Heloise és Abelard levelezése - teljes, átnézett szöveg

Heloise és Abelard levelezése Forrás: http://www.sacred-texts.com/chr/aah/aah01.htm Angolból fordította: Hanny Norbert

Előszó Abelard és Heloise levelei latinul íródtak az 1128-as év tájékán, és először Párizsban jelentek meg 1616-ban. Angliában 1628-ban publikálták a „Levelek”-et először az eredeti latin nyelven, ezt követően számos fordítás napvilágot látott, e névtelen fordítást 1722-ben tették közzé. Inkább műfordítás, mint fordítás, de lendülete és mélyen átérzett volta folytán a leghűbben közvetíti az eredeti szellemiségét. E jeles szerelmesek történetét saját levelezésük mondja el, de életük folyása röviden a következő: Abelard a logika professzora, a Notre Dame kanonoka, a leghíresebb ember a maga idejében. 37 éves, korábban csupán az élet szellemi oldalának élt, megvetette a szenvedélyeket. Ekkor találkozik Heloise-zal, a szép és tanult tizenkilenc éves nővel, és kétségbeesetten szerelembe esik – úgy, ahogyan arra csak egy érett szerelmes képes. Az észt és a vallást sutba dobja, feleségül szeretné venni, és a lány ugyanolyan őrült odaadással szereti, mint ő. Mivel a házasság véget vetne Abelard egyházi előmenetelének, így Heloise elutasítja a kezét, mégis nekiad mindent. Gyermekük születik, Abelard ragaszkodik a titkos házassághoz, de Heloise önzetlen rajongásában nem fogadja el a feleség rangját, boldog a szeretői címmel. Fulbert, nagybátyja és gyámja dühös; felbérel valakit, aki betör Abelard szobájába, és brutálisan megcsonkítja és megszégyeníti őt. Abelard nem viseli el megférfiatlanítását, nincs bátorsága szembenézni a diákjaival, nem képes Heloise közelében maradni, ezért elhatározza, hogy szerzetesnek áll. Ugyanakkor férfiként először azt követeli, hogy Heloise menjen apácának, hogy más férfi ne ismerhesse meg azokat a gyönyöröket vele, amelyekben ő részesült. Heloise készségesen hozzájárul, ő akkor 22 éves, Abelard pedig negyven. Tíz évvel később a kolostorban kezébe kerül egy levél Abelardtól, amelyből megtudja, hogy a férfi ugyanúgy nem boldog, mint ő. Megírja Abelardnak, mennyire szerette az önmegtartóztatás évei alatt mindvégig; a férfi válaszában a vallás és a sajnálkozás váltakozik – nem fogadja el az elkerülhetetlent, nem elég bátor, hogy szabaddá váljon. Még további négy levelet váltanak, mindegyik egyre kevésbé lelkesült, mint az előző, majd végül ismét hallgatásba burkolóznak. Abelard 1142-ben halt meg 63 évesen, Heloise húsz évvel később. A férfi mellé temették. Ezt követően maradványaikat Père Lachaise-ba vitték, sírjuk ma is itt látható. Abelard-nak, a nagy vezetőnek és logikus gondolkodónak az értekezéseit elfelejtették, filozófusi hírneve halott – csak szerelmesleveleiben él. Heloise, a szép tudós, akit tudományban csak Sapho múlt felül, már csupán a szenvedélyesen odaadó nő példájaként ismert. Így maradnak meg számunkra, mint a szerelmespár ősképei; Abelard férfiúi vezetni vágyásával, Heloise női vágyával, hogy odaadhassa magát. Nem írtak még olyan szerelmes levelet, amelyben ne lettek volna közös kifejezések az itt találhatóakkal; ugyanakkor nem publikáltak még olyan szerelmes levelet, amely nyomába érhetett volna e leveleknek abban a régi szenvedélyes történetben, amely a felejteni vágyó megpróbáltatásairól szól – hogy feloldódhasson emberi szerelme az isteniben. H.M.

1

ABELARD ÉS HELOISE LEVELEI 1. LEVÉL Abelard Philintusnak Legutóbb, amikor együtt voltunk, Philintus, beszámoltál szomorú szerencsétlenségeidről; mélyen megérintett a kapcsolatod, és mint igaz barátod, hordoztam gyászodat én is. Mi mindent nem mondtam, hogy megállítsam a könnyeidet! Megosztottam veled az összes érvet, amellyel a filozófia szolgálhat, amelyekről azt hittem, talán enyhítik a balszerencséd súlyát. Ám mindezen törekvéseim haszontalannak bizonyultak; a bánat, úgy látom, teljesen eluralkodott lelkeden, megfontoltságod messze tűnt, nem segít, látszólag elhagyott. Mégis, az én eszes barátságom rátalált egy kiútra, amely megkönnyebbülést hozhat. Figyelj rám egy pillanatra, hallgasd meg saját szerencsétlenségem történetét, és a tiéd, Philintus, semmivé lesz a szerető és boldogtalan Abelard-éhoz képest. Figyeld meg, kérlek, milyen áron törekszem arra, hogy segítsek Neked, és ne hidd, ez csupán kis jele a szeretetemnek; olyan viszonyról mesélek, amelyre lehetetlen úgy visszaemlékeznem, hogy tőrt ne döfnék a szívembe. Ismered a helyet, ahol születtem, de azt talán nem tudod, hogy én is azokkal a temperamentumbéli hibákkal születtem, amelyeket külföldön nemzetünknek tulajdonítanak – könnyűvérűséggel, és nagy állhatatlansággal. Őszintén mondom, hogy e hibák sajátjaim, ugyanúgy, mint azok a jó tulajdonságok, amelyeket megfigyeltek bennem. Természetes elevenséggel születtem, készséggel minden finom művészetre. Apám úriember volt, sok jósággal; szerette a háborút, de különbözött érzéseiben sokaktól a szakmájában. Nem gondolta, hogy dicséret volna, ha valaki analfabéta, de a táborban tudta, hogyan kell beszélgetni egy időben a múzsákkal és Bellonával. Ugyanígy kezelte a családját is, gondoskodott róla, hogy gyermekei tanulmányozzák a szépirodalmat is, miközben katonai kiképzést kapnak. Mivel én voltam a legidősebb, és ebből következően a kedvenc fia, külön gondot fordított az oktatásomra. Természet adta tehetségem volt a tanuláshoz, rendkívül sebesen haladtam. Mivel szerettem a könyveket, és mindenki csak dicsért, arra törekedtem, hogy akadémikusként szerezzek hírnevet. A testvéreimre hagytam a csaták dicsőségét és a győzelem pompáját, sőt mi több, átadtam nekik elsőszülöttségi jogomat és örökségemet. Tudtam, hogy a szükség nagy ösztönzést ad majd a tanulásra, és féltem, nem érdemlem ki a tanult ember címét mindaddig, amíg csak abban különbözöm másoktól, hogy bőséges vagyont örököltem. Az összes tudományok közül a logika állt hozzám a legközelebb. Én ebben a fegyvernemben akartam remekelni. Felfegyverkeztem az érvelés eszközeivel, és örömmel vettem részt nyilvános vitákban, amelyekben trófeákat nyertem, és ahol csak hallottam, hogy ez a művészet virágzik, hódítottam, mint Nagy Sándor, tartománytól tartományra jártam, kerestem az új ellenfeleket, akiken kipróbálhattam erőmet. Becsvágyam, hogy a logika bajnoka legyek, elvezetett végül Párizsba, az udvariasság központjába, ahol a tudományt, amelyet annyira szerettem, a legnagyobb tökéletességre vitték. Beálltam Champeaux professzor tanítványának, aki kora legnevesebb filozófusa lett, de csupán olyan negatív mérce szerint, hogy ő volt a legkevésbé tudatlan! Tüntető kedvességgel fogadott, de nem voltam annyira elájulva tőle, hogy túl sokáig a kedvében jártam volna, mert túl jól ismertem a tárgyakat, amelyekről beszélt, és sokszor rácáfoltam az elképzeléseire. Vitáinkban gyakran annyira fején találtam a szöget egy jó érvemmel, hogy annak minden finomsága ellenére sem tudta elkerülni az erejét. Képtelen volt neheztelés nélkül figyelni, hogy saját tanítványa felülmúlja. Néha veszélyes, ha valakinek túl sok az érdeme.

2

Az irigység a hírnevem arányában nőtt ellenem. Az ellenségeim igyekeztek megakadályozni a haladásban, de rosszindulatuk csak feltüzelte bátorságomat. Képességeimet féltékenységükön mértem le, és úgy gondoltam, nincs szükségem a továbbiakban Champeaux előadásaira, elég képzett vagyok, hogy másokat olvassak. Elfogadtam egy megüresedett posztot Melunban. Gazdám felhasználta minden fortélyát, hogy meghiúsítsa a reményem, de hiába; ugyanúgy diadalmaskodtam a ravaszságán, mint korábban az érvein. A saját előadásaimon mindig zsúfolásig megtelt a terem, és olyan szerencsésen indult a pályafutásom, hogy teljesen elhomályosítottam becses mesterem hírnevét. E boldog diadalt követően elköltöztem Corbeilbe, hogy kihívjam az ottani mestereket is, és így megalapozzam hírnevemet, mint a legtehetségesebb logikus. Az utazás miatti rohanás veszélyes mértékben aláásta egészségemet, és mivel nem tudtam meggyógyulni, az orvosaim, akik talán összeszövetkeztek Champeaux-val, azt tanácsolták nekem, hogy költözzem vissza hazai levegőre. Így önként száműztem magam néhány évre. Képzelheted, hogy távollétemet kicsit sem bánta az előkelő népség. Sok időbe telt, mire végre visszanyertem az egészségem, amikor is hírt kaptam, hogy a legnagyobb ellenségem szerzetesnek állt; azt hinnéd, ez afféle bűnbánat volt a részéről, amiért engem üldöztek, de éppen ellenkezőleg. Becsvágy volt, ugyanis elhatározta, hogy megszerez néhány egyházi méltóságot, rálép a kitaposott ösvényre, és megjátssza az aszkétát, mert ez a legegyszerűbb és legrövidebb út a legmagasabb egyházi méltóságok megszerzésére. Terve sikeres volt, megkapta a püspöki címet, miközben nem távozott Párizsból, és iskolái védőszárnyai alól: csak azért látogatta meg egyházmegyéjét, hogy bevételhez jusson, de aztán visszatért és a többi idejét azzal töltötte, hogy előadásokat olvasott fel annak a kevés diáknak, aki követte. Ezt követően sokszor találkoztam vele, és csak azt írhatom erről, amit Ajax írt a görögöknek: „Ha a tudni szeretnéd, mily szerencsét hozott az a nap, Amikor jobb kezemen múlott becsületetek, Nos, nem tudtam az ellenséget megadásra kötelezni, De nem is menekültem el gyáván a harctérről.” Körülbelül ebben az időben apám, Beranger, aki hatvan éves koráig nagyon kellemesen élt, visszavonult a világtól, és bezárkózott egy kolostorba, ahol felajánlotta a mennynek életének bágyadt maradékát, amellyel úgysem tudott már mit kezdeni. Anyám, aki még fiatal volt, ugyanezt tette. Vallásossá lett, de nem teljesen mondott le az élet örömeiről; barátai folyamatosan látogatták a rácsnál, így a kolostor rendkívül hangulatos és kellemes hellyé vált. Jelen voltam, amikor anyámat felavatták. Amikor visszatértem, elhatároztam, hogy tanulmányozom a vallást, és megkérdeztem, ki tudna segíteni ebben a tanulmányomban. Egy bizonyos Anselmet ajánlottak, korának nagy bölcsét, de hogy saját véleményemet is elmondjam, inkább kora és ráncai miatt volt tiszteletre méltó, mint zsenialitása vagy tanulmányai miatt. Ha bármi nehézség kapcsán konzultáltam vele, biztos következtetései máris bizonytalanná váltak. Azok, akik csak látásból ismerték, csodálták őt, de azok, akik érveltek is vele, rendkívül elégedetlenek lettek. Nagy mestere volt a szavaknak, és sokat is beszélt, aminek sok volt az alja. Beszéde az a fajta tűz volt, amely ahelyett, hogy megvilágította volna a dolgokat, elhomályosított mindent a füstjével; vagy mint az olyan fa, amelyet megszépítettek a különböző levelek és ágak, de nem termett gyümölcse. Azzal a vággyal kerestem meg, hogy tanuljak, de olyan volt, mint a fügefa az Evangéliumban, vagy mint az öreg tölgyfa, amelyet Lucan Pompeiushoz hasonlít. Nem sokáig tartózkodtam az árnyékában. Egyszerű atyákat választottam vezetőmül és bátran belevetettem magam a Szentírás óceánjába. Rövid idő alatt olyan nagy fejlődést értem el, hogy sokan engem választottak mentoruknak. Tanítványaim száma hihetetlenül megnőtt, hálájuk hírnevem arányában nőtt. Biztonságos révbe értem, elültek a viharok, ellenségeim dühe hatás nélkül

3

maradt. Boldog voltam, mert tudtam, hogyan éljek ezzel a nyugalommal! De amikor az elme a legkönnyedebb, akkor van leginkább kitéve a szerelemnek, és ekkor még a biztonság is veszélyes állapot. Most pedig, barátom, felfedem neked gyengémet. Minden férfinak, úgy vélem, szükségszerűen adóznia kell valamikor, előbb vagy utóbb, a Szerelemnek, és hiábavaló arra törekednie, hogy elkerülje ezt. Én filozófus voltam, de ez a lelki zsarnok diadalmaskodott minden bölcsességemen; nyilai nagyobb erővel bírtak, mint az okoskodásom, és édes kényszerével arra vezetett, amerre csak akart. Az Ég, mindazon rengeteg áldás közepette, amellyel megajándékozott, egy nehéz megpróbáltatást is utamba helyezett. Élő példája lettem bosszújának, és egyre boldogtalanabb is, hiszen megfosztott a kielégülés eszközétől, és kitett bűnös vágyaim dühének. Elmondom neked, kedves barátom, történetem részleteit, és rád hagyom, hogy megítéld, vajon megérdemeltem-e ilyen súlyos korrekciót. Mindig idegenkedtem azoktól a könnyű nőktől, akiket kergetni gyalázat; én magasra tettem a mércét, és azt kívántam, legyenek akadályok, hogy azokat leküzdve még nagyobb dicsőségre és örömre jussak. Volt Párizsban egy fiatal teremtés (ó, Philintus!), akit a természet oly pazar módon formált meg, hogy az emberiségnek már egy kész kompozíciót mutathasson: a kedves Heloise, Fulbert kanonok neves unokahúga. Esze és szépsége felkavarta volna a legunalmasabb és legérzéketlenebb szívet is, és képzettsége is ugyanilyen csodálatraméltó. Heloise a kultúra és a művészetek szerelmese volt. Képzelheted, ez mennyire hozzájárult, hogy rabul ejtsen; megláttam, megszerettem, és úgy döntöttem, hogy elnyerem a szerelmét. A hírnév utáni szomjúságom azonnal elmúlt a szívemben, és minden szenvedélyem átadta a helyét ennek az újnak. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak Heloise-ra; mindenről az ő képe jutott az eszembe. Magamba mélyedtem, nyughatatlanná váltam, szenvedélyem oly hevessé vált, hogy nem tűrt korlátokat. Mindig hiú voltam, sokat gondoltam magamról; azonnal a legvarázslatosabb reményekkel kecsegtettem magam. A hírnevem elterjedt mindenhová; vajon egy erényes hölgy képes ellenállni egy olyan férfinak, aki zavarba tudta hozni kora összes tanult emberét? Fiatal voltam – képes egy hölgy érzéketlen maradni olyan fogadalmakra, amelyeket a szívem soha nem tett senki másnak, csak neki? Elég előnyös volt a külsőm, és a ruhámról sem gyanította volna senki, hogy nem vagyok orvos, márpedig a ruha, mint tudod, egyáltalán nem mellékes a nőknél. Emellett volt elég eszem ahhoz, hogy meg tudjak írni egy szerelmeslevelet, és reméltem, ha valaha is megengedi, hogy szórakozott személyem a szórakoztatására legyen, akkor élvezettel olvassa majd szívből jövő soraim. Csak arra tudtam gondolni, hogyan tudnám elérni, hogy beszélhessek vele. A szerelmesek vagy mindent egyszerűnek találnak, vagy mindent azzá tesznek. Közös barátok révén megismerkedtem Fulbert-rel, és ha hiszed, ha nem, Philintus, meghívott asztalához, és lakhatást biztosított a házában! Fizettem neki, méghozzá jelentős összeget, mivel az ilyen alakok, mint ő, semmit nem tesznek pénz nélkül. De hát ugyan mit nem adtam volna meg! Te, barátom, tudod, mi a szerelem; képzelheted, mekkora öröm volt egy szívnek, mely úgy lángolt, mint az enyém, hogy mindig ilyen közel lehet vágya kedves tárgyához! Boldogságomat nem cseréltem volna el a legnagyobb uralkodóéval a földön. Láttam Heloise-t, beszéltem vele – minden egyes tettem, minden összezavarodott pillantásom a lelkem bajáról árulkodott neki. Ő pedig, a maga részéről, reményt keltett bennem nagylelkűségével. Fulbert megkért, hogy tanítsam Heloise-t

4

filozófiára, így még lehetőségem is volt, hogy kettesben legyek vele, mégis én voltam minden férfi közül a legfélénkebb érzéseim kinyilvánításában. Egy nap egyedül voltam vele. – Bájos Heloise – kezdtem elpirulva –, ha ismerné Magát, nem lenne meglepve, milyen érzéseket ébresztett bennem. Bármennyire is nem mindennapi, amit érzek, csak mindennapi szavakkal tudom kifejezni: szeretem, imádnivaló Heloise! Eddig azt hittem, a filozófia szenvedélyeink uraivá tett bennünket, és hogy menedéket jelent az olyan viharokban, amelyekben a gyenge halandók hánykolódnak, majd hajótörést szenvednek; de Maga megsemmisítette a biztonságomat, és megtörte a filozófiából fakadó bátorságomat. Én semmibe veszem a gazdagságot; a megbecsülés és az ezzel járó hivalkodás soha nem csábított el, egyedül a szépség kavarta fel a lelkem; boldog vagyok, ha Maga, aki felkavarta bennem ezt a szenvedélyt, szívesen fogadja ezt a vallomást… vagy talán sértőnek találja? – Nem – felelte Heloise –, az a hölgy, aki megbotránkozna az Ön szenvedélyén, nagyon tudatlan lenne az ön érdemeit illetően. De saját nyugalmam érdekében azt kívánom, hogy bár ne tette volna ezt a vallomást, hogy ne érezzem szükségét kétségbe vonni az őszinteségét! – Ó, isteni Heloise – mondtam, a lába elé vetve magam –, esküszöm, hogy… Mielőtt meggyőzhettem volna érzéseim őszinteségéről, zajt hallottam; Fulbert volt az. Nem tehettem mást, erőszakot kellett tennem a vágyaimon, és másik témára váltanom. A későbbiekben számos alkalmat találtam, hogy megszabadítsam Heloise-t azoktól a kétségektől, amelyeket a férfiak általános hamissága ébresztett benne; ő pedig nagyon is azt kívánta, hogy amit mondtam neki, igaz legyen, és hihessen benne. Így mélységesen boldog megértés alakult ki közöttünk. Egy házban lakva, ugyanabban a szerelemben osztozva egyesültek lelkeink és vágyaink. Hány gyengéd pillanatot éltünk át együtt! Minden lehetőséget megragadtunk, hogy kifejezzük egymásnak kölcsönös szerelmünket, és fortélyosan számos olyan alkalmat teremtettünk, amelyekben indokolhatóan találkoztunk. Pyramus és Thisbe felfedezése a falon található repedésről nyomába sem ért a mi ravaszságunknak a szerelemben. Az éjszaka közepén, amikor Fulbert és a cselédek mélyen aludtak, mi a szerelem édességeivel mulattuk az időt; nem elégedtünk meg azzal, hogy ízetlen csókokat adjunk a falnak, mint azok a szerencsétlen szerelmesek – kihasználtuk elragadó találkáink minden pillanatát. Azon a helyen, ahol találkoztunk, nem kellett félnünk semmilyen oroszlántól, a filozófia tanulmányozása szolgált ürügyként. Olyannyira messze kerültem attól, hogy bármilyen előrelépést tegyek a tudományokban, hogy elvesztettem minden érdeklődésemet irántuk, és amikor el kellett engednem kedves úrnőm látványát, hogy filozófiai tanulmányaimhoz forduljak, azokat a legnagyobb sajnálattal és melankóliával végeztem. A szerelem nem képes elrejtőzni; egy szó, egy pillantást, sőt a csend is árulkodik róla. Saját tanítványaim fedezték fel először; látták, hogy már nincs meg bennem a gondolatnak az az elevensége, amelynek fényében minden dolog egyszerűvé válik; nem tehettem mást, mint hogy verseket írjak érzéseim csillapítására. Hanyagoltam Arisztotelészt és száraz mondásait, inkább a zseniális Ovidius szabályait gyakoroltam. Nem telt el úgy nap, hogy ne írtam volna szerelmes verseket; a szerelem volt az én inspiráló Apollóm. Verseim elterjedtek külföldön is, gyakran kaptam elismerést értük. Azok, akik szerelmesek voltak, mint én, büszkén tanulták őket, gondolataim révén olyan jutalmakhoz jutottak, amelyekhez maguktól talán nem jutottak volna. Szerelmünknek ez olyan hírt hozott, hogy Heloise és Abelard megjelent szinte minden beszélgetésben. A városi szóbeszéd végül elérte Fulbert fülét is; nagy nehezen adott csak hitelt annak, amit hallott, mivel szerette az unokahúgát, és elfogult volt irányomban; de közelebbi vizsgálat után kezdett hinni a fülének. Egyszer meglepett minket az egyik bensőségesebb beszélgetésünk

