Harper Lee - Menj, Állíts Őrt!
March 8, 2017 | Author: grgrnt | Category: N/A
Short Description
Download Harper Lee - Menj, Állíts Őrt! ...
Description
Harper Lee MENJ, ÁLLÍTS ŐRT! Harper Lee: Go Set A Watchman Copyright © Harper Lee, 2015 Fordította: Pordán Ferenc Borító: Váradi Gábor
Mr. Lee és Alice emlékének
I 1 Mióta a vonat elhagyta Atlantát, Jean Louise valósággal fizikai örömét lelte az étkezőkocsi ablakán át elébe táruló látványban. Reggeli kávéját kortyolgatva elnézte, hogyan maradnak el mögöttük az utolsó georgiai hegyek, hogy átadják helyüket a vörös talajnak és az úgynevezett tisztaudvarokban álló, bádogtetős házaknak, amelyek előtt fehérre meszelt gumiabroncsokkal körülvett verbénaágyások virultak. Elmosolyodott, amikor meglátta az első tévéantennát a négerek lakta befestetlen házak egyikének tetején, és ahogy sűrűsödött az antennaerdő, úgy derült egyre jobb kedvre. Jean Louise Finch évente hazalátogatott New Yorkból Maycombba: az elmúlt négy esztendőben repülővel tette meg az utat, idén azonban inkább vonatra szállt. Egyrészt azért, mert a legutóbbi alkalommal, amikor repülőn ült, a pilóta halálra rémítette azzal, hogy úgy döntött, keresztülviszi a gépet egy tornádón. Másrészt pedig azért, mert ha repülővel utazott, az azt jelentette, hogy apjának hajnali háromkor kellett kelnie, és százhatvan kilométert kellett vezetnie, hogy felvegye őt a mobile-i reptéren, mindezek után pedig még egész napos munka várt az idős férfira. Atticus Finch már hetvenkét éves volt, és Jean Louise úgy érezte, többé nem várhatja el ezt tőle. Örült, hogy a vonatozás mellett döntött. A vasúti kocsik sokat változtak gyerekkora óta, és szórakoztatta az új élmény: ha megnyomta a falon lévő gombot, kisvártatva feltűnt egy kövér hálókocsi-kalauz, mintha csak egy dzsinnt idézett volna meg; a másik falból kívánságára előugrott egy rozsdamentes acélból készült mosdókagyló, és egy vécécsésze is volt a fülkében, amelyen a lábát pihentethette. Úgy határozott, nem hagyja, hogy megfélemlítsék az egyszemélyes hálókocsiban mindenfelé fellelhető sokszorosított üzenetek, ám előző éjszaka sikerült a falhoz passzíroznia magát, mivel figyelmen kívül hagyta a RÖGZÍTSE AZ ÁGYÁT EZZEL A KARRAL! szövegű feliratot. A helyzetet végül a hálókocsi-kalauz oldotta meg, meglehetősen zavarba hozva Jean Louise-t, aki szokása szerint egy szál pizsamafelsőben tért nyugovóra. A férfi szerencsére épp a folyosót rótta, amikor a csapda becsapódott, és foglyul ejtette a lányt. – Mindjárt kiszabadítom, kisasszony – szólt be a fülkébe a dörömbölés hallatán. – Ne, kérem, ne! – kiáltott ki Jean Louise. – Csak magyarázza el, hogyan tudok kijutni innen. – Semmi gond, úgy is meg tudom csinálni, ha hátat fordítok magának – felelte erre a hálókocsi-kalauz, és így is tett. Reggel, amikor felébredt, a vonat épp az atlantai rendező pályaudvaron kattogott és pöfögött át, de Jean Louise egy másik feliratnak engedelmeskedve mindaddig ágyban maradt, amíg el nem hagyták a College Park állomást. Már a maycombi ruháit öltötte magára: bő, szürke pantallót, ujjatlan, fekete blúzt, fehér zoknit és papucscipőt. Bár még négyórányi utazás választotta el az otthonától, máris hallani vélte nagynénje rosszalló szipákolását. A negyedik csésze kávét fogyasztotta, amikor a Crescent Limited szerelvénye a vadlibák gágogására emlékeztető, fülsiketítő hangon rákiáltott észak felé tartó társára, és a Chattahoochee folyó hídján átdübörgött Alabama államba.
A Chattahoochee széles, nem túlzottan mély és iszapos folyó, aznap pedig különösen alacsony volt a vízállása: egy sárga homokpadnak köszönhetően épphogy csordogált benne a víz. Talán csak télen árad dalolva, gondolta Jean Louise; egyetlen sorra sem emlékszem abból a versből. Völgy vadonján jártam én?[1] Nem, ez nem az. És zúgók, vagy valamiféle zugok szerepelnek benne? Szigorúan elfojtotta magában a vágyat, hogy hangos kacagásban törjön ki, amikor eszébe jutott, hogy Sidney Lanier bizonyos értelemben hasonlíthatott rég elhunyt unokabátyjához, Joshua Singleton St. Clairhez, akinek irodalmi készletei a Black Bektől Bayou La Batre-ig terjedtek. Jean Louise nagynénje gyakran emlegette Joshua bácsit, mint olyan családi példaképet, akivel mindenképpen számolni kell: nagyszerű kiállású férfi volt, ráadásul költő is, akire élete virágjában sújtott le a sors, így hát Jean Louise jól teszi, ha nem feledkezik meg arról, mekkora értéket képviselt a család számára. Joshua bácsi képei tényleg jól jöttek a családnak – a férfi úgy nézett ki, mint valami nekidühödött Algernon Swinburne[2]. A lány elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogyan mesélte el neki apja a történet többi részét. Joshua bácsira valóban lesújtott a sors, ez igaz, de nem a Seregek Ura, hanem Cézár seregei által. Joshua bácsi túl sokat tanult az egyetemen, és túl sokat gondolkozott: gyakorlatilag egy az egyben kiolvasta magát a tizenkilencedik századból. Rendszerint ujjatlan, nagy galléros köpenyt viselt, csizmáját pedig saját tervei alapján készíttette egy kováccsal. Egy nap a hatóságok tetten érték, amikor megpróbálta lelőni az Államok elnökét, akit nem tartott többre egyszerű csatornafelügyelőnél – bár ebben kétségkívül igaza volt, érvei nem igazán szolgáltak mentségül a gyilkossági kísérletre. Aztán tekintélyes mennyiségű pénz cserélt gazdát, és Joshua bácsit más vágányra irányították át: beszámíthatatlannak nyilvánították, és elhelyezték egy állami intézményben, hogy ott élje le az életét. Azt mondták, minden tekintetben teljesen épeszű módon viselkedett, egészen addig, amíg valaki szóba nem hozta előtte az elnököt, ám amint ez bekövetkezett, eltorzult az arca, a darvak kedvenc pózába dermedt, és akár nyolc óránál is tovább elálldogált így; amíg meg nem feledkezett merényletkísérlete célpontjáról, képtelenség volt rávenni arra, hogy álljon ismét két lábon. Tiszta napjain eredetiben olvasta az ógörög szerzőket, halálakor pedig hátrahagyott egy vastag verseskötetet, amelyet magánköltségen nyomtattatott ki egy tuscaloosai céggel. Lírája olyannyira megelőzte a korát, hogy műveit azóta sem sikerült senkinek megfejtenie, Jean Louise nagynénje mégis – mintegy véletlenszerűen – jól látható helyen, a nappali asztalán tartotta a kötetet. Felkacagott, majd gyorsan körbepillantott, hogy lássa, vajon meghallotta-e őt valaki. Édesapja előszeretettel hiteltelenítette el nővérének a Finchek veleszületett felsőbbrendűségéről szóló példázatait, elmesélve a történetek azon részeit is, amelyeket az asszony kihagyott az előadásából. Bár ezt mindig csöndes, komoly hangnemben tette, lánya néha határozottan gunyoros csillogást vélt ilyenkor felfedezni a tekintetében – vagy talán csak látta, ahogy a fény megcsillant szemüvege lencséjén? Sosem tudta eldönteni. A lágyan hullámzó dombok közé érve a vonat ringatózása is alábbhagyott. Az ablakon kinézve a lány egészen a horizontig csak legelőket és fekete teheneket látott, és eltűnődött azon, vajon korábban miért nem tudatosult benne soha, milyen gyönyörű is a szülőföldje. A Montgomery állomás az Alabama folyó egyik kanyarulatában kapott helyet; amikor Jean Louise leszállt, hogy kinyújtóztassa a lábát, régi ismerősként köszöntötte az örömtelen drapp színeket, a fényeket és a jellegzetes szagokat. Mégis úgy érezte, hogy valami hiányzik – az áthevült csapágyak, jött rá hirtelen. Az, ahogy régebben egy vasúti alkalmazott végigsétált a vonat mellett egy feszítővassal a kezében; a mély kondulásokat hangos, sziszegő fújtatás követte, fehér füst csapott fel, és az ember azt
hihette, egy gyorsmelegítő tálon ücsörög. De ezek a modern mozdonyok már gázolajjal üzemeltek. Hirtelen minden ok nélkül belemart egy régi félelme. Vagy húsz éve nem járt ezen az állomáson, de amikor gyerekkorában a fővárosba utazott Atticusszal, rettegett attól, hogy a síneken himbálózó vonat alábukik a folyóba, és mindannyian megfulladnak. Ahogy azonban ismét felszállt az otthona felé tartó szerelvényre, minden aggodalma tovatűnt. Miközben a fenyvesek közti egyik tisztáson kattogtak keresztül, a mozdony gúnyosan rátülkölt egy mellékvágányon veszteglő, tarkabarkára pingált, egykor gőzzel hajtott társára. A Crescent Limited szerelvénye teljes egészében képes lett volna elnyelni a múzeumba illő, nagy hasú gőzmozdonyt, amely egy fakitermelő vállalat jelzését viselte magán. Még Greenville, Evergreen, aztán a maycombi elágazás. Jelezte ugyan a kalauznak, hogy hol szeretne leszállni, de – mivel az illető idős férfi volt – arra számított, hogy a szokásos tréfa áldozatává válik majd: a vonat pokolbéli denevérként fog keresztülszáguldani az állomáson, hogy aztán vagy másfél kilométerrel arrébb álljon meg, a kalauz pedig búcsút intve bocsánatkérő mosollyal közölje vele, hogy kis híján kiment a fejéből a dolog. Lehet, hogy a vonatok megváltoztak, a kalauzok azonban nem: valósággal szakmai védjegyük volt, hogy megtréfálják a feltételes megállókhoz igyekvő fiatal hölgyeket, és Atticus, aki pontosan meg tudta jósolni a New Orleans és Cincinnati között szolgálatot teljesítő valamennyi kalauz viselkedését, épp ezért legfeljebb hat lépés távolságnyira fog várakozni attól a helytől, ahol lánya végül leszáll majd a vonatról. Jean Louise az önkényesen meghúzott határvonalú Maycomb megyét tekintette otthonának, ezt a mintegy száztíz kilométer hosszú, legszélesebb részén pedig ötven kilométer széles, apró településekkel pettyezett vadont, amelynek legnagyobb városa a kormányzati központnak helyet adó Maycomb volt. A megye egészen a legutóbbi időkig olyannyira elszigetelődött a nemzet többi részétől, hogy egyes polgárai a legkevésbé sem voltak tudatában annak, milyen politikai beállítottságot vett fel az ország déli része az elmúlt kilencven évben, és továbbra is a republikánus pártra szavaztak. A területet egyetlen vasútvonal sem érintette: a maycombi elágazást csupán udvariasságból nevezték így, valójában a megyehatártól mintegy harminc kilométernyire, Abbott megyében feküdt. A buszjáratok rendszertelenül közlekedtek, és látszólag a semmi kellős közepéből a semmi kellős közepébe tartottak, a kormányzat azonban keresztülerőltetett néhány utat a mocsarakon, szabad távozási lehetőséget biztosítva így polgárainak. De csak kevesen éltek ezzel a lehetőséggel – és miért is tették volna vele? Ha valaki kevéssel is beérte, bőven megtalálta a számítását a megyében. A megye és a város egy bizonyos Mason Maycomb ezredesről kapta a nevét, arról a férfiról, akinek túlzott önbizalma és fennhéjázó makacssága romlást és pusztulást hozott mindazokra, akik az oldalán lovagoltak a krí indiánokkal vívott háborúban. Hadműveleti területének északi részén alacsony hegyvidék terült el, déli, partvidéki része pedig teljesen sík volt. Mivel Maycomb ezredesben mélyen élt a meggyőződés, hogy az indiánok gyűlölnek sík terepen harcolni, a vidék északi részét fésülte át a nyomaikat kutatva. Amikor a tábornoka tudomást szerzett arról, hogy a hegyekben bolyong, miközben délen krí indiánok bujkálnak minden egyes fenyőfa mögött, egy szövetséges törzsből származó indián hírvivőt küldött hozzá a következő üzenettel: „Vonuljon délre, az isten verje meg!” Az ezredes azonban szentül hitte, hogy az üzenettel csupán ellenségei próbálják csapdába csalni (elvégre egy kék szemű, vörös hajú ördög volt a vezetőjük, nemde?), így hát lefogatta a futárt, és tovább nyomult észak felé, mígnem csapatai végleg elvesztek az őserdőben, ahol aztán meglehetős zavarodottság közepette kivárták a háború végét.
Néhány év elteltével Maycomb ezredes végre kezdett hinni az üzenet hitelességében, ezért céltudatosan délnek vezette a seregét, csak hogy útközben összefusson néhány, a kontinens belseje felé tartó telepessel, akik közölték vele, hogy a háború voltaképp véget ért. A katonák és a telepesek voltak olyan kedvesek, hogy ezek után Jean Louise őseivé lettek, Maycomb ezredes pedig továbbnyomult arrafelé, ahol manapság Mobile található, bízva abban, hogy erőfeszítéseit megfelelő módon jutalmazzák majd. Bár a hivatásos történetírók eltérő véleményen vannak, a fentiek tényértékéhez semmi kétség nem férhet: Maycombban mindenki így ismerte és így adta tovább a történetet. – ...ideje készülődni, kisasszony – jegyezte meg a hálókocsi-kalauz, Jean Louise pedig a férfi nyomában haladva elhagyta az étkezőkocsit, és visszament a fülkéjébe. Két egydollárost vett elő a tárcájából: az egyik a bevett borravaló volt, a másikkal az előző esti mentőakcióért akarta megjutalmazni segítőjét. A vonat persze pokolbéli denevérként száguldott át az állomáson, és csak jó négyszáz méterrel arrébb állt meg, a fékezés közben felbukkanó kalauz pedig vigyorogva elnézést kért Jean Louise-tól, közölve, hogy kis híján kiment a fejéből a dolog. A lány visszavigyorgott, majd türelmetlenül megvárta, amíg a hálókocsi-kalauz a helyére teszi a sárga lépcsőt; a férfi lesegítette, ő pedig átnyújtotta a két bankjegyet. Az apja nem volt sehol. Jean Louise elnézett a sínek mentén az állomásig, és meglátta az előtte ácsorgó, magas alakot. A férfi leugrott az apró, alacsony peronról, és futva indult felé. Medveölelésébe fogta a lányt, majd eltartotta magától, erősen szájon csókolta, végül pedig egy gyöngéd csókot is adott az ajkára. – Ne itt, Hank – mormolta Jean Louise kifejezetten elégedetten. – Csitt, te lány! – felelte a férfi, két tenyere közé fogva az arcát. – A bíróság lépcsőjén is megcsókolnálak, ha úgy tartaná kedvem. A férfi, aki jogot formált arra, hogy akár a bíróság lépcsőin is megcsókolja őt, Henry Clinton volt, a lány bátyjának háborús bajtársa, Jean Louise gyerekkori barátja, és – ha továbbra is így csókolgatja – hamarosan a férje is. Azt szeretsz, akit csak akarsz, de férjet a saját fajtádból válassz – Jean Louiseban már-már ösztönerővel élt ez a mondás. Henry Clinton az ő fajtájából származott, és a lány jelen pillanatban nem tartotta túlzottan szigorúnak e rendelkezést. Kart karba öltve visszasétáltak a sínek mentén, hogy összeszedjék a lány bőröndjét. – Mi újság Atticusszal? – Ma eléggé betett neki a keze és a válla. – Ilyenkor vezetni sem tud, igaz? – Nem képes ennél jobban behajlítani az ujjait – mutatta Henry, félig ökölbe zárva a jobb kezét. – Miss Alexandrának kell bekötnie a cipőfűzőjét és begombolnia az ingét; még a borotvát sem tudja megtartani a kezében. Jean Louise megrázta a fejét. Túl idős volt már ahhoz, hogy kikeljen a dolog igazságtalansága ellen, de továbbra is túl fiatal, hogy minden harc nélkül elfogadja az apját megnyomorító betegséget. – És semmit nem lehet tenni? – Tudod, hogy nem – felelte Henry. – Bevesz napi hetven aszpirint, és ennyi. A férfi felkapta a súlyos bőröndöt, majd visszasétáltak az autóhoz, miközben Jean Louise eltűnődött azon, ő vajon hogy fogja viselni, ha elérkezik majd az idő, amikor minden napja fájdalomban telik. Valószínűleg nem úgy, ahogy az apja: ha valaki megkérdezte Atticust, hogyan érzi magát, a férfi felelt
a kérdésre, de soha nem panaszkodott; a kedélyállapota változatlan maradt, így az ember valóban csak akkor tudhatta meg, hogy van, ha feltette neki a kérdést. Henry is csak véletlenül szerzett tudomást Atticus betegségéről. Épp a bírósági levéltárban kutakodtak egy jogcímvita kapcsán, amikor az idős férfi egy vastag jelzálogregisztert előhúzva váratlanul halottfehérre sápadt, és elejtette a könyvet. „Mi a baj?” – kérdezte Henry. „Ízületi gyulladás. Felvennéd a könyvet, kérlek?” – felelte Atticus. Henry megkérdezte, mikor kezdődött a probléma, Atticus pedig elmondta, hogy hat hónapja. Jean Louise tud róla? Nem, és jobb, ha ez így is marad. „Ha elmondanád neki, rögtön hazajönne, és ápolni akarna. Pedig az az egyetlen gyógymód, ha az ember nem hagyja, hogy fölébe kerekedjen ez a nyavalya.” Ezzel lezárták a kérdést. – Akarsz vezetni? – kérdezte Henry. – Ne butáskodj – felelte a lány. Bár tűrhető sofőr volt, gyűlölte a biztosítótűnél bonyolultabb szerkezeteket: az összecsukható kerti székek állandó bosszúság forrásául szolgáltak számára, soha nem tanult meg biciklizni vagy gépelni, és kizárólag horgászbottal horgászott. A golf volt a kedvenc sportja, mivel ahhoz alapvetően nem volt szükség másra, mint egy ütőre, egy apró labdára és a megfelelő lelkiállapotra. Kínzó irigységgel figyelte, milyen könnyedén uralja Henry a gépkocsit; mintha az autó szó szerint a szolgálatában állna, gondolta magában. – Szervokormány, automata váltó...? – Naná! – felelte a férfi. – És mi lenne, ha minden leállna, és nem tudnál váltani? Akkor gondban lennél, mi? – De nem fog minden leállni. – Honnan tudod? – Erről szól a hit... Na, gyere közelebb! A General Motorsba vetett hit... Jean Louise Henry vállára hajtotta a fejét. – Mondd, Hank, igazából mi történt? – kérdezte. Régi vicc volt ez kettejük között. Henry jobb szeme alól rózsaszín sebhely indult, hogy az orra tövének érintésével átlósan átszelje a felső ajkát, amely mögött egy hatos fogpótlás rejtőzött – még Jean Louise sem volt képes rávenni őt arra, hogy valaha is kivegye és megmutassa neki a protézist. A háborúban tett szert a sebesülésére, amikor – már a harcok vége felé – egy német katona puskatussal arcba vágta, leginkább csak azért, hogy így fejezze ki általános elégedetlenségét. Jean Louise hihetetlennek minősítette a sztorit: a láthatáron túlra ellövő fegyverek, a B-17-esek, a V-1-es szárnyas bombák és hasonló eszközök korában Henry valószínűleg soha nem került ütésváltásnyi távolságba a németekkel. – Rendben, kedves – felelte a férfi. – Egy berlini borospincében voltunk, mindenki túl sokat ivott, és verekedés tört ki... szeretnél valami ilyesmi, hihető sztorit hallani, ugye? Na, akkor hozzám jössz feleségül? – Még nem. – Miért? – Mert harmincéves koromig csak szórakozni akarok, mint dr. Schwitzer. – Hát, ő tényleg jól kiszórakozta magát – felelte Henry komoran. – Tudod, hogy értettem – fészkelte be magát Jean Louise a férfi karja alá. – Tudom. A maycombiak véleménye szerint nem létezett Henry Clintonnál jóravalóbb fiatalember a világon,
és ezzel Jean Louise is egyetértett. A megye déli részéből származott: az apja nem sokkal a születése után elhagyta a családot, édesanyja pedig éjt nappallá téve dolgozott apró vegyeskereskedésükben, hogy Henry elvégezhesse az állami iskolákat. A srác tizenkét éves korától kezdve a Finch-házzal átellenben bérelt szobát, ez a tény pedig már önmagában is magasabb körökbe emelte őt, hiszen a maga ura volt, egyetlen szakács, kertész vagy szülő sem gyakorolt hatalmat felette. Ráadásul négy évvel idősebb volt Jean Louise-nál, ami abban a korban még nagy különbségnek számított; Henry folyton incselkedett a lánnyal, aki rajongott érte. Amikor a fiú tizennégy éves lett, meghalt az édesanyja, szinte semmit nem hagyva maga után: a temetési költségek a bolt eladásából származó pénz nagyját felemésztették, az örökség fennmaradó része pedig Atticus Finch kezelésébe került, aki titokban hozzátett még egy kisebb összeget, és segített Henrynek, hogy iskolaidő után a srác a Jintey Jungle élelmiszeráruházban dolgozhasson irodai alkalmazottként. Miután leérettségizett, Henry bevonult, a háború után pedig egyetemre ment, hogy jogot hallgasson. Nagyjából ekkor történt az, hogy Jean Louise bátyja egyszer csak holtan esett össze; miután az eset által kiváltott rémálom véget ért, Atticus, aki mindig azt tervezte, hogy a fiára hagyja majd a praxisát, másik örökös után nézett. Természetesnek érezte, hogy az alkalmazásába fogadja Henryt, aki kellő idő elteltével a férfi segédévé, sőt valósággal a szemévé és a kezévé vált. A fiatalember mindig is tisztelte Atticust, és ez az érzelem hamarosan ragaszkodó szeretetté nőtte ki magát – Henry apjának tekintette az idős férfit. Jean Louise-t azonban nem úgy kezelte, mint a húgát. A háborúban, illetve az egyetemen töltött évei során a lány overallt viselő, balhés és civakodó teremtményből elfogadható emberi lénnyé vált. Jean Louise minden évben hazalátogatott két hétre, és randevúzni kezdtek egymással; bár a lány továbbra is úgy mozgott, akár egy tizenhárom éves fiú, és minden nőies cicomát megtagadott, Henry megérezte a belőle áradó intenzív nőiességet, és beleszeretett. Jó volt ránézni, rendszerint jó volt a társaságában lenni, jóllehet a legkevésbé sem volt egyszerű ember: olyan nyughatatlanság lakozott a lelkében, amit a fiatalember képtelen volt felfogni, de tudta, hogy Jean Louise élete szerelme. Meg fogja oltalmazni... feleségül fogja venni őt. – Eleged lett New Yorkból? – Nem. – Hát, adj szabad kezet nekem a következő két hétben, és garantálom, hogy eleged lesz belőle. – Ez valami tisztességtelen ajánlat akart lenni? – Az, bizony. – Akkor menj a francba! Henry megállította a kocsit, lekapcsolta a gyújtást, és a lány felé fordult. Jean Louise mindig meg tudta állapítani, ha a fiatalember komolyra akarta fordítani a szót: rövidre vágott haja ilyenkor dühösen felborzolódott, arca kipirosodott, a sebhely pedig vörösen felizzott. – Szeretnéd, ha úriemberként fogalmaznék, kedvesem? Jean Louise kisasszony, anyagi eszközeim immár lehetővé teszik, hogy mindkettőnket eltartsam. Az ótestamentumi Izrealhez hasonlóan én is hét évig robotoltam az egyetem szőlőskertjeiben és édesapád irodájának legelőin, hogy megkaphassalak téged... – Majd szólok Atticusnak, hogy dobjon rá még hét évet. – Utálatos vagy. – Az egyébként is Jákob volt. Vagy nem is, Jákob és Izrael ugyanaz a személy... Kábé minden harmadik versben másképp írták a nevét. Mi újság a nénikémmel?
– Te is tudod, hogy épp olyan jól van, mint az utóbbi harminc évben bármikor. Ne válts témát! – Szívesen viszonyt kezdek veled, Henry, de nem megyek hozzád feleségül – felelte Jean Louise kimérten, összeránduló szemöldökkel. Pontosan így is gondolta. – Basszus, ne legyél már ilyen gyerekes! – hadarta Henry, majd a General Motors legújabb adományairól megfeledkezve a váltó után nyúlt, miközben rátaposott a kuplungra. Mivel egyik eszköz sem állt rendelkezésére, dühödten elfordította a gyújtáskulcsot, és megnyomott pár gombot, a hatalmas autó pedig puhán, egyenletesen gördülni kezdett az úton. – Lassan pörög fel, mi? – jegyezte meg a lány. – Városban nem lenne túl szerencsés. – Ezzel meg mit akarsz mondani? – vetett rá kihívó tekintetet a fiatalember. Még egy perc, és veszekedni fognak. Henry komolyan beszélt; jobb, ha feldühíti, és ezzel hallgatásra készteti a srácot, hogy végiggondolhassa a kérdést. – Hol szerezted ezt az undorító nyakkendőt? – kérdezte. Így, ni. Kis híján szerelmes volt Henrybe. Nem, ilyen nincs, gondolta: az ember vagy szerelmes valakibe, vagy nem. A szerelem az egyetlen egyértelmű dolog a világon. Nyilván többféle fajtája létezik, de mindegyikre elmondható, hogy az ember vagy benne van a dologban, vagy nincs. Jean Louise-ra jellemző volt, hogy ha lehetősége volt az egyszerűbb megoldást választani, mindig megkereste a nehezebb utat. Az egyszerű megoldás az lett volna, ha feleségül megy Henryhez, és hagyja, hogy a férfi eltartsa őt. Néhány év elteltével aztán, amikor a gyerekek már úgy derékmagasságig érnek, feltűnik majd a férfi, akihez eleve hozzá kellett volna mennie, aztán jön az önmarcangolás, jönnek a lázrohamok és a gyomorgörcsök, a postahivatal lépcsőjén egymásra vetett, hosszas pillantások, jön a szenvedés, amiből mindenkinek bőven kijut majd. A kiabálás és az emelkedett érzések elmúltával pedig nem marad más, mint egy nyavalyás kis viszony a birminghami countryklub díszletei között, és a legújabb háztartási gépekkel berendezett, saját maga által kreált gyehenna. Henry nem ezt érdemli. Nem. Egyelőre inkább az aggszüzek rögös útját választja. Igyekezett méltósággal békét kötni a férfival: – Sajnálom, Henry... tényleg nagyon sajnálom – mondta, és valóban így érezte. – Semmi gond – csapott a fiatalember Jean Louise térdére. – Egyszerűen csak az van, hogy néha meg tudnálak fojtani. – Tudom, hogy utálatos vagyok. – Fura egy szerzet vagy te, kedvesem – pillantott rá Henry. – Egyszerűen képtelen vagy megjátszani magad. – Te meg miről beszélsz? – viszonozta Jean Louise a fiatalember pillantását. – Hát, a nők rendszerint a mosolygós, egyetértő arcukat mutatják a férfiaknak, mielőtt megcsípnék őket maguknak. Soha nem árulják el, hogy mire gondolnak... Te viszont, kedvesem, ha te utálatot érzel, akkor bizony utálatosan is viselkedsz. – Nem tisztességesebb, ha a férfi előre láthatja, mibe készül belemászni? – De, az... Viszont meg kell értened, hogy így képtelen leszel férjet fogni magadnak. Jean Louise-nak sikerült lenyelnie, ami az ajkára kívánkozott. – És mégis mit kellene tennem, hogy igazi csábítóvá váljak? Henry kezdett belemelegedni: harmincéves korára eljutott oda, hogy imádott tanácsokat adni – talán
mert ügyvéd volt. – Először is, ügyelj a nyelvedre – mondta tárgyilagos hangon. – Ne vitatkozz a férfiakkal, különösen olyankor ne, ha tudod, hogy te nyernél. Mosolyogj sokat. Éreztesd velük, milyen nagy emberek, mondd el, milyen csodásak, és szolgáld ki őket. – Minden egyes szavaddal egyetértek, Hank – villantotta fel ragyogó mosolyát a lány. – Évek óta nem találkoztam hozzád foghatóan éles elméjű férfival, ráadásul majd’ két méter magas vagy – megengeded, hogy meggyújtsam a cigarettádat? Na, ehhez mi szólsz? – Szörnyű. És ismét barátok voltak.
2 Atticus Finch elővillantotta, majd gondosan felhúzta a bal kézelőjét. Egy óra negyven. Bizonyos napokon – és ez is ilyen nap volt – két órát viselt: egy ősrégi zsebórát, amelyről a gyerekei annak idején megtanulták leolvasni a pontos időt, és egy karórát; előbbit a megszokás miatt, utóbbit pedig azért, hogy akkor is tudja, mennyi az idő, amikor képtelen volt annyira mozgatni az ujjait, hogy benyúljon az órazsebébe. Egykor magas férfi volt, ám az ízületi gyulladástól középtermetűvé vált; egy hónappal korábban töltötte be a hetvenkettőt, de Jean Louise gondolataiban továbbra is ötvenes férfiként élt. A lány nem emlékezett arra, hogy apja valaha is fiatalabb lett volna, és úgy tűnt, Atticus egyszerűen nem öregszik. Atticus székével szemben acélból készült kottatartó állt, rajta az Alger Hiss különös esetének egy példányával. A férfi előredőlt, hogy jobban kifejezhesse az olvasottakkal kapcsolatos, lesújtó véleményét; bár egy idegen nem látott volna bosszúságot az arcán, mivel sosem mutatta ki az ilyesmit, a barátai tudták volna, hogy hamarosan száraz, rosszalló hümmögést fog hallatni, mivel szemöldöke enyhén felemelkedett, szája pedig határozott vonallá vékonyodott el. – Hmm – jegyezte meg. – Mi az, drágám? – kérdezte a húga. – Képtelen vagyok felfogni, hogy merte ez az ember leírni a Hiss-üggyel kapcsolatos gondolatait. Olyan, mintha Fenimore Cooper[3] próbálná megírni a Waverley[4]-t. – Miért is, drágám? – A szerző gyermeteg módon hisz a köztisztviselők becsületességében, és úgy tűnik, az a véleménye, hogy a Kongresszus tagjai is hasonlóképpen nemes személyek. Halvány fogalma sincs az amerikai politikáról! Húga alaposan végigmérte a könyvborítót. – Sosem hallottam még az íróról – mondott végleges ítéletet a mű felett. – Mindegy is, emiatt ne aggaszd magad, drágám. Nem kellett volna már megérkezniük? – Nem aggódom, Zandra. Atticus derűs pillantást vetett a húgára. Alexandra kiállhatatlan nőszemély volt, mégis kellemesebb volt a társasága, mintha Jean Louise élt volna vele. A lány szörnyen érezte volna magát, és amikor szörnyen érezte magát, egy percre sem volt képes megállni, Atticus pedig jobban szerette, ha a társaságában lévő nők nyugodtak, mint ha folyton a hamutartókat tisztogatják. Hallotta, hogy autó fordul be a kocsifelhajtóra, becsapódik a kocsi két ajtaja, majd a bejárati ajtó is. Óvatosan arrébb tolta lábával a kottatartót, és megpróbált támaszkodás nélkül felállni a mély karosszékből – bár elsőre visszasüppedt, másodszorra sikerrel járt, és már épp megtalálta az egyensúlyát, amikor Jean Louise a nyakába vetette magát. Atticus erősen tartotta magát, és tőle telhetőén igyekezett viszonozni is lánya ölelését. – Atticus... – mondta a lány. – Légy szíves, Jean Louise bőröndjét a szobájába, Hank – szólt hátra Atticus a válla fölött. – És köszönöm, hogy kimentél elé. A lány gyors puszit lehelt nagynénje arca mellé a levegőbe, aztán elővett egy doboz cigarettát a táskájából, és ledobta a kanapéra. – Hogy áll az ízületi gyulladása, Alexandra néni?
– Valamivel jobb a helyzet, kedvesem. – Atticus...? – Valamivel jobb a helyzet, kedvesem – felelte az apja is. – Kellemes utad volt? – Igen, Atticus. Lerogyott a kanapéra; Hank időközben végzett a feladatával, és visszatért a nappaliba. – Menj odébb! – szólt rá Jean Louise-ra, majd letelepedett mellé. A lány nagyot nyújtózkodott, és ásított egyet. – Mi újság errefelé? – kérdezte. – Mostanában muszáj megpróbálnom a Maycomb Tribune sorai között olvasni, mert ti egyáltalán nem tudattok velem semmit. – Akkor láttad a hírt Edgar unokatestvérünk fiának haláláról... Igazán tragikus eset volt. Jean Louise észrevette, milyen pillantást vált egymással Henry és az apja. – Bejött az egyik délután, teljesen felhevülve a futballedzéstől, kipakolta a Kappa Alpha diákszövetség hűtőjét, aztán megevett vagy egy tucat banánt, és az egészet leöblítette egy fél liter whiskeyvel. Egy óra múlva halott volt... nincs ebben semmi tragikus – mondta Atticus. – Azta... – jegyezte meg Jean Louise. – De Atticus! Edgar kisfiáról beszélünk... – méltatlankodott Alexandra. – Valóban szörnyű tragédia volt, Miss Alexandra – nyugtatta meg Henry. – Edgar bácsi még mindig udvarol neked, nénikém? – kérdezte Jean Louise. – Az ember azt hinné, tizenegy év elteltével előbb-utóbb csak megkéri a kezedet. Atticus figyelmeztetően felvonta a szemöldökét. Látta, hogy ébred fel a szunnyadó démon, hogy irányítása alá vonja Jean Louise-t: a lány szemöldöke szintén a magasba emelkedett, szeme elkerekedett, szájának egyik sarka pedig vészjóslóan felkunkorodott. Amikor így festett, csupán Isten és Robert Browning[5] tudhatta, vajon mit mond majd legközelebb. – De igazán, Jean Louise... – tiltakozott a nagynénje. – Tudod, hogy apáddal Edgar unokatestvérei vagyunk. – Hát, a ti korotokban ennek már nem lehet túl nagy jelentősége, Alexandra néni. – És mi újság a nagyvárosban? – szólt közbe Atticus gyorsan. – Jelen pillanatban inkább erről a nagyvárosról szeretnék hallani. Soha nem írtok meg nekem semmilyen zaftos pletykát... Bízom benne, Alexandra néni, hogy tizenöt perc alatt elmeséled az elmúlt év eseményeit. Megveregette Henry karját, leginkább azért, nehogy a fiatalember hivatalos tárgyú beszélgetésbe kezdjen Atticusszal, Henry pedig viszonozta a kedves gesztusként értelmezett mozdulatot. – Hát... – kezdte Alexandra –, Merriweatherékről biztos hallottál már – igazán tragikus dolog. – Mi történt? – Különmentek egymástól. – Micsoda? – kérdezett vissza Jean Louise őszintén meglepődve. – Úgy érted, elváltak? – Igen – biccentett a nagynénje. – Merriweatherék? – fordult a lány az apjához. – Mióta is voltak házasok? Atticus elgondolkodva a plafonra emelte a tekintetét – mindig is precíz ember volt. – Negyvenkét éve – felelte aztán. – Ott voltam az esküvőjükön. – Akkor kezdtük gyanítani, hogy valami nincs rendben köztük – folytatta az asszony –, amikor az ellenkező oldalon lévő padsorokba ültek le a templomban... – Állandóan ellenséges tekintettel bámultak egymásra vasárnaponként... – jegyezte meg Henry.
– Aztán mire észbe kaptunk, már be is jöttek az irodámba azzal a kéréssel, hogy bonyolítsam le a válásukat – fejezte be Atticus. – És segítettél nekik? – nézett az apjára Jean Louise. – Igen. – Mi volt az indok? – Házasságtörés. A lány hitetlenkedve megrázta a fejét. Istenem, gondolta, biztos van valami a vízben... – Mondd, Jean Louise, te így utaztál a vonaton? – szakította félbe töprengését a nagynénje hangja. Felkészületlenül érte a kérdés, így eltartott pár másodpercig, míg rájött, mit is ért Alexandra az így alatt. – Ööö... igen – felelte –, azaz nem is. Harisnyában, kesztyűben és rendes cipőben hagytam el New Yorkot, és közvetlenül Atlanta után öltöztem csak át. – Őszintén remélem, ezúttal jobban odafigyelsz majd az öltözködésedre, amíg itthon vagy – szipákolt Alexandra néni. – A végén rossz benyomásuk támad rólad az embereknek. Még azt hiszik, hogy... izé... hogy a szegénynegyedhez öltöztél. Jean Louise-nak baljós előérzete támadt. A százéves háború megközelítőleg a huszonhatodik évéhez érkezett, és semmi jele nem volt annak, hogy törékeny fegyverszüneten kívül bármi is kialakulhatna a szemben álló felek között. – Nénikém, azért jöttem haza, hogy két hétig mást se csináljak, csak pihenjek, ennyire egyszerű – felelte. – Kétlem, hogy akár csak a házból is kitenném a lábamat ezalatt. Egész évben halálra dolgozom magamat... Felállt, és odasétált a kandallóhoz; egy darabig a kandallópárkányra meredt, majd megfordult. – A maycombiek így is, úgy is kialakítanak rólam valamilyen benyomást; és az biztos, hogy nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy rendes ruhákban lássanak. Nézd, ha kiöltözve törnék rájuk – folytatta nyugodt hangon –, akkor kijelentenék, hogy teljesen New York-ivá váltam. Erre azzal jössz nekem, hogy azt gondolják, engem nem érdekel, hogy mit gondolnak, ha bő nadrágban mászkálok... Édes istenem, Alexandra néni, hát egész Maycomb tudja, hogy mielőtt először megjött az Átkom, kizárólag overallt hordtam... Atticus hirtelen megfeledkezett az ujjairól: lehajolt, hogy megkösse tökéletesen megkötött cipőfűzőjét, majd piros, de tökéletesen közönyös arccal emelkedett fel. – Ennyi elég lesz, Fürkész – jelentette ki. – Kérj bocsánatot a nagynénédtől... Ne kezdj rögtön veszekedni, amint hazaértél. Jean Louise az apjára mosolygott: ha érzékeltetni akarta vele a rosszallását, Atticus mindig visszatért gyerekkori becenevéhez. – Ne haragudj, Alexandra néni – sóhajtott fel. – Ne haragudj, Hank. Úgy érzem, engem itt elnyomnak, Atticus. – Akkor menj vissza New Yorkba, hogy megszabadulj a kötöttségektől és a gátlásoktól. Alexandra felállt, és eligazgatta a testén függőleges irányban végigfutó bálnacsont redőket. – Ebédeltél a vonaton? – Igen – hazudta Jean Louise. – Akkor talán egy kávét...? – Köszönöm, kérek. – Hank...?
– Köszönöm, asszonyom, én is. Alexandra anélkül hagyta el a szobát, hogy a bátyját is megkérdezte volna. – Még mindig nem voltál képes rászokni a kávéra? – kérdezte Jean Louise. – Nem – felelte az apja. – A whiskey-re sem? – Nem. – Mi a helyzet a dohányzással és a nőkkel? – Semmi. – Egyáltalán milyen szórakozásaid akadnak manapság? – Köszönöm, azért megvagyok. A lány úgy tett, mintha egy golfütőt tartana a kezében. – És mi van a...? – Az nem tartozik rád. – Meg tudod még fogni az ütőt? – Igen. – Régebben egész jól játszottál... ahhoz képest, hogy vak vagy. – Nincs semmi baj a... – kezdte Atticus. – Attól eltekintve, hogy nem látsz. – Be is tudnád bizonyítani jelen állításodat? – Igen, uram! Holnap háromkor megfelel? – Igen... azaz mégsem, megbeszélésem lesz. Mit szólsz a hétfőhöz? Hank, van valami dolgunk hétfő délután? – Semmi, kivéve azt a jelzálogügyet egykor – rezzent fel Hank. – Egy óra alatt garantáltan végzünk vele. – Akkor hétfőn a tiéd vagyok – fordult Atticus ismét a lányához. – Bár, ahogy elnézlek, kis kisasszony, én leszek a vak, aki a világtalant vezeti. A kandallónál álló Jean Louise felkapott egy időtől megfeketedett, fanyelű golfütőt, amely már évek óta szolgált piszkavasul is, majd kiöntette a padlóra a nagy, antik köpőcsészében tartott golflabdákat. Az oldalára fordította az edényt, kirugdosta a labdákat a szoba közepére, és épp nekilátott sorra visszaütni őket a köpőcsészébe, amikor Alexandra érkezett egy kávéskannával, csészékkel és csészealátétekkel, illetve süteményekkel megrakott tálcával a kezében. – Köztünk, négyünk között szólva, szégyenletes ez a szőnyeg – jelentette ki. – Tudod, Hank, amikor ideköltöztem, az volt az első dolgom, hogy befestettem a lehető legsötétebbre. Emlékszel, hogy nézett ki? Volt rajta egy fekete csík, innen egészen a kandallóig, amit egyszerűen képtelenség volt kiszedni... – Emlékszem, asszonyom. Attól tartok, én is közreműködtem a megrongálásában – felelte Hank. Jean Louise ledobta a golfütőt a tűzifahasábok mellé, majd öszszeszedte és a köpőcsészébe dobálta a labdákat. Visszaült a kanapéra, és elnézte, ahogy Hank begyűjti az elkóborolt golflabdákat; soha nem fogok ráunni arra, hogy a mozgását figyeljem, gondolta. A fiatalember visszatért a kanapéhoz, ijesztő tempóban felhajtott egy csésze forró feketét, majd így szólt: – Jobb, ha megyek, Mr. Finch. – Ha vársz egy kicsit, magam is veled tartok – felelte Atticus. – Elég jól érzi magát, uram?
– Egyértelműen. Jean Louise – fordult hirtelen a lányhoz –, mennyit írnak meg az újságok abból, ami mifelénk történik? – A helyi politikára gondolsz? Hát, a kormányzó botrányai minden alkalommal bekerülnek a pletykalapokba, de más nemigen. – Úgy értem, írnak-e arról a döntésről, amellyel a Legfelsőbb Bíróság próbálja kivívni magának a halhatatlanságot.[6] – Ó, arról... Hát, a Post szerint itt, Délen minden reggeli előtt meglincselünk valakit; a Journal nem foglalkozik az üggyel; a Timest pedig annyira lefoglalják az utókor iránti kötelezettségei, hogy halálra untatja az olvasóit. Nem igazán figyeltem az egészre, a montgomerybeli buszbojkotton és a Mississippiben történteken kívül. Az, hogy az állam nem hozott ítélet az ügyben, a legnagyobb melléfogásunk volt a Pickett-féle roham[7] óta. – Igen, így van. Gondolom, a lapok igyekeznek kihasználni a helyzetet... – Teljesen megvesztek, igen. – És az NAACP[8]? – Nem sokat tudok arról a bagázsról, azonfelül, hogy karácsonykor valami félretájékoztatott hivatalnokuk küldött nekem egy csomó, a szervezet emblémájával ellátott bélyeget, úgyhogy azokat tettem a képeslapokra. Edgar bácsi megkapta az üdvözletemet? – Igen, és volt is néhány javaslata arra nézve, hogy mit kellene tennem veled – vigyorodott el szélesen Atticus. – Például...? – Azt mondta, fel kellene mennem New Yorkba, és a hajadnál fogva kellene elkapnom téged, hogy alaposan elfenekeljelek egy nádpálcával. Edgar soha nem volt jó véleménnyel rólad, úgy érzi, túlzottan független vagy... – Annak a felfuvalkodott, vén törpeharcsának egyszerűen nincs humorérzéke. Igen, tényleg törpeharcsa: a pofaszakálla meg a harcsaszája is megvan hozzá. Gondolom, szerinte az, hogy egyedül élek New Yorkban, már önmagában, ipso facto annyit tesz, hogy bűnben élek – igaz? – Úgy valahogy – felelte az apja, majd felhúzta magát a karosszékből, és intett Henrynek, hogy indulhatnak. – Fél hétkor, kedves? – fordult a fiatalember Jean Louise felé. A lány bólintott, majd a nagynénjére sandított a szeme sarkából. – Jó leszek pantallóban? – Nem, kisasszony. – Jó neked, Hank – mondta Alexandra.
3 Kétség sem fért ahhoz, hogy Alexandra Finch Hancock bármely szögből impozáns látványt nyújtott: a hátsó fele éppoly rendíthetetlen volt, mint az elülső. Jean Louise gyakran eltűnődött azon, vajon honnan szerzi be a fűzőit, de soha nem tette fel nagynénjének ezt a kérdést. A halcsontos szerkezetek szédítő magasságba tolták fel a mellét, összeszorították a derekát, és felduzzasztották a hátsóját, sikeresen azt a benyomást keltve, hogy valaha homokóraalakkal rendelkezett. Valamennyi rokona közül apja nővére került a legközelebb ahhoz, hogy állandó bosszúságot okozzon Jean Louise-nak. Az asszony soha nem bánt kegyetlenül vele – az azáleáit megrágó nyulak kivételével egyetlen élőlénnyel sem bánt kegyetlenül, őket viszont megmérgezte –, de a maga idejében és a maga módján pokollá tette a lány életét. Most, hogy Jean Louise már felnőtt, tizenöt percig sem tudtak úgy beszélgetni egymással, hogy ne kerültek volna elő köztük olyan összeegyeztethetetlen véleménykülönbségek, amelyek egy barátságra serkentőleg hatnak ugyan, rokonok esetén viszont pusztán arra jók, hogy kínosan szívélyeskedő hangulatot teremtsenek. Jean Louise titokban képes volt örülni nagynénje számos dolgának egészen addig, amíg fél kontinens választotta el őket egymástól, ám amint találkoztak, minden bántóvá vált, és azonnal semmissé lett, ahogy a lány megvizsgálta az asszony cselekedeteinek indítóokait. Alexandra azon személyek egyike volt, akik semmiért nem fizettek árat életük során; Jean Louise könnyen el tudta képzelni, hogy ha nagynénjét bármilyen érzelmi ráfordításra kötelezné a sors, akkor a mennyei recepciós pulthoz érkezve nekiállna visszatérítést követelni. Alexandra harmincöt éve férjnél volt, ám ha ez gyakorolt is rá bármiféle hatást, egyáltalán nem látszott meg rajta. Egyetlen fiút hozott a világra, Francist, aki a lány véleménye szerint mind külsőre, mind jellemében egy lóra emlékeztetett, és hosszú évekkel ezelőtt elhagyta Maycombot, hogy biztosítási ügynökként szerezzen magának dicsőséget Birminghamben. Nem is baj. Az asszony egykori – illetve technikailag jelenkori – férje, James Hancock nagydarab, jóravaló férfi volt, aki a hét hat napján lelkiismeretesen igazgatta a család gyapotraktárát, a hetediken pedig horgászni ment. Tizenöt évvel ezelőtt aztán az egyik vasárnap azt az üzenetet küldte feleségének egy néger fiúval a Tensas folyó melletti táborából, hogy inkább marad a folyóparton, és többé nem megy haza. Miután Alexandra megbizonyosodott arról, hogy nincs másik nő a képben, a legkevésbé sem érdekelte a dolog. Francis azonban úgy döntött, hogy egész életében keresztként fogja cipelni vállán a történteket: soha nem volt képes megérteni, vajon Atticus miért ápolt továbbra is távoli, de kiváló viszonyt az apjával (úgy gondolta, hogy a nagybátyjának tennie kellene valamit), vagy hogy anyját miért nem tette tönkre James kirívó, következésképp megbocsáthatatlan viselkedése. Amikor Jimmy bácsi hírét vette Francis hozzáállásának, újabb üzenetet küldött, ezúttal a fiának, tudatva vele, hogy ha Francis meg akarja látogatni és le akarja lőni őt, áll a fia rendelkezésére, de erre soha nem került sor. Végül egy harmadik üzenet is eljutott Francishez: Ha nem állsz elém férfiként, akkor hallgass! Jimmy bácsi elpártolása a legkevésbé sem kavarta fel Alexandra életének nyugodt állóvizét: továbbra is ő készítette a legfinomabb süteményeket a missziós egylet gyűléseinek alkalmából; még több időt fordított a város három kulturális egyesületében végzett tevékenységére; miután Atticusnak sikerült kiszednie Jimmy bácsi pénzét, bővítette a tejesüveg-gyűjteményét; röviden szólva, megvetette a férfiakat, és kivirult, ha egyetlen hímnemű egyed sem volt a környezetében. Sikeresen elkerülte a figyelmét, hogy fia olyan meleg, akár egy kályha, egyszerűen csak örült, hogy Francis Birminghamben élt, mivel a srác fojtogató odaadással imádta őt – Alexandra kötelességének érezte, hogy viszonozza
ezt az érzelmet, ám a legkevesebb spontaneitást sem volt képes felmutatni e téren. A megye életében meghatározó szerepet játszó személyek egyöntetűen azon a véleményen voltak, hogy Alexandra néni fajtája utolsó példánya: mereven fensőbbséges modorát internátusban csiszolták, teljes odaadással kiállt minden erkölcsi kérdésben, egyetlen percig sem késlekedett ítéletet mondani, és javíthatatlan pletykafészek volt. Amikor a lányiskolába járt, még egyetlen tankönyvben sem szerepelt az önbizalomhiány szó, így hírből sem ismerte e kifejezés jelentését. Soha nem unatkozott, és minden alkalmat megragadott arra, hogy királyi előjogával élve intézkedjen, tanácsokat és figyelmeztetéseket osztogasson, és felhívja környezete figyelmét a rájuk leselkedő veszélyekre. A legkevésbé sem volt tudatában annak, mekkora erkölcsi vihart képes kiváltani unokahúgában egyetlen elejtett szavával is, arra késztetve őt, hogy még legjobb szándékait és saját motivációit is megkérdőjelezze, mégis mindig addig rángatta Jean Louise lelkiismeretének kispolgári, protestáns húrjait, amíg a végén mintha már valami fantomcitera zengett volna a lányban. Ha valaha is képes lett volna tudatosan rátapintani Jean Louise érzékeny pontjaira, újabb skalpot tűzhetett volna az övére, de a hosszú éveken át tartó taktikai megfigyelés során a lány kiismerte ellenfelét. Bár képes volt megfutamítani az asszonyt, Jean Louise továbbra sem tanulta meg, hogyan hozhatná helyre az ellenség által okozott károkat. A legutóbbi összetűzésükre Jean Louise bátyjának halálakor került sor. Épp a konyhában voltak Jem temetése után, és Maycombban a halál részét képező törzsi lakoma maradványait takarították el. A Finch család idős szakácsnője, Calpurnia elmenekült a házból, amikor tudomást szerzett Jem haláláról, és a halotti torra sem tért vissza. Alexandra Hannibálként lendült támadásba: – Úgy érzem, ideje, hogy hazaköltözz, Jean Louise. Apádnak nagy szüksége van rád. Korábbi tapasztalatainak köszönhetően a lány azonnal felborzolta a tollait. Hazudsz, gondolta: ha Atticusnak szüksége lenne rám, arról tudnék. De úgysem értenéd, hogy honnan tudnék róla, mert egyszerűen képtelen vagy felfogni az ilyesmit. – Szüksége van rám? – kérdezte. – Igen, kedvesem. Nyilván te is megérted... mondanom sem kellene. De, mondd csak. Tegyél csak helyre. Gázolj csak be bakancsos lábaddal a magánterületünkre... Atticus fel sem hozta ezt a kérdést. – Nénikém, tudod, hogy ha apámnak szüksége van rám, akkor itthon maradok; jelenleg viszont nagyjából annyira van szüksége rám, mint egy hanyattesésre. Borzalmasan éreznénk magunkat itt együtt, ezt ő is tudja, és én is tudom. Hát nem érted, hogy ha nem kezdünk újra azokkal a dolgokkal foglalkozni, amelyekkel korábban foglalkoztunk, akkor mindannyian jóval lassabban fogunk felépülni? Képtelen vagyok ezt megértetni veled, Alexandra néni, de csak úgy teljesíthetem a kötelességemet Atticus felé, ha pontosan azt teszem, amit teszek: ha a saját erőmből, a saját életemet élem. Csak akkor lesz szüksége rám, ha megromlik az egészsége, és ha ez bekövetkezik, nem kell majd megmondanod, mit tegyek... hát nem érted? Nem, nem értette. Alexandra azt látta, amit Maycomb látott, a város pedig elvárta, hogy minden lány teljesítse a kötelességét. Egyértelmű volt, hogy Atticus egyetlen lányaként mi lenne a kötelessége megözvegyült apja felé, a férfi egyetlen fiának halála után: haza kellene költöznie, hiszen minden rendes lány ezt tenné, és ha nem tett így, az annyit jelentett, hogy nem is volt rendes lány. – Szerezhetnél magadnak állást a bankban, hétvégenként pedig lemehetnél a tengerpartra. Egész
aranyos társaság gyűlt össze mostanában a városban, csupa fiatal. Szeretsz festegetni, igaz? Szeretsz festegetni... Vajon Alexandra szerint mégis mi a fenével tölti az estéit New Yorkban? Valószínűleg ugyanaz a véleménye, mint Edgar bácsinak. Minden hétköznap este nyolcig a Fiatal Művészek Körében időzik, ahol a fiatal hölgyek rajzolgatnak, akvarelleket festenek és rövid bekezdésekből álló, csattanós történeteket írnak. Alexandra számára óriási és meglehetősen ízléstelen különbség volt azon festők és azon személyek között, akik festettek, illetve az írók és azok között, akik írogatni szoktak. – ...a tengerpart tele van olyan helyekkel, ahonnan gyönyörű a kilátás, és a hétvégéid szabadok lennének. Issstenem... Akkor ugrik nekem, amikor alig vagyok magamnál, és rögtön megszabja az életem irányát. Hogyan lehetséges, hogy hiába Atticus húga, még sincs semmi fogalma arról, hogy mi zajlik a bátyja fejében, az én fejemben, egyáltalán, bárki fejében? Istenem, miért nem adtál nekünk nyelveket, amelyeken megértethetnénk magunkat Alexandrával? – Nénikém, könnyű megmondani valakinek, hogy mit kellene tennie... – De nehéz rávenni az illetőt, hogy meg is tegye azt. Ez okozza a legtöbb bajt, hogy az emberek nem azt teszik, amit mondanak nekik. Végleg eldöntetett tehát: Jean Louise-nak otthon kell maradnia. Alexandra majd közli a hírt Atticusszal, a világ legboldogabb emberévé téve őt ezáltal. – Nem maradok itthon, nénikém; ha itthon maradnék, azzal a világ legszomorúbb emberévé tenném apámat... De ne aggódj, Atticus tökéletesen meg fogja érteni ezt, és abban is biztos vagyok, hogy ha belelendülsz, egész Maycombbal meg fogod értetni, mi történt. Hirtelen mélyre hatolt a kés: – A bátyád egészen a halála napjáig aggódott amiatt, hogy ennyire nem vagy tekintettel másokra! Meleg este volt, csöndes eső hullott Jem sírjára. Soha nem mondtál semmi ilyesmit, nem is fordult meg a fejedben ilyen gondolat; ha mégis megfordult volna, elmondtad volna nekem. Mindig is ilyen voltál... jó pihenést, Jem. Sót dörzsölt a sebbe: nem vagyok tekintettel másokra, hát jó, rendben. Önző vagyok és önfejű, túl sokat eszem, és csak beszélek, és kezd olyan érzésem lenni, mintha valami imakönyvből olvasnám a gondolataimat. Isten bocsássa meg, hogy nem teszem, amit tennem kellene, és azt teszem, amit nem kellene... ó, a bús francba. Visszatért New Yorkba, de lüktető lelkiismeret-furdalását még Atticus sem volt képes csillapítani. Ez két évvel ezelőtt történt. Jean Louise azóta már rég nem emésztette magát amiatt, hogy önző lenne, Alexandra pedig teljesen lefegyverezte őt azzal, hogy végrehajtotta élete egyetlen nagylelkű cselekedetét: amikor Atticuson erőt vett az ízületi gyulladás, Maycombba költözött, hogy a bátyjával éljen. Jean Louise-t alázatos hála töltötte el. Ha Atticus tudott volna a húga és a lánya közötti titkos megállapodásról, soha nem bocsátott volna meg nekik; bár senkire nem volt szüksége, mégis remek ötlet volt, hogy legyen a közelében valaki, aki rajta tartja a szemét, begombolja az ingét olyankor, amikor használhatatlanok a kezei, és vezeti a háztartást. Ez a feladatot fél évvel korábban még Calpurnia látta el, de az asszony már olyan öreg volt, hogy a munka nagyobb része egy ideje Atticusra hárult, Cal pedig végül érdemei elismerése mellett visszavonult a színesnegyedben lévő otthonába. – Majd én elmosom őket, nénikém – mondta Jean Louise, látva, hogy Alexandra nekiáll összeszedni a kávéscsészéket. – Felállt a kanapéról, és nagyot nyújtózkodott. – Tudom, hogy ilyenkor mindig elálmosodsz.
