Havas Henrik - Könyörtelenek

Havas Henrik

KÖNYÖRTELENEK Életre ítélt gyilkosok

(Tartalomjegyzék) Külön köszönet a büntetés–végrehajtás korábbi országos parancsnokának, dr. Kökényesi Antal altábornagynak, a megbízott országos parancsnoknak, Csáti András vezérőrnagynak, a parancsnokság sajtóiroda–vezetőjének, Szalai Tímeának, a Szegedi Fegyház és Börtön parancsnokának, dr. Kiszely Pál dandártábornoknak, és sajtóreferensének, Bozó Beának. Heten voltak. Hét csendes, lidércnyomások közt tengődő, alvó ember. Mialatt mindez egyfajta öntudatlan állapotban zajlott, a Nostromo nem aludt. Nem is volt rá szüksége, meg aztán a hibernátorok működését kellett felügyelnie. A hajó dolgozott és ügyelt: biztosította, hogy az őt kiegészítő hibernált emberek mindig egy lépéssel járjanak az örökké lesben álló halál előtt, amely úgy követi őket, mint egy óriási szürke cápa a hajót a tengeren. Alan Dean Foster: Nyolcadik utas a halál (Nemes Ernő fordítása) Előszó

Amikor katona voltam, az utolsó száz napban vágtam a centit. Ez az öreg katonák privilégiuma. A műanyag szabócenti nap mint nap mutatta, mennyi van még hátra a leszerelésig. A börtönben olimpiában mérik az időt. Egy olimpia négy év, kettő nyolc esztendő. Hat–hét vagy akár nyolc olimpia is felfogható idő. Az viszont felfoghatatlan, ha már az olimpiák szerinti számítás sem elég. Amikor nincs szabadulás. Míg nagyon kicsi voltam, reménykedtem, hogy előbb–utóbb óvodás leszek, aztán iskolás, majd egyetemista. Reméltem, hogy nem leszek beteg, és reméltem azt is, hogy boldog öregkorom lesz. Remény nélkül nincs emberi élet. Szegeden, a Csillagban él tizenhat ember – reménytelenül. Az elmúlt két évben mindegyikükkel találkoztam. 2009–ben tizenketten voltak, 2011 végén, a kézirat leadásakor tizenheten, közülük tizenhatan a szegedi Csillagban. Többségük az úgynevezett HSR körletben él. A hosszúidejű szabadságvesztésüket töltők speciális rezsimje börtön a börtönben. Pontosan olyan, mint egy űrobjektum, amely a visszatérés reménye nélkül kering a világűrben. Éppenséggel élhető ez az űrállomás, ha nem is emberléptékű. Állandó lakói egyoldalú kapcsolatban állnak a külvilággal. A televízión keresztül pontosan ismerik, mi történik a Földön, de a földlakók alig–alig

tudnak róluk valamit. A tészesek számára minden nap egyforma. A rezsim szigorú. A napirend egy életre szól. A halál nem téma. Illetve mégis. Beszélni nem muszáj róla, de gondolni rá igen. A halál megváltás. A halál elkerülhetetlen, viszont nem tudni, hogy mikor jön el. Kint sorra halnak meg a hozzátartozók, a barátok, ismerősök. Előbb–utóbb a tészesek egyedül maradnak. Ezen az űrállomáson emberek élnek, akik más emberekkel nem kerülhetnek fizikai kapcsolatba. Nem érinthetnek meg senkit, és az orvosokon kívül őket sem érintheti meg senki. Bár egy térben élnek, nem alkotnak közösséget. Együtt érdekesek ugyan, de semmi közös nincs bennük. Mindegyiküknek megvan a maga története, amit vagy elmondanak, vagy nem. Hatan elmondták. A volt idegenlégiós két lépésről lőtt homlokon egy spekulánst. Az egykori alkoholista sodrott, merev műanyag zsinórból készített hurkot, öt embert fojtott meg ezzel a módszerrel. A valamikori postás először a 18 éves fiát, utána a 10 éves lányát, végül a 38 éves anyjukat ölte meg fejszével. A szexuálisan sérült kisfiúból felnőtt lett, aztán egy fémrúddal agyonszurkálta az emésztőbe lökött kislányt. A tanyasi embert kidobták a pszichiátriáról, és azért gyilkolt késsel, mert a penge mindig vonzotta. A kaszinó két alkalmazottja – egy fiatal fiú és egy ugyancsak fiatal lány – azért halt meg, mert egy visszatérő vendégükben egyszerre dolgozott a játékszenvedély és a drog. Nem egyszerű a tészeseket megszólaltatni. Általában azok beszélnek, akik örülnek, hogy valaki meghallgatja az ő verziójukat. Ezek az elítéltek mindennap foglalkoznak az ügyükkel. A gyilkosságokkal, amelyeket elkövettek. Hárítanak. Hibát keresnek az ítéletben, elfogultsággal vádolják a bírót, az ügyészt, a tanúkat, agyainak azon, hogy hol rontotta el az ügyvédjük. Az áldozatokról nem hajlandók beszélni. A hosszú, akár kétórás interjút azért is vállalják, mert: így kiléphetnek a napi rutinból. Hosszú idő után végre történik valami. Vannak, akik mereven elzárkóznak az interjútól. Attól félnek, hogy újra kell élniük a tárgyalást, még ha kicsiben is. Félnek a kérdésektől, az áldozatok emlékétől. Vannak, akik csak pénzért hajlandók beszélni, egyikük százezer forintot kért. interjúért elvi alapon nem fizetek. Aztán vannak, akik azért nem szólalnak meg, mert még mindig vannak titkaik. Ki nem ásott áldozatok, fel nem derített gyilkosságok. Ami talán meglepő, néhányan a hallgatásukkal az áldozatokat védik. Pontosabban az áldozatok hozzátartozóit. Miért kellene megtudniuk például azt, hogy az elsiratott testvér nem ártatlan járókelő, hanem üzletelő drogdíler volt? Feltételezem, velem együtt sokan gondolják azt, hogy Truman Capote a huszadik század egyik legjelentősebb írója. A Hidegvérrel megkerülhetetlen könyv. Capote tükröt tartott a második világháború utáni Amerika elé. A történet annyi, hogy két fiatalember kiirtott egy négytagú farmercsaládot. Elfogták, majd kivégezték őket. Az író látszólag egy bűnügyet térképezett fel, valójában a társadalom kórképét készítette el. Capoteról, illetve a könyv születéséről filmet készítettek, a főszereplő az alakításáért Oscar–díjat kapott. A film bemutatja, milyen módszerekkel érte el Capote, hogy a gyilkosok „megnyíljanak”. Elhitték neki, hogy ő jót akar. Hogy a készülő könyv, amelyhez kiadják magukat, az ő érdeküket szolgálja. A film egyik legmegrázóbb jelenete, amikor a gyilkosok számon kérik Capoten a címet: hidegvérrel?! Ennek a könyvnek Könyörtelenek a címe. Valóban könyörtelen emberekkel, többszörös gyilkosokkal beszélgettem. Nélkülük ez a könyv nem születhetett volna meg. A kérdés most az, nem élek–e vissza a bizalmukkal. Valójában sem nekik, sem a hozzátartozóiknak nem származhat hátránya ebből, mert még azokban az esetekben is megváltoztattam a – történet szempontjából egyébként lényegtelen – személy– és helységneveket, amikor az interjúalany hozzájárult, hogy történetét a nevével és az arcával írjam meg. Az viszont kérdés, hogy ez a könyv nem rontja–e interjúalanyaim esélyeit. Már

amennyiben ennek a hat embernek van bármilyen esélye. Ők ugyanis „tényleges életfogytosok”, azaz tészesek. Ez azt jelenti, hogy soha nem kerülhetnek szabadlábra. Soha, azaz fogságuk a halálukig tart. A könyvből majd kiderül, hogy ha nagyon halvány is az esély, mégiscsak létezik. Ha egyszer a jogalkotó – a Magyar Országgyűlés – eltörli ezt a büntetőjogi szankciót, az rájuk ugyan nem vonatkozna, de a köztársasági elnök esetleg kegyelemben részesíthetné némelyiküket. A helyzet a tészesek számára kedvezőtlen. A 2012. január elsején hatályba lépő alaptörvénybe belefoglalták a ténylegesen életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabásának lehetőségét. Nyilván azért az alkotmányba foglalták, és nem a büntető törvénykönyvbe, mert az alaptörvényt nem egyszerű, hanem minősített kétharmados parlamenti többséggel lehet csak megváltoztatni. Azt gondolom, hogy a cím több okból is találó. A könyvben megszólaló gyilkosok tisztában vannak azzal, hogy mit és milyen módon követtek el. Tettükre nincs mentség. Igaz viszont az is, hogy könyörtelenül ítélték el őket. A könyvben szó lesz majd egy jó nagy ketrecről. A szegedi Csillagbörtön egyik épületszárnyának tetején található. Abban a ketrecben teszik meg napi sétájukat a tészesek. Az a véleményem, hogy a ketrec – amelyből nincs szabadulás – méltatlan az emberhez. Általában az emberhez, és konkrétan ezekhez az emberekhez is. Közülük többen állítják, hogy a halálbüntetés megváltás lett volna számukra. Amit a kötél helyett kaptak, az a lassú halál. 1. A légiós

Ha választanom kellene, hogy a tészesek közül ki a legkiegyensúlyozottabb személy, mindenképpen a volt idegenlégióst mondanám. Karban tartja magát testileg, lelkileg. Első ránézésre nyilvánvaló, hogy sportol. Ő volt az egyetlen, aki élvezte a találkozást, a beszélgetést. Búcsúzóul két könyvet adott kölcsön, utolsó látogatásomkor adtam vissza. Ha valaki megkérdezné, hogy ha rajtam múlna, egyszer, majd húsz, harminc vagy negyven év múlva jó szívvel kiengedném–e a börtönből, azt válaszolnám, nem tudom. Hogy az olvasó kiengedné–e, döntse el maga, miután megismerkedett vele. Apám 1991–ben meghalt, 14 éves voltam. A családban bonyolultak a kapcsolatok. A szüleim elváltak. Van egy nővérem, aki a mostohaapámtól származik, és van egy kisebb testvérem is, szintén a mostohaapám gyereke. Én meg csak úgy becsöppentem középre. Számtalan gikszer adódik, ha csonka családban nő föl az ember. Kereskedelmi szakközépiskolába jártam, de egy percet sem dolgoztam a szakmában. Amikor végeztem az iskolával, kiközvetítettek hat helyre, és mindenhol a gyakorlatot kérték tőlem számon. Hatodszorra már nem is próbálkoztam, valamit ki kellett találnom, mert otthon nem akartam maradni. Fiatal koromban egy csomó probléma volt velem. A városunktól tíz–egynéhány kilométerre jártam iskolába, busszal. Megismertem odavalósi fiatalokat, rossz társaságba kerültem, és a többi már jött magától. Mert amikor az ember még ifjú, más szemmel nézi a világot. Ha a jelenlegi viszonyok között lettem volna fiatal, s nem a ’90–es években, akkor most nem ülnék itt. Tizenhét évesen kezdtem a bűnözést, először fűvel kereskedtem. Nagyon furcsa volt, mert soha nem dohányoztam, mindig sportoltam. Sokszor lejártunk az egyik barátom kis night clubjába. Ő mutatta meg, hogyan működik a fű. Kipróbáltam, és tetszett, mert jó érzés volt. A fűtől eljutottam a kokainig. Speed, ecstasy, „kóla”, jöhetett minden, de leginkább a szintetikus drogokra voltam ráállva, pörögtem tőlük. Ha mentem valamilyen bizniszt csinálni, szinte kötelező volt Aztán mindig valamelyik diszkóban végeztük. Eleinte főként lehúzásban utaztunk. Mondok egy példát. A számítástechnikai cégeknél

akkoriban nagyon ment a meghajtó és a memória. Tudtam, hogy egy gyerek mikor rámol ki egy boltot, mi meg egyszerűen odamentünk, és elvettük tőle. Hozzánk képest pitiáner volt. Az egyik ismerősöm annak idején a környéken csúcsmenőnek számított. Nagyon jóban voltam vele. A megyei alvilág főnökének dolgoztunk mindketten, így érinthetetlenek voltunk. Tizennyolc–tizenkilenc éves koromig sportoltam, előbb thai bokszoztam, majd jött a francia boksz. Ebben ugyanúgy lehet ütni, rúgni, csak más a technika, ez most jött újra divatba, jártam edzőterembe, én lettem a banda „erős embere”. Az edzőteremben olyan társaság jött össze, hogy fejenként száz évet lehetett volna kiosztani nekik. Ez fiatalon nagyon imponált. A kábítószeren és a bulin kívül pénz is volt benne, úgyhogy tizenkilenc évesen már külön éltem anyáméktól. A lehúzásokból úgy százezres nagyságrendet csináltunk hetente. Nyáron kábítószert árultunk a Balaton–parton. Jó volt akkor nekem így. Nem kellett dolgozni, volt pénzem. Az első felfedezett bűncselekményem az volt, amikor elkapott a rendőrség kábítószerrel való visszaélés miatt. Csoportterápiára küldtek. 1997–ben álltam először bíróság előtt, súlyos testi sértésért. Verekedtem. Valahol szórakoztunk, be voltunk állva, a többiek ittak, ágaskodtak, gondoltam, rendet teszek. Összeverekedtem két–három emberrel, aztán jött a rendőrség, fújták a gázsprayt, bevittek, lerendeztek szépen. Akkor már sejtettem, hogy rossz irányba haladok. De még nem tudtam, hogy csapatba kell tartozni, abban van az erő. Ahogy most a cigányok csinálják. Ha föl kell vonulni, föl tudnak, akár egyszerre száz emberrel is. Ebben a világban, ahol az erőszak az úr, csak ez számít. Nem úgy megy, hogy „beszéljük meg”. Ha egy pofon elcsattan, már nem lehet mit tenni. Voltam ilyen helyzetben többször is. Amikor két csoport fölvonul egymás ellen, nem az van, hogy megpofozunk egyet, aztán ketten verekednek. Itt mobil csapatok működnek. Van egy bizonyos telefonszám, az kapcsolódik a többihez. Azt hívják, ha vész van, körbeszólnak, és félórán belül összejönnek. Ötösével–hatosával járnak az emberek, soha nincsenek egyedül. Beülnek egy autóba, egy órán belül mindenütt ott tudnak lenni, akik erre szakosodnak. Ez így működik. Onnan tudom, hogy az ismerősöm night clubjában volt két ilyen mobil csapat. Szóval 1997–ben volt egy balhém, megúsztam lecsukás nélkül. Aztán behívtak katonának, lenyomtam, mint a rajzszöget. 1999–ben kaptam egy 30 ezres büntetést kábítószerrel való visszaélés miatt, amit szabadságvesztésre váltottam. Papíron. Ugyanis a börtön helyett kihúztam Franciaországba. 1999–től 2003–ig voltam kint, míg meg nem szöktem onnan is. Végül is azért indultam el Franciaországba, mert a sok balhé miatt éreztem, hogy baj lesz, váltani akartam. Munkát nem találtam. Illetve találhattam volna, de engem ez nem motivált. Inkább fogtam magam, elpályáztam külföldre, és ennyi. Sopronban volt egy ismerősöm, nála laktam két–három napig. Mondtam neki, hogy én kimegyek jelentkezni az idegenlégióba. Annyit tudott segíteni, hogy kivitt a határra. Stoppoltam, a végén már fölszálltam vonatra is. Először Hamburgban jelentkeztem. Leültettek egy teremben, elkérték az útlevelemet, elindítottak egy videoszalagot. Több nyelven ment végig a szöveg, mikor odaért a magyarhoz, meghallgattam. Ott vártam még kilenc napot, aztán Obagne–ba mentünk, ahol több mint háromszáz ember közül választottak ki harminckettőnket. Hamburgba vittek bennünket. Működött ott egy szervezet, amit gúnynevén „gestapónak” hívtak, az ember előéletét vizsgálta, hogy mit csinált itthon, mivel foglalkozott, miért ment ki, mi volt a motivációja. Elmondtam, hogy itthon volt egy kis nézeteltérésem a rendőrséggel, de nem nagyon forszírozták. Inkább arra voltak kíváncsiak, voltam–e már börtönben, meg hogy köröz–e az Interpol. Mondtam, hogy nem köröznek, börtönben se voltam. Kérdezték azt is, hogy kábítószereztem–e, de azt egyből letagadtam. Hat napon keresztül vallattak minket. Csináltak velünk IQ–teszteket is. Fát kellett rajzolni

és logikai kérdéseket megfejteni. Ezt húsz pontig osztályozták, én tizenhatot értem el, ami elég jónak számított. Fizikai erőpróbák is voltak, futni és bukfencezni kellett, és a kötélre mászás idejét is mérték. Egyik sem okozott különösebb problémát. Órákat tudnék mesélni azokról a légiós rémtörténetekről, amelyekben agyongyalogoltatják, ütik–verik az embereket, meg üvöltenek velük. A legrosszabb élményem az volt, amikor három napig nem alhattam. Egy percet sem. Öt órakor sorakozóval indult a nap, majd onnan föl takarítani, bakancsot pucolni. Közben ellenőrizték a körletet, hogy minden 24 centiméterre legyen behajtogatva, mert különben kiborogatják a szekrényt. Újra sorakozó, futás ide–oda, fegyverismeret, lövészet, terepismeret, étkezés. Mindig futva kellett közlekedni, sétálás nem volt. Csak menetgyakorlaton van séta. És ez így ment három napon át. A harmadik este már azt hittem, hogy nem bírom tovább. Az ember egy idő után eljut arra a pontra, hogy nem bírja. És aki nem bírta, az összecsuklott. Leöntötték vízzel, aztán vagy fölállt és folytatta, vagy lemehetett a gyengélkedőre, de azzal az emberrel soha többet nem találkoztam. Vagy kirúgták, vagy önként ment el. Hat hónapig bárki kiléphet szankciók nélkül, de a hat hónap elteltével ilyen már nincs. Ezt azért kell végigcsinálni, hogy kiderüljön, kinek mi a célja, ki miért jelentkezett az idegenlégióba. De én például a mai napig képtelen vagyok megmondani. Annyit tudtam, hogy Magyarországról eljövök, mert nem akarok börtönbe kerülni. Most meg itt ülök. Kint jóformán senkivel nem kerültem közelebbi kapcsolatba, pedig voltak ott magyarok rajtam kívül. Az egyik annak idején hat kilométerre lakott tőlünk, többször elagyabugyáltam, mert mindig fenegyereknek képzelte magát. Ő néhány nappal előttem ment ki Franciaországba. A legelején kilencen voltunk magyarok, hármunkat vettek föl: ezt a gyereket, engem, meg egy másikat. Aztán hozzánk csaptak még két magyart, így az öt hónapos alapkiképzést öten csináltuk végig. Egy helyre szállásoltak el bennünket. Én azt hittem, hogy számítani lehet majd az ismerős fiúra. De nem lehetett. Hazudozott jobbra–balra. Ha megkérdezték tőle, hogy mi volt a balhé, akkor rákente a másikra. Nagyon sokat szívtunk miatta. Legjobban az oroszok tartottak össze, ők voltak a legtöbben. Ha ott valaki megütött egy oroszt, mintha a testvérüket ütötte volna meg, mind nekimentek. Nagyon sok verekedést láttam. A magyarok klikkesedtek. Igazi magyar sajátosság, ezt megfigyeltem. Mindenhol így megy. Amire így, utólag, a legbüszkébb vagyok: hatodiknak végeztem a kiképzésen. Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól teljesítek. Harminchatan voltunk, és végig osztályoztak az öt hónap alatt: a fegyverismeretet, hogy a nyelvtanulással hogyan halad az ember, a sportteljesítményt, a hozzáállást és mindent. A szakaszomban lévő harminchat ember közül bármelyik lehetett volna élsportoló. Nem egy szedett–vedett társaság volt, hanem komoly fizikumú emberekből állt. A kiképzés után az ezredemhez kerültem. A székhelye egy nagyon szép kis város, a Cote d'Azur útvonalán, akkora lehet talán, mint Hatvan. Annyi volt a hátránya, hogy civilben nem lehetett kimenni, csak kimenőruhában, és balhézni sem lehetett, mert a police nationale[1] ott körözött a városban. Különös figyelmet szenteltek a légiósoknak, mert a balhékat vagy légiósok csinálták, vagy miattuk törtek ki. Én legtöbbször a közeli nagyvárosba jártam. Minden hétvégén ott lógtunk. Ha nagyon ki akartuk engedni a gőzt, Marseille–be mentünk. Négyen–öten beültünk az autóba, és le a rakpartra. Ott aztán lehetett balhét találni. Vagy a tengerészekkel, vagy az arabokkal ment a verekedés. Ment a pia, a csajozás és a kábítószer! Ebben a sorrendben! Na, egy kicsit elragadtattam magam, de mindegyikből volt elég. Nehéz légiósként tartós kapcsolatot kialakítani francia nőkkel. Nem azt mondom, hogy lehetetlenség, azonban nagyon nehéz. Eleve óriási akadály a nyelv. Nekünk, magyaroknak a francia nyelv nem igazán megy. Nekem valahogy mégis ráállt az

agyam. Kiérkezésemkor egy kukkot sem tudtam, de egy év után már társalogtam. Jó nyelvérzékem van. Azonban csajozás közben rá kellett döbbennem, hogy csak a katonai szakzsargont ismerem. A külföldiekkel jól megértettem magam, de egy civil franciával nem. Ráment másfél–két évem, mire azt mondtam, hogy tök jól beszélem a nyelvüket. Rengeteg civil barátom volt, sokat jártam franciák közé. A prostikat csak az idegenlégiósok vették igénybe, és azokat is különböző szinteken. Volt, aki csak egy félórára kellett, volt, aki egy éjszakára, volt, aki egy hétvégére. Bejáratott csajok voltak, brazilok meg mindenféle náció. Egy magyar haverom ebből élt kint. Kihozott három–négy lányt, kibérelt nekik egy lakást, és hajtotta őket. Fölment az ember ebbe a lakásba, aminek három szobája meg egy nagy nappalija volt. A nappaliban a srác mérte az italokat, és a magyar csajokhoz csak úgy tódultak a légiósok. A katonáknál hatórás szolgálat után reggel ötig kimaradás volt. Ha valaki nincs szolgálatban, akkor este hattól reggel ötig szabad. Mivel megélhetésre nem kell költeni, kaja, szállás van, a teljes összeget el lehet verni csajokra, de ha az ember nagyon akar spórolni, akkor azt is tud. Én nem spóroltam, mégis maradt pénzem. Egyébként anyagilag is megérte a légióskodás. Amikor kimentem, még francia frankban számolták a zsoldomat, aztán az euró bevezetésével ezer euró lett a havi keresetem, ha pedig kimentünk területre vagy bevetésre, azt külön díjazták. Én Csádban és Kongóban voltam bevetésen, meg egyszer Koszovóban. Igazából nem lehet összehasonlítani ezeket a helyeket, mindegyik más. Csádban alapvetően baromi meleg volt, de effektíve nagy harci mozgást nem végeztünk. A repülőteret őriztük, igazoltatni kellett, meg ilyenek. Párszor tűzharcba is keveredtünk. Nem azt mondom, hogy öt méterről lövöldöztünk, de lőttek ránk, és mi viszonoztuk a tüzet. A mi szakaszunkban nem fordultak elő legendás brutalitások. Hogy a többiek mit csináltak, nem tudom, de nálunk nagyon nagy rend volt. A kongói két hónap alatt harci tevékenységet nem folytattunk, csak kiképzést kaptunk a dzsungelben. A legdurvább Koszovónál volt. Én 1999 végére kerültem oda, tök fiatal katonaként Javában folyt a bombázás. Sok mindent láttam. Mi kéksapkások, IFOR–osok[2] voltunk. Ellenőrző pontokat állítottunk föl, ahol átengedtük a sebesülteket. Az első két hónap arról szólt, hogy raktuk a hullákat a teherautókra. Az csúnya világ volt. A halottakon külsérelmi nyomokat láttam, lőtt sebeket, repesz – és gránátroncsolásokat, de hogy össze lettek volna vagdalva, olyat nem. Akiket kínzásoknak vetettek alá, azokat elföldelték a tömegsírokba. A légióskodásnak úgy lett vége, hogy kint is belekeveredtem egy kábítószeres ügybe. Van ott is arab maffia, meg más hasonló. Hozták Marokkóból a hasist, téglában, és elkezdtük árulni, laktanyán belül. Egy rendőr ismerősöm a speedet hozta Lengyelországból. Azt is árultuk. Aztán kitört a balhé. Az én lakásomról állítólag eltűnt öt kiló hasis. Mondták, hogy fizessem ki. Nem fizettem ki, el kellett jönnöm. Nem akartam, hogy elővegyenek, inkább hazajöttem. 2003–at írtunk. A határon egy barátom útlevelével jöttem át. Kezdődött azzal, hogy amikor hazaértem, a hegyeshalmi határon levettek a vonatról a le nem ült 30 ezer forintos pénzbírság miatt, hiszen rajta voltam a körözési listán. Bevittek a győri büntetés–végrehajtási intézetbe, leültettek rabruhában három napra. Utána engedték csak meg, hogy telefonáljak. Telefonáltam, és ki lett fizetve a pénzbírság, elengedtek. Itthon összejöttem egy csajjal, vettem egy lakást Összesen 35 ezer eurót hoztam haza. Az jó pénz volt. Átváltottam forintra, belevágtam mindenféle hülyeségbe. Műszaki cikkeztünk jobbra–balra, aztán a Balaton–parton bérbe adtam vízibicikliket. Volt belőlük egy tucat. Azok az üzletek tök jól mentek, de hamar elköltöttem a pénzt, nem tartalékoltam,

elfogyott a lóvé. Autót vettem, ezt–azt. Elragadtattam magam. Egyre inkább érlelődött bennem, hogy valami komolyabb ügybe kellene belevágni. A Berán Lajost gyerekkorom óta ismertem. Ahhoz képest, hogy milyen kisgyerek volt, mire hazajöttem, már saját üzleteket nyitott. Ezt csinált, azt csinált. Tele volt pénzzel. Ennek ellenére nekem csak egy pöcs maradt. Tipikusan. Belefogott biztosítási csalásokba, autókat törtek össze szándékosan. Már keresték rajta a pénzeket. Tartozott fűnek–fának. Engem arra kért, hogy segítsek neki, és ha jönnek hozzá behajtani, zavarjam el őket. Sokan kérdezik, miért kellett egy ilyen fickóval összeállnom. De én nem álltam vele össze! Jól kerestem mellette, az igaz, de nem álltunk össze. Alkalmanként kilókat, két kilókat levettem róla. Ebből nem volt probléma. Meg jártak hozzá olyan ismerősök, akikkel be lehetett csöppenni jó helyekre, olyanokra, ahol fegyvert is árultak. Az első fegyver, amit meg akartam venni, buherált volt. Én ismerem a fegyvereket. Ránéztem, mondtam az „eladónak”, hogy vigye innen. A bolond Berán meg elfogadta. Pedig láttam, hogy egy vicc. 22–es marokfegyver volt, de a lövési lyuk nagyon kis kaliberű. Később ki is próbáltuk. Egy hüvelybe kellett beledugni a lőszereket, hogy egyesével ki lehessen lőni őket, aztán újra kellett tölteni. Agyrém! Az ütőszeg is elgörbült, újat kellett csinálnom. Na, visszavittem a fegyvert a kereskedőnek, és visszakértem a pénzt. Naná! Hülye azért nem vagyok! Mondtam a Beránnak, hogy szerezzünk egy normális pisztolyt, ha akar valamit. És akkor szerzett egyet, de az se volt valami nagy vétel. Igaz, a fegyver csak elrettentésnek kellett. Nem terveztem, hogy bárkit is kinyírok. Később Berán összeismertetett egy Bódog nevű emberrel, aki rettentő intelligens főszer volt, uralisztika szakon végzett egy svájci egyetemen. Egy tollaslabdaklub edzője volt, és tanított is valamelyik budapesti egyetemen. Amikor megláttam, eszményinek tűnt az ürge. Nyitott BMW, sok pénz, komoly státusz Pesten, meg ismeretségek. Szóval a Berán hozta ezt a Bódogot. Szekszárdon volt egy ingatlan, amire hitelt meg uzsorahitelt lehetett fölvenni. A földhivatalnál minden le volt zsírozva, okirat–hamisítással, bejegyzéssel együtt. De ezt már a Bódog intézte. Gondoltam, ez az ügy oké, de nem egy nagy durranás. A Kovács nevű strómanunk nevére intéztük az egészet. 24 millió forint volt az ingatlan értéke. Mi kaptunk volna a buliból tízet, tizenötöt, így mondta a Bódog. Éppen a Kovácsnál voltunk, amikor csöngettek. Két rendőr állt az ajtóban. Kérdeztem, kit keresnek. Mire ők, hogy a Kovács Tibort. Feleltem, hogy az nincs itt. Akkor az egyik bemutatkozott, valamilyen rendőr hadnagy, és azért jöttek, hogy házkutatást tartsanak. Erre a Kovács kiszólt a szobából, hogy ki az? Na, mondtam, jöttek érted a rendőrök. Beültették az autóba és elvitték. A nagy strómant elvitték a rendőrök egy nappal az akció előtt. Mint utóbb kiderült, lopott volt az ügyvédi szárazpecsét, amivel az egész adásvételi szerződést ellátták volna, az ügyvéd pedig bejelentette az eltűnést. A rendőrség utánajárt, és a földhivatalnál széljegyzetnek beírták, hogy nem lehet az ingatlant eladni. Ekkor jött a képbe a Nyomcsik Ede, a világ legnagyobb férge. Nem zsidó származású, csak a beceneve volt Zsidó. Előtte nem ismertem személyesen, de a haverok mondták, hogy a Zsidó nagyon lehúzós, még sportolókat is levett öt–hatmillióra. Építőanyag–telepei voltak, meg rengeteg pénze. 60 millió készpénzre álltunk össze a Nyomcsik Edével. A pénzt egy vállalkozás imidzsváltására, hitelként vette volna föl a Nyomcsik, az egészet a Bódog intézte el neki. Aztán szépen elvettük volna tőle a pénzt, ez volt a konkrét terv. Nem akartunk semmi mást, nem akartuk megölni, Ki az a hülye, aki ennyi pénzért öl? Amikor a Nyomcsik fölvette a lóvét, kapott egy telefont. A Berán fölhívta, hogy mikor találkozhatunk vele.

De nem a Berán ment el a találkozóra a lóvéért, hanem én. Ott álltunk egymással szemben a Nyomcsikkal, és ő azt mondta, hogy nincs nála egy fillér se. Fegyvert fogtam rá. A Nyomcsik összecsinálta magát. Megszólalni sem tudott. Én megint felszólítottam, hogy adja ide a pénzt. Erre azt válaszolta, hogy nincsen pénz, nem kapott. Mondtam, ne lódítson, mert tudom, hogy nála van. De nincs nála, így meg úgy, magyarázkodott. Akkor ellenőriztem, hogy tényleg nincs nála a pénz. Mondtam neki, hogy „dobd ide a zakódat”. Nem volt benne semmi. Aztán lelőttem és annyi. Nem gondolkodtam azon, hogy mi van. Nem álltam kábítószer befolyása alatt. Két méterről lőttem homlokon. Ha biztosra kell menni, akkor nyilván nem térden lövöm. Amikor összecsuklott, átkutattam. Csak a telefonja volt nála. A kocsit arrébb vittem. Aztán jött a Berán, mondtam neki, hogy nincs Nyomcsiknál egy fillér se. A Berán elkezdett hepciáskodni, hogy tuti, hogy nála volt a pénz, és biztosan én vettem el. Még neki állt följebb! Aztán fölhívta a Bódogot, hogy hol a pénz. Nála volt, mert a srác odaadta neki. A Nyomcsik Mercedesét idevitték, odavitték, aztán alkatrésznek eladták valami szaros kétszázezerért. Akkor mondtam a Bódognak, hogy intézzen nekem valami üzletet. Ő mozgékony volt, jó kapcsolatokkal rendelkezett. Hülye voltam, nem kellett volna ezekkel az emberekkel összeállni. Amikor Franciaországból hazajöttem, azon a pénzen tudtam volna valamit kezdeni magammal. Már egy csomó helyen megvolt az üzlet, azokat kellett volna tovább csinálni. A kérésemre a Bódog odahozott egy uzsorást a Halmágyit. Berán azt mondta a Halmágyinak, hogy a kocsi, ami mellett áll, a faterja 530–as BMW–je, csak meglovasította. Az volt az elképzelés, hogy az uzsorás odajön, hogy megveszi, és a pénzt lehúztuk volna róla. Nekem azt mondták, hogy a Halmágyi 5–10 milliókkal szaladgál. Komoly autókra adott hiteleket, a kocsikat raktározta, és zálogtárgyakként működtek nála. A Bódog pedig az embereket hajtotta föl neki. Először furcsálltam is, hogy ekkora spílernek nincsenek testőrei, de aztán kiderült, hogy a Halmágyi még a guruló krumplit is fölveszi öt forintért. Óriási smucig volt, ilyenekre nem költött, mert Budapesten, ahol ő mozgott, nem kellett félnie. Rengeteg ismerőse volt, tudta, hogy ott nem fogják őt bekóstolni. Csak azt nem gondolta, hogy le kell jönnie a mi területünkre. Nem tűnt fel neki, hogy a Berán komolytalan figura, mert ha a Bódog azt mondta neki, hogy frankó, akkor az frankó volt. Föl se merült benne, hogy ebből lehúzás lesz. Végül úgy egyeztünk meg a Beránnal, hogy a Bódog nem kap egy forintot se. Ő sakkban tartja a Bódogot, én meg lerendezem a dolgot a Halmágyival. Kiszálltunk az autóból, a Berán meg elkezdett gödröt ásni. Mondtam neki, ha nem muszáj, ne kerüljön sor semmi komolyra. Ha Halmágyi odaadja a lóvét, nem lövöm le. Megálltunk a két autóval, egy Suzukival és egy Mercedessel. A Suzukiban én ültem a Beránnal, a Mercedesben pedig a Bódog és a Halmágyi. Kiszálltunk az autóból, elővettem a stukkert, ráfogtam a Halmágyira, és odaszóltam neki, hogy jöhet a lóvé. Erre megfordult és elkezdett futni. Utána lőttem, és ahogy eldördült a pisztoly, összecsuklott. A Bódog azonnal elvitte a Mercedest. A Berán a Suzukival utána, csak én maradtam ott, az úton. Tiszta sötét volt. Közben a Halmágyi fölpattant, befutott az út mellé, a dzsumbujba. Mentem utána, de a sötétben nem találtuk egymást. Vagy tíz percig kerestem, de ő már árkon–bokron túl volt. A pénzt valahova eláshatta. Később kiderült, rögtön fölhívta a haverját, a Bódogot Folyt a pofájából a vér, de még telefonált. Utána kiállt az út szélére. Jött a Bódog, látott, de kikerült Beszálltam a Berán mellé, aki mondta, hogy ez nagyon ciki. Mint utóbb elmondta, el akarta ütni a Halmágyit a Suzukival, amikor tőlünk száz méterre kijött az útra, de az félreugrott, ő meg továbbhajtott. Amikor utolértük őket, mondtam a Beránnak, hogy most már ne álljál meg, én befejezem

az egészet, de nem hallgatott rám. Arra gondoltam, ha a Halmágyi elmenekül, köpni fog, és mindenki szarban lesz, mert részt vett egy gyilkossági kísérletben. De a Halmágyi szerencsére nem ment el a rendőrsége. Valamilyen fogorvosnak megmutatták a sérülését, otthon ápolták. Végül egy kaszinóügyből kifolyólag kapták el. Volt neki három vagy négy év függőben lévő letöltendője, és, ugye, vádalkut kötött, annak fejében, hogy ne legyen megbüntetve. És persze, hogy nem ült börtönben egy percet sem. Ezután a nagy kavalkád után úgy gondoltam, jobb lesz nem látni ezeket az embereket. Lementünk egy bróker birtokára, ott voltunk három napig. Aztán a Berán mondta, hogy tűnjünk el Magyarországról. De hogyan? Lóvé nincs. Volt nálam talán kétszázezer forint. Végül nekem egy haver adott útlevelet, a Beránnak meg egy másik srác. Akkor hárman, a Berán, a barátnője meg én beültünk egy autóba, és kimentünk Olaszba. Ott voltunk két hétig. Mondtam a Beránnak, hogy szerezzen nekem egy kis lóvét. Telefonálgatott valami haverjának, aztán küldött az apja egy kis pénzt. 370 ezer forintot. Nagyon ki volt számolva. Bolognában lehetett fölvenni a pénzt. Elvettem tőle a részem, fölültem a vonatra és átmentem Franciaországba. Ott egy hónapig maradtam. Azt terveztem, hogy csajokat futtatok. Semmi nem sikerült, hazajöttem. Ez 2003 őszén volt, és 2004 januárjában kaptak el bennünket. Keresték a Nyomcsikot, és mivel nem volt meg a holttest, közigazgatási eljárás keretében vizsgálták az ügyet. Az első, akit bevittek, a Berán volt, mert ő beszélt vele utoljára telefonon. Kérdezték, hogy mit tud róla. Mondta, hogy semmit, úgyhogy elengedték. A Nyomcsik anyja ekkor már magánnyomozót fogadott. Én a csajjal újramelegítettem a kapcsolatot. Beköltöztünk a lakásába, ott kapcsoltak le a rendőrök. Akkor kerültem képbe, amikor megtalálták a hullát. A Berán apja bement a rendőrségre, és egy kész történetet adott elő. Napi összeköttetésben állt a fiával, aki már éppen Svédországban bujkált az egyik haverjánál. Beszélgettek, és gondolom, azt sütötték ki, hogy rám terelik a gyanút, mert légiós voltam, fegyverrel járkáltam, meg minden, így aztán engem vittek be. A rendőrségen azt mondtam, hogy nem kívánok vallomást tenni. Hát miért nem, kérdezték. Mert nem. Akkor kirendeltek egy ügyvédet, ő meg azt mondta, hogy a saját érdekemben valljak be mindent, és akkor gyorsan túl leszünk rajta. Közöltem vele, hogy a viszontlátásra. Eltelt három vagy négy nap, mire a barátnőm intézett egy kaposvári ügyvédet. Ő is azt mondta, hogy tegyek vallomást, de persze tagadtam mindent. Hogyne tagadtam volna. Az eljárás folyamán végig tagadtam. Nem tettem beismerő vallomást a mai napig sem. Mindig kell bízni valamiben. Van egy új verziónk, amit az ügyvédem talált ki. Ugyanis a Beránék leveleket irkáltak nekem, hogy vállaljam el a Nyomcsik–ügyet, s akkor kapok 5 millió forintot, és egy ilyen levelet bemutattam a másodfokú bíróságnak. Fogadtak egy írásszakértőt és megállapították, hogy azt a levelet tényleg a Berán írta, akit egyébként a hatóságok a nemzetközi körözésnek köszönhetően időközben hazahozattak külföldről. Megkérték, hogy nyilatkozzon a levélről. Ő azt mondta, hogy amikor bevitték, mivel nem tudott semmit, rengeteget gondolkodott a zárkájában írásban, hogy mi legyen, és ez annak az egyik eredménye. A bíró erre azt mondta, hogy akkor ezt nem vehetik bizonyítékként figyelembe, mert kényszer hatására csinálta. Felülvizsgálati kérelmet nyújtottam be, hiszen mégiscsak valódiak ezek a levelek. Az ügyvéd mondta, hogy nagy reményeket ne fűzzek hozzá, nálunk a felülvizsgálatok csak három százalékban járnak sikerrel. Arra alapoztuk még a felülvizsgálatot, hogy a másodfokú eljárás során részbeni beismerő

vallomást akartam tenni. Abban maradtunk ugyanis az ügyvéddel, hogy a Halmágyi–féle ügyet be kell ismerni, mert ha ő sértettként tanúvallomást tesz, az corpus delicti,[3] az meg mindent visz. A tényállást nagyban megváltoztatta volna, ha beismerő vallomást tehetek, amit úgy adtam volna elő, hogy rálőttem a Halmágyira, de nem folytattam a cselekményt, mert nem akartam megölni őt. Akkor ezt már nem lehetett volna emberölési kísérletnek értékelni, hanem csak súlyos testi sértésnek. A bíró azonban bejelentette a másodfokú tárgyaláson, hogy az elsőrendű vádlott, vagyis én, beadványokat írt. De nem veszik figyelembe. Mindez öt perc alatt zajlott le. Az volt a legnagyobb baj, hogy nem a megfelelő emberekkel kezdtem el foglalkozni. Hogy nem jöttem rá, nem illettek hozzám ezek a fazonok. Másfél éve vagyok itt ezen a körleten. A cellatársamon kívül nincs nagyon kivel szót váltanom. S megfigyeltem, hogy már akadozik a beszédem, nem használok olyan szavakat, amiket régen, és nem tudom megfelelően kifejezni magam. Kezdek leépülni, és ez elkerülhetetlen. Próbálkoztam a zárkatársakkal. Összekerültem egy balmazújvárosi sráccal, aki 35 évet kapott. Vele két hetet voltam együtt, de nem kerültünk egy hullámhosszra. Utána egy tiszalökivel nagyon jól megvoltam. De átalakították a körletet, eggyel lejjebb kerültünk, ott meg már külön helyeztek minket. Most van egy cellatársam, de nem tudok róla semmit, mert a bűncselekményét nem firtattam, ő meg magától nem mesélt. Teljesen más világból jöttünk, közös beszédtémánk sincs, csak a sport. Ő is nagy Barcelona–drukker, én is az vagyok, meg sakkozgatunk. Francia sakkban jobb nálam. Szóval játszunk, de nincs beszédtéma. Nekem az ad erőt, hogy sok kinti kapcsolatom van, akikkel még levelezek. Van két barátom, akiket barátoknak mondhatok, meg van négy haver, akiket havernek. Én írok két levelet, mire ők írnak egyet. Vannak rokonok, unokatestvérek, fater, muter, a testvéreim. A beszélő elég nehezen oldható meg, mert messzire vannak innen, de amikor tudnak, jönnek. Annak idején négyszer olvastam el a Pillangót. Az nem semmi, amikor az egykori rabok fogatlanul ott szenvednek a szikla tetején. Ez a kép nekem is beugrott egyszer–kétszer. 32 éves vagyok, még kukára fiatal. Magyarországon a jelenlegi statisztika szerint a férfiak átlagéletkora 68 év, körülbelül félidőben vagyok. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondolkodtam el ezen. 2. HÁZIREND I.

