladatra, minden szerepre, s bizonyítványai és jellemzései róluk – amelyekről könyvet vezetett –, nagyon biztos ítéletre vallanak, elsősorban mindig az emberi vonások és a jellem tekintetében. Amikor nagyon nehéz jellemek megítéléséről s kezeléséről volt szó, szívesen is kértek tanácsot tőle. Itt volt például az a Petrus nevű diák, az öreg zenemester utolsó kedvenc tanítványa. Ez a fiatalember – egyike a csöndes megszállottaknak –, a maga sajátos szerepében, mint a Tiszteletreméltó Úr társalkodója, gondozója és imádó tanítványa, az utolsó pillanatig nagyon jól bevált. Midőn azonban az idős Mester halálával ez a szerep természetes véget ért, Petrus eleinte mélabúba süppedt; gyászát megértették s egy ideig el is tűrték – a tünetek viszont hamarosan komoly gondot okoztak Ludwignak, Monteport akkori zenemesterének. Petrus ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy továbbra is az elhunyt lakásában, a kerti házban éljen, őrizte a házikót, berendezését eztán is olyan kínos rendben tartotta, mint azelőtt, tudniillik a megboldogult lakószobáját s halála színhelyét, a karosszékkel, a halotti ággyal és a csembalóval együtt, érinthetetlen, az ő gondjára bízott szentélynek tekintette, s emez ereklyék kínos megőrzésén kívül nem ismert más gondot és kötelességet, csupán a sírhely gondozását, ahol szeretett mestere pihent. Úgy látszott, csak arra érez hivatást, hogy ezeken az emlékhelyeken a halott tartós kultuszának szentelje magát, templomszolgaként őrizze őket, mint szent helyeket, s talán megérje azt, hogy egyszer zarándokhelyekként lássa majd őket. A temetés utáni első napokban semmit sem evett, majd arra a kevés és ritka étkezésre szorítkozott, amivel a Mester is beérte utolsó idejében; úgy tetszett, mintha ily módon a tiszteletreméltó Úr örökébe akarna lépni, s meg akarna halni utána. Mivel ezt így sokáig nem bírta, változtatott viselkedésén: azt szerette volna, ha kijelölik az elhunyt házának és sírjának gondozójává, az emlékhelyek örökös őrévé. Mindebből világosan kiderült, hogy az amúgy is konok fiatalember, aki bizonyos idő óta egy számára vonzó különleges helyzetet élvezett, mindenáron meg akarta tartani ezt a különállását, és semmiképp sem akart visszatérni újra a hétköznapi szolgálatba, amelyre titkon nyilván nem is érezte már alkalmasnak magát. „Egyébként az a Petrus, aki a néhai idős Mester mellett volt, meghibbant” – közli kurtán és hűvösen Ferromonte egyik jegyzete. Nos persze a zenét tanuló monteport-i diák ügye nem tartozott a waldzelli Magisterre, nem volt érte felelős, és kétségtelenül nem érezte szükségét, hogy a monteport-iak ügyébe avatkozzék s ezzel is szaporítsa a saját munkáját. A boldogtalan Petrus azonban, akit erőszakkal kellett eltávolítani a kerti ház-
ból, nem nyugodott meg, s gyászában és zavarodottságában az elszigetelődés és a valóságtól való elidegenedés olyan állapotába lovalta bele magát, amelyben nem alkalmazhatták vele szemben a fegyelemsértés esetén szokásos rendszabályokat, s mivel elöljárói tudták, milyen jóindulattal viseltetik iránta Knecht, a zene mester kancelláriájától kérés érkezett Knechthez tanácsáért és beavatkozásáért, miközben az engedetlen Petrust egyelőre betegnek tekintették, s a gyengélkedő egyik cellájában megfigyelés alatt tartották. Knecht eléggé kedvetlenül bocsátkozott bele ebbe a fárasztó ügybe, ám miután alaposan végiggondolta, s elszánta magát a segítés kísérletére, erőteljesen kezébe vette a dolog intézését. Felajánlotta, hogy próbaképpen magához veszi Petrust, feltéve, hogy teljesen egészségesként kezelik, s egyedül engedik útra; mellékelt egy rövid, barátságos meghívót, amelyben kérte az ifjút: ha nélkülözhetik Monteport-ban, rövid időre látogassa meg őt, s jelezte, hogy számos felvilágosítást remél tőle az idős zenemester utolsó napjait illetően. A monteport-i orvos habozva egyezett bele, a diáknak átadták Knecht meghívását, s ahogy ő helyesen gyanította: a rossz helyzetében kátyúba jutott Petrusnak mi sem jött inkább kapóra, mint hogy gyorsan távozzék nyomorúsága színhelyéről; így hát Petrus azonnal közölte, hogy beleegyezik az utazásba, vonakodás nélkül jól megebédelt, kapott egy úti igazolványt, és fölkerekedett. Tűrhető állapotban érkezett Waldzellbe, ahol Knecht utasítására ügyet sem vetettek nyugtalanságára és ziláltságára, s az archívum vendégei közt szállásolták el; nem bántak vele úgy, mintha beteg volna vagy meg kellene büntetni, s bármiképp is ki kellene rekeszteni a Rendből; ő pedig nem volt annyira beteg, hogy ne értékelje ezt a kellemes légkört, s ne használja fel a kínálkozó lehetőséget az életbe való visszatéréshez. Igaz, hogy több hetes ott-tartózkodása során még eléggé terhére volt a Magisternek, aki egy állandóan ellenőrzött látszatfoglalatossággal, a volt zenemester utolsó zenei gyakorlatainak és tanulmányainak följegyzésével bízta meg, s közben az archívumban tervszerűen kisebb kisegítő munkákra szorította; megkérték rá: ha ideje engedi, segítsen a munkában, mert éppen sok a dolguk, és kevés a segítő kéz. Egyszóval, kisiklott életét visszaterelték a rendes kerékvágásba; csak amikor már megnyugodott, s láthatóan kész volt a beilleszkedésre, akkor kezdte Knecht – rövid beszélgetésekben – közvetlen módon nevelni is, és teljesen kijózanítani abból a rögeszméjéből, hogy az elhunyt Mester bálványozása valami szent és Kasztáliában lehetséges dolog. Mivel azonban Petrus nem tudta legyőzni félelmét a Monteport-ba való visszatéréstől, amikor már gyógyultnak látták, megbízták azzal, hogy a zenetanár segítőtársaként az elit-iskolák egyik alsó fokozatában tanítson, s ott tiszteletre méltóan helyt is állt. Még számos példát sorolhatnánk föl Knecht nevelői és lelkiorvosi tevékenységéről, s nem kevés az olyan fiatal tanulók száma sem, akiket – személyisége szelíd hatalmával – hasonlóképp ő nyert meg az igazi kasztáliai szellemben vett életnek, ahogyan egykor őt magát hódította meg a zenemester. Mindezek a példák nem afféle kérdéses jellemnek mutatják a Magister Ludit: inkább mind egészséges felfogását és kiegyensúlyozottságát bizonyítják. Csupán úgy tetszik: a tiszteletre méltó Mester szerető fáradozása a Petrus- vagy Tegularius-féle veszélyeztetett jellemekért különleges éberségre és finom érzékenységre utal a kasztáliai ember ilyesfajta betegségeivel és esendő hajlamával kapcsolatban, az első ráeszméléstől kezdve soha meg nem nyugvó, nem szunnyadó figyelemről van szó azok iránt a kérdések és veszélyek iránt, amelyek magában a kasztáliai életben rejlenek. Knecht tiszta és bátor lényétől távol állt, hogy – miként polgártársaink nagy része teszi – könnyelműségből és kényelemszeretetből ne akarja meglátni ezeket a veszélyeket, és valószínűleg sohasem tette magáévá legtöbb hatósági kollégájának taktikáját, akik ismerik ugyan ezeket a veszélyeket, de alapvetően nem létezőként kezelik, mert őket sohasem fenyegették. Knecht látta és elismerte ezeket, vagy legalábbis jó részüket, s oly otthonos volt Kasztália korai történetében, hogy e veszélyek közepette harcnak látta az életet, s mégis
igenelte és szerette e veszélyeztetett életet, míg számos kasztáliai csupán idillnek fogta fel e közösséget és életét. Pater Jakobusnak a bencés rendről írt műveiből is jól ismerte ezt az elgondolást, hogy a Rend harcos közösség, s a jámborság is lehet harcos magatartás. „Nincsen – így mondta egyszer – nemes és magasztos élet anélkül, hogy ne tudnánk az ördögökről és démonokról, s ne harcolnánk szüntelenül ellenük.” Kifejezett barátság a legmagasabb hivatalok birtokosai közt nálunk vajmi ritkán fordul elő, így hát nem csodálkozunk rajta, hogy első hivatali éveiben Knecht egyetlenegy társával sem ápolt ilyen viszonyt. Nagy rokonszenvet érzett a keuperheimi ókori filológus iránt, s mélységesen tisztelte a Rend vezetőségét, de ebben a körben szinte annyira kiiktatják a személyes és magánkapcsolatokat, annyira tárgyiasítják, hogy a hivatalos együttműködésen kívül alig lehet szó komoly közeledésről és barátkozásról. És mégis: Knecht ezt is átélte. Nekünk nem áll rendelkezésünkre a Nevelési Hatóság titkos archívuma; Knecht magatartásáról és tevékenységéről ezeken az üléseken és szavazásokon csupán annyit tudunk, amennyire a barátainak tett alkalmi nyilatkozataiból következtethetünk. Úgy látszik, magistersége első idejének hallgatagságát ezeken az üléseken ugyan nem mindig őrizte meg, de szónokként azért mégis ritkán lépett fel, kivéve ha ő maga volt a kezdeményező, a javaslattevő. Hitelesen tanúsított tény, hogy igen gyorsan elsajátította a hagyományos társalgási hangot, amely hierarchiánk csúcsán uralkodik, s azt a kecsességet, találékonyságot s játékos kedvet, melyet e formák gyakorlásában mutatott. Mint közismert: hierarchiánk vezetői, a magisterek és a Rend vezérférfiai nemcsak gondosan megtartott, ünnepélyes stílusban érintkeznek egymással, hanem az is eluralkodott köztük, nem tudnánk megmondani, mióta, hogy hajlamosak rá – vagy ez valami titkos előírás és játékszabály nálunk? –, hogy annál szigorúbb, gondosabban kifinomult udvariasságot tanúsítsanak egymás iránt, minél nagyobbak a véleménykülönbségek s minél fontosabbak a vitatott kérdések, amelyekről szót ejtenek. Ennek a régóta szokásos udvariasságnak – egyéb lehetséges szerepén kívül – elsősorban védelmi rendszabályként lehetett rendeltetése: a lehető legudvariasabb hangnem nem csupán a vitázó személyeket óvja meg a szenvedély elfogultságától, segítve őket tökéletes tartásuk megőrzésében, hanem ezenkívül óvja és védi a Rend és a Hatóság méltóságát is, ráaggatja a szertartásosság talárját s a szentség fátylait – így hát – bár a diákok gyakran kigúnyolták – ennek az udvariaskodó bókolásnak megvan a maga értelme. Knecht korszaka előtt az elődje, Thomas von der Trave magister különösen csodált mestere volt ennek a művészetnek. Knechtet ebben voltaképp nem nevezhetjük utódjának: ő inkább a kínaiak tanítványa volt, udvariasságát nem hangsúlyozta annyira, s iróniával szőtte át. De azért társai úgy tartották: felülmúlhatatlan az udvariasságban.
EGY BESZÉLGETÉS Életrajzkísérletünkben eljutottunk addig a pontig, ahol teljes figyelmünket az a fejlődés köti le, amely a Mester életének utolsó éveiben ment végbe, s amely megválásra késztette hivatalától és a Tartománytól, átlépésre egy másik életkörbe, s a halálához vezetett. Jóllehet, e búcsúzás pillanatáig példás hűséggel látta el hivatalát, amelynek végső napjáig élvezte tanítványai és munkatársai szeretetét és bizalmát, most, midőn úgy látjuk: lelke legmélyéig belefáradt ebbe a hivatalába, s más célok felé fordult, lemondunk hivatalvezetése további ábrázolásáról. Végigjárta azoknak a lehetőségeknek a körét, amelyeket ez a hivatal erői kibontakoztatására nyújtott, s eljutott odáig, amikor a nagy jellemek elhagyják a hagyomány s az engedelmes alárendeltség útját, s magukat a legfölsőbb, meg nem nevezhető hatalmakra bízva, valami újjal, még elő nem írttal és soha át nem élttel kell próbálkozniuk, s érte felelősséget vállalniuk. Amikor ennek tudatára ébredt, gondosan és józanul vizsgálta meg helyzetét s e helyzet megváltoztatásának lehetőségeit. Szokatlanul fiatal korban jutott fel arra a csúcsra, amelyet egy tehetséges és becsvágyó kasztáliai kívánatosnak és elérésre érdemesnek képzelhetett, s nem törtetve és fáradozva jutott el idáig, hanem szinte akaratlanul, törekvés és szándékos alkalmazkodás nélkül, majdhogynem akarata ellenére, mivel vágyainak jobban megfelelt volna a figyelemre sem méltatott, hivatali kötelességeknek alá nem vetett, önálló tudósélet. Azokból a nemes javakból és jogokból, amelyek méltóságával együtt osztályrészéül jutottak, nem mindegyiket becsülte egyformán nagyra, néhány ilyen kitüntetés és hatalmi jogkör szinte már rövid hivatali ténykedése után, úgy tetszik, kedve ellenére volt. Nevezetesen mindig terhesnek érezte a politikai és ügyintézői közreműködést a legfölsőbb Hatóság munkájában, noha persze azért nem kisebb lelkiismeretességgel szentelte neki magát. És még az állásával együtt járó legsajátosabb, legjellemzőbb és egyedi feladata is: a kiválasztott, tökéletes üveggyöngyjátékosok nevelése is – bármilyen örömöt szerzett is neki időnkint, s bármily büszke volt is ez a válogatott csapat a mesterére – tartósan talán inkább terhére, mintsem gyönyörűségére volt. Csak a tanítás és nevelés szerzett neki örömöt és kielégülést, s közben azt tapasztalta, hogy öröme és sikere annál nagyobb, minél fiatalabbak tanítványai, úgyhogy hiánynak és áldozatnak érezte, hogy hivatala folytán neki már nem gyermekek és fiúk, hanem csupán ifjak és felnőttek jutottak. De voltak még más megfontolások, tapasztalatok és belátások is, amelyek hivatali évei során odáig juttatták, hogy bírálóvá hangolják saját tevékenysége s néhány waldzelli körülmény ellen, vagy legalábbis arra bírják, hogy hivatalát legjobb és legtermékenyebb képességei nagy-nagy akadályának érezze. Ezekből egyet-mást ismerünk, egyet-mást csak gyanítunk. Azt a kérdést sem bolygatjuk, hogy Knecht – miután meg akart szabadulni hivatala terhétől, s valami jelentéktelenebb, de komolyabb munkára vágyott – valóban jogosan bírálta-e Kasztália állapotát, s vajon pártfogója s merész harcosa volt-e, avagy valamiféle lázadónak s szökevénynek tekintsük – szóval ezt a kérdést se bolygassuk, hiszen épp eleget vitatkoztak róla; ez a vita egy ideig két táborra osztotta Waldzellt, sőt az egész Tartományt, s máig sem csitult el teljesen. Ámbár mi a nagy Magister hálás tisztelőjének valljuk magunkat, ebben a kérdésben nem akarunk állást foglalni; a Josef Knecht személyét és életét illető vélekedések és ítéletek összegzése már hosszú idő óta fakulóban van. Mi nem akarunk ítélkezni vagy téríteni, hanem szeretnénk lehetőleg az igazsághoz híven elmesélni tisztelt mesterünk halálát. Csak hát ez tulajdonképpen nem is lesz igazi történet, inkább legendának neveznénk, tudósításnak, igazi hírek és szószátyárkodások vegyülékének, ahogyan – tiszta és zavaros forrásokból összefolyva – közöttünk, fiatalabbak közt a Tartományban – ma is köz-
szájon forog. Egy időben, amikor Josef Knecht gondolataiban már azzal kezdett foglalkozni, hogy utat keressen magának a szabadba, váratlanul ifjúkorának egy régi, meghitt s azóta félig elfeledett alakját látta viszont, barátját, Plinio Designorit. Ez a hajdani vendégtanítvány, egy ősi, a Tartomány dolgaiban érdemeket szerzett család fia, képviselőként és politikai íróként befolyásos ember, egy napon hivatalos minőségben bukkant fel a Tartomány legfölsőbb Hatóságánál. Ugyanis ahogy néhány év után esedékes, újraválasztották a kasztáliai költségvetést ellenőrző kormánybizottságot, és Designori e bizottság egyik tagja lett. Amikor először lépett fel ebben a minőségében, ülést tartottak Hirslandban, a Rend vezetőségének székházában, s ezen az ülésen az üveggyöngyjáték-mester is jelen volt; találkozásuk erősen hatott Knechtre, s nem is maradt következmények nélkül – erről sok mindent tudunk Tegularius és Designori révén, aki életének ebben a számunkra nem egészen felderíthető időszakában hamarosan ismét Knecht barátja, sőt bizalmasa lett. A feledés évtizedei után amaz első viszontlátáskor az előadó szokás szerint bemutatta a magistereknek az újjáalakult állami bizottság tagjait. Midőn Mesterünk a Designori nevet hallotta, meglepődött, sőt szégyenkezett, mivelhogy nem ismerte fel első pillantásra ifjúkora hosszú évek óta nem látott bajtársát. Miközben most – lemondva a hivatalos meghajlásról és üdvözlő formuláról – barátian nyújtott neki kezet, figyelmesen nézett az arcába, s megpróbálta kideríteni: milyen változás okozta, hogy nem ismerte fel egy régi barátját. Az ülés során is gyakran állapodott meg tekintete az egykor oly meghitt arcon. Különben is: Designori „önözte” és „Mester”-nek címezve szólította meg, és Knecht kétszer is kénytelen volt arra kérni, mielőtt Plinio rászánta magát, hogy a régi módon szólítsa, és újra tegezze. Knecht förgeteges és vidám, közlékeny és ragyogó ifjúként ismerte meg Pliniót, jó tanulónak és egyúttal fiatal világfinak, aki fölényben érezte magát a világtól idegen ifjú kasztáliaiak fölött, s aki gyakran kedvét lelte kihívásukban. Talán nem volt mentes a hiúságtól, de nyíltszívű volt, nem kicsinyes, és legtöbb kortársa számára érdekes, vonzó és szeretetre méltó, sőt sokakat elvakított kedves megjelenése, biztos fellépése, s az idegenségnek az a légköre, amely körülvette őt mint vendégtanulót s a nagyvilág gyermekét. Évek múlva, egyetemi éveinek vége felé, Knecht újra viszontlátta őt, s akkor úgy látta: ellaposodott, eldurvult, s teljesen elveszítette korábbi varázsát – csalódott benne. Zavartan és hűvösen váltak el egymástól. Most viszont megint másvalakinek mutatkozott. Először is úgy tetszett: teljesen elveszítette fiatalságát és derűjét, örvendező közlékenységét, vitázó kedvét, tevékeny, hódító, a külvilág felé forduló jellemét. Mint ahogy találkozásukkor nem hívta fel magára egykori barátja figyelmét, s nem üdvözölte elsőként, mint ahogy nevük megemlítésekor sem tegezte a Magistert, s annak szívélyes felszólítását csak vonakodva viszonozta – ugyanúgy a magatartásában, a tekintetében, beszédmódjában, arcvonásaiban és mozdulataiban is a korábbi támadókedv, nyíltság és szárnyalás helyébe bizonyos tartózkodás avagy nyomottság lépett: takarékos önfegyelmezés, valamilyen fajta visszafogottság vagy görcs, avagy talán csak fáradtság. Ebbe fulladt bele vagy ebben hunyt ki a fiatalság varázsa, ám nem kevésbé a felszínesség és a túlságosan durva világiasság vonásai, mert ezek is eltűntek. Most az egész ember, elsősorban az arca, a szenvedés jegyét viselte, s úgy tetszett: ez részint szétroncsolta, részint megnemesítette. S miközben az üveggyöngyjáték-mester figyelemmel kísérte a tanácskozások menetét, fél szemmel mindig erre a jelenségre is figyelt, s kénytelen volt eltűnődni rajta: ugyan miféle szenvedés lehet az, ami annyira hatalmába kerítette s így megjelölte ezt az eleven, szép és életvidám férfit? Úgy látta, valami idegen, számára ismeretlen fájdalom ez, s minél jobban átengedte magát ennek a kutató töprengésnek, annál több rokonszenvet és részvétet érzett e szenvedő ember iránt, sőt ebbe a részvétbe és szeretetbe halkan beleszólt egy olyan érzés is, mintha valamivel
adósa maradt volna a most oly szomorúnak látszó ifjúkori barátjának, s mintha valamit jóvá kellene tennie. Miután sokféle feltevése támadt Plinio szomorúságának okáról, és sejtelmeit újra meg újra elvetette, végül is arra gondolt, hogy az arcán ülő fájdalom nem közönséges eredetű – ez nemes, talán tragikus fájdalom, s Plinio arckifejezése Kasztáliában ismeretlen; emlékezett rá, hogy néhanapján hasonló, persze sohasem ilyen erősen lebilincselő kifejezést látott nem kasztáliai, világi emberek arcán. Találkozott már hasonlóval múltbéli emberek arcképein is, sok tudós vagy művész arcképén, amelyekről megindító, félig beteges, félig sorsszerű gyászt, magányosságot és gyámoltalanságot olvasott le. A Magister, akinek oly finom művészi érzéke volt a kifejezés titkaihoz s oly éber nevelői érzéke a jellemekhez, már régóta tudott bizonyos fiziognómiai ismertetőjelekről, s noha rendszerbe nem foglalta őket, ösztönösen bízott bennük; így például megkülönböztette a nevetés, a mosolygás, a derű sajátosan kasztáliai és sajátosan világi módját, s ugyanígy a fájdalom vagy szomorúság sajátosan világi formáját. Designori arcán most, úgy vélte, ezt a világi szomorúságot ismeri fel, mégpedig oly erősen és tisztán kirajzolódva, mintha ez az arc arra rendeltetett volna, hogy sok mindent képviseljen s láthatóvá tegyen, sok minden titkos szenvedést és betegséget. Nyugtalanította és meghatotta ez az arc. Nemcsak azt találta jelentősnek, hogy a világ most ideküldte elveszett barátját, s Plinio és Josef, mint hajdani tanulóidejük szópárbajaiban, most valóban és érvényesen részint a nagyvilágot, részint a Rendet képviselik; még fontosabbnak és jelképesebbnek tűnt fel neki, hogy ebben a magányos és bánatfelhőzte arcban a nagyvilág ezúttal nem a nevetését, életkedvét, hatalmi örömét, durvaságát küldte el Kasztáliába, hanem ínségét, gyötrelmét. Az is meggondolkoztatta, és korántsem volt kedve ellenére, hogy Designori láthatólag nem kereste, inkább kerülte őt, s csupán lassacskán és nagy ellenállás után adta meg magát és tárulkozott ki előtte. Egyébként, s ez természetesen segítségére volt Knechtnek, iskolatársa, aki maga is Kasztáliában nevelkedett, nem volt nehézkes, kelletlen vagy éppenséggel rosszakaratú tagja a Kasztália szempontjából oly fontos Bizottságnak, amire már volt példa a múltban, hanem a Rend tisztelői s a Tartomány pártfogói közé tartozott, amelynek némi szolgálatot is tehetett. Az üveggyöngyjátékról persze már hosszú évek óta lemondott. Nem tudnánk pontosabban beszámolni róla, mi módon nyerte el a Magister lassankint újra barátja bizalmát; ezt a maga módján képzelheti el bármelyikünk, aki ismeri a Mester nyugodt derűjét és kedves előzékenységét. Knecht nem tett le Plinio megnyeréséről, s ki bírt volna tartósan ellenállni neki, ha ő komolyan vette a dolgát? Végül is, pár hónappal az első viszontlátás után, Designori elfogadta Knecht ismételt meghívását, hogy látogasson el Waldzellbe. Egy felhős-szeles őszi délutánon, iskoláskoruk és barátságuk hajdani színhelyei felé, a fényeit s árnyait folyvást váltogató tájon át haladva, Knecht nyugodt és derűs, kísérője és vendége viszont csöndes, ám nyugtalan volt, mint napfény és árny közt a kopár földek, a viszontlátás öröme s az idegenné válás bánata közt cikázott. A település közelében kiszálltak a kocsiból, s gyalogosan indultak el a régi utakon, amerre együtt jártak diákként, visszaemlékeztek sok bajtársukra és tanárukra s akkori beszélgetéseikre. Designori egy napig maradt Knecht vendége, s Josef megígérte neki, hogy ezen a napon nézőként jelen lehet minden hivatali tevékenységénél és munkájánál. E nap végeztével – a vendég másnap hajnalban el akart utazni – együtt ültek Knecht lakószobájában, szinte már ismét a régi meghitt hangulatban. Az idegenre nagy hatással volt ez a nap, amelyen óráról órára megfigyelhette a Magister munkáját. Ezen az estén hosszú beszélgetés folyt kettejük között, amelyet Designori, mihelyt hazatért, tüstént följegyzett. Noha e párbeszéd egy része jelentéktelen, s talán néhány olvasónkra zavaróan hat, megtöri a mi józan ábrázolásunkat, mégis szeretnők úgy közreadni, ahogyan Plinio leírta.
– Annyi mindent akartam megmutatni neked – mondta a Magister –, s most mégsem jutott rá időm. Például az én takaros kis kertemet; emlékszel még a „Magister-kertre” és Thomas mester növényeire? – igen, s még annyi másra. Remélem, ennek is eljön még az ideje, napja. Mindazonáltal tegnap óta felülvizsgálhattad számos emlékedet, s fogalmat alkothattál magadnak hivatali kötelességeim és hétköznapjaim jellegéről. – Hálás is vagyok érte mondta Plinio. – Csak ma kezdtem sejteni újra, mi is valójában a ti Tartományotok, s milyen különös és nagy titkai vannak, jóllehet, távollétem éveiben is sokkal többet gondoltam rátok, mintsem gyaníthatnád. Ma, Josef, bepillantást engedtél hivatalodba és életedbe, remélem, nem utoljára történt, s még többször is beszélünk majd arról, amit itt láttam, s amiről most még nem tudok beszélni. Viszont nagyon is érzem, hogy a bizalmad engem is kötelez, és tudom, hogy eddigi zárkózottságomon meg kellett ütköznöd. Nos, egyszer te is meglátogatsz majd engem, s látni fogod, hol élek. Ma csupán keveset mesélhetek neked erről, mindössze annyit, hogy újra tisztába jöjj velem, s ha kibeszélhetem magamat, legyen bár ez szégyenem és büntetésem is, kissé nyilván megkönnyebbülök tőle. Tudod, hogy egy régi, országos érdemeket szerzett s a ti Tartományotokkal baráti viszonyban lévő családból származom, földbirtokosok és magas rangú hivatalnokok konzervatív családjából. De látod, már ez az egyszerű közlés is a tőled elválasztó szakadék elé állít! Azt mondom, „család”, s azt hiszem, ezzel valami egyszerűt, magától értetődőt és egyértelmű meghatározást adtam, de hát így van-e vajon? Nektek itt a Tartományban megvan a Rendetek és a hierarchiátok, családotok azonban nincs, nem tudjátok, mi a család, a vér, a származás, és halvány sejtelmetek sincs a családnak nevezett valami titokzatos és hatalmas varázsáról és erejéről. Nos hát, alapjában véve így vagyunk a legtöbb szóval és fogalommal, amelyekkel életünk kifejezhető: a legtöbb, ami nekünk fontos, nektek nem az, nagyon sok minden a számotokra egyszerűen érthetetlen, más dolgok pedig egészen mást jelentenek nálatok, mint nálunk. És így kell egymással szót értenünk! Lásd, ha velem beszélsz, olyan ez, mintha egy külföldi szólna hozzám, ámbár mégis olyan külföldi, akinek a nyelvét fiatalkoromban megtanultam, s magam is beszéltem, többnyire meg is értem. Ámde fordítva nem ez a helyzet: ha én szólok hozzád, te olyan nyelvet hallasz, amelynek kifejezéseit csak félig, árnyalatait és rezzenéseit pedig egyáltalán nem ismered: történeteket hallasz egy olyan emberi életből, olyan létformából, amely nem a tiéd; a legtöbb, még ha érdekelne is, idegen s legföljebb félig érthető marad számodra. Emlékszel sok szócsatánkra s beszélgetésünkre iskoláskorunkból; részemről mindez csupán kísérlet volt, sok kísérletem egyike, hogy Tartományotok világát és nyelvét a magaméval összhangba hozzam. Te vagy a legnyíltszívűbb, a legkészségesebb és legbecsületesebb mindazok közül, akikkel valaha így kísérleteztem; bátran védelmezted Kasztália jogait anélkül, hogy közömbös lettél volna az én másféle világom s annak jogai iránt, vagy épp megvetetted volna. Akkoriban meglehetősen közel is kerültünk egymáshoz. Nos, erre később még visszatérünk. Mivel egy pillanatig eltöprengett, hallgatott, Knecht óvatosan megszólalt: – Talán nem állunk olyan rosszul ezzel a meg nem értéssel. Az biztos, hogy két nép és két nyelv sohasem értheti meg úgy egymást, közléseiben nem lehet olyan bensőséges, mint két egyén, aki ugyanahhoz a nemzethez és nyelvhez tartozik. De ez nem ok rá, hogy a magunk megértetéséről és a közlésről lemondjunk. Akik egy népből valók, és egy nyelvet beszélnek, azok közt is vannak olyan korlátok, amelyek akadályozzák a teljes közlést és a teljes, kölcsönös megértést: a műveltség, a neveltetés, a képesség, az egyéniség korlátai. Mondhatnánk, hogy a földön minden ember – elvileg – megértetheti magát mindenki mással, s azt is mondhatnánk, hogy a világon egyáltalán nincs két olyan ember, akik közt igazi, hézagtalan, meghitt
közlés és megértés lehetséges volna – egyik megállapítás éppoly igaz, mint a másik. Ez a Yin és Yang, nappal és éjszaka: mindkettőnek igaza van, s olykor mindkettőre emlékeznünk kell, s abban igazat adok neked, hogy természetesen én sem hiszem, hogy mi ketten vala is teljesen és maradéktalanul megérthetnénk egymást. De ha te nyugati vagy is, én meg kínai volnék, s ha különböző nyelven beszélnénk is, azért mégis, ha megvan bennünk a jóakarat, nagyon sok mindent közölhetünk egymással, s a pontosan közölhetőkön túl is sok mindent kitalálhatunk és megsejthetünk egymásról. Mindenesetre kíséreljük meg. Designori bólintott és folytatta: – Először is szeretném elmesélni azt a keveset, amit tudnod kell ahhoz, hogy nagyjából sejtelmed legyen a helyzetemről. Szóval, mindenekelőtt itt van a család, a legfölsőbb hatalom egy fiatalember életében, akár elismeri, akár nem. Én jól megvoltam vele, amíg a ti elitiskoláitok vendégtanulója voltam. Nálatok egész éven át jól bántak velem, a szünidőkben otthon ünnepeltek és elkényeztettek, én voltam az egyetlen fiú. Anyámon gyöngéd, sőt szenvedélyes szeretettel csüggtem, minden elutazásomkor egyetlen fájdalmam az volt, hogy el kellett tőle válnom. Apámmal hűvösebb, de baráti volt a viszonyom, legalábbis a nálatok töltött gyermek- s ifjúi éveimben: ő Kasztália régi tisztelője volt, s büszke rá, hogy a kiválóak iskoláiban nevelkedhettem, s láthatta, hogy olyan fennkölt dolgokba is beavatnak, mint az üveggyöngyjáték. Ezek az otthoni szünidei tartózkodások gyakran valóban emelkedett hangulatban s ünnepien teltek, a családom és én úgyszólván már csak ünneplőruhában ismertük egymást. Néha, amikor hazautaztam vakációra, sajnáltalak is titeket, ittmaradókat, akik mit sem tudtok az efféle boldogságról. Nem szükséges sokat mondanom arról az időről, hiszen ismertél engem, jobban bárki másnál. Már-már kasztáliai voltam, kissé világiasan vidám, talán nyers és felszínes, de boldog és féktelen, szárnyaló és lelkes. Életem legboldogabb korszaka volt ez, amit akkor persze nem sejtettem, mert azokban a waldzelli években életem boldogságát és csúcspontját attól az időtől vártam, amikor a ti iskoláitokból elbocsátva hazatérhetek, s a nálatok megszerzett fölény segítségével az ottani, a kinti világot meghódíthatom. Ehelyett, miután elbúcsúztam tőled, olyan meghasonlás kezdődött el, amely máig is tart, s olyan harc, amelyben nem győztem. Mert a szülőföld, ahová hazatértem, ezúttal nem csupán szüleim otthonából állt, s egyáltalán nem várt ölelő karral, hogy elismerje waldzelli előkelőségemet, s az atyai házban is hamarosan csalódások értek, nehézségeim támadtak, s hamis hangok vegyültek az összhangba. Jó ideig eltartott, amíg rájöttem: naiv bizalmam, gyermekes hitem önmagámban és boldogságomban óvott, s óvott a tőletek magammal hozott rendi erkölcs, a meditáció szokása. De milyen csalódást és kijózanodást hozott a főiskola, ahol a politikai tantárgyakat akartam tanulmányozni! Az egyetemisták társalgási hangneme, általános műveltségük és társasági életük színvonala, sok tanár személyisége – ó, mindez mennyire elütött attól, amihez nálatok hozzászoktam! Emlékezhetsz rá, hogyan védelmeztem egykor a mi világunkat a tiétekkel szemben, milyen tele szájjal dicsértem sokszor a töretlen, naiv életet. Ha ez büntetést érdemelt, barátom, hát én súlyosan megbűnhődtem érte. Mert ez a naiv, ártatlan ösztönélet, a naiv embernek ez a gyerekessége és idomítatlan zsenialitása, lehet, hogy megvan valahol, talán a parasztok, a kézművesek közt vagy máshol, de nekem nem sikerült szemtől szembe találkoznom vele vagy éppen részesülni benne. Arra is emlékszel, ugye, hogyan bíráltam beszédeimben a kasztáliaiak nagyképűségét és természetellenességét, ezt az öntelt és elpuhult kasztot, kasztszellemével és elit-gőgjével együtt. Nos, a nagyvilág emberei nem kevésbé voltak büszkék rossz modorukra, csekélyke műveltségükre, otromba humorukra, arra, hogy ostobán-ravaszul csupán gyakorlati, önző céljaikra korlátozták törekvéseiket, ők sem képzelték magukat kevésbé értékesnek, Istennek tetszőbbnek és kiválasztottabbnak a maguk szűkagyú természetességében, mint a legkényeskedőbb waldzelli mintadiák valaha is. Kinevettek vagy vállon ve-
regettek, mások pedig az idegen, bennem lévő kasztáliai elemre azzal a nyílt, kendőzetlen gyűlölettel reagáltak, amelyet a közönséges alja nép érez minden előkelővel szemben, s amelyet én elszántan, szinte kitüntetésként fogadtam. Designori egy kis szünetet tartott, s Knechtre pillantott, tétován, hogy vajon nem fárasztja-e. Tekintete találkozott a barátjáéval, s abban a mélységes figyelmesség és barátság kifejezését látta; ez jólesett neki és megnyugtatta. Látta, hogy Josef teljesen átadja magát kitárulkozásának, nem úgy hallgatja, ahogyan valami csevegést vagy egy érdekes elbeszélést szokás, hanem azzal a kizárólagossággal és odaadással, amellyel az ember meditálás közben összpontosít, s ráadásul tiszta, szívbéli jóindulattal; Knecht tekintetének ez a kifejezése meghatotta Pliniót, annyira szívélyesnek és szinte gyermekinek látszott, hogy ámulat fogta el, látván ezt a kifejezést annak a férfiúnak az arcán, akinek sokrétű napi munkáját, hivatali bölcsességét és tekintélyét az egész nap folyamán csodálhatta. Megkönnyebbülve folytatta: – Nem tudom, haszontalan volt-e az életem és merő félreértés, vagy pedig értelme is van. Ha netán van értelme, akkor az talán az volna, hogy korunkban egyetlenegy konkrét ember a legvilágosabban és legfájdalmasabban felismerte és átélte: Kasztália mennyire eltávolodott szülőhazájától, avagy miattam akár fordítva is: mennyire idegen és hűtlen lett a mi országunk a maga legnemesebb Tartományához és annak szelleméhez, milyen mély szakadék tátong országunkban test és lélek, eszmény és valóság közt, milyen keveset tudnak s akarnak tudni egymásról. Ha volt valaha az életben feladatom és eszményem, akkor az, hogy megteremtsem személyemben a két alapelv összegezését, közvetítő, tolmács és békítő legyek a kettő között. Megpróbáltam s belebuktam. És mivel mégsem mesélhetem el neked az egész életemet, s te se érthetnél meg belőle mindent, csupán egy olyan helyzetet tárnék eléd, amely kudarcomra jellemző. Főiskolai tanulmányaim megkezdése után a nehézség nem annyira az volt, hogy túltegyem magam a csipkelődéseken és áskálódásokon, amelyekben mint volt kasztáliainak és mintadiáknak részem volt. Az a néhány új társam, akinek szemében az én elit-iskolai végzettségem kitüntetés- és izgató újdonságszámba ment, még több gondot okozott nekem, s a legnagyobb zavarba hozott. Nem, a nehéz és talán lehetetlen az volt, hogy e világiasság közepette tovább folytassam a kasztáliai értelemben vett életet. Eleinte alig vettem ezt észre, a nálatok tanult szabályokhoz tartottam magam, és hosszabb időn át úgy látszott, itt is beválnak, mintha megerősítettek és óvtak, mintha segítettek volna, hogy védjem és megtartsam derűmet és benső egészségemet s azt a szándékomat, hogy egyetemi éveimet egyedül és önállóan, lehetőleg kasztáliai módon töltsem el, kizárólag a tudásszomjamat oltsam, és ne kényszerüljek bele olyan tanulmányokba, amelyeknek nincs más célja, csak az, hogy a diákot a lehető legrövidebb időn belül a lehető legalaposabban szakosítsa egy kenyérkereső hivatásra, és kiölje belőle a szabadság és egyetemesség minden sejtelmét. Ámde a Kasztáliából magammal hozott védelem veszélyesnek és kétesnek bizonyult, mert hiszen én nem lemondóan és remete módra akartam megőrizni lelkem békéjét és szellemem meditatív nyugalmát: én a világot akartam meghódítani, megérteni, s kényszeríteni rá, hogy ő is megértsen engem; igenelni s ha lehet, megújítani és megjavítani akartam a világot, a magam személyében össze akartam hozni és összebékíteni a világot és Kasztáliát. Ha egy-egy csalódás, vita, felindulás után visszahúzódtam a meditációba, ez kezdetben mindig jótétemény volt, oldódás, mély lélegzetével, visszatérés a jó, baráti hatalmakhoz. Idővel azonban észrevettem, hogy épp az elmélyedés, a lélekápolás és lelkigyakorlat különít el, ettől látnak mások oly kellemetlenül idegennek, s ez tesz rá engem is képtelenné, hogy valóban megértsem őket. A többieket, a világ embereit – így láttam – csak akkor tudnám igazán megérteni, ha újra olyan lennék, mint ők, ha semmi előnyöm sem volna velük szemben, még ez az elmélyülésbe menekülés sem. Ter-
mészetesen az is meglehet, hogy, miközben így ábrázolom, megszépítem ezt a folyamatot. Talán vagy valószínűleg, egyszerűen az történt, hogy a velem egyformán iskolázott és egyetértő bajtársak nélkül, a tanárok ellenőrzése, Waldzell védelmező és üdvös légköre nélkül lassankint elvesztettem önfegyelmem, tunya és figyelmetlen lettem, nemtörődöm is, és aztán ez a rossz lelkiismeret pillanataiban azzal mentegette magát, hogy a nemtörődömség e világ egyik jellemző vonása, és ha átengedem magam neki, közelébb jutok környezetem megértéséhez. Veled szemben igazán nincs értelme semmit sem szépítenem, de azt sem szeretném letagadni és eltitkolni, hogy sokat fáradoztam, törekedtem és küzdöttem, akkor is, amikor tévedtem. Komolyan vettem mindent. De hát – a magam megértésének és értelmes alárendelésének kísérlete akár képzelődés volt vagy sem – mindenesetre megtörtént az, ami természetes: a világ erősebb volt nálam, lassankint legyőzött és elnyelt; pontosan úgy esett, mintha az élet szavamon fogott volna, hogy teljesen a világhoz hasonuljak, amelynek a helyességét, naivitását, erejét és eredendő fölényét a mi waldzelli vitáinkban annyira dicsértem s védelmeztem a te logikád ellen. Emlékszel rá. És most valami másra kell emlékeztesselek, amit nyilván réges-rég elfelejtettél, mivel számodra semmi jelentősége sem volt. Nekem azonban nagyon sokat jelentett, nekem fontos volt, fontos és rettenetes. Egyetemi éveim befejeződtek, alkalmazkodtam, legyőzött voltam, de korántsem teljesen, sőt lelkem mélyén még mindig közétek számítottam magamat, s azt hittem: nem legyőzöttként, hanem önként viselem el, mert okos vagyok, értem az életet – ezt az alkalmazkodást, ezt a csiszolódást. Így aztán még kitartottam ifjú éveim jó néhány szokásánál és szükségleténél, köztük az üveggyöngyjátéknál, bár ennek nyilván nem sok értelme volt, mivel állandó gyakorlás nélkül s anélkül, hogy állandóan érintkeznék a velem azonos tudású és főleg nálam többet tudó játékostársaimmal, semmit sem tanulhatok, az egyedül játszás legföljebb olyan pótlék lehet, ahogyan a magunkban beszélés pótol egy valódi, igazi beszélgetést. Tehát, noha valójában nem tudtam, miként is állok magammal, játékművészetemmel, műveltségemmel, elit-iskolai képzettségemmel, mégis azon fáradoztam, hogy megmentsem ezeket a javakat, vagy legalábbis egyet-mást belőlük, s ha akkori barátaim közül valakinek – akik ugyan megpróbáltak hozzászólni az üveggyöngyjátékhoz, de szelleméről sejtelmük sem volt – felvázoltam egy játékos sémát vagy elemeztem egy játéktételt, ezek a teljesen tudatlanok nyilván holmi varázslatot láttak benne. Harmadik vagy negyedik egyetemi évemben részt vettem egy waldzelli játéktanfolyamon; viszontlátni ezt a vidéket, a kisvároskát, régi iskolánkat, a játékosok faluját: ez fájdalmas öröm volt számomra, te azonban nem voltál ott, akkoriban valahol Monteport-ban vagy Keuperheimben tanultál, és nagyon törekvő különcnek számítottál. Ez az én játéktanfolyamom csupán szünidei kurzus volt a magunkfajta szegény világiak és műkedvelők számára, ennek ellenére csak üggyel-bajjal végeztem el, és büszke voltam rá, hogy végül is megkaptam a szokásos „hármast”, a bizonyítványnak azt az „elégségesét”, amely még épp csak arra jó, hogy tulajdonosának megengedje az ilyen szünidei tanfolyamok további látogatását. És eztán, megint néhány év múlva, még egyszer összeszedtem magamat, jelentkeztem egy szünidei kurzusra – az elődöd idején –, s mindent elkövettem, hogy némiképp szalonképessé tegyem magam Waldzell szemében. Újra végigböngésztem régi gyakorlófüzeteimet, többször is megpróbáltam kissé újra barátkozni az összpontosítás gyakorlásával, egyszóval, a magam szerény eszközeivel megpróbáltam a szünidei tanfolyamra úgy, olyan hangulatban és összeszedetten készülni, mint egy igazi üveggyöngyjátékos a nagy, évi ünnepi játékokra. Így vonultam be Waldzellbe, s ott, néhány évi szünet után, ismét jócskán elidegenedve, de egyúttal elbűvölve is, úgy éreztem magam, mintha egy elveszített szép hazába térnék vissza, amelynek nyelvét azonban nem beszélem már folyékonyan. És ezúttal teljesült
az az élénk vágyam is, hogy újra találkozzam veled. Emlékszel rá, Josef? Knecht komolyan a szemébe nézett, bólintott, kissé elmosolyodott, de egy szót sem szólt. – Jó – folytatta Designori –, tehát emlékszel rá. De mi az, amire emlékszel? Felszínes viszontlátás egy régi iskolatárssal, kurta találkozás és csalódás; az ember továbbmegy, s nem gondol többé rá, csak ha, mondjuk, évtizedek múlva a másik fél emlékezteti – udvariatlanul. Nem így van? Más volt ez a találkozás, több volt számodra? Plinio – noha észrevehetően igyekezett uralkodni magán – nagy izgalomban volt, úgy látszott, hogy sok-sok év során fölgyülemlett, le nem gyűrt terhet akar lerázni magáról. – Elébe vágsz a dolgoknak – mondotta Knecht igen óvatosan. – Hogy nekem mit jelentett ez a találkozás, arról majd még beszélünk, ha én kerülök sorra, és számot adok róla. Most a tiéd a szó, Plinio. Látom, hogy az a találkozás nem volt neked kellemes. Számomra sem volt az akkor. És most meséld el, mi is volt. Mondd el őszintén! – Megkísérlem – mondta Plinio. – Persze, semmit sem akarok a szemedre hányni. Sőt azt is be kell vallanom, hogy te akkor kifogástalanul viselkedtél velem szemben, vagy még annál is jobban. Amikor elfogadtam mostani meghívásodat Waldzellbe, amelyet második szünidei kurzusom óta nem is láttam, sőt amikor a bizottság választott tagjaként vállaltam ezt a kasztáliai kiküldetést, az volt a szándékom, hogy szembenézzek veled és az akkori élményemmel, akár kellemes ez nekünk kettőnknek, akár nem. És most folytatom. Én a szünidei tanfolyamra jöttem, és a vendégházban szállásoltak el. A kurzus részvevői körülbelül velem egykorúak voltak, némelyikük még jelentősen idősebb is nálam; legföljebb húszan voltunk, jórészt kasztáliaiak, ámde vagy rossz, közömbös, lezüllött üveggyöngyjátékosok, vagy pedig kezdők, akiknek csak későn jutott eszébe, hogy egy kissé megismerkedjenek a Játékkal is; megkönnyebbülés volt, hogy egyiküket sem ismertem. Jóllehet, tanfolyamunk vezetője, az archívum egyik segédtanerője, derekasan fáradozott, s nagyon barátságos volt hozzánk, az egész ügy kezdettől fogva úgy festett, hogy itt valami másodrangú és haszontalan iskoláról, teszem azt, egy büntetőtanfolyamról van szó, amelynek véletlenül összegereblyézett részvevői éppoly kevéssé hisznek a tanfolyam valódi értelmében és sikerében, mint a tanárok, még ha ezt senki sem ismeri is el. Csodálkozva kérdezhettük: miért jött itt össze ez a maroknyi ember, hogy önként foglalkozzék valamivel, amihez nincs elég ereje, s nem elég erős az érdeklődése sem ahhoz, hogy kitartson s áldozatot hozzon érte – és miért adta rá a fejét egy tudós szakember, hogy oktassa őket, és olyan gyakorlatokkal foglalkoztassa, amelyektől ő maga sem remélhetett sok sikert. Én akkor nem tudtam, csak sokkal később tudtam meg a tapasztaltabbaktól, hogy határozottan pórul jártam ezzel a tanfolyammal, és hogy a részvevőknek egy kissé más összetétele biztatóvá és bátorítóvá, sőt lelkesítővé tehette volna. Sokszor – így mondták nekem később – elegendő két résztvevő is, aki lelkesíti egymást vagy már régebbről ismerős, és közel áll egymáshoz, hogy egy ilyen tanfolyamnak, összes résztvevőjének és tanárának is lendületet adjon. Üveggyöngyjáték-mester vagy, ismerned kell ezt. Nos, nekem nem volt szerencsém, a mi véletlenül összeverődött közösségünkből hiányzott az a kis éltető sejt, nem melegedtünk fel, nem jöttünk lendületbe, az egész tanfolyam valami bágyadt ismétlőkurzus maradt felnőtt iskolásfiúk számára. Múltak a napok, s naponta fokozódott a csalódásunk. De hát az üveggyöngyjátékon kívül is ott volt még Waldzell, szent és gondosan őrzött emlékeim színhelye, s ha a játéktanfolyam csődöt mondott is, megmaradt nekem a hazatérés ünnepe, az érintkezés a hajdani bajtársakkal, talán annak a bajtársnak a viszontlátása is, akiről a legtöbb és legerősebb emléket őriztem, és aki számomra mindenki másnál jobban testesítette meg a mi Kasztáliánkat: a veled való találkozás, Josef. Ha viszontláttam néhány ifjúkori iskolatársamat, ha jártomban-keltemben a szép, olyannyira szeretett tájon újra találkoztam fiatal
éveim jó szellemeivel, ha talán te is újra közel kerülhettél volna hozzám, s a beszélgetéseinkből, mint régen, vita támad, nem közted és köztem, hanem inkább önmagam és az én Kasztália-problémám közt, akkor nem veszett kárba ez a szünidő, akkor belenyugodtam volna a tanfolyamba és minden egyébbe. Két régi iskolatársam, akivel először futottam össze, ártatlan volt, örvendezve vállon veregetett, gyerekes kérdéseket tett fel legendás világi életemről. A többiek nem mind voltak ilyen ártatlanok, ők a játékosok falujában éltek, s az elit fiatalabb korosztályához tartoztak, és nem tettek fel naiv kérdéseket, hanem, amikor a te szentélyed egyik-másik helyiségében találkoztunk, s nem térhettek ki előlem, csípős, erőltetett udvariassággal vagy inkább nyájaskodva üdvözöltek, és nem győzték eléggé hangsúlyozni elfoglaltságukat, fontos és számomra megközelíthetetlen tevékenységüket, azt, hogy mennyire nincs idejük a kíváncsiskodásra, a részvétre, a régi barátság felújítására. Nos, én nem tolakodtam közéjük, békén hagytam őket, meghagytam őket olümposzi, derűs, gunyoros, kasztáliai nyugalmukban. Úgy néztem rájuk s tevékenyen derűs napjukra, mint egy fogoly a rácson át, vagy ahogy a szegények, éhezők, elnyomottak nézik az arisztokratákat, a gazdagokat, a vidámakat, csinosakat, művelteket, jólnevelteket, kipihenteket, akik jól ápolják arcukat, kezüket. És akkor megjelentél te, Josef, s öröm és új reménység éledt bennem, amikor megláttalak. Átmentél az udvaron, már hátulról megismertelek a járásodról, és tüstént a neveden szólítottalak. Végre egy ember! – gondoltam, végre egy barát, talán ellenfél is, de valaki, akivel szót lehet érteni; igaz ugyan, hogy ős-kasztáliai, de rajta nem merevedett álarccá és páncéllá a kasztáliai jelleg: ember, megértő ember! Észrevehetted, mennyire örültem, s milyen sokat vártam tőled, és csakugyan a legelőzékenyebb, legbarátságosabb voltál hozzám. Még rám ismertél, még jelentettem neked valamit, örültél, hogy újra láthatsz. S így aztán nem elégedtél meg azzal a kurta, örvendező üdvözléssel az udvaron, hanem meghívtál magadhoz, s nekem szenteltél, nekem áldoztál egy estét. De hát, kedves Knecht, milyen este volt az?! Mennyit kínlódtunk mind a ketten, hogy jókedvet mutassunk, nagyon udvariasak és szinte jópajtások legyünk egymáshoz, és milyen nehezünkre esett egyik témától a másikig vonszolni suta beszélgetésünket! Ha a többiek közömbösek voltak irántam, veled rosszabb volt ez az együttlét: ez a feszült és hasztalan fáradozás egy valaha volt barátság felélesztéséért sokkal több fájdalmat okozott. Az az este teljesen véget vetett ábrándjaimnak, könyörtelenül világossá vált, hogy nem vagyok veletek azonos célra törő bajtársatok, nem vagyok kasztáliai, veletek egyenrangú ember, hanem csupán egy terhes, hozzátok dörgölődző bugris, műveletlen külföldi; s hogy ez olyan kifogástalan és szép formában derült ki rólam, s a csalódást és a türelmetlenséget olyan makulátlanul álcáztuk, talán ez volt az egészben a legrosszabb számomra. Ha összeszidsz, és szemrehányásokat teszel, ha azzal vádolsz: „Mit lett belőled, barátom, hogy züllhettél el ennyire?”, boldog lettem volna, és megtört volna a jég. De ne is beszéljünk minderről. Láttam: semmire sem megyek Kasztáliához tartozásommal, irántatok érzett szeretetemmel, üveggyöngyjáték-tanulmányaimmal, barátságunkkal. Knecht korrepetitor fogadta terhes látogatásomat Waldzellben, egy estén át nyűglődött és unatkozott velem, és a végén a legkifogástalanabb formában, udvarias bókokkal újra kitessékelt. Felindultságával küszködve, Designori szünetet tartott, s elkínzott arccal nézett a Magisterre. Knecht figyelmesen, odaadóan hallgatta, de ő maga egy csöppet sem jött izgalomba, s úgy mosolygott régi barátjára, hogy csupa baráti részvét volt a mosolya. Mivel a másik nem beszélt tovább, Knecht csak nézte őt, telve jóindulattal, valami elégedett, sőt gyönyörködő arckifejezéssel; barátja egy percig vagy még tovább is komoran állta tekintetét, majd hevesen, de nem haragosan kifakadt: – Te nevetsz? Kinevetsz? Úgy véled, mindez rendben van? – Azt kell mondanom – mosolygott Knecht –, hogy kitűnően írtad le azt az esetet, egészen kitűnően;
minden pontosan úgy történt, ahogyan ábrázolod, s talán épp erre a maradék sértődöttségre és panaszra volt szükség a hangodban ahhoz, hogy így tisztázódjék ez a dolog, s az akkori jelenet újra ilyen tökéletesen megelevenedjék előttem. És noha sajnos, úgy látszik, kissé még mindig az akkori szemeddel nézed a dolgot, s valamiképp nem heverted ki egészen, tárgyilagosan, helyesen mesélted el történetedet, két, némileg kínos helyzetben lévő fiatalember történetét, akik kénytelenek kissé színlelni, s akik közül az egyik – ez voltál te – elkövette azt a hibát, hogy abban a helyzetben szintén könnyed viselkedés mögé rejtette valódi és komoly szenvedését, s nem tört ki ebből az álarcos játékból. Sőt, egy kissé olyan színezete van az ügynek, mintha annak a találkozásnak az eredménytelenségét még ma is inkább nekem rónád fel s nem önmagadnak, jóllehet, teljességgel rajtad múlt volna a helyzet megváltoztatása. Csakugyan nem láttad ezt? De nagyon jól írtad le, ezt meg kell mondanom. Valóban újra átéreztem annak a furcsa esti órának a nyomott és zavart hangulatát, perceken át megint azt hittem, küszködnöm kell, hogy tartsam magamat, s kissé szégyenkeztem is mindkettőnk miatt. Igen, az elbeszélésed pontos. Élvezettel hallgattam. – Nos – kezdte Plinio kicsit csodálkozva, s hangjában még mindig ott csengett valamiféle sértettség és bizalmatlanság –, örvendetes, ha elbeszélésem legalább egyikünket szórakoztatta, mulattatta. Nekem ez, tudnod kell, egyáltalán nem volt mulatságos. – Most azonban – mondta Knecht –, most már te is láthatod, milyen vidáman gondolhatunk erre a történetre, amely egyikünknek sem válik éppen dicsőségére, nem? Nevethetünk rajta. – Nevethetünk? Ugyan miért? – Mert ez a történet az ex-kasztáliai Plinióról, aki az üveggyöngyjátékkal szorgoskodott, s el akarta nyerni hajdani bajtársai elismerését, már véget ért, és teljesen befejeződött, éppúgy, mint az udvarias korrepetitor Knechté, aki – minden kasztáliai formaság ellenére oly kevéssé bírta eltitkolni zavarát az idecseppent Plinio előtt, hogy ma, oly sok év múltán ezt megint szinte mint egy tükröt lehetett elébe tartani. Még egyszer, Plinio: neked jó az emlékezeted, jól beszéltél el mindent, én így nem tudtam volna. Szerencsénk, hogy ez a történet végleg idejét múlta, s most már nevethetünk rajta. Designori zavarban volt. Kellemesnek, szívből jövőnek érezte a Magister jókedvét, jól is esett neki, s nem is volt abban semmi gúny; azt is érezte, hogy nagy-nagy komolyság rejlik a vidám szavak mögött, de elbeszélése közben nagyon is fájdalmasan érezte át újra azt a régi keserű élményt, s amit elmondott, túlságosan is gyónásízű volt, semhogy minden további nélkül változtatni tudott volna eddigi hangnemén. – Arról talán mégis megfeledkezel – mondta tétován, bár félig már jobb hangulatban –, hogy amit elmeséltem, nekem nem ugyanazt jelentette, mint neked. Neked legföljebb kellemetlenséget, nekem vereséget és összeomlást, s egyébként is fontos változások kezdetét az életemben. Midőn akkoriban – alighogy véget ért a tanfolyam – eltávoztam Waldzellből, úgy döntöttem: sohasem térek ide vissza, és már-már meggyűlöltem Kasztáliát s mindnyájatokat. Ábrándjaim veszendőbe mentek, s beláttam, hogy már nem tartozom közétek, talán már azelőtt sem tartoztam egészen hozzátok annyira, ahogy képzeltem, s igazán nem sok híja volt, hogy nem váltam renegáttá és nyílt ellenségetekké. Barátja derűsen, de átható tekintettel nézett rá. – Bizonyára így van – mondta –, s minderről, remélem, legközelebb beszélsz is még nekem. Jelenleg azonban, úgy látom, helyzetünk a következő: kora ifjúságunkban barátok voltunk, elváltunk, és nagyon eltérő utakon jártunk; aztán ismét találkoztunk – rosszul sikerült szünidei tanfolyamod idején –, te félig vagy egészen világi ember lettél, én meg kissé elbizakodott, a kasztáliai formaságokra sokat adó waldzelli, s ma erre a csalódást keltő és megszégyenítő találkozásunkra emlékeztünk. Viszontlát-
tuk önmagunkat és akkori zavarodottságunkat, el bírtuk viselni ezt a látványt, nevetni tudunk rajta, mert hiszen ma már minden teljesen megváltozott. Azt sem akarom véka alá rejteni, hogy akkor valóban nagyon zavarba hozott, ahogyan hatottál rám, szerfölött kellemetlen, negatív hatás volt ez, nem tudtam veled mit kezdeni, váratlan, megdöbbentő és felzaklató módon kialakulatlannak, érdesnek, világiasnak láttalak. Fiatal kasztáliai voltam, nem ismertem s voltaképp nem is akartam ismerni a világot, te pedig, nos, te egy fiatal idegen voltál, nem is értettem igazán, miért keres fel minket ez az idegen, miért vesz részt egy játéktanfolyamon, mert úgy tetszett: már semmi sincs benned a régi kiváló tanulóból. Akkoriban felborzoltad az idegeimet, mint ahogy én is a tiédet. Te viszont érdemtelenül fennhéjázó waldzellinek láthattál, persze valakinek, aki közte és egy nem kasztáliai, egy dilettáns játékos között igyekezett gondosan óvni a távolságot. Nekem meg te voltál valamiféle barbár vagy félművelt ember, aki terhes és indokolatlan, érzelgős igényeket támaszt érdeklődésemre és barátságomra. Védekeztünk egymással szemben, közel jártunk hozzá, hogy meggyűlöljük egymást. Nem tehettünk mást, el kellett válnunk, mert egyikünk sem adhatott a másiknak semmit, és képtelenek voltunk méltányosak lenni egymáshoz. – Ma azonban, Plinio, felújíthattuk ezt a szégyenkezve eltemetett emléket, nevethetünk azon a jeleneten s önmagunkon is, mert most más emberként s egészen más szándékokkal jöttünk össze, mások a lehetőségeink, nem érzelgünk, nincs bennünk elfojtott féltékenység vagy gyűlölet és önteltség: hisz mind a ketten régóta férfivá értünk. Designori felszabadultan mosolygott. De azért még megkérdezte: – De hát biztosak is vagyunk ebben? Hisz végül is a jóakarat akkor is megvolt bennünk. – Remélem – nevetett Knecht. – S azzal a mi jóakaratunkkal elviselhetetlenül meggyötörtük és túlterheltük egymást. Akkor ösztönösen nem bírtuk elviselni egymást, egyikünk sem bízott a másikban, zavarónak, idegennek és ellenszenvesnek érezte, és csupán valami elkötelezettség, valami összetartozás képzete kényszerített rá minket, hogy egy egész estén át játsszuk ezt a fárasztó komédiát. Ezzel már rögtön a látogatásod után tisztában voltam. Az egykor volt barátságon és az egykori ellenkedésen akkor még egyikünk sem jutott túl igazán. Ahelyett, hogy hagytuk volna meghalni, azt hittük: ki kell ásnunk, s valamiképp folytatnunk kell. Adósának éreztük magunkat, s nem tudtuk, mivel fizessük meg adósságunkat. Így van, nem? – Azt hiszem – tűnődött Plinio –, te még ma is kissé túlzottan udvarias vagy. Rólunk „kettőnkről” beszélsz, de nem ketten kerestük s nem találtuk meg egymást. A keresés, a szeretet teljesen az én ügyem volt, s így nekem jutott a csalódás és a szenvedés is. Mert, kérdezlek én, találkozásunk után mi változott a te életedben? Semmi! Nálam viszont ez a találkozás mély és fájdalmas cezúrát jelentett, s ezért nem tudok veled nevetni rajta, mint ahogy te intézed el. – Bocsáss meg – csitítgatta Knecht barátságosan –, nyilván elsiettem a dolgot. De remélem, idővel rábírlak, hogy te is velem nevess. Igazad van, te akkor sebet kaptál, nem tőlem ugyan, ahogy gondoltad, s úgy látszik, még mindig gondolod, hanem a köztetek és Kasztália közt tátongó szakadék és elidegenülés miatt, amelyet iskolai barátságunk során mi ketten látszólag áthidaltunk, s amely most hirtelen oly ijesztő szélességben és mélységben nyílt meg előttünk. Ha személyes hibát tulajdonítasz nekem, kérlek, mondd ki nyíltan, mivel vádolsz. – Ó, vád, az sohasem volt. De panasz, az igen. Te akkor nem hallottad meg, s úgy látszik, ma sem akarod meghallani. Akkor mosollyal és udvarias viselkedéssel válaszoltál rá, s ma megint ezt teszed. Plinio, jóllehet barátságot és mélységes jóindulatot érzett a Mester tekintetében, folyton ezt hangsúlyozta, nem bírta abbahagyni; valahogy le kellett már dobnia válláról ezt a régóta és fájdalmasan hor-
dozott terhet. Knecht arckifejezése nem változott. Eltöprengett egy kissé, s végül óvatosan ezeket mondta: – Igazán csak most kezdelek megérteni, barátom. Talán igazad van, és erről is beszélnünk kell majd. Előzetesen csupán arra szeretnélek emlékeztetni, hogy voltaképpen csak akkor volna jogod elvárni tőlem a törődést azzal, amit a panaszodnak nevezel, ha valóban ki is mondtad volna, mi ez a panaszod. De hát az történt, hogy te akkor, esti beszélgetésünk közben a vendégházban korántsem panaszkodtál, hanem, akárcsak én, a lehető legkarakánabbul és bátran léptél föl, egyszerre játszottad el nekem a gáncstalant és azt, akinek egyáltalán nincs panaszolnivalója. Titkon azonban, amint most hallom, elvártad, hogy mégis meghalljam titkolt panaszodat, s álarcod mögött felismerjem igazi arcodat. Nos, ebből valamit nyilván már akkor észrevehettem volna, ha nem is épp mindent. De hát – büszkeséged megsértése nélkül – hogyan is értethettem volna meg veled, hogy aggódom érted, hogy sajnállak? És mi haszna lett volna kezemet nyújtanom feléd, amikor a kezem üres volt, s nem adhattam neked semmit, se tanácsot, se vigaszt, se barátságot, hiszen utaink annyira elváltak egymástól? Igen, akkor a könnyed viselkedéseddel leplezett szorongásod és boldogtalanságod terhes és zavaró, őszintén szólva ellenszenves volt nekem, olyan igény volt benne a részvétre és együttérzésre, amely nem felelt meg a fellépésednek volt benne valami tolakodó és gyerekes vonás – én így láttam –, s ez csak jobban elhidegítette érzéseimet. Igényt támasztottál a bajtársiasságomra, kasztáliai, üveggyöngyjátékos akartál lenni, s közben olyan fegyelmezetlennek látszottál, olyan különcnek, beleveszve egoista érzelmeidbe! Körülbelül így ítéltelek meg akkor; mert jól láttam: a kasztáliai szellemből jóformán semmi sem élt tovább benned, nyilvánvalóan még az alapszabályokat is elfelejtetted. Jó, ez nem tartozott rám. De minek jöttél Waldzellbe, s miért akartál bajtársaidként üdvözölni minket? Ez, ahogy mondottam, bosszantott és ellenszenves volt nekem, s neked akkor tökéletesen igazad volt, ha buzgó udvariasságomat elutasításra magyaráztad. Igen, ösztönösen elutasítottalak, és nem azért, mert a világ gyermeke voltál, hanem azért, mert azt igényelted, hogy kasztáliainak számítsanak. Amikor aztán oly sok év múltán a minap ismét felbukkantál, ebből már semmi sem érződött rajtad, világias voltál, úgy beszéltél, mint bárki odakintről, s különösen idegenül hatott rám a gyász, a bánat vagy a boldogtalanság kifejezése arcodon; de mindez, a magatartásod, a beszéded, sőt még a szomorúságod is tetszett nekem, szép volt, hozzád illő, méltó hozzád, nem volt benne semmi zavaró, el tudtalak fogadni minden benső ellenkezes nélkül; ezúttal nem volt szükség semmilyen túlzó udvariasságra és tartózkodásra, így hát tüstént barátként mentem eléd, s igyekeztem kimutatni szeretetemet és részvétemet. Hiszen ezúttal inkább fordítva volt, mint hajdan: ezúttal én fáradoztam érted, én küzdöttem érted, míg te nagyon is visszahúzódtál; de azért persze, hallgatólagosan, ragaszkodásod és hűséged beismerésének tartottam megjelenésedet Tartományunkban és érdeklődésedet a sorsa iránt. Nos hát, végül is nemhiába ostromoltalak, te engedtél, s most már ott tartunk, hogy kitárhatjuk egymásnak szívünket, és remélem, megújíthatjuk régi barátságunkat. Az imént épp azt mondtad: ifjúkori találkozásunk neked fájdalmas volt, számomra viszont semmit sem jelentett. Erről ne vitázzunk, lehet, hogy igazad van. Mostani találkozásunk azonban, Amice, nekem korántsem jelentéktelen dolog, sokkal többet jelent számomra, semhogy ma el tudnám mondani, vagy amit te ebből egyáltalán sejthetsz. Hogy csak röviden jelezzem: nem csupán egy régen elvesztett barátom visszatérését jelenti s ezzel együtt egy elmúlt korszak feltámadását, új erőre kapását és színeváltozását. Elsősorban is hozzám szóló felhívás, elémbe jövés, amely utat nyit nekem a ti világotokba, s újra a régi kérdés elé állít: hogyan teremthetnénk szintézist köztetek és köztünk; és ez, én mondom neked, a kellő időben történik. A hívásra ezúttal nem vagyok süket, éberebbnek talál, mint valaha, mi-
vel voltaképp nem lep meg, nem látom idegennek és kívülről jövőnek, hogy kitárulkozhatnánk előtte, de el is zárkózhatnánk előle – hanem szinte belőlem, magamból jön, válasz egy nagyon erős és sürgetővé vált kívánságra, egy benső szükségletemre és vágyamra. De erről majd más alkalommal, ma már későn van, mind a kettőnknek pihennünk kell. Az előbb az én derűmről és a te szomorúságodról beszéltél, és úgy vélted – amint én látom –, hogy: még ma sem vagyok igazságos ahhoz, amit a „panaszodnak” nevezel, hiszen mosollyal felelek erre a panaszra. Itt valamit nem értek jól. Miért ne lehetne valamilyen panaszt derűsen hallgatni, miért kellene mosoly helyett szomorúsággal válaszolni rá? Hogy bánatoddal és terheddel ismét Kasztáliába és hozzám jöttél, ebből, azt hiszem, arra következtethetek, hogy talán épp a mi derűnk volt neked némiképp fontos. Ha mármost én nem osztozom szomorúságodban és nehézségeidben, nem hagyhatom, hogy ez engem is megfertőzzön, ez nem azt jelenti, hogy nem tartom érvényesnek és nem veszem komolyan. Tökéletesen méltánylom azt az arckifejezésedet, amelyet világi életed és sorsod alakított ki: ez illik hozzád, ez hozzád tartozik, s nekem kedves és becsülöm is, ámbár remélem, látom majd még másmilyennek is. Hogy mi az oka, azt csak sejthetem, később annyit mondasz vagy hallgatsz el róla, amennyit jónak látsz. Én most csupán azt olvashatom le róla, hogy nyilván nehéz az életed. De miért gondolod, hogy nem akarok és nem tudok igazságos lenni hozzád és bajaidhoz? Designori arca ismét elkomorult. – Néha – válaszolta lemondóan – úgy rémlik, mintha nemcsak két különböző nyelven fejeznénk ki magunkat, amelyek közül egyiket a másikra csak jelzésszerűen lehet lefordítani, hanem mintha általában és alapjában véve is különböző lények volnánk, akik sohasem érthetik meg egymást. És hogy közülünk tulajdonképp ki a teljes értékű és igazi ember, ti vagy mi, s hogy egyáltalán az-e valamelyikünk, ez számomra újra meg újra kétséges. Voltak időszakok, amikor olyan tisztelettel, kisebbrendűségi érzéssel, irigyen néztem föl rátok, a Rend tagjaira és üveggyöngyjátékosokra, mint örökké derűs, örökké játszó, önnön létüket élvező, a szenvedés számára hozzáférhetetlen istenekre vagy felsőbbrendű emberekre. Más időszakokban hol irigylésre méltónak, hol meg szánalmasnak, szinte megvetendőnek láttalak titeket: heréiteknek, örök gyermekségben mesterségesen visszatartott lényeknek, gyermekinek és gyerekesnek a ti szenvedélytelen, tisztán körülkerített, jól elrendezett játék- és óvodai világotokban, ahol mindenki gondosan kifújja az orrát, és ahol lecsillapítanak és elnyomnak minden kényelmetlen érzés- és gondolatrezzenést – ahol élethossziglan kecses, veszélytelen, vértelen játékokat játszanak, és minden zavaró életmozgást, minden nagy érzést, minden őszinte szenvedélyt, a szív minden hullámverését a meditatív terápiával tüstént ellenőriznek, elhárítanak és semlegesítenek. Vajon nem mesterkélt, sterilizált, iskolamesterien megnyirbált világ, félig-világ és látszatvilág ez csupán, amelyben ti gyáván vegetáltok, bűn nélküli, szenvedély nélküli, éhség nélküli világ, se-sava-se-borsa-világ, család nélkül, anyák, gyermekek nélkül, sőt szinte nők nélkül! Az ösztönéletet meditációval fékeztétek, a veszélyes, vakmerő és súlyos felelősséggel járó dolgokat, mint a gazdaság, a jog, a politika – nemzedékek óta másokra hárítottátok, gyáván és jól oltalmazottan, a terhes kötelességeket elhárítva, és: így élitek henye, here életeteket, nincs gondotok a megélhetésetekre, és hogy ez ne váljék unalmassá, buzgón foglalkoztok ezekkel a tudós különlegességekkel, szótagokat és betűket számoltok, zenéltek, és játsszátok az üveggyöngyjátékot, miközben kint a világ szennyében a valódi életet élik és valódi munkákon munkálkodnak a szegény, agyonhajszolt emberek. Knecht fáradhatatlan, baráti figyelemmel hallgatta. – Kedves barátom – mondta megfontoltan –, mennyire emlékeztetnek szavaid iskoláskorunkra s a te akkori bíráló- és támadókedvedre! Csak hát én már nem azt a régi szerepet játszom; a mai feladatom nem a Rend és a Tartomány védelmezése a támadásaid ellen, s nagyon is kedvemre való, hogy ezúttal semmi közöm ehhez a nehéz feladathoz,
amellyel egykor túlerőltettem magamat. Ugyanis kissé nehéz válaszolnom épp az ilyen pompás rohamozásra, amilyenbe az imént vágtáztál bele. Te például olyan emberekről beszélsz, akik odakint a világban „a valódi életet élik, és valódi munkákon munkálkodnak”. Ez csakugyan feltétlenül szépen és nyíltszívűén hangzik, már-már axiómaként; – és ha valaki ellene hadakoznék, éppenséggel modortalanul kellene emlékeztetnie rá a szónokot: hiszen az ő saját „valódi munkája” is részint abból áll, hogy közreműködik egy Kasztália javát és fenntartását segítő bizottság tevékenységében. De hagyjuk egy pillanatra a tréfát! Kiolvasom szavaidból, kihallom hangsúlyukból, hogy a szíved még mindig csupa gyűlölet irántunk, s egyszersmind csupa kétségbeesett szeretet is; telve irigységgel, vágyakozással. Gyáváknak, ingyenélőknek tartasz minket, avagy óvodában játszadozó gyermekeknek, de néhanapján örökkön derűs isteneket is láttál bennünk. Egyvalamit, azt hiszem, leszűrhetek a szavaidból következtetésként: szomorúságodban, boldogtalanságodban nyilvánvalóan nem Kasztália a bűnös – ennek máshonnét kell erednie. Ha mi, kasztáliaiak volnánk hibásak, akkor a nekünk szóló szemrehányásaid és kifogásaid nem lennének még ma is ugyanazok, mint serdülőkorunk vitáiban. Későbbi beszélgetéseinkben majd többet mondasz el nekem, s én nem kétlem, hogy találunk rá utat-módot, hogy boldogabbá, derűsebbé válj, vagy hogy legalábbis felszabadultabbá és kellemesebbé tegyük viszonyodat Kasztáliához. Amennyire most látom, te hamis, kötött, érzelgős viszonyban vagy velünk és Kasztáliával, s így a saját fiatalságoddal és iskoláskoroddal is; kasztáliai és világi részre osztottad a lelkedet, s túlzottan sokat rágódsz olyasmiken, amikért nem vagy felelős. Lehet viszont, hogy más dolgokat, amelyekért felelős vagy, nagyon is könnyen fogsz fel. Gyanítom, hogy már hosszabb ideje nem végeztél semmiféle meditációs gyakorlatot. Így van? Designori elkínzottan nevetett föl. – Milyen éles az elméd, Domine! Hosszabb ideje, úgy véled? Sok-sok éve már, hogy lemondtam a meditáció varázsáról. Most hirtelen mennyire aggódsz értem! Akkoriban, amikor itt Waldzellben, szünidei tanfolyamok során annyira udvariasan és megvetően bántál velem, s oly előkelően utasítottad vissza a baráti közeledésemet – akkoriban azzal az elhatározással tértem haza innét, hogy örökre végzek magamban kasztáliai voltommal. Attól kezdve lemondtam az üveggyöngyjátékról, nem meditáltam többé, sőt hosszabb időre még a zenétől is elment a kedvem. Helyette új cimborákra találtam, s ők oktattak a világi gyönyörűségekre. Ittunk és kurválkodtunk, kipróbáltunk minden hozzáférhető kábítószert, leköptünk minden illedelmet, mindent, ami tisztességes, kigúnyoltunk minden eszményt. Ilyen eldurvultságban persze nem tartott sokáig – de azért elég sokáig –, hogy az utolsó kasztáliai mázat is végleg lemarassam magamról. S amikor aztán, évek múltán, alkalomadtán beláttam, hogy túlságosan hevesen vetettem bele magam ebbe az életbe, s nagyon is szükségem volna némi meditációra, akkor már olyan büszke voltam rá, hogy nem akartam újrakezdeni. – Olyan büszke? – kérdezte halkan Knecht. – Igen, olyan büszke. Időközben belemerültem a világba, és világi ember lettem. Nem akartam más lenni, csupán egyvalaki közülük, nem akartam más életet, csak az övékét, az ő szenvedélyes, gyermeki fegyelmezetlen, boldogság és szorongás közt cikázó életüket élni; megvetettem azt, hogy a ti eszközeitek segítségével szerezzek magamnak némi megkönnyebbülést és előnyös helyzetet. A Magister éles pillantást vetett rá. – És kibírtad ezt hosszú éveken át? Nem használtál fel semmi más eszközt, hogy véget vess az egésznek? – Ó, dehogynem – vallotta be Plinio –, ezt is megtettem, s ma is megteszem. Előfordul, hogy megint iszom, és hogy aludni tudjak, többnyire most is mindenféle altatókra van szükségem. Knecht, mintha hirtelen elfáradt volna, egy pillanatra lehunyta szemét, majd ismét szilárdan szemmel tartotta barátját. Hallgatagon nézett az arcába, először komolyan vizsgálódva, lassankint azonban
egyre szelídebben, barátibban és derűsebben. Designori följegyzése szerint: ez idáig még soha nem látott ilyen emberi tekintetet, amely oly fürkésző és szerető, egyszersmind olyan ártatlan és ítélkező, oly sugárzóan baráti és mindentudó lett volna. Beismeri, hogy ez a tekintet először megzavarta és ingerelte, aztán megnyugtatta, és lassan-lassan valami gyöngéd erőszakkal hatalmába kerítette. De azért még megpróbált védekezni. – Azt mondtad – szólalt meg –, hogy tudsz olyan eszközökről, amelyek boldogabbá és derűsebbé tehetnek engem. Azt azonban meg sem kérdezed, hogy én vajon kívánom-e ezt. – Nos – nevetett Josef Knecht –, ha boldogabbá és derűsebbé tehetünk valakit, akkor ezt minden esetben meg is kell tennünk, akár kérik ezt tőlünk, akár nem. És te miért ne keresnéd és kívánnád? Hiszen ezért vagy itt, ezért ülünk itt egymással szemközt, ezért tértél vissza hozzánk. Gyűlölöd Kasztáliát, megveted, túlságosan is büszke vagy a világiasságodra és a szomorúságodra, s épp ezért nem akarsz könnyíteni magadon ésszel és meditációval – és mégis valami titkos és csillapíthatatlan vágy vezetett és vonzott éveken át hozzánk és a mi derűnkhöz, míg végre visszajöttél, és kénytelen vagy még egyszer megpróbálkozni velünk. És én azt mondom neked: ezúttal jókor jöttél, épp akkor, amikor én is nagyon vágyódtam a ti világotok hívására, egy kinyíló kapura... De erről majd legközelebb! Sok mindent közöltél velem bizalmasan, barátom, köszönöm is neked, és majd meglátod, hogy nekem is lesz számodra némi gyónnivalóm. De most már későre jár, te holnap hajnalban elutazol, rám pedig újabb hivatali nap vár, hamarosan le kell feküdnünk. Csak egy negyedórát adjál még nekem, kérlek. Fölkelt, az ablakhoz ment, s fölfelé tekintett, oda, ahol lebegő felhők között mindenütt a mélységesen tiszta, csillagos éjszakai égbolt sávjai látszottak. Mivel nem tért rögtön vissza, a vendég is fölállt, s odalépett hozzá az ablakhoz. A Magister ott állt, fölfelé nézve, és mély ritmikus lélegzetvétellel élvezte az őszi éjszaka ritka, hűvös levegőjét. Fölmutatott az égre. – Nézd – mondta –, nézd ezt a felhőtájat az ég sávjaival! Első pillantásra azt hihetnők: a mélység ott van, ahol a legsötétebb, de aztán tüstént észrevesszük: ez a sötétség, ez a lágyság csupán a felhőzet, és a világűr mélysége csupán e felhőegység szélein és fjordjainál kezdődik, s abba a végtelenbe merül, ahol a csillagok állnak, ünnepien, mint a tisztaság és rend legfensőbb jelképei számunkra, emberek számára. A világnak és titkainak a mélysége nem ott van, ahol a felhők és a feketeség – a mélység a tisztaságban, a derűben van. Ha megkérhetlek rá: lefekvés előtt nézz bele még egy darabig ezekbe a sok csillagú öblökbe és tengerszorosokba, és ne hárítsd el magadtól azokat a gondolataidat és álmaidat, amelyek netán közben támadnak. Plinio szívén valami sajátos érzés rezzent át, fájdalom vagy boldogság, ki tudja. Eszébe jutott, hogy egykor, elképzelhetetlenül régen, waldzelli iskoláskora szép derűs tavaszán hasonló szavakkal intették első meditációs gyakorlataira. – És engedj meg nekem még egy-két szót – kezdte újra halkan az üveggyöngyjáték-mester. – Szeretnék még valamit mondani a derűről, a csillagokéról és a szellem derűjéről és a mi kasztáliai derűnkről. Te viszolyogsz a derűtől, valószínűleg azért, mert a szomorúság útját kellett járnod, és most úgy látod, hogy mindenféle világosság és jókedv, főleg pedig a mi kasztáliai derűnk, sekélyes és gyermekded, sőt gyávaság is, menekülés a valóság borzalmaitól és szakadékaitól a csupasz formák és formulák, a csupasz elvontságok és csiszoltságok tiszta jói rendezett világába. Ámde kedves, megszomorodott barátom, még ha van is ilyen menekülés, ha vannak is gyáva, félénk, puszta formulákkal játszadozó kasztáliaiak, sőt még ha ők lennének is többségben nálunk – ez nem csökkenti az ég és a szellem igazi derűjét, mit sem von le értékéből és ragyogásából. A könnyen elégedettekkel és látszat-derűsekkel köztünk mások is szemben állnak: emberek és emberek nemzedékei, akiknek a derűje nem felszí-
nes játék, hanem komolyság és mélység. Egyiküket ismertem: ez a mi hajdani zenemesterünk volt, akit valaha hébe-hóba te is láttál Waldzellben; ez a férfiú élete utolsó éveiben oly mértékben elsajátította a derű erényét, hogy az napfényként sugárzott belőle, jóakaratával, életkedvével, jókedélyével, bizalmával árasztott el mindenkit, és tovább fénylett mindenkiben, aki komolyan fogta fel, és magába engedte sugárzását. Az ő fényéből rám is esett egy sugár, fényességéből és szíve ragyogásából nekem is adott egy keveset, éppúgy, mint a mi Ferromonte barátunknak és még másoknak is. Hogy ezt a derűt elérjük, nekem és sok más társamnak a legfőbb és legnemesebb célunk. Megtalálod a Rend vezetőségében egyik-másik atyánál is. Ez a derű nem játszadozás, nem is tetszelgés: ez a legmagasabb rendű megismerés és szeretet, minden valóság igenlése, őrtállás minden mélység és szakadék szélén, a szentek és a lovagok erénye, megzavarhatatlan, s a korral és a halál közelségével csak egyre növekszik. Ez a Szépség titka és minden művészet leglényege. A költő, aki verseinek tánclépésében dicséri az élet nagyszerűségét és rettenetét, a zenész, aki tiszta jelenként csendíti fel: fényhozó, a derű és öröm szaporítója a földön, még akkor is, ha előbb könnyeken és fájdalmas feszültségen vezetett át minket. A költő, akinek verse elragad, talán szomorú, magányos ember volt, a zenész pedig mélabús álmodozó – de a műve akkor is az istenek és a csillagok derűjében részes. Amit nekünk ád, az már nem az ő homálya, szenvedése vagy szorongása, hanem a tiszta fény, az örök derű egy cseppje. És ha minden nép és minden nyelv próbálja kikutatni a világ mélyét, mítoszokban, kozmogóniákban, vallásokban – a legvégső és a legnagyobb, amit elérhetnek: ez a derű. Emlékezzél csak az ősi indusokra; a mi waldzelli tanárunk valamikor sok szépet mesélt róluk: a szenvedés, a tépelődés, a bűnbánat, az aszkézis népe; de szelleme végső nagy leleménye világos és derűs volt, a világot legyőzők és Buddha derűs mosolya, és derűsek voltak még a mélységesmély mitológiák alakjai is. Az a világ, amelyet ezek a mítoszok jelenítenek meg, kezdetben istenien, üdvözülten, sugárzóan, tavaszi szépségében jelenik meg, aranykorként; hamarosan megbetegszik, s egyre jobban tönkremegy, eldurvul, elnyomorodik, és az egyre mélyebbre süllyedő négy világkorszak végén megérik rá, hogy a nevető és táncoló Siva eltapossa és megsemmisítse – de ezzel még semminek sincs vége: az egész újra kezdődik az álmodó Visnu mosolyával, aki játszi kezekkel új, fiatal, szép, sugárzó világot teremt. Csodálatos: ez a nép, ez a mélyre látó és más néphez nem is hasonlíthatóan szenvedni tudó nép borzadva és szégyenkezve nézte a világtörténelem szörnyű színjátékát, a mohó vágy és szenvedés örökkön forgó kerekét, látta és megértette a teremtmények esendőségét, az ember mohóságát és ördögségét, s egyúttal mélységes vágyát is a tisztaság és a harmónia után – és a Teremtés egész szépségére és tragikumára nézvést rátalált ezekre a pompás hasonlatokra, a világkorokról és a Teremtés széthullásáról, a hatalmas Siváról, aki romba tapossa táncával a romlott világot – és a mosolygó Visnuról, aki álmosan szendereg, és aranyos isteni álmaiból játszi módon új világot hív életre. Ami mármost a mi sajátos kasztáliai derűnket illeti, lehet, hogy ez ama nagy derűnek csupán kései és kicsiny csökevénye, de teljesen jogos utóhajtása. A tudományosság nem mindig és nem mindenütt volt derűs, noha annak kéne lennie. Nálunk, ahol az igazság kultusza szorosan kapcsolódik a szépség kultuszához és ezenkívül a meditatív lélekgondozáshoz, sohasem veszítheti el egészen a derűjét. Üveggyöngyjátékunk pedig egyesíti magában mind a három alapelvet: a tudományt, a szépség tiszteletét és a meditációt; így hát az igazi üveggyöngyjátékost úgy kell áthatnia a derűnek, ahogy az érett gyümölcsöt átitatja édes nedve, s elsősorban a zene derűjének kell hatnia benne, a zenének, amely nem más, mint bátorság, derűs, mosolygó tánclépés a világ borzalmai és lángjai között, ünnepi áldozás. A derűnek erre a fajtájára törekedtem, amióta diákként és egyetemistaként sejtőn érteni kezdtem, és többé nem is mondok le róla, még a balsorsban vagy szenvedésben sem.
