Heather Graham Edes Vad Eden

Heather Graham Édes vad éden

Egy érdekházasságból egy heves, mindent elemésztő szerelem születik. Amikor Jasmine tekintete először találkozott Lord Jamie Cameronéval egy füstös brit kocsmában, az rossz benyomást keltett benne - nem gyengéd, kedves és békés volt, hanem izzó, konok és mindent elsöprő. Jassynek, egy színésznő és egy herceg törvénytelen lányának olyan álmai voltak, melyeket férfi nem tudott elvenni tőle a vágy pillanatában. Lelkének minden erejével ellenszegült ennek a vakmerő nemesnek. De aranyszőke haja, tüzes természete és megszelídíthetetlen lelke rabul ejti Lord Cameront... aki azt akarja, hogy mellette legyen, amikor elhajózik a Virginiának nevezett vadonba. Így ajánlatot tesz a lobbanékony Jassynek - olyat, amilyet csak egy rendkívüli nő mer elfogadni…

A szerző eddig megjelent művei A kékkabátos A szürkekabátos Irány a Nyugat! Örök szerelem A hódító viking A viking asszonya Édes vad éden Előkészületben: A kalóz kedvese

Eredeti cím: Sweet Savage Eden Copyright © Heather Graham, 1990 All rights reserved! A borítón Szendrei Tibor festménye Fordította: Boruzsné Jacsmenik Erika Fedélterv: HATI Hungarian edition and translation Copyright © a Hajja & Fiai Kiadó, 1993 Szedte és tördelte Hajja & Fiai Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Rt. A nyomdai megrendelés törzsszáma: 4055.66-14-1 Készült Debrecenben, az 1993. évben Felelős vezető: György Géza vezérigazgató ISBN 963 8309 02 4

– AZÉRT JÖTTÉL, HOGY MEGKÉRDEZD, ÁLL-E MÉG A HÁZASSÁGI AJÁNLATOM? – KÉRDEZTE JAMIE, AMINT MOSOLYOGVA MEGKERÜLTE A LÁNYT. Nem tud megbirkózni vele, vélte Jassy. Gyűlöli, ahogy a puszta szavaival megalázza. – Én is úgy gondoltam – folytatta a férfi. – Most pedig hadd találjam ki! Az éjszaka közepén arra a hirtelen, meglepő látomásra ébredtél, hogy mélységesen és halálosan szerelmes vagy belém, és nehezen bírnál ki még egy éjszakát nélkülem. Nem? Próbáljuk újra! Arra a hirtelen, megdöbbentő felismerésre ébredtél, hogy ilyen ajánlatot nem fogsz kapni többé. Hogy úrnő lehetsz, nagyon gazdag úrnő, ha hozzám jössz feleségül. – Igen! – kiáltotta Jassy. – Soha nem tettettem, hogy szeretem… soha nem tettettem, hogy kedvelem! – De most úgy döntöttél, hogy hozzám jössz. Egy olyan férfihoz, akit gyűlölsz. – Nem mindig gyűlölöm magát. – A lány türelmetlen sóhajt hallatott. – Akkor miért tette az ajánlatot? Maga nem érez szerelmet irántam. – De legalább kívánlak. – Jamie hirtelen megragadta a lány kezét, odahúzta a baldachinos ágyhoz, és ledöntötte. Megfogta a tartóoszlopot, és ránézett Jassyre. – Ez az én ágyam, kedves. Ha vállalod a dolgot, itt alszol velem. Minden éjjel. Még mindig hajlandó vagy hozzám jönni? Jassy előtt felvillant a koszos padlásszoba és a halálfej képe. – Igen – felelte hűvösen. Jamie elnevette magát, és felrántotta a lányt. – Te szajha!

I. Út menti fogadó Anglia Az úr 1621. évének telén Őfelsége, I. Jakab király uralkodása idején Miközben süvített, tombolt a hideg szél, mely azzal fenyegetett, hogy kettétöri a kis padlásszoba tetőgerendáit, Jassy ökölbe szorította maga mellett mindkét kezét. Nem érezte a hideget, amint az ágyon fekvő, foszlott takarókba bugyolált törékeny szépséget nézte. Az asszony hörgő lélegzetet vett, és Jassy hirtelen tudatára ébredt az őt körülvevő környezetnek: a festetlen tetőgerendáknak, melyek épphogy csak összetartották a falakat; a gyertyák kormozó lángjának; az ágy lábánál heverő ócska útiládának, melyben kevéske holmijuk volt; a hidegnek, mely sokszor áthatolt rajtuk. Jassy nagyot nyelt, és fogát összeszorította, amint könnyek szöktek a szemébe. Nem fog csak így meghalni! – határozta el magában. – Ezt nem hagyom! Koldulni fogok, kölcsönkérni vagy lopni, de segíts meg, istenem, nem hagyom, hogy csak így meghaljon! Amíg Jassy csendesen fogadkozott, az öreg Tamsyn szomorúan nézte őt, és alig láthatóan megcsóválta a fejét, úgy, hogy azt a lány ne vegye észre, és ne értse. Ám Jassy nagyon is értette a mozdulatot; Tamsyn már feladta a reményt Linnet Duprével kapcsolatban. – A kinin, lányom. A kinin talán segítene egy kicsit enyhíteni a szenvedését, de ez minden, amit mondhatok. Jassy szemébe újra könnyek gyűltek. Most nem sírhat. Apró, munkában edzett kezével türelmetlenül simított végig a homlokán, állát felszegte. Tamsyn téved, nyugtatta magát. Biztosan téved. Vajon Tamsyn is csak egy a többi toprongyos részeg közül, aki a fogadóban talált megélhetést? Azt állítja, hogy valaha orvos volt, aki még Oxfordban is tanult, de ez talán csak hazugság. Olyan hazugság, mint a mesebeli álmok, amiket szőtt neki egy új nap hajnaláról, messzi földekről és egy távoli tájról, egzotikus utazásról és smaragdzöld tengerről. Az anyja haldoklik. Most nincs ideje álmodozni, és nem eshet kétségbe. – Kinin – mondta élénken. – Kinin – ismételte Tamsyn. – De kívánhatsz toronyórát láncostul, Jassy leányom. Egy adag ára… Az öreg szavai elhaltak, és Jassy keserűen harapta be alsó ajkát. Minden olyan drága, az anyja bére a fogadóban pedig nem több, mint egy aranypénz és egy vég szövet évente. És neki pedig semmit sem fizetnek. Semmit, amióta beállt tanoncnak a konyhára. Az igyekezetét nem díjazzák pénzzel, amíg öt év szolgálatot nem teljesít. Jassy hirtelen lehajtotta a fejét, és elkeseredetten így suttogott: – Könyöröghetek John mesternek… – Kár a szót vesztegetni, leányom – intette Tamsyn. – John mester semmit sem fog adni neked. Jassy tudta, hogy az öregnek igaza van. A vendégek nagy tányér húsokat esznek sok mártással, hordószám folyik a sör és a francia bor. John mester nem tétovázik, hogy fizessen egy kört, nagylelkű minden vendégéhez. A szolgálóival szemben viszont fukar és szűkmarkú. Mégis itt maradtak – gondolta sóhajtva Jassy –, pedig tudták, hogy fösvény és kegyetlen is olykor. Maradtak, mert Linnet mindig gyenge volt, nem szokott kétkezi munkához, és csak itt,

5

ahol megoszthatták ezt a kis padlásszobát, és ő elvégezhette anyja helyett a munka nagy részét, reménykedhettek a túlélésben. Halk, nyögő hang hallatszott az ágy felől. Jassy az anyjához sietett, letérdelt mellé, és a kezébe fogta törékeny kezét. A könnyei majdnem kicsordultak. Linnét egyáltalán nem tűnt valóságosnak, hanem valami tündérkirálynőnek. Még most is szép volt – most, amikor a halál lengette felette a kaszáját. Nem, nincs halál! – esküdözött Jassy. Inkább akasszák fel, mint hogy végignézze anyja halálát, azét a gyönyörű, gyönyörű Linnet-ét, akinek nem ilyen életet szántak egy ilyen undorító, nyomorúságos helyen. Linnet kinyitotta a szemét, mely láztól csillogott, és ettől a csillogástól még szebbé vált. Igazi ibolyakék szempár volt az övé – nem égszínkék, nem szürke, hanem mély, gyönyörű ibolyakék, mely éppen olyan bájos volt, mint hajának aranytömege és arcának viaszfehér, de tökéletes, ovális formája. Ez az arc nem volt öreg, de azzá tették a gondoskodás és küzdés évei. – Mama! – Jassy melegen megszorította anyja kezét. – Itt vagyok veled! Jassyt hirtelen pánik fogta el, mert Linnet nem ismerte meg. Az asszony a múltnak beszélt, olyan embereknek, akik már nincsenek az élők sorában. – Te vagy az, Malden? Mondd meg Sheffieldnek, hogy a függönyt tartani kell, mert rosszul érzem magam, és ez a félkegyelmű lány nem alkalmas arra, hogy beugorjon Lady Macbeth szerepébe! Jassy szemét újra égő könnyek árasztották el, és félelem vett erőt rajta. Látta, hogy anyját lassan egyre gyengébb szálak fűzik a valósághoz, az élethez. Régi időket emleget. Fényes múltat, egy tündöklő helyet. Mert Linnet Duprénak nem mindig ilyen alacsony sorú szerep jutott az életben – nem, ő legtöbbször hercegnőt vagy hősnőt alakított. Mint királynő uralkodott, a londoni színtársulat királynője. Járt Párizsban és Rómában; széles körben fogadta és ünnepelte a keresztény világ. Abban az időben hercegek és grófok keresték a kegyét. Előkelőség és pompa vette körül. Valahol ebben a pompában fogant meg Jassy. Sok-sok éven át Jassy is pompában élt. Az anyja számos szolgát tartott, és emberségesen bánt velük. Ott volt Remington, aki ajtót nyitott, és ügyelt a ház rendjére; az öreg Mary, aki főzött; Sally Frampton, aki drága habfürdőkben fürdette, és a frizuráját a legújabb divat szerint készítette el. Ott volt Anthony bácsi, aki franciára és latinra tanította Jassyt, Miss Nellie, aki táncolni tanította, és Herr Hofinger, aki mindent megtanított neki a világról általánosságban, az óceánokról és a folyókról, a rómaiakról és a gallokról. Ő plántált belé fantáziát a felfedező Kolumbuszról, az Újvilágról, a gyarmatokról, a telepesekről és az indiánokról szóló történetekkel. Mesélt neki a spanyolokról, az Armada nagy vereségéről és arról, hogy az angolok még mindig összecsapnak a tengeren a spanyolokkal az Újvilág részeiért. Herr Hofinger történeteket mondott az angliai birtokokról és kastélyokról, és Jassy álmaiban eljött érte egy aranylovag, és elvitte őt fényes kastélyába, hogy megtegye annak örökös úrnőjévé. Ezekben az álmokban Linnét soha nem volt fáradt vagy kimerült. Kényelemben élt, előkelően töltötte ki a teát az ezüstkancsóból, és selymet, bársonyt és szőrmét viselt. Ez mind csak álom volt egy távoli, más életről. Aztán eljött a hosszú hanyatlás ideje, amikor Linnet már nem kapott szerepeket a színházban. Mivel soha nem nyugtalankodott a saját anyagi helyzete miatt, teljes kétségbeesés és aggodalom vett rajta erőt, amikor megtudta, hogy nemcsak hogy nincs pénze egy kisebb házra, de olyannyira eladósodott, hogy a Newgate börtön falai sóvárogva várják, hogy bekebelezzék. Váratlan szerencse mosolygott rájuk ekkor; egy titokzatos „adományozó” tapintatos módon megmentette őket a nyomortól. Linnet tudta ennek okát, de Jassynek nem árulta el, mert a kislány akkor még csak kilencéves volt.

6

Ám tízéves korára Jassy megértette a szolgák pletykáit. Mindannyian Somerfield hercegéről suttogtak, aki „végre tett valamit” az anyjáért. Aztán a kis George-tól, a szakács fiától megtudta, hogy ő egy fattyú, és mindenki úgy véli, hogy a hercegnek, aki „bűnös kapcsolatban” volt az anyjával, már régen ki kellett volna húznia őket a bajból. Ezek a szóbeszédek először kedves álmokat ébresztettek Jassyben – elképzelte, hogy az apja egy jóképű, nagyszerű ember, egyszer majd fogadja őt a nagytermében, azonnal szépnek és műveltnek fogja tartani, és szeretni, imádni fogja, minden törvényes sarjánál jobban. Aztán – természetesen – bemutatja őt a jóképű aranylovagnak, aki elviszi őt a kastélyába. Nem így történt. Linnet egyik reggel felpattant a kis konyhai étkezőasztaltól – amit akkoriban még megengedhettek maguknak –, felsikoltott, és halálsápadtan a padlóra rogyott. Jassy a segítségére sietett, csakúgy, mint Mary. Mary motyogott, csodálkozva, hogy mi okozhatta a dolgot. Jassy felvette a lehullott papírt, melyet Mary nem, de ő el tudott olvasni – szétnyitotta, és az írásból megtudta, hogy a herceget gyalázatos módon meggyilkolták egy törvénytelen párbajban. Így senki nem volt, aki fizette volna a lakbért a kis házért. A szolgák egymás után elhagyták őket. Aztán a ház is odalett, és a tetemes mennyiségű aranypénzük és font sterlingjük mind egy szálig. Linnet már nem kapott újból munkát a londoni színházban – a gonosz hercegné igyekezett gondoskodni róla, hogy sehol ne vegyék fel. Jassy gyorsan ráébredt, hogy munkát kell találniuk. Idővel Linnet is felismerte, hogy kétkezi munkával lehet csak reményük a túlélésre; a Newgate vár mindazokra, akik nem teljesítik a kötelezettségeiket. Amikor arra került a sor, hogy dolgozni kell a megélhetésért, Linnet arra is rájött, hogy másként nem boldogul, és végül arra kényszerült, hogy konyhalánynak szegődjön a fogadóba és dolgozzon, ami teljesen méltatlan volt szép, törékeny lényéhez. John mester csak azért fogadta fel őket, mert Jassy akkor már tizenkét éves, ereje teljében lévő lány volt, aki könnyen végig tudta dolgozni a tizennégy órás munkanapot, amire az anyja nem volt képes. Jassy visszazökkent a jelenbe, amint Linnet izgatottan mozgolódott az ágyon, és újra beszélni kezdett. – Mondd meg nekik… mondd meg nekik, hogy tartani kell a függönyt – suttogta az asszony. A csillogás kihunyt a szeméből, komoran nézett, majd lassan eleredtek a könnyei. – Jassy… Jassy, Jasmine. Ő nevezett el így téged, mert szerette a jázmin illatát. És gyönyörű kisbaba voltál… mint egy virág… olyan nagyon édes. Mennyit is álmodoztam! Ő szeretett minket. Igazán szeretett. Belőled úrihölgyet akartam nevelni, szeretetre méltó, vonzó hölgyet. És tessék… a kezed… Ó, Jassy! Mit tettem veled? Hagytam, hogy ezen a szörnyű helyen… – Nem, mama, nem! Velem minden rendben, és gondoskodni fogok róla, hogy meggyógyulj, és mi… – Jassy egy pillanatra elhallgatott, és hirtelen hazugság jött a nyelvére: – Mama, elmegyünk innen, amint jól leszel. Hírt kaptam féltestvérem, a herceg egyik lánya felől, és el fogunk utazni a birtokára. Az ő… anyja meghalt, és most rendbe akarja hozatni a kastélyt. Kényelemben fogunk élni, esküszöm, mama, csak előbb gyógyulj meg! – Jassy hazugságot esküdött. Vajon Isten megérti az ilyet? Megbocsát neki? Hajthatatlanná vált, már nem törődött ezzel. Isten már elhagyta őt. Magára hagyta, hogy küzdjön a túlélésért, és ezt kell tennie. Bár Linnet meg lesz rémülve, mert mélyen vallásos lélek. Ám Linnet meg sem hallotta a gyorsan elhadart, kétségbeesett hazugságot. – Ah, igen! Még senki nem alakította Júliát ilyen élethűen, ilyen ártatlanul! Ezt mondják a kritikusok, ez az, amit újra tennem kell! – Egyenesen Jassyre nézett, és nagy lendülettel engedte el a kezét. – Most menj! Mondd meg nekik, hogy a függönyt tartani kell! A padlásszoba ajtaja hirtelen kitárult. – Tamsyn!

7

John mester állt az ajtóban az embere nevét kiáltva. – Csökkentett fizetést fogsz kapni, ember! – folytatta. – Két kis hordót kérek a söntésbe, de azonnal! Jassy, ha reggelre nem kel fel, és nem kezd dolgozni, ki vagytok rúgva! Mind a ketten! Hirtelen hangos nevetés szakadt fel a férfi torkából, majd meghajolt Jassy előtt. – Hölgyem! Nyakon legyintette Tamsynt. – Siess, ember, siess! Már megérkezett a kocsi Norwoodból! És te, te kis patkánykisasszony – szólt szigorúan Jassyhez –, jobb, ha lemész felszolgálni ma este. – Nem tudok felszolgálni! Vigyáznom kell rá! – Jassy hamar megbánta feleselését. Ki kell engesztelnie John mestert. Gyorsan a férfi elé állt, és lesütötte a szemét. – Valójában segítséget szeretnék kérni magától, John mester! Nagy szükségem lenne pénzre, uram! Az anyámnak kinint kell kapnia, és… Elhallgatott, amint a férfi eléje lépett, és felemelte az állát, hogy a szemébe nézzen. Elmosolyodott, és Jassy megpillantotta elfeketedett fogait, undor fogta el büdös leheletére. – Már megmondtam, te lány, ha több pénzt akarsz tőlem, tudod, hogy keresheted meg. Jassyvel forogni kezdett a szoba, és attól tartott, hogy kiadja magából szegényes vacsoráját, ha a férfi még közelebb jön. Tisztában volt vele, mit akar tőle John mester. Úgy vélte, sokat tud már a férfiak és a nők között zajló dolgokról. Mollynak, aki a söntésben dolgozott, elég gyakran volt viszonya. Egy huncut pillantás kíséretében sokszor mondta Jassynek, hogy visszataszító dolog, amikor a férfi morogva és lihegve beleteszi, szóval… egy bizonyos részét a… szóval az ő bizonyos részébe. Ez eléggé undorítóan hangzott, és ez elijesztette Jassyt. – Ah, egy fiatal és jóképű férfival nem is olyan rossz. Valójában van, aki úgy gondolja, hogy az a mennyország! De figyelj a szavamra, lányom, az sok verejtékkel és nyomkodással jár. És ha egy faragatlan fickóval történne meg a dolog, hát, azt hiszem, inkább a halált választanám, úgy éljek! Mollynak megvoltak a maga elvárásai. Továbbra is elment a „jóképűek”-kel – nagyon szerette a pénzt, amihez ily módon lehetett hozzájutni. Jassy összeszorította a fogát, és leszegve tartotta a fejét. Az anyja haldoklik. Linnet jelent neki mindent ezen a világon. Mindent. Megfeszítette a hátát. Bármit megtesz, hogy az anyját megmentse a haláltól. És egyszer még, egyszer még – fogadkozott – meg fogja ölni John mestert. – John! Az éles kiáltás lentről jött, és úgy tűnt, John mester megriad. Tartott a feleségétől, legalábbis jó oka volt rá, mert az asszony egymagában is kétszáz fontot nyomott, és elég jól bánt a sodrófával, ha dühbe gurult. – Sajnálom, kislány! Egy árva petákom sincs ma este! – motyogta hirtelen a fogadós, majd Tamsyn felé fordult, és úgy döntött, még egy taslit ad a férfinak. Aztán orrát húzogatva a padlás szagára, távozott a szobából. Tamsyn a fejét fogta, és talpra ugrott. Alacsony ember volt, vézna, őszülő, de erős és szívós. Vállon ragadta Jassyt. – Az isten szerelmére, Jassy! Ne is, ne is gondolj ilyesmire! Az anyád meg fog… – Elhallgatott. Nem volt kétsége afelől, hogy Linnet haldoklik, és igen kis remény van arra, hogy akár egy újabb napot megérjen. Neki viszont nincs szíve hozzá, hogy ezt ilyen nyersen kijelentse. – Jassy, az anyád inkább meghalna, mint hogy te odaadd magad egy ilyen büdös fajankónak. Jassy szeme könnyektől csillogott. Tamsynre tekintett, és a férfi megborzongott, mert a lány ugyan nem tudta, de még itt is, még rongyokban és mocsokban is sokkal gyönyörűbb,

8

mint Linnet volt valaha. Ugyanolyan finom, törékeny vonásai vannak, sőt szépsége fölötte áll mindennek, ami látható vagy érinthető. Küzdő lelke van, olyan, mely mélyreható tekintetével lázadóan kihívó és merész. A szemei – melynek szélei egészen enyhe ívben hajlanak – ármánykodnak és egzotikusak. A szemei, melyek annyira tiszta, mély, kristályos kék színűek, szinte ibolyakéknek hatnak. Szempillája olyan sűrű és sötét, mintha rózsaszín, bársonyos bőrére festőművész festette volna tussal. – Muszáj… tennem kell valamit! – jelentette ki Jassy, és lerázta magáról a férfi kezét. Kihúzta magát, kiegyenesítette a hátát, előkelően. Tamsyn nagyot nyelt, és azt kívánta, bárcsak ne vált volna az évek során ilyen hitvány, iszákos alakká, aki mindenét elvesztette, kivéve a meglehetősen hitvány ösztönét a túlélésre. – Le kell mennem, leányom. Mosdasd meg az arcát, beszélgess vele, maradj mellette! Ha már elaludt, gyere le te is dolgozni, mielőtt a fösvény öreg John ki nem tesz benneteket az utcára! Jassy megértően bólintott. Tamsyn bátorítóan megszorította a vállát, és kiment, ő pedig letérdelt az anyja mellé, és megpróbálta enyhíteni a lázát. – Ó, anyám! – suttogta, és most, hogy már kettesben voltak, nem törődött az arcán patakzó könnyekkel. – Mama! Minden rendben lesz! Meg foglak gyógyítani, esküszöm! Jassy fájdalmasan nyelt. Amint Linnet elaludt, olyan légiessé, gyönyörűvé vált, mint egy pillangó. Jassy lassan felállt. Megcsókolta anyja forró arcát, és kisietett a szobából. Odalent már bennállt a kocsi. Jassy a konyhába ment, hogy segítsen a szakácsnak, de Jaké, John ellenszenves kapuőre odakiáltott neki, hogy a söntésben kell sört felszolgálnia. A fogadóban nagy volt a lárma, és vágni lehetett a füstöt. A deszkaasztaloknál zsúfolásig ültek, némelyiknél közönséges emberek, némelyiknél nemesek. Jassy gyűlölte a söntést. Úgy tűnt, mindig tele van John mester-félékkel – fajankókkal, akik kéjsóváran vigyorognak, és megpróbálnak belecsípni valamelyik részébe. Ő viszont nem csaphat rá a fogdosó kezekre, mert John mester kitenné a szűrét. Jassy számára úgy tűnt, vég nélkül jár oda-vissza, a konyhától a pultig és az asztalokig, kezében nagy tálcával, melyen borsfüves szósszal leöntött sült marhahús és kacsa és temérdek söröskorsó sorakozott. A válla és az oldala már fájt a nehéz munkától. Az este folyamán, amint Molly elhaladt mellette a konyhából a söntésbe vezető folyosón, barátságosan megcsípte az arcát. – Ah, aranyom, de sápadtnak látszol! Tudom, hogy aggódol a mamád miatt, aranyom. Csak ne félj semmit! Cook most csúsztatott nekem egy kis jó bort meg levest, odadugtam a kredenc mellé. Vidd föl neki mindján! – Hát ez meg mi? John mester hirtelen mögöttük termett. – Ah, őfelsége, Lady Jasmine! – Gúnyosan meghajolt. – Kisasszonyka, ha még egyszer meglátom idekint, a mamája az utcán találja magát! – intette Jassyt, meglengetve egyik ujját a lány orra előtt. – Ah, John mester! – Molly kedvesen kérlelve megrezegtette a szempilláját a munkaadójuk előtt. – Kérem, uram, a lány csak… – A lány kibújik a munka alól! – dörögte John. – Ha éjfél előtt el meri hagyni a helyét, máshol nézhet vacsora után! A fogadós megperdítette Jassyt, és előrelökte. A lány majdnem felsikoltott. Inkább megöli az anyját, aztán meg magát – gondolta –, mint hogy elviselje a férfi érintését. Szorosan összeszorította a fogát. Még mindig nagyon el volt keseredve. A pirospozsgás arcú és villámló, sötét szemű Molly utolérte. – Felmegyek, és megitatom a levessel meg a borral, ígérem, Jassy! Csak ne kerülj a fösvény öreg John útjába, jó?

9

Jassy hálásan bólintott. – Az isten áldjon meg, Molly! Ekkor Jake odaszólt neki, hogy vigyen még egy kör jó sört a kandalló mellett ülő két úrnak. – És semmi fitymáló orrhúzogatás, kisasszony! – figyelmeztette morogva Jake. – Azok ott ketten rangosak, az ám! Rendesen szolgáld ki őket! Jassy tisztában volt vele, mit jelent a „rendesen szolgáld ki őket”, és bosszankodva tűnődött el, miért nem Mollyt küldi hozzájuk felszolgálni. Ha az urak nevetgélnek és megcsipkedik Mollyt, ő elvörösödik és éppen megfelelően válaszol vissza. Jassy odasietett az asztalhoz. A két férfi – állapította meg – kifejezetten „rangos”. Több, mint nemes, gondolta térdnadrágjuk, harisnyájuk és kabátjuk minőségéből és szabásából ítélve. Észrevette, hogy a szíve akarata ellenére is kissé gyorsabban ver, ahogy közeledett feléjük, mert a kandalló jobb oldalán ülő urak csakugyan jóképűek, nagyon jóképűek voltak. Az egyik szőke volt, és a bőre hófehér, mint a mesebeli mennyország, arca gyönyörű formájú és finom, szeme fénylő kék. Felpillantott, amint Jassy letette az egyik kupát, és egy mosollyal illette, amitől Jassy úgy érezte, mintha forogni kezdett volna vele a világ. – Ah, te lány, hol voltál eddig az életemből? – incselkedett a férfi. Jassy elpirult. Milyen kedves, milyen nemes úr! Az a fajta férfi, akiről mindig is álmodott, hogy szeretni fogja. Az a férfi, aki elsuhan vele egy szép paripán, álmainak lovagja. Visszaviszi őt abba a világba, amelyben egykor élt, vagy vágyai mesebeli kastélyába. Az új világ lenne a számára. Olyan világ, ahol szolgák lesik a legkisebb óhaját is, ahol tiszta ágynemű és bőséges étel várja. Ő pedig az a férfi lenne, akiről mindig is álmodozott, aki férj és apa lenne, tündöklő, fenséges, oltalmazó a nap minden órájában… Jassy újra lesütötte a szemét, teste megfeszült. Az isten szerelmére, mi van vele? Az ilyen termetes férfiak nem azért térnek be ide, hogy szolgálólányokkal kacérkodjanak, és elrepítsék őket a méltóság és a pompa világába. Ők azt akarják, amit Molly úgy nevez: „hempergés a szénában”, és semmi mást. Jassy ismét büszkén szegte fel a fejét. Egyszer ki fog szabadulni ebből a rabszolgaságból. Elmenekül a nyomorból, elutazik oda, ahol szabadon élhet, és meg fog vetni mindenkit, aki fölötte állónak képzeli magát. – Köszönöm! – mondta a férfi a sörre utalva. Úgy tűnt, komolyan néz rá, már nem kacérkodik. Jassynek tetszett a szeme; tetszett, ahogyan néz rá, mintha sokkal többet látna egy szolgálólánynál. Jassy viszonzásképpen halványan elmosolyodott, mert a férfi őszintén kedves volt. A lány alig fogta fel, mit csinál, amint letette a másik korsót. A férfi ujjai a kezéhez értek, foglyul ejtve őt, amíg nézett rá. Ami azonban ezután következett, az nem Jassy hibája volt. – Robert! Ne bámuld már azt a lányt, hanem figyelj rám, mert ez nem olyan dolog, amit könnyen el lehet intézni. A szőke férfi olyan csodálattal tekintett rá, hogy Jassy alig hallotta a másik férfi szavait, így meg sem sértődött. – Hát legyen, Jamie, most hozzálátunk a vacsorához, és te mesélsz nekem az indiánokról, ahogy terveztük! – Robert! A férfi kitörő hangja kíséretében olyan erővel lendítette meg a kezét, hogy Jassy megriadt. Összerezzent, és a korsó, melyet nem tett még le rendesen, felbillent. A sör kilöttyent, és szanaszét csapódott. – Az ördögbe is, te lány! Figyelj oda, mit csinálsz! Nem a Jassy tündöklő aranylovagja volt az, aki hangosan elkáromkodta magát, hanem a vele szemben ülő férfi. Az, akit Jassy eddig észre sem vett.

10

Most már persze észrevette, mert a férfi felpattant, és haragosan nézett rá. Jassy nemcsak az elegáns, csipkés, fehér ingét öntötte le, hanem az előtte fekvő iratokat is, amiket tanulmányozott. A férfi magas, állapította meg először Jassy. Nagyon magas, amire nehéz nem felfigyelni, mert ő vékony és alacsony termetű. A férfi haragjában föléje tornyosult. Ingének megtévesztő eleganciája alatt – amit Jassy másodjára vett észre – igen széles vállak rejtőztek, és bár csípője keskeny volt, a térdnadrágjában feszülő combja hatalmas izomerőről árulkodott, csizmája előkelő és fényes volt. Haja éppen olyan feketén csillogott, mint a csizmája, és alig volt sötétebb szikrákat szóró szeménél, zord arcát barnára égette a nap. Nem sokkal lehetett idősebb, mint a jóképű szőke, aki olyan kedves volt; valahogyan erélyesebbnek tűnt, tele feszültséggel és hirtelen energiával, mely most feltörni látszott belőle. Ezért tűnt idősebbnek, keményebbnek és önteltebbnek, mint mosolygós, jóképű társa. Ő nem nézett csodálattal rá. Sötét szeme dühösen izzott, és még valami sugárzott belőle, ami még jobban sértette Jassy büszkeségét – teljes elutasítás és közöny. Jassy anélkül, hogy belegondolt volna a helyzetébe, ráförmedt a férfira, aki olyan igazságtalanul támadta le. – Uram! Maga lökött meg a karjával! Nem az én hibám volt. – Jamie! – szólt rá finoman az aranyszőke férfi. – Óvatosabban, kérlek! Ezt a helyet egy zsarnok vezeti; biztosan meg fogja verni a lányt! Jamie ügyet sem vetett rá. Úgy tűnt, nem érdekli az inge, inkább az iratait igyekezett menteni; hanyagul magához rántotta Jassyt a szoknyájánál fogva, hogy azzal itassa fel a pergameneket. – Hagyjon békén! – kiáltotta Jassy, amint felháborodás és düh lett úrrá rajta. Hirtelen, vad félelmében öklözni kezdte a férfi vállát, mert azok a különös, sötét szemek újra rápillantottak, ezúttal elidőzve. – Hagyd abba! A férfi egyszerűen hárította el Jassy rohamát: elkapta a csuklóját, és lerántotta maga mellé a lócára. Akár ördög is lehetne – gondolta Jassy –, annyira sötét, öntelt, annyira magabiztos. Nem hitte, hogy ő szembe mer szállni vele. – Gazember! – sziszegte Jassy halk figyelmeztetésképpen. – Engedjen el! A férfi jóízűen felnevetett. Jassy szerette volna megmozdítani a kezét, de a szorítás roppant erős volt, és hirtelen ráébredt, hogy a férfi nem alaptalanul viselkedik olyan magabiztosan. Erős ember – ezt érezte szoknyáján keresztül a férfi combjából áradó vibráló hőből, érezte a szorításából. A férfi nem erőlködött. Könnyedén tartotta, és arcátlanul tanulmányozta, amint koromsötét, sátáni tekintete kíváncsian siklott végig arcán, ajkán… mellén és csípőjén. Valami melegség futott át Jassyn. A szíve kalapálni kezdett. Megpróbálta kiszabadítani magát, küszködött, miközben csak az járt a fejében, hogy a férfi megérinti, és ő kétségbeesetten menekülne tőle. Ám ekkor megrémült. John mester termett ott hirtelen. – Uraim, uraim! Mi a gond? Nézzék el a lánynak, még új. Én pedig figyelmeztetem, hogy megkapja a büntetését az ügyetlenkedéséért! Már éppen fel akarta rántani Jassyt a lócáról, amikor a gyönyörű, aranyszőke férfi a segítségére sietett. – John mester! Én nem bántanám a lányt! John mester úgy nézett Jassyre, mintha bele akarná taposni a padlóba. – Valójában, uram – folytatta a lovagias szőke férfi olyan fennhéjázással, ami csak egy nemes sajátja lehet –, úgy vélem, gondoskodnom kell róla, hogy minden barátom és ismerősöm elkerülje ezt a helyet, mert azt kell hinnem, hogy túl szigorúan bánik a szolgáival.

11

A sötét hajú férfi csak azután pillantott Johnra, miután a szőke már leteremtette a fogadóst. Türelmetlenül sóhajtott fel. – Valójában, uram, úgy érzem, kénytelen leszek sokakat figyelmeztetni, hogy tartsák távol magukat ettől a helytől. Kár, pedig annyira jólesett a sör és a tűz melege! Úgy tűnt, John mindjárt gutaütést kap. Néhány pillanatig csak állt ott, arca egyre vörösebbé vált. A sötét szemű férfi ismét beszélni kezdett, ezúttal rettenetes tekintélyt parancsolóan. Újra kihúzta magát, kezét csípőre tette, mindenki fölé magasodva. – Ha megtudom, hogy a lánynak bármi bántódása esik, esküszöm, visszajövök és eltöröm mind a két lábát. Megértette? – Igenis! – vágta rá John zihálva. – Na, azért! – A férfi ismét leült, miközben nem vette le a szemét Johnról. – Menj vissza dolgozni, te lány! – parancsolt Jassyre a fogadós. Jassy gyorsan engedelmeskedett. Nemcsak rémes gazdájától szeretett volna megszabadulni, de teljes szívéből menekülni akart a sötét hajú idegentől is. John hamar utolérte, és a fülébe súgta: – Azt hiszed, vagy valaki, te Padlás Lady Jasmine-je? Hát nekem nem, annyi szent! Jassy szíve majd kiugrott a helyéből, amint a fogadós keserű nevetésbe kezdett. – Szóval én nem érhetek hozzád! Hát egyet mondhatok! Csökkentem a béredet, te lány, a tiédet és az övét is ott fent! Csökkenti! Még kevesebb pénz, amikor így is alamizsnáért dolgoznak! És mindennek a tetejébe az a faragatlan idegen! – Hagyjon békén! – morogott a fogadósra. – A konyhába! – utasította Jake. – Hozd ki a teli tálakat, mert megérkeztek őfelsége katonái! Jassy bement a konyhába. Molly gyorsan odalépett hozzá. – Felosontam a mamádhoz, aranyom. Ivott egy kis erőlevest. – Áldjon meg az Isten! – mormolta Jassy, és amint a szakács felrakta a vállára a nehéz fatálakat, az urakkal lezajlott esetről már meg is feledkezett, és az aggodalom visszaköltözött a szívébe. Tamsyn egyetlen szava járt csak a fejében. Kinin. Linnetnek kininre van szüksége, hogy csillapodjon a láza. Vásárolhatna az út túloldalán lévő patikustól – csak lenne rá pénze! A szakács az egyik most érkezett kocsissal pusmogott, mialatt megrakta Jassy hatalmas tálcáját. A kocsis leült a nagy konyhaasztalhoz, megemelte a kalapját Jassynek, és barátságosan rávigyorgott. Jassy halványan visszamosolygott, amint egyensúlyozott a tállal. Cook is röpke mosolyt villantott rá, de figyelmét a kocsisra fordította. – Az isten szerelmére, ebből egy szót sem hiszek, Matthew! – mondta, de közben jókedvűen nevetett. – Hát pedig ez igaz! Jassy, ezt hallgasd meg! – Matthew, ő egy ártatlan kicsike! – tiltakozott hevesen Cook. – De ez egy remek történet! Joel Higginsről szól, aki a londoni béristállóban dolgozott. Olyan jóképű, szép szál legény volt! Ő mesélt nekem erről az idős asszonyról, tudjátok, és az asszony hajlandó lett volna fizetni neki a szolgálataiért… de ő nem áll annyira pénzszűkében! Szóval elhitette vele, hogy hajlandó a dologra, amikor nem is, és amikor az öreg csataló levetette a ruháit, ő elvette az erszényét, és eltűnt azzal az ürüggyel, hogy meg kell mosakodnia. Csak képzeld el az öregasszonyt! Ott fekszik és vár, ő pedig ellopja az erszényét! – A kocsis jóízűen felnevetett, élvezte saját történetét. – Jól hoppon maradt az öreglány, mi?

12

– Ah, Joel még találkozni fog a hóhérral, úgy ám! – Jósolta Cook. – Na és, Matthew, vigyázz a szádra az én kis segítségem előtt! Pfű! Jassy, szükségem van rád, biz’a, ő meg elrémiszt itt nekem. Nos hát, átkozott legyen a fickó, ha nem száll ki az ördög belőle! Sajnálom a mamádat, kislány. – Köszönöm! – motyogta Jassy összeszorított foggal, a tálca nehéz súlya alatt. Elhallgatott, amikor megfordult a terhével, majd hadarva így szólt: – Cook, nincs véletlenül… – Az isten legyen irgalmas hozzád, lányom! Szíves örömest kölcsönadnék egy aranypénzt, ha lenne! Az utolsót is hazaküld-tem az idős anyámnak! De imádkozom érted, lányom. A Mindenható meghallgat, csak fordulj hozzá! A kocsis felkacagott. – Igen! A Mindenható meghallgat… szinte biztos, hogy segít azokon, akik segítenek magukon! Jassy már feladta az Úrhoz való könyörgést, és úgy érezte, mindjárt összeesik a tálca súlya alatt. Rámosolygott Cookra, és kisietett. Telt az idő. Jassy úgy érezte, az órák vánszorognak. Végül elengedték, és visszament a padlásszobába. Azonnal odaszaladt Linnethez, majd homlokát az ágyhoz nyomva csendesen sírdogálni kezdett, amint meghallotta, hogy az anyja erősen zihálva próbál levegőt venni. Kinin. Tamsyn azt mondta, az talán enyhíti a szenvedését. Halk kopogás hallatszott. – Én vagyok az, Molly. Jassy felkelt, az ajtóhoz sietett, és kitárta. Molly fürkészte a lány elgyötört arcát. – Hát nincs jobban? – Egyáltalán nincs. – Ah, lányom! – Molly egy pillanatra elhallgatott; habozott, miközben figyelte Jassyt. A lánynak többet kellene kapnia, gondolta. Mindannyian úgy gondolták. Cook, ő és a szobalányok. A lány ennél különb életet érdemel. Különbet, mint a hideg kőpadlók véget nem érő súrolása. Különbet, mint a durva, kérges keze, rongyos ruhája. Mindnyájan szebb világot álmodtak neki. Jassy az ő üdvöskéjük – szeretetre méltóbb, mint amilyennek embernek joga van lenni, még ha nehéz is észrevenni, hogy rongyokba öltöztetett báját, csodás aranyhaját rút háló szövevénye rejti. Jassy finom. Rózsaszál a gyomok között, a tavasz bimbója a halott télben. Jassy halálra ítélt – erre az életre, a földi pokolra. Molly felsóhajtott. – Jassy, tudom, hogy a mamád soha nem akarta, hogy a mi szintünkre süllyedj, de… nos, az a jóképű, magas úr kérdezősködött felőled. Azt mondta, hogy a szállása a Towergate-ben van, és hogy sokáig fenn fog maradni. Jassy mély lélegzetet vett. Gyomra émelyegni kezdett. A szőke férfi. A kedves, jóképű szőke őt akarja. Jassy megfeszült. Amilyen kedves volt a férfi, most szajhát akar éjszakára. És ő egy egész légvárat tudott építeni köré; el tudta képzelni, úgy, mint mindazt, amit az élet csak nyújthat. Jassy meggörnyedt. Linnet reszelősen hörgött mellette. A lány ökölbe szorította a kezét. – Jassy! – kiáltotta Linnét. – Anyám! – A lány odafordult hozzá, és az ágy mellé rogyott. – Itt vagyok! Linnet feje hánykolódott. Jassy az anyja homlokára tette a kezét, és érezte, hogy forró. Linnet szeme kinyílt egy pillanatra; csillogott a láztól. Nem látta a lányát. – Segíts! – suttogta öntudatlanul. – Ó, kérlek, segíts… Hangja elcsuklott, szeme lecsukódott. – Ó, istenem! – sóhajtott Jassy. Megfogta az anyja kezét, és megszorította, aztán felállt, és megfordult, szinte elvakulva a könnyektől.

13

Nem! – szakadt fel belőle a fájdalom néma sikolya. – Nem hagyom, hogy meghalj! Könyörögni fogok, kölcsönkérek… vagy lopok. És ekkor hasított belé a gondolat. Lopni… igen! Isten biztosan megérti, és ő az egyetlen, igaz bírája. Hátat kell fordítania neki, de talán most ő segít neki, hogy segíthessen magán. El tudja lopni a pénzt, amire szüksége van. És megőrizheti a légvárat. Ha a szőke férfi gyanúsítaná őt, gyorsan ártatlannak vallaná magát, és elmenekülne tőle. Ő annyira kedves. Meg fogja érteni. Ha pedig hazugságon kapná… nos, ő megint csak a kedvességére számítana. És ha ez sem sikerülne… Jassy keserűen nyelt. Meg fogja csinálni. Nem hagyhatja, hogy Linnet meghaljon. – Ah, köszönöm, Molly! Nagyon köszönöm! Molly megköszörülte a torkát. – Izgalmas férfi, úgy ám! – mondta, s megpróbált vidámnak látszani. Kissé elpirult. – Én… én fel akartam ajánlkozni helyetted, és örömmel neked adtam volna a pénzt. De ő téged akar, biz’a, ha akar valakit egyáltalán. – Köszönöm! – Itt maradjak vele helyetted? – Ó, áldjon meg az isten, Molly! Megtennéd? Molly bólintott. Jassy a mosdótálhoz lépett, beleöntötte a maradék vizet, és megmosta az arcát. Olyan nagyon reszket! Molly leült. – Jobb, ha sietsz, gyermekem! – figyelmeztette közömbös hangon. Jassy még egyszer letérdelt az anyja mellé, és a kezébe vette törékeny kezét. Az szinte perzselt, és Linnet nem reagált. – Mama, nagyon szeretlek! Nem hagyom, hogy csak így meghalj! Jassy hangosan fogadkozott, kétségbeesetten. Aztán felkelt, és útban az ajtó felé belebújt elnyűtt köpenyébe. Még egyszer utoljára megállt, gyönyörű arca megfeszült, fájdalom sötétítette el. – Nem, nem hagyom, hogy így meghalj! Még akkor sem, ha könyörögnöm, kölcsönkérnem… vagy lopnom kell!

14

II. Kegyetlen hideg csapta meg Jassyt, amint elindult a fogadóból a Towergate-hez vezető ösvényen. A két épület nem volt messze egymástól, mert ebben a városban, ahol az út Londonból délnek vezetett, folyamatosan folyt a kereskedelem és az utazás, és még egy harmadrangú fogadósnak is igen jól ment a sora. Az általános megállapodás szerint John mester biztosította a jobb ellátást, a Towergate pedig a szebb, barátságosabb szobákat. A nemesség az éjszakát inkább a Towergate-ben töltötte, még ha John mesternél vacsoráztak is, a köznép pedig kisebb kényelmet élvezett – alacsonyabb áron – John mesternél. Jassy fogai vacogtak. Viseltes köpenye alig nyújtott védelmet a téli szél ellen, és a hótakaró – ahol nem változott sárrá az elhaladó temérdek szekér és kocsi nyomán – jéggé fagyott. Jassy még örült is a hidegnek, mert az szinte megfagyasztotta az elméjét és a gondolatait. Amikor a Towergate ajtajához ért, remegett a hidegtől és attól való félelmében, amit tenni készült. A szél süvített mögötte, amint belépett, és gyorsan behúzta az ajtót maga mögött. Nekitámaszkodott, és észrevette, hogy a szolgák és a kutyák is elszunnyadtak a pislákoló tűz mellett, és hogy igen kis forgalom van ezen a késői órán; csak két barát beszélget még csendesen a fal mellett. Előjött a Towergate egyik szolgálólánya, és Jassy azon vette észre magát, hogy dühösen lenyeli a büszkeségét, és hátratolja köpenye csuklyáját a homlokából. – Mi járatban vagy? – kérdezte a szolga, és Jassy attól félt, hogy mindjárt elájul. A fiatal felszolgálólánynak formás feneke és csípője volt, és nyíltan ringatta magát, amitől Jassybe újabb rémület költözött. Ez… ez az, amivé válnia kell. Kinin! – emlékeztette magát elkeseredetten, és a gondolat bátorságot öntött belé. – Idekérettek – közölte egyszerűen. – Ó! – mondta a lány, miközben félénken mosolygott, és kíváncsian méregette Jassyt. Vállat vont, és egy pillantást vetett a lépcső irányába. – A méltóságos úr miatt, ugye? Lássuk csak! Igen, már vár téged. A harmadik ajtó. A ház legszebb szobája. Jassy bólintott. Amint a lépcső felé tartott, a szolgálólány odasettenkedett a csaposhoz, és hangosan odasúgta neki: – Nahát, ez Jassy Dupré! Képzeld! Azt hiszi, különb, mint mi! Most meg felmegy kurválkodni ahhoz a gazdag és finom úrhoz, ugyanúgy, mint bármelyik lány! – Jóízűen felnevetett. A csapos vihogott, és Jassy úgy érezte, hogy a férfi tekintete a hátába fúródik. – Szóval ő az, mi? Talán most már nem fogja úgy fenn hordani az orrát, mi? Mindketten heves nevetésben törtek ki. A rosszmájú megjegyzések követték Jassyt fel a lépcsőn és a folyosón végig. Jassy odaért az ajtóhoz, és kétségbeesetten benyitott, nem gondolt arra, hogy kopogjon. Gondosan becsukta maga mögött, és nekidőlt, levegő után kapkodva. Most egy férfi hálószobájában van – hiszen felkérték, hogy szórakoztassa őt az éjszaka. Nem akármilyen férfit, emlékeztette magát. Robertet. A kedves, aranyhajú urat. Nem fog belehalni, ha megérinti; pénzzel fog elmenni innen – megkeresett vagy lopott pénzzel – és megőrzött szüzességével. Először ösztönösen hálát érzett a szoba melegéért. Aztán észrevette, hogy sötét van, mivel a kandallóban égő tűz már csak izzó parázs formájában pislákol. A szoba üresnek tűnt, és amint Jassy szeme hozzászokott a tompa fényhez, megfeszült, beharapta alsó ajkát tanácstalanságában.

15

A halványan parázsló tűz előtt egy mély fémkád állt, melyből gőz áramlott fel. A kád teljesen üres volt. Őrá várt. Jassy keserűen töprengett, hogyan fogja tudni átkutatni a férfi ruháját, amikor úgy áll a dolog, hogy neki kell először levetkőznie. A csábító szerepét sem tudja eljátszani, majd pedig adni az ártatlant, amíg be nem ül abba a kádba, mert egy ilyen úr érthetően nem akar egy szolgálólányt, amíg az meg nem fürdött. Jassy nyugtalanul lépett beljebb a szobába, óvatosan közeledve a kád felé, és azon tűnődött, mi történhetett a férfival, akihez elhívták… szolgálni. Levegő után kapott, és szíve hevesen kezdett verni, amikor hátulról nagy kezek fogták meg a vállát. Nem fordult meg, csak állt, mint egy ugrásra kész, ijedt őzike, mégis fájdalmasan tudatában volt, hogy nem mer elfutni. – A köpenyedet, kedves – jött egy rekedt férfihang a sötétből. – Megengeded? Pánik fogta el Jassyt. Mögötte van, és szörnyen nyugtalanító érzés ez. Úgy tűnt, a szoba még sötétebbé vált, majd forogni kezdett. Jassy összeszedte magát. A szédülés lassan megszűnt. Lehajtotta a fejét, és bólintott. Megpróbálta emlékeztetni magát, hogy ez az aranyszőke, tündöklő lovag, aki védelmére kelt, amikor a föléje tornyosuló sötét barátja olyan durva módon bajba sodorta. Szorosan becsukta a szemét; jobb, ha az ő tiszta, nemes tekintetére gondol. A csodáló tekintetére. – Te hideg vagy. Hideg, mint a jég. A fürdő és a tűz majd felmelegít. A férfi csendesen beszélt. Szavai szinte suttogásként hatottak, és mégis nyugtalanították őt. Lágyak, valahogyan mások voltak. Kíváncsi feszültséget, egyfajta lázt hordoztak. Ő férfi, emlékeztette magát Jassy. Férfi, aki kért egy szajhát éjszakára. Most megérinti őt… A köpenye már lenn is van. A férfi keze a vállára siklott, és ő megpróbálta leküzdeni remegését, amint azok a hosszú férfiujjak megérintették. Előrelépett, kitért a kezek elől. – A fürdő… akkor nekem van? Úgy tűnt, rövid, ironikus szünet következett. – Igen, kedves. Neked. Ekkor azok az ujjak ismét a vállára telepedtek, és gyakorlottan nyúltak Jassy egyszerű gyapjúruhájának gombjaihoz. Jassy kényszerítette magát, hogy ne mozduljon. Nem számított erre az érzésre. Arra az érzésre, hogy a férfi így fölé magasodik, szinte perzsel a keze, hatalmas lényének jelenléte. Hunyorított, és látta a kádból felszálló gőzt, az izzó parázst a kandallóban. Bárcsak ennyit láthatna! A vörösen fénylő párát a sötétben! A férfi ujjai végighaladtak a hátán, majd lefejtették a ruhát a válláról. Jassy majdnem felsikoltott, ahogy a férfi hozzáhajolt, és ajkát a tarkójára préselte. Mintha megbélyegző tűz sepert volna végig rajta, ami borzalmas pánikba ejtette, ugyanakkor szinte felélesztette. Mintha valami különleges anyag került volna a vérébe, az ereibe, a testébe. Elevennek érezte magát, mintha azelőtt érzéketlen lett volna. Reszketett, mégis újra tudatára ébredt, hogy végig kell csinálnia ezt a játékot, ó, annyira ügyesen, hogy megőrizze büszkeségét, tisztaságát – és megszerezze a pénzt, amire oly nagyon szüksége van. A férfi keze végigsimított a vállán, és a ruha a lány karjára csúszott, amint töprengett, tervezgetett. A gyapjú lehullott szegényes alsószoknyájára, és Jassy ösztönösen kilépett belőle, majd ismét ellépett a férfi érintése elől. Tekintete a kád mögött álló karosszékre siklott. A férfi kabátja ott feküdt, gondosan összehajtogatva. Oly közel a kádhoz. Csak érte kellene nyúlni, és átkutatni a zsebeit. Bárcsak meg tudna szabadulni a figyelő szemektől egy időre!

16

Ah, ez lehetetlen! Mivel nem mert hátranézni, csak halványan hallotta, ahogy a férfi félresöpri a padlóra hullott ruháját – és újra közelebb lépett hozzá, ezúttal az alsószoknyája megkötőjéért nyúlt, kioldotta, és nézte, amint az leesik. Jassy ingében újra érezte a hideget. Fordulj meg! – szólította fel magát. Fordulj meg, és simulj a karjaiba! Ő szőke, aranyhajú és finom úr, és meg kell nyerned őt egy mosollyal, ha tisztességes hölgyként akarsz távozni! Nem tudott megfordulni. Szeretett volna, de nem tudott. Nem tud belenézni azokba a nemes szemekbe. Most nem, még nem, mert most szégyelli magát előtte, így ingben és harisnyában. Újra megborzongott. Érezte maga mögött a férfi mozdulataiból áradó feszültséget és erőt, leheletének fuvallatát. Mélyet lélegzett, és szédülés fogta el, amint megérezte a férfi finom, veszélyesen férfias illatát. A férfi megfogta a vállát, magához húzta, és Jassy érezte testének izmos keménységét. És a benne növekvő vágyat. Látta a kezét, bronzbarna, hatalmas kézfejét, hosszú ujjait, ahogy karjával átfogta őt. Újra szédülni kezdett, szinte az ájulás környékezte. Majdnem ismét felsikoltott, amikor azok a kezek a mellei köré záródtak, és a hüvelykujjak enyhén dörzsölni kezdték a mellbimbóját az ingének anyagán keresztül, mely olyan leheletvékony volt, mintha ott sem lett volna. Keményen összeszorította az állkapcsát, hogy csendben maradjon, és megpróbált erőt venni magán, nehogy elrohanjon, megszökjön az érintés elől. Aztán valami érdes, mély hang szakadt fel a férfi torkából, és ujjai a Jassy hajában lévő hajtűk után tapogatóztak. Jassy haja dús tömegben omlott súlyos kontyából a vállára, és a lány ismét előrearaszolt, lehajtott fejjel. – Kérem… nem nedvezhetem össze. Megfagyok, amikor elmegyek innen. Halk nevetést hallott, és szinte szerette volna, ha a férfi nem rejtőzködne ott mögötte a sötétben, hanem eléje lépne, és lágy tekintettel rámosolyogna. Mégsem igazán akarta látni őt. Most nem. Nem, amikor el kell felejtenie minden tilalmat, minden szigorú tanítást, amelyben eddig részesült. El kell felejtenie a pusmogásokat, melyek lekísérik majd a lépcsőn, és arról szólnak, hogy az öntelt Miss Dupré mégsem megközelíthetetlen, rideg szűz lány, hanem a legtöbb pénzt kínáló szajhája. – Nem nyúlok a hajadhoz, bár szeretném leengedve látni. Kérlek, menj! Frissülj fel a fürdőben! Jassy beharapta az ajkát, és azt kívánta, bárcsak megkérhetné az urat, hogy forduljon el, amíg teljesen le nem vetkőzik. Tudta, hogy ezt nem teheti. És mégis örült, hogy a férfi sötétben vár, amint remegve előrelépett, és megpróbálta némileg kecsesen, egyensúlyozva lefejteni magáról a harisnyáját, majd bizonytalanul tétovázott, mielőtt kibújt volna az ingéből; és mindezt akaratán kívül nagyon érzékien csinálta. Csak arra tudott gondolni, hogy fontos lenne, hogy az ingét a férfi kabátja mellé tegye, így talán hozzáférhet az utóbbihoz, miközben úgy tesz, mintha az előbbit keresné. Amint lekerült róla a ruhája, minden igyekezetével azon volt, hogy belépjen a kádba, mert még soha életében nem érezte ennyire fájdalmasnak saját meztelenségét. Bemerült a vízbe, behunyta a szemét, és megpróbálta leküzdeni a vacogását, bár a víz még mindig gőzölgött. Valami eléje pottyant. A szeme kipattant, mégsem látott semmit, mert a férfi most is mögötte tartózkodott. – A szappan, kedves – mormolta a férfi, még mindig olyan rekedten és mélyen, mégis enyhe irónia csengett a hangjából.

17

Jassy eltűnődött, vajon tényleg olyan kedves-e, mint hitte. Annál jobb, ha goromba tud lenni – vélte –, mert akkor könnyebb lesz becsapni, elvenni tőle azt, amit semmi kedve megkeresni. Egy ruha követte a szappant a kádba. Jassy idegesen kapott mindkettő után, és nagyon szerette volna, ha a férfi nem lebzselne ott mögötte. El kell onnan mozdulnia! Muszáj! Jassy már nem vette többé annyira biztosra, hogy a férfi szívesen adna neki pénzt, ha nem akarná elvégezni a szolgálatait, így hozzá kell férnie a kabátjához. A férfi mögéje lépett; Jassy eltöprengett, vajon türelmetlenné vált-e. Kétségbeesetten rágta az ajkát, miközben azon morfondírozott, hogyan késztethetné arra, hogy elmenjen onnan. Szerencsére a férfi maga mozdult el helyéről, igen előzékeny módon. – Kérsz egy italt? – kérdezte halkan. – Igen, kérek – suttogta Jassy, és a férfi az ajtóhoz sietett, és kinyitotta, hogy leszóljon a csaposnak. Jassy a vízbe ejtette a szappant és a mosdóruhát, gyorsan áthajolt a kád szélén, és belenyúlt a férfi zsebébe. Érezte, hogy tele van pénzzel. Keserűen ébredt rá, hogy az úrnak biztosan nem fog egy hiányozni, és mégiscsak siralmas világ ez, hogy egy tehetős férfi megvásárolhat egy nőt, és még csak meg sem érzi annak költségét. Jassy gyorsan visszaült a vízbe. Hallotta, hogy a férfi köszönetet mond valakinek az ajtóban, és egy tálcával tér vissza. Megkockáztatott felé egy pillantást, amint az letette a tálcát az asztalra, és töltött két pohárba, de egyáltalán nem látta, mert a férfi árnyékban volt. Csak azt látta, hogy ingre és térdnadrágra vetkőzött, mezítláb hangtalan a lépte, és valóban magas, széles vállú, tiszta férfi. Robert… Bárcsak láthatná nemes tekintetét… Ah, még jó, hogy nem látja, mert a pénz a tenyerében van, és nem engedheti meg, hogy észrevegye! A vízbe dugta az arcát, és nagyon megrémült, amikor felemelte a fejét, mert a férfi mögötte termett, és egyik karjával átfogta a vállát. Egy borostyánsárga folyadékkal telt poharat nyújtott felé. – Rum – mondta röviden. – Karibi rum, aranyszínű és tiszta. Ez van, vagy gyenge sör. Jassy elvette az italt, és lehajtotta, majd levegő után kapkodott, köhögött, és hallotta a férfi nevetését, miközben az megveregette nedves hátát. – A sört kellett volna odaadnom – dünnyögte mentegetőzve. – Nem, nem, ez jó – felelte Jassy. És csakugyan jó volt, mert égetett, mint az életet adó tűz, és könnyebbé tette mindazt, ami annyira fájó és rettenetes ezen az éjszakán. – Kérsz még? – Igen – mormolta Jassy lesütött szemmel, és keserűen gondolt arra, hogy a rum ára valószínűleg több, mint egy közönséges szajháé. Most már ez nem számít! – nyugtatta magát, mert a pénz a markában van. Nemsokára odafordulhat hozzá, elkezd sírni, és bocsánatért könyörög. Meggyőzően és büszkén elő fogja adni, hogy ő a nagy színésznő, Linnet Dupré lánya. Aztán pedig elmegy. Távozásával pedig megőrzi az álmát. Azt, hogy az életben még találkozhat ezzel az aranyhajú férfival, és a becsülete sértetlen maradt. És valami csoda folytán még gazdag lesz, selyemben és szaténban jár, és ő őrülten szerelmes lesz belé. És akkor… A férfi újra odanyújtotta neki a poharat, aztán letérdelt mögé. Ujjai végigsimítottak a nyakán, a válla ívétől a fülcimpájáig. Nem is olyan rossz, nem is olyan rossz. Elvette a rumot. Kiitta a második pohárral is, érezte tüzes melegét, borostyánsárga izzását.

18

– Rendkívüli teremtés vagy te – mondta furcsán a férfi. – Túl vékonyka, mégis annyira előkelő. Arcod egy arisztokratáé, és kezed, sajnos, egy takarítónőé. Tested egy csábító nőé, de tekinteted egy nőstény róka ravaszságára figyelmeztet; büszke és alattomos. Jassy eltűnődött a férfi szavain. Olyan hízelgően és mégis csípősen hangzottak. Megborzongott, mert a férfi hirtelen egyáltalán nem olyannak tűnt, mint az az aranyhajú, rokonszenves nemesúr. – Kedvesem… A szó suttogás volt, mint egy különös fuvallat, csendes, mégis kegyetlen, ami simogatta és forrósággal öntötte el. Rekedten, mélyről tört fel a férfiból, mint a meleg, nyári szellő bársonyos érintése. A férfi a kezébe vette a szappant. Jassy nem tiltakozhatott, mert egyik kezében az üres poharat tartotta, a másikban a pénzt. Megremegett, szándékosan nem vett tudomást a dologról, nem mozdult. Érezte, hogy a szappan és a ruha végigsiklik a vállán, a mellén. Lassan… könnyedséggel haladt a férfi keze. Úgy barangolt rajta, mintha joga lenne hozzá. Mintha már régóta ismernék egymást. És ő csak ül és engedi ezt a rémisztő bizalmaskodást. A szappan és a ruha vándorolt a bőrén. Megérintette a tarkóját, cirógatta a nyakát, majd a vállát, és… Újra a mellét. Megborzongott, remegett, megrémült, megszédült az érzéstől, úgy érezte magát, mint a sarokba szorított nyúl. Annak az érintésnek a hatalma igéző volt. Szemét behunyta zavarában, és akkor érezte, hogy a férfi mozdul, eléje kerül, és ajka az ajkához ér. Ah, milyen forró, visszautasíthatatlan és csábító! Elsöprő és tapasztalt, amitől remegés fut végig egész testében. Érezte, hogy ajka szétnyílik, és a férfi nyelve behatol rajta. Amint küszködött a rátörő érzések ellen, szívből sajnálta, hogy olyan gyorsan lenyelte a rumot, mert ami erőt adó melegség volt, az most sürgetéssé változott, ami csak rátett félelmére és zavarára. Elnyelik! Hirtelen megijedt a férfi roppant erejétől, megijedt, hogy az egész meggondolatlanul, vakmerő módon történik majd, és közel áll ahhoz, hogy elveszítse önuralmát. Még sohasem csókolták meg. És ez… Hirtelen úgy tűnt, a férfi föléje kerekedett, behálózta, ajkát a szájára, nyakára tapasztotta. És a keze… a vízbe merül, végigsiklik a combján. Ó, most, most! Jassy felsikoltott magában. Rajta. Véget kell vetnie ennek, különben minden elveszett! A férfi karja átfogta, és kiemelte a fürdőkádból. Jassy rémülten kapott levegő után, és ösztönösen belekapaszkodott, nehogy visszaessen, a férfi nevetéséből ítélve mégis valahogyan biztos volt benne, hogy súlya semmi az ő erejéhez képest. A nevetése… a gőzön, a homályon át nem könnyednek, nem is vidámnak hatott, hanem még mindig gúnyosnak, ami csak tetézte félelmét. – Kérem, kérem, uram! – nyöszörögte, és bár hangja erőtlen volt, nagyon is reszketőn csengett. Mégis a hatalmas ágyon találta magát, a férfi alakja fölé nehezedett, sötét feje a mellére hajolt… Forró, követelő csókjai elárasztották. Jassy ujjaival a hajába markolt, hogy megállítsa. – Ne! – suttogta, amint a férfi szája kinyílt mellbimbója sötét színű rózsája fölött, bekapta és csókolta, amitől perzselő érzés kerítette hatalmába bensőjét. Nem bírja elviselni; megrázkódott, megremegett a bódító érzéstől. A bőre lángolt, égett, ahogy érezte forró, nedves érintését, mely mélyen belehatolt, egyenesen a méhéig. – Ne, kérem! – könyörgött, és küszködött, hogy összeszedje magát. – Kérem, kedves uram, nemesuram! Azt hittem, eljöhetek ide, mert olyan jó volt hozzám, de rájöttem, hogy… Hirtelen elhallgatott, mert bár a feje kábult volt a rumtól, az ijesztő érzésektől és egyre növekvő félelmétől, csak most ébredt rá saját gondolataira. A férfi fejére meredt, arra a férfiéra, aki olyan bizalmasan ért hozzá. Sötét haj. Sötét…

19

– Ó! Ó, hagyja abba! Az istenért… A férfi felemelte a fejét. Nem barátságos, világos szemek tekintettek rá egy úr udvariasságával. Sötét szemek fürkészték. Sötét, cinikus szemek, melyek illettek izgatott suttogásához. Mintha maga a Sátán szemei volnának. Szigorú, dermesztő tekintet, mely leforrázó megvetéssel fúródott belé. Még csak nem is fekete vagy barna szemek voltak, ahogy képzelte. Indigókék színük volt. Biztosan magáé az ördögé. Ó, biztosan… ez nem is Robert, döbbent rá szörnyű rémülettel, hanem a goromba és öntelt Jamie tartja a karjaiban – meztelenül! – Maga! Megfeledkezett arról, hogy valójában csak játszott a gondolattal, hogy a szükséges pénz megszerzéséhez még le is feküdne John mesterrel. Talán ez még rosszabb – ez a bronzbarna, indigókék szemű idegen, aki eddig is olyan megvetően bánt vele. Az undorító teste, ami rajta fekszik; lehelete, amelyből még mindig az az égető nedvesség árad, amit a mellén hagyott, a kezének érintése a csípőjén. – Maga! – zihálta szörnyű megdöbbenésében, és a férfi ajka gúnyos, félelmetes mosolyra görbült, és hunyorgó szemmel nézett rá. – Igen, igen, én. Azt hitted, kelepcébe csalod Robertet, ugye, kedves? No csak, te kis nyafogós tolvaj! Ügyes kis csel, mondhatom. Jössz, mint egy csábító, kirámolod az ember zsebét, aztán ártatlannak adod ki magad! – Csettintő hangot hallatott utálkozásában. – Különös. Azt hittem, van valami rendkívüli benned. Csalódtam. Nem vagy más, mint egy közönséges szajha és tolvaj. – Nem vagyok tolvaj! – jelentette ki Jassy kétségbeesetten tiltakozva. Édes istenem, de szeretne most meghalni! – Nem vagy tolvaj? – A férfi gőgös feje oldalra billent. – Szálljon le rólam! – kiáltotta Jassy. Megpróbált kicsavarodni, de rájött, hogy a férfi átvetette a lábát az övén. Megpróbálta megütni, de az elkapta a csuklóját. Nem tudja eltávolítani őt meztelen testéről. – Nem vagyok tolvaj… – A pénz a markodban van, kedves. Láttam, ahogy a zsebembe nyúltál azzal a kecses kis kezeddel. Milyen kár! Még meg sem kerested! Persze, én megadom neked ezt a lehetőséget. – Ne! Ne! Jassy eszeveszetten, harag és kétségbeesés szülte erővel és lendülettel küzdött a férfi ellen. Szitkozódva próbálta kiszabadítani a csuklóját. Felhomorított, de így csak még közelebb került hozzá, sőt hozzá is súrolódott. Rugdosott, kapálózott, de ezzel mindössze egy morgást sikerült kiváltania a férfiból. A férfi ujjai mint acélpántok szorították, teste mozdíthatatlan volt. Kemény volt, mint a szikla, de forró, mint a nyári nap, és Jassy túlságosan is érezte az erejét, amint ott feküdt meztelenül. Nem tud győzni. Csak meg tudja érinteni, egyre többször. És egyre többet tud meg róla mint férfiról. Végül csak feküdt zihálva, teljes mozdulatlanságban a férfi alatt, akinek bal keze fogva tartotta mindkét csuklóját, jobb lába pedig lefogta a combját. Megfogadta, hogy nem sír. Nem nézett a férfira. Ő nem álmainak kedves, finom, tündöklő, aranyhajú lovagja. Ő a másik, a kemény és kegyetlen férfi, és neki semmit sem fog adni. Jassy nem fog könyörögni. Nem fogja elárulni neki, mennyire el van keseredve. Nem tudja eljátszani az ártatlant, mert már színvallásra kényszerítette. Nem volt mit tenni, csak feküdni ott, visszakozni, megvetni őt, és elképzelni magát messzire, nagyon messzire – és imádkozni, hogy a férfi úgy döntsön, szól a békebírónak. A férfi nézte őt. Jassy annyira sem tudott elhúzódni, hogy megszabadulhasson ettől. Túlságosan is érzékelte izmos testét – melyet ruha fedett, mégis valahogyan kegyetlen volt a számára – és saját meztelenségét. Ha bele lehet halni a megalázásba – vélte –, akkor ő most biztosan itt pusztul. Ám hallott róla, hogy a gyűlölet erőt ad az életben maradáshoz. Lehet,

20

hogy azért nem hal meg, mert annyira gyűlöli ezt az embert. Elszántabban nézett az éjszaka elébe, és várt, szándéka ellenére remegve. A férfi hirtelen megmozdult, és Jassy felkiáltott, de az ügyet sem vetett rá; a csuklóját egyik kezével fogta. Föléje hajolt, és a másikkal kifeszítette összeszorított kezét. Megtalálta benne a pénzt. Jassy nem reagált, csak bámult maga elé. – Nincs bocsánatkérés? Nem felelt, és a férfi harsányan felnevetett. – Ah, bezzeg ha én volnék Robert! Felém fordulnál, azokban a szép szemeidben csillogó könnyekkel, és esküdöznél az ártatlanságodra. Vagy talán végig kellene hallgatnom valami történetet egy éhező gyerekről vagy valami ehhez hasonló marhaságról! Csakhogy én nem vagyok Robert. Elég okosnak tűnsz ahhoz, hogy ezt tudd. – Maga egy alávaló, kegyetlen gazember! – sziszegte Jassy, még mindig a plafonra meredve. Ó, istenem! Semmije sincs, és a férfi markában van. Ha hívná a hóhért, ő csak fütyülne rá. Szánalmasan elbukott. – Ah, kedves, tiltakozom! Én kedvelem a magadfajta szőkéket, úri hölgyeket és szajhákat. Csak az ilyen tolvajoktól iszonyodom! Egyfajta éllel beszélt, és bár Jassy már meggyőzte magát arról, hogy nem érdekli, mi vár rá – legyen az maga a halál –, torkából elfojtott sikoly szakadt fel, amikor észrevette, hogy a férfi mozdul felé. Durván, erőszakosan elhelyezkedik – combját nyers, vad erővel feszíti szét. Jassy azt hitte, hogy már semmi sem alázhatja meg jobban, ez mégis megtette. Újból kitörő dühvel feszült neki a férfinak, és esküdözött, mennyire gyűlöli, amint annak keze megérintette, ujjai kegyetlen bizalmaskodással nyúltak hozzá. Elfordította a fejét; elvörösödött, és hőhullámok öntötték el. Megalázottan halálért esdekelt. – Sikítani fogok! Kiabálni, hogy megerőszakol… – Egy szajha, aki önként jött hozzám? – kérdezte a férfi szinte szórakozva. – Ó… istenem! Hagyja abba! A könyörgés erős zihálással hagyta el Jassy száját. Nem menekülhet előle, nem menekülhet az érintése elől. Megpróbálta kicsavarni magát, elrejtőzni, de a férfi könyörtelenül, arcátlanul méregette, vizsgálgatta, nem törődve tiltakozásával. Bárcsak lenne fegyvere, úgy éljen, megölné. A férfi nem kegyelmezett, nem könyörült meg rajta. Nem mintha bántotta volna – egyszerűen csak tapogatta, ahol érte, érintése még belé is hatolt. És ekkor… az érintés megszűnt. Még mindig lefogta, továbbra is az ágyhoz szegezte. De hosszú, bronzbarna ujjainak rettenetes bizalmas kutatása megszűnt, és Jassy nem mert még levegőt sem venni. – Egy szűz? – kérdezte a férfi. Hangja furcsán udvarias és távolságtartó volt, mintha csak az időjárásról beszélgetnének. – Ó, az isten és minden szentek szerelmére…! – Kedves, hallgass el! – szakította félbe a férfi. – Eljöttél hozzám, igaz? Én elég világosan kinyilvánítottam a szándékomat, amikor beszéltem azzal a másik kocsmai szajhával. – Én nem vagyok szajha! – Hát úgy fest. Tolvaj vagy. – Maga meg egy alávaló, öntelt gazember, nők hitvány meggyalázója, egy… – Hát meggyaláztalak én téged, kis tolvaj? – Az érintése meggyalázott! – Ah, kedves! Annyi minden lehet még egy férfi és egy nő között! Feltárjuk a lehetőségeket? – Nem! – Tehát azzal az egyedüli céllal jöttél, hogy meglopj. Ah, nem is! Tévedek. Azért jöttél, hogy meglopd a szegény Robertet.

21

– Igen, és megbuktam. Engedjen el engem! Jassy csak feküdt, remegve félelmében. Ő olyan nemtörődöm, annyira nyugodt! A férfi keze a hasa alján nyugodott, lába még mindig elvágta a meneküléstől. Akár láncra verve is feküdhetne alatta. Sírnia kellene, eljátszani a szegény bűnbánót. De nem tud színészkedni előtte. Erre már rájött. És a férfi most már bármelyik pillanatban megkaphatja, amit akar. Biztosan élvezné, hogy erőszakosan a magáévá teszi, mert úgy tűnik, gyűlöli őt, és már bebizonyította, hogy nincs benne könyörületesség. – Úgy gondolod, hogy el kellene engedjelek? – kérdezte csendesen a férfi. Ujjaival a hasán babrált, és Jassy mélyen az ajkába harapott, imádkozott, hogy ne hatoljon belé újra. Teste izzott a haragtól. Magában átkozta a férfit, és némán fohászkodott. A férfi szárazon felnevetett, legördült róla, és a könyökére támaszkodva meredt rá. Jassy egy pillanatig el sem tudta hinni, hogy csakugyan szabad. Viszonozta a férfi tekintetét, mélyen az arcába nézett. A bronzbarna, durva vonásokra, az indigókék szemekbe – a hosszú, gőgös orra. Az ajkakra, a telt, érzéki ajkakra, melyek gúnyos mosolyra görbültek. A sötét hajra, melyek a homlokába omlottak. A nyakára, melynek bronzszínű bőre elütött fehér ingétől, az ingére, mely szorosan feszült vallanak és mellkasának domborodó izmaira. Egy medál, egy sárkányölő Szent György függött mellkasának sötét szőrű részén, ahol az inge szétnyílt. – Meggondoltad magad, kislány? Maradsz? Ah, látom, végül szerelmes lettél belém. Szabad vagy, és mégis mellettem maradsz! Szabad… elengedte. Mit érdekli, ha így néz rá? – Ó! Jassy úgy szökkent ki az ágyból, mint a felröppenő sólyom, majdnem felbotlott igyekezetében, hogy összeszedje a ruháit. Nem törődött az ingével, az alsószoknyájával és a harisnyájával, csak felkapta durva gyapjúruháját, és épphogy csak belebújt a cipőjébe, mielőtt az ajtó felé sietett. – Méghogy szerelmes magába? Gyűlölni, utálni, megvetni fogom a halálom napjáig! Volnék csak férfi, elbánnék magával! Ha tehetném, meg is ölném, úgyhogy vigyázzon, uram, nehogy összetalálkozzunk! – Ezzel az ajtóhoz rohant. Forró könnyek égtek a szemében. – Te lány! – dörögte hirtelen a férfi. Jassy akarata ellenére megállt, háttal neki. Engedelmeskedett a férfi hangjából áradó nyers parancsnak, és gyűlölte magát ezért. Valami az ajtóhoz koppant. A pénz, amit elvett. – Elég sok mindenen mentél keresztül érte. Vidd! Jassy nagyot nyelt. Ó, mennyire szeretné visszautasítani azt a pénzt! Mennyire szeretné az arcába vágni! Nem teheti meg. Az anyja haldoklik. Lehajolt, válla fáradtan meggörnyedt, hogy felvegye a pénzt. Némán fogadkozott, hogy egy napon, egy napon még gazdag lesz, és úgy éljen, megkeresi ezt az embert, és visszafizeti azt a borzalmas megaláztatást, amit elszenvedett tőle. Feltépte az ajtót, és kibotorkált. Egy pillanatra teljesen elvesztette a tájékozódóképességét. Csak állt ott, kétségbeesetten kapkodott levegő után, majd leszaladt a lépcsőn, ügyet sem vetve a kacér Megan figyelő pillantásaira és a csapos bámuló tekintetére. Kirohant a Towergate ajtaján, majd megállt, hogy megnézze a markában lévő pénzt. Csak vissza kell mennie a padlásra. Az áldott Tamsyn majd felkeresi a patikust, és megveszi az anyjának a kinint. Bármilyen megaláztatás megéri, hogy Linnet életben maradjon, ő pedig egyszerűen megveti azt a gonosz, kegyetlen embert! Lassabbra fogta futó lépteit. – Kisasszony! Dupré kisasszony!

22

Megtorpant; szörnyű fájdalom hasított belé. Hogy téveszthette össze a hangot! Ó, hogy lehetett ennyire ostoba? Hiszen már megismeri az ő hangját, a nemes Robertét, aki szólítja. Megfordult, és arcán a nyári rózsa pírja jelent meg. A lovagias, jóképű, szőke úr sietett felé, karján a köpenyével, alsószoknyájával és harisnyájával. Tudta. Tudta, hogy hol volt. Jassy azt hitte, elsüllyed szégyenében. – Kisasszony! Jamie megbízott, hogy érjelek utol, mert szükséged van ezekre! Jassy szinte fuldokolva a könnyektől, melyeket kétségbeesetten próbált visszanyelni, a férfi rokonszenves, világos szemébe nézett. Hevesen megrázta a fejét, képtelen volt megszólalni. A férfi a kezébe nyomta a holmikat, és ő rémülten futásnak eredt. – Kisasszony… Jassy! Kérlek, várj! Ha valami gond van, én segítek! Segítség! Ah, már késő! Nem tudná őt látni többé. Most nem, sohasem. Csak futott. Futott, nem törődve a hóval, a jéggel, a hideggel, amíg John mester konyhájának ajtajához nem ért. Cook engedte be, ujját az ajkához tapasztotta. Jassy hálásan bólintott, és felsietett a szolgák lépcsőjén. Gyorsan belépett a padlásszobába, és látta, hogy Tamsyn már visszatért, és ott ül az anyja ágyánál. – Megszereztem, Tamsyn. Itt a pénz. Hozna nekem kinint, kérem? Úgy érzem, mellette kell maradnom. – Jassy… Molly elkapta a karját. Jassy lerázta magáról barátnője kezét. Tamsyn gyorsan odalépett hozzá, és megragadta. – Jassy, leányom. A mamád most már megbékélt. – Megbékélt? Jassy értetlenül meredt az öregre. Aztán lassan kezdte felfogni a szavakat, és heves tiltakozással rázta meg a fejét. – Ne! Nem! Meg kell szereznie a kinint, Tamsyn! Biztosan csak alszik! Sem Tamsyn, sem Molly nem tudta megállítani. Térdre rogyott az anyja mellett, és megfogta a törékeny, fehér kezet. A kezet, mely olyan hideg volt, akár az odakinn süvöltő szél. Merev, élettelen. – Ó, nem! Ó, istenem, kérlek, ne! – kiáltotta fájdalmát, aztán sírni kezdett, és megpróbálta megcsókolni az anyját, felmelegíteni őt a testével. Rátekintett a gyönyörű arcra, és tudta, hogy a világ John mesterei már nem érhetnek az anyjához többé. Linnet elment. Jassy az ágyra hajtotta a fejét, és zokogott. Molly odalépett hozzá, és átölelte. És Jassy csak zokogott és zokogott, míg már nem maradt több könnye. – Jól van na, aranyom, jól van – vigasztalta Molly. Végül Jassy ránézett, szemében vad elszántság csillogott. – Molly! Én nem tudok így élni, és istenemre… nem tudok így meghalni sem? – Jól van, jól! – mondta Molly beletörődő, halk sóhajjal. Jassy ráébredt, hogy könnyei nem mind apadtak el, amikor újra a kezébe vette anyja hideg, kecses kezét, és újabb könnyzáporral melegítette azt.

23

III. – Én visszamegyek – mondta Jamie Cameron Robertnek. – És neked is velem kellene jönnöd. A lovászfiú már felnyergelte a lovát, egy Szélsebes nevű pej csődört, de Jamie maga akarta ellenőrizni a hevedert. – Nem is tudom – felelte kétkedően Robert, miközben nézte, ahogy Jamie végül felül az ágaskodó ménre. Mindketten előkelően öltöztek fel az utazáshoz, mert sötétedésre már Jamie Cameron családi otthonába, a Somerfield mellett fekvő Carlyle-kastélyba érnek. Jamie üzleti ügyben fog találkozni apjával, ezért úgy öltözött, ahogy nemes atyja megkívánná: flamand csipkéből készült gallérú és kézelőjű finom, fehér inget, hasított bőr mellényt, brokát térdnadrágot, szőrmebélésű köpenyt, magas szárú, fekete bőr lovaglócsizmát és széles karimájú, tollas kalapot viselt. Ő a tökéletes lovas. Robert enyhe keserűséggel gondolt arra, hogy barátja akármennyire kicicomázhatja magát, akkor is olyan nemtörődöm, izmos, robusztus férfinak látszik. Bár Jamie nem apja elsőszülött gyermeke, hanem a harmadik fia volt, nagyra tartotta az apját, és üzlettársak voltak, akik mind a ketten lelkesedtek közös vállalkozásukért. – Kezdem azt hinni, hogy megőrültél! – jelentette ki Robert. – Ó? És miért? – Nos, Jamie Cameron, lehet, hogy nem te leszel Carlyle következő hercege. De mindazonáltal, ha nem egy dúsgazdag, hatalmas főnemes fia volnál, akkor is jól használnád fel a saját letétbe helyezett vagyonodat. Harcoltál a tengeren, és találkoztál a bennszülöttekkel Virginiában. Bármelyikük könnyen felnyársalhatna. De minek? Egy társaságot, ami sokkal többször bukik, mint virágzik, és egy birtokot kaptál közvetlenül a királytól. Amikor már annyi földed van itt Angliában, hogy kétlem, hogy a családod bármelyik tagja is bejárta volna mindet! Jamie felnevetett, és nyugat felé tekintett, mintha láthatná az Újvilágot, ahová annyira húzza a szíve, még akkor is, ha otthon van. – Nem ismerem önmagamat, Robert. De valami vonz. Ezt állandóan érzem. Ez egy szenvedély, ami felkavarja a véremet, a lelkemet. Szeretem a tájat, a folyókat és a végtelen erdőket. Annyi szépség és nyugalom árad belőlük! – Láttam az indiánok támadásairól és az 1609-es „éhínség”-ről készült rajzokat, barátom. Az indiánok vad barbárok. Az egy vad föld, azt mondják. Kegyetlenül hideg, aztán meg forró és száraz. – Az indiánoknak más a kultúrájuk – töprengett el Jamie. – De ők is emberek, csakúgy, mint mi. Robert hangosan felkacagott. Jamie röpke pillantást vetett rá, és vállat vont. Volt szerencséje találkozni a gyarmatosító John Rolfe-fal és feleségével, Pocahontasszal, az indián hercegnővel, Virginiában és Jakab király udvarában is. Azt mondják, az indián lány megmentette John Smith életét, amikor az apja a fejét akarta, és a hölgy nem tagadta le a történteket. Jamie sajnálattal hallotta, hogy a hölgy meghalt Angliában. És az apja, a nagy Powhatan, több törzs főnöke is nemrégen hunyt el. Olyan, mintha lezárult volna egy korszak, pedig annyi minden még csak most kezdődött el. Amikor a London Company először küldte el az embereit, hogy keljenek át a tengeren, és letelepedtek Virginiában, a James-folyó partján fekvő Jamestownban, azok valóban nehéz idők voltak. 1606-ban hagyták el Angliát. Akkor már Jakab király ült a trónon, de ez csak

24

három évvel Erzsébet halála után volt, egy viharos időszak után, Sir Francis Drake, Sir Walter Raleigh és a spanyol Armada felfedezéseinek időszaka után. Virginiába érve a spanyolok inváziójának és az indiánok támadásainak állandó fenyegetésétől kellett tartaniuk. Sok minden gátolta a gyarmat növekedését. Az ellátmányok nem mindig érkeztek meg terv szerint Angliából. Az emberek hasznot akartak látni, túl sok dohányt ültettek, de kevés élelmet termeltek. Éheztek, összecsaptak az indiánokkal, a pamunkee-kkal, a chickahominee-kkel és a chesapeake-ekkel. Azóta sokat javult a helyzet. Bár Pocahontas és Powhatan meghalt, az indián hercegnő és John Rolfe házassága idején kialakult béke tartósnak bizonyult. A kolóniában kezdetben kevés nő volt; azóta a férfiak magukkal viszik a feleségüket, és a társaság intézkedéseket tett, hogy ifjú hölgyek is átkeljenek az óceánon, így a kolónia és az azt körülvevő birtokok virágzásnak indultak. Legutóbbi virginiai útja során Jamie kijelölte a saját földjét. Apjával sokat fektettek be a London Companyba, de Carlyle-birtokot, ahogy Jamie nevezte, közvetlenül a királytól kapta az ott teljesített szolgálatainak elismeréséül. Birtoka közvetlenül a James-folyó partján feküdt, egy sokkal ígéretesebb területen – úgy vélte –, mivel a földje magasabban terült el, és nem volt annyira nedves és zsúfolt, mint a james-towni terület. Gyönyörű magasföld volt egy kis természetes kikötővel. A fenyők és a fű gazdagon nőtt, annyira dúsan, hogy a táj kékeszöldnek tűnt. A folyó mellett rét terült el, és ahogy Jamie ott állt egyedül, a tenger morajlását hallgatva, és magába szívta a föld békességét, úgy érezte, újból feléled szenvedélye a táj iránt. Nagyszerű lesz. A vidék a végtelenbe nyúlik. Ott fogja megvetni a gyökereit, és ott fognak születni a gyermekei, ott nőnek fel, ott élnek jólétben. A Carlyle-birtokon. – A korlátlan lehetőségek földje – mondta fennhangon. – Nekem bármelyik lehetőséged tetszene – jegyezte meg sóhajtva Robert. Ő saját örökségének nagy részét elkártyázta, és csakugyan, most Jamie-vel tart annak reményében, hogy találkozik egy vagyonos hölggyel, aki értékelné előkelő származását, és nem törődne üres erszényével. – Ha úgy döntesz, hogy velem jössz, adok neked ezer hold földet. – Egy bennszülöttekkel és fenyővel teli földet? – Az egy éden, Robert! Szilaj és kegyetlen, igen, de maga a paradicsom ígérete! Jamie hirtelen megfékezte a lovát, mert a város határába értek, és most már nem tudtak gyorsan haladni az úton, mivel azon éppen egy gyászmenet haladt. Az emberek félrehúzódtak az útból. Egy vénasszony felpillantott rájuk, és halkan füttyentett. – Uraságok! Jobb, ha utat engedünk! – Ne, asszonyom! – szólt oda Jamie. – Csak vonuljanak. Minden ember lelke Istené lesz, és mi nem zavarjuk azokat, akik gyászolnak. Az asszony rámeredt, majd lassan bólintott. Szélsebes a hideg földet taposta, türelmetlenül viselve azt, de Jamie erősen tartotta. Nézte, ahogy egy sovány gebe egy szekeret vontat tova. A szekéren egy csúcsos tetejű fakoporsó feküdt, de Jamie észrevette, hogy a koporsó alja nyitott. A család nyilvánvalóan nem engedhette meg magának a teljesen zárt koporsó költségét. Ha a szertartás befejeződik, a lepelbe burkolt holttestet leengedik a földbe, és a koporsót visszaveszik. Hideg volt. A szekér mögött egy feketébe öltözött nő haladt. Vézna volt, de egyenes tartású; nem sírt, csak hallgatott, és büszkén lépdelt. Megfeszülő hátából Jamie mégis kiérzett valamit a nő gyászából, mely annyira mélységes lehetett, hogy nem merte kimutatni. – Ki halt meg? – érdeklődött halkan Robert. A vénasszony felhorkantott.

25

– Linnet Dupré. Őméltósága, a színésznő. Bár ha engem kérdezne, jó uram, azt mondanám, hogy John mester éppúgy tehet róla, mert fösvény. Neki soha nem volt nagy ereje. Ha nem lenne a lánya, már régen odalett volna a Newgate-ben. Ezt hallgatva Jamie összevonta a szemöldökét. Egy szélfuvallat kapaszkodott a nő csuklyájába, és az lehullott a vállára. Ez Jassy, a szolgálólány, aki tegnap este annyira elbűvölte. A kis tolvaj. Jamie állkapcsa egy pillanatra megfeszült, majd elernyedt és szinte elmosolyodott. Nos, az elbűvölés Robertet illette. És a lánynak talán oka volt rá, hogy lopjon. Lehet, hogy rendes koporsót szeretett volna vásárolni. Vagy talán az anyja akkor még élt, és orvosságra volt szüksége. – No, nézd csak, ez a gyönyörű kis szolgálólány! – kiáltott fel Robert. – Csakugyan – helyeselt Jamie. – Talán segíthetnénk neki. Talán a szolgálatára lehetnénk valamiben. Jamie komoran gondolt az előző éjszakára, és arra jutott, hogy a lány nem fog segítséget elfogadni tőle. A pénzt viszont eltette, amit odadobott neki. Soha nem fogja elfelejteni a szemét. Izzott, mint a zafír az éjszakában, gyűlölettel és vad, küzdő lélekkel teli kék tűzként. Talán más miatt sem fogja elfelejteni, emlékeztette magát Jamie. A lány gyönyörű. Minden foga megvan – egyenesen állnak és épek. A bőre szinte bársonyos. Az arca törékeny és finom, formás, rendkívüli. Törékeny virágnak látszik, mégis hatalmas ereje van. Senki nem fogja leteperni, gondolta mulatva Jamie. Aztán elöntötte a forróság, hiszen ő a karjaiban tartotta, és ezt is időbe telik elfelejteni. A lány talán a legszenvedélyesebb érzéki örömökre termett, mert bár nagyon vékony volt, kellőképpen buja, és a természet csodálatos, feszes, rózsabimbós csúcsú keblekkel ajándékozta meg. Háta hosszú és kecses, lába hosszú és formás. Hasa lapos, csípője domború, és szinte szikrázik érintésre. A lány távozása minden szempontból fájó volt a számára. Ő Robertet akarta, emlékeztette magát Jamie. A nők soha nem ismerik fel, kiben lakozik az igazi erő, mert Robert nem tudná neki megadni azt, amire szüksége van. Nincs meg hozzá a pénze. Ami azt illeti – vélte némi önteltséggel Jamie –, a barátja más téren sem tudná megadni a lánynak, amire szüksége van. Ő még ártatlan, de van benne valami, ami vad, szilaj földjére emlékezteti. Valami, ami a szépség, a vadság és a szenvedély ígéretét hordozza. Ott van a szemében; igen, még a gyűlöletében is, amit teljes szívéből érez iránta. – Nem fog segítséget elfogadni tőlem – mondta halkan Jamie. Roberthez fordult, miközben mellénye zsebébe nyúlt, a font sterlingekért, amit ott tartott. – Robert, kövesd őt! Ha tudod, gondoskodj róla, hogy megkapja ezt. Ha tiltakozna, ragaszkodj hozzá, hogy az anyját koporsóval együtt temessék el. – De Jamie… – Kérlek, Robert, tedd, ahogy mondtam! Robert vállat vont, és elmosolyodott. – Szíves örömest. A lány így belém szeret. Óvatosnak kell lenned! – Valószínűleg egyikünk sem fogja viszontlátni, így mit számít? Bűvöld el annyira, hogy elég pénzt tegyen el. Eleget ahhoz, hogy új helyet találjon, távol az olyanoktól, mint John mester, és folytathassa az életét. – Igen – bólintott Robert. – Ha az a fajankó hozzáérne egy ilyen szépséghez, az valóban szentségtörés lenne. – Igen, az lenne. Most menj, a gyászmenet halad! Robert leszállt a nyeregből, és utat tört magának a tömegben. A lány nem tette vissza a fejére a fekete csuklyát, így Jamie – onnan, ahol állt – jól láthatta az arcát. A lány nem sírt, hatalmas szemei tágra nyitva meredtek a világra. Mégis úgy vonult, mint valami mesebeli jéghercegnő, aki örökké fagyos, örökké hideget áraszt. Nem dobog szív a mellkasában, meleg nem tudja felolvasztani. Haja, egy selymes aranyzuhatag lobog az arca

26

körül, és úgy tűnik, észre sem veszi. Csak megy egyenesen előre, mindig előre. Nem mosolyog, és nem is komor. Gyönyörű, mint a jég. A szekér és a tömeg tovahaladt. Jamie tapintatos távolságból követte, és kissé eltűnődött, miért vesztegeti az időt, miért törődik egy olyan lánnyal, akinek ilyen modora van. Hiszen megpróbálta őt meglopni, és láthatóan csalódott – nem megrémült, amikor rájött, hogy ő Jamie, és nem Robert. Ez a lány szerencsétlensége volt, gondolta. Kár; ha egyenesen hozzá fordult volna, ő örömmel megkönnyebbítette volna a dolgát, és nem kér semmit cserébe. Kemény tud lenni, ezzel tisztában volt, de azok, akik ismerik és akik szolgáltak nála, tudják, hogy mindig igazságos, és ha a szükség úgy hozza, nagylelkű is. Ami az övé volt, arra teljes mértékben jogot formált, mégis abból, ami az övé volt, adni tudott, és gondolkodás nélkül odaadta volna a lánynak a szükséges pénzt. Jamie összehúzta magát a hideg ellen. Mit változtatna ez most már? Vonultak a téli fagyban, jókora távolságra a várostól. A tömeg apadt. A lányt most már csak egy töpörödött kis ember és a telt, csinos szolgálólány követte, aki szintén felszolgált nekik előző este. Jamie ráeszmélt, hogy megérkeztek a temetőbe. Itt nem emelkedtek nagy emlékművek a halottak tiszteletére. Jamie-nek eszébe jutott a Carlyle-kastély kriptája, a hatalmas emlékművek, melyeket az ősei tiszteletére emeltek. Itt csak föld volt, és néha egy szegényes kereszt vagy egy angyalon lovagló halálfej. Többnyire viszont csak a kopár téli talaj volt. Egy nagy gödör várt a szekérre. Egy közös sír. Már más lepedőbe bugyolált holttesteket is temettek ide, és még több csatlakozik hozzá az ítélet napjáig. A pap leszállt a szekérről. Meglengette a tömjént, és szavai a magasba szálltak: – Isten megbocsát minden halálos bűnt, és Krisztus szívesen látja övéit a nyájában. Porból lettünk, s porrá leszünk. Linnet Dupré megtalálta a mennyországot az Úr Jézus karjaiban. Jamie nézte Jassyt, figyelte, ahogy büszkén, egyenesen áll, ahogy a szél lebegteti körülötte a fekete fátylat. A pap szavai hullottak, mint a földrögök, melyek visszavonhatatlanul eltemetik a lány anyját. Jassy mégsem mozdult, nem suttogott, nem szólt. A gyors szertartás véget ért. A lány előrelépett, és egy kis pénzérmét nyomott a pap nyitott tenyerébe. Végül Robert is előlépett. A lány megriadt. Hatalmas, ibolyakék szemei tágra nyíltak, arcán érzelem jelent meg: kétségbeesés, meglepődés és enyhe szégyenkezés. Jamie érezte, hogy ajka komor vonallá keskenyedik. Nem tudta, miért, de megkérte Robertet, hogy vigye a lány után a holmiját. Nem tudta, hogy ennyire rosszindulatú lenne, de akkor fontosnak tűnt, hogy a lány tudja, Robert tudott a ténykedéséről. Jassy talán megsértette Robert büszkeségét. Talán azt hiszi, Robert többet tud nyújtani neki. Lehet, hogy őt csak bosszantja, hogy a lány kedveskedett a barátjának, abban a hiszemben, hogy az biztosítani tudja a jövőjét. Jassy talán egy szép házról, rangról, értékes holmikról álmodozik. Lehet, hogy ő az, aki a szemében izzó lángot a szívébe tudja irányítani. A lány talán még azt is hitte, hogy Robert annyira lágyszívű, hogy feleségül veszi. Rosszul ítélte meg az emberét. Robertnek gazdagságra van szüksége, éppen ezért vagyonért fog nősülni, bármilyen szép lehet is egy aranyszőke szolgálólány. Amint Jamie nézelődött, Robert kifizette a papnak a koporsót, és a fogatlan kocsis – nyilvánvalóan a koporsó tulajdonosa – odalépett, csúnya arca érdeklődést tükrözött. A lány tiltakozott. Motyogott valamit, majd Robert odafordult hozzá, és elmagyarázta, hogy hagynia kell az anyját örökre a koporsóban nyugodni, és hogy ez jelentéktelen a számára. A pap – aki már megkapta bőséges fizetségét – meggyőzte a lányt, fontos, hogy Linnet földi maradványai megfelelő helyen nyugodjanak. Jassy lehúzta magáról a fekete fátylat, és gyengéden a koporsóra tette. Robert megfogta a vállát, és elvezette. A szekeret megbillentették.

27

A koporsó tompa puffanással ért a gödör aljára. Jamie csak ekkor látta a lány arcán megjelenő szenvedést, a bénító fájdalmat. Csak egy pillanatig tükröződött rajta, aztán eltűnt, és visszatért a jégálarc, a kristályhideg önfegyelem. Elhagyták a temetőt, és a lány ekkor vette őt észre Szélsebes hátán. Jamie látta, hogy megfeszül, s a szemébe gyűlölet költözik. Elhúzódott Roberttől, de Robert csak beszélt, és úgy tett, mintha nem vette volna észre. A lány tekintete összeforrt Jamie-ével. A férfi leszállt a lováról. Molly és a töpörödött kis ember feléje biccentett, és odamormolta: „Milord!”; Jassy csak hallgatott. Nem hajolt meg, nem szólította meg. Úgy állt ott, mint egy kő, a hideg szélben. Mögöttük a szekér és a pap távolodott, és a sírásók igyekeztek a munkájukkal. – Ah, hát itt vagy, Jamie! – mondta Robert. – Megmagyaráztam neki, hogy nem szabad visszamennie John mesterhez, de azt mondja, ez nem is áll szándékában. Most már van egy kevés pénze, és azt tervezi, délre utazik, hogy megkeresse a családját. – Valóban? – kérdezte Jamie. – Igen, ezt akarja tenni. Mindannyian kinn álltak a hófödte úton. Szélsebes hangosan felhorkantott. Vadul feltámadt a szél. – Vissza kell mennem, aranyom – mondta Molly Jassynek. – Különben szíjat hasít a hátamból. – Ó, Molly! – suttogta a lány. A két nő megölelte egymást. Jamie rövid időre újra részesült annak a melegségnek a látványából, amit a lány nyújtani tudott, ha akart. – És én, Jassy? – szólalt meg a kis ember. – Isten legyen veled, gyermekem! Ne feledd, mi mindig itt leszünk, ha szükséged lenne ránk! Jassy őt is megölelte. Forrón. Az öreg és Molly ismét odabiccentett Robertnek és Jamienek, majd sietősen távozott. – Azt tervezted, hogy elmész a családodhoz? Egyedül? – kérdezte hitetlenkedve Jamie. – Igen – válaszolta a lány. – És mi köze ehhez magának, uram? – Lord Cameron, Miss Dupré – helyesbített Jamie enyhe meghajlással. – Kisasszony, a kérdés valamiféle fontossággal bír a számomra, mert az apám birtoka nem messze van innen, és ő komolyan nyugtalankodni fog, ha megtudja, hogy egy fiatal szolgálólányt leszólítottak, megtámadtak, sőt talán még magára hagyták meghalni is. – Ha megtámadnának és otthagynának meghalni, Lord Cameron, megkérném a Teremtőt, gondoskodjon róla, hogy az apja ne értesüljön a történtekről – felelte Jassy, majd kedves mosollyal Roberthez fordult: – Köszönöm a jóságát, uram! – Jassy, legalább hadd vigyünk el a legközelebbi városba. Van egy… – Robert elhallgatott, és vállvonva Jamie-re pillantott. – Van egy pótlovunk. Ah, kisasszony! Az út valóban kemény, nehéz, és tele van csavargókkal és útonállókkal, így én majd elkísérem. Jassy halványan elmosolyodott, és bólintott, majd Jamie felé tekintett. – És mondja, kedves uram, Lord Cameron is magával tart? – Igen, velem tart – felelte kényelmetlenül Robert. – Akkor inkább a csavargókat és útonállókat választom – jegyezte meg csendesen a lány. Jamie megfeledkezett róla, hogy Jassy még fiatal, hogy most veszítette el az anyját, és felülkerekedett rajta rossz Cameron természete. Erősen megragadta a lány vállát, és megperdítette. Arca ádázabb volt a dühtől, mint valaha, állkapcsa összeszorult. – Kedves, azt hiszem, elfelejted, hogy akár törvény elé is állíthattalak volna. A magadfajtánál a lopást akasztással is büntethetik. – Jamie! – tiltakozott Robert. Jamie ügyet sem vetett rá; az előtte álló nő gyűlöletteli szemébe nézett.