– Ugyan, csak pár csésze – felelte Alexandra –, egy perc alatt végzek velük. Maradj csak, ahol vagy. Jean Louise maradt, ahol volt, és körülnézett a nappaliban. A régi bútorok jól illettek az új házba; az ebédlő felé pillantva látta, hogyan táncolnak a világoszöld falon a pohárszéken álló, egykor édesanyja tulajdonát képező, ezüstből készült vizeskorsóról, kupákról és tálcáról visszaverődő fényfoltok. Atticus hihetetlen egy ember, gondolta. Élete egyik fejezete lezárul, erre ő lebontja régi otthonát, és újat épít a város másik végében. Én képtelen lennék erre. A régi ház helyén fagylaltozót nyitottak... vajon ki lehet a tulajdonosa? Kiment a konyhába. – Na, és mi újság New Yorkban? – kérdezte Alexandra. – Kérsz még egy csészével, mielőtt kiöntöm? – Köszönöm, igen. – Jut eszembe, hétfő délelőtt áthívtam néhány ismerősödet kávézni. – Nénikém! – hördült fel Jean Louise. A délelőtti kávézás kifejezetten maycombi jelenség volt: az összejövetelt az otthonukba hazalátogató lányok tiszteletére rendezték, akiket fél tizenegyes kezdéssel közszemlére tettek, kizárólag azért, hogy a városban rekedt társaik alaposan szemügyre vehessék őket. Ilyen körülmények között csak nagy ritkán támadtak új életre a gyerekkori barátságok. Jean Louise nagyjából senkivel nem tartotta a kapcsolatot azok közül, akikkel együtt nőtt fel, és különösebben nem is vágyott arra, hogy újra megismerkedjen kamaszkori társaival. Iskoláséveit élete legszörnyűbb korszakának tartotta: olyan kevés érzelgősséggel gondolt vissza egykori leányiskolájára, hogy azt akár érzéketlenségnek is lehetett volna nevezni, és semmi nem szerezhetett volna kevesebb örömet neki, mint az, hogy egy „emlékszel erre és erre?” játékot játszó társaság közepén ücsörögjön. – Kimondhatatlanul ijesztőnek tartom már a gondolatot is – jelentette ki –, de rajonganék egy ilyen összejövetelért. – Magam is így gondoltam, kedvesem. Egy pillanatra rátört a gyengédség. Soha nem fogja tudni igazán megköszönni Alexandrának, hogy az asszony ideköltözött Atticushoz. Tisztességtelennek érezte, hogy valaha is szarkasztikus volt a nagynénjével: Alexandrában a fűzője ellenére is lakozott egyfajta védtelenség, igen, és egyfajta kifinomultság is, amely rá soha nem lesz jellemző. Valóban fajtája utolsó példánya, gondolta. Bár három háborút is túlélt, egyik sem érintette meg őt; semmi nem rendíthette meg a világát, amelyben a férfiak a verandán ücsörögve, vagy függőágyukban heverészve dohányoztak, a hölgyek pedig hideg vizet kortyolgatva, lágyan legyezgették magukat. – Mi újság Hankkel? – Remekül boldogul, drágám. Gondolom, tudod, hogy a Kiwanis Klub őt választotta az Év emberének, és egy bájos oklevelet is kapott tőlük. – Nem, nem tudtam. A Kiwanis Klub háború után alapított kitüntetését rendszerint azok a fiatalemberek kapták, akik „sikereket arattak”. – Atticus annyira büszke volt rá; azt mondja, bár a „szerződés” szó jelentését még nem ismeri, az adóügyekkel már egész jól elboldogul. A lány elvigyorodott. Apja azt szokta mondogatni, az egyetem elvégzése után az embernek legalább öt évig kell még tanulmányoznia a jogtudományt: két évig a gazdaságjogot kell gyakorolnia, két évig
Alabama állam törvénykönyvét kell bújnia, az ötödik évben pedig újra kell olvasnia a Bibliát és Shakespeare műveit – csak ezután jelentheti ki, hogy rendelkezésére állnak az eszközök, amelyek segítségével bármilyen körülmények között megállhatja a helyét. – És mit szólnál, ha Hank az unokaöcséd lenne? Alexandra épp egy konyharuhába törölte a kezét, de erre mozdulatlanná dermedt, majd megfordult, és szúrós pillantást vetett az unokahúgára. – Komolyan beszélsz? – Lehet. – Ne siesd el a döntést, kedvesem. – Ne siessem el? De Alexandra néni, huszonhat éves vagyok, és az idők kezdete óta ismerem Hanket. – Igaz, de... – Mi a gond, nem tartod elég jónak őt? – Nem erről van szó, csak... Nézd, Jean Louise, randevúzni valakivel az egy dolog, de feleségül menni hozzá az megint egy másik. Mindent számításba kell venned... Henry családi háttere... – ...pontosan megegyezik az enyémmel. Egymás szájában nőttünk fel. – A családjában komoly italozási hajlam van... – Nénikém, minden családban akad italozási hajlam. – A Finchek között nem! – húzta ki magát mereven Alexandra. – Igazad van, mi csak mind őrültek vagyunk. – Te is tudod, hogy ez nem igaz – közölte az asszony. – Ne felejtsd el, hogy Joshua bácsi azért rendesen bekattant. – Tudod, hogy az a család másik ágáról jött nála. Jean Louise, nincs a megyében jóravalóbb fiatalember Henry Clintonnál, és biztos, hogy nagyszerű férje lesz valakinek, de... – De azt mondod, hogy egy Clinton nem elég jó egy Finchnek. Drága nénikém, ez a fajta gondolkodásmód kiment a divatból a francia forradalommal... vagy épp akkor vette kezdetét, nem is tudom. – Egyáltalán nem ezt mondom. Csak arról van szó, hogy ezt a döntést igazán alaposan át kell gondolni. Jean Louise elmosolyodott; máris beélesítette védelmi rendszerét. Már megint kezdődik – istenem, miért kellett egyáltalán utalnom Hank kérdésére? Legszívesebben felpofozta volna magát. Ha Alexandra nénin múlna, ő valami tiszta és jóravaló, buta vidéki tehenet választana a fiatalembernek a Wild Fork környékéről, és boldogan áldását adná a gyerekeikre. Ennyi járt Henrynek az élettől. – Hát, nem tudom, mennyire lehet óvatos az ember, Alexandra néni. Atticus boldog lenne, ha Hank hivatalosan is családtaggá válna... tudod, hogy táncra perdülne örömében. Valóban így volt. Atticus Finch jóindulatú objektivitással szemlélte Henrynek a lánya meghódítására tett kiforratlan próbálkozásait: ha a fiú tanácsot kért tőle, állt a rendelkezésére, de határozottan elzárkózott attól, hogy belekeveredjen az ügybe. – Atticus férfi, nem sokat tudhat az ilyen ilyesmiről. – Miféle ilyesmiről, nénikém? – kezdtek megfájdulni a fogai. – Mondd, Jean Louise, ha lenne egy lányod, te mit kívánnál a számára? Természetesen csakis a legjobbat. Úgy látszik, még nem jöttél rá erre, a korodbeli fiatalok látszólag nem tudják ezt, de... mit szólnál, ha a lányod egy olyan férfihoz akarna feleségül menni, akinek az apja elhagyta a családjukat, hogy aztán a mobile-i síneken végezze egy részeg éjszakán? Cara Clinton áldott jó lélek volt, és szo-
morú sors jutott neki, ez az egész nagyon szomorú, de jobb, ha meggondolod, mielőtt hozzámész ahhoz a fiúhoz, aki az ő egyesülésükből jött a világra. Ezen azért érdemes elgondolkodni. Érdemes, bizony. Látta, hogyan csillan meg a fény a csigákba font paróka alatti, savanyú arcot átszelő, aranykeretes szemüvegen, látta, hogy rebbennek meg a csontos ujjak. Az italról van itt szó, jó urak; tanácsomat kérték, hát idehallgassanak: Azt állítja, ha inna, elverné a nejét, Itassuk hát le, és lássuk a medvét![9] Alexandra nem volt elragadtatva a lány produkciójától; sőt, elképesztően bosszantotta Jean Louise hozzáállása. Képtelen volt felfogni a mai fiatalok viselkedését. Nem mintha különösebben meg kellett volna érteni őket, elvégre a fiatalok minden nemzedékben ugyanolyanok voltak, de dühítette, felingerelte ez a pimasz elbizakodottság, a tény, hogy életük legfontosabb kérdéseit sem voltak hajlandók komolyan venni. Jean Louis élete legsúlyosabb hibáját készült elkövetni, és közben ezt a sekélyes Gilbert és Sullivan-dalt idézve gúnyolódik vele. Nem lett volna szabad anya nélkül felnőnie. Atticus kétéves korától kezdve hagyta, hogy elvaduljon, és tessék, meg is lett az eredménye! Kénytelen lesz ráncba szedni a lányt, méghozzá kemény kézzel, mielőtt túl késő lenne. – Szeretnélek emlékeztetni téged a felnőttlét néhány fontos dolgára, Jean Louise. – Nem emelte fel a kezét, hogy elhallgattassa a lányt. – Biztos vagyok abban, hogy azokat a dolgokat már ismered, de van pár dolog, amivel minden szellemeskedésed ellenére sem vagy tisztában, és istenemre, most el fogom mondani neked ezeket. Hiába élsz abban a nagyvárosban, olyan ártatlan vagy, akár a ma született bárány. Henry nem megfelelő számodra, és soha nem is lesz az. Mi, Finchek nem házasodunk össze alacsony sorból származó fehér aljanépek gyerekeivel, márpedig Henry szülei pontosan ebbe a társadalmi osztályba tartoztak a születésükkor, és a haláluk napján is. Hiába is próbálnánk szépíteni a helyzetet. Az a fiú is csupán azért olyan, amilyen, mert apád még kiskorában kézbe vette, és mert a háború miatt a kormány kifizette a taníttatását. Bármilyen jóravaló fiatalember, mindig ki fog ütközni rajta a származása. Észrevetted már, hogy mindig lenyalja az ujjait, miután süteményt evett? Aljanép. Láttad már, hogy úgy szokott köhögni, hogy nem teszi a szája elé a kezét? Aljanép. Megfigyelted, hogy folyton az orrát túrja, amikor azt hiszi, senki nem látja? Aljanép... – Ez mind nem azért van, mintha aljanép lenne, hanem azért, mert férfi – felelte a lány szelíden. Belül azonban forrt a dühtől. Ha adok neki pár percet, ismét jobb kedvre hangolódik majd. Ő soha nem lenne képes olyan szavakat használni, amilyeneket én készülök a fejéhez vágni. Soha nem lenne olyan közönséges, mint Hank és én. Nem tudom, ki és mi ő, de jobb, ha leállítja magát, mielőtt még olyasmit mondok, amin aztán elgondolkodhat egy ideig... – ...és mindennek a tetejében, még azt hiszi, hogy karriert csinálhat magának a városban, édesapád farvizén hajózva. Már maga az ötlet is, hogy átvegye a helyét a metodista egyházközösségben, hogy megpróbálja átvenni a praxisát, hogy fel-alá furikázik a megyében édesapád autójával! Hiszen már most is úgy viselkedik, mintha az övé lenne ez a ház... És mit tesz erre Atticus? Elfogadja a dolgot, azt teszi! Elfogadja, és még örömét is leli benne. Miközben az egész város azt beszéli, hogy Henry Clinton mindent kifacsar belőle, amit csak... Jean Louise megálljt parancsolt a mosogatón pihenő, vizes csésze peremén köröző ujjainak. Lerázott a padlóra egy vízcseppet, és elkente a linóleumon a cipőtalpával.
– Mondd, nénikém – kezdte szívélyesen –, miért nem mész és vizelsz bele inkább a kalapodba? * A Jean Louise és Atticus között szombat esténként lezajló rítus túl régóta létezett már ahhoz, hogy megtörjék. A lány besétált a nappaliba, megállt apja széke előtt, és megköszörülte a torkát. Atticus letette a Mobile Presst, és felnézett a lányára, aki erre lassan körbefordult a tengelye körül. – Minden cipzár felhúzva? Egyenesen áll a harisnyám? Sehol egy kilógó hajtincs? – Hét óra, és minden a legnagyobb rendben – felelte Atticus. – Káromkodtál a nagynénéd előtt. – Nem is. – Azt mondta, hogy így történt. – Durva voltam, de nem átkozódtam. Gyerekkorukban Atticus többször is éles határvonalat húzott Jean Louise és a bátyja számára a puszta trágárság és az istenkáromlás között: az előbbit hajlandó volt elviselni, ugyanakkor ki nem állhatta, ha Isten nevét is belekeverték a dologba. Ennek eredményeképpen egyikük sem káromkodott soha Atticus jelenlétében. – Kihozott a sodromból, Atticus. – Ne hagyd magad. Mit mondtál neki? A férfi megrezzenő arccal nyugtázta Jean Louise válaszát. – Hát, jobb, ha kibékülsz vele. Kicsim, igaz, ugyan, hogy néha magas lóról beszél az emberrel, de jó asszony... – Hankről volt szó, és tényleg nagyon feldühített. Atticus bölcs emberként nem erőltette tovább a kérdést. A Finch-ház csengője rejtélyes szerkezet volt: bárki nyomta meg a gombját, a bentiek pontosan megállapíthatták, milyen lelkiállapotban van az illető. Amikor felhangzott a csilingelő hang, Jean Louise tudta, hogy Henry kifejezetten boldogan várakozik odakint. Odasietett az ajtóhoz. Ahogy Henry belépett az előszobába, a lány orrát megcsapta kellemesen férfias illata, ám a borotvakrém, a dohány az új autó és a poros könyvek szagát hamar semmivé foszlatta a konyhában lezajlott beszélgetés emléke. Jean Louise váratlan mozdulattal átkarolta a fiatalember derekát, és a mellkasára hajtotta a fejét. – Ezt most miért? – pillantott rá Henry örömteli arccal. – A nagyvárosi lányok bűnös elveinek köszönhetően... Menjünk! – Korán hazahozom, Mr. Finch! – kukucskált be a fiatalember a nappaliban ücsörgő Atticushoz, aki erre játékosan megfenyegette őt az újságjával. Ahogy kisétáltak az estébe, Jean Louise eltűnődött, vajon mit tenne Alexandra, ha tudná, hogy unokahúga még soha nem állt ilyen közel ahhoz, hogy hozzámenjen holmi aljanéphez.
II 4 Az Alabama állambeli Maycomb városa egy Sinkfield nevű fogadós lélekjelenlétének köszönheti elhelyezkedését. Az illető a megye történetének hajnalán a környék egyetlen fogadóját üzemeltette két természetes módon kialakult földút kereszteződésénél: akkoriban történt, hogy William Wyatt Bibb kormányzó az újonnan megalapított Maycomb megye belső békéjének érdekében megbízott egy csapat földmérőt a terület földrajzi középpontjának kijelölésével, hogy ott építhessék majd fel az új kormányzati székhelyet. Ha Sinkfiled nem áll elő egy merész húzással az érdekei védelmében, Maycomb városa a minden látnivalótól mentes Winston-mocsár közepén kapott volna helyet. Ehelyett azonban úgy alakult, hogy az új város Sinkfield fogadója körül nőtt ki a földből, mivel a férfi egyik este leitatta a földmérőket, majd rábeszélte őket, hogy vegyék elő ismét a térképeiket, nyessenek le egy kicsit a számításaikból emitt, tegyenek hozzájuk egy kicsit amott, az ő igényeinek megfelelően helyezve át a megye földrajzi középpontját. Másnap reggel aztán a térképeken kívül még ötliternyi házi készítésű whiskeyvel a nyeregtáskájukban bocsátotta el a két férfit – két-két liter a földmérők jussa volt, egyet pedig személyesen a kormányzónak küldött. Jean Louise sosem tudta eldönteni, vajon Sinkfield bölcs döntést hozott-e, amikor mintegy harmincöt kilométernyire helyeztette az új várost az akkoriban egyedüli tömegközlekedési eszköznek számító folyami hajók kikötőjétől, hiszen a megye déli peremén lakó embereknek így kétnapi útjukba telt, hogy eljussanak Maycombba az ottani boltokban árusított árucikkekért; ennek köszönhető az is, hogy a város százötven évig egyáltalán nem növekedett. Mivel létezésének elsődleges célja az volt, hogy kormányzati székhelyül szolgáljon, ráadásul rengeteg szakképzett ember élt itt, így a városban nem uralkodott a legtöbb alabamai településre jellemző rendetlenség. Mindenki Maycomba jött, ha azt akarta, hogy kihúzzák a fogát, megjavítsák a szekerét, megvizsgálják a szívét, bankba tegyék a pénzét, meggyógyítsák az öszvérét, megmentsék a lelkét, vagy épp meghosszabbítsák a jelzálogkölcsönét. Mivel csak roppant ritkán telepedtek be új családok, a maycombiak egymás között házasodtak, míg végül kibogozhatatlanul összekuszálódtak a rokoni szálak, a közösség tagjai pedig monoton módon hasonlítani kezdtek egymásra. Jean Louise egészen a világháborúig szinte a város valamennyi lakosával rokonságban állt leszármazás vagy házasság révén, de ez semmi nem volt ahhoz, ami a megye északi részén folyt. Az Old Sarum nevű közösséget két, egymástól a kezdetektől fogva elkülönülő, de szerencsétlen módon csaknem ugyanazt a nevet viselő család népesítette be, a Cunninghamek és a Coninghamek, akik olyan hosszú ideje házasodtak már egymás között, hogy a nevük írásmódja idővel csupán akadémikus kérdésnek számított – mindaddig, amíg az egyik Cunningham kötekedni nem kívánt egy Coninghammel holmi földterület miatt, és bíróság elé nem vitte az ügyet. Jean Louise mindössze egyetlenegyszer volt tanúja annak, hogy Taylor bíró nem tudott dűlőre jutni egy efféle üggyel a tárgyalóteremben: Jeems Coningham azt állította, hogy az anyja ugyan Cunninghamként írta alá a nevét a különféle okiratokon, de valójában Coningham lány volt, egyszerűen csak nem volt túl jó a helyesírása, alig tudott olvasni, ráadásul arra is hajlamos volt, hogy esténként hosszan elücsörögjön a verandán a távolba meredve. Miután kilenc órán keresztül hallgatta az Old Sarum-i lakosok különc szokásairól szóló történeteket, Taylor bíró a szemben álló felek összejátszására hivatkozva közölte, hogy a bíró-
ság nem foglalkozik tovább az üggyel, és kijelentette, őszintén reméli, mindkét oldal képviselői elégedettek azzal, hogy nyilvánosan előadhatták az álláspontjukat. Azok voltak – alapvetően nem is vágytak másra. Maycomb csak 1935-ben tett szert első aszfaltozott utcájára F. D Roosevelt jóvoltából, de még akkor sem egy valódi utcát sikerült burkolattal ellátni. Az elnök valamilyen oknál fogva úgy döntött, hogy az általános iskola bejárata előtti, az épület két oldalán futó utcákat összekötő terület fejlesztésre szorul, a fejlesztés pedig meg is történt, számos lehorzsolt térdet és betört koponyát eredményezve, míg az iskolaigazgató végül kihirdette, hogy a gyerekek nem fogócskázhatnak többet az aszfalton. Így vetették el a megyei önrendelkezés magvait Jean Louise nemzedékének szívébe. A második világháború művelt valamit Maycombbal: a városi fiúk különös ötletekkel a fejükben tértek haza, pénzt akartak keresni, és kárpótolni akarták magukat az elveszett időért. Förtelmes színekre festették át szüleik házát, kimeszelték az üzleteket, és neonreklámokat tettek rájuk, felhúzták saját, vörös téglából épült otthonaikat a korábbi kukoricaföldek és fenyőligetek helyén. Az utcákat nem csupán leaszfaltozták, de el is nevezték őket (például Adeline útnak, Miss Adeline Clay után), az idősebbek azonban nem voltak hajlandó ezeket a neveket használni – „a Tompkins ház utcája” megnevezés tökéletesen elegendő volt ahhoz, hogy az ember tudja, merre jár. A háború után az egész megyéből csapatostul költöztek Maycombba a haszonbérlők fiai, hogy gyufásdobozokra emlékeztető faházakat emeljenek, és családot alapítsanak a városban. Senki nem igazán tudta, miből élnek, mégis megéltek valamiből, és ha a város hajlandó lett volna tudomást venni a létezésükről, új társadalmi réteget alkottak volna. Bár Maycomb külsőre megváltozott, az új, konyhai robotgépekkel és televíziókkal felszerelt házak lakóiban ugyanazok a régi szívek dobogtak. Az emberek annyiszor meszelték ki az épületeket, ahányszor csak akarták, és teleaggathatták őket neontáblákkal, az idős gerendák kitartóan viselték újabb és újabb terheiket. – Nem tetszik, igaz? – kérdezte Henry. – Láttam, milyen arcot vágtál, amikor beléptünk az ajtón. – Ez csupán a változással szemben megnyilvánuló, konzervatív ellenállásom – felelte Jean Louise sült garnélarákkal tele szájjal. A Maycomb Hotel étkezőjének egyik kétszemélyes asztala mellett ültek krómszékeiken, miközben a légkondicionáló állandó morajlással érvényesítette akaratát a helyiségben. – Csak az tetszik az egészben, hogy már nem bűzlik a hely. Hosszú, számos fogással megterített asztal, a régi, dohos helyiség, és a forró konyhai zsír szaga... – Hank, mi az a „forró zsír a konyhában”? – Hm? – Valamilyen játék volt, vagy mi. – Szerintem a hideg-meleg játékra gondolsz, kedves. – Nem, ez valami fogócskaszerű dolog volt... Képtelen volt visszaemlékezni a játékra. Amikor haldoklik, nyilván eszébe jut majd, most azonban csak egy durva vászoning ujjának villanása és a gyors, egybemosódó „Forrózsírakonyhában!” kiáltás rémlett neki. Eltűnődött, vajon kié lehetett az az ing, és mi lehet mostanában az illetővel... Lehetséges, hogy családja van, és odakint él az egyik kis új házban. A lányon erőt vett az a különös érzés, hogy elszaladt mellette az idő. – Menjünk le a folyóhoz, Hank – mondta. – Ugye nem gondoltad, hogy eleve nem oda készültünk? – mosolygott rá Henry. Nem tudta, miért,
de Jean Louise olyankor volt leginkább a régi önmaga, amikor Finch’s Landingben jártak; mintha magába szívott volna valamit az ottani levegőből. – Igazi Jekyll és Hyde-jellem vagy – tette hozzá. – Te meg túl sokat nézed a tévét. – Néha már azt hiszem, hogy így elkaptalak – szorította ökölbe kezét a fiatalember –, és pont, amikor már azt gondolom, hogy szorosan tartalak, egyszerűen eltűnsz előlem. – Mr. Clinton, ha megenged egy észrevételt egy kellő tapasztalattal rendelkező hölgytől: a keze elárulja önt – húzta fel a szemöldökét a lány. – Mégpedig hogyan? – Hát nem tudod, hogyan fogj meg egy nőt, drágám? – vigyorodott el Jean Louise, majd úgy tett, mintha megsimogatna egy kefefrizurás fejet, összeráncolta a szemöldökét, és így folytatta: – A nők szeretik, ha egy férfi egyszerre basáskodó, ugyanakkor tartózkodó is, már ha képes erre a trükkre. Éreztesd velük, hogy elesettek, különösen akkor, ha tudod, hogy minden további nélkül képesek lennének megoldani a problémáikat. Soha ne kételkedj magadban a fülük hallatára, és semmiféleképpen ne mondd nekik azt, hogy nem érted őket. – Ez talált, kicsim! – felelte Henry. – De az utolsó állításodba azért belekötnék: azt hittem, a nők imádják, ha különösnek és rejtélyesnek tartják őket. – Nem, nem, csak szeretnek különösnek és rejtélyesnek tűnni. Ha átverekszed magad a tollboákon, látni fogod, hogy minden e világra született nő olyan férfira vágyik, aki nyitott könyvként képes olvasni benne, és aki nem csupán a szeretője, de egyben Izráel őrizője is. Hülyeség, mi? – Szóval nem annyira férjet, inkább apát szeretnétek. – Lényegében igen. Ebben nem tévednek a könyvek. – Nagyon bölcs vagy ma este – mondta Henry. – Hol szedted fel mindezt? – A bűnös New York-i életem során – felelte a lány, majd cigarettára gyújtott, és mélyen letüdőzte a füstöt. – Miközben elnéztem a Madison Avenue-n élő elegáns újházasokat... ismered a nyelvüket, kedves? Igazán vicces tud lenni, ha ráérez az ember: egyfajta törzsi, mégis általános érvényű fandangót mutatnak be. Az egész azzal kezdődik, hogy a feleség halálra unja magát, mert a férjét annyira kimeríti a pénzkeresés, hogy már nem fordít elég figyelmet rá. Amikor azonban az asszony nekiáll hisztizni emiatt, a férfi inkább keres magának egy együttérző vállat, ahol kisírhatja magát, ahelyett hogy megpróbálná megérteni a feleségét. Aztán, amikor ráunt arra, hogy önmagáról beszéljen, visszamegy a nejéhez, és egy darabig megint minden csodás, de aztán ismét csak belefárad a munkába, a felesége ismét elkezd kiabálni, és kezdődik minden elölről. Korunk férfijai egyfajta terápiás díványnak használják a Másik Nőt; ráadásul így olcsóbban kijönnek, mintha pszichológushoz járnának. – Még soha nem láttalak ilyen cinikusnak – meredt rá Henry. – Mi bajod van? – Sajnálom, kedves – rebbent meg Jean Louise szeme, miközben elnyomta a cigarettáját. – Egyszerűen csak félek, hogy mindent elszúrok azzal, hogy a rossz férfihoz megyek feleségül... úgy értem, olyasvalakihez, aki nem megfelelő számomra. Ugyanolyan vagyok, mint a többi nő, és a rossz férfi mellett rekordidő alatt hárpiává változnék. – Miért vagy olyan biztos abban, hogy nem a megfelelő férfi fog feleségül venni? Nyugodj meg, ha hozzám jössz, rendszeresen el foglak verni. Egy fekete kéz odanyújtotta nekik a tálcán pihenő számlát; Jean Louise ismerősnek találta a kezet, ezért felnézett. – Üdv, Albert! Látom, szmokingot adtak magára. – Úgy bizony, Fürkész kisasszony – felelte Albert. – Mi újság New Yorkban?
– Minden rendben – mondta a lány, miközben elgondolkodott, vajon Alberten kívül ki emlékszik még Maycombban Fürkész Finchre, a fiatalkorú latorra, a bámulatos bajkeverőre. Valószínűleg senki, talán csak Jack bácsi, aki néha kíméletlenül zavarba hozta őt azzal, hogy a nyilvánosság előtt felemlegette gyerekkori bűntetteit. A lány tudta, hogy másnap találkozni fog nagybátyjával a templomban, délután pedig hosszas látogatást tesz majd nála. Jack bácsi Maycomb időtálló örömforrásainak egyike volt. – Mondd, miért van az, hogy a második csésze kávédat mindig csak félig iszod meg? – kérdezte Henry eltöprengve. Meglepetten a csészéjére pillantott; a különcségeire tett megjegyzések még akkor is mindig elbizonytalanították, ha Henrytől származtak. Trükkös, hogy észrevette a dolgot – de vajon miért várt tizenöt évet ezzel a kérdéssel?
5 Beszállás közben Jean Louise keményen beverte a fejét az autó tetejébe. – Basszuskulcs! Miért építik ezeket olyan alacsonyra, hogy ne lehessen beszállni? – méltatlankodott, majd megdörzsölte a homlokát, hogy ismét fókuszba álljon a szeme. – Jól vagy, kedves? – Ja, megvagyok. Henry finoman becsukta az ajtót, megkerülte a kocsit, és maga is beszállt. – Túl régóta élsz a nagyvárosban – mondta. – New Yorkban nemigen ülsz autóba, ugye? – Nem. Kíváncsi vagyok, mikor fogják olyan harminc centire tenni az aljukat... Jövőre már fekve kell majd utaznunk, vagy mi? – Vagy ágyúból fogják kilőni az embert – mondta Henry. – Maycomb-Mobile egy lövés, háromperces menetidővel. – Nekem jó lenne egy régi Buick is... Emlékszel rájuk? Azokban legalább másfél méter magasan ült az ember. – Emlékszel, amikor Jem kiesett a kocsiból? – kérdezte a fiatalember. – Hetekig ezzel cukkoltam! – kacagott fel Jean Louise. – Hogy aki nem tud anélkül eljutni a Barkergödörhöz, hogy kiesne a kocsiból, az egyszerűen béna. Valamikor a homályba vesző múltban Atticusnak volt egy régi, vászontetős túraautója; egyszer, amikor Jemet, Henryt és Jean Louise-t fuvarozta ki úszni, a kocsi egy különösen nagy kátyún áthajtva egyszerűen kihajította Jemet. Atticus nyugodtan továbbhajtott, egészen a patak kiöblösödéséig, mivel Jean Louise-nak esze ágában sem volt tudatni vele, hogy a bátyja már nem tartózkodik a köreikben, és Henryt is megakadályozta ebben, durván kicsavarva a fiú egyik ujját. Amikor megérkeztek a patakpartra, a férfi kedélyesen hátrakiáltott: „Mindenki lefelé!”, majd az arcára fagyott a mosoly. „Hol van Jem?” A lány erre közölte, hogy most már bármelyik percben befuthat gyalogosan, és kisvártatva valóban feltűnt Jem, a kényszerű vágtának köszönhetően lihegve, izzadtan és koszosan, hogy egyenesen elrohanjon mellettük, és ruhástul a patakba vesse magát. Másodpercekkel később aztán gyilkos arckifejezéssel bukkant fel a vízből: „Gyere csak ide, Fürkész! Te is, Hank, ha mersz!” Több se kellett nekik: Jean Louise azt hitte, a bátyja belefojtja a patakba, de Jem végül elengedte – elvégre az apjuk is jelen volt. – Fűrészmalmot építettek a patakra – jegyezte meg Henry. – Már nem lehet úszni benne. Lehúzódott az E-Lite büfé elé, és dudált egyet. – Két pohár vizet kérünk, Bill, jéggel – mondta a hang által megidézett fiúnak. Maycombban az ember vagy ivott, vagy nem ivott. Aki ivott, az kiment a garázs mögé, és kivégzett egy félliteres üveget; aki nem ivott, az a sötétség leple alatt kért magának egy pohár jeges vizet az ELite-nál, hogy aztán elkészítse a maga italát. Az nem fordulhatott elő, hogy valaki vacsora előtt vagy után megigyon egy-két italt otthon, vagy valamelyik ismerősénél: az ilyesmi Baráti Italozás lett volna, és erre csak azok ragadtatták magukat, akik nem a legjobb körökből származtak, márpedig Maycombban mindenki a legfelsőbb osztály tagjának tartotta magát, így hát nem létezett Baráti Italozás. – Nekem csak módjával, kedves – mondta Jean Louise. – Épp csak, hogy egy kis színe legyen a víznek. – Még mindig nem bírod? – kérdezte Henry, miközben előkotort a sofőrülés alól egy üveg Seag-
ram’s Sevent. – A durvábbakat nem. Henry töltött egy kevés whiskey-t a lány papírpoharában lévő vízhez, majd magának is öntött egy emberes adagot, felkeverte az italt az ujjával, majd a térdei közé szorította az üveget, és rácsavarta a kupakot. Visszatette a whiskey-t az ülés alá, és beindította a motort. – Már itt se vagyunk! – mondta. Az aszfalton surrogó kerekek hangja elálmosította a lányt. Azt szerette a legjobban Henry Clintonban, hogy ha nem volt kedve beszélgetni, a férfi nem zaklatta. Hanket nem kellett szórakoztatnia. Henry sosem háborgatta, amikor ilyen hangulatban volt. Mindig Herbert Asquith[10] szellemét idéző hozzáállást tanúsított iránta, és tudta, hogy a lány értékeli a türelmét. Jean Louise nem volt tisztában azzal, hogy a fiatalember Atticus tanácsára sajátította el ezt az erényt. „Nyugalom, fiam”, hangzott az idős férfi ritka megjegyzéseinek egyike. „Ne erőltesd, hadd haladjon a saját tempójában. Ha erőltetni próbálod, úgy megmakacsolja magát, hogy egy öszvérrel is könnyebb dolgod lenne.” Henry Clinton egyetemi évfolyama csupa éles eszű, humortalan fiatal veteránból állt, akik kíméletlen versengést folytattak egymással, de a fiatalembertől nem volt idegen a kemény munka. Bár képes volt lépést tartani a többiekkel, és jól boldogult, csak kevés gyakorlati értékkel bíró dolgot tanult; Atticus Finchnek igaza volt, amikor azt állította, az iskola csak annyiban bizonyult hasznosnak, hogy megismerkedhetett Alabama állam leendő politikusaival, demagógjaival és államférfijaival – az ember csak akkor kezdhetett ráérezni a jogtudomány lényegére, amikor valóban praktizálni kezdett. Az alabamai magánjogi eljárások például annyira megfoghatatlanok voltak, hogy Henrynek csak azért sikerült átmennie a vizsgán, mert szóról szóra bevágta a tankönyvet. Az előadásokat tartó alacsony, megkeseredett férfi volt az egyetlen professzor az egyetemen, aki nagy merészséggel megkísérelte tanítani ezt a tárgyat, és merev hozzáállása arról tanúskodott, hogy még nem igazán érti az anyagot. „Felőlem aztán ítéletnapig írogathat mindenféléket, Mr. Clinton – jelentette ki, amikor Henry vette magának a bátorságot, hogy megkérdőjelezze egy különösen homályos vizsga eredményét –, de ha a válaszai nem egyeznek meg az én válaszaimmal, akkor azok a válaszok rosszak. Rosszak, uram.” Nem csoda, hogy közös munkájuk elején Atticus egyszer teljesen összezavarta a fiatalembert, amikor kijelentette: „egy folyamodvány elkészítése gyakorlatilag csak annyiból áll, hogy az ember papírra veti a mondanivalóját”. Henry Atticus türelmes és tapintatos oktatásának köszönhetően tanulta meg mindazt, amit a mesterségéről tudott, de néha eltűnődött azon, vajon ő is olyan idős lesz-e, mint tanítómestere, mire valóban birtokában lesz a szükséges jogi tudásnak. Tom, Tom, a kéményseprő fia[11]... Ez valami óvadékügy volt? Nem, a talált tárgyak ügyében hozott precedensteremtő ítélet: a megtaláló tulajdonjoga az eredeti tulajdonos kivételével mindenkivel szemben védelmet élvez. A fiú talált egy brosst[12]... Henry a békésen alvó Jean Louise-ra pillantott. A lány őt illette meg, ebben biztos volt. Az övé volt, azóta, hogy Jean Louise kövekkel dobálta őt; azóta, hogy kis híján lerobbantotta a fejét, miközben puskaporral játszottak; hogy hátulról rávetette magát, kemény fél-Nelsonba fogta, és arra kényszerítette, hogy beismerje csúfos vereségét; azóta, hogy a lány az egyik nyáron lázában félrebeszélve őt és Jemet és Dillt szólította... Vajon merre lehet a srác? Jean Louise biztosan tudja, ő továbbra is tartotta vele a kapcsolatot. – Mondd, kedves, merre jár mostanában Dill? Jean Louise kinyitotta a szemét. – Utolsó információm szerint Olaszországban.
Megmoccant az ülésben. Charles Baker Harris... szívbéli barátja, Dill. Nagyot ásított, és elnézte, hogyan falja az autó az országutat kettészelő fehér csíkot. – Hol vagyunk? – kérdezte. – Még tizenöt kilométer. – Már érezni lehet a víz szagát. – Szerintem te félig aligátor vagy – mondta Henry. – Én semmit sem érzek. – Kétlábujjú Tom megvan még? Kétlábujjú Tom mindig a folyó közelében élte az életét. Valóságos zseni volt: hosszú alagutakat ásott Maycomb alatt, és éjszakánként ellopta a csirkéket – egyszer Demopolistól egészen Tensasig üldözték hiába. A férfi mintha egyidős lett volna magával Maycombbal. – Lehet, hogy össze is futunk vele. – Hogy jutott eszedbe Dill? – kérdezte Jean Louise. – Nem tudom, csak úgy beugrott. – Soha nem kedvelted, igaz? – Féltékeny voltam rá – mosolyodott el Henry. – Egész nyáron csak az övé voltál Jemmel, nekem meg haza kellett mennem, ahogy véget ért a tanítás, és otthon nem volt kivel játszanom. A lány nem felelt. Az idő megállt, irányt váltott és visszafelé kezdett haladni. Akkoriban valahogy mintha mindig nyár lett volna. Mivel Hank az édesanyjánál volt, és így nem állt rendelkezésére a tizenegy éves Jemnek, a húga társaságával kellett beérnie. Minden hosszú napjuk ugyanazt a menetrendet követte: A ház leghűvösebb részének számító hátsó verandán ébredtek; május elejétől egészen szeptember végéig odakint aludtak. Jem, aki már pirkadat óta a tábori ágyán fekve olvasgatott, a lány orra alá tolt egy futballmagazint. – Na, ki ez, Fürkész? – kérdezte. – Johnny Mack Brown. Játsszunk el valami történetet! – És ez kicsoda? – lengette felé az újságot a bátyja. – Az te vagy – felelte. – Oké... Hívjuk át Dillt. Erre azonban nem volt szükség: Miss Rachel kertjében susogni kezdtek a kelkáposzták, felnyögött a kerítés, és Dill már ott is volt mellettük. Igazi kuriózumnak számított, mivel – bár minden nyarat édesanyja nagynénjénél töltött a Finchékkel szomszédos házban – a Mississippi állambeli Meridianben élt, következésképp jártas volt a nagyvilág dolgaiban. Alacsony, zömök, gyapjas hajú srác volt; bár arca angyali ártatlanságot sugárzott, bármikor felvehette volna a versenyt ravaszságban egy hermelinnel. Egy évvel idősebb volt Jean Louise-nál, a lány mégis egy fejjel magasabb volt nála. – Helló! – köszönt rájuk. – Játsszunk Tarzanosat! Én leszek Tarzan. – Nem lehetsz Tarzan – jelentette ki Jem. – Én leszek Jane – mondta Jean Louise. – Hát, én meg nem fogom megint a majmot játszani – közölte Dill. – Mindig nekem kell lennem a majomnak. – Szeretnél inkább Jane lenni? – kérdezte Jem, majd nyújtózkodott egyet, és felvette a nadrágját. – Tom Swift-eset fogunk játszani. Én leszek Tom. – Én meg Ned! – vágták rá egyszerre. – Nem, nem te leszel Ned – fordult Jean Louise Dillhez.
– De tényleg, Fürkész, mindig neked kell a második legjobb szerep – vörösödött el a fiú arca. – Soha nem lehet az enyém... – És mondd, mit kívánsz tenni az ügyben? – kérdezte Jean Louise udvariasan, miközben ökölbe szorította a kezét. – Lehetsz Mr. Damon – szólt közbe Jem. – Ő mindig vicceseket mond, és mindenért lelkesedik. Meg tudod, mindenkit ő ment meg a végén.[13] – A ménkű csapjon a biztosításomba! – morogta Dill, holmi láthatatlan nadrágtartóba akasztva a hüvelykujját. – Na, jó... – És melyiket játsszuk? – kérdezte Jem – Az Óceáni Repülőtereset, vagy a Repülő Masinásat? – Azokat már unom – mondta a lány. – Találj ki valami újat! – Oké, szóval Fürkész, te leszel Ned Newton, Dill pedig Mr. Damon. Na, akkor... Tom épp a laboratóriumában dolgozik egy gépen, amivel át lehet látni a téglafalon, amikor jön ez a fickó, és azt mondja neki: „Mr. Swift?” Mire Tom, azaz én meg, hogy: „Igen, uram...?” – A téglafalon semmivel nem lehet keresztüllátni – vetette közbe Dill. – De ezzel a géppel igen. Szóval, bejön hozzá ez az ember, hogy: „Mr Swift?” – Jem, ha lesz még benne ez a fickó is, akkor szükség lesz még valakire – mondta a lány. – Elszaladjak Bennettért? – Ne, mert nem lesz benne sokáig, úgyhogy csak elmondom én az ő szövegét is. Egy történetet el is kell ám kezdeni valahogy, Fürkész... Az illető szerepe annyiból állt, hogy felhívta a fiatal feltálaló figyelmét egy nagybecsű professzorra, aki harminc éve eltűnt Belga Kongóban, és akit épp ideje lenne már előkeríteni. A fickó természetesen Tom Swift és barátai segítségét kérte, Tom pedig örömmel vetette bele magát a kínálkozó kalandba. Felmásztak a Repülő Masinához; a szerkezetet már jó ideje megépítették néhány, a szappanfa legvastagabb ágai közé erősített deszkából. – Fűű, szörnyen meleg van idefent – fújtatott Dill. – Fűű, fűű... – Mi van? – pillantott rá Jem. – Mondom, szörnyű meleg van idefent, ilyen közel a naphoz. A ménkű csapjon a jégeralsómba! – Nem mondhatsz ilyet, Dill. Minél feljebb megy az ember, annál hidegebb lesz. – Szerintem meg annál melegebb. – Hát, pedig nem, mert annál hígabb a levegő, és annál hidegebb van. Fürkész, akkor most kérdezd meg, hogy: „Hova megyünk, Tom?” – Azt hittem, Belgiumba – vágott közbe Dill ismét. – Akkor is meg kell kérdeznetek, mert a fickó nekem mondta el, nem nektek, én meg még nem mondtam el nektek, értitek? Értették. Jem ezután ismertette a feladatukat. – De ha már olyan rég eltűnt, akkor honnan tudjuk, hogy még életben van? – kérdezte Dill. – A fickó azt mondta, nemrég hírt kapott Aranypartról, és úgy hallotta, hogy Wiggins professzort... – Ha most hallott felőle, akkor hogy mondhatja, hogy eltűnt? – Így a lány. – ...egy fejvadász törzs falujában látták – folytatta Jem, tudomást sem véve a húgáról. – Nálad van a röntgenes puska, Ned? Most mondd azt, hogy igen! – Igen, nálam van, Tom – felelte Jean Louise.
– Feltöltötte a Repülő Masina készleteit, Mr. Damon? Mr. Damon! – A ménkű csapjon kétszersültjeimbe! – zökkent vissza közéjük Dill. – Igen, uram! Hát hogyne! Hárompontos leszállást hajtottak végre Capetown külső részén, Jean Louise pedig közölte a bátyjával, hogy már tíz perce nem kapott szöveget, és ha ez így is marad, ő inkább nem játszik tovább. – Oké... Akkor mondd azt, hogy: „Nincs vesztegetni való időnk, Tom! Irány a dzsungel!” Így történt. Jem vezetésével körbe-körbe masíroztak a hátsó udvarban, a növényzetet kaszabolva, időnként megállva, hogy puskavégre kapjanak egy-egy kósza elefántot, vagy hogy megküzdjenek egy kannibál törzzsel. Jem néha elkiáltotta magát, hogy „Vissza!”, ilyenkor hasra vetették magukat a meleg homokon, egyszer pedig Jem kimentette Mr. Damont a Viktória-vízesésből, miközben Jean Louise durcásan várakozott, mivel csak annyi dolga akadt, hogy tartsa a kötelet, amelyen a bátyja lógott. – Már majdnem ott vagyunk... Előre! – vezényelte végül Jem. Odarohantak a garázshoz, a fejvadászok falujához. Jem térdre rogyott, és vadul gesztikulálni kezdett, mint valami kígyókkal bűvészkedő vallási gyógyító. – Mit csinálsz? – kérdezte a húga. – Pszt! Áldozatot mutatok be. – Olyan, mintha megzakkantál volna – mondta Dill. – Mi az az áldozat? – Amit azért csinálsz, hogy távol tartsd a fejvadászokat. Nézzétek, ott vannak! Mély hangon zümmögni kezdett, valami olyasmit mormolt, hogy „budzsa-budzsa-budzsa”, és a garázst máris vademberek népesítették be. Dill szeme émelyítő módon fennakadt, a fiú egész testében megfeszült, és a földre zuhant. – Mr. Damont eltalálták! – kiáltott fel Jem. Kivitték a napfényre a merev testtel heverő fiút, és egy sor fügefalevelet terítettek rá, a fejétől egészen a lábfejéig. – Szerinted ez használni fog, Tom? – kérdezte a lány. – Talán... még nem tudhatjuk. Mr. Damon...? Mr. Damon, térjen magához! Fejbe verte Dillt, aki erre a fügefaleveleket szétszórva felült. – Na, ezt hagyd abba, Jem Finch! – mondta, majd visszatért korábbi, szétvetett végtagokkal heverő pozíciójába. – Nem fogok ám sokáig itt feküdni, már most melegem van. Jem misztikus, pápai kézmozdulatokat tett Dill feje fölött, majd így szólt: – Nézd, Ned, kezd magához térni. Dill szeme reszketve kitárult, a fiú felkelt, és bizonytalanul körbebotladozott az udvaron. – Hol vagyok? – motyogta. – Itt vagy, velünk, Dill – válaszolta a lány kissé riadtan. – Tudod, hogy nem ezt kell mondanod – vonta össze a szemöldökét Jem –, hanem azt, hogy: „Mr. Damon, maga elveszett Belga Kongóban, és bűbáj hatása alatt állt. Én Ned vagyok, ő pedig itt Tom.” – Akkor most mi is elvesztünk? – kérdezte Dill. – Amíg hatott magára a varázslat, addig el voltunk veszve, de most már nem vagyunk. Wiggins professzort cölöpökhöz kötözve tartják abban a kunyhóban, ott, úgyhogy oda kell... Amennyire a lány tudta, Wiggins professzor azóta is a cölöpökhöz volt kötözve, mivel Calpurnia megtörte a varázst, amikor kidugta a fejét a hátsó ajtón, és így kiáltott: – Ki kér limonádét? Fél tizenegy van; jobb, ha bejöttök, és isztok egy pohárral, mielőtt elevenen megsültök!
Calpurnia kitett a verandára három poharat és egy nagy kancsó limonádét, ezzel gondoskodva arról, hogy legalább öt percet árnyékban töltsenek. A délelőtt derekán felszolgált limonádé mindennapos nyári szertartásnak számított. Miután felhajtottak fejenként három pohárral, rájöttek, hogy még mindig előttük a délelőtt java része. – Kimegyünk a Dobbs-legelőre? – vetette fel Dill. Nem. – És ha készítenénk egy papírsárkányt? – kérdezte a lány. – Calpurniától kérhetünk lisztet, és... – Nyáron nem lehet sárkányt röptetni – állította le a bátyja. – Meg se mozdul a levegő. A verandán lévő hőmérő harminchárom fokot mutatott: a garázs körül forrón hullámzott a levegő, a hatalmas szappanfák levelei meg sem rezdültek. – Tudom már! Megvan! – mondta Dill. – Játsszunk evangelizációsat! Összenéztek – ez tényleg jó ötletnek hangzott. Maycombban a kánikula idején mindig sor került legalább egy evangelizációs összejövetelre, az adott héten is készültek egyre. A három városi egyház – a metodista, a baptista és a presbiteriánus – rendszerint összefogott egymással, és közösen hívtak meg lelkészeket, de néha, amikor nem tudtak megegyezni egymással az igehirdető személyét vagy épp díjazását illetően, mindhárom gyülekezet megtartotta a maga rendezvényét, amelyet bárki szabadon látogathatott, így olykor az is megesett, hogy a város lakóinak három hétre való spirituális újjászületésben is részük lehetett. Az evangelizáció háborús időszaknak számított: harcot hirdettek a bűnök, a Coca-Cola, a mozielőadások és a vasárnapi vadászat ellen; az ellen az egyre elterjedtebb jelenség ellen, hogy a fiatal nők festik magukat és nyilvános helyeken dohányoznak; a whiskey-fogyasztás ellen (ennek kapcsán minden nyáron legalább ötven gyerek járult az oltár elé, hogy megfogadja, huszonegy éves koráig nem fogyaszt alkoholt, nem gyújt rá és nem fog káromkodni); valami egészen homályos dolog ellen, amelynek lényegére Jean Louise soha nem volt képes rájönni, és amelyről mindössze annyit tudott meg, hogy nem érdemes törődni vele; és harcba szálltak egymással a városi hölgyek is, azon versengve, hogy melyikük tudja jobban megvendégelni a hitszónokot. Ilyenkor a maycombi lelkészek is egy hétig ingyen étkeztek, a város tiszteletlenebb negyedeiben pedig azt suttogták, hogy a helyi klérus szándékosan intézte úgy, hogy egyházanként külön istentiszteleteket tartsanak, mivel így két héttel tovább volt részük e juttatásban. Ez azonban szemenszedett hazugság volt. Az adott héten Jean Louise három estét is eltöltött Jem és Dill társaságában az aktuális rendezvénynek otthont adó baptista templomban, hogy meghallgassák a Georgia északi részéről érkezett nagy hírű szónok, James Edward Moorehead tiszteletes kinyilatkoztatásait. Legalábbis nekik azt mondták, ezért kell elmenniük a templomba, jóllehet az egészből leginkább csak a prédikátornak a pokolról vallott észrevételei jutottak el hozzájuk. A lány akkor és ott megtudta, hogy a pokol egy pontosan Maycomb méretével megegyező nagyságú tüzes tó, amelyet hatvan méter magas kőfal vesz körül, és mind a mai napig ez a kép élt a fejében. A bűnösöket a Sátán áthajította a falon a vasvillájával, hogy aztán az örökkévalóság végéig párolódjanak holmi fortyogó kénlevesben. Moorehead tiszteletes szomorú arcú, magas, görnyedt férfi volt, aki előszeretettel adott meghökkentő címeket a prédikációinak. (Vajon elbeszélgetnél-e Jézussal, ha szembejönne veled az utcán? A tiszteletes kételkedett abban, hogy így történne, még akkor is, ha az ember hajlandóságot mutatna a dologra, tekintve, hogy Jézus valószínűleg arámi nyelven szólalna meg.) A második este szentbeszéde A bűn zsoldja címet viselte; mivel akkoriban egy filmet is vetítettek ugyanezzel a címmel a helyi mozi-
ban (csak tizenhat éven felülieknek!), a maycombiak azt hitték, Moorehead tiszteletes a filmmel kapcsolatosan fog prédikálni, az egész város ellátogatott az istentiszteletre. A hitszónok azonban egyáltalán nem ezt tette, inkább háromnegyed órát töltött azzal, hogy szőrszálhasogató alapossággal körbejárta a bibliai kifejezés nyelvtani helyességének kérdését. (Melyik a helyes: a bűn zsoldja a halál, vagy a bűnök zsoldja a halál? Bizony, volt különbség, és Moorehead tiszteletes a téma olyan mélységeibe merült alá, hogy még Atticus Finch sem tudta volna megmondani, mire is akart kilyukadni.) Jem, Dill és Jean Louise halálra unta volna magát, ám a tiszteletesnek különös tehetsége volt ahhoz, hogy ámulatba ejtse a gyerekeket. A két első foga között volt egy rés (Dill megesküdött arra, hogy valójában műfogak voltak, és csak azért festettek így, hogy valódinak tűnjenek), és az S, illetve SZ hangokat tartalmazó szavak kiejtése közben előtörő éles, sípoló hang minden esetben kiskorú hallgatósága végzetes megelégedésére szolgált. A Jézus Krisztus, szenvedés, szentség, megváltás, eksztázis és Szentlélek kifejezések mindhárom alkalommal beszéde meghatározó elemeit képezték, és Jean Louise-ék kétféle jutalomban is részesültek az evangelizációs összejövetelen eltöltött órákért cserébe: egyrészt akkoriban egyetlen lelkipásztor sem volt képes úgy prédikálni, hogy ne használta volna valamennyi fent említett szót, így Jean Louise-éknak minden este legalább ennyiszer elfojtott nevetőgörcsben lehetett részük; másrészt pedig a Moorehead tiszteletes beszédének szentelt odaadó figyelmüknek köszönhetően mindenki őket tartotta a legjobb magaviseletű gyerekeknek az egész gyülekezetben. A harmadik este, amikor néhány másik gyerek társaságában mindhárman az oltár elé járultak, hogy személyes Megváltójukul fogadják Jézust, a szertartás során mindvégig mereven a földre szegezték tekintetüket, mivel a tiszteletes többek közt olyanokat mondott, miközben fejük fölé tárta a karját, hogy „Boldog ember az, aki nem jár gonoszok tanácsán, bűnösök útján meg nem áll, és csúfolódók székében nem ül”[14], Dillt olyan görcsös csuklásroham fogta el, hogy Moorehead tiszteletes végül odasúgta Jemnek: „Vidd ki levegőzni a gyermeket – eksztatikus állapotba került a szentem.” – Tudod, mit? Csinálhatnánk a ti udvarotokban, a halastó mellett! – mondta Jem Dillnek. – Jaja... Még egy szószéket is összerakhatunk pár ládából – értett egyet az ötlettel Dill. A Finch-háznak otthont adó telket csupán egy kaviccsal felszórt kocsifelhajtó választotta el Miss Rachel azálea-, rózsa-, kamélia- és gardéniabokrokkal szegélyezett oldalsó udvarától. A halastó tavirózsa és repkény árnyékolta vizén néhány kövér aranyhal osztozott a békákkal és vízi gyíkokkal; egy nagy fügefa az egész környék fölé kiterjesztette mérgező leveleit, a szomszédság leghűvösebb területévé varázsolva a kis medence partját. Miss Rachel néhány kerti széket is elhelyezett a víz mellett, a fa alatt pedig kecskelábú asztal állt. A Miss Rachel füstölőjében talált két üres ládából oltárt emeltek a halastó végében, majd Dill a pulpitus mögé lépett. – Én leszek Moorehead tiszteletes – mondta. – Én leszek a tiszteletes – jelentette ki Jem. – Én vagyok a legidősebb. – Na, jó... – nyugodott bele a helyzetbe Dill. – Ti lesztek a gyülekezet Fürkésszel. – Akkor megint nem lesz mit csinálnunk – élt ellenvetéssel Jean Louise –, és gebedjek meg, ha egy órán keresztül hallgatom, ahogy papolsz itt nekünk, Jem Finch! – Begyűjthetitek az adományokat is – felelte a bátyja. – Meg ti lesztek a kórus is. A gyülekezet tagjai odahúztak maguknak két kerti széket, és helyet foglaltak az oltárral szemben. – Énekeljetek valamit! – mondta Jem. Dill és a lány rázendített:
Az Úr irgalma végtelen, Ezt folyton érzem én; Habár nincs semmi érdemem, Ő mégis hord kezén. Jem karját a pulpitus köré fonva előrehajolt, és bizalmas hangnemben így szólt: – Boldoggá tesz, hogy mindannyian eljöttetek hozzánk ezen a reggelen. Gyönyörű egy reggel, úgy bizony. – Á-men – felelte rá Dill. – Akad esetleg köztünk valaki, aki előállna ezen a reggelen, hogy a szívét kitárva énekeljen nekünk valamit? – kérdezte Jem. – Igen, uram! – felelte Dill. A fiú, akit zömök testalkata örökre a karakterszerepekre kárhoztatott, felállt, és máris megelevenedett a többiek szeme előtt az egyszemélyes kórus: Égi harsonák ha zengenek Ott idő nem lesz már. Ha a fénylő hajnal már elérkezett. Az ki üdvbe öltözött, majd akkor mind előtte áll. Hű kegyelme által én is ott leszek. A lelkipásztor és a gyülekezet is csatlakozott; éneklés közben a lány meghallotta, hogy Calpurnia szólítja őket a távolból, de úgy elhessegette magától a halk hangot, mintha csak egy szúnyog zümmögött volna a fejénél. A dal végén Dill az erőfeszítéstől kivörösödött arccal leült, hogy az Ámen-kórus szerepét is betöltse, Dill pedig az orrára csíptetett egy láthatatlan cvikkert, és megköszörülte a torkát. – A mai napra választott passzusunk a Zsoltárok könyvéből származik, testvéreim: Ujjongjatok az Úr előtt az egész földön! – majd levette a szemüvegét, és a lencséket törölgetve mély hangon megismételte: – Ujjongjatok az Úr előtt... – Itt az adakozás ideje! – közölte Dill, és lecsapott a lányra a nála lévő két ötpennysért. – De templom után visszaadod, Dill! – Hallgassatok mind a ketten! – szólt rájuk Jem. – Most jön a prédikáció. Jean Louise soha életében nem hallott még egy annyira hosszú és unalmas prédikációt, amilyet a bátyja kerekített. Jem elmondta, hogy a szentség a legszentebb dolog a világon, hogy a szentség és a szenvedés vezet az eksztázisra, és hogy boldog, amiért nem ül csúfolódók székében; röviden szólva, előadta a saját változatát mindarról, amit az előző három este hallottak. A hangja hol egészen mélyre süllyedt, hol sipogó magasságba csapott fel, és néha úgy a levegőbe markolt, mintha épp megnyílni készülne lába alatt a föld. Egyszer feltette a kérdést, „Vajon hol lakozik az ördög?”, majd egyenesen a gyülekezetre mutatott: „Pontosan itt, az alabamai Maycombban.” Amikor a pokolról kezdett beszélni, a húga leállította: Moorehead tiszteletes leírása egy életre elég volt neki. Jem erre ellenkező irányba terelte szavait, és belefogott a mennyország jellemzésébe: a menny tele van banánnal (Dill kedvenc ételével), csőben sült krumplival (Jem kedvencével), és azt is megtudták, hogy haláluk után mind oda fognak kerülni, hogy mindenféle jó dolgokat egyenek egészen
az ítélet napjáig, amikor Isten, miután életük valamennyi cselekedetét feljegyezte egy nagy könyvbe, letaszítja őket a pokolba. Jem a szertartás lezárásaként jelezte a gyülekezetnek, hogy aki be akarja fogadni Jézust a szívébe, az járuljon előre. Jean Louise így is tett. – Megbántad-e a bűneidet, ifjú hölgy? – kérdezte Jem, a lány fejére tett kézzel. – Igen, uram. – És meg vagy keresztelve? – Nem, uram. – Akkor hát... – a bátyja a tavacska feketén sötétlő vizébe mártotta a kezét, majd visszahelyezte húga homlokára. – Megkeresztellek téged... – Hé, várjál már! – vágott közbe Dill. – Ezt nem így kell! – Szerintem meg így kell – mondta Jem. – Mi metodisták vagyunk. – Jó, de most baptista evangelizációt tartunk. Teljesen alá kell merítened a vízbe; és asszem, én is megkeresztelkedem. Dill kezdett ráébredni, milyen lehetőségeket tartogat még a szertartás, így harcba szállt a szerepért. – Engem kell megkeresztelned – erősködött. – Én vagyok baptista, szóval engem kell. – Na, ide figyelj Dill Tökmag Harris! – mondta a lány fenyegető hangnemben. – Én a világon semmit se csináltam egész délelőtt, közben te meg már voltál Ámen-kórus, énekeltél szólót, és te gyűjtötted be az adományokat is. Most én jövök. A keze ökölbe szorult, bal karját felemelte, lábujjaival pedig szinte belekapaszkodott a talajba. – Na, állj le, Fürkész – hátrált meg Dill. – Igaza van, Dill. Te lehetsz közben a segédem – mondta Jem, majd a húgára pillantott. – Jobb, ha leveszed az overallodat, Fürkész, különben az is csuromvíz lesz. Kibújt egyetlen ruhadarabjából. – De ne tarts sokáig a víz alatt – figyelmeztette a bátyját –, és ne felejtsd el befogni az orromat. Ahogy megállt a medence betonperemén, egy ősöreg aranyhal bukkant a felszínre, hogy baljóslatú pillantást vessen rá, majd ismét eltűnjön a sötét vízben. – Milyen mély ez az izé? – kérdezte. – Legfeljebb fél méter lehet – felelte Jem, és Dillhez fordult volna megerősítésért, de a fiú nem volt sehol. Ahogy utánanéztek, látták, hogy épp Miss Rachel háza felé iszkol. – Szerinted bekattant? – kérdezte Jean Louise. – Nem tudom. Várjuk meg, visszajön-e. Jem kijelentette, jobb, ha áthajtják a halakat a tó másik végébe, nehogy véletlenül bajuk essen. Amint a medence partján térdelve kavargatták a vizet, baljóslatú hang csendült fel a hátuk mögött: „Hú-ú...” – Hú-ú – jött Dill hangja egy nagy lepedő alól, amelybe lyukat vágott a szeménél. A fiú a feje fölé emelte a karját, és rákiabált Jean Louise-ra: – Készen állsz? Húzzunk bele, Jem, kezd melegem lenni. – Az ég szerelmére, te meg mit művelsz? – hördült fel Jem. – Én vagyok a Szentlélek – felelte Dill szerényen. Jem karon fogta és besegítette a húgát a halastóba. A víz meleg volt és nyálkás, a tavacska alja csúszós. – Elég egyszer alámerítened! – figyelmeztette a lány a bátyját.
Jem megállt a víz szélén, a lepedő alá bújt alak pedig odalépett mellé, és vadul hadonászni kezdett a karjával. Jem megfogta húga tarkóját, és alámerítette a lányt; miközben a víz alá bukott a feje, hallotta, hogy bátyja zsolozsmázni kezd: – Jean Louise Finch, megkeresztellek téged a... Paff! Miss Rachel nádpálcája tökéletes érintkezésbe került a szent jelenés hátsójával. Mivel nem akart a bőségesen záporozó ütések felé hátrálni, Dill fürgén előrelépett, és csatlakozott Jean Louisehoz a tavacskában, ám az asszony így is könyörtelenül tovább csapkodta a tavirózsák, a lepedő, a karok és lábak, illetve a kúszónövények hullámzó, kusza halmát. – Jössz ki onnan azonnal! – kiabált Miss Rachel. – Majd adok én neked Szentlelket, Charles Baker Harris! Lerángatod a lepedőt a legszebb ágyamról, mi? Kilyuggatod, mi? Hiába veszed a szádra az Úr nevét? Gyerünk, kifelé onnan! – Hagyja már abba, Rachel néni! – bugyogta Dill félig víz alá merült fejjel. – Hát így nem tudok kimászni! Dill igyekezett méltósággal szabadulni a helyzetből, de csupán mérsékelt sikerrel járt: zöldes nyálkával borítva, csöpögő lepedőben emelkedett ki a tavacskából, miközben egy repkényinda tekeredett a fejére és a nyakára; úgy festett, akár valami groteszk, apró vízi szörny. Vadul megrázta a fejét, hogy megszabaduljon az indától, Miss Rachel pedig hátrébb lépett, hogy elkerülje a szétfröccsenő vízcseppeket. Jean Louise is kikászálódott. Az orrát szörnyen csípte a víz, és amikor szipákolni kezdett, szúró fájdalmat is érzett. Miss Rachel nem volt hajlandó hozzáérni Dillhez, csak a nádpálcáját lengette felé: – Indulás! Jemmel végignézték, ahogy a páros eltűnik a házban; Jean Louise akaratlanul is megsajnálta a srácot. – Menjünk haza! – javasolta Jem. – Már biztos ebédidő van. Ahogy a házuk felé fordultak, meglátták, hogy édesapjuk egyenesen rájuk mered a kocsifelhajtóról. Atticus mellett egy ismeretlen hölgy állt, a hölgy mellett pedig maga James Edward Moorehead tiszteletes úr. Úgy tűnt, egy ideje már ott álldogálnak. Atticus feléjük indult, és közben levette a zakóját. Jean Louisenak elszorult a torka, és reszketni kezdett a térde; amikor édesapja a vállára terítette a zakóját, rájött, hogy anyaszült meztelenül tartózkodik egy lelkész jelenlétében. Megpróbált elszaladni, de Atticus a tarkójánál fogva elkapta. – Menj be Calpurniához – mondta. – A hátsó ajtón. Calpurnia aztán könyörtelenül tisztára súrolta őt a fürdőkádban, folyamatosan mormolva közben. – Mr. Finch hazatelefonált délelőtt, hogy szóljon, meghívta ebédre a tiszteletes urat és a feleségét... Addig kiabáltam utánatok, hogy már belevörösödtem; miért nem válaszoltatok? – Nem hallottuk – hazudta a lány. – Hát, nekem meg el kellett döntenem, hogy a süteményt teszem-e be a sütőbe, vagy utánatok kajtatok, a kettő egyszerre nem ment. Szégyellhetnéd magad, hogy így megszégyenítetted édesapádat! Jean Louise úgy érezte, Calpurnia csontos ujjai mindjárt átszakítják a fülét. – Hagyd abba! – kérte. – Hát, ha édesapátok nem fenekel el benneteket alaposan, majd én megteszem – fogadkozott Calpurnia. – Na, kifelé a kádból!
Calpurnia kis híján a bőrt is ledörzsölte róla a durva szálú törülközővel, ráparancsolt, hogy emelje a feje fölé a karját, és ráadott egy merevre keményített rózsaszín ruhát, majd az állát a hüvelyk és mutatóujja közé fogva átgereblyézte a haját egy szúrós hajkefével. Végül egy pár lakkcipőt dobott a lány lábához. – Vedd fel! – De nem tudom begombolni – mondta Jean Louise. Calpurnia erre lecsapta a vécé fedelét, és leültette rá a lányt; Jean Louise elnézte, hogyan erőltetik keresztül az asszony hosszú madárijesztőujjai a gyöngyház gombokat a látszólag túl kicsi lyukakon, és elámult a csontos kezekben rejlő erő láttán. – Na, eredj édesapádhoz! – Hol van Jem? – Épp rendbe szedi magát Mr. Finch fürdőszobájában. Neki már nincs szüksége felügyeletre... Később csöndben üldögéltek a nappali kanapéján Jemmel, miközben Atticus végtelenül unalmas beszélgetést folytatott Moorehead tiszteletessel. Mivel Mrs. Moorehead nyíltan bámulta őket, Jem rámosolygott az asszonyra, de amikor gesztusa nem talált viszonzásra, feladta a dolgot. Mindenki megkönnyebbülésére Calpurnia végre megrázta az ebédre hívó csengőt. Az asztalnál egy pillanatra kínos csend telepedett rájuk, majd Atticus felkérte a tiszteletest, hogy mondja el az asztali áldást. Moorehead tiszteletes ahelyett, hogy valamilyen személytelen fohászt választott volna, megragadta az alkalmat, hogy felhívja az Úr figyelmét Jem és Jean Louise vétkeire. Mire sikerült elmagyaráznia az Atyának, hogy két anya nélkül felnőtt gyermekről van szó, a lány úgy érezte, mintha alig pár centisre zsugorodott volna, és amikor a bátyjára sandított, látta, hogy Jem elvörösödött füllel a tányérjába rejti az arcát. Jean Louise azt hitte, apja soha többé nem lesz képes emelt fővel járni, és gyanúja megerősítést is nyert amikor Moorehead tiszteletes végre kimondta az áment, és Atticus felnézett: a férfi szemüvege mögül két kövér könnycsepp gördült le. Ezúttal tényleg nagyon megbántották. – Kérem, bocsássanak meg – mentette ki magát hirtelen Atticus, majd távozott a konyha irányába. Calpurnia lépett be a helyiségbe, roskadásig megrakott tálcával a kezében. Ha társaság volt náluk, az asszony mindig elővette a társasági modorát: bár tökéletesen beszélte Jefferson Davis nyelvét, vendégek jelenlétében mindig leromlott a stílusa, ráadásul gőgösen tolta eléjük a zöldséggel megrakott tányérokat, és mintha egyfolytában fújtatott volna. Amikor Jean Louise mellé ért, a lány elnézést kért a többiektől, és lehúzta Calpurnia fejét a sajátja mellé. – Mondd, Cal – suttogta a fülébe –, Atticus nagyon zaklatott? Calpurnia felegyenesedett, lepillantott a lányra, majd az egész asztaltársaság füle hallatára közölte: – Hogy Mr. Finch? Ugyan má’! Odaki’ van a hátsó verandán, oszt’ hangosan nevet! * Mr. Finch hangosan nevet... Az aszfaltról a földútra futó gumiabroncsok zaja kizökkentette a gondolataiból. Végigfésülte a haját az ujjaival, aztán kinyitotta a kesztyűtartót, ahol talált egy doboz cigarettát; kivett egy szálat, és rágyújtott. – Már majdnem ott vagyunk – jegyezte meg Henry. – Merre jártál? Csak nem New Yorkban, a pasiddal? – Csak elkalandoztak a gondolataim – felelte. – Eszembe jutott, amikor evangelizációt tartottunk... te azt kihagytad. – Hála az égnek! Ez dr. Finch egyik kedvenc sztorija.