5

során. Milyen végzetesek olykor a kíváncsiság következményei! Fulbert haragja túlságosan enyhének tűnt ez alkalommal, ezért féltem, hogy a végén kegyetlenül bosszút áll majd. El sem tudom mondani, mennyire fájt, amikor kénytelen voltam elhagyni a kanonok házát és az én kedves Heloise-omat. De ez a fizikai szétválasztása személyünknek még szilárdabban egyesítette lelkünket; kétségbeesett állapotunkban egyáltalán nem kísérelhettünk meg egymás iránt közeledni. Szerelmi viszonyomat kicsit sem szégyelltem, sőt nagy becsben tartottam; gondold csak el, mit mondtak a vidám fiatal istenségek, amikor Vulkán elfogta Marsot és a Szépség Istennőjét a hálójában, és máris megérted az én helyzetemet is. Fulbert meglepett bennünket Heloise-zal, de nincs olyan lélekkel megáldott férfi, aki ne viselt volna el bármi gyalázatot hasonló helyzetben! Másnap találtam magamnak szállást a szeretett ház közelében, és eltökéltem, hogy nem engedem el szívem választottját. Kivártam az alkalmat, mielőtt a nyilvánosság előtt mutatkoztam volna. Ó! Mily hosszúnak tűnt nekem az a néhány nap! Amikor kiesünk a boldogság állapotából, mily türelmetlenül viseljük a szerencsétlenséget! Mivel nem tudtam elviselni, hogy nem láthatom Heloise-t, igyekeztem szolgálója, Agata kegyeibe férkőzni. Barna hajú, szép alakú hölgy volt, sokkal nagyobb méltóságot sugárzott, mint amire rangja felhatalmazta volna; a vonásai szabályosak voltak, a szeme csillogó, könnyen szerelembe eshetett iránta minden olyan férfi, akinek szívét még nem hódította meg más. Titokban találkoztam vele kettesben, és könyörögtem neki, hogy könyörüljön meg egy szerencsétlen szerelmesen. Azt felelte, vállal bármilyen szolgálatot értem, némi jutalom fejében. Ezekre a szavakra kinyitottam a tárcámat, és megmutattam neki a csillogó fémet, amely elaltatja az őröket, utat vág a sziklák között, és meglágyítja a legmakacsabb szívet is. – Félreért – felelte mosolyogva, és megrázta a fejét. – Nem ismer még engem. Arannyal hiába kísért. Egy gazdag apát elhagyta éjszakai állomását, és énekelt nekem az ablakom alatt; felajánlotta, hogy elküld apátságába, amely, mint mondta, a világ legkellemesebb országában található. Egy udvaronc is felkínált nekem egy jelentősebb összeget, és biztosított, hogy nem kell félnem, mert ha a szerelmünk következményekkel jár, hozzáad az egyik úriemberéhez, és jövedelmező foglalkozást biztosít neki. Nem is beszélve arról a fiatal tisztről, aki itt járőrözik minden este, és minden elképzelhető formában ostromol. Csak a szerelem vehette rá, hogy kövessen, mivel nekem nincsenek gyűrűim vagy ékszereim, mint a nagyságos asszonyoknak, amelyekkel elcsábíthattam volna. Mégis, hiába ostromolt udvarlásával, tollas kalpagja és hímzett kabátja semmi kárt nem tett a szívemben. Nem adom magam ilyen könnyen, túl hűséges vagyok első hódítóm iránt. Komolyan nézett rám, én pedig megvallottam neki, hogy nem értem. – Ahhoz képest, milyen értelmes és bátor ember – felelte –, elég lassú a felfogása. Szerelmes vagyok önbe, Abelard; tudom, hogy imádja Heloise-t, amiért nem lehet hibáztatni. Csak arra vágyom, hogy én élvezhessem a második helyet az életében. Ugyanolyan érző szívem van, mint úrnőmnek; minden nehézség nélkül viszonozhatná szenvedélyemet. Ne gyötörje magát aggályokkal; egy körültekintő férfi szerethet több hölgyet is egyszerre, és ha egyik viszonya véget ér, akkor sem marad szerető nélkül. Képzelheted, Philintus, mennyire meglepődtem ezeken a szavakon; annyira szerelmes voltam Heloise-ba, hogy nem érdekelt, Agata ésszerűen beszélt-e, vagy sem, gondolkodás nélkül faképnél hagytam. Amikor kissé már eltávolodtam tőle, visszanézve láttam, hogy harapdálja a körmét dühében és csalódottságában; megijedtem, hogy viselkedésem végzetes

6

következményekkel jár majd. Fulbert-hez sietett, és elárulta, milyen ajánlatot tettem neki, miközben nyilván eltitkolta a történet másik felét. A kanonok soha nem bocsátotta meg ezt a sértést; ezek után érzékelhető volt, hogy komolyabban aggódik unokahúgáért, mint valaha. Egy szerető se kövesse példámat a jövőben, mert az elutasított nő felháborító egy teremtés tud lenni. Agata éjjel-nappal az ablakában ült abból a célból, hogy távol tartson úrnőjétől, és lovagjainak is megadott minden lehetőséget, hogy gyakorolhassa képességeit. Végtelenül összezavarodtam, nem tudtam, mit tehetnék; végül Heloise énektanárához fordultam. A csillogó fém, amely nem volt hatással Agatára, ezúttal bevált: sikeresen elvitt egy szerelmes levelet a legnagyobb ügyességgel és titoktartásban. Heloise megkapta, így találkozóra hívhattam a kert végéhez, ahová kötélhágcsón jutottam el, átmászva a falon. Megvallom neked összes hiányosságomat, Philintus; milyen diadalmasan figyelték volna ellenségeim, Champeaux és Anselm, hogy ez a félelmetes filozófus mennyire nyomorult állapotban van! Nos, találkoztam lelkem örömével – az én Heloise-ommal! Nem fogom leírni neked az elragadtatásunkat, mivel nem volt hosszú, Heloise első hírét hallva ugyanis hamar elterelődött a figyelmem. Egy lebegő Delost kellett keresni, ahol biztonságosan megszülhette a gyermekünket. Nem vesztegettük az időt, rávettem, hogy hagyja ott a kanonok házát, és hajnalhasadtával induljon Bretagne-ba, ahol, mint egy új istennő, egy másik Apollót adott a világnak, akire aztán húgom viselt gondot. Heloise megszöktetése elegendő bosszú volt Fulbert-en. A legmélyebb aggodalommal töltötte el, és megfosztotta még attól a kis eszétől is, amellyel megáldotta őt az ég. Bánata és siránkozása alkalmat adott az őt bírálóknak, hogy többet lássanak benne Heloise nagybátyjánál. Hamarosan sajnálni kezdtem a szerencsétlenségéért, és beláttam, hogy ez a rablás, amelyre a szerelem vett rá, egyfajta árulás volt. Igyekeztem megbékíteni haragját egy őszinte vallomással, elmondtam neki mindent, ami történt, és szívből felajánlottam, hogy titokban feleségül veszem Heloise-t. Áldását adta, és ölelésével megerősítette kibékülésünket. De ugyan mennyire lehet megbízni egy tudatlan hívő szavában? Már akkor kegyetlen cselszövést forralt ellenem, mint ahogy azt a történtekből látni fogod. Elutaztam Bretagne-ba annak érdekében, hogy hazahozzam kedves Heloise-omat, akit akkor már a feleségemnek tekintettem. Amikor elmeséltem neki, miben egyeztünk meg a kanonokkal, kiderült, hogy ellenkezik a véleménye az enyémmel. Minden lehetséges módon le akart beszélni a házasságról: közölte, hogy ez a kötelék mindig végzetes egy filozófus számára, mert a gyereksírás és a családi érdekek teljesen összeegyeztethetetlenek azzal a nyugalommal és hozzáállással, amelyet a tanulás igényel. Idézett nekem mindabból, amit a témáról Theophrastus és Cicero írt, továbbá felhozta szerencsétlen Szókratész esetét, aki az életét azért végezte be örömmel, mert így végre elhagyhatta Xanthippét. – Vajon nem helyesebb-e számomra – kezdte –, hogy a szeretődként tekintsek magamra, mint hogy a feleségedként? És vajon a szerelem nem hatalmasabb-e, mint a házasság, hogy megtartsa szívünk szilárd egységét? Ha az együttlétek édességéhez csak ritkán és nehezen lehet hozzájutni, az mindig nagyobb örömmel jár, ezzel szemben minden, ami könnyű és átlagos, hamar állottá és unalmassá válik. Ez az érvelés nem hatott rám, így Heloise rávette a nővéremet, hogy beszéljen velem. Így hát Lucilla (mert ez volt a neve) félrehívott, és azt mondta:

7

– Mi a szándékod, testvér? Abelard, tényleg komolyan gondolod, hogy feleségül veszed Heloise-t? Ő valóban megérdemli a tartós vonzalmat; találkozik benne a szépség, a fiatalság és a műveltség, mindaz, ami egy embert értékessé tehet. Csodálhatod ezért, ha úgy tetszik, de gondold csak el: mi a szépség, ha nem egy virág, amely elhervad a legkisebb betegségtől? Amikor vonásai, amelyekkel annyira rabul ejtett téged, megváltoznak, és bája odavész, már túl késő lesz, és hiába bánod, hogy olyan láncba verted magad, amely alól csak a halál szabadíthat meg. Szinte látom, hogyan jutsz odáig, mint a nős férfiak, akiknek egyetlen reménye marad: a túlélés. Gondolod, hogy műveltsége miatt Heloise kivétel? Tudom, hogy nem tartozik azok közé a nők közé, akik állandóan elnyomják a férfiakat simulékony beszédükkel, szúrós tekintetükkel, és egy írót csak elért érdemei alapján választanak. Egy ilyen nő a beszélgetés hevében nem tiszteli sem a férjét, sem barátait és szolgáit. Heloise nem esik ebbe a hibába, de azért az zavaró, hogy kevesebbre becsüli egy feleség szerepét egy szeretőénél. Te azonban azt mondod, hogy biztos vagy Heloise szerelmében; hiszek neked; nem mindennapi bizonyítékát adta ennek. Vajon abban is biztos lehetsz, hogy házasságotok nem válik szerelme sírjává? „Férjem, uram” – ezek a nevek nagyon súlyosak egy nőnek, és Heloise nem lesz az a Főnix, akinek most gondolod. Vajon nem lesz olyan, mint bármelyik asszony? Ugyan, ugyan, filozófus létedre kevésbé biztos az ítéleted, mint az átlagos férfiaké! Nővérem úgy belemelegedett a mondandójába, hogy még száz hasonló érvvel akart előállni, de én dühösen félbeszakítottam, és csak annyit mondtam neki, hogy nem ismeri Heloise-t. Néhány nappal ezután elhagytuk együtt Bretagne-t, és Párizsba jöttünk, ahol tervem a végéhez közeledett. Az volt a szándékom, hogy házasságunkat titokban tartjuk, ezért Heloise beállt az Argenteuil apácák közé. Azt gondoltam, Fulbert haragjának vége, és békében éltem, de jaj! Házasságunk gyenge védelemnek bizonyult bosszúja ellen. Csak figyelj, Philintus, milyen barbárságig képes volt elmenni! Megvesztegette a szolgáimat; egy bérgyilkos lépett a hálószobámba éjjel, borotvával a kezében, miközben én mélyen aludtam. A legszégyenletesebb büntetést szenvedtem el, amit egy bosszúálló ellenség csak ki tud eszelni; magyarán, anélkül, hogy elveszítettem volna az életemet, elvesztettem a férfiasságomat. Ily kegyetlen tett nem maradt büntetlenül, a gazember ugyanazt a megcsonkítást szenvedte el, mint én, de ez csekély vigasz egy ilyen helyrehozhatatlan gonosztett után. Bevallom neked, inkább a szégyen, mint az őszinte bűnbánat vett rá, hogy elrejtőzzem az emberek szeme elől, de Heloise-tól képtelen voltam elválni. A féltékenység elborította az elmémet, és az ő boldogsága rovására intézkedtem, hogy minden riválisom csalódjék. Még mielőtt kolostorba vonultam volna, rávettem, hogy lépjen be a rendbe az Argenteuil apácák közé. Emlékszem, más biztosan tiltakozott volna, hogy ilyen kegyetlen áldozatot hozzon, de ő Cornelia szavaival válaszolt, miután a Nagy Pompeius odaveszett: „Ó, szeretett uram, a mi végzetes házasságunk Hozta Rád e vészt, amelynek én vagyok az oka! Míg Te e szélsőséges sorsot magadra veszed, Én is megosztom azt Veled, és bűnhődöm, szerelmem.” E verssorokat szólva az oltár elé vonult, és oly nagy határozottsággal vette fel a fátylat, amelyre nem számítottam volna egy olyan nő részéről, aki ennyire elvezte azokat a testi örömöket, amelyekről még nem kellett volna lemondania. Elpirultam saját gyengeségemen, majd minden további tépelődés nélkül elmentem, kolostorba vonultam, és elhatároztam, hogy legyőzöm haszontalan szenvedélyem. Arra gondoltam, Isten ily súlyosan fenyített meg

8

engem, hogy megmentsen attól a rombolástól, amely minden bizonnyal elnyelt volna. Hogy ne lustuljak el, és ne gyűrjön le a boldogtalanság a bűnös tett kapcsán, amely tönkretett engem a világban, igyekeztem visszavonultságomban hasznát venni tehetségeimnek, amelyekkel korábban oly cudarul bántam. Közöltem a novíciusokkal azokat az isteni rendszabályokat, amelyek ellen sem a szent atyáknak, sem a klérusoknak nem lehetett kifogása. Időközben új hírnevem révén szerzett ellenségeim – különösen Alberic és Lotulf, akik mestereik, Champeaux és Anselm halála után belefeledkeztek a tanulásba – elkezdtek támadni engem. Hamis vádakkal illettek, és hiába védekeztem, elszörnyedve kellett látnom, hogy könyveimet elítéli a tanács, és elégettetik őket. Ez volt az igazi seb, amelyet elszenvedtem, és hidd el, Philintus, a korábbi szerencsétlenség, amelyet Fulbert kegyetlensége miatt szenvedtem el, semmi nem volt ehhez képest. Az új sértés, valamint a szerzetesek botrányos viselkedése távozásra kényszerített, ezért Nogent közelében húztam meg magam. Egy sivatagban éltem, ahol azzal áltattam magam, hogy ha elkerülöm a hírnevet, biztonságban lehetek ellenségeim rosszindulatától. Ismét csalatkoznom kellett. A vágy, hogy tőlem tanulhassanak, még a korábbinál is több hallgatót vonzott hozzám. Sokan elhagyták a városaikat és a házaikat, eljöttek és sátorban éltek; a gyógynövényekből álló étel, a drága útiköltség és a kényelmetlen szállás ellenére elhagyták a bőséges asztal finomságait és könnyű életüket. Úgy tűnhetett, mintha próféta lennék a pusztában tanítványokkal körülvéve. Előadásaimból mindent kihagytam, amit az egyház elítélt. Boldog időszak lehetett volna, ha magányunk megközelíthetetlen marad az irigység számára! A jelentős támogatásból, amelyet kaptam, felépítettem egy kápolnát, amelyet a Vigasztaló Szentlélek névre kereszteltem. Ellenségeim dühe újjáéledt, és arra kényszerítettek, hogy felhagyjak elvonultságommal. Ezt minden különösebb nehézség nélkül megtettem, de előbb Troyes püspöke felkért, hogy alapítsak ott egy kolostort, és bízzam szeretett Heloise-om gondjaira. Amikor áttelepítettem oda, nem fogod elhinni, Philintus, de anélkül mentem el, hogy elbúcsúztam volna tőle. Nem vándoroltam sokáig. Amikor Bretagne Hercege hallott a szerencsétlenségemről, kinevezett Szent Gildas apátjává. Most itt vagyok, itt szenvedek mindennap friss üldöztetést. Egy barbár országban élek, amelynek nyelvét nem értem; nem tudok beszélgetni senkivel, csak a legdurvább emberekkel. Sétáimat egy olyan tenger megközelíthetetlen partján teszem, amely mindig viharos. Szerzeteseim csak züllöttségükről ismertek, minden szabály vagy rend nélkül élnek. Ha látnád az apátságot, Philintus, nem jönnél rá, hogy az: az ajtók és falak dísztelenek, leszámítva a vaddisznó fejeket és a szarvaspatákat, amelyek fel vannak szögezve, az egyéb félelmetes állatok bőréről nem is beszélve. A cellákban szarvasbőr lóg, a szerzeteseket nem ébreszti harang, ezt a kakasok és a kutyák teszik meg helyette. Magyarán, idejüket vadászattal töltik, és Istenemre, bár ez lenne a legnagyobb hibájuk! Tivornyázásuk ezzel még nem ér véget, és hiába igyekszem a kötelességükre figyelmeztetni őket, összefognak ellenem, így folyamatos bosszúságnak és veszélyeknek teszem ki magam. Minden pillanatban egy meztelen kardot látok függeni a fejem fölött. Néha körülvesznek engem és zaklatnak, néha magamra hagynak saját kínzó gondolataimmal. Arra törekszem, hogy szenvedéseimben értelmet találjak, és ezzel megbékéltessem Istent, aki dühös rám. Néha fáj a Vigasztaló Szentlélek kápolna elvesztése, és újra szeretném látni. Ó, Philintus! Heloise iránti szerelmem még mindig itt ég a szívemben! Még mindig nem diadalmaskodtam e boldogtalan szenvedély felett. Visszavonultságom közepette sóhajtozom, sírok, emésztem magam, kedves Heloise-om nevét ismételgetem, mert örülök, ha hallhatom! Zúgolódom az ég szigorúsága ellen, de ó! Ne csapjuk be magunkat; még nem érdemeltem ki a kegyelmet. Nagyon nyomorult vagyok; még nem téptem ki a szívemből a bűn mély gyökereit, hiszen ha

9

megtérésem őszinte volna, hogyan tudnék gyönyört lelni múltammal kapcsolatos hibáimban? Nem tudnám könnyebben vigasztalni magamat a megpróbáltatásaimmal; nem fordíthatnám előnyömre Isten saját szavait: Ha üldöztek engem, titeket is üldözni fognak; ha a világ gyűlöl titeket, tudjátok, hogy gyűlölt engem is. Gyere, Philintus, tegyünk erőfeszítést, fordítsuk szerencsétlenségünket előnyünkre, legyenek azok érdemek, vagy legalább töröljük el bűneinket: hadd fogadjuk el, amit kapunk anélkül, hogy zúgolódnánk, mi származik az Isten kezéből, és ne ellenkezzen akaratunk az Övével. Isten Veled – olyan tanácsot adok neked, amit ha magam tudnék követni, boldog lennék!

10

2. LEVÉL Heloise Abelard-nak Heloise Urának, Apjának, Férjének, Bátyjának; Abelard Szolgájától, Gyermekétől, Feleségétől, Húgától, hogy kifejezze mindazt, ami szerény, tiszteletteljes és szerető az ő Abelard-jának, ezért Heloise a következőket írja: Egy vigasztaló levele került néhány napja a kezembe, amelyet egy barátjának írt; mivel felismertem az írást, és mivel szerelmes vagyok a kézbe, amely írta, nem tudtam ellenállni a kíváncsiságnak, és felnyitottam. Hogy igazoljam magam előtt e tettemet, azzal hízelegtem magamnak, hogy szuverén kiváltságom van minden felett, amely Öntől származik. Sosem voltam túl szigorú magammal jó neveltetésem szabályait megszegni, ha híreket hallhattam Abelard-ról. Drágán megfizettem a kíváncsiságomért! Mennyire megzavart és meglepett, amikor kiderült, hogy az egész levél saját szerencsétlenségünk sajátos, melankolikus leírása! Százszor találkoztam saját nevemmel; sosem tudtam rápillantani félelem nélkül, mivel mindig valami nagy csapás követte. Az Ön nevét is ugyanilyen boldogtalanul olvastam. Ezek a szomorú, de kedves emlékek úgy felkavarták a szívem, hogy úgy vélem, túl messzire ment egy barátja vigasztalásában néhány apró sérelmet követően, és túl végletes eszközöket használt azzal, hogy feltárta szenvedéseinket és sorsunk gyökeres átalakulását. Mennyi önvizsgálatot tartottam! Végigéltem a történteket elölről, és éreztem, hogy elönt ugyanaz a súlyos bánat, mint amikor először kezdett rosszra fordulni a sorunk. Bár az idő elvileg begyógyíthatta volna a sebeimet, de látva, hogyan ír róluk saját kezével, elegendő volt ahhoz, hogy újra felszakadjanak és vérezni kezdjenek. Nem tudom elfelejteni soha, mennyit szenvedett írásai védelmében. Sokszor eszembe jut a gonosz Alberic és Lotulf gyűlölködése. A kegyetlen nagybácsi és a megcsonkított szerető képe mindig jelen lesz fájó szívemben. Sosem feledem, mennyi ellenséget szerzett az Ön tanultsága, és milyen irigységet váltott ki az Ön dicsősége. Nem feledem, hogy hírneve, amelyet méltán szerzett, hogy lett megtépázva az áltudósok kérlelhetetlen kegyetlensége által. Képesek voltak elégetni az Ön értekezését a Divinitásról! Örökös börtönbüntetéssel fenyegették! Ön pedig hiába védekezett, hogy ellenfelei teljesen más jelentést tulajdonítottak szavainak, mint amit Ön értett alattuk. Hiába ítélte el nézeteiket, nem tudta igazolni magát, és eretneknek nyilvánították! Mennyi mindennel meg nem vádolta önt e két hamis próféta, amikor olyan súlyosan felléptek Ön ellen Sens Tanácsa előtt! Mekkora botrányt csaptak, csak mert a Vigasztaló nevet merte adni a kápolnájának! Micsoda vihart kavartak Ön ellen az alattomos szerzetesek, amikor Ön megadta nekik azt a megtiszteltetést, hogy testvérüknek hívhatták! Számos szerencsétlenségünk történetét olvasva megszakadt a szívem, különösen így, hogy ilyen igaz és megható stílusban lettek papírra vetve. Nem tudtam feltartóztatni a könnyeimet, amelyek eláztatták az Ön levelének felét; bár eláztatták volna az egészet, hogy ilyen állapotban küldhessem vissza Önnek; akkor megelégedtem volna azzal a kevés idővel is, amíg magamnál tarthattam, de így túl korán elvették tőlem. Be kell vallanom, sokkal könnyebb volt a szívem, mielőtt elolvastam volna a levelet. Bizonyára minden szerencsétlenség, amely szerelmeseket csak érhet, le van írva benne: levelét olvasva éreztem, hogy e szerencsétlenségek fájdalma megújult bennem. Szemrehányást tettem magamnak, amiért ilyen sokáig nem tettem szóvá bánatomat, miközben könyörtelen ellenfeleink dühe még mindig azonos hőfokon ég. Az idő múlása általában enyhíti a legerősebb a gyűlöletet is, de úgy tűnik, az övék csak súlyosbodott; mintha elrendelték volna, hogy addig kell üldözni Önt, amíg menekvést nem talál a sírban – de talán még ott sem engedik, hogy hamvai békében nyugodjanak! Hadd elmélkedjek örökké a