28

– Most mit akart lopni, madame? Lovat? Vagy ennyire ravasz, vagy ez már pusztán butaság? – Ne érjen hozzám! Jamie szitkozódott mérhetetlen haragjában. Elengedte a lány vállát, de megfogta a derekát. Mielőtt Jassy tiltakozott volna, már fel is tette őt Szélsebes hátára. Felszállt mögé, és némi nehézséggel tudta összefogni a gyeplőt, mert a lány akkor már megpróbált leugrani a lóról. Robert nevetve álldogált az úton. – Nos, akad valaki, aki nem ég a vágytól, hogy Cameron-örökös lehessen! – kuncogott. – Bocsáss meg, Jassy! – közel hajolt a lányhoz. – Kérlek, bocsáss meg, hogy ilyen jól szórakozom! Tudod, Londonban a hölgyek mind a lábai elé vetik magukat, de ő alig veszi észre. Jó végre látni, hogy Lord Cameron zavarban van! – Robert, szállj már fel, kérlek! Jassy elhúzódott Jamie-től. Elnyűtt köpenye alatt ugyanazokat a ruhákat viselte, mint előző este. Megpróbálta némán lefejteni magáról a férfi karját. – Engedjen… – Nincs másik ló, kedves. Ezen lovagolhatsz. Nem hagytál ott semmit? – Legszívesebben magát hagynám itt! Tévedne, vagy csakugyan némi kétségbeesést érez a lányban? Valóban könny szökött a szemébe? Vajon a vére igazán meleg, mint a többi nőnek? – Kedves, te egy szerencsétlen kis boszorkány vagy, és egészen őszintén nem is tudom, miért nem rakunk le itt, az út közepén! – Az isten szerelmére, mit törődik ezzel a lánnyal? Tegnap felbosszantotta; elmélyedt a királyi szabadalomlevélnek, a terveinek és a rajzainak tanulmányozásában, és nagyon kijött a sodrából, amikor a lány megzavarta. De akkor felkeltette az érdeklődését, és most már egyáltalán nem volt biztos benne, miért nem fütyül rá, vagy miért nem fütyült már eddig is. Hát ez nem igaz, ébredt rá Jamie. És itt van a kutya elásva. Ő rosszabb, mint Robert, mert megszállottságból akarja a lányt. Meg akarja találni benne azt, amit nem láthat, amit nem érinthet meg. A jég alatt lakozó tüzet akarja. A lány ujjai hirtelen a gyeplőt fogó keze köré záródtak, és körmei a húsába mélyedtek. Jassy összeszorított fogsorán át morogta: – Lord Cameron, maga egy ócska trágyadomb, egy… – Elég! – ordította Jamie. A marás fájt. Fel kellett volna vennie a kesztyűjét. Káromkodott, és azzal megsarkallta a pejt. Szélsebes nekiiramodott, amitől a lány Jamie-nek esett. Jamie enyhe sikolyt hallott. Jassy kétségbeesetten kapaszkodott a nyeregkápába, és Jamie örült, hogy legalább ösztönösen félti a saját életét. Robert követte őket. A téli szél süvített, és bár ködben lovagoltak, erősen vágtattak. Hideg volt. Jassy örült ennek, mert gyorsan elgémberedtek a tagjai. Nem volt megfelelő ruhája ehhez a vad vágtához, és azt sem tudta, hogyan állt rá. Talán rémálom az egész. Egy nap alatt gyökeresen megváltozott az élete. Reggel minden köteléket elvágott a múlttal. Linnet elment. Nincs értelme, hogy egy olyan erőszakos embernél maradjon, mint John mester. Fiatal, nagyon erős, és nemcsak írni-olvasni tud, hanem földrajzot vagy latint tanítani, sőt még történelmet is. Kell hogy legyen egy jobb hely a számára. Előbb azonban itt van a bosszú ideje. El fog menni az apja házába. Nem akar senkitől semmit. Csak találkozni akar a hercegnével – és ráolvasni, a fejéhez vágni, hogy szerepe volt Linnet Dupré összeomlásában, és hogy valahogyan, valamikor meg fog fizetni a kegyetlenségéért. Ha ezen túl lesz, csak akkor tud újra fellélegezni. Jobb életet fog teremteni magának.

29

Jassy nem akarta bevallani önmagának, hogy az aranypénznek köszönheti – amit Jamie Cameron olyan hanyagul odavetett neki –, hogy útnak indulhatott Somerfieldbe. Jamie Cameron! – gondolta hirtelen haraggal. Az ő anyja meghalt, ő elveszett, magára maradt, és ez ezt a Sátán sötét fiát nem érdekli. Neki nincs modora, nem tud lovagiasan viselkedni, de mégis ragaszkodik hozzá, hogy ott legyen – legrémesebb megalázásának örök emlékeztetőjeként! Legszívesebben levetné magát a lóról! De nem tudja megtenni, és így szorosan kapaszkodik. A szél tovább süvített. Gyorsan hajtottak, fagyos mezőkön, jégborította erdőkön át. A hideg átjárta Jassyt, a csontjáig hatolt, de legalább elvonta a figyelmét a bánatáról. Az esze Jamie-n járt, mert a pej lábának minden erősebb mozdulatánál a férfi mellkasához préselődött. Érezte, ahogy karja körülfogja, amint tartja a gyeplőt, érezte, ahogy combja hozzányomódik. Hogy teheti ezt? – tűnődött morcosan Jassy. Azok után, ami közöttük történt, hogy képzeli, hogy ő látni is bírja? A táj hirtelen megváltozott, vagy legalábbis az, amit Jassy látott belőle, mert a haja állandóan az arcába csapódott, szúrta a szemét. A fák ritkulni kezdtek, és ők egyre inkább a kopár téli mezőkön lovagoltak. Az út bal oldalán pajták, istállók és házak sorakoztak, a jobb oldalon egy befagyott patak húzódott. Perceken belül egy faluba értek. Jassy csak ekkor vette észre, hogy a pej haladása lassult, és hogy vad vágtájuk véget ért. Jamie nem hajszolta meg túlságosan a lovakat, mert John mester fogadójától mindössze húszhuszonöt percet jöhettek. Hirtelen megálltak. Lord Cameron leszállt a nyeregből, és Jassyhez fordult. A lány először ügyet sem vetett a feléje nyújtott karokra, de – bár a férfi tekintete titokzatos volt, valami furcsa intelmet vagy kérést tükrözött – végül hagyta, hogy lesegítse. – Dupré kisasszony, tudnunk kell, hogy innen hová akar menni. – Egyedül akarok menni – mondta csendesen a lány. Robert is csatlakozott hozzájuk, és két fiatal lovászfiú szaladt ki a kis helység egyetlen borozójából. Úgy tűnt, mindkettő megilletődött Jamie és Robert láttán, és Jassy hamar rájött, hogy a nemesség ritkán látott vendég erre. A fiúk serénykedtek, és a lovakat gyorsan a meleg istállóba vezették. A borozó tulajdonosa lesétált az épület falépcsőjén, és mindnyájukra tisztelettel nézett. – Megebédelünk? – kérdezte mosolyogva Robert Jassytől. A karját nyújtotta, és a lány örömmel fogadta el. Jamie egy kis idő múlva követte őket, felment a lépcsőn, és belépett az épületbe. Ők voltak az egyedüli vendégek, és a kocsmáros egy külön helyiségbe vezette őket, ahol a sarokban bár és söntés volt, és a kandallóban vidáman pattogott a tűz. Robert előrevezette Jassyt, míg Jamie megkérdezte a tulajdonostól, mivel tud szolgálni. Robert leültette a lányt egy lócára. Letérdelt mellé, és durva kezét a tenyerébe vette, dörzsölte, melengette. Jassy a férfi szelíd szemébe nézett, látta szomorkás mosolyát és a mindig jelenlévő csodálatot, amivel olyan kedvesen illette őt. – Te borzasztóan fázol. – Maga felmelegít – mondta halkan a lány. Figyelte a férfit, és hálás volt a tűz hevéért, mert érezte, hogy arcát elönti a pír. Hát ilyennek véli Molly a jóképű férfit. Ha egy nő feleségül tudna menni hozzá, talán könnyű lenne egy ágyban aludni vele. Akkor talán nem érezne megaláztatást és kárminvörös forróságot. Talán el tudná viselni az egészet, és lágy csókokat lehelne finom ajkára. Az ajkára, mely annyira különbözik Lord Jamie Cameron gúnyosan görbülő ajkától. Ó, istenem! Soha nem fogja elfelejteni azt az éjszakát. Imádkozott, hogy Jamie-t nyelje el a föld. Mindent elrontott a számára. Lerombolta azt a tényt, hogy Robert törődött vele, hogy olyan lovagiasan kifizette a koporsót az anyja számára, és felajánlotta neki a lovat, hogy vele utazhasson, biztonságban.

30

De Robert tudja. Tudja, hogy ő felment Jamie Cameronhoz, mint egy szajha. És nincs rá módja, hogy megmondja neki, semmi nem történt, szabadon szerethet. Jassyt elragadta a képzelete. Nem mehet hozzá, bármi is történjen. A Robert osztályához tartozó férfiak nem vesznek feleségül ilyen nőket. Elmosolyodott, és gyorsan elhúzta a kezét. Aztán észrevette, hogy Jamie Cameron már régen nem a kocsmárossal beszél, hanem könyörtelen, sötét szemével őt figyeli. Némán nézte, ahogy Robert a kezét fogja, ahogy ő kedvesen a barátjára mosolyog. Robert felállt. – Cudar hideg van, nem igaz? Kezét melengette a tűznél, majd megfordult, háttal a lángoknak. A kocsmáros elvette a köpenyüket. Jassy még mindig reszketett. Jamie halkan szitkozódott, és durván megérintette a lány szoknyáját. – Ennyi az összes holmid? Jassy félrerántotta a szoknyáját a férfi elől. – Igen! – Semmit sem hagyott rád az anyád? – Ó, hogyne, volt egy ruhája! De csak nem képzeli, hogy meztelenül tettem a halotti leplébe? Jamie közelebb lépett a tűzhöz, csizmás lábát feltette a kőkandalló szélére. Bíráló tekintettel fürkészte a lányt. – Nem éli túl melegebb ruha nélkül. – Majd lesz melegebb ruhám – mondta Jassy a lángokra meredve. – A kocsmáros feleségének talán akad valami meleg köpenye, amit már nem használ – jegyezte meg jókedvűen Robert. – Megyek, megnézem. – Kérem, ne! – fordult feléje hirtelen Jassy. – Nem szabad a pénzét rám költenie. Többet nem. Majd megleszek valahogy. Őszintén szólva eddig is boldogultam, ezután is fogok. – Akkor megbocsátasz egy percre személyes okból? – kérdezte Robert, majd távozott. Jassy nézte, ahogy elmegy. Jamie összevonta a szemöldökét, és a lány munkában eldurvult kezére pillantott, mely a lócán nyugodott. Jassy gyűrűt viselt. Egy sólyomemblémával díszített rubingyűrűt. Jassy észlelte a férfi mozdulatát, hallotta, mint a szelet, de nem volt elég gyors ahhoz, hogy kitérjen az érintése elől, és nem is volt ereje szembeszállni a férfi hirtelen rohamával. – Csakugyan piszkos tolvaj vagy! – jelentette ki Jamie, amint megfogta a lány kezét, talpra rántotta, és szemügyre vette a gyűrűt. – Hagyja abba! Jassy megpróbálta kiszabadítani a kezét, de nem tudta. A férfi leült a lócára, és lehúzta maga mellé. Aztán indigókék szeme – látván, hogy a lány forrong a dühtől – villámló szikrákat kezdett szórni. – Honnan szerezted ezt? – Az anyám… – Hazudsz! Kitől csented ezt a gyűrűt? – Senkitől! – Kit csábítottál és loptál meg ezért? Milyen bolond is voltam! Ez a módszered, nem igaz? Nem érdekel, hogy elkapnak-e vagy sem, csak ügyesen sírsz… – Nem is sírtam maga előtt! – Mert nem volt rá szükséged. Elengedtelek. De másoknál sírtál. Milyen kár, hogy nem kerestettem meg veled a pénzed, hanem bedőltem a könyörgésednek, mint a többiek! Talán még javíthatunk a helyzeten! – Nem voltak mások! – sziszegte mérgesen Jassy. – És én soha, de soha nem hozom magam olyan helyzetbe, hogy… hogy még egyszer úgy érjenek hozzám, mint maga!

31

Persze a férfi most is hozzáért, és Jassy gyűlölte magát, amiért válaszra méltatta őt. De a férfi ott ült mellette a lócán, és nem viselkedett úriember módjára, mert olyan erősen szorította a kezét, mint az acél. Erőszakosan fogta; leheletének melegét Jassy érezte az arcán. Nem szabadulhat tőle. Összepréselte a fogsorát, és mozdulatlanná dermedt, de a férfi szorítása nem engedett. Újra erősen megrántotta a kezét. – Ki az? – kérdezte követelően Jamie. – Senkit sem csábítottam el! – kiáltotta dühödten Jassy. Megpróbált felállni, de a férfi visszahúzta. – Honnan szerezted ezt a gyűrűt? – Az nem tartozik magára! Jamie szeme összeszűkült; keményen, könyörtelenül nézett a lányra. – Most még megmondhatod, Jassy, különben ezúttal tényleg törvény elé viszlek, és felakasztanak annál a csinos kis nyakadnál fogva. – Úgysem teszi meg! – Akkor tegyél próbára, kedves! Jassy habozott. Nem tudta, higgyen-e neki vagy sem, de aztán a férfi kemény, kérlelhetetlen arcvonásai láttán ráeszmélt, hogy Jamie megveti őt, és bármire képes lehet. – Ez az apám gyűrűje! – vetette oda. – Micsoda? Jassy újra megpróbálta elrántani a kezét. – Hiszen ez Somerfield hercegének címere! – Igen – morogta a lány. – Bocsáss meg nekem – mondta gúnyosan Jamie –, de ismerem Somerfield néhai hercegének gyermekeit, és nincsen köztük fogadóban szolgáló lány. Jassy a lehető legridegebb megvetéssel nézett a férfira. – Mert én fattyú vagyok! Jamie hirtelen elengedte a kezét. Néhány pillanatig csak hallgatott, nem mozdult, majd nevetni kezdett. – Az öreg herceg lánya? – Igen, sajnos! – Tegnap este nem viselted a gyűrűt! – Nem, mert akkor még az anyám ujján volt. A herceg mindig azt mondta, meg kell őriznie, és ő meg is őrizte. Így ez és az apám nemes vére az örökségem! A férfi még mindig nevetett. Jassy gyűlölte a hangját. – Hagyja abba! Ó, könyörgök, istenem! – mormolta. – Hát nem tűnik már el végre az életemből? – Nem, ma nem, kislány. Eddig már elhoztalak; az út további részén is magammal viszlek. – Az út további részén? – Az apám birtoka határos az új hercegével… ő a bátyád, Henry. Örömmel viszlek el hozzá egy szerető találkozásra. – Én nem akarok szerető találkozást! – Jassy felugrott a padról, és elfordult a férfitól, majd amikor a tűz közelébe ért, szembenézett vele. – Nem találkozásra jöttem, hanem azért, hogy közöljem a hercegnével, bűnös gyilkosságban! – Beharapta az ajkát, nehogy felkiáltson; fájdalma még mindig annyira mardosta a szívét. A férfi abbahagyta a nevetést. Komolyan tekintett rá. – Bűnös gyilkosságban! Megölte az anyámat. Én az apámtól semmit nem akartam. Soha nem láttam, nem is akartam látni. De ő… a hercegné! Az anyám nem szolgálólány volt. Színésznő volt, méghozzá jó. De a hercegné gondoskodott róla, hogy soha ne találjon munkát a színpadon. Gondoskodott róla, hogy sárba tiporják, hogy tönkremenjen

32

az egészsége, hogy… ó, istenem, miért is mondom én ezt el magának? Gyűlölöm magát! Megvetem magát, majdnem úgy, mint őt! Szavai visszacsengtek a levegőben. A tűz pattogott, Jamie tovább figyelte őt, rezzenéstelenül, arcátlanul, gőgösen, fennhéjázón. Aztán hűvösen elmosolyodott és felállt, hatalmas teste fölé tornyosult, és Jassy félni kezdett. De a férfi nem nyúlt hozzá. – Attól tartok, kedves, hogy az egész gyűlöletedet rám kell zúdítanod. – Hogy érti ezt? – kérdezte gyorsan Jassy, és hátrább lépett. – A hercegné halott. Két éve halt meg. Mármint az öreg hercegné. Mert Somerfieldnek van hercegnéje. A bátyád megnősült. Jassy a torkához kapott. – Me-meghalt? – Igen. Meghalt, már a földben nyugszik. Jassy elfordult, és a lángokat tanulmányozta. – Akkor nincs értelme, hogy odamenjek. – Nincs értelme? Na de kislány! Ismerve a körülményeidet, azt gondolnám, nagyon epekedhetsz. A bátyád dúsgazdag. – Jamie egy pillanatra elhallgatott, szemében különös lágyság tükröződött. – És a húgod elragadó. Elizabeth. Meg kell ismerned őt! – Nem megyek oda. Jamie könnyedén a kandallópárkánynak dőlt. – Akkor mihez kezdesz? Megint padlót súrolsz, és krumplit hámozol? – Újra megragadta a lány kezét, és felemelte, hogy lássa annak durva bőrét. – Ezt akarod csinálni egész életedben? Szolgaként élni és meghalni? Jassy elrántotta a kezét. – Az, hogy mit kezdek vagy mit nem az életemmel, az nem a maga dolga. – Én csak segíteni próbálok. Ha annyira érdekel a padlósúrolás, beszélhetek az apámmal. Nagyon jól megfizeti a szolgáit, és még jobb sorban tartja őket. – Köszönöm, de nem. A maga rokonánál sem akarok jobban szolgálni, mint magánál. – Értem. A kocsmai élet való neked. Ott mindig akadnak férfiak, akiket a szemed puszta ígéretével arra csábíthatsz, hogy váljanak meg a pénzüktől. – Bárkit, uram. Bármelyik ötöt, tízet vagy húszat… inkább, mint magát. Egymásra néztek, és ekkor nyílt az ajtó; Robert visszajött. – Ah, Jassy, nézd csak, mit találtunk! – Robert egy ölnyi ruhával a karján a lócához lépett, és szétteregette őket, hogy a másik kettő szemügyre vehesse. – Lady Tewesbury járt itt nemrégen. Nem ismered Lady Tewesbury történetét? Elmondom. Az első férje meghalt, és ő hozzáment valakihez, aki már évek óta epekedett utána. Nos, a nászútjuk során betértek ide, a vakmerő szerelmesek erdőbeli találkahelyére. Az új férje nem bírt elviselni semmit, amit a hölgy a volt férjétől kapott, és ragaszkodott hozzá, hogy hagyja itt minden holmiját! – Robert Jamie-re pillantott. – A kocsmáros hajlandó megszabadulni tőlük méltányos áron. – Jamie biccentett, és Robert folytatta: – Azt hiszem, egész jól rád illenek. – Ó, de én nem… – kezdte Jassy. – Ó, de muszáj – vágott közbe Jamie finoman. – Robert, el sem tudod képzelni, mit tudtam meg! Jassy a… – Elhallgatott, és Jassy eltűnődött, vajon mit akart először mondani. – Jassy a féltestvére Somerfield hercegének. – Micsoda? Robert elejtette a ruhákat, és újult, lelkes érdeklődéssel meredt Jassyre. – Kíváncsi vagyok – mondta Jamie –, vajon a herceg tud-e a létezéséről. – Én is – dünnyögte Robert. – Úgy gondoltam – jegyezte meg Jamie –, ki kellene derítenünk. Felbérelek egy futárt, hogy siessen apámhoz, mi pedig egyenesen Somerfieldbe visszük Jassyt.

33

– Hát persze – helyeselt Robert. Még mindig nem vette le a szemét a lányról. Lélegzete szinte elállt. Szélesen elmosolyodott, majd örömmel kiáltott fel: – Somerfield, naná! Nevetett, majd Jassy felé nyújtotta a kezét, és elkezdte körbetáncoltatni a helyiségben. Jassy már azt hitte, elment az esze, de Robert olyan jóképű, rokonszenves és vidám volt, hogy azon vette észre magát, hogy vele tart. Bárcsak Jamie Cameron ne lenne ott a tűznél, és ne bámulná őket azzal a sötét, töprengő tekintetével! – Ó, végre megjött az ebédünk! – szólt Robert. Abbahagyta a táncolást, de még mindig fogta Jassy ujjait, és az érzés csodálatos volt. A kocsmáros egy kuktával az oldalán, jelent meg. Hozott halat, szárnyast és sűrű szósszal leöntött sültet. Hozott egy nagy tál kenyeret, egy szárított almalepényt és több kupa sört. Ez egyszer – ébredt rá Jassy – nem ő szolgál fel. Őt hívták meg ebédre. – Minden a kedvedre való, Jassy? – kérdezte Robert, és kék szeme táncot járt. – Pompás, köszönöm! Jassynek sikerült helyet foglalnia Robert mellett, de Jamie Cameron még mindig ott volt, vele szemben az asztalnál. És – mint mindig – nézte őt, megbélyegezte, sötét tekintete belehatolt, amitől olyan érzése támadt, mintha a férfi a lelkéig lemeztelenítené. Megpróbált nem törődni vele, és ez sikerült is neki, mert most vette csak észre, mennyire éhes. Nem is emlékszik evett-e valaha ilyen finomat, ilyen fenségesen feltálalt ételt. Aztán felpillantott, és látta, hogy Jamie még mindig bámulja, és étvágya kissé megcsappant. Nem tudta, melyik férfi fogja fizetni az ebédet. Jamie Cameron újratöltötte Jassy kupáját. Jassy elvette, belekortyolt, és idegesen nézett a férfi szemébe. Robert a lepény ízét dicsérte. Jassy alig hallotta őt, mert magán érezte Jamie Cameron tekintetét. Éppúgy érezte, mint amikor az meztelen testére siklott, fürkészve őt. – Egyél – mondta halkan Jamie –, de óvatosan! – Már túl sokat is ettem – motyogta Jassy. – Nem, jó nézni, mennyire élvezed azt, amit én természetesnek veszek. Vigyázz, nehogy megártson a gyomrodnak! Jassy bólintott, és letette a kenyeret, amit rágcsált. Jamie felállt, az ablakhoz sétált, és nézte, hogy fúj a téli szél. – John mestert fel kellene akasztani – mormolta bőszen hirtelen. Aztán visszafordult. – Igyekezzetek most már! Jassy, át kell öltöznöd! Aztán indulnunk kell. Sötétedés előtt Somerfieldbe akarok érni, ha ez még egyáltalán lehetséges. – Utánanézek a lovaknak – mondta Robert. Megszorította Jassy kezét, és kiment. Jassy felállt. Megnézegette a ruhákat, és tudta, hogy képtelen viselni őket. Ez így nem helyénvaló; olyan nőnek látszana bennük, amilyenné soha nem akar válni. – Nem veszem fel – jelentette ki. – De igen. Megrázta a fejét. – Robert jó hozzám, de többet nem fogadhatok el. Nem akarok semmit a somerfieldiektől, és biztos vagyok benne, hogy nem látnának szívesen. Szeretném folytatni az utamat, de egyedül. Jamie a padhoz sétált. Beletúrt a holmikba, és talált egy sötétzöld ruhát, melynek pruszlikját és ujját fehér csipke díszítette, megkötője fekete selyemből készült, és kecses hímzés ékesítette. Fűző és alsószoknya nem akadt. Az, ami Jassyn van, megteszi. – Hál' istennek kicsi vagy, és a méret ugyanaz. Most ezt fogod viselni. – Jamie odalépett a lányhoz a ruhával. Jassy megrázta a fejét. – Nem érti… nem megyek magukkal. A férfi szemöldöke gúnyosan ívelt fel. – Hát ilyen gyáva vagy?

34

– Nem vagyok gyáva! Semmi kedvem magával lenni! – Ah, de én elviszlek Somerfieidbe. – Nem! Jamie odadobta neki a ruhát. – Vedd ezt fel! Magadra hagylak, hogy felöltözhess. – Én nem… – Én igen – szakította félbe halkan a férfi. – És azt hiszem, tudod, hogy megteszem, szóval kérlek, öltözz át egyedül! Nincs előttem takargatnivalód, jól tudod. Egyáltalán nincs. Jassy teljesen felbőszülve nagyot dobbantott a padlón. – Nem megyek magával! Maga lehet gazdag és hatalmas, Lord Cameron, de én nem vagyok rabszolga! Nem rendelkezhet velem! – Akkor mit akarsz tenni? Nincs semmid. – Megfeledkezik valamiről. Nálam van a pénze tegnap estéről. És higgye el nekem, Lord Cameron, megkerestem azt! Jamie lassan elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. – Ah, de nincs nálad a pénz, amit tegnap este adtam. – Odadobta nekem. – Az mindegy. De már nincs nálad. A férfi csendes magabiztossággal beszélt. Jassy beletúrt a zsebbe, és ráébredt, hogy Jamienek igaza van – egyetlen aranypénze eltűnt. A férfi közel hajolt hozzá. – Attól tartok, Jassy kisasszony, hogy eltanultam tőled a fortélyodat. – Adja vissza! – De ez az enyém. – Nem! – De hiszen nem szolgáltál meg érte. Vagy szándékodban áll változtatni ezen? – Ó! Jassy ledobta a ruhát, és megpróbálta megütni a férfit. Jamie elkapta a karját, és ő zihálva nekiesett. A férfi magához húzta, és tekintetük találkozott. – Most pedig… – Adja vissza! – Örömmel. De meg kell érte dolgoznod, itt és most. – Ó! Maga undok béka! – Lehet. De te nem vagy hercegnő! Nos… – Maga nekem adta! – Dobtam, vagy ahogy tetszik. Mit számít. Most már az enyém. Nálam van. És most már nem fogom elveszíteni. Vigyázni fogok mindenre, ami az enyém. – A vagyonára, az összesre! – kiáltotta Jassy. – Igen… az összesre. Most pedig öltözz és gyere! A férfi végül elengedte. Jassy megtántorodott, és Jamie a kezét nyújtotta, de ő sértődötten kitért előle. – Imádkozni fogok, hogy nyíljon meg maga alatt a föld, és nyelje el egészben! Nem, inkább tépje szét egy medve! Ragadja el egy tengeri szörny! Indiánok süssék meg és falják a húsát… – Köszönöm, Jassy, értem, mit akarsz mondani. Jamie az ajtóhoz lépett, abban a hitben, hogy a lány engedelmeskedni fog. És Jassy engedelmeskedett is. Tudta, hogy a férfi beválthat bármilyen fenyegetést, és nem merte megkockáztatni, hogy ismét hozzányúljon. – Miért csinálja ezt velem? Jamie megfordult és kissé meglepetten nézett rá.

35

– Nem is tudom. De igen, talán mégis. Hiszi vagy sem, Miss Dupré, nem szívesen látnám, ha felcsapna kocsmai szajhának vagy közönséges tolvajnak. Az a nyak túl kecses ahhoz, hogy elroppantsa egy kötél. – Hirtelen elmosolyodott, és ez a mosoly meglepően szelíd volt hozzá képest. – Virginiára emlékeztetsz engem – mondta halkan, majd távozott, becsukva az ajtót maga után.

36

IV. Jassy megörült, hogy gyorsan felöltözött, mert úgy tűnt, Jamie Cameron alig ment el, máris visszatért. Lesimította a bársonyt a hasán, és visszahőkölt, amint a férfi – sarkában Roberttel – belépett. – Ez látomás! – kiáltott fel Robert. A lány elé állt, letérdelt, majd kalapját lekapta fejéről, és a szívéhez szorította. – Hölgyem, ön csakugyan egy látomás! Jassy elpirult, és Jamie Cameronra pillantott. A férfi nem szólt. Sötét tekintetével tanulmányozta őt. – Megfelel? – kérdezte Jassy. – Igen, megfelel. Folytassuk utunkat! Jamie odalépett Lady Tewsbury holmijaihoz, és sietősen kiválasztott egy szőrmével díszített köpenyt. Odadobta Robertnek, aki a lány vállára terítette azt, majd szólt a kocsmárosnak, és megkérte, hogy csomagolja be a többi ruhát. Különös csend telepedett közéjük, amíg vártak. Amikor a csomag elkészült, Jamie átvette. Nyilvánvalóan már fizetett a kocsmárosnak, mégpedig jól, mert az kedvesen mosolygott, amint távoztak. Kinn a hidegben Jassy meghökkenve látta, hogy egy harmadik lovat vezet a lovászfiú. Robertre pillantott, aki szívélyesen vigyorgott. – Nos, rendes kis kancacsikó, úgy vélem. – Nem telivér – mormogta Jamie. – Ez gyönyörű, Robert! Köszönöm, hogy használhatom! – Ez a tiéd – jelentette ki Robert. – Nem, nem fogadhatom el, de nagyon szép, és köszönöm, hogy használhatom! Robert félénken Jamie-re tekintett, és az hevesen megrázta a fejét. – Hadd segítsek felülni! Robert átfogta Jassy derekát. Jamie figyelte, ahogy barátja a magasba emeli a lányt, és felteszi a kanca hátára. – Mi a neve? – kérdezte Jassy. – Nem tudom. – Robert a lovászra nézett. – Hogy hívják a kancát, fiú? A legény élénkvörösre változott. – Mária, uram. – Habozott. – Szűz Mária. – Ó? – Robert szemöldöke nevetve ívelt a magasba. – Tudja, az anyám ráüvöltött az apámra, amikor hazahozta a lovat, úgy ám. Aszonta, hogy itten kemény munka folyik, és nekünk éppúgy hiányzik egy kancacsikó, mint bordélyháznak a Szűz Mária. – Ez istenkáromlás! – sopánkodott Jassy, és küszködött, nehogy elnevesse magát. – Ah, ez most már egy anglikán ország, hála a jó Böskének. – Robert kacagva intett a szégyenlős lovászfiúnak. Jamie odadobott neki egy aranyat, és elindultak. Az út nagy részében Jassy Roberttel lovagolt, Jamie pedig elöl haladt csendben. Beszélgettek a tájról, a legújabb francia divatról és a világ nagy felfedezéseiről. Jassy rájött, hogy a férfi el akarja terelni a figyelmét az anyja haláláról, és ez lehetetlennek tűnt a számára, mert az még annyira frissen élt benne. Később megálltak egy nagy erdő szélén, hogy megitassák a lovakat. Robert félrevonult a fák közé. Jassy hallgatta a patak csobogását és a lovak szürcsölő hangját. Minden része fájt; nem volt hozzászokva a lovagláshoz, inkább a padlósúroláshoz és a krumplihámozáshoz. Felpillantott, és látta, hogy Jamie Cameron figyeli – mint mindig – azokkal a sötét, rejtélyes szemeivel. A kancára nézett, majd újra a férfira. – A származás tehát olyan sokat jelent magának, Lord Cameron?

37

A férfi vállat vont. – Lónál, kedves? Többnyire. Egyeseket versenyre tenyésztenek, másokat kitartásra és megint másokat igavonó erőre. – Ah, igen, és az embereknél is, gondolom! Mert a nemesség biztosan kellemet örökít! Jamie egy pillanatig mozdulatlan maradt, majd lassan megrázta a fejét. – Nem, kedves. Az állatoknál, csakúgy, mint az embereknél, gondosnak kell lenni. A vérvonalat túl lehet tenyészteni, így az leromolhat. Ha túl kecsesnek nevelsz egy kancát a ménes többi lovához képest, a csikók kicsik és törékeny csontozatúak lesznek. Néha jobb megtörni a vérvonalat, és felfrissíteni az állományt. A férfi könnyeden beszélt, mégis volt valami a hangjában, a tekintetében, amitől Jassyt forró remegés gyötörte. Elfordult tőle, és azt kívánta, bárcsak soha ne találkozott volna vele. Az ő vérvonalában biztosan nincs semmi kivetnivaló. Magas és erős. Kecses, mint egy párduc, olyan határozott, olyan magabiztos… annyira öntelt. Nincs olyan szép, mint Robert, de jóképű, mert arca markáns, vonásai erőteljesek, az álla határozott vonalú, az orra hosszú, a szeme annyira sötét és szigorú, szája annyira telt és finom formájú. Jassy el tudta képzelni, hogy rázhatta le a nőket egy olyan helyen, mint London, mert azokat a hölgyeket elbűvölte sötét megjelenése, sőt talán még mélységes megvetése is elkápráztatta őket. Azok szívélyesek hozzá. Ő pedig szívből gyűlöli. – Ez képtelenség – mondta Jassy. – Maga elvisz a bátyámhoz, és neki nincs semmi szüksége rám. Ezt azért csinálja, hogy újra megalázzon? – Szüksége lesz rád. – Ugyan miért? – Mert én viszlek oda. – De… – Majd meglátod – felelte Jamie, és ekkor Robert visszajött. Jassy is elvonult a fák közé, majd ismét nyeregbe szálltak. Sötétedett, így az idő is hidegebbé vált. Aztán feljött a telihold, és az eget lassan bársonnyal vonta be ezüstfehér ragyogása. Jamie sürgette őket, hogy haladjanak gyorsabban, és Jassy hamarosan megpillantotta Somerfield Hallt. Lenyűgöző, vélte. Palota ez, nem is kastély. A birtok a hold fényében csillogó kis folyó túlsó partján terült el. Az épület kőből készült, osztott üvegtáblás ablakokkal, elöl boltíves árkádokkal a hintók számára, és a bejárathoz végtelen sok lépcső vezetett fel. – Gyönyörű! – lelkendezett Jassy csendesen. Ez volt az apja otthona. Ez lehetett volna az ő öröksége. Az apja volt az, aki szerette, majd elhagyta az anyját, akitől csak nyomort örököltek. Jamie Cameron kíváncsian fürkészte őt. Még most is, a sötétben és a hidegben is állandóan rajta tartotta figyelő tekintetét. – Gyere, menjünk oda! Hideg az este. – Jó – felelte Jassy. Rettegett belépni a kastélyba. Biztosra vette, hogy a férfi a bosszú valami bizarr megnyilvánulásaképpen arra kényszeríti, hogy gyötrelmet gyötrelem után éljen át. Milyen ostoba is volt! Nem kellene itt lennie. Kölcsönt kellett volna kérnie Roberttől. Meg kellett volna esküdnie, hogy visszafizeti, és egy napon be is váltotta volna ígéretét. Életben akart maradni. Hallotta a kutyák csaholását, majd zajra lett figyelmes a kör alakú bejárat felől. Egy szolga jelent meg a lépcsőn lámpással a kezében, és magasra emelte azt. A lábánál sertepertélő kutyák egyre csak ugattak. – Ki jár itt? – kiáltotta a szolga.

38

– Jamie Cameron vagyok, Lydon. Mondd meg a hercegnek és a hercegnének, hogy megjöttem! – Igen, uram! Isten hozta, uram, isten hozta nálunk! Jassy röpke pillantást vetett rá, és egy pillanatra elcsodálkozott. Átkeltek a patakon átívelő hídon, és mire az udvarra értek, már számos szolga várta, hogy elvezethesse a lovaikat. Jamie lesegítette Jassyt a nyeregből, meg sem várva, hogy engedélyt adjon rá, majd bírálóan tekintett a lányra. Hátrasimította egy hajtincsét, és bólintott. – Meg fogsz felelni. – Milyen kedves magától! – suttogta Jassy válaszképpen. Elindult, de lába hirtelen nem akart engedelmeskedni. Alig érezte azt. Majdnem elesett. – Robert! – zihálta. De Robert nem sietett a segítségére. Jamie értenyúlt, és megtámogatta. – Mi a baj? – A lábam… a ló… – Azt hittem, tudsz lovagolni – mondta türelmetlenül a férfi. – Tudok. Hiszen idáig lovagoltam! De nem ültem lovon hosszú-hosszú évek óta… John mester nem engedte, hogy szombat délelőttönként lovagoljunk a parkban, tudja! – Kapaszkodj belém! Néhány lépés után jobb lesz. Pár napig még fájni fog, ezen nem lehet segíteni. Jamie megfogta a könyökét, és elindult vele a lépcsőn, míg a Lydon nevű szolga szüntelenül faggatta Jamie-t egy Carlyle-birtok nevű helyről. Robert követte őket, és könnyedén bekapcsolódott a beszélgetésbe, ami Jassy számára nem mondott semmit. Aztán Jamie bemutatta őt. – Ah, Jassy, ő Lydon, a herceg inasa és legmegbízhatóbb alkalmazottja. Lydon, a hölgy Jasmine Dupré kisasszony. Az öreg Lydon szemében különös tűz villant, és olyan erőteljeset nyelt, hogy az ádámcsutkája megugrott. – Dupré? – kérdezte apró nyikkanással. – Igen – felelte mulatva Jamie. – Miss Dupré. Bejelentetted a hercegnek és a hercegnének, hogy itt vagyunk? – Igen, uram, de… – De mi, Lydon? –Ó, semmi, uram. Kérem, fáradjanak be! Isten hozta Somerfield Hallban, Miss… Dupré! Az inas széttárta a kétszárnyú ajtót, mely egy csodálatos, kupolával fedett márványcsarnokba nyílt. Balra egy széles, kanyargós lépcső vezetett. A jobb oldali dupla ajtó, amit Lydon sietve igyekezett kinyitni, egy tágas teázószobába nyílt, melyet gipszmintás mennyezet, brokátfüggönyök díszítettek, és berendezését egy székekkel körülvett fényezett faasztal alkotta, rajta előkelő, ezüst étkészlettel és kristálypoharakkal. A család itt várt a látogatókra. Legalábbis úgy tűnik, ez a „család” – vélte Jassy – elegáns ruhákba öltözött nőkből és egy férfiból álló társaság. A férfi világos selyem térdnadrágot, hozzá illő mellényt, selyemharisnyát és csatos cipőt viselt. Jassy levegő után kapott, amikor meglátta, mert mindig úgy tartotta, hogy az anyjára hasonlít, de ez a férfi nagyon hasonlított hozzá, csak magasabb és vállban sokkal szélesebb volt. A szeme ugyanolyan árnyalatú kék, vállig érő haja éppen olyan szőke, mint az övé, és bár alakja megtermett és nagyon izmos, nem tagadható le, hogy rokonok. A férfi mögött álló két nő is aranyszőke volt, az egyik ugyanolyan magas, mint Jassy, a másik valamivel magasabb és nagyon vékony. Jassyvel hirtelen forogni kezdett a világ. Minden elsötétült előtte. Biztos volt benne, hogy Jamie és Robert magára hagyják, mint bárányt a farkasok között. A háziak rámeredtek – a férfi, a két szőke nő és a csinos, sötét hajú nő, aki kíváncsian a férfi mellé állt, és belékarolt.

39

– Jamie! Robert! Milyen nagyszerű újra látni benneteket! Henry, mi van veled? Lenore, Elizabeth! – A nő mosolyogva előrelépett, természetes gyengédséggel megölelte Jamie Cameront, és arcon csókolta Robertet. – És ki ez az ifjú hölgy? – érdeklődött kedvesen. –Jane, ő Jasmine Dupré. – Dupré? A hang kitörő rémülettel csengett. Jane megfordult, és élesen így szólt: – Lenore, hová lett a jó modorod? A papád megbotránkozna ha ezt hallaná. Miss Dupré, kérem, csatlakozzon hozzánk! Kér egy kis bort? Vagy inkább sört? Jassy nem kért semmit. Meg sem tudott szólalni, moccanni sem tudott, és egyre nagyobb szenvedéllyel gyűlölte Jamie Cameront. A férfi, Henry Somerfield hirtelen eléje állt. Az előcsarnok csillárja alatt felemelte Jassy állát, és mélyen a szemébe nézett. Jassy végre összeszedte magát. Hátralépett, és leseperte a férfi kezét. – Hogy merészeli! Henry megperdült, és Jamie-re meredt. – Mit jelentsen ez? Magyarázatot követelek! – Csak lassan, Henry! – mondta halkan Jamie. – Nem sokat adok a követelőzésedre. Ha lennél szíves átjönni a dolgozószobába, talán megbeszélhetnénk. – Miért kellene átmenni a dolgozószobába? – szegezte neki a kérdést Jane Somerfield. – Ő tudja, kicsoda, és mindnyájan tudjuk, kicsoda. Miért ne beszélhetnénk meg nyíltan. – Ő egy fattyú! – sziszegte az egyik szőke nő. – Lenore, nem tűröm ezt a hangot! – jelentette ki Jane. – Te nem vagy az anyám… – A hercegné vagyok, a bátyád felesége, és ennek a háznak az úrnője. Engedelmességgel tartozol nekem. – Henry… – Fogadj szót Jane-nek! – csattant fel a férfi. Továbbra is Jamie-t figyelte, Jamie pedig őt. Lassan elmosolyodott. – Hol akadtál rá erre a kis szolgálólányra? Ez valami tréfa akar lenni, Jamie? Mi folyik itt egyáltalán? – Tegnap este botlottam bele. Ő a húgod, ugyebár, Henry? De hogy is kérdezhetek ilyet? Nem jöttem rá, amíg meg nem láttam rajta az apád gyűrűjét, de most, hogy így együtt vagytok, a hasonlóság egyszerűen káprázatos. De ő nem szolgálólány, Henry. Inkább rossz sorban élő gyermek. – Nem vagyok gyerek… – Jassy, hallgass el, és maradj ki ebből! Nagyon szerencsétlen körülmények között találtam rá… – Maga volt a szerencsétlen körülmény! – Hallgass, Jassy! Az apád elismerte őt, Henry. Az apád elismerte, az anyád pedig már nincs közöttünk. Itt senki sem sértődhet meg… senki, kivéve ezt a lányt. – Ezt a… fattyút! – sziszegte újra a magasabbik szőke lány. – Lenore! – szólt rá ezúttal Jamie. Lenore, kérlek… – ismételte Robert. – Az isten szerelmére! – fakadt ki Jassy. – Abbahagynák végre, hogy úgy beszélnek rólam, mintha itt sem lennék? Lenore, neked van a legrosszabb modorod, amit valaha tapasztaltam. – Eszem ágában sincs megosztani veled egy lyukas garast sem az örökségemből, te kis haszonleső! – Nem is akarok tőled semmit! – kiáltotta Jassy. – Én szívesen megosztanám veled! – jelentette ki hirtelen a kisebbik szőke. Átverekedte magát mindenkin, odalépett Jassy-hez, és megfogta a kezét. Arcát pír öntötte el. – Nos, valójában én vagyok a legfiatalabb, és nem nagy az örökségem. Csak a hozományom. De

40

nagyon boldog vagyok, hogy itt vagy. Természetesen tudtunk rólad. Szegény mama még a gondolatát is gyűlölte, hogy te és az anyád létezik. De azt hiszem, a papa nagyon szeretett téged, és én örülök, hogy itt vagy. A kedvesség volt az, amit Jassy most a legkevésbé tudott elviselni. Számított a sértésekre, számított rá, hogy becsmérelni, gyűlölni fogják. Viszont erre a kedves, sugárzó mosolyú, félénk kis teremtésre nem számított. Könnyek szöktek a szemébe. Idegesen pislogott, nehogy elhullajtsa őket. – Köszönöm! – suttogta alig hallhatóan. Aztán ereje visszatért. – Én nem akartam idejönni. – Szúrós pillantást vetett Jamie felé. – Lord Cameron ragaszkodott hozzá. Henry Jamie-re meredt, és Jamie felnevetett. – Nos, aligha vihetem haza magammal! – Azt hiszem, én iszom egy kis bort – jegyezte meg Jane. – Ne álldogáljunk már itt az előcsarnokban, mint a szolgák! Ó, bocsánat! Nem úgy értettem… ó, nem érdekes! Lydon, hozzon nekem bort, kérem! Lányok? Henry, Robert? Jamie, egy italt? – Én skót whiskyt kérek… ötujjnyit – mondta Henry. Még mindig Jassyt fürkészte. Jassy belépett velük a szobába. Nem ült le; legszívesebben elfutott volna, de nem tette. Nem fogja megszerezni azt az örömöt Henry bátyjának és Lenore húgának. – Megkaphatná a cselédszobát az enyém mellett – jegyezte meg Elizabeth. – Meg is kapja. Lord, Jamie, nem vehetek ide egy fattyút, és nem bocsáthatom el törvényesként! Ugyan látom, hogy egészséges és tiszta… – Ó, meglehetősen tiszta – vágott közbe Jamie. Jassy szerette volna pofon ütni. Csak egyszer. Azt a bronzbarna arcát. Jane halkan így szólt: – De nem is teheted ki az utcára, Henry. Ő a véred. – Bár ne lenne az! – vetette oda hűvösen Jassy. Henry ránézett, majd felnevetett. – Határozottan van benne a papából, nemde? – Van, csakugyan – mormogta Jassy. – A foga nagyon jó, láthatja, és a patája is ép. – Úgy beszélünk róla, mint egy lóról – mondta Elizabeth. – Lydon, az italok, kérem! – emlékeztette Jane az inast. – Nincs hozomány. Nem engedhetem meg. Megkaphatja az Elizabeth szobája melletti szobát, és ha segít a házimunkában, maradhat. Ha nincs vendég, a családdal vacsorázhat. Még mindig úgy társalogtak róla, mintha nem is lenne közöttük. Jassy legszívesebben sikított volna, sírt volna, de leginkább szeretett volna elmenekülni. Robert Maxwell mulatva hallgatta a beszélgetést. Kedvesen rámosolygott Jassyre, de Jassy szégyellte magát, hogy Robertnek miket kell hallania. Kezdte nagyon megkedvelni őt. Ő még mindig egy álom volt a számára, amit mélyen a szívében dédelgetett. – Hol akadtál rá, Jamie? Egy bordélyban? – Lenore, meggyőződésem, hogy most rá lehetne venni arra, hogy magam vigyelek ki az istállóba, és jól elnáspángoljalak – mondta hűvösen Jamie. Lenore elvörösödött, kinyitotta, majd becsukta a száját, de nem vitatkozott vele. – Az anyja temetésén találtam rá. Sok éven át dolgozott, hogy eltartsa azt az asszonyt. – Ó, istenem! – sopánkodott csendesen Jane. – Nos, legalább megmenthetjük attól a sorstói! Nem igaz, Henry? – Már mondtam, hogy maradhat. – Hát – szólalt meg Jassy –, semmi kedvem maradni, köszönöm! – Sarkon fordult, remélve, hogy méltóságteljesen távozhat. De nem sikerült, mert a lába megcsuklott. Megingott, és összeesett. Fejét beütötte a kandallópárkányba, és felkiáltott fájdalmában. Csak zuhant, zuhant és zuhant egy különös sötétségben, és még mindig nem ért földet. Erős karok kapták el, és felemelték.

41

– Jassy! Nem tudott válaszolni. Sötétség borult rá. Valami nagyon puhán ébredt fel, és a fény, mely halványan világított körülötte, úgy tűnt, egyetlen gyertyából árad. Soha nem volt még része ilyen édes kényelemben. Tiszta, fehér ruha volt rajta, tiszta, fehér lepedőn feküdt, és a legfinomabb gyapjútakaró borította, amit csak el tudott képzelni. Néhány percbe telt, mire felmérte a környezetét, mert először mindent homályosan érzékelt. Ösztönösen nyúlt a homlokához, mely még mindig lüktetett, de most már kötés fedte. Egy hálósapkát viselő nő arca hajolt fölé. Ez a kép is homályos volt, aztán lassan kitisztult. A húga volt az, Elizabeth. – Szervusz – mondta nagyon halkan a lány. – Hallasz engem? – Igen. – Ez már jó jel. – Tényleg? – Jassy úgy érezte, mosolyognia kell. – Hol vagyok? Hogy kerültem ide? Elizabeth visszaült az ágy szélére, és széttárta a karját. – Ez egy kis cselédszoba az enyém mellett. – Összevonta a szemöldökét. – Vannak szebb szobáink is, persze, de… hát, azt hiszem, nem igazán tudnak téged törvényes gyereknek nyilvánítani. Ó, úgy értem, nem gonoszságból. Érted? Jassy bólintott. A feje kezdett lüktetni. – Én tényleg nem akartam idejönni. El fogok menni… – Ó, ne! Kérlek, ne menj el! Sokat gondoltam rád a hosszú évek alatt. A papa és a mama szörnyen bánt veled. De te csodálatos vagy! Kérlek, maradj! Jane kedves, de hát ő és Henry a hercegné és a herceg. És Lenore, nos, találkoztál vele. Nincs senkim rajtuk kívül. – De biztosan vannak barátaid! – Jassy megpróbált felülni. Nehezére esett, és a feje megint elkezdett lüktetni. – Csak lassan, légy óvatos! Mély seb van a fejeden. Attól tartok, nincsenek igazi barátaim, olyanok, akikre te gondolsz. Apám jobban szerette, ha egyedül járok Londonba, soha nem játszhattam a szolgákkal, és Jane és Jamie volt a legközelebbi szomszédunk. Lenore, őszintén szólva, nem olyan rossz, mint amilyennek látszik, de mégis… kérlek, mondd, hogy itt maradsz egy ideig! Jassy nem tudta ezt mondani. Nem volt benne biztos, hogy sokáig tud maradni ebben a házban, ahol ennyi ellenségeskedés irányul ellene. – Szép ez a szoba. Messze a legelőkelőbb, amiben valaha is laktam – nyugtatta Elizabeth-t. Gyönyörű szoba, gondolta. És itt van ez a csodásan puha ágy, amelyikben fekszik, és tiszta ágynemű, a meleg gyapjútakaró. Az ablakon függöny, a falakon bájos, kis fali szőnyegek. Egy útiláda az ágy lábánál és egy súlyos tölgyfa fésülködőasztal. – Hogy kerültem ide? – Jamie hozott fel. – Ó! – motyogta Jassy, és próbálta leplezni csalódottságát. Azt remélte, Robert volt az. Gyorsan lesütötte a szemét. Elizabeth kuncogni kezdett. – Vigyázz, ha Lord Robert Maxwellre pályázol, mert Lenore nagyon pártolja. Ah, hát ő Jamie-be is szerelmes, de Jamie olyan idegesítő is tud lenni. – Az biztos. – Lenore olyan követelőző, és persze Jamie-nél nem lehet követelőzni. Ő aligha marad az udvariasság határain belül. Lenore gyakran nagyon tud rá haragudni. Ilyenkor Jamie elmegy, és ő csak sír, és éjszakákon át bosszankodik, aztán az egész kezdődik elölről. – Valóban? – Jassy el sem tudta képzelni, hogy a legkevésbé is törődne azzal, ha Jamie Cameron örökre távol akarna maradni. De Robert Maxwell már más. Borzasztónak tűnt a számára, hogy egy olyan lány, mint Lenore húga, feleségül mehet Roberthez, ő pedig nem

42

teheti meg. Ő még most is csak egy szegény rokon. Egy számkivetett testvér. Ostobaság keseregni, mondta mindig Molly. Csak időpocséklás. De ő most kesereg, nem tehet róla. Elizabeth aggódó tekintettel nézett rá. Nem igazán hasonlítanak egymásra, állapította meg Jassy. Ó, a hasonlóság persze megvan, de Elizabeth-nek kerek arca, fitos orra és sokkal ártatlanabb szeme van. Jassy mosolyogva tanulmányozta a húgát. Soha nem várta, hogy talál valakit, aki olyan, mint ő. – És te, Elizabeth? Te kihez mész feleségül? – Ó, senkihez! – kiáltotta a lány. – Persze, hacsak Henry nem kényszerít. De nem fog, ebben biztos vagyok. Jane drága, és nem fogja hagyni, hogy belekényszerítsen egy házasságba. Egy időben úgy gondoltam, elmegyek apácának, de végül rájöttem, hogy nincs hozzá elhivatottságom. – Talán majd egyszer szerelmes leszel. – Nem, nem hiszem. Túl félénk vagyok. Ó, Jamie-t születésemtől fogva ismerem, és Robert is olyan kedves és szórakoztató. De az idegenekkel nem jövök ki jól. Szeretem ezt a házat, de gyűlölöm is, mert börtön is számomra. Börtönné válhat, majd meglátod! De most te mesélj magadról! Alig várom, hogy halljam! Jassy, amint befejezte történetét, úgy érezte, újabb könnyáradat önti el, és fejét a párnába temette. Mama – sírta némán –, szeretlek! Bármit megtennék, hogy visszakaphassalak. Még mindig nem tudom elhinni, hogy elmentél, hogy ébredéskor nem leszel mellettem. Elizabeth ott volt mellette, és látta könnyeit. Megölelték egymást, és oda-vissza ringatóztak. Jassy magyarázkodni próbált. – Hiszen ma reggel temetted el! – mondta megrendülve Elizabeth. – Te szegény, szegény drága! Ó, Jassy, itt kell maradnod! Nehéz lesz velük, de maradnod kell! A világ kegyetlenül fog bánni veled, ha nem maradsz! Megtör, ahogy megtörte a mamádat! A fájdalom lassan elmúlik, Jassy, és idővel arra fogsz csak emlékezni, ami szép volt, ami jó volt. Ígérem! Másnap reggel Somerfield hercege hívatta Jassyt. Amikor Jassy belépett a dolgozószobájába, a férfi az íróasztalánál ült. Felállt, de nem kínálta őt hellyel. Körülsétálta, alaposan szemügyre véve. Aztán hátralépett. Jassy csak nézett rá, nem szólt, mert hozzá sem beszéltek. A herceg sokkal idősebb nála, állapította meg, de még mindig fiatal. Elegánsan öltözött bő bricseszében és gazdagon hímzett mellényében. – Benned nincs alázatosság – szólalt meg végül. – Egy szemernyi sincs. Pedig elkelne némi, tudod. Jassy lesütötte a szemét, lehajtotta a fejét, és emlékeztette magát, hogy úgy döntött, maradni akar Somerfield Hallban. Legalábbis egy ideig – amíg nem határoz saját sorsa felől, nem tudja megteremteni saját jólétét. Talán egy álom segítségével, de olyan álommal, ami erőt ad neki. – Te nem vagy törvényes tagja ennek a családnak! – jelentette ki élesen Henry. – Nem – helyeselt halkan Jassy. – És én nem is foglak úgy kezelni. Jassy nem felelt, csak várt. A férfi hangja megenyhült. – De mégiscsak a húgom vagy, és nagyon szép. Szebb, mint Lenore, és talán okosabb is mindannyiunknál. A helyzeted itt nehéz. Engem nem zavar, ha befogadom a családom olyan tagját, aki eddig teljes nyomorban élt, így itt foglak tartani. Munkát kell adnunk neked. Úgy vélem, tanult vagy. Jassy bólintott. – Tizenkét éves koromig házitanítóim voltak. – A hercegné gyermeket vár. Ha a baba megszületik, te leszel Lady Jane komornája, és szigorúan felügyelned kell a szoptatós dajkára, mert csak egy vidéki lányt találtam, aki buta erre a feladatra. Amikor a fiam beszélni kezd, és kinyílik az értelme, tanítani kezded, amíg

43

olyan korba nem kerül, hogy megfelelő tanítót vegyek fel hozzá. Rád bízhatok egy ilyen feladatot? Jassy újra feltekintett. Rosszabbat várt tőle, sokkal, sokkal rosszabbat. – Köszönöm! Szeretem a gyerekeket, és ígérem, jól fogom gondját viselni a magáéinak. – Nos, ez minden. Ó, még csak annyit: ha még egyszer bárkinek is említést teszel a származásodról, meg kell kérjelek, hogy menj el. – Henry szeme lassan végigsiklott rajta. – Mindenki tudni fogja, ki vagy. De te itt fizetett komorna vagy, és ennek így kell lennie, megértetted? – Igen. – Egyelőre Jane-nek segítesz a levelezésben. – Köszönöm! – Most elmehetsz! Majd hívat, ha szüksége van rád. Jassy kiviharzott a szobából, és visszament a sajátjába, ahol Elizabeth és Kathryn, a kedves szobalány már izgatottan várta a fejleményeket. Jassy gyorsan beszámolt, és a két lány boldogan nevetett. Mindhárman megállapították, hogy ez a lehető legjobb, amire számítani lehetett. A hercegné nemsokára hívatta Jassyt. Egy gyönyörű lakószobában egy előkelő íróasztalon tartotta a levélpapírt és a pecsétet. Rámosolygott Jassyre, és bár ő nem volt olyan ömlengő, mint Elizabeth, Jassy úgy érezte, újabb barátra talált. – Azt hiszem, ez nagyszerűen megfelel, ugye? – kérdezte Jane, miután megíratott Jassyvel egy részvétnyilvánító levelet a barátnője férjének elhunyta alkalmából. – Micsoda gyöngybetűk! Úgy vélem, jól kijövünk majd egymással. Ó, és Jassy… – Elhallgatott, és kezébe vette Jassy apró kezét. – Van egy krémem, ki kellene próbálnunk. Eltünteti a vörösséget, és idővel talán az egész bőrt rendbe hozza. Majd Kathrynnal elküldöm ma este. – Köszönöm! Maga nagyon kedves. A hercegné elmosolyodott, és leült az íróasztalhoz. Felsóhajtott. – Örülök, hogy te fogod gondját viselni a babának, ő az unokaöcséd lesz, tudod, még ha nem is beszélhetünk róla. – Igen. Megígérem, hogy teljes szívvel-lélekkel fogok gondoskodni róla. – Igen, hiszem, hogy így lesz. – Jane mosolygott, de fáradtnak látszott. – Egek! A tegnap esti zűrzavarban el is felejtettem mondani a bátyámnak, hogy állapotos vagyok! – A bátyjának? – mormogta óvatosan Jassy. – Hát igen. Jamie a bátyám. Az a világjáró kalóz. Hogy miért nem tud nyugton ülni ebben a szép országban… A Carlyle-kastély egy tucat családnak is elég tágas, tízszer nagyobb, mint Somerfield Hall. És Jamie saját otthont épített azon a földön, amit az anyám hagyott rá! Már a papának is rögeszméjévé váltak a virginiai kolóniák, így azt hiszem, érthető, hogy Jamie lelkesen hajózza át újra meg újra azt az óceánt. – Jane megborzongott. – Hát engem nem tudnál rávenni, hogy három hónapig utazzam azon a nyomorult hajón. De Jamie megvalósítja az elhatározásait; ez mindig is így volt, és így is lesz, és jaj annak, aki megpróbál az útjába állni! Azt hiszem, ennyi elég is lesz most. Ha délután szükségem lenne rád, majd hívatlak. Jassy bólintott, és valahogy még mindig meg volt döbbenve, hogy a hercegné Jamie Cameron húga, bár nem tudta, miért. A Cameron és a Somerfield gyerekek együtt nőttek fel. A birtokaik egymással határosak. – Ó, Jassy! – Igen, főméltóságod! Jane elpirult. – Nem kell, hogy így szólíts, csak a férjem jelenlétében. Szólíts csak Jane-nek, kérlek! Hálás lennék, ha szabadidődben Elizabeth-szel lennél. Ő szörnyen félénk, tudod, és nincs igazi bájtja. – Örömömre szolgál, ha vele lehetek.

44

– Remek! – Jane elmosolyodott. – Van valami, amire szükséged van? – Nincs. Jane elmondta, Jassynek mennyi lesz a fizetése, és Jassy összeszorította a fogát, nehogy felkiáltson. Egy hónap alatt annyit fog keresni, mint amennyit egy év alatt gürcölt össze John mesternél. Amikor eljött Jane-től, már álmodozott. Szorgalmasan meg fogja takarítani a fizetését. Vásárol egy kis földet vagy kocsmát. A maga ura lesz. Időbe fog telni. Sok időbe. De soha többé nem fog nyomorban élni. – Ah, a nővérem, a jól öltözött fattyú! Jassy kizökkent álmodozásából. Lenore állt előtte a folyosón, Jassy nem szólt, csak várt. Lenore hirtelen elvigyorodott. – Istennek hála, hogy szolgának teremtett. Kemény vetélytárs lennél, ha bármiféle hozományod volna. Jassy felvonta szemöldökét, és azon tűnődött, mit akart mondani ezzel Lenore. – Ó, nem vagyok én azért olyan szörnyű! Úgy értem, nem akarlak vízbe fojtani, mint egy felesleges kiscicát vagy ilyesmit. Csak azt akarom, hogy ne állj az utamba. Rendben? – Nemigen tudom, hogy állhatnék én az utadba. – Akkor nem látsz a saját szemedtől – vetette oda Lenore. – Ma este a szobádban vacsorázol. Kathryn felviszi neked tálcán. Én vendéget várok, és különben is olyan ritkán akarunk látni, amennyire csak lehetséges. – Jól van – felelte Jassy, és ellépett Lenore mellett. Ez az első nap furcsa módon sok rákövetkező nap hangulatát meghatározta. Reggel Kathryn ébresztette. Elizabeth feljavította a ruhatárát Jane és Lenore néhány levetett holmijával. És Lenore különös módon nem bánta. – Amíg csak a használt ruháimat hordod, addig egyáltalán nem érdekel – jelentette ki fölényesen. Jassy délig Jane levelezésével foglalkozott, délután pedig olvasott és sétált Elizabeth-szel, sőt még lovagolt is. A harmadik napon észrevette, hogy a Mária nevű ló be van kötve a Somerfield-istállóba. – Ez természetesen a tiéd – mondta Jane –, és akkor viszed el, amikor csak akarod. – De én megmondtam Robertnek, hogy nem tarthatom meg! – tiltakozott izgatottan Jassy. Jane furcsán nézett rá. – Jamie hagyta meg neked. Ez a te lovad. Beszélj Jamie-vel, ha nem akarod megtartani. – Beszélni fogok vele – felelte Jassy. De nem tudott nem törődni a tanulékony jószággal, így hamarosan elkezdett lovagolni rajta, és ahányszor csak lovagolni ment, eszébe jutott a Jamie-vel folytatott beszélgetése a vérvonalakról. Lenore állandóan gonosz volt, Henry pedig rideg, nyers és néha kegyetlen, de Jane elbűvölő volt, és Elizabeth kedves. Ahogy beköszöntött a tavasz, Jassy örült, hogy élete új fordulatot vett. Minden olyan más lett. A kastély teljesen megszépült. Franciaországból és Itáliából érkezett szobrok díszítették, és az asztalon ezüst, arany, kristály és flamand festett tányérok sorakoztak. A kastély maga volt a szépség, és Jassy ráébredt, hogy akarata ellenére még mindig nagy benne a keserűség, mert vágyakozott a szép ház és a benne lévő gyönyörű dolgok iránt. Legkedvesebb időtöltése az álmodozás volt; képzelete gyakran elragadta. Egyik késő délután is nagyon elmerült gondolataiban, amikor Elizabeth futva jött a szobájába. – Jassy! Ma este vendégeket várunk, és te is lejössz vacsorázni! – Én? Miért? – Jassyt most is elragadták az álmai: valami fiatal földbirtokos látta őt lovagolni a kastély környékén. Ő Henry barátja, és ragaszkodik hozzá, hogy a rejtegetett húgot mutassák be neki, amikor átjön vacsorára. Biztosan mesésen gazdag, és ő szerelmes

45

lesz belé. A mosolya olyan, mint Roberté, el fogja ragadni őt, és ő a saját kastélyának vagy egy pompás kúriának az úrnője lesz… – A május elsejei táncot fogjuk megbeszélni. – Elizabeth kuncogott. – Gondold csak el! Már csak egy hónap! Különben Jamie is itt lesz… – Ó! – sóhajtott csalódottan Jassy. – És Robert is. Ők mindig eljönnek, hogy segítsenek megtervezni. Nos, Carlyle hercege az, aki megszervezi az eseményt Somerfield hercegével, de az apja nem érdeklődik az ilyesfajta dolgok iránt, és a bátyjai Londonban vannak, így Jamie képviseli a herceget. Robert pedig mindig a vendége, úgyhogy mind a ketten jönnek. Nagy mulatság lesz! – Igen, csodálatos mulatságnak ígérkezik. – Újra láthatja Robertet, gondolta Jassy. Ez már önmagában is izgalmas. – A május elsejei tánc még nagyobb mulatság. Lenore teljessen be van sózva. – Ó, és miért? – Nos, azt hiszem, te ezt nem tudhatod. Május elseje lesz. Állítanak egy nagy oszlopot. Ez feltehetően egy pogány szertartás. Az oszlop valójában egy… – Elizabeth elhallgatott, és bár csak kettesben voltak, egészen közel hajolt Jassyhez, és a fülébe súgta: – egy fallikus szimbólum! De az a nap csodálatos! És a végén tánc van, egy gyors, pergő tánc, és a tánc után a lányoknak meg kell találniuk életük párját, a szerettüket. Ó, Jassy, lehet, hogy rátalálsz a férjedre! Ez persze nem hivatalos, de a szerelmesek egymásra találhatnak. Aztán jönnek az esküvők! Lenore ezért olyan izgatott. Nem tudja, hogy Jamie-t vagy Robertet próbálja megszerezni. Jassy, olyan sápadt vagy. Figyelsz? – Igen, igen. Figyelek. – Hát nem izgalmas? – Ó, de igen. Nagyon izgalmas. – Akkor siess! Át kell öltöznünk a vacsorához! Kathryn megcsinálja a hajunkat. Nagyon különleges lesz! Elizabeth még mindig beszélt, de Jassy gerincén borzongató érzés futott végig, és már nem igazán hallotta a lányt. Lenore nem tudja eldönteni, hogy Robertet vagy Jamie Cameront válassza. A lánynak meg kell szereznie a férjét… Henry biztosan meg fogja tagadni tőle, hogy részt vegyen a mulatságban. Akkor is elmegy, határozta el. Valahogy el fogja kapni Robert Maxwellt. És akkor mindene meglesz: ott lesz neki ő, az elbűvölő, kedves, gyengéd Robert. Feleség lesz, többé már nem szolga. Lesz saját háza, otthona, és megvalósítja legnagyobb álmát. Csak meg kell terveznie nagyon, nagyon gondosan.

46

V. Elejétől fogva nagyszerű estének ígérkezett. Mivel csak Jamie-t és Robertet várták vacsorára, Elizabeth örült, és jó hangulatban volt. Jane izgatottan várta a bátyját, és még Henry is ritka jókedvűnek tűnt. Lenore kíváncsian készült az újabb alkalomra, hogy tanulmányozhassa a két férfit, és eldönthesse, melyiket választaná férjéül. Jassy számára ez volt az első igazi lehetőség, hogy kiöltözzön, és úgy érezte magát, mint egy bálba készülő hercegnő. Azon az estén Elizabeth egyik ruháját viselte, egy kárminvörös bársonyból és halvány bíborszínű selyemből készült csodálatos ruhát. Az ujjakat szalagok, a ruha elejét aranyszálú hímzés díszítette. Kathryn ezüst- és aranyszalagokat kötött a hajába, és amikor elkészült, Jassy el volt ragadtatva. Lépdelt, forgott Elizabeth és Kathryn előtt, és feszült vidámsággal nevetett. Először érezte úgy, hogy igazán el tudná játszani a hölgy szerepét. Először volt tudatában annak, hogy gyönyörűen néz ki. – Megfelelek így? – kérdezte. Elizabeth felnevetett. – Lenore sárga lesz az irigységtől. Jassy nem igazán akarta Lenore-t iriggyé tenni, de le akarta venni a lábáról Robert Maxwellt. A férfi érdeklődik iránta, ebben biztos volt, és szerette volna megmutatni neki, hogy bátran beállhat a legfinomabb és legműveltebb ifjú hölgyek közé. Elizabeth-től megtudta, hogy Robert Pelhampshire grófjának második fia, de csakúgy, mint Jamie, ő sem apja örököse. Lehet, hogy csak álom, de Jassy félig meggyőzte magát, hogy Robert hajlandó lenne hátat fordítani a szokásoknak, ha eléggé belé tudna szeretni. El kell érnie – gondolta Jassy –, hogy belészeressen. Lenore-t biztosan nem tudná szeretni a csípős nyelve miatt. – Mehetünk? – kérdezte Elizabeth. – Ó, igen! Kathryn még egyszer megigazította Jassy szoknyáját, és Elizabeth és Jassy elindultak a széles lépcsőhöz. Jassy még soha nem érezte magát ennyire élénknek és izgatottnak; érzékei ráhangolódtak mindenre, ami körülvette. Érezte, ahogy ruhájának gazdag anyaga a bőrére simul. A vére szinte táncolt az ereiben, és légzése is felgyorsult. – Ó, megjöttek! – suttogta mögötte izgatottan Elizabeth. – Jamie és Robert itt vannak, és már Lenore is lejött, és Jane és Henry is ott vannak már. Engedj engem előre, aztán kövess, és csinálj egy csodásan fenséges bevonulást! Elizabeth nem hagyta, hogy Jassy tiltakozzon; lesietett a lépcsőn, és lelkesen üdvözölte vendégeit. Jassy habozott, és érezte, hogy szíve vadul kalapál, amint elindult le a lépcsőn. Hallotta a lentről jövő hangokat, aztán mindannyian elhallgattak. Jassy látta, hogy minden tekintet ráemelkedik. A Henryé döbbent volt, majd megfontolt, töprengő. Elizabeth-é ragyogott, Jane-é érdeklődő. Lenore-é komor és óvatos. Robert Maxwell szemei örömöt és csodálatot tükröztek. Ezek a szemek voltak csak fontosak. A szemek, melyeknek tetszeni akar, melyekbe örömmel néz. De amint Jassy visszamosolygott, furcsa vonzást érzett, és tekintete találkozott Jamie Cameron szúrós tekintetével. A férfin nem látszott sem öröm, sem meglepődés. Valójában olyan volt, mintha arra számított volna, hogy nem lesz kevésbé jól ápolt, jól öltözött. Sötét szeme éppolyan fürkésző volt, mint mindig, és ő maga olyan mozdulatlanul állt, akár a szikla, fehér csipkés ingben, sötét tengerészzekében és nadrágban, fehér harisnyában és csatos cipőben. Jassy arra gondolt, nem is számit, mit visel. Végtére is arisztokratának született, és ez megnyilvánult tartásában, makacs, mindig jelen lévő magabiztosságában. Ott volt abban, ahogy felszegett fejjel, kihívóan mért végig mindent. Ott volt ajkának gúnyos ívelésében, és ahogy nemtörődöm

47

módon keresztbe tette a karját széles mellkasa előtt. Rongyokban is a büszke urat adná, így előkelő ruházata mit sem számított. Jassy nem tudta levenni róla a tekintetét, és érezte, hogy elönti a melegség. Az, ahogy a férfi nézett rá, nyugtalanító volt. Meztelenre vetkőztette a szemével, és ezt könnyen megtehette; mert tudta, mi rejtőzik a ruhája alatt. Jassy biztos volt benne, hogy megveti, nevet rajta, ahogy megpróbál beilleszkedni a társaságba. Robert Maxwell nem nevetett. Ő nem gúnyolódott rajta. Mindaz a tiszta csodálat, amit érzett, ott tükröződött a szemében Eléje jött, amint Jassy leért a lépcsőn, megfogta a kezét, és felnevetett. – Nahát, ez a bimbó, amit leszakítottunk és itt elültettünk, nem is gyom, hanem egy sugárzó virágszál! Jassy, te hihetetlenül gyönyörű vagy! Henry, nagyszerű jótevőnek bizonyultál. – Igen, egészen jól halad – jegyezte meg Henry türelmetlenül. – Most már mindannyian itt vagyunk. Mehetünk az ebédlőbe? Bevallom, farkaséhes vagyok! Helyeslő mormogás hangzott fel. Lenore, aki fehér brokátruhában és rókaprémben olyan szép volt, mint egy hókirálynő, gyorsan előrelépett, és karját Robert karjába fonta. – Robert, egymás mellett ülünk a vacsoránál. Bekísérnél, kérlek? Robert sajnálkozó pillantást vetett Jassyre, mely későbbi találkozást ígért, majd minden bájával Lenore-hoz fordult. – Mindig a legnagyobb öröm a számomra, ha melletted lehetek. Elindultak az előcsarnokból az ebédlőbe a nagy kétszárnyú ajtón át. Jassy megborzongott Robert válaszától, és úgy érezte, mintha a fellegekben járna. Aztán visszazuhant a földre, mert valaki megszorította a könyökét. Jamie Cameron volt az. – Mit akar? – kérdezte élesen Jassy. – Csak megnézni a teremtményemet – felelte Jamie. Jassy nem akart jelenetet rendezni, így csak türelmetlenül megállt, és érezte, hogy újra forróság önti el, amint a férfi éles tekintete végigmérte tetőtől talpig. – Én nem vagyok a teremtménye. – Ah, dehogynem! – Hagyja abba! Ne nézzen úgy rám, mintha tudná, mi rejtőik a ruhám alatt! – Ah – dörmögte halkan Jamie –, de igenis tudom, mi rejtőzik ott! Csodálatosan tiszta emlék él bennem az egészről. – Maga utálatos, és még véletlenül sem úriember. – Te pedig viselhetsz szalagokat, aranyfüzért, mindenféle díszeket, amit csak akarsz, akkor is az az aranyra vadászó kis tolvaj maradsz, akit elhoztam abból a kocsmából! – Elhozott! A teremtménye! Maga arcátlan gazember! – És íme, a szolgálólány nyelve! Jassy erősen megrántotta a könyökét, de a férfi nem engedte el. Megérintette a haját, hátrasimított egy tincset. Jassy forrongva csikorgatta a fogát, és azért imádkozott, hogy Jamie mielőbb engedje el. Elmosolyodott. – Nos, Lord Cameron, mégis, hogyan vélekedik az öltözékemről? Megfelelő vagyok ahhoz, hogy megtisztelhessem e szent kastélyt? Jamie sötét szemével a szemébe nézett. – A díszítés csodálatos. Gyönyörű vagy, ezt te is jól tudod. De azt tanácsolom, vigyázz! Megjátszod magad, és itt senki sem felejti el azt a tényt, hogy minek is születtél. Ne áltasd magad! Ez fontos! – Minden igyekezetemmel azon leszek, hogy eszembe véssem a figyelmeztetését! Ezúttal, amikor Jassy elrántotta a könyökét, Jamie elengedte. Jassy felszegte a fejét, sarkon fordult, és besietett az ebédlőbe.

48

A helye az asztal közepén volt. A hosszú asztal egyik végére a hercegné, a másikra a herceg ült. Jassy bosszúságára Robert vele szemben, Jamie pedig a jobbján foglalt helyet. A férfi bocsánatkérően mosolygott, amint kihúzta a székét. Jassy ügyet sem vetett rá. Inkább a teríték és az este szépségére összpontosított. Még egy hónapja sincs, hogy szerencsétlen szolgálóként buja fajankóknak hordta ki a sört. Most itt ül, és kristálypohárból kortyolgatja a finom bort, ezüstvillával vacsorázik egy fehér vászonnal és csipkével terített asztalnál. Nem fogja hagyni, hogy Jamie Cameron mindezt lerombolja. A vacsora a hercegné és a hamarosan érkező gyermek tiszteletére mondott pohárköszöntővel vette kezdetét. Jassy – csakúgy, mint a többiek – lelkesen emelte poharát Jane-re, mert nagyon megszerette az asszonyt. Aztán figyelte, ahogy Jamie feláll és megcsókolja húgát, és gyomra kissé görcsbe rándult, amint a herceg is felkelt, és mély érzelmesség lengte körül őket. A herceg keze gyengéden Jane vállára siklott, és tekintete nagy szeretetet tükrözött. Milyen szép is ez! Ezekben a pillanatokban Jassy meglepően mély fájdalommal irigyelte Lady Jane-t. Ez az, amit szeretne. A tudatot, hogy szükség van rá, hogy szeretik, dédelgetik. Beharapta az ajkát, és a tányérjára meredt, majd ismét felszegte állát. Neki ott lesz Robert. Meg fogja őt nyerni magának, és ő szeretni fogja, gyengédséggel dédelgeti, ahogy itt most látta. És Robert saját otthona úrnőjévé fogja tenni. A beszélgetés a május elsejei bálra terelődött Lenore lelkes vezetésével, és Robert is bekapcsolódott. Lenore elbűvölte Robertet, és Jamie-t is elárasztotta ragyogásával, mosolyával. A lány tettette, hogy Jassyt is bevonja a társalgásba, mert nem akart udvariatlannak látszani. Jassy néha magán érezte húga tekintetét, és úgy vélte, nincs mögötte gyűlölet. A lányból önhittség áradt, mintha olyan adu lenne a kezében, amiről Jassy semmit sem tud. Talán volt is. Jassy azonban nem igazán törődött vele. Aztán Jamie kiszállt a részletek megvitatásából, mert Henry az újvilágbeli jamestowni kolóniáról kezdett beszélgetni vele. Jassyt nem nagyon érdekelte egy ilyen távoli, vad táj. Ügyet sem vetett rá, hogy Jamie bronzbarna keze néha hozzáér az övéhez, hogy érzi a hozzá oly közel lévő teste melegét. Hallgatta, amint Lenore elmesélte, milyen lesz a májusfa, hogy mindig megválasztják május királynőjét, és hogy külön asztalon terítenek a szolgáknak és a nemeseknek. Lenore elhallgatott, elmosolyodott, és Jassy biztosra vette, a lány arra gondolt, hogy ő akkor a szolgákkal fog ülni. – De a vacsora természetesen a májustánc után következik. – Lenore kuncogott, és kacér pillantást vetett Robertre. – Persze, mindenki jelmezt fog viselni, de a hajadonok megkereshetik az igaz szerelmüket, és ha meg tudják tartani, amíg a zene véget nem ér, akkor azoknak feleségül kell venniük őket. – Ez hivatalos? – Ó, dehogyis az! De borzasztóan romantikus! A házasságot még a szegényebbek között is komolyan megfontolják. És ha a férfi és a nő frigyre lép, nos, akkor persze komolyan ki kell dolgozni a részleteket. Hozományt, szerződést és hasonlót. De én mondom, sok lány találja meg a választottját, és ezt tiszteletben tartják a játékban! Nos, becsületből bármelyik férfi házasságot ajánl a lánynak. Becsület. Robert Maxwell nagyon becsületes fiatalember. Jassy még mindig nem tudta megállapítani, hogy Lenore Rober-et vagy Jamie-t fogja-e keresni, ha eljön az ideje. Remélte, hogy Jamie-t. Ők ketten összeillenek, vélte. – Nem, Henry, szerintem tévedsz – hangsúlytozta Jamie Jassy mellett, megzavarva ezzel ábrándozását. – A társaságnak 1606-ban kiadott első szabadalomlevélnél homályos maradt a kormányzás kérdése; a király és tanácsa nagy hatalommal rendelkezett, ők pedig az óceánon túl túlságosan messze voltak. Azóta sok új szabadalomlevelet adtak ki. – Kormányzók jönnek-mennek, és a társaságnak nem megy jobban – mondta Henry.

49

Az egyenruhába öltözött szolgák gyakorlott némasággal közlekedtek a helyiségben, és kínálták tálcán a különböző ételeket. Egy tál halat – melynek gyönyörű elrendezése úszó lepényhalra emlékeztetett – hoztak Jassy felé, majd petrezselyemmel tűzdelt ürücombot, vesepástétomot, végül főtt fácánt, amit körben tollak díszítettek. Minden nagyon ízletes volt, és Jassy alig figyelt a beszélgetésre, míg az evéssel volt elfoglalva. Néha nehezen gondolt arra, hogy nem kell többé éheznie, és hogy s sokkal több jut neki gyenge levesnél és híg zabkásánál. – Én más véleményen vagyok – mondta Jamie Henrynek, újra felkeltve Jassy figyelmét. – A helyzet javult. Az indiánok és a fehérek békében élnek. Az emberek tanulják az élelemtermelést csakúgy, mint a dohánytermesztést. És most már sok nő is van a kolóniában és az azt körülvevő birtokokon. Az én földemet a király egyedileg adományozta. Én rendelkezem vele. – Nincs kétségem afelől, hogy meg fogsz gazdagodni a dohányból, Jamie – helyeselt Henry –, mert amihez te hozzáérsz, az arannyá változik. De muszáj neked annyi időt töltened egy ilyen pogány földön? – Különösen, hogy most építettél itt egy pompás, új kastélyt! – szólt közbe Lenore. Jassy a húgára pillantott. Lenore barátságos és sugárzó tekintettel nézte Jamie-t, miközben szélesen mosolygott. – Az egyik legszebb hely, amit valaha láttam, Jamie. Egyenesen vétek, hogy állandóan elkóborolsz. Az egy palota. – Az nem palota, Lenore. – Előkelőbb, mint sok királyi rezidencia – jegyezte meg szárazon Henry. – És te mégis odautazol, abba a pogány vadonba. Mi az, ami vonz? Jamie vállat vont. – Éppen a vadon, úgy hiszem. Érintetlenül szép, szilaj, még nem megszelídített. Lenyűgöz a szelleme. Úgy vélem, küzdeni fogok az elemek ellen, de isten segítségével én kerülök ki győztesen. – És mi van, ha veszít? – kérdezte kihívóan Jassy. Jamie sötét, indigókék szemével rátekintett. – Nem veszítek, Miss Dupré. Soha. Amibe belevágok, azt meg is valósítom, és amit meg akarok szerezni, az az enyém is lesz. – Bizonyára nem minden esetben. – De igen, minden esetben. – Eljön majd az idő, amikor nem így lesz. Jamie már nem nézett rá, Lenore-t kémlelte az asztal túloldalán, aki viszonozta pillantását. – Nem hiszem, hogy aggodalomra lenne okom – jelentette ki. Lenore elpirult, ajka kissé szétnyílt, és úgy tűnt, el van ragadtatva. Úgy tűnt, Jamie-nek rá esett a választása, és végül Lenore – bármennyire is incselkedett, duzzogott, vitatkozott – meg fogja kapni a férfit. Pontosan úgy lesz, ahogy Jamie mondta – eléri, amit akar. Robert felnevetett. – Ez Jamie. Győznie kell, és megvalósítja, amit akar. – Én sokkal inkább a táncról, mint egy pogány földről szeretnék beszélgetni – mondta Lenore, és megborzongott. – Ahogy beszélnek azok az indiánok… – Ó, de a John Smithről és Pocahontasról szóló történetek olyan csodálatosak! Pocahontas segítette a népünket, hozzáment Mr. John Rolfe-hoz, és így a kolónia fennmaradt. Ez egyszerűen rendkívüli. – Rendkívüli! De hiszen az indiánok lenyúzzák a hajat és a bőrt az emberek fejéről! – szörnyülködött Jane. – A háborúk iszonyúak voltak. Jamie megmondhatja. Ő harcolt az indiánok ellen. – Undorító mintákat festenek a testükre! – jegyezte meg Lenore.

50

– Csodálatos mintákat festenek a testükre – mondta Jamie –, és a háborúknak már jó ideje vége. Amikor a brit gyarmatosítók 1609-ben éheztek, az indiánok etették őket. – Hát, Jamie, azt hiszem, te valójában csodálod azokat a vörös ördögöket – állapította meg Lenore. – Igen. Sokukat. Becsületes emberek, és bár az értékrendjük nagyban különbözik a miénktől, sok mindenben hasonló. Szeretik a gyerekeiket, ahogy mi is. Tisztelik azt, aki becsületes és megbízható, és készek harcolni, hogy megvédjék, ami az övék. Powhatan igazán nagy főnök volt, és Pocahontas olyan hölgy volt, hogy kiváltságosnak tartom magam, hogy ismerhettem. – Feltételezem, elbűvölő volt – jegyezte meg udvariasan Lenore. – De közel sem olyan elbűvölő, mint a te szép új birtokod. Elizabeth hirtelen megborzongott Jassy mellett. – Én gyűlölném! Egyszerűen gyűlölném azt az új birtokot. Vizenyős és tele van szúnyogokkal meg dögvésszel. Az indiánok pedig förtelmes vadállatok, bármit is mondasz, Jamie. Olvastam az elveszett kolóniáról, Sir Walter Raleigh-ről és arról a szegény, szerencsétlen kisgyerekről, Virginia Dare-ről. Az indiánok elhurcolták őket, legyilkolták, és talán még meg is ették őket. Az egy borzalmas új világ. – Elizabeth – mondta szelíden Jamie –, az nem borzalmas világ, hidd el nekem! Hatalmas legelőkön legelhetnek a marhák, óriási területeken kószálhatnak a szarvasok, és rengeteg fácán van. Egyszer el kell jönnöd velem, kicsim! Majd meglátod. De most már elég ebből, ha ez lehangol téged. Minek fogsz öltözni a bálra? Görög szűznek? A trójai Helénának? Vagy talán tündérhercegnőnek? Elizabeth szeme tágra nyílt. – Nos, nem öltözöm semminek sem. Én nem akarok férjet fogni! Mindnyájan felnevettek. Majd Robert Jassyre nézett. – És maga, Miss Dupré, milyen jelmezt fog viselni? Jassyt váratlanul érte a kérdés, habozott. Henry éles hangon jelentette ki helyette: – Jassy nem jön az idén. Még túlságosan új itt, és időre van szüksége, hogy mindent megszokjon, mielőtt belemerülne az ilyen játékokba. Jassy úgy érezte, mintha tengernyi jeges vizet zúdítottak volna az álmaira. El kell mennie a bálba! Arca talán elárulta csalódottságát, mert Jane gyorsan közbevetette, hogy a vacsora végeztével menjenek be a nagy társalgóba, mert felfogadott egy bábost, hogy szórakoztassa őket. Amint Jassy öntudatlanul felállt, és megpróbálta leküzdeni haragját és csalódottságát, meleg leheletet érzett a tarkóján, és hallotta, ahogy Jamie Cameron a fülébe súgja: – Ne legyél szomorú! Az ilyen alkalmak, mint ez a bál is, csak mutogatás, és nem jelentenek semmit. Bár foghattál volna egy gazdag férjet! Jassynek sikerült titokban a férfiba mélyeszteni a könyökét, de nem nagy megelégedésére, mert Jamie alig vett észre valamit a szándékos zaklatásból. Elkapta Jassy könyökét, hogy kiveri az ebédlőből. – Ne nyugtalankodj, kérlek! Úgysem megyek el a bálba. Az ilyen kitalálósdi társasjátékot sokkal kegyetlenebbnek tartom, mint az indiánok módszereit. – Milyen kár! – vetette oda válaszképpen Jassy. – Eljött megszervezni egy eseményt, amin nem is fog részt venni? – Ez Somerfield és Carlyle hercegének a kötelessége. Én csak az apámat képviselem. – Biztos vagyok benne, hogy Lenore mélységesen csalódott lesz. Hát nem érdekli a házasság? Pedig Lenore ott lesz, milord, készen a vadászatra. – Ah, de ott van Robert.

51

– Tekintetbe veszi egyáltalán bármelyik férfit vagy nőt, miközben meg akarja valósítani, amire vágyik, Lord Cameron? – De nem igazán tudom, mire vágyom. A házasság nagyon komoly lépés. Egy feleségnek nemcsak szemrevalónak, hanem alkalmasnak is kell lennie. – Alkalmasnak? Nos, úgy tűnik, Lord Cameron, magának egy mutatós darabra van szüksége. Olyanra, aki előkelő palotájának dísze, aki előkelő gyerekekkel ajándékozza meg, és bort és édességet szolgál fel… előkelőn, természetesen. Nos, Lenore ragyogóan megfelelne az ilyen igényeknek. – Maga alábecsüli azt, amit én egy társban keresek, Miss Dupré – mondta Jamie, meghajolt, és elengedte Jassy karját. Odasétált Lenore mellé, és súgott valamit a fülébe. Lenore jóízűen nevetett, feléje fordult, és kecses kezét a férfi mellényére fekvő csipkefodorra tette. Jamie nagyon magasnak és sötétnek tűnt, olyan feltűnőnek, mint egy uralkodó, és Lenore szőke szépségével jól illett hozzá. A lány halkan felsóhajtott és megborzongott, és Jassy úgy vélte, a húga egyáltalán nem közömbös Lord Cameron gyakran zárkózott bája iránt. Robert beszélgetésbe merült Elizabeth-szel, és Elizabeth vidáman nevetgélt. A herceg a felesége fölé hajolt, amint a bábozóművész a bemutatóra készült. Jassy hirtelen nagyon egyedül érezte magát – nagyon érezte, hogy ő a fattyú gyermek, a szegény, a nemkívánatos rokon. Homloka lüktetni kezdett a fájdalomtól, és minden haragjával gyűlölte Henryt. Nem állíthatja meg! El fog menni a bálba, és férjhez fog menni. Nem fogja újra ismerni a nyomort, de elhagyja ezt a házat, ahol ennyire nem szívesen látott, és maga fogja irányítani a saját sorsát. Senki sem veszi őt észre, és bármennyire is próbálja bermagyarázni magának, ő ebben a pillanatban mellőzött, fölösleges. Sarkon fordult, és kiviharzott a társalgóból, szaladt Elizabeth finom szaténpapucsában át az ebédlőn a ház végébe, ki az istállókhoz. Az utat könnyen megtalálta, mert telihold volt, az égen milliónyi csillag ragyogott, és a kastélyban sok lámpás égett, csakúgy, mint az istállóban. Végigsietett a rekeszek mentén, míg meg nem találta Máriát, a hibás vérvonallal rendelkező szegény kis kancát, és bement hozzá. Megveregette az állat bársonyos orrát, és halkan dúdolt neki. – Én nem bánom, hogy a pedigréd gyenge, drága, mert bátor szívű vagy, hűséges, jó és igaz. Bárhová megyek, ígérem, gondoskodni fogok rólad! Nem fognak kivetni, mert nem vagy jó igavonó, vagy elég szép ló a vadászathoz, vagy nagyszerű tenyészkanca. Esküszöm, magammal viszlek, bárhová is megyek! – Tétovázott. – De előbb kifizetlek annak a gazembernek, hogy igazán az enyém lehess. Jassy hirtelen megriadt és elhallgatott, mert zajt hallott az istálló ajtaja felől. Arra gondolt, már késő van ahhoz, hogy a lovászlegények itt legyenek, mert ők a birtok körüli házakban laknak, nem az istállóban. Még az öreg Arthur, aki a lovakért és a lovászfiúkért felel, sem itt alszik, hanem a takarmányosház melletti kis szobában. – Jassy? Ez Robert hangja. Jassy kitörő örömmel mosolyodott el, és kijött a kancától. Robert otthagyta a bábműsort, hogy kijöjjön hozzá. – Itt vagyok, Robert. – Jassy! – A férfi elragadóan mosolyogva jött felé. – Aggódni kezdtem, amikor észrevettem, hogy eltűntél. – Úgy éreztem magam, mint egy betolakodó. – Betolakodó? – morogta a férfi. Addigra odaért Jassy elé. Megfogta mindkét kezét, és ujjait az ujjai közé fonta. Úgy tűnt, mintha a fény vibrálni, a helyiség forogni kezdene. – Te soha nem lennél betolakodó, Jassy. – Nem hiszem, hogy a bátyám egyetértene veled – mondta Jassy. Hozzátehette volna, hogy Lenore húga sem értene vele egyet, de ahogy ott álltak, kettesben a lámpa fényénél, nem akarta kiejteni Lenore nevét.

52

– A bátyád ma este belátta, milyen elragadóan szép vagy, hog bájod veleszületett, és van benned egy tűz, ami elbűvöl, megígéz. – Valóban belátta? – suttogta Jassy. Talán tűz van a szemében, és gyönyörűnek ís érzi magát, mert Henry megengedte, hogy így érezhessen. Jassyt izgatottság hatotta át, és álmai újra teljes képükben lebegtek a szeme előtt. Robert egyre közelebb húzta magához, összekulcsolt kezüket maga mellé engedte. Jassy a férfi világos, mosolygós szemébe nézett, és szíve szárnyra kapott attól, amit tükröződni látott benne. Ekkor Robert megcsókolta. A szája puha és csábító volt. Rátapadt az övére, és az ösztönösen megnyílt előtte. A férfi elengedte a kezét, karját a dereka köré fonta, és szorosan magához húzta. Ajka nedvesen siklott az ajkán, és Jassy nem igazán bánta. Ujjait a férfi hajába temette, és érezte, hogy szívük együtt dobog. Robert felsóhajtott, és fájdalmasan suttogta: – Mennyire vágytam rád! – Itt vagyok! – suttogta Jassy önkéntelenül, mert képzelete nem ment túl ezen a ponton. De szavai bátorítóan hatottak a férfira, aki ajkát a nyakára tapasztotta, majd az továbbsiklott mellének domborulatára. Robert szorosan magához vonta, lázasan csókolta. Jassy agya forgott, miközben magán érezte a férfi simogató kezét, majd ismét az ajkát és az ujjait, ahogy bontogatják pruszlikjának megkötőjét. Nem, ezt nem szabad. Jassy mégsem talált szavakat, nem volt ereje hozzá, hogy megállítsa. Robert szereti őt, ebben biztos volt. Mégis tudta, nem engedheti, hogy továbbmenjen. Addig nem, amíg feleségül nem veszi. – Robert… – suttogta. Melléről lecsúszott a ruha, de nem tudta megállítani, nem tudta eltávolítani a férfit. Robert újra a száját csókolta. Édes csók volt, lágy, gyengéd. Jassy lehunyta a szemét, és ölelte a férfit. Aztán mindkettőjüket megzavarta, hogy valaki hangosan megköszörülte a torkát. Robert hirtelen kiegyenesedett. Még mindig fogta Jassy derekát. Az első rekesz irányába pillantott. Jassy, akinek szeme ragyogott az elragadtatástól, lassabban fogta fel, mi történik. Aztán ő is végignézett az istálló hosszán, az első rekesz felé. Jamie állt ott hanyagul a szénarácsnak dőlve, karját maga előtt keresztbe tette, csizmás lábát egy bála szénán nyugtatta. – Bocsánat, de Lady Lenore téged keres, Robert, hogy megkérdezze, milyen jelmezbe fogsz öltözni. – Az ördögbe! – mormolta Robert. – Bocsáss meg, kedvesem! – Ezzel kibontakozott az ölelésből, és otthagyta Jassyt, hogy boldoguljon ruhája rendbe szedésével. Megköszönte Jamie-nek, és kisétált az istállóból. Jamie maradt. Nem mozdult. Sötét, lenéző szemeivel fürkészte Jassyt. Jassy megpróbált tudomást sem venni róla, és lehajtotta a tejét. Megkísérelte megigazítani pruszlikját, és megkötni a szalagokat, de ujjai borzasztóan reszkettek. A férfi közeledett felé, és amikor felpillantott, szemében olyan sötét tűz lobogott, hogy Jassy majdnem felsikoltott. A férfi félreseperte a kezét. – Hagyja abba! – tiltakozott Jassy. – Szeretnéd, ha így látnának itt? – kérdezte nyersen Jamie, majd gyakorlott mozdulatokkal megkötötte a szalagokat. Ujjaival újra meg újra végigsimított Jassy meztelen bőrén, és a lány legszívesebben sikított volna. A férfi egyáltalán nem volt gyengéd. Majdhogynem erőszakos volt. Ahogy ott állt Jassy előtt, olyan vibráló, forró feszültség lengte körül, hogy a belőle áradó izzás Jassyt nagy hullámokban öntötte el. – Mennyit fizettek neked ezért az enyelgésért, Dupré kisasszony? Ha tudtam volna, hogy még mindig árulod magad, többet kínáltam volna.

53

Jassy sikított dühében, kitépte magát a férfi karjaiból, majd nekiesett az arcának, a mellkasának, ütötte, ahol érte. Egy jól irányzott csapással állon vágta, ahogy már régen szerette volna. Jamie gyorsan elkapta a csuklóját, és erősen hátracsavarta. Jassy szorosan hozzápréselődött, és még mindig forrongva a dühtől megpróbálta megrúgni. A férfi könnyedén a lába mögé akasztotta a lábát, és Jassy a földre esett, magával rántva őt. Hallotta foga csikorgását, és amikor a szemébe nézett, az feketének, acéllá keményedett arcvonásai könyörtelennek tűntek. Jassy tovább kapálózott, küzdött ellene, nem törődve kibomló hajával, nem törődve azzal, hogy gyönyörű ruhája elszakad, bepiszkolódik. – Maga kibírhatatlan fajankó, elegem van magából… gyűlölöm, megvetem, ki nem állhatom magát… és nem fogom hagyni, hogy hozzám érjen, semmilyen áron! Nem bírom elviselni az érintését… – Nem? Te kis hazudós, te nem kerti virág vagy, hanem a legvadabb a rózsák között, akit csábításra teremtettek. Te bolond! Néhány hónap alatt meggyűlölnéd Robertet, ha az övé lennél, mert úgy táncolna, ahogy te fütyülsz. De nem lehetsz az övé. Hát nem érted? Én be fogom neked bizonyítani, hogy nem vagy hozzá való. – Nem! Jamie ügyet sem vetett Jassyre. Száját az ajkára tapasztotta, és az a legkevésbé sem volt lágy, gyengéd vagy csábító. Nyelve szétfeszítette ajkát, és vadul birtokba vette szája egész belsejét. Jassy alig kapott levegőt, meg sem tudott mozdulni, nem tudott védekezni. Csak érezni tudta a férfit. A vad, nyers tombolás, mely kitört a férfiból, úgy tűnt, őt is elnyeli. Nem akarta a férfit, gyűlölte az érintését, megvetette őt… és mégis olyan volt, mintha az elkábította volna. Mintha feltöltötte volna tűzzel és szenvedéllyel, lassú, lüktető tempóval és forró, áramló dühvel. Csak csókolta és csókolta, és a tempó lüktetett Jassyben, már nem tudott tovább küzdeni ellene. A lüktetés elérte a fejét. Nem mert megmozdulni, mert a ruharétegeken keresztül érezte a férfi testét. Érezte benne a nyers erőt. Megborzongott, amint az átcsapott belé, és zuhatagként árasztotta el egész testét. A férfi keze a szalagokra csúszott, és újra kibontotta azokat. Lefejtette Jassy-ről a pruszlikot, tenyere végigsiklott a mellbimbóján, majd körülfogta mellét, ahol az kidomborodott a fűzője csipkéjéből. Hüvelykujjával játszadozott a mellbimbójával a fátyolszerű anyagon keresztül, Jassybe szikrázó érzés hasított ettől az érintéstől. Izgett-mozgott, fészkelődött, de csak még teljesebben érezte a férfi testét, s még mindig nem tudott menekülni csókja elől. Az izzása részévé vált. Nem tudott többé küzdeni ellene. Elbódította a férfi ereje, érintése. Mozdulatlanul feküdt. Jamie ostromának kegyetlensége azonnal alábbhagyott. Keze már alig ért a melléhez. Ajka alig érintette az ajkát, nyelvének hegye köröket írt le a szája szélén, és Jassy furcsa módon csak feküdt ott mozdulatlanul, hagyta magát. Aztán Jamie hirtelen felemelte a fejét. Jassy duzzadt, nedves ajka félig nyitva volt, mert kétségbeesetten vette a levegőt. Haja kuszán terült szét, kibomolva szalagjaiból. Melle meztelen volt, kivéve fűzőjének leheletnyi csipkéjét, mely egyáltalán nem takarta. A férfi gúnyosan rámosolygott. – Egy helyzet, amelyben a kisasszony megadja magát! Biztosíthatlak, Jasmine, hogy vagyonom messze meghaladja Robert remélt örökségét. Jassy a férfira nézett, és kereste a szavakat, hogy megmondhassa, mennyire gyűlöli. Szeretett volna már szabadulni az érintésétől. Felkiáltott, és megpróbálta újra megütni, de Jamie elkapta a kezét, és hátracsavarta. Nevetve hajolt le hozzá, és nyelvével megérintette a mellbimbóját a csipkén keresztül, majd még jobban lehajolt, és az egészet a szájába vette. Jassy újra szitkozódott, mégis megremegett, amint a melléből kiinduló érzés szétáradt bensőjében. A férfi szája lassan, finoman elhagyta mellének kiemelkedő csúcsát és fűzőjének csipkéjét. Jassy dühöngött, dobálta magát, ficánkolt, és az öklével püfölte Jamie-t, de ennek eredménye csak a férfi harsány nevetése volt. Jamie végül leszállt róla, megragadta a kezét, és

54

talpra állította. Jassy elrántotta magát. A könnye kicsordult, gyorsan elpislogta. Ujjai még mindig remegtek, amint megpróbálta rendbe szedni a ruháját, de amikor a férfi durván odaszólt: „Gyere, hadd segítsek!”, csak még nagyobb haraggal szitkozódott, és elfordult tőle. – Hagyjon! – kiáltotta hátat fordítva. – Azok után, amit tett, nem tudna legalább elmenni? – Nem, nem megyek el. Visszakísérlek a házba, ha már meggyőződtünk róla, hogy rendesen nézel ki. – Én soha sehová nem megyek magával! Maga megbízhatatlan! Nem bírom elviselni, hogy… Jamie megperdítette a lányt, és furcsa szenvedéllyel nézett rá. – Ne, ne mondd el ezt újra, mert mind a ketten tudjuk, hogy hazugság. Te nem vagy olyan, mint Lady Lenore, nem hasonlítasz egyik hölgyhöz sem, akit valaha ismertem, te igazi vagy, eleven, lélegző, a szíved vadul ver, és a szemed tele van a nőiesség ígéretével. – Jamie átkulcsolta Jassy kezét, és felvette kettejük közé. – Nézd! Nézd ezeket a nem hölgyhöz méltó kérges tenyereket! Kedvesem, ezek az én szememben csodálni való kezek, mert ismerik a munkát, a küszködést. Jassy, te az életre vágysz, te kis bolond! Az életre és a szenvedélyre, és bár még nem ismerted meg, érzed azt! Meddig akarsz még hazudni önmagadnak? El tudod viselni az érintésemet, nagyon is el tudod viselni. Ez az, amire szükséged van, amire vágysz! Ismerlek. Ismerem az erényeidet, ismerem a gyengéidet, és ismerem a ravasz észjárásodat, a mohó kis szívedet! Veszélyes játékot űzöl, de rosszul; figyelmen kívül hagyod a szabályokat… – Menjen már innen! – makacskodott Jassy, és elrántotta a kezét. Ah, de milyen fájó pontja az neki! Emlékezteti rá, hogy szakácstanonc volt, és mosogatólány. Azok a kezek durvák, vörösek, és bár Jane kréme segített rajtuk, mindannyiszor elárulják őt, bárhogyan öltözik selyembe és szőrmébe. Elrejtette őket a háta mögé, felszegte a fejét, kihúzta magát, és nem törődött vele, milyen zilált a ruhája, amint kihívóan a férfira nézett. – Maga űzi a maga játékait, Lord Cameron, én pedig az enyémet. Ha pedig nem ismerem a szabályokat, annál jobb, mert így fütyülhetek rá. Csakúgy, mint maga, én is győzni akarok, és isten engem úgy segéljen, milord, győzni is fogok! Soha nem leszek a szeretője, és téved! Magától semmire sem vágyom! Jamie feléje nyúlt, Jassy őrjöngve sikított, dobbantott egyet a lábával, és a férfi felnevetett. – Egy szénaszál van a hajadban, kedves. Kivehetem? – Nem! – Gyere, mert különben sosem öltözöl fel… – Nem bízom magában! – Akkor ne bízzál! De ha vissza akarsz menni a házba, segítenem kell. – Nem kell… – Ó, hallgass már el! Jamie magához rántotta, és Jassy belerúgott, de ő csak morgott, és kihúzta a szénaszálat a hajából. Aztán szembefordította, megigazította a pruszlikját, és elkezdte befűzni. Pillanatokon belül elkészült, és már nem volt vele bizalmasabb helyzetben, mint akár egy szobalánnyal. Még egyszer megfordította, rendbe szedte a szoknyáját, és Jassy megpróbált ellépni tőle. – Ne! – Gyere ide! A férfi elkapta a karját, és visszarántotta. Keze már ismét a hajával foglalatoskodott. Jassy a fogát csikorgatta, és ámulatba ejtette, ahogy azok az ujjak olyan biztosan ténykedtek. – Úgy tűnik, ezt már sokszor csinálta! – jelentette ki mogorván. – Elégszer, azt hiszem. Jassy megpróbált elhúzódni. – Maradj nyugodtan! – parancsolt rá a férfi. – Ó, feltételezem, a szeretői általában megteszik.