– Jack bácsi már vagy húsz éve emlegeti nekem a dolgot, de még mindig zavarba tud hozni vele – kacagott fel Jean Louise. – Tudod, Dill volt az egyetlen, akit elfelejtettünk értesíteni Jem haláláról. A végén úgy szerzett tudomást róla, hogy valaki elküldött neki egy újságkivágást. – Mindig ez történik: mindig a legrégebbi barátokról feledkezik meg az ember – mondta Henry. – Szerinted visszajön még valaha? Jean Louise megrázta a fejét. Miután a hadsereg átküldte Dillt Európába, a srác ott is maradt. Született vándor volt, ha hosszabb időt kellett ugyanazon emberek között, ugyanabban a környezetben eltöltenie, úgy kezdett viselkedni, akár egy ketrecbe zárt, mokány kis párduc. A lány eltűnődött azon, vajon Dillt hol éri majd a halál; az biztos, hogy nem egy maycombi járdán. Hűvös folyami szél hasított a forró éjszakába. – Finch’s Landing, hölgyem – szólt Henry. A birtok lényegében egy meredek kaptató oldalába vágott, a folyóba mélyen benyúló mólóban végződő, háromszázhatvanhat lépcsőfokot számláló lépcsőből állt, amelyet a meredély tetejétől az erdőig nyúló, majd’ háromszáz méter széles irtáson át lehetett megközelíteni. A domb távolabbi végéből két szekérnyom széles út futott be a fák sötét rejtekébe, az út végén álló kétszintes, fehér házat mind a négy oldalról széles veranda fogta körbe. A Finch család régi otthona távolról sem volt az előrehaladott romlás állapotában, sőt nagyszerűen felújították, és vadászházként üzemeltették. Néhány mobile-i üzletember megvásárolta a házat, haszonbérletbe vette a körülötte elterülő földeket, és létrehozta az intézményt, amelyet a maycombiak leginkább csak magántulajdonban lévő kártyabarlangnak tartottak. Valójában távolról sem ez volt a helyzet: az öreg ház helyiségei a téli estéken férfiak nevetésétől visszhangoztak, és bár alkalomadtán eldördült néha egy-egy puskalövés, a fegyverhasználatra soha nem a harag, hanem a tetőfokára hágó hangulat szolgáltatott okot. Hadd pókerezzenek és tivornyázzanak, amennyit csak akarnak, gondolta Jean Louise, ő csupán arra vágyott, hogy valaki gondját viselje a háznak. A ház története megszokottnak számított errefelé, Délen: Atticus Finch nagyapja egy – az óceán mindkét partján tevékenykedő, de eredetileg tiszteletre méltó alabamai családból származó – hírhedt méregkeverő hölgy nagybátyjától vásárolta meg az épületet. Atticus édesapja már ebben a házban született, ahogy aztán Atticus és a testvérei, Alexandra, Caroline (aki egy mobile-i férfihoz ment feleségül) és John Hale Finch is. A tisztást a családi összejövetelek céljára használták, amíg – már jócskán Jean Louise gyerekkorában – ki nem ment a divatból az ilyesmi. Atticus angol metodista ükapja a folyó mellett, Claiborne megye közelében telepedett le, ahol hét lányt és egy fiút nemzett. A gyerekek aztán házasságra léptek Maycomb ezredes katonáinak gyermekeivel, sokasodtak, és megalapították a megyében csak Nyolc Családnak nevezett famíliákat. A hosszú időn át minden évben megrendezésre kerülő összejöveteleknek köszönhetően a Finch’s Landingben lakó családtagok arra kényszerültek, hogy egyre több fát kivágva növeljék a piknikeknek otthont adó területet, míg végül az irtás elérte végleges méretét. A hatalmas tisztást azonban nem csak ilyenkor használták: itt baseballoztak a birtokon dolgozó négerek, itt gyűltek össze a Ku-Klux-Klan tagjai a szervezet fénykorában, Atticus idejében pedig egyszer még nagyszabású lovas tornát is rendeztek az irtáson, melynek során a megye úriemberei azon kiváltság elnyeréséért szálltak nyeregbe, hogy elvihessék hölgyeiket a Maycombban megrendezett pompás díszvacsorára. (Alexandra azt állította, akkor döntötte el, hogy hozzámegy Jimmy bácsihoz, amikor látta, hogyan fűz fel a teljes sebességgel vágtázó férfi karikákat a kopjájára.) Atticus idejében került sor arra is, hogy a Finchek városi népek lettek: Jean Louise apja Montgo-
merybe ment, hogy jogot hallgasson, az egyetem elvégzése után pedig Maycombban kezdett praktizálni; Alexandra, akit levett a lábáról Jimmy bácsi ügyessége, visszatért újdonsült férjével Maycombba; John Hale Finch a mobile-i orvostudományi egyetemen tanult; Caroline pedig tizenhét éves korában megszökött otthonról, hogy feleségül menjen egy idegenhez. Amikor az apjuk meghalt, bérbe adták a földet, édesanyjuk azonban nem volt hajlandó kiköltözni a régi házból, inkább végignézte, ahogy parcelláról parcellára bérbe adják, illetve áruba bocsátják körülötte a földet. Halálakor a birtokból már nem maradt meg más, csak a ház, a tisztás és a folyóparti móló; a ház aztán mindaddig üresen állt, amíg a mobile-i úriemberek meg nem vásárolták. Jean Louise úgy vélte, emlékszik a nagyanyjára, de nem volt biztos a dolgában. Amikor meglátta élete első, egy főkötőt és keményített nyakfodrot viselő idős hölgyet ábrázoló Rembrandt-festményét, kijelentette, hogy „ez itt a nagymama”, ám Atticus közölte vele, hogy a kép modellje még csak nem is hasonlít az anyjára. A lányban mégis élt egy halvány emlék arról, hogy egyszer bevitték az öreg ház egy gyengén megvilágított szobájába, amelynek közepén egy feketébe öltözött, fehér csipkegallért viselő, végtelenül idős asszony üldögélt. A lépcsősor természetesen a Szökőév-lépcső nevet viselte. A Jean Louise gyermekkorában megrendezett családi összejövetelek során a lánynak és számos unokatestvérének köszönhetően a szülők folyton a meredély széléhez szaladgáltak, a lépcsőkön játszadozó gyerekeik miatt aggódva, míg végül aztán összefogdosták és két csoportra osztották őket. Az első csoportba kerültek azok, akik nem tudtak úszni, őket a tisztásnak az erdő felé eső végébe száműzték különböző ártalmatlan játékokat játszani, a lépcsősor pedig a másik csoport tagjainak jutott, akikre csupán két fiatal néger fiú vetett időnként kósza pillantást. A vadásztársaság elfogadható állapotban tartotta a lépcsőt, mivel a mólóhoz kötötték ki a csónakjaikat. Lusta emberek voltak, és lényegesen egyszerűbb volt számukra az, hogy lecsorogjanak a folyón, majd átevezzenek a Winston-mocsárba, mint hogy gyalog csörtessenek keresztül a sűrű aljnövényzettel és partifenyőligetekkel borított ingoványon. Továbbhaladva folyásirányban, a dombon túl még láthatóak voltak a régi gyapotkikötő nyomai: a Finch család négerei egykor itt rakták hajóra a bálákat és az egyéb terményeket, itt rakodták ki a jégtömböket, a lisztet és a cukrot, a mezőgazdasági felszereléseket és a hölgyek számára hozatott árucikkeket. A ház közelében lévő mólót kizárólag az utasforgalom céljára használták: a lépcsők kiváló alkalmat szolgáltattak a hölgyeknek arra, hogy elaléljanak; bár a csomagjaikat mindig a gyapotkikötőben hagyták, az egyszerűen elképzelhetetlen volt, hogy a négerek szeme láttára szálljanak partra. – Biztonságos a lépcső? – Naná – felelte Henry. – A vadásztársaság karbantartja. Azt ugye tudod, hogy birtokháborítást követünk el? – Birtokháborítás, a francokat! Azt szeretném én látni, hogy egy Finch ne sétálhasson szabadon a saját földjén... Várj, hogy érted ezt? – Kilenc hónappal ezelőtt az utolsó parcellát is eladták. – Nekem egy szót sem szóltak erről... A lány hangnemét hallva Henry megtorpant. – Hiszen nem érdekel a dolog, nem? – Nem, nem igazán. Csak örültem volna, ha elmondják. A fiatalembert azonban nem sikerült meggyőznie. – Az ég szerelmére, Jean Louise! Mégis mi haszna volt ebből a földből Mr. Finchnek meg a többi-
eknek? – Az adókkal meg a többivel a világon semmi sem. Csak örültem volna, ha szólnak... Nem szeretem a meglepetéseket. Henry felkacagott, majd lehajolt, és felvett egy maréknyi szürke homokot. – Most meg eljátszod itt nekem a déli kisasszonyt? Szeretnéd, ha átmennék Gerald O’Harába? – Szűnj meg, Hank – mondta a lány kedvesen. – Szerintem te vagy a legrosszabb közülük – jelentette ki Henry. – Ha ilyesmiről van szó, Mr. Finch a maga hetvenkét évével is fiatalabbnak tűnik nálad... Mintha legalább százesztendős lennél. – Egyszerűen csak nem szeretem, ha mindenféle figyelmeztetés nélkül felforgatják a világomat. Menjünk le a mólóhoz! – Van kedved...? – Bármikor lehagylak! Versenyt futottak a lépcsőkig. Ahogy Jean Louise nekifogott a gyors leereszkedésnek, érezte, hogy ujjai valamilyen hideg fémtárgyat súrolnak, így megtorpant. Az előző év óta vaskorlát került a lépcső mellé. Hank már túlzottan messze járt ahhoz, hogy utolérhesse, de azért ismét nekieredt. Mire kifulladva a mólóhoz ért, a fiatalember már kiterülve hevert a deszkákon. – Vigyázz a kátránnyal, kedves – mondta Hank. – Öregszem. Egy darabig csöndben cigarettáztak: Henry a lány feje alá tette a karját, és időnként odafordult hozzá, hogy megcsókolja. Jean Louise az égre meredt. – Olyan alacsonyan van, mintha az embernek csak fel kellene nyúlnia, hogy megérinthesse – jegyezte meg. – Komolyan beszéltél az előbb, amikor azt mondtad, hogy nem szereted, ha felforgatják a világodat? – Hm...? Maga sem tudta, de úgy gondolta, komolyan beszélt. Igyekezett elmagyarázni Hanknek, mit is érez: – Csak annyi, hogy az elmúlt öt évben akárhányszor hazajöttem... illetve már korábban is, már a főiskola óta... Valami mindig megváltozott. – E biztos, hogy ez ellenedre van? A lány a holdfényben jól látta, hogy Henry vigyorog. – Nem tudom, hogy képes vagyok-e elmagyarázni a dolgot, kedves. Ha az ember New Yorkban él, gyakran az az érzése támad, hogy az a város nem a világ része. Komolyan mondom, amikor hazajövök, mindig az az érzésem, hogy visszatérek a világba, és amikor elhagyom Maycombot, olyan, mintha elhagynám az egész világot. Butaság, tudom... Nem tudom megmagyarázni, és amitől még nagyobb butaság az egész, az az, hogy teljesen bekattannék, ha Maycombban kellene élnem. – Te is tudod, hogy nem kattannál be – felelte Henry. – Nem akarom sürgetni a válaszodat... nem, ne menj sehova... de egyvalamit el kell döntened. Nagy változások lesznek errefelé, Maycomb még a mi életünkben teljesen át fog alakulni. Az a te bajod, hogy meg akarod enni a tortát, mégsem szeretnéd, ha elfogyna... Meg akarod állítani az időt, de képtelen vagy rá. Előbb-utóbb el kell döntened, hogy Maycombot vagy New Yorkot választod-e. Már majdnem érti... Feleségül megyek hozzád, Hank, ha itt fogunk élni, Finch’s Landingben. Erre a helyre szívesen elcserélem New Yorkot, de Maycombra nem. Felült, és kinézett a folyóra. A Maycomb megyei oldal meredek volt, az Abbott megyei parton sík
vidék terült el. Amikor a folyó megáradt az esőzések idején, az ember csónakázhatott a gyapotföldek fölött. Elnézett felfelé a víz mentén: valahol arrafelé zajlott a kenucsata,[15] amelyben Sam Dale legyőzte az indiánokat, Vörös Sas pedig levetette magát a meredélyről. „És azt hiszi, hogy tudja már, Élete mily csúcsra vár, s hová viszi a tengerár.”[16] – Mit mondtál? – kérdezte Henry. – Semmit, csak romantikus hangulatba kerültem. Jut eszembe, Alexandra néninek nem vagy elég jó. – Ezt mindig is tudtam. És neked? – Nekem igen. – Akkor gyere hozzám feleségül! – Tegyél házassági ajánlatot! A fiatalember felkelt, és odaült Jean Louise mellé. Mindketten lelógatták a lábukat a mólóról. – Hol a cipőm? – jutott hirtelen a lány eszébe. – A kocsiban, ahol kibújtál belőle. Jean Louise, már most is el tudom tartani mindkettőnket, és ha így mennek tovább a dolgok, néhány éven belül a jólétet is biztosítani tudom számodra. Mostanában a Dél lett a lehetőségek hazája; itt, Maycombban is bőven elég pénz van ahhoz, hogy... Mit szólnál, ha a férjed a törvényhozó testület tagja lenne? – Indulsz a választáson? – lepődött meg Jean Louise. – Gondolkodom rajta. – A politikai gépezetek ellenében? – Ja. A törvényhozás kezd szétesni a saját súlya alatt, és ha sikerül most, a változás kezdetekor bekerülnöm... – Nem hiszem, hogy a polgárok tudnának mit kezdeni azzal, ha végre tisztességes kormányzat lenne a megyében – mondta a lány. – Atticusnak mi a véleménye? – Úgy gondolja, megérett az idő erre. – Neked nem lesz olyan könnyű dolgod, mint neki. Az apja a kezdeti kampánya után addig maradt a törvényhozó testületben, ameddig csak akart, soha nem akadt ellenlábasa. Egyedi jelenségnek számított a megye történetében: egyetlen politikai gépezet sem volt ellene, egyetlen szervezet sem támogatta, és senki nem indult vele szemben. Miután visszavonult, a gépezet az utolsó független helyet is bekebelezte. – Igaz, de legalább megfuttatom őket a pénzükért. A törvényszéki bagázs eléggé eltunyult mostanában, és egy erős kampánynyal talán legyőzhetjük őket. – Kedves, azt tudnod kell, hogy nem lesz segítőtársad: őrjítően unalmasnak találom a politikát. – Mindegy, legalább nem fogsz ellenem kampányolni, és ez már önmagában is megnyugtató. – Szépreményű fiatalember, mi? Miért nem mondtad el, hogy téged választottak az Év emberének? – Féltem, hogy kinevetnél – felelte Henry. – Hogy kinevetnélek, Hank? – Ja. Amikor együtt vagyunk, úgyis mindig mintha félig-meddig nevetnél rajtam. Mit is mondhatott volna erre? Vajon hányszor bántotta már meg a srácot? – Tudod, hogy soha nem voltam túlzottan tapintatos, de istenemre mondom, soha nem nevettelek ki
téged, Hank. A szívem mélyén soha. Átölelte a fiatalember fejét; Hank kefefrizurája fekete bársonyként simult az álla alá. Henry megcsókolta, majd hanyatt dőlt, magára húzva a lányt. Valamivel később Jean Louise kibontakozott az ölelésből, és felállt. – Jobb lesz, ha indulunk, Hank. – Még ne... – De igen. – Azt utálom a legjobban ebben a helyben, hogy az embernek a végén meg kell másznia a lépcsőt – mondta Henry törődötten. – Van egy New York-i barátom, aki mindig rohanva megy fel a lépcsőkön. Állítólag így nem fogy ki a szuszból... miért nem próbálod ki te is? – A pasidról beszélsz? – Ne butáskodj. – Ezt már mondtad ma. – Akkor menj a francba! – Ezt is mondtad már. Jean Louise csípőre tette a kezét. – És mit szólnál ahhoz, ha ruhástul kellene úsznod? Tessék, ezt még nem mondtam ma. Semmi perc alatt be tudnálak lökni. – Tudod, mit? Szerintem meg is tennéd. – De meg ám – bólintott a lány. Henry megragadta a vállát. – Ha belöksz, jössz velem te is. – Egy engedményre hajlandó vagyok – jegyezte meg Jean Louise. – Van öt másodperced, hogy kiürítsd a zsebeidet. – Ez őrültség, Jean Louise – mondta Henry, miközben kirángatta a zsebéből a pénzt, a kulcsait, a tárcáját és a cigarettáját, majd kilépett a mokaszinjából is. Harci kakasokként méregették egymást. Végül Henry mozdult gyorsabban, de a lány estében megragadta az ingét, és magával rántotta. Csöndben beúsztak a folyó közepére, megfordultak, és lassan visszatempóztak a mólóhoz. – Segíts fel! – kérte a lány. Csöpögve, a testükre tapadt nedves ruhákban tették meg a felfelé vezető utat. – Mire a kocsihoz érünk, szinte meg is száradunk – jegyezte meg Henry. – Elég erős volt ma az áramlás. – Túlzásba viszed az élvezeteket... – Vigyázz, mert még lelöklek innen – mondta a lány, majd felkuncogott. – Emlékszel, hogy szokott elbánni Mrs. Merriweather a férjével? Ha összeházasodunk, ugyanazt fogom csinálni veled. Mr. Merriweathernek nem volt könnyű sora, ha épp autózás közben veszett össze a feleségével. A férfi nem tudott vezetni: amikor egy-egy viszályuk elmérgesedett, az asszony egyszerűen megállította a kocsit, kiszállt, és visszastoppolt a városba. Egyszer egy mellékúton különböztek össze, és Mr. Merriweathernek hét órán át kellett magányosan várakoznia, mire végre felvette egy arra haladó szekér. – Ha beválasztanak a törvényhozó testületbe, nem lesz több éjszakai fürdőzés – mondta Henry. – Akkor ne indulj a választáson!
Felzümmögött az autó motorja. A hűvös levegő lassanként visszahúzódott, és ismét fojtogató hőség telepedett a párra. Jean Louise fényszórókat vett észre a visszapillantó tükörben, majd kisvártatva el is haladt mellettük a kocsi, aztán még egy és még egy. Közeledtek Maycombhoz. A férfi vállára hajtotta a fejét, és elégedettség töltötte el. Még az is lehet, hogy működne a dolog, gondolta. De nem vagyok házias; még azt sem tudom, hogyan irányítsak egy szakácsot. És miről beszélgetnek az úrihölgyek, amikor meglátogatják egymást? Kalapot kellene hordanom... elejteném a gyerekeinket, garantáltan végeznék velük. Hatalmas fekete bogárra emlékeztető tárgy húzott el mellettük hátulról, hogy aztán szinte két keréken vegye be a következő kanyart. – Mi volt ez? – egyenesedett fel döbbenten a lány. – Egy kocsirakománnyi néger. – De az ég szerelmére, mégis hogy képzelik ezt? – Mostanában így akarják kinyilvánítani a jogaikat – mondta Henry. – Van elég pénzük, hogy használt autókat vegyenek, és őrültek módjára száguldoznak mindenfelé. Közveszélyesek. – Jogosítványuk van? – Nem nagyon. És biztosításuk sem. – Basszus! És ha történik valami? – Így jártak. * Henry gyengéden megcsókolta az ajtóban, aztán elengedte. – Holnap este? – kérdezte a fiatalember. – Jó, éjt, kedves – bólintott. A cipőjét a kezében tartva, lábujjhegyen besurrant az utcára néző hálószobába, és felkapcsolta a lámpát. Kibújt a ruháiból, felvette a pizsamafelsőjét, majd csöndben kiosont a nappaliba. Lássuk csak, gondolta, miközben végigfuttatta az ujját többkötetnyi hadtörténeti munkán, egy darabig elidőzött A második pun háború történeténél, de végül a Miért így történt?[17] mellett döntött – elvégre akár fel is készülhet a Jack bácsinál történő látogatásra. Visszament a szobájába, lecsapta a villanykapcsolót, és eltapogatózott az olvasólámpáig; amikor kigyulladt a fény, bemászott az ágyba, amelyben született, elolvasott három oldalt a könyvből, és elaludt, a lámpát sem kapcsolva le.
III 6 – Jean Louise, kelj fel! Jean Louise! Ahogy Alexandra hangja áthatolt öntudatlansága felhőjén, a lány megpróbálta összekapni magát. Kinyitotta a szemét, és meglátta, hogy nagynénje ott áll közvetlenül mellette, az ágy fejénél. – Mi... – Hogy képzelted azt, Jean Louise... hogy képzeltétek azt, hogy meztelenül úszkáltok éjszaka a folyóban Henry Clintonnal?! – Hm...? – ült fel az ágyban. – Azt kérdeztem, hogy képzeltétek azt Henry Clintonnal, hogy meztelenül úszkáltok éjszaka a folyóban. Ma reggel már az egész város ezt beszélte. Jean Louise a térdére támasztott az állát, és igyekezett magához térni. – Kitől hallottad ezt, nénikém? – Mary Webster felhívott pirkadatkor, és elmondta, hogy hajnali egykor anyaszült meztelenül lubickoltatok a mólónál! – Akinek ilyen jó a szeme, az biztos rosszban sántikál. Hát, Alexandra néni – vonta meg a vállát –, azt hiszem, most már kénytelen leszek hozzámenni Hankhez, nemde? – Én nem... nem is tudom, mit gondoljak rólad, Jean Louise. Édesapád bele fog halni, ha megtudja, igen, egyszerűen bele fog halni. Jobb, ha elmondod neki, mielőtt valaki mástól hallja a dolgot. Atticus tűnt fel az ajtóban, zsebre vágott kézzel. – Jó reggelt! Mibe fogok belehalni? – Én aztán nem mondom el neki, Jean Louise – jelentette ki Alexandra. – Ez a te feladatod. A lány néma jelzést küldött Atticus felé, aki az üzenetet elértve zord arcot vágott. – Mary Webster megkongatta a hírharangot: előretolt ügynökei jelentették, hogy tegnap éjjel ruha nélkül úszkáltunk a folyó közepén Hankkel. – Hmm... – morogta Atticus, majd megérintette a szemüvegét. – Remélem, nem háton úsztál. – Atticus! – fakadt ki Alexandra. – Sajnálom, Zandra. Igaz ez, Jean Louise? – Részben. Helyrehozhatatlanul tönkretettem a jó hírünket? – Talán túléljük valahogy a dolgot – felelte az apja. – Tehát igaz – rogyott le Alexandra az ágyra. – Jean Louise, először is nem tudom, mit kerestél Finch’s Landingben az éjszaka kellős közepén... – Dehogynem tudod! Hiszen Mary Webster mindent elmondott neked, nénikém. Azt nem mesélte, mi történt később? Kérem, uram, hajítsa ide nekem a hálóruhámat – fordult aztán az apjához. Atticus odadobta neki a pizsamája alsó részét. A lány diszkréten belebújt a nadrágba, majd lerúgta magáról a takarót, és kinyújtóztatta a lábát. – Jean Louise... – kezdte Alexandra, de elhallgatott, amikor meglátta, hogy bátyja egy félig még vizes pamutruhát tart a kezében. A férfi letette az ágyra, odalépett a székhez, felvett róla egy szintén nedves alsószoknyát, a magasba emelte, majd ráterítette a másik ruhadarabra.
– Ne gyötörd tovább a nagynénédet, Jean Louise! Ezeket használtad fürdőruhának? – Igen, Atticus. Gondolom, most majd rúdra tűzve kell körbehordoznunk őket a városban, igaz? Alexandra zavarodottan végighúzta ujját a lány ruháin, majd így szólt: – De hát mi lelt benneteket, hogy ruhástul mentetek be a folyóba? Bátyja és unokahúga felkacagott. – Ez egyáltalán nem vicces! – folytatta az asszony. – Hiába úsztatok ruhástul, ezt senki nem fogja elhinni nektek. Akár meztelenek is lehettetek volna... El nem tudom képzelni, hogy juthatott az eszetekbe ilyesmi. – Én sem – felelte Jean Louise. – Ráadásul, ha ez bármi vigaszt jelent számodra, nénikém, nem is élveztük igazán a dolgot. Csak cukkoltuk egymást, aztán kihívást intéztem Hankhez, ő meg már nem tudott visszakozni, és mire észbe kaptam, már bent voltunk a vízben. Alexandrát nem hatotta meg a történet. – A te korodban már roppant illetlennek számít az effajta viselkedés, Jean Louise. A lány nagyot sóhajtott, és felkelt az ágyból. – Hát, sajnálom... Van kávé? – fordult az apjához. – Egy egész kannával. Kettesben kisétáltak a konyhába. A lány odalépett a tűzhelyhez, töltött magának egy csésze kávét, majd leült apja mellé az asztalhoz. – Hogyan vagy képes jéghideg tejet inni reggelenként? – Jobb íze van, mint a kávénak – mondta Atticus, miután lenyelte a kortyot. – Calpurnia mindig azt mondogatta, amikor Jemmel kávéért könyörögtünk neki, hogy olyan feketék leszünk tőle, mint ő. Mondd, eleged van belőlem? – Még szép, hogy nincs! – horkant fel az apja. – Bár több olyan éjszakai elfoglaltságot is meg tudnék nevezni, ami érdekesebb egy ilyen csínynél. Jobb, ha készülődsz, nemsokára kezdődik a vasárnapi iskola. * Alexandra vasárnaponként hordott fűzői még a hétköznapi darabjainál is félelmetesebbek voltak: teljes fegyverzetben, kalapban, kesztyűben állt Jean Louise szobájának ajtajában, illatozva, indulásra készen. A vasárnap az ő napja volt: a vasárnapi iskolát megelőző, illetve az azt követő percekben tizenöt másik metodista hölggyel összeültek az auditóriumban, hogy megtartsák a Jean Louise által csak „A hét híreinek áttekintése” névvel illetett szimpóziumot. A lány sajnálta, hogy megfosztotta nagynénjét az Úr napján esedékes örömétől, hiszen Alexandrának ma mindvégig védekeznie kell majd; ugyanakkor biztos volt abban, hogy az asszony ezt a védekező háborút is az előrenyomulásaira jellemző taktikai zsenialitással fogja megvívni, és a prédikáció idejére teljes mértékben helyreállítja unokahúga jó hírnevét. – Kész vagy, Jean Louise? – Majdnem – felelte, majd feldobott egy kis rúzst az ajkára, lesimította egy rakoncátlan hajtincsét, leeresztette a vállát, és megfordult. – Hogy festek? – Soha nem láttalak még ilyen tisztességesen felöltözve. Hol a kalapod? – Nénikém, pontosan tudod, hogy ha kalapban sétálnék be a templomba, azt hinnék, hogy meghalt valaki.
Egész életében csupán egyetlenegyszer, Jem temetésén viselt kalapot. Nem tudta volna megmondani, miért tette, de a szertartás előtt kinyittatta Mr. Ginsberg üzletét, kiválasztott és a fejébe nyomott egy kalapot; bár tudta, hogy Jem kinevetné, ha látná, valamiért mégis jobban érezte magát ettől. Jack bácsi már ott várta őket a templom lépcsőjén, amikor megérkeztek. Dr. Jack Hale Finch nemigen volt magasabb unokahúgánál, azaz a százhetven centit sem érte el. Ívelt orrát, zord alsó ajkát és kiugró arccsontját az apjától örökölte, és bár arcra Alexandrára hasonlított, ez a hasonlóság a nyakuknál véget ért: míg dr. Finch már-már pókszerűen szikár volt, nővérét tömörebb formák jellemezték. Ő volt az oka annak, hogy Atticus csak negyvenéves kora után nősült meg, mivel amikor elérkezett a pályaválasztás ideje, John Hale Finch az orvosi hivatás mellett döntött, és tette mindezt akkor, amikor a gyapot fontonkénti ára mindössze egy cent volt, és a Finch családnak sok mindene volt ugyan, de pénze nem. Atticus, aki ekkor még szintén éppen csak elkezdett praktizálni, minden megkeresett és kölcsönkért fillérjét öccse taníttatásába ölte; később aztán kamatostul megtérült a befektetése. Dr. Finch ortopéd orvos lett, Nasville-ben nyitott rendelőt, és – mivel jó érzékkel tőzsdézett – ötvenöt éves korára elég pénzt gyűjtött össze ahhoz, hogy visszavonulhasson és minden idejét első és örök szerelmének, a viktoriánus irodalomnak szentelhesse. Már csak e szenvedélyével is sikerült elérnie, hogy Maycomb megye legtanultabb okleveles különcének tartsák. Oly régóta és oly gyakran ízlelgette az irodalom mámorító főzetét, hogy lényét már teljesen áthatották a különös manírok és egyedi felkiáltások. Beszédét apró „bah!” és „hm” szócskákkal tagolta, archaikus kifejezései tetején bizonytalanul egyensúlyozott a modern argó iránta vonzalma. Szelleme pengeéles volt, mégis gyakran szórakozottan viselkedett; bár agglegényként élte az életét, olyasvalakinek tűnt, aki igencsak mulatságos emlékekkel rendelkezik; volt egy tizenkilenc éves, sárga macskája; és a megye lakosainak döntő többsége egyszerűen nem értette őt, mivel mondatait folyton zavaros viktoriánus utalások tarkították. Jóllehet az idegenekben azt a benyomást keltette, hogy épp csak innen van az őrület határán, ám azok, akik ráhangolódtak a hullámhosszára, tudták, hogy nem is működhetne jobban az elméje. Különösen igaz volt ez a tőzsdei manőverek esetén: barátai rendszeresen hozzá fordultak tanácsért befektetési ügyekben, még azt is megkockáztatva, hogy esetleg végig kelljen hallgatniuk egy hosszas előadást Mackworth Praed költészetéről. Hosszú és közeli kapcsolatuknak köszönhetően – magányos kamaszkorában a nagybátyja megpróbált tudós főt nevelni belőle – Jean Louise elegendő tudásra tett szert Jack bácsi kedvenc témaköreiben ahhoz, hogy az esetek többségében képes legyen követni a férfit, és kifejezett örömét lelte a társalgásaikban. Amikor épp nem csöndesen hisztérikus hangulatainak egyikében volt, a lányt elbűvölte dr. Finch tévedhetetlen memóriája és hatalmas, nyughatatlan elméje. – Jó reggelt néked, Néreusz leánya! – csókolta arcon a férfi. (Dr. Finch csak kevés engedményt tett a huszadik századnak, de a telefon e dolgok közé tartozott.) Kartávolságnyira eltolta magától unokahúgát, és derűs érdeklődéssel szemügyre vette a lányt. – Mindössze tizenkilenc órája vagy itthon, és máris hódoltál a rituális megtisztulás iránti túlzó szenvedélyednek, bah! A watsoni viselkedés-lélektan klasszikus példája... azt hiszem, írok is róla egy cikket az orvosi szövetség lapjának. – Hallgass, vén kuruzsló! – suttogta Jean Louise összeszorított foggal. – Délután meglátogatlak. – Hogy ott fickándozzatok éjnek idején a folyóban Hankkel, bah! Szégyellhetnétek magatokat... szégyent hoztok a családra... Jól szórakoztatok? Kezdődött a vasárnapi iskola.
– Bűnös kedvesed odabent vár rád – hajolt meg dr. Finch mélyen a lány előtt. Jean Louise megsemmisítőnek szánt pillantást vetett a nagybátyjára (akit ez a legkevésbé sem rendített meg), és maradék méltóságát összeszedve bemasírozott a templomba. Mosolyogva köszöntette a maycombi metodista gyülekezet tagjait, majd leült régi helyére az ablak mellett, hogy szokásához híven nyitott szemmel végigaludja az előadást.
7 Semmi sem segít annyira abban, hogy az ember igazán otthon érezze magát, mint egy vérfagyasztó himnusz, gondolta Jean Louise. Ha korábban esetleg elszigeteltnek érezte volna magát, ez az érzés elsorvadt és teljességgel elhalt, ahogy kétszáz másik bűnössel együtt azért fohászkodott, hogy alámerülhessen a megváltás vörös áradatába. Miközben az Úrnak ajánlotta Mr. Cowper[18] hallucinációinak eredményeit, vagy épp kinyilatkoztatta, hogy a Szeretet mentette meg őt, a lány osztozott a gyülekezet tagjaival azon a meghittségen, amely olyankor lesz úrrá az emberen, ha minden héten egy órán keresztül egy igencsak sokszínű közösség tagjaival evez egy hajóban. Az auditórium jobb oldalán, a középső sorban ült, a nagynénje mellett; apja és nagybátyja a másik oldalon, elölről a harmadik sorban foglalt helyet. Rejtély volt számára, hogy miért, de a két férfi mindig így tett, amióta csak dr. Finch visszaköltözött Maycombba. Senki nem nézné ki belőlük, hogy testvérek, gondolta a lány, és azt is nehéz elhinni, hogy Atticus tíz évvel idősebb Jack bácsinál. Míg Atticus Finch az édesanyjukra, Alexandra és John Hale Finch az édesapjukra hasonlított. Atticus egy fejjel magasabbra nőtt öccsénél, nyílt arccal és egyenes orral, széles szájjal és keskeny ajakkal rendelkezett, mégis volt hármukban valami, ami egyértelműen jelezte rokoni kapcsolatukat. Egyformán őszülnek, és a szemük is hasonlít, tűnődött Jean Louis; igen, ez lesz az. Igaza volt. Valamennyi Finchet gúnyos, egyenes vonalú szemöldök és vastag szemhéj jellemzett: ha profilból vagy egyenesen szemből vette szemügyre őket, az elfogulatlan szemlélő hamar felfedezhette bennük azt, amit a maycombiak „családi vonásoknak” neveztek. Henry Clinton felbukkanása zökkentette ki merengéséből. A fiatalember átadta az egyik adománygyűjtő tálat a Jean Louise mögötti sorban ülőknek, és amíg arra várt, hogy visszaérkezzen hozzá a lány sorában kézről kézre járó, másik tálka, nyíltan és ünnepélyesen rákacsintott kedvesére. Alexandra gyilkos pillantást vetett Henryre, aki erre elfordult, és a másik adománygyűjtővel együtt végigsétált a padsorok között, hogy aztán tiszteletteljesen megálljon az oltár előtt. Az adakozást követően a maycombi metodisták gyülekezete nyomban rázendített az általuk doxológiának[19] nevezett énekre, ezzel váltva ki azt, hogy a lelkészüknek újabb imával kelljen előrukkolnia, hiszen eddigre már három egészséges könyörgés is elzengett. Maycombban már Jean Louise legelső templomi emlékeinek ideje óta csakis egyféleképpen énekelték ezt a fohászt: Dicsőség-az-Úrnak-kitől-minden-áldás-jön, Ez az előadásmód legalább annyira hozzátartozott a déli metodista egyház hagyományaihoz, mint az, hogy rendszeresen ellátták tartós élelmiszerekkel a lelkipásztoraikat. Ám ezen a vasárnapon, miközben Jean Louise és társai ártatlanul köszörülték a torkukat, hogy aztán a megszokott módon belekezdjenek a hálaadó énekbe, Mrs. Clyde Haskins derült égből lecsapó villámként vetette magát az orgona billentyűzetére. DicsőségazÚrnakkitőlminden-ál-dás-jö-ön! DicsérjeŐtmindenlélek-itt-a-föl-dön,
DicsérjeŐtaMennynekmin-den-se-re-ge, DicsérjükazAtyátaFiútés-a-Szent-lel-ket! Hirtelen támadt zavarodottságában Jean Louise azon sem lepődött volna meg, ha maga a canterburyi érsek ölt testet a templomban teljes papi díszben; a gyülekezet tagjainak azonban nem tűnt fel a Mrs. Hasking előadásmódjában beállt változás, és úgy gyötörték végig a doxológiát, ahogy arra nevelve lettek, miközben az orgonista minden egyes sornál őrülten előreszáguldott, mintha egyenesen a salisburyi székesegyházból szalajtották volna. Először arra gondolt, hogy Herbert Jemsonnak elment az esze. Amióta a lány az eszét tudta, ez a nagydarab, jóindulatú, puha baritonnal megáldott férfi volt a metodista templom zenei vezetője, aki könnyed tapintattal irányította elnyomott szólistákból álló kórusát, és tévedhetetlenül emlékezett valamennyi egyházkerületi felügyelő kedvenc himnuszaira. A maycombi metodista vallásgyakorlat szerves részét képező háborúskodások során az ember mindig számíthatott arra, hogy Herbert sosem veszti el a fejét, és észérvek segítségével összebékíti egymással a gyülekezet wesleyánus[20] tanokat valló tagjait az ifjútörökökkel[21]. Mivel az elmúlt harminc évben minden szabadidejét a templomnak szentelte, az egyházközösség hálája jeléül nemrégiben elküldte őt egy Dél-Karolinában megrendezésre került metodista zenetáborba. Jean Louise második gondolata az volt, hogy talán a lelkész a hibás mindenért. Dr. Finch egyszer kijelentette, még soha nem találkozott egyetlen, ötvennél fiatalabb emberrel sem, aki olyan tehetséggel untatott volna halálra bárkit, mint a fiatal Mr. Stone. Nem volt vele semmi gond, attól eltekintve, hogy egy mérlegképes könyvelő valamennyi szükséges tulajdonságával rendelkezett: nem szerette az embereket, nem volt humorérzéke és meglehetősen korlátolt is volt. Mivel a maycombi egyházközség már évek óta nem volt elég nagy ahhoz, hogy igazán jó lelkipásztora legyen, de túl nagy volt ahhoz, hogy beérje egy középszerű lelkésszel, a várost örömmel töltötte el, amikor a legutóbbi egyházi konferencián a döntéshozók úgy határoztak, hogy egy fiatal, energikus igehirdetőt küldenek nekik. Ám egyetlen év sem telt el, és az ifjú lelkésznek máris sikerült olyan mély benyomást gyakorolnia a gyülekezetre, hogy dr. Finch az egyik vasárnap azt a szórakozott és jól hallható megjegyzést tette: „Kenyeret kértünk tőlük, erre hozzánk vágták ezt a Stone-t, akinek egy kődarab van az agya helyén.” A helybeliek már régóta gyanították, hogy Mr. Stone-tól nem állnak távol holmi liberális tendenciák: egyesek szerint túlzottan barátságosan viselkedett jenki felebarátaival, nemrégiben némileg megtépázva került ki egy, az apostoli hitvallással kapcsolatos vitából, és ami a legrosszabb, túlzottan ambiciózusnak mutatkozott. Jean Louise gondolatban már épp kezdett megtámadha tatlan vádiratot összeállítani ellene, amikor eszébe jutott, hogy Mr. Stone teljesen botfülű. A lelkész, akit a legkevésbé sem zaklatott fel, hogy Herbert Jemson megszegte hűségesküjét (mivel nem is tűnt fel neki a dolog), felállt, és odalépett a pulpitushoz, majd kinyitotta a kezében tartott Bibliát, és így szólt: – Mai bibliai idézetünk Ézsiás próféta könyvének huszonegyedik szakaszából származik. A hatodik vers így szól: Mert ezt mondta nekem az Úr: Menj, állíts őrszemet, és amit lát, jelentse!
Jean Louise komoly erőfeszítéssel igyekezett odafigyelni arra, mit is látott Mr. Stone őrszeme, de hiába: érezte, amint jókedve méltatlankodó elégedetlenséggé válik, így az istentisztelet során mindvégig mereven Herbert Jemsonra szegezte a tekintetét. Hogy merte megváltoztatni a doxológiát? Csak nem vissza akarta térítem őket az anglikán egyház kebelére? Ha a lány a józan eszére hallgatott volna, rögtön rájött volna, hogy Herbert Jemson maga a metodista polgár mintaképe: a zenei vezető hírhedten keveset konyított a teológiához, ám annál több önzetlen cselekedetet hajtott végre. A doxológiát már átírták, hamarosan füstölőket fognak gyújtani... A hithűséghez köt a hűség.[22] Vajon Jack bácsi mondta ezt, vagy a régi idők valamelyik püspöke? A bal oldali padsor felé pillantva meglátta nagybátyja profilját: a férfi meglehetősen zaklatottnak tűnt. Mr. Stone hangja tovább zümmögött: a keresztény emberek akkor szabadulhatnak meg a modern élet által kiváltott csalódottságtól, ha... a szerda esténként megrendezett családi összejövetelünkre, és valami saját készítésű ételt is... legyen veletek most és mindörökké, ámen. Ahogy elhangzott az áldás, és a lelkész elindult a kijárat felé, Jean Louise is felállt, hogy sarokba szorítsa Herbertet, aki hátramaradt becsukni az ablakokat. Dr. Finch azonban megelőzte őt. – ...nem lenne szabad így énekelni, Herbert – mondta éppen. – Elvégre metodisták vagyunk, D. V. – Ne engem hibáztasson, dr. Finch! – emelte fel a kezét a zenei vezető, mintha csak így próbálna elhárítani magától minden szemrehányást. – A Charles Wesley[23]-táborban mondták, hogy így kell énekelnünk. – De hát csak nem nyelte le ezt szó nélkül, nem igaz? Ki mondta ezt magának? – dr. Finch teljesen beszívta az alsó ajkát, majd hangosat csettintett. – Az ottani zenei vezető. Előadást tartott nekünk hogy a déli egyházi zene eltévelyedéseiről. New Jersey-ből jött – tette hozzá Herbert. – Naná, hogy onnan, mi? – Igen, uram. – És mit mondott, miféle tévedésekben leledzünk? – Azt mondta, a legtöbb himnuszunk esetében ennyi erővel akár a Dugd az orrod oda, ahonnan a Szentírás áradot is énekelhetnénk. Meg hogy Fanny Crosby zenéjét egyházi határozatban kellene betiltani, meg hogy az Örök Szikla nem más, mint az Úrtól való elfajzás. – Valóban? – Meg hogy több életet kell vinnünk a doxológiába. – És mégis hogyan? – Úgy, ahogy ma csináltuk. Dr. Finch helyet foglalt az első padsorban, átvetette karját a háttámlán, és elgondolkodva mozgatni kezdte az ujjait. – Nyilvánvaló – nézett fel Herbertre –, igen, nyilvánvaló, hogy a Legfelsőbb Bíróság tevékenysége önmagában még nem kielégítő a mi északi felebarátaink számára. Most már a himnuszaikat is ránk akarják erőltetni. – Meg azt is mondta – jegyezte meg Herbert –, hogy meg kell szabadulnunk a déli himnuszainktól, és új himnuszokat kell megtanulnunk helyettük. Nem tetszik ez nekem... az általa szépnek tartott daloknak nincs is semmi dallamuk. Dr. Finch ezúttal a szokásosnál élesebb „Bah!” kiáltást hallatott, ami biztos jele volt annak, hogy kezd dühbe gurulni. Sikerült azonban annyira lehiggadnia, hogy megjegyezze: – Déli himnuszok, Herbert? Déli himnuszok?! – majd kezét a térdére téve kihúzta magát ültében, és
így folytatta: – Nos, Herbert, üldögéljünk csak el kicsit ezen a szent helyen, és vizsgáljuk meg nyugodtan a kérdést. Úgy hiszem, ez a bizonyos illető azt szeretné, ha egyenesen az anglikán egyház előírásainak megfelelően énekelnénk a doxológiát, mégis ellentmond önmagának, amikor azt kívánja, hogy szabaduljunk meg... például a Maradj velemtől? – Igen. – Szóval Lyte. – Ööö... igen, uram? – Lyte, Herbert Lyte. És mi a helyzet a Keresztre ment, ott szenvedett-tei? – Igen, attól is... Adott nekünk egy listát. – Még egy listát is adott maguknak, hm? Helyesen feltételezem, hogy a Fel, keresztény katonák is szerepel rajta? – Az első helyen. – Harr! – horkantott fel dr. Finch. – H. F. Lyte, Isaac Watts, Sabine Baring-Gould. Az utolsó nevet a megyére jellemző akcentussal, hosszan elnyújtott e-vel és i-vel, szinte szótagolva ejtette ki. – Mindegyikük igaz, becsületes angol férfi volt, Herbert. Tehát ez az illető azt akarja, hogy szabaduljunk meg tőlük, mégis megpróbál rávenni bennünket arra, hogy úgy énekeljük a doxológiát, mintha a westminsteri apátságban lennénk, hm? Nos, hadd mondjak magának valamit... Jean Louise az egyetértően bólogató Herbertre, majd a nagybátyjára pillantott, aki az adott pillanatban úgy festett, akár Theobald Pontifex[24]. – ...ez az illető bizony sznob. – Elég pipogya alak volt, olyan nőies fickó... – Lefogadom, hogy az volt, Herbert. És mondja csak, maga egyetért ezzel az ostobasággal? – Isten ments! Gondoltam, egyszer kipróbálom a dolgot, csak hogy megbizonyosodjak arról, amit amúgy is sejtettem: a gyülekezet sosem tanulná meg ezt az új módit. Ráadásul szeretem a régi himnuszainkat. – Magam is szeretem őket, Herbert – felelte dr. Finch, majd felállt, és Jean Louise karjába fűzte a karját. – Akkor jövő vasárnap, ugyanebben az időpontban; és ha azt látom, hogy a templom fél méterrel a föld felett lebeg, személyesen magát fogom felelőssé tenni. Herbertnek a férfi szemébe pillantva sikerült megállapítania, hogy dr. Finch viccel, így elnevette magát. – Emiatt ne aggódjon, uram! Dr. Finch kikísérte unokahúgát az autójához, ahol már ott várt rájuk Atticus és Alexandra. – Hazavigyünk? – kérdezte a lány. – Természetesen ne – felelte nagybátyja. Bevett szokása volt, hogy gyalog ment templomba minden vasárnap, aztán hazafelé is gyalog tette meg az utat, és e szokásától sem vihar, sem tűző napsütés, sem csikorgó fagy nem tántoríthatta el. – Jack bácsi, minek a rövidítése a D. V.? – szólt utána Jean Louise, ahogy a férfi elfordult, hogy útnak induljon. Dr. Finch a „hát te semmilyen oktatásban nem részesültél?” sóhaját hallatta, majd így felelt: – Deo volente, azaz „ha Isten is úgy akarja”, gyermekem. Ha Isten is úgy akarja... megbízható kis katolikus kifejezés.
8 Jean Louise-t ugyanazzal a hirtelenséggel ragadták ki csendes világából, amellyel barbár fiúk kitépik üregükből a hangyaleső lárváit, hogy aztán otthagyják őket szenvedni a napfényben; és ugyanúgy hagyták magára őt is, hogy aztán legjobb tudásához mérten megoltalmazza érzékeny felhámját. Történt pedig mindez egy párás vasárnap délután, pontosan tizennégy óra huszonnyolc perckor, és az alábbi események vezettek a dologra: A lány ebéd közben elszórakoztatta családtagjait azzal, hogy előadta nekik dr. Finchnek a divatos himnuszéneklésről vallott nézeteit, majd Atticus letelepedett a nappaliban, hogy elolvassa a vasárnapi újságokat, Jean Louise pedig alig várta, hogy egy vidám délutánt tölthessen el nagybátyja, némi teasütemény és a Maycombban fellelhető legerősebb kávé társaságában. Megszólalt a csengő. – Gyere be! – hallotta a lány Atticus hangját. – Készen áll, Mr. Finch? – hangzott Henry kérdése. Ledobta a kezében tartott törlőruhát, de mielőtt kiléphetett volna a konyhából, Henry már be is dugta a fejét az ajtón. – Szia! Alexandra egyetlen pillanat alatt a falhoz szorította a fiatalembert. – Szégyellhetnéd magad, Henry Clinton! Henry hiába vetette be nem elhanyagolható bűverejét, az asszonyt nem hatotta meg a dolog. – Ugyan már, Miss Alexandra... Hát akkor se tudna sokáig haragudni ránk, ha valóban akarna. – Most még kihúztalak titeket a csávából – mondta az asszony –, de nem biztos, hogy legközelebb is ott leszek, ha bajba kerültök. – Roppant nagyra értékeljük a segítségét, Miss Alexandra – felelte a fiatalember, majd Jean Louise-hoz fordult: – Akkor fél nyolckor... és semmi Finch’s Landing, ma moziba megyünk. – Rendben. Hova készültök? – A bíróságra. Találkozónk lesz. – Vasárnap? – Ja. – Jól van, na, folyton elfelejtem, hogy errefelé vasárnap szokás politizálni. Meghallották, hogy Atticus Henryt szólítja. – Viszlát, kedves – köszönt el a fiatalember Jean Louise-tól. A lány követte őt a nappaliba; amikor a bejárati ajtó bezárult az apja és Henry mögött, odalépett Atticus székéhez, hogy összeszedje a férfi földön hagyott újságait. Felvette és rendbe rakta a szétszóródott lapokat, majd takarosán feltornyozta az újságokat a kanapéra. Ismét keresztülvágott a szobán, hogy megigazítsa az apja kisasztalán sorakozó könyveket, és megakadt a pillantása egy nagyjából tízszer huszonöt centis brosúrán. A kiadvány borítóját egy emberevőnek tűnő néger rajza díszítette, fölötte a nyomtatott A fekete kórság felirattal, a szerző neve után pedig több, tudományos végzettséget jelző cím is állt. Jean Louise kinyitotta a brosúrát, leült apja karosszékébe, és olvasni kezdett. Amikor végzett, két ujja közé csippentette a füzetet, majd karját mereven kinyújtva, mintha csak egy döglött patkányt tartana a farkánál fogva, kiment a konyhába, és nagynénje orra alá dugta a brosúrát. – Ez meg micsoda?
Az asszony vetett egy pillantást a füzetre a szemüvege fölött. – Édesapád valami papírja. Jean Louise rálépett a szemetes pedáljára, és az edénybe ejtette a kiadványt. – Ne dobd ki! – szólt rá Alexandra. – Nehéz mostanában hozzájutni az ilyesmihez. A lány eltátotta a száját, aztán becsukta, és ismét kinyitotta. – Nénikém te olvastad ezt? Tudod, mi áll benne? – Természetesen. Az sem lepte volna meg ennyire, ha nagynénje valami trágárságot vág az arcába válaszul. – De hát... Alexandra néni, tudod te, hogy a szerzője olyan dolgokat ír, hogy dr. Goebbels ártatlan vidéki kisfiúnak tűnik hozzá képest? – Nem tudom, miről beszélsz, Jean Louise. Sok igazság van abban a könyvben. – Valóban – felelte a lány gúnyosan. – Különösen az a rész tetszett, amely kifejtette, hogy a négerek – az isten megáldja őket – nem tehetnek arról, hogy alacsonyabb rendűek a fehér fajnál, hiszen a koponyájuk vastagabb a miénknél, az agytekervényeik pedig sekélyebbek, bármit is jelentsen ez, így hát kedvesen kell viselkednünk velük, és nem hagyhatjuk, hogy bármi olyasmit csináljanak, amivel árthatnának maguknak, illetve tudatnunk kell velük, hol a helyük. Istenem, Alexandra néni, ez... – Igen...? – húzta ki magát mereven az asszony. – Csak meglepett, hogy rákaptál az efféle pikáns olvasmányokra. Nagynénje nem felelt. – Az a példázat is mély benyomást gyakorolt rám – folytatta –, amelyben az író elmondta, hogy a világ urai a történelem hajnalától fogva mindig is fehérek voltak, legalábbis Dzsingisz kánt vagy kit kivéve (a szerző kifejezetten korrekt módon járt el ebben a kérdésben), és elképesztően hatásosan érvelt, amikor közölte, hogy még a fáraók is fehérek voltak, az alattvalóik pedig feketék, illetve zsidók... – Ez igaz, nemde? – Hogyne, de mégis mi köze van ennek az egészhez? Amikor aggódott valami miatt, reménykedett valamiben vagy zaklatott volt – különösen, ha a nagynénjével került öszszetűzésbe –, Jean Louise agya mindig a Gilbert és Sullivan-féle, bárgyú bohózatok ütemére járt. Három fürge figura perdült őrült táncra a fejében; a Jack bácsi és Jem társaságában eltöltött órák, amelyek során lehetetlen ritmusokra kellett táncolnia, elhomályosították előtte a holnap gondjaival terhes holnap eljövetelét. Észrevette, hogy Alexandra beszél hozzá. – Mondtam már: édesapád hozta haza a Tanács egyik gyűléséről. – Hogy honnan? – A Polgárok Tanácsának[25] egyik gyűléséről. Nem tudtad, hogy itt, Maycombban is alakult egy Tanács? – Nem. – Hát, édesapád benne van a vezetőségben, Henry pedig a szervezet egyik legmegbízhatóbb tagja – Alexandra felsóhajtott. – Nem mintha szükségünk lenne a Tanácsra, Maycombban semmi nem történt, de soha nem árt, ha az ember mindenre felkészül. Most is épp ott vannak. – Polgárok Tanácsa? Maycombban? – hallotta a lány, amint nagynénje szavait ismétli ostobán. – És Atticus...? – Jean Louise, szerintem te nem igazán fogod fel, mik történtek errefelé...
