Hamvas Béla Szarepta 64-Es Cikkek

HAMVAS BÉLA SZAREPTA -esszék(1951-1955) 64-es CIKKEK (1963-1964) Első kiadás TARTALOMJEGYZÉK Szarepta ...................................7 64-es cikkek.........................285 Az egzisztencializmus után .289 Jean Grenier és az inegzisztencializmus — 304 Lázár miközöttünk...............311 Rudolf Kassner utolsó művei318 A Tao te king új fordítása.....327 Kicsoda Ön, festő vagy Geroges Mathieu ... 333

Logika és ellentmondás (Stéphan Lupasco) . 341 Hódolat William Shakespeare géniusza előtt 369 Hubay Miklós hét színműve 380 Cs. Szabó László legújabb könyvei 385 Gulyás Pál........................... 392 Moly Tamás..........................419 Egy-két kritikai megjegyzés Déry Tibor új regényéhez ......................436 5 Szarepta Kelj fel,és eredj Szareptába… (1Kir17:9)

1 Mama panthász mahárádzsá Dharma ésa szanátanah Radzsnyá szarvésu dharmésu déjah panthász dvidzsátaje (Mahabhárata) EZERKILENCSZÁZNEGYVENÖTBEN találkoztunk először. Akkor fél életig tartó könyvkorszakom zárult le. Az elveszett könyveket sajnáltam, a korszakot nem. Folyamatos hármas megbeszéléseink légkörében tudtam, ha sikerül, magasabb stádiumba lépek. A beszélgetéseinkről készült töredékes feljegyzések megmaradtak, de számomra egyre fontosabb lett a bizonyosság, hogy nem vagyok egyedül. Megnyugtató, megszokni mégis nehéz. Az egymásról való nem tudást kellett felszámolnom. Az egyedüllét kiváltságában való illúziót. Később merő térbeli mozzanatok bennünket hiába választottak el,

akkor véglegesen megalapított közösségünkre, mint elmúlhatatlan megvalósításra tudtam gondolni, mely részem és egészem, s amelyben rész vagyok és egész. Tehetséges vagyok. De kellő pillanatban észre tudtam venni, hogy csak az a tehetség ér valamit, amit az ember maga csinál. Az öngyönyörködés gyakorlatában nem akartam megrekedni. A tehetség, még a legmaga11

sabb rendű is, excentrikus. Szánalmas lett volna merő produkcióknak, ha még oly érdekesek is, áldozatul esni. A közösség számomra koncentrikus egzisztenciát jelentett, s így a hagyományt ezen a helyen könyvfölötti és hipernárcisztikus létben sikerült elérni. Közösségünk ideálisan a hagyomány mindig jelenlevő életközössége melletti tanúság, történetileg pedig első nyoma annak az egységnek, amelynek emberiségméretben az időben is meg kell valósulnia. A feltételek fölött rendelkeztünk. A modemkor teljes tudása aktuálissá vált, és informáltak voltunk, nem imaginárius térben, hanem tényleges történeti ellenállások között. Akkor mi ezt a közösséget, annak teljes tudatában, hogy mit teszünk, Egyháznak, óvatosabb megfogalmazásban praeecclesiának neveztük, és elhatároltuk az egyik oldalon mindennemű szektától, amelynek leszűkült voltát elvetettük, másrészt mindennemű klerikalizmustól, amelyet hatalmi gyakorlatra berende-

zett világi intézményességnél fogva visszautasítottunk. Az Egyházban a közösség abban a magatartásban él, amelyet a hindu metafizika ékacsittapraszádának hív — faj, nemzetiség, vallás, osztály fölött álló egyhitűségnek. Négy éve múlt, hogy azt az életet élem, amely a többségénél nem kiváltságosabb. A nehézség ebben az életrendben se nagyobb, mint másutt. Panaszra pedig már csak azért sincs okom, mert magam választottam, hogy a rosszabbat elkerül12 jem. Az egyetlen negatívumot előnynek fogtam fel, hogy tehetségem gyakorlására lehetőség nem nyílt, és ha ez nem is volt fájdalommentes, megérte. A magam számára nem ismerek kerülendőbbet, mint életéhségből írni. Valóságos nehézségem a kor nyomásának elviselésében volt, abban, ahogy az igazságot elárulva láttam. És itt, az igazság mellett való hűségben, magamban sem hittem annyira, mint az Ekklészia másik két tagjában.

Most találkoztunk másodszor. Kivéve a szentkönyveket, leginkább a Védaszanhitát, a Zsoltárokat és Orpheuszt, minden más olvasmány hiányérzetet keltett. Beszélgetéseinkről szóló feljegyzéseket olvastam. Megtaláltam azt, amit az európai múltat is beleszámítva, de főként a jelenben, sehol. Nyugat még ott sincs, ahol mi tíz évvel ezelőtt voltunk. Kelet nem számít. A valóság felismerésében lemaradtak. Időközben a szellemközöny irányában több olyan lemorzsolódás történt, amely komolyan érintett, mert néhány emberre mégis számítottam. Az igazság megvalósítására méltatlanoknak tartották magukat. Elszomorított, hogy hosszú orral fognak távozni. Kevesen maradtunk, de a bizonyosság megvan. Míg valaki valamit egyedül mond, őrült, ha ketten mondják, kezdődik a bölcsesség. Mi hárman vagyunk. Lehet, a következő nemzedék, ha tudomást szerez rólunk, a kétezer éves téveszmék befolyása alatt azt mondja, 13

amit a mai. íme néhány rokonszenvesen egzaltált gondolkozó, akinek ha végeredményben igaza is volt, de nem ért el semmit. A hagyomány folytonosságát nem sikerült helyreállítani. Továbbra is merő függvények akarnak maradni? Történeti konjunktúrák provinciái. E napló nem a létért való küzdelem hevében készült. Üdvtörténeti aktusnak szántam. A feljegyzések eredetileg magukon viselték a dekomponált téridőt. A rendező megfogalmazásban magamat tíz évvel ezelőtt történt beszélgetéseinkhez tartottam. Közös gondolatainkhoz való hozzászólás. Külön ajánlani fölösleges, önmagától odahúz, ahová való. Hány ember van ma itt, akinek kezébe a nép sorsát nyugodtan le merném tenni? Világi pozícióra nem gondolok, a mai szellemi vagy politikai kormányzat helyeit számunkra alacsonyaknak tartom. Az igényt erre a középponti, politikafölötti, a nép egészére kiterjedő életkoncepció

iránt már látni. De még abban a hiszemben vannak, hogy lehet tovább hazardírozni. A hagyománynak meg kell valósulnia. Az út az enyém, király. Az örök törvény mondja, hogy a szellem emberét a kormányzó hatalomnak feltétel nélkül előre kell engednie. 14 RÖGESZMÉM, AMELYTŐL NEM szívesen válnék meg, arra gondolni, a Golgotán ki hogyan viselkedne. Püspök ismerősöm ügyelne arra, nehogy cipőjére lépjenek. Kommunista vezetőm cukorkát árulna. Többen fényképeznének, néhányan ötpercenként karórájukat néznék. Metternich herceg háttal a keresztfának a római századossal az időjárás rendkívüliségéről diskurálna. Ezért Bertrand Russel véleménye, hogy Metternich mán ofno talents, bennem csalódást keltett. Russel pszichológiai érzékétől többet vártam. Azt hiszem, hogy Metternich személye paradigma, amelynél jobban semmi sem

jelzi, hová jutottunk, milyen erőkkel és emberekkel szemben vagyunk védtelenek. Az adatok, amelyeket megbízható források a hercegről érdemesnek tartottak feljegyezni, arra vallanak, hogy Metternich az iránt, amit általában tehetségnek hívnak — lehet, higgadt mérlegelés alapján — annyira bizalmatlan volt és azt komolyan megkonstruált életpálya számára oly kevéssé tartotta szolid bázisnak, hogy a talentumok minden nemétől óvakodott. A túlzottan fejlett képességek aránytalanságaikkal az erőket egyenlőtlenül osztják el, és az így kialakuló rapszodikus alkat a herceget szándékolt tevékenységében, még inkább nem tevékenységében, károsan befolyásolta volna. Mert nem azért jött, hogy valamit csináljon, hanem hogy csináltasson. Vannak ilyen emberek, akik kedvüket lelik 15

abban, ha valahol cirkuszigazgatók. Biztosabb, ha nem saját képességeire, hanem mások tehetetlenségére épít. Introverzióját tudatosan és radikálisan lezárta. Ilyen módon figyelmét maradéktalanul a tárgyi helyzet szemléletére fordíthatta. Sohasem azzal győzött, hogy ő volt erős, hanem hogy a másik gyenge. E számítás beválik. A kedély, a szenvedélyek, a gondolatok és a meggyőződés egész problematikáját a maga számára nem-létezővé tette. Akinek ez sikerül, a világgal szemben a hűvös megfigyelő egy nemének helyzetét töltheti be. Ha valaki a bordélyt jól akarja vezetni, szigorúan puritán életet kell élnie. Az idegennél pillanatok alatt megtalálja a rést, amelybe mindössze tűhegynyi tőrét beillesztheti, nem hogy öljön, ez számára túl epikus lett volna, hanem hogy a másikat a szúrás jelzésével figyelmeztesse, teljesen hatalmában van. Ebből a szempontból Metternich a diplomata archetípusa. Semmi-

féle játékba nem megy bele, minél komolyabb, annál kevésbé. Szerelmei nincsenek, annál több kalandja. Óvatosan a felületen marad, politikai megoldásaiban a leginkább, mert tudja, hogy a fontos nem a dolog maga, hanem a látszat. Permanensen mozgósított állapotban az ügyeket mások ügyeire egyszerűsítette. Metternich tudatosan a nemlét egy fajtájában tartózkodott, szubjektív problematikától tehermentesített énjével figyelmét a chance-ok mikrorezgéseinek megfi16 gyelésére összpontosította, nem mint a sakk, nem is mint a kártya, inkább mint a rulettjátékos. Az ilyen ember soha nem mond semmit. Hagyja, hogy mások mondjanak, és ő csak vizsgáztat. Régtől fogva a klérus főméltóságainak magatartása volt. Ha Richelieu nem lett volna oly hiú és becsvágyó, a vonalat megközelítette volna. Ez a magatartás volt, amely legyőzte Napóleont, de legyőzte volna Alexandroszt és Julius Caesart is, s azóta átitatta a politikai, pénzügyi, ipari, egye-

temi, katonai, akadémikus, klinikai vezetőket. Minden tudásnál és szakismeretnél fontosabb az egzisztenciális közöny, a tudatos kedélyfelszámolásnak ez a hallatlan karrierfölénye, mondjuk, az irreligiozitás extrém praxisa, mint a világi hatalom gyakorlatának minden körülmények között bevált és kipróbált fundamentuma, meggyőződéstelen, szenvedélytelen, bensőségtelen magatartás előnye, amely mindenki iránt minden pillanatban egyöntetűen tapintatos és lefegyverző, és tökéletesen közömbös. A személytelen charme. Mettemichnek elegáns keze, szögletes válla és penészszaga volt, amit a pomádé se tudott teljesen eltüntetni, s ezt a szagot minden utóda, külügyminiszter, nagykövet, tábornok, vezérigazgató, polgármester, püspök örökölte, annyira, hogy ez az ember erről a szagról holtbiztosán felismerhetővé vált. Az elszánt profán rutin, amely megtanult semmire sem számítani, de legkevésbé a következő pillanatra. Kívül áll a 17

kérdéseken, nem mert azokat megoldotta, hanem mert rendelkezik az előny fölött, hogy hozzájuk se nyúlt. Tapintattal hallgat. Nem válaszol, csak figyel, gyakran úgy tűnik, szórakozottan, de ezt is udvariasan elrejti, mert a tapintat, a figyelem, a szórakozottság, az elrejtés mind taktika, a dolgokat bravúrosan zsákutcába tereli, míg a beszélő nem tud megmozdulni többé. Hagyja, hogy a dolgok magukat kifussák, aztán előzékenyen mosolyog, szótlanul néz, de még mindig nem szól, mert nem óhajtja magát exponálni és a másikat megszégyeníteni. Ugyebár nem megy, mondja szemének fáradtnak tettetett merevségével és a jóindulat látszatával, de tökéletesen súlytalanul, ahogy ezt a személytelen hatalom embertelenségének gyakorlata követeli. Üres, átlátszó, sekély, lapos, ez a lebilincselő benne, ez a tüneményes lélekjelenlét a semmiben, amely szeret kongresszusokon részt venni, de igazi eleme a pletyka. Metternich a jó információk embe-

re, abból él, amit mások tévednek. A magasrendű ateizmusnak ez a finom mérge. 18 ÖTHARMINCKOR FELKEL és felöltözik, ötnegyvenkor a rádiót bekapcsolja és a Pravda vezércikkét meghallgatja. Hat órakor a ház előtt levő utcakert ráeső részét kapálja és gyomlálja, mert tagja a virágzó városért mozgalomnak. Hathúszkor elindul és a sportpályára megy, hogy a munkára harcra kész mozgalom keretében árkot ugorjon, kötélen másszon, a vasúti sín emelésében és a víz alatti úszásban gyakorolja magát. Hét tízre a klinikán kell lennie, hogy mint a véradás mozgalmának tagja három és fél deci vért adjon. 0 Nyolc előtt tizenkét perccel, mint a tízperces mozgalom híve, hivatalába lép, de menetközben az utcán felszedi az eldobott villamosjegyeket és csikkeket, mert tagja a tiszta város mozgalomnak és híve a hulladék-papírgyűjtés mozgalmának.

Nyolcharminckor röpgyűlésen vesz részt. A röpgyűlés tárgya, igyunk-e kávét, teát, és dohányozzunk-e? A párt tagjai egyrészt azt az álláspontot képviselték, hogy mivel ezekben az árukban behozatalra szorulnak, a jó hazafi ezektől tartózkodik, másrészt azonban azt állították, hogy az unió e cikkeket magas vámokkal sújtja, így jövedelemhez jut, ezért a jó hazafi, hacsak teheti, sok teát, kávét iszik, és erősen dohányzik. A röpgyűlés döntésért a központi bizottsághoz fordul. Tíztizenötkor a legújabb kibocsátású államkölcsönt aláírja, amelyben fizetésének tizen19

nyolc százalékát ajánlja fel, tekintve, hogy a vállalatvezetőség az alkalmazottakat tizenhat százalékjegyzésére utasította, de a közvetlen főnök figyelmeztette, ha nem jegyez tizennyolcat, el fogják bocsátani. Tizenháromhúszkor taggyűlés, amelyen néhány közszükségleti cikk árának felemelése került szóba, és a gyűlés egyhangúlag hozzájárult ahhoz, hogy a szocializmus irányában tett döntő sikerű lépés alakalmával a pártközpontot és a kormányt feliratban hűségéről biztosítsa. Tizenhattízkor szeminárium, amelyen a szocializmusból a kommunizmusba való átmenet kérdései fölött vita kezdődött, és ez annyira elhúzódott, hogy még éppen csak elérte. Tizenhétharminckor a takarékpénztárt, ahol heti kilenc rubelt tett félre a takarékkönyvbe, mivel a takarékosság hazafiasság, és tizenhétnegyvenötkor a biztosítóintézetnél befizette baleset- és életbiztosítását, és lakásának betörés,

tűz, jégkár, és árvíz elleni biztosítását. Ezt ezen a napon kellett elintéznie, mert más napra Lenin mauzóleumát akarta felkeresni, ahogy ezt minden héten legalább egyszer megtette, a következő napon a hősök emlékművének megkoszorúzásán akart részt venni, aztán pedig a szovjet nemzeti biológia fejlődéséről szóló akadémiai előadást akarta meghallgatni. Tizennyolc órakor hazament. Felesége is éppen akkor érkezett meg a bölcsődéből, ahova 20 mindennap kötelező anyatej-beszolgáltatás miatt elment, és ott megfejték. Szépen felöltözve, mint ahogy ezt a jó hazafiak teszik, a parkba sétálni mentek, hogy békés boldog életüket minél több embernek megmutassák, szerencsére a munkásmozgalmi kiállítás éppen akkor nyílt meg. Ezt megnézték, meghallgatták Dunajevszkij legújabb művét, amelyet a Művirág és Fémfonó Mesekönyvipari Vállalat műkedvelőinek zenekara és vegyes kara adott elő. A következő

napon cseremisz népi együttes műsorát akarták megnézni. Tizenkilencharminckor otthon a rádióban meghallgatta a Csobotojova-mozgalom beindítását a szép lakásért, és elhatározta, hogy gyermekeivel kellemes színes papírdísszel fogja lakását feldíszíttetni, és legkiválóbb honi festőművészek képeiből tizenkét reprodukciót rendel. Örömmel vette tudomásul, hogy a mozikban zűrjén filmhónap indul, és a jövő kedden családjával a szarvasagancsgyűjtésről szóló díjnyertes filmet meg fogja nézni. Most még gyermekei beszámoltak arról, hogy aznap hány kiló ócskavasat és rongyot, görbe szöget, törött üveget és hulladékbőrt gyűjtöttek, aztán megbeszélték a ház lakóival együtt vasárnapra tervezett kollektív kirándulásukat. Mialatt a család levetkőzött, az apa a szocialista államok gyors életszínvonalemelkedésről és kapitalizmus katasztrófájáról írt cikket a faliújság számára. 21

Huszonegytizenötkor lefeküdt és mivel a jövő héten vizsgáznia kellett, az ágyban elővette a pártbrosúrát a vallások észellenességéről és a felekezetnélküliségről, mint a felszabadító világosság és a haladás útjáról. 22 HA UTÓPIÁMAT meg kellene határozni, azt mondanám, hogy az a bölcsek és a szép nők országa. Ezek a kedvemre való teljes tudatú emberek. A teljes tudatot viszont a legszívesebben azokkal a szavakkal határoznám meg, hogy az minden pillanatában örökkévalóságra kötelez. Az élet győzelme, ha sikerül többet és nagyobbat teremtenie, mint önmaga. Ez az életnél magasabb és gazdagabb a szellem és a szépség. Bölcseknek és szép nőknek nincs hiányérzetük, s ezért nem akarnak behozni semmit, s ezért nem irigyek, nem féltékenyek, nem félnek, s ezért nem zavarodnak meg és nem tévednek el. Az egyetlen, ami előtt a teljes tudatú férfi meghódol, a

szépség, és az egyetlen, ami előtt a teljes tudatú nő meghódol, a szellem. A szellem hódolatát gyengédségnek hívják, a szépség hódolatát odaadásnak. Dicsőítem azt, ami kemény, mint a gyémántkristály, és megfoghatatlan, mint a jázminillat. Szerelem és matézis. Vagy ami ugyanaz, metafizika és szenvedély. Az aranykori, más szóval a végleges ember —, és utópiám előnye, hogy bárhol és bármely pillanatban megvalósítható. 23

THOMAS STEARNS ELIOT könyve a kultúra meghatározásáról csak akkor lenne kielégítő, ha gondolatát végigvitte volna. A kultúra a vallás mellékterméke. Eliot Baaderről, lehet, nem is hallott, így a kultúra és a kultusz igazi összefüggését nem ismeri. Állapodjunk meg abban, hogy a táplálkozás természeti tény. A kultúra ott kezdődik, ahol konyha van. E definíció több mint korrekt. A definíció angol. Tüstént alkalmazható, mert ma a konyha Bécsben kezdődik, és ettől keletre már csupán ételek vannak. Régebben bizonyára Bizáncban is volt. Romániában és Erdélyben komoly nyomok maradtak. Amikor a szakács művének ihlete nem az éhség, az elkészítés kultusszá változik. A társadalom — írja Chamfort — nem természeti haladás eredménye, hanem a természet feloldása és újjáteremtése. Ma Bécstől keletre specialitások vannak, koncepciózus menü nincs, ahogy kimagasló individuális teljesítmények vannak, de sem a politi-

kában, sem a művészetben, sem a gondolkozásban folyamatos történet nem valósult meg. Lehet, hogy ez a rangkülönbség az agrár- és az indusztrializált társadalom között. A mezőgazda nosztalgiája az önellátó kisgazdaság. A vegetáció zavartalanságát biztosítani. Provincia, regionalizmus, szekták. Az összetartozás laza, vidék és város között antagonizmus, s ezért bizalmatlanság uralkodik. Ebből él a kupec, akár politikusnak, akár írónak, akár kereskedőnek 24 hívják. Az indusztrializált társadalom egyöntetűbb és szövevényesebb, kollektívabb egyéni tudat és individualizáltabb szocialitás. Bécstől keletre ma már nem értik, hogy a konyha olyan régi, mint a vers. Nem értik, hogy a táncot és a dalt, a képet és a házat nem a nép teremtette, hanem a magas szellemiség, s a provinciába innen süllyedt, éppúgy, ahogy a nagy konyhák csökevényei, az egyes ételek. A káposztaleveshez és a töltött bárányhoz teljes étrend tartozott. De az

elsorvadt kultúrában kiszakadt, és ez maradt belőle, mint néhány ütem zene, vagy két sor költemény. Amit ügyefogyottan népdalnak tartanak, az ősi kultusz egy-egy foszlánya. Az agrártársadalmak sértettsége, hogy a történetben őket nem hallgatják meg, oktalan. Nem is kívánják komolyan. Ma, nehogy nyugatibb értékelésre kényszerüljenek, tudatosan védelmezik, nem egyéni létüket, hanem provinciális mértékeiket. A mezőgazda társadalom szükségképpen valamely ipar gyarmata, önálló lénye, s így önálló kultúrája nincs. Alacsonyabb rendű organizmusok a magasabbakat szolgálják — és ezt nacionalizmussal sem lehet megváltoztatni. Differenciált individuum nélkül integrált szocialitás nincs, s ez már nem a kultúra, hanem a fennmaradás kérdése. 25

VALAHÁNYSZOR TUDOMÁST szerzek olyan experimentumokról, mint amilyen Pavlové, káröröm és elégedettség fog el. Pavlov (mint Freud a pszichoanalízissel, Mach az érzetek elemzésével) a lélek likvidálását kísérelte meg. Sokat adnának azért, ha a pszichét, amely elméleteiknek oly kényelmetlen, végre sikerülne a mechanikus reflex tevékenységéből levezetni. Káröröm, mert korlátoltságuk mulattat. Elégedettség, mert az eddig tévesen spirituálisnak tartott területek határát beljebb tolták. Ez még nem az. Ez csak libidó. Ez csak érzet. Ez csak reflex. Még mélyebben. Az egész világot bejárod, a lélek határait nem találod, mondja Hérakleitosz. Inkább hiszek Hérakleitosznak, mint Pavlovnak. De fölöslegesnek tartom, hogy lelkinek nevezzenek valamit, amely a szimpla biológiai tevékenységből megérthető. Az, amit léleknek nevezünk, így egyre mélyebbre kerül. Nem ártana több Pavlov és Freud, szigorúbb és komolyabb. Csak kapar-

ják le a habarcsot. Látható lesz, nem számukra, hanem számunkra, hogy a lélek a legmélyebb határon is messze túl kezdődik. Fölösleges szellemre olyankor hivatkozni, amikor a dolog másként is egészen jól érthető. A biológia több jelensége a reflexológia révén érthető, de ha a lélekre alkalmazom, kegyes hazudozás a materialista ideológia kedvéért, vagyis szcientifikus kenet. Helyesnek tartom a magatartást, amely felfedi, hogy nem lélek az, amit léleknek tartottunk, és a 26 biologikum mélyen benyúlik az eddig pszichológiainak vélt területekre. Ugyanilyen módon ismernem kellene a sorsmechanizmust, a periódusokat, a konstans elemeket, a diszkrét és a kontinuum metszeteket. Az egész kozmoszt — ahogy Pannwitz teszi — atheoszként kellene végiggondolni, a határokat végül helyükre tenni, és ha minden képletbe foglalható lenne, az nem a lét szimplifikálása, hanem a matézis megdicsőülése lenne. Minden

egyéb intellektuális korrupció. 27

A ROZSDAPORTÓL PISZKOSAK között gépe mellett folttalan fehér trikóban dolgozik. A többi, mielőtt a húszas gömbvasat megfogja, lendületet vesz, kiált, inkább átkozódik, aztán nyög, krákog és köp. Ez a vasbetonszerelő a derekát olyan ívben hajlítja meg és kezét olyan távolságra nyújtja ki, amennyire pontosan szükség van. A vasat két ujjal, hárommal, néggyel emeli be, csak ha kell, egész tenyérrel. Se több, se kevesebb. Az arcán erőfeszítésnek semmi torzulása. Semmi lendület, semmi erőlködés. Ha a gömbvasak hosszúsága nem egyezik, a többi taszít rajta egyet, de akkor a rúd kiszalad, visszalökik, viszont akkor ismét rövid, és ezt ötször megismétlik. Ez a vasbetonszerelő a vasakat a legrövidebb és legegyszerűbb mozdulattal azonnal hajszálra egymás mellé ejti. Ha valaki nem ért hozzá, azt hiszi, erős. Pedig még csak nem is ügyes. Nem buzgó, nem túloz, nem szorgalmas, nem siet. Nem lassú, nem meggondolt, nem hig-

gadt, nem ésszerű. A lehető legkevesebb erővel és lehető legegyszerűbb mozdulattal emel, rak fel, a kapcsolót lenyomja, a levágott, vagy hajlított vas fölé hajlik, figyel és kiveszi. A többiek mozdulatainak több mint fele fölösleges, és erőbevetésük természetellenesen túlméretezett, tagjaik értelmetlen és haszontalan íveket írnak le, rozsdaporban állnak, izzadnak és koszosak. Ez a szerelő a vasra néz, és már tudja, hogy a súlyt lábán, vállán, karján, derekán miképpen 28 ossza el, mit kell tenni, hogy a padra tegye, kellő méretben a gépbe tolja. Lába csak annyira csúszik, amennyire kell, válla nem is mozog, keze csak éppen lenyúl, úgy látszik, a vasrúd odatapad és önmagától emelkedik. Nem krákog és nem köpköd. A vasat figyeli, cipője kicsit előrecsúszik, óvatosan lehajlik, mialatt vállával elfordul, és a rúd a gépen van. Most a kapcsolót lenyomja, már levágta, kicsit előbbre, a vas végét egymáshoz méri, most jó, a gép szorít, ismét

kapcsol, a kerék fordul, a gömbvas meghajlik, de máris leáll, kezével alányúl, könnyen kiemeli és leejti. Csuang-ce azt mondaná, hogy ez a tao. 29

AZ ÉSZAKI SARKON az expedíció bajba került. Oroszország azonnal mentőexpedíciót szervez és küld, amely halált megvető bátorsággal hatol előre a viharban és a hófúvásban, de hiába keres, nem talál senkit. Egyszerre angol repülőgép érkezik. Az oroszok odamennek és megkérdezik, nem láttak-e valahol veszendő csoportot, amely itt az Északi sarkon végzetes bajba került. Az angolok megrökönyödnek. Uraim, szólnak, önök tévedésben vannak, ez itt nem az Északi, hanem a Déli sark. 30 A KÜLÖNBSÉG RÓMA ÉS Oroszország között. Rómában a negyven botra ítéltre harminckilenc ütést mértek, nehogy negyvenegy legyen. Oroszországban negyvenegyet, nehogy harminckilenc legyen. 31

KILENCSZÁZNEGYVENÖTBEN az egyetlen aktuális könyv a Jób. Azóta is az. Várakozás, hogy a harag napja véget érjen. Megkíséreltem a lázadó angyalok bűneit felmérni, amint Claudel írja, az elvadult szabadosságot, az anarchiát, az inszocialitást, az erőszakot, a pártütést, vagyis az engedelmesség megtagadását. Azt, ami van, igazságos bűnhődésnek tekintettem. Mindenki beleesik abba a hibába, hogy a szenvedést kizárólag a múltban elkövetett bűnöknek tulajdonítja. Feltételeztem, hogy az ok az értelem vaksága. Már régen jobb lehetett volna? Az emberre nehezedő végtelen súly. Ezt elviselni, ez a nehéz. Hogy ki kell bírni. Ez a nehéz. A várakozás. Nem arra, hogy a konstelláció megváltozik, nem azt, hogy az értelem megvilágosodik. Nem azt, hogy a vezeklés ideje letelik. Nem azt, hogy az angyal megérkezik és a démonokat elűzi. Itt ülni a porban, összeszorított fogakkal, és várni, hogy a harag napja elmúlik. Ez a nehéz. A külső csa-

pások, szolgaság, betegség, szegénység, elhagyatottság, Jób megpróbáltatásai elviselhetők. A nehéz a megpróbáltatásokban levő tompa és végeláthatatlan súly. Goethét egyre elviselhetetlenebbnek tartom. Jób a porban ül, sebekkel, betegen elhagyatva, a meg nem válaszolt kérdéssel, lamma szabaktanil — Miért hagytál el engem. Ha az ördögnek engedne, felugorhatna, lóra szállva be a városba, ott vannak a szép leányok és a lakomák. Faust engedett, ahogy engedett 32 Európa. Az ellen-Jób. Kierkegaardnak igaza van, ez az alku nem tragédia, nem is buta, hanem komikus. Az ember azt választja, ami véletlen és felület és látszat és illúzió. Az egyetlen helyes számítás Jóbé. Tudja, mit akar, és nem enged. Legyen a tied minden világ és a népek szolgáljanak? Jób nem spekuláns, mint Faust. A spekulánsok palotáikkal és lakomáikkal komikusak, mert a többet odaadják a majdnem semmiért. Várni kell? Nehéz?

33

RENÉ GUÉNON a reneszánszot újjászületés helyett a halál kezdetének mondja. Túlzottan jól hangzó elnevezések többnyire gyanúsak, és lehet, hogy e névben tényleg valamely későbbi történeti képződmény igazolja önmagát. A reformáció és a felvilágosodás esete ugyanaz. Valaki, esetleg nem is rosszhiszeműen, ezekre az önkényes hízelgő címekre hivatkozott, és a dolgot úgy tüntette fel, mintha azelőtt romlás lett volna, sötétség és halál. Mi az, ami újjászületett? Az antik világ, mondják. Mi a reformáció? A kereszténység eredeti állapotának helyreállítása. Mi a felvilágosodás? A vallással és a metafizikával szemben a tapasztalatra alapozott tudomány, amelynek a modern haladást köszönhetjük. Az antik világ megújulásáról szóló hiedelem elesik. Ami a reneszánszban keletkezett, annak Homéroszhoz és Platónhoz és Vergiliushoz nem sok köze van. Száz év munkájára volt szükség,

amíg az antikvitást a felhalmozott félreértésektől megtisztították, és e munka még ma sem kész. A reformáció is elesik. A reformátorok a hitetlen hitetés tényét nem ismerték föl. A papokat megtéríteni nehéz. A reformáció a szektákat felébresztette, az egyetemes nyelvet megszüntette, a nemzetiségeket szóhoz juttatta, s ennek jegyében a kereszténység nem megújult, hanem szekularizálódott. De a racionalista felvilágosodás sem bizonyult semmivel világosabbnak, mint a sko34 lasztikus középkor. Haladásról aligha lehet beszélni, ha a történet problémái háromszáz évvel később éppoly megoldatlanok. A tizenötödik században először az udvarok, később a nemesi és a polgári rend, az antik életöröm helyreállításának ürügyével, mint mondják, repaganizálódott, abban a hiszemben, hogy a pogányság úgy élt, mint az istenek a homéroszi Olümposzon. Ez az új mérték magatartás és morál, fölény

és korszerűség lett: etikett, divat és modor, sikk és elegancia. Olyan mondén tónus, amelyhez az előkelő papságnak is, ha a jó társasághoz akart tartozni, alkalmazkodnia kellett. A hölgyeknek nem kellett kolostorba vonulniok, hogy számításaikat megtalálják. Az élet zsúfolásig tele van rejtett gyönyörökkel, amelyeket évszázadok óta, mert bűn volt, nyilvánosan senki se mert érinteni. Tilos? Még jobb. A tanítómester nem az epikuroszi axióma volt, hogy minden órának szakaszd le a virágát, nem a talán ártatlanabb, mindenesetre felületesebb Homérosz. A görög felszínről tudjuk, hogy Schein aus Tiefe, mint Nietzsche mondja, és nincs homéroszi nevetés szophoklészi tragédia, nincs szókratészi mosoly méregpohár, és nincs naparcú Apollón szétszaggatott Dionüszosz nélkül. A reneszánsz alapot keresett és talált arra, hogy az életben lappangó gyönyörök kiaknázását igazolja. Az élet kizsákmányolásának a kezdetét, amely 35

az olasz udvarokból átterjedt a franciára és az angolra és az osztrákra és az arisztokrata kastélyokra és a nemesi kúriákra, és eleinte csak a nagy, később a kispolgári házakra, végül a városokra és a falvakra és a külvárosokra. Ezt nevezték az antik életöröm helyreállításának, vagyis újjászületésnek. Többen a protestantizmust és a kapitalizmust parallel jelenségnek tekintették. Nem is lehet nem annak tekinteni. De mind a kettőt megelőzi valami. A gazdasági kizsákmányolás feltétele az élet kizsákmányolása. Ezért nevezi Guénon a reneszánszot újjászületés helyett a halál kezdetének. A héberek hajjé saah-1 és hajjé olamot különböztetnek meg. Az előbbi az időélet, élet itt a földön a születéstől a meghalásig. Az utóbbi a világélet, amelynek mértéke nem az idő. Ólam egyébként azt is jelenti, hogy örök. Minden nyelv tele van szavakkal, amelyek arról beszélnek, hogy az emberi lét egy időtérben több mé-

retkört él. A bennünk egyidejűleg jelenlevő és láthatatlan. Nefes, ruah, nesamah, thümosz, pszüché, pneuma, spiritus, anima, buddhi, manasz, átman. Az emberi léttel adott nehézség, hogy az egyik a másik nélkül nincs. Megkísérelték megkerülni, és a szellemi létezést, vagy a természetet megtagadták. A baj ilyen esetekben mindig, hogy a tagadás a valóságon nem változtat, de a tagadó személye rámegy. Legyen az ember, nép, vagy korszak. Miután több száz évig köte36 lező volt a földön rossz lelkiismerettel szenvedni, most kötelező még rosszabb lelkiismerettel az életnek örülni. Mit jelent örülni? A vitális lehetőségeket kizsákmányolni. Az, hogy másokat mennyire raboltak ki, elenyésző ahhoz képest, ahogy önmagukat kirabolták. Az élet önmagában véve szomorú. Nincs szomorúbb, mint a merő életöröm, a paloták, a ruhák, az ékszerek, a sok archeológiái sírzsákmány. Kacér Szűzmáriák, kisportolt Krisztusok, múzeumi szenzáci-

ók, lakomák, és persze meztelen nők. Nyert, aki új élvezetet talált ki. És amíg Firenzében, vagy a Louvre-ban, vagy a Buckingham palotában éltek, még ment valahogy, de amikor az életet elkezdték követelni az altisztek és a külvárosok, és az életkirályt nem Borgiának hívták, hanem Oscar Wilde-nak, és az életélvezetre való igényét minden meggazdagodott ószeres bejelentette, a dolog elkezdett bizarr lenni. A középkorban a történet nehézségeivel kevesen küzdöttek tisztességesen. A tisztességtelen nem az volt, hogy a nehézségeket elkönnyelműsködték, és azokat hatalmi méretkörben akarták megoldani. Még a nagy pápák sem egészen ártatlanok abban, amit Powys evil-do-thatgood-may-come magatartásnak nevez. Rosszat tenni, hogy a jó eljöhessen. Ideiglenesen. Átmenetileg, szól az akkor még kielégítően megfogalmazott, de már jól begyakorolt praxis. Csak 37

azért, hogy pillanatnyi bonyodalmakat megoldjon, lehet hitszegő, zsivány, nem baj. Például, ha közérdekből történik, szabad hazudni, terrorizálni, kizsákmányolni. Hadd jöjjön a gyönyörű jövő. A jó feltétele, hogy előbb valaki gaztetteket kövessen el. A boldog állam csak úgy valósulhat meg, ha az emberek felét munkatáborba zárják. Az ember nem üdvözülhet, csak ha előbb magát bemocskolja. A mennyei birodalomért, vagy pláne a humanizmusért. Az elmélet nem volt új. A középkori klérus uralmának bázisa egyetlen axióma, az ember kettős lény, földi és túlvilági, de a magasabb rendű a túlvilág. Az inkvizíció tévedett. Ehhez az axiómához nem a szekták és nem a nép és nem az eretnekek lettek hűtlenek, és nem ezeket kellett volna megégetni. Eretnekség a rendszernek azon a pontján keletkezik, ahol a realizálás erőtlen. Azzal a magától értetődő túlzással, amely az eretnekségre jellemző. A szellemvilág maga-

sabb értékéről szóló axiómához a klérus lett hűtlen azzal, hogy a dogmát közérdekből tartotta fenn, és ezt — éppen a legfontosabbat — a világi hatalomnak elárulta. De nemcsak a hatalomnak, hanem — mivel a dolgok nincsenek külön — egyébnek is: a világ nem is olyan sötét, különösen az ételek és az italok és a ruhák és a pénz, és persze a nők. Ha dogma nem lett volna, az egész nem lett volna más, mint bizánci leélaszia, morális felbomlás. De a dogma ott volt, 38 s így a dolgot árulásnak kell tekinteni. íme, a blaszfémia eisz to pneuma hagion, vagyis a Szentlélek káromlása. Azóta az európai történet eukleidészi axiómája lett, hogy magas szellemű dogma védelme alatt szabad inkvizíciót gyakorolni. A Borgiáktól Leninig. Magasrendű pápák, mint IV. Ince vagy VII. Gergely, anélkül, hogy a kérdést világosan látták volna, az épelméjűség határáig viaskodtak. A katolikus hagyomány feszültsége az árulással sohasem szűnt meg. De a

klérus történeti szövevénye hatalmasabb volt. A szentek pedig, mint mindig: qol Cjoré bamidbar — üvöltés a pusztában. Ilyen bűnt csak intenzív vallásossággal lehet kibírni. Amikor az újkor a reneszánszban megszületett, neve nem a középkori szenvedés után váratlanul kitörő antik életöröm. Ilyesmit az hisz, aki azt tartja, hogy a történet a mi meglepetésünkre készült. Tudjuk, hogy az antik világ nem volt öröm. És ha ragyogó Homéroszi költemények voltak is, élt Püthagorasz, aki a hamisítás ellen tiltakozott, mondván, hogy hazugságai miatt Homéroszt az alvilágban lábánál fogva látta felakasztva, és a görög életöröm mesteréről Hérakleitosz és Platón is pontosan így nyilatkozott. Ami a reneszánszban megnyilatkozott, ugyanaz volt, amit a klerikalizmus igen régen magas dogmáival takart, se több, se kevesebb. Nem úgy, mint később hitték, hogy a dogmákat 39

az emberiség félrevezetésére a klérus találta ki, hanem úgy, hogy a klérus volt, amely a dogmákat elárulta, mert az eszméket egészen kevés kivételtől eltekintve mindig a hatalom árulja el. Később is a szocialista humanizmust az emberiség félrevezetésére nem az államhatalom találta ki, hogy e címen a népeket kizsákmányolhassa, hanem az államhatalom volt az, amely a teóriát elárulta. A klérus is, a modern államhatalom is, mindegy, hogy vallás vagy szociális eszmék axiómáinak hirdetésével és azokra hivatkozva, közérdekből, tovább tette a rosszat, hogy a jó eljöhessen, folytatta a hazudozást, az erőszakot, a kizsákmányolást, abban a hitben, hogy eddig ugyan a rosszból mindig rossz lett, de most az egyszer az alma nem esik le, hanem ég és föld között fog lebegni. Lehet hazudni, erőszakot elkövetni, kizsákmányolni, baj nincs, az eszme jó, a tökéletes és végleges életrendet ezen az úton holtbiztosán elérjük. Rossz lett, és egyre rosz-

szabb, amin csodálkoztak, de még rosszabb lett és még annál is rosszabb. Semmi sem magától értetődőbb, mint hogy a feldarabolt klérus utódai, a nemzetiségi államok különösen ügyeltek arra, nehogy bárki is a feszélyező kérdést feltehesse. Már nem vallásról volt szó. A kléruson való bosszúból táplálkoztak a viccelők, mint Voltaire, a humortalanok, mint Feuerbach, és a frivolak, mint Renan, a többiekről nem is szólva. Kritikusok, akik ugyanabban 40 a csávában voltak, mint a kritizált. Lehetett mindenki vicces és humortalan és frivol, amilyen akart, csak a veszedelmes kérdést ne tegye fel. A nemzetiségi államok a „tégy rosszat, hogy jöhessen a jó" elvét mint a kormányzati praxis tengelyét átvették a klérustól, a szocialista államok pedig a nemzetiségi államoktól, azzal a különbséggel, hogy a klérus remek tagjai még ismerték a lelkiismeretfurdalást, a szocialista államok vezetőinek azonban már nincs egyebe, mint őrjön-

gő bűntudata. A történeti helyzet elemzéséhez kiegészítés tartozik, mert enélkül nem érthető. Nincsen szó azokról a kezdeti gondolkozókról, akik semmi egyebet nem tettek, mint a klerikális arzenált aufklerizálták, még az sem állítható, hogy jóhiszeműen. De ha igen, az se jelent semmit, mert politikust alacsonyabb embertani kategóriájánál fogva a jóhiszeműség felmenthet, gondolkozót nem. Ahol a teóriában tévedés van, ott rosszhiszeműség is van. Az ajam agnih, az értelem fénytávlata a morális tisztasággal azonos, és a gondolkozóra kötelező. A nem egymásból kiinduló, de mégis szemmel láthatóan együvé tartozó kutatók jellegzetes alakja Böhme, Newton, vagy Leibniz. Kevés ilyen van. Mint ma Einstein, valamennyien állandóan fenntartják a jogot, hogy amit gondoltak, visszavonják, legalábbis újrafogalmazzák. 41

Ez szabadságuk, kutatásuk metafizikai előfeltétele. Olyan erőfeszítésben élnek, amely nem képes egyszer s mindenkori döntéseket hozni. Ez hűségük, kutatásuk morális előfeltétele: „Ezt láttam. Amíg nem látok mást, ragaszkodom hozzá. Ha másképpen fogom látni, azonnal szólok." A dolog meg nem értésére vallana, ha valaki a kutató, vagy kiváltképp a tudomány világnézetéről beszélne. A tudomány bázisa nem ideológia, hanem igazságszenvedély. Sehol nem megállni, mindent felkutatni, mint Pál mondja, kai ta bathé tou theou, Isten örvényeit is. Az egymást sűrűn követő, mégis szemmel láthatóan heterogén történeti alakok sorából bárki arról ismerhető fel, hogy bázisa nem az igazságszenvedély, mert néha kitér, többször megretten, még többször megáll, megijed, kihagy, túloz, elnagyol, felületes, enged, elhallgat, bókol, bosszút áll, védekezik, igazol. Mivel a bázis nem az igazságszenvedély, a dolog meg nem

értésére vallana, ha valaki világnézet helyett kutatásról beszélne. Mindig és minden esetben ideológia. Régen meg kellett volna tenni, hogy a tudományról az ideológiákkal inficiált szcientifizmust levagdalják, e műtét bármily kínos legyen is. Az operációnak több esetben nem is kutatók között, inkább a kutatókban kell megtörténnie, és a mértéknek mindig annak kell lennie, mi az, amit a félelemtelen igazságszenvedély, az ajam agnih, a fénytávlatú értelem lát, és mi az, 42 ami bornírt történeti képlet, lehet, önkéntelen következménye. A tudomány értelmi aktus, amely nemzetiség, vallás, kaszt, történet fölött áll, és a történetet irányítja. A szcientifizmus válságtermék, mert nemzetiségi, vallási, kaszti erőviszonyok feszültségéből keletkezett. A tudomány létkérdéseket old meg, a szcientifizmus mindössze történeti helyzeteket dokumentál. Tény, hogy az újkorban a tudomány a szcien-

tifizmussal összekeveredett, a zavart azonban még megközelíteni se merészelték, sőt, be se merték vallani. Viszont tény, hogy az újkor életrendjét erre a tudománnyal össze-vissza zavart szcientifizmusra építették. A szcientifizmus sürgősen ilyen elnevezéseket talált ki, mint reneszánsz, reformáció, felvilágosodás, pozitivizmus, humanizmus, haladás. E nevek nem kutatás eredményei, hanem világszemléleti önigazolások. Azokat nem az igazságszenvedély tárta fel, hanem a szcientifizmus mint a világszemlélet apologetikai intézménye állapította meg. A világszemlélet pedig röviden annyi, hogy az emberi lét eleje, közepe, vége a biológiai élet. Születéstől halálig. Hajjé saah, az időélet. A szcientifizmus a történet korszakai, vagy a nemzetiség, a faj, vagy a kaszt számára kellemes elméleteket szerkesztett, alkalomadtán hivatásosan történetet hamisított, több kötetben lebilincselő adattömeggel rágalmazott, 43

de főként a tudomány eredményeit kizsákmányolta, hogy valamely hatalomra éhes fragmentáris csoportot igazoljon. így keletkezett a tizenkilencedik század valamennyi hatalmi elmélete, a marxizmus éppúgy, mint a nemzeti szocializmus és a fasizmus, a faj vagy az osztály szcientifikus koncepciójára hivatkozva. A pár excellence címszó most már a fejlődés lett, amellyel a szcientifizmus a stupid és bigott materializmusnak hízelgett, a dolgot úgy tüntetve fel, mintha kezdettől fogva minden józan lény erre törekedett volna. Ha a középkori blaszfémia a földi élet elárulása a túlvilágnak, az újkori blaszfémia a túlvilág elárulása a földi életnek. És ha a középkor fundamentuma a papi csalás, az újkor fundamentuma a tudós csalás. Nincs mit egymás szemére vessenek. Az egyetlen érték, a bázis: az élet. A többi mind ebből az egyből következik. Használd ki életedet. Közérdekből hazudni, kizsákmányolni, erőszakot gyakorolni,

hogy az életből minél több jusson, föld, kastély, marhák, arany, ruhák, hús, bor —, és persze megint nők. Történeti gyakorlat, amellyel magát a történetet is elárulták, hirdetve, hogy sohasem volt és sohasem lesz más, ne is számítsunk egyébre, mint államrendőrségre, kurvákra, rezesbandákra és rongyokra. Statisztika, légköbméter-elmélet, kalória, vitamin, létminimum, levélcenzúra. Röviden: reneszánsz, reformáció és felvilágosodás. 44 A szcientifizmus abban a hiszemben van, ha a középkori klerikalizmus metafizikus, spiritu-alista és teista volt, azért is az ellenkezőt kell választani: a tapasztalati ismeretet, a materializmust és az ateizmust. Mivel a középkor a kasztokra épített, természetesen a kasztokat el kell törölni. A dolgot meg se nézte, csak mint történeti helyzetet készen kapta, nem is a reneszánsztól, hanem a klerikalizmustól, amely már maga is a „használd ki életedet" álláspontján

volt. A klerikalizmus közérdekből túlvilágot, kasztrendszert és spiritualizmust hazudott. A szcientifizmus lehetőséget teremtett, hogy mindez ne a magasabb hatalmak beleegyezésével, hanem úgynevezett tudományos szankcióval, kísérleti alapon történjék. Régen a rendet hűbériségnek nevezték. Az újkor szebb nevet talált, azt mondta: szocialista humanizmus. Akkor római jog volt, ma a termelőeszközök köztulajdona. Akkor mindössze a skolasztikusokra hivatkoztak, az újkor laboratóriumokra, experimentumokra, akadémiákra és egyetemekre. A hatalmi ösztön kész eszközei arra, hogy e pozíció bevehetetlen legyen. A reneszánsszal kezdődő nyílt életkizsákmányolásnak, a fausztizmusnak, olyan módszerekre volt szüksége, amely a kizsákmányolás lendületének pénzügyi és anyagi lehetőséget nyújtott. Ezért Max Weber csak abban téved, hogy a kapitalizmust a reformációval hozza 45

kapcsolatba. A kapitalizmus a reneszánszból, illetve a klerikalizmusból közvetlenül érthető, éppen úgy, mint a technika. A technika eredetileg nem volt kizsákmányoló módszer. Nem annak indult, és ma sem az. Egyetlen technikai vívmány sem öncél, sem pedig joy fór ever, mint Keats mondaná, ki nem meríthető gyönyörforrás, mint a művészi mű. A technika eszközök és kellékek és külső feltételek megteremtésével foglalkozik, ennél nem több. Ez nagysága és ereje. De kizsákmányolási módszer lett azáltal, hogy hatalmi csoportok kezébe került. Ezért tűnik úgy, mintha a technika az embert kirabolná. Az embert az ideológiával zsákmányolják ki. Az állatokat, az erdőt, a tengert, a levegőt, egészen az atomig. Az életkizsákmányolásnak hogy ütemét megtarthassa, egyre több emberre van szüksége. Európa népessége kétszáz év alatt csaknem ötszörösére nőtt. A nagy számokat könnyebb kormányozni.