Most térjünk nyugovóra, s te hajnalban elutazol. Térj vissza minél előbb, beszélj többet magadról, majd én is elmondok neked sok mindent, és rá fogsz jönni, hogy Waldzellben és egy Magister életében is van bőven kérdés, csalódás, sőt kétségbeesés és démónia is. Most azonban, elalvás előtt, teljék meg a füled zenével, ezt vidd magaddal. Lefekvés előtt egy pillantás a csillagos égre s a füledben a muzsika: ez minden altatódnál többet ér. – Knecht a zongorához ült, s finoman, egészen halkan, eljátszott egy tételt abból a Purcell-szonátából, amely Jakobus atya kedvenc darabja volt. Aranyló fénycseppenként hullottak, peregtek a hangok a csöndbe, oly halkan, hogy közben még az udvar öreg szökőkútjának csobogását is hallani lehetett. Lágyan és szigorúan, visszafogottan és édesen találkoztak és fonódtak össze a nyájas muzsika hangjai, bátran és derűsen lejtették meghitt körtáncukat az Idő és a Mulandóság űrén keresztül, tartamuk rövid idejére világméretűvé tágították a Teret és ezt az éji órát, és midőn Josef Knecht elbúcsúzott vendégétől: Plinio arca már egészen más volt, sugárzott, s a szemében könnyek voltak.
ELŐKÉSZÜLETEK Knechtnek sikerült megtörnie a jeget, eleven és mindkettejüket felfrissítő kapcsolat és eszmecsere kezdődött közte és Designori közt. Ez a férfi, aki hosszú évek óta lemondó mélabúban élt, kénytelen volt igazat adni barátjának: valóban a gyógyulás, a világosság, a kasztáliai derű áhítása vonzotta vissza a Pedagógiai Tartományba. Most már gyakrabban jött ide megbízatás és hivatalos intézendők híján is; Tegularius féltékeny bizalmatlansággal figyelte, Knecht magister pedig hamarosan mindent megtudott Plinióról és életéről, amire csak szüksége volt. Designori élete nem volt olyan rendkívüli és bonyolult, ahogyan Knecht az első kitárulkozások után gyanította. Plinio ifjúkorában végiggyötrődte rajongó és tettekre szomjazó lényének a már ismert csalódását és megaláztatását, nem lett a világ és Kasztália közt békítő és közvetítő fél, hanem magányos és elkeseredett kívülálló lett belőle, nem teremtett szintézist származása és jelleme világi és kasztáliai alkotóelemeiből. És mégsem volt egyszerűen hajótörött, mert – mindezek ellenére – vereségében és lemondásában is kialakította saját arcát, kiküzdötte saját külön sorsát. Úgy látszott, a kasztáliai neveltetés nála egyáltalán nem vált be, legalábbis eleinte mást sem eredményezett számára, csupán ellentmondásokat és csalódásokat, s valami mélységes, a természetének nehezen elviselhető elszigetelődést és elmagányosodást. És úgy tetszett – ha már az elszigetelődők és alkalmazkodni nem tudók e tövises útjára tért –, neki magának is mindent el kellene követnie, hogy elkülönüljön és növelje saját nehézségeit. Nevezetesen: már egyetemistaként kibékíthetetlen ellentétbe került családjával, főként az apjával. Ez az ember, ha a politikában nem is számított a voltaképpeni vezetők közé, de azért az összes Designorihoz hasonlóan egész életében a konzervatív, kormányhoz hű politika és párt támasza volt, ellensége minden újításnak, ellenfele a hátrányos helyzetben lévők minden jog- és részesedésigényének, név- és rangkülönbség nélkül bizalmatlan az emberekhez, áldozatkész híve a régi rendnek, mindannak, amit törvényesnek és megszenteltnek látott. Így, noha nem voltak vallási szükségletei, barátja volt az Egyháznak, és – jóllehet, egyáltalán nem hiányzott belőle az igazságérzet, a jó szándék és készség a helyes cselekvésre és segítésre konokul és elvszerűen elzárkózott a földbérlők ama törekvésétől, hogy helyzetükön javítsanak. Ezt a keménységet – látszólag logikusan – pártja programnyilatkozataival és jelszavaival igazolta, a valóságban persze nem meggyőződése és belátása vezérelte, hanem vakon engedelmes hűsége a rangjabeliekhez és családja hagyományaihoz, mint ahogy az is jellegzetes tulajdonsága volt, hogy bizonyos lovagiasság és lovagi becsület jellemezte, és hangsúlyozottan lebecsült mindent, ami modern, haladó és korszerű volt. Mármost ezt a férfiút a fia, Plinio, azzal ejtette csalódásba, azzal ingerelte föl és keserítette el, hogy egyetemistaként egy határozottan ellenzéki és modernista párthoz közeledett és csatlakozott. Akkoriban alakult meg egy régi polgári-liberális párt fiatal balszárnya, amelyet Veraguth vezetett: újságíró, képviselő, káprázatos hatású nagy népszónok, heves és néhanapján önmagától is megmámorosodó, meghatódó népbarát és szabadsághős, aki a főiskolai városokban eredményesen hódított az akadémiai ifjúság körében nyilvános előadásaival, és sok egyéb lelkes hallgatója és híve közt a fiatal Designorit is megnyerte. Az ifjút, aki csalódott a főiskolában, s valami támaszt keresett, pótlékot a számára üressé vált kasztáliai morál helyett, valami új eszményiséget és programot, magával ragadták Veraguth előadásai, bámulta pátoszát és támadókedvét, szellemességét, vádló fellépését, szép megjelenését és nyelvezetét, s az egyetemistáknak ahhoz a csoportjához csatlakozott, amely Veraguth hallgatóiból került ki, az ő pártján állt s az ő céljaiért küzdött. Amikor ezt Plinio apja megtudta, gyorsan el-
utazott fiához, s életében először igen-igen haragosan förmedt rá, szemére vetette, hogy összeesküvő, elárulja apját, családját és annak hagyományait, s kurtán ráparancsolt: azonnal tegye jóvá hibáját, és szakítsa meg kapcsolatát Veraguthtal és pártjával. Ez aztán aligha volt megfelelő módja, hogy hatni tudjon az ifjúra, aki most úgy látta: magatartásából valamiféle mártíromság keletkezik. Plinio szembeszállt a dörgedelemmel, s kijelentette apjának: nem azért járt tíz évig elit-iskolába és néhány évig az egyetemre, hogy lemondjon a saját ítéletéről és belátásáról, és hagyja, hogy haszonleső vidéki bárócskák írják elő felfogását az államról, a gazdaságról és az igazságosságról. Ehhez kapóra jött neki Veraguth iskolája. aki a nagy néptribunusok példájára sohasem vette figyelembe a saját vagy osztálya érdekeit, és a világon semmi másra sem törekedett, csakis a tiszta, tökéletes igazságra és emberségre. Az öreg Designori keserű nevetésre fakadt, és arra kérte fiát: legalább fejezze be tanulmányait, mielőtt a férfiak dolgába avatkozik, és azt képzeli magáról, hogy többet ért az emberi életből és igazságosságból, mint a nemesi nemzetségek tiszteletre méltó generációinak sora, amelynek ő csak lezüllött sarjadéka, s melyet most árulásával hátba támad. Vitatkoztak, minden szavukkal egyre jobban elkeserítették és megsebezték egymást, míg végül az öreg, mintha tükörben pillantotta volna meg haragtól eltorzult arcát, hidegen és szégyenkezve némult el, és szótlanul távozott. Ettől kezdve soha többé nem állt helyre Plinio régi, ártatlanul meghitt viszonya az atyai házzal, mert nemcsak hű maradt csoportjához és ehhez az új liberalizmushoz, hanem még tanulmányai befejezése előtt Veraguth közvetlen tanítványa, segítő- és munkatársa s néhány év múlva a veje lett. Mármost, ha az elit-iskolákban nevelkedése vagy a világ és szülőföldje újramegszokásának nehézségei felborították Designori lelki egyensúlyát, s emésztő problémákkal tűzdelték meg életét ezek az új kapcsolatok ráadásul veszélyeztetett, nehéz és kényes helyzetbe hozták. Nyert valami kétségtelenül értékeset, tudniillik egyfajta hitet, politikai meggyőződést és párthoz tartozást, ami kielégítette az igazságos és haladó eszmékre irányuló ifjonti igényét, s Veraguth személyében tanítóra, vezetőre, idősebb barátra tett szert, akit eleinte kritikátlanul csodált és szeretett, akinek – úgy látszott – szüksége is volt rá, s aki értékelte őt; Plinio így irányt és célt kapott, munkát és életfeladatot. Ez nem volt kevés, ám drága árat kellett érte fizetnie. Ha a fiatalember bele is törődött, hogy elveszítette természetes és öröklött helyét az atyai házban – és a rangjabéliek között –, ha bizonyos vakbuzgó vértanú-örömmel viselte is el kitaszíttatását egy kiváltságos kasztból, amely ellene fordult, akadt egy s más, amit sohasem bírt egészen kiheverni; főleg az a mardosó érzés, hogy annyira szeretett anyjának fájdalmat okozott, kényelmetlen és kínos helyzetbe hozta őt közte és apja között, s ez valószínűleg megrövidítette az életét. Az anya Plinio házasságkötése után hamarosan meg is halt; elhunyta után Plinio alig mutatkozott többé az atyai házban, s apja halála után el is adta a házat, az ősi családi fészket. Vannak olyanok, akik képesek rá, hogy életükben áldozatok árán elért állásukat, egy-egy hivatalt, házasságot, hivatást, épp ez áldozatok miatt annyira megszeretik és magukénak érzik, hogy ettől boldogok és elégedettek lesznek. Designori esetében másként történt. Hű maradt ugyan pártjához és annak vezéréhez, a pártvezér politikai irányvonalához és tevékenységéhez, hű a házasságához, az idealizmusához, de idővel mindez éppúgy kérdésessé vált számára, mint ahogy most egész lénye is egyszerre az lett. Ifjúkorának politikai és világnézeti lelkesedése lelohadt, az igazáért vívott harc éppoly kevéssé boldogította tartósan, mint a szembenállás kedvéért hozott áldozat és szenvedés, s ehhez járult még a hivatása gyakorlásában szerzett tapasztalat, a kijózanodás; végül már abban is kételkedett, hogy vajon csakugyan pusztán igazság- és jogérzéke tette őt Veraguth hívévé, s ebben legalábbis félig-meddig nem hatott-e közre Veraguth szónok és néptribun volta, vonzóereje és ügyessége a nyilvános fellépésben, mély zengésű hangja, férfiasan harsány nevetése, lányának okossága és szépsége?! Egyre kéte-
sebbé vált, hogy az öreg Designori a maga osztályhűségével és a bérlők iránti keménységével vajon valóban a nemtelen álláspontot képviselte-e, s kétségessé vált az is: vajon létezik-e egyáltalán a jó és a rossz, a jog és a jogtalanság, s vajon végül is nem a saját lelkiismeretének a szava-e az egyetlen elfogadható bíró; és ha így van, akkor neki, Pliniónak nem volt igaza, mert hiszen nem volt boldog, nem élt nyugodtan és életigenlően, bizakodón és biztonságban, hanem bizonytalanságban élt, kételyek közt, rossz lelkiismerettel. Házassága a szó nyers értelmében nem volt ugyan boldogtalan és elhibázott, de mégis tele volt feszültségekkel, bonyodalmakkal és ellenkedésekkel; talán ez volt a legjobb, ami jutott neki, de ez sem adta meg azt a nyugalmat, azt a boldogságot, ártatlanságot, jó lelkiismeretet, amelyet annyira nélkülözött. Ez a házasság sok megfontoltságot és önfegyelmet kívánt, sok erőfeszítésébe került, és bájos, szép tehetségű kis Tito fiuk is már korán okot adott a harcra és diplomáciára, a vetélkedésre és féltékenységre, mígnem a mindkét szülő szerette és elkényeztetett fiú egyre jobban az anyjához húzott, és az ő pártjára állt. Designori életében ez volt az utolsó, és úgy látszik, a legkeserűbb fájdalom és veszteség. Nem törte meg Pliniót, megbirkózott vele, olyan magatartást talált és őrzött meg, amely méltó tartás volt, de komoly, nehézkes, mélabús. Miközben Knecht lassankint, számos látogatás és találkozás során mindezt megtudta barátjától, cserében ő is sok mindent közölt vele a saját tapasztalataiból és problémáiból, sohasem hagyta a másikat olyan helyzetbe kerülni, aki gyónt, s ha változik az óra vagy a hangulata, gyónását megbánja és szeretné visszavonni – hanem saját nyíltságával és odaadásával nyerte el és erősítette meg Plinio bizalmát. Lassankint feltárult az élete a barátja előtt; látszatra egyszerű, egyenes vonalú, mintaszerű, szabályozott élet volt ez egy tisztán felépített hierarchikus renden belül, sikerekkel és elismeréssel teli pályafutás, és mégis inkább kemény, áldozatos és nagyon magányos élet; és ha ebből sok mindent nem is érthetett meg egészen a kívülálló: a fő áramlatokat és alaphangulatokat értette, és semmit sem értett és érzett át jobban, mint Knecht vágyódását a fiatalság után, ifjú, még képzetlen tanítványok után, valami szerény tevékenység után, a csillogás és reprezentálás örökös kényszere nélkül; ilyen lett volna, mondjuk, egy alsóbb fokú iskolában a latin- vagy zenetanári tevékenység. És Knecht művészettel gyógyító, nevelő módszerébe jól beleillett, hogy nem csupán nagy nyíltságával nyerte meg ezt a szenvedő embert, hanem azt is elhitette vele, hogy Plinio a segítségére és szolgálatára lehet, s ezáltal arra ösztökélte, hogy valóban így is tegyen. Designori csakugyan hasznára is lehetett egy s másban a Magisternek, a főkérdésben ugyan kevéssé, annál inkább azonban Knecht kíváncsiságának és tudásszomjának kielégítésében a világi élet száz és száz részletét illetően. Nem tudjuk, Knecht miért vállalta azt a nem könnyű feladatot, hogy újra megtanítsa mosolyogni és nevetni mélabús ifjúkori barátját, és vajon ebben volt-e egyáltalán szerepe annak a meggondolásnak, hogy Plinio – viszontszolgálatai révén – a hasznára lehet. Designon, tehát az, akinek ezt a leginkább tudnia kellett, nem hitt ebben. Később ezt mesélte: „Ha megpróbálok tisztába jönni vele, miként kezdett Knecht barátom hatni egy olyan reménytelen és magába zárkózott emberre, amilyen én voltam – egyre világosabban látom, hogy ez a hatás legnagyobbrészt varázslaton s azt kell mondanom: némi csalafintaságon is alapult. Knecht sokkal nagyobb selyma volt, mint emberei sejtették, csupa játékosság, szellemesség, agyafúrtság; élvezte a bűvészkedést, tréfás színlelést, meglepő eltűnéseit és újrafelbukkanásait. Azt hiszem, amikor először jelentem meg a kasztáliai Hatóságnál, ő már abban a pillanatban elhatározta, hogy a kezébe kaparint, s a maga módján befolyásol, vagyis fölráz, és jobb formába hoz. Legalábbis rögtön az első órától kezdve a megnyerésemen fáradozott. Miért tette ezt, miért terhelte velem magát, meg nem mondhatom. Úgy vélem, az olyan emberek, mint ő, többnyire öntudatlanul, szinte reflexszerűen cselekszenek; érzik, hogy egy feladat előtt állnak, valamiféle nyomorúság
hívó szavát hallják, és fontolgatás nélkül engedelmeskednek a felhívásnak. Knecht bizalmatlannak és riadtnak talált engem, olyannak, aki korántsem kész a karjaiba omolni vagy épp a segítségét kérni; csalódottnak és zárkózottnak talált, hajdan oly nyílt és közlékeny barátját, s úgy látszik, épp ez az akadály, ez a nem kis nehézség izgatta. Nem hátrált meg, bármennyire merev voltam is, és hát el is érte, amit akart. Ezalatt többek között azzal a mesterfogással is élt, hogy viszonyunkat kölcsönösnek tüntesse fel, mintha az ő erejének megfelelne az enyém, az ő értékének az enyém, mintha ő éppúgy segítségre szorulna, mint én. Már az első hosszabb beszélgetéskor célzott rá, hogy várt valami olyasfélére, mint az én megjelenésem, sőt vágyakozott rá, s aztán lassacskán beavatott a tervébe, hogy: lemond hivatali tisztségéről, és elhagyja a Tartományt; s mindig értésemre adta, mennyire számít a tanácsomra, segítségemre, titoktartásomra, mivel odakint a világban nincsen barátja rajtam kívül, és ő semmiféle tapasztalattal sem rendelkezik. Megvallom, jólesett hallanom, s ez nem kevéssel járult hozzá ahhoz, hogy Knecht megnyerje teljes bizalmamat, s én bizonyos mértékig kiszolgáltassam neki magamat; minden szavát elhittem. Később azonban, az idők során ez a hitem ismét kétségessé és valószínűtlenné vált, s egyáltalán nem tudtam volna megmondani, vajon igazán várt-e és mennyire várt tőlem valamit, s azt sem, hogy magatartása, amellyel hatalmába kerített, ártatlan vagy diplomatikus, naiv vagy rejtett szándékú, őszinte vagy mesterkélt és játékos volt-e. Magasan fölöttem állt, és nagyon is sok jót tett velem, semhogy ezt egyáltalán firtatni merészeltem volna. Ma már mindenesetre merő udvariasságnak tartom azt a föltevést, hogy a helyzete hasonlított az enyémre, s éppúgy rá volt utalva a rokonszenvemre és szolgálatkészségemre, mint én az övére; megnyerő és kellemes sugalmazás volt ez, be is hálózott vele, csak azt nem tudnám megmondani: játéka velem mennyire volt tudatos, kigondolt és szándékos, s mindennek ellenére mennyire volt naiv, mennyire fakadt az ő természetéből. Mert hiszen Josef magister nagy művész volt; egyrészt oly kevéssé bírt ellenállni a benne rejlő nevelői, befolyásoló, gyógyító, segítő, kibontakoztató kényszernek, hogy az eszközök szinte közömbösek voltak számára; másrészt pedig képtelen volt rá, hogy akár a legkisebb munkáját is ne teljes odaadással végezze. Az az egy azonban biztos, hogy akkoriban barátomként s nagy orvosomként és vezetőmként viselt gondot reám, többé nem engedett el, s végül is annyira fölébresztett és meggyógyított, amennyire egyáltalán lehetséges. Érdekes volt és nagyon illett hozzá, hogy miközben úgy tett, mintha az én segítségemet venné igénybe, hogy megszabadulhasson hivatalától, s higgadtan, sőt gyakran tetszéssel hallgatta sokszor nyers és naiv bírálataimat, de még a Kasztáliát illető kételyeimet és szidalmaimat is – miközben ő maga azért harcolt, hogy kiszabaduljon Kasztáliából, gyakorlatilag valójában visszacsalogatott és vezetett engem oda, újból rávett a meditálásra, kasztáliai zenével és elmélyedéssel, kasztáliai derűvel, kasztáliai bátorsággal nevelt és alakított engem, aki, bár vágyódtam utánatok, teljesen anti-kasztáliai voltam; ő tett újra hozzátok hasonlóvá, ő tette boldoggá irántatok érzett boldogtalan szerelmemet.” Így nyilatkozott Designori, és csodáló hálájára nyilván oka is volt. Ha a fiúkat és ifjakat talán nem is olyan nehéz a mi régóta bevált módszereink segítségével a Rend életstílusára nevelni, bizonyára nehéz feladat volt egy, már az ötven felé járó férfi esetében, még akkor is, ha ebben a férfiban sok jó szándék volt. Nem mintha Designori tökéletes vagy éppen minta-kasztáliaivá vált volna. De amit Knecht eltökélt magában, az sikerült neki: szomorúsága dacát feloldotta, keserűsége súlyán enyhített, újra közelebb vitte a harmóniához és derűhöz túlérzékennyé és félénkké vált lelkét, számos rossz szokását jóra cserélte. Az üveggyöngyjáték-mester természetesen nem tudta egymaga elvégezni a tömérdek aprómunkát, amire ehhez szüksége volt; a díszvendég érdekében igénybe vette Waldzell és a Rend gépezetét, egy időre még meditációs mestert is adott Plinio mellé, aki Hirslandból, a Rend vezetőségének székhelyéről jött, hogy állandóan ellenőrizze Plinio otthoni gyakorlatait. De a terv és a vezetés
Josef kezében maradt. Magisteri tisztének nyolcadik évében történt, hogy – első ízben – elfogadta barátja oly gyakran ismételt meghívását, és meglátogatta őt házában, a fővárosban. Ezt a Rend vezetősége engedélyezte, amelynek főnöke, Alexander közel állt a szívéhez. Egy ünnepnapot használt föl erre a látogatásra, melyet, noha sokat várt tőle, már egy év óta folyton halogatott, részint azért, mert előbb biztos akart lenni barátja felől, részint nyilván valami természetes aggálya miatt, hiszen ez volt az első belépése abba a világba, ahonnét bajtársa, Plinio magával hozta azt a dermedt szomorúságot, s amely az ő számára sok fontos titkot tartogatott. A modern házat, amelyre barátja elcserélte a Designoriak régi városi házát, egy tekintélyes, derék, nagyon okos, tartózkodó hölgy igazgatta, rajta viszont csinos, kotnyeles és kissé neveletlen fiacskája uralkodott; itt, úgy látszott, minden a fiú személye körül forog, ő pedig az anyjától tanulta el akaratosan pimasz, kissé megalázó viselkedését apjával szemben. Egyébként itt hűvösen és bizalmatlanul fogadtak mindent, ami kasztáliai, mégis, az anya és fia nem sokáig bírt ellenállni a Magister személyiségének, akinek az ő szemükben ráadásul a hivatalát is valami titokzatosság, szent ünnepélyesség és legendás hír övezte. Ám azért az első találkozás igen-igen mereven és kényszeredetten zajlott le. Knecht csak figyelt, várt, hallgatott, a hölgy hűvösen, külsőleg udvariasan, de belülről elutasítóan fogadta, nagyjából úgy, mintha egy magas rangú ellenséges katonatisztet szállásolnának be hozzá; fia, Tito volt a legkevésbé elfogódott, ő már elég gyakran figyelhetett meg hasonló helyzeteket, talán jól is szórakozott rajtuk, és hasznot húzott belőlük. Apja inkább csak játszotta a ház urának szerepét, de nem látszott igazán annak. Közte és felesége közt gyöngéd, kíméletes, kissé aggályosan udvarias hangnem – szinte lábujjhegyen járó érintkezés uralkodott – s ehhez az asszony a férjénél sokkal könnyebben és természetesebben alkalmazkodott. Fiával szemben Plinio igyekezett pajtáskodón viselkedni, s ezt, úgy látszott, a fiú hol kihasználja, hol meg hányavetin elhárítja magától. Röviden szólva: kínos, őszintétlen, a visszafojtott ösztönöktől fülledtre fűtött együttlét volt ez, telítve a zavaroktól és kirobbanásoktól való félelemmel, telve feszültségekkel, s a viselkedés és beszédstílus is, akárcsak az egész ház stílusa, kissé túlságosan gondos és mesterkélt volt, mintha egyáltalán nem lehetne eléggé szilárd, vastag és biztos védősáncot építeni az esetlegesen rájuk törő erők rajtaütései ellen. Knecht valami mást is megfigyelt még s megjegyezte magának: Plinio arcáról nagyrészt ismét eltűnt újra visszanyert derűje; ő, aki Waldzellben vagy Hirslandban, a Rend vezetőségének házában már szinte teljesen levetkőzte tehetetlen szomorúságát – itt, a saját házában megint egészen árnyékba került, kihívta a bírálatot, de részvétet is keltett. A ház szép volt, gazdagságról és kényes ízlésről tanúskodott, minden helyiségét a méreteinek megfelelően rendezték be, mindegyiket két-három szín kellemes összehangoltsága jellemezte, itt-ott egy-egy értékes műtárgy – Knecht élvezettel nézett körül; de amíg szemét legeltette, végül is úgy látta: mindez egy fokkal szebb a kelleténél, túlzottan is tökéletes és jól átgondolt, nincs benne alakulás, történés, megújulás, érezte, hogy a szobáknak és tárgyaknak ebben a szépségében is valami ördögűzés, oltalomkereső mozdulat szándéka rejlik, s hogy ezek a szobák, képek, vázák és virágok olyan életet kereteznek, olyan élet kísérői, amely harmóniára és szépségre vágyik, de nem tudja másképp elérni, csupán az ilyen összehangolt környezet ápolásával. Ennek a részben kellemetlen benyomásokkal járó látogatásnak az idején Knecht a barátja mellé – otthonra – egy meditációs tanárt küldött. Mióta ennek a háznak oly furcsán nyomott és terhes légkörében töltött egy napot, sok mindent megtudott, amire egyáltalán nem áhítozott, de sok olyasmit is, amit hiányolt, és ami után barátja érdekében kutatott. És nem érte be ezzel az első látogatással, többször is megismételte; beszélgetéseikben, amelyekben a nevelésről és a fiatal Titóról esett szó, a fiú anyja is élénken részt vett. A Magister lassankint elnyerte ennek az okos és bizalmatlan asszonynak a rokon-
szenvét. Amikor egyszer, félig tréfásan, azt mondta: kár, hogy a kisfiút nem adták idejekorán kasztáliai neveltetésbe – az asszony komolyan vette, szinte szemrehányásnak érezte a megjegyzést, és mentegetőzött: felettébb kétséges lett volna, vajon valóban felvették volna oda Titót, mert eléggé tehetséges ugyan, de nehéz bánni vele, és ő sohasem engedné meg magának, hogy így, a fia akarata ellenére belenyúljon az életébe, hiszen épp ez a kísérlet egykor a fiú apjánál sem sikerült. Arra nem gondolt sem ő, sem a férje, hogy fiuk érdekében igénybe vegyék az ősi Designori-család előjogát, miután szakítottak Plinio apjával s az ősi ház egész hagyományával. S végül, legutoljára, fájdalmas mosollyal tette hozzá, hogy amúgy sem, egészen más körülmények közt sem tudna megválni gyermekétől, mert hiszen rajta kívül nincs más, amiért érdemes volna élnie. Ezen az inkább önkéntelen, mint megfontolt kijelentésen Knecht sokat gondolkodott. Szóval, az asszony szép háza, amelyben minden olyan előkelő, pompás és jól összehangolt, a férje, a politika és a pártja, egykor imádott apjának az öröksége – ez mind nem elég ahhoz, hogy életének értelmet és értéket adjon, erre csak a gyermeke képes. És inkább hagyta, hogy ez a gyermek olyan rossz és káros feltételek közt nőjön fel, amilyenek ebben a házban és a házasságában uralkodtak, ahelyett hogy – a fiú javára – megvált volna fiától. Egy ilyen okos, látszólag hűvös, olyannyira intellektuális asszonytól ez bámulatos beismerés volt. Knecht nem segíthetett rajta olyan közvetlen módon, mint a férjén, nem is gondolt rá, hogy megkísérelje. De ritka látogatásai révén és azáltal, hogy Plinio a befolyása alatt állt, mégis bizonyos figyelmeztető mérték szabályozta az elferdült és zavaros családi körülményeket. A Magister számára azonban, míg közben minden alkalommal újabb befolyásra és tekintélyre tett szert a Designori-házban, egyre több rejtélyben bővelkedett ezeknek a világi embereknek az élete, minél jobban megismerte, annál inkább. De hát a fővárosban tett látogatásairól és arról, amit ott látott és átélt, nagyon keveset tudunk, megelégszünk az előbbi utalásokkal. A Rend Hirslandban székelő vezetőségének főnökéhez Knecht ez idáig csak annyira közeledett, amennyire hivatali teendői megkövetelték. Jóformán csak a Nevelési Hatóságnak azokon a teljes ülésein látta, amelyeket Hirslandban tartottak, s a főnök ott is többnyire az inkább formális és díszes hivatali eljárások teendőit látta el, a kollégák fogadását és búcsúztatását, míg az ülésvezetés fő munkája a szóvivőre hárult. Az eddigi főnököt, aki Knecht hivatalba lépésekor már tiszteletre méltóan idős férfiú volt, nagyra becsülte ugyan a Magister Ludi, de sohasem szorgalmazta a köztük lévő távolság csökkentését; számára a főnök már-már nem is ember, nem személyiség volt, hanem főpapként, a méltóság és szellemi fegyelem jelképeként lebegett a Hatóság és az egész hierarchia építménye fölött, mint annak hallgatag csúcsa és koronája. Ez a tiszteletre méltó férfiú meghalt, s helyére a Rend Alexandert választotta meg új főnöknek. Alexander épp az a meditációs mester volt, akit évekkel ezelőtt a Rend vezetősége a mi Josef Knechtünk mellé rendelt hivatalvezetésének első idejére, s a Magister azóta csodálta és hálásan szerette ezt a példás rendtagot, de az is, mivel Josef naponkénti gondoskodása tárgya volt, ő meg úgyszólván a gyóntatóatyja, szintén eléggé közelről figyelhette és ismerhette meg az alatt az idő alatt az üveggyöngyjáték-mester személyiségét és magatartását ahhoz, hogy megszeresse. Az eddig rejtve lappangó barátság mindkettejükben tudatosult, alakot öltött attól a perctől kezdve, amikor Alexanderből Knecht kollégája s a Hatóság elnöke lett, mert most már sűrűbben találkoztak, és közös munkát kellett végezniük. Persze, ez sem köznapi barátság volt, és hiányoztak belőle a közös ifjúkori emlékek is; munkatársi rokonszenv volt ez magas állású férfiak között, s megnyilatkozásai arra korlátozódtak, hogy egy kicsit melegebben köszöntötték egymást, vagy búcsúztak el egymástól, s hézagtalanabbul, gyorsabban jött létre köztük a kölcsönös megértés, és az ülések szüneteiben egy-két percig még el is beszélgethettek egymással.
Ha a szervezeti szabályzat szerint a Rend vezetőségének elöljárója, akit a Rend Mesterének is neveztek, kollégáinak, a magistereknek nem is volt a felettese, mégis fölöttük állt ama hagyomány folytán, hogy a Legfelsőbb Hatóság ülésein a Rend Mestere elnökölt, s minél meditálóbbá és szerzetesibbé vált a Rend az utóbbi évtizedekben, annál inkább nőtt az ő tekintélye, persze nem Kasztálián kívül, hanem csak a hierarchián és a tartományon belül. A Nevelési Hatóságban mindinkább a Rend főnöke és az üveggyöngyjáték-mester lett a kasztáliai szellem két tényleges képviselője; hiszen az ősrégi, még a Kasztália előtti korszakokból eredő tudományágakkal, a grammatikával, asztronómiával, matematikával és zenével szemben a Kasztáliát igazán jellemző érték az elmélkedés szellemi fegyelme és az üveggyöngyjáték volt. Így hát megvolt a jelentősége annak, hogy e szellemi magatartás két képviselője és irányítója baráti viszonyban volt egymással; ez méltóságuk kölcsönös elismerését és emelkedését jelentette, életük melegebb és elégedettebb lett tőle, további ösztönzést kaptak feladatuk teljesítéséhez, hogy személyükben testesítsék meg és éljék azt, ami a kasztáliai világ két legbensőbb szakrális java és ereje. Knechtnek ez tehát egy kötelékkel több volt, ellensúlyozta azt az immár nagyra nőtt szándékát, hogy minderről lemondjon, és áttörjön egy másik, új életkörbe. Mindazonáltal ez a tendencia fékezhetetlenül tovább fejlődött. Amióta ennek ő maga is teljesen tudatára ébredt – hivatalviselésének körülbelül a hatodik vagy hetedik évében –, szándéka megerősödött, s ő, az „ébrenlét” embere, félelem nélkül fogadta be tudatos életébe és gondolkodásába. Úgy véljük, kimondhatjuk, hogy attól az időtől fogva meghittnek érezte az eljövendő búcsúzás gondolatát, a megválást hivatalától és a Tartománytól – néha olyanformán, ahogy a fogoly hisz a szabadulásában, néha meg úgy is, ahogy a súlyos beteg tudhatja, hogy meghal. Ezt első ízben akkor juttatta kifejezésre, midőn először beszélgetett el ifjúkori bajtársával, Plinióval, úgy lehet, csak azért, hogy megnyerje és kitárulkozásra késztesse hallgataggá és zárkózottá vált barátját, de talán azért is, hogy ezzel a máshoz intézett első közléssel együttérző társat szerezzen új eszmélésének, új életérzetének, s megtegye az első lépést a külvilág felé, megadja terve megvalósításához az első lökést. A Designorival folytatott további beszélgetéseiben már a döntés fokáig fejlődött Knecht vágya, hogy egyszer majd szakítson mostani életformájával, és megkockáztassa az átlendülést egy új életbe. Közben gondosan elmélyítette barátságát Plinióval, akit most már nemcsak a csodálat, hanem éppennyire a lábadozó és gyógyult beteg hálája is fűzött hozzá és ez Knechtnek hidat biztosított a külvilágba s annak talányokkal zsúfolt életébe. Hogy a Magister csak nagyon későn engedte bepillantani titkába és tervezett kitörésébe barátját, Tegulariust, ezen nem szabad csodálkoznunk. Amilyen jó szándékkal és segítőkészen alakította minden barátságát, olyan önállóan és diplomatikusan tudta áttekinteni és irányítani mindegyiket. Most, hogy Plinio újra belépett az életébe, Fritznek vetélytársa támadt, egy új s mégis régi barát, aki igényt tartott Knecht érdeklődésére és szívére, s Josef aligha csodálkozhatott rajta, hogy Tegularius erre először heves féltékenységgel válaszolt; sőt egy darabig, amíg tudniillik teljesen meg nem nyerte és a helyére nem tette Designorit, a Magisternek inkább még kedvére is lehetett Fritz duzzogó visszahúzódása. Huzamosabban persze fontosabb volt mást is megfontolnia. Azt, hogy egy olyan természetű embernek, mint Tegularius, hogyan tehetné kedvére valóvá és megemészthetővé azt a vágyát, hogy szép lassan kivonja magát Waldzellből és a magisteri méltóságból. Ha Knecht egyszer otthagyja Waldzellt, akkor ez a barátja örökre elvesztette; hogy az előtte álló keskeny és veszélyes útra magával vigye Fritzet, arra gondolni sem lehetett, még akkor sem, ha az, minden várakozás ellenére, kedvet érezne hozzá, és merészen elszánná rá magát. Knecht nagyon sokáig várt, töprengett, mielőtt beavatta őt szándékaiba. Végül mégis megtette, amikor már régen megszilárdult elhatárolása, hogy útra kel. Természetének túlságosan is ellentmondott volna, hogy mindvégig tájékozatlanságban hagyja barátját, s némiképp a háta
mögött kovácsoljon olyan terveket, és készítsen elő olyan lépéseket, amelyeknek a következményeit Fritznek is viselnie kellene. Lehetőleg éppúgy, mint Pliniót, nemcsak titka tudójává, hanem igazi vagy akár képzelt segítő és cselekvő társává akarta tenni, mivelhogy a cselekvés könnyebben elviselhetővé tesz minden helyzetet. Knecht gondolatait a kasztáliai lét lényegét fenyegető hanyatlásról barátja természetesen régóta ismerte – már amennyit Knecht hajlandó volt közölni, s Fritz kész volt elfogadni belőlük. Ezekből a megfontolásokból indult ki Knecht, amikor elhatározta, hogy nyíltan beszél Tegulariusszal. Várakozása ellenére és nagy megkönnyebbülésére Fritz nem fogta fel tragikusan a bizalmas közlést; úgy látszott, inkább kellemesen fölpezsdíti, sőt mulattatja az az elképzelés, hogy egy Magister odaveti méltóságát a Hatóságnak, lerázza lábáról Kasztália porát, és a saját ízlése szerint választja meg életét. Mint magányos különc és minden szabály ellensége, Tegularius mindig az egyén oldalán állt a Hatósággal szemben; mindig kapható volt rá, hogy elmésen küzdjön a hivatalos hatalom ellen, ingerkedjék vele, rászedje. Knecht most már tudta, merre induljon el, föllélegzett, s – magában mosolyogva – azonnal kapott barátja reagálásán. Hagyta, hogy Fritz úgy fogja föl: a Hatóság és a vaskalapos hivatalnokok elleni csapásról van szó, s ebben a csínyben a beavatott, a munkatárs és cinkos szerepét osztotta ki rá. Ki kellett dolgozni a Magister folyamodványát a Hatósághoz, összeállítani és kifejteni mindazokat az okokat, melyek Knechtnek a hivataltól való visszalépését megértik, s eme kérelem előkészítése és kidolgozása főként Tegularius feladata volt. Elsősorban magáévá kellett tennie Knecht történetfelfogását Kasztália keletkezéséről, naggyá válásáról és mostani állapotáról, majd történelmi anyagot gyűjtenie és ezzel támasztania alá Knecht kívánságait és javaslatait. Szemlátomást nem zavarta, hogy olyan területre kell behatolnia, amelyet eddig elutasított és lenézett: a történelemmel kell foglalkoznia; és Knecht sietett megadni neki a szükséges útbaigazításokat. Így hát Tegularius belemélyedt új feladatába, azzal a buzgalommal és szívóssággal, amellyel a magányos és különleges vállalkozásoknak szokott nekiveselkedni. Nyakas individualista lévén, valami furcsán ádáz élvezetet szereztek neki ezek a tanulmányok, melyek abba a helyzetbe hozhatták, hogy rábizonyíthassa a boncokra és a hierarchiára hiányosságaikat és kérdésességüket, vagy legalábbis felingerelhesse őket. Ebből az élvezetből Josef Knecht éppoly kevéssé vette ki részét, mint ahogy barátja fáradozásainak sikerében sem hitt. Elszánta rá magát, hogy széttöri jelen helyzete béklyóit, szabaddá teszi magát, hogy elvégezhesse az érzése szerint rá váró feladatokat, de tisztában volt vele, hogy észérvekkel nem tudja meggyőzni a Hatóságot, és Tegulariusra sem háríthatja át egy részét az e téren teljesítendőknek. Ám azért nagyon kedvére volt, hogy tudta: Fritznek van mivel foglalkoznia, s figyelme is elterelődik arra az időre, ameddig még az ő közelében él. Miután a legközelebbi találkozásukkor erről beszélt Plinio Designorinak, hozzátette: – Tegularius barátom most el van foglalva, s kárpótlást kap azért, amit a te visszatérteddel elveszettnek vél. Féltékenységéből már csaknem kigyógyult, s hogy akcióján dolgozhat értem és kollégáim ellen, ez jót tesz neki, szinte boldog tőle. De ne hidd azt, Plinio, hogy tevékenységétől valamit is várok, kivéve persze, hogy neki magának javára válik. Teljességgel valószínűtlen, sőt lehetetlen, hogy legfelsőbb Hatóságunk jóváhagyólag fogadja a tervezett kérelmet – legföljebb szelíden dorgáló intelemmel válaszol majd rá. Ami szándékom és megvalósítása közé áll, az maga a mi hierarchiánk alaptörvénye, s nekem sem tetszenék az olyan hatóság, amely, ha mégoly meggyőző folyamodvány hatására is, elbocsátja üveggyöngyjáték-mesterét, és holmi Kasztálián kívüli tevékenységet jelöl ki számára. Azonkívül ott van Alexander mester, a Rend vezetősége részéről, ő pedig hajlíthatatlan férfi. Nem, ezt a harcot egyedül kell majd megvívnom. De hát előbb hagyjuk csak, hadd köszörülje Tegularius az elmeélét! Ezzel semmit sem veszítünk, csak egy kis időt, erre meg
amúgy is szükségem van, hogy rendezetten hagyjak itt hátra mindent, s távozásom ne okozzon kárt Waldzellnek. Neked viszont közben szállásról és munkalehetőségről kell gondoskodnod számomra odaát nálatok, ha mégoly szerényről is; szükség esetén megelégszem egy zenetanári állással is, csak kezdésként, ugródeszkaként van rá szükségem. Designori úgy vélte, ilyesmi biztosan adódik, s ha elérkezik az a pillanat, háza tetszés szerinti időre nyitva áll előtte. Ezzel azonban Knecht nem volt megelégedve. – Nem – mondta –, vendégként hasznavehetetlen vagyok, kell, hogy munkám legyen. Ha a házadban, bármily szép is, néhány napnál tovább tartózkodnék, ez csak növelné a feszültségeket és nehézségeket. Nagyon bízom benned, s a feleséged is barátian fogadja már látogatásaimat, de ennek tüstént más arculata lenne, ha én többé nem látogató és Magister Ludi, hanem menekült és állandó vendég volnék. – Túlságosan szigorúan fogod fel ezt a dolgot – vélte Plinio. – Bizton számíthatsz rá, hogy mihelyt elszabadulsz innét, és a fővárosban laksz, nagyon hamar kapsz majd egy hozzád méltó állást, legalábbis professzori katedrát egy főiskolán. De az ilyesmihez idő kell, ezt te is tudod, s én természetesen csak akkor tehetek valamit érted, ha már szabad leszel, és végleg eljössz innét. – Ez így van – mondta a Mester –, de elhatározásomnak addig titokban kell maradnia. Nem állhatok a ti hatóságaitok rendelkezésére, amíg nem tájékoztatom az én Hatóságomat, s az nem dönt; ez magától értetődik. De hiszen előszörre egyáltalán nem is keresek nyilvános állást. Szerények az igényeim, szerényebbek, mint ahogy gyaníthatólag képzeled rólam. Egy kis szobácskára van szükségem s a mindennapi kenyérre, főleg pedig tanári és nevelői munkára és feladatra, néhány tanítvány és növendék kellene, akivel együtt élhetek és akire hathatok; főiskolára a legkevésbé sem gondolok; éppily szívesen, nem, még szívesebben lennék egy fiú házitanítója vagy valami efféle. Amit keresek, amire szükségem van, az valamilyen egyszerű, természetes feladat, egy ember, akinek szüksége van rám. Egy főiskolai megbízatás kezdettől fogva megint beillesztene holmi hagyományos, szentesített és gépies hivatali szervezetbe, s én épp az ellenkezőjére sóvárgok. Designori erre habozva hozakodott elő kívánságával, amely már jó ideje foglalkoztatta. – Volna egy javaslatom – mondta –, s arra kérlek, legalábbis hallgasd meg és vizsgáld meg jóindulattal. Talán elfogadhatod, s ezzel nekem is szolgálatot tennél. Te az első nap óta, amikor itt a vendéged voltam, sok mindenben továbbsegítettél. Megismerted az életemet és a házamat is, tudod, milyen ott a helyzet. Nem jó, de jobb, mint amilyen évek óta bármikor. A legnehezebb: viszonyom a fiamhoz. Elkapatott és kotnyeles, kiváltságokat és kíméletet vívott ki magának otthonunkban, hiszen magunk kínáltuk föl neki, s könnyen meg is tehettük azokban az években, amikor még gyerek volt, s anyja és én egyaránt versengtünk érte. Aztán ő határozottan az anyja pártjára állt, nekem meg lassankint kicsúszott a kezemből minden hatásos nevelői eszköz. Beletörődtem, mint ahogy általában a kissé félresikerült életembe is. Megadással fogadtam. De most, hogy a segítségeddel némileg újra meggyógyultam, ebből ismét reményt merítettem. Láthatod, mire akarok kilyukadni; sokat ígérőnek érezném, ha Tito, akinek amúgy is nehézségei vannak az iskolájában, egy időre olyan tanárt és nevelőt kapna, aki törődik vele. Önző kérelem ez, tudom, és hogy vonz-e téged ez a feladat, nem tudhatom. De felbátorítottál rá, hogy szóvá tegyem ajánlatomat. Knecht mosolygott és kezet nyújtott neki. – Köszönöm, Plinio. Nincs olyan ajánlat, amelynek jobban örülnék. Csak a feleséged beleegyezése hiányzik. Továbbá rá kell szánnotok magatokat, hogy eleinte teljesen nekem engedjétek át a fiatokat. Hogy kézbe vehessem, ahhoz ki kell kapcsolnunk a szülői ház mindennapos befolyását. Ezt meg kell beszélned a feleségeddel, s rá kell venned, hogy elfogadja ezt a feltételt. Óvatosan fogj hozzá, hagyja-
tok rá időt! – És azt hiszed – kérdezte Designori –, hogy juthatsz valamire Titóval? – Ó, igen, miért is ne. Jó fajta, és jó adottságokat örökölt a szüleitől, csak hiányzik belőle ezeknek az erőknek az összhangja. Az én feladatom lesz – és szívesen vállalom –, hogy fölkeltsem vagy inkább megerősítsem és végül tudatosítsam benne a vágyat ez után a harmónia után. Josef Knecht tehát tudta, hogy mindkét barátja – külön-külön egészen más módon – az ő ügyével foglalkozik. Miközben Designori a fővárosban felesége elé tárta az új terveket, s megpróbálkozott elfogadtatásukkal, Waldzellben Tegularius a könyvtár egyik dolgozószobájában ült, s Knecht utasításai szerint a beadványnak szánt írásmű anyagát állította össze. A Magister jól lépre csalta Fritzet az elébe adott olvasnivalóval; Tegularius, a történelem nagy megvetője belekóstolt és beleszeretett a háborús korszak történetébe. Ő, a Játék mindig szorgos munkása, fokozódó étvággyal gyűjtött jellegzetes anekdotákat abból a kérdéses korból, a Rend homályos előidejéből, s annyit halmozott föl, hogy barátja, midőn a munka hónapok múlva elébe került, alig tizedrészüket hagyhatta csak meg. Ebben az időben Knecht több ízben megismételte látogatását a fővárosban. Designoriné egyre nagyobb bizalmat érzett iránta, hiszen egy egészséges, harmonikus ember gyakran könnyen talál utat a nehézségekkel küzdőkhöz és megterheltekhez – s férje hamarosan megnyerte őt tervének. Titóról tudjuk, hogy az egyik ilyen látogatáskor kissé hányaveti módon tudtára adta a Magisternek: a jövőben ne tegezze, mivel őt mindenki „ön”-özi, még tanárai is az iskolában. Knecht nagyon udvariasan köszönte meg a figyelmeztetést, bocsánatot kért, és elmondta a fiúnak, hogy az ő Tartományában a tanárok minden tanulót és diákot tegeznek, még ha régen felnőttek is már. Asztalbontás után pedig arra kérte, menjenek ki együtt egy kis időre, s mutasson meg neki valamit a városból. Ezen a sétán Tito az Óváros egyik tekintélyes utcáján is végigvezette, ahol – csaknem hézagtalan sorban – az előkelő, vagyonos patrícius családok évszázados házai álltak. Az egyik ilyen szilárd, keskeny és magas ház előtt Tito megállt, a kapuboltozat fölötti címerre mutatott és megkérdezte: – Ismeri ezt? – S midőn Knecht nemet intett, azt mondta: – Ez itt a Designoriak címere, s ez a mi ősi házunk, háromszáz évig a családunké volt. Mi pedig abban a közömbös tucatházunkban lakunk, csak azért, mert a nagyapám halála után apámnak az a szeszélye támadt, hogy eladja ezt a szép, tiszteletre méltó ősi fészket, s egy divatos házat építtessen magának, amely egyébként már most sem olyan igazán modern. Meg tudja ön érteni az ilyesmit? – Nagyon fáj a szíve a régi házért? – kérdezte Knecht barátságosan, s amikor Tito a kérdésre szenvedélyes igennel felelt és megismételte, hogy: „Meg tudja ön érteni az ilyesmit?”, – így válaszolt: – Mindent meg lehet érteni, ha megvilágítjuk. Egy ősi ház szép dolog, és ha az új ott állt volna mellette, s Tito apja választhat, akkor nyilván megtartja a régit. De ha mi magunk építtetünk házat, az szintén szép dolog, és ha egy törekvő és becsvágyó fiatalember választhat, hogy kényelmesen és engedelmesen beleüljön-e egy kész fészekbe, vagy egészen újat építsen-e magának, akkor nagyon is érthető, ha az építést választja. Egyébként, amennyire az édesapját ismerem, és én ismertem őt, amikor még olyan idős volt, mint maga, és szenvedélyes, rámenős ember volt, a ház eladása és elvesztése senkinek sem fájt úgy, mint épp neki. Súlyos összetűzése volt apjával és családjával, és úgy látszik, a mi kasztáliai nevelésünk nem felelt meg neki teljesen, legalábbis nem tudta megóvni néhány szenvedélyes, elhamarkodott cselekedettől. Nyilván egyik ilyen tette volt a ház eladása is. A családi hagyománynak, az egész múltnak és saját függőségének akart ezzel az arcába vágni, annak üzent hadat, s ezt legalábbis teljesen érthetőnek tartanám. De az ember furcsa lény, s ezért egyáltalán nem tetszenék egészen valószínűtlennek egy másik gondolat sem, az a gondolat, hogy a régi ház eladója ezzel az eladással nem
csupán a családjának akart fájdalmat okozni, hanem elsősorban önmagának. A családja csalódást okozott neki, elküldte a mi elit-iskoláinkba, hogy ott a magunk módján neveljük, s aztán, amikor hazatért, olyan feladatokkal, követelményekkel és igényekkel fogadta, amelyeknek nem tudott megfelelni. De nem szeretném folytatni a lélektani magyarázatot. Ennek a házeladásnak a története mindenesetre megmutatja: milyen erős hatalom az apák és fiúk közti ellentét, ez a gyűlölet, ez a gyűlöletbe átcsapó szeretet. Élénk és tehetséges emberek életében ritkán marad el ez a konfliktus, a világtörténelem tele van ilyen példákkal. Különben nagyon jól el tudnék képzelni egy későbbi fiatal Designorit, aki életfeladatául tűzné ki maga elé, hogy mindenáron visszaszerezze a család birtokába ezt a házat. – Nos hát – kiáltott fel Tito –, ön nem adna neki igazat, ha ezt tenné? – Én nem kívánnék a bírája lenni, ifjú uram. Ha egy későbbi Designorinak eszébe jut nemzetsége nagysága és az a kötelesség, amely ebből ráhárul az életben, ha teljes erejéből szolgálja a várost, az államot, a népet, a jogot, a jólétet, s ettől úgy megerősödik, hogy emellett véghezviszi a ház visszaszerzését, akkor becsülésre méltó ember, s kalapot emelünk előtte. De ha nincs más célja az életben, csak ez a házhistória, akkor az illető csak megszállott és szerelmes, a szenvedély embere, nagyon valószínűleg olyasvalaki, aki sohasem ismerte fel, mit jelentenek az ilyen ifjúkori apakonfliktusok, s nem hurcolta egész életén át, még férfikorában is magával őket. Megérthetjük, sajnálhatjuk is, de ő nem fogja gyarapítani családja hírnevét. Szép, ha egy ősi család szeretettel ragaszkodik házához, de megifjodása és új nagysága csak abból eredhet, hogy fiai a család céljainál nagyobb célokra törnek. Ha e séta közben Tito figyelmesen s meglehetős készségesen hallgatta is apja vendégét, más alkalommal megint csak elutasítóan és dacosan viselkedett: a férfiban, akit – úgy látszott – egyébként viszálykodó szülei mindketten nagyra becsülnek, olyan hatalmat szimatolt meg, amely veszélybe sodorhatja az ő elkényeztetett kötetlenségét, s ezért olykor-olykor határozottan modortalan volt; ezt persze minden esetben megbánás és jóvátenni akarás követte, mert bántotta az önérzetét, hogy a derűs udvariassággal szemben, amely sima páncélként burkolta be a Magistert, ő sebezhetőnek mutatkozott. És tapasztalatlan, kissé elvadult szívében titkon érezte is, hogy ez olyan ember, akit talán nagyon szerethetne és tisztelhetne. Különösképp érezte ezt abban a félórában, amikor az üzleti ügyeivel elfoglalt apjára várakozó Knechtet egyedül találta. Amint belépett a szobába, Tito azt látta: a vendég félig hunyt szemmel, mozdulatlanul ül valami szoborszerű tartásban, elmélyültségéből csönd és nyugalom sugárzik; s a fiú önkéntelenül is halkra fogta lépteit, s lábujjhegyen ki akart surranni. Ám az ülő férfi ekkor kinyitotta szemét, barátságosan üdvözölte, fölkelt, a szobában álló zongorára mutatott, s megkérdezte, öröme telike a zenében? Igen, mondta Tito, noha már hosszabb ideje nem kapott zenei oktatást, és nem is gyakorolt, mert nem áll éppen ragyogóan az iskolában, s ott eleget gyötörték a tanárai, de mindig élvezte, ha zenét hallgathatott. Knecht felnyitotta a zongorát, leült elé, megállapította, hogy fel van hangolva, s eljátszotta Scarlatti egyik andante-tételét, amelyet ezekben a napokban egy üveggyöngyjáték alapjául választott. Aztán szünetet tartott, s amikor látta, hogy a fiú odaadóan figyel, néhány szóval magyarázni kezdte: körülbelül mi is történik egy ilyen üveggyöngyjáték-gyakorlatban; alkotóelemeire tagolta a zenét, bemutatta az elemzés néhány fajtáját, amelyet alkalmazni lehet, és utalt rá, milyen módon lehet a Játék hieroglifáira fordítani le a zenét. Tito először látta a Mestert nem vendégként, nem tudós hírességként, akit elutasított, mert nyomasztóan hatott önérzetére, hanem munkája közben, olyan férfinak, aki mesterként, egy nagyon kifinomult és pontos művészetet tanult és gyakorolt, olyan művészetet, amelynek értelmét Tito csak sejthette ugyan, de amely, úgy látszott, egész embert és teljes odaadást
követelt. Önbecsülésének is jót tett, hogy felnőttnek és eléggé okosnak minősül ahhoz, hogy a bonyolult dolgok iránt érdeklődjék. Elcsöndesedett, s ebben a félórában sejtette meg: milyen forrásokból ered ennek az érdekes embernek a derűje és biztos nyugalma. Knecht hivatali tevékenysége ebben az utolsó időszakban majdnem olyan erőteljes volt, mint egykor, a Hivatal átvételének nehéz idején. Szívügyének tartotta, hogy példás állapotban hagyja hátra kötelességeinek minden ügykörét. Ezt a célt el is érte, ámbár közben elvétette másik célját, hogy nélkülözhetőnek vagy legalábbis könnyen pótolhatónak tüntesse fel önmagát. Hiszen legfelsőbb hivatalainkban szinte mindig így van ez: a Magister úgyszólván csak mint legmagasabb dísztárgy, csillogó jelvény lebeg hivatalköre bonyolult sokfélesége fölött; gyorsan jár-kel, könnyedén, akár egy barátságos szellem, két szót szól, igent bólint, egyetlen mozdulattal utal valami megbízatásra, s máris továbbmegy, már a következőnél tart, úgy játszik hivatali gépezetén, mint zenész a hangszerén: látszólag semmi erőkifejtés, töprengés – és mégis úgy folyik minden, ahogy folynia kell. De ennek a gépezetnek minden hivatalnoka tudja, mit jelent, ha a Magister elutazik vagy beteg, mit jelent, ha csak órákra vagy egy napra is helyettesíteni kell! Miközben Knecht még egyszer végigvizsgálta a Vicus Lusorum egész kis államát, és főleg arra fordított nagy gondot, hogy „árnyékát” észrevétlenül rávezesse; legközelebb nagyon komolyan kell őt helyettesítenie – egyszersmind azt is megállapíthatta, bensőleg mennyire eloldódott és eltávolodott már mindettől, mennyire nem boldogítja, nem köti le már e jól szervezett kis világ egész értéke. Már szinte úgy nézte Waldzellt és a saját magisteri tisztét, mintha rég maga mögött hagyta volna: egy körzetként, amelyen áthaladt, amely sokat adott neki, és sok mindenre megtanította, de most már nem csalogathat ki belőle új erőket és tetteket. E lassú elszakadás és búcsúzás időszakában egyre világosabban látta azt is, hogy idegenné válásának és távozni akarásának igazi oka voltaképp nem is az, hogy ismeri a Kasztáliát fenyegető veszélyeket, s aggódik a Tartomány jövőjéért, hanem egyszerűen az, hogy önmagának, a szívének, lelkének egy üres és eddig nem foglalkoztatott darabja követeli most jogát, s a beteljesülését akarja. Akkortájt még egyszer alaposan áttanulmányozta a Rend alkotmányát és szabályzatát is, és látta, hogy szabadulása a Tartományból nem olyan nehéz, nem is olyan lehetetlen elérnie, mint kezdetben képzelte. Joga volt hozzá, hogy lelkiismereti okokra hivatkozva lemondjon tisztségéről, ugyanígy a Rendet is otthagyhatta, a Rendnek senki sem tett életre szóló fogadalmat, noha ezzel a szabadsággal csak ritkán élt egy-egy rendtag, s a Legfölsőbb Hatóság tagjai közül még soha, senki sem. Nem, nem a törvény szigora miatt látszott oly nehéznek ez a lépése, hanem maga a hierarchia szelleme, a lojalitás és szövetségesi hűség miatt, amely Knecht szívében élt. Igaz, hogy – mivel nem akart titokban elszökni – terjedelmes folyamodványt készített elő szabadságának elnyerése érdekében, s a Tegularius gyereknek csak úgy feketéllett minden ujja a tintától. De Knecht nem hitt ennek a folyamodványnak a sikerében. Nyugtatgatni fogják, figyelmeztetik, talán üdülési szabadságot ajánlanak, azt, hogy menjen el Mariafelsbe, ahol nemrég halt meg Pater Jakobus, vagy talán Rómába küldik. De el nem engedik, ebben egyre biztosabb volt. Elengedése ellentmondana a Rend minden hagyományának. Ha így járna el a Hatóság, ezzel elismerné kérelme jogosságát s azt, hogy a kasztáliai élet, bizonyos körülmények közt, még ilyen magas állásban sem elégíthet ki egy embert, lemondást és rabságot jelenthet számára.