Sarkon fordult, odasétált a bejárati ajtóhoz, kilépett rajta, átvágott a széles előkerten, és a lehető leggyorsabban a belváros felé vette az irányt, miközben hátulról a fülébe visszhangozott nagynénje „Nem mehetsz be a városba ebben az öltözékben!” kiáltása. Arról is megfeledkezett, hogy a garázsban ott áll egy kiváló állapotban lévő autó, amelynek kulcsai az előszobái asztalon hevernek. Sebesen haladt előre, a fejében csilingelő abszurd kis dallam ritmusára lépkedve. Hali-halihó, Házasodni jó! De ha üt számodra az óra, Őt is küldjük a bitóra, Hogyha elveszed Ó, a kedvesed![26] Vajon mire készül Hank és Atticus? Mi folyik itt? Nem tudta, de elhatározta, hogy mire lemegy a nap, tudni fogja. Az egésznek ahhoz a brosúrához van köze, amelyet a házban talált (ott hevert Isten és az emberek szeme előtt!), a brosúrához és a Polgárok Tanácsához. Hallott már ezekről a szervezetekről, hogyne hallott volna, hiszen a New York-i újságok tele voltak a róluk szóló hírekkel. Azt kívánta, bárcsak több figyelmet fordított volna ezekre a cikkekre, de elég volt egyetlen hasábot átfutnia, hogy felismerje a régi történetet: a Tanácsok tagjai ugyanazok az emberek voltak, akik létrehozták a Láthatatlan Birodalmat[27], és gyűlölték a katolikusokat, ugyanazok a tudatlan, a félelmeik által vezérelt, vörös arcú, faragatlan, törvénytisztelő, erőszakos angolszászok, amerikai honfitársai – az aljanép. Atticus és Hank tervezett valamit, csak azért voltak jelen a Tanácsban, hogy szemmel tartsák a dolgokat... de a nagynénje azt mondta, hogy Atticus a vezetőség tagja. Tévedett. Az egész csak valami tévedés lehetett, hiszen előfordult, hogy Alexandra néni összekeverte a dolgokat... A belvárosba érve lelassított. A környék kihalt volt, mindössze két autó állt a vegyesbolt előtt. A bíróság ódon épülete fehéren ragyogott a napfényben, a távolban egy fekete kopó ügetett az úton, az araukária fenyők levelei csendben fodrozódtak a tér sarkain. A bíróság északi bejáratához érve meglátta, hogy az épület mellett végig autók parkolnak két sorban. Amikor felment a lépcsőn, hiányolta a régebben folyton ott lézengő, idős férfiakat, hiányolta a hideg vízzel töltött kancsót a bejárat mellől és a nádfonatú székeket a folyosóról; ugyanakkor nem hiányolta az apró, sötét irodákból áradó nyirkos vizeletszagot. Végigsétált az adófelügyelőnek, az adóbecslőnek, a jegyzőnek, az anyakönyvvezetőnek, illetve a hagyatéki bíróság elnökének otthont adó odúk előtt, felment a tárgyalóterem szintjére a régi, festetlen falú lépcsőn, majd egy másik lépcsőn tovább a színesek karzatára, ahol elfoglalta régi helyét az első sor sarkában – mindig innen figyelték Jemmel az apjukat, ha bementek a bíróságra. Alatta, a durván ácsolt padokon nem csupán Maycomb aljanépe foglalt helyet, de ott voltak a megye legtiszteletreméltóbb személyiségei is. A terem vége felé pillantva látta, hogy a nézőközönség helyein a bírósági alkalmazottaktól elválasztó korlát mögött, egy hosszú asztal mellett ott ül az apja Henry Clinton, számos jól ismert férfi, illetve egy ismeretlen alak társaságában. Az asztal végében a hatalmas, vízkóros, szürke csigára emlékeztető William Willoughby foglalt he-
lyet – ő testesítette meg mindazt, amit apja és az apjához hasonló emberek gyűlöltek. Willoughby szintén fajtája utolsó példánya, gondolta a lány. Atticus gyakorlatilag szóba sem állt vele, annyira lenézte a férfit, most mégis egy asztalnál ültek... William Willoughby valóban fajtája utolsó példánya volt, legalábbis jelenleg, és ő is lassan elvérzett a bőség közepette, mert a szegénység éltette. A Délvidéken minden megyének megvolt a Willoughbyja, akik olyannyira hasonlítottak egymásra, hogy külön kategóriát képeztek, és egyszerűen csak Őnek, Nagy Embernek, esetleg Kis Embernek hívták őket – az eltérések csupán az egyes vidékekre jellemző sajátosságoknak voltak köszönhetők. Rendszerint Ő (vagy bárhogy nevezték is az alárendeltjei) töltötte be megyéje legfőbb adminisztratív – a seriff, a bíró vagy a hagyatéki bíró – hivatalát, de néha akadt kivétel e szabály alól, mint például Maycomb Willoughbyja esetében, aki úgy döntött, hogy egyetlen közhivatalt sem tisztel meg személyével. Az ő esete azonban valóban kivételesnek számított: az, hogy jobban szeretett a háttérben maradni, arra utalt, hogy hiányzik belőle a kisstílű despoták egyik alapvető tulajdonsága, a beképzeltség. Willoughby nem a megye legkényelmesebb irodájából irányította birodalmát, hanem egy szűk és sötét, rossz szagú helyiségből, amelyet leginkább csak nyúlketrecnek lehetett volna nevezni, és amelyben mindössze egy telefonkészülék, egy konyhaasztal és egy festetlen fából készült, meglehetősen patinás karosszék kapott helyet. Bárhova ment is Willoughby, magától értetődő módon követte őt tunya, javarészt negatív figurákból álló csapata, az úgynevezett törvényszéki bagázs, amelynek tagjait vezérük azért juttatta be a különféle megyei és helyhatósági pozíciókba, hogy végrehajtsák az utasításait. Willoughby mellett most is ott ült a törvényszéki bagázs egyik képviselője, Tom-Carl Joyner, az Ő jobbkeze, aki joggal volt büszke magára, elvégre már a kezdetektől fogva segítette főnöke munkáját. Vajon nem ő talpalt-e folyton Willoughby számára? Nem ő volt-e az, aki a gazdasági válság napjaiban bekopogtatott éjszakánként a haszonbérlők ajtaján, nem ő verte-e bele minden tudatlan, éhező nyomorult fejébe, aki akár munkahely, akár segély formájában elfogadott bármilyen segítséget, hogy Willoughbyra adja a szavazatát? Szavazz, vagy üres marad a has! Az Ő többi kisebb mellékbolygójához hasonlóan az évek során Tom-Carlnak is sikerült szert tennie egyfajta rosszul szabott tiszteletreméltóságra, és nem kedvelte, ha emlékeztették őt karrierje becstelen kezdeteire. Tom-Carlt ezen a vasárnapon megnyugvással töltötte el a tudat, hogy ha Willoughby elveszti kis birodalma iránti érdeklődését vagy meghal, akkor az övé lesz mindaz, amit oly sok álmatlan éjszaka árán segített felépíteni. A férfi arcán semmi nem utalt arra, hogy esetleg kellemetlen meglepetés várhat rá: a jólét eredményezte függetlenség máris aláásta királyságát, amely lassanként roskadozni kezdett – még két választás, és nem marad belőle több, csupán annyi, amennyit aztán szakdolgozatuk kutatási anyagául használhatnak a szociológia szakos egyetemi hallgatók. Jean Louise elnézte a férfi öntelt kis arcát, és majdnem felkacagott, arra gondolva, a Délvidék valóban elég könyörtelen ahhoz, hogy a kihalás ajándékával jutalmazza meg köztisztviselőt. Elnézte maga alatt az ismerős fejeket – ősz haj, barna haj, a haj hiányát elleplezni szándékozó, gondosan oldalra fésült haj –, és eszébe jutott, a régi időkben, amikor tele volt a terem, hogyan vette célba titokban az alatta csillogó kopasz koponyákat. Taylor bíró egyszer rajtakapta, és megfenyegette, hogy elfogatási parancsot ad ki ellene. A bíróság órájának szerkezete megnyikordult, megfeszült, különös, fújtató hangot hallatott, majd elütötte a két órát. Amikor elhalt a hang, látta, hogy apja feláll, és kimért tárgyalótermi hangján megszólítja az egybegyűlteket:
– Uraim, mai szónokunk Mr. Grady O’Hanlon, akit mindannyian jól ismernek. Mr. O’Hanlon... Mr. O’Hanlon felállt, és így szólt: – Ahogy azt a tehén mondta a gazdájának egy hideg reggelen: köszönet a meleg kézfogásért. Még soha nem találkozott Mr. O’Hanlonnal, és soha nem is hallott róla, a férfi azonban már a bevezetője során egyértelművé tette, kicsoda is ő: átlagos, istenfélő ember, aki otthagyta az állását, hogy minden idejét a szegregáció fenntartásának szentelhesse. Hát, egyeseknek furcsa kedvteléseik vannak, gondolta a lány. Mr. O’Hanlon világosbarna hajú, kék szemű és lóarcú férfi volt; gyalázatos nyakkendőt viselt, zakót pedig nem hordott. Kigombolta a gallérját, levette a nyakkendőjét, pislogott párat, végigfuttatta az ujjait a haján, és belevágott. Tősgyökeres délvidéki volt, itt járt iskolába, déli nőt vett feleségül, egész életében itt élt, és az volt a legfőbb szándéka, hogy segítsen megőrizni a Déli Életmódot, hogy semmiféle nigger és senki más ne mondhassa meg neki vagy senki másnak, mit tegyen... egy ilyen tompa eszű faj... alapvető alsóbbrendűségük... abba az ostoba, gyapjas fejükbe... még le sem másztak a fáról... zsíros és bűzölgő... feleségül vegyék a lányainkat... keresztezik a fajunkat... keresztezik... elkorcsosítják... mentsük meg a Délvidéket... a Fekete Hétfő[28]... a csótányoknál is rosszabbak... a fajokat Isten teremtette... nem tudjuk, miért, de az Úr azt akarta, hogy ne keveredjenek egymással... ha nem ez lett volna az Ő akarata, mindnyájunkat azonos színűnek teremtett volna... vissza Afrikába... Aztán apja hangját hallotta az emlékeiben, egy halk, gyenge hangot, amely a meghitt, kényelmes múltról beszélt. Uraim, ha létezik olyan jelmondat e világon, amellyel egyetértek, az a következő: Egyenlő jogokat mindenkinek, senkinek nem járnak kiváltságok! Ezek a felszínes nigger prédikátorok... mint a majmok... a cipőpasztás doboz szájukkal... elferdítik a Szentírást... a bíróság inkább hallgat a kommunistákra... mindet falhoz kellene állítani árulás vádjával... Jean Louise-ban feltámadt egy emlék, hogy vitába szálljon Mr. O’Hanlon dagályosan döngicsélő szavaival: a tárgyalóterem alig észrevehetően megváltozott, de a lány továbbra is ugyanazokat a fejeket látta maga alatt. A helyiség túloldalán ott voltak az esküdtek, Taylor bíró a pulpitusán trónolt, kalauzhala, a bírósági írnok állhatatosan körmölt előtte, Atticus pedig nemrég állt fel az asztalától, amelynél egy gyapjas tarkót látott a lány... Atticus Finch csak ritkán vett részt büntetőperekben, mert nem kedvelte a büntetőjogot. Ezt az esetet is csupán azért vállalta el, mert tudta, hogy védence ártatlan az ellene felhozott vádban, és egyszerűen nem hagyhatta, hogy a fekete fiú börtönbe kerüljön azért, mert a bíróság által kijelölt ügyvéd látja el ímmel-ámmal a védelmét. A srác Calpurnia közvetítésével kereste meg őt, elmesélte a történetét, és elmondta az igazságot. Az igazság pedig nem volt szép. Atticus tehát kockára tette a karrierjét, kihasználta, hogy az ügyész hanyagul állította össze a vádiratot, kifejtette álláspontját az esküdtszéknek, és véghezvitte azt, amit sem előtte, sem utána nem sikerült senkinek Maycomb megyében: elérte, hogy egy színes fiatalembert felmentsenek a nemi erőszak vádja alól. A vád koronatanúja egy fehér lány volt. Atticusnak két komoly előnye is volt: bár a lány még csak tizennégy éves múlt, a vádak között nem szerepelt a kiskorú megrontása, és képes volt bebizonyítani, hogy az áldozat beleegyezett az aktusba. Ez a szokásosnál könnyebb feladatnak bizonyult, mivel a vádlottnak csak egy karja volt, a másikat elvesztette egy baleset során a fűrészmalomban. A férfi tehetsége minden morzsáját latba vetve vitte végig az esetet, miközben olyan mélyről faka-
dó, keserű undort érzett az ügy iránt, amelyet csak az volt képes enyhíteni, hogy tudta, ha az egész véget ér, továbbra is képes lesz együtt élni önmagával. Az ítélethirdetés után kisétált a tárgyalóteremből, hazament, és forró fürdőt vett a nap kellős közepén. Soha nem tűnődött el azon, mibe került neki ez az ügy, soha nem tekintett vissza rá. És soha nem tudta meg, hogy a tárgyalás során két, az övéhez hasonló szempár figyelte őt a karzatról. ...nem az a kérdés, hogy ezek a takonypóc niggerek egy iskolába járjanak-e a gyerekeinkkel, vagy hogy utazhatnak-e a busz elejében... a kérdés az, vajon fennmarad-e keresztény civilizációnk, vagy a kommunisták rabszolgáivá válunk... a nigger ügyvédek... a mi zsidó barátaink... meggyilkolták Jézust... a niggerekre szavaztak... nagyapáink... nigger bírók és seriffek... az adóink kilencvenöt százaléka... a niggereknek, meg annak a vén vérebnek... egyenlő jogokat, de ne keveredjünk velük... az aranyborjú imádata... hirdessétek az evangéliumot... Lady Roosevelt... ötvenöt niggert látott vendégül, de egyetlen tiszta déli szüzet sem hívott meg az asztalához... Huey Long, az a jó keresztény úriember... fekete, mint a kormos tűzifa... lefizették a Legfelsőbb Bíróságot... tisztességes, keresztény fehér emberek... nem a niggerekért halt meg a kereszten... Jean Louise keze megcsúszott a karzat korlátján. Elengedte a rudat, és lenézett a tenyerére, amely valósággal csöpögött az izzadságtól. A korláton csillogó nedves folt visszaverte az emeleti ablakokon beszüremlő halvány fényt. Elnézte a Mr. O’Hanlon jobbján ülő apját, és nem hitte el, amit látott. Aztán a Mr. O’Hanlontól balra ülő Henryre meredt, és ismét csak nem hitte el, amit látott... ...mégis mind ott ültek a tárgyalóteremben. Jómódú és jellemes emberek, megbízható, jó emberek. Mindenféle hírű és mindenféle fajtájú férfiak... úgy tűnt, Jack bácsi az egyetlen, aki nincs itt. Jack bácsi... találkoznia kellett volna vele valamikor – de mikor is? Nem sokat tudott a férfiak dolgairól, de azt látta, hogy az apja egy asztalnál ül egy férfival, akinek ilyen mocsok fröcsög a szájából... vajon ettől kevésbé volt mocskos az egész? Nem. E két tény legfeljebb kioltotta egymást. Émelygett. Összeszűkült a gyomra, és reszketni kezdett. Hank. Egyszerre valamennyi idegvégződése felsikoltott, majd elhalt. Jean Louise teljességgel érzéketlenné vált. Esetlenül, a korlátba kapaszkodva felállt, és kibotladozott a karzatról, le a lépcsőn. Nem hallotta, hogyan súrlódik talpa a széles lépcsőkhöz, nem hallotta, hogy a bíróság órája fáradságosan fél hármat jelez; nem érzékelte, milyen párás a levegő az első emeleten. Ahogy a ragyogó napfény fájdalmasan a szemébe fúródott, a tenyerébe temette az arcát. Amikor lassan leengedte a kezét, fokozatosan hozzászoktatva szemét a fényhez, meglátta a perzselően forró délutáni hőségben csillámló, néptelen várost. Lesétált az épület bejáratához vezető lépcsőkön, és behúzódott az egyik örökzöld tölgyfa árnyékába, majd kinyújtott karral a fa törzsének támaszkodott. Maycombra pillantott, és elszorult a torka; Maycomb visszanézett rá. Menj innen, mondták az öreg épületek. Nincs itt semmi keresnivalód. Nem akarjuk, hogy itt legyél, megvannak a magunk titkai. A felszólításnak engedelmeskedve, elindult a néma hőségben Maycomb fő közlekedési útvonalán, a Montgomerybe vezető úton. Csak ment előre, el a házak mellett, amelyek széles előkertjeiben kertészkedő hölgyek és nagydarab, lassú úriemberek tevékenykedtek ráérősen. Mintha hallotta volna, ahogy Mrs. Wheeler átkiált az utca túloldalára Miss Maudie-nak, és ha Miss Maudie megpillantotta volna
őt, odaszólt volna neki, hogy gyere be, egyél egy kis tortát, épp most sütöttem, egy nagyot a doktor úrnak meg egy kicsit neked. A járda repedéseit számolgatva felkészült Mrs. Henry Lafayette Dubose dühös kirohanására (Ne hellózz itt nekem, Jean Louise Finch! Azt kell mondani, hogy jó napot kívánok!), elsietett a meredeken lejtő tetejű, öreg ház mellett, el Miss Rachel háza mellett, és otthon találta magát. HÁZI KÉSZÍTÉSŰ FAGYLALT. Hunyorgott. Kezdek megőrülni, gondolta. Tovább akart sietni, de már túl késő volt. Az egykori otthona helyén épült zömök, négyszögletes, modern fagylaltozó nyitva volt, és egy férfi bámult ki rá az ablakából. Benyúlt a pantallója zsebébe, és előhalászott egy ötcentest. – Kérhetek egy gombóc vaníliát? – Már nem gombócokba’ adjuk. Most már... – Mindegy, bárhogy jó lesz – mondta a férfinak. – Jean Louise Finch, ugye? – kérdezte az. – Igen. – Régebben itten lakott, ugye? – Igen. – Ami azt illeti, itten is született, ugye? – Igen. – Most meg má’ New Yorkba’ él, ugye? – Igen. – Maycomb igencsak megváltozott, ugye? – Igen. – Nem emlékszik, ki vagyok, ugye? – Nem. – Hát, én meg nem fogom megmondani magának. Üljön csak le, próbálja meg kitalálni, azt’ ha sikerül, kap tőlem még egy adagot ingyen. – Köszönöm, uram – felelte a lány. – Nem bánja, ha hátramegyek a... – Menjen csak. Vannak ott asztalok meg székek is. A népek oda telepszenek le esténként, hogy megegyék a fagylaltjukat. A hátsó udvart fehér murva borította. Milyen aprónak tűnik így, a ház, a garázs, a szappanfák nélkül, gondolta. Leült az egyik asztalhoz, és letette a fagylaltospohárkát. Gondolkodnom kell. Az egész olyan gyorsan történt, hogy még mindig kavargóit a gyomra; próbált mélyeket lélegezni, de nem tudta elcsitítani a háborgását. Úgy érezte, menten elzöldül a hányingertől, és leszegte a fejét; hiába, nem volt képes gondolkodni, csak tudta, amit tudott. Tudta, hogy cserben hagyta őt az egyetlen emberi lény, akiben valaha is őszintén, teljes szívéből bízott. Tudta, hogy az egyetlen ember, akire bármikor rámutathatott, hogy magabiztosan kijelentse: „íme, valaki, aki tetőtől talpig úriember” – most nyilvánosan, durván, gyalázatos módon elárulta őt.
9 Tisztesség, humorérzék és türelem – e három tulajdonság alapvetően jellemző volt Jean Louise apjára. Még egy mondás is született róla: bárkit kérdezzen az ember Atticus Finch felől Maycomb megyében és a környékén, az illető azt fogja mondani: „Soha nem volt nála jobb barátom.” Atticus Finch titka olyan egyszerű volt, hogy az már elképesztően bonyolultnak számított: miközben a legtöbb embernek megvoltak a maga szabályai, amelyeket igyekezett betartani, Atticus minden felhajtás, minden önvizsgálat nélkül szóról szóra betartotta a saját szabályait. Az otthoni énje megegyezett a nyilvánosságnak mutatott énjével. Szabályrendszerét egyszerűen az Újtestamentum erkölcsisége alkotta, és viselkedésének jutalmaképpen mindenki tisztelettel és odaadással viseltetett iránta. Még az ellenségei is szerették, mivel soha nem ismerte el, hogy az illetők az ellenségei lennének. Nem volt jómódú, mégis ő volt a leggazdagabb ember, akit a gyerekei valaha ismertek. A gyerekek olyan módon ismerhették őt, ami a legtöbb gyereknek nem adatik meg. Amikor beválasztották a megyei törvényhozó testületbe, Atticus megismerkedett egy Montgomeryben élő, nála majd’ tizenöt évvel fiatalabb lánnyal, akibe beleszeretett, és akit feleségül is vett; a férfi hazavitte újdonsült feleségét Maycombba, és beköltöztek a főutca egyik újonnan épített házába. Atticus negyvenkét éves volt, amikor megszületett a fiuk, akit a férfi apja, valamint apai nagyapja után Jeremy Atticusnak neveztek el. Négy évvel később világra jött a lányuk is, aki anyai nagyanyja és dédanyja után a Jean Louise nevet kapta. Két évvel később aztán Atticus az egyik este arra ért haza munkából, hogy a felesége holtan hever az utcai veranda sarkában, ahol a helyet hűvös menedékké varázsoló lilaakácindák eltakarták őt a járókelők szeme elől. Legfeljebb néhány perce lehetett halott: a hintaszék, amelyből a földre zuhant, még mindig mozgott. Jean Graham Finch hozta a családba azt az örökletes szívbetegséget, amely huszonkét évvel később végzett a fiával az Atticus irodája előtti járdán. Negyvennyolc évesen Atticus egyedül maradt két gyerekkel és egy Calpurnia nevű néger szakácsnővel. Nem valószínű, hogy valaha is próbált volna értelmet keresni a történtekben, egyszerűen a tőle telhető legjobb módon felnevelte fiát és lányát, és tekintetbe véve, hogy mennyire szerették őt a gyermekei, kijelenthetjük, hogy jó munkát végzett. Soha nem volt túl fáradt ahhoz, hogy labdázzon velük, vagy túl elfoglalt ahhoz, hogy csodás történeteket találjon ki a kedvükért; soha nem kötötték le annyira a saját problémái, hogy ne hallgatta volna végig figyelmesen a panaszaikat; és minden este addig olvasott nekik, amíg el nem csuklott a hangja. Az esténkénti felolvasásokkal több legyet is ütött egy csapásra, bár egy gyermekpszichológus valószínűleg kétségbeesett volna a módszerétől. Mindig abból a kiadványból olvasott nekik, amelyet épp maga is forgatott, így a gyerekek meglehetősen zavaros műveltségre tettek szert: miközben olvasni tanultak, megismerkedtek hadtörténeti munkákkal, az aktuális törvénytervezetekkel a Valódi bűntények rejtélyeivel[29], Alabama állam törvénykönyvével, a Bibliával, illetve Palgrave Arany kincsestárával[30] is. Bárhova ment Atticus, rendszerint Jem és Jean Louise is elkísérte őt. Magával vitte őket Montgomerybe a törvényhozó testület nyári ülésszakára, elvitte őket futballmeccsekre, templomba, vagy épp este az irodájába, ha sokáig kellett dolgoznia. Csak nagy ritkán fordult elő, hogy naplemente után bárhol is a gyerekei nélkül látták volna őt. Jean Louise soha nem ismerte az édesanyját, nem is tudta, milyen, ha az embernek van anyja, de csak ritkán érezte az anyai jelenlét hiányát. Atticus soha nem értette félre a lányát, és csupán egyetlen-
egyszer blokkolt le, méghozzá akkor, amikor a tizenegy éves Jean Louise az ebédidőben hazatérve az iskolából észrevette, hogy megjött az első havivérzése. A lány azt hitte, haldoklik, és sikoltozni kezdett, Calpurnia, Jem és Atticus futva sietett a segítségére; amikor a bátyja és az apja látta, mi a helyzet, kétségbeesetten Calpurniára pillantottak, az asszony pedig kézen fogta őt. Jean Louise tudatáig egészen addig a pillanatig nem igazán jutott el a tény, hogy lánynak született, így élete vakmerő és féktelen elfoglaltságok végtelen sorozatából állt: verekedett, focizott, fára mászott, mindenben lépést tartott Jemmel, és a fizikai erőnlétet próbára tévő bármely tevékenységben maga mögé utasította valamennyi kortársát. Amikor már kellőképpen lenyugodott ahhoz, hogy képes legyen odafigyelni Calpurnia szavaira, az az érzés fogta el, hogy valami kegyetlen tréfát űznek vele: arra kényszerült, hogy belépjen a nőiség világába, abba a világba, amelyet lenézett és amelyet nem értett, amely ellen képtelen volt megvédeni magát – abba a világba, amely a legkevésbé sem vágyott rá. Jem akkor hagyta cserben őt, amikor tizenhat éves lett, elkezdte hátrafésülve hordani a haját, és elkezdett lányok után járni. Jean Louise-nak Atticus maradt az egyetlen barátja; aztán dr. Finch visszaköltözött Maycombba. A két idősödő férfi segítette át őt legmagányosabb és legsötétebb óráin, azon a vészterhes, pokoli időszakon, amely során pajkos ördögfiókából fiatal nővé érett. Atticus elvette a légpuskáját, és helyette golfütőt adott a kezébe, dr. Finch pedig megtanította neki... nos, azt, ami iránt a leginkább érdeklődött. Jean Louise megjátszotta magát a világ felé: kortársaihoz hasonlóan panaszkodott a jó családból származó tizenéves lányok viselkedését korlátok közé szorító szabályokra, sikerült némi érdeklődést tanúsítania a ruhák, a fiúk, a frizurák, a pletykálkodás és az egyéb női dolgok iránt, de mindig kényelmetlenül érezte magát, ha nélkülöznie kellett azon emberek társaságát, akiknek a szeretetében biztos lehetett. Az apja beíratta egy georgiai leányiskolába, majd az iskola elvégzése után közölte vele, ideje a saját lábára állnia, úgyhogy talán elköltözhetne New Yorkba vagy valahova máshova. A lányt kissé megbántották Atticus szavai, és úgy érezte, kihajítják a saját otthonából, ám az évek múltával rájött, milyen bölcsen cselekedett az apja: a férfi felismerte, hogy öregszik, és abban a megnyugtató tudatban szeretett volna meghalni, hogy a lánya képes gondoskodni magáról. Soha nem maradt magára, de legfontosabb támaszát, élete meghatározó erkölcsi erejét az apja iránti szeretete jelentette. Soha nem kérdőjelezte meg ezt az érzést, soha nem is gondol kodott el rajta igazán, és arra sem jött rá, hogy minden fontos döntés előtt reflexszerűen felteszi magának a kérdést: „Mit tenne most Atticus?” Nem ismerte fel, hogy akárhányszor csak szilárdan kiállt valamiért, azt az apjának köszönhette, hogy jellemének valamennyi jó és tiszteletre méltó tulajdonságát az apja plántálta belé; nem tudta, hogy bálványozza az édesapját. Csak azt tudta, hogy mindig is sajnálta azokat a kortársait, akik panaszkodtak a szüleikre, amiért nem kaptak meg tőlük ezt vagy azt, amiért kisemmizték őket valamiből. Sajnálta a középkorú matrónákat, akik hosszas analízis után felfedezték, hogy problémáik gyökere valóban a gyökereikből ered; sajnálta azokat, akik „az öregemnek” nevezték az apjukat, arra utalva, hogy az illető léha, valószínűleg iszákos és tehetetlen teremtmény, aki valahol, valamikor szörnyű és megbocsáthatatlan csalódást okozott a gyerekeinek. Mértéktelenül sajnálkozott, és önelégülten bezárkózott meghitt világába.
10 Jean Louise felkelt a kerti székről, elment a telek sarkáig, és kihányta a vasárnapi ebédjét. Ujjai a Finch-ház hátsó udvarát Miss Rachel kertjétől elválasztó drótkerítés fonatait markolták. Ha Dill itt lenne, átugrana a kerítésen, lehúzná magához a lány fejét és megcsókolná őt, majd kézen fogná, hogy foglaljanak állást az ügyben, ahogy azt mindig is tették, ha valami probléma adódott a házuk táján. De Dill már rég elhagyta őt. Ahogy eszébe jutott a bíróságon látott jelenet, újult erővel tért vissza a hányingere, de már nem volt mit kiadnia magából. Inkább köptél volna az arcomba... Még mindig elképzelhető volt, talán, hogy csak valami szörnyű tévedésről volt szó, igen, nyilván ez történt. Az agya nem volt hajlandó elfogadni, amit a szeme és a füle közölt vele. Viszszament a székéhez, leült, és elnézte, ahogy az olvadt vaníliafagylalt apró tócsája lassanként az asztal széle felé kúszik. A tócsa szétterjedt, megállt, majd lassan csöpögni kezdett. Csöpp, csöpp, csöpp, le a fehér kavicsra, átitatva azt, amíg a talaj végül már nem tudta beinni a nedvességet, és újabb apró medence jelent meg az asztal alatt. Megtetted. Épp olyan biztos ez, mint az, hogy ott ültél a tárgyalóteremben. – Kitalálta már a nevemet? Odanézzen, hát elvesztegette a fagylaltját. Jean Louise felemelte a fejét. A fagylaltos kihajolt az üzlet hátsó ablakán, másfél méternyi távolságra sem volt tőle. Aztán behúzta a fejét, és kisvártatva egy nedves ronggyal a kezében tűnt fel az ajtóban. – Na, mi a nevem? – kérdezte, miközben letörölte az asztalt. Riki-roki-rokka Pál. – Sajnálom, hogy ilyen felfordulást okoztam... Coningham, CO-val? – kérdezte, miután alaposan végigmérte a férfit. – Majdnem: CU-val – vigyorodott el szélesen a fagylaltos. – Honnan tudta? – A családi vonások... Hogyhogy beköltözött a városba? – Anyám rám hagyott egy kisebb erdőt, azt eladtam, és az árából felhúztam ide ezt az üzletet. – Hány óra van? – Mindjárt fél öt – felelte Mr. Cunningham. Jean Louise felállt, búcsúzóul rámosolygott a férfira, közölte, hogy hamarosan ismét eljön, majd kisétált az utcára. Két teljes óra eltelt, és fogalmam sincs, hol voltam közben. Annyira fáradt vagyok... Nem ment keresztül a belvároson, inkább a hosszabb utat választotta, át egy iskolaudvaron, végig a pekándiófákkal szegélyezett utcán, aztán ismét egy iskolaudvaron és a futballpályán keresztül, ahol Jem egyszer holmi kábulatban a saját csapattársát szerelte le. Annyira fáradt vagyok. Alexandra az ajtóban várt rá, de félreállt, hogy a lány elhaladhasson mellette. – Merre jártál? – kérdezte. – Jack órákkal ezelőtt telefonált, és felőled kérdezősködött. Mondd, meglátogattál bárki idegent ebben az öltözékben? – Nem... nem tudom. – Hogy érted azt, hogy nem tudod? Beszélj már értelmesen, Jean Louise! És hívd fel a nagybátyádat! Ernyedten odalépett a telefonhoz.
– Az egy-egy-kilencet kérem! – Dr. Finch – hallotta dr. Finch hangját. – Sajnálom – lehelte a kagylóba. – Találkozhatunk inkább holnap? – Jó – válaszolta a nagybátyja. Túl fáradt volt ahhoz, hogy szórakoztassa Jack bácsi telefonálási stílusa: mivel a férfi minden hasonló szerkezetet mélyen gyökeredző, dühös ellenérzéssel kezelt, válaszai legjobb esetben is csupán egy szótagos szavakból álltak. – Nagyon satnyán festesz – mondta Alexandra, amikor a lány elfordult a telefonkészüléktől. – Mi történt? Asszonyom, apám olyan csalódást okozott számomra, hogy úgy érzem magam, mint apály idején a parton vergődő lepényhal, maga pedig azt kérdezi, mi a baj. – A gyomrom – felelte. – Hát, az bármitől lehet... Fáj? Igen, fáj. Pokolian fáj. Annyira fáj, hogy azt már képtelen vagyok elviselni. – Nem, nénikém, csak kavarog. – Akkor miért nem veszel be egy Alka-Seltzert? Közölte, hogy így tesz majd, Alexandrában pedig kezdett összeállni a kép: – Mondd, Jean Louise, te elmentél arra a gyűlésre, ahol mind ott volt az a sok férfi? – Igen. – Ebben az öltözékben? – Igen. – Hol ültél? – A karzaton... nem láttak meg. A karzatról figyeltem őket. Nénikém, ha Hank eljön ma este, kérlek, mondd meg neki, hogy... hogy gyengélkedem. – Hogy gyengélkedsz? Egyetlen percig sem volt képes tovább a nagynénje társaságában időzni. – Igen, nénikém. Most pedig azt fogom tenni, amit minden fiatal és tiszta keresztény, fehér szűz tesz itt, Délen, amikor gyengélkedik. – És mégis, mi lenne az? – Ágyba bújok. Bement a szobájába, bezárta az ajtót, majd kigombolta a blúzát, lehúzta a nadrágja cipzárját, és keresztben végigdőlt anyja kovácsoltvas csipkékkel díszített ágyán. Vakon tapogatózva odahúzott magához egy párnát, a feje alá gyömöszölte, és egy percen belül álomba zuhant. Ha képes lett volna gondolkodni, Jean Louise talán elejét vehette volna az elkövetkező eseményeknek, ha a nap történéseit folyton ismétlődő láncolatként értelmezi, amely egyidős magával az idővel: az őt érintő fejezet kétszáz évvel korábban kezdődött, és egy büszke társadalomban játszódott, amelyet sem a modern történelem legvéresebb háborúja, sem legkíméletlenebb békéje nem volt képes elpusztítani; a történet újrajátszódik, ezúttal magánemberek adják elő egy olyan civilizáció alkonyán, amelyet sem háború, sem béke nem menthet már meg. Ha kellő éleslátással bírt volna, ha képes lett volna áthatolni válogatós, szűk látókörű és elszigetelt világa korlátain, talán arra is rájött volna, hogy egész eddigi életében egy olyan fogyatékossággal élt, amelyet sem ő nem vett észre, sem a hozzá legközelebb álló személyek nem fedeztek fel, amelyről senki nem vett tudomást – rájöhetett volna arra, hogy színvakon született.
IV 11 Valamikor régen volt egy időszak az életében, amikor csak abban a néhány másodpercben lelt békére, amikor már kinyitotta a szemét reggel, de még nem tért teljesen magához – abban a pár pillanatban, amikor még nem ébredt rá a nappal éber rémálmára. Hatodik osztályba járt, és ezt az évfolyamot különösen emlékezetessé tették számára az osztályteremben, illetve az osztálytermen kívül tanult dolgok. Mivel valaki felgyújtotta az Old Sarum-i iskolát, a városi gyerekek kis létszámú csoportját átmenetileg valósággal elárasztották az onnan érkező, idősebb diákok. Miss Blunt osztályának legidősebb tanulója így egy kis híján tizenkilenc éves srác lett, akinek három kortársa is akadt, és volt még mellettük több tizenhat éves lány is, egytől egyig érzéki, boldog teremtések, akik egyfajta vakációnak fogták fel az iskolát, hiszen így egy darabig megszabadulhattak a gyapotföldeken és az állatok körül esedékes munkától. Miss Bluntban azonban emberükre leltek: a tanítónő olyan magas volt, mint a legmagasabb srác, és vagy kétszer olyan széles. Jean Louise első látásra megkedvelte az Old Sarumból érkezett jövevényeket. Miután kivívta magának az osztály osztatlan figyelmét azzal, hogy bedobta Gaston B. Means[31] nevét a dél-afrikai természeti kincsekről szól beszélgetésbe, majd a szünetben egy befőttesgumit kilövő, házi készítésű pisztoly segítségével is alátámasztotta az állításait, Jean Louise-t bizalmába fogadta az Old Sarum-i banda. A nagyfiúk faragatlan gyengédséggel megtanították kockázni, és azt is megmutatták neki, hogyan kell gazdaságosan bagót rágni. Bár a lányok leginkább csak kezüket a szájuk elé emelve vihorásztak, és rengeteget sugdolóztak egymás között, de Jean Louise kifejezetten hasznosnak találta őket olyankor, amikor egy-egy alkalmi röplabdacsapatot kellett összeállítani. Minden összevetve úgy érezte, csodálatos év vár rá. Csodálatos is volt egészen addig, míg egy nap haza nem ment ebédelni, hogy délután már ne térjen vissza az iskolába, csak az ágyán fekve zokogjon a dühtől, miközben megpróbálta feldolgozni a Calpurniától kapott szörnyű információt. Másnap aztán különösen fennkölt léptekkel ment suliba, ám ennek nem holmi gőgös büszkeség volt az oka, hanem az, hogy egy számára mindaddig ismeretlen felszerelést kellett viselnie. Biztos volt abban, hogy mindenki tudja, mi baja van, hogy mindenki őt figyeli, de összezavarta, hogy korábban még egyáltalán senkit nem hallott a dologról beszélni. Talán senki nem is tudott róla, gondolta... Nos, ha ez a helyzet, akkor van néhány híre a számukra, úgy bizony. A szünetben, amikor George Hill megkérdezte, beáll-e forró zsír a konyhábant játszani, csak a fejét rázta. – Soha többet nem fogok tudni semmit csinálni – mondta, majd leült az iskola lépcsőjére, és onnan nézte, hogyan zuhannak sorra a porba a fiúk. – Még járni se tudok. Amikor aztán nem volt képes tovább elviselni a látványt, csatlakozott az iskolaudvar sarkában álló tölgyfa alatt gyülekező néhány lányhoz. Ada Belle Stevens nevetve helyet szorított neki a betonból készült, hosszú padon. – Te meg mér’ nem játszol a srácokkal? – kérdezte.
– Nincs kedvem – felelte Jean Louise. Ada Belle szeme résnyire szűkült, hirtelenszőke szemöldöke pedig megrándult. – Fogadjunk, hogy tudom, mi bajod van! – Na, mi? – Rajtad van az Átok. – A micsoda? – Az Átok. Éva átka; tudod, ha nem ette volna meg az almát, nem kellene ezzel kínlódnunk. Rosszul érzed magad? – Nem – felelte Jean Louise, csendben elátkozva magában Évát. – Honnan tudtad? – Úgy jársz, mint aki meglovagolt egy pej kancát – mondta Ada Belle. – De majd megszokod. Nekem már évekkel ezelőtt megjött. – Soha nem fogom megszokni. Nem volt könnyű dolga. Azokon a napokon, amikor korlátozva volt a tevékenységeiben, Jean Louise arra szorítkozott, hogy kis összegben szerencsejátékot játsszon az iskolaépület hátuljánál feltornyozott szénkupac mögé rejtőzve. Az elfoglaltsággal járó veszély sokkal jobban vonzotta, mint maga a játék: nem volt elég jó számtanból ahhoz, hogy érdekelje, vajon nyer-e vagy veszít, és nem lelt túlzott élvezetet abban, hogy megpróbálja kijátszani a nagy számok törvényét, bár az a tudat szerzett számára némi örömöt, hogy Miss Bluntot legalább kijátszotta. A többi játékos a lustább Old Sarum-i srácok köréből került ki, és mind közül is Albert Coningham volt a leglustább; Jean Louise mindig felbecsülhetetlen segítséget nyújtott a lassú gondolkodású fiúnak a hathetes felmérések során. Aztán az egyik nap, amikor megszólalt a szünet végét jelző csengő, Albert leverte a szénport a térdnadrágjáról, és így szólt hozzá: – Várj egy kicsit, Jean Louise! Várt. – Csak el akartam mondani, hogy hármas alát kaptam földrajzból. – Az nagyon jó, Albert – felelte. – Meg akartam köszönni neked. – Szívesen, Albert. A srác egészen a haja tövéig elvörösödött, majd magához rántotta és megcsókolta őt. Jean Louise érezte ajkán a fiú nedves, meleg nyelvét, és gyorsan elhúzódott; még soha senki nem csókolta meg így. Albert elengedte, és elcsoszogott az iskolaépület felé, ő pedig kábán és kissé ingerülten követte. Eddig még csupán az arcára nyomott, rokoni puszikat kellett elviselnie, és titokban azok nyomát is mindig letörölte. Atticus rendszerint csak egy futó puszit adott neki, amikor hazaért valahonnan, Jem pedig egyáltalán nem puszilgatta őt. Úgy gondolta, Albert elszámította magát, és hamarosan meg is feledkezett az esetről. Ahogy telt a hetek, egyre többet időzött a lányok körében: bár megadta magát a végzetének, közben továbbra is azt figyelte, hogyan játsszák a fiúk az adott évszaknak megfelelő játékaikat az udvaron. Az egyik reggel kissé késve érkezett a padhoz: látva, hogy a lányok a megszokottnál is tilalmasabban kuncognak, tudni akarta, min nevetnek. – Francine Owenen – felelte az egyik osztálytársa. – Francine Owenen? De hát már napok óta nem jött iskolába – csodálkozott Jean Louise. – És tudod, miért nem? – kérdezte Ada Belle. – Nem.
– A nővére miatt. Mindkettőjüket elvitték a gyermekvédelmisek. Oldalba bökte Ada Belle-t, aki erre helyet csinált neki a padon. – Ma baj van Francine nővérével? – kérdezte. – Terhes. És tudod, kitől? Hát az apjától. – Mit jelent az, hogy terhes? A lányok erre felnyögtek. – Hát hogy kisbabája lesz, te hülye – közölte az egyikük. Jean Louise asszimilálta a választ, majd így szólt: – De mi köze van ehhez az apjának? – Az apja a gyerek apja – sóhajtott fel Ada Belle. – Ne már! – nevette el magát Jean Louise. – De már, Jean Louise. Tuti, hogy Francine is csak azért nem maradt még úgy, mert még nem jött meg neki. – Mi nem jött meg neki? – Még nem kezdett el ministrálni – mondta Ada Belle türelmetlenül. – Lefogadom, hogy az apjuk mind a kettőjükkel csinálta. – Mit csinált velük? A lányok erre valósággal felvisítottak. – Nem tudsz te semmit, Jean Louise – jelentette ki Ada Belle. – Az ember először is elkezd... tudod, mit, és ha azután csinálja, hogy először megjött neki, akkor frankón gyereke lesz. – De mit csinál azután, Ada Belle? Az idősebb lány körbepillantott társain, és rájuk kacsintott. – Hát, először is kell hozzá egy fiú, aki szorosan átölel, zihál, és ad neked egy francia csókot: az az, amikor úgy csókol meg, hogy kinyitja a száját, és átdugja a nyelvét a te szádba... Csengeni kezdett a füle, a zaj elnyomta Ada Belle magyarázatát. Érezte, hogy minden vér kifut az arcából; izzadt a keze, és hiába próbált nyelni. Nem hagyja most itt őket. Ha itt hagyná őket, tudnák. Felállt, és igyekezett mosolyogni, de reszketett az ajka, így inkább szorosan bezárta a száját, és összeszorította a fogait. – ...és ennyi az egész. Mi baj van, Jean Louise? Olyan sápadt vagy, mint valami kísértet... Ugye nem ijesztettelek meg? – vigyorgott Ada Belle önelégülten vigyorogva. – Nem – felelte –, csak nem érzem túl jól magam. Inkább bemegyek. Miközben átvágott az iskolaudvaron, azért fohászkodott, hogy a többiek ne vegyék észre, mennyire remeg a térde. A lányvécében aztán az egyik mosdókagyló fölé hajolt, és hosszan hányt. Kérdés sem férhetett hozzá: Albert kidugta a nyelvét, amikor megcsókolta. Terhes volt. * Jean Louise akkoriban mindössze szórványos ismeretekkel rendelkezett a felnőttek szokásairól és erkölcseiről, de ez elegendő is volt számára: tudta, hogy az embernek anélkül is lehet gyereke, hogy férjhez menne. Korábban sosem érdekelte, hogyan történik ez, mivel unalmasnak találta a kérdést, de tudta, hogy ha valakinek házasságon kívül születik gyereke, azzal szörnyű szégyent hoz a családjára. Nemegyszer hallotta Alexandra hosszas fejtegetéseit azokról a lányokról, akik Szégyent hoztak a Családjukra, és akiket Mobile-ba küldtek, hogy elzárják őket egy Otthonba, távol a tisztességes emberektől. Az ilyen lányok családja soha többé nem járhatott emelt fővel. Ha ilyesmi történt a város Montgo-
mery felé eső részén, a Maycomb másik végében lakó hölgyek hetekig kotyogtak az esetről. Gyűlölte magát, és gyűlölt mindenki mást is. Ő senkinek nem ártott... Lesújtotta a helyzet igazságtalansága, hiszen ő nem akart semmi rosszat. Elvánszorgott az iskola épületétől, végig az utcán a házuk sarkáig, beosont a hátsó udvarba, felmászott a szappanfára, és egészen ebédidőig ott maradt. Az ebéd hosszú volt és csöndben telt: Jean Louise alig volt tudatában annak, hogy Jem és Atticus is ott ül az asztalnál. Evés után visszatért a fára, és mindaddig ott gubbasztott, amíg alkonyaikor meghallotta, hogy Atticus szólítja. – Gyere le onnan! – mondta az apja, ő pedig túlzottan nyomorultul érezte magát ahhoz, hogy reagáljon a férfi fagyos hangnemére. – Miss Blunt telefonált: elmondta, hogy szünetben eljöttél az iskolából, és aztán már vissza se mentél – folytatta Atticus. – Hol voltál? – Itt, a fán. – Beteg vagy? Tudod, hogy ha beteg vagy, azonnal Calpurniához kell fordulnod. – Nem. – Nos, ha nem vagy beteg, akkor milyen elfogadható magyarázattal tudsz szolgálni a viselkedésre? Akad valamilyen mentséged? – Nem. – Hát, hadd mondjak neked valamit: ha ez még egyszer előfordul, azt nem úszód meg szárazon. Megértetted? – Igen. Már majdnem elmondta, már ott volt a nyelve hegyén, meg akarta osztani terhét az apjával, de végül csak hallgatott. – Biztos, hogy jól érzed magad? – Igen. – Akkor gyere be. A vacsoraasztalnál legszívesebben hozzávágta volna Jemhez a tányérját, annyira fensőbbségesnek érezte azt, ahogy bátyja a maga teljes tizenöt évével felnőttbeszélgetést folytat Atticusszal. A fiú időről időre lekicsinylő pillantást vetett rá. Megkapod még a magadét, ne félj, ígérte neki magában... de nem most. Minden reggel játékos energiával és jó szándékkal telve ébredt, de aztán mindig visszatért a tompa rettegés; minden reggel azt nézte, mutatkozik-e már bármi jele a gyereknek. A gondolat napközben is folyton ott kísértett tudatossága peremén, a legváratlanabb pillanatokban térve vissza, hogy suttogva gúnyt űzzön belőle. Kikereste a szótárban a csecsemő szót, de nemigen talált semmit; aztán megnézte, mit írnak a szülésről, de arról még kevesebb információt talált. Az otthonukban ráakadt egy régi könyvre, amely az Ördögök, gyógyszerek és orvosok címet viselte, és a középkori szülőszékeket és a bábák által használt eszközöket ábrázoló képeket elnézve úgy megrémült, hogy a néma hisztéria környékezte; különösen akkor, amikor megtudta, hogy a nőket időnként többször is keményen a falnak vágták, hogy így indítsák meg náluk a szülést. Lassanként aztán begyűjtötte a szükséges információkat az iskolatársaitól, de mindig heteket várt két kérdés között, nehogy gyanakvást keltsen. Ameddig csak tudta, kerülte Calpurniát, mert úgy érezte, az asszony hazudott neki. Cal azt mondta, előbb-utóbb minden lánynak megjön, ez csak azt jelzi, kezd felnőni, és hogy ez most már bő ötvenéves koráig így lesz. Jean Louise-t erre elöntötte a kétségbeesés – hiszen tudta, hogy mire az egésznek vége
lesz, már olyan idős lesz, hogy semmiben nem fogja igazán örömét lelni így hát nem faggatózott tovább, Cal pedig egyetlen szót sem szólt semmiféle kisbabákról és francia csókokról. Végül az Owen család ürügyén sikerült kifaggatnia Calpurniát. Az asszony közölte, hogy Mr. Owenről nem hajlandó beszélni, mert a férfi nem méltó arra, hogy emberi lényekkel érintkezzen; szerencsére jó ideig börtönben lesz. Igen, Francine nővérét, azt a szegény lányt elküldték Mobile-ba, Francine pedig az Abbott megyei baptista árvaházba került; jobb, ha Jean Louise nem veszteget túl sok gondolatot az ilyen népekre. Calpurnia kezdett dühbe gurulni, a lány pedig annyiban hagyta a dolgot. Amikor megtudta, hogy kilenc hónapja van a baba érkezéséig, úgy érezte magát, mint egy halálraítélt, akinek ideiglenesen elhalasztották a kivégzését. Sorra bejelölte a naptárban az eltelt napokat, bár arról megfeledkezett, hogy csak négy héttel Albert csókja után fogott neki a számolásnak. Ahogy múltak a hetek, minden napját tehetetlen kétségbeesés töltötte be, és rettegett attól, hogy az egyik reggel felébredve egy kisbabát talál majd maga mellett az ágyban. A kisbabák az ember hasában nőttek, ennyiben biztos volt. Már régóta ott kísértett elméje egyik zugában a gondolat, de ösztönösen mindig visszarettent tőle: bár nem volt képes elviselni a végleges elválás gondolatát, tudta, hogy elérkezik majd a nap, amikor nem lesz több halogatás, amikor nem tudja tovább titkolni az állapotát. Bár az Atticusszal és Jemmel való kapcsolata abszolút mélypontra került („Roppant szétszórt vagy manapság, Jean Louise – jegyezte meg egyszer az apja –, hát öt percig sem vagy képes odafigyelni valamire?”), elviselhetetlen volt a gondolat, hogy bármilyen formában nélkülük kelljen léteznie, függetlenül attól, milyen kellemes hely lehetett a mennyország. De még ennél is rosszabb volt az a lehetőség, hogy Mobile-ba küldik, családtagjai pedig arra kényszerülnek miatta, hogy életük végéig lesütött szemmel, szégyenkezve járjanak – ezt még Alexandrának sem kívánta. Úgy számolta, a baba októberben fog megérkezni, így hát elhatározta, hogy szeptember harmincadikán megöli magát. * Alabamában későn köszönt be az ősz, a maycombiak még halloween napján is kényelmesen elücsöröghetnek a verandára kitett székekben anélkül, hogy kabátot kellene viselniük. Az alkonyat hosszú, de aztán hirtelen besötétedik: az ég tompa narancsszínűből kékesfeketére vált, mielőtt az ember ötig számolhatna, és a fénnyel együtt eltűnik a meleg is, szobahőmérsékletű levegőt hagyva maga után. Az ősz volt a kedvenc évszaka. Az ősz hangjai izgatott várakozást hordoztak magukban: ha meghallotta a bőrlabda és a fiatal testek tompa, puffanó hangjait a házuk melletti futballpályáról, a mérkőzések előtt játszó zenekarok jutottak eszébe, érezte a Coca-Cola és a pirított földimogyoró ízét, látta maga előtt a hűvös levegőben párálló lélegzetfelhőket. Még az iskolakezdés is tartogatott olyasmiket, amiket képes volt örömmel várni: a régi barátságok és ellenségeskedések felújítását, és azokat a heteket, amelyek során az ember ismét megtanulta mindazt, amit félig elfelejtett a hoszszú nyár során. Az ősz volt a vacsoraidő, amely során az ember kiélvezhette mindazt, aminek az elfogyasztásához túl álmos volt a reggeli idején. Jean Louise akkor készült elhagyni a világot, amikor az a legjobb időszakában járt. Tizenkét éves volt, immár hetedikes, mégsem örült annak, hogy átkerült az alsó tagozatból a felsőbe: nem lelte örömét abban, hogy új osztálytermekben tanult, hogy új tanárok tanították, vagy hogy a
bátyja valóságos hősnek számított, hiszen már középiskolába járt. Atticus Montgomeryben időzött a törvényhozó testület ülésszakán, és a bátyjával is alig találkozott – ezzel az erővel akár Jem is az apjukkal lehetett volna. Szeptember harmincadikán végigülte ugyan az óráit, de semmit nem tanult. Tanítás után addig lógott a könyvtárban, amíg a pedellus távozásra nem szólította fel; ekkor bement a belvárosba, a lehető leghosszabbra elnyújtva a sétát. Már kezdtek fakulni a fények, amikor a régi fűrészmalomhoz futó sínpárt keresztezve elhaladt a jégtömbök tárolására szolgáló épület mellett; Theodore, a jegesember odaköszönt neki, de ő csak némán elhaladt mellette, majd visszafordult, és addig nézte a férfit, amíg az be nem ment a házba. A városi víztorony a szomszédos mezőn állt: ez volt a legnagyobb építmény, amit Jean Louise valaha látott. A víztartály peremén körbefutó keskeny teraszra apró létra vezetett fel. Ledobta a könyveit a földre, és fellépett a létrára. Amikor már a hátsó udvarukon növő szappanfák legfelső ágainál is magasabban járt, lenézett, de megszédült, ezért az út hátralévő részét felfelé szegezett tekintettel tette meg. Egész Maycomb ott terült el alatta. Látni vélte a házukat: Calpurnia biztos épp lepényt süt, Jem pedig nemsokára hazaér majd a futballedzésről. A főtér felé pillantva meg mert volna esküdni arra, hogy látta, amint Henry Clinton barna papírzacskókkal a karjában kilép a Jitney Jungle ajtaján, majd beteszi a csomagokat egy autó hátsó ülésére. Ahogy mindenfelé egyszerre felkapcsolódtak az utcai lámpák, a lány hirtelen támadt örömmel elmosolyodott. Ott ült a keskeny teraszon, lábát a mélység fölé lógatva. Lerúgta az egyik cipőjét, aztán a másiktól is megszabadult, miközben azon tűnődött, vajon milyen lesz majd a temetése: az öreg Mrs. Duff nyilván egész éjszaka virrasztani fog, és mindenkivel aláíratja a kondoleálókönyvet. Vajon Jem elsírja majd magát? Ha igen, ez lesz az első ilyen alkalom. Azon gondolkodott, vajon fecskeugrással vesse-e le magát, vagy egyszerűen csak csússzon át a korlát alatt. Ha háttal érkezik a földre, az talán kevésbé fog fájni. Eltűnődött, vajon a szerettei megtudjáke valaha, mennyire szerette őket. Váratlanul megragadta valaki hátulról, ő pedig egész testében megmerevedett, amikor érezte, hogy az illető a testéhez szorítja a karját. Henry volt az, a karját különféle zöldségek levének foltjai pettyezték. A srác egyetlen szó nélkül talpra rángatta, és odalökdöste a meredek létrához. Amikor leértek, Henry megcibálta a lány haját. – Esküszöm, most aztán tényleg megmondalak Mr. Finchnek! – üvöltötte. – Esküszöm, Fürkész! Teljesen elment az eszed, hogy a víztornyon játszottál? Hát meg is ölhetted volna magad! Ismét belemarkolt a lány hajába, ki is tépve belőle valamennyit, és alaposan megrázta Jean Louiset, majd kioldotta fehér kötényét, összegyűrte, és vadul a földre hajította a ruhadarabot. – Hát nem érted, hogy ki is csinálhattad volna magad?! Tényleg ennyire hülye vagy? Jean Louise kifejezéstelenül meredt a fiúra. – Theodore mondta, hogy látott felmászni: rögtön elrohant Mr. Finchért, és amikor őt nem találta sehol, szólt nekem. Te jóisten...! Amikor Henry észrevette, milyen hevesen reszket a lány, rájött, nem jókedvében mászott fel a toronyra. Gyengéden megfogta a tarkóját, és vezetni kezdte; a hazafelé vezető úton igyekezett kideríteni, mi a baj, de Jean Louise egyetlen szót sem szólt. Az otthonukba érve Henry otthagyta őt a nappaliban, és kiment a konyhába. – Hát te meg mit csináltál, kicsikém?
Amikor Jean Louise-hez beszélt, Calpurnia hangjában mindig egyenlő arányban keveredett a zsémbelődő gyengédség és a jóindulatú rosszallás. – Jobb, ha visszamegy a boltba, Mr. Hank – fordult a fiúhoz. – Mr. Fred már biztos azon töri a fejét, hogy mi lehet magával. Az asszony eltökélten rágni kezdte egy ámbrafalevél szárát, és Jean Louise-ra pillantott. – Mégis mi ütött beléd? – kérdezte. – Mit kerestél azon a víztornyon? A lány hallgatott. – Ha elmondod nekem, nem szólok Mr. Finchnek. Mi zaklatott fel ennyire, kicsim? Calpurnia leültette a lányt, és ő is letelepedett mellé. Az asszony már kezdett öregedni: a teste kissé megvastagodott, gyapjas haja őszült, és mivel egyre inkább romlott a látása, kancsalított is. – A világon semmi nem lehet olyan rossz, hogy ne mondhasd el nekem – jegyezte meg Calpurnia, térdén nyugvó kezét vizsgálgatva. Jean Louise Calpurnia ölébe vetette magát, és érezte, ahogy a kemény kezek dagasztani kezdik a hátát és a vállát. – Gyerekem lesz! – zokogta. – Mikor? – Holnap! Calpurnia felhúzta őt ülő helyzetbe, és a köténye sarkával megtörölte a szemét. – Az ég szerelmére, hát hogy jutott eszedbe ilyesmi? – kérdezte. Jean Louise a könnyeit nyeldekelve elmondta az asszonynak szégyenét, semmit nem hagyva ki, majd könyörögni kezdett, hogy ne küldjék el Mobile-ba, ne feszítsék ki egy olyan szörnyű asztalra, és ne vágják a falnak. – Azt nem lehet, hogy kiköltözöm a te házadba, Cal? Kérlek! – majd tovább esdekelt, hogy az asszony titokban segítse át a dolgon, és azt is felvetette, hogy ha megszületik a kisbaba, az éjszaka leple alatt elvihetnék valahova. – Te végig ezen emésztetted magad? De hát miért nem szóltál? Érezte, hogyan fonódik köré Calpurnia kemény karja, vigaszt nyújtva akkor is, amikor nem létezett vigasz, és hallotta, hogyan dörmög az asszony: – ...hogy így telebeszéljék a fejedet mindenfélékkel... kapjam csak a kezem közé őket, majd adok én nekik! – Ugye segítesz rajtam, Cal? – kérdezte félénken. – Persze hogy segítek, kicsikém, olyan biztosra veheted, hogy segítek, mint azt, hogy a Kisjézus megszületett. Na, akkor most azonnal vedd tudomásul, hogy nem vagy terhes, és soha nem is voltál. Az ilyesmi nem így működik. – De ha nem vagyok terhes, akkor mi vagyok? – Az a sok könyv, amit elolvastál, aztán mégis te vagy a legtudatlanabb gyerek, akit valaha láttam... – itt elhalt a hangja – ...de hát, gondolom, nem is volt alkalmad megtanulni az ilyesmit. Ahogy az asszony nyugodtan, minden sietség nélkül elmondta neki az egyszerű történetet, Jean Louise számára értelmet nyertek az előző év során begyűjtött visszataszító információk. Calpurnia fátyolos hangja lassanként kioldotta belőle az elmúlt időben felgyülemlett rettegést, és visszatért belé az élet. Mélyet lélegzett, és érezte, ahogy a hűvös őszi levegő végigáramlik a torkán. Hallotta a konyhában sülő kolbászok sistergését, látta bátyja sportújságjait a nappali asztalán, érezte Calpurnia hajápoló szerének keserédes illatát.
– De eddig miért nem tudtam én ezt, Cal? – kérdezte. Calpurnia a homlokát ráncolva kereste a választ. – Hát, kicsit le vagy maradva, Fürkész kisasszony – felelte végül. – Még nem igazán érted utol magadat... Ha vidéken nőttél volna fel, már azelőtt tudtad volna ezeket a dolgokat, hogy megtanulsz járni, és ha lenne asszony a háznál... ha anyukád élne, akkor is megtanultad volna őket... – Ha anyukám élne...? – Igen. Akkor láttad volna, ahogy apukád megcsókolja őt, meg ilyesmi, és lefogadom, hogy rögtön elkezdtél volna kérdezősködni, ahogy megtanultál beszélni. – Ők is csinálták ezt a dolgot? – Egyem a szívedet, hát szerinted te hogy kerültél ide? – tárta napvilágra Calpurnia aranykoronával díszített zápfogait. – Persze hogy csinálták. – Hát, szerintem meg Atticus nem csinálna ilyesmit. – Kicsikém, még nőnöd kell valamennyit ahhoz, hogy megértsd ezeket a dolgokat, de apukád és anyukád őrülten szerette egymást, és ha két ember ennyire szereti egymást, akkor pontosan ezt akarják csinálni. Bizony, az emberek ezt akarják csinálni egymással, ha szerelmesek. Össze akarnak házasodni, és folyton át akarják ölelni egymást, meg csókolózni akarnak, meg ilyesmi, és azt szeretnék, hogy kisbabáik legyenek. – Alexandra néni és Jimmy bácsi biztos nem csinálja. Az asszony magára kanyarította a kötényét. – Hát, Fürkész kisasszony, különféle emberek különféle okokból házasodnak, és azt hiszem, Miss Alexandra azért ment férjhez, hogy háztartást vezethessen – Calpurnia megvakarta a fejét. – De te ne foglalkozz ezzel, ez nem tartozik rád. Addig ne üsd az orrodat mások ügyeibe, amíg a te dolgaid nincsenek rendben. – Neked most csak annyi a dolgod – folytatta, miközben felállt –, hogy ne figyelj oda arra, amit azok az Old Sarum-i népek beszélnek... nem kell ellentmondanod nekik, csak ne hallgass rájuk, és ha tudni akarsz valamit, gyere egyenesen a jó öreg Calhez. – De miért nem mondtad el ezt már korábban? – Mert kissé korán kezdődött nálad az egész, és úgy tűnt, nem viseled túl jól, úgyhogy gondoltuk, a többit se viselnéd jobban. Mr. Finch azt mondta, várjunk, míg hozzászoksz az egészhez, de arra nem számítottunk, hogy ilyen hamar és ennyire tévesen jutnak tudomásodra ezek a dolgok, Fürkész kisasszony. Jean Louise nagy ásítás kíséretében gyönyörűségeset nyújtózkodott; örömmel töltötte el a létezés. Kezdett elálmosodni, és nem tudta, képes lesz-e ébren maradni vacsoráig. – Ma lepény lesz, Cal? – Igen, kisasszony. Hallotta, ahogy becsapódik a bejárati ajtó, és Jem végigdübörög a folyosón: tudta, hogy bátyja a konyhába tart, hogy kinyissa a hűtőt, és egy liter tejet ledöntve csillapítsa az edzés során feltámadt szomját. Mielőtt elszenderedett volna, még eszébe jutott, hogy Calpurnia most először szólította őt kisasszonynak, jóllehet ezt a formális megszólítást rendszerint csak olyankor használták, ha vendégek voltak náluk. Biztos öregszem, gondolta. Arra riadt fel, hogy a bátyja felkapcsolja a villanyt a szobában. Ahogy Jem odasétált hozzá, látta, milyen élesen kirajzolódik fehér pulóverén a gesztenyebarna M betű. – Ébren vagy, Háromszemke?
– Ne gúnyolódj – felelte. Ha Henry vagy Calpurnia elmondta Jemnek, hogy mi történt, nemcsak magával végez, de a bátyját is kicsinálja. Végigmérte Jemet. A fiú haja nedves volt, és egész testéből áradt az iskolai öltözőben használt szappan erős szaga. Jobb, ha én kezdem, gondolta. – Hú, te cigiztél – mondta. – Egy kilométerről érezni. – Nem cigiztem. – Amúgy se értem, hogyan lehetsz a támadósorban... túl girhes vagy. Jem csak mosolygott, ügyet sem vetve a támadására. Elmondták neki, gondolta Jean Louise. – A Finch, aki minden labdát elkap, ez vagyok én – ütögette meg a mellkasán virító M betűt. – Ma tízből hetet elcsíptem. A srác odalépett az asztalhoz, felvette az egyik futballmagazinját, majd a lapokat átpörgetve folytatta: – Fürkész, ha bármi olyasmi történik veled, vagy... tudod, ha van bármi, amiről nem akarsz Atticusszal beszélni... – Hm...? – Érted, ha bajba kerülsz a suliban, vagy valami... szóval, akkor csak szólj. Majd én vigyázok rád. Ezzel kiténfergett a nappaliból, Jean Louise pedig tágra nyílt szemmel bámult utána, azon töprengve, vajon teljesen felébredt-e már.
12 Napsütésre ébredt. Az órájára nézve látta, hogy hajnali öt van. Az éjszaka folyamán valaki betakarta; ledobta magáról a takarót, letette a lábát a padlóra, és hosszú végtagjait elnézve meglepetten konstatálta, hogy már huszonhat évesek. A papucscipője ott állt haptákban, ahol tizenkét órával korábban kilépett belőle, az egyik zoknija a cipők mellett hevert, a másikat a lábán fedezte fel. Levette a zoknit, majd lanyhán odabaktatott a fésülködőasztalhoz, ahol megpillantotta a tükörképét. Bánatos tekintetet vetett a képmására. Ahogy Mr. Burgess mondaná, rajtam van az idegrázás,[32] jegyezte meg. Basszus, tizenöt éve nem ébredtem ilyen állapotban. Hétfő van, csak szombat óta vagyok itthon, van még tizenegy napnyi szabadságom, és máris úgy ébredek, hogy kilel a frász. Hát, tényleg ez volt a leghosszabb időszak, nevetett fel keserűen. Felkapta a cigarettáját, begyömöszölt három szál gyufát a cigarettásdoboz celofánborítása mögé, és csendben kilépett a folyosóra. Kinyitotta a bejárati ajtót, majd a mögötte lévő szúnyoghálós ajtót is. Bármely másik napon kilépett volna mezítláb a harmatos fűbe, hogy meghallgassa a feketerigók reggeli istentiszteletét, eltűnődve azon, mennyire értelmetlen, hogy a fél világ egyetlen pillantásra sem méltatja azt, ahogy ez a csendes puritán szépség minden reggel megújítja önmagát. Odasétált volna a ragyogó keleti égboltra magasodó fenyőkhöz, és érzékei megadták volna magukat a reggel örömének. Mindez ott várt rá most is, de Jean Louise nem látott és nem hallott. Mielőtt visszatértek volna az előző nap emlékei, még része volt kétpercnyi békében – a reggeli első cigaretta örömét semmi nem képes elrontani. A lány nagy gonddal eregette a füstöt a mozdulatlan levegőbe. Óvatosan megérintette az elmúlt napot, majd visszavonult. Még nem merem felidézni, addig nem, amíg kellő távolságba nem kerül az élmény. Furcsa, gondolta, olyasmi lehet ez, mint a fizikai fájdalom: azt mondják, amikor az ember már nem képes több fájdalmat elviselni, a test a saját védelme érdekében lekapcsol – elájulsz, és semmit nem érzel. Az Úr soha nem mér ránk többet, mint amennyit el tudunk viselni... Ezt az ősrégi maycombi mondást gyakran alkalmazták a halottak mellett virrasztó, törékeny hölgyek, így próbálva vigaszt nyújtani a gyászolóknak. Hát, jó, vegyük úgy, hogy megvigasztalódott. Udvarias szenvtelenséggel kihúzza itthon ezt a két hetet, nem mond semmit, nem kérdez semmit, nem vádaskodik. A körülményekhez mérten a legjobb teljesítményt fogja nyújtani. A verandán ülve a térdére támasztotta a könyökét, és a kezébe temette az arcát. Istenem, inkább valami csehóban kaptalak volna rajta titeket két olcsó nőcskével... Le kell nyírni a füvet. Hátrament a garázshoz, felhúzta az ajtót, kigurította a dízeles fűnyírót, letekerte a tanksapkát, és ellenőrizte az üzemanyagszintet. Visszacsavarta a tank fedelét, átkattintott egy kis kapcsolót, aztán egyik lábát a fűnyíróra helyezve, másikat szilárdan megvetve a fűben, gyorsan megrántotta az indítózsinórt. A motor kettőt köhögött, majd lefulladt. A francba, túlszívattam. Kitolta a gépet a napfényre, és visszament a garázsba, hogy felfegyverezze magát a nehéz sövénynyíró ollóval. Kisétált a kocsifelhajtó elejénél lévő vízátvezető csőhöz, és lenyisszantotta a két végében növő masszívabb fűszálakat. Valami megmoccant a lábánál: leguggolt, és a fűben megbúvó tücsök fölé zárta a bal tenyerét, majd alácsúsztatta a jobb kezét, és felkanalazta az apró teremtményt. A tücsök vadul vergődve újra és újra a tenyerének csapódott, így hát visszatette a földre.
– Túl sokáig maradtál ki otthonról – mondta. – Menj haza anyukádhoz. Teherautó hajtott fel a dombtetőre, és állt meg a ház előtt: a felhágóról lepattanó néger fiú három tejesüveget nyomott a kezébe. Jean Louise bevitte az üvegeket a lépcsőre, és visszafelé haladtában ismét megrántotta a fűnyíró indítózsinórját – a motor ezúttal beindult. Elégedetten pillantott hátra a gép által vágott takaros rendre; a frissen levágott fű a patakpartok illatát árasztotta magából. Az angol irodalom garantáltan más irányt vett volna, ha Mr. Wordsworthnek[33] lett volna egy motoros fűnyírója, döntötte el magában. Valami behatolt a látóterébe: amikor körülnézett, meglátta, hogy Alexandra a bejárati ajtóban állva „gyere ide, de azonnal!” mozdulatával integet felé. Tutira fűzőt visel; kíváncsi lennék, vajon megfordul-e akár csak egyszer is az ágyában éjszaka. Alexandra valóban semmiféle nyomát nem mutatta efféle tevékenységnek, ahogy ott állt unokahúgára várva: vastag szálú, szürke haja tökéletes frizurába volt rendezve, és bár sminket nem viselt, ez semmiféle különbséget nem jelentett a megjelenésében. Szeretném tudni, vajon érzett-e bármit is életében; Francis valószínűleg fájdalmat okozott neki, amikor megjelent, de nem hinném, hogy ezen kívül más valaha is megérintette őt. – Az egész várost felvered azzal a micsodával, Jean Louise! – sziszegte az asszony. – Édesapádat máris felébresztetted, pedig két pillanatot sem aludt tegnap éjjel. Állítsd le, de azonnal! A lány leállította a motort, és a hirtelen beállt csönd megtörte a Hankkel és az apjával kötött átmeneti fegyverszünetét. – Több eszed is lehetne annál, mint hogy mezítláb használd azt a masinát. Fink Sewell pont így vágta le három lábujját, és nincs egy éve sem, hogy Atticus egy majd’ egyméteres kígyót talált a hátsó udvarban. Őszintén, néha úgy viselkedsz, hogy az ember azt hihetné, elmentek hozzád otthonról! Akarata ellenére is elmosolyodott. Az ember bízvást számíthatott arra, hogy Alexandra időnként akarata ellenére is viccesen elferdíti egy-egy kifejezés jelentését. Valamennyi ilyen tévesztése közül az volt a legemlékezetesebb, amit az egyik mobiléd zsidó család legifjabb tagjának tizenharmadik születésnapi ünnepsége során tanúsított falánkságával kapcsolatosan tett, kijelentve, hogy még soha nem látott Aaron Steinnél mohóbb gyereket, hiszen a fiú tizennégy cső kukoricát falt be a menopauzáján. – Miért nem hoztad be a tejet? – folytatta az asszony. – Mostanra már biztos megsavanyodott. – Nem akartam mindenkit felébreszteni, nénikém. – Hát, most már ébren vagyunk – mondta Alexandra zordan. – Kérsz reggelit? – Csak egy kávét, köszönöm. – Szeretném, ha rendesen felöltöznél, és bevinnéd a kedvemért a belvárosba Atticust. Elég rossz állapotban van ma reggel. Jean Louise azt kívánta, bárcsak ágyban maradt volna, amíg az apja elhagyja a házat, de aztán rájött, hogy a férfi úgyis felébresztette volna őt ezzel a kéréssel. Bement a konyhába, leült az asztalhoz, és végignézett az Alexandra által az apja tányérja mellé kikészített groteszk evőeszközökön. Mivel Atticus abba már nem volt hajlandó belemenni, hogy etessék, dr. Finch azzal oldotta meg a problémát, hogy spulnikat húzott a kanalak, kések és villák nyelére. – Jó reggelt! Hallotta, ahogy apja belép a helyiségbe, de nem emelte fel tekintetét a tányérjáról. – Jó reggelt! – Hallom, rosszul érezted magad; be is néztem hozzád, amikor hazaértem, de már mélyen aludtál.