Az intézet általános rendje és fegyelme • A fogvatartott az intézet területén csak kísérettel mozoghat. A börtön és fogház fokozatban büntetését töltő elítélt az intézet számára kijelölt területén szabadon mozoghat. • Az intézet rendjét és biztonságát sértő cselekmények megelőzése, megakadályozása érdekében a fogvatartott bármikor megmotozható., személyes akadályozása érdekében a fogvatartott a motozásnak köteles magát alávetni. • Ön – vagy közveszélyes magatartást tanúsító fogvatartott az erre a célra kialakított elkülönítő helyiségben helyezhető el. Az elkülönítés legfeljebb hat óra időtartamú lehet. • Az intézet rendjének fenntartása érdekében a fogvatartottal szemben a rendszeresített kényszerítő eszközök a törvényben meghatározott esetekben és módon alkalmazhatóak. Erről valamennyi fogvatartott befogadásakor részletes tájékoztatást kapott.

A fogvatartott társai nevében nem nyilatkozhat, nem terjeszthet elő kérelmet, nem nyújthat be panaszt. A fogvatartottaknak az intézet teljes területén – a fogvatartottak számára kijelölt dohányzóhelyek kivételével – tilos a dohányzás. A médiával történő kapcsolat felvétele előtt kérjen tájékoztatást nevelőjétől, egyedi elbírálás során születik döntés az esetleges engedélyezésről. 3. Séta a börtönben

2011. november huszonharmadika van, reményeim szerint napokon belül elkészülök a Könyörtelenek kéziratával. Két évet dolgoztam rajta, de a történetet valahogy le kell zárni. Interjút ígért a parancsnok, és van néhány új tészes, akivel még nem találkoztam. A látogatást előkészítő telefonbeszélgetés során Bea nem sok jóval biztatott, azt mondta, hogy ha ma kérnék interjút, senki nem állna velem szóba. Mindegy, azért próbálkozom. Dr. Kiszely Pál dandártábornok a Csillag parancsnoka. Mielőtt elkísérne a tészesekhez, kávézunk. Sokadszor találkozunk, de azért még mindig meg tud lepni: – Tudja, hogy mitől különleges a Csillag? Attól, hogy nálunk nincs börtönszag. A börtönszag az emberi ürülék, az emberi kipárolgás és az étel szagának a keveréke. Valóban. Eddig is éreztem, hogy más a váci, a kalocsai vagy éppen a sátoraljaújhelyi börtön, de nem tudtam, miért. Mert azoknak börtönszaguk van. A Szegedi Fegyház és Börtön Mars tér felőli épülete impozáns. Itt minden nagy: a lépcsőház a maga díszes oszlopaival, míves kovácsoltvas korlátjával; óriási az ebédlő, annak idején megyebált is rendeztek benne. Az ablakokat üvegmozaik díszíti. Hiába, 1884–ben így kellett kinéznie egy törvényszéki palotának. Aztán a börtön elnyelte az elegáns, tágas épületet. Kellett a hely a Csillag személyzetének. Annak idején nem vacakoltak sokat az egyesítéssel, az első emeleten áttörték a falat, nyitottak egy ajtót, építettek egy rámpát, azon lehet lesétálni az udvarra, és az ember már szembe is találja magát az elítélteket fogva tartó szürke, barátságtalan épülettel. A parancsnokkal keresztülmegyünk egy rakás kapun, míg a HSR körletbe érünk. A toronyból figyelnek minket. Nem számoltam a kártyaleolvasó–beléptető készülékeket, de sok van belőlük. Nem haladunk túl gyorsan. A parancsnok kézfogással üdvözöl minden őrt, a kezdő őrmestertől a szinte mindenért felelős őrnagyig. Egy civilnek a Csillagban talán az a legzavaróbb, hogy itt minden szó csattan. A folyosón szembejön velünk egy elítélt, kezében tálca. Az őt követő fegyőr meglát minket, és elkiáltja magát. Az elítélt megtorpan, lecövekel. Ugyanez történik akkor is, ha nem vagyunk itt. Itt nincs „Kérem szépen!”, „Legyen szíves!” Pattognak a parancsszavak: „Állj!” „Tovább!” A Csillagban semmi sem történhet spontán módon. Dr. Kiszely Pál arról beszél, hogy rengeteg időt vesznek el tőle az adminisztrációs és az egyéb papírmunkával járó feladatok, na meg persze a pénzügyek. – Jó volna, ha naponta legalább egy percet beszélnék minden fogvatartottal, de ez szinte lehetetlen. Ami a tészeseket illeti, őket természetesen kiemelten kell kezelnem, több okból. Először is azért, mert veszélyesek. Ugye, azt mondta, hogy a készülő könyvének Könyörtelenek lesz a címe? A HSR körletben többekre is kifejezetten találó ez a jellemzés. Magda Marinkóról beszélgetünk. Amikor a parancsnok idekerült, még ő is a tészesek között volt, azóta átvitték egy másik börtönbe. Annak idején ő számított a leghírhedtebb elítéltnek a körletben. A parancsnok elmeséli, hogy szolgálatba lépésekor levelet kapott Magda

Marinkótól, amelyben közölte, hogy nem hajlandó részt venni a közösségi életben. Én egyszer találkoztam vele. Egy alkalommal éppen ételosztáskor álldogáltam a mágneses kapunál. A kaputól jobbra az első zárkát nyitották, amikor irtózatos üvöltést hallottam az ajtó irányából. Annyit láttam, hogy egy hosszú hajú, szakállas ember rázza, rugdossa a rácsot, és üvöltve köpköd felém. Magda Marinko volt az, nyilván azt hitte, hogy hozzá készülök. Bozó Bea e–mailben üzent, hogy két éve az egyik tészes kölcsönadott nekem két könyvet. Jó volna, ha visszahoznám őket. A légiós és a Találtam egy bankrablót hál’ Istennek nem veszett el. Nálam vannak, személyesen szerettem volna visszaadni őket, de sajnos nem lehet. A parancsnok azt javasolja, hogy adjam oda az egyik fegyőrnek a két könyvet, ő majd átadja az elítéltnek. Naiv módon azt hittem, hogy csak úgy egyszerűen beadhatom a rácson. Úgy látszik, már ez is fizikai kapcsolatnak számít, ami itt, a HSR körletben tilos. Kérdezem, hogy beszélhetnék–e a könyv tulajdonosával. Kiderül, hogy épp a napi sétáját végzi. A parancsnok engedélyével válthatok vele néhány szót. A körletből vaslépcső vezet a tetőre. Ballagok felfelé. Tisztára olyan érzés, mintha egy tengeralattjáró belsejéből tartanék a parancsnoki hídra. Nem is nagyon tévedek. Sétatérről szó nincs. Képzeljenek el egy kb. 10–12 méter hosszú, 5–6 méter széles, 3–4 méter magas kalitkát, abban lehet sétálni le–föl. Levegő van, a szabad ég megtekinthető, ennyi az egész. Első a maximális biztonság. Az egykori légiós egészen jó állapotban van. Kezet nem foghatunk, integetünk egymásnak. Mondom, hogy visszahoztam a két könyvet, nemsokára megkapja. Bólint, és megkérdezi, hogy állok a közös könyvünkkel. Szabadkozom, depressziós volt az elmúlt két év, a légiós bólint, hogy igen, ő is így volt ezzel a két esztendővel. Aztán mosolyog, ő mindenképpen kivárja a megjelenését, mondja. Megígérem, hogy ha kijön a nyomdából a könyv, feltétlenül hozok neki egy dedikált példányt. Visszatérek a tengeralattjáró gyomrába, a lépcső alján a parancsnok vár. A szuperbiztos ketrecről a pénzre terelődik a beszélgetés. A Csillagban szinte semmire sem jut elég, a biztonságon viszont nem lehet spórolni. Amikor 2005–ben kialakították a körletet, szinte mindent kicseréltek, amit kellett, akkor A biztonsági rendszer korszerű, huszonegyedik századi. Az ajtók és más nyílászárók a HSR körletben acélból készültek, több ponton záródnak, megfelelő mechanikai védelmet biztosítanak. Az ablakokra speciális rácsokat szereltek. Ha a fogvatartott szökni akarna, és reszelgetni vagy fűrészelni kezdene, az ügyeleten máris működésbe lépne a riasztó. A parancsnok szerint, amit lehetett, megtettek a biztonságért. – A HSR körletben elértük, hogy a fogvatartottak sem a személyzet, sem egymás sérelmére ne tudjanak bűncselekményeket elkövetni. Az elmúlt tíz évben egy pofon csattant el, amiről én tudok. A felújításkor az egyik szempont az volt, hogy az épületegyüttes berendezésének egy része eredeti maradjon. Mivel eleve börtönnek épült a Csillag, a belső kialakítása miatt ma is alkalmas a fogvatartottak biztonságos őrzésére. Amikor körülnézek a körletben, és látom a kopott falakat, a zárkák és az egyéb helyiségek bútorait, nem a huszonegyedik század tekint vissza. A parancsnok is úgy fogalmaz, ez a környezet a tizenkilencedik századot idézi. Sajnálatosnak tartja, hogy a BV költségvetése eddig nem tette lehetővé, hogy a szegedi fegyházban egy teljes, mindenre kiterjedő, átfogó felújítást végezzenek. Egy hasonló, franciaországi intézményt említ mintaként, amelyet műemléki szinten renováltak. Ezzel szemben a Csillagban akad olyan részleg, amelyet a rossz szigetelés miatt nem is tudnak folyamatosan használni. A teljes felújítás horribilis összegbe kerülne, ezt az állami költségvetés jelenleg nem képes állni. A régi, több mint százhúsz éves zárkaajtókat és hasonló korú ablakokat csak a HSR körleten cserélték ki. Folyamatosan pályáznak, és abból finanszírozhatják a további munkálatokat. Az a parancsnok vágya, hogy a patinás épületek előbb–utóbb megfeleljenek a

huszonegyedik századi kívánalmaknak. De az még messze van. A parancsnok elmondása szerint a reális cél az, hogy a jelenlegi tárgyi feltételek és körülmények ellenére is színvonalas szakmai tevékenységet folytassanak. – A börtön totális intézmény, ami annyit jelent, hogy teljes körűen kell az elítéltekről gondoskodnunk – fűzi hozzá mindehhez. – Ez egyáltalán nem könnyű. Emberhez méltó életet kell teremteni az elítélteknek. Mindennek a tisztaság az alapja. Fontos, hogy a fogvatartottak környezete rendezett legyen, tiszta ruhában járjanak, rendszeresen fürödjenek. És nemcsak egészségügyi okokból, hanem azért is, hogy érezzék, hogy nem tárgyként, hanem emberekként kezeljük őket. Lent, az zárkasorokon minden szűkös, ám a tészesek cellája viszonylag kényelmesnek mondható. A tészes zárkának van egy előtere. Elöl a földtől a plafonig rács, ajtóval. Ide lép be az őr vagy a látogató. Aztán megint rács, ugyancsak ajtóval, mögötte egy nem túl nagy „nappali”. Padlóhoz csavarozott asztal, rögzített székkel, olvasólámpával, fölötte polc, a belső helyiséghez vezető ajtó melletti falon szekrényke az élelmiszereknek, A „nappaliból” nyílik a háló. Elfér benne egy ágy, a mosdókagyló, a vécé, meg egy kis televízió. A parancsnokkal egy olyan cellát nézünk meg, amelynek „módos” a gazdája. A „nappali” sarkában, az asztal mellett jókora halom konzerv, fél tucat literes üdítőspalack, hálóban kilónyi krumpli, ugyanannyi hagyma, fokhagyma, pár darab alma. A szekrényben fűszerek, só, paprika. A „nappaliban”, közvetlenül a rács mellett, az asztaltól balra, a falon egy érdekes tábla lóg. Úgy kell elképzelni, mint egy falra akasztott rajztáblát, csak nem fából készült, hanem furnérlemezből, amit papírral leragasztottak. A táblába lyukakat fúrtak, azokba spárgát fűztek, az így készített hurkokba dugják a fogvatartottak a cellában tartható eszközöket. A táblák csereszabatosak, minden elítélt ugyanabból, ugyanazt kapja. Sötétben, csukott szemmel is megtalálják a fogkefét, a fésűt, ugyanott van a kés és a kanál. A furnérlemezre ragasztott papírlapra ceruzával rajzolják fel a kanál, a kés, a fogkefe, a fésű, a körömcsipesz meg még néhány használható tárgy körvonalait. Egyetlen hurok üresen van hagyva. Hiányzik valami, aminek korábban még ott volt a helye. A parancsnok tiltotta meg, hogy borotválkozás után a borotva a cellában maradjon, nehogy megint kedvet kapjon valaki az öngyilkossághoz. A kést kezembe veszem, mondom a parancsnoknak, hogy egészen éles. Legyint, két ujjal meghajlítja a pengét. Legfeljebb kenyeret lehet vele vágni, de azt sem könnyen. Érdekelne, mennyire igazak azok a pletykák, hogy pénzért bármit meg lehet szerezni a börtönben, mondjuk kábítószert vagy mobiltelefont. – Igaz is, meg nem is. Azt nem lehet mondani, hogy soha nem kerülnek be tiltott tárgyak a börtönbe. A Csillag azért ebből a szempontból is speciális hely más fegyintézetekhez képest. Mivel szigorúan zárt intézet, lényegesen kevesebb eset fordul elő. A parancsnok nem tagadja, küldött már el a személyzetből valakit azért, mert vagy megvesztegették, vagy nem jelentette annak kísérletét. Szerinte azonban az ilyesfajta fegyelemsértés itt egyáltalán nem jellemző. – Nagyon figyelünk a mobiltelefonokra. A magyarországi büntetés–végrehajtási intézetekben évente 5–600 darabot találnak az elítélteknél. Nálunk alig néhány eset fordul elő. Hogy érzékelje a nagyságrendet, négy–öt alkalommal kellett csak fegyelmi eljárást indítanom amiatt, hogy esetleg a személyzet segítségével került be tiltott tárgy a házba. Olyankor az együttműködő szervekkel megtesszük a szükséges intézkedéseket, és büntetőítéletek is születtek ilyen ügyekben.

4. Kisállat–terápia

Előfordul, hogy egy tényleges életfogytiglanra ítélt nem hajlandó kommunikálni. Sem az őreivel, sem a társaival nem kíván szóba állni, nem akar beilleszkedni, nem akar együttműködni. Van, aki számára nem léteznek értékek, lehetőségek. Egyedül az számít, hogy enni, inni, aludni tudjon. A nevelők előtt az a legnagyobb kihívás, ha ilyen embereket lendíthetnek ki a szinte csak vegetálásnak nevezhető állapotból. Találkoznak időnként olyanokkal is, akiknek a személyisége teljesen leépült. Akiknek, ahogy ők mondják, elég, ha fűtenek rájuk, és néha kiszellőztetik a zárkájukat. A parancsnok legfontosabb feladatai közé sorolja, hogy munkát szerezzen az elítélteknek. Akik nem kapnak szigorú őrizetet, azok a börtönnel szerződésben levő cégeknél dolgoznak, van, ahol a legkorszerűbb gépeken. A HSR körletben fogvatartottak olyan munkát kapnak, amelyhez nem kell szerszám, így nem jelentenek veszélyt másokra, és nem tehetnek kárt önmagukban sem. Egyáltalán nem lep meg, hogy papírdobozokat hajtogatnak a szegedi gyufagyár számára. A munka lényeges nevelési eszköz. Az dolgozhat, aki kiérdemelte. Egy másik hatásos nevelési eszköz a „spájzolás” lehetősége. Ez természetesen nem úgy történik, hogy az elítélt kisétál a városba, aztán egy üzletben vagy a piacon megveszi, amire szüksége van. Bolt a Csillagban is működik, viszont a tészesek ezt sem látogathatják. Ők összeírják, hogy mire van szükségük, a nevelő pedig felviszi nekik egy papírdobozban. Ugyanígy zajlik a könyvtári kölcsönzés is. Az orvoshoz sem mehetnek ki a HSR körletben élők. Helybe jön hozzájuk a doktor. Itt is érvényesül az, amit a parancsnok mindig hangoztat: a maximális biztonsági feltételek mellett a lehető legjobb ellátást kell biztosítani. A HSR körlet bejáratától balra nyílik az úgynevezett foglalkoztató szoba ajtaja. Asztal, négy székkel, ósdi tévé, VHS– és DVD–lejátszóval, néhány tucatnyi könyv, rozoga csocsó, betonból öntött súlyzó. Több célt is szolgál ez a helyiség: itt lehet kikapcsolódni, szórakozni, és, ami a tészeseknek a legfontosabb, itt lehet főzni. Ez talán az egyetlen olyan elfoglaltság, ami elfeledtetheti az elítélttel, hol is van. A lecsó illata képzeletben hazáig repíti. A HSR körlet előterében fél tucat nevelő vesz minket körül, van, aki hajlandó névvel is nyilatkozni, van, aki nem. A diktafon pontosan rögzíti a mondandójukat, beosztástól és rangtól függetlenül. Fontosnak tartom – már csak a joggal elvárható hitelesség miatt is hogy szinte szóról szóra írjam le a személyzet által elmondottakat. – A fogvatartottak a tájékozódástól és a szórakozástól nincsenek teljesen eltiltva. Nem az a célunk, hogy egy év után megőrüljenek, hanem hogy hosszú időn keresztül normális fizikai és mentális állapotban tartsuk őket. A központi könyvtárban vannak DVD–filmjeink, ezek közül hozhatunk be a körletrészbe, és foglalkozás keretében megnézhetik. Két módszert alkalmazunk. Vagy kirakjuk nekik az asztalra, és maguktól nézik meg a filmet, vagy a foglalkozás témája direktben az, hogy a filmet meg kell nézni. A foglalkoztató szobában egyszerre ketten lehetnek, és a személyzetből hárman vigyáznak rájuk. Mivel koncentrált biztonsági kockázatot jelentő embercsapatról van szó, a védőerőnek mindenképpen fölényben kell lennie, ezért van az, hogy ha két fogvatartott van együtt, akkor legalább három embernek jelen kell lennie a személyzetből. A fogvatartottakat már ismerik annyira, hogy tudják, mi kelti fel a figyelmüket, mi közvetít értéket a számukra. A személyzet a jelenlétével jó értelemben vett manipulatív tevékenységet folytat. A könyvtárban bizonyos kötetekből több példány is rendelkezésre áll. A lexikonokhoz, szótárakhoz nyúlnak a legkevesebbet, viszont amikor kellenek, megtalálják őket. A népszerű olvasmányokat mind kikölcsönözték az elítéltek. Az újságokból a sport témájúak iránt a

legnagyobb érdeklődés. Ha a teljes Csillagot tekintjük, akkor jelentős szerepük van az egyházi személyeknek, de a HSR körlet fogvatartottjai körében nincs nagy igény a vallásra. A tényleges életfogytosok nagy része nem hisz Istenben, vagy áldozatszerepbe lovallja magát, a bűnét kivetíti egy felső hatalomra, hogy az juttatta ide. Jelenleg négy tészes nevel tengerimalacot. A rabkeresményből vásárolnak eleséget, főleg napraforgómagot, de kívülről is hozathatnak be salátalevelet, rágcsálni való répát. A parancsnok álláspontja egyértelmű, a terápia segít. – A kisállat–terápia célja egyrészt a kellemes időtöltés. Erősíti bennük a gondoskodási ösztönt. Előfordul, hogy amikor elpusztul az állat, azonnal jelentkeznek egy másikért, nem nyugszanak bele az elvesztésébe. Az egyik elítélt a bent született, gyenge kis malackájának meleg vízbe mártott ujjával adott szívmasszázst, hogy életben tartsa. Van, aki gyakorlatilag azóta kommunikál, mióta a tengerimalacával foglalkozik. Sokkal közelebb kerülhet így egy elítélt a többiekhez, javítja a kapcsolatát a nevelőtiszttel is. Él itt egy olyan ember, akinek eleinte önmagán, illetve az alapvető létfenntartáson kívül semmi nem számított. Nem volt számára érték a környezet, nem volt számára érték a tisztaság. Nem volt számára érték az, hogy beszélgessen, vagy egyáltalán szóba álljon bárkivel, de az sem, hogy belenézzen a másik szemébe. Nem volt számára érték az élet, mert borzalmas bűncselekményeket követett el. Eleinte semmiféle megbánást nem tanúsított, maximum önmagát sajnálta, hogy ilyen helyzetbe került. Először bevontuk a munkáltatásba. Elkezdett dolgozni, ami szintén nem volt érték a számára, hiszen így is, úgy is megkapta a kajáját, volt meleg vize, fűtöttek rá. Volt annyi pénze, hogy meg tudja vásárolni a létfenntartásához szükséges egyéb extrákat. Itt, a HSR körletben az egyik legnagyobb eredményünknek azt tartjuk, hogy egy idő után ez a bizonyos elítélt maga kérte, hogy dolgozhasson, miközben ezt addig egész életében sohasem tette. A munkájának köszönhetően elérte, hogy egyre több mindent tudott vásárolni magának. Amikor először megkért bennünket, hogy adjunk neki melót, néha kihoztuk a virágok közé, hogy locsolja meg a növényeket. Kijött, de nyűglődött, láttuk rajta, hogy tojik az egészre. Egy idő elteltével, miután ezt mindig következetesen megcsináltuk vele, már ő kérte, hogy bevihesse, és gondozhassa a növényt a zárkájában. Amikor lehetőségünk nyílt a kisállat–projektre, tudatosan nem vontuk be az elején, megvártuk, hogy ő kezdeményezze. A parancsnok elmondja, hogy a család hiánya miatt a karácsony körüli időszak különösen nehéz egy elítéltnek. – December elején koncertet adnak a Csillagban az egyik zeneiskola tanárai. Akit érdekel a személyzet tagjai, illetve az elítéltek közül, meghallgatja. Karácsonykor a parancsnokság fenyőfákat állíttat fel a körlet különböző pontjain. Ünnepi menüt készítenek a konyhán, tavaly halászlé volt túrós csuszával. Istentiszteleteket, misét tartanak, kilenc felekezettől járnak be lelkészek a börtönbe. A HSR körlet nevelői kénytelenek mindenkire figyelni, mert az elítéltek is figyelik őket. Kinek hány szó jutott a fegyőröktől, grammra egyformák voltak–e az ételadagok. Féltékenyek egymásra, a lehető legtöbb törődést, a lehető legtöbb jó szót igénylik. A nevelőknek nemigen panaszkodnak, problémáikat inkább a pszichológussal osztják meg. Ez persze nem általános, vannak, akik magukban tartják a sérelmeiket, jogosnak vagy jogtalannak vélt megbántottságukat. Ebben a zárt, izolált világban egészen kicsi dolgok, apróságok is sokat számítanak. A legkisebb sérelem is tragédiává nőheti ki magát. A parancsnok meséli, hogy ez egyik, kifejezetten rend – és tisztaságmániás fogvatartott például egyszer hetekig nem beszélt a személyzettel, mert valaki piszkos cipővel ment be a zárkájába, ő pedig meglátta a talpnyomot a padlón. Ha ne adj’ Isten, valamilyen rokonszenv alakul ki egy nevelő és egy fogvatartott között, a többiek rögtön kiszúrják, hogy többet

beszélgetnek, vagy a fegyőr máshogy bánik vele. Az érzékeny lelki alkatú elítéltek úgy reagálnak erre, mint egy hőmérő vagy szenzor. A közbeszédben a börtönökkel kapcsolatban – nem kis részben az amerikai filmek hatására – gyakran kerül szóba a nemi erőszak és a csicskáztatás. Amikor szóba hozom a témát, leolvasom a parancsnok arcáról, hogy na, ez az, amiről nem szeret beszélni. Azt mondja, hogy igyekeznek a problémákat megelőzni. Ez nem könnyű, mert a büntetés–végrehajtási intézményekben természetesen kialakul egyfajta hierarchia. A szakemberek szerint a börtönhierarchiát három lényeges tényező határozza meg: az intelligencia, a fizikai erő és a pénz. Ezek mindegyike érvényesülhet. – Van olyan fogvatartottunk – mondja a parancsnok –, akinek ugyan nincs diplomája, ám a többi elítélt kiváló jogászként tartja számon. Tudásával itt, a börtönben komoly tekintélyre tett szert, társai úgy kezelik, mint a szabad életben az ismert személyiségeket, akiknek előre köszönnek. A fizikai erőről nincs mit beszélni. Ha valaki bekerül egy nyolcfős zárkába, nem mindegy, hogy mosogatnak–e neki, vagy ő mosogat, mert ilyen azért előfordul. A személyzetnek viszont meg kell tennie mindent annak érdekében, hogy ezeket a jelenségeket kiszűrje, és észrevegye, hogy kik és kit akarnak csicskáztatni. Borzasztó nehéz, érzékeny és kényes kérdés ez – csóválja a fejét a parancsnok –, hiszen olykor szó sincs csicskáztatásról, csak arról, hogy egy barát szívességet tesz a másiknak. A parancsnok elmondja, hogy a HSR körletben van olyan fogvatartott, akinek kifejezetten jómódúak a szülei. Rendszeresen küldenek neki csomagot, pénzt. Havonta kétszer kaphatnak kívülről élelmiszer–küldeményt a bentlakók. A parancsnok szerint egy jó, tartalmas csomag segítségével előre lehet lépni a hierarchiában. Nyilván népszerűbb az az elítélt, akinek jó alapanyagai vannak a főzéshez, és vendégül láthatja a másikat, a „csórót”. A fokozott figyelem, az őrzés és a pszichológusi felügyelet ellenére a Csillagban is létezik erőszak és agresszivitás. Ez azonban egyáltalán nem általános, és az összetűzések sem gyakoriak. – Nálunk nincsenek verekedések – állítja a parancsnok. – Legutóbb Nagyfán volt egy különös eset. Egy kerekes székes és egy mankót használó elítélt „vívott” egymással. Valamin összevesztek. Mindannyian emberek vagyunk, az emberek pedig időnként ellenszenvet keltenek egymásban, s nemegyszer agresszívan reagálnak a másik megnyilvánulásaira. A Csillagban azonban korántsem úgy és olyan mértékben fordul elő agresszivitás, mint az amerikai filmekben. Itt nincs klikkesedés, bandaháború, késelés. Nem is emlékszem, hogy Szegeden bármikor ilyesmi történt volna. Azt nem állítom, hogy ne lappangana az elfojtott erőszak. Fizikai lehetetlenség, hogy egy tízfős zárka mindennapi életét másodpercről másodpercre kövessük. Ebből a szempontból könnyebb dolgunk van a tészesekkel, abban az értelemben, hogy ők jobban odafigyelnek egymásra, érzékenyebben reagálnak az intő jelekre.

5. A kaszinós gyilkos

Beszéltem az oktogoni lövöldözővel. Nem volt hajlandó interjút adni. Azt mondta, szégyelli, amit tett. Sokat gondol az áldozataira. Álmodik is velük. Beszélni viszont nem akar. Ennél a fiatalembernél valami nincs rendben. Valami azt súgja nekem, hogy a nyomozóknak, aztán később a bíróságnak nem sikerült minden részletet feltárni a bűncselekmény kapcsán. Az oktogoni lövöldöző nem sokban különbözik a kaszinós gyilkostól, aki nekem is elismerte, hogy drog hatása alatt követte el a tettét. Mindkét fiatalember tanult és kifejezetten intelligens. A kaszinós gyilkos főiskolát végzett, pedig az ítéletben legmagasabb iskolai

végzettségének a nyolc általánost jelölték meg. Az ügyvéd azt gondolta, hogy védence okosan teszi, ha letagadja a főiskolai oklevelet, merthogy egy „primitív személyiséget” kevésbé szigorúan büntetnek meg. Az ügyvéd tévedett. Tehát: drog és szenvedély. Az első áldozat egy 26 éves lány volt, Zsófia, annak a klubnak az alkalmazottja, ahova jártam. Hosszú éveken keresztül ismertem, nagyon sok mindenben segített nekem. Ebben reménykedtem akkor is. Telefonáltam, és mondtam neki, hogy Zsófi, vesztettem egy kis pénzt, odaugrok hozzád, kell pár ezer forint. Azelőtt soha nem kértem tőle pénzt. Ez volt az első eset. Azt, hogy otthon hogyan raktam be a fegyvert a zsebembe, és miért, nem tudom. Előzőleg el akartam adni a pisztolyt, kellett a lóvé, mert tartoztam néhány srácnak. Ismertem is olyan embert, aki tovább tudja passzolni. Úgy volt, hogy feljön az albérletembe az egyik barátom, és elviszi. Ahelyett azonban, hogy egyből hazahúztam volna a barátnőmtől az albérletembe, bementem a kaszinóba játszani. És ott nem tudom, hány ezer forintot, talán százezret is elveszítettem. Közben csörgött a telefon. A haverok hívtak, akiknek lógtam a pénzzel, hogy mi van veled, hol vagy, kéne beszélnünk. A kaszinóból hazamentem az albérletbe, de azt, hogy vesztettem, senki nem tudta. Alighogy hazaértem, telefonált a barátom, hogy megyek hozzád, Titi, ez volt a becenevem, és elintézzük a dolgokat. A „dolgok" azt jelentette, hogy elviszi a fegyvert. El is söpört vele rögtön. Én meg bevettem egy csomó nyugtatót. És szóltam a barátnőmnek, hogy csak másnap megyek vissza hozzá. Ugyanis tudtam, ha ilyen állapotban látna, mérges lenne rám. Azt mondaná, mi a szarnak kell neked a rohadt nyugtatót szedni, amikor nincs neked igazából semmi bajod, meg ehhez hasonlókat. Úgy emlékszem, elég sokat vettem be, úgy 15–16 darabot, talán többet is. Csak az a baj, hogy a nyugtató mellett volt két vagy három ecstasy is, és ettől padlót fogtam. De azokat nem szándékosan vettem be. Nem vagyok hülye! Aki kábítószerből keresi a kenyerét, ilyet nem csinál. Ebből éltem, drogot árultam. Meg tudtam különböztetni a karalábét a körtétől, nem fogok én ukmukfukk ecstasyt bevenni, amitől azonnal felpüffed az arcom, hallucinálok, és más tudatállapotba kerülök! Azt gondoltam, hogy én ebbe a hibába sohasem esem, de úgy látszik, tévedtem. Amikor visszajött a barátom, rémüldözött, hogy Titi, mi történt, nagyon csúnyán nézel ki, nem kéne neked orvos? És közölte, hogy csak másnap délelőtt kapunk pénzt a pisztolyért, addig is visszahozta. De a rendőrségi szembesítéskor az úriember azt konfabulálta,[4] nem azért jött, hogy a 9 milliméteres Magnumot elvigye eladni, hanem azért, mert én pénzszűkében voltam, tartoztam ezer embernek, s ő ki akart segíteni. Hát, igen! Innen kezdve a bíróság előtt is megállt az, hogy nem volt pénzem, és ezért csináltam a bűncselekményt. Ha a lövési szögeket nézzük, és a szakértők véleményét, hogy aztán mit tettem–vettem, cselekedtem, arra utalnak, igenis magamnál voltam, és szándékosan csináltam, amit csináltam. De ez nem igaz. Az én verzióm az, hogy felmentem a Zsófihoz, ő főzött két teát, leült a számítógéphez, megírt valami e–mailt, elküldte, majd fordult volna felém, én elkezdtem bohóckodni a pisztolyommal, és a bohóckodásból az lett, hogy meglőttem. A fene se gondolta, hogy csőre van töltve. Nem tudom, lehet, hogy előtte csőre töltöttem, vagy azok játszottak vele, akiknek odaadtam. Teljesen mindegy. És aztán egy szempillantás alatt elsült. Nem néztem meg, hogy hol találtam el. A pisztoly ott volt a kezemben. A Zsófi leesett a földre, én fölugrottam az ágyról. Amint fölugrottam, a pisztoly véletlenül újra elsült. Kérdeztem a Zsófitól, hogy úristen, mi van veled? Akkor köhécsélő hangot hallottam, legalábbis ez maradt meg a fülemben. A bíróságon azt is kérdezték tőlem, hogy a Zsófin található horzsolást én okoztam–e. Azt feleltem, hogy nem,

nem ütöttem meg. A sérülés lehetett attól is, hogy valahova beverte a fejét. Erre azt mondta a szakértő, hogy nem, ez lehetetlen, ők nem találtak semmi olyan nyomot, ami ezt bizonyítaná. Azzal is vádolnak, úgy lőttem rá a Zsófira, hogy ő menekülni próbált. Ez sem igaz. Az, hogy aztán bevittem a fürdőszobába, szerintem teljesen logikus. Sok éven át utaztam drogban. Kevertem, mixeltem és eladtam a kábítószert. Rengeteg olyan partin vettem részt, ahol az emberek be voltak állva, szét voltak csúszva. Az ilyeneknek is víz kell, mert rosszul vannak, fogtam, húztam és vonszoltam őket. Az járhatott akkor is a fejemben, hogy a Zsófit is be kell vinnem a fürdőszobába. Kétségbe voltam esve. Ember, mit csináltál? Lelőtted? Meghalt vagy él még? Föl kell hívni az orvost, a mentőt, a rendőrt? A végén, amikor már láttam, hogy tiszta vér minden, és tudatosult bennem, mit csináltam, a sokk hatására nekiálltam feltörölni a vért a földről. Aztán automatikusan az volt a reakcióm, hogy nem tudok segíteni rajta, ezért bezártam az ajtót, de hogy hol dobtam el a kulcsot, arról fogalmam nincs. A periratban persze más áll. Az, hogy az előtérben pofon vágtam és leütöttem a lányt, aki menekülni próbált a szoba felé, mire én hátulról lelőttem, ő térdre esett, és akkor még egyet belelőttem. Pedig nem így történt Azzal is bizonygatták a tudatos cselekvést, hogy a helyszínen összeszedtem a töltényhüvelyeket. De elmagyarázom. Azért szedtem össze, mert lőtérre jártam lövöldözni, és ott azokat mindig össze kellett szedni. Azt is a nyakamba akarták varrni, hogy elvittem Zsófi fülbevalóját és pénztárcáját. Az volt a megállapításuk, hogy 30 200 forint volt az erszényben, és én pont ennyit játszottam el később a kaszinóban, ahova visszamentem. De ez nem igaz. Volt ugyan nálam pénz, de hogy mennyi, arról fogalmam sincs. Én a Zsófitól nem hoztam el sem a fülbevalót, sem a pénzt. Azután, hogy bezártam az ajtót Zsófinál, valahol eldobtam a kulcsot, és rendeltem egy taxit. A taxi kis késéssel jött. Bevitt a kaszinóba, ahol a Peti zárta az automatákat. Beszélgettünk. A Peti fölírt valamilyen tételszámot vagy gépállást, és azt mondta, hogy nézel ki, ma már voltál itt, nem kéne megint játszanod! Én erre azt válaszoltam, hogy jó, akkor nem játszom, semmi gond. De aztán úgy éreztem, hogy én még mindig játszani akarok, nagyon hajtott a szenvedély. Le–föl járkáltam, és lőttem egyet, bele a padlóba. Nem szándékosan, csak benyúltam a zsebembe, megmarkoltam a pisztolyt, és az elsült. Rajtunk kívül senki nem volt akkor a kaszinóban. A Peti fölrohant a fölső szintre, és kérdezte tőlem, hogy Titi, mi történt itt? Mondtam, hogy nem tudom, mi ütött belém, véletlenül belelőttem a padlóba. El kellett volna onnan mennem a francba, és nem történt volna meg a második baj is. A Peti összevissza telefonálgatott az irodában, és akkor rálőttem, mert megijedtem, hogy fölhívja a cégvezetőt vagy a rendőrséget. A bíróságon azt állították, hogy elvettem a Peti brifkóját, amiben négyszázezer forint volt, és utána azt játszottam el Óbudán. Pedig nem. Állt egy kassza a polcon, ami szem előtt volt, abból vettem ki a pénzt. Az se tetszett a bíróságnak, hogy amikor hazamentem, kimostam a ruháimat, pedig ez normális reakció. Ha hazamegyek, kinyitom az ablakokat, leveszem a ruhát és berakom a mosógépbe, kiveszek a szekrényből tisztát. Ennyi. Levettem a cipőmet is, volt még vagy harminc–negyven pár, fölvettem egy másikat. Mi ebben a megbotránkoztató? Jó, tételezzük föl, hogy azért akartam kimosni a ruhákat, hogy eltüntessem a nyomokat. De ha már ilyen logikusan következtetünk, akár el is égethettem volna, vagy lett volna ezer más mód! Amikor végül elfogtak Szentendrén, a pisztoly nem volt nálam, mert otthon hagytam. Nem is emlékeztem rá, hova tettem. A szekrény mögötti kürtőben találták meg. Nem voltam ott a házkutatásnál. Amikor sorra elővették a fegyvereimet a fiókomból meg innen–onnan, a barátnőm rosszul lett, szó szerint sokkot kapott. Nem tudott róluk.

Annak idején azért vásároltam a pisztolyokat, mert mindig jóban voltam a fegyverekkel, ez talán egy ilyen férfi betegség. Valaki kupakokat gyűjt, van, aki gyufásdobozokat, és van, aki fegyvereket. Én a fegyvereket részesítettem előnyben. Nem azért, mert olyat lehet vele tenni, mint amit tettem, hanem mert szerettem őket. Ahogy az ember, ha lehetősége van arra, hogy vegyen egy nagyobb autót, vagy hogy vegyen egy fegyvert, idővel megteszi, mert beindítja az öröm utáni vágy. A Btk.–ban benne van, hogy ha valaki iskolázatlan és tudatlan, azt talán figyelembe veszik, így az ügyvédem tanácsára letagadtam a diplomámat, de még az érettségit is. Ezért szerepel az iratokban a nyolc általános. Ezzel azonban nem sokra mentünk. Nyolc–tíz pszichológus is megvizsgált, de csak azt tudták megállapítani, hogy enyhe személyiségzavarban szenvedek. Csakhogy ez, könyörgök, minden második embernél fennáll, aki valamilyen bűncselekményt elkövet a társadalom ellen. Amikor én elkövettem ezeket, nem voltam tisztában a dolgok súlyával. Ugyanakkor részben azért magamnál voltam. A bennem lévő kábítószer mennyisége ahhoz csekély volt, hogy ne tudtam volna bizonyos dolgokat felmérni. De a két gyógyszer keveredése megtette a hatását. Nem mértem fel a helyzetet. Például a taxissal, aki a bűntények után átvitt Óbudáról, a kaszinóból Szentendrére, arról beszélgettünk, milyen gyakran támadják meg őket, és hogy halálra kéne ítélni az összes taxisgyilkost. Hülyeség. A másodfokú tárgyalásra megbízott új ügyvédem szerint korábban nagyon nagy hiba volt elmondani, hogy gyógyszert vettem be, mert ha szándékosan hoztuk saját magunkat tudatmódosult állapotba, hiába hivatkozunk arra, hogy emiatt követtük e! a bűncselekményt. Az ugyanúgy nem enyhítő körülmény, mint ha alkoholt fogyasztanánk. Ha viszont azt tudtuk volna bizonyítani, hogy nem szándékosan kerültem kábítószer hatása alá, az talán mentő körülmény lett volna. És akkor megállna az, hogy nem nyereségvágyból, előre megfontolt szándékkal követtem el a bűncselekményt. Habár a két emberért még mindig adhattak volna tényleges életfogytiglant. Ha nekem volt valami bánatom, többnyire kaszinóba mentem. Kikapcsolódást kerestem, végül játékfüggő lettem. A keresetem nagy részét is a kaszinóba vittem. Úgy éreztem, a számok misztikumában kell megtalálnom magamat, és a rulettasztal magába szippantott. Körülbelül 17–19 éves koromig gátlásos voltam. Szerintem minden normális emberi lényben kialakulnak gátlások. Fiatal koromban nem gondoltam én a bűnözésre. Igaz, egyszer autózni akartunk pár barátommal, de nem volt elegendő pénzünk, és loptunk pár ezer forintot. Aztán ennyi. Voltak kis, apró–cseprő ügyeim, de azok nem igazán magyarázzák azt, hogy miért jutottam ide. Talán azért, mert a szülői hátterem nem volt az igazi. Mindent saját magamnak kellett megoldanom. Én az életet nem a könyvekből tanultam, hanem a valóságból. A könyvek bizonyos formában tanítanak és okosítanak, de valamikor félre is vezetik az embert, ha az író téves szemszögből állít be dolgokat. Az életünk regényét mi, saját magunk írjuk. Mindig próbáltam kitörni, valamit tenni azért, hogy feljussak abba a közegbe, amit normális társadalomnak hívnak. Szerintem az, hogy ide kerüljön valaki, egy bizonyos folyamat és a lelki problémák eredménye. Elkövettem egy olyan bűncselekményt, amiért szinte egész életemben lakolnom kell. Ez elég szomorú. Egyelőre jól érzem magam. Ez azért egy átvitt értelmű dolog, mert itt nem lehet igazán jól érezni magunkat, talán inkább ki kell bírni. Muszáj kibírni a börtönt, mert ha levakarom a falról a vakolatot, azzal sem leszek előrébb. Már nincsenek álmaim. Ezt úgy értem, hogy már álmodni se szoktam. A börtönévek elején még voltak depressziós álmaim, amilyenek minden embernél előfordulnak. Én azt gondolom, hogy mindenkiben, aki be van zárva a börtönbe, kialakul valamilyen üldözéses álom.