Az életkultusz Rousseau-tól kezdve patologikus arányokat öltött. Az élet biológiai határainál lezárult. Minden erő az életben akarta magát kiélni, most, itt, azonnal és az utolsó cseppig. Vitális tulajdonságok gyakorlata. Az élet megdagadt és szelleméről lesorvadt, de a leszakadást maga az élet se bírta ki. Ártatlanul és szemtelenül, mint plebejushoz illik, Rousseau a természethez való visszatérést tanította, abban a -tudatban, hogy a természet az ember alapállása. 46 Az egyetlen Saint-Martint kivéve senki se mert neki ellentmondani, sőt a visszatérés divat lett, a királyi udvart éppúgy elragadta, mint a perifériát. Tout ce qui n'est pás natúréi, est imparfait, mondta Napóleon, az igazi Rousseau tanítvány. Ami nem természetes, nem tökéletes. A dolgok lent kezdődnek, mint Bentham mondja, s ő már csak egy lépésre van Darwintól. De ugyanakkor az élet a hozzáfűzött reményeket nem tudta beváltani. Csak azt adhatta, amije volt. Követke-

zett a melankolikus kiábrándulás. S ettől fogva az élet nem a normális létállapot, sokkal inkább a gyógyíthatatlan betegség egy faja. Az őrületek sorozata következett, Hölderlin, Schumann, Baudelaire, Gogol, Van Gogh, Nietzsche. Azzal, hogy az élet a túlvilágról leszakadt, gravitációja megszűnt. Egyre jobban hígult, irreálisabb és tartalmatlanabb, laposabb és érdektelenebb lett. Rousseau-féle betegség, az életnek nincs értelme, mondta később Tolsztoj. Ugyanakkor gyanússá és idegenné vált minden szó vagy szín, szobor vagy hang, amelyből az derül ki, hogy nem ez az egész. Rousseau és a tizennyolcadik század természetkultusza még tágasabb. Goethe és a tizenkilencedik század bázisfogalma az élet, és a dolgot úgy tüntetik fel, mintha csupán régebben és mások, merő tudatlanságból vélekedtek volna másként. Az élet az, amelynek centruma, szépsége, értéke, alakja és koncepciója önmagában 47

van. Goethével óvatosnak kell lenni. Aki a határokat leszűkíti, úgy tűnik, e határokon belül élesebben lát. Olyasmit is észrevesz, amit eddig nem tapasztaltak. Azt mondják, fölfedez. A kör kisebb. Az összefüggésbe hozható elemek száma kevesebb, a részletek csökkentek. Ez minden specializálódás látszólagos előnye. Az élesebb kép azonban csak addig érvényes, amíg az ember azt hiszi, hogy a határ a mérték. Goethe növénymorfológiájában a határ a mértéket fedi. Nem az újkorban már exteriorizált harmóniafogalomból indult ki, hanem abból a gondolatból, hogy minden létező lény meg nem ismételhető és egyetlen középpont. Ebből a helyzetből külső és belső, forma és tartalom, alany és tárgy tévfogalmak, amelyek a ténylegesen létezőt nem is érintik. Az élő és önrendelkező centrum pontosan a külső, a felület, az alak. A szubjektum egyetlen fontossága, hogy megnyilatkozás nélkül nem képzelhető el. Idea

nincs szemléletesség nélkül. Böhme óta a gondolat hatása állandóan a felszín alatt dolgozik. Amit a jelenség felületén látok, az benne a lényeg. Jellem és arc nincs külön. A forma nem külső, hanem magasabb belső színvonalon levő tartalom, szól Pannwitz. A Zohár mondja, mikor az Úr a kezdetek kezdetén az emberi bukás elkövetkezését látta, és tudta, hogy e bukás a természetet magával ragadja, az Édenkertet fenntartó esszenciákat elosztotta, hogy az összetört világban a lények fenn tudjanak maradni. A paradicsomban a lények a tápláló esszenciákhoz közvetlenül jutottak. Az esszenciák minden valószínűség szerint logosz-szerűek lehettek. Ezért mondja az Evangélium, hogy van élet, amely Isten szavából él, mert a logosz a közvetlen teremtő aktivitás, és a szóból élni annyi, mint a közvetlen teremtő kisugárzásból élni. Innen az úrvacsora logosz-kenyér és logosz-bor analógiája. fát kim csa vidzsnyátam vácsasz tad rúpam,

mondja a Brihadáranjaka upanisad, minden létező a szó valamely alakja. A világkatasztrófa elkövetkezett, s akkor a tápláló esszenciák oda zuhantak, ahol a legbiztosabb védelemben, a legmélyebben aludhattak. A kövekbe. Az esszenciákat az ásványok őrzik, és az ásványok feloldásával emelkednek ismét fel, hogy a lényeket táplálják. A növény pedig az a lény, amely az ásványokban lévő esszenciákat kioldja, és a lényeknek nyújtja. Az ember nem tehet mást, mint hogy a minden növény magában álló és megismételhetetlen és mással pótolhatatlan individuális kvalitásán megrendülten csodálkozzék, — a rejtélyen, amely a növény sajátos alakú levelében, növésében, virágjának színében, illatában, a szirmok és a kelyhek és a porzók és a termők számában, elrendezésében, arányában, a termések formájában, mennyiségében megnyilatkozik. Nem a sokszerűség zavar, ha49

nem az értelem, amiért ez a sokszerűség van. Ez az esszenciák misztériuma. A mérges növények gyógyszerek. Vannak gyógy füvek, sehol másutt vegytanilag elő nem állítható esszenciák. A Kabala azt írja, hogy az esszenciák eredeti alakjukban drágakőszerűek lehettek, a drágakövek pedig angyalok, akik szépségüket és tisztaságukat még a világ legmélyén, a dermedtség végső fokára zuhanva se vesztették el, és csillogásukban a paradicsom fényét és az ősvilágosságot megőrizték. Ha így van, minden esszencia angyali. Tündöklő kristály. Az esszenciák valamely szabályos geometriai testnek felelnek meg, a testek pedig a geometriai síkról minden nehézség nélkül a zene és a szín síkjára átemelhetők, mert azoknak hang- és színképek felelnek meg, az egész összefüggés táncmozgásnak és költői beszédritmusnak és számnak. Az orfika nem egyéb, mint primordiális tudás e számokról, és azok összefüggéseikről.

A növény a paradicsomi lét felé újra meginduló angyali logosz-esszencia egy állomása, amelyen át az ásványból a lényeken át a szellemi valóságba vezet az út. Ezt kell Goethe növénymorfológiájához megjegyezni. De a növénymorfológia és a Faust nincs egy nevezőn. Faust nem a valóságból, vagyis nem a misztériumból indul ki, hanem abból a kísérletből, amely az életet a létről lemetszi és önmagá50 bán álló mértéknek tekinti. Ezért kell az Ördöggel szövetséget kötnie. Amit elad az életért, az a lét. Faust az életkirály, az élet élvezője, vagyis kizsákmányolója, pontosan olyan, mint ahogy a reneszánsz óta gondolták. Csak egyet kívánt, élvet, s akinek az élet maga merő élv. Échec pour l'éternité, mint Mallarmé mondaná. Ellen-Jób, aki a legjobb úton van ahhoz, hogy Rastignac, végül Dorian Grey legyen. S mikor a végén, mindennek ellenére, önmagát mégis az üdvözültek közé felvéteti, megbocsátja magának, hogy önmagát el-

árulta. Ez kellett csak a tizenkilencedik századnak! Szabad az út a világháborúk felé. Goethe a magában értelmetlen és így alaktalan merő konstellációból, tulajdonságok gyakorlatából, vagyis az életből, valahogyan alakot kívánt teremteni, mintha az önmagának mértéke lenne és lehetne. Ez a pszeudóalakzat a Wilhelm Meister és a Dichtung und Wahrheit biografizmusa, Goethe oeuvre-jének bázisa. Rousseau óta a probléma ugyanis, hogy az ember miképpen élje nem életét, hanem életrajzát, ezt az elölről és hátulról korrigált konceptust. Nem költészet és valóság, hanem se nem költészet, se nem valóság, csupán élet. Goethéről tudjuk, hogy életkirálynak igen alkalmas, mivel kedvező tulajdonságokban igen gazdag, és azok gyakorlatában igen elfogulatlan volt. Ez a tüneményesen szerencsés konstelláció — részben tudatosan, többnyire azonban ön51

kéntelenül — minden olyan lehetőséget, amely a konstellációból ki akarta emelni, nem határozottan visszautasított, hanem óvatosan elkerült. Nem volt hajlandó egyebet tenni, mint tulajdonságait gyakorolni. Ha aztán olyan konfliktusa támadt, amely vagy-vagy elé állította, meghátrált. Goethe valódi lényét tulajdonképpen meg kellene keresni, éspedig valahol ott, ahol senki se gondolná. Mit kezdjek olyan emberrel, aki nem szabad, legyen mégoly zseniális, akár elfogatta magát, akár önmaga fogságába esett? A mondanivaló csak akkor autentikus, ha azt valaki oldalpillantások nélkül mondja. Goethét nem a létfenntartás kompromittálta. Szabadságát, mint Faust, nem a darab kenyérnek adta el, hanem az úgynevezett reneszánsz életörömnek. Konstelláció alatt az adott tulajdonságok gyakorlását kell érteni semmi többet. A túlvilág megtagadása árán az élet glorifikálását. Baude-

laire felteszi a kérdést, kinek érdeke a túlvilág megtagadása? Ce sont des gens qui ont peur de revivre. Akik az újjászületéstől félnek. A konstellációban levő erőket a végsőkig kiaknázni, és az életmenetet úgy irányítani, hogy a zökkenők elől kitérjen. A zökkenőket az életfölötti szokta kelteni. A nehézségek. Csak nem újjászületni! Az üdvöt már itt akarja, rögtön. Azt hiszi, ha hiszi, megkapja, és azt hiszi, ha azt, ami túl van, nem hiszi, letagadhatja. Az üdvtelen élet. A dolgokat 52 illendő távlatból szemlélni, nehogy hozzájuk túl sok köze legyen. Wilhelm Meister úgy utazik, hogy mindenütt csak három napig marad. Az élet fausti gyönyör, amiért lelkét eladja, és ha melegedni kezd, elutazik. Minden nyugtalanító elől elzárkózni, urbánusnak és lojálisnak lenni. Fontos a dolgok sima lefolyása, utána az önelégültség. A remek mű gombnyomásra válaszol: Eckermann. Rejtekhelyén az élet gyönyörpoharát kihörpintette, s ez a „keserű pohár" pontos

negatívuma. Nem fölény, opportunizmus. Nem bölcsesség, kompromisszum. Nem az élet javára, hanem az életfölötti kárára. Az élet súlya azonban a kompromisszumok arányában csökken, és a szüntelen kompromisszumban (reálpolitika) az ember semmiért nem kap semmit. Goethe egész életében félt az áldozattól. Gorombán fogalmazunk. Könyvet kell írni nem az ész, hanem az ész hibás koncepciója ellen. Mert a racionalizmus tényleg tévedés, de a helyes magatartás nem az ész megtagadása, hanem az ész eredeti értelmének megfogalmazása. Az újkor kezdetén, tudjuk, hogy ilyen okból és céllal az ész fogalmát ennek mechanikus tevékenységére szűkítették. Az észnek tényleg van hajlama a mechanizmusra, de nem ez az egész. Helytelenül azt lehetne mondani, hogy a monoton kozmikus automata, ez a naiv perpetuum mobile, a szcientifizált kopernikuszi világ volt az őskép, amelyet az ész befogadott, és amelynek 53

hasonlóságára alakult. De nem így van. A mechanizált ész előbb volt, és a kozmikus automatában már önmagát vetítette ki. A mechanizmusra leszűkített ész kezdete az a mozzanat, amely a világ tényleges gazdagságának szövevényével nem bírt, és azt megkísérelte automatizálni. Persze nem hogy megértsen, sokkal inkább, hogy a dolgokat birtokba vegye és fölöttük uralkodjék. A mechanizmus az organizmusnak csak egyik erőmegnyilatkozása, és az organizmus minden mechanizmus alapállása. Pannwitz. A mechanika nem autonóm, mert a szubjektum önrendelkezése hiányzik belőle. Amikor az észt ebbe az irányba kezdték idomítani, technika még nem volt. Az észnek ez a beállítása tette lehetővé a mechanikus gondolkozást, és ez tette lehetővé a gépi civilizációt. A racionalizmus nem kutatómódszer, hanem a hatalmi ösztönnek a világuralom megszerzésére irányított aktivitása.

Az észnek ez a koncepciója a descartes-i metafizikán keresztül szívódott fel a matematikába, innen a geometriába és a fizikába és az asztronómiába. Hiába Leibniz, Böhme, Vico. De nem a racionalisták voltak erősek, hanem a spirituális hagyomány gondolkodói gyengék. Később a történet fogalmát is mechanizálták az ismétlődés, a keringés, a periódusok elméletével. Aztán az élet is vegyi folyamat lett. Következett a mechanikus társadalom, a lélek helyett az 54 idegmechanika. Cél az organikus folyamatokat a mechanikusra visszavezetni. Az ész megtanulta, hogy önmagából minden pszichológiai és spirituális mozzanatot kiküszöböljön. A nagy álom az lett: életet csinálni a kemikáliákból. Levetni a túlvilágot, vagyis a felelősséget, a bűntudatot és a lelkiismeretet. A személy tudatát, vagyis a létezést úgy felfogni, hogy ez az, ami velem történik, nem pedig úgy, hogy ez az, amit én akarok, és megteszem. Az összes spirituális

tehertől végre megszabadulni. Az egész racionalizmusra jellemző, hogy az állat és a gép között ingadozik. Az állat bizonyos tekintetben már opportunizmus. Géppé kell válni. Az angolok a tizennyolcadik században kitalálták a mechanikus termelés fogalmát, amire felépült a mechanikus osztályharcelmélet. Utópiák, mint mechanizált életrendszerek. Az életet tényleg ki lehet irtani. Az organizmus meg tudja semmisíteni önmagát. De a mechanon egyet nem tud, a személyt elpusztítani. A racionalizmus mindesetre az élet kiirtására tett legkomolyabb erőfeszítés. Semmi sem változott. A valóság valóság maradt, csak a kényszerek által felzaklatott ember kínlódik. Bármennyire szeretnék, hogy gépezetté változzék, e fordulat soha sem következik be. Aki a spirituális személy kiküszöbölésére kísérletet tesz, maga is személy. Nem a valóság változott meg, hanem a tévhit miatt elterjedt ho55

mály lett nagyobb. A mechanizált ész kívülről, őrtoronyból gombnyomásra bármikor beindítható és leállítható, embert és társadalmat, államot, életet, világot sóvárog. Kinek az eszménye? Aki a világot a lehető legkisebb ellenállással kívánná kizsákmányolni. A mechanizmus erőfeszítés, hogy attól, akit mechanizált, az életet elszívja. E cél megvalósításának nincs valószínűsége. Ki van zárva, hogy az emberi életet gépesíteni lehessen. Hazudni, erőszakot gyakorolni, kizsákmányolni nehéz. Sokkal nehezebb, mint igazat mondani, egyetértésben élni és a más tulajdona iránt türelemmel lenni. Bizonyos meghibbanásra van szükség ahhoz, hogy valaki az értelmetlen életrontást szisztematikusan kiépítse és alkalmazza. Mindenesetre az őrülethez közel álló rögeszméjének kell lennie, aki következetesen értelmetlenséget értelmetlenségre halmoz, s e tevékenységet ésszerűnek nevezi. A racionalizmus ebből a szempontból az emberi

értelemnek az a sajátos elváltozása, amely a józan belátásról annyira lemondott, hogy előnynek látja azt, ami kifosztja, és diadalnak azt, amikor meg van alázva. Szabó Lajos és Tábor Béla Vádiratának egyik tétele, hogy a modern válság kezdete az a megrettenés, amit az emberben Galilei, Kant, Darwin és más, az emberi presztízst sértő tudományos eredménye tett. Az ember amikor megtudta, 56 hogy a Föld forog a Nap körül, hogy végső metafizikai kérdései végül is antinómiák, hogy természetes kiválasztás útján keletkezett, rangjától megfosztva érezte magát. A Vádirat a tévedést ott követi el, hogy a tudományt és a szcientifizmust nem különbözteti meg. A szcientifizmusnak felül, azt hiszi, hogy az eszmék a szabad kutatás eredményeiként jelennek meg. Az ember a gondolatban, hogy a földbolygó a sok közül egy, és forog, mint a többi, nem Galileivel áll szemben, hanem a szcien-

tifizmussal, amely a gondolatot nem mint igazságot adja tovább, hanem — kihegyezett célzattal — mint a vallás ellen bevethető harci eszközt. A szcientifizmus igen keveset törődik azzal, hogy valamely gondolatnak van-e igazságbázisa, vagy nincs. Csak agresszív éle legyen. Galilei és Darwin eredményeit nem az igazságért hirdeti, hanem a papi csalás fölött triumfál. A Vádirat tudja, hogy papi csalás volt és van, de nem tudja, hogy tudós csalás is van. Nem mer bekopogni a laboratóriumba és az egyetemre, és egy kicsit körülnézni, és nem meri feltételezni, hogy tudománynak merészeli nevezni magát oly mentalitás, amely a tudomány eredményeit kizsákmányolja és az igazságokat kellő szögben és kiélesítve elhelyezve (ugyanúgy, mint a vallásos igazságokat a középkori klerikalizmus) az ember megfélemlítésére használja. A Vádirat a második világháború előtt íródott. A hibát ott 57

követte el, hogy az ajam agnih-t, az értelem fénytevékenységét túl korán leállította, a tudós szobák küszöbén még csak sejteni se merte, hogy itt a klerikális boszorkánykonyha főztjét tovább kavarják. Biztos, hogy külső életrendünket ma teljes egészében a kutatószobák irányítják. Ha pedig az egész földön olyan felfordulás van, akkor azt a kutatószobák teremtették. A tudomány nem kelt válságot, és értelemből nem lehet soha elég. Teremtette valami, ami tudománynak nevezi magát, pedig nem egyéb, mint a létezés teljességéről leszakadt merő biológiai élet önigazolása. A szcientifizmus a kutatók eredményeinek kizsákmányolásából él, körülbelül úgy, ahogy a klerikalizmus a szentek dicsőségéből élt. S ezért nem különös, hogy amikor a kutatók igazságszenvedélye valamely eredményt elér, a szcientifizmus hallgat és ellenáll, sőt rosszallását fejezi ki és fenyegetőzik, körülbelül úgy, ahogy a kleri-

kalizmus a szenteket üldözte és megfenyegette, sőt meg is akarta azokat téríteni, és ha nem sikerült, azokat néha el is égette. Ezért oly könnyen érthető, hogy a szabad igazságszenvedélynek a középkorban egyetlen ellenfele volt, a klérus, pontosan mint az újkorban egyetlen ellensége van, a szcientifizmus. És így érthető Max Scheler kérdése, hogy a középkorban a szabad teremtő kutatást a papság miért üldözte, és az újkorban a tudomány nevében az üldözést miért folytatták. 58 Goethe nyomában az élet szemmel látható devalválódását Hölderlinen kívül senki se vette észre, de Hölderlin anélkül, hogy tudta volna miért, csak szenvedett. Ez a pállott sótlanság. Nem bírta ki, azt hitte őrületet követ el, amíg beleőrült. Egyszerre csend lett, egyre szegényebb igényekkel, és amit vártak, romantikus álom. A tizennyolcadik század szégyenkezett volna, látva, nem hogy ezek itt milyen kevéssel megelégszenek, hanem hogy egyre szűkülő kuckóik-

ban milyen önelégülten vigyorognak. Ez az egész? Később e példák a kollapszusok nagy és gyors egymásutánja következtében egyre halmozódtak. A huszadik század világháborúi után, ha a háború előtti nemzedék a későbbieknek életértékeiről beszélt, ez a nemzedék már el se hitte. Érzelgés a régi jó időkről. A postát a hatóság mindig felbontotta, a telefont lehallgatta, a határ csupa drótsövény és akna, útlevelet nem adtak, azt a regét pedig, hogy valaki munkájából emberien táplálkozhat és öltözködhet, nem is tudom, honnan veszik. De kitűnt, hogy még ezzel is meg lehet elégedni. Úgy látszik az életen belül az életnél egyéb értéket magasabbnak tartani lehetetlen. Minden mást az élethez viszonyítunk, és azt, aki abban nem részesül, sajnáljuk. Ezért mondják arra, aki meghalt, hogy szegény. Csak élni, élni, bárhogyan, bármiből. Az életen belül az élet eltűnőben van. Baudelaire vette észre, Mallarmé talált rá logoszt. Manque d'étre. Az élet 59

itt van organikus funkcióiban, és jelenléte a naiv realizmus doktrínája szerint kétségbevonhatatlan tény. Itt van, veleszületett igényeinek és értékeinek lerongyolt alakjában. És végül, paradox módon, önmagát elvesztve is itt van, különösképpen, sajátságos hiábavaló jelenlétben, szellemsúlytalanul, üres tartamban, kétségtelenül fölhecceit aktivitással és túlfűtött ingerültségben, de szubsztanciátlanul, mindössze papíron és közigazgatásilag. íme a nulla problémája. Valaki démoni és állati teltségében imitál valamit, aminek létsúlya nincs. Ez a manque d' étre. Az élet súlypontja az életen túl van. Ez az, amit túlvilági gravitációnak kell nevezni. Élet soha egyetlen pillanatig sincs túlvilági, pneumatikus vonzat nélkül. Csak a magatartás tiltakozik ellene. Tudja, hogy tiltakozik, még akkor is, ha nem tudja, hogy tudja. Van valami, amit a hinduk tat szabdhava avédah kaszjának hívnak, ez a végső dolgokról való tudás állandó jelenléte.

Éppen végső kérdéseinkben rendelkezünk biztos tudás fölött: Isten, lélek, szellem, létezés értelme, túlvilág, értékek, morál, üdv. E kérdésekről mindent tudunk, és mindnyájan ugyanazt tudjuk. A túlvilág nehézkedésének, akár akarjuk, akár nem, mindannyiunk élete engedelmeskedik, mert a túlvilág felé esünk. Aki tagadja, e valóságon nem változtat, de élete a tagadásra rámegy. Sem a valóságban, sem a valóságról alkotott felfogásunkban egymástól nem térünk el, 60 mindössze életünkért való aggodalomtól ösztönzött hazugságainkban. Azokban, amelyekkel önmagunkat kompromittáljuk, és önmagunkat megakadályozzuk, hogy értelmünk világos és életünk tiszta legyen. Még egyszer alá kell húzni. Az életnek lét nélkül értelme nincs. Az életen túl van a súlypont. Ha túlvilági nehézkedés nem lenne, csupán élet, az élet aránytalanul széttenyészne, elmúlás és keletkezés között különbség nem lenne.

A kérdés nem az, hogy az elmúlást mennyire sikerül elodázni és az életet merő tartamában meghosszabbítani, hanem hogy a sorsot menynyire sikerül értelemmel áthatni és szellemtranszparenssé tenni. E gravitáció a biológia szintjén is dönt. 61

AZ EGZISZTENCIA SZÓ értelme az utóbbi évek sűrű használatában lemorzsolódott és ma divatos heideggeri vagy sartre-i alakjában semmi egyebet nem jelent, mint élet. Kierkegaard eredeti fogalmát meg kell újítani olyan módon, ahogy azt Tudománytalan utóiratában kifejtette. Kierkegaard azt a kérdést teszi fel, hogyan jut az időben élő múlandó ember abszolút tudáshoz. Lessingre hivatkozik, aki azt mondja, ha választhat, nem a célt, hanem a hozzá vezető utat választja. Mi itt mindnyájan egzisztenciák vagyunk, de egzisztenciálisan csak akkor élünk, ha ténylegesen egzisztenciák vagyunk, vagyis a történetben, a sorsban, a társadalomban, morálisan és pszichológiailag valóságosan jelen vagyunk. Itt és most, a pillanatban. Ha részt veszünk, vagyis ha részünket kivesszük. Nem építünk barlangot, nem játszunk szerepeket, nem vagyunk opportunusak, nem kötünk kompromisszumokat. Ha a pillanathoz való hűségben valódiak va-

gyunk. A pillanatban nyílik meg az élet paradoxona. A múlandó emberi értelem örök tudás birtokába jut. A tudás nem tételesíthető. Ennél több, kondíció. Nem több leszek, hanem kevesebb. Nem gazdagabb, hanem szegényebb. Nem sokszerűbb, hanem egyszerűbb. Ha sorsom a pillanatban teljesül, a múlandóságon átemel, és életem életfölötti tartalommal telik meg. Ezt hívja Kierkegaard egzisztenciálisnak és egzisztenciá62 nak. Ez a paradox helyezés a közvetlenségben. Ez a hely, ahonnan nem lehet fizetés nélkül távozni. Ha közvetlenségemet feladom, kimaradok. Következnek az egzisztenciális defektusok, melankólia, kétségbeesés, zavar, eltévedés, unalom, sietni, ellaposodni, kapkodni, lemaradni, félni, loholni, a neuraszténia, a semmi, a Nichts, a néant. Nem a cél kell, hanem az út, mert az út a cél. Az élet a lét. A tao a teh. Ha lépésről lépésre ha-

ladok, akkor vagyok egzisztenciális. Az úton való haladás hűségében minden pillanatban részese vagyok oly tudásnak, amely másként nem megszerezhető. A tao, mondják a kínaiak, minden pillanatban jelen van. Az őskort sóvárogni a tudósok dolga, írja Csuang-ce. Az őskor teljessége itt van. Az ablakon se kell kinézni, az egész világ itt van. A küszöböt se kell átlépni, az egész birodalmat körülutazom. Csak itt kell lenni. A jóslatok fölöslegesek, nincs szükségem megtudni, mi lesz holnap. Ha tudom, mi van ma, mindent tudok. Ha valamit nem teszel meg most, nem teszed meg soha. Örök lényemről való tudást számomra a pillanatban való maradéktalan jelenlétem nyitja meg. Nem egzisztenciális az, aki nem él közvetlenül, hanem álomban és szerepben és varázslatban, ha azt a varázslatot filozófiának vagy tudománynak hívják is. Az örök a pillanatban van, és az elmúlhatatlan abban, ami a legmulandóbb. 63

Ha Kierkegaard csak valamivel érettebb lett volna, Európának elsőként meg tudta volna magyarázni, hogy a pillanat nem idő, hanem temps retrouvé, mint Proust mondaná, spirituális aktus, amelyben az élet halhatatlanság. Transzparenssé válik, a különbség a múló idő és az örök között eltűnik —, mint Böhme megfogalmazza: Zeit in Ewigkeit und Ewigkeit in Zeit. Az örök itt. Az élet egyetlen élet-halál pillanat. Az ember születése pillanatában hal meg akkor is, ha ez a pillanat nyolcvan évig tart. Mondják, hogy sokan a meghalás visszavonhatatlan mozzanatában ébrednek fel, felgyúlnak, amikor kialszanak. Egész életükről annyit tudnak meg, hogy vesztettek. Egzisztenciálisnak lenni annyi, mint valóban jelenlevőnek lenni. A teljes jelenlét szűk szorosán át tudok törni a kimeríthetetlenbe. Ami nem jelenlét, űr, lényegtelen, nem létező. Amit Kierkegaardnak meg kellett volna magyarázni, hogy a goethei biográfia éppen úgy,

mint a szcientifikus biológiai életfogalom, irreális koncepció. Az élet nem lehet önmaga mértéke. Élet lénytől függetlenül nincs. Ha valaki a gyönyöröket ki akarja hörpinteni, legfeljebb esztétikailag experimentál. De nem egzisztenciális, aki az életet biológiailag fogja fel. Az élet az átlétezés helye. A tao tanítása, hogy nem kell utazni, nem kell az őskorba visszavágyni, nem szabad az adott pillanat ellen hűtlenséget elkövetni, nem kell minden tárgyat külön megnézni. Azt 64 mondja: a tényleges létezés itt van, és mindenki számára állandóan itt van. Ha az élet nincs az átlétezés állapotában, nem élet, ha a teh nem tao, akkor nem teh. Die Seelen bluten da, getrennt die Leiber — a testtől megfosztott vérző lelkek. Leben ist kein YJesen, sondern Begierde des Wesens, mondja Baader. Az élet nem szubsztancia, hanem szubsztanciára való sóvárgás. Út, folyamat, erőfeszítés, tevékenység, várakozás, előkészület valamire és valamiért, ami nála több,

amiben fennmarad, ami megelőzi, amiben folytatódik, amiben megnyilatkozik, ami benne megnyilatkozik, lényeg, alak, ami maga az élet. Abban, amit a reneszánsz, Rousseau és Goethe óta életnek neveznek, a kettő összekeveredik. A szubsztanciátlan élet és a szubsztanciára való sóvárgás úgy elkeveredik, hogy a sóvárgás magát az életet kívánja, a folyamat a folyamatot, az előkészület az előkészületet. On bőit sa soif, mondja Verhaaren. Az ember saját szomjúságát issza, és éhségét eszi, és vágyaira vágyódik, és kívánságait kívánja. Ezért minden életöröm szomorú. Élvezete annak, ami csak akkor lehetne, ha nem élet lenne, ha nem végleges. Az élet azt éri, amiért odaadom. Semmivel sem többet. Mert az a valami válik benne szubsztanciává. Valaminek oda kell adni, legalább magának az életnek és akkor nem marad más, mint élet, vagyis szomjúság. Nem élet, hanem mint Plótinosz 65

mondja, merő idő. Jó esetben hetven év, amiből a tudattalan gyermekkort, az alvást és egyebet le kell számítani, s akkor marad, mondjuk, hatezer nap. Órával a kézben mérhető. De ez nem az élet, csupán a szomjúság tartama. A hindu káma, a görög erósz, a latin libidó, vagyis a Begierde, ami nem élet, hanem kívánság. Szomjazni azt, hogy az élet szubsztancia legyen, megteljen és megtisztuljon és alakot öltsön és végleges legyen és megérkezzék. Hová? Oda, ami nála több. Ami saját maga. Ami élet, végleges, múlandó és elmúlhatatlan, örvény és kristály, pillanat és örök. Nincs más mód, mint odaadni. Feláldozni. Adjátok oda. Hitétem benapsotékem, írja a Zsoltár, legyetek bolondok az élet rovására. Goethe és Nietzsche számítása rossz. Az életet nem lehet az élettel mérni. Mert nem lehet a mulandót mulandóval mérni. Az élet több mint élet. Az élet nem hatezerszer huszonnégy óra, hanem a szubsz-

tanciára való sóvárgás. A szomjúság hűsége a halálig ég. lm lo teaminu ki lo téaménu, ha nem lesztek hűségesek, nem fogtok megmaradni. UGYANANNAK AZ EGY tudásnak változatai szerint az őskori hagyomány az életről ugyanazt tanítja. Átman és dzsíva, mondja a Védánta félre nem érthetően, vagyis az abszolút és az élő lény. Ez az emberi létezés két tényezője, mert amit öröknek és abszolútnak hívnak, az itt és mosínak nem ellentéte, hanem annak tulajdonsága, átlépés a természeti szaggatottságból az örök folyamatosságba. Az antropológiai alapállás, átman és dzsíva viszonya mérték. Megkülönböztetés az egységen belül. Olyan mérték, amelynél értelmesebben alapállást nem fogalmaztak meg. Ahol egység vagy nincs, vagy a megkülönböztetés hiányzik, a határok összefolynak, és kész a baj. Az élet, mondja Pannwitz, ha tévtanok tökéletlensége nem zavarja, a tökéletesség maga. A középkori klerikalizmus a mértékről tudott,

az abszolút én és az élő lény viszonyát azonban nem tartotta tisztán. Az élő lényt az ellenségének tekintette. Nem minden esetben klerikális képmutatásból, talán abban az arányban, amilyenben a hatalmon levők a maguk számára élveket engedélyeztek, kénytelenek voltak az élet értéktelenségét hirdetni. Ez ténylegesen megtörtént, e helyen azonban mellékes. A fontos, hogy az Evangélium tanításától kezdettől fogva eltértek, mert az Evangélium a földből egyetlen morzsát sem ad fel. Ezzel szemben már igen ko67

rán többen az üdv érdekében az egész földi élet feladását tanították. Az életmegtagadást akkor sem lehetett megvalósítani, ahogy a szellemi én megtagadását ma. A következményekről általában mindenkinek tudomása van. A reneszánsz nem volt elég erős arra, hogy az átman-dzsiva mértéket helyreállítsa. Minden bizonnyal nem is akarta. Lehet, e mértékről nem is tudott, mert — mint oly sok a metafizikából — ez is elveszett. Mindenesetre a tizenötödik században az életmegtagadást tovább fenntartani nem lehetett, de most a helyzet megfordult és az ellenség az abszolút én lett. Az élet bizonyos időkben a legfőbb érték volt Babilonban és Egyiptomban, Perzsiában és Rómában. Mint a morális romlás jele sehol sem volt törvényes, és törvénytelenségét nem is merte újjászületésnek nevezni. Most a klerikalizmus hazudozásainak áradatára nem nyíltan hivatkozva, de a klerikalizmus iránt köztudattá vált ke-

serű bőszültségre építve az élet rehabilitálására nem is volt szükség. A klerikális terrorral szemben kifejtett ellenállásból önmagától csak a glorifikált élet törhetett elő. Az aszkézist minden hagyomány ismerte és az élet megfékezésére használta. De sehol azt a tigrisaszkézist, amit Európában gyakoroltak, nem lettek volna hajlandók elfogadni. Már csak azért sem, mert ez nem önfegyelem, hanem tor68 túra, és az eredmény nem önuralom, hanem tönkremenés. A megfékezés a hagyományban sehol sem volt az élet tudatos megkínzása. Európában viszont annál kegyetlenebb lett, minél kevésbé volt hajlandó az élet bármit is saját mézéből feladni. A hagyománynak nem volt szüksége arra, hogy bosszút álljon. Az ember az életnél erősebb volt. Ez itt, Európában, desperát vérengzés. Ami az inkvizíció szociálisan, az az aszkézis individuálisan. Az élet ellen felhecceit ember őrjöngése. Még mindig jobb, mint az őrjöngés a

szellem ellen. S amikor a reneszánsz századában az életen kitöltött bosszúnak meg kellett szűnni, a tigris a vérengzést nem hagyta abba. A hadjárat az ellenkező irányba indult. Az életet most nem kínozták, hanem az életélvezet ürügye alatt elkezdték alattomosan kirabolni. Már nem kenettel, hanem a kezdődő felvilágosodás eszközeivel. Nem a dogmákra hivatkoztak, hanem az észre. A hecc tovább folytatódott, de most a metafizika ellen. Bosszú a szentírásokon, bibliakritika cím alatt. Ital, étel, ruhák, rang, vagyon, ékszer, paloták, kényelem, luxus, tarkaság, mindaz, ami látványos, vásár, freskók és operák. Nem a kegyetlen inkvizítorok, hanem az éppoly kegyetlen kizsákmányolok, és mindez kezdett legitimmé válni, történetté és igazsággá és elméletté és filozófiává és racionalizmussá. És az aláépítés megindult, az igazolás, hogy az egyetlen érték az élet, fokozatosan kiküszöbölt minden mozzana69

tót, amely az embert a zavartalan életélvezetben meg tudta volna akadályozni. Végül megtalálta a természet fogalmát és véges-végül az élet fogalmát. Az ember az életet önmagától független tárgyi valóságnak kezdte felfogni, az egyik oldalon az abszolút Ént letagadta, a másikon az élőlényt objektív természetként szemlélte. Ezzel a gondolkozás területéről mindkét irányban kiszorult. Mert e megoldás konzekvenciája, hogy az emberi lény legfeljebb személytelen biologikum. Kitűnő. Már semmi sem feszélyezi. Megszabadultam attól, hogy élő személy — nyugodtan kiirthatom. Mint egyebütt, a tagadás a valóságon itt sem változtat, de a tagadó maga rámegy. A középkor elfordult ugyan az élettől, de még tudta, hogy személytől függetlenül emberi élet nincs. Az újkor azonban ellentétbe került szellemi énjével is, amelyet papi hazugságnak tartott, de életével is, amely tőle független folyamat lett. Erre az objektív folyamatnak nevezett

életfelfogásra épült később a hegeli dialektika és a biológiai fejlődéselmélet. A reneszánsz az újjászületés ürügyén olyan magatartást szentesített, amely az életet fokozatosan elszemélytelenítette. Az élet iránti alapvető viszony megváltozott. Az élet már nem maga az én, mindössze az enyém. Tulajdon, külső, tárgyi, az én részem, zsákmányom, rendelkezésemre bocsátott objektív kvalitás —, ahogy szépen mon70 dani szokták: osztályrész. Annyi gyönyört szívhatok belőle, amennyit csak tudok. Amennyit engednek. Nem én vagyok, csupán az enyém. Ez eddig az elemzés kisebb és ártatlanabb fele. Jelentékenyen komolyabb és veszélyesebb a magatartás igazolására megindult négyszáz éve folyó mentális tevékenység. Nem elégednek meg azzal, hogy Mexikót és Perut kirabolják, azt is be kell bizonyítani, hogy ezzel a civilizációt, sőt a kereszténységet terjesztik. Később a kereszténység-érv már nem volt kielégítő, mert úgymond a

kereszténység önmagát kompromittálta, és kiderült, hogy Jézus nem is élt. Az ideológust az értelem minél inkább irritálta, annál arrogánsabb lett. Minél aljasabb eszközökkel dolgozott, annál többször mondta, hogy igazság. Minél önkényesebb elméletre hivatkozott, annál szemtelenebbé vált. Ez a humanizmusnak nevezett és szcientifikusan bizonyított blaszfémia létezését annak köszönhette, hogy a kérdéseket egyáltalán nem is tette fel, hanem azokat álfilozófiákkal megoldottnak tekintette, és végül az értelmet, a tudományt, a művészetet, a szellemet, a vallást mind az életélvezet eszközének tekintette. Az élet kizsákmányolására valók. Egyre vehemensebben igazolták, hogy ez nemcsak kezdettől fogva volt így, hanem ez a természetes, és ebből világtörténelmet csináltak —, és centralizált államokat. 71

A szcientifizmus néhány hibrid hipotézisre hivatkozva a tizenkilencedik század közepére pökhendi lett, de amikor valaki az elméletek mélyére nézett, nem talált egyebet, mint pontosan az ellenkezőjét annak, amit a klerikalizmus mondott. Mintha a hazudozás ellenkezője máris színtiszta igazság lenne. Irritálva a hagyománytól, a szellemtől, a túlvilágtól, a vallástól, a metafizikától, sőt irritálva az értelemtől, sőt az igazságtól, a szocialista ideológiában olyan — az élet kizárólagos értékét minden áron igazoló — gondolkodásmód vált uralkodóvá, amely hipotetikus provizóriumokkal nyeglén hadakozott, már nem a klérus, nem is az arisztokrácia, hanem a fösvény és kapzsi, ízléstelen és amorális, de főként a mohó és gyáva polgárság ellen —, mert az élet ekkor már teljesen a polgár markában volt. A cél az életet minden benne rejlő gyönyörével köztulajdonná tenni. Élet, mint kollektív objektum. Közben semmi

sem változott, maradt, amit Böhme mond, az emberi szenvedés, amelyet még a tengerek tintájával se lehetett volna az égre felírni. Ha ez a gondolkozás, például a szocializmus eszméje, abban a történeti percben a szenvedést látva csak egyetlen helyen megtisztult volna, és ha a sok utópiában kávéskanálnyi melegség lett volna, és ha a hetykeség helyett mégis lett volna benne némi komolyság, és ha az életélvezet sóvárgásának eszelős igazolása helyett lett volna benne valami 72 igazságérzet és értelem, azt kellene mondjuk, hogy jóhiszemű, még ha kolosszális abaissement du niveau mentale, mentális színvonalsüllyedés is. De nem volt más, mint válságtermék, s ezt szerzői maguk is tudták, még akkor is, ha nem tudták, hogy tudják. Az életért, vagyis a minél több gyönyörért való aggodalomtól ösztönzött hazudozással az ideológus a valóságon semmit sem változtatott ugyan, intellektuális hitele azonban erre ráment.

A dolog nem kutatás és meggondolás eredménye, vagyis nem tudomány, hanem történeti kényszerhelyzet következményeinek való kiszolgáltatottság reflexe. Gondolataikhoz nem volt távlatuk, mert azokat nem uralták, hanem a gondolat uralta őket, és amikor valaki a kellő pillanatban az önkorrektúrát elmulasztja, mint ahogy ők elmulasztották, a következmények kényszere tovább ragadja őket. Az alapelemek vizsgálatától megfosztva már nem is tehettek mást, minthogy bármilyen rosszhiszeműen, de konzekvenciáik mellet tűzön-vízen keresztül a teljes bukásig kitartsanak. Az elméleten belül már nincs baj, minden annyira egyezik, hogy az egymagában is gyanús. A bizonyítékokkal sincs baj. Úgy látszik, hogy az adatokat mindenki nekik gyűjtötte, csak éppen az egész fals. Végül kiderült, hogy nem is az igazságot akarták, hanem következetesen mindig éppen az ellenkezőjét annak, amit a klérus tanított. Tágas szellemi ho73

rizontot nélkülöző rendszerek számára az ellenség mindig kapóra jön, de abból megélni, hogy az ellenfél hazudott, mégsem lehet, és ebből még kevésbé következik, hogy valamelyik fél igazat mond. Az igazságtól irritált szcientifizmus életen kívül és belül és felül minden létezési kontinenssel tudatosan szembehelyezkedett. Amikor értelemmel már nem bírta, következett a monománia. A kléruson kívül már nem is volt képes másra gondolni. Ez tartotta fenyegető nyugtalanságban. Már nem is tudott nyugodt hangon megszólalni, csak támadni és védekezni, esetleg időhúzásból taktikázni. Helyzete minél tarthatatlanabb, hangja annál impertinensebb, és e permanens traumában annál komiszabb. Wahnsystem, ahogy Jaspers mondja. Az őrület következetességével. A szcientifizmus a klerikalizmusnak tulajdonképpen az egész vonalon meghódolt, és ez sehol se feltűnőbb, mint a politikai hatalom be-

rendezkedésében. Börtönöknél, inkvizíciónál, titkosrendőrségnél, hivatásos árulásnál, száműzetésnél, kényszermunkánál, tömegmészárlásnál, történethamisításnál többet és mást ma se tudnak csinálni, és biztos, hogy a szcientifizmusra épített utópista, racionalista humanizmus hatalmi gyakorlata klerikális utópia. 74 AZ ALAPÁLLÁST MEG KELL KERESNI. Azt, amelynek kutatására Európában sem kialakult módszer, de főként tradicionális morál nincs. E kettő pedig nincs külön. Morális botlás eredete értelmi tévedés, és minden értelmetlenség eredete rossz morál. Onnan kell tehát meríteni, ahol van, a szentkönyvekből, amelyek — mint a héberek mondják — még a legcsekélyebbet sem adják át az önkénynek. Most, a második világháború után tíz évvel már tudjuk, hogy mi az élet. Das nackte Grauen, mint Krause mondja, pucéran dideregni. Megtanultuk abból, ahogy kizsákmányolták életün-

ket, és ahogy magunk kizsákmányoltuk magunkat a puszta életért. Következménye annak, hogy nem érezzük magunkat embernek, csupán életnek, és ennek múlandóságában szédelgünk. Taah levavi, mondja a Zsoltár, szívem tántorog. Nem gondolkozunk, mindössze megzavart elménk ingerült. Az életről szisztematikusan levagdalták azt, ami nélkül létképtelen, és számára nem maradt más, mint a hatezer napért való reszketés. Persze, hogy nonsens. Ez így nem valóság, csak gyűlölködő elmélet, ami a valóságon semmit se változtat. De aki elfogadja, rámegy. A valóság itt van, és az életünkért való gondtól ösztönzött hazugságaink miatt fel se tudjuk ismerni. Élet önmagában valami, amit ki se lehetne bírni. Amit ma itt életnek neveznek, szcientifikus rögeszme, 75

amellyel az emberiséget becsapták, és a kizsákmányoló hatalom kezében ennél fogva tartja. Ha tudnánk, hogy az életnél többek vagyunk, nem uralkodhatnának rajtunk. A hatalom a létből ezt az erőtlen, remegő és szubsztanciátlan sóvárgást hagyta meg, és megkísérli, hogy ezzel fenyegetve mindenkit engedelmességre kényszerítsen. Sikerrel. Tényleg remegünk és engedelmeskedünk. És tudjuk, hogy ezzel az engedelmességgel önmagunkat a semmibe szórjuk. A percnek el kellene következnie, amikor valakiben az értelem teljes fényével tudatossá válik, hogy ez az árulással terhelt süketnémaság tökéletesen üres és értéktelen, és pucéran értelmetlen érte dideregni. Ha végre valaki választani kényszerülne aközött, hogy önmagát elárulva suttyomban a merő időt — amit még meghagytak neki, vagy amit ellopott — kiaknázza, és aközött, hogy az ajánlatot jobb kezének tiltakozásával elutasítsa. Minden kompromisszum kí-

sérletének, akár önmagának kísértése is, még csak nem is heroikusán, mindössze józan belátással ellenállna és merné ezt a mérő időt keresztüllépni, mint a Zsoltár mondja, merne az élet rovására bolond lenni és vállalna megalázást, megrugdalást, kényszermunkát, sőt kelleténél jobban a haláltól se reszketne, talán e zsoltári bolondság az eredeti mértékről fogalmat nyújtana. Az igény Borgiáktól Rousseau-ig leszállt, Goethéig még inkább. De a távolság Oscar 76 Wilde-ig még, és Wilde-tól a provinciális mellékutcai életkirályokig még nagyobb. Ez maradt az életélvezetből. A Napkirály Louvre-ja szobakonyhás méretekben. Divré hajjamim, a napi dolgok, egyre alacsonyabb szinten, merő támolygás egyre szűkebb térben, csökkentett adagolású levegőben, növekvő felügyelet mellett, egyre több narkotikummal, és egyre sűrűbb homályban. Az ember természeti helye, amit most így, a hajjé saahban elfoglal, nem az eredeti, és az eredetihez

képest a deportáltság egy neme. Élet ilyen feltételek között és ilyen minőségtelenül abszurd. Ez az élet nem a születésének, hanem a kezdetek kezdetén elkövetett eltévelyedésének a következménye. Biológiai életről, mint primordiális antropológiai adottságról beszélni nonsens, mivel e második, idegen réteg, enveloppe inférieure, alulról kapott burok. Ez az élet nem lényéből, hanem törvénytelen magatartásából következett. Életünk egyetlen matematikai pont kivételével hullámzó változások áradatában forog, és a gyanú indokolt, hogy az embernek nincs is természete. Ez itt nem világ, csupán környezet, nincsen stabilitása, és egyetlen tevékenységünk a keresés. A kutatás, mondja Szabó Lajos, az alapvető életmozdulat. Az élet antropológiailag atipikus létezés. Ebben az animális kondícióban és konstellációban lényeges tulajdonságainak nincs is birtokában. Ez a permanens válság he77

lye, és az élet az ember számára inkább katarzis, mint bármi más. Önmagánál erőtlenebb, s ezért ugyanannyival önmagát fel kell hevítenie. Ezért az élet ájultság és felfokozottság, minél aktívabb, annál tehetetlenebb. A földi lénynek nem társa, sem ura. És parazita. Ontológiailag törvénytelen, s ezért megszokhatatlan. Horreur et extase, mondja Baudelaire, az élet kettős alapvonala: irtózat és önkívület. A legalacsonyabb fokon reszketni és lerészegedni. Valamivel feljebb kétségbeesés és narkózis. Menekülni, vagyis gyilkolni, és önmagát odadobni, öngyilkosnak lenni. Magas fokon vallás és mámor. Még magasabban áldozni, és önmagát feláldozni. Mindenesetre gyanútlannak kell lenni, aki e vitális incidens mozzanatait véglegesnek fogadja el, immanens tartalmatlanságáról nem szerez tudomást, és kísérletet tesz arra, hogy ezt így, önmagában mint értelmes egészet élje. A pró-

bálkozás hiábavaló. Az élet önmagában minden mozzanatában lezárhatatlan, és ezért alaktalan, szubsztanciátlan — és ezért múlandó. Semmi egyebet nem tehetek, mint hagyom, legyen szabadon, aki akar, és ez a legtöbb. Nem korlátozni és nem befolyásolni. A szeretet se adhat semmit, csak hűséget, hogy vele vagyok és kitartok. Minden segítség, tanítás, adomány, tanács, támogatás, ajándék eredménye kétes. Ez a 78 nehéz. Az élet segítése iránt felvett magatartás csak negatív lehet. Nem bántani. Közvetlenül meg sem érinthetem, csak megkérhetem arra, hogy tegye magát önmaga számára megérinthetővé. Ha nem enged, össze lehet törni, hiába. Az emberi lét alapja nem az alkotóelemek harmóniája, hanem az önuralom személyessége. Ez az életszentség, amelyet engedély nélkül érinteni tilos. Az élet védtelen, és az egyetlen védelem a szellem. A háromszoros európai szakrilégium az élet-

szentség ellen a hazugság, az erőszak és a kizsákmányolás, az embert becsapni, kirabolni és szabadságától megfosztani. Az élet minden pillanata egyetlen, visszavonhatatlan és pótolhatatlan. Senki más e pillanat fölött nem rendelkezik, csak az autonóm személy, és senkinek sincs joga fölötte rendelkezni. Az Evangélium egyetlen helyről sem beszél, amikor az Úr bárkit saját akarata ellenére gyógyított, vagy ébresztett. Ez az Isten hódolata a személyes életszentség előtt. Ezért van felelősség és morál. Ezért van önrendelkezés. Ezért van értelem. Az élet egyetlen és visszahozhatatlan. Egyszer és soha többé, megismételhetetlenül. Ez ennek a mulandónak, ennek az ürességnek fájdalmas ragyogása, ennek a törékeny és erőtlen pillanatnak vége és kezdete, amelyben a nap egyszerre kel és nyugszik. 79

Az élet egyetlen védelme az értelem, amit nem adhatok, legfeljebb, hogy korsómban minden nap legyen olaj, míg a sötétség elmúlik. Támadni százezer módon, védeni sehogy. Nem igaz, hogy csak más rovására élhetek, s amit élek, más elől élem el. Az élet autonóm és centrális, és ha a magamét kibontom, ezzel senkit sem sértek. Sőt a magam erőinek minél teljesebb kibontásával mindenkit, aki önmaga erőit bontja ki, emelni tudok. Az ember életvonalát más csak akkor irritálja, ha a kibomlás nem a személyes középpontból történik. Csak ha az ember abban a hiszemben van, hogy az üdv nem nála és benne, hanem másban és másutt van. Az életszentség ellen elkövetett, meg nem bocsátható szakrilégium, a Szentlélek ellen elkövetett bűn az ember szabadságának korlátozása. Csak a szabadságban érlelődhet ki az életanya méhében fogant kisded, akinek a halál pillanatában meg kell születnie.