Jobban vagy? – Igen. – Nem úgy tűnik. Atticus arra kérte az Urat, hogy töltse el szívüket hálával az ételért és minden egyéb áldásért, majd megpróbálta felemelni a poharát, de teljes tartalmát kiöntötte az asztalra. Az ölébe folyt a tej. – Sajnálom – mondta. – Megesik, hogy nehezen indulok be reggelenként. – Maradj csak, majd én feltörlöm – pattant fel Jean Louise. Odalépett a mosogatóhoz, felkapott két konyharuhát és rádobta őket a tócsára, majd egy harmadikat is elővett a szekrényfiókból, hogy felitassa vele a tejet apja nadrágjáról és ingéről. – Igencsak megnőtt mostanában a tisztítószámlám – jegyezte meg Atticus. – Értem. Alexandra sült szalonnát, rántottét és pirítóst tett Atticus elé; Jean Louise úgy gondolta, mivel apja figyelme a reggelire irányul, most biztonságosan rápillanthat. Atticus nem változott meg, ugyanolyan volt az arca, mint mindig. Nem tudom, miért hittem, hogy úgy fog kinézni, mint Dorian Gray[34], vagy mi. Összerezzent, amikor megszólalt a telefon. Képtelen volt hozzászokni a hajnali telefonhívásokhoz. Reggel hat, Mary Webster órája... Alexandra felvette a kagylót a nappaliban, majd visszatért a konyhába. – Téged keresnek Atticus: a seriff az. – Kérlek, Zandra, kérdezd meg tőle, hogy mit szeretne. – Arról beszélt valamit, hogy valaki megkérte, hívjon fel téged... – mondta az asszony, amikor ismét visszatért. – Mondd meg neki, hogy hívja Hanket. Bármit akart megbeszélni velem, azt Hankkel is megbeszélheti. Örülök, hogy van egy fiatalabb üzlettársam és egy húgom is – fordult Jean Louise-hoz –, amit az egyikük elmulaszt, arról gondoskodik a másik. Kíváncsi vagyok, mit akarhatott ilyenkor a seriff... – Én is – mondta a lány tompa hangon. – Kicsim, azt hiszem, nem ártana, ha megnézetnéd magad ma Allannel. Elég rosszkedvűnek tűnsz. – Rendben. Titokban elnézte, ahogy apja a reggelijét fogyasztja: Atticus úgy kezelte az ormótlan evőeszközöket, mintha normál méretű és formájú darabok lennének. Gyors pillantást vetett a férfi fehér borostával borított arcára; ha szakállat növesztene, az már ősz lenne, de a haja még épp csak elkezdett deresedni, a szemöldöke pedig változatlanul szénfekete volt. Jack bácsi máris egészen a homlokáig megőszült, Alexandra néni pedig teljesen ősz. Vajon nálam mikor és hol kezdődik majd... és miért jár ilyesmiken az eszem? – Bocsáss meg – mondta, és átvonult a nappaliba a kávéjával. Letette a csészét a kisasztalra, és épp nekilátott kitárni a spalettákat, amikor meglátta, hogy Henry autója befordul a kocsifelhajtóra. Amikor a fiatalember belépett a helyiségbe, Jean Louise változatlanul az ablaknál állt. – Jó reggelt! Úgy festesz, mint akit alaposan megrágtak, aztán kiköptek – köszönt rá Henry. – Kösz... Atticus kint van a konyhában. Henry is pontosan ugyanúgy nézett ki, mint mindig. Most, hogy kialudta magát, kevésbé volt szembetűnő a sebhelye. – Zaklatott vagy valami miatt? – kérdezte a srác. – Tegnap integettem neked, de észre sem vettél.
– Láttad, hogy ott voltam a karzaton? – Ja. Reméltem, hogy megvársz minket odakint, de nem így történt. Jobban érzed már magad? – Igen. – Jól van, azért ne harapd le a fejemet... Jean Louise megitta a kávéját, majd közölte magával, hogy szüksége van még egy adagra, így hát követte Henryt a konyhába. A fiatalember a mosogatónak támaszkodva pörgette mutatóujja körül a slusszkulcsát; majdnem olyan magas, mint a szekrény, gondolta a lány. Soha többet nem fogok tudni két értelmes szót szólni hozzá. – ...hogy megtörtént – mondta épp Henry. – Előbb-utóbb be kellett következnie valami ilyesminek. – Ivott? – kérdezte Atticus. – Nemhogy ivott: totál részeg volt. Egy egész éjszaka tartó ivászatról jött abból a csehóból, amit építettek maguknak. – Mi történt? – érdeklődött Jean Louise. – Zeebo fia... – mondta Henry. – A seriff elmondta, hogy őrizetbe vette a srácot, aki azt kérte, hogy hívja fel Mr. Finchet, hogy kihozza őt a börtönből... Hah! – De miért? – Hát, kedves, a fiú a színesnegyedből száguldott kifelé pirkadatkor, és halálra gázolta az öreg Mr. Healyt, aki épp át akart kelni az úton. – Jaj, ne... – Kinek az autóját vezette? – kérdezte Atticus. – Gondolom, Zeebóét. – És mit feleltél a seriffnek? – Megkértem, hogy mondja meg a srácnak, Mr. Finchnek esze ágában sincs vállalni az ügyet. Atticus az asztalnak támaszkodva hátradőlt, hogy kiegyenesítse a hátát. – Ez hiba volt, Hank – mondta nyájasan. – Persze hogy vállaljuk. Köszönöm, Istenem. Jean Louise halkan felsóhajtott, és megdörzsölte a szemét. Zeebo fia Calpurnia unokája volt; lehet, hogy Atticus sok mindent elfelejtett, de róluk soha nem feledkezne meg. Az előző nap mintha máris rossz álommá oldódott volna; szegény Mr. Healy, valószínűleg annyira részeg volt, hogy azt sem tudta, mi történik vele. – De Mr. Finch, azt hittem, hogy nem foglalkozunk... Atticus a szék karfáján pihentette a könyökét. Ha erősen koncentrált valamire, rendszerint elővette a zsebóráját, és szórakozottan babrálgatni kezdett az órazsebét, most azonban meg sem moccantak az ujjai. – Nézd, Hank... Gondolom, ha megismerjük az ügy részleteit, kiderül, hogy akkor jár a legjobban a fiú, ha bűnösnek vallja magát. No mármost, nem jobb, ha mi képviseljük a bíróságon, mint ha hagyjuk, hogy rossz kezekbe kerüljön? – Értem, mire gondol, Mr. Finch – terült szét lassan a mosoly Henry arcán. – Hát, én meg nem értem – szólt közbe Jean Louise. – Milyen rossz kezekbe kerülhetne? – Fürkész, te valószínűleg nem tudsz róla – fordult Atticus a lánya felé –, de az NAACP által fizetett ügyvédek egerészölyvekként köröznek errefelé, arra várva, hogy valami ilyesmi történjen... – Úgy érted, hogy színes bőrű ügyvédek? – Úgy – bólintott az apja. – Három-négy is akad belőlük az államban. Leginkább Birminghamben
meg a hasonló helyeken, de minden körzetet megfigyelnek, arra várva, hogy egy néger elkövessen valamilyen bűntényt egy fehér ember ellen – meg lennél lepve, ha tudnád, milyen gyorsan eljutnak hozzájuk a hírek –, hogy aztán azonnal... nos, úgy fogalmazva, hogy te is megértsd, azt követelik, hogy az ilyen esetekben négerek is legyenek az esküdtszék tagjai között. Beidézik az esküdtjelöltek kiválasztásáért felelős hivatalnokot, felkérik a bírót, hogy lépjen vissza az ügytől, és minden trükköt bevetve igyekeznek elérni, hogy eljárásrendi hibát kövessen el – márpedig akad néhány trükk a tarsolyukban. Az a legfőbb céljuk, hogy a szövetségi bíróság elé kerüljön az ügy, mert tudják, hogy ott nekik kedveznek az esélyek. A szomszéd körzetben már előfordult ilyesmi, és nincs semmi garancia arra, hogy nálunk nem fog. Hát ezért mondtam, hogy ha a fiú minket kér, akkor vállaljuk az ügyét – intézte ismét Henryhez szavait Atticus. – Azt hittem, az NAACP nem tevékenykedhet Alabama államban – jegyezte meg a lány. Atticus és Henry egymásra nézett, majd mindketten felkacagtak. – Kedves, te nem tudod, mi történt Abbott megyében egy hasonló eset után – mondta Henry. – Idén tavasszal egy ideig azt hittük, hogy tényleg komoly gondok lesznek: a folyó túlpartján lakó emberek felvásárolták az összes lőszert, amit csak találtak a környéken, és... Jean Louise kifordult a konyhából. A nappaliban még hallotta Atticus szenvtelen hangját: – ...legalább gátat vetünk kicsit az események folyásának... szerencse, hogy maycombi ügyvédet akar... Ha a fene fenét eszik, akkor sem fogja kihányni a kávéját. Kikhez fordult mindig Calpurnia először? Zeebo hány válását intézte már Atticus? Legalább ötöt. Vajon melyik fiáról lehetett szó? Ezúttal tényleg bajban volt a srác, gyors segítségre volt szüksége, ők meg csak ücsörögnek a konyhában, és az NAACP-ről beszélnek... Nem is olyan rég Atticus még egyszerűen szívjóságból, Calpurnia kedvéért vállalta volna az ügyet. Feltétlenül meg kell látogatnom Calt, még ma délelőtt... Vajon mi mételyezte meg ezeket az embereket, akiket annyira szeret? Vajon csak azért rajzolódott ki előtte ilyen, már-már domborműszerűen a helyzet, mert eltávolodott tőle? Vajon lassan, fokozatosan itatta át őket ez a kórság az eltelt évek során? Vagy mindig is ott volt minden az orra előtt, egyszerűen csak jobban ki kellett volnia nyitnia a szemét? Nem, biztos nem erről volt szó. Mi késztette arra a hétköznapi embereket, hogy torkuk szakadtából mocskolódjanak, hogy így megkeményítsék a szívüket, és a „nigger” szót használják, holott korábban soha nem vetemedtek erre? – ...majd megtanulják, hogy ne nagyon ugráljanak – mondta Alexandra, amint Atticus és Henry társaságában belépett a nappaliba. – Nincs miért aggódni, jól fogunk kijönni a dologból – jegyezte meg Henry. – Akkor fél nyolckor, kedves...? – Jó. – Lehetnél kicsit lelkesebb is. – Máris kezded fárasztani, Henry – kuncogott Atticus. – Bevigyem a városba, Mr. Finch? Rémesen korán van, tudom, de gondoltam, elintézek pár dolgot, amíg még ilyen kellemesen hűvös az idő. – Köszönöm, de majd Fürkész bevisz később. Gyerekkori beceneve fájdalmasan hasított a fülébe. Soha többet ne hívj így engem. Az ember, aki valaha Fürkésznek hívott, meghalt és a sírjában hever.
– Összeírtam neked egy bevásárlólistát, Jean Louise – fordult felé Alexandra. – Kérlek, öltözz át, és menj be értük a belvárosba a Jitney Jungle már nyitva van ilyenkor –, aztán gyere vissza édesapádért. Kiment a fürdőszobába, forró vizet engedett a kádba, aztán átment a szobájába, előhúzott egy pamutruhát a fiókból, és a karjára vetette. Kivett a bőröndjéből egy pár lapos sarkú cipőt és egy bugyit, majd visszatért a fürdőbe. Megnézte magát a mosdókagyló fölötti tükrös szekrényben. Na, most kicsoda Dorian? A szeme alatt kékesbarna karikák, és élesen kirajzolódtak arcán az orrától a szája sarkáig futó ráncok. Egy kilométerről is látni őket, gondolta. Elfintorodott, és az így előtűnő újabb ráncokra meredt. Nem mintha érdekelne: kilencvenéves korom előtt úgysem fogok készen állni a házasságra, addigra meg már késő lesz. Vajon ki fog eltemetni? Messze én vagyok a legfiatalabb a családban... íme, egy ok arra, hogy az embernek gyerekei legyenek. Hideg vizet engedett a forróhoz, és amikor már a víz hőmérséklete elviselhetővé vált, beült a kádba. Gondosan lecsutakolta magát, kihúzta a dugót, szárazra törölközött, és gyorsan felöltözött. Kiöblítette a kádat, megtörölte a kezét, a helyére akasztotta a törülközőt, és kilépett a fürdőszobából. – Tegyél fel egy kis rúzst – javasolta a nagynénje, ahogy összefutottak a folyóson, majd odalépett a szekrényhez, és kirángatta belőle a porszívót. – Hagyd, majd én megcsinálom, amikor hazaértem – mondta Jean Louise. – Már megleszek vele, mire hazaérsz. * A nap még nem hólyagosította fel a maycombi járdákat, de egyre melegebben tűzött. A lány leállította a kocsit az üzlet előtt, és bement. Mr. Fred kezet fogott vele, elmondta, mennyire örül, hogy látja, kivett egy bepárásodott üvegű Coca-Colát az automatából, letörölgette a kötényén, és átnyújtotta a lánynak. Íme, valami igazán jó dolog, ami sosem változik, gondolta Jean Louise. Bármikor térjen vissza a városba, ameddig csak Mr. Fred él, a férfi mindig itt lesz a maga... egyszerű kedvességével. Ki is volt az? Alice? Vagy Nyúl? Nem, Vakond. Vakond volt az, aki végtelenül fáradtan hazatérve egy-egy hosszú utazásról, mindig ugyanolyan egyszerű, meleg fogadtatásra lelt.[35] – Majd én összeállítom magának a rendelést, igya csak meg a kóláját – mondta Mr. Fred. – Köszönöm, uram – felelte, majd elkerekedett a szeme, ahogy a listára pillantott. – A nénikém napról napra egyre jobban hasonlít Joshua bácsira; mégis minek kellenek neki koktélszalvéták? – Szerintem partiszalvétára gondolt – göcögött a férfi. – Még sose hallottam, hogy Miss Alexandra akár csak a nyelvét belemártotta volna egy koktélba. – Nem is fog ilyesmit hallani, arról kezeskedem. Mr. Fred nekilátott összepakolni a csomagot, majd egy idő után odaszólt a lánynak az üzlet végéből: – Hallotta, hogy járt Mr. Healy? – Öö... hm – felelte Jean Louise. Mégiscsak egy ügyvéd lánya volt. – Szerintem azt se tudta, mi történt vele – folytatta a férfi. – Kezdjük azzal, hogy azt se igen tudhatta, hova tart szerencsétlen. Soha nem láttam még senkit, aki ennyi gyömbéres gyomorkeserűt[36] lett volna képes magába dönteni... Igazából ez volt az egyetlen kiemelkedő teljesítménye. – És korsón is játszott, igaz?
– Úgy bizony. Emlékszik, amikor azokat a tehetségkutató versenyeket rendezték a bíróság épületében? Mindegyik fellépett: amikor megérkezett, még tele volt a korsója, aztán apránként leivott belőle, hogy hangolja kicsit, aztán még többet ivott meg belőle, míg teljesen be nem rúgott, és akkor nekiállt elfújni rajta a nótáját. Mindig az Old Dan Tuckert játszotta, és folyton felháborította a hölgyeket a viselkedésével, de hát sose tudtak rábizonyítani semmit. Tudja, a tiszta szesznek nemigen van szaga. – Miből élt? – Járadékot kapott, azt hiszem. Részt vett a spanyol háborúban... azaz valamelyik háborúban; az igazat megvallva, nem emlékszem, melyikben. Tessék, a csomagjai. – Köszönöm, Mr. Fred – mondta Jean Louise. – Jó ég, nem hoztam magammal pénzt. Letenné a számlát Atticus íróasztalára? Nemsokára bent lesz az irodájában. – Hogyne, kedvesem. Hogy van az édesapja? – Hát, ma nincs túl jól, de az özönvíz se tarthatná vissza attól, hogy bemenjen dolgozni. – Mondja csak, miért nem marad itthon ezúttal végleg? Amikor Jean Louise látta, hogy a férfi arcán csak a megszokott, közömbösen barátságos kifejezés ül, ismét ellazult.: – Majd egyszer, Mr. Fred. – Tudja, kisasszony, én megjártam az első világháborút: a tengerentúlra nem jutottam el, jó, sokat láttam az országunkból. Utána nemigen égtem a vágytól, hogy visszajöjjek Maycombba, és tíz évet máshol töltöttem, de minél tovább maradtam el, annál inkább hiányzott nekem Maycomb. A végén eljutottam oda, hogy úgy éreztem, meghalok, ha nem jövök haza. Valahogy beleivódik az ember csontjaiba. – Maycomb is csak olyan, mint a többi kisváros, Mr. Fred. Ha a keresztmetszetét nézi az ember... – Maga is tudja, Jean Louise, hogy ez nem igaz. – Tényleg nem – értett egyet a lány. Nem azért van ez így, mert itt kezdődött az életed, hanem mert itt születtek azok az újabb és újabb és újabb emberek, akik végül létrehoztak téged, aki most itt iszod a kóládat a Jitney Jungle-ban. A lány azonban úgy érezte, nem csupán Atticustól és Henrytől különült el élesen. Ahogy teltek az órák, mintha lassan az egész város, az egész megye elhagyta volna őt, és ezért automatikusan önmagát hibáztatta. Beszállás közben beverte a fejét a kocsi tetejébe. Sosem fogom megszokni ezeket a dolgokat, gondolta; Jack bácsi filozófiájának bizonyos részeiben azért igenis van némi igazság. * Miközben Alexandra kivette a zacskókat a hátsó ülésről, Jean Louise áthajolt az anyósülésen, hogy kinyissa apjának az ajtót; Atticus beszállt, ő pedig átnyúlt apja előtt, és becsukta az autó ajtaját. – Kell neked a kocsi ma délelőtt, nénikém? – Nem, drágám. Készülsz valahova? – Igen, de hamar hazajövök. Mereven az útra szegezte a tekintetét. Bármi történjen, nem nézhetek rá, nem figyelhetek arra, amit mond, és nem beszélhetek vele. A borbélyüzlet előtt megállva aztán így szólt: – Kérdezd meg Mr. Fredet, mennyivel tartozunk neki. Elfelejtettem pénzt vinni magammal, és azt mondtam, majd te kifizeted.
Kinyitotta az ajtót az apjának, aki kilépett az úttestre. – Vigyázz! Atticus odaintett az elhaladó autó sofőrjének. – Nem ütött el – fordult aztán a lányához. Jean Louise körbehajtott a téren, és elindult kifelé a városból a Meridianbe vezető úton. Hamarosan elért egy útelágazásig; itt történhetett, gondolta. A vörös kavicsot sötét foltok tarkították ott, ahol véget ért az aszfaltozott út; a lány áthajtott a kocsival Mr. Healy vérének tócsáin. A következő elágazáshoz érve jobbra fordult, és végiggurult egy úton, amely olyan keskeny volt, hogy a széles autó teljesen kitöltötte. Addig hajtott előre, amíg már nem tudott továbbmenni, mert az utat eltorlaszolták a rézsútosan, félig a sárban parkoló autók. Beállt az utolsó mögé, és kiszállt a kocsiból. Elsétált egy 1939-es Ford, egy meghatározhatatlan évjáratú Chevrolet, egy Willys és egy világoskék halottaskocsi mellett, amelynek első ajtajára a krómozott félkörbe foglalt MENNYEI NYUGALOM felirat volt gravírozva. Amikor meglepetten bekukucskált az ablakán, látta, hogy a kocsi hátsó részét a padlóhoz csavarozott ülések töltik ki, semmi helyet nem hagyva egy hanyatt fekvő test számára, legyen szó akár élő, akár holt testről. Taxit csináltak belőle, gondolta. Kiakasztotta a kaput rögzítő dróthurkot, és belépett az udvarra. Calpurnia tisztaudvara valóban tiszta volt, látszott, hogy nemrég söpörték fel: a puha lábnyomok mellett még tisztán kivehetőek voltak a seprű által hagyott csíkok. Ahogy felnézett, meglátta az apró ház verandáján ácsorgó, egymástól élesen elütő holmikba öltözött négereket: két asszony ünneplőt viselt, egynek vászonkötény volt a dereka köré tekerve, a negyedik pedig a földeken használatos munkaruhájában volt. Az egyik férfiban felismerte Maycomb megye legnagyobb színes négeriskolájának számító Sínai-hegy Kereskedelmi Intézet igazgatóját, a szokásához híven tetőtől talpig zord feketébe öltözött Chester Sumpter professzort; a másik fekete öltönyt viselő férfit nem ismerte név szerint, de tudta, hogy valamelyik templom lelkésze. Zeebo szintén munkaruhában volt. Amikor meglátták, kihúzták magukat, és egy emberként elhátráltak a veranda szélétől. A férfiak levették a kalapjukat, illetve a sapkájukat, a kötényes asszony pedig összekulcsolta a kezét a dereka előtt. – Jó reggelt Zeebo! – köszönt Jean Louise. Zeebo a sort megtörve előrelépett. – Üdvözlet, Jean Louise kisasszony! Nem is tudtuk, hogy hazajött. A lány fájón tudatában volta annak, hogy valamennyi néger őt figyeli. Némán, tisztelettudóan álltak ugyan, de átható tekintettel meredtek rá. – Calpurnia itthon van? – kérdezte. – Igen, Jean Louise kisasszony, a Mama bent van a házban. Akarja, hogy kihívjam? – Bemehetnék inkább, Zeebo? – Igen, kisasszony. A feketék szétváltak, hogy utat nyissanak neki, Zeebo pedig, aki nem volt biztos abban, mit is diktálnának az illemszabályok, kitárta előtte az ajtót, és hátralépett, hogy beengedje. – Menjen csak előre, Zeebo – mondta. Követte a férfit egy sötét társalgóba, amelyet betöltött a tiszta négerek szaga, a Hearts of Love hajápoló tubákkal keveredő illata.
Ahogy beléptek, a homályban rejtőző alakok felálltak ültükből. – Erre, Jean Louise kisasszony. Átsétáltak egy rövid folyosóra, ahol Zeebo halkan bekopogott egy festetlen fenyőajtón. – Mama, Jean Louise kisasszony van itt. Az ajtó halkan kinyílt, és Zeebo felesége dugta ki rajta a fejét. Az asszony kilépett a folyosóra, amely épphogy csak elég volt hármuknak. – Üdvözlöm, Helen – mondta Jean Louise. – Hogy van Calpurnia? – Nagyon megviseli a dolog, Jean Louise kisasszony. Frankkel korábban sosem volt semmi baj... Tehát Frank volt az. Változatos leszármazottai közül Calpurnia Frankre volt a legbüszkébb: a fiú felkerült a Tuskegee Főiskola várólistájára, ráadásul született vízvezeték-szerelő volt, bármit képes volt megjavítani, amin víz folyt keresztül. Helen, akinek a hasa megereszkedett a számtalan gyerek kihordásától, nekidőlt a falnak. Mezítláb volt. – Mondja csak, Zeebo – jegyezte meg Jean Louise –, megint együtt vannak Helennel? – Bizony ám, kisasszony – felelte Helen a férfi helyett. – Mer’ hogy kezd megöregedni. Jean Louise rámosolygott a szégyenlősen álldogáló Zeebóra. Egyszerűen képtelen volt átlátni a férfi házasságait. Úgy gondolta, Frank anyja nyilván Helen volt, de nem volt biztos a dologban. Abban biztos volt, hogy Helen volt Zeebo első felesége, és abban is, hogy a mostani is, de hogy hány neje lehetett közben a férfinak... Eszébe jutott, amikor az apja évekkel korábban elmesélte, hogyan kereste fel őt a pár az irodájában, hogy elintézzék a válásukat. Atticus igyekezett kibékíteni őket egymással, és megkérdezte Helent, nem fogadná-e vissza a férjét. „Aztat má’ nem, Mr. Finch – felelte lassan az asszony –, a Zeebo mindenféle asszonyok után jár, hogy azokba’ lelje örömét. Bennem má’ nem leli örömét, én meg nem akarok olyan férfival lenni, aki nem leli örömét a feleségébe’.” – Bemehetek Calpurniához, Helen? – Persze, kisasszony, menjen csak. Calpurnia egy fából készült hintaszékben ült a szoba sarkában, a kandalló mellett. A szobában egy egymásba fonódó gyűrűket ábrázoló, kifakult ágytakaróval letakart vaságy állt, a falakat három, aranyozott keretbe foglalt, négereket ábrázoló fénykép, illetve egy coca-colás naptár díszítette. A durván megmunkált kandallópárkány roskadozott a műanyagból, porcelánból, agyagból és tejesüvegekből készített, apró, színes műtárgyaktól, a mennyezetről csupasz villanykörte lógott le, éles árnyékokat vetve a kandalló mögötti falra és a sarokba, ahol Calpurnia tanyázott. Milyen kicsinek tűnik, gondolta Jean Louise, pedig régebben milyen nagy volt. Az asszony öreg volt és csontos. Kezdte cserben hagyni a látása, ezért fekete keretes szemüveget viselt, amely éles kontrasztot alkotott melegbarna bőrével. Nagy tenyerét az ölében pihentette, de amikor Jean Louise belépett a szobába, felemelte a kezét, és széttárta az ujjait. A lány torka elszorult, amikor meglátta Calpurnia ujjait, az ujjakat, amelyek oly gyengéden értek hozzá, amikor beteg volt, és amelyek ébenkeménynek tűntek, amikor a lány rossz fát tett a tűzre; az ujjakat, amelyek sok-sok évvel korábban annyi bonyolult feladatot hajtottak végre szerető gondoskodással. Az ajkához emelte az asszony kezét. – Cal... – Ülj le kicsim – mondta Calpurnia. – Van itt neked szék? – Igen, van – odahúzott egy széket, és leült öreg barátjával szemben.
– Azért jöttem, Cal, hogy elmondjam... hogy elmondjam, csak szólj, ha tehetek érted bármit. – Köszönöm, kisasszony – felelte az asszony. – De semmi ilyesmi nem jut az eszembe. – Azt akartam, hogy tudd, Mr. Finch már kora reggel tudomást szerzett az esetről. Frank megkérte a seriffet, hogy hívja fel, és Mr. Finch... segíteni fog neki. Elhaltak ajkán a szavak. Tegnapelőtt még mély meggyőződéssel jelentette volna ki, hogy „Mr. Finch segíteni fog”, tudva, hogy Atticus akár az éjszakát is nappallá változtatja majd. Calpurnia biccentett, majd felemelte a fejét, és egyenesen maga elé meredt. Alig lát engem, gondolta Jean Louise. Kíváncsi lennék, hány éves... soha nem tudtam pontosan, és szerintem ő maga sem tudja. – Ne aggódj, Cal – folytatta. – Atticus mindent megtesz majd. – Tudom én, hogy így lesz, Fürkész kisasszony – mondta Calpurnia. – Mindég megtesz mindent... ő mindég csak a jót cselekszi. Jean Louise tátott szájjal bámult az idős asszonyra. Calpurnia azzal a gőgösen méltóságteljes testtartással ült, amelyet hivatalos eseményekre tartogatott, és ezzel a pózzal együtt megjelentek a nyelvtani hibái is. A lány annyira megdöbbent, hogy azt sem vette volna észre, ha hirtelen megáll a Föld forgása, megfagynak a fák, és a tenger kiadta volna a benne levő halottakat. – Calpurnia...! Alig hallotta az asszony szavait: „Frank rosszat csiná’t... meg kell fizetnie érte... az unokám. Szeretem őtet... de Mr. Finch ide vagy oda, akkor is börtönbe fog menni...” – Hagyd ezt abba, Calpurnia! Talpra ugrott, érezte, hogy könnyek futják el a szemét, és vakon odabotorkált az ablakhoz. Az idős asszony meg sem moccant. Jean Louise megfordulva látta, hogy csak ül ott a szoba sarkában, látszólag egyenletesen lélegezve. A társasági modorát viselte. – Cal – mondta sírva, miközben ismét leült Calpurnia elé –, Cal, Cal, Cal, hát mit teszel te velem? Mi a baj? Elfelejtetted, hogy a te kicsikéd vagyok? Miért rekesztesz ki? Mit teszel te velem? Az asszony felemelte és puhán a hintaszék karfájára helyezte a kezét. Arcát milliónyi apró ránc szabdalta, szeme csak homályosan látszott a vastag lencsék mögött. – És maguk mit tesznek velünk? – kérdezte. – Mi? – Igen, kisasszony, maguk. – Soha életemben még csak nem is álmodtam, hogy ilyesmi történhet – mondta a lány lassan, inkább saját magához, mintsem Calpurniához intézve szavait. – És most mégis megtörténik. Nem tudok szót érteni azzal az emberi lénnyel, aki kétéves koromtól fogva nevelt engem... igen, megtörténik, miközben itt ülök, és én képtelen vagyok elhinni a dolgot. Beszélj hozzám, Cal, az isten szerelmére, beszélj hozzám, most rögtön, ne csak ülj már ott! Az idős asszony arcába nézett, és tudta, hogy minden hiába. Calpurnia mereven bámult rá, nyoma sem volt együttérzésnek a tekintetében. Felállt, hogy távozzon. – Csak egy dolgot árulj el nekem, Cal – mondta –, csak egyetlenegy dolgot, mielőtt elmennék... kérlek, tudnom kell! Gyűlölsz minket? Az asszony hallgatott, némán viselve évei súlyát, Jean Louis pedig várt. Calpurnia végül megrázta a fejét.
* – Ha tehetek magukért bármit, Zeebo, az ég szerelmére kérem, hívjon fel – mondta Jean Louise. – Igenis, kisasszony – felelte a nagydarab férfi. – De nem úgy néz ki, mintha lehetne tenni bármit. A Frank tényleg megölte őtet, ezzel má’ senki nem tehet semmit se. Mr. Finch, hát, az ilyesmivel ő se tud semmit se kezdeni. Én tehetek magáért valamit, kisasszony, amíg itthon van? A tornácon álltak, a négerek által nyitott ösvény közepén. – Igen, Zeebo, most rögtön tehetne értem valamit – sóhajtott fel a lány. – Segíthetne megfordulni a kocsival, különben hamar a kukoricaföldön találom magamat. – Igenis, Jean Louis kisasszony. Elnézte, hogyan manőverezik a férfi az autóval a szűk kis úton. Remélem, sikerül hazajutnom, gondolta. – Köszönöm, Zeebo – mondta törődötten. – Aztán ne feledje... A néger férfi megérintette kalapja szegélyét, és visszasétált édesanyja házához. Jean Louis beszállt a kocsiba, és a kormányra meredt. Miért van az, hogy minden, amit csak szerettem ezen a világon, elmúlik tőlem, alig két nap leforgása alatt? Vajon Jem is cserben hagyna? Cal szeretett minket, esküszöm, hogy szeretett minket... most meg csak ült ott előttem, és nem is látott engem, csak egy fehér embert látott. Ő nevelt fel, most pedig már nem is törődik velem. Nem volt ez mindig így, esküszöm, hogy nem. Az emberek régebben megbíztak egymásban, valamiért, már nem emlékszem, miért. Akkoriban még nem úgy méregették egymást, akár a héják. Ha tíz évvel ezelőtt mentem volna fel azon a lépcsőn, nem vetettek volna ilyen pillantásokat rám. Cal velünk szemben soha nem használta a társasági modorát, és amikor Jem, az ő imádott Jemje meghalt, abba kis híján ő is belepusztult... Eszébe jutott, amikor két éve, egy késő délutánon meglátogatta Calpurniát. Az asszony a szobájában ült, ahogy ma is, szemüvege lecsúszott az orra hegyére. „Olyan könnyű volt gondot viselni rá – mondta. – Soha semmi baj nem volt vele... az én drága kisfiámmal. Még a háborúból is hozott nekem ajándékot, egy elektromos kabátot.” Millió apró ránccá tört szét az arca, ahogy elmosolyodott, majd felállt, odalépett az ágyhoz, előhúzott alóla egy nagy dobozt, és kinyitotta, hogy kivegyen belőle egy hatalmas, fekete bőrkabátot. Német repülőtiszti dzseki volt. „Látja? – mutatta –, itt kell bekapcsolni.” A ruhadarabot megvizsgálva Jean Louise észrevette a benne futó számtalan vékony drótot, és az elemek tárolására szolgáló zsebet. „Mr. Jem azt mondta, ez majd melegen tartja a csontjaimat télen. Azt is mondta, hogy ne féljek tőle, de villámláskor azért csak vigyázva hordjam.” Calpurnia elektromos kabátja valamennyi barátja és szomszédja irigységének tárgyát képezte. „Cal, kérlek, gyere vissza hozzánk – mondta a lány. – Nem tudok nyugodtan elutazni New Yorkba, ha nem vagy ott.” Úgy tűnt, ez segített: mert az asszony kihúzta magát, és bólintott. „Igen, kisasszony. Persze hogy visszamegyek, ne aggódjon.” Megnyomta az indítógombot, és az autó lassan gördülni kezdett az úton. Volt egyszer egy nigger, szakálla volt kender, Felhúztuk egy fára... Istenem, segíts.
V 13 Alexandra kulináris szertartásokba merülve állt a konyhaasztal mellett, de Jean Louise hiába próbált lábujjhegyen elosonni mögötte. – Gyere csak, vess egy pillantást erre! Az asszony ellépett az asztaltól, unokahúga pedig megpillantott a metszett üvegtálcákat, amelyeket ínycsiklandó szendvicsek töltöttek meg három emelet magasan. – Ez Atticus ebédje? – Nem, ő ma belvárosban ebédel. Tudod, hogy nem szeret alkalmatlankodni, ha ilyen sok nő van a házban. Te szent Mózes, zsidóknak királya... A kávézás! – Mi lenne, ha rendet raknál a nappaliban, drágám? Egy órán belül itt lesznek. – Kiket hívtál meg? Alexandra olyan nevetségesen abszurd listával állt elő válaszul, hogy a lány csak hangosan felsóhajtott. A meghívottak fele fiatalabb volt nála, fele idősebb; egyetlen közös élményt sem tudott felidézni egyikükkel kapcsolatban sem, kivéve egy lányt, akivel az egész felső tagozatot végigveszekedték. – Hol vannak a volt osztálytársaim? – kérdezte. – Valahol a környéken, gondolom. Ó, igen, a környéken, Old Sarumban, meg még mélyebben, bent a vadonban. Eltűnődött, vajon mi lehet velük. – Látogatóban voltál valakinél? – érdeklődött Alexandra. – Igen, kimentem Calhez. – Jean Louise! – csattant az asszony kése az asztalon. – Most meg mi a baj? Isten engem úgy segéljen, ez az utolsó menet, amit lejátszom vele. Úgyis az a véleménye, hogy soha életemben nem voltam képes tisztességesen csinálni semmit. – Fogd vissza magad, kisasszony – mondta Alexandra hűvösen. – Maycomb megyében már senki nem látogatja meg a négereket, Jean Louise, azok után nem, amit velünk tettek. Most már nemcsak lusták és élhetetlenek, de néha nyílt arcátlansággal bámulják az embert, és ami azt illeti, hogy mennyire támaszkodhatunk rájuk... hát, semennyire. Lejöttek ide az NAACP-sek – folytatta –, és úgy telebeszélték a fejüket, hogy már a fülükön csorog ki a sok mérgező gondolat. Csak azért nem voltak nagyobb bajok a megyében, mert erős seriffünk van. Neked fogalmad sincs arról, mi folyik itt. Az idők kezdete óta jók voltunk hozzájuk, kiváltottuk őket a börtönből, akkor is munkát adtunk nekik, amikor nem volt semmiféle munka, arra bátorítottuk őket, hogy fejlődjenek, és el is kezdtek civilizáltan viselkedni, de kedvesem... olyan vékony rajtuk a civilizáció máza, hogy pár beképzelt jenki néger öt perc alatt le tudja rombolni a több száz éves fejlődést... Nem, kisasszony, azok után, hogy így köszönték meg nekünk, hogy a gondjukat viseltük, azok után egyetlen maycombi sem érez túlzott hajlandóságot arra, hogy segítsen rajtuk, ha bajba kerülnek. Mást
sem tesznek, csak megmarják a kezet, amely enni ad nekik. De nem, uram, többé aztán nem... ennek vége, álljanak csak meg szépen a saját lábukon. Tizenkét órát aludt, mégis sajgott a válla a kimerültségtől. – Mary Webster Sarah-ja már egy éve tagja a szervezetnek, ahogy a többi szakácsnő is a városban. Amikor Calpurnia távozott, egyszerűen nem volt kedvem azzal bajlódni, hogy felvegyek helyette egy újat, amikor csak ketten vagyunk Atticusszal. Manapság olyan nehéz boldoggá tenni egy niggert, mintha valami királyt próbálna szórakoztatni az ember... Az én Szent életű Nénikém úgy beszél, akár Mr. Grady O’Hanlon, aki otthagyta a munkáját, hogy minden idejét a szegregáció fenntartásának szentelhesse. – ...annyit kell pakolnod meg cipekedned nekik, hogy a végén már azt sem tudod, ki szolgál ki kicsodát. Egyszerűen már nem éri meg manapság a dolog... Hova mész? – Rendet rakni a nappaliban. Besüppedt az egyik mély karosszékbe, és eltűnődött azon, hogyan vált egyre és egyre szegényebbé az elmúlt két nap során. A nagynéném egy gyűlölködő idegen, Calpurnia hallani sem akar rólam, Hank megőrült, Atticus pedig... Valami nem stimmel velem, biztos bennem van a baj – az nem lehet, hogy ezek az emberek egytől egyig mind megváltoztak. Hogy lehet az, hogy nem futkározik a hideg a hátukon? Hogyan képesek jámboran és áhítatosan elhinni mindent, amit a templomban hallanak, és aztán azokat a dolgokat mondani, amiket mondanak, és azokat a dolgokat hallani, amiket hallanak, anélkül hogy elhánynák magukat? Azt hittem, keresztény vagyok, de nem vagyok az. Valami más vagyok, nem tudom, micsoda. Ezek az emberek tanítottak meg nekem mindent, amit a jóról és a rosszról tudtam; igen, pontosan ugyanezek az emberek, szóval nyilván velem van a baj, nem velük. Én vagyok az, akivel történt valami. Mindannyian azt próbálják elmondani nekem valamilyen bizarr, egymás szavait visszhangzó módon, hogy mindenről a négerek tehetnek... de ez legfeljebb annyira igaz, mint az, hogy tudok repülni, és isten tudja, lehet, hogy most már tényleg bármelyik pillanatban kirepülhetek az ablakon. – Még nem végeztél? – jelent meg előtte Alexandra. A lány felkelt, és rendet rakott a nappaliban. * A pletykaklub tagjai menetrend szerint, fél tizenegykor érkeztek meg, Jean Louise pedig a bejárat előtti lépcsőn állva egyesével köszöntette őket, ahogy beléptek az ajtón. Mindannyian kesztyűt és kalapot viseltek, és egészen a mennyekig illatoztak a különféle rózsaolajoktól, parfümöktől, kölnivizektől és púderektől, a sminkjük az egyiptomi falfestményeket is megszégyenítette volna, ruháik különösen a cipőik – pedig egyértelműen Montgomeryből vagy Mobile-ból származtak: a lány mindenfelé A. Nachman, Gayfer’s, Levy’s és Hammel’s modelleket látott a nappaliban. Vajon miről beszélgetnek mostanában? Jean Louise egy időre elveszítette a fonalat, de most ismét kezdett odafigyelni a társalgásra. A Friss Házasok a Bobjaikról és Michaeljeikről csevegtek önelégülten, és arról, hogyan szedtek fel a Bobok és Michaelek tíz kilót házasságuk négy hónapja alatt. A lány könyörtelenül elfojtotta magában a kísértést, hogy felvilágosítsa ifjú vendégeit szeretteik gyors súlygyarapodásának valószínű klinikai okairól, és inkább a Pelenka Szakosztályra koncentrált, csak hogy végtelenül felzaklassák a hallottak: Jerry két hónapos korában felnézett rám, és azt mondta... már akkor elkezdtem bilire szoktatni, amikor... megkeresztelték, belemarkolt Mr. Stone hajába, mire Mr. Stone meg... bepisilt. Ugyanakkor szoktattam le róla, amikor leszoktattam arról, hogy szopja az ujját,
méghozzá... a legcukibb, bizony, a lehető legcukibb kis melegítővel, amit valaha csak láttál: van rajta egy kis piros elefánt, és az alabamai egyetemi csapat neve van keresztben az elejére írva, és... aztán öt dollárba került, hogy kihúzzák. A balján a Könnyedek Brigádjának tagjai foglaltak helyet: a harmincas éveik elején, illetve közepén járó hölgyek szabadidejük túlnyomó részét a helytörténeti klubnak és a bridzsnek szentelték, illetve annak, hogy egymással versengve a legtöbb elektromos berendezést halmozzák fel háztartásukban. John mindig azt mondja... Calvin meg, hogy... a vese, de Allen eltiltott a sült dolgoktól, amikor... beleakadtam abba a cipzárba, a legszívesebben... nem gondoltam volna, hogy azt hiszi, megúszhatja ezt... az a szegény teremtés, ha a helyében lennék, én elmennék... sokkterápiára, igen, azt kapott. Azt beszélik, hogy... szombat esténként mindig felcsavarják a szőnyeget, amikor Lawrence Welk műsora kezdődik, és aztán... úgy nevettünk, hogy majd belehaltam. Ott állt... a régi menyasszonyi ruhámban, és tudod, még mindig bármikor felvehetném. A jobbján ülő három Örök Reménykedőre pillantott: mindhárman jó kedélyű, jellemes lányok voltak, akiknek valahogy nem jött össze a dolog. Férjezett kortársaik folyton anyáskodtak felettük, kissé sajnálták is őket, és mindig őket kapták elő, amikor nőtlen ismerősök érkeztek hozzájuk látogatóba. A lány maró kárörömmel szemügyre vette Sarah Finley-t: amikor tízéves volt, életében először és utoljára megpróbált egy társasághoz csapódni, ezért egy nap megkérdezte Sarah-t, hogy meglátogathatja-e délután, ám a lány azt felelte: „Nem. Anyukám szerint faragatlan vagy.” Hát, most mindketten magányosak vagyunk – bár eltérő okoknak köszönhetően, de attól még ugyanolyan érzés, nemde? Az Örök Reménykedők halkan társalogtak egymás között: Életein leghosszabb napját töltöttem... a bank épületének hátuljánál... ahol az az új ház, meg ott van mellette a... vasárnapi iskola, ha ezt összeadjuk, az ember négy órát is eltölt a templomban. Hétvégén... megmondtam Mr. Frednek, én úgy szeretem a paradicsomot, ha... kibírhatatlanul forró. Azt is megmondtam nekik, hogy ha nem szereltetik be az irodába a légkondicionálást... az mindent felborít. Hát mégis ki csinálna ilyen ostobaságot? – Még mindig a bankban dolgozol, Sarah? – vetette be magát Jean Louise a beszélgetés pillanatnyi szünetébe. – Istenem, hát persze! Ott is maradok, míg fel nem dobom a talpam. Hm. – És mondd, mi történt Jane... mi is volt a vezetékneve? Tudod, a középiskolás barátnőd... – Sarah és Jane Miisvoltavezetékneve valaha elválaszthatatlanok voltak egymástól. – Ó, hát vele... Még a háború alatt hozzáment egy igencsak fura fiúhoz, mostanra meg már olyan affektálva beszél, hogy rá sem lehet ismerni. – Tényleg? És hol élnek? – Mobile-ban. A háború alatt felköltözött Washingtonba, ott szedte fel azt a szörnyű akcentust. Mindenki úgy érezte, hogy borzalmasan áll neki, de senki nem mert szólni, úgyhogy máig nem szokott le róla. Emlékszel, hogyan járt, egészen a magasba emelve a fejét, valahogy így? Na, hát még mindig úgy jár. – Tényleg? – Ühüm. A francba, azért Alexandrának megvan a maga haszna, gondolta, amikor észrevette nagynénje jelzését. Kiment a konyhába, és egy tálcára való partiszalvétával tért vissza; ahogy körbesétált a nappali-
ban, hogy kiossza a szalvétákat, úgy érezte, mintha egy óriási csembaló billentyűin szaladna végig: Soha életemben nem... láttam azt a csodás képet, és... az öreg Mr. Healy pedig... végig ott hevert a szemem előtt a kandallópárkányon... igaz? Úgy tizenegy éves lehet, és szerintem... el fognak válni egymástól. Végül, ahogy az a férfi... masszírozta a hátamat, végig az alatt a kilenc hónap alatt... abba bele is halhatott volna. Ha láttad volna, ahogy... ötpercenként kijárt pisilni minden éjszaka. De aztán leállítottam... mindenkit az osztályunkban, kivéve azt az utálatos Old Sarum-i lányt. Egyszerűen fogalma sem volt arról, mi a különbség... a sorok között, az ember mégis pontosan tudta, mire gondol. Aztán visszafelé, a szendvicsekkel: Mr. Talbert erre rám nézett, és azt mondta... soha nem tanulta meg rendesen használni a... babot, minden kedd este. Ez az egyetlen jenki szokás ragadt rá, és... megérte? Nem, drágám, azt mondtam, Warren megkérte a... szemetesembert. Többet nem tehettem érte, annyira belegabalyodott... a rozsba. Hiába, olyan érzés volt, mint valami hatalmas... Á-men! Boldog leszek, ha végre véget ér az... ahogy az a férfi bánik vele... ott az a rengeteg pelenka, és erre meg azt kérdi, miért vagyok olyan fáradt. Végül is, ő közben végig... ott volt az irattárban, úgy bizony. Alexandra ott haladt a nyomában, a kávéval végül lágy zümmögéssé szelídítve a billentyűk zaját. Jean Louise úgy döntött, hogy a Könnyedek Brigádja felel meg számára a leginkább, így hát fogott egy puffot, és csatlakozott hozzájuk. – Hogy van Bill? – választotta le a csoporttól Hester Sinclairt. – Jól, bár napról napra nehezebb együtt élni vele. Hát nem szörnyű, ami az öreg Mr. Healyvel történt reggel? – De, szörnyű. – Nincs valami köze annak a fiúnak a családotokhoz? – kérdezte Hester. – De igen: Calpurnia unokája. – Jaj nekem, manapság már azt se tudom, melyik melyik ezek közül a fiatalok közül. Gondolom, gyilkosság miatt fog bíróság elé állni, igaz? – Inkább azt mondanám, emberölés lesz a vád. – Ó... – Hester csalódottnak tűnt. – Igen, azt hiszem, igazad van. Végül is, nem szándékosan tette. – Nem, nem szándékosan tette. – Én meg még azt hittem, végre egy kis izgalomban lesz részünk – kacagott fel Hester. Majd’ kiugrottam a bőrömből ijedtemben. Bizonyára kezdem elveszíteni a humorérzékemet, talán erről van szó. Kezdek olyan lenni, mint Edgar bácsi. – ...már vagy tíz éve nem volt mifelénk egy jó kis tárgyalás – mondta éppen Hester. – Úgy értem, egy jó kis niggertárgyalás. Folyton csak késelések meg részeg randalírozások... – Szeretsz tárgyalásokra járni? – Hát persze! Tavaly tavasszal volt ott voltam a legdurvább válóperen, ami valaha történt errefelé. Valami nagyszájú Old Sarum-i házaspár... Még jó, hogy Taylor bíró már nem él: tudod, mennyire utálta az ilyesmit, mindig kiküldte a tárgyalóteremből a hölgyeket. Ez az új bíró viszont nem foglalkozik a dologgal. Na, szóval... – Bocsáss meg, Hester, úgy látom, elfogyott a kávéd – vágott közbe Alexandra. Jean Louise figyelte, ahogy a nagynénje kitölti a forró italt a nehéz kannából, és látta, hogy egyetlen csepp sem ment mellé. Ha Hank és én összeh... Hank. Végignézett a hosszú, alacsony mennyezetű helyiségen, a két sorban helyet foglaló nőkön, a nőkön, akiket egész életében ismert, és akikkel képtelen volt öt percnél tovább beszélgetni anélkül, hogy tel-
jesen ki ne fogyott volna a szavakból. Fogalmam sincs, miről beszélgethetnék velük. Vég nélkül fecsegnek azokról a dolgokról, amiket csinálnak, én pedig nem tudom, hogyan kell azokat a dolgokat csinálni, amiket csinálnak. Ha hozzámegyek Hankhez – ha bárkihez hozzámegyek ebből a városból –, ezek lesznek a barátnőim, és fogalmam sincs, miről beszélgethetnék velük. Én leszek Jean Louise, a Néma. Én képtelen lennék magamtól felhozni e témák bármelyikét, Alexandra pedig szemmel láthatóan nagyszerűen szórakozik. A halálba fog vinni az, hogy templomba kell járnom, a halálba fognak vinni a bridzspartik, a helytörténeti klub fel fog kérni arra, hogy tartsak könyvismertetőket, el fogják várni tőlem, hogy részt vegyek a társasági életben. Sok minden hiányzik belőlem ahhoz, hogy részt vehessek ezen az esküvőn. – ...tragikus eset, igen – hallotta meg Alexandra hangját –, de nincs mit tenni, ezek már csak ilyenek. Calpurnia volt a legjobb mind közül. A fia, az a semmirekellő Zeebo, az még nem mászott le a fáról, de tudjátok, Calpurnia mindig rákényszerítette, hogy feleségül vegye az asszonyait. Volt belőlük öt is, ha jól emlékszem, és Calpurnia mindegyiket elvetette vele, ami igazán keresztényi cselekedet volt. – Soha nem tudhatja az ember, hogy mi jár a fejükben – mondta Hester. – Ott van az én Sophie-m is... Egyik nap azt mondom neki: „Mondd, Sophie, milyen napra esik idén a karácsony?” Erre megvakarja azt a gyapjas fejét, és azt feleli: „Azt hiszem, huszonnegyedikére, Miss Hester.” Hát majd belehaltam a nevetésbe. Azt szerettem volna megtudni, hogy a hét melyik napjára, nem azt, hogy milyen dátumra... Az ostoba-a! Viccek, viccek és viccek, én meg elveszítettem a humorérzékemet. Lassan olyan leszek, mint a New York Post. – ...de tudjátok, még most is szervezkednek; hiába próbáltuk leállítani őket, csak illegalitásba vonultak. Bill azt mondta, nem lenne meglepve, ha megint kitörne egy olyan Nat Turner-féle felkelés. Meg hogy egy puskaporos hordón ülünk, úgyhogy nem árt, ha felkészülünk a legrosszabbra – folytatta Hester. – Ööö, hm... Hester, én persze nem sokat tudok ezekről a dolgokról, de azt hittem, hogy Montgomeryben leginkább a templomokban gyűltek össze, hogy imádkozzanak – vetette közbe Jean Louise. – Ó, gyermekem, hát nem tudtad, hogy azt csak azért csinálják, hogy támogatókat szerezzenek keleten. Ez a világ legrégibb trükkje; tudhatnád, hogy Vili császár is minden este imádkozott. Egy abszurd versike reszketett az elméjében... vajon hol olvashatta? Drága Augusta, kegyes hozzánk az Isten, jabb csodának voltunk tanúi itten; Tízezer halott francia hever a földön, Dicsőség az Úrnak, akitől minden áldás jön![37] Eltöprengett azon, vajon honnan származhatnak Hester információi. Képtelen volt elképzelni, hogy Hester Sinclair A jó háziasszony sorozat kötetein kívül bármit is olvasna, hacsak nem kényszerítik. Nyilván hallotta valakitől a dolgot – de kitől? – Mostanában ennyire érdeklődsz a történelem iránt, Hester? – Hogy micsoda...? Ó, nem, csak azt mondom, amit Bill mondott nekem. Bill, hát ő aztán tényleg rengeteget olvas, és azt mondja, azok a niggerek, akik az egészet irányítják fent, északon, ugyanazt akarják csinálni, amit Gandhi csinált, és te is tudod, hogy ő mit csinált.
– Attól tartok, nem tudom. Mit csinált Gandhi? – Hát kommunista volt. – Ó... Azt hittem, a kommunisták az erőszakos hatalomátvételben, meg az ilyesmikben hisznek. – Hol jártál te mostanában, Jean Louise? – csóválta a fejét Hester. – Minden eszközt felhasználnak a céljaik érdekében. Pont, mint a katolikusok. Tudod, hogy amikor a katolikusok lemennek azokra a helyekre, gyakorlatilag maguk is vademberekké válnak, csak hogy megtéríthessék az ottaniakat; hát még Szent Pált is niggernek hazudnák, ha attól megtérne pár fekete. Bill azt mondja, tudod, ő járt arrafelé a háborúban –, szóval, azt mondja, voltak olyan szigetek, ahol arra sem tudott rájönni, mi a voodoo és mi a rom. kat. abból, amit lát, és hogy azon se lett volna meglepődve, ha egyszer megjelenik valami voodoovarázsló papi gallérban. Ugyanígy megy ez a kommunistákkal, ők is bármit, tényleg bármit megtesznek, hogy megkaparintsák az országunkat. Mindenütt ott vannak, lehetetlen megmondani, ki tartozik közéjük, és ki nem. Hát még itt, Maycomb megyében is... – De Hester, mégis mit keresnének a kommunisták Maycomb megyében? – kacagott fel Jean Louise. – Nem tudom, de azt tudom, hogy rögtön itt, Tuscaloosában is van egy sejtjük, és ha nem lennének azok a fiúk, akkor a niggerek is egy osztályba járnának a többiekkel. – Nem tudlak követni... – Hát nem olvastál azokról a puccos professzorokról, akik előálltak azokkal a kérdésekkel a... az egyetemi gyűlésen, vagy hol? Ha nem lettek volna a diákszövetségi fiúk... – Szent ég, Hester! Úgy látszik, rossz újságot olvasok, mert abban az állt, hogy a gumiabroncsgyárból érkezett a tömeg... – Hát mit olvasol te, a kommunista Daily Workert? Annyira el vagy ragadtatva magadtól... Bármit kimondasz, ami eszedbe jut, de képtelen vagyok felfogni, hogyan jutnak eszedbe ilyesmik. Legszívesebben szétszedném a fejedet, beletennék egy tényt, aztán megfigyelném, hogyan csorog végig az agyad csermelyein, hogy végül eljusson a szádig. Ugyanott születtünk, ugyanazokba az iskolákba jártunk, és ugyanazokat a dolgokat tanították nekünk. Kíváncsi lennék, te mit láttál és hallottál. – ...mindenki tudja, hogy az NAACP eltökélte, hogy tönkreteszi a Délvidéket... Bizalmatlanságban fogant, és elkötelezte magát a mellett a tétel mellett, hogy minden ember gonosznak születik.[38] – ...a legkevésbé sem csinálnak titkot abból, hogy fel akarják számolni a néger fajt, és Bill azt mondta, ha a mostani nemzedékkel kezdik, akkor négy generáción belül sikerülni is fog nekik, mert... Remélem, a világ alig figyel fel arra, amit mondasz, és nem fog sokáig emlékezni a szavaidra.[39] – ...és bárki, aki másképp gondolja, az vagy kommunista, vagy akár az is lehetne. Passzív ellenállás, persze, a hátsó felem... Amidőn az emberi események sodrában szükségessé válik egy nép számára, hogy feloldja azokat a kötelékeket, amelyek egy másik néphez fűzték,[40] akkor azon nép fiaiból és lányaiból kommunisták lesznek. – Mindig náluk egy árnyalatnyival világosabb feleséget keresnek maguknak, hogy keresztezzék a fajukat... – Hadd kérdezzek valamit, Hester – vágott közbe Jean Louise. – Szombaton érkeztem haza, és azóta rengeteget hallottam a fajok keresztezéséről, de azon töprengek, vajon nem meglehetősen szerencsétlen kifejezés-e ez, és nem lenne-e jobb, ha száműznénk a déli zsargonból. A fajok keresztezéséhez – már ha ez a jó szó – két fajra van szükség, és ha a fehér emberek méltatlankodnak emiatt, nem árul el
az valamit a mi fajunkról is? Nekem az jön le ebből, hogy ha törvényes lenne, a fehérek hosszú, tömött sorokban várakoznának, hogy négerekkel köthessenek házasságot. Ha tanult ember lennék, ami nem vagyok, azt mondanám, az ilyesfajta beszéd komoly pszichológiai jelentőséggel bír, és nem vet túl kedvező fényt a beszélőre. A legjobb esetben is arra utal, hogy az illetőnek komoly kétségei vannak a saját a saját fajával szemben. – Biztos vagyok benne, hogy fogalmam sincs, miről beszélsz – nézett rá Hester. – Én sem vagyok egész biztos abban, hogy miről beszélek – felelte a lány –, csak azt tudom, hogy égnek áll a hajam, amikor ilyesmiket hallok. Gondolom azért, mert nem úgy nőttem fel, hogy ilyesmiket mondtak volna a környezetemben. – Arra akarsz célozni, hogy... – borzolta fel a tollait Hester. – Sajnálom – visszakozott Jean Louise. – Nem úgy értettem. Kérlek, bocsáss meg. – Én nem ránk utaltam, Jean Louise. – Hanem kikre? – Én a... tudod, az aljanépről beszéltem. Azokról, akik néger asszonyokat tartanak, meg ilyenek. – Különös – mosolyodott el a lány. – Száz évvel ezelőtt még az úriemberek tartottak színes bőrű asszonyokat, most meg már az aljanép. – Az más, hát akkor még a rabszolgáik voltak, te buta... Nem, az NAACP az aljanépet célozta meg. Az akarják, hogy a niggerek egészen addig házasodjanak be ebbe a rétegbe, amíg a teljes társadalmi mintázatot lerombolják. Társadalmi mintázat. Egymásba fonódó gyűrűkkel díszített ágytakarók. Cal nem gyűlölhetett bennünket, Atticus pedig nem hihet az efféle beszédben. Sajnálom, de ez egyszerűen lehetetlen. Tegnap óta egyfolytában úgy érzem, mintha egyre lejjebb és lejjebb süllyednék egy mély... – ÉS MILYEN NEW YORK? New York. Hogy New York...? Megmondom én nektek, milyen New York. New York minden kérdésre tudja a választ. Az emberek eljárnak a Fiatal Zsidók Egyesületébe, az angolul beszélők oktatási köreibe, a Carnegie Hallba, az Új Társadalomtudományi Intézetbe, és rátalálnak a válaszokra. A város jelmondatok, izmusok és gyors, biztos válaszok szerint éli az életét. New York most épp így szól hozzám: Jean Louise Finch, te nem a fajtádra vonatkozó doktrínáinknak megfelelően viselkedsz, következésképp nem is létezel. Országunk legjobb koponyái tudatták velünk, ki vagy. Hiába is próbálnád megtagadni a lényedet, így – bár nem hibáztatunk téged – arra kérünk, viseld magad a számodra előírt módon, és ne akarj más lenni, mint ami vagy, hiszen ezeket a szabályokat nagy tudású emberek alkották meg. Ő pedig így felelt a városnak: kérlek, higgyétek el, nem az történt a családomban, amire gondoltok. Nem mondhatok mást... csak azt, hogy itt, Délen tanultam meg mindent, amit az emberi tisztességről tudok. Tőletek csak azt tanultam meg, hogyan legyek gyanakvó és bizalmatlan. Azt sem, mit jelent a gyűlölet, amíg el nem kezdtem köztetek élni, és nem láttam, hogyan gyűlölködtök nap mint nap; hiszen még törvényeket is kellett hoznotok a gyűlölködés ellen. Megvetem gyors válaszaitokat, a metróban kifüggesztett jelmondataitokat, és a leginkább azt vetem meg bennetek, hogy nem tudjátok, és soha nem is fogjátok tudni, mi az a jó modor. A férfi, aki még egy ürgével szemben sem volt képes udvariatlanul viselkedni, ott ült a bíróságon, hogy szurtos elméjű, kicsinyes emberek ügyét támogassa. Jean Louise számtalanszor látta, amint az apja sorban állt a vegyesboltban a négerek és isten tudja, miféle népek mögött: látta, ahogy Mr. Fred kérdőn felvonja a szemöldökét, de Atticus csak a fejét rázza válaszul. Olyan ember volt, aki ösztönö-
sen kivárja a sorát; volt modora. Nézd, hugica, ismerjük a tényeket: életed első huszonegy évét a lincsvidéken töltötted, azon a vidéken, amelyet kétharmad részben a mezőgazdaságban dolgozó négerek népesítenek be... szóval ne játszd meg magad. Nem fogjátok elhinni, de akkor is elmondom: egész életemben ma voltam először tanúja annak, hogy valamelyik családtagom kiejti a száján a „nigger” szót. Soha nem tanultam meg „a niggerek” kategóriájában gondolkozni; amikor felnőttem – és feketék társaságában nőttem fel –, nem voltak niggerek, csak Calpurnia volt, és Zeebo, a szemetes, és Tom, a kertész, és ki tudja, még ki más. Több száz négerrel voltam körülvéve, ők dolgoztak a földeken, ők szedték a gyapotot, ők építették az utakat, ők készítették a deszkákat, amelyekből a házaink épültek. Szegények voltak, sokszor betegek és koszosak, akadtak köztük lusták és élhetetlenek, de soha életemben senki nem akarta elhitetni velem, hogy le kellene néznem őket, hogy félnem kellene tőlük, udvariatlanul kellene viselkednem velük, vagy hogy megúszhatnám, ha rosszul bánok valamelyikükkel. A néger faj soha nem lépett be a világomba, és én sem léptem be az ő világukba: amikor vadászni mentem, nem azért nem vágtam át a négerek birtokán, mert azok a négerek birtokai voltak, hanem azért, mert senki birtokán nem volt szabad átvágnom. Arra tanítottak, hogy soha ne használjam ki, ha valakinek kevesebb adatott, mint nekem, függetlenül attól, hogy az illető szellemileg, anyagilag, vagy épp a társadalmi helyzetét tekintve bizonyul szegényebbnek nálam; és ez mindenkivel kapcsolatban érvényes volt, nem csak a négerekre vonatkozott. Értésemre adták, hogy ha így cselekszem, az megvetendő. Így neveltek fel, így nevelt fel engem egy fekete asszony és egy fehér férfi. Bizonyára ti is megéltetek már ezt. Ha valaki azt mondja neked, „Ez az igazság”, te pedig hiszel az illetőnek, és aztán rájössz, hogy nem igaz, amit mond, csalódott leszel, és gondoskodsz arról, többé ne foghasson ki rajtad. De ha egy olyasvalakiről van szó, aki az általa vallott igazság szerint élt (te pedig hittél abban, ahogy élt), ha egy ilyen ember hagy cserben téged, akkor nem csak gyanakvó és bizalmatlan leszel, akkor mindenedtől megfoszt téged. Azt hiszem, ezért van az, hogy úgy érzem, menten megőrülök... – New York? Hát, New York olyan, amilyen – fordult Jean Louise a vallatójához, egy apró kalapot viselő, apró arccal és apró, hegyes fogakkal rendelkező fiatal nőhöz, Claudine McDowellhez. – Fletcherrel fent jártunk tavaly tavasszal, és éjt nappallá téve próbáltunk előkeríteni téged – mondta Claudine. Naná, hogy így történt. – Jól éreztétek magatok? Várj, ne mondd meg, hadd válaszoljak én: nagyszerűen éreztétek magatokat, de álmodban sem jutna eszetekben ott élni. – Pontosan! – villantotta ki egérfogait Claudine. – Honnan tudtad? – Telepata vagyok. Elmentetek valahova szórakozni? – Még szép, hogy! Voltunk a Latin Quarterben, a Copacabanában, és megnéztük a Pizsamás játékot: ez volt az első vacsoraszínházi előadás, amit láttunk, és hát, jó nagy csalódás volt. Mondd, az összes ilyen? – A legtöbb. Felmentetek a tudod, mi tetejére is? – Nem, de alaposan körbenéztünk a Radio Cityben... te, hát ott akár lakni is lehetne. Ott is láttunk egy előadást, és képzeld, egyszer csak behoztak a színpadra egy lovat. Jean Louise jelezte, hogy nem lepi meg a dolog. – Annyira örültünk, amikor végre hazaértünk. Nem értem, hogy tudsz ott élni; Fletcher több pénzt
költött el ott két hét alatt, mint idehaza fél év alatt. Azt mondta, nem érti, mi az ördögért él ott bárki, amikor nálunk jóval kevesebbért már lehetne egy kertes háza. Majd én megmondom neked, miért. New Yorkban mindenki önmaga lehet. Ha akarod, kitárhatod a karodat, hogy egész Manhattant magadhoz öleld édes magányodban, vagy épp fel is fordulhatsz, ha úgy tartja kedved. – Hát, alaposan hozzá kell szokni, az igaz – felelte inkább. – Én két évig utáltam New Yorkot: mindennap újra megijedtem tőle, amíg aztán az egyik reggel valaki meglökött a buszon, én meg viszszalöktem az illetőt. Akkor rájöttem, hogy már én is a város része vagyok. – Lökdösődnek meg tolakodnak, pontosan. Nem tudnak viselkedni – panaszkodott Claudine. – De tudnak viselkedni, csak másképp viselkednek, mint mi. A férfi, aki meglökött a buszon, elvárta, hogy én is meglökjem őt. Ezt kell tenned, az egész csak egy játék. A világon sehol nincsenek a New York-iaknál jobb emberek. – Én akkor sem szeretnék így vegyülni azokkal az olaszokkal meg Puerto Ricó-iakkal – biggyesztette le az ajkát Claudine. – Egyszer azt vettem észre az egyik ilyen önkiszolgáló büfében, hogy egy néger asszony eszik mellettem... közvetlenül mellettem. Persze tudtam, hogy megteheti, de akkor is sokkoló volt. – Bántott téged? – Nem; azonnal felálltam, és eljöttem onnan. – Tudod, ott, New Yorkban teljesen szabadon csatangolnak ezek a mindenféle népek – mondta Jean Louise nyájasan. – Nem tudom, hogy vagy képes ott élni ezekkel – húzta fel a vállát Claudine. – Észre sem veszi őket az ember. Együtt dolgozol velük, velük vagy épp mellettük eszel, de csak akkor veszed észre őket, ha akarod. Egészen addig fel sem tűnik például, hogy egy kövér néger férfi ült mellettem a buszon, amíg fel nem állok, hogy leszálljak. Egyszerűen meg sem látod őket. – Hát, én aztán észrevettem őket. Te biztos vak vagy, vagy valami ilyesmi. Ez az, vak vagyok. Soha nem nyitottam ki a szememet, soha nem jutott eszembe, hogy az emberek szívébe tekintsek, mindig csak az arcukat néztem. Mr. Stone tegnap őrt állított; hát, állíthatott volna egyet számomra is. Szükségem van egy őrszemre, aki utat mutat nekem, és óránként jelenti, amit lát. Szükségem van egy őrszemre, aki jelzi, hogy ez az illető ezt és ezt mondja, de ezt és ezt érti alatta; aki meghúz egy határvonalat, és azt mondja, ez itt ez az igazság, az meg az az igazság, és megérteti velem a kettő közti különbséget. Szükségem van egy őrszemre, aki előáll, és mindenkivel közli, huszonhat év túl hosszú idő ahhoz, hogy a bolondját járassák valakivel, bármilyen vicces átverésről legyen is szó.