11

csapásokon, amelyek Önt érték, hadd tegyem közzé azokat az egész világnak, amennyire ez lehetséges, hogy mindenki megtudja annak a kornak szégyenét, amely nem ismerte fel az Ön értékét. Nem kímélek majd senkit, mivel senki sem vette a fáradságot, hogy megvédje Önt, bezzeg az ellenség fáradhatatlanul támadta az Ön ártatlanságát. Ó, jaj! Teli vagyok az elmúlt gonoszságok keserű emlékeivel; vajon a jövő is tartogat még néhányat? Vajon sosem tudom az én Abelard-omat könnyek nélkül említeni? Kedves nevét mindig sóhaj kíséri majd? Lássa, kérem, milyen nyomorult állapotba kerültem most; szomorú vagyok, szenvedek, és nincs vigaszom, hacsak nem Öntől érkezik. Legyen kedves, ne tagadja meg tőlem, könyörgöm, nyújtson vigaszt, hiszen csak Ön nyújthat. Hadd tudjak meg teljességgel mindent, ami Önt érinti, legyen az mégoly szerencsétlen. Talán, ha sóhajaim egyesülnek az Önéivel, enyhíthetem szenvedéseit, hiszen a mondás is úgy tartja, a bánat, amelyen osztoznak, könnyebbé válik. Ne mondja nekem könnyedén, hogy fogjam vissza a könnyeimet; azokat a könnyeket, amelyeket a nők egy szomorú helyre zártak és a bűnbánatnak tartogattak, nem kell visszafogni. Ha arra várna, hogy valami kellemesről és szerencsésről írhasson nekünk, túl soká késlekednék levelével. A szerencse és a jólét ritkán áll az erényesek oldalára, mivel a szerencse annyira vak, hogy a tömegben, ahol talán csak egy bölcs és bátor ember van, várhatóan nem találja meg őt. Inkább írjon nekem azonnal, és ne várjon csodára; a csodák ritkák, és túlságosan megszoktuk a szerencsétlenségeket ahhoz, hogy sorsunk jóra fordulására számítsunk. Nekem mindig örömet okoz, ha bármilyen levelet kapok Öntől, mert akkor tudni fogom, hogy még emlékszik rám. Seneca (akinek írásait Ön ismertette meg velem), bár sztoikus volt, úgy tűnt, oly nagyra értékelte ezt a fajta örömet, hogy amikor felnyitotta Lucilius valamelyik levelét, ugyanolyan örömet érzett, mint amikor szóban beszélgettek. Megfigyeltem, amióta távol vagyunk egymástól, hogy sokkal többre értékeljük szeretteink képeit, amikor messze vannak tőlünk, mint amikor a közelünkben vannak. Nekem úgy tűnik, minél távolabb vannak, képeik annál tökéletesebbnek tűnnek, annál nagyobb hasonlósággal bírnak, legalábbis a mi képzeletünkben, amely állandóan megjeleníti őket előttünk amiatt, hogy olyannyira szeretnénk találkozni velük újra. A szeretet sajátos hatalma miatt úgy tűnik, a kép maga az élet, de amint a szeretett személy visszatér, megint nem más, mint vászon és fakó színek. Az Ön képe a szobámban van, sosem megyek el mellette anélkül, hogy meg ne állnék megnézni, de ha Ön jelen van, alig pihen meg a szemem rajta. Ha egy kép, amely nem más, mint néma ábrázolása egy tárgynak, ekkora örömet okozhat, vajon a levél mi mindenre tud inspirálni? A leveleknek lelke van; tudnak beszélni; megvan bennük minden erő, amellyel a szív ki tudja fejezni magát; magukban foglalják szenvedélyeink tüzét, fel is tudják szítani őket annyira, mintha maga a személy jelen volna; megvan bennük a beszédnek minden gyengédsége és finomsága, és néha még a kifejezés merészsége is mindezeken túl. Írhatunk egymásnak; ilyen ártatlan örömöt nem tagadhatnak meg tőlünk. Ne veszítsük el közömbösségből az egyetlen boldogságot, amely megmaradt nekünk, az egyetlent, amelyet gonosz ellenségeink sem ragadhatnak el tőlünk soha. Olvasni fogom, hogy Ön a férjem és én is az Ön feleségeként írom majd alá a levelem. Minden szerencsétlenségünk dacára leveleinkben azok lehetünk, amik csak akarunk. A leveleket először épp az olyan magányos nyomorultak vigasztalására találták ki, mint amilyen én vagyok. Miután elvesztettem azt az alapvető örömet, hogy láthatom és magaménak tudhatom Önt, bizonyos mértékig azzal az örömmel szeretném pótolni ezt a veszteséget, amelyet írásaiban lelek. Olvashatom legszentebb gondolatait; mindig velem lehetnek, megcsókolhatom őket bármelyik pillanatban; ha képes bármi féltékenységre, legyen féltékeny azokra a szívből jövő simogatásokra, amelyekkel leveleit halmozom el, és csak e riválisaira legyen irigy. Mivel az írás Önnek

12

igazán nem jelenthet nehézséget, írjon nekem felhőtlenül, ne gondolkodjon sokat; jobban szeretném olvasni azt, amit a szíve diktál, mint amit az agya. Nem tudok tovább élni, ha nem mondja nekem ismét, hogy még mindig szeret engem; de e beszéd oly természetes kell, hogy legyen Önnek, mintha nem is tudna másként beszélni hozzám anélkül, hogy erőszakot ne tenne magán. És mivel a barátjával való szomorú levelezésével felélesztette minden bánatomat, jogosan kérem, hogy oszlassa el azokat változatlan szerelmének vallomásaival. Ugyanakkor nem teszek szemrehányást azért az ártatlan leleményért, hogy azzal igyekezte vigasztalni a barátját, hogy megpróbáltatásait összehasonlította egy másik, sokkal nagyobb szerencsétlenséggel. Az emberi jótékonyság zseniálisan megtalálja az ilyen jámbor eszközöket, dicséretes használni őket. Ha pedig rólunk van szó, nemde jóval többel tartozik kettőnknek, mint barátjának – bármily bensőséges is a barátság Önök között? Nővéreinek neveznek bennünket; mi az Ön gyermekeinek nevezzük magunkat, és ha létezne olyan kifejezés, amely még ennél is szorosabb kapcsolatra utalna, vagy még ennél is szeretetteljesebb kapcsolatra és kölcsönös elköteleződésre közöttünk, azt használnánk. Ha olyan hálátlanok lennénk, hogy jogos köszönetünket nem fejeznénk ki Ön iránt, akkor ez a templom, ezek az oltárok, ezek a falak szemünkre hánynák hallgatásunkat, és beszélni kezdenének hozzánk. De nekem nem kell erre hagyatkoznom, mindig öröm számomra, hogy elmondhatom, hogy egyedül Ön az alapítója ennek a zárdának, kizárólag az Ön munkája. Azzal, hogy itt élt, hírnevet és szentséget szerzett egy olyan helynek, amely korábban csak rablásokról és gyilkosságokról volt híres. Ön a szó szoros értelmében imaházzá tette a tolvajok tanyáját. Ezek a kolostorok semmivel nem tartoznak a nyilvános jótékonykodásnak; falainkat nem vámszedők uzsorájából emelték, és az alapokat sem alantas zsarolásból befolyó pénzből fektették le. Az Isten, akit szolgálunk, csak ártatlan hívek és ártalmatlan gazdagok pénzét látja itt. E fiatal szőlőültetvény csak Önnek köszönheti létét, és az Ön kiváltsága, hogy gondozza és erősítse; ez kellene, hogy élete egyik legfontosabb ügye legyen. Bár a mi szent lemondásunk, fogadalmunk és életvitelünk látszólag megvéd minket minden kísértéstől; bár falaink és kapuink kizárnak minden betolakodót, mégis csupán a külső az, csupán a fa kérge, amely védett a sérülésektől; az eredendő bűn nedve észrevétlenül elterjedhet belül, bejuthat a szívbe, és végzetesnek bizonyulhat még a legígéretesebb ültetvénynél is, kivéve, ha folyamatos gondozásban és védelemben részesül. Az erényt bennünk áthatja a természet és a nőiség; az előbbi változékony, az utóbbi pedig gyenge. Az Úr szőlőjét művelni nem kis munka; miután elültették, sok gondoskodásra és szorgalomra van szükség. A pogányok apostola, bármilyen nagy munkás is volt, csupán ültetett, Apolló öntözött, de Isten adta a növekedést. Pál elültette az evangéliumot a Korinthusiak között, Apolló, buzgó tanítványa gondozta tovább gyakori intelmek mellett; végül Isten kegyelme, amelyet állandó imáikkal és könyörgésükkel nyertek el az adott templomnak, tette mindkettejük munkáját egyaránt gyümölcsözővé. Ez szolgáljon például arra nézve, milyen magatartást tanúsítson velünk szemben. Tudom, hogy Ön nem rest, de jelenlegi munkája nem ránk irányul; gondoskodását kénytelen olyan férfiakra pazarolnia, akiknek csupán földi gondolatai vannak, és emiatt nem fogja meg a kezét azoknak, akik támogatásra szorulnak mennybe vezető útjukon, mert gyengék és botladoznak, és akik minden igyekezetük ellenére nehezen tudják megakadályozni, hogy elbukjanak. Ön gyöngyöt szór a disznók elé, ha az evangéliumról beszél olyanoknak, akik világi dolgokkal vannak eltelve, és zsíros föld táplálja őket; eközben elhanyagolja az ártatlan bárányokat, akik, bármily erőtlenek is, követnék Önt akár sivatagon és hegyeken át. Miért pazarol ennyi erőfeszítést a hálátlanokra, miközben egy gondolattal sem ajándékozza meg gyermekeit, akiknek lelke megtelne az Ön jóságával? De miért is könyörögjek én az Ön gyerekeinek nevében? Félnem kellene bármitől, ha a saját nevemben kérem? Saját imám nem elég, hogy

13

meggyőzzem Önt? Szent Austin, Tertullianus és Jeromos is írt Eudoxiának, Paulának és Melaniának; képes úgy olvasni ezeket a neveket, bár szentekről van szó, hogy közben nem jut eszébe az enyém? Bűn-e az, ha utánozza Szent Jeromost, és levelezik velem az Írásokkal kapcsolatban; vagy ha utánozza Tertullianust, és az önmegtagadást hirdeti; vagy Szent Austint, és elmagyarázza nekem a kegyelem természetét? Miért ne élhetnék én egyedül az Ön tanultsága előnyeivel? Ha ír nekem, akkor a feleségének ír; a házasság törvényessé teszi az ilyen levelezést, és mivel a legkisebb botrány nélkül teljesítheti kérésemet, miért is ne tenné? Nemcsak fogadalmat tettem Önnek, de bácsikám félelmét is látom magam előtt. Nincs tehát semmi, amitől félnie kellene, nem kell repülnie a siker érdekében. Láthat engem, hallhatja sóhajaimat, tanúja lehet minden bánatomnak a legkisebb veszély nélkül, hiszen csupán könnyeivel és szavaival enyhítheti bánatomat. Ha más okból vonultam is kolostorba, győzzön meg, hogy odaadással tudjak itt maradni. Minden szerencsétlenségem Önhöz kötődik, kérem ezért, hogy minden vigaszom is Ön legyen! Nyilván emlékszik (hiszen a szerelmesek nem felednek), milyen szívesen töltöttem teljes napokat az Ön értekezéseinek hallgatásával. Mikor távol volt, gyakran bezárkóztam, hogy írjak Önnek; mily nyugtalan voltam, amíg kézhez nem kapta a levelet; milyen művészi ravaszságra volt szükség, hogy kézbesítőkre leljek! Ez a részlet talán meglepi Önt, és talán fájni fog Önnek, ami ezután következik. De én már nem szégyellem, hogy érzelmeim Ön iránt nem ismertek határt, mert ennél is tovább merészkedtem. Utáltam magam, amiért szeretem; csaknem odáig merészkedtem, hogy örökös börtönbüntetésre ítéljem magam, hogy Ön csendesen és nyugodtan élhessen. Semmi más, csak az erény tud elérni ilyesmit, ha olyan szerelemhez csatlakozik, amely tökéletesen elszakad az érzékektől. A bujaság sosem inspirál ilyet, az túlságosan a test rabszolgája. Amikor szeretjük az örömöket, akkor az életet szeretjük, és nem a halált. Égő vággyal hagyunk ott olyanokat, akik már nem égnek értünk. Ez volt az én gonosz nagybácsim elmélete; erényemet nemem gyarlósága alapján ítélte meg, és azt hitte, hogy nem az embert szeretem, hanem csak a férfit. De ő ok nélkül követett el bűnt. Jobban szeretem Önt, mint valaha; így állok bosszút bácsikámon. Szeretni fogom lelkem minden gyengédségével egészen életem utolsó pillanatáig. Ha korábban szerelmem Ön iránt nem volt kellően tiszta, ha a régi időkben nemcsak lelkem, de testem is szerette Önt, nos, én már akkor is sokszor mondtam, hogy sokkal boldogabbá tesz, hogy enyém lehet a szíve, mint bármi más boldogság, és hogy az Ön férfi mivolta volt a legjelentéktelenebb számomra. Kell-e annál meggyőzőbb érv, mennyire nem voltam hajlandó feleségül menni Önhöz, bár tudtam, hogy a feleség státusza nagy tiszteletben áll a világ szemében, és a vallásban is szent; mégis, az Ön szeretőjének lenni nagyobb varázzsal bírt számomra, mert több szabadságot éreztem benne. A házasság kötelékei, bármily tiszteletre méltóak, az elköteleződést szükségszerűvé teszik, és én nem akartam szükségszerűen örökké szeretni egy férfit, aki talán nem fog örökké szeretni engem. Megvetettem a feleség státuszát, boldog lettem volna a szeretőével; ekkor láttam az Ön barátjának írt levelében, hogy Ön nem felejtette el a szenvedélyt, amely mindig a legnagyobb gyengédséggel szerette Önt – ugyanakkor megmaradt bennem a vágy, hogy még jobban szeressem Önt! Jogos volt a meglátása levelében, hogy a nyilvános „míg a halál el nem választ” eljegyzéseket unalmasnak ítélem, mert ezek az életet és a szerelmet ugyanolyan boldogtalan szükségszerűséggé teszik. Azt azonban elfelejtette hozzátenni, milyen gyakran említettem, hogy végtelenül jobb nekem Abelard szeretőjeként élni, mint bárki más mellett a Világ Királynőjeként. Nagyobb boldogság volt nekem Önnek engedelmeskedni, mintha a Föld Királyának lettem volna törvényes felesége. A szerelem varázsát nem a gazdagság és a pompa adja. Az igazi gyengédség szemében értékét veszti szerelmesünk kapcsán minden külsőség: a státusz, a vagyon, a munka – csupán rá, magára tekintünk.

14

Az nem szerelem, hanem csak a gazdagság és pozíció utáni vágy, ha egy nő elfogadja nemtörődöm férje ölelését. Az ilyen házasságot nem a szerelem, hanem az ambíció köti. Hiszem, hogy az ilyen házasság is jár némi megbecsüléssel és előnnyel, de nem gondolom, hogy ily módon meg lehet tapasztalni a szeretetteljes egység örömeit, vagy érezni azokat a titkos és bájos örömöket, amelyeket két szív hosszú elválása utáni egyesülés okoz. A házasság e mártírjai mindig nagyobb vagyon után siránkoznak, és azt hiszik, hogy elmulasztottak egy még nagyobbat. A feleség lát olyan férjeket, akik gazdagabbak, mint a saját férje, a férj pedig olyan feleségeket, akik nagyobb hozománnyal rendelkeznek, mint az övé. Házassági fogadalmukat megbánják, és a megbánás gyűlölethez vezet. Hamarosan elválnak – vagy legalábbis vágynak elválni. Nyughatatlan és gyötrő aranyvágyuk megbünteti őket, amiért a szerelmet más célok elérésére fordítják, mint magára a szerelemre. Ha van bármi, amit itt a Földön ténylegesen boldogságnak lehet nevezni, az egészen biztosan két olyan ember szerelme, akik tökéletes szabadságban szeretik egymást, akiket titkos vonzalom egyesít, és akik elégedettek egymás érdemeivel. Szívük tele van, nincs benne szabad hely más vonzalomnak; örök nyugalmat élvezhetnek, mert elégedettek. Ha el tudnám hinni Önnek, hogy ugyanannyira meg van győződve az én érdememről, mint én az Önéről, azt mondanám, volt idő, amikor mi ilyen pár voltunk. Ó, jaj! Hogyan lehetséges, hogy nem vagyok biztos az érzéseiben? Még ha valaha is kételkedtem bennük, az Ön egyetemes megbecsülése miatt az Ön javára ítélnék. Melyik ország, melyik város ne óhajtaná az Ön jelenlétét? Vajon képes lenne valaha is visszavonulni anélkül, hogy az emberek szeme és szíve Ön után ne menne? Hát nem örült mindenki, amikor láthatta Önt? Még a hölgyek is felülemelkedtek az illem szabályain, amelyeket a szokások vetettek ki rájuk, és több érzelmet mutattak az Ön irányában a puszta megbecsülésnél. Ismertem néhányat, akiknek bőségesen jutott férjük elismeréséből, mégis irigyelték a boldogságomat. De hát ki tudna ellenállni Önnek? Az Ön hírneve, amely akkora hatással van nemünk hiúságára, a légkör Ön körül, a modora, a fény a szemében, amely elméje elevenségéről árulkodik, beszélgetési stílusa, amely oly egyszerű és elegáns, hogy minden szavának elismerést szerez – egyszóval minden Önt magasztalta! Nagyon más volt, mint azok a tudósok, akik minden tanultságuk dacára képtelenek egy könnyed beszélgetésre, s akik minden intelligenciájuk dacára képtelenek megnyerni egy nőt, aki sokkal kevésbé eszes, mint ők. Milyen könnyen költött Ön verseket! Mégis, ezen ötletes kis játszadozásai, amelyek csupán kikapcsolódást jelentettek Önnek, ma is örömet és élvezetet jelentenek a legjobb ízléssel rendelkező embereknek. A legrövidebb dala, a legvázlatosabb kompozíciója, amelyet nekem alkotott, ezer szépséggel bír, és oly sokáig gyönyörködtet engem, míg szerelmesek vannak a világon. Olyan dalokat, amelyeket Ön csak nekem írt, majd más nők tiszteletére is énekelnek, és azok a gyengéd és természetes kifejezések, amelyekkel szerelmet vallott nekem, másoknak is segíteni fognak, hogy érzéseikről valljanak, sokkal előnyösebben, mint ők maguk tehették volna. Milyen versengést eredményeztek az Ön versei nekem! Mily sok hölgy tartott igényt rájuk! Olyan megtiszteltetésnek vették őket, amellyel önszeretetük áldozhatott saját szépségük oltárán. Hány ilyen hölgyet láttam sóhajtva szerelmet vallani Önnek, miután Ön néhányszor meglátogatta őket, és valaki azt a bókot találta mondani nekik, hogy éppen olyanok, mint Sylvia az Ön verseiben. Mások kétségbeesésükben és irigységükben szemrehányást tettek nekem, hogy az egyetlen vonzó bennem az, amit az Ön szelleme ajándékozott nekem, és hogy semmiben nem vagyok több náluk, csak abban, hogy Ön szeret engem. Elhiszi nekem, ha azt

15

mondom, hogy nemem ellenére az tett boldoggá, hogy szeretője lehetek valakinek, aki vonzerőm miatt kötelezte el magát felém, és titkos örömömet leltem abban, hogy olyan férfi csodálatát élvezem, aki szeretőjét bármikor istennői magasságba emelheti. Az Ön dicsőségében fürödve örömmel olvastam minden dicséretét, és nem törődtem vele, mennyire érdemlem meg azt, egyszerűen elhittem magamról, amit Ön állított, miközben tudtam, hogy ezzel Önnek is örömöt szerzek. De ó! Hol van ez a boldog időszak? Siratom a szeretőmet, és minden örömömből csak a fájdalmas emlék maradt, hogy már a múlté. Tudjátok meg mindahányan, vetélytársnőim, akik valaha féltékeny szemmel figyeltétek boldogságomat, hogy az, akit egykoron irigyeltetek tőlem, soha többé nem lehet az enyém. Szerettem őt; az én szerelmem volt az Ő bűne és büntetésének oka. Szépségem egykor elbűvölte Őt; egymás társaságával elégedetten, nyugalomban és boldogságban töltöttük legfényesebb napjainkat. Ha ez bűn, akkor olyan bűn, amelyre boldogan gondolok, és nem bántam meg semmit, kivéve azt, hogy most akaratom ellenére ártatlannak kell lennem. De mit mondhatnék? Szerencsétlenségemre kegyetlen rokonaim vannak, és az ő rosszindulatuk elpusztította a nyugalmat, amelyet élveztünk; ha belátóak lettek volna, akkor most boldog lennék kedves férjem társaságában. Ó! Mily kegyetlenek voltak, amikor vak dühükben felbéreltek egy gazembert, hogy támadjon Önre álmában! Hol voltam én – hol volt az Ön Heloise-a akkor? Mily örömet leltem volna szerelmem megvédelmezésében; megvédtem volna az erőszaktól akár életem árán is. Ó! Mire nem ragadtat engem ez a hatalmas vonzalom? A szerelem megrendül e ponton, és a szerénység megfoszt a szavaktól. Kérem, mondja meg, miért hanyagol el engem, amióta felvettek a rendbe? Tudja jól, hogy csak az Ön szerencsétlensége vett rá, hogy kolostorba vonuljak, és csak Ön miatt adtam beleegyezésemet. Árulja el, miért ilyen hűvös velem, vagy engedje meg, hogy elmondjam, mi erről a véleményem. Talán nem az öröm gondolata miatt kötelezte el magát mellettem? Talán nem a gyengédségem oltotta ki az Ön vágyait azzal, hogy mindent megadtam Önnek, amit csak kívánt? Nyomorult Heloise! Akkor szereztél örömöt, amikor el akartad kerülni azt; akkor érdemelted ki a tömjént, amikor a kéz, amely felajánlotta azt, messze távol került tőled; de amióta szíved meglágyult és megadta magát, amióta odaadtad és feláldoztad magad, azóta elhagytak és elfeledtek! Meggyőződésem egy szomorú tapasztalat alapján, hogy természetes késztetés bennünk elkerülni azokat, akik iránt túlságosan el vagyunk köteleződve, és hogy ez a ritka nagylelkűség hála helyett elhanyagoláshoz vezet. Szívem túl korán adta meg magát ahhoz, hogy kiérdemelje a hódító megbecsülését; minden nehézség nélkül Öné lett, így könnyedén félre is dobta. Ön hálátlan velem, de én nem törődöm bele ebbe, és bár nem volna szabad kívánságokat dédelgetnem magamban, titkon még mindig arra vágyom, hogy Ön szeressen engem. Amikor megtettem szomorú fogadalmamat, nálam voltak az Ön utolsó levelei, amelyekben azt írta nekem, hogy Ön mindenestül az enyém, és csak azért él, hogy engem szeressen. Én csupán ezért ajánlottam fel Önnek magam; Öné volt a szívem, az Ön szíve pedig az enyém; ne kérjen vissza tőlem semmit! El kell viselnie a vonzalmamat, mint valamit, ami joggal az Öné, és amelytől semmi módon nem szabadulhat. Ó, jaj! Minő ostobaság így beszélni! Ha itt körülnézek, csak az Istenség nyomait látom, mégsem foglalkoztat most más, csak egy férfi! Az Ön kegyetlen magatartása az oka ennek, Hűtlen Társam! Hát ily váratlanul megszűnt szeretni engem? Miért nem vezetett félre legalább egy kis ideig, ahelyett hogy azonnal magamra hagyott volna? Ha legalább halvány jelét adta volna múló vonzalmának, már nagyra értékeltem volna a megtévesztését. De hiába hízelgek magamnak, hogy Ön kitartó tud lenni; semmi mentséget nem tud felmutatni előttem. Őszinte óhajom, hogy láthassam, de ha ez nem lehetséges, beérem pár sorral is a kezétől.