Üldöznek, kergetnek, futok, menekülök. Ilyeneket álmodtam valamikor, régen. És ezeket az álmokat megérdemeltem. 6. HÁZIREND II. Az elhelyezés szabályai, a zárka és a közös használatú helyiségek használatának rendje

• A fogvatartott köteles a számára kijelölt körleten, zárkában tartózkodni, a számára kijelölt ágyat használni. Elhelyezése nyilatkozata alapján dohányzási szokásainak megfelelő zárkában, lakóhelyiségekben történik. • A zárkában elhelyezett fogvatartottak közül a nevelő az adott személy beleegyezésével zárkamegbízottat jelöl ki. A ZÁRKAMEGBÍZOTT FELADATAI: • Szervezi a zárka tisztántartását, takarítását . • Figyelemmel kíséri a zárkatársai egyéni ápoltságát, hiányosság esetén felhívja figyelmüket a házirend betartására. • Tájékoztatja a nevelőt, körletfelügyelőt a zárkában történt eseményekről. • Köteles a zárka, lakóhelyiség ajtajának kinyitását követően zárkatársait sorakozásra figyelmeztetni, a belépő személyi állomány tagjának jelentést tenni. • Ébresztőkor a fogvatartott köteles felkelni, tisztálkodni, amennyiben nem szakállas, borotválkozni, felöltözni. Köteles az előírt ágyrendet kialakítani, a zárkát kitakarítani, szellőztetni, nyitásra felkészülni, nyitáskor a meghatározott egységes öltözetben létszámellenőrzésre felsorakozni. • Napközben az ágyra le szabad ülni vagy feküdni, azonban az ágyrendet be kell tartani. Az orvos által adott fekvési engedéllyel rendelkező fogvatartott az ágyra megágyazva lefekhet, ha azt az engedély tartalmazza. • A zárka biztonsági ellenőrzésekor a fogvatartott köteles a zárkát elhagyni, és a felügyelet által meghatározott helyen tartózkodni. • A fogvatartottak kötelesek az intézet közszolgáltatásaival takarékosan bánni (a villanyt szükségtelenül nem szabad felkapcsolva hagyni, a vizet nem szabad feleslegesen folyatni). • A fogvatartott az általa használt zárkaszekrényt biztonsági lakattal lezárhatja, a lakat kulcsát magánál tarthatja. A fogvatartott kérelmi lapon kérheti a birtokában levő tárgyak letétbe helyezését vagy letétből való kivételét. A fogvatartott birtokában levő tárgyakért az intézet nem vállal felelősséget, azok őrzéséről a fogvatartottnak kell gondoskodnia. • A fogvatartott a BV testület személyi állomány tagjával és az intézettel együttműködő más személyekkel szemben tisztelettudó magatartást köteles tanúsítani. Fogva tartott társaival szemben tartsa be a társadalmi együttélés általános szabályait. • A fogvatartott a személyi állomány tagjaival való érintkezés során köteles az „úr” vagy „nő’’ megszólítást a rendfokozat megjelölésével együtt használni (pl.: százados úr, zászlós nő). Amennyiben a rendfokozatokat nem ismeri, vagy a személyi állomány tagja polgári ruhában van, kérje a helyes megszólítást! • A fogvatartott a személyi állomány tagjával való találkozáskor a napszaknak megfelelően köszönjön, és félrehúzódva biztosítson szabad utat. • A felügyelet zárkába történő belépésekor a fogvatartottak álljanak fel. A zárkamegbízott vagy a jelenlévő köteles jelentést tenni (pl. „Jó napot kívánok. Zászlós Úr! A zárkalétszám 14 fő,

jelen van 13 fő, egy fő orvosi rendelésen van."). • Hivatali helyiségekben a személyi állomány tagjával való találkozáskor csak a napszaknak megfelelő köszönést követően mutatkozzon be és mondja el jövetele célját. • Tilos a személyi állomány tagjait sértegetni, utasításait, intézkedéseit bírálni. A velük való érintkezés során tartózkodjon az indulatos megnyilvánulásoktól, trágár beszédtől. Tartózkodjon a személyi állomány tagjának rágalmazásától, mert az fegyelmi és büntetőjogi felelősségre vonását eredményezheti. • A személyi állomány tagjának magánéletével kapcsolatban a fogvatartott beszélgetést nem kezdeményezhet. Kifejezetten tilos a fogvatartottnak: – bármilyen tárgyat értékesíteni, cserélni, engedély nélkül ajándékozni; – tiltott tárgyat készíteni, megszerezni, átadni, használni; – szerencsejátékot játszani vagy más játékot tétben játszani; – felszerelési és berendezési tárgyakat, fogva tartott társainak tulajdonát megrongálni; – társait elégedetlenségre biztatni, az intézet rendje és biztonsága elleni csoportos ellenszegülésben részt venni, társait erre buzdítani; – a zárkát eltorlaszolni, az őrzés, felügyelet és ellenőrzés alól magát bármilyen módon kivonni vagy azt megkísérelni. • A fogvatartott köteles a zárkát és egyéni felszerelési tárgyait tisztán és rendben tartani. A zárka tisztántartásához a szükséges eszközöket és anyagokat az intézet biztosítja. • A fogvatartottak kötelesek a szemetet szelektíven gyűjteni: – az újságokat és egyéb papírhulladékokat külön (hetente egyszer összegyűjtik); – az elhasznált szárazelemeket külön, a körleteken erre a célra kihelyezett gyűjtőedényben; – az el nem fogyasztott kenyeret külön hulladéktároló edényben; – a többi szemetet hulladéktároló edényben. • A meghibásodott, összetört technikai eszközöket tilos a szemetesbe dobni, azt a körletellátó segédelőadónak kell leadni. • Ha a fogvatartott nem dolgozik (munkába állításra nem kerül sor, vagy átmenetileg az intézet nem tudja foglalkoztatni), nincs letéti pénze, és csomagkivásárlást nem igényel, illetve csomagot nem kap, ezen időtartam alatt az alapvető tisztálkodási cikkeket és felszereléseket az intézet személyenként térítésmentesen biztosítja, a következő mennyiségben: – fésű, 1 db; – fogmosó pohár, 1 db; – borotvapamacs (férfiaknak), 1 db; – fogkefe, 1 db; – mosdószappan, 120 g; – fogkrém, 50 ml vagy 50 g; – WC–papír, 4 tekercs; – borotvakrém (férfiaknak), 85 ml; – eldobható nyeles borotva (férfiaknak), 4 db; – sampon, 100–200 ml. • A fogvatartottak részére a hajvágás az intézet fodrászműhelyében (II. objektumban a fürdő helyiségében, III. objektumban folyosó részen) térítés nélkül biztosított. • Legalább heti egy alkalommal biztosított a meleg vízben fürdés (zuhanyozás) lehetősége. Az ettől eltérő számú fürdési lehetőségről a parancsnok dönt. Orvosi engedéllyel a meleg vízben való fürdés az engedélynek megfelelően biztosított. A fogvatartottak a

fürdőhelyiségbe csak fürdőpapucsot, törölközőt, tusfürdőt,szappant, sampont, alsónadrágot és trikót vihetnek magukkal. • Jogerősen elítéltnek az intézet által biztosított formaruhát kell viselnie. • Meghatározott mennyiségű saját alsóruházatot és lábbelit viselhet, illetve tarthat magánál. Saját lábbelit (amely nem lehet stoplis futballcipő) – kivéve a látogatófogadás, munkáltatás, intézeti meghallgatások idejét – csak az intézet területén viselhet. • A fogvatartottak haj –, bajusz– és szakáll – viseletének mindenkor egyeznie kell a nyilvántartásban szereplő fényképpel. Ha változtatni akar haj –, szakáll – vagy bajusz – viseletén, előtte erre kérelmi lapon engedélyt kell kérnie. Engedélyezés esetén a kiétkezési kártya[5] cseréjének költségei a fogvatartottat terhelik. Előzetesen letartóztatott, nem jogerősen elítélt fogvatartott ügyének jogerős lezárásáig külsején kizárólag a rendelkezési jogkör gyakorlójának • A zárkát az elítéltek – a sportfoglalkozást kivéve – csak a rendszeresített formaruházatban (nadrág, ing), az előzetesen letartóztatottak, illetve a nem jogerősen elítéltek pedig a megfelelő civil alsó – és felsőruházatban hagyhatják el. • Az intézet a jogszabályban meghatározott normák alapján napi háromszori étkezést, ebből legalább egy alkalommal meleg ételt biztosít. A jogszabályban meghatározott esetekben a fogvatartottak legfeljebb három napig hideg élelemmel is elláthatók. • Az intézetben működő kiétkezési boltban személyes szükségletére vásárolhat a keresményéből, a BV fokozat[6] szerint megállapított százalék erejéig (fegyház: 80%, börtön: 85%, fogház vagy átmeneti csoportba sorolt, az enyhébb végrehajtási szabályok [továbbiakban EVSZ] hatálya alá tartozó esetben: 90%), valamint a szabadon felhasználható letéti pénzéből külön kérelem alapján. • Vásárlási célra hozzátartozójától postai küldeményként pénzt kérhet be. • A vásárlási lehetőséget intézményünk havonta kettő alkalommal biztosítja. Ezt külön kérni nem kell, mert az ütemezés szerint kerül végrehajtásra. • Vásárláskor először az egyéni tisztálkodáshoz, ápoltságához szükséges cikkeket és felszereléseket vásárolja meg. Csak olyan meghatározott mennyiségben vásároljon, amit a zárka rendjére vonatkozó, illetve az egészségügyi és járványügyi szabályok betartásával megfelelően tud tárolni. • A fogvatartott az intézet könyvtárából térítés nélkül kölcsönözhet könyveket. A könyvtár igénybevételének rendjére vonatkozóan a nevelőtől kap tájékoztatást. A könyveket tilos az intézetből kivinni. A könyvek elvesztése, megrongálása fegyelmi, illetve kártérítési eljárást von maga után. 7. A négyféle tészes

Nagy László Tibor, az Országos Kriminológiai Intézet Osztályvezetője irányította azt a kutatócsoportot, amely 2008–ban a hosszú távú szabadságvesztés hatásait vizsgálta. 231 életfogytos közül 149–cel sikerült interjút készíteniük. Az életfogytosokat mind emberölésért ítélték el, egyikük kivételével. Őt emberrablásért, de abban az esetben is történt haláleset. A vizsgálat idején tizenkét ember volt tényleges életfogytos, közülük kilenccel tudtak beszélni. Nagy László Tibor a tészeseket négy csoportba sorolja. Az elsőbe tartozó csupán vegetál. Tehát azzal számol, hogy csak lábbal előre kerül ki. A mindennapjait próbálja az adott körülmények között a lehető legjobban élni, és csupán arra hajt – ha fogalmazhatunk így hogy kicsit több juttatásban részesüljön. Együtt él ezzel az állapottal, és nem nagyon stresszeli magát

azzal, hogy valószínűleg már nem fog kijönni innen. A második csoportba sorolhatók erősen bíznak a jogszabályváltozásban. Leginkább abban, hogy eltörlik a tényleges életfogytiglani. Ez a remény bizonyos periódusokban felerősödik, például politikai kurzusváltás idején. A harmadik kategóriába azok tartoznak, akik szökésen gondolkodnak. Ha nem is minden pillanatban, de folyamatosan ezen jár az eszük. Konkrétumokat természetesen nem árul el a kutató, annyit viszont igen, hogy egy esetben a szándék „kifejezésre jutott”, ám bűncselekmény végül nem történt. Aki ismeri a fogvatartottak elhelyezési körülményeit, tudja, hogy sikeres szökést elég nehéz megvalósítani. A negyedik csoportba tartozók feladják, és azt mondják, hogy öngyilkosok akarnak lenni. Van köztük, aki meg is teszi. Aki meg akarja ölni magát a börtönben, hiába a szigorú őrizet, meg tudja tenni. Nagy László Tibor így fogalmaz: – Azt mondom, valamilyen szinten ezt a jogot, illetve lehetőséget nem lehet tőlük elvenni. De azt nem tartom elfogadhatónak, hogy minden pillanatban kamerán át figyeljék a fogvatartottakat, másrészt viszont azt sem, hogy egy börtönben szándékosan olyan körülményeket teremtsenek, amelyek lehetőséget kínálnak az öngyilkosságra. Szerinte egyébként könnyen mondja bárki, hogy inkább a halált választja, mint a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést. Más az éles helyzet, és más egy beszélgetés. – A kutatás során minden életfogytos fogvatartottnak feltettük a kérdést, hogy elrettentőbb–e a halálbüntetés, mint a valódi életfogytiglan – magyarázza Nagy László Tibor. – Erre a kérdésre az elítéltek feleletként a következő kijelentések közül választhattak: „teljes mértékben egyetért” vele, „egyáltalán nem ért egyet”, vagy „igen is, meg nem is”. A válaszadók 73 százaléka azt felelte, hogy nem tekinti a halálbüntetést elrettentőbbnek a tényleges életfogytiglannál. A tészesek nagy része azt mondja, hogy az életfogytiglan rosszabb, mint a halál. Mégsem lesznek öngyilkosok, pedig a lehetőség elvileg fennáll. Más ugyanis kijelenteni valamit, és más megtenni. Vegyünk egy abszurd helyzetet. Ha választhatnának, hogy másnap reggel jöjjön–e a bakó fölakasztani őket, nem tudom, kérné–e bármelyikük. A felmérés arról győzött meg, hogy az ember életösztöne még a legreménytelenebb helyzetben is roppant erősen működik. Még ha van is, aki föladja... Nagy László Tibor úgy gondolja, sokkal több szól a tész ellen, mint mellette, ezért el kellene törölni. Jogos érv ugyan a többi embertől való elkülönítés követelménye, ám a végleges elzárást főleg a társadalom bosszúvágya motiválja: megtorlást akarnak. – Nehéz lesz megsemmisíteni a tényleges életfogytig tartó elzárás kiszabásának lehetőségét, mert ehhez az új alaptörvényt kellene módosítani. Igaz, a bírói gyakorlat kvázi „megszüntetheti”, úgy, hogy a bíróság nem alkalmazza a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést. Ahogy eddig is sok esetben történt. Ne legyünk naivak: a döntés a bírótól, illetve a tészhez való hozzáállásától függ. Vannak, akik a tényleges életfogytiglan hívei, s vannak, akik nem. Ahogyan ez a halálbüntetés esetén is így volt. A Nagy László Tibor által vezetett kutatás egyébként arra is választ keresett, hogy milyen hatást gyakorol a hosszú távú szabadságvesztés az elítéltekre. Hogyan változnak mentálisan, hogyan alakulnak a kapcsolataik, miként változik a személyiségük, hogyan viszonyulnak az igazságszolgáltatáshoz és az ítéletükhöz. Az ítéletben megjelölt idő (legkevesebb 20 év, illetve a gyakorlatban legtöbbször előforduló, el nem évülő bűncselekmények[7] esetén 30 év) elteltével a sima életfogytiglanra ítéltek feltételesen szabadlábra helyezhetők. Ez rendszerint meg is történik. Nagy László Tibor többekkel együtt problémásnak tartja ezt a gyakorlatot. Hogy miért? – A feltételes szabadlábra helyezésnél elsősorban az elítélt börtönbeli viselkedését veszik figyelembe, holott azt kellene kiindulópontnak tekinteni, hogy aki szabadul, veszélyes lehet–e a

társadalomra. Ez azért fontos felvetés, mert mindegyik elítélt személyisége más és más. Vannak, akik jól alkalmazkodnak a börtönviszonyokhoz, és képesek beilleszkedni, de egyáltalán nem biztos, hogy helyes dolog akár csak feltételesen is szabadon bocsátani őket. – Kíváncsian és aggódva várom, hogy némely elítélt esetében mi lesz pár év múlva, amikor ez a lehetőség megnyílik előttük – mondja Nagy László Tibor, majd tovább sorolja érveit. – Ismerünk olyanokat, akik várhatóan ott folytatják majd, ahol a büntetésük előtt abbahagyták. Miközben lenne olyan tészes, akit ki lehetne engedni. Már eleve az is „necces”, hogy ki kap a szabadon bocsátás lehetőségét meghagyó életfogytiglant, és ki ténylegeset. A kutató elvben nem zárná ki, hogy valakit, aki elkövetett egy szörnyű bűntettet, élete végéig börtönbe csukjanak. – Van ilyen, lesz is. De miért mondja ki a bíró, hogy az az ember soha nem engedhető ki, még feltételesen sem? Ki tudja megítélni egy emberről, milyen lesz harminc év múlva? Vagy hogy milyen lesz a világ? Lesznek–e olyan gyógyszerek, amelyek segítségével alapvetően át lehet alakítani a bűnelkövetők személyiségét? Mire jutnak a pszichológiai kutatások? Egyáltalán: milyen büntetési módok lesznek? Lehet, hogy egészen mások vagy legalábbis mások is. Ki gondolt valaha a chip segítségével otthonában is őrizhető elítéltre? Változhatnak a körülmények, változhat az orvostudomány, az elítélt is. A végleges elzárással azonban kizárjuk ezeket a lehetőségeket is. Miért vagyunk mi okosabbak ma, mint lesznek a szakemberek évtizedek múlva? Sokan felvetik: ha körülbelül tíz év alatt teljesen leépül az ember személyisége a börtönben, vajon az, aki húsz, harminc év után szabadul, nincs se családja, se barátai, hová és mire jön ki? Mi lesz vele? Bár vélhetően nem fog bűnözni, annyira megszokta a benti körülményeket, hogy nem tud majd beilleszkedni a kinti társadalomba. Fel kell készíteni rá, amennyire lehet. De ha valaki nem készíthető fel arra, hogy visszailleszkedjen a társadalomba? Nagy László Tibor véleménye erről az, hogy attól még nem kellene a büntetés–végrehajtási intézményeket „elfekvőként” alkalmazni: – A szabadon bocsátás legkorábbi időpontjának meghatározása lényeges lehet abból a szempontból is, hogy kit hány éves korában ítélnek el. Egyáltalán nem mindegy, hogy valaki életerős középkorúként, vagy erejét vesztett, idős, beteg emberként kerül szabadlábra. Önmagában persze értelmetlen volna valakit pusztán a gyenge fizikai állapotára való tekintettel szabadlábra helyezni, hiszen egy elesett ember miért ne tudna bármilyen eszközzel bosszút állni? Ami fontos, az az, hogy a kutatás eredményei szerint az idő múlásával az elítéltek többsége lecsillapodik. Agresszív késztetéseik csökkennek, sőt az életfogytosoknak az ítéletükhöz fűződő viszonya is változik. Kimutatható, hogy akiknek húsz évnél többet kell még várniuk a feltételes szabadlábra helyezés dátumáig, azoknak csak öt százaléka érzi tettével arányosnak a büntetését. Akiknek viszont egy évnél kevesebb van hátra, azoknak negyven százaléka. Az addigi ellenállásuk ekkorra már eltűnik, „a mindenki hibás, csak én nem” szemlélet kevésbé dominál.

8. Aki megúszta

Néhány évvel ezelőtt hosszú hónapokat töltöttem az akkor még működő Lipóton, hivatalos nevén az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben. Ez nem azt jelenti, hogy befeküdtem, csak annyit, hogy reggeltől estig ott lógtam, Gaszner és Rihmer főorvos elmeosztályán. Egy idő után az ápolók és az ápoltak egyaránt megszoktak. Az egyik legnagyobb meglepetés számomra az volt, hogy az elvonással együtt járó szörnyű, fájdalmas tünetektől

nemcsak a drogosok szenvednek, hanem azok is, akik szerencsejátékfüggők. Róluk végül külön könyvet írtam. Egészen tragikus esetekkel találkoztam. Emlékezetes maradt számomra az a vállalkozó, aki az egyik vidéki nagyvárosban elsőnek nyitotta meg az Adidas márkaboltot, összehozott magának egy kávéházat, szépségszalont, kocsmát, szoláriumot, és sokszoros milliomos lett. Aztán – valamikor a kilencvenes évek közepén – a presszójába beállítottak egy „félkarú rablót”. A gép nagyon jól jövedelmezett. A vállalkozó is dobálta bele a pénzt, és ahogy az lenni szokott, egyre lejjebb csúszott a lejtőn. Mindenét elvesztette. A vagyonát is, a családját is. Kétszer állt egy tízemeletes épület lapos tetejének a szélén, de nem volt lelkiereje az öngyilkossághoz. Tartozott az alvilágnak is. Illegalitásba vonult. Amikor utoljára találkoztunk, szőke paróka volt a fején. Nem tudom, mi van vele. Remélem, él még. Emlékszem arra a kollégámra is, aki a média egyik királya volt. Nagyon értett a gazdasági újságíráshoz, mindent tudott a bankok, a tőzsdék, a részvények világáról. Nemcsak írt, irányított is: tévécsatornát, szaklapot, internetes portált. Egy ideje szem elől vesztettem. Előzmények nélkül hívott fel, péntek délután beszéltünk, azt mondta, hogy hétfő délutánig adjak kölcsön neki félmillió forintot. Valamilyen szabadalomról beszélt, meg a fizetési határidőről. Jogvesztő határidőről volt szó, ezért kellett sürgősen a pénz. Zavarban voltam. Mondtam neki, hogy péntek délután bajos a számlámhoz férni, a kártyáim limitáltak, különben sem értem, miért tőlem kér kölcsön. Ismerni ismerjük egymást, de ötször sem beszéltünk. Megkérdeztem, hogy tud–e valamilyen biztosítékot felajánlani. Roppant kellemetlen volt visszautasítani az egykori kollégát, de végül ez történt. Milyenek a véletlenek. .. Néhány nap múlva egy társaságban szóba került a neve, és megtudtam, hogy már fűnek–fának tartozik, mindene elúszott, nemcsak a vagyona, de a hitele is. Meglehetősen ritkán fordulok meg kaszinóban, többnyire ruletten játszom kis összegben, és kizárólag külföldön. Társaságban szívesen pókerezem, általában szerencsém van. Egy–egy nagy nyereményt követően magával ragadhatott volna a szenvedély. De én megúsztam. Van, aki nemcsak a vagyonát és a családját veszítette el, hanem a szabadságát is. Korán ébredtem, aznap kellett elhagynom az albérletet. Olyan ideges lettem ettől, hogy erős nyugtátokat szedtem be. Addigra már az anyám összes pénzét is elvettem és eljátszottam. Lementem az utcára, és beültem a droszton álló első taxiba. Nem jelöltem meg a konkrét úti célt, de úgy irányítottam a taxist, hogy a lakásomnál álljunk meg. Fölmentem, magamhoz vettem egy kést, becsúsztattam a kabátujjba, a pengéje kifelé állt. Aztán visszaszálltam a taxiba, de továbbra sem mondtam címet, hanem navigáltam, hol jobbra, hol balra. A sofőr észrevehetett volna rajtam valamit, ha odafigyel, bár nem szokásuk belebámulni az utas pofájába. Egész végig nem beszéltünk semmiről. Amikor úgy láttam, hogy nagyjából jó helyre érkeztünk, a tenyerembe csúsztattam a kést. Felé fordítottam, és mondtam neki, hogy adjad oda a lóvét. Ekkor még hozzá sem ért a penge. Ő villámgyorsan előrántott valahonnan egy gázsprayt, talán a belső zsebéből vette ki vagy az ülés mellől. A bal kezében volt, az biztos. És akkor elkezdett fújni, én meg úgy megijedtem, hogy becsuktam a szemem, s belevágtam a kést a combjába. Olyan tíz centire fúródott bele. A vádiratban az állt, hogy nyereségvágyból akartam bűncselekményt elkövetni, de az nem szerepelt benne egyértelműen, hogy súlyos testi sértésről beszélünk–e vagy ölési szándékról. Pedig ez a lényeg. Nem tudom, honnan szedtek bizonyos adatokat, de a bíróságon már úgy beszélt az ügyész, hogy minden kétséget kizáróan azért öltem meg a taxist, hogy pénzt szerezzek tőle. A pénzszerzés szándéka igaz, de nem akartam gyilkolni. Az ügyvédem mindenképpen találni akart egy büntethetőséget kizáró okot. Mert ugye ott a nyugtató, voltam már pszichiátrián, plusz két öngyilkossági kísérlet, ezt elég jól össze lehet

rakni. Egy szakértő megállapította, hogy én többet nem köthetek jogi ügyleteket, nem vehetek föl banki kölcsönt, és csak az édesanyám hozzájárulásával köthetek adásvételi szerződést. Korlátozottak a jogaim. Na, a lényeg, hogy amikor megszúrtam a taxist, rám kiabált, szálljak ki. Erre én ösztönösen nagyon csúnyán összeszurkáltam. Csupa vér lett minden. Elborult az agyam, tisztára indulatból csináltam. Annyira dulakodtunk, hogy végül a feje a sofőrülésre került, a lába meg az anyósülésre. Nem tudom, hogy került át a sebességváltó fölött. Mondjuk én is mozgattam, kerestem a pénzt, de nem találtam. Aztán hazamentem, és még csak az sem jutott eszembe, hogy a kést eltüntessem, ott maradt a kocsiban. Mint utólag kiderült, a taxiban nem volt CB, a sofőr ezért nem tudott értesíteni senkit, és elvérzett, mert pont a fő ütőeret találtam el a combjában. Ha nem megyek vissza később, hogy lehúzzam az aranygyűrűjét, talán megúsztam volna halált okozó testi sértéssel. De ahogy értesültem róla, akkor is biztos elkapnak, mivel túl közel volt a gyilkosság a lakásomhoz, attól másfél kilométerre. A rendőrök ilyenkor abból indulnak ki, hogy azért vitettem oda magam a taxival, mert jól ismertem a környéket. De egy civil ilyeneken nem gondolkozik. Soha nem gondolkoztam a rendőrök fejével. Egyébként sokszor megjelenik előttem ennek a taxis srácnak a képe. Huszonnyolc éves volt, nagyon fiatal. Ha akkor este egy boltot látok meg először, lehet, hogy még most is élne, mert onnan raboltam volna pénzt. Lehet, hogy mindenki jobban járt volna. Én is. Az újságok azt írták, hogy rendszeresen vertem az édesanyámat. Azonban én soha hozzá nem nyúltam. Ezért is indítottam sajtópert. Szegény mamát kerüli mindenki. Megkülönböztetik. Volt egy konkrét eset is, mikor mondta, hogy köszönt egy ismerősnek az utcán, és az nem fogadta a köszönését. Takarítónő volt, külön éltünk apámtól. Én voltam a legkisebb fiú, a mama kedvence. Az édesapámról semmi hírem, fegyházban van. Nem hiszem, hogy ez valami örökletes dolog lenne, mármint hogy azért kerültem börtönbe, mert az apám is ül. Ez hülyeség, ilyen nincs. De ha az apám annak idején normális életet él és figyel a fiára, talán nem itt tartanánk. Ő nyilván jobban tudott volna fegyelmezni, mint a mamám. Szóval, az apám ebben az értelemben mindenképpen hiányzott. A testvéreim, a bátyám és a nővérem sem figyeltek fel arra, hogy velem balhé van. A bátyámmal egyáltalán nem tartottam a kapcsolatot, úgyhogy neki ehhez semmi köze. Ráadásul szerintem ők szégyellték az anyánkat, ezért nem tartják vele se a kapcsolatot. Élsportoló voltam, kézilabdáztam. A megyei válogatottságig jutottam. Más sport soha nem érdekelt, csak a kézilabda. Elvégeztem a nyolc általánost, több tanévben osztályelső is lettem. Aztán kereskedelmi vizsgát szerettem volna tenni, de az már valahogy nem ment, érettségi előtt abbahagytam az iskolát. Amikor előzetes letartóztatásba helyeztek, nem álltam semmilyen munkaviszonyban, jövedelemmel nem rendelkeztem. Alkalmi munkákból tartottam fenn magam, de a szerencsejátéknak éltem, még könyvet is akartam írni a témáról, annyira otthon voltam benne. Tizenöt éves koromban játszottam először, ilyen tárcsás, gyümölcsös játékot. Először csak a tízóraipénzeket játszottam el a középiskolás időkben, aztán jobban belemerültem. Fiatalabb koromban boltokból loptam, hogy legyen pénzem játszani. Egy étkezdeszerűségben volt a gép, amivel a játékot kezdtem. Később, amikor komolyabban belemerültem, kaszinókba jártam. Volt egy társam, akivel eljártunk gépezni, ketten jobb volt, mint egyedül. Egymást erősítettük, a játékról beszéltünk mindig, meg hogy honnan szerezzünk pénzt. Szórakozásként kezdtük, kisebb összegekkel. A baj akkor kezdődött, amikor elkezdtem nyerni. Egészen komoly nyereményeim is voltak, milliósak. Akkor már ruletteztem.

Nagy széria bal oldalon, az volt a szisztémám. A legtöbbször bejött, de nem mindig. Szakirodalmat ugyan nem olvastam, nekem az volt fontos, hogy saját tapasztalatom legyen, mert az már valami, abból ki lehet indulni. Olyan terveket sosem dédelgettem, hogy veszek egy házat vagy egy nagy autót, csak kitűztem egy célösszeget, amit aznap el akartam érni. Ha buktam, vissza akartam nyerni a pénzt, és az még nagyobb veszteséget csinált. Ez az igazi ördögi kör. Aztán már fizikai tüneteim is voltak. Néha egyszerűen remegett a kezem, a lábam, a gyomrom, hogy menni kell játszani, és volt olyan, hogy már futottam. Abban a pillanatban, ahogy pénz került a kezembe, rám tört a szenvedély, és már nem is voltam a magam ura, bevitt a gépi rulettre. Sokan azt mondják, hogy nem szeretnek kaszinóba járni, mert félhomály van, dohányfüst, meg viliódznak a fények. Engem nem a környezet érdekelt, hanem maga a játék, az izgalom. Úgy éreztem, hogy valami nagyon komoly dolgot csinálok, hogy a játék az egy komoly valami. Persze, számomra a pénz határozta meg a játékot, mert amíg volt pénzem, addig játszottam, de amit közben átéltem, az semmihez sem hasonlít. Még az alkoholhoz sem. Mondjuk, én nem nagyon italoztam, csak amikor éppen rám jött, hogy berúgnék egy kicsit, oldani a feszültséget. Néha ittam közben is, mert bátorságot adott, jobban mertem kockáztatni, és hát, a játékban ez a lényeg, az, hogy átéled a kockázatot. Most már tudom, az lett volna a helyes, ha abbahagyom, amikor nyertem, és megelégszem a pénzzel, de úgy gondoltam, ahol van egymillió, ott van több is. A nyeremény inkább fölcsigázott, mintsem nyugalmat hozott, ha pedig buktam, úgy gondoltam, előbb–utóbb visszanyerem a pénzt, Néha egész gyorsan elveszítettem mindet. Ilyenkor be kellett volna fejezni az éjszakát, az viszont nem ment. Tizenöt évesen kezdtem, most huszonnégy leszek. Néha az anyámtól is loptam pénzt, amire a legtöbbször rájött, de nem igazán szólt érte. Utólag látta már, ahogy megtörtént a baj, hogy valamit mondania kellett volna. Sokáig laktam otthon, de nagyon megromlott a kapcsolatunk a játék miatt. A bekerülésem előtt néhány hónappal elköltöztem. Voltak barátnőim, de velük se beszéltem erről mélyebben. A lányokkal mást kell csinálni, nem érdekli őket a lelkizés. A férfi legyen kemény. Egy komolyabb kapcsolatom volt, ő tudta, hogy játszom, és néha szívesen eljött velem. Talán segíthetett volna, hogy közösen kievickéljünk ebből, de szerelmesek voltunk, és akkor az érzelmek nem az evickéléssel foglalkoznak. Nekem 2001 –tői 2005–ig bejelentett munkaviszonyom volt. Elég jól kerestem. Aztán ha elment a pénz, akkor jött a bankból a kölcsön, meg kértem magánszemélyektől is. Elég sok embernek lógok. Meg, ugye, kézilabdáztam, abból is csordogált a lé. A tartozásaimat nagyon szégyellem, mindent másképp csinálnék, de erre már késő rájönni. Azt hiszem, volt az életemnek egy olyan pillanata, amikor végleg elbasztam mindent Amikor tizenöt éves koromban próbajátékon voltam egy első osztályú klubnál. Lehet, hogy ott fegyelemre szoktattak volna, és hatott volna rám a csapatszellem. Ez jól el lett cseszve, már akkor is inkább a gépezés érdekelt, ahelyett, hogy a sportban hoztam volna ki magamból a legjobbat. Akadtak azért olyan pillanatok is, amikor végignéztem a játéktermen, és tudatára ébredtem, mit is művelek valójában. Az ilyen helyeken rengeteg olyan emberrel találkoztam, akiknek a példájából tanulhattam volna. Szinte csak vesztesek voltak ott. Ez a szenvedély a nyolcvanéves öregasszonytól az egyetemi tanárig mindenkit elér, kortól és nemtől teljesen függetlenül. Érzékeltem, tudtam, hogy ez így nincs rendjén, de ennek ellenére folytattam. Pedig pszichológushoz is jártam a problémámmal. Családsegítő szolgálatnál dolgozott. Nem használtak a terápiák, csak kibeszéltem magam, aztán annyi. Bólogatott, kérdezett ezt–azt, ennyi. Betegség ez, amire nincsen gyógyszer. Vagyis van, csak én nem találtam. Most már például azt is tudom, hogy a Nyírő Gyula Kórházban külön osztályuk van a szerencsejátékbetegeknek.

Mondtam, ugye, hogy kétszer öngyilkos akartam lenni? Elkeseredtem, nem láttam kiutat a gépezésből. Édesanyám élettársának a gyógyszereit szedtem be mind a két alkalommal. Az első kísérletet tíz hónap múlva követte a második. Meg akartam halni, de nem sikerült. Nem könnyű úgy élni, hogy folyamatosan tartozik az ember, és közben a szenvedély hajtja játszani. Minden bizonytalannak tűnt, soha nem tudtam, hogy mi lesz másnap, és ez rossz, vagy még annál is rosszabb. Mostanában mindig ideges vagyok, én is látom, hogy furcsa mozdulataim vannak, de nem tehetek róluk. Néha meg összefüggéstelen dolgokat mondok. Nem tudom, mi lesz ebből. Harminc évet kaptam, ha adnak egy kis kedvezményt, akkor ötvenkét évesen talán szabadulok. Aztán van még pár évem, ha az átlagéletkort nézzük. Az is lehet azonban, hogy én innen már csak lábbal előre megyek ki. Azért azt nem gondoltam volna, hogy ennyit vernek rám. A mentő körülményeket teljesen elfelejtették. De amíg van lelkierőm, mindig az újrakezdésen gondolkodom, hogy majd hogyan csinálom kint Addig is vigyázni kell, nem belekeveredni semmibe. Bármilyen bűncselekményt követek el az ittlétem alatt, egyből öt év pluszt kapok. Mindegy, hogy miről van szó, minimum öt év. Nagyon szarul hangzik, hogy gyilkos vagyok, és ami még rosszabb, hiába kezdem újra az életet, a gyilkosság akkor is benne marad, nem lehet eltüntetni. Ez engem mindenhová el fog kísérni, én már mindig gyilkos maradok.

9. Nem lennék jó börtönőrnek

Amikor a parancsnokkal belépünk az ebédlőbe, körülnézünk, hogy hova üljünk le. Egy üres asztal felé indulunk, amikor észreveszem Volford Robit. Háttal ül, de egyből felismerem. Mondom a parancsnoknak, hogy üljünk hozzá. Bólint, persze. Volford Robi nagydarab, kisportolt, mosolygós ember. Nyolc–tíz évvel ezelőtt találkoztunk először, azóta folyamatos az előmenetele. 2009–ben készítettem vele egy hosszabb interjút, abban az időben vezető nevelői beosztásban volt a HSR–en, most már a büntetés–végrehajtási osztály vezetője. Azt mondja, a két év alatt emelkedett a fizetése, aztán mintegy mellékesen megjegyzi, hogy a felelőssége pedig a sokszorosára nőtt. A munkaköri leírását nem ismerem, de az a gyanúm, „minden” hozzá tartozik. Lehet, hogy furcsa, de meggyőződésem, tiszteli az elítélteket, sőt valamiféle érzelmi kapcsolatot tart fenn velük. Arra gondolok, hogy amikor intézkedik, vagy éppen csak szót vált egy elítélttel, furcsa kettősség figyelhető meg rajta: egyszerre profi smasszer és megértő civil. Gyakran elpirul. Kíváncsi vagyok, milyen otthon a gyerekeivel. A tengerimalacokat eredetileg nekik szánta, de aztán a tészeseknek ajándékozta őket. A HSR körletben rengeteg a növény. Robi és a kollégái hoznak otthonról ezt–azt: függönyt, térítőt, könyvet, kazettát. Fogadnék rá, hogy Volford őrnagyból előbb–utóbb parancsnok lesz. Lehet, hogy nem rögtön a Csillagban, de idővel az is összejön neki. A 2009–es interjút újraolvasva rájövök, hogy nekem nem igazán lenne helyem a Csillag fegyőrei között. Ahhoz túl labilis a személyiségem. Robi pályája mindenesetre tanulságos. – Kényszerpályaként indult a karrierem a büntetés–végrehajtásnál – mesélte. – Előtte katona voltam tíz éven keresztül, nagyon szerettem csinálni. Robi két esztendeig volt sorkatona, tiszthelyettesként kezdte a hivatásos szolgálatot. Kiképzőként dolgozott különböző helyeken, és több szakképesítést is szerzett. Dolgozott az útépítő alakulatnál és a tűzszerészeknél is. Összetett

munka volt: lövészet, műszaki zárak robbantásai, út – és hídépítés, és ami őt a legjobban érdekelte, a sorállományú katonák kiképzése. – Szeretem az embereket, a változtatás lehetőségét szeretem bennük – mondja Robi. – Meggyőződésem, hogy az ember képes irányítani a sorsát. Sokan úgy tartják, hogy nem mindegy, hová születik az ember, ez ugyanis megszabja a kilátásait és a lehetőségeit. Részben egyetértek, de szerencsés esetben lehetőség nyílik a kitörésre. Robi szerint a hátrányos helyzeten való változtatás lehetősége nem feltétlenül a pénzen múlik. Ha valakinek nem gazdagok a szülei, és nem tudják a gyereküket minden nyáron külföldön nyaraltatni, attól még adhatnak át neki emberi értékeket, pozitív irányba fejleszthetik a személyiségét. A kulcs szerinte a normaközvetítő közeg, a pozitív példa, a jó minta. Annak idején, amikor Robi a sorkatonákkal foglalkozott az alapkiképzésen, nagyon rövid idő állt a rendelkezésére, hogy kiismerje őket és kihozza belőlük a legtöbbet. Hosszasan mesél az egyik katonáról, akinek nevelése és irányítása eleinte igazán kemény diónak bizonyult. – Emlékszem, volt egy féktelen parasztgyerek, egy jó értelemben vett földműves gyerek, mi Csikónak hívtuk. Meglehetősen ingerszegény környezetből csöppent közénk, hatalmas fizikai erővel. A kontrollfunkciói nem működtek. Ez azt jelenti, hogy ha megbántották, megsértették, akkor először ütött, és csak azután kérdezett. Nála ez volt a toleranciaküszöb. Az alapkiképzésen nagyon erős fizikai terheléssel is manipuláltuk a katonáinkat – jó értelemben vett manipulációról van szó és ezt Csikó bámulatosan jól viselte. Azt gondolta, hogy az erejével fölébe tud kerekedni a szakaszbeli társainak. Az alapkiképzés végére, a nyolcadik héten önként hátra állt a sorban. Látta a korlátait, és belátta a lehetőségeit. Arról volt szó, hogy bár kezdetben domináns szerepet töltött be a szakaszban, egy idő után a fizikai képességek háttérbe szorultak, és más típusú, elsősorban szellemi értékek kerültek előtérbe. Kiderült, hogy társai nagy többsége sok tekintetben ügyesebb nála. Csikó volt annyira intelligens, hogy ezt elfogadja. Az új helyzetben feltalálta magát. Segítette a többieket abban, amiben ő volt jobb, ugyanakkor elvárta, elfogadta tőlük is a segítséget. – Azt, amit mi annak idején úgy neveztünk, hogy az újoncból katonát építünk, sokkal durvábban csinálják az idegenlégióban – magyarázza Robi. – Ők lerombolják a személyiséget, és úgy építenek fel egy katonát. A büntetés–végrehajtási munkát nehéz összehasonlítani a katonaival. A sorkatona folyamatosan terhelésnek van kitéve, a rengeteg képzés és foglalkozás leköti a figyelmét, fizikálisán fárasztja. Az elítéltek azonban be vannak zárva, és ez a monotonitás szellemileg is fárasztó számukra. Robi szerint az összezártság az egyik komoly probléma. A katonának sem mindegy, hogy kivel van egy körletben, de a rabokra a börtönben ez halmozottan érvényes. – Ha megkérdez egy fogvatartottat, mi az, ami igazán meghatározza az életét, nem arról fog beszélni, hogy egy csomó lehetőségtől meg van fosztva, hanem arról, hogy kik a zárkatársai. A Csillagban és más büntetés–végrehajtási intézményekben is a zárkaközösség az elsődleges, mert az elítéltek abban töltik az életük jelentős részét. – A mi munkánk leginkább a toronyugráshoz hasonló – mondja Robi. – Amikor munkába állunk, minden áldott nap reggel nyolc órakor felmegyünk a toronyba és fejest ugrunk a mélyvízbe. Az a kérdés, mi vár bennünket, amikor feljövünk a víz alól a levegőre. Robi a Csillag egyes számú objektumának, a fogvatartottak elhelyezésére szolgáló területnek a biztonságáért és fenntartásáért felel. A körlet foglalja el az első helyet az életében. Hétszáz elítélt él itt, további kétszázan látják el az őrzésüket és a védelmüket. A fogvatartottak s az őket felügyelő személyzet napi problémáival és esetleges fegyelmi ügyeivel is Robi foglalkozik, saját hatáskörében intézkedhet. Feladatai közé tartozik a fegyelem fenntartása, de a fogvatartottak életrendjének kialakítása, megváltoztatása is.