A KÖRLEVÉL Elbeszélésünk végéhez közeledünk. Miként jeleztük is már, tudásunk erről a végről hézagos, és szinte inkább mondai jelleget ölt, nem történelmi tudósítás. Ezzel kell megelégednünk. Annál kellemesebb viszont számunkra, hogy Knecht életútjának ezt az utolsó előtti fejezetét egy hiteles dokumentummal tölthetjük ki, tudniillik azzal a terjedelmes irattal, amelyben maga az üveggyöngyjáték-mester tárja a Hatóság elé elhatározásának okait, s kéri, hogy bocsássák el hivatali tisztségéből. Csak persze meg kell mondanunk, hogy Josef Knecht – amint régóta tudjuk – nem csupán nem hitt többé ennek az oly részletesen előkészített irománynak a sikerében, hanem midőn valóban idáig jutott vele, már legszívesebben meg sem írta, be sem is nyújtotta volna. Úgy járt, mint mindenki más, aki természetes és eleinte öntudatlan módon hatalmat gyakorol más embereken: ezt a hatalmat nem gyakorolhatja úgy, hogy rá nézve is ne volnának következményei; s ha a Magister örült is neki, hogy Tegularius barátját megnyerte szándékainak, s e szándékok előmozdítójává és így munkatársává tette – az, ami történt, immár erősebb volt saját gondolatainál és vágyainál. Olyan munkára fogta be vagy csábította Fritzet, amelynek értékében ő, az értelmi szerzője, már nem hitt; de amikor barátja végül elébe tette, már nem vonhatta vissza ezt a megbízást, a munkát sem tehette felhasználatlanul félre anélkül, hogy nagyon meg ne bántsa és ki ne ábrándítsa barátját, akinek épp ezzel a munkával akarta elviselhetővé tenni a válást. Ahogyan mi tudni véljük, abban az időben jobban megfelelt volna Knecht szándékainak, ha minden további nélkül lemond tisztségéről, és közli, hogy kilép a Rendből, ahelyett, hogy a szemében már-már komédiának tetsző kerülőutat válassza ezzel a „folyamodvánnyal”. De tekintettel volt barátjára, s ez arra indította, hogy egy darabig megint csak úrrá legyen türelmetlenségén. Valószínűleg érdekes volna megismerkednünk a szorgalmas Tegularius kéziratával. Ez a főtémát illetően történeti anyagból állt, amelyet Fritz bizonyítási vagy szemléltető céllal gyűjtött össze, de aligha tévedünk, ha föltételezzük, hogy egyebet is tartalmazott: számos csípősen és szellemesen fogalmazott bíráló kitételt a hierarchiáról, a világról s a világtörténelemről. Ámde – ami nagyon is lehetséges – még ha fenn is maradt volna és a rendelkezésünkre állna is ez a több hónapon át rendkívül szívós szorgalommal készített kézirat. akkor is le kellene mondanunk közléséről, mert nyilvánosságra hozatalához nem megfelelő hely a mi könyvünk. Nekünk csupán egy a fontos: hogyan használta föl a Magister Ludi barátja munkáját. Amikor Fritz ünnepélyesen átadta neki, ő a köszönet és elismerés szívből jövő szavaival vette át az írást, s mivel tudta, hogy ezzel örömöt szerez barátjának, megkérte: olvassa föl művét. Tehát Tegularius napokon át félóra hosszat üldögélt a Magisterrel a kertben, mert éppen nyár volt, s nagy elégtétellel olvasta föl kézirata sok-sok lapját; a felolvasást gyakran szakította félbe hangos nevetésük. Jó napjai voltak ezek Tegulariusnak. Utóbb aztán Knecht visszavonult, s barátja kéziratából jó néhány részt felhasználva, megfogalmazta a Hatósághoz címzett beadványát, amelyet szó szerint közlünk, s amelyhez további magyarázat nem szükséges. A Magister Ludi levele a Nevelési Hatósághoz Különféle meggondolások arra késztettek engem, a Magister Ludit, hogy ebben a külön és bizonyos mértékig magánjellegű írásban terjesszek a Hatóság elé egy különleges kérelmet, ahelyett, hogy belevenném ünnepélyes beszámolómba. Ezt az iratot ugyan az esedékes hivatali
beszámolóhoz csatolom, s hivatalos elintézését várom, mégis inkább a magister-társaimhoz intézett kollegiális körlevélnek tekintem. A Magister kötelességeihez tartozik, hogy figyelmeztesse a Hatóságot, ha szabályos hivatalvezetése akadályokba ütközik, vagy azt veszélyek fenyegetik. Nos, bár minden erőmmel iparkodom a Hivatalt szolgálni, az én hivatalvezetésemet (úgy látom) olyan veszély fenyegeti, amely saját személyemben rejlik, de nyilván nemcsak abból ered. Legalábbis én egyszersmind tárgyinak és személyemen kívülinek is tartom azt az erkölcsi veszélyt, hogy gyengül személyes rátermettségem az üveggyöngyjáték-mesteri tisztségre. Hogy egészen röviden fejezzem ki: kételkedni kezdtem benne, vajon képes vagyok-e teljes értékűen ellátni hivatali tisztemet, mivelhogy magát a hivatalomat s a gondjaimra bízott üveggyöngyjátékot is kénytelen-kelletlen fenyegetettnek tartom. E levél szándéka az, hogy a Hatóság szeme elé tárjam: a jelzett veszély fennáll, és éppen ez a veszedelem – miután egyszer felismertem – sürgősen más helyre hív engem, mint ahol most vagyok. Engedtessék meg nekem, hogy egy hasonlattal világítsam meg a helyzetet: valaki egy padlásszobában üldögél, és egy kényes tudós munkán dolgozik, amikor észreveszi, hogy tűz ütött ki lent a házban. Nem fogja fontolgatni, hogy az oltás az ő dolga-e, s nem volna-e jobb letisztáznia a táblázatait, hanem lerohan, és megpróbálja menteni a házat. Így ülök én a mi kasztáliai épületünk egyik legfölső emeletén, az üveggyöngyjátékkal foglalkozom, csupa finom, érzékeny szerszámmal dolgozom, és ösztönösen felfigyelek rá, megszimatolom, hogy valahol lent valami ég, hogy egész építményünket veszély fenyegeti, s hogy nékem most nem zenét kell elemeznem, vagy játékszabályokat különböztetnem meg, hanem oda kell sietnem, ahonnét a füst száll fel. Kasztália intézménye, a Rendünk, tudományos és oktatói munkánk, az üveggyöngyjátékkal s minden mással együtt legtöbb rendtagunknak olyan magától értetődő, mint mindannyiunknak a levegő, melyet belélegzünk, és a talaj, amelyen állunk. Alig gondol rá valaki csak egyszer is, hogy ez a levegő és ez a talaj esetleg nem is létezhetne, hogy egy napon levegőnk elfogyhat, s a talaj kicsúszhat lábunk alól. Olyan szerencsések vagyunk, hogy védetten élhetünk egy kicsiny, tiszta és derűs világban, s nagy többségünk, bármily furcsának tetszhetik is, abban a hiszemben él, hogy ez a világ mindig megvolt, s mi beleszülettünk. Jómagam is ebben a szerfölött kellemes ábrándban éltem le fiatalabb éveimet, holott közben nagyon is jól ismertem a valóságot, azt, hogy: nem Kasztáliában születtem, hanem a hatóságok küldtek ide, ők neveltek, s hogy Kasztália, a Rend, a Hatóság, a tanintézetek, a levéltárak és az üveggyöngyjáték korántsem léteztek mindig, s nem a Természet műve egyik sem, hanem kései, nemes és – mint minden csinálmány – múlandó alkotása az emberi akaratnak. Mindezt tudtam, de nem éreztem valóságosnak, egyszerűen nem is gondoltam rá, átnéztem rajta, és tudom, hogy több mint háromnegyed részük ebben a különös öncsalásban él és hal meg majd. Ámde, amiként évszázadok és évezredek voltak Kasztália nélkül, úgy a jövőben is újra lesznek ilyen korszakok. És ha én ma kollégáimat és a tiszteletre méltó Hatóságot erre a tényre, erre a közhelyre emlékeztetem, s arra kérem: vessen egy pillantást a bennünket fenyegető veszélyekre, ha tehát egy percre vállalom a próféta, az intő és bűnbánatot hirdető nem éppen kedvelt és könnyen gúnyolódást keltő szerepét, akkor az esetleges csúfolódást is készséggel elviselem, de mégis reménykedem benne, hogy a többségetek végigolvassa levelemet, sőt néhány an itt-ott egyet is fognak érteni velem. Már ennyi is sok volna. Az olyan intézményt, mint a mi Kasztáliánk, a szellemnek egy ilyen kis államát belső és külső
bajok veszélyeztetik. A belső veszélyeket vagy legalábbis ezek egyikét-másikát ismerjük, felfigyelünk rá és leküzdjük. Egyes tanulókat újból és újból visszaküldünk a kiválóak iskoláiból, mert olyan kiirthatatlan tulajdonságokat és ösztönöket fedezünk föl bennük, amelyek alkalmatlanná és veszélyessé teszik őket közösségünk számára. Legtöbbjük – ebben reménykedünk – ezért még nem kisebb értékű ember, hanem csupán a kasztáliai életre alkalmatlan, s ha visszatér a világba, ott neki megfelelőbb életfeltételeket találhat, és derék ember lehet belőle. Gyakorlatunk ebből a szempontból bevált, s nagyjában-egészében elmondhatjuk közösségünkről, hogy ad a méltóságára és önfegyelmére, s megfelel feladatának, hogy egy felsőbb réteget, a szellem nemességét képviselve, azt mindig megújítsa, újra s meg újra fölnevelje. Valószínűleg köztünk sem él több méltatlan, tunya ember, mint amennyi természetes és elviselhető. Már kevésbé kifogástalan a helyzetünk, ami a Rend önteltségét, a rendi gőgöt illeti; erre csábít minden nemesi rang, minden kiváltságos állás, és ezt szokták aztán, hol jogosan, hol jogtalanul szemére is vetni mindenfajta nemességnek. A társadalom történetében mindig a nemesség kialakításának kísérletéről van szó, ez a társadalomtörténet csúcsa és koronája, s úgy látszik, minden társadalmi-nevelési kísérlet voltaképpeni célja és eszménye – ha nem is mindig bevallottan – valamiféle arisztokrácia, a legjobbak uralma. A hatalom, akár monarchikus, akár névtelen, mindig kész rá, hogy egy születőben lévő nemességet pártfogoljon, és kiváltságokkal ruházzon fel, akár politikai nemesség ez, akár másfajta, születési avagy kiválasztáson és nevelésen alapuló nemesség. Az így támogatott nemesség e napfényben mindig megerősödött – egy bizonyos fejlődési fokon túl azonban ez a fényben fürdés és kiváltságos helyzet mindig kísértéssé vált és a nemesség megromlásához vezetett. Ha mármost a mi Rendünket nemességnek tekintjük, s azt próbáljuk vizsgálni: mennyire igazolja viselkedésünket, különállásunkat a nép egészéhez és a világhoz viszonyítva, mennyire kapott el már és lett úrrá rajtunk a jellegzetes nemesi betegség, a hübrisz, az önhittség, a rendi gőg, a mindent-jobban-tudás, a hálátlan haszonélvezés, akkor jócskán támadhat aggályunk. A mai kasztáliaiból, úgy lehet, nem hiányzik az engedelmesség, a Rend törvényeit megtartó szorgalom, a kulturált szellemiség; de vajon nem hiányzik-e belőle nagyon gyakran annak megértése, hogy ő is a nép szervezetébe, a világba, a világtörténelembe tartozik? Tudatában van-e létezése alapjának, tudja-e, hogy egy élő organizmushoz tartozik, annak a levele, virága, ága vagy gyökere? Van-e sejtelme róla, milyen áldozatokat hoz érte a nép, amikor táplálja, felruházza s lehetővé teszi iskoláztatását és sokrétű tanulmányait? És sokat törődik-e létünk és különállásunk értelmével, van-e igazi elképzelése Rendünk és életünk céljáról? Akad kivétel, sok és dicséretes kivétel – de én hajlamos vagyok mindezekre a kérdésekre nemmel válaszolni. Az átlagos kasztáliai talán nem veti meg a világi és nem tudós embert, irigység és gyűlölet nélkül néz rá, de nem tekinti testvérének, nem látja benne kenyéradóját, s a legcsekélyebb mértékben sem érez felelősséget azért, ami odakint a világban történik. Élete céljának a tudományok önmagukért való ápolását látja, vagy csak azt, hogy élvezettel sétálgasson egy olyan műveltség kertjében, amely szívesen tünteti fel magát egyetemesnek, noha mégsem egészen az. Egyszóval, ez a kasztáliai művelődés, ez a bizonyára fennkölt és nemes műveltség, amelynek mélységes hálával tartozom, birtoklóinak és képviselőinek többségében nem élő szerv és eszköz, nem cselekvő és céltudatos, nem szolgál tudatosan valami nagyobbat vagy mélyebbet, hanem kissé hajlamos önmaga élvezésére, az öndicséretre, szellemi különlegességek kialakítására és kitenyésztésére. Tudom, nagy számban vannak feddhetetlen s igen értékes kasztáliaiak is, akik valóban csak szolgálni akar-
nak: a nálunk nevelkedett tanárok ők, főként akik künn az országban, tartományunk kellemes éghajlatától és szellemi kényeztetésétől távol, a világi iskolákban végzik önmegtagadó, ám felbecsülhetetlenül fontos szolgálatukat. Szigorúan véve, voltaképp ezek a derék kinti tanárok köztünk az egyedüliek, akik igazán megfelelnek Kasztália célkitűzésének, az ő munkájukkal fizetjük vissza az országnak és a népnek azt a sok jót, amit tesz velünk. Legfőbb és legszentebb feladatunk, hogy fenntartsuk országunk és a világ szellemi fundamentumát, amely igen hathatós erkölcsi elemként is bevált: tudniillik az igazságérzetet, melyen többek között a jog is alapul: s ezt ugyan minden rendtársunk nagyon jól tudja, de némi önvizsgálat után a legtöbbjük kénytelen bevallani, hogy neki nem a legfontosabb, sőt egyáltalán nem fontos a világ üdve, a szellem becsületének és tisztaságának megőrzése ami szépen rendezett Tartományunkon kívül is, és mi készségesen, mindenestül rábízzuk azokra a derék kinti tanárokra, hogy odaadó munkájukkal ők róják le adósságunkat a világgal szemben, s némiképp igazolják: mi, üveggyöngyjátékosok, csillagászok, matematikusok, zenészek miért élvezünk kiváltságokat. A már ismertetett fennhéjázással és kasztszellemmel függ össze, hogy nem sok gondot fordítunk rá: vajon teljesítményünkkel is kiérdemeljük-e kiváltságainkat, sőt közülünk nem is kevesen még a Rend követelte, anyagiakban önmegtartóztató életformánkkal is úgy kérkednek, mintha ez erény volna, és pusztán önmagáért gyakorolnánk, holott ez csupán elenyésző ellenszolgáltatás azért, hogy az ország lehetővé teszi kasztáliai létünket. Megelégszem az utalással ezekre a benső károkra és veszélyekre; nem jelentéktelen dolgok ezek, noha nyugodt időkben még sokáig nem veszélyeztetnék fennmaradásunkat. De hát mi, kasztáliaiak nemcsak a saját erkölcsiségünktől és értelmünktől függünk, hanem lényegileg nagyon is az ország állapotától s a nép akaratától. Esszük a kenyerünket, használjuk könyvtárainkat, fejlesztjük iskoláinkat és levéltárainkat – de ha a népnek nem lesz többé kedve hozzá, hogy ezt lehetővé tegye nekünk, vagy ha elszegényedése, háború stb. miatt az ország erre képtelen lesz, akkor abban a pillanatban vége az életünknek és tanulmányainknak. Hogy országunk az ő Kasztáliáját s a mi kultúránkat egy napon fényűzésnek tekinti majd, amelyet többé nem engedhet meg magának, sőt hogy egy napon élősdieknek, kártevőknek, tévtanok hirdetőinek és ellenségének érez majd minket, ahelyett, hogy jóindulatúan büszke lenne ránk, mint eddig – ezek a veszélyek fenyegetnek bennünket kívülről. Ha megkísérelném ezeket a veszélyeket egy átlagos kasztáliai szeme elé tárni, elsősorban nyilván történelmi példákra kellene hivatkoznom, s eközben bizonyos passzív ellenállásra találnék, bizonyos, szinte gyerekesnek nevezhető tudatlanságba és részvétlenségbe ütköznék. Nálunk Kasztáliában, Önök is tudják, vajmi gyönge az érdeklődés a világtörténelem iránt, a legtöbbünkből nemcsak az érdeklődés hiányzik, hanem, azt mondhatnám, még a történelem méltányos megítélése, tisztelete is. A világtörténelemmel való foglalkozásnak ez a közönnyel és felfuvalkodottsággal vegyes elutasítása gyakran ösztökélt vizsgálódásra, és úgy találtam: két oka van. Először is: mi a történelem tartalmát – természetesen nem a szellem és kultúra történetéről beszélek, hiszen ezt nagyon is műveljük – kissé alacsonyrendűnek tartjuk; amennyire sejtelmünk van róla, a világtörténelem brutális harcok sorozata a hatalomért, a javakért, az országokért, nyersanyagokért, pénzért, egyszóval olyan anyagias és mennyiségi dolgokért, amelyeket mi szellemietlennek tartunk és megvetünk. Számunkra a 17. század: Descartes, Pascal, Froberger, Schütz kora, s nem Cromwellé vagy XIV. Lajosé. Második oka a világtörténelemtől való irtózásunknak a mi öröklött és – ahogy én gondolom – nagyrészt jogos
bizalmatlanságunk egy bizonyos fajta történelemszemlélet és történetírás iránt, amely Rendünk alapítása előtt, a Hanyatlás korában közkedvelt volt, s amelyhez eleve a legcsekélyebb bizalmunk sincs: az úgynevezett történetfilozófia iránt, melynek legelmésebb kivirágzását s egyben legveszélyesebb hatását Hegelnél találjuk, s amely a rá következő évszázadban a legvisszataszítóbb történelemhamisításhoz s az igazságérzet megbecstelenítéséhez vezetett. Az úgynevezett történetfilozófia kedvelése a mi szemünkben egyik fő ismertetőjele a szellemi mélypont s a legnagyobb méretű politikai-hatalmi harcok ama korszakának, amelyet néha „a háború évszázadának”, többnyire azonban „a tárcairodalom korszakának” nevezünk. Annak a kornak a romjain, szellemének – vagy szellemnélküliségének – leküzdéséből és felülmúlásából sarjadt ki mostani kultúránk, ebből jött létre a Rend és Kasztália. Mármost: szellemi gőgünkkel függ össze az, hogy mi a világtörténelemmel, főleg az újabbal, majdnem úgy állunk szemben, mint példáid a régebbi kereszténységben az aszkéta és remete a világszínházzal. Küzdőtérnek látjuk a történelmet, az ösztönök és divatok, a mohóság, kapzsiság és hatalomvágy, a gyilkolási kedv, az erőszak, a rombolások és háborúk, a becsvágyó miniszterek, megvásárolt tábornokok, a szétlőtt városok küzdőterének, s nagyon könnyen feledjük, hogy ez csak egy a történelem sok nézőpontja közül. S legelsőbben is megfeledkezünk róla, hogy mi magunk is egy darabka történelem vagyunk, valami, ami lett, és valami, ami elhalásra ítéltetett, ha elveszíti képességét a továbbfejlődésre és magaváltozására. Mi magunk is történelem vagyunk, s ezzel felelősek a világ történelméért s a benne elfoglalt helyzetünkért. Ez a felelősségtudat nagyon hiányzik nálunk. Ha egy pillantást vetünk saját történetünkre, a mai pedagógiai tartományok keletkezésének időszakaira a mi országunkban és sok más országban is, a különféle rendek és hierarchiák létrejöttére, amelyeknek egyike a mi Rendünk, hamarosan rájövünk, hogy a mi hierarchiánkat és otthonunkat, kedves Kasztáliánkat nem olyan emberek alapították, akik annyira nemtörődömmód és gőgösen nézték a világtörténelmet, mint mi. Elődeink és alapítóink a háborús korszak végén, egy szétzúzott világban kezdtek hozzá művükhöz. Megszoktuk, hogy annak a kornak a világi körülményeit, amely körülbelül az első, úgynevezett világháborúval kezdődött, egyoldalúan azzal magyarázzuk, hogy épp akkortájt mit sem számított a szellem, s csupán a hatalmat birtokló erősek egyik alkalmilag használt, alárendelt harci eszköze volt, s ebben mi a „tárcairodalmi” rothadás egyik következményét látjuk. Nos, könnyű megállapítanunk, milyen szellemtelenül és otromba-durván vívták azokat a hatalmi harcokat. Ha szellemtelennek nevezem őket, nem azért teszem, mintha nem látnám értelmességük és módszereik hatalmas teljesítményeit, hanem mert megszoktuk és ragaszkodunk is hozzá, hogy a szellemet elsősorban az igazság akarásának tekintsük, és amit a szellemből azokra a harcokra pazaroltak, annak persze, úgy látszik, semmi köze sincs az igazság akarásához. Balszerencséjére ama kornak: semmiféle, csak némiképp is szilárd erkölcsi rend sem állt szemben az emberiség roppant gyorsan növekvő létszámából eredő nyugtalansággal és dinamikával; ha volt is némi maradványa egy ilyen rendnek, kiszorították az időszerű jelszavak, s ama harcok folyamán különös és szörnyű tényekre bukkanunk. Egészen hasonlóan a Luther előidézte, négy évszázaddal előbbi egyházszakadáshoz, hirtelen roppant nyugtalanság töltötte el az egész világot, mindenfelé harci frontok alakultak, egyszeriben mindenütt elkeseredett, halálos ellenségeskedés robbant ki fiatal és öreg, haza és emberiség között, vörös és fehér között, és mi maiak többé egyáltalán nem tudjuk visszaidézni, s főleg nem tudjuk megérteni és átérezni annak a „vörös”-nek és „fe-
hér”-nek a hatalmát és belső mozgatóerejét s mindama jelszavak és csatakiáltások voltaképpeni tartalmát és jelentőségét. Ugyanúgy, mint Luther idejében, Európa-szerte, sőt a fél földgolyón azt látjuk, hogy hívők és eretnekek, fiatalok és öregek, a tegnap védelmezői s a holnapért síkraszállók lelkesen vagy kétségbeesetten rontanak egymásnak, a frontok gyakran térképeken, népeken és családokon húzódnak át, és nem kételkedhetünk benne, hogy a harcolók többségének vagy legalábbis vezetőinek mindez nagyon is mélyértelmű volt, mint ahogy ama harcok sok vezérétől és szóvivőjétől sem vitathatunk el bizonyos erőteljes jóhiszeműséget, bizonyos idealizmust, ahogy akkor nevezték. Mindenütt harcoltak, öltek és romboltak, s mindenütt mindkét oldalon abban a hitben, hogy Istenért küzdenek, az ördöggel szemben. Nálunk a nagy lelkesedéseknek, vad gyűlöletnek és elmondhatatlan szenvedéseknek az a vad korszaka valahogy feledésbe merült, alig is értjük, miért, hiszen oly szorosan függ össze minden intézményünk keletkezésével, s ennek előfeltétele és oka. Egy szatíraíró ezt a feledést ahhoz a feledékenységhez hasonlíthatná, amelyet a nemesi rangra emelkedett, sikeres kalandorok tanúsítanak születésük és szüleik iránt. Vegyük még egy kissé szemügyre azt a háborús korszakot. Olvastam számos dokumentumát, s közben nem annyira a leigázott népek és feldúlt városok érdekeltek, hanem inkább a szellem embereinek magatartása abban a korban. Nehéz dolguk volt, s a legtöbbjük nem állta meg a helyét. Akadtak vértanúk, a tudósok s a hívők közt egyaránt, s vértanúságuk és példájuk még abban a borzalmakhoz szokott korban sem maradt hatástalan. Mindazonáltal – a szellem legtöbb képviselője nem bírta elviselni annak az erőszakkorszaknak a nyomását. Egyesek megadták magukat, s a hatalmon lévők rendelkezésére bocsátották képességeiket, ismereteiket és módszereiket; ismeretes egy akkori főiskolai professzor kijelentése a Masszagéta Köztársaságban: „Hogy mi a kétszer kettő, azt nem a fakultásnak kell eldöntenie, hanem a mi Tábornok urunk dönti el.” Mások meg ellenzékbe vonultak, amíg egy félig-meddig védett területen megtehették, és írásaikban tiltakoztak. Egy világhírű szerző akkoriban – olvassuk Ziegenhalss művében – egyetlen év alatt több mint kétszáz ilyen tiltakozást, óvást, a józan észhez intézett felhívást írt alá, talán többet, mint amennyit valóban elolvasott. A legtöbben azonban megtanulták a hallgatást, megtanulták az éhezést és fagyoskodást, a koldulást is és a bujkálást a rendőrség elől, időnek előtte meghaltak, s aki meghalt, azt irigyelték a túlélők. Nagyon sokan kezet emeltek önmagukra. Igazán nem volt többé élvezet és tisztesség tudósnak lenni vagy irodalmárnak: aki a hatalmon lévők és a jelszavak szolgálatába állt, annak megvolt ugyan a kenyere és hivatala, de legjobb kollégái megvetették, s többnyire nyilván a rossz lelkiismeret is furdalta; aki vonakodott ettől a szolgálattól, annak éheznie kellett, a társadalmon kívülre szorult, s nyomorban vagy számkivetetten halt meg. Kegyetlen, hallatlanul szigorú rostálást rendeztek. Nemcsak a kutatás hanyatlott gyorsan – ha nem a hatalmi és háborús célokat szolgálta –, hanem az iskolai oktatás is. Elsősorban a világtörténelmet egyszerűsítették le végtelenül s át is költötték, mivel a mindenkori vezető nemzetek mindegyike kizárólag önmagára vonatkoztatta; még az iskolákban is a történetfilozófia és a zsurnalizmus uralkodott. Elég a részletekből. Heves és vad idők voltak azok, zűrzavaros és bábeli idők, amikor népek és pártok, öregek és fiatalok, vörös és fehér nem értették meg többé egymást. A vége az lett, bőséges vérontás és elnyomorodás után, hogy egyre jobban elhatalmasodott mindenkiben a vágy az észheztérésre, egy közös nyelv újramegtalálására, a rendre, erkölcsre, érvényes mértékekre, egy olyan ábécére és egyszeregyre, amelyet már nem a hatalmi érdekek diktálnak, s nem vál-
toznak minden pillanatban. Roppant nagy igény támadt az igazságra és jogra, a józan észre és a zűrzavar leküzdésére. Ez a légüres tér egy erőszakoskodó és teljesen kifelé irányuló korszak végén, ez a mindenkiben éledő, elmondhatatlanul sürgető és esdeklővé nőtt vágy az újrakezdés, a rend után – ez volt az, aminek Kasztáliánkat és létezésünket köszönhetjük. Az igazán szellemi emberek parányi kis bátor, félig éhen veszett, de hajlíthatatlan serege lassan tudatára ébredt lehetőségeinek, aszketikus-hősies önfegyelemmel kezdett hozzá, hogy rendet és alkotmányt teremtsen önmagának, kicsiny és legkisebb csoportokban ismét dolgozni kezdett mindenütt, leszámolt a jelszavakkal, s teljesen alulról kezdve újra felépített egy szellemiséget, oktatást, kutatást, művelődést. Az építőmunka sikerrel járt, szegényes, hősi kezdeteiből lassankint pompás épület magasodott fel, s ez a munka alkotta meg nemzedékek során át a Rendet, a Nevelési Hatóságot, az elit-iskolákat, a levéltárakat és gyűjteményeket, a szakiskolákat, és szemináriumokat, az üveggyöngyjátékot, s ma – örököseként és haszonélvezőjeként mi lakunk ebben a szinte túlságosan is pompás épületben. És, hadd ismételjem meg, mi meglehetősen gyanútlan és meglehetősen elkényelmesedett vendégként lakunk itt, immár semmit sem akarunk tudni azokról a mérhetetlen emberáldozatokról, melyekre alapfalaink épültek, semmit azokról a fájdalmas tapasztalatokról, melyeknek örökösei vagyunk, és semmit a világtörténelemről, amely építményünket létrehozta vagy megtűrte, s megtart és megtűr minket s talán utánunk is még sok kasztáliait és magistert, de egyszer majd újra ledönti és elnyeli építményünket, mint ahogy mindent ledönt és elnyel, amit felnövesztett. Visszatérek a történelemből, s az eredmény, a mára és miránk is érvényes tanulság az, hogy rendszerünk és Rendünk már túljutott virágzása és szerencséje csúcspontján, azon a delelőn, amelyet a világ történéseinek rejtélyes játéka olykor megenged annak, ami szép és kívánatos. Hanyatlóban vagyunk, s ez talán nagyon sokáig elhúzódhat még, de mindenesetre semmi magasztosabb, szebb és kívánatosabb nem juthat nekünk annál, ami már a miénk volt, utunk lefelé visz; történelmileg, azt hiszem, megértünk a lebontásra, s ez kétségtelenül be is következik, nem ma és nem holnap, de holnapután. Erre a következtetésre én nem csupán teljesítményeink és képességeink túlzottan morális megítélése folytán jutottam – még sokkal inkább erre következtetek azokból a megmozdulásokból, amelyekre odakint a világban készülődnek. Válságos idők közelegnek, mindenfelé érezhetők a jelei, hogy a világ ismét változtatni akarja súlypontját. Hatalmi eltolódások készülnek, s ezek nem fognak háború és erőszak nélkül végbemenni, nemcsak a békét, hanem az életet s a szabadságot is veszély fenyegeti a Távol-Keletről. Ha országunk és politikája semleges maradna is, ha egész népünk egyöntetűen kitartana is eddigi helyzetünk mellett (amit nem tesz), és hű akarna maradni hozzánk és a kasztáliai eszményekhez, hiába tenné. Némely országgyűlési képviselőnk alkalmankint már most is nagyon nyíltan kimondja, hogy országunknak Kasztália kissé drága fényűzés. Mihelyt komoly háborús fegyverkezésre kényszerülünk, akár csak védelmi célból is, és ez hamar bekövetkezhet, nagyarányú takarékossági intézkedésekre kerül sor, és bármennyire jóindulatú is hozzánk a kormány, ezek jó része bennünket is sújt majd. Mi büszkék vagyunk rá, hogy Rendünk és a szellemi kultúrának az az állandósága, amelyet szavatol, viszonylag szerény áldozatot követel az országtól. Más korokkal, főleg a tárcairodalom korai szakával, annak pazarul fizetett, támogatott főiskoláival, számtalan titkos tanácsosával és fényűző intézményével összevetve, ezek az áldozatok valóban nem nagyok, s elenyészően kicsik azokhoz képest, milyen összegeket nyelt el a háborús évszázadban a háború és a fegyverkezés. De talán hamarosan megint épp ez a fegyver-
kezés lesz a legfölsőbb parancs, a Parlamentben megint a tábornokok uralkodnak majd, s ha a népet válaszút elé állítják, hogy feláldozza-e Kasztáliát, vagy a háború és pusztulás veszélyének tegye ki magát – tudjuk, mire fog szavazni. Akkor kétségtelenül tüstént lendületet kap a háborús ideológia, és főleg az ifjúságot ragadja magával – a jelszó-világnézet, amely szerint tudós és tudományosság, latin és matematika, művelődés és a szellem ápolása csupán annyiban létjogosult, amennyiben háborús célok szolgálatára képes. A hullám már útban van felénk, s egyszer elsodor minket. Talán jó is lesz ez és szükséges. Előbb azonban, igen tisztelt kollégáim, történelmi belátásunk, éberségünk és bátorságunk mértéke szerint még rendelkezünk azzal a korlátozott elhatározási és cselekvési szabadsággal, amely az embernek adatott, s ami az Ember történetévé teszi a világtörténelmet. Ha akarjuk, behunyhatjuk a szemünket, mert egyelőre még távoli a veszély; mi, a mostani magisterek, valószínűleg mindannyian nyugodtan tölthetjük be hivatali tisztünket mindvégig, s nyugalomban szenderülhetünk örök álomra, mielőtt a veszedelem közelít, s mindenkinek láthatóvá válik. Ámde számomra, s nyilván nemcsak nekem egyedül, ez a nyugalom nem lenne a jó lelkiismeret békéje. Nem szeretném nyugodtan tovább igazgatni hivatalomat és üveggyöngyjátékokat játszani, elégedetten azzal, hogy ami eljövendő, az már engem úgysem talál életben. Nem, hanem szükségesnek látom, hogy emlékezzem rá: mi, akik nem politizálunk, szintén a világtörténelembe tartozunk, és segítjük alakulását. Ezért mondottam levelem bevezetőjében, hogy hivatali rátermettségem csökkent vagy legalábbis fenyegetve van, mert nem gátolhatom meg, hogy gondolataim és gondjaim nagy részét igénybe ne vegye a jövőbeli veszély. Képzeletemnek ugyan megtiltom, hogy azzal játszadozzék: milyen formákat ölthet a ránk és rám váró szerencsétlenség. De nem zárkózhatom el a kérdés elől: mit kell tennünk és mit kell tennem, hogy szembenézhessünk a veszéllyel? Erről engedjenek meg nekem még egy-két szót. Nem szeretnék Platón igényével fellépni, hogy az államban a tudós vagy inkább a bölcs uralkodjék. A világ akkor fiatalabb volt. És Platón, noha valamiféle Kasztáliát alapított, korántsem volt kasztáliai, hanem született arisztokrata, királyi származású. Ámbár mi is arisztokraták vagyunk és nemességet alkotunk, de ez a szellem s nem a vér nemessége. Nem hiszek benne, hogy az embereknek valaha is sikerül kinevelniük a szellemi nemességgel együtt egy vér szerinti nemességet is, ez volna az eszményi arisztokrácia, de ez csak álom marad. Mi, kasztáliaiak, lehetünk művelt és egészen okos emberek, de az uralkodásra nem vagyunk alkalmasak; ha kormányoznunk kellene, nem tennénk ezt azzal az erővel és naivitással, amelyre szüksége van az igazi kormányzónak, s közben igen hamar el is hanyagolnánk voltaképpeni munkaterületünket és legsajátabb gondunkat, a mintaszerű szellemi élet ápolását. Az uralkodáshoz korántsem kell ostobának és durvának lenni, ahogy néha a hiú értelmiségiek vélték, de szükséges hozzá a kifelé forduló tevékenység töretlen öröme, a célokkal való azonosulás szenvedélye, s bizonyára kell hozzá némi gyorsaság és aggálytalanság is a sikerhez vezető utak megválasztásában. Csupa olyan tulajdonság tehát, amely nem lehet és nincs is meg egy tudósban – mert bölcsnek nem akarjuk nevezni magunkat –, mivelhogy nekünk a tettnél fontosabb a szemlélődés, s hogy elérhessük céljainkat, az eszközök és módszerek kiválasztásában megtanultuk, hogy olyan aggályosak és bizalmatlanok legyünk, amennyire csak lehetséges. Így hát nem a mi dolgunk a kormányzás, és nem a mi dolgunk a politizálás. Mi a kutatás, az elemzés és mérés szakemberei vagyunk, mi vagyunk minden ábécé, egyszeregy és módszer őrzői és állandó felülvizsgálói, mi vagyunk a szellemi mértékek és súlyok hitelesítői. Bizonyára még sok egyéb is
vagyunk, adott körülmények között újítók, fölfedezők, kalandorok, hódítók és átértelmezők is lehetünk – első és legfontosabb teendőnk azonban, amely miatt a népnek szüksége van ránk, amiért tart minket: a tudás minden forrásának tisztán tartása. A kereskedelemben, a politikában és bárhol a teljesítmény és a zsenialitás alkalmilag talán jelentheti azt, hogy egy U-ból X-et csinál, nálunk azonban soha. Régebbi korszakokban, zaklatott, úgynevezett „nagy” időkben, háborúban és összeomlásban alkalomadtán elvárták az értelmiségtől, hogy politizáljon. Főleg a késői tárcairodalom korszakában volt ez így. A szellem átpolitizálása vagy militarizálása után ez is ama kor követelményeihez tartozott. Amiként a templomok harangjait ágyúöntéshez, a még éretlen iskolásfiúkat a megtizedelt csapatok feltöltéséhez használták föl, ugyanígy kobozták és tékozolták el a szellemet is, hadi eszközként. Mi természetesen nem ismerhetjük el ezt a követelményt. Hogy szükség esetén elvisznek egy tudóst a katedrája vagy az íróasztala mellől, s katonának sorozzák be, s hogy bizonyos körülmények közt erre ő maga önként is jelentkezik, továbbá, hogy egy háborútól kiszipolyozott országban a tudósnak a végsőkig, egészen az éhezésig mérsékelnie kell anyagi igényeit, erre kár is a szót fecsérelnünk. Minél műveltebb egy ember, minél nagyobb kiváltságokat élvezett, szükség esetén annál nagyobb áldozatokat kell hoznia; reméljük, ezt egyszer minden kasztáliai természetesnek tartja majd. De ha készek vagyunk is jólétünket, kényelmünket, életünket a népnek áldozni, midőn veszélyben van, ebbe nem értendő bele az, hogy készek volnánk feláldozni magát a szellemet is, szellemiségünk hagyományát és morálját a napi érdekeknek, a nép vagy a tábornokok érdekeinek. Gyáva, aki kivonja magát azokból a teljesítményekből, áldozatokból és veszélyekből, amelyekkel népének meg kell birkóznia. Ám nem kevésbé gyáva és áruló, aki a szellemi élet alapelveit anyagi érdekekért eladja, aki tehát pl. készségesen átengedi a hatalom birtokosainak a döntést, hogy mennyi is a kétszerkettő! Az igazságérzetet, az intellektuális becsületességet, a szellem törvényeihez és módszereihez való hűséget valamilyen egyéb érdekért – még a haza érdekéért is – feláldozni: árulás. Ha az érdekek és jelszavak harcában az igazság abba a veszélybe kerül, hogy éppúgy értékét veszti, eltorzul és erőszak áldozata lesz, mint az egyes ember, mint a nyelv, a művészetek, mint minden szervesen és mesterségesen fölnevelt, kitenyésztett dolog, akkor nekünk egyetlen kötelességünk, hogy ellenálljunk, és mentsük legfőbb hittételünket, az igazságot, vagyis az igazságra törekvést. A tudós, aki szónokként, szerzőként, tanítóként hamisan nyilatkozik meg, tudatosan támogat hazugságokat és hamisításokat, nem csupán szerves alaptörvények ellen cselekszik, de ezenkívül – minden időszerűség látszata ellenére nem használ, hanem súlyos kárt okoz népének, megrontja levegőjét és földjét, ételét és italát, megmérgezi a gondolkodást és a jogot, segítségére van minden gonosz és ellenséges erőnek, amely megsemmisüléssel fenyegeti a népet. A kasztáliai tehát ne legyen politikus; szükség esetén áldozza fel ugyan személyét, de hűségét a szellemhez soha. A szellem csak akkor jótékony és nemes, ha az igazságnak engedelmeskedik; mihelyt elárulja, mihelyt lemond az igazság tiszteletéről, megvásárolhatóvá és tetszés szerint hajlíthatóvá válik – potenciálisan ördögivé is lesz, és sokkal rosszabb, mint az állati, ösztönös bestialitás, mert abban még mindig van valami a Természet ártatlanságából. Önökre bízom, tisztelt kollégáim, hogy elgondolkozzanak rajta: milyen kötelességek hárulnak Rendünkre, ha az ország és a Rend maga is veszélybe kerül. A felfogások erről különböznek majd. Nekem is megvan a magamé, és sokáig fontolgatván minden itt említett kérdést, a ma-
gam részéről világos elképzelésem van róla, hogy mi a kötelességem, s mire kell törekednem. Nos, ez késztet arra a személyes kérelemre, amelyet a tiszteletre méltó Hatósághoz intézek, emlékiratom befejezéseként. A magisterek közül, akikből hatóságunk áll, hivatalom révén, mint Magister Ludi, én állok legtávolabb a külvilágtól. A matematikus, a filológus, a fizikus, a pedagógus és minden más magister olyan területen dolgozik, amely közös a profán világéval; országunk és minden ország nem kasztáliai, szokványos iskoláiban is a matematika és a nyelvtanítás az oktatás alapja, a világi főiskolákon is foglalkoznak csillagászattal, fizikával, s a teljesen tanulatlanok is a zenével; mindeme tudományágak ősrégiek, sokkal idősebbek Rendünknél, jóval előtte léteztek már, és túl is élik. Egyes-egyedül az üveggyöngyjáték a saját találmányunk, különlegességünk, kedvencünk, játékszerünk, ez a mi sajátos kasztáliai szellemiségünk végső, legsokrétűbb kifejeződése. Kincseink közt egyszersmind ez a legdrágább és leghaszontalanabb, a legkedveltebb s egyben legtörékenyebb ékszer. Ez fog elsőként veszendőbe menni, ha Kasztália fennmaradása kérdésessé válik; nemcsak azért, mert önmagában véve is a legtörékenyebb tulajdonunk, hanem azért is, mert a laikusok szerint kétségtelenül ez Kasztália legnélkülözhetőbb része. Ha arról lesz szó, hogy az országnak minden nélkülözhető kiadást megtakarítsunk, akkor majd korlátozzák az elit-iskolák számát, csökkentik és végül eltörlik a könyvtárak és közgyűjtemények fenntartására szánt alapítványokat, megszorítják élelmezésünket, nem látnak el többé ruházattal, de meghagyják Universitas Litterarumunk összes fő tantárgyát, csupán az üveggyöngyjátékot nem. Matematikára ahhoz is szükség van, hogy új lőfegyvereket találjanak fel, de azt senki sem hiszi majd, legkevésbé a katonák, hogy az országnak és a népnek a legcsekélyebb kára is származnék a Vicus Lusorum bezárásából és játékunk megszüntetéséből. Az üveggyöngyjáték a mi építményünk legfelső és leginkább veszélyeztetett része. Ez talán azzal függ össze, hogy épp a Magister Ludi, a mi világtól legidegenebb tudományunk elöljárója érzi meg elsőként a jövendő földrengéseket, vagy legalábbis ő mondja ki először a Hatóság előtt ezt a megérzését. Szóval, politikai és főleg háborús felfordulások esetén elveszettnek tekintem az üveggyöngyjátékot. Hamar el fog pusztulni, ha egyénileg mégoly sokan őrzik is meg iránta ragaszkodó szeretetüket, és senki sem állítja majd újból helyre. Az újabb háborús korszak utáni légkör nem tűri meg. Éppúgy el fog tűnni, mint a zene történetében bizonyos rendkívül gyakran művelt szokások, mondjuk: a hivatásos énekesek kórusai 1600 körül vagy a vasárnapi figurális zene 1700 táján a templomokban. Akkoriban az emberek olyan hangzótokat hallottak, amelyeket semmiféle tudomány és varázslat sem idézhet vissza a maguk angyalian sugárzó tisztaságában. És így lesz ez az üveggyöngyjátékkal is: nem fogják elfelejteni, de vissza sem hozhatják, s akik majd akkor a történetét, keletkezését, virágkorát és végét tanulmányozzák, fel-felsóhajtanak, s irigyelni fognak minket, hogy ilyen békés, gondozott, tisztára hangolt szellemi világban élhettünk. Jóllehet, most Magister Ludi vagyok, semmiképp sem tartom feladatomnak (vagy a mi dolgunknak), hogy megakadályozzam vagy késleltessem Játékunk végetérését. A Szép és a Legszebb is múlandó, mihelyt történelemmé és földi jelenséggé vált. Ezt tudjuk, s fájdalmat érezhetünk miatta, de nem próbálhatunk komolyan változtatni rajta: mert ez nem másítható meg. Ha az üveggyöngyjáték lehanyatlik, Kasztáliát és a világot veszteség éri, de a világ ezt abban a pillanatban alig érzi majd, annyira lefoglalja, hogy a nagy válságban mentse, ami még
menthető. Üveggyöngyjáték nélkül elképzelhető Kasztália, de nincs Kasztália az igazság tisztelete s a szellemhez való hűség nélkül. Egy Nevelési Hatóság Magister Ludi nélkül is elboldogulhat. De hát ez a „Magister Ludi” – s erről majdnem megfeledkeztünk – eredetileg és lényegében nem azt a különleges valakit jelenti, akit mi jelölünk ezzel a szóval. A Magister Ludi eredetileg egészen egyszerűen iskolamestert jelent. És az iskolamesterre, a jó és bátor iskolamesterre országunk annál jobban rászorul, minél nagyobb veszélyben van Kasztália, s minél több értéke avul el és morzsolódik le. Mindenki másnál nagyobb szükségünk van tanárokra, tanítókra, olyan emberekre, akik megtanítják az ifjúságot a mérlegelésre, ítéletre, s példaképei az igazság tiszteletében, a szellem iránti engedelmességben, a szó, az ige szolgálatában. És ez nemcsak és nem is elsősorban a kiválóak iskoláira érvényes, hiszen egyszer azok is megszűnnek, hanem odakint a világi iskolákra, ahol a polgárokat és parasztokat, a kézműveseket és katonákat, a politikusokat, tiszteket és uralkodókat nevelik és képezik, amikor még gyermekek és alakíthatók. Ott van az ország szellemi életének talpköve, és nem a szemináriumokban vagy az üveggyöngyjátékban. Mi mindig elláttuk az országot tanítókkal és nevelőkkel, s mondottam már: ők a mi legjobbjaink. Ámde az eddigieknél sokkal többet kell tennünk. Nem hagyatkozhatunk többé arra, hogy a külső iskolákból újra meg újra özönlik majd hozzánk a tehetségek java, és segít fenntartani Kasztáliánkat. Feladatunk legfontosabb és legmegtisztelőbb részeként kell felismernünk és egyre jobban fejlesztenünk az iskolákban, a világi iskolákban végzett alázatos és súlyos felelősséggel járó szolgálatunkat. Ezzel elérkeztem személyes kérelmemhez is, amelyet a tiszteletre méltó Hatósághoz intéznék. Ezennel arra kérem a Hatóságot: mentsen fel a Magister Ludi hivatali tisztségéből, s bízzon rám kint az országban egy szokványos iskolát, nagyot vagy kicsit, és engedélyezze, hogy ennek az iskolának lassankint tanári utánpótlást neveljek fiatal rendtársainkból, olyan embereket, akiktől bizalommal várhatom, hogy hűséges segítőim lesznek: segítenek hússá és vérré változtatni alapelveinket a világi fiatalokban. Kérelmemet és annak indoklását a tiszteletre méltó Hatóság szíveskedjék jóindulatúan megvizsgálni, s utána juttassa el hozzám utasításait. Az Üveggyöngyjáték-mester Utóirat: Engedtessék meg nekem, hogy ehhez még hozzáfűzzem a tisztelt Jakobus atya néhány szavát, amelyet egyik felejthetetlen magánóráján jegyeztem fel: „Eljöhet a rémület és a legmélyebb nyomor ideje. De ha a nyomorban is lehetséges még valamelyes boldogság, az csak szellemi lehet, visszafordulás az előző korok művelődésének megmentéséhez, odafordulás a szellem derűs és állhatatos képviseléséhez egy olyan korban, amely különben teljesen az anyag áldozatául eshetnék.”
Tegularius nem tudta, milyen kevés maradt benn az ő munkájából ebben az iratban; az utolsó megfogalmazásban nem is látta. Igaz, Knecht elolvastatott vele két előző, sokkal részletesebb fogalmazványt. Elküldte a levelet, és sokkal kevésbé türelmetlenül várta a Hatóság válaszát, mint barátja. Úgy döntött, hogy Fritzet nem avatja be további lépéseibe; elzárkózott az ügy minden további megbeszélé-
se elől, és csak arra utalt, hogy a válasz megérkezéséig kétségtelenül hosszú idő telik el majd. És aztán, midőn megjött ez a válasz rövidebb határidőn belül, mintsem gondolta volna, Tegularius mit sem tudott róla. A Hirslandból jött levél így hangzott: Ő tiszteletreméltóságának, a Magister Ludinak, Waldzell Nagyrabecsült Kollégánk! A Rend vezetősége, valamint a magisterek kollégiuma nem mindennapi érdeklődéssel vette tudomásul az Ön melegszívű és szellemes körlevelét. Figyelmünket éppúgy lekötötték a levélben foglalt történelmi visszapillantások, mint a jövőbe vetett aggódó pillantásai, s közülünk bizonyára még sokan további teret biztosítanak gondolataikban ezeknek a felzaklató és részben bizonyára nem jogosulatlan megfontolásoknak, hogy hasznukra fordíthassák. Örömmel és elismerően ismertük fel mindannyian, milyen érzület lelkesíti Önt: az igaz és önzetlen kasztáliai szellem, bensőséges és második természetévé vált szeretet Tartományunk s annak élete és hagyományai iránt – aggódó és ez idő szerint kissé szorongó szeretet. Nem kisebb örömmel és elismeréssel észleltük ennek a szeretetnek személyes és jelenlegi jellegét és hangulatát, áldozatkészségét, tettvágyát, komolyságát, buzgalmát és hősi hajlamát. Mindeme vonásokban ráismerünk a mi üveggyöngyjáték-mesterünk jellemére, tetterejére, tüzességére, merészségére. Hiszen annyira illik hozzá, a híres bencés atya tanítványához, hogy nem tisztán végső, tudományos célként s némiképp esztétikai játékként, érzéketlen szemlélőként tanulmányozza a történelmet, hanem történelemismerete közvetlenül tudása azonnali felhasználására, cselekvésre, segítőkészségre ösztönzi! S mennyire rávall az Ön jellemére, Tisztelt Kollégánk, az is, hogy személyes vágyainak célja oly szerény: nem vonzódik politikai feladatokhoz és küldetésekhez, befolyásos és tiszteletre méltó állásokhoz, hanem csupán Ludi Magister, iskolamester óhajt lenni! Ez az a néhány benyomás és gondolat, amely az Ön körlevelének már első olvasásakor is önkéntelenül fölvetődött bennünk. A legtöbb kolléga ugyanígy vagy hasonlóan vélekedett. Az Ön közléseinek, intelmeinek és kérelmeinek további megítélésében viszont a Hatóság már nem tudott ilyen egyöntetűen állást foglalni. Az erről tárgyaló ülésen főleg azt a kérdést vitatták élénken: mennyire fogadható el az Ön nézete létezésünk fenyegetett voltáról, valamint az a kérdés is felmerült: milyen fajta, milyen méretű s időben mennyire lehet közeli a veszedelem, s a tagság nagyobb része láthatólag komolyan fogta fel ezeket a kérdéseket, meleg érdeklődéssel. Ám – s ezt közölnünk kell Önnel – a többség egyik kérdésben sem szavazott az Ön felfogása mellett. Csupán az Ön történelmi-politikai elmélkedéseinek képzelőerejét és széles látókörét ismerték el, külön-külön azonban egészében egyetlen sejtelmét vagy mondjuk, jövendölését sem helyeselték s nem fogadták el meggyőzőnek. Abban a kérdésben is csak kevesen – s ők is fenntartással értettek egyet Önnel, hogy milyen része van Rendünknek és a kasztáliai rendszernek a szokatlanul hosszú békeidőszak fenntartásában, sőt hogy a mi rendszerünk mennyire tekinthető egyáltalán s elvileg a politikai történet s a közállapotok tényezőjének? A többség véleménye szerint a háborús korszakok elmúltával földrészünkön beállt nyugalom részben a megelőző szörnyű háborúk következményeként az általános kimerültség és elvérzés számlájára írható, de még inkább annak a körülménynek köszönhető, hogy a Nyugat akkor már nem volt a világtörténelem gyújtópontja és a hegemónia-igények küzdőtere. Egy cseppet sem kétel-
kedünk a Rend érdemeiben, de nem ismerhetjük el, hogy a kasztáliai gondolat, egy magasrendű szellemi képzés gondolata az elmélkedő léleknevelés jegyében voltaképpen történelemformáló erő volna, vagyis elevenen hatna a világpolitikai állapotokra, s az ilyesfajta törekvés és becsvágy érthetően távol áll a kasztáliai szellem egész jellegétől. A téma néhány nagyon komoly fejtegetése hangsúlyozta, Kasztáliának nincs szándékában, nem is az a rendeltetése, hogy politikai hatást fejtsen ki, vagy beleszóljon a béke és háború dolgába, s ilyen rendeltetéséről már csak azért sem lehet szó, mivel minden, ami kasztáliai, az észre vonatkozik, az ésszerűségen belül játszódik le, ez viszont a világtörténelemről nemigen mondható el, csak akkor, ha visszaesünk a romantikus történetfilozófia teológiai-költői ábrándjaiba, s a hatalmak történelmet alkotó egész gyilkoló és megsemmisítő szervezetét a világértelem módszerének nyilvánítjuk. Az is világos – ha a legfelszínesebben vesszük is szemügyre a szellem történetét –, hogy a szellem legvirágzóbb korszakai alapjában véve sohasem magyarázhatók meg a politikai állapotokból, a kultúrának, a szellemnek vagy a léleknek megvan a saját története, vagyis inkább egy második, titkos, vértelen és szent történetként halad az úgynevezett világtörténelemmel, azaz a soha el nem nyugvó s az anyagi hatalomért vívott harcokkal párhuzamosan. A mi Rendünknek csakis ezzel a szent és titkos világtörténettel van dolga s nem a „valódi”, erőszakos, durva világtörténettel, és sohasem lehetne a feladata, hogy a politikai történeten őrködjék, vagy éppen segítse alakítását. Mármost, akár valóban úgy áll a világpolitikai helyzet, ahogy az Ön körlevele jelzi, akár nem: a Rendnek nincs jogában mást tenni, mint várakozni és türelmesen foglalni állást. És így – szemben egy-két szavazattal – az Ön véleményét, hogy ezt a helyzetet felhívásnak tekintsük a cselekvő állásfoglalásra, a többség határozottan elutasította. Ami az Ön felfogását illeti a mai világhelyzetről s utalásait a legközelebbi jövőre – noha ezek láthatólag bizonyos hatással voltak a kollégák többségére, sőt egyik-másik úrnak szenzációként hatottak –, bármennyire bizonygatta is a legtöbb szónok az Ön ismeretei és éleselméjűsége iránt érzett tiszteletét – ebben a pontban sem lehetett megállapítani a többség egyetértését Önnel, ellenkezőleg. Sokkal inkább hajlamosnak mutatkozott rá mindenki, hogy ugyan figyelemre méltónak és nagymértékben érdekesnek, de mégis túlzottan borúlátónak ítéljék az Ön megnyilatkozásait. Olyan hang is jelentkezett, amely azt kérdezte: vajon nem veszélyes-e, sőt vétek vagy legalábbis könnyelműség, ha egy Magister az esetleg közelgő veszélyek és megpróbáltatások ilyen komor képeivel akarja megrémíteni Hatóságát? Bizonyára megengedett dolog egy-egy alkalmi intés, figyelmeztetés a dolgok múlandóságára, és mindenkinek – álljon bár mégoly magas és felelős poszton is – időnkint föl kell idéznie magában a memento morit; azonban ennyire általánosítva és nihilista módon jövendölni meg a magisterek egész rendjének, az egész Rendnek, az egész hierarchiának egy állítólag közeli véget – ez nemcsak méltatlan roham a kollégák lelki nyugalma és képzelete ellen, hanem magának a Hatóságnak és teljesítőképességének veszélyeztetése is. Egy Magister tevékenysége mit sem nyerhet vele, ha reggelenkint azzal a gondolattal kezd munkájához, hogy hivatala, munkája, tanítványai, a Rend iránti felelőssége, egész élete Kasztáliában és Kasztáliáért – mindez holnap vagy holnapután megsemmisül. Ha a többség ezt a hangot nem is erősítette meg, azért némi tetszésre talált. Közlésünket rövidre fogjuk. de szóbeli tárgyalás céljából rendelkezésére állunk. Szűkszavú mondandónkból is láthatja már, Tiszteletreméltó Urunk, hogy körlevele nem érte el azt a hatást, amelyet Ön remélt tőle. A sikertelenségnek nagyrészt nyilván tárgyi okai vannak, ténybeli
különbségek az Ön és a többség jelenlegi nézetei és kívánságai között. De külső, alaki okok is közrejátszanak. Legalábbis mi úgy látjuk: lényegesen harmonikusabb és hasznosabb volna egy közvetlen, szóbeli vita Ön és a kollégái közt. És úgy hisszük, nemcsak az írásos körlevélnek ez a formája hatott gátlólag a kérelme ügyében; még inkább az volt a mi érintkezésünkben egyébként szokatlan összekapcsolása egy munkatársi közlésnek valamilyen személyes üggyel, egy kérelemmel. A legtöbben holmi balul sikerült újítási kísérletet látnak ebben a kevertségben, egyesek kereken ildomtalannak minősítették. Ezzel az Ön ügyének legkényesebb pontjához érkeztünk, ahhoz a kérelméhez, hogy bocsássuk el hivatali szolgálatából, és személyét a világi iskolai szolgálat rendelkezésére bocsássuk. A kérelmező előre tudhatta volna, hogy a Hatóság nem egyezhet bele egy ilyen váratlan és sajátosan indokolt kérésbe, semmiképp sem fogadhatja el, nem hagyhatja jóvá. A Hatóság válasza magától értetődően: nem. Mi is lenne a mi hierarchiánkból, ha többé nem a Rend és a Hatóság feladata volna, hogy mindenkit a maga helyére állítson?! Mi lenne Kasztáliából, ha mindenki maga értékelné a saját személyiségét, adottságait és rátermettségét, s e szerint akarná kiválasztani a maga munkahelyét?! Mi azt ajánljuk az Üveggyöngyjáték-mesternek: gondolkozzék el ezen egypár percig, és meghagyjuk neki, hogy továbbra is lássa el tiszteletre méltó hivatalát, amelynek vezetésével megbíztuk. Ön választ kért írására, s mi most feleltünk rá. Nem adhattunk olyan választ, amilyent remélt. De nem hallgathatjuk el, mennyire elismerjük az Ön dokumentumának felrázó és intő értékét. Számítunk rá, hogy ennek tartalmáról még szóbelileg is tárgyalhatunk Önnel, éspedig nemsokára, mert ha a Rend vezetősége úgy véli is, hogy Önre kell hagyatkoznia, azért aggodalommal tölti el írásának az a része, amelyben további hivatalvezetésének csökkent értékéről vagy veszélyeztetettségéről van szó.
Knecht különösebb várakozás nélkül, de nagyon nagy figyelemmel olvasta el az iratot. Hogy a Hatóság okot talál az „aggodalomra”, ezt nyilván gondolhatta volna, és ezenkívül is következtethetett rá egy határozott jelből. Nemrégiben a játékosfaluban megjelent egy hirslandi vendég, szabályos igazolvánnyal s a Rend vezetőségének ajánlásával, néhány napi vendégjogot kért, állítólag levéltári és könyvtári munkákra, s azt is kérte, hogy mint vendég, meghallgathassa Knecht néhány előadását; csöndes és figyelmes volt, már idősebb férfi; fel-felbukkant a település minden részlegében, szinte minden tantermében, Tegularius után érdeklődött, s többször is fölkereste a waldzelli elit-iskola közelben lakó igazgatóját; aligha lehetett kétséges, hogy megfigyelő, azért küldték, hogy megállapítsa, mi a helyzet a játékosok falujában, vajon érezhető-e hanyagság, vajon a Magister egészséges és a helyén áll-e, a hivatalnokok szorgalmasak-e, s nem nyugtalanok-e a tanulók? Egy teljes hétig időzött ott, Knecht egyetlen előadásáról sem maradt el, s az, hogy mindent megfigyelt, és csendben mindenütt jelen van, két hivatalnoknak is feltűnt. Tehát a Rend vezetősége még megvárta ennek a hírszerzőnek a jelentését, mielőtt elküldte válaszát a Magisternek. Mármost mit tartsunk a válasziratról, s ki lehetett a szerzője? Stílusa nem árulta el, ez az általánosan használt személytelen hatósági stílus volt, amit az alkalom megkívánt. Finomabb tapogatózás után azonban több sajátosság és személyes jelleg mutatkozott az írásban, mint ahogy első olvasására gyanítani lehetett volna. Az egész dokumentum alapja a hierarchikus rendi szellem, az igazságosság és
rendszeretet volt. Világosan látható volt, mennyire kellemetlenül, kényelmetlenül, sőt terhesen és bosszantóan hatott Knecht folyamodványa, s e válasz szerzője biztosan már első tudomásul vétele után, függetlenül mások ítéletétől, úgy döntött, hogy elutasítja. Viszont a felháborodással és elutasítással szemben állt egy másik indulat és hangulat, valami érezhető rokonszenv, mindama szelíd és barátságos ítéletek és megnyilatkozások hangsúlyozása, amelyek Knecht kérelméről az ülésen elhangzottak. Knecht nem kételkedett benne, hogy a válasz szerzője Alexander, a Rend vezetőségének főnöke. Itt utunk végére értünk, s reméljük, hogy hírül adtunk minden lényegeset Josef Knecht életútjáról. Ennek az életpályának a végéről egy későbbi életrajzíró kétségtelenül még sok részletet deríthet fel és közölhet majd. Lemondunk róla, hogy a Magister utolsó napjairól mi magunk adjunk leírást; mi sem tudunk róla többet, mint minden waldzelli diák, és nem is tudnánk jobban megírni, mint a „Legenda az Üveggyöngyjáték-mesterről”, amely kézirat köztünk több példányban jár kézről kézre, és valószínűleg az elhunyt néhány kiváltságos tanítványának a műve. Hadd fejezzük be könyvünket ezzel a legendával.
A LEGENDA Ha bajtársaink beszélgetését hallgatjuk Mesterünk eltűnéséről, ennek okairól, elhatározása és lépése jogos vagy jogtalan voltáról, sorsa értelméről vagy értelmetlenségéről, ez oly különösen hat ránk, mint Diodorus Siculus fejtegetései a Nílus áradásának gyanítható okairól, és nemcsak haszontalannak, hanem jogtalannak is látnánk újabbakkal szaporítani ezeket a fejtegetéseket. Ehelyett a szívünkben óhajtjuk ápolni Mesterünk emlékét, aki a világba történt rejtelmes távozása után csakhamar egy még idegenebb és titokzatosabb Máslétbe költözött át. Hogy a nekünk oly drága emlékének szolgáljunk, fel akarjuk jegyezni, ami ezekről az eseményekről a fülünkbe jutott. Miután a Mester elolvasta azt a levelet, amelyben a Hatóság elutasította kérelmét, könnyű borzongást érzett, hajnali hűvösséget és józanságot, ami jelezte neki: eljött az óra, és most már nem habozhat, nem tétovázhat tovább. Ezt a sajátos érzést, amit ő „ébredésnek” nevezett, élete döntő pillanataiból jól ismerte: megelevenítő s egyszersmind fájdalmas érzés volt, a búcsú és az útra kelés keveréke, tudattalanja mélyét megrázó, mint a tavaszi vihar. Az órára nézett, egy óra múlva tanítania kellett a tanfolyamon. Elhatározta, hogy ezt az egy órát a magába szállásnak szenteli, és kiment a csöndes magisteri kertbe. Útján néhány verssor kísérte, amely hirtelen eszébe jutott: Mert minden kezdetnek varázsa van... Mondogatta maga elé, s nem is tudta, melyik költő versében olvasta ezt először, de a vers hozzá szólt, tetszett neki, és teljesen megfelelt az óra élményének. A kertben leült egy hervadó levelekkel teleszórt padra, szabályozta lélegzését, küzdött a benső csendért, míg végül megtisztult szívvel elmélkedésbe merült, amelyben élete ezen órájának konstellációja általános, személy fölötti képekké rendeződött. De amint visszaindult a kis előadóterem felé, ismét megszólalt benne az a vers, újból el kellett tűnődnie rajta, s úgy vélte, kissé másképpen kéne hangzania. Emlékezete végül megvilágosodott, és segítségére jött. Halkan mondta maga elé: Mert minden indulásban varázs rejlik. Mely véd minket és megsegít, hogy éljünk. De a verssorok eredetére csak estefelé jött rá, amikor már régen megtartotta a tanfolyami órát, s elvégezte minden egyéb napi munkáját. Nem valamely régi költő sorai voltak, hanem egyik saját verséből valók, amelyet egykor iskoláskorában, diákként írt, s a költemény ezzel a sorral végződött: Hát, rajta, szív, búcsúzz, a gyógyulás vár. Még ezen az estén magához rendelte helyettesét, és közölte vele, hogy másnap bizonytalan időre el kell utaznia. Rövid utasításokkal minden folyamatban levő ügyet átadott neki, s barátságosan és tárgyilagosan búcsúzott el tőle, ahogy máskor is egy rövid hivatalos út előtt. Azzal már előbb is tisztában volt, hogy Tegularius barátját nem avathatja be titkába, s úgy kell elhagynia, hogy ne terhelje meg a búcsúzással. Így kellett tennie, nemcsak azért, hogy olyannyira érzékeny barátját megkímélje, hanem azért is, hogy ne veszélyeztesse egész tervét. A véghezvitt cseleke-
detbe és a ténybe Fritz valószínűleg beletörődik majd, viszont egy meglepő bejelentés és búcsújelenet esetleg kellemetlen fegyelmezetlenségre ragadtatná. Knecht egy darabig még arra is gondolt: elutazik anélkül, hogy egyáltalán még egyszer látná Fritzet. Gondolkozott rajta, de úgy vélte, hogy ez nagyon is úgy festene, mintha menekülne a nehézség elől. Bármilyen okos és helyes is volna megkímélni barátját egy jelenettől és holmi balgaságokra alkalmat adó felindulástól, önmagát nem kímélhette ennyire. Volt még egy félórája az éjszakai nyugovóra térésig, fölkereshette Tegulariust anélkül, hogy zavarta volna őt vagy bárki mást. Keresztülment a tágas belső udvaron, ahol már sötét volt. Bekopogott barátja cellájába, azzal a sajátságos érzéssel, hogy utoljára – és Fritzet egyedül találta. Az olvasás közben meglepett Tegularius örömmel köszöntötte, félretette könyvét, s hellyel kínálta látogatóját. – Egy régi költemény jutott ma eszembe – kezdte a beszélgetést Knecht –, vagy legalábbis néhány versszaka. Te talán tudod, hol található meg a teljes vers? És idézte: „Mert minden indulásban varázs rejlik...” A korrepetitornak nem kellett sokáig törnie a fejét. Rövid gondolkodás után ráismert a költeményre, felállt, és az egyik polcról levette Knecht költeményeinek kéziratát, az eredeti kéziratot, amelyet Josef egykor neki ajándékozott. Belelapozott, s két lapot húzott elő, a vers első lejegyzését. Odanyújtotta a Magisternek. – Itt van – mondta mosolyogva –, tessék, a Tiszteletreméltónak szolgálatjára. Sok-sok év óta az első eset, hogy ezekre a költeményekre emlékezni kegyeskedik. Josef Knecht figyelmesen és nem minden megindultság nélkül nézte a lapokat. Diákként, a Keletázsiai Tanulmányi Intézetben, ezekre a lapokra egykor verssorokat írt, belőlük valami távoli múlt tekintett rá: minden egy majdnem elfelejtett intelemmé vált és fájdalmasan újra ébredő hajdanvoltról beszélt, a már kissé megsárgult papír, a fiatalkori kézírás, a húzások és javítások a szövegben. Úgy vélte: nemcsak az évre és az évszakra emlékszik, amikor ezek a verssorok keletkeztek, hanem a napra és az órára is, és egyszersmind a hangulatára is, arra az erős és büszke érzésre, amely akkor eltöltötte és boldoggá tette, s amit akkor ezek a verssorok kifejeztek. Azoknak a különös napoknak egyikén írta, amikor a saját szavával „ébredésnek” nevezett lelki élményben volt része. A költemény címe láthatólag előbb volt meg, még mielőtt a vers első sorai keletkeztek. Nagy betűkkel, viharos kézírással volt odavetve: „Transzcendeálni!” Csak később, más időben, más hangulatban és élethelyzetben törölte ezt a címet a felkiáltójellel együtt, s helyette mást írt oda, kisebb, vékonyabb, szerényebb betűkkel. Ezt, hogy: „Lépcsők.” Knechtnek most újra eszébe jutott, hogy akkor, elragadva költeménye gondolatának lendületétől, hogyan is írta oda a „Transzcendeálni!” címet, mint felhívást és parancsot, intelmet önmagához, újonnan fogalmazott és megerősített szándékként, hogy tetteit és életét ennek jegyébe állítsa és „transzcendeálja”, átszellemítse minden tér, minden útszakasz elszántan derűs végigjárásába, betöltésébe és maga mögött hagyásába. Félhangosan olvasott föl néhány sort: Teret tér után szelünk át lobogva, Ne legyen hazánk, hol szívesen laknánk; A világszellem nem bilincset rak ránk: Feljebb akar emelni fokról fokra.
– Már sok-sok éve elfelejtettem ezeket a verssorokat – mondta –, s amikor ma véletlenül eszembe jutott az egyik, nem is tudtam már, honnét ismerős, és hogy tőlem származik. Milyennek látod őket ma? Mondanak még neked valamit? Tegularius eltűnődött. – Én éppen ezzel a költeménnyel mindig furcsán voltam – mondta aztán. – Ez a vers az ön kevés számú versei közé tartozik, amelyeket igazában nem szerettem, valami taszított vagy zavart bennük. Hogy mi volt ez, akkoriban nem tudtam. Ma már, azt hiszem, látom. Az ön költeménye, Tiszteletreméltó Uram, amelynek a „Transzcendeálni!”, menetparancsnak hangzó címet adta, s amelynek címét később, hál’istennek, egy sokkal jobbal cserélte fel, igazában sosem tetszett nekem, mert van benne valami parancsoló, moralizáló vagy iskolamesteri hang. Ha meg lehetne fosztani ettől az elemtől vagy inkább lemosni róla ezt a mázt, akkor az ön legszebb verseinek egyike volna, erre épp az imént figyeltem fel újra. Voltaképpeni tartalmát nem is jelzi rosszul a „Lépcsők” cím; de éppígy és még találóbban írhatta volna fölé címnek azt, hogy: „Zene”, avagy „A zene lényege”. Mert ha levonjuk belőle azt a moralizáló vagy prédikátori magatartást, ez a vers igazában elmélkedés a muzsika lényegéről, vagy ha úgy tetszik, a zene dicsőítése, dicsérő himnusz a zene állandó jelenvalóságáról, derűjéről és elszántságáról, mozgékonyságáról és fáradhatatlan elszántságáról, s készségéről a továbbhaladásra, arra, hogy elhagyja azt a teret vagy a térnek azt a részét, ahová éppen az imént lépett be. Ha megmaradt volna ennél az elmélkedésnél vagy a zene szellemének a dicséreténél, ha – nyilvánvalóan már akkor is valamilyen nevelői becsvágy hatására – nem formált volna ebből intelmet és prédikációt, akkor a költemény tökéletes ékszer lenne, így, ahogy most előttem áll, úgy látom: nemcsak túlságosan tanulságos, túlzottan tanáros, hanem mintha valamilyen gondolkodási hibában is szenvedne. Pusztán az erkölcsi hatás végett azonosítja a zenét és az életet, s ez legalábbis nagyon kérdéses és vitatható, a zene hajtóerejéből, a természetes és erkölcs nélküli motorból „életet” csinál, amely felhívások, parancsok és jó tanítások révén nevelni és fejleszteni akar minket. Egyszóval, ebben a költeményben meghamisít és kihasznál egy látomást, valami egyszeri, szép és nagyszerű dolgot tanítói célokra fordít, és ez az, ami engem mindig is elfogulttá tett vele szemben. A Magister élvezettel hallgatta, s jólesett látnia barátját, amint bizonyos haragos hévbe lovalta bele magát, hiszen ezt szerette benne. – Lehet, hogy igazad van! – mondta félig tréfásan. – Abban mindenesetre, amit a vers és a zene viszonyáról mondasz. A „terek áthágása” és a versem alapgondolata, anélkül, hogy tudtam vagy megfigyeltem volna, csakugyan a zenéből ered. Hogy vajon elrontottam-e a gondolatot, és meghamisítottam-e a látomást, nem tudom; talán igazad van. Amikor e verssorokat írtam, már nem is a zenéről szóltak, hanem egy élményről, arról az élményről ugyanis, hogy a szép zenei hasonlat az erkölcsi oldalát fordította felém, s ébresztővé és intelemmé, élethívássá vált bennem. A költemény parancsoló formája, ami különösen nem tetszik neked, nem a parancsolni és tanítani akarás kifejezése, mert azt a parancsot és intelmet nemcsak hozzám intézték. Ezt, ha amúgy is nem tudnád jól, az utolsó verssorokból is láthatnád, kedves barátom. Szóval: valamit megértettem, volt egy felismerésem, benső látomásom, és szeretném ennek a felismerésnek a tartalmát és morálját felidézni magamban és szívembe vésni. Ezért is maradt meg emlékezetemben, noha nem is tudtam róla, ez a költemény. Mármost akár jók, akár rosszak ezek a verssorok, a céljukat mégis elérték, intelmük továbbélt bennem, és nem felejtődött el. Ma megint újonnan zeng föl bennem: kicsiny, de szép élmény, s a csúfolódásod sem ronthatja el. De ideje, hogy búcsúzzunk. Milyen szép idők voltak, barátom, amikor egyetemistaként többször is megengedhettük magunknak a házirend kijátszását, s késő éjszakába nyúló beszélgetéseket folytathat-
tunk. Kár, hogy Magisterként ezt már nem tehetem! – Ó – mondta Tegularius –, megtehetnéd, csak nincs hozzá bátorságod. Knecht nevetve tette kezét barátja vállára. – Ami a bátorságot illeti, kedvesem, én még egészen más csínyekre is képes volnék. Jó éjszakát, öreg morgolódom! Vidáman jött el a cellából, de útközben, a település üres éjszakai folyosóin és udvarain ismét elkomolyodott, a búcsú komolysága fogta el. A búcsúzás mindig emlékképeket idéz, s menet közben most az az első emlék kísértette, amikor még kisfiúként, mint újonc tanuló vonult be Waldzellbe, és mit sem sejtve, nagy reményekkel először sétált végig Waldzellen és a Vicus Lusorumon, és csak most, az éjhűvös, néma fák és épületek közt járta át a fájdalmas érzés, hogy mindezt most utoljára látja, utoljára fülelhet a napközben oly eleven telep elcsöndesülésére, elszunnyadására, utolszor láthatja a kapus házának kis lámpását tükröződni a kút medencéjében, utolszor az éji felhők vonulását a magisteri kert fái fölött. Lassan járta be a játékosfalu minden útját, minden zugát, vágy ébredt benne, hogy még egyszer kinyissa kertje kapuját, és belépjen rajta, de nem volt nála a kulcs, és ettől hamar kijózanodott, magához tért. Visszament lakásába, megírt még néhány levelet, köztük egyet, amelyben jelezte Designorinak, hogy a fővárosba érkezik, majd gondos meditációval megszabadult ennek az órának a lelki hullámveréseitől, hogy másnapra erős legyen, s elvégezhesse utolsó munkáját Kasztáliában: tárgyaljon a Rend főnökével. Másnap reggel a Magister a szokott órában kelt föl, kocsit rendelt és elutazott; útra kelését csak kevesen vették észre, senki sem gondolt közben semmi különösre. Knecht az első kora őszi ködöktől nyirkos reggelen Hirsland felé tartott, déltájt érkezett meg, s bejelentkezett Alexander magisternél, a Rend vezetőségének elöljárójánál. Egy kendőbe burkolt, szép kis fémdobozt vitt magával – irodája egyik titkos fiókjából vette ki ebben voltak méltósága jelvényei, a pecsétek és a kulcsok. A Rend vezetőségének „nagy” hivatali szobájában kissé meglepődve fogadták; nemigen fordult elő valaha is, hogy itt bejelentés nélkül vagy hívatlanul megjelent volna egy Magister. A rendfőnök utasítására megvendégelték, aztán kinyittatták neki a régi keresztfolyosó egyik pihenőcelláját, s közölték vele, hogy a Tiszteletreméltónak remélhetőleg két-három óra múlva lesz ideje a számára. Josef elkérte a Rend szabályzatának egy példányát, letelepedett, végigolvasta az egész füzetet, s még egyszer utoljára megbizonyosodott szándéka egyszerűségéről és törvényességéről bár voltaképp még ebben az órában is lehetetlennek látta, hogy szavakba öntse e terv értelmét és benső jogosultságát. Eszébe jutott a szabályok egyik mondata, amelyről egykor, szabad fiatalsága s egyetemi évei utolsó napjaiban meditálnia kellett, mielőtt felvették a Rendbe. Újra elolvasta ezt a mondatot, eltűnődött rajta, s közben érezte: mennyire más ő ebben az órában, mint az a kissé aggályos ifjú korrepetitor, aki akkor volt. „Ha a magas Hatóság elhív egy hivatal betöltésére – így szólt a Szabályzat ama pontja –, akkor tudnod kell: minden följebb hágás a hivatali létrán nem a szabadság, hanem a kötöttség felé tett újabb lépés. Minél nagyobb a hivatali hatalom, annál szigorúbb a szolgálat. Minél erősebb a személyiség, annál kárhoztatandóbb az önkény.” Milyen végérvényesen és egyértelműen hangzott mindez egykor, és mégis, mennyire megváltozott, sőt visszájára fordult azóta az ő számára sok-sok szó jelentése, kivált az olyan kétes szavaké, minta „kötöttség”, „személyiség”, „önkény”! És mégis, milyen szépek, világosak, feszesen és bámulatosan szuggesztívek voltak ezek a mondatok, egy fiatal szellem számára mennyire abszolútnak, időtlennek és mindenestül igaznak tetszhettek! Ó, és akkor is ilyenek lettek volna, ha csupán Kasztália lenne a világ, az egész, sokrétű és mégis oszthatatlan világ, ahelyett hogy csupán egy kicsiny világ a világban, avagy merész és erőszakkal kivágott metszete a világnak! Ha a föld
egy elit-iskola, ha a Rend minden ember közössége volna s a Rend főnöke maga az Isten – milyen tökéletesek volnának akkor ezek a mondatok s az egész Szabályzat! Ó, ha így lett volna, milyen nyájas, milyen viruló és ártatlanul szép volna az élet! És valaha csakugyan ilyen is volt, valaha így láthatta és élhette át: a Rend és a kasztáliai szellem volt az isteni, az abszolútum, a Tartomány a világ, a kasztáliai ember az emberiség, s az egész világ nem kasztáliai része valamiféle gyermekvilág, első lépcsőfok a Tartományhoz, a végső kultúrára és megváltásra még várakozó őstalaj, ahonnét tisztelettel néztek föl Kasztáliára, és hébe-hóba olyan szeretetre méltó látogatókat küldtek oda, mint a fiatal Plinio. S milyen sajátos helyzetbe került most ő maga is, Josef Knecht, és ezzel együtt milyen furcsa válságba a szelleme?! Azt az ő belátását és felismerését, a valóságnak azt az átélését, amelyet ébredésnek nevezett, korábbi időkben, sőt még tegnap is, és lépésről lépésre való behatolásnak tekintett a világ szívébe, az igazság központjába, nem tartotta-e bizonyos mértékig abszolútnak, továbbhaladásnak vagy útnak, amelyen ugyan csak lépésenkint lehet továbbjutni, de amely eszmeileg folyamatos és egyenes vonalú? Valamikor, ifjúkorában, nem érezte-e ébredésnek, előrelépésnek, feltétlenül értékesnek és helyesnek, hogy – bár Plinio alakjában – elismerje a külvilágot, de tudatosan és pontosan elhatárolja magát tőle, mint kasztáliai? És megint csak előrelépés és őszinte, igaz dolog volt, amikor évekig tartó kételyek után elszánta magát az üveggyöngyjátékra és a waldzelli életre. S aztán megint az is, hogy Thomas mester besorolta a szolgálatba, és a zenemester közreműködésével fölvették a Rendbe, később pedig Magisterré nevezték ki. Ez mind csupa kisebb-nagyobb lépés volt egy látszólag egyenes vonalú úton, s ő most mégis, ennek az útnak a végén, korántsem volt bent a világ szívében s az igazság legközepében, hanem ez a mostani ébredése is csupán pillanatnyi szemfelnyitás, önmagára találás volt egy új helyzetben, beilleszkedés valamiféle új állapotba. Ugyanaz a szigorú, világos, egyértelmű, egyenes vonalú ösvény, amely Waldzellbe, Mariafelsbe, a Rendbe, a magisteri hivatalba vezérelte, most kifelé irányította lépteit. Az ébredés folyamatainak sorozata egyúttal a búcsúzások sorozata is volt. Kasztália, az üveggyöngyjáték, a magisteri méltóság – mind-mind variálandó és elintézendő téma volt, olyan Tér, amelyen át kellett haladnia, amit át kellett szellemítenie. Most már mindezt maga mögött hagyta. És nyilvánvalóan már hajdanán is, amikor az ellenkezőjét gondolta és tette annak, amit ma gondol és tesz, tudott vagy legalábbis sejtett valamit ebből a kétes tényállásból; vagy hát nem a „Transzcendeálni!” felhívást írta címül ahhoz a költeményéhez, amelyet egyetemista korában írt, s amely a fokozatokról s a búcsúzásokról szólt? Így hát az útja körben járt, avagy ellipszisben, spirálban, vagy – mint mindig – nemcsak egyenesen, mivel az egyenes vonal nyilván a geometriához s nem a Természethez és az élethez tartozott. A költeményében elhangzó maga-intésnek és maga-bátorításnak azonban – midőn már régen elfelejtette a verset és akkori „ébredését” – hűségesen engedelmeskedett, nem tökéletesen ugyan, nem tétovázások, kételyek, múló hangulatok és harcok nélkül – de mégis lépésről lépésre haladt előre, térből térbe, bátran, összeszedetten és tűrhetően vidám kedvvel, nem olyan sugárzóan, mint az öreg zenemester, ámde mégis fáradhatatlanul, szeme nem homályosuk el, s ő maga sem bukott el, nem is esett hűtlenségbe. És ha most, a kasztáliai fogalmak szerint el is bukott és hűtlenné is vált, ha a Rend minden erkölcsi szabálya ellenére járt is el, látszólag saját személyisége szolgálatában, tehát önkényesen, azért ez is a bátorság és a zene szellemében történt, vagyis magabiztos volt és derűs, bármi legyen is egyébként a folytatás. Bárcsak megvilágíthatná és bebizonyíthatná a többieknek is, amit ő maga oly tisztán látott: hogy tudniillik a mostani „önkényes cselekvése” valójában szolgálat és engedelmesség, s hogy nem valamiféle szabadság, hanem új, ismeretlen és félelmes kötöttségek elébe megy, nem szökevény, hanem elhivatott, nem önfejű, hanem engedelmes, nem ura sorsának, hanem áldozat! S aztán hát mi van
az erényekkel, a derűvel, a magabiztossággal, a bátorsággal? Megcsappantak, de érvényesek maradtak. Még ha nem is járhatott már szabadon, hanem csak vezette valami, ha nem is volt már önkényes átszellemítés többé, hanem csupán a Tér körforgása a közepében álló körül, az erények mégis léteztek, megőrizték értéküket és varázsukat, igent mondtak tagadás helyett, lényegük az engedelmesség volt, nem a kitérés a kötelesség elől, s egy kissé talán abból is álltak, hogy az ember úgy cselekedett és gondolkodott, mintha uralkodnék és tevékeny volna, s az életet és az öncsalást, az önrendelkezés és felelősség látszatának ezt a tükröződését ellenőrizetlenül fogadta el, s hogy – ismeretlen okok miatt – alapjában véve inkább a tettre, mint a megismerésre, inkább ösztönösnek, mint szelleminek született. Ó, ha erről elbeszélgethetne Pater Jakobusszal! Meditációjának utóhangjai ilyesféle gondolatok vagy álmodozások voltak. Úgy látszott, az „ébredés”-ben nem az igazságos a megismerés, hanem a valóság s annak átélése és vállalása volt a fontos. Az ébredésben az ember nem hatolt közelebb a dolgok magvához, az igazsághoz, csupán megértette, végrehajtotta vagy elszenvedte saját énjének hozzáigazítását a dolgok pillanatnyi állapotához. Eközben nem törvényekre lelt, hanem döntésekre, nem a világ középpontjába, hanem saját személye középpontjába jutott el. S amit ezalatt átélt, az is ezért volt oly kevéssé közölhető, ezért esett olyan furcsán távol a kimondástól és megfogalmazástól; úgy tetszett: az életnek erről a területéről szóló közlések nem számítanak a nyelv kifejezési céljai közé. Ha közben, kivételesen, egyszer-egyszer valaki jobban megértette Knechtet, az a megértő férfi hasonló helyzetben volt, szenvedő fele vagy társa az ébredésben. Fritz Tegularius egy darabig olykor megértette, s még tovább terjedt Plinio megértése. De különben kit említhetne még? Senkit. Alkonyodott már, s ő teljesen belemerült és belebonyolódott gondolatjátékába, amikor kopogtak az ajtaján. Mivel nem eszmélt föl tüstént, és nem válaszolt, a kint várakozó kisvártatva ismét megpróbálkozott egy halk kopogtatással. Knecht most már felelt rá, fölkelt és elment a küldönccel, aki a kancellária épületébe vezette, s minden további bejelentés nélkül az elöljáró dolgozószobájába kísérte. Itt Alexander mester jött elébe. – Kár – mondta –, hogy bejelentetlenül jön; így várnia kellett. Csupa várakozás vagyok, szeretném megtudni, mi hozta ide ilyen váratlanul. Csak nincs valami baj? Knecht nevetett. – Nem, semmi baj sincs. De hát csakugyan olyan váratlanul érkezem, s ön egyáltalán nem is sejti, mi kerget engem ide? Alexander komolyan s aggódó szemmel nézett rá. – Nos – mondta –, sejtek egyet s mást. Például ezekben a napokban már arra gondoltam, hogy ön bizonyára nem tartja elintézettnek a körlevele ügyét. A Hatóság kénytelen volt kissé szűkszavúan válaszolni, és, Domine, talán csalódást keltő értelemben és hangnemben. – Nos – mondta Josef Knecht –, tulajdonképpen nemigen vártam mást, mint amit a Hatóság válasza értelemszerűen tartalmaz. És ami a hangnemét illeti, éppen a hangneme esett jól. Észrevettem az írásból, hogy szerzőjének nehezére esett, sőt szinte elszomorította, és szükségét érezte, hogy a számomra kellemetlen és kissé megszégyenítő válaszba néhány csepp mézet vegyítsen, s ez remekül sikerült is, hálás vagyok neki érte. – Így hát, tiszteletre méltó uram, el is fogadta írásunk tartalmát? – Tudomásul vettem, igen, s alapjában véve meg is értettem s helyeseltem. A válasz eredménye nyilván nem lehetett más, mint kérelmem elutasítása, szelíd intelemmel egybekötve. Körlevelem egészen szokatlan s a Hatóságnak nagyon kényelmetlen dolog volt, ebben sosem kételkedtem. S ezenkívül, amennyiben személyes kérést tartalmazott, valószínűleg nem is fogalmaztam meg nagyon célsze-
rűen. Aligha várhattam elutasító válasznál egyebet. – Örvendünk – mondta a Rend vezetőségének elöljárója egy kicsit éles hangsúllyal –, hogy ön is így látja, és levelünk nem lephette meg fájdalmas értelemben. Ennek nagyon örülünk. De egy dolgot még nem értek. Ha ön már levele megfogalmazásakor és elküldésekor sem hitt – ugye, jól értem? – a sikerben és az igenlő válaszban, sőt eleve meg volt győződve a kudarcról – akkor miért írta végig, miért tisztázta le és küldte el körlevelét, ami mégiscsak nagy munkájába került? Knecht barátságosan nézett rá, és így felelt: – Elöljáró úr, az én levelemnek kettős tartalma, két szándéka volt, és nem hiszem, hogy mind a kettő teljesen eredménytelen és sikertelen maradt. Volt benne egy személyes kérés, hogy mentsenek fel hivatalomból, és más helyen foglalkoztassanak; ezt a személyes kérelmemet viszonylag mellékesnek tekinthettem: hiszen minden Magisternek lehetőleg háttérbe kell szorítania személyes ügyeit. Kérésemet elutasították, ebbe bele kellett törődnöm. De a körlevelemben még sok egyéb is volt, nemcsak az a kérés; tények tömegét tartalmazta s részben olyan gondolatokat, amelyekről kötelességemnek tartottam, hogy a Hatóság tudomására adjam s figyelmébe ajánljam őket. Minden Magister vagy legalábbis a magisterek többsége olvasta fejtegetéseimet, hogy ne mondjam: intelmeimet, s ha a legtöbben bizonyára kedvetlenül nyelték is le ezt az ételt, s kelletlenül fogadták is, azért mégiscsak elolvasták írásomat, s megértették, hogy mit akartam mondani nekik. Hogy nem fogadták tetszéssel, az az én szememben nem kudarc, hiszen én nem tetszést és helyeslést kerestem, a célom inkább a nyugtalanítás, a felrázás volt. Nagyon bánnám, ha az ön által említett okok miatt lemondtam volna munkám elküldéséről. S mármost akár nagyobb, akár kisebb volt a hatása, mégiscsak ébresztő volt, felhívás. – Bizonyára – mondta tétován az elöljáró –, de ettől még nem oldódott meg számomra a rejtély. Ha intelmeket, ébresztőt, figyelmeztetéseket akart eljuttatni a Hatósághoz, miért gyengítette vagy veszélyeztette aranyat érő szavai hatását azzal, hogy egy magánkéréssel kapcsolta össze, ráadásul olyan kéréssel, amelynek teljesítésében és teljesíthetőségében maga sem hitt igazán? Ezt egyelőre még nem értem. De nyilván tisztázódik majd, ha mindent megbeszélünk. Mindenesetre a körlevélnek ez a gyenge pontja: az ébresztő felhívás összekötése a folyamodvánnyal, az intelemé a kérelemmel. Hiszen, azt hinné az ember, ön nem volt ráutalva, hogy a folyamodványt kötőanyagként használja az intő szózathoz. Szóbelileg vagy írásban eléggé könnyen elérhette kollégáit, ha úgy vélte, hogy rászorulnak a felrázásra. A folyamodvány pedig megjárhatta volna a maga hivatalos útját. Knecht barátságosan nézett rá. – Igen – mondta könnyedén –, lehet, hogy igaza van. Ámbár – vegye csak még egyszer szemügyre ezt a kényes ügyet! Sem az intő szózat, sem a folyamodvány esetében nincs szó holmi hétköznapi, megszokott és normális dologról, hanem a kettő már csak azért is összetartozik, mert szokatlan módon és kényszerűségből keletkezett és egyáltalán nem szokványos. Nem szokásos és nem is szabályszerű, hogy – sürgető külső indíték nélkül – egy ember váratlanul arra kérje kollégáit: jusson eszükbe halandó voltuk s egész létük kérdésessége, még kevésbé szokásos és mindennapi dolog, hogy egy kasztáliai Magister tanári állásért folyamodik a Tartományon kívül. Ennyiben írásom két mondanivalója nagyon is jól összeillik. Az olyan olvasó, aki valóban komolyan veszi ezt az egész levelet, nézetem szerint olvasmánya végső summájaként azt szűrte volna le, hogy itt nem egy kissé hóbortos ember teszi közzé sejtelmeit, és prédikál a kollégáinak, hanem hogy ez a férfi keserűen komolyan veszi a gondolatait és ínségét, és kész félredobni hivatalát, méltóságát, múltját, s a legszerényebb állásban elölről kezdeni mindent, hogy torkig van a méltóságával, a békével, a megtiszteltetésével és tekintélyével, el akarja vetni, szabadulni kíván tőle. Ebből az eredményből aztán – még mindig irományom olvasóinak helyébe próbálom képzelni magamat –, úgy rémlik, kétféle következtetést
lehetett volna levonni: ennek az erkölcsprédikációnak az írója, sajnos, kissé kelekótya, tehát Magisterként már amúgy sem vehető figyelembe – vagy pedig: ennek a kellemetlen szentbeszédnek az írója láthatóan nem bolond, hanem épeszű és egészséges, prédikációi és borúlátása mögött nyilván több rejlik holmi szeszélynél és bogarasságnál, tudniillik valami valóság, valami igazság. Valahogy így képzeltem el ezt a folyamatot az olvasók fejében, s be kell ismernem, hogy ebben elszámítottam magamat. Ahelyett, hogy kérelmem és felhívásom támogatta és erősítette volna egymást, egyiket sem vették komolyan, s mindkettőt félredobták. Ez az elutasítás nem nagyon szomorít el, s voltaképp nem is lep meg, mert tulajdonképpen, s ezt meg kell ismételnem, mindenek ellenére ezt vártam, és tulajdonképpen elismerem, meg is érdemeltem az elutasítást. Folyamodványom ugyanis, amelynek sikerében nem hittem, csupán amolyan ürügy volt, egy gesztus vagy formaság. Alexander mester még komolyabb lett, és arca szinte elkomorult. De nem szakította félbe a Magistert. – Nem úgy festett a helyzetem – folytatta Knecht –, hogy kérelmem elküldésekor komolyan remélhettem volna a kedvező választ, és örülhettem volna neki, ám úgy sem, hogy kész lettem volna engedelmesen elfogadni – felsőbb döntésként – az elutasító választ. – Nem volt kész elfogadni az ön hatósága válaszát, mint felsőbb döntést, jól hallottam, Magister? – szakította félbe az elöljáró, élesen hangsúlyozva minden szavát. Nyilvánvalóan csak most ismerte fel teljesen a helyzet komolyságát. Knecht könnyedén meghajolt. – Bizonyára, jól hallotta. Úgy volt, hogy alig hihettem kérelmem sikerében, mégis úgy véltem: be kell terjesztenem folyamodványomat, hogy eleget tegyek a rendnek és a formaságoknak. Ezzel mintegy lehetőséget adtam rá a tisztelt Hatóságnak, hogy kíméletesen intézze el az ügyet. Ha a Hatóság nem hajlandó erre a megoldásra, én persze már akkor elhatároztam: nem hagyom magam visszautasítani és megnyugtatni, hanem cselekedni fogok. – És miként cselekszik? – kérdezte halkan Alexander. – Ahogy a szívem és értelmem előírja. Elhatároztam, hogy lemondok hivatalomról, s akár a Hatóság megbízása vagy szabadságolásom nélkül is, Kasztálián kívüli tevékenységre vállalkozom. A Rend főnöke lehunyta szemét, s úgy látszott, nem is hallgat már rá; Knecht felismerte, hogy most azt a kényszerű gyakorlatot hajtja végre, amelynek segítségével a rendtagok a váratlan veszély és fenyegetettség eseteiben önuralmukat és lelki nyugalmukat próbálják biztosítani; ez a gyakorlat a lélegzet kétszeri nagyon hosszú visszatartásából áll, kilélegzés után üres tüdővel. Látta, hogy a férfi arca, akinek kellemetlen helyzetében bűnösnek érezte magát, kissé elsápad, majd – lassú hasi légzéssel kezdődő belélegzéstől – újra megszínesedik, látta, hogy az általa oly nagyra becsült, sőt szeretett férfiú újra kinyíló szeme egy pillanatig mereven és szórakozottan bámul, de rövidesen felélénkül és erőre kap; csendes ijedelemmel látta, hogy ennek a férfiúnak – aki egyaránt nagy volt az engedelmességben és parancsolásban – tiszta, fegyelmezett, akaratának mindig engedelmeskedő szeme most rászegeződik és higgadt-hűvösen nézi, méregeti, megítéli. S hosszasan, némán kellett tűrnie ezt a pillantást. – Azt hiszem, most már megértem önt – mondta végül Alexander nyugodt hangon. – Már hosszabb ideje belefáradt a hivatalába vagy Kasztáliába, vagy a világi élet utáni vágy gyötörte. Elhatározta hát, hogy inkább ennek a hangulatnak engedelmeskedik, semmint a törvényeknek és a kötelességeinek. Annak sem érezte szükségét, hogy ránk bízza magát, s a Rendnél keressen tanácsot és támogatást. Tehát, hogy eleget tegyen egy formaságnak, és könnyítsen a lelkiismeretén, ezért intézte hozzánk azt a kérelmét, amelyről tudta, hogy számunkra elfogadhatatlan, de ön hivatkozhat rá, ha sor kerül az ügy megvitatására. Tételezzük fel, hogy okai voltak erre a szokatlan magatartásra, és a szándéka becsületes és
tiszteletet érdemlő volt, mint ahogy másképp el sem képzelhetem. De akkor hogy lehet, hogy ön, szívében ilyen gondolatokkal, vágyakkal és elhatározásokkal, lélekben már szökevényként, oly sokáig szó nélkül megmaradt a hivatalában, s azt látszólag hibátlanul vezette tovább? – Azért vagyok itt – mondta változatlanul barátságosan az üveggyöngyjáték-mester –, hogy mindezt megbeszéljem önnel, minden kérdésére válaszoljak, s föltettem magamban – ha már egyszer az önfejűség útjára léptem –, hogy nem hagyom el Hirslandot s az ön házát, amíg valamennyire meg nem értetem önnel a helyzetemet és azt, amit teszek. Alexander mester eltűnődött. – Úgy értsem, hogy ön azt várja tőlem: valaha is helyeselni fogom a viselkedését és a terveit? – kérdezte aztán tétován. – Ó, helyeslésre egyáltalán nem gondolok. Csak azt remélem és várom, hogy megért, és megtarthatom némi maradék becsülését, ha elmegyek innét. Ez az egyetlen búcsúzásom a mi Tartományunktól, amit még el kell intéznem. Waldzellt és a játékosok faluját ma örökre elhagytam. Alexander néhány másodpercre ismét lehunyta a szemét. Ennek az érthetetlen embernek a közlései megdöbbentették. – Örökre? – kérdezte. – Tehát nem szándékozik többé visszatérni az állásába? Meg kell mondanom, ön aztán ért a meglepetésekhez. Egy kérdés, ha megengedi: tulajdonképpen üveggyöngyjáték-mesternek tartja még magát vagy sem? Josef Knecht a magával hozott kis ládikóért nyúlt. – Tegnapig az voltam – mondta –, s úgy vélem, ma megszabadultam ettől a tisztségemtől, amikor is visszaadom a Hatóságnak, az ön kezébe, a pecséteket és kulcsokat. Sértetlenek, s ön a játékosfaluban is rendet talál majd, ha ellenőrzés végett odamegy. A Rend főnöke most lassan fölemelkedett székéből, fáradtnak látszott, s mintha hirtelen megöregedett volna. – Mára a kis ládikáját itt hagyjuk – mondta szárazon. – Ha a pecsétek átvétele egyúttal az ön hivatali elbocsátását jelenti, akkor én amúgy sem vagyok illetékes, ehhez jelen kellene lennie a teljes Hatóság legalább egyharmad részének. Önnek azelőtt oly sok érzéke volt a régi szokások és formák iránt, én nem tudok ilyen gyorsan alkalmazkodni ehhez az újfajta gyakorlathoz. Talán kérhetem öntől azt a baráti gesztust, hogy holnapig időt hagy nekem, mielőtt tovább beszélgetnénk? – Teljes mértékben a rendelkezésére állok, tiszteletre méltó uram. Ismer engem, s azt is tudja, mennyire tisztelem már évek óta; higgye el nekem: ebben semmi sem változott. Ön az egyetlen, akitől elbúcsúzom, mielőtt távozom a Tartományból, és ez nemcsak az ön hivatalos állásának, a Rend vezetősége fejének szól. Amiként az ön kezébe adtam vissza a pecséteket és kulcsokat, akként remélem azt is öntől, Domine, hogy mihelyt véglegesen megbeszéltünk mindent, fel fog üldözni a Rend tagjaként tett fogadalmam alól is. Szomorúan és fürkészőn nézett Knecht szemébe Alexander, és egy sóhajt fojtott el. – Hagyjon most magamra, nagyra becsült uram, a gond s a gondolkoznivaló, amivel erre a napra megterhelt, nagyon is elegendő nekem. Mára hagyjuk abba. Holnap majd tovább beszélgetünk, jöjjön vissza ide körülbelül egy órával dél előtt. Udvarias kézmozdulattal búcsúzott el a Magistertől, s ez a gesztusa csupa lemondás volt, szándékolt, s már nem is a kollégának, hanem egy teljesen idegen valakinek szóló udvariasság, ami a szavainál is jobban fájt az üveggyöngyjáték-mesternek. A famulus, aki egy kicsivel később vacsorázni hívta Knechtet, egy vendégasztalhoz vezette és jelentette, hogy Alexander mester hosszabb lelkigyakorlatra vonult vissza s feltételezi: a Magister úr
sem kívánkozik ma már társaságba; az egyik vendégszoba a rendelkezésére áll. Alexandert teljesen meglepetésszerűen érte az üveggyöngyjáték-mester látogatása és közlendője. Amióta megszerkesztette a Hatóság válaszát a kérelemre, nyilván számított rá, hogy Josef alkalomadtán megjelenik itt, s halvány nyugtalansággal gondolt várható vitájukra. De azt teljesen lehetetlennek tartotta, hogy a példásan engedelmes, a formaságokra gondosan ügyelő, szerény és szíve mélyéig tapintatos Knecht magister egy napon bejelentés nélkül látogatja meg, önkényesen, anélkül, hogy előzőleg megbeszélte volna a Hatósággal, lemond hivataláról, s ilyen megdöbbentő módon csap arcul minden szokást és hagyományt. Ámbár meg kell hagyni, Knecht fellépése, beszédének hangneme, kifejezésmódja, cseppet sem tolakodó udvariassága most is a régi volt, mint mindig, ámde milyen szörnyű és bántó, mennyire új és meglepő, s ó, milyen tökéletesen Kasztália-ellenes volt közléseinek tartalma és szelleme! Senki, aki látta és hallgatta a Magister Ludit, nem gyanúsíthatta volna azzal, hogy netán beteg, agyondolgozta magát, ingerült és nem ura teljesen önmagának; hiszen a Hatóság még nemrégen is pontos megfigyeléseket végeztetett Waldzellben, s ezekből sem derült ki a zavar, rendetlenség vagy hanyagság legkisebb jele sem a játékosfalu életében és munkájában. És most mégis itt állt ez a rettenetes ember, tegnapig a legkedvesebb kollégája, mint holmi utazótáskát tette le elébe a hivatali jelvényeit tartalmazó ládikát, s közölte, hogy tovább nem lesz Magister, nem lesz a Hatóság tagja, nem lesz rendtag és kasztáliai, s épp csak azért jött el hozzá, még hamarjában, hogy elbúcsúzzék tőle. Ez volt a legszörnyűbb, legnehezebb és leggyűlöletesebb helyzet, amelybe hivatala valaha is kényszerítette, mint a Rend vezetőségének elöljáróját; nagy fáradságába került, hogy megőrizze önuralmát. És most mit tegyen? Nyúljon erőszakos eszközökhöz, esetleg vétesse házi őrizetbe a Magister Ludit, és tüstént, még ezen az estén küldjön sürgős értesítést a Hatóság minden tagjának, és hívja össze őket? Mi szól ez ellen, nem ez-é a legnyilvánvalóbb és leghelyesebb eljárás? S valami a lelkében mégis ellene szólt. Voltaképp mit is érhetne el ilyen rendszabályokkal? Knecht magistert csak megalázná, Kasztália semmit sem nyerne, legföljebb ő maga, az elöljáró mentesülne némiképp terhétől, s könnyítene lelkiismeretén, mert nem kellene többé egyedüli felelősként néznie szembe ezzel az ellenszenves és nehéz üggyel. Ha ebben a végzetes dologban egyáltalán jóvátehető valami, ha lehetséges még Knecht becsületérzésére hivatkozni, s talán elképzelhető, hogy a Magister megváltoztatja szándékát, akkor ezt csakis négyszemközt lehet elérni. Nekik kettőjüknek, Knechtnek és Alexandernek kell megvívniuk ezt a keserű harcot, senki másnak. S amikor erre gondolt, el kellett ismernie, hogy Knecht alapjában véve helyesen és nemesen járt el, midőn kitért a Hatóság elől, amelyet már nem ismert el illetékesnek, viszont vállalta a végső harcot vele, az elöljáróval, s azt is, hogy elbúcsúzzék tőle. Ez a Josef Knecht, még ha tiltott és gyűlöletes dolgot művelt is, magabiztos és tapintatos volt. Alexander mester úgy döntött, hogy ebben a megfontolásában bízva, kihagyja a játékból az egész hivatali szervezetet. Miután erre az elhatározásra jutott, csak most kezdett el töprengeni az ügy részleteiről, s elsősorban is azt a kérdést tette föl magában: voltaképp jogos-e vagy jogtalan a Magister eljárása, hiszen Knecht fellépése teljességgel úgy hatott, hogy ő meg van győződve tulajdon feddhetetlenségéről és hallatlan lépése jogosultságáról. Midőn most valamilyen formulába próbálta foglalni az üveggyöngyjáték-mester merész szándékát, s a Rend törvényeinek tükrében kezdte felülvizsgálni – ezeket nála bennfentesebbként senki sem ismerte –, arra a meglepő eredményre jutott, hogy Josef Knecht a szó szerint vett rendszabályokat valójában nem szegte meg, vagy nem volt szándékában megszegni őket, mivel ama szó szerinti szöveg, amelynek fenntartható voltát persze évtizedek óta nem vizsgálták felül, elismeri, hogy minden rendtagnak mindenkor joga van hozzá, hogy kilépjen a Rendből, ha egyúttal lemond itteni jogairól és Kasztália életközösségéről. Ha Knecht visszaadta pecsétjét,
bejelentette, hogy kilép a Rendből, s a kinti világba távozik, ezzel ugyan valami emberemlékezet óta nem hallott, szokatlan, ijesztő és talán nagyon helytelen dolgot követett el, de ez betű szerint nem ütközött a Rend reguláiba. Hogy ezt az érthetetlen, formailag azonban korántsem törvényellenes lépést nem a rendfőnök háta mögött akarta megtenni, hanem szemtől szembe vele, ez több volt, mint amire a törvény betűje kötelezte. De hát hogyan jutott idáig ez a tisztelt férfiú, a hierarchia egyik oszlopa? Szándékához, amely mindezek ellenére a zászló cserbenhagyása, hogyan vehette igénybe az írott szabályzatot, amikor pedig száz íratlan, ám nem kevésbé szent és magától értetődő köteléknek ezt az ő számára tiltania kellett volna? Hallotta, hogy az óra egyet üt, kiragadta magát hasztalan tépelődéseiből, megfürdött, tíz percen át gondos légzési gyakorlatokat végzett, s elvonult meditációs cellájába, hogy elalvás előtt még egy óra hosszat erőt és nyugalmat gyűjtsön, s aztán reggelig ne is gondoljon többé erre az ügyre. Másnap egy fiatal famulus a Rend vezetőségének vendégházából az elöljáróhoz kísérte Knecht magistert, s tanúja volt, hogyan köszönti egymást a két ember. Noha megszokta már a meditáció és önfegyelem mestereinek látását, hiszen közöttük élt, mégis feltűnt neki valami különös, új vonás, valami szokatlan, igen magas fokú összeszedettség és átszellemültség a két Tiszteletreméltó megjelenésében, magatartásában s egymást köszöntésében. Ez, így mesélte nekünk, nem egészen az a szokásos üdvözlés volt két magas rangú tisztségviselő közt, amely aszerint, hogy egy derűsen és könnyedén eljátszott szertartásról vagy egy vidám, ünnepi aktusról volt szó, alkalomadtán bizonyos vetélkedés is lehetett az udvariasságban, alárendeltségben és hangsúlyozott alázatban. Most nagyjából úgy hatott az egész, mintha itt egy idegent, egy messziről ideutazott nagy jógamestert fogadnának, aki azért jött, hogy hódoljon a rendfőnök előtt, és megmérkőzzék vele. Szavaik és mozdulataik nagyon szerények és takarékosak voltak, mindkét méltóság tekintetében és arcán azonban csönd, higgadt, fegyelmezett nyugalom s közben valami titkolt feszültség látszott, mintha fény világítaná át őket, vagy elektromossággal telítődtek volna. Adatközlőnk többet nem láthatott, nem hallhatott a találkozóból. Azok ketten eltűntek a belső helyiségekben, valószínűleg Alexander mester dolgozószobájában, s ott maradtak órákon át, senkinek sem volt szabad zavarni őket. Ami beszélgetésükből ránk hagyományozódott, az Designori küldött úr alkalmi elbeszéléseiből származik, mert neki Josef Knecht elmondott erről egyet-mást. – Tegnap meglepett engem – kezdte az elöljáró –, és csaknem kihozott a sodromból. Időközben elgondolkodtam kissé a dolgon. Álláspontom természetesen nem változott, a Hatóságnak és a Rend vezetőségének tagja vagyok. Önnek, a szabályzat betű szerinti értelmében joga van bejelenteni kilépését s lemondani hivataláról. Odáig jutott, hogy terhesnek érzi a hivatalát, és szükségesnek látja, hogy megpróbálkozzék a Renden kívüli élettel. S ha én most azt javasolnám: kockáztassa meg ezt a kísérletet, ha nem is épp az ön heves elhatározásának értelmében, de mondjuk, egy hosszabb vagy akár határidő nélküli szabadság formájában? Hisz voltaképp a folyamodványával is ilyesféle célja volt. – Nem egészen – mondta Knecht. – Ha kérelmemet jóváhagyják, akkor itt maradtam volna ugyan a Rendben, de nem a hivatalomban. Amit ön oly barátian javasol, kibúvó lenne. Egyébként Waldzellnek és az üveggyöngyjátéknak sem használna sokat egy olyan magister, aki sokáig, meghatározatlan ideig szabadságon, távol van, s akiről nem tudni, vajon visszatér-e vagy sem. S még ha vissza is jönne, egy év, két év múlva, akkor is, ami a hivatalát és tudományát illeti, csak elfelejtené a tanultakat, és semmivel sem gyarapítaná tudását. Alexander: – Talán mégis sok mindent tanulna. Talán megtapasztalná, hogy a világ odakint más, mint amilyennek gondolta, s neki éppoly kevéssé van szüksége a világra, mint annak őrá, s megnyugodva térne vissza, örülne, hogy ismét a régi és jól bevált körben tartózkodhat.