16

Olyan nehéz lenne valakinek, aki szeret, pár sort írni? Nem kérek olyan levelet, amely teli van bölcsességgel, és amelyet a hírnév érdekében írt; minden vágyam egy olyan levél, amelynek betűit a szív diktálta, és amely betűket a kéz nem tudja elég gyorsan papírra vetni. Hogyan tudtam becsapni magam, azt remélve, hogy Ön teljes mértékben az enyém lesz, amikor magamra vettem a fátyolt, és elköteleztem magam, hogy örökké az Ön törvényei szerint éljek? Mert amikor feleskettek, csak azt fogadtam meg, hogy kizárólag az Öné leszek, és önként vállaltam az elzártságot, amelyet tőlem megkívánt. Csak a halálommal hagyom el a kolostort, ahová helyezett; hamvaim itt maradnak, és az Ön hamvaira várnak majd, hogy végsőkig bizonyítsam engedelmességemet és odaadásomat Ön iránt. Miért titkolnám Ön előtt elhivatottságom titkát? Tudja jól, hogy nem a lelkesedés, és nem is az odaadás hozott ide. Az Ön lelkiismerete túl hűséges tanú ahhoz, hogy tagadja a tényeket. Mégis itt vagyok, és itt is maradok; erre a helyre kárhoztatott egy szerencsétlen szerelem, egy kegyetlen kapcsolat. De ha Ön nem visel többé gondot rám, ha elveszítem a szerelmét, akkor mit nyerek a börtönbüntetésemmel? Milyen kárpótlásban reménykedhetem? Szerelmünk szerencsétlen következményei és az Önt ért szégyen miatt fogadtam szüzességet, de ettől még nem bántam meg a múltat. Emiatt hiába küszködöm, hiába szenvedek. Olyanok között élek, akik Istennel házasodtak össze, de én egy férfi felesége vagyok; a Kereszt hősies támogatói között én az emberi vágy szolgája vagyok; egy vallási közösség élén állok, mégis egyedül Abelard-nak szentelem magam. Micsoda szörnyeteg vagyok! Világosíts fel engem, ó Uram, mert nem tudom, hogy kétségbeesésem, vagy a Te kegyelmed hívja elő ezeket a szavakat belőlem! Bevallom, bűnös vagyok, de olyan bűnös, aki egyáltalán nem bűnei miatt sír, hanem csupán kedvese után; aki nem irtózik bűneitől, sőt arra vágyik, hogy még többet adhasson hozzájuk; és akinek gyengesége méltatlan állapotához, ezért folyamatosan emlékezteti magát a múlt élvezeteire, ha már úgysem tudja megújítani őket. Jó Isten! Mi ez az egész? Megrovom magam a hibáimért, vádolom Önt a saját hibáiért, de ugyan mi célból? Fátylat viselek, íme, milyen káoszba taszított engem! Mily nehéz a kötelességünkért harcolni a hajlamainkkal szemben. Tudom, milyen kötelezettségeket ró rám ez a fátyol, de ennél erősebben érzem, milyen hatalommal bír régi szenvedélyünk a szívem felett. Legyőztek az érzéseim; a szerelem feldúlja az elmémet, és megzavarja az akaratomat. Néha megingat a jámborság hangulata, de a következő pillanatban felmerül képzeletemben minden gyengédség és szerelem. Azt mondom Önnek ma, amit tegnap még nem mondtam volna el. Hiába határoztam el, hogy nem szeretem többé; hiába tettem fogadalmat, vettem fátylat, és gondoltam úgy magamra, mint aki meghalt és eltemették, váratlanul előtört a vonzalom a szívem mélyéről, legyőzte ezeket a gondolatokat, és elsötétítette az eszemet és vallásos elköteleződésemet. Ön olyan mély rétegeiben uralkodik lelkemnek, hogy fogalmam sincsen, hol vehetném fel Ön ellen a harcot; amikor igyekszem megtörni a láncokat, amelyek Önhöz bilincselnek, csak becsapom magam, és minden igyekezetem csak azt éri el, hogy még szorosabban megbilincselődöm. Ó, az ég szerelmére, segítsen ennek a nyomorultnak, hogy lemondjon vágyairól – önmagáról –, és ha lehetséges, lemondjon Önről! Ha Ön szeretőm vagy apám, segítsen szeretőjének, vigasztalja gyermekét! Ezek a gyengéd nevek biztosan megindítják Önt; engedjen vagy szánalmának, vagy szerelmének! Ha kielégíti kérésemet, megmaradok a vallásos életben, és nem csúfolom meg hivatásomat többé. Készen állok arra, hogy Ön és én alázattal megismerjük a csodálatos Isten jóságát, Ki mindent a mi megszentelődésünkért tesz, aki az Ő kegyelme által megtisztít mindent, ami gonosz és korrupt, és az Ő irgalma által segít felülkerekednünk kívánságainkon, és fokozatosan felnyitja a szemünket, hogy megláthassuk az Ő nagylelkűségét, amelyet eleinte nem tudtuk érzékelni.

17

Azt hittem, ezzel be is fejezem a levelem, de most, hogy ennyit panaszkodtam Önre, szeretném teljesen kiönteni a szívem, és elmondani minden féltékenységemet és szemrehányásomat. Úgy érzem, nem volt szép Öntől, hogy amikor egyszerre köteleztük el magunkat, hogy Istennek szenteljük az életünket, Ön ragaszkodott ahhoz, hogy először én tegyek fogadalmat. – Vajon Abelard azt hiszi – mondtam magamban –, hogy visszanézek majd, mint Lót felesége? Ha fiatalságom és nemem alkalmat adhat a félelemre, hogy visszatérek a világba, a viselkedésem, a hűségem, és ez a szív, amelyet már ismernie kellene, nem tanúskodik eléggé, hogy teljesen értelmetlenek ezek a kicsinyes aggodalmak? – Ez a bizalmatlanság sértő – mondtam magamnak. – Volt idő, amikor Ön megbízott minden szavamban; vajon most már fogadalmakkal akar bebiztosítani engem maga mellé? Tettem-e bármit egész életem során, hogy akár a legkisebb gyanúval éljen velem szemben? Nem utasítottam vissza egyetlen találkát sem Önnel, akkor miért ne követném a Szentség Székeibe? Én, aki nem utasítottam el, hogy az élvezetek áldozatává váljak, csak hogy örömet szerezzek Önnek, ugyan miért utasítanám el, hogy a becsület áldozatává váljak, ha Ön ezt kívánja tőlem? Vajon van-e a bűnnek olyan varázsa a kifinomult lelkekre, hogy ha már egyszer ittunk a bűnösök kupájából, elutasítanánk a szentek kelyhét? Vagy azt gondolta magáról, hogy jobban tud bűnre tanítani, mint erényre, vagy talán, hogy én jobban érdeklődöm az előbbi, mint az utóbbi iránt? Nem; egy ilyen feltevés káros lenne mindkettőnkre nézve: az Erény túl szép ahhoz, hogy ne öleljük magunkhoz, miután felfedte bájait, a bűn pedig túl ocsmány, hogy ne iszonyodjunk tőle, miután megmutatkoznak torzulásai. Nem. Ha úgy tetszik, minden kedves nekem, és semmi sem csúnya, ha Ön velem van. Én csak akkor vagyok gyenge, amikor egyedül vagyok, és Ön nem támogat, és ezért csak Öntől függ, hogy olyanná tegyen engem, amilyenné csak akar. Adná az Ég, hogy ne legyen ilyen hatalma felettem! Ha adódott volna olyan alkalom, amely félelemre adott volna okot Önnek, talán akkor kevésbé lenne ilyen hanyag. De ugyan mitől kellene félnie? Rengeteget megtettem már kettőnkért, most már semmi mást nem kell tennem, csak az Ön hálátlanságát kell legyőznöm. Amikor még együtt éltünk boldogságban, talán eltűnődött, hogy vajon az élvezet vagy a szerelem egyesített Önnel, de a hely, ahonnan most írok, nyilván eloszlatja minden kételyét. Még itt is ugyanúgy szeretem Önt, mint amennyire valaha is szerettem kint a világban. Ha az élvezetek lennének fontosak nekem, vajon nem találtam volna meg a módját, hogy kielégítsem magam? Még 22 éves sem voltam, lett volna férfi, aki érdeklődik irántam, miután megfosztottak az én Abelard-omtól. Én mégis élve eltemettem magam egy kolostorba, és diadalmaskodtam az élet felett egy olyan korban, amely képes kiélvezni azt teljes mértékben. Önért áldozom fel átmeneti szépségem maradékait, özvegy éjszakáimat és unalmas napjaimat; és mivel Ön nem tud élni velük, elveszem őket Öntől, hogy felajánljam a Mennynek, és így, sajnos, szívem, napjaim, életem áldozata másodlagos csupán! Tudom, hogy a kelleténél hosszabban foglalkozom ezzel a témával; kevesebbet kellene beszélnem az Ön szerencsétlenségéről és az én szenvedéseimről. Az ember beszennyezi legszebb tettei dicsőségét, ha saját magát tapsolja meg értük. Ez igaz, és mégis van idő, amikor mi magunk is tisztelettel dicsérhetjük magunkat; amikor olyanokkal akad dolgunk, akik alapvetően hálátlanok velünk kábultságukban – ilyenkor nem tudjuk eléggé dicsérni saját tetteinket. Ha Ön is ide sorolható, kérem, szálljon magába! Bármennyire is tétova vagyok, még mindig szeretem Önt, pedig nem reménykedhetek semmiben. Lemondott életet élek, megfosztottam magam mindentől, de be kell látnom, nem mondtam még le, és nem is tudok lemondani az én Abelard-omról. Bár elvesztettem a szeretőmet, még mindig őrzöm a szerelmemet. Ó fogadalmak! Ó zárda! Nem vesztettem még el emberségemet ebben a kérlelhetetlen fegyelemben! Nem változtam márvánnyá szokásaim megváltoztatásával; szívem nem keményedett meg börtönömtől; még mindig érzékeny vagyok arra, ami megérintett, pedig sajnos, nem kellene annak lennem! Anélkül, hogy megsérteném a

18

parancsait, engedje meg szeretőjének, hogy próbáljon lelkesebben engedelmeskedni szigorú szabályainak. Az Ön igája könnyebb lesz, ha az Ön keze támogat; lelki gyakorlatai kellemesebbek, ha megmutatja nekem előnyüket. A visszavonultság és a magány nem tűnik majd oly szörnyűnek, ha tudom, hogy még mindig van helyem a szívében. Az olyan szív, amely annyira szeret, mint az enyém, nem válik egyhamar közömbössé. Sokáig ingadozunk a szerelem és gyűlölet között, mielőtt a nyugalomhoz érkeznénk, és mindig él bennünk az a kétségbeesett remény, hogy nem fognak teljesen elfelejteni bennünket. Igen, Abelard, megidézem Önt a láncok révén, amelyeket magamon viselek, hogy könnyítsek a súlyukon, és hogy oly elfogadhatóvá tegyem azokat az Ön számára, mint amilyen elfogadhatóak nekem. Tanítson meg az Isteni Szeretet elveire; ha már elhagyott engem, hadd nyerjek dicsőséget azzal, hogy összeházasodom az Éggel! A szívem imádata csak ez, megvetek minden mást; mondja, hogyan kell táplálni ezt az isteni szeretetet, hogyan működik, hogyan tisztít meg? Amikor kivetettek bennünket a világ óceánjára, nem hallottunk semmi mást, csak az Ön verseit, amelyek közkinccsé tették mindenütt örömeinket és boldogságunkat. Most, a kegyelem kikötőjében nem illene megtanítania erre az új boldogságra, és mindarra, ami növeli vagy javítja azt? Legyen velem ugyanolyan szívélyes jelenlegi állapotomban, mint amikor még a kinti világban éltünk! Anélkül, hogy megváltoztatnánk vonzalmunk hevét, változtassuk meg azok tárgyát; hagyjuk el dalainkat himnuszokért; emeljük fel szívünket Istenhez, és ne hevüljünk másért, csak az Ő dicsőségéért! Ezt várom el Öntől, nem tagadhatja meg tőlem. Istennek sajátos joga van a nagy emberek szíve felett, akiket Ő teremtett. Ha úgy tetszik Neki, megérinti őket, elragadja őket, hogy csak az Ő dicsőségét zenghessék és doboghassák. Addig pedig, amíg a kegyelem el nem ér bennünket, ó, kérem, gondoljon rám – ne feledjen el –, emlékezzen szerelmemre, hűségemre és állhatatosságomra: szeressen, mint a kedvesét, gondoskodjon rólam, mint a gyermekéről, a nővéréről, a feleségéről! Ne feledje, én még mindig szeretem, bár arra törekszem, hogy ne szeressem. Milyen szörnyű kijelentés ez! Reszketek a megrázkódtatástól, és szívem tiltakozik mindaz ellen, amit mondok. Könnyekkel fogom eláztatni levelem minden lapját. Úgy fejezem be e hosszú levelet, hogy, ha Ön is úgy akarja (Egek, bár képes lennék ezt kívánni!), örökre búcsút mondok Önnek!

19

3. LEVÉL Abelard Heloise-nak Ha tudtam volna, hogy egy levél, amelyet nem Magának írtam, a kezébe kerül, akkor lettem volna annyira óvatos, hogy nem írok benne semmi olyasmit, ami felébresztheti Magában múltbéli szerencsétlenségünk emlékét. Merészen megosztottam balszerencsém részleteit egy barátommal, annak érdekében, hogy kevésbé érintse a veszteség, amelyet elszenvedett. Ha e jó szándékú tettem megzavarta Magát, célom, hogy felszárítsam a könnyeket, amelyekre a szomorú leírás adott okot; szeretnék osztozni bánatában, és én is kiöntöm a szívem: röviden, megosztom Magával minden bajomat, és lelkem titkát, amelyet hiúságom miatt mindeddig elrejtettem a világ többi része elől, de amelyet Maga most megkövetel tőlem, annak ellenére, hogy megfogadtam az ellenkezőjét. Igaz, hogy bizonyos értelemben a megpróbáltatások fényében, amelyek megestek velünk, semmi változásra nem számíthatunk a helyzetünkben; hogy azok csodálatos napok, amelyek elcsábítottak bennünket, elmúltak, és nem maradt más feladatunk, mint kitörölni magunkból, fájdalmas erőfeszítéssel, minden jelüket és emléküket. Azt kívántam, bár találnék gyógyírt a filozófiában és a vallásban, amely orvosolná szégyenem; menedéket kerestem magamnak, ahol biztonságban lehetek a szerelem elől. Szomorú kísérletet tettem, hogy fogadalmakkal keményítsem meg a szívem. De mit nyertem ezzel? Ha vonzalmam korlátozva is lett, gondolataim továbbra is szabadok. Megígértem magamnak, hogy elfelejtem Magát, mégsem tudok nem szerelemmel gondolni Magára. Szerelmem cseppet sem csökkent azon elmélkedéseim révén, amelyeket önmagam megszabadítása érdekében teszek. A csend, amely körülvesz engem, érzékenyebbé tesz a benyomásokra, és amikor nem foglalkozom más ügyeimmel, minden szabad gondolatomat ez teszi ki. Rengeteg hasztalan igyekezet után kezdem belátni, hogy feleslegesen törekszem megszabadítani magam; és ha bölcs akarok lenni, eltitkolhatom bárki elől, csak Maga elől nem, milyen zavaros és gyenge vagyok. Azzal a szándékkal utaztam messzire Magától, hogy elkerüljem, mint valami ellenséget; mégis szüntelenül keresem Magát a lelkemben; előhívom a képét az emlékezetemben, és számos nyugtalan pillanatomban elárulom magam, és ellentmondok magamnak. Utálom! Szeretem! A szégyen miatt e két oldal között ingázom. E pillanatban attól tartok, közömbösebbnek tűnhetek a valóságnál, mégis szégyellem felfedni bajomat. Mily gyengék vagyunk egymagunkban, ha nem támogatjuk magunkat Krisztus keresztjével! Ily bátortalanok lennénk? Lehetséges, hogy a bizonytalanság, miszerint esetleg két úrnak szolgálunk, amelytől Maga szívében olyannyira tart, befolyásol engem is? Látja, milyen zavarodott vagyok, hogyan hibáztatom magam, mennyire szenvedek. A vallás azt parancsolja nekem, hogy törekedjem az erényre, mivel már semmi reményem a szerelemre. A szerelem azonban még mindig uralkodik képzeletemen, és múltbéli örömökkel szórakoztatja magát. Emlékeim töltik be szeretőm helyét. A visszavonultságnak nem mindig gyümölcse a jámborság és a kötelességtudás; még a sivatagban is, ahol nem hull ránk az ég harmata, azt szeretjük, amit nem volna szabad szeretnünk többé. Vonzalmunk, amelyet felkavar bennünk a magány, kitölti a halálnak és csendnek e helyét; nagyon ritka, hogy követjük, amit itt igazán követnünk kellene, azaz hogy csak Istent szeretjük, és csak Neki szolgálunk. Ha tudtam volna ezt korábban, jobb tanára lehettem volna. Mesterének nevez; igaz, valóban az én gondjaimra bízták. Amikor megláttam, komolyan nekifogtam, hogy hiábavaló tudományokra tanítsam; ez a Maga ártatlanságába, nekem pedig a szabadságomba került. Bácsikája, aki annyira szerette, az ellenségem lett, és rajtam állt bosszút. Ha most, amikor elvesztettem a képességet vágyam kielégítésére, egyúttal elvesztettem volna a szerelmet is Maga iránt, talán leltem volna némi vigaszt. Akkor ellenségeim olyan nyugalmat adtak volna nekem, amelyet Origenész bűnnel

20

szerzett meg. Milyen szerencsétlen vagyok! Sokkal bűnösebb vagyok most a Magával kapcsolatos gondolataimban, hiába sírok, mint amikor még teljesen szabadon birtokolhattam Magát! Folyamatosan Magára gondolok; folyamatosan előhívom emlékeim közül a gyengédségét. Az én állapotomban, ó Uram, ha oltárod elé vetem magam, és arra kérlek, hogy könyörülj rajtam, a Szellem tiszta lángja miért nem fogadja az áldozatot, amelyet felajánlok? A bűnbánat e formája, amelyet viselnem kell, nem szólítja meg az Eget, hogy kedvezőbb bánásmódban részesítsen? Nem; az Ég még mindig kérlelhetetlen, mert a szenvedély továbbra is él bennem; a tüzet csalóka hamu fedi csupán, és nem olthatja ki más, csak rendkívüli kegyelem. Az emberek megtéveszthetőek, de Isten előtt semmi sincs rejtve. Azt mondja, csak miattam viseli az apácafátylat; miért csúfolja meg elhivatottságát ilyen szavakkal? Miért provokálja a féltékeny Istent istenkáromlással? Reméltem, hogy miután elválunk, megváltoznak az érzései; azt is reméltem, hogy Isten megszabadít engem is érzékeim zavarodottságától. Általában elmúlnak az érzelmeink azok iránt, akiket nem látunk többé, és viszont; a távollét a szerelem sírja. De nekem a távollét nyugtalan emlékezés mindarra, amit szerettem egykor, és ez folyamatosan kínoz engem. Azzal áltattam magam, hogy ha nem látom többé, akkor sikerül úgy megőriznem az emlékezetemben, hogy nem zavarja meg a lelkemet; hogy Bretagne és a tenger más gondolatokat sugall majd; hogy böjtölésem és tanulmányaim fokozatosan kitörlik Magát a szívemből. De a komoly böjtölés, a megkétszerezett tanulmányok és a 300 mérföldes távolság ellenére a kép, ahogyan leírja magát a fátyolban, már meg is jelent előttem, és megzavarja minden elhatározásomat. Mit meg nem tettem lelki békémért! Felfegyverkeztem magam ellen; folyamatosan fárasztottam fizikai erőm állandó testgyakorlatokkal; értekezést írtam Szent Pálról; megküzdöttem Arisztotelésszel: egyszóval mindent megteszek, amit azelőtt tettem, mielőtt megszerettem magát, de hiába; semmit nem tehetek Maga ellen. Ó! Ne járuljon hozzá nyomorúságomhoz az állhatatosságával; felejtse el, ha tudja, milyen becsben tartom, és a jogot, amelyet felettem szerzett; engedje meg, hogy közömbös legyek! Irigylem azok boldogságát, akik soha nem szerettek; mily csendes és könnyű az életük! De az öröm dagálya mindig a keserűség apályába torkollik; erről teljesen meggyőződhettem: és bár már nem téveszt meg a szerelem többé, nem gyógyultam ki belőle. Bár eszem elítéli, a szívem ragaszkodik hozzá. Szánalmas vagyok, mivel nem tudom megszabadítani magam egy olyan szenvedélytől, amelyet oly sok körülmény enyhíthetne, mint például ez a hely, megváltozott személyem és szégyenem; megadom magam anélkül, hogy figyelembe venném, hogy az ellenállásommal kiirthatnám múltam bűneit, és érdemeket, nyugalmat szerezhetnék helyettük. Miért hányja szememre ily ékes szavakkal menekvésemet és hallgatásomat? Ne emlegesse találkáinkat, és hogy milyen pontosan és hiánytalanul eljött rájuk; ilyen felkavaró emlékek felidézése nélkül is épp eleget szenvedek. Mily nagy előnyöket adna nekünk a filozófia a többi emberrel szemben, ha tanulmányozásával uralni tudnánk szenvedélyeinket? Milyen erőfeszítéseken, visszaeséseken és izgalmakon megyünk keresztül! Mennyi ideig leszünk még zavarodottak, akik képtelenek használni az eszüket, rendelkezni saját lelkük felett, vagy uralkodni a vonzalmukon? Mily gondterhelt foglalkozás a szerelem! És mennyire értékes az erény, még saját megkönnyebbülésünk tekintetében is! Ha emlékszik, milyen lelkesen feledkezett bele vonzalmunkba annak idején, kitalálhatja, mekkora zavarban vagyok most; csak gondolja végig, mennyi közös örömben és bánatban volt részünk; mennyi gyengédség és öröm jutott akkor a tiszta szeretetre? Nagyon kevés! Mégis, bár előbbiek csupán az igazi öröm árnyékai, mivel kapcsolatunk kezdetén ezekben volt részünk, oly gyengék vagyunk egész életünkben, hogy nem tudjuk megállni, hogy ne írjunk egymásnak, hiába hordunk zsákruhát és hintünk