Mikor megkérdezem, hogy ha össze kellene foglalnia, mi a munkája lényege, mit mondana, azt feleli, hogy a körülményekhez képest emberségesen bánni a fogvatartottakkal. És hinni abban, nem élnek vissza sem az ő, sem a többi fegyőr bizalmával. – Van még valami, amit nagyon nehéz megfogalmazni. Az elítéltek ugyanazt a levegőt szívják, mint a személyi állomány tagjai. Meg kell éreznünk, ha valami van a levegőben, ha megváltozik a viselkedésük, és ha valamire készülnek, azt meg kell tudnunk akadályozni. Soha nem feledhetjük el, hogy a fogvatartott nyilvánvalóan megpróbálja kihasználni a kínálkozó lehetőségeket, bármiről is legyen szó. Már az én időmben is volt szökési kísérlet, egy kezdetleges, barkácsolt eszközzel próbálták a rácsot megrongálni. A tészesek és a börtön személyzete között kialakult emberi kapcsolatot Robi valahol abnormálisnak érzi. Az elítéltek külső kapcsolatai lassan megszűnnek. A szülők előbb–utóbb meghalnak, a rokonok, barátok, ismerősök látogatásai elmaradnak... Mivel a fogvatartottak mégis igénylik az emberi kommunikációt, bármennyire is furcsa kimondani, csak a nevelőtisztek és a börtön munkatársai maradnak számukra. Mindenkinek vannak előítéletei, ez alól egy ember sem kivétel. Robi elárulja, hogy neki is voltak prekoncepciói, amikor a büntetés–végrehajtásban kezdett dolgozni. – Van, aki a rasszizmusával küzd, van, aki a homofóbiájával. Én az ostobaságot nem viseltem el, irtózatosan taszítottak a buta, primitív és bunkó emberek. Vagy az, ha valaki nem tudja felfogni a saját vagy a többiek érdekeit. Zavart a rosszindulat, vagy ha valakire egyszerűen nem hatnak az észérvek. Ha pedig ez a két utóbbi tulajdonság párosul, az óriási konfliktusokat idézhet elő. Ráadásul mindig jelentkezik a hatalomvágy is, az, hogy egyesek uralkodhassanak mások felett. Van olyan kollégája, akiben Robi felfedezte a hatalomvágyat. Szerinte ez az, amit nem szabad tolerálni. Aki uralkodni akar, az nem maradhat sem a Csillagban, sem más büntetés–végrehajtási intézetben. Nem véletlenül kell az ilyen munkára jelentkezőknek igen komoly pszichológiai alkalmassági vizsgálatokon átesniük. Az egyik vizsgálat az agresszív viselkedést próbálja kiszűrni. Előfordulhat persze, hogy valaki átcsúszik, de később bizonyosan fennakad a rostán, hiszen munkába állásakor olyan közegbe kerül, amelyben erősek az alá – és fölérendeltségi viszonyok. Jelzések, verbális és nonverbális üzenetek tömegét bocsátja ki magából mindenki, aki a Csillagban dolgozik, akár akarja, akár nem. Ezekből kiderül, hogy ki hogyan kezel bizonyos helyzeteket, konfliktusokat. Robi úgy tapasztalta, szépen kirajzolódik belőlük, mikor kezd valakin elhatalmasodni az uralkodási vágy, hogyan igyekszik valaki mások fölé kerülni. – Amikor egy ilyen személy elveszíti az önkontrollt és visszaél a hatalmával, az nagy baj. Amikor ezt tapasztaljuk, közbeavatkozunk. Ha bárki visszaél a törvény adta jogaival, az komoly szankcióra számíthat. Robi tizenkét éve dolgozik a Csillagban. Ez idő alatt nyolc–tíz embert küldtek el alkalmatlanság miatt. – Én, az egykori katona, már nem érzem úgy, hogy kényszerpályára kerültem volna. Értelmét látom a munkámnak. A kamaszkorú sorkatonák után most felnőttek nevelésével foglalkozom, és szeretem a munkámat. Ugyanakkor, bár időnk jelentős részét a börtön falai közt töltjük, azért az életünk nem csak a börtönről szól. Van családom, és van hobbim is. Kutyaiskolát vezetek, ebben is törekszem a sikerre. Nem könnyű arról beszélnie, hogy nyugdíjba vonuló kollégáinak a jelentős része nem éri meg a civilek várható átlagéletkorát. Tetszik, nem tetszik, a börtönben gyorsan telik az idő, repülnek a hónapok. A nevelőtisztek felpörgetett életet élnek. Aki a Csillagban vállal szolgálatot, az Robi szavaival élve „lemond néhány évről”. Ezt a családja is tudomásul vette. Talán részben

azért, mert katonaként is olyan közegben mozgott, ami eltért az átlagtól, ami sokkal veszélyesebb volt. Amikor a katonaságnál megszüntették az alakulatukat, felajánlották Robinak a külszolgálatot. – Két okból döntöttem a büntetés–végrehajtás mellett: Szegeden akartam maradni és fegyveres testületnél. Stabil állásra vágytam, ahol emberekkel foglalkozhatom. Megtaláltam. Robi klasszikus értelemben nem vallásos. Valami felsőbb szintű értelemben viszont hisz. Valamiben, ami irányít bennünket, de ez szerinte nem személyhez kötött, és nem is dogmához. – Nem tudok hinni a bevett vallási tanításokban. Ezek a rendszerek hibákkal működnek, ugyanúgy, mint egy számítógépes program. Vagy beiktatott hibáik vannak, vagy az is lehet, hogy generálják őket, de biztos, hogy nem tökéletesek. Viszont a rengeteg érték talán kompenzálja a problémákat. Ebben is meg lehet találni a jót. Robi nem szeret a hitéről beszélni, de ha már szóba került, annyival azért még kiegészíti az elmondottakat, hogy ő ezt a viselkedésével igyekszik kifejezni, kézzelfoghatóvá tenni. Ügyel arra, hogyan jelenik meg, hogyan köszön. Fontosnak tartja, hogyan bánik és miként kommunikál az elítéltekkel. – Embernek tekintem a másikat? Akarok, képes vagyok segíteni neki a gondjai enyhítésében, megszüntetésében? Le tudok itt ülni vele, hogy együtt nézzünk meg egy filmet? Tudok könyvet adni a kezébe? Olyat, amit én értékesnek tartok? Tudok erről utána beszélgetni vele? Képes vagyok rajzoltatni vele egy képet, amit utána meg tudunk beszélni? Ehhez rengeteg türelem kell. Hiszek abban, amit csinálok, és addig csinálom, amíg van lehetőségem arra, hogy változtassak a dolgokon. Robi a kedvemért hajlandó belemenni egy szerepjátékba. – Játsszuk el azt, hogy én börtönőrnek jelentkeztem. Jó? Kérdezzen ki, én őszintén válaszolok, és mondja meg a végén, hogy fölvenne–e, vagy sem. – Jó. – Elmondom, hogy ötvenvalahány vagyok, jogi végzettséggel rendelkezem, tanítottam tizenvalahány évig egyetemen oktatóként, családom van, feleségem, két nagy gyerekem. Ennyi. – Gyakorlatilag már az életkor meghatározó, mert harmincöt év a maximum. – Jó, akkor harmincéves vagyok, egyetemet végeztem, újságíró voltam, elküldtek. – Megkérném arra, hogy jöjjön be két hétre, nézzen körbe, és utána beszélgessünk újra. – Itt vagyok két hét után, kérdezzen! – Mit tapasztalt? – Engem idegesítenek az elesett emberek. Gyerekkorom óta nem tudom elviselni, ha valaki gyenge, ha segíteni kell rajta. Inkább legyen csibész, csak elesett ne. – Mit érzett akkor, amikor az első fogvatartottat megmotozta? – Borzongást. Halálosan taszít, ha hozzámérnek, és én sem szeretek hozzáérni idegen emberekhez. Nem bírom az effajta testi közelséget. – Mit érzett, amikor kiment a sétaudvarra, és nyolcvan olyan fogvatartott volt ön körül teljesen szabadon, aki már ölt embert? – Megmondom őszintén, féltem, mert arra gondoltam, hogy valamelyikük egy rossz pillanatban, csak úgy csinál valamit. Minden ember életében megtörténik. Én egyszer fellöktem egy tizenöt–tizenhat éves fiút. Egy metróállomáson gördeszkázott, és ijesztgette az idős embereket. Amikor mellém ért, akkora pofont leakasztottam neki, hogy tíz métert repült. Én kilencven kiló vagyok, a gyerek pedig vézna volt. Azóta is szégyellem a dolgot. De akkor ez valahogy kijött belőlem. Egyáltalán nem jellemző rám! Soha nem ütöttem meg senkit addig, sőt azóta sem, és engem sem ütött meg soha senki. De hogy akkor miért csináltam ezt, nem tudom. Arra gondoltam, ha ez belőlem annakidején kijött, akkor el tudom képzelni, hogy valaki ebből a társaságból is hasonlóképpen gondolkodik. Nem? – De. Benne van ez is a pakliban.

– Egyébként abszolút tudok uralkodni magamon. – Bele tud nézni az elítéltek szemébe? – Igen, mert érdekelnek az emberek, és ez olyan kalandos dolog. – Feszült önben indulat, amikor elolvasta az ítéletet, és újra találkozott azzal az emberrel? – Hát, ez egy komoly probléma, mert aki jogot végzett, az állandóan küzd azzal a kérdéssel, hogy képviseljen–e mondjuk egy pedofilt. Én azon az állásponton vagyok, hogy nincs álláspontom. Egyszerűen vívódom. Engem idegbeteggé tesz egy ilyen ember közelsége, mert mögé képzelem, amit művelt. Másrészt viszont mindenkinek jár a védelem, és ha én egyszer letettem az esküt jogászként, akkor számomra ez kötelező. Tehát mégiscsak elvállalnám az ügyét. – Mit tenne akkor, ha faji, etnikai problémával fordulnának önhöz segítségért? – A közhit úgy tartja, hogy a cigányok erőszakosak és primitívek, az amerikai a filmekből az jön le a börtönökről, hogy ott is mindig a fehérek uralkodnak, mert intelligensebbek. – Igen. – Annál az alakulatnál, ahol sorkatonaként szolgáltam, általában az volt a jó tiszt, aki hagyta, hogy lerendezzék egymás közt a problémákat a honvédek. Ha beavatkoztak, annak senki nem örült. Ott azért voltak durva dolgok. Én mindig kívül maradtam, engem soha nem piszkált senki. Egyszerűen tudomásul vették, hogy más vagyok, mint a többiek. Jó, mondjuk én voltam az egyetlen pesti a sok vidéki srác között. Szóval az első gondolatom az lenne, hogy oldják meg egymás közt, és csak a végső esetben avatkoznék be. Na, felvenne? – Nem. – Miért nem? – Mert itt a konfliktus kerülése nem jelenti a probléma megoldását. Tehát itt bele kell mennünk a konfliktusba, vállalnunk kell, sőt néha generálnunk is, hogy ki bírjuk sütni a feszültséget. Ha valaki fél, az teljesen természetes, anélkül nem is szabad dolgoznunk. Reális veszélyérzetnek mindenképpen kell lennie. Az agresszió is jelen van a börtönéletben, mert ez ilyen közeg, de nem engedhetünk neki teret. A személyzet minden tagja kialakít valamilyen véleményt, álláspontot a fogvatartottakról. Az egyiket jobban ismeri, a másikat kevésbé. Tény, hogy kialakulnak előítéletek, de azokat tilos érvényesíteni.

10. Hogy ne mehessen vissza az elrejtett zsákmányért

Futó Barnabás ügyvéd úgy gondolja, többféle hatása lehet egy büntetés kiszabásának. Az egyik a visszatartó erő, vagyis az, hogy az illető kétszer is meggondolja, elkövesse–e a tervezett bűncselekményt. Szerinte a tényleges életfogytiglannal is büntethető cselekedeteknél ez fokozottan érvényes. – Mondjuk egy tizennyolc–húsz éves szabadságvesztésben megtestesülő fenyegetettség nem mindig eléggé elrettentő. Ilyen hosszú idejű elzárást szándékos, előre megfontolt, visszaesőként elkövetett, súlyos bűncselekményeknél szabnak ki. Először persze arra gondol az ember, hogy úgysem bukik le. De aztán esetleg arra is, hogy ha mégis, és le kell ülnie a büntetést, övé lehet az elrejtett pénz. A tényleges életfogytiglannál erre nincs esélye. A másik cél: kivonni az illetőt a „forgalomból”. Vannak, igenis vannak, akiktől egyszer s mindenkorra meg kell szabadítani a társadalmat. Ugyanakkor azt gondolom, hogy erre csak különösen brutális esetekben kerülhessen sor. Lehet, hogy egyéntől függően hatásos lenne, ha a törvény kimondaná: húsz, harminc vagy még több év múlva mindenképpen vizsgálják meg a feltételes szabadlábra bocsátás lehetőségét. A magam részéről elképzelhetőnek tartom, hogy az életfogytiglanra ítélt

ember harminc vagy akár negyven év után kockázat nélkül visszatérhetne az emberek közé. Ugyanakkor fenntartom a véleményemet, hogy a társadalom védelme, illetve a megelőzés okán továbbra is maradjon meg a végleges, tényleges szabadságvesztés intézménye. Futó Barnabás kifejti, hogy a tényleges életfogytiglan–nál is szűkebb körben a halálbüntetést is elfogadhatónak tartaná. Szerinte viszont ebbe a témába nem érdemes belemenni, hiszen a halálbüntetést úgysem lehet visszaállítani. Helyette van lényegében a tész. És ha a kettő közül választani lehetne, ő a halálbüntetés helyett inkább a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre szavazna. Elsősorban azért, mert ha tévedés vagy egyéb körülmények miatt esetleg jogtalan volt a szankció, így később még reparálható lenne.

11. A mintarab

A laikusok gyakran azt gondolják, a fogvatartottak különleges bánásmódban részesülnek. Jelenleg 400 forintból kell kihozni a napi háromszori étkezésüket. Nem könnyű. A zöldségleves nem túl jó, pontosabban nem jó. Híg és íztelen. Talán ha a fele fogy el. A főétel elbizonytalanít minket. Bozó Bea rakott krumplira tippel, Éva, az asszisztensem tanácstalan. Ebédre a parancsnok, dr. Kiszely Pál is ugyanazt eszi, mint mindenki más a Csillagban. Azt mondja, hogy kicsit túrjunk bele a kajába, hátha kiderül, mi is az. A tejfölös krumpli alatt kolbász helyett húst találunk, ebből is marad a tányérokon valamennyi. A desszert almakompót, de egyedül én kóstolom meg. Ugyanezt a befőttet ehette Rákosi is, mielőtt a Szovjetunió 1940–ben kicserélte. Az ételt egy régi ismerős, Zoltán szolgálta fel. Jóvágású, harmincas, gyorsan mozog, figyelmes, de nem alázatos. Még Csapó tábornok volt a parancsnok, amikor itt ebédelt jó pár börtönparancsnok a balkáni országokból. Őket is Zoltán szolgálta ki, és az egyik vendég megkérdezte: „Ugyan mit követett el ez a szimpatikus pincérfiú?” Csapó azt válaszolta, hogy a jóvágású pincérfiú megmérgezte a családját. A vendégeknek torkukon akadt a falat, aztán persze elnevették magukat. Beától tudom, hogy Zoltán még sohasem állt szóba újságíróval, velem azonban kivételt tesz. A Csillagban nem olyan egyszerű elítélttel interjút készíteni. Komoly papírmunkát kell Beának végeznie. Kétoldalnyi szöveg tájékoztatja az elítéltet arról, hogy ilyen esetben milyen jogok illetik meg. A szabályok meglehetősen szigorúak. Zoltán nem túl bőbeszédű. Azt mondja, a Csillagban nem tartják számon az életfogytosokat, mert nagyon sokan vannak. Szerinte az éveknek nincs különösebb jelentőségük, csak a személyiségnek. Barátokra szükség van. Zoli szűkén értelmezi a barátságot, megelégszik egy–kettővel. Visszanézve úgy gondolja, gyorsan telt el a Csillagban lehúzott tizenhat év, viszont a hátralévő tizenegy hónap rettenetesen soknak tűnik. Számára az eltelt tizenhat esztendőben a nagyszülők halála volt a legrosszabb. Húszévesen került be, borzasztó fiatalon, de a múlttal nem foglalkozik, inkább előre néz. Szűkszavúan felel a kérdéseimre. – Fiatal még. Mit tud a kinti világról? Csak amit a televízióban lát? – Nem. Szerencsés vagyok ebből a szempontból, mert már három éve kijárok iskolába. – Mit tanul? – Itt, a Szegedi Bölcsészettudományi Karon voltam informatikus–könyvtáros, MA szakon. – Mikor kap diplomát? – Ha minden igaz, jövő nyáron. Még nyelvvizsgát kell tennem. Most adom be a szakdolgozatomat. – Miből írja? – Nem biztos, hogy érdekli... – mosolyog

– Na! – A közösségi oldalakon folyó kommunikációról. – Egy rabnak lehetősége van használni a Facebookot? – Nem, nincs. – Magának sincs? Akkor hogy csinálja? – Jórészt kint használom, meg az eltávozáskor. Átmeneti csoportban vagyok, havonta haza lehet menni, olyankor gyűjtöttem anyagot a szakdolgozatomhoz. – Mikor is jött be? – 1995–ben. – Azóta hihetetlen technikai fejlődésen ment keresztül a világ. Maga tud is erről. És a többiek? – Szerintem a kilencven százalékuk nem tud róla. – Akkor biztosan nagy kihívás volt magának, hogy ebből a zárt világból egyszer csak egy teljesen újba lépett ki! Hiszen a közösségi hálók új teret jelentenek. A kommunikációs társadalom legnagyobb kihívása a huszonegyedik századi technológia. – Kihívás? Kihívás. De azért az alapszakot előtte itt bent elvégeztük, és akkor, ha másból nem is, de az ezzel foglalkozó könyvekből kaptunk információkat. Hiszen az informatikus–könyvtáros képzés nagyrészt a számítástechnikán és az interneten alapul. – A hat és fél éves lányunokám augusztus elején regisztrálta magát a Facebookon, és már százötven ismerőse van. Olvastam, hogy ahhoz, hogy egy ember személyisége egészségesen fejlődjön, legalább egy tucat kommunikációs kapcsolatra van szüksége. Ez lehet munkatárs, haver, akivel kocsmázik, futballmeccsre jár, rokon stb. Magyarországon egy átlagembernek jó, ha három–négy ilyen kapcsolata van. Itt, a börtönben ez hogy van? Van, aki évekig meg sem szólal? Kizárja a világot? – Nem, nem hiszem. Ha ilyen előfordul, az kirívó esetnek számít. – Akkor hogy van ez? – Sokan dolgoznak. Vagy a szabad levegőn tartózkodáskor érintkezhetnek egymással a fogvatartottak, vagy fürdésnél... – Egyébként az egyetemen milyen fogadtatásban részesült? Nyilván tudták, hogy honnan jött... – Nem mindenki. A tanárok sem voltak mind tisztában vele. A tanszékvezető úr tudta és a helyettese. A csoporttársaim közül én egynek mondtam el. Hogy ő ezt mennyire kezelte bizalmasan, nem tudom. – Hogy alakult a tizenhat év alatt a kapcsolata a külvilággal? Család? – Hát igen, csak a család maradt meg, de már az elejétől fogva. – Készülnek a fogadására? – Készülnek, készülnek... – Mit követett el? – Emberölést. – Kit ölt meg? – Egy munkatársamat. – Erős felindulásból? – Nem mondhatnám. – Hanem? – Az ítéletet mondjam, vagy azt, ami történt? – Először az ítéletet, aztán a valóságot. – Az ítélet szerint nyereségvágyból. – És valójában mi történt? – Valójában én sem tudnám pontosan megmondani. – Ittas volt? – Igen. – Tudja, voltam a Hospice–nál, csináltam róla egy dokumentumműsort. Hihetetlen önzők tudnak lenni az emberek a halálukkor, gyűlölik azokat, akik egészségesek és kint sétálnak. Minden beteg, aki a halálára vár, önző módon felteszi a kérdést, hogy miért nem a másik, miért neki kell meghalnia. Maga a tizenhét év alatt hányszor tette fel a kérdést, hogy „miért pont én”? – Egyszer sem. – Hogyan tudta ezt elintézni

önmagával? – Úgy, hogy elfogadtam, hogy én ezt elkövettem, és ezért ez jár. – De miért pont maga? – Ezen törjék a nagyok a fejüket. – Akkor maga ezt azzal elintézte, hogy végigcsinálja, és passz? – Persze. Szerintem másképp nem is lehet. Bea azt mondja, hogy Amerikában vannak olyan államok, ahol jó magaviselet esetén a börtönparancsnok javasolhatja az elítélt előírtnál korábbi szabadulását. Ha dr. Kiszely Pálon múlna, szerintem Zoltánt már rég kiengedték volna. A gyilkosság részleteiről nem kérdezem, érzem, hogy tényleg nem szívesen tekintene vissza. Nem vagyok pszichológus, de biztos vagyok abban, hogy Zoltán, ahogy mondani szokták, képes lesz integrálódni a társadalomba.

12. HÁZIREND III.

A fogvatartottaknál tartható tárgyak

TISZTÁLKODÁSI FELSZERELÉSEK: – tisztálkodási szerek és a tartásukra szolgáló eszközök (szappan, fésű, tükör, krém, sampon stb.); – mosószerek (paszta vagy folyékony) és öblítőszerek; – fogápolási eszközök; – izzadsággátló szerek (hajtógázzal töltöttek kivételével); – körömápoló cikkek (körömolló, max. 10 cm hosszúságú); – ruha és cipőápoló eszközök (1 készlet); – varrókészlet (1 készlet); – törölköző (2 db saját), zsebkendő (7 db saját); – borotválkozó felszerelés, villanyborotva (1 db), borotvahab; – vatta, tampon, egészségügyi betét, WC–papír (1 hónapra elegendő); – hajápolási eszközök (hajvágó, szakállvágó, hajszárító, hajsütő 1–1 db); – engedélyezett egyéb tisztasági szerek. RUHÁZATI ANYAGOK: – engedéllyel saját alsóruházat, lábbeli, papucs (7 db alsó, 7 db fehér atléta, 7 db fehér póló, 1 pár papucs, 1 pár utcai félcipő, 1 pár sportcipő); – előzetesen letartóztatottnál saját tulajdonú alsó– és felsőruházat, lábbeli és papucs; – elzárást töltőnél saját ruházat (alsó–, felső–), lábbeli és papucs. ÉLELMISZEREK, ÉTKEZÉSI ESZKÖZÖK: – az intézetben vásárolt vagy csomagban beküldhető élelmiszerek; – filteres tea (60 db), kávégranulátum (300 g); – édesítőszerek (tabletta, kockacukor, folyadék); – üdítőitalok, savanyúságok, kompótok; – tejtermékek, tubusos ételízesítők; – ételtartó doboz és táska; – konzervnyitó, palackfedél nyitó; – merülő forraló (max. 350W teljesítményű); – műanyag pohár (2 db).

DOHÁNYÁRUK: – cigaretta (60 csomag), szivar, dohány (150 dkg); – szipka, pipa (2–2 db); – gyufa, öngyújtó; – szivar (100 szál); – cigarettahüvely, töltőkészülék, cigarettapapír, sodrókészülék. ÍRÓSZEREK, PAPÍRÁRUK: – levelezéshez, önképzéshez szükséges eszközök; – zseb – és kártyanaptár; – fényképek, levelek, iratok; – könyvek (10 db), napilapok (1 havi mennyiség), folyóiratok (3 havi mennyiség), füzetek (acélspirál nélküli) stb. EGYÉB HASZNÁLATI TÁRGYAK: – vallásgyakorláshoz szükséges kegytárgyak (pl. biblia, rózsafüzér, imaszíj, szentkép, imakönyv); – elemmel működtethető zsebrádió 1 db; – legfeljebb 37 cm–es képátmérőjű képcsöves vagy maximum 16” képátlójú LCD hordozható tévékészülék (a készülék nem rendelkezhet vezetékes és vezeték nélküli számítógépes adatkommunikációs csatlakozási lehetőséggel: USB, LAN, Wi–Fi stb.); – távkapcsoló 1 db (külön engedéllyel); – karóra 1 db, 30 ezer forintot meg nem haladó értékig; – fülhallgató 1 db; – kártya (2 csomag); tartalék elemek; külön engedéllyel hangszer, kézimunka–felszerelés; hosszabbító (max. 2 méter) külön engedéllyel.

13. Akik elutasítják

Bárándy Péter igazságügy–minisztersége idején döntött úgy a parlament, hogy akiket el nem évülő bűncselekmények miatt ítélnek el, azokat minimum harminc év elteltével helyezhessék feltételesen szabadlábra, a többi életfogytost pedig legkevesebb húsz esztendő után. Igazából a tényleges életfogytiglan megszüntetése volt a cél, de már ez is előrelépést jelentett. Bárándy azt viszont sérelmezi, hogy az Alkotmánybíróság évek óta képtelen dönteni a tényleges életfogytiglanról. Ő úgy tudja, egyszer már megszövegezték az eltörlésről szóló határozatot, de hiányzott a politikai bátorság a kihirdetéshez. Álláspontja szerint nem véletlen, hogy a tényleges életfogytiglan – furcsa módon – most bekerült az Alaptörvénybe is: – Gyanítom, hogy úgy gondolják, ha már a halálbüntetést nem tudják visszaállítani, bár igény volna rá, legalább az a lehetőség maradjon meg, hogy az elítélt sose szívhasson többé szabad levegőt. Fleck Zoltán jogszociológus véleménye ebben a kérdésben egyezik Bárándy Péterével. Szerinte a tudományos világban mind a tényleges életfogytiglant, mind a halálbüntetést az embertelen szankciók közé sorolják. Halálbüntetést – Lukasenko Fehéroroszországát kivéve – már nem hajtanak végre Európában, és a tész intézménye is csak egy–két államban létezik. A tényleges életfogytiglan emberellenessége vitatott, a halálbüntetésé azonban nem vitás. Fleck

Zoltán úgy látja, mindkét büntetési nem megítélésénél fontos feltenni a kérdést, hogy mi történik akkor, ha valakit ártatlanul ítélnek el. A végrehajtott halálbüntetést nem lehet utólag jóvátenni, a tényleges életfogytiglannál viszont fennáll ennek a lehetősége. – Csakhogy – figyelmeztet Fleck Zoltán – akit tényleges életfogytiglanra ítél a bíróság, arra többé már rá sem néz. Ha azonban valaki nem ténylegeset kap, a bíróság előbb vagy utóbb döntést hoz arról, hogy benntartsák–e, vagy kiengedjék, mert valószínűsíthetően már nem követ el több bűncselekményt. A tész esetében, amint kimondják, az elítéltnek nincs több reménye. Ez azért tartható elfogadhatatlannak, mert a modern büntetési rendszerek általában igyekeznek fenntartani azt az illúziót, hogy a bűnelkövető visszavezethető a társadalomba, illetve hogy az ő szempontjából visszatérhet oda. Erről az illúzióról még az életfogytosok esetében sem mondanak le. A tényleges életfogytiglan viszont nem ad lehetőséget a személyiségváltozásra: csinálhat az elítélt bármit, úgyis benn marad. Fleck Zoltán azt mondja, két probléma is van az Európában egyedülálló módon alkotmányban rögzített tényleges életfogytiglannal. Először is az, hogy egy büntetési tétel nem alkotmányos szintű alapelv, hanem szakmai jellegű kérdés. A másik probléma a halálbüntetés tilalma. Ez ugyanis hiányzik a leendő magyar Alaptörvényből. Pedig másutt épp azért tiltják alkotmányban, hogy ne lehessen könnyen visszaállítani. Nálunk fordítva fog működni: az a cél, hogy az életfogytiglant ne enyhíthessék. – Az alkotmány az állam filozófiáját tükrözi – mondja Fleck Zoltán a halálbüntetés tilalma pedig nem szerepel benne. Sőt indirekt módon, a tényleges életfogytiglan belefoglalásával megjelenik az alaptörvényünkben. A jogszociológus egyetlen lehetőséget lát arra, hogy e tekintetben viszonylag civilizált mederben folyjon a bírósági ítélkezés: ha a bíróságok egyszerűen nem alkalmazzák ezt a büntetést: nem szabnak ki tényleges életfogytiglant. Amíg nem vonják meg teljesen a bírák mérlegelési jogkörét, addig erre van lehetőségük. A középmérték[8] figyelembevételének előírása, illetve a „három csapás” elve[9] ezt a mozgásteret szűkíti. Egyelőre nincsen azonban olyan szabály, amely szerint meghatározott esetekben kötelező kiszabni tényleges életfogytiglant. Fleck Zoltán szerint egy ilyen előírás lenne a bírói mérlegelés körének teljes korlátozása. A bűnismétlő, erőszakos bűncselekményt elkövetők esetén, ha már kétszer elítélték, a harmadik esetben a büntetési tétel felső határa megduplázódik. Ha az így felemelt felső határ a húsz évet meghaladja, vagy a törvény szerint a bűncselekmény életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető, az elkövetővel szemben életfogytig tartó szabadságvesztést kell kiszabni. 14. Nyolcan a halálbüntetésről

A parancsnokkal a halálbüntetésről beszélgetünk. Azt mondja, az utóbbi időben a tészesek attól félnek, hogy visszaállítják. Félelmüket komolyan kell venni. A parancsnok személyesen mondta el nekik, hogy erről szó sem lehet. A nemzetközi jog sem engedné, egyébként pedig erről népszavazást sem lehet kiírni. Ami azonban az emberek többségét illeti, ha rajtuk múlna, ők boldogan visszaállítanák. – Amikor eltörölték a halálbüntetést – magyarázza a parancsnok nemhogy nőtt volna az emberölések száma, inkább csökkent. A tények megcáfolták, hogy a halálbüntetésnek visszatartó ereje lenne. Hogy mennyire így van, tapasztalatból tudom. A HSR körletben megfordulnak egykori idegenlégiósok is. Ezekből az emberekből kiölték az élet tiszteletét, sorozatban követtek

el kegyetlen gyilkosságokat. Ahhoz, hogy ölnek–e vagy nem, semmi köze nincs annak, hogy abban az országban, ahol gyilkolnak, van–e halálbüntetés, vagy nincs. Éppen ezért nem értek egyet a halálbüntetéssel, és úgy gondolom, az emberi élet tisztelete olyan magas szintű jogelv, amelyet az államnak is be kell tartania. Nyolcan beszélgetünk a HSR körlet előterében. Anélkül hogy a parancsnoktól engedélyt kérnék, szavazásra bocsátom a kérdést: – Ki ért egyet a halálbüntetéssel? Mindenki zavarba jön. Akkor döbbenek rá, hogy a Csillag nem az a hely, ahol a fegyőröket csak úgy megszavaztatják. A parancsnokra nézek, éppenséggel nem mosolyog, de bólint, hogy oké. Felteszem a kezem, körülnézek. A fegyőrök négyen vannak, hárman csatlakoznak hozzám, negyedik társuk, a parancsnok, Bea, a sajtos meg Éva, az asszisztensem ellene vannak. Tetszik, hogy a fegyőrök közül többen is vállalják a parancsnokéval ellenkező véleményüket. Habozás nélkül emelték fel a kezüket. Egyikük azt mondja, hogy sokszor végiggondolta már ezt a kérdést, ezért határozott a véleménye: – Nem ellenzem a halálbüntetést. Egyetértek azzal, hogy aki nem képes az alapvető emberi együttélés normáit betartani, annak nincsen helye a társadalomban. Sokat vacilláltam ezen, és tisztában vagyok azzal, hogy nem könnyű kialakítani egy véleményt és magunkban meghozni egy ítéletet. Néhányunknál mégis azért billen a halálbüntetés jogossága felé a mérleg nyelve, mert azt gondoljuk, hogy egyrészt nagyon szűk körben, speciális esetben a halálbüntetésnek lehet visszatartó ereje, másrészt bizonyos emberekre, mondjuk ki, egyáltalán nincs szükség. A törvényeknek valamilyen formában ki kell szolgálniuk a társadalmat, annak normakövető többségét. Ha a halálbüntetésről esik szó, sokan abból indulnak ki, hogy az áldozatot már ezzel sem lehet megvédeni. A laikus közönség csak úgy általában beszél az élet tiszteletéről, ám az erőszakos cselekedeteknek mégiscsak vannak elszenvedői. Gyakran maguk az elkövetők is amellett érvelnek, hogy a halálbüntetés szükséges rossz, mert bizonyos bűnökre nincs bocsánat. Amikor a jogalkotók meghozták a döntést a tényleges életfogytiglanról, a HSR körletben tartottak egy kisebb közvélemény–kutatást. Megkérték a tényleges életfogytosokat, hogy írják le a saját véleményüket. Az egyik fogvatartott azt írta: manapság, amikor mindenki szenved a recessziótól, a társadalom nem engedheti meg magának sem anyagilag, sem erkölcsileg, hogy eltartsa a gyilkosságok elkövetőit. A fogvatartottak véleménye megoszlik a halálbüntetés kérdésében. Van, aki azt mondja, hogy ő személy szerint jobban járt volna, ha felkötik, mások viszont azt, hogy még szigorúan ellenőrzött körülmények között is érdemes élni. Az egyik életfogytos úgy fogalmazott: értelmetlen a húszharminc éves fogva tartás, mert ő egyszerűen nem érdemli meg, hogy valaha is kiszabaduljon. 15. A jószívű gyerekgyilkos

A tészesek között van egy, akinek a halálát az ítélethirdetéskor talán az egész ország akarta. Zavart fiatalemberrel beszélgetek, igyekszik magát megértetni. Bizonytalanul ugyan, de azzal érvel, igenis előfordul olyan, hogy hosszú percek kitörlődnek az ember emlékezetéből. Hogy valaki hosszú percekig nincs tudatában annak, mit cselekszik. Hogy igenis történnek olyan események, amelyeket nem lehet szavakkal leírni. Hogy a gyerekkorban elszenvedett szexuális zaklatás akkor is kibeszélhetetlen, ha a külvilág mentő körülményként értékelné. A kislány csupa vér volt, és beledobtam a pöcegödörbe. Azóta már neve sincs a számomra, nem

mondom ki, felejteni kell, amennyire csak lehet. Ez könnyebbé teszi a börtönt. Sokan állítják, hogy itt ki lehet, és ki kell küszöbölni az érzelmeket, de ez nem igaz. Itt is emberek közt élünk, elkerülhetetlen, hogy ne legyen érzelmi kontaktus köztünk. Sírni csak néha szoktam. Az okát nem tudom, alkalomtól független. Időnként eszembe jutnak részletek, de nem akarok gondolkodni rajtuk, hogyan lehetett volna másképp, inkább igyekszem lekötni magam. Mások arra hivatkoznak, hogy az apjuk brutálisan bántotta őket gyerekkorukban, és azért követtek el bűncselekményt. Nekem nincs semmi problémám az édesapámmal, nem bántalmazott, viszont van olyan, amit nem szeretnék feltárni a gyerekkoromból. A bíróság azt mondja, hogy szexuális jellegű bűncselekményt követtem el, de nem tudom, hogy az emberölés bűntettében mi a szexuális jellegű motiváció. A perirat szerint nem bizonyítható olyasmi, hogy a tizennégy éves kislányt azért öltem meg, mert előtte ilyenfajta kapcsolatot próbáltam létesíteni vele, és nem engedelmeskedett. Az igaz, hogy az áldozatnak van egy közeli hozzátartozója, akit korábban megerőszakoltam. Pedig előtte és utána is a barátnőm volt. Ennek se tudom a magyarázatát. Igazából csak nagyon összevesztünk. Akkoriban együtt voltunk, de folyamatosan vitatkoztunk, mert a szülei állandóan beleszóltak a dolgainkba, pedig ő már 18 éves volt. Engem okoltak a lány rossz tanulmányi eredménye miatt, meg a kapcsolatunkat, pedig bukásra állt az előző és az azt megelőző évben is, amikor közöttünk még semmi nem volt. Ez a folyamatos stresszelés veszekedéseket váltott ki, és ezen keresztül eljutottunk az erőszakig. De számomra máig kérdés, hogy miért akartam megerőszakolni. Egy évre ítéltek. A kislány halála után önként mentem be a rendőrségre, és én mutattam meg, hol van a holttest. A vér a kocsimban azért volt, mert már sérült volt a lány, amikor rátaláltam és felvettem. Én nem követtem el gyilkosságot abban a formában, ahogy beállították. A hivatalos verzió szerint a lány az egyik barátnőjével elment szórakozni. A szüleik azzal a feltétellel engedték el őket, hogy este tíz órára érjenek haza. Vittek magukkal alkoholt. Sörösüveg volt náluk. Aztán egyszerre indultak vissza. Azt állították a hatóságok, hogy én a belvárosban autóztam, amikor megláttam a már egyedül levő kislányt, elé vágtam, megszólítottam, és azt akartam, hogy szálljon be az autóba. És hogy ő ellenállt, dulakodtunk, bántalmaztam, megszúrtam, a kocsiba tuszkoltam, elvittem egy közeli udvarba, és bedobtam a szennyvízgödörbe. De ez így nem igaz. A lányt követtem, de semmi egyéb szándékom nem volt. Arra a helyszínre, ahol a vérnyomokat fellelték, hétperces eltéréssel érhettünk. Tehát ott, abban a hét percben zajlott valamilyen esemény, amitől a lány megsérült! De azt nem én okoztam. Amikor megláttam a sérült kislányt, betettem a kocsimba és elindultam vele. Orvoshoz szerettem volna vinni, de igazából nem volt céltudatos elhatározásom, hogy mit kezdjek vele. A kislány a hátsó ülésen ült, és amikor az utca végéhez értünk, eldőlt. Attól kezdve már nem adott semmilyen életjelet. Az életfunkciókat nem vizsgáltam, a lélegzést meg ilyesmit, hanem próbáltam szólongatni, lökdöstem, hogy esetleg megmozdul–e vagy megszólal, de hiába. És innentől szinte semmire nem emlékszem. Egyszerűen csak elkönyveltem magamban, hogy meghalt. Az útvonal teljesen kiesett az emlékezetemből. A nagymamám udvarára hajtottam, és valahogy bevittem a kislányt. Csak néhány pillanatképem van erről. Például hogy ki kellett nyitnom a kaput. De ezek a képek leginkább egy–két hetes távlatban idéződtek föl, és pótlólagos vallomástétellel tudtam elmondani. Ahogy azt is, hogy a helyszínre én/e bedobtam őt abba a

szennyvízgödörbe. De oda nem lehetett egyszerűen bedobni, mert betonfedele volt, amit le kellett emelni. Ebből persze úgy tűnik, mintha nekem valamilyen természetfeletti erőm volna. Azért dobtam bele a szennyvízgödörbe, mert attól kezdve, hogy nem mutatott életjelet, egyszerűen nem tudtam vele mit kezdeni. Nem vittem kórházba, pedig el kellett haladnom a rendelőintézet előtt. És itt kell felidéznem a gyerekkoromat. Ha nekem sérelmeim voltak, meg kilátástalannak láttam a helyzetet, mindig ahhoz a gödörhöz menekültem. Volt egy kis kalyiba mellette, gyakorlatilag ott nőttem fel. Ott húztam meg magam, ha megbántottak. Ez ösztönösen jött elő a tudatalattimból. Valószínűnek tartom, bár nem tudom, mennyire hihető ez a pszichológiai indoklás, hogy ez vitt oda. Nem voltam képes kijönni a helyzetből, reménytelennek ítéltem az egészet. Hogy elhatározott szándékkal tüntettem el a lány holttestét, azt azért vitatnám, mert hogy konkrétan irányítottam volna az eseménysort, nem merném kijelenteni. A képzelt félelem és a kilátástalan helyzet által vezérelve csak végrehajtója voltam az eseménysornak. A perirat szerint találtak a gödörnél egy fémrudat, és azt állították, hogy azzal szurkáltam meg a kislányt. De nem szurkáltam, csak lökdöstem, mert amikor bedobtam a gödörbe, fennmaradt a víz tetején. Azt akartam, hogy elmerüljön, de nem merült el, ezért dróttal összekötöttem két nagyméretű követ, és rádobtam őket a lányra, hogy a mélybe húzzák. Nem voltam ura a cselekedeteimnek, bár állítják, hogy két nagyméretű kő dróttal való összekötözése és a holttestre dobása már tudatos cselekvést feltételez. Ez nem igaz. Vannak nekem ilyen teljesen érthetetlen dolgaim. A szakértőknek erre az a válaszuk, hogy mert érzelmileg sérült vagyok. Gyerekkoromban történt valami, amiről nem akarok beszélni. Meg nem történtté akarom tenni. Csakhogy ez nem megy. Ez kísért engem egy életen át. Ezzel a szexuális traumával lehetne védekezni, magyarázkodni. De én nem akarok magyarázkodni, érvelni sem akarok vele. Ma már tudom, hogy semmilyen előzmény nem jogosít fel arra, hogy ilyet tegyek. Megtanultam saját magam társa lenni, és megérteni magamat. Én nem azt állítottam, hogy nem öltem meg! Hanem hogy nem szándékosan tettem! Utólag beismerem, hogy ha nem így cselekszem, most is élhetne a kislány. Így, bár nem volt ölési szándékom, a halála mégis engem terhel. Őszinte szeretnék lenni. Őszintén elmondani azt a szexuális traumát, de nagyon kevesen értenék meg, mert akik nem élnek át ilyen élethelyzetet, és problémamentesen nőnek föl, azoknak fogalmuk sincsen arról, mások miken mennek keresztül. Szeretném visszaforgatni az éveket, és segítséget kérni, még időben. Korábban négy–öt barátnőm is volt. jószívű embernek tartottak, és elhalmoztam őket kisebb–nagyobb ajándékokkal. Viszont egy kivételével mindegyiket bántottam. Hogy lehet egy nőt megütni? Innen nézve már ezt is elítélem. De abban a szituációban ehhez nem társult gondolkodás. A bíróságon is elmondtam, hogy én elmebeteg vagyok. Nem tudom magamat fékezni, nem tudok elszámolni bizonyos cselekedeteimmel, nem tudom, mi történt a két időpont között, amikor az utca végén elmentem az orvosi rendelő előtt, majd kikötöttem az udvaron. Eddig csak bírói engedéllyel és korlátozott körben fogadhattam látogatókat, most, hogy jogerősen elítélt vagyok, már a barátokkal is felvehetem a kapcsolatot. Ők azt mondják, már aki elmélyültebben ismer és foglalkozik velem, hogy én nem ilyen vagyok. Ez az egész ügy nem jellemző rám. Amilyennek leírtak, az arra utal, hogy itt valami megmagyarázhatatlan és hihetetlen erő működött közre a háttérben. Sokan mondják azt, hogy most kerültem jó helyre, mert veszélyes vagyok az emberekre, a társadalomra. A társadalom kivetett magából, s életem végéig arra ítélt, hogy egy szűk, kényelmetlen cellában éljek. Ha én lettem volna a bíró, valószínűleg ugyanezt az ítéletet hozom.