55

– Te rendkívüli szerető. – Egyáltalán nem vagyok a szeretője. – Ah, milyen kár! Azt hittem, már beleegyeztél a helyzetbe. – Soha! – Álmodni fogsz rólam! – Csak a legsötétebb rémálmaimban! – Esküszöm, vágyódni fogsz az érintésem után. – Arra fogok vágyni, hogy valami pogány indiándárda keresztüldöfje. – Úgy! Na, hadd lássalak! Jamie a legkisebb gyengédség nélkül eltaszította magától a lányt, és maga felé fordította. Bírálóan végigmérte a haját és a ruháját. – Azt hiszem, a kárt helyrehoztam. – Azt a kárt soha nem lehet helyrehozni! – Micsoda gorombaság! Azok után, amit tettem, hogy helyrehozzam a külsődet! – A maga keze volt az, ami lerombolta! – Ah, de nem én voltam az első! Én csak bejártam azt, amit egy másik férfi már felfedezett. – Ó! – Jassy már emelte a kezét, hogy pofon üsse a férfit, de az csak nevetett, és újra erősen visszahúzta magához. – Megint bebizonyítsam neked, hogy eljön az a nap, amikor epekedni fogsz még a nevem puszta említésére is? Kár, pedig mennyit fáradoztunk, hogy helyrehozzuk a ruhád illedelmes, erkölcsös külsejét! – Maga nem bizonyított semmit, kivéve, hogy arcátlan, goromba fráter! Robert a barátja, mégis megalázza! Nevet a szándékain, de mi a sajátja? Erőszakkal kell elvennie azt, amit én neki szívesen adok… – Ostoba! – szidta Jamie. A lánynak mégis így kell látnia, ilyen dühödten, így kikelve magából. Eltaszította magától, és Jassy hátrabukdácsolt. – Hát legyen! Keresd meg Robert Maxwellt! Add meg neki, amit akarsz! Én nem állíthatlak meg. Csak figyelmeztethetlek, hogy neki semmije sincs, és bármennyire is szerelmes beléd, nincs semmije, amit nyújthatna neked. Te házasságról álmodozol. Ebből soha nem lesz az. Sződd csak tovább az álmaidat! Vak vagy, még magad előtt is! Jamie mélyen meghajolt Jassy előtt, majd sarkon fordult, és elment. Jassy nézte, ahogy távozik, mellkasa zihált, a fogát csikorgatta, elméje őrjöngött. – Hála istennek, hogy végre megszabadultam tőle! – recsegte. De nagyon remegett, és nem bírt megállni a lábán. Lekucorodott a földre, és próbált egyenletesen lélegezni. Istenem! Mennyire gyűlöli őt! Ujjaival a szájához kapott, és érezte, hogy ajka még mindig duzzadt a férfi csókjától. Még mindig reszketett, és valami égő nyugtalanság halvány érzése bujkált benne. Elvakult szenvedéllyel gyűlöli őt! Ám a férfit nem tudta kiverni a fejéből, és amikor visszaosont a hallba, és felszaladt kis szobája menedékébe, az ő csókjának izzó lángolása kísértette, Robert ajkának lágy érintése pedig bosszantóan elhalványult az emlékezetében.

56

VI. Jassy számított rá, hogy másnap a bátyja hívatni fogja. Henry soha nem felejtkezett meg arról, hogy ő Somerfield hercege, különösen ha vele volt dolga. Nem beszélt vele véletlenszerűen, és amikor elhaladt mellette a hallban, elvárta, hogy Jassy engedelmesen meghajoljon. Mint egy hűbérúr, azt akarta, hogy akik az ő házában laknak, szigorúan vessék alá magukat a hatalmának. – Jane azt mondja, jó munkát végzel nála. – Ennek örülök – felelte Jassy, és arca megrándult, amint hozzátette: – főméltóságod. – Én nem vagyok kegyetlen ember, Jasmine. – Nem, milord. Mondja meg, kérem, panaszkodtam, hogy az? Henry megrázta a fejét, és Jessy eltűnődött, vajon az apjuk is így nézett ki, amikor elcsábította az anyját, ilyen magas volt, és aranyszőke, elegáns brokátba és selyembe öltözve. Henry az ablakhoz sétált, és kinézett a katély előtti széles, kanyarodó kocsifelhajtóra. – Hadd adjak neked egy kis történelemleckét, húgom. Az 1400-as évek végén III. Richard megölette saját, szinte még gyerek unokaöccseit a Towerban. A következő században Mária királynő kivégeztette törvényes unokahúgát, Grey Johannát, mert az a trónra pályázott, és nem fogadta el pápista hitét. Később uralkodónk, Erzsébet királynő megölette unokatestvérét Máriát, a skótok királynőjét a trón elleni összeesküvéséért. A „rózsák háborúja” nagy, testvérgyilkos háború volt. De hiszen te tudod a történelmet, nem igaz? Jane azt mondja, a taníttatásod jó kezekben volt. – Igen, ismerem a történelmet. – Akkor megérted, hogy a vér szerinti rokonság keveset jelent ezen a világon, különösen ha azt elhomályosítja a törvénytelen származás szennye. Én a legtöbbet tettem, amit érted tehettem. Te nem vagy igazi tagja ennek a családnak, és nem fogsz részt venni a fontosabb eseményeken, úgy, mintha az lennél. Jane kedvel téged, Elizabeth majomszeretettel ragaszkodik hozzád. De én egy vagyonra pályázó kis csábítónak tartalak, mint az anyádat, és nem fogsz a hátamon felkapaszkodni, hogy vagyonhoz juss. Te a feleségem komornája vagy, semmi több. Nem fogsz elmenni a bálba. Lenore férjet fog keresni magának, és te nem avatkozhatsz közbe. Jassy összeszorította a fogát, és felszegte a fejét. – Főméltóságod, hogyan tudnék én, a fattyú közbeavatkozni? Henry visszasétált az íróasztalához, és kezébe vett egy írótollat és egy pergament. – Te pontosan tudod, Jasmine, hogyan avatkozhatnál közbe. Olyan vagy, mint az anyád, olyan nő, aki után epekednek a férfiak. A puszta természetednél fogva is bajt okozol. Mindent el fogok követni, hogy keresztényhez illő, vallásos modort oltsanak beléd. Ha ellenszegülsz, megveretlek. Most pedig dolgom van, elmehetsz. Jassy nem ment el. Odaszaladt az asztalhoz, és letérdelt a bátyja elé. – Főméltóságod! Elizabeth azt mondja, hogy az utolsó fejőslány is elmehet… – De te nem. Most menj! Zavarsz engem. – De főméltóságod… – Ha nem engedelmeskedsz, meztelenre vetkőztetlek, saját kezűleg korbácsolom meg a hátadat, és visszaküldelek abba a mocskos sikátorba, ahonnan jöttél! Jassy felkelt, és megfogadta, hogy soha nem bocsát meg neki. A- vérrokonság semmit sem jelent Henrynek; hát akkor neki sem jelent semmit. Kiviharzott a szobából, megrémülve, hogy sírva fakad. A szobájában fel-alá járkált. Robert eljön a bálba, Jamie nem. Lenore Robert karjaiban fogja találni magát, és ez így lesz helyes, tökéletetes, és tisztességből össze fognak házasodni.

57

Nem! Ez nem igazságos! Jassy ledobta magát az ágyra, és a plafonra meredt. Neki hálásnak kell lenni a kényelméért, és ne akarjon többet! – mondta magának. De Henry szavai belemartak. Más kegyelméből él, és ez rémítő. Ha most szembeszáll vele, vagy két év múlva, vagy öt év múlva visszaküldi az utcára. Vissza a feneketlen nyomorba. Kell lennie valami megoldásnak. Kathryn jött, hogy Jane hívatja. Jassy lenyelte a bátyja iránti gyűlöletét, és ment, hogy szolgálja a feleségét. Jane leveleket diktált neki, melyek közül sok a Virginia Company részvényeseinek szólt. Jane, csakúgy, mint az apja és a bátyja, sokat fektetett a társaságba és egy hasonló vállalkozásba is, a Bermuda Companyba. Amikor végeztek a levelezéssel, Jane felsóhajtott, és hátradőlt az ágyán. – Olyan hirtelen olyan fáradtnak érzem magam. És olyan kövérnek! Mint egy ház. – Milady, az ember alig venné észre, hogy gyermeket vár. – Diplomatikus vagy, a többi képességed mellett! – Jane felnevetett. – És ügyes – tette hozzá halkan a halom levélre mutatva. – Mondd csak, mit gondolsz erről a vállalkozásról? – Milady? Jane felnevetett. – A Virginia Companyról. Jamie olyan lelkes. Sok kudarca volt, de most már, látod, én is rászántam magam, hogy befektetek a bátyámhoz. A társaság vajúdik a szervezetlenség miatt. A vezetők csak köntörfalaznak. Mégis sok minden történt 1606 óta. Jamie azt mondja, számos család él már Jamestownban és a Jarnes-folyó menti birtokokon. Azt hiszem, Jamie fel fogja lendíteni az üzletét azzal az új birtokával. – Biztos vagyok benne – felelte udvariasan Jassy. Ujjai megszorultak az írótoll körül. – Jamie igazi kalandor. Imádja a szelet, a tengert, a távoli tájakat. Bár a kastély, amit épített, valóban elbűvölő. Ó, talán most majd megállapodik Lenore-ral, és ő meggyőzi, hogy maradjon itthon. Nem is tudom. Lehet, hogy rossz párosítás lenne. Jamie oda és akkor megy, ahová és amikor neki tetszik, de Lenore nem vándorló fajta. – Jane vállat vont. – Ez végül is a kettejük dolga. És persze Henryé is, de ő eltökélte, hogy Lenore az idén férjhez fog menni. Lenore-nak választania kell. – És mi van, ha Robert Maxwellt választja? – kérdezte önkéntelenül is Jassy. – Ó, hát annak nagyon könnyen a végére járhatok. Mindketten komolytalanul kacérkodnak, és ideje már, hogy némi fellősségérzetet tanuljanak! Jassy tétovázott. – És maguk? – érdeklődött halkan. – Maga és Henry hogy boldogulnak egymással? Jane lassan elmosolyodott. – Elég jól. Te kegyetlennek tartod, biztos vagyok benne, de ne feledd, őt mindig arra tanították, hogy ő lesz a herceg, a „főméltósága”, és hogy főnemesi származású. Jassy, az az igazság, hogy sokan még csak be sem engednének a házukba. – Teher vagyok a számára. Ha megengedné, hogy elmenjek a bálba, talán nem lennék többé teher. Jane felnevetett. – Azt akarja, hogy Lenore férjhez menjen. Ha ez megtörtént, meglátod, ráébred, hogy méltó vagy a figyelmére. Mindig lesz újabb bál. Biztos vagyok benne, hogy Henry idővel megfelelő párt választ neked, talán egy gazdag kereskedőt. – Elmosolyodott, majd arca összerándult. – Jassy, ha megbocsátasz, kezd szörnyen fájni a fejem. Jassy talpra ugrott. – Ha van egy kis ásványvize, lehet, hogy tudok segíteni. Anyámnak gyakran volt ilyen fejfájása. Jane felvonta a szemöldökét, de aztán Jassyt a fésülködőasztalon levő ásványvízhez irányította. Jassy Jane mögé lépett megnedvesítette az ujjait, és finoman Jane homlokára

58

helyezte. Lassan, nyugtató mozdulatokkal masszírozni kezdte, és Jane néhány pillanat múlva elégedetten sóhajtott. – Csodálatos vagy, isten ajándéka! – jelentette ki. Jassy tiltakozott a dicséret ellen, és amikor néhány perc múlva Jane elszenderedett, csendesen kiosont a szobából. Kiment az istállóba, és megkérte az egyik lovászlegényt, hogy nyergelje fel neki Máriát. Amíg várt, kijött Elizabeth, és úgy döntött, vele tart. A lány nevetgélt, és a bálról fecsegett – mennyíre imád készülni az ilyesmire! A bál előtt persze még megtartják a nagyböjtöt, aztán megünneplik a húsvétot; mindenkinek sok tennivalója akad majd. Jassy eltöprengett, csak halványan figyelt a húgára. Nem fordított figyelmet az ösvényre, hagyta, hogy Elizabeth vezesse. Aztán hirtelen megfékezte a lovát, mert ismeretlen útra tévedtek, és egy új, tündöklő rezidenciához értek, mely pompásabb volt, mint bármilyen palota, amit csak el tudott képzelni. Egy magas fal vett körül egy hatalmas tisztást és ligetet, és a falon belül, a friss tavaszi zöldben hófehér palota emelkedett. A magas, impozáns téglaépületet szimmetrikusan melléképületek és elbűvölő tornyocskák szegélyezték. Jassy egyszer gyerekkorában látta Hampton Courtot, de ez még fenségesebbnek tűnt, minta királyi rezidencia, melyet VIII. Henrik vett el Wolsey bíborostól. – Mi ez? – kérdezte ámulva Jassy. Elizabeth felnevetett. – Ez Jamie új birtoka. Tudod, ő sokat utazik. A szimmetriát az itáliaiaktól vette át, valahogy így mondta. Az elrendezés francia, de itt mi angolok vagyunk, így a stílus Tudor. Csodálatos, nem? – Igen, csodálatos. – Gyere, nézzük meg! – Ó, nem lehet! Nem akarok… – Ne aggódj! Jamie most Londonban van. A királyi tanács ülésezik, és Carlyle hercege tagja a tanácsnak, Jamie pedig elkísérte az apját. A birtok intézője Lymon Miller, ő majd körbevisz bennünket. Jassy már nem tudott tovább tiltakozni, mert Elizabeth meghajtotta a lovát, és együtt vágtattak a hatalmas falhoz és az erős kovácsoltvas kapuhoz, melyet oroszlánt és sólymot ábrázoló jelkép díszített. A kapuőr megismerte Elizabeth-t, és tisztelettel üdvözölte, majd beengedte őket. Elérték a kastélyba vezető lépcsőt, és a lovászfiúk gyorsan ott teremtek, hogy elvezessék lovaikat. Amint éppen a kesztyűjüket húzták le, egy szép, sötét egyenruhába öltözött fürge, kopasz férfi sietett eléjük a lépcsőn. – Lady Elizabeth! – mondta örömmel. – Isten hozta! Lord Cameron sajnálni fogja, hogy nem találkozhatott magával. Nincs most a Carlyle-kastélyban, sajnos. Elmentek Londonba. – Ó, tudok róla, Lymon. Ő a nővérem, Jasmine. Szeretném neki megmutatni a kastélyt. Szabad? Lymon furcsa pillantást vetett Jassyre, aki már tudta, hogy az egész környék hallhatott az ő mocskos múltból való hirtelen felbukkanásáról. – Miss Jasmine – bólintott Lymon. – Maga azt teszi, amit csak kíván, Lady Elizabeth. Kérnek kávét? Lord Cameron épp most hozatott a Földközi-tengeren járt hajóiról. – Igen, köszönöm, Lymon. A kék szobába kérjük. Jassy követte Elizabeth-t fel a széles kőlépcsőn és a kétszárnyú kapubejáratot őrző oroszlánszobrok mellett. Pompás, vörös futószőnyeg díszítette a tágas előcsarnokot, mely olyan hatalmas volt, hogy akár száz vendég is könnyen elfért volna benne, a falakon arcképek sorakoztak, és mindkét oldalra különböző szobák nyíltak. A hall végéből hosszú, kanyargós lépcső vezetett fel, és azt is vörös bársonyszőnyeg borította, mely az ajtóig vezetett. Elizabeth elmosolyodott, ahogy Jassynek tátva maradt a szája. – Szép, ugye?

59

– Igen. Lenyűgöző. – És képzeld! Alig van itt. Amikor visszatér az útjairól, az apjánál van. A holmijait itt tartja, legalábbis úgy tűnik. – Elizabeth felnevetett. – Nos, ha Lenore keresztülviszi az akaratát, összeházasodnak, és neki gyakrabban kell hazajönnie, szerinted is? Jassy bólintott, de most nem akart arra gondolni, hogy Lenore lesz a kastély úrnője. Elképzelte, hogy az az övé. Jó mulatság volt behunyni a szemét, és látni magát selymekben és szőrmékben, amint lesétál a lépcsőn, hogy fogadja a vendégeit. Ünnepelnék őt, azt mondanák, ő a legelőkelőbb úrnő Jakab király egész birodalmában, a szegény kis fattyú, a szolgálólány, aki felküzdötte magát, és bebizonyította, hogy egy polgár ki tud emelkedni a sorából, hogy éke lehessen a nemesek társadalmának. A ház Lord Cameroné – emlékeztette magát Jassy. – Kávézunk? A kék szobában. Elizabeth balra irányította őt, ahol a falakat világoskék selyem, a padlót fonott szőnyeg borította. A kandallóban pislákoló tűz előtt csillogó székek álltak. A mennyezetet gipszminták díszítették, a kandallópárkány márványból volt. A székek mellett álló tálalókocsin ezüstnemű sorakozott. – Ülj le! Majd én töltök. – Elizabeth az egyik székre mutatott. Jassy beharapta az alsó ajkát, majd elmosolyodott. – Kérlek, Elizabeth, hadd töltsek én! – mondta. Még sohasem kávézott. Ez egy keleti ital, és csak a nagyon gazdagok kezdték már behozni Dél-Európából. – Nos, milady, csak bátran! Miközben Jassy kitöltötte a kávét, felfedezte magában az ízig-vérig színésznőt, amilyen az anyja volt. Beszélt Lord ez és ez parlamenti felszólalásáról, hogy Lady ezt és ezt bemutatták a királynak és a királynénak. – És hogy hol volt? Ó, a Towerban, úgy hiszem. És mondtam már, hogy Lady Karfiol nemrégiben ott lakott… persze a királyné ragaszkodott hozzá… és azt állította, hogy a zöld toronyban kísértetek járnak? Nos, Catherine Howard volt az, aki sikoltozott a Hampton Court folyosóin, de Boleyn Anna hurcolta körbe a fejét a zöld toronyban! Elizabeth nevetésben tört ki. – Ó, Jassy! Nagyszerű lady lenne belőled! Nagyon csodálatos lady, igazán! – Ó, igazán, az lenne – szólalt meg hirtelen egy öblös férfihang az ajtóban. Jassy felpattant, kilöttyintette a kávéját. Mindketten Jamie Cameronra meredtek. A férfi belépett a szobába, miközben lehúzta hosszú szárú kesztyűjét. Lymon a nyomában volt, hogy elvegye tőle a fekete köpenyével együtt. A köpeny alatt Jamie térdig érő lovaglócsizmát, kárminvörös bricseszt, hasított bőr mellényt és finom, fehér inget viselt. Tollas kalapját is átnyújtotta intézőjének, és szívélyesen megköszönte a szolgálatát. Aztán ismét kettejükre nézett, és bár elég barátságosan üdvözölte Elizabeth-t, úgy tűnt, neheztel rájuk. – Bocsáss meg… – kezdte Elizabeth, de Jamie félbeszakította egy arcára adott csókkal. – Elizabeth, téged mindig szívesen látlak. Jassy nem szólt. Összeszorította a fogát, és összekulcsolta a kezét maga előtt. Gyűlölte, ahogy a férfi meglepte őket. Mindig! Mindig! Lerombolja az álmait. Beléjük gázol rideg valósággal és azzal a folyton jelen lévő gúnnyal és megvetéssel. Jassy azt sem tudta elfelejteni, ahogy elváltak. A férfi láttán visszatérő érzelemhullám söpört végig rajta, és megremegett. Jamie most udvarias érdeklődéssel tekintett rá, de anélkül, hogy üdvözölte volna őt. – Nem vártam, hogy visszatérsz. – A dolgok sokkal hamarabb megoldódtak Londonban, mint számítottam. Te… ő… a hölgyek kávéznak? Bocsássanak meg, de én a whiskynél maradok. – Jamie odament a tálalószekrényhez, és egy kristályüvegből borostyánsárga italt töltött magának. Megfordult,

60

nekitámaszkodott a szekrénynek, és újra kettejüket figyelte, Jassy mégis úgy érezte, a férfi pillantása rá irányul, és ajka gúnyos mosolyra görbül. – Elizabeth, azt hiszem, mennünk kellene – mondta Jassy. – Igen, talán… – felelte Elizabeth, de amint beszélt, megfordult, szoknyája beleakadt a kávéscsészébe, és annak tartalma ráborult. – Ó, te jóságos isten! Henry nemrégen vette ezt az anyagot Flandriából, és dühös lesz rám… – Biztosra veszem, hogy Lymon gyorsan el tudja tüntetni a foltot, és abban is biztos vagyok, hogy Henry nem lesz mérges rád. – Jamie behívta Lymont. – Nézd, Elizabeth, csak ezen a kis helyen lett foltos. – Ha velem fáradna, Lady Elizabeth, pillanatok alatt megoldjuk a dolgot. – Jassy, mindjárt visszajövök. – Ó, Elizabeth, talán segíthetek… – Bizonyára boldogulnak, Miss Dupré – jegyezte meg Jamie Cameron. Elmosolyodott, és elállta Jassy útját, amint az követte volna a másik kettőt. Jassy nem próbálta meg kikerülni. Szoknyája suhogott, miközben megfordult és a szoba végébe sétált, majd úgy tett, mintha a faliszőnyeget tanulmányozná. – Jó vagy, Jassy. Nagyon jó – mondta halkan Jamie. – Igen? – Jassy számára úgy tűnt, jobb, ha szembenéz a férfival. Hátat fordítva határozottan idegesítette. – Miben? – Az egészben. Abban, ahogy utánzod a feljebbvalóidat. – Nekem nincsenek feljebbvalóim, Lord Cameron. Jamie nevetni kezdett, majd kissé odahajolt a lányhoz. – Talán nincsenek, „milady”. Talán nincsenek. Az anyád színésznő volt. Örökölted a tehetségét. Azt hiszem, magammal mernélek vinni az udvarba, és a legkisebb félelem sem merülne fel bennem, hogy a viselkedésed nem lenne tökéletes. De te még mindig álmodozol, Jassy. – Gondolja? A férfi közeledett felé, és Jassy idegesen hátrált, de egyszer csak nem tudott tovább menni, így várt. Jamie sarokba szorította. Egyik kezével megtámaszkodott a feje mellett, és mosolygott, közel hajolva hozzá. – Elmondhatom, hogy pontosan mit olvasok ki azokból a gyönyörű, ravasz és oly árulkodó szemekből? Neked tetszik ennek a háznak az eleganciája, és elképzeled, hogy te vagy itt az úrnő. Ah, de a ház nem illik ahhoz, aki olyan utálatos, mint én! Ó, nem! Ennek Robert Maxwell birtokának kellene lennie, és ő persze nem tenne semmiféle tisztességtelen ajánlatot neked, de elfelejtené a vagyont és a rangot, a hercegek és királyok társadalmát, hogy a feleségévé tegyen. És te meg ő uralkodnátok itt örökkön örökké. – Lehet, hogy valaki lelövi magát párbajban – jelentette ki negédesen Jassy. – És Robert Maxwellnek lehet, hogy többje van, mint hinné. Jamie elfordult a lánytól, hanyagul visszasétált a tálalóasztalhoz, majd könnyed mozdulattal leült a tűz elé, egyik lábát átvetve a szék karfáján. Mosolyogva figyelte Jassyt, aki még mindig ott állt a falnál. – Robert soha nem fog elvenni téged. Mást kell elvennie, de gyorsan. Pénzre van szüksége. A vagyona nagy részét elkártyázta. – Hazudik! Maga goromba, faragatlan és éppen olyan kegyetlen, mint azok a pogányok azon az istenverte helyen, ami annyira izgatja. Elhatározta, hogy minden lehetőséget kiüt Robert Maxwell kezéből. Jamie lassan megrázta a fejét. – Nem, Jassy. Robert a barátom. Nem akarok ártani neki. Épp azért voltam Londonban, hogy kihúzzam a csávából. – Azért volt ott, hogy ülésezzen az apjával.

61

– Vedd úgy, ahogy akarod. – Jobb sorom lenne, ha jönnék és lefeküdnék magával, ugye? – kérdezte Jassy megvetően. – Valóban, igen. Nagy fantáziád van. El tudnád képzelni, hogy te magad végeznél velem, a birtok teljesen a tiéd lenne, és uralkodnál itt örökre, mint egy fenséges királynő. – Csakugyan örömmel megszabadulnék magától – felelte Jassy. – De attól tartok, a fantázia nem tartana örökké. Hamarosan megnősülök. – A nagyszerű és csodálatos Lord Cameron méltóztatik feleséget venni magának. Remélem, hogy egy életre megnyomorítják egymást. – Engem senki nem fog egy életre megnyomorítani, kedvesem. Tudod, egy feleségnek vannak bizonyos kötelességei. Hogy örökösöket szüljön, hogy ura háziasszonya és mindenben támasza legyen. És mindenekfölött természetesen engedelmeskednie kell neki, és követni őt, bárhová megy. Aztán pedig ha nem bizonyul olyan finomnak, kedvesnek és szépnek, mint a boldogító igen kimondása előtt, magára maradhat az egyik birtokon, míg az ura továbbáll egy másikra. – Akkor az az ember egy bolondot vett feleségül – jegyezte meg Jassy. – És maga, Lord Cameron, igazán ilyet érdemelne. A férfi nevetése követte Jassyt, amint végül elhagyta a szobát azzal az elhatározással, hogy odakinn várja meg Elizabeth-t. Egy szolga kitárta neki az ajtót, és ő leviharzott a lépcsőn. Ahogy leért, a lovászfiúk sietve vezették ki a lovakat. Elizabeth is jött mindjárt. Elköszönt a lépcsőn álló Jamie-től. Jassy már felszállt a lóra, amikor Elizabeth odaért. Egy lovászlegény gyorsan felsegítette Elizabeth-t is a nyeregbe. – Pompás hely, ugye? – kérdezte Elizabeth. – Pompás. Kérlek, most már tényleg menjünk! Aznap éjszaka Jassyt rémálom gyötörte. Újra maga előtt látta a John mesternél lévő kis padlásszobát és az ott fekvő szőke alakot. Odalépett az ágyhoz, letérdelt mellé, és megérintette a takarót. Linnet feléje fordult, és Jassy ajkát hosszú, néma sikoly hagyta el, mert az anyja arcáról lerohadt a hús, és csontos ujjával feléje nyúlt. Aztán visszahanyatlott a párnára, és amikor Jassy újra rápillantott, már nem Linnet feküdt ott, hanem ő – haldoklott, éppen úgy, ahogy az anyja, szennyben és nyomorban. A rémálom napokig kísértette. Egy hét múlva azonban virágok érkeztek Robert Maxwelltől, és Jassy elfelejtette a borzalmat, mert képzelete ismét szárnyra kapott. Éppen az istállóban tartózkodott, amikor jött az inas, egy bicegős fiatal fiú, aki gyapjúsapkáját mélyen a homlokába húzta. Egy csokor rózsát hozott, és odaállt Jassy elé, sietősen, idegesen, hogy valaki megláthatja. – Jasmine Dupré? – Igen. A fiú a kezébe nyomta a virágot. – Robert Maxwell mélységes tisztelettel üdvözletét küldi. Az inas ezzel megfordult és elfutott, Jassy pedig ott maradt a virágokkal – a legcsodálatosabb ajándékkal, amit nő csak kaphat. Felvitte a szobájába, és a párnájára fektette a rózsákat. Magába szívta édes illatukat, és arra gondolt, hogy a tél véget ért, és beköszöntött a tavasz. A hideg talán örökre távozik az életéből, mert Robert szereti őt, ebben biztos volt. Gondosan lepréselte a virágokat az egyetlen igazi ajándékba, amit a bátyjától kapott, a Király új bibliájába. A napok gyorsan teltek; megtartották a nagyböjtöt, és nagycsütörtökön, illetve nagypénteken vezekeltek a bűneikért. A húsvétot mértékletesen ünnepelték nagymisével, és amikor a nap véget ért, a ház népe nagy lelkesedéssel kezdett tervezgetni május elsejére. Még Elizabeth is izgatott volt, bár neki nem állt szándékában részt venni a táncban. Hatalmas májusfát emelnek majd, ami élénk színű szalagokkal lesz feldíszítve. Nagy ünnep

62

lesz ez a számukra. Mindnyájan kapnak egy kis rumot, egy ezüstpénzt és egy vég szövetet. Egy falubeli lányt megválasztanak május hercegnőjévé, a királynői cím pedig kétségtelenül Lenore-t illeti majd. A család és a meghívott nemesek az ebédlőben fognak falatozni, a szolgák és bérlők lakomáját pedig a kastély és az istállók közötti udvarrészen tartják meg. A herceg vendégei belépőként mindnyájan ajándékot adnak át neki, így a herceg majd kint fogadja őket, mivel az ajándék leggyakrabban kismalac. – Nem kell nyugtalankodnod, amiért nem fogsz táncolni – mondta Elizabeth Jassynek. – Jól fogod magad érezni. Mindig olyan tarka mulatság van. Henry felkért egy medvetáncoltatót, és jön sok muzsikus is. Lesznek bábjátékosok és mindenfélefajta szórakozás! – Igen, bizonyára érdekes lesz – felelte Jassy. Lenore bejelentette, hogy fehér ruhába fog öltözni, és fehér galambként jelenik meg. Nem akarta kétségek között hagyni az udvarlóit, ki is lesz valójában. Egyik délután, ahogy közelgett a nagy nap, Lenore a szobájába hívatta Jassyt. – Borzasztó fejfájás gyötör – panaszkodott. – Jane azt mondta, te tudod csillapítani a fájdalmat. Jassynek semmi kedve nem volt ahhoz, hogy Lenore bármilyen fájdalmát is enyhítse. – Megpróbálnád, kérlek? Szörnyen szenvedek. Mialatt Jassy ásványvízzel masszírozta a húga homlokát, nem szólt. Lenore hátradőlt a székében, és felsóhajtott: – Ó, Jassy, te nagyon ügyes vagy! Néha azt kívánom, bárcsak igazi testvérem lennél… el tudnál szórakoztatni, ebben biztos vagyok. Nem úgy, mint Elizabeth, aki túlságosan félénk ahhoz is, hogy ellentmondjon Henrynek! Aztán mégis örülök, hogy fattyú gyermek vagy, mert komoly vetélytársat jelenthetnél. – Felnevetett, nyíltan és őszintén, majd megfordult. – Ha Henry nagyon elviselhetetlenné tenné az életedet, jöhetsz hozzám lakni, ha férjhez mentem. Csak azért tartanálak, hogy gyógyítsd a fejfájásokat! – Ez kedves tőled. – Jassy, te soha nem leszel szerény és szelíd. Bármit mondjanak is a szavaid, a szemeid villámokat szórnak. – Kihez akarsz férjhez menni? – érdeklődött Jassy. Lenore fesóhajtott. – Nos, Jamie Cameron bejelentette, hogy nem vesz részt a táncban. Ő nem kedveli az ilyesmit. Persze, eddig nem akart megnősülni. Az idei év előtt nem. Nem tudom, mi változtatta meg ennyire. – Lenore egy pillanatig tétovázott. – Imádom Jamie-t! – suttogta szinte félelemmel teli tisztelettel. – Ha a közelemben van, elönt a forróság, és alig kapok levegőt. Olyan rámenős, mint maga az ördög, és olyan magas és sötét, és mindenben olyan cinikus! A tekintetétől, a suttogásától megborzongok. Ugyanakkor néha megrémít. Soha nem fog úgy cselekedni, ahogy a felesége kéri. Soha nem fog fejet hajtani senki előtt. Borzasztóan sokat követel. Gyakran elcsodálkozom, hogyan sikerült barátságot kötnie Jakab királlyal. – Lenore felnevetett. – A király sokszor annyira konok, és meg van róla győződve, hogy boszorkányok üldözik! De ez most nem tartozik ide… Jamie erős ember. Talán túlságosan is. Azt hiszem, Roberttel könnyebb lenne. Ő olyan vidám, kacérkodó és mégis… Úgy vélem, ő talán hűségesebb férj lenne, mert nem olyan nagyok az igényei. Jamie testet-lelket követelne. Ó, de annyira jóképű azokkal a csodálatos szemeivel! Ahogy ránéz az emberre… de én csak fecsegek itt össze-vissza. Tényleg ne legyél olyan boldogtalan! Henry majd férjhez ad. – Én nem akarom, hogy ő adjon férjhez. – Nem is – mondta ravaszán Lenore. – Te szeretnél részt venni a táncban. Jassy vállat vont. Lenore hirtelen felugrott. – Majd én segítek neked!

63

– Micsoda? Miért tennéd? – kérdezte Jassy gyanakvóan. – Ó eredj már, nem vagyok én olyan szörnyű, mint gondolod! Hiszen egy az apánk… még ha az anyád utcanő volt is… – Az anyám nem volt… – Hát te vagy a fattyú, vagy nem? Ne vitatkozzunk! Mind a ketten elmegyünk, és mind a ketten fehéret fogunk viselni. Henry nem fogja észrevenni, hogy ott vagy, mert annyira hasonlítunk egymásra, hogy ha körülnéz a teremben, azt fogja hinni, hogy te én vagyok. – Tudod, Henry súlyosan megfenyegetett. – Ó, ugyan már! Ő sem igazán szörnyeteg. Minden rendben lesz. Csak gondosan meg kell terveznünk, és persze titokban. És ha jól játsszuk ki a lapjainkat, lehet, hogy foghatsz magadnak egy jóképű, ifjú lovagot! Jassy lehajtotta a fejét. Nem mondhatta meg Lenore-nak, hogy a Bibliával alszik, amibe Robert Maxwell rózsáit préselte le, és azt sem, hogy már kiválasztotta a lovagját. Tekintetét Lenore-ra emelte, és nem tudta leplezni izgatottságát. – Vágjunk bele! Amikor elérkezett május elseje, a levegőt olyan izgatottság hatotta át, hogy Jassy már nem is félt csalása lehetséges következményeitől. Hallotta az érkező lovak és hintók hangját, hallotta, hogy a bérlők és a szolgák játszanak lenn az udvaron. Amikor kinézett az ablakon, látta, milyen nagyfokú a vidámság. A lányok és a legények már ropták a táncot a májusfa körül. Az állatidomár körbejáratta a medvét két lábra állítva, és már kezdetét vette a bábjáték is. Egy flótás furulyázott, és egy csoport skót Jakab király tiszteletére fújta a dudát. Nagy volt a lárma és a zűrzavar. A nap ragyogóan sütött, és az ég szikrázőan kék volt. A tavasz valóban beköszöntött. Jassy végigfutott a folyosón, amíg elérte Lenore ajtaját. Bekopogott, és Lenore kuncogva engedte be. – Siess! Egy óra múlva mind a két lány egyformába volt öltözve. Jassy sugárzott az örömtől. Harisnyája fehér selyem volt, lábán üveggyöngyökkel díszített fehér bőrcipőt viselt. Puha selyeminge fölé fűzőt és három réteg alsószoknyát öltött. Ruhája fehér brokátból készült, mély kivágású pruszlikja pedig bársonyból, fehér csipkebetétes, könyékig érő ujjal. Álarcukat tollak ékesítették. Jassy cipőjének sarkát egy kissé megemelték, hogy ugyanolyan magas legyen, mint Lenore, és mellüket, amennyire csak tudták, lelapították a fűzővel. Aranyszőke hajukat belöknizták, és fehér szaténszalaggal kötötték fel. Amikor elkészültek, egymásra néztek, és mindketten nevetésben törtek ki. – Gyönyörűek vagyunk! – lelkendezett Lenore. Jassy megperdült, és a tükörbe pillantott. Szépnek látta magát, és ártatlannak, mint egy menyasszony. Remélte, hogy Lenore nem fogja túlságosan gyűlölni, ha sikerül megfognia Robert Maxwellt. Nem, Lenore éppolyan boldog lenne Lord Cameronnal. Ő végül is rettenetesen gazdag, és Lenore gyerekkorától fogva ismeri. Jól meglesznek együtt. Ha mégsem, az már nem Jassy hibája. Lenore nem ismeri a nyomort. Nem fogja fel, mit jelent éhezni és nélkülözni. Jassynek Robertet kell megfognia. – Gyere, osonjunk le együtt! – Együtt? – Csak a lépcsőfordulóig. Akkor neked ki kell settenkedned, én pedig bemegyek az ebédlőbe. A vacsora felénél kitalálok valami kifogást, és helyet cserélünk. Ne feledd: nem kell beismerned senkinek semmit, vagy mondanod bármit, ha nem akarsz. Ez egy jelmezbál. – De együtt lemenni… – A kockázat izgalommal jár! Bizonyára, gondolta keserűen Jassy. Ha elkapják őket, Henry leszidja Lenore-t – őt pedig megkorbácsolja, aztán kiteszi a szűrét.

64

– Akkor menjünk! – sziszegte. Szerencsére gond nélkül lejutottak a lépcsőn. Jassy gyorsan kilépett a bejáraton, és lesietett a lépcsőn, majd megkerülte a terebélyes kőépületet, hogy eljusson hátra. Akkorra sok ember – a herceg barátai, testőrei, fegyveresei, a parasztok, néhány kereskedő és családja – mellett elhaladt. A nemesség keveredett a köznéppel. A skót dudások zenéjére egy bőrvértet viselő őr egy mezítlábas lánnyal táncolt, és Jassy arra gondolt, biztosan sok esküvőt fognak rendezni a bál után. Megállt a bábjáték előtt. A bábuk szép kidolgozásúak, a dobozban elhelyezett kis díszlet pedig remek volt. Egy sűrű erdőt ábrázolt, előtte a vad óceánnal. Fakunyhók álltak ott, és sárral betapasztott, vesszőből font házak. Egy indián lány rávetette magát egy fehér férfira, és leszúrta azt egy dárdával. – Hát itt vagy, te kis csibész! Robert volt az. Vállon ragadta Jassyt, és megfordította. Itáliai reneszánsz viselete rövid, puffos szárú nadrágból, hosszú harisnyából és hegyes orrú cipőből állt. Álarca alig takarta a szeme környékét. Gyorsan körbepillantott, majd röpke csókot lopott Jassytől. – Május királynője! Gyönyörű vagy, szerelmem! Mondd csak, az én karomba fogsz futni ma? Jassy számára nem úgy tűnt, hogy Robert azt hinné, ő Lenore. Bólintott, és biztosra vette, hogy a férfi tud a fortélyukról. Robert az ujjai közé fonta az ujjait. – Hogy ragaszkodsz ehhez az ostoba bujkálósdihoz! De szerelmem, engem megrészegítettél! Követlek, bármerre mész! Jassy örült, és elmosolyodott. Nem szólt; nem akarta megtörni a varázst. A májusfa felé mutatott, és kéz a kézben odamentek. Egy asszony átnyújtott nekik egy-egy szalagot, és csatlakoztak a májusfa körül éneklő, táncoló mulatozókhoz. Az asszony kinyilvánította, hogy mindnyájan termékenyek lesznek, bőséges gyermekáldással. A ház irányába tekintve Jassy riadtan észlelte, hogy Lenore már megjelent. Felkötötte a szalagját, és szaladni kezdett. Lenore észrevette, és elindult felé. Jassy pedig a ház felé igyekezett. Hallotta, ahogy Robert eléri Lenore-t. – Te kis boszorkány! Gyere ide! – Robert jóízűen nevetett, és Lenore kacagása vele csengett. Ez Jassy számára nem volt annyira mulatságos. Belépett az ebédlőbe, és elfoglalta Lenore helyét. Legnagyobb rémületére rádöbbent, hogy Henry és Jamie Cameron között ül. Jamie töltött neki bort egy ezüstkehelyből, és a fülébe súgta: – Kíváncsi voltam, mikor térsz vissza. – Vi-visszajöttem. Henry odahajolt Jassyhez, és halkan így szólt: – Nem tűröm ezt az udvariatlanságot. Ne tűnj el még egyszer, amíg be nem fejeztük a vacsorát. A hófehér asztalterítő alatt Jassy ölében Jamie Cameron ujjai az övé köré záródtak, és megszorították. Jassy szeretett volna sikítani. A kezük összefonódva nyugodott a lány combján. Jassy úgy érezte, felforr a vére, és szíve vadul kalapált. Jamie nézte őt. Mindig tudta, mi rejtőzik a ruha alatt. Mindig képes volt a tekintetével meztelenre vetkőztetni, a szíve-lelke mélyéig hatolni. – Lenore! Lady Renwig épp most kérdezett a herceg northumberlandi báljáról. A herceg northumberlandi bálja. Jassynek fogalma sem volt, mit akarhat Lady Renwig. Lady Renwig egy óriás sündisznóra emlékeztető fejfedőt viselt. – A bál… remek volt – mondta Jassy. Henry biztosan észreveszi a hangjuk közötti különbséget. Nem, ő az anyja lánya, színésznő, sikerülni fog neki. – Az idő pompás volt, és a holdfényben táncoltunk. Még a király is nagyon élvezte.

65

– I. Jakabra! – kiáltotta valaki. – Anglia és a skótok királyára! Végül is egyesítettek bennünket! Aztán valaki kijelentette, hogy nem is igazán akartak egyesülni a pogány skótokkal, és megint valaki odasúgta, hogy ezek hazaáruló szavak. Jassy nem törődött vele. Legalább levette a válláról a ránehezedő terhet. – Jól vagy? – kérdezte Henry. – Nem hinném, hogy egy szemernyire is jól lenne. Szerintem elvörösödött az álarc alatt – jegyezte meg Jamie. – Levegőre van szükségem. – Esetleg én kivihetném, Henry – ajánlotta Jamie. – Éppen most koronázzák a május hercegnőjét, és Lenore-nak hamarosan ott kell lennie a ceremónián. Henry bosszúsan intett. Jassy összeszedte minden bátorságát, és udvariasan kimentette magát. Jamie a karját fogta. Nem vezette ki, hanem az ajtón keresztül a bejárat felé, majd a kastély elé, ahol nem folyt a vigasság. – Igazi kacér lelked van, Lenore. Eleged lett az emberekből! – Jamie rekedten suttogva beszélt. Jassy azon vette észre magát, hogy a férfi a ház falához préseli, és ajka az ajkához ér. – Ne? – tiltakozott. – Lenore, fél órával ezelőtt még majd felfaltál. Most pedig játszod a szemérmes kislányt. Mire véljem ezt? Jassy szíve dübörgött. – Hátra kell mennem. – Habozott, majd lábujjhegyre állt, és gyorsan megcsókolta Jamie-t. Nem szabad megfeledkeznie róla, hogy ő most Lenore. – Ígérem, újra fel foglak majd falni Lord Cameronom! – suttogta, aztán elviharzott. A térde remegett, arca lángokban égett, és még mindig érezte magán a férfi ajkát. Megpróbálta letörölni a nyomát, amint igyekezett hátra, csatlakozni a mulatsághoz. Éppen időben kerülte meg a kastélyt, és látta, hogy Lenore fellép az emelvényre. Visszafojtott lélegzettel besietett a terményesház nyitott ajtaján. Zihálva figyelte, ahogy Lenore-t május királynőjévé koronázza a bátyja, a herceg. Jane – most már észrevehetően nagy hassal – ott állt Henry mellett. Mindnyájan nevettek, és megcsókolták egymást. Szép kis jelenet! Csinos kis látványosság a szegényeknek, vélte Jassy. Megfogadta magában, hogy ettől a naptól fogva soha többé nem lesz szegény. Szeretni fogja Robertet, és mindenben támasza lesz. Oda fog figyelni, mennyit kártyázik – ha egyáltalán van ilyen szokása! –, és örökre boldoggá és büszkévé teszi. Henry ott állt az emberei előtt, és azok éljenezték. Felemelte a kezét – ő, a nagylelkű földbirtokos! –, és a tömeg elcsendesedett. Egy ünnepélyes szóvirággal bejelentette, hogy a május tánca következik. A zenészek játszani kezdtek. Az ütem lassú volt. A férfiak és a nők párokat alakítottak ki. Lenore eltűnt a tömegben. Jassy meglátta Robert Maxwellt. A férfi a tömeg túlsó végén, az emelvény másik oldalánál állt. Oda kell mennie hozzá. Jassy kiosont a pajtából, és megindult utat törve a jelmezes táncolók között. Belebotlott Henrybe és Jane-be, és ereiben meghűlt a vér. – Gondosan válassz! – hívta fel a figyelmét Henry. Jassy bólintott, mély lélegzetet vett, és folytatta útját az ünneplők között. A zene ritmusa felgyorsult. Nevetés harsant fel, és a lassú, nyugodt tánc pergőbbé vált. Jassy észrevette Robertet. Éppen előtte állt. Erős kezek ragadták meg a vállát, és perdítették meg hirtelen erővel, Jassy rémülten nézett fel Jamie Cameron szemébe. Forogni kezdtek. Jassy megpróbálta kiszabadítani magát.

66

– Nem! – suttogta félelmében. Ájulás környékezte. Elfordította a fejét, és látta, hogy az igazi Lenore Robert karjaiban van. A pár táncot járt a pogány dobszó őrült ritmusára. Nevettek egymás karjaiban. Jassy Jamie Cameron szemébe nézett, annak gyűlölt, sötét, indigókék mélységébe, mely a lelkéig hatolt. Érezte köré fonódó karjának erejét, érezte, hogy álmai az óceán fenekére süllyednek. – Most! – parancsolta a herceg, és a zene elhallgatott. Jassy megpróbált elhúzódni, szabadulni a férfitól. Jamie lerántotta maszkját az arcáról. – Jasmine! Jassy elfordult, szédült. Még mindig nem menekülhetett aférfi szorításából. Látta Lenore-t, látta, ahogy Robert gyöngéden megcsókolja, és mindketten nevetnek. Aztán észrevette, hogy a bátyja, Henry dühödt tekintettel közeledik felé. – Istenem, kérem, könyörüljön rajtam! Engedjen el! – mondta Jamie Cameronnak, kitépte magát az ölelésből, és futásnak eredt.

67

VII. Jassy rohant a ház elé, menekült, mint egy űzött vad. Amikora a bejárathoz ért, hirtelen nem tudta, mit tegyen, merre menjen. Szöknie kell! Henry beváltja fenyegetését, ebben biztos volt. Legjobb, ha magától megy el. Félelménél már csak csalódottsága volt nagyobb. Még mindig meg volt döbbenve, hogy Lenore és Robert együtt vannak, és olyan boldogok egymás karjában. Hangokat hallott, emberek szaladtak utána. Beviharzott a házba – és egyenesen a bátyja karjaiba rohant. Henry még mindig vörös volt a dühtől. – Elmegyek! – kiáltotta Jassy. – Majd ha megengedem, kisasszony! Nem engedelmeskedtél az egyetlen parancsomnak! – Henry! – Jane sietve jött mögötte. – Henry, kérlek, könyörülj rajta… – A lány nem engedelmeskedett a parancsomnak! Hát nem voltam jó, nem voltam tisztességes? Többet tettem érte, mint az apánk, mégis ellenszegül nekem! – Henry… – Nem, az isten szerelmére, asszony, engedj! Henry megragadta Jassy csuklóját, és magával vonszolta fel a lépcsőn. – Bolondot csináltál belőlem a vendégeim előtt, ezért megfizetsz, te lány! – Kérem, mondtam, hogy elmegyek! Henry ügyet sem vetett rá, és pár perc múlva a dolgozószobájához értek. Belökte őt az ajtón, majd bezárta maguk mögött, de nem fordította rá a kulcsot. Jassy imádkozott, hogy Jane próbáljon meg újra közbeavatkozni. Senki sem jött. Henry néhány pillanatig csak meredt rá, aztán odalépett hozzá, és újra megragadta a csuklóját. Jassy kapálózott, de a bátyja túlságosnak erősnek bizonyult. Íróasztalának székét a szoba közepére húzta, és Jassyt térdre kényszerítette elé. Szaténszalagját kitépte a hajából, és a támlához kötözte vele a kezét. Felkapott egy tollhegyező kést az asztaláról. Jassy szorosan a székhez kötözve hátraszegte a fejét, és sikított rémületében, hogy a bátyja le akarja szúrni. De Henry nem tette. Megkerülte őt, felhasította ruháját, és végigszakította a hátán. Egy falon lévő szegről lekapott egy lovaglóostort, és megsuhintotta a lány előtt a tenyerébe csapva. – Mindent akarsz, ami az apánk törvényes örököseinek jár, Jasmine? Apánk a verést igazságtételnek nevezte, és ebben mindnyájunknak része volt! Talán csak azért csinálta, hogy ha idejönnél, a haragját láthasd. Jassy nem tudta, hogy az ostor csípésétől fél-e jobban, vagy kiszolgáltatott helyzetétől, mert széttépett ruhájában derékig szinte teljesen meztelen volt, és meg sem tudott mozdulni térdelve, erősen megkötött kézzel. Szeretett volna beszélni Henryvel, meggyőzni őt, de nem merte kinyitni a száját, mert félt, hogy kiabálna vele. – Látod, drágám, a fattyú gyermek is részesedhet bizonyos előnyökből! Henry rávágott a meztelen hátára az ostornyéllel. – Főméltóságod… – kezdte Jassy, majd felsikoltott, amint a bátyja őrült erővel rácsapott az ostorral. Soha nem ismert még ekkora fájdalmat. Szemébe könnyek szöktek, és nem tudta, mennyit bír még el. Az ajtó kinyílt, de Jassy ezt alig érzékelte elvakult kínjában. Össze akarta szedni magát, hogy felkészüljön a következőre, de Henry jól tudta, hogyan kell büntetni, hogyan kell megnyújtani a szenvedést. – Hány csapás kell még, Jasmine? Mit gondolsz, mennyi kell, hogy engedelmeskedj? Tudod, félek, hogy rongyosra szaggatom a bőrödet, de ez mégsem segít. Azért meg kell próbálnom. – Henry, ne! – jött egy parancsoló férfihang.

68

Az ostor újra csattant, és Jassy felordított fájdalmában. – Hagyd abba, Henry! – hangzott fel ismét a parancs. Valaki elhaladt Jassy előtt, odalépett a bátyjához, és kicsavarta az ostort a kezéből. – Az ördög vigyen el, Cameron, mi jogon állítasz meg? Te hoztad ide ezt a csitrit, hogy adjunk neki menedéket, és ő ellenszegült nekem! Jogom van megbüntetni, ahogy helyesnek látom. Megérdemli, amit kap tőlem. Jassy megpróbálta visszanyelni a könnyeit. Legszívesebben meghalt volna. Most Jamie Cameron szemtanúja ennek a megaláztatásnak is. Jassy ruhája teljesen ki volt fordítva, mellét nem takarta semmi, szeme könnyben úszott, és csak azért imádkozott, hogy ez a magas, föléje tornyosuló sötét férfi, aki félbeszakította szenvedését, mielőbb váljon köddé. Inkább elviseli a korbácsolást, mint annak átkozott tekintetét. – Az istenre és mindenre, ami szent, Jamie, barátok vagyunk, de ez most az én dolgom. Ne avatkozz bele! – Jogom van hozzá! – jelentette ki Jamie. Letérdelt Jasmine elé. Jassy azt kívánta, bárcsak elmenne innen. Jamie eloldotta a szalagokat. Jassynek már nem maradt ereje. A padlóra rogyott. Jamie odalépett hozzá, és felsegítette. Jassy felkiáltott, mert a hátán levő vágásba fájdalom hasított, és mert annyira kiszolgáltatott és védtelen volt, és nem akarta, hogy a férfi ilyen állapotban lássa. Jamie levette mellényét, és óvatosan a lányra terítette, ügyelve arra, hogy az anyag ne sértse a hátát. – A pokolba veled, Jamie Cameron! – rikoltozott Henry. – Jogom van hozzá, mert feleségül veszem. – Micsoda? – kérdezte döbbenten Henry. Ekkorra már mások is tartózkodtak a szobában, ébredt rá Jassy, mert mindnyájan Henry kérdését ismételték. – De ez ostobaság, ember! Gondolj a helyzetedre! Te különleges adomány várományosa vagy. Nem veheted el ezt a közönséges… – Vigyázz a szavadra! – intett Jamie. – Most már a menyasszonyomról beszélsz! – Jamie, neked elment az eszed! – szólt közbe Jane. Ő kedves volt, de erősen ragaszkodott a konvenciókhoz. – Gondolj arra, ki és mi vagy, gondolj az életedre, az életmódodra… – Éppen ez az, amire gondolok – felelte kurtán Jamie. A karjaiba vette Jassyt. A lány ösztönösen belekapaszkodott, Jamie Henry felé fordult. – Hol van a szobája? Hova vigyem? – Majd én megmutatom – ajánlotta Elizabeth. Jassy előtt húga szép kis arca táncot járt. – Gyere, Jamie, megmutatom! – Ez őrültség, Jamie! – kiáltotta utána Henry. – Én tartottam a karjaimban, amikor a tánc véget ért, vagy nem? – Én soha nem ragaszkodnék hozzá, hogy feleségül vegyél egy fattyút! – Én ragaszkodom hozzá – felelte Jamie, és követte Elizabeth-t ki a folyosóra. – Jamie Cameron, nem avatkozhatsz így bele! Ezt nem gondolhatod komolyan! A jó ég tudja, miért nem akarod, hogy megbüntessem a lányt. Nem csonkítom meg! – Én nem játszom – mondta halkan Jamie. – Döntöttem. Feleségül veszem. Végighaladtak a folyosón. Jassy a fájdalomtól kábultan nézett fel a férfira. Jamie nyaka nagyon barnának és erősnek tűnt, állkapcsa elszántan megfeszült. Fenyegetően pillantotta lányra. – Nem megyek magához – jelentette ki Jassy. – Nem? Még azért a pénzért sem, amim van? Jassy megrázta a fejét. – Gyűlölöm magát. Soha nem megyek feleségül magához. Hagynia kellett volna, hogy Henry megkorbácsoljon. – Lehet, hogy hagynom kellett volna.

69

– Itt, erre! – mutatta az utat Elizabeth. Jamie belépett a szobába, és az ágyra fektette a lányt. Az oldalára fordította, majd a hasára, miközben levette róla a mellényét, szabaddá téve a korbácsütések nyomát. – Kérem, menjen el! – mondta izgatottan Jassy. – Valami kenőcs majd begyógyítja ezeket. Henry jól ellátta a bajodat; egyszer láttam, ahogy megkorbácsolt egy lovászfiút, amiért lopott, és alig maradt szegényen bőr. Elizabeth, a húgomnak van egy krémé, ami enyhíteni fogja a fájdalmat. A sebeknek egyébként is el kell múlniuk néhány hét alatt. – Kérem, menjen el! – könyörgött újra Jassy párnába fúrt arccal. Jamie nem ment el. Ott ült mellette, és tovább tanulmányozta a hátát. Jassy nem fordult meg, és nem nézett felé; érezte, hogy a férfi megfogja a kezét. Egy gyűrűt csúsztatott a kisujjára. – Ez az eljegyzésünk jele. Megvéd téged a … – Jamie elhallgatott. Jassy arra gondolt, hogy azt akarja mondani, megvédi a bátyjától, de a férfi nem mondta. – Nem fog érni semmi baj – fejezte be Jamie. – Soha nem leszek a felesége – jelentette ki ismét Jassy. – Maga ezt nem gondolja komolyan. Nem kell folytatnia a játékot. – De én komolyan gondolom – mondta nagyon halkan Jamie, és a lány érezte a leheletét a tarkóján. – Komolyan gondolom, teljes szívemből. Jassyt valami forró és ijesztő érzés töltötte el, amint újra megcsapta a férfi szavainak heve. Hirtelen megfordult, kereste a tekintetét. Széttépett pruszlikja és inge lecsúszott, és elpirulva kapta magához, majd csodálkozva meredt a férfira. – Miért? Miért akarja? Henrynek igaza van. Senki sem ragaszkodna hozzá, hogy megtegye! Én fattyú vagyok, maga pedig egy herceg fia. Miért? Jamie vállat vont. Szeme sötét és komor, arcvonásai kemények voltak. Karba tette a kezét, és felállt. Jassy megborzongott, miközben figyelte őt. Eszébe jutottak Lenore szavai. Jamie senki előtt nem hajtana fejet. Azt teszi, amit akar – megkérte őt, hogy legyen a felesége, és most ezt akarja. – Miért? Nos, mert kívánlak, azt hiszem. Akarlak, és a házasság tűnik az egyetlen fizetségnek. Te is megkéred az áradat, nem igaz? Jassy nem tudott megszólalni. A férfi tekintete égette, és úgy érezte, mintha alig érintenék a dolgok felszínét, miközben vihar érlelődik közöttük. Félt, de megfogadta, hogy nem fog. Lenore ismeri Jamie-t, ismeri az akaraterejét. Jassy megfogadta, hogy szembeszáll vele. – Bocsáss meg, kedves, később találkozunk – mondta a férfi. Homlokon csókolta Jassyt, és meghajolt Elizabeth előtt. Jassy még mindig nem szólalt meg, amikor ráeszmélt, hogy Jamie elhagyta a szobát. – Nem fogom megtenni! – jelentette ki pánikszerűen. – Elizabeth, én nem teszem meg! Megmentett Henry karmaiból, ez igaz, de ha dühbe gurulna, vagy ha ellenszegülnék neki, tőle jobban félnék, mint Henrytől! Nem gondolhatja komolyan, ez nem történhet meg… ó, miért is kellett elém lépnie! Ő Lenore-t akarta elkapni, Lenore pedig őt akarta… – Ó, Lenore miatt ne aggódj! – mondta boldogan Elizabeth. – Neki ott van Robert! – Ó! – sóhajtott Jassy, és hirtelen sírva fakadt. Elizabeth kétségbeesetten próbálta megnyugtatni. – Fájdalmaid vannak. Elhozom a krémet. Majd Kathryn jön, megmosdatunk, és iszol egy kis forró, rumos italt. Aztán elalszol, és reggelre minden sokkal jobb lesz. Reggel még rosszabb volt. Amikor Jassy felébredt, Lenore-t maga mellett találta. A lány kitörő örömmel arcon csókolta. – Ó, Jassy, milyen hihetetlenül szerencsés vagy! Azt hiszem, mindnyájunknak meg van írva a sorsunk, és mi történik? Az összes férfi közül Jamie Cameron akar téged feleségül

70

venni! Téged! Egy polgárt, egy fattyút! Henry megkorbácsolt volna, engem pedig esküvőm napjáig szobafogságra ítél, de most annyira zavarban van, hogy nem tudja, mit tegyen! Jassy, először azt hittem, nagyon foglak irigyelni. De boldog vagyok. Őszintén, nagyon boldog vagyok! És barátoknak kell lennünk. Ó, a londoni sznobok miatt sem kell aggódnod. Majd én leszerelem őket. És a király is el fog fogadni Jamie kedvéért, szóval igazán nem kell félned semmitől. Csodálatos lesz! Mindnyájan nagyon jól megleszünk. Te, én és Elizabeth! – Nem mehetek hozzá. – Ne légy lehetetlen! Ó! Azt hittem, talán egy fiatal katonát vagy egy kereskedőt fogsz magadnak, és most… most Lady Cameron leszel! – Nem mehetek hozzá. – Ó, csak ideges vagy, ez minden. Úgy gondolom, én is félnék egy kicsit, ha Jamie-hez mennék. Tényleg ördögi természete van, és az akarata is ehhez párosul. De olyan jóképű, és nagyon gazdag. Tudod, Robert közel sem olyan gazdag. Hál' istennek, ott van az én letétbe helyezett vagyonom, ami a hozományom. Nagyon jól megleszünk, mert szeretjük egymást. Hát, bevallom, először Jamie mellett döntöttem. Megcsókolt, és nehezen tudtam ellenállni. Vagy az is lehet, hogy én csókoltam meg. Már nem emlékszem. De így van rendjén, hogy te leszel a felesége. Ez a sors akarata, azt hiszem. – Nem. Nem mehetek hozzá. Lenore nem hitt Jassynek, és Jane sem, amikor később, a délután után folyamán meglátogatta. – Azt szeretné, ha az esküvőt június elsejéig megtartanánk, mert röviddel azután el kell utaznia a virginiai birtoka miatt. Természetesen el akar tölteni egy kis időt az újdonsült feleségével. Hosszasan beszéltem vele, de minden hiába. Magam is eltűnődtem, nemcsak egy mesterkedő, vagyonleső kis utcalány vagy-e, de ez Jamie-t mit sem érdekli. Te nem ismered a bátyámat; ha ő valamit a fejébe vesz, egyszerűen nincs, ami megállítaná. – Én majd megállítom. Nem megyek hozzá. – Mi vagy te, teljesen bolond? Az ember sok mindennek tartana, kedvesem, de bolondnak nem. Jamie kiemelt a nyomorból, most pedig feleségül akar venni. Ő az egyik leggazdagabb ember az országban. És te azt mondod, nem mész hozzá. Jól van, akkor menj vissza a nyomorba! Süllyedj bele! Jassy a nap hátralévő részét ágyban töltötte, és megesküdött magának és mindenkinek, aki a közelébe jött, hogy nem megy feleségül Jamie-hez. Aztán aznap este Kathryn bement hozzá, és közölte, hogy fel kell kelnie, mert Lord Cameron beszélni akar vele Henry dolgozószobájában. Amikor Jassy belépett a bátyja dolgozószobájába, és meglátta Jamie-t, a szíve hevesen verni kezdett, és borzongás fogta el. Nem tudta magát alávetni a könyörületességnek. Jamie tudja, hogy gyűlöli. Ez csak valami utolsó gúnyos tréfa a részéről. Biztosan az. Jamie nem is nagyon játszotta a szerető férjjelöltet. Bírálóan mérte végig, amikor belépett, és hallgatott. Végül így szólt: – Idekérettem egy szabót. Állandóan a rendelkezésére kell állnod. Teljesen új ruhatárra van szükséged, mert a feleségem nem hordhat használt holmikat, bármennyire is szépek. Sok gyapjúruhára lesz szükséged, és azt javaslom, varrass meleg gyapjúharisnyákat és nadrágokat, mert zord lehet a tél. Báli ruhákról is gondoskodj, mert sose lehet tudni. Henry elintézte, hogy a templomban hirdessék ki az esküvőt, és június elsején egybekelünk. Jassy torka kiszáradt, és alig tudta mozgatni cserepes ajkát. – Nem. Már mondtam, hogy nem megyek magához. Jamie felvonta fél szemöldökét, és szája mosolyra görbült. – Komolyan gondolod? – Igen. – Nos, én megtettem az ajánlatomat.

71

A férfi elsétált mellette. Jassy felnézett széles hátára és sötét hajára, és megborzongott. Az ajtó becsukódott Jamie mögött. Jassy kinyitotta, és futott vissza a szobájába. Megkérte Kathrynt, hogy szedjen neki össze néhány meleg holmit, amiket Elizabeth-től, az egyetlen igaz barátjától kapott. Henry reggel el fogja küldeni, ebben biztos volt. – Nyugodj meg, kedves, minden rendben lesz! – biztatta Katftryn. – Hozok neked meleg tejet, kialszod magad, és reggelre jobb lesz. Reggel csakugyan jobb volt, mert Jassy éjszaka álmodott. Újra ott volt abban a szörnyű padlásszobában, és odakinn kegyetlenül tombolt a szél. Sötét volt, és hideg, zord idő. Ő az ágy felé közeledett, ahol Linnet haldoklott. Oda kell mennie hozzá, meg kell érintenie, fel kell melegítenie. Nyúlt az anyját takaró elnyűtt pokróc felé, és szörnyű érzés fogta el, mert mielőtt még az alak megfordult volna, Jassy tudta, mit fog látni. A halált fogja látni. Mégis meg kellett érintenie az alakot. Ekkor az alak felé fordult, és ő tényleg meglátta a borzalmas, szörnyűséges halálmaszkot. Az éhezés és a nyomor arca volt ez, és a korát a fáradtság, nem az évek határozták meg. A betegség, az éhezés és a kétségbeesés elgyötört arca meredt rá. Jassy sikítozni kezdett. Nem az anyja arca volt az. Az övé. – Jassy! Ébredj fel! – Elizabeth volt ott, és rázta. Az álom olyan iszonyú volt, hogy Jassy nehezen tudott kikerülni belőle. Elizabeth ismét megrázta. – Jassy! Ez csak egy rossz álom, semmi más. Jassy körülnézett. Az ablakon át látta, hogy már majdnem pirkad. Ledobta magáról a takarót, és a szekrényhez szaladt. – Jassy! Hová mész, mit csinálsz? – Ott van még, nem tudod? – Kicsoda? Hol? – Jamie Cameron. A… a házában van? – Igen, azt hiszem. Június közepéig nem hajózik el. Jassy sietve felöltözött. Alig volt tudatában annak, mit vett fel. Az ajtó felé indult, majd visszalépett, és megpuszilta Elizabeth-t. – Szeretlek – suttogta, majd kirohant az ajtón és le a lépcsőn. Még alig volt fenn néhány szolga. Jassynek hívnia kellett egy lovászfiút, hogy felnyergelje neki Máriát. Türelmetlenül, segítség nélkül szállt fel a nyeregbe, és sokkal erőteljesebben sarkallta meg a lovat, mint kellett volna. Bocsánatkérően veregette meg a hűséges kanca nyakát, amint elvágtatott. A nap még nem kelt fel teljesen, amikor Jassy Jamie Cameron hatalmas birtokának kapujához ért. Várnia kellett a kapuőrre, és ezalatt a házat nézte. Nem lesz az olyan rossz. Semmi nem lesz olyan rossz, mert ez lesz az otthona; ennek a lenyűgöző kastélynak az úrnője lesz. Ha hozzámegy, soha többé nem fog hiányt szenvedni semmiben. Le kell feküdnie Jamie Cameronnal, emlékeztette magát. Éjszakáról éjszakára, az örökkévalóságig. Ezzel fog fizetni a biztonságért és a gazdagságért. Remegni kezdett, és majdnem visszafordult. Túlságosan is tisztán fel tudta idézni, ahogy a férfi bronzbarna ujjai megérintik. Fel tudta idézni csókját és azt, milyen forróság öntötte el tőle. Nem tudja megtenni. Már meg akarta fordítani a kancát, de ekkor nyílt a kapu, és ő áthajtott rajta. Lymon várta a lépcsőn, hogy üdvözölje. Egy lovászfiú elvezette a kancát, és ő elindult fel a lépcsőn. – Lo-lord Cameron ébren van már? – kérdezte. – Igen, kisasszony, és tudja, hogy eljött. Felkísérem hozzá. Jassy még nem járt fenn a hatalmas lépcsőn. Ahogy elindult fel, a szíve vadul kalapált, nehezen vett levegőt. Megpróbálta a finoman faragott fára figyelni, és a második emeleten végigtekintett a szép portrégalérián, a falon sorakozó ezüst gyertyatartókon és a pompás

72

padon, mely a folyosó alkóvjában állt. Lymon egy széles, kétszárnyú ajtóhoz lépett, és kitárta Jassy előtt. – Lord Cameron már várja önt, kisasszony. Az inas bekísérte a szobába, majd becsukta mögötte az ajtót. Jassy a hálószobában volt. A tágas helyiségben egy nagy kőkandalló jobb oldalán négyszemélyes baldachinos ágy állt. A kandalló előtt egy intarziás asztal körül Erzsébet korabeli székek. Az ablaknál íróasztal, olyan szögbe állítva, hogy a legtöbb napfény érje. Az ablakok előtt brokátfüggönyök lógtak. A szobából nyílt egy másik ajtó, mely félig nyitva állt, az öltözőfülkébe és a mellékhelyiségbe vezetett. Szép, ez egy igazi palota, gondolta Jassy. És az egésznek ő lesz az úrnője! Aztán a tekintete az ágyra siklott, minden nehézség forrására. Ha hozzámegy, Jamie-nek joga lesz hozzá, hogy megkaphassa őt. Hogy megérinthesse, amikor csak akarja. Borzongás futott végig Jassy hátán. Jamie a gazdagon faragott ablakpárkányon ült, és bámult ki a hajnalra. Mindössze egy fehér inget, egy egyszerű barna bricsest és magas szárú csizmát viselt. A napot nézte karba tett kézzel. Nem fordult a lány felé. – Dupré kisasszony, minek köszönhetem a megtiszteltetést? Jassy küszködött, hogy beszéljen, de nem jött hang a torkára. – Én… A férfi ekkor felé fordult, és szúrós szemmel tekintett rá. – Gyerünk, gyerünk, beszélj csak! Ennél sokkal jobban is megy ez neked. Nem hinném, hogy a cica elvitte volna azt az ügyes kis nyelvedet! Jassyben harag izzott fel. – Megkönnyíthetné a dolgot! – Milyen dolgot? Fogalmam sincs, miről beszélsz. – De igenis van! A férfi felvonta egyik szemöldökét. Leszállt az ablakpárkányról, és mosolyogva megkerülte a lányt. – Azt akarod, hogy segítsek, kisasszony? Nos, hát megpróbálhatom. Talán azért jöttél, hogy megkérdezd, áll-e még a házassági ajánlatom? Nem tud megbirkózni vele, vélte Jassy. Gyűlöli, ahogy a puszta szavaival megalázza. Végig kell csinálnia. Nem élhet úgy, mint az anyja, és nem is halhat meg úgy. Lehajtotta a fejét, és bólintott. – Én is úgy gondoltam. Most pedig hadd találjam ki! – Jamie újra körbesétált a lány körül, lassan, miközben az állát dörzsölte. – Az éjszaka közepén arra a hirtelen, meglepő látomásra ébredtél, hogy mélységesen és halálosan szerelmes vagy belém, és nehezen bírnál ki még egy éjszakát nélkülem. Nem? Ah, sajnos, én sem így képzeltem. Próbáljuk újra! Az éjszaka közepén arra a hirtelen, megdöbbentő felismerésre ébredtél, hogy ilyen ajánlatot nem fogsz kapni többé. Hogy úrnő lehetsz… persze nem hinném, hogy a rang sokat számítana neked. De gazdag úrnő lehetsz. Nagyon gazdag. A pénzről, erről van szó, igaz? Jassy nem emelte fel a fejét. Összeszorította a fogát, és hallgatott. – Igaz? – csattant fel a férfi, odalépett elé, és felrántotta az állát. – Igen! Igen, pontosan erről van szó! – kiáltotta Jassy, és elhúzódott. – Soha nem tettettem, hogy szeretem… soha nem tettettem, hogy kedvelem! Ez csak egy bizarr véletlen, semmi más! – De most úgy döntöttél, hogy hozzám jössz. Egy olyan férfihoz, akit gyűlölsz. Jassy lehiggadt. Lehajtotta a fejét. – Igen. Jamie hallgatott. Jassy végül felpillantott, de nem tudott semmit kiolvasni a férfi sötét, mogorva tekintetéből.

73

– Nem mindig gyűlölöm magát – mondta. Aztán türelmetlen sóhajt hallatott. – Akkor mire fel az ajánlat? Maga nem érez szerelmet irántam. Miért tette ezt az ajánlatot? – Én legalább kívánlak – felelte halkan Jamie. Hirtelen megragadta a lány kezét, odahúzta a baldachinos ágyhoz, és ledöntötte. Megfogta a tartóoszlopot, és ránézett Jassyre. – Ez az én ágyam, kisasszony. Ha vállalkozol a dologra, nem lesz külön szobád, hanem itt alszol velem. Minden éjjel. Nem lesznek fejfájásaid, és nem leszel ideges. Még mindig hajlandó vagy hozzám jönni? Jassy összevonta a szemöldökét. Felvillant előtte a koszos padlásszoba és a halálfej képe. – Igen – felelte hűvösen. Jamie elnevette magát, és felrántotta Jassyt. – Te szajha! Jassy dühösen nekirontott, de a férfi elkapta a csuklóját. Ne vonta őt magához, csak tartotta. – Ha csatározni akarsz, kedvesem, jobb, ha tudod, hogy mindig készen állok rá. Vigyázz, nehogy végül te kapd azt, amit nekem szántál. Csak azért mentettelek meg Henry karmai közül, mert úgy határoztam, hogy feleségül veszlek. Azt hiszem, még néhány korbácsütés engedelemre tanított volna, de ha használni kellene, én inkább a pálcát választanám. – Engedjen el! – fakadt ki Jassy, és megrántotta a csuklóját. – Na de kedvesem! Hát így beszél egy gyengéd menyasszony? Jamie még egy pillanatig fogta, aztán elengedte a lányt. Visszament az ablakpárkányhoz, és Jassy akkor vette észre, hogy ott számos irat hever, amit a férfi érkezése előtt tanulmányozott. Most már elmehet, gondolta Jassy. Túlságosan is örült. Kész volt sarkon fordulni, és elfutni. – Az esküvő, mint már mondtam, június elsején lesz. Már ma elküldöm a szabót, mert kevés az idő. Mondd meg neki, hogy annyi varrónőt vehet fel, amennyit szükségesnek lát ahhoz, hogy júniusig elkészüljön a ruhatáraddal. Jane-nek és Lenore-nak kiváló ízlése van, ha tanácsot akarsz, bár csodálkoznék, ha nem lennél olyan tehetséges az öltözködés terén, mint a viselkedést és modort illetően. Küldök egy erszényt Henrynek, ha hármire szükséged lenne az esküvő előtt. – Nem lesz szükségem semmire. – Hogyan? A pénzért jössz hozzám, és szégyelled elfogadni? Jassy nem tudta, hogy mondja meg neki, hogy nem is annyira a pénzért megy hozzá, mint inkább csak azért a biztonságért, amit a rendszeres táplálkozás, a puha ágy és a feje fölött lévő tető nyújt. A melegért a tél hidegével szemben, és a kenyérért a mardosó éhség ellen. – Nincs szükségem semmire – jelentette ki. Jamie egy pillanatig hallgatott. A lány eltűnődött, vajon mire gondol, miközben fürkészi őt. – Tégy belátásod szerint – mondta végül a férfi, és figyelmét ismét az iratokra fordította. Jassy nem mozdult. Most, hogy létrejött az egyezség, és ő visszautasította Jamie erszényét, eszébe jutott néhány dolog, amit megvalósíthatna belőle. Megköszörülte a torkát, aztán mérges lett magára a viselkedése miatt. Amikor Jamie újra felnézett, ezúttal már bosszúsan, Jassy határozottan így szólt: – Van néhány dolog, amit… amit még szeretnék. – Te a ház úrnője leszel. Kedved szerint cselekedhetsz. Jassy lehajtotta a fejét. – Molly… a lány a kocsmában… nagyon jó volt hozzám. Mindig. Idehozathatom? – Igen. Majd érte küldetek. Már az esküvőre is itt lehet. – És… és Tamsyn is? – Tamsyn? – Valamikor orvos volt, azt hiszem. A kocsmában dolgozik. – Az az öreg iszákos…

74

– Ő nem öreg iszákos. Csak egy lecsúszott ember. Meg tudnám dolgoztatni. Józan lesz, esküszöm! Jamie vállat vont. – A szolgák a te hatáskörödbe tartoznak. Hatalmas birtokaim vannak, és sokra lesz szükségünk. Vegyél fel, akit akarsz. Ha ez a Tamsyn Mollyval együtt található John mester kocsmájában, akkor gondoskodom róla, hogy idejöjjön a lánnyal. Van még valami? Jassy megrázta a fejét. A férfi várt. Jassy megnedvesítette az ajkát. – Köszönöm! – sikerült kiböknie, és elviharzott. A szabó jött aznap délután, másnap délután és az azt követő délután, Jassy kis szobája megtelt bársonnyal, tafttal, selyemel, csipkével, vászonnal és brokáttal. Szabtak rá hétköznapi és estélyi ruhákat, meleg holmikat és nyári ruhákat. Lett számos meleg muffja, ékszere, sapkája, elegáns kalapja és divatos erszénye. Jane és Lenore is alaposan belemerültek az előkészületekbe. Jane megmutatott rengeteg Párizsból származó divatbabát. – Azért óvatosnak kell lenni, mert a királyt szigorú presbiteriánusok nevelték. A divat sajnos nem sokat változott. Legalább eltűnt a nyakfodor. Emlékszem, még kisgyerek koromban hordanunk kellett. Milyen kényelmetlen is volt! – A királyné nagyon divatos – tiltakozott Lenore. – A dán Anne ékszerekkel egészíti ki a régi viseleteket? – jegyezte meg Jane. Jassy alig hallotta őket. Figyelte, ahogy ruhatára egyre növekszik körülötte. Néha megérintett egy gallért vagy egy ruhaujjat szegélyező finom szőrmét, és elcsodálkozott, hogy ezek a gyönyörű, drága holmik most már az övéi. Aztán ráeszmélt, hogy egyetlen muff ára megmentette volna az anyja életét, és elszomorodott. A napok szinte rohantak. A május dicsfényben telt el. Huszadikán Jamie eljött vacsorára. Ő és Henry újra kebelbarátok voltak. Henry valójában rendkívüli jótevőnek tekintette magát. Jóindulatának köszönhetően Jassynek megadatott a lehetőség, hogy társadalmi helyzete fölé emelkedjen. A vacsora ízletes volt – kacsasült friss zöldséggel –, de Jassy alig tudott enni. Nehezen tudta a szájához emelni a poharat. Robert Jamie-vel társalgott, és ő és Lenore már a saját esküvőjüket tervezgették, amit a Jassyé után két héttel rendeznek meg. Jassyt Jamie mellé ültették. Nem tudott szólni a férfihoz, és nem tudott bekapcsolódni a többi beszélgetésbe sem. Lenore nevetett, és azt mondta, hogy ez az idegességtől van. Jamie megjegyezte, hogy bizonyára így van. Amikor a vacsora véget ért, Jassy kisietett. Az istállóba ment, a kancájához. Robert újra rátalált ott. Jassy keserűen emlékezett vissza az első alkalomra, amikor itt találkoztak. A férfi józanul arcon csókolta. – Ah, Jassy, ez jól jött neked, ugye? Lennék csak olyan gazdag, mínt Jamie, másképpen is alakulhatott volna. Olyan gyönyörű vagy. – Te pedig a testvérem vőlegénye vagy. – A hozománnyal rendelkező testvéredé – mormogta Robert. – Légy jó hozzá! – figyelmeztette Jassy. Robert felnevetett. – Ó, jó leszek. Lenore is szép lány. De benned van valami, Jassy. Kár, hogy a legjobb barátom vesz feleségül. Olyan sokra jutottál. Ki gondolta volna ezt arról a kocsmai szolgálólányról? – A kocsmai szolgálólány boldogul a maga módján, Robert – mondta Jamie az istállóba lépve. Jassynek nem tetszett a szeme izzása. Komorabb volt, mint máskor. – Robert gratulált nekem. – Úgy.

75

– Örülök mindkettőtöknek – jegyezte meg Robert, és elvigyorodott. – Ah, egy szénakazal! Magukra hagyom az ifjú szerelmeseket. Jamie ottmaradt az istálló egyik végében. Jassy idegesen simogatta a kancát a másikban. – Különös, hogy a múltkor is együtt találtalak itt benneteket. – Akkor még nem volt közöttünk megállapodás. – Ah, de most már van. Még a király is áldását adta az elhatározásomra. Jassy egy pillanatig hallgatott. A férfi nyugodt volt; nem emelte fel a hangját. Jassy mégis érezte visszafogott haragját, és védekezően így szólt: – Nem volt közöttünk semmi. – Mondtam, hogy volt? Nem vádoltalak semmivel. – Mert nincs mivel vádolnia. – Hamar jöttem. – Maga nevetséges. – Te állítottad egyszer, hogy szerelmes vagy bele! Én csak reménykedtem benne, hogy féken tartod az érzelmeidet. – Ne fenyegessen! – Ez nem fenyegetés, kedvesem. Ez egy mélységesen komoly reménykedés. Ha valaha is ilyen közeli helyzetben talállak egy férfival, a bátyádtól kapott korbácsütést csak paskolásnak fogod tartani ahhoz képest, amit tőlem kapsz. Jassy minden önuralmával, amit csak össze tudott szedni, visszaterelte Máriát a rekeszbe, és elindult ki az istállóból. Jamie elállta az utat az ajtónál, Jassy megpróbálta őt kikerülni. A férfi nem mozdult. Jassy újra próbálkozott. Ezúttal Jamie megragadta a vállát. A lány hátraszegte a fejét, és ridegen rámeredt. – Kérem, milord, vegye le rólam a kezét! – Ez aztán a valami! – mormogta Jamie. – Most mit kényeskedsz? – Maga feleségül akar venni. Azt hittem, elvárja tőlem, hogy az úrihölgy szerepét játsszam. Jamie megrázta a fejét. – De nem előttem, kisasszony. Előttem nem. Mert esküszöm, lehámozom rólad ezt a kényeskedést. – Soha, milord. Most pedig elengedne? Jamie keze mozdult. A lány válláról a nyakára siklott. Tenyerébe vette az állát, és Jassy tűrte. Erőt vett magán, hogy ne remegjen, ne árulja el vad dühét, mely viharként tombolt benne. A férfi ujjai tovább csúsztak le a nyakán. Jamie nyersen így szólt: – Kedves, gyönyörű vagy. Odahajolt a lányhoz. Szájával megérintette az ajkát. Először gyengéden, majd erőteljesen csókolta. Jassy a karjaiban volt, szája szétnyílt, és a férfi könnyedén, szabadon játszott benne nyelve nedves pengéjével. Jassy a férfiba kapaszkodott, mert lábai elgyengültek. Erőtlenség kerítette hatalmába, és hirtelen remegés tört rá. Kiszakította magát az ölelésből, megrémülve a rajta átsuhanó érzelemtől és érzésektől. – Kérem! Engedjen ki! Mi… – Mi? – Még nem vagyunk házasok. Jamie szórakozottan mosolygott egy sétáló tigris türelmes kecsességével. – Kár. Nem vagyunk házasok… még. De ezen hamarosan segítünk, nem igaz? Jassy futásnak eredt, de a férfi újra elkapta a karját. – Nem fél, milady? Jassy tekintete a férfi kezéről a szemére, majd ismét a kezére siklott. – Nem félek, Lord Cameron.

76

– Nem felejtetted el, hogy mindent elvárok tőled. És azt sem, hogy nem vagyok türelmes ember. – Semmit sem felejtettem el. – Ez csak egy sajnálatos ár, amit meg kell fizetni. – Igen, igen! Mit számít ez? Egy pillanat töredékéig Jassynek úgy tűnt, mintha a férfi csalódott volna benne. Aztán újra annak a kemény, rideg és kegyetlen embernek látszott, mint korábban. – Semmit sem számít, Jassy. Nincs különbség. Mindketten tudjuk, mit akarunk, és küzdünk érte. Te ugyanúgy kalandor vagy, mint én. Szilaj lélek, kedvesem. – Jamie elengedte a lányt. – Menj! Fuss! Már csak néhány napod maradt. Ó, az apám át fog jönni. Légy hozzá szívélyes! – Miért? Talán megparancsolja, hogy ne vegyen feleségül? Vagy megvonja a járadékát? A férfi ismét hozzáért, ujjai durván a karjába mélyedtek. – Én azt teszem, ami tetszik, kedves, mindenben. Ezt jobb, ha nem felejted el. És van saját vagyonom, senkitől nem kapok járadékot. Te pedig tisztességesen fogsz vele viselkedni, a lehető legelőzékenyebben, mert ő finom idős ember, és szeretném, ha azt hinné, hogy a lelkéért választottam egy szépséget, nem pedig azt, hogy üzletet kötöttem egy szajhával; a pénzemet adom a testéért. Jassy elrántotta magát, és dühösen pislogott a szemét szúró könnyek ellen. – Most már elmehetek, Lord Cameron? – Elmehetsz. Ó, nálam vannak a barátaid. A birtokon. – Molly? És Tamsyn is? – Igen. Mindketten nálam vannak. Jassy habozott, és lehajtotta a fejét. – Köszönöm! Nagyon köszönöm! – mondta, és visszaszaladt a házba. Három nap múlva Jamie apja, Carlyle hercege megérkezett egy pompás hintón. Jane és Henry is jelen voltak a fogadószobában, amikor Jassy üdvözölte őt. Az öreg csodálatos ember volt. Jassy remegett a vele való találkozástól, és azon tűnődött, vajon megveti-e, mint egy utcanőt, aki elcsábította a fiát. Ám a herceg úgy köszöntötte, mintha Jamie egy előkelő hercegnőt választott volna jövendőbelijéül. Az öreg – aki ugyanolyan magas volt, mint a fia, ugyanazokkal a sötét, lobogó szemekkel – a karját nyújtotta felé, mindenféle ceremónia nélkül. – Isten hozott, leányom! – mondta, és megölelte Jassyt. Jassy majdnem sírva fakadt, de sikerült uralkodnia magán. A herceg nem beszélt a múltjáról – a jövőről beszélt. Jane tréfálkozott vele, mindnyájan felnevettek, és amikor a herceg kibontakozott az ölelésből, Jassy megpróbált kirohanni a szobából, de Jane visszahívta. – Mi a baj, Jassy? Csak nem a papa bántott meg? Jassy megrázta a fejét. El fogja sírni magát. – Az édesapja csodálatos – mondta, és kiszaladt. Jane nem próbálta megállítani. Az esküvő napja túl gyorsan elérkezett. A reggel vészjóslóan sötéten indult, villámlással, mennydörgéssel. Kathryn, Elizabeth, Jane és Lenore ügyet sem vetett az időre. Mindnyájan Jassy szobájában találkoztak korán, hogy felöltöztessék esküvői ruhájába, mely gyöngyökkel és strasszokkal díszített elefántcsontfehér szaténból készült. A pruszlik mély kivágását ezüstróka prém szegélyezte. Jassy fátylát gyémántokkal kirakott fejdísz rögzítette, és magát a fátylat is hímzések, gyöngyök és zafírok ékesítették. Jassy egész idő alatt mozdulatlanul állt, amíg öltöztették. Nem tudott enni, nem tudott inni. Idegesen szorította ökölbea kezét, újra meg újra.

77

Egy órakor itt volt az ideje lemenni. Henry odarendelte a hintót, és Jassyt besegítették. Néhány perc múlva a falubeli régi, norman templomhoz érkeztek, ahol Jassyt kisegítették a hintóból. Mennydörgött. – Siess be, siess! – sürgette türelmetlenül Henry. Ő fogja férjhez adni. Robert lesz Jamie tanúja, Jane pedig az övé. Jane és Elizabeth már a templomfolyosón vonultak, és akkor Henry megrántotta Jassy karját. – Jasmine! – sürgette. – Most! Jassy elindult. Jamie a folyosó végén állt, ragyogó fekete térdnadrágban, fekete mellényben, vörös selyemingben és selyemharisnyában, haja épphogy csak ráomlott gallérja csipkéjére. Figyelte Jassyt, ahogy közeledett; arca nem árult el sem türelmetlenséget, sem örömet. Jassy – mint mindig – most sem tudta, mire gondol. Egyszer csak odaért mellé, és átnyújtották neki. Érezte forró érintését, ujjai satuként szorították a kezét. Érezte meglepő hőjét. Látta frissen borotvált arcát, belélegezte illatát. Remegett, míg a szertartás véget nem ért. Nem tudta kimondani az esküjét, és a pap kétszer is sürgette. Jamie kíváncsian nézett rá, szája mosolyra húzódott. Jassynek végül sikerült válaszolnia. Jamie határozottan, habozás nélkül mondta ki az igent. Ezzel véget ért. Jamie megcsókolta; szabadon csókolta, és a padokon ülő fiatalemberek nevetve szóltak oda neki. Robert megköszörülte a torkát, és közölte Jamie-vel, hogy fejezzék be, az esküvői lakoma már várja őket. Jassy a férje hintájával távozott a templomtól, és hirtelen tudatára ébredt a középső ujján lévő aranyköteléknek. Idegesen forgatta a gyűrűt, miközben tisztában volt vele, hogy Jamie nézi őt, amint elhajtanak, kíváncsian méregeti, tanulmányozza. A férfi kipillantott a hintó ablakán. – A díjad, milady. Már idelátszik a kastélyod. A hintó áthaladt a kapun. Amikor Jamie lesegítette a kocsiról, Jassy feltekintett a gyönyörű palotára, és borzongás futott végig rajta. Jamie „milady”-nek szólította, most már ez a jogos címe – a férje tette azzá. Ez pedig az ő otthona. Bárcsak ne gondolna folyton az elkövetkezendő éjszakára! – Gyere, kedvesem! – suttogta Jamie. Már több hintó is érkezett. Jamie felkapta és ölbe vette ifjú asszonyát, és átvitte a ház küszöbén, hogy szerencsét hozzon. Tapsvihar követte őket, és a kastély egyszerre csak megelevenedett. Egyenruhás szolgák nyüzsögtek mindenütt, és az előcsarnokban kínálgatták a vendégeket kristálypohárban felszolgált sörrel, borral. Az apósa megcsókolta Jassyt, majd Jane is, Elizabeth áradozott, és még Henry is puszit nyomott az arcára. Bemutatták a nemeseknek, hiszen ő most már úrnő, Lord Jamie Cameron felesége. Olyan ez, mint egy tündérmese, és ő az előkelő úrnő benne. És ez az ő palotája. – El kellene vinned az ifjú feleségedet Párizsba – mondta Jamie-nek udvariasan Lenore. – Én kiköveteltem volna. – Ah, de ifjú feleségem hiába követelte volna, nem mehettünk volna el, mert én két hét múlva elhajózom. Nem… – Jamie elhallgatott, és tekintete Jassyre tévedt, majd ott elidőzött. – Az alatt az idő alatt, amíg „nászutasok” vagyunk, én az ágyam kényelmét és bizalmas barátaim szolgálatait fogom itt keresni. Jassy elfordult. A feje lüktetett. A muzsikusok játszani kezdtek, és ő örömmel ment táncolni. Még nevetgélt is, amikor Roberttel forgott a parketten, mert Robert mindig olyan szórakoztató volt, és jókedvre tudta deríteni. Amíg észre nem vette, hogy Jamie újra őt figyeli. Mégis azt szerette volna, ha a zene tovább és tovább szólna. Ám sajnos nem lehetett. Végül az utolsó hintó is elment. Lymon szólt, hogy reggel ta nácsot szeretne kérni Jassytől a házvezetést illetően.

78

Ezután az inas az előcsarnok túlsó végén távozott. Jamie a felesége felé emelte borospoharát. – Harminc percet adok neked, Jassy. Nem többet. Jassy nem kapott levegőt. A visszaszámlálásának ideje lejárt. Le sem tette a poharát, hanem a lépcső felé fordult. – Harminc percet. Nem többet – ismételte Jamie. Jassy még szorosabban markolta poharát, és elindult. Felrohant a lépcsőn. Tudta, hol van a férje szobája. Beszaladt, és bezárta az ajtót. Nekidőlt, és behunyta a szemét. Lenyelte az utolsó korty borát, és a poharat hirtelen indulattal áthajította a szobán, bele a tűzbe. – Jassy! Felnézett, és látta, hogy ott áll Molly szépen felöltözve, szeme ragyog, arca rózsás. – Molly! – Jassy átszáguldott a szobán a barátnője karjaiba. – A jó Isten szeret téged, te lány, hogy egy úrhoz mentél! Ó, áldjon meg az isten, hogy nem felejtettél el engem meg az öreg Tamet. Ó, Jassy! Újra együtt vagyunk! Nem hiszek a saját szememnek! Ez a gyönyörű hely a tiéd! Jassy nagyot nyelt. Igen, ez a gyönyörű hely az övé. A kristályok és az ezüstök, a selymek és a márványok. Finom dolgok, és mind az övé. Molly többet jelentett, mint bármelyik közülük. – Ó, Molly! Hogy vagy? Csodálatosan nézel ki! Annyira hiányoztál! Mondd… – Az isten áldjon meg, lányom! Ez a te nászéjszakád, és nekem semmi kedvem itt lenni, amikor a jóképű vőlegényed megjelenik. Gyere, hadd vetkőztesselek le! Már kikészítettem a hálóruhádat, ezektől pedig szabaduljunk meg! Jassy legszívesebben ragaszkodott volna a ruhájához. Újra pánik fogta el. Molly munkához látott. Óvatosan levette Jassy fátylát és menyasszonyi ruháját. Aztán leültette, és lehúzta a cipőjét, a harisnyáját, kioldotta a fűzőjét. Jassyn már csak a selyeminge maradt, amikor hirtelen Mollyhoz fordult, és belé csimpaszkodott. – Nem tudom megtenni. Nem tudom végigcsinálni. – Na de Jassy! Semmiség az egész. Ő finom, megnyerő férfi. Sok lány éveket is odaadna az életéből, hogy egyetlen éjszakát töltsön egy ilyennel! És te olyan nagyon gyönyörű vagy! Szeretni fog téged teljes szívéből. Nem, gyűlöl engem, gondolta Jassy, de nem tudta rávenni magát, hogy ezt megmondja Mollynak. Molly az ingéért nyúlt, és Jassy hirtelen meztelen lett; megborzongott. Aztán rákerült a puha selyem hálóing, melynek magas nyaka volt, és földig ért, az ujja is hosszú volt, mégsem volt erkölcsös, mert szinte teljesen átlátszott. Kopogtattak. – Ó! – sóhajtott fel Jassy, Bebújt a baldachinos ágyba, és állig betakarózott. Molly sietve dugta be Jassy ingét az ágy lábánál levő ládába. Az ajtóhoz szaladt, kitárta, és jól nevelt, vidéki módján szélesen elvigyorodott. – Jó estét, milord! – köszönt, majd kisietett, magára hagyva Jassyt. Jamie belépett a szobába, és becsukta az ajtót. Besétált, levette mellényét, és nyeglén a ruhásládára dobta. Jassy arcát forróság öntötte el, és növekvő pánikkal figyelte a férjét. Jamie az íróasztalához lépett, és töltött magának egy jó adag likőrt, majd hanyagul a székébe süppedt. Szeme mint indigókék acél vágott Jassy lelkébe, amint fürkészte őt, és az italát kortyolgatta. Megemelte poharát Jassy felé, és halkan így szólt: – Hát itt vagyunk, kedvesem, együtt, kettesben végre. – Elmosolyodott, és egyik szemöldöke a magasba ívelt. – És most már házasok vagyunk, ugye, milady? – Italát letette az

79

asztalra, felállt, és már nem volt benne semmi hanyagság vagy nyegleség. Célratörően Jassy felé lépdelt, és kirántotta kezéből a takarót. – Lássuk, megéri-e az árát ez az üzlet!

80

VIII. Jassy felkiáltott az érintésére. Nem állt szándékában, de annyira megrémült, amikor Jamie felrántotta a takarót, hogy a hang feltört a torkából. Megpróbálta visszahúzni a paplant, de a férfi erősen fogta, miközben a tekintetével lesújtott Jassyre. Vonásai bosszúsan sötétültek el, és Jassy küszködött, nehogy újra felsikoltson. Nem gyáva és nem fél a haragjától – nyugtatta magát. A lekötelezettjévé vált; Jamie feleségül vette. Pompás otthonának úrnőjévé tette, elhalmozta kristállyal és ezüsttel, selymekkel és drágakövekkel. De ezek a dolgok neki semmit sem jelentenek. Ezeket nem szerelemből vagy tiszteletből adta, hanem úgy, mint ami magától értetődik. Mint ahogy a lovai rendesen meg vannak patkolva, a felesége is meglegyen. Lassan elmosolyodott, gúnyosan, mintha ismét olvasna a gondolataiban. Jassy elmenekült volna, ha lett volna hová. De nem volt hova mennie, kivéve az utcát, a nyomortanyát. Ő a felesége, és önszántából ment hozzá. – Hátsó gondolatok, kedvesem? Bár ne mosolyogna olyan utálatosan, ne tudna olvasni a gondolataiban! Jassy összeszorította a fogát, elengedte a takarót, és visszazuhant a párnára. Karját keresztbe fonta maga előtt, és szeme megcsillant a tűz fényében, ahogy a férfira nézett. – Nincsenek hátsó gondolataim. – Értem. Izgatottan vártad ezt a pillanatot sok magányos éjszakán át. – Nincsenek hátsó gondolataim. – Rendben. Jamie mosolya elhalványult. Lerántotta a takarót az ágyról, le a padlóra, majd leült az ágy szélére. Levette szép csatos cipőjét, kihúzta ingét a bricseszéből, és áthúzta a fején. Mielőtt bejött, a szobára az éj sötétje borult. Most úgy tűnt, mindenütt gyertyák ragyognak – az íróasztalon, a ruhásládán, a kandallópárkányon. A tűz eddig csak pislákolt, de a fahasábok most lángra kaptak, pattogtak, sisteregtek, élénk fényt árasztva. A függönyök kizárták az éjszaka egét, és a hatalmas szoba hirtelen nagyon szűkösnek tűnt, mert fogságban tartotta őket – csak kettejüket. A fény játszott, villódzott a férfi meztelen hátán és mellkasán, domborodó izmain. A válla nagyon széles volt, és háta, illetve mellkasa ugyanolyan bronzbarna, mint az arca. Jassy eltűnődött, hogy lehet ilyen sötét a bőre. Kissé beharapta alsó ajkát, hogy ne remegjen, amint figyelte a férfit. Jamie karjainak terebélyes izmai minden mozdulatával természetesen nyúltak és feszültek meg, csakúgy, mint a mellizmai. Azok a karok egy kovácsé, nem egy úré, vélte Jassy. Összességében úgy festett, mint egy pogány, olyan bronzbarna és robusztus, mint azok a különös rézbőrűek, akik ellen oly gyakran védelmezte az új földjét az Atlanti-óceán túlsó partján. A férfi inge a padlón heverő paplanra hullott. Ott állt bricseszben és harisnyában. Mellkasának rövid, sötét szőrtakarója, mely deréköve irányába vékony vonallá keskenyedett, arra késztette Jassyt, hogy eltűnődjön, mi rejtőzhet az öv alatt. Jassy szorosan összefonta az ujjait, és azért imádkozott, hogy valami csoda következzen be, ami megmenthetné. Egyik pillanatban forróság öntötte el, a másikban kirázta a hideg. Erőt vett magán, hogy ne futamodjon meg, mert biztos volt benne, hogy a férfi egyszerűen le fogja teperni. Csak máshová kell képzelnie magát, és akkor el tudja viselni. Tűrnie kell, mert hozzáment feleségül. Jamie alig fordítva figyelmet Jassyre az íróasztalhoz sétált, csendben, különös kecsességgel és könnyedséggel, mint egy nagy macska a sötétben. Hüvelykujjával eloltotta az ott levő gyertyát, majd ugyanazt tette a ruhásládán lévővel is.