– Ön nagyon jó hozzám. Hálás vagyok érte, s mégsem fogadhatom el jóságát. Én nem annyira kíváncsiságomat akarom kielégíteni, nem is a világi élet utáni sóvárgásomat csillapítani, hanem a feltétel nélküli létet keresem. Nem óhajtok úgy menni ki a világba, hogy csalódás esetére valamilyen viszontbiztosítás legyen a zsebemben, mint az óvatos utazónak, aki egy kicsit körülnéz a világban. Ellenkezőleg, kockázatra, nehézségekre és veszélyekre vágyom, éhezem a valóságra, a feladatokra és tettekre, a nélkülözésekre és szenvedésekre is. Megkérhetem rá, hogy ne ragaszkodjék jóságos javaslatához, s egyáltalán kísérletéhez, hogy megingasson és visszacsalogasson? Ezzel semmire sem mennénk. Az önnél tett látogatásom értéke és ünnepélyessége veszendőbe menne számomra, ha kérelmem utólagos és részemről már nem is kívánt jóváhagyását eredményezné. Én az óta a folyamodványom óta nem álltam meg; az az út, amelyre léptem, most már az én utam és mindenem, a törvényem, az otthonom, a szolgálatom. Alexander sóhajtott, ráhagyta. – Fogadjuk el tehát – mondta türelmesen –, önt valóban nem lehet meglágyítani és áthangolni, minden látszat ellenére ön süket, semmiféle tekintélyre, észérvre, jóakaratra nem hallgató ámokfutó vagy megvadult ember, akinek nem szabad az útjába állni. Egyelőre hát lemondok róla, hogy jobb belátásra térítsem, és hatni próbáljak magára. De akkor legalább most közölje velem, mi a mondanivalója, miért jött ide, mesélje el pártütésének történetét, világítsa meg nekem tetteit és döntéseit, amelyekkel úgy megrémített minket! Akár gyónás, akár önigazolás vagy vád, én meghallgatom. Knecht bólintott. – Az ámokfutó hálás és örül. Semmiféle váddal sem állok elő. Amit mondani szeretnék – ha nem volna olyan nehéz, olyan hihetetlenül nehéz szavakba foglalnom –, az nékem valamiképp önigazolás, de ön gyónásnak is tekintheti. Hátradőlt karosszékében, és föltekintett a mennyezetre, ahol a boltíveken még hajdani freskók halvány maradványai kísértettek, Hirsland kolostori idejéből: álomszerűén vékony vonalak és színek sémái, virágok és díszítmények. – Az a gondolat, hogy az ember torkig lehet egy magisteri hivatallal, és le is mondhat róla, első ízben már akkor eszembe jutott, amikor kineveztek üveggyöngyjáték-mesterré, illetve néhány hónappal később. Egy napon az én hajdan híres elődöm, Ludwig Wassermaler egyik kis könyvecskéjét lapozgattam, amelyben ő, a hivatali év menetét hónapról hónapra követve, utasításokat és tanácsokat ad utódainak. Itt olvastam azt az intelmét, hogy idejében kell gondolnunk a jövő évi nyilvános üveggyöngyjátékra, és ha netán nem érez hozzá kedvet az ember, s nincsenek ötletei, akkor hangolja rá magát összpontosító gyakorlatokkal. Midőn mint legifjabb Magister, erőm teljes érzetében olvastam ezt az intelmet, kissé „okos fiatalként” megmosolyogtam az öregúr gondjait, aki ezt írta, ámde mégis valami komoly veszélyt jelző, fenyegető és nyomasztó intés csendült ki szavaiból. Elgondolkoztam rajta, s arra az elhatározásra jutottam: ha valaha eljön az a nap, amikor a legközelebbi ünnepi Játékra gondolva öröm helyett gondot érzek s büszkeség helyett szorongást, akkor nem gyötrődöm tovább fáradságosan egy új ünnepi játékkal, hanem visszavonulok, és visszaadom hivatali jelvényeimet a Hatóságnak. Ez volt az első eset, hogy ilyen gondolat foglalkoztatott, és persze akkoriban – midőn éppen nagy erőfeszítéssel dolgoztam bele magamat a Hivatalomba, és kibontott vitorlával szálltam –, a lelkem mélyén még nem nagyon hittem annak a lehetőségében, hogy egyszer én is megöregszem, belefáradok a munkába, az életbe, és egyszer még kelletlenül és zavartan fogadom azt a feladatot, hogy a kabátom ujjából rázzak ki új ötleteket új üveggyöngyjátékokról. Mégis, ez a döntésem akkor keletkezett. Hiszen ön abban az időben nagyon is jól ismert engem, tiszteletre méltó uram, talán jobban is, mint ahogy én ismertem magamat, ön volt az én tanácsadóm és gyóntatóatyám az első, nehéz hivatali éveimben, és
csak nem sokkal ezelőtt távozott Waldzellből. Alexander vizsgálódva nézett rá. – Ritkán volt még ilyen szép feladatom – mondta –, és akkor önnel is, magammal is elégedett voltam, ez pedig ritka dolog. Ha igaz, hogy az életben minden kellemes dologért fizetni kell, nos, hát én most bűnhődöm az akkori kevélységemért. Akkoriban én igazán büszke voltam önre. Ma már nem lehetek az. Ha a Rend csalódott önben, és Kasztália megrendült ön miatt, ezért én is felelősnek érzem magamat. Talán akkor, amikor az ön kísérője és tanácsadója voltam, néhány héttel tovább kellett volna ott maradnom az ön játéktelepülésében, avagy egy kissé még keményebben fognom, még jobban ellenőriznem önt. Knecht derűsen viszonozta pillantását. – Ne legyenek ilyen aggályai, Domine, különben emlékeztetnem kellene számos intelmére, amellyel még akkor volt kénytelen figyelmeztetni engem, midőn a legfiatalabb Magisterként túlságosan terhesnek éreztem a hivatalomat s annak kötelezettségeit és felelősségét. Ön azt mondta nekem, s ez éppen most, egy ilyen órában jut ismét eszembe: ha én, a Magister Ludi, gonosztevő vagy alkalmatlan volnék, és csupa olyasmit tennék, amit egy Magisternek nem szabad tennie, sőt ha szándékosan azon mesterkednék, hogy magas állásomban a lehető legtöbb kárt okozzam, ez sem zavarhatná és érinthetné mélyebben a mi kedves Kasztáliánkat, mint egy tóba dobott kavics. Néhány kis hullám és vízgyűrű, s már vége is. Olyan szilárd, olyan biztos a mi kasztáliai rendünk, oly érinthetetlen a szelleme. Emlékszik rá? Nem, ön bizonyára nem tehet az én kísérletemről, hogy megpróbálok minél rosszabb kasztáliai lenni, s amennyire lehet, kárt okozni a Rendnek. És azt is tudja, hogy egyáltalán nem sikerül, nem sikerülhet komolyan megzavarnom az önök békéjét. De hadd meséljem tovább. Hogy már hivatali működésem elején arra az elhatározásra juthattam, és hogy ezt az elhatározásomat nem felejtettem el, hanem most a megvalósítására készülök, az egy bizonyos fajta lelki élménnyel függ össze, amely időről időre megismétlődik, s amit én ébredésnek nevezek. De hát erről már ön is tud, beszéltem róla önnek egyszer, még akkor, amikor a pártfogóm és gurum volt, és azt is elpanaszoltam, hogy hivatalba lépésem óta elkerül, és egyre jobban a távolba tűnik. – Emlékszem rá – hagyta helyben az elöljáró –, s akkor kissé meg is hökkentett, hogy ön ilyesféle élményre képes, nálunk ez különben ritkán fordul elő, s odakint a világban nagyon különböző formákat ölt: előfordul például a géniusznál, főleg államférfiaknál és hadvezéreknél, de gyönge, félig-meddig beteges és egészben véve inkább gyenge képességű embereknél is, jósoknál, telepátiával foglalkozóknál, médiumoknál. Ehhez a két emberfajtához, a háborús hősökhöz meg a látnokokhoz és varázsvesszős kutatókhoz, úgy láttam, önnek semmi köze sincs. Sőt akkoriban és tegnapig jó rendtagnak látszott, inkább higgadtnak, világos fejűnek, engedelmesnek. Úgy véltem, sehogyan sem illik önhöz, hogy titokzatos hangok, isteni, démoni hangok vagy a saját lelke hangjai kísérjék és uralkodjanak önön. Épp ezért az „ébredésnek” azt az állapotát, amelyet ön nekem leírt, egyszerűen személyes növekedése alkalmi tudatosulásának tekintettem. Ebből természetszerűleg adódott az is, hogy azok a lelki élmények akkortájt hosszabb ideig kimaradtak: hiszen ön éppen akkor lépett hivatalba, s olyan feladatot vállalt, amely még túlságosan bő köpenyként lötyögött: előbb bele kellett nőnie. De mondja csak: hitte-e valaha is, hogy ezek az ébresztések magasabb hatalmak afféle kinyilatkoztatásai, egy objektív, örök és isteni igazság közlései avagy felhívásai? – Ezzel – mondta Knecht – eljutottunk pillanatnyi feladatomhoz és ahhoz a nehézséghez, hogy tudniillik szavakkal fejezzem ki azt, ami mindig kivonja magát a szavak köréből: ésszerűvé tenni, ami nyilvánvalóan túl van az észen. Nem, egy isten vagy démon, egy abszolút igazság megnyilatkozására sosem gondoltam „ébredéseim” közben. Ezeknek az élményeknek súlyát és meggyőző erejét nem igazságtartalmuk, égi eredetük, isteni voltuk vagy ilyesmi adja, hanem a valóságuk. Hihetetlenül valósá-
gosak, úgy, mint, mondjuk, valami heves testi fájdalom avagy egy meglepő természeti esemény, vihar vagy földrengés, ez egészen másképp terhel meg minket valósággal, jelenvalósággal, kikerülhetetlenséggel, mint a megszokott idők és körülmények. A szélroham, amely megelőzi a zivatar kitörését, és sürgősen hazazavar minket, sőt még házunk kapujának kilincsét is megpróbálja kitépni kezünkből – avagy egy erős fogfájás, amely mintha a világ minden feszültségét, fájdalmát és konfliktusát az állkapcsunkban összpontosítaná –, ezek olyan dolgok, amelyeknek a valóságban vagy jelentőségében miattam később akár kételkedni is lehet, hogyha ilyen tréfákra hajlamosak vagyunk, de az élmény órájában semmiféle kételyt nem tűrnek, és a realitástól szinte kicsattannak! A felfokozott valóság egyik ilyen fajtája számomra az én „ébredésem”, hiszen a nevét is ettől kapta; az ilyen órákban ez olyan valóságos nekem, mintha régóta álomban vagy félálomban szenderegtem volna, most pedig olyan éber és tisztán látó s fogékony vagyok, mint még soha. A nagy fájdalmak és megrendülések pillanatainak, még a világtörténelemben is, megvan a maguk meggyőző szükségszerűsége, a szorongató időszerűség és feszültség érzését lángoltatják föl. S ami a megrendülés következtében történik, egyaránt lehet aztán szép és ragyogó vagy bolond és sötét dolog; minden esetben a nagyság, szükségszerűség és fontosság látszatát viseli majd, s az, ami történik, különbözik és elüt a hétköznapi történésektől. – De engedje meg – folytatta egy lélegzetvételnyi szünet után –, hogy egy másik oldaláról nyúljak még ehhez a kérdéshez. Emlékszik-e még Szent Kristóf legendájára? Igen? Szóval ez a Christophorus nagyon erős és bátor férfi volt, de nem akart úr lenni és parancsolni, hanem szolgálni, a szolgálat volt az ereje és művészete, ehhez értett. Ám nem volt neki mindegy, kinek szolgál. Annak a legnagyobb, a leghatalmasabb Úrnak kellett lennie. És ha egy olyan úrról hallott, aki hatalmasabb volt az előzőnél, akkor annak kínálta fel szolgálatát. Ez a nagy szolga mindig tetszett nekem, s talán egy kissé hasonlítok is rá. Legalábbis életemnek abban az egyetlen korszakában, amikor rendelkezhettem magammal, az egyetemi éveimben, sokáig kerestem, tétovázva, hogy milyen úrnak szolgáljak. Az üveggyöngyjátékkal szemben, amelyről régóta felismertem, hogy Tartományunk legdrágább és legsajátosabb gyümölcse, éveken át védekeztem, s bizalmatlan voltam iránta. Bekaptam a csalit, és tudtam, hogy nincs izgatóbb és kifinomultabb dolog a földön, mint átadni magunkat a Játéknak; s már meglehetősen korán észrevettem azt is, hogy ez az elragadó Játék nem naiv ünnepesti játékosokat kíván, hanem azt, aki egy darabig a magáévá tette, teljes szívből áhította, és a maga szolgálatába állította. És hogy én minden erőmmel és érdeklődésemmel örökre elkötelezzem magam ennek a varázsnak, ez ellen tiltakozott bennem valami ösztön, valami naiv érzés, az egyszerűség, az Egész és az Egészséges iránti érzék, amely megóvott a waldzelli Vicus Lusorum szellemétől, ettől a szakosított és virtuóz-szellemtől, attól a szellemtől, amely nagyon kulturált, gazdagon kiművelt szellem ugyan, de elvált az egész élettől és emberiségtől, s gőgös magányba süllyedt. Évekig tépelődtem és töprengtem, amíg döntésem megérlelődött, és mindenek ellenére a Játékra szántam magam. Azért tettem, mert éppen akkor az a törekvés élt bennem, hogy megpróbáljam beteljesíteni a lehető legnagyobbat, és csakis a legnagyobb Úrnak szolgáljak. – Értem – mondta Alexander mester. – De bárhogyan is nézem, s bárhogyan adja is elő ön, mindig az ön különcségeinek ugyanarra az okára bukkanok. Ön túlságosan sokat érez a saját személyével kapcsolatban, vagy a tőle való függőségéből, s ez korántsem ugyanaz, mint nagy személyiségnek lenni. Lehet valaki – képességét, akaraterejét, kitartását tekintve – első nagyságrendű csillag, ámde oly jól a központhoz igazítva, hogy a rendszerrel, amelyhez tartozik, minden súrlódás és energiapazarlás nélkül együtt rezeg. Másvalakinek is lehetnek ugyanilyen nagy adottságai, talán még szebbek is, de pályájának tengelye nincs pontosan a centrumban, s ő erejének felét csapongó mozgásokra pazarolja, melyek
őt magát is gyengítik, és megzavarják környezetét. Ön nyilván ehhez a fajtához tartozik. Csak persze el kell ismernem, hogy kiválóan értett ennek eltitkolásához. Úgy látszik, a baj most csak annál hevesebben robbant ki. Ön Szent Kristófról mesél nekem, s én kénytelen vagyok azt mondani: ha van is valami nagyszerű és megindító az ő alakjában, semmiképpen sem példaképe a mi hierarchiánk szolgálójának. Aki szolgálni akar, annak az úrnak kell szolgálnia, akire fölesküdött, életre-halálra, és nem azzal a titkos fenntartással, hogy mihelyt nagyszerűbb urat talál, fölcseréli vele. A szolga ezzel ura bírájává emeli magát, és ön is pontosan ezt teszi. Ön mindig csak a legfölsőbb Úrnak akar szolgálni, és olyan nyíltszívű, hogy saját maga dönt az ön által kiválasztott urai rangjáról. Knecht figyelmesen hallgatta, de közben átfutott arcán a szomorúság árnyéka. Újra megszólalt: – Tisztelet, becsület az ön ítéletének, nem is várhattam mást. De hadd meséljem még tovább, egy kis ideig. Tehát üveggyöngyjáték-mester lettem, és jó darabig valóban meg voltam győződve róla, hogy minden urak közül a legfölsőbbnek szolgálok. Legalábbis Designori barátom – pártfogónk a Szövetségi Tanácsnál – egy ízben nagyon szemléletesen írta le nekem, milyen felfuvalkodott, dölyfös, eltompult játékvirtuóz és „elit-csodaszarvas” voltam egykor. De azt is el kell még mondanom önnek, hogy egyetemi éveim óta mit jelentett számomra – és „ébredésem” óta is – a „transzcendeálás” szó. Azt hiszem, egy felvilágosult filozófus olvasása közben és Thomas von der Trave mester hatására röppent föl agyamban ez a szó, és azóta, az „ébredéshez” hasonlóan, igazi varázsigévé vált, követelővé és ösztönzővé, vigasztalóvá és ígéretessé. Az életemnek – valahogy így határoztam el magamban – transzcendeálásnak kell lennie, előrelépésnek fokról fokra, hogy egyik Teret a másik után lépje át és hagyja maga mögött, ahogyan a zene témát téma után, tempót tempó után intéz el, játszik le, fejez be és hagy maga mögött, sohasem fárad bele, sohasem szunnyad el, mindig éber, mindig teljesen jelenvaló. Az ébredés élményeivel kapcsolatban vettem észre, hogy vannak ilyen fokozatok és terek, és hogy egy életszakasz utolján mindig jelentkezik a hervadás és halni akarás valamilyen árnyalata, amely aztán átvált egy új Térbe, ébredéshez, új kezdethez vezet. Ezt az elképzelést a transzcendeálásról, ezt is közlöm önnel, talán segítségére lehet életem értelmezésében. Hogy az üveggyöngyjáték mellett döntöttem, fontos lépcsőfok volt, s nem kevésbé az volt az első érezhető beilleszkedésem a hierarchiába. Magisteri hivatalomban is átéltem még ilyen fokozatokat. A legjobb, amit hivatalom nyújtott, az a fölfedezés volt, hogy nemcsak a zenélés és az üveggyöngyjáték lehet boldogító tevékenység, hanem a tanítás és a nevelés is. És lassanként még arra is rájöttem, hogy a nevelésben annál több örömöm telik, minél fiatalabbak és képzetlenebbek a tanítványaim. Ez is, mint sok egyéb, az évek során odavezetett, hogy fiatal és egyre fiatalabb tanítványok után vágyódtam, s a legszívesebben kezdőket tanítottam volna, egyszóval: a képzeletemet időnkint olyan dolgok foglalkoztatták, amelyek már kívül estek hivatali munkámon. Egy kis pihenőt tartott. Az elöljáró megjegyezte: – Egyre inkább ámulatba ejt, Magister. Az életéről beszél, és alig esik másról szó, mint egyéni magánélményekről, személyes vágyairól, személyes fejlődéséről és döntéseiről! Igazán nem tudtam, hogy egy ilyen rangú kasztáliai így nézheti önmagát és a saját életét. Hangja félig szemrehányóan, félig bánatosan csengett, s ez fájt Knechtnek; ám összeszedte magát, és jókedvűen mondta: – De tiszteletre méltó uram, hiszen jelenleg nem Kasztáliáról beszélünk, nem a Hatóságról és a hierarchiáról, hanem csakis rólam, egy olyan ember lélektanáról, aki sajnos, kénytelen volt komoly kellemetlenségeket okozni önnek. Nem vagyok illetékes rá, hogy hivatalvezetésemről, kötelességteljesítésemről, értékemről vagy értéktelenségemről nyilatkozzam mint kasztáliai és mint magister. Hivatalvezetésem, akárcsak egész életem külső folyása, nyíltan és ellenőrizhetően áll ön
előtt, sok büntetendőt nem találhat benne. Itt valami egészen másról van szó, tudniillik arról, hogy láthatóvá tegyem önnek azt az utat, amelyet magányosan jártam végig, s amely most kivezetett Waldzellből, és holnap kivezet Kasztáliából. Hallgasson meg egy kis ideig még, legyen olyan jó! Hogy nekem tudomásom volt a mi kis tartományunkon kívül létező világról is, azt nem a tanulmányaimnak köszönhetem, hisz bennük az a világ csak távoli múltként jelent meg, hanem elsősorban tanulótársamnak, Designorinak, aki külső vendég volt itt, majd később a bencés atyáknál és Pater Jakobusnál való tartózkodásomnak. Saját szememmel nagyon keveset láttam a világból, de az a férfi megsejtette velem, mit nevezünk történelemnek, s úgy lehet, már ezzel is megalapoztam azt az elkülönülést, amelybe visszatérésem után kerültem. Hazajövetelem a kolostorból azt jelentette, hogy egy csaknem történelem nélküli országba jöttem vissza, tudósok és üveggyöngyjátékosok tartományába, nagyon előkelő és nagyon kellemes társaságba – de úgy látszott: teljesen egyedül vagyok köztük a világról érzett sejtelmeimmel, a világ iránti kíváncsiságommal és részvétemmel. Eléggé sok minden volt itt, ami ezért kárpótolhatott; akadtak itt néhányan, akiket nagyon tiszteltem, s hogy a társuk lehetek, megszégyenítő és boldogító tisztesség volt, és tömegével akadtak itt jól nevelt és nagyon képzett emberek, munka is volt épp elég, no meg nagyon sok tehetséges és szeretetre méltó tanuló. Csak hát, amíg Jakobus atyánál tanultam, arra is rájöttem, hogy én nemcsak kasztáliai vagyok, hanem ember is, és hogy a világhoz, az egész világhoz is közöm van, s a világ is igényli, hogy együtt éljek vele. Ebből a fölfedezésből szükségletek, vágyak, követelmények, elkötelezettségek származtak, s nekem nem volt szabad ezeknek megfelelően élnem. A világi élet, ahogyan a kasztáliai nézi, valami elmaradott és alacsonyabb rendű élet, rendetlen és nyers, a szenvedélyek és a ziláltság élete, nincs benne semmi szép és kívánatos. A világ és a világi élet azonban véghetetlenül nagyobb és gazdagabb azoknál az elképzeléseknél, amelyeket egy kasztáliai alkothat róla; teli van alakulással, történelemmel, kísérletezéssel és mindig megújuló kezdettel; talán zűrzavaros, de ő a szülője és anyaföldje minden sorsnak, minden fölemelkedésnek, minden művészetnek, minden emberségnek – ő hozta létre a nyelveket, a népeket, az államokat, a kultúrákat, a mi Kasztáliánkat és minket is ő teremtett, ő fogja látni és túlélni is mindezek halálát. Tanárom, Jakobus olyan szeretetet ébresztett bennem e világ iránt, amely állandóan növekedett és táplálékot keresett, s Kasztáliában semmi sem volt, ami táplálhatta volna, itt kívül éltünk a világon, az ember maga is egy kicsiny, tökéletes és többé nem alakuló, többé nem növekvő világ volt. Mélyet lélegzett, és egy kis ideig hallgatott. Amikor az elöljáró mit sem válaszolt, és csak várakozóan nézett rá, töprengve bólintott és folytatta: – Így hát kettős terhet kellett hordanom, jó néhány éven át. Egy nagy hivatalt kellett irányítanom, viselnem a felelősségét, és valahogy boldogulnom ezzel a másik szeretetemmel. A hivatalnak – ezt kezdettől fogva világosan tudtam – nem volt szabad károsodnia e szeretetem miatt. Ellenkezőleg, úgy gondoltam, nyernie kell belőle. Ha valamivel kevésbé tökéletesen és makulátlanul végezném is munkámat, mint ahogy az egy magistertől elvárható – de reméltem, hogy nem így lesz –, azt azért tudtam, hogy éberebb és elevenebb a szívem, mint némely makulátlan kollégámé, s hogy tudok egyet-mást nyújtani tanítványaimnak és munkatársaimnak. Feladatomat abban láttam, hogy a hagyománnyal való szakítás nélkül lassankint és szelíden kitágítsam és fölmelegítsem a kasztáliai életet és gondolkodást, a világból és a történelemből friss vért áramoltassak belé, és a jósors úgy akarta, hogy ugyanebben az időben odakint az országban egy világi ember ugyanezt érezte és gondolta, s Kasztália és a világ összebarátkozásáról és egymásra hatásáról álmodott: ez volt Plinio Designori. Alexander mester kissé elhúzta a száját, s megjegyezte: – No persze ennek a férfinak az önre gyakorolt hatásától sosem vártam sok örvendetesei, éppúgy nem, mint az ön félrecsúszott védencétől, Tegu-
lariustól. Szóval végül is Designori vette rá, hogy szakítson a Renddel? – Nem, Domine, de hozzásegített, részben úgy, hogy nem is tudott róla. Némi levegő tört be vele a csendembe, az ő révén ismét kapcsolatba kerültem a külvilággal, és így első ízben vált lehetővé számomra, hogy belássam és önmagámnak is bevalljam: itteni pályafutásom véget ért, munkámban voltaképp nem telik már örömöm, s ideje, hogy véget vessek gyötrődésemnek. Megint magam mögött hagytam egy lépcsőfokot, keresztülhaladtam egy Téren, s a Tér ezúttal Kasztália volt. – Furcsán fejezi ki magát! – jegyezte meg fejcsóválva Alexander. – Mintha Kasztália tere nem volna elég nagy ahhoz, hogy sokakat egész életükben méltóképp foglalkoztasson! Komolyan azt hiszi, hogy végigjárta ezt a Teret, és túljutott rajta? – Ó nem – kiáltott fel élénken a másik –, ilyesmit sose hittem. Ha azt mondom, hogy e Tér határáig jutottam, csak arra gondolok: megtettem, amit ezen a posztomon egy ember megtehetett. Egy idő óta eljutottam addig a határig, amikor üveggyöngyjáték-mesteri munkám örökös ismétléssé, üres gyakorlattá és formasággá válik, s örömtelenül, lelkesedés nélkül, sőt néha hitetlenül végzem. Ideje volt, hogy abbahagyjam. Alexander sóhajtott. – Ez az ön véleménye, de nem a Rend s nem a szabályzat álláspontja. Hogy egy rendtagnak hangulatai vannak, hogy időnkint belefárad munkájába, ebben nincs semmi új és különleges. A rendszabályok ilyenkor is utat mutatnak neki ahhoz, hogy visszanyerje a harmóniát, és újra összpontosítsa magát. Erről megfeledkezett? – Nem hiszem, tiszteletre méltó uram. Hiszen ön bármikor bepillanthat hivatalvezetésembe, és éppen a minap, amikor megkapta körlevelemet, ellenőriztette a játékosfalut és engem. Megállapíthatta, hogy a munkát elvégeztük, a kancellária és a levéltár rendben van, a Magister Ludi nem beteg, nem is szeszélyes. Éppen azoknak a szabályoknak köszönhetem, amelyekbe ön egykor oly mesterien vezetett be, hogy kitartottam, és nem vesztettem el sem erőmet, sem higgadtságomat. De ez nagyon nagy fáradságomba került. És most, sajnos, nem kisebb fáradságomba kerül meggyőznöm önt arról, hogy nem hangulatok, nem szeszélyek vagy érzéki vágyak ösztönöznek. De hát akár sikerül, akár nem, legalábbis ahhoz ragaszkodom, hogy ön elismerje: személyem és teljesítményem kifogástalan és használható volt addig a pillanatig, amikor ön utoljára ellenőrzött. Vajon túl sok-e, ha ennyit elvárok öntől? Alexander mester kissé gunyorosan hunyorgott. – Kolléga úr, ön úgy beszél velem, mintha magánszemélyek volnánk, akik kötetlenül társalognak. Ez azonban csak önre érvényes, hiszen ön most valóban magánszemély. Én viszont nem vagyok az, s amit gondolok és mondok, nem én mondom, hanem a Rend vezetőségének főnöke, ő pedig minden szaváért felel Hatóságának. Amit ön itt ma mond, annak nem lesznek következményei; bármily komolyan gondolja is, ez mégis egy magánember megnyilatkozása marad, aki a saját érdekében szól. Számomra viszont továbbra is fennáll hivatali kötelezettségem és felelősségem, és következményekkel járhat, amit ma mondok vagy teszek. Önnel és ügyével szemben a Hatóságot képviselem. Mármost, hogy a Hatóság elfogadja-e vagy netán el is ismeri majd az eseményeket illetően az ön fejtegetését, ez nem közömbös. Ön tehát úgy adja mindezt elő, mintha – jóllehet, mindenféle különös gondolattal a fejében – tegnapig kifogástalan, hibátlan kasztáliai és Magister lett volna: átélte ugyan a hivatali fáradtság elszomorító rohamait, de rendszeresen úrrá lett rajtuk, leküzdötte őket. Tegyük fel, hogy így volt, elfogadom, de hát akkor hogyan értsem meg azt a szörnyűséget, hogy a kifogástalan, feddhetetlen Magister, aki tegnap még minden szabályt betartott, ma hirtelen dezertál? Akkor már könnyebb egy olyan magister helyébe képzelnem magam, aki lélekben hosszabb ideje megváltozott és megbetegedett, és – miközben még mindig jó kasztáliainak tartotta magát – valójában már régóta nem volt az. Az a kérdés is fölmerül bennem, hogy voltaképp miért tartja
olyan fontosnak, miért szögezi le, hogy a legutóbbi időkig kötelességtudó magister volt? Ha már egyszer megtette ezt a lépést, megtagadta az engedelmességet, és dezertált, az efféle megállapításoknak az ön számára már nem lehet fontosságuk. Knecht tiltakozott. – Engedelmével, mélyen tisztelt uram, miért ne volna ez fontos nekem? A híremről és nevemről van szó, az emlékemről, amit itt hátrahagyok. S ezzel annak a lehetőségéről is, hogy odakint tehessek valamit Kasztáliáért. Nem azért vagyok itt, hogy a magam számára mentsem a menthetőt, vagy elérjem lépésem jóváhagyását a Hatóságnál. Számoltam vele és belenyugszom, hogy kollégáim a jövőben kétkedve néznek rám, és kérdéses jelenségnek tekintenek majd. Azt azonban nem akarom, hogy árulónak vagy bolondnak nézzenek, ezt az ítéletet nem fogadhatom el. Olyasmit tettem, amit önnek helytelenítenie kell, de azért tettem, mert meg kellett tennem, mert ez a feladatom, ez a rendeltetésem, amelyben hiszek, s amelyet jóakarattal vállalok. Ha ön ezt sem ismerheti el rólam, akkor vereséget szenvedtem, és hiába beszéltem önnek. – Mindig csak ugyanarról van szó – válaszolta Alexander. – Be kellene ismernem: bizonyos körülmények közt az egyes embernek is joga lehet hozzá, hogy áthágja a törvényeket, amelyekben hiszek, s amelyeket képviselnem kell. Nem hihetek azonban úgy a mi rendünkben, hogy egyúttal még abban is higgyek: önnek egyéni joga e rend megszegése. Kérem, ne szakítson félbe. Meg kell hagynom: ön, minden látszat szerint, meg van győződve jogáról és végzetes lépése értelméről, és hiszi elhivatottságát arra, amire készül. Nyilván nem várja el, hogy én magam helyeseljem a lépését. Azt viszont mindenesetre elérte, hogy lemondtam kezdeti szándékomról: nem próbálom visszanyerni önt és megváltoztatni elhatározását. Elfogadom kilépését a Rendből, és átadom a Hatóságnak jelentését arról, hogy önként válik meg hivatalától. Ennél előzékenyebb már nem lehetek önhöz, Josef Knecht. Az üveggyöngyjáték-mester beletörődő kézmozdulattal legyintett. Majd csöndesen ezt mondta: – Köszönöm, elöljáró úr. A ládikát már önre bíztam. Most átadom önnek a Hatóság részére néhány följegyzésemet is a waldzelli helyzetről, elsősorban a korrepetitorokról és azokról a személyekről, akikről azt hiszem, hogy hivatali utódomként számításba jöhetnek. Néhány összehajtogatott papírlapot húzott elő a zsebéből, és az asztalra tette őket. Aztán felállt, s az elöljáró is fölkelt. Knecht odalépett hozzá, hosszasan és barátian, szomorúan nézett a szemébe, meghajolt és azt mondta: – Arra akartam kérni, hogy búcsúzóul nyújtsa nekem a kezét, de erről most már le kell mondanom. Ön mindig különösen drága volt nekem, s ezen a mai nap sem változtatott. Isten önnel, kedves és tisztelt barátom. Alexander csöndesen állt ott, kissé sápadtan; egy pillanatig úgy látszott, mintha fel akarná emelni a kezét, hogy a távozónak nyújtsa. Érezte, hogy könnybe lábad a szeme; aztán lehajtotta fejét, viszonozta Knecht meghajlását, és útjára bocsátotta. Amikor a távozó becsukta maga mögött az ajtót, az elöljáró mozdulatlanul állt még, a távolodó lépteket fülelte, s midőn az utolsó lépés is elhangzott és többé már semmi sem volt hallható, egy darabig föl-le járkált a szobában, amíg kintről ismét léptek hallatszottak, s az ajtón halk kopogtatás. A fiatal szolga lépett be, és jelentette, hogy egy látogató óhajt beszélni vele. – Mondd meg neki, hogy egy óra múlva fogadhatom, s kérem, fogja rövidre mondandóját, mert sürgős intéznivalóm van. Nem, várj meg! Eredj a kancelláriába, és közöld az első titkárral: azonnal és sürgősen hívja össze holnaputánra a Hatóság teljes ülését, megjegyezve, hogy szükségünk van a teljes létszámra, és a hiányzás csak súlyos betegség esetén menthető. Utána szólj a házmesternek, hogy holnap hajnalban Waldzellbe kell utaznom, hét órára álljon készen a kocsi... – Engedelmével – mondta az ifjú –, a Magister Ludi kocsija rendelkezésére áll.
– Hogyhogy? – A tiszteletre méltó Magister tegnap kocsin érkezett. Épp most hagyta el a házat, s úgy tájékoztatott, hogy gyalogosan megy tovább; a kocsiját itthagyja, és a Hatóság rendelkezésére bocsátja. – Jól van. Akkor hát reggel a waldzelli kocsival megyek. Ismételd el, kérlek. A szolga elismételte: – A látogató fogadása egy óra múlva, s fogja rövidre mondanivalóját. Az első titkár hívja össze holnaputánra a Hatóságot, teljes létszám szükséges, mentség csupán valami súlyos betegség lehet. Holnap, korán reggel hétkor utazás Waldzellbe a Magister Ludi kocsijával. Alexander mester fellélegzett, mikor a fiatalember elment. Az asztalhoz lépett, ahol Knechttel együtt ült, és még fülében csengtek ennek a megfoghatatlan embernek a távolodó léptei, akit mindenki másnál jobban szeretett, s aki oly nagy fájdalmat okozott neki. Ama napok óta, hogy a szolgálatára állt, szerette ezt az embert, és sok egyéb tulajdonsága közül éppen Knecht járását is kedvelte: határozott és biztos ütemű, de könnyű, sőt szinte lebegő járás volt ez, félig méltóságteljes, félig gyermeki, papos meg táncos is, sajátságosan szeretetre méltó és előkelő járás, amely kiválóan illett Knecht arcához és hangjához. S nem kevésbé illett különös fajta kasztáliai voltához és magisterségéhez, úri és derűs magatartásához, amely olykor kissé elődjének, Thomas mesternek arisztokratikus, kimért viselkedésére, máskor meg az öreg zenemester egyszerű és a szíveket megnyerő lényére emlékeztetett. Most hát útra kelt már, sietősen, gyalog, ki tudja, hová, és valószínűleg soha többé nem látja viszont, nem fogja hallani nevetését, s nem látja többé, amint szép, hosszú ujjú keze felpingálja egy üveggyöngyjáték hieroglifáit. Alexander az asztalon heverő papírlapokért nyúlt, s belefogott olvasásukba. Rövid végintézkedés volt ez, nagyon tömör és tárgyias, gyakran csak vezérszavak helyettesítették a mondatokat, és az volt a céljuk, hogy megkönnyítsék a Hatóság munkáját a játékosfalu közelgő ellenőrzésében és az új Magister megválasztásában. Finom, apró betűkkel íródtak az okos megjegyzések, a szavakat és a kézírást egyaránt Josef Knecht egyedülálló és összetéveszthetetlen lénye jellemezte, mint ahogy arcát, hangját, járását is. A Hatóság nehezen talál még egy ilyen rangú férfit, hogy az utódjává tegye; hiszen igencsak ritkák voltak az igazi urak, a valódi személyiségek, s minden ilyenvalaki: szerencse és ajándék volt, még itt, Kasztáliában, az elit-tartományban is.
Josef Knecht örömét lelte útjában: már évek óta nem járt gyalog. Sőt ha jobban elgondolkozott rajta, úgy rémlett: utolsó igazi gyalogos vándorlása az volt, amikor a mariafelsi kolostorból Kasztáliába, Waldzellbe tért vissza arra az évi ünnepi Játékra, amelyet oly súlyosan megterhelt volt „Őméltósága”, Thomas von der Trave halála, aki épp őt tette meg utódjává. Egyébként, ha egyetemi éveire és a bambuszligetre gondolt vissza, mindig úgy érezte, mintha valamilyen józan, hűvös kamrából tág, derűsen napfényes vidékre tekintene ki, a visszahozhatatlanra, valamire, ami az emlékezés paradicsomává lett; ez az emlékezés, ha nem is járt fájdalommal, mindig nagyon távoli, nagyon másféle valami volt: titokzatos-ünnepi módon különbözött a mától és a hétköznaptól. Most azonban, e derűsen sugárzó szeptemberi délutánon, a közelség erős színeiben s a távol lágyan párálló, álomfinom, kékből ibolyába játszó tónusaiban, a kényelmes bandukolás és tétlen szemlélődés közepette, az oly régen átélt gyalogtúra nem távoli paradicsomként pillantott vissza a lemondó jelenbe, hanem ez a mai utazás és a mai Josef Knecht testvérien hasonlított az akkorihoz, minden megint új, rejtélyes, sokat ígérő volt: visszatérhetett minden, ami elmúlt, s ezenfelül sok új is jöhetett még. Így már régóta nem tekintett rá a nap és a világ: ilyen súlytalanul, szépen és ártatlanul. A szabadság és önrendelkezés boldogsága erős szeszként áramlott át erein; milyen régóta nem érezte már ezt az érzést, ezt a szelíd és elragadó ábrándot!
Eltűnődött, és eszébe jutott az az óra, melyben annak idején ehhez a drága érzéshez hozzányúltak és megbéklyózták; Thomas magisterrel beszélgettek akkor, az ő barátian-ironikus tekintete szegeződött rá, és Josef jól emlékezett annak az órának a kényelmetlen érzésére is, amikor elveszítette szabadságát. Tulajdonképp nem fájdalom volt ez, nem égető szenvedés, hanem inkább szorongás, könnyű borzongás a nyakszirtjén, a rekeszizmában valami óva intő remegés, valami változás a testhőmérsékletében s főleg életérzése ritmusában. Ama sorsdöntő órának aggályos, szorongató, távolról fulladással fenyegető érzéséért ma kárpótlást kapott vagy meg is gyógyult. Knecht előző nap, Hirsland felé utaztában elhatározta: bármi történjék is ott, semmi esetre sem fogja megbánni. Aznapra megtiltotta magának, hogy az Alexanderrel folytatott beszélgetésének részleteire gondoljon, viaskodására vele és az ő viaskodására érte. Teljesen kitárta magát az oldódás és szabadság érzésének, amely úgy töltötte be, mint elvégzett napi munkája után a parasztot az ünnepi este érzete; tudta, hogy biztonságban van; nincs semmi kötelezettsége, tudta, hogy pillanatnyilag teljesen nélkülözhető és mindenből kikapcsolódott, nem kötelezhetik semmiféle munkára, gondolkodásra, és a fénylő, színes nappal lágy sugárzással vette körül, csupa kép, csupa jelen az egész, követelmények nélkül, tegnap és holnap nélkül. Elégedettségében néha egy-egy indulót zümmögött, dúdolgatott maga elé, amelyet hajdan eschholzi kisiskolásként a kirándulásokon három-négy szólamban énekeltek, és életének abból a derűs hajnalából tiszta kis emlékfoszlányok és zengzetek röppentek fel üde madárcsicsergésként. Egy cseresznyefa már bíborszínben játszó lombja alatt megállt, és leült a fűbe. Zakója belső zsebébe nyúlt, s előhúzott valamit, amiről Alexander mesternek sejtelme sem volt, tudniillik egy kis fafurulyát, s bizonyos gyöngédséggel nézegette. Nem nagyon régóta, talán egy fél éve volt a birtokában ez a naiv és gyermekinek ható hangszer, és jóleső érzéssel emlékezett arra a napra, amikor a tulajdonába került. Monteport-ba utazott akkor, hogy megbeszéljen néhány zeneelméleti kérdést Carlo Ferromontéval; közben bizonyos régi korok fafúvós hangszereire terelődött beszélgetésük, és ő megkérte barátját, mutassa meg neki a monteport-i hangszergyűjteményt. Élvezettel jártak végig néhány termet, amely tele volt régi orgonákkal, hárfákkal, lantokkal, zongorákkal, s aztán egy raktárba értek, ahol az iskolai hangszereket őrizték. Ott Knecht egy egész ládára való ilyen kis furulyát látott, megnézte és kipróbálta az egyiket, majd megkérdezte barátját, magával vihet-e egy ilyen furulyát. Carlo nevetett, felszólította, hogy válasszon ki magának egyet, nevetve írta alá róla a nyugtát, de aztán nagyon pontosan elmagyarázta neki a hangszer felépítését, kezelését és játéktechnikáját. Knecht magával vitte a kedves kis játékszert, és mivel eschholzi gyerekkora óta, amikor blockflötén játszott, nem vett a kezébe fúvós hangszert, és már többször eltervezte, hogy újra megtanul játszani valamelyiken, néha-néha gyakorolt is rajta. A skálázáson kívül egy régi dalfüzetet is felhasznált, amelyet Ferromonte adott ki a kezdők számára, és hébe-hóba a kis furulya szelíd, édes hangja hallatszott ki a magisteri kertből vagy Knecht hálószobájából. Még korántsem volt mestere a hangszerének, de számos koráit és dalt tanult meg, fejből játszotta őket, s némelyiknek a szövegét is tudta. Most eszébe jutott az egyik ilyen dal, amely nagyon is illett ehhez az órához. Néhány verssorát maga elé dünnyögte: Fejem s minden tagom lecsuklott lankatagon, de talpra álltam derűsen és vidáman, s égre emelem újra arcom.
Aztán ajkához illesztette a hangszert, elfújta rajta a dallamot, a szelíden ragyogó messzibe nézett, a távoli magashegység felé, hallotta, amint a derűsen jámbor dal édes fuvolahangon tovazeng, s egynek érezte magát az éggel, a heggyel, a dallal, a nappal, és elégedett volt. Élvezettel érzékelte ujjai közt a sima, gömbölyű fát, és arra gondolt, hogy a rajta lévő ruháján kívül ez a kis furulya az egyetlen tulajdona, amit magával hozott Waldzellből. Az évek során sok minden gyülemlett fel körülötte, ami többé-kevésbé személyes jellegű volt, a tulajdona: főleg feljegyzések, jegyzetfüzetek és effélék; mindezt maga mögött hagyta, a játékosok faluja tetszése szerint felhasználhatja. A furulyát azonban magával hozta, és örült, hogy vele van; szerény és szeretetre méltó útitárs volt. Másnap a vándor beért a fővárosba, és beállított Designori házába. Plinio lejött elé a lépcsőn, és megindultan ölelte át. – Nagyon vártunk és nagyon aggódtunk érted – mondta. – Nagy lépést tettél, barátom, bárcsak mindannyiunknak javára válnék. Node... hogy elengedtek! Sosem hittem volna. Knecht nevetett. – Láthatod, itt vagyok. De erről alkalomadtán még mondok neked egyet-mást. Most legelőször is szeretném üdvözölni a tanítványomat, s természetesen a feleségedet is, és megbeszélni veletek, hogyan is leszünk ezzel az én új hivatalommal. Nagyon szeretnék máris hozzálátni. Plinio behívta az egyik cselédlányt, és utasította, hogy tüstént kerítse elő a fiát. – A fiatalurat? – kérdezte a lány, szemlátomást elcsodálkozva, de aztán gyorsan kiszaladt; közben a háziúr a vendégszobába kísérte barátját, és buzgón tájékoztatni kezdte elgondolásai és előkészületei felől Knecht érkezésével és a fiatal Titóval folytatandó életével kapcsolatban. Mindent Knecht kívánsága szerint rendeztetett be, és némi vonakodás után Tito anyja is megértette ezeket a kívánságokat, és alkalmazkodott hozzájuk. Van egy nyárilakuk Belpuntban, a hegyek közt, tóparti, szép fekvésű ház, eleinte ott élhetne Knecht a tanítványával, egy idős szolgáló gondoskodnék róluk, aki már ezekben a napokban odautazott, hogy mindent berendezzen. Ez persze csak rövid időre szóló ott-tartózkodás lenne, legföljebb a tél beálltáig, de épp erre az első időszakra bizonyára kívánatos volna ez az elszigeteltség. Ő, Plinio annak is örül, hogy Tito nagyon kedveli a hegyeket és azt a belpunti házat, úgyhogy örülni fog az ottlakásnak, és nem ellenzi majd, hogy odamenjenek. Designorinak eszébe jutott, hogy van egy fényképalbuma a házról és a környékéről; bevitte Knechtet a dolgozószobájába, sietve megkereste az albumot, s mihelyt megtalálta és kinyitotta, máris mutogatni kezdte vendégének a házat, tüzetesen leírta a parasztszobát, a cserépkályhát, a lugasokat, a tóparti fürdőhelyet, a vízesést. – Tetszik neked? – kérdezte aztán futólag. – Jól érzed majd ott magadat? – Miért ne? – mondta Knecht higgadtan. – De hát hol késik Tito? Már jó ideje, hogy érte küldték Még egy keveset beszélgettek, majd lépések hallatszottak kintről, nyílt az ajtó, s valaki belépett, de nem Tito, s nem is az érte küldött cselédlány. Tito anyja, Designoriné jött be. Knecht felállt, hogy üdvözölje, az asszony kezet nyújtott neki, barátságosan, de kissé kényszeredetten mosolygott rá, s Josef látta, hogy ez az udvarias mosoly némi gondot vagy bosszúságot takargat. Alig mondott néhány üdvözlő szót, máris a férjéhez fordult, s hevesen közölte vele, ami a szívét nyomta. – Igazán kínos – mondta –, képzeld csak, a gyerek eltűnt, és sehol sem találják. – Nos, nyilván kiment valahová – nyugtatta meg Plinio. – Majd megjön. – Sajnos, ez nem valószínű – mondta az anyja –, ugyanis korán reggel elment. Már hajnalban észrevettem. – És én ezt mért csak most tudom meg? – Azért, mert természetesen én minden órában vártam, hogy visszajön, és nem akartalak fölöslege-
sen felizgatni. Eleinte nem is gondoltam semmi rosszra, azt hittem, sétálni ment. Csak akkor kezdtem aggódni, amikor délben is távol maradt. Te ma nem ebédeltél itthon, különben már délben megtudhattad volna. De még akkor is el akartam hitetni magammal, hogy csak hanyagságból várakoztat ilyen sokáig. De hát nem így volt. – Engedjen meg egy kérdést – mondta Knecht. – A fiatalember tudott az én közeli érkezésemről s az önök szándékáról vele és velem kapcsolatban? – Magától értetődik, Magister úr, s úgy látszott: szinte elégedett is a terveinkkel, legalábbis szívesebben veszi, hogy önt kapja tanítójául, mintsem még egyszer valamilyen iskolába küldjük. – Nos – vélte Knecht –, akkor hát minden jól van. Az ön fia, Signora, nagyon is sok szabadsághoz szokott, kivált az utóbbi időben, így hát az a kilátás, hogy nevelőt és fegyelmező mestert kap, érthető módon nyomasztó számára. Ezért abban a pillanatban, mielőtt még átadták volna új nevelőjének, kereket oldott, talán nem is abban a reményben, hogy valóban elfuthat sorsa elől, hanem inkább úgy gondolta: a halasztással semmit sem veszthet. És ezenkívül valószínűleg egy kis döfést akart adni szüleinek és az általuk iderendelt iskolamesternek, hogy kifejezze dacát a felnőttek egész világával és a tanítókkal szemben. Designori örült, hogy Knecht oly kevéssé tragikusan fogja föl az esetet. Ő maga azonban csupa gond és nyugtalanság volt, szerető szíve lehetségesnek érzett mindenféle veszélyt, ami fenyegetheti fiával kapcsolatban. Talán, gondolta, egészen komoly a szökése, sőt talán arra is gondolt, hogy kárt tesz magában?! Ó, úgy látszik, most minden megbosszulja magát, amit a fiú nevelésében elmulasztottak és elhibáztak, s épp abban a pillanatban, amikor remélték, hogy jóváteszik. Ragaszkodott hozzá, Knecht tanácsa ellenére, hogy valami történjék, tegyenek valamit; úgy érezte, képtelen rá, hogy tétlenül tűrje és fogadja el ezt a csapást, türelmetlenségbe, ideges izgalomba lovalta bele magát, s ez nagyon nem tetszett a barátjának. Elhatározták, hogy üzenetet küldenek néhány családnak, ahol Tito olykor pajtásai közt időzött. Knecht örült, amikor Designoriné kiment, hogy erről rendelkezzék, s ő egyedül maradhatott barátjával. – Plinio – mondta –, olyan arcot vágsz, mintha a fiadat holtan hozták volna haza. Tito már nem kisgyerek, aligha került egy kocsi alá, és nem is evett bolondgombát. Szóval, szedd össze magad, kedves barátom. Mivel a fiacskád nincs itt, engedd meg nekem, hogy egy percig helyette téged oktassalak. Kissé figyeltelek, és úgy látom, nem vagy éppen jó formában. Abban a pillanatban, mihelyt egy atlétát valami váratlan csapás ér, vagy szorongani kezd, az izomzata szinte magától teszi meg a szükséges mozgásokat, kitágul vagy összehúzódik, és segít neki, hogy úrrá legyen helyzetén. Így kellett volna neked is, Plinio tanuló, abban a percben, midőn a csapást kaptad – vagy azt, amit némi túlzással csapásnak véltél – a legelső védekezést alkalmaznod lelki támadások esetén, és ügyelned a lassú, gondosan fegyelmezett lélegzésre. Ehelyett úgy lélegeztél, mint a színész, akinek a megrendültséget kell ábrázolnia. Nem készültél fel eléggé jól, ti, világi emberek, úgy látszik, különös módon védtelenek vagytok a szenvedéssel és gondokkal szemben. Van ebben valami gyámoltalan és megindító, s néha, tudniillik amikor igazi szenvedésről van szó, s a vértanúságnak értelme van, valami nagyszerű is. De hétköznapi használatra ez a lemondás a védekezésről nem fegyver; én majd gondoskodom róla, hogy a fiad egyszer, ha szüksége lesz rá, jobban fel legyen vértezve. És most, Plinio, légy olyan jó, és csinálj velem együtt néhány gyakorlatot, hogy lássam: vajon csakugyan elfelejtettél-e mindent. A lélegzési gyakorlatokkal, amelyeket szigorúan ritmikus vezényszavakkal irányított, jótékonyan elterelte barátja önkínzó gondolatait, s aztán Plinio már készségesen hallgatott az ésszerű érvekre, és elmúltak az ijedelmei és gondjai. Fölmentek Tito szobájába; Knecht élvezettel nézte az összevissza do-
bált gyermeki holmikat, az ágy melletti éjjeliszekrényen heverő könyv után nyúlt, s látta, hogy egy darabka belédugott papír áll ki belőle, s no lám: egy cédula volt, rajta az eltűnt híradása. Odanyújtotta a papírlapot Designorinak, és nevetett, s Plinio arca is újra földerült. A cédulán Tito közölte szüleivel: ma hajnalban korán kelt, és egyedül utazik a hegységbe, ahol Belpuntban várja be új tanárát. Engedjék meg neki, mielőtt megint oly terhesen korlátozzák szabadságát, ezt a kis örömöt, mert leküzdhetetlen ellenszenvet érez aziránt, hogy a tanára kíséretében, már felügyelet alatt és fogolyként tegye meg ezt a kis utat. – Nagyon is érthető – vélte Knecht. – Én tehát majd holnap utánamegyek, és nyilván ott találom a hétvégi házban. Most azonban először is menj a feleségedhez, és közöld vele a hírt. A nap hátralévő részében derűs és oldott volt a hangulat a házban. Este, Plinio unszolására, Knecht röviden elmesélte az utóbbi napok eseményeit, és főleg két beszélgetését Alexander mesterrel. Ugyanezen az estén egy furcsa kis verset is leírt egy cédulára, amely ma Tito Designori birtokában van. Ezzel a következőképp állunk: A háziúr vacsora előtt egy óra hosszat magára hagyta. Knecht meglátott egy szekrényt, tele régi könyvekkel, s ez fölkeltette kíváncsiságát. Ez is olyan élvezet volt, amelyet a sokévi önmegtartóztatás során elfelejtett, sőt szinte emlékezetéből is kitörölt, és most ez a szekrény meghitten emlékeztette egyetemi éveire: milyen jó is itt állni, ismeretlen könyvek előtt, találomra közéjük nyúlni, s innét-onnét kihalászni egy kötetet, amelynek az aranyozása vagy szerzőjének a neve, alakja vagy bőrszíne megtetszik. Élvezettel futtatta végig tekintetét először is a címeken, a könyvek gerincén, s megállapította, hogy mindegyik csupa tizenkilencedik és huszadik századi szépirodalmi mű. Végül egy megfakult vászonkötésű könyvet húzott elő, amely „A brahman bölcsessége” címmel csalogatta. Előbb állva, majd ülve lapozgatott a könyvben, amely sok száz tankölteményt tartalmazott, s furcsa egyvelege volt a tudálékos bőbeszédűségnek és a valódi bölcsességnek, a nyárspolgáriságnak és az igazi költőiségnek. Ebből a különös és megindító könyvből – úgy rémlett neki – egyáltalán nem hiányzott az ezoterikum, de nyers és házisütetü burokban rejlett, és nem azok a költemények voltak benne a legjobbak, amelyekben csakugyan valamilyen tanítás és bölcsesség próbált alakot ölteni, hanem azok, amelyekben a költő kedélye, szerelmes hajlama, becsületessége és emberszeretete, polgárian derék jelleme fejeződött ki. Miközben a tisztelet és a mulatság sajátosan vegyes érzésével igyekezett belemélyedni a könyvbe, szemébe ötlött egy vers; ezt a verset elégedetten és helyeslően fogadta be a lelkébe, mosolyogva bólintott rá, mintha neki küldték volna és épp erre a napra: Drága napok tűntét is könnyű elviselnünk, ha sikerül drágább, érett örömre lelnünk: ritka növényt ha a kertben növésre bírunk, ha fiút nevelünk, s egy könyvecskét ha írunk. Kihúzta az íróasztal fiókját, egy papírlapot keresett és talált, s felírta rá magának a verset. Később megmutatta Pliniónak és hozzáfűzte: – Ezek a verssorok tetszettek nekem, van bennük valami különös: oly szárazak s egyszersmind oly bensőségesek! És olyan jól illenek rám, s pillanatnyi helyzetemre és hangulatomra. Ha nem is vagyok kertész, és nem is akarom valami ritka növénynek szentelni napjaimat, mégiscsak tanár és nevelő vagyok, s úton feladatomhoz, a gyermekhez, akit nevelni akarok. Mennyire örülök neki! Ami pedig ezeknek a verseknek a szerzőjét, Rückertet, a költőt illeti, gyaníthatólag megvolt benne mindhárom nemes szenvedély, a kertészé, a nevelőé és az íróé, s nyilván épp ez
az utóbbi foglalta el nála az első helyet: utolsónak s a legjelentősebb helyen említi, és annyira szerelmes szenvedélye tárgyába, hogy gyengéddé válik, s nem könyvnek, hanem „könyvecskének” nevezi. Ez olyan megható. Plinio nevetett. – Ki tudja – vélte –, hogy a kedves kicsinyítő képző nem csupán a rímkovács fogása-e, akinek itt az egyszótagos szó helyett egy többszótagosra volt szüksége. – Azért csak ne becsüljük le – védekezett Knecht. – Az az ember, aki verssorok tízezreit írta le életében, nem hagyná, hogy egy ósdi metrikai kényszer a sarokba szorítsa. Nem, hallgass csak ide, milyen gyöngéden s kissé szégyenlősen is cseng ez: „s egy könyvecskét ha írunk”! Talán nem is csupán a tárgy szeretete csinált a „könyvből” „könyvecskét”. Talán megszépítő, megbékítő is volt ez a gondolat. Talán, sőt valószínűleg oly odaadóan tevékenykedő volt ez a szerző, hogy hébe-hóba ő maga is valamiféle szenvedélynek és bűnnek érezte könyvírási hajlamát. Így a „könyvecske” szónak nemcsak szerelmes csengése és értelme volna, hanem megszépítően, elterelően, mentegetőzve is hangzanék, ahogyan a játékos is gondolja, amikor nem játékra, hanem csak „egy kis játszmára” invitál, s az iszákos, ha még egy „pohárkát” vagy „egy kortyot” kér. Nos, ezek találgatások. Mindenesetre én teljesen egyetértek és együttérzek az énekessel, aki gyermeket akar nevelni és egy könyvecskét akar írni. Mert nemcsak a nevelni vágyás szenvedélyét ismerem, nem, a könyvírás szenvedélye sem áll nagyon távol tőlem. És most, hogy megszabadultam a hivatalomtól, megint csábító, drága gondolat, hogy egyszer, szabad időmben és jókedvemből egy könyvet írjak, nem: egy könyvecskét, valami kis írásművet barátaimnak és a velem rokon gondolkodásúaknak. – És miről? – kérdezte Designori kíváncsian. – Ó, az mindegy, a tárgy nem számít. Az csak alkalmat adna rá, hogy begubózzam, s élvezzem a boldogságot: milyen sok szabad időm van. Nekem a hangnem volna fontos, valami megfelelő középút, tisztelet és meghittség, komolyság és játékosság közt, nem holmi oktató hang, hanem barátságos közlés és beszélgetés erről-arról, amiről azt hiszem, hogy átéltem és megtanultam. Az a mód, ahogyan ez a Friedrich Rückert keveri a verseiben a tanítást és a gondolkodást, a közlést és a csevegést, nyilván nem az én stílusom lenne, és mégis valami szeretetreméltót érzek ebben a műfajban, hiszen olyan személyes és mégsem önkényes, játékos és mégis szilárd formai szabályokhoz kötődik, s ez tetszik nekem. Nos, egyelőre nem jutok hozzá a könyvecske-írás örömeihez és gondjaihoz, most másvalamihez kell összeszednem magamat. Később azonban egyszer, gondolom, még felvirulhat nekem is a szerzőség boldogsága, ahogyan előttem lebeg a dolgok kellemes, bár gondot okozó megragadása, nem csupán magányos gyönyörűségem végett, hanem mindig arra a néhány kevés jó barátomra és olvasómra gondolva. Másnap reggel Knecht útnak indult Belpuntba. Designori előző nap jelezte neki, hogy el akarja kísérni, de Josef ezt határozottan elutasította, és amikor Plinio még megpróbálta rábeszélni, szinte ráripakodott. – A fiúnak – mondta röviden – elég baja lesz azzal, hogy fatális új tanárával találkozzék, s ezt megeméssze, nem szabad tetéznünk még apja látványával is, ami éppen most aligha szerezne neki örömöt. Miközben a Plinio bérelte utazókocsiban elindult a friss szeptemberi reggelen, visszatért a tegnapi jó utazókedve. Gyakran elbeszélgetett a kocsissal, néha megállította vagy azt mondta: hajtson lassabban, ha a táj vonzotta, s többször játszott is a kis furulyáján. Szép és lebilincselő utazás volt ez, a fővárosból és a lapályról az előhegyek és még tovább a magashegység felé, s az út ugyanakkor a vége felé közelgő nyárból egyre jobban az őszbe vezetett. Déltájt az utolsó emelkedő nagy kanyarokkal már a gyérülő tűlevelű erdőn át haladt, habzó, sziklákon zúgó hegyi patakok közt, hidakon át, s magányos,
súlyos kőből rakott, kisablakú tanyák mellett, egyre beljebb, a köves, mindig szigorúbb és nyersebb hegyi világba, amelynek keménységében és komorságában kétszeresen kedves volt a sok kis virágparadicsom virulása. A kis vidéki villa, ahová végül megérkezett, egy hegyi tó partján állt, szürke sziklák közt rejtőzve, s alig emelkedett ki közülük. Amint megpillantotta, az utas rögtön megérezte ennek a rideg magashegységhez illő építésmódnak a szigorúságát, sőt komorságát; de aztán tüstént derűs mosoly fénylett föl arcán, mert a ház nyitott ajtajában meglátott egy alakot: egy ifjú állt ott színes ujjasban és rövidnadrágban, s ez csak tanítványa, Tito lehetett; s ámbár Knecht voltaképp nem aggódott igazán komolyan a szökevény miatt, mégis fölszabadultan és hálásan lélegzett fel. Ha Tito itt van, s a ház küszöbén köszönti tanárát, akkor minden rendben van, és tárgytalanná válik néhány bonyodalom, aminek a lehetőségével mindenesetre számolt útközben. A fiú elébe jött, mosolyogva, barátságosan és egy kissé zavartan, kisegítette a kocsiból és azt mondta: – Nem akartam rosszat azzal, hogy hagytam: egyedül utazzék ide. – És mielőtt még Knecht válaszolhatott volna, bizalmasan hozzátette: – Azt hiszem, megértette a szándékomat. Különben bizonyára magával hozta volna apámat. Neki már megírtam, hogy szerencsésen megérkeztem. Knecht nevetett, kezet szorított a fiúval, aki bevezette a házba; ott a cselédlány is üdvözölte őt, s megígérte, hogy hamarosan elkészül a vacsora. Amikor most Josef, valami szokatlan szükségérzetnek engedve, vacsora előtt egy kis időre lepihent, tudatára ébredt, hogy ez a szép kocsizás furcsa módon kifárasztotta, sőt kimerült tőle; és miközben végigbeszélgette az estét tanítványával, és megmutattatta vele virág- és lepkegyűjteményét – ez a fáradtsága még fokozódott, sőt amolyan szédülésfélét érzett, valami eddig sosem észlelt ürességet a fejében, és kellemetlen gyöngeséget, egyenetlenséget a szívverésében. De azért Titóval maradt a lefekvés megbeszélt időpontjáig, és igyekezett nem észrevétetni rosszullétét. Tanítványa kissé csodálkozott rajta, hogy a Magister egy szót sem szól a tanulás megkezdéséről, az óratervről, az ő utolsó bizonyítványairól és más efféle dolgokról, sőt amikor Tito megkísérelte kihasználni ezt a jó hangulatot, s másnapra egy nagyobb sétát javasolt, hogy tanítóját megismertesse új környezetével, Knecht barátságosan elfogadta a javaslatot. – Örülök ennek a sétának – fűzte hozzá Knecht –, és mindjárt meg is kérem egy szívességre. Miközben a növénygyűjteményét nézegettem, láttam, hogy ön a hegyi növényekről többet tud nálam. Együttlétünknek többek között az is a célja, hogy kicseréljük és összehangoljuk ismereteinket; kezdjük azzal, hogy ön felülvizsgálja csekély botanikai tudásomat, és valamivel előbbre segít ezen a területen. Amikor jóéjszakát kívántak egymásnak, Tito nagyon elégedett volt, tele csupa derék elhatározással. Ez a Knecht magister megint nagyon tetszett neki. Anélkül, hogy nagy szavakkal élt volna, s a tudományról, erényről, szellemi nemességről s ilyesfélékről beszélt volna, ahogy az iskolában a tanárok oly szívesen tették, ennek a derűs, barátságos férfinak a lényében és beszédében volt valami, ami kötelezően hatott, és a nemes, a jó, a lovagi, a magasabb rendű törekvéseket és erőket hívta elő. Élvezet, sőt érdem lehetett rászedni és becsapni egy akármilyen iskolamestert, de ez előtt a férfiú előtt ilyen gondolatok eszébe sem juthattak az embernek. Ő olyan... igen, kicsoda és milyen is hát? Tito eltűnődött: mi is tetszik neki, mi hat rá annyira ebben az idegenben, s úgy találta: a nemessége, az előkelősége, az úri mivolta. Elsősorban ez vonzotta. Ez a Knecht úr előkelő volt, úr volt, nemesember, jóllehet, senki sem ismerte a családját, s az apja akár egy cipészmester is lehetett. Knecht nemesebb és előkelőbb volt, mint a legtöbb ember, akit Tito ismert, az ő apjánál is előkelőbb. Az ifjú, aki családja patrícius ösztöneit és hagyományait nagyra becsülte, és nem bocsátotta meg apjának, hogy elszakadt tőlük, itt most először találkozott a szellemi, a kinevelt nemességgel, azzal a hatalommal, mely szeren-
csés körülmények között alkalomadtán képes arra a csodára, hogy ősök és nemzedékek hosszú sorát átugorva, egyetlen emberéleten belül egy plebejusgyerekből főnemest csináljon. A tüzes és büszke ifjúban megmoccant a sejtelem, hogy az effajta nemességhez tartozás és ennek a szolgálata talán neki is kötelességévé és becsületére válhat, s hogy talán – ennek a tanítónak az alakjában megjelenve és megtestesülve, aki minden szelídsége és barátságossága mellett is ízig-vérig úr – itt élete értelme közelít felé, és az a rendeltetése, hogy célokat tűzzön ki elé. Knecht, miután a szobájába kísérték, nem feküdt le azonnal, bár nagyon kívánta már. Ez az este kifárasztotta, s a fiatalember előtt, aki kétségtelenül jól megfigyelte, nehezére esett és terhes volt úgy összeszednie magát beszédben, magatartásban és hangban, hogy a fiú semmit se vegyen észre az ő sajátos, közben még növekvő fáradtságából, rossz hangulatából vagy betegségéből. Mindenestre, úgy látszik, ez sikerült. Most azonban szembe kellett néznie ezzel az ürességgel, rosszulléttel, szorongó szédülettel, ezzel a halálos fáradtsággal, amely egyúttal nyugtalanság is volt, s úrrá kellett lennie rajta, elsősorban úgy, hogy felismerje és megértse. Ez meglehetősen könnyen sikerült, még ha bele is telt némi időbe. Rájött, hogy a betegségének nincs más oka, csak a mai utazás, amelyet oly rövid idő alatt tett meg a síkságról jó kétezer méter magasba. Kora ifjúságában tett néhány ritka kirándulása óta elszokott tőle, hogy ilyen magasságban tartózkodjék, és most nehezen viselte el a gyors emelkedést. Valószínűleg még legalább egy-két napig szenved ettől a rosszulléttől, és ha csakugyan nem múlik el aztán sem, nos akkor haza kell térnie Titóval és a házvezetőnővel, s Plinio terve a kedves-szép Belpunttal megbukik. Kár lenne, de nem nagy szerencsétlenség. Miután ezt végiggondolta, lefeküdt, de nem sokat aludt, az éjszakát részint azzal töltötte, hogy áttekintette utazását a waldzelli búcsúzásától kezdve, részint pedig igyekezett megnyugtatni a szívverését és felizgatott idegeit. Tanítványára is sokat gondolt, tetszéssel, de tervezgetések nélkül; jobbnak látta, ha ezt a nemes, de betöretlen csikót pusztán jóindulattal és szoktatással szelídíti meg, itt semmit sem szabad elsietni, és kényszert sem alkalmazhat. Úgy gondolta: lassacskán majd képességei és erői tudatára ébreszti a fiút, s egyúttal táplálja benne azt a nemes kíváncsiságot, azt a nemes elégedetlenséget, amely erőt ád a tudományok, a szellem és a Szép szeretetéhez. A feladat szép volt, a tanítványa pedig nem akármilyen ifjú tehetség, akit fel kell ébreszteni és „formába hozni”; egy befolyásos és vagyonos patrícius egyetlen fia volt, maga is jövendőbeli úr, az ország és a nép társadalmi és politikai alakítóinak egyike, akinek példát kell mutatnia, és vezetnie kell másokat. Kasztália ennek az ősi Designori-családnak valamivel adósa maradt; ennek a Titónak valaha rábízott apját nem nevelte eléggé alaposan, nem tette eléggé erőssé ahhoz, hogy elviselje a világ és a szellem közti nehéz helyzetét, és emiatt nemcsak a tehetséges és szeretetre méltó ifjú Plinio vált boldogtalanná, kiegyensúlyozatlan és rosszul irányított életvitelével, hanem még az egyetlen fia is veszélybe került, és belebonyolódott apjának a megoldatlan kérdéseibe. Itt volt valami gyógyítani- és jóvátennivaló, valamiféle bűnt kellett levezekelni, s Josefnek örömöt szerzett, és értelmes dolognak is látta, hogy ez a feladat épp neki, az engedetlennek és látszólag szakadárnak jutott osztályrészül. Reggel, amikor már érezte, hogy a házban ébredezik az élet, fölkelt, s az ágyán egy fürdőköpenyt talált, könnyű hálóruhájára terítette, és ahogyan Tito előző este megmutatta neki, a ház egyik hátsó kapuján kilépett arra a félig nyitott folyosóra, amely a házat a fürdőházzal és a tóval összekötötte. Szürkészölden és mozdulatlanul terült el előtte a kis tó, túloldalt egy meredek, magas sziklás hegyoldal, éles, csorba hegygerinc, belevágva a ritkás, zöldes, hűvös reggeli égboltba, nyersen és hideg árnyékokkal. De a hegygerinc mögött már érezhetően kelőben volt a nap, fénye itt-ott meg-megcsillant, parányi szilánkokban, egy-egy kő éles peremén, már csak perceken múlt, s a hegy ormain megjelenik,
s elárasztja fényével a tavat és a völgyet. Knecht figyelmesen és komolyra váltan nézte ezt a képet, amelynek csöndjét, komolyságát és szépségét nem érezte közel magához, és mégis személyéhez szóló intelemnek érezte. Ilyen erősen még a tegnapi utazás közben sem érezte a magashegység súlyát, hűvösét és méltóságteljes idegenségét, amely nem előzékeny az emberrel szemben, nem hívja, sőt nem is igen tűri meg. És különösnek, jelentősnek látta, hogy első lépése a világi élet új szabadságába épp ide, ebbe a csöndes és hideg nagyságba vezette. Tito jelent meg, fürdőnadrágban, kezet nyújtott a Magisternek, és a szemközti sziklára mutatva mondta: – A legjobbkor jön, mindjárt fölkel a nap. Ó, igazán pompás itt fönn. – Knecht barátságosan biccentett rá. Régóta tudta, hogy Tito koránkelő, futó, birkózó és természetjáró, már csak tiltakozásképp is apja hanyag, egy cseppet sem katonás, kényelmes magatartásával és életvitelével szemben, és ugyanezért megveti a borivást is. Ezek a szokásai és hajlamai ugyan néhanapján pózolásra késztették, a szellem megvetésére és fenegyerekeskedésre – a túlzásokra való hajlam, úgy látszik, vele született minden Designorival –, Knecht azonban ezt is örömmel üdvözölte, s elhatározta, hogy a sportbarátságot is felhasználja eszközként a tüzes ifjú megnyerésére és megszelídítésére. Egyike volt ez a többi eszközöknek, s nem is a legfontosabb – a zenével például sokkal többre mennének. Természetesen arra nem gondolt, hogy a testgyakorlatokban egyenlő lehetne a fiúval, vagy éppen felülmúlhatná. Talán elég volna valami ártatlan együttműködés is ahhoz, hogy megmutassa az ifjúnak: a nevelője sem gyáva, otthonülő szobatudós. Tito feszülten figyelte a szemközti komor sziklahátat, amely mögött hajnali fényben hullámzott az égbolt. Most a köves hegyhát egy darabkája hevesen felvillant, mint az izzó és éppen olvadóban lévő érc, a hegygerinc elmosódottá és hirtelen mintha alacsonyabbá vált volna, olvadón leroskadt, s az izzó résből vakítóan kelt föl a nap csillaga. És azonnal fény árasztotta el a földet, a házat, a fürdőkabint és a tópart innenső oldalát, meg az erős sugárzásban álló két alakot, aki nemsokára már e fény jóleső melegét is érezte. A fiú, akit betöltött a pillanat ünnepi szépsége s a maga fiatalságának és erejének boldogító érzése, ritmikus karmozdulatokkal nyújtózott, majd egész teste követte e mozdulatokat, hogy végül is elragadtatott tánccal ünnepelje a napfölkeltét, s így fejezze ki mélységes egyetértését a körülötte hullámzó és sugárzó elemekkel. Léptei örvendező hódolattal repültek a győztes nap felé, tisztelettudóan hátráltak meg előle, kitárt karjai a szívére vonták a hegyet, a tavat és az eget, letérdelt, mintha a földanyának hódolna, kezét széttárva a tó vizét köszöntené, és önmagát, ifjúságát, szabadságát s a szívéből fellángoló életérzését ünnepi áldozatként ajánlaná fel a Hatalmaknak. Barna vállán a napfény csillogott, a káprázattól félig lehunyta szemét, fiatal arca megdermedt, szinte álarcszerűvé vált a lelkes, már-már megszállott komolyságtól. Maga a Magister is meghatódott és megindult volt a pirkadó napnak ettől az ünnepi színjátékától ebben a hallgatag, sziklás magányban. De a látványnál is jobban megragadta és lenyűgözte a szeme előtt lejátszódó emberi esemény: tanítványának a hajnalt és a napot köszöntő ünnepi tánca, amely a félig még éretlen, fegyelmezetlenül szeszélyes ifjút szinte az istentisztelet komolyságáig emelte föl, s neki, a nézőnek éppoly váratlanul, sugárzóan és leplezetlenül tárta föl egy pillanat alatt legmélyebb és legnemesebb hajlamait, képességeit és rendeltetését, ahogyan a fölkelő nap tágra nyitotta és bevilágította ezt a hideg, komor völgyet és hegyi tavat. Erősebbnek és jelentősebbnek látta a fiatalembert, mint amilyennek eddig gondolta, de keményebbnek is, megközelíthetetlenebbnek, a szellemtől távolibbnak, pogányabbnak. A Pán mámorától megszállott fiúnak ez az ünnepi és áldozati tánca több volt, mint valaha az ifjú Plinio beszédei és versei, jó néhány fokkal magasabbra emelte Titót, de egyúttal idegenebbnek, megfoghatatlanabbnak, hívó szóval alig elérhetőnek láttatta.