Persze a tényleges életfogytiglan nagyon erős és durva. Próbálok úgy viselkedni, hogy mindenkinek megfeleljek. Mármint a személyzetnek és a börtön előírásainak. Huszonhat éves vagyok, és nagyon sok van még hátra.

16. Nincs tipikus gyilkos

Orosházi Józsefné kriminálpszichológus azon a véleményen van, hogy aki egyszer ölt, másodszorra már sokkal könnyebben teszi meg. Mondhatni, átesett a tűzkeresztségen. Ugyanakkor azt is elmeséli, hogy olyan is előfordult a praxisában, hogy valaki két embert is megölt, de nyugodt szívvel helyezte volna szabadlábra. Hogy miért? Mert egy konkrét bűncselekmény három tényezőtől függ: a személyiségtől, a környezettől, valamint az előzményektől. Mindig azt kell vizsgálni, hogy a három közül melyik rejti magában az igazi veszélyt. Vegyünk például egy gyerekeit imádó, látástól vakulásig dolgozó embert, aki elvesztette a munkáját, nem tudja eltartani a családját, és elkeseredésében elmegy bankot rabolni. Nem akar senkit megölni, de „szegény hülye” elsüti a fegyvert, és a lövedék majdnem súrolja a biztonsági őr fejét. Óriási szerencsével megússza a gyilkosságot. Aztán amikor megijed és kifut a bankból, utánaszaladnak a biztonságiak. A családját, gyerekeit imádó férfi futtában lövöldözni kezd hátrafelé. Megint csak mázlija van, hogy nem talál el senkit. Nem lesz belőle gyilkos, pedig lehetett volna. Egy kis balszerencsével simán kiköthetett volna a Csillagban, mint a tizennyolcadik magyar tészes. A kriminálpszichológus figyelmeztet, hogy nincs annál hülyébb újságírói kérdés, mint hogy milyen egy gyilkos, hogy mi jellemző rá. – Nincs tipikus gyilkos. Figyelemre méltó viszont az a tény, hogy a gyilkosok közt sokan vannak, akik tettük elkövetése előtt rengeteg megaláztatáson mentek keresztül. Beforrnak ugyan a sebek, de a hegek ottmaradnak, és nem tudni, mikor szakadnak föl. Volt egy fiú, aki az apját ölte meg. Már egyik előző este is tervezte a gyilkosságot, ott állt az apja fölött a húsvágó bárddal, de nem sújtott le. Néhány nap múlva viszont megtette. Az volt a legfőbb fájdalma, hogy az apja sosem hívta a nevén. Csak úgy hogy „gyere ide” meg „menj oda”. Ezek kis dolgoknak látszanak, de úgy tűnik, lényeges momentumok válhatnak belőlük az életben. Orosházi Józsefné megjegyzi, ha megaláztatásról beszélünk, semmiképpen se felejtsük el az olyan asszonyokat, akiket éveken, vagy akár évtizedeken át terrorizál a férjük. Semmiféle bűncselekményt nem terveznek, nem áll szándékukban megölni senkit. Aztán egy napon a részeg, agresszív férj akkor kezdi verni a nőt, amikor a konyhában vannak, és épp egy kés van a kezében. És az asszony használja is a kést. – A késsel kapcsolatban megjegyzem, hogy lőfegyverrel sokkal könnyebb ölni, nemcsak technikailag, pszichésen is! Kés használata közben a támadó és a megtámadott testközelbe kerül. Nevetségesen hangzik, de sokan azért nem szúrnak, mert nem akarnak véresek lenni. De mi történik, ha lőfegyver van a kezükben? Méterekre állnak az áldozattól, a pisztoly, a puska csak eszköz. Meghúzom a ravaszt, oda sem kell hogy nézzek, ha nem bírom látni. A kriminálpszichológus szerint egyénileg ítélhető meg, ki az, aki javíthatatlan, és ki az, aki nem. – El tudom képzelni, hogy van, aki nem képes változni, és ha kiszabadulna, ugyanúgy cselekedne. Ez nem feltétlenül elmekórtani kérdés. A szakértő azt fejtegeti, hogy a társadalom nagy részében erősen működik egy gát, amely megakadályozza, hogy az ember akármit megtegyen, például gyilkosságot kövessen el. Orosházi Józsefné Popper Péter egyik könyvére hivatkozik,[10] mely arról szól, hogyan alakul ki a bűnözői személyiség. Érdekes szempontnak

tartja az úgynevezett késleltetési képesség hiányát: – Ez azt jelenti, hogy ha, mondjuk, én nagyon szeretnék egy autót, de nincs rá pénzem, eltervezem, hogy nagyon sokat dolgozom, s mindig félreteszek valamennyit. És tíz év múlva lesz egy olyan kocsim. Ezt nevezi a szakirodalom késleltetési képességnek. Ennek a legegyszerűbb formája az, hogy akármilyen éhes vagyok, nem falom fel a közértben a kiflit, mielőtt kifizetném, hanem beteszem a kosárba, sorba állok, kifizetem az árát, kijövök, s csak aztán harapok bele. Akiből ez hiányzik, az bepörög. Ellopja azt az autót, mert rögtön bele akar ülni. Olykor bármi áron. A tényleges életfogytiglan lehetőségével a kriminálpszichológus általánosságban egyetért, de azzal a feltétellel, hogy közben valamiféle gondozásban részesüljön az elítélt. Ezt külön is hangsúlyozza. Szerinte ugyanis ő hiába mondja azt valakire, hogy egyéni megítélése szerint soha nem szabadna kiengedni. A tévedés lehetősége mindig fennáll. Úgy véli viszont, hogy ha folyamatosan figyelnek valakit, meg lehet állapítani, hogy veszélyes–e magára vagy másokra nézve. Orosházi Józsefné arra a kérdésre, hogy van–e olyan, hogy rokonszenvessé válik a számára valaki, aki súlyos bűncselekményt követett el, és ez befolyásolja a véleményét, kijelenti, hogy ilyesmi nem is fordulhat elő: – Volt egy nagy ügy, amiben a tettes hosszú ideig magánzárkában volt, én jelentettem számára az egyetlen kapcsolatot a külvilággal. Ez idő alatt nem romlott, hanem fejlődött a személyisége. Megszerette a komolyzenét, elkezdett olvasni, beiratkozott az egyetemre. Nagyon pontos napirendet dolgozott ki, hogy ne essen szét, és be is tartotta azt. Odafigyelt magára. Na, ezzel a fiúval kapcsolatban kialakult bennem valamiféle szimpátia. A világ legnehezebb dolga volt szakvéleményt írni róla. Egy kolléganőmnek odaadtam a kész anyagot, nézze meg. Nem szóltam előre, hogy miért. Nevetett, amikor elolvasta. Kérdeztem, mi van. Azt mondta: „Tele van idegen szóval, amit te soha nem szoktál csinálni.” Így próbáltam távol tartani magamtól az esetet, nehogy szubjektív legyek. Ez az eset is azt bizonyította Orosházi Józsefné számára, hogy képes távolságot tartani az üggyel és az elítélttel. Tapasztalatai szerint mind az ügyészek, mind pedig a bírák adnak a szakvéleményére. Sőt a börtönben ülők is. Egyikük elárulta neki, hogy a fogvatartottak azt tartják róla, hogy okos nő, de objektív, ezért vigyázni kell vele. Ugyanakkor értékelik is az objektivitását. Gyakran kell „nehézfiúkkal” beszélgetnie. Eddig csupán két elkövetőtől tartott annyira, hogy ez a munkájában problémát jelentsen. Az egyiknek feltett egy olyan kérdést, ami a férfi elevenjébe vágott. Az illető iszonyatos indulattal, agresszívan válaszolt, fenyegetően viselkedett. Orosháziné ekkor hívta az őrt és elvitette a rabot, az ügyet pedig átadta egy kollégájának. A másik esetben is egy erőszakos bűncselekmény vádlottjával került szembe. Orosházinét óvták tőle, figyelmeztették, hogy vigyázzon. Beszélgetés közben a vele szemben ülő férfi egyszer csak odaszólt neki: „Adja ide a kezét!” Egy pillanatra elgondolkodott, mit csináljon, de végül hagyta, hogy a férfi megfogja a csuklóját és a fejéhez húzza, hogy tapintsa csak meg a dudort, mennyire beütötte a fejét. Aztán tovább beszélgettek. – A legfurcsább talán az a matematikus volt, aki megölte a feleségét, egy számítógépes dobozba gyömöszölte a testrészeket, majd levitte a kertbe, és elásta. Egy évig nevelte a gyerekeit mint szomorú apa, amikor rájöttek, hogy ő a gyilkos. Amikor leültünk beszélgetni, elmesélte, hogy milyen rossz volt a gyilkosság után. Öt napig izomláza volt a cipeléstől.

17. Ahol könnyen amortizálódik az emberi lélek

2009–ben jobb volt a hangulat a Csillagban. Akkor minden második elítélt hajlandó volt nyilatkozni. 2011–ben a négy új közül egy állt kötélnek – ahogy ezeket a szavakat írom, kénytelen vagyok nevetni, de nem javítom ki, maradjon ez a szöveg. Szóval, rosszabb lett a hangulat. Az okokról Éles Éva börtönpszichológussal beszélgetek az irodájában. Ha azt mondom, hogy Éva szobája nagyon, de nagyon „retró” jellegű, akkor keveset mondtam. A rácsos ablak előtt, az ajtóval szemben egy idővel dacoló íróasztal, rajta ezeréves, „szocreál” számítógép–monitor. Éva ránézésre pont olyan, amilyennek elképzeltem a Csillagbörtön pszichológusát. Kedves, ötvenes hölgy, nyugodt, de azért időnként temperamentumos. Hellyel kínál, aztán kísérőmhöz, Beához fordul: – Amikor szóltál, hogy jön hozzám Henrik, azon gondolkodtam, hogy tudok–e bármi újat mondani ahhoz képest, amit elmondtam az Origónak, az ATV–nek meg a többinek. Látom Éván, hogy nem kifejezetten boldog, amiért ezer–egyedszerre is válaszolnia kell az unásig ismételt kérdésekre. Megígérem, hogy megpróbálok eltérni a sablontól. Igazából olyasmire vagyok kíváncsi, amit csak ő tudhat. Például arra, hogy miért más, miért rosszabb most a hangulat, mint két éve, amikor először jártam a HSR körletben. – A tészeseknek tavalyelőtt, meg még tavaly is több reményük volt arra, hogy valamikor mégis kiszabadulhatnak, de ez a remény egyre csökken. Ezek az emberek a televízió segítségével követik a társadalmi változásokat, és amikor biztatni próbálom őket, annyi a válaszuk, hogy „Á, dehogyis!” Én meg erre azt felelem nekik: ne adjuk fel, nem szabad feladni. Élünk, fejlődünk, tanulunk, megyünk, csináljuk a dolgunkat, senki sem tudhatja, mi történik a jövőben. Ők kizárólag abban bízhatnak, hogy változik majd a törvény Tavasszal nagyon nyugtalanok voltak, a televízióban látták, hogy Orbán Viktor miniszterelnök úr kijelentette, ők nem fognak soha szabadulni. Rendeztünk egy fórumot, följött a parancsnok úr is. Úgy érzem, valamennyire azért sikerült megnyugtatni az elítélteket. Éva a szigorításokról szóló kormányzati kijelentésekkel kapcsolatban is gyakran hall megjegyzéseket. – Jeleztem a parancsnok úrnak, hogy mennyire nyugtalanok és mennyire el vannak keseredve. A parancsnok úr sem tudott mást mondani, mint hogy pár év múlva sok minden változhat, nem tudhatjuk, mit hoz a jövő. Azóta már nem foglalkoznak annyit ezzel a kérdéssel, de egyfajta rezignáltságot, beletörődést látok rajtuk. Pár éve még tiltakozott az életösztönük a gondolat ellen, hogy itt ér véget az életük. Az utóbbi időben azonban azt érzékelem, hogy magukban feladták: azt gondolják, itt befejeződött az életük. Ezeknek az elítélteknek a többsége fiatalember. A legidősebb úgy negyvenöt éves. Kellene hogy dolgozzon bennük a már említett életösztön, de most azt látom, hogy beletörődtek a sorsukba. Ugyanakkor – talán éppen ezért – kötözködnek, agresszívak, sértődékenyek. Mintha gyászolnának. Minden elveszett, vége, nincs már miért harcolni... Tudja Henrik, én megyek, vizitelek, fölmegyek hozzájuk, ha kéri valamelyikük, vagy csak hogy egy problémát megbeszéljünk. Aztán visszajövök ide, az irodámba, és sokszor fájdalmat érzek. Ők átadják, és én átveszem a fájdalmaikat, s arra gondolok, hogy ha az ő helyükben lennék, vajon én mit tudnék csinálni egy akkora térben, nap mint nap, ugyanolyan napirend szerint, ráadásul fiatalon... Éva fáradt. Arról beszél, hogy időként odaképzeli magát az elítéltek zárkájába, pedig az ő irodája sem sokkal különb a celláknál. Az ablaktól jobbra, a sarokban kézmosó, fölötte tükör, balra dohányzóasztal két székkel, a falon kisméretű, jellegtelen képek. Ha a Csillagban járok, minden alkalommal tudatosul bennem, hogy a vastag falak nemcsak az elítélteket tartják fogva, hanem a személyzetet is. Éva azt mondja, hogy számára kényes dolog a személyi állományról

beszélni. – Nagyon könnyen amortizálódik az emberi lélek, az emberi test. Nem csak a stresszről van szó, arról, hogy állandón számítani kell tűzre, támadásra, ne adj’ Isten, zendülésre. Hanem arról is, hogy egy hosszú éjszakán harminc vagy akár tizenöt percenként menni kell ellenőrzésre, aztán meg csak ülni és nézni az órát, aztán megint menni, majd újra csak ülni. Ezek rendkívül monoton feladatok, és mondjuk ki őszintén: az itt szolgálók jelentős része – különösen a tiszthelyettesek – kevesli a fizetését. Óriási terhelésnek vannak kitéve, és ez nemcsak a testükre, hanem a lelkűkre is vonatkozik. Éva próbálja megértetni velem, mivel jár ez a fajta munka. Érzékelni kell például a jeleket, amikor egy elítélt öngyilkosságra készül. Ha nem figyeltél fel ezekre, az kellemetlen következményekkel járhat. – Fogalmam sincs, hogyan vágnék le egy embert a kötélről. Elég higgadt lennék–e akkor, ha az elítélt valamilyen éles eszközzel felvágná az ereit... Hogyan húznám fel remegő kézzel a gumikesztyűt, hogyan szorítanám el az artériát... Fogalmam sincs, hogy élném túl egy öngyilkos látványát. Éva időnként meglepő dolgokat hall. – Épp nemrég beszéltem a kollégákkal, hogy mi ment végbe bennük, amikor az egyik tészes felakasztotta magát. Képzelje el, az egyikük letagadta, ami pedig kétségkívül bekövetkezett, mármint hogy az elítélt meghalt. Azt állította, hogy ő látta: a fogvatartott még élt. Pedig a saját szemével látta, mi történt, de nem volt hajlandó tudomásul venni. Szerinte az elítélt akkor még az élet és a halál között lebegett. Ez annyira furcsa volt, hogy beszéltem a társaival is, és ők is ugyanazt mondták: hogy nem rendítette meg őket a halál, mert úgy érezték, úgy látták, az az ember még élt. A valóság azonban az volt, hogy meghalt. Ezek a nagyon durva események olyan változásokat indíthatnak el bennük, amelyek pszichológiai szempontból kórosnak tekinthetőek. A Csillagban dolgozók borzasztó nehéz munkát végeznek. Amikor Bea szólt nekem, hogy jön, arra gondoltam, hogy fogom tudni érzékeltetni magának, hogy mennyire embert próbáló munka ez itt, a Csillagban. A tizenkilencedik éve vagyok itt... Éva nem sokszor néz rám, elbeszél mellettem. Bántja, hogy szűkek a lehetőségek, kevés a pénz. Azt ismétli, amit a parancsnoktól már hallottam, de még hozzáteszi: a százhuszonhét éves épületben huszonegyedik századi problémákat kellene megoldaniuk. A büntetés–végrehajtás megérett a modernizációra. – A zárt körletet 2005. november elsején nyitottuk. 2006 tavaszán, óriási örömömre, sikerült Csapó parancsnok úrnál elérni, hogy engedélyezzen egy rendezvényt. Hosszas lobbizás után megengedte, hogy két operetténekes bejöjjön. Nagyon nehéz volt meggyőzni a parancsnok urat, hogy nem történik semmi baj. Az elítéltek odaálltak a rácshoz, a nevelők oda–vissza sétáltak, mi a körlet bejáratánál álltunk. Aztán megszólalt Odry Zsuzsának az a gyönyörű hangja, és betöltötte a teret... Hallottam, ahogy vibrál, remeg... Minden énekszám után nagy volt a csönd, aztán következett az erőteljes a taps. Megrázó élmény volt. Senkit sem láttunk, de a tapsból tudtuk, hogy milyen hálásak. Éva említést tesz Földi úrról, a volt parancsnokhelyettesről, aki hozzájárult, hogy kiscsoportos foglalkozásokat tartsanak a körletben. Havonta volt egy csoportfoglalkozás, de ma már nem tartanak ilyet. Mert az elítélteknek már ehhez sincs kedvük. Éva azt is elmeséli, hogy két évvel ezelőtt, amikor először találkoztam a tészesekkel, egyöntetűen jó véleménnyel voltak rólam. Mostanra viszont ez is megváltozott. Volt egy műsorom a tévében a tényleges életfogytiglanról, és beszéltem az élményeimről... És nem minden tészes fogadta ezt jól. – Akkora hisztik vannak egy ilyen tévéadás előtt, meg utána... Amikor megtudták, hogy engem is meghívott a műsorába, a lelkemre kötötték, hogy jókat mondjak róluk. Aztán meg hallgathattam, hogy „magának nem kellett volna ezt vagy azt mondania”. Olyanok, mint az

oroszlán, amikor támadni készül: aki a közelükbe kerül, arra minden indulatukat, érzelmüket rázúdítják. Elkeserítette őket a jogszabályok változása. Számukra azt jelentette: „fiúk, nem lesz itt szabadulás, itt fogtok megdögleni, itt fogtok elpusztulni”. Pár éve még tartottunk csoportos foglalkozásokat, verset olvastunk föl, karácsonyt ünnepeltünk, beszélgettünk, hogy ki hogyan tölti a napját, hogy mi az, ami fontos nekik. Megértettem velük, hogy ők sorstársak, csoporttársak... Mostanra viszont eljutottunk oda, hogy már senki sem hajlandó a nagy asztal mellé leülni. Mindenki mindenkit utál. Mindenki mindenkinek az ellensége. Éva rosszkedvű. Nekem úgy tűnik, hogy az elítéltek rosszkedve átragadt a személyzetre is. Van bennük egy természetes ellenállás azzal szemben, hogy „belemélyedjenek, belesüllyedjenek” a fogvatartottak lelkének működésébe. Úgy gondolkodnak: „végrehajtom a napi feladatokat, ami elő van írva, de kikérem magamnak, hogy együtt érezzek, együtt gondolkozzak, együtt szenvedjek a fogvatartottal.” – Beszélgettem az egyik elítélttel – meséli Éva. – Azt mondta nekem, jó hangosan, mert tudta, hogy közben a felügyelő nem messze áll az ajtótól, hogy „Itt biztosan azt várják, hogy felakasszam magamat.” Kérdeztem tőle, hogy ugyan már, ezt miből gondolja. „De, biztos, hogy ezt várják, hogy én felakasszam magam.” – felelte. Aztán átmentem egy másik cellához meghallgatásra. Kis idő múlva, mikor jöttem kifelé, odalépett hozzám a felügyelő, és azt mondta: „Amikor elmentél, kijött a fogvatartott és azt mondta, hogy »na, jól megijesztettem a pszichomamát, mondtam neki, meg akarok halni.« Aztán egy jót nevetett.” Éva elmondja, hogy ennél az esetnél egy háromszemélyes játszmáról volt szó, mert a halállal fenyegetőző elítélt a „pszichomamázással” igazából a hallótávolságban tartózkodó felügyelőt próbálta stresszelni. – A személyzetet a körletben kétévente cserélik, éppen az óriási terhelés miatt – teszi hozzá. – Tavaly télen felmerült, hogy az itt dolgozók részére szervezzünk tanfolyamot, valamilyen mentálhigiénés tréninget. Felajánlottam, hogy megtanítom őket relaxálni. Amikor a programban meglátták, azt mondták, hogy inkább leszerelnek, minthogy tréningre jöjjenek. Nyilván ez is kihívást jelentett volna, de inkább a kötetlen időtöltést választották. Évát a fogvatartottakkal fenntartott kapcsolatáról is faggatom. Azzal hencegek, hogy az egyik elítélt beismert nekem egy olyan gyilkosságot, amit korábban még senkinek. Éva azt mondja, hogy ő nem tartja helyesnek, hogy durván belefolyjon a fogvatartottak magánéletébe. Hónapok, sőt évek telnek el addig, míg eléri, hogy megbízzanak benne. Meséli, hogy épp a múlt héten sikerült nagyon közel kerülnie egy híres–hírhedt elítélthez: – Oldalról rám nézett, és azt mondta, hogy vannak titkai, de hogy „senkinek, Éva néni, nyugodt legyen, senkinek soha el nem fogom mondani”. Ha nagyon erőltette volna, Éva kiszedhette volna belőle, de ő nem akar ilyen különleges titkokat cipelni, nem szeretné kiszolgáltatni magát: – Én félénk természetű ember vagyok, és nem szeretném más emberek titkait cipelni. Tisztában vagyok vele – ezt Sütő Andrásnál olvastam –, hogy a halat hálóval, az embert pedig a titkaival fogják. Évában az a legszimpatikusabb, hogy bántóan őszinte. – Nagyon unalmasnak tartom és fárasztónak, amikor kinyílik az ajtó, bemegyek egy tészeshez, és mondja, hogy „óóó, én nem fogok itt élni”, „itt biztosan azt várják, hogy felakasszam magamat”, és hogy „olyan unalmas az életem, minek élni, tessék mondani, minek élni”. Ki akarja belőlem provokálni, hogy „de nézze, csak kapott reggelit, ebédet, írtak magának, jöttek látogatni, küldtek csomagot...” Ez olyan végtelenül unalmas számomra! Sajnos azt kell mondanom, hogy hat év után elfogytak az ilyen udvarias, vigasztaló szavaim. Szeretnék már valós problémákat hallani. Borzasztó lehet a kiüresedett rutin mindkét fél számára. Az elítélt és a börtönpszichológus

közösen kimunkált kűrt fut, ez így megy napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre. – Vannak persze kivételes helyzetek – mutat rá Éva. – Ha történik valami nagyon súlyos esemény az elítélt életében, akár csak a körletben is. Hogy mi lehet az a nagyon súlyos esemény? Például megsérti egy felügyelő, nem kap jutalmat, odahaza baj van, meghal a nagymamája, az édesanyja... Egy kívülálló számára persze felfoghatatlan, hogyan élheti meg egyformán súlyos eseménynek egy elítélt, ha egy felügyelő megsérti, mint a szülő halálát. Ahhoz, hogy valaki ezt meg tudja érteni, oda kellene kerülnie a HSR körletre. Én mint pszichológus, azt tapasztalom, hogy az ilyen „nagy” eseményeknél csodálatosan meg tudnak nyílni az elítéltek. Megpróbálom összegezni a hallottakat. A Csillag tészes körletében, ha rosszindulatúan közelítjük meg a kérdést, az a filozófia van érvényben, hogy a legfontosabb cél, hogy ezek az emberek ne váljanak közveszélyesekké, kezelhetetlenekké, ápolatlan, büdös, mocskos állatokká... Jóindulatú megközelítésben emberhez méltó körülményeket kell számukra teremteni, ingergazdag környezetet kialakítani, hogy a mindennapjaik elviselhetőek legyenek. Éva bólint. Én közben elgondolkodom, hogy nem kellene–e elszakadni a keresztény–zsidó kultúrkörtől, és mondjuk átképezni a tészeseket buddhista szerzetesekké. Úgy döntök, kicsit pimaszkodom Évával: – Szerintem eredményesebb lenne, ha azt mondaná a körletben: „Vegye úgy, hogy elvonult és elmélkedik, fűtjük a celláját és enni adunk. Sőt levetítünk egy tanulófilmet, hogy élnek, működnek a buddhista szerzetesek!” Meglepetésemre Éva csak legyint, azt mondja, már ez is felmerült. Mellesleg – teszi hozzá – azért nem volna nyerő egy „buddhista tanfolyam”, mert a sikerhez az elítéltek többsége nem elég intelligens. Többségüknek személyiségzavara van, sokan közülük pszichopaták. Ahhoz, hogy valaki lelkészként vagy buddhista szerzetesként a világ dolgairól és benne a saját szerepéről gondolkodni tudjon, kell egyfajta szellemi felkészültség, egyfajta hit. Éva szerint ezek az emberek csak a mában élnek, mindig a mában: „Ma csak két deci tejet kaptam, ma csak ekkora sajtot kaptam...” Érzem, hogy már mindketten elfáradtunk. Éva felajánlja, hogy elkísér, próbál segíteni újabb interjú szervezésében. Tészesek nem csupán a HSR körletben vannak, néhányukat „beengedték” a többi elítélt közé. Mielőtt a zárkába lépnénk, a tészes elítéltet és a zárkatársát megbilincselik. Éva szerint nem reménytelen, hogy a tészes szóba áll velem. De ő – nevezzük Istvánnak – mégsem hajlandó nyilatkozni. Telefonkönyvből kereste ki az áldozatait, kizárólag olyan idős asszonyokat rabolt ki, akiknek a nevük előtt a telefonkönyvben ott szerepelt, hogy özvegy és hogy doktor. Az újságok úgy emlegették, mint különösen kegyetlen, brutális gyilkost. Külön érdekesség, hogy áldozatai között nem volt férfi, mármint idős férfi. István kizárólag magányos és idős asszonyokat támadott meg. A zárka szűk, jobb oldalon emeletes ágy, az ajtó mellett szekrény, a tetején kis televízió, az apró asztalon műanyag tányérban kihűlt étel. István a szemembe néz, zárkatársa leszegi a fejét. Éva segíteni próbál, elmondja, hogy „Havas úr” nem az elkövetett bűncselekményekkel akar elsősorban foglalkozni, hanem a tényleges életfogytiglant töltő elítélt lelkiállapotával. István a szemembe néz, és azt mondja: „Nem.” A következő percekben még legalább négyszer elismétli, hogy nem. Két évvel ezelőtt is hallottam, hogy nem, de olyankor azt is elárulták, hogy miért. Azért például, mert féltik a családot, mert felkavarná őket a bűncselekmény felidézése, mert nekik az a legjobb, ha elfelejtik őket, meg az elkövetett bűncselekményt is, mert pénzt szerettek volna az interjúért, de mint kiderült, nem kaphatnak, mert... csak. István makacsul ismételgetett nemjei idegesítenek. Ha mond érveket, lehet vitázni, a makacs elutasítással viszont nem lehet mit kezdeni. Éva még próbálkozik, de mondom neki, hagyjuk, nincs értelme erőlködni.

18. A penge vonzásában

Vannak dolgok, amelyek egy városi ember számára elfogadhatatlanok. Amikor a nyolcvanas évek végén Kisorosziba kerültem, olyan „törvényekkel” szembesültem, amelyeknek korábban még a létéről sem tudtam. Az egyik udvarból sorra tűntek el a baromfik. Rókára gyanakodtak, de aztán kiderült, hogy az öreg házőrző kutya a tettes. A fiatal gazda a láncával az autó mögé kötötte a kutyát. Kilométer hosszan húzta maga után a köves úton. Mi, pestiek, borzongtunk. Aztán beszéltem egy juhásszal, aki a gémeskút rúdjára akasztotta föl a beteg vagy gyáva pulijait. Eddig még nem voltam tanúja annak, hogyan fojtják az esővizes hordóba a fölösleges kismacskákat, de tudok róla, hogy ez a szokás, mint ahogy arról is, hogy a méregdrága pedigrés vadászvizsla nem kívánt kölykeit élve elássák. Mindezt azért tartom fontosnak elmondani, mert még ma is nagyok a kulturális különbségek a nagyvárosban, illetve a tanyán élők között. Hogy mennyire nagyok, a következő történetből is kiderül. Egy „rendkívül egyszerű” ember történetéből. A tanyasi élet zord. Harcolni kell a széllel, a sárral, az esővel, a távolsággal. Ez nagyon rossz. Ott az ember elvadul. Egyedül voltam, messze mindentől, és ez engem irritált Hat kilométer a kisvárostól. Öt a köves úton befele a dűlőre, meg még egy. Vezetékes víz nincs. Van helyette lavór, teknő. Bár én adtam magamra! Még így is minden másnap fürödtem és borotválkoztam meleg vízzel. De három év után felborult a rend, és elkezdtem csajozni, piázni, csavarogni. Bejártam a városba biciklivel, mert több pénzem lett, mint amire szükségem volt. Gyógynövényekkel foglalkoztam. Aztán adtam ki pénzt uzsorakamatra, tíz–tizenkét helyre, abból havonta jött is vissza szépen. Aranyláncokat vásároltam meg szép ruhákat. Sokfelé megfordultam börtönökben. Itt megtanultam gitározni, sőt dalszövegeket is írok. Ezek nagyon érdekes szövegek, mert gyilkossággal is kapcsolatosak, de közben nem az itteni emberekre gondolok, hanem például az afgánokra. A Világgazdasági Központ elleni merényletről is írtam egy dalt. Ezt az egész művészetet az idő, a kor hozta magával. A börtönben minden nap egyforma, és ezért jutottam el odáig, hogy kezembe vegyem a gitárt. Nem azt mondom, hogy tudok gitározni, mert rengeteg akkordot elfelejtettem. 1983. december 14–én élettársi kapcsolatba kerültem Klaudiával. Rövid időn belül elkezdett féltékenykedni, a háttérben meg kurválkodni. A sógorommal, a nővérem férjével kezdett ki, ugyanakkor eljátszotta azt is, hogy féltékeny. Ez engem annyira zavart hosszú távon, hogy neurózis betegséget kaptam. Nagyon szerelmes voltam ebbe a nőbe. A betegségen keresztül követtem el a bűnöket, és nem azért bűnöztem, mert olyan a személyiségem! Ez egy ilyen bekattanás. A szakértők azt írták rólam, hogy személyiségzavar, antiszociális, paranoid jelenségek. A személyiségzavart a szerelem okozta. Hiába tudtam százszázalékosan, hogy ő rosszalkodik, szexuális kapcsolatot tart fenn a sógorommal, nem bírtam tőle elválni. Azzal fogott meg, hogy tiszta volt, és nagyjából ugyanazt akarta, amit én, csak ezek szerint szexuálisan nem bírtam kielégíteni. És hiába beszéltünk róla, mindig letagadta! Én meg nem tudtam ezzel a tagadással mit kezdeni. Fiatal voltam még ezen a téren. Ráadásul gyerekkoromban csak három osztályt végeztem el, mert édesanyám férjhez ment. Villámgyorsan eladta a lakást és elköltözött, amíg én iskolában voltam. Akkor kisiklott az életem, csavargó lett belőlem. Ez a rengeteg családi bonyodalom és dráma mind akkor kezdődött, amikor a mama elköltözött, és nem vitt magával. Akkor rám szakadt a világ! Elkezdtem lopni a boltból, az utcán

elkapdostam a csirkéket és eladtam őket, így éltem két évig, tizenkét éves koromig. Tízévesen már magamat kellett fenntartanom. Amikor két év múlva visszatért a mamám, már nem sokat változott a helyzet. A nevem alapján mindenki azt hitte, hogy cigány vagyok, de a kinézetem nem volt olyan. Úgy hatvan–negyven százalékban tartozom a két félhez. Sokan azt gondolják, hogy a cigány ragaszkodik a gyerekhez, csak hát a cigány se mind fekete, van ilyen is, olyan is. Gyerekkoromban kikerültem a cigánytelepről, és a magyaroktól tiszteletet, műveltséget tanultam. Műveltek a magyarok engem. A cigánytelepen olyan voltam, mint a szabadon hagyott gaz. Mehettem mindenfelé. A cigányok között szabadnak éreztem magam, de ott nem volt fegyelem. Az ilyen, szabályok és keretek nélküli szabadság nem feltétlenül jó. Később verset is írtam a szabadságról. Elkezdtem gondolkodni rajta, két hétig törtem a fejem, hogy mit jelent. És arra jöttem rá, hogy a szabadság függetlenített vágy. Olyan ez, mintha mindenhez joga lenne az embernek, Csakhogy a függetlenített vágy hátterében ott van az ellenkezési jog is. Amikor lopni kezdtem, és elkaptam az utcán a kóborló csirkéket, akkor a függetlenített vágy dolgozott bennem. Az érzelmei fordítják az embert szembe a külvilággal. 1981–ben lopás és garázdaság miatt kaptam két év három hónapot. Ezzel kezdődött. Aztán 1985–ben jött négy év két hónap, hivatalos személy elleni erőszak és szökés bűntette miatt, meg volt ott más is. Huszonhat évesen már túl voltam összesen hat év öt hónap börtönön, de akkor már beteg voltam. Akkor már mindennek nekimentem. A két börtön között, 1983 telén jöttem össze az asszonnyal, ő pedig 1984. december 21–én elszökött a sógorommal, könyörtelenül eldobott. A nővérem bosszút akart állni. Hogy mivel, abba nem avatott be. Mondta, hogy megbünteti őket, de nem sikerült neki. A szökevények negyven napig voltak együtt. Én ez alatt a negyven nap alatt öltem, és bekerültem a börtönbe. Megöltem a sógoromat. Egy másik sógoromat. A feleségem szöktetőjét akartam megölni, csakhogy a betegségem miatt nem válogattam. Azért öltem meg azt a sógoromat, mert 1972–ben bántalmazta édesanyámat, és akkor, tizenhárom évesen én ezt nagyon zokon vettem, és fejszével fejbe vágtam. Nem halt meg, csupán elájult. Aztán felébredt és elhagyta a lakást. Csak tizenkét év elteltével öltem meg. 1985. március 13–án kijött hozzánk több napra vendégeskedni a tanyára. 15–én nagyon szép, kellemes idő volt, kiültem a napra. Hallgattam a rádiót, valami hangjáték ment benne, és elhangzott az a szó, hogy gyilkosság. Na, akkor eszembe jutott 1972, amikor megtámadtam a sógoromat. És úgy éreztem, hogy most az agyamban felrobban egy atomvonat, ha nem ölöm meg. Sőt nemcsak éreztem, hanem láttam is. Nukleáris bombát, atombombát szállított. Akkor már beteg voltam, neurózisos beteg. Ez egy ilyen képzettársítás volt, kényszerképzet–társítás. Utólag, 1986–ban jöttem rá arra, hogy én neurózis beteg vagyok. Könyvekből tudtam meg, hogy mi van velem. 1986 tavaszán megjelent Sebes Zoltán elmeszakértő professzortól egy cikk az Élet és Tudomány című újságban. És amit leírt, azt azonosítottam saját magammal. Egyezett azzal, amit én korábban már tudtam magamról. Érzelmi elsivárosodás satöbbi. Sebes Zoltán úr akkor még nem írta le azt, hogy „neuróz". Bennem azonban felszabadult ez a bizonyos neuróz, és a testem bármely pontjára elkóborolhatott, és ha olyan részt fogott meg az agyamban, ami társításra adott okot, akkor bármilyen képzelt betegség, „hipochonderség” kialakulhatott bennem. A sógoromat is így öltem meg. Bementem a konyhába, felvettem az asztalról a kést, és az egész család szeme láttára megöltem vele. Holott tudtam, hogy ez nagyon súlyos bűncselekmény, és ha a tudatom, az eszem a helyén lett volna, akkor nem követtem volna el. 1985–ben összbüntetésként 16 évet kaptam, 1990–ben amnesztia volt, az levett a 16–ból

két évet, maradt 14 év, 14 évnek a kedvezménye 3 és fél év, maradt 10 év 6 hónap. Aztán jött még a betegségemre a következő történet. A feleségemmel egy kis faluban éltünk, és ő szexuális kapcsolatot létesített a körzeti rendőrrel. Az, hogy félreállítson, el nem követett bűncselekményeket varrt a nyakamba. Amíg a bírósági tárgyalások tartottak, a rendőr kúrta a feleségemet. Úgyhogy az el nem követett bűnök meg a feleségem kurvasága együttesen okozták a neurózis betegséget. Ez a betegségtudat a szabadulásom után is tartott. Féltem, hogy a betegség emberek életébe kerülhet, és vissza is juttathat a börtönbe. Elmentem egy kórházba, és elmondtam, hogy én öltem, s ugyanaz a betegség kínoz most is, és félek önmagámtól, félek, hogy kárt teszek valakiben. Befektettek a pszichiátriára. Egy hétig voltam bent, utána közölték, hogy nem gyógyítanak meg, fogadjak magamnak maszek orvost. 1996–ban 2053 forinttal szabadultam, nem volt pénzem orvosra. 2000 júniusában már megint öltem. Kerékpároztam az országúton. A Szanatórium buszmegállójában állt egy Abrahám Oszkár nevű férfi. Odaléptem hozzá, megkérdeztem, mennyi az idő, ezután bicskát rántottam, és dulakodtunk. El akart futni, de én elgáncsoltam, behúztam a bokrok közé, pénzt követeltem tőle, miközben a kezét megsebesítettem. Megint bekattant valami. Az az igazság, hogy szemüveges vagyok, és nem látok rendesen. Annyira hasonlított az élő sógoromra az az ember, hogy megtévesztett. Persze hazudtam a rendőrségnek. Azt nyilván nem mondhattam, hogy meg akartam ölni. Ezt csak most vallom be, a bíróságon mást mondtam. Az eset azzal fejeződött be, hogy jött két fiatalember, ő ezt kihasználta, és felugrott a buszra. Már nem él, agyvérzésben meghalt. Két nap múlva elmentem Szőke Gyulához és élettársához, Erikához. Iszogattunk, aztán veszekedtünk. Adtam nekik pénzt uzsorakamatra. Vásároltak egy sorozat disznóólat, tyúkólat meg ilyesmiket. Azért mentem oda, mert még tartoztak. Kínáltak itallal, beszélgettünk. Emlékezni nem emlékszem, mi tuningolta fel az idegrendszeremet, de az tény, hogy eszemben sem volt megölni őket. Ráadásul baráti kapcsolatban álltam velük. Úgy öltem meg őket, hogy nem tudtam, mit csinálok. Ivás közben megéheztünk, kimentek szalonnáért meg kenyérért, és akkor valahogy megakadt a szemem a késen. Mindig is vonzódtam a késekhez. Ha elmentem egy bolt előtt, és megláttam ott egy nagyobb, hegyes kést, megtetszett, bementem és megvettem. Amikor a sógoromat agyonszurkáltam, akkor sem iszonyodtam a késtől, sőt. Szóval, Szőkééknél is hentesmunkát végeztem. A vér az megráz engem is, csak ott van mindig a mentő körülmény, hogy a gyilkosságot betegen követtem el. A Szőkééknél elég volt az ötvencentis kés látványa. Az első emberölést is képzettársítás alapján hozta létre az agyam. A jegyzőkönyv szerint több késszúrással öltem meg őket, de én már csak arra emlékszem, hogy utána elmentem a testvéremhez, ő is tanyán élt. És neki elmondtam mindent, hogy mi történt. Kikívánkozott belőlem. Sok olyan percet éltem át, amikor ellentmondásba került a személyiségem az emberöléssel. Ilyenkor én is azt kívántam, hogy bűnhődjek. Viszont nem úgy, hogy börtönbe kerülök, hanem kórházba, és akkor ott bűnhődök. Szerettem volna, ha kényszergyógykezelés alá helyeznek. Próbáltam megúszni, hogy börtönbe vigyen a betegség megint, ezért azt vallottam a rendőröknek, hogy másnap éjjel fél egy környékén visszamentem a házba a libahúsomért. Nekem nincsen hűtőszekrényem a tanyán, ezért vittem el hozzájuk a libahúst, és akkor találtam meg a Szőkééket holtan, ezt mondtam.

Arra nem emlékeztem, hogy mivel ingereltek fel. Azt felfogtam, hogy megöltem őket. Körülbelül 20–25 másodperc elteltével behúztam őket a lakásba a verandáról. Először azt mondtam, hogy hipnotikus hatás alatt követtem el a bűncselekményt, most utólag szeretném szuggesszióra módosítani. Mert biztos, hogy közrejátszott a szuggesszió. Annyit tudtam meg erről a szóról, hogy minden élettelen tárgy és élőlény vonzza az embert. Az utóbbi időben már nem írok verseket, azt érzem, hogy kiüresedik a lelkem. Távolodom a társadalomtól, mindenkit kizárok. És lehet, hogy a társadalom sem igazán óhajt velem kapcsolatot tartani... A társadalomban ott élnek a rokonaim, az ismerőseim, és velük sem tartom a kapcsolatot. Csak egyetlen személlyel tartom a kapcsolatot, egy idegen orvosnővel. Levelezünk. Ő a levelezőtársam. Ennyi idő után elhidegül az ember a külvilágtól. Pedig bennem rengeteg érzelem van. Szeretném, ha szeretnének az itt dolgozó emberek. Mert hát mindennap nem mondhatja nekem az őr, hogy te gyilkos, megöltél három embert! Amióta itt vagyok, a fenti körleten, tisztelettel járó emberséget kapok, és maximálisan szeretném ezt visszaadni. Ha tisztességet adok, tisztességet kapok. Erre jöttem rá itt. Sok dalt meg rengeteg verset írtam a börtön személyzetének. A börtönőrök harminc százalékának már küldtem verset. A régebbi parancsnok úrnak tizenkettőt raktam bele egy borítékba. Ráírtam a nevét, és azt, hogy tisztelettel járó emberséggel küldöm önnek a verseimet. Gyerekként is írtam verseket, de aztán valami megszakadt, és beleestem ebbe a három gyilkosságba.