81

Még így is túl erős fény világít – vélte Jassy –, Jamie jól tudja, hogyan nyújtsa meg szenvedését. Minden eltelt perccel egyre jobban remegett. Egyre inkább tudatában volt Jamie erejének és férfiasságának és annak a megcáfolhatatlan ténynek, hogy hozzáment feleségül. A jobb életért tette, és ezzel jogot adott Jamie-nek rá. A férfi csendes léptekkel a kandallóhoz sétált, és ott is eloltotta a lángot. A kandallóból mégis fény áradt. Az elhaló tűzből, melyet a hűvös idő ellen gyújtottak, szikrák pattantak fel, csillantak meg, tekintetüket a férfira vetve. Jamie megdörzsölte a tarkóját, és Jassy egy pillanatig azt hitte, már megfeledkezett róla. Nem feledkezett meg. Ott állt a tűz előtt, és levetette a bricseszét, majd a harisnyáját, és otthagyta, ahova dobta őket. Aztán Jassy felé fordult, és odalépdelt hozzá, újra csendesen, mintha be akarná cserkészni, és Jassy azt hitte, valóban így is van. Szeretett volna elfutni. Emlékeztetnie kellett magát, hogy nincs hova mennie. Azon tűnődött, mit mondhatna vagy tehetne, amivel húzhatná az időt, amivel némi szánalmat ébreszthetne a férfi szívében. Nem akarta levenni a tekintetét Jamie szeméről, de ez nem sikerült. Az végigsiklott a testén, és Jassy arca égni kezdett. A férfi hasa lapos volt, és kemény, feszes izmai kirajzolódtak. Combja hosszú volt, és ugyanolyan erős, mint a karja, vádlija formás. Sötét szőrének ösvénye derékvonala alatt tovább keskenyedett, majd sűrű fészekké öblösödött, melyből férfiassága úgy állt ki, mint egy kard – erősen, merészen és magabiztosan. Jamie minden tétovázás, erényesség nélkül közeledett felé, határozott céllal. Nem mosolygott. Nem gúnyolódott, nem is mulatott rajta. Kezét csípőre tette, és ridegen nézett le rá. – Le a ruhával! Jassy beleolvadt az ágyba, amennyire csak tudott. Meg akarta állítani ujjai remegését, de nem tudta. Gyűlölte a férfi birtokló hangnemét, és hirtelen elhatározta, szembeszegül vele. – Ha a legkisebb törődés is lenne magában, milord, nem erőltetné a dolgot ma este. – Micsoda? – Talán idővel… – Vedd le a ruhádat, milady! Azonnal! – Robert Maxwell soha nem viselkedett volna ilyen durván! Ő időt adott volna a menyasszonyának, hogy megismerje. – Madame, te ismersz engem, nagyon is jól ismersz! Szóval még mindig Robert Maxwellről álmodozol. Akkor tudd meg, Jassy, én nem vagyok Robert Maxwell, és ha az éjszaka végére semmi mást nem tudsz meg, ezt biztosan megtudod. Jamie elharapta a szavakat, nyakán lüktetett az ér. Jassy azt hitte, látta már őt dühösnek, de hirtelen támadt haragja most szörnyűbbnek tűnt, mint bármi, amit eddig kiváltott belőle. Félelmében kifakadt. – Úgy viselkedik és ravaszkodik, mint egy vaddisznó – vetette oda csípősen. Ez nem jelentett kihívást a férfi számára. – Neked pedig, kedvesem – mondta Jassy fölé hajolva, amint tenyerével az ágy fejdeszkájának támaszkodott –, olyan a viselkedésed és az erényed, mint egy londoni szajhának. Jassy felkiáltott, és mérgében meglendítette a kezét. Arcon csapta a férfit, és az ütés nyomán ujjai hevesen égtek. Jamie ajka összeszorult, és a másodperc tört része alatt talpra rántotta Jassyt. Jassy még alig állt a lábán, amikor átlátszó fehér hálóruhájának pruszlikját a férfi erős kezei elkapták, és letépték róla. Jassy szitkozódott, amint a puha anyag a lába köré csúszott, és mind a ketten ott álltak meztelenül. Jassy a melle elé kapta a kezét, amint a férfi ölbe vette, és szemének kegyetlen sötétje belefúródott, ahogy megtette vele azt a néhány lépést a baldachinos ágyhoz. – Maga gazember! – kiáltotta Jassy. – Szóval ez a nemesség! Így viselkedik egy úr!

82

– Jól játszod a nagy dámát, Jassy, nagyon jól. De a mi sajátos helyzetünkben az erkölcsösségedet mókásnak találom, és bár viselkedésed nagyon bájos, és bizonyára meg is van a maga szerepe, garantálom, hogy ebbe az ágyba nem fogod magaddal hozni. Ezzel Jamie rátaszította az ágyra. Jassy semmivel nem tudta takarni magát a férfi könyörtelen tekintete elől, mert a paplan már a padlón hevert. Jamie akadálytalanul tudta végigmérni testének minden porcikáját. Jassy mozdulatlanul és kényelmetlenül állta a vizsgálódást. – Hát nincs magában semmi könyörület? Elfelejti, hogy én… hogy én… – Hogy ártatlan vagy, kedvesem? Ó, különös fajtája ez az ártatlanságnak, de nem felejtem el. – Várhatnánk… – Amíg el nem megyek? Sajnos nem, kedvesem. Én elég keveset kapok ebben a szerződésben. Nem kapok vagyont, gazdagságot vagy rangot. A hozományod az előttem zöldellő réten fekszik, és mivel ez minden, most igénybe is veszem. Gyere hát! Te tökéletes színésznő vagy! Fogadd szívélyesen az urad és férjed, milady! – Tökfilkó! Jassy szemét könnyek csípték. Megfogadta, hogy nem hullatja el őket. Ekkor Jamie fölé magasodott, ismét olyan csendben, simulékonyan mozogva, mint egy nagy macska. Meztelen testével elterült fölötte, és a karjaiba vette. Jassy némán küzdött ellene, keze nekifeszült a férfi forró, izmos karjának, ám lábát foglyul ejtette Jamie lábának súlya. Nem tudta megmozdítani; csak érezte őt, egyre teljesebben, mellkasát a mellén, végtagjait az övéi köré fonódva; és kemény, ágaskodó férfiassága úgy tűnt, lángol a combján. Jassy mozdulatlanná dermedt. A férfi olyan volt, mint az acél. Egy pillanatra rávillantotta indigókék szemét, majd ujjaival a hajába túrt, és ajkát az ajkára tapasztotta. Nem okozott fájdalmat. Ajka lassan mozgott, és amikor birtokba vette a Jassyét, szétfeszítette, és nyelvével megtöltötte a száját. Jassyt furcsa melegség öntötte el. Az izzás, melyet a férfi mindig kiváltott belőle, olyan volt, mint a tűz, ami végigsöpör a gerincén, de belé is hatol, és belőle is árad. Jamie nyelvének nedves melegségéből átcsap az ajkára, és átáramlik erősen nekifeszülő testének hőjéből. Árad lüktető, izmos lényéből, mely olyan hízelgő, mint nyelvének simogatása szájában – be, majd ki, felszínesen, majd újra mélyebbre hatolva, míg Jassy már nem kapott levegőt. Jamie elengedte a haját, és tenyerébe vette a mellét, miközben csókolta, ujjaival köröket írt le domborulatán. Hüvelykujjával átsiklott rózsás csúcsa fölött, majd két dörzsölni kezdte. Jassy megremegett az érzésre, mely végigsöpört rajta, egészen bensője legmélyéig. Mint a sistergő villámlás, olyan nagyon forró volt. Megrémült ettől az izzástól, megijedt, hogy teljesen a hatalmába kerítheti, mert akkor soha többé nem lesz védelme a férfi ellen. Jamie nem szereti, sőt megveti, és szajhának nevezte. Jassy nem adhat neki semmit. Semmit. Elfordította az ajkát, és reszkető lélegzetet vett. A férfi újra fölé hajolt, határozottan és könyörtelenül. – Kérem! – suttogta Jassy. – Tegyen, amit akar, de muszáj… muszáj megcsókolnia? Ekkor Jamie hirtelen mozdulatlanná vált, aztán Jassy érezte, ahogy dühös borzongás fut végig erős testén, látta, ahogy vonásai sötéten eltorzulnak. Megsebezte őt, és egy pillanatig örült, mert gyakran gyűlölte önelégültségét. Aztán felkiáltott, mert a férfi – amint tekintetét rászegezte – elkapta a térdét, gyors, erőszakos határozottsággal széttárta a lábát, majd a testét közé engedte. – A te módszereddel csináljuk… milady. De csak ma este. Keze végigsiklott Jassy testén, majd a combján. Magasra emelte a lábait, és Jassy reszelősen nyelt, amikor magán érezte a férfi kezének bizalmas érintését. Jamie továbbra is mereven a szemébe nézett. Jassy tudta, hogy csak fel kellene kiáltania, suttognia kellene

83

egyetlen szót, egy kérést, és másképpen bánna vele – finomabban, sőt gyengédebben. Talán. De nem tudta kimondani azt az egyetlen szót; nem tudott kérni, és nem tudta megadni magát. Nem fog könyörületért esedezni. Összeszorította a fogát, szemét behunyta, és megborzongott testük nyers közelségén, riadtan tudatára ébredve a köztük levő meztelen szexualitásnak. Mégsem fog kegyelemért könyörögni. Nem is fog kapni. Érezte magán kemény, lüktető férfiasságát, majd ahogy belehatol és elmerül mélyen benne. Otrombán, arcátlanul, habozás nélkül birtokba vette. Jassy fuldoklott, sikított és kapálózott, hogy kiszabadítsa magát, mint egy csapdába ejtett, pánikba esett állat, mert el sem tudott képzelni ilyen égető fájdalmat. A férfi nagysága, szélessége túl sok; szétrepeszti őt. Jamie azonnal mozdulatlanná dermedt. Jassy remegett, a könnyeiben fuldokolt, és szerette volna kiszabadítani magát. A férfi szitkozódott, és Jassy nem tudta, hogy miatta vagy maga miatt. – Csak nyugodtan! – mondta halkan Jamie. – Maga… megöl! – sírta megtörten Jassy. A közelség elviselhetetlen volt. A férfi részévé vált. Rajta és benne feküdt. Mindaz, ami személyes és sebezhető volt, most meztelenül, nyíltan kitárulkozott. Jamie lehelete elvegyült az övével, szívük egymáson vert. – Nem halsz bele, biztosítalak. A nők az idők kezdete óta befogadják a férfiakat – jelentette ki fintorogva Jamie. Jassy újra a szemébe nézett. A férfi mozdulatlanul tartotta magát, nézett rá, és mégis ott volt. Jassy alig tudta állni a tekintetét, de félrefordulni sem tudott. – Nyisd szét az ajkadat! – Eh… – Nyisd szét az ajkadat az enyémnek! Nyisd szét, és feküdj nyugodtan! Ne küzdj ellenem! Jamie odahajolt, és nyelvét Jassy szájába mártotta. Majd csókja ösvényt húzott le a nyakán. Nyelve bebarangolta a mellei közötti völgyet, körbejárta a mellbimbókat, majd melleinek teljes terjedelmét. Jassy mindez idő alatt érezte magában, mozdulatlanul, élettől lüktetőn, mely olyan idegen volt, tűzzel és ígérettel teli. A fájdalom éles volt, és Jassy nyugodtan feküdt, miközben érzékeit újabb és újabb bizalmas támadás érte a férfi szájának gyakorlott játékával és felfedező érintéseivel. A fájdalom enyhülni kezdett. Jassyt melegség öntötte el. Szétnyitotta ajkait a férfi parancsának, és nem tiltakozott az érintése ellen. Jamie simogatta a melleit, míg csak fel nem kiáltott, és még mindig tudatában volt benne feszülő keménységének, fájdalmasan tudatában volt a szexuális közelségnek. És pontosan tudatában volt az izzó forróságnak. Nem tudta megadni magát neki. Soha nem szabad megadnia magát neki… Jamie hirtelen elhúzódott tőle. Jassy még mindig érezte az égő érzést. Növekvő reménnyel tűnődött el, vajon most már békén hagyja-e, vajon ennyi volt az egész… Nem. Még rosszabb következett. Jamie az asszonyra szegezte tekintetét, a felsőtestét simogatta. Végigsiklott a mellén, le a derekáig, és felemelte a fenekét. Magasra tartotta. Jassy levegő után kapott, és felsikoltott. Elvörösödött, amiért a férfinak így kell látnia, majd rájött a tervére, és tiltakozva felkiáltott: – Ne! Ó, kérem… – Feküdj nyugodtan, milady! Megkönnyítem a fájdalmadat. – Nem! Nem… Ám a bizalmas ostrom megkezdődött. Jassy ujjai belemélyedtek a lepedőbe, és dobálta fejét, folytatva tiltakozását. Ez semmit sem segített, mert Jamie nyugodtan cselekedett. Jassy megpróbált nem gondolkodni, de még soha semmit nem érzett ilyen erősen, sem a mardosó éhséget, sem a halálfélelmet, sem a mennyország ígéretét. A férfi sistergő, nedves tűz izzásával simogatta, nyaldosta, és Jassy borzalmas fájdalomtól égett, úgy érezte, elönti a

84

vörös ár. Vonaglott, kapálózott, és könyörgött, hogy hagyja abba, de Jamie újra megérintette, kutatta, simogatta. Szeretett volna meghalni, és úgy érezte, meg is tud. Jamie elengedte. Fölé hajolt, és újra mélyen belehatolt. Mozdulatlanul töltötte meg, és az érzés képtelen módon helyénvalónak tűnt. Jassy megadta magát. Bár a szíve nem, teste engedelmeskedett a férfi parancsának. Amikor Jamie mozogni kezdett, Jassy levegő után kapott. Ujjait a férfi hajába és hátába mélyesztette. Jamie először lassan mozgott. Lehelete átsuhant az asszony arcán, miközben suttogott: – Fájdalmat okozok? Jassy megrázta a fejét. Soha többé nem tud ránézni. Képtelen lesz a szemébe nézni. Még mindig égett attól a legelső lökéstől, de a férfi nem okozott újabb fájdalmat. Jassy a vállába temette az arcát. Jamie illata nem volt kellemetlen. Tiszta volt, és férfias, és Jassy úgy érezte, jobb nem ellenszegülni. Hirtelen megborzongott, amint a férfit erőteljes sodrás ragadta magával. Szélvész, vihar volt az, ami rátört. Semmi nem volt már lassú, semmi nem volt már nyugodt, és Jassy szorosan kapaszkodott belé, nehogy elsodorja az ár. Tombolt és dühöngött erőteljes lökésekkel és simogatásokkal; szörnyű és édes is volt egyszerre. Jassy csak feküdt, tudatában a körülötte egyre jobban lángoló tűznek, de csak halványan érezte, hogy valami édes rejtőzik a közelében, amit elérhetne, ami ezt a vad vihart fergeteggé tenné. Meg tudná adni magát neki – gondolta, ahogy a férfi újra meg újra, hajthatatlanul mozgott benne. Meg tudná adni magát neki, a karok erejének, melyek ölelik, az öröm furcsa ígéretének. Nem, nem! Soha nem szabad… A férfi magasan fölé emelkedett, és újra belehatolt, remegve és mereven, majd rácsuklott. Valami mézszerű ömlött Jassybe, egy meleg folyadék, ami a férfiból folyt át belé. Jamie keze a mellén feküdt, ujjai teljes birtoklással nyugodtak a mellbimbóján. Jassy érezte az égő érzést és a férfi elbizakodottsággal teli nyegle, nemtörődöm érintését. Vége. Jamie megkapta, amit akart, Jassynek most már nincs titka előtte. Biztos volt benne, hogy úgy kihasználták, ahogy egy asszonyt csak lehet. Hevesen szitkozódott. Lelökte magáról a férfi karját, elfordult, és bekucorodott az ágy legtávolabbi csücskébe. Kétségbeesésére könnycseppek csordultak le az arcán. Soha nem fogja őt békén hagyni! Jamie megfogta a vállát, és visszahúzta. – Hagyja abba, kérem, most már hagyjon békén, az isten szerelmére! – könyörgött. A férfi azonban ügyet sem vetett rá. Indigókék szemei olyan alaposan hatoltak belé, mint az imént a teste. – Nem akartam neked fájdalmat okozni. – Nem okozott! – hazudta Jassy. – Megmondtam, hogy ha hozzám jössz, itt fogsz feküdni, megállapodtunk. Jassy lesütötte a szemét. Újra magán érezte a férfi kezét, amint az könnyedén, egykedvűen a mellét simogatta. – Kérem! – Azt mondják, az első alkalom soha sem könnyű. Az ördög vigyen el! Nem akartam neked fájdalmat okozni! A nyelved az, az a kis gonosz, aminek kevés férfi tud ellenállni. – Számít az? – Jassy felpillantott. Már nem tiltakozott a férfi érintése ellen. Csak csikorgatta a fogát, és Jamie keze megállt. – Nem, madame, talán nem. Jamie elfordult tőle. Jassy ismét az ágy távolabbi végébe helyezkedett, és összekucorodott. Reszketett, de nem mert átnyúlni a férfi fölött, hogy felvegye a takarót a padlóról. Behunyta a szemét, és megpróbálta elképzelni, hogy ő a ház úrnője. A kecses oszlopokra gondolt, a gyönyörűen sorakozó kristályokra, ezüstre és aranyra.

85

Nem sikerült. Csak a szenvedélyt látta a férfi sötét szemében, ahogy az mozgott rajta. Úgy tűnt, mintha még mindig vele lenne. Úgy tűnt, mintha ezután mindig a része lenne – örökké. Soha nem fog megszabadulni ettől az érzéstől. Eladta a lelkét, és most már soha nem talál megnyugvást. Végül mégis talált. Idővel hallotta a férfi egyenletes lélegzését. Ébren feküdt ott, és arra gondolt, hogy megy és megkeresi ruhája maradványait, és egy székben alszik. De nem mozdult; erőt vett rajta a kimerültség, és megnyugvásra talált, amire oly kétségbeesetten vágyott. Amint Jamie felébredt, szerette volna megérinteni az asszonyt. Nem tette, nem jobban, mint eddig, mert az éjszaka hidege hozzásodorta Jassyt. Jassy gyönyörű volt, és meztelen, ahogy az oldalának simulva feküdt. Kissé összegömbölyödve, felhúzott térddel, felé fordított háttal aludt. Melle kidomborodott egy hajfürtje alól és könyöke hajlatából, és olyan csábítóan érett gyümölcs volt, hogy Jamie alig tudta türtőztetni magát. Mégis türtőztette. Csak nézte Jassyt, és keserűen kinevette önmagát. Biztosra vette, hogy ha a karjaiba veszi, életre tudja őt kelteni! Hogy lángra tudja gyújtani a lelkét. Ő egy bolond, akit rászedett egy vagyonleső kis nőcske. Érzékiséget látott benne, mely nem létezik; reményt keresett, ami nem teljesült be. Halkan felsóhajtott. Hát megtörtént. Feleségül vette őt mindenki, sőt a király tiltakozása ellenére is. Jassy soha nem tettette, hogy nem gyűlöli. Talán majd jobb lesz, gondolta komoran. Ha nem fordult volna el a csókjától, és az istenért, ha nem említette volna Robert nevét az ágyukban, sokkal jobban vigyázott volna, mielőtt erőszakosan hozzáér. Eltűnődött, vajon lehet-e még ezt orvosolni, aztán az előttük álló évekre gondolt, és megborzongott. Nem – nyugtatta magát –, nem követett el hibát. Ő az, akit akart. Jassy erős és akaratos, és ha megveti őt, talán jól is teszi, mert szüksége van az érzelmeinek erejére, hogy el tudja viselni az előtte álló nehézségeket. És számára annál jobb, vélte Jamie. Ő feleséget akar, feleségre van szüksége, hogy teljessé tegye az életét az Újvilágban, és gyerekeket szeretne, mégpedig sokat. Jassy fiatal és erős. Gyűlölheti kötelességének minden egyes percét, de hozzá fog szokni, és fiúkat fog neki szülni. Jamie elcsodálkozott, mi vitte arra az elhatározásra, hogy elvegye őt. Jassy gyönyörű, de nem a szépsége ragadta meg. Lenore is mutatós – valójában úgy döntött, őt veszi el, ha meg akar nősülni. De Jassy kezdettől fogva elbűvölte. Olyasvalamivel, amit nem tud megragadni, még most sem, hogy feleségül vette, hogy magáévá tette. Kisiklik a kezei közül; nem tudja megérinteni. Jassy akarata az, az elszántsága, a gyűlöletének ereje. A szikra a szemében, a tűz… a tűz, amit nem tud fellobbantani… Jassy felsóhajtott. Ajka szétnyílt, puha és csábító volt. Az istenre, meg fogja találni. El fogja érni a tüzet, még ha a pokolba is kell mennie érte. Jamie megérintette az asszony hajának aranyfürtjét, és ujjával végigsiklott a gerincén, majd a fenekén. Jassy – még mindig aludva – kinyújtózott, kecsesen, bájosan és érzékien. Melle kiállt, és ő újra halkan sóhajtott. Jamie mögé helyezkedett. Karját köré fonta, ajkát a tarkójára tapasztotta, és tenyerébe vette telt, gömbölyded mellét. Soha nem látott még gyönyörűbb meztelen nőt. Jassy bőre selymes, dereka vékony, és csípőjének íve elragadóan érzéki. Lába hosszú és nagyon formás, és mellbimbója nagy és mély rózsaszín. Ott rejtőzik benne! – Jamie biztosra vette. Ott rejtőzik – egy mely, perzselő szenvedély! Összeszorította az állkapcsát, és vadul fogadkozott magában, hogy meg fogja találni – ha pedig nem, meg fogja őt szelídíteni. Jassy utat engedhet haragjának, de meg fogja tanulni, hogy ezzel nem segít magán. Jassy újra elsóhajtott álmában. Jamie megfogta a mellét, hátulról hozzásimult, és a hüvelykujjával megdörzsölte a mellbimbóját. Jassy ébredezve mocorgott. Jamie a vállára

86

tapasztotta az ajkát, és végigsimított az oldalán. Jassy felhomorított, majd felébredt, megdermedve. – Feküdj nyugodtan! – parancsolta Jamie. – Reggel van… – Feküdj nyugodtan? –Világos van… – Szeretem a fényt. Jassy halkan szitkozódott. Jamie ügyet sem vetett rá; kezét újra végigcsúsztatta a fenekén, és enyhén megemelte a combját, előretolva. Jassy ismét elfordította a fejét, valami hang hagyta el a torkát, de Jamie csak simogatta a combja belső részét, egyre feljebb kalandozva. Csókolta a tarkóját, finoman beléharapott a vállába, és nyelvével bebarangolta nyakát. Az asszony mozdulatlanul feküdt, ahogy parancsolta, és Jamie eltűnődött, vajon a tekintete tüzet és gyűlöletet tükröz-e, hogy végül szembe fog-e szállni vele, vagy úgy döntött, tiszteletben tartja a megállapodásukat. Jamie belécsúsztatta a hüvelykujját, és érezte, hogy Jassy megfeszül és megremeg, de nem tiltakozik, és Jamie meglepetésére még kellően nedves is. Hátulról belehatolt, közel húzta magához, és érezte, hogy egyre elragadja a vak szenvedély. Még erősebben, még mélyebben merült az asszonyba, majd átadta magát az elsöprő érzésnek. Amikor vége lett, Jassy nem sírt, nem kiabált, nem tiltakozott. Csak feküdt az ágyon, és a plafont bámulta gyönyörű, égszínkék szemének üres tekintetével. Jamie ingerülten húzta meg a csengőzsinórt. Ekkor Jassy felriadt, és leszökkent az ágyról. Az este és a reggel történtek után furcsa módon még mindig próbálta takarni magát előle. Megkereste a ruháját, és amikor csak a foszlányaira bukkant, szitkozódni kezdett. Jamie nem segített neki. Odalépett a ruhásszekrényéhez, és felvett egy köntöst, és amint Jassy még mindig a ruhásládájában kutatott, kopogtattak. Jassy csípős pillantást vetett rá. Jamie elmosolyodott, – Menj vissza az ágyba! Odaadom a paplant. Lymon, bejöhetsz! Jassy visszasietett az ágyba. Ahogy a férfi megígérte, odaadta neki a takarót, és ő bebújt alá. Az ajtó kinyílt, és Lymon belépett. Jamie vidáman jó reggelt kívánt neki, majd megkérte, hogy szolgáljon fel a szobában tejet, kávét és zsemlét. – És fürdőt is, Lymon! Sok forró vízzel. Lymon röpke pillantást vetett a gyűrött takaró alatt rejtőző alakra, majd közölte, hogy azonnal intézkedik. Miután Lymon távozott, Jamie visszasétált az ágyhoz, és újra kirántotta a takarót Jassy kezéből. – Madame, elvárom, hogy reggel az ágyban tartózkodj. A feleségem vagy. Jassy a paplanért nyúlt, feltérdelt, felugrott, és megragadta a huzatot. Jamie figyelte a mozdulatait. Figyelte, ahogy aranyszőke haja a hátára omlik, és a fenekéig göndörödik a vége, figyelte, ahogy a fürtjei a mellére buknak és körülölelik. Figyelte a villanást a szemében és szája dühös tartását, figyelte a csípője kecses ringását és lábának mozgását. Tekintete a combja tövére vándorolt, és érezte, hogy ágyéka megduzzad, megkeményedik. Újra kívánta őt. Magáévá tette, felrobbant a puszta erejétől, most pedig újra kívánja. Nem egészen volt vele tisztában, mi ez, de megfogadta, hogy kideríti. – Megfürödhetnek elsőként? – kérdezte Jassy hátravetve aranyfürtös fejét. – Természetesen. De ezt a házasságot nem moshatod le, tudod. – Nem a házasságot akarom lemosni. – Ah, helyes. A házasság a kastélyt, a szolgákat és a birtokot jelenti. Csak engem akarsz lemosni. – Maga mondta. – Nos, gondold meg! Két hét múlva elmegyek. – Az óceánon túlra. – Veszélyes útra. Viharok tépázzák a hajókat a tengereken. Az ember sosem tudhatja, mikor találkozik össze egy spanyol kalózhajóval.

87

– Imádkozni fogok magáért. Jamie hátracsapta a fejét, úgy nevetett. – Meglehet, hogy imádkozni fogsz. De vigyázz, milady! Hacsak nem szülsz nekem örököst, a birtokaim az apámra szállnak, Szóval talán jó, ha imádkozol, hogy még egy ideig éljek. – Nem kapok özvegyi kárpótlást? – kérdezte Jassy negédesen. – De igen. – Nos, akkor az elég is lenne, gondolom. A férfi ajka mosolyra görbült, majd odahajolt a feleségéhez. – Kár, pedig a benned lévő érzelemtől elszorul a szívem. – Tudja, hogy nem érzek semmit maga iránt – felelte hirtelen, szenvedélyesen Jassy. Szeme tágra nyílt, rémült volt, és nagyon kék. – Maga akart elvenni. Azt akarja, hogy megjátsszam magam? – Nem, kedvesem – mondta fáradtan Jamie –, nálunk nem lesz tettetés. Ha más nem is, legalább őszinteség legyen közöttünk. – Maga nem is kedvel engem! – De kívánlak. Még mindig nemesebb, mint pusztán pénzért férjhez menni. – Értem. A testi vágy többre becsülhető – jelentette ki előkelően Jassy. – Te kalandor vagy, Jassy. Lehet, hogy nagyon jól megértjük majd egymást. Jamie tétovázott, mert ismét kopogtak. Felemelte a hangját, és kiszólt, hogy az illető bejöhet. Lymon lépett be egy fél tucat szolgával. Lepakolta az ételt, amíg a fiúk behozták a faragott fakádat és többvödörnyi forró vizet. Nagyon szorgosan dolgoztak, mert amíg Lymon feltálalta a tejet, kávét és zsemléket, a szolgák még több vizet hoztak. Mindnyájan meghajoltak a takaróba burkolózott Jassy felé. Jassy elpirult, és elismerően bólintott. Azután mindnyájan távoztak. Jamie kitöltött két csésze kávét, és az egyiket az asszonynak nyújtotta. Jassy elfogadta egy halk „köszönöm” kíséretében. – A reggelit rendszerint az ebédlőben fogyasztjuk – közölte Jamie –, és rendszerint ennél sokkal kiadósabb. Jó idő esetén hátul eszünk, a teraszon. Jassy kiitta a kávéját, majd letette a csészét. Jamie tűnődve figyelte, ahogy ki iszkol az ágyból, be a fürdőkádba. Felvisította a víz melegétől, és Jamie biztos volt benne, hogy ha nem lenne ott, Jassy kiugrott volna a vízből. Ám Jassy csak ült a kádban, és feje tetejére csavarta a haját, hogy ne legyen vizes. Aztán rájött, hogy nincs nála se szappan, se mosdóruha. Jamie mindkettőt odavitte neki, miközben még mindig a kávéját kortyolgatta. Beejtette a kádba a szappant és a ruhát, majd a kandallóhoz sétált, ahonnan gyönyörködhetett az asszony látványában. Jassy felemelte hosszú lábát, és mosni kezdte, aztán eszébe jutott, hogy a férfi ott van. Egy mogorva tekintettel visszacsúsztatta a kádba. – Kérlek, ne zavartasd magad! – De maga zavar. – Valóban? Jamie letette a csészéjét a kandallópárkányra. Jassy melle egy szintben volt a vízzel. A mellbimbóját még éppen takarta. Észrevette a szándékot a férfi szemében, amint az közeledett hozzá, és halk tiltakozó hangot hallatott. Jamie alig hallotta meg. Vágy rohama söpört végig elméjében, és nem hallott mást, csak annak süvítését. Letérdelt a kád mellé, és kezébe vette a szappant és a ruhát. Megmosdatta Jassy melleit a habbal és a vászondarabbal. – Ne! – suttogta az asszony hátradőlve, nagyot nyelve. Jamie a kezével lejjebb nyúlt, a lába közé, és Jassy felkiáltott, de ő ügyet sem vetett rá. Jassy megpróbált védekezni, de keze lemerevedett, és visszasüppedt a kádba. Ajka enyhén kinyílt, szeme lecsukódott. Feje előre-hátra ingott. – Ne… kérem, ne!

88

Jamie kiemelte a kádból. Lefektette az ágyra, és amikor Jassy ki akart fordulni, mindketten meglátták a foltokat a lepedőn, Jassy a férfi szemébe nézett. – Ne… Jamie eloldotta köntöse övét, és hagyta, hogy a ruha a padlóra hulljon. Jassy újra lehunyta a szemét, és megpróbált elhúzódni. Jamie lovaglóülésben ráült, lefogta, és megfordította, arccal maga felé. – Én csak magát mostam le! – kiáltotta Jassy. A férfi felvonta az egyik szemöldökét. – Nem, madame, az én örömömre és kényelmemre mosakodtál. – Ó! Jassy megpróbált felülni. Jamie megragadta a vállát, és visszanyomta. Az asszony tekintete valahogy vad és riadt volt, ahogy rámeredt. – Feküdj nyugodtan! – parancsolta Jamie türelmetlenül. – Nem leszek utálatos, és nem fogsz fájdalmat érezni. Csak feküdj, és fedezz fel, ahogy én is felfedezlek! – Nem! – Pedig idővel fel fogsz, esküszöm? – Szemtelen disznó! – Feküdj nyugodtan, madame! Be fogom bizonyítani. – Jamie levette róla a kezét. Jassy az ajkába harapott, és megpróbált kimászni a férfi alól. – Uh-uh, milady! Csak nyugodtan! Persze, csak ha nem akarsz sikítozni, nyögni és vonaglani a szenvedélytől. Jassy újra szitkozódott. Jamie elkapta a csuklóját, és visszanyomta az ágyra. – Akkor csókollak meg, amikor és ahol csak akarom, Jasmine – suttogta, majd nekikészült, hogy bebizonyítsa. Jassy nem tiltakozott, nem kapálózott, nem küzdött. Ajka könnyen megnyílt a férfiénak, és Jamie hosszan megcsókolta, miközben érezte az egyre növekvő, kísértő vágyat. Végül szája elhagyta az ajkát. Így maradtak szétválva, nedves ajkakkal, és Jassy aprókat lélegezve vette a levegőt. Csillogó és tágra nyílt szeme találkozott a férfiéval. Jamie elmosolyodott. Mennydörgés és villámlás tört fel benne, mely azt követelte, hogy akkor és ott tegye magáévá az asszonyt, de nem tette. A szemébe nézett, és mosolya elhalványult. Nem vette le róla a tekintetét, mialatt simogatta, cirógatta a melleit, és kezét még lejjebb, még bizalmasabb helyre csúsztatta. Jassy megpróbálta lehunyni a szemét. – Nézz rám! – szólt rá a férfi, és Jassy egy pillanatig engedelmeskedett. De ekkor Jamie leszállt róla, és szétnyitotta a combját. Jassy újra lehunyta a szemét. – Ne! – tiltakozott gyenge suttogással. – Ne, ne… Jamie megfogta a lábát, megcsókolta a talpát, és nyelvével bebarangolta a lábujjait. Még szélesebbre tárta a combjait. Amikor Jassy össze akarta zárni, beékelte közé a vállát. Simogatta a combját, majd szándékos, megfontolt figyelmet fordított nőiességének aranyszőke háromszögére. Lassan érintette meg, felfedezte, ízlelgette a nő és a szappan mézédes ízkeverékét. Jassy mégsem reagált. Olyan mozdulatlan maradt, ahogy parancsolta. Jamie fölé magasodott. Jassy szeme nyitva volt, felnézett, és ujjaival a lepedőt markolta. Túl erősen próbálja őt visszautasítani! Jamie káromkodott magában, megragadta az asszony térdeit, és felhúzta a vállára. Egyetlen mozdulattal nyomult bele, és Jassy könnyedén körülzárta a már sikamlós, édes érzéssel. Megfogta a vállát, még tovább hatolt, és az asszony félrefordított a fejét. Még mélyebbre vezette magát. Jassy egyszer felkiáltott, aztán csendben maradt. Jamie összeszorította a fogát, és a szenvedély vihara magával ragadta. A kitörése erőteljes volt, és az asszonyra rogyott, levegő után kapkodva. Jassy gyorsan elhúzódott tőle. Jamie dühösen ragadta meg a vállát, és fordította vissza. – Miért? Az ördögbe is, miért kell ellenem küzdened? – Én nem küzdöttem maga ellen!

89

– Nem, hölgyem – mondta megvetően Jamie –, nem martál, nem ütöttél, nem próbáltál elmenekülni, hanem az ellen küzdesz, amit érzel. Nem adod meg magad nekem; elutasítasz minden lépésnél. Jassy remegett. Szeretett volna elfutni. Jamie olyan fájón ismerte meg a gyönyörű, meztelen testet, hogy nehezen tudta elviselni. Erősen fogta az asszonyt. – Miért? – Mert nem érzek semmit! – Ez nem igaz! – Maga megkapja, amit akar, ennyi az egész! Jamie dühös sóhajt hallatott, leszállt az ágyról, és belépett a már kihűlt fürdővízbe. Vadul mosakodott, miközben tudatában volt, hogy Jassy mozdulatlanul fekszik az ágyon, nem mer moccanni sem. Amikor befejezte, egy törülközővel erősen átdörzsölte magát. Nem foglalkozott Jassyvel, amíg öltözködött. Egyszerű ruhát vett fel: sötét bricseszt, fehér inget, bőrzekét és magas szárú, fekete lovaglócsizmát. Mialatt magára öltötte a ruhadarabokat, hűvösen beszélt az asszonyhoz, rá sem pillantva. – Sajnálom, hogy így magadra kell hagyjalak, drágám, házassági boldogságunk első napján, de biztos vagyok benne, hogy szívedben megbocsátásra találok. Találkoznom kell valakivel a hajó rakományát illetően. Jamie felállt. Jassy az ágyon feküdt a paplanba gubózva. Ő egy szajha – gondolta Jamie –, aki a pénzéért ment hozzá. Nos, ez jól sikerült üzlet. Ő pedig feleségül vette a fiatalságáért, az egészségéért, az erejéért. És a szépségéért. Még most is, még nyers haragjában is látja azt a szépséget. Összekuszálódott aranyszőke haja zuhatagban omlik alá. Ugyan beburkolózott a takaróba, válla lejtője fedetlen, és a paplan alig rejti mellének telt kiemelkedését. Jassy most nagyon fiatalnak látszott, elveszettnek, magányosnak és védtelennek. Jamie szinte szeretett volna vigaszt nyújtani neki. Méghogy védtelen! – gondolta bosszúsan. Olyan védtelen, mint egy éles fogú barracuda, ami Amerika déli partjának meleg vizeiben bujálkodik. Jassy kemény, olyan kemény, mint a kő. Még hálát sem színlel. Jamie mégiscsak odalépett hozzá, és megsimogatta a fejét. – Bátorság, madame! Két hét nem olyan hosszú idő. Azután nem fog látni legalább négy hónapig. – Jamie továbbsétált, az ajtó felé. – Négy hónapig! – ismételte meglepetten Jassy. – Azt hittem, három hónapba telik átkelni az óceánon. És megint háromba a visszaút. És biztosan szándékozik ott időt tölteni… – Többet is, mint amennyit először terveztem. – Jamie kíváncsian figyelte az asszony reakcióját. – Sokkal több időt. Ezért döntöttem úgy, hogy te is tengerre szállsz, amint lehetséges. – Micsoda? – kapott levegő után Jassy. Nagyon megdöbbenhetett, mert megfeledkezett meztelenségéről, leugrott az ágyról, és utánaszaladt. Aprónak tűnt, amint megragadta a kezét. Jamie fel volt öltözve, de ő olyan volt, mint egy aranyszőke Éva, meztelen, és a haja a hátára omlott. Jamie gonoszul elmosolyodott; nem tudta türtőztetni magát. – Igen, hölgyem. A hajóm, az Édes Éden július huszadikán hagyja el London kikötőjét. És te rajta leszel, annyi holmival és szolgával, amennyit csak kívánsz. Kedvesem, követni fogsz engem az Újvilágba. – Nem! – kiáltotta rémülten Jassy. Jamie felemelte az asszony állát. – De igen, kedvesem. Jassy hevesen rázta a fejét.

90

– Nem! Nem hagyom el Angliát! Nem megyek arra az indiánokkal és csúszómászókkal teli kegyetlen földre! Maga mondta, hogy veszélyes. Hogy spanyol kalózhajók járják a tengereket. Hogy a tengeren viharok tombolhatnak… – Jönni fogsz, madame. És akkor jössz, amikor én parancsolom, mert a feleségem vagy. – Nem… – És akkor jössz, amikor én parancsolom, milady, mert ha nem, visszajövök érted. És ha erre kényszerítesz, az Ég legyen veled, mert el sem tudod képzelni, milyen kegyetlen ösvényeket járhat be a haragom, és milyen vihar az, amitől igazán félned kell. Jamie szélesen elmosolyodott, majd lerázta magáról Jassy kezét, és kilépett a szobából, hangosan becsapva az ajtót maga után.

91

IX. Tíz nap múlva, az első alkalommal, amikor előkelő módon szórakozhatott, Jassy még mindig elsápadt Virginia nevének puszta említésére. Robert, Lenore, Henry, Jane, Carlyle hercege és persze Elizabeth is megtették első látogatásukat. Jassynek ezt a legnagyobb dicsőségnek kellett volna tartania, mert ő, a törvénytelen utcagyerek pompában uralkodhatott egy olyan birtokon, mely sokkal nagyobb a bátyjáénál. A legfinomabb kelmébe öltözött a legújabb divat szerint, és vendégeit velencei kristályokkal, flamand tányérokkal és angol evőeszközökkel fogadhatta abban a szobában, ahol a falakat selymek borították. Mindene megvolt, amit csak megkívánt. És a férfi, akihez hozzáment, azt mondja, mindezt itt kell hagynia, és követnie őt a vademberek lakta új ország kegyetlen vadonjaiba. A nap nem múlt el a maga dicsősége nélkül, Jassy apósa, a herceg melegen és örömmel üdvözölte, és megjegyezte, hogy Jassy ékesíti a fia szép házát. Jane nevetett, Henry pedig azt mormogta, hogy Jassy végül is nagyon hasonlít az apjukra. Elizabeth félrevonta az egyik sarokba, és jókedvűen kuncogott. – Ó, Jassy! Emlékszel arra a napra, amikor idejöttünk, és mindezt csak játszottuk? És most valósággá vált. Ó, igazán, te vagy az előkelő úrnő! Nem sokáig, gondolta Jassy, de nem mondta ki, mert ha ez lesz az ő egyetlen ragyogó pillanata, szeretné kihasználni. – Gyere, Elizabeth! Mit kérsz? Egy kis bort? – Ó, igen, kérek! A bor remek lesz. Könnyed társalgásba kezdtek – amint összegyűltek a kék szobában –, főleg Lenore közelgő menyegzőjéről. Jassy gyakran és magán érezte Robert Maxwell tekintetét. Egyszer el is kapta azt, és a férfi feléje emelte poharát. Jassy elpirult, és gyorsan elnézett, de később, amikor Robert egy pillanatra egyedül találta, keserű örömet érzett a férfi társaságában. Robert megfogta a kezét, mindkettőt megcsókolta; csodálata félreérthetetlen volt – Még soha nem láttalak ilyen gyönyörűnek. Illik hozzád a házasság. Vagy valami illik hozzád. Tündökölsz. El kel lett volna ragadjalak, amikor lehetőségem volt rá. Igen! – szerette volna kiáltani Jassy. Ezt kellett volna tenned! Hallgatott, de szíve hevesen vert. Újfajta izgatottság töltötte el, és a nap újra vidámmá vált. Elfelejtette, hogy egy sötét, követelőző férfihoz ment feleségül, akiben soha nem volt könyörületesség, és még most is figyeli őt a kandallópárkánynál állva. Jamie a párkányon könyökölt, és gúnyosan felé emelte brandys-poharát, amint elkapta a pillantását. Jassy mosolya és lelkesedése lehervadt, és gyorsan elfordította a fejét. Ám továbbra is magán érezte a férfi tekintetét. Ifjúházas „boldogságuk” napjai feszültséggel telve teltek el. A nap nagy részében Jamie távol volt, és este Jassy egyedül ment fel a hálószobába. A legegyszerűbb hálóingeket vette fel, és úgy tett, mintha aludna, amikor meghallotta a férje lépteit. Jamie minden este kinevette azon kísérleteit, hogy elkerülje, és semmit sem számított, milyen ruhát visel, mert nem volt rajta sokáig. Nem küzdött ellene többé. Erőt vett magán, hogy nyugodtan feküdjön, és ráébredt, hogy önmaga az, ami ellen harcolnia kell. Jamie nem volt hozzá durva, nem volt erőszakos, bár Jassy tudta, hogy a férjének nem kellett volna eltűrnie az ellenállását. Minden este és bármikor, amikor csak hozzáért, Jassy egyre érzékenyebbé vált. Néha vágyott a simogatásra, még mielőtt a férfi megérintette volna, és megvetette magát gyengeségéért. Beleharapott az ajkába, amikor valami hirtelen érzéstől felkiáltott volna, és arra kényszerítette magát, hogy

92

mozdulatlan és közömbös legyen. Tudta, hogy Jamie figyeli, és tudta, hogy nagyot csalódott benne. Ellen kell állnia neki. Olyan kevés az, ami az övé, csak az övé. Ez így is volt… – töprengett –, az utolsó két éjszakáig. Az elsőn tettette, hogy alszik, és a férfi hagyta a csalást, az ágyon a maga oldalán feküdt, és a baldachint bámulta. Jassy nagyon sokáig ébren feküdt, megrökönyödve, hogy Jamie nem ért hozzá. Aztán a múlt éjjel a férfi fáradtan mondta, hogy fújja el a gyertyákat, ha lefekszik. Ismét ügyet sem vetett rá, és Jassy ismét ébren feküdt, nagyon, nagyon sokáig. Olaj volt csak a tűzre, hogy Jamie agya a közelgő utazásán járt. Jassy elhatározta, hogy nem megy utána, és vitatkozott vele minden adandó alkalommal. Jamie pedig minden alkalommal közölte vele, hogy azt kell tennie, amit ő mond. Ha nem óvatos meg fogja követelni, hogy menjen vele a tizenötödikén induló Sólyomon. – Jassy, igazán csodálatosan nézel ki ma. Mint egy született úrhölgy. Nemesebb, mint bármelyikünk – jegyezte meg Robert, bánatosan nevetve, ami kizökkentette Jassyt merengéséből. – Köszönöm, Robert! – És te, Jamie? Milyennek találod a házasságot, most, hogy végül csak beadtad a derekad? Jassy érezte, hogy Jamie őt nézi. – Nagyon kielégítőnek találom. Végtelenül… kielégítőnek. És érdekesnek. Nem beszélgettek tovább a témáról, mert Lymon bejelentette, hogy Hornby kapitány van itt. – Könyörgött, hogy ne zavarjam meg a meghitt társaságot – mondta Lymon Jamie-nek. Jassy szinte meg volt döbbenve, amikor Jamie meghajolt az akarata előtt. – Kedvesem, a váratlan vendégünk nagyra becsült férfiú. A férje még mindig figyelte, és Jassy eltűnődött, vajon próbára akarja-e tenni. Kíváncsi volt, hogy beszélt-e már Roberttel, és elmondta-e neki, milyen kiábrándítónak találja őt. Jassy nem úgy vélte, de hálás sem tudott lenni azért, hogy ha a házassága nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, Jamie ennek nem adja jelét nyilvánosan. Ő büszke férfi, és soha nem vallaná be a kudarcát. – A jó öreg Hornby? – kérdezte Robert. – Csakugyan itt van? – Hívja be őt, Lymon! – mondta Jassy. Lymon meghajolt előttük, és távozott. – Csodálatos öreg róka – jegyezte meg vidáman Robert Jassy-nek. – De Robert, igazán! Micsoda dolog így illetni azt a szegény embert! – tiltakozott Lenore, de mosolygott, tompítva szavai élét. Talán tényleg szerelmes belé, gondolta Jassy. Sokkal finomban viselkedik, mint legutóbb. – Nos, kedvesem, ő valóban idős. Már akkor is öreg volt, amikor Jamie először hajózott vele 1608-ban. Most már bizonyára aggastyán. – És a legjobb tengerész, akit valaha ismertem – vetette közbe Jamie. Ekkor Lymon bekísérte Hornby kapitányt. Csakugyan öreg, vélte Jassy. A haja hófehér, csakúgy, mint a szakálla, és arca erősen ráncos. Viszont a szeme élénkzöld, és olyan fürge a járása, mintha feleannyi idős lenne. Hornby kapitány mentegetőzött a zavarásért, és megnyugtatta Jamie-t, hogy később is beszélhetnek. Jassy ragaszkodott hozzá, hogy foglaljon helyet, és igyon egy italt. Az öreg a whisky mellett döntött. Jassy örült, hogy az italt Lymon szolgálja fel, mert Jamie következő szavaitól a keze hirtelen reszketni kezdett. – Hornby kapitány az Édes Édenen hajózik, kedvesem. Ő fog elhozni hozzám a virginiai birtokra. – Ó! – kiáltott fel Lenore Jamie-re meredve. – Szóval Jassy is megy? – Igen, Jassy is jön. Lenore Jassyhez fordult.

93

– Ó, annyira örülök! – Miért? – Ó, hát tudod, Robert úgy döntött, hogy mi is elhajózunk. Jamie-vel szeretne szerencsét próbálni, és Virginiában meggazdagodni. Jassy megcsóválta a fejét, megfeledkezve a férjéről. – De Robert, ne légy ostoba! Az a föld tele van háborúzó pogányokkal… – Ó, nem, hölgyem, nem annyira, mint azelőtt – szólt közbe a kapitány. – Nem, nem olyan rossz, mint valamikor – mondta Jassynek Carlyle hercege, szeretetteljes pillantást vetve a fiára, majd a kezébe vette a menye kezét. – Persze, voltak nehéz idők. Amikor Smith kapitány és a többiek megérkeztek 1607-ben, az indiánok ellenségesen viselkedtek. A társaság egy része azt hitte, hogy talán Powhatan emberei a felelősek a roanoke-i kolónia múlt század végi pusztulásáért. Érkeztek jelentések arról, hogy furcsán világos bőrű fiúk voltak az indiánok között, tehát lehet, hogy a túlélőket befogadták a szövetséges törzsek. – Az indiánoknak jó okuk volt az ellenségeskedésre – jelentette ki Jamie a kandalló mellett állva. – Ők már láttak francia, spanyol és angol hajókat a Chesapeake-öbölben, mielőtt a jamestowni telepesek megérkeztek. 1524-ben Giovanni da Verrazanót, a következő évben Gomezt és 1526-ban Pedro Menendez de Avilest, aki elfogott és lemészárolt egy werowance fiút. – Egy pogány varázslót – magyarázta Hornby kapitány Jassy-nek. – Mindnyájan fegyverrel jöttek, szertartásosan vonulva, csak kevesen jöttek békével. – Ah, Lord Cameron! – mondta a kapitány. – Tudhatná, hogy maguk a pogányok sem olyan békések! – Jassyre nézett. – A férje tudja ezt, milady, valóban. Első útján John Smith kapitánnyal ment fel a félszigeten, hogy megkeresse Powhatant. Ez az éhínség idején történt, és az emberek kétségbeesetten próbáltak élelemhez jutni. Powhatan rászedte Smith kapitányt. Pocahontas figyelmeztette őket a cselről, és így túlélték. A pogányok kegyetlenek a foglyaikkal. Nos, megcsonkítják őket. Feldarabolják, és testük részeit a tűzbe dobják, miközben ők még élnek, majd kibelezik őket. – De Hornby kapitány! – szólt rá élesen Jamie. – Azt hiszem, elájulok! – sápítozott Lenore. – Elizabeth már elájult! – kiáltotta Jassy. Gyorsan felpattant, és sikerült elkapnia a húgát, mielőtt az elesett volna. Ekkor ott termett Jamie, felemelte Elizabeth-t, és a tűz előtt álló hatalmas székbe tette. A lány szempillája megrebbent, és kinyitotta a szemét. Valaki hozott neki vizet. Körbetekintett. – Ó, sajnálom! Igazán sajnálom! – Nem, milady! – mentegetőzött a kapitány. – Én vagyok az, aki sajnálja. Nem vagyok hozzászokva a hölgyek társaságához. Bocsásson meg! – Megbocsátok, örömmel – felelte Elizabeth. Jassyre pillantott, és halványan elmosolyodott. – Hát nem érted? Ha te mész, és Lenore is megy, akkor nekem is mennem kell. – Ne légy őrült! – szólt rá Jassy határozottan. – Neked itt szép otthonod van. Felesleges kockáztatnod. Nem leszel egyedül. Jane és Henry veled maradnak. És… és mi is visszatérünk, amint lehet. Senki sem szólt. Jassy ráeszmélt, hogy a csend neki szól. Jamie azt követeli, hogy ő is menjen, mert tudja, hogy hosszú ideig lesz távol. – Én veled akarok menni – jelentette ki Elizabeth, és megszorította Jassy kezét. – Csodálatos, bátor lány vagy – jegyezte meg Jamie –, és örömmel vesszük, ha velünk leszel. Elizabeth sugárzóan elmosolyodott.

94

Jassy röpke pillantást vetett a férjére. Mindig túl kétségbeesetten küzdött az életéért ahhoz, hogy odafigyeljen a távoli földekről érkező hírekre, de a férfiak a kocsmában gyakran beszéltek a jamestowni kolóniáról. Hallott már az „éhínség” időszakáról is. Addigra több mint kilencszáz telepes utazott el Jamestownba. Az indián portyázások, a járványok és az éhínség után csak körülbelül hatvanan maradtak életben. Jassy nem tudta elképzelni, hogy egy Jamie Cameron vagyonával rendelkező ember egy ilyen ostoba kaland miatt kockáztatta volna az életét. Most már még emiatt is gyűlöli őt. – Az indiánokat leszámítva is nehéz időszak volt az éhínség – mondta Hornby kapitány. – Fehér emberek, rendes angolok a saját fajtájuk elhunytjain éltek. – De kapitány! – intette az öreget Robert. – A hölgyek! – Ha a hölgyek Virginiába kerülnek, talán jobb, ha mindezt hallják – szólt közbe halkan Jane. – Már jól vagy, Elizabeth? – Ó, igen, jo-jól vagyok. – Abban az évben indiánokat is ettek – mesélte jókedvűen a kapitány. – Az egyik fickó megőrült, és megölte a feleségét. Aztán megsózta, és megette. – Kapitány, ebből elég! – figyelmeztette Jamie. – És még az indiánokat nevezzük kegyetleneknek – jegyezte meg undorral Henry. – Örülök, hogy te olyan fickó vagy, aki úgy döntött, elmegy. – Gyengéden megsimogatta a felesége növekvő hasát. – Az én fiam ezen a földön fog megszületni, ahogy egy jó angolhoz illik. – Egy jó angolhoz? Henry, mindnyájan hallottunk az Exeter grófja lányának nevezett eszközről, egy jó angol kínzószerszámról, amit arról az elbűvölő emberről neveztek el, aki feltalálta. – Jamie Jassyre mosolygott. – A kínpad, drágám. A jó, civilizált angol kínpad. Mi talán még lassabban marcangolunk, nyomorítunk és csonkítunk, mint a vadak. – Powhatan ravasz öreg harcos volt – jegyezte meg Hornby kapitány. – Powhatan meghalt. – Ez igaz, és amikor a fivérei, Opitchapan és Opechanough közösen kezdték irányítani a Powhatan Szövetséget, úgy tűnt, a béke tartós marad. De én nem vagyok ebben olyan biztos. Most Opechancanough egyedül uralkodik, ő is ravasz, lefogadom. Ravaszabb, mint a bátyja. – Hála istennek, nem ott fogom megszülni a gyerekemet? – mondta Jane, és megborzongott. Jassy gyomra felkavarodott. Nem tudta elképzelni, hogy a nyomorult vadonban szüljön gyereket, ahol a férje kényszeríti, hogy éljen. A gyerek meghalna, ő is meghalna, mindnyájan meghalnának. – Borzalmas helynek tűnik – mondta ki fennhangon. – Ó, nem, milady, nem az! – tiltakozott a kapitány. – Elismerem, milady, kezdetben zűrzavar volt. Túl sokan akartak irányítani. Ott volt Edward Wingfield, akit katolikus hite miatt nem kedveltek, Newport kapitány és maga John Smith. Lord de la Waro éppen időben mentette meg a kolóniát, amikor a túlélők el akartak menni 1609-ben. Ő mogorva ember volt, de megmentette a kolóniát, valóban. Sok szabadalomlevelet adtak ki. – Hornby habozott, majd Jamie-re nézett. – A társaság nem mindig döntött helyesen, és a király nem mindig ítélte meg jól a helyzetet, lévén ő itt, a kolónia pedig ott. Mivel a szerencsejáték megszűnt, a fő jövedelemforrás is megszűnt, de most már a dohánytermelés virágzik, és a gyarmat maga keresi meg a pénzt. Nem mintha ez bármit is számítana magának, milady – fordult Jassy felé, – A birtok nem azonos Jamestownnal. Jassy szemrehányó pillantást vetett Jamie-re. Jamie vállat vont. – A saját birtokomon nem vagyunk kötelesek alávetni magunkat a jamestowni törvényeknek. Ott Anglia törvényeihez fogjuk magunkat tartani. Carlyle-birtokon önellátóak

95

leszünk. Már sok család él ott. Öt ács, három vagyonos nemes, tizenöt paraszt, tíz munkás, két kőműves, két szabó, két kovács, három kőfaragó és mindenfajta szolga. Magam beszéltem mindegyikkel, mielőtt elhajóztam, és biztosra veszem, hogy boldogulni fogunk. Miért törődik ezzel? – szerette volna kiáltani Jassy. Szerette volna a szemébe vágni, hogy bolond, de nem teheti, itt nem, most nem. Vendégei vannak, és Elizabeth kivételével mind figyelik, hogy nem esett-e csorba viselkedésének porcelánmaszkján. Nem fogja hagyni, hogy csorbát találjanak. Felállt. – A vacsorát már bizonyára feltálalták. Fáradjunk át az ebédlőben. Morajlás kíséretében mindnyájan felálltak, és kivonultak a hallba. Jassy észrevette, hogy Jamie hátul maradt, és figyelte őt, amíg a szoba ki nem ürült. Megállt. – Nos, megfeleltem az elvárásoknak? Értem a dolgomat? – Nagyon is érted, jól tudod. – Nem mintha számítana. Egy színésznő fattyú gyermeke éppen olyan jól tud fogadni egy pogány indián törzset, mint egy előkelő úrnő. – Biztos vagyok benne, édesem, hogy jól csinálod, bármit vagy bárkit is akarsz játszani. Jamie hűvösen elsétált mellette. Jassy tétovázott, és mély lélegzetet vett. Gyűlölte őt. Jamie megvárta az ebédlőbe nyíló ajtó előtt, és megfogta a kezét. – Ma szinte ragyogsz. – Valóban? – Azért, mert itt van Robert Maxwell? – Gondoljon, amire akar, milord. – És te is arra gondolhatsz, amire akarsz, de elhatároztam, hogy ma éjjel rátalálok arra a ragyogó szemű asszonyra. Ha a társaság elment, ha majd egyedül leszünk. – Ő ugyanaz az asszony, aki mellett áll. – Nem. De Isten engem úgy segéljen, hölgyem, találkozni fogok vele, ma éjjel, az ágyamban. – Ez illetlen beszéd. Vendégeink vannak. – Véget fogok vetni ennek a pózolásnak, milady, vigyázz! Jamie nem bekísérte az ebédlőbe, hanem egyenesen berepítette, erősen megtaszította a hátát. Senki sem vette őket észre, mivel Lenore buzgón, nevetgélve érdeklődött, milyen ruhát viselnek a vadonban. – Ó, nagyon is civilizáltat – felelte Hornby kapitány. – A férfiak rendes ruhát hordanak, ahogy azt jó Böske királynénk idején a parlament előírta. A munkások házilag szőtt vászonzekét, bricseszt és harisnyát. Vasárnap a legjobb ruhájukat viseli sapkával, a nemesek pedig kiöltöznek hímzéssel, csipkével díszített taft- és szaténruhákba. Nem kell félnie, milady. Senki sem feledkezik meg arról, hogy az egy istenfélő angol közösség. Persze, van némi engedmény a vadon miatt. De úgy vélem, tökéletesen meg lesz elégedve a gyarmati viselkedéssel és szokásokkal. – Hát ez biztató, ugye, Jassy? – kérdezte Lenore. Jassy halvány mosollyal illette, és elcsodálkozott, hogy lehet Lenore ilyen vidám az életük kilátásait illetően. Lenore soha nem ismert mást, csak kényelmet. Nagyon keveset tud az angol polgárok életéről, és még kevesebbet a tengerentúliakéról. Nem tudja, hogy az emberek éheznek. Nem tudja, hogy megvannak a játékszabályok, hogy az embert felakaszthatják, ha ellop egy kenyeret, azért, mert éhezik. Nincs valódi fogalma a szennyről, a nehézségekkel és kínlódásokkal teli magányos életről. Nem számít, mit mond Hornby kapitány, Jassy biztos volt benne, hogy Virginia valóban kegyetlen hely. Jassy elfoglalta a helyét az asztalfőn, ahová a férje ültette. Miután a ház ura is helyet foglalt, felszolgálták a vacsorát: omlós, könnyű fánkot, bébiangolnát, sült fácánt, újburgonyát és friss nyári zöldségeket. Pompás és előkelő lakoma volt.

96

Jassy szemét könnyek szúrták. Milyen sok is volt! Ennek az egyetlen étkezésnek az ára megmenthette volna az anyja életét. Megkímélte volna két hónapi padlósúrolástól. Jassy észrevette, hogy Josh, az egyik Cameron-egyenruhás szakácsinas mellette áll egy tál gőzölgő hallal. Elmosolyodott, szedett egy adagot, és halkan megköszönte. Nem tudta megenni az ételt. Végigtekintett az asztalon, az ő gyönyörű asztalán, melyen gyertyatartók, kristályok és ezüstök sorakoztak. Carlyle hercege komoly beszélgetésbe merült Hornby kapitánnyal. Elizabeth nevetett valamin, amit Henry mondott, és Jane zavartan mosolygott mindkettőre figyelve. Robert Lenore-hoz suttogott, és a lány sugárzóan mosolygott. Jassy már régóta magán érezte Jamie tekintetét, mielőtt a szemébe nézett. A férfi észrevette, hogyan nézte Lenore-t és Robertet. Feléje emelte a poharát. Jassy lesütötte a szemét. Később tánc következett. A nagy előcsarnokot kiürítették, és a galérián zenészek játszottak. Még Jane is – a nagy hasával – csatlakozott a mulatsághoz, mert bár tiltakozott, hogy ez nem helyénvaló, Jamie erősködött, hogy Hornby kapitány kivételéül mindnyájan rokonok, vér szerint vagy házasság révén, és a jó kapitány megígérte, hogy nem veszi észre. Carlyle hercege felkérte a lányát. Henry a húgával, Lenore-ral táncolt. Elizabeth Jamie-hez fordult, és Jamie a parkettre kísérte, magára hagyva Jassyt és Robertet. Mialatt a többiek forogtak a parketten, Robert – aki ismerte Jassy aggodalmait – megnevettette a hosszú tengeri utazások megpróbáltatásainak történeteivel. Jókedvűen mesélte, hogy sok citromhéjat fognak majd rágcsálni, hogy megelőzzék a skorbutot. – És illatosítóporos zacskókat kötünk a nyakunkba, így nem érezzük azok szagát, akik nem rágcsáltak citromhéjat! Robert megperdítette, és Jassy újra nevetett, de nevetése elhalványult, és a fény kihunyt a szeméből, mert Robert a férje karjaiba forgatta, és a sötét, töprengő tekintet, ami Jamie szeméből áradt, félelmetes, rosszat sejtető volt Jassy számára. – Lekérhetem a feleségemet, Robert? – Igen, hogyne! Jassyt acélkarok ragadták el, és Jamie tekintete belefúródott. – Hol marad, milady? Hol marad a nevetés? Hol az a lelkesedő mosoly, az a csillogás, mely olyan ritkán fordul elő nálad? – Nem tudom, mire gondol – felelte mogorván Jassy. – Pontosan tudod, mire gondolok. – Udvariatlanok vagyunk. Hornby kapitány egyedül álldogál. – Ne játszd nekem az úri dámát! Tudni akarom. Hol van az a nevetgélő, csillogó szemű lány? – Az a maga számára nem létezik! – fakadt ki Jassy, és Carlyle hercege szerencsére éppen ezt a pillanatot választotta arra, hogy lekérje, és Jamie szívélyesen átengedte őt az apjának. Ám továbbra is szemmel tartotta. Jassy kerülte a férjét az est hátralevő részében, de amikor besötétedett, a társaság hazaszállingózott. Szerencsére Hornby kapitány távozott utoljára. Néhány percig üzleti megbeszélést folytatott Jamie-vel, és Jassy egy kis pihenőt tarthatott. Biztos volt benne, hogy Jamie nem feledkezett meg borzasztó szándékáról, hogy gyötörje őt. Jassy az előcsarnokban álldogált, mialatt a férfiak átmentek Jamie dolgozószobájába, mely az ebédlő mögött balra nyílta hallból. Hallotta hangjuk duruzsolását, amint Jamie megadta a kapitánynak, mire lesz szüksége: még négy ágyú, huszonöt muskéta, ezer láb kanóc, több hordó lőpor, golyók, huszonöt mellvért, elülső és hátsó lemezpáncélok és sisakok. Hornby kapitánynak hozni kell még öt anyajuhot, öt kiváló Hereford tehenet, húsz csirkét és egy kakast.

97

– Fegyverek szükségesek – mondta a kapitány –, de ne felejtse el, milord, hogy bár a muskéták jól jönnek a vadászathoz, nem nagyon hatásosak a pamunkeek ellen. Kardokra és késekre lesz szüksége. Még a dárdák sem olyan jók a bozótban lapuló pamunkeek ellen. – Igen, igaza van. Zörgés hallatszott, majd üvegkoccanás, és Jassy tudta, hogy a férfiak italt töltenek maguknak. – Maga jobban ismeri őket, mint mások – jegyezte meg a kapitány. – Igen, ismerem őket, és békében kell meglennünk egymással. Powhatan fivéreinek nincs akkora hatalmuk, mint neki volt; a szövetség gyengült. Sok indián érdekelt a fehérekkel folytatott kereskedelemben. Mégis… – Mégis? – Kegyetlenek tudnak lenni. Legénykoromban gyakran utaztam Smith kapitánnyal, amikor apám úgy döntött, hogy egy harmadik fiúnak világot kell látni, meg kell találnia a helyét. Jártam a táboraikban. Láttam, hogyan készülnek a kínzó szertartásaikra. Ők híres szakácsok az indiánok között. Az asszonyok nagy lakomákat csinálnak. Testüket kifestik, úgy várják a mulatságot. Ha egy embert nem darabolnak fel és nem csonkítanak meg, akkor agyonverik. Így történt akkor is, Smith mesélte nekem, amikor Pocahontas megmentette az életét. Még gyerek volt, de a nagy Powhatan kedvence, bár az isten tudja, hány gyereket nemzett, mert nagyon sok felesége volt. A lány Smith fejére hajtotta a fejét, hogy ne üssék. – De úgy tűnik, maga kedveli őket, Lord Cameron. – Szólítson Jamie-nek, magunk között vagyunk. Igen, kedvelem az indiánokat. Becsületesek, és sokuk békés ember. Egyszerűen csak nem feledkezem meg arról, hogy a kultúránk különbözik. Hogy először Okeushoz, a sötét démonhoz imádkoznak, aztán pedig feláldozzák neki saját gyerekeiket. – Nos, a Carlyle-birtok jól fel lesz készülve bármiféle veszély ellen – jelentette ki Hornby. – Mondd csak, Jamie, van még valami, amit szeretnél az Édes Éden fedélzetére? Jamie habozott. – Igen, kapitány, Vásárolj nekem Londonban egy szép ágyat jó matraccal. – És gondoskodjak hozzá selymekről és takarókról? – A gyarmatra? – kérdezett vissza Jamie, és felnevetett. Majd ismét tétovázott. – Igen, gondoskodj róla. Az asszonyok szeretik az ilyesmit, nemde? – Az úrnő bizonyára hálás lenne érte, igen. – Gondolod? – Jamie eltöprengett, és Jassy érezte a szavaiban a keserűséget. – Okosan nősültél, uram. Az úrnő gyönyörű hölgy, és biztosan büszke leszel rá az Újvilágban. Megvan hozzá a lelke. – Én is így gondoltam. – Nem akar menni? – Nem, de menni fog. – Ah, biztos vagy benne, uram? – Ha nem hajlandó hajóra szállni, akkor add ki parancsba, hogy vászonzsákba kötve tegyék a fedélzetre. Nem érdekel, hogyan hozod el. Talán egy idő múlva visszaküldöm. – Jamie hangja hirtelen kimerültnek tűnt, nagyon kimerültnek. – Az élet lehet, hogy kellemesebbnek fog bizonyulni nélküle. Ezt csak az idő mondhatja meg. Jassy az előcsarnokban ácsorgott, arca égett. Meghűlt benne a vér, amikor az indiánokról beszéltek. Megrémült, aztán úgy érezte, rosszul van. Majd róla kezdtek beszélni, és az arca lassacskán égni kezdett. Meg sem tudott moccanni. A férfiak még néhány percig beszélgettek, majd a kapitány indulni készült. Jasmine – tudatában annak, hogy hallgatózott – a falhoz lapult. A kapitány nem vette észre, egyenesen a bejárathoz sétált. Lymon jó éjszakát kívánt neki, és bezárta az ajtót.

98

Jassy hallotta, ahogy Jamie pohara az íróasztalához koppan, és ráeszmélt, hogy a férje hamarosan felmegy a hálószobába, utána – hogy befejezze, amit a nap folyamán elkezdett. Jassy pánikszerűen sarkon fordult, és felszaladt a lépcsőn. Nem mert a szobában tartózkodni, mégis még mindig kapaszkodott abba a hitbe, hogy egyszer talán meggyőzi Jamie-t arról, hogy alszik, és túl mélyen alszik ahhoz, hogy zavarja, ha megérkezik. Bajlódni kezdett a ruháján lévő kapcsokkal. Lerúgta a cipőjét, és arra gondolt, hogy hívatja Mollyt, de aztán úgy döntött, hogy az túl sok időt venne igénybe, és neki már oly kevés maradt. Megpróbált lehiggadni és megkeresni a kapcsokat, de nem sikerült. Erősen remegett. Megragadta az ágy oszlopát, és próbált mélyeket lélegezni, de nem tudott, mert csak egy indián hordát látott maga előtt, amint meztelenül, kifestve, a tűz előtt ugrálva éppen egy szegény fogoly testét darabolja fel… Az ajtó kinyílt, Jassy kétségbeesetten pördült meg, és rámeredt. Jamie állt ott. Felvonta egyik szemöldökét, és amint az asszonyról az ágyra pillantott, lassú, gúnyos mosolya elárulta meglepődését, hogy Jassy még nem feküdt le. – Még fenn vagy? – Beakadtak a kapcsaim… – Hívatnod kellett volna Mollyt. – Igen, lehet. Most már azt teszem. – Ne is törődj vele! Jamie átsétált a szoba túlsó végébe. Jassy megpróbált elfordulni tőle. – Boldogulok. – Dehogyis. Maradj nyugton! A férfi gyorsan kioldotta a ruháját, majd az íróasztalához lépett, és töltött magának egy pohárka sárgás folyadékot. Lábát az asztalra tette, és figyelte Jassyt. Jassy szégyenlősen nézett rá. – Kérlek, folytasd csak! – Ha legkevésbé is gavallér lenne, kimenne a szobából, amíg én… – Én egy csöppet sem vagyok gavallér, te pedig a feleségem vagy. Ha szükséged van még segítségre, szíves örömest teljesítem azt. Jassy eltűnődött, mi volt az Jamie-ben, ami olyan hirtelen kihozta a sodrából. Halkan szitkozódott, és hátat fordított a férfinak, mégis magán érezte a tekintetét, mégis szégyellte magát, és az ujjai reszkettek. Végül áthúzta a szép ruháját a vállán, és hanyagul a padlóra dobta. Kilépett az alsószoknyájából, és észrevette, hogy Molly már kikészítette az egyik hálóingét, de persze a saját ízlése szerint – barackszínű selymet, melynek ujjait, mély kivágású pruszlikját és uszályát szaténszalagok díszítették. Jassy felkapta a ruhát, annak tudatában, hogy nem könnyen találna másikat, és megpróbálta a kezében tartani, miközben fűzőjének megkötőjével küszködött. Ekkor Jamie mögéje lépett, ügyesen kioldotta a pántokat, és a ruha lehullt. Jassy egy kurta „köszönöm”-öt mormogott, és a férfi visszatért az asztalához. Jassy újra érezte átható pillantását, amint az tovább figyelte. Az ingét lehúzta a derekáig, és bebújt a hálóruhájába, majd a padlóra ejtette az inget. Megfeledkezve harisnyakötőjéről és harisnyájáról, lefeküdt az ágyba, és a maga oldalára húzódott. Szíve dühösen vert. Néhány pillanat múlva hallotta, hogy Jamie feláll. A férfi mellénye és cipője a padlóra esett, és Jassy megpróbált nem figyelni rá; lehunyta a szemét, és alvást színlelt. Ezután nem hallott semmit. Óvatosan kinyitotta a szemét. Jamie ott állt fölé hajolva, és nézett rá, arra várva, hogy visszanézzen. Elmosolyodott, keze a Jassy mellei közötti völgybe siklott, mindketten érezték szívének vad ritmusát. – Alszol? – kérdezte elég kedvesen a férfi. Italát a kezében tartotta. Mezítláb volt, és félmeztelen, csak a bricseszét viselte. Jassy nem válaszolt. Nem tetszett neki ma este Jamie hangulata. A férfi cinikus volt, és sok likőrt megivott már.

99

Megérintette az asszony állát. Fel-le mozgatta a szemét fürkészve. – Hol van? – suttogta. – Azt hiszem, maga részeg – jelentette ki fennhéjázóan Jassy. – A brandy? Kedvesem, az csak segít kellemesebbé tenni az életet. Igyál te is! – Nem kérek. – Nem akarsz velem inni? Ha tölt neki italt, elmegy, vélte Jassy. – Iszom magával. – Remek. Jamie visszasétált az asztalhoz, és töltött brandyt. Jassy óvatosan szemmel tartotta. Leszállt az ágyról; gondolta, veszélyes ott tartózkodni. Mozgása azonban még veszélyesebb lehet – ébredt rá túl későn –, mivel ruhája sokkal többet láttat, mint takar, és amint Jamie feléje fordult és ránézett, rá is jött a hibájára. De a férfi nem ért hozzá. Átnyújtotta neki a poharat, és továbbra is a tekintetét fürkészte. Jassy elfordult tőle, és az ablakhoz sétált. Az ablak nyitva volt, beengette a meleg nyári szellőt. Fuvallata megérintette, meglebbentette a haját. Jassy nem hallotta, nem is érezte, hogy a férfi közeledik felé. Felkiáltott, megijedt, amikor az hozzáért. Jamie a derekánál fogva felemelte, és az ablakpárkányra ültette. Jassy összeszorította a fogát, amint a férfi keze a lábszáráról a combjára siklott, elérte a harisnyakötőjét, és meglazította. Lehámozta róla a selyemharisnyát, durva ujjai végigdörzsölték belső combjának finom bőrét, és Jassy megrettent az érzés erejétől, amit az kiváltott. A férfi szemébe nézett, melynek izzott indigókék mélysége. – Hol van? – mormolta feszülten Jamie. – Elérhetem őt? Jassy megijedt, megdermedt. Jamie ügyet sem vetett rá; kezét végigcsúsztatta a másik lábán, és ujjai ismét elidőztek a belső combján. Jassy az ajkába harapott és nagyot nyelt, de a férfi nem vette le róla a tekintetét, és a keze nem állt meg, amikor elérte a harisnyakötőt. Ujjai egyre magasabbra és magasabbra kúsztak. Jassy egy húzásra felhajtotta a brandyt. Az végigégette a torkát, a gyomrát, majd lejjebb, ahol az érzés találkozott a férfi ujjával, és úgy tűnt, fájó izzással felrobban. – Hagyja abba! – suttogta az asszony, de Jamie nem figyelt rá. A szemét tanulmányozta. – Hol van az a lélek, az a szenvedély, az az élet? Az a tűz… amit ma újra láttam, de csak rövid ideig. – Talán nincs hozzá tüze, hogy lángra gyújtsa! – kiáltotta Jassy. Jamie lassan megrázta a fejét. – Nem, nem, nem hiszem, és úgy éljek, milady, ma éjjel felfedezzük azt, nem számít, milyen áron. – Nem… A férfi kikapta a kezéből a brandyspoharat, és Jassyt az ablakkerethez préselte. Száját az ajkára tapasztotta, vadul, mohón és követelőn. Egyik kezével körülfogta a mellét, míg a másikat a ruha selyme alatt tartotta Jassy combjai között, és simogatta, gyötörte. A nyelvével a szájába hatolt, újra meg újra. Jassy el akart fordulni, de nem tudott. A férfi meztelen karjának és mellkasának nyomása túl erős volt. Jamie hirtelen lehúzta, és lefektette a párkányra. Jassy feltekintett rá, a szemében tükröződő mély, követelő szenvedélybe. Levegő után kapott, amint a férfi széthasította a puha, barackszínű ruhát, és ő utánakapott, hogy összefogja a szétnyíló részeket. – Nem! – mondta határozottan Jamie. – Ez volt az egyik kedvencem – panaszkodott Jassy. – Vehetsz másikat.

100

Tekintetük találkozott, és Jassy nem szólt. A férfi elkapta a kezeit, és a feje fölé nyomta, majd újra szájon csókolta. Ajkával és nyelve hegyével lebarangolt melle közén, és körbejárta mindkét mellbimbóját. Majd ezzel a nedves tűzzel tovasiklott a köldökéig és még lejjebb. A júniusi szellő besuhant az ablakon, végigcirógatta Jassy meztelen bőrét, ahol a férfi ajkának és nyelvének nedvessége ott maradt, és megborzongott. A brandy tüze szétáradt a tagjaiban, és a levegőfuvallat furcsán kellemes volt… élvezetes. Jamie ajka a hasán időzött, a köldöke alatt. Lehelete forró volt Sötét feje újra elindult. Ajka perzselte, nyelve nedvezte a bőrét. Elérte a melleit, és az egyikkel játszadozott, míg a másikat könnyedén, majd szenvedélyesen nyaldosta. Jassy visszatartotta a lélegzetét, nagyot nyelt, és mozdulatlan maradt, ekkor a férfi ajka újra levándorolt a hasán, nyelve birtokba vette a köldökét, majd még lejjebb a bőrét. Jamie megfogta a combjait, széttárta, és finoman beleharapott a húsába, egyre feljebb haladva, bizalmasan, bársonyos lába közén. És ekkor Jassyt vadul elragadta a tűz, mely úgy tűnt, felrobban benne. Teste megremegett, levegő után kapkodott, és arra gondolt, le kellene állítania a férfit, míg az ezerféle érzés el nem árasztja teljesen. Az érzés olyan jó volt, olyan édes, hogy már szinte nem tudta elviselni. Fel homorított, kicsavarodótt, de az izzó, édes fájdalom és éhség nem hagyta el, és megdöbbenésére nem akart már menekülni a férfitól, hanem még teljesebben megadni magát neki. A csillagok fénye, az éjszaka fekete bársonya és a júniusi szellő mind játszottak a testén, ő lángolt, szikrázott és sóvárgott. Alig volt tudatában a kettejük közötti meghittségnek; vágyott a férfi nedves, körülölelő éhségére, kezének érdes érintésére. Felkiáltott és áhítozott. Remegett, és öntudatlanul a férfi felé homorított. Az érzések újra rátörtek, szétrobbantak benne, és eljutott az önkívület és gyönyör különös csúcsára, érezte, hogy teste megremeg, megvonaglik, és megadja magát. Megilletődötten kapott levegő után, és érezte, hogy a mézszerű folyadék patakokban folyik bensőjében, majd ismét az önkívület és gyönyör apró hullámai öntötték el. Szeme találkozott a férfiéval, mely diadalmasan tekintett rá. – Ó! – nyögte megrettenve Jassy, és kétségbeesetten szeretett volna menekülni Jamie elől, a tekintete elől, de nem tudott, mert a férfi nem engedte el. Száját az ajkára tapasztotta, lerángatta a bricseszét, majd kilépett belőle. A csillagok fényében teste különleges volt, mint egy Adoniszé, bronzbarna, és semmi más nem alkotta, mint izom, inak és vágyának hosszú, kemény vesszője. Magasra emelte Jassyt, aki tettei miatti zavarában elpirult, és rekedtes nevetése még mindig győzedelmességről árulkodott. – Kérem… – sóhajtotta Jassy, de halvány fogalma sem volt, mit akar ezzel mondani. Jamie lefektette az ágyra, fölé hajolt, és belehatolt, miközben a mellét mélyen a szájába vette. Jassy felnyögött, mert minden olyan könnyen ment újra, az édes vágy, a sóvárgás mélyen legbelül, a kétségbeesett, hullámzó éhség, hogy még többet és többet kapjon a férfiból. És ő adni is akart. Fölé magasodva Jamie arca vadul izzó szenvedélyt tükrözött, sötét és elragadó volt. Jassy gyorsan és aprókat lélegzett, és ritmusosan mozgott a férfival, buzgalommal fogadva annak minden lökését, miközben gyönyörteli, szépséges érzések öntötték el, majd végigsöpört rajta a beteljesülés zuhataga. Ugyanolyan nedves és síkos volt, mint a férfi, és fájón tudatában volt mindennek. Aztán újra robbanást érzett a bensőjében, vágyainak édes kielégülését. Érezte a hirtelen támadó, borzongató vadságot, amivel a férfi belehatolt, újra meg újra. Jamie feje hátracsuklott, ajkát hörgésszerű hang hagyta el, és az asszony mellé roskadt. Jassy csendben feküdt. Arca még a hűvös szellő ellenére is lángban égett, és azon tűnődött, vajon elvárják-e egy hölgytől, hogy ilyen buján viselkedjen. Szeretett volna a párnába temetkezni, elrejtőzni valahová, begubózni mélyen, a föld sötétjében. Nem szabad ennek így lennie. Csak néhány pillanat telt el, amikor ismét magán érezte Jamie kezét. A férfi könnyed mozdulatokkal simogatta, ujjai épphogy súrolták meztelen bőrét.

101

Aztán lecsapott rá, megragadta az állát. Jassy gyűlölte a szeméből sugárzó diadalt és nevetést. – Szóval mégis létezik! A szenvedélyes nő, a tűz teremtménye. – Nem… Jassy behunyta a szemét, megpróbálta visszautasítani a férfit, újra hallotta rekedtes nevetését, ajkát érezte a nyakán, majd a mellén, és olyan érzékennyé vált a legfinomabb érintésére is, hogy felnyögött, megborzongott, ösztönösen felé nyúlt, és ujjait a vállába mélyesztette. – Elég! – suttogta. – Ó, elég! A férfi sötét szeme lebegett előtte. – Sohasem elég, amíg velem van ez a tüzes asszony, nehogy feszítsem, ha újra rá akarok találni. És Jamie még többet akart. Jassy sem őt, sem a csodálatos, új érzéseket nem tudta elutasítani, amiket felfedezett. Ugyanúgy megadta magát a férfinak, amikor az újra meg újra szeretkezett vele azon az éjszakán… Az ösztönei teljesen elragadták, és nem volt tudatában annak, hogy ujjai érzékien fel-le mozogtak Jamie hátán, és beleharapott a vállába, majd az apró sérülések nyomait megnyaldosta a nyelve hegyével… Nem volt tudatában, viszont Jamie igen, ő örült az asszony minden öntudatlan levegővételének és mozdulatának. Keserűen bánta, hogy nemsokára el kell hagynia őt. Így aztán kihasználta az éjszakát, azzal az elhatározással, hogy Jassy ne felejtse el őt, sem a házasságukat, ha majd el kell hajóznia. Már régen megvirradt, amikor végül aludni hagyta, és még akkor is rajta töprengett. Végigsimított hosszú, aranyló fürtjein, melyek úgy terültek szét a párnáján, mint egy napkitörés, és ujjaival követte testének kecses, szép lankáit és domborulatait. Hát bolond – tűnődött –, hogy elviszi innen a veszélyes óceán túlsó partjára? Jassy sóhajtott és mosolygott álmában, és Jamie kíváncsi volt, vajon kiről álmodik. Megtalálta a szenvedélyét. Végül elérte bensőjét, és megtalálta azt a mélységes érzékiséget, amiről tudta, hogy ott lapul Jassy villódzó szeme mögött. De valódi bolond, átkozott, ha nem veszi észre, hogy ez közöttük nagyon keveset jelent. Ha eljön a reggel, Jassy újra gyűlölni fogja őt, és talán még hevesebben, mert ő került ki győztesen ebből a különös csatározásból. Nem… igaza van. Mindig is a birtokról való álma volt az igazi szenvedélye. Feleségül vette őt, igen, mert kívánta őt, és mert a maga ura, ő akarta így. De azért is akarta így, mert Jassy-ben lakozik egy veleszületett erő. Az élet iránti szenvedély. Nem fog nélküle élni. Örömmel vagy sem, Jassy jönni fog, és társa lesz mindenben. Máris hiányzott neki. Már újra vágyódott utána. Oly kevés idő maradt… Föléje gördült. Jassy álmos szemei tágra nyíltak, és tiltakozóan suttogott. – Nem, Jasmine, nincs ellenkezés, nincs színlelés, mert akarlak, és meg is kaplak! Jassy felsóhajtott, és a világ ismét gyönyörré változott. Amikor vége lett, Jamie felkelt, gyorsan megmosakodott, felöltözött, és kiment a szobából. Új nap virradt. Jassy pedig egyedül maradt, kimerülten, meztelenül a takaróba gabalyodva, és hirtelen ráeszmélt, hogy megadta magát neki. Alávetette magát az akaratának, és mindenét odaadta. Szitkozódott, kiabált, dühösen áthajította az egyik párnát a szoba túlsó végébe, majd hevesen zokogva a párnájába temetkezett.

102

X. Jamie még alig hagyta el a szobát, amikor Jassy lódobogást és kocsikerekek zörgését hallotta a köves úton, a szoba nyitott ablakán át. A kiáltozásokból és a sürgés-forgásból tudta, hogy fontos személy érkezett. Maga köré tekerte a lepedőt, az ablakhoz sietett, felült a párkányra, és kinézett. Valóban állt lenn egy kocsi négy szép pejjel, rajta I. Jakab király címere. Jassy kissé megborzongott, szeme tágra nyílt. Hirtelen ráébredt, milyen fontos emberhez is ment feleségül, hogy egy királyi futár jön hozzá. Egy dús, sötét hajú, pocakos férfi lépett le a kocsiról, amint az inas odaszaladt a bársonnyal bevont lépcsővel. Ekkorra már Jamie is lenn termett, hogy üdvözölje őt. A látogató zöld taftruhát, vörös harisnyát, a mellényén szalagokat és a fején tollas kalapot viselt. Jamie egyszerű, fekete térdnadrágban, bő vászoningben és magas szárú, fekete csizmában volt. Magasnak, szálfaegyenesnek és szikárnak látszott az idegen mellett. Senki eleganciája nem halványíthatná el viselkedésének nemességét – vélte Jassy, és megijedt. Beharapta alsó ajkát, és ráeszmélt, hogy a férje rendkívüli ember. Feje büszke tartásától magasan intelligens tekintetéig feltűnő jelenség. Sok mindenben különösen finom. Egy macska kecsességével és könnyedségével jár. Mindig teli van élettel, még ha meg sem mozdul, még ha hallgat is. Mint a nap, meleget sugároz; mint az erdőtűz, bármilyen ellenkezéssel szemben rettenetes haragra gerjed. Szenvedélyei határtalanok; igényeit törvénynek tekinti. És még szembeszökően érzéki is. Jassy azon a reggelen végre felfedezte benne a nyers vonzerőt, és megértette, hogy London igencsak tele lehet olyan nőkkel, akik sóvárognak a férje érintése után. Jamie fel tudja kavarni és elő tudja csalni a szív vad viharait egy érintéssel, egy lehelettel, egy meztelen bőrre adott csókkal… Jamie régi barátként köszöntötte a jövevényt, és átvett tőle egy pergamentekercset. Majd mintha érezné, hogy valaki figyeli, felpillantott, és meglátta Jassyt, akinek arcát kusza, leomló hajtincsek keretezték, és ujjai a nyakáig szorongatták a lepedőt. Hosszasan, keményen nézett rá, a szemében különös tekintettel. Aztán lassan elmosolyodott, de ez a mosoly nem a saját követelő szexualitását ismerte el, hanem az övét. Diadalmas mosoly volt, maga az érzéki invitálás. Majd mosolya lehervadt, amint a pocakos férfi mondott neki valamit. Nem figyelt már Jassyre, sötét, bosszús pillantása a férfi arcára siklott; komor és megközelíthetetlen volt. Jassy a fogát csikorgatta, elpirult, és visszahúzódott a szobába. Elővette a kancsót és a mosdótálat, és sietve megmosakodott. Gyorsan tiszta vászoninget öltött magára, és alsószoknyáját felvette a padlóról, ahová előző este dobta. Felkapta a ruháját, kezével végigsimított a selymen, majd az arcához érintette. Ritkán volt ilyen gondtalan az értékes holmikat illetően. Életének értékét adta cserébe a puha ágyért, a tetőért a feje fölött és a selyemruhákért. Ujjai remegni kezdtek, arca kipirult, nagyon forrónak érezte magát, és ájulás környékezte. Az előző éjszaka nem volt része a megállapodásnak, nem volt csalás. Ha csak rágondolt is, szerette volna elrejteni az arcát a világ elől, mégis olyan érzést keltett benne, mintha a csontjai megolvadnának a testében, és eltűnődött, hogy az az elsöprő önkívület valóságos volt-e. Szégyenkezve ébredt rá, hogy mélyen legbelül vágyik újra felfedezni azt. Nem! Nem fog rágondolni; nem adhatja át magát a tökéletes gyönyörnek, és nem engedheti meg ismét magának ezt a gyengeséget. Biztos volt benne, hogy egy igazi úrhölgy nem tenne ilyet, és hogy amikor Jamie felnézett rá az útról, és meglátta összekuszálódott haját, arra jutott, hogy valóban egy szajhát vett feleségül. Jassy beharapta az ajkát, és kihúzta magát, mert eszébe jutott, hogy mindjárt jön Molly, és jókedvűen rendbe rakja a szobát. Ő a kastély úrnője, és mint ilyennek, le kell sietnie, hogy

103

üdvözölje a királyi futárt. Ahogy ott állt alsószoknyában és ingben, megijedt, amint az ajtó kivágódott. Tágra nyílt szemmel meredt Jamie-re, amint az határozottan besétált a szobába, vonásait mogorva tekintet torzította el. – Mi… mi történt? Jamie bosszús pillantást vetett az asszonyra, az asztalához lépett, és kirántotta a fiókot. – Az isten verje meg őfelségét! – szitkozódott, ami igencsak hazaáruló kijelentésnek tűnt. – Mi… – A király állhatatlan. Négyszázezer font adóssága volt, amikor megörökölte a koronát Erzsébettől; öt évre rá már hétszázezernél tartott! Ő és Anne egyre csak álarcosbálokat rendeznek a saját szórakoztatásukra, amikor a meglevő jövedelmét sokkal inkább használhatná a gyarmata támogatására. Egyszer a püspökeit támogatja, és esküdözik, hogy felvirágoztatja az Újvilágot, és meg fogja érni, hogy Virginia gyarmat növekedjen, terjeszkedjen, és harcba szálljon a spanyolok katolikus leple ellen. Másszor a gyarmatosítói miatt mentegetőzik a spanyoloknak, azért áhítozva, hogy gyermekei szövetségre lépjenek az európai nemességgel. Állhatatlan, én mondom, és ritkán van eszénél. Pusztulást okoz a puszta szeszélyével. – Azt hittem, hogy a barátja. – Ő a király, madame, és mint ilyet, szolgálom őt. Mégis része annak az oknak, amiért az Újvilágba vágyom, mert bár az a király felségterülete, messze van, és egy embert sokkal inkább az értékei miatt ítélnek meg, mint a rangjából. – De mi a baj? Jamie éles pillantást vetett Jassyre. – Örülni fogsz, madame, ebben biztos vagyok. A király megbízott, hogy vigyek el néhány üzenetet a jamestowni kolóniának. Korábban indulok, mint akartam. Azonnal. Jamie elővette az iratokat, amiket keresett, majd becsukta a fiókot. Az ajtóhoz lépdelt, és kiszólt: – Lymon! Jassy – ott állva ingben és alsószoknyában – tiltakozni kezdett. – Ne merészelje Lymont hívni, és ne higgye, hogy kitöltheti rajtam eszelős haragját. Nem vagyok tisztességesen felöltözve, és én mondom, nem tűröm… – Te! – morogta Jamie, odaállt Jassy elé, és ujjával felemelte az állát. – Te, nagyságos hölgyem, nem fogsz nekem semmit megmondani. Itt fogsz szépen ülni, és lesed a gondolatomat. Ezzel felemelte a derekánál fogva, és az ágyra vetette. Jassy szemébe könnyek szöktek, szidta a férfit, és csodálkozott, hogy lehet még mindig ilyen durva az előző éjszaka történtek után. Lymon belépett a szobába, és Jassy a fejdeszkához hátrált, és magára húzta a takarót. Töprengve, csendben ült, mialatt Lymon segített Jamie-nek befejezni a csomagolást, mert Jamie már majdnem teljesen előkészült az útra. Szolgák jöttek, hogy levigyék a súlyos úti ládákat, és amikor távoztak, Jamie végül Jassyhez fordult. Az asztalnak támaszkodva keresztbe tett lábakkal, karba tett kézzel állt. – Azt hittem, több időm lesz, hogy kifejezhessem, milyen erős az elhatározásom. Lymon gondoskodni fog róla, hogy egy kocsi felvigyen Londonba a közvetlen cselédeiddel együtt, hogy időben elérd az Édes Éden indulását. Elviheted a lovadat is, ha kívánod, mert Virginiában szükséged lesz lóra. Tudom, hogy még mindig ellene vagy az utazásnak, kedvesem, de ha nem érkeznél meg az Édes Édennel, jobb, ha imádkozol, hogy a maradványaid a tenger fenekén nyugodjanak, mert esküszöm, az szebb vég lesz, mint amit én gondolok ki. Jassy nem tudta, hogy a férfi szavai vagy a szemtelen hangnem, amelyben kimondta őket, volt-e az, ami kihozta a sodrából, de legszívesebben kitépte volna minden szál haját arról a sötét, öntelt fejéről. A szélvihar sebességével leugrott az ágyról, és Jamie-re vetette magát. Az

104

ökle lendült, a körme mart, miközben összefüggéstelen szavak hagyták el a száját. Olyan eszeveszett szenvedély tört rá, amire Jamie nem volt felkészülve. A tenyere és a körmei elkapták az állát, és kiserkent a vére. Jassy ennek alig volt tudatában, vagy annak a féken tartott indulatnak, mely görcsbe rántotta a férfi arcvonásait. Jamie megragadta a kezét, és hátracsavarta, és ő hevesen szitkozódott, vadul gyűlölte a férfit, és hirtelen nagyon elveszettnek, összezavarodottnak érezte magát. – Hogy mer, hogy mer így beszélni velem, hogy mer továbbra is gorombáskodni és sértegetni… – Gorombáskodni, madame? Azt sem tudod, mit jelent az! Igen, talán mégiscsak gorombáskodtam veled! Elhurcoltalak a porcelánoktól és kristályoktól, a kastély pompájától. Te pedig szép dolgokra vágysz, nem igaz, milady? Jamie egyre hátrapréselte, amint beszélt. Jassy belenézett a férfi szemének izzó kék tüzébe, és nem csillapodott le. – Igen! Igen! – kiáltotta. – Azt hitte, ha kocsmai szolgálólányt vesz feleségül, azt nem érdekli, ha lehúzza a barbár posványba! Nos, maga bolond, mert én gyűlölöm azt testem minden porcikájával, csakúgy, ahogy magát gyűlölöm… – Gyűlöld csak, Jasmine, akkor is ott találod magad. És engem is gyűlölhetsz, madame, de úgy éljek, nem fogsz elfelejteni, sem azt, hogy én irányítom az életedet. – Nem? Máris elfelejtettem! – vetette oda erélyesen Jassy. Jamie elért az ágy lábáig, és Jassy megrémült, amikor hirtelen elengedte és rátaszította. Fölé hajolt, és Jassy nem volt olyan ostoba, hogy rá ne jöjjön, a férfi haragjának vihara, szemének villámlása valami másból ered. Jassy riadtan, kábultan küszködött, hogy felkönyököljön. – Hölgyem, majd meglátja, hogy nem felejt el? – Ne! Jassy vadul kapálózott, és a könyökével erősen állon vágta Jamie-t. A férfi felmordult a fájdalomtól, és ekkor Jassy meglátta a karmolásának véres nyomait. Jamie szája szorosan az övére tapadt, teste az ágyhoz szegezte. Csókjában nem volt semmi gyengédség; erőszakos volt, és büntető, és mégis égetett a heves szenvedélytől. Jassy érezte, hogy elárasztja a forróság, Jamie férfias illata, karjának makacs ereje. Jamie előrenyomta a térdét. Jassy kiszabadította az ajkát, levegő után kapkodva. A férfi beletúrt a hajába, mely aranylón csillogott a napfényben, és ujjait beletemette, majd újra elkapta a száját. Jassy elfordította a fejét, szemébe könnyek szöktek. – Ne! Nem fogja! Nem parancsolhat nekem, nem kaphat meg, amikor a szeszélye úgy kívánja. Nem… – De igen, madame – mondta felbőszülten Jamie –, és ha megkaptalak, nem fogsz többé gúnyolódni, hogy elfelejtettél. – Fattyú! – Nem, én vettem el egy fattyút, emlékezz rá! Azt a számító, telhetetlen kis szolgálólányt, aki a pénzem után sóvárgott. Milyen ironikus! De gondolj csak bele, milady! Az Újvilágban senki sem fog ismerni másként, mint igen előkelő úrnőként. Legfőbbként uralkodhatsz a vadakon! – Szálljon le rólam! – fakadt ki Jassy. – Megfizettem azért az árért, méghozzá drágán. Gyűlölöm magát, gyűlölöm… gyűlölöm, ahogy rám mászik, és… – Igazán? Tegnap éjjel az ellenkezőjéről győztél meg. – Maga az, sir, aki nagyszerű színésznőnek nevezett! Szálljon le rólam! – Soha, milady, mert meg fogod nekem adni, ami jár… – Én nem tartozom semmivel. – Csak a kedvemben járni, drága feleségem. A fattyú, a színésznő, a szajha… mind nagyon jól szerepelt. Lássuk, tudsz-e újra ilyen előadást produkálni!