21

hamut a fejünkre. Mennyivel boldogabbak lennénk, ha alázatosságunk és könnyeink révén őszinte bűnbánatot gyakorolnánk! Az élvezet és gyönyör szeretete nem törlődik ki a lélekből, csupán rendkívüli erőfeszítések árán; oly erővel él mellkasunkban, hogy nehéz elítélnünk azt magunkban. Hogyan tudnék undort érezni bűneimért, ha azok tárgya még mindig kedves nekem? Hogyan tudom elkülöníteni a személytől, akit szeretek, a szenvedélyt, amelyet utálnom kellene? Vajon a könnyeim elegendőek-e ahhoz, hogy gyűlöletessé tegyék azt előttem? Nem tudom, miért, de mindig van öröm is abban, amikor egy szeretett személyért sírunk. Nehéz megkülönböztetni, hogy szomorúságunkban mi a vezeklés, és mi a szerelem. A bűn emléke, valamint a személy emléke, amely elbűvölt bennünket, túlságosan szoros kapcsolatban vannak egymással ahhoz, hogy azonnal el tudjuk különíteni őket egymástól. Továbbá, az Isten iránti szeretet kezdetben még nem teljesen szűnteti meg az egy teremtménye iránt érzett szerelmet. Ugyan milyen mentséget ne találnék Magában, ha a bűn megbocsátható lenne? A hiú becsület, a terhes gazdagság soha nem kísértettek: de a maga varázsa, szépsége, kisugárzása, amely még e pillanatban is kísért, bukásomat okozták. Bűntudatom a Maga szépségével vette kezdetét; tekintete és beszéde szívembe szúrt; ambícióm és hírnevem ellenére, amelyek megpróbáltak megvédeni, hamarosan úrrá lett rajtam a szerelem. Isten, hogy megbüntessen engem, elhagyott. Maga már nem világi ember, lemondott erről: én is a vallásnak élek, magányosan; nem lenne jobb, ha kihasználnánk életmódunk előnyeit? Tönkretenné jámborságomat azok után, hogy szinte csak most született meg bennem? Azt szeretné, hogy hagyjam el az apátságot, amelybe csak most érkeztem? Vonjam vissza a fogadalmamat? Isten jelenlétében tettem azt; ha megsértem, hová menekülök az Ő haragja elől? Engedje meg nekem, hogy kötelességemben keressek enyhülést: bár nehéz lelni benne. Gyakran egész napokon és éjszakákon át egyedül vagyok ebben a kolostorban anélkül, hogy lecsuknám a szemem. Szerelmem még hevesebben lángol itt, a boldog közönyösök között, akik körülvesznek engem, és a szívembe egyszerre hasít bele saját bánatom, és a Magáé. Ó, micsoda veszteséget szenvedtem, ha belegondolok, milyen állhatatosan kitartott mellettem! Milyen örömökről is mondtam le! Nem volna szabad e gyengeségemet bevallanom Magának; tudom, hogy ezzel hibát követek el. Ha szigorúbb tudnék lenni, talán sikerülne magamra haragítanom, és haragja talán elérné azt, amit erénye nem tudott. Ha a világban publikáltam is gyengeségemet szerelmes dalok és versek formájában, nem kellene legalább sötét cellámban lepleznem ugyanezt a gyengeséget jámborsággal? Ó, jaj! Még mindig ugyanaz vagyok, aki voltam! Vagy ha kerülöm is a gonoszt, még mindig nem tudom tenni a jót. Kötelességtudat, ész és tisztesség, amelyeknek máskor oda tudom adni magam, ebben nem segítenek. Az evangélium olyan nyelven beszél, amelyet nem értek, ha ellenzi vonzalmam. Az oltár előtt tett fogadalmam gyengének bizonyul, ha Magára gondolok. A rengeteg hang közül, amelyek arra kérnek, hogy tegyem, amit a kötelességem diktál, csak kétségbeesett vonzalmam titkos kiáltását hallom, és csak annak engedelmeskedem. Mintha nem is szeretném már az erényt, mintha nem is érdekelne az állapotom, a tanulmányaim, folyamatosan a képzeletemben élek, pedig nem volna szabad, és nincs erőm helyretenni magam. Úgy érzem, állandó küzdelem zajlik hajlamaim és kötelességem között. Szétszórt szerető vagyok, aki nyugtalan még a csend és béke közepette is. Mily szégyenletes egy állapot! Kérem, ne tekintsen rám többé úgy, mint kolostoralapítóra vagy mint egy nagy személyiségre; dicséretei nem illenek össze számos gyengeségemmel. Nyomorult bűnös vagyok, elesett a Nagy Bíró színe előtt, és amikor arccal a porba hullok, könnyeim a földdel keverednek. Lát engem a porba hullva, és mégis arra kér, hogy szeressem? Hát kérjen, ha úgy tetszik, és álljon közém és Istenem közé, legyen az elválasztó fal közöttünk! Kérjen, hadd sóhajtozzam, hadd gondoljak mindig magára, és tegyek olyan fogadalmat, amelyet csak Neki volna szabad

22

tennem! Segítse a gonosz szellemeket, és legyen eszköze a rosszindulatuknak! Mit ne tudna elérni egy olyan ember szívében, akinek a gyengéit ily tökéletesen ismeri? Nem, inkább vonuljon vissza, és járuljon hozzá a megváltásomhoz. Engedje meg nekem, hogy elkerülhessem a romlást; könyörgök Magának régi gyengéd vonzalmunkra és jelenlegi közös szerencsétlenségünkre hivatkozva! Tegyük semmissé a múltat; ezennel feloldom minden esküje és elkötelezettsége alól. Legyen Istené teljesen, legyen az Ő tulajdona; sosem elleneznék ilyen kegyes elrendezést. Mily boldog lennék, ha emiatt kellene elveszítenem Magát! Akkor valóban vallásos lennék, Maga pedig tökéletes példája a főapácának. Tegye jóvá korábbi elképzelését e dicsőséges választással, hogy erénye méltó lehessen mind az emberek, mind az Angyalok színe előtt! Legyen alázatos gyermekei között, kitartó a klérusban, pontos a fegyelemben, szorgalmas az olvasásban; még kikapcsolódásait is tegye hasznossá. Talán oly könnyű volt rátalálnia elhivatottságára, hogy felesleges a legtöbb előnyt kihoznia belőle? Ha már hagyta, hogy korábban hamis tanítást adjak magának, és a bűn útjára vigyem, legalább így utólag ne álljon ellen a valóban jó tanácsoknak, amelyeket a kegyelem és a vallás inspirál bennem! Bevallom magának, úgy gondolom, eddig jobb tanítója voltam a bűnnek, mint az erénynek. Hamis ékesszólásom csak hamisságot eredményezett. A szívem, amely megrészegült a gyönyörtől, csak olyan fogalmakkal állt elő, amelyek a gyönyört propagálták. A bűnösök kelyhe olyannyira túlcsordul a csodálatos édességtől, és mi oly természetességgel hajlamosak vagyunk megízlelni azt, hogy azt csupán fel kell ajánlani nekünk. Másrészről a szentek kelyhe tele van keserű kortyokkal, amelyektől a természet menekülni vágyik. Ennek ellenére Maga szemrehányást tesz nekem gyávaságomért, amiért e kelyhet először Magának nyújtottam oda. Szívesen veszem e vádat. Nem tudom eléggé csodálni a készséget, amelyet Maga a vallási szokások elfogadása iránt mutatott; viselje hát bátran a Keresztet, amelyet ily elszántan vett magára. Igyon a szentek kelyhéből, igya ki fenékig anélkül, hogy bizonytalanságában felém fordítaná a tekintetét; hadd legyek messze Magától, hadd engedelmeskedjem az apostolnak, aki azt mondta: „Repülj!”. Arra kér, hogy térjek vissza Magához az odaadás ürügyével. Komolysága ezt illetően gyanút ébreszt bennem, és nem tudom, mit feleljek. Ha hibát követnék el, szavaim elpirulnának, ha mondhatom így, azok után, amilyen szerencsétlenség történt velünk. Az Egyház féltékeny a becsületére, és azt parancsolja, hogy gyermekei gyakorolják az erényt, erényes eszközökkel. Amikor ártatlanul közeledünk Isten felé, akkor bátran meghívhatunk másokat is Hozzá. De hogy elfelejtse Heloise-t, hogy ne lássa őt többé, ez az, amit Isten elvár Abelard-tól, Heloisetól pedig azt várja az Ég, hogy ne várjon semmit Abelard-tól, hogy elfelejtse még a gondolatát is. A szerelem esetében a felejtés a legszükségesebb bűnbánat, de egyúttal a legnehezebb is. Könnyű felsorolni a hibáinkat; hányan szereztek maguknak másodjára is örömöt indiszkréciójukkal, ahelyett hogy őszinte alázattal vallották volna meg őket! Az egyetlen módja annak, hogy visszatérhessünk Istenhez, ha hanyagoljuk a lényt, akit imádtunk, és imádjuk Istent, akit hanyagoltunk. Ez nehéznek tűnhet, de meg kell tennünk, ha azt akarjuk, hogy megmentsen bennünket. Hogy megkönnyítsem a dolgát, elmondom, miért ragaszkodtam hozzá, hogy előttem tegyen fogadalmat; elnézést az őszinteségemért, és azért, ha kiérdemelném közönyét és gyűlöletét azzal, hogy semmit nem titkolok el Maga előtt. Amikor szerencsétlenségem megtörtént, dühödten féltékennyé váltam, és minden férfira riválisként tekintettem. A szerelemben több a bizalmatlanság, mint a bizalom. Nyugtalan voltam több okból is, részben számos hibám miatt, részben mert saját példámra alapozva elképzeltem, hogy a Maga szíve úgy hozzászokott a szerelemhez, hogy képtelen sokáig kibírni anélkül, ismét elkötelezné Magát valaki más mellett. A féltékenység könnyen elhiszi a legszörnyűbb dolgokat is. Arra vágytam, hogy

23

minden kétséget kizárhassak Magával kapcsolatban. Hamarjában meg is győztem, hogy az illem megköveteli, hogy Maga elrejtőzzön a világ tekintete elől; hogy ezt követeli a szerénység és a barátságunk; és hogy saját biztonsága érdekében köteles így tenni. Miután rajtam kegyetlen bosszút álltak, Maga is arra számíthatott, hogy csupán egy kolostorban lehet biztonságban. Őszinte leszek, nagyon könnyen hagyta meggyőzni Magát. Féltékenységem titkon örült a maga ártatlan engedelmeskedésének, és mégis, bármekkora diadalt is arattam, vonakodó szívvel engedtem át magát Istennek. Így továbbra is megtartottam az ajándékomat, amennyire csak lehetett, és csak azért váltam el Magától, hogy távol tarthassam más férfiaktól. Nem a Maga boldogsága miatt vettem rá a vallásos életre, sőt szinte az ellenségeként kárhoztattam rá, hogy ha már nem lehet az enyém, másé se lehessen. Maga mégis kedvesen végighallgatta az okfejtéseimet, néha könnyek között félbeszakított, és arra kért, hogy ismertessem meg azokkal a kolostorokkal, amelyeket a legnagyobb becsben tartok. Ha tudná, milyen nyugalom töltött el, amikor láttam, hogy elzárkózik a világtól! Megkönnyebbültem, hogy többé nem él világi életet a megszégyenülésemet követően, és hogy soha nem is tér vissza a világba többé. Ettől még mindig maradtak kételyeim. Úgy gondoltam, hogy a nők képtelenek kitartani elhatározásaik mellett, kivéve ha fogadalmak kényszerítik őket. Azt akartam, hogy tegyen fogadalmat, és hogy az Ég vigyázzon Magára, hogy bízhassak Magában. Ti szent kolostorok és megközelíthetetlen parókiák! Mennyi aggodalomtól megszabadítottatok engem! A vallás és a jámborság szigorú őr, rácsaival és falaival. Mily nyugodt menedék ez egy féltékeny léleknek! Milyen türelmetlenül törekedtem rájuk! Mindennap remegve ösztönöztem Magát erre az áldozatra, megcsodáltam – bár akkor ezt nem mertem megemlíteni – egy új ragyogást a szépségében, amelyet még soha nem figyeltem meg korábban. Hogy ez növekvő erényének volt a virágzása, vagy csupán előre látása a nagy veszteségnek, amely rám várt, nem tudom, nem vizsgáltam az okát, de még inkább arra ösztönzött, hogy siettessem a bevonulását. Bevontam a főapácát is bűnömbe kenőpénzzel, amellyel megvásároltam a jogot arra, hogy élve eltemessem Magát. A ház többi apácáját is megvesztegettem, hogy titkolják el Maga elől minden hibájukat és skrupulusukat. Nem hagytam ki semmit, minden apróságra és fontos ügyre odafigyeltem; ha nem esett volna bele a csapdámba, akkor én magam sem vonultam volna el a világtól; eltökéltem, hogy követni fogom mindenhová. Árnyékom mindig követte volna a maga lépéseit, ami folyamatosan zavart vagy a félelmet keltett volna Magában, de legalább én nyugodt lettem volna. De, hála Isten, Maga elhatározta, hogy leteszi az esküt. Odakísértem az oltárhoz, és miközben előre nyújtotta a kezét, hogy megérintse a szent terítőt, tisztán hallottam, hogy kiejti azokat a végzetes szavakat, amelyek örökre elválasztották a férfiaktól. Egészen addig azt hittem, hogy ifjúsága és szépsége tönkreteszi a tervemet, és ismét visszatér majd a világba. Nem lehet, hogy egy apró kis kísértés megváltoztatta volna a döntését? Lehetséges, hogy valaki teljesen lemondjon a világról huszonkét évesen? Egy olyan életkorban, amely a lehető legnagyobb szabadságot követeli magának, hogyan gondolhatta, hogy a világ már nem méltó a figyelmére? Mekkora hibát vétettem Maga ellen, milyen gyengeséggel vádoltam? A képzeletemben Maga könnyűvérű volt, és állhatatlan. Vajon egy nő a lángok zaját hallva és Szodoma bukását látva nem néz vissza önkéntelenül az emberek iránti szánalmában? Figyeltem a szemét, minden mozdulatát, a légkört Maga körül; beleremegtem minden rezdülésébe. Az ilyen önző magatartást árulásnak, hitszegésnek, gyilkosságnak is nevezhetné.

24

Az a szerelem, amely ennyire hasonlít a gyűlöletre, a legnagyobb megvetésre és haragra méltó. Tudnia kell, hogy abban a pillanatban, amikor meggyőződtem arról, hogy irántam való odaadásához nem férhet kétség, és láttam, hogy teljes mértékben méltó minden szerelmemre, nos, ekkor úgy gondoltam, hogy nem szerethetem többé. Úgy éreztem, ideje, hogy ne mutassam ki többé szerelmemet, mivel már Szent Jegyességben jár, az Ég gondjaira van bízva, nem az enyémre, hiába a feleségem. Féltékenységem látszólag megszűnt. Ha Isten az egyetlen vetélytársunk, akkor nincs mitől tartanunk, és mivel nyugodtabb voltam, mint valaha, még imádkoztam is Hozzá, hogy tüntesse el Magát a szemem elől. Meggondolatlan ima volt, nem is került meghallgatásra. A szükség és a kétségbeesés állt tettem hátterében, így imám inkább sértés volt a Menny számára, mint áldozat. Isten elutasította a felajánlásomat és az imámat, majd meghosszabbította büntetésemet és szenvedésemet azzal, hogy nem múlt el a szerelmem. Így el kell viselnem a bűntudatát nemcsak fogadalmának, amelyet tett, hanem a szenvedélynek is, amely megelőzte azt; gyötrődnöm kell egész hátralévő életemben. Ha Isten úgy szólna a Maga szívéhez, mint egy vallásos emberhez, aki ártatlanságában először szívességeket kért Tőle, lenne némi vigaszom; de így, hogy mind a ketten egy bűnös szerelem áldozatai vagyunk, hogy ez a szerelem megrontja szokásainkat és tönkreteszi odaadásunkat, rémülettel tölt el, és reszketni kezdek. Vajon ez a kárhozat egy formája? Vagy ez a következménye a hosszú megrészegülésnek, amelyben profán szerelmünk során részünk volt? Nem mondhatjuk, hogy a szerelem méreg és részegség, amíg meg nem világosodunk a Kegyelem által; addig ez egy olyan bűn, amelyet bálványozunk. Amikor ilyen hibát vétünk, nyomorúságunk tudata az első lépés a jóvátétel felé. Ki ne tudná, hogy épp Isten dicsőségére szolgál, hogy nincs más oka az Ő ember iránti irgalmának, mint maga az emberi gyengeség? Amikor Ő megmutatja nekünk ezt a gyengeséget, és mi búsulni kezdünk miatta, Ő készen áll arra, megmutassa a Mindenhatóságát és segítségünkre siessen. Saját vigasztalásunkra azt mondhatjuk, hogy amiben szenvedünk, azon szörnyű kísértések egyike, amely még a legnagyobb szenteket is megzavarta időnként a hivatásában. Isten megajándékozhatja az embert a jelenlétével, hogy enyhítse a nyomorúságát, ha így látja jónak. Örömmel látta, amikor Maga felvette a fátylat, hogy megtérhessen Hozzá az Ő kegyelme által. Láttam a Maga szemét, amikor utoljára búcsút mondott, és közben a Keresztet nézte. Ez több mint hat hónappal azelőtt volt, mielőtt Maga levelet írt volna nekem, addig egyáltalán nem kaptam semmilyen üzenetet magától. Csodáltam a hallgatását, amit nem merek hibáztatni, de képtelen voltam utánozni. Írtam Magának, de Maga nem írt vissza nekem: szíve akkor bezárult előttem, most újra megnyílt e házastársi kert, de Isten kilépett ebből, és elhagyta Magát. Távozása próbatétel; hívja Őt vissza, törekedjen rá, hogy visszanyerje Őt. Szükségünk van Isten segítségére, hogy elszakíthassuk láncainkat; túlságosan szerelmesek vagyunk ahhoz, hogy kiszabadíthassuk magunkat. Bolondságunk behatolt a szent helyekre; szerelmünk története botrányt kelt az egész királyságban. Olvassák és csodálják; a szerelem, amely mögöttük áll, többek által is írásos formát kapott. Örökre vigaszt nyújtunk az ifjúság botlásainak; azok, akik vétkeznek utánunk, talán kevésbé érzik majd bűnösnek magukat. Bűnösök vagyunk, akik elkéstek a bűnbánattal; ha már így van, az legalább legyen őszinte! Tegyük jóvá rossz tetteinket, amennyire csak lehetséges, és érjük el, hogy Franciaország, amely tanúja volt bűneinknek, elképedjen bűnbánatunk láttán. Szégyenítsük meg mindazokat, akik utánozzák bűneinket; álljunk Isten oldalára magunk ellen, és ezáltal előzzük meg, hogy elítéljen bennünket. Korábbi botlásainkat tegyük jóvá könnyekkel,

25

szégyennel és bánattal! Ajánljuk fel ezeket az áldozatokat a szívünkből, piruljunk és sírjunk! Ha e gyenge kezdet során, ó Urunk, a szívünk még nem teljesen Tiéd, hadd érezzük legalább, hogy így kellene lennie! Heloise, szabadítsa meg Magát a szenvedély szégyenteljes maradékaitól, amelyek túl mélyen gyökereznek! Ne feledje, hogy ha bármi más jár a fejünkben, mint Isten, az már hűtlenség. Ha látna itt engem vézna arcommal, búskomor hangulatban, miközben szerzeteseim zaklatnak, mivel aggodalommal tölti el őket hírnevem, és sérti őket aszkéta külsőm, mintha reformációval fenyegetném őket, mit mondana nyomorúságos sóhajaim hallatán, vagy hasztalan könnyeim láttán, amelyek becsapják ezeket a hiszékeny embereket? Ó, jaj! Engem a szerelem visel meg ennyire, nem a Kereszt! Könyörüljön rajtam, és szabadítsa meg magát! Ha a Maga elhivatottsága, ahogy mondja, az én munkám, ne fosszon meg érdemétől folytonos panaszaival! Mondja, hogy hű marad szokásához, amely belső visszavonultságának köszönhetően védelmet nyújt Magának! Félje az Istent, hogy megszabadulhasson gyengeségeitől; szeresse Őt, hogy megerősödhessen erényeiben! Ne legyen nyugtalan épp egy kolostorban, hiszen az a szentek békéjét nyújtja! Ölelje magához kötöttségeit, mivel azok a Krisztus Jézus láncai; majd Ő enyhít rajtuk, és magára veszi őket, ha alázattal fogadja őket. Ha nem tud szigorú lenni a szenvedéllyel szemben, amely még mindig fogva tartja Magát, tanuljon saját nyomorúságából, hogy ezzel segítse gyenge nővéreit; kegyelmezzen nekik azzal, hogy mérlegeli saját hibáit. Ha bármilyen érzéki gondolat zaklatná, boruljon le a kereszt lábánál és könyörögjön kegyelemért – vannak sebek, amelyek azért maradnak nyitva, hogy meggyógyulhassanak; sírja el panaszát a haldokló Istenség előtt. Egy vallásos társadalom feje előtt ne legyen rabszolga, és miután uralkodott királynőkön, kezdjen el uralkodni Magán. Pironkodjék érzékeinek legkisebb lázadásán is! Ne feledje, hogy még az oltár lábánál is gyakran hazug szellemeknek áldozunk, és hogy nincs kellemesebb tömjén az ő számukra, mint az olyan földi szenvedély, amely a vallásosak szívében él. Ha a világban való élete során lelke hozzászokott a szerelemhez, e szerelmet a továbbiakban csupán Jézus Krisztus iránt érezze! Bánja meg élete minden pillanatát, amelyet a világra és az élvezetekre vesztegetett; követelje vissza ezeket tőlem, mondván: „ez egy olyan rablás, amelyért Ön a bűnös”; bátran és merészen tegyen szemrehányást nekem értük! Valóban én voltam a Maga tanára, de csak bűnt tanítottam. Apjának hív; még mielőtt kiérdemeltem volna e címet, már enyém volt az apagyilkos cím. A testvére vagyok, de a bűn iránti vonzalmam helyez csupán ilyen megkülönböztetett szerepbe. A férje lettem, de csak egy nyilvános botrány után. Maga visszaélt számos szent szerep szentségével a levelében, csak hogy kihangsúlyozza irántam tanúsított megbecsülését és hogy hízelegjen saját szenvedélyének. Törölje ki ezeket a titulusokat, és írja helyükre: gyilkos, gonosztevő és ellenség, aki összeesküdött a Maga becsülete ellen, megzavarta a békéjét, és elvette az ártatlanságát. Mindattól, amit Maga ellen tettem, elpusztult volna, csupán a Kegyelemnek köszönheti, hogy megmenekült, én pedig elbuktam mesterkedéseim közepette. Így kellene gondolkodnia rólam, a menekültről, aki szeretné megfosztani Magát a reménytől, hogy valaha is újra látjuk egymást. De ha a szerelem egyszer őszinte volt, mily nehéz elhatározni, hogy ne szeressünk többé! Hisz ezerszer könnyebb lemondani a világról, mint a szerelemről. Utálom ezt a csaló, hitetlen világot; nem gondolok ennél többet róla; de vándor szívem még mindig, örökké Magát keresi, és telve van aggodalommal, amiért elveszítettem Magát, hiába érvelek az eszemmel. Közben gyáván vissza kellene vonnom, amit most olvasott, és határozottan el kellene utasítanom a Maga vonzó gondolatait. Emlékezzen vissza, utolsó világi törekvéseim azt célozták meg, hogy elcsábítsam a szívét; Maga belepusztult

26

ebbe, és én is együtt pusztultam Magával: ugyanazok a hullámok nyeltek el minket. Közönyösen vártuk a halált, és ugyanaz a halál kárhoztatott minket ugyanarra a büntetésre. A gondviselés azonban kivédte a csapást, és hajótörésünk biztos szigetre vetett ki bennünket. Vannak olyanok, akiket Isten a szenvedés segítségével ment meg. Legyen a megváltásom a Maga imáinak gyümölcse; hadd köszönjem azt a Maga könnyeinek és példás szent életének. Bár a szívem, Uram, egy teremtményed iránti szerelemmel van tele, a Te Kezed, ha Neked úgy tetszik, eltörölheti ezt, hogy csak az Irántad érzett szeretet maradjon. Heloise-t szeretni azt jelenti, hogy békén hagyni abban a nyugalomban, amely az elvonultság és az erény gyümölcse. Elhatároztam: ez a levél lesz az utolsó bűnöm. Ágyő! Ha meghalnék itt, úgy rendelkezem, hogy testemet vigyék a Vigasztaló Szentlélek kápolnába. Ha ezt kell látnia ahhoz, hogy könnyeket hullasson értem, akkor az már túl késő; inkább sírjon értem most, és oltsa el a tüzet, amely éget. Ha így kell látnia engem annak érdekében, hogy jámborsága megerősödjék, ha látnia kell ennek a testnek a borzalmát, akkor halálom talán eléggé ékesszólóan elmondja majd, mivel kell dacolnia, ha igazán szeret valakit. Remélem hajlandó lesz arra, miután távozik e halandó életből, hogy mellém temessék. Hideg hamvainak akkor már nem kell tartania semmitől, és sírom annál gazdagabbá és híresebbé válik.