A klerikalizmus és a szcientifizmus ugyanannak az eltévelyedés folyamatosságának hatás-ellenhatás változata. Eltévelyedés, mert az emberi lény a szellem és a természet kettősségét nem tartja egyben, így az egészet látni sem képes. A kettészakadt világ, szó-tett, elmélet-gyakorlat, idea-realitás. Ahelyett, hogy álláspontját felülvizsgálná, a téves interpretáció következményei között eltéved, ez a klerikalizmus esetében 80 a bosszú a természeten, a szcientifizmus esetében bosszú a szellemen, de mindkét esetben merő földi berendezkedés, és a kérdések mögé rejtett önkény. A klerikalizmus ügyefogyottabb, és könynyebb alkalmazni. Nincs egyszerűbb, mint tiltani valamit, amit az ember maga használ. Az élet élvezői aránylag kevesen vannak, elrejtőznek, titkos szövetségben a hatalom oltalma alatt, valami köti őket, félnek, ha mástól nem, az ördögtől, védi őket a vallás ténye, akármilyen vallás

lett légyen az. Ha Isten nem lenne, mondja Baudelaire, a vallás akkor is szent lenne. Amire csak azt lehet válaszolni, ha anyag lenne, a materializmus akkor is otromba lenne. Az első ok a hitetlenség. Csak más szó arra, hogy értelmetlenség. Mert a hitetlenség is hit, de rossz hit, ahogy az értelmetlenség is értelem, csak rossz értelem. A hit, hogy nincs túlnan, nincs szellem, nincs üdv, nincs örök, nincs lélek. Mi a rossz hit? X. Leó mondja, jól jövedelmez nekünk ez a Krisztusról szóló legenda. Ezek után valóban nem marad más, mint szegény, üres és szomorú élet. A szcientifizmus bonyolultabb, mert labilisabb, s ezért szemtelenebb, silányabb, s ezért fennhéjázóbb. Hazugságai gordiuszibbak, s végül is helyzete kikutathatatlanabb. A negatívum okossága, a sötétség egyetlen okossága, ahogy a 81

fényt nem fogadja be, az ateista okosság, ez a tagadás okossága, amely az áldozatba nem megy bele. Azonnal könnyűvé válik számára minden. Es ist leicht mit seichtem Herzen glücklich zu sein, könnyű sekély szívvel boldognak lenni. E tagadással az élet, a történeti pillanat, a sors, az egzisztencia egyedülálló értékének fajsúlya hirtelen több egységgel könnyebbé vált. A materializmusnál szomorúbb és komikusabb csak a huszadik század szellemtudománya, amely nekiállott a vallást és a metafizikát rehabilitálni. Tetőkertfilozófiák, mialatt az utcán a világ proletárjai egyesültek. A tizenkilencedik század elején az emberek többsége úgy viselkedett, mint a diadalittas idióta, mikor fölfedezte a szcientifizmust mint módszert, amellyel minden klerikális axiómát fejbe lehet verni, és a gyanútlanokat azzal, hogy vallás, metafizika, lélek, szellem, Isten papi csalás, nincs más, mint élet, az ember mindig állat volt,

és minden anyag. Mindezt tényekre, tapasztalatra és kísérletekre és megfigyelésre hivatkozva, mint Darwin, aki nem tett mást, mint Malthus önkényes ökonómiai elveit a biológiára alkalmazta. Hogy a klerikalizmustól semmiben se maradjanak el, a biológiai-ökonómiai-statisztikai ateista okosságot liturgiával, szentkönyvekkel, igehirdetéssel, aszketikával, apologetikával, misszióval, klérussal, sőt földi helytartóval világvallássá alakították át. Már nem természettu82 dományról és nem államhatalomról, nem politikai ökonómiáról, hanem szakrális praxisról volt szó. Ennyi vallást csak intenzív bűnökkel lehetett kibírni. Száz évvel később már tudjuk, hogy mindezt nem lehet egyébnek tekinteni, mint a hatalmi ösztön ideológiai fogásának. Materializmus, biologizmus se több, se kevesebb, mint a lefokozott élettudatot kondicionáló módszerek egyegy változata, amit a népeknek szcientifikus ap-

parátussal hirdetnek, hogy az embert paralizálják, és hogy domesztikálható legyen. Ezek után már csak olyan imposztorra volt szükség, mint Lenin, és kész az eredmény: szcientifikus államok és nyöszörgő népek. A szcientifizmus a természetkutatás részeredményeit, mint Galilei, Kepler, Kant, Darwin, traumákká alakította át, tudva, hogy e részeredmények az embert mélyebben sértik, és alattomosabb izgalomban tartják, mint a pokol büntetéseinek gondolata. A rémület teljes mértékben indokolt. A bűnökért való bűnhődés minden pillanatban érthető. De abszurd emberi tudattal a személytelen kozmoszban, huszadrendű bolygón a penészgomba egzisztenciáját élni? És ha igen, tényleg nem marad más, mint desperátan rabolni, zabálni, koitálni és ölni. Külön tanulmány, hogy az ilyen ember maga, aki ember voltának metafizikai függelmei alól, bárhogy is tagadja, magát kivonni nem 83

tudja, milyen életet él. Akit saját halhatatlansága irritál. Aki ahelyett, hogy felszámolná a téveszmerendszerek szövevényét, labirintusi igazolásokkal azt egyre bonyolítja, mert nem tud megszabadulni sem az értelemtől, sem a hittől, sem a lélektől, sem a túlvilág gravitációjától, a humánus egzisztencia realitásától. Hiába igazol, hiába bizonyít, hiába okos és hivatkozik, nem tud megszabadulni, és nincs is lehetőség, hogy valaha is megszabadulhasson. Legutóbb a személyek jelleme és az események következetességének iránya egyre jobban lelepleződött. Hovatovább elavultnak kell tartani azt a véleményt, amely a tizennyolcadik század végétől kezdve a hivatalosan felételezett erőktől lényegesen eltérő természetű hatalmak befolyását nem hajlandó tudomásul venni. A mozgató személyekben és gondolatokban működő erőkről a szcientifikus történelem nem beszél. Magától értetődik, különösen, ha az ember arra gon-

dol, hogy e történelem létét a hatalmi ösztön igazolása érdekében a valóság elrejtésének, nem pedig megismerésének köszönheti. Négyszáz éve folyik a szimplifikálás, és tudjuk, ha a dolgokat az egyik oldalon meg nem engedett módon egyszerűsítjük, a másikon mértéken túl bonyolódni kezdenek. A megértést minél kevesebb történeti tényezőből kísérlem meg, az értelem ellenőrző körén kívül annál több marad, s ezek a 84 homályban oly agresszív szövevényekké válnak, amelyek betöréseikkel a dolgok menetét zavarják. Az ajam agnih alá nem vont, illegitim tevékenységet kifejtő erőket régtől fogva mágikusnak nevezik. Mágikus erők voltak és vannak, és azokat maradéktalanul csak a maximális teljesítőképességű értelem tudja fénykörébe vonni, amíg a mágia, a májá el nem oszlik. Az értelem legkisebb homályának következménye, hogy az ember nem valóságot észlel, hanem káprázatot. A zavart pedig minden esetben irra-

cionális, vagyis az értelemből kihagyott erők keltik. Ahol az intenzív értelem jelenléte helyenként kimarad, a mágikus erők a valóságot átszövik, ha pedig az értelem ereje az egész vonalon csökken, úgy látszik, az egész realitás mágikussá válik, ami annyit jelent, hogy az erők nem a nappal, hanem az éjszaka törvényszerűsége szerint működnek, a fénnyel szemben ellenségesen viselkednek, az értelemnek nem engedelmeskednek, előle elbújnak. János apostol ezt a helyzetet úgy határozza meg, hogy a fény a sötétségbe világított, de a sötétség azt nem fogadta be. Csak a huszadik század recens eseményei tették lehetővé, hogy az ember a klerikalizmussal kezdődő, a reneszánsszal és a felvilágosodással folytatódó, és a szocialista-kommunista forradalmakban kulmináló aktivitás természetét felismerje. Mi történt? Mágikus életrablás. A tevékenység principális formulája: magasabb-85

nak hirdetett gondolat érdekében szabad hazudni, kizsákmányolni, erőszakot gyakorolni, vagyis közérdekből bármilyen törvénytelenséget el szabad követni. Mint tudjuk, a nemtetsző embereket börtönbe lehet zárni, munkáért önkényes bért lehet fizetni, a szólásszabadságot meg lehet tiltani, a kasztokat elnyomás alatt lehet tartani, a tiltakozókat tömegesen el lehet hurcolni, népeket teljes egészében ki lehet irtani. Ez a fundamentális pszeudospirituális művelet, amely Európa történetét irányította, s amelynek következetesen oda kellett vezetnie, ahol ma vagyunk. A mágikus életrablásnak az inkvizíció csak jelentőségben csökkentett neve, és vallásháború, vagy osztályharc, antiszemitizmus, vagy faji kérdés csak elkenési kísérletek, amelyben az egészre kiterjedő szívós és konzekvens erőfeszítés nyilatkozik meg, hogy mélységben és kiterjedésben minél több élet erejét kiszívják. Minél több életet felhasználni ara, hogy neki

több jusson. A középkori klerikalizmus az alattomos pietizmus jegyében állt, és az elszívott erőkből élt. Később ebből a parazitizmusból valamit megsejtettek, de egyrészt oly dilettánsok nyomán, mint Voltaire (akit Baudelaire valódi nevén majomkirálynak nevez), nem voltak képesek a vallást a hatalmi ösztön hazudozásaitól, az Egyházat pedig a klerikalizációtól elválasztani (amely kérdés a történet folyamán a katolicizmus legégőbb sebének bizonyult), másrészt nem 86 vették észre, hogy a klérust ugyan leleplezték, de a parazitizmus a szcientifizmussal aláépítve alakot változtatott, és tovább élt mint világi hatalmi rendszer, s ez eleinte a kapitalizmusban, később a szocializmusban egyre nyíltabb életrablássá vált, amíg a szövevényt adottnak véve mindössze a módszerek fölött vitatkoztak, viszont a képlet végleges alakot öltött. Megátalkodott fosztogatók és világ zsiványai egyesüljetek — amely nem egyéb, mint a XX. század

közepén a világhelyzet korrekt definíciója. Az életrablás definíciója, minél több élőlény fölött minél kizárólagosabban rendelkezni, és ebben mindkét szempont egyaránt lényeges, az is, hogy nekem minél többet, az is, hogy neki minél kevesebbet. Ez a magatartás már régen túl van azon, hogy kivételes, mondjuk államvezetők kiváltsága lett légyen. Mert ez a tanító magatartása a tanulóval, a szülőé a gyermekkel, a házastársé a házastárssal, a hivatalvezetőé a beosztottal, a kereskedőé a vevővel, a hivatalnoké a klienssel, a rendőré az utcán járóval. A diktatúrák meg se alakulhattak volna, ha ez a magatartás nem vált volna általánossá, és minden esetben, ha valaki azzal lépett fel, hogy mások életét új gondolatokkal kívánja rendezni, az elhagyottakról és elnyomottakról gondoskodni kíván, azonnal mindenki tudta, legalábbis tudhatta, hogy az életrablás valamely új alakzatát óhajtja megvalósítani. 87

E vállalkozás nem az értelemből fakadt, és nem is fakadhatott, csakis abból az éjszakából, amelyről csak az imént volt szó. Életéhség, sóvárság a minél többre, a minél tovább. Ez Böhme Gzerje, a hindu kóma, a görög erósz, a latin libidó, Buddha ászává ja, hüllőmohóság, az éj hideg tüze, a szubsztanciátlan pucér reszketés, a horror, az üresség, a szomjú sóvárgás, a fénytelen és melegség nélkül való sötétségtől izzó jég. Ez a mágikus életrablás temperatúrája. A hideg lélek, mint a párszi-hagyomány mondja. Az élő vérben és világosságban rendkívül szegény, elkorcsosult értelmű, de annál érzékenyebb szimatú démonizmus, amely a derengő homályban önmaga dermesztő sóvárságától fázva életre szomjazik. Ha az ember ízlésében, vagy erkölcsében, vagy gondokozásában hibát követ el, a démon betörhet, és fölötte hatalmat nyer. A Kabala azt mondja, hogy a tönkretett sorsú emberek válnak démonokká. Ezek annak üdvét, aki

őket tönkretette, mint a férgek, szétmarják. Ha ez így van, nincs nagyobb veszély, mint valakit bántani, mert az, akit megsértettem, démont bocsát rám, s életemtől megrabol. Ez a Wunder dér grossen Torheit. A mágikus életrablás szisztematikus történeti tevékenysége elérte, hogy életrontó erőket részesít előnyben, ezeket fogadja be, ezekre épít, és a világosságot kizárja. A negatív erők így váltak világkormányzó hatalommá, és a pozitívak így kerültek ellenzékbe. Ez a legnagyobb eredmény, amit valaha valaki a világtörténetben elért. Ez, ahogy Böhme mondja, a nagy bolondság csodája. Az értelem szabad kutatása tilos, mert a sötétben alvókat nem szabad zavarni. Aludni kell és álmodni. Idealizmus, utópiák, irracionalizmus. Az életrablás szervezete annyira kiépült, hogy csak meghódolás lehetséges, legfeljebb kompromisszum. Veszély és bűntény. Az uralkodó törvénytelenség a törvényt nem fogadja be. Az életrablást a klérus életmegvetésbe csoma-

golta, s így a becsületnek még némi jelét adta. A reneszánsz óta azonban az életrablás önmagát világosságnak, haladásnak és jövőnek nevezi, és a semmirekellők kimondták, hogy össze kell fogni az értelem, a legnagyobb veszedelem ellen. E negatívum kezét minden életlehetőségre rátette, és az értelmet megakadályozta abban, hogy szóhoz jusson. A következményekre azonban nem számítottak. A negatívumok sorra megbuknak. Csődbe kerülnek és feloszlanak és önmaguktól lejárnak, anélkül, hogy bárki hozzájuk nyúlna, győzelmükben elporladnak és megsemmisülnek, anélkül, hogy ellenzékük támadna. Egy se maradt eddig fenn, és a még hatalom levők is el fognak pusztulni. A kereszténység előtt nem volt lehetőség arra, hogy a mágikus életrablás aktivitása össze89

függő tevékenységgé, történetté válhassék. Kínában, Indiában, Perzsiában, Görögországban, Babilonban, Rómában szórványosan feltűnt, de ha néhol tartós is volt, kivételes maradt, és törvénytelen jellegét megtartotta. A mágia a kereszténységben vált összefüggővé, a kereszténységgel szemben felvett következetes tiltakozás tette történeti folyamattá. Az őskorban és az ókorban az alapállásszerű konformizmusban a törvény uralkodott, s itt a mágia (mint minden léttényező) kodifikált helyen állandó volt, mint rendkívüli és számon tartott kivétel. A kereszténység a konformizmust megszüntette, és a negatívumokkal ott szállt szembe, ahol azok erejüket ténylegesen kifejtik, az emberben. Az üdvöt sem a törvény megtartása hozta, hanem az autonóm személyes én megnyilatkozása, nem az egyéni önkény jegyében, mint kétezer évig hitték (s amely szintén negatívum), s éppen ezért nem az életkizsákmányolás jegyében, amely

minden negatívum között a legmélyebb. Az autonóm személyes centrum nem törvény alatt áll, hanem szabadságban. A szabadság neve pedig nem önkény, hanem áldozat. 90 A VITA NUOVÁRA NEM KELL várni, mert az itt van. Egzisztenciális értelemben itt van a pillanatban, egyszerre az aranykor és a hadas ólam, az újjászületett világ. De történetileg itt van, mert nem lennék képes a még tehetetlenségénél fogva fennálló helyzetet sem elutasítani, ha az új bennem már nem lenne kész. Nietzsche termékeny tévedéseinek egyike az axióma, hogy nincs tény, csak interpretáció van. Az élet önkénye számára így kívánt határtalan teret nyújtani. Tudjuk, hogy tény van. Tudjuk azonban, hogy ez a tény nem a Ding an Sich, hanem a kezdettelen, Ungrund, Én-szof, aperion, Aditi, vu-ki, amit nem is lehet nem ismerni, mert minden ismeret bázisa. Ez az a tény, amit Böhme mysterium magnumnak nevez, vagy ahogy ma

mondjuk, ez a valóság. Ez a meg nem kerülhető és le nem tagadható realitás, amiről mindenkinek egyaránt azonos tudomása van, s amit nem lehet nem tudni. Egyet lehet. Az életért való aggodalomtól ösztönzött hazugságban megtagadni —, eredménytelenül, mert az ember rámegy, a valóság megmarad. De nem elég. Nem, hogy tény van és a valóságtól nem is lehet eltérni. A tévtan nem a valóságot, hanem önmagát nihilizálja. A hibás egzisztencia nemlétezővé tesz. A korai egyházatyák Dionüsziosz Areopagitáig, és a középkori misztikusok ezért tanították, hogy a tévedés, vagyis a vétek természete az a paradoxon, hogy a létezésben a „pozitív megsemmisülés", a 91

létben támadt lyuk, a visszavonhatatlan halál. Abban, ami van, ez a nincs. Nem a zene az, ami tönkremegy. Valami más. Nem az irodalom az, amit tönkretesznek. Valamit tönkretesznek heccindulókkal és hazudozásokkal, de az nem az építészet és nem a festészet, és nem a család és nem a morál. Minden tönkremegy, de nem az irodalom és nem az állam. Mi az, ami tönkremegy? A nemvalóság megy tönkre, és ami teljesen nemvalóság, az teljesen tönkremegy. A művészet? A vallás? Minden érintetlenül megmarad, a Tao te king, a IV. Henrik és a Máté passió. Semmi sem érintheti. Minden tönkremegy, ami nem olyan, mint az Upanisadok, a Hammerklavier és a Don Juan d'Austria. Mi az, ami tönkremegy? Irtózat azt látni, hogy pusztulnak, és el akarnak pusztulni. És senkit se lehet megmenteni, aki el akar veszni. Ezt elviselni, ehhez kell a szív. Nem fogjuk látni őket az örökké élők között? Vajon milyen kerülővel jutnak el oda, amiről lemondtak, és

amit eljátszottak? Ezt tudni. Nem lehet nem örökké élni. Hiába interpretál önkényesen, a tény megmarad. Válság annyiféle van, ahány lehetőség a valóságnak ellenállni. De minden tévtan megcáfolja, és minden vétek megbünteti önmagát. A történet legmélyebb értelme, hogy a szemét önmagát kisöpri. A valóság számára elég, hogy van, az önkényes interpretációk lemorzsolódnak. A valóság öntény. 92 A történet e percében az izgalom, hogy az igazsággal való szembenállás meddig feszíthető. Biztos, hogy sokkal tovább, mint eddig hittük, és ezt elviselni nehéz. Ez a kudarcok és csődök, bukások és összeomlások szövevénye olyan, hogy fokozása alig képzelhető el. A nagytakarítás előjele. De nem szabad gyűlölni. A gyűlölet a nemlétező nemlétezése. A feszültséget a vita nuova és a korszak között növelni kell, mert a vita nuovátói a korszak sincs külön.

Ez a rossz vállalkozás, a hibás ismeret és a helytelen alkalmazás a vita nuován belül. Ez az egyetlen mód és lehetőség arra, hogy az ember helyét az alapálláson elfoglalja. Az alapállás számunkra egyetlen világos megfogalmazása pedig a szentkönyvek tanítása, és az ebből táplálkozó hagyomány. Fenntartani az igény folytonosságát a világra, mint a spirituális aktivitás terére. Ami nem ezt teszi, gondolkozás nélkül elvetendő. 93

AZ OTTHONT SÜRGŐSEN megszüntetni, az asszonyokat és a leányokat munkába küldeni, hogy állami vállalatok takarítsanak, mindenki üzemi konyhákról táplálkozzék, úgy intézni, hogy a többség családjától távol dolgozzék és tömegszállásokon lakjék, emeletes ágyakon tizenhatan egy szobában, a rádió reggel öttől este tízig a kormányzatot sikereiért dicsőítse, mozgalmi indulókat és Lehár-valcereket, a vendéglőben csak nem leülni, a kétszer féldeci faszeszt felhajtani, a paprikás krumplit bekapni, és csak annyi bért fizetni, amennyi az egyik fizetéstől a másikig kis deficittel még éppen elég, de időnként azt is leszállítani, ezen kívül többször önkéntes adakozást indítani. Később még egyszerűbb lesz, mert a következő generáció kétéves korától állami nevelőintézetben nő fel, már nem tudja mit jelent Keats-et és Hölderlint olvasni, Cézanne-t nézni, és a tengert és a Louvre-t látni, és az Oxford Libraryt, és a Metterhornt, és a dal-

mát szigeteket, és egyre könnyebb lesz arra szoktatni, hogy egyik napról a másikra éljen, egyetlen java a csajka és a kanál, egy ruhája, ami rajta van, nősülni fölösleges, a női barakkban akad elég kaland, és a kiszolgáltatottság miatt nem lázad többé. Sikerül az embert idiótává és koldussá és reszketővé tenni. Ha ellenkező előjellel is, bizonyos emberfajta számára ezt az irányt nem kell okvetlenül kedvezőtlennek tartani. Az olyanok számára, akik 94 arra születtek, hogy a házról, a vagyonról, de még a lakásról, a bútorzatról, sőt a félig rakott szekrényről, de mindenesetre az anyagi biztosítások sokszerűségéről lemondjanak, a társadalmi rangról, a privilegizált műveltségről, az elemi kényelemről éppúgy, mint az elemi kiváltságokról, de mindennemű elvi biztosításról is, és a szó szoros értelmében megtanuljanak ég és föld között lebegni, a pillanatnyilag éppen leghatalmasabb ripők önkényének kiszolgáltatva, nem tud-

va, hogy este hol alszanak, holnap mit esznek, szabadlábon lesznek-e, sőt lesznek-e. Ha az őrjöngő bitorlók és paraziták az emberiséget mezítlábassá akarják tenni, ám lássák, mindarról, amit elvesznek, már előre lemondtunk, tessék, ha nem is egészen úgy, ahogy ők gondolják, mert nem fogunk sopánkodni, és bosszúra sem áhítozunk, mert így most rákényszerültünk arra, hogy az ember eredendő kiszolgáltatottságát végre a magunk bőrén komolyan tudjuk venni. Tiltakozásunk ellenére szannjaszinokká lehettünk, és az értelmet kivéve minden védelemről lemondtunk. Megtanultuk, hogy ebben a szegénységben, névtelenségben és hatalomtalanságban, óráról órára élve, védtelenül, az ember materiális biztosítékait ugyan elveszti, ezzel szemben valami bizonyosságot nyer. Mondjuk, mihelyt az egyik oldalon életét feladta, a másikon új és elveszthetetlen alakban megnyeri, és ha erre az állomásra érkezett, semmi kincsért 95

sem akarna más lenni, mint mezítlábas. Az embert a javak, a hírnév és a hatalom a világ vezetésére alkalmatlanná teszi, és annak, aki így él, már csak önvédelemből is hazudoznia, kizsákmányolnia és erőszakot gyakorolnia kell. A világot az fogja helyesen kormányozni, aki e hármas szentségtöréssel szemben a hármas áldozatot meg tudja valósítani. Éberen névtelen, szegény és hatalomtalan. Ez az ember sem jobb, sem okosabb. De a mértékei jók. És amíg ebből nem lesz tudás, változás nem várható. Egyre újabb negatívumok, feltűnésük percében bukásra ítélve. Egy se fog megmaradni. Aki a valóságot megtagadja, a valóságon nem változtat, de önmaga rámegy, akár korszak, akár nép, akár ember. Mint Origenész mondja, eredjetek hűséges gondolatok az örökkévalóság tágas mezőire. 96 ITT VAN JOHANN ARND, akinek nyelve Bach zenéjére emlékeztet. Az üdvözültek kara szól.

Mindig ugyanaz, de nem lehet vele betelni. A zsoltárok tudása, hogy a Te jóságod jobb az életnél — ki-tov haszdeha máhajjim szefata. Heszed jóságot, irgalmat, kegyelmet, szeretetet, jóakaratot, pietást jelent. Ha Te szeretsz, több mint az élet. Tudás, amely az ő jóakaratáért az élet gyönyöréről megfeledkezik. Amelyhez képest minden egyéb tudás naiv. E grandiózus naivitáshoz képest. Nincs gyötrelmesebb, mint az élet szolgálata, az ember egyetlen gondolatát se hagyja szabadon. Aki pedig az ő szeretetében él, szabad. Az ajtó előtt állok és zörgetek, hogy ezt a gondolatot megértsem, idou eszéka epi tén thüran kai kronó. Sok ember egyetlen mentsége, hogy Bachot hallgatja. Az életjavakért az abszolút lét értékeit feladni éretlenség, és ebből magától értetődően következik az a még nagyobb éretlenség, hogy ez az ember lépését igyekszik úgy feltüntetni, mintha ő járt volna jobban. A föld népe, az amhaarec, amely az életnél egyebet nem képes látni.

A valóság a sohasem elég kövér disznó. De a történet minden idejében, ha csak képmutatásból is, volt efölött az éretlenség fölött derengő ismeretnek akármilyen kevés árnya arról, ami az életnél több. Időnk szenvedése, hogy nincs. Ami az életnél jobb, egyetlen imaginárius, kiterjedés nélküli pont a világon kívül, félig az életerőkkel 97

nem bíró megfélemlített lélek képzelgése, félig rosszhiszemű őrület, amely ezzel az ámítással akar hatalmat szerezni. Lélek, szellem, túlvilág, üdv a póruljártak szava. Nincs kompromittálóbb lény Istennél. És a meggazdagodott élet fölött félelmetesen lebeg a kérdés, hogy lehet-e annál szegényebb, mint a halálban az ember. Ha e kérdésre adott válasz vigyorgásában a kétségbeesést nem látnám, meg lennék nyugodva. Miért vannak ennyire megijedve? A föld e percben az övék. Nem vagyok irántuk lojális. Legfeljebb, bár tudják, hogy mit cselekszenek, annak súlya alól, amit ellenem tettek, mert egyébhez nincs jogom, felmentem őket és megbocsátok nekik. AZ ORSZÁG HANYATLÁSA körülbelül harminc emberen múlt. Ezek között egy se volt kommunista, csak korrupt. Időközben közülük lebukott tizenöt, a kevésbé korrupt. A többi itt maradt, és ha felelősségről van szó, persze. — Olyan morális felelősségrevonásnak, amilyet a

justitia universalis megkívánna, a számításból ki kell maradnia. A nép hitvány, és egyéni boszszún kívül egyéb nem várható. Valószínűleg újabb alkalom a tömeges rablásra, és ötszáz meglincseltre tényleg jutna valaki, aki nem egészen ártatlan. A korruptak között is azok a leghitványabbak, akik nemsokára nemzeti héroszok lesznek, és megérdemelt kárpótlásukra várnak. A karrieristák az időt végre elérkezettnek látják. Elfelejtik, hogy hivatalosan hamisított injekcióktól hányan szenvedtek és haltak meg. Az iskolákban miképpen heccelték a gyerekeket a tanárok ellen. A hivatal hány titkos feljelentést és árulkodást tart számon. Miképpen deportáltak aggastyánokat, miképpen tették lehetővé, sőt követelménnyé a funkcionáriusok számára azt a fiziognómiát, amely régebben csak a rendőri nyilvántartásban szerepelt. Elfelejtik a nyomtalan eltűnéseket és elhurcolásokat, éjszakai letartóztatásokat, bebörtönzéseket, több évig tartó fogságokat kihallgatás nélkül, a

hatósági kínvallatásokat és tömegkivégzéseket. Nemhogy egy történt, vagy húszezer, hanem, hogy a hatósági bűncselekmények e halmozása 99

általános légkört teremtett, amely ezekről nem kívánt tudomást szerezni. A harminc felelős biztosította a maga számára a lehetőséget, ha bármely hajmeresztő mű-bűnper indul, reá ne lehessen hivatkozni. Nehogy egymást félreértsük, senki ma itt egyetlen órát se maradhat fenn árulás nélkül. Az élet nem munkával, hanem kizárólag árulással tartható csak fenn, és egyetlen ember sincs, aki képességeiből megélne —, minél magasabb rangban és nagyobb jövedelemmel bír, annál kevésbé. Már csak annyit kell hozzátenni, hogy ehhez a bolsevizmusnak semmi köze. Politikán túli, és ezért visszavonhatatlan. A vétek fölötti ítélet nem a jogra tartozik, és tévedés a vétkeket börtönnel vagy kivégzéssel büntetni. A bűn következménye jóvátehetetlen, éppen mert semmit sem tett, nehogy ő is sorra kerüljön. Amikor valami történt, nem nézett oda, és amikor az államrendőrségen halálra kínzottak holttesteit elszállították, reggel a megkín-

zottak verejtékének ízét a kenyérben nem vette észre. Hiába tesz úgy, mintha. A mintha és az úgy tesz nem érvényes. Sem a levegőégben, sem a tenger közepén, mondja Buddha, nincs hely, ahová bűneim elől elrejtőzhetnék. 100 ELKERÜLHETETLEN, HOGY sóvárgásom külső dolgokra ne tapadjon. A felsőbbrendű én a sóvárgást önfegyelemből törölheti, az igény mégis megmarad. Elvégre viszonylagos anyagi gondtalanságra és emberi lakásra, mozgásszabadságra és az egyéni becsvágyhoz mért munkára igénye kell legyen annak, aki csak napról napra él, szükséglakásban alszik, szabadsága korlátozott, és megalázó munkát végez. Ha a külső dolgok hiányát komolyan veszem, türelmetlen éhség támad bennem. A felsőbbrendű én a külső dolgokról a magasabbért lemond. Ezzel az aszkézissel élni nehéz. Enélkül még nehezebb. Az ember abban a hiszemben is lehet, ha kívánsága nem teljesül, zátonyra jut. Félteni

kezdi önmagát és művét. A követelés és a kívánság mégse szokott teljesülni. A segítség rendesen belülről érkezik, éspedig nem azt a külsőt kapom meg, amit kívántam, hanem azt a belsőt, amire ténylegesen szükségem volt. Az angyal nem pénzt, erőt ad, hogy megszerezzem, ami a pénznél több. Ezt az eseményt nem tudom csodának tekinteni. Nemcsak azért, mert oly sokszor történt, és oly törvényszerűen ismétlődött, hogy csaknem számíthatok rá. A csoda a lét elemi gazdagságának felvillanása, amelyben a szükségszerűség megolvad. A teremtés primordiális erői eredeti tömörségükben a természetet megérintik, s az érintéstől ott, ahol a szükség szerint víznek kel101

lene lennie, bor folyik, ahol nyomor volt, gazdagság lesz, ahol betegség, ott egészség, ahol halál, ott élet. Mindössze arról van szó, hogy a kívánság magasabb síkon elégül ki, mint vártam. Esetleg oly mély sóvárgásom teljesül, amelyről nem is tudtam. Azt hiszem, ha a belső én és a gondviselés e meghittségét állandósítani tudnám, kenyér helyett igéből tudnék élni. MILYEN GONDOLAT VEZETI önöket, amikor kakaóhéjból, főként mégis szójából és pörkölt sárgaborsóból készített maszatot csokoládé címen a világpiaci ár többszörösén árulják? Hozzá kell tenni, hogy a legegyszerűbb csomagolásban. Mert ha a kiállítás díszesebb, a minőség komiszabb, és ha a beugrató felirat „export" — már meg se lehet enni. Értem. A kétforintos kolbászt a forgalomból kivonják, minden valószínűség szerint azért, mert túl kevés faggyút, belet és pacalt, bőrt és mócsingot daráltak bele. Most sikerült olcsóbb

és rosszabb kolbászt készíteni, ez mint minőségi áru kerül forgalomba és hatvan százalékkal drágábban kapható. Olvastam, a múlt században a dél-afrikai gyémántbányákban a részvénytársaság a bánya bazárjának és kantinjának vezetőjét elbocsátotta, éspedig a következő okból: kiszámították, hogy a bánya munkásainak hetenként nyolcszáz schillinget fizet ki. A bazár egy főre eső bevétele pedig sok esetben a hétszáz shillinget sem érte el, s így a részvénytársaság egy hét alatt munkásaitól egész pénzéből száz schillinget nem tudott visszavenni. Iskolapélda. Amiért a kapitalizmust megtanultuk gyűlölni. Később megtudtuk, hogy az iskolapéldák egymagukban állnak és vérünket a dél-afrikai esetben nem a kapitalizmus lázítja fel, hanem politikai-ökonómiai elméletektől tel103

jesen függetlenül a kizsákmányolás ténye. Itt most nálunk a kizsákmányolás nem botrány, hanem állandósult életrend, sőt politikai-ökonómiai vívmány. Arra kérek választ, milyen gondolat vezeti önöket, amikor a szalonna árát leszállítják huszonkét fillérrel, de ez a minőség megszűnik, viszont a silányabbat nyolcvanhat fillérrel drágábban árusítják. Milyen gondolat vezeti önöket, amikor a hatvanlapos cigarettapapíros áráért csupán negyven lapot adnak, de először ezt is megnyírják felül egy centivel, oldalt két milliméterrel, végül nem negyvenet, csak harmincnyolcat adnak. Önök a kapitalista és a bérmunkás szembeállításából indultak ki. Meg kell állapítanom, hogy olyan kapitalista és olyan bérmunkás, amilyen az önök elméletében szerepel, nincs, nem volt, és nem is lesz. A szembeállítás tendenciózusan irodalmi, és nem igazságot akar, hanem

hatást, ennek is az olcsó fajtáját, elméletük nem teória, hanem irodalom, éspedig ponyva. Az ökonómiai munkakényszernek, az ideológiai ámításnak és a politikai terrornak az a szövevénye, amelyet önök feltételeznek, és amelyet átvettek és alkalmaztak, régebben nem volt meg. A karzatot a szőrösszívű tőkés és a nemes lelkű bérmunkás szembeállításával meggyőzték. Ez a kései romantika szentimentális irányregénye, és nem tudomány, hanem giccs. Ezért 104 van hatása főként rossz ízlésű emberek között. A tény évek múltán szabad szemmel is egyre láthatóbb és a kísérlet, hogy a mellébeszélés, az ideológiai, vagy a rendőri terror felszámolja, napról napra reménytelenebb. Voltak és vannak dél-afrikai bányák, ahol a kizsákmányolás vérlázító. Százezrével vannak barnák és sárgák, feketék és fehérek, akik embertelen gazdasági viszonyok között élnek. Önök azonban ténylegesen e gazdasági viszonyokon

csak rontottak azzal, hogy a kizsákmányolást azokra is kiterjesztették, akik eddig a bérharcon kívül éltek. Azt hiszem, hogy a munkás és a munkaadó valódi feszültségét csak önök teremtették meg, már csak azért is, mert régebben az ökonómiai, politikai és ideológiai rémuralom e szövevényét nem ismerték. Valódi osztályharc csak kommunista társadalomban lehetséges, mert itt van valódi béruzsora, itt van ámítás, itt van valódi terror és valódi kizsákmányolás. A kapitalizmus nem is általános érvényű politikai-ökonómiai fogalom, hanem az önök mentalitásának kifejezése. Ez a mindenáron való kizsákmányolás mentsége és ürügye, amelyet kifele fordítanak, hogy befelé gyakorolhassák, másfelé vádaskodnak, hogy maguk alkalmazhassák. Ez az önök ámításának fő mozzanata. Azt tanítják, a kapitalisták úgy szerzik vagyonukat, hogy a kakaót eladják, héját pedig szójával keverik, és minél díszesebb csomago105

lásban árulják, a csokoládé annál silányabb. A kolbászt pacalból és bélzsírból készítik, a sajtból a zsiradékot kilopják, a dohányba a csumát belevagdalják. Ettek már önök svájci csokoládét, holland sajtot, és szívtak angol dohányt? Önök abban a hiszemben vannak, hogy a kapitalisták a búzakenyérbe árpa- és bablisztet kevernek. Önök azt hiszik, hogy a dán disznózsír tele van darált faggyúval és sztearinnal, amitől az ember májbajt kap. Nem óhajtom a kapitalizmust védeni. De változatlanul azon az állásponton vagyok, hogy az önök által megfogalmazott kapitalizmus téveszme, amelynek történeti realitása régebben is egészen más volt, mint azt önök tanítják, sőt azt állítom, hogy azt, ami ellen a világot harcra szították fel, azt önök valósították meg. Ha ön svájci, vagy angol óráját javíttatni kívánja, felkészülhet arra, hogy az állami szövetkezet javítóműhelyében az összes jó alkatrészt

kilopják. Ön tudja azt is, hogy az itt készített ceruzák fő tulajdonsága, hogy nem lehet velük írni, az itt gyártott papíron a tinta szétfolyik. Ha az üzletbe konzervet megy vásárolni, a dobozon látja, hogy a szavatossági idő fél éve lejárt. Erre a boltost arra kéri, adjon másik dobozt. Mire az hahotába tör ki, és azt mondja: mit akar, nem tudja, hogy a konzervgyár időnként a dobozokat beszedi, új szavatossági dátumokkal ragasztja át, és újra visszaküldi? 106 Ön azt is tudja, hogy a hivatalos élelmiszerhamisítással foglalkozó állami intézményt élelmiszerkémiai laboratóriumnak nevezik. Az egész országban az önök által forgalomba hozott bor minden fajtája erjesztett szalmából, rozsból és kukoricából készült, és ez nem is titok. Mindezt csak azért sorolom fel, nehogy eszébe jusson az eseteket kivételnek tekinteni. Amikor az önök politikai ökonómiája Oroszországban hatalomra jutott, és a cári idő alatt a

bankokban, az ipartelepeken, a gyárakban, a nagykereskedelemben gyűjtött tőkét felemésztette, a lakások bútorait is köztulajdonba vette. Az önök virágkora általában az az idő, amikor még van mit köztulajdonba venni. A kérdés csak az osztozkodás, nem a termelés, amelyben önök oly erőtlenek. A rendszert parazitizmusnak is lehet nevezni, s ez annál találóbb, mert ha már nincs mit államosítani, az ínség megkezdődik. Önök a bútorok javát, a jó képeket, szőnyegeket belföldön nem tudták eladni, mert nemcsak a vásárlóképesség csökkent, hanem az ízlés is, és végül miért vegyen valaki cseresznyefa szekretert, amikor egyéb bútorait esetleg a zsibárusnál szedte fel? Önök egyébként is az otthon ellen vannak, szeretnék, ha mi valamennyien mezítlábasok lennénk, ott laknánk, ahol dolgozunk, emeletes ágyakban aludnánk valamelyik tömegszállássá átalakított grófi kastély padlásán. Önök olyan kereskedelmi vállalatot alapí107

tottak, amely a műértékű darabokat külföldre adja el. Ilyen darabok Magyarországra is kerültek. Most aztán, hogy politikai ökonómiájuk ide is betört, a bútort tovább kellett vinni Bécsbe. Valószínűleg ugyanazt a moszkvai cseresznyefa szekretert. Tegyük fel, önök egy idő múlva Bécsbe is bevonulnak, a szekreter tovább vándorol Svájcba, onnan Franciaországba, és ha önök ott is diadalmaskodnak, Amerikába. De kinek fogják a szekretert eladni, ha Amerikába is letelepszenek? Ne a pártbrosúrából tartson előadást. Válaszát akarom hallani. Lehetetlen? Lehet, önök a valóságtól régen elszakadtak, és egész retorikai tevékenységük olyan történetileg érvénytelen axiómák védelmében merül ki, amelyet nem irányítanak, mert azok irányítják önöket. Lehet, nem is tudnak igazat mondani. A szegény és a gazdag ember problémája nem gazdasági probléma, és semmiféle politikai ökonómiai elmélet-

tel nem oldható meg. Önök azzal léptek fel, hogy a társadalmi egyenlőtlenséget megoldják, ezzel szemben a gazdagot is, a szegényt is elárulták, ahogy elárulták a tulajdon és a szabadság problémáját. Önök Európa kétezer éves rémtörténetébe változást nem hoztak, sőt a gaztettek sorozatát betetőzték. Keresztény ünnepek előtt vártam, hogy mit fognak tenni. Az első időben az élelmiszer kará1 csony és húsvét előtt eltűnt, nehogy az emberek 108 ünnepeiket méltóképpen tölthessék. Én akkor ezt a bosszút és elvetemültséget becsültem önökben. Később meginogtak. Végül a piac ünnepek előtt mértéktelenül megdagadt, hogy a lakosság zsebéből minden fillért kiszívjanak. Mint a dél-afrikai bányákban. De még nem vagyok a végén. Most már tudom, hogy önöknek a pénz se kell. A kapitalista önökhöz képest tisztességes ember. Nietzsche írja, elvégre alig lehet az embertől kevesebbet kívánni, mint a pénzét.

Önök a szóját és a pacalt és a szalmabort nem azért árulják, hogy bennünket kizsákmányoljanak, hanem mert önöknek valami jót adni, sőt egyáltalán adni nincs szívük. Ezzel, azt hiszem, a bolsevizmus megérkezett arra a pontra, ahonnan elindult, a ressentiment-hoz. Nincs itt szó se gazdagságról, se politikáról, ez a söpredék életirigységének kérdése, a csandalairigység, amely az emberről rendesen megvarrt ruháját lekívánja, és szájából a falatot kinézi, és nem tűr mást, mint lompos és koplaló, legfeljebb pálinkától berúgott csavargót. Önöket aligha a számítás vezeti. Azt hiszem önök fantaszták, mint elődeik, az inkvizítorok. Önök ezt bizonyos mértékig tudják is, nem is, félig, talán, de már nem képesek másképp csinálni, csak így meghasonulva, desperátan, kerül, amibe kerül, mindegy, lesz, ami lesz. Önök kérdéseimre tudnának válaszolni, de már nem képesek arra, hogy válaszolni tudjanak, lehetne, 109

de nem lehet. A kérdések kérdések maradnak, és kérdeznek. A kérdést nem csak úgy általában tettem fel. Ténylegesen abban a hitben voltam, hogy találok önök között valakit, aki válaszolni fog. Nem állítom, hogy kérdéseimmel az önök agyán az igazság dörömböl, de biztosan tudom, ha az igazság dörömbölne, önök pont így hallgatnának. Mindazok között, akiket bolsevistáknak ismernek, egyetlenegy sincs, aki válaszolni tudna. Sőt, ami önöket bolsevistákká teszi, éppen e kérdések iránt tanúsított negatív magatartás. Hátsó gondolattal hallgatnak, készen arra, hogy válasz helyett elnémítsanak. Mit akarnak ezzel a hallgatással? Tudom, ha csak a legcsekélyebb reményük lenne arra, hogy szándékaikból valami is teljesül és megvalósul, engedékenyebbek lennének. De önöknek így kell viselkedni, mert megbuktak. Önök nem megszólíthatatlanok. Önök némák, a rossz lelkiismeret némasá-

gával. A kommunizmus Marx és Lenin műveiben dialektikus, ami annyi, hogy nem dialogikus. A dolgokat a személytelen történeti erők feszültségéből kívánja megérteni, és az eleven lény élő kapcsolatait a számításból kihagyja. Ügyefogyott tizenkilencedik század, mondanák. Nem hiszem. Ez a kommunizmusban levő principális aszocialitás, amelyről mindenkinek tudomása van, önöknek is. Ez az önellentmondás, amely nem az emberi lények magától érte110 tődő életegységéből, hanem állítólagos történeti tények ürügyén okkult ideológiákból indul ki, és az embert e tényezők merő megszemélyesítésének képzeli. Ezért állíthatja Marx, hogy amit emberi tudatnak nevezünk, csak osztályunk harci sajátsága, és egyéni tudat nincs. Az idiotizmus kvintesszenciája. A kommunizmusból a dialógus hiányzik. Ezért lett bornírt és bigott, Lenin óta paranoiás monománia, amelyben az emberek nem szociá-

lis egységben, hanem kollektív monomániában élnek, ahol beszéd nincs, csak támadás, védekezés, parancs, engedelmeskedés, propaganda, agitáció és vizsga. Ahol azonban meg kellene szólalni, hallgat. Nem tud mit mondani. Önök éppen olyan biztosan tudják, mint én, hogy megbuktak, és a görcsben minden megszólítást, amely arra irányul, hogy a csődre feleszméljenek, osztályellenséges harci aktusnak minősítenek. El se tudják gondolni, hogy valaki nem hatalmat kíván, hanem tiszta helyzetet, és nem győzni, hanem az emberi kölcsönösséget helyreállítani. Nem a logosszal akarja fenntartani hatalmát, hanem hatalmával a logoszt. Abban a hiszemben van, a hatalom keresztül tudja vinni, hogy igazságokat teremtsen. Lenin és Goebbels felfogása, hogy az igazság propagandakérdés. A forradalom azonban logoszban gyengébbnek bizonyult. A hivatalos terminológia a közhasználatban már 111

csak ironikusan értelmes. Életszínvonal, ötéves terv, sztahanovizmus, demokrácia, műszak, önkritika, párttitkár — és az egész nyelv komikussá vált. A hatalom nem tudott szavakat teremteni, a hazudozást észrevették és kinevették. 112 HATSZOR HALLOTTAM, ahogy Madame K. az átélt hajószerencsétlenséget elbeszélte. A hat előadás, bár minden esetben másoknak, csaknem ugyanazokkal a szavakkal történt. Elmondta, hogy a melegre való tekintettel nem drapp, hanem sárga csíkos ruháját vette fel és délelőtt még szép, de drága barackot vett, és a parasztasszony, akitől vette, kék kendőt viselt, és szőke, nyurga, nyolcéves kislányt vezetett. Ebédre sertéssültet ettek, de ő csak egy falatot nyelt le, mert benyomása szerint a hús állott volt, férjének nem szólt, nehogy étvágyát elvegye. A sör aznap tényleg hideg volt, és a szomszéd asztalnál az ifjú házas asszonykán világos lila ruha volt, hú-

zott derékkal, fent csak összetűzve egy teknősbéka brossal, ujjatlan, egyszerű, gallér nélkül, igazán csinos, barna hajához ugyan nem illett, de szép karja volt, és két gyűrűje és arany karórája, nem márkás, szandálja biztosan külföldi. A sarkon a virágárusnál kék virágot látott, és odament megkérdezni, hogy mi a virág neve, az árus azt mondta, sisakvirág, de nem az volt, mert ő a sisakvirágot ismeri, az tényleg olyan, mint a sisak, nem mint a tűzoltó, vagy a páncélsisak, hanem mint amilyet a régiek viseltek, egyszer a múzeumban látott ilyet vasból, és elcsodálkozott, hogy milyen nehéz lehet, és a jegypénztárnál sokan voltak, addig ő a part felé ment, a lilaruhás asszonyka is ott volt külföldi szandáljával és retiküljével, fején lila fátyol, de 113

nem úgy kötötte meg, mint más, azért csinos volt. Erről a hajóról lemaradtak, de mindjárt érkezik a másik, és akkor mindenki a partra futott, az egyik ember a vízből felbukkant, nyírt bajuszáról csurgott a víz, és elmerült, és az anya sikoltozott, mert fia a hajón volt, és azt mondta, milyen szerencse, a másik is odafutott, a vízbe ugrottak, de kötélért kiáltott, de nem volt, és legalább ötven, és kihúzták csáklyával a partra. Az elbeszélés nyers váza. Elmondásának időtartama egy óra és harminc perc. Minden egyéb véleménytől eltérően ezt az előadást én nem tartottam zagyvának, és ma sem tartom annak, hanem konkrétnak, éspedig olyan mértékben, ahogy azt én soha megközelíteni se tudom. El tudom gondolni, ha a szerencsétlenséget hasonló konkrét technikával gépészmérnök mondja el, az színvonalban, sőt a valóságot megközelítő hűségben sem fog különbözni. Valamely eljárás, ha mértéken túl konkrét, valóságjellegét elveszíti.