105

– Ne! Jassy újból belekarmolt Jamie-be, de az résen volt, és visszanyomta az ágy puha matracára. Gyors volt, erőszakos és leigázó. Lefogta a csuklóját, amint az asszony szitkozódott és kapálózott, felhajtotta az alsószoknyáját és az ingét, majd kioldotta a bricseszét. Jassy úgy vélte, még soha nem gyűlölte őt ilyen vadul… Mégis, amikor a magáévá tette, ilyen heves tűz még sohasem gyúlt fel benne. Küzdelme abbamaradt, és öntudatlanul süllyedt az ágy bársonyos felhőibe. Felkiáltott a férfi erőteljes nyomására, majd megremegett. Jamie egy pillanatra megállt, majd ajkával birtokba vette a száját, és nyelve forrón behatolt, úgy, mint férfiassága. Jassy megelevenedett, és ujjait vadul és kétségbeesetten mélyesztette a férfi vállába. Kívánta őt, jobban, mint ahogy előző éjszaka megtanulta kívánni. Fel homorított, ahogy Jamie az ingén keresztül simogatta a mellét, és csípője lázasan mozgott, hullámzott. Olyan sok és oly gyorsan jött. Az édes vágy szárnyaló emelkedése, a férfi mély lökéseinek viharos ereje. A kezét és a lábát köréje fonta, és szorosan ölelte a testének feszülve. Jamie arca ott lebegett fölötte. Jassy zokogva magához vonta, és sós könnyektől nedves ajka követelte az övét. Jamie hevesen, vadul csókolta, majd elszakadt tőle, és torkát gyötrődő, reszkető nyögés hagyta el. Gyönyör söpört végig Jassyn, a beteljesülés vibráló napsugár forró zuhatagaként áradt szét a végtagjaiban és a bensőjében. Apró remegések törtek rá újra és újra, majd leszállt a földre, a lepedő, az inge és az alsószoknyája összegabalyodott kuszaságára és a férfira, aki még mindig rajta feküdt, ránehezedve. Jamie szótlanul leszállt róla, és felkelt. Megigazította a nadrágját. Jassy mozdulatlanul feküdt, halálos nyugalomban, kimerülten és kábultan. Jamie hosszasan tekintett rá. Jassy nem nézett a szemébe, a baldachinra meredt a feje fölött. Jamie halkan, hevesen szitkozódott, majd elfordult tőle. Jassy hallotta, hogy felkapja a kalapját és a mellényét az asztaláról, és hosszú léptekkel kisiet a szobából. Az ajtó becsapódott mögötte. Jassy hosszú, hosszú ideig feküdt ott. Hallotta, ahogy a kocsi távozott, és hallotta, hogy a lovászfiúk, a fejőslányok és a szolgák nekilátnak napi munkájukhoz. Ráeszmélt, hogy ziláltan és szégyenletesen fekszik ott, inge és alsószoknyája fel van tűrve a derekáig, a lepedő alatta össze van gyűrve. A végtagjai annyira fájtak, hogy alig tudta megmozdítani őket. Lassan összekucorodott és megfordult, és a június melege ellenére reszketni kezdett. Jamie elment, gondolta tompán. Elment, és sok hónap telik el, míg újra látja. Elmenekülhetne – vélte –, de nem akar. Szeret Lady Cameron lenni; szüksége van rá, hogy Lady Cameron legyen. Nem számít, mivel jár az. Nem fog felszállni a hajóra, az Édes Édenre, határozta el. Jamie dühönghet, tiltakozhat, esküdözhet, ahogy tetszik, de három hónapnyi távolságban lesz egy másik földrészen. Nem fog elmenni, ennyi az egész. Nem megy el. Megborzongott, amint eszébe jutott Jamie Hombyval folytatott beszélgetése. Fel fogják vonszolni a hajóra, ha önként nem lép a fedélzetére. De ha nem találnák meg, ha eltűnne… Nyomorúságosan feküdt az ágyon, karját maga köré fonva, vacogva. Ahogy telt az idő, ráébredt, hogy mégiscsak hajóra száll. Az idő és az óceán hatalmas távolsága ellenére sincs mersze, hogy ellenszegüljön. Jamie üldözné – ebben biztos volt –, és meg is találná. Három nap múlva Robert és Lenore összeházasodtak. Jassy feszülten ülte végig a szertartást, de mindkettejük előtt sugárzóan mosolygott. Aznap éjjel sokáig ébren volt, hánykolódott, forgolódott. Amint hajnalodott, rémülten döbbent rá, hogy hiányzik a férje. Hiányzik az a gyönyör, amire megtanította. Hiányzik a karjainak ereje. Másnap reggel hívatták a bátyjához. Jane vajúdott. Tizennégy óra múlva egy szép kislánynak adott életet. Jassy kimerülten, de boldogan tért haza.

106

Egy héttel később boldogsága kezdett elhalványulni, amikor reggeli rosszullét tört rá. Rémülten feküdt az ágyban, és gyönyörű szobáját nézegette. Itt könnyű lenne kisbabát szülnie… Ám az övé vadonban, a vademberek között fog megszületni. Vadul gyűlölte Jamie-t. Mégis hiányzott neki. Minden ízében, szenvedélyesen.

107

XI. Átkelésük az óceánon a legkegyetlenebb volt, amit Jamie valaha is átélt. Viharok törtek rájuk, és folyamatosan ostromolták őket, mialatt közeledtek az amerikai partok felé. A négy hajóból álló flotta vezérhajóját, a Sólyomot erős ellenáramlatok sodorták mindig észak felé. Jamie Raskin kapitánnyal állt a hajó orránál, távcsövét a szeme elé tartva, amint a távoli partot kémlelte a borús ég alatt, a csöpögő esőben. – Ez történt a puritánokkal is, akik a múlt nyár végén hagyták el Londont – mondta komoran Raskin kapitány. – Valahol délen, az Észak-Virginiának elnevezett területen akartak letelepedni. De az áramlatok észak felé sodorták őket, arra a pontra, amit John Smith Plymouthként jelölt be a térképén, és ott is maradtak. Jamie gyors pillantást vetett Raskinre. Normál körülmények között nem óhajtott kitérőt tenni a puritán közösséghez. Szerette volna látni, hogyan boldogul a plymouthi kolónia most, hogy átvészelték első kemény telüket, és megtanulták, mi a túlélés. Londonban azt hallotta, rengeteg halálos áldozat volt. A jamestowni kolóniában és az azt körülvevő birtokokon gyakran volt nagy a halálos áldozatok száma – emlékeztette magát. Jamestown ez ideig mégis túlélte; a James-folyó menti ültetvények és birtokok – úgy tűnt – fennmaradásra vannak ítélve. A puritánok a vallási üldöztetés elől menekültek, a jamestowni telepeseket viszont inkább kereskedelmi szempontok vezérelték. Ő maga a kaland kedvéért kelt útnak – és mert apja szükségesnek tartotta, hogy egy, az ő helyzetében lévő fiatalember világot lásson, és találja meg a helyét. Amikor először pillantotta meg azt a földet 1609-ben, az éhínség időszaka előtt, már érezte annak vonzerejét. A Chesapeake-öbölnél több száz természetes kikötő volt. Az öböl termékeny volt, és az indiánok bebizonyították, hogy a földek csakugyan bőségesen teremnek. Az erdő üdén zöldelltek, és Jamie úgy vélte, hogy soha nem látott ennél természetesebb, szebb tájat. Szilajsága megbabonázta. 1613-ban betöltötte huszonegyedik évét, és átvette a letétbe hekyezett pénzt, amit anyja hagyott rá. A bölcs befektetések, a szorgalmas kereskedők támogatása megháromszorozta vagyonát. Akkor építtette a hajókat, és kis flottája elővigyázatosan járta a Karib-tengert – elkerülve a spanyolokat, akik szerették volna magukénak tudni az egész Újvilágot – a bermudai kolóniához, majd vissza, Angliába. Neki már nincs szüksége több nyereségre. Jól megalapozta a jövőjét, és felépítette csodálatos otthonát Angliában. Nem tudta, miért szeretne ilyen megszállottan építkezni itt, Virginiában. A táj olyan itt, mint egy kedves szerető, egy utcalány, aki kacérkodik, nevetgél és elcsábít, majd végül keresztülviszi akaratát, és minden a kedve szerint történik. A táj – mint egy nő – kiszámíthatatlan. Ahhoz, hogy az ember elérje, veszélyes vizekre kell evezzen. És ha már ott van, éhezéssel, hurrikánok és indián nyilak fenyegetéseivel kell szembenéznie. Ám Jarnie Cameron számára végtelen volt a jutalom. Erre a földre lépni, építeni rá, létrehozni egy új világot. Nem tudott ellenállni a bűverőnek. Olyan volt, mintha beleivódott volna a vérébe, és egyfolytában irányítaná. Olyan volt, mint a szenvedély és a megszállottság, mely elragadta, amikor először pillantotta meg Jasmine-t… – Menjünk be, és horgonyozzunk le éjszakára! – mondta Jamie. Átadta a távcsövet a kapitánynak. – Nem akarok egy hónapot veszíteni, ha észak felé kényszerülünk. A feleségem ősz elején érkezik, és vannak dolgok, amiket szeretnék előkészíteni. – Igen, igenis, milord! Raskin kapitány kiadta az embereinek a parancsot.

108

Jamie a fedélzeten állt, amíg a vitorlákat bevonták a zord nap hitszegő szelének ereje ellen. Bár ruházata finomabb volt, nagyban hasonlított ahhoz, amit a tengerészek viseltek – bő térdnadrág és egyszerű, durva bőrből készült zeke. Úgy ismerték őt, mint saját hajóinak kormányosát, aki beáll a legénység közé, ha erős szél fenyeget, vagy ha döntő irányváltoztatásra készülnek. Szeretett hajózni. Szerette a szelet és a tenger tombolását. Az egyik szeretője egyszer azt mondta, hogy forró vérű, imádja azt, ami kihívást vagy nagy szenvedélyt kíván. Jamie egykedvűen eltűnődött, vajon igaz-e. Figyelte, amint a fővitorla is leereszkedik, majd megfordult, és elindult hátra, a kabinja felé, ami magasan a víz szintje felett helyezkedett el, és a hajó jobb és bal oldala felől osztott abkok és súlyos damasztfüggönyök díszítették. Előkelő kabin volt, a belseje tiszta bársony. Berendezését egy cseresznyefa íróasztal, egy széles fekhely és egy szekrény alkotta, és minden a padlódeszkához volt szegezve, hogy ne mozduljon el a helyéről a hullámzás hatására. A nehézség csak az volt, hogy egyedül hajózott. A kabinjában Jamie kihúzta az íróasztal egyik fiókját, és elővett egy üveg whiskyt. Ivott egy keveset, ledőlt a fekhelyére, és behunyta a szemét. El kellett volna hoznia magával őt is – gondolta, és eltűnődött, miért is nem cselekedett így. Alkalmatlan időben vette feleségül, töprengett. Kezdettől fogva tudta, hogy ide akar jönni, és azért határozott úgy, hogy megnősül. Először megragadták a sorsról, az elkövetkezedő évekről, a jövő nemzedékeiről alkotott elképzelései. Itt szeretett volna letelepedni, és itt szeretett volna családot alapítani. Szerette volna látni, ahogy a fiai kivágják az erdőt, és szerette volna megérni azt a napot, amikor egy szép kormányzói székhely emelkedik a vadonban. Szerette volna, ha száz év múlva, amikor Virginia felvirágzik, az unokái részeivé válnak annak, részeivé az Újvilág megalapításának. Jamie újra belekortyolt a whiskybe, és arca összerándulta torkát égető érzéstől. Magával kellett volna hoznia őt. Szerette volna, ha most itt lenne mellette. Jassyt talán nem ejtené kétségbe annyira az új közösség nyersesége, ha hozzászokott volna mellette a hajón levő élethez. Lehet, hogy úgy vélte volna, hogy egyszer olyan előkelő otthont teremthetnek, mint a kabin. Lehet, hogy ő beoltotta volna a táj iránti lelkesedésével és szenvedélyével. Újra belekortyolt az italba, és annak tüze szétáradt benne; a fogát csikorgatta, és megborzongott. Hitt Jassy szemének ígeretében, és végül felfedezte, hogy valóban van benne egy parázsló érzékiség, mely ott lapul finomkodó viselkedése mögött, amivel leplezi magát. Azért vette őt feleségül, mert kívánta – de nemcsak azért. Azért is, mert tüze és lelke szembeszállt vele azon a legelső éjszakán, ott, a fogadóban; azért, mert rabul ejtette gyűlöletének izzása. Azért vette feleségül, mert vágyott rá, hogy karjaiba vegye, és arra kényszerítse, hogy megforduljon és ránézzen, hogy megszelídítse, hogy vele éljen a vad édenben, kegyetlen szenvedéllyel és az élet és a vágy véget nem érő lángolásával… Azért vette feleségül – vallotta be végül magának keserűen –, mert szerelmes lett belé. Ivott még a whiskyből, és eltűnődött, vajon nem cselekszik-e helytelenül, hogy ilyen sokat kényszerít rá. Talán gyengédebb módon megnyerhette volna a szívét. Szégyenkezve idézte fel utolsó együttlétüket, mert Jassy annyira kihozta a sodrából, hogy erőszakossága felülkerekedett minden gyengédségen és törődésen. Maga elé tudja őt képzelni… a kép, ahogy ott fekszik szétterülve az ágyon, a takarók kuszaságában, örökre bevésődött az emlékezetébe. Soha nem tűnt védtelenebbnek, finomabbnak, törékenyebbnek és nőiesebbnek, a haja aranyfürtökben omlott a párnára, a szeme tágra nyílt és csillogott… Végül mégis hatással tudott lenni rá. Belefáradt, hogy válaszra bírja a testét. Azt hitte, hogy téved, hogy valóban bolond. Hogy egy ravasz kis szolgálólányt vett feleségül, akiben nincs melegség, akinek nincs szíve, nincs lelke. Hogy mindkettejüket keserves és gyűlöletteli életre ítéli.

109

És ekkor jött az utolsó együtt töltött éjszakájuk, amikor Jassy életre kelt, mint a hirtelen lángra kapó fa, mint egy vad futótűz, mely végigseper az erdőn. Megtalálta benne a szenvedélyt, felfedezte a melegséget, mely valóban benne lakozik. És erőszakosságának, dühének következményeként újra egyesült vele őrjöngő vággyal, és ha rá gondol – még most is –, fájó vágyakozás fogja el. Jassy mégis megveti őt. De ő legalább felfedezte, hogy a vére olyan forró, mint az övé. Megfeszítette az állkapcsát, amint eszébe jutottak az epekedő ifjú hölgyek, a hercegek és grófok lányai, akik szemet vetettek rá, és eszébe jutottak az epekedő mamák, akik arra vágytak, hogy a lányukat Carlyle herceg harmadik fiához adják. A nők azelőtt is felizgatták, és sokukat ismerte. De egy sem hatolt be úgy a szívébe, mint az, amelyiket feleségül vette, a fattyú utcagyerek, aki minden adandó alkalommal megvetette őt, és szembeszegült vele. Ironikus és fájdalmas szeretni őt. Ő, a büszke Lord Cameron lealacsonyodik egy utcagyerekhez. Jamie hangosan felnevetett, majd hangja szárazzá vált. Most már a sorsuk irányítja őket. Lehet, hogy soha nem tudja vele megszerettetni magát, de átkozott legyen, ha Jassy továbbra is más után fog vágyódni. Jassy életének minden pillanatában bánhatja azt a napot, amikor találkozott vele, de minden körülmények közt, minden időben felesége lesz. Ez a megállapodás, ez az egyezség, amit kötöttek. Ő talán lehetne egy kicsit olyan, mint Robert Maxwell, és megajándékozhatná őt nevetéssel, előzékenységgel, amire annyira áhítozik. Jassy végül is két-három hónapot fog az Édes Édenen tölteni Robert társaságában. Robert Maxwell Jamie barátja, de ő ismeri a barátja hibáit. Egyszer már megmentette a Newgate-től az eladósodottsága miatt. Robert elbűvölő, de kevés felelősségérzet van benne. Az Újvilág az utolsó lehetősége arra, hogy elismerjék, és ő földet ígért neki, amikor az apja kijelentette, hogy mossa kezeit a fia felelőtlen viselkedése miatt. Jamie megfeszült, ahogy eszébe jutott, amikor összeölelkezve találta kettejüket. Jassy most már nem fogja megcsalni. Olyan messzire nem menne. A gondolat mégis gyötörte Jamie-t, mint már eddig is oly sokszor. A hajó nem túl nagy. Robert a feleségével lesz a hajón, és Jassy bizonyára Elizabeth társaságában lesz. Jamie megfordult, és a fogát csikorgatta. A szenvedélyt megtalálta Jassyben; a nevetését nem ismerte meg. Egy szörnyűséges látomás férkőzte be magát a fejébe: a felesége a legjobb barátján lovagolt, feszes és gyönyörű mellei táncoltak fölötte, miközben szeme csillogott, és ajkát nevetés hagyta el. Jamie agyát olyan erős düh borította el, hogy majdnem elvesztette az eszméletét, aztán mérge alábbhagyott. Robert a barátja és a lekötelezettje, és bár kívánja Jassyt, nem nyúlna hozzá. Ebben biztos volt. A látomás mégis kísértette. A szenvedélyt felfedezte Jassyben; a nevetését soha nem látta. Olyat nem, ami neki szólt. Talán megpróbálhatna udvarolni neki. Talán megkísérelhetne gyengédebben közeledni hozzá. Hacsak el tudná űzni a kísértő látomást és a haragot, esélyt adhatna a nevetésnek. A kabin ajtaján erőteljes kopogás hallatszott. – Mi az? Raskin kapitány pofaszakállas arca széles mosolyra húzódott, amint belépett. – A szél, uram! A szél kedvező irányba fordult! Jamie felpattant, bedugaszolta a whiskysüveget, és letette az asztalára, majd követte a kapitányt. A szél valóban nekik kedvezett. Északkeletről fújt, és hazafelé vezérelheti őket. Hazafelé. Igen, a Carlyle-birtok az ő otthona. Három hét múlva elérték a birtok természetes kikötőjét. Jamie a fedélzetről a birtok irányába tekintett, és szívét büszkeség és öröm töltötte el. Amikor a múlt ősszel eljött, már felvázolta a terveit, kiadta az utasításokat, de nem sok minden állt, kivéve a falakat, a kerítést, azt a néhány kis házat, ahol a parasztok és a munkások laktak, valamint az égetőkemencét, a kápolnát és a raktárát. Ahogy Jamie nézte a birtokot, látta, hogy már a kerítésen kívül is emelkednek házak. Az ágyúk, amiket tavasszal küldött, a palánkkerítés mentén négy helyen voltak elhelyezve, három

110

a szárazföld belseje felé, egy a tenger felé. Bár Jamie kétségbe vonta, hogy a spanyolok el akarnák foglalni ezt a területet, okosabbnak látszott felkészülni. A birtok központjától jobbra és balra eső területeket már megtisztították. A partközelben marhák, birkák és kecskék legeltek, a szántóföldeken pedig növekedett a dohány, a kukorica és a gabona. A birtok legközepén állt Jamie saját otthona. Egykor azt még farönkökből és sárral tapasztott vesszőfalakból tákolták össze sietősen. Most – bár az anyagok ugyanazok maradtak – a ház szépen tovább épült. Az ablakok ugyan még nem voltak beüvegezve, de azok helyét a tervek szerint kialakították, az épületre pedig még egy második szintet is húztak, és két hosszú szárnyat mindkét oldalra. – Növekszik, igaz-e, milord? – kérdezte Raskin kapitány. – Igen, méghozzá milyen szépen! – felelte Jamie. – Kapitány, kössünk ki, aztán gondoskodjunk a hajó kirakodásáról. A tengerészeknek adjon dupla adagot! Újra hazajöttünk, és alig várom, hogy kilépjek erre a földre! Húsz perc múlva a hajót a mélyvízi kikötőbe irányították. Mielőtt a köteleket rögzítették volna, Jamie kilépett a fából készült rakpartra, és végigsétált rajta. Forró nap volt, a nap ragyogóan sütött a nyár végi égbolton. Ahogy Jamie kiért a kikötőből, találkozott Sir William Tybalttal, aki az alkalmazásában álló tíz képzett katona őrmestere volt és a közösség vezetője Jamie távollétben. Régi barátok voltak, legénykorukban együtt harcoltak az indiánok ellen, és esetenként a spanyolok ellen a tengeren. William egy herélt pej lovon érkezett, és Jamie számára vezetett egy hátast. Leszállt a nyeregből, és határozott kézfogással üdvözölte Jamie-t, majd mindketten visszalovagoltak a birtok felé. – Hogy mennek a dolgok? – érdeklődött Jamie. – Remekül! – biztosította őt széles vigyorral William. William harmincéves, sötétbarna szemű, vörösesszőke hajú, mosolygós fiatalember volt. Mint Jamie-t, őt is elbűvölte a táj. Nem érdekelte a jamestowni közösség élete, az állandóan változó vezetés, de Jamie elhatározását, hogy új birtokot hoz létre, nagyban támogatta. William elvigyorodott. – Szorgalmasan dolgozunk, és úgy vélem, sok gabonánk lesz a télre. A fiatal Tom Lane ügyes lövésszé vált, könnyűszerrel el tud ejteni egy vadpulykát. Gondosan műveljük a földeket és a kerteket, csakúgy, mint a dohányt, és mégis a dohány megy jól. Gyere, siessünk, mert az emberek rendeztek egy kis fegyverbemutatót, Steven atya is üdvözölni kíván, és ha majd elmegy, lesz egy kis meglepetésem a számodra. Odaértek a palánkkerítés elé. A kapu nyitva állt, hiszen semmilyen veszély nem fenyegetett, az emberek jöttek-mentek. A munkások feleségei a gyalogösvényen hordták a vizesvödröket, a szennyest vagy a terményt, és amikor meglátták Jamie-t, mély meghajlással és igaz lelkesedéssel üdvözölték. Ő ezt fejbiccentéssel és mosollyal viszonozta, amint behajtott a birtokra. Észrevette, hogy a katonák felsorakoztak a háza előtt, acélsisakba és mellvértbe öltözve, és gyakorlatozni készülnek dárdáikkal. William a sor végére lovagolt, és elkezdte kiáltani a vezényszavait. A katonák éles, hosszú dárdáikkal áthatolhatatlan alakzatba tömörültek, szétoszoltak, majd ismét alakzatot képeztek. Jamie megtapsolta őket, és William oszoljt vezényelt. Jamie tájékoztatta mindnyájukat, hogy este ünnepség lesz, az egyik nagy sertést levágják, amit a hajóval hozott, és a húsát nyárson sütik meg délután. Éljenzés tört ki; Jamie örült. – Van egy-két dolog, amit el kell intéznünk – fordult William Jamie-hez. – Néhány ügy, amivel megvártuk a döntésedet. – Várhat, amíg megnézem a házat – mondta Jamie. Leszállt a lováról, felszaladt a súlyos faajtóhoz vezető néhány lépcsőn, és kitárta. Nagy változások történtek a házban. A padlót deszkák borították, és az ácsok széles lépcsőt alakítottak ki, ami felvezetett a galériára. A bejárattól egy hosszú előcsarnok indult ki, ahogyan az angliai házában is, melynek végében egy hatalmas, szép, fényezett étkezőasztal

111

állt, rajta egy csokor virággal. Két oldalra nyíltak az épületszárnyak, és az emeleten helyezkedtek el a családi hálószobák. Jamie kettesével vette a lépcsőket, és az emeletre érve úgy tapasztalta, hogy a galéria mögött, a jobb oldali részt az ő használatára alakították ki. A tágas szobát egy boltíves átjáró két helyiségre osztotta, az egyik a hálószoba volt – ahol a Londonból megrendelt ágy fog helyet kapni, de most csak egy fakeretes fekvőalkalmatosság állt –, a másik pedig a dolgozószobája, melynek berendezését az íróasztala és a falakat beborító könyvespolc alkotta. Oldalra kőkandallót építettek, az ő külön kérésére. Jamie nem törődött azzal a szokással, hogy a kolóniákban a tűzhelyeket nyitott kéménnyel használják. Kilépett a hálószobából, és látta, hogy a hall másik végéből még két hálószoba nyílik, majd visszament a földszintre. Jobbra kis szobák sorát találta, mely a ház szolgáinak adott otthont. Az előcsarnok bal oldalán lévő ajtó pedig egy nagy szobába vezetett, melynek végében egy emelvény állt számos székkel. Bálok vagy gyűlések megrendezésére lenne alkalmas, de bizonyára mindkettőnek fogják használni, vélte Jamie. A házat semmiképp sem lehetett az angliai kastélyhoz hasonlítani, de Jamie meg volt vele elégedve. Mégiscsak a vadonban épült, de ez még csak a kezdet. Minden ideérkező hajó szállítmánya hozzá fog járulni a kényelemhez, és végül pompás kis kastély fog válni belőle. Amikor Jamie a bejárathoz lépett, ott találta Williamet. – Nos? – Szép. William örömtelin sóhajtott, majd elmosolyodott. – Nos, a disznó már sütésre kész. A tengerészek kijöttek a partra, és most dáridóznak a szolgálólányokkal és a munkások lányaival. De mint mondtam, Lord Cameron, üzleti dolgunk van. Miután Jamie elrendezett néhány vitás kérdést a birtokon lakók között, és William bemutatta őt az új ház szolgáinak, kijöttek a hallba, és letelepedtek az étkezőasztalnál. Jamie feltette a lábát az asztalra, és levette tollas kalapját. – Egy adag rum jólesne – jegyezte meg Jamie, és William nevetve helyeselte az ötletet. Jamie hívatta Mrs. Lawtont, a házvezetőnőt, és az asszony hozott nekik egy üveggel, hozzá kis poharakat, majd tapintatosan távozott. A férfiak töltöttek maguknak az italból, és William beszámolt az eltelt időszak eseményeiről – négy gyermek született, de kettő nem sokkal a születése után meghalt, és eltemették őket a telepen kívüli megszentelt földparcellába. Jamestownból és a környező birtokokról egy kis csoport látogatást tett. Opechancanough-nál, és úgy vélték, hogy az indiánok éppen úgy meg vannak elégedve a közöttük fennálló békével, mint a fehérek. Jamie összevonta a szemöldökét. – Nem is tudom. Ő harcias férfi. Eszes, mint Powhatan. – Vállat vont. – Én a béke híve vagyok. Az gyümölcsöző. A feleségem is hamarosan itt lesz. Csodás aranyszőke haja van, és nem szeretném azt egy indián harcos övére tűzve látni. – A feleséged?! Ah, szóval mégiscsak megfogott egy hízelgő londoni szépség! – kuncogott William. – Ő nem londoni – mondta Jamie. Eltűnődött, mit gondolna William, ha elárulná neki, hogy egy fattyú szolgálólányt vett feleségül, aki annak idején szajha és tolvajként ment el hozzá. Semmit nem szólt, csak belekortyolt a rumba. – Ő a külvárosból való, és legalább az egyik húgával, Robert Maxwell-lel és néhány szolgálólánnyal van most útban ide. William kissé önelégülten vonta fel az egyik szemöldökét. – Idehoznál egy hölgyet, uram? A te gyönyörű márvány- és téglapalotádból egy sárból és vesszőből tapasztott házba? – Már megtettem – felelte Jamie, és felállt. A szoba kezdett sötétedni a késő délután árnyaitól. – Gyere, William, már érzem a sült hús illatát, és farkaséhes vagyok!

112

A disznóhús valóban majdnem készen volt. Az emberek a tűz köré gyűltek, és hozták a saját kis hozzájárulásukat a lakomához: friss indiánkukoricát, kenyeret, nyári borsót vajjal leöntve. A munkások, kézművesek és nemesek mind együtt voltak, és bár Jamie-nek és Sir Williamnek külön megadták a tiszteletet, itt olyan bajtársias légkör volt, amilyen Angliában nem létezett. A férfiak, akik Jamie-nél szolgáltak, szívélyesen köszöntötték őt. A lányaik félénken mutatkoztak be neki, a feleségeik pedig bőségesen kínálták a konyhájuk finomságaiból. Jamie törökülésben ült velük együtt a földre terített szövött szőnyegeken. A rum együtt fogyott a jó falatokkal. Előkerültek a hegedűk, trombiták, dobok is, és az emberek hamarosan táncra perdültek a füvön. Jamie-t is felrángatta egy csapat kuncogó lány, és ő udvariasan meghajolt mindegyik előtt, majd egyenként táncot járt velük a holdfényben. Amikor teljesen beesteledett, kimentette magát a még tovább mulatozóknál, bement a házába, és felballagott a lépcsőn. Fáradtan levetkőzött, majd ledőlt a fekhelyére. Döbbenten halk kuncogásra lett figyelmes. Kezével kinyúlt az ágyon, és az meztelen testbe ütközött. – Mi ez? – kérdezte. Tapogatózva gyertyát keresett, a kandalló pislákoló tüzéhez vitte, és meggyújtotta. Egy lány feküdt az ágyában, ugyanolyan meztelenül, mint ő, felkönyökölve bámult rá hatalmas, zöld szemével. Táncolt vele este, jutott eszébe Jamie-nek. A neve Remény, de régebben másképpen hívták, bár a lány erre nem emlékezett. Pamunkee indián volt, akit befogadtak Jamestownban, mert a zöld szeme meggyőzte őket, hogy valami fehér telepes leszármazottja, aki az elveszett roanoke-i kolónia tagja volt. Elragadó gyermek volt, nem lehetett több tizenhét évesnél. Bronzbarna bőre csillogott, elbűvölő szeme volt, és hatalmas, barna mellbimbójú telt melle. Jamie nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy ne vegye szemügyre, mert koromfekete hajától a poros lábáig érzéki és csábító volt. – Mit keresel te itt? – Azért jöttem, hogy szolgáljalak. Jamie egy pillanatra megállt. Szeme most már hozzászokott a sötéthez, és a gyertya fénye mindkettejükön lágyan csillogott. Jamie-nek hiányzott az a heves szenvedély, amit olyan rövid időre felfedezett a feleségében, és nagy étvágya volt. Azelőtt soha nem utasított vissza ilyen meghívást, és a teste most fájón sóvárgott, hogy elfogadja a felkínált lehetőséget. Ez újdonság volta számára. Izgalmas lenne lefeküdni egy olyan nővel, akiért nem kell megküzdeni. Különösen egy ilyen egzotikus szépséggel, aki két világ egybeolvadásának teremtménye. Letérdelt a lány mellé, és megfogta a kezét. Szomorúan elmosolyodott, mert a bensőjében valami fellázadt a gondolat ellen. Ez a lány nem Jassy. Perzselő, gyönyörű szemei vannak, de nem azok a szemek, melyek kristályos kék csillogással égnek. Telt, érzéki ajkai vannak, de azok nem Jassy határozott vonalú, bársonyos színű, biggyesztett ajkai. A melle csábító, de Jamie-nek nem áll el tőle a lélegzete, ujjai nem bizseregnek a várakozástól, szájában nem fut össze a nyál, hogy megízlelje annak édes csúcsát. – Nős vagyok – mondta. A lány arca elkomorodott, és Jamie mosolyra fakadt, mert a lány nyilvánvalóan hozzá volt szokva, hogy a férfiak nem tulajdonítanak ennek nagy jelentőséget. Lehet, hogy ő bolond, amiért így vélekedik. Ha egy csepp esze lenne, lefeküdne ezzel a kis fehér indiánnal, újra meg újra, és kitörölné a fejéből az örökké telhetetlen, számító, de rendkívüli szépségű feleségét. – Nős? – Van feleségem. Saját asszonyom. – Ő hol van? – Jön. Átkel az óceánon. – De most nincs itt. – Nincs. Ő mégis az asszonyom.

113

Remény elmosolyodott. – Sir Tybalt azt mondta, hogy én legyek a meglepetés a számára. Szóval ezt tervelte ki William. Titokban ideküldte a lányt, Jamie saját belátására bízva a dolgot. – Gyönyörű meglepetés vagy. Remény tekintetét egyenesen Jamie ágyékára szegezte. Örömtelin és diadalmasan nézett rá. – Meg van velem elégedve. Itt maradok. A lány végignyúlt az ágyon. Jamie nevetve emelte fel, és állította talpra. – Remény, te csakugyan kedves meglepetés vagy, de meg kell várnom a feleségemet. – Maga készen áll Reményre. A lány feléje nyúlt, és kezét a férfiassága köré fonta. Jamie elkapta a csuklóját. – Remény, ne! Hamarosan találkozni fogsz vele. – Olyan gyönyörű? – Igen, gyönyörű. – És maga… annyira szereti? Remény tágra nyílt, zöld szemével kérdően tekintett rá. Fejlett lány volt, és már több éve a telepesekkel élt Jamestownban, de mégis megőrzött valamit az indiánok pogányságából hosszú, dús, fekete hajával és gátlástalan, kíváncsi tekintetével. – Én… ő a feleségem – erősködött Jamie. – Most pedig öltözz fel! Nehéz napom volt, aludnom kell. Jamie egy pillanatig tétovázott. – Remény, te jól beszéled a powhatan nyelvet, ugye? A lány bólintott. A Powhatan Szövetség törzseinek nyelve az algonkin nyelvcsaládból eredt, melyhez tartozó indiánokkal sok felfedező találkozott az északi területeken, miközben az északnyugati átjárót kereste. Jamie maga is számos szót ismert, de jobban szerette volna, ha tolmács van vele, amikor powhatan földekre utazik. – Remény, ha akarsz nekem segíteni, velem jöhetsz egy útra. Szeretnék találkozni Opechancanough-val, és ajánlani neki néhány dolgot. Velem jössz? – Mikor? – Ó, talán egy hét múlva. Van itt néhány elintéznivalóm, aztán indulhatunk. Leveleket, iratokat kell eljuttatnom a királytól Jamestownba hajóval, és vissza a szárazföldön utazunk. – Ó, igen! Imádni fogom a hajót. Nagyon fogok vigyázni magára. – Rám nem kell vigyázni. De örülnék, ha velem hajóznál. Jamie felvette a padlóról a lány háziszőttes ruháját, és átnyújtotta neki. Remény – anélkül, hogy zavarba jött volna – belebújt a ruhába. – Mégis szolgálni fogom valahogyan. – Köszönöm, de nős vagyok. – Elbírna több asszonyt is. Jamie felnevetett. – Bizonyos értelemben talán, de ebben nem vagyok olyan biztos. Dolgozni fogsz nekem hamarosan. Remény végül távozott. Jamie lefeküdt, és a lány képe kísértette. Itt kellett volna tartania, és eloltani az összes fényt. Nem lett volna értelme. A feleségét koromsötétben is ismerné; ismerné az illatát. Ismerné a hajának lágyságát. Ismerné az alakját, a hangját, ismerné a mellét és csípőjének hullámzó mozgását maga alatt. Örökké ismerni fogja. Megesküdött, hogy Jassy nem fogja elfelejteni. Ő sem fogja elfelejteni Jassyt.

114

Jamie végül behunyta a szemét, és álomba merült. Egy hét múlva, miután a hajót megrakták a hazaútra, Jamie újra hajóra szállt Raskin kapitánnyal és legénységével. Sir Williamet a birtokon hagyta öt fegyveressel, és magával vitte Steven atyát, a kápolna fiatal anglikán papját, két munkást és Reményt, hogy felhajózzon a félsziget mentén. A szél kedvező volt, és délutánra a Jamestown-szigetre értek. Ott is gyarapodtak a házak sorról sorra a város palánkkerítése körül. A hajó jöttére a királyi kormányzó előrement, hogy üdvözölje Jamie-t, és mindjárt faggatni kezdte a legfrissebb londoni hírekről, majd meghívta, hogy csatlakozzon hozzá vacsorára. Jamie ott maradt, és mialatt a kormányzót hallgatta, az elmúlt évekre gondolt, arra a sok hibára, amit a virginiai London Company elkövetett, a zűrzavarra és fejetlenségre, a rossz vezetésre – a kolónia mégis felvirágzott. 1619 előtt még nagyon kevés fehér nő élt a kolóniában, most pedig már sok feleség, nővér és leánygyermek lakik itt. Jamie feltételezése szerint a fehér lakosság – beleértve a leányvállalatok által megvásárolt vagy a király által kiosztott különböző területeket – elérte a háromezer főt. És ő a kormányzó házában finom tányérokból, ezüst evőeszközzel eszik, és a kandallópárkányt flamand csempe díszíti. Észben kellene tartania, hogy rendeljen ilyet, mert Jassynek tetszeni fog. Jassy… soha nem tudja kitörölni a fejéből kék szemének és hullámzó aranyhajának kísértő képét. Aznap délután, bár marasztalták, Jamie úgy döntött, indul. Opechancanough Rasawrackben tartózkodik, az egyik indián fővárosban – úgy tudta. Jamestownban vásárolt néhány, a benőtt ösvényekhez szokott lovat, és útra kelt. Az éjszakát a vadonban töltötték. Jamie hallotta a baglyok és az éjszakai állatok hangját, és a fák szövevényes ágain át az égre pillantott. Érezte a nyár végi levegő hűvösét, és különös béke szállta meg. Később, mialatt a többiek aludtak, újabb hangokra lett figyelmes, de nem akart felkelni, hogy ne csapjon zajt. Bár a léptek alattomosan neszeztek az éjszakában, Jamie nem hitte, hogy támadástól kellene tartania, de nem is Remény az, arra készülve, hogy elcsábítsa. Úgy tűnt, Remény ismeri Steven atyát, és már felfedezte a fiatal pap azon hajlamát, hogy hosszú prédikációkat szentel a fiatal nők helyes viselkedésre való nevelésére. Reggel Jamie észrevette a lábnyomokat, és tudta, hogy az indiánok figyelték, és hagyják, hogy továbbhaladjon. Eltűnődött, vajon a főnök küldte-e el a felderítő csapatot. A pamunkeek, a paspaheghek, a kecoughtanok, a nansemondok és a chesapeake-ek mind a Powhatan Szövetség fennhatósága alá tartoztak, és a környező területeken a chickahominee-k, a potomacokés a monacanok éltek. Jamie nem tudta, kik követték őket, de azt érezte, hogy nem fogják bántani őket. Mégis reggel, amikor összepakolta a holmijaikat, gondosan ügyelt rá, hogy a kardját felcsatolja a derekára, és a kését a bokájára erősített tokba helyezze. A muskétáknak és a dárdáknak nem sok hasznát vehetik az erdőben vívott csatában. A muskétákat célzáshoz alá kell támasztani. Nagyon hosszú égő kanócra van szükség, hogy a lőport a megfelelő időben begyújtsa. A muskéta betöltése pedig lassú folyamat – betölteni a lőport, betömni a tapaszt és a golyót. Bár az ügyes harcosok négyszer is tüzelhetnek egy perc alatt, ez még így is bonyolult dolog és szinte megvalósíthatatlan, amikor egy fürge indián a fák árnyékából az emberre ugrik. A kard és a kés sokkal hatásosabb fegyverek itt. Három napba telt, mire Rasawrackbe értek. Mielőtt bejutottok volna a powhatan fővárosba, harcosok rohantak eléjük, hogy üdvözöljék őket. Alig öltözötten, erősen kifestett testtel táncolni kezdtek, és furcsa kiáltások hagyták el a torkukat, de a társaságot nem bántották. John Smith egyszer figyelmeztette Jamie-t, hogy a fegyvereit soha ne adja át az indiánoknak. Az indiánok kérték rá, de ő megtagadta, aztán békén hagyták. Jamie-t a törzsfőnök házához vitték, mely egy hosszú, lugasszerű építmény volt, két sor ledugdosott vesszőből, a tetején meghajlítva, hogy boltíves tetőt képezzen. A tetőt zsúppal fedték, és a közepén kis lyuk volt. A közösség többi háza nagyon hasonlított ehhez, de

115

Opechancanough-é nagyobb volt. A látogatókat a tágas központi szobába vitték, és a főnök kijött, hogy fogadja Jamie-t. Úgy tűnt, örül a viszontlátásnak, és emlékeztette Jamie-t, hogy nagyon kis legény volt még, amikor először találkoztak. Amit Jamie nem értett meg, azt Remény fordította neki. Jamie örült, hogy újra látja, és hogy hall az erejéről, Opechancanough ravaszán elmosolyodott, és Jamie aggódni kezdett, hogy baj van kilátásban. A törzsfőnök nagyon magas férfi volt, Jamie-nél legalább tíz évvel idősebb, erős testfelépítésű és jóképű. Szeme sötét volt, az orra hosszú és lapos, arccsontja kiálló és büszke. Meghívta a vendégeit egy kis lakomára, és Jamie kijelentette, hogy szívesen elfogadja, ha az nem kínzási lakoma. A főnök felnevetett, és megnyugtatta a társaságot, hogy nem az, hanem teremtési ünnep. A főnök házán kívül pattogtak a tüzek, készült a vacsora, és ágyékkötőbe öltözött férfiak táncoltak egy magas oszlop körül. Steven atya ijedtnek és rémültnek tűnt, és Jamie pajkosan a fülébe súgta, hogy ez őt május elsejére emlékezteti. – Ez a teremtés – magyarázta nekik Opechancanough. – A powhatanokat egy óriásnyúl teremtette, és sok éven át fogva tartott bennünket, mialatt öregasszonyok csatáztak vele a foglyaiért. Végül úgy határozott, engedi, hogy földlakók legyünk, és odaajándékozott minket a mezőknek és az erdőknek. Az asszonyok körbekínálták az ételeket. Úgy tűnt, Steven atya majd meghal az éhségtől; Jamie tudta, hogy a powhatanok jó szakácsok. Az ünnepségre ízletes nyúlpörköltöt készítettek. Kézzel fogyasztották el, és kenyérrel mártogatták ki a szaftját. A férfiak táncoltak, majd kék festéssel díszített, meztelen asszonyok csatlakoztak hozzájuk, ágyékukat levelek takarták. Erotikus fesztelenséggel énekeltek és mozogtak. A fegyveresek nagyon élvezték, Steven atya úgy tűnt, gutaütést akar kapni, és Remény előrehátra ringatta magát a zenére. Aznap és még két éjszakára a powhatanoknál maradtak. Steven atya beszélni próbált az indiánoknak Krisztusról, és azok elmondták neki, hogy az ő istenük Okeus és Ahone. A főnök és Jamie áradozott Pocahontasról, és Jamie emlékeztette őt, hogy John Rolfe visszatért Virginiába, és gondoskodni akar fiának jövőjéről. Jamie megpróbálta megmagyarázni a király viselkedését, és Opechancanough mesélt neki Powhatan temetéséről, a tollas köpönyegek templomairól és a harcidíszekről, réztárgyakról és korsókról, amiket a temetésre készítettek. Amikor látogatásuk véget ért, Jamie csillogó szemű üveggyöngyökkel, két elefántcsont markolatú késsel és egy aranyhímzéses, kék vászon inggel ajándékozta meg Opechancanough-t. A főnök nagyon örült, és ragaszkodott hozzá, hogy Jamie szárított gyümölcsökkel és gabonával megrakott zsákokkal térjen haza. Minden jól ment, gondolta Jamie. Ő és Opechancanough baráti fogadalmat tettek, és Jamie biztos volt benne, hogy a powhatan főnök emlékezni fog rá, és nagyon becsüli őt. De a főnökben volt valami ravaszság, ami óvatosságra intette. A visszaút hosszabb ideig tartott, mert a Jamestown és a Carlyle-birtok közötti távolságot nem hajóval tették meg. Amikor az erdei ösvényen át végül kijutottak a szántóföldekre, és elérték a birtok kerítését, Jamie megdöbbenten tapasztalta, hogy egy hajó áll a kikötőben. Ez az Édes Éden. Jamie gyorsan számolni kezdett. Még csak október ötödik volt. A hajó érkezésére még legalább két hétig nem számított, de most az ott állt, a kikötőben. A feje zúgni kezdett, és bosszúságára izzadt a tenyere. Ujjai reszketve markolták meg muskétája csövét. Megsarkallta a lovát, és átvágtatott a földeken, hogy elérje a kikötőt. A szíve vadul kalapált, az ágyéka égett, a szája kiszáradt. Újra látni fogja őt. Rendesen volt öltözve selyemingben, bőrmellényben, őzbőr bricseszben és magas szárú csizmában – az indiánok megértették, hogy ilyenek az angol öltözködési szokások. Jamie még

116

frissen meg is volt borotválkozva, mert Remény a borbély feladatát nem borotvával, hanem a powhatanok módszere szerint kifent, éles kagylóval látta el. Jamie tiszta is volt, mert a powhatanok naponta fürödtek a folyóban, és ezt nagyon kellemes szokásnak találta. Mégsem így tervezte a találkozást. Azt szerette volna, ha a ház addigra teljesen rendben lett volna. Időt akart, hogy gondolkodhasson… És álmodozhasson. De hiszen gyakran álmodott Jassyről, és a kép mindig ugyanaz volt. Úgy látta őt feküdni, ahogy ott hagyta, ziláltan, kimerülten, különösen gyönyörűen és… Megbántottan. – Milord, befutott a hajó! – kiáltotta valaki, amint Jamie a kerítés mentén vágtatott. Ez tény volt. Az Édes Édent már beirányították a mélyvízi kikötőbe. Jamie távollétében Sir William ment le, hogy üdvözölje a feleségét. Jamie úgy érezte, a teste izzik és lüktet, összeszorította a fogát, és megfogadta, hogy nemesúrként és férjként fog viselkedni, nem kapja Jassyt a karjaiba, hogy csillapítsa magányát. Nem fogja őt ridegen és gorombán fogadni. De azokban a pillanatokban azt sem tudta elfelejteni, hogy Jassyből ki lehet váltani a szenvedélyt, hogy bár az asszony a szívével visszautasította, a testével ezt nem tudta megtenni, és Jamie-t fájdalmasan kínozta a vágy. Hiányzott neki Jassy, a felesége. Talán ő is hiányzott Jassynek. Talán lejön a rakpartra, ránéz, és végül sugárzó mosoly költözik az arcára, szemének lángja érte fog égni. A lova patája dübörgött Jamie alatt, de az utasok már elkezdték a partra szállást. Jamie meglátta Jassyt; fénylő aranyhaját nem tudta eltéveszteni. Jassy halványkék ruhát és sötét bársonyköpenyt viselt, mely beburkolta a testét. Már meglátta Sir Williamet, de a part felé száguldó lovast még nem vette észre. Végigpillantott a birtokon. Jamie látta sápadt, gyönyörű arcát, zafírkék szemét… lágy piros ajkát. Igen, már látja az arcát. Jassy rémülten tekintett a kerítésre és a fából, sárból, zsúpból épült házakra. Sir William beszélt hozzá, és ő mosolyogni próbált, de kevés sikerrel. – Jamie! Elizabeth volt az Jassy mögött lépkedve, aki örömtelin felkiáltott. Jamie megfékezte a lovát, és gyorsan leszállt. William végre észrevette, és elvigyorodott. Aztán úgy tűnt, mindenki más szétszóródik, vagy talán abban a pillanatban egyszerűen nem számítottak. A felesége hosszú hónapok elteltével ott állt előtte, és egymásra néztek. Jassy nem mosolygott, szeme nem csillant fel. Olyan sápadt és vékony volt, hogy aggasztotta Jamie-t. A bőre szinte átlátszónak tűnt, és ettől még gyönyörűbbé vált, mint egy kristály istennő. Jamie vágyott rá, hogy megérintse. Szerette volna megrázni és leszállítani zárkózottságának talapzatáról. Szerette volna térdre kényszeríteni, és megkövetelni, hogy ne gyűlölje ennyire. Jamie állkapcsa összerándult, mert amit igazán szeretett volna, hogy a karjaiba vegye, hallja örömteli kiáltását, de ez mégsem fog bekövetkezni. Jamie nem jött rá, hogy egész lényét zsongás töltötte el, hogy a szavak elhagyták, hogy senki mást nem érzékelt, csak őt, amíg újra meg nem hallotta Jassy hangját. Végigsétált a rakparton, hosszú léptekkel. Odaért hozzá, és Jassy édes illata körüllengte, amint az asszony hátraszegte a fejét, hogy a szemébe nézzen. – Üdvözöllek a Carlyle-birtokon, milady! Jamie odahajolt, hogy megcsókolja, de Jassy úgy fordította a fejét, hogy az ajka csak az arcát érte. – Jamie! – kiáltotta Elizabeth. Jamie hűvös tekintetét nem vette le Jassyről, amint Elizabeth előrelépett, megölelte és kedvesen megcsókolta.

117

– Elizabeth… – Jamie visszacsókolta, és már nem figyelt a feleségére. Robert jött oda hozzá kitartóan csóválva a fejét, majd Lenore is odaért, és vidáman csúfolódott vele, amiért nem ment el az esküvőjére. William megszólalt, és Jamie mindenkinek bemutatta. Addigra már Hornby kapitány is a partra ért, és Jamie megdicsérte, milyen gyorsan átkelt az Atlanti-óceánon. – Véletlen széljárás – mondta elégedetten a kapitány. Aztán Jassy is megszólalt, halkan, de szavaiból keserűség áradt, ami megijesztette Jamie-t. – Nagyon hosszú és borzalmas utazás volt. Gyönyörű szemében fájdalom tükröződött, aztán elmúlt. – Gyere be a birtokra és a házba! – mondta Jamie. A kezéért nyúlt, és Jassy alázatosan meghajolt, Jamie felcsattant. – Gyere, Jassy, gyorsan belovagolsz velem, hogy kitárhasd a saját ajtódat vendégeidnek! Ők majd jönnek a szekéren. – Nem… – kezdte Jassy, de Jamie nem tűrt ellentmondást. Jó szándéka lehullt róla az asszony fagyos megvetésétől, erősen megfogta a kezét, és magával húzta. Jassy ellenkezett, de Jamie szorítása nem engedett, így azt senki sem vette észre. A kikötőtől félúton megállt, és Jassyt az ölébe kapta, majd konok csendben a lovához sietett vele. Felültette a nyeregbe, és felpattant mögé. Jassy már próbált leszállni az állatról. – Ne! – Jamie visszarántotta, majd odasúgta neki: – Minden elképzelhetőt megtettem érted, madame. Munkát adtam a barátaidnak, elhalmoztalak ruhákkal és ékszerekkel, és még itt, a vadonban is rengeteg szolgád lesz. És te mégis minden adandó alkalommal megpróbálsz megalázni engem. Szeretnélek figyelmeztetni, milady, hogy soha, soha többé ne csináld ezt! – Ha bármit megtenne értem – kiáltotta Jassy –, engedjen el? – Engedjelek el? Jassy lehajtotta a fejét. – Én… én gyűlölöm ezt a helyet. Itt nem tudok a felesége lenni. Nem tudok. Jamie lenyelte keserű csalódottságát. Átkarolva az asszonyt meghúzta a gyeplőt, és a lovat a birtok felé irányította, ami olyan sokat jelentett neki. – Jasmine, a feleségem leszel itt is. Még ma éjjel. Ezt megígérem. Megsarkallta a pejt, és a tajtékzó állat újabb vágtába kezdett, a birtokra repítve őket, új otthonukba a vadonban.

118

XII. A szél az arcába fújt, a ló dobogott alatta, és Jassy mindenütt éljenzést hallott maga körül. De leginkább Jamie-t érzékelte maga mögött – mellkasának kemény, lüktető izmait, karjainak ölelését, melyek melegen és makacsul fonódtak köré, hogy tartsák a gyeplőt. Úgy érezte, rettenetesen szédül, mintha bármelyik pillanatban elájulhatna. Forróság öntötte el, ahogy Jamie hozzáért. Nem akarja ezt a… ezt a rémisztő helyet, és nem akar többé hajózni, amikor gyermekek halnak meg, és irgalmatlanul a tengerbe vetik őket. Amikor még a tengerészek is megbetegszenek és meghalnak, és az ételben zsizsikek tenyésznek. Amikor viharok tépázzák a hajót, amikor az utasok sikítozása kerekedik felül a szél süvítésén. Attól a pillanattól kezdve, amikor felszálltak az Édes Éden fedélzetére, a dolgok rosszra fordultak. Jassy egy sikoltásra a raktérbe szaladt, és ott találta Joan Tannent, Jamie egyik emberének a feleségét, kegyetlen vajúdás közben. Másnap Joan egy halott, elkékült bőrű kisbabát szült, és még akkor is esküdözött a férje és Jamie iránti hűségére. A szél üvöltött; az eső szakadt. Jassy megosztotta az idejét a beteg gyerekek és Joan között, hogy ne hagyja őt magára sokáig. Nem segített. Két héttel azután, hogy a csecsemőt a tengerbe vetették, Joan következett. Elvérzett, és könyörgött Jassynek, hogy mondja meg a férjének, hogy a végsőkig szerette. Nem akar ennek a helynek a részévé válni… Itt semmi sincs, csak a palánkkerítés, a rejtőzködő ágyúk, melyek további halálra figyelmeztetnek, és a fából és sárból épült kis házak. Azokon túl, a mezőkön túl pedig semmi sincs, csak a végtelen erdők. Éjjelenként sötét lesz, olyan sötét, mint maga a pokol. Nem akart terhes lenni. Nem akart gyereket szülni, itt, a vadonban nem. De miközben szeretett volna elmenekülni erről a földről, újra érezte a férje érintését, az édes szédülést. Melegség áradt szét a bensőjében, lehajtotta a fejét, és érezte, hogy a teste forróvá válik, amint rádöbbent, mennyire hiányzott neki Jamie, mennyire vágyott rá, hogy újra maga mellett érezze… És mennyire vágyott gyakorlott, bizalmas érintésére. Még ha az az érintés a jelenlegi rémisztő állapotába sodorta is, vágyott rá. Még ébren is feküdt éjszaka azon a nyomorult hajón, és arra gondolt, hogy ha ő ott lenne, ha hozzá tudna fordulni, és elsírhatná a bánatát, a félelmét, a fájdalmát, talán könnyebb lenne. Ha ott lenne mellette, hogy átölelje és megnyugtassa, hogy a karjaiba vegye. Még soha nem vette a karjaiba azért, hogy gyengéd legyen, hogy megnyugtassa – emlékeztette magát. Lehet, hogy sohasem fogja, mert arcán nagy csalódottság tükröződött, amikor ő beszélt vele a parton, és Jassy még most is érezte haragjának nyers erejét. Áthajtottak a kapun, és egy ösvényt követtek a zsúptetős házak között, mely az épületek legnagyobbika felé vezette őket. Jamie megfékezte a lovat, leugrott, majd Jassyért nyúlt. Szeme sötétes rideg tekintetet sugárzott. Arca bronzbarnább volt, mint valaha, és magasabbnak tűnt, mint amire Jassy emlékezett, és amikor a kezét a vállára tette, miközben a férfi átfogta a derekát, úgy vélte, Jamie sokkal izmosabb, sokkal tökéletesebb alakú, mint valaha is. Jamie leengedte a földre maga elé. – Milady? – A házra mutatott. Jassy a köpenyébe kapaszkodott, és előrement, fel egy kikövezett úton. Az ajtó kitárult, mielőtt odaért volna. Egy kövér, középkorú asszony hajolt meg fürgén előtte, és vidáman rámosolygott, majd szinte felbukott, amint ismét udvariasan meghajolt.

119

– Drágám, Amy Lawton – szólalt meg Jamie Jassy mögött, és Jassy nem tudta, hogy a mesterkélt hanghordozás neki vagy a nagyon tiszteletteljes szolgájuknak szól-e. – Ő lesz a házvezetőnő, és biztos vagyok benne, hogy epekedve várja, bármilyen parancsod is legyen. – Ó, igen, milady! Jassy megfogta az asszony kezét. – Amy, örülök, hogy nálunk dolgozik, és mivel semmit sem tudok az itteni életről, hálás lennék, ha útbaigazítana. Amy elpirult az örömtől. Az asszony mögül kacarászás hallatszott, és Jassyt bemutatták a két fiatal szobalánynak, Charitynek és Patience-nek. Majd egy fiatal fiú lépett elő, aki idegesen topogott, és sapkáját szorongatta a kezében. Ő volt Simm Tyler, a lovászfiú. Jassy rámosolygott, és megkérte, hogy fordítson különös gondot a lovára, Máriára, mert a kanca nehezen viselte a tengeri utat. A szeplős és kissé elálló fülű fiatalember megígérte, hogy gondoskodik a szegény páráról. Az utolsó szolga Jonathan Hayes volt. Jamie mint szakácsot mutatta be, és Jassy különös érdeklődéssel nézett rá, mert soha nem felejtette el, hogy őt John mesternél éppen ilyen feladatra tanították. A szakács nagyon sovány férfi volt ahhoz képest, hogy idejét a konyhában töltötte, de a tekintete kedves és barátságos volt, és Jassy úgy vélte, kedvelni fogja őt. Ezután férfiak érkeztek, hozták a szállítmányt a hajóról. Rámosolyogtak Jassyre, és tiszteletteljesen meghajoltak. Jassy mindegyiket nagyon rokonszenvesnek találta. Csak Virginia nem tetszett neki. A vadon, az erdő kegyetlen veszélye. – Drágám, jobb, ha a dolgukra engeded Jonathant és a lányokat – mondta Jamie, és kezét a felesége vállára tette. – Mindjárt jönnek a vendégeink is, akik kétségtelenül ugyanolyan fáradtak az utazástól, mint te magad. – Persze – mormolta Jassy. Jamie le akarta venni róla a köpenyt. Jassy visszahúzta magára, és szorosan összefogta. Hallotta, hogy a férfi csikorgatja a fogát, és védekezően elfordult tőle. – Milord, még mindig nagyon fázom. – Akkor befutunk – mondta Jamie, és az előcsarnok közepén lévő hatalmas kőkandallóhoz sétált. – Ah, milady, töltök magának egy kis meleg mézsört, ez majd felmelegíti – ajánlotta Amy Lawton. Leültette Jassyt a kandalló melletti székre, és kiküldte Charityt a konyhába a mézsörért. Néhány pillanat múlva Jassy már egy durva agyagbögrét szorongatott a kezében, és Amy büszkén újságolta neki, hogy azt itt a birtokon a saját égetőkemencéjükben készítették. Jassy belekortyolt a mézsörbe, és mély lélegzetet vett, mert az erős volt, de ízletes, és úgy érezte, hogy az út után sok-sok bögrével meg tudna inni Amy Lawton mézsöréből. Felpillantott, és látta, hogy Jamie ott áll a kandallópárkányra könyökölve. A férfi tekintete töprengő volt, de semmit sem árult el a gondolataiból. Amint nézett rá, mozgolódást hallottak a bejárat felől, és tudták, hogy a többiek is megérkeztek a szekérrel. Amy Lawton végigsimított a szoknyáján, és az ajtóhoz sietett. Nemsokára mindenki belépett a házba: Robert, Lenore, Elizabepth és mögöttük Tamsyn, Molly és Kathryn, majd Hornby kapitány és Sir William Tybait. – Ó, milyen furcsa, milyen egyszerű! – jelentette ki Lenore. Jamie elnézően mosolygott rá, és Jassy kíváncsi volt, vajon mit szólt volna hozzá, ha ő teszi ezt a kijelentést. – Mi nagyon büszkék vagyunk erre a házra – mondta Jamie. – Ó, úgy érted, még a dombról le is terjeszkedik? – Attól tartok, nekünk csak egy egyszobás kunyhónk van – jegyezte meg bánatosan Robert –, és ezért hálásnak kell lennünk, kedvesem.

120

– Neked nem kunyhód van, Robert. Azonban egy ideig itt fogtok vendégeskedni nálunk. Nem voltam biztos benne, hogy meg tudtalak győzni, hogy ide gyere, így a házad még nem épült fel teljesen. De majd megsürgetjük az ácsokat, és hamarosan elkészül. Most pedig italt mindenkinek! Amy, Charity, az uraknak whiskyt, a hölgyeknek mézsört hozzanak! – Remélem, nekem is, milord! – pihegte Molly, és Jamie felnevetett, újra jókedvűen. – Magának is, Molly. És Kathrynnak is. És Tamsynnek is. Legyenek nyugodtak, ma nem kell dolgozniuk, csak megismerkedniük az új otthonukkal! Jassy lopva figyelte a férjét. Jamie jó a szolgákhoz – vélte –, a férfiakhoz és a nőkhöz egyaránt. A szolgákkal nemeslelkű, a vele egyenragúakkal megértő és határozott, és a nőkkel nem gyengéd, de van valami jó a megjelenésében, rendkívüliségében, amivel mintha mindegyiket elcsábítaná. Molly el van tőle ragadtatva, csakúgy, mint Kathryn. Lenore is bevallotta már, hogy lenyűgözi. És ő maga is megtanulta a kemény leckét – Jamie megígérte, hogy soha nem fogja elfelejteni, soha. Belopódzott az álmaiba, megérintette a hajnal hűvösében, az éjszaka sötétjében, mindig, a képzeletében. – Jamie, nekem annyira tetszik! – lelkendezett Elizabeth. Mindnyájan rámeredtek. Ekkor elpirult, majd leült Jassy mellé. – Ó, láttad már a fák színét? Jön az ősz, az erdő még sárgában és zöldben pompázik, de el tudom képzelni, hogy néhány hét múlva vörösbe és narancsszínbe borulnak a lombok… olyan zord, mint maga a kezdet. Mint az édenkertben! – Az édenkertben kígyók leselkednek – figyelmeztette Jassy. Hornby kapitány felnevetett, majd ismét némi mozgolódás támadt, mivel megérkeztek az útiládák és az új baldachinos ágy – igaz, még darabokban –, amit Londonból hozattak. Jassyt újra megindította nemcsak a tisztelet, hanem a ragaszkodás is, amivel ezek az emberek a férjére tekintettek, és az, milyen lelkesen és vidáman szolgálták. A férfiak, akik a holmikat hozták, igaz örömmel hajtottak fejet Jassynek, és ha egyszer-egyszer lopva rápillantottak, és egymásra vigyorogtak, azt olyan jókedvűen tették, hogy nehéz lett volna megsértődni ezért. Jassy kíváncsi volt, vajon Jamie észrevette-e ezeket a pillantásokat; ránézett, és látta, hogy őt figyeli. De nem azzal a vággyal tekintett rá, mint amire számított, hanem valahogy mélyebb érzelemmel, és Jassy ismét ráébredt, hogy milyen csalódást okozott neki. Elfordította a fejét. Az ördögbe is Jamie-vel! Gyűlöli ezt a helyet, és szeretne hazamenni. Nem akarja, hogy a gyereke ebben a kegyetlen vadonban szülessen meg. Mégis könnyek szöktek a szemébe, és elcsodálkozott, miért, aztán már tudta, hogy azt szeretné, ha Jamie büszkeséggel, tisztelettel és… gyengédséggel tekintene rá. – Ha a dolgok elrendeződtek, milady, gondoskodunk róla, hogy a vendégeink kényelembe helyezzék magukat, aztán újra összegyűlünk vacsorára – mondta Jamie. Az idő mindegyikük felett egyformán telt, Jassy számára mégis túl gyorsan peregtek az események. Hornby kapitány bejelentette, hogy visszamegy a hajóra, és Sir Williamnek is dolga akadt. A munkások végeztek odafenn, majd távoztak. Amy Kathrynt, Mollyt és Tamsynt a szobájukba kísérte a szolgák lakrészébe, Charity Lenore-t, Robertet és Elizabeth-t felvezette a gyönyörű faragott lépcsőn az emelet bal oldali részén lévő szobáikba, míg Remény felvitte Jassyt a saját lakosztályukba. Jassy végül egyedül maradva rápillantott az íróasztalra, majd a polcokra, és látta, hogy a férje sok szép, bőrkötésű könyvét elhozta új otthonába. A kandallón – ami itt is téglából készült – réz gyertyatartók álltak. A spanyolfal mögött volt a mosdóállvány, a kancsó, a mosdótál és az éjjeli. A szoba sarkában egy hatalmas szekrény helyezkedett el, az útiládák pedig az ágy lábánál, az ablak alatt, az ajtó közelében sorakoztak. Az ágy mellett egy gyönyörű fésülködőasztal állt. Az ágy szélesnek tűnt, és előkelőbb volt, mint Jamie angliai házában. Négy egyszerű oszlop tartotta a súlyos drapériákat. A sok párnát szőttes takaró borította. Jassy odasétált, óvatosan végigsimított a matracon, és érezte, hogy az milyen puha. Tudta, hogy az ágyat Jamie rendelte Angliában, és az emberek gyorsan összerakták a kényelméért.

121

– Olyan, mint amilyet Jakab király küldött ajándékba Powhatannak. Remélem, tetszik. Jassy megfordult. Jamie lépett be halkan a szobába, és az ajtónak támaszkodva állt. Sötét szeme tűnődve fürkészte, és Jassy továbbra sem tudta megfejteni a gondolatait. – Szé-szép. – Valóban? Jamie beljebb sétált, és karba tett kézzel megkerülte Jassyt, de nem ért hozzá. Jassy minden lélegzetvételnél érezte a jelenlétét, és csodálkozott, hogy a férfi nem érinti meg, pedig olyan sokáig voltak távol egymástól, hogy szinte idegennek tűntek, a teste és a vére mégis mintha arra várt volna, hogy újra megismerje az érintését. – Ez a legszebb az egész gyarmaton, milady. Csakúgy, mint a ház. Úgy vélem, ez még előkelőbb ház, mint a jamestowni kormányzóé. Sajnos… még mindig nem elég előkelő annak a szolgálólánynak a fogadóból. Jassy megfeszült, mintha pofon ütötték volna. – Ha csalódott bennem, az a maga hibája, milord. Én nem akartam hozzámenni magához, és azt is megmondtam, hogy semmi kedvem idejönni. – Akkor miért jöttél ide? Jamie hirtelen közelebb lépett. A kezét a vállára tette, és ujjai durván belemélyedtek a karjába. Jassy halkan felkiáltott, és megpróbálta kiszabadítani magát, de a férfi úgy megrázta, hogy a feje hátracsuklott, és a tekintete találkozott az övével. – Miért? – Mert maga megparancsolta. – Te tehetséges nő vagy, sok tekintetben. Lerázhattad volna az embereimet, ha engem nem is, de én akkor éppen az óceánon hajóztam. – Azt mondta, visszajön értem, és hogy én… – Ah, de hónapok teltek volna el, mire rájövök, hogy nem indultál útnak, és még több hónapba telt volna, hogy visszamenjek érted. Addigra talán úgy döntöttem volna, hogy nem éri meg a fáradságot. Szóval miért jöttél el? Jamie szeme tüzes volt, a marka acél, és Jassy kétségbeesetten próbált menekülni tőle. Kifordult, hogy beleharapjon a kezébe, és a férfi felszisszent meglepetésében. Aztán Jamie hirtelen felkapta és a gyönyörű, új ágyra dobta. Utánament, és újra megragadta a vállát. – Engedjen el! Sikítok! – Csak tessék! – Vendégeink vannak. – Akkor hadd töprengjenek, hogy gyönyörödben vagy fájdalmadban sikítozol-e. Ez az én szobám a saját házamban, és te a feleségem vagy. Jassy egy pillanatra azt hitte, hogy a férfi fölé hajol, és megcsókolja ugyanazzal a vad szenvedéllyel, mint ami a szemében csillogott. Érezte a teste hevét, és beszívta finom, csábító, férfias illatát. Újra szédülés fogta el, amitől remegni kezdett. Helytelen és szégyenletes dolog volt – mert ilyen keserű ellenségek voltak –, hogy milyen őrülten kívánta. Még a haragot is, ami a kirobbanó szenvedélyből fakad. Kívánta, hogy a férfi megérintse meztelen bőrét, ajka beleégjen az ajkába, és testének lángja felmelegítse a testét. Jamie ujjai ismét a vállába mélyedtek. – Miért vagy itt? – Eresszen el! – visította Jassy, mert harcolnia kellett ellene, harcolnia kellett ez ellen a hely ellen, a vadon ellen. A férfi erősen szorította, zihált nyers dühében, és úgy tűnt, egész teste izzik, vibrál. Mintha az egész szoba megelevenedett volna tőle, a szikráktól, a feszültségtől, ami átcsapott közöttük. Meg fogja érinteni, a karjaiba fogja venni, és ő nem tud többé küzdeni ellene, mert nem tud… – Felelj! – Jamie újra megrázta.

122

– Nem! Nem! Már feleltem! Úgy értem, azt akarom, hogy engedjen el! – Jassy tágra nyílt, zafírkék, könnyektől csillogó szeme találkozott a férfi szemének kegyetlen indigókékjével. – Engedjen haza! – A te igazi otthonod a nyomortanya, milady. – Angol nyomortanya, milord, és azt hiszem, inkább azt választanám. – Ringyó! – fakadt ki hirtelen Jamie. Majd Jassy legnagyobb megdöbbenésére elment. Otthagyta őt; és ő fázott, és egyedül maradt kék köpenyébe burkolózva a gyönyörű, új ágyon, amit akár a királynak is készíthettek volna. Szomorúan simított végig az ágyon, és halkan felnyögött. Meg nem is beszélt Jamie-nek a babáról. Nem mondta el senkinek, mert nem akarta, hogy a világra jöjjön. Nem akarta, hogy a primitív vadonban szülessen meg. Nem akart ilyen egyedül maradni. Ilyen borzasztóan egyedül. Vannak testvérei… ott van Molly, Kathryn és Tamsyn. De nincs vele Jamie; egyedül van, megbántottan és rémülten. Ha még a szenvedély is kihuny közöttük, akkor már semmi sem marad, kivéve a keserű gyűlölettel teli sivár élet. Jassy keze ökölbe szorult, mert még mindig vágyott rá, hogy megérintse Jamie-t. Végig akart simítani markáns arcán, vallanak lejtőjén. Látni akarta, ahogy meztelenül, magabiztosan és kecsesen sétál, és szerette volna, ha megöleli, biztonságot és védelmet nyújtva. Eltűnődött, vajon visszajön-e. Nem jött. Jassy behunyta a szemét fájdalmában, és még mindig érezte a hajó ringását. Álomba merült. Végül Jamie visszatért. Jassy érezte, hogy a vállánál fogva rázza, szólítgatja, de mintha mindez valahol a távolban történt volna. Annyira kimerült volt, és olyan nagyon fáradt. Megpróbált magához térni és mosolyogni, hogy megmutassa, mennyire örül, hogy újra látja. De Jamie meglökte, és gorombán, parancsoló hangon szólt hozzá. – Kelj fel! Mindjárt tálalják a vacsorát, és sok vendéged van. Vegyél fel valami szépet, megmutatjuk a barátainknak, a családnak és az embereknek, hogy itt a vadonban is meg tudjuk teremteni az eleganciát. – Jamie felnyitotta az úti ládákat, és elkezdte kiszedegetni, majd az ágyra dobálni a ruhákat. – Kelj fel! Jassy nem mozdult; fáradt volt. Jamie megragadta mindkét kezét, és talpra rántotta, majd meghúzta kék köpenyének övét. Az a földre esett, és Jassy ösztönösen a hasára tette a kezét. Nem lehet észrevenni, még nem. Ő érezte hasának duzzadását és mellének teltségét, de senki nem jött rá a titkára, kivéve talán Mollyt, de Molly nem fogja elárulni. Nem akarta, hogy Jamie így nyúljon hozzá. Ha gyengéden közeledne, vagy még inkább szenvedéllyel, meg tudná neki mondani. De nem akarja, hogy így fedezze fel. – Hagyjon békén! – Elfordult. – Azt mondtam… – Ó, igen, milord! Én pedig engedelmeskedem! Igen, milord, nem milord, ahogy kívánja, milord. Maga elhozott a nyomorból egy primitív vadonba, és nekem örökké hálásnak kell lennem, és a parancsait lesnem! Jassynek nem tetszett, ahogy a férfi tartotta az állát, amint feléje lépett, és elfordult. – Felveszem, amit kiválaszt! – Felküldöm Mollyt… – Nem. Azt mondta, hogy ma nem kell dolgozniuk. Elboldogulok egyedül is, ha lenne szíves végre magamra hagyni! Jassy figyelte, ahogy Jamie nyakán lüktet az ér, és legszívesebben sírva fakadt volna. Jamie átöltözött, amíg ő aludt, és még soha nem tűnt izmosabbnak, izgatóbbnak. Fehér inge elütött bronzbarna bőrétől, királykék szaténból készült bricseszt és fekete mellényt viselt. Harisnyája ráfeszült domborodó vádlijára, és a lábán csatos, fekete cipő volt. Hosszú haja göndörödött a vállán, és bár frissen volt borotválva, némileg tükröződött rajta a hely zordsága, amitől nagyon vonzóan nézett ki. – Öt perc, milady.

123

Sarkon fordult, és távozott. Jassynek csak tíz perc múlva sikerült elkészülnie és lemennie. Elizabeth már lenn volt, Jamie mellett ült a kandalló előtt, és elragadtatással hallgatott valami történetet, amit mesélt. Felpillantott, amint Jassy leért. Jamie felállt, és mormogva üdvözölte. – Jamie éppen egy csodás patakról beszél, ami nem messze van innen. – Elizabeth elpirult, és a szája elé kapta a kezét. – Az indián lányok meztelenül fürödnek, és most már sok fehér is, mert a víz olyan ragyogóan tiszta és hűs. – Az indián lányok férjet akarnak fogni maguknak – mondta Jamie. Elizabeth felnevetett. – Valóban? Szóval a dolgok végül is nem annyira különböznek az emberek között. – Nem, nem annyira – felelte Jamie, és gyengéd csodálattal tekintett a lányra. Robert és Lenore is megérkeztek, izgatottan. Jamie közölte hogy szól Mrs. Lawtonnak, hogy készítse el az italukat, és aztán leülhetnek vacsorázni. Amy francia bort hozott, ami velük érkezett az Édes Édennel, és miután mindnyájan kaptak egy pohárral, az asztal köré telepedtek. Lenore kuncogott, és mentegetőzött, amiért késtek, majd Robertre nézett, és édesen így szólt: – Ó, de jó volt… – Elhallgatott, mert ráébredt, hogy mit beszél, és elpirult. – Jó volt újra szilárd talajra lépni. Mindenki nevetésben tört ki, kivéve Jassyt. Lenore ártatlan remekkel meredt rá. – Hát nem volt jó, Jassy? Jassy a tányérjára pillantott, mert a célozgatás neki szólt, és persze mindenki azt hitte, hogy ő és Jamie nem tudták kivárni, hogy ne szeretkezzenek, miután kettesben maradtak. Jassy nem mert azt mondani, hogy a férje nem kívánta őt, és nem is tudott ránézni. Érezte, hogy a férfi figyeli. – A hajózás fárasztó volt – mondta. – Milady? Jonathan – immár Cameron-egyenruhába öltözve – állt mellette, és egy nagy ezüsttálcát nyújtott felé. Felemelte a fedelét, és az étel finom illatától Jassy szájában összefutott a nyál. – Őzhús, milady. Jassy bólintott. – Jonathan, pompásan néz ki. Nagyon köszönöm. Kérem, először Lady Maxwellt kínálja! Jonathan felszolgálta a húst, Amy Lawton a vajas tököt és a babot, a lányok pedig hozták a kenyeret, a pudingot és a vadpulykahúst. Az étel ízletes és bőséges volt, és nehéz volt elhinni, hogy itt valamikor éhínség pusztított. Sir William Tybalt akkor érkezett, amikor már félig végeztek az evéssel, elnézést kért, amiért elkésett, és elmondta Jamie-nek, hogy az egyik kisgyerek elkóborolt az erdőben. Jamie összevonta a szemöldökét. – Miért nem szóltál nekem? – Ez az első napod… a feleségeddel. – Jól ismerem az erdőt. A jövőben azonnal hívass. – Visszajött minden gond nélkül, és jól van – mondta William. Robert Jamie-re pillantott. – Úgy tűnik, nagy felelősség nehezedik itt rád, Jamie. Te vagy a birtok ura, hát soha nem pihensz? Jamie megrázta a fejét. – Nem, Robert. Itt mi mindnyájan keményen dolgozunk, majd meglátod. Senki sem pihenhet nyugodtan. Mindig akad erdő, amit ki kell irtani, otthonok, amiket fel kell építeni, és föld, amit meg művelni. A hajóink hellyel-közzel érkeznek, és ha fenn akarunk maradni, olyan függetlenné kell válnunk, amennyire csak lehetséges. Sok mindent meg tudok venni, de

124

ha az azokat szállító hajót elkapja a vihar, és elsodorja, a pénzem épp olyan értéktelenné válik, mint a hozatott áruk. Nem vagyunk olyan civilizálatlanok, mint képzelnéd, és összetartunk. A gyertyát és a szappant ki kell önteni, az állatokat el kell látni. Ha itt vagyok, együtt vadászom az emberekkel, és fát vágok. Azt hiszem, Robert, te is meg fogod szeretni. – Nos, meglátjuk – helyeselt Robert, majd Jassyre mosolygott. – Itt jól fogsz élni, milady. A fedélzeten valóságos angyal voltál. – Odalenn, a köznépet pátyolgatva – jegyezte meg Lenore. – Csoda, hogy nem kapott betegséget vagy valami élősdit tőlük! – Lenore, igazán… – Jassy, óvatosabbnak kell lenned. Mindnyájunkat megfertőzhetsz. – Az az asszony, aki elvérzett a gyerekszülésben, Lenore – mondta csendesen Jassy, majd felnézett. Jamie tekintete ismét őt fürkészte. Hallgatott, Jassy mégis úgy érezte, már nem néz rá olyan elítélően. Jonathan megköszörülte a torkát az asztal végénél, és Jamie feléje fordult. A férfi súgott valamit neki, és Jamie felkelt. – Hozd be! Bocsássatok meg! – mondta a társaságnak. – Azonnal jövök. Elizabeth a szokásos napjáról faggatta Sir Williamet, és a férfi udvariasan válaszolgatott neki, majd megígérte, hogy mindnyájukat megtanítja a muskéta helyes használatára. Jassy halványan figyelt, de kíváncsisága felülkerekedett rajta, ő is kimentette magát, és kisietett a folyosón a bejárathoz, ahol Jamie egy mellvértes katonával és egy nővel beszélgetett. A nő senkihez sem volt hasonló, akiket Jassy valaha is látott. A haja hihetetlenül hosszú, fényes és fekete volt, a bőre mézsárga, a szeme élénkzöld. Egyszerű háziszőttes ruhát viselt alsószoknya és fűző nélkül, és ringó melleinek alakja illetlenül látható volt. – Mondj köszönetet a főnöknek, és biztosítsd róla, hogy a feleségem nagyon értékeli az ajándékot – mondta Jamie, majd elhallgatott, amikor észrevette, hogy Jassy mögötte áll. Előretessékelte. – Jasmine, ők Lyle Talbot az őrjáratunkból és Remény. Lyle, Remény: a feleségem, Lady Jasmine. Lyle letérdelt Jassy elé, és udvariasan felajánlotta szolgálatait. Remény meg se moccant. Jassyt fürkészte, majd kissé bólintott. – Hölgyem – mondta, majd átnézett Jassy feje fölött Jamie-re, szeme csillogott. – Átadom az üzenetet. – Köszönöm! Remény elmosolyodott. – Jól megborotváltam, igaz? – Mi? – Jamie ösztönösen az arcához kapta a kezét. Hirtelen megfeledkezett Remény szolgálatáról, amit az osztriga kiélezett héjával végzett. – Igen, jól. Köszönöm. Jassy megdermedt. Lyle Talbot kitessékelte Reményt az ajtón, majd Jamie bezárta azt. Jassy nézte őt, amíg meg nem fordult; most neki volt alkalma elítélően tekinteni rá. – Jassy… – Kihűl az étel – mondta, és méltóságteljesen megperdült. Imádkozott, hogy Jamie ne vegye észre a remegését, és forgott, miközben elsétált. Az nem lehet, hogy Jamie azt csinálta más nővel… azt, amit vele. Elkeserítette a hirtelen rátámadt düh és fájdalom. Az nem lehet! Jamie nem kívánhatta ezt a furcsa pogány nőt! Soha, soha többé nem fog hozzányúlni; nem hagyja. A fogát csikorgatta, amint visszatért az asztalhoz. Aztán nem tudta, mi ütött belé, de buja és csintalan volt, és hirtelen vidámmá vált, hogy elbűvölje az asztalnál ülő két másik férfit. Megélénkült és felragyogott, és kérdéseivel ostromolta Sir Williamet, majd amikor ismét a tengeri út került szóba, megfogta Robert kezét.

125

– Robert a legnemesebb ember és a legjobb barát. Nos, nem bírtam volna ki az utazást, ha nem lett volna mindig a segítségemre. A magány elviselhetetlen lett volna… ha ő nem lett volna ott. Lenore, aki tudta, hogy a férje az utazás alatt őmellette volt, nem gondolt semmit a testvére kedves, dicsérő szavairól. Jamie viszont, aki tisztában volt vele, hogy a barátja egyszer már megkívánta a feleségét, erről mit sem tudott. Jassy látta, hogy a nyakának izmai megfeszülnek a haragtól, és szeme kék tűzzel ég. Örült ennek. Hogy merészeli megérinteni és a halkba hozni azt a pogány lányt! A társaság a vacsora után a kandalló mellé vonult whiskyt és forralt bort fogyasztani, pipára gyújtani, de Elizabeth fáradtan visszautasított mindent, Lenore ásított, és ő is kimentette magát. Sir William a muskétáról beszélt, és Jassy figyelmesen hallgatta minden szavát, szemei tágra nyíltak, és ragaszkodott hozzá, hogy Sir Williamnek meg kell tanítania őt annak használatára A férfi buzgón ígérgette, hogy eleget tesz a feladatnak. – Jassy, nem lenne jobb, ha te is felmennél? – kérdezte ingerülten Jamie. – Ó, nem! Egyáltalán nem vagyok fáradt! Rettenetesen várom, hogy szembenézzek az Újvilág kihívásaival! – jelentette ki ártatlanul Jassy. Aztán a férje tekintete megijesztette, és már nem mert tovább kacérkodni Sir Williammel. Néhány pillanattal később felsietett a lépcsőn. Le fog vetkőzni – határozta el magát –, felveszi a hálóingét, és bebújik az ágyba. És ha Jamie durván közeledne felé, elküldi az indián szajhájához. Nem fog hozzányúlni, fogadta meg. A terv fonákul indult, mert Jamie belépett a szobába, bezárta, bereteszelte az ajtót, miközben Jassy küszködött, hogy a ruháját átbújtassa a fején. Érezte a férfi jelenlétét, amint az megállt az ajtónál, és figyelte. Majd Jamie odalépett hozzá, és lehúzta a ruháját. A hajtűk kilazultak Jassy hajából, a padlóra estek, és a tekintete találkozott a férfiéval. Jamie félredobta a ruhát, és nézte őt, ahogy ott állt; válla meztelen volt, melleinek selymes, fehér dombocskái magasan kiemelkedtek a fűzőből, szemei kék tóként csillogtak, alsószoknyája lecsúszott a derekáról. Aranyszőke hajának lágy tincsei göndörödtek a vállán és csipkébe ágyazott, telt mellén, és kék erei lüktettek nyakának kecses oszlopán. Jamie soha nem látta még kívánatosabbnak. Vágy hasított belé, egy villám erejével. Megborzongott erős hevétől. – Gyere ide! – mondta recsegő hangon. – Magának elment az esze! – jelentette ki élesen Jassy. – Soha többé nem fog hozzám érni, maga vadember! – Dehogyisnem… milady! Jamie a karjaiba rántotta. Jassy öklével püfölte a mellkasát, de ő szorosan ölelte, száját az ajkára tapasztotta, és birtokba vette mohó szenvedéllyel. Ujjaival a hajába túrt, és hátrahúzta a fejét, miközben ajka nyakának verőerére siklott, majd tovább, a vállára. – Ne merészelje! – zihálta Jassy, és erősen nekifeszült a férfinak. Jamie abbahagyta a mozdulatot, és szilárdan tartotta, tekintete haraggal fúródott belé. – Mi az, milady? Sir Williamnek a szajhát játszod, most meg ebben a szobában apáca leszel? – Csak udvarias voltam Sir Tybalthoz, semmi több. – Az előkelő dáma! Az alakításaid nagyon jók, milady. Mondd csak, mi van Robert Maxwell-lel? – Neki a hálás barátot játszom, milord! Amit nekem adott, szeretném viszonozni. – Ebben a szobában, milady – jelentette ki Jamie, és ölbe kapta Jassyt –, a feleségemet fogod játszani!

126

Jassy dühödten küzdött ellene, olyan dühvel, amiről nem is tudott, mert abba a dühbe fájdalom ivódott. Nem tudta elviselni, hogy Jamie máshoz ment. Különösen azután, hogy őt idekényszerítette, és rettegett, hogy bele fog halni a gyermekének megszülésébe. Az ágyra huppant, és Jamie azonnal fölötte termett. Nekiesett az arcának, de a férfi lefogta a csuklóját. Vadul rugdosni kezdte, de Jamie ránehezedett. – Sikítani fogok! – Akkor sikíts hangosan! Nem fogok félmunkát végezni! – Menjen az indián szajhájához! – Micsoda? – Pazarolja az ostoba, lihegő vágyát az indián szajhájára! – Féltékeny vagy, kedvesem? Jamie felvonta sötét szemöldökét, mialatt fél kézzel könnyedén tartotta az asszony mindkét csuklóját, és egyik lábával lesúlyozta a combjait. – Soha, milord, meg vagyok alázva. A férfi a szabad kezét az arcához emelte. Jassy elfordult az érintésétől. Jamie ujjai végigsimítottak a nyakán, és megállapodtak a fűzője csipkéjén. Ügyesen oldotta ki a szalagot. Tekintete és keze szabadon, könnyedén barangolt a vállán és a mellén, ingerelve őt. Hüvelykés mutatóujja elidőzött érzékeny mellbimbóján, magas, elsötétedő csúccsá dörzsölve azt. Jassy dobálta a fejét, kicsavarodott, és elfordította a tekintetét. Eltűnődött, vajon Jamie az indián lányt is így ölelte-e, vajon nagyobb öröme telt-e abban a mézszínű testben, mint az övében. Jamie ajkával föléje hajolt. – Gyűlölöm! – mondta Jassy. A férfi a tenyerébe vette a mellét, ajka és fogai körülölelték a mellbimbóját. Jassy végül felkiáltott, és megborzongott a benne mélyen fellángoló vágy keltette izzó haragtól. – Hagyja abba, gyűlölöm magát, gyűlölöm, gyűlölöm… Jamie erős, könyörtelen szorítással fogta a csuklóját, és hirtelen, erőszakos mozdulattal letépte az alsószoknyáját és az ingét. Jassy riadtan próbált szabadulni tőle, eltűnődve a szándékán. Szitkozódott, kapálózott, de néhány pillanat múlva már meztelenül feküdt, alsószoknyájától és ingétől megfosztva, csak harisnyakötője és harisnyája takarta a lábát. A férfi keze a hasára tévedt, széles tenyere és ujjai szinte teljesen lefedték azt. Éles lélegzetet vett, és szeme újra találkozott az övével. Tudja. Tud a gyermekről. – Te terhes vagy – mondta nyersen. – Ez aligha az én hibám! Jamie megdermedt, mint az acél. Ujjai az asszony csuklójába mélyedtek, és keze megfeszült a hasán. – Kié? – kérdezte megtévesztőén kedves hangon. Jassynek némi időbe telt, mire rájött a kérdés vádoló tartalmára, és ekkor dühödten tépte ki magát a szorításból. A könnyek, amiket visszafojtott és az óceáni átkelés minden elkeseredett félelme most kitört rajta. Vadul kiáltozott, sikítozott összefüggéstelen szavakat, öklével és lábával ütött, kapálódzott. – Jassy! Nem hallotta a férfit. Sikerült feltérdelnie, Jamie is felemelkedett, de ő olyan lendülettel csapott a mellkasára az öklével, hogy a férfi felmordult fájdalmában. Jassy leugrott az ágyról, és futásnak eredt harisnyában és kis kék szaténcipőjében, de Jamie elkapta a haját, és visszahúzta. Jassy visszahuppant az ágyra, és a férfi újra fölé kerekedett. – Jassy!

127

– Nem, nem, nem! – Jassy idegesen dobálta a fejét, miközben a férfi szétvetett lábakkal ráült. – Nem fog így beszélni velem, így bánni velem, és nem fogja azt hinni, hogy… ezt csinálhatjuk. – Jassy, sss! – Menjen hozzá, menjen az indián szeretőjéhez! – Ő nem a szeretőm, soha nem értem hozzá. – De olyan jól szolgálja magát! – Ma reggel megborotvált, ez minden. Amíg te… – Maga utálatos, undorító kígyó! Ez a maga gyereke, de ez nekem nem számít. Nem érdekel, kinek a gyereke, nem akarom! Haza akarok menni! Nem akarok meghalni itt… – Jassy, nem fogsz meghalni! Néma könnyek csordultak le Jassy arcán. – Miért nem? A hajón meghalt a csecsemő. Halva született. Lepedőbe csavarták, és kidobták a fedélzetről. Már biztosan felfalták a halak. Aztán Joan is meghalt, és nem volt semmi… semmi! …amit tehettünk volna érte. Jassy nem vette észre, hogy a férfi elengedte a kezét, amíg már csak kis erővel nem püfölte a mellkasát. Jamie mozdulatlan volt, feszült, és figyelte őt, mit sem törődve ütéseivel. Végül elkapta a kezét, és két tenyere közé vette. – Jassy, nem fogsz meghalni. Te nagyon egészséges, fiatal nő vagy. – Nem akarom ezt a gyereket! – Én igen. Jassy tágra nyílt szemmel meredt rá. – Miért vett feleségül? – Tessék? – kérdezte fáradtan Jamie. Jassy nevetni kezdett. – Maga nem engem akart. Egy nőt akart, akit arra kényszeríthet, hogy idejöjjön. Valakit, aki túléli a gyerekszülést ezen a helyen. Maga… – Hagyd abba, Jassy! – Nem! – Hagyd abba! – Nem! Jassy újra nyitotta a száját, hogy beszéljen, de Jamie talált egy közvetlenebb módot arra, hogy elhallgattassa. Csókkal zárta le a száját. Hosszú, forró… és gyengéd csók volt. A nyelve újra meg újra behatolt. Megmártózott a szájában, majd visszahúzódott, és Jassy ajka egyre jobban engedett, majd nyelve összeforrt Jamie-ével, és ajkuk újra meg újra egybeolvadt. A férfi simogatni kezdte a testét. Jassy még soha nem kapott tőle ilyen törődést, ilyen gyengédséget. Jamie olyan finoman érintette meg, hogy Jassy felhomorított, hogy minél jobban érezze tenyerét a mellén. Jamie harapdálta a fülcimpáját, és nyelve tüzes ösvényt húzott a nyakán, a kulcscsontján és melleinek mély, árnyas völgyében. Jassy felsőtestét újra megemelte, amikor a férfi szája a mellére záródott, és nyaldosni kezdte, lassan, kínzón. A keze levándorolt, és rátalált nedves központjára. Jassy felnyögött, és ott is nekifeszült. Egész teste remegett, behunyta a szemét, és megvonaglott, várva őt. Jamie hirtelen elment. Jassy megkapta, amit akart, amire vágyott. Jamie türelmetlenül levetkőzött. Jassy félig nyitott szemmel figyelte. A férfi feléje lépett; teste bronzbarna, kecses és erőt sugárzóan izmos volt. Jassy, amint feküdt ott, és a levegő simogatta a testét, bevallotta magának, hogy szereti Jamie büszke, oroszlántartású fejét, szemének indigókékjét, sűrű, sötét haját, a mellkasát és ágaskodó férfiasságának fészkét. Kívánta őt…

128

Jamie fölé magasodott, megfogta az asszony kezét, és a tenyeréhez emelte az ajkát. Csókot lehelt rá, és magához vonta. – Érints meg! – suttogta. – Nem… – Érints meg! – Nem. – Érints meg! – Igen… Jamie hátraszegte a fejét, és torkát gyönyörteljes, diadalmas morgás hagyta el, ami talán még a házat is megremegtette. Jassy nem bánta. Elbűvölte a férfi duzzadó vesszője, a forró lüktetés, az erőteli élet. Jamie ajka az ajkára talált, megcsókolta, majd ő is simogatni kezdte, és Jassy végül már szinte kábult volt. A férfi ismét felnyögött, elcsavarta, megfordította őt, és már nem akadt olyan hely, ahol ajka ne járta volna be a testét. Finoman megharapdálta a fenekét, a nyelve izzón és vadul siklott végig gerincén, és Jassy is meg akarta érinteni mindenütt. Átadta magát a vágyainak, az álmainak, és simogatni kezdte Jamie mellkasának izmos dombjait, ujjaival játszadozott feszes fenekén, a fogaival incselkedett a fülcimpáján, és csókjaival mosdatta meg a vállát. Félig zokogott, amikor Jamie végül föle magasodott, és felsikoltott mérhetetlen gyönyörében, amikor egybeforrt vele, mélyen eltemetve magát. Jassy újra felsikoltott, amint véget ért; az érzés olyan erős, olyan teljes volt. Zavarában a férfi nyirkos mellkasába temet az arcát, és megpróbált nem gondolni azokra a bűnös dolgokra, amiket tett. Jamie karja szorosan fonta körül. Állát a homlokán nyugtatta, és simogatta a haját. Hallgatott, ugyanúgy, ahogy Jassy. A tűz a kandallóban már csak pislákolt. Jassy azt hitte, Jamie talán elaludt. Kissé elfordult, de a férfi erősen ölelte, keze a melle alatt fogta. Érezte hozzásimuló testének melegét és erejét. – Jassy… – suttogta Jamie. Ujjai a hasára siklottak. – Ne félj! Nem fogsz meghalni. Én akarom a fiamat. Melletted leszek. – Én… – Tessék? – Haza akarok menni. Jamie megdermedt, karja megfeszült. Jassy megremegett, és elkapta a kezét, amikor Jamie elfordult tőle. Hirtelen megrémült, hogy el akarja utasítani. – Jassy – szólalt meg Jamie, és újra átölelte. – Ez az otthonod. – Nem enged el? – suttogta Jassy. – Nem. Jassyn újabb remegés futott végig, és nem volt benne biztos, hogy a válasz nyugtalanítottae, vagy örült neki. Ujjai a férfi ujjai közé fonódtak, és Jamie lassan, óvatosan összekulcsolta a kezüket. – A feleségem vagy, jóban-rosszban, és soha nem engedem, hogy elhagyj. – Megvádolt azzal, hogy lefeküdtem Roberttel! – Nem hiszem, hogy megtennéd. – És miért nem? – Mert tudod, hogy arra kényszerülnék, hogy megöljem Robertet. Jassy hirtelen megborzongott, mert ez kétségtelenül igaz volt. Azt kívánta, Jamie bárcsak azt mondta volna, tudja, hogy azért nem tenné, mert nem alázná meg őt, a húgát és önmagát sem. De Jamie biztosan nem a legjobbat gondolja róla vagy az indítékairól. Jamie hallgatott. Mozdulatlanul ölelte, meleget és biztonságot nyújtva, és ennek Jassy örült. De nem bírná elviselni itt az életet, ha el akarna fordulni tőle.

129

– Mi van azzal az indián lánnyal? – faggatta. – Ő tolmács. Semmi több. – Megesküdne erre? Jamie hirtelen elengedte, és föléje magasodott, hogy a szemébe nézzen a félhomályban. – Micsoda? Jassy nagyot nyelt, és elszántsággal vegyes ártatlansággal tekintett rá. – Kérem, szeretném, ha megesküdne erre. A férfi lassan elmosolyodott. – Most az egyszer, milady, de nem vagyok hozzászokva, hogy a szavamat kétségbe vonják, így ne hidd, hogy ezt újra megteheted. Esküszöm: Remény csak tolmács, semmi több. Feltételezzük, hogy egy fehér férfi gyermeke Roanoke-ból, az elveszett kolóniából. Soha nem értem hozzá, esküszöm. Így megfelel? – Igen – felelte Jassy elégedetten. Habozott, majd szemérmesen hozzátette: – Köszönöm! – Szívesen. Jamie visszafeküdt mellé. Nem ölelte át, amíg Jassy meg nem lökte a fenekével, és halkan fel nem sóhajtott. Akkor megfordult, újra köréje fonta a karját, csípője a fenekéhez simult, keze a mellén nyugodott. Nagyon kellemes így pihenni, állapította meg Jassy. – Még egy dolog, milady. – Igen? – Majd én megtanítalak, hogyan kell a muskétával bánni; nem kell megkérned más férfit. – Nem, milord – mondta kedvesen Jassy. – Nem fogok megkérni más férfit. – Semmire. – Semmire. Jassy félelmei jelentősen csökkentek, és meglepetésére hamar elnehezült a szemhéja, majd nemsokára mély, nyugodt álomba merült.

130

XIII. Jassy felébredt, amikor egy erős kéz megragadta a fenekét. Felháborodva ugrott fel, és látta, hogy Jamie felöltözve bámul rá, úgy, mint egy zsarnok. A tűz már alig pislákolt, a szobában hidegvolt. Ráadásul Jamie még le is rántotta Jassyről a takarót. – Reggel van, kedvesem. Sok a tennivalónk. Ki az ágyból! Még egyáltalán nem volt reggel. Egy reszkető halvány rózsaszín fénysugár szűrődött még csak be a szobába. Jassy rosszalló tekintettel meredt a férfira, és visszahúzta magára a takarót. Már nagyon régen nem kelt fel ilyen korán. Azóta nem, amikor még hajnal előtt súrolta a padlót, hogy megkímélje az anyját a munkától John mesternél. – Gyerünk, milady… felkelni! Jamie újra lehúzta róla a takarót. Jassy tiltakozva kiáltott fel, és feltérdelt, hogy visszaszerezze a paplant. Elvörösödött, amint Jamie nevetni kezdett rajta, és sötét szeme bűvösen villant. A férfiak – állapította meg Jassy – lehetetlenek. Ő már megadta magát, teljesítette minden kívánságát, Jamie mégis úgy viselkedik, mintha maga az ördög cimborája lenne. – Megfagyok! – Akkor öltözz gyorsan, és nem fogsz annyira fázni! Vegyél fel valami meleget, mert hideg reggelünk van. – Jó! – ígérte Jassy. Jamie elfordult, ő pedig visszarántotta a takarót, és visszabújt az ágyba. Meglepetten hallotta Jamie nevetését, majd érezte a súlyát, amint az lehuppant mellé. Tágra nyílt szemmel meredt a férfi huncutságot tükröző arcára. – Ha nem tudlak felkelteni, akkor gondolom, nekem kell lefeküdni. Jassy levegő után kapott, és gyorsan kipenderült az ágyból, éppen kitérve a férfi markoló ujjai elől. Megborzongva ért földet, de hamar felpattant, és a takarót meztelen teste elé kapta, Mogorván nézett Jamie vidám arcára, amint az felkönyökölve figyelte őt. A férfi teljesen fel volt öltözve, magas szárú csizmába, nagykabátba és tollas kalapba. – Már volt kint? – Igen, már voltam. A vadászat kora reggel a legjobb, amikor az erdő vadjai élelem után indulnak. – Hagyhatott volna aludni… – Nem, kedvesem, bár akartalak, hálából ezért a csodálatos éjszakáért. Jassy elpirult, és az ajkába harapott. Jamie jól mulatott rajta, és ő azt kívánta, bárcsak ne árulná el ilyen könnyen a lelkesedését. – Már itt az ideje… – Igen, méghozzá most. A nap korán kezdődik, hajnalban. Mi vadászunk, a parasztok pedig a korai órákban a földeken dolgoznak, mert nyakunkon a tél, hamar sötétedik. Most pedig itt a reggeli ideje, és mivel mindig sok a tennivalónk, jobb, ha mindnyájan egy időben étkezünk. – Felöltözöm. Jamie nagyot sóhajtott, és tekintete végigsiklott az asszonyon. – Az ördögbe is az étellel! – jelentette ki, kipattant az ágyból, és Jassy felé sétált. Jassy levegő után kapott, de Jamie már ott is volt mellette, és szorosan megölelte. – Az ördögbe az étellel, az idővel és a munkával! Nem bírom ki. Attól tartok, a karjaimba kell vegyelek… Megcsókolta az asszonyt, hosszasan, édesen és gyengéden, és bár Jassy tudta, hogy Jamie tréfál, és az egész csak színészkedés, a forró csóktól izzó láva áradt szét a testében. A férfi ajka a nyakán lüktető érre vándorolt, és Jassy hirtelen félve suttogta neki:

131

– Nem, Jamie, reggel van! Az emberek már várnak, le kell mennünk! Gyorsan felöltözöm, Jamie, várnak ránk… – A hangja elcsuklott, lélegzete elakadt, amint a férfi egyszer csak lehúzta róla a takarót, kitéve testét a hűvös reggeli levegőnek. – Hadd várjanak! – mondta Jamie, már nem tréfálkozva. A tekintete mohó volt, és elszántan fürkészte őt. Jassy most már valóban reszketett, mert a szobában hideg volt, őt nem takarta semmi, és a férfi sem érintette meg, hogy felmelegítse. A foga vacogott, libabőrös lett, és a hidegtől összehúzódott, terhességétől elbűvölően megnagyobbodott mellbimbója kibukkant aranyló hajfürtjei között. – Jamie… A férfi nevetve ölelte át, és újra megcsókolta, majd nevetése elhalt, ajka a vállára siklott, és nagyon lassan fölé hajolt. Jassy ujjai Jamie ruhával fedett vállára tévedtek; el kellett volna taszítani magától, de nem tudta. – Fázom… – Nem, forró vagy, mint a tűz. Hamarosan azzá is vált. Már rájuk vetődtek a nap első sugarai és ez veszélyesnek, bűnösnek és nagyon izgalmasnak tűnt. Jassy még mindig reszketett, de ahol Jamie ajka megérintette, ahol a keze simogatta, lángra gyúlt. A férfi bebarangolta egész testét, és Jassy visszafojtotta sikolyát, amikor az perzselően és bizalmasan ért hozzá. Fejét hátraszegte, és átadta magát az élvezetnek, ujjai végigsimítottak a férfi vállán, majd a hajába túrtak. Minden ízében remegett. Nem tudott gondolkozni, csak érezni az édes ostromlást. Már nem fázott… Egyáltalán nem. Az izzó tűz végigsepert bensőjében, mint a napsugarak, lénye központjából kiindulva, bárhol érintette, gyötörte, csókolta is Jamie. Zihált, és összefüggéstelenül kiáltotta a nevét, hogy hagyja abba. Ám Jamie nem állt meg, és a naptűz kitört, felrobbant és végiglángolt benne, majd hallotta a férfi elégedett, rekedt nevetését, és a vörös izzás önkívületének édes nektárjaként hagyta el a testét. Jassy úgy érezte, összeesik, de Jamie gyorsan a karjaiba kapta. Lefektette az ágy szélére, kilazította a bricseszét, letérdelt, és egy nyári vihar elsöprő erejével belehatolt. Szorosan fogta a vállát, és a szemébe nézett, de Jassy felnyögött és elfordult, hogy Jamie ne láthassa az árulkodó, tilos dolgokat, amelyek biztosan ott tükröződtek a szemében. A vihar elült, és Jamie az asszonyra borult, sötét feje a mellén nyugodott. Jassy szeretett volna a hajába túrni, de beharapta az ajkát, és visszafojtotta a szándékát, hirtelen megrémülve a közöttük ébredező érzelem mélységétől. Nem adhat ennyire sokat, ennyire szabadon. Semmit sem tarthat vissza, semmit, és ez ijesztő, mert Jamie még mindig olyan sokat megtagad magából tőle. A férfi kissé megmozdult, és kezét Jassy hasára tette. Jassy önkéntelenül is megfeszült, mert bármit is mondott Jamie, a gyerekre gondolva újra rettegés fogta el. – Mi a baj? – Semmi – mondta gyorsan. Jamie halkan szitkozódott, és elfordult tőle. – Bárcsak tudnám, mi az, ami megnyitná a lelkedet! – Megnyitni a lelkemet?! – kiáltotta Jassy. – Már mindé megkapott. Még azt is, amit elrejtenék maga elől… – Ez az, kedvesem. Pontosan ez az. Megpróbálod visszatartani. – De szajha vagyok, és képtelen vagyok megtenni? – suttogta keserűen Jassy. Jamie megragadta a vállát, és felhúzta. – Jassy, te a feleségem vagy, és egy gyönyörű és szenvedélyes nő, és ezenkívül semmi más nem számít. – Mert itt vagyunk, ebben a vadonban. – Mert én azt mondtam.