27

4. LEVÉL Heloise Abelard-nak Abelard-nak Heloise-tól, akik olyannyira szeretik egymást a Krisztus Jézusban. Nagy türelmetlenséggel olvastam a levelet, amelyet Öntől kaptam: minden szerencsétlenségem dacára azt reméltem, hogy csupán józan érvelést és vigasztalást találok benne. De mily zseniálisak a szerelmesek, amikor magukat kínozzák! Ítélje csak meg kivételes érzékenységemen és szeretetem erején, amelyek oly mély bánatként nehezednek a lelkemre! Már levelének címzése is megzavart; miért írta az Heloise nevet az Abelard elé? Mit jelent ez a kegyetlen és igazságtalan megkülönböztetés? Én csak az Ön nevét – az apa és férj nevét – kerestem kíváncsi szememmel! Nem kerestem a sajátomat, amelyet legszívesebben elfelejtenék, mivel ez az oka az Ön minden szerencsétlenségének. Az illem szabályai, valamint az Ön szerepe, mint mesterem és uram, ellentmond a címzésének; de a szerelem Önre parancsolt, hogy feledkezzen meg minderről: ó jaj! Ön is nagyon jól tudja mindezt! Pontosan így címzett korábban, mielőtt a kegyetlen sors tönkretette volna a boldogságomat! Látom, szívében már elhagyott engem, és nagyobb előrelépést tett az áhítat ösvényén, mint amit én valaha is kívánhatok. Ó, jaj! Túl gyenge vagyok, hogy követhessem; ereszkedjék le hozzám, és lelkesítsen tanácsaival! Képes volna arra a kegyetlenségre, hogy magamra hagy engem? Az ettől való félelem késként szúr a szívembe; az ijesztő jövendölés levele végén, a szörnyű képek, amelyekkel saját haláláról ír, nagyon összezavartak. Kegyetlen Abelard! Megálljt kellett volna parancsolnia a könnyeimnek, de csak még jobban megríkatott. Csillapítania kellett volna szívem nyugtalanságát, de csak még inkább zavarba ejtett. Arra kér, hogy a halála után vigyázzak hamvaira, és adjam meg nekik a végtisztességet. Ó, jaj! Milyen indulatban fogantak ezek a gyászos gondolatok, és hogyan volt képes megosztani őket velem? Hogyhogy nem dobta el a tollát abbéli félelmében, hogy azonnal szörnyethalok? Nyilván eszébe sem jutott mindaz a kín, amelyet nekem okoz ezzel. Az Ég, bármily szigorú volt is velem, nem annyira érzéketlen, hogy lehetővé tegye, hogy akár egy perccel is tovább éljek, mint Ön. Az életem Abelard nélkül tarthatatlan büntetés volna, a halál ellenben a legtökéletesebb boldogság, ha általa ismét egyesülhetnék Abelard-ral. Ha az Ég meghallgatná folytonos imáimat, meghosszabbítaná az Ön életét, és Ön temetne el engem. Vajon nem az Ön dolga, hogy tartsa bennem a lelket ebben a hatalmas átmenetben, amely még a legelszántabb és legállhatatosabb elméket is megviseli? Vajon nem az Ön dolga, hogy utolsó sóhajomat hallja, felügyelje temetésemet, és beszámoljon tetteimről és hitemről? Ki, ha nem Ön tud méltón felajánlani bennünket Istennek, és buzgó imáinak érdemével elvezetni azon lelkeket Hozzá, akiket Ön esketett fel az Ő imádatára? Elvárjuk az Ön jámbor hivatalát ezen a téren szülői szeretetéből. Ezt követően mentes lesz ezektől a nyűgöktől, amelyek most nyomasztják, és könnyedén távozik majd e világból, amikor Isten elszólítja majd. Elégedetten követ majd minket, és teljesen biztos lehet majd a boldogságában. De addig is ne írjon nekem többé ilyen szörnyű dolgokat; már így is éppen elég szerencsétlenek vagyunk, nem kell súlyosbítania fájdalmainkat. Életünk itt csupán sínylődő halál; fel kívánja gyorsítani? Jelenlegi nyomorúságunk kellőképpen leköti a gondolatainkat; keressünk a jövőben új okokat a félelemre? Mennyire ostobák az emberek, mondta Seneca, hogy a távoli rosszat is a jelenbe hozzák a gondolataikkal, és halálfélelmük miatt megkeserítik életük összes örömét!

28

Amikor befejezi életét idelent, azt írta, hozzák el testét a Vigasztaló Szentlélek kápolnába, azzal a szándékkal, hogy mivel mindig a szemem előtt lesz, jelen lesz a lelkemben is. Tényleg azt hiszi, hogy a nyomok, amelyeket a szívemben hagyott, valaha is elhalványulhatnak, vagy hogy bármily hosszú idő képes lesz kitörölni emlékeinkből mindazt az erényt, amelyet Önnek tulajdonítunk? És mikor szakítsak időt az imákra, amelyeket említ? Ó, jaj! Újabb gonddal gyarapodnék, mert ily súlyos szerencsétlenség nem hagyna nekem pillanatnyi nyugodalmat sem. Az én gyenge józanságom hogyan tudna ellenállni ilyen erős támadásnak? Amikor figyelmetlen vagyok, és lázadozom (ha mondhatok ilyet) még az Ég ellen is, nem kérek enyhülést imáimmal, inkább provokálom Istent szemrehányásaimmal. Hogyan imádkozzam, vagy hogyan viseljem bánatomat? Sokkal lelkesebben követném a halálba, mint hogy megadjam a végtisztességet Önnek a temetésén. Önért, Abelard-ért élek, és ha elragadják tőlem, akkor semmi hasznát nem tudom venni nyomorúságos napjaimnak többé. Ó, jaj! Milyen panasszal éljek, ha az Ég kegyetlen szánalmában megőrizne addig a pillanatig? Ha csupán arra gondolok, milyen lesz ez a végső elválásunk, már érzem is a halál minden nyilallását; mit tehetek majd akkor, ha látnom is kell ezt a szörnyű órát? Kérem, ne ültessen a fejembe ilyen gyászos gondolatokat! Kíméljen ezektől, ha nem is szerelme, de legalább szánalma okán! Arra kér, hogy szenteljem teljesen magam a kötelességemnek, és legyek teljesen Istené, akinek fogadalmat tettem. Hogyan tehetném ezt, mikor olyan aggodalmakat ébreszt bennem, amelyek folyamatosan megzavarják az elmémet, és éjjel-nappal gyötörnek? Amikor valami gonosz fenyeget bennünket, és lehetetlen védekezni ellene, miért dobjuk oda magunkat a hiábavaló félelemnek, amely kínzóbb még magánál a gonosznál is? Miben reménykedhetnék egyáltalán, miután elveszítem Önt? Mi marasztalhat itt a Földön, ha a halál elveszi tőlem mindazt, ami kedves nekem rajta? Minden nehézség nélkül lemondtam az élet összes gyönyöréről, csak a szerelmemet őriztem meg, és a titkos örömöt, hogy szüntelenül Önre gondolhatok, és hallhatom hírét, hogy él. És mégis, sajnos! Ön nem énértem él, és nem boldogíthatom magam a reménnyel, hogy valaha is újra látom Önt. Ez az én legnagyobb megpróbáltatásom. Könyörtelen Fortuna! Hát nem gyötörtél még eléggé? Nem adtál nekem semmi haladékot; kitöltötted minden bosszúdat rajtam, és semmit nem tartottál magadnál, amivel másokra ijeszthetnél. Kifárasztottad magadat az én kínzásommal, ezért másoknak már nem kell félnie a haragodtól. Mi értelme tovább fegyverkezned ellenem? A sebek, amelyeket kaptam, nem hagynak helyet még több sebnek, hacsak nem akarsz megölni. Vagy attól félsz, hogy a számos gyötrelmen felül, amellyel elhalmoztál, egy ilyen végső csapás megszabadítana engem minden bajtól? Ezért kímélsz meg a haláltól, hogy meghalhassak naponta? Kedves Abelard, szánjon meg kétségbeesésemben! Élt nálam szerencsétlenebb ember a földön? Minél inkább más nők fölé emelt engem, akik irigyelték tőlem a szerelmét, annál jobban fáj, hogy elvesztem a szívét. Azért jutottam csak fel a boldogság csúcsára, hogy annál szörnyűbb legyen bukásom? Semmi sem volt hasonlítható az örömömhöz, és most semmi sem ér fel nyomorúságommal. Boldogságom egykor iriggyé tette riválisaimat, jelenlegi nyomorúságom pedig együttérzést ébreszt mindenkiben, aki lát. Sorsom mindig a végletekbe hajlott; Fortuna a legnagyobb szívességeket tette, majd rám terhelte a legnagyobb megpróbáltatásokat; zseniális a kínzásomban, elérte, hogy elvesztett boldogságom emléke kimeríthetetlen forrása legyen könnyeimnek. A szerelem, amely legszebb ajándéka volt, most, hogy elvette tőlem, elmondhatatlan szomorúsággá vált. Röviden, Fortuna mesterkedése

29

sikeres volt, és jelen megpróbáltatásaim ugyanolyan keserűek, mint amilyen édesek voltak örömeim. Ami még inkább súlyosbítja szenvedésemet az, hogy szerencsétlenségünk már akkor elkezdődött, amikor még a legkevésbé sem érdemeltük meg. Miközben átadtunk magunkat a szerelem bűnös élvezeteinek, semmi sem állt útjába gyönyöreinknek; de amint megzaboláztuk szenvedélyünket, és menedéket találtunk a házasságban, Isten haragja teljes erővel lesújtott ránk. Mily barbár volt az Ön büntetése! Ó! Milyen jogon volt ily kegyetlen a nagybátyám? Már azelőtt egymáshoz tartoztunk, mielőtt az oltár elé álltunk volna, és ennek meg kellett volna védenie bennünket ellenségeink dühétől. Ráadásul amúgy is elválasztott bennünket az élet; Önt lefoglalták előadásai, be kellett vezetnie tanult hallgatóságát azokba a misztériumokba, amelyeket a legnagyobb zsenik sem tudtak felfogni Ön előtt; én pedig, Önnek engedelmeskedve, kolostorba vonultam. Teljes napokat töltöttem ott azzal, hogy kizárólag Önre gondoltam, és néha elmeditáltam a szent példabeszédeken, amelyeket igyekeztem magamra is alkalmazni. Éppen ebben a helyzetben ért minket a büntetés, és Ön, aki legkevésbé sem volt bűnös, áldozatává vált egy barbár ember bosszújának. De miért is háborogjak Fulbert miatt? Én, a nyomorult, tettem tönkre Önt, én vagyok az oka az Ön minden szerencsétlenségének. Mily veszélyes is egy oly nagyszerű férfinak, mint Ön, ha hatással van rá a mi női nemünk! Már csecsemő kora óta érzéketlenségre kellene nevelni az ilyen férfiak szívét minden női báj ellen. – Hallgass ide, fiam – mondta korábban a férfiak legbölcsebbje –, fogadd tanácsom! Ha egy gyönyörű nő igyekszik elcsábítani téged a külsejével, ne hagyd, hogy a korrupt hajlam legyőzzön; utasítsd el a mérget, amelyet kínál, és ne hagyd, hogy Ő vezessen! Az ilyen nő háza a pusztulás és halál kapuja! Én már régóta tanulmányozom ezeket a dolgokat, és rájöttem, hogy a halál kevésbé veszélyes, mint a szépség. A szépség ugyanis a szabadság hajótörése, halálos csapda, amelyből soha többé nincs szabadulás. Egy nő volt az is, aki letaszította az első férfit dicsőséges posztjáról, amelyre az Ég állította oda; egy nő, akit azért teremtettek, hogy osztozzon a férfi boldogságán, volt az egyetlen oka annak, hogy e férfi tönkrement. Mily nagy lett volna Sámson dicsősége, ha szíve ugyanúgy ellen tud állni Delilah bájának, mint a filiszteusok fegyverének! Egy nő lefegyverezte árulásával azt, aki egész seregeket győzött le. Sámsonnak végig kellett néznie, ahogyan ellenségei kezébe adják; megfosztották látásától, amely a szerelem bejárata a lélekbe; kétségbeesetten, összezavarodottan halt meg, egyetlen vigasza csak az volt, hogy ellenségeit is magával rántotta a pusztulásba. Salamon, csak hogy a nők kedvére tegyen, elhanyagolta Istent; a nagy király, akinek bölcsességét fejedelmek jöttek csodálni a világ minden részéből, akit Isten kiválasztott a templom megépítésére, felhagyott azoknak az oltároknak az imádatával, amelyeket ő maga emelt, és olyan ostobaságokra vetemedett, mint a bálványok tömjénezése. Jóbnak nem volt kegyetlenebb ellensége a feleségénél; pedig milyen kísértéseket el nem viselt! A gonosz szellem, aki üldözte, egy nőt használt eszközül, hogy kibillentse egyensúlyából. Ugyanez a gonosz szellem használta Heloise-t is eszközül, hogy tönkretegye Abelard-t. Az egyetlen vigaszom, hogy nem önként lettem szerencsétlenségének okozója. Nem árultam el Önt; de hűségem és szerelmem rombolóan hatott Önre. Ha bűnt követettem el állhatatos szerelmemmel, akkor ezt nem tudom megbánni. Arra törekedtem, hogy boldoggá tegyem Önt, még saját erényem rovására is, ezért megérdemlem a fájdalmat, amelyet érzek. Amint meggyőződtem a szerelméről, nem késlekedtem egy pillanatig sem, elfogadtam vallomását; azt, hogy szerethetem Abelard-t, oly nagy dicsőségnek tartottam, és oly türelmetlenül vágytam rá, még ha nem is hittem benne azonnal. Egyetlen célom az volt, hogy meggyőzzem végtelen vonzalmamról. Nem használtam védekezésképpen a megvetés eszközét, nem hivatkoztam az erényre; a kéjnek ezek az ellenségei, amelyek zsarnokként uralkodnak nemünk felett, gyenge és hasztalan ellenállást

30

tanúsítottak. Mindent feláldoztam a szerelmemért, és azt tettem kötelességemmé, hogy boldoggá tegyem a kor leghíresebb és legtanultabb férfiját. Egyetlen megfontolás állíthatott volna meg csupán: a szerelem. Attól féltem csupán, hogy miután odaadom magam Önnek, vonzalma lankadni fog, és új örömöket keres majd mások meghódításában. Ön azonban könnyedén kigyógyított engem ebből a gyanúból, amely annyira ellenkezett saját kívánságommal. Látnom kellett volna előre azt a bizonyos rosszat, és azt, hogy az elmaradt közös boldogság lesz életem fő baja. Mily boldog lennék, ha könnyeimmel el tudnám mosni azon örömök emlékét, amelyekre még mindig örömmel gondolok! Legalább törekszem erős igyekezettel elfojtani a szívemben azokat a vágyakat, amelyeket gyarló természetem szül, és olyan szenvedéseket átélni, mint amelyeket Önnek kell elszenvednie ellenségei dühe miatt. Igyekszem legalább így az Ön kedvére tenni, ha már nem tudom megbékíteni a dühös Istent. Hogy megmutassam, milyen siralmas állapotban vagyok, és mennyire nem teljes a bűnbánatom, még az Eget is meg merem vádolni a kegyetlenség e pillanatában, amiért hagyta, hogy belesétáljon az Önnek előkészített csapdába. Panaszaim csupán isteni haragot váltanak ki, holott kegyelmet kellene keresnem. Annak érdekében, hogy megbűnhődjünk egy bűn miatt, nem elegendő elviselni a büntetést; bármiben is szenvedünk, semmit sem ér, ha a szenvedély tovább él, és a szív telve van ugyanazzal a vággyal. Könnyű bevallani egy gyengeséget, és valamilyen büntetést szabni ki magunkra, de tökéletes uralmat kell szereznünk saját természetünk felett, hogy kiolthassuk a gyönyörök emlékét, amelyeket úgy szerettünk, és amelyek ezért eluralkodtak elménken. Hány olyan embert látunk, akik hangosan bevallják hibáikat, de valójában ezek nem zavarják őket, ezért új gyönyöröket fűznek a régiekhez. A száj vallomását a szív bűnbánatának kellene kísérnie, de ez nagyon ritkán történik meg. Én, aki oly sok örömet éltem át, miközben Önt szerettem, józan eszem dacára érzem, hogy nem tudom megbánni ezt, sőt emlékeimet újra átélve továbbra is élvezem őket. Bármilyen erőfeszítést is teszek, bármilyen oldalra fordulok, az édes gondolatok továbbra is követnek, és minden tárgy arra emlékeztet, amit kötelességem volna elfelejteni. A csendes éjszakák során, amikor szívemnek nyugalomba kellene merülnie az alvásban, amely felfüggeszti még a legnagyobb gondokat is, képtelen vagyok szívem illúzióitól szabadulni. Azt álmodom, hogy még mindig az én kedves Abelard-ommal vagyok. Látom őt, szólok neki, és hallom válaszát. Egymástól elbűvölten félbehagyjuk tanulmányainkat, és belefeledkezünk a szerelembe. Álmomban néha én is megküzdök az Ön ellenségeivel; dacolok dühükkel, szánalmasan sírok, majd egy pillanat múlva könnyek között ébredek. Még olyan szent helyekre is, mint az oltár, magammal viszem szerelmünk emlékét, és távolról sem kesergek, amiért elcsábítottak az örömök, sőt sóhajtozom, amiért elmúltak. Emlékszem (mivel a szerelmesek semmit sem felejtenek) a helyre és az időre, ahol és amikor először vallotta meg nekem, hogy vonzódik hozzám, és megesküdött, hogy haláláig szeret majd engem. Szavai, esküje mélyen a szívembe vésődött. Dadogó beszédem zavarodottságomról árulkodik; sóhajaim lelepleznek, neve örökké ott él ajkamon. Uram! Ha már ilyen szomorú vagyok, miért nem szánsz meg gyengeségemben, és erősítesz meg kegyelmeddel? Ön boldog, Abelard, mivel Önnek megadatott a kegyelem, és szerencsétlenségének köszönhetően megtalálta a lelki békéjét. A seb, amelyet testén ejtettek, meggyógyította a halálos sebeket a lelkén. A vihar önt szélcsendes öbölbe vetette. Isten, aki látszólag elbánt Önnel, csupán alkalmat keresett, hogy segíthessen; olyan volt, mint egy fenyítő Apa, nem mint egy bosszúálló ellenség – mint egy bölcs orvos, aki kénytelen fájdalmat okozni, hogy megmentse az életét. Én ezerszer sajnálatra méltóbb vagyok, mint Ön, mert nekem még ezer szenvedéllyel kell megküzdenem. Ellen kell állnom annak a tűznek,

31

amelyet a szerelem gyújt egy fiatal nő szívében. A mi nemünk színtiszta gyengeség, és nekem a legnehezebb megvédenem magam, mert az ellenség, aki támad, kedvemre való; rajongok a veszélyért, amely fenyeget – ugyan mi módon tudnám elkerülni a behódolást? E küzdelmeim közepette megpróbálom legalább eltitkolni gyengeségemet azok elől, akiket a gondjaimra bízott. Mindenki körülöttem csodálja erényességemet, de ha a szemük belelátna a szívembe, vajon mit fedeznének fel ott? Szenvedélyeim ott épp lázadnak; bár más embereket irányítok, magamon képtelen vagyok uralkodni. Hamis látszatot keltek, látszólagos erényem valójában bűn. A férfiak dicséretesnek tartanak, de Isten előtt bűnös vagyok; az Ő mindent látó szeme elől semmi sincsen rejtve, és ő ellát egészen a szív titkáig. Nem tudok elbújni tekintete elől. Mindenesetre nagy erőfeszítés számomra, hogy fenntartsam az erény látszatát, így minden bizonnyal e terhes képmutatásban is van valami dicséretes. Nem szolgálok botránnyal a világnak, amely oly könnyen jut rossz benyomásokra; nem ingatom meg erényét azoknak a gyarló lelkeknek, akik gondjaimra vannak bízva. Miközben szívem egy férfi iránti szerelemmel van telve, azt tanítom nekik, hogy kizárólag Istent szeressék. Miközben elbűvöl a világi örömök pompája, azt igyekszem megmutatni nekik, hogy minden ilyen öröm hiúság és csalás. Épp csak annyi erőm van, hogy elrejtsem előlük vágyaimat, de ezt is nagy kegyelemnek tartom. Ha nem is elég ahhoz, hogy magamhoz tudjam ölelni az erényt, arra elég, hogy ne kövessek el bűnt. Mégis hiábavaló igyekezet elkülöníteni e kettőt: akik nem igazak, azok bűnösök, és akik nem akarnak az erény útjára térni, azok eltérnek tőle. Egyébként sem volna szabad más szándéknak lenni bennünk, mint az Isten szeretete. Ó, jaj! Ugyan miben reménykedhetek? Zavarodottságomban jobban félek megsérteni egy férfit, mint Istent magát, és nem azért folytatok tanulmányokat, hogy az Ő kedvére tegyek, hanem csupán az Ön kedvéért. Igen, csupán az Ön parancsának engedelmeskedtem, nem az őszinte elhivatottságnak, amikor kolostorba vonultam; azt akartam, hogy Ön megkönnyebbüljön, nem azt, hogy megszentelődhessek. Mily boldogtalan vagyok! Elszakítom magam mindentől, amit szeretek; élve eltemetem magam; szigorú böjtöket tartok és alávetem magam mindazoknak a megszorításoknak, amelyeket kegyetlen törvényeink rónak ránk; könnyekkel és bánattal táplálkozom; és mindezek ellenére semmi érdemet nem szerzek bűnbánatommal. Hamis jámborságommal régóta becsapom Önt is, másokat is; azt gondolta, megtaláltam a békém, holott zavarodottabb vagyok, mint valaha. Meggyőzte magát, hogy teljesen a kötelességemnek szenteltem magam, pedig semmi más nem él bennem, csak a szerelem. Tévedésében azt kéri, imádkozzam Önért – ó jaj! Nekem van szükségem az Ön imáira! Ne várjon erényt és gondoskodást tőlem; ingatag vagyok, kérem, erősítsen meg tanácsaival; gyenge vagyok, tartson meg és vezessen bölcsességével. Ugyan milyen okból dicsér engem? A dicséret gyakran bántó azoknak, akiket dicsérnek: titkos hiúság ébred a szívben, amely elvakít minket, és elfedi előlünk azokat a sebeket, amelyek csak félig gyógyultak meg. A csábító hízeleg nekünk, de ezzel egyidejűleg elpusztít bennünket. Egy őszinte barát nem hallgat el előlünk semmit, és ahelyett, hogy simogatná sebeinket, fájdalmat okoz, hogy orvosolhassa őket. Miért nem ilyen módon bánik velem? Veszélyes hízelgő akar lenni? Ha tényleg lát bármi dicséreteset bennem, nem fél, hogy a hiúság, amely minden nő természetében benne van, eltörli azt? Ne ítélje meg az erényességet külsőségek alapján, mert akkor a mihaszna is igényt tarthat rá, nemcsak a választottak. Egy ravasz szélhámos beszéde több csodálatot ébreszthet, mint egy igazi szent buzgalma. A férfi szíve olyan labirintus, amelynek útvesztőit nagyon nehéz kiismerni. Az Ön dicséretei azért veszélyesek, mert szerelmes vagyok a férfiba, akitől kapom őket. Minél inkább az Ön

32

kedvére szeretnék tenni, annál inkább szeretném elhinni az érdemeket, amelyeket nekem tulajdonít. Ah! Inkább segítsen megerősíteni gyengeségemben üdvös intelmeivel! Inkább aggódjon üdvösségemért, mint bízzon benne; mondja, hogy erényünk gyengeségen alapszik, és csak azok nyerik el a koronát, akik megharcoltak a legnagyobb nehézségekkel. Én nem azt a koronát keresem, amely a győzelem jutalma, én már annak örülök, ha el tudom kerülni a veszélyt. Könnyebb kitérni az útból, mint megnyerni egy csatát. A dicsőségnek több fokozata van, és nem török a legmagasabbra; törjenek azok, akik bátrabbak, akik gyakran győzedelmeskedtek. Nem keresem a győzelmet, mert félek, hogy alulmaradok a küzdelemben; elég boldogság nekem, ha elkerülöm a hajótörést, és végül elérem a kikötőt. Az Ég azt parancsolja nekem, hogy mondjak le a végzetes vonzalomról, amelyet Ön iránt érzek, de ó! szívem soha nem lesz képes erre. Agyő!