Magát a fiút úgy ragadta el ez a lelkes rajongás, hogy nem is tudta, mi történt vele. Eddig ő sem ismerte, nem is táncolta, meg sem próbálta eljárni ezt a táncot; nem volt ez nála valami szokásos, általa kitalált, a napot ünneplő hajnali szertartás, és – ahogy valamivel később magától rájött – táncában és mágikus megszállottságában nem csupán a hegyi levegő, a napfény, a reggel és a szabadságérzés játszott közre, hanem éppígy fiatal életének rá váró fordulata és következő fokozata, amely a Magister barátságos és egyszersmind tiszteletet követelő alakjában jelent meg előtte. Ezen a hajnali órán sok minden találkozott össze a fiatal Tito sorsában és lelkében, ami ezer más óránál magasztosabbá, ünnepibbé, megszenteltebbé tette ezt az órát. Nem tudta, mit csinál, bírálat nélkül, gyanútlanul tette azt, amit a boldog pillanat kívánt tőle, eltáncolta áhítatát, imádkozott a Naphoz, odaadó mozdulatokkal, taglejtésekkel vallotta meg örömét, hitét az életben, áhítatát és hódolatát, táncában büszkén és megadóan ajánlotta fel hívő lelkét áldozatul a Napnak és az isteneknek, s nem kevésbé a csodált és félve tisztelt férfiúnak is, a bölcsnek és zenésznek, a mágikus Játék titokzatos köreiből érkezett mesterének, jövőbeli nevelőjének és barátjának. Mindez, akár a napkelte fénymámora, csak percekig tartott. Knecht meghatottan nézte a csodás színjátékot, amelyben tanítványa a szeme láttára alakult át és leplezte le magát, s új és idegen emberként, vele teljesen egyenrangúként lépett elébe. A gyalogösvényen álltak a ház és a kunyhó közt, a keletről áradó fényben fürödve, s az előbbi élmény szédületétől mélyen felindulva, midőn Tito, alighogy befejezte utolsó tánclépését, fölocsúdott boldog kábulatából, megállt, mint egy magányos játéka közben rajtakapott állat, s ráeszmélt, hogy nincs egyedül, s nemcsak valami szokatlan dolgot élt át és művelt, hanem közben nézője is volt. Villámgyorsan engedett a legelső ötletének, amely lehetővé tette, hogy kilábaljon abból a helyzetből, melyről hamarjában úgy vélte: valamiképp veszélyes és megszégyenítő rá nézve; erélyesen át akart törni ezeknek a furcsa pillanatoknak a varázsán, amelyek olyannyira behálózták és leigázták. Imént még kortalan, álarcszerűen szigorú arca valami gyermekes és kissé bávatag kifejezést öltött, mint azé, akit nagyon is hirtelen riasztanak föl mély álmából, kicsit még rugózott a térdén, maflán bámult tanítója arcába, majd váratlan-sietősen, mintha éppen most jutna eszébe valami fontos dolog, amit már-már elmulasztott, kinyújtott jobb karjával a tó túlsó partja felé mutatott, amely, akárcsak a tó fele – még mély sötétségben volt, noha a hajnalfény ostromolta sziklacsúcs lassankint egyre szűkebbre vonta az árnyékot a hegy lába körül. – Ha nagyon gyorsan úszunk – kiáltott fel izgatottan és kisfiús hévvel –, még épp megelőzhetjük a napot a túlsó parton. Alig ejtette ki e szavakat, alig adta ki a jelszót, hogy ússzanak versenyt a nappal, Tito egy hatalmas fejesugrással máris eltűnt a tóban, mintha – akár gőgjében, akár zavarában – nem is tudna eléggé gyorsan kereket oldani, s fokozott tevékenységgel feledtetni az előbb lezajlott ünnepélyes jelenetet. A víz felfröccsent és összecsapott fölötte, néhány másodperc múlva ismét felbukkant a fiú feje, válla, karja, és látni lehetett, amint gyorsan távolodik a kékeszöld víztükrön. Knechtnek, amikor idejött, esze ágában sem volt a fürdés meg az úszás, túlságosan hűvös volt a hajnal, s ő a félig-meddig betegen töltött éjszaka után egy cseppet sem érezte jól magát. Most, a szép napsütésben, felajzottan attól, amit épp az imént látott, s mert növendéke oly bajtársiasan hívta, már kevésbé találta ijesztőnek a kockázatot. Főleg azonban attól félt, ismét a semmibe merül, veszendőbe megy, amit ez a hajnali óra ígért és készített elő, ha ő most magára hagyja a fiút, és csalódást okoz neki, mivel hűvös, felnőttes józansággal visszautasítja az erőpróbát. Óva intette ugyan valami bizonytalanságérzet és az a gyengeség, amely gyors hegyi utazása közben elfogta, de talán épp erőszakkal és
kemény elszánással lehetne a leghamarább legyűrni ezt a rosszullétet. A hívó szó erősebb volt az intő hangnál, az akarat erősebb az ösztönnél. Sietve levetette könnyű reggeli köntösét, mély lélegzetet vett, s ugyanazon a helyen ugrott a vízbe, ahol tanítványa a hullámok közé merült. A gleccservizek táplálta tó, amely még a legmelegebb nyárban is csak nagyon edzetteknek elviselhető, metszően ellenséges, jeges hideggel fogadta. Josef számított ugyan holmi alapos didergésre, de nem ilyen maró hidegségre, amely szinte lobogó lángokkal nyaldosta körül, s egy pillanatnyi égető hőhullám után már-már a csontjáig hatolt. Vízbe ugrása után gyorsan fölmerült, újra meglátta Titót, aki már nagy előnyt szerzett, messze előtte úszott; Knecht érezte, milyen keservesen gyötri a jeges, vad, ellenséges elem, de azt hitte, még mindig a távolság csökkentéséért, a versenyúszás céljáért, a fiú becsüléséért, barátságáért és lelkéért küzd, holott már a halállal viaskodott, amely megállította, átkarolta és bírókra hívta. Teljes erejéből küszködött, kitartott, amíg csak vert a szíve. A fiatal úszó többször is hátranézett, s elégedetten észlelte, hogy a Magister követte őt a vízbe. Majd ismét hátrakémlelt, s már nem látta a másikat, nyugtalanul fürkészte a vizet, kiáltott Knechtnek, visszafordult, hogy segítségére siessen. Nem talált rá, s úszva és le-lebukva addig kereste az elmerült Magistert, míg a keserves hidegben az ő ereje is elfogyott. Támolyogva és kifulladva kapaszkodott ki végül a partra, látta, hogy ott hever fürdőköpenye, fölkapta, és gépiesen dörzsölgette vele testét, és végtagjait, amíg elgémberedett bőre újra föl nem melegedett. Szinte kábultan ült le a napon, a vízbe meredt; a víz hűvös kékeszöldje most furcsán üresen, idegenül és ádázul nézett vissza rá, s Titót elfogta a tanácstalanság, a mélységes szomorúság, mintha a testi gyöngeség eltűntével visszatérne öntudata s a történtek okozta rémület. Ó, jaj, gondolta elszörnyedve, az én bűnöm, hogy meghalt! És csak most, midőn már nem kellett többé büszkeségét óvnia és ellenállnia – megrettent szíve fájdalmában csak most érezte: mennyire megszerette ezt az embert. És miközben – minden ellenérvvel szemben – vétkesnek érezte magát a Mester halálában, szent borzongással töltötte el a sejtelem, hogy ez a vétek majd őt is és az életét is átformálja, és sokkal nagyobb dolgokat követel tőle, mint amit eddig valaha is elvárt önmagától.
Josef Knecht hátrahagyott írásai A TANULÓ ÉS AZ EGYETEMI HALLGATÓ KÖLTEMÉNYEI[5]
Panasz Lét nem jutott nekünk. Folyam gyanánt Minden formába készséggel folyunk: Éjen, napon, barlangon, dombon át Áramlunk, mert a létre szomjazunk. Formára formát öltünk szüntelen, S egyik sem lesz hazánk, jó vagy bal végzetünk, Mindig utas vagyunk, vendégszeren, Nem hív eke, nem nő kenyér nekünk. Nem tudjuk, Isten minket mire szán, Játszik velünk, agyag vagyunk neki, Képlékeny, néma, sem bús, sem vidám, Bár meggyúr jól, de nem égetne ki. Egyszer lennénk meredt kő! Helyhez kötve! Ez az, amire vágyunk egyre unszol, De borzongás marad bennünk örökre, És nem lesz soha nyugvóhely utunkból.
Előzékenység Az örök rendületlenek s a tompák Kétségeink persze nem szívelik. A világ sima, ezt ismételik. S hogy halandzsáié a mélyről szóló mondák. Mert ha a régi meghitt kettő mellett Még más dimenziók is léteznének, Miként találnánk lakni biztos telket, Hogyan lehetne gondtól ment az élet? Hogy békében lehessen itt örülni, Hagyjatok egy dimenziót törülni! Mert ha rendes a rendületlen dolga, és mélybe nézni veszélyes valóba: Nincs szükség harmadik dimenzióra.
De titkon szomjazunk Mintha életünk arabeszkesen Keltem és szellemben tündért módra Lágy táncban a semmi körül forogna, Hogy azzá legyen a lét és jelen. Álomszépség, szende játék csupán, Olyan kifinomult-lehelletes: Vidám felszíned alatt izzva les A vágy az éj, vér, barbárság után. Életünk űrben forog szabadon, Játszadozásra mindig kapható, De titkos szomjunk vágya a való Szülés és nemzés, halál s fájdalom.
Betűk Alkalmilag megragadjuk a tollat, Egy lapra róni fehér betűket; Jelentik ezt meg azt is, köztudottak, Játék csak, mely szabályokat követ. De ha egy holdlakó vagy egy vad nézne Vizsgálva egy ilyen lapot, ilyen Rúnabarázdást, a kép, mely szemébe Meredne, a világtól idegen, Idegen képek elvarázsolt terme. Látná Á-t s B-t, mint embert s állatot, Szemek, nyelvek, tagokként tekeredve Merengve itt, ösztöntől hajtva ott; Olvasná, mint varjúnyomot havon: Együtt itt futás, fájás, nyugalom, S minden lehetséges teremtést látna Kísérteni kövült sötét jelek közt, Átsiklani dús betűfolyandárba, Látna szerelmi izzást, kínzó eszközt, Kacagna, sima, ámulna, vacogna, Mert az írás betűrácsa mögött a Világ mint vakult tolongó sereg Jelenne meg, törpítve, jelbetűkben Varázzsal kötött lények, amelyek Olyan egyformák merev menetükben, Hogy élet s halál, kínjuk s kéjük őket Testvérré teszik, alig különböznek... S bírhatatlan rémségtől nyűgözötten Áldozattüzet szítna a vadember, S homlokverés, litániázás közben A rúnákat elégetné a tűzben. S érezve tán, mígnem rászáll a szender, Hogy ez a varázs, ez a nem-világ, Ez a bírhatatlan a Sohse-voltba Mint szívja vissza végül önmagát, Sóhajtana, nevetne s meggyógyulna.
Egy régi bölcselő olvasásakor Mi tegnap még vonzó volt és nemes, Szemelt eszmék gyümölcse századokból, Jelentést veszt egyszerre, szürke lesz, Mint kotta, hol az indás hangsorokból Töröltek kulcsot s keresztet; kihull Az épületből a mágikus súlypont, Dadogva dülöng, támasztalanul, Mi összhangnak tűnt, mely örökre ujjong. Így gyűrődhet össze egy valaha Bölcs öreg arc, mit csodálva szerettek, S halálra érett szellemsugara Ráncjátékká kuszáltan így remeghet. Így züllhet bennünk egy érzés csömörré, Alig éreztük magaslatait, Mintha belső tudása rég gyötörné, Hogy minden rothad, hervad, meghal itt. És mégis ronthatatlan, bárha kínba Törve, a hullák völgye fölé fáklyát Emel a vágytelt szellem, és kivívja A halál ellen halhatatlanságát.
Az utolsó üveggyöngyjátékos Keze játékkal, gyönggyel van tele, Görnyedten ül, az ország körűié Had- és pestisdult, romjait benőtte A repkény, zümmögő méhek közötte. A tespedő békébe hullt világból Lefojtott zsoltár búg, halk aggastyánkor. A vén számlálja tarka gyöngyeit, Itt egy fehérre, ott egy kékre lel, Majd egy nagyot választ, majd egy kicsit, S a játékhoz gyűrűvé fűzi fel. Nagy volt egykor, jelképtornán ha játszott, Sok művészetben, sok nyelvben volt mester, Világvándora világismerettel, Bejárta híre országot-világot. Szavára hajdan tanítvány és társ várt. Maga maradt most, elaggott, kopott, Ifjú jelölt ma nem kér tőle áldást, Nem hívja magiszter vitára őt; Már nincsenek, sem a könyvtárak, templomok, Kasztáliában nincs iskola... Rommezők Közt ül az agg, kezében gyöngyei, Hieroglyphek, egykor sokat mondtak, Ma már nem többek tarka üvegcserpeknél, Hullnak halkan a nagykorra jutottnak Kezéből, lent a homok elnyeli...
Bach egy toccatájához Ős csend mered... A sötétség az úr... Felhő résén át sugár tőre szúr, Vak nemlétből markolva világ-mélyet, Tereket épít, fénnyel éjbe ás, Csúcsokat sejtet, lejtőt, hasadást, Légben híg kéket, földben sűrűséget. Tetté s harccá osztja teremtve szét A sugár a csirával-terheset: A riadt világ gyúltan felragyog. Új rendbe áll, hová a fénymagok Hullnak, minden, és fennen zengenek, Hogy győz a teremtő és szép a lét. És tovább, isteniránt lengve vissza, Áthatol minden teremtményen, tetten A nagy ösztön, az Atyát áhító. Gyönyör lesz és szükség, kép, ének, tiszta szó. Világok fölé dóm-ívet hajlítva, Szellemben, harcban, sorsban, szeretetben.
Egy álom Egy hegyi kolostor vendégeként, Mikor a barátok imára mentek, Beléptem egy könyvtárterembe. Esti fényt Tükröztek ezerszám a pergamentek, Gerinceiken csodás címirattal. Tele tudásszomjjal és áhítattal Egyet kezem találomra levett: „Körnégyszögesítés végső foka.” Viszem, gondoltam, ez jó iskola. Egy aranyveretes bőr fóliáns Gerincén apró betűkkel ez állt: „Adóm a másik fából hogy evett.”... Másikból. Melyikből? Az életéből! Így Ádám halhatatlan. Hát evégből Vagyok itt lám, s szemem egy könyvre tévedt, Melyen a gerinc, a metszés, az élek Sugároztak, szivárványszínbe fonva. Rajta a címe kézzel festve mondta: „A szín és hang értelmi egyezése. Bizonyítás, hogy minden színtörésre És színre egy-egy hangnem adna választ.” O, mily szikrázó ígéretet áraszt Ez a szín-kórus! S megsejtettem akkor, Mert új s új lelet igazolta ottan: Könyvparadicsom az, hová jutottam; Minden kérdésre, mely zavart szívet nyom, Mindenre, mi tikkasztó ismeretszomj, Volt válasz itt, s a szellem kenyere Várt minden éhest. Mert ha hirtelen Vizslán egy könyvet kérdezett szemem, A címben mindig ígéretet kaptam, Minden baj orvoslást nyert eleve. Itt minden gyümölcsöt leszakíthattam, Mit valaha tanítvány aggva sejtett, Mi valaha mestert vággyal megejtett. Bölcsességben, tudásban, költészetben Ez volt a belső, tiszta értelem, Kérdezésünkben, mint varázs, jelen Volt, kulccsal, szótárral; itt volt a szellem Finomult párlata, titoktudóra
Váró mesterkönyv zárai alatt, Itt volt minden rejtélyt őrző lakat Kulcsa, s csak az, kinek a varázsóra Kegye nyújtotta, élhetett vele. Egyiket, a kezem reszketve fogta, Így tettem elém olvasó polcomra, Kibetűztem mágikus képletét, Ahogy az ember játszva nem-tanultat Próbál álmában – és övé a tét. S máris szárnyaltam fent a csillagútak Szellemterében az Állatkor részeként, Hol minden, mit kinyilatkoztatásban Népek sejtelme képként látni vélt, Évezredes világtapasztalásban Mindig összhangzóan az új kötéstől Találkozott, utalva jelre jel, Új ismeretből, jelképből, lelésből Új szó szállt ifjan a magasba fel, Úgyhogy olvasva – perc vagy óra volt csak Az ember útját újra jártam ott, Hogy legvénebb s legifjabb adatoknak Együttesében értelmet kapott. Olvastam és a képírásos ábrák Egybe forrtak s egymást megint kizárták, Körtánccá rendeződtek, szétszakadtak, Hogy kialakuljon az új alakzat, Jelképfigurákból kaleidoszkóp, Ki nem merülő, új értelmet osztó. S mikor a nézéstől már elkáprázott, Pihentetni felemeltem szemem, Láttam: van egy más vendég is jelen, A könyvsorok felé fordulva állt ott; Egy agg, a könyvtáros alighanem, Komolyan, hivatását gyakorolva Munkálkodott, s nekem különösen Fontos volt tudni, hogy munkája módja S értelme micsoda. Ott az öreg Finom aggastyán kezével kivett Egy könyvet, nézte közelről, hogy lássa, Hátán mi áll, fakó szájjal lehelt A címre rá – mily cím az ujjongásra,
Boldog olvasó-órákért felelt! – Majd ujja letörölte, bölcs-hamis Mosollyal egy másikat irt helyébe, Egészen más címet, aztán kezébe Új könyveket vett, innen s onnan is. Törülte címét s másat irt helyébe. Zavartan néztem hosszan s visszatértem, Mert nem akarta értelmem, hogy értsem, Könyvemhez, melyből eddig csak falatkát Olvastam, de már vissza nem találtam A képsorra, mely elbűvölt elébb még, Levált és tőlem egyre távolabb szállt A jelvilág, amelybe épp beléptem S oly dús értelmet tárt elém a létben; Ingott, keringett, felhőszínre váltan Szétfolytában nem hagyva hátra mást, Csak üres pergamentek szürkeségét. Egy kéz érintette meg vállamat. Felnéztem, mellettem a szorgos agg Állt; felemelkedtem. Ő könyvemet Elvitte előlem. Engem hideg Borzongás járt át. Mint szivacs szaladt Az ujja rajta. És a tiszta bőrre Új címeket vetett, kérdéssel, Ígérettel, Öreg kérdéseket ifjú törésben tett fel, Míg tolla gondosan haladt előre. Majd könyvvel, tollal eltűnt hallgatag.
Szolgálat Kezdetben ama jámbor fejedelmek, Földet, gabonát, ekét szentelők, Uralkodtak, hogy jog s mérték előtt Meghajoljon az emberi nem, melynek Szomja a Láthatatlanok törvényes Kormánya, mely tart holdat és napot, Mert nincs közük a kín s halál völgyéhez, Mivel örökké fénylő alakok. Az istenfiak szent sora már régen Kihunyt, s az ember egyedül maradt, Bódultan kín és kéj súlya alatt, Léttől-szakadt szentségtelen levésben. De a valódi lét sejtelme áthat Még, s hivatalunk, hogy a sorvadó Korban jeljáték, ének, példaszó Őrizze, mire int a szent szolgálat. Talán, hogy majd eloszlik a sötét, Talán, hogy majd az idők megfordulnak, A nap átveszi újból örökét És kezeinkből áldozatainkat.
Szappanbuborékok Tanulmányokból és gondolatokból Párolta le öregkori művét Hajdan egy agg: indásan szőve ott volt Benne a játszó édes bölcsesség. Viharosan egy buzgó tanuló, Ki nagy könyv- és levéltárakban ülve Izzik a becsvágytól, papírra ró Egy lángeszűn-mély ifjúkori művet. Egy fiú ül, és szalmaszálba fű, A színes szappanbuborékok szállnak, Mind tündöklő, zsoltáráhitatú, Egész magát átadja a fuvásnak. S agg, diák, fiú – mind, ki itt leheli – Világok Maya-habjából teremt meg Egy varázsálmot, mely mitsem jelenthet, Amelyben mégis önmagára lel Az örök fény, s vígabban lobban el.
A Summa contra Gentiles olvasása után Egykor, úgy tűnik, valóbb volt az élet, Rendezettebb a lét, a szellem épebb, Tudás, bölcsesség nem hasadt még ketté. Telibb élet volt ama régieknél. Kikről Platón, a kínaiak s mások Írásba foglaltak oly sok csudásat – S ó, valahányszor Akvinói Szentünk Jólkimért Summa-templomába mentünk, Úgy tetszett, mintha lelkünk édes-érett, Kitisztult igazság érintené meg. Át volt itatva ott a természet szellemmel, Istentől Istenhez haladt az ember, Törvény és rend, szép formulákba szedve, Egésszé állva, töretlen kerekbe. Úgy tetszett viszont, mi későn születtünk, Pusztán bolyongni kárhozatra lettünk, Kétkedő és fanyar ironikusnak: Az űző vágy jut osztályul nekünk csak. Ám ha unokáinkkal is megesne, Ami velünk; mint megdicsőültekre Néznek ránk, boldogokra, életünknek Kusza panaszos kardalából ünnep Összhangja cseng csak, szép meséjű mítosz, Utóhang elhamvadt hős harcainkhoz. S a közöttünk leginkább csüggedőt, Ki legtöbbet kérdett és kétkedett, Mert az időnek így ad ihletet, Tisztelik példaként maguk előtt, S őt, ki tele volt maró kételyekkel, Talán mint boldogot irigylik egyszer, Akit a baj és félelem nem tépett, Kinek korában gyönyör volt az élet, S boldog volt, mint a gyermeki remény. Mert örök szellem bennünk is lobog, S az időkben testvérre lelni fog: Ő éli túl a mát, nem te meg én.
Lépcsők Ahogy a virág hervad, s ahogy hátrál Az ifjúság az öregségnek, minden Életfok, bölcsesség adott koránál Tovább nem tarthat, reménye se futja. Legyen kész, hogy búcsúzzék s újra kezdjen Mindig a szív, melyet az élet elhív, Hogy szilárdan, fájdalom nélkül tudja Megkötni bármikor egy új kötésünk. Mert minden indulásban varázs rejlik, Mely véd minket és megsegít, hogy éljünk. Teret tér után szelünk át lobogva, Ne legyen hazánk, hol szívesen laknánk; A világszellem nem bilincset rak ránk: Feljebb akar emelni fokról fokra. Alighogy elfogadtunk otthonunkul Egy életkort, reánk fekszik a restség, Csak aki kész, hogy felkel s útnak indul, Bénító nyűgöket csak az törhet szét. Tán halálos óránk is minden Ifjítóbb új teret terít elébünk, Örök hívószót küld az élet értünk... Hát rajta, szív, búcsúzz, a gyógyulás vár.
Az üveggyöngyjáték A Mind zenéje s Mesterek zenéje Hallgatására készülünk ma itt fel, Megidézni a tiszta ünnepélyre Áldott korokat nagy szellemeikkel. Emeljen minket mágikus jelképek Titka, formuláik igézetén A parttalan, a viharzó, az élet Hasonlat lett, gyémántkemény. Csillagzatként kristályos hangot adnak, Szolgálatukban teljesül a lét, És köreikből senki sem zuhanhat Máshova, mint a szent Közép.
A három életpálya AZ ESŐCSINÁLÓ Több ezer éve már ennek, s akkoriban a nők uralkodtak: a törzsben és a családban az anyákat és nagyanyákat tisztelték, nekik engedelmeskedtek, s ha lány született, az sokkal többet ért egy fiúnál. Élt a faluban egy ősanya, százéves vagy több is lehetett tán, mindenki királynőként tisztelte és félt tőle, noha már emberemlékezet óta a kisujját sem mozdította, és egy szót sem szólt. Napokon át csak üldögélt kunyhója bejárata előtt, szolgáló rokonok kísérete vette körül, és a falu asszonyai hódolni járultak elébe, előadták neki ügyes-bajos dolgaikat, megmutatták gyermekeiket, hogy megáldja őket; eljöttek hozzá a terhesek, kérték, érintse meg testüket, s adjon nevet a várva-vártnak. Az Ősanya olykor áldóan fölemelte kezét, olykor csupán bólintott vagy a fejét rázta, vagy meg sem mozdult. Szó csak ritkán hagyta el ajkát; éppen csak ott volt; ott volt és kormányzott, ott ült és őszessárga haja laza tincsekben lógott, bekeretezve kiaszott arcát, messzire látó sasszemét; csak ült és fogadta a hódolatot, az ajándékokat, kéréseket, híreket, tudósításokat, panaszokat – üldögélt, és mindenki úgy ismerte, hogy hét leány anyja, nagyanyja és dédanyja sok-sok unokájának és dédunokájának; csak ült ott, és éles vonású ráncai s barna homloka mögött ott élt a bölcsesség, a hagyomány, a jog, a falu erkölcse és tisztessége. Tavaszi este volt, felhős, korán alkonyodó. A vályogkunyhó előtt nem maga az Ősanya ült, hanem a lánya, s ő is majdnem olyan ősz és méltóságteljes volt s nem is sokkal fiatalabb, mint az Ősanya. Ott ült és pihent, ülőhelye a küszöb volt, egy lapos sziklakő, melyet hideg időben állatbőrrel borítottak be, és távolabb félkörben, a földön, homokban vagy fűben néhány gyerek, egy-két asszony és fiú guggolt; azért guggoltak itt minden este, amikor nem esett vagy fagyott, mert hallani akarták az Ősanya lányát, a meséit, a történeteit, vagy bölcs mondásait. Régebben maga az Ősanya beszélt, de most már túlságosan öreg volt, többé nem közlékeny, és az ő helyén kuporgott és mesélt a lánya, és – mint ahogy a dédanyjától örökölte minden történetét és bölcs mondását – a hangját is tőle kapta, az övé volt alakja, tartása, mozdulatai és beszédének csöndes méltósága is, és a hallgatók fiatalabbjai is jobban ismerték őt, mint az anyját, és szinte már semmit sem tudtak arról, hogy valaki másnak a helyén ül, és a törzs történeteit és bölcsességeit közli velük. Szájából esténkint a Tudás forrása folyt, fehér haja alatt a törzse kincsét őrizte, lágyan barázdált idős homloka alatt az emlékezés és a település szelleme lakozott. Ha valaki tudott a bölcs mondásokról és történetekről, az tőle tudta. Rajta és az Ősanyán kívül csak még egy tudós valaki volt a törzsben, ő azonban rejtve maradt: egy titokzatos és nagyon hallgatag ember: az Időjárás- vagy Esőcsináló. A hallgatók közt ott kuporgott Knecht, a kisfiú is, és mellette egy kisleány, akit Adának hívtak. Ezt a kislányt szerette, kísérgette, és gyakran oltalmazta is, voltaképp nem szerelemből – erről még semmit sem tudott, hisz ő maga is gyermek volt –, hanem azért, mert az Esőcsináló lánya volt. Őt, az Esőcsinálót Knecht nagyon tisztelte és csodálta, az Ősanyán és lányán kívül senki mást ennyire. De azok nők voltak. Tisztelni és félni lehetett őket, de senkinek sem támadhatott olyan gondolata és kívánsága, hogy azzá váljék, amik ők voltak. Az időjárás-alakító viszont meglehetősen hozzáférhetetlen ember volt, egy fiúnak nem volt könnyű a közelében tartózkodnia; kerülő utakon kellett járnia, és az Esőcsinálóhoz vezető kerülő utak egyike volt, hogy gondját viselte a gyermekének. Amilyen gyakran csak te-
hette, magával vitte őt az Esőcsináló kissé félreeső kunyhójából, hogy esténkint az öreganyó kuckója előtt ülhessenek, és mesélését hallgassák, aztán ismét hazavitte a kislányt. Ma is így tett, s most éppen mellette guggolt a homályba merülő csapatban, és hallgatta az anyót. Az Ősanya ma a boszorkányfaluról mesélt. És így mesélt: – Hébe-hóba egy-egy faluban akad egy asszony, aki gonosz természetű, és senkinek sem akar jót. Az ilyen asszonyoknak többnyire nem születik gyerekük. Ezek közt az asszonyok közt némelyik olyan gonosz, hogy a faluban többé nem akarják megtűrni. Ilyenkor éj idején elviszik az asszonyt, a férjét megkötözik, őt magát megvesszőzik, s aztán messzire kiűzik az erdőkbe és mocsarakba, átkot mondanak rá, és ott hagyják. A férfi kötelékeit aztán ismét feloldozzák, és ha nem túlságosan öreg, akkor más asszonnyal állhat össze. A kiűzött asszony azonban, ha el nem pusztul, tovább bolyong az erdőben és mocsarakban, megtanulja az állatok nyelvét, és ha sokáig kószált és vándorolt, egy napon egy kis falut talál, amelyet „Boszorkányfalunak” hívnak. Ott él együtt minden gonosz asszony, akit a falujából kiűztek, ott gyűltek össze és falut teremtettek maguknak. Ott élnek, aljaskodnak és varázsolnak, és mivel nekik nincs gyermekük, szívesen csalogatnak magukhoz gyermekeket az igazi falvakból, és ha egy gyermek eltéved az erdőben, és soha többé nem kerül elő, akkor talán nem is a mocsárba fulladt bele, vagy a farkas tépte szét, hanem egy boszorkány vezette tévútra, s ő csábította magával a Boszorkányfaluba. Annak idején, amikor még kislány voltam, és a nagymamám volt a legöregebb a faluban, egy lány egyszer másokkal együtt az áfonyásba ment, és ahogy a bogyót szedte, elfáradt, elaludt; kicsi lány volt még, a haraszt befedte, s a többi gyerek továbbment, mit sem vett észre, és csak amikor ismét a faluban voltak s már beesteledett, akkor látták, hogy a kislány nincsen már velük. Fiatal legényeket küldtek ki az erdőre, akik késő éjszakáig keresték és kiáltoztak utána, aztán visszajöttek, mert nem találtak rá. A kislány azonban, mikor már eleget aludt, egyre mélyebben bolyongott el az erdőben. S minél jobban félt, annál gyorsabban futott, de már régóta nem tudta, merre jár, és csak egyre távolabbra került a falutól, egészen odáig, ahol még soha senki sem járt. Nyakában egy háncsfonálon lógó vadkanagyart viselt, apja ajándékozta neki, a vadászatról hozta magával, s egy kőszilánkkal lyukat fúrt belé, ezen lehetett áthúzni a fonalat, s előzőleg a vadkan vérében háromszor kifőzte az agyarat, és jó varázsigéket kántált közben; az ilyen vadkanagyar sok gonosz varázslattól megvédte tulajdonosát. Most egy asszony jött elő a fák közül, egy boszorkány, nyájas arcot vágott és így szólt: „Köszöntlek, kedves gyermekem! Eltévedtél? No, gyere csak velem, én hazaviszlek.” A gyermek vele tartott. De eszébe jutott, mit mondott neki anyja és apja: hogy idegennek sohasem szabad megmutatnia a vadkanagyarat, s ezért menet közben észrevétlenül leoldozta a háncsfonálról, és ruhája övébe dugta. Az idegen asszony órákon át ment-mendegélt a kislánnyal, már éjszaka volt, amikor a faluba értek, de nem a mi falunkba ám, hanem a Boszorkányfaluba. Itt a kislányt bezárták egy sötét istállóba, a boszorkány meg nyugovóra tért a kunyhójában. Reggel azt kérdezte a boszorkány: „Nincs nálad egy vadkanagyar?” A gyermek azt felelte, nincs, volt ugyan, de elveszítette az erdőben, s megmutatta a boszorkánynak háncsszalagját, amelyen már nem lógott ott az agyar. Ekkor a boszorkány elővett egy kőfazekat, amelyben föld volt, s a földben háromféle növény. A gyermek ránézett a növényekre, és megkérdezte, mit jelentsen ez. A boszorkány az első növényre mutatott és azt mondta: „Ez a te anyád élete.” Majd a másodikra mutatott és azt mondta: „Ez az apád élete”. Aztán a harmadik növényre mutatott: „Ez pedig a te életed. Amíg ezek a növények zöldellnek és növekszenek, addig ti is éltek és egészségesek vagytok. Ha valamelyikük hervad, akkor az, akinek az életét jelenti, megbetegszik. Ha egyet kitépnek közülük, mint ahogy én most ki fogok tépni egyet, akkor meg kell halnia annak, akinek az életét jelképezi.” S megragadta az apa életét jelentő növényt, húzni kezdte, s midőn már egy kissé kihúzta, és láthatóvá vált a fehér gyö-
kér egy darabja, a növény nagyot sóhajtott... Ezektől a szavaktól úgy ugrott föl Knecht mellől a kislány, mintha kígyó marta volna meg, felsikoltott, s hanyatt-homlok elrohant. Sokáig küszködött a történet okozta szorongásával, de most már nem bírta tovább. Egy öregasszony nevetett. A hallgatóságból sokan éppúgy féltek, mint a kislány, de türtőztették magukat és ülve maradtak. Knecht viszont, mihelyt föleszmélt a mesehallgatás és szorongás álmából, szintén fölpattant és utána iramodott a lánynak. Az Ősanya tovább mesélt. Az Esőcsináló kunyhója a falu halastavának közelében állt, s Knecht is ebben az irányban kereste az elszaladt kislányt. Hívogató, megnyugtató dünnyögéssel, énekszóval és zümmögéssel próbálta csalogatni, olyan hangon, ahogyan a nők hívják a tyúkokat, hosszan elnyújtva, édesen, megbűvölésük szándékával. – Ada – kiáltozta és dalolta: – Ada, Adácska, jer ide. Ada, ne félj, én vagyok az, Knecht. Így dalolt újra és újra, és mielőtt még egy szavát hallotta vagy látott volna valamit a lányból, hirtelen a kezén érezte a gyermek puha kis kezét. Ada az úton állt, háttal a kunyhó falának támaszkodva, s őt várta, mióta meghallotta kiáltozását. Föllélegezve csatlakozott, simult hozzá, hiszen nagynak és erősnek, már-már férfinak látta. – Megrémültél, ugye? – kérdezte Knecht. – Nem kell félned, senki sem bánt, Adát mindenki szereti. Gyere, hazamegyünk. – A kislány még kissé reszketett és hüppögött, de már nyugodtabb volt, s hálásan és bizalommal ment vele. A kunyhó ajtajából gyengén pirosló fény derengett, bent az Esőcsináló a tűzhely fölé hajolt, lelógó haján világló vörösen csillant a fény; égette a tüzet, és két kis csuporban valamit főzött. Knecht, mielőtt Adával belépett, kívülről kíváncsian nézte néhány pillanatig; rögtön látta, hogy itt nem valami ételt főznek, hiszen azt más edényekben szokták, s különben is ehhez már túl későre járt. De az Esőcsináló már meghallotta. – Ki az ott az ajtóban? – kiáltott fel. – Tessék! Befelé! Te vagy az, Ada? – Födőt tett csupraira, parázsba és hamuba tette őket, s aztán megfordult. Knecht még mindig a titokzatos csuprok felé sandított, kíváncsi volt, tiszteletteljes és elfogódott, mint mindig, ha belépett ebbe a kunyhóba. Annyiszor tette ezt, ahányszor csak tudta, mindenféle indítékot és ürügyet fölhasznált, de közben folyton a csöndes szorongásnak ez a félig csiklandós, félig óva intő érzése fogta el, amelyben a sóvár kíváncsiság és öröm a félelemmel viaskodott. Az öreg nyilván látta, látnia kellett, hogy Knecht régóta követi, s mindenütt fölbukkan a közelében, ahol ottlétét gyaníthatja, s vadászként jár a nyomában, és szolgálatait, társaságát némán kínálja föl neki. Turu, az Esőcsináló, fénylő ragadozómadár-szemmel nézett rá. – Mit akarsz itt? – kérdezte hűvösen. – Ez, fiam, nem a megfelelő idő, hogy idegen kunyhóba látogassál. – Adát hoztam haza, Turu mester. Az Ősanyánál voltunk, hallgattuk, hogy mesél a boszorkányokról, s Ada egyszer csak megrémült, felsikoltott, s akkor én hazakísértem. Az apa a kislányhoz fordult: – Gyáva kis nyuszi vagy, Ada. Okos lányoknak nem kell félniük a boszorkányoktól. És te okos kislány vagy, nem? – Az hát. De a boszorkányok mindenféle gonosz varázslatot tudnak, és ha valakinek nincs vadkanagyara... – Úgy, szóval vadkanagyarat szeretnél, mi? Majd meglátjuk. De én tudok valamit, ami annál is jobb. Ismerek egy gyökeret, olyat hozok neked, ősszel majd megkeressük és kiássuk, ez az okos kislányokat minden varázslattól megóvja, sőt még csinosabbá is teszi őket. Ada mosolygott és örült, már megnyugodott, mióta a kunyhó szaga és az a kis tűzfény vette körül. Knecht tétován kérdezte: – Nem kereshetném meg én azt a gyökeret? Ha leírnád nekem... Turu összehúzta szemét. – Ezt sok kisfiú szeretné tudni – mondta, de a hangja nem volt rosszindula-
tú, csak kissé gúnyos. – Még ráérsz. Talán ősszel. Knecht visszahúzódott, és eltűnt a fiúk háza irányában, ahol aludni szokott. Szülei nem éltek már, árva volt, és ezért is érezte olyan varázsosnak Adát és a kunyhóját. Turu, az Esőcsináló nem szerette a szavakat, nem szívesen hallgatta sem a mások, sem a maga szavait; sokan furcsának, mások mogorvának tartották. Egyik sem volt. Ami körülötte történt, arról mindenesetre többet tudott, mint amennyit – tudós és magányos szórakozottsága alapján – neki tulajdonítottak. Többek között pontosan tudta, hogy ez a kissé terhes, de kedves és nyilvánvalóan okos fiú fut utána és figyeli őt; kezdettől fogva észrevette, hiszen már egy éve, sőt régebben így volt. Azt is pontosan tudta, hogy ez mit jelent. Sokat jelentett ez az ifjúnak, és sokat jelentett neki is, az öregnek. Azt jelentette, hogy ez a kölyök szerelmes az időcsinálásba, és a leghőbb vágya, hogy megtanulja. Mindig is akadt egy-egy ilyen fiú a településen. Sokan jöttek már így hozzá. Sokan hamar visszariadtak és elbátortalanodtak, mások nem, s közülük kettő éveken át Turu tanítványa és inasa volt, de aztán más, messzire eső falvakba házasodtak el, s ott voltak esőcsinálók vagy gyógynövény-gyűjtők; azóta Turu magára maradt, s ha valaha még tanulót fogadna föl, csak azért tenné, hogy legyen majd utódja. Így volt ez mindig, így volt helyénvaló, s nem is lehetett másként; újra és újra föl kellett bukkannia egy tehetséges fiúnak, utána kellett futnia annak a férfiúnak és kötődnie hozzá, akit mestersége tökéletes urának látott. Knecht tehetséges volt, megvolt benne, ami szükséges, s volt néhány olyan jel is, amely ajánlotta őt: elsősorban fürkésző s egyszersmind éles és álmodozó tekintete, tartózkodó és hallgatag lénye, s arckifejezésében, fejtartásában valami vizslató, szimatoló, éber, a zajokra és szagokra figyelő, valami madárszerű és vadászatra valló jelleg. Bizonyos, ebből a fiúból lehetne esőcsináló, talán még mágus is, használható fiú valóban. De minek elsietni: hiszen még nagyon fiatal, és semmiképp sem szabad kimutatni előtte, hogy felismerték rátermettségét, nem szabad túlzottan megkönnyíteni a dolgát, hadd járjon végig minden utat. Ha megfélemlíthető, elijeszthető, lerázható, elbátortalanítható, akkor nem kár érte. Várjon csak és szolgáljon, ólálkodjék körülötte, és igyekezzék megnyerni őt. Knecht megelégedetten és jóleső izgalommal baktatott befelé a faluba a leszálló éjszakában, a felhős ég alatt, amelyen csak két-három csillag ragyogott. Azokból az élvezetekből, szépségekből és finomságokból, melyek nekünk, mai embereknek magától értetődőek és nélkülözhetetlenek, s még a legszegényebbnek is kijutnak, az ő településük még semmit sem ismert, nem tudott a műveltségről és a művészetekről, nem ismert másféle házakat, csak a maga rozzant vályogkalyibáit, nem tudott a vas- és acélszerszámokról, ismeretlen volt számára még a búza és a bor is, s az olyan találmányok, mint a gyertya vagy a lámpa, sugárzó csodát jelentettek volna ezeknek az embereknek. Knecht élete és képzeletvilága azért semmivel sem volt kevésbé gazdag: véghetetlen titokként és képeskönyvként vette őt körül a világ, amelynek minden új napon egy-egy újabb kis darabkáját hódította meg, az állatok életétől s a növények növekedésétől kezdve a csillagos égig, és a néma, rejtélyes Természet meg az ő magányos, szorongó fiúkeblében lélegző lélek közt teljes volt a rokonság, mindazzal a feszültséggel, szorongással, kíváncsisággal és hódító vággyal együtt, amire csak képes az emberi lélek. Ha az ő világában nem is létezett írott tudás, történelem, könyv, ábécé, ha teljesen ismeretlen és elérhetetlen volt is számára mindaz, ami három-négy órányira volt falujától, kárpótlásul egészen és tökéletesen benne élt, együtt élt falujával, az ő falujával. A falu, a szülőföld, az anyák vezette törzsi közösség mindent megadott neki, amit nép és állam adhat az embernek: a talajt, ezer gyökérrel, melyek szövevényében ő maga is egy szál volt és mindenek részese. Elégedetten bandukolt, a fák közt suttogott az éji szél, halkan megreccsent egy-egy ág, a nyirkos föld, a nád s az iszap szaga terjengett, félig zöld, kivágott fák illata, zsíros és kissé édeskés illat,
amely minden másnál inkább a szülőföldet jelentette, és végül, amikor a fiúk kunyhójához közeledett, ez a szag már a fiúk szaga volt, fiatal emberi testek szaga. Hangtalanul kúszott be a gyékényajtó alatt a meleg, lélegző sötétségbe, lefeküdt a szalmára, s a boszorkánytörténetre gondolt, a vadkanagyarra, Adára, az Esőcsinálóra és csupraira a tűzhelyen, míg végül elaludt. Turu csak nagyon kimért léptekkel közeledett a fiú felé, nem könnyítette meg a dolgát. A fiatalember azonban mindig a nyomában járt, valami az öreg után húzta, gyakran maga sem tudta, hogyan. Olykor, ha az öreg valahol az erdő legmélyebb rejtekén, a lápon vagy a pusztán csapdát állított, állatnyomot szimatolt, egy gyökeret ásott ki vagy magvakat gyűjtött: hirtelen magán érezhette a fiú tekintetét, aki órák óta némán és láthatatlanul követte és megleste őt. Turu ilyenkor néha úgy tett, mintha semmit sem venne észre, néha meg zsörtölődött is, s barátságtalanul elutasította követőjét; hébe-hóba magához intette, s egész nap maga mellett tartotta, igénybe vette szolgálatát, megmutatott neki ezt-azt, hagyta, hogy kérdezősködjék, próbára tette, megnevezett neki egyes növényeket, vizet hozatott vele, vagy meggyújtatta a tüzet, és minden tevékenység közben tudott olyan fortélyokról, előnyökről, titkokról, formulákról, amelyeknek a titokban tartását a fiú lelkére kötötte. És végül, midőn Knecht már nagyobbacska lett, egészen magánál tartotta, tanítványának nyilvánította, és magával vitte a fiúk hálóházából a saját kunyhójába. Ezzel Knecht kijelöltté vált az egész nép előtt: többé nem fiú volt, hanem inas az Esőcsinálónál, s ez azt jelentette: ha kitart és ha ér valamit, az utódja lesz. Ettől az órától fogva, amikor az öreg befogadta Knechtet a kunyhójába, leomlott köztük a korlát, nem a tisztelet és engedelmesség, hanem a bizalmatlanság és a tartózkodás korlátja. Turu megadta magát, meghódította Knecht szívós törekvése; most már semmi mást nem akart, csak jó esőcsinálót és utódot faragni belőle. Ehhez az oktatáshoz nem álltak rendelkezésére fogalmak, semmiféle tanítás, módszer, írás, még számok sem, és csak nagyon kevés szó, és a Mester Knechtnek inkább az érzékeit nevelte, mint értelmét. Arról volt szó, hogy nem csupán használni és gyakorolni, de tovább is kell adni a hagyomány és tapasztalat nagy kincsét, az akkori ember teljes tudását a Természetről. A tapasztalatok, megfigyelések, ösztönök és kutatási szokások nagy és zsúfolt rendszere tárult fel lassan és derengve az ifjú előtt, s ebből szinte semmit sem lehetett fogalmilag kifejezni, csaknem mindent az érzékekkel kellett megérezni, megtanulni, kipróbálni. E tudomány alapja és középpontja pedig a hold ismerete volt. a fázisairól és hatásairól való tudás, hogy miképp nő újra és újra és fogy el ismét, benépesítve a holtak lelkeivel, akiket újjászületni küld ki, hogy helyet teremtsen újabb halottaknak. Miként az az este – a hazatérésé a mesemondó nőtől az öreg tűzhelyének fazekáig –, egy másik óra is bevésődött Knecht emlékezetébe, egy éjszaka és hajnal közti óra, amikor a Mester éjfél után két órakor fölkeltette, s kiment vele a mélységes sötétségbe, hogy megmutassa neki a fogyó holdsarló utolsó feljöttét. Sokáig várakoztak ott, az erdei dombok között, egy előreugró sziklafennsíkon, ő meg a Mester, némán, mozdulatlanul, a fiú kissé félősen és kialvatlanságában dideregve, amíg a Mester által előre megjelölt helyen s az általa előre leírt alakban és fogyatkozottságban kibukkant a vékony hold, enyhén ívelt vonalként. Szorongva és elbűvölten meredt Knecht a lassan fölkelő égitestre, amely a sötét felhők között szelíden úszott az égbolt egyik derült szigete felé. – Nemsokára megváltoztatja az alakját, és újra nőni kezd, akkor jön el a hajdina vetésének ideje – mondta az Esőcsináló, s az ujjain számolta ki a napokat. Majd ismét az előbbi hallgatásba merült; Knecht mintegy magára maradtan kuporgott a harmattól csillogó kövön, reszketett a hidegtől, s az erdő mélyéről elnyújtott bagolyhuhogás hallatszott. Az öreg hosszasan tűnődött, majd fölkelt, Knecht hajára tette kezét, s halkan szólalt meg, mintha álmában beszélne: „Ha meghalok, szellemem a holdba repül. Te akkor már férfi leszel, feleséged lesz a leányom. Ada lesz a feleséged. Ha fia születik tőled, a
szellemem majd visszatér, a ti fiatokban lakozik, és te Turunak nevezed, mint ahogy engem is Turunak hívnak.” A tanítvány álmélkodva hallgatott, egy szót sem mert szólni, a keskeny ezüst holdsarló felszállt, és már félig elnyelték a felhők. A fiatalembert furcsán érintette meg a sejtelem: a sokféle összefüggésé és kapcsolódásé, ismétlődésé és kereszteződésé a dolgok és történések között, furcsának találta, hogy mint nézőt és egyben együttjátszót odaállították ez elé az idegen, éjszakai égbolt elé, amelyen – a véghetetlen erdők és dombok fölött, a Mestertől pontosan előre jelezve – föltűnt az éles, vékony holdsarló; csodálatosnak látta a Mestert, s ezer titokba burkolózónak, őt, aki a saját halálára gondolt, őt, akinek a szelleme a holdban időz majd, s a holdból visszatér egy emberbe, aki Knecht fia lesz, és a néhai Mester nevét kell viselnie. Különösnek tetszett, akár a fölszakadozott s helyenkint átlátszóvá vált felleges ég, a jövő, a saját sorsa, és hogy tudhat róla, megnevezheti és beszélhet róla – hogy mintegy kitekintést nyer a csodák beláthatatlan és mégis rendezett tereibe. Egyetlen pillanatra úgy rémlett, mintha mindent felfogna a szelleme, mintha mindent tudna, megleshetne, a csillagzatok könnyed, biztos járását odafenn, az emberek és állatok életét, közösségeiket és ellenségeskedésüket, találkozásaikat és harcaikat, minden nagy és kicsiny dolgot, a minden élőben benne rejlő halállal együtt – mindezt valami első, sejtelmes borzongásban teljes egésznek érezte, s magamagát is belerendezte és belevonta mindenestül, a rendbe helyezett, törvények uralta s a szellemnek hozzáférhető valakiként. Ez volt az első sejtelem a nagy titkokról, méltóságukról és mélységükről éppúgy, mint tudhatóságukról, amely ebben az éjjeli-hajnali erdőhűvösben ott a sziklán az ezernyi susogó lombkorona fölött szinte szellemkézként érintette meg az ifjút. Nem tudott róla beszélni, akkor sem és egész életében sem, de sokszor kellett még rá gondolnia, sőt további tanulása és tapasztalatai során mindig jelenvaló volt ez az óra, és ez az élmény. „Gondolj rá – intette ez az óra –, gondolj rá, hogy mindez létezik, hogy közted, a hold és Turu és Ada közt sugarak és áramlások jönnek-mennek, hogy halál is van, meg a lelkek országa s a visszatérés onnét, és hogy a világ minden képére és jelenségére van a szíved mélyében felelet, hogy minden fontos neked, s hogy mindenről annyit kellene tudnod, amennyit az ember egyáltalán tudni képes.” Valahogy így szólt ez a hang. Knechttel első ízben fordult elő, hogy így hallotta a szellem hangját, csalogató, követelő hangját, mágikus hívását. Jó néhányszor látta már az égen vándorló holdat, és sokszor hallotta az éjszakai bagolyhuhogást – a Mester szájából is, bármennyire nem volt beszédes –, hallott már sok ősi, bölcs szót avagy a magányos elmélkedés szavait, de a mai órában ez új és más volt, a teljesség sejtelme találta szíven, az összefüggések és vonatkozások érzése, a Rendé, amely őt is magába foglalta és felelőssé tette. Akinek ehhez megvolna a kulcsa, az nemcsak arra volna képes, hogy felismerjen a lábnyomaiból egy állatot, a gyökeréből vagy magvából egy növényt, hanem felfoghatná a világ egészét: a csillagokat, a szellemeket, az embereket, állatokat, a gyógyszereket és mérgeket, mindent a maga teljességében foghatna föl, és minden részből és jelből leolvashatna minden más részletet. Voltak jó vadászok, akik egyetlen nyomból, a vad ürülékéből, egy szőrszálból vagy maradékból többet ismertek fel, mint mások: néhány parányi szőrszálból nemcsak azt ismerték föl, hogy milyen fajta állattól származik, hanem azt is, hogy öreg vagy fiatal, hím avagy nőstény. Mások meg egy felhőalakulatból, a levegő szagából, az állatok vagy növények különös viselkedéséből napokkal előre megmondták az időjárást; Knecht mestere ebben utolérhetetlen és már-már tévedhetetlen volt. Megint másokban volt valami velük született ügyesség: akadtak fiúk, akik a kővel harminc lépésről is eltaláltak egy madarat: nem tanulták, egyszerűen csak tudták, nem fáradoztak érte, hanem varázslat vagy kegyelem által történt, kezükből a kő magától röppent el, találni akart a kő, és a madár eltaláltatni. Akadhattak mások is, akik viszont előre tudták a jövőt; hogy egy beteg meghal-e vagy sem, hogy egy
terhes nő fiút vagy leányt szül-e majd; erről volt híres az Ősanya lánya, és ahogy mondták, az Esőcsinálónak is volt valami ilyesféle tudása. Mármost – Knechtnek abban a pillanatban így rémlett – az összefüggések óriási hálójában kell lennie egy középpontnak, ahonnét kiindulva tudni lehet mindent, előre látni és kiolvasni minden múltat és minden eljövendőt. Ahhoz a valakihez, aki ebben a középpontban áll, úgy rohan a tudás, mint völgybe a víz s mint nyúl a káposztához – a szava élesen és tévedhetetlenül talál, mint a mesterlövész kezéből a kő, s ő a szellem erejénél fogva egyesítheti és működtetheti magában az egyes csodás adottságokat és képességeket: ilyen volna a tökéletes, bölcs, felülmúlhatatlan ember! Olyanná válni, mint ő, közelíteni hozzá, útban lenni felé: ez az utak útja, ez a cél, ez ad az ember életének felszentelést és értelmet. Körülbelül így érezte Knecht, s amit mi a számára ismeretlen fogalmi nyelvünkön erről mondani próbálunk, semmit sem képes közölni borzongásáról s élménye izzásáról. Az éjszakai fölkelés, végigvezettetése a sötét, veszéllyel és titokkal teli néma erdőn, a várakozás a hajnali hidegben fönt a köves fennsíkon, a vékony hold kísértetének feltűnése, a bölcs férfiú gyér szavai, az egyedüllét a Mesterrel egy rendkívüli órában – Knecht mindezt ünnepként és misztériumként élte át s őrizte meg, mint a beavatás ünnepét, mint felvételét egy szövetségbe és kultuszba, szolgáló, de megtisztelő viszonyba kerülve a Nevezhetetlennel, a Világtitokkal. Gondolatokká vagy éppenséggel szavakká nem válhatott ez az élmény és sok más hasonló sem, s még távolabbi, minden másnál lehetetlenebb lett volna, mondjuk, ez a gondolat: „Csupán egyedül én teremtem meg magamnak ezt az élményt, vagy pedig objektív valóság? Vajon a Mester is ugyanazt érzi, mint én, vagy mosolyog rajtam? Amit erről az élményről gondolok, új, sajátos, egyszeri gondolatok-e, avagy a Mester s előtte még sokan mások egykor pontosan ugyanezt élték át és gondolták?” Nem, ezek a törések és különbségtevések nem léteztek, minden valóságos volt, a valóság itatta át és telítette, mint a kenyértésztát az élesztő. Felhők, hold s a változó mennyei színtér, a nyirkos, hideg mészkőtalaj mezítelen lába alatt, a halvány éjszakai légben a nedvesen csöpögő harmat, az otthoni tűzhely-füstnek és lombalomnak vigasztaló szaga a Mester magára vetett prémruhájában, a méltóság és zengés nyers hangjában az öregség és halálra készség halk mellékzöngéjével – mindez valóságfeletti volt, és szinte erőszakosan tört be az ifjú érzékeibe. S ez mélységesebb táptalaja az emlékeknek és az érzéki benyomásoknak, mint a legjobb oktatási rendszerek és gondolkodásmódszerek. Az Esőcsináló ugyan ama kevesek közé tartozott, akiknek hivatásuk volt, s akik valami különleges művészetet és képességet alakítottak ki magukban, de a mindennapi élete – külsőre – nem nagyon tért el másokétól. Magas tisztséget viselt, tekintélynek örvendett, juttatásokat és munkadíjat is kapott a törzstől, valahányszor a közösségért tett valamit, de ez csak kivételes alkalmakkor fordult elő. Jóval fontosabb és ünnepélyesebb, sőt szent teendője volt, hogy tavasszal kijelölje mindenféle gyümölcs és növény vetésének napját; ezt úgy végezte, hogy pontosan figyelembe vette – részint öröklött szabályok szerint, részint saját tapasztalata alapján – a hold fázisait. A vetés megkezdésének ünnepi végrehajtása azonban, az első tenyérnyi mag kiszórása a közös földön, már nem az ő hivatali dolga volt, ilyen magas rang egy férfit sem illetett meg; ezt minden évben maga az Ősanya vagy a legidősebb rokonai végezték. A falu legfontosabb személyévé olyan esetekben vált a Mester, amikor csakugyan esőcsinálóként kellett működnie. Ez olyankor esett meg, amikor hosszú szárazság, nedvesség vagy hideg lepte meg a földeket, és éhínség fenyegette a törzset. Turu ilyenkor alkalmazta azokat az eszközöket, amelyeket a szárazság és a rossz termés ellen ismert: az áldozatokat, fogadalmakat, búcsújárásokat. A monda szerint, ha makacs szárazság vagy végeérhetetlen esőzés idején minden más eszköz csődöt mondott, és a szellemeket semmilyen rábeszéléssel, esdekléssel vagy fenyegetéssel sem lehetett kedvezőre hangolni, volt még egy utolsó tévedhetetlen eszköz, amelyet az anyák és nagyanyák idejében
még gyakran alkalmaztak: az, hogy a közösség magát az Esőcsinálót áldozta fel. Az Ősanya, így mondták, ezt még megélte és végignézte. Az időjárás gondján kívül a Mesternek volt még valamiféle magánpraxisa is, mint szellemidézőnek: ő készítette az amuletteket és varázsszereket, bizonyos esetekben orvosolt, ha ezt nem az Ősanyának tartották fenn. Egyébként pedig Turu mester éppúgy élt, mint mások. Ha rá került a sor, segített megművelni a közös földet, és kunyhója mellett neki is megvolt a maga kis veteményeskertje. Gyümölcsöt, gombákat, tűzifát gyűjtött, és el is raktározta. Halászott, vadászott, s tartott egy vagy két kecskét. Parasztként olyan volt, mint bárki más, vadászként, halászként és gyógynövénykeresőként viszont senki hozzá mérhető nem volt: magányos különc és zseni volt, úgy hírlett, hogy tömérdek természetes és mágikus fortélyt, fogást, trükköt és segédeszközt ismer. Ha ő font valami vesszőcsapdát, azt tartották, egyetlen foglyul esett állat sem menekülhetett el, a hal-csalit valami különleges módon illatossá és ízletessé tudta tenni, értette, hogy magához csalogassa a rákokat, és voltak emberek, akik hitték, hogy még az állatok nyelvét is érti. Legsajátosabb területe azonban mégis a mágikus tudománya volt: a hold és a csillagok megfigyelése, az időjárás jeleinek ismerete, a rossz idő és a termés előre megérzése, foglalkozás mindazzal, ami a mágikus hatások segédeszközeként szolgált. Így nagy ismerője és gyűjtője volt a növény- és állatvilág ama képződményeinek, amelyek, mint gyógyszerek és mérgek, varázslat hordozói, áldást és védelmet jelentettek a szörnyűségekkel szemben. Ismert és megtalált minden növényt, a legritkábbat is, tudta, hol és mikor virágzik, magzik, mikor jön el az ideje a gyökere kiásásának. Ismerte és föllelte a kígyók és varangyosbékák minden fajtáját, tisztában volt a szarvak, paták, karmok, szőrzetek felhasználásával, eligazodott a torz növésű, korcs és kísérteties szörnyalakzatok közt, a fán, a lombon, a dión, a szarvon és a patán lévő csomók, göcsök, dudorok dolgában is. Knechtnek inkább az érzékeivel, lábával és kezével, szemével, tapintásával, fülével és szaglásával kellett tanulnia, mint az értelmével, és Turu sokkal többre tanította a példájával és a dolgok megmutatásával, mint szavaival és oktatásával. Ritkán esett meg, hogy a Mester egyáltalán összefüggően beszélt, s szavaival akkor is csak arra tett kísérletet, hogy még világosabbá tegye rendkívül kifejező gesztusait. Knecht tanonckodása csak kevéssé különbözött attól a tanonckodástól, amelyet mondjuk, egy fiatal vadász vagy halász végez egy jó mesternél, s ez nagy örömet szerzett neki, mert csupán azt tanulta meg, ami már amúgy is benne rejlett. Megtanult lesben állni, fülelni, lopakodni, megfigyelni, résen lenni, ébernek lenni, szimatolni és megérezni; de az a vad, amelyre ő és a mestere lesett, nemcsak róka és borz volt, vidra és varangyos béka, madár és hal, hanem a Szellem, az Egész, az értelem, az összefüggés. Azért törték magukat, hogy meghatározzák, felismerjék, kitalálják és előre tudják a változékony, szeszélyes időjárást, felismerjék a bogyókban és a kígyómarásban rejtező halált, meglessék a titkot: hogyan függnek össze a felhők és viharok a hold fázisaival, s hogyan hatnak a vetésre és növekedésre, valamint az élet érlelődésére és pusztulására, emberben és állatban egyaránt. Eközben voltaképp nyilván ugyanarra a célra törtek, mint a későbbi évezredek tudománya és technikája: hogy uralkodjanak a Természeten, és játszhassanak törvényeivel, de ezt teljesen más módon csinálták. Nem szakadtak el a Természettől, nem próbáltak erőszakkal behatolni titkaiba, sohasem fordultak ellenségesen szembe vele, mindig is a Természet része voltak, és alázattal adták át neki magukat. Bizony, meglehet, hogy jobban ismerték, és okosabban bántak vele. Egyvalami pedig teljességgel lehetetlen volt számukra, még legmerészebb gondolataikban sem fordult elő, hogy: szorongás nélkül legyenek hívei és alattvalói a Természetnek és a szellemek világának, vagy éppen fölényesek legyenek vele szemben. Ez a hübrisz elképzelhetetlen volt számukra, és képtelenségnek tűnt volna, hogy a természeti erők hatalmaihoz, a halálhoz, a démonokhoz más legyen a viszonyuk, ne a szorongás. Az emberek éle-
tén a szorongó félelem uralkodott. Leküzdése lehetetlennek látszott. De hogy megszelídítsék, formákba szorítsák, kifogjanak rajta és álcázzák, beillesszék a teljes élet rendjébe, erre szolgáltak az áldozatok különféle módozatai. Szorongás nyomasztotta ezeknek az embereknek az életét, s e nélkül az erős nyomás nélkül hiányzott volna ugyan életükből a rémület, de a feszültség is. Akinek sikerült részben hódolattá nemesítenie félelmét, az sokat nyert vele; az efféle emberek, akikben a szorongás jámborságra vált, ezek voltak ama kor derék és haladó emberei. Sokszor és sokféle formában áldoztak, s ezeknek az áldozatoknak és szertartásaiknak egy bizonyos része az Esőcsináló hivatásának körébe tartozott. Knecht mellett nőtt fel a kunyhóban a kis Ada, bájos gyermek, az öreg kedvence, s amikor Turu elérkezettnek látta az idejét, feleségül adta őt tanítványához. Ettől fogva Knecht az Esőcsináló segítőtársának számított, Turu a vejeként és utódjaként mutatta be a falu anyjának, s több eljárásban és hivatalos ténykedésben vele képviseltette magát. Lassacskán, évszakok és évek során az agg Esőcsináló teljesen belemerült az aggastyánok magányos szemlélődésébe, egész hivatalát átengedte Knechtnek, s midőn meghalt, holtan gubbasztott a tűzhely fölött, mágikus főzetek, fazekai fölé hajolva, s ősz haját már megperzselte a tűz, akkor már régóta az ifjú Knechtet, tanítványát ismerték a falu esőcsinálójának. Knecht a falu tanácsától megtisztelő temetést kért tanítómestere számára, és nemes, drága gyógynövények, gyökerek garmadáját égette el áldozatként a sírján. Mindez szintén rég elmúlt már, és a Knecht gyerekek között, az Ada miattuk mind szűkebbé vált kunyhóját tovább szűkítette egy Turu nevű fiú: az ő testében tért vissza az öreg Turu a halálos holdbautazásból. Knecht úgy járt, ahogy hajdanában a tanítója. Félelme részben jámborsággá vált és átszellemült. Ifjúkori törekvésének s mélységes vágyakozásának egy része eleven maradt, más része elhalt, elveszett a munkálkodó öregedésben, Ada és a gyermekek iránti szeretetben és gondoskodásban. Leghőbb szeretete és legszívbélibb kutakodása mindig a holdnak szólt, a hold befolyásának az évszakokra és időváltozásokra; ebben utolérte s végül felül is múlta Turut, a mesterét. És mivel a hold növekedése és fogyása oly szorosan függött össze az emberek elhalálozásával és születésével, és mert mindama félelmek közül, melyekben az emberek élnek, a legmélyebb a meghalás kényszere, ezért nyert a holdtisztelő és hold-ismerő Knecht a holdhoz való közeli és eleven viszonya révén valamilyen megszentelt és megtisztult kapcsolatot a halálhoz. Érettebb éveiben kevésbé félt a haláltól, mint mások. Tisztelettudóan beszélgetett a holddal, hol esdekelve, hol gyöngéden, tudta, hogy finom szellemi kapcsolatok kötik össze vele, nagyon pontosan ismerte a hold életét, s bensőségesen részt vett változásaiban és sorsában, vele élte át fogyását és megújulását, mint egy misztériumot, vele szenvedett, és megrettent, ha bekövetkezett a szörnyűség, és úgy tetszett: a hold megbetegszik, veszélyek, változások és károsodások prédája, elveszti fényét, megváltoztatja színét, s majdnem a kihunyásig elsötétül. Az ilyen időkben persze mindenki együtt érzett a holddal, reszketett érte, elsötétedésében fenyegetést érzett s valami szerencsétlenség közeledtét, s aggódva meredt ősöreg, betegre vált arcába. De éppen ilyenkor mutatkozott meg, hogy Knecht, az Esőcsináló bensőségesebben kötődik a holdhoz, s többet tud róla, mint mások; sorsát ugyan vele együtt szenvedte, a szíve is elszorult és aggódott, de élesebben és gondosabban emlékezett hasonló élményekre, bizalma megalapozottabb volt, hite pedig nagyobb az örökkévalóságban és visszatérésben, abban, hogy a halál kijavítható és legyőzhető; és odaadásának foka is nagyobb volt; az ilyen órákban kész volt rá, hogy leáldozásáig és újjászületéséig végigélje a hold sorsát, sőt olykor még valami arcátlan, valami vakmerő bátorságot és elhatározást is érzett, hogy szelleme révén dacoljon a halállal, és úgy erősítse meg énjét, hogy valami emberfölötti végzetnek szánja oda. Ebből valami átment a lényébe is, amit a többiek szintén megérezhettek: tudós és jámbor ember-
nek tartották, nagyon nyugodt, a haláltól kevéssé félő férfiúnak, olyasvalakinek, aki jóban van a Hatalmakkal. Ezeket az adottságait és erényeit sok kemény próbán igazolta. Egy ízben a rossz termésnek és ellenséges időjárásnak egy olyan szakaszát kellett végigküzdenie, amely két évig tartott, ez volt élete legnagyobb megpróbáltatása. Akkoriban a kellemetlenségek és rossz előjelek már a vetés ismételt elhalasztásával kezdődtek, s aztán minden elképzelhető baj és kár érte a vetéseket, s végül szinte teljesen tönkre is tette őket; a közösség iszonyúan éhezett, vele együtt Knecht is, és már az is nagyon nagy szó volt, hogy túlélte azt a keserves évet, s hogy ő, az Esőcsináló nem veszítette el minden befolyását s a belé vetett hitet, és segíteni tudott a törzsnek, hogy alázattal s némiképp higgadtan viselje el a szerencsétlenséget. Midőn aztán egy kemény és halálozásokban gazdag tél után, a következő évben is megismétlődött az elmúlt év minden baja és nyomorúsága, amikor a közösség földje nyáron a tartós szárazságtól kiszikkadt és meghasadozott, s rettenetesen elszaporodtak a mezeiegerek, amikor az Esőcsináló magányos szellemidézései és áldozatai éppúgy eredménytelenek voltak, s könyörgései ugyanúgy nem találtak meghallgatásra, mint az egész közösség nyilvános szertartásai, a dobkórusok, a körmenetek, amikor oly borzalmasan mutatkozott meg, hogy az Esőcsináló ezúttal nem tud esőt előidézni, akkor már nem csekélységről volt szó, s különbnek kellett lenni egy hétköznapi embernél a felelősség viseléséhez s ahhoz, hogy megálljon a lábán a rémült és fölbolydult néppel szemben. Két vagy három héten át Knecht teljesen egy szál maga volt, s vele szemben ott állt az egész közösség, az éhség és a kétségbeesés, ott volt az ősi néphit, hogy: csakis az Esőcsináló feláldozása békítheti meg ismét a Hatalmakat. Knecht az engedékenységével győzött. Egyáltalán nem szegült szembe az áldozat gondolatával, önként kínálkozott fel áldozatul. Ezenkívül hallatlan erőfeszítéssel és odaadással működött közre az ínség enyhítésében, újra és újra vizet fedezett föl, felkutatott egy-egy forrást, csermelyt, megakadályozta, hogy az ínség e tetőfokán elpusztuljon az egész marhacsorda, és főleg: ebben a sanyarú időszakban segítségével, tanácsaival, fenyegetéssel, varázslással és imával, példamutatásával és megfélemlítéssel megóvta az összeroppanástól s mindenféle esztelen cselekedettől a falu akkori Ősanyját, akit végzetes kétségbeesés és lelki gyöngeség kerített hatalmába. Akkortájt kiderült, hogy a nyugtalanság és az egyetemes gond korszakaiban annál hasznavehetőbb egy férfi, minél inkább a szellemire és személyfölöttire irányítja életét és szellemét, minél jobban megtanulta a tiszteletet, megfigyelést, imádatot, a szolgálatot és az áldozathozatalt. A két félelmetes év, amely majdnem áldozattá tette, és meg is semmisíthette volna Knechtet, végül is nagy tekintélyt és bizalmat szerzett neki, nem ugyan a felelőtlenek tömegében, hanem ama kevés felelős ember között, aki helyesen tudta megítélni az effajta férfit. Ilyen és sok más megpróbáltatás közepette élte életét, amíg elérte az érett férfikort s élete delelőjén állt. Segített eltemetni a falu két Ősanyját is, elveszítette egy bájos, hatéves kisfiát, farkas ragadta el, idegen segítség nélkül, önmaga orvosaként, átvészelt egy súlyos betegséget. Szenvedett éhségtől és fagytól. Mindez jeleket hagyott az arcán, de a lelkén is. Azt is megtapasztalta, hogy a szellem emberei bizonyos furcsa botránkozást és ellenszenvet váltanak ki másokból, s bár távolból becsülik, és szükség esetén igénybe veszik, ám semmiképp sem szeretik őket, nem érzik magukfajtájúnak, s inkább kitérnek előlük. Azt is tapasztalta, hogy a betegek és szerencsétlenek az okos tanácsnál sokkal szívesebben fogadják a hagyományos vagy szabadon kitalált ráolvasásokat és varázsigéket, hogy az ember inkább a bajt és a külsőséges vezeklést vállalja, mintsem lelkében megváltozzék vagy akár csak megvizsgálja: vajon nem könnyebben hisz-e a varázslásban, mint az észben, a formulákban, mint a tapasztalatokban. Csupa olyan dolog ez, ami az azóta eltelt néhány ezer évben gyaníthatólag nem változott
olyan sokat, mint ahogy számos történelemkönyv állítja. Knecht azonban azt is megtanulta, hogy a kutató, szellemi embernek nem szabad elveszítenie a szeretetet, fennhéjázás nélkül kell szembenéznie az emberek vágyaival és balgaságaival, és nem hagyhatja, hogy ezek úrrá legyenek rajta, s hogy a bölcstől a sarlatánig, a paptól a szemfényvesztőig, a segítő felebaráttól az élősködő haszonélvezőig mindig csak egy lépésnyi a távolság, és az emberek alapjában véve sokkal szívesebben fizetnek meg egy szélhámost, engedik kihasználni magukat egy vásári kikiáltótól, mintsem – ellenszolgáltatás nélkül – elfogadják az önzetlenül nyújtott segítséget. Nem szívesen fizetnek bizalommal és szeretettel, hanem inkább pénzzel és áruval. Becsapják egymást, és elvárják, hogy őket is becsapják. Meg kellett tanulnia, hogy gyönge, önző és gyáva lénynek lássa az embert, s azt is be kellett látnia, hogy saját magában is ott lappang minden rossz tulajdonság és ösztön, és mégis hihet abban, és erőt meríthet belőle a lelke, hogy az ember szellem és szeretet is, hogy olyasvalami lakozik benne, ami szembeszegül az ösztönökkel, és a megnemesítésüket állítja. Ámde ezek a gondolatok már nyilván túlságosan elvontak és „túlfogalmazottak” ahhoz képest, amire Knecht képes lett volna. Mondjuk úgy: útban volt feléjük, s útja egyszer majd hozzájuk és rajtuk át vezet. Miközben ezt az utat járta, gondolatokra sóvárogva, s mégis sokkal inkább az érzéki valóságban élve, a holdtól elbűvölve és elvarázsolva egy növény illatától, egy gyökér sós ízétől, egy fa kérgétől, a gyógynövények termesztésétől, a kenőcs-főzéstől, az időjárással és a légkörrel való odaadó foglalatosságtól, sokféle képességet fejlesztett ki magában, olyanokat is, amelyekkel mi, kései utódok már nem rendelkezünk, és csak félig-meddig érthetők számunkra. A legfontosabb ilyen képesség természetesen az esőcsinálás volt. Még ha jó néhány különleges esetben rideg maradt is az ég, és úgy tetszett, kegyetlenül megcsúfolja fáradozásait: Knecht azért százszor is fakasztott esőt, és szinte minden alkalommal kissé más módon. Jóllehet, az áldozatokon s a könyörgő menetek, a szellemidézések, a dobzene rítusán nem mert volna semmit sem változtatni vagy bármit is elhagyni belőle. De hát ez tevékenységének csupán tisztségbeli nyilvános része volt, kifelé mutatott hivatalos és papi oldala; és bizonyára nagyon szép, fennkölten diadalmas érzés volt, ha egy áldozatokkal és körmenettel eltöltött nap után estére megadta magát az ég, a látóhatár befelhősödött, nedves szaga lett a szélnek, s lehullottak az első esőcseppek. De még ekkor is elsősorban az esőcsináló művészetére volt szükség, hogy jól válassza meg a napot, s ne vaktában törekedjék a kilátástalanra; szabad volt ugyan esdekelni a Hatalmakhoz, sőt akár ostromolni is őket, de csak érzéssel és mértékkel, akaratukba való belenyugvással. Ám a sikernek és meghallgattatásnak eme szép, diadalittas élményeinél is kedvesebbek voltak számára bizonyos egyéb élmények, melyekről csak ő tudott, senki más, és ő maga is csupán bátortalanul s inkább érzékeivel, semmint értelmével véve róluk tudomást. Előfordultak olyan időjárási helyzetek, a levegőnek és a melegnek olyan feszültségei, felhősödések és szelek, víz-, föld-, és porillatok, jöttek az időjárás démonainak olyan fenyegetései vagy ígéretei, hangulatai és szeszélyei, amelyeket Knecht a saját bőrén, haján, minden érzékszervében előre és belülről érzett meg, úgyhogy nem érhette semmi meglepetés, semmi csalódás: az időjárást – vele együtt rezdülve – önmagába sűrítette, s oly módon hordozta magában, hogy képes volt parancsolni a felhőknek és szeleknek; persze, nem önkényesen és tetszése szerint, hanem emez összetartozás és kötődés folytán, amely teljesen föloldotta a különbséget közte és a világ, a benső és a külső világ között. Ilyenkor elragadtatva állt és fülelt, elragadtatva kuporgott, minden pórusa kitágult, s lelkében már nemcsak átérezni volt képes, hanem irányítani és létrehozni is a légáramok és felhők életét, valahogy úgy, ahogyan mi is felidézhetünk és reprodukálni tudunk egy olyan zenei mondatot, amelyet pontosan ismerünk. Ilyenkor csupán a lélegzetét kellett visszafojtania – s elállt a szél, vagy megszűnt a mennydörgés, csak bólintania kellett vagy megráznia a
fejét – és lezúdult vagy elmaradt a jégeső, csak egy mosollyal kellett kifejeződést adnia a benne harcoló erők kiegyenlítődésének – s odafönt máris szétszakadoztak a felhők, s kiviláglott az ég keskeny kék sávja. A különösen tiszta ráhangoltság és rendezett lelkiállapot egyes időszakaiban, pontosan és csalhatatlanul tudta előre, magában hordozta a következő napok időjárását, mintha a vérébe íródott volna az egész partitúra, amely szerint odakint le kell játszódnia mindennek. Ezek voltak a jó, a legjobb napjai: jutalma és gyönyörűsége. Ha azonban ez a bensőséges kapcsolata a külvilággal mégis megszakadt, ha bizalmatlan, érthetetlen és kiszámíthatatlan volt az időjárás és a világ, akkor a lelkében is megzavarodott a Rend, elakadtak az áramlások, s ilyenkor úgy érezte: nem is igazi esőcsináló ő, s terhesnek és meg nem érdemeltnek érezte hivatását s felelősségét az időjárásért és az aratásért. Ilyen időszakaiban házias volt, engedelmeskedett Adának, és segített neki, serényen dolgozott vele együtt a háztartásban, játékokat és szerszámokat fabrikált a gyerekeknek, orvosságokat kotyvasztott, szeretetre szomjazott, s arra érzett ösztönzést, hogy lehetőleg minél kevésbé különbözzék másoktól, teljesen beilleszkedjék a szokásokba, a törzs erkölcsébe, és meghallgassa feleségének és a szomszédasszonyoknak – számára egyébként terhes – mesélgetéseit is a többiek életéről, hogylétéről és viselkedéséről. Jó korszakaiban viszont ritkán látták otthon, olyankor csatangolt és künn járt, horgászott, vadászott, gyökerek után kutatott, leheveredett a fűbe, avagy fákon gubbasztott, szimatolt, leselkedett, állatok hangját utánozta, kis tüzeket gyújtott, s összehasonlította a füst s az ég felhőinek alakzatait, bőre és haja köddel, esővel, levegővel, nap- vagy holdfénnyel itatódott át, s közben, ahogy mestere és elődje, Turu tette egész életében: olyan dolgokat gyűjtött, amelyekben a lényeg és a megjelenési forma látszólag különböző területekhez tartozott, s amelyekben a Természet bölcsessége vagy szeszélye mintha elárult volna valamicskét játékszabályaiból, s alkotása titkaiból is – tárgyakat, melyek nagyon is távoli dolgokat egyesítettek hasonlatszerűen magukban, például: ember- és állatarcú fagöcsöket, vízcsiszolta köveket, olyan erezettel, mintha fából volnának, az ősvilág megkövesült állatformáit, torzszülött vagy ikerként alakult gyümölcsmagvait, vese vagy szív alakú köveket. Leolvasta egy falevél rajzolatait, egy kucsmagomba fején a hálózatos vonalakat, és közben valami rejtélyes, szellemi, a jövendőben lehetséges dolgot érzett: a jelek mágiáját, szám és írás előresejtését, a végtelen és ezer alakú valóság beleigézését az egyszerűbe, a rendszerbe, a fogalomba. Mert hiszen, a szellem révén, nyilván benne rejlettek a világ megragadásának mindezek a lehetőségei, névtelenül s megnevezetlenül ugyan, de nem lehetetlenként, nem sejthetetlenül, csírában és bimbóban még, de lényegéből fakadva, a sajátjaként és szervesen növekedve benne. És ha mi, túl ezen az Esőcsinálón s a számunkra korainak és primitívnek tetsző korszakon, még további évezredekig mehetnénk vissza, úgy hisszük: az emberrel együtt rátalálnánk mindenütt a szellemre is, a szellemre, amelynek nincs kezdete, s már eleve mindent, mindent magába foglal, amit később valaha is létrehoz. Az Esőcsináló számára nem úgy rendeltetett, hogy megörökíthesse és közelebbről bizonyíthassa akár egyetlen sejtelmét is, s erre neki nem is igen volt szüksége. Nem lett a sok feltaláló egyike: sem az írásé, sem a geometriáé, sem az orvostudományé vagy az asztronómiáé. A láncolatban ismeretlen láncszem maradt, de éppoly nélkülözhetetlen, mint a többi; továbbadta, amit kapott, s újonnan kiküzdött, kiharcolt tudást adott hozzá. Mert neki is voltak tanítványai. Az évek során két tanulóját képezte ki esőcsinálóvá, s egyikük később az utódja lett. Hosszú éveken át folytatta háborítatlanul a mesterségét, tevékenykedett egyedül, s amikor – nem sokkal egy nagyon rossz termés és éhínség után – első ízben látogatta, figyelte és leste meg, tisztelte és követte őt egy fiú, valaki, akit ösztöne az esőcsináláshoz és a Mesterhez űzött – csak akkor moccant
meg furcsán, fájdalmasan a szíve: úgy érezte, visszatér és visszájára fordul ifjúkorának az a nagy élménye, s eközben először fogta el az a délidei, szigorú s egyszerre szorító és eszméltető érzés, hogy: vége az ifjúságának, a delelőn is túljutott, a virágból gyümölcs lett. És amit sohasem gondolt volna: ugyanúgy viselkedett a fiúval szemben, ahogyan egykor az öreg Turu ővele bánt, s ez a rideg, elutasító, várakozó, halogató viselkedés teljesen magától jött, teljesen ösztönös volt, nem a halott Mester utánzása, s nem is erkölcsi és nevelői megfontolásokból eredt, mondjuk abból, hogy egy fiatalembert előbb hosszasan próbára kell tenni, vajon eléggé komoly-e a szándéka, és senkinek sem kell megkönnyíteni, inkább nagyon is meg kell nehezíteni a titkokba való beavatását, s más effélék. Nem, Knecht egészen egyszerűen úgy bánt a tanítványaival, ahogy minden – kissé már öregedő – magányos és tudós különc viselkedik tisztelőivel és a tanulókkal szemben: zavartan, riadtan, elhárítóan, menekülésre készen, mivel félti szép magányát és szabadságát, kószálását a vadonban, magányos, szabad vadászatait és gyűjtögetését, álmait és várakozásait a lesen, s féltékeny szeretettel ragaszkodik minden szokásához és kedvteléséhez, titkaihoz és révületeihez. Korántsem ölelte keblére a bátortalan ifjút, aki tisztelő kíváncsisággal közeledett hozzá, korántsem segítette át ezen a félénkségen, nem bátorította, korántsem érezte örömnek és jutalomnak, elismerésnek és kellemes sikernek, hogy a többiek világa most végre hírnököt küld hozzá, szeretete kinyilvánítóját, s hogy valaki körülrajongja, kedveskedik neki, és rokon lélekkel, hozzá hasonlóan hivatást érez a titkok szolgálatára. Nem, eleinte csupán terhesnek, zavarónak érezte, belenyúlásnak jogaiba és szokásaiba, rablótámadásnak függetlensége ellen, amelyről csak most látta, mennyire szereti; berzenkedett ellene, s egyre találékonyabb lett a rászedésben, rejtőzködésben, nyomai eltüntetésében, a kitérésben és elmenekülésben. De ezzel is úgy járt, ahogyan egykor Turu: az ifjú hosszas, néma ostroma lassankint meglágyította a szívét, lassan-lassan kifárasztotta, felőrölte ellenállását, és minél nagyobb teret nyert az ifjú, annál inkább rájött, hogy lassan, lépésenkint haladva felé kell fordulnia, ki kell tárulkoznia előtte, jóvá kell hagynia kívánságát, elfogadnia „udvarlását”, és a tanítás, a tanítványnevelés új, sokszor oly terhes kötelességében meglátnia a sors adományát és a szellem akaratát. Fokról fokra el kellett búcsúznia az álmodozástól, a végtelen lehetőségek, az ezerarcú jövő megérzésétől és élvezetétől. A véghetetlen haladásnak, a bölcsességek summájának álma helyett most egy tanuló állt előtte, valami kicsiny, közeli, követelőző valóság, egy betolakodó és békebontó csendzavaró, ámde el nem utasítható és elháríthatatlan, az egyedüli út az igazi jövőbe, az egyetlen, legfontosabb kötelesség, az egyedüli keskeny út, amelyen az Esőcsináló élete és tettei, érzülete, gondolatai és sejtelmei megóvhatok a haláltól, és egy parányi új bimbóban tovább élhetnek. Sóhajtva, fogcsikorgatva és mosolyogva vállalta. És még hivatásának ebben a fontos, talán legfelelősebb részében, a hagyomány továbbadásának s az utódok nevelésének dolgában sem mentesült az Esőcsináló egy nagyon súlyos, keserű tapasztalattól és csalódástói. Az első tanítványát, aki a kegyéért versengett, és hosszú várakozás, elutasítás után a mesterének mondhatta, Marónak hívták, és egészen soha ki nem heverhető csalódást okozott neki. Maró alázatos volt és hízelgő, hosszú időn át feltétlenül engedelmesnek mutatkozott, de hiányzott belőle egy s más, főleg a bátorság: félt ugyanis az éjszakától és a sötétségtől, s ezt megpróbálta eltitkolni; amikor Knecht mégis észrevette, sokáig afféle gyerekkori maradványnak vélte, ami majd elmúlik. De nem múlt el. Ebből a tanulóból teljesen hiányzott az az adottság is, hogy önzetlenül és önkéntelenül engedje át magát a figyelésnek, a hivatással járó intéznivalóknak és eljárásoknak, a gondolatoknak és sejtelmeknek. Okos volt, tiszta, gyors észjárású és megtanulta, könnyen, biztosan, amit meg lehet tanulni odaadás nélkül. Ám mindinkább megmutatkozott, hogy önző szándékai és céljai vannak, s ezért akarja megtanulni az esőcsinálást. Elsősorban is valaki akart lenni, szerepet játszani és hatni másokra, a te-
hetséges, de nem az elhivatott ember hiúsága volt benne. Tetszésre törekedett, kérkedett kortársai közt első ismereteivel és művészetével – s ez még mindig lehet gyermekes, s talán javul is. Ő azonban nemcsak tetszésre törekedett, hanem hatalomra és fölényre is mások felett; midőn a mester észrevette ezt, megrettent, s lassankint megvonta az ifjútól szívbéli bizalmát. Két-három ízben is súlyos vétkek bizonyultak rá a fiúra, miután már több éven át Knechtnél tanult. Engedett a csábításnak, hogy önkényesen, mestere tudta és engedélye nélkül, ajándékok fejében, hol egy beteg gyermeket kezeljen orvosságokkal, hol ráolvasásokat tartson valamelyik kunyhóban a patkányvész ellen, és amikor minden fenyegetés és ígéret ellenére megint csak ilyen mesterkedéseken kapta rajta: a mester elbocsátotta, az ügyet jelentette az Ősanyának, s megpróbálta kitörölni emlékezetéből a hálátlan és használhatatlan fiatalembert. A két későbbi tanítványa aztán kárpótolta, kiváltképp a második: a saját fia, Turu. Ezt a legfiatalabb és utolsó tanítványát nagyon szerette, s úgy hitte, nála magánál is több lehet belőle, szemlátomást a nagyatyja szelleme tért vissza benne. Knecht megélte azt a lélekerősítő elégtételt, hogy tovább örökíthette tudásának és a jövőbe vetett hitének summáját, s talált egy olyan embert – kétszeresen is a fiát –, akinek bármely napon átadhatta hivatalát, ha az már túlságosan fárasztaná. De azt a rossz útra tévedt első tanulót mégsem sikerült végképp száműznie életéből és gondolataiból: nem éppen tisztelt, de a faluban sokak által igen kedvelt és meglehetősen befolyásos férfi lett belőle, megnősült, népszerű is volt afféle kóklerként és tréfamesterként, sőt a dobkórusban fődobos volt, és titkos ellensége, irigye maradt az Esőcsinálónak, akitől kénytelen volt sok kisebb-nagyobb sérelmet elszenvedni. Knecht sohasem volt a barátkozás, az együtt üldögélések embere, neki magány és szabadság kellett, sosem küzdött elismerésért vagy szerétéiért, kivéve hajdan, kisfiú korában, Turu mesternél. Most azonban mégiscsak érezni kezdte: mi az, ha az embernek ellensége, gyűlölője van; élete számos napját rontotta el ez. Maró az a fajta tanuló volt, az a nagyon tehetséges fajta, amelyik jó képessége ellenére minden korban kellemetlen és terhes a tanítóinak, mert a tálentuma nem alulról és bensőleg növekedett és megalapozott, szerves erő, a jó természet, becsületes vér és derék jellem gyöngéd, nemesítő stigmája, hanem mintegy ráragadt, esetleges, sőt bitorolt vagy lopott valami. Egy gyönge jellemű, de nagyon értelmes vagy ragyogó képzeletű tanuló elkerülhetetlenül zavarba ejti tanítóját: meg kell tanítania ennek a tanulónak az öröklött tudást és módszert, s képessé kell tenni őt a szellemi életben végzendő közös munkára, és közben éreznie kell, hogy a tulajdonképpeni, magasabb kötelessége épp a tudományok és művészetek megóvása volna a csak-tehetségesek tolakodásától; mert a tanító nem a tanítványnak kell szolgáljon, hanem mindketten – a szellemnek. Ez okozza, hogy a tanítók bizonyos kápráztató tehetségektől megriadnak és iszonyodnak; minden efféle tanuló félresiklatja a tanítói munka egész értelmét és szolgálatát. Egy, bár ragyogni, de szolgálni nem képes tanuló előmenetelének mindenféle segítése alapjában véve a szolgálat megkárosítását jelenti, a szellem valamilyen elárulását. Jó néhány nép történetében ismerünk olyan periódusokat, amelyekben a szellemi értékrend mélyreható megzavarodása idején, a csak-tehetségesek úgyszólván megrohamozták a községek, iskolák, akadémiák, államok vezető posztjait, és minden hivatalban roppant tehetséges emberek ültek, akik mind kormányozni akartak, de szolgálni nem tudtak. Bizonyosan nagyon nehéz az ilyen tehetségeket időben felismerni, még mielőtt egy szellemi hivatás alapállásait hatalmukba kerítik, nehéz a szükséges keménységgel visszaküldeni őket más utakra, a nem szellemi hivatásokhoz. Knecht is hibázott, túl sokáig volt türelmes Maróhoz, a tanítványához, kár volt rábíznia számos adeptus-bölcsességet egy törtető, felszínes valakire. Ez súlyosabb következményekkel járt számára, mintsem gondolta volna.