132

Jassy elpirult, és lesütötte a szemét, mert úgy vélte, Jamie őszinte volt, nem gúnyolódott. Jamie felkelt, megigazította a nadrágját, és még mielőtt az asszony elhúzódhatott volna tőle, ismét mellette volt, keze lágyan simult gömbölyödő hasára. Ujjai körbefogták a mellét, és Jassy aggódva pillantott az ajtó felé. – Megijesztesz engem – mondta Jamie halkan. Jassy rámeredt, elcsodálkozva, hogy van valami, ami meg tudja ijeszteni Jamie Cameront. – Miért? – Mert nem akarod a gyermeket, és képes vagy indulatos és veszélyes dolgokra. Mondd, ez azért van, mert az én gyerekem? Jassy először nem értette a kérdést, habozott, aztán remélte, nem tétovázott túl sokáig. – Nem – felelte gyorsan. – Én… – Nem érdekes. Nem akarom hallani. De mondok valamit, jól figyelj! Ha azon töröd a fejed, hogy megszakítsd ezt a terhességet, nagyon komolyan kockáztatod a saját életedet. Jassy egy percig üres tekintettel nézett a férfira, mielőtt rájött, hogy az mire gondol. Majd megpróbált elfordulni tőle, de Jamie erősen visszahúzta. – Jassy? – Ha csinálni akartam volna valamit, milord, már régen megtettem volna! Jamie elégedetten tekintett rá. – Joan Tannen a saját ágyában is meghalhatott volna, Angliában. – De nem ott halt meg, hanem a hajón, miközben erre a pogány földre próbált eljutni. – Jassy újra a férje szemébe nézett. – Találkoznom kell John Tannennel. Én… – Már megmondták neki, mi történt. Jassy megrázta a fejét, és attól félt, elsírja magát. Személyesen kell találkoznia azzal az emberrel. Senki más nem tudja, mennyire szerette őt Joan, és megérdemli, hogy megmondja neki. – Találkoznom kell vele! – Jassy… – Kérem! Jamie meglepetten, furcsán tekintett rá, majd vállat vont. – Reggeli után elkezdelek tanítani a muskéta használatára. A vacsora négykor lesz; a kettő között megkeresheted John Tannent, ha annyira akarod. – Igen. Szeretném. Jamie bólintott, és még mindig fürkészte az asszonyt, szorosan ölelve, Jassy érezte, hogy arcát újra elönti a pír, és lesütötte a szemét. – Mi az? Sokat fogunk késni, ha nem hagy felkelni és felöltözni. Maga könnyebben elkészül – mondta némi nehezteléssel. Jamie újra felnevetett, és Jassy szerette hallgatni; a megjelenése is tetszett neki, amikor újból a szemébe mert nézni. Jamie kalapja nem volt a fején, és sötét fürtjei dúsan és kuszán hullottak a homlokába, szeme mélykéken csillogott markáns, bronzbarna arcán. Meglepően vonzó volt, és nevetése még vonzóbbá tette. – A keresztnevemen szólítottál. – Tessék? Jamie közei hajolt hozzá, és az ajka fölött suttogta: – Amikor szeretkeztünk, drágám. A keresztnevemen szólítottál. Azelőtt soha nem tetted. – Könnyed csókot lehelt az asszony ajkára, a homlokára, a mellére, majd a hasára, és gyorsan elkelt. – Gyere! Szörnyen elkéstünk. – Elkéstünk! – Igen! Talpra segítette Jassyt. Jassy fagyoskodva a spanyolfal mögé szaladt, a mosdóállványhoz. Halk kopogás hallatszott, Jassy lépteket hallott a spanyolfal mögül, majd Jamie kinyitotta az ajtót, és mély hangján így szólt az érkezőhöz:

133

– Jó reggelt, Moliy! Jól aludtál az új ágyadban? – Ó, igen, Lord Cameron! – Nagyon elkéstünk? – Nos, milord, Amy nyugtalankodik… – Nincs rá semmi szükség. Azonnal beszélek vele. És Molly, remek az időzítésed, mert úrnődnek éppen ebben a pillanatban van szüksége a szolgálataidra. Az ajtó becsukódott, és Jassy szoknyasuhogást hallott, amint az arcát és a kezét mosta. – Jassy! – szólította Molly. – Igen! – Mire van szükséged? – Mindenre! Egy pillanat múlva egy ing jelent meg a spanyolfal tetején, Jassy belebújt, és előjött. Molly csillogó szemekkel és kipirult arccal, jókedvűen várta. – Korán reggel, aranyom? – Molly! – intette Jassy, és felhúzta alsószoknyáját. Molly vidáman felnevetett, és megölelte. – Csak olyan boldog vagyok, aranyom! Mindig is úgy gondoltam, hogy ő való hozzád. Benne erős jellem lakozik, nem úgy, mint a szőkében… – Robert Maxwellben? – Igen. Molly megkötötte a fűző szalagjait. – Robert csodálatos ember. – Te meg, semmi kétség, szerelmes voltál belé, amikor emezt tőrbe csaltad, nem igaz? Nos, figyelj a szavamra, aranyom, én ismerem a férfiakat, úgy ám! A jobbikat szerezted meg a kettő közül. Jassy átbújtatta a fejét a halványkék gyapjúruhán, amit az útiládából választott. – Őrült vagy, Molly. Robert nagyon finom, kedves és nemes ember. Molly szeme összeszűkült. – Szóval erről van szó! – Ebben még nincs semmi különös – vágott vissza Jassy. És ez igaz is, gondolta. Egyre jobban kedvelte Robertet, úgy, mint egy testvért. Nem volt már szerelmes belé. Nem is lehetett, mert soha nem tudná elfelejteni a férje ölelését, a lényéből áradó erőt, a szeméből sugárzó szenvedélyt. Gyűlöli őt, vagy sem, Jamie valahogy a bűvkörébe kerítette, és ő már nem féltékeny a húga férjére. Túlságosan sokat küzd a sajátjával, az álmaiban és a testében. – Vigyázz, aranyom… – Már elkéstem, Molly. Köszönöm, hogy aggódsz. Jassy dühös volt, így gyorsan kisietett a szobából, maga mögött hagyva Mollyt és a rendetlenséget. Már mindenki más az asztalnál ült: Lenore, Elizabeth, Robert és Jamie. A férfiak felálltak Jassy közeledtére, és Lenore negédesen rámosolygott. Jamie elnézést kért a késésért. Robert Maxwell sokat sejtető tekintettel nézett Jassyre, és az elpirult. Jamie észrevette, hogyan reagál a felesége a barátja pillantására. Jassy látta, hogy a férje álla megfeszül, a szeme elsötétedik. Hátraszegte a fejét. Minden tekintetben ártatlan, és bolond lenne, ha felülne a gyanúsítgatásainak. Jassy helyet foglalt, és dicsérte Amy Lawtonnak a finom reggelit, ami halból, kenyérből, friss tejből és sajtból állt. Amikor befejezték az étkezést, Jamie kelt fel elsőként, és kihúzta a felesége székét. – Jassyvel kezdem a muskétával. Holnap, ha téged is érdekel, Elizabeth, veled folytatom. – Én… én nem hiszem, hogy használni tudnék egy fegyvert – mondta Elizabeth. – Te döntőd el.

134

Jassy csatlakozott a húga véleményéhez. – Jamie, nem tudom, hogy én magam is képes lennék-e egyáltalán… – Jassy, gyere! Most rögtön! Jamie levette a muskétáját, ami a kandalló felett, a falon függött, majd mellőle egy kanócot, amit meggyújtott a kandallóban égő tűzzel. Aztán visszalépett Jassyhez. Kézen fogta, és kimentek. A bejárati ajtónál Amy várta őket, és átadott Jamie-nek egy bőr lőporos erszényt, egy kis zacskó golyót és egy hosszú, villás végű botot, a „támasztékot”, ahogy Jamie mormolta Jassy-nek. Jamie megköszönte Amy segítségét. Jassy mosolyt erőltetett magára, és közölte a házvezetőnővel, hogy nemsokára visszajön. Amint elhaladtak a birtokon lévő házak mellett, a dolgukat végző asszonyok és az arra járó munkások mind tisztelettel üdvözölték Jamie-t, és kedvesen fejet hajtottak a feleségének. – Az úr és gazda, nemde? – zihálta édesen Jassy. – Igen, kedvesem. Ezt jegyezd meg! – Azt gondolta, talán elfelejtem? – Azt gondolom, nem tetszik a szemed csillogása… ami más férfiaknak szól. – Maga képzelődik. – Nem. – De azt tudja, hogy nem lennék együtt Robert Maxwell-lel mert megölné őt, és aztán biztosan engem is. Nem felejtettem el. – Ó, téged nem ölnélek meg, kedvesem. Megvárnám, amíg a fiam megszületne, aztán kékre-zöldre verném a finom kis bőrödet, és elzárnálak egy magas toronyba, ahol kedvedre vezekelhetnél. Gúnyolódik, gondolta Jassy, és lopva rápillantott. Vagy valóban megtenné? Olyan bizalmasan ismeri őt, a szívének és lelkének rejtett zugait mégsem. Kisétáltak a kapun, és Jamie továbbra is szorosan fogta a kezét. Tovább gyalogoltak. Gyönyörű a reggel, vélte Jassy. A nap már felkelt, és fényesen ragyog az őszi hűvösben, a fák lombjai már váltják a színüket. Vörös tarkítja az aranyló barnát, a sárgát és a zöldet, és még a folyó is különösen kéknek és nyugodtnak tűnik. Jassy a távolban látta a földeket, ahol az emberek dolgoztak, betakarították a termést. – Dohány, a pénzt hozó terményünk – magyarázta neki Jamie, követve tekintetét. Jassy elmosolyodott, és oda sem figyelt a szavaira. – Úgysem merne megütni – jegyezte meg. Jamie jóízűen felnevetett. – Ne tegyél próbára, kedvesem! – intette Jassyt. – Nem tehetek róla, ha olyat képzel, ami nem történt meg. Jamie hirtelen megállt, és már nem volt vidám; arca komolyságot és feszültséget tükrözött. – Mit képzelek én? És mi történt valójában, milady? – Ne-nem tudom, mire gondol – mormolta Jassy hátralépve, és azt kívánta, bárcsak ne beszélt volna ilyen fölényesen. Jamie eléje állt, nem érintette meg, csak sötéten és hatalmasan fölé tornyosult. – De igen, madame. Te nem szeretsz engem. Ez nyilvánvaló. Azt kellene hinnem, hogy kiábrándultál a mi vidám és előkelő barátunkból? Jassy szíve vadul kalapálni kezdett, és félelemmel vegyes csodálattal meredt a férfi nyakán dühösen lüktető érre. – Maga nem szeret engem. Szóval hogy értsem, amit mondott? – Ah, madame, de nem kívánok úgy nőt, ahogy téged kívánlak. Felelj a kérdésemre! Jassy lehajtotta a fejét, és hirtelen félni kezdett a férfitól, félt hatalmas haragjától. – Én… én nem szeretek senkit – jelentette ki, és tekintetét újra Jamie-re emelte. – A pénz az, amit szeretek, nem emlékszik, milord?

135

Jamie álla megfeszült, de nem szólt. Megfogta Jassy kezét, és magával húzta, amíg egy tisztásra nem értek, ahol mindössze egy fakerítés állt. Jamie elővette a hosszú botot. – Ez a támaszték – mondta tárgyilagosan. – A muskéta súlyos, és nehéz vele célozni. Így a támaszték tartja a súlyt, és segít a biztos fogásban. Érted? Jassy hűvösen ismételte el a szavait. Jamie leszúrta a támasztékot a földbe. – Ez itt – mondta Jassy a lőfegyverre mutatva – a muskéta. Lőpor és golyók. És itt van még egy hosszú kanóc. – A kanóc a muskétából lógott ki, egyik vége égett. – Milady, ha a kanóc nem elég hosszú, és a vadász rátalál az áldozatára, hamar rá kell döbbennie, hogy nem tud sokáig tüzelni, és még rosszabb is történhet. Egy felderítő összeakadhat egy indiánnal, és rájön, hogy fegyvertelen, mert már leégett a kanóca. Soha ne indulj el hosszú kanóc nélkül! Nem tudhatod, mikor lesz szükség a fegyveredre. – Soha ne indulj el hosszú kanóc nélkül – ismételte összeszorított foggal Jassy. – Még akkor sem, ha többször biztosítotok róla, hogy az indiánok mostanában békések. – Én soha nem biztosítottalak erről. – Maga kedveli az indiánokat. – Tiszteletben tartom, hogy joguk van élni a saját életüket – mondta Jamie, és felhúzta a fegyvert. – Soha nem állítottam, hogy szükségtelen óvatosnak lenni velük. Sok törzs van, és sok vezető, és az ember soha nem tudhatja, kik és mikor gerjedtek haragra. Most pedig figyelj! Ez a tartály a lőpornak való. – Jamie beleszórt egy kis lőport, mutatva Jassynek, mennyit. – Vigyázz, hogy a kanóc égő vége távol legyen, nehogy hamarabb felrobbanjon, és kicsipkézze az ujjaidat! Zárd be a tartályt! Tedd be a golyót és a tömítőt, aztán tömd be a csőbe! Most készen állsz a célzásra. – És mostanra az indián már biztosan elvágta a torkomat. – Majd gyorsabban csinálod, ha gyakorlatot szerzel. Célozz alacsonyan! A muskéta visszaüt. Jamie tüzelt, és egy megcélzott távoli fa kellős közepébe talált. Újratöltött, bemutatva Jassynek, milyen gyorsan követik egymást az egyes mozdulatok. Majd feltette a muskétát a támasztékra Jassynek. Jassy célzott, alacsonyan, ahogy a férje tanácsolta. A kanóc begyújtotta a lőport, ami kilőtte a golyót. A muskéta eldördült, és visszarúgott. Jassy hátrarepült, és a földre esett volna, ha Jamie nem kapja el. – Majd hozzászoksz – mondta a férfi, és talpra segítette az asszonyt. – Most csináljuk újra! Ezúttal te csinálsz minden lépést. Jassy kimerült, mire Jamie végül úgy döntött, pihenhet. A muskéta szörnyen nehéz volt, és nem volt könnyű bánni vele. Jamie ráordított, amikor Jassy elfelejtette lezárni a lőportartályt, és ismét rákiabált, amikor a szoknyája túl közel került a kanóchoz. Jassy visszakiabált, és újrapróbálta; a homlokán gyöngyözött a verejték, és csorgott a mellei között is. Elhatározta, hogy jobban megtanul tüzelni azzal az átkozott valamivel, mint Jamie. Az utolsó kísérlete nagyon jól sikerült. Töltött, célzott, egy-két percen belül tüzelt, és nem esett hátra a visszarúgástól. Aztán diadalmasan nyújtotta át férjének a muskétát. – Megfeleltem mára, milord? – Megfeleltél – mondta hűvösen Jamie. – De elvárom, hogy nagyon jól csináld. – Ó, igen. Ezért vett feleségül. A férfi komoran meredt rá. – Tudod, hogy miért vettelek feleségül. Menjünk! Találkozni akarsz John Tannennel. Most van itt az ideje. Szótlanul visszasétáltak a birtokra. Jamie ismerte a járást. Kanyargott a házsorok és épületek között, amíg az egyik kis zsúpfedeles vályogházhoz nem ért. Bekopogott, de az ajtó magától kinyílt, és egy szakállas, szőke, fiatal férfi állt ott, vékony arca megtört és fáradt volt, de meglepett mosoly enyhítette hamar a vonásait.

136

– Lord Cameron, örülök, hogy látom! – John Tannen, bemutatom a feleségemet, Lady Cameront. Szeretne valamit mondani magának. A férfi nagyon zavartnak tűnt. Levette a sapkáját, és a kezében szorongatta, majd előremutatott, hogy menjenek beljebb. – Elnézést, milady, milord. Egy kis felfordulás van. Vártam Joant, tudják, és… nos, nem vagyok valami házias. És velem van a nagyfiam és Joan húga is, és úgy látszik, soha nem tudjuk utolérni magunkat. A kis ház inkább disznóólra hasonlít, vélte Jassy, mert ruhák hevertek szanaszét, és edények, serpenyők, fatányérok és bögrék kupaca töltött meg egy durva faasztalt. Egy szurtos kislány hatalmas, barna, karikás szemével szomorúan bámult rá a szoba közepéről, és egy tíz év körüli fiú figyelte az asztaltól, ahol egy harisnyát próbált megstoppolni tű, cérna és gyűszű segítségével. Jassy a fiúról John Tannenre nézett. – Én… én azt szeretném mondani, hogy a feleségével voltam a… a végén, Mr. Tannen. Nagy szeretettel beszélt magáról, és ezt szerettem volna átadni. Úgy gondoltam, fontos. A férfi hirtelen nagy, durva munkáskezébe vette a Jassy kezét, és letérdelt a padlóra. Alázatosan meghajolt a keze fölött. – Milady, hallottam, milyen törődéssel gondozta a feleségemet, és Isten a tanúm, örök hálával tartozom magának. Jassy elvörösödve hátralépett. Nem sokra tartotta azt az embert, aki elengedi a feleségét egy ilyen útra, különösen Joan állapotában, de John Tannen őszinte embernek látszott, aki elvesztette a feleségét és a fiát, és mindent elkövet, hogy átessen a megpróbáltatások időszakán. Jassy megrántotta a kezét. – Mr. Tannen, kérem, keljen fel! Én nem tettem semmit, igazán. A férfi bólintott, nem igazán hallva a szavait, és nem állt fel. – Mr. Tannen! Jassy tanácstalanul nézett Jamie-re. Jamie kíváncsian figyelte, és vállat vont, rábízva a helyzet megoldását. – Mr. Tannen, keljen fel! Nézze, tudom, hogy fájdalmat érez, de ez a hely egy kunyhó, és Joan nagyot csalódott volna benne. Jassy elhúzta a kezét, és ismét Jamie-re tekintett, de a férje nem akart a segítségére sietni. Érezte, hogy az álla kissé megremeg, és eltűnődött, vajon az, amit tenni készül, arról győzi-e meg Jamie-t, hogy rangján alul nősült, de aztán nem törődött ezzel. A férje is bedobta őt a mély vízbe, így azt fogja tenni, amit jónak lát. Odasétált az asztalhoz. – Hogy hívnak, fiú? – Edmund, milady. A fiú azonnal felpattant. Gyorsan nő, vélte Jassy. Túl gyorsan is a ruhája méretéhez képest. – Edmund, vegyél egy jó vödörnyi vizet, és melegítsd meg nekem a tűzön! Ettetek már? Jamie küld egy kis őzhúst, és átküldi Mollyt is, így egy-kettőre rendbe tesszük ezt a helyet. – De ezt nem teheti, milady! – John Tannen végre felállt. Rémülten pillantott Jassyről Jamie-re. – Lord Cameron, meg kell magyaráznia, hogy én egy közönséges munkás vagyok és ő pedig a maga felesége, és hogy… hogy én hálás vagyok, de… – Elhallgatott, és Jassyhez fordult. – Nagyon hálás vagyok, de… Lord Cameron, kérem, segítsen! Jassy is Jamie-re nézett. Ha a férje visszautasítja őt, tudta, hogy ő ellenszegül. Ennek az embernek segítségre van szüksége. Jamie a gazdája, és John Tannen felesége Jamie szolgálatában halt meg. Ő pedig segíteni akar. Segítenie kell. Visszatartotta a lélegzetét, és magasra szegte az állát. Jamie figyelte őt sötét, feneketlen tekintetével, majd lassan így felelt John Tannennek:

137

– Attól tartok, a feleségem nagyon elszánt, John, és nem mondhatok neki semmit. Maga nem tagadhatja le, hogy segítségre van szüksége, és én megígérem magának, hogy a feleségem gondoskodni fog róla, hogy minden gyorsan a helyére kerüljön. Átküldöm a szobalányát, ahogy ő is javasolta, és egy kis őzhúst. Edmund, ebéd után kísérd őt haza! Jamie még egyszer a feleségére tekintett. Jassy visszanézett rá, és nem tudta teljesen biztosra venni, de úgy tűnt, hogy Jamie nem ítéli el, nem veti meg. Ha bármit is érzett a tekintetéből, az büszkeség volt, és ez jó érzéssel töltötte el. Mélyen felmelegítette. – Edmund, most pedig gyere, dolgunk van! Hogy hívják a húgodat? – Ő a mama húga, nem az enyém. A neve Margaret. – Margaret. – Jassy felemelte a kislányt, és az asztalra ültette. Talált egy törlőrongyot és egy tál vizet az asztalon, és elkezdte mosdatni a kislány arcát. – Ah! Hiszen ez itt egy gyerek a piszok alatt! Méghozzá kislány. Egy nagyon szép kislány. Gyere, menjünk! Sok tennivalónk van. Molly hamarosan megérkezett az őzhússal. Ócsárolni kezdte a szegény férfit a ház állapotáért, és amikor az magyarázkodni próbált, hogy aratás volt, másban keresett hibát. Jassy ügyet sem vetett rájuk, hanem hozzálátott egy ízletes ebéd elkészítéshez. Margaret segítségével megtalálta a zöldségeket a pörkölthöz és egy kis sót az ízesítéshez, és feltette főni a tűzre. Molly szorgoskodása eredményeképpen a hely hamarosan lakhatóbbá vált. Mindenkit mozgósított, még John Tannent is. Úgy meghajtotta a szegény embert, hogy amikor az végül leült enni, türelmetlenül felsóhajtott. – Asszony! – mormogta Mollynak. – Maga arra készteti az embert, hogy magányra vágyjon! Molly a kezére csapott a merőkanállal. – John Tannen, vegye le azt a mocskos kezét arról a kenyér. Megmosakodik az evéshez, különben nem kap semmit! A férfi káromkodva dobta le a kenyeret, és felállt. Majd Jassy-re nézett, és mentegetőzni kezdett. – Milady, ő még az atyaúristent is rábírná, hogy keljen fel és rázza meg magát! – Efelől nincs kétségem – mondta Jassy, és nevetett Molly hirtelen zavarán. – Azért siessen, és mosakodjon meg! Igaza van, legalábbis a kezét illetően. A férfi úgy tett, ahogy mondták. Amikor befejezték az evést, visszament dolgozni, a fia a sarkában koslatott utána. Jassy elhatározta, hogy megfürdeti Margaretet, és tiszta ruhát ad rá. A kislánynak volt még egy másik, és az jobb állapotban volt, mint amit viselt. Amikor végül Jassy lecsutakolta, Margaret nagyon szép kislánnyá változott, és nagyon hasonlított a nővérére, Joanra. – Csinálok neked egy másik ruhát – ígérte neki Jassy. – Az egyik sajátomból. Szeretnéd? – Ó, igen, milady! – felelte Margaret. Jassy Mollyra pillantott, és látta, hogy barátnője és egyben szolgája komolyan tanulmányozza őt. Ígérni egy ruhát ennek a kis árvának… ez csak egy dolog volt, amit megtehetett, hiszen Lord Cameron őt is a nyomorból emelte ki. Jassy felállt, és megcsókolta Margaret kicsi arcát. – Hallom, hogy John és Edmund már jönnek. Edmund hazakíséri Mollyt és engem, és holnap meglátogatunk, rendben? Margaret félénken bólintott. John és Edmund már beléptek az ajtón. John Tannen szólni akart, de Molly félbeszakította. – Holnap befejezzük. Addig is, Mr. Tannen, óvja meg a rombolástól, amit rendbe tettünk, jó? Jassy elmosolyodott, és vállat vont. Nagyon régen érezte magát ilyen jól. Aznap tett valamit valakiért, és úgy tűnt, még jól is sikerült a dolog.

138

Jamie a hallban várt rá, amikor hazaért. Az asztalnál ült, és bort iszogatott, és őt és Mollyt is enni- és innivalóval kínálta, miközben a nap eseményeiről beszélgettek. Molly beszédesebb volt, és elmesélte, milyen rendetlen Tannen. – De nagyon jó munkás – jelentette ki Jamie. Töltött egy pohár bort Jassynek, és az agyagkancsót egy harmadik pohár fölé emelte. – Milord, én egyáltalán nem bánom, ha azt kell csinálnom – mondta Molly. Jamie felnevetett, és kitöltötte a bort. A tűz még mindig égett a kandallóban, és Molly ott ült velük az asztalnál. – Johnnak hamarosan saját földje lesz – magyarázta Jamie Mollynak. – Dolgozik a birtokon, és dolgozni fog a mezőn. Ő még sokra viszi, és szívből sajnálom, hogy elvesztette a feleségét és a gyermekét. – Nos, még egy-két nap, és rendeződnek a dolgai – jelentette ki Molly. Kihörpintette a borát, és aztán úgy tűnt, mintha ráeszmélt volna, hogy a ház urával és úrnőjével üldögél. Gyorsan felállt. – Jó éjszakát, Lord Cameron, Jass… ö, akarom mondani, Lady Cameron! – Jó éjt, Molly! – mondta Jamie. Jassy visszhangozta szavait, majd idegesen itta ki a borát. Valahogyan szerette volna kimutatni a háláját Jamie-nek, nem is annyira az anyagi dolgokért, hanem azért, mert a férje megbízott benne. Felállt, és önkéntelenül ásított egyet. Nagyon hosszú napja volt, és sokat dolgozott. – Bocsásson meg! – mormolta zavartan. – Parancsolj! – mondta komolyan Jamie. – Csak… szeretnék köszönetet mondani. – Miért? – Azt hiszem, a viselkedésem ma nem éppen megfelelő volt. Talán nem kellett volna ragaszkodnom hozzá, hogy ott maradjak Tannenék házában, és dolgozzak. Úgy érzem, egyáltalán nem tűntem úrnőnek… Jamie felállt, kivette a kezéből a poharat, és útját állta. – Ellenkezőleg, kedvesem. Azt hiszem, ma nagyon nemes úrnőnek tűntél. Valóban nagyon nemes úrnőnek. Most pedig gyere, feküdjünk le! Későre jár, és a reggel korán jön. Jassy szerette volna kimutatni háláját azon az éjszakán. Teljes szívéből, önként. Jamie-nek még dolga akadt az íróasztalnál, és Jassy, amint párnára hajtotta a fejét, édes álomba merült. Az alvást még édesebbnek érezte, amikor később Jamie átölelte. Reggel pedig arra ébredt, hogy lágyan simogatja a mellét és a fenekét. Felé akart fordulni, és beszélni kezdett, de a férfi a fülébe súgta: – Sss… Aztán Jassy levegő után kapott, meglepődve a gyönyörtől, amint Jamie érzékien belecsúszott hátulról. Még alig tért magához, és az egész olyan volt, mint egy bűvös álom, Jamie mégis valóságos volt, nagyon is valóságos, és az érzések is, melyek elárasztották őt. Aztán Jamie gyorsan felkelt, csókot lehelt a felesége arcára, és emlékeztette, hogy a reggelit korán tálalják. Az első hetek a birtokon Jassy számára egyformán teltek. Molly hamar rendbe hozta Tannenék otthonát, de ő és Jassy továbbra is jártak hozzájuk, mert Jassy nagyon ragaszkodott a kis Margarethez. Aztán miután befejezte ténykedését Tannenék házában, ráébredt, hogy sok tennivaló akad saját otthonában is. Nem függhettek az Angliából érkező szállítmányoktól. És egyetlen nő sem lustálkodhatott, mert nemcsak a háztartást kellett ellátni, hanem mindig akadt élelem, amit szárítani kellett, és elraktározni télire, hús, amit meg kellett füstölni, vagy be kellett sózni, gyertya és szappan, amit ki kellett önteni, kenyér, amit meg kellett sütni és így tovább. A szolgák foglalkoztatása – jött rá hamar Jassy – itt azt jelentette, hogy megosztják

139

velük a munkát, nem pedig azt, hogy mindent azok végeznek. Mindenki hétfőtől szombatig dolgozott, és a vasárnap az istentisztelet napja volt, amikor is Lord és Lady Camerontól és nemesi vendégeiktől kezdve a legalacsonyabb származású munkásig és szolgálólányig a birtok lakói mind a templomba mentek. A legszebb ruhájukat vették fel, és jókedvűen ünnepelték meg a napot. Jassy már majdnem egy hónapja volt a birtokon, amikor Jamie elutazott egy hétre, Opechancanough kérésére. Jassyt meglepte, milyen nyugtalanná teszi őt férje távozása, és megpróbálta lebeszélni az útról. Eddig csak egyetlen indiánnal találkozott, Reménnyel, és nem volt benne biztos, hogy Remény hű képviselője a Powhatan Szövetségnek. Látott még néhány indiánt, akik a palánkkerítés mellett sétáltak vagy lovagoltak el. Még annak is tanúja volt, hogy Jamie megállt beszélgetni a vadul kifestett férfiakkal és gyerekekkel, de Jamie magasan ült a lován, és kése ott lapult a lábszára mellett, muskétája pedig a nyergén! Jassynek nem tetszett a gondolat, hogy a férje az indián táborba megy. – Hát ennyire aggódsz, kedvesem? – kérdezte Jamie aznap este, incselkedve. Jassy a haját kefélte, a férje pedig az ágyban fekve nézte őt. – Szerintem ostoba vagy. – Meghívtak. A kolónia érdekében el kell mennem. – Mehetne valaki más is. Hallottam, mit tehetnek ezek az indiánok a fehérekkel. – Ha megölnek, milady, gondolj az abból származó előnyökre! Hozzájutsz az örökségemhez, így minden vagyonom a tiéd lesz. Visszatérhetsz Angliába, ha úgy kívánod. Azt tehetsz, ami jólesik. – Hagyd abba! – sziszegte Jassy. – Ők tényleg megölik a fehéreket, tudod jól. Kegyetlen módon. Megcsonkítják és elégetik őket, és elevenen megnyúzzák, ahogy hallottam. – Tehát valóban aggódsz? – kérdezte halkan Jamie. Jassy nem nézett a férjére, a hajára fordította a figyelmét. – Utálnék arra gondolni, hogy vérben fetrengsz. – Majd megkérem őket, hogy gyorsan végezzenek velem. Jassy hozzávágta a hajkefét. Jamie felnevetett, és kiugrott az ágyból, meztelenül és kecsesen, majd a karjaiba kapta az asszonyt. Ledobta az ágyra, és hosszasan nézett rá, miközben szorosan ölelte. Érezte, hogy a szívük egyszerre dobban, és elmosolyodott Jassy haragos tekintete láttán. – Azt hiszem, te csakugyan aggódsz, kedvesem. Csak egy kicsit. Csókolj meg! Hadd vigyem magammal az érzést, az illatodat, az ízedet a veszekedés tárgyába. – Nincs veszekedés – kezdte Jassy, de Jamie ajkát a szájára tapasztotta, és pillanatokon belül elragadta a szenvedély. Jamie mindenütt csókolta, és fogadkozott, hogy a hideg és magányos éjszakákon emlékezni fog az ízére, felidézi mellének teltségét, csípőjének ívét, szappanjának illatát, mely elvegyül mindazzal, ami benne nőies. Szavai, csókjai újra meg újra lángra gyújtották Jassyt. Elbűvölte, hogy egyik pillanatban eltelve fordul el tőle, de a másikban már újra megérinti, még azután is, hogy ő álomba hajtotta a fejét. Hosszú, szenvedélyes éjszakát töltöttek együtt, és reggel Jassy alig tudott felébredni, Jamie felkelt, és otthagyta, majd újra visszajött hozzá. Szájon csókolta. – Egy óra múlva indulok. Le kell jönnöd. Jassy saját meglepetésére belecsimpaszkodott, átkarolta a nyakát, fedetlen mellei a mellkasához dörgölődztek. Arcát a nyakába temette, mígnem Jamie lassan kibontakozott az öleléséből. – Le kell jönnöd – ismételte rekedt hangon, aztán kiment. Jassy végül teljesen magához tért, kezét végignyújtóztatta az ágyon, és érezte, hogy Jamie helye már kihűlt.

140

Reszketve kikászálódott az ágyból. A novemberi reggel friss és hideg volt. Jassy arra gondolt, hogy hívatja Mollyt vagy Kathrynt. A tűz már kialudt a kandallóban, és ő legszívesebben vett volna egy hosszú, forró fürdőt. Ám nagyon fázott, így fürgén megmosakodott; a kancsóból vizet töltött a tálba, és az állványra akasztott ruhával végigdörzsölte magát. Meleg gyapjúruhába bújt, és kilépett az emeleti hallba. Beleütközött Robert Maxwellbe, aki éppen akkor jött ki a hálószobájából. A férfi savanyúan rámosolygott, frissen borotvált állát dörzsölgetve. – Jó reggelt, Jassy! Már fenn is vagy! – Igen. Jamie nemsokára indul. – Lenore még alszik. Fel kellene keltenem. – Hagyd csak aludni! – Ah, de ez az Újvilág és egy új életmód. Azt hiszem, ehhez mindnyájunknak hozzá kell szoknunk. Még mindig nagyon jóképű, vélte Jassy. Mindig vidám, mosolygós és előzékeny. Néha még mindig megdobogtatja a szívét, és meg tudja nevettetni, ha rosszkedvű. De amit ő érez Robert iránt, az megváltozott, már régóta. Eltűnődött, vajon ez azért van-e, mert a gondolatait egyre inkább Jamie tölti ki. Akár gyűlöli, akár vágyódik utána, mindig ő jár a fejében, állandóan, makacsul, és nem tud szabadulni ettől. – Én is úgy vélem – mondta halkan. – De te hazamehetsz akarsz, ha Robert. Én nem. – Nem mehetek haza, mert nincs otthonom. – Robert hirtelen felnevetett, és gyengéden megérintette Jassy arcát. – Ah, Jassy, te vagy a legjobb mindnyájunk közül, tudod-e? Fattyúnak bélyegezhetnének, de a legjobbat örökölted a nemességből, a közönséges lányból pedig a legfinomabbat. Élni és virulni fogsz, mindnyájunkat megszégyenítve. Mi csak evickélni fogunk, mint ahogy a hajón, te pedig mutatni fogod az utat. – Én nem tettem semmit… – De igen. Bátor és elszánt voltál, és mi nagyon csodáltunk téged, teljes szívünkből. Robert hangja őszintén és kedvesen csengett, és nyugtatóan hatott Jassy félelmeire, amelyek olyan régóta gyötörték őt. Az asszony lábujjhegyre állt, és megcsókolta a férfit. Nem szenvedélyesen, hanem mély, testvéri rajongással, amit nemrégen kezdett felismerni magában. – Jó reggelt, Jassy, Robert! Férjének felcsendülő hangja visszahozta Jassyt a szilárd talajra, és hátrafordult. Jamie a faragott lépcső lábánál állt, ajkán különös mosoly ült, sötét szeme komoran fürkészte őket. – Jó reggelt, Jamie! – köszönt Robert lelkesen. – Úgy hallom, mindjárt indulsz. Kíváncsi vagyok, mire megyek majd az irányításod nélkül. Robert a kezét nyújtotta Jassynek, és Jassy megfogta azt. Ő ártatlan, és nem fogja hagyni, hogy Jamie forrongó tekintete elítélje. A lépcső alján Robert illendően átadta őt Jamie-nek, aki átvette a kezét a barátjától. Jassy érezte benne a vibráló haragot. Felszegte a fejét, és ügyet sem vetett rá. – Robert, feltételezem, jól fogsz boldogulni a távollétemben – mondta szárazon Jamie. – Nézz rá a házadra, barátom, mert már majdnem kész, és úgy láttam, hogy a munkások szép munkát végeztek. Menjünk reggelizni, mert aztán indulnom kell! Jamie végigvezette őket a tágas előcsarnokon az asztalig. Itt élénken pattogott a tűz a kandallóban, és fölötte egy üstben valami rotyogott. Amy ott állt, és kevergette. Kedvesen rámosolygott Jassyre. Jassy visszamosolygott, miközben érezte Jamie ujjainak erős, égető szorítását. – Skót zabkása – mondta Amy. – Jót tesz a hideg és a nedvesség ellen, milady. – Csodás illat van! – Hát persze, vadhúst is készítettünk. Őméltósága jó vadász, soha nem szenvedünk hiányt szárnyasban vagy őzben. A hideg sült már az asztalon van, meg a kenyér és a tej is.

141

Jassy kiszabadította magát a férje szorításából, és leült a helyére. Robert és Jamie csatlakozott hozzá, és Jassy a figyelmét az ételre fordította, dicsérve azt Amynek, aki bevallotta, hogy a zabkását ő készítette, mert Jonathan a vadpulykák kopasztásával volt elfoglalva, amit Lord Cameron magával visz az útra. Jassy röpke pillantást vetett a férjére, és látta, hogy az töprengően figyeli. Jamie elmosolyodott. – A nap itt mindig korán kezdődik, kedvesem. – Már voltál vadászni? – kérdezte Robert. – Ma? – Igen, voltam. – Azon a napon, amikor elutazol? Képzeld el, otthon, Angliában sokáig aludhatnál, és fütyülhetnél a munkára. – Lehet. – Nos – mondta Robert –, én most már inkább ezt az életet választanám. – És te, Jassy? – érdeklődött Jamie könnyed hangon. – Azt hiszem, ilyen életet szerettél volna. A dolgok olyan jól alakultak közöttük, és olyan régóta. Hát az egész csak illúzió lett volna? Reggel Jamie haragos és gúnyolódó volt, és ez feldühítette Jassyt, mélyen belehasított. Semmi kedve nem volt vitatkozni, de Jamie látta, hogy megcsókolta Robertet, és haragja fellángolt, bármennyire is próbálta titkolni. Nem bízik benne. Mi lesz velük akkor? Jassy keserűen válaszolt. – Nekem nem ilyen életem volt, milord – emlékeztette Jamie-t, és tudatában volt, hogy Amy Lawton minden szavát hallja. – De nem volt más választásom, ha nem tévedek. Különben is, az én otthonom a nyomortanya, uram, amire ön olykor fontosnak tart emlékeztetni. Amy, aki éppen le akart tenni egy tál zabkását, megdermedt. Jamie szemei villogtak, haragja nőtt. Unottan húzta végig az ujját Jassy keze fején. Jassy nem mert elhúzódni. Jamie a feje fölött Amyre pillantott, sötét szeme izzott, ajka gúnyos, gonosz vigyorra görbült. – A pénzemért jött hozzám, amint látja. Nagy csalódás volt a feleségem számára, hogy rá kellett döbbennie, nemcsak a csillogásért jött hozzám, hanem egy durva faházért is itt, a vadonban. Amy olyan vörös lett, mint a rák. Jassy legszívesebben bokán rúgta volna Jamie-t az asztal alatt. Robert idegesen nevetett. Jassy felállt. – Hogy merészeli, Jamie Cameron… – Csak befejeztem, amit elkezdtél, kedvesem – mondta Jamie összeszűkült szemmel. A lábával behúzta Jassy székét, amitől Jassy visszahuppant. – Ülj le, milady! Még nem fejezted be a reggelidet. Márpedig azt meg kell enned. Nem igaz, Mrs. Lawton? Hideg van, és nehéz itt, és neki jó erőben kell lennie. – Mi lord, biztos vagyok benne… – kezdte Amy. – Ez nem a maga dolga. Nincs semmi gond, Mrs. Lawton. Maga a megtestesült tapintat, és mindnyájan meg vagyunk elégedve magával. – Jamie hirtelen türelmetlenül felállt. – Lady Cameron gyermeket vár, Amy. A kisbabánk februárban fog megszületni, bár Jassy nagyon jól leplezi állapotát azokban a terebélyes szoknyákban. Bízom benne, hogy maga gondoskodik a kényelméről, amíg távol vagyok. Amy levegő után kapott, és Jassyre meredt. – Milady, én nem vettem észre… – Szóval terhes vagy – ámuldozott döbbenten Robert. Jassy dühös tekintetét a férjére szegezte. – Igen.

142

– Nem szóltál semmit a hajón. Egyikünk sem tudta. Még most sem mondtad meg nekünk… – Nem sok értelme lett volna. – Jobban vigyáztunk volna rád. Jassy ismét felállt, és szomorúan Robertre mosolygott. – Miért? Joan Tannen sem kapott különleges gondoskodást. Leküldték a köznép szállására. A kisbabája meghalt, és ő is meghalt. És senki sem törődött vele. Közönséges polgár volt, akárcsak én. Jassy megfordult, hogy távozzon. Jamie elkapta a karját. – A feleségem vagy – emlékeztette halkan –, és ennél az egyetlen oknál fogva vigyázni fogsz magadra, milady. Jassy elhúzódott tőle, eltűnődve, vajon mit jelentettek a szavai – vigyáznia kell az egészségére vagy a gyermekükre… vagy nagyon vigyázzon, nehogy Jamie újra együtt találja Roberttel, úgy, mint ma reggel. Hirtelen könnyek szöktek a szemébe, amint lehajtotta a fejét, és a közöttük kitört vitán bánkódott. Jamie indián földre lép, ők pedig haragban vannak. Mindig is haragban voltak – mondta magának. A változás illúzió volt. – Jassy… – szólította a férfi, és újra elkapta a karját. – Szándékomban áll nagyon vigyázni magamra, milord! – jelentette ki Jassy, végül felpillantott, és könnyektől csillogó szemét a férfiéra emelte. – És javasolhatom, milord, hogy maga is ugyanezt tegye? Jamie hirtelen feszülten elmosolyodott. Magához húzta Jassyt ott, az asztalnál. – Csókolj meg búcsúzóul! – suttogta neki. Jassynek nem kellett megcsókolnia. Jamie csókolta meg. Szenvedélyesen, hevesen, vadul… majd gyengéden. Jassy szíve erősen kalapált, alig kapott levegőt, és csak Jamie ízét és saját sós könnyeit érezte. Amikor a férfi végül elengedte, szédült, és alig látott a könnyein át. – Viszontlátásra, milord, vigyázzon magára! – mondta, eltolta magát Jamie-től, és felviharzott a lépcsőn.

143

XIV. Jassy december tizedikén látott először indián harcost, amikor Jamie elment majdnem két hétre. Jassy a palánkkerítésen túl tartózkodott Sir William Tybalt táraságában, és bár korom és piszok lepte be, szorgalmasan tanulmányozta a muskétások művészetét. Ellzabeth mellette állt, megremegett a fegyver minden visszaütésére, és intette Jassyt, hogy vigyázzon, mert a babának baja eshet. – Elizabeth, ez nagyon fontos… – mondta Jassy, amikor meglátta a furcsa rézbőrű férfit a lovon. A férfi talán ötvenméternyire lehetett tőlük, és figyelte őket. Mögötte még fél tucat harcos sorakozott, de egyiket sem lehetett észrevenni, mivel a meglepően büszke alak előttük ült a lován. – Ez Powan – mondta Sir William. Jassy kikukucskált Sir William mögül, és a látvány elbűvölte. Még a lovon ülve is nyilvánvaló volt, hogy Powan maga férfi. Szarvasbőr nadrágos lába mélyen az állat hasa alatt lógott. A bőre nem annyira vörös, mint inkább mély bronzbarna volt, és a szeme a legsötétebb mahagóniszínt viselte, amit Jassy valaha is látott. Fejét királyi méltósággal tartotta, és arcvonásai kiálló arccsontjával, széles, lapos orrával és szögletes állkapcsával valahogy nemesek voltak. Átható tekintettel nézett rájuk, mint egy uralkodó. Széles, izmos vállát kékfehér tollakkal díszített köpeny takarta. A hideg december ellenére köpenye alatt nem viselt inget, és Jassy egyszerű vadászjeleneteket ábrázoló tetoválásokat vett észre a karján. – Powan? – motyogta. A harcos egy tollas végű, éles botot, valamiféle dárdát tartott a kezében, de inkább úgy, mint egy királyi jogart, nem mint egy fegyvert. Megsarkallta a lovát, és feléjük közeledett. Annak ellenére, hogy gyakorlatilag egyedül voltak Sir Williammel a kerítésnél, Jassy inkább kíváncsi volt, mint rémült. Ez talán csak veszélyes csodálat volt, amit az algonkin törzs kegyetlenségeiről hallott végtelen történetek váltottak ki benne. Nyilvánvalóan nem fenyegetett igazi veszély. A férfiak az utolsó termést takarították be a földeken, és munkások dolgoztak a kerítésen belül és kívül a házak építésén. A folyó partján számos asszony foglalatoskodott gyertyakészítéssel; öntötték és zsinórozták a faggyút. Powan csak egy maroknyi harcossal jött. Jassy tisztában volt vele, hogy ismeretei az indiánokról meglehetősen hiányosak, de ösztönei azt súgták, ez egy békés látogatás. – Powan! – kiáltott Sir William, és kezét barátian felemelte. Az indián leszállt a lóról, és előrelépett. Nagyon magas volt, ahogy azt Jassy sejtette. Legalább olyan magas, mint Jamie. És más különös hasonlóság is van közöttük, vélte. Testük felépítése ugyanolyan szikár, de izmos, kecses, és a puszta mozgásuk is hatalmas önbizalmat sugároz. – Jó napot, William Tybalt! – mondta az indián, és Jassy meglepődött jó angolságán. Powan tekintete Jassyre tévedt, és fesztelenül, nyíltan mérte végig. Jassy elpirult, és eltöprengett mi járhat az indián fejében, mert terhessége, amit oly sokáig leplezett sokrétegű szoknyájával, egy hónapon belül egészen nyilvánvalóvá vált. Úgy tűnt, az indián mégis elbűvölőnek találja, ahogy Jassy is őt. – Powan, örülök, hogy látlak – mondta Sir Tybalt. – Bemutatom Lady Cameront, Jamie asszonyát, a feleségét. Az érzelmek különös villanása suhant át az indián markáns arcán. – Jamie felesége? – Igen.

144

– Jó napot, Jamie asszonya! – Jó napot, Powan! – Jassy ösztönösen előrelépett, és a kezét nyújtotta az indiánnak. A férfi jókedvvel vegyes örömmel fürkészte, majd felnevetett, és Sir Williamre nézett. – Szép asszonya a barátomnak, Jamie-nek. Erősen növekszik a magzatával. Ez jó. Elizabeth még mindig Jassy mögött bujkált. Jassy maga elé vonta. – Ő Elizabeth. Lady Elizabeth, a húgom. Elizabeth nem szólt. Powan egyfajta megvetéssel mérte végig, majd a földre köpött. Motyogott valamit az anyanyelvén, majd felemelte a kezét, és az egyik embere előrelépett, egy törött muskétával a kezében. A gyújtószerkezet le volt szakadva a csőről. Powan a tárgyra tért. – Hol van Jamie? Szeretném, ha ezt összerakná. – Jamie elment Opechancanough-hoz – tájékoztatta Sir William –, a főnök kérésére. Az ő nevében odaadom neked ezt a muskétát… – elhallgatott. Jassy a fegyveren támaszkodott. Gyorsan elmosolyodott, és leemelte a fegyvert, hogy átnyújtsa Powannak. A férfi elvette tőle, és felnevetett. – Erős asszony. Jó Jamie-nek. Keményen fog dolgozni a földeken, és sok gyerekkel ajándékozza meg. Powannak nem volt több mondanivalója. A vállára vette a muskétát, és tollas botját felemelte búcsúzásképpen. Felpattant nyereg nélküli lovára, ismét megemelte botját, majd megfordította a lovát, és embereivel a sarkában elindult az erdő felé. Elizabeth megkönnyebbülve sóhajtott fel, majd ájultan zuhanni kezdett. – Ó, kapja el! – kiáltotta Jassy, és Sir William a karjaiba kapta a lányt. Elizabeth kék szeme tágra nyílt. – Ó, meg is ölhetett volna bennünket! – Nem, nem, hölgyem! – nyugtatta Sir William. – Békében élünk a indiánokkal. – Menjünk vissza a házba, és igyunk egy kis mézsört, rendben? – javasolta Jassy. Nem akarta, hogy Elizabeth lássa, de még ő maga is remegett, de nem tudta, hogy a félelemtől vagy az izgalomtól-e. Sir William a kerítésig vitte Elizabeth-t, ahol a lány közölte, hogy már tud járni, és nem szeretne felhajtást maga körül. A házba érve Jassy gyorsan megkereste a polcon a mézsörös kancsót, és töltött Elizabeth-nek egy pohárral. A lány leküzdötte az italt, majd kábultan Jassyre mosolygott. – Uuh! Olyan ijesztő volt! – Ez képtelenség, Elizabeth, nem csinált semmi ijesztőt! – tiltakozott Jassy. – Powan barát – nyomatékosította Sir William. – Jamie a jó barátja. 1608-09 telén Jamie itt járt John Smith kapitánnyal. Powhatannak majdnem sikerült tőrbe csalnia a fehéreket, és a két oldal között kegyetlen gyilkolás kezdődött. Powan és Jamie akkor még csak legények voltak. Powan véletlenül rábukkant egy csapat jamestowni telepesre a folyónál. Azok fel akarták akasztani Powant, de Jamie elengedte, és megmondta az embereknek, hogy a király hű alattvalói nem gyilkolnak gyerekeket. Soha nem felejtették el egymást. Powan most a népe főnöke, Opechancanough még mindig a szövetség legnagyobb feje, de Powannak is van bizonyos hatalma. – Ő egy vadember! – sopánkodott Elizabeth reszketve, és belekortyolt a mézsörbe. – Igen, vadember, de ennek a földnek a szülötte – mondta Sir William. Szomorkásan Jassyre mosolygott. – Nagyon jól tartotta magát, Lady Cameron. Jamie büszke lett volna magára. Sir William mélyen meghajolt a nők előtt, majd távozott. Jassy utánanézett, és közben azon tűnődött, mit szólna a férje indián barátjának véleményéhez. Ő jó feleség – keményen fog dolgozni a földeken, és sok gyerekkel ajándékozza meg. Nos ez az, amit Jamie akar.

145

Aznap este, amikor lefeküdt, Jassy a férjére gondolt, mint minden este, amióta elment. Végigsimított az ágyon, ahol Jamie szokott aludni, és különös borzongás és fájdalom fogta el. Nagyon hiányzott neki. Még akkor is, ha haraggal váltak el. Nem bánta, hogy veszekednek. Szerette volna maga mellett tudni, megérinteni őt. Szerette biztonságot adó ölelését, és vágyott mély hangja után. Hiányzott neki a nevetése is, és a gyengédség, amit oly sokszor megosztottak egymással. Bármit is próbált visszatartani tőle, túl könnyen adta oda mindenét. Csak lefeküdt az ágyra, és Jamie új magasságokba röpítette. Megérintette, ha alvást színlelt, és felébresztette hajnalban. Olykor heves és türelmetlen volt, olykor kínzóan lassú és gyengéd, Jassy mégsem tudott mozdulatlanul feküdni, sohasem tudta tettetni, hogy Jamie nem hatolt titkai mélyére, és nem gyújtotta lángra benne a szenvedélyt, mert mindig kitartó volt, és ő végül megadta magát a mindent elsöprő gyönyörnek. Most, hogy elment, Jassynek csak az álmai maradtak. Álmodozott róla, indigókék szeméről, melyben ott tükröződött a vágy. Ő hófehér ágyon várt rá, Jamie közeledett felé, bronzbarnán, meztelenül és kecsesen, és ő felé tárta a karját. Aznap éjszaka az álma megváltozott. Ugyanúgy kezdődött, de aztán megváltozott. Jamie közeledett felé, magas, izmos alakjából érzékiség áradt. Ő várt rá, epekedve. De ekkor már Jamie nem volt teljesen meztelen; fehér tollas köpenyt viselt, és külseje is megváltozott. Úgy lépdelt felé, mint egy pogány indián. Mégis Jamie volt, aztán mégsem ő, és Jassy félni kezdett. A férfi megragadta a bokáját, és maga felé rántotta, majd erőszakosan szétterpesztette a lábát. Jassy sikítozni kezdett, de nem jött hang a torkán, és fuldoklott a fehér tollak tengerében… A tollak köddé változtak. Jassy most már az ágy felé közeledett. Nem akarta felemelni a takarót, de meg kellett tennie. Újra sikítozni kezdett. Az ágyban holttestek feküdtek, sorban. Az anyja aszott testét férgek rágták. Jamie a fehér tollas köpenyében Linnet mellett feküdt, és egy balta állt ki a szívéből. Mellette pedig ő maga, hófehér testtel, tágra nyílt szemmel, és megskalpolt csecsemőjének fejét ringatta a karjaiban. Jassy hirtelen felriadt, és látta, hogy nincs egyedül. Elizabeth és Lenore állt az ajtóban, Robert pedig mellette. – Csak… csak rosszat álmodtam – mondta Jassy. Még mindig remegett. Robert átölelte, és ő zokogni kezdett. A férfi nyugtatta, simogatta a haját. – Jól van, jól van. – Az indián miatt van – jelentette ki határozottan Elizabeth, majd Lenore-ra pillantott. – Már elmúltak a rémálmai, s most újra előjöttek. Az indián miatt van, tudom. – Mindnyájunkat az ágyunkban fognak lemészárolni – siránkozott Lenore. Hallgatva húgait Jassy rádöbbent saját gyengeségére. Eltolta magát Roberttől, és gyorsan letörölte könnyeit a kézfejével. – Sajnálom. Ostoba vagyok, igazán. Valóban vannak álmaim, olykor-olykor. Most már minden rendben van. Jól vagyok. Lenore, nem fognak minket lemészárolni. Powan Jamie barátja. A birtok körül jó őrségünk van. Sajnálom, hogy felzavartalak benneteket. Kérlek, menjetek vissza aludni, és ne aggódjatok! Ekkorra már Amy Lawton is feljött, és rámeredt Robertre és Jassyre. – Mi van? – Csak egy rossz álom, Amy. Nagyon sajnálom! – mondta Jassy. Robert homlokon csókolta. Jassy felkelt, és megölelte mindkét testvérét, majd még egyszer elnézést kért Mrs. Lawtontól. – Kérem, bocsásson meg! Menjen vissza aludni! Amikor Jassy újra egyedül maradt, nem tudott elaludni. Ébren feküdt, nem álmodozott, csak maga elé képzelte a férjét. Látta sötét szemét, magas, büszke termetét, mely erős és izgató volt. Tisztelte őt. Az álma emlékeztette, hogy Jamie a maga ura, maga hozza a

146

törvényeit. Elvetette a társadalmi szokásokat és az osztálykülönbséget, és feleségül vette őt. Kiemelte a nyomorból, az éhezésből és a könyörtelen munkából. Hamar kivívta a tiszteletét, de Jassy már ennél többet érzett. Lehetett rá dühös, de nem gyűlölte őt. Kívánta, vágyott rá, olyan szenvedéllyel, ami már szinte illetlen volt. Félt a mélyére hatolni annak, amit érzett, de megfogadta azon az éjszakán, hogy ha Jamie hazajön, jó felesége lesz, minden tekintetben. Másnap Jamie újabb hajója tűnt fel az öbölben. A Végzet Asszonya volt az, és a kapitánya, Roger Stewart rögtön meg is kereste Jassyt. A Végzet Asszonya sok ajándékot hozott Angliából. Jamie rendelt Jassynek egy hermelinszőrmés gyapjúkabátot télire, és néhány szőrmemuffot. A finom selymekkel, csipkékkel, taftokkal és brokátokkal teli ládákat egymás után vitték a házba. Érkezett még aranyozott kehely és számos olasz és spanyol kerámiakancsó és -váza. Az ajándékok legszebbike egy finom, vékony nyaklánc volt, melyen egy gyémántokkal kirakott kék zafír függött. Jassy a húgai társaságában örömtelin nevetve bontotta ki egyik dobozt a másik után. Jamie – gondolta – nagyon jó hozzá. Nem fog többé panaszkodni a helyre – határozta el magát –, arra fog törekedni, hogy megkedvelje. Talán nem is lesz olyan nehéz. A birtok egyre inkább teljes közösséggé válik Most már két égetőkemence van, és két képzett fazekas dolgozik. Újabb takács és kovács is érkezett Angliából. Mr. és Mrs. Donegal kereskedelmi központot nyitott, ahol a kézművesek eladhatják a portékáikat. Még John Tannennek is jól megy a sora, mivel Molly gyakrabban tartózkodik nála, mint Jassynél. Tamsyn már nem volt többé öreg iszákos. Mindig frissen borotvált és tiszta megjelenésű volt, és mostanában soha nem szopogatott sok likőrt. Nem is olyan öreg, vélte Jassy, és gyakran élvezte a társaságát délutánonként. Kiment hozzá a ház végénél épült nagy istállóba, ahol Tamsyn a lovak gondozása közben mesélt neki azokról a dolgokról, amiket oxfordi évei alatt tanult. Kitárta számára a világot, és egyszer, amikor észrevette, hogy eltűnődik, emlékeztette rá, hogy valaha jó orvos volt, és inkább meghalna, mintsem hagyná, hogy bármi is történjen Jassyvel gyerekszülés közben. Igen… a napok egyre kellemesebbé váltak, és már messze nem voltak olyan kegyetlenek, mint Jassy képzelte. Tamsyn visszanyerte az erejét, és magára talált, és Molly egy szabad ember oldalán szép jövőre számíthat. A kis Margaret napról napra boldogabb és bajosabb lett, és mindez olyan csoda volt, amit ő teremtett… a férje nemeslelkűségével – vallotta be magának –, aki kísértette álmait, és lángra gyújtotta érzékeit. Jassy először ébredt rá, hogy nemcsak élheti napjait, hanem talán esélye is van arra, hogy boldog legyen. Tenyerét az ágyra fektette Jamie helyére, elmosolyodott, és békés álomba szenderült. Jamie és csapata – közöttük Steven atya – december tizenhetedikén, a kora hajnali órákban érkeztek haza. Az első hó puha pelyhekben szállingózott, és bár hideg volt, a nap gyönyörűnek ígérkezett. Jamie fáradt és gondterhelt volt, amint lovagolt. Opechancanough nagyon furcsán viselkedett, vélte. Meghívta – kérette – Jamie-t az otthonába; biztosította, hogy nagyon kedveli őt, majd azt javasolta, térjen haza. Nem a birtokra, hanem haza, Angliába. Jamie – egyedül a tíz emberével a pamunkee-k területének kellős közepén – ígéretet tett a főnöknek, hogy megfontolj a dolgot, de kifejezésre juttatta zavarát. Miközben együtt pipáztak, megkérdezte tőle: – Ha elhagyom ezt a helyet, abból milyen haszna származik a népünknek? Az angolok azért jöttek ide, hogy letelepedjenek Opechancanough. – A föld a powhatanoké. A bátyám azért harcolt, hogy a törzsek békében éljenek itt. A rend fenn fog maradni.

147

Jamie ismét ajándékokkal – szárított hússal, gabonával és kukoricával – megrakott ládákkal távozott, ő pedig rengeteg régi gombot adott Opechancanough-nak, melyeket a Tudor-rózsa jelképe díszített. Úgy tűnt, a főnök örült. Mégis az egész látogatás valahogy zavarta Jamie-t. Elhatározta, hogy az elkövetkező hónapokban elővigyázatosabb lesz. Nem eszmélt rá aggodalma mélységére, amíg az erdőből a birtokot szegélyező tisztásra nem ért. Az otthona felé tekintett, és látta, hogy a palánkkerítés még mindig áll a nyugatra néző ágyúkkal. Örömteli kiáltást hallatott, amitől a csapat nevetésben tört ki, majd megsarkallta a lovát, és kilőtte magát közülük, mint a nyílvessző. A birtok kapuja kitárult előtte, ahogy közeledett. Újra örült, és megkönnyebbülést érzett, mert ez azt jelentette, hogy a fegyveresei szolgálatban vannak, és éberen figyelnek. Kevés emberrel találkozott, amint a háza felé sietett. Tamsyn már fenn volt, és álmosan vezette el Jamie lovát. – Hogy van a feleségem? – kérdezte tőle Jamie. A férfi elmosolyodott és tagoltan válaszolt: – Az úrnő nagyon jól van, Lord Cameron. Napról napra virul. Jamie felnevetett, és a házhoz sietett, miközben lehúzta a kesztyűjét. Az előcsarnokba vezető ajtó előtt megtorpant. Nem gondolt utolsó veszekedésükre az indulásának első napjai óta, amikor a szavak, amiket váltottak, kísértették őt éjszakánként. Nem volt igaza, tudta, és nem volt joga sem, hogy kigúnyolja és gyötörje Jassyt Robert Maxwell miatt. Robertnek megvannak a maga hibái, de megbízható barát. És Jassy… Jassy sohasem hazudott neki. Az érzéseit nyíltan feltárta, amikor hozzáment, és még nem igazán adott rá okot, hogy ő azt higgye, megcsalná. A természete az – gondolta –, az az átkozott természete és a féltékenység, mely a szívéből – és az ágyékából – tör elő, amikor látja, hogy Jassy csillogó szemekkel beszél másokhoz. Igen, ez keserű ír, de szereti őt, és el kell titkolnia előle az érzéseit. A harag könnyebb, mint kitárnia a lelkét. Gyakran úgy tűnik, hogy Jassynek nincs, és így bölcsebb a férfinak védőpajzs mögé rejtenie a sajátját. Lehet, hogy Jassy a hatalmába kerítette, de ő büszke, és nem hagyja, hogy a szíve vagy az ágyéka irányítsa az eszét. Ő a saját házának ura a kis bestia ellenére is, és ha Jassy nem is tanulja meg szeretni őt, engedelmeskedni fog neki. Komoran tűnődött el, vajon Jassy ledönti-e valaha is a korlátokat, amiket elé állított. Vajon jön-e hozzá valaha is nevetve, a szenvedély csillogó tüzével zafírkék szemében. Ez az, amit visszatart előle, ébredt rá Jamie. Ez az, amit elzár, mint valami elérhetetlen jutalmat. Ez jutalom – vélte Jamie –, mert arra vágyik, hogy nemcsak az engedelmességét, de a szeretetét is megszerezze. Mély lélegzetet vett, és forró borzongás futott végig a testén, belehasítva ágyékába. Egyelőre megelégszik az engedelmességgel. Nem tudott másra gondolni útjának minden éjszakáján, csak Jassy puha, bársonyos, meztelen testére, égszínkék szemére, törékeny arca körül hullámzó hajára, csábítóan duzzadó kebleire és sötét mellbimbójára, és elképzelte alakjának domborulatait, ahogy az ágyon fekve rá vár. Maga előtt látta nedves, félig nyitott ajkait, és sokszor hideg verejtékben úszva ébredt fel arra, hogy kívánja őt. Jassy azóta tovább gömbölyödött… de nem túlságosan. Látnia kell őt. Türelmetlenül lökte be az ajtót. Amy Lawton hálósapkájában és leengedett, hosszú, ősz copfjával sietett elé, gyertyával a kezében. – Lord Cameron! Isten hozta itthon! Amy kissé ferde szemmel tekintett rá – Jamie puha, meleg szarvasbőr nadrágot viselt, amit a törzsfőnöktől kapott, és a feje fedetlen volt. Ő maga is inkább egy vademberhez hasonlított. – Köszönöm, Mrs. Lawton, örülök, hogy újra itthon vagyok.

148

Jamie halkan beszélt, mert úgy tűnt, hogy a házban még minden éjszaka van. Beszáguldott a sötétbe, alig várva, hogy ott legyen. Közeledett a karácsony, és ő szeretett volna a saját népe között lenni a keresztény ünnepen. Nem… szeretett volna visszatérni a feleségéhez. Szerette volna tudni, hogy még mindig mérges-e az elválásuk miatt, vagy megbocsátott neki. Szerette volna újra megérinteni. Ha nem adná meg magát, szeretné belőle kicsalni a szenvedélyes, őrült vágyat, szeretné látni nedves és félig nyitott ajkait, melyek kissé megduzzadnak a csókjától, és a szemét, mely kéken csillog a vágyakozástól… És szeretett volna megbizonyosodni, hogy a gyermekük rendben növekszik a méhében. – Jól van? Amy Lawton nyugtalannak látszott, és Jamie komor arckifejezéssel sétált oda a tűzhöz, hogy felmelegítse a kezét. – Jól van? – Elég jól, milord, de… – De? Mondja csak? – Lady Cameronnak valami kellemetlen álma volt, amíg maga távol volt. Egyik éjjel felébredtem, és bementem hozzá, de már nem volt rám szüksége, mert a sógora vele volt. Szegény milady! Őszintén sajnálom, mert olyan nyugtalannak tűnt. – Igazán? Jamie nem akarta érezni, de újra elöntötte az elvakult düh. Robert! Mindig Roberthez fordul! Összeszorította a fogát. Emlékeztette magát a gyötrelemre, melyet elszenvedett, amikor hosszú éjszakákon át vágyódott Jassy után. Megpróbálta meggyőzni magát, hogy féltékenysége beteges, mert bár lehet, hogy Jassy még mindig érez némi vonzalmat Robert iránt, nem fog tenni semmit. Biztosan nem. De a józan ész most nem segített. Robert Maxwell abban az ágyban nyugtatgatta Jassyt, amit vele osztott meg. Jamie-t már a gondolat is feldühítette. Mi történhetett még ott? – Milord, hozzak magának valamit? – kérdezte Amy. – Nem, azt hiszem, megnézem a feleségemet. – Ó, biztosra veszem, hogy békésen és nyugodtan alszik. Késő este megfürdött a külső épületben, és lefekvés előtt meleg tejet ivott. Biztos vagyok benne, hogy nem riadt fel. Ó, milord, a Végzet Asszonya megérkezett az ajándékaival, és a milady igazán örült. – Csakugyan? – Igen, Jassy örül. Olyan, mint egy gyerek, ha ajándékot kap. A vagyonáért és a rangjáért ment hozzá, emlékeztette magát Jamie. A miladyt meg lehet vásárolni. – Köszönöm, Amy! – mondta a házvezetőnőnek, és elindult a lépcső felé. – Üzenjen Sir Williamnek, hogy később beszélni fogok vele. És mondja meg Stewart kapitánynak, hogy őt is meglátogatom. Már biztosan alig várja, hogy délre hajózzon, mielőtt még hidegebbre fordul a tél. – Igen, milord. A választ Jamie már alig hallotta, mert figyelmét az emeleten lévő ajtóra fordította. Amikor odaért, mégis megtorpant. Csak állt ott, a tenyere nyirkos lett, a szíve túl gyorsan, túl hevesen vert. Jassy egy szajha, emlékeztette magát. Eladta magát ebbe a házasságba, de mindazonáltal jó vétel volt. Ő a felesége, és kötelessége engedelmeskednie neki. Neki nem kell remegnie, mint egy fiúnak az iskolapadban. Jamie kinyitotta az ajtót, és belépett a szobába. Jassy aludt, olyan édesen és olyan ártatlanul, mint egy gyerek. Jamie érezte a testén a finom francia szappan rózsaillatát, amint fölé hajolt. Jassy fehér hálóinget viselt, melynek csipkés pruszlikját szalagok fűzték össze, szemérmesen. A paplan derékig takarta, de a hálóing csábítóan lecsúszott a válláról, és látni engedte elbűvölően bársonyos, hófehér bőrét. A haja mint a napfényáradat terült szét a párnán, és az ajka olyan volt, mint amiről Jamie gyakran álmodott: finoman szétnyílott, amint egyenletesen lélegzett. Jamie égett a vágytól,

149

hogy megérintse. Az ágyéka izzott, és csak feszes szarvasbőr nadrágja gátolta meztelen vágyát, hogy úgy mutatkozzon, mint egy égbe meredő árboc. Felé nyúlt, hogy megérintse meztelen vállát, de aztán visszahúzta a kezét. Keményen összeszorította az állkapcsát, és az íróasztalához sétált. Leült, és feltette a lábát. Hosszasan nézte Jassyt, majd elővette a rumosüveget az alsó fiókból. Kora reggel volt, és nem akarta, hogy az agya eltompuljon, mégis nagyot húzott a rumból. Néhány pillanat múlva Jassy forgolódni kezdett. Mint egy boldog gyermek kinyújtózott, és lágy, elégedett mosoly jelent meg az arcán. És lehet is elégedett – gondolta keserűen Jamie –, mert azt hiszi, hogy ő még távol van, miközben az ajándékai itt sorakoznak az útiládáin. Robert a hall másik végéből nyíló szobában alszik, és idejöhetett Jassy első riadt kiáltására. Robert, akire Jassy ki akarta vetni a hálóját… Robert már nem fog többé itt aludni, vélte Jamie. A Maxwell-ház hamarosan felépül. Neki pedig semmi kedve az ellen küzdeni, hogy beverje a barátja kellemes képét, valahányszor találkoznak. Jassy szeme hirtelen kinyílt, és egyenesen Jamie-re meredt. Felült, és Jamie bánatára azt hitte, Jassy mindjárt sikítani fog. – Ilyen félelmetes a külsőm? – kérdezte nyersen. – Jamie! – Igen, kedvesem, visszatértem élve és épen. – Ó! Jassy a szívéhez kapta a kezét. A hálóinge tovább csúszott, és a melle csábítóan emelkedett fel és le. Kusza haja szilaj glóriaként övezte arcát. Jamie uralkodott magán, hogy ne mozduljon íróasztalától. – Kit vártál? Jassy rámutatott az öltözékére utalva. Bánatosan, de kedvesen elmosolyodott, és úgy tűnt, arckifejezése megtelik örömmel. – Én… én… a ruhád. Megijesztett. – Ó? – Jamie végigpillantott szarvasbőr nadrágján. – Bocsáss meg, drágám. Csak nem Robertnek akartál kiáltani? A kedves mosoly gyorsan lehervadt Jassy arcáról. – Nem tudom, miről beszélsz. Jamie azt kívánta, bárcsak ne szólt volna, de már nem szívhatta vissza a szavakat. Mélyen hátradőlt a karosszékében, és összeszűkült szemmel figyelte Jassyt. – Hallottam, milady, hogy az éjszakai nyugtalanságodat Robert Maxwell enyhítette. Jassy megfeszült; nem válaszolt. Csak ült, mint egy királynő, méltóságteljesen és megvetően, csendben. Jamie torka kiszáradt, és megint csak szerette volna visszavonni a szavait, de már kimondta őket, nem volt visszaút. Vágyott rá – jobban, mint valaha –, hogy megérintse az asszonyt, hogy remegő ujjaival végigsimítson oly csábító, meztelen vállán. Mozdulni akart, de nem tudott. Végül Jassy tette meg. Büszke fejtartással lecsúsztatta lábait az ágy széléről, és alig észrevehetően megigazította a hálóingét. Azonban amikor felállt, Jamie meglátta rajta a megdöbbentő változást, és a meglepetés hörgő hangja szakadt fel a torkából. Jassy riadtan fordult felé. Jamie lekapta a lábát az asztalról, és talpra ugrott. Jassy a fal felé hátrált, szeme tágra nyílt az ijedtségtől, kezét védelmezőn kidomborodó hasára tette. – Gyere ide! – suttogta a férfi. Jassy ügyet sem vetett rá, és Jamie nagyot szitkozódott. – Gondolod, hogy bántanálak, milady? – Türelmetlenül felé lépdelt, és Jassy egyre hátrált. – Maga súlyosan megfenyegetett! – Csak kivételes esetre, milady, de te nem csináltál semmi rendkívülit, igaz-e? Jamie odaért hozzá. Jassy visszafojtotta lélegzetét, és úgy tűnt, megpróbálja összeszedni magát, de Jamie nem kezdett erőszakosan vagy durván viselkedni. Letérdelt az asszony elé, és

150

a kezét a hasára tette. Elbűvölve tapasztalta a növekvő magzat okozta keménységet. Tenyerével lassan, újra meg újra végigsimított a domborulaton. Majd magasabbra nyúlt, és gyengéden kezébe zárta Jassy mellét. Aztán felállt, és felhúzta a hálóinget, majd átbújtatta a fején. – Ne! – tiltakozott ingerülten Jassy. – Vágytam rá, hogy lássalak. Jassy megpróbálta eltaszítani Jamie kezét. – Hirtelen nagy és esetlen lettem. Nincs rajtam sok néznivaló – mormolta Jassy. Jamie nem látta a szemét és az arcát, mert Jassy lehajtotta a fejét, és mivel nem tudott kiszabadulni férje karjaiból, nekifeszült. Jamie felemelte az állát, és látta, hogy szemének zafírkékje enyhén csillog a könnyektől. Hirtelen úgy érezte, mintha sohasem váltak volna el. Idegesen tűnődött, mennyi az őszinteség, mennyi a színlelés és a hazugság Jassyben. – Add ide a ruhámat! – könyörgött Jassy. – Nem. – Kérlek! Én olyan… kövér vagyok! Jamie haragra vagy visszautasításra számított, de erre nem. Mosoly jelent meg ajkán, és így suttogott: – Számomra nem, milady; gyönyörűbb, sugárzóbb vagy, mint valaha. Ujjait a hajába temette, és arcát az arcához vonta. Hosszasan megcsókolta, és a tűz újra fellángolt ágyékában ajkuk forró egyesülésére. Uralkodott az égető vágyon, mely gyötörte, mert elhatározta, hogy most gyengéd lesz, és így is történt. Letérdelt Jassy elé, és újra felfedezte hasának kemény dombját, melyben a gyermeke élete szunnyadt. Jassy beletúrt a hajába, és idegesen húzta el a fejét, de Jamie nem törődött a fájdalommal, arcával a hasához simult. – Jamie… – mondta Jassy, újra megrántva Jamie haját. Aztán erőfeszítése megszűnt, térde remegni kezdett, és amikor Jamie feltekintett rá, hátraszegte a fejét, ajkai enyhén szétnyíltak, és apró zihálásokkal vette a levegőt. Jamie felállt, a karjaiba vette, majd lefektette az ágyra. Lerántotta magáról a csizmáját, a harisnyáját, a szarvasbőr nadrágját, és kibújt bőrmellényéből. Megrázkódott a láztól, hogy megkaphassa őt, de amint elárasztotta a szenvedély, gyengéd törődéssel ölelte Jassyt, gyengédebben, mint eddig bármikor, és amikor vége lett, mégis olyan béke töltötte el, mint még sohasem. Jassy a takaróért nyúlt, de ő megállította, tespedten felkönyökölt, és ujjaival lassan cirógatta a hasát. A keze megállt, a szíve nagy dobbant, amint egy hirtelen mozdulatot érzett. Ránézett Jassy-re. Az asszony elpirult zavarában, és Jamie örömtelin nevetett fel. – A baba? Jassy bólintott. Jamie feltérdelve Jassy fölé hajolt. Két kezébe vette a hasát, és elmosolyodott, amint erőteljes rúgást érzett a tenyerén. – Erős fiú. – A kislány sem kedvelt téged túlságosan ma reggel. – Szóval nem hiányoztam? – kérdezte gúnyosan Jamie. Jassy gyorsan lesütötte a szemét. – Milord, itt volt nekem Robert Maxwell, hát elfelejtette? Jamie állkapcsa megfeszült, és kezének mozdulata megállt. – Sót dörzsölsz a sebbe, kedvesem! Vigyázz! Jassy felpillantott, és újra a férfi szemébe nézett. Olyan fájdalmasan gyönyörű volt, hogy Jamie szerette volna felrázni. Szerette volna, ha megesküszik, hogy hűséges volt, hogy bolond volt… hogy szereti őt. Ám Jassy nagyot nyelt, és csodálni való méltósággal, halkan így felelt:

151

– Nem csináltam semmit, csak szenvedek a tüskéitől és a fullánkjaitól, milord, azzal a férfival kötött barátságom miatt, aki a húgom férje… és a maga kedves társa, már ami a múltat illeti. Ha továbbra is gúnyolódik velem, milord, számítson rá, hogy nevetség tárgyává teszem. Jamie érzelemtől feszült arccal odahajolt Jassyhez. – Hiányoztam, madame? Jassy sokáig habozott, majd méltósága egy dühös kiabálásba veszett, és megpróbálta eltaszítani magától Jamie-t. – Igen! Hiányzott nekem, Lord Cameron. Éreztem a tél havát, a fagy hidegét, és arra vágytam, hogy a lángoló tüze felmelegítsen. Jamie-nek elakadt a lélegzete; nem várt tőle ilyen vallomást. Lassan leengedte magát Jassy mellé, miközben nem vette le róla a tekintetét. Jassy újra nagyot nyelt, és zavartan sütötte le a szemét. – És én hiányoztam magának, milord? – Jobban, mint valaha is egy korty víz vagy egy szippantásnyi levegő. Minden porcikámmal, minden csepp véremmel arra vágytam, milady, hogy újra ölelhesselek. Mosoly jelent meg Jassy arcán. Jamie magához ölelte, és magukra húzta a takarót. Jó volt újra itthon lenni. Néhány pillanat múlva már aludt. Amikor délután felébredt, Molly ott volt a szobában, de a feleségét nem találta maga mellett. Komor tekintettel nézett Mollyra, aki borzasztóan vidám volt. Jamie feje hasogatott a hajnalban megivott rumtól. – Hol van Jassy? – Na de milord! – mondta Molly ártatlanul. – Jassynek dolga van. Az ember nem aludhat és lustálkodhat sokáig, uram. Ez az Újvilág. Nem, milord, még a nemesek sem vesztegethetik Itt az értékes időt. – Molly, hol van a feleségem? – Nos, megnézi, hogy áll a hús a füstölőben. A vadak az utóbbi időben eléggé soványak, el tudja képzelni. De nemrég itt járt Powan az embereivel. Jassy varrt neki egy szaténinget a Végzet Asszonyával érkezett anyagokból, és neki nagyon tetszett. Hozott sok nyulat és kenyeret cserébe. Jamie felpattant, de aztán rájött, hogy meztelen, és magára rántotta a takarót. – Powan? – Ó, igen, a főnök gyakran megfordul itt, mint ahogy több indián is. Lord Newbury is itt járt Jamestownból, és úgy tűnik, mindenki jól kijön egymással. Az indiánok sűrűn segítenek a telepeseknek mostanában. Hát nem csodálatos? – Csodálatos – morogta Jamie. Powan régi barátja volt, de nem számított rá, hogy az évnek ebben az időszakában lejön ilyen délre a félszigeten. Azt meg végképp nem várta, hogy Jassy varr az indiánnak egy inget. Fintorogva ébredt rá, hogy arra sem számított, hogy Jassy valaha is szóba áll egy indiánnal, még kevésbé, hogy megbarátkozik vele. Kíváncsian várta, hogy többet tudjon meg a dologról. Az ember sohasem sejtheti, mi történhet a távollétében, állapította meg. – Történt még valami, amiről tudnom kellene? – kérdezte Mollytól karba tett kézzel. – Nem, milord. – Arról tud, hogy Jassyt rémálmok gyötörték? Molly gyorsan lesütötte a szemét. – Mindnyájunkat gyötörnek álmok olykor-olykor. Molly nem akart többet mondani. Jamie morgott. Észrevette a pompás, meleg rókaprémet, mely az ágy lábánál volt kiterítve.

152

– Szóval a Végzet Asszonya megérkezett a szállítmánnyal. – Ó, igen! – Molly újra felélénkült. – Jassy… Lady Cameron… úgy örült a holmiknak! Úgy örült… ó, igen, a feleségét meg lehet vásárolni. – Van még valami, milord? Jamie mogorva képet vágott. – Igen, Molly kisasszony, szeretném, ha távozna a szobámból, hogy esetleg felöltözhessem. Most rögtön! Molly kiviharzott. Jamie felkelt, összehajtogatta a szarvasbőr nadrágot, és elővette rendes angol öltözékét. Szatén térdnadrágban, selyemingben és gyapjúmellényben indult a napnak, alig várva, hogy végezhesse a dolgát. Beszélt Sir Williammel, aki elmesélte Jassy első találkozását Powannal. William elvigyorodott. – Megmondta neki, hogy szerinte jól választottál… Jassy keményen fog dolgozni a földeken, és sok gyerekkel ajándékoz meg. – Eddig jól ment – dünnyögte Jamie. Sir William elmosolyodott. – Csodálatra méltóan viselte magát. – Ebben biztos vagyok – jelentette ki Jamie, majd beszélt Williamnek az Opechancanoughnál tett látogatásáról és arról, hogy aggódik, bár nem tudja pontosan megállapítani a veszélyt. – Óvatosnak kell lennünk! – figyelmeztette a barátját, és Sir William egyetértett. Jamie később Stewart kapitánnyal is találkozott, és kiadta neki a hajózási parancsait. A kapitány angliai dohányszállítmányát már berakodták. Stewart szívogatta a pipáját; maga is élvezte a virginiai dohány aromáját, miközben Jamie-vel figyelte a rakodást a kikötőben. A kapitány tavasszal fog visszatérni az anyaországból rendelt dolgokkal. Késő délután Jamie-t megkereste Elizabeth, és büszkén újságolta, hogy nemcsak hordozni tanulta meg a nehéz muskétát, hanem megtölteni és tüzelni is vele, sőt el is tud találni vele egy fát. – Jassy tanított meg – mondta neki büszkén. Jamie nem tudta, miért, de továbbra is bosszús volt. Jassy nem jelent meg a vacsoránál – még akkor is foglalatoskodott ezzel-azzal, tudta meg Jamie Lenore-tól. Jamie kedvelte Lenore-t, nagyon szerette Elizabeth-t, és Robert a barátja volt. De most már saját otthonukban lenne a helyük, és gondoskodni fog róla, hogy mielőbb elköltözzenek – határozta el magát. Jamie – még mindig fáradtan az egész éjszakás lovaglástól – felment a lépcsőn a szobájába, és forrongott a dühtől, amint azon tűnődött, hol lehet a felesége. Nem kellett sokáig törnie a fejét. Jassy az ágy szélén ült, lábait maga alá húzva. Átlátszó hálóinget viselt, melyen át tisztán kirajzolódott testének minden gömbölyded, érzéki domborulata. Haját selymes tincsekbe fésülte. Mozdulatai lassúak és érzékiek voltak, és a puszta látványa is tűzbe hozta Jamie-t. Azonban Jamie óvatos volt, az íróasztalához sétált, leült, és karba tett kézzel töprengve fürkészte az asszonyt. Kíváncsi volt az indítékára. Nem látta a sértettséget a szemében, csak azt, hogy a csábítót játssza, hogy újra színészkedik. Nem akart drámát, nem akart színjátékot. – Miért nem jöttél vacsorázni? Jassy kinyújtózott, kecsesen, mint egy macska, nőiesen és izgatón. Kebleinek mélyvörös csúcsai kitűntek hálóinge vékony selyemfátyolán át. Lustán elmosolyodott. – Utánanéztem a húsnak, amit télire készítünk elő. Tele lettem a füst szagával, így megfürödtem, és megmostam a hajamat, majd meg kellett szárítanom a tűznél.

153

A tűz… a tűz fénye táncot lejtett a testén. Megnagyobbította domborulatait, melyek izgatták Jamie-t az igéző ruhán kereszti. Hajára aranycsillámokat hintett, és úgy tűnt, a bőre is aranyragyogásban úszik. Jamie összeszorított foggal, gyanakvó szemmel figyelte. Jassy jóízűen ásított, és újra nyújtózkodott. Kecsesen, elviselhetetlenül érzékien. Jamie felállt, és odasétált hozzá. Kifejtette ujjai közül a kefét, és fölé hajolt, amitől Jassy arra kényszert, hogy hanyatt feküdjön az ágyon. Jamie két tenyere közé vette az arcát. Mi ez a játék, madame? Jassy szempillái bizonytalanul rebbentek. – Ma reggel nem volt alkalmam megköszönni azt a sok ajándékot, amit a Végzet Asszonyával hozattál… Nem fejezte be a mondatát; Jamie ijesztő hévvel káromkodott egyet, majd eltolta magát Jassytől. – Te valóban szajha vagy, nem igaz, milady? Elhatároztad, hogy megfizeted a tartozásodat. Jassyn döbbent arckifejezés jelent meg, maga a leplezetlen fájdalom, mely olyan gyorsan suhant át rajta, mintha Jamie csak képzelte volna, aztán nyers harag és gyűlölet váltotta fel. Dühödten nekiesett a férfinak, megpróbálta megütni. Jamie elkapta, de legnagyobb megdöbbenésére Jassy tovább kapálózott, és a térdével ágyékon rúgta. Jamie meghökkenve fordult le róla fájdalmában… Jassy felpattant, magára kapta új szőrmés kabátját, és szúrós szemmel nézett le a férfira. – Nem kell aggódnia, milord, soha többé nem fogok fizetni semmiért! – Jasmine… – kezdte morogva Jamie. El akarta kapni. Fájdalma volt, haragja tombolt, és ki akarta adni magából, egyszeres mindenkorra. Ám Jassy túl gyorsnak bizonyult. Elment. Egy szál hálóingben és prémes kabátjában elment. Azok sorát, akiket Jassy látni sem akart ebben a pillanatban, a félvér lány, Remény csak betetőzte volna. Senki más nem volt lenn a hallban, amikor leért, csak a szépséges, mézsárga bőrű lány, aki az asztalnál ült, és pörköltet evett kézzel. Meglátta Jassyt, és elmosolyodott az izgatottságán. – Mit keresel te itt? Remény lenyalta az ujjait, lassan és alaposan. – Vacsorázom. Lord Jamie-vel utaztam, és most itt vagyok a halljában. – Határozott tekintettel Jassyre nézett, majd felpillantott a lépcsőre, és körbeforgatta a szemét. – Maga mit keres itt, hölgyem? Jassy leküzdötte kísértését, hogy pofon vágja a lányt. – Ez az én házam, Remény. Én itt lakom. – Maga ott fent lakik, vele. Ez az ő háza. Jassy megdermedt, mert hirtelen rosszullét fogta el. Neki a férje mellett kellene lennie, nem pedig így bolondot csinálnia magából. Képtelen volt a csábítót játszani, és most újra gyűlöli a férjét, mert… Jamie elutasította a kezdeményezését; szajhának nevezte. És ez a félpogány utcanő itt a kötelességére oktatja! Remény kuncogni kezdett. – Szóval már nem tetszik neki annyira. Ügyesen kellene próbálkoznia. Ő olyan férfi, aki gyengédséget igényel. Úgy tűnt, az utolsó szavait dorombolva mondta ki, és a hangtól végigfutott a hideg Jassy hátán. Erősen összeszorította a fogait. – Remény, arcátlan teremtés vagy. Hozzám neked semmi közöd, és Lord Cameronhoz sem. – Lord Cameronhoz talán lehetne közöm. – Remény mosolyogva dőlt hátra a székben. Aztán Jassy felé hajolt, és nyilvánvaló volt, hogy egyszerű ruhája alatt nem visel fűzőt; nagy mellei hullámzottak minden mozdulatánál. Jassy megdöbbenésére széttárta a karját, és egy

154

képzeletbeli méretet mutatott. – Ha maga nem törődik Lord Jamie-vel, majd én törődöm, milady. Ő a legszebb férfi, akit valaha láttam. Jassy rájött, hogy Remény a férje testének legizmosabb részét formálta a levegőben. A harag olyan forrón izzott fel benne, hogy elvörösödött. Szédülés fogta el. Felállt. – Hogy merészeled! – recsegte. Minden teketória nélkül megragadta a lány vállát, és mint egy kisgyereket, felrángatta az asztaltól. Talpra állította, és az ajtó felé fordította. – Kifelé! És ne gyere vissza! Ekkor Jassy a lépcsőről lesiető léptekre lett figyelmes. Jamie – meg is feledkezett róla mérgében. Jamie haja zilált volt, mezítláb jött, és csak egy bricseszt viselt. Amint megjelent, Remény odaszaladt hozzá, a nyakába vetette magát, és éktelen jajveszékelésbe kezdett. – Az isten szerelmére… – Jamie Reményről Jassyre nézett. Jassy csak hallgatott, de Remény tovább kiáltozott: – Megvert, rám emelte a kezét, és megütött, és ki akart dobni a hóba… – Jassy, ez… Jassy nem hagyta, hogy Jamie befejezze. Odalépett hozzájuk, meglepő erővel arcon csapta Jamie-t, majd az ajtó felé indult. – Nem, nem vertem meg. És nem akartam kidobni a hóba. Én megyek el! Nem jött rá, amíg ki nem lépett, és a csípős hideg belé nem ásított, hogy nincs rajta cipő. Mindössze néhány lépést tett, amikor megfogalmazódott benne, hogy nincs hova mennie, és ha lenne is hova mennie, akkor sem indulhatna útnak mezítláb. Ez már nem számított, mert Jamie addigra utolérte. Suhant, mint a nyíl, a karjaiba kapta, és leteperte a hóba. Jassy levegő után kapkodott, köpdöste a szájába került havat, és amint felnézett, látta, hogy Jamie félmeztelen, reszket és dühös. – Madame, ha visszamegyünk a házba, és felmelegszünk, kitekerem a nyakadat! – A nyakamat? Te átkozott hazug gazember! – Micsoda? Nem érdekes! Jamie feltápászkodott, és újra fogadkozott, hogy ha kiengednek a végtagjai, Jassy ezért drágán megfizet. Felkapta, a karjába vette, és egyenesen előrenézve visszavitte a házba. Remény már elment, és a hall üres volt, de ha nem is lett volna az, Jassy biztosra vette, hogy a férje ugyanolyan tapintatlanul viselkedett volna. Jamie felviharzott a lépcsőn, miközben szidta őt, hogy milyen bolond, mert kockáztatja egy ártatlan magzat életét és egészségét, csakúgy, mint a sajátját. Jassy kapálózott az ölében. Miután a szobájukba értek, Jamie letette a kandalló elé, és elengedte, majd ő is közelebb lépett a tűzhöz, hogy felmelegítse a kezét és a lábát. – Meg kellene verjelek… – kezdte vacogó foggal, de Jassy már talpon volt. – Megverni? Nem, milord, maga egy kígyó! Kétségbe vonja egy barátság ártatlanságát, miközben a szemembe hazudik! – Miről beszélsz? – csattant fel Jamie. Jassy türelmetlenül ledobta a kabátját, és előrehajolt, ahogy Remény is tette, miközben a mellei csábítóan kivillantak. – Hogy miről beszélek? – kérdezett vissza Reményt utánozva. – Magáról beszélek… és arról a bizonyos testrészéről, ami irányítja a szívét és azt az ostoba fejét! – Kinyújtotta a kezét, ahogy Remény, és egy különösen pontos alakot formált. – Micsoda? Jassy megperdült, hogy újra nekiessen a férfinak, de az nem hagyta magát. Elkapta a karját, magához rántotta, és szorosan átkarolta. – Engedjen el! – kiabálta dühödten Jassy. Jamie hirtelen nevetni kezdett.

155

– Te féltékeny vagy! – Maga soha többé nem fog hozzám nyúlni, nem érdekel a házastársi fogadalom vagy… – Jassy, én soha nem értem hozzá! – Ő látta magát… meztelenül. Tudok róla! Jamie megperdült vele, és villámokat szóró szemébe nézett, amitől lüktető, perzselő vágy tört fel benne. Odavitte az ágyhoz, és letette, és amikor Jassy megpróbált felkelni, a lábával lesúlyozta, ügyelve arra, hogy a hasát ne bántsa. Elkezdte kioldani a bricseszét, mire Jassy bevadult, és őrjöngve kapálózni kezdett. – Nem fog… Jamie megszabadult a nadrágjától. Az asszony fölé hajolt, és a csuklóját lefogta a kezével. A testét ellenállhatatlanul vonzónak találta az átlátszó hálóing alatt. Simogatni kezdte telt mellét, miközben Jassy izgett-mozgott és szitkozódott, majd amikor kifáradt, így szólt hozzá: – Látott engem, igen. De én nem feküdtem le vele, soha, Jassy, megesküszöm a Bibliára Steven atya előtt. Egyik éjszaka megjelent itt csábító szándékkal, de én nem nyúltam hozzá. Jassy lecsillapodott, és gyanakvó tekintettel fürkészte a férfit. Jamie odahajolt hozzá, és csókolgatni kezdte a mellét a ruhán át. Érezte, hogy Jassy megfeszül alatta. – Miért nem? – suttogta az asszony. – Te jártál a fejemben – mormogta Jamie finoman ráharapva a mellbimbójára. Jassy elfordította a fejét, és a teste hirtelen megvonaglott. Jamie a combja közé csúsztatta a kezét, majd gyorsan átfordult, magával húzva Jassyt. Mámoros, perzselő tekintettel mosolygott az asszony védtelenségén. – Esküszöm? – ismételte felhúzva Jassy ruháját. – Szeress engem, feleségem! Nekem nem kell más nő… csak te. Felrántotta a ruháját, megragadta a csípőjét, és lassan magára vonta. Amikor kezdte megtölteni, Jassy hirtelen ellenállt. – Én megpróbáltam! – mondta elcsukló hangon. – Meg… – Gúzsba kötötted a szívemet, a lelkemet és a testemet, és alázatosan könyörgök a bocsánatodért! – mondta Jamie. Megfogta Jassy csípőjét, teljesen magához vonta, és nézte arcának szépségét, amint elragadta a szenvedély. Néhány pillanat múlva elárasztotta az izzó szenvedély, amint Jassy mozgott, hullámzott rajta, mint egy folyó, kecsesen és édesen, kihomorított háttal és ringó keblekkel. A végén magához ölelte, és Jassy nedvesen, kimerülten és eltelve roskadt rá. Nem szólt. Csendesen gördült le mellé. Jamie várt, elmosolyodott, majd homlokon csókolta. – Jassy, ez az igazság. Soha nem nyúltam hozzá. Szívesen megesküszöm rá! Jassy egy pillanatig hallgatott. A szemét nem nyitotta ki, és Jamie már azt hitte, hogy alszik, de akkor válaszolt. – Én pedig esküszöm, milord, hogy amit Robert Maxwell iránt érzek, az mély barátság; ő olyan, mintha a bátyám lenne, a húgom férje, semmi több. Jassy kinyitotta a szemét, és a férjére tekintett. – Hosszú, kemény telünk lesz, kedvesem. Szent a béke? – kérdezte Jamie. Jassy szeme újra lecsukódott. – Szent a béke – helyeselt.

156

XV. Amint közeledett a karácsony a tél egyre hidegebbre és kegyetlenebbre fordult. Jamie minden reggel nagyon korán elment vadászni, és délután jött meg. Jassy hamar rájött, hogy itt nem nagyon vannak osztálybeli különbségek, mert a telepesek arra kényszerülnek, hogy összefogjanak a túlélés érdekében. Jamie-nek sikerült sok ellátmányt hozatnia Angliából, de azon meg kellett osztozniuk, és „úrnő”-nek lenni itt – különösen Lord Cameron feleségének – felelősség volt, nem szórakozás. Jassynek akadt is segítsége, mert a szolgák azért jöttek az Újvilágba, hogy új életet kezdjenek, és hajlandók voltak keményen dolgozni, hogy túléljék a tél megpróbáltatásait. Azonban ez nem Anglia volt. Itt nem voltak különösebb társasági kötelezettségek a nemesekkel szemben, és bár Jassy írt levelet Jane-nek és Henrynek, amit a következő hajó vitt el, ennyi volt az összes levelezése. A település még nem nyújtott szokásos tevékenységi lehetőséget a tehetős hölgyek számára. Jamie megígérte Jassynek, hogy tavasszal meghívják a jamestowni kolónia kormányzóját, és ellátogatnak más településekre is. Ám összességében Jassynek nem akadt társasági elfoglaltsága; nem kellett az udvarba utaznia, vagy királyi látogatókat fogadnia. A házban és a ház körül valóban sok tennivalója volt. Néha búsult a pompás angliai kastély után, amelynek oly rövid ideig lehetett az úrnője, de gyorsan elfelejtette az eleganciát, ha valami feladat várta. A nappalok rövidek voltak, az éjszakák hosszúak és hidegek. A férfiak rangjukra való tekintet nélkül vágták és gyűjtötték a fát, az asszonyok varrtak, sózták, füstölték és tartósították a húst és az élelmet, gyertyát öntöttek, szappant főztek, és végezek a mosás vég nélküli feladatát. Az indiánok kezdtek egyre gyakrabban megjelenni. Eljöttek a birtok palánkkerítéséhez, hogy kínálják portékáikat. Baráti szándékkal jöttek. Télen szarvasbőr nadrágot viseltek, férfiak és nők egyaránt. Jassy nem találkozott újra Powannal. Elbűvölték az indiánok, de óvatos is volt, és kellő távolságot tartott tőlük. Néhány telepes, aki azóta tartózkodott itt, amióta Jamie kitűzte a birtok helyét, valamennyire ismerte az indiánok nyelvét, és elég jól tudott velük kommunikálni. Jamie kiválóan boldogult a nyelvvel, és Jassy látta, hogy sokszor más-más indiánokat üdvözöl. Név szerint ismerte őket, és biztatta Jassyt, hogy ismerkedjen meg velük. Azért figyelmeztette, hogy legyen velük elővigyázatos. – Miért? – kérdezte Jassy egyik este. Hosszú, kék hálóingben feküdt az ágyban, Jamie pedig az íróasztalnál ült, és a naptárjába az aznapra vonatkozó feljegyzéseit írta. Döbbenten nézett fel Jassyre. – Miért? – ismételte meg a kérdést. – Te barátkozol velük, de én óvakodjak tőlük. – Én nem mondom, hogy óvakodj tőlük. Mint a feleségemtől, elvárom tőled, hogy mindig udvariasan üdvözöld őket. – Én udvarias vagyok – jelentette ki némi ingerültséggel Jassy, amiért Jamie ezt kétségbe vonja. Jamie vállat vont, majd letette a tollát. – Láttalak időnként a közelükben, milady. Merev vagy, és ügyelsz arra, nehogy túl közel kerülj hozzájuk. Ez nem egészen udvariasság. – Találkoztam Powannal, és… – Jól viselted, igen. Úgy tűnik, nagyon elbűvölnek téged, de azt hiszem, megfeledkezel róla, hogy ők is férfiak és nők, csakúgy, mint mi. Húsból és vérből vannak, és vannak reményeik, félelmeik és érzelmeik. – Tisztában vagyok vele – mondta higgadtan Jassy. – Nem gondoltam, hogy panaszod van rám mint feleségre.