19. HÁZIREND IV.

A Hosszúidős Speciális Rezsim Körletben

• A személyzet javaslata és a parancsnok jóváhagyása alapján Egyéni Kezelési Utasítás kerülhet kiadásraj melyben meghatározásra kerülnek a fogvatartott mozgatásával, jogai gyakorlásának módjával, a fogvatartottal szembeni esetlegesen alkalmazható mozgáskorlátozó eszközökkel kapcsolatos speciális szabályok. • A személyes szükségletekre fordítható összeg kivásárlása árulista alapján történik, melyből a fogvatartott kiválaszthatja a szükséges árucikkeket. • Tilos – engedély nélkül – belépni a személyi állomány által használt helyiségekbe, a más végrehajtási fokozatú elítéltek részére kijelölt körletrészekre, a II. körlet és a konyhaépület mögötti területre, valamint a biztonsági zónába. • Az elhelyezésre szolgáló lakóhelyiség ajtaja nyitva, az elhelyezési körlet – és a szektorajtók zárva vannak. A szektorajtót csak a felügyelet nyithatja, ha fogvatartottnak valamilyen okból onnan valahová mennie kell. Pl. ha a személyzet valamelyik tagja hívatja, vagy ha előzetes jelentkezés alapján fogadják. • Ha a lakóhelyiséget mindenki elhagyja, az ajtót be kell zárni, a kulcsot minden esetben le kell adni a felügyeletnek. SZABADIDŐ • Az elítéltek részvételével és kezdeményezésével, az intézetparancsnok engedélyével szerveződhetnek programok (pl: kiállítás, ünnepi műsor, szellemi vetélkedő, ismeretterjesztő előadás, sportversenyek), így helye van mindenki ötletének, kezdeményezésének. • Sportolásra a faliújságon kihelyezett ütemezés szerint van lehetőség az objektum

sportpályáján. LÁTOGATÓK FOGADÁSA • Az objektum havonta egy alkalommal biztosítja a látogatók fogadását. A látogatók fogadásának igényéről nevelője nyilatkoztatja, olyan időpontban, hogy a látogatás esedékessége előtt 10 nappal, Ön a kapott engedélyt és a tájékoztatót levele mellékleteként postázhassa kapcsolattartóinak. • A látogatás időtartama 1 óra, legfeljebb 4 főt lehet fogadni. • A látogatók élelmiszert nem hozhatnak, a látogatás alatt a látogatóval folytatott beszélgetéseken kívül minden más tevékenység tilos! • A látogatás alkalmával kapcsolattartójától semmit át nem vehet, körletre fel nem vihet. • A Hosszúidős Speciális Rezsimű Körleten érvényes heti és napirendek HÉTFŐ: Parancsnoki meghallgatás, fegyelmi meghallgatás 14.30–tól Körszállítás (a hét első munkanapján) Fogászati szakrendelés 08.00–tól Orvosi rendelés 15.00–tól KEDD: Szállítással érkezett egészségügyi befogadása Fogászati szakrendelés 08.00–tól Orvosi rendelés 15.00–tól Fürdés a nemdolgozók számára Befogadó és Foglalkoztatási Bizottság ülése 09.30–tól Fogászati szakrendelés 08.00–tól Orvosi rendelés 15.00–tól SZERDA: Gazdasági vezetői és pénzügyi meghallgatás 15.00–tól Nyilvántartási osztályvezetői meghallgatás 15.00–tól CSÜTÖRTÖK: Fegyelmi meghallgatás 10.00–tól Fogászati szakrendelés 08.00–tól Tisztacsere 08.00–12.30 Pszichológusi vizit 10.00–11.00 Orvosi rendelés 15.00–tól PÉNTEK: Orvosi rendelés 08.00–tól Fogászati szakrendelés 08.00–tól Szállításra kerülők előkészítése 08.30–tól Fürdés a nemdolgozók számára Egyéni vallásgyakorlás SZOMBAT 08.30–12.00 VASÁRNAP: Egyéni vallásgyakorlás 08.30–12.00

• A könyvcserét az igények felmérését követően soron kívül hajtják végre. • Napirend a Hosszúidős Speciális Rezsimben elhelyezett fogvatartottak részére a hét első munkanapján: 05.00–kor Ébresztő 05.00–05.30 Tisztálkodás, zárkarend kialakítása Reggeli, gyógyszerosztás Létszámellenőrzés Szabadlevegőn tartózkodás Kiétkezés, telefonálás Nevelői foglalkozások Terápiás foglalkozás, oktatás, képzés Látogató fogadása Ebéd 05.30–06.00 06.45–07.00 07.00–17.35 07.00–12.30 08.00–15.30 08.00–12.00 10.15–12.30 12.30–13.00 12.45–13.00 16.00–17.35 17.35–18.10 18.45–19.00 20.00–kor 23.00–kor Létszámellenőrzés Szabadidős tevékenység a zárkán Vacsora, gyógyszerosztás Létszámellenőrzés, zárás Takarodó Televízióáramtalanítás Napirend a Hosszúidős Speciális Rezsimben elhelyezett fogvatartottak részére munkanapokon : 05.15–kor Ébresztő 05.15–05.50 Tisztálkodás, zárkarend kialakítása 05.50–06.30 Reggeli, gyógyszerosztás 06.45–07.00 Létszámellenőrzés 07.00–17.35 Szabadlevegőn tartózkodás 07.00–12.30 Kiétkezés, telefonálás 08.00–15.30 Nevelői foglalkozások 08.00–12.00 Terápiás foglalkozás, oktatás, képzés 10.15–12.30 Látogató fogadása 12.30–13.00 Ebéd 12.45–13.00 Létszámellenőrzés 16.00–17.35 Szabadidős tevékenység a zárkán 17.35–18.10 Vacsora, gyógyszerosztás 18.45–19.00 Létszámellenőrzés, zárás 20.00–kor Takarodó 23.00–kor Televízióáramtalanítás (kedd–csütörtök) 01.00–kor Televízióáramtalanítás (péntek) Napirend a Hosszúidős Speciális Rezsimben elhelyezett fogvatartottak részére szabadás munkaszüneti napokon: 05.30–kor Ébresztő

05.30–06.30 Tisztálkodás, zárkarend kialakítása 06.30–07.00 07.00–08.00 07.00–13.30 07.00–12.00 08.30–12.00 12.00–12.30 12.45–13.00 15.00–17.30 17.35–18.10 18.45–19.00 20.00–kor 23.00–kor 01.00–kor Reggeli, gyógyszerosztás Egészségügyi fürdés Szabadlevegőn tartózkodás Szabadidős tevékenység a zárkában Vallási foglalkozások Ebéd Létszámellenőrzés Szabadidős foglalkozások zárkán Vacsora,gyógyszerosztás Létszámellenőrzés, zárás Takarodó Televízióáramtalanítás (vasárnap) Televízióáramtalanítás (szombat) 20. A két ártatlan

Három olyan elítélttel beszélhetek ma délután, akik gyilkosságért ülnek. Ahogy mondani szokták, egyikük sem gyilkos típus. Rossz időben voltak, rossz helyen, rossz társaságban. A foglalkoztató szoba közepén hosszú asztal áll, székekkel. Az asztal közepén vörös fonállal hímzett fekete terítő. Azon egy széles szájú fekete váza, díszítése csupán egy rátekeredő vörös kerámiakígyó. A vázában virág helyett agyagból formázott, vörös kalapos, hatalmas gombák egy csokorban. Talán gyilkos galócák. Bea szerint szörnyű látvány arrébb teszi. Zsolt az első, egy negyvenéves elítélt, aki mindenképpen beszélni akart velem. Óriási iratanyaggal érkezik, a dossziék alig férnek el a hóna alatt. A nap 24 órájában jogászkodik. Azt mondja, az iratai mindig nála vannak. Egy olyan bűnügy elítéltje ugyanis, ami nem történt meg. Zsolt szerint a börtön tele van „ártatlanokkal”, ő viszont teljesen egyedi eset. Sokadik kérdezésre végre elárulja, hogy felbujtásért ítélték el 30 évre. Hosszú körmondatokban beszél a történtekről, nagy nehezen annyit hámozok ki, hogy valaki meggyújtott egy lábtörlőt egy lakás ajtaja előtt, és a három bent lévő ember füstmérgezésben meghalt. Ügye végtelenül zavaros, ő pedig csak azt ismétli, hogy semmilyen bűncselekményt nem követett el. Másodikként hetvenhat éves, joviális öregúr érkezik. Gyula bácsi az ajtóban megáll, köszön, összecsapja a bokáját, a hölgyek felé meghajol, úgy mutatkozik be. Egy úri szabó képe ugrik be, aki a tükörben magát méregető vendége előtt áll gombostűpárnával és centivel a kezében. Valahogy nem illik ebbe a környezetbe. – Kezét csókolom, megkérdezném nagy–nagy tisztelettel, közeledik a karácsony,

szeretnék vásárolgatni én is, a jutalmammal mi lesz? – fordul Gyula bácsi Bea felé, és levegőt sem véve folytatja a maga ízes, palócos tájszólásával. – Mert, tudja, a legfontosabb, amit megtanultam, kérem szépen, hogy a tisztességgel elkezdett munkát befejezzük, és úgy kell mindig viselkedni, hogy elfogadjanak bennünket, és ha megígérünk valamit, azt teljesítsük. – Megegyeztünk, Gyula bácsi, hogy csak elvégzett munkáért jár jutalom – feleli Bea. – Tessék írni egy verset a Csillagtükörbe! Egy szép, három versszakos verset. Jó? Gyula bácsi mosolygós. Ez nem baj, de alig van foga. Mérges, na, nem nagyon, de azért felindulva meséli, hogy a nehezen összegyűjtött rabkeresményből 130 000 forintot fizetett a fogorvosnak, de csak nem készült el a protézise. Megírta a doktornőnek, hogy úgy gondolja, az ő pénze is ér annyit, mint a másé. Gyula bácsi nagy mesélő. Története önálló fejezetet érne meg, de annyi személyiségi jogi per tárgya lenne, ahány oldalnyit kitesz a szöveg. Beszéd közben Gyula bácsi folyamatosan csapong, hol a negyvenes, hol az ötvenes, hol a hetvenes években járunk. Szülei cselédek voltak. Tizenkét évesen szerzetesrendi iskolába adták. Aláírattak velük egy papírt, hogy a fiú rendházba kerülése miatt semmiféle segítséget nem várnak el, és hogy lemondanak a gyermekről. – Akkor ilyen regula volt – vonja meg a vállát Gyula bácsi. – Ott végeztem el a kis szemináriumot, a középiskolát, tanítottak nekem gépírást, nyomdászatot, kötészetet. Aki onnan kikerül, az bárhol az életben megállja a helyét. Nagyon szegény volt, mikor odakerült a szerzetesrendhez. Azt hitte, hogy abban a közegben bárkiben megbízhat, a rendházban mindenki egyforma, mindenki a másikkal egyenlő, nincsenek kiválasztottak. Amikor odakerült, egy papi bizottság alkalmasnak találta az éneklésre. A kórusban szerezte első barátait, a karnagy felkarolta és tanítgatta. Gyula bácsi azt meséli, a rendházban kis cellákban laktak, egyedül. Ha nap közben valaki kopogott az ajtón, a bent lakó azt mondta: „Áve!”, kinyitotta az ajtót, a másiknak pedig kötelessége volt megállni a küszöbön. Esti imádság után pedig tilos volt a másik cellájába menni. – Egy alkalommal vendéget kaptam – néz rám Gyula bácsi. – Kopognak az ajtón. A lelkiatya volt, az, akihez beosztottak. Ott állt, szinte áttetsző anyagból szőtt fehér albában,[11] és azt mondja: „Klérus testvér, igen nagy baj van!” Megijedtem. Ő erre mondja tovább: „Ha így tetszik folytatni, a szemináriumból el lesz tanácsolva.” „Mit követtem el?” – kérdeztem. „A Bibliájában női hajszál volt” – felelte. Nem volt abban semmi. Olyan kellemetlen ürügy volt. A lelkiatya bejött a cellámba, egyre közelebb lépett. Kérem szépen, én, egy kis szeminarista, nem ellenkezhetek a klérus reguláival! A fehér alba alatt mindent észre lehetett venni, azt is, amit nem kellett volna. Gyula bácsi azt mondja, fiatal fiúként nem tudta, mi a homoszexualitás, azt sem, hogy ilyen egyáltalán létezik. – Ez volt az első alkalom, amikor megtudtam, hogy mit kell tenni a fallosszal. A fallosz, kérem szépen, az egy görög szó, latinul penis. Azután, hogy a lelkiatya elment, sokáig köpködtem. Egy lelki tragédia ért. Ez volt az első, aztán jött a többi. Illetve hallottam a többiek kalandjairól. Gyula bácsi belesodródott az ötvenhatos eseményekbe, ez kis híján a vesztét okozta. Iskolatársaival, tanáraival rendszeresen szórtak röplapokat vonatról, ilyenkor a sín mellett fehérlett a táj a papírlapoktól, mintha éjjel leesett volna a hó. Gyula bácsi úgy sejti, rendőrségi besúgó lehetett közöttük, mert a forradalom leverése után elkapták őket. Államellenes cselekedetek miatt társaival együtt az ország összes oktatási intézményéből kitiltották. A rendház főnökét azonnal leváltották. Mivel erkölcsi bizonyítványt nem kaphatott, munkát sem tudott vállalni. Végül egy rokona intézte el, hogy felvegyék az Országos Mentőszolgálathoz ápolónak. Budapestre költözött. Jól mentek a dolgai, megnősült, házat is vett.

1978–ban riasztották egy eszméletét vesztett beteghez. Belvárosi papi hivatal második emeletére kellett menni. Amikor felvették a beteget a kocsiba, Gyula bácsi ráismert benne az egykori atyára. Arra a férfira, aki évtizedekkel azelőtt fehér albában bekopogott éjjel a cellája ajtaján. – Mikor eszméletére tért, azt mondta: „Jaj, maga az, testvér?” Amikor jobban lett, és hazaengedtük, kért, hogy látogassam meg a rendházban. Gyula bácsi elfogadta régi papja meghívását, és egy kollégájával elindult látogatóba. A lelkiatya a belvárosi templom melletti rendházban fogadta őket, emlékei szerint egy gyönyörűen berendezett helyen. A pap bevezette vendégeit a szobába. A társaság férfitagjai épp fiatal színésznőkkel és kis színinövendékekkel múlatták az időt. Különösen két nőre emlékszik Gyula bácsi, egyiküket rámenősnek, a másikat bevállalósnak írja le. – Bevezettek a szex birodalmába. Mint egy klubba. Pénzes klub volt ám ez! A szerzetesek szexklubja! Hogy miért jártak oda ezek a színésznők? A jó ég tudja. De azt tessék elképzelni, egy külön kis rezidencia volt a templom mögött! A szex előtt randi volt. Úgy ment az, hogy sétáltunk a nővel. A nő megállt egy kirakat előtt: „De szép ruha!”, „De szép ékszer!” mi pedig megvettük nekik, amit kinéztek maguknak. Később, amikor a tragédia megtörtént, a tiszt, aki felvette Gyula bácsi vallomását, nem akart hinni a fülének. Azt mondta, ez nem létezik, a gyanúsított csak kitalálta a történetet. Aztán átkutatták a rendház helyiségeit, és – Gyula bácsi szavaival élve – döbbenetes dolgokat tapasztaltak. A rendőrtiszt is csak azt kérdezte: mit keresnek egy papiakban ezek az oda nem való, világi dolgok, az alkohol és a morfium. A tragédiához vezető események lassan bontakoztak ki. Azzal kezdődött, hogy Gyula bácsi összeveszett a lelkiatyával. Lényegében megzsarolta: felelevenítette, mi történt a szemináriumban, és hogy mekkora lelki traumát okozott neki a pap azzal, hogy orális szexre kényszerítette. A hallgatásáért pénzt kért, amit meg is kapott. így született meg Gyula bácsiban a mohóság. Nem mérlegelte a tetteit, nem számolt a következményekkel. – Már tudom, hogy nem lett volna szabad így viselkednem – sóhajt Gyula bácsi. – Emiatt történt az a szörnyűség. Az egyik hölgy buktatta le Gyula bácsit. A nő unokatestvére orvosként dolgozott, időnként szerzett neki gyógyszereket, drogokat. Egyik alkalommal ez a hölgy a kezét tördelve Gyula bácsi elé állt azzal, hogy nagy baj van, az unokatestvére nem tudott morfint szerezni neki. Gyula bácsi gondolkodás nélkül nyúlt a mentőskocsi esettáskájába, és kivett egy adagot. Csak annyit kért a művésznőtől, hogy minél hamarabb szerezzen, mert neki pótolnia kell a rohamkocsiban a hiányt. A morfin soha nem került vissza. Következő héten Gyula bácsi az újságból értesült róla, hogy a privát klub vezetőjét, egykori lelkiatyját holtan találták a lakásán. Ott, ahová őt is sokan látták bemenni. – Olyan jegyzőkönyvet állítottak fel, ami szerint én is részes voltam. Sehol nem volt a vádak között, de én magam vállaltam el, hogy nekem hallgatás címén pénzt ajánlott. Letartóztattak. Olyan gyorsan történt minden. Az előadó azt mondta, őt sürgeti az idő, ezt az ügyet le kell zárnia. Azzal vádoltak, hogy én öltem meg a lelkiatyát, úgy, hogy beadtam neki a morfint. Azt hozták ki, hogy nyereségvágyból elkövetett emberölés. Szerintem a nő ölte meg. Életfogytot kaptam, az akkor 20 évet jelentett. Gyula bácsi 1998. október 29–én szabadult. Nagy szerencséje volt, mivel az ügyvédje egy ismerőse szerzett neki munkát egy nyomdában. Viszont mire kiengedték, meghalt a felesége. Ott állt a ház üresen. – Egyedül azért mégsem lehet élni, összejöttem a nyomdában egy nagyon szép, fiatal hölggyel. Azt mondtam neki, jöjjön hozzám lakni, onnan járhat be dolgozni. Gyula bácsi egy idő

után arra kezdett gyanakodni, hogy ifjú élettársa nem mindig mond neki igazat. – Egyszer azt kérte, hogy munka után találkozzunk itt meg itt, és hogy hozzam a bankkártyámat is. Miért kellett neki az én kártyám? Megnéztem a számlaértesítőket, és az állt bennük, hogy itt meg ott felvettem 500 meg 1000 forintot, olyan időpontokban, amikor nem is lehettem azon a helyen. Mondtam, te Andrea, pénzt vettél le a kártyámról? Szemtelen volt, és még hazudott is. Megpofoztam. Egy órán belül letartóztatták Gyula bácsit. Azt mondja, azóta ül. Ő úgy fogalmaz: három pofonért és egy törött orrért kapott három évet. Első körben. Öttagú bíróság ítélt az ügyében. Mind az öt tag nő volt. Hiába tanúsították Gyula bácsi munkatársai, hogy az élettársa másokat is meglopott, nem számított. – Nem adtak helyt a védekezésemnek. Fellebbeztem, végül aztán rám sóztak plusz tíz évet. A vád súlyos testi sértés volt. Hol lett az életem elrontva? Ott, mikor azt mondta a keresztanyám, hogy jó, ha lesz egy pap a családban... 21. Ha lennének cigány ügyvédek és bírák

Miklós megtért. Néhány éve egy tucatnyi elítéltnek újságíró–tanfolyamot tartottam a Csillagban, köztük volt Miklós is. Mindenkinek őt emlegettem, mint „pozitív példát”. Amikor kezdtünk, jóformán írni sem tudott, és bár a helyesírása továbbra is pocsék maradt, a mondatok formálódtak. Amikor utoljára találkoztunk, azt mondta, ha egyszer szabadul, az írásból fog majd megélni. Miklós cigány. A családi hagyománynak megfelelően világéletében kártyavetésből tartotta fenn magát. Bent, a börtönben is folytatta, egészen addig, amíg el nem kezdte olvasni a Bibliát. Megtért, és úgy döntött, hogy leteszi a kártyát. El is ajándékozta. Ha vallásos irodalomról van szó, ő mindenevő. Elfogad olvasnivalót a Jehova tanúitól ugyanúgy, mint a Krisztus Szeretete Egyházától. Nem volt egyszerű az útja Jézusig. A feleségét és az apósát ölte meg. A börtönben háborgott a lelke, de aztán rájött, hogy Jézus segíthet abban, hogy megbékéljen. Mármint önmagával. Ahhoz is idő kell, hogy az ember rájöjjön, hogy nem a világgal kell megbékülnie, hanem önmagával. Miklósnak hat évig tartott, míg ezt az utat bejárta. Aztán amikor úgy érezte, eljött az idő, hogy belépjen Isten házába, elment a Krisztus Szeretete egyik összejövetelére. Nagyon kedvesek, aranyosak voltak vele, tetszett neki, hogy mennyire nyitottak és hogy van ének, gitár meg halleluja az istentiszteleten... De aztán közbejött a Szűz Mária. Merthogy, mint a cigányok nagy többsége, Miklós is katolikus. Azt mondta a gyülekezetben, hogy az Úr Jézus is Szűz Mária sarja, és hogy áldja meg valamennyiüket a Szent József, ő kísérje az útjukat, meg a Szűz Mária. Miklós úgy emlékszik, hogy erre elég furcsán reagáltak. Rájött, hogy az ő hozzáállása nem igazán jön be ebben a közegben. Miklós nem zárkózott el az elől, hogy a bűncselekményéről beszéljünk. Megkérdeztem tőle, most, hogy megtért, mit gondol: az ördög szállta meg akkor, amikor megölte a feleségét és az apósát? – Az utolsó bűncselekmény alkalmával igazából találkoztam az Istennel és az ördöggel, kettejük között ment a párbaj értem. – Ezt hogy érti? – Úgy, hogy minden bűnnél ott van a kísértés. A kísértetés két oldalról jön. Először megkísérti az embert az ördög, azután megkísérti az embert a Jóisten. A Jóisten mindig küld az emberbe egy angyalt, aki vigyáz rá, aki tisztába rakja az eszét, és azt mondja neki: márpedig én ide küldelek, ide menj. Ha valaki ezeket a dolgokat

elveti önmagától és megtartja magában a kisördögöt, akkor a cselekedeteit mindig végigviszi. Akkor már olyan sok bűnt elkövet az ember a földön és cimborái az ördöggel, aki az utolsó pillanatban bármire felhasználhatja: hogy őrjöngjön, és robbantson fel valamit. – Mióta van börtönben? – Most hat éve. Voltam korábban is... Kitartottság,[12] deviza–bűncselekmény, szabálysértés, rablás... – Mikor romlott el az élete? – Öt–hat éves koromban intézetbe raktak a szüleim. Ez még nem lett volna baj, rendes, vidéki családhoz kerültem, iskolába jártam, állatokkal foglalkoztam. Aztán visszakerültem a szüléimhez a nagyvárosba. Féltékenykedtek, verték egymást, repültek a lábasok, a tányérok, törtek–zúztak. A nevelőszülőknél nem ehhez szoktam. Leléptem, utcára kerültem, elkallódtam. – Hogy történt a gyilkosság? – Tudja, azt csak az értheti, aki kiismeri magát a cigányok világában. Ezt én úgy szoktam mondani, hogy a cigányoknál szörnyű nagy politikák vannak. Megpróbálom úgy elmondani, hogy maga is megértse. Amikor az élettársammal összekerültem 2000–ben, boldogan, kiegyensúlyozottan éltünk. Az édesanyja már nem élt, az édesapja egyedül maradt a családi házban. Az apósom szívesen járt hozzánk, megtűrt személy volt nálunk. Rendszeresen italozott, veszekedéseket provokált. Aztán én rájöttem valamire. Három lánya volt, kettő elköltözött. A harmadik lányt, az én élettársamat titokban a feleségeként tartotta. – A saját lányával volt viszonya? – Ezért mondtam én magának, hogy ez cigánypolitika. Az egész országban ez megy a cigányoknál. – Ha úgy van, ahogy mondta, miért nem beszélnek róla? Ha nem beszélnek róla, nem is lehet ezt a problémát megoldani. – Nem ismerik az emberek a cigányokat. A magyar bíróságoknál nem dolgoznak cigány emberek, cigány ügyvédek, cigány bírák, akikkel őszintén lehetne beszélni. A cigányoknak nincsenek őszintén kimondott dolgaik, egy csomó mindent jó mélyre elásnak. – Térjünk vissza a gyilkossághoz. – Az egész egy verekedéssel kezdődött. A piacon árultam, az apósom az egyik vevőbe belekötött. Az apósom elővette a kését, és meg akarta szúrni az illetőt. Szerencsére időbe elrántottam onnan. De a vége az lett, hogy én kaptam 120 nap elzárást garázdaságért. Mielőtt bevonultam volna, mondtam az asszonynak, költözzön be a városba, a retyerutyájához. A feleségem látogatott a börtönben, aztán amikor szabadultam, az apósom befogadott. A szabadulás másnapján italoztunk. Az apósom azt mondta, hogy maradjunk nyugodtan, otthon vagyunk. A következő pár nap italozással telt, aztán 2005. augusztus 30–án lerészegedtem, elaludtam. Arra keltem álmomból, hogy az asszony sodrófával ver: „Kelj föl! Neked nincs munkád? Az apámnál aiszod ki magad?” Fölkeltem, kérdem tőle: „Mi van veled, asszony?” Erre így–úgy. Apósom ült az ágyon és cigarettázott. A cigányoknál az a szokás, hogy amikor főzés van, az asztalon, a kolbász, a sonka meg a zöldség mellett ott vannak a kések. Elszedtem az asszonytól a sodrófát, és rálöktem őt az ágyra. Az apósom üvöltött, hogy „Te mocskos, te piszkos!”, és felkapta az egyik kést. Mondom neki, „Papa ne vicceljen már!” Dulakodtunk, megborítottam az öreget, mondtam, „Megint le akarsz szúrni, mint múltkor, mikor leszúrtál?” A lánya közben felkelt az ágyról, hátulról ütött a sodrófával. Akkor már kés volt a kezemben, hátulról benyomtam az öregnek, aztán megszúrtam az asszonyt is. Ennyi a történet. – Mikor szabadul? – 2035–ben... Olyan öreg leszek, mint Gyula bácsi. – Az imént azt mondta, hogy hiányolja a cigány embereket, bírákat, ügyvédeket a magyar bíróságokról. A maga esetében számított volna, ha a törvény emberei közt cigány is van? – Képzelje, milyen ügyvédem volt! Úgy jött be az első kihallgatásra: „Figyelj már... sietek, ha

akarsz, teszel vallomást, ha nem akarsz, nem teszel vallomást.” Mondtam, hogy azért elmondanám, hogy mi történt. Úgy mondtam el neki, ahogy most magának. Közli: „Ez könnyű eset, most sietek el, mert várnak.” Többet nem is láttam. Tárgyalás. Az ügyvéd sehol. Mondom, mi van ezzel, beteg ez a manus? Amikor megtalálták, és odajött a tárgyalásra, egyáltalán nem volt semmi észrevétele. Nekem voltak indítványaim, próbáltam bizonyítékokkal alátámasztani az igazamat. Az ügyvédem nem nagyon foglalkozott velem, állandóan írogatott. Gondoltam, majd a végén odacsap a lovaknak. Néztem, hogy mit ír, valamilyen pénzes üggyel volt elfoglalva az én tárgyalásomon. Aztán eljött az ideje az ítéletnek. A teremben ott vagyok én, ott ül a bíró, hátul a kedves szomszédok meg ismerősök. Azt mondja a bíró, hogy most meghozza az ítéletet. Kérdezi, hogy „Ügyvéd úr nincs?” Mondom, nincs. „Akkor várunk egy kicsit.” Keresték az ügyvédet, kiabálták a nevét, mi meg a folyosón unatkoztunk a fegyőrrel. Jön az ügyvéd, aszongya: „Elfelejtettem, hogy ítélet lesz.” Ott lakott két utcával arrébb, és elfelejtette! Nem akartam személyeskedni, de megkérdeztem volna tőle, hogy tessék mondani, maga most milyen tárgyaláson van? A biciklilopásoson? Mert azt el lehet felejteni, én viszont megkaptam az életfogytomat. Próbáltam egy ügyvédnőt is. Az előző ügyvéd egyetlen dokumentumot sem adott át, az ügyvédnő ásott elő mindent. A másodfokú bíróság elé tárt egy csomó hibát, ellentmondást, de nem ment vele semmire. Az ítélethirdetésnél lehajtotta a fejét. Itt, a börtönben beleástam magam a Btk.–ba. Apró–cseprő jogi dolgokat már el tudok intézni a többieknek. – Hány éves? – Ötvenkettő. – Még huszonnégy éve van. Nincs is esélye, hogy hamarabb szabadul? – Nincs. Megmondom miért. Azért, mert vagyontalan vagyok. Talán ha egy ügyvéd komolyan nekiállna, volna esélyem, de nincs pénzem, nincs ismeretségem. 2035... Nagyon messze van.

22. HÁZIREND V.

Tevékenységek

VALLÁSGYAKORLÁS • Az intézet biztosítja, hogy a fogvatartott az egyház lelkészének, illetőleg más képviselőjének gondozásában részesüljön. A fogvatartott eltiltható az istentiszteleten való részvételtől, ha az veszélyezteti az intézet rendjét, biztonságát. • Az intézet biztosítja a lelkésszel való ellenőrzés nélküli találkozás lehetőségét. EGÉSZSÉG • A fogvatartott köteles alávetni magát a szükséges orvosi vizsgálatoknak és gyógykezelésnek. • A fogvatartottak részére fogászati alapellátást biztosítunk. • A fogvatartott orvosi ellátásra az ápolónál, a körletfelügyelőnél naponta jelentkezhet. Azonnali ellátást igénylő esetekben a fogvatartott vagy zárkatársai jelezhetnek a körletfelügyelőnek. • A fogvatartott pszichikai jellegű problémáival az intézet pszichológusához fordulhat. Meghallgatási igényét kérelmi lapon, a nevelőjén keresztül jelezze. FOGLALKOZTATÁS

• A munkába állítást, beiskolázást a Befogadási és Foglalkoztatási Bizottság végzi, amely hetente ülésezik. • A munkavégzéssel kapcsolatos munkavédelmi, tűzvédelmi és technológiai előírások, a munkahely rendjére vonatkozó szabályok betartása kötelező. Ezek megsértése fegyelmi eljárást von maga után. • A munkába állított fogvatartott köteles a kijelölt munkát elvégezni. A munkavégzés megtagadása, a munkahelyi rend megsértése, vagy a hanyag munkavégzés fegyelmi vétségnek minősül. • A munkavégzés alapján díjazásban részesül, melynek jogszabályban biztosított részét szabadon, saját szükségleteire felhasználhatja. A munkában eltöltött idő alapján fizetett szabadság illeti meg. Ha a fogvatartott a végzett munkával összefüggésben a BV. szervnek kárt okoz (selejt), ellene az erre vonatkozó külön szabályok szerint kártérítési eljárás indul. • A Szegedi Fegyház és Börtön kijelölésre került a fogvatartottak alapfokú oktatásának végrehajtására. Ezért megfelelő számú jelentkező esetén az intézet általános iskolai osztályt, osztályokat indít. Amennyiben az intézet mégsem tudja biztosítani az alapfokú oktatás feltételeit, az elítéltet – kérelmére – az erre kijelölt másik BV. intézetbe lehet szállítani. Az elítélt, akit tanulmányai folytatására szállítottak másik BV. intézetbe, és azt nem folytatja, vagy abbahagyja, visszaszállítható a küldő intézetbe. • Az intézetparancsnok az elítélt számára a középfokú oktatásban való részvételt, a felsőfokú tanulmányok folytatását engedélyezheti. • Az intézet rendszeresen szervez továbbá a fogvatartottak számára szakképzéseket. • Az alapfokú oktatásban résztvevők tanszereit, tankönyveit és az oktatás egyéb költségeit a BV. szervezet biztosítja. Az egyéb oktatási formákban résztvevők számára a költségek biztosíthatók. A szakképzés és továbbképzés költségei a szervezőt terhelik, a költségekhez az elítélt önként is hozzájárulhat. SZABADLEVEGŐ • A fogvatartott részére a Napirendben meghatározott időben naponta egy óra szabadlevegőn tartózkodás lehetősége biztosított. Ennek igénybevétele nem kötelező. • A szabadlevegőn tartózkodásra az évszaknak és időjárásnak megfelelő lábbeliben és intézeti zárkaruházatban kell levonulni. Az előzetesen letartóztatottnak és a nem jogerős fogvatartottnak az évszaknak és az időjárásnak megfelelő civil öltözetben kell levonulnia a szabadlevegőn tartózkodásra. • A szabadlevegőn tartózkodásra a fogvatartott semmilyen tárgyat nem vihet magával, kivéve zsebkendőt, karórát, életmentő gyógyszert, gyógyászati segédeszközt, külön engedéllyel labdát. JUTALMAZÁS • A fogvatartott huzamosabb időn keresztül tanúsított példamutató magatartásáért, a munkában elért eredményéért, vagy jelentős érték megmentéséért, súlyos veszély elhárításáért és egyéb kiemelkedő tevékenységéért a jogszabályban meghatározott jutalomban részesíthető. • A fogvatartott a jutalmat nem kérheti, arra a BV. szervezet személyi állományának tagja tehet javaslatot. • A fogvatartott (az elzárást töltőt kivéve) az alábbi jutalmakban részesülhet: – dicséret; – csomag fogadása soron kívül; – látogató fogadása soron kívül, a látogatási idő meghosszabbítása; – a személyes szükségletekre fordítható összeg növelése; – tárgyjutalom;

– pénzjutalom; – a fenyítés elengedése; – a végrehajtott fenyítés nyilvántartásának törlése; – rövid tartamú eltávozás; – kimaradás. FEGYELMEZÉS • Fegyelmi vétséget követ el az a fogvatartott, aki a büntetés–végrehajtás rendjét vétkesen megszegi, más fogvatartottat fegyelmi vétség elkövetésére szándékosan rábír, vagy más fogvatartott részére fegyelmi vétség elkövetéséhez szándékosan segítséget nyújt. • Fegyelmi vétségnek minősül, ha a fogvatartott – megsérti a fogva tartás rendjére és biztonságára, a fogvatartottak kötelezettségeire vonatkozó jogszabályok rendelkezéseit; – megszegi az intézet házirendjét; – nem tartja be a büntetés–végrehajtási szervezet (a továbbiakban: BV. szervezet) személyi állománya tagjának, illetve a fogvatartottakkal szemben rendelkezési jogkört gyakorló személyeknek az utasításait; előállításkor vagy egészségügyi intézménybe való átszállítása esetén nem tartja be az előállítást elrendelő szerv vagy az egészségügyi intézmény rendjére vonatkozó szabályokat; megszegi a munkarendet, nem tesz eleget a munkáltató utasításainak; az életét vagy testi épségét sértő vagy veszélyeztető olyan magatartást tanúsít, amely egyben a fogva tartás rendjét is sérti; olyan tárgyat készít, tart magánál, amely a jogszabály rendelkezése alapján nem lehet birtokában; kábító/bódító hatás elérésére alkalmas készítményt állít elő, tart vagy használ; az élelem átvételét, elfogyasztását az intézet rendjét vagy biztonságát sértő feltételhez köti. 23. Igehirdetés és lelkigyakorlat

Lelki szolgáltatásokra nagy igény van a Csillagban. A Testvéri Börtöntársaság tizenkilenc éve alakult, a Parlament épületében. Ennek Roszík Gábor evangélikus lelkész, egykori MDF–es képviselő az elnöke. Nagyon jó kapcsolatot tart fenn testvérszervezetével, a Magyar Evangéliumi Börtönmisszióval. Roszík Gáborék már 1995–ben megállapodtak a Büntetés–végrehajtás Országos Parancsnokságával, hogy milyen keretek közt végezhetnek börtönmissziós szolgálatot. Meggyőződésből viszik az elítéltekhez Isten szeretetét. Hisznek abban, hogy az a börtönlakó, aki elfogadja és elhiszi, hogy Isten szereti és megbocsát neki, tényleg megbánja a bűnét és más életet akar élni. Az ilyen elítélt képes megváltozni és a börtönből kikerülve jó útra térni. A Testvéri Börtöntársaságnak háromszáz aktivistája van, lelkészek, papok, apácák, önkéntesek járják a BV intézeteket. Hetente egyszer vagy kétszer látogatják az elítélteket. Gyakorlatilag ugyanazt a feladatot látják el, amit a börtönlelkészek. Magyarországon minden elítéltnek joga van gyakorolni a vallását, kápolna és imaterem minden börtönben van, itt tartják az összes felekezet istentiszteletét, miséjét. A börtönök világában természetes a vallási tolerancia. A börtönkápolnában vagy más, börtönmissziós helyiségben például zsidó szertartást is lehet tartani, Schönberger András pécsi főrabbi látja el a börtönlelkészi teendőket. Roszík Gábor szerint az elítéltek három nagy csoportot alkotnak. Az elsőbe azok tartoznak, akik már kötődtek valamilyen valláshoz. A másodikba azok,

akik nemhogy nem tartoztak egyik felekezethez sem, de korábban nem is találkoztak egyházi emberrel. Ők előbb tájékozódnak, aztán megmaradnak ott, ahol jól érzik magukat. Aztán vannak azok, akik megragadnak minden lehetőséget arra, hogy kikerüljenek a zárkából. Ez teljesen érthető, mondja a lelkész. Keresik az alkalmat, hogy beszélgethessenek, esetleg találkozzanak a barátjukkal, az unokatestvérükkel. Roszík Gábor nem tud olyan esetről, hogy egy igehirdetést vagy foglalkozást bármikor súlyos atrocitás zavarta volna meg. A fogvatartottak értékelik, hogy kívülről jött emberekkel találkoznak, teológusokkal, önkéntesekkel, lelkészekkel, nem pedig az ismert személyzettel, vagy a börtönpszichológussal. Ha valaki zavart keltene, a többiekkel gyűlne meg a baja. – Vannak persze izgágák, akik zavarják a többieket, belebeszélnek mások mondanivalójába. Ilyenkor szólunk az őrnek, hogy legyen szíves, vezesse el. Roszík Gábor azt mondja, rendszerint nem a vallásukat intenzíven gyakorlók kerülnek börtönbe. De azt elismeri, hogy a hívő emberek is lehetnek indulatosak időnként, és elkövethetnek olyasmit, amit aztán rettenetesen szégyellnek és megbánnak. A missziós foglalkozáson rendszerint tizenöt–húsz ember gyűlik össze, a fogvatartottak cserélődnek, a missziós munkatársaknak pedig fogalmuk sincs róla, melyikük mit követett el. Gyakran előfordul, hogy egy szelídnek, kedvesnek megismert emberről derül ki, hogy gyilkolt. – Ilyenkor csodálkozunk és meg vagyunk döbbenve. Hiszen annyi érzelem és szeretet van benne, aztán mégis... Roszík Gábor szerint lelkészként igazán változatos munkát végez, igét hirdet kis falvakban, nagyvárosi templomokban, vagy akár a börtönben. Mindhárom helyen másképp kell prédikálni. Mindenütt az emberekhez közel álló, számukra ismerős példákkal kell élni. Egy gyülekezeti ifjúsági csoportban a tizenhat–tizenhét éves fiúk és lányok mi másról beszélgetnének, mint mondjuk a szerelemről, a házasságról? A börtönben viszont sokszor jönnek elő olyan kérdések, amelyek nem feltétlenül vetődnek fel egy kinti gyülekezeti bibliaórán. Például az, hogy ki az erős ember. A börtönben ez létfontosságú kérdés. Ott erősnek kell lenni testben és lélekben egyaránt. Egy erős fiú önbizalommal telve kerül be a börtönbe, ahol aztán szembetalálkozik a nála is erősebbel. A börtönben átértékelődik az, hogy mit jelent az igazság, az ártatlanság, az erőszak vagy épp az önfegyelem. – Az elítéltekkel ezekről a dolgokról kell beszélgetni, természetesen a Szentírás alapján. Példázatok, történetek segítségével kell szólni az őszinteségről, a megbánásról, a bűnbánatról, a megbocsátásról, esetleg arról, hogy ki az igaz ember. Tényleges életfogytiglanra elítéltekkel Roszík Gábor még nem találkozott. Kevés kollégája vagy más börtönmissziós társa beszélt már tészesekkel, ennek főként az az oka, hogy az ilyen rabok nincsenek sokan, és ők is majdnem mind a szegedi Csillagban vannak, ahol a hivatalos börtönlelkész foglalkozik velük, amennyiben erre igényük van. Viszont sok olyan ember történetét hallgatta már meg, aki hosszú, tizennyolc–húsz éves börtönbüntetést kapott. A súlyos életellenes bűncselekmények elkövetőit Roszík Gábor szerint hosszú elzárásra kell ítélni, a társadalom védelmében. Például a gyermekek és az öregek gyilkosait. Ugyanakkor úgy véli, még a gyilkosoknak is szükségük van valamilyen jövőképre, valamilyen példára. – Ellene vagyok a tényleges életfogytiglannak, mert ezzel tényleg elvesszük az elítélttől a szabaduláshoz fűzött reményt. Még ha valaki simán megérdemli is a harminc évet, meg kellene hagyni az esélyét, hogy egyszer még elhagyhatja a börtönt. Hiszen egy olyan embert, aki mondjuk ötvenesztendősen elkövetett egy rettenetes bűncselekményt, úgy gondolom, hogy hetven –, nyolcvanévesen nagy valószínűséggel szabadon lehetne bocsátani.