14 – Ha nincs szükséged a kocsira, nénikém, akkor átmennék Jack bácsihoz – mondta Jean Louise, miközben eltakarították a délelőtti dúlás maradványait. – Nincs szükségem másra, csak egy kis alvásra. Nem akarsz ebédelni előtte? – Köszönöm, nem. Majd kérek Jack bácsitól egy szendvicset, vagy valamit. – Jobb, ha nem számítasz semmi ilyesmire: Jack napról napra egyre kevesebbet eszik. Leállította az autót dr. Finch kocsifelhajtóján, megmászta a házhoz vezető, magas lépcsőt, bekopogott az ajtón, majd harsányan énekelni kezdett: Jack bácsi már mankóval jársz, úgyhogy nyugi: Megártott neked az a sok boogie-woogie... Dr. Finch háza apró volt ugyan, de a bejárati ajtó mögött tágas folyosó húzódott: a helyiség eredetileg mindkét végén nyitott volt, de Jean Louise nagybátyja lezárta, és könyvespolcokkal rakta tele a falait. – Hallottalak ám, otromba leányzó! A konyhában vagyok – érkezett a férfi hangja az épület hátulja felől. A lány a folyosó végén lévő ajtón keresztül belépett abba a szobába, amely egykor a nyitott hátsó veranda volt, ám mostanra már – a ház legtöbb helyiségéhez hasonlóan – leginkább dolgozószobára emlékeztetett. Jean Louise soha nem látott még egy olyan menedéket, amely ilyen határozottan tükrözte volna tulajdonosa személyiségét. A házban egyszerre uralkodott takaros rend és hátborzongató rendetlenség: dr. Finch katonásan tisztán tartotta otthonát, de ha leült valahol, ott előbb-utóbb könyvekből rakott tornyok emelkedtek, és mivel szokása volt, hogy a ház legkülönfélébb helyein üljön le, az egyes helyiségekben mindenfelé könyvhalmok sorakoztak, amelyek állandó bosszúságot okoztak a férfi bejárónőjének. Jean Louise nagybátyja megtiltotta az asszonynak, hogy hozzáérjen a könyvekhez, ugyanakkor megkövetelte, hogy mindenütt patikai tisztaság legyen, úgyhogy szegény teremtés kénytelen volt körbeporszívózni és körbetörölgetni a könyveket, és a padló fényesítése során is kerülgetnie kellett őket. Egy régi alkalmazott egyszer elragadtatta magát, de amikor dr. Finch meglátta, hogy kiesett a könyvjelzője Tuckwell A pretaktariánus Oxford című munkájából, dühében a seprűvel fenyegette meg a szerencsétlen hajadont. Divatok jönnek, és divatok mennek, gondolta Jean Louise, amikor feltűnt a nagybátyja, de Jack bácsi és Atticus soha nem fog megválni a mellényétől. Dr. Finch ingujjban volt, a karján ott hevert öreg macskája, Rose Aylmer[41]. – Merre jártál tegnap? Csak nem megint a folyónál? – vetett szúrós pillantást a férfi Jean Louise-ra. – Na, dugd ki a nyelved! A lány kiöltötte a nyelvét, dr. Finch pedig áthelyezte Rose Aylmert a jobb karja könyökhajlatába, a mellényzsebébe túrva előhalászta keskeny lencséjű fél szemüvegét, kicsattintotta a szárait, és felcsapta az orrára. – Jól van, azért ne hagyd örökké kinyújtva, húzd csak vissza szépen – mondta egy idő múlva. – Borzalmasan nézel ki. Gyere, menjünk át a konyhába. – Nem is tudtam, hogy fél szemüveget hordasz, Jack bácsi – jegyezte meg Jean Louise.
– Bah! Rájöttem, hogy fölöslegesen szórom a pénzt. – Amennyiben? – Amennyiben a régi szemüvegemet használom, hiszen ez feleakkora, így feleannyiba is kerül. Dr. Finch konyhájának közepén nagy asztal állt, az asztalon pedig apró tálka, rajta egy darab sós keksz, egy magányos szardíniával a tetején. – Ez az ebéded? – tátotta el a száját Jean Louise. – Őszintén, Jack bácsi, lehetnél még ennél is bizarrabb? A nagybátyja odahúzott az asztalhoz egy magas széket, letette rá Rose Aylmert, és csak aztán felelt: – Igen. Nem. Letelepedtek az asztal mellé. Dr. Finch odakínálta a kekszet és a szardíniát Rose Aylmernek, aki aprót harapott az ételből, majd a fejét lehajtva rágni kezdett. – Úgy eszik, akár egy ember – jegyezte meg Jean Louise. – Remélem is, hogy sikerült jó modorra tanítanom. Már olyan öreg, hogy falatonként kell etetnem. – Miért nem altattatod el? A férfi felháborodott pillantást vetett unokahúgára. – Miért tenném?! Hiszen nincs semmi baja. Még jó tíz éve hátravan. A lány csöndben egyetértett nagybátyja hozzáállásával, azt remélve, hogy ő is ugyanolyan jól fog kinézni, mint Rose Aylmer, amikor – emberi évekre átszámítva – olyan idős lesz, mint a macska. Az állat még nem hízott el, sárga bundája kiváló állapotban volt, szeme pedig tisztán csillogott. Bár ideje legnagyobb részét már alvással töltötte, dr. Finch napjában egyszer pórázra vette, és megsétáltatta őt a hátsó udvarban. A férfi türelmesen rávette az öreg macskát, hogy fogyassza el az ebédjét, majd odalépett a mosogató fölötti szekrényhez, és elővett egy üveget, amelynek a kupakja egyben mérceként is szolgált. Kitöltött egy jókora adagot a folyadékból, letette az üveget, megfogta Rose Aylmer tarkóját, és rászólt, hogy nyissa ki a száját. A macska szót fogadott neki, aztán nagyot nyelt, és megrázta a fejét. Dr. Finch kitöltött egy újabb adagot, és Jean Louise-hoz fordult: – Nyisd ki a szádat! Jean Louise lenyelte a folyadékot, majd köpködni kezdett. – Édes istenem, mi volt ez? – C-vitamin. Szeretném, ha megnézetnéd magad Allannel. A lány közölte, hogy így tesz majd, és megkérdezte, mivel foglalkozik mostanában a nagybátyja. – Sibthorppal. – Tessék...? Dr. Finch közben kivett a sütőből egy fából készült salátástálat, amely Jean Louise őszinte meglepetésére különböző zöldségekkel volt tele. Remélem, nem sütötte meg őket, gondolta. – Sibthorppal, leányzó, Richard Waldo Sibthorppal. Római katolikus pap volt, mégis teljes anglikán pompával temették el. Igyekszem találni még egy ilyen személyt... Roppant jelentőségteljes kérdés. Jean Louise rég megszokta már nagybátyja sajátos intellektuális gyorsírójeleit, megszokta, hogy a férfi rendszerint egy-két elszigetelt tény alapján jutott el látszólag megalapozatlan következtetéseire. Kellő ösztökélés hatására azonban lassan, de biztosan legöngyölítette különös ismereteinek fonalát, hogy ismertesse egyedi logikájától sziporkázó okfejtését. De nem azért jött, hogy holmi csekélyebb jelentőségű viktoriánus esztéta állhatatlanságáról szóló
történetekkel szórakoztassák. Elnézte, ahogy nagybátyja ugyanazzal a magabiztos pontossággal ügyködik a zöldségekkel, az olívaolajjal és az ecettel, illetve néhány ismeretlen hozzávalóval, amelynek oly nagy hasznát vette régebben egy-egy bonyolultabb csontkivésés során. A férfi végül kiszedte a salátát két tányérra. – Egyél, gyermek! Dr. Finch vadul rávetette magát az ételre, miközben unokahúgát méregette, aki csak takaros sorokba rendezte tányérján a saláta-, avokádó-, zöldpaprika- és hagymadarabokat. – Na, jó: mi a baj? Terhes vagy? – Az ég szerelmére, dehogyis, Jack bácsi! – Pedig mostanában mintha csakis ez tudná felzaklatni a fiatal nőket. Elmondod, mi történt? Na, ki vele, Fürkész – tette hozzá halkabban. Jean Louise szemét elfutották a könnyek. – Mi történt itt, Jack bácsi? Mi baja van Atticusnak? Azt hiszem, Hanknek és Alexandra néninek elment az esze, az pedig egész biztos, hogy én kezdek megőrülni. – Nekem nem tűnt fel, hogy bármi gond lenne velük. Fel kellett volna tűnnie? – Látnod kellett volna őket tegnap azon a gyűlésen... A nagybátyjára pillantott, aki veszélyesen billegve egyensúlyozta székét a két hátsó lábán. A férfi tenyerét az asztalra téve kitámasztotta magát, éles arcvonásai ellágyultak, majd a magasba szaladt a szemöldöke, és hangosan felkacagott. A szék lábai hangos csattanással lecsapódtak a földre, a nevetés pedig lassanként kuncogássá csitult. Jean Louise-t elöntötte a düh. A székét feldöntve felpattant az asztal mellől, majd felállította a bútordarabot, és az ajtóhoz lépett. – Nem azért jöttem, hogy kinevess, Jack bácsi – jelentette ki. – Ó, ülj már vissza, és fogd be a szádat! Dr. Finch őszinte érdeklődéssel mérte végig a lányt, mintha csak mikroszkóp alatt vizsgálna valamit, mintha Jean Louise valamiféle orvosi csoda lenne, ami csupán véletlenül öltött testet a konyha közepén. – Istenemre mondom, soha nem hittem volna, hogy megadatik nekem az, hogy lássam, amint valaki besétál egy forradalom kellős közepére, és panaszos arcot vágva azt kérdezi: „Mi a baj?” A fejét rázva ismét felnevetett. – Hogy mi a baj, gyermekem? Ha összeszeded magad, és a továbbiakban tartózkodsz az iméntihez hasonló viselkedéstől, akkor megmondom én neked, mi a baj... Bah! Kíváncsi lennék, vajon a szemed és a füled létesített-e bármilyen tartósabb kapcsolatot valaha is az agyaddal – mondta, majd megkeményedtek a vonásai. Akad pár dolog, aminek nem fogsz örülni. – Bármiről van is szó, csak mondd el, kérlek, mi változtatta apámat négergyűlölővé. – Vigyázz a nyelvedre! – szólt rá dr. Finch szigorúan. – Nehogy még egyszer ezzel a névvel illesd édesapádat! Egyaránt irtózom e kifejezés hangzásától és jelentésétől is. – Akkor minek nevezzem? A férfi nagyot sóhajtott, majd felállt, odalépett a tűzhelyhez, és bekapcsolta a kávéskanna alatti főzőlapot. – Vegyük csak szemügyre nyugodtan a kérdést – mondta. Amikor visszafordult, Jean Louise látta, hogy nagybátyja tekintetében derültség váltja fel a felháborodást, hogy aztán valami értelmezhetetlen érzelemnek adja át a helyét.
– Ó, jaj, ó, jaj, nekem, igen – mormolta dr. Finch. – Minden regénynek el kell mesélnie egy történetet. – Mit akarsz mondani ezzel? – kérdezte a lány. Tudta, hogy valamilyen idézettel van dolga, de fogalma sem volt, kitől idézett a nagybátyja, és nem is érdekelte a dolog. Jack bácsi halálra tudta bosszantani, ha úgy döntött, és Jean Louise rossz néven vette, hogy a nagybátyja most szemmel láthatóan így döntött. – Semmit. Dr. Finch leült, levette és visszatette a mellényzsebébe a szemüvegét. – Kicsim – kezdte megfontoltan –, mondhatni, az édesapádhoz hasonló férfiak szerte a Délvidéken utóvédharcot folytatnak, igyekeznek késleltetni a cselekvést, hogy megőrizhessenek egyfajta életfilozófiát, amelyet már-már kihajítottak az ablakon... – Ha ez az a filozófia, amelyet tegnap hallottam, akkor azt mondom, szemétre vele! – Súlyos hibát követsz el, ha azt hiszed, hogy apád korlátozni akarja a négereket a fejlődésben – pillantott fel elmélkedéséből a férfi. Jean Louis felemelte a kezét, és felemelte a hangját is: – Mégis mi a fenét hinnék? Rosszul lettem a dologtól, konkrétan felfordult a gyomrom... A nagybátyja megvakarta a füle tövét. – Nos, neveltetésed során kétségkívül találkoztál bizonyos történelmi tényekkel és nüanszokkal... – Most ne gyere nekem ezzel a dumával, Jack bácsi! A polgárháborúnak semmi köze nincs ehhez. – Épp ellenkezőleg: ha meg akarod érteni a helyzetet, akkor a polgárháborúnál kell kezdened a dolgot. Először is meg kell értened valamit – és istenemre mondom, ez valóban roppant fontos –, amit nemzetünk kétharmadának a mai napig nem sikerült megértenie. Mondd, miféle emberek voltunk mi, Jean Louise? Miféle emberek vagyunk? Kik azok, akikhez továbbra is a legközelebb állunk ezen a világon? – Azt hittem, egyszerűen csak emberek vagyunk... Fogalmam sincs. A férfi elmosolyodott, és szentségtörő szikra csillant a szemében. Na, most fog elkalandozni, gondolta a lány. Soha nem leszek képes utolérni, és visszatéríteni a tárgyhoz. – Vegyük például Maycomb megyét – mondta dr. Finch –, ezt a jellegzetesen déli területet. Soha nem találtad különösnek, hogy a megyében mindenki rokona, vagy legalábbis majdnem rokona mindenkinek? – De Jack bácsi, hogyan lehet az ember majdnem rokona valakinek? – Roppant egyszerűen. Ugye emlékszel Frank Bucklandre? Jean Louise érezte, hogy hiába próbál ellenállni, dr. Finch lassan, szinte észrevétlenül becsalogatja őt a hálójába. Csodás egy vén pók az öreg, de akkor is pók. – Franck Bucklandre? – mozdult ismét pár centit a háló közepe felé. – Arra a természetimádóra, aki döglött halat hordott a kofferében, és sakált tartott a házában. – Igen...? – És Matthew Arnoldra is emlékszel, igaz? – Igen, de... – És vajon nem jegyezte-e el Jem unokaöcsém az unokanagybátyja menyének második unokatestvérét? – kérdezte dr. Finch lassan, a mennyezetre szegezett tekintettel. Jean Louise eltakarta a szemét, és lázasan gondolkodott. – De igen – felelte végül. – Jack bácsi, azt hiszem, ez a tény nem igazolja a korábbi állításodat, de
nem vagyok egészen biztos ebben. – Valójában e két dolog egy és ugyanaz. – Akkor sem látom az összefüggést... – Ez csak azért van – helyezte a tenyerét az asztalra a férfi –, mert soha nem néztél a dolgok mélyére. Soha nem nyitottad ki a szemed. A lány ismét felpattant a székéről. – Jean Louise, Maycomb megyében mind a mai napig megtalálható minden valaha élt korlátolt kelta, angol és szász eleven hasonmása. Emlékszel Stanley főesperesre, igaz? És máris visszatért a végtelen órákból álló egykori végtelen napok emléke. Itt ült, ebben a házban, a kandallóban melegen égett a tűz, a nagybátyja pedig felolvasott neki dohos könyveiből. Jack bácsi hangja vagy a szokásos mély hangnemben morgott, vagy egészen magasra csapott az irányíthatatlan nevetéstől. Felrémlett elméjében a szórakozott, alacsony, borzas hajú egyházfi és megtermett felesége. – És nem emlékeztet téged az esperes Fink Sewellre? – Nem – felelte a lány. – Gondolkodj, leányom, gondolkodj. Nos, mivel nem gondolkozol, hadd segítsek kicsit. Amikor Stanley a westminsteri apátság főesperese volt, majd’ mindegyik holttestet kiásatta, hogy megtalálja I. Jakabot... – Istenem... – sóhajtott fel Jean Louise. A gazdasági válság idején az egyedi gondolkodásmódjáról elhíresült maycombi Finckney Sewell exhumálta a nagyapját, hogy őse aranyfogaival egyenlítse ki egy tartozását. Amikor a seriff sírrablás és aranyfelhalmozás vádjával őrizetbe akarta venni, Mr. Fink tiltakozni kezdett, és azt mondta, szeretné tudni, hogy ha a nagyapja nem az övé, akkor ugyan mégis kinek a tulajdonát képezi. A seriff közölte, hogy a néhai Mr. M. F. Sewell a közösség tulajdona, Mr. Fink azonban zsémbesen kijelentette, hogy úgy tudta, az ő temetői parcellájáról, az ő nagyapjáról és az ő aranyfogairól van szó, és kerek perec megtagadta, hogy őrizetbe vegyék. A maycombi közvélemény őt támogatta, kimondva, hogy Mr. Fink tiszteletre méltó férfi, hiszen igyekszik törleszteni az adósságait, és végül a törvény sem háborgatta tovább. – Stanley-t ugyan a legmagasabb rendű történelmi szempontok vezérelték ásatása során – folytatta elmélkedését dr. Finch –, mégis pontosan ugyanarra a rugóra járt az agyuk. Azt sem tagadhatjuk ugyanakkor, hogy minden eretneket meghívott prédikálni az apátságba, akit csak meg tudott kaparintani. Ha jól emlékszem, egyszer még Mrs. Annié Basantnak is kiszolgáltatta az Úrvacsorát, és tudod, hogy Colenso püspököt is támogatta. Jean Louise tudta. Colenso püspök, akinek a nézeteit abban az időben kifejezetten betegesnek tartották, az esperes kedvenc háziállatának számított. A püspök valamennyi egyházi gyűlés során heves, maró hangvételű vita tárgyát képezte, Stanley pedig egyszer harsány beszédet tartott a védelmében, afelől érdeklődve, vajon az adott testület tisztában van-e azzal, hogy Colenso az egyetlen gyarmati püspök, aki vette magának a fáradságot, hogy lefordítsa a Bibliát zulu nyelvre, és azt is hozzátette, hogy ez jóval több annál, mint amennyit Colenso társai valaha is véghezvittek. – Fink éppen olyan volt, mint Stanley – mondta dr. Finch. – A válság kellős közepén is előfizetett a The Wall Street Journalra, és bárkivel hajlandó volt szembeszállni, akinek egy rossz szava volt ezzel kapcsolatban. Jake Jeddo, a postás minden alkalommal kis híján rohamot kapott, amikor kivitte neki a lapot – kuncogott. Jean Louise a nagybátyjára meredt. Ott ült a férfi konyhájában, az atomkor közepén, és tudata leg-
mélyebb zugában tudta, hogy dr. Finch vérlázítóan helyes következtetésre jutott, amikor párhuzamot vont e két személy között. – ...igen, éppen olyan volt. Vagy vegyük Harriet Martineau-t... Azon kapta magát, hogy egyre mélyebb vizet kénytelen taposni. Igyekezett fent tartani a fejét. – Emlékszel Mrs. E. C. B. Franklinre? Emlékezett. Mrs. Martineau-t keresgélni kellett az eltelt évek ködében, de Mrs. E. C. B. könnyű eset: emlékezett a horgolt skót sapkára, a horgolt ruha résein kikandikáló rózsaszín, horgolt alsóneműre, és a horgolt harisnyára. Mrs. E. C. B. minden szombaton öt kilométert gyalogolt, hogy eljusson a városból a Jázminliget-fok nevet viselő apró birtokára. Mrs. E. C. B. verseket írt. – Emlékszel a kisebb jelentőségű női költőkre? – Igen. – Akkor hát...? Jean Louise gyerekkorában egy ideig külsőzött a The Maycomb Tribune-nál, így több alkalommal is tanúja lehetett a Mrs. E. C. B. és Mr. Underwood között lezajló veszekedéseknek, és utolsó összecsapásuk során is jelen volt. Mr. Underwood régóta dolgozott a szakmában, és ki nem állhatta az ostobaságot. Álló nap egy hatalmas, fekete szedőgép mögött időzött, alkalmanként felfrissítve magát a mindig a keze ügyében tartott, ártalmatlan meggybort tartalmazó négyliteres korsó segítségével. Az egyik szombati napon Mrs. E. C. B. egy olyan lírai ömlengéssel a kezében masírozott be a szerkesztőségbe, amelyről Mr. Underwood kijelentette, hogy nem hajlandó megszégyeníteni vele a Tribune-t. Egy tehén rímekbe szedett nekrológjáról volt szó, amely így kezdődött: Ó, bocikám, ki nem vagy már velem, Gyönyörű, nagy szemű, néhai tehenem... A továbbiakban pedig több helyütt komolyan ellentmondásba keveredett a keresztény filozófiával. Mr. Underwood közölte, hogy a teheneknek nincs lelkük, mire Mrs. E. C. B. azt felelte, ennek a tehénnek igenis volt, és a költői szabadságról magyarázott. Mr. Underwood, aki munkássága során számtalan különféle verses gyászjelentést közzétett már, azt mondta, ezt a költeményt akkor sem hajlandó kinyomtatni, mert egyrészt istenkáromló, másrészt az versmértéke is rossz. A felbőszült Mrs. E. C. B. erre felkapott egy szedőkeretet, és szanaszét szórta a szerkesztőségben a Biggs-féle vegyeskereskedés reklámját alkotó betűket. Mr. Underwood úgy fújtatott, akár egy bálna, majd nagy adag meggybort öntött a szájába, és miután lenyelte a kortyot, egészen a bíróság épületéig kergette szitkozódva az asszonyt. Az eset után Mrs. E. C. B. már csak a saját épülésére írt verseket; a megye lakói mélyen átérezték az őket ért veszteséget. – No mármost, hajlandó vagy elismerni, hogy fellelhető egyfajta távoli kapcsolat, ha nem is szükségképpen e két különc, de... hm... mondjuk, bizonyos, a folyó túloldalán élő személyek általános gondolkodásmódja között? Jean Louise bedobta a törülközőt. – Vajon honnan származtak az 1770-es évek izzásig hevült szónoklatai? – kérdezte dr. Finch nem is annyira unokahúgától, mint inkább saját magától. – Virginiából – felelte a lány magabiztosan. – És a negyvenes években, mielőtt beszálltunk volna a háborúba, vajon mi volt az, ami minden délit arra késztetett, hogy különös rettegéssel olvassa az újságokat, és hallgassa a híreket a rádióban? A
törzsi érzés, drágám, semmi egyéb. Lehet, hogy a britek alávaló gazfickók voltak, de mégiscsak a mi alávaló gazfickóink... – De ne rohanjunk ennyire előre – állította le magát a férfi –, inkább térjünk vissza a korai tizenkilencedik század Angliájába, abba a korba, amikor egyes perverz személyek még nem álltak elő a gépesítés gondolatával. Milyen volt akkoriban az élet? – A hercegek és koldusok társadalma... – vágta rá a lány automatikusan. – Ha! Mégsem vagy hát annyira megrontva, mint hittem, ha még emlékszel Caroline Lamb szavaira, szegénykém. Közel jársz, de nem ez a válasz: egy javarészt mezőgazdasági társadalomról beszélünk, amelyben maroknyi földbirtokos irányította a haszonbérlők sokaságát. És mi volt a helyzet a Délvidéken a polgárháború előtt? – Szintén mezőgazdasági társadalom volt, maroknyi nagybirtokossal, illetve rengeteg földművessel és rabszolgával. – Helyes. És mit kapunk, ha egy időre megfeledkezünk a rabszolgákról? Egy tucatnyi Wade Hamptont[42], valamint szegény földbirtokosok és haszonbérlők ezreit. Ami az örökségét és a társadalmi berendezkedését illeti, a Délvidék egyfajta kicsinyített Anglia volt. No, és mi az az egyetlen dolog, amely helyzetétől, az életben betöltött pozíciójától, illetve tudatlanságától függetlenül mindig is ott lüktetett az angolszászok szívében, mióta csak felhagytak azzal, hogy kékre fessék magukat? Nem, ne ugrálj; tudom, hogy az angolszász kifejezés manapság szitokszónak számít... – A büszkeség. És egyfajta makacsság. – Átkozottul igazad van. És még? – Ööö... nem tudom. – Mi volt az, ami miatt a mi szedett-vedett konföderációs hadseregünk az utolsó volt a maga nemében? Mi tette olyan gyengévé, egyszersmind annyira erőssé, hogy valóságos csodákra volt képes? – Hm... Robert E. Lee? – Az ég szerelmére, te leány! – kiáltott fel Jean Louise nagybátyja. – Az, hogy egy egyénekből álló hadsereg volt! Az emberek otthagyták a farmjaikat, és elmasíroztak a háborúba! Dr. Finch ismét előhalászta és feltette a szemüvegét, majd hátradöntött fejjel végigmérte az unokahúgát, mintha csak valami ritka és különleges faj egy példányát akarná tanulmányozni. – Ha egy gépezetet porrá zúzol, az soha többé nem rakja össze magát, soha többé nem fog ismét működni – jelentette ki –, ezek a vén csontok mégis felkeltek, és masírozni kezdtek... És istenemre, hogyan masíroztak! Vajon miért? – Gondolom, a rabszolgák, meg a vámtarifák meg az ilyesmik miatt. Soha nem igazán gondolkodtam el a kérdésen. – Édes istenem... – lehelte dr. Finch halkan. Szemmel láthatóan igyekezett visszanyerni az önuralmát, miközben odalépett a tűzhelyhez, és levette a kávéskannát. Kitöltött kétcsészényi gőzölgőén forró fekete nedűt, és visszatért velük a konyhaasztalhoz. – Jean Louise, a déliek alig öt százaléka látott valaha rabszolgákat, és még kevesebben voltak, aki birtokoltak is rabszolgákat – mondta kimért hangon. – Ugyanakkor valami mégis felbosszantotta a népesség maradék kilencvenöt százalékát is... A lány kifejezéstelen tekintettel meredt nagybátyjára. – Még soha nem gondoltál arra, soha, de soha nem jutottak el hozzád arra utaló rezgések, hogy a háború előtt a Délvidék gyakorlatilag önálló nemzet volt? Politikai kötelékeire való tekintet nélkül ön-
álló, saját néppel rendelkező nemzet a nemzeten belül... Egy erősen paradox, riasztó igazságtalanságokkal küzdő társadalom, amelyben mégis ezrek személyes becsületének szentjánosbogárfénye világította be hunyorogva az éjszakát? Ez volt az első olyan háború, amelyet ennyi különböző, ám egy ponton mégis kristálytisztán összeérő okok miatt vívtak. A déliek azért harcoltak, hogy megőrizhessék a politikai és személyes identitásukat. – Manapság, a sugárhajtású repülőgépek és a Nembutal-túladagolások korában már meglehetősen elrugaszkodott ötletnek tűnik – halkult el dr. Finch hangja –, hogy az emberek egy ilyen jelentéktelen dolog, a lelkiállapotuk miatt harcoljanak végig egy háborút. – Bizony, Fürkész – hunyorított a lányra ezek a rongyos, tudatlan férfiak addig harcoltak, amíg szinte teljesen kiirtották őket, csak hogy megóvjanak valamit, ami manapság a legtöbben kizárólag a festők és a zenészek előjogának tartanak. Jean Louise kétségbeesett kísérletet tett arra, hogy felpattanjon nagybátyja okfejtésének gyorsan robogó villamosára. – De hát ez már véget ért... majdnem száz éve, Jack bácsi. – Valóban? – vigyorodott el a férfi. – Attól függ, honnan nézzük a dolgot. Ha egy párizsi kávéházban ücsörög az ember, akkor minden bizonnyal igaz ez az állítás – de vegyük csak szemügyre ismét a kérdést! Az apró déli hadsereg túlélőinek gyermekei születtek – istenem, hogy szaporodtak és sokasodtak! –, a Délvidék átesett a rekonstrukción, és mindössze egyetlen maradandó politikai változás következett be: megszűnt a rabszolgaság intézménye. Az emberek nem váltak kevesebbé, sőt bizonyos esetekben ijesztően többek lettek. Nem pusztultak el: bár a sárba taposták őket, azon nyomban talpra álltak. Létrejött a Dohányvidék, és megszületett annak legundorítóbb, legszégyenteljesebb aspektusa: kialakult a fehérek azon fajtája, amelynek tagjai nyílt gazdasági harcban állnak a felszabadított négerekkel. – Ezek az emberek hosszú-hosszú éveken keresztül úgy vélték, csakis a bőrük színe teszi őket bármivel különbbé fekete testvéreiknél, hiszen ugyanolyan koszosak voltak, ugyanúgy bűzlöttek, ugyanolyan szegénységben éltek, mint a négerek. Manapság több dologgal rendelkeznek, mint valaha, megvan mindenük – legalábbis a jó modort kivéve –, megszabadultak valamennyi stigmától, de továbbra is ott dédelgetik magukban a gyűlölködés másnaposságát... Dr. Finch felállt, hogy újabb adag kávét töltsön magának. Istenem, gondolta Jean Louise a férfit figyelve, a tulajdon nagyapám, Jack bácsi és Atticus apja is harcolt a polgárháborúban, pedig akkoriban még szinte gyerek volt csupán. Látta az egymásra dobált holttestek halmait, látta, hogyan csorog lefelé apró patakokban a vér a shiloh-i dombról... – Nos, Fürkész – folytatta a nagybátyja – most, ebben a szent pillanatban egy számára idegen politikai filozófiát akarnak ráerőltetni a Délvidékre, de mi még nem állunk készen erre... Ugyanabban a kutyaszorítóban találtuk magunkat, mint annak idején. A történelem elkerülhetetlenül ismétli önmagát, az emberi nem pedig természetéből már csak olyan, hogy a saját történeleméből tanul a legkevésbé. Őszintén remélem, ez alkalommal viszonylag vértelen rekonstrukcióban lesz részünk. – Nem értelek. – Nézz csak körül: az ország többi része messze maga mögött hagyta gondolkodásában a Délvidéket. Szinte teljesen eltűnt a magántulajdon ősidők óta tiszteletben tartott, szokásjogon alapuló fogalma, nem léteznek az egyes embernek a magántulajdon kapcsolatos érdekeltségei és kötelességei. Megváltozott a polgároknak a kormányzat kötelességeivel kapcsolatos álláspontja. A nincstelenek előléptek, követelni kezdték és meg is kapták, ami jár nekik – néha többet is, mint amennyi járt –, a jómódúakat
pedig megakadályozták abban, hogy még többre tegyenek szert. Immár nemcsak te oltalmazod meg magadat az öregkor kellemetlenségeivel szemben, a saját akaratodból hozva meg ezt a döntést, de a kormányzat is megvéd téged, kijelentve, hogy „nem bízunk abban, hogy képes leszel eltartani magad, ezért arra kötelezünk, hogy kezdj el takarékoskodni”. Az ehhez hasonló, különös, apró dolgok mind szervesen beépültek a kormányzati rendszerbe. Amerika egy szép új atomkori világ, miközben itt, Délen még épp csak belekezdtünk az ipari forradalmunkba. Nem tűnt fel neked, hogy az elmúlt hét-nyolc évben új társadalmi osztály jött létre errefelé? – Egy új társadalmi osztály? – Szent ég, gyermekem! Hát hol vannak a haszonbérlők? A gyárakban. És a béresek? Ugyanott. Észrevetted már, kik laknak azokban a kis fehér házakban a város túlsó végén? Maycomb új társadalmi osztályának tagjai, azok a fiúk és lányok, akikkel együtt jártál iskolába, akik az apró földbirtokokon nőttek fel. A te nemzedéked tagjai. Dr. Finch hüvelykés mutatóujja közé csippentette és megrángatta az orrát. – És ez az osztály lett a szövetségi kormány szeme fénye. Pénzt kölcsönöznek nekik, hogy felépíthessék a házaikat, ingyenes ok tatást biztosítanak számukra, amiért szolgáltak a hadseregben, nyugdíjban részesítik őket, és ha elvesztik az állásukat, néhány hétre még segélyt is kapnak... – Cinikus vénember vagy, Jack bácsi. – Cinikus, a fenéket! Egészséges öregember vagyok, aki alkotmányos, sőt zsigeri bizalmatlansággal viszonyul a gyámkodáshoz és a túlzottan nagy mennyiségben adagolt kormányzati támogatáshoz. És édesapád ugyanilyen... – Ha most kijelented, hogy a hatalom korrumpál, az abszolút hatalom pedig abszolút korrumpál, én rád öntöm a kávémat. – Csak aggódom amiatt, hogy a kormány egy nap olyan hatalmassá válik majd, hogy egyszerűen eltapossa a talpa alá kerülő kisembereket; mert ha ez bekövetkezik, többé nem lesz érdemes itt élni. Amerika csupán annyiban számít továbbra is egyedinek ezen a megfáradt világon, hogy nálunk mindenki annyira viheti, amennyire az eszétől telik, vagy ha akar, éppenséggel akár fel is fordulhat... de ez már nem sokáig marad így. Lord Melbourne egyszer azt mondta – vigyorodott el dr. Finch, akár valami barátságos menyét –, a kormány valódi kötelességei kimerülnek abban, hogy elejét vegye a bűnözésnek és fenntartsa a más országokkal ápolt kapcsolatokat. Mivel kénytelen-kelletlen a huszadik században találtam magam, egyvalamit tennék még hozzá ehhez: a kormány köteles gondoskodni a közös védelemről.[43] – Ez azért elég homályos kijelentés. – Valóban az – bőven hagy helyet a személyes szabadság számára. Jean Louise az asztalra támasztotta a könyökét, és beletúrt a hajába. Valami nem stimmelt a nagybátyjával. A férfi valamiféle ékesszóló, mégis kimondatlan védőbeszédet intézett hozzá, szándékosan kikerülve a konkrét kérdést: itt egy kicsit túlegyszerűsítette a dolgokat, ott átsiklott egy-két tény és szempont felett, kitért és cselezett. Kíváncsi volt, miért tesz így Jack bácsi. Olyan könnyű volt odafigyelni rá, olyan könnyű volt megnyugvásra lelni szavainak lágy záporában, hogy fel sem tűnt neki, hogy nagybátyja nem használja szokásos sokatmondó gesztusait, és nem él a beszédét rendszerint fűszerező „hm” és „bah” szócskákkal sem. Jean Louise nem vette észre, mennyire feldúlt a férfi. – Jack bácsi, mégis mi köze van mindennek ahhoz, hogy mennyibe kerül Kínában a tojás? – kérdezte. – És pontosan tudod, mire gondolok!
– Ha! – pirosodott ki a férfi arca. – Okoskodunk, okoskodunk? – Ahhoz mindenesetre elég okos vagyok, hogy tudjam, még soha életemben nem volt ilyen rossz a négerek és a fehérek viszonya (ami azt illeti, eddig egyébként egyetlen szót sem szóltál a feketékről), és ahhoz is, hogy tudni akarjam, miért viselkedik úgy szent életű nővéred, ahogy viselkedik, és azt is, hogy mi a fene történt apámmal. Dr. Finch ökölbe szorított kezére támasztotta az állát. – A szülés roppant kellemetlen dolog. Mocskos és rendetlen, elképesztően végletesen fájdalmas, és néha kockázatos is... és kivétel nélkül mindig véres. Ez nem csupán csak az emberek, de a civilizációk esetében is igaz. A Délvidék utolsó gyötrelmes szülési fájdalmai közepén jár: valami újnak fog életet adni, és nem vagyok biztos abban, hogy tetszik nekem ez az új dolog, de szerencsére már nem leszek itt, hogy kiderítsem. Te viszont itt leszel. A hozzám és a bátyámhoz hasonló emberek idejétmúlttá váltak: távoznunk kell, mégis sajnálatos, hogy társadalmunk jelentőségteljes dolgait is magunkkal visszük... voltak köztük jó dolgok is. – Hagyd abba a révedezést, és felelj a kérdésemre! Dr. Finch felállt, és az asztalra támaszkodva lepillantott az unokahúgára. Az orrától a szája sarkáig futó ráncok éles trapézt rajzoltak arcára, és izzott a tekintete, ám hangja továbbra is nyugodt maradt: – Akinek puskát tolnak a képébe, Jean Louise, az bármilyen fegyvert megragad, hogy megvédje magát, legyen az akár egy kő, akár egy darab tűzifa, akár a Polgárok Tanácsa. – Ez nem válasz! A férfi behunyta, majd kinyitotta a szemét, és az asztalra szegezte a tekintetét. – Valamilyen választékos vakvágányra akarsz küldeni, Jack bácsi – folytatta a lány –, pedig még soha nem tettél ilyet velem. Mindig minden kérdésemre egyenes választ adtál... akkor most miért nem? – Mert nem tehetem. Nem áll módomban, és nem is az én hatáskörömbe tartozik. – Még soha nem hallottam, hogy ilyeneket mondtál volna. Dr. Finch szóra nyitotta a száját, de aztán szorosan összezárta az ajkait. Karon fogta az unokahúgát, és átvezette őt a szomszéd szobába, ahol megállt vele egy aranykeretes tükör előtt. – Nézz magadra! – mondta. Jean Louise így tett. – Mit látsz? – Magamat és téged – felelte, nagybátyja tükörképe felé fordulva. – Tudod, Jack bácsi, egyfajta ijesztő módon kifejezetten jóképű vagy. Látta, hogyan keríti hatalmába nagybátyját egy pillanatra az előző évszázad. – Ez roppant kedves öntől, kisasszony – mondta a férfi félig meghajlásra, félig biccentésre emlékeztető mozdulat kíséretében, majd a lány mögé lépett, és megragadta a vállát: – Nézz magadra, csak ennyit mondhatok. Nézd meg a szemedet, az orrodat, az álladat. Mit látsz? – Magamat látom. – Én két embert látok. – Úgy érted, a vad, fiús kislányt és a nőt? Látta, hogy dr. Finch tükörképe megrázza a fejét. – Nem, nem, gyermekem – mondta a férfi. – Ők is jelen vannak benned, igen, de nem rájuk gondoltam. – Nem tudom, miért döntöttél úgy, hogy csak ködösítesz, Jack bácsi...
Ahogy dr. Finch megvakarta a fejét, mozdulata nyomán az égnek meredt egyik ősz hajtincse. – Sajnálom. Menj csak. Menj, és tedd, amit tenni fogsz; nem tudlak megállítani, és nem is állíthatlak meg, Roland vitéz. De annyira zavaros, veszélyes tett ez, oly véres vállalkozás...[44] – Jack bácsi, kedves... Durván elkalandoztál. Dr. Finch megfordította a lányt, és karnyújtásnyi eltartotta őt magától. – Szeretném, ha most jól figyelnél, Jean Louise. Amiről ma beszéltünk... El akarok mondani neked valamit, aztán meglátjuk, képes vagy összerakni a dolgokat. Tehát: ahogy a polgárháborúnak megvoltak a maga kiszámíthatatlan velejárói, úgy a jelenleg vívott háborúnknak, és a te személyes háborúdnak is megvannak. Nos, gondold végig, a hallottakat, és mondd meg, szerinted hogy értem ezt. Dr. Finch várakozott. – Úgy hangzott, mintha a kispróféták egyike mondta volna. – Sejtettem... Akkor hát, ismét figyelj rám jól: ha már képtelen vagy tovább elviselni az egészet, ha már úgy érzed, hogy kettéhasad a szíved, gyere el hozzám! Érted, amit mondok? Ígérd meg, hogy eljössz hozzám! – rázta meg a lányt. – Megígéred? – Igen, megígérem, de... – Most pedig mars! Menj, puszilkodj valahol Hankkel. Akad nekem fontosabb dolgom is... – Például micsoda? – Az nem tartozik rád. Eredj! Jean Louise lement a lépcsőn, és nem látta, hogy dr. Finch az ajkába harapva visszamegy a konyhába, és beletúr Rose Aylmer bundájába, majd zsebre tett kézzel belép a nappaliba, hogy jó ideig felalá sétáljon a helyiségben, végül pedig felemelje a telefonkagylót.
VI 15 Őrült, teljesen őrült, a maradék esze is elment... Nos, a Finchek már csak ilyenek. Az az egyetlen különbség Jack bácsi és a többek között, hogy ő legalább tudja magáról, hogy őrült. Jean Louise Mr. Cunningham fagylaltozója mögött ücsörgött, és egy papírpohárból kanalazta a fagylaltot. A megalkuvást nem ismerően becsületes férfi valóban megajándékozta félliternyi ingyenfagyival, amiért előző nap kitalálta a nevét. Ez is azon apró dolgok egyike volt, amelyeket a lány imádott Maycombban: az emberek itt még emlékeztek az ígéreteikre. Vajon mire akarhatott kilyukadni a nagybátyja? Ígérd meg nekem – ugyanazt eredményezte – angolszász – szitokszó – Roland vitéz. Remélem, odáig nem jut el, hogy megfeledkezik arról, mi illik, és mi nem, mert akkor kénytelenek lennének bezárni őt valahova. Jack bácsi annyira nem ebben a században élt, hogy képtelen volt kimenni a vécére, ő csakis a vízöblítéses árnyékszékre járt. De függetlenül attól, hogy őrült-e vagy sem, ő az egyetlen közülük, aki nem tett és nem mondott semmi olyasmit, ami... Miért jöttem vissza ide? Gondolom, csak azért, hogy sót dörzsöljek a sebeimbe. Hogy elnézzem a szappanfák és a garázs helyén lévő murvát, hogy eltűnődjek, vajon csak álom volt-e minden. Jem mindig ott parkolta le a kocsit, amivel horgászni járt, amott, a hátsó kerítés mellett szoktuk kiásni a földigilisztákat, és egyszer elültettem itt egy bambuszcserjét, amellyel aztán húsz évig küzdöttünk. Mr. Cunningham biztos beszúrta sóval a helyét, mert sehol nem látni. Egy órára járhatott az idő, és Jean Louise a napsütésben ülve újra felépítette a házát, benépesítette az udvart az apjával, a bátyjával és Calpurniával, és beköltöztette Henryt az utca túloldalára, Miss Rachelt pedig a szomszédba. Az iskolaév utolsó két hetében jártak, és az első táncmulatságára készült. A végzős osztály tagjai hagyományosan meghívták ifjabb testvéreiket az úgynevezett bizonyítványosztó bálra, amelyet mindig a május utolsó péntekén megrendezésre kerülő, a középiskola harmadik osztályába járó diákok által a végzősök tiszteletére adott bankett előtt egy nappal tartottak meg. Jem csapatkapitányi pulóvere egyre nagyobb vonzerővel bírt: ő volt az első embere annak a csapatnak, amely tizenhárom év óta először győzte le az abbottsville-i együttest. Henry a végzősök vitakörének elnöke volt – ez volt az egyetlen tanításon kívüli elfoglaltság, amire akadt ideje –, Jean Louise pedig kövér tizennégy éves lány, aki a szabadideje nagy részét a viktoriánus korabeli költészetnek és a detektívregényeknek szentelte. Akkoriban divat volt, hogy a fiúk a folyó túlpartjára járnak udvarolni: Jem is végzetesen belezúgott egy Abbott megyei lányba, és komolyan elgondolkodott azon, hogy az abbottsville-i gimnáziumban fejezi be a középiskolát. Atticus azonban eltántorította ettől: a férfi hajthatatlan volt a kérdésben, de igyekezett megvigasztalni fiát azzal, hogy kölcsönadott neki annyi pénzt, amennyiből a srác megvehetett egy régi, kétajtós Ford A-modellt. Jem csillogó feketére festette a kocsit, még némi festék segítségével sikerült azt a hatást keltenie, mintha a járműnek eredeti fehér szegélyes kerekei lennének, és minden péntek este átment Abbottsville-be a fényesre súrolt kocsival, csendes méltósággal ülve a volánnál, a legkevésbé sem törődve azzal, hogy a jármű túlméretezett kávédarálót idéző hangjának kö-
szönhetően mindenütt ebek falkája szegődik a nyomába. Jean Louise biztos volt abban, hogy Henry csak azért hívta meg őt a bálba, mert valamiféle üzletet kötött a bátyjával, de ez sem érdekelte. Bár először nem is akart elmenni, de Atticus azt mondta, furcsán nézne ki, ha mindenkinek ott lenne a húga, csak Jemnek nem, illetve hogy bizonyára nagyszerűen fog szórakozni, és hozzátette, hogy a lány azt a ruhát választja ki magának a Ginsberg’sből, amelyiket csak akarja. Talált is magának egy gyönyörű, buggyos ujjú, hófehér darabot, amelynek a szoknyarésze csodás hullámokat vetett, ha körbepördült. Csupán egy probléma volt: úgy nézett ki benne, akár egy tekebábu. Megtárgyalta a kérdést Calpurniával, aki közölte, hogy az alakjával senki nem tehet semmit, az olyan, amilyen, illetve hozzátette, hogy tizennégy éves korában valamennyi lány nagyjából így szokott festeni. – De olyan furán nézek ki – mondta Jean Louise, a ruha nyakkivágását húzogatva. – Mindig így nézel ki – felelte Calpurnia. – Úgy értem, minden ruhádban ugyanígy nézel ki, ebben is. A lány három napig emésztette magát, majd a bál napjának délutánján végül visszament a boltba, vett magának két szivacsos melltömést, és hazaérve rögtön fel is próbálta őket. – Most nézd meg, Cal! – kérte az asszonyt. – Így tényleg jó az alakod a ruhához, de jobb lett volna, ha kicsit bejáratod őket – jegyezte meg Calpurnia. – Ezt meg hogy érted? – Hordanod kellett volna őket egy ideig, hogy felvegyék a formádat – mormolta az asszony –, de hát már késő. – Jaj, Cal, ne legyél már buta... – No, add csak ide, hadd varrjam be őket a ruhádba. Mielőtt azonban Jean Louise átnyújtotta volna Calpurniának a szivacsbetéteket, egy hirtelen támadt gondolat hatására valósággal földbe gyökerezett a lába. – Ó, a francba – suttogta. – Most meg mi a baj? – kérdezte Calpurnia. – Egy álló hete készülsz erre a mulatságra, mégis mit felejtettél el? – Cal, szerintem én nem tudok táncolni... – Hát, jókor jut eszedbe, mondhatom – tette csípőre a kezét az asszony, majd a konyhai faliórára pillantott. – Fél négy múlt öt perccel. A lány odarohant a telefonhoz. – A hat-ötöt legyen szíves – mondta, majd amikor apja fogadta a hívását, siránkozni kezdett a kagylóba. – Nyugodj meg, és beszélj Jackkel – mondta Atticus. – A maga idejében egész jó táncos volt. – Persze, biztos nagyon megy neki a menüett – közölte a lány, de azért felhívta a nagybátyját, Jack bácsi pedig készséggel állt rendelkezésére. Dr. Finch sorra feltette Jem lemezeit, és tanítgatni kezdte az unokahúgát: – Nem nagy ügy az egész... olyan, mint a sakkozás... csak koncentrálj... nem, nem, ne told ki a fenekedet, nem vagy te futballista... utálom a társastáncokat, túlzottan olyanok, mintha csak dolgozna az ember... ne akarj vezetni... ha a partnered rálép a lábadra, te vagy a hibás, amiért nem húztad el időben... ne nézz le... nem, nem, nem... na, ez az... maradj az alapoknál, ne figurázz.
Egyórányi intenzív koncentráció után Jean Louise-nak sikerült elsajátítania egy egyszerű alaplépést. Gyakorlás közben hevesen számolt magában, és csodálta a nagybátyját, amiért az képes volt egyszerre táncolni és beszélni. – Ne izgulj – mondta a férfi –, jól csinálod. Fáradozásai fejében Calpurnia megkínálta egy csésze kávéval, és felvetette, hogy maradjon náluk vacsorára, Jack bácsi pedig mindkét ajánlatot elfogadta, majd egy magányos órát töltött el a nappaliban, arra várva, hogy Atticus és Jem hazaérjen. A lány ez idő alatt bezárkózott a fürdőszobába, hogy lesikálja magát, és tovább gyakoroljon. Valósággal ragyogott, amikor kilépett a helyiségből, hogy fürdőköpenyben elfogyassza a vacsoráját, majd eltűnjön a hálószobájában, nem is sejtve, milyen jól mulatnak rajta a családtagjai. Öltözködés közben meghallotta Henry lépteit a verandán: mivel még nem volt kész, egy pillanatra rémület fogta el, a srác azonban továbbment a folyosón egészen Jem szobájáig. Jean Louise Tangee Orange rúzst tett az ajkára, megfésülte a haját, és bátyja Vitalis hajolaja segítségével letapasztotta rakoncátlan tincseit. Amikor belépett a nappaliba, apja és nagybátyja felemelkedett ültéből a tiszteletére. – Igazán festménybe illően nézel ki – mondta Atticus, majd homlokon csókolta a lányát. – Óvatosan! Tönkreteszed a hajamat. – Egy utolsó gyakorlókor...? – kérdezte dr. Finch. Még nagyban táncoltak, amikor Henry feltűnt a nappali ajtajában. Jean Louise új alakját meglátva pislogott egyet, majd finoman megkopogtatta dr. Finch vállát. – Lekérhetem a hölgyet, uram? – Hát, nem kicsit vagy csinos, Fürkész – mondta aztán a lánynak. – Amúgy hoztam neked valamit. – Te is jól nézek ki, Hank – felelte Jean Louise. A srác sávolykötéses kék ünnepi nadrágja fájdalmasan élesre volt vasalva, sárgásbarna zakójából tisztítószer szaga áradt, és a lány Jem világoskék nyakkendőjét fedezte fel a nyakában. – Jól táncolsz – jelentette ki a fiú, mire Jean Louise azonnal megbotlott. – Ne a lábadat nézd! – csattant fel dr. Finch. – Mondtam már, hogy olyan ez, mint amikor egy csésze kávé viszel a kezedben: ha a csészét nézed, garantáltan ki fogod lötyögtetni. – Ha Jem időben oda akar érni Irene-hoz, jobb, ha elindul – kattintottá fel zsebórája fedelét Atticus. – Az a kordé nem tud ötvennél gyorsabban menni. Amikor Jem előkerült a szobájából, Atticus visszaküldte, hogy váltson nyakkendőt, majd amikor ismét feltűnt a fiú, odaadta neki a saját autója slusszkulcsát, pénzt nyomott a kezébe, és a lelkére kötötte, hogy ne vezessen ötven kilométer per órásnál nagyobb sebességgel. – Akkor ti mehettek a Forddal – javasolta Jem, miután kellőképp megcsodálta a húgát –, és nem kell előtte még Abbottsvillebe is eljönnötök velem. – Számomra lényegtelen, hogyan mentek, csak induljatok már – mondta dr. Finch a zakója zsebét babrálva. – Ideges leszek attól, hogy mind itt álltok kiöltözve, Jean Louise pedig kezd izzadni. Gyere csak be, Cal. Calpurnia, aki eddig szégyenlősen álldogált az előszobában, zsörtölődő áldását adva a látottakra, belépett a nappaliba, megigazította Henry nyakkendőjét, lesöpört egy láthatatlan szálat Jem zakójáról, majd jelezte, hogy igényt tart Jean Louise jelenlétére a konyhában. – Azt hiszem, mégiscsak be kellene varrnom a ruhádba azokat a betéteket – mondta bizonytalanul. Henry kikiáltott neki, hogy jöjjön már, különben dr. Finch agyvérzést kap.
– Jó lesz így, Cal. A nappaliba visszatérve a lány látta, hogy nagybátyja a türelmetlenség elfojtott forgószelében toporog, éles kontrasztot alkotva apjával, aki nyugodtan, zsebre dugott kézzel várakozott. – Jobb, ha tényleg indultok – mondta Atticus Alexandra bármelyik pillanatban itt lehet, és akkor aztán valóban el fogtok késni. Már a verandán voltak, amikor Henry hirtelen megtorpant, és felkiáltott: – Elfelejtettem! – majd berohant Jem szobájába. Egy dobozzal a kezében került elő ismét, amelyet mély meghajlás kíséretében átnyújtott Jean Louise-nak: – Ez itt az öné, Miss Finch. A dobozban két rózsaszín kamélia rejlett. – Ha-ank – lehelte a lány –, ezeket úgy vetted valahol. – Egészen Mobile-ból hozattam őket – felelte Henry. – A hatórás busszal érkeztek meg. – Hova tegyem őket? – Mennyei Atyám, te lány! – tört ki dr. Finchből. – Hát oda, ahová valók... Na, gyere ide! Kikapta unokahúga kezéből a dobozt, és feltűzte a virágokat unokahúga vállára, miközben zord pillantást vetett a lány felduzzasztott keblére. – Most pedig megtennétek nekem azt a szívességet, hogy végre elhagyjátok a köreinket? – Bent hagytam a pénztárcámat. Dr. Finch előhúzta a zsebkendőjét, és végigsimított vele az állán. – Menj, indítsd be az a förmedvényt, Henry! – mondta. – Én majd kikísérem a kisasszonyt a ház elé. Jean Louise búcsúcsókot adott apja arcára. – Remélem, pompásan fogjátok érezni magatokat – köszönt el tőle a férfi. A Maycomh Megyei Gimnázium tornatermét ízlésesen elhelyezett léggömbök és hullámos, vörösfehér krepp-papír csíkok díszítették. A helyiség távolabbi végében felállított hosszú asztalon papírpoharak, szendvicsekkel megrakott tálcák és szalvétahalmok fogtak közre két, bíborszínű folyadékkal teli puncsostálat. A padlón friss viaszréteg csillogott, a kosárlabdapalánkokat felhúzták a mennyezetre. A színpadot különböző növények keretezték, a közepén pedig minden különösebb ok nélkül a kartonpapírból kivágott, hatalmas, vörös MMG betűk díszelegtek. – Gyönyörű, ugye? – jegyezte meg Jean Louise. – Tényleg baromi jól néz ki – mondta Henry. – Valahogy nagyobbnak tűnik most, hogy nincs meccs, nem? Csatlakoztak a puncsostálakat körbevevő öccsök és húgok, fivérek és nővérek csapatához, akiket szemmel láthatóan lenyűgözött Jean Louise megjelenése. A lányok, akikkel nap mint nap találkozott, megkérdezték, hol vette a ruháját – mintha nem mind ugyanott vették volna a magukét is. – A Ginsberg’sben – felelte a lány. – Aztán Calpurnia felhajtott belőle egy kicsit. Amikor Henry a kezébe nyomott egy pohár puncsot, odasúgta a srácnak: – Ha szeretnél a végzősökkel lógni, elleszek egyedül is. – Ma este a te kísérőd vagyok, Fürkész – mosolygott rá Henry. – Tudom, de attól még nem vagy köteles... – Semmit nem érzek kötelességnek – kacagott fel a fiú. – Téged akartalak elhozni a bálba. Menjünk táncolni. – Jó, de csak finoman... Henry kipördítette a parkett közepére. A hangosbemondóból egy lassú szám recsegett, és Jean Louise-nak magában számolva sikerült mindössze egyetlen hibával teljesítenie a feladatot.