157

– A kis színésznő – jegyezte meg halkan Jamie. – Mindig azon tűnődöm, mit gondolsz vagy érzel valójában. – Feltételezem, hogy itt többet vársz tőlem a vademberek és a parasztok között, mint odahaza a nemes barátaid között. – Én pedig úgy vélem, milady, éppen jól megfelelsz, bárkivel is hozzon össze a sors. – Szóval jól megfelelek itt? – kérdezte Jassy felszegett fejjel. Tudta, hogy Jamie gyakran fürkészi, de azt nem, mire gondol. – Tudod, hogy nagyon jól megfelelsz. Nincs szükséged bókra. Valójában kivételesen jól megfelelsz, figyelembe véve, hogy gyűlölted a hajóutat, és hogy el kellett hagynod Angliát. Azt hiszem, annyira gyűlölted, hogy megbántad a házasságot, bármit is hozott az számodra. – Jamie töprengően figyelte Jassyt. –Mondd csak, milady, megbántad? Jassy nem vette le róla a szemét. A torka furcsán kiszáradt. Lehajtotta a fejét. – Én… én nem bántam meg semmit – mormogta. – Elfelejted, hogy még mindig szolga lehetnék a bátyám házában. – Te ügyes nő vagy, milady. Biztos vagyok benne, hogy nem maradtál volna ott sokáig. Jassy ügyet sem vetett a szavaira, és a lepedőt gyürkészte az ujjaival. – Mondd, milord, te megbántad ezt a házasságot? Jamie sokára válaszolt. Hátradőlt a székében, és olyan sokáig nézte Jassyt, hogy az elpirult, és nagyon megbánta a kérdését. – A szenvedélyem nem csökkent irántad, milady – mondta végül. – Az nem jelenti azt, hogy nem bántad meg a házasságot – dünnyögte Jassy zavarában. – Nem bántam meg a házasságot. – Jamie visszapillantotta papírjaiba, de folytatta mondandóját, visszatérve az indiánokra: – Ne felejtsd el, Jassy, hogy óvatosnak kell lenned a powhatanokkal. A hitük szerint nagyon különbözőek. Ők nem Ádámtól és Évától származtatják magukat, hanem egy óriásnyúltól. Gonosz istenüket jobban félik, mint amennyire szeretik a jóságosat, és annak a jónak feláldozzák saját csecsemőiket és gyerekeiket is. Ellenségeikkel szemben kevés könyörületességet tanúsítanak. – Mi az ellenségeik vagyunk? Jamie a kandallóhoz sétált, és nézte, hogyan ég a tűz. – Ha Opechancanough fivére még élne, nagyobb biztonságot éreznék. Ő a béke híve volt, Powhatan viszont erőszakkal vívta ki nagy hatalmát, és Opechancanough is az a fajta ember, akit nem rettent vissza az erőszak. Sokszor támogattak bennünket, de soha nem fogadtak el igazán. Jassy akarata ellenére remegni kezdett. – Miért vagyunk akkor itt? Jamie bosszúsan nézett rá. – Azért vagyunk itt, madame, mert én úgy döntöttem. – Odalépett az ágyhoz, és Jassy elpirult, amikor felismerte a szándékát. – És te nagyon óvatos leszel, mert én azt parancsoltam, ugye, milady? Jassy nem volt benne biztos, mire céloz, de bólintott a sötét szemekben tükröződő követelésnek, és remegett, amint a férfi karjai éppen olyan követeléssel fonódtak köré. Ezt nem bánná meg, ezt a bűvös izzást, ami kettejük között él. Később azonban, amikor mellette feküdt, és hallotta egyenletes szuszogását, nyugtalanul gondolt a jövőre. Csodálata a férje iránt napról napra nőtt. De vajon eljön az az idő is, amikor Jamie iránta érzett szenvedélye elmúlik, amikor a láng kihuny? Ha igen, akkor ő elveszett, és már a gyűlölete ereje sem lesz meg, ami életben tartaná. Ő a felesége, emlékeztette magát. Gyermeket fog neki szülni. De vajon ennyi elég? Először döbbent rá arra, hogy vágyik a szeretetére. December huszadikán Robert és Lenore beköltöztek új otthonukba. Az egész lakosság a ház befejezésén dolgozott, beleértve Robertet és Jamie-t is. Mindnyájan nagyon izgatottak

158

voltak, mivel a ház majdnem olyan pompás lett, mint a Jamie-é, és nagyon gyorsan, de nagyon ügyesen készült el. Jassyt valahogy meglepte Lenore lelkesedése, mert a húga gyakran nagyon ügyelt az osztálybeli különbségekre, és a ház nem vehette fel a versenyt az otthonával, ahol felnőtt. – Az mindig is a bátyám otthona volt, Jassy – magyarázkodott Lenore. – Ez az első ház, amit a magaménak tudhatok. A három nővér szorgalmasan dolgozott egy faliszőnyegen együttesen az új lakásba. – Női munka és nagyon alapos! – mondta Lenore Jassynek. Soha nem helyeselte, hogy Jassy átjár John Tannen szánalmas kis családjához, de Jassy nem törődött az ellenvetésével. Jassy számára meglepő volt, amikor az utolsó nap, amikor együtt dolgoztak, rádöbbent, hogy hiányozni fog neki Lenore. Amikor beesteledett, és a férfiak visszajöttek, hogy ideje költözködni, szeretettel megölelte a húgát, és Lenore is hevesen megszorította. Aztán Robert megcsókolta, és rámosolygott. – Viszlát, húgocskám! Vigyázz magadra! – Nem leszünk annyira messze egymástól – mondta Lenore. – Csak egy kőhajításnyira – helyeselt Robert. – Ez egy nagyon kis közösség – jegyezte meg szárazon Jamie. – Állítom, éppen olyan gyakran fogjuk látni egymást, mint eddig. Csak egyszerűen… különböző helyen fogunk aludni. Visszahúzta Jassyt Roberttől maga mellé. Feszültnek és valahogy ingerlékenynek tűnt. Azonban amikor ideje volt elbúcsúzni, nagyon kedvesen megcsókolta Lenore-t. Úgy volt, hogy Jamie kíséri el őket új otthonukba. Jassy feltételezte, hogy velük tarthat, de amikor megkérte Mollyt, hogy hozza ki a köpenyét, Jamie szigorúan ránézett, és megcsóválta a fejét. A szemében furcsa láz villant. – Madame, későre jár, és nagyon hideg van már ahhoz, hogy elgyere a te állapotodban. Már elköszöntél, és majd holnap reggel elsétálhatsz az új házhoz Elizabeth-szel. Jassy meg akarta győzni. Szerette volna látni az új házat kész állapotában, és nem volt kedve egyedül maradni, amikor a többiek biztosan pohárköszöntőt is mondanak, és Jamie valószínűleg sokáig ott marad. – Jamie, nincs rá ok, hogy… A férfi állkapcsa megfeszült. – De igenis van. Jassy lehajtotta a fejét, majd hátracsapta a haját, készen arra, hogy szembeszálljon vele. – Jamie… Jamie a vállára tette a kezét, szeme izzott. – Nincs jó idő. A hó lefagyott, és te megcsúszhatsz és eleshetsz. Ilyen könnyen kockáztatnád a gyermekem egészségét? – Összegyűlhetünk mindannyian reggel is – mondta vidáman Robert. – Nos, talán mégsem. – Grimaszt vágott. Már tanulta az itteni életet. Elkísérte Jamie-t a reggeli vadászatra. – Én elmegyek Lord Cameronnal, de ti, hölgyek, élvezhetitek egymás társaságát. – Ágyba! – mondta határozottan Jamie Jassynek. Jassy felszegte az állát, megcsókolta Lenore-t, majd Robertet még egyszer, és a lépcsőhöz sietett. Jamie bólintott Mollynak, és az elindult Jassy után. Jassy panaszkodott Mollynak a szigorú bánásmódért, de Molly, miközben elővette az egyik hálóruháját, és kisimította a csipke nyakfodrát, ügyet sem vetett rá, hanem jókedvűen így szólt: – A nők szeszélyessé válnak a te állapotodban, azt mondják, aranyom! Ó, remélem, én is hamarosan megismerem ezt! Most már bújj ágyba! Jassy engedelmesen lefeküdt. – Mit jelentsen ez, Molly?

159

– John Tannen megkérte a kezemet. – Molly leplezni próbálta izgatottságát. – Meg fogja kérdezni Steven atyától, hogy összeházasodhatunk-e karácsony előtt. – Ilyen gyorsan?! – kapkodott levegő után Jassy. – Ez így helyénvaló – dünnyögte Molly. – Jassy, én olyan sok időt töltöttem ott a gyerekekkel… meg minden. Ó, Jassy, olyan izgatott vagyok! Én sem leszek fiatalabb. És ha már öregnek fogom magam érezni, és azt hiszem, már nem kellek egyik férfinak sem… Őszinte voltam Johnhoz, mindent tud a múltamról, és nem érdekli. Azt mondja, csak az számít, ami közöttünk van. Azt mondja, olyan vagyok, mint a forgószél, ami energiát ad, és nem tehet róla, de szeret, mert figyelt engem a fiával és a kis sógornőjével, és úgy gondolja, nem lehetne jobb mostohaanyjuk, és ő sem választhatna gyengédebb feleséget. – Ó, milyen szép! – lelkendezett Jassy. – Annyira örülök, Molly! – Mindezt neked köszönhetem, Jassy. – Molly! Nem én tettelek kedvessé, jóvá és szeretetre méltóvá! – Te új életet adtál nekem. Te és Lord Cameron. És Lord Cameron, vette tudomásul magában Jassy. Lesütötte a szemét, és az ajkába harapott. Jamie tette jóvá az életet. Ő tette őt szenvedélyessé, és mégis szörnyű zsarnok, de Jassy már nem tudja nélküle elképzelni az életét. A férfi feldühítette, ösztökélte és izgalomba hozta a teljes odaadásig, ő volt az életereje. Szeretettel megcsókolta Mollyt. – A legeslegjobbakat kívánom neked! – Ó, köszönöm, Jassy! Szeretném, ha az áldásodat adnád, és Lord Cameron is. – Ez csak természetes. Ezt biztosan állíthatja, vélte Jassy. Jamie örülni fog, ha megtudja, hogy Molly és John összeházasodnak. Ők Jamie emberei, hűségük és életük sokkal jobban kötődik hozzá, mint bármilyen királyhoz. Jamie itt kormányzó, ő a törvény, az egyetlen király, akit ismernek, elérhetnek és elismernek. A két nő hirtelen összerezzent, amikor meghallották, hogy Jamie jön fel a lépcsőn. A férfi hosszú léptekkel, gyorsan és magabiztosan közeledett a szoba felé. – Jó éjszakát! – köszönt el Molly Jassytől, és fürgén kiosont. Jassy kíváncsian hallgatta, amint Molly és Jamie üdvözlik egymást, majd Molly lesietett a lépcsőn. A szoba ajtaja kinyílt és ő megjelent; meleg köpenyét hópelyhek lepték be. Hanyagul ledobta a válláról, és még mindig izzó, furcsán izgatott, csillogó szemmel nézett Jassyre. Lerúgta a csizmáját, miközben tekintetét nem vette le az asszonyról. Jassy óvatosan figyelte. Vajon már megint Robert miatt dühös? Gyorsan elragadta őt a barátjától, és megparancsolta, hogy jöjjön fel a szobájába… Jamie lerángatta a mellényét, és szinte letépte magáról az ingét sietségében. Az ágy felé közeledve lehúzta a harisnyáját, de nem lépett közelebb. Aztán egy vad kiáltással az ágyra vetette magát, a karjaiba kapta Jassyt, és mámoros szenvedéllyel megcsókolta. Az asszony először el akarta taszítani magától, majd átadta magát az édes érzéseknek, melyek felforrósították. Jamie keze gyengéden simogatta, és amikor végül elengedte, ördögi mosoly jelent meg az arcán, és villant a szemében. Jassy megnedvesítette az ajkát. – Mi ez? – Ez? Szenvedély és birtokló vágy, és már nem bírom tovább. Milady, teljesen egyedül vagyunk a házunkban! – Jamie, hogy lehetsz ilyen durva… – Nem durva vagyok, madame – jelentette ki Jamie, és kibújt a nadrágjából. – Örülök! – Robert a barátod. – Ühm. És a te barátod is, milady. Mondd csak, gondolsz még rá? – Micsoda? – kérdezett vissza meghökkenve Jassy.

160

Jamie a tenyerébe vette a mellét, és meztelen, forró testével hozzásimult. – Gondolsz még rá? Nem kívánod azt, hogy bárcsak ne én kaptalak volna a karjaimba május elsején? Jassy elsápadt, és elcsodálkozott, milyen feszültség van a férjében. – Mit akarsz tőlem? – kérdezte nyersen. – Hatalmas vagyok a gyerekedtől, és mégis így gúnyolódsz velem? Mit akarsz? Jamie hosszasan nézett rá, szeme indigókék tűzzel lobogott, olyan sötéten és rejtélyesen, hogy már szinte feketének tűnt. – Talán a lelkedet, milady. Azt, ami még nem az enyém. – Egy férfi nem birtokolhatja mindenét egy nőnek! – kiáltotta Jassy. Mert akkor a nő ki lenne szolgáltatva a férfi szeszélyének, gondolta magában. – És a nő, milady? A nő mindenét birtokolhatja a férfinak? – Rébuszokban beszélsz, nem értelek. Te megkaphatsz mindent, amit csak el akarsz venni. – Amit el akarok venni… – ismételte Jamie hevesen. Lehajolt Jassyhez, ajkát a szájára tapasztotta, és elárasztotta őt sürgető vágyával. Gyengéden, de tüzes, mindent elsöprő szenvedéllyel szeretkezett vele. Jassy a féktelen érzékek vad szelével szárnyalt, mely magasabbra repítette a gyönyörök világában, mint valaha. Eddig azt hitte, hogy ezt kettejük között már nem lehet fokozni, de Jamie újra meg újra megismertette vele, hogy még mélyebbre hatolhat a távoli mennyekben. A végén Jassy teljesen eltelve, kimerülten feküdt, mámorosan és elbűvölten. Odakucorodott Jamie mellé, aki átkarolta ott, ahol valamikor a dereka volt. Jassy arra számított, hogy valamiféle öntelt megjegyzést tesz, gúnyosan kijelenti, hogy ő a birtoka, és majd Jassy megtanulja, hogy ne is gondoljon másra. Jamie sokáig hallgatott, majd felsóhajtott, és gyengéden megérintette a feleségét. – Sajnos, drágám, túl késő már az én kaján örömeimhez. Már nem kellett volna veled lennem ma éjszaka, se hevesen, se gyengéden. Érzed? A baba rugdos. Tiltakozik az apja durvasága ellen. Fájdalmat okoztam, Jassy? Jassy örült, hogy sötét van, mert elvörösödött. – Nem, nem okoztál fájdalmat. Jamie homlokon csókolta. – Nos, milady, feleségem, most megszabadulsz tőlem néhány hónapra. – Újra elhallgatott. Ujjaival finoman játszott Jassy mellén, nyelvével épphogy csak érintette annak csúcsát. Majd fölé hajolt. – Mondd, Jassy, örülsz? Vagy hiányozni fog ez… egy kicsit is? – Jamie, kérlek… Jamie elhúzódott tőle, és felkelt. – Aludj, Jassy! – mondta nyersen. – Jamie… – Aludj! Jassy fájdalmasan nézte, ahogy a férj átsétál a szobán, gyönyörködött meztelen hátában, izmos fenekében és kecses járásában. A férfi nem fordult vissza; megállt a tűz előtt. Jassy szeretett volna kiáltani neki, de nem tudott. A szavak gyorsan és kétségbeesetten szakadtak volna fel a torkából, és többet adott volna magából, mint a lelkét; kitárta volna előtte a szívét, és ezt nem merte megtenni. Lehunyta a szemét, és erőt vett rajta a kimerültség. A ház reggel egészen másnak tűnt. Lenore és Robert magukkal vitték Kathrynt, és Charity is elment hozzájuk szolgálni, ha csak egy-két hétre is, amíg nem találnak egy lányt a háztartási munkák elvégzésére. Elizabeth Jamie-nél és Jassynél kívánt maradni, ha Jamie-nek nincs ellene kifogása. Jamie egyáltalán nem bánta a dolgot – csak Robertet akarta, hogy elmenjen.

161

Jassy elment Elizabeth-szel, hogy megnézze a húgáék új házát. Lenore örömmel fogadta őket, és úgy vezette körbe a testvéreit, mintha egy palotával dicsekedne. – Ez – mutatta Lenore a kis padlásszobát – a gyereké lesz. – Ó, Lenore, hát te is? – lelkendezett Elizabeth. – Mióta? Lenore kuncogni kezdett. – Hát, még nem. Hacsak a múlt éjjel nem… nos, Robert nagyon elszánt. – Önelégült, cinkos mosolyt vetett Jassyre. – Férfiak… Többnyire olyan előzékeny, egyáltalán nem követelőző. Tegnap este azt mondta, nekünk is kell hogy legyen gyerekünk. Rámutatott, milyen jól viseled az állapotodat, és arra is, milyen hamar kerültél másállapotba. – Lustán tekerte egy tincs haját az ujja köré, miközben Jassyt tanulmányozta. – De hát te mentél hozzá Jamie Cameronhoz, és ő biztosan maga az ördög a… a magánéletben. – Lenore! – sápítozott Elizabeth. – Ó, ne légy már ilyen kis szégyenlős! – nevetett Lenore. – Őszintén szólva Jamie engem akart feleségül venni. Néha valóban elcsodálkozom. Jassy már elpirult, de Lenore nem tért el a tárgytól. – Az nem „kötelesség”, ugye? Izgalmas, szenvedélyes és… – Lenore! – szólt rá Elizabeth könyörögve. – Nagyon zavara hozod Jassyt. Jassy hirtelen elmosolyodott. – Lenore, egészen elégedett vagyok. Lenore felnevetett. – Jassy, én vagyok egészen elégedett. Te annál is több vagy, úgy vélem. Talán igen, de a következő napokban úgy tűnt, Jassy és Jamie között törés következett be. Jamie délelőtt sokáig odavolt, délutánonként sok dolga akadt, az íróasztalánál pedig késő estig dolgozott. Mint ahogy arra Jamie számított, Robert és Lenore sok időt töltött velük. Három nappal azután, hogy elköltöztek, átjöttek vacsorára. Jassy megtudta Mollytól, hogy Steven atya hozzájárul az azonnali házasságkötéshez. Mindannyiuk jelenlétében Jassy előhozakodott a témával. Jamie először eltöprengett, és felvonta egyik szemöldökét. Angliában az ilyen házasság az erkölcs megsértését jelentené, mert szegény Joan még alig hat hónapja hunyt el. A birtokon ez józan megítélés kérdése volt, mivel John Tannennek szüksége volt Mollyra, és úgy tűnt, Molly viselkedése vegyes érzelmeket tükröz. – Steven atya jóváhagyta? – kérdezte Jamie. – Igen… – Jassy habozott. – Szeretnék nekik itt vacsorát rendezni a szertartás után. A javaslatot csend követte. Aztán Lenore gyorsan és határozottan átvette a szót. Egy ilyen esemény gyalázatos sértés lenne, ha otthon lennének, Angliában – mutatott rá. De nincsenek Angliában – vágott vissza Jassy. A kandallónál állva, kezét a hasán nyugtatva csendesen emlékeztette a húgát, hogy otthon, Angliában ő maga is aligha sorolhatná be magát előkelő helyre a társadalmi rangsorban. – És egy dologról megfeledkezel – jelentette ki felszegett fejjel. – Molly nemcsak a szolgám, a barátom is. A körülményei éppen olyanok, mint az enyéim voltak. Mindig mellettem állt, ha szükségem volt rá, és most már én is szeretném megtenni érte, amit tudok. Lenore a fejét csóválta, majd Jamie-hez fordult: – Nem tudod megakadályozni? Az élet itt nyilvánvalóan más, de… Jamie kevés figyelmet fordított a beszélgetésre, mialatt muskétája csövét tisztogatta. Végül felnézett, és vállat vont. – Jassy azt teszi, amit jónak lát. Ez az ő otthona. A dolog elrendeződött, Molly férjhez ment, és a nagy hó ellenére mindenki részvételével – a szobalányoktól és a munkásoktól kezdve Sir Williamig, Lenore-ig, Robertig és Steven

162

atyáig – Jassy megtartotta első összejövetelét. Jó mulatság volt, és némi kikapcsolódást is nyújtott az időjárás viszontagságai és a csontig hatoló nyirkos hideg közepette. Jassy boldogan táncolt Sir Williammel, a lovászfiúval és Roberttel. Ekkor lekérte a férje. Jamie komoran nézett rá, és Jassy megdermedt, félve, hogy a férje valami megjegyzést tesz Roberttel kapcsolatban. De nem tett. Átölelte, és csak ennyit mondott: – Azt hiszem, ideje, hogy lepihenj. Angliában egy ilyen állapotos asszony nem ugrálna ilyen vidáman a táncparketten, milady. – Habozott. – Baja eshet a babának, kedvesem. Vagy neked. Jassy elpirulva, kötelességtudóan otthagyta a táncolókat, és átvette a forró mézsör felszolgálásának feladatát. Amikor az összejövetel véget ért, boldogság töltötte el, amint Molly megcsókolta és megölelte, majd megígérte, hogy örökké és szeretettel fogja szolgálni őt. Jassy aznap este hálás volt Jamie-nek, de habozott közeledni hozzá, mert még mindig nem tudta elfelejteni, hogy egyszer, amikor megpróbálta elcsábítani, nyomorúságos kudarcot vallott. Jamie már megmondta, hogy nem nyúl hozzá, de neki hiányzott az ölelése. Mégis lehet, hogy csak kárt okozna a babának. A hasa napról napra egyre erőteljesebben nőtt, és néha aggódva tűnődött el, hogy tud ilyen gyorsan, ilyen nagyra nőni. Így nem próbálta meg elcsábítani Jamie-t; bebújt az ágyba, és nézte, ahogy a férje levetkőzik. Jamie még a legkeményebb hidegben is meztelenül aludt, és – azokban a napokban, mielőtt eldöntötte, hogy nem nyúl hozzá – Jassy is felvette ezt a szokást. Első tiltakozásai után Jamie nevetett, és megnyugtatta, hogy a meleg, amit ketten együtt árasztanak, a legnagyobb hő, amit csak elérhetnek. Jassy nem tudta megmondani neki, hogy nem bánja. Szerette érezni feszes testét, mely alvás közbe hozzásimult. Szerette kezének birtokló ölelését és ahogy mellkasszőrzete csiklandozza a hátát. Izgalmas volt – az egész, úgy, ahogy Lenore fejezte ki magát –, kellemes érzés volt, és meghitt, amitől még többre vágyott, olyasvalamire, amit nem egészen tudott megfogalmazni, és amit félt elérni. A takaróba burkolózva figyelte, amint Jamie befejezi a feljegyzéseit asz asztalnál, derekára tett kézzel nyújtózkodik, majd a tűz elé áll a kandallópárkányra könyökölve, és lustán megdörzsöli az arcát. Jamie végül ránézett, és Jassy elpirult, mert rajtakapta, hogy őt fürkészi. A férfi lassan elmosolyodott, és felvonta a szemöldökét. – Megbántad, hogy megtartottuk az összejövetelt? – kérdezte Jassy. – Egyáltalán nem bántam meg. És te élvezted. – Ah, de te nem a nyomorból jöttél. Jamie arcvonásai elsötétedtek, és Jassy már sajnálta, amit mondott. Gyorsan a kezeire pillantott, mentegetőzni akart, de nem tudta, hogyan tegye. – Ez valóban egy új világ, milady. És egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy itt számítana, ki hol született. Jamie ellépett a kandallótól, és a köpenyéért nyúlt. Jassy megijedt, hogy ki akar menni. Régen örült volna annak, hogy egyedül hagyja az ágyban. Most a szíve hevesen kezdett verni, és eltűnődött, vajon annyira alaktalanná vált volna a teste, hogy már nem tudja felkelteni az érdeklődését. Egyszerűen furdalta a kíváncsiság, hova készül. – Jamie? A férfi megállt, majd visszament az ágyhoz. Felemelte Jassy állát, és a szemébe nézett. – Aludj! – mondta neki halkan. – Nem maradok sokáig. Egy kissé nyugtalan vagyok, és meg akarok győződni róla, hogy a kapukat bezárták-e, és éber-e az őrség. Miután elment, Jassy ébren feküdt, és a könnyeivel küszködött. Nem tudta, mit érez, csak azt, hogy dühös. Sose fog elaludni. De mint az az utóbbi időben rendszeressé vált, fáradt volt, és nyugtalan álomba merült. Valamikor éjjel érezte, hogy Jamie mellé fekszik, és álma békésebbé vált.

163

Karácsony estéjén Steven atya szentmisét tartott, és a birtok lakosai mind bezsúfolódtak a kis kápolnába. Angol zsoltárokat énekeltek, és a hideg ellenére az este szép ünnepnek ígérkezett. Még Elizabeth is jó hangulatban volt, és sokat tartózkodott Sir William Tybalt társaságában, ami kíváncsivá tette Jassyt, és reményt adott neki a húga jövőjét illetően. Szerette volna, hogy Elizabeth boldog legyen és férjhez menjen. A család tagjai kis ajándékokat adtak át egymásnak a hallban, a mise után. Jassy a húgaitól muffokat kapott, ő pedig Robert-nek és Jamie-nek puha bőrmellényt varrt. Alig várta, hogy lássa Jamie-t az ajándékban, és amikor Jamie kibontotta a csomagot, észrevett egy inget is a mellény alatt. Az ing a legfinomabb selyemből készült, ami a Végzet Asszonyával érkezett. Jamie a kandallóval szemben ült, és Jassy örült, hogy kissé távolabb vannak a többiektől. Izgatottan várta, hogy fog tetszeni a férjének az ajándék. Jamie kíváncsian tekintett rá, ujjaival megtapintva a ruhát. – Ez valószínűleg a legjobb anyag, amit hozattunk. És biztosan a legfinomabb csipkét használtad az ujjakra és a gallérra. Azt hittem, te szeretnél ebből egy ruhát. Jassy vállat vont, és ujjaival a nyakában lévő láncot babrálta, amit Jamie-től kapott. Azon egy aranymedalion függött, amelybe a Cameron-címert vésték, és értékes kövek díszítették. – Nem tetszik az ing? Jamie óvatosan fürkészte őt. – Nagyon tetszik. Ki varrta? – Én. – Nem vettem észre, hogy dolgozol rajta. – Meglepetésnek szántam. Akkor csináltam, amikor nem voltál itthon. Megleptelek? – Nagyon. Pompás darab, milady. Nem magadnak varrtál az anyagból. Ha nem vigyázol, még azt fogom hinni, hogy nemcsak a pénzemért jöttél hozzám. Azt gondoltam, hogy te mindenből a legjobbra vágysz, kedvesem. Jassyt elöntötte a pír, és még mindig az értékes medaliont szorongatta. Jamie kötekszik vele, de most karácsony van, és ő nem bánja. – Soha nem vágytam a legjobbra… anyagi téren, milord. Bevallom, arra vágytam, hogy ne kelljen éheznem. És arra vágytam… – Mire? – Nem érdekes – mondta Jassy, és gyorsan elfordult. Jamie nem fogja hagyni, gondolta. Jamie felállt, elkapta a karját, és visszahúzta magához. – Mire vágytál, milady? Mondd csak? – Jamie, karácsony van. Vendégeink vannak… – Az isten áldja meg őket. Válaszolj! Mire vágytál? Jassy felemelte a fejét, és pillantása találkozott Jamie követelő tekintetével. – Arra, hogy ne úgy kelljen élnem és meghalnom, mint az anyámnak! Kérlek, légy olyan kedves, és engedj el! Jamie elengedte a karját. Jassy lesütötte a szemét, és visszasietett a kandallóhoz. Ott ült Tamsyn, és egy vidám dallamot játszott furulyán. Lenore és Robert táncoltak rá, és Kathryn, a Hume lányok és Mrs. Lawton pedig nevetett és tapsolt. Lenore végül kifulladva huppant le a székre a tűz elé. – Bárcsak Angliában volnánk! – Honvágyad van? – kérdezte Elizabeth. – Néha – vallotta be Lenore. – Csak ma este úgy szeretném látni Londont! A nyüzsgő utcákat, az önfeledten ünneplőket és a templomokat, melyek kedvesen harangoznak. Szeretném látni a Hampton Courtot, szeretnék ellátogatni Oxfordba. Sőt szeretnék sétálni az utcákon is, az emberek között. Valóban honvágyam van, azt hiszem. Most látni sem akarom a palánkkerítést… A Westminster-apátságot szeretném látni, és az üzleteket… – Üzleteket! – morogta Robert.

164

– Ó, ugyan már! – háborodott fel Lenore. – Nem akarok húst füstölni, és azon aggódni, hogy lesz-e elég gyertyánk és tüzelőnk télire. Nézd meg a kezemet! Már majdnem olyan csúnya, mint a Jassyé. Odáig alacsonyodtam, hogy gyertyát és szappant öntsek! Mindnyájan felnevettek. Jassyt meglepte, amikor a férje a kezébe vette apró kezét, és végigsimította hosszú ujjaival. A tűz pattogott, és úgy tűnt, a szobára csend borul – még Tamsyn is abbahagyta a zenélést. Jamie nagyon gondosan tanulmányozta Jassy kezét. – Ez nem csúnya kéz, ahogy én látom, Lenore. Amikor találkoztam vele, durva volt a mások szolgálásától, és most újra durva, az én álmaim szolgálásától. Ez szép kéz. Nagy erő lakozik benne, az érintése mégis gyengéd. Én kedvelem, igazán. Mondd, Jassy, neked is honvágyad van? Még mindig iszonyodsz a Carlyle-birtoktól? Jassy nem tudta elkapni a kezét, és azt a furcsa hangnemet sem tudta mire vélni, amelyben Jarnie halkan beszélt, majd olyan hirtelen faggatózni kezdett. – Itt vagyok, milord, mert így parancsolta. Emlékszik? – Ah, te is jobban szeretnél Londonban lenni? – Valamiről megfeledkezik, Lord Cameron. Ahová maga megy, én oda követem. És maga azt parancsolta, hogy ide jöjjek. – Hát ez csakugyan ilyen egyszerű? – Látta, hogy az – felelte Jassy negédesen. Remegett, de nem tudta, miért. Finoman megrántotta a kezét, és végül kiszabadította. A társaságra pillantott, és motyogott valami mentegetőzésfélét, hogy fáradt. Majd otthagyott mindenkit, és visszavonult szobája menedékébe. Jamie is hamarosan itt lesz, de nem fog hozzáérni. Befekszik a maga oldalára, gondos távolságot tart, és nem fogja zavarni őt. Molly nem volt már ott, így Jassy gyorsan levetkőzött egyedül, és reszketve bebújt a paplan alá. A láncot nem vette ki a nyakából; az ujjai között szorongatta a medaliont. Cameron. Így hívják őt. Jassy Cameron. Erre még sohasem gondolt azelőtt, és most hirtelen nagyon sokat jelentett neki. A medaliont fogva lehunyta a szemét, és hamarosan álomba merült. Azonban álma nem volt nyugodt. Rémálma különös módon visszatért. Hamarosan sikítozni kezdett. Csak sikított, sikított és sikított… – Jassy! Verejtékben úszva ébredt, és borzasztóan reszketett. Nem volt egyedül. Jamie mellette volt, és szorosan ölelte. – Jassy, sss, már vége. Csak egy rossz álom volt. Ez minden. Nem valóság, semmi olyan, ami bánthat téged! Jassy Jamie szemébe nézett. A tűz lágy fényénél az kéken és gyengéden csillogott. Jamie megsimogatta az arcát, és letörölte a könnyeit, melyeket álmában hullatott. – Jassy! Olyan merev volt, mint az acél, eszmélt rá Jassy. Elernyedt Jamie karjában. Csak egy álom volt. Nincsenek kísértetek a hálószobájukban, nincsenek holttestek. – Én… sajnálom – suttogta. – Sajnálom, hogy felzavartalak. – És hogy én vagyok itt, nem Robert Maxwell? – kérdezte nyersen a férfi. Jassy ismét a szemébe nézett, és azon tűnődött, vajon mérges-e. Nem tűnt annak, de a kérdése komoly volt, és ő újra remegni kezdett. – Sajnálom – mondta halkan –, hogy felzavartalak, milord, és semmi több. – Itt nincs semmi, ami árthatna neked, Jassy. Mellettem biztonságban vagy. Biztonságban vagy. – Jamie hátrasimította az asszony haját, és gyengéden ölelte. – Jól vagy? Jassy szíve még mindig erősen vert, de már nem olyan gyorsan. A tűz lágy fénnyel árasztotta el a szobát, és Jassy kezdett kilépni rémálma borzalmának sötét világából. Bólintott. Jamie felkelt, és megborzongott, amint a kandallóhoz lépett, hogy megpiszkálja a haldokló lángokat. Aztán visszatért Jassyhez, bebújt a takaró alá, és magához ölelte a feleségét. Jassy

165

arca a mellkasán nyugodott, és az ujjai is, melyeket csiklandozott annak sötét szőrtakarója. Jamie a feje alá tett kézzel feküdt, simogatta Jassy haját, és az ágy baldachinját bámulta. – Mesélj róla! Mesélj az álmaidról! Jassy megfeszült, és eltűnődött, meg tudja-e tenni. Jamie bizonyára érezte, hogy újra félelem fogja el, mert felemelte az állát, hogy a szemébe nézhessen. – Itt nem leselkednek rád démonok, Jassy. Mondd el, mi kínoz, és talán megszabadulsz tőle! Jassy újra lehajtotta a fejét, és arcát a férfi mellkasának selymes melegéhez dörgölte. – Mindig az anyámmal kezdődik – suttogta. – És ő beteg? – Haldoklik. Látom őt: a szalmazsákon fekszik John mester padlásszobájában, és egy lepedővel van letakarva. Tudom, mit fogok ott találni, de oda kell mennem hozzá! Egyre közelebb megyek, aztán lehúzom a takarót, és ő ott fekszik, de halott, nagyon régen halott, mert a szemei csak sötét, üres üregek, a testét pedig férgek rágják. Én pedig csak nézem és nézem, és… – És aztán, kedvesem? – Ahogy nézem őt, én lépek a helyébe, és rettegni kezdek, hogy… – Hogy? – Én… nem akarok úgy meghalni, mint ő – motyogta Jassy. Jamie néhány hosszú pillanatig hallgatott. – Azon az éjszakán halt meg, amikor először találkoztunk. – Igen. – És te megpróbáltál orvosságot szerezni neki, vagy valami orvost keríteni? – Igen – suttogta alig hallhatóan Jassy. Hangja szinte csak forró lehelet volt, mely megérintette Jamie bőrét. Ujjai hirtelen ökölbe szorultak. – Meg kell értened… Robert nagyon rendes volt hozzám aznap. Anyámnak még koporsója sem lett volna, ha ő nem ragaszkodik hozzá, hogy kifizeti. Jamie morgott. A hangja enyhe éllel csengett. – Ennyi az álom? Jassy újra megborzongott, hevesen. – Néha… néha más. – És ma éjjel? – Ma éjjel még rosszabb volt. Figyeltem őt, és amint néztem én léptem a helyébe. Láttam magamat, ahogy ott fekszem, és tudtam, hogy halott vagyok. Halott vagyok… mint az anyám. – Én ott voltam? Jassy felidézte az álmot; Jamie nézett le rá, és Remény ott ténfergett körülötte. Ő pedig ölelte az elkékült, vékonyka, halva született csecsemőjét. – Igen, ott voltál. – És mit csináltam? – Néztél engem. Nagyon komolyan, nagyon szomorúan. – Miért? – Mert… mert a kisbaba az ölemben feküdt, és ő is halott volt. – Jassy! Jassy! – Jamie a felesége vállára tette a kezét, és felültette, majd a karjaiba vette, és ringatta. Álla a feje tetején nyugodott, és szorosan ölelte őt. Aztán megfogta a kezét, kinyitotta a tenyerét, és a hasa domborulatára tette. – Érezd! Most is rugdos. Erős, és te is erős vagy. Mindketten túl fogjátok élni. Nem hagyom, hogy bármi történjen veletek. Jassy elfordult, és az arcát Jamie nyakába temette. Jamie továbbra is szorosan ölelte. – Bízzál bennem! – Az ujjait az ujjai közé fonta, és összekulcsolta őket a gyermekük felett. – Bízzál bennem; én melletted leszek, és soha nem hagyom, hogy éhezz vagy bármiben is hiányt szenvedj!

166

Jassy még soha nem érezte magát ilyen megnyugtató biztonságban. Dédelgetve… A fejét a férje vállára hajtotta, és magába szívta az érzést. Ásított, újra kimerülten, és biztos volt benne, hogy az álmai nem fogják többé kísérteni. – Volt még más is? – Hol, milord? – kérdezte Jassy álmos megelégedéssel. – Az álomban. Volt még valami? – Ó… igen. Remény is ott volt melletted, miközben néztél engem. Jamie hirtelen jóízűen felnevetett. – Te kis féltékeny bestia! Jassy megfeszült. – Milord, a leghatározottabban nem vagyok az. – De igen. – Nem… – Elhallgatott, amint a kisbaba nagy hullámokat keltve a hasán újra mozgolódott. – Olyan… hatalmasra nőttem – mormogta. Jamie halkan felkacagott, és Jassy fejéhez dörgölte az állát. – Most már nem tart soká, madame. Február végéig vagy március elejéig. – Nem tart soká – helyeselt Jassy. Remegett, mert még mindig nem tudta teljesen leküzdeni a félelmét. Jamie még szorosabban megölelte. – Én veled leszek – ígérte. – Veled leszek, és nem érhet semmi baj. Jassy hitt neki. Kedves, bájos mosollyal felpillantott rá, majd lehunyta a szemét, és néhány perc múlva már aludt is, nyugodtan, békésen. Jamie lefektette, hátrasimította a haját a homlokából, és tanulmányozta az arcát, mely kisimult az álomtól, és a mosoly még mindig ott volt az ajkán. Napról napra egyre gyönyörűbb, gondolta, és ő egyre jobban a varázsának hatása alá kerül. Olykor úgy érezte magát, mint egy fülig szerelmes fiú, amint nézte a mozdulatait, leste a nevetését, figyelte, amikor komolyan összpontosított valami munkára vagy feladatra. Megbánás… Benne nem volt szikrája sem. Ő döntött úgy, hogy megszerzi őt, ő döntötte el, hogy feleségül veszi, és tudta, hogy Jassyben megvan az a szenvedély és szellem, mely vetekszik az övével, mely állni fogja ennek az új világnak a kihívásait, megpróbáltatásait. Tudta, hogy a feleségévé tudja őt tenni, és megvan a kitartása ahhoz, hogy felébressze benne az érzékiséget és a szenvedélyt, mely ott rejtőzik heves gyűlölete és lobbanékony lelke mögött. Tudta, hogy megszerezheti, és ideparancsolhatja, a maga oldalára. De nem tudta elérni, hogy szeresse őt. Jassy a felesége. Hamarosan megszületik a gyermekük, és nincs értelme, hogy elveszítse őt. Nincs értelme… hacsak el nem engedi őt. Nem tud így szeretni, tovább hallgatni. De nem tudja elé dobni a szívét sem, és elveszíteni a lelkét. Jassy Robertre vágyott. Olyan férfiról álmodozott, aki hízelgően kedves és vidám. Valakiről, aki gyengéd, könnyen irányítható és befolyásolható. Jamie összeszorította a fogát, állkapcsa megfeszült. Ő képtelen lenne a félkegyelműt játszani, csak hogy szórakoztassa. Ha Jassy nem tudja azt a férfit szeretni, aki ő valójában, akkor el kell engednie. Letaglózta a fájdalom, izmai megfeszültek és görcsbe rándultak. Hamarosan kiderül, gondolta. Ha megszületik a gyerek, elérkezik a számvetés ideje. Ki fogja követelni. És meg is fog történni.

167

XVI. Nem kellett olyan sokáig várniuk, mint ahogy bármelyikük is sejtette Jassy gyermekének születését. A jamestowni orvos megígérte, hogy február huszonötödikére lejön a birtokra, de még csak tizenötödike volt, amikor Jassy érezte az első hasító fájdalmat. Kint volt a konyhában Jonathannal, amikor érezte az első összehúzódást; mintha acélpántok szorultak volna a dereka köré. Éppen a főzőüst fölé hajolt, és először úgy érezte, mintha csak túl sokáig állna mellette. Az utóbbi hetek megviselték. Nem talált kényelmes helyzetet, sem ülni, sem állni vagy feküdni. Nehezére esett felkelni, a járás sem volt könnyű, és állandóan vécére kellett mennie. Nagyon izgatottá vált, és várta a szülést. Jassy felegyenesedve a derekára tette a kezét, és kinyújtózott. A fájdalom néhány pillanat múlva enyhült. Jonathan Hayes aggódva tekintett rá. – Később is felmérhetjük, mennyi fűszerünk van, milady. Jassy mosolyogva rázta mag a fejét. – Nem tudjuk, mikor érkezik a következő hajó, és azt hiszem, hamarosan elfogy a só. Folytassuk! Jonathan tovább folytatta a szegfűszeggel, és Jassy hallgatta, amint mormolja a különböző fűszerek és füvek mennyiségét Jamie leltárjából. Hirtelen már nem hallotta Jonathant, mert jött a következő összehúzódás, mely már nem kis hasító fájdalom volt, hanem kínzó görcs. Felpattant, levegő után kapkodott, és összeszorította a szemét. – Milady… – Jól vagyok – mondta, de a fájás erősödött. Visszahuppant a székre, és Jonathanra nézett. – Nem vagyok jól. – Hozok segítséget. Jonathan leakasztotta a szegről a kabátját, és kiviharzott az udvarra. A fájdalom újra enyhülni kezdett, és Jassy nyugtalankodott, hogy talán hiába riasztotta szegény Jonathant. Ismét fel akart állni, és ekkor érezte, hogy elönti a víz, mely eláztatta az alsószoknyáját és a ruháját. Erősen az asztalba kapaszkodott, mert a vízfolyást újabb fájdalom követte, mely hevesebb volt minden eddiginél. Az ajtó kivágódott, és a hideg szélfuvallatot Tamsyn követte a konyhába. Az öreg odasietett hozzá. – Ez a gyerek – jelentette ki. – Még túl korai! – tiltakozott Jassy. Tamsyn rámosolygott. – Jassy leányom, senki sem mondhatja egy csecsemőnek, aki a világra akar jönni, hogy még túl korai. Akkor jönnek, amikor nekik tetszik. Fel kell menned az ágyadba, mint egy jó kislány. – És aztán? – Aztán vársz, leányom. Gyere, majd én segítek! Tamsyn átkarolta Jassy vállát. Az ajtó újra kivágódott, ezúttal Jamie jelent meg. Magas, sötét alakja fenyegetően állta el a bejáratot. Tamsynre nézett, majd a feleségére. Lehúzta a kesztyűjét, amint beljebb lépett, és ledobta az asztalra. – Álljon félre, ember! – szólt rá Tamsynre, és mélyen lehajolt, hogy ölbe vegye Jassyt. – Ne! – kiáltotta az asszony, és idegesen pillantott az öregre. „Jamie, ő Oxfordban tanult, kérlek… – Borzongva kulcsolta át a férje nyakát. Az elfolyt magzatvíztől nagyon fázott. – Eláztatlak – sopánkodott.

168

Jamie nem törődött Jassy ázott állapotával, hanem Tamsynre meredt. Ő már nem az az ember volt, akit annak idején a fogadóban látott. Mindig frissen borotvált volt. Gyakran pipázgatott, de ritkán ivott erősebbet sörnél, és abban is mértékletes volt. Most, ahogy nézte őt, Jamie nem habozott sokáig. Ő nem lehetett biztos a férfi képesítését illetően, de Jassy megbízott benne, és ez volt a lényeg. – Akkor jöjjön! – mondta végül. Jassy odasúgott neki egy köszönömöt. Jamie átment a konyhából a házba, az ebédlőbe. Megcsapta őket a fagyos februári szél, és Jamie érezte, hogy Jassy újra megborzong. Látta, hogy Amy Lawton éppen a folyosót sepri, és gyorsan odaszólt neki: – Menjen át Tannenékhez Mollyért! Hol van Elizabeth? – Itt vagyok! – szólt le a lány a lépcsőről. – Jön a gyerek – mondta kurtán Jamie. Elindult fel a lépcsőn Jassyvel a karjaiban. A szobájukba érve letette, majd azonnal a fogashoz lépett hálóruhát keresve. Jassy rápillantott, még mindig borzasztóan reszketve. Jamie megpróbálta átbújtatni a ruháját a fején. – Nem kellene itt lenned – suttogta a felesége. – Szörnyen nézek ki. – Vegyük le ezt! Jamie lehúzta róla a ruhát. Jassy nem viselt fűzőt, csak inget és két bő alsószoknyát. Miután lekerült a ruhája, felállt, és hátrálni kezdett. – Boldogulok, Jamie. Tényleg. – Gyere ide! – parancsolta határozott hangon a férje. – Nem boldogulsz. – Jamie… Ekkor már Elizabeth is belépett a szobába. Halkan megköszörülte a torkát. – Majd én keresek egy hálóinget – ajánlkozott. Újabb fájdalom hasított Jassybe, és összeszorította a fogát, amint könnyek szöktek a szemébe, és meggörnyedt. – Te kis bolond! – tréfálkozott vele Jamie. Átkarolta, és megfogta a kezét. Jassy erősen megszorította a kezét. Csak szorította, egyre erősebben. – Lazíts! – suttogta Jamie. – Lélegezz mélyeket, Jassy! Lazíts, kedvesem, lazíts… A fájdalmas szorítás alábbhagyott, és Jassy elernyedt. Jamie megragadta az alkalmat, és megszabadította alsószoknyájától és ingétől. Elizabeth gyorsan ott termett, hogy a segítségére legyen, majd tiszta hálóruhát adtak rá. Ekkorra már Tamsyn is odaért, és az ajtóban állt. Jamie komolyan nézett rá. – Rendben van, ember. És most mi a teendő? – Most Jassynek le kell feküdnie, és várnia, milord. – Ennyi? – Csak ennyit tehetünk. Elizabeth felhajtotta a takarót, Jamie ölbe vette Jassyt, és az ágyra fektette, Jassy megfogta a kezét. – Jamie – suttogta. – Még túl korai. – Nem olyan korai – mondta a férfi bátorítólag, majd Tamsynre pillantott. Bárcsak többet tudna a szülésről, gondolta. Sok mindent megtanult az életben. Tud hajót kormányozni, eligazodik bármilyen vadonban, és boldogul szárazföldön és vízen, de nem tudja, hogyan enyhíthetné a Jassy arcára kiült fájdalmat, és fogalma sem volt róla, hogy a baba csakugyan korábban jön-e, hogy életben marad-e egyáltalán. – Két hét – jegyezte meg Tamsyn –, ha öreg szemeim nem csalnak. Azt gondolom, ez a kislegény éppen a nászéjszakájukon vert gyökeret, milord, ezért döntött úgy, hogy egy kicsivel hamarabb jön. – Elizabeth-re nézett. – Lady Elizabeth, ha lenne szíves szólni Mollynak, ha megjön, hogy gondoskodjon a szükséges vízről és a ruhákról, amibe bebugyoláljuk a kis úrfit, ha megérkezik, és persze Jassynek… a miladynek is.

169

– Én mit tehetek? – kérdezte Jamie. – Nos, milord, talán jobb, ha kimegy és rágyújt egy pipára, vagy iszik egy kis whiskyt. Eltart egy ideig. Jamie megrázta a fejét. – Megígértem, hogy mellette leszek. – Akkor maradjon mellette, milord – mondta Tamsyn, és szomorkásán elmosolyodott. – Hűtse a homlokát, fogja a kezét, legyen mellette! Jamie pontosan ezt tette. Tamsyn először szégyellt hozzáérni Jassyhez Jamie jelenlétében. Aztán nem bánta, mert látta, hogy Lord Cameron maradni akar. Jamie tudta, hogy Tamsyn tisztában van a kétségeivel. Az öreg végül kihúzta magát, és beszélt hozzá, mialatt Jassyvel foglalatoskodott. Jassy arca összerándult, és belemart a férje kezébe. Jamie húsa elfehéredett a szorítástól, de nem szólt. – Jól állunk – mondta vidáman Tamsyn. – Jassy jól halad, és a baba is megfelelő helyzetben fekszik. Jassy ajkát megkönnyebbült sóhaj hagyta el. Jamie látta az arcvonásaiban tükröződő fájdalmat, és tudta, hogy Joan Tannenre gondolt, és a csecsemőre, aki halva született az Édes Édenen. Jassy arca furcsa maszkká torzult. Jamie a hasára fektette a kezét, és érezte a borzasztó feszítést a méhében. Jassy ujjal megremegtek, majd újra belemélyedtek a kezébe. – Olyan sűrűn jönnek! – kiáltotta. Ellzabeth és Molly visszajöttek a vízzel és a ruhákkal. Jamie megtörölte a felesége arcát, és bátorítóan beszélt hozzá, mindannyiszor enyhült a fájdalom, de az egyre csak jött, egyre sűrűbben. Jassy könyörgött neki, hogy menjen ki, de Jamie Mollyra pillantott, és az asszony megrázta a fejét. Egy pillanat múlva Jassy ujjai a kezébe martak, és ő ölelte; megpróbálta átvenni fájdalmának egy részét, megpróbált adni neki az erejéből. Egy ponton úgy tűnt, Jassy elalszik. A szorítása elernyedt. Jamie felállt, Tamsynre meredt, és elkezdett fel-alá járkálni a szobában, hátrakulcsolt kézzel. Elizabeth és Molly csak nézték. Jamie a levegőbe csapott. – Csináljon már valamit! – Mit, Lord Cameron? – Siettesse a dolgot! Nem bír el ennyi fájdalmat. Molly, Tamsyn és Elizabeth egymásra néztek. Elizabeth odalépett Jamie-hez, és megfogta a kezét. – Nem tart már sokáig, Jamie. Csak órák kérdése. Sok idő eltelhet, mielőtt a baba megindul; ez a természetes módja. Te nem tudsz sokat a gyermekek világrajöveteléről. – Te igen? – kérdezte Jamie. Elizabeth elpirult. – Ott voltam, amikor a húgod szült, Lord Cameron, így igenis, tudok valamit róla! Jamie elismerésképpen lehajtotta a fejét. Elizabeth kissé megremegett. Még soha nem látta őt ennyire alázatosnak. Megérintette a karját. – Tudom, hogy minden rendben lesz, Jamie. Jassy hirtelen felkiáltott, felébresztette egy újabb fájdalomroham. Jamie azonnal visszatért mellé; arca komor volt, a keze reszketett. – Lazíts, Jassy, lazíts! – Nem bírom… – De bírod! Lélegezz! – Nem tudok…

170

– Parancsolom, kedvesem. Lélegezz, és fogd a kezemet! Engedj utat a fiamnak! Jassy szeme dühösen villant, és Jamie felnevetett. – Igen, milady, gyerünk! Ne késlekedj! Jassy visszahanyatlott a párnára, és elmondta Jamie-t mindenféle gazembernek. Amikor a következő fájás beléhasított, káromkodott, mint egy kocsis, és a körmeit a férje kezébe mélyesztette, de nem panaszkodott, nem gyengült el, nem ordított. A fájások nagyon sűrűn jöttek. Tamsyn rájött, hogy már nem kell órákat várniuk. A gyerek még sötétedés előtt megszületik. Lord Cameron arca halálsápadt volt, amint a feleségét figyelte. Tamsyn megérintette a karját. – A baba hamarosan kinn lesz. Jamie ijedten egyenesedett fel. Molly lelkesen várta a gyereket, és Tamsyn Jassyhez beszélt. – Te soha semmit nem tudtál kivárni, leányom. Soha nem tanultál türelmet, soha nem csináltál semmit félgőzzel. Nem tudtál volna hozzámenni egy kereskedőhöz, neked előkelő úr kellett, és azt is gyorsan nyélbe ütötted, lányom. Úgy tűnik, ez a kislegény is olyan lesz, mint az anyja. Most nyomjad, Jassy kedves! Nyomjad! – Nem tudom! Jassy kimerülten zuhant vissza. Jamie megfogta a vállát, és előrenyomta. – Jassy, Tamsyn beszél hozzád, hallgatnod kell rá! – Ó! – nyögött fel Jassy, és megpróbált szabadulni a férje szorításától, de aztán feladta. – Látok egy nagyon sötét fejet! – kiáltott fel lelkesen Molly. – Újra! – biztatta Tamsyn. – Nem! – Jassy, most már megvan a fiam! – Lány! – vitatkozott Jassy. – Nyomjad! – mondta reszelősen Jamie. És a baba jött. Jassy még soha életében nem érzett ekkora megkönnyebbülést. Az élet nagy, súlyos lökettel ömlött ki belőni és a fájdalom megszűnt… Aztán hallotta a sírást, az éles, panaszos bömbölést, ami az újszülöttől jött. Édes, panaszos és erőteljes volt. – Fiú, úgy ám! – nevetett Tamsyn. – És igencsak élénk! – Ó! Fiú… Úgy, ahogy Jamie parancsolta. A bömbölő csecsemő Tamsyn kezéből Mollyhoz került, aki gyorsan és óvatosan bepólyázta, majd tisztogatni kezdte a kis arcocskáját. Jamie heves csókot lehelt Jassy ajkára, és megsimogatta az arcát. Jassy kábult volt, de érzékelte, hogy a férje nagy gyengédséggel tekint rá. Ekkor Jamie már fel is pattant, és követelte a fiát Mollytól. Csak állt a gyertya fényénél, és nézte az aprócska, új életet, majd kibontotta a pólyát, és szemügyre vette minden porcikáját. Elmosolyodott, és szinte sugárzott, amint kitörő örömmel visszafordult a feleségéhez. – Tökéletes, kedvesem! Tíz kézujj, tíz lábujj, makacs kis áll, kék szemek és nagyon sötét haj, azt hiszem. Egészen nedves. Az új Cameron csak ordított, és Jassy egy aprócska öklöt látott kiemelkedni a pólyából. Éles érzés hasított a mellébe, és érezte, hogy az megduzzad. – Láthatnám? – suttogta. Megpróbált felülni, de nem volt ereje. A téli hideg ellenére a haja csapzott volt, és a homloka verejtékezett.

171

– Jassy, csak még egyszer – mondta Tamsyn, és a kismama zavartan nézett rá. – Még egy utolsót, kedves. Ki kell jönnie a magzatburoknak. Nyomj a kedvemért, leányom! Ezúttal nem volt olyan nehéz. Jassy nagyon várta már, hogy láthassa a fiát. Összeszorította a fogát, nyomott, és újra csodálatos megkönnyebbülést érzett. Visszahanyatlott, behunyta a szemét, és kimerülten lélegzett, de amikor újra felnézett, Jamie már ott volt, és a csecsemőt nagyon óvatosan a karjaiba helyezte. Jassy szívébe azonnali és határtalan szeretet költözött. Az újszülött nagyon kicsinek, de tökéletesnek tűnt. A szája tátva volt, és a sírása valószínűleg borzasztó lehetett, de Jassy fülének gyönyörűen szólt. A szeme csakugyan kék volt, sötétkék, mint Jamie-é, bár Jassy tudta, hogy megváltozhat, és átveheti az övé világosabb árnyalatát. A haja azonban teljesen a Jamie-é volt, nagyon sötét és sűrű, meglepően sok egy újszülötthöz képest. Jassynek tetszett aprócska arca, mely ráncos és rózsaszín volt, és összerándult a sírás okozta erőfeszítéstől. Jassy is felhajtotta a pólya szélét. Valóban teljesen tökéletes. A kisbaba hosszú volt, és teljes bizonysággal kisfiú. Bár nem pufók, úgy tűnik, nem szenvedte meg a további hetek hiányát, melyeket még a méhében kellett volna eltöltenie. Jassy reszketni kezdet. Rémálma valóban véget ért. A fia élve született, és gyönyörű volt. – Ó, Jamie! – suttogta, és félt, hogy sírva fakad. – Olyan… szép! – Csodálatos – helyesbített Jamie. Az ujjával finoman megérintette a fia arcát, mely túl kicsinek tűnt hatalmas kezéhez képest. Aztán hüvelykujjával végigsimított Jassy ajkán, és az asszony a szemébe nézett. – Csodálatos – ismételte. Jassy szemébe könnyek szöktek. Molly fontoskodva előrelépett. – Hagyd szopni, kedves! Még nem jut sok táplálékhoz, de meg kell indítani a tejet. – Molly hirtelen habozni kezdett, és Jamie-ről Jassyre pillantott. – Már hogyha akarod. A hölgyek nem mindig szoptatják a sajátjukat, igaz, Lord Cameron? Jassy visszafojtotta a lélegzetét. Hát nem szoptathatják a gyereküket szabad akaratukból? – tűnődött. Ő semmi mást nem akart, csak azt, hogy olyan közel álljon hozzá a kisbabája, amennyire csak lehet. Fel akarta fedezni ennek az újdonsült érzésnek, az anyaságnak minden örömét, és aggódva remélte, hogy Jamie nem tagadja meg tőle. Lehet, hogy más férjek szoptatós dajkát fogadnak fel, hogy a feleségük ne legyen annyira elfoglalt az újszülöttel. – Nincs valami sok szoptatós dajka itt – dünnyögte Jassy. – Biztosan találunk valakit… – kezdte Molly. – Jassy fogja szoptatni a gyereket – jelentette ki Jamie. Jassy hálásan tekintett rá. Jamie-t is éppen annyira elbűvölte a csecsemő, rámosolygott a feleségére, és finoman félrehúzta a hálóinge csipkéjét. Jassy remegő ujjakkal vonta a kisbabát a mellére, majd felnevetett, és izgatottsága elszállt, ahogy a csöppség keresgélni kezdett. Végül rátalálta mellbimbójára, és mintha fénysugár gyúlt volna fel Jassyben. Szeretet töltötte el a különös, új érzéstől, mely olyan erős volt, mint a nap melege. A kicsi szopni kezdett, cuppogósan, mint egy kismalac. Molly és Elizabeth felnevettek. – Ki van éhezve rád – jegyezte meg Molly. – Mint az apja – mormolta Jassy, majd ráeszmélt, mit is mondott, felpillantott, és elvörösödött zavarában. Ekkor már Jamie is nevetett, és Tamsyn is bekapcsolódott. Ez volt az egyik legszebb pillanat Jassy életében. Még néhány percig a mellén tartotta a csecsemőt, majd Jamie elvette tőle. Újra megcsókolta. – Molly azt mondja, megmosdat, és rendbe rakja az ágyat. Aztán aludnod kell. Majd később visszajövök. Jassy szeme máris lecsukódott. Halványan tudatában volt, hogy Molly visszakéri a gyereket, mert meg akarja fürdetni. Jamie átadta a kicsit Mollynak, és kiment. Jassy némileg magához tért, amikor Molly megfordította, hogy lecserélje a lepedőt és a hálóingét, és megmosdassa őt egy nedves ruhával. Aztán elaludt, mélyen, és nem voltak álmok és lidércek, amik megzavarják.

172

Később sírás ébresztette fel szendergéséből. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy Jamie újra mellette van, az ágy lábához húzott nagy karosszékben ül. A megmosdatott és puha vászonpólyába bugyolált csecsemő az ölében feküdt. Jamie elmosolyodott, amikor észrevette, hogy Jassy felébredt, és a kisbabát mellé fektette. Jassy mellébe fájó érzés hasított, az oldalára fordult, és magához vonta a csecsemőt. Az apróság buzgón és vadul szopott, és Jassy örömtelin nézett Jamie szemébe. – Biztosan jól csinálom. Jamie felkacagott. – Bizonyára, madame. Soha nem vontam kétségbe egy pillanatra sem, és úgy tűnik, ő sem. Jassy boldogan elmosolyodott. Jamie odahajolt, megsimogatta a kisbaba arcát, majd ujjhegyével lágyan végigsimított Jassy mellén. – Reggel az lesz az első dolgunk, hogy megkereszteljük. Milyen nevet adjunk neki? – Első dolgunk? – ismételte komor arckifejezéssel Jassy, és pánik fogta el. – Jamie, ugye jól van? Nincs ok a félelemre… – Jassy, jó egészségnek örvend. Tamsyn megnyugtatott róla. Csak éppen úgy helyes, ha mielőbb megkereszteljük. Jassy bólintott, lehajtotta a fejét, és azt kívánta, bárcsak ne árulná el a félelmeit olyan könnyen. – Jassy, nevet kell neki adni. – Hát nem… nem az apák szoktak ragaszkodni hozzá, hogy ők nevezzék el a fiukat? – Ő a te fiad is, madame. Ma reggel azt hittem, nem szívesen adnád át nekem a lehetőséget. Jassy elpirult, és arra gondolt, valóban sokkal könnyebb apának, mint anyának lenni. – James – mondta hangosan. – A király után? – Nem, az apja után. Ő az elsőszülött. – Ez ígéret egy egész seregre? – Nem, nem ígéret! – tiltakozott Jassy, és Jamie felnevetett. – Ha úgy akarod, James Daniel Cameron, ha ez megfelel, és egyelőre hívhatjuk Danielnek, hogy elkerüljük a kavarodást. – James Daniel Cameron – ízlelgette Jassy. – Tetszik. – James Daniel szeme tágra nyílt. – James Daniel Cameron – ismételte Jassy. Lehajolt, és megcsókolta a puha, selymes kis fejet. – Szeretlek, James Daniel. A kisbaba szeme lecsukódott. Jassy csodálattal simogatta meg a fejét, és észrevette, hogy Jamie figyeli. Ránézett, és a férfi szomorúan elmosolyodott. – Szokás, hogy az úr egy ilyen eseménykor megajándékozza az úrnőjét. Bevallom, ha otthon lennénk, egy gyöngysort adtam volna neked, de sajnos itt nincs ilyesmi… – Ez nem… – De van nálam valami más, ami szerintem nagyon szép. Jamie elővett egy keskeny bőrszíjat, melyen egy elbűvölő, szokatlan amulett függött. Egy rózsaszín kagylóhéjba egy férfi és egy női kéz volt egyszerűen belevésve. Felettük ragyogott a nap, szórta rájuk a sugarait. A nap sugarai közül egy isten tekintett le rájuk jóságosan. Jassy tanulmányozta az amulettet, miközben a fia a mellén félig nyitott szájjal aludt. Ránézett Jamie-re, és lassan elmosolyodott. – Szép. – Egy kislánytól kaptam. – Egy kislánytól? Jamie ismét elmosolyodott. – Amikor először jártam itt, találkoztam Pocahontasszal. Ő mentette meg John Smitht, de akkor még csak tizenegy éves volt, és a telepesek iránti csodálata és nagylelkűsége ámulatba

173

ejtő volt. Magam is fiatal voltam, tizenéves. Ő, Powan és én először akkor találkoztunk, amikor a fehérek meg akarták ölni Powant, és másodszor amikor a hadban álló powhatanok el akartak fogni. Mindig őrizgettem, és remélem, neked is jelent majd valamit, ha mást nem, egy gyöngysor jelképét, amit egyszer megszerzek. Jamie nem nézett Jassy szemébe. Óvatosan elvette alvó fiukat melléről, és a karjaiba vette. – Jamie. – Igen? – Ez gyönyörű. Ígérem, megőrzöm. Jassy feltette az amulettet a nyakába. Jamie rámosolygott. – Molly itt marad. Mindjárt hoz neked valami ennivalót. Enned kell, és aludnod kell, és… – Hamarosan felkelek, ígérem. – Nem, milady. Nem kelhetsz fel egy-két óránál többre legalább egy hétig. Ezt Tamsyn mondta, és én gondoskodom róla, hogy így legyen. – Jamie újra elmosolyodott, megenyhítve a szavait. Miután kiment, Jassy magára húzta a takarót, és elmosolyodott magában. Soha nem érezte még magát ennyire boldognak. A következő néhány napban Jassyt teljesen lefoglalta a kisbaba. Soha nem szólították Jamesnek vagy Jamie-nek, kezdettől fogva Daniel volt. Elbűvölte Jassyt, ahogy percről percre erősebbnek tűnt. A bőre hamar kisimult, és Jassy szerette órákig nézni, összehasonlítani minden aprócska vonását az apjáéval. Nagyon hasonlított Jamie-re. Daniel még csecsemő létére is úgy nézett rá, hogy az megdobogtatta a szívét, mert olyan volt, ahogy Jamie szokott ránézni. Tudott csendes és komoly is lenni, és úgy üvölteni, mint az északi szél. Jassy biztos volt benne, hogy már megtanult mosolyogni is, bár Molly szerint „ez csak egy kis szél a gyomrában”, Daniel még túl kicsi ahhoz, hogy mosolyogni tudjon. Jassy ezt egy percig sem hitte. Daniel elszántan törekedett arra, hogy a világra jöjjön, és most, hogy már ott volt, ügyesnek és fejlettnek bizonyult. Jassy biztos volt ebben. Amikor a karjaiban tartotta, teljességet érzett, amit azelőtt sohasem. Olyasvalamit, hogy amit az életben csinált, az helyénvaló, különleges és egyedülálló. Boldogtalanságot azokban a napokban csak az okozott a számára, hogy egyre kevesebbet látta Jamie-t. Jamie nem aludt vele azon az éjszakán, amikor Daniel megszületett, és a következőn sem. Molly úgy döntött, hogy néhány napra ott marad, így Jamie elrendelte, hogy hozzanak fel egy fekhelyet a kényelmére. A munkások egy csoportja ajándékkal kedveskedett Jassynek, és Jamie felkísérte őket a szobába. Jassy az ágyában fekve üdvözölte a látogatókat, és nagyon örült az ajándéknak, mely egy szép, faragásokkal díszített, a legkiválóbb fából készült bölcső volt, és az oldalára a Cameron-címert vésték. Jassy tiszta szívből mondott köszönetet érte, és John Tannen, aki a csoportot vezette, szólt hozzá, miközben zavarában a sapkáját szorongatta a kezében. – Milady, ha az ajándékunk tetszik önnek, engedje meg, hogy kifejezzük alázatos hálánkat. Sokan tartottunk az érkezésétől, mert azt hittük, hogy Lord Cameron felesége talán nyers és rideg úrnő, aki tisztes távolságot tart tőlünk. De maga úgy jött hozzánk, mint egy kedves mentőangyal, és mi mindnyájan hálásak vagyunk. Molly és én is hálásak vagyunk, és tudom, hogy az én Joanom és a gyerekünk az ön gyengéd simogatása után ment a Teremtőhöz. Milady, a legjobbakat kívánjuk magának és a kisfiúnak! – Köszönöm, John! Nagyon köszönöm mindnyájuknak! Ígérem, örökre megőrizzük a bölcsőt, és olyan becsben fogjuk tartani, mint amilyen szívvel maguk adták. Jassy nem tudott Jamie-re nézni, aki csendben állt a szoba sarkában. Az érzelmek túl mélyen kavarodtak fel benne. Nem akart idejönni, mégis nincs hely, ami ennyire az otthonát

174

jelentené. A vagyonért ment férjhez, és ha olyan életre vágyott volna, mely nem ismeri az éhezést, a szegénységet és a nélkülözést, elfogadta volna Jamie-t, tudva azt, hogy ő olyan életet kínál neki, ami ennél sokkal több – csupa pompa és fényűzés. Itt nem volt fényűzés, de az már régen nem számított. Már nagyon régen nem. Most minden, ami számított neki, az Daniel volt, a családja jóléte, a barátai, a szolgái és… A férje. – Jöjjenek le, és melegítsék fel magukat egy kis mézsörrel, mert még mindig nagyon hideg van odakint! – ajánlotta Jamie. Az emberek jókedvűen távoztak. Jamie nem vette le a tekintetét a feleségéről, amíg ki nem ment a szobából, de Jassy nem tudta megfejteni, mire gondol. Molly ott maradt egy hétig, majd visszatért újdonsült családjához. Jassynek hiányzott, de ott volt vele Elizabeth, Mrs. Lawton, Charity és Patience. Jamie viszont még mindig nem. Az első éjszaka Jassy nem kérdőjelezte meg a távollétét. Aztán Molly aludt nála. De amikor Molly hazament, Jamie még mindig kerülte a saját ágyát, és szemben aludt, ahol Robert és Lenore voltak elszállásolva. Nem akarta zavarni őt és a kicsit, mondta zavartan egyik reggel, amikor besurrant néhány harisnyáért. Jassynek alvásra van szüksége, magyarázkodott. Jassyt ez bántotta, de nem akart vitatkozni vele. Azon tűnődött, vajon Jamie nem azt akarja-e, hogy ne zavarják a saját álmát, mivel még tombolt a tél, és nagyon lekötötte a túlélésért folytatott küzdelem. Jassy néha hallotta, amint késő éjjel fel-alá járkál. Olyankor magához ölelte a csecsemőt, akár aludt, akár nem, és mélyen az ajkába harapott, remélve, hogy Jamie-ből nem halt ki a vele való törődés. Tudta, hogy egy ideig nem élhetnek házaséletet, de mivel már egy idővel Daniel születése előtt sem voltak együtt ily módon, nem ez számított. Jó érzés volt mellette aludni, érezni a szívverését, érezni karjának ölelését. Tamsyn azt mondta, hogy várnia kell egy hónapot, és azután óvatosan lehet. Jassy nem tudta, hogy Tamsyn beszélt-e Jamie-vel is, hogy Jamie tisztában van-e a női dolgokkal és a gyerekszüléssel. Vagy egyszerűen csak kihalt belőle a gondoskodás. Zavarta, amikor fel-alá járkált. Még jobban zavarta, amikor nem járkált. Nem tudta, hol van, kivel van, merre kószálnak a gondolatai és a vágyai. Remény is Idegesítette. Amikor a hó megolvadt, egy csapat indián jött a házhoz, és ajándékot hozott Opechancanough-tól. A nagyfőnök egy apró amulettet küldött a kisdednek, ami nagyon hasonlított ahhoz, amit Jamie kapott Pocahontastól, és amit ő kapott tőle. Jassy ritkán vette ki a nyakából, és mivel félt, hogy a csecsemőt megfojthatja a sajátja, azt a bölcsője fölé kötötte. Nem tudta, miért. Néha elvesztette a hitét a saját istenében, de az algonkin törzsek sajátos és követelődző istenei iránt határozottan semmit nem érzett. Mégis úgy vélte, fontos, hogy a csecsemőt amulett oltalmazza. A keresztény isten itt még csak most vetette meg a lábát. Az indiánok istenei sokkal régebben laknak itt. Hogy kiengesztelje Steven atyát, Jassy megkérte John Tannent, hogy készítsen egy feszületet, amit a bölcső lábánál helyeztek el. Steven atya tiltakozott az amulett ellen. Jamie-t elbűvölte. – Atyám, mi nem ismerünk el gyáva bálványokat, így számít, mivel díszítjük a fiunk bölcsőjét. Biztos vagyok benne, az nem fogja eltéríteni őt attól, hogy az anglikán egyház szokásainak megfelelően nőjön fel. Steven atya felemelte a karját, és nem tiltakozott tovább. Jassy hálás pillantást vetett a férjére, de úgy tűnt, az nem vette észre. Gondolatban már messze járt tőle, alig várta, hogy folyassa a fontosabb ügyek intézését. Jassy örült, hogy sok mindenben a segítségére van. Ha róla volt szó, mindig meghajolt a véleménye előtt. Jamie mégis távol maradt. Jassy egyre kevesebbet látta.

175

Amikor Daniel kéthetes volt, az utolsó hó is elolvadt. Jonathan, aki Jamestownban dolgozott, mielőtt Jamie szolgálatába nem állt, azt mondta Jassynek, hogy azon a részen talán nem is lesz több hó abban az évben. A február márciusba fordult. Tamsyn már nem dolgozott tovább az istállóban. Jassyt meglepte, amikor megtudta, hogy saját házba költözött, és rábízták a település orvosi ellátását. Az emberek egyre gyakrabban fordultak hozzá apró-cseprő gondjaikkal. – Ez a férjednek köszönhető – mesélte neki Tamsyn. – Amikor Daniel megszületett, berendelt a hallból nyíló nagy szobába, és én már arra gondoltam, azt akarja mondani: „Le ennek az embernek a fejével!” De ő az oxfordi tanulmányaimról kérdezett, és igazán dühítette, hogy hagytam a sorsomat az ital által vezérelni. Én megesküdtem neki, hogy már végeztem vele, és ő kijelentette, ez egy új világ, egy új élet, és nem engedheti meg, hogy itt veszendőbe menjen a tudásom. Ő adta nekem a házat, ő küldte hozzám az embereket. Először félénken jöttek. Aztán kigyógyítottam Mrs. Danvert a gyomorpuffadásából, helyre illesztettem Timothy Hale törött karját, és úgy tűnik, most már bíznak bennem. Jassy örült ennek, és aznap este kinyilvánította a háláját a férjének. – Nem tettem semmit – mondta türelmetlenül Jamie –, csak azt tanácsoltam neki, hogy használja ki a képesítését, amire itt nagy szükségünk van. Aztán gyorsan és röviden elküldte Jassyt, és ő nem szólt többet. A március széllel és esővel köszöntött be. Tizenötödikén, amikor Daniel egy hónapos lett, úgy tűnt, hamarosan kitavaszodik. Gyönyörű nap volt, meleget, napsütést és tiszta kék eget ígért. A táj a birtokon kívül soha nem tűnt még zöldebbnek. A parasztok készültek a vetésre, minden újjáéledt, és mindenki tudatában volt annak, hogy már szinte tavasz van, a meleg, a nevetés és a jókedv évszaka. Mindenki, kivéve Jamie-t. Jassy már néha arra gondolt, hogy talán meggyűlölte őt, máskor pedig úgy vélte, teljesen közömbössé vált iránta. Jamie hamar dühbe jött, és szinte mindig udvariatlan volt vele. Kerülte őt; késő estig elmaradt, nappal nem volt otthon. Jassy olykor mégis rajtakapta, hogy komoly, töprengő tekintettel figyeli, mintha kutatna valamit. Ha odament volna hozzá Jamie letagadta volna, hogy nézi, és türelmetlenül otthagyta volna. Jassy meglepetten, megbántottan és egyre növekvő félelemmel fürkészte őt. Jamie szereti Danielt, ebben biztos volt. Minden este kérte, hogy a gyereket vigyék át hozzá, és Jassy tűnődve adta át a fiát Amynek, Charitynek vagy Patience-nek, hogy az apja megkaphassa. Danielt nem is hozták vissza addig, amíg nem kezdett sírni, hogy Jassy szoptassa meg. Tizenötödikén Jassy elhatározta, hogy visszaszerzi a férjét maga mellé az ágyba. A legkevésbé sem veszített a fia iránti gondoskodó érdeklődéséből, de vágyott Jamie-re. Fiatal, jó egészségnek örvend, és nagyon hiányzott neki a férje, az, ahogyan öleli… az, ahogyan szereti. Különös gonddal öltözött fel, mély kivágású, finom csipkegallérú ruhát vett fel. Miután megszoptatta Danielt, azzal töltötte a délelőttöt, hogy megfürdött, megmosta és megszárította a haját, mely úgy omlott a hátára, mint a napfényáradat. Izgatottan csipkedte meg az arcát, és lement Jamie-hez a hallból nyíló nagy szobába. Ő és Sir William éppen arról tárgyaltak, hogy feltérképeznek egy területet a folyó partján északra. A szoba közepén lévő nagy asztalt térképek és vázlatok borították. A férfiak felpillantottak az érkezésére. Sir William csodálattal teli mosollyal és gyors meghajlással üdvözölte. Jamie ránézett, csak ennyivel jelezte, hogy tud a jelenlétéről. – Jó napot, Sir William! – köszönt Jassy, majd a férjére tekintett. – Látom, el vagytok foglalva.

176

– Annyira sohasem, hogy ne lenne öröm a számunkra, ha egy ilyen gyönyörű hölgy, mint ön, milady, félbeszakítja a munkánkat – mondta Sir William. – Mit akarsz? – kérdezte kurtán Jamie. Még Sir William is rámeredt, meghökkenve a hangszínétől, majd gyorsan kifogást talált, hogy elvonulhasson. Morgott valamit, hogy elfelejtett utánanézni az őrségnek. – Mindjárt visszajövök, milord – ígérte Jamie-nek. Jassy és Jamie így kettesben maradtak. Csend telepedett közéjük. Jamie szigorúan ránézett, majd türelmetlen hangot hallatott. – Mi olyan fontos, madame, amiért félbeszakítod a munkánkat, és jelenetet rendezel? –Jelenetet rendezek? – kérdezett vissza felcsattanva Jassy. – És zavarod Sir Williamet. – Sir William nem tűnt úgy, hogy megzavartam volna. – Ah, igen, szereted a bókokat és a csodálatot, és ő ezzel bőven elhalmoz. – Amivel te nem. – Én nem vagyok hozzászokva a hízelgéshez. Nos, mit akarsz? – Úgy tűnik, a hétköznapi udvariassághoz sincs hozzászokva, nemesuram! És hogy mit akarok magától? Semmit, magától semmi mást, csak azt, amire mindig is vágytam… a szabadságomat! Jassy dühösen sarkon fordult. Alig látott vagy hallott, annyira elvakult a haragtól és a fájdalomtól, melyet a férje ridegen odavetett szavai keltettek benne. Jamie elkapta a karját, és visszarántotta. Jassy ebben a pillanatban gyűlölte szorításának erejét. Gyűlölte, ahogy megragadta a karját, gyűlölte, ahogy fölé tornyosult, és sötét tekintetével lenézett rá. – Igazán ezt akarod, milady? – Mit? – kiáltotta Jassy. – A szabadságodat. Jassy habozott, a szája kiszáradt, a nyelve megdermedt. Szeretett volna felkiáltani, a karjaiba vetni magát, és utat engedni a könnyeinek. Meg akarta neki mondani az igazat, hogy ha szabadon engedné, az számára nyomorúságot jelentene. Egyetlen szó tőle… egy mosoly… egy gyengéd érintés… és meg is tenné. Semmit sem kapott. Csak a követelőző, rideg tekintetét és izmainak görcsös szorítását. Az élet olyan ironikussá vált, ah, igen, az élet mindig tréfát űz vele. Annyira gyűlölte őt. És most, amikor igaz szívéből, szenvedélyesen, teli vággyal szereti őt, ő gyűlöli meg. – Kérdeztem valamit, milady. – Én… – kezdte Jassy, de az ajtó kivágódott, és Sir William beviharzott a szobába. – Megjött, Jamie! A Végzet Asszonya beérkezett az öbölbe, és hamarosan kiköt a mélyvízi kikötőnkben! Megjött hát végre! Mégiscsak tavasz van! Úgy tűnt, Sir Willlam nem vette észre azt, ahogyan Jamie fogta Jassyt, sem a feszültséget, mely a levegőben vibrált. Jamie elengedte a feleségét. – Siessünk, üdvözöljük a Végzet Asszonyát! Jamie kisétált a szobából, Jassy pedig csak nézett utána, és úgy érezte, mintha tőrt döftek volna a szívébe. A hajó újra sok ellátmányt hozott; szép ruhácskákat Danielnek, fegyvereket, kardokat, lőport és társaságot is. Sir Allen Wethington és Sir Cedric Aherne együtt érkezett egy térképésszel, egy kováccsal és a telepesek feleségeivel és gyerekeivel, valamint újabb ácsokkal, munkásokkal és kézművesekkel, akik új otthonokat építenek a birtokon. Jassynek tetszett a társaság. Sir Allent és Sir Cedricet a házukkal szemben lévő üres házban szállásolták el. Aznap este Lord Cameronéknál vacsoráztak előkelő módon, és Jassy örült, hogy háziasszony lehet, boldogan látta el feladatait.

177

Ha már a férje nem kívánja, be tudja bizonyítani, hogy más férfiak talán. Lenore és Robert is átjöttek, és Elizabeth is csatlakozott hozzájuk, félénken. Friss vadpulykát szolgáltak fel, melyet aznap reggel hozott néhány indián. Volt még húspogácsa, szárított gyümölcs és kukoricás kenyér is, és a Végzet Asszonya hozott kávét – mely Itáliában már igazán kedvelt itallá vált –, hozzá pedig apró csészéket is, amilyenek Jamie angliai kastélyában is voltak. Vacsora után a férfiak pipára gyújtottak, és a társalgás tovább folyt, mert még Jamie is kíváncsian várta a híreket Angliából. Nemsokára mindnyájan nevettek, ahogy Sir Allen leírást adott szeretett Jakab királyuk és az ő dániai Anne-jének megfontolt udvaráról. Jassy hamar rájött, hogy Jamie még Londonból ismeri Allent és Cedricet – voltak közös tanáraik. Mind egyidősek voltak. Allen Robertre emlékeztette Jassyt, mert szőke, kék szemű és mosolygós természetű volt. Cedric szakállas, bajuszos, vörös hajú férfi volt, egy kicsit már pocakot eresztett, de széles válla és izmos lába ellensúlyozta alakját. Mindkettő elbűvölte Jassyt, ő pedig ragyogott, lázban égett egész este. Belebújt a kisördög, tudta. Teljes szívből szerette volna kiváltani a férje haragját. Azt is tudta, hogyan érheti ezt el. Nem hirtelen, nem valami szembeszökő tettel. Csak lassan. Az egyik férfinak egy széles mosoly, a másiknak egy hosszabbra sikerült nevetés és érintés a karján. Jamie nem panaszkodhatott volna, hogy az ő kocsmai szolgálólány felesége nem tud hölgy módjára viselkedni, mert ő egész este halk szavú és elragadó volt. Mindenkit az ujja köré csavart, ezzel tisztában volt. – Hallottuk, hogy megszöktél és megnősültél, Jamie – mondta Allen. – Hát nem megtaláltad a legbájosabb ifjú hölgyet egész Angliában?! Hol talált magára, kedvesem? Valami északi toronyba zárva? Hogy lehet, hogy mi nem találkoztunk? Jassy hallgatott, a szíve a torkában dobogott. Jamie-re nézett, aki a kandalló párkányára könyökölve állt, és sötét megjelenésében ragyogott. Jamie rápillantott, majd vállat vont. – A feleségem és én véletlenül találkoztunk az úton. Ő a családjához utazott, akiknek a háza közel van az enyémhez. Én el tudtam őt kísérni, és a szerencse úgy hozta, hogy épp jókor futott a karjaimba. Jassy lesütötte a szemét. Meglepte, hogy Jamie nem bélyegezte meg jelenlegi hangulatában. „Ő egy kocsmai szolgálólány, uraim, és valójában akkor találkoztam vele, amikor szajhaként feljött a szobámba.” Talán a külsőségek mégis jelentenek neki valamit, gondolta keserűen, és felszegte a fejét. Gyorsan felállt, és megkérdezte, hozhat-e még italt. Robert Maxwellt a legelkápráztatóbb mosolyával ajándékozta meg, és újratöltötte a poharát borral. Charity ekkor jött le a lépcsőn, elnézést kért, és odasúgott valamit Jamie-nek. Jamie Jassyre nézett a szoba túlsó végéből, és gúnyos megelégedéssel mosolygott rá. – Drágám, azt hiszem, ki kell mentened magad az este hátralévő részére. – Sir Cedricre pillantott. – A fiam még csak egy hónapos, és még mindig felébred este, az anyját követeli. A férfiak felálltak. Sir Allen odalépett Jassyhez, és megfogta a kezét. – Jamie, igazán szerezhettél volna valami segítséget a feleségednek, így el tudod szakítani tőlünk… – A hangja elhalt mély Sajnálkozásában. – A feleségemnek tehetsége van az anyasághoz, uraim. Nem csinálná másként. Jó éjszakát, kedvesem! Anyaság… úgy tűnik, ez az egyetlen, amiben tehetséges, és Jamie örül, hogy elszakíthatja a társaságtól. Jassy mindenáron szeretett volna szembeszállni vele, és biztosítani az urakat arról, hogy azonnal visszajön. De ekkor meghallotta Daniel nyöszörgését Patience karjaiban fentről a lépcsőről. A melle bizseregni kezdett, és szégyellte, hogy meg tudott feledkezni a fiáról – még a férje elleni bosszújában is. Mindenkitől elköszönt, és elindult fel a lépcsőn. Aztán egyszer csak megállt, és leszólt a társaságnak, kedvesen biztosítva a férfiakat arról, hogy holnap találkozik velük. Jamie egy

178

pillanatra a szemébe nézett. Sikerült feldühítenie. Nagyon gondosan incselkedett, kacérkodott, nevetgélt, és a férje barátai biztosan ébren fekszenek majd, miközben rá gondolnak. És a férje talán bejön hozzá… Be is jött, még húsz perc sem telt el. Jassy éppen szoptatta Danielt. A kisbaba ökle a mellén nyugodott. Jassy nem öltözött át, csak a pruszlikját nyitotta szét, úgy ölelte magához a fiát. Összerezzent Jamie hirtelen megjelenésére. Jamie nem kopogott, egyszerűen berontott a szobába. Jassy megriadt, elhúzódott a babától, és összefogta a ruháját. – Kopoghattál volna. Jamie alakja az ajtóban magasodott, engesztelhetetlenül és makacsul. – Elfelejted, madame, hogy én a legkevésbé sem vagyok előzékeny. És ez az én hálószobám. Soha nem fogok kopogni az ajtaján. – Maga szemközt alszik, milord – jelentette ki Jassy, miközben a szíve vadul kalapált. – Szemközt alszom. Mégis akkor lépek be ide, amikor csak akarok. Daniel elszakadva az emlőtől, sírni kezdett. Jamie pillantása a fiára esett. Belépett, és bezárta az ajtót. – A fiad, madame. – Ha mondani akar valamit, akkor kérem, tegye, aztán visszatérhetek az anyasághoz való tehetségemhez. Mondja, milord, úgy véli, csak ebben vagyok tehetséges? – Sok mindenben tehetséges vagy, Jasmine. Szoptasd a csecsemőt! Nem megyek el. Jassy az ajkába harapott, és gyorsan lesütötte a szemét. Elpirult, az arca égett, és erős izgalom töltötte el. Hátat fordított a férjének, és visszavette magához Danielt. Itt marad. Dühös, de visszaszerezte őt, és itt marad. De Jamie hallgatott, olyan sokáig hallgatott, hogy Jassy maga kezdett el beszélni. – Milyen érdekes választ adtál a barátaidnak arról, hogy találtál rá a feleségedre! – Szerinted mit kellett volna mondanom, kedvesem? „Egy kocsmai szolgálólányt vettem feleségül. Láthatjátok abból, ahogy legyeskedik és kacérkodik körülöttetek.” – Én nem tettem semmi ilyet! – fakadt ki Jassy. Jamie közelebb lépett hozzá. Jassy nem hallotta, de ott volt a háta mögött. Fölé hajolt, és hosszú, sötét ujjával megérintette a gyermek arcocskáját. Jassyben meghűlt a vér. Jamie ujjai feljebb kúsztak, és végigsimítottak a mellén. Nem bánja, ha csatároznak egymással, vélte Jassy, csak jöjjön hozzá, legyen mellette. Nem bánja, ha erőszakosan teszi magáévá, csak tegye. Jamie elvette a kezét. – Vigyázz, madame! Úgy döntöttem, visszautazhatsz a Végzet Asszonyával, ha ilyen komolyan vágysz a szabadságra. De amíg itt vagy, vigyázz! – Mire? – lepődött meg Jassy. – Elmehetsz. Én adok rá engedélyt. Azonban Daniel itt marad. Ő az én fiam és örökösöm, ezért maradni fog. Danielről, a vita tárgyáról megfeledkeztek. Jassy felült, a melle kiomlott a ruhájából, a szeme villámokat szórt. – Soha nem hagyom el! Ő az én fiam! Én hordtam a szívem alatt, én szültem, és szüksége van rám, szüksége van arra, hogy szopjon… – Ne aggódj, kedves! Találok asszonyt, aki szoptassa, ebben biztos vagyok. Jó éjszakát! – Nem! – Majd reggel megvitatjuk, madame. – Jamie… – Ha annyira aggódnál Danielért, most is törődnél vele. Már megint sír, mert nem figyelsz rá. Jó éjszakát!

179

Az ajtó halkan bezáródott Jamie mögött. Jassy beleharapott a kézfejébe, hogy elfojtsa a belőle feltörő kiáltást. Daniel hangosan ordított. Jassy ijedten a karjaiba vette. Jamie nem küldheti el; ő a felesége. Nem szakíthatja el tőle Danielt. Nem és nem… – Sss! Sss, kicsikém! – suttogta a babának. – Itt vagyok már, veled vagyok. Szeretlek, annyira szeretlek! Soha nem hagylak el, soha nem hagyom el… őt. A mellére vonta a csecsemőt, és Daniel sírása pillanatokon belül a falánk szopás hangjává szelídült. Jassy félelemtől riadt szemmel meredt maga elé. Az arcán könnyek csordultak végig, és később a párnába fúrta a fejét, hogy elfojtsa zokogását. Aztán könnyei felszáradtak. Nem fog elmenni. Vissza fogja szerezni a férjét. Ő küzdő és túlélő. Hát nem mindig ezt mondta neki Jamie? Harcolni fog érte, és győzni fog. Isten úgy segélje!

180

XVII. Reggel nem beszéltek. Jamie-nek el kellett mennie. A nagyböjtöt a virágvasárnap követte, és mivel a húsvét abban az évben korán köszöntött rájuk, az emberek már tervezgették az ünnepet és a mulatságot, amit saját otthonaikban fognak rendezni. A Cameron-ház sem különbözött ebben, kivéve azt, hogy lakói még elfoglaltabbak voltak. Jamie-nek kormányzói ügyeket kellett intéznie, és két napot Jamestownban töltött. Törvényhozó testület is működött már a gyarmaton, és Jamie – bár ő közvetlenül a királytól, és nem a társaságtól kapta a földjét – még mindig részt vett benne. Virginia gyarmat törvényei nagyban hasonlítottak az angliaiakhoz, és ugyanolyan módon is tartatták be azokat. A gyilkosságot halállal büntették, csakúgy, mint a ló, a szamár, a tehén és az olyan vadállatok lopását, melyek az ember életben maradását jelenthetik. A birtokon alig fordult elő bűneset, annak ellenére, hogy néhány telepes azért jött az Újvilágba, hogy elkerülje a newgate-beli sorsot. Tizenkilencedikén, három nappal húsvét előtt Jamie hazatért. Jassy nagyon szívélyes volt vele. Barátságos volt Roberthez és a vendégeikhez is. Jamie figyelte őt. Figyelte a csillogást a szemében, mely elbűvölő szépséget kölcsönzött neki. Figyelte, ahogy megélénkül a többi férfi társaságában, és dühe legjobb szándéka ellenére is lassan felizzott. A vacsoránál Jassy nevetgélt, kacérkodott, és játszotta a tökéletes úrnőt. Zenéről is gondoskodott, amit előre megtervezhetett, mert a zenészek egyetlen szavára készen álltak. Jamie nem táncolt vele, és Jassy most már nem volt várandós, így nem volt rá oka, hogy leküldje a táncparkettről. Nézte, ahogy forog más férfiak karjaiban, és keserűen állapította meg, hogy Jassy egy ringyó, mindig is az volt, ő pedig bolond, amiért feleségül vette. Aztán eszébe jutott, hogy ő tanította a szenvedélyre, és a torka elszorult, a gyomra görcsbe rándult, az egész bensője égett. Megmondta neki, hogy elengedi. Meg is fogja tenni. Gyötrődve és dühösen csak egy út állt előtte. Kiment a házból. Húsvét reggelén korán kelt, és benézett a hálószobába. Daniel édesen aludt a bölcsőben, de Jassy nem volt sehol. Jamie izgatottan kirohant a házból, és felpattant a lovára anélkül, hogy üdvözölte volna a lovászfiút. Szőrén ülve meg a lovat vadul kivágtatott a birtoka nyitott kapuján. Jassyt Sir Cedrickel találta, messze a palánkkerítésen túl. Jassy jókedvűen nevetgélt, és édesen ártatlannak tettette magát, amikor a lőfegyver használatára került sor. Királykék bársonyruhát viselt egy halványabb árnyalatú ing fölött. A ruhát fehér csipke nyakfodor díszítette, és Jassy melle – úgy tűnt – feltűnően feszül a pruszlikban. Gyönyörűbb volt, mint amilyennek Jamie valaha is látta; a szeme megtelt nevetéssel, mely nevetés hangja olyan volt, mint egy tavaszi dal. Az arca kipirult, és Jassy olyan karcsú és hajlékony volt, mint egy kis erdei nimfa. Fogta a muskétát, és bájosan mosolygott Sir Cedricre, amint kérdően ránézett, hogyan is kell helyesen tartania a muskétát. Egy csoport indián közeledett a távoli nyugati erdőkből. Jamie köszönésképpen felemelte a kezét, de ettől eltekintve alig érzékelte őket, mert a feleségén tartotta fürkésző tekintetét. Az indiánok tudják, hogy a telepeik a keresztények szent ünnepére készülnek. A powhatanok valószínűleg élelmet és ajándékokat hoznak, és bizonyára érdeklődnek az elkövetkezendő események iránt. Talán oda kellene mennie üdvözölni őket, de a legtöbb indiánnak jó barátai vannak a telepesek között, és minden rendben lesz. Ő maga nincs rendben. Haragjának láthatatlan szála megfeszült, majd elpattant.

181

Mindent megtett, amit csak tudott. Feleségül vette, és beleszeretett. Felajánlotta neki a szabadságot… És úgy tűnik, Jassy máris kapva kapott az ajánlatán, úgy viselkedik, mintha már szabad lenne. Nem, annál is rosszabbul. Kacérkodik, incselkedik. Lassan és óvatosan közeledik, és elbűvöl, rabul ejti minden férfi szívét, akivel csak találkozik. Jamie szédült, a feje hasogatott, mintha felrobbant volna egy töltet lőportól. Alig tudta visszafogni magát, megsarkallta a lovát, és közelebb ment a pároshoz. Figyelte, amint Sir Cedric segít Jassynek egyenesbe állítani a muskétát a támasztékon. Végül megállt mögöttük, Jassy tüzelt a muskétával, és elégedetten kacagott fel, amikor a golyó célba talált. – Milady, maga egy őstehetség! – gratulált neki Sir Cedric. – Valóban úgy gondolja? – kérdezte Jassy mosolyogva. Arca bájosan rózsaszín volt, ajka meggypiros. A haját szalag fogta össze, de az a hátára omlott, és csillogott a napfényben. Jassy egyszerűen ragyogott. Jamie ágyéka egyszerre lüktetett a fejével, és arra gondolt, egy örökkévalóság telt el, amióta nem érintette meg őt. Azóta ráeszmélt, milyen mélységesen és visszavonhatatlanul beleszeretett. Azóta, hogy annyira aggódott a gyermekük egészségéért. Daniel most már több mint egy hónapos volt. Jassy pedig nyilvánvalóan úgy viselkedik, mint a legjobb egészségnek örvendő nő. – Tökéletes lövés, kedvesem! Szegény Cedric! Attól tartok, Jassy rászedett. Ő csakugyan őstehetség, már jó ideje. A pontossága elképesztő. Céloz, és gyorsan, biztosan talál. Jassy megperdült, és ránézett. Cedric zavartan és tudatában a körülötte hirtelen keletkezett borzasztó feszültségnek, idegesen nevetett. – Lady Cameron! Maga már vett leckéket! – Igen – mormogta kedvesen Jassy. Rosszallóan, óvatosan fürkészte Jamie-t. – De ilyen kellemeset még nem, Sir Cedric. Maga csodálatos lövész és kiváló tanár. – De a leckének vége – jelentette ki Jamie, lepillantva a lováról a feleségére. – Azt hittem, még csak most kezdtük. – Rosszul hitted. – Jamie leszállt a lóról, és odasétált Jassy-hez. – Elmegyünk lovagolni egyet, madame. – Nincs kedvem lovagolni. – Nekem pedig nincs kedvem ahhoz, amihez neked, milady. Gyere… azonnal! Jassy makacsul nem mozdult, és egy pillanatig még tétovázott. Jamie dühösen ölbe kapta, visszalépett a lóhoz, és durván felrakta rá. Jassy haja hirtelen kuszaságban meglebbent, amint megpróbálta visszanyerni egyensúlyát. Jamie ránézett, és már abban a pillanatban tudta, mit akar tőle. Pontosan tudta. – Jamie Cameron, te… – Bocsáss meg nekünk, Cedric, kérlek! – mondta udvariasan Jamie. Felpattant Jassy mögé, és sarkát keményen a ló oldalába vágta. Az állat vágtatni kezdett délnyugati irányba, a sűrű erdő felé. Jassy haja Jamie arcába csapódott. A férfi beszívta tiszta, parfümös illatát, mely a hajából és a bőréből áradt. Úgy tűnt, feltámad a szél, megremeg a föld, és az erőszak és a harag egyre forrongott Jamie ágyékában, lüktetett a fejében. Jassy mereven ült előtte, és a ló sörényébe kapaszkodott. Jamie combja köré záródott, ahogy nyereg nélkül hajtottak, egyre mélyebbre a fák sűrűjébe. Végül lelassította a lovat, és amikor egy facsoporthoz vezető ösvényre értek, megállította. A fenyők között látható volt egy kis patak, mely halkan, szépen és fehéren fodrozódva csörgedezett az erdőn át. Alattuk puha tűlevél ágy terült el, és körülöttük mindenütt csiviteltek, énekeltek a madarak.

182

Jamie nem sokat érzékelt a természetből. Átvetette lábát Jassy fölött, és leugrott a lóról. Megfordult, és nézte az asszonyt, miközben érte nyúlt. Jassy tekintete homályos, olvashatatlan volt az erdő zöld fényében, de Jamie érezte, hogy rideg harag szikrája lángol fel benne. – Gyere, szállj le! – mordult rá. – Maga a legdurvább alak, akivel valaha találkoztam. – Szállj már le! – Vegyen le! – Éppen azt szándékozom tenni! Lekapta a lóról, és letette maga elé. A kis bestia! Jassy hátraszegte a fejét, és nyers kihívással tekintett rá. Jamie megragadta a vállát, és kísértést érzett, hogy addig rázza, amíg a bocsánatáért nem könyörög, amíg térdre nem esik előtte. Nem úgy tűnt, hogy Jassy bármiért is könyörögni akart volna. A haja vadul omlott a vállára, a melle izgatóan zihált erőfeszítésében. – Mit képzel, mit csinál? – fakadt ki. – Én? Jamie a bokája mögé csúsztatta a lábát, Jassy felsikoltott, de ő a karjaiban tartotta, így finoman érkeztek a tűlevél ágyra! Fölé kerekedett, és ekkor Jassy hirtelen dühödten küzdeni kezdett ellenne. – Maga, Lord Cameron! Maga… – Én, milady, a férjed. Sajnos nem vagyok az a gyengéd tanár, mint Sir Cedric! Nem használok olyan hízelgő bókokat sem, mint Robert Maxwell, és isten tudja, mi hibám van még. A kényszer. Felkínáltam a szabadságodat, hogy visszahajózhass a Végzet Asszonyával, de te meg sem várod, hogy felszállj a fedélzetre, máris más férfiakkal kacérkodsz a szemem láttára. – Nem kacérkodtam senkivel! – Ringattad a csípődet, nevetgéltél, cseverésztél, elbűvölted és csábítottad őket. Méghozzá nagyon jól csináltad, madame. Isten legyen irgalmas hozzád, milady, mert én meg akartam adni neked, amire vágytál; annyira gyűlölöd ezt a helyet, hogy én el akartalak engedni innen, és az életed csapásától, tőlem is, madame. De úgy tűnik, ez még mindig nem elég, talán túlságosan kedves voltam, mert te csak a szajhát játszod. Jassy megpróbálta pofon ütni. Nem is, megpróbálta megkarmolni az arcát. Aztán megpróbálta felhúzni a térdét, és megrúgni, de Jamie ránehezedett, és ő feljajdult. – Szegény, ártatlan ifjú hölgy! – Vadállat! Engedjen el! Maga bolond! Maga… Jamie az ajkára tapasztotta a száját. Az büntetett, sebzett. Jassy küzdött ellene, nedves ajkának édes íze mégis bódítóbb volt a bornál. Jamie nyelve egyre mélyebbre hatolt szájának rejtett zugaiba. Túl régen nem csókolta már így. Az íz, az illat és az érzés által felébresztett emlékek olyan csábítóak voltak, hogy beleremegett. Jassy elfordult tőle, megpróbálta eltaszítani magától. A szeme szikrákat szórt, a haja glóriaként terült szét körülötte a tűleveleken. Szétnyíló ajka nedves és elbűvölő volt. Gyönyörű arcán büszkeség, gyűlölet és küzdelmének szelleme tükröződött. – Maga bolond! Nem csinálhatja ezt a földön, a piszokban… – Nem, milady, nem fogsz visszautasítani, ma nem. Ma reggel nem. Holnap már megteheted, ha úgy tetszik. De ma túl sokszor lóbáltad a copfodat előttem, és meg fogom kapni, amit akarok. Nem, milady, amit követelek! Újra birtokba vette az ajkát, és a kezét a tűlevelekhez szegezte, tenyerével nyomva le a tenyerét. Ujjait a kapálózó ujjak közé fonta, és érezte azok ellenállását. Nem törődött vele. Megcsókolta, magába itta, ízlelte, kutatta… és most már gyengéden. Már nem volt erőszakos a csókja. Jassy megnyílt neki. Ujjai az övéi köré kulcsolódtak.