24. A hurkolós gyilkos

Van egy tészes, akitől féltem. Erős vasrács választott el bennünket egymástól, de mégis nyomasztott a jelenléte. Úgy beszélt az áldozatairól, idős emberekről, a saját testvéréről, mintha nem megfojtotta volna őket, csupán összefutott volna velük a közértben vagy a buszmegállóban. Azt hiszem, ő sajnálja, hogy eltörölték a halálbüntetést. Jobb lett volna túlesni rajta. Az idősebb tészesek közé tartozik, mégis róla jutott eszembe az a tizenhat év körüli cigány fiú, akivel Tökölön találkoztam a fiatalkorúak börtönében. Az a srác mesélt hasonló részvétlenséggel arról, hogyan fojtott meg nadrágszíjjal egy homoszexuális diszkótulajdonost. A beszélgetés végén megkérdeztem, mihez kezd, ha szabadul. Azt mondta, hogy Amerikába megy bérgyilkosnak. A hurkolós gyilkos talán Szicíliába indulna. Időpontokra, nevekre nemigen emlékszem, csak ha nagyon gondolkodnék rajtuk, hogy kit, hogyan öltem meg. Melyiket hurokkal, melyiket kézzel. Öt gyilkosságot nem lehet pontosan észben tartani. 2004–ben tartóztattak le végleg, a jogerős ítéletet 2005–ben hozták meg ellenem. Abban az írták, hogy idült alkoholista vagyok. Ez nem igaz, még ha néha ittam is. Akkor mindenki alkoholista, aki megiszik egy üveg sört? Lassan négy éve nem jutottam alkoholhoz, és tessék, kibírom. Az, mondjuk, igaz, hogy valamennyi ügy úgy kezdődött, hogy munka után italoztam. De alkalmanként csak két–három korsó sört gurítottam le. A bűncselekményeket úgy állították be, hogy a kocsma után hazamentem, és eldöntöttem, hogy most gyilkolni fogok. Ez nem így működött. Az első igazán komoly bűncselekményt aznap követtem el, amikor az előző büntetésemből szabadultam. Azt ünnepeltem egy szüreti mulatságon, piázgattam, volt ökörsütés meg miegymás. Aztán hazaindultam, és akkor kattant az öreg az agyamba. Az egész még régebbre vezet vissza. Úgy tizenöt éves lehettem. Albérletben laktunk nála a szüleimmel, és ő bántalmazta a mamát. Ki akarta nyírni, csak a szomszédok közbeléptek. Semmi se tetszett az öregnek, mindig piszkált minket. De aztán el lett felejtve neki. Egy időre. Akkor viszont eszembe jutott, aztán lerendeztem a dolgot. Vittem magammal villáskulcsot, kesztyűt, zsineget meg a csúszóhurkot. A Polipban láttam, hogyan kell csinálni. Hajlékony, de kicsit merev zsinórra van szükség. Általában a sodrott műanyag a legjobb. Fogok egy tollat vagy akármit, arra csinálok egy hurkot, majd föltekerem, kihúzom belőle a ceruzát, visszadugom az egyik pöcköt, utána megfogom, és kész is. Ez kerül az ember nyakára. De előtte még az ágyon vagy a földön, tökmindegy, hasra kell fordítani és összekötözni a kezét. A hurkot a nyakába dobom és meghúzom. A zsinór végét meg a bokájához kötöm. Amikor zsibbadni kezd a lába, mindenáron ki akarja nyújtani, és így megfojtja saját magát. Olyan fél óra alatt beáll a halál. Hogy ebben a helyzetben köhög–e az áldozat vagy levegőért kapkod, őszintén szólva nem figyeltem. Nyolcvankét vagy nyolcvanhárom éves volt az öreg. Meg akartam torolni a gyerekkori sérelmet, A pénz csak ráadás volt. Úgy tudtam, sok van neki. De csak harmincvalahányezer forintot találtam készpénzben, meg egy herendi készletet. Azt is magammal vittem. Hogy eladtam–e? Titok. Nem muszáj mindent bevallani a bíróságon! Nem kérdezték, én meg nem mondtam. A nyomozást viszonylag hamar megszüntették. Nem találták a tettest De sokáig beszédtéma volt a faluban, hiszen ez nem olyan nagy település. A rendőrök csak találgattak. Engem is bevittek a múltam miatt. Sokszor voltam büntetve. 1979–ben kezdtem. ’78–ban kaptak

el, tizenhét éves koromban, lopásért. Akkor még fiatalkorú voltam, úgyhogy a következő évben ültem le érte a három hónapot. 1980–ban kétrendbeli lopásért kaptam hat hónapot. Meg volt valami rongálás is. Régen volt, már nemigen emlékszem rá. 1983–ban 10 hónap javító–nevelő munkát sóztak rám, garázdaságért. Ugyancsak garázdaságért és rongálásért ültem egyszer nyolc, aztán hat hónapot. Lopásért is újra elítéltek, annál összevonták a bűncselekményeket, s az összbüntetés egy év és három hónap lett. Rabiátus, agresszív embernek tartottak. Könnyen ki tudtak hozni a sodromból, és akkor ütöttem. Én soha nem kötekedtem, csak befejeztem, amit más elkezdett. Huszonnyolc éves voltam, amikor megszúrtam az élettársamat. Mindig azt kérdezik, miért csináltam. De nem egy oka volt, több. Sok kicsi sokra megy, aztán betelt a pohár. Álltunk egymással szemben Ildikóval, átnyúltam a válla fölött és hátba szúrtam. Légmellet kapott. Szerencséje volt, túlélte. Nem úri dolog nőt megütni, hát még megszúrni. De nem sajnáltam, megérdemelte. Miután leültem azt is, kaptam lopásért 3 hónapot, majd életveszélyt okozó testi sértésért 3 év 2 hónapot, de előtte volt még öt hónap garázdaságért, utána meg, 2001–ben, még hat hónap szabadságvesztés. A legkülönbözőbb helyeken ültem. Ha jól összeszámolom, a mostanival együtt nyolc börtönben. Ez, a mostani, a tényleges életfogytiglani büntetés miatt elvileg az utolsó. Egyébként azokat, akikkel végeztem, többnyire nem nagyon ismertem, legfeljebb látásból. Ezt csak azért mondom, mert sokan azt gondolják, egy ismeretlent sokkal könnyebb megölni, mint egy ismerőst. Fene tudja. Ha oda kerülök, hogy meg kell tenni, nekem mindegy. Az a szó, hogy érzelem, fölösleges árucikket jelent a számomra. Én nem igazán díjazom a pozitív érzelmeket. Engem is ütöttek már le, nem is egyszer. Például az apám. Terrorban tartotta az egész családot. Ha olyan kedve volt meg többet piált, végigvert minket. Segédmunkás volt, 1983–ban halt meg. Az anyám öt évre rá. Öten voltunk testvérek. A legidősebb a Laci volt. Kigolyóztam az örökségből. Megöltem. Volt egyszer nálunk egy nagy családi cirkusz. Összetörtem az anyám konyháját puszta kézzel, és felgyújtottam a házat. Előtte ledobáltam a cserepeket a tetőről. Azt mondják, hogy ezer darabot. Állítólag megszámolták. Pedig nem volt az annyi! Rosszul adták össze. Az egész házon nem volt ezer cserép! Azért csináltam az egészet, mert fölidegesített a bátyám. Olyan természetű volt, mint az apám. Ez 1989–ben történt. A házon, az örökségen vesztünk össze. Öten voltunk rá! Azt mondtam a Lacinak, hogy adjuk el a házat, mindenki megkapja a saját részét, aztán mehet, ki merre lát. Ő meg nem akarta. Tiltakozott a sorsa ellen. De beteljesedett, épp ezzel a tiltakozással. Visszakézből kapott egyet. Pont a gégéjére. Oda sikerült. De abba még nem halt bele, úgyhogy megfojtottam. Hanyatt feküdt a földön, én rátérdeltem, aztán úgy. Ez este kilenc és tíz között lehetett. Aztán talicskába raktam. Vagyis először ráraktam a hurkot, biztos, ami biztos. Ahogy a Polipból tanultam. Azt végül nem tudtam meg, hogy a boncolás mit állapított meg, a hurok fojtotta–e meg vagy én. Olyan hétszáz méterre toltam el a Lacit a talicskában. A madár se jár olyankor az utcán. Fújt a szél, szemerkélt az eső, senki nem volt kinn. Egy elhagyatott területen temettem el. Ásót is vittem magammal, de nem tudtam túl mélyre ásni, a szilvafagyökerek nem engedték. A föld azért ellepte. Az ismeretségi körömben annyit mondtam, hogy biztosan elment az alkoholista kurvája után. A kutya sem kereste. Már oszlásnak indult, mikor rátaláltak. Szilvaéréskor. A rendőrök se kezdtek el rajta gondolkodni, hogy ki lehet ez. Ismeretlen és kész. Úgy is lett eltemetve. Amikor elfogtak, bevallottam, hogy én öltem meg. Nem akartam fejtörést okozni a rendőröknek. Ennyiben segítőkész voltam, és ezt enyhítő körülményként értékelte a bíróság.

Sokra mondjuk nem mentem vele. Egyébként, amikor másodszor is eltemették és már tudták a nevét, akkor sem kérvényeztem, hogy elmehessek. Miért kérvényeztem volna? Elvégre én öltem meg! A következő testvérem, a Dezső él, szerencséjére. Aztán van még a Péter meg az Ica. Én vagyok a legfiatalabb. A nagyokat is verte az apám, mindenkit. A mamát is. A mama se kapott védelmet senkitől. A rendőrök azt mondták, hogy ameddig vér nem folyik, addig nem csinálhatnak semmit. Kívülről se volt segítsége a családnak. Illetve, egyszer–kétszer a nagybátyám közbelépett, de hát az se lehetett mindig ott. Nagyjából ki lehetett számítani, mikor lesz verés. Főleg, ha piált az apám. Én bírtam a fájdalmat. Meg hát verekedtem én is. „Jó gyerek” voltam az iskolában. Hol kaptam a maflást, hol adtam. Egyébként két szobánk volt. Az egyikben a szülők laktak, a másikban a gyerekek. Néha meg összevissza aludtunk, ott, ahol éppen elfértünk Egy ágyban többen is. Nem könnyű a legkisebb gyereknek, mert a nagyobbak sokszor rajta állnak bosszút. Engem is vertek a nagyok, de csak addig, amíg nem tudtam visszaütni. Mondjuk az öreget megölni azért nem került olyan nagy erőfeszítésembe. Több mint valószínű, hogy megkeményíti az ember szívét, ha verik. Aztán én is megtanultam ütni. Jelen pillanatban úgy 175 centi körül vagyok és olyan 60 kiló. A börtönben csak fogytam. Ennél azért jóval erősebb testalkatú voltam. Amikor utoljára méretkeztem civilben, 85 kilót nyomtam. Muszáj volt jó fizikai állapotban lenni. A következő áldozat egy nyolcvan év fölötti özvegy volt. Ennél a gyilkosságnál sísapkát viseltem. Munkáskesztyűt is vittem magammal, mint mindig. A rendőrség azt hitte, azért, hogy ne vágja a kezemet a zsinór. Ugyan! Ujjlenyomat! Éjszaka volt, a spejzablakon másztam be. Egyébként általában a pincén keresztül mentem, de volt, amikor a tetőn át. Szinte minden áldozatom felébredt. Pedig jobban járnak, ha végig alszanak. Szerintem zajtalanul csináltam, nem is értem, hogy ébredhettek föl. Az öreglány is fölriadt. Az ágyba löktem, megkötöztem, majd jött a hurok a nyakra. Aztán fölkapcsoltam a lámpát. Kutakodtam, de nem találtam semmit. Az első esetben, az öregembernél számítottam rá, hogy lesz pénz. Itt találomra mentem, De azt eldöntöttem, hogy megölöm az asszonyt. Kérdezték, hogy nem lett volna jobb, ha, mondjuk, csak betömöm a száját és kirabolom, Hát nem. Biztosra mentem. Különben fogalmam sincs, hogy min múlik, mikor indul az ember gyilkolni. Én mindig éjfél körül indultam el. Ennél, a sísapkás ügynél ötezret vittem el. Vagyis a rendőrök ennyiről tudnak, de most már elmondhatom, kétmillió–ötszázezer volt a vége. Minek vallottam volna be? Tőlem nem kérdezték. A pénz elment lakásfelújításra meg a mindennapokra. Egy idő után olyan hírek kezdtek keringeni a településen, hogy sűrűn halnak meg az öregek. Egy asszony egy hónappal a férje előtt halt meg. Azt mondta korábban, hogy nem szeretne úgy meghalni, ahogy a többiek. Mármint hurokkal. Nem is úgy halt meg. Kirabolták, ő meg szívinfarktust kapott. Az nem én voltam, de tudom, hogy ki tette. Szüksége volt a pénzre. Benzint, fűnyírót meg mit tudom én, mit vitt el. Végül elkapták Hogy meg kellett volna–e ölni az asszonyt, arról fogalmam sincs. Nem én csináltam. A férjét viszont tényleg én öltem meg. Amitől a felesége félt, hurokkal. Aztán következett megint egy öreglány, aki szintén elhagyta a nyolcvanat. Egy szombati napon volt. Részegen döntöttem el, hogy megölöm. Csak látásból ismertem. Őt is csúszóhurokkal fojtottam meg. Nála nagyon sok pénzre számítottam. Egy aranymedált és a karikagyűrűjét vittem el tőle. Meg négyezer forintot a pénztárcájából. Nem nagy érték, tudom. Volt ott egy televízió is, de rossz állapotban, meg még 150 ezer forint. Nem hazudok, összesen ennyit sikerült találnom.

Megint kellett a pénz a mindennapokra. Fizetéskiegészítésre. Bár annyira rosszul nem kerestem. Attól függ persze, honnan nézzük. Kőművesek mellett dolgoztam. A nyolc általános után hentes, mészáros akartam lenni, de nem fejeztem be. Az ötödik gyilkosság után vettek DNS–t, azon buktam meg. A múltam miatt kerültem megint képbe. Tulajdonképpen tizenhárom évig kihúztam. Kérdezték hogy lehet így leélni tizenhárom évet. Azt gondolják ilyennek születtem. Pedig nem. Ilyenné tett az élet Azért, hogy végül ide, pláne, hogy ebbe a különlegesen védett szárnyba kerültem, csak magamat hibáztathatnám. De nem hibáztatom. Ez van. Az apám se tehet róla. Mondják, tönkretette az életemet meg a családot. Hiába, akkor is csak saját magamat hibáztathatom. Most negyvenhat éves vagyok. Hamarosan jön a karácsony, ez azonban engem nem foglalkoztat. Én már beletörődtem a dolgokba. A napokat nem számolom, fölösleges. Sokszor azt se tudom, milyen nap van. A televíziót megnézem, az még érdekel. Azonban úgy az élet már nem. Itt bent nem sokat ér. Odakint talán valamivel többet, de ott se sokat. Innen most már úgysem tehetem ki a lábam. De hát egyszer úgyis el kell menni.

25. A társadalom vérszomja

– A szakmai álláspontom konzekvens a tényleges életfogytiglaniról: nem látom értelmét, ahogyan a halálbüntetésnek sem láttam – mondja Bánáti János ügyvéd. – Visszatartó ereje annak sem volt, csak, durván fogalmazva, a társadalom vérszomját elégítette ki. Másra nem volt alkalmas. Bánáti János a valódi holtig tartó szabadságvesztés intézményét tehát nem helyesli. Elsősorban természetesen a büntetési nem embertelen jellege miatt, másodsorban pedig azért, mert olyan nemzetközi szerződésekkel is ellentétes, amelyekhez már csatlakoztunk. – Abból, hogy az Alkotmánybíróság, egyébként nagyon helyesen, eltörölte a halálbüntetést, nem következik, hogy ennek a helyébe hasonló szankciót kell állítani – véli a jogász. Márpedig szerinte a valódi életfogytiglan kvázi halálbüntetés, sőt talán még rosszabb, mert a lassú halál egyik válfaja. Nemigen nevezhető másnak, ha egy, a legszigorúbb büntetés–végrehajtási szabályok szerint fogva tartott embernek minden kilátás nélkül hagyják meg az életét. A részben már elmondott, untig ismert érvek alapján Bánáti János azon az állásponton van, hogy az életfogytiglannak nevezett büntetési nem esetében is meg kell adni az elvi lehetőséget a szabadulásra, természetesen egy távoli időpontban, húsz–harminc év távlatában. – Ellentétben a halálbüntetéssel, amellyel szemben nem adhatók fel a hadállások, a tényleges életfogytiglannal kapcsolatban el kell fogadnom, hogy a másik oldalnak is vannak érvei. Ám a büntetési rendszer egyes elemeinek logikusan egymásra kell épülniük. És minden szinten túlzottnak tartom, hogy a büntetések a szigorítás felé tartanak. Büntetőeljárás alá vont személy: a rendőrségi szakban gyanúsított; ha az ügyészség vádat emelt, attól fogva: vádlott; ha a bíróság jogerősen elítélte, elítélt. Bánáti János úgy véli, erre volt példa az a kósza ötlet is, hogy a fél éven belül elkövetett második közlekedési szabálysértés elzárással is büntethető legyen. Vagyis a piramis legaljától egészen a csúcsáig, azaz a legenyhébb büntetéstől kezdve a tényleges életfogytiglanig, minden szinten a szigorítás irányába indult el a jogalkotás. Ennek a filozófiának a jegyében szabadon ki lehet találni bármit, akár azt is, hogy zárják börtönbe a tilosban parkolókat. Bánáti János elve az: igent mondani a rendre és nemet a túlzott szigorra. Amikor a

pályáját kezdte, hamar áttért az életellenesről a gazdasági bűncselekmények terheltjeinek[13] védelmére. Volt azonban két olyan ügye, amely fontos szerepet játszott jelenlegi álláspontjának kialakításában. Mindkettőben halálos ítéletet mondtak ki védenceire. Az egyiken végre is hajtották. – Ez egyértelműen kudarc egy ügyvéd számára. Abban az időben nem váltott ki különösebb megdöbbenést Az ítélet végrehajtása. Ez az elkövető beismerte a gyilkosságot, és már másodszor ölt. Ő is tudta, hogy nincs sok esélye. Hollywoodi filmekben láthatunk drámai jeleneteket, amelyben a kétségbeesett elítélt, miközben a vesztőhelyre kísérik, az utolsó percig tagad. Bánáti János azt mondja, ez az igazi dráma: amikor ártatlanul ítélnek valakit halálra. A másik régi ügyben az ügyész szintén halálbüntetést kért a vádlottra. – Védencemet mindkét fokon, mellőzve a halálbüntetést, életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték, ami akkoriban nem jelentett még tényleges életfogytiglant. Az ügy nagy port vert fel. Azért volt izgalmas, mert megölt egy papot, itt, Budapesten. A gyilkosság abban az időben történt, amikor a Soós–féle rendőrgyilkos per zajlott, amelyben végül halálos ítélet született. Nem sokkal azután tárgyalták a papgyilkos ügyét. Sokan úgy számoltak, hogy a hatalom nem engedheti meg magának, hogy egy rendőr gyilkosát halálra ítélje, egy papét pedig nem, hiszen meg kell mutatni, hogy mindkét bűntettet ugyanolyan szigorral bírálják el. – A védelem taktikája nem is épülhetett másra, mint hogy az elkövető nem olyan személyiség, akitől a társadalomnak véglegesen el kell vennie a reményt is. Bizonyított volt a bűncselekmény, a fiú nyereségvágyból ölt, a minősítés is egyértelmű volt, más tét nem lehetett, mint hogy halálbüntetés–e a vége vagy nem. Itt természetesen nem a cselekményt kellett „lefelé vinni”, hanem az elkövető személyiségét bemutatni, hogy még megvan benne a szikra... A fiú végül megúszta a kötelet. Bánáti János néhány évig még figyelte a gyilkossággal vádolt fiú sorsát. Egy darabig levelezett is vele. De mára nyomát vesztette. Szerinte két vagy három éve szabadulhatott. Ha halálra ítélték volna azt a fiút, esélyt sem kap az új életre. Bánáti János úgy gondolja, a tényleges életfogytiglan alkalmatlan arra a tényleges nevelő funkcióra, amelyre kitalálták. A feltételes szabadlábra helyezés legkorábbi időpontjának megállapításánál szerinte azt kellene figyelembe vennie a jogalkotóknak, hogy születésekor minden embernél bejósolható egy várható élettartam. – Egy a lényeg: maradjon meg az elítélt reménye arra, hogy juthat még neki valamennyi a szabad életből, és hogy végül békében halhasson meg.

26. HÁZIREND VI.

Kapcsolattartás

• A kapcsolattartás engedélyezett módjai: – levelezés; – csomagküldés; – látogatás; – telefonbeszélgetés; – pénzküldemény;

• Kapcsolatot tartani hozzátartozóval lehet. Hozzátartozó a Házirend szerint: – egyenes ági rokon és ennek házastársa vagy bejegyzett élettársa; – az örökbefogadó és a nevelőszülő; – az örökbe fogadott és a nevelt gyermek; – a testvér, a házastárs, a bejegyzett élettárs, az élettárs és a jegyes; – a házastárs vagy bejegyzett élettárs egyenes ági rokona és testvére; – a testvér házastársa és bejegyzett élettársa. • A hozzátartozók fogalmi körén kívül eső személlyel való kapcsolattartáshoz engedélyt kell kérni. • A fogvatartott korlátlan számban és terjedelemben írhat, illetve kaphat levelet. Levelezését a Büntetés–végrehajtási Intézet biztonsága szempontjából ellenőrizzük. • A fogvatartott nem írhat kapcsolattartóinak az intézetről, annak belső életéről, a személyi állomány tagjairól és fogva tartott társairól. Amennyiben levele tartalmilag kifogásolható, vagy olyan személynek ír, aki nem kapcsolattartója, a levelet az intézet nem továbbítja, erről tájékoztatja, és a levelet visszaadja. • Ha a fogvatartott a BV. szervezettel, az intézettel vagy a személyi állomány tagjával kapcsolatban sértő stílusban ír, az intézet fegyelmi eljárást kezdeményez, és a levél csatolásra kerül a fegyelmi anyaghoz. • A fogvatartott hatóságokkal, nemzetközi szervezetekkel, valamint a védővel folytatott levelezését tartalmilag nem ellenőrzi az intézet. • A fogvatartottnak küldött leveleken a fogvatartott neve után a nevelési csoportja, zárkája számát is fel kell tüntetnie a feladónak. Erre fel kell hívni a levelezőpartnerek figyelmét. • Levélben nem lehet a fogvatartottnak értéktárgyat, újságot, telefonkártyát küldeni. • Csomagban nem érkezhet: – por vagy porszerű készítmény (táplálékkiegészítő sem); – tabletta és vényköteles gyógyszer; – főzéssel készíthető kávé; – alkohol és alkoholtartalmú élelmiszer; – szúró– és vágóeszköz; – rádiótelefon és tartozékai; – hang– és képrögzítésre alkalmas eszközök; – hivatalos fizetőeszköz; – különféle elektromos eszközök. • Magánelzárást töltőnek nem kézbesítenek csomagot. 27. Az édesanya a kulcsfigura

A tészesek soha nem jönnek ki a börtönből, legfeljebb, ahogy ők mondják, lábbal előre. Mindenesetre haláluk pillanatáig fontos a külvilággal fenntartott kapcsolat. Sorrendben: látogatás, csomag, levél. Ha bármelyik elmarad, az kisebb tragédiát jelent. A parancsnok azt mondja, hogy furcsa paradoxon, de itt, a HSR körletben az elítéltek igen magas életkorra számíthatnak – ki–ki döntse el, hogy szerinte jó–e ez nekik. A börtönparancsnok figyelemmel kíséri a bentlakók életét. – Az elítéltek igyekeznek a korlátok és szabályok keretein belül a maguk szintjén kicsit otthonosabbá tenni a zárkájukat. Harminc–negyven évet vagy szinte egy teljes életet kell leélniük

a börtönben. Sokan úgy gondolják, hogy itt nem érik meg a hatvan esztendőt. Szerintem azok közül, akik bent vannak, sokaknak nagyobb esélyük van, hogy magas kort érjenek meg, mint azoknak, akik kint élnek. Bent nincs munkahelyi stressz, egészséges ételt kapnak, nem isznak, nem kábítószereznek, jó orvosi ellátásban részesülnek. Törvény írja elő, mi legyen azokkal, akik erőszakos cselekményeket követtek el, a mi dolgunk pedig az, hogy gondoskodjunk róluk. Az a feladatunk, hogy megfelelő nevelési rendet, kezelési módot, élhető feltételeket alakítsunk ki. Az európai normákhoz igazodva hazánknak is költeni kell erre. Azoknál, akik beletörődtek, hogy a börtönben fogják befejezni az életüket, csupán arra törekedhetünk, hogy a biológiai életszükségleteiket megfelelően kielégítsük. Tudjanak „spájzolni”, meglegyen az ebéd, minél komfortosabb helyük legyen. A fiataloknál egészen más a helyzet. Bennük életben kell tartani a reményt, hogy egyszer kijuthatnak innen. A Csillagban mindannyian tisztában vannak azzal, hogy Európában nincsen tényleges életfogytiglan. A legtöbb helyen más a gyakorlat. Senki nem tudhatja biztosan, mi lesz húsz vagy harminc év múlva, hogy lesz–e egyáltalán tész, vagy megváltozik a jogalkotás Magyarországon. A nevelőtisztek, Kiszely Pál parancsnok és Volford Robi egybehangzó véleménye az, hogy akkor kell nagyon figyelni, amikor a kinti életből valaki meghal. Ha hivatalos értesítés érkezik róla, indokolt esetben orvos jelenlétében közlik a rabokkal a hozzátartozó halálhírét. Akkor van gond, ha valaki levélből értesül, mondjuk a mama haláláról. Az egyik nevelőtiszt szerint az édesanya halála itt, a „halálsoron”, a létező legnagyobb veszteség. Ez a legnagyobb tragédia: – Mindig az édesanya a kulcsfigura. Nem a feleség, nem a gyerek, nem a többi rokon, hanem az anya. Az édesanya az utolsó kapocs az elítélt és a külvilág között. Ezért a halála nemcsak egy családtag elvesztését jelenti, hanem a teljes külvilággal való kapcsolat elvesztését. Ha elveszíti valaki az édesanyját, akkor érzi igazán, hogy nincs visszaút. Halálhír közlésekor nevelői, pszichológusi segítséget kapnak az elítéltek. Ha valaki nem tudja feldolgozni a gyászt, még gyógyszeres kezelés is szóba jöhet. A lelkészek is bemehetnek a fogvatartotthoz, és gyújthatnak egy gyertyát az elhunyt emlékére. Valamilyen módon kezelni kell a kezelhetetlent.

28, Egy magyar dráma

Ami elromolhat, az el is romlik – írta Murphy. A diktafon is képes bedögleni. De pont akkor, amikor a Csillagban vagyok, és nagy nehezen beszélni kezd ez a férfi, aki megölte két gyermekét és a feleségét? Az én diktafonommal pontosan ez történt. A közel kétórás beszélgetésből nem rögzített semmit. Ha nem is könnyen, de végül másodszorra is létrejött a találkozás. Már azt sem kérem, hogy a nagylányom egyszer meglátogasson... A gyilkosság azelőtt történt, mielőtt hajnalban felszálltam a munkásbuszra. Kívülről betörtem a ház ajtaján az üveget, és bementem. A feleségem ott feküdt, az ágyon a kisebbik lányommal. Aludtak. A balta kéznél volt, azzal hasogattuk a fát a tűzre. Először a 18 éves Ferit öltem meg, utána a 10 éves Szandrát. És végül a 38 éves anyjukat, aki felriadva kétségbeesetten védekezett. De nem sok maradt meg az emlékezetemben. A legutolsó tárgyaláson az igazságügyi orvosszakértők alátámasztották, hogy a kislányt egyetlen csapással öltem meg. Azzal az eggyel mindkettejükre ütést mérhettem, a feleségemre meg a kislányomra is. A fiamnak, úgy, ahogy hazajött az iskolából, minden benne volt a táskájában. Járt társastáncra, és a táncot felvették egy kamerával. Azt kiszedtem a hátizsákjából. A feleségemnek

a telefonját vittem el. A lányomtól semmit. Van a közeli városban egy használtcikk–piac, később, dél felé odakeveredtem. Ott mindent eladtam. A saját telefonomat is, mindent. Volt akkor bennem valamiféle öngyilkossági szándék, hogy kocsi alá ugrok ebben a félelemmel vegyes, ittas állapotban. De nem tettem meg, és nem tudom megmagyarázni, miért. Állítólag tettem egy olyan kijelentést, még a gyilkosságok előtt, hogy ha nem kellek a családnak, akkor kinyírom mindnyájukat. De ez csak az egyik tanú vallomása, én soha nem mondanék ilyet. Most is mindennap látom magam előtt a gyerekek arcát, ahogy kicsi korukban játszottak. Lehet, hogy jobban jártam volna a halálbüntetéssel. Mondtam is az elsőfokú tárgyaláson, hogy én gyenge ember vagyok, mert ha erősebb lennék, már nem élnék. Nem tudom, az ember hogy van összerakva, de talán könnyebb volna, ha vége lenne. Éva, a feleségem, egy nagyon szegény sorból jött cigánylány volt, aki hirtelen egy másik helyzetben találta magát, és ezt nem tudta igazán kezelni. Innen indult az az út, aminek családirtás lett a vége, a két gyerek és az asszony megölése. Visszagondolva rá, nem szerelmi házasság volt a miénk. A feleségemmel a nyolcvanas évek közepén kerültünk össze, három héttel azután, hogy letöltöttem egy börtönbüntetésemet. Abban az időben szabaduláskor kötelező volt megjelölni a lakóhelyet, és én az édesanyámék címét adtam meg. Egy kis faluban éltek. Néhány házzal odébb lakott Éva egyik bátyja. Ott ismertem meg Évát, az utcán. 18 éves koromban kerültem először börtönbe, és 24 éves voltam, amikor kijöttem. Dolgozott bennem a nő utáni vágy. Először csak az számított, hogy házhoz jött, és jó volt. Nem gondoltam még házasságkötésre és gyerekre. Nem volt semmi egzisztenciám. Anyámmal nem akartam maradni, mert vele sosem volt jó a kapcsolatom, nem is ő nevelt fel. Arra törekedtem, hogy jó munkahelyem legyen és valahogy összeszedjem magam. Még ruhám is alig volt. A történethez azért hozzá tartozik, hogy korábban nagy és kölcsönös szerelemben voltam egy másik lánnyal, Kardos Kornéliával, aki később könyvelő lett. Házasságot terveztünk, holott én szegény gyereknek számítottam. A családja eleinte nem fogadta rosszul, hogy a lány körül sündörögtem, egészen addig nem került szóba a csóróságom, amíg meg nem kértem a kezét. De aztán erősen sértette az érzékeny lelkemet a szegénység fölemlegetése. Nem olyan határozottan mondta a Józsi bácsi, a leendő apósom, csak érzékeltette. Olyanokat mondott, hogy azért anyukádéknak is be kéne szállniuk, meg hogy illendő lenne valamit fölmutatni. És ez gyűlt, gyűlt bennem. A büszkeségemet bántotta. Meg valahol szégyelltem magam. Nem a szegénységemet, mert mint távirat–kézbesítő dolgoztam a postán, voltak ruháim, volt mindenem. De amikor két család össze akarja házasítani a gyerekeit, minden oldalról adnak valamit, és tudtam, hogy az én oldalamról semmi nem jöhet, csak a puszta két kezem. Azt gondoltam viszont, hogy majd helytállók és bizonyítok. Elég furán alakult az én gyerekorom, úgyhogy volt mire alapozni a megbántottságot. A két bátyámat egy napig sem nevelte az anyám, rögtön a születésükkor otthagyta őket a kórházban. Engem pár hónapos koromban be akart adni állami gondozásba, de az anyai nagymamám nem engedte, és magához vett. 11 éves koromig náluk voltam, aztán ismét anyámnál. A mai napig nem tudom, hogy mégis miért történt így. Emlékszem, hogy egyszer nagy veszekedésre értem haza, anyám és a nagymamámék között folyt. Amint beléptem, elhallgattak. Akkor kerültem megint anyámékhoz. Neki akkor volt egy élettársa, akivel később meg is házasodott. A nevelőapámnak a gépgyárban volt munkája. Anyám soha nem dolgozott. Illetve néha statisztaszerepeket vállalt színháznál. De hogy mit csinált konkrétan, nem kérdeztem meg.

Az igazi apámat soha nem ismertem. Huszonévesen a börtönben engedélyt kértem rá, és a Magyar Vöröskeresztnek írtam egy levelet, mire megadták a lakcímét. Anyám után lett neki egy másik családja. A szabadulásom után megkerestem őket. De apám akkor már nem élt, megölték Budapesten. Egy régi bérház kapualjában találták meg, szétvert fejjel. Állítólag nagyon ivott, a nagymamámék azt mondták, hogy anyámat nem bírta kiheverni. Nem tudom, mi ebből az igazság. Zűrös sorsa volt. Az élettársa szült neki egy gyereket, úgyhogy ebből a kapcsolatból lett egy féltestvérem. A két bátyám is csak féltestvérem. Szóval, udvaroltam ennek a lánynak, Klaudiának, miközben távirat–kézbesítő voltam, és egyre jobban feszített az esküvő gondolata, hogy pénzbe kerül, és hogy nem tudom finanszírozni. És akkor került a képbe a nagynéném, akiről azt kell tudni, hogy évekig a Szovjetunióban volt büfésnő. Nyilván kurválkodott is, mert eleve így választották ki a vendéglátós nőket, nehogy ottani, nemi beteg nőkkel kelljen a derék magyar munkásoknak összejönniük. így jött az ötlet, hogy tőle kellene kölcsönkérni. Anyám mondta, hogy itthon van Edit nénéd, menjél el hozzá, kérd meg szépen, és ő fog adni pénzt. Hosszas vívódás után el is mentem. Egy közeli nagyváros peremkerületében lakott. Edit nagyon szép, szőke nő volt, 40 éves, és jól el volt eresztve. Előtte egy pár évvel disszidált a férje Olaszországba, de akkor már visszaengedték. Soha nem felejtem el, volt egy hatalmas Opel kombijuk, olasz rendszámmal. Rengeteg ajándékot hozott a férje a két gyereknek, az én unokabátyáimnak. Edit viszont nagyon sok ékszert hozott külföldről. Széles aranykarkötője, aranylánca volt, mindig mutogatta. Hozta haza az alkoholt, a szeszt, mindig üzletelt és ügyeskedett. Na, elmentem az Edithez, beszélgettünk, és elmondtam neki, miről van szó. Mérges lett. Nem rám, hanem mert anyám tartozott neki, és még azt sem adta meg, de már odaküldött kölcsönért. Úgy voltam vele, hogy akkor mindegy. Lehet, hogy keménynek tűnök, de én világéletemben olyan visszafogott lelki típus voltam. Az volt bennem, hogy, ha így áll a helyzet, akkor én elhúzok. Csakhogy a reggeli órákban mentem hozzá, és hálóingben, pongyolában fogadott. Arra kért, maradjak, reggelizzek vele. Soha nem felejtem el, az aromával készült pálinkáját iszogattuk. Én abban az időben egyáltalán nem ittam, így aztán rendesen bekapkodtam, és az lett a vége, hogy ajánlatot tett. Azt mondta, megkapom a kölcsönt, ha lefekszem vele. 15–20 ezer forintról volt szó. Mondjuk abban az időben, '79 májusában ez azért nagy összegnek számított. Én ott ültem vagy álltam az asztalnál, nem tudom, valami olyan szituációban, hogy nekem jött, de nem emlékszem rá pontosan. Letéptem az asztal fölé szögeit fűszertartót, és leütöttem vele. A bűncselekmény elkövetése után nyílegyenesen a rendőrségre mentem és feladtam magam. A nagynéném bal szemét el kellett távolítani. Nem akartam vele ezt csinálni, meg is bántam rendesen. Maradandó károsodást okozó testi sértés miatt nyolc évet kaptam. 1987 helyett 1985–ben szabadultam feltételesen. Na, és azután ismertem meg Évát. Amikor terhes lett, elvettem feleségül. Roma lány volt, s nagyon nehezen fogadott el engem a családja, mint nem romát, akinek érettségije is van. Heten voltak testvérek, köztük négy fiú, és ott volt az apja is. Több esetben majdnem tettlegességig fajult velük a vita. Éva nyolc és fél évvel fiatalabb volt nálam, még nem töltötte be a tizenhatot, amikor összekerültünk. Akkoriban autódaruztam egy rendszám nélküli MDK 204–es típusú géppel, meg targoncáztam is a telephelyen. A műszak kezdetekor behordtam a vasárut a fémraktárból a hegesztőknek. Jól kerestem, mert megzsaroltam az akkori főnököt. Egyszer ugyanis vagy kétszáz értékes alkatrészt kellett felpakolnom egy teherautóra, és nekem valahogy furcsának tűnt. Megkértem a sofőr kollégát, mutasd már meg légyszi’ a szállítólevelet. És azon nem annyi

szerepelt hivatalosan, amennyit én felpakoltam. Többet rakattak fel, amiből aztán szép pénzük lett. A főnök szemébe néztem, és azt mondtam, ez úgy működik, hogy nekem is kell kapnom valamit. Attól kezdve minden negyedévben soron kívüli prémiumban részesültem. Jelentéktelen összeg volt ahhoz képest, amennyit ők zsebre tettek. De az akkori helyzethez viszonyítva meg tudtunk élni belőle. Éva hat testvére segédmunkásként dolgozott a kohászatnál, vagonokat takarítottak. Közülük senkinek nem volt végzettsége. Volt viszont egy fiú, aki kiugrott a családból, a Józsi. Messze is költözött tőlük. Egy iskolaigazgató lányát vette feleségül, egy magyar lányt. Józsi egy húsüzemben dolgozott, mint kocsikísérő. Elég nagyban mentek a húsok a főnökség tagjai között, és valahogy ő is bekerült ebbe az elitbe, rengeteg pénze lett. Fiatalon halt meg, 1987–ben. Építettek egy gyönyörű, nagy házat, csakhogy vadméhek és darazsak raktak benne fészket. Elmesélte egy kollégájának, aki ajánlott neki egy vegyszert. Józsi egy nyári napon felment a tetőre, és befújta vele a darazsakat. Állítólag ez okozott nála fehérvérűséget, ebbe halt bele. Az orvosok megállapították, hogy a csontvelő–átültetés segítene rajta. Megnézték a családtagokat, hogy ki alkalmas donornak, de mire lett volna megfelelő, addigra kapott egy tüdőgyulladást, és a papír szerint ebbe halt bele. De az az ő története. Én dolgoztam, a feleségem meg még alig tudott főzni, mikor jött az első gyerek, és nem is takarított. Egy kis faluban laktunk, a valamikori téeszelnök házában, kétszobás, gyönyörű, parkettás, fürdőszobás lakás volt, de csak komfortos, kályhával fűtöttünk. Egyszer mentem haza este tíz órakor a délutános műszak után a munkásjárattal, és mikor beléptem az ajtón, hallottam, hogy hangosan sír a nagylányom, aki most egyetemista, de akkor még csak pár hónapos csecsemő volt. A feleségem meg a konyhában szöszmötölt. Köszöntem, és mondtam neki, sír a gyerek. Azt felelte, lerakta, mert kijött a konyhába vacsorát csinálni. Bementem a szobába, felvettem a gyereket, és egyből megéreztem, hogy pisis. Abban az időben nem voltak ilyen modern pelenkák. Kiabáltam Évának, hogy hol van a pelenka. Mire visszakiabált, hogy a helyén, a szekrényben, ahol lenni szokott. Nyúltam be a szekrénybe, de ott egy darabot sem találtam. Nem akarok hazudni, de úgy 20–30 pelenkánk volt, ezek a nagy, mosható fajták. A fürdőszobában hevert, a kádban, pisisen, kakisan az összes pelenka. A feleségem kétszer kapott tőlem pofont. Ekkor kapta az elsőt, mert még ő feleselt vissza. Nem bántottam igazán, de kapott egyet, ezt el kell ismerni. A szülei közel laktak, mivel ebben a faluban csak egy utca van. Elszaladt hozzájuk, én meg ott maradtam a kisgyerekkel. Jött a család, az apósom borotvával. De hála istennek mindig tudtam kezelni a dolgokat. Próbálkoztam én szép szóval is leszoktatni az asszonyt a slendriánságról, és idővel sikerült. 1989 januárjában, mikor megszületett a második gyerek, a feleségem addigra már jó háziasszony volt. Mosott, főzött, takarított. Nem azt mondom, hogy a világ legrendesebb, legpedánsabb nője volt, de egy normális, átlagos szintet elért. 1996–ban, az ausztriai munkám után lett először számítógépünk. ’95–től 19 hónapot daruztam külföldön, hétmillió forintot raktunk félre. Időközben megszületett a harmadik gyerek, a kisebbik lány is. 1999–ben már egy alföldi nagyvárosban éltem, ott bérelt nekem egy kis apartmant az akkori főnököm, egy építési vállalkozó. Egy nyugdíjas orvos házában laktam egyedül. Hetente, kéthetente jártam haza a családhoz, a munkától függött, mikor. Megesett, hogy hétfőtől csütörtökig otthon voltam, de az építőiparban ment a munka hétvégén is, ilyenkor pénteken, szombaton és vasárnap is dolgoztam. Adtam haza a pénzt az asszonynak, minden rendben volt, Éva gondoskodott a gyerekekről. Együtt tanult velük, lényegében így kupálódott ki. Legalábbis erre tudom visszavezetni, mert a három gyerek nevelése nagy feladat. És ő az óvodától kezdve tanult velük

becsülettel. Nekem ez nagyon tetszett. Már újra itthon dolgoztam, amikor feltűnt, hogy az emberek általában olyan vállalkozásokba kezdenek, amilyenekből tucatszám van az országban. És ez az út nem igazán járható. Akkor támadt egy olyan ötletem, hogy kihasználom a magyar joghézagot. Ha én egy darust kiközvetítek egy nagy cégnek úgynevezett helyettesítő darusnak, annak a vállalatnak az egy költségkímélő dolog. Ugyanis nem éri meg neki, hogy ha van 50 darab daruja, legyen 50 embere is. Mert neki azokat az embereket be kell jelenteni és fizetni utánuk az adót, a járulékokat. Kiváltottam egy egyszerű vállalkozói igazolványt. Megkaptam a FEOR–számomat, írattam bele több mindent, bizonyos fajta emberkereskedelemre, kiközvetítésre szakosodtam. Már megvolt az ismeretségi köröm darusokból. Tudtam, hogy ki rokkantnyugdíjas, és közülük ki hajlandó beugrani. Néhányukat magam mellé vettem, és így elindult a vállalkozásom. Ekkor mondtam a feleségemnek: Éva, én ezt akarom csinálni. Még alkalmazottként dolgoztam, de olyan jól kerestem, hogy bérelhettünk egy lakást. Rábeszéltem a feleségemet, hogy költözzenek hozzám, a városba, és akkor nem az lesz, ami az elmúlt tizenöt évben, hogy hetente járok csak haza a faluba. Ő nagyon szerette a falut, de végül mégis beleegyezett. A harmadik gyerekünk ugyanis asztmatikus megbetegedéssel született, s ott nem tudtuk volna uszodába vinni, ami pedig elősegíti a gyerek fejlődését. A lakással is szerencsénk volt. Újsághirdetés alapján találtunk egy két és fél szobásat, egy egyesület vezetője adta ki. Ez volt az első lakásunk a városban. Aztán a darus–kiközvetítős vállalkozás mellett bejött a szabás–varrás is a képbe. Az egyesület elnökének, akivel baráti viszonyt alakítottam ki, volt egy Emese nevű ismerőse, aki később a könyvelőm lett, de egy varrodát is üzemeltetett. Egy kétszobás lakásban rendezte be, 17 ipari varrógéppel. A helyiséget és a gépeket bérelte. Márkás szabadidőruhákat, sortokat gyártottak és szállítottak egy másik cégnek. Amikor a feleségem odaköltözött a városba a gyerekekkel, azt mondta, ha már itt van, szeretné magát hasznossá tenni. Mindig is vonzódott a varráshoz. Azt kérdezte, mit szólnék, ha elmenne a varrodába dolgozni. így is lett. Körülbelül egy hónap múlva, mikor jött haza a munkából, azt mesélte, milyen jó a kollektíva, befogadták, de az a baj, hogy megszűnik a cég. Akkor hülyeségből megkérdeztem tőle, mi lenne, ha átvennénk az üzemet. És átvettük, ugyanolyan feltételekkel, ahogy addig volt, megtartottuk a dolgozókat. Elindult a varroda. A feleségem nap mint nap ott volt. Onnan kezdve ő már nem nagyon varrt. Ha varrt is, közben folyton magyarázott az embereknek, mit hogyan kell csinálni. S állandóan új ruhákat varrt magának. A régi szakemberek, akik 15–20 éve varrodában dolgoztak, eleinte segítettek neki. De egy idő után másképp beszélt velük, mint addig, elkezdett nagyképűsködni. Éva fogékonyságának örültem. Ám a varroda volt minden konfliktus okozója, mert panaszkodni kezdtek az emberek. Nagyon nagy váltás volt ez neki. Egy kis községből, nagyon primitív környezetből egy cigánylány, egy érettségizett férjjel elkerül egy nagyvárosba, és egyszer csak azt veszi észre, hogy jól megy. A férje jól keres, és ott találja magát a nő egy varrodában tulajdonos–vezetőként, ahol előtte munkásként dolgozott. Mindezt nem tudta magában helyre tenni. A feleségem azelőtt ugyanazt a cigarettát szívta, mint én, Symphoniát. A városban áttért az Eve–re. Mondtam neki, hogy Éva, lassabban, óvatosabban. De nem hallgatott rám. Sőt engem akart megváltoztatni. Volt olyan, hogy a kocsimba beletette a Marlborót. De mondtam, hogy nekem nem kell, mert én Symphoniát szívok.