Jött egy év – Knecht szakálla már jócskán őszült –, amikor úgy látszott: szokatlan erejű és álnok démonok bolondították és zavarták meg az ég és föld közötti rendet. Ezek a zavarok ősszel kezdődtek, félelmesen és fenségesen, a lelke mélyéig megrettentve és szorongással töltve el mindenkit, mindjárt a napéjegyenlőség ideje után, amit az Esőcsináló mindig bizonyos ünnepélyességgel s hódolatos áhítattal figyelt meg, és fokozott éberséggel élt át. Akkor jött egy este, könnyű, szeles, kissé hűvös este, az ég üvegtiszta volt, kivéve néhány nyugtalan felhőcskét, amely nagyon magasan lebegett, és szokatlanul sokáig őrizte a lenyugodott nap rózsás fényét: kavargó, laza, tajtékos fénynyalábok a hideg, színtelen világűrben. Knecht egypár nap óta már érzett valamit, erősebb és különösebb érzés volt ez annál, ami ilyenkor, a rövidülni kezdő napok idején minden évben elfogta: a Hatalmak működése volt ez az égi térségben, a föld, a növények és állatok szorongása, valami nyugtalanság a levegőben, valami változékonyság, várakozás, fojtott és sejtelmes feszültség az egész Természetben; s hozzájárultak még ehhez az esti órának hosszú vonaglások közt fel-fellángoló kis felhői is, csapongó mozgásukkal, amely nem igazodott a földön fújó szélhez, és esdeklő, a kihunyás ellen lassan és gyászosan védekező vörös fényükkel, amelynek kihűlése és elenyészése után hirtelen láthatatlanná váltak. A faluban nyugalom honolt, az Ősanya kunyhója elől már régen eltűntek a látogatók és gyermekeik, csupán egy-két fiú kergetőzött, hancúrozott még, különben már mindenki a kunyhójába tért, s régen megvacsorázott. Sokan már aludtak is, az Esőcsinálón kívül alig akadt valaki, aki a vöröslő esti felhőket figyelte. Knecht le-föl járkált a kunyhója mögötti kis veteményesben, feszülten és nyugtalanul tépelődött az időjáráson, néha rövid pihenőül leült a csalánok közt álló fatönkre, amelyen fát szokott hasogatni. Az utolsó felhőgyertyák kilobbantával a még mindig világos és zöldes fényben csillogó égbolton a csillagok egyszerre világosabban látszottak, és gyorsan növekedett számuk és fényességük; ahol az imént még csak kettő-három volt látható, most már tíz, húsz is föltűnt. Közülük sok, csoportjukkal és a családjukkal együtt jól ismert volt az Esőcsináló számára, sok százszor látta őket; változatlan visszatérésükben volt valami megnyugtató, a csillagok vigasztalóak voltak, távolian és hidegen álltak ugyan odafent, nem sugároztak meleget, de megbízható, szilárd soraikkal rendet hirdettek, tartósságot ígértek. Noha látszólag oly idegenek és távoliak, annyira ellentétei voltak a földi életnek, az emberek életének, s annyira nem érintette őket a földi lét melege, sokféle rángattatása, szenvedése és mámora, s hideg, előkelő fenségükben és örökkévalóságukban szinte a gúnyolódásig fölényesek voltak – a csillagok mégis kapcsolatban voltak velünk, talán irányítottak és kormányoztak minket, és ha valamilyen emberi tudást, szellemi birtokot, a szellem biztonságát és fölényét sikerült elérni és szilárdan tartani a múlandóság felett: ez a csillagokra hasonlított, hűvös nyugalommal sugárzott, mint ők, hűvös borzongással vigasztalt, örökkévaló s kissé gunyoros pillantással. Ilyennek tűntek gyakran az Esőcsináló szemében, és bár a csillagokkal korántsem volt abban a közeli, izgató, az állandó változás és visszatérés folytán erejét próbára tevő viszonyban, mint a holddal, a naggyal, a közelivel, ezzel a nyirkos, varázsos kövér hallal az égi óceánban – azért mélységesen tisztelte őket, és sokféle hiedelemmel kötődött hozzájuk. Gyakorta szinte fürdőként és gyógyitalként hatott rá, ha sokáig nézte őket, átadta magát hatásuknak, s felkínálta csöndes, hideg tekintetüknek okosságát, melegségét, szorongását. Ma is úgy pillantottak le rá, mint mindig, csak nagyon fényesen, élesen kirajzolódva a feszült, gyér levegőben, de ő nem volt elég nyugodt, hogy átadja magát nekik, ismeretlen terekből valamiféle hatalom vonzását érezte, ott sajgóit a pórusaiban, szívta a szemét, csöndesen és folyvást hatott rá, mint valami áramlat, figyelmeztető remegés. Mellette a kunyhóban homályos-vörösen izzott a tűzhely meleg, gyönge fénye, folydogált a meleg kis élet, egy-egy kiáltás, nevetés, ásítás hallatszott, emberszag, bőrmeleg, anyaiság, gyermekszuszogás lehelt, s úgy tetszett: ártatlan közelsége még jobban elmélyíti a
beköszöntő éjszakát, még messzebbre űzi vissza a csillagokat a megfoghatatlan távolba és magasba. És most, miközben Knecht bentről a kunyhóból Ada hangját hallotta, ahogy egyik gyermekét nyugtatgatva, dallamosan zümmög és dudorászik, most tört ki az égen az a katasztrófa, amelyre aztán a falu még évekig emlékezett. A csillagok csöndes, fénylő hálójában itt-ott csillogni, lobogni kezdett valami, mintha e háló máskor láthatatlan szálai fellángolnának, egyes csillagok – felizzón és gyorsan kialvón – elhajított kövekként zuhantak át haránt a Téren, emitt egy, amott kettő, majd még egy-kettő, s még el sem veszett szem elől az első hullócsillag, Knecht szíve a látványtól megkövülve még alig kezdett újra dobogni, amikor a rézsútos és enyhén görbült vonalban az égen át hulló vagy szerteszórt fények már tucatjával, százszoros rajban, számlálhatatlanul zúdultak át a néma éjszakán, mintha óriási vihar sodorná Őket, mintha valamilyen Világősz tépne le hervadt levélként a Világfáról minden csillagot, és hangtalanul űzné tova a Semmibe. Fonnyadt levélként, szállongó hópelyhekként menekültek, ezrével és ezrével, borzongató csöndben záporoztak le valahová a feneketlen mélységbe, s eltűntek a délkeleti erdős hegyek mögött, ahol emberemlékezet óta még soha egyetlen csillag sem nyugodott le. Dermedt szívvel, ide-oda cikázó szemmel állt ott Knecht, hátravetett fejjel, rémült és mégis telhetetlen tekintettel nézve föl a megváltozott és elvarázsolt égre: nem hitt a szemének, de nagyon is biztos volt benne, hogy valami szörnyűség történik. Mint mindenki, aki részese volt ennek az éjszakai látványnak, ő is azt hitte: maguknak a jól ismert csillagoknak a megingását, szétporlását és lezuhanását látja, s azt várta, hogy az égbolt – hacsak őt magát előbb el nem nyeli a föld – hamarosan elfeketül és kiürül. Egy kis idő múlva persze rájött, amire mások nem voltak képesek rájönni, hogy a jól ismert csillagok itt is, ott is, mindenütt megvannak még, és a csillaghullás nem a régi, meghitt csillagok közt űzi szörnyű garázdálkodását, hanem a föld és ég közötti térben, és ezek a hulló vagy elhajított, új, gyorsan feltűnő és gyorsan eltűnő fények némileg más színű tűzben izzanak, mint a régi, az igazi csillagok. Ez megvigasztalta és segítette, hogy magára találjon, de még ha új, múlandó, másféle csillagok förgetege volt is, ez töltötte be a levegőt: akkor is iszonyat, rossz jel, szerencsétlenség és rendellenesség volt, s Knecht kiszáradt torkából mély sóhajok szakadtak fel. Lenézett a földre, körbe fülelt, hogy megtudja, vajon csak neki tűnt fel ez a kísérteties színjáték, vagy mások is látják. Nemsokára nyögéseket, rikácsolást, a rémület jajkiáltásait hallotta a többi kunyhó felől; tehát mások is látták az égi jelenséget, továbbadták hírét, fölriasztották a mit sem sejtő alvókat, s szempillantás alatt rettegésbe és pánikba eshet tán az egész falu. Knecht mély sóhajjal vállalta magára ezt a terhet. Elsősorban őt érintette ez a szerencsétlenség, őt, az Esőcsinálót; őt, aki bizonyos mértékig felelős volt az ég és a légkör rendjéért. Ez idáig mindig előre felismerte vagy megérezte a nagy katasztrófákat: az áradást, jégesőt, nagy viharokat, minden alkalommal előkészítette és figyelmeztette az anyákat és a véneket, elhárította a legsúlyosabb bajokat, tudásával, bátorságával s a felső Hatalmakba vetett bizalmával ő maga állt a falu és kétségbeesés közé. Miért nem tudta ezúttal is előre, miért nem rendezte el a dolgokat? Miért nem szólt semmit egy léleknek sem arról a sötét, intő előérzetéről, amely pedig ott élt benne? Föllibbentette kunyhója bejárati gyékényfüggönyét, s halkan a nevén szólította feleségét. Az asszony kijött, legkisebb gyermekével a keblén; Knecht elvette tőle a kicsit, lefektette a szalmára, megfogta Ada kezét, s ajkaira szorítva ujját, hallgatást parancsolva, kivezette a kunyhóból, s látta, hogy a nő türelmes, csöndes arca csakhamar eltorzul a szorongástól, rémülettől. – A gyermekeknek aludniuk kell, ők ezt nem láthatják, hallod? – suttogta hevesen. – Egyiküket se engedd ki, Turut sem. És te is odabenn maradsz. Habozott, nem tudván, hogy mennyit mondjon, mennyit áruljon el gondolataiból, majd szilárdan hozzátette: – Neked és a gyermekeknek semmi bajotok sem lesz.
Ada azonnal hitt is neki, ámbár arcáról még nem tűnt el az átélt rémület, s kedélye sem csillapodott le. – Ez micsoda? – kérdezte, s férje mellett megint az égre bámult. – Nagyon rossz? – Rossz – mondta Knecht szelíden –, sőt azt hiszem, nagyon rossz. De nem neked és a kicsiknek. Maradjatok a kunyhóban, húzzátok be jól a gyékényt. Nekem az emberek közé kell mennem, hogy beszéljek velük. Eredj be, Ada. Betuszkolta feleségét a kunyhó ajtaján, gondosan behúzta a gyékényfüggönyt, pár lélegzetvételnyi időre még megállt, arccal a még mindig tartó csillageső felé fordulva, aztán lehajtotta fejét, nehéz szívvel újra fölsóhajtott, s gyorsan megindult az éjen át a faluba, az Ősanya kunyhójához. Itt már a fél falu összesereglett, tompa zsivajgásban, a rettenet és a kétségbeesés, szorongás bénította csak félig elnyomott kábulatában. Akadtak asszonyok és férfiak, akik szinte dühödt kéjjel adták át magukat a rémület és a közeli pusztulás érzésének, s mintegy révületbe esve mereven álltak, vagy elveszítve uralmukat tagjaik felett, összevissza hadonásztak; volt, akinek habzott a szája, egymagában táncolt valami kétségbeesett s egyúttal trágár táncot, s közben csomóstul tépte ki hosszú haját. Knecht látta: már minden nekilódult, úgyszólván mindenki beleveszett a mámorba, megbabonázódott és megőrült a hulló csillagoktól, s talán a téboly, a dühöngés és az önpusztító kedv orgiája következik: igazán ideje, hogy maga köré gyűjtsön néhány bátor és higgadt embert, és lelket öntsön beléjük. A vénséges vén Ősanya nyugodt volt; azt hitte, elkövetkezett mindennek a vége, de nem védekezett ellene, és majdnem gúnyosnak látszó arcot mutatott a sorsnak, szilárdan, keményen, rideg-visszahúzódón. Knecht rávette, hogy hallgassa meg. Megpróbálta bebizonyítani neki, hogy még most is megvannak az ősi, mindig létező csillagok, de az Ősanya nem tudta felfogni, vagy azért, mert ennek felismeréséhez a szeme már nem volt elég erős, vagy azért, mert elképzelése a csillagokról és saját hozzájuk való viszonyáról nagyon is eltért az Esőcsináló elképzeléseitől, s ezért nem érthették meg egymást. A fejét csóválta, és megmaradt arcán a hősi vigyor, ám amikor Knecht könyörgött neki, hogy ne hagyja magukra az embereket rettegő mámorukban, ne engedje át őket a démonoknak, tüstént egyetértett vele. Körülötte és az Esőcsináló körül egy kis csoport képződött: szorongó, de nem eszükvesztett emberek, akik készek voltak elfogadni a vezetést. Knecht a faluba érkezése előtt egy pillanatig még reménykedett, hogy példamutatással, józan ésszel, szónoklattal, magyarázattal és rábeszéléssel megfékezheti a pánikot. De már az Ősanyával folytatott kurta beszélgetés beláttatta vele, hogy ezzel elkésett. Abban reménykedett, hogy a többieket is részeltetheti élményében, ajándékká teheti számukra s átruházhatja rájuk, remélte, hogy szavai nyomán mindenekelőtt megértik: nem maguk a csillagok hullottak le, vagy legalábbis nem mindegyiket sodorta el a világvihar, s azáltal, hogy a gyámoltalan rémülettől és ámulattól előbbre lépnek a tevékeny figyelésig: helytállhatnak megrendültségükben. Ámde rögtön látta: az egész faluban csak nagyon kevesekhez férkőzhetne hozzá az efféle befolyásolással, és mire akár csak őket is megnyerné, a többiek már teljesen eszüket vesztenék. Nem, ezúttal, mint oly sokszor, mit sem lehetett elérni az ésszel, az okos szavakkal. Szerencsére kínálkoztak más eszközök is. Ha a halálos szorongást lehetetlen volt is az értelem latbavetésével feloldani, az még mindig lehetséges volt, hogy irányítsák, megszervezzék, formát és arcot adjanak neki, és a megháborodottak reménytelen zűrzavarából szilárd egységet, a fékevesztett, vad egyéni hangokból kórust hozzanak létre. Knecht rögvest munkához látott, tüstént felhasználta ezt az eszközt. Kiállt az emberek elé, hangosan mondani kezdte a jól ismert imákat, amelyekkel máskor a nyilvános gyászünnepségeket és bűnbánati gyakorlatokat nyitották meg, mint a halottsiratást egy ősanyáért, vagy az áldozati és bűnbánati ünnepet általános veszély, szárazság vagy áradás esetén. Üte-
mesen kiáltotta a szavakat, és tapsolással erősítette a ritmust, s ugyanebben az ütemben, kiáltozva és tapsolva csaknem a földig hajolt, újra fölegyenesedett, újra lehajolt, fölemelkedett, s máris tízen-húszan csinálták vele együtt ezeket a mozdulatokat, a vénséges Ősanya felállva, ritmikusan mormolta a szavakat, s kis meghajlásokkal jelezte a rituális mozgást. Aki még ezután érkezett a többi kunyhóból, minden további nélkül beilleszkedett a szertartás ütemébe és szellemébe, a néhány teljesen megszállott hamarosan kimerült, s vagy összeesett és mozdulatlanul hevert, vagy magával ragadta őket és együttmozgásra késztette az istentiszteleti cselekmény hajlongó ritmusa és a kórus mormolása. Sikerült. Tébolyultak kétségbeesett hordája helyett áldozatra és bűnbánatra kész nép áhítatos serege állt itt, s mindenkinek javára vált, megerősítve szívét, hogy halálfélelmét és rémületét nem kell magába fojtania vagy egymagában kiüvöltenie, hanem beilleszkedhet a sokaság rendezett kórusába, egy szellemeket bűvölő szertartás részeseként. Az ilyen gyakorlatban sok titkos hatalom hatása érvényesül, legerősebb vigasz benne az egyöntetűség, amely megkettőzi a közösségi érzést, s legtévedhetetlenebb orvosság a mérték és a rend, a ritmus és a zene. Miközben még az egész éjszakai eget elborította a hulló csillagtörmelékek hada, mint valami hangtalanul zuhogó fényvízesés, amely még jó két órán keresztül tovább tékozolta nagy, vöröslő tűzcseppjeit, a falu borzadálya megadásba és hódolatba fordult át, fohászra és bűnbánatra vált, és a rendjéből kizökkent éggel szemben rendként és kultikus harmóniaként fordult szembe az emberek félelme és gyöngesége. Mielőtt még kifáradt és gyérebben özönlött volna a csillageső, a csoda már végbement, s gyógyító erőt sugárzott, s midőn úgy látszott: lassacskán lecsillapul s felépül betegségéből az ég, a halálosan fáradt vezeklők elteltek azzal a megváltó érzéssel, hogy gyakorlatukkal megszelídítették a Hatalmakat, és ismét rendbe hozták az eget. A rémület éjszakáját nem felejtették el, még egész ősszel és télen erről beszéltek, de hamarosan már nem suttogva és megigézve, hanem hétköznapi hangnemben és azzal az elégtétellel, ahogyan egy derekasan leküzdött csapásra, egy sikeresen legyűrt veszedelemre tekintünk vissza. Felüdültek az egyes mozzanatoktól, mindenkit a maga módján lepett meg ez a hallatlan esemény, mindenki az első fölfedezője akart lenni, egy-két különösen félénk és lekókadt emberen még mulattak is, és még sokáig volt bizonyos izgalom a faluban: valamit átéltek, nagy dolog történt, valami megindult. Ebben a hangulatban s a nagy esemény lassú feledésbe merülésében Knechtnek semmi része sem volt. Számára ez a nyugtalanító élmény feledhetetlen intelem maradt, többé sohasem nyugvó ösztökélés, és azzal, hogy túlélték, meg körmenettel, imádsággal és vezekléssel meglágyították, még korántsem intézték vagy hárították el. Sőt: minél régebbivé vált, annál nagyobbra nőtt számára a jelentősége, mert megtöltötte értelemmel, tépelődött rajta, és magyarázatát kereste. Neki már az esemény önmagában, a csodálatos természeti színjáték is végtelenül nagy és súlyos probléma volt, számos perspektívával; aki ezt látta, egy életen át tűnődhetett rajta. A faluban csak egyvalaki volt, aki ugyanolyan feltételek közt és ugyanolyan szemmel láthatta volna a csillaghullást, mint ő – a saját fia és tanítványa, Turu, és Knecht számára csakis ennek az egyetlen tanúnak az igazolása vagy helyesbítése lett volna értékes. De egyetlen fiának alvást parancsolt, s minél tovább töprengett rajta, hogy voltaképp miért is tette, miért mondott le a hallatlan esemény közben az egyetlen komolyan vehető tanúról és megfigyelőről, annál inkább megerősödött hite, hogy jól és helyesen cselekedett, s valami bölcs intelemnek engedelmeskedett. Meg akarta óvni az övéit ettől a látványtól, még a tanítványát és társát is, őt különösképpen, mert senkihez sem vonzódott annyira, mint hozzá. Azért titkolta és sikkasztotta előle el a csillaghullást, mivel először is: hitt az alvás, főleg a fiatalkori álom jó szellemeiben, azután meg, ha emlékezete nem csal, voltaképp már tüstént abban a pillanatban, ahogy az égi jelek megkezdődtek, nem
annyira egy mindnyájukat fenyegető életveszélyre gondolt, inkább egy előjelre, a jövőben jelentkező szerencsétlenségre, mégpedig olyan bajra, amely senkit sem érint közelebbről, mint őt magát, az Esőcsinálót. Valami volt a levegőben, veszedelem és fenyegetés abból a szférából, amellyel hivatala összekötötte, és ez, mindegy, milyen alakban, elsősorban és kifejezetten neki szólt. Éberen és elszántan fordulni majd szembe ezzel a veszéllyel, lélekben fölkészülni rá, elfogadni, de nem engedni, hogy kishitűvé tegye és lealázza: ilyen intelmet és elhatározást szűrt le a nagy előjelből. Ez az eljövendő sors érett és bátor férfit követel, ezért nem lett volna jó belevonni a fiát, hogy vele együtt szenvedjen, vagy akár csak tudjon a dologról, mert bármilyen jó véleménnyel volt róla, mégiscsak bizonytalan, vajon egy fiatal és tapasztalatlan ember megérett-e minderre. Turu, a fia, persze nagyon elégedetlen volt, amiért elmulasztotta és átaludta a nagy színjátékot. Értelmezhették így vagy úgy, mindenesetre nagy dolog volt, s talán egész életében sem mutatkozik többé ehhez hasonló: egy élménytől, egy világcsodától fosztották meg, s emiatt jó ideig duzzogott is apjára. Nos, ezen a durcásságon túljutott, mert az öreg sokszorosan gyöngéd figyelmességgel kárpótolta, és jobban bevonta hivatásbeli tevékenységébe, mint eddig, és – a jövendő előérzetében – szemlátomást fokozta fáradozásait, hogy lehetőleg tökéletes és beavatott utódot neveljen Turuból. Ha arról a csillagesőről csak ritkán beszélt is vele – viszont fenntartás nélkül egyre inkább beavatta titkaiba, fogásaiba, tudásába és kutatásaiba –, elkísértette vele magát útjaira, próbálkozásaira, természetmegfigyeléseire, holott ez idáig senkivel sem osztotta meg. Beállt a tél, és el is múlt; nyirkos, de inkább enyhe tél volt. Csillag nem hullott többé, nem történtek nagy és szokatlan dolgok, a falu megnyugodott, a vadászok szorgosan jártak zsákmány után, a kunyhók fölé nyúló rudakon, a szeles, fagyos időben mindenütt fölaggatott, merevre fagyott állatbőrök kötegei zörögtek, simára faragott, hosszú hasábfákon húzták haza a havon az erdei fát. Épp a fagy rövid időszakában halt meg a faluban egy öregasszony, akit nem tudtak rögtön eltemetni; több napon át, amíg a talaj ismét fölengedett egy kissé, a megfagyott holttest a kunyhó ajtaja mellett gubbasztott. A tavasz igazolta először részben az Esőcsináló baljós sejtelmeit. Határozottan rossz, a holdtól cserbenhagyott, kedvetlen tavasz volt, sarjadzás és nedvek nélkül, a hold mindig fogyóban, a különféle jelek sohasem vágtak egybe, holott szükség volt rájuk a vetés napjának kijelöléséhez, szegényesen virultak a vadon virágai, holtan csüggtek a bezárt bimbók az ágakon. Knecht, bár nem mutatta, nagyon aggódott, csupán Ada és főleg Turu látta, mennyire emészti magát. Nemcsak a szokásos ráolvasásokat vette elő, hanem személyes áldozatokat is bemutatott: a démonok számára jó illatú, kéjesen ható kásákat és főzeteket kotyvasztott, rövidre vágta szakállát, s újhold éjszakáján elégette, mézgával és nedves fakéreggel keverve, hogy sűrű füst keletkezzék. Amíg csak lehetett, kerülte a nyilvános szertartásokat, a közös áldozatot, a könyörgő meneteket, dobkórusokat – amíg egyáltalán lehetett, meghagyta személyes gondjának e gonosz tavasz átkozott idejét. Mégis, amikor már jóval túllépték a vetés megszokott határidejét, kénytelen volt jelentést tenni az Ősanyának; és lám, itt is balszerencsére és visszásságokra talált. Az idős Ősanya, aki jó barátja volt, és szinte anyailag érzett iránta, nem fogadta; rosszul érezte magát, ágynak esett, minden kötelességét és gondját a húgára hagyta, az meg nagyon hűvösen bánt az Esőcsinálóval; ő nem volt olyan szigorú, egyenes jellem, mint a nénje, némiképp hajlott a szórakozásokra és játszadozásokra, s ez a hajlama a dobos és kókler Maróhoz vezette, aki értett hozzá, hogy kellemes órákat szerezzen és hízelegjen neki, márpedig Maró Knecht ellensége volt. Knecht mindjárt az első megbeszéléskor megszimatolta a hűvös elutasítást, noha egy szóval sem mondtak neki ellent. Fejtegetéseit és javaslatait – hogy tudniillik várjanak még a vetéssel s az esetleges áldozatokkal és körmenetekkel is – jóváhagyták és elfogadták, de az öregasszony hidegen bánt vele, mintha alattvalója
volna, s elutasította azt a kívánságát, hogy láthassa a beteg Ősanyát, vagy legalább orvosságot készíthessen neki. Szomorúan és szinte szegényebben, rossz szájízzel tért haza Knecht erről a megbeszélésről, és egy fél holdcikluson át a maga módján azon fáradozott, hogy olyan időjárást idézzen elő, amely megengedi a vetést. Ámde az időjárás, amely oly gyakran egy irányba folyt lelke áramlásaival, most konokul csúfondáros és ellenséges volt, nem segített sem a varázslás, sem az áldozás. Az Esőcsináló nem tehetett mást: megint csak el kellett mennie az Ősanya húgához, s ezúttal szinte könyörgött türelemért, haladékért; és tüstént észrevette, hogy az öregasszony Maróval, ezzel a paprikajancsival beszélhetett róla és ügyéről, mert amikor szóba került a vetés napjának kijelölése vagy a nyilvános könyörgő szertartások szükségszerű elrendelése, az öregasszony nagyon is a mindentudót játszotta, s néhány olyan kifejezést használt, amelyet csak Marótól, az egykori esőcsináló-inastól hallhatott. Knecht még három napot kért, majd újnak és kedvezőbbnek jellemezte az egész konstellációt, s a harmadik holdnegyed első napjára tűzte ki a vetés idejét. Az anyó beleegyezett, és elmondta hozzá a rituális igéket; a döntést kihirdették a faluban, s mindenki felkészült a vetés ünnepére. Ám most, midőn egy időre megint minden rendbenlévőnek látszott, a démonok újra kimutatták rosszakaratukat. Épp egy nappal az áhított és előkészített vetési ünnep előtt meghalt az idős Ősanya, el kellett halasztani az ünnepséget, hogy helyette bejelentsék és előkészítsék a temetését. Elsőrangú ünnepség volt; a falu új Anyja, húgai és lányai mögött volt az Esőcsináló helye, a nagy könyörgő menetek díszköntösében, magas, csúcsos rókaprém sapkájában, s a fia, Turu segédkezett neki, a kéthangú keményfa kereplőt rázva. Az elhunytnak, valamint húgának, az új Ősanyának nagy tisztelettel adóztak. Maró az általa vezetett dobosokkal az előtérbe nyomakodott, s figyelmet és tetszést keltett. A falu sírt és ünnepelt, élvezte a jajveszékelést meg az ünnepnapot, a dobzenét s az áldozatot, szép nap volt ez mindenkinek, de a vetést megint elhalasztották. Knecht méltóságteljesen és higgadtan állt, de mély aggodalomba merülve, úgy rémlett: az Ősanyával élete legszebb napjait temeti el. Nem sokkal ezután, az új Ősanya kívánságára, különleges nagyszerűséggel megtörtént a vetés. A menet ünnepélyesen járta körül a földeket, az öregasszony ünnepélyesen szórta az első maréknyi magot a közös földbe, kétoldalt mellette haladtak testvérei, mindegyik egy-egy tarisznya maggal, amelyből ő, a legidősebb merített. Knecht kissé föllélegzett, amikor végre befejeződött ez a művelet. Ámde az oly ünnepien elhintett vetés nem hozott örömöt és aratást, ez az év irgalmatlan volt. Visszaeséssel kezdődött, vissza a télbe és fagyba, s az időjárás ezen a tavaszon és nyáron minden elképzelhető furfanggal kimutatta ellenséges voltát, s amikor végre valami gyér, félmagas, sovány termés borította be a földeket, bekövetkezett a végső és legrosszabb csapás: akkora szárazság, amilyen emberemlékezet óta nem volt. Hétről hétre fehéren izzó párában főtt a nap, a kisebb patakok kiapadtak, a falu tavaiból nem maradt más, csak holmi iszapos mocsár, a szitakötők és tömérdek szúnyog paradicsoma, a kiszáradt föld mélyen meghasadozott, látni lehetett, hogy betegszik meg és szikkad ki a föld. Elvétve összegyűlt néhány felhő, de a zivatar száraz maradt, s ha egyszer-egyszer le is hullt egy kis eső, naphosszat szikkasztó keleti szél követte, a villám sokszor belevágott a magas fákba, amelyeknek félig elszáradt koronái elégtek a gyorsan ellobbanó tűzben. – Turu – mondta Knecht egy napon a fiának –, ennek a dolognak nem lesz jó vége, minden démon ellenünk fordult. A csillaghullással kezdődött. Azt hiszem, ez az életembe kerül. Jegyezd meg jól: ha föl kell, hogy áldozzanak, akkor még abban az órában te lépsz a helyembe, s elsőként azt kívánod, hogy égessék el a testemet, s hamvaimat szórják szét a földeken. Éhínséges teletek lesz. De ezzel aztán megtörik a balsors ereje. Gondoskodnod kell róla, hogy a közösség vetését senki ne bántsa, ezért halálbüntetés jár. A jövő év jobb lesz, és azt fogják mondani: jó, hogy új, fiatal Esőcsinálónk van.
A faluban eluralkodott a kétségbeesés, Maró lázított, s az Esőcsinálót gyakran fenyegető, átkozódó szavakkal illették. Ada megbetegedett, hányások gyötörték, és lázban vergődött. A körmenetek, az áldozatok, a hosszas, szívet remegtető dobkórusok már semmin sem segíthettek. Knecht vezette őket, ez volt a hivatása, de ha az emberek megint szétszéledtek, magára maradt, kerülték őt. Tudta, mire van szükség, s azt is tudta, hogy Maró már az ő feláldozását követelte az Ősanyától. Becsülete és fia kedvéért megtette az utolsó lépést: felöltöztette Turut a nagy díszköntösbe, magával vitte az Ősanyához, utódjaként ajánlotta, ő maga pedig lemondott tisztségéről, s felajánlkozott áldozatul. Az Ősanya egy kis ideig kíváncsian méregette, aztán bólintott és igent mondott. Az áldozást még aznap végrehajtották. Részt vett volna rajta az egész falu, de sokan megbetegedtek vérhasban, Ada is súlyos beteg volt. Turu díszköntösében és csúcsos rókaprém sapkájában majdnem hőgutát kapott. Minden tekintélyes és tisztségviselő ember – ha nem feküdt betegen – eljött, az Ősanya és két húga, az idősebbek, s a dobkórus vezetője, Maró. Mögöttük rendetlen sorokban a tömeg. Senki sem szidalmazta az Esőcsinálót, nagyon hallgatagon és elfogódottan viselkedtek. Az erdőbe vonultak, s ott egy nagy, kerek tisztást kerestek föl, ezt maga Knecht jelölte ki a cselekmény színhelyéül. A legtöbb férfi magával hozta kőbaltáját, hogy részt vegyen a máglya elkészítésében. Amint a tisztásra érkeztek, az Esőcsinálót a középre állították, és egy kis kört formáltak körülötte, kívülebb nagyobb körben állt a tömeg. Mivel mindannyian határozatlanul és zavartan hallgattak, maga az Esőcsináló szólalt meg: – Az Esőcsinálótok voltam – mondta –, és sok-sok éven át olyan jól végeztem a dolgomat, ahogyan csak tudtam. Most a démonok ellenem fordultak, semmi sem sikerül már nekem. Ezért ajánlottam fel magamat áldozatul. Ez kibékíti a démonokat. A fiam, Turu lesz az új Esőcsinálótok. Most hát öljetek meg, s ha meghaltam, kövessétek pontosan a fiam előírásait. Ég veletek! És ki öl meg? Én Marót, a dobost ajánlom, ő lesz rá az alkalmas ember. Elhallgatott, és senki sem moccant. Turu, a nehéz prémsapka alól bíborvörösen, elkínzottan nézett körbe, apja meg gúnyosan elhúzta a száját. Végül az Ősanya dühösen toppantott, odaintette Marót és rákiáltott: – Előre hát! Fogd a baltát és rajta! – Maró, kezében a baltával, odaállt hajdani tanítómestere elé, most még jobban gyűlölte, mint egyébként, az öreg száján ez a gunyoros vonás keserű fájdalmat okozott neki. Fölemelte a baltát, meglóbálta a feje fölött, célzott vele, és még mindig csak fönt lebegtette, az áldozat arcába meredt és azt várta, hogy lehunyja szemét. Knecht azonban nem tette ezt, rendületlenül nyitva tartotta szemét, és szinte kifejezéstelenül nézett a baltás férfira, de ha arcán valamilyen kifejezés mégis látszott, az a részvét és a gúny közt ingadozott. Maró dühösen eldobta a baltát. – Én nem teszem meg – mormolta, áttört a tiszteletre méltó öregek körén, és eltűnt a tömegben. Egyesek halkan nevettek. Az Ősanya elsápadt a haragtól, a gyáva, használhatatlan Maró miatt éppúgy, mint a gőgös Esőcsináló miatt. Intett az egyik öregnek, egy tiszteletre méltó, csöndes férfinak, aki baltájára támaszkodva állt, s láthatólag szégyellte az egész kellemetlen jelenetet. Az öreg előbbre lépett, kurtán és barátságosan intett az áldozatnak – kisfiú koruk óta ismerték egymást –, és most az áldozat készségesen lehunyta szemét, szorosan lehunyta, s egy kissé a fejét is lehajtotta. Az öreg rásújtott a baltával, s Knecht lerogyott. Turu, az új Esőcsináló egy szót sem tudott szólni, csupán kézmozdulatokkal rendezte el a szükséges tennivalókat, és nemsokára fölhalmozták a máglyát, s ráfektették a halottat. A tűzcsiholás ünnepi rituáléja – a két felszentelt fadarabbal – ez volt Turu első hivatalos ténykedése.
A GYÓNTATÓATYA Az idő tájt, amikor Szent Hilarion még életben volt, noha már magas kort ért meg, élt Gaza városában, egy Josephus Famulus nevű ember, aki harmincéves koráig vagy még tovább világi életmódot folytatott, s a pogány könyveket tanulmányozta, majd egy asszony révén, akit üldözött, megismerkedett az isteni tannal és a keresztény erények édességével, alávetette magát a szent keresztségnek, megtagadta bűneit, éveken át városa presbitereinek lábánál üldögélt, s főleg a jámbor sivatagi remetékről szóló közkedvelt elbeszéléseket hallgatta, míg egy napon, körülbelül harminchat éves korában, ő is arra az útra tért, amelyen Szent Pál és Antal járt előtte, s amelyen azóta annyi jámbor hívő indult el. Vagyona maradékát átadta a véneknek, hogy osszák ki a gyülekezet szegényei közt, a városkapunál elbúcsúzott barátaitól, és kivándorolt a városból a pusztába, a hitvány világból a vezeklők szegényes életébe. Hosszú évekig perzselte és aszalta a nap, térdét sziklán s homokon felhorzsolva imádkozott, böjtölve várta a naplementét, hogy aztán elrágcsáljon egy-két szem datolyát; ha rátámadtak s csúfondárosan, kísértve gyötörték az ördögök, imával, vezekléssel önfeláldozással győzte le őket, amiként mindezt megírva találjuk az üdvözült egyházatyák életrajzaiban. Sok-sok éjszakán át nézett föl a csillagokra is álomtalanul, s a csillagok is bántották és zavarták; leolvasta a csillagképeket, amelyekből egykor megtanulta kiolvasni az istenek történetét és az emberi természet jelképeit, s amely tudományt a presbiterek irtózattal utasítottak el, ám őt pogány korszakának képzeteivel és gondolataival még sokáig kísérte. Mindenfelé, ahol azokon a tájakon egy forrás, egy maroknyi zöld, kisebb vagy nagyobb oázis szakította meg a kopár, terméketlen sivatagot, remeték éltek akkoriban, egyesek teljesen magányosan, mások kis testvéri közösségekben – ahogyan a pisai Campo Santo egyik képe ábrázolja őket a szegénységet és a felebaráti szeretetet gyakorolták, mint beavatottjai egyfajta sóvárgó Ars moriendinek, a meghalás művészetének, a világtól és saját énjüktől való elhalásnak, hogy halálukkal átolvadjanak a Megváltóba, a fénybe és a múlhatatlanságba. Angyalok és ördögök látogatták őket, ők pedig himnuszokat költöttek, démonokat űztek, gyógyítottak és áldást osztottak, s úgy tetszett: magukra vállalják, hogy a lelkesedés és odaadás hatalmas hullámával, a világról való lemondás valamilyen rajongó többletével tegyék jóvá számos elmúlt és még sok jövendő évszázad világi élvezetét, durvaságát és kéjvágyát. Közülük sokan nyilván birtokában voltak a megtisztulás ősi, pogány gyakorlatainak, az átszellemülés – Ázsiában évszázadok óta magasra fejlesztett – eljárásainak és módszereinek, ám erről nem beszéltek, s ezeket a módszereket és jógagyakorlatokat nem hallgatta, odaadóan megnyitotta előtte fülét és szívét, magára vette s magába rejtette az illető fájdalmát és gondját, s megkönnyebbült, megnyugodott emberként bocsátotta el. Lassankint, hosszú évek során, teljesen hatalmába kerítette ez a hivatal, eszközzé tette, füllé, amelybe bizalommal gyóntak. Bizonyos türelem, bizonyos befogadó passzivitás és nagy titoktartás: ezek voltak az erényei. Egyre sűrűbben jöttek hozzá emberek, hogy kiöntsék a szívüket, megszabaduljanak felgyülemlett szorongásaiktól, és sokan, még ha hosszú utat kellett is megtenniük Josef nádkunyhójáig, megérkezésük és az üdvözlés után sem mertek eléggé szabadon és bátran vallani, hanem hímeztek-hámoztak és röstelkedtek, bűneiket csak takarékosan sorolták fel, sóhajtoztak, és hosszasan, órákig hallgattak, Josef pedig mindegyikükkel egyformán bánt, akár szívesen, akár vonakodva, akár folyékonyan, akár akadozva beszéltek, akár őrjöngve vetették el maguktól titkos bűneiket, akár fontoskodtak velük. Neki egyik ember olyan volt, mint a másik, akár Istent, akár önmagát vádolta
is, akár nagyobbította, akár kicsinyelte vétkeit és szenvedéseit, akár gyilkosságot, akár csak paráznaságot gyónt meg, avagy hűtlen szeretőt, netán az eljátszott lelkiüdvét panaszolta. Josefet nem rémítette meg, ha valaki a démonokkal való meghitt érintkezéséről mesélt, s úgy látszott, tegeződik az ördöggel, s az sem bosszantotta, ha valaki hosszan és sok mindent mesélt, s közben szemlátomást hallgatott a fő kérdésről, s attól sem vált türelmetlenné, ha valaki rögeszmésen költött bűnökkel vádolta magát. Mintha csak mindaz, amit panasz, vallomás, vád és lelkifurdalás formájában elébe hordtak, úgy folyt volna át a fülén, ahogy a sivatagi homokon a víz, mintha nem is ítélkezne róluk, s nem érezne sem részvétet, sem megvetést a gyónó iránt, és mégis vagy talán éppen ezért úgy látszott: amit meggyóntak neki, nem az üres levegőben hangzott el, hanem az elmondásban és meghallgattatásban átalakult, könnyűvé vált és feloldódott. Josef csak ritkán ejtett el egy-egy intelmet vagy figyelmeztetést, még ritkábban adott tanácsot vagy éppen parancsot; ez mintha nem az ő feladata lett volna, s láthatóan a beszélők is érezték, hogy ez nem az ő dolga. Az ő hivatása az volt, hogy bizalmat keltsen és fogadjon el, türelmesen és szeretettel hallgassa meg a hozzá jövőt, s ezáltal segítsen véglegesen kialakítani a még kész formát nem kapott gyónást, kiáradásra buzdítsa, befogadja és hallgatásba burkolja mindazt, ami a lelkekben felduzzadt vagy elkérgesedett. Csak éppen: minden gyónás végén, akár szörnyű volt, akár ártatlan, akár töredelmes, akár hivalkodó, maga mellé térdeltette a gyónót, elimádkozta a Miatyánkot, s mielőtt elbocsátotta a bűnöst, homlokon csókolta. A vezeklés és büntetés kirovása nem az ő tiszte volt, a voltaképpeni papi feloldozásra sem érzett fölhatalmazást, nem tartozott rá a bűnnek sem elítélése, sem megbocsátása. Miközben mindent meghallgatott és megértett, úgy tetszett, részt vállal a bűnből, és segít hordozásában. Miközben hallgatott, úgy látszott: mélyre süllyeszti s a múltnak adja át a hallottakat. Miközben a gyónás után együtt imádkozott a gyónóval, olyan volt, mintha testvéreként, magához hasonlónak fogadná és ismerné el. Miközben megcsókolta: mintha nem is papi, hanem testvéri, nem ünnepélyes, inkább gyöngéd módon áldotta volna meg. Híre elterjedt Gaza egész környékén, széles körben ismerték, és időnkint még a tisztelt, nagy gyóntató atyával és remetével, Dion Pugillal is együtt emlegették, akinek hírneve pedig már tíz évvel régebbi volt, és egészen más képességeken alapult, mert Dion atya éppen arról volt nevezetes, hogy a lelkekben, akik rábízták magukat, még élesebben és gyorsabban olvasott, mint a kimondott szavaikban, úgyhogy egy-egy tétova gyónót nemritkán azzal lepett meg, hogy a fejére olvasta még meg sem gyónt vétkeit. Ez a lélekismerő, akiről Josef százával hallotta mesélni a bámulatos történeteket, s akihez sohasem merészelte volna hasonlítani magát, a tévelygő lelkek nagy tehetségű tanácsadója is volt, nagy bíró, büntető és rendelkező: vezekléseket, önsanyargatásokat és zarándoklásokat rótt ki, házasságokat szerzett, ellenségeket kibékülésre kényszerített, s akkora tekintélye volt, akár egy püspöknek. Askalon közelében élt, de a hozzá folyamodók még Jeruzsálemből, sőt távolabbi helyekről is fölkeresték. Josephus Famulus, miként a legtöbb remete és vezeklő, hosszú éveken át szenvedélyes és lélekőrlő küzdelmet harcolt végig. Ha oda is hagyta világi életét, fel is adta vagyonát és házát, s elhagyta a város sokféle világi és érzéki kísértését, önmagát magával kellett vinnie, és megvolt benne a test és lélek minden olyan ösztöne, amely kísértésbe vihet és nyomorúságba dönthet egy embert. Ő legelsőbben is a test ellen küzdött, szigorúan és keményen bánt vele, hozzászoktatta a hőséghez és hideghez, éhséghez és szomjúsághoz, sebhelyekhez és elkérgesedéshez, míglen lassacskán elfonnyadt és kiszikkadt a teste, de még ebben a szikár aszkétatestben is képes volt az ősi Ádám őt szégyenletesen meglepni és felingerelni a legesztelenebb sóvárgásokkal és érzéki vágyakkal, álmokkal és szemfényvesztéssel; hiszen tudjuk, hogy az ördög egészen különös gonddal figyel a világtól elvonult remetékre és vezeklők-
re. Amidőn aztán hébe-hóba vigaszra és gyónásra vágyók keresték föl, ebben hálásan ismerte fel a kegyelem szavát, s egyszersmind könnyebbnek érezte vezeklő életét is: rajta túlmutató értelmet és tartalmat nyert, valami hivatás jutott osztályrészéül, szolgálhatott másoknak, avagy Isten eszköze lehetett, hogy lelkeket vonzzon magához. Ez csodálatos és igazán fölemelő érzés volt. Ámde a dolgok folyásában megmutatkozott, hogy még a lélek javai is a földi világhoz tartoznak, s kísértésekhez és csapdákhoz vezethetnek. Ugyanis gyakorta, ha egy ilyen gyalogos vagy lovas vándor érkezett, s megállt az ő sziklabarlangja előtt, kért egy korty vizet, s utána gyónása meghallgatását, akkor a mi Josefunkat valami elégedettség és jóleső érzés fogta el: a hiúság és önszeretet önmagában tetszelgő jóérzése, amelytől, mihelyt fölismerte, mélységesen megrettent. Gyakran térden állva kérte Isten bocsánatát, s azért könyörgött, hogy hozzá, a méltatlanhoz többé senki se jöjjön gyónni, sem a szomszédos vezeklő testvérek kunyhóiból, sem a világ falvaiból és városaiból. Ezenközben, ha a gyónók időnkint csakugyan elmaradtak, nem érezte jobban magát, s ha aztán megint sokan jöttek, újabb vétken kapta rajta magát: az történt vele, hogy egyik-másik vallomás meghallgatásakor hidegség és szeretetlenség, sőt megvetés érzése moccant meg benne a gyónó iránt. Sóhajtva vállalta ezeket a harcokat is, és voltak időszakok, midőn minden egyes meghallgatott gyónás után az alázat és vezeklés magányos gyakorlatainak vetette alá magát. Ezenkívül törvényként szabta maga elé, hogy ne csak testvéreként, hanem bizonyos különleges tisztelettel bánjék minden gyónójával, éspedig annál inkább, minél kevésbé tetszik neki az illető személye: Isten követeként fogadta, aki az ő próbatételére küldetett. Így aztán évek múltán, eléggé későn, már öregedő férfi korában, életmódja bizonyos mértékig kiegyensúlyozódott, s akik a közelében éltek, feddhetetlen férfiúnak látták, aki békéjét Istenben megtalálta. Viszont a békesség maga is valami eleven dolog, s mint mindennek, ami él, neki is nőnie és fogynia kell, alkalmazkodnia, próbákon átesnie és változásokon átmennie; így volt ez Josephus Famulus békéjével is, ingatag volt, hol látható, hol nem, néha közeli, mint egy kézben tartott gyertya, néha távoli, mint egy csillag a téli égbolton. És idők múltával a bűn és a kísértés valami különleges új fajtája tette egyre gyakrabban nehézzé az életét. Ez nem az ösztönök valamiféle erős, szenvedélyes mozdulása, lázadása vagy felindulása volt, inkább az ellenkezőjének látszott. Olyan érzés, amely első fokozataiban könnyen elviselhető, sőt alig észrevehető, tulajdonképpeni fájdalmaktól és nélkülözésektől mentes állapot, egyfajta lapos, langyos, unalmas lelkiállapot, amelyet valójában csak negatívan jellemezhetünk, mint az öröm illanását, csökkenését és végleges hiányát. Ahogy vannak napok, amikor nap sem süt, eső sem esik, hanem az ég csöndesen magába süpped és begubózik, szürkén, de nem feketén, fülledten, de nem zivatarosra feszülten, lassacskán ilyenné váltak az öregedő Josef napjai; egyre kevésbé lehetett megkülönböztetni a reggeleket az estéktől, az ünnepnapokat a hétköznapoktól, a lendület óráit a lankadásétól, minden valami lomha, bénult fáradtságban és kedvetlenségben folyt tova. Ez az öregség, gondolta szomorúan. Szomorú volt, mert az öregedéstől s az ösztönök és szenvedélyek lassú kihalásától élete földerülését s megkönnyebbülését remélte, egy további lépést a vágyott harmóniáig és érett lelki nyugalomig, és mert most úgy látszott: az öregség is megcsalja és megtéveszti, hiszen nem hoz neki mást, csak ezt a fáradt, szürke, örömtelen sivárságot, a gyógyíthatatlan telítettségnek csömörérzését. Torkig volt már mindennel: a puszta léttel, a lélegzéssel, az éjszakai alvással, a maga életével itt a barlangban a kis oázis szélén, az örökös esteledéssel és hajnalodással, az utazók és zarándokok, a teve és szamárhajcsárok vonulásával, s főként azokkal, akiknek jövetele és látogatása neki szólt: ama balga, szorongó s egyúttal oly gyermekien hívő emberekkel, akik szükségét érezték, hogy elmeséljék neki életüket, bűneiket és félelmeiket, bántalmaikat és önvádjaikat. Néha olybá tűnt: amiként az oázisban összegyűlik a kis forrás vize egy kőmedencében, majd átfolyva a füvön kicsiny patakot al-
kot, aztán kifolyik a homoksivatagba, s ott rövid futása után elapad és véget ér, éppígy folynak be az ő fülébe is tucatjával, százával ezek a mindig új és új gyónások, bűnlajstromok, ezek az életutak, lelkifurdalások, kisebbek, nagyobbak, komolyak vagy hivalkodóak. De ez a fül nem volt halott, mint a sivatag homokja, ez a fül eleven volt, s nem ihatott, nyelhetett és szívhatott be állandóan mindent: fáradtnak, megerőszakoltnak, telítettnek érezte magát, arra vágyott, hogy szűnjék meg már egyszer a szavak, a vallomások, gondok, panaszok, önvádak áradó csobogása, hogy e végeláthatatlan folyás helyébe egyszer már nyugalom, halál és csend lépjen. Igen, Josef a végét kívánta, elfáradt, elege, nagyon elege volt mindenből, ízetlen és értéktelen lett az élete, és odáig jutott, hogy olykor elfogta a kísértés: vessen véget életének, büntesse meg és oltsa ki önmagát, ahogy Júdás, az áruló tette, amikor magát felakasztotta. Az ördög, amiként Josef korábbi életének vezeklő stádiumaiban az érzékiség és világiasság vágyait, elképzeléseit és álmait csempészte be lelkébe, most az öngyilkosság képzeteivel kísértette, úgyhogy egy fa minden ágát aszerint méregette: alkalmas-e, hogy fölakassza rá magát? – s a vidék minden meredek szikláját meg aszerint: elég meredek és magas-e ahhoz, hogy róla a halálba vesse magát. Ellenállt a kísértésnek, küzdött, nem engedett, de éjjel-nappal az öngyűlölet és halálvágy tüzében égett, élete elviselhetetlenné és gyűlöletessé vált. Hát idáig jutott Josef. Midőn egy napon megint az egyik ilyen sziklaháton állt, látta, hogy a messzeségben, a föld és ég között két-három parányi alak jelenik meg, nyilvánvalóan utazók, talán zarándokok, talán olyan emberek, akik föl akarják keresni, hogy meggyónjanak nála, és hirtelen ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy mihamarabb, a legsürgősebben távozzék innét, menjen el erről a helyről, ebből az életből. Ez a vágy olyan hatalmasan és ösztönszerűen ragadta meg, hogy lerohant, és félresöpört minden meggondolást, ellenvetést és töprengést, mert persze, ezek sem hiányoztak; hogyan is követhetett volna egy jámbor vezeklő lelkifurdalás nélkül ilyen ösztönt? Már futott is, már visszatért barlangjába, oly sok végigharcolt éve lakhelyére, megannyi fölemelkedése és veresége színterére. Szinte önkívületben, sietve készített elő néhány maroknyi datolyát, megtöltött vízzel egy tökcsobolyót, belegyömöszölte régi tarisznyájába, vállára akasztotta, fogta botját, és elhagyta kis otthonának zöld békéjét, szökevényként, nyugtalanul menekült Isten és az emberek elől, és főként attól menekült, amit egykor a legjobbnak, hivatásának és küldetésének tartott. Eleinte úgy rohant, mintha hajszolnák, mintha azok a távolban fölbukkanó alakok, akiket a szikláról látott, valóban üldözői és ellenségei volnának. De vándorlása első órájának futásában elmúlt szorongó sietsége, a mozgás jótékonyan kifárasztotta, és már az első pihenő idején, amikor is egy falatot sem evett – megszentelt szokásává vált, hogy naplemente előtt nem étkezik –, a magányos gondolkodásban gyakorlott elméje máris újra felélénkült és véleményt alkotandó, kezdte letapogatni ösztönszerű cselekvését. És bármennyire nem látszott ésszerűnek, nem hibáztatta tettét, hanem inkább jóakaratúan nézte, mivel jó ideje először találta ártatlannak a cselekvését. Menekülés volt, amire elszánta magát, hirtelen és meggondolatlan menekülés, de nem szégyenletes. Egy olyan posztot hagyott el, amelyre már nem volt alkalmas, elfutásával önmagának s annak is, aki netán láthatta, bevallotta csődjét, lemondott egy naponta ismétlődő, hasztalan harcról, s elismerte, hogy legyőzetett és alulmaradt. Ez – így vélte az értelme – nem volt nagyszerű, hősies és szenthez méltó tett, de becsületes volt, és elkerülhetetlennek látszott; most inkább azon csodálkozott, hogy olyan későn szánta rá magát erre a menekülésre, hogy olyan sokáig, nagyon sokáig kitartott. Küzdelmét és dacosságát, amellyel oly hosszasan helytállt az elvesztett poszton, most tévedésnek érezte, vagy még inkább önzése, régi Ádámja viaskodásának és görcsének, s úgy vélte, most megérti már: miért vezetett ez a dac olyan rossz, sőt ördögi következményekhez, olyan ziláltsághoz és kedvének elernyedéséhez, sőt a halál és az öngyilkosság vágyának démoni megszállottságához. Egy keresztény bizo-
nyára nem ellensége a halálnak, egy vezeklő és szent bizonyára mindenestül áldozatnak tekinti az életét; de az önkéntes halál gondolata teljességgel ördögi, és csakis olyan lélekben keletkezhetett, amelynek mesterei és őrzői már nem Isten angyalai, hanem a gonosz démonok voltak. Josef egy ideig egészen elrévedve és zavarodottan üldögélt, végül már porig sújtva és megrendültén, s közben néhány mérföldnyi vándorlása távlatából láthatóvá vált és tudatosult benne életének legutóbbi időszaka, egy öregedő férfi kétségbeesett és űzött élete, aki elhibázta célját, és állandóan gyötörte a rémes kísértés, hogy fölakassza magát egy fa ágára, mint az Üdvözítő árulója. Ha annyira borzadt az önkéntes haláltól, ebben a borzadásban persze ott kísértett még a saját kora előtti, a kereszténység előtti, régi pogány tudás maradványa is, tudomás egy ősrégi szokásról, az emberáldozatról, amelyre a királyt, a szentet, a törzs kiválasztottját szemelték ki, s amelyet ezeknek nemritkán önkezűleg kellett végrehajtaniuk. Nem csupán az keltett benne borzadályt, hogy ez a kárhozatos szokás a pogány előidőkből származik, hanem sokkal inkább az a gondolat, hogy végső soron a Megváltó kereszthalála sem volt más, mint önként végrehajtott emberáldozat. És valóban: ha jól meggondolta, ennek a tudásnak a sejtése benne volt már mint dacos-gonosz, vad törekvés saját öngyilkos vágyának azokban a megmozdulásaiban is, melyek önmaga feláldozására késztették, hogy ezzel voltaképp megengedhetetlen módon utánozza a Megváltót, avagy megengedhetetlenül jelezze, hogy Őneki nem sikerült teljesen a megváltás műve. Josef mélységesen megrettent ettől a gondolattól, de azt is érezte, hogy ama veszélytől immár megmenekült. Hosszasan szemlélte ezt a vezeklő Josefet, akivé vált, és aki most ahelyett, hogy Júdást vagy a Megfeszítettet követné, a menekülést választotta, s ezzel ismét Isten kezébe adta magát. Annál jobban növekedett benne a szégyen és a bánat, minél világosabban fölismerte a poklot, amelyet elkerült, s végül torkát fojtogató falatként elviselhetetlenné nőtt a nyomorúsága, s hirtelen azzal ért véget és jutott el a megváltásig, hogy könnyekre fakadt, s ez csodálatosan jólesett neki. Ó, milyen régóta nem tudott már sírni! Folytak a könnyei, a szeme már semmit sem látott, de a halálos fuldoklás feloldódott, és amikor magához tért, sós ízt érzett az ajkain, és ráeszmélt, hogy sír, mintha egy pillanatig megint gyermek lett volna, és mit sem tudna a rosszról. Mosolygott, kissé szégyellte a sírását, aztán végül felállt, és folytatta vándorlását. Bizonytalanul érezte magát, nem tudta, hová vezeti menekülése, és mi lesz vele, szinte gyermeknek látta magát, de már nem volt benne semmi küszködés és akarat, megkönnyebbült, s úgy érezte: valami távoli hang vezeti, hívja és csalogatja, mintha útja nem is menekülés, hanem hazatérés volna. Elfáradt, s úgyszintén az értelme is, amely hallgatva pihente ki magát, vagy éppen nélkülözhetőnek látszott. Az itatóhelyen, ahol Josef éjszakázott, néhány teve álldogált; mivel a kis utazó társaságban két asszony is volt, csupán egy kézmozdulattal köszöntötte őket, s kitért a beszélgetés elől. Viszont, miután alkonyattájt megevett egy-két szem datolyát, imádkozott és lefeküdt, végighallgathatta két férfi – egy idős és egy fiatalabb – halk beszélgetését, mert a közvetlen közelében feküdtek. Párbeszédükből csupán egy darabkát hallhatott, a végét már csak suttogták. De az a kis töredék is fölkeltette figyelmét és részvétét, s fél éjszakán át elgondolkoztatta. – Jó, rendben van – hallotta az öreg hangját –, jól teszed, hogy el akarsz menni gyónásra egy jámbor férfiúhoz. Ezek az emberek, én mondom neked, mindenféléhez értenek, többet is tudnak, mint kenyeret enni, és némelyikük jártas a varázslásban is. Ha csak egy szót szól a ráugró oroszlánnak, az a rabló meglapul, behúzza a farkát és elsompolyog. Én mondom neked; ezek az oroszlánt is meg tudják szelídíteni; sőt egyiküknek, aki különösen szent ember volt, szelíd oroszlánjai ásták meg a sírját, amikor meghalt, s szépen összekotorták fölötte a földet, és hosszú időn át éjjel-nappal mindig két oroszlán ült
és őrködött a sírjánál, hisz nemcsak az oroszlánok megszelídítéséhez értenek ezek az emberek. Egyikük egyszer az imájába foglalt egy római századost, egy iszonyatosan vadállati katonát, egész Askalon legnagyobb kurafiját, s úgy meggyúrta azt a gonosz szívét, hogy a fickó kicsivé zsugorodott s félénken osont el tőle, mint egy egér, s csak egy lyukat keresett, ahol elbújhat. Később aztán szinte rá sem ismertek a fickóra, olyan csöndes és kicsi lett. Persze, és ez elgondolkoztató, az emberünk nemsokára meghalt. – A szent férfiú? – Ó nem, a százados. Varrónak hívták. Amióta a vezeklő összemorzsolta őt, és fölébresztette a lelkiismeretét, meglehetős gyorsan megroppant, kétszer is lázrohamot kapott, s egy negyedév múltán már halott volt. No, nem kár érte. De azért én gyakran gondoltam arra is: a vezeklő nemcsak az ördögöt űzte ki belőle, hanem nyilván valami átkot is ráolvasott, s ez vitte őt a sírba. – Egy ilyen jámbor ember? Nem tudom elhinni. – Hidd el vagy ne hidd el, kedves barátom. De attól a naptól fogva az az ember megváltozott, hogy ne mondjam: meg volt boszorkányozva, és egy negyedév múlva... Egy kis ideig csönd volt, aztán a fiatalabb férfi újra megszólalt: – Van itt egy vezeklő, állítólag valahol itt a közelben él, egy kis forrás mellett lakik egyedül, a Gaza felé vivő út mentén, Josephusnak hívják, Josephus Famulusnak. Sokat hallottam róla. – Jó, aztán mit? – Állítólag borzasztóan jámbor, s főként: sohasem nézett asszonyra. Ha néhanapján egy pár teve halad el félreeső zugolya előtt, s az egyiken nő ül – ha mégoly sűrű is a fátyla –, ő hátat fordít, és hamarosan eltűnik az odújában. Sokan jártak hozzá gyónni, nagyon sokan. – Nem lehet olyan rossz, különben már én is hallottam volna róla. És mit tud ő, a te Famulusod? – Ó, hát gyónni járnak hozzá, és ha nem lenne jóságos, és semmit sem értene meg, nem futnának hozzá úgy az emberek. Egyébként azt mondják róla, alig szól egy szót, senkit sem szid meg, nem ripakodik rá, nem szab ki büntetést és efféléket, szelíd, sőt félénk ember. – Igen, de hát akkor mit csinál, ha nem is szid, nem is büntet, és a száját sem nyitja ki? – Csupán odahallgat, csodálatosan sóhajtozik, és keresztet vet. – Ugyan már! Szép kis zug-szentetek van! Csak nem leszel olyan együgyű, hogy ez után a hallgatag bácsi után fussál?! – De igen, ezt akarom. Meg fogom találni, nem lehet messze innét. Hisz ma este itt állt egy ilyen szegény testvér az itatónál, majd reggel megkérdezem, mert ő is vezeklőnek látszik. Az öreg nekitüzesedett. – Hadd ezt a te forrás menti vezeklődet! Gubbasszon csak a barlangjában! Miféle férfi az, aki csak hallgat és sóhajtozik, fél az asszonyoktól, és semmit sem tud, semmit sem ért! Nem, én megmondom neked, hogy kihez kell menned. Igaz, hogy messze van innét, Askalonon is túl, de viszont ő a legjobb vezeklő és gyóntatóatya, aki csak létezik. Dionnak hívják, s Dion Pugilnak is nevezik, vagyis ökölharcosnak, mert megbirkózik minden ördöggel, és ha valaki meggyónja neki a gyalázatos tetteit, akkor, kedvesem, Pugil nem sóhajtozik, és nem fogja be a száját, hanem rákezd, és úgy leszedi rólad a rozsdát, hogy megnézheted. Egyeseket állítólag el is vert, volt, akit egész éjszaka köveken térdeltetett, s végül még arra kényszerített, hogy negyven garast adjon a szegényeknek. Ez aztán férfi, kis barátom, meglátod és elámulsz; ha úgy igazán rád néz, a csontodig megremegsz, keresztül-kasul átlát rajtad. Itt nincsen sóhajtozás, ez már ilyen ember, és ha valaki nem tud aludni, vagy rossz álmai, látomásai vannak s más efféle, ez a Pugil az ilyet is helyrebillenti, én mondom. Nem azért mondom, mert asszonyok fecsegését hallgattam. Azért mondom, mert magam is voltam nála.