33

5. LEVÉL Heloise Abelard-nak Kedves Abelard, talán arra számít most, hogy hanyagsággal fogom vádolni. Nem válaszolt a legutóbbi levelemre, és hála az Égnek, olyan állapotban vagyok, hogy megkönnyebbülés a számomra, hogy ilyen érzéketlen a vonzalmammal szemben, amelyet elárultam Önnek. Abelard, végre elvesztette Heloise-t örökre. Annak ellenére, hogy esküt tettem, hogy kizárólag csak Önre gondolok, és csak Ön lesz minden szórakozásom, sikerült száműznöm Önt a gondolataimból, sikerült elfelejtenem. Ön kedves gondolat volt nekem, a szeretőé, akit egykor imádtam, de már nem lesz többé a boldogságom! Abelard kedves képe! Ön nem követ többé engem, nem fogok emlékezni Önre. Ó, híres és érdemes férfi, aki ellenségei dacára korának csodája lett! Ó, csodálatos élvezetek, amelyekről Heloise lemondott – ti voltatok az én kínzóim! Bevallom állhatatlanságomat, Abelard, pirulás nélkül; hadd tanítsa meg az én hűtlenségem a világnak, hogy nem lehet bízni a nők ígéretében – minden nő ingatag. Ez zavarja Önt, Abelard; e hír kétségkívül meglepi; soha nem gondolta volna, hogy Heloise ingatag lehet. Heloise vonzalma oly erős volt Ön iránt, hogy Ön nyilván el sem tudja képzelni, az idő hogyan változtathatta meg azt. Most azonban színt vallok, felfedem hamisságomat, és tudom, hogy ahelyett, hogy szemrehányást tenne nekem, örömkönnyeket hullat majd. Amikor elmondom, milyen vetélytárs ragadta el a szívem Öntől, dicsőíteni fogja állhatatlanságomat, és imádkozni fog ennek a Riválisnak, hogy tegyen állhatatossá újra. Talán már ki is találta, hogy egyedül Isten az, aki el tudta venni Heloise-t Öntől. Igen, kedves Abelard, Ő adja meg lelkemnek azt a nyugalmat, amelyet szerencsétlenségeink élénk emléke korábban megtagadott tőlem. Csak az Ég! Ugyan milyen másik rivális tudna elvenni engem Öntől? El tudná képzelni, hogy egy emberi halandó képes kitörölni Önt a szívemből? El tudná képzelni, hogy bűnömben feláldozom az erényes és tanult Abelard-t valakiért, aki nem Isten? Nem, azt hiszem, ebben a kérdésben igazságos volt velem. Ön most nyilván roppant kíváncsi, hogy Isten milyen eszközt használt egy ilyen végleges cél elérésére. Megmondom, hiszen ez is a Gondviselés kifürkészhetetlen titkaihoz tartozik. Néhány nappal azután, miután elküldte nekem utolsó levelét, súlyosan megbetegedtem; az orvosok lemondtak rólam, én pedig vártam a biztos halált. Ekkor szenvedélyem, amely korábban mindig ártatlannak tűnt előttem, bűnössé vált szememben. Emlékezetem hűen feltárta előttem életem minden korábbi tettét, és bevallom Önnek, szerelmünk fájdalma volt az egyetlen fájdalom, amelyet éreztem. A halál, amelyet addig csupán távolról szemléltem, most úgy mutatkozott meg nekem, ahogyan a bűnösöknek mutatkozik meg. Elkezdtem rettegni az Isten haragjától, mivel közel álltam hozzá, hogy megtapasztaljam, és megbántam, hogy nem éltem jobban a kegyelem eszközeivel. A gyengéd levelek, amelyeket Önnek írtam, a szerető beszélgetések, amelyeket Önnel folytattam, ugyanannyi fájdalmat okoznak most nekem, mint amennyi örömöt adtak korábban. – Ó, nyomorult Heloise! – mondtam magamban – ha bűn ilyesmit cselekedni, és ha az élet végén bizton követi büntetés e tetteket, miért nem álltál ellen e veszélyes kísértéseknek? Gondolj a kínzásokra, amelyek rád várnak, a rettegésre, a kínokra, és egyúttal idézd emlékezetedbe az örömöket, amelyeket megtévesztett lelked oly lenyűgözőnek gondolt. Ó! Nem esel kétségbe, amiért ilyen hamis örömöknek éltél? Röviden, Abelard, képzelje el mindazt a lelkiismeret-furdalást, amelyet elszenvedtem, és akkor nem csodálkozik majd a változásomon. A magány elviselhetetlen a nyugtalan elmének; az elme gondjai megszaporodnak a csendben, a visszavonultság fokozza azokat. Mivel bezártam magam e falak közé, állandóan csak saját szerencsétlenségünket sirattam. A kolostor visszhangzott sírásomtól, és mint egy nyomorult, akit örök rabszolgaságra ítéltek, gyászban töltöttem napjaimat. Ahelyett, hogy teljesítettem volna Isten irgalmas tervét velem kapcsolatosan, megsértettem Őt; úgy néztem erre a szent

34

menedékre, mint valami félelmetes börtönre, és hajlandóság nélkül viseltem az Úr igáját. Ahelyett, hogy megtisztítottam volna magam egy bűnbánó élettel, kárhozatomat erősítettem. Mily végzetes hiba! De Abelard, én most leszakítottam a kendőt, amely elvakított, és ha támaszkodhatok a megérzésemre, méltóvá tettem magam az Ön megbecsülésére. Ön nekem többé már nem a szerető Abelard, aki állandóan arra törekedett, hogy kettesben beszélgethessen velem, csak hogy megtévessze a minket megfigyelők éberségét. Szerencsétlenségünk szörnyű büntetéssel sújtotta Önt, és Ön azonnal az erénynek szentelte hátralévő napjait, és úgy tűnt, hogy önként aláveti magát a szükségszerűségnek. Én, mivel gyengébb vagyok, mint Ön, és érzékenyebb az örömre, sokkal türelmetlenebbül viseltem a szerencsétlenséget, és Ön hallhatta kifakadásaimat az Ön ellenségeivel kapcsolatosan. Olvashatta haragomat legutóbbi leveleimben; kétségtelenül emiatt szűnt meg az Ön megbecsülése irányomban, kedves Abelard. Nyilván aggódott panaszaim miatt, és az igazat megvallva, kétségbeesett megváltásomat illetően. Nem látta előre, hogy Heloise le fog győzni egy ilyen eluralkodó szenvedélyt; de tévedett, Abelard, mert gyengeségemben támogatást kaptam a Kegyelemtől, így semmi nem akadályozott meg, hogy teljes győzelmet vívjak ki magamnak. Kérem, becsüljön meg újra; saját jámborsága hozzásegíti majd ehhez! De milyen titkos baj tör elő lelkemből – milyen nem sejtett érzelem uralkodik el rajtam, amely szembeszáll fogadalmammal, hogy soha többé ne sóhajtozzam Abelard után? Egek! Mégsem diadalmaskodtam szerelmemen? Boldogtalan Heloise! Mindaddig, amíg lélegzem, úgy rendeltetett, hogy szeresem Abelard-t. Sírj Heloise, te szerencsétlen nyomorult, mert ennél jobb alkalmad nem volt a sírásra soha! Bele kellene halnom a bánatba; a Kegyelem erősebb volt nálam, és én megígértem, hogy hű leszek hozzá, de most megszegem a szavam újra, és még a Kegyelmet is feláldozom Abelard-nak. Ez a szentségtörés mutatja gonoszságom mértékét. Ezek után hogyan remélhetem, hogy Isten ismét megnyitja nekem kegyelmének kincseit? Visszaéltem a megbocsátásával. Attól fogva folyamatosan megbántom Őt, amióta először megpillantottam Abelard-t; egy boldogtalan vonzalom bűnös szerelembe vetett bennünket, és Isten biztosított nekünk egy ellenséget, hogy elválasszon minket. Siratom a szerencsétlenséget, amelyet ránk mértek, de tisztelem az okát. Ó! Ezt a szerencsétlenséget inkább az Ég ajándékának kellene tekintenem, mert az Ég elítélte a mi jegyességünket és elválasztott minket, emiatt ki kellene égetnem magamból vonzalmamat. Mennyivel jobb lenne teljesen elfelejteni vonzalmam tárgyát, mint őrizni egy olyan emléket, amely olyannyira végzetes lelki békémre és üdvösségemre! Nagy Isten! Abelard-nál időznek gondolataim örökre? Soha nem tudom kiszabadítani magamat a szerelem láncaiból? Talán túlzottan félek; az erény irányítja minden tettemet, és mindegyiken rajta van a kegyelem. Ezért ne féljen, Abelard; már nincsenek bennem azok érzelmek, amelyeket leveleimben leírva annyi bajt okoztam Önnek. Többé nem fogok bűnös vonzalmat ébreszteni Önben azzal, hogy korábbi közös boldogságunkra utalok. Feloldom minden esküje alól; felejtse el a szerető és férj szerepeit, és maradjon csupán apa! Nem várok Öntől semmi többet, csupán gyengéd intelmeket és leveleket, amelyek szeretetünket erősítik. Nem követelek semmi mást, csak spirituális tanácsokat és egészséges fegyelmet. A szentséghez vezető út, bármennyire is teli van tövisekkel, elfogadható nekem, ha az Ön nyomdokaiban járhatok. Mindig kész leszek követni Önt. Nagyobb örömmel olvasom majd azokat a leveleit, amelyekben az erény előnyeiről ír, mint azokat olvastam valaha, amelyekben oly művészien csepegtette a szenvedély mérgét. Ezúttal nem folytathatja a hallgatást bűn nélkül. Amikor eluralkodott rajtam a heves szerelem, és őszintén kérleltem, hogy írjon nekem, mennyi levelet kellett küldenem, mire én is kaptam Öntől egyet? Ön megtagadta tőlem nyomorúságomban az egyetlen vigaszt, amely megmaradt nekem, mert úgy gondolta, hogy az bűnös. Szigorúan megkért, hogy felejtsem el Önt, és ne hibáztassam, de most már nem kell semmitől sem félnie. Ez a szerencsés betegség, amellyel a Gondviselés fenyített meg engem a saját

35

érdekemben, elérte azt, amit semmilyen emberi erőfeszítés nem ért el, még az Ön kegyetlensége sem. Most már látom, mekkora hiúság volt valójában az a boldogság, amelyet szívbélinek és öröknek hittünk. Milyen félelmeket, milyen veszélyeket el nem szenvedtünk érte! Nem, Uram, nincs öröm a földön, csak az, amely az erényből fakad. A szív minden világi élvezet során szúrást érez; nyugtalan és zavarodott mindaddig, amíg nem Rád irányul. Oly sokat szenvedtem, Abelard, amíg életben tartottam visszavonultságomban a tüzet, amely tönkretett engem a világban! Gyűlölettel néztem a falakra, amelyek körülvettek engem; az órák éveknek tűntek. Ezerszer megbántam, hogy eltemettem itt magam. De amióta a kegyelem kinyitotta a szemem, minden megváltozott; a magány kedves nekem, és a hely békéje eltölti a szívemet. Kötelességem teljesítése olyan elégedettséget okoz, amelyet a gazdagság, a pompa és az érzékiség nem tud nyújtani. A csend valóban sokba került nekem, mert a szerelmem volt az ára; áldozatom akkora erőt követelt, amelyről nem hittem, hogy rendelkezésemre áll. De még ha ki is szakítottam Önt a szívemből, akkor se legyen féltékeny; Isten, akinek szívem mindig is szánva volt, uralkodik ott Ön helyett. Legyen elégedett, hogy helyet kap a fejemben, és ezt soha nem fogja elveszíteni; mindig titkos örömmel gondolok majd Önre, és megbecsüléssel engedelmeskedem a szabályoknak, amelyeket Ön ad nekem. Ebben a pillanatban kaptam levelet Öntől; elolvasom, és megválaszolom azonnal. Látni fogja gyors válaszomból, hogy Ön mindig kedves nekem. Ön nagyon előzékenyen szemrehányást tesz nekem a késedelmes írásért, erre betegségem a mentség. Nem hagynék ki egyetlen lehetőséget sem arra, hogy jelét adjam, nem feledkeztem meg Önről. Köszönöm, hogy nyugtalannak vallotta magát, amiért sokáig hallgattam, és köszönöm kérdéseit egészségemet illetően. Azt írja, Ön gyengélkedik, és hogy arra gondolt az utóbbi időben, hogy már meg kellett volna halnia. Hogy lehet ennyire közönyös, ilyen kegyetlen velem, hogy ilyesmit ír, amiről tudja, hogy egészen biztosan kínokat okoz nekem? Korábbi levelemben már írtam, milyen boldogtalan lennék, ha meghalna, és ha szeret, akkor mérsékelje zord élete szigorúságát. Elmeséltem önnek, miért kértem a tanácsát, és következésképpen az okot is, miért érdemes vigyáznia magára – de nem fárasztom ismétlésekkel. Azt kéri, ne felejtsük el Önt imáinkban: ah! Kedves Abelard, bízhat e társaság buzgalmában; el van kötelezve Ön iránt, nincs oka feledékenységünktől tartania. Ön a mi Atyánk, és mi vagyunk az Ön gyerekei; Ön a vezetőnk, mi pedig elkötelezetten követjük, teljes bizonyossággal az Ön vallásosságában. Ön parancsol, mi engedelmeskedünk; hűségesen végrehajtjuk, amit Ön körültekintően elrendel nekünk. Csak olyan bűnbánatot szabunk ki magunknak, amelyet Ön ajánl, nehogy az oktalan buzgalom tévútjára kerüljünk a szilárd erény helyett. Egyszóval, semmit sem helyeslünk, csak amit Abelard jóváhagy. Olyasmiről is ír, amellyel zavarba hoz, jelesül, hogy azt hallotta, hogy néhány Nővérünk rossz példát mutat, mert hogy általánosságban nem elég szigorúak. Furcsának tűnik ez épp Önnek, aki jól tudja, hogyan töltik meg a kolostorokat manapság? Az atyák talán megbeszélik gyermekeik hajlamait, amikor letelepítik őket? Nem csupán saját érdekük az egyetlen mérték? Ez az oka annak, hogy a kolostorok gyakran olyanokkal vannak tele, akik botrányt okoznak majd bennük. Kérem, mondja meg, milyen kihágásokról hallott, és magyarázza el a megfelelő orvosságot is rájuk! Én még nem figyeltem meg semmilyen lazaságot: ha bármi tudomásomra jut, kellő gondossággal járok el. Minden este körülsétálok, és bárkit rajtakapok, hogy nincs a cellájában, visszaküldöm oda; nem felejtettem el azokat a kalandokat, amelyek a Párizs közeli kolostorokban történtek.

36

Azzal fejezi be a levelét, hogy szánakozik boldogtalansága felett, és örülne, ha a halál véget vetne fáradalmas életének. Lehetséges, hogy egy olyan nagy zseni, mint Ön, képtelen felülemelkedni a szerencsétlenségeken, amelyek érték? Mit szólna a világ, ha elolvasná a leveleket, amelyeket nekem küld? Vajon úgy vélné, nemes szándékkal vonult vissza, vagy inkább úgy gondolná, hogy csupán azért zárkózott el, hogy siránkozhasson a bajain? Mit mondanának fiatal diákjai, akik oly messziről érkeztek Önhöz, csak hogy hallhassák, és akik többre értékelik komoly előadásait a könnyű világi életnél – ha felfedeznék, hogy titokban szenvedélyei rabszolgája, és hogy áldozatául esik azoknak a gyengeségeknek, amelyekkel szemben az Ön szabályai adtak biztonságot számukra? Abelard, akit annyira csodálnak, ez a nagy vezető elveszítené a hírnevét, és tanítványai cimborájává válna! Ha ezek az érvek nem elegendőek ahhoz, hogy állhatatosságot nyújtsanak szerencsétlenségében, vesse rám a tekintetét, és csodálja meg azt az elkötelezettséget, amellyel elvonultam a világtól az Ön kérésére. Fiatal voltam, amikor elváltunk, és (ha hihetek annak, amit mindig mondott nekem) méltó bármelyik férfi vonzalmára. Ha csupán az érzéki örömöket szerettem volna Abelard-ban, akkor más férfiak megvigasztalhattak volna, miután elvesztettem Önt. Tudja jól, mit tettem, elnézést, hogy most is elismétlem; gondoljon fogadalmamra, amelyben megvallottam, hogy mindig szeretni fogom a legnagyobb gyengédséggel. Könnyeit csókokkal szárítottam fel, és mivel elgyengült irányomban, én is enyhítettem tartózkodásomon. Ó! Ha gyengéden szeretett volna, akkor esküim, elragadtatásaim, cirógatásaim biztosan megvigasztalták volna. Ha azt látta volna, hogy fokozatosan közömbössé válik számomra, akkor tényleg lett volna oka a kétségbeesésre, de soha nem kapta több jelét szerelmemnek, mint miután megtörtént Önnel a szerencsétlensége. Kérem, kedves Abelard, ne ágáljon leveleiben többé a sorsa ellen; nem Ön az egyetlen, akivel Fortuna cudarul bánt, és jobban tenné, ha elfelejtené csapásait! Micsoda szégyen, ha épp egy filozófus nem tudja elfogadni, ami megtörténhet bárkivel! Vegyen példát rólam; vad szenvedélyekkel születtem, naponta bajlódom gyengéd érzelmeimmel, de végül diadalmaskodom, mert alávetem őket a józanésznek. Épp egy ilyen gyenge lélek, mint én, erősítsen egy másikat, amelyik kiválóságban annyival felette áll? De nem akarom elragadtatni magam. Dorgáljam meg az én kedves Abelard-omat? Azt, aki gyakorolja mindazt az erényt, amelyet prédikál? Amikor Fortunára panaszkodik, nem azért teszi, mert megviselték csapásai, hanem mert megpróbálja megmutatni ellenségeinek, mekkora hibát követtek el azzal, hogy megpróbálták bántani. Hagyja őket, Abelard, hadd merítsék ki rosszindulatukat, inkább igyekezzen meggyőzni feljebbvalóit! Fedezze fel a tanulás kincseit, amelyekre az Ég csupán Önt tette képessé; az ellenségei, akiket lesújtottak felülmúlhatatlan érvei, végül majd igazat adnak Önnek. Mily boldog lennék, ha az egész világ ugyanolyan teljesen meg lenne győződve az Ön feddhetetlenségéről, mint én! Tanultságát mindenki elfogadja; legnagyobb ellenfelei is elismerik, hogy képes elsajátítani bármit, amit emberi elme csak elsajátítani tud. Kedves Férjem (utoljára használom ezt a megszólítást!), ne találkozzunk többé? Soha többé ne részesüljek abban az örömben, hogy átölelem még a halál előtt? Mit mondasz, nyomorult Heloise? Tudod, mit akarsz? Hogyan tudnék ránézni arra a ragyogó szempárra anélkül, hogy eszembe ne jutnának azok a gyengéd pillantások, amelyek oly végzetesek voltak rám? Hogyan tudnék Abelard fenséges megjelenésére tekinteni anélkül, hogy féltékeny ne lennék mindenki másra, aki ilyen vonzó férfit láthat? Erre az ajakra nem lehet vágy nélkül ránézni; röviden, egy nő sem tekinthet Abelard-ra anélkül, hogy veszélybe ne kerülne. Ne kérjed hát többé, hogy láthasd Abelard-t; ha a puszta emléke ennyi bajt okozott neked, Heloise, mit tenne veled a jelenléte? Volna olyan vágy, amelyet ne gyújtana fel a lelkedben? Hogyan tudnád megtartani józaneszedet egy ilyen szerethető férfi láttán?