183

Jamie feltámaszkodott, és elhúzta a kezét. Kibontotta az asszony pruszlikjának szalagjait, majd az ingét, miközben a szemébe nézett. Jassy nem küzdött ellene; egyenesen ránézett. Jamie-nek nem volt türelme. A lüktetés fájdalmasan fokozódott az ágyékában, melyet a várakozás hetei, a vágyakozás éjszakái vezéreltek, és a fájdalmas pillanatok, amikor más férfi karjaiba képzelte őt. Jamie hátraszegte a fejét, és hangos morgást hallatott. Aztán arcát Jassy mellébe temette, és a fiára gondolt. Ajkát a bőrére préselte, és érezte, hogy megborzong. El akart húzódni, de Jassy torkából halk, fuldokló sóhaj szakadt fel, és amikor elengedte az asszony kezét, az magához szorította. Jamie ízlelte őt, mint ahogy Daniel, és feltöltődött az érzéssel, miközben a lüktetés egyre erősödött benne. Megragadta Jassy szoknyáját, felhajtotta, majd kioldotta a bricseszét. Jassy még mindig nézte őt, zafírkék szemei csillogtak a zöld félhomályban. Jamie ujjaival simogatni kezdte a combját, és Jassy még mindig nézte azokkal a fénylő szemeivel és gyönyörű, dacos arcával. Jamie majdnem hevesen belehatolt, de még időben eszébe jutott, hogy a gyermekük még nem olyan régen született. Gyengéden közeledett… de Jassy nem tiltakozott, így hátravetette a fejét, behatolt, és megremegett; nyögésében felszakadt a szívében és az ágyékában lakozó gyötrelem. Jassy úgy tűnt, kirobban, felé homorítva. Jamie-t már csak vágyának ereje vezérelte, és érezte, hogy a lüktetés szabadon kiárad belőle, áttöri az eget és a földet, a zöld fenyőket, és eléri Jassyt. Felkiáltott, és Jassy hangja az övével szárnyalt a magasba. Aztán leroskadt mellé, és egyszerre kioltva vágyát és haragját hirtelen elszégyellte magát. Megerőszakolta a feleségét az erdőben, a földön. Jassy hallgatott, zihált, és az eget bámulta. Nem próbálta rendbe szedni a ruháját, csak feküdt, olyan mozdulatlanul, hogy az megijesztette Jamie-t. – Jassy! Jassy rápillantott. Szemében halványan könnyek csillogtak. Jamie káromkodott; dühös volt magára. Lehajtotta az asszony szoknyáját, és felkelt, szinte menekülve tőle. – Az ördögbe veled! – suttogta remegő hangon. Elfordult a Jassy kristálykék szemében tükröződő megdöbbentő és szörnyű ártatlanságtól, és megigazította a bricseszét. Szerette volna megmagyarázni neki, hogy ő feszítette túl a húrt, hogy senki sem tudná elnézni, hogy a felesége más férfiakkal kacérkodik, anélkül hogy át ne lépjen egy bizonyos határt, hogy a lelke ne szövetkezne az ördöggel. Oly sok mindent szeretett volna mondani neki. Szerette volna megmondani, hogy ő minden tekintetben legyőzte, hogy határtalanul szereti. De ez most olyan üresen hangozna… Nem segítette fel Jassyt. – Itt hagyom neked a lovat – közölte rekedten. – Megengedem, hogy a Végzet Asszonyával Danielt is magaddal vidd Angliába. – Jamie… – kezdte Jassy. – Nem kényszerítelek, hogy maradj, madame. – Egy pillanatig habozott. – Minden jót, milady! Elnézést kérek a rossz modoromért. Jamie elment; eltűnt az erdőben. Jassy még sokáig feküdt ott, érezte a tűlevelek szúrását. Hallgatta a patak csobogását, és érezte, hogy a nap az arcára süt a fák lombjain át. Ujjával végigsimított rajta, és érezte, hogy az nedves a néma könnyektől. Hogyan tudott ilyen nyomorúságosan kudarcot vallani? Dermedten ráeszmélt, hogy Jamie átengedte neki Danielt. Még csak nem is érdekli, ha többé nem lesz vele a gyermekük, csak azt akarja, hogy ő elmenjen. Jassy behunyta a szemét, a karjával eltakarta, és nagyot nyelt. Jamie iránta érzett vágya mégsem hunyt ki teljesen, nem gyűlölheti őt olyan nagyon. Ő pedig annyira vágyik rá, szereti őt. A szerelem még rosszabb, mint az éhség marta gyomor, rosszabb, mint a szegénységtől való félelem. Fájdalmasabb, mint bármi, amit valaha tapasztalt.

184

Nem fog elmenni. Beszélnie kell vele. Kényszerítenie kell, hogy végighallgassa. Ha azt mondaná neki, hogy szereti Virginiát, szereti az erdőket, melyek vadon, sűrűn nőnek, és a folyót, a Chesapeake-öblöt és az osztrigát, amit abból gyűjtenek. Szereti a birtokot, az itteni életet, és soha nem akar visszatérni Angliába. Még ha Jamie nem is szereti őt, meg kell engednie, hogy itt maradjon. Nem fog elmenni. Egyszerűen nem. Lassan, fájdalmasan feltápászkodott. Rendbe szedte a ruháját, lesimította a haját, és leseperte magáról a tűleveleket. Jamie itt hagyta neki a lovat, és elment gyalog – hogy merre, Jassy nem tudta. Fáradtan feltűrte a szoknyáját, megmarkolta a ló sörényét, és felugrott az állatra. Lassú lépésben elindult vissza, a birtok felé. Ő fiatal és erős, és bármi is vár rá – fogadta meg magában –, túl fogja élni. De nem tud lemondani a férjéről ilyen könnyen. Amikor kiért az erdőből, megpillantotta maga előtt a palánkkerítést a napfényben. Nem, ez itt nem London, nem Oxford, még csak nem is az Út menti fogadó. Nem gótikus vagy reneszánsz épületek magasodnak itt hatalmas pompájukban. Ami ott áll, az a maga nemében mégis szép, mert azt a vadonban emelték, és abba beépítették a vérüket, a verejtéküket és az álmaikat a jövőről. A palánkkerítés erős, és mögötte áll a templom, az ő háza, az agyagégetők, a kovácsműhely és mindnyájuk otthona. A kapuk nyitva voltak, hogy fogadják a látogatókat az ünnepen. A külső fal mellett az egyik fiatal paraszt fát vágott. Egy pamunkee indián állt mellette, és rakta a rönköket, ahogy a paraszt vágta azokat. Aztán a pamunkee hirtelen kiragadta a fejszét a paraszt kezéből, és az éles élű szerszámot egyenesen a férfi koponyájába vágta. Jassy szája tátva maradt a rémülettől, de megdöbbenésében a kiáltása elhalt. Elborzadva fékezte meg a lovat, és nem hitte el, amit a saját szemével látott. A paraszt a fejéhez kapott, térdre rogyott, és elterült a földön. A fejsze még mindig a fejébe ékelve állt. A pamunkee ridegen átlépett fölötte, hogy kivegye a fejszét, és a nyitott kapu felé pillantott. Jassyben meghűlt a vér, mozdulni sem tudott. A végtagjai elzsibbadtak, majd a fagyos rémület egyenesen a szíve közepébe hatolt. – Ne! – szakadt fel belőle végre a kiáltás, megsarkallta a lovat, és vágtatni kezdett, miközben az agya járt. Nemcsak egyszerűen a gyilkosság okozta döbbenetről van szó. Arról, ahogyan azt elkövették. A pamunkee úgy állt ott a paraszttal, mintha barátok volnának. Nevetgéltek, aztán az indián megragadta a fejszét, és lesújtott az emberre… aztán visszavette a fejszét, és a birtok felé nézett. Vajon hány pamunkee van a kapun belül? Egész délelőtt jöttek – barátsággal. Vajon ez egy egyedi eset? Vagy az indiánok megőrültek? A föld dübörgött, amint Jassy a kapu felé viharzott. A gyilkosságot elkövető indián éppen akkor közeledett a kerítés felé. Megfordult, kezében a vértől csöpögő fejszével, és Jassyre meredt. – Segítség! Húzzák meg a harangot! – ordította Jassy. Nem mert lenézni a paraszt holttestére. Az ijedt lóval kikerülte azt, és tekintetét az indiánra szegezte. – Húzzák meg a harangot? – kiabálta, remélve, hogy valaki meghallja. Valahonnan bentről, a birtokról sikítás hallatszott. Jassy és az indián óvatosan egymásra néztek. Jassy a ló oldalába vágta a sarkát, az állat felágaskodott, majd eliramodott a pamunkee mellett. Jassy újabb sikolyt hallott, és látta, hogy az egyik őr kijön az őrkunyhóból. A férfi sisakot és mellvértet viselt. Tágra nyílt szemmel, rémült tekintettel botorkált ki a hasát fogva. Jassy észrevette, hogy egy kés áll ki belőle. Saját fegyverével szúrták le. Jassy felsikoltott. Újabb őr jött ki a kisházból. – A harangot! – kiáltotta Jassy. Már késő volt, mert már az őrt két indián megtámadta. A katona hevesen küzdött velük.

185

Jassy még mindig az ingerült, ágaskodó lovon ülve a palánkkerítés belső oldalánál lévő létra felé tekintett, mely a harangtoronyhoz és a nyugatra néző ágyúhoz vezetett. Az ágyúnak most nem sok hasznát veszik. Az ellenség belülről támad rájuk. El kell érnie a létrát, meg kell kondítani a harangot, és vissza kell jutnia a házukba. Daniel ott alszik. Elizabeth is ott van, és Amy Lawton és a lányok is. Haza kell jutnia, és valami módon figyelmeztetnie kell Robertet és Lenore-t. Egy hevenyészve magára öltött láncinget viselő férfi rontott ki vadul az őrkunyhóból. Jassy látta, hogy Robert az. – Robert! A férfi nem hallotta meg. Meredten bámult le a halott őrre, akinek kés állt ki a hasából. Robert kezében is kés volt, kifehéredett ujjakkal szorította azt, arca halálsápadt volt. – Robert! – szólította újra Jassy. A férfi még mindig nem hallotta meg. Sokk érhette, vélte Jassy. – Robert! – Jassy feléje irányította a lovat. Robert még mindig nem nézett fel. Jassy leugrott a lóról, és megrázta a férfit. – Robert! Meg kell kongatnunk a harangot! Az embereknek tudniuk kell, fel kell készülniük. Védeniük kell magukat. Haza kell jutnunk… Robert, a harangot! Jassy arcon ütötte, keményen. A férfi végre ránézett. – Ó, Jassy! El fog ájulni, eszmélt rá Jassy. Nem tud a segítségére lenni. Erősen meglökte a férfit. – Siess! Figyelmeztesd őket nálunk, aztán siess haza! Én meghúzom a harangot. Robert végre megmozdult. Hátranézett, és látta, hogy az őr még mindig harcol a két indiánnal. Jassy először azon töprengett, hogy segítsen-e neki, aztán rájött, hogy őt is megölhetik, és akkor soha nem húzza meg a harangot. Otthagyta a lovat, és futott a létrához, majd fel a toronyba. Már létra legfelső fokán, a torony ajtajánál állt egy indián. Félmeztelen volt, és izmos karját tetoválások borították. Csak egy bőrnadrágot viselt, a hajába fehér tollakat tűzött, és a nyakában bőrszíj lógott. Ránézett Jassyre, és lassan elmosolyodott, várva rá. Jassy mögéje pillantott. Egy újabb fegyveresük feküdt ott holtan. A fejét egy ágyúgolyóval zúzták szét. A gyilkosságok nyilvánvalóan nem egyedi esetek, gondolta dühösen Jassy. Az indiánok azért jöttek, hogy lemészárolják a fehéreket. A saját fegyvereikkel ölik meg a telepeseket. Azzal gyilkolják le őket, ami éppen a kezükbe akad. Az a férfi a toronyban meg akarja ölni őt. Kiáltások hangzottak fel a kapunál. Hamarosan mindenki tudni fogja. Hamarosan mindnyájan rájönnek a cselszövésre… hamarosan, amint holtan esnek össze. – Nem! – ordította eszeveszetten Jassy. Minden erejével az indiánra vetette magát, és együtt zuhantak a földre. Hiba volt megtámadnia a férfit. A meleg, barna test, mely Jassyre esett, kemény, erős és könyörtelen volt. Jassy mart, rúgott, hevesen küzdött, de mindhiába. Az indián fiatal, izmos, ereje teljében lévő férfi volt. Ő is erős, ezzel tisztában volt. Harapta, karmolta a férfit, okozott is neki néhány sérülést, de nem igazán volt esélye, már kezdettől fogva. Az indián a rekeszizmába nyomta a térdét, és Jassyből kiszorult a szusz. Mandulaszínű szemek tekintettek le rá, melyek kárörvendően csillogtak, és ő tudta, hogy ellenállása olyan gyenge volt, hogy az indián csak szórakozott az egészen. A férfi a bokájához nyúlt, és előhúzott egy kést egy bőrtokból. Belemarkolt Jassy hajába, és egy pillanatig kábultan meredt rá. Jassy ráeszmélt, hogy meg akarja skalpolni. Sikoltott, és újult dühvel kapálózott, küzdött. Hirtelen egy undorító puffanás tompa, különös zaja hallatszott. Vér fröccsent Jassy szép, tavaszi ruhájára. A kárörvendés kihunyt az indián szemekből. A férfi üres tekintettel meredt rá, és Jassy látta, hogy meztelen mellkasának közepéből egy kés markolata áll ki. Az indián érte nyúlt,

186

ujjai megvonaglottak, majd mozdulatlanná meredt, és rábukott Jassy-re. Jassy sikított, félretaszította a holttestet, majd lenézett a létrára. Jamie állt ott. Csizmás lába az egyik létrafokon pihent, ahonnan olyan gyorsan és pontosan repítette a gyilkos kést az indiánba. Jassy szemébe nézett, és az asszony a vérontás ellenére megremegett. Jamie kemény volt, akár a szikla, és olyan fürge és óvatos, mint az indiánok, akik olyan jól ismerik a földjüket. Ott volt hát miatta, alakja sötéten és erőt sugárzóan magasodott a létrán. Ő soha nem esik pánikba; mindig megbirkózik azzal, ami elé kerül, méltósággal és rendíthetetlen bátorsággal. Jassy ráébredt, hogy szereti őt, olyannak, amilyen… talán túl későn. Jamie sietve elindult felé, majd talpra rántotta. – Mit keresel itt? Mi az ördögöt keresel itt? A házban kellene lenned, biztonságban Daniellel! – A hangja dübörgött; remegett a haragtól. Lehajolt, és kihúzta a kést a halott indiánból. Megtörölte a pengét a nadrágjában, és a kést visszacsúsztatta a lábára csatolt tokba. Jassy meg volt rémülve. Olyan dermedt és tehetetlen, mint Robert, ébredt rá. – A harangot! Valakinek meg kell… Jamie ellépett mellette, és erősen megrántotta a harangkötelet. A harang erősen felzúgott. – Gyere! – sürgette Jamie. Levonszolta a létrán. A létra aljánál három indián állt. Ezek is alig viseltek ruhát. Meg sem érezték a hűvös tavaszi szellőt. Az egyiknek az arca ki volt festve. Mindnyájan Jamie-re meredtek, feszülten, készen állva a harcra. Késüket a kezükben pörgetve néztek Jamie-re. Jamie óvatosan szemmel tartva az indiánokat, Jassyt a háta mögé taszította. – Menekülj! Rejtőzz el! Keress valami biztonságos helyet, és maradj ott! – Nem… – Jamie! – harsant fel egy férfihang mögöttük. Sir William! Sir William Tybalt az, riasztotta a harangszó! Jamie nem egyedül fog szembeszállni az ellenségeikkel. – William! – kiáltotta Jamie. Gyorsan odalökte Jassyt a barátjához. – Vidd el innen! – Nem! Harcolnia kell veled együtt… – tiltakozott Jassy. – William, vidd el őt! Megesküdtél, hogy engedelmeskedsz nekem, és én most azt parancsolom, hogy vidd el innen őt. – Jamie komolyan nézett Jassyre. – Ha elkezdődik, fuss el mögülem! Menj be a házba! Fogd Danielt, Elizabeth-t és a többieket, és menjetek a templomba! Az az egyetlen téglaépület, és meg van erősítve. A hátsó padokban vannak muskéták és kardok. – Nem hagyhatlak itt! – Jöjjön, hölgyem… – kezdte Sir William, majd határozottan megfogta Jassy karját. Ő Jamie embere, engedelmeskedni fog neki a végsőkig – ezt Jassy jól tudta. – Nem hagyhatlak itt! – kiáltotta újra Jamie-nek. – Itt kell hagynod! – Jamie! Jassy megpróbált a karjába kapaszkodni, amint szembenéztek az indiánokkal, de Sir William elhúzta. Könnycseppek gördültek le Jassy arcán. Beszélni akart Jamie-vel. Most szembe kell nézniük a halállal, és nincs idő bármit is mondani. Fuldokolt a könnyektől, melyeknek íze a vér és a fém ízével a keveredett szájában. – Jamie… – Menj! – kiáltotta Jamie. – Az isten szerelmére, Jassy! Gondolod, tudok úgy figyelni egy harcra, ha te mögöttem vagy? Tűnj el innen, és vidd el Danielt, azonnal! William, az ég szerelmére…!

187

Sir William erősen megrántotta a kezét. Jassy Jamie-re meredve csak nyelte a könnyeit, és vakon követte Sir Williamet, majd megfordult, és végül futni kezdett. Már megtettek egy jókora távolságot, amikor Jassy dühösen pislogva egyszer csak megtorpant. – Hölgyem! – sürgette Sir William. – Kérem, várjon! – Ő tudja, mit csinál, Lady Cameron! Neki mégis látnia kell. Az első indián már rárontott Jamie-re. Jamie olyan gyorsan mozgott, mint a villám, a kése pengéjén megcsillant a napfény. Az indián Jamie-nek ugrott, és Jamie kése az ágyékába mélyedt. Farkasszemet néztek egymással, majd az indián kilehelte a lelkét, és összerogyott. Már csak két harcos pamunkee maradt. Jassy sikolyt hallott maga mögül. Megperdült. Mary Montgomery, a kovács felesége éppen lesújtott egy piszkavassal egy indiánra, aki Maryre a saját vágódeszkájával próbált rátámadni. Sir William odarohant, hogy segítsen, de Mary egyedül is boldogult. Rávágott az indián fejére, és az egy hang nélkül összeesett. Az asszony elégedetten nézett Jassyre. – Egy újabb pogány ment a pokolba. – Rámeredt Jassy véres ruhájára.– Jól van, Lady Cameron? Jöjjön, Geoffrey és én majd gondoskodunk a védelméről. Sir William, nyugodtan ránk bízhatja. – Köszönöm, jó asszony! – mondta Sir William, de szükségtelen volt folytatnia, mert Jassy már a fejét rázta. – Nem maradhatok. Daniel… a fiam. El kell mennem a gyermekemért. – Már mozdult is. Férfiak rohantak el mellette. Elszántan közeledtek a kapu felé, ahol Jamie egyedül küzdött. Mindenütt lemészárolt testek hevertek. Néhányuk fehér embereké volt. És asszonyoké. És sok pamunkee-é volt. Jassy óvatosan átlépett egy öreg indián holtteste fölött. – Meg kell találnom a fiamat! – Ő biztosan jól van, milady. Az Úr irgalmazzon nekünk! Azok az áruló ördögök! Már mindnyájan halottak lennénk, ha nem szólal meg a harang! Jassy bólintott, és tovább futott a sáros utakon a háza felé. A küzdelmek hangjai nem haltak el. Sir William mögötte haladt. Hirtelen egy indián ugrott eléjük egy nádfedeles háztetőről. Jassy sikított, és Sir William előretaszította. – Menjen, milady, mindjárt hazaér! Rohanjon! Az indián Sir Williamre vetette magát. Sir William kivonta a kardját, és elkezdődött a harc. – Rohanjon! – kiáltotta oda újra Jassynek. Daniel. Az ő ártatlan, védtelen gyermeke otthon alszik. Elizabeth, Amy és a többi nő már várnak rá. Sir William nélküle is boldogul. Jassy bólintott, majd megfordult, és újra futásnak eredt. Füstszagot érzett. Néhány ház már lángokban állt. Holttestek hevertek mindenütt. Jassy elvakulva, fuldokolva, zokogva kerülgette azokat. Végül elért a házuk ajtajához, és belökte azt. – Amy! Elizabeth! Nem jött válasz. Jassy felviharzott a lépcsőn, és berontott a hálószobába, ahol Danielt a bölcsőjében hagyta. Megtorpant az ajtóban, kezét nyitott szája elé kapta, Daniel még mindig ott volt, aludt. Elizabeth sápadtan és megrémülve állt a sarokban, és egy fiatal indián kése szegeződött rá. Egy másik pamunkee a bölcső fölé hajolva állt, és a fejét rázta. Ránézett Jassyre, majd a kis amulettre mutatott, amit Opechancanough küldött ajándékba Danielnek. Úgy tűnt, mintha hozzá akarna nyúlni a csecsemőhöz. – Ne! – kiáltotta Jassy. Berontott a szobába, és felkapta a kisbabát az indián orra elől. Szorosan magához ölelte. – Ne, ne, ne! – Összeszűkítette a szemét, és kimondta az indián főnök nevét. – Opechancanough! Opechancanough!

188

A két indián egymásra nézett, majd rá. Jassy kikapta a nyakából a saját amulettjét, amit valamikor Jamie kapott Pocahontas-tól. Mindkét indián megállt, aztán az első jelezte, hogy Jassy tegye vissza a csecsemőt a bölcsőbe. Daniel felébredt, és megérezve anyja illatát, sírni kezdett. – Ne! – kiáltotta Jassy. Még jobban magához ölelte a fiát. Az indián elindult felé. Jassy a szemébe nézett, de azon vette észre magát, hogy őt is a falhoz szorítják, mint Elizabeth-t. – Ne! Opechancanough. Az indián odaért hozzá. Késének pengéjét fenyegetően a torkának szegezte. Jassy felszegte a fejét, szemébe könnyek szöktek. Hol van most Jamie? Vajon él még, vagy halott? Vajon Robert egyáltalán figyelmeztette őket itt? Sir William! Ő bármelyik pillanatban itt lehet, hogy megmentse. Az ajtónál mozdulat zaja hallatszott hirtelen, és Jassy gyorsan odapillantott, megmentést remélve. Nem a megmentő jött. Remény állt ott. Jassy keserűen tűnődött el, vajon ő egész idő alatt tudott-e a támadásról. Vajon ő is gyilkolta a fehéreket, akik befogadták? Remény óvatosan belépett a szobába. Európai ruhát viselt, többrétegű szoknyát. Különös, zöld szemével Jassyre tekintett, majd az indiánokhoz szólt a saját nyelvén. Nagyon csendes volt, és nagyon nyugodt. Az indián elvette a kést Jassy torkától, és hosszasan beszélt Reményhez. – Azt mondja – tolmácsolta Remény –, hogy a csecsemő Opechancanough védelme alatt áll. Ő maradhat. Magának vele kell mennie. – Micsoda? De én védve vagyok… Remény tágra nyílt szemmel meredt rá. – De maga nő. Velük kell menniük. Maga és ő – mutatott Elizabeth-re – a túszai, és maguknak kell kivinniük őket az erődből. Itt kell hagynia a fiát. – Habozott. – Ők néha feláldozzák a sajátjukat. Bölcsebb lenne, ha itt hagyná. Velük kell mennie. Jassy megrázta a fejét. Gyors pillantást vetett Elizabeth-re, a sarokba. Úgy tűnt, a húga sokk alatt áll, kék szeme tágra nyílt és homályos. – Nem megyek – jelentette ki. Remény mondott valamit az indiánnak, aki hevesen megrázta a fejét, és szája gúnyos mosolyra húzódott. Odaszólt Reménynek, aki újra Jassyre nézett. – Ha nem megy, ki fogja vágni a húga szívét, amit végig kell néznie, aztán megöli magát is. Azonnal fog cselekedni. Döntenie kell. Elizabeth levegő után kapott, és összecsuklott. Jassy megremegett, érezte, hogy arcából kifut a vér. Néhány próbálkozásba telt, mire kiszáradt ajkaival meg tudta formálni a szavait. – Mondd meg neki, hogy megyek. – Mind a ketten – mormogta Remény. Furcsa mosollyal illette Jassyt, és Jassy rájött, hogy az aggódó volt. – Én is magukkal megyek. Ne féljen! Nem hagyom, hogy megöljék magukat. Jassy nem volt benne biztos, hogy bárki is megakadályozhatná ezt az indiánt abban, hogy gyilkoljon. Különös módon mégis nagyon hálás volt Reménynek. – Köszönöm! – suttogta. A szemét nem vette le az indiánokról. – Remény, kérlek, tedd be Danielt a bölcsőjébe! Remény megrázta a fejét. – Kiviszem. Felgyújthatják a házat. Elvette a csecsemőt Jassytől. Daniel ekkor már dühösen bömbölt, az arca vörös volt, kicsi öklét rázta. Jassy melle fájón reagált erre, de már nem mert a kisbabához nyúlni. Könnyei hisztérikusan kitörni látszottak, de összeszorította az állkapcsát, és makacsul tartotta azt a bátorság jeleként. A falhoz lépdelt, miben figyelte az indiánt, és leguggolt Elizabeth mellé. –Gyere, Elizabeth! Mennünk kell. Nem lesz semmi baj.

189

Elizabeth reménykedve tekintett rá; arca nedves volt a könnyektől. – Jamie el fog jönni értünk. – Jamie eljön értünk – helyeselte Jassy. Eljön, ha még nem feszik holtan a sárban. – Gyere, Elizabeth! Lassan fogunk haladni. Remény is jön. Remény lehajtotta a fejét Daniel feje fölött. Megfordult, és elindult le a lépcsőn. A ház fájdalmasan csendesnek tűnt, amint Jassy követte Reményt, és a derekán érezte az indián késének hegyét. Fogta Elizabeth karját, próbált egy kis erőt adni a húgának. Elizabeth reszketett, és néma könnyek csorogtak az arcán, de ment vele. A lépcső aljára érve Jassy majdnem elvesztette az önuralmát. Éles sikoly hagyta el ajkát, amint meglátta, hogy Amy Lawton a padlón fekszik, egy kerti ásóval elkövetett támadás áldozataként. Jassy térdre roskadt mellé, és megfordította, hogy megnézze, él-e még. Amy szeme nyitva volt, s benne a végső rémület tükröződött. Nem volt már benne élet. Az indián morgott valamit, és talpra rántotta Jassyt. Mindnyájan szipogó hangot hallottak a szolgák szobái felől. A másik indián elindult abba az irányba, de Remény elkapta a karját, és könyörgött neki a csecsemőre mutatva. Az indián végül bólintott. Remény bátorító pillantást vetett Jassyre, és végigsietett a hallon. Egy pillanat múlva újra megjelent, magával hozta Charity Hume-ot. Most már a lány karjában volt a síró Daniel. – Mondja meg neki, Lady Cameron, hogy nem esik bántódása. Vigye a gyereket, és menjen. Felgyújtják a házat. Charity érzéketlennek, mélyen megrendültnek látszott. Meglátta az indiánokat, és hátrálni kezdett. Mindjárt elejti Danielt, vélte Jassy. – Charity! – fakadt ki, és tudta, hogy még soha nem szólt ilyen parancsolóan Lady Cameronként. – Charity! Nem fognak bántani. De ha Danielnek valami baja esik, úgy éljek, én foglak! Vidd gyorsan! Menj a templomba! Charity egy pillanatra rámeredt, alig hitte el, hogy elmenekülhet. Még erősebben fogta magához Danielt. – Vigyázok rá, milady. Nagyon vigyázok. Vigyázok rá… Az első indián már gyújtotta a hallban lévő faliszőnyegeket és függönyöket. A szövet gyorsan lángra kapott. – Charity, menj már! A lány kisietett a házból. Könnyek záporoztak Jassy szeméből, ahogy azt csípte a füst, és ahogy a szíve majd megszakadt egyre távolodó fiának kétségbeesett sírásától. Nem volt már több lehetősége könnyekre, aggodalomra vagy érzelmekre. Az első indián megmarkolta a haját, és sietve kivonszolta a házból. Az utak üresek voltak, eltekintve az ott heverő holttestektől. Az indián nem a kapu felé indult, hanem a birtok végének irányába húzta Jassyt. Jassy hallotta, amint Elizabeth fuldoklik, zihál, zokog mögötte, és tudta, hogy a húgát ugyanolyan eszeveszett iramban vonszolják. A fejbőre kegyetlenül fájt, olyan erővel fogta az indián. De legalább – emlékeztette magát – az még mindig a fejéhez tartozik. Elértek a hátsó falhoz. Jassy megpróbált visszakozni. Ott is indiánok várakoztak, körülbelül nyolcan lehettek. Amikor látták, hogy Jassy, Elizabeth és foglyul ejtőik megjöttek, rohanni kezdtek a korláthoz és a tornyokhoz vezető egyik létrához. Az indián mondott valamit Jassynek, és nagyot rántott a haján. Odavonszolta a létrához. A korlátnál Jassy átnézett a palánkkerítésen. Egy szénástaliga állt ott. Az indián előretaszította Jassyt. – Ne! – kiáltotta félelmében Jassy. A férfi felemelte, és átdobta őt. Jassy sikított, amint zuhant. A szénára esett, s az ütéstől alig kapott levegőt. Hallotta sikolyának visszhangját.

190

Elizabeth melléje huppant. Jassy megpróbált felülni, és segíteni a húgának. Néhány indián kötélen ereszkedett le; hárman szintén a szénára érkeztek. Jassy kétségbeesetten próbálta visszanyerni az egyensúlyát, de a taliga hirtelen meglódult és elindult. A kocsi az erdő bejárata felé tartott, ahol az ösvény keskenyedni kezdett. Az indiánok felkészültek, ébredt rá Jassy. A tisztáson lovak várakoztak. Jassyt levették a taligáról, miközben küszködött, kapálódzott. Feldobták egy ló hátára, és egy indián felpattant mögé. Jassy megpróbált a kezébe harapni. A férfi arcon csapta, fájdalmas ütéssel. Jassy tompán érzékelte, hogy már nem hallja Elizabeth-t. Halk suttogásra lett figyelmes. Remény volt az. – Ne ellenkezzen! Ez Pocanough, és bántani fogja. – Elizabeth! – nyöszörögte kábultan Jassy. – A húga elájult. Talán jobb így neki. Jassy nagyot nyelt, és elhallgatott. Az indián megsarkallta a lovat, az állat megugrott, és őrült iramban vágtatni kezdett az erdőbe. Jassy hátradőlt, és érezte a szelet és az indián mellkasának sima meztelenségét. Teljes szívéből azt kívánta, bárcsak ő is elájulna. Jamie eljön érte. Jamie eljön… Ha még nem fekszik holtan a saját vérébe fagyva. Nem, az nem lehet. Nem lehet, hogy meghalt. Nem. Azt nem bírná elviselni. Újra potyogni kezdtek a könnyei, de azokat gyorsan felszárította a szél. Soha nem lesz rá képes, hogy legyőzze büszkeségét, és bevallja neki, hogy szereti. A világon mindent megkapott, ő mégis Robert Maxwellnek dobta oda a szívét. Most már még a lehetőségét is elveszítette annak, hogy teljes szívéből elérje azt, amit egykor olyan szabadon kapott meg… Behunyta a szemét, és nyomorúságosan tűrte a hosszú, fárasztó lovaglást. Vége, nem maradt más hátra, csak a temetés – gondolta Jamie. Fehér ingét vér áztatta, és késére is vastagon rászáradt. Indiánok hevertek a lábánál nagy kupacokban, és a saját emberei is. Vajon hányan haltak meg? – tűnődött. Tízen, húszan vagy talán még többen? Jamie felpillantott a tavaszi égre, és hirtelen dühvel szitkozódni kezdett. Tudhatta volna. Tudhatta volna, hogy ne bízzon meg Opechancanough-ban! A ravasz főnök ideküldte az embereit, hogy lassacskán barátkozzanak össze velük, majd gyilkolják le, tizedeljék meg ezeket a barátokat. – Istenem! Mindet megölted! Sir Cedric szólt hozzá. Allen is jött futva, miközben megtörölte kardjának pengéjét. Jamie örült, hogy a barátai vele voltak a vérfürdő alatt. Bátor harcosok, akik nem hátrálnak meg a kihívás elől. Az indiánok annyira alattomosan támadtak rájuk, hogy okuknak még esélye sem volt ellenük. Jamie újra lenézett a földre. Vajon hány embert ölt meg ő maga? Tízet, húszat? Nem tudta. Az ádáz küzdelem során valahogy elvesztette minden emberségét. Vakon harcolt, maga is vérszomjasan. Megtámadták az otthonát. Megtámadták a birtokát, és lehet, hogy megtámadták a feleségét is. Hirtelen füstöt érzett. Magához húzta Cedricet. – Még vannak. Még vannak a birtokon! – Gyerünk! – kiáltotta Allen. A megmaradt fegyveres katonák és a harcolni kényszerült kézművesek és munkások követték őket, amint futásnak eredtek az utakon. A birtok újra megélénkült az utcákon nyüzsgő, halottaikat sirató, sebesültek után kutató túlélőkkel. A kovács felesége biztosította őket, hogy az indiánok elmentek a birtokról. – Csak kevesen jutottak el eddig, Lord Cameron. Ez biztatta Jamie-t. Látni akarta Jassyt. A karjaiba akarta venni, hogy elpanaszolhassa, borzalmas volt, hogy ennyi halált kellett látnia, hogy olyan sok embert ölt meg maga is.

191

Először meg akarta őt nyugtatni. Meg akart neki esküdni, hogy hazaviszi. Bocsánatot akart kérni tőle, és alázattal megkérni őt, hogy nem kezdhetnének-e mindent újra. Vissza fogja őt vinni az angliai birtokra, és még ha késztetést is érez, hogy visszajöjjön erre a földre, tőle soha nem fogja elvárni azt. Szerette volna egyszerűen magához ölelni, és szerette volna a karjaiba venni a fiát. – Lord Cameron! – kiáltotta az egyik férfi. – Ez Sir Willlam! – Micsoda? Jamie a férfi felé rohant, majd dermedten térdre rogyott. Csakugyan Sir William volt az, legyilkolva. Harc közben esett el, mert miközben már vér patakzott a szívéből, magával rántotta ellenfelét. Egy indián feküdt rajta, hasából Sir William kardja állt ki. Jamie gyorsan keresztet vetett. Imádkozott, de tudta, hogy egy ilyen bátor lelket Isten a kegyeibe fogad. Szorosan összeszorította állkapcsát fájdalmában, hogy elveszítette jó barátját, majd gyorsan talpra ugrott, mert újabb fájdalom hasított belé. – A feleségem. Istenem, ő kísérte a feleségemet! Rohant az úton, és rájött, honnan jön a füst. Az egész utcát felgyújtották. A gyomra görcsbe rándult, amint a lángoló épületekre meredt. Valaki mögötte parancsot adott ki a tűz oltására. Jamie újra futásnak eredt. Átrohant a forróságon és a füstön a templomhoz. Amint odaért, az ajtó kinyílt, és Steven atya vezette ki a nyáját, hogy üdvözöljék őt. – Lord Cameron, kiálltuk a próbát a vadonban. – Már vége – mondta kurtán Jamie, és a tömeget fürkészte, a kormos arcokat. Meglátta Lenore-t és Robertet. Egymást ölelve jöttek. Rengetegen voltak, nagyon sok ember. Jassy mentette meg őket, vélte Jamie. Ő szólt, hogy húzzák meg a harangot, így az emberek a templomba menekülhettek. Húsz-harminc halálos áldozat lehet, de a többség túlélte a támadást, hála a felesége gyors észjárásának – és bátorságának. – Hol van? – kiáltotta. Megragadta Steven atya karját, és a pap elsápadt, nem válaszolt. Jamie belépett a templomba, és odaért Lenore-hoz és Roberthez. – Hol van? – kérdezte újra. Aztán sírást hallott. Daniel sírását. Megfordult, és hálás volt, hogy épségben látja a fiát. De nem Jassy tartotta a csecsemőt. A szolgálólány, Charity volt az. – Hol van Jassy? – követelte dühösen. Charity megborzongott. Jamie kivette a gyereket a lány karjaiból, és magához ölelte. Daniel csak sírt, visszhangozva Jamie szívének fájdalmát. – Az isten szerelmére, hol van a feleségem? Végül Charity válaszolt neki. Elzokogta a történetét. Két indián jött a házhoz. Tökös kenyeret hoztak ajándékba. Amyt a kertben találták. Amy beengedte őket. Az egyik felkapta az ásót, és megölte vele, a másik pedig a piszkavasat, és leszúrta Charity nővérét, aztán felmentek a lépcsőn. Charity elrejtőzött az ágy alá, és addig nem jött ki, amíg Remény ki nem húzta onnan. Aztán látta Lady Cameront – a ruhája csupa vér volt, a haja zilált, de mégis nagyon higgadt volt, az állát felszegte, és egyenesen tartotta magát. – Rám bízta a kisbabát, és megparancsolta, hogy vigyem ki. Figyelmeztetett, ha bántódása esik, ellátja a bajomat. Ó, milord! Elmenekültem, nagyon féltem. Azt mondta, fel fogják gyújtani a házat. Tudta. Támogatta a húgát, mert Lady Elizabeth is annyira félt. Lenore halkan sírni kezdett. Leroskadt az egyik padra. – Meggyilkolják őket, megölik mind a kettőt! Ó, istenem, Jamie, hallottam, mit csinálnak a foglyaikkal… ó, édes istenem! Jamie mozdulatlanul állt, tartotta a síró fiát. Majd hátravetette a fejét, és torkából gyötrelmes üvöltés szakadt fel, mely kegyetlenebb volt, mint amilyet a primitív törzsektől valaha is hallottak. Aztán összeszorította a fogát, és magához szorította a fiát. Egy hosszú pillanatig ölelte, majd átadta Lenore-nak.

192

– Viseld gondját Charityvel együtt! – Úgy, mintha a sajátom volna – motyogta Lenore, miközben ringatta a csecsemőt. Daniel csak sírt tovább, Jamie elfordult. Robert odalépett hozzá. – Jamie, mit akarsz tenni? – Megkeresem a feleségemet. – Várj! Várj, amíg nem jön segítség Jamestownból vagy a Bermuda kolóniából, vagy… – Nem tudhatjuk, hogy jöhet-e egyáltalán segítség. Robert nagyot nyelt félelmében. – Veled megyek – sikerült kinyögnie. Jamie a barátjára nézett, és lassan megrázta a fejét. – Nem, maradj itt! És ti is, Cedric, Allen. Nem vehetjük fel a harcot az egész Powhatan Szövetséggel. Jassyt és Elizabeth-t csak titokban vagy tárgyalás útján tudom kiszabadítani. Jobb, ha egyedül megyek, ti pedig helyreállítjátok itt az életet, és felméritek, mennyi a kárunk. Jamie összegyűjtötte a szükséges fegyvereket, majd távozott a templomból. Szerencsére az istállók nem égtek le. A ház és az előkelő pompa, amit Jassy annyira dédelgetett, mind hamuvá lett. Jamie ellépdelt az égő törmelék mellett, és bement az istállóba. Kivezette a lovát, Szélsebest, felszállt az ideges csődörre, és elindult ki a birtokról. – Jamie! Amint előreösztökélte a lovát, Sir Allen utolérte, és a kezébe nyomott egy tiszta inget és egy bőrzekét. Jamie megállt, és átöltözött. Amikor elkészült, rámosolygott a barátjára. – Köszönöm! Mások is követték. Vizeskulacsot, szárított marhahúst adtak neki, és amiről úgy vélték, szüksége lehet rá. Sir Allen egy erős íjat és egy nyilakkal teli tegezt nyújtott át neki. A kapuhoz érve Jamie megfordult, és végigtekintett a kormos, vérrel szennyezett, aggódó arcokon. Ők mindnyájan a barátai, gondolta. A barátai, az emberei, és még mielőtt felbecsülték volna saját veszteségeiket, sietve segítettek, hogy csökkenthessék az övét. Jamie végignézett a fáradt arcokon, melyekből erő sugárzott. Újra fogják kezdeni, újjá fogják építeni a települést. Eltemetik a halottaikat, de itt maradnak, és megvédik ezt a földet. Jamie elismerően felemelte a kezét, majd megfordította Szélsebest, és elvágtatott nyugatra, az erdő felé, a Powhatan Szövetség indián népei felé.

193

XVIII. Egész nap lovagoltak, és amikor a kegyetlen utazás véget ért, Jassy közel állt ahhoz, hogy elveszítse eszméletét. Amikor az indián leszállt a lováról, ő akarata ellenére a karjaiba esett. Az ölbe kapta és vitte, amíg a furcsa, boltíves tetejű házak legnagyobbikához nem ért. Nagyon sok indián volt ott. Követték őket, miközben gúnyos hangokat adtak ki. Szerencsére Jassy nemigen törődött velük. Azok köpködtek a földre, de nem érintették meg őt. Az indián elterelte őket, és Jassyt bevitte a házba. Elizabeth-t is behozták. Hirtelen különös csend támadt. Valaki megszólalt, és Jassy erősen próbálta kiélesíteni a látását. A férfi majdnem meztelen volt; úgy volt öltözve, mint a többiek, nadrágban, és a nyakában gyöngyökből és kagylókból álló füzért viselt. Sötét haja a vállára omlott, és középen gondosan ketté volt választva. Szeme hihetetlenül sötét volt, vonásai nagyon erőteljesek. Jassy döbbenten nedvesítette be az ajkát, és beszélni próbált. – Powan! – suttogta. – Cameron asszonya – szólította a férfi. Az arca hullámzani kezdett Jassy előtt, majd eltűnt. Amikor a férfi visszatért, egy vizestálkát nyomott Jassy kezébe. Jassy hálás volt, inni próbált, de már alig volt ereje. A férfi megemelte a fejét. A víz jólesett. Powan aztán hagyta, hogy Jassy visszahanyatlódjon a padlóra. Felállt, odasétált házának bejáratához, és szigorú szavakat intézett az embereihez. Jassy halványan érzékelte, hogy hevesen vitatkozik azzal, aki őt idehozta, Pocanough-val. Miközben a vita folyt, Jassy susogó hangra figyelt fel, majd valaki odalépett hozzá. Kinyitotta a szemét, és megpillantotta Reményt. – Pocanough azt állítja, hogy maga az ő túsza. Ő hozta ide magát. Az ő joga eldönteni, hogy megkínozzák és megölik-e, vagy megtartja magát a foglyának, a szolgájának. Jassy önkéntelenül is megborzongott. Kimerült volt, és a melle kegyetlenül fájt, duzzadt, mert reggel óta nem szoptatott. A feje fájt, a combja fájt, az egész teste égett, mégsem akart meghalni. Különösen nem úgy, ahogy a pamunkee-k osztják a halált. Szétverik az áldozatuk koponyáját az áldozati kövön vagy oltáron. Vagy megcsonkítják őket, egyenként megsütik a végtagjaikat, és kibelezik őket, miközben még élnek… – Ó, istenem! – suttogta Jassy. Megpróbált felülni. Remény segített neki. Elizabeth egy fekhelyen feküdt, nem messze tőle. Jassy lassan átbotorkált a húga mellé. Elizabeth még mindig sápadt volt, a szeme csukva. Jassy megfogta a csuklóját, és érezte, hogy még ver a szíve. Jobb így. Elizabeth megmenekül attól a szörnyű gyötrelemtől, hogy nem tudják, mi lesz velük. – Jön Powan! – suttogta Remény. – Ma este semmit sem fognak csinálni magukkal. Hagyják, hogy aludjanak. Jassy visszament oda, ahová fektették. Kinyújtózott, és behunyta a szemét. Érezte a pamunkee főnök jelenlétét, amint az fölé hajol és néz rá. Powan mondott valamit Reménynek, és az halkan válaszolt neki. A férfi szipákoló hangot hallatott, és elfordult tőle. Leült a háza közepén lévő tűz mellé, mely fölött nyitott kémény volt. Valamit parancsolhatott, mert Remény odalépett hozzá. Valami főtt, és Jassy úgy gondolta, megparancsolhatta Reménynek, hogy készítsen neki ételt. Jassy sokáig ébren feküdt, és figyelt. A menekülésen töprengett, de tudta, hogy nincs hozzá ereje, és azzal csak magára haragítaná Powant, amikor úgy tűnt, ő az egyetlen esélye a túlélésre. Végül Powan lefeküdt.

194

Jassy hamarosan hallotta, hogy egyenletesen lélegzik. Visszatekintve a napra legszívesebben felkelt volna, elvette volna az indián kését, és elvágta volna a nyakát. Megborzongott a gondolatra. Valaki biztosan megölné ezért. Elizabeth-t is megölnék, sőt ráadásul még Reményt is. Nem akart meghalni. Élni akart, hogy visszatérhessen a fiához és Jamie-hez. Ha még él. Ha még él. Küszködve fájdalmával megfordult. Soha életében nem vágyakozott még ennyire Jamie után. Imádkozni akart, de képtelen volt rá. Végül nyugtalanul, záporozó könnyeiben álomba merült. A reggel rémisztően indult. Jassy éles kiáltozások hangjára ébredt. Kinyitotta a szemét, és egytucatnyi indián nőt látott, akik őt bámulták. Nevettek rajta, húzgálni kezdték a haját, és leköpdösték a ruháját. Elizabethszel is ugyanezt tették. Jassy kijött a sodrából. Felpattant, és fogcsikorgatva nekirontott egy fiatal nőnek, aki rángatta a haját. Éppen sikerült leteríteni a földre, amikor Powan visszatért, és a nők mind elhallgattak. Powan odalépett Jassyhez, és lerángatta a lányról. – Cameron asszonya, viselkedj! – Neki mondja, hogy viselkedjen! – fakadt ki Jassy. Aztán eszébe jutott, hogy az élete egy hajszálon múlhat, és befogta a száját, de a tekintetét nem vette le a férfiról. Powan elmosolyodott, és visszalökte őt a nők közé. – Nem fognak bántani. Rajtad van a harcosaim vére, és ez távol tartja őket. Megfürdetnek és átöltöztetnek, ez minden. – Ez minden? – suttogta reményteljesen Jassy. – Egyelőre – mondta rosszat sejtetően az indián főnök. Jassy már nem tudott meg tőle többet. Powan kiment a házból. Az asszonyok karon fogták Jassyt, majd Elizabeth-t is, és kivitték őket. Áthaladtak a falu központján. Érdekes, körben elhelyezett karók és botok álltak ott, és egy nagy szikla. A szikla vörös, véráztatta volt. Jassy elsápadt, amint rájött, mi is az valójában – az „oltár”, ahol az emberi fejeket verték be. A tűz és a hamu borzalmas szaga még mindig ott terjengett a levegőben. Jassy majdnem összeesett; olyan erővel botlott meg, hogy a nőknek talpra kellett rántaniuk. Nemcsak ők ketten voltak foglyok az előző este. Néhányat már utolért a sorsa a sziklán és a kínzó lángokban. – Ó, istenem! – sóhajtott fel Elizabeth. – Gyere, gyorsan, mozgás, ne nézz oda! – sürgette Jassy. Ő is elfordította a tekintetét, amíg egy fasorhoz nem értek, majd onnan egy patakhoz. Jassy lerázta magáról az asszonyt, aki fogta, és aggódva próbálta elérni Elizabeth-t. Már késő volt. Elizabeth erősen hányni kezdett. Jassy hátrafogta a fejét, hátrasimította a haját, várva, hogy a görcsök csillapodjanak. – Nincs semmi baj, nincs semmi baj! – nyugtatta. – Nem, nem, dehogyis. Velünk is ezt fogják tenni! Olvastam John Smith leírását arról, hogyan gyilkolták meg John Calvint. Olvastam róluk… olvastam az indiánokról. Megkínoznak és megölnek bennünket is, ugyanúgy… – Nem, nem. Powan nem engedi. – Powan fogja meggyújtani a tüzet. – Jamie el fog jönni. Jassyt elszakították Elizabeth-től. Mindkettőjükről letépték, leszaggatták a ruhát, mígnem teljesen meztelenek lettek, és reszkettek, ziháltak a küzdelemtől. Ezután belökték őket a vízbe. A hideg sokkoló volt. Jassy kiemelkedett a vízből, levegő után kapkodott. Rövidesen

195

csatlakoztak hozzájuk a nők is, akik – úgy tűnt – meg sem érezték a patak hidegét. Aztán homokkal, kaviccsal dörzsölték át a testüket. Jassy gyűlölte minden érintésüket. A melle nagyon fájt, a teje kicsordult. Bármennyire is sikítozott, küzdött ellenük, erőteljesen lecsutakolták őket. Végül kitették őket a parti sziklákra, hogy megszáradjanak a nap melegétől. Mindketten ziháltak, és kimerültek. Azután rövid, kötényszerű bőrruhákat kaptak, olyat, amilyet a többi nő viselt. Cipőt nem adtak rájuk. Jassy arra gondolt, azért hagyják őket mezítláb, hogy ne tudjanak elmenekülni. A nők többsége puha bőrmokaszint viselt. Visszavitték őket Powan házába, és kaptak egy tál szósszal leöntött húst. Jassy gyanakvóan nézett az ételre, de éhes volt, és amikor megkóstolta a pörköltet, ízletesnek találta. Remény is hamarosan visszajött hozzájuk, és elmondta, hogy az étel nyúlhús, és nem kell félniük az evéstől – a pamunkee-k nem mérgezik meg a foglyaikat, hanem amikor meg akarják ölni őket, nagy lakomát és mulatságot rendeznek, hogy még jobban élvezzék a halált. – Most mi történik? – kérdezte Jassy. – Rólatok tárgyalnak a tanácsban. Pocanough azt mondja, ő akar téged, és meg is fog kapni. Powan ezt nem engedi, mert ő a főnök, és megvárja, hogy a maga férje túlélte-e a mészárlást, és eljön-e magáért. Elizabeth csak piszkálta az ételét. Jassy röpke pillantást vetett rá, majd ismét Reményre nézett. – Valaki el fog jönni. El fognak jönni más birtokról… – Talán. Esetleg. De nem a Carlyle-birtok az egyetlen, amit megtámadtak. Mi könnyen megúsztuk, azt mondják. Az indiánoknak csak húsz-harminc fehéret sikerült megölniük a több mint kétszáz emberből. A Martin-birtokon a fele lakosságot megölték. És ugyanúgy sok más birtokon is. Jamestown elkerülte a támadást, mert valaki figyelmeztette az embereket. Jamie sokakat megmentett azzal, hogy fel volt készülve, és azt mondják, maga is, azzal, hogy meghúzta a harangot. – Az összes virginiai kolóniát megtámadták? – kérdezte megdöbbenve Elizabeth. Remény komoran bólintott. – Opechancanough parancsolta meg. – Miért? – háborodott fel Jassy. – Vissza akarja kapni a földjét, azt hiszem. Jassy hirtelen megfogta Remény kezét. – Köszönöm, Remény! Köszönöm, hogy velünk jöttél! Miért… miért tetted? Nem kényszerített rá senki. Remény vállat vont. Lehajtotta a fejét. – Hazudtam magának. Féltékeny voltam. A férjét akartam, és azért mondtam, hogy ismerem őt, hogy magát idegesítsem. Helytelen volt. Ő szereti magát. Jassy halkan sóhajtott. – Ne-nem hiszem, hogy szeret. – De, de, szereti magát. Nagyon szereti. – Remény elmosolyodott. – Ha tud, eljön. Powan várja őt. Azt mondja, Jamie egyedül fog jönni. Pocanough úgy véli, hogy Jamie-t meg kell ölni, de Powan szerint Jamie igazságos volt, és ő is az lesz. Ha Pocanough harcolni akar Jamie ellen magáért, hát legyen. Amelyik férfi túléli, megkaphatja magát, ha pedig mindketten meghalnak, maga Powané lesz. Azt hiszem, erről döntenek most. Jassy megborzongott, majd Elizabeth-re nézett. Nem tudta megállapítani, mit hallott és mit értett meg a húga. Elizabeth még soha nem tűnt ilyen törékenynek, ilyen gyönyörűnek. Szőke haja lágyan hullámzott az arca körül, kék szeme csillogott. A bőrkötény sokat láttatott selymes, fehér bőréből, és kiadta mellének teltségét, hosszú, formás lábát. Jassy Reményre pillantott. Remény megrázta a fejét, és gyorsan távozott.

196

Délután az egyik nő egy zsák gabonával, egy mozsárral és egy mozsártörővel jött be, és azt próbálta magyarázni, hogy dolgozniuk kell. Jassy megrázta a fejét, és Elizabeth makacsul követte a példáját. A lány dühösen nézett rájuk, majd egy öregasszonnyal tért vissza, aki egy hosszú nádpálcát tartott a kezében. Az idős nő erős ütéssel lesújtott Jassyre. Jassy felsikoltott, eltakarta az arcát, és a földre vetette magát, hogy az ütéseket a bőrruha felfogja a hátán. A verés hirtelen abbamaradt. – Hagyja abba! Hagyja abba! – hallotta Jassy Elizabeth kiáltozását. A húga – az édes kis félénk húga – az indián asszonyra vetette magát, kicsavarta a kezéből a pálcát, és dühödten birkózott vele. Jassy feltápászkodott, és sietett Elizabeth segítségére. Ebben a pillanatban Powan lépett be a házba. Dühösen felrántotta Jassyt és Elizabeth-t a hajánál fogva. Az öregasszony – vérző ajakkal, hála Elizabeth finom érintésének – lármázni, csúfolódni kezdett, majd újra lesújtott Jassyre. Powan kikelve magából kettejüket a ház legtávolabbi csücskébe lökte, és elküldte az asszonyt. Jassy meg sem mozdult, csak figyelte, amint a magas, izmos indián felkapja a nádpálcát. – Mindenki dolgozik. Ti is dolgozni fogtok. Legközelebb hagyom, hogy addig verjenek, amíg vér nem kezd folyni a húsotokból. Ledobta a pálcát, sarkon fordult, és kiment. Remény visszatért a búzával, amit meg kell őrölniük. Jassy a húga maszatos arcára tekintve önkéntelenül is elmosolyodott. – Te aztán harcias vagy! – Felnevetett. Elizabeth elvörösödött. – Vert téged. Nem nézhettem csak úgy. Jassy megölelte a húgát. Remény megköszörülte a torkát, és közölte, hogy el kell végezniük a munkát. – Mindenki dolgozik a megélhetésért. Ennek így kell lennie – mondta, és aggódva tekintett rájuk. Jassy és Elizabeth egymásra néztek, vállat vontak, aztán hozzáláttak a feladatukhoz. Ha ez így lesz, ha nappal gabonát őrölnek, éjszaka pedig Powan védelme alatt állnak, akkor túlélhetik, amíg… Amíg Jamie értük nem jön, ha még életben van. És ha túléli a Pocanough-val folytatott harcot. Ha a dolgok így maradnának… A dolgok azonban nem maradtak így. Aznap este, amikor Powan bejött a házba, mindkettőjüket talpra rántotta. Rámeredt Jassyre, és meghúzta az amulettjét, ami így a mellére hullott, Jassynek a férfi puszta érintésére is összerándult az arca. Powan lassan, furcsán elmosolyodott. Jassy döbbenten kapott levegő után, amikor az indián széttépte a ruháját, egészen a derekáig. A mellei, melyek most már súlyosak voltak, és nagyon fájtak, előbukkantak. Jassy megpróbálta takarni magát, de Powan megragadta mindkét kezét, és hátracsavarta. Szorosan a mellkasához vonta őt, miközben mindössze fél kézzel tartotta. – Csábítasz engem, Cameron asszonya. Jassy összepréselte a fogát a megaláztatásra és a fájdalomra, amint a férfi ujjai végigsimítottak mellének telt gömbjén, és megpöccintették a mellbimbóját, ami megtelt tejjel. Szeretett volna nekirontani, de félt, hogy nem lenne ereje kiszabadulni erős szorításából. – Csábítasz engem, igen… de James Cameron olyan ember, akinek megadom az esélyt. Jassy tágra nyílt szemmel nézett az indiánra, és tudatában volt, hogy Powan csak incselkedik vele, és megmenekül az erőszaktól a férjének köszönhetően. Jassy hirtelen sziszegő hangot hallott, majd egy ököl csattant Powan hátán. Elizabeth! Még az indián főnökre is rá mer támadni, csak hogy védje őt. – Elizabeth! – kiáltotta Jassy, de már késő volt. Powan már félrelökte őt, és magához rántotta Elizabeth-t. Mosolyogva nézett a lányra. Megragadta a csuklóját, és könyörtelenül magához húzta.

197

– Ne! – nyöszörögte Elizabeth, és a fejét rázta. – Powan! Kérlek… – kezdte Jassy. Visszarohant a férfihoz, és megpróbálta megperdíteni. – Kérlek, ne! Ő Jamie sógornője! Fél tőled, meg fog gyűlölni… Az indián főnök nevetni kezdett, és tekintetével végigmért Jassyn, elidőzve fedetlen keblein és karcsú derekán. – De nem a felesége, és egy fogolynak nem kell szeretnie a fogvatartóját. – Ezt nem teheted! – kiáltotta Jassy, és rávetette magát a férfira. Karmolt, mart, keserűen küzdött ellene, de az indián hamar föléje kerekedett, annak ellenére, hogy Elizabeth hátulról gyötörte. Powan hasra fordította Jassyt, a csuklóját összekötözte egy bőrszíjjal, és az egyik sarokba vonszolta, ahol a bőrszíjat kikötözte egy karóhoz. – Hagyd békén! – kiáltotta Elizabeth, miközben püfölte a férfi hátát. – Hagyd békén! Powan alaposan ártalmatlanná tette Jassyt. – Hagyd békén! – kiáltotta újra Elizabeth. Jassy látta, hogy az indián állkapcsa megfeszül, amint Elizabeth belemélyesztette a körmeit meztelen bőrébe. A férfi ügyet sem vetett rá, sötét szemével Jassy szemébe nézett. – Ne akard, hogy elfelejtsem, ki is vagy te, Cameron asszonya! – figyelmeztette. – Nem teheted… – mondta Jassy, de Powan már megfordult, és megragadta a húgát. Jassy kínjában nekifeszült a kötelékeinek. Hallotta, hogy Elizabeth zihálva, zokogva próbál szabadulni, már nem támadja a férfit, hanem minden erejével azon van, hogy elmeneküljön. Jassy összeszedte magát, nekifeszült a karónak, miközben hallgatta az eszeveszett küzdelmet, mely hamarosan véget ért. Hallotta Elizabeth dermesztő sikolyát. Aztán hallotta Powan mozgásának hangját, amint egyenletesen zihál Elizabeth fölött, amint újra meg újra belehatol. Hallotta az indián örömteli hörgését. Az egészet hallotta, miközben teste-lelke égett, szeretett volna sikítani, sikítani és sikítani, csak hogy ne kelljen végighallgatnia, mi történik. De hallania kellett. Hallotta, hogy Powan lerogy Elizabeth mellé, majd sokáig a húga zokogását. Nem tudott odamenni hozzá; még csak beszélni sem tudott vele. Elizabeth az indián főnök mellett feküdt. A tűz halvány fényénél Jassy látta, hogy a húgát egy erős barna kar tartja fogva. Elizabeth elhallgatott, mozdulatlan volt, és csendes. Jassy kíváncsi volt, vajon alszik-e. Ő maga újra nem aludt azon az éjszakán. Reggel Powan eloldozta Jassyt, mielőtt kiment a házból. Jassy szemrehányóan nézett rá, de a férfi közömbösen figyelmen kívül hagyta. Amint kilépett az ajtón, Jassy odakúszott Elizabeth-hez. Elizabeth kitért az érintése elől, és kábultan nézett a szemébe. – Ó, Jassy! – Könnyek szakadtak föl a mélykék szemekből. – Ó, Jassy, borzalmas volt! Jassy hosszasan megölelte a húgát. Aztán Elizabeth szitkozódni kezdett. Elmondta, mennyire gyűlöli az indiánt, és hogy egyszer ki fogja vágni a szívét, és a tűzbe dobja. Jassy végül rábírta a húgát, hogy keljen fel, majd rendbe hozta mindkettőjük ruházatát, hogy el tudjanak menni a patakhoz. Az emberek figyelték őket útközben, de senki sem próbálta megállítani őket. Jassy éberen figyelt, és most már elszántan töprengett azon, hogyan szökhetnének meg. Bár senki sem tartóztatta fel őket, indiánok voltak mindenütt, és figyelték őket. Nehéz lenne a szökés. – Újra meg fogja tenni! – siránkozott Elizabeth a pataknál. Jassy nem mondhatott semmit, amivel megnyugtathatta volna. Nem tudna szembeszállni Powannal, hogy megmenthesse őt. Powan fütyülne rájuk, de furcsa módon tartana Jamie-től, és ha Jassy a húga helyébe akarna lépni, az indián akkor sem cserélné le Elizabeth-t vele. – Ki fogunk szabadulni – vigasztalta Elizabeth-t. – Ki fogunk szabadulni. Ám aznap nem szabadultak ki, és este Powan megragadta Jassyt, miközben az sikítozott, kapálózott, és újra odakötözte a karóhoz.

198

Aztán újra elkapta Elizabeth-t. Az egyetlen különbség az volt, hogy Elizabeth most már nem sírt a végén. Meg kell szökniük. Azonban ez még két hét elteltével sem sikerült. Megismerték a pamunkee-k életét. Powan volt a törzsének főnöke, és ideje nagy részét tanácskozással töltötte. Egyben vadász és harcos is volt, és elvárta, hogy az asszonya szolgálja őt. Egy pamunkee-nak annyi felesége lehetett, amennyiről gondoskodni tudott, így természetes volt, hogy Powan igényt tartott a túszaira, és megtartotta őket, hogy bármire elcserélhesse őket. A többi nő kezdeti beavatkozásai után Jassyt és Elizabeth-t már többnyire magukra hagyták. Remény továbbra is a barátjuk volt, és rendszeresen tájékoztatta őket, mi történik. Reggelente fürödtek, azután munkához láttak – gabonát őröltek, varrtak, vadpulykát kopasztottak, bőrt nyúztak vagy csereztek. Egyikük sem fogott könnyen a feladatokhoz, mert bár hozzászoktak a napi munkához, a bőrök kikészítése nehéz és fáradságos volt. Az indián asszonyok többször is oktatták őket, amikor nyújtották, kaparták, tisztították vagy szárították a bőröket. Jassynek nem volt kifogása a nappalok ellen. Megkedvelte a reggeleket és a fürdést a patak hűs vizében. Azt sem bánta, hogy dolgoznia kell, mert így le tudta foglalni a gondolatait. Az éjszakákat azonban gyűlölte. Sehogyan sem tudta elkerülni, hogy ne hallja Powant és a húgát, és sehogyan sem tudta elkerülni, hogy ne feküdjön ott, és ne töprengjen rajta, hogy vajon Daniel jól van-e, hiányzik-e neki az anyja, vigyáznak-e rá, gondját viselik-e, és rendesen megetetik-e. És nem tudott nem gondolni Jamie-re. Ha életben van, eljön érte. El kell jönnie. Akár törődik vele, akár nem, el kell jönnie. Becsületbeli kötelessége. Meg kell mentenie őt az indiánoktól… csak azért, hogy hazaküldhesse Angliába. Egyedül. Valamikor a fogságuk harmadik hetében a dolgok különös fordulatot vettek, és Jassy nem volt egészen biztos benne, mikor is történt. A zajok, amiket éjszakánként hallott, kezdtek megváltozni. Powan nyilvánvalóan elhatározta, hogy inkább csábít, mint erőszakoskodik. Jassy hallotta, hogy Elizabeth liheg, levegő után kapkod, halk nyögéseket és nyöszörgést, majd meglepő kiáltásokat hallat. Ráébredve, mit hall most már, Jassy gyötrődve csukta be a szemét, befordult a fal felé, és a fogát csikorgatta. Egyszer, amikor megfordult és felébredt, a tűz fényénél látta, hogy ott állnak mind a ketten, ragyogva, aranylón, és Powan gyengéden simogatja a meztelen Elizabeth-t. Jassy elszégyellte magát, behunyta a szemét, és elfordult. Suttogásokat hallott, amik nem jelentettek semmit, mégis mindent jelentettek. Megpróbált nem odafigyelni, és önkéntelenül is kínzó vágy tört fel bensőjében. Azt kívánta, bárcsak átléphetné az idő korlátait, és ő ott fekhetne a férjével, ahogy Elizabeth a pamunkee-val. Powan az ő aranymadarának nevezte Elizabeth-t. Egyre nagyobb törődéssel viseltetett iránta, és Elizabeth elpirult, valahányszor az indián nevét kiejtették. Jassyt egyre jobban izgatta a szökés lehetősége. A fogságuk huszonötödik napján észrevette, hogy déltájban alig tartózkodik a faluban indián. Az asszonyok dolgoztak, és már hozzászoktak, hogy Elizabeth és ő is ott tevékenykedik. Ha visszajönnének a fürdésből, majd nyugodtan elsétálnának az erdőbe, talán néhány óráig nem hiányolnák őket, ami elég idő lenne ahhoz, hogy egérutat nyerjenek. Elizabeth vitába szállt Jassyvel. – Azt sem tudjuk, hol vagyunk! – A James-folyó tőlünk délre fekszik. Csak meg kell találnom, és követnem. El kell jutnom Jamestownba. Megtudom csinálni, Elizabeth, haza tudom vezetni magunkat. Tudom. – Mi gyalog mennénk, ők pedig lovon jönnének utánunk. – Elrejtőznénk, ők pedig hamarosan feladnák. És az erdőben lehet, hogy találkoznánk fehérekkel, akik bennünket keresnek. Elizabeth végül egyetértett.

199

A hangok a sötétben a szokásosnál tovább hallatszottak a tervezett szökésük előtti éjszakán. Jassy úgy vélte, hogy Elizabeth búcsúzkodik a kedvesétől. Hajnalban – mint mindig – fürödni mentek a patakhoz. Reggel Remény odavitt nekik egy pulykát, hogy kopasszák meg, és Jassy odasúgta neki, hogy meg akarnak szökni. – Velünk jössz? Remény egy pillanatig gondolkodott. – Nem. Ha rajtakapnak, hogy segítettem maguknak, megbüntetnek mint árulót. Jassy nem kérdezte tőle, mit csinálnának vele. Nem akarta tudni. Melegen megölelte a lányt, és biztosította róla, hogy még látják egymást. Jassy várt még egy félórát, majd megpaskolta Elizabeth vállát. Kiléptek a házból, és nyújtózkodtak, mintha egy kis szünetet akarnának tartani. Senki sem figyelt rájuk. Jassy elindult a faluból kivezető ösvény felé, majd sétálni kezdtek a porban. – Nem hiszem, hogy meg tudjuk csinálni – suttogta Elizabeth. – Valószínűleg odaveszünk. Felfalnak a rovarok. És mi van, ha megtámad bennünket egy mérges kígyó? – Kár a szót vesztegetni, mozogj! – parancsolt rá Jassy. Egyórányit mehettek, amikor lovakat pillantottak meg. Jassy megragadta Elizabeth-t, és behúzta a bokrok közé. Az egyik ló egy foltos kanca volt. Jassy felismerte, ő lovagolt rajta, amikor Pocanough erőszakkal a faluba vitte. – Vadászat van! – mondta Elizabeth-nek. – Most mit csináljunk? | – Csendben maradunk, amíg el nem mennek. Amint ezt suttogta, az indiánok visszatértek a lovaikhoz, majd felszálltak. Jassy meglátta Pocanough-t. A férfi hasított bőr bokacsizmát és nadrágot viselt, a feje körül pedig tollakkal díszített pántot. Öt férfi volt vele. Néhány fácán már oda volt költözve a lovára, amiket íjjal ejtett el. A férfiak nevetgéltek és tréfálkoztak, útra készen. Elizabeth hirtelen felszisszent. Jassy halk neszezésre lett figyelmes. Körülnézett, és látta, hogy egy támadni készülő kígyó fekszik a bokrok közelében, ahol rejtőzködtek. Bizonyára megzavarták az állatot vagy a fészkét. – Az ördögbe! – kiáltotta kínjában, elrántotta Elizabeth-t, és elhengergőztek a kígyó elől… éppen a pamunkee harcosok útjába. Amikor Jassy felpillantott, Pocanough megállította a lovát előtte; az állat patája olyan közel volt hozzá, hogy bármelyik pillanatban bezúzhatta volna a fejét. Pocanough leszállni készült a lóról. Jassy meglátta alattomos tekintetét. Felpattant, és futásnak eredt. Nem törődött kígyókkal, tövisekkel vagy rovarokkal, csak pánikszerűen berohant a fák közé, majd tovább, az erdőben. Hallotta, hogy Pocanough üldözőbe veszi. Futott, míg csak a szíve nem kezdett el fájni, a tüdeje égni. Futott, míg csak nem érezte, hogy a lába le akar szakadni, a bensője szét akar robbanni, és meg fog halni, ha még egy lépést tesz. Mégis szaladt tovább. Az indián azonban ismerte a járást, és hirtelen előtte termett. Jassy zihálva, a mellkasát fogva, kétségbeesetten hátrálni kezdett. Pocanough elmosolyodott, felszökkent egy kidőlt fa törzsére, és Jassyre vetette magát. A támadásának lendületével leterítette a földre. Jassy sikítozott, és kicsavarta a testét a férfi alatt. Az indián megpróbálta megfékezni, elkapta a kezét. Jassy kiszabadult a szorításból, és végigkarmolt a férfi arcán. Pocanough megdühödött. Erősen pofon vágta Jassyt, akinek elállt a lélegzete, és megszédült az ütéstől. Az indián újra emelte a kezét, hogy lesújtson rá, és Jassy már arra gondolt, hogy nem tud küzdeni tovább, az ereje elhagyja. Ekkor váratlanul bronzbarna kezek ragadták meg a harcos vállát, és egy mozdulattal lerántották Jassyről.

200

Jamie-n eluralkodott a kétségbeesés, miközben tudta, hogy soha nem adja fel, de elkeseredettsége napról napra nőtt. Már átfésülte a félszigetet. Elment Opechancanough-hoz is, annak ellenére, hogy a fehéreket lemészárolták. Olyan gőggel rontott be a nagyfőnök falujába, hogy az meghagyta az életét. Opechancanough elmondta neki, hogy a felesége és a sógornője Powannál van, de azt nem tudja, hol van Powan. Őt már Jamie-nek kell megtalálnia. Igen, ő adta ki a parancsot, hogy támadják meg a fehéreket. Minden fehért. Látomása volt: a fehérek jönnek, egyre csak jönnek, és sohasem lehet béke. Az indiánokat a földdel teszik egyenlővé, és a nagy Powhatan Szövetség semmivé lesz. – Az angoloknak el kell menniük. Az embereim tudják ezt. Ha rád bukkannak az erdőben, James Cameron, meg fognak ölni. – Elfelejted, Opechancanough, hogy a powhatanoktól tanultam az erdőben való közlekedést. Meg kell találnom a feleségemet. Tudod, hogy van ez. Egy férfinak kötelessége ez. Opechancanough egyetértett vele. Ellátta Jamie-t élelemmel. A napok teltek, de Jamie még mindig nem találta azt a falut, ahol Powan tartózkodhat. Találkozott chickahominee-kkel, és bár az indiánok nem voltak ellenségesek vele szemben, nem tudtak neki segíteni. Végül tegnapelőtt egy furcsa varázsló birtokára tévedt, aki azt javasolta neki, hogy próbálkozzon mélyen az erdőben. Azóta csak lovagolt. A déli melegben megállt pihenni egy pataknál, s miközben kavicsokat dobált a vízbe, egyre csak gyötörte a képzelőerejét. Opechancanough megparancsolta, hogy öljék meg a fehéreket, férfiakat és nőket. A powhatanok nőket is fogságba ejtenek, de attól még megdühödhetnek, és megölhetik a foglyaikat. De ha még nem ölték meg őt… Jamie megtudta, hogy egy Pocanough nevű harcos vitte el Jassyt és Elizabeth-t. Powan a főnöke, de Pocanough ravasz és indulatos fiatalember, és lehetséges, hogy kikövetelte magának a túszait. Jamie arca eltorzult fájdalmában, a teste megfeszült, és küszködött a kínzó gyötrelem ellen, mely elragadta, amint elképzelte a feleségét az indiánnal. Ha Jassy szembeszállt vele, az még bánthatta is. Ha az indián megkívánta őt, biztosan erőszakkal tenné magáévá. Ha Jassy tovább küzdene, az indián addig verné, amíg meg nem törné vagy meg nem ölné. Megbénította az önvád, de aztán kényszerítette magát, hogy talpra álljon, mert az most nem sokat használna neki. Meg kell találnia Jassyt és Elizabeth-t. Ha másképp nem, meg kell ölnie Pocanough-t. Nem tűrheti azt, amit az az ember a házával és az otthonával művelt. Lemészárolta a házvezetőnőjét, elvitte a feleségét. Jamie újra megdermedt a fájdalomtól. Egyszer csak sikítást hallott. Először nem tudta, hogy csak a félelmei vagy a képzelete játszik-e vele. Aztán újra hallotta, ezúttal közelebbről. Talpra ugrott, és előhúzta a kését. Körülnézett, és hallotta, hogy susog a növényzet. Hátralépett, a szederbokrok árnyékába. Aztán meglátta a pamunkee-t, amint az kirohant a tisztásra. A harcos gonoszul vigyorogva, csendben várakozott. Aztán megjelent Jassy. Jassy… Nem úgy, ahogy Jamie emlékezetében élt. Jassy szeme tündöklő kék volt enyhén napbarnított arcán. Szarvasbőr ruhát viselt – mint az indián lányok –, mely rövid és ujjatlan volt, és a mellrész alatt bőrszíj fűzte össze. A haja leengedve, aranyzuhatagként hullámzott mögötte, amint futott. Olyan riadtan menekült, akár egy űzött vad, gyönyörűen, elszántan és kecsesen. Jamie tetőtől talpig megborzongott, amint megpillantotta, és szerette volna a nevét kiáltani.

201

A pamunkee harcos nevetett, és egy kidőlt fáról Jassyre vetette magát, leterítve őt a földre. Jassy újra meg újra sikított, és megmarta a férfit. Aztán az indián megütötte őt. Jamie megdühödött. Az indulatai a magasba csaptak, és maga előtt látta vérrel szennyezett otthonát. Látta a déli nap vörös izzását és dühének vörös hőjét, mely elvakítani látszott őt. Visszacsúsztatta a kését a tokjába, és előreszökkent, puszta kezével megragadta az indiánt, és lerántotta a feleségéről. A fiatal harcos nem volt gyáva, és gyenge sem. Jamie haragja hatalmas erőt sugárzott, és ő maga már sok csatában bizonyított. Leteperte az indiánt, majd öklével újra meg újra lesújtott büszke arcára. A harcos a lábával nekifeszült Jamie-nek, és lerúgta magáról. – Jamie! Jamie hallotta Jassy kiáltásában a rémületet és az aggodalmat, mely olyan édes volt, mint a méz. Szeretett volna ránézni. Szerette volna a karjaiba venni, megérinteni, megölelni. Nem tehette. Figyelnie kellett a küzdelemre. Jamie nagyot esett, de talpra ugrott, és gyorsan visszanyerte az egyensúlyát. Az indián nekirontott, ő lehajolt, így a pamunkee a saját lendületénél fogva nekicsapódott egy fának. Ekkor Jamie újabb ütéssorozatot mért rá, izmos, kemény hasára, az arcára, újra a hasára, majd az állára és a szemébe. A pamunkee visszaütött. Amint Jamie megtántorodott, az indián elővette a kését. Jamie is előhúzta a sajátját, és egymással szembenézve, óvatosan lépdeltek körbe-körbe a kis tisztáson. Az indián hunyorgó, félig csukott szemmel vigyorgott. – Cameron! – mondta. – Cameron! – Majd a törzsi nyelvén folytatta, de Jamie minden szavát értette. A fehér asszony elutasította Powant, és megszökött, így most már Pocanough megkaphatja őt. Újra megtalálta az asszonyt. És Jamie meg fog halni. Pocanough előrelendült. Jamie állta az ütést, majd keményet vágott a férfi vállára. Az indián térdre rogyott, és Jamie a torkának szegezte a kését. Hirtelen lövés dördült. – Ne! – mondta egy határozott hang. Jamie megfeszült, mozdulatlanná dermedt. Majd felegyenesedett, megfordult, de a kését nem vette el az indián torkától. Powan jött oda hozzájuk. Hatalmas pej lován érkezett a tisztásra, és megparancsolta az egyik emberének, hogy tüzeljen a muskétával. Maga elé ültette Jassyt, aki tágra nyílt szemmel, gyötrelmet tükröző tekintettel nézte Jamiet. – A feleségemért jöttem, Powan, a fiam anyjáért. – Ennek akkor kell történnie, amikor a pamunkee férfiak látják – jelentette ki Powan. Undorral tekintett Pocanough-ra. – Az asszony most már egyikőtökhöz sem tartozik. Ő az enyém. Ha mindketten meghaltok a harcban, az enyém is marad. Ha az egyikőtök tanúk előtt, igazságos küzdelemben megöli a másikat, akkor az asszony a győztesé lesz. – Powan az embereire nézett. – Vigyétek mindkettőt! Holnap fognak megküzdeni. Jamie ledobta a kést. Meg kellett volna ölnie Pocanough-t akkor, és meg is akarta. De akkor őt is megölték volna. Az egyetlen esélye, hogy visszaszerezze Jassyt, ha Powan akarata szerint cselekszik. Amikor az indián kísérő odalépett hozzá, önként elsétált. Nem nézett Jassyre, amint elhaladt mellette. Érezte magán a tekintetét, és eltűnődött, vajon mire gondol. Aznap este a pamunkee-k mulatságot rendeztek. Erotikus táncot lejtettek a tűznél. Sok asszony – akik a testükre málnalével mintákat festettek – meztelenül és csábítóan táncolt, ami azokra az időkre emlékeztette Jamie-t, amikor Smith kapitánnyal utazgatott. Oly régen volt már. Akkor vendég volt. Most a mulatság része. Először elvitték a patakhoz fürödni, majd bőrnadrágba öltöztették Jamie-t. Powan mellett foglalt helyet a tűznél, Pocanough-val szemben. Nézték a táncot, és amikor az asszonyok elmentek, a főnök felállt, és közölte az embereivel, hogy másnap reggel lesz a küzdelem,

202

halálig. Ha a fehér férfi éli túl, elviheti az asszonyát, és sértetlenül távozhat. Ő beszélt, Powan, és szavának engedelmeskedni kell. Aztán Jamie-t és Pocanough-t kikötözték egy-egy oszlophoz. Két erősen tetovált, meztelen férfi elkezdett körülöttük táncolni, kezükben barnamedvekarmokat fogtak. Egyszer csak végighúzták azokat a két harcolni készülő férfi hátán. Jamie érezte, hogy felszakad a bőre, és szorosan összeszorította az állkapcsát, nehogy felnyögjön. Egy pamunkee nem ordítana fel, és neki is úgy kell megnyernie ezt a küzdelmet, ahogy a nagy Powhatan Szövetség tiszteletbeli tagjához illik. Belül felüvöltött, mert a karmok a vállától a derekáig marták végig a hátát. Érezte, hogy a karmolások nyomán kiserken a vér. Amikor eloldozták őket, majdnem összeesett, majdnem elájult. Az oszlopba kapaszkodott, hogy egyensúlyát visszanyerje, és örült, amikor látta, hogy Pocanough is meginog. Jamie-t az egyik kis házhoz vezették, mely a főnöké mellett állt. Belépett, és térdre rogyott. Odakúszott a fekhelyhez, és amint lefeküdt, a fájdalom enyhülni kezdett. A fekhely mellett talált egy flaskát, felült, és felhajtotta a benne lévő folyadékot. Tudta, hogy az valamilyen ital a fájdalom ellen, és segít az elalvásban. Valamikor éjjel mégis felébredt. Először nem tudta, mi ébresztette fel. A vesszőkből készült ház közepén megrakott tűz alacsony lánggal égett, kísérteties fényt árasztva. Jamie valami hűs, édes fuvallatot érzett. Felpillantott, és megriadt. A könyökére emelkedett, és az előtte álló alakra meredt. Jassy volt az. Jassy, akinek lágy haja szinte fehéraranyként csillogott a tűz fényében. Jassy, aki gyengéd, csábító szemekkel tekintett rá. Jassy… érzékien meztelen, a bőre mindenütt bronzbarna, a melle telt, feszes és izgatóan hullámzik, mellbimbója hatalmas és sötét. Jamie ránézett, és látta, hogy bőrruhája a sarokban hever. Eltűnődött, vajon az ital hatására keltett álom-e, vagy a felesége valóban ott áll előtte, magára vonva szomjas tekintetét. – Jassy… Az asszony az ajkához emelte ujját. Aztán egyre közeledett felé, majd föléje lépett, szétterpesztett lábbal. Aztán nagyon, nagyon lassan ráereszkedett. Ráült az ágyékára, és a haja simogatta a mellkasát, amint ajkát a bőréhez érintette újra meg újra, kísértően mozogva rajta. Jamie érezte nyelvének forró, érzéki szeretetét, és már azt hitte, elment az esze. A vágy úgy tört rá, mint az áradat, és gyorsan felemelkedett, megpróbálta maga alá rordítani az asszonyt. Jassy felemelte a fejét, és ránézett. – Ne! – mondta halkan. Jamie habozott. Aztán Jassy újra mozogni kezdett rajta. Az egész teste hullámzott, hozzádörzsölődött. A fogával finoman megharapdálta a mellbimbóját, majd nyaldosni kezdte. Lágy hajával simogatta a testét, miközben egyre lejjebb siklott rajta. Amikor elérte duzzadó férfiasságát, a szájába vette azt. Jamie már alig tudta türtőztetni magát. Ujjait az asszony hajába temette, és magához húzta őt. Aztán térdre állította mindkettőjüket. Csókolta Jassyt, míg az nyöszörögni nem kezdett, majd ajkával megrészegült vággyal szántott végig nyakán és vállán, cirógatta a mellét, szájával és nyelvével ingerelte, csókolgatta azt. Jassy feje hátracsuklott, és felnyögött, suttogva kiáltotta neki vágyát. Jamie felállt, és magával húzta Jassyt. Aztán csókolgatni, simogatni kezdte egész testét, miközben arra kényszerítette, hogy mozdulatlanul álljon, és kínozta, gyötörte mohó ajkával és nyelvével. Amikor Jassy megroggyant az erőtlenségtől, végül egyesítette testüket. Az éjszaka csupa ragyogássá változott. Semmi nem volt még ehhez fogható – Jassy csábításának szépsége, hajlékony, karcsú testének bája a tűz fényében. Ha most álmodna – gondolta Jamie –, örömmel halna meg

203

álmában, mert még soha nem ismerte a felesége érintését ilyen gyengédnek, ilyen érzékinek, ilyen szenvedélyesnek. És Jassy jött el hozzá… Jamie mozgott rajta és benne, finoman, majd vadul, lassan, majd forró szenvedéllyel. Együtt jutottak el a beteljesüléshez, majd egymás karjaiban nehezedtek vissza a földre. A tűz halványan pislákolt, a sötétség beburkolta őket. Mindez valóság. Együtt vannak. Jassy odabújt Jamie-hez, halkan zokogott. Jamie megfogta az állát, és maga felé fordította. – Miért vagy itt? – kérdezte. – Powan elengedett? – Igen. – Powan… hozzád nyúlt? – Nem. Ő… neki Elizabeth kellett. – Jassy megborzongott, és arcát a férfi mellkasába temette. – Annyira félek! Jamie szíve hevesen vert, és megpróbálta Jassy arcát újra maga felé fordítani. – Miért? Ha meghalok, esküszöm, ő is meghal velem együtt. Reszkető zokogás tört fel Jassyből. – Ó, istenem, Jamie! Nem akarom, hogy meghalj miattam! Csak nyomorúságot hoztam rád, és… Jamie olyan erővel ragadta meg a haját, hogy Jassy felkiáltott, de ő elhallgattatta, majd kijelentette: – Mindent megadtál nekem. Megajándékoztál Daniellel… – Daniel! – Nyugodj meg, jól van. Jassy, ha meghalok, esküszöm, Pocanough is meghal. Hassál Powanra mint a gyermek anyja, és ő visszaenged Danielhez. Ismerem jól. Jassy tovább zokogott a férfi meztelen mellkasán. – És ő is ismer téged, tudta, hogy eljössz. Ó, Jamie… Jamie magához húzta a feleségét, és megölelte. Miközben beszélt, arcvonásaiból és hangjából szenvedély áradt. – Szeress újra, Jassy! Szeress, mielőtt feljön a nap, és vissza kell menned! És Jassy szeretkezett vele. Újra meg újra. Majd mielőtt a hajnal első rózsaszín fénye felcsillant, belebújt bőrruhájába, és visszalopakodott Powan házába. Jamie nem aludt azon az éjszakán. Nem volt rá szüksége. Jamie-t reggel újra elvitték fürödni. Az indiánok megreggeliztek, majd összegyűltek megnézni a küzdelmet. Jamie nem látta Jassyt, amíg ki nem vezették a tömeg elé, mezítláb, félmeztelenül és fegyvertelenül. Jassy a földön ült Powan előtt, Elizabeth mellett. A főnök keze a két szőke fejen nyugodott. Elizabeth megpróbált bátorítóan mosolyogni. Jassy meg sem próbálta. Szeme gyötrelmet tükrözött. Remény odalépett Jamie-hez. Ő is mosolygott, és Jamie tudta, hogy a félvér lány teljes szívéből hisz benne. Visszamosolygott rá. Remény odaadta neki a rövid pengéjű kést, amivel harcolnia kell. A penge rövid volt, hogy megnyújtsa a csatát – nem lesz könnyű halálos sebet ejteni. Aztán Jamie szembenézett Pocanough-val, aki a kör túloldalán állt. Kiáltás hasított a levegőbe. Powan felállt, és szólt néhány szót. Majd leengedte a karját, és kezdetét vette a küzdelem. Pocanough egy pillanatig sem habozott. Morogva, mint egy medve, rárontott Jamie-re, és kibillentette az egyensúlyából. Mindketten a földre estek, birkóztak, hemperegtek, és elszántan próbálták egymást megszúrni. Pocanough kése végigsiklott Jamie hátán, ahol az előző este szerzett sebek még nyitva, érzékenyen éktelenkedtek. Jamie majdnem felüvöltött.

204

Rúgott, támadott, és átrepítette Pocanough-t a körön, majd követte az indiánt, és rávetette magát. Mind a ketten be voltak kenve medvezsírral, és lehetetlennek bizonyult fogást találni az indiánon. Jamie elhatározta, hogy leszáll róla, és visszanyeri az egyensúlyát. Így is tett, és a talpán óvatosan egyensúlyozva várta az indián következő támadását. Pocanough a magasba ugrott, és úgy rontott Jamie-nek, hogy mindkét lábával a mellkasába rúgott. Jamie-ből kiszorult a levegő, és megszédülve esett el. Képtelen volt megmozdulni. Aztán meghallotta Jassy kiáltását. Felnézett, és látta, hogy Pocanough diadalmasan izzó tekintettel ugrik felé, a késével egyenesen a szívére céloz. Jamie a másodperc tört része alatt félregurult az útjából. Az indián a földre sújtott le. Jamie tétovázás nélkül rárontott, és késének pengéjét nagy erővel a harcos lapockája közé döfte. Pocanough felemelte a fejét, torkából düh és kín elhaló üvöltése szakadt föl, mely furcsa hörgésben végződött. Aztán a feje visszacsuklott a porba. Jamie odabotorkált a főnökhöz. Térdre rogyott, és Powan szemébe nézett. – Követelem a feleségemet és a húgát – mondta. Aztán előrebukott, kimerülten, és tompán eltűnődött, nem maga a halál feketesége költözik-e éppen belé. – Jamie! Jassy kiáltotta a nevét, leroskadt mellé, és az ölébe vette a fejét. Jamie kinyitotta a szemét, meglátta a könnyeket a Jassyé-ben, és elmosolyodott. Aztán behunyta a szemét, és sötétség borult rá. Sokáig aludt, és nyugtalan álmában azon töprengett, mi volt álom, és mi valóság. Amikor újra kinyitotta a szemét, Jassy ott volt mellette. Jassy valóság. Gyorsan felkönyökölt, és feléje nyúlt, hogy megérintse. – Jassy… – Pihenésre van szükséged. Aludnod kell. Jamie megrázta a fejét, és feltápászkodott. Hamar rájött, hogy meztelen, de a saját nadrágja ott hevert a fekhelye mellett. Gyorsan magára húzta. – Nem akarok aludni. Haza akarok menni. El akarlak vinni innen. – Jamie… – Indulni akarok, azonnal. – A kezébe vette Jassy állát, és eltűnődött, vajon a szeretet, a gyengédség és a szenvedély is valóság lehet-e. – Jól vagyok, Jassy. Esküszöm. Fel akarok ülni Szélsebesre, és hazamenni. Hozd Elizabeth-t! Jassy átment Powan házába a húgáért. Észrevette, hogy a keze reszket, a tenyere nyirkos. Most, hogy már vége. Vége a megpróbáltatásoknak… Az élet pedig megy tovább. Amikor belépett, Elizabeth a tűznél ült, és a lángokat figyelte. Jassy megölelte őt. – Most már hazamehetünk, Elizabeth. Elmehetünk. Elizabeth furcsán tekintett rá, majd szomorúan megrázta a fejét, kék szemében könnyek csillogtak. – Nem megyek veletek, Jassy. – Micsoda? – Gyermeket fogok szülni Powannak. Nem hiszem, hogy ott a kolóniában kedvelnék a gyermekemet. – Ne légy lehetetlen! Szeretni fogják a gyermekedet! Én is szeretni fogom őt, és… Elizabeth felnevetett, és megfogta a nővére kezét. – Igen, Jassy, benned olyan sok csodálatos szenvedély és erő van, és ha te elvárod, az emberek biztosan meg fogják szeretni a gyermekemet. De… – Habozott, majd suttogva szólalt meg újra: – Én mindig annyira tartottam a férfiaktól, a világtól és egyáltalán mindentől. Most már nem félek többé. Jassy, ne nevess! Kérlek, ne nevess! Azt hiszem,

205

szeretem őt. Feleségül fog venni, és azt mondja, nem kell neki más feleség. Jassy, én itt otthon vagyok. Kérlek, kérlek, próbálj megérteni, és próbálj meg így is szeretni! – Ó, Elizabeth, én mindig szeretni foglak! – ígérte Jassy. Egymás karjaiba borultak, és pityeregni kezdtek. Jamie és Powan így találta őket, és egyik férfi sem tudott mit mondani. Egy óra múlva sötétedni kezdett, de Jamie és Jassy már úton voltak Szélsebes hátán… Jassy az utóbbi órában erősen töprengett rajta, hogyan kezdje mondandóját. Jamie tucatszor is megköszörülte a torkát. Végül megtalálta a szavakat. – Biztos, hogy jól vagy? – Nem esett semmi bajom – nyugtatta Jassy. Nekidőlt a férjének, majd magába szívta a mellkasának meleget árasztó erejét, és kényelemre talált ölelő karjaiban. – Jassy… – Jamie egy pillanatra elhallgatott, hangja alázatosnak tűnt. Jassy nem gondolta, hogy így is tud beszélni. – Jassy, ha úgy kívánod, hazaviszlek. – De hiszen hazamegyünk. – Hazaviszlek Angliába. Nekem újra el kell jönnöm, de téged soha többé nem kényszerítelek arra, hogy itt maradj. Soha nem gondoltam ilyesmire, mint ez a mészárlás… – A hangja elcsuklott. Mindketten tudták, hogy angol telepesek százait mészárolták le a virginiai kolóniákban. Az egyik legnagyobb tragédia az volt, hogy John Rolfe-ot, Pocahontas hercegné özvegyét a felesége saját népe gyilkolta meg. Szerencsére a fiuk Angliában maradt, így nem eshetett baja. – Nem akarom, hogy újra félned kelljen – suttogta Jamie. – Nem akarom, hogy újra veszélybe kerülj. Jassy hártrafordult, és a férjére nézett. Megsimogatta az arcát, mely már sötétedett növekvő szakállától. – Nem félek. – Gondoskodni fogok róla, hogy biztonságban hazaérj. Jassy tétovázott, majd saját kezűleg meghúzta Szélsebes gyeplőjét. Átvetette a lábát a lovon, és leugrott a földre. Felháborodva tekintett Jamie-re. – Miért jött utánam, jó Lord Cameronom, csak azért, hogy megszabaduljon tőlem? – Én azt mondtam, hogy… Jassy hirtelen elmosolyodott, eszébe jutottak a húga szavai, és azonnal félbeszakította a férjét. – Feleségül vettél, Cameron, és nem fogsz ilyen könnyen megszabadulni tőlem. Én itthon vagyok! – Micsoda? – Jamie kételkedve meredt az asszonyra. Legnagyobb meglepetésére Jassy pajkosan a combjára ütött. – Én a feleséged vagyok. Jogom van itt maradni, és ez is áll szándékomban. – Habozott, majd halkabban hozzátette: – Én itthon vagyok, Jamie, itthon vagyok! Jamie leszállt a lóról, vállon ragadta Jassyt, és a remény tüze csillant meg a szemében. – Nincs házunk! – jelentette ki. – A kőalapozás kivételével nem maradt semmink. Semmink sem. Jassy beharapta az ajkát, és érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe. – Ha van alapunk, nem mindenünk megvan, amire szükségünk van? Jamie ujjai olyan erősen markolták meg Jassy karját, hogy az már fájt, de Jassy mégsem tiltakozott. Tanulmányozta a férfi szemében izzó feszültséget, és remegni kezdett a szorítástól. – Igazán itt maradnál? – Igen. – Miért? – Miért? – ismételte Jassy.

206

– Miért? – dörögte Jamie, és nem volt benne könyörület. Olyan kemény és könyörtelen volt, mint amilyennek Jassy valaha látta. Kitépte magát a szorításból, s a könnyei végül kicsordultak. A körmei a tenyerébe mélyedtek, ahogy visszakiabált neki. – Mert… mert szeretlek, te bolond, öntelt gazember! – Micsoda? – dörögte újra Jamie, és odalépett a feleségéhez. Jassy megriadt, és eltűnődött, vajon ki akarja-e rázni belőle a büszkeséget, de mielőtt elviharzott volna, Jamie elkapta a derekát, és megperdítette. Jassy szabadulni próbált, kapálódzott, majd mindketten lehuppantak a porba. Jamie átvetette rajta a lábát, megragadta a csuklóját, és magasan a feje fölé nyomta. Nevetett. – Mondd! Mondd még egyszer! – Bolond, öntelt… – Nem! – Te mondtad… – Ne ezt. Ne ezt mondd! Az ördögbe is, mondd már! Jassy szemébe újra könnyek szöktek. Kiáltani szerette volna, de csak suttogta: – Szeretlek, Jamie! – Még egyszer! – Szeretlek. Jamie ajkát az ajkára tapasztotta. Édesen, mohón, izgatón, csábítón. Csodálatos önfeledtséggel csókolta különös helyzetükben, az erdei ösvényen. Úgy csókolta, mintha semmi más nem számítana a világon, és az erdő zöld árnyai között talán nem is számított semmi más. Amikor végül gyengéden, kedvesen rámosolygott Jassyre, ő felkiáltott, és a karját köré fonta. Jamie úgy ölelte sokáig, szó nélkül, majd hüvelykujjával lágyan végigsimított az arcán, és így suttogott: – Igazán tudsz szeretni? – Igen. Ó, Jamie, kérlek, ne küldj el! – Soha nem akartalak elküldeni. Csak meg akartam adni neked a szabadságodat, amire annyira vágytál. Jassy! – Szorosan magához ölelte, hangja teli szenvedéllyel csengett: – Én nem azért vettelek el, hogy legyen egy asszony, akit idevonszolhatok a vadonba. Azért vettelek el, mert a lelkedben és a szemedben tűz és szenvedély lakozik. Azért vettelek el, hogy felfedezzem ezeket a dolgokat, és amikor megtaláltam őket, nem elégedtem meg, hanem még jobban a bűverőd hatása alá kerültem. Jassy, már olyan régen beléd szerettem… – Nem vettem észre! – szakította félbe szemrehányóan Jassy, és Jamie felnevetett. – Nos, te Robert Maxwellért voltál oda. Én büszke férfi vagyok. – Nem vettem észre! – Jassy is nevetett, de aztán zokogni kezdett, majd a férfi arcához nyúlt, és hátrasimította a haját a homlokából. – Ó, Jamie, olyan nagyot tévedtem! Mindvégig te voltál, igaz? Te fizetted ki az anyám koporsóját, nem Robert. Jamie nem szólt, és Jassy elmosolyodott. Soha nem fogja elmondani a férjének, hogy a vérontás napján Robert elvesztette a bátorságát. Nincs rá szükség. Csak az igazság számít. – Már régen, régen kiábrándultam Robertből, milord. – Hogyhogy? – Már nem tudta kitölteni a szívemet és a lelkemet, miután te igényt formáltál rám. Soha, kezdettől fogva nem tudtalak elfelejteni, ahogy te azt megjósoltad. És amikor elfordultál tőlem, azt hittem, képtelen leszek elviselni. Jamie morogva temette arcát az asszony nyakába. – Azt hittem, még mindig gyűlölsz, és hogy nem tudlak már szeretni és arra kényszeríteni, hogy tovább itt maradj. – Ó, Jamie! Hát nem vetted észre? Amikor megérintettél, és én olyan gyorsan engedelmeskedtem a parancsodnak…

207

– Mindketten büszkék és makacsak vagyunk. Ez majdnem nagyon sokba került nekünk. Ó, Jassy, tudtam, hogy megkaptam a szenvedélyedet. A szerelmedet akartam. – Az egészet megkaptad, mindenemet, Lord Cameron. A fák susogtak felettük, és lágy szellő suhant át az erdőn. Jamie újra megcsókolta Jassyt, lassan és hosszasan, és a tavasz tüze lángra gyúlt bennük, gyönyörűen ragyogott, mint a nap, mert suttogásuk szerelemből szólt. Jamie felpillantott, és látta, hol fekszenek – az úton, a porban. Felállt, ölbe kapta Jassyt, és a bokrok, a zöldellő levelek közé vitte. Lefektette a zöld gyepre, egy tölgyfa hajladozó ágai alá, haját szétterítette a földön. Majd megölelte, és úgy szeretkezett vele, ahogy azelőtt sohasem, mert Jassy szerelmes suttogása csordultig töltötte az érzékeit. Az ő szenvedélyes ígéretei és fogadalmai pedig soha nem ismert magasságokba repítették Jassyt. Amikor véget ért, csak feküdtek ott a vadonban, és nézték a fák alkotta baldachint, meztelenül, eltelve az erdő zöld sötétjében. Jamie újra meg újra elsuttogta, hogy szereti őt. És Jassy csodálattal vegyes tisztelettel, az arcát simogatva, imádattal felelt neki. Jamie végül segített neki felöltözni, és folytatták útjukat. Hosszú volt az út hazáig, de kellemes mindkettőjük számára. Ölelték egymást, elmesélték egymásnak a múltjukat, és beszélgettek a jövőről. Amikor végül megérkeztek a birtokra, az emberek elébük siettek, hogy üdvözöljék őket. Jassy remegve simult hátra a férjéhez. – Jamie, Itthon vagyunk! – Az otthon, kedvesem, az a leégett váz. Jassy hátrafordult, hogy Jamie kobaltkék szemébe nézzen, melyből öröm és különös gyengédség áradt. – Az alap jó. És arra az alapra építhetünk. – Építhetünk, szerelmem. Ebben a vadonban építeni fogunk. Jamie elmosolyodott, ujjait Jassy ujjai közé fonta, és mindketten tudták, hogy az alap nem a kövekben, hanem a saját szívükben rejlik. Jamie gyorsabb iramra ösztökélte Szélsebest, és a ló könnyed vágtára váltott. Előttük feküdt az otthonuk, és várta őket kicsiny fiuk és a holnap édes, arany ígérete.

208