Igen, én magam, akármilyen szegény ördög vagyok is, egyszer fölkerestem a vezeklő Diont, a bajvívót, Isten emberét. Nyomorultként mentem hozzá, tele szégyennel és szennyel a lelkiismeretemben, és sugárzóan, tisztán távoztam tőle, mint a hajnalcsillag, olyan igaz, mint ahogy Dávidnak hívnak. Jegyezd meg: Dionnak hívják, Pugil a másik neve. Őt keresd fel, mihelyt teheted, csodát élsz meg. Prefektusok, vének, püspökök kértek már tőle tanácsot. – Igen – mondta a másik –, ha egyszer megint azon a vidéken járok, majd megfontolom. De ma, épp ma van s az ott, az meg itt, s mivel ma itt vagyok, s a közelben kell lennie annak a Josephusnak, akiről olyan sok jót hallottam... – Sok jót hallottál! Mitől bolondultál bele annyira ebbe a Famulusba? – Megtetszett, hogy nem szapul és nem vadul. Nekem ez tetszik, meg kell mondanom, hiszen én nem vagyok százados és püspök sem; kisember vagyok és inkább félénk, nem bírnék elviselni sok tüzet és kénkövet; Isten tudja, nincs ellenemre, ha inkább szelíden bánnak velem, én már csak ilyen vagyok. – Ezt sokan szeretnék. Szelíd bánásmód! Ha már meggyóntál és vezekeltél, magadra vetted a büntetést, akkor, nem bánom, talán helyénvaló, hogy szelíden kezeljenek, de nem akkor, amikor tisztátalanul és bűzlő sakálként állsz gyóntatóatyád és bírád elé! – Na jó, jó. Ne beszéljünk olyan hangosan, az emberek aludni akarnak. Hirtelen elégedetten kuncogott fel. – Egyébként, meséltek róla nekem valami bolondos dolgot. – Kiről? – Róla, a vezeklő Josephusról. Szóval, az a szokása, hogy ha valaki elmesélte neki a dolgait és meggyónt, akkor búcsúzóul elköszön tőle és megáldja, s csókot nyom az arcára vagy a homlokára. – Ezt teszi? Furcsa szokásai vannak. – És aztán, tudod, olyan riadt, ha asszonyt lát. Egyszer állítólag egy férfiruhába öltözött ringyó jött hozzá a környékről, ő meg semmit sem vesz észre, meghallgatja a nő hazug történeteit, s amikor az végez a gyónásával, ő meghajlik előtte, s ünnepélyesen megcsókolja. Az öreg harsány nevetésben tört ki, a másik gyorsan lepisszegte, és Josef egyebet már nem is hallott, csak még egy darabig ezt a félig elfojtott nevetést. Föltekintett az égre, élesen és vékonyan lebegett a holdsarló a pálmák koronája fölött, s ő megdidergett az éjszakai hidegben. Mintegy torzító tükörben, furcsán és mégis tanulságosan tárta szeme elé a tevehajcsárok esti beszélgetése a saját személyét és szerepét, amelyhez hűtlenné vált. Eszerint hát ilyen tréfát űzött vele egy szajha. Nos, nem ez volt a legrosszabb, ámbár ez is eléggé rossz. Hosszasan el kellett gondolkoznia a két idegen férfi beszélgetésén. És amikor végül, nagyon későn, el bírt aludni, csak azért sikerült neki, mert töprengése nem volt hiábavaló. Eredményre vezetett, elhatározásra, s szívében ezzel a friss elhatározással aludt mélyen s zavartalanul, egészen hajnalhasadásig. Épp arra az elhatározásra jutott, amire a fiatalabbik tevehajcsár nem tudta magát rászánni. Úgy döntött, megfogadja az idősebbik tanácsát, és fölkeresi a Pugilnak nevezett Diont, akiről már régen tudott, s akinek dicséretét ma oly nyomatékosan zengték neki. Ez a híres gyóntatóatya, a lelkek bírája és tanácsadója nyilván az ő számára is tud tanácsot, ítéletet, büntetést, valamilyen utat; elébe fog állni, mint Isten megbízottja elé, hogy készségesen elfogadja, amit rendel majd róla. Másnap már akkor elhagyta a pihenőhelyet, amikor a két férfi még aludt, s fáradságos vándorlással még ezen a napon elérkezett egy helyre, amelyről tudta, hogy jámbor testvérek lakják, s ahonnét, remélte, eljuthat az Askalon felé vivő szokásos útra. Estefelé, amint odaérkezett, egy kis zöld oázis nézett vele szembe barátságosan, nyurga fákat látott, s egy kecske mekegését hallotta, a zöld árnyékban mintha kunyhótetők körvonalait fedezte volna föl és
emberközelséget szimatolna, s midőn tétovázva közelebb ment, úgy érezte, egy tekintet irányul rá. Megállt, körülnézett, és ekkor, az első fák alatt, az egyik fa törzsének támaszkodva, meglátott egy ülő alakot; egyenesen ülő öregember volt, szakálla hófehér, arca méltóságos, de szigorú és merev, őt nézte és már jó ideje rajta tarthatta szemét. Az öregember tekintete szilárd és éles volt, de kifejezéstelen, mint az olyan emberé, aki figyeléshez szokott, de nem kíváncsi, és nem vesz részt semmiben, közel engedi magához a dolgokat, s megpróbálja megismerni, de nem vonzza és nem hívja őket. – Dicsértessék a Jézus Krisztus – mondta Josef. Az öreg mormolt valamit válaszul. – Engedelmével – mondta Josef –, ön is idegen itt, mint én, vagy ennek a szép településnek a lakója? – Idegen vagyok – mondta a fehérszakállú. – Tiszteletre méltó uram, akkor talán megmondhatná nekem, eljuthatok-e innét az askaloni útra? – Eljuthat – mondta az öreg. És most lassan, kissé merev tagokkal fölállt: szikár óriás volt. Ott állt és kifelé bámult az üres messzeségbe. Josef érezte, hogy ennek az agg óriásnak nincs sok kedve a beszélgetéshez, de azért mégis meg akart kockáztatni egy kérdést. – Engedjen meg még egy kérdést, ó. Tiszteletreméltó – mondta udvariasan, s látta, hogy a férfiú tekintete ismét visszatér a távolból. Hűvös és figyelmes szempár nézett rá. – Ismeri netán azt a helyet, ahol Dion atya található, akit Dion Pugilnak neveznek? Az idegen kissé összehúzta szemöldökét, s pillantása még hűvösebbé vált. – Ismerem – mondta kurtán. – Ismeri? – kiáltott fel Josef. – Ó, akkor mondja meg nekem, mert oda. Dion atyához visz az utam. A magas öregember fürkészve nézett le rá. Sokáig váratta válaszával Josefet. Majd visszalépett a fa törzséhez, lassan leereszkedett újra a földre, s leült a fatörzsnek dőlve, ugyanúgy, ahogy előzőleg is ült. Egy kis kézmozdulattal felszólította Josefet, hogy szintén üljön le. Josef engedelmeskedett az intésnek, s amint leült, egy pillanatig nagy-nagy fáradtságot érzett tagjaiban, de hamarosan megfeledkezett róla, hogy minden figyelmével az aggastyán felé forduljon. Az, úgy látszott, elmélyülten töpreng, valami elutasítóan szigorú vonás jelent meg méltóságteljes arcán, de erre még valami más kifejezés, sőt más arc feszült rá áttetsző álarcként, régi és magányos szenvedés kifejezése, amelynek a büszkeség és méltóság nem engedte, hogy megnyilatkozzék. Sokáig tartott, amíg a Tiszteletreméltó tekintete ismét Josefre irányult. Ez a pillantás most is nagyon élesen vizsgálgatta őt, aztán az öreg egyszerre parancsoló hangon kérdezte: – Ki vagy te, ember? – Vezeklő vagyok – mondta Josef –, hosszú évek óta visszavonult életet éltem. – Azt látom. De azt kérdem, ki vagy? – Josefnek, a Famulusnak hívnak. Midőn Josef megnevezte magát, az öreg, aki egyébként meg sem moccant, annyira összehúzta szemöldökét, hogy a szeme egy pillanatra szinte nem is volt látható, megdöbbentnek, rémültnek vagy csalódottnak látszott Josef közlése miatt; avagy ez talán csak a szem fáradtsága volt, valami figyelemkihagyás, a gyöngeség valamilyen kis rohama, ahogy ez öregemberekkel megesik. Mindenesetre tökéletesen mozdulatlanul várakozott, a szemét egy ideig behunyva tartotta, s amikor újra kinyitotta, a pillantása megváltozott, vagy ha lehetséges, még öregebbnek látszott, még magányosabbnak, megkövültebbnek és várakozóbbnak. Lassan nyíltak ki ajkai a kérdésre: – Hallottam rólad. Te vagy az, akihez az emberek gyónni mennek? Josef zavartan mondott igent, nemkívánatos leleplezésnek érezte, hogy felismerték, és már másodszor szégyenült meg a saját hírével való találkozástól.
Az öreg megint csak megkérdezte a maga velős módján: – És most tehát Dion Pugilt akarod fölkeresni? Mit akarsz tőle? – Gyónni szeretnék neki. – Mit remélsz ettől? – Nem tudom. Megbízom benne, sőt úgy rémlik, mintha egy felső hang vezetne, küldene hozzá. – És ha már meggyóntál neki, utána mi lesz? – Akkor azt teszem, amit parancsol nekem. – És ha valami téveset tanácsol vagy parancsol? – Nem vizsgálgatom, hogy téves-e vagy sem, hanem engedelmeskedni fogok. Az aggastyán egy szót sem szólt többé. A nap mélyre hajlott már, a fa lombjában egy madár rikoltott. Mivel az öreg hallgatott, Josef fölkelt. Visszatért tétován még egyszer kívánságára. – Azt mondtad, ismered azt a helyet, ahol Dion atya található. Megkérhetlek rá, hogy nevezd meg ezt a helyet, és írd le az odavezető utat? Az öreg szája halvány mosolyra húzódott. – Azt hiszed – kérdezte szelíden –, hogy szívesen lát majd? Josefben furcsa ijedelmet keltett a kérdés, nem válaszolt. Zavartan állt. Majd azt mondta: – Remélhetem legalább, hogy viszontlátom? Az öregember üdvözletét intett, és azt felelte: – Itt alszom, és napkeltéig maradok. Eredj most, fáradt és éhes vagy. Josef tisztelettudóan köszöntötte, továbbment, s az alkonyat beálltával a kis településre ért. Itt, akárcsak egy kolostorban, úgynevezett elvonultak éltek, különböző városokból és helységekből való keresztények, akik itt a remeteségben építettek hajlékot, hogy zavartalanul szentelhessék magukat a csendes elmélkedés egyszerű, tiszta életének. Enni, inni adtak Josefnek, éjszakára elszállásolták, s mert látták, milyen fáradt, megkímélték a kérdésektől és a beszélgetéstől. Egyikük elmondott egy esti imát, a többiek térdre borulva hallgatták, s együtt mondták rá az áment. Más alkalommal élmény és öröm lett volna Josefnek e jámbor hívők társasága, de most csak egy dolog járt a fejében, és kora hajnalban visszasietett oda, ahol tegnap elhagyta az öregembert. A földön fekve találta, egy vékony pokrócba burkolózva aludt, ő meg leült oldalt a fák alá, hogy megvárja, míg az öreg felébred. Az alvó nemsokára nyugtalanná vált, fölébredt, kibontakozott a takaróból, nehézkesen fölkelt, kinyújtóztatta elmerevedett tagjait, majd letérdelt és elmondta imáját. Amikor ismét fölegyenesedett, Josef közelébb ment hozzá, és szótlanul meghajolt. – Ettél már? – kérdezte az idegen. – Nem. Úgy szoktam, hogy csak naponta egyszer, naplemente után eszem. Ön éhes, tiszteletre méltó atyám? – Vándorúton vagyunk – mondta az öreg –, és már egyikünk sem fiatalember. Jobb, ha eszünk egy falatot, mielőtt továbbmegyünk. Josef kinyitotta tarisznyáját, megkínálta datolyával az öreget, s a köleslepényt is megosztotta vele, amelyet azoktól a barátságos emberektől kapott útravalónak, akikkel éjszakázott. – Mehetünk – mondta az öreg az étkezés után. – Ó, hát együtt megyünk? – kiáltott fel örömmel Josef. – Persze. Hiszen arra kértél, vezesselek Dionhoz. Nos hát, gyere velem. Josef elámultan és boldogan nézett rá. – Ó, milyen jóságos! – kiáltott fel, és köszönetét akart mondani. Ám az idegen egy nyers kézmozdulattal elnémította.
– Jóságos egyedül az Isten – mondta. – Most már gyerünk. És tegezz engem, ahogyan én is tegezlek. Mire jók a formaságok, az udvariaskodás két vén vezeklő közt? A magas férfi jócskán kilépett, Joseffel a sarkában, már hajnalodott. Vezetője, aki szemlátomást biztos volt az irányban és az útban, azt ígérte: déltájban egy árnyékos helyre érnek, ott a legnagyobb hőség idején megpihenhetnek. Útközben többet nem is szóltak egymáshoz. Csak amikor a forró órák után elértek a pihenőhelyhez, és a hasadozott sziklák árnyékában kipihenték magukat, Josef akkor szólította meg újra vezetőjét. Megkérdezte, hány napi gyaloglásra van még szükségük ahhoz, hogy Dion Pugilhoz érkezzenek. – Ez csak rajtad múlik – mondta az öregember. – Rajtam? – kiáltott fel Josef. – Ó, ha rajtam múlnék, akkor már ma előtte állnék. Az öregembernek, úgy látszik, most sem volt kedve a beszélgetéshez. – Majd meglátjuk – mondta kurtán, oldalára feküdt, és lehunyta szemét. Josef kényelmetlennek érezte, hogy meglesse szendergése közben, halkan félrehúzódott kissé, és lefeküdt, majd váratlanul ő is elaludt, holott eddig egész éjszaka ébren volt. Vezetője ébresztette föl, amikor elérkezett az indulás ideje. Késő délután érkeztek el egy táborhelyre, ahol víz is volt, meg fák és zöld fű – itt megmosakodtak, ittak, s az öregember úgy döntött, hogy itt maradnak. Josef ezzel nem értett egyet, s félénken ellene szólt. – Te ma azt mondtad – vélekedett –, hogy csak rajtam múlik, milyen korán vagy későn érkezem meg Dion atyához. Kész vagyok rá, hogy még sok-sok óráig menjek, ha már ma vagy holnap csakugyan elérhetem őt. – Ó nem – mondta a másik –, mára épp eleget jártunk. – Bocsáss meg – mondta Josef –, de hát nem érted meg a türelmetlenségemet? – Megértem. De ez mit sem használ neked. – Hát akkor mért mondtad, hogy csak rajtam múlik? – Úgy van, ahogy mondtam. Mihelyt biztos vagy abban, hogy gyónni akarsz, s késznek és érettnek érzed magad a gyónásra, megteheted. – Már ma is? – Már ma is. Josef csodálkozva nézett az öreg csöndes arcába. – Lehetséges ez? – kiáltott fel lenyűgözve. – Te magad vagy Dion atya. Az öreg bólintott. – Pihend ki magad itt a fák alatt – mondta barátságosan –, de ne aludj, hanem szedd össze magad; én is pihenek és összeszedem magamat. Aztán majd elmondhatod, amit szeretnél elmondani nekem. Így hát Josef egyszerre ott látta magát a célnál, s most már alig foghatta fel: hogyhogy nem ismerte föl s nem értette meg előbb a tiszteletre méltó férfiút, akinek egész nap az oldalán gyalogolt. Visszahúzódott, letérdelt, imádkozott, aztán minden gondolatát arra irányozta, amit a gyóntatóatyának mondani akart. Egy óra múltán visszatért, s megkérdezte, Dion felkészült-e. És most már gyónhatott. Ajkairól most elbeszélésként, panaszként, kérdésként, önvádként folyt mindaz, amit évek óta megélt, s ami hosszú ideje látszólag egyre inkább elvesztette értékét és értelmét, keresztényi és vezeklő életének egész története, amelyet megtisztulásának és megszentelődésének vélt, és ezért vállalta, s amely a végén oly nagy zavarodottsággá, sötétedéssé és kétségbeeséssé vált. A legfrissebb élményét sem hallgatta el: menekülését s a megoldásnak és reménynek azt az érzését,
amit ez a menekülés hozott meg neki, elhatározása keletkezését, hogy Dionhoz utazik, találkozását vele, s azt, hogy – ámbár hamarosan bizalmat és szeretetet érzett iránta, az idősebb iránt – e nap folyamán őt több ízben is hidegnek és különösnek, sőt szeszélyesnek ítélte. A nap már alacsonyan járt, amikor végére ért mondandójának. Az öreg Dion fáradhatatlan figyelemmel hallgatta, s tartózkodott minden félbeszakítástól és kérdéstől. S hogy a gyónás véget ért, még most sem szólt egy szót sem. Nehézkesen föltápászkodott, nagyon barátságos pillantást vetett Josefre, odahajolt hozzá, homlokon csókolta, és keresztet vetett rá. Josefnek csak később jutott eszébe, hogy hiszen ez ugyanaz a néma, testvéri s az ítélkezésről lemondó gesztus volt, amellyel ő is oly sok gyónót bocsátott el. Nem sokkal ezután megvacsoráztak, elmondták az esti imát, és lefeküdtek. Josef egy darabig még elmélkedett és tépelődött; voltaképp kárhoztatást és korholó prédikációt várt, s mégsem volt csalódott vagy nyugtalan, Dion tekintete és testvéri csókja kielégítette, lelke elcsöndesedett, s hamarosan jótékony álomba merült. Reggel, anélkül, hogy szót fecséreltek volna, az öreg magával vitte; ezen a napon, meglehetősen hosszú utat tettek meg, s még négy vagy öt napig ment ez így tovább, aztán megérkeztek Dion remeteségéhez. Most itt laktak, Josef segített Dionnak az apró napi munkákban, megismerkedett az atya mindennapi életével, s megosztotta vele – nem nagyon tért el ez attól az élettől, amelyet ő maga is sok éven át folytatott. Csakhogy most már nem volt egyedül, másvalakinek az árnyékában és oltalmában élt, tehát mégis tökéletesen más élet volt ez. És a környező településekről, Askalonból és még messzebbről újra meg újra jöttek a tanácsot kérők és gyónni szándékozók. Josef eleinte, ha ilyen látogatók érkeztek, mindig sietve visszavonult, és csak akkor mutatkozott ismét, ha távoztak. Dion azonban egyre sűrűbben visszahívta, ahogy egy szolgát hívnak, vizet hozatott vagy valami kisegítő munkát végeztetett vele, és miután ez egy ideig így folyt, Josef hozzászokott, hogy hébe-hóba maga is végighallgasson egy gyónást, ha a gyónó nem berzenkedett ellene. Sokaknak viszont, sőt a többségnek nem volt ellenére, hogy nem egyedül kell szemben állniuk, ülniük vagy térdelniük a félelmes Pugillal, hanem ott volt velük ez a csöndes, barátságos tekintetű és szolgálatkész segítőtárs is. Josef így lassankint megtanulta: mi módon hallgatja Dion a gyónásokat, hogyan vigasztal, hogyan rendelkezik, intézkedik, hogyan büntet és ad tanácsot. Csak ritkán engedett meg magának egy-egy kérdést, mint például akkor is, midőn egy átutazóban lévő tudós vagy széplélek elegyedett szóba velük. Ennek, miként beszámolójából kitűnt, barátai voltak a mágusok és csillagjósok között; pihenőt tartva elüldögélt egy vagy két órát a két idős remete közt, udvarias és beszédes vendég volt, hosszasan, tudósként és szépen beszélt a csillagokról, s arról a vándorútról, amelyet az ember isteneivel együtt egy világkorszak kezdetétől a végéig megtett az Állatöv minden házán keresztül. Beszélt Ádámról, az első emberről, s arról, hogy Ádám azonos a megfeszített Jézussal, s a megváltást Ádám vándorlásának nevezte a Tudás fájától az Élet fájáig, a paradicsomi kígyót pedig a szent ősforrás ama sötét mélység őrzőjének nevezte, amelynek éji vizeiből származik minden alakzat, minden ember és isten. Dion figyelmesen hallgatta ezt az embert, akinek szír beszéde erősen meg volt tűzdelve a göröggel, és Josef fölöttébb csodálkozott, sőt megbotránkozott azon, hogy Dion atya ezt a pogány tévelygőt nem utasítja el buzgó haraggal, nem mond neki ellent, és nem átkozza ki, hanem szemlátomást szórakoztatják és együttérzésre indítják a sokat tudó zarándok okos monológjai, mert nemcsak odaadóan figyelt rá, hanem mosolygott is, és több ízben rábólintott a beszélő egy-egy szavára, mintha tetszene neki. Amikor ez az ember elment, Josef hevesen, szinte szemrehányó hangon kérdezte: – Hogy lehet az, hogy olyan türelmesen hallgattad ennek a hitetlen pogánynak a tévtanait? Sőt nekem úgy rémlett, nem-
csak türelemmel, hanem éppenséggel együttérzéssel és bizonyos élvezettel hallgattad. Miért nem szálltál szembe velük? Miért nem próbáltad meg, hogy ellentmondj ennek az embernek, megbüntesd, és a mi Urunk hitére térítsd? Dion a fejét csóválta – sovány, ráncos volt a nyaka –, és így felelt: – Nem mondtam neki ellent, mert semmi haszna sem lett volna, s azért sem, mert nem is lettem volna képes rá. A beszédben, a kombinálásban s a mitológia és a csillagok ismeretében ez az ember kétségtelenül felülmúl engem, nem hozhattam fel semmit ellene. És aztán, fiam, nem az én dolgom, s a tiéd sem, hogy egy ember hitével azt a megállapítást szegezzük szembe: csalás és tévedés, amiben hisz. Én, bevallom, bizonyos gyönyörűséggel hallgattam ezt az okos férfiút, s ezt te is észrevetted. Gyönyörűséget szerzett nekem, mert kitűnően beszélt és sokat tudott, főleg azonban azért, mert a fiatalkoromra emlékeztetett, mivelhogy ifjúkoromban éppilyen tanulmányokkal és ismeretekkel foglalkoztam. A mitológia dolgai, amelyekről ez az idegen oly kedvesen csevegett, korántsem tévedések. Egy olyan hit elképzelései és hasonlatai, amelyre nekünk már nincs szükségünk, mert elnyertük a Jézusba, egyetlen megváltónkba vetett hitet. Azoknak viszont, akik még nem leltek rá a mi hitünkre, s talán sohasem is lelnek rá, a maguk hite, mely atyáik ősi bölcsességéből származik, jogosan tisztelni való. Kedvesem, a mi hitünk bizonyára más, egészen más. Ám azért, mert a mi hitünk nem szorul rá a csillagokról és eonokról, az ősvizekről és világ-ősanyákról szóló tanra s mindeme hasonlatokra, azok a tanítások önmagukban még korántsem tévesek, nem hazugságok vagy csalások. – De hát – kiáltott fel Josef – mégiscsak a mi hitünk a jobb, és Jézus minden emberért meghalt; tehát, akik őt ismerik, azoknak harcolniuk kell az elavult tanok ellen, hogy helyükre az újat, a helyeset állítsák. – Hiszen ezt már régen megtettük, te és én, és még sokan mások – mondta Dion higgadtan. – Mi hívők vagyunk, mert megragadott minket a Megváltó hatalma s az ő váltsághalála. Ama többieket azonban, az Állatöv és a régi tanok mitológusait és teológusait még nem ragadta meg ez a hatalom s nekünk nem adatott meg, hogy rájuk kényszerítsük a megragadottságot. Nem vetted észre, Josef, hogy ez a mitológus milyen kedvesen és szerfölött ügyesen csevegett, milyen szépen illesztette össze képei játékát, s közben milyen jól érezte magát, milyen békésen és harmonikusan él képei és hasonlatai bölcsességében? Nos, ez jelzi, hogy ezt az embert nem nyomasztja semmilyen súlyos szenvedés, elégedett, s jól megy a sora. De az olyanoknak, akiknek jól megy a sora, a magunkfajta mit sem mondhat. Hogy egy ember szükségét érezze a megváltásnak s a megváltó hitnek, hogy elveszítse gondolatainak bölcsességéből és harmóniájából eredő örömét, és magára vegye a megváltás csodájába vetett hit nagy kockázatát, először is rosszul, nagyon rosszul kell menjen a sora, fájdalmat és csalódást, keserűséget és kétségbeesést kell átélnie, a torkáig kell érnie az áradatnak. Nem, Josef, hagyjuk meg ezt a pogány tudóst a maga jó közérzetében, hagyjuk meg bölcsessége, gondolkozása és szónoki művészete boldogságában! Talán holnap, talán egy év, tíz év múlva olyan fájdalom éri, amely szétzúzza művészetét és bölcsességét, talán agyonütik a feleségét, akit szeret, vagy az egyetlen fiát, avagy megbetegszik és elszegényedik; ha akkor majd újra találkozunk vele, a pártfogásunkba vesszük, s elmondjuk neki, mi módon próbáltunk meg mi úrrá lenni a fájdalmon. És ha akkor azt kérdené tőlünk: „Miért nem tegnap, miért nem tíz évvel ezelőtt mondtátok ezt nekem?”, akkor majd azt feleljük: „Abban az időben még nem ment elég rosszul a sorod.” Elkomolyodott, s egy darabig hallgatott. Aztán, mintegy emlékezete álmait idézve, hozzátette: – Egykor magam is sokat játszadoztam és szórakoztam atyáink bölcsességével, s midőn már a Kereszt útjára tértem, a teologizálás még gyakorta örömöt, no meg persze elég sok bánatot is szerzett nekem.
Gondolataimban többnyire a világ teremtésével foglalkoztam s azzal, hogy a teremtés művének bevégeztével tulajdonképpen mindennek jónak kellett volna lennie, hiszen írva vagyon: „És látá Isten, hogy minden, amit teremtett vala, imé igen jó.” Valójában azonban csupán egy pillanatig volt jó és tökéletes, a Paradicsom pillanatában, s már a következő pillanatban bűn és átok keveredett a tökéletességbe, mivelhogy Ádám evett a tiltott fa gyümölcséből. Mármost voltak olyan tanítók, akik azt mondták: az az isten, aki létrehozta a teremtést, s vele Ádámot és a Tudás fáját, nem az egyetlen és legfőbb Isten, hanem csak egy része neki vagy egy alárendelt isten, a demiurgosz, és a teremtett világ nem jó, hanem félresikerült, és most egy világkorszakon át el van átkozva, prédául vetve a Gonosznak, mígnem Ő maga, az Egy-Szellem-Isten elhatározza, hogy fia révén véget nem vet ennek az elátkozott világkorszaknak. Ettől fogva, így tanították, s én is így gondoltam, megkezdődik a demiurgosznak és alkotásának haldoklása, s a világ lassankint elhal és hervad, amíg egy új világkorszakban nem lesz többé teremtés, világ, nem létezik a hús gerjedelme és vétke, nem lesz testi nemzés, szülés és halál, hanem egy tökéletes, szellemi és megváltott világ keletkezik, amely megszabadul Ádám átkától, a vágy, a nemzés, szülés és halál örök átkától és kényszerétől. Inkább a demiurgoszt tettük felelőssé a világ akkori bajaiért s nem az első embert; úgy véltük: a demiurgosznak, ha valóban ő maga volt Isten, könnyű lett volna másként teremtenie Ádámot, vagy megkímélnie őt a kísértéstől. S következtetéseink végeredményeként két istenünk volt: a teremtő isten és az atyaisten, s nem riadtunk vissza attól, hogy az előbbiről elítélően nyilatkozzunk. Sőt olyanok is akadtak, akik egy lépéssel tovább mentek, s azt állították, a teremtés egyáltalán nem Isten, hanem az ördög műve volt. Azt hittük, okosságunkkal segítségére lehetünk a Megváltónak s a szellem eljövendő korszakának, így hát elrendeztük magunkban az isteneket, világokat és világterveket, vitáztunk és teologizáltunk, míg egy napon valamilyen láztól halálos beteg lettem, s lázálmaimban állandóan a demiurgosszal birkóztam, hadakoznom kellett és vért ontanom, és a látomások és szorongások egyre szörnyűbbek lettek, míglen egy nagyon lázas éjszakán azt hittem: meg kell ölnöm a saját anyámat, hogy újra kioltsam testi születésemet. Azokban a lázálmaimban az ördög összes kutyája hajszolt. De fölépültem, s régebbi barátaim csalódására úgy tértem vissza az életbe, mint ostoba, hallgatag és szellemtelen ember, aki ugyan testi erejét hamarosan visszanyerte, de már nem telt öröme a filozofálásban. Mert a lábadozás napjaiban és éjszakáin, amikor azok a borzasztó lázálmok elmúltak, és szinte mindig aludtam, minden éber percemben magam mellett éreztem a Megváltót, éreztem, hogy erő árad belőle énbelém, s midőn újra egészséges lettem, elszomorodtam amiatt, hogy többé nem érzem ezt az ő közelségét. Helyette viszont nagy vágyat éreztem ama másik közelség után, és most kiderült: mihelyt megint a vitázók közé tartoztam, éreztem, milyen veszélybe jutott ez a vágyam – akkori legdrágább kincsem –, hogyan tűnik el, hogyan folydogál bele a gondolatokba és szavakba, minta homokban felszívódó víz. Elég, kedves barátom; ezzel véget ért okosságom és teológiám. Azóta az együgyűekhez tartozom. De aki ért a bölcselethez és a mitológiához, aki képes azokat a játékokat játszani, amelyekkel egykor én is megpróbálkoztam, azt nem szeretném ebben meggátolni, sem lebecsülni. Ha egykor be kellett érnem azzal, hogy a demiurgosz és a szellemi isten, a teremtés és a megváltás a maga megfoghatatlan összefonódásában és azonosságában megoldatlan rejtély marad számomra, akkor azzal is meg kell alkudnom, hogy a filozófusokat nem változtathatom hívőkké. Ez nem az én dolgom. Egyszer, midőn valaki egy gyilkosságot és házasságtörést gyónt meg, utána Dion azt mondta segítőtársának: – Gyilkosság és házasságtörés, ez így felettébb elvetemült, nagyszabású bűnnek hangzik, s bizony eléggé csúnya ügy is, na igen. De én azt mondom neked, Josef, hogy ezek a világi emberek valójában nem igazi bűnösök. Valahányszor megkísérlem, hogy teljesen beleéljem magam a gondolataik-
ba, tisztára gyermekeknek látom őket. Nem derék emberek, nem jók, nem nemesek, bizonnyal önzők, kéjsóvárak, gőgösek, haragvók, de voltaképp és alapjában véve ártatlanok, ártatlanok oly módon, ahogyan ártatlanok a gyermekek. – De mégis – mondta Josef –, sokszor erélyesen kérdőre vonod őket, és a poklot fested szemük elé. – Épp ezért. Gyermekek ők, és ha terheli valami a lelkiismeretüket, és gyónni jönnek hozzám, akkor azt akarják, hogy komolyan vegyem őket, és komoly leckéztetést is akarnak. Legalábbis nekem ez a véleményem. Te a magad idejében ezt persze másként csináltad. Nem szidtál, nem büntettél, senkire sem róttál ki vezeklést, hanem barátságos voltál, s egyszerűen testvéri csókkal bocsátottad el az embereket. Én ezt nem akarom kárhoztatni, nem, de képtelen volnék rá. – Jó – mondta habozva Josef. – De mondd meg, amikor én meggyóntam neked, miért nem bántál velem is úgy, mint a többiekkel, miért csókoltál meg némán, miért nem mondtál egyetlen büntető szót sem? Dion Pugil rászegezte átható tekintetét. – Nem volt helyes, amit tettem? – kérdezte. – Nem mondtam, hogy nem volt helyes. Bizonyára helyes volt, különben nem tett volna nekem olyan jót az a gyónás. – Nos, hát nyugodj bele. Hiszen akkor én szigorú és hosszú vezeklést róttam ki rád, noha szavak nélkül. Magamhoz vettelek, szolgámként bántam veled, s visszavezettelek ahhoz a hivatáshoz – rákényszerítettelek! –, amelyből ki akartad vonni magad. Félrefordult, ellenére volt a hosszas beszélgetés. Josef azonban ezúttal konokul kitartott. – Te már akkor előre tudtad, hogy engedelmes leszek, meg is fogadtam ezt még a gyónás előtt, még mielőtt ismertelek volna. Nem, mondd meg: valóban csak ez volt az oka, hogy így bántál velem? A másik néhány lépést föl-le járkált, megállt Josef előtt, vállára tette a kezét, és azt mondta: – A világ emberei gyermekek, fiam. És a szentek – nos, ők nem jönnek hozzánk gyónni. Mi azonban, te meg én és a magunkfajták, mi vezeklők, keresők és a világtól menekülők, mi nem vagyunk gyermekek, nem vagyunk ártatlanok, és minket nem lehet büntető prédikációkkal rendbe hozni. Mi, mi vagyunk az igazán bűnösök, mi, a tudók és gondolkodók, akik ettünk a Tudás fájának gyümölcséből; mi tehát nem bánhatunk egymással úgy, mint a gyerekkel, akit megvesszőzünk, aztán hagyjuk újra futkározni. Hiszen mi egy-egy gyónás és vezeklés után nem futunk vissza a gyermeki világba, ahol ünnepeket ülnek, üzletelnek, és időnkint agyonverik egymást; mi a bűnt nem kurta, rossz álomként éljük át, amelyet a gyónással és áldozattal újra lerázunk magunkról: mi a bűnben időzünk, sohasem vagyunk ártatlanok, mindig bűnösök vagyunk, a bűnben és lelkiismeretünk tüzében égünk, és tudjuk, hogy sohasem fizethetjük meg nagy adósságunkat, hacsak nem akkor, mikor elköltözésünk után az Isten kegyesen tekint ránk, és befogad kegyelmébe. Ez az oka, Josef, hogy miért nem tarthatok neked és magamnak prédikációkat, miért nem róhatok ki vezeklést. Nekünk nem ezzel vagy azzal a kisiklással, gonosztettel van dolgunk, hanem mindig magával az eredendő bűnnel; épp ezért a közülünk való csupán a közös tudásról és testvéri szerétéiről biztosíthatja a másikat, de nem gyógyíthatja meg holmi büntetéssel. Hát nem tudtad ezt? Josef halkan válaszolta: – így van. Tudtam. – Akkor hát ne fecsegjünk haszontalanul – mondta kurtán az öreg, és a kunyhója előtti kő felé fordult, ahol imádkozni szokott. Eltelt néhány év, s Dion atyát időről időre elfogta a gyöngeség, úgyhogy Josefnek reggelenkint segítenie kellett neki, mert egyedül nem bírt fölkelni. Aztán imádkozni ment, s az ima után sem tudott fölállni egyedül. Josefnek kellett segíteni, majd az öreg csak üldögélt egész nap, és a messzeségbe bá-
mult. Ez a napok többségében így volt, más napokon az öregember maga is boldogult a fölkeléssel. Gyónást sem tudott mindennap hallgatni, s ha valaki Josefnél gyónt. Dion utólag odahívta Josefet, s azt mondta neki: – A végét járom, gyermekem, a végét járom. Mondd meg az embereknek: ez a Josef az utódom. – És ha Josef tiltakozni vagy közbeszólni próbált, az aggastyán azzal a rettenetes tekintettel nézett rá, amely jéghideg sugárként hatolt belé. Egy napon, midőn segítség nélkül kelt föl, s erősebbnek látszott, magához hívta Josefet, s kis kertje szélén egy helyre vezette. – Ez az a hely – mondta –, ahol eltemetsz. A sírt együtt ássuk meg, még van rá egy kis időnk. Hozd az ásót. Most mindennap ástak egy keveset a kora reggeli órákban. Ha Dion erősebbnek érezte magát, ő is kiemelt néhány teli lapát földet, nagy üggyel-bajjal, de némiképp derűsen, mintha öröme telnék a munkában. S ez a bizonyos derűs elevenség aztán nem is hagyta el egész nap; amióta a sírját ásták, mindig jókedvű volt. – Ültess majd egy pálmafát a síromra – mondta egyszer munkájuk közben. – Talán még ehetsz a gyümölcséből. Ha nem, akkor másvalaki. Én elültettem néha-néha egy-egy fát, de nagyon keveset, túlságosan is keveset. Sokan azt mondják: az ember nem halhat meg úgy, hogy ne ültessen egy fát, és ne hagyjon hátra egy fiúgyermeket. Nos, én hagyok magam után egy fát, és itthagylak téged, te vagy a fiam. Nyugodt volt és derűsebb, mint amilyennek Josef ismerte, és egyre inkább azzá vált. Egyik este – már besötétedett, meg is vacsoráztak, és befejezték imájukat – fekvőhelyéről hangosan hívta Josefet, s megkérte, üljön mellé még egy kis időre. – El akarok mesélni neked valamit – mondta barátságosan, s nem látszott sem fáradtnak, sem álmosnak. – Emlékszel még rá, Josef, milyen rossz időket éltél át ott Gazában, a remeteségedben, s hogy torkig voltál az életeddel? S hogy aztán miként szántad menekülésre magadat, elhatározván, hogy megkeresed az öreg Diont, s elbeszéled neki történetedet? Emlékszel, hogyan találtál rá a remeték tanyáján arra az öregemberre, akitől megkérdezted, hol lakik Dion Pugil? Igen. És nem valami csodaféle volt-e, hogy az az öregember maga Dion volt? Most elmesélem, hogy történt a dolog; ugyanis számomra szintén különös volt, szinte csoda. Tudod, milyen az, ha egy vezeklő- és gyóntatóatya megöregszik, s végighallgatta a gyónását a soksok bűnösnek, akik őt bűntelennek és szentnek tartják, s nem tudják, hogy náluk is nagyobb bűnös. Ilyenkor haszontalannak és hiábavalónak rémlik egész tevékenysége, s ami egykor szentnek és fontosnak látszott a szemében, hogy ugyanis Isten erre a helyre állította, s méltónak ítélte, hogy meghallgassa az embereket, lelkük tisztátalanságát, szennyét, és könnyítsen rajtuk, most, egyszerre, nagy, túlságosan nagy teherré, sőt átokká válik számára, s végül már borzad minden szegénytől, aki gyerekes vétkeivel hozzá fordul, elkívánja a közeléből, sőt magát is elkívánja, ha máshová nem, hát egy kötélre egy fa ágán. Ez történt veled. És most eljött az én gyónásom órája is, meggyónom hát neked: én is úgy jártam, mint te, én is haszontalannak, szellemileg kihunytnak éreztem magamat, s nem bírtam többé elviselni, hogy az emberek egyre-másra bizalommal járultak elém, s hozzám hordták az emberélet minden mocskát és bűzét, amivel nem boldogultak, s amivel többé én sem boldogultam. Mármost akkoriban gyakran hallottam emlegetni egy Josephus Famulus nevű vezeklőt. Hozzá is, így értesültem, szívesen jártak gyónni az emberek, és sokan szívesebben mentek hozzá, mint hozzám, mert állítólag szelíd, barátságos ember volt, s úgy hírlett, semmit sem kíván az emberektől, nem korholja
őket, úgy bánik velük, mint testvérével, csupán meghallgatja, s egy csókkal bocsátja el mindet. Ez nem az én módszerem volt, tudod, s amikor első ízben hallottam erről a Josephusról, eljárását inkább balgának és nagyon gyerekesnek láttam; most azonban, midőn olyan kérdésessé vált számomra: vajon ér-e valamit a magam módszere, megvolt rá minden okom, hogy tartózkodjam Josef módszerének elítélésétől s attól, hogy a magamét többre tartsam. Milyen erők lehetnek ebben az emberben? Tudtam, hogy fiatalabb nálam, de azért már ő is közel jár az aggkorhoz, ami tetszett nekem; egy fiatalemberben nem bíztam volna meg olyan könnyen. Róla azonban úgy éreztem, vonzódom hozzá. Így hát elszántam magam rá, hogy elzarándokolok Josephus Famulushoz, bevallom neki nyomorúságomat, és tanácsot kérek tőle, vagy ha nem ad tanácsot, talán vigaszt és erősítést kapok tőle. Már a puszta elhatározás is jót tett és megkönnyebbített. Nekivágtam hát az útnak, s a felé a hely felé zarándokoltam, ahol, mint mondták, az ő remeteodúja van. Eközben azonban Josef testvér ugyanezt élte át, mint én, s ugyanazt tette, mint én; mindegyikünk menekülésre adta a fejét, hogy a másiknál leljen tanácsra. Amikor aztán, még mielőtt megtaláltam volna kunyhóját, szemtől szemben álltam vele, már az első beszélgetéskor felismertem: olyanforma volt, mint az a férfiú, akire vártam. De ő is menekülőben volt, rosszul ment a sora, olyan rosszul, mint nekem, vagy még rosszabbul, és semmiképp sem szánhatta rá magát a gyóntatásra, inkább ő maga is gyónni kívánt, hogy egy idegen kézbe tegye le nyomorúságát. Ez nekem akkor, abban az órában különös csalódás volt, nagyon elszomorodtam. Mert ha ez a Josef is, aki engem nem ismert, belefáradt szolgálatába, és kételkedni kezdett élete értelmében – vajon nem azt jelenthette-é, hogy egyikünk sem jutott semmire, mindketten hasztalanul éltünk, és zátonyra futottunk. Arról mesélek neked, amit már úgyis tudsz, hadd fogjam hát rövidre. Azon az éjszakán magam maradtam a településen, amíg te szállásra találtál a testvéreknél, elmélyülten meditáltam, beleképzeltem magam ennek a Josefnek a helyzetébe, s azt gondoltam: mihez kezd, ha másnap megtudja, hogy hiába menekült el, s hiába vetette bizalmát Pugilba, s ha megtudja, hogy Pugil is szökésben lévő és megtámadott ember? Minél jobban beleképzeltem magamat, annál inkább megsajnáltam Josefet, s annál inkább úgy tetszett: Isten küldte őt nekem, hogy megismerjem és meggyógyítsam, s vele együtt magamat is. Most már el bírtam aludni, a fele éjszaka is elmúlt. Másnap velem vándoroltál tovább, és a fiam lettél. Ezt a történetet akartam elmesélni neked. Hallom, hogy sírsz. Sírjál csak, ez jót tesz neked. És ha már ilyen illetlenül fecsegő lettem, hát légy hozzám olyan kedves, és hallgasd meg még ezt is, fogadd a szívedbe: az ember furcsa lény, vajmi kevéssé megbízható, ezért nem lehetetlen, hogy egyszer majd újból rád törnek azok a fájdalmak és bántalmak, s megpróbálnak legyűrni. Bár küldene néked akkor a mi Urunk egy éppoly barátságos, türelmes és vigasztaló fiat, nevelt gyermeket, amilyet benned adott nékem! Ami pedig azt a faágat illeti, amelyről akkor a Kísértő álmodni késztetett, s a szegény Iskariotés Júdás halálát, csak egyet mondhatok neked: nem csupán bűn és balgaság ilyen halált szánni magunknak, ámbár Megváltónknak kicsiség az ilyen bűnt is megbocsátania. De ezenfelül is siralmas kár, ha egy ember kétségbeesve hal meg. A kétségbeesést Isten nem azért küldi ránk, hogy megöljön, hanem azért, hogy új életre ébresszen minket. Ámde ha a halált küldi el értünk, Josef, ha megszabadít bennünket a földtől és a testtől, s magához hív, akkor az nagy öröm. Mikor már szabad elaludni, ha fáradt az ember, s ledobni magunkról egy túlságosan sokáig hordozott terhet, felséges, csodálatos dolog. Amióta megástuk a sírt – ne feledd a pálmafát, amelyet oda ültetsz majd –, amióta elkezdtük a sírt ásni, elégedettebb és békésebb lettem, mint annyi sok éven át voltam. Sokáig fecsegtem, fiam, fáradt lehetsz. Eredj aludni, menj a kunyhódba. Isten áldjon!
Másnap Dion nem jelent meg a reggeli imánál, és nem is hívta Josefet. Amikor ez aggódni kezdett, s halkan belépett Dion kunyhójába, és a fekhelyénél megállt, az öreg már elaludt, s gyermeki, lágyan sugárzó mosoly fénylett az arcán. Josef eltemette, elültette sírján a pálmafát, és még megérte azt az évet, amikor a fa meghozta első gyümölcsét.
INDIAI ÉLETRAJZ Visnu, vagy inkább az ő Rámaként emberi testet öltött része, a démonkirályokkal vívott egyik vad csatában holdsarló-nyilával megölte őket, de egyikük ember alakjában ismét belépett a lények körforgásába, Ravánának hívták, és harcias fejedelemként élt a nagy Gangesz partján. Ő volt Dásza atyja. Dásza anyja korán meghalt, s utódja, egy szép és becsvágyó asszony, mihelyt fiút szült a fejedelemnek, már úgy érezte: a kis Dásza útjában van; az volt a szándéka, hogy helyette, az elsőszülött helyet majd az ő fiát, Nalát szenteljék fel egykor uralkodónak, így hát tudatosan elidegenítette Dászát apjától, és elhatározta, hogy az első adandó alkalommal eltéteti őt láb alól. Ravána udvari bráhmanjai közt azonban volt egy Vaszudéva nevű áldozópap, előtte nem maradt titokban szándéka, s az okos férfiú meg tudta hiúsítani. Sajnálta a fiút, meg aztán úgy látta: a kis herceg jámbor hajlamot és igazságérzetet örökölt anyjától. Szemmel tartotta Dászát, nehogy valami történjék vele, és csupán az alkalomra várt, hogy megmentse a fiút mostohaanyjától. Mármost Ravánának, a rádzsának volt egy Brahmának szentelt tehéncsordája; a teheneket szentnek tartották, s tejüket és vajukat gyakran áldozták az istenségnek. Az ország legjobb legelői nekik voltak fenntartva. Egy napon e Brahmának szentelt tehenek egyik pásztora a városba jött, hogy beszállítson egy rakomány vajat, és jelentse: azon a vidéken, ahol eddig a csorda legelt, szárazság várható, s a pásztorok megegyeztek benne, hogy a hegység felé terelik a gulyát, ott a legszárazabb időszakban sem lesz hiány forrásvízben és friss takarmányban. Ezt a pásztort, akit régóta ismert, a bráhman bizalmába fogadta, barátságos és hűséges ember volt, és amikor másnap Ravána fia, a kis Dásza eltűnt, s nem tudtak többé rátalálni, egyedül Vaszudéva és a pásztor tudott eltűnése titkáról. Dászát pedig a pásztorok magukkal vitték a dombok közé, ott bukkantak rá a lassan vándorló csordára, s Dásza szívesen és barátságosan csatlakozott a gulyához és pásztoraihoz, gulyásbojtárként nőtt fel, segített a csorda őrzésében és terelésében, megtanult fejni, eljátszadozott a borjakkal, a fák alatt heverészett, édes tejet ivott, s tehéntrágya tapadt mezítelen lábára. Nagyon jól érezte így magát, megismerte a pásztorokat, a teheneket s életüket, megismerkedett az erdővel, az erdő fáival és gyümölcseivel, szerette a mangót, a vadfügét és a varinga-fát, zöld erdei tavakból halászta ki az édes lótuszgyökeret, ünnepnapokon az erdei lángvirág vörös virágából font koszorút tett a fejére, megtanulta, hogy résen legyen az erdei vadakkal szemben, kerülje a tigrist, megbarátkozzék az okos mungóval s a derűs sündisznóval, s a homályos menedékkunyhóban várja ki az esős évszak végét; itt a fiúk játszottak, verseket énekeltek, vagy kosarat és gyékényszőnyeget fontak, szőttek. Dásza nem felejtette el egészen előző otthonát és életét, ám ez hamarosan álommá vált számára. És egy napon – a csorda más vidékre vonult – Dásza az erdőbe ment, mivel mézet akart keresni. Ámulva szerette az erdőt, amióta megismerte, s ez itt ráadásul különlegesen szép erdőnek látszott: a lombokon, ágakon át arany kígyóként tekeregtek a nap sugarai, s ahogyan a hangok, a madárdal, a lombsusogás, a majmok rikácsolása is mind nyájas, szelíd szövedékbe fonódott, keresztül-kasul, akárcsak a fák közt a fény – úgy jöttek, összevegyültek s megint szétváltak a szagok is, a virágok, fák, levelek, vizek, a moha, az állatok, gyümölcsök, a föld és korhadás szaga, nyers és édes illatok, vad és meghitt, serkentő és altató, vidító és nyomasztó szagáradat. Időnkint valamelyik láthatatlan erdei szurdokban felmorajlott a víz zubogása, néha egy-egy bársonyzöld, fekete és sárga pettyes pillangó táncolt a fehér ernyővirágzatokon, hébe-hóba megreccsent egy ág a kék árnyékú cserjés mélyén, súlyosan omlott a lomb a lombba, avagy felbőgött egy vad a sötétben, netán egy civakodó nőstény majom szidal-
mazta a társait. Dásza megfeledkezett a mézkeresésről, és miközben meglesett néhány tarka tollú törpemadarat, meglátta, hogy a nagy erdőben szinte sűrűbb kis erdőként álló magas páfrányok közt egy nyom vész el, valami útfélé, keskeny, kicsiny gyalogösvény, s miközben hangtalanul és óvatosan nyomult előre, követve az ösvényt, egy soktörzsű fa alatt parányi kunyhót fedezett föl, amolyan csúcsos tetejű sátrat, páfrányból építve és fonva, s a kuckó mellett a földön ülve egyenes tartásban egy mozdulatlan embert, aki keresztbe tett lába közt nyugtatta kezét, és fehér haja, széles homloka alól a földre szegezte csöndes, pillantástalan szemét, nyíltan, de mégis befelé nézőn. Dásza megértette, hogy ez egy szent ember, jógi; nem ő volt az első, akit látott: tiszteletre méltó s az istenek kegyelte emberek voltak, helyes dolog volt megajándékozni őket és tiszteletet tanúsítani irántuk. Ámde ez itt, aki olyan szép és jól elrejtett páfránykunyhója előtt ült, egyenes tartásban, csöndesen leeresztett karral, és meditálásba mélyült, jobban tetszett a fiúnak, s úgy tetszett, különösebb és tiszteletre méltóbb, mintázok, akiket eddig látott. Ezt a férfit, aki szinte lebegve ült ott, és elrévedt tekintetével mégis mintha mindent látott és tudott volna, a szentség aurája vette körül, a méltóság varázsköre, az összeszedett izzás és jógaerő hulláma és lángja – s ezt a fiú nem merészelte volna átlépni vagy akár szóval áttörni, még egy üdvözlettel sem. Alakja méltósága és nagysága, az arcán ragyogó, belülről fakadó fény, arcvonásainak fegyelmezettsége és rendíthetetlen nyugalma sugárzó hullámokban áradt belőle, ő pedig holdként trónolt e sugarak középpontjában, és a benne fölhalmozott szellemi erő, csöndben összefogott akarat olyan bűvkört vont köré, hogy érezhető volt: ez a férfi, ha ki sem nyitja a szemét, akkor is képes a puszta óhajával és gondolatával megölni és újra életre kelteni bárkit. A fánál is mozdulatlanabbul – mert a fa mégiscsak mozog, lombjával, ágaival lélegzik –, oly mozdulatlanul ült helyén a jógi, mint egy kőből faragott istenszobor, és a fiú, attól a pillanattól fogva, hogy észrevette őt, éppily mozdulatlanul várakozott, földbe gyökerezve, lenyűgözötten a varázsosan vonzó látványtól. Ott állt, és a Mestert bámulta, látta, hogy egy foknyi napfény csillan meg a vállán, egy foknyi napfény egyik nyugvó kezén, látta, amint ezek a fényfoltok lassan vándorolnak, majd újabbak keletkeznek, s álltában és ámulatában érteni kezdte, hogy ehhez a férfiúhoz semmi közük a napsugaraknak, sem az erdőből körös-körül felhangzó madárdalnak, majomrikácsolásnak, de még annak a barna erdei méhnek sincs köze hozzá, amely a meditálásba merült jógi arcára szállt, a bőrét szaglászta, egy darabig ott mászkált rajta, s aztán megint elrepült, s nincs köze hozzá az erdő egész sokszínű életének sem. Dásza érezte: amit a szem lát, a fül hall, ami szép vagy csúnya, kedves vagy félelmet kelt, mindaz semmilyen kapcsolatban sincs a szent emberrel, ő nem fázna, nem is bosszankodnék az esőben, tűz sem égethetné meg, körülötte felszínné és jelentőségnélkülivé vált az egész világ. Hogy talán az egész világ valóban csupán játék és felszín lehet, csupán szélfuvalom és hullámfodrozódás ismeretlen mélységek fölött, ez a sejtelem nem gondolatként, hanem testi borzongásként és könnyű szédületként suhant át a szemlélődő pásztor-hercegen, mint valami irtózat és veszélyérzet, s egyúttal sóvárgó vágyat keltő vonzás. Mert, így érezte, a jógi a világ felszínén, a felszín világán át lemerült a Lét mélyébe, minden dolgok titkába, áthatolt az érzékek varázshálóján, a fény, a zajok, a színek, az érzések játékain, lehántotta őket magáról, s erős gyökeret eresztve időzik abban, ami lényeges és változatlan. A fiú, noha egykor bráhmanok nevelték, s a szellem fényének egynémely sugarával ajándékozta meg, ezt nem az eszével értette meg, s szavakkal mit sem tudott volna mondani róla, de érezte, ahogyan egy áldott órában az isteni közelségét érezzük, hogy borzongó tisztelet és csodálat ébred benne iránta, szeretet a férfi iránt, és vágyakozás arra az életre, amelyet ez a meditációba merült ember él. És – az öreg révén furcsa módon visszaemlékezve származására, herceg voltára és a királyságra – Dásza megindult szívvel állt a páfrányvadon szélén, hagyta, hadd röpködjenek a madarak, hadd foly-
tassák halkan suttogó beszélgetésüket a fák, hagyta, hogy az erdő erdő legyen és csorda a távoli csorda; átengedte magát a varázslatnak, és nézte a meditáló remetét, megejtette a jógi alakjának megfoghatatlan csöndje és érinthetetlensége, arcának fénylő nyugalma, tartásának erős fegyelme, szolgálatának tökéletes odaadása. Utólag nem tudta volna megmondani, vajon két-három órát vagy napokat töltött annál a kunyhónál. Midőn újra fölengedett az igézet, midőn némán osont vissza a páfrányok közti ösvényen, az erdőből kivezető utat keresve, és végül ismét kiért a nyílt rétekre, a legelőre s a gulyához, ezt úgy tette, hogy nem is tudta, mit csinál, a lelke még bűvöletben volt, s csak akkor eszmélt föl, amikor az egyik pásztor rákiáltott. Ez a gulyás jól leszidta hosszas elmaradása miatt, de mikor Dásza tágra nyílt szemmel, csodálkozva nézett rá, mintha nem értené szavait, a pásztor tüstént elhallgatott, olyan szokatlan, idegen volt a fiú tekintete és ünnepélyes magatartása, hogy elámult rajta. Egy kis idő múlva pedig megkérdezte: – De hát hol jártál, kedves fiam? Talán valamely istenséget láttál, vagy egy démonnal találkoztál? – Az erdőben voltam – mondta Dásza –, valami oda vonzott, mézet akartam keresni. De aztán megfeledkeztem róla, mert megláttam egy férfit, egy remetét; ott ült, és elmélkedésbe vagy imádkozásba merült, s amikor megláttam, és azt is, hogyan ragyog az arca, meg kellett állnom, és hosszú ideig néznem őt. Szeretnék este elmenni oda, és adományt vinni neki; szent ember. – Tedd meg – mondta a pásztor –, vigyél neki tejet és édes vajat; a szenteket tisztelni kell és adakozni nekik. – De hogyan szólítsam meg? – Nem kell megszólítanod, Dásza; csak hajolj meg előtte, tedd le elébe az adományt, többre nincs szükség. Így tett hát. Eltartott egy darabig, amíg újra rátalált arra a helyre. A kunyhó előtti térség üres volt, a kunyhóba meg nem mert belépni, ezért lerakta adományát a kunyhó ajtaja elé a földre és eltávozott. Amíg a pásztorok teheneikkel e hely közelében maradtak, Dásza minden este ajándékot vitt oda; s egy ízben, mikor nappal járt újra arra, ismét elmélkedésbe merülve találta a tiszteletre méltó jógit, s ezúttal sem állt ellen a csábításnak, hogy boldog szemlélőként magába fogadja a szent erejének és boldogságának egy-egy sugarát. És miután elhagyták azt a vidéket, és Dásza új legelőkön segített terelni a csordát, hosszú ideig nem tudta elfelejteni erdei élményét, s ahogy ez a gyerekek szokása: néhanapján, ha egyedül volt, álmodozásában remetének és jóginak látta magát. Az emlék és az az álomkép azonban idővel elhalványult, már csak azért is, mivel Dásza most gyorsan serdült, erőteljes ifjúvá nőtt, s vidám buzgalommal vett részt a vele egykorúak játékaiban és harcaiban. Ám lelkében tovább élt valami halvány sejtelem, hogy elveszített hercegségéért és fejedelemségéért egyszer majd kárpótolni fogja a jógi-élet méltósága és hatalma. Egy napon, amikor a város közelében tartózkodtak, az egyik pásztor azt a hírt hozta onnét, hogy óriási ünnepségre készülődnek: Ravána, az öreg fejedelem, akit elhagyott egykori ereje és megrokkant, kitűzte azt a napot, amelyen fia, Nala lép örökébe, és fejedelemmé kiáltják ki. Ezen az ünnepen Dásza ott akart lenni, hogy egyszer már meglássa azt a várost, amelyről lelkében csak gyermekkori emlékeinek halvány nyoma élt, s hogy hallhassa a zenét, végignézhesse az ünnepi menet vonulását, a nemesek párviadalait, s láthassa egyszer a városi embereknek és a nagyoknak azt az ismeretlen világát, melyet oly gyakran ábrázoltak a mondákban és mesékben, s amelyről tudta – ez is monda vagy mese volt, vagy annál is kevesebb –, hogy valaha, korábban az ő saját világának kellett lennie. A pásztorokhoz parancs érkezett, hogy az ünnepnap áldozásaihoz vigyenek be egy szállítmány vajat az Udvar számára,
és Dásza – örömére – a közé a három pásztorfiú közé tartozott, akiket a juhászbojtárok főnöke megbízott ezzel a feladattal. Hogy eljuttassák a vajat, már előző este beállítottak az Udvarhoz, és Vaszudéva bráhman át is vette tőlük, mert ő vezette az áldozati szolgálatot; de nem ismerte meg az ifjút. Aztán a három pásztor mohó kíváncsisággal vett részt az ünnepen, már kora reggel látták, amint a bráhmanok vezetésével megkezdődnek az áldozatok, az aranyosan csillogó vaj garmadájába a tűz belekap, s égig csapó lángolássá válik; magasba, a végtelenségbe csapott fel a lobogása és a zsírral telített füst: kellemes illat a háromszor tíz istennek. Látták az ünnepi menetben az elefántokat, hátukon az aranyozott fedelű emelvényekkel, ahol hajtóik ültek, látták a virágokkal díszített királyi hintót és a fiatal Nala rádzsát, s hallották a hatalmasan zengő üstdobzenét; mindez nagyszerű, pompás volt, s kissé nevetséges is, legalábbis így tetszett az ifjú Dászának; elkábult és el volt ragadtatva, sőt megmámorosította a zaj, a sok kocsi és díszes ló, mindez a pompa és kérkedő pazarlás, elbűvölték a táncosnők, akik a fejedelmi hintó előtt haladtak táncolva, karcsún és olyan ruganyos kemény testtel, mint a lótusz szára, elámult a város nagyságától és szépségétől, és mégis mindezek ellenére, mámorában és örömében is az egészet kissé annak a pásztornak a józan eszével szemlélte, aki alapjában véve megveti a városiakat. Arra nem is gondolt, hogy voltaképp ő az elsőszülött, s hogy itt, a szeme előtt kenik fel, szentelik fel és ünnepük mostohatestvérét, Nalát, akire már nem is emlékezett, s voltaképp neki, Dászának kellene helyette abban a virágdíszes hintóban ülnie. Viszont egyáltalán nem tetszett neki ez a fiatal Nala, úgy látta: ostoba, gonosz és elkényeztetett, duzzadó önimádatával elviselhetetlenül hiú; szívesen követett volna el ezzel a fejedelmet játszó ifjúval szemben valami csínyt, leckét adott volna neki, de erre nem volt alkalma, s hamar meg is feledkezett róla a sok látni-, hallani-, nevetni-, élveznivaló közepette. A városi asszonyok csinosak voltak, kihívó, izgató volt a tekintetük, minden mozdulatuk, a beszédmódjuk; a három pásztor hallott néhány olyan szót, amely még sokáig csengett a fülükben. Ezeknek a szavaknak ugyan volt némi csúfondáros mellékzöngéjük, mert a városi úgy van a pásztorral, mint a pásztor a városival: kölcsönösen lenézik egymást; de azért a városi asszonyoknak nagyon tetszettek a szép, erős, tejjel és sajttal táplált és szinte az egész évben szabad ég alatt élő ifjak. Midőn Dásza visszatért erről az ünnepségről, már megférfiasodott, lányok után járt, és számos nehéz ökölharcot, tusát kellett vívnia a többi fiatallal. Ekkoriban megint egy másik vidékre érkeztek, lapályos legelőkre, állóvizekhez, melyek tele voltak kákával és bambusszal. Itt meglátott egy Pravati nevű leányt, s esztelen szerelemre gyűlt a szép nő iránt. Egy bérlőnek a leánya volt, és Dásza annyira beleszeretett, hogy minden mást elfelejtett és félredobott, csak hogy elnyerje őt. Amikor a pásztorok egy idő múlva újra távoztak arról a vidékről, nem hallgatott intelmeikre és tanácsaikra, hanem elbúcsúzott tőlük és a pásztorélettől, amelyet oly nagyon szeretett, letelepedett, és annyira vitte, hogy megkapta feleségül Pravatit. Művelte apósa köles- és rizsföldjeit, segített a malomban és az erdőn a favágásban, bambuszból és agyagból kunyhót épített asszonyának, s ott tartotta bezárva. Óriási hatalom lehet az, ami egy fiatalembert arra ösztönöz, hogy lemondjon addigi örömeiről, barátairól és szokásairól, megváltoztassa életét, és idegenek közt vállalja az após vejének nem épp irigylésre méltó szerepét. Pravati olyan gyönyörű volt, oly nagy és csábító volt a bensőséges szerelmi gyönyör ígérete, mely arcáról és alakjából sugárzott, hogy Dásza vak lett minden egyébbel szemben, teljesen odaadta magát ennek az asszonynak, és valóban nagy boldogságra lelt karjaiban. Sok istenről és szentről mesélnek olyan történeteket, hogy egy elragadó nőtől elbűvölten, napokon, hónapokon és éveken át tartották őt átölelve, és eggyé olvadtak vele, teljesen elmerültek a gyönyörben, feledtek minden más tennivalót. Dásza is ilyen sorsot és szerelmet kívánt volna magának. Ám közben más rendeltetett számára, és bol-
dogsága nem tartott sokáig. Körülbelül egy évig tartott, és még ezt az időt sem töltötte ki csupa boldogság, maradt hely bőven sok egyébnek is: az após terhes kívánalmainak, a sógorok csipkelődéseinek, a fiatalasszony szeszélyeinek. De valahányszor mellé feküdt az ágyra, mindez feledésbe merült és semmivé vált, oly varázslatosan vonzotta Pravati mosolya, olyan édes volt simogatni karcsú tagjait, annyi ezer bimbóval, illattal és árnyékkal virult ifjú testén a gyönyörök kertje. A boldogság még nem is ért meg egy teljes évet, amikor nyugtalanság és lárma tört be a vidékre. Lovas hírnökök tűntek föl, és bejelentették az ifjú rádzsa érkezését, s megjelent ő maga is, Nala, az ifjú rádzsa, férfiakkal, lovakkal és egész kíséretével, hogy itt a környéken rendezzen vadászatot; itt is, ott is sátrakat állítottak föl, lovak horkanásait lehetett hallani és kürtszót, Dásza nem törődött ezzel, künn dolgozott a földön, ellátta a malmot, s kitért a vadászok és udvari emberek elől. De amikor az egyik ilyen napon hazatért kunyhójába, s nem találta ott feleségét, akinek a legszigorúbban megtiltotta, hogy ebben az időben onnét kilépjen – valami szíven ütötte, és megsejtette, hogy baj tornyosul a feje fölé. Apósához sietett, Pravati ott sem volt, és állítólag senki sem látta. Szívében nőttön-nőtt a szorongó nyomás. Végigkutatta a káposztáskertet, a mezőket, egy napig, két napig úton volt a maga és az apósa kunyhója közt, leselkedett a szántóföldön, leereszkedett a kútba, imádkozott, a felesége nevét kiáltozta, hívogatta, átkozódott, lábnyomait kereste. Végül is a legfiatalabb sógora – még kisfiú – elárulta neki, hogy Pravati a rádzsánál van, a sátrában lakik, s látták őt lovagolni a rádzsa lován. Dásza körbecserkészte Nala sátortáborát, eldugva nála volt a parittyája, amelyet egykoron pásztorként használt. Mihelyt, éjjel vagy nappal, őrizetlennek látszott a fejedelmi sátor, odaosont, ám mindig hamarosan felbukkantak az őrök, s neki menekülnie kellett. Egy fáról, amelynek a lombjai közé rejtőzve lenézett a táborra, látta a rádzsát, akinek arca már ama városi ünnep óta ismerős és ellenszenves volt neki; látta, amint lóra száll és kilovagol, majd órák múlva visszatér, leugrik lováról, és amikor félrehajtja a sátor függönyét, Dásza egy fiatalasszony mozgását látta a sátor homályában, amint üdvözli a hazatérőt – és kis híján lezuhant a fáról, midőn ebben a fiatalasszonyban Pravatit, a feleségét ismerte föl. Most már mindenről megbizonyosodott, és a szívére még erősebb nyomás nehezedett. Ha szerelmi boldogsága Pravatival nagy volt, nem kevésbé nagy, sőt nagyobb volt most a fájdalma, a dühe, a veszteség és a sérelem érzése. Így van ez, ha valaki egyetlenegy tárgyra összpontosítja szerelmi készségét; ha elveszíti, ezzel mindene összeomlik, s ő szegényen áll a romok között. Egy napon és egy éjszakán át bolyongott Dásza a környék erdeiben, s ha elfáradt is, minden kurta pihenőjéből újra fölzaklatta szíve nyomorúsága, futnia kellett és mozognia, úgy érezte: futnia és vándorolnia kell a világ végéig és élete végéig, amely elvesztette értékét és ragyogását. Mégsem futott el a távolba és ismeretlenbe, hanem mindig boldogtalansága közelében maradt, körbejárta kunyhóját, a malmot, a szántóföldeket, a fejedelmi vadászsátrat. Végül újra megbújt a sátor fölötti fákon, ott gubbasztott és leselkedett, keserűen és fölhevülten, mint egy éhes ragadozó a lombok rejtekében, amíg el nem jött az a pillanat, amelyre végső, megfeszített erejét tartogatta: amikor is a rádzsa kilépett a sátorból. Dásza ekkor csöndben lesiklott a faágról, lendületet vett, meglóbálta parittyáját, s a kővel homlokon találta gyűlölt ellenfelét, aki lerogyott és elterült hanyatt, mozdulatlanul. Úgy látszott, senki sincs jelen; a kéj és a bosszú gyönyörének viharán, ami átzúgott Dásza érzékein, egy percre ijesztő és furcsán mély csönd hatolt keresztül. És mielőtt még hangos kiáltozás támadt volna az agyonütött körül, s nyüzsögni kezdtek volna a szolgák, Dásza már el is tűnt az erdőben és a völgyhöz csatlakozó bambuszvadonban. Miközben leugrott a fáról, miközben – tette mámorában – meglóbálta parittyáját, és halált küldött vele, úgy rémlett, mintha ezzel a maga életét is kioltaná, mintha utolsó erejét adná ki magából, és a
gyilkos kővel együtt repülve ő maga is a megsemmisülés szakadékéba vetné magát, beletörődve a pusztulásba, hogy a gyűlölt ellenség legalább egy pillanattal előbb esik el. Most azonban, amikor tettére a csöndnek az a nem várt pillanata volt a válasz, a nyílt szakadék széléről visszahúzta az élni vágyás – amelyről az imént mit sem tudott –, érzékeinek és tagjainak ősi ösztöne arra késztette, hogy az erdőt és a bambuszsűrűséget keresse, azt parancsolta, hogy meneküljön és láthatatlanná váljék. Csak akkor ébredt tudatára, hogy mi is történt vele, amikor elért egy rejtekhelyei, s túl volt az első veszélyen. Mélységesen kimerülve roskadt össze, lélegzetért kapkodott, s miközben erejét vesztve a tett mámora elmúlt, hogy helyet adjon a kijózanodásnak, először érzett csalódást és viszolygást amiatt, hogy életben maradt és elmenekült. De alighogy lecsillapodott a lélegzete, s megszűnt a kimerültség szédülete, a bágyadt és kellemetlen érzés helyébe dacos élni akarás lépett, és megint csak visszatért szívébe a tette miatt érzett vad öröm. Hamarosan eleven mozgás támadt a közelében, megkezdődött a hajtóvadászat a gyilkos után, egész nap tartott, és Dásza csak úgy menekült meg, hogy némán megbújt rejtekhelyén, ahová a tigrisek miatt senkinek sem volt kedve mélyen behatolni. Aludt egy keveset, majd megint leselkedve hevert, továbbkúszott, újra megpihent, s a tette utáni harmadik napon már túljutott a dombláncolaton, és feltartóztathatatlanul vándorolt tovább, a magasabb hegység felé. Ez a hontalan élet ide-oda vezette, keményebbé és közömbösebbé, okosabbá és lemondóbbá tette, de éjjelente mindig újra Pravatiról s hajdani boldogságáról álmodott, vagy amit annak nevezett; sokszor álmodott üldöztetéséről és meneküléséről is, iszonyú és szívszorító álmai voltak, mint például ez: menekül az erdőkön keresztül, mögötte az üldözők dobolása, vadászkürtjei, s ő az erdőn és mocsáron, bozóton meg töredező, korhadt hidakon át valami terhet cipel, betakargatott, bebugyolált ismeretlen csomagot, amelyről csak azt tudja, hogy értékes, és semmilyen körülmények közt sem szabad kiadnia a kezéből; valami drága és veszélyeztetett holmi ez, talán lopott kincs, egy kendőbe göngyölve, színes, barnásvörös és kék mintájú a kendő anyaga, amilyen Pravati ünnepi ruhája volt – szóval ő ezzel a csomaggal, zsákmánnyal vagy kinccsel terhelve, veszélyek és fáradozások közepette menekül, s görnyedten lopakodik mélyre csüggő ágak és fölébe lógó sziklák alatt, kígyók mellett és szédítően keskeny ösvényeken a krokodiloktól hemzsegő folyók fölött, s végül is agyonhajszoltan és kimerültén megáll, a csomókat babrálja, melyekkel összebogozta csomagját, sorra kibontja őket, szétteríti a kendőt – és a kincs, amelyet most elővesz, és reszkető kezében tart: a saját feje. Rejtőzködve élt és kóborolt, voltaképp nem menekült már az emberek elől, inkább csak kerülte őket. És egy napon dús füvű dombvidéken vándorolt, amelyet szépnek és derűsnek látott, s amely mintha ismerősként köszöntötte volna: hol egy völgyi rét szelíden hullámzó virágos füvére, hol egyegy fűzfacsoportra ismert rá, s az egész táj arra a derűs és ártatlan korszakára emlékeztette, amikor még mit sem tudott a szerelemről és féltékenységről, gyűlöletről és bosszúról. Ezen a réti tájon őrizte egykor társaival a csordát, s ez volt ifjúsága legvidámabb kora, amely a visszahozhatatlanság távoli mélységéből nézett vissza rá. Szívében valami édes szomorúság felelt az őt üdvözlő hangokra, a susogó, ezüstös fűzfalombot legyezgető szél hangjára, a kis patakok víg, gyors indulózenéjére, a madarak énekére és a dongók aranyló, mély zümmögésére. Menedékként, szülőföldként zengett és illatozott itt minden, és ő, aki megszokta a kóbor pásztoréletet, még sohasem érzett ennyire hozzátartozónak és otthoniasnak egyetlen más vidéket sem. Lélekben e hangoktól kísérve és vezettetve, mint aki hazatér, olyan érzésekkel vándorolt keresztül a barátságos tájon, szörnyű hónapok óta most először nem idegenként, nem mint üldözött menekülő és halálraítélt, hanem semmire sem gondolva, semmire sem vágyódva, kitárt szívvel, teljesen átadva ma-
gát a csöndes, derűs jelennek, a közelségnek, hálásan s kissé csodálkozva önmagán, ezen az új, szokatlan, első ízben és elragadtatással átélt állapoton, ezen a vágytalan nyíltságon, ezen a feszültség nélküli jókedven, a szemlélődő élvezetnek ezen a figyelmes és hálás fajtáján. A zöld mezőkön át valami az erdő felé vonzotta, a fák alá, a napfény parányi foltjaival beszórt derengésbe, és itt megerősödött a hazatérésnek és otthonosságnak az az érzése, s olyan utakra vezérelte, melyekre szinte magától talált rá a lába – míg végül egy páfrányvadonon át, a nagy erdő közepén levő sűrű, kisebb erdőn keresztül egy aprócska kunyhóhoz érkezett, és a kuckó előtt a földön ott ült a mozdulatlan jógi, akit egyszer meglesett, s akinek tejet hozott. Dásza úgy állt meg, mint aki felébred. Itt minden ugyanaz volt, mint hajdan, itt nem múlt az idő, nem gyilkoltak és nem szenvedtek; itt, úgy tetszett, az idő és az élet megállt, oly szilárdan, csöndben és örökkévalón, akár a kristály. Dásza nézegette az öreget, és szívébe visszatért az a csodálat, szeretet és vágyakozás, amit régen, az öreg első megpillantásakor érzett. Majd a kunyhóra nézett, és arra gondolt: bizonyára ráférne egy kis tatarozás még a következő esős évszak beállta előtt. Azután megkockáztatott néhány óvatos lépést, belépett a kunyhó belsejébe, és fürkészte, mi van odabent; nem sok volt, majdnem semmi: egy lombnyoszolya, egy tökhéjcsésze, benne kevés víz, és egy üres háncsszatyor. A szatyrot magához vette s elment, ennivalót keresett az erdőben, gyümölcsöt és édes fabelet hozott, majd újra elment, s megtöltötte friss vízzel a csészét. Most már megtette, amit itt tennie lehetett. Ilyen kevésre volt szüksége valakinek az élethez. Dásza lekuporodott a földre, és álmodozásba merült. Elégedett volt ezzel a hallgatag erdei nyugalommal és álmodozással, elégedett volt önmagával, elégedett lelki hangjával, amely ide vezérelte, ahol egykor már ifjúként is valamiféle békét, boldogságot és otthont érzett. Így hát ott maradt a hallgatag öreggel. Felfrissítette a lombalmot, ennivalót keresett mindkettejüknek, majd kijavítgatta a régi kunyhót, s hozzákezdett egy második építéséhez, amelyet kissé távolabb a maga számára állított fel. Az öreg, úgy látszott, megtűri, de voltaképp nem lehetett tudni, hogy észrevette-é egyáltalán. Ha fölkelt elmélyedéséből, csak azért tette, hogy aludni térjen a kunyhóba, egy falatot egyen, vagy egy rövid sétát tegyen az erdőben. Dásza szinte szolgaként élt a Tiszteletreméltó mellett, ahogy egy nagy ember közelében él a szolga, vagy még inkább úgy, ahogy egy kis háziállat, egy szelíd madár vagy mungó él az emberek mellett, szolgálatkészen és alig észrevehetően. Mivel hosszú ideig menekülőben és rejtezkedve élt, bizonytalanságban, rossz lelkiismerettel, és mindig üldöztetésre számított – a nyugodt élet, a könnyű munka és egy olyan ember szomszédsága, aki látszólag ügyet sem vetett rá, egy darabig nagyon jót tett neki, szorongó álmok nélkül aludt el, s fél vagy egész napokra elfeledte, ami történt. Nem gondolt a jövőjére, és ha eltöltötte valami vágy vagy kívánság, akkor hát az, hogy ittmaradhasson, a jógi befogadja és beavassa magányos életének titkába, s ő maga is jógi lehessen, a jógiélet büszke aggálytalanságának részese. Többször is elkezdte utánozni a Tiszteletreméltó tartását, hogy keresztbe vetett lábbal moccanatlanul üljön, mint Ő, bepillanthasson egy ismeretlen és valóságfölötti világba, mint Ő, és Hozzá hasonlóan érzéketlenné váljék környezete iránt. Közben többnyire nagyon hamar elfáradt, tagjai elmerevültek, megfájdult a háta, szúnyogok zaklatták, vagy furcsa érzések, viszketés és egyéb ingerek bizsergették a bőrét, s arra kényszerítették, hogy újra megmozduljon, vakarózzék, s végül is fölkeljen ültéből. Néhányszor azonban másvalamit is érzett, tudniillik valami kiüresedést, megkönnyebbülést és lebegést, ahogy ez az embernek néha álmában sikerül, amikor csak ritkán s egészen könnyedén érinti a földet, s lágyan elrugaszkodik tőle, hogy aztán ismét tollpiheként lebegjen. Ezekben a pillanataiban némi sejtelme támadt arról, milyen is lehetne az efféle tartós lebegés, hogyan is dobhatná le magáról teste és lelke súlyát, hogyan lenghetne együtt egy
nagyobb, tisztább, napfényes élet lélegzetével, ha fölemelné és magába szívná valamely túlvilág, egy időtlen és nem változó lét. De ezek a pillanatok csak pillanatok és sejtelmek maradtak. És ha az ilyen percekből csalódottan zuhant vissza a rég megszokottba, arra gondolt: el kellene érnie, hogy a Mester a tanítójává legyen, bevezesse gyakorlataiba és titkos művészetébe, s belőle is jógit faragjon. De hogy juthat idáig? Semmi sem mutatta, mintha az öreg valaha is észrevenné őt, s bármikor is szót válthatnának egymással. Úgy tetszett: az öreg, amiként túl volt a napon és az órán, az erdőn és kunyhón, túl van a szavakon is. És egy napon mégiscsak szólt egy szót. Olyan időszak jött el most, amikor Dásza éjszakáról éjszakára megint álmodozott, néha zavaróan édeset, néha meg zavaróan szörnyűt, vagy asszonyáról, Pravatiról, vagy menekülő élete rettenetéiről. És napközben nem haladt előbbre, nem sokáig bírta az üldögélést és önfegyelmező gyakorlatokat, nőkre és szerelemre kellett gondolnia, sokat kószált az erdőn. Talán az időjárás is vétkes volt ebben: fülledt napok jártak, forró szélrohamokkal. És most megint ilyen rossz napra virradt, a szúnyogok surrogtak, Dászának éjszaka ismét nehéz, szorongó és nyomasztó álma volt; tartalmáról ugyan nem tudott már, de ébredéskor olybá tűnt neki, mint holmi siralmas és voltaképp megengedhetetlen, mélységesen megszégyenítő visszaesés korábbi állapotába és életszakaszaiba. Egész nap komoran és nyugtalanul lopakodott és kuporgott a kunyhó körül, eljátszadozott ezzel vagy azzal a munkával, többször is leült a meditáció s gyakorlathoz, de aztán minden alkalommal rögtön lázas nyugtalanság fogta el, rángatóztak a tagjai, viszketett, mintha a lábán hangyák mászkálnának, égett a nyakszirtje, pillanatokig is alig tartott ki, s félénken és szégyenkezve nézett az öregre, aki tökéletes testtartásban guggolt, s az arca – befelé fordult tekintetével – érinthetetlen, csöndes derűben lebegett, mint egy virág kelyhe. Midőn ezen a napon a jógi fölállt, és kunyhója felé indult, Dásza, aki régóta leste a kellő pillanatot, útjába állt, és a szorongó ember bátorságával megszólította: – Tiszteletreméltó – mondta –, bocsásd meg, hogy betolakodtam nyugalmadba. Békét keresek, nyugalmat keresek, szeretnék úgy élni, mint Te, s olyanná válni, mint Te. Lásd, én még fiatal vagyok, de már sok szenvedést kellett megízlelnem, borzasztó játékot játszott velem a sors. Hercegnek születtem, s kitaszítottak a pásztorok közé, pásztor lettem, felnőttem, vidáman és jó erőben, mint egy fiatal tulok, ártatlan szívvel. Aztán rányílt a szemem az asszonyokra, és amikor elém került a legszebb, az ő szolgálatára szántam életemet, belehaltam volna, ha nem kapom meg őt. Elhagytam társaimat, a pásztorokat, megkértem Pravati kezét, meg is kaptam, az apja veje lettem, szolgáltam, keményen kellett dolgoznom, de Pravati az enyém volt és szeretett, vagy legalábbis azt hittem, szeret – minden este az ő karjába tértem haza, az ő szívén pihentem el. Lásd, ekkor odaérkezik a környékre a rádzsa, ugyanaz, aki miatt egykor, gyermekként elűztek, odajött és elvette tőlem Pravatit, az ő karjaiban kellett látnom hitvesemet. Ez volt a legnagyobb fájdalom, amit tapasztaltam, teljesen megváltoztatta énemet és életemet. Halálba küldtem a rádzsát, gyilkoltam, s a gonosztevő, az üldözött életét éltem, minden mögöttem maradt, egyetlen óráig sem voltam biztos az életem felől, amíg ide nem jutottam. Balga ember vagyok, ó, Tiszteletreméltó, gyilkos vagyok, talán még el is fognak majd, és felnégyelnek. Nem bírom többé elviselni ezt a borzalmas életet, szeretnék megszabadulni tőle. A jógi, nyugodtan, lehunyt szemmel hallgatta ezt a kitörést. Most felpillantott, s Dásza arcára szegezte tekintetét; tiszta, átható, szinte elviselhetetlenül szilárd, fegyelmezett és ragyogó tekintete volt, s amíg Dásza arcát nézte, és végiggondolta kapkodó elbeszélését, szája lassan mosolyra húzódott, nevetésre; hangtalanul nevetve csóválta fejét, és nevetve mondta: „Maya! Maya!” Dásza teljesen megzavarodva és szégyenkezve állt ott; a másik, étkezése előtt, még egy keveset sé-