Elkezdte az embereket osztályozni magában. Azt figyelte, hogy az illető szimpatikus–e, mennyi pénze van és így tovább. Egyszerű emberekkel már beszélgetni sem akart. Egy idő után már napi szinten acsarogtunk egymásra... Én, amikor tehettem, intéztem a darus vállalkozásomat, jártam az országot, intéztem az ügyeimet, közben üzletelgettem. Mindkettőnknek saját lízingelt kocsija volt. Ennek ellenére otthon állandóan csak a panasz, a panasz és a panasz fogadott. A feleségem elküldte a jó dolgozókat. Állandóan hirdetéseket adott fel újságokban, új embereket vett fel, akik elégették a gépeket, mert nem értettek hozzájuk Azért nem tartotta meg a feleségem a régi, jó munkásokat, mert előttük nem volt olyan tekintélye, az újonnan érkezetteknek könnyebben előadhatta magát. Kissé hanyag voltam. Kényelemből túlzottan hittem a feleségemnek. És felületes voltam a vállalkozásával kapcsolatban is. Eleinte szépen jöttek az átutalások. Aztán vállaltunk feketén is munkákat, különböző szériák összevarrását. Közben váltottunk, még nagyobb létszámban akartunk dolgoztatni. Kibéreltük egy kétemeletes épület első szintjét, ahol többen elfértek. Ez majdnem három hónapig működött így. A dolgozók felét bejelentve, a másik felét anélkül alkalmaztuk. Akkor jött a bukás, amikor az egyikük férje feljelentett minket. Ráadásul akadt olyan helyzet is, hogy nem tudtuk kifizetni a munkásokat, mert nem fizették ki nekünk sem, amit legyártottunk. Behajtásra nem is gondoltam, nekem nem voltak alvilági kapcsolataim, hogy verőemberekkel kiköveteljem a pénzt. Mindezek miatt volt egy nagy vita a feleségem és köztem, s utána megszüntettük a varrodát. És attól fogva a feleségem elcsatangolt, eljárkált, mivel akkor már tényleg nem találta otthon a helyét, pedig addigra már ötszobás lakásban laktunk, ami gyönyörűen fel volt szerelve. A gyerekeket elvitte kerámiaszakkörre, iskolába, uszodába. Már ha elvitte őket. Éva egész nap szabadon mászkált. Elkezdett kijárni Romániába, onnan különböző árukat hozott be. Barátnőket is vitt magával a nagyobb fejadag miatt. 10 kiló kristálycukrot lehetett behozni egy személynek, és egy karton cigarettát. Öten mentek egy Renault–val, és felpakolva jöttek haza. Mindent hoztak, ami megérte. Felhalmoztuk a szajrét a lakásban, és hetente hazahordtuk a falujába. Szétosztottuk a családtagok között, ők pedig árulták. Elkezdtünk nagy tételben árukat vásárolni. Lementünk a józsefvárosi piacra két autóval, bevásároltunk, és busás haszonnal eladtuk a dolgokat. Ezt mind feketén. Volt úgy, hogy iskolakezdés előtt vettünk ötven iskolatáskát, darabját 200 forintért. 1400–ért vették meg a faluban. És még így is olcsóbb volt, mintha megvették volna üzletben 2000–ért. A feleségem ebben az időben egyedül is eljárt az ország különböző városaiba, ahol ismerkedett mindenkivel, miközben az ő autójával az én vállalkozásom nevére tankolt, arra kérte a számlákat. Otthon, a szekrényben tartottam egy mappát, amibe a munkásaim hoztak üzemanyagszámlákat. Egyszer elővettem a mappát és átnéztem. A feleségem autójának irreálisan magas volt a benzinfogyasztása. Kérdőre vontam az asszonyt, és nemhogy a benzinnel nem tudott elszámolni, de még az idővel sem. Hazugságokba keveredett. Azt mondta, hogy hazament az anyjához. Felhívtam az anyósomat, mondta, hogy Éva nem volt ott. Egész napokkal nem tudott elszámolni. Később kiderült, utazgató feleségem egy útépítő cég munkavezetőjével jött össze. A válás eszembe se jutott, mert nem volt ugyan szerelmi házasság a miénk, de apránként megszerettem, és a végén a szerelem már több volt, mint szerelem. Rajongásig szerettem őt. A szexuális életünkre azt mondhatom, hogy átlagos volt. Nem elsősorban amiatt kötődtem hozzá, hanem emberileg. Emberileg nagyon megértettük egymást. A szexualitásban sem volt semmi gond. De nem a mindennapi párok életét éltük, az biztos. A 20 éves kapcsolatunkat tekintve

ebből 15 vagy 16 év úgy telt el, hogy én heti munkás voltam. Ez már önmagában nem jó. Sokfelé dolgoztam, sok mindent megtettem. Volt egy munkahelyem, ahol 31 napból 31 napot kellett dolgozni. A gyár területén egy lakókonténert állítottak a daru sínjére. Onnan úgy tudtam csak hazamenni, hogy egy vállalkozó, aki mikrobusszal mindennap oda–vissza szállította az embereit, engem is elvitt úgy ötven kilométert, ahol a feleségem várt, és vele hazaautóztam. Este kilenc órára voltam otthon, és hajnali négy órára már indult velem a feleségem a munkásbuszhoz, hogy időben visszaérjek a reggeli műszakkezdésre. Amikor hazavitt a feleségem, megetetett, megnéztem a gyerekeket, és már jöhettem is vissza. Az egész életem a munkáról szólt. Amit most elmondok magamról, soha senki nem fogja elhinni, mert mind a két bűncselekményem szörnyű. Az elsőt még úgy–ahogy meg lehet magyarázni. Azt hiszem, apránként, észrevétlenül nőtt bennem a feszültség. A gyerekek sem éreztek semmit. Hirtelen azonban csúnya veszekedés robbant ki köztünk 2005. január elején. Én akkor már tudtam, hogy a feleségemnek van valakije, bár ő nem ismerte be. Nagyon részeg voltam, és ezt nem mentségként mondom, de tényleg nagyon be voltam rúgva. Foltokban emlékszem csak, hogy mi történt. A feleségem föltette a lábát az asztalra, mellette a kislány, a fiam az ablaknál állt, a nagylány leült, én meg a konyhaszekrénynek támaszkodtam, és nagyon csúnyán, tőlem szokatlan módon, ocsmány szavakkal káromkodtam, hogy te mocskos kurva, nézzétek meg anyátokat, milyen mocskos kurva. A gyerekek kérték, hogy apa, hagyd abba, állítsd le magad, nem szoktál így beszélni, majd rendezitek a dolgokat. És ekkor elzavartam a feleségemet. Bement a szobába, a gyerekkel együtt, s mindenki összeszedte a holmiját. El akartak menni mindnyájan, és én nem álltam az útjukba, de a feleségemtől elvettem mindent. Annyit vihetsz, amennyit hoztál a házasságunkba, mondtam neki. Ezt úgy értettem, hogy á ruháját. Kirakta a bankkártyáját, de az autót vinni akarta, amihez a Magyar Autóklubtól volt neki kiállítva egy sárga–kék kártyája, hogy külföldre is mehet a vele. Csakhogy a kocsi a nevemen volt. Mindent elvettem tőle. A pénztárcájából is a pénzt. Néhány napra rá volt egy balesetem Budapestről hazafelé jövet. Akkor már napok óta nem voltak velem a gyerekek, a feleségem. Elkezdtem inni. Ahogy jövök kifelé Budapestről, van egy benzinkút, ahol ismertek, mindig bementem oda egy kávéra. Akkor is megálltam. A kútkezelő szokás szerint nekem nem gépi kávét hozott, hanem abból adott, amit maguknak főztek le. Kérdezték, hogy mi van velem. Mondom, semmi. Részeg is voltam, italt is vettem. És jött valami hülye ötlet, hogy elmegyek anyámékhoz. Az egyik faluban van egy hosszú utca. Jól belátható, csak a végén húz kifelé egy jobbos kanyar. Amire én nem figyeltem. Nyílegyenesen hajtottam, leromboltam egy kerítést, diófának ütköztem, összetörtem magam. A fejem szétment, a fogaimat kiköptem, mert a biztonsági öv nem volt bekapcsolva. Ahogy kinyílt a légzsák, előrecsúsztam, és a szélvédő meg a kocsi teteje a fejemre tekeredett. Totálkáros lett a Citroen. Bevittek a rendőrségre, vért vettek, bevonták a jogosítványomat, visszavittek a helyszínre. Telefonáltam a nevelőapámnak. Eljöttek értem és elvittek hozzájuk. Elvittek orvoshoz is. Megröntgeneztek és bordarepedést állapítottak meg. Bár felépültem, akkor kezdődött el a kálváriám. Elhanyagoltam a munkámat, a munkásaimat, nem vállaltam új melót, ittam, jártam az utcákat, feladtam a bérelt lakást, a kocsiban aludtam. Végül hajléktalan lettem. Furcsa üzleteket csináltam a hajléktalanokkal. Beküldtem őket a boltokba lopni. Néha úgy jutottam hozzá az áruhoz, hogy megzsaroltam őket, hogy tudom, honnan származik a cucc. Orgazda lettem. Ugyancsak 2005–ben állítólag bűncselekményt követtem el egy rokon gyerek sérelmére, amiért egy év börtönt kaptam. De ezt a bűncselekményt én nem követtem el. A feleségemmel,

ugye, különmentünk, és mindent elvettem tőle. A családjával bosszút akartak rajtam állni. A történet azzal kezdődött, hogy elvittem autóval az egyik ismerősömet egy közeli nagyvárosba, akinek nem volt munkahelye, és el akartam őt helyezni egy vállalkozó ismerősömnél. Odafelé találkoztunk a kislánnyal és a barátnőjével. Ismerte a kocsit. Megálltam, köszöntem, kérdeztem, hova mentek, iskolába? Három kilométerre, egy másik faluban volt az iskola. Mondtam, elviszlek benneteket Kiszálltak az iskolánál. Aztán továbbmentem ezzel a férfival, beajánlottam a munkahelyre, és visszafelé ismét találkoztam a kislánnyal. Várta a buszt, hogy haza tudjon menni. Megálltam, beült a kocsiba. Nagyon jóban voltunk világéletünkben. A feleségem nővérének a gyereke volt, talán 13 éves. Sokszor nyaralt nálunk. A lényeg az, hogy eljött velem a kislány, beszélgettünk. Én megkérdeztem tőle, igaz–e, amit a családban beszélnek, meg amit az anyád is mond, hogy te már jóban vagy a férfiakkal? Nevetgélt. Egy túlfejlett kislányról van szó. Ő is kérdezősködött, hogy Évával mi történt. Aztán kiraktam a kislányt, mert csúnyán összevesztünk, félreértett. Azt hitte, hogy ajánlatot tettem neki. Én csak azt kérdeztem, volt–e már férfival. A bírónő kifaggatta, engem addig kiküldtek a tárgyalóteremből. Semmit nem mondott, illetve belezavarodott a mondandójába. Kérdezték tőle, tettem–e olyan dolgot, hogy mondjuk fogdostam volna, vagy nyúltam–e a sliccemhez, erre azt válaszolta, nem, nem, nem, semmit. Én magamba voltam roskadva, mert mégis elítéltek. Ez 2005–ben történt, ekkor még friss volt a feleségemmel a csúnya szakításom. Letöltöttem a kilenc hónapomat, kedvezménnyel szabadultam. Amikor ismét összekerültem a feleségemmel, találkoztam a sógoraimmal is, Tomival, Zolival meg a Jenővel, és ők mondták el, hogy a kislány bevallotta a családban, hogy nem is igaz az egész. Januárban volt a szakítás a feleségemmel, és decemberig nem láttam. Akkor sem akartam. A fiamat hívtam fel, mert aznap este bevásároltam, és megkértem, vigye haza a karácsonyi ajándékokat. Ő meg azt akarta, hogy én vigyem őket haza. Autóval mentem érte. Jogsim nem volt, de mindig tartottam annyi pénzt magamnál, hogy ha elkapnak, le tudjam fizetni a rendőrt. Óvatosan vezettem, odafigyelve. Hazavittem a fiamat, de nem mentem be a házba. Én akkor még nem akartam velük élni, még nem tudtam az asszonynak megbocsátani. A feleségem meglepő módon jól fogadta az ajándékokat. Benne volt a naplójában is, amit a nyomozók lefoglaltak, hogy ennyi idő elteltével is hogyan érzett irántam. Leírta, hogy azért valami megmozdult benne. Mégiscsak három gyerek meg a húsz év, és én mindig jót akartam neki. A fiam forszírozta, hogy beszéljünk, tisztázzuk a dolgokat, de még nem álltam rá készen. Azt viszont megígértem, hogy mindenben segítem őket, pénzzel is, csak tudjak mielőbb szerezni. Ám hiába az ígéret, ha eltörik az ember lába. Néhány hónappal korábban belevágtam a fémkereskedésbe. Egy cigány ember, jó nevű vállalkozó, a családjával kinézett egy hétvégi házat. Úgy tervezték, hogy a ház udvarán a fóliával letakart vasúti síneket, vastag falú csöveket két –, két és fél méteres szálakra darabolják, és mielőtt leadják a MÉH–be, megbuherálják. Így a 10 mázsát 15 mázsaként tudták volna leadni. Nekik ez nagy pénz volt, én pedig kaptam volna közvetítői díjat. Egy este, ez még mindig karácsony előtt volt, elmentem ehhez a falusi oláhcigány családhoz, hogy a vasüzletet létrehozzuk. Szívesen fogadtak, azt mondták, ne menjek sehová, aludjak náluk, holnap hajnalban úgyis együtt megyünk. Beleegyeztem. Iszogattunk. Egyszer csak jött be az asszony és mondja, gyere, Lajos, keresnek. Lajos kiment, kis idő múlva visszajött, és azt mondta nekem, hogy itt az idő, nem várhatunk hajnalig. A felesége hozott egy munkásruhát, amit a sajátomra felvettem, és egy kisplatós,

hatszemélyes, kockaorrú, fülkés autóval kimentünk a víkendtelkekhez. Leemeltünk a kovácsoltvas kaput, félretettük, betolattunk. Az utcába már úgy mentünk be, hogy a világítás le volt kapcsolva. Elkezdtük pakolni a vasat, ezt az úgynevezett sínvasat. Egy fából készült kis víkendházat kell elképzelni, töltött földre volt építve, rézsútos, füvesített az oldala. Annyi volt mellette a hely, hogy éppen elfértünk, mert a szomszédnak már ott húzódott a kerítése. Egy összetekert locsolóslag neki volt támasztva a pázsitos földnek. Vaksötét volt, azt hittem, hogy átléptem, de valahogy olyan szerencsétlenül gabalyodtam bele, hogy elvágódtam, és eltört a bokám. Másnap bevittek a sebészetre, megröntgenezték a lábamat és begipszelték. És ott voltam tíz fillér nélkül, egy vadidegen helyen. Fel akartam hívni a feleségemet, megmondani neki, hogy nem tudom teljesíteni, amit megígértem, mert eltörtem a lábam, nem tudok így pénzt szerezni. A feleségem kihangosította a telefont, a fiam kivette a kezéből, és beleszólt, hogy apa hol vagy? Mondtam neki, melyik faluban. Azt kérdi, de ott hol? Bemondtam az utcát, házszámot, meg hogy miként lehet a legegyszerűbben odajönni. Eljöttek értem kocsival, hazavittek. Itt kezdődött el az igazi tortúra. Beleéltem magam, hogy újra lehet családom. A feleségem is azt érzékeltette, hogy ismét kialakulhat köztünk valami, de már nem úgy, mint régen, mert ő már nem olyan. Neki egyedül én már nem vagyok elég. Azt mondta, csak valamiféle nyitott kapcsolatban hajlandó tovább folytatni az életünket. Szexelhetünk továbbra is, de nyitott a kapcsolat. Ő nem hazudik. A nagyobbik lány főiskolára járt, kollégiumban lakott. Otthon volt a 18 éves, szakközépiskolás fiú és a 10 éves kislány. Napközben be akartam gyújtani a vaskályhába, és papírt kerestem, hogy a gyújtásra rátegyem. A szekrény tetején papírokat és nagyon sok bontatlan borítékot találtam. Hívásrészletező telefonszámlákat. Kiderült, hogy a feleségemnek rengeteg hívása volt, több száz egy tíznapos periódusban, amit azzal magyarázott, hogy társkereső hirdetést adott fel, és ezért hívták sokan. A környékbeli városokba járt, és délután két nagy, megpakolt szatyorral jött haza. Sejteni kezdtem, hogy prostituált lett, hogy ebből tartotta fenn magát meg a gyerekeket. Megkérdeztem tőle, hogy Évám, most kivel találkoztál, meg mi ez? Azt válaszolta, hogy kölcsönkért, most ez adott, most az adott. Utána eltelt három hét, és megint elmondta, hogy kitől kért pénzt. Éva nem dolgozott, én meg nem tudtam munkát vállalni, úgyhogy abból éltünk, amit ő kapott. Elhitette velem, hogy szociális segélyt is kap az önkormányzattól. Abból viszont három gyereket nem lehet eltartani. Végül már én is azt az ételt ettem, amit a feleségem a kurválkodásból szerzett pénzből vett. Sokáig mérlegeltem magamban, vacilláltam, hogy mit tegyek. Lett volna még, azt hiszem, tíz nap, hogy levegyék a lábamról a járógipszet. Egy metszőollóval levágtam, el akartam menekülni. Ez a bűncselekményt megelőző napon történt. Annyira fájt a lábam és annyira be volt dagadva, hogy igazából nem bírtam ráállni. Ráadásul olyan magas szárú, téli félcipőt hordtam, amit nem tudtam felhúzni. Mégis úgy döntöttem, hogy elmegyek, mert itt nekem nem jó. Éva még mondta is, hogy így nem mehetsz el, majd, ha meggyógyult a lábad. Mert harag nem volt köztünk. Utolsó este úgy kilenc–tízig egy filmet néztünk, aztán kikapcsoltuk a tévét és aludni akartunk. Egymás mellett feküdtünk, ő ugyanúgy, mint régen, ösztönösen hozzám bújt, átkarolt. Én nem tudtam aludni. Napközben nem tudtam mozogni, egyedül voltam, ezért sokat aludtam, szóval nem voltam álmos. Jött egy SMS egy Tigris becenevű embertől. Megvan a neve, telefonszáma. Ausztriában dolgozott, mint hegesztőmunkás. Küldött egy SMS–t, hogy szilánk ment a szemébe, és az orvosi

rendelőben mágnessel kivették. A feleségem felébredt rá, és megmutatta az SMS–t. Ez tizenegy és éjfél között történt. Mondtam, milyen ember vagy te, még azzal is felhúzol, hogy megmutatod a szeretőd SMS–ét, és ezen elkezdtünk veszekedni. Nálunk a veszekedés soha nem úgy zajlott, mint az átlagos családoknál, hogy hangoskodás, kiabálás meg verekedés. Mi csak mondtuk egymásnak a magunkét. Lehet, hogy egy picikét emeltebb hangon, de a gyerekek nem vették észre. Felöltöztem, hogy a hajnali busszal mindenképpen elmegyek. Nem volt konkrét célom, csak minél távolabb akartam lenni. De aztán visszamentem a házhoz. És megtörtént a bűncselekmény, megöltem őket a baltával. Utána kisántikáltam a főutcára, a buszmegállóba. Akkor ment a hajnali munkásjárat a legközelebbi városba. Mind a két oldalon álltak emberek. Nem emlékszem semmi másra, pedig nem voltam ittas. Tudom, hogy voltak ott emberek, de nincsenek előttem arcok. Vallomásokból, rendőrségi jegyzőkönyvekből tudom, hogy ugyanúgy viselkedtem a gyilkosság után, mintha nem történt volna semmi. Úgy, ahogy tőlem megszokták. Nem beszélgettem senkivel. Felszálltam a buszra, jegyet vettem. Ahogy leszálltam, láttam, jön a csuklós busz, ami egy másik városba visz. Felszálltam rá. Mire odaért, a városközpontban már nyitva volt a pecsenyesor, a kiskocsmák, a talponállók. Odamentem, és elkezdtem inni. Ez volt vasárnap reggel. Hétfőn este hét órakor a buszpályaudvaron ültem a váróteremben, amikor elkaptak a rendőrök. Így jutottam el az életfogytiglanig, de ezek a lelki traumák a börtönben már senkit nem érdekelnek. Amikor bekerültem, az volt a vágyam, hogy amíg még élni fogok, azt az időt egyedül töltsem el, vagy minél kevesebb ember társaságában, meditációban, hogy elmerüljek a gondolataimban. El tudtam foglalni magamat barkácsolással, írással. Nagyon sokat olvastam. Nekem ez megfelelő volt így. Eddig ketten voltunk egy cellában, most le kellett jönni az emeletről, és hárman lettünk. Fönt szebb volt a környezet, világosabb, jobban el tudtam magam foglalni, több volt a szabadidőm. Nem igénylem az emberek társaságát. Nem a közösséggel van bajom. Elkövettem ezt a szörnyű bűncselekményt, néhány perc leforgása alatt kiirtottam a családomat. Emiatt én teljesen leszámoltam a hátralévő életemmel. Mióta bekerültem a börtönbe, egyszer sem panaszkodtam. Mindig elfogadtam, amit a sors rám mért. Igaz, elmondtam az ezredes úrnak a véleményemet, mielőtt lejöttünk ide, de mindenki azt mondja, majd lesz ez jobb. Hogy ők csak jót akarnak nekem a nagyobb közösséggel. Beilleszkedés, társas kapcsolatok, nem idegenedem el annyira. Mitől lenne jobb, nem tudom. Az én esetemben például nem jó ez a leosztás. Bedobtak egy nagy közösségbe, de ezekkel az emberekkel nem lehet igazán elbeszélgetni. Szerencse, hogy csak a munkahelyen találkozom velük. Hát, a munka, az tekercselés. Műanyag csévékbe kell behelyezni két kis fület, amire fel fogják tekerni a kábelt. Eléggé feszített a munkatempó, magas a norma, de lehet hozni. Barnóttal ketten kerültünk oda. Már az első naptól kezdve teljesítményben dolgoztunk, nekünk nem kellett az egy hónap betanulási időt megvárni, rögtön megvolt a száz százalék. Csakhogy az a bökkenő, hogy mennyi pénzt lehet ezzel keresni. Fönt négy órában kerestem tizenháromezer forintot tisztán. És nem vontak belőle rabtartást. Ha az ember hozza itt a normát, akkor tizenötezer forintot keres. De ebből levonják a hétezer forint rabtartást, a maradék nyolcezerből meg a fegyházasoktól még húsz százalékot. És hét órát kell dolgozni. Ez nagyon nagy kiszúrás. Pláne egy olyannak, amilyen én vagyok, akinek nincs kapcsolata, nincs társa. A bűncselekmény előtt még volt családi jellegű kapcsolatom, de mindent fölszámoltam magam mögött. Azt a barátomat, aki mellettem állt, elküldtem, mert én nem tudok rajta segíteni, és én sem várhatom el tőle, hogy segítsen rajtam. Ilyen értelemben ez nekem nagyon nagy

érvágás. Hajdú már olyan szinten van, hogy neki minden teljesen mindegy. Számára az a lényeg, hogy a napi 18 órai alvása meglegyen. Mindegy, hogy hol van, milyen környezetben. Bamótnak, a harmadik illetőnek, aki lekerült, valamivel könnyebb. Rendszeresen tartja a kapcsolatot a családjával, mellette állnak. Csomagot, pénzt, mindenfajta segítséget kap odakintről. Írhatnék egy kérvényt a főnökségnek, hogy helyezzenek vissza, de ha egyszer így döntöttek akkor ez van. Soha életemben nem kértem semmit. Többé nem is akarok. Már azt sem kérem, hogy a nagylányom egyszer meglátogasson. Utószó

– Vajon amíg ember lesz a Földön, lesz börtön is? – kérdezem a parancsnokot. – Amíg ember lesz a földön, lesz bűn is. Hogy ezt az adott fejlettségi fokon a jövőben hogyan fogják szankcionálni, azt nem tudni. Lehet, hogy száz év múlva lefagyasztják, aki nem kívánatos a társadalom számára. Láthattunk ilyet tudományos–fantasztikus filmekben. De hogy lesz rá valamilyen szankció, az biztos. Impresszum

A szegedi Csillagbörtön egyik épületének tetején egy ketrec áll. A tészesek számára csupán ez a hely jelenti a szabad levegőt. Embertelen gyilkosok, akik sohasem szabadulhatnak. Könyörtelenül elbántak velük, ahogyan ők is könyörtelenül bántak áldozataikkal. Közülük többen állítják, hogy a halálbüntetés megváltás volna; hogy még a kötél is jobb, mint ez a reménytelenül lassú halál. Rabtársaiktól elkülönítve élnek, szigorú napirend szerint. Tét nélkül ölhetnének – nekik már semmi sem képes rontani a helyzetükön. Ebben a könyvben hat ténylegesen életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt gyilkos vallomását olvashatják. Vérfagyasztó tetteik és gyalázatos sorsuk mellett feltárulnak a Csillagbörtön hétköznapjai, valamint jogászok, szociológusok és pszichológusok mondják el véleményüket erről az Európában sajátságosnak számító büntetési nemről, melyet immár az Alkotmányunk is tartalmaz. "Sokan mondják azt, hogy most kerültem jó helyre, mert veszélyes vagyok. A társadalom kivetett magából, s életem végéig arra ítélt, hogy egy szűk, kényelmetlen cellában éljek. Ha én lettem volna a bíró, valószínűleg ugyanezt az ítéletet hozom." "Aztán lelőttem és annyi. Nem gondolkodtam azon, hogy mi van. Nem álltam kábítószer befolyása alatt. Két méterről lőttem homlokon. Ha biztosra kell menni, nyilván nem térden lövöm." Libri Kiadó Budapest © Havas Henrik, 2012 Közreműködők: dr. Bányai György (jogi háttér)

Szegedi Éva (szerkesztő munkatárs) dr. Angyalosy Eszter (szerkesztő)

www.libri–kiado.hu Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezető igazgatója Felelős szerkesztő dr, Angyalosy Eszter Olvasószerkesztő Macskássy Zsuzsanna Borítóterv Café Design, Kathi Zsolt Nyomdai előkészítés atlantis Nyomtatta a Szekszárdi Nyomda Felelős vezető Vadász Katalin ISBN 978–963–310–090–5 Tartalom

Előszó A tészesek számára minden nap egyforma. A rezsim szigorú. A napirend egy életre szól. A halál nem téma. Illetve mégis. Beszélni nem muszáj róla, de gondolni rá igen. A halál megváltás. A halál elkerülhetetlen, viszont nem tudni, hogy mikor jön el. 1. A légiós Aztán lelőttem és annyi. Nem gondolkodtam azon, hogy mi van. Nem álltam kábítószer befolyása alatt. Két méterről lőttem homlokon. Ha biztosra kell menni, akkor nyilván nem térden lövöm. 2. Házirend I. Az intézet általános rendje és fegyelme A médiával történő kapcsolat felvétele előtt kérjen tájékoztatást nevelőjétől, egyedi elbírálás során születik döntés az esetleges engedélyezésről. 3. Séta a Csillagban Tudja, hogy mitől különleges a Csillag? Attól, hogy nálunk nincs börtönszag. A börtönszag az emberi ürülék, az emberi kipárolgás és az étel szagának a keveréke. 4. Kisállat–terápia A HSR körlet nevelői kénytelenek mindenkire figyelni, mert az elítéltek is figyelik őket. Kinek hány szó jutott a fegyőröktől, grammra egyformák voltak–e az ételadagok. Féltékenyek egymásra, a lehető legtöbb törődést, a lehető legtöbb jó szót igénylik. 5. A kaszinós gyilkos

Ha a lövési szöget nézzük és a szakértők véleményét, hogy aztán mit tettem–vettem, cselekedtem, arra utalnak, igenis magamnál'voltam, és szándékosan csináltam, amit csináltam. De ez nem igaz. 6. Házirend II. Az elhelyezés szabályai a zárka és a közös használatú helyiségek használatának rendje A fogvatartott kérelmi lapon kérheti a birtokában levő tárgyak letétbe helyezését vagy letétből való kivételét. A fogvatartott birtokában levő tárgyakért az intézet nem vállal felelősséget, azok őrzéséről a fogvatartottnak kell gondoskodnia. 7. A négyféle tészes A tészesek nagy része azt mondja, hogy az életfogytiglan rosszabb, mint a halál. Mégsem lesznek öngyilkosok, pedig a lehetőség elvileg fennáll. Más ugyanis kijelenteni valamit, és más megtenni. 8. Aki megúszta Harminc évet kaptam, ha adnak egy kis kedvezményt, akkor ötvenkét évesen talán szabadulok. Aztán van még pár évem, ha az átlagéletkort nézzük. Az is lehet azonban, hogy én innen már csak lábbal előre megyek ki. 9. Nem lennék jó börtönőrnek Van, aki a rasszizmusával küzd, van, aki a homofóbiájával. Én az ostobaságot nem viselem el, irtózatosan taszítanak a buta, primitív és bunkó emberek. 10. Hogy ne mehessen vissza az elrejtett zsákmányért Vannak, igenis vannak, akiktől egyszer s mindenkorra meg kell szabadítani a társadalmat. Ugyanakkor azt mondom, erre csak különlegesen brutális esetekben kerülhessen sor. 11. A mintarab Az ítéletet mondjam, vagy azt, ami történt? Az ítélet szerint nyereségvágyból csináltam. Valójában én sem tudnám megmondani. 12. Házirend III. A fogvatartottaknál tartható tárgyak Egyéb használati tárgyak: vallásgyakorláshoz szükséges kegytárgyak (pl. biblia, rózsafüzér, imaszíj, szentkép, imakönyv); elemmel működő zsebrádió 1 db; legfeljebb 37 cm–es képátmérőjű képcsöves vagy maximum 16” képátlójú LCD hordozható tévé–készülék; távkapcsoló ldb (külön engedéllyel). 13. Akik elutasítják Egyelőre nincsen azonban olyan szabály, amely szerint meghatározott esetekben kötelező kiszabni tényleges életfogytiglant. 14. Nyolcán a halálbüntetésről Amikor eltörölték a halálbüntetést, nemhogy nőtt volna az emberölések száma, inkább csökkent. 15. A jószívű gyerekgyilkos Sokan mondják azt, hogy most kerültem jó helyre, mert veszélyes vagyok az emberekre, a társadalomra. A társadalom kivetett magából, s életem végéig arra ítélt, hogy egy szűk, kényelmetlen cellában éljek. Ha én lettem volna a bíró, valószínűleg ugyanezt az ítéletet hozom. 16. Nincs tipikus gyilkos A legfurcsább talán az a matematikus volt, aki megölte a feleségét, egy számítógépes dobozba gyömöszölte a testrészeket, majd levitte a kertbe és elásta. Egy évig nevelte a gyerekeit

mint szomorú apa, mire rájöttek, hogy ő a gyilkos. Amikor leültünk beszélgetni, elmesélte, hogy milyen rossz volt a gyilkosság után. Öt napig izomlázas volt a cipeléstől. 17. Ahol könnyen amortizálódik az emberi lélek Elkeserítette őket a jogszabályok változása. Számukra azt jelentette: „fiúk, nem lesz itt szabadulás, itt fogtok megdögleni, itt fogtok elpusztulni”. 18. A penge vonzásában Megöltem a sógoromat. Egy másik sógoromat. A feleségem szöktetőjét akartam megölni, csakhogy a betegségem miatt nem válogattam. 19. Házirend IV. A Hosszúidős Speciális Rezsimű Körletben Ha a lakóhelyiséget mindenki elhagyja, az ajtót be kell zárni, a kulcsot minden esetben le kell adni a felügyeletnek! 20. A két ártatlan A lelkiatya bejött a cellámba, egyre közelebb lépett. Kérem szépen, én, egy kis szeminarista, nem ellenkezhetek a klérus reguláival! A fehér alba alatt minden részletet ki lehetett venni, azt is, amit nem kellett volna. Ez volt az első alkalom, amikor megtudtam, hogy mit kell tenni a fallosszal. 21.Halennének cigány ügyvédek és bírák Jön az ügyvéd, aszongya „Elfelejtettem, hogy ítélet lesz”. Ott lakott, két utcával arrébb, és elfelejtette! Nem akartam személyeskedni, de megkérdeztem volna tőle, hogy tessék mondani, maga most milyen tárgyaláson van? A biciklilopásoson? Mert azt el lehet felejteni, én viszont megkaptam az életfogytomat. 22. Házirend V. Tevékenységek A munkavégzés alapján díjazásban részesül, melynek jogszabályban biztosított részét szabadon, saját szükségleteire felhasználhatja. A munkában eltöltött idő alapján fizetett szabadság illeti meg. 23. Igehirdetés és lelkigyakorlat A börtönben viszont sokszor jönnek elő olyan kérdések, amelyek nem feltétlenül vetődnek fel egy kinti gyülekezeti bibliaórán. Például az, hogy ki az erős ember. A börtönben ez létfontosságú kérdés. Ott erősnek kell lenni testben és lélekben egyaránt. 24. A hurkolós gyilkos Öten voltunk testvérek. A legidősebb a Laci volt. Kigolyóztam az örökségből. Megöltem. 25. A társadalom vérszomja Bizonyított volt a bűncselekmény, a fiú nyereségvágyból ölt, a minősítés is egyértelmű volt, más tét nem lehetett, mint hogy halálbüntetés–e a vége vagy nem.... A fiú megúszta a kötelet. 26. Házirend VI. Kapcsolattartás A fogvatartott nem írhat kapcsolattartóinak az intézetről, annak belső életéről, a személyi állomány tagjairól és fogvatartott társairól. 27. Az édesanya a kulcsfigura A nevelőtisztek, Kiszely Pál parancsnok és Volford Robi egybehangzó véleménye az, hogy akkor kell nagyon figyelni, amikor a kinti életből valaki meghal. 28. Egy magyar dráma Először a 18 éves Ferit öltem meg, után a 10 éves Szandrát. És végül a 38 éves anyjukat, aki felriadva kétségbeesetten védekezett. Utószó Amíg ember lesz a Földön, lesz bűn is.

[1] A francia állami rendőrség. [2] Implementation Force vagy International Fellowship of Reconciliation (A Kiengesztelődés Nemzetközi Szövetsége). Többnemzetiségü béketámogató haderőként működtek közre a balkáni háborúban Bosznia-Hercegovina területén. [3] Tárgyi bűnjel (latin). [4] Mesét sző (latin); az egyén a hiányos emlékeit nem valós vagy a fantáziája szülte elemekkel cseréli fel, egészíti ki. [5] Ezzel a kártyával tudnak az elitéltek az intézményben található boltban számukra engedélyezett termékeket vásárolni. A mágneses kártya segítségével a számítógépes rendszerből előhívható az elítélt fényképes adatlapja. [6] A büntetés-végrehajtási fokozatok különböznek a végrehajtás és az ellenőrzés szigora, valamint az elítélt mindennapi élete tekintetében, és többek között abban is, hogy mikor bocsátható az elítélt feltételesen szabadlábra. A legszigorúbb büntetés a fegyház, kevésbé szigorú a börtön, és a legkevésbé szigorú a fogház. [7] Az elévülési idő a büntetőjogban büntethetőséget megszüntető ok. Életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntethető bűncselekményeknél ez húsz év, egyébként a büntetési tétel felső határának megfelelő idő, de legalább három esztendő. Meghatározott bűntettek - például az emberiség elleniek vagy a más módon szándékosan halált okozók egy része - azonban nem évül el soha. [8] Törvényi rendelkezés, mely előírja, hogy a bíró számára a büntetéskiszabásakor a tételkeret középmértéke az irányadó. Tehát egy 2 évtől 8 évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető cselekménynél az 5 évből kell kiindulnia. Az ettől való eltérést az ítéletben alaposan meg kell indokolni. [9] A bűnismétlő, erőszakos bűncselekményt elkövetők esetén, ha már kétszer elítélték, a harmadik esetben a büntetési tétel felső határa megduplázódik. Ha az így felemelt felső határ a húsz évet meghaladja, vagy a törvény szerint a bűncselekmény életfogytig tartó szabadság-vesztéssel is büntethető, az elkövetővel szemben életfogytig tartó szabadságvesztést kell kiszabni. [10] A kriminális személyiségzavar kialakulása. Akadémiai Kiadó, 1970. [11] A katolikus liturgiában előírt, bokáig érő fehér miseing. [12] Amikor valaki üzletszerű kéjelgést folytató személlyel egészben vagy részben eltartatja magát. [13] Büntetőeljárás alá vont személy: a rendőrségi szakban gyanúsított; ha az ügyészség vádat emelt, attól fogva: vádlott; ha a bíróság jogerősen elítélte, elítélt. Tartalomjegyzék

Előszó

1. A légiós 2. HÁZIREND I. 3. Séta a börtönben 4. Kisállat–terápia

5. A kaszinós gyilkos 6. HÁZIREND II. Az elhelyezés szabályai, a zárka és a közös használatú helyiségek használatának rendje 7. A négyféle tészes 8. Aki megúszta 9. Nem lennék jó börtönőrnek 10. Hogy ne mehessen vissza az elrejtett zsákmányért 11. A mintarab 12. HÁZIREND III. A fogvatartottaknál tartható tárgyak 13. Akik elutasítják 14. Nyolcan a halálbüntetésről 15. A jószívű gyerekgyilkos 16. Nincs tipikus gyilkos 17. Ahol könnyen amortizálódik az emberi lélek 18. A penge vonzásában 19. HÁZIREND IV. A Hosszúidős Speciális Rezsim Körletben 20. A két ártatlan 21. Ha lennének cigány ügyvédek és bírák 22. HÁZIREND V. Tevékenységek 23. Igehirdetés és lelkigyakorlat 24. A hurkolós gyilkos 25. A társadalom vérszomja 26. HÁZIREND VI. Kapcsolattartás 27. Az édesanya a kulcsfigura 28, Egy magyar dráma Utószó Impresszum Tartalom