Egy időben sok szcientifikus könyvet olvastam, és a kolosszális konkrétumtömegek halmazának komikumán szórakoztam. A könyveket könnyű volt önmaguk módszere ellen írt szatírának felfogni, akár az egyiptomi vallásról szóltak, akár a dél-ausztráliai rítusokról. A boldogtalan dilettáns nem tudta, hogy Madame K. sokkalta konkrétabb, sőt az orángután még Madame K.-nál is konkrétabb. Nem valóságközelség, mint hinni szeretnék. A társadalom mai helyzetében, írja 114 Chamfort, az emberi értelem romlottabb, mint a szenvedélyek. A valóság-távollátás a dolgokat úgy nézi, mint a felderítő repülőgép. Mindenki tudja, hogy elvont. A valóság-közellátás az előbbinél veszélyesebb, mert részleteinek sokaságánál fogva inkább kelti a realitás benyomást. Valóság-rövidlátás: abban, ami csupán konkrét, minden benne lehet, kivéve magát a dolgot. A tudás a távlat mértékén múlik. Ami csak konkrét, irreális. A lényeg az absztrakt és a konkrét szem-

léletből egyaránt hiányzik. A centrális látás a maximális számú részletező ismerettel sem érhető el, mert az szubjektív aktus, és azon dől el, hogy a dologhoz van-e közöm, vagy nincs. Ha nem vagyok egzisztenciális, szemléletem okvetlenül irreális. 115

KÜLÖNÖSEBB HANGSÚLY nélkül a Karnevál egyik helye a létfenntartás által kompromittált kifejezését veti fel. A fogalmat, nehogy kiugorjék, bármilyen tudatosan a többivel azonos színre festették, benyomásom, hogy a karneváli ember mint a létfenntartás által kompromittált érthető. Nem veszi észre, hogy mialatt biológiailag, szociológiailag, pszichológiailag, morálisan — mondjuk szépen — a létéért küzd, önmagát kompromittálja. A létért való küzdelem nem természeti, mint Darwinék hiszik, hanem pneumatikus folyamat. Az ember nagyon jelentékeny erőt képes kifejteni, hogy egyre lényegtelenebb legyen. A Brihadáranjaka upanisad azt mondja, hogy az áldozat az állat. Ebben Kína, Júdea, Görögország, Irán megegyezik. Az állatot fel kell áldozni azért, ami több. A létfenntartás által kompromittált fordítva csinálja. A többet áldozza fel a kevesebbért. Ez a borzalom. Ez

a komikum. A konfliktus sűrített mozzanatban csak egészen ritkán jelentkezik. A nehézség éppen ez. A dolog azon a testetöltés előtti értékelésen múlhat, amely az egész embert állandóan és állhatatosan magával húzza. Becsvágy, hírnév, hatalom, vagyon? Nem. Egyszerűen csak élni. Biztosítani, tartalékot gyűjteni, a megélhetésért gondban lenni, árulkodni, strébernek lenni, aggódni, hazudni, hízelegni, elhallgatni, óvatos116 nak lenni, számítani, hajlongani. Hogy az állat megmaradjon, áldozatot hozni. S ezért a többet elárulni. Mintha lehetne. Az áldozat az állat, az életet oda kell adni azért, ami több. Ha nem, az élet maga is elvész. E tényt nem lehet megkerülni. A létért való küzdelemben minél inkább kompromittálom magam, életemet is annál inkább a semmibe szórom. Az állat külön nem tartható meg. Elvész és elveszni nem annyi, mint talán

mégis valamilyen kuckóban megkuporodni, hanem annyi, mint elbutulni, elszegényedni, letörni, meghülyülni, megbetegedni, kétségbeesni, leromlani, elzülleni, feloszlani, ellaposodni, szétesni, vagyis elveszni. A Karnevál a tendenciától tudatosan tartózkodik. Morális vagy politikai vagy szcientifikus eszméiről senkit sem óhajt kioktatni. Az utóbbi időben a regények csaknem kivétel nélkül világnézeti hatást óhajtanak kelteni. Még Proust és Powys sem egészen kivétel, csak az egyetlen Kafka. A Karnevál nem az eszméből származtatja az embert, hanem az emberből az eszmét, úgy, hogy azt az ember elrontott, kompromittált élete eredményének tekinti, azt az ember kényszerképzetének fogja fel, álarcnak, amit az ember ünnepélyes komolysággal visel, de amely más rögeszméből ellenállhatatlanul komikus. Tendencia itt annyira nincs, hogy már a tendenciátlanság is eltűnik. A létért való küzdelemben 117

az ember önmagát elkerülhetetlenül kompromittálja, többnyire kis előnyökért, dicséretért, szép kabátért, előléptetésért, borravalóért, hiúságból, óvatosságból, főként félelemből, gondból, kényelemből, ostobaságból, korrupt intellektusból. 118 A MAGAM RÉSZÉRŐL nem ismerek nagyobb bajt, mintha nem tudom, mi történik. Nem múlik el nap, hogy valakit valamibe fogni ne lássak, és első lépésénél azt kellene mondanom, nem azt fogja elérni, amit kíván. Kis napi dolgokban ilyesmi többnyire bosszúság. De hivatásukat is így választják, házasságukat is így kötik, államaikat is így építik, és világszemléletüket is így gondolják. Nem tudják, milyen eseményre mi következik, vagyis nem tudják, mi történik. Feltételeznek valahol valamit, ahol vagy nincs semmi, vagy egészen más van. A világ egyszersmindenkori rendben épült, és ki van zárva, hogy az

állam a kormányzati eszközök ismerete nélkül fennmaradjon. Egy ideig bőszülten öldököl, aztán összeroskad. Ki van zárva, hogy a házasság szerelem nélkül sikerülhessen. Egy ideig gyűlölködés, aztán közöny, és vége. A házasságok ötven százalékban hiúságból köttetnek, negyven százalék érdek, tíz százalékban szexus. A szexus nem szerelem. Magától értetődik, hogy az alattvalók elnyomására épített állam összeroskad, és a házasság, amelyet a hiúság, vagy az érdek kötött, boldogtalan. A világ rendje hűséges. Mindig ugyanaz, mindig megtalálható, mindenki számára hozzáférhető és megbízható. Ami történik, mindig igaz. Nincsen szükség arra, hogy megtudjam, mi lesz holnap. Ha tudom, mi van ma, mindent tudok. Baader azt mondja, hogy az ember morálját a fizikára kell építeni. A fizikai 119

rend hűséges. Ha valaki hiúságból köt házasságot, és boldogságot vár, nem tudja, mi történik. A művész, aki a hírt választja és nem a művet, nem tudja, mi történik. A hibát esetleg észreveszik, esetleg nem. Talán már késő. A házaspár megjelenése tényleg hatásos, de mit kell érte fizetni. A művész híre megvan, csak mit ér. Az állam hatalma tényleg impozáns, csak a börtönök vannak tele. 120 A NAGY MEGSZABADULÁS szútra írja, hogy Buddhát fájdalmak rohanták meg, de a Magasztos teljes tudattal és éberen engedett és nem hagyta, hogy azok legyőzzék. A pszichológiai tapasztatlan azt hinné, hogy a fájdalom támadásának akarattal ellen kell állni. Nem tudja, hogy az ellenállással kiterjedtebb és a támadásra nagyobb felületet nyújt, így a fájdalom számára a helyzetet megkönnyíti és önmagát a frontális szembefordulással nehezebb helyzetbe hozza.

Tévesen értelmezett heroizmust tételez fel. A szembenállásban bevetett erők arányában nő a fájdalom. A Magasztos kitér, éspedig úgy, hogy a fájdalom útjába eső erőket kivonja, mint a szútra mondja, teljes tudattal és éberen enged. Nem hősködik, hanem értelmesen hagyja, hogy a fájdalom vak hatalmai ellenállásra számítva vehemensen rárontsanak, ő kitér, s mivel ütközés nincs, az erők egyszerűen keresztülfutnak rajta. A szútra mondja, nem hagyta, hogy azok őt legyőzzék. A Magasztos egyszer mély meditációba merülten észrevette, hogy démonok nagy serege dárdával és nyíllal közeledik felé. Buddha meg se mozdult, de önmagát a démonok számára légneművé tette úgy, hogy a dárdák és nyilak rajta átrepültek, anélkül, hogy megsértették volna. Teljes tudattal és éberen engedett. Nem hagyta, hogy legyőzzék. A nem-ellenállás na121

gyobb hatalom, és ha az ütköző arcvonalat visszavonom, a támadás erői a semmibe kipuffannak. Azt hiszik, ott vagyok, mert ott látnak. Valójában ott vagyok, ahol se dárda, se nyíl, se fájdalom nem ér el. A negatívumoknak nem ellenállni, nehogy a szembefordulással azoknak támadási felületet nyújtsak. A dilettáns szent az élet varázslatának ellenáll, és minél inkább, annál nagyobb felületet nyújt, olyat, amilyet már nem tud tartani, és a kísértés lerohanja. Szent Antal a varázslatban szabadon gyönyörködik, mert tudja, hogy elmúlik, káprázat, álmok mirákuluma, mágia. Elfogadja, és a játékba nem megy bele. A káprázat sugarait átereszti, anélkül, hogy azok benne megakadnának, és megzavarhatatlanul áll. Amíg a női vonzásnak ellenálltam, korlátlan hatalma volt fölöttem, amióta meghódolok előtte, nem akar megrontani, hanem mosolyog. Vallásban és szerelemben nincs közöny.

122 CSAK NEM FELÉBREDNI. Csak nem megállni és nem körülnézni. Szétszóródni és tékozolni és lerészegedni. Csak emlékezni nem. Felejteni, egyik pillanatról a másikra az egészet elfelejteni, újból kezdeni, de még mielőtt megkezdte volna, eldobni és elfelejteni, újra kezdeni. Nőkhöz jár, hogy felejtsen, iszik, hogy felejtsen, utazik, hogy felejtsen, olvas, tanul, ír, hogy felejtsen. Végül az orvos. Mozi és varieté, sajtó, képeslap, cirkusz, koncert, futballmeccs, rendőri rovat, botrányok, politika és munka, munka, munka. Felöltözik, hogy színházba menjen, de elfelejti és a vendéglő felé indul, ezt is elfelejti, és a mulatóba ér, pálinka helyett sört rendel, de sör helyett rumot iszik, elfelejti, az egyik kurvával megbarátkozik, de elfelejti, és a másikkal megy el. Közben viccel, dadog, szónokol, trágár, hebereg, hadonászik, felugrál, káromkodik, hadar, összetegeződik. Reggel félhatkor a rádiót bekapcsolja, este tizenegyig szól, csak hogy ne hallja. Mit? Az egész

idő alatt reszket, mint mondja, ideges. Przywara úgy hívja, hogy Taumel in dér Unerlöstheit. Végre háború lesz, élelmiszerhiány, az utcán igazoltatnak, az embereket éjszaka elhurcolják, házkutatás, munkatábor, bombázás és behívó. Most jó. Már nem is lehet feleszmélni, csak egy, hogy nincs, és soha nem is lesz sehol. Önmagát nem tudja, de nem is akarja értelemmel irányítani. A meghatározás: támolygás a megváltatlanságban. Ereje az önkívület, az 123

egyetlen mód, hogy feldúlt lénye zavarának tudomásulvételéhez ne jusson el. Az önkívület erős, de rohamosan gyengül. A támolygás végtelen, de az ember erői nem azok. És nem a kijózanodáshoz közeledik, hanem az enyészethez. Diagnózis, amely Oroszországra és Amerikára egyaránt érvényes. Ez a páratlanul korszerű Aldous Huxley regényeiben a finnyás igények számára. A moh számára Bromfield is jó, ugyanaz vörösben Ehrenburg, az eszméletlenek szédülete, amit életnek hívnak. Mert élni annyi, mint részegnek lenni. A franciák azt mondják ivresse du coeur. A szív csak ittasan bírja ki. Kiélni, kiélni. Az erők maradéktalan kimerítése. Csak hamu maradjon belőlem, írja Nietzsche. Nem az a fontos, hogy értelmetlen legyen. Ilyesmi a történetben nem lenne ritka. A fontos, hogy minél értelmetlenebb, az ember annál jobban szenvedjen, de minél inkább szenved, annál ájultabban engedje át magát annak az elragadta-

tásnak, amely szenvedésének érthetetlensége ellen való tiltakozásban gyönyörködik, hogy végül a gyönyört és a szenvedést, az értelmet és az őrjöngést ne tudja többé megkülönböztetni. Nehogy kiszámítható, vagyis nehogy következetes és követhető legyen, mert az már nem lenne eszméletlen, ami benne éppen faszcinál. Ismerjétek meg az értelmet, és az szabaddá tesz benneteket? Nem, megismerjük az értelmetlent és az 124 fegyházba zár bennünket. És csak kíséreljék meg valakitől a támolygást elvenni, tombolni fog, hogy életétől akarják megfosztani. Csak nem felébredni. Csak értelmet nem. Amit oly ragyogóan csinál, a felszabadító értelem ellen való hatásos védelem. Mert értelem és szabadság nem két külön dolog. Auschwitzot nem a politika találta ki. Az auschwitzizálás már azelőtt igen régen az értelemtől való irtózat általánosan elfogadott praxisa volt, és ma sokkal nagyobb mértékben az, mint valaha. Nehogy az értelem felszabadít-

son bennünket, delíriumban élünk. Nincs többé elképzelhetetlen, az értelemtől való félelemből az ember elszánta magát a legvégsőre. Kierkegaard azt mondja, félni annyi, mint az eredendő bűnre való emlékezéstől nem megszabadulni tudni. Fél, akiben megmozdult a tudat, hogy az eredendő bűnben részes, és ez az emlék életének minden mozzanatát irritálja. Minél kevésbé akar tudni róla, annál inkább. Az elemzés jó. De nem elég erős ahhoz, hogy a tiltakozást az értelem ellen, a kőből épült és a társadalmi és a morális és a világnézeti börtönök minden fajtájához való ragaszkodást indokolja. Az igazi félelem a félelem az újjászületéstől. Kierkegaard a félelmet az Ótestamentum jegyében érti meg. Az a félelem azonban, amely ma itt a kor döntő valóságélményét, a támolygást ösztönzi, csak az Evangélium tanításától 125

való irtózatból érthető. Nem tudom másképpen mondani. Nem lehet másképpen mondani. Tisztában vagyok azzal, hogy nincs időszerűtlenebb, egyben rémületesebb, mint ilyen vonatkozásban a kereszténység, vagyis az egyetlen lehetséges újjászületés gondolatát felvetni, a megcáfolt és leleplezett, meghaladott és elavult, sőt a divatból kiment kereszténységről azt tartani, hogy a válságból való kiút, és méghozzá az egyetlen. Nincs mód arra, hogy a kereszténységet másnak lehessen nevezni, mint kereszténységnek, és csak zavar származna abból, ha valaki azt pszichoanalízisnek, vagy kommunizmus nak, pragmatizmusnak, vagy egzisztencializmusnak mondaná. Nem is kívánom másnak, mint kereszténységnek nevezni, teljesen készen arra, ha valaki felelősségre von, válaszoljak. Támolyogni annyi, mint a kereszténységtől félni. Annyi, mint irtózni a kereszténységben nyújtott életrendtől, és annyi, mint kísérletet tenni arra,

hogy az ember azt megkerülje. Támolyogni annyi, mint az újjászületéstől félni. Az újjászületést Pál metanoiának hívja. Újjászületés, nem patetikus szó, hanem a valóságot ténylegesen fedi. Megváltás, ez is fedi. Az ember a támolygásból megváltódik valamely rendbe. Ez mind igen pontos szó arra, ami az emberrel történik, ha a kereszténységet komolyan veszi. Az eredendő bűnben való részesség nem rajtam múlik. Helyettem is elkövették, tehát benne 126 vagyok. Ezután én magam is elkövettem, és állandóan elkövetem. A megszabadulás azonban rajtam múlik. Csakis rajtam és senki máson, és ha az egész föld ellenem van és még akarok szabadulni, megszabadulok, és ha börtönbe vagyok zárva, akkor is megszabadulok, egyedül, egyetlen éjszaka, egyetlen óra alatt, ha újjá akarok születni, újjászületek. Az eredendő bűntől való félelem, amikor az újjászületés lehetősége megnyílt, érvényét vesztette. Az ember nem

azért támolyog, mert bűnbeesett, hanem mert nem tud újjászületni. Folyamatosan azt az egyetlen lépést kerüli el, és fél megtenni. Ez a megváltatlanok támolygása. A támolygás arról ismerhető fel, hogy az idő fogytán van. Mivel fogytán van, sietni kell. A támolygás elsősorban időpánik. Nincs idő. Mire? Felébredni. Miért nincs? Mert fél. Félni kell és sietni, ez a legfontosabb. Hiába repül a hangsebességnél gyorsabb gépekkel, nem éri utol magát. A támolygás térbeli fogalom és kép, iránytalan hánykolódás, értelem és cél nélkül való tévelygés. Az iránytalanság tartalma a korrupt idő. Aki támolyog, abban egyre fokozódik a nyugtalanság, s ennek nyomán a pillanathasadás. Az iránytalanság a pillanatokat robbantja, az ember nem jut az ébresztő élményhez, hanem annak kérgéről visszapattan, és terméketlen marad. A robbanás az időt mint ellenállást 127

felmorzsolja, és az ember nem az idő fölé kerül, hanem az idő alá, a ronggyá tépett időben elmerül, oda, ahol még nincs élet, csak az ősnyálka komplikációi és a tohu vabohu, kietlen zűrzavar. Az ember azt hinné, hogy a centrumot ennyire csak patológ idiotizmusban lehet elveszteni. Az elvetemült tagadás és a tiltakozó „nem akarom tudni". Az ember idejét nihilizálja és ebben az enyészetben önmagát feloldja. A nihil mindent engedélyez, mert a nihilben nincsen ellenállás, csak ájultság. íme a modern élettempó, a gépkocsi, repülőgép, gyorsaság, minél hamarább, vagyis egyre szűkebb időben és egyre hígabb pillanatban. Nem mozgunk gyorsabban, csak ritkább atmoszférában, és a gyorsaság által megmentett idővel senki se tud mit kezdeni. Ez a haladás hajszája, a verseny és a sport és a vagyon és a hatalom halmozása, védelmül e szédület ellen a konzisztencia megritkulása és a szilárd halmaz-

állapot elpárolgása egyre légneműbb állapotba. Csak gyorsan, minél többet, minél rövidebb idő alatt, az idő egyre kevesebb. Az egyetlen haladás a megsemmisülésben való egyre nagyobb mérvű szétszóródás. Heidegger Kierkegaardtól nem vett át egyebet, mint a szorongás fogalmát, de azt is önkényesen értelmezte. Azt mondja, hogy a szorongás szorongás a semmitől. Ez az emberi élet tartalma, a gond. Az ember gondban tévelyeg. 128 Heidegger ezzel a támolygást mint fokozhatatlan izgalmat tudja értelmezni. A tévelygés csak akkor igazi, ha alatta a semmi. Élni annyi, mint megsemmisülni. Felőrlődni a Nichts-ben. Minél lassabban, annál kínosabb, és persze annál hitelesebb. Támolyogj minél eszeveszettebben, nehogy felébredj és gondodat levesd, nehogy körülnézz, nehogy emlékezz, csak élj szédületben, ahogy az ember a riglispílen, vagy ahogy egyik jégtábláról a má-

sikra ugrik, rezesbanda szól és sziréna, fél liter rummal gyomrodban, de hogy igazán élj, még ez az eszmélet is sok, legfeljebb a coitus, vagy valami hajmeresztően késleltetett agónia. Kierkegaard után Heideggernél és a modern egzisztencialistáknál az ember a gond élményénél fogva befejezhetetlen monológba süllyed vissza. Most már csak Sartre-ra volt szükség, aki az egzisztencializmust individuál-bolsevizmussá fejlesztette. Szentesített félelem, a kényszermunkatábor-kedélyt urbánussá és irodalmivá, divatossá, sőt kacérrá tudta tenni, ezzel a bároknak, bordélyoknak, világkiállításoknak, kártyabarlangoknak és rendőri kínzókamráknak rendkívüli szolgálatokat tett. Az önkívület zavarja a munkát, az álmot, a pihenést, a kedélyt, a szerelmet, a házasságot, az étkezést, az olvasást, a járást, a kézfogást, a tekintetet, a kézírást. Az ember nem tudja, hogy milyen teljesítményhez mennyi erőt kell bevet129

nie. Vagy sok, vagy kevés, de sohasem egyezik. Feledékeny, álmatlan, szórakozott, unatkozik, kifejezési nehézsége van. A hajszát, amelyben él, mindenki maga csinálja. Fejest ugrik a ricsajba, amit életnek hív, a semmiből a semmibe. Fronthangulat, mert a golyóra minden pillanatban számítani kell. Koncentrációs tábor, nem lehet tudni, már jönnek, sorakozó, névsorolvasás és gázkamra. Holnap? Messze van, mint az Antares. Mert ez a tudat van, zajt kell csapni, másként ki se bírja. Sikerült oly értelemmentes, de magasabb értelem látszatát keltő eljárást fölfedezni, amelyben a főtéma a támolygás megértésének permanens megkerülése. Pszichológiának nevezték el, és ezzel a gyanútlanokat biztosították, hogy annak, amivel itt foglalkoznak, a lélekhez köze nincs, ellenben tisztázatlan és tisztátalan fogalmakban rendkívül termékeny. A pszichológia tartalma a végtelen negatív motiváció. Azt ma-

gyarázza meg, hogy miért nem. Nem indul el sehonnan, és nem akar megérkezni sehová. Csak bonyodalmakat indokol, mint mondják, elemez, vagyis valamilyen összefüggést improvizál, amely ahelyett, hogy távlatot nyújtana, újabb bonyodalmak sorozatát sugallja. Csak az a fontos, hogy a lényegről tudomást ne szerezzen, ehelyett vigasztalanul megoldhatatlan problémák szövevényének és illúzionisztikusan megtévesztő tükrözéseknek analízisét nyújtsa. 130 Téved azonban, aki abban a hiszemben van, hogy a pszichológia — mivel kedvét ilyen kizárólag labirintusi tévelygések eszméletében leli — elvetendő. Ha így lenne, Stendhal, Balzac, Gogol, Kierkegaard, Poe, Dosztojevszkij, Nietzsche, Tolsztoj, Strindberg, Ebner, Proust, Joyce, Kafka művét negatívnak kellene tartani. Biztos, hogy az ember a tévutak túlsúlyában kétélű komplikációkon és zavarosan definiált elveken kívül csak alaptalan megállapításokat talál. A támoly-

gás centrum és periféria nélkül való folyamatos észlelése és mindig újabb motivációja csak azért, nehogy a megoldáshoz az utat valaki megtalálja. A tévelygés eszmélete anélkül, hogy stabil bázisa lenne, de főként anélkül, hogy arról, amit művel, sejtelme lenne. A pszichológiából a logikai rend elemeit kizárták, ezért a diszciplína maga is az önkívület egy nemévé vált. Néhány különösen korszerű változatában — újabb zavarok felidézésében és a régebbiek módszeres el nem intézésében — az ember segítségére siet, annyira, hogy up to date támolygás, különösen magas színvonalon a pszichológia által teremtett többvetületű félrevezetés nélkül el se képzelhető. Éppen ezért a pszichológia által nyújtott anyag nélkül tájékozódni lehetetlen, és holtbiztos, hogy e diszciplína elől elzárkózni — ahogy azt Bertrand Russel teszi —, több mint hibás. A szociológia a másik szamszára diszciplína, amely saját helyzetével nincs tisztában, logikai 131

bázisa alig van, vagyis a rend elemét a minimumra csökkentette. Ugyanazok az önkényesen indokolt mozzanatok, tisztázatlan és tisztátalan fogalmak és rögtönzött félrevezetések. A pszichológia az értelemmentesítés aktusát az én számára biztosítja, a szociológia a tömeg számára. Értelmetlenül viselkedni csak az énnek és a tömegnek van joga, és a motívumokat hozzá e két diszciplína szállítja. Értelmetlenül, más szóval: önkényesen, vagyis logikátlanul, végül is eszméletlenül. A tömeg az a szociológiai karakterszó, amely felmentés a közveszélyes őrület alól, amelynek vérengzést, bosszút, idiotizmust és hisztériát, erőszakot és rombolást engedélyeztek azzal az indokolással, hogy mindez a tömegnek olyan magától értetődő tulajdonsága, mint az éné, amely botrányt csinál, korrupt, leissza magát, fajtalan, sőt rabszolgákkal kereskedik. A tömeg a kollektív ivresse du coeur helye, elborulás a vég nélküli hecc ájult gyönyörében. A szo-

ciológia feladata a tömeget megérteni, aktivitást igazolni, mozit és varietét, sajtót, képeslapot, rádiót, cirkuszt, koncertet, futballmeccset, rendőri rovatot, politikát, olimpiászt, atrocitásokat, kényszermunkatábort, fesztiválokat, háborúkat és békekongresszust. A korrupció újabb fázisa, mint rendesen, megteremti a maga elméletét, amely az egyre fokozódó korrupciót egyre büszkébb emelkedésként értelmezi. így keletkezett a fejlődés eszméje. Az eszméletlenséget most már 132 maga az ellenőrzés alól kivonó igazoló eljárását táplálja. Mikor a modern társadalom feloszlásában az alsó kasztig ért, megteremtette a diktatórikus terrorállamot, amely a bomlasztó elméletekre hivatkozva már törvényileg és rendeletszerűen éppen úgy, mint brutális karhatalmával a közösséget felülről és belülről bomlasztja, s így elméletileg és nyilvánosan eleve mindenkit megfoszt attól a lehetőségtől, hogy ellenvéleménye legyen. Nem csak meggyilkol, hanem még be is

bizonyítja, hogy amikor ellentmondók, elvi álláspontom már rossz. Semleges távlatból a bolsevizmus egyszerűen a diadalmas inferioritásnak látszik. A közösségnek olyan határesete, amelyben az egyetlen következetesség, hogy a hitványabb uralkodik a kevésbé hitványon. A bolsevizmus azonban az a történeti képződmény, amelyben a támolygás ez idő szerint kulminál. Az előkészületek az intenzívebb támolygásra már megtörténtek. A realizálás egyelőre azon a merőben gyakorlati kérdésen múlik, hogy az értelem akadályait mennyire sikerül elhárítani. A bolsevizmus a polgárság becsületes hipokrízisét már levetette, nyíltan mer aljas lenni, hazudik, henceg, ripők és terrorisztikus, támad és hátrál egyszerre, komisz és kenetteljes, prédikál és hunyorgat. A század közepén már elérkeztünk a határhoz, hogy Sztálin — c'est bigot. A bolsevizmus tele van rejtett morális axiómák133

kai, sőt ideálokkal, s ez tűrhetetlen. A világ megrökönyödésére kiderült, hogy a bolsevizmus: vallás. Hitvány és aljas, sötét és buta vallás, de vallás. Ezért a készülődés folyik, hogy a delíriumot oly intenzívvé tegyék, amely a kocsmát a templomtól nem kívánja megkülönböztetni, köpköd, sír, átkozódik, trágár, őrjöng ugyanabban a percben, és az egyetlen gyönyör a szenvedésben való gyönyörködés. A támolygást összetévesztik az élettel, s az észbontó kétértelműség hatása sehol se frappánsabb, mint azoknál, akik e zavarból indultak ki, vakon az eszméletlenségbe vetették magukat, abban a hiszemben, hogy ez az élet. Ilyen eset Arthur Rimbaud-é. Sohasem tudom megállapítani, hogy mit csinál, az élet mámorában ég, vagy a tévelygéstől ittas. Részeg hajója nem egészen az újjászületéstől való rettegésből merült fel, és nem a peur de renaítre ihlette, mint ahogy még alaposabb vizsgálat alapján hinni lehetne.

Az elmerülésben való gyönyör delíriuma, mint a belőle később kiinduló szürrealizmusé, amely a kiszámíthatatlanságban való ájulathoz igazoló elméletet szállított és a bateau ivre borzalmas kalandját éppúgy szentesítette, mint a szocialista elmélet a csőcselék terrorizmusát. Azóta a szürrealizmus de Sade-dal és Lautremont-nal az értelem tudatos kikapcsolásának mozzanatából iskolát csinált. Rimbaud suhanc korában tökéle134 tes verseket írt, aztán homoerotikus viszonyt kezdett Verlaine-nel, végül elment a trópusokra és rabszolgákkal kereskedett. Akár ragyogó verseit írta, akár a büntetőtörvénykönyvet kerülgette, desperát kicsapongás és ugyanakkor mámor. Életéhség és haláléhség, de még senki sem akadt, aki a kettőt el tudta volna választani. Rimbaud-t a halhatatlanság irritálja. Az elsők között volt, aki — mivel látta, hogy az idő megállíthatatlan — belevetette magát az idő felbontásába. Ebből született a hecc. Elemészteni. És

csak emlékezni nem. A nihil mindent engedélyez. Csak hamu maradjon. Ez az őskori és keleti szamádhi pontos ellentéte. Ez a kontrameditáció. Mert a szamádhi: megállni. A tudás a bizonyosságról és a szilárdságról és a középpontról. A támolygás az ellenmeditáció, szétszóródás a felületen, az eszméletlenség. Rimbaud-nál ez minden mozdulatában tudatos. Élet és támolygás, az, és nem az. Részegen hajózik át az életen. De rabszolgák, ne átkozzuk az életet. Összetéveszti, és nem téveszti össze. Táncol és tántorog egyszerre. Esclaves, ne maudissons pás la vie. Necesse est rne intrare caliginem, szól Cusanus, de itt a caligo nem tenebrumot, vak homályt, hanem örvényt jelent. Kell, hogy az örvénylő sötétségbe lépjek. És az örvényben nem tudok szédülni. Ez a caligo az, amit Böhme Ungrundnak hív, a hinduk Aditinek, a görögök apeironnak, a hébe135

rek Én-szofnak, a kínaiak vu-kinek neveznek, ez a kezdettelen és végtelen, alaptalan és kerülettelen és középtelen kezdet, vég, alap, kerület, közép. Ez a sötétség, vagyis a fény. Ez a hallgatás, vagyis a felhangzó szó. Kell, hogy ebbe az örvénybe lépjek, mert csak itt vagyok, és ha nem lépek be, akkor csak ájult görcsökben támolygok. Ha beléptem, mámorban vagyok és élek. Vagyis kell, hogy ebbe az örvénybe lépjek éber elhatározással, és az örvény mámorát megismerjem. Az örvény szédülete minden emberi rugalmasság és szilárdság alapja és oltalma — mondja Szabó Lajos. Necesse est intrare caliginem. Az örvénybe kell lépnem, mert ez az egyetlen lehetőség, hogy a bomlott támolygás értelmetlen őrületéből kirepüljek és felébredjek. A világ az égő tűz örvénye, és lenni annyi, mint a lángkozmoszban lobogni. Nem tudok mást, mint ebben a halálszületésben szédülni. Nincs szilárd alap, kivéve a szellem, minden létező közt a legör-

vénylőbb. Nincs megfogható, csak ami a legmegfoghatatlanabb. A megváltatlanok támolygásában az egyetlen biztos alap az örvény. Az utóbbi kétszázötven év eseményei már nem is érthetők másként, mint hogy ez a minden élőlénybe írt rend tudása elől való szándékos kitérés. A francia forradalomtól kezdve a történet nem egyéb, mint az értelemtől való irtózatos félelem miatt olyan őrületekkel való sorozatos 136 experimentálás, amely sehogy másként nem fogható fel, csak mint az igazság teljes tudatában az igazság elleni őrjöngés. Mert az igazság megvalósításának már puszta gondolatától is rettegnek. Ettől a pillanattól kezdve megkülönböztetettnek tudom magam nemcsak azoktól, akik a szándékos kitérés kísérleteit folytatják. De főként azoktól, akik az igazság permanens folyamata iránt, bármilyen kifogással, a legkisebb lojalitást tanúsítják, és ezzel az őrületek további experimentálásába beleegyeznek.

Világháborúk, koncentrációs táborok, terrorállamok, hidegháborúk és hidegbékék tizedleges oka lehet gazdasági, politikai, vagy világnézeti. Az elsődleges ok, hogy az összes nehézség megoldására teremtett nyílt lehetőség itt van előttük, de meg sem merik érinteni. Inkább tovább támolyognak. Inkább tévelyegnek, és inkább eszeveszett rendelkezések és rémuralom és börtönök és rendőrség és apokaliptikus felfordulás. Százötven év alatt minden generáció számára megnyílt legalább egyetlen pillanat, amelyben a teljes belátás lehetősége megadatott. Ezt a kairoszt a mai nemzedék is elmulasztotta, és Hirosimában az első atombomba felrobbant. A béke, az igazság, a rend, a tisztesség, az értelem, a tudás, az egyszerűség nem kellett. Féltek. Inkább tovább támolyogtak. Inkább a Bábel, és az eszelős izgalmak. Csak nem kijózanodni. Inkább a részeg hajó. 137

Nem vállalok többé közösséget azokkal, akik saját létfeltételeik megtagadásában élnek, és ha egyedül is, a megtagadott világossághoz megtérek. A támolygást meg se tudom állapítani, ha nincs kötött pont, amelyhez a mozgást viszonyítom. A támolygásban a kötött pont: a görcs. Az örvényt meg se tudom állapítani, ha nincs pont, amelyhez viszonyítom. Az örvényben ez a pont: a kristály.Vagy támolygok — és ezzel görcsöket akarok feloldani, de csak tovább támolygok ájultan és eszméletlenül, vagy örvényben vagyok —, és az örvényben a kristály válik élő mozgássá. És ez a mámor. Görcsökben való bábeli támolygás a tévelygők számára a részeg hajó. Örvénykristály, az értelem, az újjászületettek számára az élet és a világ. Rabszolgák, ne átkozzuk az életet. Kezdettől fogva van tudás, amely a támolygást örvénnyé tudja változtatni. Ez a tudás a szám.

Amellyel kezdetben az ős és kietlen zűrzavart örvénylő kristállyá változtatták. Valahányszor a világ kietlen zűrzavarrá változik, mindig van, aki a tudásra hivatkozik. Ez a hely most nem arra való, hogy valaki az elsőbbség fölött vitatkozzék. A modernitás közvetlen veszélyét először mindenesetre Louis Claude Saint-Martin ismerte fel, és tőle a metafizikai hangoltságot Novalis örökölte. Életszédület és halálszédület 138 egy, és mégsem egy. A kettő között csak a magas assent képes különbséget tenni, mert más a hit, és a hitetlenség. A számnak mint mértéknek alkalmazása a stílusban E. T. A. Hoffmannál kezdődik. Igaz, hogy csak dekoratív és arabeszk, de Hoffmann nélkül nincs Poe. Poe, mint Dosztojevszkij mondaná, az elméletileg végsőkig izgatott szívből indul ki, a szédelgés legerősebb ellenszerét fedezi fel. Nem az arisztotelészi logikát. Életünk teljes egészében fel nem fedezett bűncselekmények következ-

ménye. Poe az értelem bűncselekményeit nyomozza. Ez az új logika, amely később a bűnténynél is izgalmasabb lesz, és az értelem szabatos tevékenysége érdekesebb, mint bármely fantazma. A végső izgalmak az értelem izgalmai. Ezen a tényen nyugszik a század közepétől kezdve Boole, Frege, Peirce, Cantor, és ma Russel és Hilbert vonala. Ha van lehetőség a tiszta értelem, esprit pur teóriájában az értelmet szisztematikusan mellőzni, és ha van következetesen keresztülvitt álomfikció, amely merőben elvont intellektuális térben pszeudóértelmet konstruál és azt generális logikai bázisnak tekinti, akkor ez a logisztikai vonal az, amely műveleteiben e veszéllyel tüneményes virtuozitással játszik. A morális bűntényt leleplezni könnyű. Az értelmi bűntényt szinte lehetetlen, kivéve az értelem centrumából, a hitből. 139 »

Poe példaképe Champollion, aki az egyiptomi hieroglifákat megfejtette, és a csillagász, aki papíron az Uránuszt és a Neptunuszt kiszámította. Ez azonban ad hoc hazárd. Poe a grande Science, a teoretikus fizika értelmében a tudatos látás és a kötelező lelkiismeret. A tévelygés felfordulásában az életjegyeket viszonylagosan zárt összefüggéseknek tekinti, és hipotetikusan értelmes kapcsolatokat keres, mint Hilbert, aki nem igazságot, hanem ellentmondás-mentességet követelt. Hol követtek el tévedést, hol következtettek hibásan, mi volt a félreértés, hol érvényesül a tévtanok befolyása. Az értelmetlen unalmas. Ennél unalmasabb csak a hazugság. Az egyetlen izgalom a logika. A logikán kívül minden egyéb tudás a konkrét viszonylatok tudása, mondja Poe. Tudásnak hívjuk az örvényben levő szédület hitelességét. Én pedig, szól a Heurékában, megadom magam a szakrális szédületnek. A relativitások özönében az irrelatív

Egy. Hiába tapadok objektumhoz, és hiába tekintem a külsőt mértéknek, egyre jobban feloszlik, és e folyamat fel nem tartóztatható. De hiába ragaszkodom a belsőhöz, feloldódik, és e folyamat megállíthatatlan. Sem ez, sem az, és mind a kettő. A közép és a mérték. Nincs reá más fogalmunk, mint az, hogy ez a szám. Senki se tudja meghatározni, de biztos, hogy ezen nyugszik a zene és az építés, a tánc, a költészet és a festés, a kémia és a biológia és a fizika. Ez az értelem 140 irrelatív hatalma, kristály és örvény, a szám, hierosz arithmosz, mint Orpheusz nevezte, amely méri a forgást és a bomlást, amely nem fikcionálható. A Ji-king, a Kabala, a szánkhja, Orpheusz, Püthagorasz, Plótinosz, Próklosz, Scotus Eriugena, Cusanus, Leibniz. Az élet nem az ember törvényes létformája. Ebben az alakjában a kezdetben történt zuhanás eredménye. Vesztett lét, csak élet. Sokkal inkább elvesztem, ha benne vagyok, mintha belő-

le kilépek. Az eredeti lét visszfénye a szellem. Amit újjászületésnek neveznek, a szellem kristályosodása, ami az örvény, ez az élet törvényesítése. Minden egyéb filantrópia, melynek eszménye, mint Mallarmé mondja, a borravaló. Az élet iránt való egyetlen helyes magatartás az evangélium, sohasem az életet védelmezi. Mindig az embert. Az életben magában támolygás nincs. A támolygás a korrupt ember élete. Az élet önmagában egyhelyben dagasztás, soha önmaga határán túl nem nyúl, önmagát ismétli, önmagára sóvár — a hindu káma, a görög erósz, a latin libidó, a böhmei Gier. Felfalja önmagát, anélkül a remény nélkül, hogy önmagával valaha is jóllakhatna, az alakok sokszerűségének proteuszi változataiban nyeli önmagát, ez az élet bomlott és ájult tenyészete. Az ember számára a létezés minimuma. Az emberben válik az élet a termé141

szét ártatlanságával ledér, a bukott szellem sötétségében alvajáró, és legalsó fokán merő fennmaradássá, amelyben az ember sarkaiból kifordult léte következtében félrebeszél. Ez a támolygás. Létveszéllyé válik, amikor a törvénytelenségből még csak ki se akar lépni, a beszennyeződésben eszméletlen gyönyörét kezdi lelni, és nem akar emlékezni és látni, és egyetlen mértékét a részeg hajóból kidobja. Esclaves, ne maudissons pás la vie, ne átkozzuk az életet. Baudelaire nem ír teóriát, még csak szándéka sincs, csak a tudatosság felső határig szembenáll. Az ember inkább az éhínséget, a forradalmat, a nyomort, a háborút, sőt inkább a civilizációt választja, nehogy az ittas szív állapotából fel kelljen eszmélnie. Amit az ember csinál: diminution des traces du péché originel, kísérlet az eredendő bűn nyomának eltörlésére, lvresse du coeur. Ez a baudelaire-i erény és fegyelem, tartózkodás és aszkézis, előkelőség és mérték. Poe

után a modern orfika kezdete, explication orphique de la terre. Mallarmé a koncepciót maggá sűríti. Valéry nem elégedett meg azzal, hogy szürreális legyen, reális akart lenni. Mindazt, amit Poe felvetett a teória és a költészet körében, továbbvitte. A titkos axiómák a gondolkozásban ugyanazt a szerepet játsszák, mint a pszichológiákban az önámítások, és a társadalomban a fel nem fedett bűntények. Valéry inkább választja az ateizmust, mint a hitetlenséget. 142 Az ember dicsősége, hogy a semmibe pazarlódik. Nous allons sans les dieux á la divinété. Valéry nyugalmának reszkető egyensúlya. Mondatszerkesztését az orvosi műszertechnika formavilága ihlette, a csillogó és bizarr ollók és csipeszek az üvegvitrinben és az éterszagban. Mindig műtéten van. Mesterségesen súlytalanított szubjektum végső mozzanatokig kiszámított idegölő egyszerűsége. Ha van az őskori Egyiptomnak megtévesztően hasonló ellentéte, akkor

ez az. Ez a nyelv a pillanatnyilag elérhető legmagasabb matematikai művelet, ahol a szophoklészi tragédia számmá finomul. Európa centrumában Mallarmé, Valéry, George, Rilke, Eliot az orfika vonalán, a perifériákon ugyanakkor támolygás, mint ahogy lenni szokott, párizsi export, s ezért senkinek sincs rá mértéke. Ady fölött reálpolitikai érdekek ítéltek, vagyis történelmi ad hoc fantazmák, sznobizmus és egoisztikus rögeszmék. A rosszízlésről most nincs szó. Tény, ha Ady nem az ivresse du coeur nyelvén szólalt volna meg, még a kilencszáztizennyolctól negyvenötig terjedő katasztrófaszériát is el lehetett volna kerülni. De Ady — nehogy újjá kelljen születni — a lerészegedett szív bomló ájulatát, a nemlétben való édes elmerülést oly módon tette kívánatossá, hogy ellene védekezni se lehetett. A tájékozatlanság azt hitte, a mester Baudelaire. Hamis. Ady sorsban és a versben az eszméletlenséget, 143

az ittas önkívületet Rimbaud-tól tanult. Csak nem felébredni, kiállni, legfeljebb átkozódni és fogat csikorgatni, de élni, élni, a canaille littéraire és a paraziták gaudiumára. Csakhogy Rimbaud költészete nem kifejezés, hanem alkimista mű, amely a költő emberi életét nyersanyagnak tekinti, a költészetet azonban az élet fölött és fölé alapozza meg, eine Art Überschöpfung, ahogy Nietzsche mondja. A modern orfikában Poe és Nietzsche óta a költő saját léte és lénye nem mérték többé, csupán bázis, és teljesítménynek csak az tekinthető, amit maga fölött tud megteremteni. Rimbaud művében a költészet Überschöpfung, metapoiészisz, amelyen az élet elveszett eszméletlensége mégis transzparens, ez benne az egyszeri és megismételhetetlen varázs és kétértelmű excentrikum. Ady konfesszionális, direkt közléssel beszél — élet, élet —, megvallja, hogy kicsoda, szubjektiven, — és kifejez. Arról, hogy lénye orfikus áldozat, nem tud, de

nem is akar tudni. A versbe csak önmagából szakrálisán transzszubsztanciáit vér kerülhet, egyetlen csepp biosz sem, egyetlen lehelet, könny sem. A direkt közlés rétori. A konfesszió nárcizmus. Ady önmaga életbűvöletében él. Egyetlen témája: élni. Desperát önkínzás, nők, pálinka, cigány, képességeiben való tetszelgés, ájulatok hintája, csak emlékezni nem. És tudja, hogy a hitvány kéjekben megtisztulhatna, de csak az elmerüléshez van ereje. És a sóvárgásra, 144 melyről nem tudja, mit jelent. Ez az észbontó hentergés a modern urbanitás által nyújtott csandalamorálban lehetett volna tükör és vészjel, de még csak példa se lett, csak önmagában álló mutatvány. Ugyanígy Majakovszkij a perifériák legszélén, Adyval rokon retorikában, nárcisztikus konfessziókban és rimbaud-i elszánt önkívületben. Majakovszkij a bolsevizmusban felismeri a részeg hajót, a borzalmas kalandot, de a támoly-

gást megkísérli történeti dicsőséggé átkölteni. Ha Bábel, legyen Bábel. Delírium az elmerülés gyönyörében és az infernó izgalmaiban, háború, terror, éhség, nyomor, forradalom, vérengzés. Amíg el tudja hinni, hogy ez a kollektív ivresse du coeur nemcsak élet, hanem jövő. A bolsevizmus sehol sem honosodott meg támolygás nélkül, s ma is legerősebb támasza a pálinka. De a történet már előrehaladott volt ahhoz, hogy Majakovszkij képességeivel a tévedést ne vegye észre. József Attila öngyilkosságát ebben az időben privát ügynek tekintette. Majakovszkij Moszkva főterén durrantotta le magát, s e pátosz komikus lenne, ha csak kitalálták volna. Repülj hajóm? A holnap hőse megértette, hogy a bateu ivre az enyészetbe hajózik. Rabszolgák, ne átkozzuk az életet. Az eszméletfelbontás és az értelem folyamatosságának megszüntetése, ami a támolygás izgalma mint élettechnikai művelet végső mozzanatához ért. Kimagasló művész és 145

gondolkozó és költő számára ez a lehetőség kimerült. A támolygás tömegtemperatúra, amelyet már mesterségesen tartanak fenn, amíg van Gorkij. Elmentek érte az emigrációba, sokat ígértek neki, annyit sehol sem kapott volna, nem hogy írjon, csak hogy legyen. Senkijük se volt, akiről körutat, parkot, egyetemet, könyvtárat, nyomdát, csatornát, autógyárat, csatahajót, irodalmi nagydíjat nevezzenek el. Hazament, tényleg nem írt sem igent, se nemet. Nem szállt a hajóra, és a non plusz ultra becstelenség, hogy még csak áruló sem lett. 146 SANKARA GNOZEOLÓGIÁJA egyszerű. Azt mondja, hogy az emberi lélek (átman) az istenséggel (brahman) azonos — tat. Abban a pillanatban, amikor az ember ezt a felismerést meg tudja tenni, életének minden problémája centrális megoldást nyer. That ’s all we knoxv on earth and that we need to know. (Ez minden, amit tudunk a

földön, és amit tudnunk kell.) Aki a lélek és isten azonosságának tudása fölött rendelkezik, éber, vidjá, aki nem, alszik, avidjá. Az ember individuális életének célja ezt a tudást megszerezni. Az egyetlen lényeges felismerés. Minden egyéb nem rossz, de fölösleges. A felébredés nem tanulás és ismeretszerzés eredménye. Az ilyesmi másodrendű, aparavidjá. A felismerés pedig egyetlen belátás. Semmi több. A csökkent világosságban élő tudat homályát felszámolni. Sankara úgy írja, hogy a belátáshoz erőfeszítésre, de még csak aktivitásra sincs szükség. A felébredésnél nincs könnyebb és egyszerűbb, nehézsége éppen ez. Kivétel nélkül minden ember azzal, hogy élő lélek, a lélek-isten azonosságának tudata fölött rendelkezik, nem is tud fölötte nem rendelkezni, csak e tudását nem veszi tudomásul. Sankarizmusnak kell nevezni azt a gnozeológiai magatartást, amely abból a paradoxonból indul ki, hogy az ember létezésének alapkérdésében nem tudja

azt, amit tud, vagyis nem ismeri fel azt, amit nem is tud nem felismerni. 147

A lélek Platón szerint is mindent tud, de nem emlékszik. Mikor előbbi életének végén az alvilágba leszállt és a Léthé forrásából ivott, mindent elfelejtett. Most újra emlékeztetni kell, és akkor még Püthagorasz tétele is eszébe jut. A nemfelejtést, alétheiát kell helyreállítani, és akkor újra emlékezni fog arra, amit mindig is tudott. E gnozeológia sápadt, amint az egész Platón az. E helyen kétségtelenül azért, mert a reinkarnáció gondolatát fölöslegesen bevezette. Ha létem lényének valóságát elfelejtem, a valóságtól elfeledve nem vagyok többé. Platón Orpheuszt félreértette, amikor abban a hiszemben volt, hogy a görög hagyomány szerint a lélek életeken, halálokon át vándorol az alvilágba le, és az evilágba vissza. Alvilágát és földi napját mindenki magában hordja: egyszer és egyetlenegyszer, mint éberségét és alvajárását. Egyszer. Ébrenlét is, alvás is. Minden változás és elváltozás. Emlékezés, feledés, elfeledettség. Einmal und nicht mehr, und

wir auch nur einmal, nie wieder. Egyszer és nem többet. Mindannyian egyszer és soha többé. Az európai hagyomány Platón szekunder görögségéből indult ki, s ehhez mérten a zavart csak az a gondolkodó tudta elkerülni, aki mélyebbről merített. A történetileg hitelesített és lapos gnozeológiák sora a kérdést nem is tudta föltenni. Szabó Lajos gnozeológiai sankarizmusa nem az egyetemes hagyományból indul ki, hanem a 148 huszadik század akut krízistudatából. A modern válságtermék-elméletekkel szemben önmagát az egyetlen bázison, a szentkönyveken alapozta meg. Ez a hit logikájának az értelme. A válság azért keletkezett, mert a szellem az élet gazdagságának teljességét nem ragadta meg, és erről az aktusról le is mondott. E lemondás következménye, hogy a vezetés kezéből kiesett. Meggyengült? Egyáltalán nem. A szellem nem tud nem szellem lenni, nem tud nem vilá-

gosság lenni, nem tud nem vezetni, nem tud nem uralkodni. A szellem uralmi helyzetét nem vesztette el. Nem veszik észre, hogy mindig is megvolt. Csak nem szerzett tudomást arról, amit tud. Nem ismerte fel azt, amit nem tud nem felismerni. A részletekben is ez a gnozeológiai magatartás. Tudomány kritikájában azt mondja, hogy önkényesen leszűkített körökben nem hallják meg, amit a szomszéd mond. Nem értik, ami ott van előttük. Az ateistákról szóló megjegyzésében azt írja, nincsenek tisztában azokkal a fogalmakkal, amelyek tagadásuk elemi részét képezik. Nem tudják azt, amit tudnak. A világ minden pillanatában és mozzanatában teljes egész. Az örök kezdet és az örök vég jelenléte. Sem az előbbinél, sem az utóbbinál nem több, sem kevesebb. Ez a világ egyértelmű állandósága. Az egyetlen hatalom, amely ezt az átláthatatlannak és felfoghatatlannak látszó tel149

jességet igenli, megérzi, akarja és fölötte uralkodik: a szellem. A hiba, amit bárki bárhol követ el, úgy lehetséges, ha az ember számára a teljesség nem teljes, vagyis a szellem nem szellem, íme Sankara paradoxona. Minden hibás aktus mögött tévtan van. A tévtan ismertetőjele, hogy nem szerez tudomást arról, amiről nem is tud tudomást szerezni. Szabó Lajos olyan gnozeológia alapját veti meg, amely tévedést, ferdítést, elkenést mindenki számára eleve kizár, mert legelső követelménye, hogy az ember vegye tudomásul azt, amit ténylegesen tudomásul vesz, és nem is tud nem tudomásul venni. Semmit el ne hallgasson, le ne tagadjon, ne érezze magát megsértve és megcsalva, ne féljen és ne álljon bosszút. A dolog egyszerű. Ez a bonyodalom. Könnyű, és ez benne a nehéz. Más út nincs. Nem szabad belemenni abba, hogy két álláspont van.