37

Önnek köszönhetem a legnagyobb örömöt visszavonultságomban; miután egész nap Önre gondoltam, és megteltem elfojtott vágyakkal, nyugovóra térek éjjel. Akkor Heloise, aki félve tudott csak Önre gondolni nappal, átadja magát annak az örömnek, hogy láthatja és hallhatja is Önt. Milyen epekedve nézek Önre! Néha mesél nekem titkos bajairól, és én érzem is az Ön fájdalmát; néha megfeledkezünk ellenségeink dühéről, Ön magához szorít, és én megadom magam; lelkünk, amelyet ugyanaz a vonzalom tölt meg élettel, ugyanazt az örömöt éli át. De jaj! A kéjes álmok és gyengéd illúziók mily hamar eltűnnek! Felébredek, és amikor kinyitom a szemem, Abelard nincs sehol: kinyújtom a karomat, hogy átöleljem, de Ön nincs ott; sírok, de Ön nem hall engem. Milyen bolond vagyok, hogy elmesélem Önnek álmaimat, miközben Ön érzéketlen ezekre az örömökre. Mondja, Abelard, Ön soha nem látja Heloise-t álmában? Hogyan jelenik meg az Ön számára? Ugyanolyan gyengéd szavakkal szórakoztatja Heloise-t, mint korábban, és boldog, vagy szomorú, amikor felébred? Bocsásson meg, Abelard, bocsásson meg egy szegény szerelmesnek. Nem várhatom el Öntől ugyanazt az odaadást, amely régebben minden tettében benne volt; nem várhatok többé epekedő szavakkal teli levelezést. Komoly, zord életvitelt fogadtunk, amelyet mindenáron követnünk kell. Gondoljunk kötelességeinkre és szabályainkra, és használjuk ki azt a szükségességet, amely elválaszt minket egymástól. Ön, Abelard, boldogan fejezi be életútját; vágyai és törekvései nem jelentenek majd akadályt a megváltásában. Heloise-nak azonban sírnia kell, keseregnie kell örökké, anélkül hogy biztos lehetne abban, hogy könnyei megszerzik neki az üdvösséget. Anélkül szerettem volna befejezni ezt a levelet, hogy elmeséljem, mi történt itt néhány nappal ezelőtt. Egy fiatal apáca, aki arra kényszerült, hogy belépjen a kolostorba minden elhivatottság nélkül, egy csel révén, amelyről semmit sem tudok, elmenekült, elszökött Angliába egy úriemberrel. Elrendeltem, hogy az egész ház titkolja el az ügyet. Ó, Abelard! Ha itt volna a közelünkben, ezek a dolgok nem történnének meg, mert az összes apáca, akit elbűvöl, ha láthatja és hallhatja Önt, semmi másra sem tudna gondolni, csak arra, hogy gyakorolja a szabályokat és utasításokat, amelyeket Öntől kap. A fiatal apáca sohasem szegte volna meg a fogadalmát, ha Ön lett volna a vezetőnk, arra ösztökélve bennünket, hogy mindig éljünk a szentségben. Ha az Ön szeme előtt zajlottak volna tetteink, akkor azok ártatlanok maradtak volna. Amikor elcsúszunk, Önnek kell felemelnie bennünket, és megerősítenie tanácsaival; biztos léptekkel kell haladnunk az erény rögös útján. Kezdem észrevenni, Abelard, hogy túl nagy örömömet lelem abban, hogy Önnek írhatok; el kellene égetnem ezt a levelet. Ez azt mutatja, hogy még mindig mély vonzalmat érzek Ön iránt, bár e levél elején épp ennek ellenkezőjéről igyekeztem meggyőzni Önt. Érzékeny vagyok mind a kegyelem, mind a szenvedély hullámaira, és felváltva hódolok be egyiknek-másiknak. Könyörüljön rajtam, Abelard, ha már ilyen hatással van rám, és tegye bizonyos mértékben ugyanolyan békéssé utolsó napjaimat, mint amilyen nyugtalanok és zavartak első napjaink voltak!

38

6. LEVÉL Abelard Heloise-nak Ne írjon nekem többé, Heloise, ne írjon többé nekem; ideje véget vetnünk e kommunikációnak, amely ennyire nincsen bűnbánatunk hasznára! Azért vonultunk vissza a világtól, hogy megtisztítsuk magunkat, és azzal a magatartással, amely pontosan ellentétes a keresztény erkölccsel, gyűlöletessé váltunk Jézus Krisztus előtt. Ne csapjuk be többé magunkat azzal, hogy visszaemlékezünk múltunk örömeire; ezzel csak nyugtalanná tesszük az életünket, és megkeserítjük a magány édességét! Vegyük jó hasznát zord körülményeinknek, és ne őrizzük többé bűneink emlékét bűnbánatunk alatt! Győzedelmeskedjünk egykori vétkeinken a test és a lélek önmegtagadásával, szigorú böjttel, folyamatos magánnyal, mély és szent elmélkedésekkel, és Isten őszinte szeretetével! Igyekeznünk kell a vallási tökéletességre való törekvést a legvégsőkig elvinni. Szép, amikor keresztény lelkek annyira megszabadulnak a Földtől, annak lényeitől és önmaguktól, hogy úgy tűnik, mintha függetlenek lennének a testtől, amelyben élnek, és a testet szolgaként használják. Soha nem tudjuk túl nagy magasságba emelni magunkat, ha Isten az elérendő célunk. Legyenek erőfeszítéseink bár mégoly nagyok, sosem érik el a magasztos Istenséget, hiszen Őt megértésünkön is túlmutat. Hadd cselekedjünk Isten dicsőségére, függetlenül másoktól és önmagunktól, és ne legyünk tekintettel sem saját vágyainkra, sem a mások véleményére! Ha ilyen tudatállapotban lennénk, Heloise, szívesen választanám hajlékomul a Vigasztaló Szentlelket, és mivel komolyan törődnék a kolostorral, amelyet alapítottam, ezer áldást szereznék rá. Elvállalnám a vezetését, és lélekkel tölteném meg saját példámmal: vigyáznám a Nővérek életét, és semmi olyat nem parancsolnék, amit én magam nem végzek el. Arra utasítanám Magukat, hogy imádkozzanak, elmélkedjenek, dolgozzanak, és tegyenek időnként némasági fogadalmat; én magam is imádkoznék, elmélkednék, és hallgatnék. És ha beszélnék, azért tenném, hogy megemeljem Magukat, amikor elesnek, hogy megerősítsem Magukat, amikor elgyengülnek, hogy megvilágosítsam Magukat a sötétségben és homályban, amely bármikor meglepheti az embert. Vigasztalnám Magukat olyan zord körülmények között, amelyeket azok az elöljáróink is elszenvedtek, akik aztán nagy erényekre tettek szert: mérsékelném lelkesedésük és jámborságuk elevenségét, és egyenletességet vinnék erényességükbe. Rámutatnék feladataikra, és megfelelnék kételyeikre, amelyek intellektuális gyengeségük okán merülhetnek fel. Gazdájuk, apjuk lennék, és tudnám, mikor legyek élénk, mikor lassú, mikor gyengéd, mikor szigorú, mindenkinek a lelki alkata szerint, akit vezetnem kellene a keresztény tökéletesség fájdalmas útján. De mire is ragadtat hiú képzeletem! Ó, Heloise, mily messze vagyunk az ilyen boldog lelkülettől! A Maga szíve még mindig attól a végzetes tűztől lángol, amelyet nem lehet eloltani, és az enyém is tele van gonddal és nyugtalansággal. Ne gondolja, Heloise, hogy én itt a tökéletes békét élvezem; még egyszer, utoljára megnyitom a szívem Magának – még nem vagyok közömbös Maga iránt, és bár küzdök gyengéd érzelmeim ellen, minden törekvésem ellenére túlságosan érzékeny vagyok a Maga bánata iránt, és vágyom rá, hogy osztozhassam Magával rajtuk. Leveleitől meghatódtam; nem tudtam közömbösen olvasni a betűket, amelyeket drága kezével írt! Sóhajtozom, sírok, és minden józanságom sem elegendő ahhoz, hogy elrejtsem gyengeségemet tanítványaim elől. Ez, boldogtalan Heloise, Abelard nyomorúságos állapota. A világ, amely általában téved, azt hiszi, béke van bennem, és hogy csak azért szerettem Magát, hogy érzéki kielégülést nyerjek, de azóta már régen elfelejtettem. Micsoda tévedés! Az embereknek igaza volt, amikor azt állították, hogy amikor elváltunk, a szégyen és a bánat miatt vonultam vissza a világtól. Maga is tudja, hogy nem az őszinte

39

bűnbánat vett rá a visszavonulásra, amiért megsértettem Istent. Ettől még úgy vélem, hogy közös szerencsétlenségünk a Gondviselés titkos terve volt, hogy megbüntessen bűneinkért; tekintsen úgy Fulbert-re, mint az isteni bosszú eszközére. A Gondviselés olyan menedékbe vezetett el, ahol meg tudtam volna maradni, ha ellenségeim dühe ezt lehetővé tette volna; elviseltem minden támadásukat, nem kételkedve abban, hogy Isten maga rendelte így annak érdekében, hogy megtisztítson engem. Amikor Isten látta, hogy tökéletesen engedelmeskedem az Ő szent akaratának, megengedte, hogy igazolhassam tanításomat; nyilvánosságra hoztam annak tisztaságát, és megmutathattam végre, hogy hitem nem csupán ortodox, de teljesen mentes az újítás minden gyanújától. Boldognak kellene lennem, ha semmi mástól nem kellene tartanom, csupán ellenségeimtől, és nem volna más akadálya megváltásomnak, mint az ő rágalmaik. Csakhogy, Heloise, Maga miatt mégis reszketek, mert leveleiből kiderül, hogy rabszolgája a szerelemnek, és ha nem képes ezt legyőzni, akkor Maga menthetetlen; milyen szerepet kíván tőlem ebben a próbában? Szeretné, ha elfojtanám a Szentlélek inspirációit? Szárítsam fel, csak hogy megnyugtassam magát, azokat a könnyeket, amelyeket a gonosz hullajt Magával – ez legyen a gyümölcse elmélkedéseimnek? Nem, legyünk ennél szilárdabbak elhatározásunkban; azért vonultunk vissza, hogy megbánjuk bűneinket, és megnyerjük az Eget; hadd szenteljük magunkat Istennek teljes szívünkből! Tudom, minden kezdet nehéz, de dicsőséges dolog bátran nekikezdeni egy nagy tettnek, és a dicsőség a jelentősebb nehézségekkel arányosan növekszik. Így kellene leküzdenünk minden akadályt bátran, amely megakadályozhat minket a keresztény erény gyakorlatában. Egy kolostorban a férfiak értéke úgy bizonyosodik be, mint az arany értéke a kemencében. Senki nem marad sokáig, hacsak nem viseli méltón az Úr igáját. Kíséreljen meg megszabadulni azoktól a szégyenletes láncoktól, amelyek a testhez kötik, és ha a Gondviselés kegyelméből abban a boldogságban részesül, hogy elérheti ezt, könyörgöm, gondoljon rám imáiban! Törekedjen minden erejével, hogy a tökéletes keresztény ember élő példája legyen; ez nehéz, bevallom, de nem lehetetlen; és én el is várom ezt a gyönyörű diadalt Magától, tudván, micsoda hajlam él magában a tanulásra. Ha első erőfeszítései gyengének bizonyulnak, ne engedjen a kétségbeesésnek, mert az gyávaság volna; különben is, nagyon jól tudja, hogy szükségszerűen nagy fájdalmakat kell elviselnie, hiszen arra törekszik, hogy legyőzzön egy szörnyű ellenfelet, hogy eloltson egy tomboló tüzet, hogy csökkentse saját alávetettségét legkedvesebb érzelmeinek! Saját vágyai ellen kell küzdenie, ezért ne hagyja, hogy korrupt természetének súlya leigázza! Ravasz ellenséggel kell elbánnia, aki minden eszközt felhasznál, hogy elcsábítsa Magát; mindig legyen éber! Amíg élünk, ki vagyunk téve kísértéseknek; ezért mondta egy nagy szent a következőt: „Az ember élete egyetlen hosszú kísértés”: az ördög, aki soha nem alszik, folyamatosan körülöttünk ólálkodik, hogy meglepjen bennünket ott, ahol nem számítunk rá, az őrizetlen pontjainkon, és behatoljon a lelkünkbe, csak hogy elpusztítsa azt. Azonban bármily tökéletes is valaki, mégis kísértésbe eshet, és ez talán hasznos is lesz neki. Nincs abban semmi különös, hogy az ember soha nem lehet mentes a kísértésektől, hiszen mindig magában hordozza a forrásukat; alig szabadulunk meg egytől, egy másik már meg is támad bennünket. Ilyenek vagyunk mi, Ádám leszármazottai, mindig van miért szenvednünk, mivel eljátszottuk eredendő boldogságunkat. Hiú módon azzal hízelgünk magunknak, hogy sebesen legyőzzük a kísértéseket; de ha nem vagyunk türelemmel és alázattal, akkor

40

céltalanul gyötörjük magunkat. Sokkal biztosabban érjük el célunkat Isten segítségéért könyörögve, mint bármilyen saját eszközzel. Legyen állhatatos, Heloise és bízzon Istenben; így csupán néhány kísértésbe fog csak beleesni: amikor támadnak, fojtsa el őket még csírájukban – ne tudjanak gyökeret ereszteni a szívében! – Idejekorán orvosoljuk a betegséget – tartja egy ősi mondás –, mert ha már súlyos, a gyógyszerek mit sem érnek: a kísértéseknek is vannak fokozatai, először csak gondolatok, amelyek nem tűnnek veszélyesnek; a képzelet félelem nélkül fogadja őket; a kéj fokozódik, mi elidőzünk bennük, végül megadjuk magunkat. Heloise, üdvözli már tervemet, hogy a szentek nyomdokaiba lépjen? Szavaim felértékelik a szemében a bűnbánatot? Zavarják már elkalandozó gondolatai? Szeretné, mint Magdolna, könnyeivel mosni a Megváltó lábát? Ha még nincsenek ilyen lelkes törekvései, imádkozzon, hogy megihlessék. Mindig ajánlani fogom imáimban, és kérem Istent, segítse, hogy szentként halhasson meg. Maga elhagyta a világot, de ugyan mi lehetett volna méltó arra, hogy a világban tartsa? Emelje tekintetét mindig Őrá, akinek hátralévő napjait szentelte. Az élet ezen a földön szenvedés; testünk puszta szükségletei egy szentnek szenvedést jelentenek. – Uram – kérte a királyi próféta –, szabadíts meg a szükségleteimtől! Sok szerencsétlen él a földön, aki nem is tudja, hogy szerencsétlen; de még ennél is szerencsétlenebbek azok, akik tudják, hogy azok, mégsem utálják a kor korrupcióját. Milyen bolondok az emberek, amikor elkötelezik magukat a földi dolgok mellett! Kiábrándulnak majd egy napon, és későn jönnek rá, hogy mennyire bennük rejlett az ok, hogy ilyen hamis jót szerettek. A valóban jámbor személyek nem esnek ebbe a tévedésbe; ők megszabadultak minden érzéki örömtől, és minden vágyukat az Ég felé irányítják. Lásson hozzá, Heloise; cselekedjen késlekedés nélkül; még van ideje megdolgozni a megváltásért! Szeresse Krisztust, és vesse meg önmagát az Ő kedvéért; Ő majd birtokba veszi a Maga szívét, hogy sóhajai és könnyei csak Őérte legyenek; ne keressen más vigasztalást, csak Őbenne! Ha nem szabadul meg tőlem, velem együtt fog elbukni; de ha elhagy engem, és csak Őhozzá ragaszkodik, akkor megtartatik és biztonságra lel. Ha arra kényszeríti az Urat, hogy elhagyja Magát, akkor bajba kerül, de ha hűséges Hozzá, örömre számíthat. Magdolna sírt, azt gondolva, hogy Jézus elhagyta őt, de Márta azt mondta: „Nézd, hív az Úr!”. Legyen szorgalmas a kötelességében, engedelmeskedjen hűen a Kegyelem hívásainak, és Jézus Magával lesz! Fogadja el, Heloise, azt a néhány utasítást, amelyet adnom kell Magának: Maga egy közösség élén áll, és tudja jól, hogy különbség van azok között, akiknek csak magánélete van, és azok között, akiknek mások vezetése a feladata: az előbbieknek csak a saját megszentelődésükért kell dolgozniuk, és feladataik végzése során nem kötelesek erényeiket nyilvánosan gyakorolni, de azoknak, akikre mások vezetése van bízva, saját példájukkal kell ösztönözniük a követőiket, hogy tegyenek meg minden jót, amelyre csak képesek! Kérem Magát, hogy ne feledje ezt, és úgy kövesse, hogy egész élete méltó példája legyen egy elvonultságban élő apácának! Isten szívből kívánja a megváltásunkat, és ennek minden eszközét könnyűvé tette számunkra. Az Ószövetségben megírta a törvény kőtábláin, amit megkövetel tőlünk, hogy tudjuk mihez tartani magunkat, miközben keressük az Ő akaratát. Az Újszövetségben megírta a Kegyelem törvényét azzal a szándékkal, hogy mindig jelen legyen a szívünkben; így, ismerve természetünk gyengeségét és tehetetlenségét, Kegyelmét adta, hogy elvégezhessük az akaratát. Ezután, mintha ez nem lenne elég, segített felemelkednünk mindenkor, az egyház minden állapotában, emberek által, akik saját példás életükkel ösztönöztek másokat a kötelességük teljesítésére. Ehhez korra, nemre és helyzetükre való tekintet nélkül választotta

41

ki megbízottait. Törekedjen hát arra, hogy egyesítse magában e különböző példák minden erényét! Rendelkezzék a szüzek tisztaságával, a remeték aszkétizmusával, a lelkészek és püspökök buzgalmával, és a mártírok állhatatosságával! Legyen hű egész élete során, hogy teljesíthesse egy szent és megvilágosodott elöljáró feladatait, és akkor majd a halál, amit általában szörnyűnek tartanak, elfogadhatóvá válik a számára! –A szentek halála – mondja a próféta – értékes az Úr szemében. Azt sem nehéz kitalálni, miért előnyösebb az ő haláluk a bűnösökével szemben. Három okot is találtam, amelyek megmagyarázzák, miért beszélhetett így a próféta – először is azért, mert a szentek elkötelezték magukat Isten akarata mellett; másodszor jó cselekedetek folyományai miatt; és végül azért, mert a szentek diadalmaskodtak az ördög felett. A szent, aki hozzászokott, hogy alávesse magát Isten akaratának, vonakodás nélkül adja át magát a halálnak. Örömmel várja (Dr. Gregory szerint) a Bírót, aki meg fogja jutalmazni; nem fél kilépni ebből a nyomorúságos halandó életből, hogy megkezdhesse halhatatlan boldog életét. Nem így a bűnös, mondja ugyanaz a Tisztelendő; a bűnös fél, ráadásul okkal, még a legkisebb betegség láttán is reszket; a halál szörnyű neki, mert retteg a sértett Bíró jelenlététől; és mivel oly gyakran élt vissza a Kegyelem eszközeivel, nem lát semmi esélyt rá, hogy elkerülje bűnei büntetését. A szenteknek megvan az az előnye is a bűnösökkel szemben, hogy miután megismerték a jámbor munkálkodást, és gond nélkül gyakorolták azt életük során, minden alkalommal új erőkhöz jutottak, amikor sikerült legyőzniük az ördögöt, így amikor eljő számukra a halál órája, megszerzik a végső győzelmet, amelytől minden örökkévalóság függ, és lelkük áldott egyesülését Teremtőjükkel. Remélem, Heloise, hogy miután elítélte múltja kicsapongásait, az „igazak halálát halja”! Ó, mily kevesen vannak, akik így végzik! És miért? Azért, mert kevesen vannak, akik szeretik a Krisztus keresztjét. Mindenki szeretné, ha megmentenék, de csak kevesen használják azokat az eszközöket, amelyeket a vallás előír. Mégsem menthet meg bennünket semmi más, csak a Kereszt: akkor miért tagadnánk meg a hordozását? Megváltónk is hordozta azt előttünk, majd meghalt értünk, azért, hogy példát mutasson nekünk, hogy mi is hordozzuk, és mi is ilyen halálra vágyjunk. Minden szent sorscsapásokat szenvedett el, és Megváltónk maga sem élte át élete egyetlen óráját sem bánat nélkül. Ne remélje hát, hogy mentes lehet a szenvedéstől: a Kereszt, Heloise, mindig közel van, gondoskodjon róla, hogy ne vonakodva fogadja, mert azáltal még nehezebb lesz, és a fájdalom nem éri el a célját! Épp ellenkezőleg, ha hajlandó azt bátran viselni, minden szenvedése szent bizalmat hoz létre Magában, és vigaszra lel Istenben. Hallja meg a Megváltó szavát: „Gyermekem, mondj le magadról, vedd fel Keresztedet, és kövess engem!”. Ó, Heloise, ugye nincs kétség magában? Ugye magával ragadja lelkét e megmentő parancsolat? Ugye nem érzéketlen ily kedves szavakra? Vigyázzon, Heloise, ne utasítsa el azt a Férjet, aki igényt tart Magára, és akitől jobban kell tartania, mint bármely földi szeretőtől! A Maga megvetése és hálátlansága láttán az Ő szeretete haraggá válik, és érezni fogja bosszúját. Hogyan viseli el az Ő jelenlétét, ha majd ott áll Ítélőszéke előtt? Megrója majd Magát, amiért semmibe vette a Kegyelmét, és megmutatja majd, mennyit szenvedett Magáért. Milyen választ tud majd adni Neki? Kérlelhetetlen lesz, és azt fogja mondani: „Menj, büszke lény, lakozz örök lángokban! Elválasztottalak a világtól, hogy megtisztítsalak téged a magányban, de te nem támogattad a tervemet. Igyekeztelek megmenteni, de te szándékosan elpusztítottad magadat; menj, nyomorult, csatlakozz a kárhozottakhoz!”

42

Ó, Heloise, előzze meg ezeket a rettenetes szavakat, és kerülje el szent életével a bűnösök büntetését! Nem merem leírni a szörnyű kínokat, amelyek a bűnös élet következményei. Elszörnyedem, amikor felkínálkoznak képzeletemnek. Pedig, Heloise, képzeletem meg sem közelíti a kínokat, amelyeket a kárhozottaknak el kell szenvednie; a tűz, amit e földön látunk, csupán árnyéka annak, ami égeti őket; anélkül, hogy felsorolnám végtelen fájdalmaikat, Isten elvesztése az, ami igazán fokozza a kínjukat. Vétkezhet-e bárki, aki elfogadja ezt? Istenem! Hogy merészelhetünk megbántani Téged? Bár irgalmad gazdagsága nem tudott rávenni minket, hogy szeressünk Téged, a rettegés, hogy a nyomor e szakadékába vettetünk, visszatart bennünket attól, hogy olyat cselekedjünk, amely ellenedre van. Nem kételkedem benne, Heloise, hogy a továbbiakban komolyan törekedik majd saját megváltására; ez legyen minden igyekezete. Száműzzön hát engem örökre a szívéből – ez a legjobb tanács, amit adhatok, mert emlékezni valakire, akit bűnösen szerettünk, csak árthat, bármennyire is előrehaladtunk az erény útján! Ha majd kiirtotta Magából a boldogtalan vonzalmat irányomban, minden erény gyakorlata könnyűvé válik; és amikor végre élete hasonlatossá válik a Krisztuséhoz, vágyni fog a halálra. Lelke boldogan hagyja el ezt a testet, és felemelkedik a Mennybe. Akkor magabiztosan lép majd Megváltója elé; nem kárhozat lesz írva az Ítélet Könyvébe, és hallani fogja, amint Megváltója azt mondja: „Jer, vedd ki részedet Dicsőségemből, és élvezd az örök jutalmat azokért az erényekért, amelyeket gyakoroltál!”. Ég vele, Heloise, ez kedves Abelard-jának utolsó tanácsa; még egyszer, utoljára hadd kérjem arra, hogy kövesse az Evangélium tanácsait! Adja az Ég, hogy szíve, amely egykor oly érzékenyen fogadta szerelmemet, most csatlakozzon vallásos elkötelezettségemhez! Változzon át a kép, amelyet lelkében folyvást a szerető Abelard-ról őriz, a bűneit őszintén megbánó Abelard képére, és hullasson legalább annyi könnyet üdvössége érdekében, mint amennyit szerencsétlenségünk miatt hullatott! * * * *

43