Ahogy telt az este, rájött, hogy elfogadható sikert aratott társai körében. Több fiú is lekérte Henrytől, de amint úgy tűnt, hogy valaki túlzottan rászáll, a srác azonnal a segítségére sietett. Elég esze volt ahhoz, hogy kihagyja a jitterbugokat és a délamerikai ritmusokat, Henry pedig azt mondta, ha megtanulja, hogyan beszéljen tánc közben, igazán profi lesz. Jean Louise azt kívánta, bárcsak soha ne érne véget az este. Jem és Irene érkezése kisebbfajta felfordulást váltott ki. A srácot nemrégiben – teljes joggal – megválasztották a végzős évfolyam legsármosabb fiatalemberének: anyja bociszemeit örökölte, szabályos arcvonásait pedig a Finchekre jellemző dús szemöldök keretezte. Irene maga volt a megtestesült kifinomultság: vonalait kiemelő, szűk, zöld taftruhát viselt, magas sarkú cipővel, tucatnyi apró láncszemekből összefűzött karkötője bájosan csilingelt tánc közben. Hűvös, zöld szeme volt, fekete haja, és gyakran mosolygott; Jem mindig is az ilyen típusú lányokba habarodott bele monoton rendszerességgel. Jem eljárta a kötelező táncot a húgával, közölte vele, hogy egész ügyes, de csillog az orra, mire a lány azzal vágott vissza, hogy neki meg rúzsfolt van a száján. Amikor véget ért a szám, Jem kettesben hagyta őt Henryvel. – Nem tudom elhinni, hogy júniusban bevonulsz – mondta a fiúnak. – Valahogy olyan öregesen hangzik a dolog. Henry szóra nyitotta a száját, de váratlanul kuncogni kezdett, és szoros ölelésbe vonta a lányt. – Mi a baj? – kérdezte Jean Louise. – Neked nincs meleged idebent? Menjünk ki! Megpróbált elhúzódni a sráctól, de Henry erősen tartotta, majd az egyik oldalajtón át kitáncolt vele az éjszakába. – Mi bajod van, Hank? Valami rosszat mondtam, vagy... Henry kézen fogta, és a sarkot megkerülve elsétált vele az iskolaépület elejéig. – Izé... – kezdte Henry, majd mindkét kezét a kezébe vette. – Nézd meg a mellkasodat, drágám. – Tök sötét van, semmit se látok. – Akkor tapogasd ki. Jean Louise így is tett, és elakadt a lélegzete: a jobb oldali szivacspárna a mellkasa közepére csúszott, a másik szinte a hóna alatt volt. Visszarángatta őket a helyükre, aztán könnyekben tört ki. Leült az iskola lépcsőjére. Henry letelepedett mellé, és átölelte a vállát. – Mikor vetted észre? – kérdezte, miután végre sikerült abbahagynia a sírást. – Csak az előbb, esküszöm. – Szerinted régóta röhögnek már rajtam? – Nem hiszem, hogy bárki észrevette volna, Fürkész – rázta meg a fejét Henry. – Figyelj, Jem közvetlenül előttem táncolt veled, és biztos szólt volna, ha látja. – Neki annyira tele van a feje Irene-nal, hogy azt se látná meg, ha egy ciklon közeledne felé – halkan ismét sírni kezdett. – Soha többé nem leszek képes a szemük elé kerülni. – Fürkész, esküszöm, hogy az utolsó tánc közben csúsztak el – szorította meg a vállát a fiú. – Gondolkozz már logikusan: ha bárkinek feltűnt volna a dolog, arról tudnál. – Nem, nem tudnék. Csak sugdolóztak meg kinevettek volna. Tudom, milyenek. – A végzősök nem ilyenek – jelentette ki Henry megnyugtatóan. – És már az egész focicsapattal táncoltál, mióta Jem megjött. Valóban így volt. A focisták egytől egyig igényt tartottak erre a megtiszteltetésre; Jem így akart
diszkrét módon gondoskodni arról, hogy jól érezze magát. – Ráadásul nekem nem is tetszettek – folytatta Henry. – Nem úgy nézel ki velük, ahogy szoktál. A srác szavai valósággal belemartak Jean Louise-ha. – Úgy érted, hülyén nézek ki velük? – kérdezte. – Hát, nélkülük is hülyén nézek ki. – Úgy értem, nem vagy önmagad velük. És egyáltalán nem nézel ki hülyén... szerintem jól nézel ki. – Kedves vagy, Henry, de ezt csak úgy mondod. Abszolút a rossz helyeken vagyok gömbölyű, és... – Hány éves is vagy? Még a tizenötöt sem töltötted be, azaz még mindig növésben vagy – hurrogta le Henry. – Figyelj, emlékszel Gladys Grisersonra? Emlékszel, hogy egy időben mindenki csak Miss Popónak nevezte őt? – Ha-ank! – Na, hát nézd meg, hogy néz ki most. Gladys Griersont, a végzősök osztályának egyik leginkább szemet gyönyörködtető ékességét annak idején még Jean Louise-nál is jobban lesújtotta a lányt kínzó probléma. – Hát, mostanra már eléggé feszes, nem? – Figyelj, Fürkész, tudom, hogy egész idő alatt úgyis csak azok miatt a szivacsok miatt aggódnál – jelentette ki Henry zsarnokoskodva. – Jobb lesz, ha kiveszed őket. – Nem. Menjünk haza! – Nem megyünk haza: visszamegyünk táncolni, és nagyszerűen fogjuk érezni magunkat. – Nem! – Basszus, Fürkész, azt mondtam, hogy visszamegyünk, úgyhogy szabadulj meg tőlük! – Vigyél haza, Henry... A srác bosszús, semmi érdeklődést nem tanúsító ujjakkal benyúlt Jean Louise dekoltázsába, kirángatta a megbotránkoztató kellékeket, és teljes erőből elhajította őket az éjszakába. – Na, most már bemehetünk? Úgy tűnt, senki nem vette észre a lány megjelenésében beállt változást, ami Henry szerint csak megerősítette azt, hogy Jean Louise olyan, mint egy páva, aki azt hiszi, hogy mindenki folyton őt bámulja. Másnap tanítási nap volt, így hát a mulatság tizenegykor véget ért. Henry már a kocsifelhajtón leállította a Ford motorját, majd begurult a szappanfák alá. Odakísérte Jean Louise-t a bejárathoz, és mielőtt kinyitotta volna neki az ajtót, gyengéden átölelte és megcsókolta őt. Jean Louise érezte, hogy lángvörös lesz. – Akkor még egyet, hogy szerencsét hozzon – mondta Henry. Ismét megcsókolta, majd betette mögötte az ajtót, Jean Louise pedig hallotta, amint fütyörészve átvág az úttesten bérelt szobája felé tartva. Mivel éhes volt, lábujjhegyen elindult a konyha felé. Apja szobája előtt elhaladva meglátta az ajtó alól kiszűrődő fénycsíkot, ezért bekopogott. Atticus az ágyban fekve olvasgatott. – Jól érezted magad? – kérdezte. – Nagyszerűen éreztem magam! Atticus...? – Igen...? – Szerinted Hank túl öreg hozzám? – Micsoda? – Semmi... Jó éjszakát! *
A másnapi névsorolás közben teljes figyelmét lekötötte a Henry iránti fellángolása, és csak akkor kapta fel a fejét, amikor az osztályfőnök bejelentette, hogy rögtön becsöngetés után a tegnapi rendezvény résztvevői különleges gyűlésre hivatalosak a gimnázium színháztermébe. Amikor belépett helyiségbe, továbbra is csupán az járt a fejében, hogy ismét láthatja a srácot, és nemigen érdekelte, vajon mit akarhat kihirdetni Miss Röfi. Valószínűleg egy újabb hadikötvény-kampányról lesz szó. A Maycomb Megyei Gimnázium igazgatója, Mr. Charles Rufy szerencsétlen nevét ellensúlyozandó rendszeresen olyan eltökélt arckifejezéssel járt-kelt, amely leginkább az ötcentesen található indiánhoz tette hasonlatossá. Személyisége azonban már kevésbé volt inspiráló: kiábrándult férfi volt, frusztrált pedagógus, akiben semmi együttérzés nem élt az ifjúság iránt. Mississippi állam dombvidékéről származott, ami komoly hátrányt jelentett számára Maycombban: a gyakorlatias dombvidéki emberek soha nem értették meg a partvidéki álmodozókat, és ez alól a szabály alól az igazgató sem jelentett kivételt. Amikor elfoglalta posztját, haladéktalanul közölte a szülőkkel, hogy gyermekeik alkotják az általa valaha ismert legneveletlenebb bagázst, és kizárólag a földműveléssel kapcsolatos jártasságok elsajátítására alkalmasak, hogy a futball és a kosárlabda haszontalan időtöltés, illetve hogy a maga részéről szerencsére fölöslegesnek tartja a különféle klubokat és szakköröket, mivel az iskola – az élethez hasonlóan – egyfajta üzleti vállalkozás. Diákjai a legfiatalabbaktól egészen a legidősebbekig hasonló módon reagáltak: hajlandóak voltak elviselni Mr. Rufyt, de az esetek többségében nemigen vettek tudomást róla. Jean Louise az osztálytársaival együtt a színházterem közepén foglalt helyet; a végzősök a széksorokat elválasztó folyosó túloldalán, a helyiség hátsó részén ültek, így a lánynak csak hátra kellett fordulnia, hogy Henryre pillantson. Jem is ott ült a srác mellett, kancsalítva, miazmásan és némán – reggelenként mindig ilyen volt. Az igazgató kiállt eléjük, és felolvasott néhány közleményt, Jean Louise pedig hálás volt, hogy telik az idő, mivel az első órájuk matematika lett volna. Amikor aztán Mr. Rufy rátért a lényegre, a színpad felé fordult: Pályafutása során sokféle diákkal találkozott már, mondta az iskolaigazgató, közük olyanokkal is, akik fegyvert vittek magukkal az iskolába, de még meg kellett tapasztalnia olyan elfajult tettet, amilyen ma köszöntötte őt az iskola bejáratánál. Jean Louise a jobb, majd a bal oldalán ülő lányra pillantott. – Mi baja van? – suttogta. – Fogalmam sincs – felelte bal oldali szomszédja. Vajon felismerik-e egyáltalán e felháborító cselekedet gyalázatos mivoltát? Mr. Rufy kénytelen volt tudatni az egybegyűltekkel, hogy miközben az ország háborúban áll, és a fiúk – testvéreink és fiaink! – harcolnak és meghalnak értük, valaki obszcén módon meggyalázta erőfeszítéseiket, egy olyan cselekedettel, amelynek elkövetője már nem is süllyedhetne ennél mélyebbre. Jean Louise körbenézett a meghökkent arcok tengerén: az efféle nyilvános események alkalmával általában könnyen ki tudta szúrni a bűnösöket, de ezúttal a terem mindkét oldaláról csak csodálkozást érzékelt. Mielőtt berekesztenék a gyűlést, mondta Mr. Rufy, még tudatja mindenkivel, hogy tisztában van a tettes kilétével, és ha az illető szeretne kegyelemért folyamodni, jól teszi, ha legkésőbb délután két óráig jelentkezik az irodájában egy írásos beismerő vallomással. Az egybegyűltek az undor elfojtott mordulásával reagáltak arra, hogy Mr. Rufy a legősibb pedagógustrükköt próbálja bevetni ellenük, majd követték őt az épület bejárata előtti területre.
– Imádja az írásos vallomásokat – fordult Jean Louise menet közben a társaihoz. – Az hiszi, attól olyan törvényes lesz a dolog. – Ja, ha valami nincs leírva, azt el sem hiszi – jegyezte meg az egyik osztálytársa. – Ezek szerint ha meg le van írva valami, annak minden szavát elhiszi – mondta egy másik. – Szerintetek mi történt? Valaki horogkeresztet festett a járdára? – Így egy harmadik. – Á, az már megvolt – felelte Jean Louise. Az épület sarkát megkerülve megálltak. Úgy tűnt, minden rendben van: a járda tiszta volt, megvoltak a bejárati ajtók, és a sövényhez sem nyúlt senki. Az igazgató megvárta, amíg valamennyi diák megérkezett, majd drámaian felfelé mutatott. – Nézzétek! – mondta. – Nézzétek csak, valamennyien! Mr. Rufy hazafi volt. Ő vezetett minden egyes hadikötvénykampányt, végtelenül unalmas és zavarba ejtően kínos beszédeket tartott a háborús erőfeszítésekről, legnagyobb hévvel végzett és legnagyobb becsben tartott vállalkozása mégis az a hatalmas hirdetőtábla volt, amelyet az első iskolaudvarban állíttatott fel, és amely büszkén tudatta a világgal, hogy az MMG mely végzett tanulói szolgálják fegyverrel hazájukat. A diákok kissé más, borúsabb színben látták a helyzetet: azt mondták, Mr. Rufy fejenként huszonöt centtel megvágta őket, aztán pedig minden érdemet a magáénak tulajdonított. Jean Louis az iskolaigazgató mutatóujja által kijelölt irányba pillantva végigmérte a hirdetőtáblát: HAZÁJUK SZOLGÁLATÁB.., hirdette a felirat – az utolsó két betűt az ő szivacsbetétei takarták el, amelyek lágyan lengedeztek a reggeli szélben. – Biztosíthatlak benneteket – mondta Mr. Rufy –, mindenki jobban jár, ha délután kettőre az asztalomon van az az írásos vallomás. Én is itt voltam tegnap éjjel – tette hozzá, minden szót külön kihangsúlyozva. – Menjetek vissza a tantermeitekbe! Ez elgondolkodtató volt. Az iskolai rendezvények során az igazgató valóban mindig ott ólálkodott a parkoló autók környékén, illetve a bokrok között, hogy rajtakapja a csókolózó párokat. Lehet, hogy tényleg meglátta őket... Miért is kellett Hanknek elhajítania azokat az izéket? – Szerintem blöfföl – mondta Jem a következő szünetben. – De az is meglehet persze, hogy mégsem. Az ebédlőben voltak. Jean Louise igyekezett úgy viselkedni, hogy senkiben ne keltsen gyanakvást, miközben az iskolát valósággal forráspontra hevítette a nevetés, a szörnyülködés és a kíváncsiság. – Utoljára mondom: hagyjátok, hogy jelentkezzek nála – mondta a fiúknak. – Ne legyél már ennyire ostoba, Jean Louise! Tudod, mennyire odáig van azért a tábláért, ráadásul nem is te voltál, hanem én – felelte Henry. – De hát az ég szerelmére, azok az én betéteim! – Én értem, milyen érzés ez Hanknek, Fürkész – szólt közbe Jem. – Nem hagyhatja, hogy jelentkezz az igazgatónál. – Nem értem, miért ne hagyhatná. – Akkor az ikszedik alkalommal is elmondom, hogy egyszerűen nem hagyhatom, és kész – jelentette ki Hank. – Nem érted? – Nem. – Nézd, Jean Louise, én voltam a kísérőd tegnap este, és... – Soha életemben nem fogom megérteni a férfiakat – közölte a lány, aki immár egyáltalán nem volt szerelmes Henrybe. – Nem kell megvédened engem, Hank, ma délelőtt már nem vagy a kísérőm. És tudod, hogy te nem szólhatsz neki.
– Ez biztos, Hank – mondta Jem. – Nem adná ki a bizonyítványodat. Henrynek jóval többet jelentett a gimnáziumi bizonyítvány, mint a legtöbb barátjának. A diák többsége számára nem volt nagy ügy, ha netán kicsapták, mert pillanatok alatt bekerülhettek valamelyik bentlakásos iskolába. – Tudod, hogy vérig sértődne – folytatta Jem. – És kifejezetten rá vallana, ha két héttel az utolsó éved vége előtt kicsapna a suliból. – Akkor hadd mondjam el neki én; imádnám, ha kicsapnának – erősködött Jean Louise, és ez valóban így volt, mivel elviselhetetlenül unalmasnak találta az iskolát. – Nem erről van, Fürkész. Egyszerűen nem vállalhatod magadra, és kész. Elmagyarázhatnám Miss Röfinek, hogy... azaz nem, semmit nem tudnék elmagyarázni neki – visszakozott Henry, ahogy rádöbbent, milyen következményekkel járhatna meggondolatlan cselekedete. – Oké, a következő a helyzet: szerintem blöfföl, de jó esély van rá, hogy mégsem. Te is tudod, hogy folyton szaglászik; lehet, hogy végig hallott benneteket, hiszen gyakorlatilag az irodája ablaka alatt ültetek. – De sötét volt odabent – jegyezte meg Jean Louise. – Miss Röfi imád a sötétben ücsörögni. Ha Fürkész vállalná magára a dolgot, az is elég durva lenne, de ha te mondanád el, Hank, téged tutira kicsapna, márpedig neked el kell végezned a sulit, haver. – Szép dolog filozofálgatni, Jem, de ezzel sehova se jutunk... – mondta Jean Louise. – Amennyire én látom, Hank – folytatta Jem, békésen figyelmen kívül hagyva húga szavait –, az van, hogy akármelyik megoldást választod, megszívtad. – Mondom, hogy majd én... – Fogd már be, Fürkész! – csattant fel Henry dühösen. – Hát nem érted, hogy soha többet nem járhatnék emelt fővel, ha hagynám, hogy megtedd? – Áá, még ekkora hősöket, öregem! – Várjatok csak! – pattant fel Henry. – Jem, add ide a slusszkulcsodat, és falazz nekem a Mr. Rufynál tanulóidő alatt! Közgazdaságtanra visszaérek. – Miss Röfi meg fogja hallani, amikor elmész – vetette fel Jem. – Nem, nem fogja: majd kitolom a kocsit az útra. Amúgy is bent lesz a könyvtárban. A Mr. Rufy által ellenőrzött tanulóidőről könnyű volt ellógni, mivel az igazgató gyakorlatilag semmiféle érdeklődést nem táplált tanítványai iránt, és csupán a féktelenebbeket ismerte név szerint. Bár a könyvtárban mindenkinek megvolt a maga helye, ha valaki egyértelművé tette, hogy nem kíván megjelenni, a diákok összezártak, és az adott sor végén ülő ember egyszerűen kitette az üresen maradó széket a folyosóra, hogy a tanulóidő végén aztán visszategye a helyére. Jean Louise ezek után a legkevésbé sem tudott odafigyelni az angoltanárára. Ötven zaklatott perccel a beszélgetés végét követően épp állampolgári ismeretek órára tartott, amikor Henry megállította a folyosón. – Na, figyelj, és tedd pontosan azt, amit mondok – mondta tömören. – Írd! – nyomott a kezébe egy ceruzát, a lány pedig elővette az egyik füzetét. – Írd: „Tisztelt Mr. Rufy! Úgy néznek ki, mint az enyéim”, alá pedig a teljes nevedet. Írd le ugyanezt tollal, hogy jobban elhiggye, és tizenkettő előtt pár perccel vidd be neki ezt a vallomást. Stimmt? – Pár perccel tizenkettő előtt – bólintott Jean Louise. Amikor továbbindult, tudta, hogy már kipattant a dolog. A folyosón mindenütt diákok csoportosultak sugdolózva és nevetgélve. Higgadtan tűrte a vigyorokat és a baráti kacsintásokat, sőt már-már job-
ban is érezte magát tőlük. Csak a felnőttek gondolnak mindig rögtön a legrosszabbra, tűnődött, és biztos volt abban, hogy a kortársai sem többet, sem kevesebbet nem gondoltak annál, mint amit Jem és Hank elterjesztett köztük. De vajon mit hallottak tőlük? Innentől kezdve mindhármukat örökké ezzel fogják szekálni; a srácokat nyilván nem érdekli a dolog, mert már végzősök, neki viszont még három évig ide kell járnia. Nem is, Miss Röfi nyilván ki fog csapni, Atticus meg majd elküldi valamilyen bentlakásos iskolába. Atticus ki fog akadni, amikor az igazgató elmeséli neki a rémtörténetet... Mindegy, így legalább Hank megússza. Persze egy ideig Hank is meg Jem is szörnyen udvarias volt, de végül mégiscsak neki lett igaza. Nem lehetett mást tenni. Leírta a vallomását tollal, ám ahogy közeledett a dél, kezdett elbátortalanodni. Rendszerint semmit nem élvezett jobban egy-egy Miss Röfivel folytatott vitánál, mivel az igazgató annyira ostoba volt, hogy szinte bármit mondhatott neki az ember, feltéve, hogy képes volt mindvégig megőrizni komoly és szomorú arckifejezését, de aznap nem volt kedve a dialektikához. Ideges volt, és megvetette magát azért, amiért ideges. Enyhén émelyegve ment végig a folyosón az igazgató irodája felé. Miss Röfi reggel a diákok előtt obszcénnek és elfajultnak nevezte a dolgot – vajon hogyan fogja jellemezni tettét a városiaknak? Maycomb élt-halt a pletykákért, biztos, hogy a létező legváltozatosabb sztorik fognak eljutni Atticushoz... Mr. Rufy az íróasztala mögött trónolt, mogorván meredve a bútordarabra. – Mit akarsz? – kérdezte anélkül, hogy felnézett volna. – Szeretném átadni ezt, uram – mondta Jean Louise, majd ösztönösen elhátrált az ajtó felé. Mr. Rufy felvette a vallomását, majd olvasatlanul összegyűrte, és a papírkosárba hajította a lapot. Jean Louise valósággal letaglózta a döbbenet. – Azért jöttem, Mr. Rufy, hogy... hogy mindent elmondjak, ahogy mondta. A... A Ginsberg’sben vettem őket – tette hozzá fölöslegesen. – Én nem akartam... Az igazgató dühtől elvörösödő fejjel emelte fel tekintetét az asztal lapjáról. – Ne beszélj itt nekem arról, hogy mit nem akartál! Még soha életemben nem találkoztam ilyen... Na, most bajban volt. Ám a férfi szavait hallgatva kezdett az a benyomása támadni, hogy Mr. Rufy megjegyzései inkább általánosságban a diákok ellen kelt ki, mintsem ellene, és csak a reggeli érzéseit fogalmazta újra. Kifakadását a megyében dívó egészségtelen magatartás elleni összefoglalóval zárta volna, ám Jean Louise közbevágott: – Csak azt akarom mondani, Mr. Rufy, hogy nem kell mindenki mást is hibáztatnia azért, amit tettem... elég, ha engem megbüntet érte. – Ezért a pimasz kis megjegyzésedért egy órával tovább bent maradhatsz tanítás után, ifjú hölgy! – sziszegte az igazgató összeszorított foggal, íróasztala szélébe kapaszkodva. A lány mély levegőt vett. – Azt hiszem, félreértés történt, Mr. Rufy. Én tényleg nem igazán értem, miért... – Nem érted, mi? Akkor hadd mutassam meg neked! Felkapott az íróasztalról egy kitépett füzetlapokból álló, vastag paksamétát, és vadul meglobogtatta az iratokat. – Te, kisasszony, te vagy a százötödik! Jean Louise megvizsgálta a papírlapokat. Mindegyiken pontosan ugyanaz állt: „Tisztelt Mr. Rufy! Úgy néznek ki, mint az enyéim”, alatta pedig egy aláírás; úgy tűnt, az iskolába járó valamennyi tizenkét évesnél idősebb lány vallomást tett az ügyben.
Egy percig mélyen a gondolataiba merülve állt, majd – mivel semmi nem jutott eszébe, amivel segíthetett volna Mr. Rufyn – csendben kisurrant az irodából. – Teljesen kikészült – mondta Jem később, miközben hazafelé autóztak ebédelni. Jean Louise a bátyja és Henry között ülve nemrég számolt be Mr. Rufy lelkiállapotáról a srácoknak, akik figyelmesen hallgatták szavait. – Zseni vagy, Hank – jelentette ki a lány. – Honnan jött ez az ötleted? Henry mélyet slukkolt a cigarettájából, majd kipöckölte a csikket az ablakon. – Tanácskoztam az ügyvédemmel – közölte grandiózusan. Jean Louise a szája elé kapta a kezét. – Még szép, hogy elmentem hozzá – folytatta Henry. – Tudod, hogy azóta ő intézi az ügyeimet, hogy még a térdéig sem értem, úgyhogy bementem a belvárosba, ismertettem vele a helyzetet, és egyszerűen a tanácsát kértem. – Atticus mondta, hogy ezt csináld? – kérdezte a lány álmélkodva. – Nem, a saját ötletem volt. Ő egy darabig ötölt-hatolt, mondván, hogy az egész csak a jogszabályok szelleme szerinti igazságszolgáltatás kérdése, vagy mi, meg hogy roppant érdekes, ugyanakkor igencsak bizonytalan helyzetben vagyok. Aztán megpördítette a székét, kinézett az ablakon, és közölte, hogy mindig igyekszik magát az ügyfelei helyébe képzelni... – Henry elhallgatott. – Folytasd! – Azt is említette, hogy a probléma kivételesen kényes természete miatt, és mivel semmi nem bizonyítja a bűnelkövetési szándékot, nem tartaná méltóságán alulinak, hogy port hintsen az esküdtek szemébe – bármit jelentsen is ez –, aztán meg, hogy... Á, nem tudom. – Dehogynem tudod, Hank... – Hát, mondott valamit a nagy számok nyújtotta biztonságról, meg arról, hogy ha a helyemben lenne, esze ágában nem lenne szemet hunyni egy hamis vallomás fölött, de amennyire ő tudja, minden melltömés ugyanúgy néz ki, aztán közölte, hogy ennél többet nem tehet értem. Ja, és hogy majd a hónap végén kiküldi nekem a számlát. Én meg még ki sem értem az irodájából, máris tudtam, mit kell tennem! – Hank... Mondott valamit arról, hogy mit fog mondani ezek után nekem? – kérdezte Jean Louise. – Hogy mit fog mondani neked? – fordult felé Henry. – Egy árva szót sem fog mondani, mert nem is mondhat semmit. Nem tudtad, hogy az ügyvéd és az ügyfele között elhangzó dolgok szigorúan bizalmasak? * Paff. Jean Louise lecsapta a papírpoharát az asztalra, széttörve a régi tükörképeket. A nap két óránál állt, ahogy tette azt tegnap is, és teszi majd holnap is. A pokol nem más, mint az örökké tartó elkülönültség. Vajon mit követett el, amiért arra ítéltetett, hogy élete hátralévő részében vágyakozóan feléjük nyújtsa a kezét, titkos utazásokat téve a régmúltba, de a jelent soha nem keresve fel? Hús vagyok a húsukból, vér a vérükből, ezt a földet túrtam, ez az otthonom. De mégsem vagyok az ő vérük, a földet pedig nem érdekli, hogy ki ássa fel; csak egy idegen vagyok ezen a koktélpartin.
16 – Mondd, Hank, hol van Atticus? – Szia, kedves – pillantott fel Henry az íróasztaláról. – Átment a postára. Én meg épp kávézni készültem – velem tartasz? Ugyanabból az okból kifolyólag követte a férfit végig az utcán, amely korábban arra késztette, hogy eljöjjön Mr. Cunningham fagylaltozójából, és betérjen az irodába: lopva újra és újra szemügyre akarta venni őket, hogy megbizonyosodjon arról, nem estek-e át valami ijesztő fizikai metamorfózison is, ugyanakkor nem akart beszélni velük, nem akart hozzájuk érni, és a legkevésbé azt akarta, hogy újabb gyalázatos tetteket kövessenek el a jelenlétében. Ahogy a vegyesbolt felé tartott Henry oldalán, eltűnődött azon, vajon Maycomb őszi vagy téli esküvőt tervez-e számukra. Különös szerzet vagyok, gondolta: csak akkor tudok ágyba bújni egy férfival, ha létezik köztünk valamiféle összhang. Most pedig még csak beszélgetni sem vagyok képes vele. Egyetlen szót sem tudok szólni a legrégebbi barátomhoz. Egymással szemben ültek az egyik fülkében; Jean Louise figyelmesen tanulmányozta a szalvétatartót, a cukrostálkát, a sóés a borsszórót. – Nagyon csöndben vagy – mondta Henry. – Milyen volt a Miss Alexandra-féle kávézás? – Gyalázatos. – Hester is ott volt? – Igen. Ő nagyjából egyidős veled meg Jemmel, igaz? – Ja, egy osztályba jártunk. Bill jelezte nekem reggel, hogy Hester teljes harci díszbe vágta magát a tiszteletedre. – Hank, ez a Bill Sinclair igencsak nyomasztó egy férj lehet. – Miért is? – Az a rengeteg ostobaság, amivel telebeszélte Hester fejét... – Milyen ostobaságok? – Ó, hát a katolikusok, a kommunisták, és isten tudja, még mi minden. Úgy tűnik, az egész egy nagy masszává állt össze Hester fejében. – Drágám, Hester számára Bill-lel kel és nyugszik a nap – kacagott fel Henry. – Minden szavát szentírásnak tekinti, annyira szereti azt a férfit. – Ez jelentené azt, hogy az ember szereti a férjét? – Hát, ennek elég sok köze van a dologhoz, igen. – Úgy érted, a nőnek el kell veszítenie a saját identitását, igaz? – kérdezte Jean Louise. – Bizonyos értelemben igen – felelte a fiatalember. – Akkor kétlem, hogy valaha is férjhez mennék. Még soha nem találkoztam olyan férfival, aki... – De hát te hozzám jössz feleségül, emlékszel? – Hank, akár itt és most is megmondhatom neked, hogy végre túl legyünk rajta: nem megyek hozzád feleségül. Pont, kész, vége. Nem akarta kimondani ezt, de képtelen volt visszafogni magát. – Ezt már hallottam. – Nos, akkor most azt is hallhatod, hogy ha valaha meg akarsz nősülni – ezt most valóban ő mond-
ja? –, jobb, ha elkezdesz feleséget keresni magadnak. Soha nem voltam szerelmes beléd, de mindig is tudtad, hogy szeretlek. Azt hittem, ezen az alapon öszszeházasodhatunk, de... – De micsoda? – Már azt sem tudom, hogy szeretlek-e még. Tudom, hogy fájdalmat okozok neked, de ez van – igen, ő mondta mindezt, ő volt az, aki szokásos öntudatos fellépésével épp összetörte a srác szívét kávézás közben. Hát, Henry is összetörte az ő szívét. A fiatalember arca kifejezéstelenné vált, majd elvörösödött, és élesen kirajzolódott rajta a sebhely. – Ezt nem gondolhatod komolyan, Jean Louise! – Minden egyes szót komolyan gondolok. Fáj, ugye? Naná, hogy fáj. Most már te is tudod, milyen érzés. Henry az asztal fölött átnyúlva megfogta a kezét, de a lány elhúzódott az érintése elől. – Ne nyúlj hozzám! – Mi a baj, kedvesem? Mi a baj? Megmondom én neked, mi a baj. De akad pár dolog, aminek nem fogsz örülni. – Jól van, Hank. Egyszerűen arról van szó, hogy ott voltam azon a gyűlésen tegnap. Láttam, amint Atticusszal ott sütkérezel a dicsőségben, egy asztalnál azzal a... azzal a szeméttel, azzal a borzalmas emberrel, és meg kell mondanom neked, hogy felfordult tőle a gyomrom. Egyszerűen csak az a férfi, akihez feleségül akartam menni, egyszerűen csak a saját apám, és egyszerűen csak olyan rosszul lettem, hogy elhánytam magam, és azóta is csak hányok! Az isten szerelmére, hát hogy tehetted ezt? Hogy tehettétek ezt? – Sok olyan dolgot kell megtennünk, amihez semmi kedvünk sincs, Jean Louise. – Miféle válasz ez? – tört ki a lányból a düh. – Azt hittem, Jack bácsinak végül teljesen elment az esze, de már nem vagyok olyan biztos a dologban! – Kedves... – mondta Henry. Az asztal közepére tolta a cukrostálkát, majd visszalökte a korábbi helyére. – Próbáld meg a következőképp nézni a helyzetet: a maycombi Polgárok Tanácsa nem más, csupán... csupán a Legfelsőbb Bíróság felé intézett tiltakozás, egyfajta figyelmeztetés a négereknek, hogy ne siettessék ennyire a dolgokat, és... – ...és rendelésre készült hallgatóság minden semmirekellő számára, aki hangosan niggerezni akar. Hogyan vehetsz részt valami ilyesmiben, mondd, hogyan...? Henry a lány felé tolta a cukortartót, aztán visszahúzta maga elé. Jean Louise kivette a kezéből a tálkát, és hangos csattanással lecsapta az asztal sarkára. – Ahogy mondtam, sok olyan dolgot kell megtennünk, amihez... – ...amihez semmi kedvünk... – ...hagynád, hogy befejezzem? Sok olyan dolgot kell megtennünk, amihez semmi kedvünk sincs. Ne, kérlek, hadd mondjam végig. Próbálok előszedni valamit, ami segít megértened, hogy miről beszélek... Ismered a Ku-Klux-Klant? – Igen, ismerem őket. – Maradj csöndben egy percig, kérlek. Valamikor régen a Klán tiszteletre méltó szervezet volt, olyasmi, mint a szabadkőművespáholyok. Mr. Finch fiatalkorában szinte valamennyi fontosabb ember a tagja volt. Tudtad, hogy ő is belépett? – Többé már nem lep meg, bármilyen szervezetnek volt is tagja Mr. Finch. Kezd összeállni a kép... – Hallgass, Jean Louise! Mr. Finch semmivel nem kedveli jobban a Klánt, mint bárki más, és ez akkoriban sem volt másképp. Tudod, miért lépett be közéjük? Hogy kiderítse, pontosan kik, pontosan
miféle emberek rejtőznek a csuklyák alatt. Egyetlenegy gyűlésre ment el, annyi elég is volt. Kiderült, hogy a Varázsló nem más, mint a metodista lelkész... – Pontosan a neki való társaság. – Fogd már be a szádat, Jean Louise! Próbálom megértetni veled édesapád indokait: a Klán akkoriban csak politikai szervezet volt, nem égettek kereszteket, de Mr. Finch már akkor is ugyanolyan kellemetlenül érezte magát olyan emberek társaságában, akik nem vállalják fel az arcukat, mint most. Tudnia kellett, kikkel kell majd harcba szállnia, ha egyszer úgy alakul... Ki kellett derítenie, kik ők, és... – Szóval az én nagyra becsült apám a Láthatatlan Birodalom tagja. – Ez negyven éve történt, Jean Louise... – Akkor mára már biztos ő a Nagy Sárkány. – Csak arra próbállak rávenni, hogy tekints az emberek tettei mögé, és lásd meg a motivációikat is – mondta Henry szenvtelen hangon. – Lehet, hogy első pillantásra úgy tűnik, egy adott személy valami nem túl jó dolog részese, de ne akarj rögtön ítéletet mondani az illető felett, hacsak nem ismered a cselekedetei mozgatórugóit is. Megesik, hogy valaki forr a dühtől, de tudja, hogy egy nyugodt válasszal többre megy, mint azzal, ha kimutatja a dühét. Megesik, hogy valaki megveti az ellenségeit, de tudja, hogy bölcsebb, ha megismeri őket. Mint mondtam, néha olyan dolgokat kell tennünk, amikhez... – Azt akarod mondani, hogy együtt menetelsz a csőcselékkel, és amikor eljön az ideje, akkor... – Mondd, kedves – mérte végig Henry a lányt –, belegondoltál már valaha abba, hogy a férfiak, igen, különösképpen a férfiak kénytelenek megfelelni bizonyos elvárásoknak, ha hasznára akarnak lenni a közösségnek, amelyben élnek? Nekem Maycomb megye az otthonom, kedves – folytatta. – Nem ismerek jobb helyet, ahol élhetnék. Gyerekkoromtól kezdve arra törekedtem, hogy jó hírem legyen. Maycomb ismer engem, és én is ismerem Maycombot; Maycomb bízik bennem, és én is bízom Maycombban. Maycomb jelenti a megélhetésem forrását, és jó életet biztosított számomra. De Maycomb kér is bizonyos dolgokat mindezért cserébe. Azt kéri, hogy élj elfogadhatóan tiszta életet, hogy lépj be a Kiwanis Klubba, hogy vasárnaponként templomba járj, hogy alkalmazkodj a szabályaihoz... Alaposan megvizsgálta a sótartót, fel-alá húzogatva hüvelykujját a bordázott felületen. – Ne feledd, kedves, hogy keményen meg kellett dolgoznom mindenért, amim valaha volt. Ott robotoltam abban az üzletben a tér túloldalán, és munka után rendszerint olyan fáradt voltam, hogy a leckémet is alig tudtam megírni. Nyáron édesanyám boltjában dolgoztam, és amikor nem álltam a pult mögött, olyankor mindig a házunkban javítgattam valamit. Jean Louise, nekem kölyökkoromtól fogva kepesztenem kellett azokért a dolgokért, amelyeket ti Jemmel magától értetődőnek tartottatok. Soha nem rendelkeztem bizonyos dolgokkal, amelyek nektek egyszerűen megadattak, és soha nem is fogok rendelkezni velük. Mindig csakis magamra számíthattam... – Ez mindnyájunkra igaz, Hank. – Nem, nem mindnyájunkra. Itt, Maycombban nem. – Mit akarsz mondani ezzel? – Azt, hogy vannak dolgok, amiket én egyszerűen nem tehetek meg, te pedig igen. – És miért is lennék én ilyen kivételezett helyzetben? – Mert Finch vagy. – Igen, Finch vagyok; na, és akkor mi van? – Na, és ezért ha úgy tartja kedved, bátran parádézhatsz a városban az overallodból kilógó ingben,
mezítláb, és Maycomb csak annyit mond: „Látszik rajta, hogy Finch, ő már csak ilyen.” Maycomb elvigyorodik, aztán ismét a maga dolgával törődik: a jó öreg Fürkész Finch sosem fog megváltozni. Maycomb örömét leli a cselekedeteidben, és abszolút hajlandó elhinni, hogy anyaszült meztelenül úszkálsz a folyóban. „Semmit nem változott – mondják a helybeliek –, még mindig ugyanaz a Fürkész Finch, aki régen volt. Emlékeztek, amikor...?” Henry letette a sótartót. – De ha Henry Clinton netán bármi jelét adja annak, hogy eltérne a normáktól, Maycomb nem azt mondja, hogy „látszik rajta, hogy Clinton”, hanem azt, „látszik rajta, hogy aljanép”. – Hank... Te is tudod, hogy ez az állítás nem igaz. Tisztességtelen és kicsinyes, de elsősorban nem igaz! – Pedig igaz, Jean Louise – jegyezte meg Henry szelíden. – Valószínűleg még soha nem gondoltál bele abba, hogy... – Hank, ez valamiféle komplexus nálad. – Nincs nekem semmiféle komplexusom, egyszerűen csak ismerem Maycombot. A legkevésbé sem érint érzékenyen a dolog, de Isten a tanúm, hogy abszolút tudatában vagyok ennek a jelenségnek. Maycomb egyértelműen tudatja velem, hogy vannak dolgok, amiket nem tehetek meg, és vannak, amiket meg kell tennem, ha... – Ha micsoda? – Nos, kicsim, én kifejezetten szeretnék itt élni, és kedvelem azokat a dolgokat, amelyeket a többi ember. Szeretném, ha a város továbbra is tisztelne engem, szeretném szolgálni Maycombot, szeretnék nevet szerezni magamnak ügyvédként, szeretnék pénzt keresni, szeretnék megnősülni és családot alapítani... – Pontosan ebben a sorrendben, igaz? Jean Louise felállt, és kivonult az üzletből. Henry a sarkában haladva követte, de az ajtóban egy pillanatra megtorpant, és odaszólt a pulthoz, hogy hamarosan kiegyenlíti a számlát. – Állj meg, Jean Louise! Megállt. – Igen...? – Csak azt próbálom megértetni veled, kedves, hogy... – Értek én mindent! – felelte a lány. – Értem, milyen rémült kis ember vagy; értem, mennyire félsz attól, hogy ne tedd meg azt, amire Atticus utasít, értem, mennyire félsz a saját lábadra állni, és mennyire félsz attól, hogy nem ülhetsz egy asztalnál a többi rámenős férfival... Megindult az utcán, úgy gondolva, hogy nagyjából a kocsi felé igyekszik. Úgy rémlett, az ügyvédi iroda előtt állt meg. – Várnál egy percet? – Rendben, várok. – Tudom, azt mondtam, vannak dolgok, amelyet te mindig is magától értetődőnek tartottál... – Igen, basszus, jó pár dolgot magától értetődőnek tartottam: például pontosan azokat a dolgokat, amelyeket szerettem benned. Úgy felnéztem rád, mint valami nem is tudom, mire, mert keményen megdolgoztál mindenért, amid volt, mindenért, amit elértél. Gondoltam, ezzel együtt jár néhány egyéb dolog is, de nyilván tévedtem. Azt hittem, van benned kurázsi, hogy férfi vagy, azt hittem... Továbbment, anélkül hogy tudatában lett volna, hogy Maycomb figyeli őt, vagy hogy Henry továbbra is ott talpal mellette szánalmasan, komikusan.
– Jean Louise, végighallgatnál, kérlek? – Mi van már megint, hogy a fene essen beléd?! – Csak egyvalamit akarok kérdezni tőled, csak egyet: mégis, mi a francot vársz el tőlem? Áruld el, szerinted mégis mi a francot kellene tennem? – Tenned? Azt várnám el, hogy tartsd távol azt az aranyozott hátsódat a Polgárok Tanácsának gyűléseitől! A legkevésbé sem érdekelne az sem, ha Atticus ülne veled szemben, a jobbodon az angol király, a balodon pedig maga Jehova – azt várom el tőled, hogy légy férfi, ennyi! Éles, gyors lélegzetet vett. – Én... ha végigcsinálsz egy istenverte háborút, akkor persze, hogy rettegsz, ám ha már végigcsináltad, akkor túl vagy rajta. De hogy aztán hazajössz Maycombba, hogy életed hátralévő részében is rettegj... hogy rettegj Maycombtól! Az Alabama állambeli Maycombtól... öregem! Odaértek az iroda bejáratához. – Megállnál egy pillanatra, Jean Louise? – ragadta meg Henry a lány vállát. – Kérlek! Hallgass végig... Tudom, hogy nem érek túl sokat, de gondolj csak bele egy percre a helyzetembe. Kérlek, gondolkodj! Hát nem érted, hogy ez a város jelenti számomra az életet? Az istenit, lehet, hogy a megye aljanépéhez tartozom, de akkor is része vagyok Maycomb megyének. Gyáva vagyok és kisszerű, arra sem vagyok méltó, hogy kicsináljanak, de akkor is ez az otthonom. Mégis mit szeretnél, mit tegyek? Kiáltsam világgá a háztetőről, hogy Henry Clinton vagyok, és azért jöttem, hogy közöljem veletek, mindannyian iszákosok vagytok? Hát nem érted, Jean Louise, hogy nekem itt kell élnem? – Értem, hogy egy istenverte képmutató vagy. – Azt próbálom megértetni veled, kedvesem, hogy te megengedheted magadnak azt a luxust, amit én nem. Te annyit kiabálhatsz, amennyi jólesik, én viszont nem. Hogyan lehetnék hasznára a városnak, ha mindenki ellenem fordul? Ha előállnék azzal, hogy... Nézd, azt ugye elismered, hogy megtanultam egy-két dolgot, és hogy bizonyos mértékben hasznára vagyok Maycombnak – ugye ezt azért elismered? Egy gyári munkás nem tudná elvégezni a feladatomat. Szerinted mindezt ki kellene hajítanom az ablakon, és vissza kellene mennem a vadonba, hogy beálljak valami pult mögé lisztet árulni az embereknek, miközben a tehetségemhez mérten a jogi tudásommal is segíthetném őket? Szerinted melyik ér többet? – Mondd, Henry, hogy vagy képes együtt élni magaddal? – Viszonylag könnyen. Néha egyszerűen nem a meggyőződésemnek megfelelően cselekszem. – Minket földrészek választanak el egymástól, Hank. Nem tudok túl sokat, de egyvalamit biztosan tudok: tudom, hogy képtelen lennék együtt élni egy képmutató emberrel. – Nem értem, miért – hangzott fel egy kellemes, szenvtelen hang a lány háta mögött. – A képmutató embereknek is ugyanúgy joguk van az élethez, mint bárki másnak. Jean Louise megfordult, és az apjára meredt. Atticus ott állt az ajtóban a tarkójára tolt kalappal, és felvont szemöldökkel rámosolygott.
17 – Miért nem nézed meg a rózsákat a téren, Hank? – kérdezte Atticus. – Talán kapsz is egy szálat Estelle-től, ha szépen kéred. Úgy látszik, ma még csak én kértem szépen. A férfi a gomblyukába tűzött friss, skarlátvörös bimbóhoz emelte a kezét. A tér felé nézve Jean Louise megpillantotta Estelle-t, aki fekete ruhájában kitartóan kapálgatott a tűző napon. Henry a lány felé nyújtotta a kezét, de aztán hagyta visszazuhanni az oldala mellé, és egyetlen szó nélkül távozott. Jean Louise elnézte, ahogy átvág a téren. – Te ezt mind tudtad róla? – fordult az apjához. – Hogyne. Atticus úgy bán Hankkel, mint a saját fiával, neki adta azt a szeretetet, amit eredetileg Jemnek szánt... Jean Louis hirtelen élesen tudatára ébredt annak, hogy pontosan ott állnak, ahol a bátyja meghalt. Atticus látta, hogy rázkódik össze a lány. – Még mindig nem vagy túl rajta, igaz? – kérdezte. – Igaz. – Nem gondolod, hogy ideje lenne továbblépni? Temesd el a halottaidat, Jean Louise. – Nem akarok erről beszélni, csak odébb akarok menni. – Akkor menjünk be az irodába. Az apja irodája mindig egyfajta vigaszt nyújtott számára. Barátságos hely volt, olyan hely, ahol ha nem is tűntek el, de elviselhetővé váltak a problémák. Kíváncsi lett volna arra, vajon ugyanazok a telekkönyvi kivonatok, akták, apja mesterségének ugyanazon kellékei hevernek most is az asztalon, mint akkor régen, amikor kifulladva beesett az irodába, hogy kérjen egy ötcentest, mert majd’ elepedt egy gombóc fagyiért. Atticus ilyenkor a belekotort a zsebébe, előhalászott egy marék aprót, és kivett belőle egy különleges, kifejezetten neki való ötcentest. Atticus ajtaja mindig nyitva állt a gyerekei előtt. A férfi lassan leült, és lánya felé fordult a székével. Jean Louise látta, hogyan suhan át arcán a fájdalom árnyéka. – Te ezt mind tudtad Hankről? – Igen. – Nem értem a férfiakat. – Nos, egyes férfiak, akik átverik a feleségüket a konyhapénzzel, soha nem vernék át a fűszerest. A férfiak hajlamosak különböző rekeszekben tartani az őszinteségüket: képesek arra, hogy bizonyos tekintetben teljességgel őszinték legyenek, más vonatkozásban pedig a bolondját járassák magukkal. Ne legyél ilyen szigorú Hankkel, majd összekapja magát. Jack azt mondta, felzaklattad magad valamivel. – Jack bácsi elmondta, hogy... – Nemrég felhívott, és többek közt azt is megemlítette, hogy ha még nem léptél hadiösvényre, akkor hamarosan megteszed. Mondjuk, abból, amit hallottam, úgy vélem, hogy ez már be is következett. Hát így. Jack bácsi elmondta neki. Mostanra már kezdte megszokni, hogy a családtagjai szépen, egyesével cserbenhagyják. Jack bácsi jelentette az utolsó cseppet a pohárban... a pokolba velük, mindnyájukkal! Rendben, akkor elmondja. Elmondja, amit akar, aztán megy. Nem fog leállni vitatkozni vele, tudta, hogy nem lenne semmi értelme. Atticus bármikor képes fölébe kerekedni, még soha életében nem nyert meg egyetlen vitát sem az apjával szemben, és egész biztos nem pont most fog megpróbálkozni a dologgal.
– Igen, felzaklattam magam valamivel: a Polgárok Tanácsával. Undorítónak tartom, és hajlandó vagyok a szemedbe is mondani. – Te kizárólag a New York-i újságokat olvastad mostanában, Jean Louise, így nem kétlem, hogy csupán a durva fenyegetéseket, a robbantásokat és az efféle dolgokat látod – dőlt hátra apja a székében. – A maycombi Tanács nem olyan, mint az Alabama északi részén vagy Tennesseeben működő Tanácsok. A mi Tanácsunk a saját fajtánkból áll, ők ülnek a vezetőségben, ők a tagjai. Fogadni mernék, hogy szinte a megye valamennyi lakosát láttad a gyűlésen, és fogadni mernék, hogy szinte mindenkit ismertél is. – Bizony, mindenkit, attól az álnok Willoughbytól kezdve. – Valószínűleg minden egyes ember más-más okból volt jelen – mondta Atticus. Ez volt az első olyan háború, amelyet ennyi különböző ok miatt vívtak – ki is mondta ezt? – Lehet, de mind egyetlen ok miatt találkoztak – jegyezte meg. – Elárulom, mi az a két ok, ami miatt én ott voltam a gyűlésen: a szövetségi kormányzat és az NAACP. Mondd, Jean Louise, mi volt az első reakciód a Legfelsőbb Bíróság döntésével kapcsolatban? Ez biztonságos kérdés volt, erre felelhetett. – Dühöngtem. Valóban dühöngött. Tudta, hogy érik a dolog, tudta, hogyan fognak dönteni, és azt hitte, felkészült rá, de miután megvette az újságot az egyik sarkon, és elolvasta a cikket, betért az első útjába akadó kocsmába, és ledöntött egy pohár bourbont, tisztán. – És miért? – Nos, azért, mert már megint meg akarják mondani nekünk, hogy mit tegyünk... – Azaz csak a fajtádnak megfelelően reagáltál – vigyorodott el az apja. – És mit gondoltál akkor, amikor ismét képes voltál használni a fejedet? – Nem sok mindent, de megijesztett a helyzet. Mintha az egészet rossz sorrendben csinálták volna... mintha a kocsit fogták volna a ló elé. – Amennyiben...? Érezte, hogyan ösztökéli az apja, de nem törődött vele. Ez biztonságos terep volt. – Amennyiben úgy tűnt, hogy miközben eleget akarnak tenni az alkotmány egyik módosításának, valósággal kiradíroznak egy másikat, méghozzá a tizediket.[45] Nem egy nagy módosítás, mindössze egy mondat az egész, valahogy mégis mintha ez lett volna a legjelentőségteljesebb. – Magadtól jutottál erre? – Igen, persze. Atticus, én semmit nem tudok az alkotmányról... – Eddig helytálló, amit mondasz. Folytasd! Mit folytasson? Mondja meg neki, hogy képtelen a szemébe nézni? Hát, ha hallani akarja a véleményét az alkotmányról, azt megkaphatja. – Nos, úgy tűnt, azért, hogy kielégítse a népesség egy kis hányadának valós igényeit, a Legfelsőbb Bíróság valami olyan borzalmas döntést hozott, ami... ami az emberek döntő többségére hatással lehet. Úgy értein, kedvezőtlen hatással. Atticus, én szinte semmit nem tudok a kérdésről, de... csak az alkotmányunk áll köztünk és mindenféle okoskodó fickók vágyai között, erre a Legfelsőbb Bíróság fürgén eltöröl egy egész kiegészítést, legalábbis nekem így tűnt. Hiába a fékek és ellensúlyok rendszere, de amikor arra kerül a sor, nemigen tudjuk megfékezni a Legfelsőbb Bíróságot, szóval akkor vajon ki fogja a macska nyakába akasztani a csengőt? Istenem, kezdek úgy beszélni, mintha a Színművészeti Stúdióból[46] szalajtottak volna.
– Hogy micsoda...? – Semmi. Csak... csak azt próbálom elmondani, hogy miközben megpróbáltunk jót cselekedni, sebezhetővé tettük magunkat valami olyasmi számára, ami komoly veszélyt jelenthet a saját személyiségünkre nézve. Jean Louise végigsimított a haján, és elnézte a szemközti falon sorakozó barna-fekete borítójú kötésű könyveket és a jogi szemle összegyűjtött évfolyamait, majd a bal keze felé eső falon lógó, a Kilenc Öregember[47] megfakult fényképet. Vajon Roberts él még? Nem tudta volna megmondani. – Tehát, épp azt kezdted mondani, hogy... – hallotta apja türelmes hangját. – Igen, épp azt kezdtem mondani... Nem sokat tudok a kormányzásról meg a közgazdaságtanról, és nem is szeretnék túl sokat tudni ezekről a dolgokról, de annyit tudok, hogy a szövetségi kormány számomra, a kisember és átlagpolgár számára leginkább a kietlen folyosókon való várakozással eltöltött órákat jelenti; és minél több ilyen folyosónk van, annál többet kell várnunk, én pedig annál inkább belefáradok az egészbe. Azok a vén reakciósok, ott azon a fényképen, ők tudták ezt – most viszont ahelyett, hogy a Kongreszszuson és a megyei törvényhozó testületeken keresztül próbálnánk meg tenni valamit, ahogy azt kellene, hiába igyekszünk helyesen cselekedni, csak annyit érünk el, hogy ők még könnyebben tudnak új folyosókat építeni, és mi még többet fogunk várakozni... Atticus kihúzta magát a székében, és hangosan felkacagott. – Mondtam, hogy nem sokat tudok a kérdésről – védekezett Jean Louise. – Kicsim, te olyan mértékben támogatod az egyes államok önrendelkezési jogát, hogy hozzád képest valósággal Roosevelt-párti liberális vagyok. – Az államok önrendelkezési jogát...? – Na, most, hogy már hozzászokott a fülem a női érveléstechnikához, azt hiszem, kiderült, hogy pontosan ugyanazokban a dolgokban hiszünk. Jean Louise már-már hajlott arra, hogy kilökje magából, amit látott és hallott, visszamenjen New Yorkba, és hagyja, hogy Atticus csupán emlékként éljen tovább benne. Hármuk emléke: az apja, a bátyja és ő, valamikor régen, amikor a dolgok még egyszerűek voltak, és az emberek nem hazudtak. De nem hagyhatta, hogy Atticus tovább gyarapítsa bűntetteit, nem hagyhatta, hogy a képmutatást is felvegye a listára. – De Atticus, ha hiszel mindebben, akkor miért nem azt teszed, ami helyes? Úgy értem, nem számít, milyen gyűlöletes döntést hozott a Legfelsőbb Bíróság, lennie kellett egy pontnak, ahol mindez elkezdődött... – Úgy érted, mivel így döntöttek, bele kell nyugodnunk a dologba? Hát nem, kisasszony, én nem így látom a kérdést. Ha azt hiszed, hogy állampolgárként egyetlen szó nélkül lenyelem mind ezt, nagyot tévedsz. Mint mondtad, Jean Louise, ebben az országban csak egyetlen dolog áll a Legfelsőbb Bíróság fölött, mégpedig az alkotmány... – Két malomban őrölünk. – Valamit igyekszel kikerülni... De mit? A Setét Torony. Roland vitéz a Setét Toronyhoz ért. A középiskolai irodalomórák; már emlékszem, Jack bácsi. – Hogy mi az? Azt próbálom mondani, hogy nem értek egyet azzal, amit tettek, és halálra rémít, ha belegondolok abba, hogyan tették, amit tettek, de ezt kellett tenniük. Ott volt előttük az ügy, úgyhogy cselekedniük kellett. Eljött az idő, Atticus, nekünk pedig helyesen kell cselekednünk... – Helyesen cselekedni?
– Igen. Esélyt kell adnunk a négereknek. – A négereknek? Hát azt hiszed, nincsenek esélyeik? – Hát, azt. – Mégis, mi akadályozza meg őket abban, hogy oda menjenek ebben az országban, ahova kedvük tartja, és bármit megszerezzenek maguknak, amit csak akarnak? – Te is tudod, hogy ez beugratós kérdés! Annyira rosszul vagyok már ettől a morális kétszínűségtől, hogy... Atticus bántotta őt, a lány pedig kimutatta, hogy érzi a fájdalmat. De semmit nem tehetett a dolog ellen. Az apja felvett egy ceruzát, és ütögetni kezdte vele az íróasztala lapját. – Mondd, Jean Louise, valóban úgy gondolod, hogy ha egy elmaradott népcsoport együtt él egy másik, az adott civilizációs formában fejlettebb népcsoporttal, abból valamiféle társadalmi Árkádia kerekedhet ki? A béke, a tisztesség és a megelégedettség országa? – kérdezte. – Látom, hogy keresztbe akarsz tenni nekem, Atticus, szóval a társadalomtudományt egyelőre ne keverjük bele a kérdésbe. Nyilván tudom, hogy igazad van, de hallottam egyszer valamit, egy jelmondatot, ami azóta sem megy ki a fejemből. Így szólt: „Egyenlő jogokat mindenkinek, senkinek nem járnak kiváltságok”, és számomra ez pontosan azt jelentette, amit jelentett, nem pedig azt, hogy a fehéreknek a pakli tetejéről, a négereknek pedig az aljáról osztjuk a lapokat, és... – Akkor nézzük máshonnan a kérdést – vágott közbe az apja. – Azt ugye elismered, hogy a néger népesség meglehetősen elmaradott? Ezt elfogadod? Tudod, mit jelent az „elmaradott” kifejezés, igaz? – Igen. – És azzal is tisztában vagy, hogy itt, Délen a döntő többségük képtelen teljes mértékben osztozni az állampolgársággal járó felelősségekben, igaz? – Igen. – Mégis azt szeretnéd, hogy állampolgárságuk minden előnyét élvezhessék? – Az istenit, Atticus, teljesen kiforgatod a szavaimat! – Fölösleges káromkodnod. Gondold csak végig a helyzetet: a folyón túl, Abbott megyében komoly problémák vannak. A lakosság háromnegyed részét négerek alkotják, és annak a tanítóképző iskolának köszönhetően a szavazóképes polgárok között nagyjából egyforma arányban vannak a feketék és a fehérek. Na mármost, vajon mi történne, ha megváltozna ez az arány a négerek javára? A megye nem tudná betölteni a köztisztviselői pozíciókat, mivel ha a négerek kiszavaznák a fehéreket, feketék ülnének minden megyei hivatalban... – Miért vagy ilyen biztos ebben? – Használd a fejedet, kicsim... A négerek mindig választási blokkokban szavaznak. – Olyan vagy, mint az az egykori lapkiadó, aki azzal küldte ki a rajzolóját a spanyol-amerikai háborúba, hogy „maga csak szállítsa a rajzokat, én majd szállítom a háborút”. Pontosan ugyanilyen cinikus vagy te is. – Csupán néhány alapvető igazságot próbálok megértetni veled, Jean Louise. Nemcsak olyannak kell látnod a dolgokat, amilyeneknek lenniük kellene, hanem olyannak is, amilyenek valójában. – Akkor miért nem mutattad meg nekem a dolgokat a maguk valójában, amikor még a térdeden lovagoltam? Miért nem vigyáztál jobban, amikor a történelemkönyveket olvastad fel nekem, meg azokat a dolgokat, amelyekről azt hittem, hogy jelentenek számodra valamit, miért nem mutattad meg, hogy az egész körül ott húzódik egy kerítés, rajta a „Csak fehéreknek!” felirattal?