A gnozeológia a gondolkozás metafizikai feltételeivel foglalkozik, és ezek szerint helye a teológia és a logika között található. Pontosan ott, ahol kétezer éve következetesen és végzetesen csak két mellékfolyót vettek észre, a hitet és a tudást, de ahol Szabó Lajos sem tudást hit, sem hitet tudás nélkül nem ismer el. Nincs logika teológia, teológia logika nélkül. A problémakezelés ezzel azt az egzisztenciális egzaktságot nyeri el, amely az olyan kísérle150 tét, mint amilyen Przywara analógia entis-e is, elfogadhatatlanná tesz. Az analógia entis nem bevallott gnozeológiai értelme, hogy az emberi lélek az istenséggel nem azonos, hanem lényegében csak hasonló, analóg. Przywara az európai iskola konvenciójában nem mer Sankara álláspontjára helyezkedni, és nem meri az azonosság tényét felismerni. Az analógia ténye egyébként és eredetileg egyáltalán nem egy síkon egymás

mellett fekvő dolgok demokratikus összehasonlítása, minden további következmény nélkül. Ana annyit jelent, mint fölfelé, kata annyit, mint lefelé, analógia tehát fölfelé való hasonlóság, von Oben den Sinn habend, vagyis ami az értelmét felülről nyeri. De a fent nincs lent nélkül, katalógia pedig lefelé való hasonlóságot jelent, von Untén dér Grund habend, vagyis ami alapját alulról kapja. Mert nincs semmi, ami ne függne felülről, és ne támaszkodna arra, ami alatta van, mint Hérakleitosz mondja: hodosz anó kató mia, az út fel és le ugyanaz. Analógia katalógiának felel meg, és a dolgok szükségképpen hierarchiában állnak. Lefelé alapozódnak és értelmüket felülről kapják, de a fent is, a lent is állandóan jelen van. 151

KORUNK ÉPÍTÉSZETÉNEK egyetlen problémája van, a barátságos börtön. Régebben és Európán kívül érzék ilyesmi iránt nem volt. A dolgot úgy intézték el, hogy az erősebb a gyengébbet bezárta. Sajátosan a mi becsvágyunk, hogy a gyengébb is be tudja zárni az erősebbet, vagyis az erősebbet kényszerítse, hogy az önmagát bezárja. Az eszme jegye, amelynek jegyében az ember önmagát bezárja: a szabadság. Az európai börtönök története a szabadságeszmék története. Ez a hajmeresztően értelmetlen komplikáció, amely oly ellenállhatatlan, s amelyre a színes népek annyira féltékenyek, hogy nem is tudják nem utánuk csinálni. Nagy államkoncepcióink és filozófusaink államelméletei egymástól mindössze a barátságosság fokozataiban térnek el. A feladat mindenütt ugyanaz. Előzetes szabadságeszmékkel az embert örömtől ragyogó fegyenccé kondicionálni. Nem tudatosan. Ha így lenne, fel kellene tételezni, hogy a szabadságesz-

mék teoretikusainak a szabadságeszmékről derengő fogalmuk volt. Ez a feltevés Európának meg nem engedett túlértékeléséhez vezetne. Semmi sem biztosabb, mint hogy ezerötszáz évre visszamenőleg, alig egynéhány outsidertől eltekintve, ezt nálunk senki se tudta. A tömeg, a jellegzetes börtönfogalom, ezért vált lehetségessé. Az a tömegfogalom, amely kivétel nélkül mindenkire érvényes szabadságot a törvény teljes szigorával kötelezővé teszi. Barátságos börtön, 152 összkomfortos lakással, hideg-meleg folyóvízzel, központi fűtéssel, rádióval, televízióval, villannyal, gázzal, antik bútorokkal, festményekkel, kínai porcelánnal, perzsaszőnyegekkel és a szabadságról szóló könyvtárral. Európa mozgalmai fegyenclázadások voltak, amelyeknek egyetlen célja, hogy az szabad, aki a többire vigyáz. Újabb államelméleteink ezt a gondolatot kiaknázták és a börtönőrök számát emelték. Már-már közeledni kezdünk ahhoz az eszmei

arányhoz, amikor a lakosság egyik fele vigyáz a másikra. Vannak, akik azt hirdetik, végül minden államban csak egyetlenegy ember lesz, akit a többi állig felfegyverkezett őrizni fog. A börtön a haladásnak ebben a korszakában már olyan barátságos lesz, hogy a munkaidőt leszállítják, a béreket fölemelik és a világ minden tájára való utazás lehetőségét lökhajtásos gépekkel úgyszólván ingyen biztosítják. A barátságos börtön építészetünk nagy kérdésévé azért vált, mert igényeinknek ez felelt meg. Valljuk be, hogy mi nem a szabadságot kívántuk. Kényelmetlen lett volna, ha élettervét mindenkinek magának kellett volna megcsinálnia, és ezen felül még a tudat, hogy a csődért senkit se vonhat felelősségre. így ez mégiscsak jobb. Készen kapott elvek és eszmék és rendszerek, amelyeken gondolkozni nem is ajánlatos. Receptek, legalább az orvost szidni lehet. Az államelméletírók teljes joggal tehetik fel a kérdést, kinek kell itt szabadság? Tegyük a fegyhá153

zat egyre elviselhetőbbé. És ha még jól is lehet lakni, mindenki meg lesz elégedve. Szabadság nem azért nincs, mert a politikus furfang az embert becsapja. Nagyobb rémület elképzelhető sem lenne, mintha valaki az embernek szabadságát valamely közeli pillanatban meg kívánná adni. Egész népek vonulnának önként koncentrációs táborba, nehogy maguknak kelljen elhatározni, mit is gondoljanak. Legjobb ilyesmit készen kapni, és a dolgokat úgy venni, ahogy vannak. Barátságos börtön virágos ablakokkal, parkokkal, mulatóhelyekkel, korcsmákkal és futballmeccsekkel, betegségbiztosítással. A probléma, amellyel a kor építőjének meg kellett küzdenie, a szabadság jegyében, s ezért rácsos ablakokkal, kerítésekkel, patentzárakkal és tilos feliratú táblákkal. 154 AZ ELLENTÍPUSNAK CSAK erről az egy fajtájáról szokás beszélni. Az összeesküvő, az eret-

nek, a forradalmár, aki a közösséget belülről inficiálja. Mikor hatalomra kerül, marad, aki volt. Kierkegaard írja, ha az ellenzék hatalomhoz jut, ugyanazt csinálja, amit az előző kormány, csak rosszul. 1789 előtt a forradalmár ellentípus volt, s mikor a forradalom győzött, ellentípus maradt. A szcientifikus történelem ellentípusnak azt tartja, aki kisebbségben marad. Nincs más mértéke, mint a karhatalom. Legitim az, akinek több rendőre van. Viszont hatalom is lehet illegitim, példát erre a huszadik század török, szerb, olasz, spanyol, német, orosz, magyar, cseh, lengyel, bolgár, román története szolgáltatott. Az utóbbi időben gyakori, hogy a közösséget nem belső, hanem a felső ellenség mérgezi. Hatalmi és miniszteriális szóval, rendeletileg destruálják. Uralom csak egy van. Ha nem a szellem uralkodik, bárki legyen az, bitorol. Ezúttal arról az ellentípusról van szó, aki a társadalomnak nem nyílt ellenfele, inkább parazitája, éspedig világtörténetileg bevált módszerrel,

melynek ellenszerét nem sikerült megtalálni. Nietzsche ezt a lassú földalatti bosszút, amelynek ereje, hogy önmagát még önmaga előtt is letagadja, ressentiment-nak nevezi. Inproduktív, hogy mindennemű produktivitást megkérdőjelezhessen. Előnyben részesíti azt, aki nem amorális, inkább frivol. Nem a kritikát, hanem a kö155

zönyt. Nem a nyílt nihilizmust, inkább a megtévesztő tévtanokat. Nem a tagadást, hanem a kételyt. Nem a parlamentáris küzdelmet, hanem a pszichológiai demoralizálást. Nem a szatírát, hanem a viccet. A német megszállás alatt a francia ellentípus nyugodt volt. Tanú rá több ellenállási napló, mint amilyen Gábriel Marcelé, Georges Bataille-é, Jean Lacroix-é. Otthon vannak, és a németek birtokába még akkor se kerülhetne semmi, ha átengednék nekik. Az idegen birtokon kívül van és marad. Az erőszak tehetetlen. Az egyiket megölik, a másik ugyanazt gondolja. És ha az egészet kiirtanák, az ellenállás megmarad. Hol? A hagyomány folytonosságában. A franciák az ellenállás idején nem helyezkednek sem faji, sem nemzeti, sem világnézeti elvekre. Csak nem engednek. Még gyűlöletük is másodlagos, mert nem szenvedélyből élnek, hanem igazuk biztos tudatából. Ma, 1955-ben Magyarországon — a bolse-

vizmus világnézeti, politikai és gazdasági katasztrófájának idején — ellenállás nem volt. Ellentípus egészen kivételes és ritka esetektől eltekintve nincs. A bolsevizmus veszélye nem az ellentípus volt, hanem az, aki behódolt. Magyarország korrupt, de nem az oroszok kétségbeesett metafizikai korrupciójával, és nem is a ledér román korrupcióval. Itt a depravált nemesség hipokrita és elaljasodott korrupciója több száz év óta a nemzetfenntartás bázisa, és történelmi pozitívum. A középosztály most is, mint a Bach-korszakban, megkísérelte, hogy szolgálatait felajánlja, de kidobták, mert sejtették, hogy a szervilizmus a nyílt szembenállást meghaladó veszedelem. Magyarország a bolsevizmust elemésztette, hősiesség nélkül, ellenállás nélkül, szabotázs nélkül, szembehelyezkedés nélkül, összeesküvések nélkül és ressentiment nélkül. A Magyarországot nem bírta ki. Nem azért, mert Magyarországnak igaza volt, vagy mert a bolsevizmus

itt megbukott. Nem volt szó sem igazságról, sem bukásról. Elsüllyedt, mint minden, ami azelőtt volt: a közönyben és az eszelős egoizmusban, a korlátoltságban és a hitetlenségben. A bolsevizmus abban a pillanatban megbukott, amikor a pártfunkcionáriusok elkezdték térdüket úgy rázni, mint a dzsentrik. Nem tudott védekezni sem a viccek, sem a dezilluzionált cinizmus ellen. A bolsevizmus itt se tudott birtokon belül maradni. Ebben megakadályozta az osztályharc fogalma. A bolsevizmus még Oroszországban sincs birtokon belül, és semmire se tudja azt mondani, ez az enyém, legfeljebb azt: a népé. Erről viszont mindenki tudja, mit jelent. Magyarország a bolsevizmust kihányta, leköpdöste, megrugdalta és becsapta, pedig ezt nem az ellenfelek tették, hanem a kémek és a párttagok, a spiclik és a szimpatizánsok, a karrieristák és a Kossuth-díjasok. Nem volt itt elvi leszámo157

lás. A bolsevizmus is az lett, ami volt itt száz éveken keresztül minden kísérlet: a ripőkök uralma, szégyentelen marakodás és árulás a nagyobb falatért. Minden szemrebbenés nélkül hagyta magát becsapni azzal, hogy nem hitt, ahogy nem hitt soha senkinek semmit. Kivigyorogta azzal, hogy nem vette komolyan, és nem volt hajlandó végzetnek felfogni, mindössze karriernek tekintette. A bolsevizmus csak azt kaphatta, amit érdemelt, viszont itt is csak azt adhatták, amijük volt. Magyarországon senki sem állt ki történeti ellenfélnek, és így a győzelem-vereség viszonylata alól magát eleve kivonta. Tudomásul vette, hogy nyakán most ez ül, de ültek már éppen elegen, ha ilyen komisz egy sem, aki zsebét ennyire kiforgatta és a spájzba is benyúlt. Nagy fájdalom és skandalum. Mert az ateizmussal és a materializmussal csak megegyeztek volna. Az elvek ide nem törtek be, különösen amióta a küszöböket a református pap-

ság őrizte. Disznózsírban gondolkozni, még csak nem is a jólétért, hanem csak hogy aki ajtaja előtt megáll, abba belerúghasson. Miért? Most pedig a nosztalgia, hogy az egyetemen a történelmet ismét Szekfű Gyula taníthassa, a belügyminiszter Keresztes-Fischer legyen és a Kálvin téren Ravasz László prédikáljon. Könnyen lehet, beválik a jóslat, hogy fognak még a parlamentben fasiszták és a bolsevisták koalícióban uralkodni, mindez akkor már nem 158 lesz nehézség, mert ezt az időt sóhajtva fogjuk emlegetni. A bolsevizmus nem ellenfél többé. Belebukott abba, hogy egy kis hűségre számított, egy-két ellentípusra, picurka tisztességre, és legalább néhány ellenfélre. Feloszlott, mert amit talált, még csak bálványimádás sem volt, óvatosságból, mert a bálvány valamire kötelezhetné. Csak pojácák voltak, akiknek érzékük még a nagy árulások iránt sincs, itt vannak, senki se tudja miért, nevelhetetlenül, művelhetetle-

nül, kétségbeesés nélkül, melankólia nélkül, komikum nélkül. Végül nem marad más, mint a cigányzene. 159

A VÁLSÁGOT ezerkilencszázhuszonkilencben, ébredésem első szakaszában láttam és leírtam. Nem tudni miért, e tanulmányok egy része meg is jelent. Biztosan nem a valóság, hanem a szenzáció kedvéért. Most ötvenötben ellenőrzőm őket. Biztos, hogy a prognózis jó? Az alapállásban időközben átértékelés történt. Akkor a dolog apokaliptikus volt, ma eszkatológiai, közérthetőbben, már nem irodalmi, hanem metafizikai. A világ végét nem holnaputánra várom, hanem tudom, hogy itt van, mint ahogy mindig itt is volt. Akkor nem tudhattam, hogy a tanulmányok mindössze botránkozást és izgalmat keltettek, de azokat komolyan nem vehették. Még mindenki abban a hiszemben volt, hogy a bajokat át lehet aludni. A helyzet ma sem változott. Még az igen kedvező körülmények között publikált válságkönyv se lenne képes megakadályozni semmit. Sem itt, sem a földkerekségen sehol. Krause személyesen és különösképpen azért

érdekel, mert a válságban azt az előkritikát gyakorolta, amit most utólag megerősítünk. Közben azt kell gondolni, ó, ha komolyan vették volna. De miért vették volna komolyan? A válság mozzanatainak lezajlása előtt az ember történetileg szükségképpen alacsonyabb intenzitású valóságszínvonalon áll. Mindaz, amit a válságról hall, viszonylagosnak, jóslatnak, tanácsnak, fenyegetésnek hangzik, és meghallgatni kockázatos. A próféták hasonló helyzetben voltak. Amit 160 mondtak, abból csak akkor lett igazság, ha beteljesedett. Persze semmi sem olcsóbb, mint arra hivatkozni, hogy előre megmondtam. Akkor már kétségbevonhatatlan, hogy — amint Szabó Lajos és Tábor Béla mondja — a világot nem a sors irányítja, hanem a logosz. A logosz előre látta. El is következett. De már késő.A történet méretkörében lehetőség, legfeljebb valószínűség, ami a logosz méretkörében már bizonyosság. A történeti magatartást Böhme historischer

Wahn-nak mondja, mert csak akkor hajlandó helyzetét felismerni, amikor a fejét már beverte. Ha elfogadták volna, amit Krause százötven évvel ezelőtt javasolt, az emberiség egységes életközösségben élne. A feltétel már akkor megvolt. Az emberiség és a társadalom amúgy sem bontható fel. Népek, vallások, kasztok, fajok között levő viszályok alapja félreértés, vagy félrevezetés. Akik ma itt élünk, magától értetődő életszövetségben vagyunk, Urlebenbund. E szövetség azon a megegyezésen nyugszik, hogy senki se lehet részlet, eszköz, valaki vagy valami másnak következménye, előzménye, lépcsője, kiegészítése. Immorális bárkit is bármilyen cél érdekében eldologiasítani. Életével mindenki szabadon rendelkezik. Az életszövetség pedig a szabadon önrendelkező személyek közössége. Krause a leghatározottabban szemben áll azokkal, akik a feszültségeket harmonizálni kívánják. A harmónia ma mindössze esztétikai foga161

lom. Leben nicht harmonisch, sondern sebstheitlich. Az élet legfőbb tulajdonsága, hogy egyetlen középpontból irányítottan személyes. A személy aritmológiai fogalom. A személyest egyetlen középpontra kell építeni. Minden emberi élet magasabb értelemben vett múltba és jövőbe átlétező individuális életegész. A személyiség nem a pszichológia és nem a szociológia, hanem mint Krause mondja, a bázistudomány fogalma. Nichts isoliert betrachten, semmit se vizsgálj önmagában. Ez a tudás az emberi szellem totálproduktuma. Együtt az egész történet, minden nép, kaszt, ember, és az egész emberiség. Ma, a huszadik század közepén, e reszkető földön tudjuk, hogy egyetlen válságproblémánk sincs, amely elszigetelten megoldható lenne. Minden kérdés totális emberiségkérdés. Sem osztályharc, sem gazdasági vagy politikai feszültség részleteiben nem oldható meg. A bázistudomány iránt való igény követelően fellép.

Tudjuk, ahol individuumok rovására kollektív közösségeket akartak teremteni, a társadalom atomizálódott, és a kollektivizálás minél erősebbé vált, annál inkább. A terrorisztikus kollektivizálás soha nem látott individualizálást teremtett. A modern rémállamok társadalma a fölheccelt egyének halmaza. A társadalom azonban nem egymáshoz kényszerített, hanem szabadon egymással élő lények egysége. Ez az, amit már tudunk. A mesterséges kollektivizálás 162 fölöslegesen bomlaszt, most, amikor már tudjuk, hogy az egész földre kiterjedő életközösség az egyetlen megoldás. Krause azt mondja, hogy a Hegel által kezdeményezett gondolat tévútra vezet. Hegel módszere, szól, elsietett konstrukciók szükségmegoldása, a tulajdonképpeni tudományos módszer ellentéte, mert Hegel elválasztja, amit egybe kell építeni. 163

AZ EMBER KOMOLYSÁGA azon a határon kezdődik, hogy mi az, amit meg lehet neki mondani. Serdületleneknek és nőknek csaknem semmit, és a keveset is be kell csomagolni. Gyengeségeiket és rögeszméiket meg se szabad közelíteni. Megsértődnek és megijednek. Sejtelmük sincs arról, hogyan lehetnének mások, lehetnének saját maguk. A dolog nagyobb arányt ölt, ha valakinek becsvágya van. Sok esetben az egész élet és mű sikere azon múlik, hogy meg lehet-e mondani. Azt, amit rajta kívül mindenki tud, de mindenki tudja azt is, hogy nem lehet megmondani. Milyen megkönnyebbülés olyannal beszélni, akinek határa tágas, és milyen feszélyező minden második mondatot elhallgatni. Akivel a lényegről nem lehet beszélni. Akinek még azt se lehet megmondani, hogy semmit se lehet neki megmondani. Az ember igazságelviselő-képessége a hu-

mornál kezdődik. Hiú nők, rossz politikusok, elbizakodott művészek rettegnek attól, hogy kinevetik őket. Nincs reménytelenebb, mint akinek senkije sincs, akivel igazságviszonyban állhat. Csak lényegtelent ereszt magához, ami személyét nem érinti, és képzelgéseiben meghagyja. A személyesség minden esetben üdvöt is jelent. Aki elveszett itt, az túlnan is elveszett. 164 Az üdv és a rossz logika egymást kizárja. Amint az üdv és a helytelen morál. A komolyság fokokban mérhető. A mérték az, hogy kinek mit és mennyit lehet megmondani. A dolgokat elkenni. — Pedig a fület a mindig élesebbre hangolt igazsághoz kell szoktatni. Aférfiak előretolt elvi álláspontokat építenek ki, a nők megszólíthatatlanságukat erotikus konvencióval fedik. Újabban a helyzet bonyolultabb. Az egzisztencializmus, amely azért készült, hogy az em-

bert megnyissa, az igazságviszony ellen való védekező módszerré finomult. Az én-te dialógusról szóló tanítást arra használták fel, hogy mögéje rejtsék azt, amit nem engednek megérinteni. A házasság az igazságviszony megvalósításának pár excellence helye. A férfi a nővel, a nő a férfival szemben a személyt közvetlenül érintő igazság álláspontján van. Ha a felek hozzáférhetetlenek maradnak, a házasság megbukik. Ha a viszony a veszekedés síkjára alacsonyul, ellaposodik. Amíg belátják, hogy van valakijük, akivel akár akarják, akár nem, igazságviszonyban kénytelenek állni. Nincs hely az emberi létben, ahol ilyen kézzelfoghatóan nyilatkozik meg az, amit a szeretet kérlelhetetlenségének mondanak. Az agglegény a mama mellett marad, mert a mama táplál és hízeleg. 165

Végzetes esetben a rögeszmébe való elzárkózás következménye idegi, vagy szervi bántalom. Aki nem akar látni, megvakul. Az egzisztencia szenvedéllyel és kábítószerrel elzárható. A szélsőséges eset, mikor az ember az igazság nevében lép fel és az igazságviszony felvételét tanítja, mert tudja, hogy e követelés mögé rejtőzve sohasem fogják megtalálni. Rendszert épít, csak hogy a választ — lehet, az egyetlen kérdésre — elkerülje. A HEREPENCSI DARUKÖTÉLALKATRÉSZ-, Rugósalátét- és Búvársisak-gyár építkezését a Textilbakelit-feldolgozó üzemmel és Trombitalemez-kombináttal megkezdte, Herepencs községtől nyolc kilométerre, kopár karszton, és a terv az volt, hogy a vizet a mindössze hatvankét kilométerre levő Pernyésszeperkényből vezetik át, mert az épülő Hangszer- és lámpaszerelő üzem miatt ide a nyolcvanegy kilométerre levő Ráclaki patakot úgyis ki kellett hozni —

Varga úgy került Herepencsre, hogy amikor a börtönből kieresztették, az Alkotmány utcában odament a három és féltonnás tehergépkocsihoz, és megkérdezte, hová megy. A kocsinak a gépészeti műszaki átvevő bizottságot kellett volna elvinni, de az Akadémia utca helyett az Alkotmány utcába ment, elvégre mindegy, és innen a Február 21. futballcsapatot szállította el — Mindenesetre a futballmeccsen mint bíró részt vett, megvacsorázott és a barakkban aludt, másnap a Népboltba, a konyhába és a büfébe ment, rajtaütésszerűen vizsgálatot tartott, és jegyzőkönyvet vett fel, de a helyi nehézségekre, a munkaerőhiányra, a szállítási akadályokra és az egérkárra való tekintettel feljelentést egyelőre nem tett — A következő este már a felcserrel, a szakáccsal, a rendőrőrmesterrel és a munkaügyi osztály vezetőjével zsugázott, az építésvezetőségen aludt. Reggel a vállalatközi értekezleten 167

részt vett, felszólalt és az építkezés területén levő példás munkafegyelemért a kormánybiztosnak a minisztérium nevében köszönetét mondott — Hatszázhatvanháromezer. A múlt év három és félszerese. Tizenegymillió kétszázhetvenegyezer száznyolcvankét százalék. Minden háromszáznegyvenháromra tizenhét és fél. Ezerkilencszázharmincnyolcas állapothoz képest nyolcvannyolc. Holdanként kétszáznegyvenöt mázsa. Összesen tizennégyezernégyszáz kilométer. Hatszázötvenhatmillió. Kilencezerhétszázhat. Globálisan tizenegy. Nyolszázhatvanezer — Az egészségügyi vizsgálat eredményeképpen az építkezés területén lakik kétezerkétszáznegyvennyolc ember, összesen százharminckilenc lakóhelyiségben. A többség egyhelyiségű négyszázötven főre berendezett barakk, emeletes ágyakkal, az előírásos légköbméter egy-tizen-

ötöde, ágyneműváltás átlag öthetenként, a tetvesség a szokásos méreteket nem haladja meg. Elvétve poloska. Bolha általános. A járványszerű vérhas-megbetegedések oka a barakkok közé szórt hulladékon tenyésző legyek, a szabad árnyékszékek, fertőtlenítésre intézkedés nincs, az ivóvizet ugyan klórozzák, de az utakon levő átlag tizenöt centiméteres por, a boltban a romlott kolbász, penészes vaj, megsavanyodott lekvár és a kukacos sajt — 168 A razziák a következőket állapították meg: száznegyvennégy nőt állítottak elő, száztizenkét fiatalkorú, harminc tizenöt éven aluli, orvosi vizsgálat szerint kilenc kivételével fertőző nemi bajban, a férfiak közül kétszázhetven rovott múltú, huszonkilenc katonaszökevény, négy szökött fegyenc, tizenhárom körözöttük zsebtolvaj, orgazda, többnejű, kupec, betörő és valutacsempész. A gyári őrség legénységében megtaláltuk a három éve üldözött postarablót.

Százötven férfi papírjai hamisak. Ellenben — Herepencs a munka hősi lendületében épül, a munkásosztály élcsapata gyűlt össze, hogy népünk nagy alkotásait megteremtse, az összes részfeladatot határidő előtt teljesítették, és önfeláldozó, éjt nappallá tevő munkában elérjük — Összesen százharminckét Varga, a gépházban a Hővarga, a csatornázóknál a Csővarga, a villamosoknál a Drótvarga, a konyhán a Zsírvarga, az Italboltban a Rumvarga, a Népboltban a Sajtvarga, aztán a Dérvarga, Pelenkavarga, Száj varga, Fővarga, Térvarga, Máj varga, Gépvarga, Szarvarga, Nyúlvarga, Tetűvarga — A hétóra tízperces értekezleten már együtt voltak és közeli összeomlásról kezdtek beszélni, mivel az oszlop hibás alapépítménye miatt tizennégy fokkal elhajlott, többek szerint azért, mert az építővállalat a vasanyagnak csak a felét tette bele, és negyvenes gömbvas helyett tizennyolcasat használt. Mások szerint a cement nem 169

ötszázas volt, és a terv értelmében, vagyis a vezetőség vizsgálatot rendelt el, mert az ellenőrzés hiánya — Mikor kívül az exkavátor megérkezett, a munkavezető negyven csákányossal belépett, hogy a házat lebontsák. Fővarga kijelentette, hogy itt valami tévedés van, mert miért. Mire Salakvarga tiltakozott, hogy a munkaterületet nem adják át, és utasítást adott a ház lebontására, mivel a főcsatorna 10 per négy A ágának mellékága itt fut át, és Fővarga erre telefonál a központba, mialatt a tetőről a cserepet leszedik — Varga a felsőfokú szeminárium záróülésén a pártvezetőségnek köszönetét mondott, hogy a rendkívüli körülmények között folyó építkezés dolgozóit nem hagyta el, és a szocialista nevelés folyamatosságát biztosította. Hiányolta a kimerítő szakkönyvtár felállítását, mert a munkásság körében általános szükségletet vélt fölfedezni, hogy a munkaidő után a szocialista elméletben

elmerüljön, és a jövőben a nevelői tevékenységet — különösen az elhanyagolt fiatalkorúak körében — fokozni kívánja, mert a fiatal nemzedék tudásszomja, szólt, megköveteli részünkről az áldozatot — Mire ülés után a titkár felajánlotta neki a kormánybiztosságot és az intern ügyek vezetését. Varga úgy tett, mintha tétovázna, mert úgymond, nem szívesen hagyná ott a közvetlen fizikai termelőmunkát, amely mégis csak, de a titkár 170 a rátermettségre hivatkozott, és bizonyos pótlékokat helyezett kilátásba. Varga viszont, ha mégis, akkor csak áldozatból. A titkár természetesen nem fogadhatta el attól a dolgozótól, aki nehéz testi munkával, végül a büfében a negyedik üveg családi után kétezernyolcszáz fixben, prémiumban és harmincegy napidíjban megegyeztek — Vagányokkal kell építeni, szólt Fő varga, mire Szőrvarga azt állította, hogy a szaktudás mellé-

kes, a fontos a politikai tudás — Az íróasztalról eltűnik a ceruza, a kémény mellől eltűnik a négy hatméteres gömbfa, a raktár mögül negyvennégy kétcollos deszka, a folyosóról kilenc hatvan wattos égő, a gépműhely-. bői egy kombinált fogó, négy reszelő, tizenegy kalapács, hat fémfűrészlap, huszonegy fúró, három dörzsár, az étteremből negyvenhat kanál, hatvan pohár, egy abrosz, a villanyszerelőktől eltűnik kilenc kapcsoló tizenhét konnektor, hetvenhárom méter gumikábel, nyolc biztosítóbetét, a géptávíró mellől az indigótekercs, Fővarga szobájából a gumicsizma, éjszaka kivettek Csíkvarga zsebéből hatszáznegyven forintot, az italboltban eltűnt ötvenhárom krigli, a Népboltban eltűnt huszonkét kiló alma, négy kenyér, egy rúd szalámi, egy villanykályha, négy kerékpárcsengő, egy üveg hajolaj, két szájharmonika, három pár fuszekli, a gépház tetején a villámhárítóról eltűnt egy a rézburok, az éjjel kiástak 171

száznegyven méter ólomkábelt, a trafikból eltűnt huszonkét csomag cigaretta, száznegyven doboz gyufa, ötszázhatvanhat tűzkő, és a borbélyüzletből eltűnt három fésű, egy borotvaszappan, kilenc kendő, és a sorompóról a lámpa, és az autóbusz üléséről levágták a bőrülést, és kivették az égőket és két ablakot, a büféből hat csészét, nyolcvanegy kávéskanalat és kilencvenegy tányért — Mire a rendőrség az országúton szénnel rakott tehergépkocsit állított meg, amely kétségtelenül helytálló papírokkal igazolta, hogy Csépnyomoró községben lakó dolgozók számára szenet szállít, habár Csépnyomoró az ellenkező irányban feküdt, a papíron szerepelt Fővarga és Nyájvarga és Dúcvarga és Csőrvarga aláírása, és a vezető és a titkár és a főmérnök és a főnök és a kormánybiztos igazolása, és a szenet köztudomás szerint Varga szállította Vér vargának, mert Vérvarga viszont két esőköpenyt, egy telefon-

készüléket és egy európavevő-rádiót adott Vargának, és tegnap szintén vettek egy fuvar szenet, amiért Varga tíz kiló zsírt és három rúd szalámit kapott, és tegnapelőtt hat kiló bőrtalpat, és Szőrvarga, a rendőr alhadnagy mondta, ő is kapott Vargától esőköpenyt és egy rúd szalámit, egy korong sajtot és egy zseblámpát, de Csirkevarga azt mondta, neki is kell valami, hát kapott két kiló rizst és egy üveg családit — 172 A szájtátiságnak vége. Éber munkásságunk a kémek, a szabotőrök és a diverzánsok szellemét kiveti, és nyílegyenes irányban halad a forradalom nagy eszméinek megvalósítása felé, a materialista világszemlélet és a béketábor — Még mindig vannak megtévedtek. A konyhaüzem vezető helyettese népbíróság elé került, és a tárgyalást elrettentésül a helyszínen tartották meg. A vádirat szerint Pacalvarga a dolgozóknak szánt húsból fél év alatt ezernégyszázhetvenkét kilót vont és adott el, a zsír, a cukor, a paradi-

csom, a liszt, a szalonna, a hagyma, a paprika, a túró, krumpli adagjait úgy számolta el, hogy abból százhatvankétezer-ötszáznegyvenegy forintot saját céljaira fordított, és a konyhagépírónőre költötte, akinek lakást vett és berendezte — Mire a tanúvallomásokból kiderült, hogy Pacalvarga által rendezett lakomákon részt vett Fővarga a népboltos lánnyal, Májvarga Nyúlvarga feleségével, Nyúlvarga Tarvarga feleségével, Cselevarga és a kormánybiztos és az alhadnagy és a vezető és a titkár és a helyettese és a főnök, és a húsból kapott a feleség és a leány és a menyasszony és a könyvelő és a telefonista és a sofőr és a művezető — De a bíróság nem tűrte, hogy a Pacalvarga a feddhetetlen erkölcsű vezetők nevét bemocskolja, és hogy példát statuáljon, a vádlottat tizenkilenc évi súlyos börtönre ítélte — 173

Varga csak két szobabútort szállított el, de nem a csabacsányi üdülőbe, mint a papír szólt, hanem Fenyvesbesenyőre, saját házába, melyet Sipka Manyi gépírónő nevére íratott, és hároméves terve értelmében ötvenötre annyira berendezkedik, hogy — A főcsatorna és a kábelalagút úgy keresztezik egymást, hogy a salakvezető és a telefon-fővezeték a tápvíz és a hűtővízcsövek miatt ugyanazon a nyolcvankét négyzetméteren. A terepet tizenhetedszer ásták ki, mire az megcsúszott, beomlott és az üzemanyagtank belezuhant, a gázolaj kifolyt, szerencsére a keletkezett tűzben csak tizenegy ember halt meg, és harminckilenc szenvedett súlyosabb égési sérülést — Az első gépegység megindulását úgy oldották meg, hogy a megjelent minisztériumi küldöttség előtt a gépházba rejtett nyolcvan ember elmésen szerkesztett kötél- és láncrendszerrel a gépeket megindította, és tíz percig járatta, mire

a miniszter százharmincnégy kitüntetést osztott szét, hatvankilencen pénzjutalomban részesültek, a díszvacsorán meleg ünneplésben részesítették Fővargát, és az újságcikk azt írta, hogy az új üzem termelésbe állítása népünk ipari haladásának legfontosabb állomása, és az összefogás lendülete — 174 FEL NEM FEDETT bűncselekmények azért lehetségesek, mert a legelső el van rejtve. Baader mondja, hogy nem tudjuk az első bűn mi volt, mert nem vagyunk képesek elkövetni. Azt hiszem, nem tudjuk, mert állandóan elkövetjük. Eredendő bűn az inferioritás sötétségét megkívánni, szól Böhme. Joie de déscendre, az alászállás gy-önyöre. Amilyen a trágárság. A csecsemő ürülékével önmagát bekeni és nevet. Mindennap százszor bekenjük magunkat. És a dolog csak akkor kellemetlen, amikor más ken be más ürülékével. Az ember saját bűzeit megszokja, sőt kedveli, ez a gyönyör. A legnehezebb a sötétség-

be való leszállás e fajtájától tartózkodni. Hogy miről van szó, akkor tapasztalható, ha valaki zsúfolt vasúti kocsiban gondtalan kéjjel belének gázait kiereszti. Jól lemérhető, mi a különbség aközött, hogy önelégülten meghitt bűneimet élvezem, és aközött, hogy erről a mellettem levőnek mi a véleménye. Azt hiszem az, hogy disznónak tart. Az ember abból indul ki, hogy eredendő bűnét önmagának kezdettől fogva megbocsátotta, nincs más gondja, mint gázfelhőbe burkolózni, és élvezni azt, amitől mindenki más undorodik. Túl gyorsan bocsátunk meg önmagunknak. Önszeretetből, mondják. Szeretetről szó sincs. Ez már maga az eredendő bűntől meggyengült önbecsülés hiánya. Elnézni. Másnak semmit. A szexusról mindenki tudja. Mondják, a megtermékenyítés legelső alakja a ránézés. 175

Csak később lett érintés, még később a csók. Végül az animális koitusz. Arra is lehet gondolni, hogy az egyesülés ősformája a megszólítás. A valódi megszólításban érezhető a teherbeesés, valami megfogant, amit a szó nemzett bennem. Az állati koituszt egyedül a női lény szépsége és a szerelem mámora teszi elviselhetővé, de a helyzetet az se menti. Csak a sötétségbe való leszállás beszennyező ájultságában lehet. Ez a borzalom, ez a gyönyör. Nem élet, hanem támolygás. A tisztaság első foka minden hagyományban a szexustól való tartózkodás. Hiába. Az ember az eredendő bűnt minden nap elköveti, amikor a több helyett a kevesebbet választja, vagy amikor azt hiszi, hogy a szennyet szappannal lemoshatja és a szép kabáttal eltakarhatja. A bűn be van építve. Néha erénnyé, sőt vallássá, tehetséggé, tudománnyá, haladássá lett, és izgalmas gyönyörré. Mentsége nincs. 176

HELYZETÜNK NEHÉZSÉGE, hogy egész súlyával elhallgatott hazugságokon nyugszik. Az apokaliptikus zsivaj egyre gyanúsabb, és a balansz, amelyen tántorgunk, feszültebb az izgalommal, hogy csak addig tartson ki, amíg itt vagyok, utánam a voltaire-i bölcsesség. Mindennap külön meglep, hogy a világ morális állóképessége mennyivel nagyobb, mint gondoltam, a bábeli szennyet bírja, elnyeli, s a nap minden reggel úgy kel, mintha először kelne. Tudjuk, hogy mélyre menni nem elég. Az alapokig. Csak ha a fundamentumon az egészet átépítjük, maradhatunk meg. Bertrand Russel mutatványa páratlan. Teli Vilmos, aki az almát saját fejéről lelövi. A modern technika virtuóz tudásának birtokában, száz kilométerről ötvenkettes hajóágyúval, méghozzá sportból. Russel bosszankodik, hogy minden harmadik ház szuterénjében kis szatócs tengődik, nyugalmazott cseléd, kofa, özvegy altisztné, tönkre-

ment lóversenyspekuláns és emigráns orosz hercegnő. Tudom, hogy e bosszúság mit jelent, tizenöt évvel ezelőtt magam is abban a hiszemben voltam, hogy e kis szatócskák és foltozósuszterek, üvegesek és villanyszerelők és bádogosok fölöslegesek. Az ésszerűsített társadalomból el kell tűnniük. Társadalmamat azóta ésszerűsítették. Russel nem tudja, én már tudom, hogy e racionalizálás a dolgokat mérhetetlenül kompli177

kálta, A szatócsok régebben a vevők igényeihez képest rendezkedtek be, tudták, hogy káposztát, petróleumot, olcsó kolbászt kell tartaniuk. Ma a sarki boltban hamis libamájkonzervet árulnak. Még meg is vennék, de nem tudják kifizetni. A kenyérért és a tejért félórákat kell ácsorogni. Harminc szatócs helyett egy bolt van. A szatócs udvarias volt, a boltossegéd most goromba. A szatócs a reggeli zsemlét és vajat házhoz szállította, a mai boltban tegnapi zsemle van, és a vajat margarinnal hivatalosan hamisítják, de korán reggel az is elfogy. Russel nem tudja, én már tudom, hogy a társadalom szerves tenyészet, és ha megkísérlik ésszerűsíteni, elrontják. A racionalizált erdő fái silányak, és az ésszerűsített erdőben a betegségek sok száza pusztít. Ha az emberi szervezetet elkezdenék ésszerűsíteni, morbidizálnák, mint ahogy a modem betegségek nagy része a higiénizált racionalista prevenció eredménye. A nagyváros zugüzleteit szervesen épí-

tette ki úgy, ahogy az organizmusának megfelelt, a periférián nem árult őszibarack befőttet és narancsvirág teát. A szatócs azért volt ott, mert szükség volt rá. Régebben a szatócsnak érdeke volt az előzékenység, hogy vevője elégedett legyen. Ma a segéd érdeke, hogy hagyják békén, a vevő a terhére van, ezért komisz. Amit a racionalizált üzlet kínál, nem a vásárló tényleges szükséglete, hanem a racionalizált közellátás római három cé per tizenhat osztály szerint való ellát178 mány, amit a minisztériumban erre a negyedévre gyümölcsízből tizenkilenc kilóban állapítottak meg, tekintet nélkül arra, hogy a tényleges szükséglet öt mázsa, vagy nulla. De a gyümölcsíz is racionalizált gyártmány, főként tökhéjból és melaszból készült, hatóságilag engedélyezett kátrányfesték-anyaggal. De a konzervgyár munkásának éppoly kevéssé érdeke, hogy a gyümölcsíz élvezhető legyen, mint a kereskedőnek, hogy eladja, és még ez a készítmény sem érkezik meg

időre, éppúgy, mint a krumpli, a zsemle, a tej, a liszt, az olaj, a sajt, mert a szállítást is racionalizálták, s ezért rosszul működik. Az egyik bolt ellátmányát a másikban rakják le, és késve, és a szállítmányt meglopják, mert a fizetést is racionalizálták, és csak akkor tud megélni, ha rendszeresen lop. Az emberi szervezetben a mirigyek és a gócok számát is csökkenteni kellene, az idegrendszert leegyszerűsíteni, a vérkeringést ésszerűbbé tenni, és a gyomorsavakat is szabályozni. A racionalizálás, ha az ész számára idegen területen alkalmazzák, nem rendet teremt, hanem önkényt, amely a rendetlenségnél is elviselhetetlenebb. Russel nem tudja, én már tudom, hogy ez az eljárás nem is ésszerűsítés, hanem eszelős utópizmus. Utópiának nevezem azt a fantazmát, amely a létezés gazdagságával nem bír, és nekiáll azt fantazmagórikusan szimplifikálni. Russel nem tudja, én azt is tudom, hogy e folyamat Platónnál kezdődött, az újkortól kezdve azonban

mindnyájunk fejére nőtt. Russel azt hiszi, ez tudomány, én tudom, hogy mindössze szcientifizmus. A huszadik század folyamán a pszeudotudomány egyetlen világméretű hatalommá vált, és kísérletet tesz, hogy az emberiséget utópisztikusán szimplifikálja. Ha a szatócsok Londonból is eltűnnek, Russel igazat fog adni nekem. Russel logikája különösen annak grandiózus és monumentális, aki az előzményeket, Leibnizet, Boole-t, Couturat-t, Frege-t ismeri, mert csak az képes lemérni, hogy Leibnizet kivéve csak Russelnek van fundamentális koncepciója. Az elhallgatott hazugságok. Russel agresszív elme. Ragyogó vezérkari főnök lett volna. Művének étoszt nem a szakismeret ad, hanem hogy tételeivel a világválság közepébe vág. A gondolkozás szigorú tisztasága helyreállításának kísérletében senkinek se köszönhetünk ennyit. Benyomásom, hogy harci szenvedélyének áldoza-

ta. Ellenfél nélkül egzisztenciáját értelmetlennek érzi. Hadjáratot kell vezetnie. Generációjában a pofozó bábu, akin erejüket a gondolkozók kipróbálták, a metafizikus volt, Russel is ezt üti, igazán meglepő teljesítménnyel. Kár. Az egyetlen ember, aki képességeivel a mysticism and logic antagonizmusának bonyodalmait rendezni tudta volna. Amit ír, így mindössze az esprit géométrique tüneménye. Az esprit de finesse ellen hadakozik, többnyire komikusán, 180 mint az idősb Shandy, hogy az ember már nem is vitatkozik vele, mert a dolog a komolyságát régen elvesztette. Russel professzor az embereket két részre osztja. Az egyik rész ismeri Weierstrass-t, s az e csoportba tartozókkal élvezettel el lehet beszélgetni. A másik rész nem ismeri, és mivel ez a többség, Russel ilyen körülmények között nem csodálkozik, ha a válság ilyen mértéket tudott ölteni. A szerzetes azt kérdezte Buddhától: Mikép-

pen van az, hogy azt gondolom, ha a Mesterhez megyek, kérdésemre válaszolni fog. Buddha így válaszolt: Amit mondasz, csupa zavar. Nem gondolsz semmit, nem mész sehová, nem kérdezel és nem kapsz választ. A szerzetes hallgat. Mire Buddha: Helyes válasz csak helyesen, feltett kérdésre adható. Nem te gondolsz. Rég eltemetett emlékek gomolyognak, amelyekről azt hiszed, a tieid, mert azt hiszed, hogy itt vagy. Azt kell mondanod, a káprázó sokszerűségben értelmetlenül hömpölygő képekben a szerzetes és a Mester olyan viszonyba kerül, hogy előbbi kérdéseire az utóbbitól választ vár. Buddha módszere, hogy a kérdést személyteleníti. Anatta. Nem én. Az értelem kezdete az én őrületéből való gyógyulás. A valóság csak a szubjektum felbontásának arányában állapítható meg. A valóság a nem-tér, nem-idő, nem-világ, nem-cselekvés, nem-gondolkodás, nem-érzéke181

lés, nem-szomjúság. A szomjúság hozza létre az ént, tanhá dzsanéti purisam. Ha nincs szomjúság, nincs érzékelés, nincs gondolkozás, nincs cselekvés, felbomlik a világ és a tér és az idő és az én. Russel a kérdést úgy teszi fel, hogy abban csak személytelen viszonylat legyen. A személy irrelevant consideration ofmind. Ha a kérdés nem ilyen, Russel — mint Buddha — azt mondja, hogy a kérdéssel nem foglalkozik, mert inkorrekt. Nem igazságot akar, hanem ellentmondásmentességet. Mint Hilbert, akiről azt mondják, a módszert annyira tökéletesítette, hogy saját árnyékán át tudott ugrani. A russeli logika rejtett axiómája a metafizikai nirvanizmus. Az idealisták nem bújhatnak ki a testi burokból, az antiidealisták se bújhatnak ki a spirituális burokból. A nehézség itt kezdődik, nem ott, ahol Russel tanítja, amikor azt írja, hogy ezer évek óta felgyűlt metafizikai szemetet ki kell söpörni. Ezért a nagy Principles kolosszá-

lis mű — és pszeudóegzisztens. Egy lépést se tettünk előre, legfeljebb közvetve. Russel nem titkolja elragadó szarkazmusát. A matematika the subject in which we never know what we are talking about nor whether what we are saying is true — tárgy, amelyben sohasem tudjuk, miről beszélünk, sem azt, hogy amit mondunk, igaz vagy sem. Mindenesetre a logisztika minden elképzelhető világban igaz, nemcsak itt, ahol a síberek és a házalók uralkodnak. 182 A BOLSEVIZMUS VÉGÉT várni, a becsvágy teljesülését az összeomlástól remélni — ez a várakozás mérgez. Megvetem a spekulánst, mert „jó-nem jó". A melós a bér emelését, a munkaidő csökkentését várja. A paraszt, hogy a beadás megszűnjék. Az ügyvéd, a kereskedő, a vállalkozó, a pincér, az író, a festő vár. A spekuláció minden élő pillanatot megront. Mindenki leáll, elbújik és vár. Közben mindenki húszéves lesz, harminc, ötven, hatvan. Nem történik semmi,

ahogy az, amit várnak, nem is fog megtörténni. Ki az, aki valamit külső változástól tesz függővé? Mit várok én? Tudom, hogy ami jön, a spekulánsok fogják tönkretenni, ahogy ezt is azok tették tönkre. Mégis minden rémhírre fülemet hegyezem, hogy aztán kávét főzzek bosszúsan, már megint. Mit akarok? A nép — mondja Brunner — in abstracto szeretne élni. Ellentmondás. Mert az élet metafora csupán, és szellem nélkül a valóságot el sem éri. A szellem nem absztrakció, hanem a humánum modifikációja. A szellem az átlényegült ember, a léttel telt élet. Húszéves fiatalember keresett fel azzal, hogy szellemi életet akar élni. Kezébe olyan könyveket adtam, amelyek a legkevésbé voltak világnézetiek, még csak filozófiaiak sem, és minimálisan elméletiek. Világnézeteket kezdett építeni, és elméleteket konstruált. Ma ki sem látszik közülük. Azóta tizenöt év telt el, és a szellemet 183

még mindig csak absztrakciónak tudja felfogni. Nem ereszti magához. Nem is tud arról, hogy az első dolog a modifikáció. Mihelyt az ember komolyan veszi, azonnal elkezdi transzfigurálni. Pál egyszerűen metanoiának mondja. Ez az alkímiai lényegváltozás. Baudelaire szerint revivre. Szellemileg lenni annyi, mit szakadatlan revivre, folyton születni és megújulni. Minden egyéb csak életszerű. Ezt akarom. A történeti idő feszélyez. Nem is lehet másképp. De más a bolsevizmus által teremtett helyzettől nem szabadulni, és más annak kiszolgáltatva lenni. Gyűlölni? Fölösleges bonyodalmakat idézne. Permanens leszámolásban vagyok. Tudom és ismerem azokat a mozzanatokat, amelyekkel a helyzet megteremtéséhez — elég lelkiismeretlenül — magam is hozzájárultam. Azzal szemben, ami következik, óvatosabb vagyok. 184

ELŐZŐLEG KÉT ÉS FÉL ÉVIG, mialatt körülöttem az özönvíz, bárkában éltem, és sorsom elmúlt nehézségeinek szerencsés megoldásán élősködtem. Az erőket, amelyeket a pusztulás partjára vetett ember magában már a túlvilági útra feldagasztott, kizsákmányoltam és iratokba tároltam. A produkció értékétől eltekintek, a magatartást pedig elvetem. Másnál is, önmagámnál inkább. Elvégre az erőket, amelyeket nem irodalomra, hanem a válság megoldására kaptam, mutatványokra használtam fel, s ez parazitizmus, akkor is, ha a mutatványok előjele pozitív. A költő édesanyja halála fölött érzett megrázkódtatását versben tőkésíti. Minél virtuózabb, annál hajmeresztőbb. Krízise minél mélyebb, a vers annál ragyogóbb, s annál kevésbé fogadható el. Szívének zenéje romlott. Ide jutottunk. Lesz, ami lesz, és kerül, amibe kerül, mindent megírni. Érzékenységem az ember és a mű egzisztenciáléja iránt növekvőben van. A komolyság ott kezdődik, hogy az ember önmagából mit hajlandó ál-

dozatnak tekinteni. Ha azt, ami a legdrágább, lényének egyszeriségét teszi fel. 185