tált a páfrányok közti keskeny ösvényen, kimérten és magabiztosan járkált le s föl, néhány száz lépés után visszatért és bement a kunyhójába – az arca megint olyan volt, mint mindig: máshová fordult, nem a jelenségek világa felé. De hát miféle nevetés volt az, amely ebből az állandóan egyformán mozdulatlan arcból a szegény Dászának válaszolt?! Hosszasan töprenghetett rajta. Jóindulatú volt avagy csúfondáros ez az ijesztő nevetés, Dásza kétségbeesett és esdeklő vallomásának pillanatában, vigasztaló vagy elítélő, isteni vagy démoni? Vajon csupán az aggkor cinikus mekegése, ami már semmit sem képes komolyan venni, avagy a bölcs mulat így a tőle idegen dőreségen? Elutasítás, búcsúzás, menesztés volt?! Vagy talán tanács, felhívás, hogy ő is így tegyen, és vele együtt nevessen? Nem tudta kibogozni a rejtélyt. Még késő éjszaka is ezen a nevetésen tűnődött, hisz úgy látszott: ennek az öregnek nevetségessé vált az ő élete, boldogsága és nyomora; gondolatai ezen a nevetésen rágódtak, mint egy kemény gyökéren, amely azonban valamitől mégis ízletes és illatozó. És éppen így rágódott és töprengett, fáradozott annak a szónak az értelmén, amelyet az öreg oly vidáman, világosan mondott ki, érthetetlenül elégedetten, nevetve: „Maya! Maya!” Hogy körülbelül mit jelent ez a szó, félig tudta, félig sejtette, és ahogyan a nevető öreg kiejtette, annak is mintha lett volna valami értelme. Maya – ez volt a Dásza élete, ifjúkora, édes boldogsága és keserű nyomora – Maya volt a szép Pravati, Maya a szerelem gyönyöre, Maya az egész élet. Dásza élete és minden ember élete – az öreg jógi szemében mindez Maya volt, amolyan gyerekségféle, színjáték, színház, képzelődés, tarka bőrben a semmi, szappanbuborék, valami, amin némi élvezettel nevetni lehet s egyúttal megvetni is, de semmiképp sem vehető komolyan. De ha az öreg jógi azzal a nevetéssel és a „Maya” szóval el is intézte s a maga számára befejezte Dásza életét – Dásza számára ez nem volt így, mert bármennyire vágyódott is rá, hogy ő maga is ilyen nevető jógi legyen, és a saját életében csak a „Mayát” ismerje fel –, e nyugtalan napok és éjszakák óta mégis újra feléledt és megelevenedett benne mindaz, amit itt a menedékében, a menekülésének kimerült időszaka után már-már elfelejtett. Úgy látszott, nagyon kevés rá a reménye, hogy egyszer valóban megtanulhatja a jóga művészetét, avagy netán azt is elérheti, amit az öreg. De hát akkor mi értelme még, hogy tovább időzzék ebben az erdőben? Menedékhelyre talált itt, egy kissé fellélegzett és erőt gyűjtött, kissé eszméletére tért, ez is ért valamit, sőt sokat is. És odakint az országban közben talán abbahagyták a hajtóvadászatot a fejedelem gyilkosára, ő pedig nagyobb veszély nélkül tovább vándorolhatna. Úgy döntött: ezt teszi, s másnap föl is akart kerekedni; a világ nagy, ő nem maradhat örökké itt, ezen a búvóhelyen. Elhatározása némileg megnyugtatta. Kora hajnalban akart útra kelni, de amikor, hosszú alvása után, fölébredt, a nap már magasan járt az égen, s a jógi már megkezdte meditációját, és Dásza nem mehetett el búcsú nélkül, meg aztán volt még egy kívánsága is. Így hát várt, várakozott órákon át, míg végre a férfi fölkelt, nyújtózkodott, s elkezdett le-föl járkálni. Ekkor útjába állt, meghajolt, és nem tágított addig, amíg a jógamester kérdőn rá nem szegezte tekintetét. – Mester – mondta alázatosan –, én továbbmegyek utamon, nem zavarom többé nyugalmadat. De ez egyszer, ó, Tiszteletreméltó, még engedj meg nekem egy kérést. Amikor az életemről meséltem. Te nevettél, és azt mondtad: „Maya!” – Könyörgök, árulj el valamivel többet a „Mayáról”! A jógi a kunyhó felé fordult, tekintetével parancsolta csak Dászának, hogy kövesse. Az öreg a vizes csészéért nyúlt, odaadta Dászának, hogy mossa meg a kezét. Azután a Mester a tökhéj tartóból a páfrányra öntötte a maradék vizet, odatartotta az ifjúnak az üres csanakot, s ráparancsolt, hogy hozzon neki friss vizet. Dásza engedelmeskedett, rohant, s a szívében búcsúérzelmek cikáztak, midőn utoljára ment végig ezen a kis gyalogösvényen a forrásig, utoljára vitte el a könnyű, sima, lekerekített szélű
csészét a kis víztükörhöz, amelyben szarvasok nyelve, a fák koronájának boltozata és szétszórt fényes pontokban az ég kékje tükröződött, s amely most, ha fölébe hajolt, utoljára végül a saját arcát is visszaadta, barnás derengésben. Töprengve és lassan merítette bele a csészét a vízbe, bizonytalanul érezte magát, és nem tudott tisztába jönni vele, mitől van ez a furcsa érzése, és ha már egyszer elszánta magát a vándorlásra, miért fáj neki, hogy az öreg nem hívta: maradjon még itt, maradjon talán örökre. Ott guggolt a forrás szélén, ivott egy korty vizet, óvatosan fölkelt, hogy egy cseppet se loccsantson ki, és indulni akart a hazafelé vivő úton, amikor hang ütötte meg a fülét, elragadó és ijesztő hang, az a hang, amelyet álmaiban sokszor hallott, s amelyre éber óráiban annyiszor gondolt a legkeserűbb vággyal. Édesen hangzott, édesen, gyermekien és szerelmesen csalogatta az erdő homályán át, úgyhogy a szíve megborzongott a rettenettől és a kéjtől. Pravatinak, a feleségének a hangja volt. – Dásza! – hívogatta. Hitetlenül nézett körül, kezében még a vizes csanakkal, s lám a fatörzsek között felbukkant ő, karcsún, ruganyosan, hosszú lábával, Pravati, a kedves, a felejthetetlen, a hűtlen. Dásza elejtette a csészét és odafutott hozzá. Mosolyogva és kissé szégyenkezve állt előtte a nő, fölpillantott rá nagy őzikeszemével, és Dásza csak most, közelből látta meg azt is, hogy a szandálja vörös bőrből van s ruházata nagyon szép és gazdag, a karján arany karperec, és fekete hajában színes, drága ékkövek csillognak. Dásza visszahőkölt. Hát Pravati még mindig a fejedelem ágyasa? Hát nem ütötte agyon ezt a Nalát?! A nő még mindig az ajándékaival járkál?! Hogyan is léphet elébe, hogyan hívhatja a nevén, ezekkel az ékszerekkel és drágakövekkel díszítve?! Ámde Pravati szebb volt, mint valaha, és mielőtt még kérdőre vonhatta volna, mégiscsak át kellett ölelnie, hajába temetnie homlokát, magához vonnia arcát, s megcsókolnia a száját – s miközben ezt tette, úgy érezte: minden visszatér hozzá s újra az övé, ami valaha birtokában volt, a boldogság, a szerelem, a kéj, az életkedv, a szenvedély. Gondolataiban már távol járt ettől az erdőtől, és az öreg remete, az erdő, a magány, a meditáció és a jóga semmivé vált, elfelejtődött; a régi vizescsanakra sem gondolt már, amelyet az öregnek kellett volna vinnie. Az ott maradt a forrásnál, midőn Dásza Pravatival az erdő széle felé igyekezett. És a nő sebtiben elkezdett mesélni neki: hogyan került ide, és hogyan is történt mindez. Bámulatos volt, amit mesélt, bámulatos, elragadó és meseszerű, Dásza úgy iramodott be új életébe, mint valami mesébe. Nemcsak Pravati volt újból az övé, nemcsak az a gyűlölt Nala halt meg, s gyilkosa üldözésével régóta felhagytak, ezenkívül Dászát, a pásztorrá lett hajdani hercegfiút jogos örökösnek és fejedelemnek nyilvánították a városban; egy öreg pásztor és egy idős bráhman felidézte kivettetésének szinte már elfeledett történetét, és közhírré tette, s azt a férfit, akit Nala gyilkosaként egy ideig mindenütt kerestek, hogy kínpadra vonják és kivégezzék, most országszerte még buzgóbban keresték, hogy beiktassák rádzsának, s ünnepélyesen vonulhasson be a városba és atyja palotájába. Olyan volt ez, mint egy álom, és ami a meglepett Dászának a legjobban tetszett, az a szép, szerencsés véletlen volt, hogy a körös-körül kószáló sok hírnök közül éppen Pravati talált rá és köszöntötte őt elsőként. Az erdő szélén sátrak álltak, füst és vadpecsenye szaga érződött. Pravatit hangosan köszöntötte kísérete, és csakhamar nagy ünnepség kezdődött, amikor bemutatta férjét, Dászát. Volt ott egy ember, aki Dásza társa volt a pásztorok közt, s Pravatit és kíséretét ő vezette ide, korábbi élete egyik színhelyére. Elégedetten nevetett, amikor felismerte Dászát, odafutott hozzá, és nyilván barátságosan vállon veregette vagy átölelte volna, de hát a pajtásából immár rádzsa lett, futtában megtorpant, mintha megbénult volna, majd lassabban és tisztelettudóan ment elé, és mély meghajlással köszöntötte. Dásza fölemelte, átölelte, gyöngéden a nevén nevezte, és megkérdezte, mivel ajándékozhatná meg. A
pásztor egy borjat kívánt, s hármat is küldtek neki a rádzsa legjobb csordájából. És az új fejedelem elé egyre újabb embereket vezettek, hivatalnokokat, fővadászokat, udvari bráhmanokat, ő fogadta üdvözlésüket, lakomát tálaltak fel, dobok, gitár és orrsíp zenéje harsant föl, s mindez az ünnepi pompa olyan volt Dászának, mint egy álom; nem tudott benne igazán hinni, számára elsősorban csak Pravati volt igazi valóság, az ő fiatal asszonya, akit a karjaiban tartott. Napi kis útszakaszokban közeledett a menet a város felé, futárokat küldtek előre, akik terjesztették az örömhírt: megtalálták a fiatal rádzsát, s épp bevonulóban van; és mire láthatóvá vált a város, már zengett is a gongoktól és doboktól, s ünnepélyesen, fehérbe öltözötten jött szembe a bráhmanok menete, élén az utódjával annak a Vaszudévának, aki egykoron, jó húsz évvel ezelőtt a pásztorokhoz küldte Dászát, és csak nemrégiben halt meg. Üdvözölték Dászát, himnuszokat énekeltek, és a palota előtt, ahová vezették, néhány nagy áldozati tüzet gyújtottak, Dászát a házába vitték, itt is új köszöntések fogadták: hódolat, áldás és istenhozott. Odakint késő éjszakába nyúló örömünnepet ült a város. Két bráhman oktatta naponta, s így rövid idő alatt megtanulta a nélkülözhetetlennek látszó tudományokat, jelen volt az áldozásokon, bíráskodott, s gyakorolta magát a lovagi és harci mesterségekben. Gopala bráhman bevezette a politikába; elmondta neki, mi a helyzet vele, házával és annak jogaival, jövendő fiai igényével, s milyen ellenségei vannak. Itt elsősorban Nala anyját kellett említenie, aki egykor megfosztotta jogaitól Dásza herceget, s az életére tört, és aki Dászában most nyilván még fia gyilkosát is gyűlöli. Ő elmenekült, a szomszéd fejedelem, Govinda oltalmába helyezte magát, s az ő palotájában él, és ez a Govinda és háza kezdettől fogva veszedelmes ellenség, már Dásza őseivel is háborúzott, s igényt támasztott országa bizonyos részeire. Déli szomszédja, Gaipali fejedelem viszont jó barátságban volt Dásza apjával, és sohasem állhatta az elpusztult Nalát; az ő fölkeresése, megajándékozása és meghívása a legközelebbi vadászatra fontos kötelesség volt. Pravati asszony már tökéletesen belenőtt nemesi rangjába, értett hozzá, hogy fejedelemné módjára viselkedjék, s szép ruháiban, felékszerezve, egészen csodálatos volt, mintha nem is lett volna alacsonyabb születésű férjénél és uránál. Boldog szerelemben éltek évről évre, boldogságuk bizonyos fényt és ragyogást kölcsönzött nekik, mint az olyanoknak, akiket kegyelnek az istenek, úgyhogy a nép tisztelte és szerette őket. És midőn – azután, hogy már nagyon régóta hiába várt rá –, Pravati Dászának egy szép kisfiút szült, akit ő apjáról Ravánának nevezett el, a boldogsága tökéletes volt, és mindene, országa és hatalma, házai és istállói, tejeskannái, gulyája és ménese, a szemében most kétszeresen jelentős és fontos lett, fokozott fényt és értéket kapott: mindeme birtoka eddig azért volt szép és örvendetes, mert körülvehette vele Pravatit, öltöztethette, ékesíthette, hódolhatott neki, most pedig még ennél is szebb, örvendetesebb és fontosabb volt, mint fiának, Ravánának az öröksége és jövendő boldogsága. Ha Pravati főként az ünnepségekben, fölvonulásokban, pompázatos ruhái bőségében, ékszereiben és a nagy szolgaszemélyzetben lelte gyönyörűségét, Dásza inkább a kertjében talált örömöt, ahová ritka és értékes fákat, virágokat ültetett, papagájokat és egyéb tarka madársereget telepített, amelynek etetése s a velük való szórakozás napi szokásaihoz tartozott. Emellett vonzotta a tudós foglalatosság is; a bráhmanok hálás tanítványaként sok verset és bölcs mondást tanult, meg az olvasás és írás művészetét is, és volt egy írnoka, aki értett hozzá, hogy a pálmalevélből írótekercset készítsen, s akinek gyöngéd kezei közül lassankint egy kis könyvtár került ki. Itt a könyvek közt, egy értékes helyiségben, amelynek nemes fából készült falain az istenek életének alakokban dúskáló és részben aranyozott domborműveit faragták ki, olykor arra kérte a meghívott bráhmanokat, a tudós papok és gondolkodók legjavát, hogy szent témákról vitázzanak egymással: a világ teremtéséről és a nagy Visnu Mayájáról, a
szent Védákról, az áldozatok erejéről és a vezeklés még nagyobb hatalmáról, melynek révén egy halandó odáig emelkedhet, hogy az istenek remegnek előtte félelmükben. A legjobban beszélő, vitázó és érvelő bráhmanok tekintélyes ajándékokat kaptak, némelyikük egy-egy győztes díjaként egy szép tehenet vitt el, s olykor némiképp nevetséges volt és egyben megindító, amikor a nagy tudósok, akik az imént még éppen a Védák bölcs mondásait szavalták és magyarázták, és oly jól tájékozódtak az összes egekben és a világóceánokon, büszkén és felfuvalkodva vonultak el kitüntető ajándékukkal, vagy féltékenyen hajba is kaptak miatta. Dászának, a fejedelemnek, gazdagsága, boldogsága közepette, kertjében és könyvei között némelykor általában minden, ami az élethez és az ember lényéhez tartozik, furcsának és kétesnek, megindítónak s egyúttal nevetségesnek is tetszett, akárcsak azok a hiún-bölcs bráhmanok, s egyszerre látszott derűsnek és komornak, kívánatosnak és megvetendőnek. Ha kertje tavának lótuszvirágain, pávái, fácánjai, orrszarvú madarai tollazatának ragyogó színjátszásán, a palota aranyozott faragásain legeltette szemét: néha szinte isteninek látta ezeket a dolgokat, mintha örök élettől izzanának, máskor meg, sőt egyidejűleg valami valótlant, megbízhatatlant, kérdéseset érzett bennük, hajlamot a múlandóságra és felbomlásra, készséget arra, hogy visszamerüljenek az alaktalanságba, a káoszba. Mint ahogy ő maga, Dásza, a fejedelem, herceg volt, s pásztorrá lett, gyilkossá és törvényen kívülivé süllyedt, s végül ismét fejedelemmé emelkedett, nem tudni, miféle hatalmak vezérletével és ösztökélésével, bizonytalanságban a holnap és holnapután felől – ugyanígy foglalta magában az élet Maya-játéka mindenütt egyszerre a magasztosát és az alantast, az öröklétet és a halált, a nagyságot és a nevetségest. Néhanapján még a szeretett nő, még a szépséges Pravati is egy-egy pillanatra varázsát vesztette, és nevetségesnek tűnt neki: túl sok karkötőt viselt, túl sok kevélység és diadal csillogott szemében, túl sokat fáradozott azon, hogy járása méltóságteljes legyen. Dászának még a kertjénél és könyveinél is kedvesebb volt Ravána, a kisfia, szerelmének és létének beteljesülése, gyöngédségének és gondoskodásának célja: finom, szép gyermek, igazi herceg, őzszemű, mint anyja, s töprengésre és álmodozásra hajló, mint apja. Ha néha meglátta, hogy a kisfiú hosszasan álldogál a kertben egy díszfa előtt, vagy egy szőnyegen kuporog, s elmélyülten, kissé fölhúzott szemöldökkel s csöndes, kissé távolba meredő szemmel bámul egy követ, egy faragott játékszert vagy egy madártollat, úgy érezte: ez a fiú nagyon hasonlít rá. Hogy mennyire szereti, azt akkor ismerte föl, amikor először kellett bizonytalan időre elhagynia. Egy napon ugyanis gyorsfutár érkezett azokról a vidékekről, ahol Dásza országa határos volt szomszédjával, Govindáéval, és jelentette, hogy Govinda emberei betörtek oda, jószágot raboltak, és foglyul ejtettek, elhurcoltak számos embert. Dásza haladéktalanul felkészült az útra, magával vitte a testőrség ezredesét meg néhány tucat lovasát, s a rablók üldözésére indult; s amikor az indulás előtti pillanatban karjába kapta és megcsókolta fiacskáját, szívében tüzes fájdalomként lobbant föl a szeretet. És ebből a tüzes fájdalomból, amelynek ereje meglepte, és szinte az ismeretlenből jövő intelemként érte, a hosszú lovaglás során valamilyen felismerés, megértés is támadt benne. Lovaglás közben ugyanis azon tépelődött, mi okból is ült lóra, miért vágtat országán keresztül ilyen zordul és sietősen; voltaképp milyen hatalom is az, amely ilyen cselekvésre és fáradozásra kényszeríti? Elgondolkodott rajta, és rájött, hogy szíve mélyén nem fontos neki, és nem okoz fájdalmat, ha valahol a határon jószágot és embereket rabolnak el tőle; a tolvajlás és fejedelmi jogainak megsértése nem volna elégséges ok rá, hogy haragra gyűljön és cselekedjék – s jobban illett volna hozzá, hogy részvevő mosollyal intézze el a marhalopást. Ezzel viszont, tudta, roppant méltánytalanul járna el a hírnökkel szemben, aki a végkimerülésig nyargalt, s nem kevésbé azokkal szemben, akiket elraboltak, elfogtak, elvittek, s a
szülőföldjükről és békés életükből idegenbe és rabszolgaságba hurcoltak. Sőt igazságtalan lett volna többi alattvalójához is, akiknek egy hajszála sem görbült meg, ha lemond a harci bosszúállásról; – nehezen viselték volna el, és meg sem értenék: miért nem oltalmazza országát jobban a fejedelmük, s ezért, ha egyszer rajtuk is ilyen erőszaktétel esne, nem számíthatnak bosszúra és segítségre. Belátta, hogy kötelessége ez a bosszúálló lovasportya. De hát mi az a kötelesség? Hányféle kötelesség van, amit gyakran és szívszorongás nélkül elmulasztunk! Hát akkor most min múlt, hogy ez a köteles bosszúállás egyáltalán nem volt közömbös, és ő nem mulaszthatta el, s nem is hanyagul és félszívvel, hanem buzgón és szenvedélyesen teljesíti?! Alig merült föl benne a kérdés, a szíve máris válaszolt rá azzal, hogy megint fölsajgott benne a fájdalom, amit Ravánától, a hercegtől búcsúztában érzett. Ha a fejedelem – erre ébredt rá most – engedné, hogy elrabolják jószágát és embereit, s nem tanúsítana ellenállást, akkor országa határaihoz egyre közelébb nyomulna a rablás és erőszak, s végül közvetlenül előtte állna az ellenség, és ott sebezné meg, ahol ő a legnagyobb és legkeserűbb fájdalmat képes érezni: a fiában! Elrabolnák a fiát, az utódját, elrabolnák és megölnék, talán kínok között – s ez volna a leggyötrőbb szenvedés, amit valaha is tapasztalhatna, még rosszabb, sokkal rosszabb, mint magának Pravatinak a halála. Ezért ült hát olyan serényen lóra, ezért volt olyan kötelességtudó fejedelem. Nem azért, mert érzékenyen érintette jószágai és földje elvesztése, nem azért, mert ő jóságos az alattvalóihoz, nem becsvágyból, hogy méltó legyen atyja fejedelmi nevéhez, hanem e gyermek iránt érzett heves, fájdalmas, esztelen szeretete miatt, és attól a fájdalomtól való heves, esztelen félelmében, amit e gyermek elvesztése okozna neki. Eddig jutott el az eszmélkedésben azon a lovasportyán. Egyébként nem sikerült utolérnie és megbüntetnie Govinda embereit, akik zsákmányukkal egérutat nyertek; s hogy megmutassa szilárd akaratát, és bebizonyítsa bátorságát, most ő maga volt kénytelen áttörni a határon és feldúlni szomszédja egyik faluját, elhajtani néhány szarvasmarhát és néhány rabszolgát. Több napig maradt távol, de győztesként hazatérőben ismét mély töprengésbe merült, s nagyon csöndesen és szinte szomorúan tért haza, mert tűnődése közben rájött: milyen tartósan és a menekülés minden reménye nélkül kerítette be és kötözte meg egész lényét és tetteit egy alattomos háló. Miközben nőttön-nőtt hajlama a gondolkodásra, igénye a csöndes szemlélődésre s a cselekvéstelen és ártatlan életre, másrészt – mivel szerette Ravánát, féltette és aggódott érte, az életéért és jövőjéért – éppígy növekedett a cselekvés és a bonyodalmak kényszere, a gyöngédségből viszály, a szeretetből háború sarjadt; még ha csupán azért is, hogy igazságot tegyen és büntessen, elrabolt egy nyájat, halálos félelembe hajszolt egy falut, és erőszakkal elhurcolt szegény, ártatlan embereket, s ebből természetesen újabb bosszú és erőszak fakad majd, és egyre így tovább, míglen egész élete és egész országa már egyéb sem lesz, csak háború, erőszak és fegyvercsörgés. Akkor, hazatérése közben, ez a felismerés vagy látomás tette olyan csöndessé, ettől látszott szomorúnak. És ellenséges érzületű szomszédja valóban nem hagyta nyugton. Megismételte betöréseit és rablóhadjáratait. Dásza, hogy védekezzék és büntessen, kénytelen volt kivonulni, s ha az ellenség kitért előle, tűrnie kellett, hogy katonái és vadászai újabb károkat okozzanak szomszédjának. A fővárosban egyre több és több lovast és fegyverest lehetett látni, számos határ menti faluban most állandó katonai őrség állomásozott, hadi tanácskozások és előkészületek tették nyugtalanná a napokat. Dásza képtelen volt belátni, mi értelme és haszna lehet ennek az örökös csetepaténak; fájlalta az érintettek szenvedéseit, a legyilkoltak életét, fájlalta a kertjét és könyveit, amelyeket egyre gyakrabban kellett nélkülöznie, fájlalta napjai és szíve elvesztett békéjét. Gopalával, a bráhmannal gyakran beszélt erről, s néhányszor a feleségével, Pravatival is. Arra kellene törekedniük, mondta, hogy meghívják döntőbíró-
nak valamelyik tekintélyes szomszéd fejedelmet, s az szerezzen békét; ő a maga részéről szívesen beleegyeznék, hogy engedékenységgel és néhány legelő és falu odacsatolásával segítsen létrehozni azt. Csalódott és kissé bosszús is volt, amikor látta, hogy erről sem a bráhman, de Pravati sem akar tudni. Nézeteltérése Pravatival nagyon heves összetűzést, sőt, meghasonlást eredményezett. Szívhez szólóan és könyörögve közölte vele indokait és gondolatait, felesége azonban úgy érezte, mintha nem a háború és a hasztalan gyilkolás ellen, hanem egyes-egyedül az ő személye ellen irányulna minden szava. Hiszen – így okította férjét izzó hévvel és bőbeszédűen – az ellenség szándéka éppen az, hogy a maga előnyére használja ki Dásza jólelkűségét és békeszeretetét (hogy azt ne mondjuk: félelmét a háborútól), s rá fogja bírni, hogy békét béke után kössön, és minden egyes békéért apró terület- és népesség-elcsatolásokkal fizessen, és a végén korántsem elégszik meg ennyivel, hanem mihelyt Dásza kellőképp meggyengült, áttér a nyílt háborúra, és utolsó birtokát is elrabolja tőle. Itt nem nyájakról és falvakról, előnyökről és hátrányokról van szó, hanem az egészről, a fönnmaradásról vagy a megsemmisülésről. És ha Dásza nem tudja, mivel tartozik a méltóságának, fiának és feleségének, akkor neki kell őt megtanítania rá. Pravati szeme lángolt, hangja remegett, Dásza régóta nem látta ilyen szépnek és szenvedélyesnek, de csak bánatot érzett. Közben folytatódtak a határsértések és békeszegések, csupán az esős évszak vetett nekik átmenetileg véget. Dásza udvarában pedig most két párt volt. Az egyik, a béke pártja, egészen kicsiny volt, magán Dászán kívül csak kevesen tartoztak ide, az idősebb bráhmanok, tudós és meditációikba gabalyodott férfiak. A háborús párt, Pravati és Gopala pártja, viszont oldalára állította a papok többségét és minden katonatisztet. Buzgón fegyverkeztek, és tudták, hogy odaát ugyanezt teszi az ellenséges szomszéd. A gyermek Ravánát nyilazásra oktatta a fővadász, anyja meg magával vitte minden csapatszemlére. Ez idő tájt Dásza néha visszaemlékezett az erdőre, ahol hajdan egy darabig szegény menekültként éldegélt, és a fehér hajú öregre, aki ott az elmélyedésnek élt. Sokszor gondolt rá, és vágyat is érzett, hogy fölkeresse, viszontlássa, és meghallgassa tanácsát. De nem tudta, él-e még az öreg, s azt sem, vajon meghallgatná-e és adna-e neki tanácsot: és ha valóban életben volna is még, és tanáccsal látná el, akkor is a maga útján menne tovább minden, s ezen változtatni mit sem lehet. Elmélyülés és bölcsesség, ezek jó, ezek nemes dolgok voltak, de úgy tetszett: csupán távol, az élet peremén tenyésznek, s aki az élet árjában úszik, és hullámaival küszködik, annak tettei és szenvedései semmire sem jutnak a bölcsességgel, maguktól adódnak, végzetszerűen meg kell tenni és el kell szenvedni őket. Az istenek sem élnek örök békében és örök bölcsességben, ismerik ők is a veszélyt és félelmet, a harcot és csatát, ezt sok elbeszélésből tudta. Így hát Dásza megadta magát, nem viaskodott többé Pravatival, kilovagolt a csapatszemlére, látta a háború közeledtét, idegőrlő éjszakai álmaiban előre megérezte, s miközben egyre soványodott, s arca egyre komorabb lett, látta: miként fonnyad és halványul el élete boldogsága és öröme. Csak a fia iránt érzett szeretete maradt meg, ez együtt nőtt gondjával, a fegyverkezéssel és a csapatgyakorlatokkal, pusztuló kertjében ez volt a pirosan égő virág. Elcsodálkozott rajta, mennyi ürességet és örömtelenséget képes elviselni az ember, mennyire hozzászokhat a gondhoz és kedvetlenséghez, s azon is csodálkozott, hogy egy látszólag szenvedélytelenné vált szívben milyen égőn és mindenen uralkodva képes virágozni az ilyen szorongó és aggódó szeretet. Ha élete talán értelmetlen volt is, mégis volt magva és középpontja: a fia iránti szeretete körül forgott. Miatta kelt föl reggel fekvőhelyéről, s töltötte napját különféle foglalatossággal és fáradozással, melyeknek mindegyike, lévén a háború a céljuk, ellenszenves volt neki. Miatta irányította türelemmel a vezetők tanácskozásait, és csak annyiban szegült ellene a többség határozatainak, hogy legalább várjanak, és ne
ugorjának fejest teljesen meggondolatlanul a kalandba. Ahogyan lassankint az életöröme, a kertje, a könyvei idegenné és hűtlenné váltak hozzá, vagy ő lett hűtlen hozzájuk, úgy lett idegen és hűtlen hozzá az is, aki oly sok éven át élete boldogsága és öröme volt. A politikával kezdődött, és akkor, midőn felesége, Pravati azt a szenvedélyes szónoklatot tartotta, amelyben az ő békeszeretetét csaknem nyíltan kigúnyolta, mint gyávaságot, és pirosra gyúlt arccal, izzó szavakkal beszélt a fejedelmi becsületről, hősiességről és az elszenvedett gyalázatról, akkor döbbenten és szinte elszédülve hirtelen megérezte és látta, milyen messzire távolodott tőle a felesége, vagy ő az asszonyától. És azóta mélyült köztük a szakadék, és csak egyre mélyebb lett, és egyikük sem tett semmit azért, hogy ezt megakadályozza. Jobban mondva: Dásza lett volna rá illetékes, hogy valami effélét tegyen, mert voltaképp csak ő látta a szakadékot, s ez a képzeletében egyre inkább a szakadékok szakadékévá, világszakadékká vált férfi és nő, igen és nem, lélek és test között. Ha visszagondolt rá, úgy vélte, teljesen tisztán lát mindent: hogyan tette őt egykor szerelmessé a varázslatosan szép Pravati, hogyan játszott vele, amíg ő el nem vált társaitól és barátaitól, a pásztoroktól s az eladdig oly derűs pásztorélettől, s a nő kedvéért idegenben és szolgaságban élt, apósa vejeként, rosszindulatú emberek házában, akik arra használták ki szerelmes voltát, hogy számukra dolgoztassák. Aztán megjelent az a Nala, és elkezdődött az ő boldogtalansága. Nala a hatalmába kerítette asszonyát, a gazdag, délceg rádzsa, szép ruháival és sátraival, lovaival és szolgáival, elcsábította a szegény, pompához nem szokott asszonyt, hiszen ez nem sok fáradságába kerülhetett. De vajon csakugyan olyan gyorsan és könnyen csábíthatta volna el, ha Pravati a lelke mélyén hű és erkölcsös? Nos hát, a rádzsa elcsábította, avagy éppenséggel elvette tőle, s neki, Dászának a legrútabb fájdalmat okozta, amit az ideig átélt. Ő pedig bosszút állt, megölte boldogsága tolvaját, s ez egy pillanatig fenséges diadal volt. Ámde alighogy ez megtörtént, menekülnie kellett; napokig, hetekig és hónapokig élt a bozótban és nádasokban, törvényen kívül, egyetlen emberben sem bízva. És mit csinált ebben az időben Pravati? Erről sohasem esett közöttük sok szó. Mindenesetre: nem menekült utána, csak akkor kereste és találta meg, amikor származása folytán fejedelemmé kiáltották ki, és Pravatinak reá volt szüksége, hogy vele a trónra léphessen, és beköltözhessen a palotába. Akkor felbukkant, magával vitte őt az erdőből, a tiszteletre méltó remete szomszédságából; szép ruhákkal ékesítették föl, megtették rádzsának, s mindez hiú ragyogvány és boldogság volt – de valójában: mit hagyott el akkor, és mivel cserélte föl? Cserébe megkapta a fejedelem ragyogását és kötelességeit, olyan kötelességeket, amelyek kezdetben könnyűek voltak, s azóta egyre nehezebbek és nehezebbek lettek; cserébe visszakapta szép feleségét s vele az édes, szerelmes órákat, majd a fiát kapta, a szeretetet iránta és a növekvő aggódást a fiú fenyegetett életéért és boldogságáért, minthogy most a kapuk előtt állt a háború. Ezt hozta neki Pravati, midőn akkor ott az erdőben, a forrásnál rátalált. Viszont mit hagyott el és adott oda ezért? Elhagyta az erdő, a jámbor magány békéjét, odaadta egy szent jógi szomszédságát és példáját, odaadta a tanítványság és utódlás, a bölcs mély, sugárzó, rendíthetetlen lelki nyugalmának reményét, a szabadulást az élet harcaitól és szenvedélyeitől. Elcsábította Pravati szépsége, az asszony behálózta, és megfertőzte becsvágyával, így hát elhagyta azt az egyedüli utat, amelyen elérhető a szabadság és a békesség. Ilyennek látta ma az élete történetét, és valóban egészen könnyen lehetett így értelmezni, csupán némi simítgatásra és kihagyásra volt szükség, hogy így lássa. Többek közt kihagyta azt a körülményt, hogy még egyáltalán nem volt annak a remetének a tanítványa, sőt már szándékában állt, hogy önként otthagyja. Visszatekintéskor így torzulnak el könnyen a dolgok. Pravati egészen másként látta ezeket a dolgokat, noha férjénél sokkal kevésbé adta át magát ilyen gondolatoknak. Arra a Nalára egyáltalán nem is gondolt. Ezzel szemben, ha emlékezete nem csalt,
egyedül ő volt az, aki megalapozta és előidézte Dásza szerencséjét, ismét rádzsává tette, fiúval ajándékozta meg, elhalmozta szerelemmel és boldogsággal, hogy végül úgy találja: Dásza nem nőtt fel az ő nagyságához, és méltatlan az ő büszke terveire. Mert ő tisztán látta, hogy az eljövendő háború csakis az ő hatalmuk és birtokuk megduplázódására és Govinda megsemmisülésére vezethet. Dásza azonban ahelyett, hogy örülne ennek, s a legbuzgóbban ezen dolgozna, ellene volt a háborúnak és hódításnak, és (eléggé fejedelmietlenül, ahogy Pravati látta) a legszívesebben tétlenül öregedne meg virágai, fái, papagájai és könyvei között. Milyen más ember Visvamitra, a lovasság főparancsnoka, Pravati mellett a közeli háború és győzelem leghevesebb pártolója és híve. Dásza és közte az ő javára dőlt el minden összehasonlítás. Dásza jól látta, mennyire megbarátkozott felesége ezzel a Visvamitrával, mennyire csodálja, és magát is csodáltatja ettől a vidám és bátor, talán kissé felszínes, talán nem is nagyon okos katonatiszttől, aki harsányan nevet, szép, erős foga és ápolt szakálla van. Keserűen és egyúttal megvetően, gúnyos közönnyel nézte, amivel csak önmagát ámította. Nem kémkedett, s nem óhajtotta tudni, hogy e két ember barátsága túllépi-e a megengedett és tisztességes határt avagy sem. Hogy Pravati beleszeretett a csinos lovagba, hajlandóságát, hogy előnyben részesítette a nagyon is kevéssé hősies férjjel szemben, Dásza úgy nézte, azzal a külsőleg közönyös, belülről azonban keserű nyugalommal, amelyre rászoktatta magát, hogy nézzen minden eseményt. Mindegy volt, vajon hűtlenség és árulás az, aminek elkövetésére, úgy látszik, a felesége elszánta magát, vagy pedig csupán Dásza érzelmeinek lebecsülése, de így volt, és fejlődött, növekedett, nőtt mint a háború veszélye s a végzet, nem volt rá orvosság, és más magatartás sem adódott, csak az elfogadásé, a higgadt elviselésé; támadás és hódítás helyett, most már csak ennyiből állt Dásza férfi és hős mivolta. Nos, akár belül volt a jó erkölcs és a megengedett határán Pravati csodálata a lovaskapitány iránt, meg azé iránta, akár nem: Pravati – ezt megértette Dásza – kevésbé volt bűnös, mint ő. Ő, Dásza, a gondolkodó és kétkedő ugyan fölöttébb hajlott rá, hogy tovatűnt boldogságáért a nőt hibáztassa, vagy legalább őt is felelőssé tegye azért, hogy mindebbe beleesett és belekeveredett: a szerelembe, a becsvágyba, a bosszúcselekedetekbe és rablásokba, sőt gondolatban az asszonyt, a szerelmet és a gyönyört tette felelőssé mindenért a földön, a szenvedélyek és vágyak, a házasságtörés, halál, gyilkosság, háború egész táncáért, hajszájáért. De közben nagyon jól tudta, hogy nem Pravati a bűnös és az ok, hanem maga is áldozat, nem tehet a szépségéről s az ő iránta érzett szerelméről, egyáltalán nem felelős érte, s hogy csak egy porszem a napsugárban, hullám az áradatban, és csakis az ő, Dásza dolga lett volna, hogy elvonja magát az asszonytól és a szerelemtől, a boldogság éhségétől és a becsvágytól, vagy maradjon elégedett pásztor a pásztorok közt, vagy a jóga titokzatos útján legyőzze önmagában az Elégtelent. Elmulasztotta, csődöt mondott, nem volt elhívatva a nagyságra, vagy nem volt hűséges az elhivatásához, és a feleségének végül is igaza volt, ha a gyávát látta benne. Viszont tőle kapta ezt a fiát, ezt a szép, zsenge fiút, akiért annyira aggódott, s akinek léte még mindig értelmet és értéket adott az életének, sőt nagy boldogság volt, fájdalmas és szorongó boldogság ugyan, de mégiscsak boldogság, az ő boldogsága. Ezt a boldogságot most szívbéli fájdalommal és keserűséggel fizette meg, a háborúra és halálra való felkészüléssel, és azzal a tudattal, hogy elébe megy a végzetének. Odaát az országában ült Govinda rádzsa, akit annak az agyonütött Nalának, annak a rossz emlékezetű csábítónak az anyja látott el tanáccsal, és támogatott; s közben egyre gyakoribbá és szemtelenebbé váltak Govinda betörései és kihívásai; csakis a hatalmas Gaipali rádzsával való szövetség tehette volna elég erőssé Dászát ahhoz, hogy békét és szomszédi szerződéseket kényszeríthessen ki. De ez a rádzsa, ámbár jó szívvel volt Dásza iránt, rokonságban volt Govindával, és a legudvariasabban elhárított minden kísérletet,
hogy Dászával szövetséget kössön. Nem volt immár kitérő, remény az értelemre és emberiességre, közeledett a végzet, s el kellett viselnie. Most már maga Dásza is szinte vágyott a háborúra, a fölgyűlt villámok kitörésére s az események meggyorsítására, amelyeket már úgysem lehetett megelőzni. Még egyszer fölkereste Gaipali fejedelmet, eredménytelenül udvariaskodták egymással, mérsékletet és türelmet tanácsolt, de már régóta reménytelenül; egyébként fegyverkezett. A vita a Tanácsban most már csak arról folyt: vajon az ellenség legközelebbi betörésére azzal válaszoljanak-e, hogy bevonulnak az országába, és háborút indítanak, avagy megvárják az ellenség fő támadását, hogy így az maradjon a nép és az ország és az egész világ színe előtt a bűnös és békeszegő?! Az ellenség, mit sem törődve az efféle kérdésekkel, véget vetett a fontolgatásnak, tanácskozásnak és tétovázásnak, s egy napon odavágott. Rendezett egy nagyobb rablótámadást, amely sürgősen a határra csalta Dászát a lovasság kapitányával és legjobb embereivel együtt, s amíg ők úton voltak, Govinda a főerejével betört az országba, közvetlen Dásza városába, elfoglalta a tornyokat, és megszállta a palotát. Amikor Dásza ezt megtudta, tüstént visszafordult, mert tudta, hogy felesége és fia be van zárva a fenyegetett palotába, az utcákon pedig véres harcok folynak, és a szíve szörnyű fájdalomban szorult össze, ha az övéire és arra a veszélyre gondolt, amelyben forognak. Most már nem kelletlen és óvatos hadvezér volt, fájdalom és düh borította lángba, vad sietséggel vágtázott hazafelé embereivel, a csata már minden utcán tombolt, átverekedte magát a palotáig, megállította az ellenséget, s úgy küzdött, mint egy őrjöngő, míg végül a véres nap alkonyán kimerültén és több sebből vérezve összeroskadt. Amikor újra magához tért, fogságban találta magát, a csata elveszett, a város és a palota az ellenség kezében volt. Megkötözve vitték Govinda elé, aki gúnyosan üdvözölte, és egy szobába vezette őt; ez az a faragott írásokkal és aranyozott falakkal díszített szoba volt. Itt ült egy szőnyegen egyenes derékkal s megkövült arccal – a felesége, Pravati, fegyveres őrökkel a háta mögött, s az ölében feküdt a fiú: mint egy letört virág feküdt ott gyöngéd alakja, holtan, szürke arccal, vérrel átitatott ruhában. Az asszony meg sem fordult, amikor bevezették a férjét, rá sem nézett, szeme csak a kis halottra meredt kifejezéstelenül; Dásza úgy látta: furcsán megváltozott, és csak egy idő múlva vette észre, hogy a haja, amelyet napokkal ezelőtt még sötét-feketének ismert, mindenütt őszesen csillog. Már régóta ülhetett így, ölében a fiúval, meredten, az arca mint egy álarc. – Ravána! – kiáltott fel Dásza. – Ravána, gyermekem, virágom! – Letérdelt, arca a halott fejére bukott; szinte imádkozva térdelt a néma asszony és a gyermek előtt, mindkettőt siratva s mindkettőnek hódolva. Beszívta a virág- és halálillatot, melybe annak a virágolajnak az illata is belevegyült, amellyel a gyermek haját megkenték. Pravati fagyos tekintettel bámult le mindkettejükre. Valaki megérintette Dásza vállát, Govinda egyik főembere volt, aki fölállította és elvezette. Egy szót sem szólt Pravatihoz, az sem hozzá. Megkötözve tették föl egy kocsira, s Govinda városában egy tömlöcbe zárták, kötelékei egy részét megoldották, egy katona vizet hozott neki, a korsót a kőpadlóra állította; magára hagyták, becsukták és elreteszelték az ajtót. A vállán kapott sebe égette, mint a tűz. A vizeskorsó után tapogatózott, s megnedvesítette kezét és arcát. Ihatott volna, de nem tette; azt gondolta, így hamarább hal meg. Meddig fog ez még tartani, milyen sokáig! Úgy vágyódott a halálra, ahogyan kiszáradt torka a víz után. Csak a halállal érhet véget szívében a gyötrelem, csak akkor huny ki majd benne az anyának és halott gyermekének képe. Ám kínjai közepette megkönyörült rajta a fáradtság és gyengeség, lerogyott és elszunnyadt. Amikor felocsúdott ebből a kurta szendergésből, kábultan meg akarta dörzsölni a szemét, de nem tudta; a két keze már el volt foglalva valamivel, amit szilárdan tartott; nekibátorodott s kinyitotta szemét, nem tömlöcfalak vették körül, hanem erős zöld fény áradt el a lombon és mohán; Dásza sokáig
hunyorgott, a fény hangtalan, de heves ütésként érte, borzongás, vonagló félelem futott végig nyakán és hátán, megint csak hunyorgott, szinte pityergősre fintorodott az arca, aztán tágra nyitotta szemét. Egy erdőben állt, kezében vízzel teli csészét tartott, lába előtt barnán és zölden tükröződött egy forrás medencéje, s tudta, hogy túlnan a páfránysűrű mögött áll a kunyhó, és várja őt a jógi, aki vízért küldte, aki oly furcsán nevetett, s akit arra kért: értessen meg vele valamit a Mayából. Dásza nem veszített el sem csatát, sem fiút, nem volt sem fejedelem, sem apa; a jógi azonban teljesítette kívánságát, s kioktatta a Mayáról: palota és kert, könyvtár és madártenyésztés, fejedelmi gondok és apai szeretet, háború és féltékenység, a Pravati iránt érzett szerelem és heves bizalmatlanság, mindez Semmi volt – nem, nem Semmi, ez volt a Maya! Dásza megrendülten állt, arcán könnyek csorogtak, keze remegett, és megbillent benne a csésze, amelyet épp az imént töltött tele a remetének, túlcsordult a víz a peremén, s a lábára loccsant. Úgy érezte, mintha levágták volna egyik tagját, eltávolítottak volna valamit a fejéből, üresség volt benne, elvették tőle az átélt hosszú éveket, óvott kincseit, élvezett örömeit, elszenvedett fájdalmait, tűrt szorongását, halálközelségig megízlelt kétségbeesését – ez mind kihunyt és semmivé lett –, és mégsem semmisült meg! Mert itt volt az emlékezet, a képek megmaradtak benne, még látta Pravatit s hirtelen megőszült haját, amint dermedten ül, ölében fiával, mintha ő maga fojtotta volna meg, mint valami zsákmány feküdt ott a fiú, tagjai ernyedten lógtak le anyja térdén. Ó, milyen gyorsan, milyen gyorsan és milyen borzasztóan, milyen kegyetlenül, milyen alaposan világosították föl a Mayáról! Minden elmozdult a helyéről, sok, élményekkel teli év pillanatokká zsugorodott, álom volt mindaz, ami nemrégen még sürgető valóságnak látszott, s talán álom volt minden egyéb is, ami azelőtt történt, a herceg Dászáról szóló történetek, az ő pásztorélete, házassága, bosszúállása Nalán, oltalomra lelése a remeténél, képek voltak ezek, amilyeneket megcsodálhatunk egy palota falfaragványain, ahol virágok, csillagok, madarak, majmok és istenek láthatók fák lombjai között. És vajon, amit éppen most élt át, s ami a szeme előtt volt, ez a fölébredés a fejedelemségből, hadakozásokból és bebörtönzésből, ez az álldogálás a forrásnál, ez a vizescsanak, amelyből épp az imént loccsantott ki egy keveset, s a gondolatai is – mindez végül is nem ugyanabból az anyagból van-e, nem álom, káprázat, Maya? És amit még átél majd a jövőben, a saját szemével lát, és kezével tapint, egészen valamikori haláláig – az más anyagból való, másféle? Játék és látszat, tajték és álom, Maya, az életnek ez az egész szép és iszonyú, elragadó és kétségbeejtő képjátéka, égő gyönyöreivel, égető fájdalmaival. Dásza még mindig szinte kábultan és bénultan állt. Megint megbillent kezében a csésze, és kiloccsant a víz, hűvösen csörgött le lábujjaira, és elfolyt. Mit kellene tennie? Töltse meg újra a csészét, vigye vissza a jógihoz, és nevettesse ki magát vele mindazért, amit álmában szenvedett? Ez nem csábította. Kiöntötte a vizet, s a csészét a mohába dobta. Leült a fűbe, és komolyan gondolkozni kezdett. Elege volt, túlságosan is elege ebből az álmodozásból, ebből a démoni fonadékából az élményeknek, örömöknek és szenvedéseknek, melyek az ember szívét nyomasztják, megállítják az érverését, s aztán hirtelen Maya lesz belőlük, s bolondként otthagyják az embert; elege volt mindenből, nem vágyott többé asszonyra, gyermekre, sem trónra, sem győzelemre vagy bosszúra, sem boldogságra, okosságra, sem hatalomra, sem erényre. Semmire sem vágyott, csak nyugalomra, csak a végre, nem kívánt mást, csak azt, hogy megállítsa ezt az örökkön forgó kereket, s kioltsa a képek végtelen sorát. Nyugalmat akart magának és kioltani önmagát, mint ahogy akkor is ezt kívánta, amikor abban az utolsó csatában az ellenség közé rontott, vagdalkozott, sebeket osztott és kapott, amíg össze nem rogyott. De hát mi jön aztán? Aztán az ájultság, a szendergés vagy a halál szünete jön. S rögtön utána ismét az éber állapot, az, hogy át kell engednünk az élet áramát szívünkön, s megint be kell fogadnunk szemünkbe a félelmes, szép, borzongató képáradatot, végeérhetetlenül, menekvés nélkül, a legközelebbi
ájulásig, a következő halálig. Ami talán egy kis szünet, kurta, röpke pihenő, fellélegzés, de aztán tovább folyik minden, s az ember újra egyike az ezernyi alaknak az élet vad, mámoros, kétségbeejtő táncában. Ó, nincs kihunyás, nincs vége semminek, soha. Nyugtalanul szökkent újra talpra. Ha már úgy sincs pihenés ebben az átkozott körtáncban, ha egyetlen hő vágya nem teljesülhet, nos, akkor akár meg is töltheti ismét vizescsanakját, és elviheti ennek az öregembernek, aki ezt parancsolta neki, noha voltaképp nem is volt számára semmilyen parancsa. Szolgálat volt, amit kívántak tőle, megbízták valamivel, engedelmeskedhetett és végrehajthatta feladatát, ez jobb volt, mint üldögélni és módszereket agyalni ki önmagunk megölésére; egyáltalán; engedelmeskedni és szolgálni sokkal könnyebb és jobb, sokkal ártatlanabb és hasznosabb az uralkodásnál és a felelősségnél, ennyit már tudott. Helyes, Dásza, fogd hát a csészét, töltsd meg szépen vízzel, és vidd át a gazdádnak. Amikor a kunyhóhoz ért, a Mester különös tekintettel fogadta, a megértés könnyedén kérdő, félig részvevő, félig vidám pillantásával, ahogy, mondjuk, egy idősebb fiú tekint a fiatalabbra, aki valamilyen fárasztó és kissé megszégyenítő kalandból, egy rá kirótt erőpróbáról tér vissza. Ez a pásztor-herceg, ez a hozzá menekült szegény fickó csupán a forrástól jött ugyan, vizet hozott, és alig egy negyedórát volt távol; mindazonáltal a tömlöcből is jött, elveszített egy asszonyt, egy fiút és egy fejedelemséget, végigélt egy emberéletet, s egy pillantást vetett a forgó Kerékre. Ez a fiatalember régebben egyszer vagy egynéhányszor valószínűleg fölébredt már, s belélegzett egy korty valóságot, különben nem jött volna ide, és nem maradt volna itt ilyen sokáig; most azonban úgy látszott, igazán felébredt, s megérett rá, hogy rálépjen a hosszú útra. Jó néhány évre lesz szükség, hogy akár csak a helyes tartásra és lélegzésre megtanítsa. Csupán ezzel a tekintettel, amelyben ott volt a jóindulatú részvét nyoma s az utalás egy közöttük létrejött kapcsolatra, a Mester és Tanítvány kapcsolatára – csupán ezzel a pillantással végezte el a jógi a tanítvány félfogadását. Ez a pillantás kiűzte a haszontalan gondolatokat a tanítvány fejéből, s nevelésbe és szolgálatba vette őt. Egyéb elbeszélnivalónk nincs Dásza életéről, a többi már a képeken és történéseken túl folyt le. Dásza nem hagyta el többé az erdőt.
Utószó KULTÚRA-KRITIKA ÉS UTÓPIA KÖZÖTT Az üveggyöngyjáték-ot az utópista regények körébe szokás sorolni. Hivatkozási alapul ehhez az szolgál, hogy a regényből kiolvasható jelzések szerint a történés ideje hozzávetőlegesen 2200 tájára tehető, helye pedig egy képzeletbeli tudósállam. Ez a minősítés azonban félrevezető lehet, sőt, a lényegről terelheti el a figyelmet. Hesse regénye ugyanis a szónak csak nagyon korlátozott értelmében utópista regény. Semmiképpen sem tudományos-fantasztikus regény, amint manapság, e regényfajta nagy divatja óta, minden olyan elbeszélő művet így szokás nevezni, amely képzeletbeli jövőben játszódik. De mint látni fogjuk, abban az értelemben sem mondható igazán utópista regénynek, amelyben Morus Utópiá-ja óta így minősítik az elképzelt eszményi társadalom regényes látomásait. Első és felületes olvasásra is feltűnik Az üveggyöngyjáték-ban, hogy Kasztáliában és a Kasztáliának otthont adó, meg nem nevezett államalakulatban a technika fejlettségi szintje nemhogy nem fantasztikus, de szinte annak is alatta marad, ami a regény írásának időpontjában már hétköznapi valóság volt. Már amennyire a technikának, a műszaki berendezéseknek egyáltalán szerepük van a történetben. Néhány apróságtól eltekintve ugyanis mintha nem is léteznének. Knecht „gyorspostával” utazik egy ülésre, „készüléken” hallgat meg egy díjkiosztást, de autóról, televízióról, elektronikáról, automatizálásról, legalábbis technikai valóságukban, nincs szó a regényben. Kasztália és anyaországa politikai szempontból se igen léteznek, politikai utópiát pedig végképp nem testesítenek meg. Az üveggyöngyjáték 1943-ban jelent meg Zürichben, és maga Hesse is a délsvájci Montagnolában élt 1919-től haláláig, 1962-ig legendás remetei elvonultságban. Ha valamennyire lokalizálható egyáltalán politikai téren Kasztália és anyaországa, modelljéül leginkább a liberális, semleges, a háborúban szigetnyi menedékül kínálkozó Svájcot vélhetjük. A regénybeli tájak, helyszínek is valamiféle idealizált, a civilizáció ártalmaitól mentes Svájcot idéznek. A civilizációnak ez a következetes kiküszöbölése a regényből már-már múltba forduló utópia gyanúját kelti fel. Az üveggyöngyjátékosok „rendje” a szervezetét, működési szabályait tekintve túlságosan is emlékeztet a nagy középkori szerzetesrendekre és kolostoraikra. Az üveggyöngyjáték téren és időn kívülinek szánt világa árulkodóan hasonlít a Narziss és Goldmund című előző Hesse-regény legendaszerűvé stilizált középkori világára. Hogy Az üveggyöngyjáték jövőbe vetített utópia, ezt a benyomást elsősorban az a visszapillantás sugalmazza, amelyet a távoli jövőbeli elbeszélő szerepét felöltő Hesse saját jelenére, a „tárcairodalom korszakára” vet. A tárcairodalom diadalából Hesse a szellem lealacsonyításának, megvásárolhatóságának, önfeladásának példáit olvassa ki. Azét a szellemét, amelynek szabadságharca jellemezte Európa szellemi életét a középkor vége óta. A szellem nagyjából megnyerte ezt a harcot a római egyház ellen. „Hogy vajon ez a nyereség megérte-e a számtalan áldozatot, s vajon szellemi életünk mai rendje eléggé tökéletes-e és elég sokáig tart-e ahhoz, hogy végül értelmes áldozatnak lássék mindama szenvedés, sok-sok görcs, az eretnekpörök, máglyák kínja, képtelensége s az életüket tébolyban vagy öngyilkosként végző »géniuszok« sora – ez a kérdés számunkra megengedhetetlen. (Mán és a többes szám első személyen itt természetesen a jövőbeni jelen és a fiktív elbeszélő kortársai értendőek.) A történelem megtörtént – s hogy jó volt-e vagy jobb lett volna, ha elmarad, s hogy elismerhetjük-e »értelmét«, ennek nincs jelentősége. Így hát tovább folytak a szellem »szabadságáért« vívott harcok is, és
éppen ebben a kései, tárcairodalom-korszakban azt eredményezték, hogy a szellem valóban hallatlan s már önmagának is elviselhetetlen szabadságot élvezett, minthogy az egyház gyámságát tökéletesen s az államét részben lerázta ugyan magáról, de igazi, maga fogalmazta és tiszteletben tartott törvényre nem lelt, valódi, új tekintélyt és legitimitást még mindig nem mutathatott fel.” A mértékét vesztett, utat tévesztett, magát kiárusító szellem tárcairodalmi korszakának képében nem nehéz Hesse és a II. világháború után ismertté váló Az üveggyöngyjáték olvasójának jelenére ismerni. „Hogy a szellemi élet ilyen kétes és álságos volt abban a korszakban, amely egyébként sok szempontból tetterőről és nagyságról tanúskodott, ezt mi maiak a rémület tüneteként értelmezzük: a szellem megrettent, amikor látszólagos győzelme és érlelődése korszakának végén váratlanul a Semmivel találta szemben magát: nagy-nagy anyagi ínséggel, politikai és háborús förgetegek periódusával és azzal, hogy szinte egyetlen éjszaka alatt ő maga is bizalmatlanná vált önmaga, a saját ereje és méltósága, sőt a saját léte iránt is.” Az üveggyöngyjáték-ot bevezető kultúra-kritikai traktátus mind megállapításaiban, mind esszébetétjellegében emlékeztet Hermann Brochnak „Az értékek széthullásáról” szóló esszéjére, amelyet a harmincas évek elején megjelent Az alvajárók című regénytrilógiájába illesztett be. Hesse is az autentikus világ helyébe lépő látszatvilágról beszél. „Kitartóan tanulták az autóvezetést, a nehéz kártyajátékokat, álmodozva szentelték magukat a rejtvényfejtésnek – mert úgyszólván védtelenek voltak a halállal, a szorongással, a fájdalommal, az éhséggel szemben, az egyházak már nem nyújthattak vigaszt, a szellem sem tanácsot. Ők, akik annyi cikket olvastak, annyi előadást hallgattak meg, arra nem fordítottak időt és fáradságot, hogy erőt gyűjtsenek a félelem ellen, leküzdjék magukban a szorongást a haláltól, végvonaglásban éltek, s nem hittek a holnapban.” „Végvonaglás”, hitetlenség, reménytelenség, a szellemi értékek tragikus devalválódása – ez a II. világháborúba sodródott Európa állapota, értelmiségének közérzete. Brochnak e végpont előzményeiről szóló, de magát a végpontot is látnokian előrevetítő Az alvajárók-ja és még számos korabeli kultúrakritikus mű mellett Az üveggyöngyjáték-kal kísértetiesen egyívású regény jelent meg nem sokkal a háború után is – Thomas Mann Doktor Faustus-a, amely szintén a végponton, a háborún túlról, csak Hessénél valósághoz közelibb álláspontból vizsgálja az európai kultúra, a polgári eszmények csődjét. Thomas Mann a Doktor Faustus írása közben „szinte rémülten” konstatálta ezt a rokonságot: „A fiktív életrajznak ugyanez az eszméje – a paródia beütéseivel, ezek együtt járnak ezzel a formával. Ugyanaz a kapcsolat a zenével. Szintén kultúra- és korkritika, bár álmodozóbb kultúra-utópia és – filozófia, tragédiánk megállapításaként és kritikus-fájdalmas kifakadásként.” Hesse maga is tisztában volt a Thomas Mannhoz fűződő rokonságával, s ami ennél fontosabb, a regényében ábrázolt problematika Thomas Mann-i vonatkozásaival. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Thomas von der Travét, akit Josef Knecht vált fel Kasztália játékmesterének tisztében mint „a klasszikus forma és irónia hősét”, Thomas Mannról mintázta. Különösen megjelenésük idején érezték az olvasók a két regényt szellemi rokonoknak. Ennek megfelelően Az üveggyöngyjáték-nak elsősorban a kultúra-kritikai tartalmára rezonáltak. És itt nemcsak a tárcairodalmi korszakra vetett visszapillantásra kell gondolni, illetve e korszak és Josef Knecht korának jelentőségteljesnek vélt, de mint látni fogjuk, igazában csak látszólagos ellentétére, hanem Knechtnek a rend hatóságaihoz intézett körlevelére is, amely a kasztáliai szellem és gyakorlat veszélyeire figyelmeztet. Ha ezt a körlevelet a regény összefüggéseiből kiemelve olvassuk el, s mivel ez is esszébetét, nem ellenkezik ezzel különösebben a regény, az üveggyöngyjátékosok rendjén minden további nélkül érthetjük Hesse korának kultúra elitjét, tudósokat és művészeket, azokat az „írástudókat”, akiknek erkölcsi felelőssége olyannyira foglalkoztatta annak idején a kor nagyjait Julien Bendától Né-
meth Lászlón át Thomas Mannig. A szellem „nemességéről” beszél Knecht ebben a körlevélben, s Hesse nyilvánvalóan a kora szellemét képviselő értelmiségi elitre is céloz. „Ha mármost a mi Rendünket nemességnek tekintjük, s azt próbáljuk vizsgálni: mennyire igazolja viselkedésünket, különállásunkat a nép egészéhez és a világhoz viszonyítva, mennyire kapott el már és lett úrrá rajtunk a jellegzetes nemesi betegség, a hübrisz, az önhittség, a rendi gőg, a mindent-jobban-tudás, a hálátlan haszonélvezés, akkor jócskán támadhat aggályunk. A mai kasztáliaiból, úgy lehet, nem hiányzik az engedelmesség, a Rend törvényeit megtartó szorgalom, a kulturált szellemiség; de vajon nem hiányzik-e belőle nagyon gyakran annak megértése, hogy ő is a nép szervezetébe, a világba, a világtörténelembe tartozik?” Az üveggyöngyjáték természetesen több, mint aktuális érvényű kultúra-kritika, még ha első olvasói, a háború traumájától sújtottan, a szellem hatalmából kiábrándultan, így olvasták is, és ha értelmezéséhez e korabeli stigmáját ma sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Hesse regénye utópia is abban az értelemben, hogy feltételes módban kifejleszt egy lehetőséget, és az irodalom gyakorlóterepén próbára teszi ennek használhatóságát. A kultúra-kritikai indíttatásnak ezt az irodalmi és gondolati továbbfejlesztését Hesse egyrészt magának az üveggyöngyjátéknak mint fogalomnak és cselekményelemnek kidolgozásával, másrészt formai fogásokkal oldja meg. A formai fogások mind a feltételes mód megteremtésére szolgálnak. Már a cím is figyelemreméltó. Hesse összes fontos korábbi művének a főszereplő vagy valami reá utaló jelzés adta a címét. Ezúttal a főszereplő neve az alcímbe került, föléje pedig egy titokzatos, tárgyias fogalomé. A szerző vagy valamely szereplő hangsúlyos jelentőségét, szubjektív érdekeltségét további fogások hatálytalanítják. Hesse úgy tesz, mintha a mű nem az ő szépírói alkotása volna, sőt, nem fikció, nem regény, s a Knecht életrajzát közreadó Hesse sem volna azonos az ismert íróval. Ez persze csak játék, régi, ismert játék, Jean Paul és Immermann is élt vele, hogy csak Hesse kedvelt német elődeit említsük. Ez az alakoskodás azonban átfogó és tartalmi jelentőségű szerkezetté épül ki. Egy életrajz „kísérletéről” beszél az alcím a forráskritikához igazodó történészi modorban. Az első fejezet címében és történeti bevezető mivoltában is jelentkezik a tudóskodó attitűd. Végeredményben a címtől a fejezetcímeken át a regény egész mímelten tudományos biográfia jellegéig, dokumentumokra hivatkozó retrospektív szemszögéig minden azt az archaizáló krónikási jámborságot és semlegességet sugallja, amely megint csak a Doktor Faustus-t juttatja eszünkbe, derék Serenus Zeitblomjával. E historizáló, ironikus eltávolítás célja nyilvánvalóan a kortársi kritika relativizálása, korhoz kötött érvényének felfüggesztése (miután az óhatatlanul megtette aktuális érvényű hatását), hogy az író megszabadulhasson a kritikus korrajz nyűgnek érzett követelményeitől, szabad irodalmi és szellemi térbe juthasson ki. Alfred Döblin, Hesse nevezetes kortársa is írt Berge, Meere und Giganten (Hegyek, tengerek és gigászok) címmel egy jobb híján utópistának mondott regényt, és egyebek között ezt írta róla: „A jelennel nem lehetett mit kezdeni; én nem vagyok sem Zola, sem Balzac. Üres térre volt szükségem ettől az időtől fogva. Tehát a jövőre. Ez volt a tevékenység és képzelet legnagyszerűbb terepe.” Hesse maga pedig ezt írta: „Ez az »utópia«-dolog, tudnillik ez a jövőbe-helyezés, ez természetesen csak segédeszköz.” Egy levelében pedig, amelyet a regény írása közben írt, Kasztáliát „a szellemi élet egy lehetőségének” nevezte. Az üveggyöngyjáték a szellem egyik lappangó, de máris kivehető, sőt, adottnak vehető lehetőségét fejleszti ki a regény közegéül választott üres szellemi térben, képzeleti világban, amelynek jövő mivolta és a vele járó tudóskodó, archaizáló retrospektív jelleg irodalmi segédeszközként, azaz formai fogásként értendő. Csupán a beavatottak előtt lelepleződő, csalafinta formai fogás, de egyúttal a regény értelmezésé-
nek kulcsa a mottó. „Mottójának”, írja Hesse egy 1944 januárjában kelt levelében regényéről, „megvan az az előnye, hogy hajszálpontosan rá illik, és ez nem nagy dolog, mert a német szöveg az enyém, és szerzőjét, Albertust én találtam ki; a skolasztikus latin változatot Schall készítette és Collofino (Feinhals) revideálta, ezért is említem meg kettőjüket hálásan a forrásmegjelölésben.” (Schallt itt Clangor néven említi latinosan.) E mottóban „jóravaló és lelkiismeretes történetíróról” beszél Hesse a maga teremtette tekintélyt, Albertus Secundust idézve, s olyan vállalkozást emleget, amely nem létező dolgokat jelenít meg szóban: azaz saját művére céloz, amely a történetírói lelkiismeretnek igazában ellene kellene hogy szegüljön. De nem azért készült méretre ez a fiktív mottó, hogy ne épp Hesse szándékát igazolja: „...mégis mit sem szükségesebb úgy (azaz szóban) az emberek szeme elé állítani, mint az olyasféle dolgokat, melyeknek létezése nem bizonyítható s nem is valószínű, de épp azáltal, hogy jóravaló és lelkiismeretes emberek bizonyos mértékig létező dolgokként tárgyalják őket, egy lépéssel közelebb visznek létükhöz és megszületésük lehetőségéhez.” Ez a bizonyos nem bizonyítható és nem is valószínű létezésű, de létező valamiként tárgyalt dolog: maga az üveggyöngyjáték és a művelésére létesülő Rend. Mi is hát tulajdonképpen ez az üveggyöngyjáték? Kézzelfogható megjelenési formáit nemigen írhatjuk le a regény alapján, minthogy konkrét, tárgyi valóságában maga Hesse sem ismeri, nem ismerheti, lévén nem létező dolog. Annyit mindenesetre megtudunk, hogy leginkább zenéből és matematikából levezethető valami. Maguk a drótokra fűzött üveggyöngyök nem a játék technikai működésének alapelemeiként, hanem csak névadó szellemi ősökként értendők. Az üveggyöngyjáték elsősorban absztrakt eszme. „Játék kultúránk minden tartalmával és értékével; úgy játszik velük, ahogy, mondjuk, a művészetek virágkoraiban egy festő játszadozhatott palettája színeivel. Amit az emberiség megismert, ami fenséges gondolatot és műremeket létrehozott alkotó korszakaiban, amit a tudós szemlélődés következő periódusai fogalommá szűrtek, és elménk birtokává tettek: a szellemi értékeknek mindeme roppant anyagán az üveggyöngyjátékos úgy játszik, mint orgonán az orgonista... ezen a hangszeren, elméletileg, eljátszható a világ egész szellemi tartalma.” Az üveggyöngyjáték fennkölt, tiszta, nemes szellemi rituáléjának látszólag semmi köze az elsekélyesedett szellemű tárcairodalmi korszakhoz. De Hesse is utalt rá, hogy Kasztália „a szellemi élet egy lehetősége”. És miféle szellemi életé lehetne, ha nem a miénké, az európai kultúráé, beleértve hanyatlónak tekintett polgári szakaszát? A szellem egyetemesülésének és elidegenedésének korunkbeli tendenciái teljesednek be Kasztáliában. A tárcairodalmi korszak jellemzése során Hesse megállapítja, hogy annak idején túltáplálták tudásanyaggal az embereket, és ennek egyik megnyilvánulása volt a keresztrejtvény kultusza. „Akkoriban ezer és ezer, többségében nehéz munkát végző s nehéz életet élő ember görnyedt szabad óráiban betűkből álló négyzetek és keresztek fölé, hogy hézagaikat bizonyos játékszabályok szerint kitöltse.” A keresztrejtvényfejtés mint szellemi művelet primitív fokon ugyanolyan öncélú, mint magasabb szinten a sakkozás: a velejáró kombinációk és asszociációk nem hoznak létre új és önálló szellemi értéket. Az üveggyöngyjáték tulajdonképpen nem egyéb, mint virtuóz bánásmód az emberiség teljes kultúrkincsével keresztrejtvényfejtés módjára, csak emennél összehasonlíthatatlanul bonyolultabb fokon, elvben az ismeretek és invenció felülmúlhatatlan tökélyű működtetésével. Aligha gondolta Hesse, hogy az üveggyöngyjáték hipotetikus fogalma nem csupán azáltal kerül közelebb létéhez és megszületése lehetőségéhez, hogy „jóravaló és lelkiismeretes emberek bizonyos mértékig létező dolgokként tárgyalják őket”, hanem egy bizonyos vonatkozásban s korántsem a távoli jövőben kézzelfogható valósággá is válik. Az üveggyöngyjátékosok tudniillik afféle számítógépek.
Végtelen sok kulturális információt képesek befogadni és tárolni, és kombinációikkal bravúros mutatványszámba menő műveleteket elvégezni. A számítógép az az orgona, amelynek „billentyűzete és pedálja letapogatja a teljes szellemi kozmoszt, regiszterei csaknem számlálhatatlanok; ezen a hangszeren, elméletileg, eljátszható a világ egész szellemi tartalma”. Az üveggyöngyjáték kibernetikus jellege világosan jelzi, mennyire korunkbeli lehetőség kifejlesztése Kasztália. De van ebben a tudósállamban és reprezentatív foglalatosságban más is, ami az üveggyöngyjátékot többre hívatná, mint amire a komputerek képesek. Ezek ugyanis csak abból tudnak gazdálkodni, ami beléjük van táplálva. Az üveggyöngyjátékosok ellenben Hesse szándéka szerint alkotó művészek, akik a sakkhasonlathoz visszatérve újfajta lépéskombinációkra is képesek. Tudománynak és művészetnek ez a programszerű egybeolvasztása romantikus hagyomány. Novalis hangoztatta például, hogy a tudomány beteljesült formája „poétikus” kell, hogy legyen. Nos, az üveggyöngyjátékosok bravúros szellemi mutatványai állítólag nemcsak formálisak, hanem a művészi szépség és eredetiség varázsával is hatnak. E hatás mibenléte homályos Hessénél. A művészi harmóniát keltő tudományos teljesítmény mindazonáltal öncélú és meddő, vér és valóság nélkül való Kasztáliában – erre jön rá lassanként Josef Knecht, miután kitűnő zenei érzékű kisdiákból a tudósállam nagy tekintélyű és pazar tudású játékmesterévé fejlődik, és ezért fordít hátat tisztének és Kasztáliának. A gyökereitől, a véres és valóságos élettől elvágott, önmaga tökélyében tetszelgő szellem, bármily varázslatos és lenyűgöző is, hanyatlásra van ítélve. Knecht felismerésének és döntésének tanulsága azonban nem egyértelmű. Biográfiája jóval halála után készül a hozzáférhető dokumentumok és tanúvallomások alapján, mintegy „szentté avatása” érdekében, a Rend megbízásából. A Rend tehát továbbra is fennáll, virágzik, sőt, integrálja „vallásába”, hagyományrendszerébe az eretnek Knecht legendáját. Knecht rémlátásai eszerint megalapozatlanok voltak? A Rend elhárította a rá leselkedő veszélyeket? Hogy Knecht odakint oly hamar elpusztul, még magyarázható volna azzal, hogy a Rend kebelében tragikusan „elszokott” a mindennapi élet megpróbáltatásaitól. Ez csak az igazát támasztaná alá. Csakhogy Hesse maga oly mélyen gyökerezik az elitgőgre és – elkülönülésre hajlamos európai kultúrában, a szellem szépségkultuszában, hogy nem tudja és nem is akarja megtagadni nosztalgikus színezetű rokonszenvét attól a Rendtől, amely a szellem művelését államvallássá avatta. A Platón óta kísértő értelmiségi rögeszme ölt ismét testet Kasztália gyöngéd, megbűvölt ábrázolásában. Az eszével tudja ugyan már Hesse, hogy a platóni állam-álom illúzió, de az érzelmeivel, az ösztöneivel még elidőzik a képén elégikus hangulatban. Az üveggyöngyjáték fájdalmas búcsú a mindenhatónak hitt európai szellemtől. Európait kell újra meg újra mondani, mert az Európán kívüli kultúrákhoz mintha még fűzne reményeket Hesse. Ezt nem is annyira Az üveggyöngyjáték tanúsítja, mint Hesse más művei, de nyomait itt is megtaláljuk, éspedig a Josef Knecht hátrahagyott írásai közt közölt A három életpályá-ban. Ez a három életpálya nem egyszerű függelék, bár éppenséggel a fiktív életrajz kereteibe így is beleillene. Ugyanakkor nem véletlenül következnek Knecht élettörténete után, mintegy azt továbbszőve. Ha nem volna ilyen dramatikus szerepük, indokoltabb lett volna oda beékelni őket, ahová Knecht fejlődéstörténetében tartoznak, a megírásuk időszakáról szóló részbe. Így többé-kevésbé olyan funkciót töltenének be a műben, mint Goethe Wilhelm Meister vándorévei című regényében a betételbeszélések, annál is inkább, mert Az üveggyöngyjáték egyenes ági leszármazottja ennek a Goethe-műnek. Abban is szerepel utópisztikus pedagógiai tartomány, és Knecht magyarul „szolgát” jelentő neve minden bizonnyal sokatmondó, reflektáló viszonyban van Wilhelm Meister „mestert” jelentő nevével. Knecht ugyanis legfőképpen abban különbözik a klasszikus individualista művelődésieszmény bűvöletében
formálódó Wilhelm Meistertől, hogy a szolgáló tettben, az áldozatban ismer új közösségi eszményre. Már amennyire ráismer, s nemcsak Hesse latolgatja-e tétován ilyen irányú újfajta eszmei orientáció értékét, esélyeit. Ez az újfajta eszmekor Kelet vallása. A mű ajánlása A Napkelet utazóinak szól. A három életpálya mindegyike az európai kultúrkörön kívül eső mitikus tárgy feldolgozása. És mindhárom az áldozat témáját variálja, a közösségért hozott, a közösség létébe beolvadó áldozatét. Hesse alighanem a kereszténység hasonló szellemű alapeszméjét is idegennek tartja az európai hagyománytól, és a három életpálya egyike történetesen őskeresztény legenda is lehetne. A nem annyira lezáró, mint inkább új távlatokat nyitó befejezés ellenére, Az üveggyöngyjáték elégikus, lemondó hangulatú mű, bizonyos fokig maga is „üveggyöngyjáték”. Platóntól a barokk zenekultúrán és a romantika Abszolútumain át a különféle kultúrpesszimista nézetekig és „napkeleti”, miszticista kiútkeresésekig mindenféle öröklött kulturális elemek bonyolult lépéskombinációiból épül fel a regény (ha az egyáltalán, Hesse ugyanis kínosan kerüli azt a megnevezést), és ilyen értelemben üveggyöngyjáték Joyce Ulysses-e, Musils tulajdonságok nélküli ember-e, Broch Vergilius halála című műve is, vagy a már említett Doktor Faustus. Amint ezek, Az üveggyöngyjáték is igyekszik túllépni önnön „üveggyöngyjáték mivoltán”. Joyce és Mann a paródia, Musil és Broch az új misztika, Hesse pedig annak fájdalmasan bölcs és ironikusan ambivalens sugalmazása felé, hogy árnyékát ki-ki nem lépheti át, üveggyöngyjátékos mást, mint üveggyöngyjátékot nemigen írhat. GYÖRFFY MIKLÓS
JEGYZETEK [1] Tehetsége rendkívüli, szorgalma nem csekély, jelleme kedvező. (latin) [2] Igen tehetséges, nagyon törekvő, szorgalmával elégedettek vagyunk. (latin) [3] A kasztáliai tudományokról (a művészetről) tartott magánkollégiumra. (latin) [4] Kasztália nagyobb dicsőségére. (latin) [5] A költeményeket Vajda Endre fordításában közöljük.
TARTALOM Az üveggyöngyjáték Josef Knecht Magister Ludi életrajza AZ ELHIVATÁS WALDZELL TANULÓÉVEK KÉT REND A KÜLDETÉS MAGISTER LUDI A HIVATALBAN A KÉT PÓLUS EGY BESZÉLGETÉS ELŐKÉSZÜLETEK A KÖRLEVÉL A LEGENDA Josef Knecht hátrahagyott írásai Panasz Előzékenység De titkon szomjazunk Betűk Egy régi bölcselő olvasásakor Az utolsó üveggyöngyjátékos Bach egy toccatájához Egy álom Szolgálat Szappanbuborékok A Summa contra Gentiles olvasása után Lépcsők Az üveggyöngyjáték A három életpálya AZ ESŐCSINÁLÓ A GYÓNTATÓATYA INDIAI ÉLETRAJZ Utószó JEGYZETEK
View more...
Comments