– Következetlen vagy – mondta a férfi szelíden. – Miért is? – Kis híján a halálba pocskondiázod a Legfelsőbb Bíróságot, majd hirtelen irányt váltasz, és elkezdesz úgy beszélni, mint az NAACP. – Édes istenem! Nem a négerek miatt vagyok dühös a Legfelsőbb Bíróságra; tény, hogy a négerek megszégyenítették a bíróságot, de nem ettől gurultam méregbe. Az borított ki, amit a tizedik módosítással műveltek, meg a tényektől elrugaszkodott gondolkodásmódjuk. A négerek... A mi háborúnk... a te személyes háborúd kiszámíthatatlan velejárói. – Csak nem párttag lettél? – Az isten szerelmére, Atticus, miért nem pofozol fel inkább? Apja nagyot sóhajtott, és elmélyültek a szája körüli ráncok; begyulladt ízületektől sajgó kezei a sárga ceruzával játszadoztak. – Hadd mondjak neked valamit, Jean Louise, most rögtön, a lehető legtisztábban fogalmazva. Régimódi vagyok ugyan, de amit most mondok, abban teljes szívemmel hiszek: mondhatni, hogy a jeffersoni demokrácia híve vagyok. Tudod, mit jelent ez? – Hát, azt hittem, Eisenhowerre szavaztál, Jefferson meg a Demokrata Párt legnagyobb alakjainak egyike, vagy mi. – Akkor ülj vissza az iskolapadba – mondta az apja. – Manapság a Demokrata Pártnak csak annyi köze van Jeffersonhoz, hogy a rendezvényeik alkalmával kifüggesztik az arcképét. Jefferson azt vallotta, hogy a teljes állampolgárság olyan kiváltság, amelyet mindenkinek ki kell érdemelnie, hogy a teljes állampolgárságot nem szabad könnyedén osztogatni, vagy könnyedén venni. Szerinte az ember nem szavazhatott pusztán azért, mert ember – ehhez megbízható, felelős személynek kellett lennie. Jefferson szerint a szavazati jog olyan kiváltság, amelyet mindenkinek magának kellett kivívnia, méghozzá egy, az élni és élni hagyni elv alapján szerveződő gazdaságban. – Te most újraírod a történelmet, Atticus. – Nem, szó sincs erről. Talán hasznodra válna, ha megvizsgálnád, mit is akartak valójában az alapító atyák, ahelyett hogy teljes egészében az általánosan elterjedt véleményre támaszkodsz e téren. – Lehet, hogy Jefferson-párti vagy, de egészen biztos, nem vagy demokrata. – Ahogy Jefferson sem volt az. – Akkor meg mi vagy, valami sznob vagy ilyesmi? – Igen. Ha a kormányzatról van szó, elfogadom, ha sznobnak neveznek. Szeretném, ha hagynák, hogy magam boldoguljak egy elnéző gazdaságban, szeretném, ha az államuk anélkül intézhetné az ügyeit, hogy beleszólna a kérdésbe az NAACP, hiszen ennek a szervezetnek fogalma sincs az államunk ügyeiről, és semmi köze sincs ezekhez az ügyekhez. Az NAACP több bajt kevert az elmúlt öt évben, mint... – Atticus, az NAACP az általam az elmúlt két napban látott dolgok feléért sem felelős – szólt közbe a lány. – Mi magunk okozzuk a problémákat. – Mi magunk? – Igen, mi magunk. Eszébe jutott-e bárkinek az államok önrendelkezési jogáról és a különféle kormányzati formákról való magasztos szónoklatok közepette, hogy segítsen a négereken? Ez a hajó már elment, Atticus – folytatta Jean Louise. – Hátradőltünk, és hagytuk, hogy megjelenjen a színen az NAACP, mert annyira dühösen vártuk a Legfelsőbb Bíróság ítéletét, és annyira feldühített minket az, amit tettek, hogy természetes módon azonnal elkezdtünk niggerezni. Rajtuk töltöttük ki a
kormánnyal szembeni ellenérzéseinkből fakadó dühünket. Egyetlen centit sem engedtünk, inkább hanyatt-homlok elrohantunk a kérdés elől. Amikor az lett volna a feladatunk, hogy megpróbáljunk segíteni a négereknek abban, hogy megtanuljanak együtt élni a Legfelsőbb Bíróság döntésével, olyan gyorsan visszavonultunk, hogy azt Napóleon is megirigyelte volna. Azt hiszem, ez volt az első alkalom a történelmünk során, hogy megfutamodtunk, és aki megfutamodik, az elveszti a háborút. Mégis, hova mehettek, kihez fordulhattak volna a négerek? Azt hiszem, bőven megérdemeljük mindazt, amit az NAACP-től kaptunk. – Szerintem te magad sem gondolod komolyan, amit mondasz, Jean Louise. – Minden egyes szavamat komolyan gondolom. – Akkor helyezzük gyakorlati alapokra a kérdést! Szeretnéd, ha egész kocsirakománnyi néger jelenne meg egyszerre az iskoláinkban, a templomainkban és a színházainkban? Szeretnéd, ha a világunk részeivé válnának? – Ők is emberek, nem? És amikor hasznot hoztak nekünk, akkor boldogan importáltuk őket az országba. – Szeretnéd, hogy a gyerekeid olyan iskolába járjanak, amelyet lebutítottak a négerek kedvéért? – Te is tudod, hogy ennek a mi iskolánknak, itt az utca végében, egyszerűen nem lehetne még ennél is alacsonyabb a színvonala. A négereknek is meg kell adni ugyanazokat az esélyeket, mint bárki másnak, nekik is joguk van ugyanazokhoz a lehetőségekhez... Atticus megköszörülte a torkát. – Nézd, Fürkész, te most dühös vagy, mert azt láttad, hogy valami olyasmit teszek, amit rossznak tartasz, de azért igyekszem megértetni veled az álláspontomat. Kétségbeesetten igyekszem... Csak hogy tudd: eddigi tapasztalataim alapján a fehér az fehér, a fekete pedig fekete. Még soha nem találkoztam olyan érveléssel, amely meggyőzött volna ennek az ellenkezőjéről; ugyanakkor – bár hetvenkét éves vagyok – továbbra is nyitottan állok a kérdéshez. Gondolkozz egy kicsit – folytatta a férfi. – Vajon mi történne, ha a négerek egyszerre teljes polgárjogot kapnának? Megmondom én neked: egy újabb rekonstrukció várna ránk. Valóban azt szeretnéd, hogy olyan emberek irányítsák az államot, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy kell ezt csinálni? Szeretnéd, ha olyan emberek irányítanák ezt a várost, akik... Nem, nem, várj egy percet! Igen, mindannyian tudjuk, hogy Willoughby egy gazember, de ismersz akár csak egyetlen négert is, aki az övéhez fogható tudással rendelkezik? Valószínűleg Zeebo lenne Maycomb polgármestere – tényleg azt szeretnéd, hogy egy hozzá fogható kvalitású személy kezelje a város pénzét? Tudod jól, hogy itt, Délen, a négerek számbeli fölényben vannak. Kicsim, úgy látszik, nem érted, hogy az itteni négerek, általánosságban véve továbbra is csupán a gyermekkorukat élik. Legalábbis tudnod kellene, hiszen egész életedben láttad az erre utaló jeleket. Komoly előrehaladást tettek a fehér életmódhoz történő felzárkózás terén, de még messze vannak a céltól. Jó ütemben, a tőlük kitelő tempóban haladtak előre, és minden korábbinál többen váltak szavazó állampolgárokká; aztán feltűnt a színen az NAACP a maga elrugaszkodott követeléseivel, illetve a kormányzattal kapcsolatos selejtes ötleteivel... Felróhatjuk-e a délieknek, ha megorroltak azon, hogy olyasvalakik akarták megmondani nekik, mihez kezdjenek a saját népükkel, akiknek fogalmuk sincs a Délvidék mindennapi problémáiról? Az NAACP nem törődik azzal, hogy egy néger birtokolja, vagy csupán bérli-e a földet, amit megművel, nem törődik azzal, mennyire ért az illető a földműveléshez, és azzal sem, hogy a négerek megpróbálnak-e szakmát tanulni, hogy megállhassanak a saját lábukon – ó, nem, az NAACP csak a szava-
zatokkal törődik. Hibáztathatod-e a délieket azért, amiért ellen akarnak állni azon személyek inváziójának, akik szemmel láthatóan annyira szégyellik a saját fajtájukat, hogy fel akarják számolni azt? Mondd, hogy lehet, hogy itt nőttél fel, azt az életet élted, amit éltél, és mégis csak azt látod, hogy lábbal tiporják a tizedik módosítást? Jean Louise, ezek az emberek tönkre akarnak tenni bennünket – hát hol voltál te eddig? – Itt, Maycombban. – Hogy érted ezt? – Úgy, hogy itt nőttem fel a házadban, mégsem tudtam soha, hogy mi jár a fejedben. Csak azt hallottam meg, amit mondtál, te pedig elmulasztottad megemlíteni, hogy természetünknél fogva jobbak vagyunk a négereknél, akik – az isten áldja azt az ostoba, gyapjas fejüket – nem is képesek ennél többre jutni; elmulasztottad megemlíteni azt, amit Mr. O’Hanlon elmondott tegnap. Valójában a te szavaidat hallottam, csak hagytad, hogy Mr. O’Hanlon mondja ki őket. Gyáva vagy, sznob vagy és zsarnok vagy, Atticus. Amikor az igazságról beszéltél, elfelejtetted megemlíteni, hogy az igazságnak semmi köze az egyes emberekhez... Hallottam, hogy beszéltél ma reggel Zeebo fiának ügyéről, és annak, amit mondtál, semmi köze nem volt Calpurniához; semmi köze nem volt ahhoz, hogy mit jelentett számunkra Cal, hogy milyen hűségesen szolgálta a családunkat... Ha meglátsz egy négert, az NAACP-t látod, és máris oda a jogszabályok szelleme szerinti igazságszolgáltatás, ugye? Emlékszem az ügyre, amelyben azt a nemi erőszakkal vádolt néger fiút képviselted, de eddig nem láttam meg a lényeget. Semmi kétség, szereted az igazságot: az absztrakt igazságot, amelyet pontról pontra leírhatsz a tényvázlatodban, amelynek semmi köze nincs ahhoz a fekete sráchoz, mert nem más, mint egy ügyesen összeállított tárgyalótermi beszéd. Az eset felbolygatta azt a rendszerető elmédet, neked pedig rendet kellett teremtened a rendetlenségben, ez egyfajta kényszer nálad, de most már kezded érteni a helyzetet... Jean Louise eddigre már felállt, és a széke támlájába kapaszkodott. – A szemedbe vágom a dolgot, Atticus, és bele is dörgölöm, ha kell: jobb, ha figyelmezteted ifjú barátaidat arra, hogy ha meg akarják őrizni az életmódjukat, az otthonukban kell nekilátniuk a feladatnak. Nem az iskolákban, nem a templomokban, nem másutt, mint az otthonukban. Mondd csak meg nekik ezt, és nyugodtan hozd fel példaként a te vak, erkölcstelen, félrevezetett, niggerimádó lányodat. Haladj előttem csengővel az utcán, és kiabáld, hogy „Tisztátalan!”. Említs meg engem, mint a legnagyobb tévedésedet: Jean Louise-t, aki annyi ostobaságot hallott a fehér aljanépektől, akikkel együtt járt iskolába, de ezzel az erővel akár ne is járt volna iskolába, annyira kevés hatással volt rá mindez. A lány, akinek szentírás volt minden, amit az apjától hallott. Te vetetted el bennem ezeket a magokat, Atticus, és most az egész visszahullik a fejedre... – Befejezted, amit mondani akartál? – Még a felénél sem járok – vigyorodott el gúnyosan a lány. – Soha nem fogom megbocsátani, amit velem tettél. Becsaptál, elüldöztél az otthonomból, és a senki földjén találtam magamat... De rendben: megértettem, hogy többé nincs helyem Maycombban, és azt is, hogy már soha sehol nem fogok valódi otthonra lelni. Az isten szerelmére, miért nem nősültél meg újra? – csuklott el Jean Louise hangja. – Miért nem vettél feleségül valami kedves, ostoba déli hölgyet, aki tisztességesen felnevelt volna engem, aki holmi affektáló, kényeskedő magnóliát nevelt volna belőlem, aki folyton a szempilláját rebegteti, és kizá-
rólag az édes kicsi férjecskéért él? Akkor száz százalékig tipikus maycombivá válhattam volna: szépen leéltem volna a kis életemet, megajándékoztalak volna pár unokával, akiket imádhatnál; olyanná váltam volna, mint Alexandra néni, szépen legyezgettem volna magam a verandán elterülve, és boldogan haltam volna meg. Miért nem mondtad el nekem, mi a különbség igazság és igazság között, helyes cselekedet és helyes cselekedet között? Miért nem? – Mert nem tartottam szükségesnek, és még most sem tartom annak. – Nos, szükséges lett volna, és ezt te is tudod. Az istenit! És ha már Istenről beszélünk, miért nem mondtad el nekem, hogy a különböző fajokat Isten teremtette, és azzal a szándékkal tette a négereket Afrikába, hogy aztán elmehessenek hozzájuk a misszionáriusok, és elmondhassák nekik, hogy Isten szereti őket, de azt akarja, hogy maradjanak csak ott, ahol vannak? Miért nem mondtad el, hogy súlyos hiba volt áthozni őket ide, és hogy ezért őket terheli a felelősség? Miért nem mondtad el, hogy Jézus mindenkit szeret ugyan, de többféle embertípus létezik, akiket mind eltérő méretű kerítés vesz körbe, és Jézus azt akarta, hogy mindenki szabad legyen, de csak ezeken a kerítéseken belül... – Szállj le a földre, Jean Louis! Apja hangja annyira könnyedén csengett, hogy Jean Louisenak elakadt a szava. Hiába temette maga alá Atticust a lány kirohanásának hulláma, a férfi továbbra is csak ült a székében, és nem volt hajlandó dühbe gurulni. Jean Louise valahol mélyen mindig is érezte, hogy nem úrihölgy, de úgy gondolta, a világon semmi nem akadályozhatja meg abban, hogy úriember legyen – mégis tovább dolgoztak benne a dugattyúk. – Rendben, leszállok a földre, méghozzá ide a nappaliba; leszállok ide melléd. Én hittem benned. Úgy felnéztem rád, Atticus, ahogy soha életemben nem néztem fel senkire, és ahogy már soha nem is fogok felnézni senkire. Ha legalább néha utaltál volna arra bármivel is, hogy olykor megszegted a nekem adott szavadat, ha legalább egyszer-egyszer türelmetlen vagy rosszkedvű lettél volna velem szemben... Ha kisszerűbb ember lettél volna, talán képes lennék elfogadni, amit tettél. Ha időnként hagytad volna, hogy rajtakapjalak valami aljas cselekedeten, akkor megértettem volna, amit tegnap láttam a bíróságon, és csak annyit mondtam volna, az öregem Már Csak Ilyen, mert valahol menet közben lett volna alkalmam felkészülni... Atticus együttérző, már-már könyörgő pillantást vetett lányára. – Látom, azt hiszed, hogy valami egyértelműen gonosz dologban veszek részt – mondta. – A Polgárok Tanácsa jelenti az egyetlen menedékünket, Jean Louise... – Mr. O’Hanlon lenne az egyetlen menedékünk? – Kicsim, örömmel kijelenthetem, hogy a Tanács tagjainak többsége a legkevésbé sem hasonlít Mr. O’Hanlonra. Remélem, észrevetted, milyen röviden mutattam be őt. – Igen, Atticus, tömör voltál, de az a fickó, az... – Mr. O’Hanlonnak nem előítéletei vannak: Mr. O’Hanlon egyszerűen szadista. – Akkor miért hagytátok, hogy beszédet mondjon? – Mert szeretett volna. – Hogy micsoda...? – Bizony – folytatta apja határozatlanul. – Sorra járja a Polgárok Tanácsának helyi szervezeteit az államban; tőlünk is engedélyt kért arra, hogy felszólaljon nálunk, mi pedig megengedtük neki. Valószínűnek tartom, hogy valamilyen massachusettsi szervezet pénzeli... Atticus körbepördítette a székét, hogy a lányának hátat fordítva kinézhessen az ablakon. – Azt próbálom megértetni veled, hogy Maycombban mindössze egyfajta védelmi mechanizmus lé-
tezik, amellyel... – Védelmi mechanizmus, a francokat! Most nem az alkotmányról vitázunk, Atticus. Hadd próbáljak én is megértetni veled valamit! Te minden emberrel ugyanúgy bánsz: soha életemben nem láttam, hogy azon az arcátlan, lekezelő módon viselkedtél volna a négerekkel, amelyet az itteni fehérek fele tanúsít abban a pillanatban, amint szóba állnak egy négerrel, amint megkérik, hogy végezzen el nekik valamit. Ha egy négerhez beszélsz, a te hangodban sosincs jelen az a bizonyos parancsoló árnyalat; mégis feltartott kézzel megálljt parancsolsz a négereknek általánosságban, kijelentve, hogy „eddig, és ne tovább!”. – Jean Louise, azt hittem, megegyeztünk abban, hogy... – Megegyeztünk abban, hogy elmaradottak és írástudatlanok – vágta rá a lány szarkazmustól csöpögő hangon –, hogy koszosak és komikusak és élhetetlenek és semmire sem jók, hogy gyerekesek és ostobák, legalábbis néhányan közülük, de van valami, amiben nem egyeztünk meg, és soha nem is fogunk megegyezni. Te nem vagy hajlandó elismerni, hogy ők is emberek. – Miért is...? – Mert megtagadod tőlük a reményt. Minden fejjel, karral és lábbal rendelkező ember úgy született erre a világra, hogy remény volt a szívében. Ez nincs benne az alkotmányban, ezt a templomban szedtem össze valamikor. Igen, a legtöbb néger egyszerű ember, de ettől még nem lesznek alsóbbrendű, félállati lények. Te pedig azt mondod nekem, hogy Jézus ugyan szereti őket, de azért nem túlzottan. Rettenetes eszközöket használsz, hogy elérd a többség számára jónak tartott céljaidat. Meglehet, hogy a céljaid valóban jók – azt hiszem, én is ugyanezekben a célokban hiszek –, de akkor sem kezelheted sakkfiguraként az embereket, Atticus. Nem tehetsz ilyesmit. Hitler meg az az orosz csőcselék is tett szép dolgokat a hazájáért, de közben emberek millióit mészárolták le... – Hitler, hm? – mosolyodott el a férfi. – Te sem vagy különb nála, egyáltalán nem vagy különb nála! Csak annyi a különbség, hogy te a testük helyett a lelküket akarod megölni. Azt mondod nekik: „Legyetek jók. Viselkedjetek jól, és ha jók lesztek, és szót fogadtok nekünk, sokra vihetitek az életben, de ha nem, akkor nem adunk nektek semmit, sőt, még azt is elvesszük tőletek, ami már megadatott nektek.” Tudom, hogy ez egy lassú folyamat, Atticus, pontosan tudom, de azt is tudom, hogy le kell játszódnia. Kíváncsi vagyok, mi lenne, ha tartanátok itt, Délen egy „legyünk kedvesek a négerekhez!” hetet. Vajon mi történne, ha a Délvidék csupán egyetlen hétig egyszerű, elfogulatlan udvariassággal viszonyulna hozzájuk? Szerinted ettől csak megjátszanak magukat, vagy lehet, hogy feltámadna bennük az önérzet? Megesett már veled, hogy valaki semmibe vett téged, Atticus? Tudod, milyen érzés ez? Nem, ne mondd nekem azt, hogy csak gyerekek, és nem érzik, ha lekezelően bánunk velük: én is voltam gyerek, és én is éreztem, ha ez történt, úgyhogy nyilván a felnőtt gyerekek is megérzik a dolgot. Akik igazán lekezelően bánnak veled, azok azt éreztetik, annyira undorító vagy, hogy nem vagy méltó arra, hogy emberi lényekkel érintkezz. Már az is rejtély számomra, hogy lehetnek a négerek olyan jók, amilyenek, miután vagy száz évig következetesen tagadtuk azt, hogy emberek lennének. Kíváncsi vagyok, miféle csodákat vihetnénk végbe, ha csak egyetlen hétig tisztességesen és udvariasan viselkednénk velük. Persze tudom, hogy semmi értelme nem volt elmondanom mindezt, mert soha nem fogsz engedni az igazadból. Nem is találok szavakat arra, mennyire rászedtél engem, de ne aggódj emiatt, én vagyok a hibás, én voltam ostoba. Azt hiszem, te vagy az egyetlen ember, akiben valaha is teljes mértékben
megbíztam, és most végem van. – Megöltelek téged, Fürkész. Ezt kellett tennem. – Ne halandzsázz itt nekem! Te egy kedves, aranyos öregúr vagy, és én egyetlen szavadat sem hiszem el többé. Megvetlek téged, és megvetek mindent, amit képviselsz. – Nos, én szeretlek téged. – Ne merd ezt mondani nekem! Még hogy szeretsz! Én elhúzok innen, Atticus: nem tudom, hova, de elmegyek. Soha életemben nem akarok találkozni többé egyetlen Finchcsel sem! – Ahogy tetszik. – Te kétszínű, gyáva, vén, csíkosfarkú szemétláda! Csak ülsz ott, kijelentve, hogy „ahogy tetszik”, miután kiütöttél, miután átgázoltál rajtam és leköptél, csak ülsz ott, és azt mondod „ahogy tetszik”, amikor minden, amit valaha szerettem ezen a világon, minden... csak ülsz ott, és azt mondod „ahogy tetszik”... még hogy szeretsz engem! Te rohadék! – Ennyi elég lesz, Jean Louise. „Ennyi elég lesz” – pont, ahogy akkoriban utasította rendre őt, amikor még hitt benne. Szóval nemcsak megöl, de még csavar is egyet a dolgon... Hogy képes így gúnyt űzni belőlem? Hogy képes így bánni velem? Isten az egekben, vigyél el innen... Istenem, vigyél el innen...
VII 18 Fogalma sem volt, hogyan sikerült beindítania és az úton tartania az autót, fogalma sem volt, hogyan sikerült komoly baleset nélkül hazaérnie. Szeretlek. Ahogy tetszik. Ha ezt nem mondta volna, talán túlélhettem volna a dolgot, gondolta Jean Louise. Ha tisztességesen küzdött volna meg velem, visszahajíthattam volna rá a szavait, de a higanyt képtelen vagyok megragadni, képtelen vagyok megtartani a kezemben. Bement a szobájába, és az ágyra hajította a bőröndjét. Itt születtem, pont itt, ahol ez a bőrönd hever... Miért nem fojtottál meg már akkor? Miért hagytad, hogy ilyen sokáig éljek? – Te meg mit csinálsz, Jean Louise? – Csomagolok, nénikém. – De hát van még nálunk tíz napod – állt meg az ágy mellett Alexandra. – Valami baj van? – Az isten szerelmére, hagyj békén, Alexandra néni! – Megköszönném, ha nem használnád ezt a jenki kifejezést ebben a házban! – húzta fel az orrát az asszony. – Mi történt? Jean Louise odalépett a szekrényhez, lerángatta a ruháit a fogasokról, majd visszatért az ágyhoz, és mindet begyömöszölte a bőröndbe. – Így nem lehet csomagolni – mondta Alexandra. – Én így szoktam. Felkanalazta a cipőjét az ágy mellől, és azt is bevágta a ruhák mellé. – Mi történt, Jean Louise? – Nénikém, akár kommünikét is közzétehetsz arról, hogy olyan messzire megyek Maycombtól, hogy száz év alatt sem érnék vissza! Soha többé nem akarom látni ezt a várost és egyetlen lakóját sem; és ez mindnyájatokra érvényes, a temetkezési vállalkozótól kezdve a hagyatéki bíróság elnökén át egészen a metodista egyháztanács elnökéig! – Összevesztél Atticusszal, igaz? – Igaz. Alexandra leült az ágyra, és egymásba fűzte az ujjait. – Nem tudom, min kaptatok össze, Jean Louise – és ha rád nézek, azt kell mondanom, csúnya veszekedés lehetett –, egyvalamit viszont tudok: a Finchek soha nem futamodnak meg. – Jézusom, ne kezdd nekem azt, hogy mit tesznek és mit nem tesznek a Finchek! Torkig vagyok azzal, hogy mit tesznek a Finchek, egy másodpercig sem vagyok képes tovább hallgatni ezt! Apámra egyszerűen nem találok szavakat, Jack bácsi meg olyan, mintha ő lenne Alice Csodaországban! Te pedig, te egy fellengzős, szűk látókörű, vén... Elhallgatott: valósággal megigézte a nagynénje arcán végigfutó könnycseppek látványa. Még soha nem látta sírni az asszonyt; és amikor sírt, Alexandra pont úgy nézett ki, mint a többi ember. – Kérlek, bocsáss meg, nénikém... Kérlek, kérlek, mondd, hogy megbocsátasz nekem... Ez tényleg övön aluli ütés volt. Alexandra ujjai szórakozottan tépdesték az ágytakaró díszes rojtjait.
– Semmi gond. Ne aggódj emiatt. – Ma valahogy nem vagyok önmagam – csókolta arcon Jean Louise a nagynénjét. – Gondolom, amikor valaki fájdalmat okoz nekem, az az első reakcióm, hogy én is megpróbálok fájdalmat okozni valakinek. Én nem vagyok úrihölgy, nénikém, de te egyértelműen az vagy. – Tévedsz, ha azt hiszed, hogy nem vagy úrihölgy, Jean Louise – felelte Alexandra, miközben megtörölte a szemét. – Bár néha roppant különösen viselkedsz. Lecsukta a bőrönd fedelét. – Hidd csak azt még egy ideig, hogy úrihölgy vagyok, nénikém... Mondjuk, úgy délután ötig, amikor is hazajön Atticus, és akkor majd megtudod, hogy nem ez a helyzet. Hát, isten veled! Már a kocsihoz cipelte ki a csomagját, amikor meglátta, hogy feltűnik, majd megáll a házuk előtt a város egyetlen, fehér taxija, és dr. Finch száll ki belőle. Gyere el hozzám. Ha már képtelen vagy tovább elviselni az egészet, gyere el hozzám. Nos, képtelen vagyok tovább elviselni téged. Képtelen vagyok tovább elviselni a példabeszédeidet és a szöszmötölésedet. Hagyj békén. Vicces vagy és aranyos, meg minden, de kérlek, hagyj békén. A szeme sarkából látta, ahogy nagybátyja békésen elindul felé a kocsifelhajtón; alacsony ember létére milyen nagyokat lép, gondolta. Ez lesz az egyik dolog, amire emlékezni fogok vele kapcsolatban. Elfordult, hogy kinyissa csomagtartót, de első nekifutásra a slusszkulccsal próbálkozott. A másik kulccsal sikerrel járt. – Készülsz valahova? – Igen. – És hova? – Beszállok a kocsiba, bemegyek a maycombi elágazáshoz, addig ülök az állomáson, amíg be nem fut az első vonat, és arra aztán felszállok. Mondd meg Atticusnak, hogy ha vissza akarja kapni az autóját, küldjön érte valakit. – Hagyj fel az önsajnálattal, és figyelj ide! – Jack bácsi, én már annyira belefáradtam abba, hogy odafigyelek rátok, hogy sikítani tudnék dühömben! Nem hagynál békén? Leszállnál rólam végre? Lecsapta a csomagtartó fedelét, kirántotta a kulcsot, és ahogy felegyenesedett, pontosan telibe találta a száját dr. Finch vad, visszakezes pofonja. Balra billent, csak hogy beleütközzön nagybátyja gonoszan visszafelé lendülő tenyerébe. Megbotlott, és a kocsiba kellett kapaszkodnia, hogy el ne essen; dr. Finch arca vibrálni látszott, apró, táncoló fénypontok homályosították el a látását. – Igyekszem felkelteni a figyelmedet – mondta a férfi. A szeméhez, a halántékához nyomta a kezét, majd oldalra döntött fejéhez szorította; kis híján elájult, hányingerrel küzdött, és úgy érezte, mintha forogna körülötte a világ. Vér tolult a szájába, ezért vakon a földre köpött. Lassanként alábbhagyott a fejében visszhangzó gongszó, és a füle sem csengett már. – Nyisd ki a szemed, Jean Louise. Pislogott néhányat, míg végül fókuszba ugrott előtte nagybátyja alakja. Dr. Finch sétapálcája a férfi hóna alatt pihent, mellénye makulátlan állapotban, gomblyukában élénkvörös rózsabimbó virított. Zsebkendőt nyújtott a lány felé, Jean Louise pedig megtörölte a száját. Elgyengült a kimerültségtől. – Oda a szenvedély? Bólintott. – Képtelen vagyok tovább harcolni velük.
– De csatlakozni sem vagy képes hozzájuk, igaz-e? – mormolta nagybátyja, miközben karon fogta őt. Kezdett feldagadni a szája, és csak nehezen tudta mozgatni az ajkát. – Majdnem kiütöttél... Annyira fáradt vagyok. A férfi egyetlen szó nélkül bekísérte a házba, végig az előszobán, a fürdőszobáig. Leültette a kád szélére, és odalépett a gyógyszeres szekrényhez: kinyitotta az ajtaját, feltette a szemüvegét, félrebillentett fejjel vizsgálódott egy darabig, majd levett egy üveget a felső polcról, kihalászott egy vattacsomót a dobozából, és visszafordult az unokahúgához. – Fordíts fölfelé a fizimiskádat! – mondta. Egy kevés folyadékot öntött a vattára az üvegből, és csúnya fintort vágva kitisztította a lány sebeit. – Na, most már nem fognak elfertőződni. Zandra! – kiáltott ki az előszobába. – Mit akarsz, Jack? – tűnt fel Alexandra a konyha felől. – Jean Louise? Azt hittem, te már... – Most ne ezzel törődj! Akad egy kis misszionárius vanília a háznál? – Ugyan már, Jack, ne butáskodj! – Na, ide vele! Tudom, hogy a gyümölcstortába is szoktál tenni. A mennyei kegyelemre kérlek, nővérem, hozz már egy kis whiskey-t! Menj be a nappaliba, Jean Louise. A lány kábán engedelmesedett, majd a nappaliba érve leült. Nagybátyja két pohárral a kezében tért vissza: az egyikben háromujjnyi whiskey volt, a másikban víz. – Kapsz tíz centet, ha egy hajtásra megiszod – mondta. Jean Louise így tett, és majd’ megfulladt. – Tartsd vissza a lélegzetedet, te ostoba! Na, kísérd le gyorsan! Kikapta a férfi kezéből a vizespoharat, felhajtotta a tartalmát, és behunyt szemmel hagyta, hogy végigkússzon az erein az alkohol forrósága. Amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy nagybátyja a kanapén ülve, békésen vizsgálgatja őt. – Hogy érzed magad? – kérdezte végül dr. Finch. – Melegem van. – Az a szesz hatása. Azt mondd meg, hogy van a fejed. – Üres lap, uram[48] – felelte elhaló hangon. – Ne idézgess itt nekem, te durcás gyermek, hanem mondd meg, hogy érzed magad! Jean Louise összeráncolta a homlokát, és megérintette érzékeny ajkát a nyelvével. – Valahogy másképp. Itt ülök veled, de pont olyan, mintha a New York-i lakásomban lennék. Nem is tudom... vicces. Dr. Finch felállt, zsebre tette a kezét, de aztán meggondolta magát, és inkább összefonta a karját a háta mögött. – Nos hát, azt hiszem, megyek, és magam is iszom egyet a történtekre. Soha életemben nem ütöttem meg egyetlen nőt sem; talán felpofozom a nagynénédet is, lássuk, mi lesz! Te csak üldögélj itt egy darabig. Jean Louise üldögélt, majd felkuncogott, amikor meghallotta, hogyan pöröl nagybátyja a konyhában a nagynénjével. „Még szép, hogy iszom egy pohárral, Zandra. Megérdemlem. Nem mindennap ütök meg nőket, és én mondom, ha nem vagy hozzászokva, sokat kivesz belőled az ilyesmi... ó, Jean Louise jól van... nem látom be, mi a különbség aközött, hogy issza vagy eszi-e az ember... csak idő kérdése, és mindannyian a pokolra jutunk... ne legyél már ilyen szentfazék, nővérem, még nem fekszem részegen a padlón... de hát hogyhogy csak ilyen van?”
Úgy érezte, mintha megállt volna az idő, ő pedig valamiféle kellemesnek is mondható légüres térben lebegne. Sehol nem volt körülötte szilárd talaj, nem volt egyetlen élőlény sem, mégis mintha baráti aura vette volna körül ezen a közönyös helyen. Kezdek becsípni, gondolta. Nagybátyja ruganyos léptekkel, egy hosszú nyakú, jéggel, vízzel és whiskey-vel töltött pohárból kortyolgatva jött vissza a nappaliba. – Idenézz, mit szereztem Zandrától, miután halálra szekáltam a gyümölcstortáival! Jean Louise megpróbálta falhoz szegezni a férfit. – Határozottan az az érzésem, hogy tudod, mi történt délután. – Így van. Minden egyes szóról tudok, ami elhangzott közted és Atticus között, azt meg szinte a házamból is hallottam, amikor Henrynek nekirontottál. A vén gazember követett a belvárosig. – Hallgatóztál? Komolyan mondom, ez... – Természetesen nem hallgatóztam. Szerinted most már képes vagy megvitatni a történteket? Megvitatni? – Azt hiszem, igen. Feltéve, hogy nyíltan beszélsz velem; nem hiszem, hogy képes lennék most elviselni Colenso püspök történetét. Dr. Finch elegánsan letelepedett a kanapéra, és közelebb hajolt a lányhoz. – Nyíltan fogok beszélni veled, kedvesem. És tudod, miért? Mert most már megtehetem. – Most már megteheted? – Igen. Tekints vissza! Tekints vissza a tegnapi napra, a ma reggeli kávézásra, a délután eseményeire... – Honnan tudsz te a kávézásról? – Még sosem hallottál a telefonkészülékről? Zandra örömmel megválaszolta néhány jól átgondolt kérdésemet. Túlzottan egyértelmű jelzéseket adsz, Jean Louise. Délután – igaz, hogy kerülő úton, de – próbáltam segítséget nyújtani neked, hogy megkönynyítsem a dolgodat, hogy betekintést nyújtsak a helyzetbe, és megkönnyítsem kissé a... – Mit könnyíts meg, Jack bácsi? – Hogy megkönnyítsem a születésedet. Dr. Finch belekortyolt az italába, Jean Louise pedig a poháron keresztül látta, hogyan csillan fel nagybátyja barna szeme. Ez az, amit mindig elfelejtesz vele kapcsolatban, mondta magának: mindig olyan buzgón elpiszmog valamivel, hogy nem veszed észre, milyen alaposan megfigyel közben téged. Bolond, vagy legalábbis annak tetteti magát, de valójában ravasz, mint a róka. És sokkal többet tud bármelyik rókánál... Te jó ég, berúgtam. – ...tekints hát vissza – mondta épp a nagybátyja. – Még mindig benned van, igaz? Visszatekintett, és igen, ott volt, ott volt minden egyes szó. Valami mégis megváltozott. Csendben, az emlékeibe merülten ült. – Még mindig itt van minden, Jack bácsi – szólalt meg végül. – Megtörtént, igen. De tudod, most már valahogy elviselhetőbb a dolog. Valahogy... kibírható. Igazat mondott, jóllehet még messze nem tette meg azt az utat az időben, amely elviselhetővé teszi a dolgokat. Csodálkozva nézett a férfira. – Hála istennek! – mondta dr. Finch halkan. – És tudod, miért elviselhető már, kedvesem? – Nem, de elégedett vagyok a dolgok állásával. Nem akarok kérdezősködni, szeretném, ha minden így maradna.
Nagybátyja fürkész tekintetének tudatában félrebillentette a fejét. Korántsem bízott a férfiban: ha nekiáll Mackworth Praedről beszélni, és kijelenti, hogy pont olyan vagyok, mint az angol költő és politikus, már napnyugta előtt kint leszek az állomáson. – ...előbb-utóbb magadtól is rájönnél – hallotta a férfi hangját –, de hadd gyorsítsam fel kicsit a folyamatot, elvégre sűrű napod volt. Azért elviselhető, mert már önmagad vagy, Jean Louis. Tehát nem Mackworth Praed, hanem önmagam. A nagybátyjára pillantott. – Meglehetősen összetett kérdés ez – mondta dr. Finch, miközben kinyújtotta a lábát –, és nem szeretném, ha abba a fárasztó hibába esnél, hogy elkapatod magad a komplexusaiddal: a végén még egész életünkben azokkal untatnál bennünket, úgyhogy ezt inkább kihagyjuk. Tudod, Jean Louise, mindenki egyedül él a lelkiismerete szigetén, minden ember számára a saját lelkiismerete szolgál őrszemül. Kollektív tudatosság nem létezik. Ez új volt, különösen Jack bácsitól. De hadd beszéljen csak, előbb-utóbb úgyis átkeveredik valahogy a tizenkilencedik századba. – No mármost, te, kisasszony, aki szintén saját lelkiismerettel születtél, valahol útközben tengerimakként hozzátapadtál az édesapád lelkiismeretéhez. Amire felnőttél, öntudatlanul is elkövetted azt a hibát, hogy összekeverted őt Istennel. Soha nem láttad benne az embert, aki emberi szívvel rendelkezik és emberi hibákat követ el; persze azt meg kell hagyni, hogy nem lehetett egyszerű dolgod, mert apád ritkán követ el hibákat, de azért hozzánk hasonlóan ő is hibázik néha. Mondhatni, érzelmi nyomorék voltál: kizárólag rá támaszkodtál, és tőle vártál minden választ, azt feltételezve, hogy a te válaszaid mindig megegyeznek majd az ő válaszaival. Figyelmesen hallgatta a kanapén ülő alakot. – Amikor aztán véletlenül megláttad, hogy valami olyasmit tett, ami számodra pontosan a lelkiismerete – és egyben a te lelkiismereted – antitézisének tűnt, szó szerint képtelen voltál elviselni a megrázkódtatást. Fizikai rosszullét tört rád, és pokollá vált az életed. Meg kellett ölnöd magad, vagy neki kellett megölnie téged, hogy aztán különálló entitásként létezhess. Megölni magamat. Megölni őt. Ölnöm kellett, hogy élhessek... – Úgy beszélsz, mintha már régóta tudnád mindezt... – Mert tudtam, ahogy édesapád is. Néha eltűnődtünk, vajon mikor és minek kapcsán válik majd el egymástól a lelkiismeretetek... Hát, most már tudjuk – mosolyodott el dr. Finch. – Örülök, hogy a közelben voltam, amikor elkezdődött a kalamajka, mert Atticusszal nem tudtál volna úgy beszélgetni, ahogy most velem... – Miért nem? – Mert őt nem hallgattad volna meg. Képtelen lettél volna végighallgatni, amit mond. Az isteneink távol vannak tőlünk, Jean Louise, és soha nem is szabad alászállniuk az emberek szintjére. – Akkor ezért... ezért nem pofozott fel? Ezért nem is próbált védekezni? – Hagyta, hogy egyesével összetörd az ikonjaidat. Hagyta, hogy emberi lénnyé fokozd le őt. Szeretlek. Ahogy tetszik. Miközben bármelyik barátjával csupán lendületes vitára, heves eszmecserére, az eltérő és berögzült nézőpontok ütköztetésére került volna sor, az apját megpróbálta megsemmisíteni. Darabokra akarta tépni őt, össze akarta zúzni, ki akarta törölni a létezésből. Roland vitéz a Setét Toronyhoz ért. – Érted, amit mondok, Jean Louise? – Igen, Jack bácsi. Értem. Dr. Finch keresztbe vetette a lábát, és zsebre vágta a kezét.
– Amikor végül felhagytál a meneküléssel, és megfordultál... ahhoz elképesztően nagy bátorság kellett. – Micsoda...? – Ó, nem arról a bátorságról beszélek, amely rábírja a katonákat, hogy keljenek át a senki földjén: ők azért szedik össze a bátorságukat, mert kénytelenek rá. A te bátorságod viszont... nos, ez az élni akarásból, az önfenntartási ösztönből ered. Néha ölnünk kell egy kicsit, hogy élhessünk, és ha mégsem tesszük... nos, a nők ez esetben rendszeresen álomba sírják magukat, és mindennap kimosatják az anyjukkal a harisnyájukat. – Hogy érted azt, hogy amikor felhagytam a meneküléssel? – Tudod, sok mindenben hasonlítasz édesapádra – kuncogott fel dr. Finch. – Erre próbáltam rámutatni korábban; sajnálattal kell beismernem, hogy olyan taktikát alkalmaztam, amelyet a néhai dohánygyáras George Washington Hill is megirigyelt volna. Szóval, sok mindenben hasonlítasz apádra, kivéve, hogy te bigott vagy, ő pedig nem. – Hogy micsoda? Dr. Finch beharapta, majd előrelökte az alsó ajkát. – Ühüm. Bigott vagy. Nem egy nagy bigott, csak egy olyan átlagos, tarlórépa nagyságú. Jean Louis felkelt, odalépett a könyvespolchoz, és levette az értelmező szótárt. – „Bigott” – olvasta –, „adott vallás, párt, hiedelem vagy vélemény mellett csökönyösen, elviselhetetlenül elkötelezett személy”. Magyarázatot várok, uram! – Mindössze igyekeztem megválaszolni kérdéseid áradatát. De hadd időzzek el kissé ennél a meghatározásnál. Vajon mit tesz egy bigott személy, ha olyasvalakivel találkozik, aki megkérdőjelezi a véleményét? Nem hátrál meg, és nem hajlik meg. Meg sem próbál odafigyelni az illetőre, csak kirohanást intéz ellene. No mármost, téged valósággal kifordított magadból minden apaproblémák öregapja, így hát elmenekültél... és istenemre, hogy szaladtál! Kétségkívül hallottál néhány kifejezetten bántó kijelentést, amióta itthon vagy – folytatta a férfi –, de ahelyett, hogy harci méned nyergébe pattantál volna, hogy vaktában lesújts valakire, te megfordultál, és elmenekültél. Gyakorlatilag kijelentetted, hogy: „Nem tetszik nekem, ahogy ezek az emberek viselkednek, így hát nem pazarlom rájuk az időmet.” Pedig jobb, ha szánsz némi időt az emberekre, kedvesem, különben sosem nősz fel, és hatvanéves korodban is pontosan ugyanolyan leszel, amilyen most vagy – akkor pedig többé nem az unokahúgom leszel, hanem klinikai eset. Hajlamos vagy arra, hogy egyáltalán ne adj teret az elmédben mások eszméinek, függetlenül attól, milyen ostobák szerinted az emberek. Dr. Finch összekulcsolta a kezét a tarkóján. – Édes istenem, kicsim, bár az emberek nem értenek egyet a Klánnal, semmiképp nem próbálják megakadályozni azt, hogy a tagjai lepedőbe bújjanak, és nyilvánosan bolondot csináljanak magukból. Miért hagytátok, hogy Mr. O’Hanlon beszédet mondjon? Mert szeretett volna. Istenem, mit tettem? – De Jack bácsi, hát erőszakosak, és... – Nos, ez megint csak másik dolog, és ismét csak olyasmi, amit elfelejtettél számításba venni édesapáddal kapcsolatban. Szertelen módon despotákat, Hitlereket, csíkosfarkú szemétládákat emlegettél... apropó, honnan ez a kifejezés? Egy hideg téli éjszaka jut eszembe róla, amikor oposszumvadászatra indultunk... Jean Louise összerezzent.
– Ezt is elmondta? – kérdezte. – Ó, igen, de ne aggódj amiatt, hogy miket vágtál a fejéhez. Ügyvédbőre van, és illették már ennél durvább kifejezésekkel is. – De nem a saját lánya. – Nos, mint mondtam... Jean Louise emlékei szerint ez volt az első alkalom, amikor a nagybátyja térítette vissza őt a tárgyhoz, és nem fordítva történt a dolog. Emlékei szerint ez volt a második olyan alkalom, amikor a nagybátyja nem a tőle megszokott módon viselkedett: az elsőre akkor került sor, amikor csak némán ült régi otthonuk nappalijában, a halk mormolást hallgatva (az Úr soha nem mér ránk többet, mint amennyit el tudunk viselni), majd egy idő után megjegyezte: „Sajog a vállam. Akad egy kis whiskey ebben a házban?” A mai nap a csodák napja, gondolta a lány. – ...parádézhat a Klán, ahogy csak kedve tartja, de ugye tudod, hogy ki lenne az első ember, aki megpróbálná megállítani őket, ha robbantgatni és verekedni kezdenének? – Tudom. – Édesapád a törvény szerint él: mindenáron igyekszik megakadályozni, hogy valaki bántalmazza egy embertársát, aztán megfordul, és magát a szövetségi kormányt próbálja megállítani – épp úgy, ahogy te, gyermekem. Te is megfordultál, és birokra keltél a saját bálványoddal; de ne feledd, apád mindig mindent a törvény betűjének és szellemének megfelelően tesz. Egyszerűen így él. – Jack bácsi... – Nehogy elárasszon itt nekem a bűntudat, Jean Louise! Nem tettél ma semmi rosszat. És John Henry Newman[49] nevére kérlek, nehogy elkezdj a bigottságod miatt aggódni: mint mondtam, mindössze tarlórépa nagyságú bigott vagy. – De Jack bácsi... – És azt se feledd, hogy visszatekintve könnyű látni, milyenek voltunk tegnap vagy épp tíz évvel ezelőtt; mindig azt nehéz felismerni, hogy milyenek vagyunk most. Ha ezt a trükköt elsajátítod, már boldogulni fogsz. – Jack bácsi, én azt hittem, hogy már a főiskolán átestem ezen az egész „kiábrándultam a szüleimből” dolgon, de van még valami... Dr. Finch a zakója zsebeiben turkált, majd amikor meglelte, amit keresett, kivett egy szálat a dobozból, és a lányhoz fordult: – Van gyufád? Jean Louise megigézve meredt a nagybátyjára. – Azt kérdeztem, akad-e gyufád... – Elment az eszed? Hiszen engem könyörtelenül elpáholtál, amikor megláttad, hogy... Te vén gazember! Jack bácsi valóban minden teketória nélkül így tett az egyik karácsonykor, amikor rajtakapta a néhány lopott cigarettával a veranda alá bekuporodó lányt. – Ebből is láthatod, hogy nincs igazság a földön. Igen, néha rágyújtok, ezt az egy engedményt tettem az öregkornak. Néha azon kapom magam, hogy nyugtalan vagyok... és így legalább tudok mit kezdeni a kezeimmel. Jean Louise talált egy levél gyufát a széke melletti asztalon: meggyújtott egyet, és odatartotta nagybátyja cigarettájához. Tud mit kezdeni a kezeivel, gondolta; kíváncsi lennék, vajon hány beteg gyereket állítottak talpra ezek az egykor gumikesztyűbe bújtatott, személytelen, mindenható kezek. Bolond,
az hát. Dr. Finch töprengve nézegette a hüvelyk-, illetve mutatóés középső ujja között tartott cigarettát. – Színvak vagy, Jean Louis – jelentette ki. – Mindig is az voltál, és mindig is az leszel. Csak az intelligencia, a jellem, és az ehhez hasonló tulajdonságok terén megnyilvánuló különbségeket veszed észre másokban. Soha senki nem ösztökélt arra, hogy faji alapon szelektálva tekints az emberekre, és hiába a faji kérdés napjaink legégetőbb problémája, továbbra sem vagy képes fajokban gondolkodni, csakis az egyes személyeket látod magad előtt. – De Jack bácsi, azért nem akarok elszökni, és feleségül menni egy négerhez, vagy ilyesmi. – Tudod, mivel majd’ húsz évig praktizáltam, én leginkább a viszonylagos szenvedésük alapján vizsgálom az embereket, de azért megkockáztatok egy apróbb kijelentést. Nincs semmi a nap alatt, ami kimondaná, hogy pusztán azért, mert egy iskolába jársz egy négerrel, vagy akár egy csapat négerrel, később aztán egy négerrel szeretnél majd házasságot kötni. Ezt is az állítást csak a fehér hatalom hívei terjesztik a tamtamdobjaikon. Mondd, hány vegyes házasságot láttál New Yorkban? – Így belegondolva, átkozottul keveset. Mármint arányaiban nézve. – Tessék, itt a válasz. Ezek a fehér szélsőségesek valójában kifejezetten agyafúrtak: ha nem tudnak megrémíteni bennünket az „alapvetően alsóbbrendűek” szöveggel, az egészet a szex ártalmas kipárolgásaiba burkolják, mert tudják, hogy ez az egyetlen dolog, amitől déli, fundamentalista szívünk mélyén rettegünk. Igyekeznek félelmet kelteni az anyákban, azt állítva, hogy gyermekeik felnőve négerekbe fognak beleszeretni, de ha nem csinálnának ekkora ügyet belőle, csak ritkán merülne fel ez a kérdés; amikor pedig felmerül, olyankor is megoldható lenne magánügyként. Az NAACP-nek is akad elszámolni való ja e téren, de a fehér hatalom hívei rettegnek attól, ha valaki észszerűen gondolkozik, mert tudják, hogy a hűvös logikával szemben mindig alulmaradnak. Az előítéletben, ebben a szennyes szóban, és a hitben, ebben a tiszta kifejezésben akad valami közös: mindkettő ott kezdődik, ahol a józan ész véget ér. – Ez azért furcsa, nem? – Csak egyike e világ furcsaságainak – dr. Finch felkelt, és elnyomta a cigarettáját a kanapé melletti asztalon álló hamutartóban. – Most pedig vigyél haza, ifjú hölgy. Már majdnem öt óra, hamarosan indulnod kell édesapádért. Jean Louise kizökkent a gondolataiból. – Menjek el Atticusért? De hát soha nem leszek képes ismét a szemébe nézni! – Ide figyelj, te leány: meg kell szabadulnod egy húszéves szokásodtól, mégpedig gyorsan, úgyhogy most azonnal neki is láthatsz. Szerinted Atticus villámokat fog szórni rád? – Azok után, amiket mondtam neki? Azután, hogy... Dr. Finch határozottan a padlóra koppintott sétapálcájával. – Mondd, Jean Louise, egyáltalán ismerted te valaha édesapádat igazán? Nem. Még soha. Halálra volt rémülve. – Úgy vélem, meglepetésben lesz részed – mondta a nagybátyja. – Képtelen vagyok rá, Jack bácsi. – Ne mondd nekem, hogy képtelen vagy rá, te leány! Ha még egyszer meghallom ezt, komolyan mondom, neked eresztem a botomat! Kisétáltak az autóhoz. – Elgondolkodtál már azon, hogy hazaköltözz, Jean Louis? – Haza?
– Leköteleznél, ha felhagynál azzal, hogy valamennyi mondatom utolsó mellékmondatát illetve szavát megismétled. Igen, haza. A lány elvigyorodott: nagybátyja ismét kezdett ismét a jól ismert Jack bácsi lenni. – Nem – felelte. – Nos, megkockáztatva, hogy túlterhellek téged, felteszem neked a kérdést: vállalkoznál arra a feladatra, hogy elgondolkozz ezen? Talán nem vagy tisztában vele, de lenne keresnivalód itt, Délen. – Úgy érted, Atticusnak szüksége lenne rám? – Nem egészen. Maycombra gondoltam. – Ó, az tényleg remek lenne: én az egyik oldalon, mindenki más pedig az ellenkezőn. Ha az itteni élet olyasfajta vég nélküli fecsegésből áll, mint amilyet ma délelőtt kellett végighallgatnom, nem hiszem, hogy túlzottan beleillenék a képbe. – Íme, még valami, amit elmulasztottál észrevenni: meglepődnél, ha tudnád, hány déli fiatal áll a te oldaladon, már ha az oldal a megfelelő kifejezés. Nem vagy egyedi eset: a vadon tele van hozzád hasonló személyekkel, de belőled elkelne errefelé egy kicsivel több is. A lány beindította a motort, és kitolatott az utcára. – Mégis, mit csinálnék itt? – kérdezte. – Nem vagyok képes megküzdeni velük, semmi harci kedv nincs már bennem... – Nem harcról beszélek, hanem arról, hogy minden reggel elmész dolgozni, este pedig hazajössz, vagy meglátogatod a barátaidat. – Képtelen lennék olyan helyen élni, Jack bácsi, amely nem ért egyet velem, és amellyel nem értek egyet. – Hmm... Lord Melbourne egyszer azt mondta... – Ha megpróbálod elmondani nekem, mit mondott Lord Melbourne, most azonnal megállítom a kocsit, és kiteszlek! Tudom, mennyire utálsz gyalogolni: épp elég neked annyi, hogy vasárnaponként elsétálsz a templomba, meg hogy körbenoszogatod azt a macskát a hátsó udvarban. Itt helyben kiteszlek; nehogy azt hidd, hogy viccelek! – Igencsak harciasan viselkedsz egy gyenge öregemberrel szemben – sóhajtott fel dr. Finch –, de ha továbbra is tudatlanságban kívánsz létezni, az a te bajod... – Gyenge, na persze! Nagyjából annyira vagy gyenge, mint egy krokodil – mondta Jean Louis, megérintve sajgó ajkát. – Ám legyen. Ha nem hagyod, hogy megosszam veled Lord Melbourne gondolatait, megfogalmazom a dolgot a saját szavaimmal: a barátaidnak olyankor van szükségük rád, Jean Louise, amikor tévednek, nem pedig akkor, amikor igazuk van. – Hogy érted ezt? – Úgy, hogy bizonyos érettség szükséges ahhoz, hogy az ember manapság a Délvidéken éljen. Még nem tettél szert erre az érettségre, de mintha már felsejlett volna benned az árnyéka. Még nem elég alázatos az elméd... – Azt hittem, hogy az Úrnak félelme jelenti a bölcsesség kezdetét. – Ez egy és ugyanaz: alázat. A férfi házához érve Jean Louise leállította a motort. – Mondd, Jack bácsi, mihez kezdjek Henryvel? – Amihez előbb-utóbb egyébként is kezdenél. – Szakítsak vele tapintatosan?
– Ühüm. – Miért? – Mert nem a te fajtád. Azt szeretsz, akit csak akarsz, de férjet a saját fajtádból válassz. – Nézd, nem fogok vitába kezdeni veled az aljanép idevágó érdemeiről... – Egyáltalán nem erről van szó. Kifárasztottál, és vacsorázni is akarok. Dr. Finch a hüvelykés mutatóujja közé fogta a lány állát. – Viszontlátásra, kisasszony! – Miért bajlódtál ma ennyit velem? Tudom, mennyire gyűlölsz kimozdulni otthonról. – Mert a gyermekem vagy. Ti voltatok Jemmel azok a gyerekek, akik soha nem adattak meg nekem. Valamikor régen adtatok nekem valamit, és igyekszem törleszteni az adósságomat. Rengeteget segítettek nekem ti ketten... – Mégis hogyan? – Nem tudtad? – szaladt a magasba dr. Finch szemöldöke. – Atticus végül nem szánta rá magát, hogy elmondja nektek? Mondjuk, meglep, hogy Zandra sosem... Édes istenem, azt hittem, egész Maycomb tudja. – Mit tud egész Maycomb? – Szerelmes voltam édesanyádba. – Édesanyámba? – Ó, igen. Amikor hazajöttem Nashville-ből karácsonyozni abban az évben, amikor Atticus feleségül vette őt, egyből fülig beleszerettem. És még mindig szeretem... Tényleg nem tudtad? Jean Louise a kormányra hajtotta a fejét. – Jack bácsi, annyira szégyellem magam, hogy azt se tudom, mit tegyek. Én meg nekiálltam itt kiabálni, és... Meg tudnám ölni magam! – A helyedben nem tenném: mára már épp elég volt az izgalmakból. – Szóval, te végig...? – Igen, kedvesem. – És Atticus tudta? – Természetesen. – Jack bácsi, én úgy érzem magam, mintha összementem volna ötcentisre. – Nos, nem ez volt a szándékom. Nem vagy egyedül, Jean Louise, nem vagy egyedi eset. Most pedig indulj édesapádért! – És ezt csak így ki tudod jelenteni? – Ühüm, pont így. Mint mondtam, mindig is különlegesek voltatok számomra Jemmel: ti voltatok az én álomgyermekeim,[50] de ahogy Kipling mondta, ez már egy másik történet... Hívj fel holnap, és keresünk neked egy komoly férfit.[51] Jean Louise senki mást nem ismert, aki képes volt egyetlen mondaton belül három szerzőtől is idézni úgy, hogy a végén még értelme is legyen annak, amit mond. – Köszönöm, Jack bácsi. – Én köszönöm, Fürkész. Dr. Finch kiszállt az autóból, és becsukta az ajtót, majd bedugta a fejét az ablakon, felhúzta a szemöldökét, és szemérmesen illedelmes hangon rákezdte: Szerfelett különös hölgy voltam egykor,
Folyton rossz kedély vagy idegláz emésztett.[52] Jean Louise már félúton járt a belváros felé, amikor eszébe jutott. Rátaposott a fékre, kihajolt az ablakon, és odakiáltott a távolba vesző, szikár alaknak: – De csakis becsületes csínyeket követünk el,[53] ugye, Jack bácsi?
19 Ahogy belépett az ügyvédi iroda előterébe, látta, hogy Henry még mindig az asztalánál ül. – Hank... – Helló. – Fél nyolckor...? – Rendben. Most, hogy kijelölték szakításuk időpontját, Jean Louise-t ismét elárasztották az érzelmei, ő pedig elébe ment az áradatnak. Henry hozzátartozott a lényéhez, épp olyan időtlenül, akár Finch’s Landing, a Coninghamek, vagy Old Sarum. A város és a megye olyan dolgokra tanította meg Hanket, amelyeket ő sosem ismert, és soha nem lenne képes megtanulni; Maycombnak sikerült elérnie, hogy a jövőben csupán a legjobb barátjaként lehessen hasznára a fiúnak. – Te vagy az, Jean Louise? Megijedt apja hangjától. – Igen, én vagyok. Atticus kijött az irodájából, majd leakasztotta a kalapját és a botját a hallban álló fogasról. – Mehetünk? Mehetünk. Képes vagy szóba állni velem, feltenni nekem ezt a kérdést. Hát mi vagy te? Hiszen megpróbáltalak kitörölni a létezésből, megpróbáltalak a földbe taposni, te pedig azt kérdezed tőlem, mehetünk-e? Nem tudlak legyőzni, és arra sem vagyok képes, hogy csatlakozzak hozzád. Nem tudtad? Odalépett a férfihoz. – Atticus, én annyira... – Lehet, hogy te sajnálod, én viszont büszke vagyok rád. Ahogy felnézett, látta, hogy apja arcán sugárzó mosoly terül el. – Micsoda...? – Azt mondtam, büszke vagyok rád. – Nem értelek. Egyáltalán nem értem a férfiakat, és soha nem is fogom megérteni őket. – Nos, nyilván reméltem, hogy a lányom kiáll amellett, amit helyesnek tart – elsősorban velem szemben. – Azért elég durva jelzőkkel illettelek – dörzsölte meg az orrát a lány. – Mindenki annak nevez, aminek akar, amíg tisztában vagyok azzal, hogy nincs igaza az illetőnek – felelte Atticus. – Ráadásul még csak nem is tudsz rendesen szitkozódni, Jean Louise. Jut eszembe, hol hallottad a „csíkosfarkú szemétláda” kiszólást? – Itt helyben, Maycombban. – Szent ég, hogy te miket nem tanultál! Szent ég, hogy én miket nem tanultam. Nem akartam, hogy felforgassák a világomat, mégis össze akartam zúzni azt az embert, aki igyekezett megőrizni azt számomra. El akartam pusztítani az összes hozzá hasonló embert. Azt hiszem, úgy van ez, mint a repülőgépeknél: ők jelentik a légellenállást, mi pedig a tolóerőt, és mindkét tényezőre szükség van ahhoz, hogy a gép a levegőbe emelkedjen. Ha többségbe kerülünk, orrnehezek leszünk, ha ők kerülnek többségbe, farnehezek. Az egész csak egyensúly kérdése. Nem tudom legyőzni, és arra is képtelen vagyok, hogy csatlakozzak hozzá... – Atticus...
– Igen, kisasszony? – Azt hiszem, nagyon szeretlek. Látta, hogyan lazul el régi ellensége válla. – Menjünk haza, Fürkész, hosszú nap volt a mai nap – tolta hátra a kalapját Atticus. – Nyisd ki nekem az ajtót, kérlek. A lány félreállt, hogy előreengedje a férfit, majd követte őt az autóhoz, és elnézte, ahogy nehézkesen bekászálódik az anyósülésre. Jean Louise némán üdvözölte apját az emberi faj tagjainak körében, és összerezzent, ahogy belehasított ez a felismerés. Valaki járkál a síromon, gondolta; valószínűleg Jem az, valami idióta küldetésben. Megkerülte a kocsit, és miközben becsúszott a kormány mögé, odafigyelt arra, hogy ezúttal ne verje be a fejét.
A MAGYAR KIADÁSHOZ Egy csaknem hatvanéves, elfeledett kézirat került elő az egyetlennek hitt regényével világhírnevet kiérdemlő szerző fiókjából. Azt hihetnénk, a Ne bántsátok a feketerigót! című történet folytatását tarthatjuk kezünkben, hiszen ha ezúttal nincs is egyes szám első személyű elbeszélője, ugyanaz, az azóta felnőtté vált lány szemszögéből láthatunk bele egy alabamai közösségnek az 1950-es években zajló, feszültségekkel teli életébe. Csakhogy a folytatásnak vélt változat néhány évvel korábban íródott, a polgárjogi mozgalmak, az újabb köntösben megjelenő faji megkülönböztetés legellentmondásosabb időszakának kellős közepén. Akkor nem is jelenhetett meg, így született meg a szerző szerkesztőjének tanácsára a Ne bántsátok a feketerigót! A bibliai című Menj, állíts őrt! tehát nem folytatása az először megjelent regénynek, de nem is előzménye, hanem egy fiatal felnőtt reflexióinak lenyomata. Irodalomtörténeti különlegesség, új történet ugyanazokról a szereplőkről. Másképpen, más megvilágításban, időnként akár ellentmondva az előző regény egyes állításainak, töredezetten elbeszélve eseményeket, ahogy összeadódnak az emlékezet mozaikkockái.
JEGYZETEK
[1] William Blake: Az ártatlanság dalai. Bevezetés (Gergely Ágnes fordítása) [2] Algernon Charles Swinburne (1837-1909) angol költő, író [3] James Fenimore Cooper (1789-1851) amerikai író, népszerű indiántörténetek szerzője. [4] Sir Walter Scott (1771-1832) skót író híres történelmi regénye. [5] Robert Browning (1812-1889) angol költő; az emberi lélek legbelső drámai folyamatait ábrázolta. [6] A Legfelsőbb Bíróság az 1954-ben, a „Brown kontra Topeka város oktatási hivatala” perben hozott ítélete alkotmányellenesnek minősítette az iskolákban történő faji szegregációt. [7] A gettysburgi csata George Pickett vezérőrnagy híresen hiábavaló hadmozdulata az amerikai polgárháború idején. [8] National Association for the Advancement of Colored People (Országos Szövetség a Színes Bőrűek Felemelkedéséért) – az Egyesült Államok egyik legrégebbi polgárjogi szervezete. [9] William S. Gilbert: Esk üdtszék i tárg yalás (Arthur Sullivan vígoperájának librettójából). [10] Herbert Asquith (1852-1928), az Egyesült Királyság miniszterelnöke 1908-1916 között. [11] Egy ismert angol mondóka William Blake: Az ártatlanság dalai című versfüzérét idéző részlete [12] Utalás a híres, 1722-es angol „Armory v. Delamirie” ügyre. [13] Utalás Victor Appletonnak Tom Swiftről, a fiatal feltalálóról és barátairól szóló ifjúsági regénysorozatára. [14] Zsolt 1,1. [15] Az indián háború 1813. november 12-én lezajlott kisebb összecsapása. [16] Matthew Arnold: The Buried Life. [17] Cecil Woodham-Smith: The Rea son Why (1953). [18] William Cowper (1731-1800) angol költő és himnuszíró. [19] Isten felségének dicsőítése. [20] John Wesley XVIII. századi anglikán lelkész, a metodista mozgalom egyik megalapítója [21] Itt a. m. ambiciózus fiatalok. [22] Utalás William Warburton (1698-1779) angol író, kritikus, Gloucester püspöke szavaira. [23] John Wesley öccse, ismert himnuszszerző, a metodista mozgalom egyik megalapítója [24] Samuel Butler Minden testnek útja című könyvének egyik szereplője [25] A Legfelsőbb Bíróságnak a „Brown kontra Topeka város oktatási hivatala” ügyben hozott ítélete után alakultak a szegregáció fenntartásáért küzdő civil egyesületek. [26] Gilbert és Sullivan: A mik ád ó [27] A Ku-Klux-Klan. [28] Mississippi állam kongresszusi képviselője, John Bell Williams illette ezzel a kifejezéssel 1954. május 17, napját, amikor a Legfelsőbb Bíróság a „Brown kontra Topeka város oktatási hivatala” ügy kapcsán alkotmányellenesnek minősítette az iskolák faji szegregációját. [29] Javarészt megtörtént bűntényekről beszámoló korabeli magazin. [30] Francis Turner Palgrave 1861-ben összeállított többkötetes versantológiája. [31] Gaston Bullock Means (1879-1938) amerikai magándetektív, szeszcsempész, csaló, szélhámos, okmányhamisító. [32] G. B. Shaw: Candida. [33] William Wordsworth (1770-1850) angol romantikus költő. [34] Oscar Wilde (1854-1900) egyetlen regényének hőse (Dorian Gray arcképe). [35] Utalás az Alice Csod ao rszágb an, a Rémusz bácsi meséi és a Szél leng eti a fűzf ák at / Bék avári uraság és barátai című klasszi-
kus mesékre. [36] Jamaica Ginger néven forgalmazott „csodagyógyszer”, amely magas alkoholtartalma miatt nagy népszerűségre tett szert az alkoholtilalom idején, ám tartós fogyasztása súlyos idegbénulást okozhatott. [37] Részlet Margot Asquith önéletrajzából. [38] Abraham Lincoln gettysburgi beszédének eltorzított részlete (Wass Albert fordításának felhasználásával). [39] Ua. [40] Részlet a Függetlenségi nyilatkozatból (Vecseklőy József fordítása). [41] Walter Savage Landor (1775-1864) angol költő versének címadója hősnője. [42] Konföderációs katonatiszt, később Dél-Karolina állam szenátora. [43] Részlet az Amerikai Egyesült Államok alkotmányából. [44] Utalás Robert Browning Roland vitéz a Setét Toronyh oz ért című versére. [45] Az egyes államok, illetve egyének önrendelkezési jogával foglalkozó módosítás. [46] Színészek, rendezők, színműírók 1947 óta működő szakmai szervezete New Yorkban. [47] A Legfelsőbb Bíróság bíróinak összefoglaló elnevezése. [48] Utalás Shakespeare Vízk ereszt, vagy amit akartok című darabjára. [49] John Henry Newman (1801-1900) angol anglikán, majd katolikus teológus [50] Sir Edward Elgar: Drea m Children. [51] Lord Edward Corinth & Verity Browne: A Grave Man. [52] W. S. Gilbert és Arthur Sullivan: Rudd ig ore [53] Ua.
TARTALOM I 1 2 3 II 4 5 III 6 7 8 9 10 IV 11 12 V 13 14 VI 15 16 17 VII 18 19 A MAGYAR KIADÁSHOZ JEGYZETEK
View more...
Comments