ÖTVENEGY TAVASZÁN a szentendrei almáskert irodalmi egzisztenciája nem azért vált tarthatatlanná, mert pénzzel nem lehetett fenntartani. Morális alapja nem volt többé. Spirituális tartalékaimat feléltem, de túlságosan alkímizálva voltam ahhoz, hogy meg tudtam volna állni. A források kimerültek, még soha ennyire. Közérzetem azzal a lehetőséggel is számolt, hogy a mű lezárult. Mindegy. Ascende superius, amice! A lépést felfelé minden esetben alul kell kezdeni. Egyszerre harminc úton kell menni. Akkor erről semmit se tudtam, csak a puszta életig leszegényedve belefogtam valamibe, amiről sejtelmem se volt, hová visz. Csak szimatom súgta, hogy jó. A Hadith azt mondja, aki a tanítást meg akarja ismerni, annak műveket kell készíteni. A magányos életrend kiváltsága megszűnt, és külsőségekben ahhoz a kényszermunkatáborhoz' kellett asszimilálódnom, amelyben a túlnyomó többség élt. Tábor Béla nyelvén: az

érintkezést a történeti ellenállásokkal fel kellett vennem. Meglepetés nem ért. Minden pontosan úgy volt, ahogy a szentendrei kertből láttam. Az ellenállásokat se vettem szívemre, de azáltal, hogy a dolgokat napról napra minden tiszta órában le kellett mérnem, mélyebb alapokon új folyamatosság keletkezett. Nem voltam ellenségek között, fogságban és szüntelen életveszélyben, mint Szabó Lajos, de tapasztalatot szereztem arról, ha valaki a számára megnyílt infernót 186 éber hittel, árulás nélkül kibírja, a mindentudás egy nemének és magas fokú csalhatatlanságnak birtokába jut. Ha ezekre az ötvenegy nyarán és őszén tett feljegyzésekre nézek, a tárgyi rész kevésbé tud érinteni, annál inkább a grafológiai képlet, amely tizennyolc éves korom írásának rajzával csaknem azonos. Ha másból nem, e képletből tudom, hogy ez az ember újból az elején áll. Kamaszvonások, amelyek önmagukkal nem tud-

nak mit kezdeni. Az éretlenség a történeti ellenállásokkal szemben a szatírával védekezik. Jobb, mint a kompromisszum? Tudok jobbat is. Mindenesetre, ha negatívum is, a merő élet üres tévelygése ellen tiltakozni kellett. Kezdtem felfogni az értelmi és morális fegyelem szimultán egységét. Rájöttem az értelem és morál tisztaságának egymástól való elválaszthatatlanságára. Ólam hadas. A szentendrei kert életrendjének fel kellett bomlania, mert túl keveset akartam. Aki képességei alatt választ, válságba kerül. A világtörténeti bömbölés és a rendszerek brekegése, mint Kierkegaard mondaná, erkölcstelen neuraszténiának bizonyult. Meg kellett ismernem az életet abban az alakjában, ahogy az a megváltatlanok támolygása, tudva, hogy ugyanakkor és ugyanaz az élet a történet minden pillanatában megismételhetetlenül szakrális. 187

Később — szólt mesterem több mint tizenhat évvel ezelőtt — egyszer majd reá is sor kerül. Álmommal kapcsolatban Dürer metszetéről, a Ritter, Tód und Teufelvől beszélgettünk, az élet arca halál, a halálé élet, mint Hérakleitosz mondja — athanatoi thnétoi, thnétoi athanatoi. Az ördög belső lénye angyal, az angyalé ördög. A lovag kivonul, de csak akkor győz, ha felismeri, hogy a halál és az ördög élet és angyal. De csak akkor győz, ha életet és halált, ördögöt és angyalt látomásában felszámolva önmagát is felszámolja. A lovagra is sor kerül. Mi marad meg, kérdem. Semmi se vész el, volt a válasz. Jób apokalipszisének értelme, mondja Tábor Béla, hogy az aranykor végével a mézhit nem tartható. Nincs többé idam szatjám szarvesam bhutanam madhu — méz ez az igazság minden lény számára. Az édes otthonosság és a mosolygó bizalom megszűnik. Ez a nehéz. Szenvedésnek hívják, ha az eredetileg oly igaz mézhit anél-

kül, hogy bárki megérintené, felbomlik. Nem vész el. Az Upanisadok, az aranykori mézhit könyve minden szavában örök marad — és aksaram, elmúlhatatlan. Mindenki szükségképpen aranykorából él. De a történetben ez a mosoly álmosoly, és a bizalom álbizalom, nem méz, csak cukor. Aki aranykort tart fenn, tudatosan hazudik. Anandá náma té lókáh, a világ nyelve örömtelen. A gyermeki hit lehet megható, de 188 nem termékeny. Amit meg kell csinálni, az egész vonalon kérlelhetetlen következetességgel életre-halálra keresztülvitt személyes életfeladat. Ez Jób jelentősége. S ami ezt az üdvtörténeti feladatot nem teljesíti, lehet kellemes, de haszontalan. Ripeness is all, mint Shakespeare mondja. Meg kell érni. Jób élete juhaival, udvarával, házával, gyermekeivel, nyugalmával, békéjével, mézével, hitével együtt adomány. Ebbe a konstellációba született. Amíg csak fiait és lányait veszti el, háza

pusztul, vagyona, barmai, még megy valahogy. De testét fekélyek lepik el. Beteg. A gyermeki méz is elvész. A madhu. Ez is konstelláció. Amit kapott, mind elveszti. A porban ül, és még csak nem is ez a nehéz. Miért? A nehéz a hit elvesztése. Minden Isten kezében van, írja a Berahoth, kivéve az istenfélelmet. Ha ezt is elveszti? Jób története, hogy nem veszti el. A többinek körülötte, a sok barátnak és okosnak, rengeteg elmélete van. A hitetlenség, a vakhit, és a kishitűség hallatlanul szószátyár. Jób tudja, hogy nem elméletről van szó. Küzdeni kell. Izrael Istennel harcolt, és lebírta. A hitet nem tudják elvenni tőle. Nem a mézhit többé. Ez a lét nem méz, inkább örömtelen. Jób rájött arra, hogy van valamije, amit nem kapott, és ami tőle nem vehető el. Az, amit a legtöbben elszórnak. Ez a valami, ami megmaradt, miután minden elveszett. A bölcsesség Istent fél189

ni, és az értelem a rosszat kerülni. Ez a Keter, a korona. Légy hűséges, és tiéd az élet koronája. Már nem mézhűség többé. Ez a sorsban összetört konstelláció esszenciája, aksaram, elmúlhatatlan, mert minden Isten kezében van, ez az egy nincs. Nem adomány. Senkitől se kaptam. Ez a reálegzisztenciális bázis, a visszavonhatatlanul felbomlott aranykor helyén épült személyes érettség. A hit a történet permanens krízisében az alkímiai hatásokon átesett, és nem az aranykori boldogság többé, hanem a történetből kilépett és megszabadult. Aki ezt a hegyet eléri, az ígéret földjét már messziről látja. A probléme primordiale a nyelv. Az aranykor végével az őskori szakrális nyelv elfelejtése óta a beszélő ember nyelvválságban van, és nincs komoly gondolkozó, költő, muzsikus, festő, aki erről a krízisről ne tudna. De senkit sem ismerek, aki szóvá tette. A nyelvet konstellációnak fogják fel, vagyis visszaélnek vele, csinálnak va-

lamit, amit stílusnak hívnak, mint Jacobson írja, évekig ülnek a parton, amíg önmagukat valamilyen furcsa formában kihalásszák. Stílus, mint a stabilizált defektusrendszer. A nyelv adomány, élnek vele, többnyire belőle, nyakukba szakadt örökség, és a nyakára hágnak. Mindez akkor vált láthatóvá, mikor már nem ment tovább. A szavak és a dolgok között levő elementáris kapcsolat megszakadt. Ugyanakkor elhatároztam, hogy az írást mint élettani tevékenységet feladom. így nem. Ha így marad, soha többé. Saját magam által készített stílusom akadályozott meg abban, hogy továbbjussak. Ez a stílus másra, mint világirodalmi produkcióra nem volt alkalmas. Eredetileg valószínűleg írói képességem nem volt, és elég soká tartott, amíg meg tudtam csinálni. Használatba vettem, most két évig először teljes mértékben, de kiderült, hogy amire akartam, nem alkalmas. Ami elkészült, a virtuozitás egy neme. Túl könnyű. Ha vi-

lágos, többnyire lapos, inkább népszerű. Hogy e stílust szétfeszítsem, a legnehezebbet fordítottam, Böhmét. Nem vált be. Archaikus nyelvek? A görög túl közel van. Szanszkrit és főleg héber. Ami a gondolkozónak a rendszer, a művésznek a stílus. Mindenki csak egyet csinálhat. A gyanútlan bolond örül, ha kész, és ha többé-kevésbé sikerül. Már tudom, mit jelent a nyelv óceánján egyetlen stílusba zárva lenni, to be annyi, mint nőt to be. Direkt módszerrel nem sikerült. Még a szanszkrit és a héber révén sem. Hiába kíséreltem meg, hogy egyszerűbb legyen. Hiába szüntettem meg a közvetlenséget a nyelv iránt, és fogtam fel minden szót külön nehézségnek, minden hangot kérdésnek. Tudom, mit akarok. Az écriture sacrée. Nem a Jób előtti naiv hitből. A mallarméi eszmény, a poéte artificiel, az ouvre 191

absolue. Tehetség és hit és nyelv, ha adomány és konstelláció, bármilyen helyen és területen és bárkinél, mindössze késnyelés, az ember elámul rajta, és pont. Súlya csak annak van, amit az ember nem a bölcsőben kapott, hanem amit a becsvágy maga teremtett, mint Brunner mondja, anyagi mag nélkül, abból a semmiből, ami a szellem. Az utolsó égből pottyant zseni Goethe, pillanatnyilag a legkevésbé követendő. Ma Baudelaire, Mallarmé, Nietzsche, Van Gogh, Tanguy, Sztravinszkij után a pacsirtaköltőnek, aki az égen csicsereg, nincs értelme. A spirituális produkció tjázisa nem a normáltudat, hanem a hyperconscience. Műnek csak mint Überschöpfungnak van komolysága, minden egyéb szemétre való. Überschöpfung annyi, mint nem a tehetségből, nem a természetből kiindulni, hanem ott kezdeni, ahol a tehetség és természet véget ér. Megkíséreltem a merő konstellációt, és mind-

azt, ami azzal összefügg, főként a stílust, a morális életrend felől felbontani. Oly életrendet választottam, amely spirituális minőségével a stílusra visszahat, ami abban nem valódi, felőrli, és azt a valóságban való mozgás számára alkalmassá teszi. Valószínűleg egyetlen tehetségem van, a becsvágy. E becsvágyra eredeti és radikális mértéket kívánok alkalmazni. A mérték nem a nyilvános192 ság. A nyilvánosság az individuum és a kollektívum viszonyfogalma, ha a viszony zavartalan, egyén és közösség egymásból és egymásban él, ha megzavart, a kettő szemben áll. A nyilvánosság köre a történetben leszűkült. Eredeti alakjában a görög agón. Indiában dévátának mondták, s ez a legmagasabb tárgyi valóságot jelentette, az istenvilágot. A hébereknél a nyilvános aktus lifné haAdón, az Úr színe előtt történt. A becsvágy mértéke ezen a szakrális nyilvánosságon a bölcs és a szent. A bölcs azért, mert a

konstelláció erőivel szemben áll, és ha ezeket önmagában felszámolta, a megszabadulást, a világon túlit elérte. A szent azért, mert nem a konstelláció erőivel áll szemben, hanem a történet ellenállásai között él, lényét és tanítását a lehető legkevesebb folttal e válságban formálta meg. A bölcs és a szent nem két mérték. Az ember ugyanaz. Kettőnek csak azért látszik, mert a görög ateizmus, Szókratész óta a primordiális egység közvetlenül nem érthető. A görög ateizmus Delphoi szentélyének logoszát pszichológiai szinten magyarázta, és szerinte gnóthi szauton annyi, mint ismerd meg önmagadat. Az ateizmus azzal, hogy spirituális fundamentumát megtagadja, nem is képes arra, hogy a valóságról helytálló ismeretet szerezzen. Mi a hit? Hite, szól Gábriel Marcel, csak szabad lénynek lehet, csak annak, aki rendelkezik a misztikus és félelmetes hatalom fölött, hogy önmagával szembe 193

tud szállni. Ateistának nevezem, aki arra, hogy lénye és Isten azonos, nem ébredt fel. A szentély kapuján a szauton nem az ember antropológiai énjét jelenti. Nem a dzsivát, nem a haAdamot, az enóst. Autón ugyanaz a szó, ami az atman. Ez az ish haruach, a szellemi ember. Nem a pszichológiai, hanem a metafizikai én, aki az istenséggel azonos. Aham brahma aszmi. Deu etjahve, mondja Jeremiás, ami annyit jelent, ismerd meg Istent. A jada azonban nem egyszerű ismerést jelent. Jada annyi, mint keresztül-kasul ismerni, ahogy a férfi keresztülkasul megismeri az asszonyt, akivel a szerelemben egyesül, mert jada annyi, mint szeretni és nemzeni és megismerni. Mit jelent szeretni? Isten az, aki, mondja Eckhart, és aki Isten, az az enyém, és aki az enyém, azt szeretem, és akit szeretek, az engem szeret és magához von, és aki magához von, az inkább én vagyok, mint saját magam. Deu etjahve, ismerd meg és szeresd

Istent, mert inkább én vagyok, mint saját magam. Ezért aham brahma aszmi, én brahman vagyok. Gnóthi tón kürion, írja Pál. Nem önmagamat kell megismernem. Önmagammal a konstelláció, a pszichológiai és fiziológiai és biológiai és szociológiai válságszövevények labirintusa. Megismerem azt, amit megismertek kétezerötszáz év alatt Európában, abban a hiszemben, hogy megismerték, amit meg kellett ismerniök. Hová jutottak? Gnóthi tón kürion. Az atmant kell 194 megismerni, az atmanra kell figyelni, reá kell hallgatni, róla kell gondolkozni, ahogy az Upanisadok írják. Deu etjahve. Megtanultam megismerni lelkiismeretem személyes irányítójának befolyását életem vezetésére. Tudom, hogy jelen van. Hangja megszakíthatatlanul szól, azt akarja, hogy megismerjem és szeressem, és a vele való azonosságomat fel ismerjem. A becsvágy a nyilvánosságon jelenik meg, és ott részesül abban, amiért becsvágy egyáltalán van.

Európában számolni kell azzal, hogy a nyilvánosság sohasem tudott szakrálissá tisztulni, s ezért kétezerötszáz éve itt arról a leértékelt becsvágyról beszélhetünk, amely csak a sikert ismeri, a dicsőséget nem. A dicsőségről szóló tudás nem veszett el. Még ma sem, amikor a gézengúzok, miután őrjöngő gaztetteikért, amire csak sóvárogtak, a darwinizált emberiségtől mindent megkaptak, végül a dicsőségre tartanak igényt. A megrendelt dicsőség az álnyilvánosságban — a rádióban és hivatalosan — faszád, mögüle eltüntethetetlen a valódi nyilvánosság fenyegető ítélete, hogy e gonosztevőket nem dicsőség illeti meg, hanem elmegyógyintézet, vagy fegyház, többnyire mind a kettő. A szakrális nyilvánosság, mint az eredeti görög agón Olimpiában, Eleusziszban, az Iszthmoszon, Athénban, Epidauroszban, az emberi közössé-

gén túl világnyilvánosságot jelentett. Atmoszférájáról mindenki könnyen ismeretet szerezhet, ha Pindarosz ódáit olvassa. A becsvágy a dicsőségért volt az aranykék uránoszi térben. Ahogy Jadzsnyávalkja jutalma a Véda-versenyben nem az ezer tehén, hanem hogy ő a legnagyobb brahman. Amikor Buddha beszélt, az istenek elhagyták az eget és lejöttek őt hallgatni. A szakrális nyilvánosságon emberen túli spiritualitások is jelen vannak. Ez a nagyság, a dicsőség visszavonhatatlan szankciója. Az emberi nagyság mértéke csak később süllyedt le, és ha eredetileg tragédiáért és olimpiai győzelemért, gyógyításért és tanításért jutalmat elfogadni szégyen volt, a szofisták már pénzért tanítottak, szónokok politikai hatalomért versengtek, Olimpiában a legjobb diszkoszvető bérre lesett. Ez már csak a siker. A nyilvánosság pedig a publikum. Becsvágy nélkül az embert privát álom- és rögeszmevilágából ki se lehet rántani. A becs-

vágy legnagyobb lépése a dicsőséget és a sikert nem összetéveszteni. A siker áldozata: a világot feláldozni az énnek. Nem szokott sikerülni. Nem tud lemondani arról, hogy saját szobrával szembenézzen. Azt kívánni, amit az élet, a történet, az ember, a közösség meg tud adni. A dicsőség áldozata, hogy önmagát, becsvágyát feláldozza annak, ami nála több. Jadzsnyavalkja dicsősége, Ardzsuna dicsősége, Dávid di196 csősége. Dicsőség annyi, mint a sikerről lemondani. Ahogy az Upanisadok mondják, amit az ember tesz, azért sem itt, sem a túlvilágon ne várjon jutalmat. A siker mindig nyilvánosságot kíván, inkább alacsonyat, és minél alacsonyabb, annál jobb. Ezzel szemben a magányosnak is lehet dicsősége.. Siker, amikor az embernek valamije van. Dicsőség, amikor az ember valaki. Sikertelenség lehet dicsőség, dicstelenség

nem lehet siker. A nagy ember története, hogyan mond le a sikerről a dicsőségért. A dicsőségben a világfölötti átsugárzik. Minden sikerben kell lenni legalább egy csepp dicsőségnek, különben nem is lehetne. A siker egybenőtt a társadalmi és történeti egzisztenciával. A dicsőség az átmané. A becsvágy történeti alakjában hitvány. Sikerrel megelégedni középszerűség. A siker a becsvágy realizálása alacsony színvonalon. Sikerrel az elégszik meg, akinek igényei nem nagyok. Hírnév, gazdagság, hatalom. A hinduk azt mondják, hogy hinadimuktika, a legalacsonyabb törvényeknek hódol. A siker a spekuláns területe. A becsvágy, ha vaulting ambition (az érvénysülés vágya), démonizálódik, szövetséget köt az alvilággal. Acheronta movebo. Faust. Bolsevizmus. A siker mágikus természetű, és májá, vagyis káp197

rázat. Ezzel szemben áll a zohár kevodo, mint a héberek mondják, a tündöklő dicsőség. A siker archetípusa Hérosztratosz, aki felgyújtotta a templomot, hogy róla beszéljenek. A dicsőség archetípusa Milarepa, aki negyven évig élt egyedül a barlangban. Siker: ember-mű ellentmondás. Dicsőség: ember-mű egység. MÁJÁ MÓDJÁRA viselkedtem, jatha na szamvidjánté tatha szamvidjánté — úgy voltam, mintha nem lettem volna. Nem mertem újjászületni, vagyis nem mertem élni. Vivre annyi, mint revivre. Peur de revivre annyi, mint peur de vivre. De hogy pátosz, sőt spekuláció nélkül újrakezdtem, a pucér életig elszegényedve, ismét elölről, éber hitben, hogy sohasem lehet késő, ez segített, és meg tudtam állni. A tanulás nem sokat használt, az olvasás még kevesebbet. Az egyetlen a morális gyakorlat: csak azt fogadni el, ami tényleg jó, és a jutalom reménye nélkül. Még igényemet se

tudtam megfogalmazni. A kérdést se tudtam feltenni. Féltem volna megtenni azt, amit megtettem. Húszéves koromban szerettem volna olyan kalandokat, mint Hamsun. Most, miután nyolc hamsuni életkalandot éltem át, naiv. Volt idő, hogy napi két-három órában két mondatot meg tudtam fogalmazni, legtöbbször másnap eldobtam. Stuart Millre gondoltam, aki logikáját tíz év alatt írta, otthona és hivatala között járva, reggel és este. Láttam a megmérhetetlen szakadékot az is haruah és az am haarec, a szellem embere és föld népe között. A föld népe, mint a héberek mondták, a boldogtalan támolygók és mohók és szomjasok, akik rettegnek attól, amire sóvárognak. Az élet a túlvilághoz képest rejtettséget jelent, ezért az élet helye a homályé, a fátyolé, a maszkoké, a gyanakvásé, a hátsó gondolatoké, a hazugságé — ugyanakkor a nyíltságé, az értelemé,

a szóé, az igazságé. Mikor már arra a pontra jutottam, hogy a szent-könyveken kívül olvasmányt nem találtam, egyszerre megértettem, mit jelent az élő hang, a bath kol. Megértettem, hogy a régiek miért hittek a szájhagyománynak inkább, mint az írott betűnek. A támolygó föld népe közepette az eszkatologiai ricsajban így él az is haruah, és ez nekem elég ahhoz, hogy olyan nehéz feltételek között, mint még soha, ismét újraszülessek. Ez az új ember a megvalósítást a maga számára kilátástalannak tartja. Jelen időmértéket alapul véve az előkészületekhez körülbelül még százötven év tanulásra lenne szükségem. Számítok arra, hogy nagyjából már tudom, mi az, amit meg kell tanulni. Még ez se biztos. Száz évre van szükségem, hogy anyagomat rendezzem és utazzak. Nem szeretek sietni. Akkor elkezdhetnék tanítani, eleinte csak igen szűk körben, talán öt generációt. Négyszáz éves koromban érettnek

érezném magam komolyabb feladatokra. Ha valaki másképpen csinálja, felületes, és nem csodálom, hogy az eredmény az, ami ma itt. Inkább éretlen és elhamarkodott, készületlen és tudatlan, hebehurgya és ügyefogyott experimentum. Igényeim alacsonyak. Terveim vannak, de ezek még akaratvonalak. Becsvágyam kicsiny. Ha nem vigyáznék, a kényszermunka-táborhoz is megtanulnék alkalmazkodni, és Hitler, Néró, 200 Lenin, Szolimán, Mao Ce-tung között is jól érezném magam. Növelném a szerénységet, a józanságot, a szigort, az egyszerűséget, a valódiságot, de leginkább a hűséget. A hindu hagyomány misztikus erénye az anabhogacsarja, az alkalmazhatatlanság. A sabbat nem a pihenés, hanem az újjászületés napja. Minden hetedik napon az élet fénye elől a szemet lehunyni, nem azért, hogy a káprázatról lemondjak, hanem hogy megteljek. Elfordulni a mai de vivre-tői? A múlandóság minden

pillanatát mélyebb létből szívja. Tudom, hogy a világ örömtelen, Anandá náma té lókáh. Tehát véglegesen kimondom, hogy igen. Nem életfélelemből, hanem halhatatlanságtudásból. Tudom, hogy az élet örömtelen, és ez az igen legmagasabb foka. 201

HA SOLNESS ÉPÍTŐMESTER ma élne, faszádokat építene. Különös előszeretettel parlamentek, minisztériumok, egyetemek, igazságügyi és békepaloták faszádjait. Az épület belsejével nem foglalkozna. Az építészek között egyre erősebb irányzat, hogy a faszád mögött nincs semmi. Mérsékeltebbek szerint csökevény még akad, egészséges körülmények között nemsokára az is el fog enyészni. A faszádelméletre alapozott kormányzat a dolgokat nem tiltja, hanem azoknak látszatát követeli. Amit úgy kell érteni, hogy az igazságról a többség dönt, a többség pedig csak tíznél kevesebb lehet. Ez, mondjuk, a reprodukciók kora. Luxusszállodák, amelyekben a vízvezeték nem működik. Nem az a fontos, hogy mi történik, hanem hogy a vezércikk mit mond. Ezek szerint a főúton épült tizenhatemeletes palotasorok mögött a viskókat nemlétezőknek kell tekinteni. Népnek hívják a felvonulást. Minél inkább ámítás, annál kevésbé egyszerű. E retorika

és cukor miatt a rádiónak még azt sem lehet elhinni, ha azt hazudja, hogy hány óra. 202 AZ ESPRIT SOUTERRAIN csábító könyveket írt a termeszekről és a hangyákról és a méhekről, azzal a nem titkolt célzattal, hogy a rovarokról vegyünk példát. Lám, azok tudnak problémák nélkül élni. Nyilván magasabbrendűek. Csak mert náluk nincs individuum. Azóta a rovareszmény kötelezővé lett, az államokat Maeterlinck álma szerint konstruálják abban a hiszemben, ha az egyéniséget hivatalosan megtiltják, meg fog szűnni. A szcientifizmus a rovarállamot imaginálta, Pavlov megcsinálta hozzá a rovarpszichológiát, mely szerint a hullákat azonnal beépítik a falakba, esetleg savtalanítják, és konzervet csinálnak belőlük. A megfigyelők azt mondják, hogy minden méh sztahanovista és akácvirágzáskor elég nagy százalék túlerőltetés következtében elpusztul. A munkát nem kell kényszeríteni. A termesz nem tud mást, csak

dolgozni. Az intellektust az ösztön helyettesíti, és ha a boly meggyullad, a hangyák ezrével vetik magukat a tűzbe, hogy azt saját testük nedvességével eloltsák. Hitler és Sztálin szeme ragyog. Végre megszabadulni attól a gondolattól, hogy akivel szemben állok, ember. Ember, akinek kérdésére felelni tartozom. Micsoda megkönnyebbülés. Nem kell többé komolyan venni. Az ösztönszerűre idomított tömeg vezényszóra működik. A gombnyomás-ideál. E külső kényszer ellenhatása könnyen kiszámítható. A rovarosítás az individualitást az em203

berben fokozott mértékben ki fogja fejleszteni. Az ember azonban magát törvénytelennek fogja tartani, elrejtőzik és bomlaszt. Be van tiltva. Ha kiderül, hogy van, bezárják. Ez így, ahol a rovarállamokat megvalósították, megtörténik. Hivatalosan a rovareszmény szerint kell beszélni. Ennek megvan a maga terminológiája. Hivatalon kívül az ember visszatér a nyelvhez, amelynek egyetlen témája az állam ellen éppen olyan eszeveszett ellenállás, mint amilyen eszeveszett a hivatalos nyomás az individuum kiküszöbölésére. Átok, szabotázs, szidalom, káromlás, gúny, méreg, destrukció, szitok és pusztulásra való sóvár spekuláció. Közvélemény még sohasem volt annyira egységes, mint abban az államban, ahol arra a pillanatra készülnek, amikor bosszút állhatnak. Az aktus, amely a személyt betiltotta, a személyt nem erősítette meg, mindössze a bosszút élesztette. Az egyik ösztönnel szemben a másik. Ugyanazon az értékszínvonalon. A rovar-

állam bukása után nem rendre, hanem az eddiginél is anarchikusabb felfordulásra kell számítani. Még sohasem volt társadalom, amely az értelemmel jobban ellenkezett volna. Még nem volt hatalom, amely a közakarattal ilyen mértékben ellenkezett volna. Az állam az igazsággal szemben áll, a hatalom hitvány. Törvény szerint már régen el kellett volna pusztulnia. Hol van az a másik törvény, amely fenntartja? 204 HIÚSÁGOM IRÁNT BIZALMATLAN voltam, írja Oetinger, ezért ítéleteimet, amíg azok nem igazolódtak, félrevezetőimnek tartottam. Az értelmes gondolkozás az, amely ha minden egyéb kimarad, az egyetlen segítség. Ha nem is ilyen higgadtan, mások is mondtak hasonlót. Én viszont bizalmatlan vagyok az értelem szó iránt, míg annak csengését nem hallgatom le. Az első benyomás jó. Oetinger Rosenroth Cabbala denudatá\áxa hivatkozik. Ez a Rosenroth

az, aki Leibniz matematikájára és metafizikájára kedvező befolyással volt. A tizennyolcadik század gondolkozóiról az a véleménye, hogy kellemes szillogizmusoknak hódolnak, és a lényeget nem érintik. A fundamentum minden vitás kérdésben, így az értelem meghatározásában is a szentkönyv. Pál logosz szophiaszt és logosz gnószeószt különböztet meg. Ez a héber hohma és binah. Pascal esprit géometrique-]e és esprit de finesse-e. Leibniz is megkülönbözteti. Zentralverstand és Rechnungsverstand. Az egyik a Nagy Arcot látja, a másik a Kis Arcot A nagy és a kis arc definíciója szintén a Kabalából való. E kettő együtt az értelem, azzal a megszorítással, hogy az ésszerű és részletező gondolkozást ezek a gondolkodók bár megvetik, de ma, bomlott korunkban a tökéletesebb centrális látásnál mégis minden bizonnyal fontosabb. A szellem hatása ma rendkívül lassú. 205

Annak ellenére, hogy magamban a magasabb rendű centrális látást műveltem, Oetinger szavára nemcsak engedtem, és azt, amit mondott nemcsak beláttam, hanem az ésszerű, részletező gondolkozás előtt meg tudtam hódolni. Önfegyelmező, több évig tartó aszkétikus gyakorlatot folytattam, hogy a tulajdonságaim leltárából bántóan hiányzó részletező észnek legalább néhány mozdulatát el tudjam sajátítani. A logosz szophiasz villámlátásában túlságosan bíztam. Oetinger néhány esetről beszél, amikor az ember tudása annak ellenére, hogy a centrum ismeretének birtokában van, milyen hibás lehet. Morális feladattá tettem, hogy a dolgokat nem nagyolom el. Az eredmény eddig elég szerény. De megtanultam tisztelni azt, akinek az egészről sejtelme sincs, viszont a részletekben világosan lát. A korrektúrát, amit eddig oly sokan tanácsoltak, elfogadtam, mert Oetinger lényével garantálta. Európában kevés olyan embert találtam, aki szá-

mára a vallás nem rossz lelkiismeret, bűntudat, zavar, tisztátalan életvezetés, vagy felborult egzisztencia kompenzációja volt. Oetingernél a gondolkozással egybenőtt gyakorlatnak egyetlen mozzanata sem állhat meg anélkül a vallás nélkül, amely pneumatikus felszabadulás, rendező aktus, valóságközelség. Az istenismeret és az önismeret azonossága. Isten szava, írja, a lélek világában keltett fájdalmakkal addig kínzott, amíg tévedésemet fel kellett adnom. 206 AZ EGZISZTENCIÁLIS MÓDSZER minden egyéb kérdéskörtől jól megkülönböztethetően létezésünknek sajátos sávjával foglalkozik, amely már nem lélektan, de még nem morál. Éppen itt a kettő között. Tábor Béla mondja, hogy a pszichológiai elemzéseknél az egzisztencialistának is jelen kell lennie. Elfogadom, azzal a korrektúrával, hogy az egzisztencialista fölött ott legyen a moralista, fölötte a vallásos, fölötte az axiomatikus, fölötte a metafizikus. A pszicholó-

gust a tulajdonság érdekli. A moralistát az érték. Az egzisztencialistát az arc. A pszichológus témája a lélek, a moralistáé a tökéletesség, az egzisztencialistáé a kettő között, hogy kit csinálok magamból, hogyan és miért. Egzisztenciális kategóriának óhajtom nevezni a túlzást, a linkséget, a valódiságot, az ízléstelenséget, az indiszkréciót. Nem tulajdonság, nem erény vagy bűn. Itt lehet igazán elcsúszni. Az egzisztencializmus öntörvényű valósághellyel foglalkozik, s ez az erkölcsöt, a tudományt, a vallást, a művészetet, a logikát feltételezi, egyikből sem következik, de ezeket egymás számára megközelíthetővé teszi. A szélhámos kategóriája erkölcsileg negatív, de nem büntethető, pszichológiailag pedig nem tudok vele mit kezdeni. Különös, ha tudom, hogy van elbájoló szélhámos, és aki üldözi, hipokrita és opportunista is lehet. Svihákok között is akad vonzó, inkább, mint a gazdag hitközségi elnökök között. Mivel az erkölcs számára kevés, a lé207

lektan számára sok, sehol sem helyezhető el. Irodalmi martalékul hagyott egzisztenciálék: a nagyképűség, a kíváncsiság, a pletyka, a bennfentesség, a stréberség, a spórolás, a trágárság. Az ember elég ritkán kerül olyan helyzetbe, hogy valódi bűnt kövessen el, viszont permanensen gyarló. Mindennap az egzisztenciálék egész seregét érinti, henceg és kotnyeles, füllent és félrevezet, goromba és mulaszt. Pszichológiai hibákból nem lesznek mindjárt bűnök. Se nagyot, se kicsit nem ismerek, aki nem itt bukott el. E paradoxon azért rokonszenves, mert sokszerű területen gazdag lehetőséget nyújt a kutatásra. A merő természetből érthető morálisan indifferens tulajdonságok és az ideákból evidens erények és bűnök kontinensét eddig többé-kevésbé szellemes rögtönzésekkel kötötték össze. A franciák moralisták, az angolok szatirikusok, Sebastian Frank, Lichtenberg, Novalis, Nietzsche. Legutóbb tudatos módszerré vált, és antro-

pológiai látásunkat kedvezően befolyásolta. A legfelsőbb tanács üléséről szóló hírlapi tudósítás a megjelentek nevét, majd a megnyitó szavakat és a szónoklatokat közli, amelyek az emberben önkéntelen feszélyezett bizalmatlanságot ébresztenek. Nem tudni, mi hogyan van, de biztos, hogy így nincs. A szónok minél hangosabb, annál kevésbé szavahihető. Bonyolult, nagyobbára érzékeny hátsó gondolatok szándékos elhallgatására készült beszéd azzal leplezi ön208 magát, hogy közhelyeket mond. Nietzsche és Ibsen korában ezt hazugságnak hívták, de már tudták, hogy ennél súlyosabb, mert benne az egész életkoncepció nyilatkozik meg. A legfelsőbb tanács ülése a konvencionálisán kiforrott komédia egzisztenciális kategóriájának jegyében zajlik le. A ceremónia a szertartás komédiája. Ha az államfő alattvalóit megnyugtatja, akinek egy kevés esze és pénze van, sürgősen élelmiszert vásárol. A háború küszöbön áll. Újabban a törté-

net az államfők megnyugtató nyilatkozatainak története, és a nyilatkozatokban annál több az enthuziazmus, minél közelebb a csőd. Aki életét elkomédiázza, mint azt a Vanity fairben teszik, inkább önmaga, mint más előtt komédiázik, és ez a csomópont az, ami az egzisztencialistát érdekli. Hogy az ember másnak mennyit hazudik, szól Nietzsche, számításba se kerülhet amellett, hogy önmagának mennyit hazudik. Mindjárt az elején. Apai és anyai tehetségeiket a szülői befolyás hatalmától ittasan gyakorolják. Csak ne lenne annyi jó szülő, sóhajt Jung. A pestist és a bolsevizmust is beleszámítva egyáltalán nincs a földön nagyobb veszély, mint a szülői szeretet. Meg vagyok győződve, hogy még a pedagógiánál is nagyobb. A normalitás önmagát helyreállító hatalmának legyőzhetetlenségét csodálom abban, hogy a gyermekek a szülői és iskolai nevelés után csak ennyire alattomosak, hazugak, bosszúállók, aljasok, brutáli209

sak, cinikusak, hízelgők, kegyetlenek, buják, neurotikusok és idióták. A komédia, mint minden egzisztenciáié, képes arra, hogy a rossz tulajdonságból erényt, a jó tulajdonságból bűnt csináljon, többnyire az utóbbit, mert a komédia sajátsága, hogy itt az élettevékenységek öszzessége nem az, ami, hanem egészen más, éspedig nem ezért vagy azért, haszonért, előnyökért, karrierért vagy sikerért, hanem a komédiáért, mint a hipochondernek tényleg szívbaja van, hipochondriából, vagyis komédiából az összes életveszélyes tünetekkel, és az orvos tanácstalan, mert nem tudja, hogyan lehet valaki ilyen beteg, mikor semmi baja, legfeljebb rendkívül gyanakvó és képzelgő, hallatlan becsvágya van, önmagát oly fontosnak tartja és tetszeleg, egyszerre panaszkodik és henceg, kegyetlen és érzeleg. A szülői és az iskolai komédia, később a szerelmi és a becsvágy komédiák, és ahová csak néz az ember, művészek és tudósok, politikusok és filozó-

fusok komédiáiból, nem hazugan, nem számításból, nem egzisztenciális korrupcióból és nem a valódiság iránt való igénytelenségből. Nem szabad összetéveszteni sem a játékkal, sem a színházzal. Az ember nem lehet valódibb, mint amikor játszik, és a színház a világkáprázat misztériuma. A komédia nem hazugság, mert akkor megfogható lenne és nem betegség, mert akkor gyógyítható lenne. A komédia semmit sem tud valódinak látni, kivéve azt, ami hamis. 210 Ha hazudnak neki, fel van háborodva, ha igazat mondanak, meg van sértve. A komédiás arról ismerhető fel, hogy a maszkot hazugnak tartja, és azt hiszi, az ember a maszkban elrejtőzik. A komédiás állandóan konferál. Fő műve az emlékbeszéd, Lie like an epitctphe. Grandiózus arányt az önéletrajzban ölt, mely azért készült, hogy Isten előtt komédiázzék. A csaláshoz semmi köze. A komédiások legnagyobb része jóhiszemű. A moralista tehetetlen, a pszichológus, ha elég

intelligens, legfeljebb gyanakszik. A héber hagyomány hatása alatt Európában a kelleténél moralistábbak lettünk, mert a Tóra metafizikáját nem értettük meg. Antropológiai szemléletünk tehetetlenül csak a jó és a rossz között képes mozogni, s ez önmagában véve komikus. A keleti antropológiákban a moralizmus igen harmadrendű, anélkül, hogy akár a pszichológiai, akár az egzisztenciális módszereket alkalmazták volna, valószínűleg, mert a hitetlenség sehol se vált oly akuttá, mint itt kétezerötszáz év alatt. A komédia titka a hitetlenség, vagy ha így érthetőbb, aki hitetlen, az komikus. 211

MINDEN TÁRSADALMI SZERKEZET alapja, szól Engels, az emberi élet fenntartására szükséges eszközök megteremtése, s az a tény, hogy a társadalom rendekre oszlik, attól függ, ki mit miképpen termel, és termékeit miképpen cseréli ki. A politikai ökonómia tételéből következik, ha valaki a gazdasági rendszert megváltoztatja, a társadalom is meg fog változni. Az időpont és a hely, amikor Európa ilyen gondolatoknak elkezdett hitelt adni, az ipari válság kezdete Angliában, a tizennyolcadik század végén. Smith, Malthus, Bentham, Owen könyvei ebben az időben keletkeztek, nagyobbára abból az ihletből, miképpen lehetne a krízist úgy megúszni, hogy a gazdagok pénze megmaradjon. Az angol ökonomisták műveiben egy a fontos, a polgárság rossz lelkiismerete. Nyolcvan évig azon vitatkoztak, a gyermekmunkás erkölcseire mi hat kedvezőbben, ha napi tizenkét, vagy tizennégy órát dolgoztatják. Ma tizet

kell dolgoznia, a fennmaradó hat órában arra oktatják, hogy a régiek milyen embertelenek voltak. A gazdagság és a társadalom válságát ebben az időben kapcsolták össze oly módon, hogy e kettő, és csakis e kettő áll kölcsönhatásban, minden egyéb ennek függvénye, és már nem is fontos. Az inkommodáló kérdéseket végre ki lehetett kapcsolni. Szankcionált elméletek alapján ki lehetett mondani, hogy az emberi élet döntő tényezői az angol pamutgyároséi, az áru, 212 a termelés, a kamat, a hozadék, a haszon, a bér. Az angol ökonomizmus az ateizmus egyik eredménye, s a továbbiakban egyik bázisa. A tény, hogy ez az ökonómia pietista volt, mellettem szól. Mert az ateizmus ugyanaz, mint a bigottéria, negatív előjellel. Minden jólét forrása a munka, mondták, és megalapították a Nacionalista Hitvallók Egyetemes Közösségét, az Igazak Szövetségét, a Testvéri Demokraták Egyesületét és a többi uniót, mert aki brutális, szentimenta-

lizmus nélkül nehezen bírja ki. Képtelen vagyok megérteni, hogy a huszadik század közepén miért Dánia, Svédország, Amerika, az erősen tőkés országok termelnek a legolcsóbban, a legdrágábban miért Oroszország, a népi demokráciák és Kína, a szocialista államok. Képtelen vagyok megérteni, hogy a legmagasabb munkabérek miért Dániában, Svédországban, Amerikában, a tőkés országokban vannak, a legalacsonyabbak miért Oroszországban, a népi demokráciákban és Kínában, a szocialista államokban. Hogyan függ össze a kapitalizmus, királyság, magas munkabér, olcsó termelés az egyik, szocializmus, alacsony munkabér, drága termelés a másik oldalon. Vizsgálni lehet valamely problémát minden egyébtől függetlenül, önmagában, például a gazdaságot, vagy a társadalmat. Nem egészen korrekt, de elviselhető. Vizsgálni lehet valamely problémát teljes összefüggésében: gazdaság213

morál-társadalom-vallás-logika-művészet-matematika-axiomatika-történet. Ez a módszer a korrekt. De két elem összekapcsolása, a társadalomé és a gazdaságé, önkényes. A politikai ökonómia mai alakjában az angol ipari krízis idején keletkezett válságtermék, ad hoc és improvizált. Válságtermék, amennyiben a politikai ökonómia elméletét alkotó gondolatok a válság tüneteit kifejezik csupán, de a problémát nem is értik, s így a megoldásra alkalmatlanok. Ez John Bellerstől kezdve Leninig minden idevágó műre érvényes. Hogy szegénység és gazdagság gazdasági kérdés, az az angol pietisták teológiai tévedése, és a későbbiek azért ültek fel nekik, mert az ökonómia terminológiáját elég hitetlennek tartották ahhoz, hogy azt máris igazságként foghassák fel. A hitetlenség fontos vívmány, mert a zsivány a hitetlen csandalával azt tesz, amit akar. A vagyonszerzés társadalmi bűntény révén ab-

ban a szocializmusban kulminál, amely államilag szervezett kizsákmányolás-rendszer, azzal tetézve, hogy beszélni róla tilos. Ha valakinek gyomra fáj, cipőjét először a bal lábára húzza fel. 214 A HAGYOMÁNY a kezdetek kezdetének katasztrófáját nem egyöntetűen értelmezi, de minden változatában azt tanítja, hogy a világ, amelyben élünk, nem az első. A valóság kérdése nem csupán az, hogy mi ez a világ, hanem az is, hogy az eredeti-e. Orpheusz és az orfika, Püthagorasz, a Kabala, a hindu, a párszi, a kínai, a kaldeus aritmológia feltételezi, hogy van valami, amit a kezdetek kezdetének katasztrofális korrupciója nem ért, és ez a szám. Az európai tudomány metafizikai meggondolást mellőzve szintén ebből a felfogásból indul ki. A döntő kérdést még nem tették fel. Vajon a szám, amelyre a realitásról való ismereteinket építjük, az eredeti és ép szám, vagy éppúgy összetört, mint minden egyéb. Ha a vi-

lág megromlik, a változás elsősorban a világot tartó számarányokban történik. Valóság egy van. Minden ember számára minden időben a valóság mégsem egy. Az egymástól való sokszerű perspektivikus eltéréseket hiába hárítom egyéni, faji, történeti különbségekre. Mindenki tudja, hogy egy van, ennek ellenére a valóság kérdésében megegyezés nincs. Ami csak azt jelentheti, hogy megismerő műveleteinket egymástól eltérően végezzük, és még azt sem vagyunk képesek megállapítani, hogy a hibát ki, hol és mivel követte el. A kalkulusok, amelyekkel dolgozunk, nem azonosak. Annak 215

megállapítására, hogy melyik a helyes, nincs mértékünk. Az eredmény nem a valóság, hanem, lehet, önkényes fantazma. Nem tudni, hogy Leibniz, amikor az infinitezimális kalkulus gondolatával foglalkozott, a kérdést feltette-e. Mai ismereteink szerint az infinitezimális kalkulus olyan szám, amely mindenütt jelen van, de sehol teljes egészében, sőt az idő haladásával fogyó arányban. E megállapításból azt kell következtetni, ha a szám teljes egészében itt lenne, nem lenne infinitezimális. Mivel azonban nincs itt, a kalkulusnak korruptnak kell lenni. Az előbbi esetben, vagyis ha a szám teljes egészében itt lenne, a valóság megismerésére adott kalkulus intakt lenne. Ha valaki e szám birtokában a megismeréshez mégsem jutna el, az nem a számon, hanem a hibás műveleten múlna. Az utóbbi esetben, vagyis ha intakt számmal nem rendelkezünk, minden erőfeszítés hiába,

korrekt eredményhez el se juthatunk. Az emberi szubjektum a katasztrófa után önmaga teremtő centrumával, míg azelőtt vele teljes egészében azonos volt, most csak az időben egyre csökkenő számok arányában azonos, és azóta erre az egyre kisebb, erre az egyre könynyebben kialvó, erre az egyre elröppenőbben törékenyebb számra kell építenünk, mert ez a valódi, a biztos, az élet törékenysége és illanó megfoghatatlansága, ez a varázslat és ez a valóság. 216 Ha valaki a korrupt számból indul ki, az eredmény korrupt. Beszélni egészségről és betegségről, amikor a normálisról való fogalom hiányzik. Jóról és rosszról, amikor nincs mérték. Szabó Lajos, amikor a végtelen halmaz elméletével foglalkozik, az intakt és a korrupt szám nemszétválasztásából származó zavart veti el. A halmaz abban az alaktalanságában, ahogy ma használják, korrupt fogalom. Egyetlen oldala se zárt. A halmaz önmagát megtölteni, s így egésszé

válni nem képes, mert a műveletet folytató újabb és újabb szám az előbbihez képest arányosan fogy és a műveletben az egész elérése, minél újabb szám vesz benne részt, annál kizártabb, az egyre kisebb számokra egyre kisebbek következnek. Befejezhetetlen és maradéktalan eredmény nincs. A halmaz, ha végtelen, akkor kezdettelen, de középtelen is, s aminek se kezdete, se közepe, se vége, irreális. Az eredmény nem szám, csupán összeg, pénz, statisztika, szociológiai tömeg, kvantum. Böhme szerint végtelen szám nincs. Legnagyobb szám van, ez a világ száma. A legnagyobb szám lezárt egész. Nincs nagyobb, mert ha lenne, akkor az a nagyobb lenne. Határ, forma, kezdet, vég. Saint-Martin a két kalkulus közt levő különbséget úgy magyarázza, hogy az egyik szerint az ember számol és számít és kiszámít, nombrer. 217

A másik szerint mindössze halmoz, compter. Az előbbit eszkatológiai számnak kell nevezni, mert határt, mértéket jelent. Az utóbbi az apokaliptikus szám, az idő, a történet, alaktalan. A két szám viszonya paradox. Az eszkatológiai szám az intakt világ kalkulusa, itt van, de elérhetetlen. Az apokaliptikus a korrupt világ kalkulusa, elérhető, de nincs itt. Mivel pedig a valóság nem kettő, hanem egy, az operációban mind a két szám egyszerre részt vesz. Valóság egy van, biztos, szám azonban, úgy látszik, kettő. Az archaikus világ az intakt számmal operált. Néhány feljegyzésből arra lehet következtetni, hogy a korrupt kalkulust ismerték, de nem használták, mert megismerésük a korrupció fokára való tekintet nélkül az intakt világra irányult. Kétségtelen tudomásuk volt a többi között a naprendszerről, a gravitációról, a relativitásról, vagyis oly ismeretekről, amelyeknek bázisa nem az intakt szám, ezeknek azonban különö-

sebb jelentőséget nem tulajdonítottak. Megismerésükben a világ dekomponáltságával nem befolyásoltatták magukat, de főként nem voltak hajlandók a megrongált természetet primordiális valóságnak tartani, mert ami primőrdiális, nemcsak valóság, hanem mérték is. Európa az újkor óta a korrupt számmal operál. Ez a tapasztalatra való hivatkozás valódi háttere és értelme. De nincs két valóság. Nincs kétféle kozmosz. 218 A ptolemaioszi és a kepleri világ között levő különbség nem a valóság ismerete, vagy nem ismerete, hanem egymástól eltérő két kalkulus, amelyek közül az egyik a primordiális világra vonatkozik, amely elérhetetlen, a másik a korrupt természetre, amely káprázat. Az intakt szám értelmében a világ keletkezése pontosan az, ahogy a szentkönyvek leírják, az ember pedig isteni szellemmel rendelkező lény. A korrupt szám értelmében a világ tényleg az, aminek a természettudomány tanítja, az ember pedig

animális lény. Aki e paradoxon valóságos jelenlétével számolni nem tud, a világot szimplábbnak tételezi fel, mint amilyen. A két kalkulus egymásnak ellentmond, de magasabb hierarchikus szinten egymást nem őrli fel. Miért? Mert a két kalkulus inqualálható. És teljes valóságtartalmát csak ebben az inqualáló műveletben nyeri el. A paradoxon paradoxon marad, de az ellentmondásban a két szám egymást nemcsak kizárja, hanem ki is hívja. Európában ezt az aritmológiai műveletet egyedül Nicolaus Cusanus végezte el, amikor a coincidentia oppositorium paradoxona után az Idem ipsum, sőt a Non aliudig jutott el. Ez nyugaton az egyetlen tat tvam aszit megközelítő logosz. Mert az, hogy Ez vagy Te, nem egyéb, mint az inqualált intakt és korrupt kalkulus. Minél kisebb, annál nagyobb, minél megfoghatatlanabb, annál jelenlevőbb, minél relatívabb, annál abszolútabb, minél elérhetőbb, 219

annál kevésbé van itt, minél elérhetetlenebb, annál inkább itt van. Ez a nem más ugyanis nem más, mint a nem más, non aliud est non aliud quam non aliud. A modern egzisztenciális kalkulusban az európai valóságszámítás kérdése jól hozzáférhető alakot ölt. Kierkegaard a világról szóló tárgyi ismeretben jelöli meg azt a számot, amellyel az ember maradéktalan ismerethez nem jut el. Ez a végtelen hozzávetőlegesség művelete, a befejezhetetlen approximáció, amelyet Cusanus geometriai képpel magyaráz, hogy a sokszög szögeit bármennyire sokasítom, a kört csak közelíti. Kierkegaard szerint a szubjektivitás rendelkezik azzal a művelettel, amely a valóságot eléri. Az igazság a szubjektivitásban van. A tárgyi világ mindössze a valami fölött rendelkezni, habeo, to have, habén, nem pedig a valakinek lenni, esse, to be, sein művelete. A tárgyi ismeret a birtok világa, befejezhetetlen, végtelen megkö-

zelítés, a valóság szempontjából tökéletesen indifferens, mert semmiféle tárgyi ismeret érzékenységemet nem növelheti, nem szólíthat meg, nem állhat velem egzisztenciális viszonyban, üdvöm iránt indifferens. A szubjektív egzisztencia az elért bizonyosság és igazság. Az egzisztenciálisan közömbös tárgyi ismeret az ember számára érdektelen eredményhez ve220 zet. Arról beszél, hogy mi az elemek fajsúlya, a fül milyen hullámhosszra érzékeny, milyen távolságban van a Nap a Földtől júniusban és decemberben. Mindez a korrupt világra vonatkozik és a korrupció vonalán belül marad. Aritmológiailag ez a személytelen számolás, vagyis a halmozás művelete, amely az operációból az operátort kihagyja. Az igazság a szubjektivitásban van. Kierkegaard szerint a szubjektum az, aki nemcsak korrupt, hanem a korrupció oka és előidézője, mert a kezdetek kezdetének katasztrófáját éppen ez a

szubjektum idézte. A héber hagyomány bűnbeesésnek, a hindu az éberség elvesztésének nevezi. Ezt kell tudni. A korrupció végiggondolása vezet az intakt világhoz, ahogy a pokol és a purgatórium végigjárása a paradicsomba. A primordiális természet megismerésére egyedül a katasztrófa felismerése és magamra vétele tehet alkalmassá. Ez a szubjektum paradoxona. A paradoxon a természetfölöttivel való viszony realizálása. Az intakt világgal való kapcsolatomat a paradoxonban állítom helyre. Paradoxon a korrupt világ kellős közepén az intakt kalkulussal számolni. De nemcsak. Követelés, hogy az ember helyét ne hagyja el. Itt kell lenni és itt kell maradni, és semmiféle tárgyi ismeretbe nem szabad elrejtőzni. A szubjektum az a hely, a sors és a valóság, ahonnan magát az intakt világba vetheti. A teoretikus fizika nyelvén kor221

rekt csak a téridőben fixált ponthoz viszonyított számítás lehet. Minden egyéb ismeret saját helyét abszolutizálja és visszavonhatatlanul hibás. Aki emberiséget játszik, képtelen arra, hogy közvetlen legyen. A valóság minden mozzanata aritmológiai megismerés tárgya lehet, mert a valóság minden mozzanata a számok rendje szerint történik. Az aritmológia számfogalma az európai számfogalommal nem azonos. A matematika az eszkatológiai és az apokaliptikus szám között levő különbségről és a két szám egymást áthatásáról egyelőre nem vesz tudomást, és így mindössze természettudománynak tartja magát, egy valóság-méretkörrel szegényebb. 222 JANCSI ÉS JULISKA nem volt a huszadik század gyermeke, mert az erdőből hajnaltájt, mikor eléggé megéhezve kilépett és a mézeskalácsházat meglátta, gyanútlanul falatozni kezdett be-

lőle. Ma, ha a keresztúton sonkaházat építenének borkúttal, mindenki messze elkerülné. A boszorkány jóságos nagymamaként mindjárt ki is lépett, csepegő szavakkal a két gyermeket beljebb tessékelte. A mai Jancsi és Juliska, ha eddig nem is gyanakodott, most már biztosan tudná, hogy baj van. Nagyanyó, mézeskalács, ilyen kedvesség, és még meghívás. Én magam a kerítésen tüstént átugrottam volna, csak vissza az erdőbe minél gyorsabban, inkább a farkasok. A gyermekkultuszról kellett volna nekik előadást tartani, néhány mosoly albumát megmutatni, az óvodákba vezetni őket, ahol játszva tanulnak, megmagyarázni Montessorit és Makarenkót, és moziban eljátszani a filmet, amelyen a legkülönbözőbb államfők a gyermekeket felkapják és összecsókolják. A boszorkánynak nem volt nehézsége. Jancsit és Juliskát a házba vitte, és a két gyermek néhány perc múlva már a ketrecben ült. Rendszeresen kaptak enni, fekhelyük se volt rossz. Reggelen-

ként karjukat kidugták, a boszorkány megtapogatta őket. Még nem elég kövérek. Jancsi és Juliska nem értett a neveléstudományhoz, nem tudta a hizlalás és az édeskedés mit jelent. Mindenki vigyorog rájuk. Szeretik a gyermeket. De hogy lesz 223

„a ketrecből gyere ki". Jancsi és Juliska nem tudta mi a pedagógia és mi a boszorkány, és miért van ketrec és jó koszt és hízelgés, miért van gyermekkultusz, és a katonák az utcán a gyermekeket miért ölelgetik. Jancsinak annyi esze azonban mégis volt, hogy néhány nap múlva, mikor a boszorkány a ketrechez lépett, nem a karját, hanem lerágott csirkecsontot nyújtott ki. Ez, mondjuk, a modern neveléstudomány legfontosabb ellenvívmánya, a gyermek még nem tudja, miért, de már tudja, hogy minden eshetőségre készen a boszorkányvigyorgás ellen arcvonalat kell felvenni. A csirkecsont a kontrapedagógia bázisa, és egy tucat csont nélkül korszerű gyermekegzisztencia ma már nem képzelhető el. Jancsi pedig azon kezdett tűnődni, ha majd ő is boszorkány lesz, milyen mézeskalács-palotát építsen. 224 A FORRADALMAT KÖVETKEZŐKÉPPEN próbálom megérteni:

Az elégedetlenek az eszme nevében szervezkednek ............................első ütem. Puccs balra, forradalom másik ütem. Csőcselék előre, rémuralom. . . harmadik ütem. Puccs jobbra, ellenforradalom . negyedik ütem. Caesarizmus..................ötödik ütem. Történelmi anyagot nyújt Athén, Róma, Anglia, Franciaország. Az orosz forradalommal szemben zavarban voltam. Az első három ütem világosan követhető volt. A puccsot jobbra és a szovjet császár fellépését vártam. Teóriám jó. Lásd Sor okin. Vagy ez az egy eset kivétel? Most Georges Bataille felvilágosított. A politikai eszmék labilitását nem vettem figyelembe. Oroszországban Lenin halála óta forradalmi ideológia örve alatt ellenforradalom van, a puccsot észrevétlenül Sztálin csinálta, és Sztálin lett a szovjet császár. A Caesar-Cromwell-Napóleon-féle recept, orosz kiadásban, vagyis felismerhetetlenül zavarosan és alattomosan. Sztálin sem tudta, és az oroszok nem is sejtették. Ma is abban a hi-

szemben vannak, hogy kommunisták. Nem vették észre, mikor kezdtek rajongani az orosz múlt fényéért, miért oly fontos a hazafiasság, az orosz nyelv, az egyenruha, a kitüntetés. Az egész delírium karakterisztikuma ellenforradalmi. Sztálin pontosan az, aki Hitler, Mussolini, Mao Ce-tung,

Tito, Franco. Megtévesztő, hogy látszólag minden a forradalom jegyében történik. Lenin az alapító, csak éppen arról beszélni sem jó, mi lenne, ha visszatérne. Trockijt, a forradalmat likvidálták. Azóta nyílt ellenforradalom van, caesarizmus, önkény, nacionalista hecc. A világ proletárjai egyesüljetek címszó alatt a világtörténet legnagyobb elnyomatása folyik. Ha rablóbanda hithű vallást hirdet, uzsorás puritán erkölcsöt, hataloméhség szabadságot, jobboldal kommunizmust, arra kell gondolni, hogy a legjobb hiszemben lehet, csak a politikai eszmék labilisak, és a vezetők éppúgy be vannak csapva, mint a nép. Történetíróink alusznak. A politikai gaztettek eszmei indokolásai című nagyszabású könyv megírása még mindig késik. 226 AZ EMBERNEK MINDENEN túl kell lennie, a műnek mindenen innen kell maradnia. A világ megismerésére az egyetlen módszer biztos és

veszedelmes, ahogy Joyce mondja, iránytalanul hányódni az óceánon. De, ha leül írni, a mű olyan legyen, hogy aki ma jött a Marsról, megértse. Önmagámtól a legtöbbet követelni, a többiektől nem várni semmit. Shakespeare ezt a kettős mértéket csaknem végigvitte. Igényét önmaga iránt felsőfokon tartotta, a közérthetőséget pedig írásjelben sem sértette meg. Egzisztenciális veszélyek maximumában élni és minden gondolatot az egyszerű szóval kimondani. Csak aki az egészet belátja, az beszél világosan. Az egyetlen kivétel Hamlet homálya. Az egyetlen mű, amely nincs túl, hanem benne van. Shakespeare művei közül az, amely nyílt kérdés marad. Hamlet a történetből kiszállt. Hamlet nem tudja, csak a dolgoktól való félelmetes distanciát érzi, és ha nem is támolyog, szédül és félrebeszél, nem mint a bolond, hanem mint az, aki mintha látna. Shakespeare valószínűleg tudja, a

helyzet jelentőségével azonban nincs tisztában. Azt a benyomást kelti, hogy Hamlet magasrendű intellektus, aki környezetével feszült viszonyba került. Wittenberg a kulcsszó, a létről valami magasabb tudás, és annak követelménye, ami az életnél több. Shakespeare feltételezi, 227

hogy Hamlet distanciája sors. Nem látja, hogy határ. Konstelláción kívül áll, éspedig nem hamletségből, hanem hamletentúliságból. Mert Hamlet már nem Hamlet, hanem valaki, aki Hamlettel olyan viszonyban áll, mintha későbbi inkarnációja lenne, akinek előbbi műveiért ugyan felelnie kell, de benne a hamleti művek összessége már felszámolás alatt áll. A döntésképtelenség nem Hamlet természetéből következik, mint Shakespeare gondolja, hanem ez az időből való kilépés határhelyzete. A hamleti aktus nem történeti realizálás, hanem a sorsban való részvétel radikális leépítése. Nem aktív, éspedig nem azért, mert nem támad, vagy visszavonul, vagy nem kezdeményez, hanem mert magáról a színpadról vonul ki. Az egyetlen ember, aki Shakespeare egzisztenciális kérdését, a becsvágyat, a vaulting ambitiont végérvényesen megoldotta. Ahhoz, hogy a becsvágyat feloldjam, nem a becsvágyat, hanem annak alapépít-

ményét, a sorsot kell feladnom, de nem passzivitásba kell vonulnom, hanem az aktivitás magasabb fokára kell lépnem, oda, ahol nem a siker van, hanem a dicsőség. A határon túl nincs dráma többé. Az egyetlen az éber tudat, amely megrezzenés nélkül nézi sorsának elkerülhetetlen felgöngyölődését és az erők felszívódását a meghittebb és véglegesebb ismeretlenbe. A határon pedig az utolsó dráma már nem dráma, és nem Dionüszosz szétmarcangolása, hanem a napar228 cú Apollón. Játék, és nem játék. Mert a sors minden fogalma felbomlás alatt áll, nem mint az óceánon iránytalanul hányódó ember, aki a tárgyi világ minden szalmaszáláról lemondott, de még életének személyes bizonyosságában úszik és fennmarad. Hamletnak szubjektív bizonyosság se kell. Az utolsó, amiről le kell mondani, akár érettségből, akár a meghalásban. Hamlet jobban ragyog, mint Otelló vagy Macbeth, Coriolanus vagy Lear.

Európa történetéből ez a spirituális aktus hiányzik. Itt csak szentek voltak, és nagyság, de a történetből kilépni nem tudtak, legfeljebb magányba vonulni, és a sorsot nem tudták likvidálni, legfeljebb obstruálni. Nem bölcsességre van szükség. Indiában muktinak mondják, ez a megszabadult, aki a művek összességét, a karmant felszámolta, legalábbis a felszámolást megkezdte, és sorsát leépíti, hogy a lét intenzívebb fokára tudjon lépni. A művektől Európában senki se tudott megszabadulni. A legtöbb, hogy misztikus elméletek és istenséggel való unió üdvét tanították. Az időből való kilépni nem tudásból doktrínát is csináltak, mondva és írva, hogy ilyesmi nincs. Az élet nem arra való, hogy a meglevő tulajdonságokat gyakoroljam, hanem hogy a nem meglevőket megszerezzem. A Hamlet az egyetlen vállalkozás, hogy válaki a megszabadulás felé legalább a kezdeményező lépést megtegye. Shakespeare azonban e lé229

pés természetéről csak annyit tudott, hogy ez az egzisztencia maximális bevetése. Azt már nem, hogy ez az utolsó. Shakespeare a sorsból való kilépésre lehetőséget nem ismert, legfeljebb, hogy a művek varázslatát abbahagyja. A Vihar. Európában abban a hiszemben vannak, hogy a sorson kívül légüres tér van. S ezért ha valaki itt a történetből kilép, legfeljebb valamely elméletbe tudja magát absztrahálni, mint ahogy ezt Platóntól kezdve folyamatosan megtették. Az elméletben azonban az ember nem a valóság magasabb szintjére, hanem irreális körbe lép, mert a valósággal való kapcsolat erőtlenné válik. A valóságkapcsolat hiánya mint idealizmus, vagy mint materializmus. A megszabadulást akkor érem el, ha a valósággal való kapcsolatom intenzívebb, és a megszabadulásnak van olyan foka, amikor az ember az abszolút valóságot eléri. Ez már nem elmélet, hanem teória, a teória ugyanis Istenlátást jelent.

Hamleti helyzetbe kerül, aki nem tudja, hogy a sorstól való fokozatos pozitív eltávolodás iránya a valóság teljesebb körébe vezet, és megretten, mert azt hiszi, ha sorsát feladja, a nemlétben elmerül. Pedig ha léte minden erejét bevetné se lenne képes megsemmisülni. A lenni vagy nem lenni határ. A hitetlenség határa. Mindenesetre annak, aki a történettel és a környezettel distanciába lépett, a sorsba visszatérni nehéz. Ez Hamlet permanens krízise. Látá230 sa oly gazdag, hogy minden úgynevezett cselekvőt ügyefogyottnak lát, mert az tetteinek jelentőségével nincs és nem is lehet tisztában. Hamlethez képest a dráma minden szereplője futóbolond. A dráma a sorsvonalak összeütközése a nyelvszínvonalon. Az ember azt hinné, az igazság szerint a győzelem azé, aki nyelvben erősebb. Nem. Ez csak hős. A hős, akit, mint Iránban mondják, tízmiriád angyal őriz. Nem a

haláltól, hanem a gyalázattól. Az övé pedig nem a győzelem, hanem a dicsőség. Hamlet vérbosszút akar végrehajtani. Történeti kötelezettségének tartja végrehajtani azt az atavisztikus, teljesen időszerűtlen, egyébként is számára meghaladott aktust, melynek értelmetlenségét világosan látja. De mivel igen is, meg nem is, határ, játék, nem-játék, dráma, és nemdráma, végre is kell hajtania, nem is. A konfliktus a nemlét és a lét határára viszi, meg akar szökni. Öngyilkosság? Naivitás. A megszabadulás és a szökés között nem tud különbséget tenni. Elhatározza, hogy élve marad, és sorsát választja. Kívül volt, visszalép. A dráma itt, hogy aki választhatott a dráma és a nem-dráma között, a drámát választotta, nekiment a mérgezett tőrnek, magával rántotta Ophéliát, Poloniust, Claudiust, anyját és Laertest. 231

UGYANABBAN AZ IDŐBEN, amikor a fényképezés általánossá vált, az ismeret kritériumát az egzakt szóval kezdték megjelölni. Ezért nincsen semmi különös abban, ha technikai eljárás és szó összeragadt. Nem sokkal később, ha valaki azt mondta, egzakt, nem is tudott másra gondolni, minthogy az fényképszerű, a fénykép pedig nem is volt másképp értelmezhető, mint hogy egzakt. A logika e mozzanatot analógiának nevezi. A fényképszerűség és az egzaktság egymásnak azonban nem értelemszerűen, hanem történetileg felelt meg. Az egzakt szó szemléletességet, a fényképezés eljárására igazoló definíciót keresett. A kettő egymással vonatkozásban nem állott, de kapcsolódott, és a kapcsolat nem volt értelmi, de állandósult. Nem annyira az érzékszervek korlátolt volta, sokkal inkább az emberi személy érdekekkel terhelt megismerő képessége iránt való bizalmatlanságból a fényképet a valóság hiteles áb-

rázolásának fogják fel, és azt az embertől nem befolyásolt objektív látványnak tartották. Személytelen, tehát autentikus. A fénykép mindenesetre a leszűkített téridő ábrázolása lenne, éspedig a tér és az idő felcserélhetőségének értelmében, ha nem lenne színtelen, testetlen és mozdulatlan. Mert ez a fénykép tulajdonképpeni és egyetlen témája. A téridő olyan módon, hogy a teret időben, az időt térben és a kettőt fölcserélhetően ábrázolja. Minden lát232 ható rajta, kivéve a láthatatlant. És jobban hasonlít rá, mint az eredeti. így, ahogy van, fehér-fekete lapon a történést mesterségesen leállítja, a valóság egyetlen villanásának chiffre-je, a konkrét világ irreális fázisa, amely a valóság felismerhetőségére csupán támaszpont, semmi több. A fényképen a valóságra ráismerhetek, de ez inkább imaginációm érdeme. Ha a feltartóztatott téridőt újra megindítom. Ha nem teszem, naturalisztikus rejtjel marad,

sok esetben magyarázattal érthető, adott, de az önkényes általánosítás oly lehetőségeivel, amelyeknek nem lehet ellenállni. A fénykép objektívnek vélt látvánnyá azért válhatott, mert feltételezték, hogy személytelen. Pedig a fényképen a fényképező is ott van, csak jelenlétét a képen, mivel magától értetődik, nem veszik észre. A személy, úgy látszik, az emberi aktivitásból kiküszöbölhetetlen. A legegyszerűbb, hogy amivel nem tudnak mit kezdeni, a számításból kihagyják. Következmény, hogy magát a számítót hagyják ki. Megtévedt igyekezet a fotokémiai hatások eredményét rosszul definiálta. Hiteles valóságábrázolásnak tartotta, és ezt az ábrázolást a megismerés számára kötelezővé kívánta tenni. A fényképen levő téridő látványa félrevezet, mert az idő nem élet, csupán óraidő, nem pillanat, hanem másodperc és a tér nem tér, hanem átlagsík, amely nincs sehol. Pannwitz mondja, 233

hogy a festmény, mivel a valóságot síkban ábrázolja, egy dimenzióval kevesebb, viszont egy potenciával mélyebb. Ugyanez a fénykép által ábrázolt síkról nem mondható el, mert szegényebb anélkül, hogy mélyebb lenne. A valódi képtől abban különbözik, hogy koncepciótlan, vagyis centrumtalan. Mivel centrumtalan, nem forma, mivel nem forma, dinamikátlan, és nem mond semmit. A fényképet autentikusnak tartották, mert a valóság és a róla készült szemlélet a szubjektum anarchiájától független, a hitelességtől azonban az ellenkező irányba tér el, mert amit ábrázol, objektumanarchia. Igaz, hogy nem egocentrikus, de éppen ezért nincs is közepe. A fényképen sohasem a valóságot látom, mindig csak a fényképet. Ami rajta igazságkeresőnek látszik, nem a részrehajlatlanság, hanem, hogy nincs is a valóságban és mindig kívül is marad. Ebből a szempontból a fénykép látványnaturalizmus.

A fényképen nem a dolgok felszínét látom, amit látok, az már a dolgokon kívül van, annyira kívül, hogy már nem is a dologhoz tartozik, hanem a távlathoz. A távlat azonban reálisan nem létező, mert így nem lát senki. Ez a perspektíva-bolsevizmus. Hogyan lát engem barátom, feleségem, Isten? És hogyan lát engem a gép? így lát, és tudom, hogy ezzel nem tudok azonosságot vállalni. így 234 lát, akinek hozzám semmi köze, a hivatal és a politikai rendőrség. A fénykép igazolványkép. Swedenborg azt mondja, hogy a szellem a földi természettel közvetlenül nem kapcsolódik, és azt a létezési kört tételezi fel, amelyet plasztikus közvetítőnek nevez. Körülbelül ez a kör az, amelyet a hinduk pretának, az alkimisták astrumnak hívnak. Finomstruktúra-világ, mint a kristályrács, anélkül, hogy a geometria kristálylogikájára lenne építve, szürkén, hidegen, színtelenül, az erővonalak prematerializált alakja.

Valószínű, hogy önkéntelenül és tudattalanul a valóságnak ezt a steril és okkult méretkörét tartották hitelesnek csupán azért, mert elég személytelennek gondolták ahhoz, hogy egzakt legyen. A film azzal a képességével, hogy az átkopírozással egyszerre több valóságsík látszatát tudja kelteni, nem szürrealista többdimenzió, hanem irreális dimenziótlanság. Igaz, úgy tűnik, mintha az ember a falon átmenne, mint az asztrumtest, de csak azért, mert nincs se ember, se fal. Szemfényvesztés. Mértékkörön kívül áll. 235

A HÁLÓKOCSIKALAUZ mondja: nem, kérem. Azelőtt is, amikor az expressz a magyar határhoz ért, a mosdókban a szappant és a törülközőt a szekrénybe kellett zárni. Igaz, ma rosszabb. Múltkor az egyik fülkében két férfi utazott. Az egyik előbb szállt le, a másik egy állomással később. Mikor bemegyek, látom, a lepedők, a takarók, a matracok hiányoznak, a lámpát leszerelték, a kapcsolót elvitték. Az utas a tárgyakat az ablakon dobálta ki. Néha a kilincset is elviszik, a függönyt és a hamutartót. Nietzsche írja, hogy a társadalom e helyzetében a legrokonszenvesebb a gonosztevő, mert az legalább tiltakozik a társadalom ellen. A téglát tudatosan ezrével törik, dobják szemétbe tonnaszám a vasat, szórják a földre vagonszám a cementet, hajítanak el csavarokat, szögeket, tapossák sárba a szenet, hagyják megrothadni a fát, pusztulni a csöveket, a ponyvát, penészedni a dohányt, megbüdösödni a húst, megférgesed-

ni a lisztet. Amióta mindez a kártevés tudatosan történik, bosszúból és ellenállásból, a cselekvést kollektíván áthatja, kénytelen vagyok Nietzschének igazat adni. Minden kicsi és nagy bűntény tiltakozás. Ha mást nem, beveri az ablakot, vagy a tiszta abroszra köp. 236 AZ ELLENÁLLÁS NEM ott a legnagyobb, ahol a dolog el van rejtve. Az igazi titkok a rádióból reggeltől estig szólnak. Misztérium, amit nem lehet nem látni. Ha az intellektuális és morális defektus törvénybe ütközik, nem veszedelmes többé. Inkább, amellyel az ember megtanult együtt élni, amely organizálódott és felismerhetetlenné tudott válni, amely a szemlélet és a cselekvés kategóriája lett, sőt, amelyből már tulajdonság, csaknem tehetség bázisa képződött. Emberek, vallások, népek, korok esetében ez a valódi lét körül és ellenében kifejlődő fedőkarakter, -mű és -civilizáció, -állam és -életrend.

A defektusok szövevényének védelmére épült gyakorlatot nem nehéz átvilágítani, legalábbis a rendszeres eljárást — nehogy valaki olyat érintsen, amit nem szabad. Több száz éves pszichológiai és politikai praxis nem feleszmélni, legalábbis a feleszmélést, amennyire lehet, késleltetni. Oroszországba az ötvenes években a határokon mindenki átvihetett pokolgépet, könyvet nem. De a politikai határzár se lenne elképzelhető, ha az ember önmaga védelmére nem alkalmazna pszichológiai határzárt. Nehézség ebben az esetben nincs, mert ha a védelem stratégiáját ismerem, mindent tudok. Komoly az ellenállás, ha valaki a defektusok felderítésére induló értelmi tevékenység tudomásulvételét, mint léte ellen irányított agresszi237

ót, nem tiltakozással, hanem automatizált süketséggel bojkottálja. Bevált, és az üldözésnél hatásosabb eljárás: hallgatni. A valóságelhallgató érzékenység produkciói többnyire tüneményesek, annyira, hogy mondd meg, mi az, amit nem hallasz, és megmondom, ki vagy. Kérdés, hogy a defektusok fejlettségének előrehaladott stádiumában a fennmaradás veszélyeztetése nélkül az organizált defektusok regresszív felfedését meg lehet-e kísérelni. Lehet-e életrendet annyira elrontani, hogy az életrendet felépítő ember, nép, vallás, állam a defektusok felszámolása következtében elpusztul? Elképzelhető, hogy valakit egész szervezetét megmérgező betegségéből meggyógyítanak ugyan, de az egészséget többé nem bírja ki? De van-e egyáltalán lehetőség arra, hogy az ember a sorozatos intellektuális defektusok következtében beépült téves valóságfogalom értelmezésének felszámolására kísérletet tegyen?

Ez a forró hely. A nagy ellenállást akkor kell legyőzni, amikor valamit abból a térből kell kiemelni, amely annyira ott van, hogy az érzékelhetőség körén kívül esik. Amikor mindazt, ami fontos, száz évek hallgatása borítja. Könnyű valamit valóságnak mondani, ami pillanatnyi érdekeinek kedvezni látszik. Az önkényesen rögzített határok becstelensége helyett az értelem produktív mértékeit kell alkalmaznom, a defektusok felismerése ellen kiépített védelmi mecha238 nizmus használata helyett szüntelen tevékenységgel a magam és mások igazságérzetét kell felráznom. Az első számú védelmi mechanizmus az a magatartás, amelyet megtanultunk személytelennek nevezni. Abban a hiszemben, hogy az embernek módjában áll személyét tetszése szerint bevetni vagy kivonni. Valószínű, hogy személytelenül nem lehet látni, mert a személy az, aki lát. Az ember legfeljebb elhatározhatja, hogy látását

személytelennek hívja, de kétséges, hogy ebben másként fog látni, mintha nem határoz el semmit. Nyílt tévedés a kutatást gátló mozzanatok összességét a személyre hárítani, már csak azért is, mert e mozzanatok egy helyre ritkán összpontosíthatok, de főként arra a centrumra nem, amely a kutatás aktív kezdeményezője —, és ezért ki van zárva, hogy a tévedés éppen a személy érdeke legyen. A valóságkutatás mechanizálásáról van szó, amelyet e fizikai folyamat analógiájára kívántak felfogni, de nem gondolták meg, hogy ebben az esetben nem az emberi értelem aktivitását értékelték fel fizikaira, hanem a fizikait értékelték le olyan folyamatra, amely nem létező, mert az értelmi folyamat bizonyos mértéken alul nem egyszerűsíthető, a fizika bizonyos mértéken túl nem komplikálható. Merőben mechanikus, az organizmustól és a spiritualitástól elkülöníthető 239

mozzanatok egyébként sincsenek, és e két tényező egymástól nem választható el, vagy ha mégis, az eredmény rossz. Ha nem így lenne, a megismerést gépekkel végeztethetnénk. A gépeknek mesterségesen leszűkített körben reakciós képességük aránylag nagy. Az adatoknak azonban, amelyet a gépek nyújtanak, több hátrányuk van. Először, mert függő kérdés, vajon milyenek azok az adatok, ha a kört nem szűkítik le, és egyszerre az egész valóságot nézik. Másodszor, mert a gépek minden esetben csak reagálnak, de reakciójukat kettős függvény köti. Részben attól a valóságvilágtól függenek, amelynek vizsgálatára őket megszerkesztették, részben attól az intellektustól, amely a gépeket, hogy bizonyos adatokat szolgáltassanak, megtervezte. A gép által végzett megismerő aktusok csak részlegesen lehetnek megbízhatóak, mert azokat éppen ennek a részleges célnak megismerésére szerkesztették, és így nem is tehetnek egyebet,

mint jelzik azt, amit a konstruktőr szándékának megfelelően jelezniük kell. A kutató emberi értelemben mindig legalább nyomaiban megvan a szemlélt és a kutató valóságkörön kívül álló és attól független autonóm akciónak. Ez az autonómia, amit személyességnek neveznek. Többen, mint legutóbb Friedmann és Kayser, megbeszélés tárgyává tették, hogy ismereteink túlnyomó részét egyetlen érzékszervnek, a tapintásnak köszönhetjük. Különösen tudomá240 nyos világunk ilyen haptikus, ezért szűk és alacsony. A haptika abból indul ki, hogy csak az a biztos, amit megfoghatok. Derengő sejtelmünk van csak arról, a világ milyen lenne, ha a megismerésben a szem és a fül is fokozottan részt vehetne. A haptikus tapasztalatban való túlzott bizalom teremtette meg a gépies megismerést. A gép érintésre való érzékenysége figyelemre méltó, és úgy látszik még fokozható is, de bármennyire, mégis csak tapintás marad. Kellő kö-

rültekintés hiányára vall, ha ennek az empíriának nagyobb jelentőséget tulajdonítunk, mint amenynyit érdemel, de meggondolatlanság e tapasztalatban az emberi megismerés ideálesetét látni. A gépmegismerésről feltételezni, hogy ennek a valóság megismeréséhez komoly köze van, hiba. A mechanika egyébként sem lehet az emberi megismerés eszménye, már csak azért sem, mert a létezés ősalakja nem a gép. Az ősalak az organizmus, mondja Pannwitz és a mechanizmus az organikus lét egyik hatalmi megnyilatkozása. A kutatás számára a személytelen megismerés elve nem tartható. E belátás alapján mindinkább oly sokoldalúan érzékeny valóságkutató tudat alkalmazása kezd tért hódítani, amely lehetőleg nem bízza magát előfeltételekre, vagy ha ez elengedhetetlen, azokat eredményeibe beszámítja. A gondolkozás pillanatnyilag legerősebb alakja axiomatikus és teoretikus. A valóságkutató értelmének stratégiáját nem előzetesen kiépí-

tett elmélet tételeinek keresztülvitelétől teszi függővé, hanem attól a tervtelen tervtől, amely az értelem inherens tulajdonsága, s amely az adatok állandó kontrollja segítségével esetenként pontosan jelzi, hogy a megismerés melyik stádiumában tartózkodik, és az eredmény eléréséhez még milyen akadályokkal kell számolnia. Az impersonalité legendája helyett a kutatás egzisztenciáléjáról kell beszélni. Le kell szoknunk arról, hogy a személytelenítés lehetőségével önmagunkat félrevezessük, és tudomásul kell vennünk, tárgyilagosság személy nélkül nem gondolható el. Sőt, hiteles ismeret a személynek minden noétikus akcióban teljes súlyával résztvevő nemlétezőségétől függ. Mert minél inkább ki tudom oltani, annál jobban világít: Hagyom, hogy a dolgok önmagukat leírják és a valóság sokszólamúságára hangolt érzékenységemben úgy vagyok jelen, hogy azokat kellő pillanatban tetten érjem. Ez a gépmegismerésnek

pontos ellentéte. A kutatás egzisztenciáléja sokkal inkább hasonlít a nyomozáshoz — a valóság hömpölygő viszonylatgazdagságában ismeretlen tettes által elkövetett cselekmény mozzanatainak felderítéséhez :—, mint bármely ismeretelmélet által szimplifikált értelmi akcióhoz. A modern művészet és tudomány eredményeiben és színvonalában jelentékeny mozzanatok nem lennének elképzelhetők az önmagát elvesztő személy oly ébersége nélkül, amelynek ki 242 nem alvó erőfeszítése, hogy az egészre összpontosítson. Az elszigetelt szakterületek áttöréséből, és ezeknek a folytonosan általánosabbá váló egységek alapján történő egyre megfelelőbb átrendezéséből a differenciált részek a középpontból nyert újabb értelmezésekkel gazdagodnak, az integrált egész pedig egyre alkalmasabbá válik a valóság teljes elfogadására. Ismét az axiomatikus és a teoretikus gondolkozás alapvető helyzetére lehet hivatkozni. Ebben a helyzetben

minden izmus szeparáció, és napról napra tarthatatlanabb. Az izmusok határainak felszámolása egyre láthatóbb, és aki önmagát valamely autarchikus részletben alapozza meg, tájékozódását el kell veszítse, és el is veszti. A szakterületek intenzívebb művelését már az integráltabb egység tette lehetővé. Ismeret az egészre való tekintet nélkül éppen olyan elfogadhatatlan, mint egy nacionalista vagy osztálytársadalmi törekvés, az emberiségre való tekintet nélkül. A szeparált egzisztenciák számára az elszigetelt területek közt levő határok fokozatos leépülése egyelőre rémület, hiszen azzal fenyeget, hogy a megnyugtatóan biztosított helyeken való elrejtőzés lehetősége megszűnik. Köztudomású, hogy az önkényesen rögzített határok nem rendet teremtenek, hanem démonokat ébresztenek. Mert ahol határ van, ott vám van. Ahol vám, ott rendőr. Ahol rendőr, ott börtön. 243

A racionalizmus korszakában az ismeret sajátos izgalma a vallásos metafizika ellen intézett kampány volt. E fűszer a fejlettebb intellektusokat, miután több száz évig foglalkoztatta, nem vonzza többé, amióta kiderült, hogy a személytelenség, a metafizika ellen irányított követelés, teljesíthetetlen. Anonim ismeret nincs. Az antispiritualizmus érdekességét elvesztette, és a huszadik század közepén időszerű valóságkutató értelem feszültsége magasabb. A történet a nagyobb izgalom állandósulása felé tart. Az izgalom fokozódása Edgár Poe-ig követhető, és nála a kutató értelem sajátosan modern szerkezete meglepően kész. A racionalista kutatásra jellemző, hogy módszerének keresztülvitelét a valóságos helyzet felismerésénél fontosabbnak tartotta. Sok esetben eredményről számolt be, holott a dolgot meg se vizsgálta. A racionalizmus a törvényt a sablonnal következetesen összetévesztette. Látszólag

önkritikátlan életérdek mozgatta, de amit személytelenségnek hívott, az éppen saját valódi életérdekének letagadása. Poe-val a kutatás olyan irányt vett, amelyben az egyes lépések sikere azon múlik, az ember az általánosítástól való folyamatos egyszerre többirányú elhajlás szögét tudja-e követni, s így az eredményvonalat ne absztrakt egyenes, hanem a bizonyos drámai feszültség nyomásában meggörbült úton húzza meg. Ez a gondolkozás teremtette meg a nem244 euklideszi geometriát, és Gauss óta a matematika bázisa. A nyomozó a valóságot a chiffre egy olyan nemének tekinti, amelyben esetleg minden jel csak más kulcs segítségével fejthető meg. E konstans aritmia nélkül a modern gondolkodás, de művészet is, követhetetlen. Ha valaki a nyomozásban racionalisztikus előfeltételekből indul ki, lehet, hogy a tényállást meg sem érintve saját előfeltételeihez érkezik vissza, és csak ívet ír le az űrben, de nem fog semmit.

Az izgalom éppen abban van, hogy az egyik lépésből a másikba direkt út nem vezet. A megértés perspektíváját az újabb mozzanathoz újból meg kell alapozni. Ez az előre ki nem számítható, antiutópisztikus, amit azóta érdekesnek neveznek. Ami az izgalom, a thrill, ahogy az angolok mondják. Aki tudja, mi fog történni, rosszul nyomoz. Az unalmas detektívregény, melynek végét az első lapon tudom. Experimentum előtt az eredményről beszélni komolytalan. Amikor a megfejtéshez fogok, semmit sem szabad tudnom, sőt az eredmény e semmit sem tudás intenzív jelenlététől függ. Aki fix pontról indul el, az elveszett. Nincs fontosabb, mint személyem érzékenységének maximális bevetése, és az összpontosított várakozás, hogy a dolgok önmagukat elárulják. Az egyetlen mozzanat azonban még nem valóság, csak tény. Poe-nak az általánosítások iránt való bizalmatlanságánál csak a merő konkrétum realitása iránt való bi245

zalmatlansága nagyobb. E két eset vonala külön mindössze véletlent nyújt, nem szabályt. Az érdekes e kategóriája tette lehetővé a modern kriminalisztikus irodalmat, de az izgalom állandósítása folyik a filmdrámák sokaságában, az ipari és a katonai kémkedésekben, a diplomáciai manőverekben, leginkább mégis a modern rémállamok terrormódszereiben. Politikában, gondolkozásban ugyanaz történik, ami mindig történt, de az izgalom fontosabb, mint a morál, mint a humánum, mint a béke, mint a szépség, mint az igazság. Az izgalom vonz, mert az életerők feszültségét növeli, és csak azt idegesíti, aki nem bírja. Ezzel a szinttel foglalkozni már csak azért sem érdemes, mert az itt levő minden jelenség feljebb tisztábban látható. A felsőbb szinten pedig a művészet és a tudomány valamennyi megnyilatkozásában egyöntetűség tapasztalható, mely az embert megerősíti abban a feltevésé-

ben, hogy ezúttal egyetemes valóságértelmezésről van szó. Könnyű Baudelaire-t és Mallarmét Maxwelltől, Niels Bohrtól, Sztravinszkijtól, van Goghtól és Ruthefordtól külsőségekben elválasztani. A megkülönböztetés lehetetlenné válik, ha valaki a kutató magatartását elemzi. Modern az emberi értelem hatványozott semmit sem tudása, negatív capabilíty, olyan óvatos és összpontosított tartózkodás, amely a valóság lehallgatására éppen e visszavont aktivitásánál 246 fogva különösen alkalmasnak látszik. Ez a kutató értelem assentje. A valóság lehallgatására megnyílt hangoltság. Poe nyomán Baudelaire óta a költészet semmit sem enged át az önkénynek, semmit az ihletnek, az ösztönnek, az érzelmeknek. Impasse, mint Mallarmé mondja. A szubjektivizmus az affektált dilettánsoknak való. Inspiráció és tudatosság között különbség nincs. Tehetség mindennap dolgozni. Az intuíció intelligencia. A clairvoyance kiszámítható, és

önfegyelem kérdése. Poe a Holló analízisében leírt költői alkotásmódszere az egyetlen elfogadható ars poetica. Mallarmé megtanul angolul pour apprendre mieux lire Edgár Poe. A vakmerő és durva egyszersmindenkoriság, amely Európa gondolkodását oly visszataszítóvá és irreálissá tette, nem ésszerű volt, inkább korrupt. A valóság iránt felvett lehallgató magatartás elsősorban ártatlan. Biztosnak lenni valamiben határeset. Lehetőségek között. A talán, une constellation dans les circonstances éternelles, természetfölötti körülményekbe ágyazott konstelláció. A realitással szemben tanúsított pietás. A valóságról szerzett ismereteinket sajátságos izgalom kíséri és ez az izgalom a modem kutató értelem temperamentuma. Poe olyan ismeretelméletet alapított, mint korábban senki, és belőle jól követhető út vezet a modem költészetbe, kísérleti tudományba, teoretikus fizikába és logisztikába. 247

A valóságkutató tudatot először tudta a hangosságnak arra az érzékenységére fokozni, amely a modem kutatás eredményeinek felismerésére képessé vált. Az értelmi tevékenység, amelyet ez a kutatás végez, nem felvilágosodás, inkább felderítés, mert nem kész helyzet használata, hanem szüntelen kezdemény. Penser ne pás avec des idées claires mais éclaircies. A szövődmények bonyodalmát teljes egészében fenntartva olyan végső elemekkel operál, melyek felsőbb matematikai finomságúak. Valószínű, hogy itt új aritmológiáról, vagyis új arányokról és számviszonyokról, más szóval új számításról kell beszélni. A jellegzetes Poe-téma a hirtelen felbukkanó kriminálaktus. Meg kell fejteni. Megfejtés erre a valóságszámításra alkalmazott matematikai-logikai eljárás. Az a módszer, amelyet Whitehead, Russel, Cantor, Hilbert, Mises és mások kidolgoztak, már régen a költészet és a festészet és a zene módszere volt. Olyan logika körvonala

bontakozik ki, amely, lehet, adott esetekben való alkalmazásán kívül néhány szimpla formula, és önmagában alig mond valamit, mert műveleteinek hatékonyságát bevetésének mértékében és komplex viszonyok között fejti ki. Minél komolyabb színvonalon és minél gazdagabb szövevényben alkalmazom, hatása és eredménye annál nagyobb. E valóságszámítás a bűnügyi regény, vagy a thriller-film nívóján elég nyers. Az izgalom olcsó. Ez az érdekességek átlátszó 248 alakja, ezért a detektívregény és film többnyire unalmas. Hatásfoka a művészet és a tudomány szintjén a legnagyobb. A mechanikus racionalizmus azáltal, hogy a valóság törvényszerűségének azonos mozzanatok monoton ismétlődését tartotta, a realitást fölöslegesen mágikussá tette. Ezért a racionalista ismeret lényege a tudás: mi az, ami lesz. Poe módszere megtudni, mi az, ami van. Ehhez képest a realitás mágikus tartalma rendkívül csökkent,

és úgy látszik, a valóság kezd nem mágikusabb lenni, mint amennyire tényleg az. Nem a szabadság mágikus, hanem a gépies ismétlődés. A lebilincselő nem a mágiában van, hanem a realitásban, ahogy a titok nem az éjszaka, hanem a nappal és a misztérium nem a láthatatlan, hanem a látható. A racionalista a dolgok mögött démiurgoszt tételez fel, aki kedvét leli abban, hogy bennünket átejtsen. Ha már démiurgoszról beszélünk, kezdjük tudni, hogy aktusait az intelligencia jellemzi, ezért matézisünk előjele megváltozott, nem azzal számolunk, hogy a rosszhiszemű világcsalót leleplezzük, hane, hogy módszerébe betekintést nyerjünk. Az izgalmas, hogy a valóság minden mozzanata az összes többitől különbözik. Minden esemény egyszeri, ahogy minden dolog az. Az érdekes ez 249

a megismételhetetlenség. A mechanikus racionalizmus ezen a ponton dőlt össze. Ha mozzanatok ismételhetők lennének, fel kellene tételezni, hogy a térnek azon a helyén, amelyen az ismétlődés történik, az idő megállna. Tudjuk, hogy a világfolyamat irreverzibilis. Hogy mi fog történni, előre nem mondható meg, mert nem állapítható meg, hogy a mozzanat az összes vele analóg mozzanatoktól a változott téridőnél fogva miben fog eltérni. Kivételtelen és egyszer s mindenkori megállapítások alapja rendkívül bizonytalan. A valóságkutatásba az antistatisztikai kauzalitást Poe vezette be. Mivel minden dolog és történés egyszeri és nem ismétlődő, az egyiknél nyert tapasztalat teljes egészében a másikra nem vihető át. Mindig van valami új és meglepő. Ez az izgalom. Ez az érdekes. A valóságkutatás feladata nem az ismétlődések megállapítása, hanem a kutató értelem a különbségek ár-

nyalataira érzékeny eszméletének finomítása. A nem ismétlődő oksorozatokban olyan elválasztásoknak, mint organikus, mechanikus, szerves és szervetlen, nincs sok értelme, mert az oksor elemzésében a valóság teljes egészében jelen van. Csak ez a magatartás teszi lehetővé a valóságszínvonalak teljes számbavételét és a realitás hierarchiájának felismerését. Amíg abban a hiszemben voltak, hogy a valóságot egymással azonos dolgok és automatiku250 san ismétlődő események jellemzik, az ok-okozati kapcsolat a generálmegoldások, az egyenlőség és az egyszersmindenkoriság és a kivételtelenség jegyében állott. Poe szerint az ismétlődés véletlen. Mallarmé azt mondja, ha van ismétlődés, az egész világegyetem hazárd. Tudjuk, hogy nem az. A nyomozó eljárás izgalma éppen az, hogy a dolgot a maga egyszeriségében nem mint véletlent, hanem mint értelmes oksort, és ezzel a történés valódi lefolyását felderítse. E

módszer alkalmazása nagyobb figyelmet és érzékenységet kíván finomultabb érzékeket és aktívabb imaginációt, egészben véve virtuálisabb értelmet, mint az, amely abban a hiszemben volt, hogy valami minél többször történik és a másikra minél jobban hasonlít, annál valószerűbb. Legfeljebb valószínűbb. De csak abban az esetben, ha az induktív logikát alkalmazom. A kutató értelem a valószínűséget sem hajlandó merőben automatikus összefüggésnek tekinteni. Véletlen ott van, ahol a történés helye szűk. Kivétel ott, ahol a határ merev. Mindez a valóságkutatás számára egyszeri valóságkarakterisztikum. A megfelelő bizonytalansági relációval. A valószínűségen és a lehetőségen kívül azonban van még szerencse és balszerencse is. Itt a pozitív és a negatív valóságvonalak sűrűségének oly szeriális konvergenciájáról és divergenciájáról lehet szó, amelyben aritmetika és egzisztencia problémái csaknem egybeesnek, a szám és a szubjektum szövevénye 251

egyszerre akuttá válik, és ezek szerint csak a logika igen magas színvonalán hozzáférhető. A pár excellence izgalom az antistatisztikai kauzalitás, mert nincs érdekessége annak, hogy valaki azonosan ismétlődő történések számszerűségét kimutatásokba gyűjtse, és grafikonokat készítsen. De ahogy érdekessége nincs, valószerűsége is kevés. Ha a felderítés mozzanatról mozzanatra halad a szüntelen kérdéssel, ki járt itt, mit követett el, miért jött, mit akart, ki a tettes, milyen nyomokat hagyott, és a válaszokból a dolgok valódi lefolyását helyreállítja, kiderül, hogy a történés ismételhető. A pszichológiában és a történetben a kauzalitásról tudtak, de alkalmazni alig merték, mert azt hitték, nem tudományos. A természettudományok konzervatívabbak, de használata elől egyre kevésbé tudtak kitérni, már csak azért is, mert néhány hatalmas eredmény e módszernek volt köszönhető. A Morgue-utcai gyilkosság, az Aranybogár és a

többi Poe-novella, minden bűnügyi regény archetípusa, azt írja le, hogy az adott helyzetből miképpen indulhatnak el téves oksorozatok, és az egyes kétségtelen faktumok — ha a nyomozó sablonizál — miképpen lehetnek a realitástól elhajló interpretációk bázisai. A modern atomkutatás tele van ilyen Morgue-utcai gyilkossággal, amelyek racionalista patronok számára felderítetlenek maradtak volna, viszont ebben az 252 oksorban pontosan követhetők. Az ismeret, mivel a kutató automatizáló statisztikai önkényét feladta, általánosérvényűségéből veszített, viszont szolidabb lett. A nyomozó becsvágya ezután már nem lehet más, mint a várakozás. Miután az előfeltételeket megteremtette, és az eseményszövevénybe óvatosan — nehogy az eredeti összefüggés megbomoljék — behatolt, már csak meg kell várnia, hogy a felderítő értelem mikor nyújt lehetőséget rá, hogy az oksorozat sajátos lezajlását rekonstruálni tudja.

E körülmények között a feltevések szerepe nem csökken, sőt megnő, csupán ezeknek értékelése változik meg. A modern valóságkutatás az európai filozófiatörténet bármely rendszerében, kezdve a skolasztikán, Bacon, Hobbes, Locke, Descartes, Hume, Kant, Hegel művein át a mai napig alig talál többé-kevésbé jól kidolgozott és elmés hipotéziseknél egyebet, amelyekkel egy időben a gondolkozóknak lehetősége nyílt volna a párhuzamos, vagy az ellentétes hipotézisek kidolgozására is. Egyetlen feltevéssel az ember nem sokra megy. Az előzetes teóriák egész seregére van szükség, s ezek minél merészebbek, és a kombinációk minél elszántabbak, a felderítő tudatában az érdekesség egzisztenciáléja annál feszültebb. A kutató tudatának helyzete nem fixálható, sőt ha emberi helyzetről egyáltalán állítható, ez a világnézettelen és a mindig újra világnézettelenített magatartás, 253

amely a nyomozás első feltétele. Az eredmény azon múlik, hogy az ember a kérdést helyesen tudja feltenni. A kérdésfeltevés helyessége a helyszínen dől el. Poe esetében nem kifogásolható, hogy műve költészet. Tanulmányai között van egy, Heuréka címmel, amely newtoni kérdésekkel foglalkozik, és a tudomány mai állásfoglalásával ugyan nem egyezik, de ez nem sokat mond. Húsz év múlva talán egyezni fog. Talán sohasem fog, mégis jelentékeny. E tanulmány oly logikát alkalmaz, amelyet később a tudatos mesterek, Hilbert, Russel, Carnap, csak igazolni tudtak, megváltoztatni nem. Poe módszerét szerette kriptológiának nevezni. Egy ideig azzal foglalkozott, hogy rejtjeles írásokat fejtett meg, lettek légyen azok még oly bonyolultak, vagy trükkösek. Az írásokat kivétel nélkül megfejtette. Hogyan? Úgy, hogy nem a chiffre-bői indult ki, hanem abból a nyelvből, amely szükségképpen

mindenki számára azonos. A logisztika nyelvén szólva: abból, ami állandó. A tanúk mindig interpretálnak. A helyszínre kell menni. A kriminálaktus tanúinak vallomásából sohasem szabad kiindulni. Logikájának módszere, hogy alapja nem az elrajzolt divatos szcientifikus elmélet, hanem a mindenkiben azonos és konstans értelem. A logikán kívül, szól, minden más tudomány csupán konkrét viszonylatokkal fog254 lalkozik. De ami őt érdekli, a relativitások felülmúlhatatlan sokszerűségében az egy irrelatív hatalma. Az adott helyzet legyen bármilyen bizonytalan, ez az Egy mindig biztos. Az általános távlat-egyenlőtlenségben az egyetlen az állandó értelem. Poe a Heurékában ugyanazt a hibát követi el, amit Niels Bohr az atommodell-elméletében. Niels Bohr nem a természetben dekomponált atom, hanem az ősatom modelljét készítette el, azt, amilyennek az atomnak lennie kellene. Poe alapul nem a korrupt, hanem az intakt vilá-

got vette. Mindig ez a legnehezebb. Elválasztani azt, ahogy van, de ahogy nem szabadna lenni, attól, ahogy eredetileg volt, és ahogy lennie kellene. Ebben a csávában másra hivatkozni, mint az értelemre, nem lehet. Egyedül az értelem az, amely világosságánál fogva az intakt és a korrupt között különbséget tud tenni. Nincs két kulcs, mondja Poe. Az értelem mindig biztos. A világosság mindig jelen van. Az általános távlategyenlőtlenségben ez az állandó. A relativitások sokszerűségében az irrelatív egy. A sorozatos intellektuális defektusok következtében beépült téves valóságfogalom felszámolására van lehetőség. Az önkényesen rögzített határok szétfeszítése és az értelem produktív mértékeinek alkalmazása lehetséges. Valamit kihagytak, valamit, ami minden egyébnél nyilvánvalóbb, ami közvetlenül szemünk előtt van, és reggeltől estig szól. 255

A BEETHOVENI MUZSIKA elsősorban architekturális. Konstrukciója geometrikusán két-két irányban arányos, és ez a kiegyensúlyozott kvadrátalakú szerkezet a szilárd fundamentumra emelt épület térhatását kelti. Minden hangnak van visszhangja. Minden szó megszólítás, van rá felelő és felelet. Az ember biztosítva érzi magát. Mindannak, amit a szellem alkot (vallás, filozófia, művészet, tudomány), egzisztenciális funkciója, hogy kedvező vagy kedvezőtlen értelemben védelem lehet. Lehet az igazság vára, lehet rablóbarlang. Beethoven zenéjének architekturális formációitól nem választható el a metafizikai tudás sugallata, hogy a sors nehézségei megoldhatók. Az emberben van valaki, aki önmagánál erősebb. Hatalom, amely több, mint a konstelláció. A biztos alapra emelt, szimmetrikusan kiegyensúlyozott épület és a sorsnál nagyobb hatalomról való tudás egy. A térben szilárdan

megformált euklideszi konstrukció hatását éppen a sorsválságok kétségtelen megoldhatóságáról szerzett tapasztalat tudata kelti. Ennek a muzsikának a hangszerhez köze alig van. Még a zenéhez sincs sok. Ezért mondja Pannwitz, hogy amit Beethoven írt, nem zene, inkább Sehnsucht nach Musik. Később, anélkül, hogy a zene megjelent volna, a sóvárgás egyre kevesebb reménnyel egyre nő. 256 Az ember zene nélkül marad, a zene hallgató nélkül. Az utolsó, de már csak hangversenyteremben előadható zene Chopiné, a heroikus melankólia lírája, inkább búcsú. Schumann igazi lényében előadhatatlan. Kezdődik a magányos fantáziálás. Brahms már csak olvasható. Hiába Wagner terrorisztikus kísérlete, hogy a közönség dobhártyáját betörje. Strauss, Debussy, Sztravinszkij is csak ezt a monológ zenét írják. Pszichológiailag a nemlétező közönségnek. Történetileg a misztikus emberiségnek.

Brahms, Mahler és Bruckner megkísérelték, hogy az architekturális zenét fenntartsák, de beethoveni hit nélkül. Időszerűtlen vállalkozás a nem eukleidészi korban, Baudelaire, Manet, Bolyai, Gauss, LobacseVszkij után. Ezen a helyen keletkezett a zongora. A magára maradt démonikus individuum hangszere. Az egyetlen hangszer, amely az individuum komplex voltának megfelel, az egyetlen, amelynek sokszólamúsága a zenekarénak megfelel. A zongora és az orkeszter viszonya körülbelül az, ami a pszichológiáé és a szociológiáé. Mert ez az egy éppen úgy magában foglalja a sokat, mint a sok fizikailag az egyet. Az egy a sokkal szemben állhat és szembeszállhat. Ez az individuum és a kollektívum antagonizmusa Jézsaiás óta. Énünkben kollektív és individuális hajlamok élnek. A kollektív rész az emberben az apokaliptikus korrupcióval kompromisszumot köt, az in257

dividuális a korrupció ellen tiltakozik. Az individuum nem mint individuum áll szemben a kollektívummal mint kollektívummal. E pongyola diagnózisnak fel szoktak ülni. Az individuum valamit fontosnak tart, amit individuumként mindenki más is fontosnak tart. Olyan értékrendre hivatkozik, amelynek érvényességét senki se vonja kétségbe. De a hivatkozásból és a tiltakozásból legfeljebb kitűnő produkciók keletkeznek, és minden marad a régiben. Mert a tiltakozás kényszere a szellem vonalán éppen olyan nagy, mint a kompromisszum kényszere a fizikai vonalon. Száját egyiknek se lehet betömni, mert mindenkiben ott van. Beethoven e konfliktusról csak annyit tudott, amennyit a G-dúr koncert második tételében mond. Végletes ellentétté feszítve a zongora brutális hangja szemben áll a zenekar puha hangjával. Beethovennél a zongora nem individuális, a zenekar nem kollektív. A zongora és a

zenekar néhány szóváltás után közeledni kezd. Mind a két fél enged. Schumannál a kezdemény a zongoráé. Az amoll koncert az a mű, amely a zongora és a zenekar viszonyát rögzítette. A zongora a zenekart lerohanja. A hallgató az individuum elementáris démoniájának ki van szolgáltatva. Igaz, hogy a hallgató nem a közösség, csak a közönség, 258 úgyhogy a győzelem nem sokat ér. A szájtátó publikummal szemben a virtuóz önkénye. A zongora a virtuozitás nélkül elképzelhetetlen, és amit technikának hívnak, az a zongorában levő mérték hiánya, a produkció cirkuszi jellege, amely a publikum inferioritásának egyetlen kontraakciója. Liszt. Bartók merőben hangszerelméleti alapon megkísérelte, hogy a zongorát ütőhangszerré tegye, mivel másutt nem tudta elhelyezni. Ez a kísérlet hibás. A zongora nem hangszer abban az értelemben, ahogy a többi, hanem az abszolút szóló,

kész autokrácia, mint ahogy az egyéniség nem szociológiai kategória, hanem külön tudomány. A zongora számára a zenekar nem kiegészítés, vagy kíséret, vagy bázis, hanem egzisztenciális ellenpólus. A zongora az egyetlen instrumentum, amelyen az individuum szövevényes polifóniája ábrázolható. A zongora hangjának értéke a billentés egyszeriségében van. Ahogy az individuum a hang utánozhatatlansága. De a hang egzisztenciális pillanat, amelynek nincs tartama. A zene utáni sóvárgásban a válság az individuum és a kollektívum polifóniája között nem oldódik meg. A feszültség stabilizálódik, a zongorában alakot ölt. Az eredet nem válik tudatossá, de az instrumentum a történet tényezője ma259

rád. Ez a zongora üdvtörténeti alapállása. Ha az ember kísérletet tesz arra, hogy dolgait brahman, más szóval szellem nélkül intézze, a pszichológiai és a szociológiai sokszólamúság között a mérték tudatának el kell homályosodnia. Ez az inferioris kollektívum és a rebellis individuum antagonizmusának eredete. A válság érzékeny helyén valami keletkezik, ami a válságot nem oldja meg, hanem azt eszköz alakjában stabilizálja. Tényezője és alapja lesz újabb konfliktusnak, melyből válság esetén nem újabb megoldás keletkezik, hanem újabb eszköz, amely most már ezt az újabb érzékeny helyen támadt válságot rögzíti. Vajon a technikát, civilizációt — az összes intézményével együtt — nem kell-e ilyen válsághelyeken szükségből készült eszközöknek tartani, amelyek semmit sem oldanak meg, csak éppen produktívak? Az ember van olyan gyanútlan, hogy a produktivitást pozitívumként fogadja el. Instrumentumok bár-

hol, bármely helyen és céllal a válságok ideiglenes áthidalására készültek. Valamely szükségletet rögzítenek, hogy mást elkerüljenek. A válságponton keletkezett instrumentum nem old, hanem a krízist megformálja és termékennyé teszi. Válságproduktum a pénz, a könyv, az állam, a csatahajó? Ahol keletkezett, trauma volt, és most alakot ölt, aktív, felkínálkozik, hogy vele a dolgokba avatkozzanak —, és kiküszöbölése lehetetlen. Újabb krízis oka lesz, anélkül, 260 hogy bármely megoldást teremtene, vagy teremteni tudna, vagy akarna, csak itt van és a termelésben részt vesz. Az ember azt hiszi, hogy az erőd védelem, mert vastag fala és kőrése van, és ágyúkkal rakták meg. Válság nem lehet más, mint szellemi. Ha pedig ezt a válságot exteriorizálják, vagyis ha úgy tüntetik fel, mintha az külső lenne, az eszközök sokaságát teremtik meg, amelyekről elfelejtik, miért keletkeztek. És látszólagos védelemként itt maradnak az újabb bo-

nyodalomnak. Civilizációvá szerveződnek, de az ember primordiális törékenységén nem változtatnak. Minden újabb külső eszköz csak halasztás. A tér egyre zsúfoltabb, mialatt az eredeti válság nem hogy nem oldódik, hanem az elodázás arányában egyre súlyosabb. 261

A KÉRDÉS ELSŐ fele könnyebb. Vizsgálni a teóriákban és a történeti körülményekben levő tárgyi dátumokat, amelyek a teória élettartamát megszabják. Jaspers tétele, hogy minden megfogalmazott tanításnak okvetlenül búvóhellyé kell válnia, amelyben az ember a kutató gondolkozás elől elrejtőzik, nem fogadható el. A teória tényleg nyújt lehetőséget arra, hogy az ember számára vagy alétheia, vagy pszeudosz legyen. Megnyitó ébresztés, vagy a hazugságok védelmet nyújtó rejtekhelye. Templom, vagy börtön. Visszaélés minden tanítással lehetséges. De most azt kell vizsgálni, hogy magában a teóriában és a korban melyek azok az adatok, amelyek ugyan az ébresztés jegyében keletkeztek, de bizonyos idő múlva éppen az ébresztés elleni védelemmé váltak. A kérdés a teóriát alkotó szellem valódiságának kérdése. Szellem csak akkor valódi, ha az az alétheia, a fölfedett igazság jegyében áll. És pszeudosz, ha önmaga világossága

elől elrejtőzik. A dzsaina hagyomány az igazság felfedő szavát patimokkhának nevezi. Tehermentesítéssel is fordítható, de felderítő világosságot és a világosság hatására tisztult megkönnyebbülést jelent. Nincs teória, mely létét ne a patimokkhának köszönhetné. De alig van metafizika, vallás, filozófia, szellemi áramlat, politikai, vagy morális reform, amely ne vált volna védelmi állássá azzal a spirituális befolyással szemben, amelyet többnyire éppen ez a spiritualitás hir262 detett. Megtörtént, hogy a Véda brahmanok rejtekhelyévé lett. Buddha a Védába rejtőzötteket jött kiűzni. Mint Jeremiás azokat, akik a törvény védelme alatt már nagyon is önhitté vál- tak. Platón is a szundikálókat ébresztgette, de egy idő múlva a buddhizmus és a platonizmus is rejtekhellyé vált. Talán akkor, amikor izmussá lett. A reformáció alighogy riasztott, máris altatott, éppúgy, ahogy az ellenreformáció. A felvilágosodás éppen a patimokkhát akarta, és ötven évvel

később sehol se lehetett jobban szenderegni, mint a felvilágosodásban. Vagy a racionalizmusban. A francia forradalom elméletíróiban. Marxban és a szocialistákban. A pozitivizmusban, a materializmusban, az idealizmusban, a kantianizmusban. Védelmi rendszerek az értelem világossága ellen, odúk, amelyek az alétheia elől menedéket nyújtanak. Valamely ponton a spiritualitás fénye visszájára fordulhat, és homállyal takar. Nem volt az utóbbi százötven évnek teóriája, mely ne szellempozitívan indult volna, és mind védelemmé vált, amely ne félelmetes barlangrombolóként jelentkezett volna, és végül is ne lett volna maga is barlang. A kérdés második fele nehezebb. Vizsgálni a szubjektumban lévő feltételeket, amelyek az embert valódiságigényűvé, vagy ellenkezőleg, pszeudoegzisztenssé teszik. A valódiságigénynek nincs más mértéke csak egy, a patimokkha. 263

Amit az ember kimond, tisztult megkönnyebbülést kelt, vagy a zavarban való elrejtőzés lehetőségét kínálja. Vigyázni kell. A felderítő világosságba is el lehet rejtőzni. Nem is ritka az olyan zene vagy költészet, festmény vagy filozófia, amely az igazság felfedésének gesztusával hódít, és az igazság ellen való védelmet az első pillanatban észrevehetetlenül, de mégis nyújtja. Jó fülének kell lennie annak, aki egy magas nívón írt igényes zenében a pszeudoszt meghallja. Kiélezett helyzetekben az ember értelmi lelkiismerete csak halk, megfogalmazhatatlan figyelmeztető jelzéssel int, hogy valami nincs rendben. Mi az, ami nincs rendben? Ami az egészben a legfontosabb. Az alétheia könnyen felismerhető, mert a nyíltságban nyíltan nyílt. A pszeudosz elrejtőzik. Veszélyes ott kezd lenni, amikor a nyíltságba rejtőzik. A restség és a gyávaság ereje nagy. Teóriáink és zenénk, festészetünk és költé-

szetünk túlnyomó része pszeudoegzisztenciális, mert nem az igazságkutatás primordiális adataival, hanem igazolásokkal dolgozik. Alapmozdulata, hogy defektusai számára jól védett helyzetet biztosítson. Ezt a legkönnyebben úgy éri el, ha az alétheia nevében szól. Ahelyett, hogy a felderítő világosság felé kinyílna, valamely ponton a nyíltság aktusát óvóhelynek használja és a továbbiakban a feltárulás mozdulatainak titkos értelme, hogy önmagát fedi. Támadásá264 nak értelme, hogy védekezik, szenvedélyének az, hogy rest, bátorságának, hogy gyáva. Nem képes magát szabadon védtelenné tenni ott, ahol pedig ez létfontosságúan döntő. A végső feloldódásnak nem tudja magát félelemtelenül átadni. Tehetetlensége a kifelé való követelésben igazolja önmagát. A világosság által nem érintett sötét mag a védelemben megkeményedik és körülépíti magát. A teória magja gyakran ebből keletkezik. Nem válik feloldhatatlanná.

Az alétheia elől véglegesen lezáródni nem lehet. De nem kinyitó, hanem védekező mechanizmusa kezd dolgozni, az ébresztés kísérletét távolról észreveszi és kivédi. Tevékenysége már nem magára a valóságra vonatkozik, hanem hogy elrontott helyzetének alétheia-jellegét kifelé valamely értelmi művelettel eltakarja, és e teóriába elrejtőzve megérinthetetlenségét fenntartsa. Régebben a nehézséget észre se vették. Később észrevették, de tehetetlenek voltak. A Kierkegaardból kiinduló újabb teóriák egyike, Ebner és Buber iránya oly módszert ajánlott, amely pszeudoegzisztencia radikális felszámolására használhatónak látszott. A teória centrumában az Én-Te viszonya áll, a szónak csaknem abban az értelmében, ahogy azt János evangéliuma mondja. Új mérték támadt. Newman assentnek hívja. Hozzávetőleges fordítása: hangoltság. Az embert megszólíthatóságra való hangoltsága szerint kezdték mérni, aszerint, 265

hogy a Te lényét önmagában közvetlenül milyen mélyen tudja fogadni és a megszólításnak minden burok és védelem nélkül, hátsó gondolat és fenntartás nélkül tudja magát kiadni. Ez a teória az alétheia és a pszeudosz megkülönböztethetőségének teóriája. Megkönnyebbülést kelt, ha az ember megbízható mértéket talál. Úgy látszott, hogy a teória, éppen ez az egy, a rejtőzés-megnyílás mozdulatát még kényes helyzetekben is konstatálni tudja. És lehetetlennek tűnt, hogy a nyíltság és megnyílás mértékébe el lehessen rejtőzni. Mégis megtörtént. Az ember templomnak gondolta, de a templomban is el lehet bújni, és az Isten elől való elrejtőzésre igénybe szokták venni. íme a megszólíthatóság teóriája lehet óvóhely. De még tovább. Ha az alétheia és a pszeudosz megkülönböztetésének mértékébe el lehet rejtőzni, e rejtőzésből is új teóriát lehet csinálni, s e teória már a második hatványon igazán remekül alkalmas a védelemre, hiszen sehol sem

érezhetem magam biztosabban, mint abban a követelésben, amelyet úgy tüntetek fel, mintha annak önmagamra való alkalmazásán kezdeném. Először csak a nyíltságba rejtőzött, aztán nyíltan a nyíltságba, aztán a nyíltságba nyíltsággal nyíltan, de mindezt védelemből. Erre a célra kivétel nélkül minden teória felhasználható. Teória, morál, vallás. Ha a teória világszemléletté hígul, a súlypont már nem az igazságkutatás többé, hanem biztonságkérdés. 266 Az értelem nem felderítésre, hanem védelemre rendezkedik be. És ha e berendezés termékeny, annál rosszabb, mert a helyzet egyre felismerhetetlenebb. A spiritualitás számára nagyobb veszély nincs. Az ember elfelejti, hogy az igazságot akarta, és ebben az erőfeszítésében önmagát egyre hangoltabbá kívánta tenni. Értelmét az elmélet igazolására használja. Ez az értelem azonban már automatikus alkalmazásnál egyébre nem alkalmas. Amit pedig igazol, már nem teó-

ria, hanem fixa idea. Óvatosnak kell lenni. Van határ, ahol az alétheia és a pszeudosz között lévő különbség kiderül? Hogyan válik lemérhetővé az a tény, hogy feltárom vagy lezárom magam? Mi a valódiság és a pszeudoegzisztencia mértéke? Néhány modem teória a felfedés jegyében keletkezett, mert a múlt században általánossá vált valóságlátásba takart álnok rejtőzködést elviselhetetlennek tartotta. Ilyen a szocializmus, a pszichoanalízis és az egzisztencializmus. Komolytalan lenne, ha valaki e teóriáknak viszonylagosan kedvező történeti hatáson felül nagyobb jelentőséget tulajdonítana. Rövid idő alatt mind a három az előbbinél súlyosabb álnokságra nyújtott lehetőséget, mert azokkal, akik e teóriát alkalmazták, elhitette, hogy a valódiság kérdését ők a maguk részéről már megoldották, holott mindössze a válságtünetek megoldására szánt provizóriumokat illetéktelenül 267

általánosították. A teória következetes alkalmazása kifelé kétségtelenül biztonságot nyújt, mert kifelé hátrányban van, aki nem kész, és előnyben, aki kész, legyen az a készség akármilyen, sőt gyanús természetű is. A kérdés harmadik része, hogy tárgyi adatok és szubjektív feltételek nincsenek külön. Ahol a teória pszeudoegzisztenciális, ott az értelem nem tiszta. Ez a megfogalmazás teljes súlyában helytáll, de másodszor nem használható fel. Szocializmus, freudizmus, egzisztencializmus a válság orvoslására készült, és a gyógyíthatatlan teóriakényszer egy neme lett. Hunyorgat. A klerikális inkvizíció rossz, de a pszichoanalízis, a szocializmus és az egzisztencializmus még rosszabb. Alétheia és pszeudosz mérték, amely a bizonyítás pátosza, retorikája és dialektikája felett is dönt, mert azt megelőzi, nem pszichológiailag, hanem ontológiailag. Ha a pszeudoszt a teória minden részletében sikerül keresztülvinni, kész

a monománia. Teóriaparoxizmus, mindentudásba rejtett valóságvakság. 268 A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ névleges befejezése óta tíz év telt el, és kiábrándulásnál nincs egyéb. Amitől a háború előtt a válság megoldását várták, az egész vonalon sakk-matt, e percben pedig a helyzet megváltoztatására sehol a földön még csak kísérlet sincs. A szumátrai erdőben a majom sorsa is az atomfizika és a bolsevizmus antagonizmusától függ, mert kitérni nem lehet. Lesz ami lesz, mi csináltuk, és nem tudjuk nem tovább csinálni. Mindenki be van csapva. És az ember inkább akar saját feje szerint tönkremenni, mint más által kezdeményezett értelmet követni. Elég volt. Nem hagyja magát félrevezetni többé, egyik percről a másikra él, de senkire nem hallgat. Új életről és szabadságról és megváltásról beszéltek, és íme. Hasonló nyomorra és rémtettekre volt példa, de magában áll, hogy az ember ennyire megcsalva, ilyen elha-

gyatottságban legyen. Úgy, ahogy van, a szellem egésze kompromittálta magát, és mondhat bárki amit akar, senki sem hisz el semmit. Nyertesek és vesztesek között különbség nincs. Mindenki le van győzve. Amerikában, Kanadában és Ausztráliában, ahol a humánum külsőségei tűrhetőek, a színvonal elviselhetetlen. Svájc, Svédország: semlegesek a melegházban. Franciaország és Anglia abból él, amit a nyolcvanévesek teremtettek. George, Rolland, Bergyajev Valéry, Einstein meghalt. A többi konjunktúra-Huxley annak elismeréséül, hogy 269

semmihez se nyúlt, az összes nagy díjat megkapja. Miután vagy ötszáz évig javaslat javaslatot ért, hogy miképpen is csináljuk még a másiknál is jobban, és legutóbb senki még csak docens se lehetett, ha a társadalmi, gazdasági, pedagógiai, morális életrend megújítására indítványa nem volt, most a piacon csend van. Az ötszáz év alatt tett legalább ötszáz javaslatból egy se vált be, most pedig a meghökkent és néma kiábrándulás addig se jut el, hogy azt kérdezze, mit tegyünk. Az újkor egészében és külön minden egyes mozzanatában csak egy módon érthető. Európa a klerikális ámításnak nem volt hajlandó hinni tovább. A buddhizmushoz több tekintetben igen hasonló szellemiség nem azért győzött, mert a brahman kasztnál, illetve a klérusnál magasabb rendű és erősebb volt, hanem mert a brahman, vagyis a klérus volt korrupt és kimerült, elbizakodott és tudatlan. A klérus ezer évnél hosszabb ideig az Evangéliumot hirdette, hogy nevében a

népeket kizsákmányolhassa és megtiporhassa, az értelmet üldözte börtöneivel és inkvizíciójával, elhallgattatta. Az újkorban egyetlen betűt sem írtak le és egyetlen elméletet se gondoltak el és egyetlen kísérletet sem végeztek, amelyet nem e tűrhetetlen árulás ellen való tiltakozó szembefordulás sugallt. Buddha nem a brahmanizmussal fordult szembe, hanem a Véda-hagyománnyal, és az európai újkor nem a klérussal fordult szembe, hanem az egyházzal és a kereszténységgel. Sze270 retném, ha e szavak százmilliárd lumen fényerővel világítanának. Az első idők történeti hevében senki se volt, aki észrevette. Még érthető. De ötszáz év alatt sem akadt, aki a nagy felvilágosodásban az embert felvilágosította volna, hogy aki a kereszténységet támadja, hibát követ el. Mert a sötétség oka nem a kereszténység, hanem a magát kereszténységbe rejtő klerikalizmus. Mi történt? Európában az ötszázéves hadjárat következménye, hogy a kereszténység és az Egyház

iránt való bizalmat megingatták, és a klerikalizmus erősebb, mint valaha. Klerikalizmus alatt a politikai kormányzatnál magasabb és hatékonyabb szellemi és eszmei befolyást kell érteni. Szellemi és eszmei úgy, hogy szellem- és eszmeellenes. Nagyon kell figyelni. A vezetők, mondja Brunner, nemzedékről nemzedékre ugyanazok. Távol a néptől, a szellem emberétől, távol az igazságtól és önmaguk lényétől, megkülönböztetve. Se művészet, se gondolat, se vallás őket nem indítja meg, se Michelangelo vagy Shakespeare, se Platón vagy Spinoza, se Krisztus. Merő külsőségből és sznobizmusból csodálják azokat, akiket életükben nem értettek, és kinevettek és leköpdöstek, de most, hogy meghaltak, papolnak róluk. Ezek a Hannanok és Tiberiusok, X. Leók és Torquemadák, Richelieu-k és Metternichek. Ez a farizeizmus, amit az Evangéliummal együtt Európa átvett, mint az Evangélium ellenszerét. 271

Az Evangélium megvalósítása késett, és végül nem is került rá sor. Nem időszerű, mondaná Sándor cár, és szemét se sütné le. Csak az eretnekek követelték, de azokat kiirtották. A farizeizmus még Konstantin puccsa előtt oly hatalommá lett, hogy Konstantin már nem a kereszténységgel kötött szövetséget, hanem a farizeusokkal. Áthozták — nem a prófétákat, hanem — a próféták üldözőit. De, szól Brunner, míg a farizeusok Krisztust csak megölték, az európaiak belőle és övéiből pojácát csináltak. Ötszáz év alatt mindenki abból indult ki, hogy a középkor bűncselekményeit a kereszténység követte el, és a vérig kínzott újkori emberiség dühében rárohant, hogy széttépje. Ötszáz évvel ezelőtt keletkezett tévedés az újkor minden eredményének értékét megkérdőjelezi. Tévedések és bűnök is lehetnek termékenyek. Nietzschének van ilyen boldogtalan megfogalmazása, hogy valamely eszme ellen nem kifogás, ha nem igaz, fontos

hogy produktív legyen. Termékeny volt. Tessék körülnézni, és válaszolni arra a kérdésre, hogy miben. Ha a föld minden erdeinek fája tollá változna, szól Böhme, az egész óceán tintává és az egész mennybolt papírrá, nem lenne elég, hogy az ember szenvedését fel lehessen rá írni. A farizeizmus módszere, hogy a szellem iránt az ember veleszületett bizalmát megingatja. Ha valaki a nefes, ruah, nesamah szavakat kiejti, kezét 272 mellére teszi és bókol. Nála nagyobb hódolója nincs. Lélek. Szellem. Ó! De megnyilatkozását titokban megakadályozza, és hatását semlegesíti. Akiben a szellemet megérzi, rágalmazza, lekicsinyli, megmosolyogja. Nagyon tudja, miképpen kell hűvösen fogadni, fejet csóválni, hallgatni, vállat vonni. Nem szereti azt a szót, hogy hűség, inkább azt, hogy hatóság. Óvatos azzal szemben, ami világos és egyszerű. És okos, a hitetlenség okosságával. A szellemről elhitette, hogy a holdkór egy neme, valami túlzás, min-

denesetre irreális, esetleg jóhiszemű álmodozás, de nem megvalósítható. Elhitette, hogy a realitás alacsony és kegyetlen, gyakran szennyes, sőt hitvány, de mindenekfölött közömbös és inhumánus és részvétlen. De erős, félelmetesen erős, legyőzhetetlenül erős. Ez a farizeizmus nagy okossága, realitásfogalmat teremtett és tartotta fenn, és a realitás előtt kétezer év emberiségét térdre kényszerítette. Önmagát, mint világvalóságot formálta meg, és csak egyetlen lény volt, aki keresztüllátott rajta, aki nevén mérges kígyónak nevezte a szennyes és átkozott ajkat, amely a világot meghamisította. A farizeus nagyon okos, de csak addig, amíg valaki, hogy ez okosság, elhiszi. Ügyefogyottá válik, ha az általa konstruált realitásfogalmat alóla kihúzzák, ahogy megtette Krisztus, és kiderült, szégyenletes képmutatás, amelyet a szellemtől való félelem sugallt. A hitetlenség okossága csak a hitetlenek számára 273

okosság. Az európai történetet ez az okosság teremtette, de ennek a történetnek végül eszelős képzelgéssé kell válnia, és azzá is vált. A szellemi dimenzióitól megfosztott realitásfogalom a legfőbb eszköz, hogy az embert megfogják. Meg is fogták. Bevezették a szellemet, mint irracionalitást, mint misztikát, és a szellemet az okosságtól tették függővé. A kereszt alá állnak, a holt Krisztusra mutatnak, és azt mondják: íme a realitással nem lehet büntetlenül szembeszállni. A nép megszeppen, száját tátja, és mikor az okosságot hallja, háta borzong, és reszketni kezd. Mindenki azt hitte, hogy igaz. Mégse igaz? Vagy mégis? Hiszen tényleg meghalt. A próféták és a farizeusok antagonizmusába oly közvetítő álláspontot is el lehetne foglalni, amely a háború előtt igen népszerű lett volna, és a megoldást a svéd és a svájci polgárság még ma is megkönnyebbüléssel fogadná. Ez az álláspont azt a lojális megoldást lenne hivatva képvi-

selni, hogy mind a két félnek igaza van. A világcsalások rendesen azzal kezdődnek, hogy mind a két félnek igaza van. A kompromisszum értelmében a prófétizmus a hosszúlejáratú és döntő és ontológiai kérdésekkel foglalkozik. Mindig az egésszel, mindig abszolutizálva, a végső értékekkel, a morállal és az üdvvel, a mértékekkel, az egész emberiségre kiterjedő életrend eszméivel. A farizeizmus pedig a rövidlejáratú praktikummal, a konkrétumokkal és a részletekkel, a 274 napi kérdésekkel. Nem az igazsággal, mindössze a joggal, és nem az eszmékkel, csupán a közigazgatással. E két magatartás között tehát feszültség tulajdonképpen nincs, és ha mind a kettő helyére kerül, az ellenségeskedés megszűnik, próféta és farizeus harmonikus egyetértésben, goethei békében élhet. így lenne, ha fel lehetne tételezni, hogy a próféta és a farizeus ugyanazon a metafizikai alapon áll. És tényleg ugyanazon áll. Nincs két ál-

láspont, mondja Szabó Lajos. Nincs két kulcs, írja Poe. Egy álláspont van, ez az egy: az alapállás. Ennek az egyetlen alapállásnak és egyetlen magatartásnak, ennek az egyetlen metafizikában való hitetlenségnek töménysége éppen a farizeizmus. A farizeus azzal, hogy az egyetlent megtagadja, nem hirdet két álláspontot, csak tagad. Az egyet megtagadja, és azt mondja, irreális és irracionális. Ez neki a holdkór, az álmodozás, a szellem. Neki nincs álláspontja. Ez az ő okossága. A nemlét félelmetes okossága, ahogy Dosztojevszkij mondja. Ez a nincs az okosság. Ez a szellem elárulása. A szellemmel nem vállal közösséget ürességből és tagadásból és hitványságból és olcsóságból és a sötétséggel való szövetségből és a világ fejedelme iránt való szolgaságból, vagyis okosságból. A próféta és a farizeus ugyanazon az alapon áll, mert nincs két alap, és nem lehet más alapon állni, mint az egyetlenen. De a farizeus úgy áll rajta, hogy nem 275

áll. Úgy áll, hogy tagadja azt, amin áll, mint ahogy tagad művészetet és gondolatot és vallást és prófétát. A farizeus tagad, de nem úgy, mint a goethei Mefisztó, hogy a rosszat akarja, és a jót teszi, hanem hogy a rosszat akarja, és a roszszat teszi, és ha minden fa tollá, tengercsepp tintává, az egész égbolt papírrá válna, se lehetne a rossz által keltett szenvedést leírni. Aki ilyen lojális merészelne lenni, abba a gyanúba keveredne, hogy nagyon józan és nagyon reális és főképpen nagyon okos. Az indítvány farizeizmus. Mert nyelv, faj, nemzet, vallás, történet, kaszt, egyén szerint számtalan irányba sugárzó emberiség egyedül szellemében egy és azonos, és lehetetlen megegyezni azzal, aki az egység szellemét tagadja, s ezzel az egységet elárulja. Az európai hitetlenség a farizeizmus által sugallt az ördöggel való kompromisszum lehetőségének felülve, a farizeizmus okosságától megnémulva nőhetett csak oly

naggyá, hogy a szellem iránt való bizalmatlanságának mai fokát — és ezzel a kiábrándulást és az elhagyatottságot — megteremthette. Ezek után senki se hitte el, hogy Isten országa megvalósítható, és az ember egészen kevés értelemmel önmaga és más számára a földi élet szépségében az örömet meg tudja teremteni. Ellenben elhitte, hogy az öröm kivétel, szabály szenvedni, a béke álom, a rend, az értelem, a tisztaság és tisztesség, a becsület irreális, aki hirdeti, bolond, aki 276 küzd érte, fantaszta, mert a reális a kosz, a börtön, a kivégzés, az uzsora, a hazugság, az árulás, a szegénység, a butaság, a reszketés. Az újkor a klerikalizmus hitetlen okosságából megkísérelt létalapot teremteni, a szellemmel szemben tanúsított feszült és gyanakvó viszonyt megkísérelte filozófiákkal alátámasztani, és így a szellem irrealitásából közvéleményt csinálva a józanságra és az okosságra hivatkozó valóságfogalmat a történet középpontjába helyezni. Ezzel,

mialatt a kereszténységet és az Egyházat ötszáz évig rágalmazták, a klerikalizmus világszemlélettől és a politikai helyzettől, osztálytól és vallástól függetlenül a történet egyedülálló és korlátlan hatalma lett, annál is inkább, mert számára világszemlélet és politikai helyzet, osztály és vallás mindössze alibi. Gazdagságban és diplomáciában, felekezetekben és politikában és bíróságon és közigazgatásban egyetlen tényleges történeti hatalom van, a klerikalizmus, keleten és nyugaton és Kínában és Észak-Amerikában, Hollandiában és Oroszországban. Hatalom, amely azon alapul, hogy a szellem irreális, és a szellemet megtagadni okosság. Ez az, amivel be vagyunk csapva. Itt van előttünk, és nem merünk benne hinni. Ötszáz éve kísérleteznek valamivel, ami majd jönni fog, hirdetik, hogy a történeti korszak véget ért, a kultúra bealkonyult, új középkor jön, a fehér faj megbukott, a kapitalizmus csődbe jutott. Várják 277

az új hitet, az új vallást, hirdetik az új tudást, és ilyesmi nincs, és nem is lesz. Nem ért véget semmi, és nem bukott meg semmi, és nincs szükség reformokra, és az egész demokratikus és felvilágosult zűrzavar fölösleges, a felfordulás a klerikális világcsalás következménye, amely azt sugallja, hogy az értelem kora lejárt. Ez a farizeus taktika, hogy egyszer s mindenkorra kiküszöbölje. A szellem helyébe lépett valami, Bacon és Descartes és Macchiavelli óta, amiről senki se tudja, mi, de reális és józan és okos és gyakorlati és ésszerű és pozitív, és a második világháború után az ember elkezd feleszmélni arra, hogy becsapták. Még nem tudja, ki, mivel, de nem hisz el semmit, inkább tönkremegy. Az egyetlen Schmitt Jenő Henriken kívül a farizeizmusnak ezt az aktivitását senki sem látta. Schmitt is elég professzorosan. Szabó Lajos merte a klerikalizmust az Egyháztól elválasztani. Szabó Lajos tíz mondata nagyobb vilá-

gosságot gyújt, mint háromszázhatvanöt filozófiai rendszer. A prófécia és a magatartás lehetősége, hogy a farizeizmus szellem-ellentevékenységét megállítsa, és a szellemet, amelyben minden ember egy, a történet középpontjába visszahelyezze. 278 AZ OROSZ ÁLLAMKÉPTELENSÉG önmagát permanens törvénytelenséggel tarja fenn. Elméletileg tehetetlen, ezért Bourbonok nélkül Nagy Péter éppen úgy nincs, mint Marx nélkül Lenin, és Hitler nélkül neobolsevizmus. A vérengző hóbortnak, mely az egyetlen hatalmi bázis, inkvizítori bürokráciára volt szüksége, s ez soha nem a törvény, vagy a jog, hanem az önkény jegyében. Mivel Oroszországnak gyarmata ugyan nem volt, annál inkább túltengő hatalmi becsvágya, kénytelen volt önmagát gyarmatosítani. Viszont sem stabil államszervezete, sem fejlett ipara nem volt, s ezért a gyarmatosítás semmi pozitívumot nem hozott, mindössze kizsákmányoló terrort.

A bolsevisták vagy nem vették észre, vagy nem tudták másképp csinálni, mindenesetre az államképtelenség, az elméleti tehetetlenség, és az országnak mint gyarmatnak felfogása a mai napig nem változott. Az ortodox bizánci klerikalizmus helyébe csupán az ateista szcientifizmust honosították meg, és ezzel pszeudologiájukat modernizálták. Az orosz szellemiség megértésének feltétele az európaiétól a hazugságrendszerrel szemben tanúsított magatartásban különbözik. Ez a szellemiség első lépését Nyikoláj Gogollal tette, látszólag a bizánci klerikalizmus ellen, később úgy tüntették fel, hogy az ateista szcientifizmus mellett. Mindkét állítás hamis. Művész nem foglal állást az egyik pszeudológia ellen a másik mel279

lett. E tétel alól csak a propagandista kivétel, aki viszont nem művész. Gogol műve mindennemű hazugságrendszer metafizikai szélhámossága ellen szól. Mialatt nyugaton Edgár Poe a hazugságszisztémákkal szemben — anélkül, hogy azokat agyontámadta volna — oly kutató eljárás alapját vetette meg, amely a gondolkozást átalakította, Gogol hatásos, de mindössze negatív kritikát gyakorolt. Poe nyomán nyugaton a művészet és a tudomány centrumában az orfika egy neme bontakozott ki, amely kezdeményezését a zenében és a festészetben, a költészetben, részben az építészetben, a logisztikában, a geometriában és a teoretikus fizikában átvette. A jelen század közepén ez a szellemiség az atomfizikában kulminál. Az atomfizikát az indusztrializált társadalom, az experimentális technika, elsősorban mégis a modern logikai-matematikai felderítő módszerekben begyakorolt értelem teremtette.

Oroszországban ugyanekkor bolsevizmus van, amely a tizenkilencedik század ateista szcientifizmusának, a klerikális terrormódszerek fokozott alkalmazásának és az indusztrializmusról lemaradt népek desperát erőfeszítésének szövevénye. A századközép kettős világténye az atomfizika és a bolsevizmus. Poe és Gogol az önkényesen rögzített határokat szétfeszítette és a valóság megértésébe intenzívebb fogalmakat vezetett. Mégis Poe nyo280 mán a misztériumnyíltság egy neme keletkezett, amelyet nem lehetett többé nem tudomásul venni, Gogol nyomán az előbbinél is kevésbé átlátható homály. Gogol világából a szám rendező elve, vagyis a mérték hiányzik. Az atomfizika és a bolsevizmus viszonya nem szimmetrikus. A nyugati oldalon ugyan az értelem felderítő módszereinek bevetése példátlan eredménnyel járt, viszont a történet nagy kérdései megoldatlanok maradtak, keleten a

történetben eddig ismeretlen arányú és becsvágyú pszeudológia az emberiségnek csaknem felét ugyancsak példátlan katasztrófába sodorta. Poe kezdeményezése nyomán a valóságkutatás logikai módszere, de annak egzisztenciáléja is megváltozott. A kutató eljárás, amióta kaland lett, egyre inkább oly irányt vett, hogy kielégülését a kaland félelmetességében kezdte keresni és találni. A kísértetiesség Poe módszerének eredeti karakterisztikuma. A részleges misztériumnyíltságból származó félreértés. E kísértetiesség hovatovább aktív életellenes vonásokat vett fel, kegyetlenségében örömét lelte, és a kutatásban a steril indolencia egy neme kezdett dolgozni. A modern tudományittaság egzisztenciáléja, amely módszereinek alkalmazásában az életszentség értékeire nem hogy nem képes figyelemmel lenni, ellenkezőleg, következetesen az élet megkínzása a cél és a gyönyör. Különös, hogy e démoni krudelizmus a modern matézist 281

fontos aspektusaiban éppen úgy jellemzi, mint a természettudomány többi ágát, legfőképpen azt, amely a gyógyítás ürügyével dolgozik: az orvostudományt. Gogolnál az értelem eltévelyedése nem ilyen nyílt. Csicsikov holt lelkekkel üzérkedik, vagyis azt teszi, amit ezer éveken át a klerikális pszeudológia tett élő lelkekkel. E magatartás nem kísérteties, inkább bestiális, és nem módszeres, inkább hajmeresztően eszelős. Izgalom van itt is elég, mint Poe-nál. A szisztemetikus embertiprás atmoszférája, melyet Gogol azzal tesz intenzívebbé, hogy annak hétköznapiságát és indokolhatatlanságát is meg tudja mutatni, észbontó némaságba öntve, amely az orosz démont mindig jellemezte. Az ember kezdi érteni, hogy a bolsevizmus üvöltözése nem egyéb, mint a szuggesztív némaság egy neme, és a század közepén, mikor Oroszország világhatású békekampányt indított, ezzel mintha arra tenne kí-

sérletet, hogy diabolikus némaságát az egész földre kiterjessze. Az őrületnek pedig a hitetlen emberiség aligha tud ellenállni. Az atomfizika és a bolsevizmus germinális állapotában — mint rendezetlen értelem és kedély — Poe-nál és Gogolnál eléggé felismerhetőek. Poe után a módszer paroxizmussal párhuzamos életközöny, amely inhumánusan jéghideg teóriaizgalmában hiába deríti fel a valóságot látszólag mélyebben, mint ahogy azt előre 282 gondolni lehetett, steril indolenciája miatt tevékenysége egzisztenciálisan negatív. Gogol után a démoni a valóságkutatás alapja ez lett, és mivel a démonnak nincs száma, vagyis mértéke, e fogalomra épített aktivitás a bestiális diabolikának az emberi szellem egész területén nyílt utat biztosított. Két magasrendű kezdemény — nem egészen a kezdeményezők ártatlanságának következtében — a hitetlenség egy-egy változatává lett.

Isten veszélyei nagyok. A valóságkutatás nem ártalmatlan, és nincs nehezebb, mint a pszeudológiamentes értelem. Inota-Tiszapalkonya, 1951-1955.

64-ES CIKKEK

E tanulmányait Hamvas Béla az 1964-ben meginduló Látóhatár e. folyóirat felkérésére írta. A majd két évtizedes silentium után ez lett volna az első lehetőség arra, hogy ismét a nyilvánosság elé lépjen. A szerkesztők tematikai ajánlásai alapján irodalmi kritikákkal — egy-egy elfeledett vagy kevéssé ismert magyar író, költő bemutatásával — és a nyugati világban aktuális szellemi áramlatok kritikus hangvételű elemzésével jelentkezhetett volna. Az első cikk, Az egzisztencializmus után még megjelent, de a Kiadói Főigazgatóság akkori vezetője, Köpeczi Béla a további írások közlését nem tartotta kívánatosnak. A főigazgató ezzel az ítéletével Hamvas műveit további két évtizedre a hírhedt harmadik „T" — a tiltottak — körébe száműzte. A szerkesztő

AZ EGZISZTENCIALIZMUS UTÁN Tulajdonképpen, mint mondják, már Sartre sem tartozik a szorosan vett egzisztencialisták közé. Magatartása az egzisztencializmusnál nem annyira magasabb, mint inkább azon korszerűségben túlhalad. A régebbieket, mint Gábriel Marcelt, vagy Jean Wahlt, a magány izgalma jellemezte. Sartre állítólag csak kávéházban tud dolgozni, mint ahogy sokan csak nyitott rádió mellett tudnak aludni, és ez annál különösebb, mert nem jegyzeteket ír, hanem többszáz lapos igen jól megkomponált könyveket. Rejtély, hogy miképpen tudja gondolatait összpontosítani. Es aki e könyvekből csak egyetlen lapot is elolvas, a napi aktualitásoktól felajzott intellektussal találkozik. Sartre nem kívül áll, hanem benne úszik. Ennek az úgynevezett klasszikus egzisztencializmushoz már semmi köze. Később ezt a magatartást szituácionizmusnak nevezték el. Nem

szubjektív dialektika, vagyis nem kiáltás a pusztában többé. Az a határ, amelyen a két irány elválik, elég határozott. A szituácionista soha sincs egyedül. Nem problémákból indul ki, hanem konkrét helyzetben van. Minden jel arra vall, hogy a spontaneitást az előbbinél magasabb fokon kívánja likvidálni. Vagy ha úgy tetszik, szűkebb elméleti alapon kíván tervszerű életrendet kiépíteni. Ha nem is rögtönöz kevesebbet, rögtönzéseit jobban szervezi. Az egyet289

len adottság, mondja, a helyzet. Az a helyzet, amely nemcsak körülötte van, hanem ami benne a helyzet átvilágítására kész. Mert a szituáció fogalmának előnye, hogy abban a külső és a belső, nem úgy, mint az előbbieknél, amelyeknél a külső és a belső feszültséget és konfliktust jelentett, itt és ezúttal nem választható el. A szituácionista nem elméletekkel, hanem helyzetekkel számol. Az elmélet túlságosan doktriner. Viszont a szituáció nemcsak adottság. A szituácionizmust komolyan akkor alapozták meg, amikor fölfedezték, hogy helyzetek nemcsak vannak, hanem helyzeteket kreálni is lehet. Ha valaki csupán külső adottságokkal számol, legfeljebb reálpolitikus. A rangsorban mindenesetre alacsonyabb fokozat. A tudatos szituácionista helyzeteket szerkeszt, régebben bizonyos pátosszal azt mondták, teremt. Ilyen szerkesztett szituáció például a karrier. A karrier nem magától keletkezik, hanem azt

csinálják. A karriernek semmi köze ahhoz, hogy az ember képességeinek bevetésével, tanulással, munkával, szorgalommal és szívósan műve elismeréséért küzd, és a közösség ezt az erőfeszítést különböző privilégiumokkal megjutalmazza. Ez csak olyan obiigát közvélemény. Romantika, amely abban a hiszékenységben él, hogy a magasabb emberi érték feltétlenül magasabb megbecsülésben részesül (a jó diadalmaskodik). Az érvényesülés sajátos technikai eljárás. Hogy az 290 ember karriert csináljon, az a technika helyes, vagy helytelen alkalmazásától függ. Ez a technika nagyobbára minden területen azonos. Az ügyvéd vagy a lelkész érvényesüléstechnikája az újságíróétól, vagy a festőétől nem különbözik. Minden a helyzet felismerésén múlik, semmi egyeben. Mindig is így volt. A karrierhez tehetségre nincs szükség, mint ahogy igen sok karrier nem a tehetség elismerésén nyugszik. A művészet és az irodalom története azt látszik bizonyí-

tani, hogy jelentékeny művészek és költők, mivel a karriertechnikát nem alkalmazták helyesen, nem voltak képesek érvényesülni. Viszont igen nagy számmal érvényesültek olyanok, akikről később kiderült, hogy műveik értéke közepes, vagy még annál is kevesebb. A karrier számítás eredménye, amely tudja, hogy a szavaknak és mozdulatoknak, kapcsolatoknak és megnyilatkozásoknak milyen helyzeti értékük van, hol kell hízelegni, hol kell rágalmazni, hol lehet valaki szemtelen, ki előtt hódoljon meg. Mert a karriertechnikát csak kivételes esetben jellemzi az erkölcsi magatartás. Amint látszik, a spontaneitás ebből az életrendből meglehetősen eltűnt. Minden pillanatban (helyzetben) számolni, és csak számolni kell. Feltétel, hogy az ember morális előítéleteire ne legyen kényes. „A fejlettség magas foka, mondja Génét, hogy az ember megtanulja, miképpen szokjék le arról, hogy önmagára tekintettel legyen, és önmaga, vagy elvei iránt részvé291

tét érezzen." A karrieristának önmaga képességeiről nincsenek álmai. Amikor tehetsége számára kiváltságokat követel, azért történik, mert tudja, hogy ezen a jogon korlátlanul bármit követelhet. A karrierista mindig panaszkodik. Az előnyökből sohasem lehet elég. Tisztában van azzal, hogy a konvencionális közvélemény, ha azt hallja, hogy a tehetséget mellőzik, méltatlankodni kezd. A karrieristának erre a méltatlankodásra kell apellálnia. A korrekt karrieristának elméleti gátlásai sincsenek, és éppen ezért semmi sem áll tőle távolabb, mint valamely világnézeti elfogultság. Ahogy mondják: preokkupáció, vagyis valamely előzetes és tűzön-vízen át szilárd meggyőződés. Amit vulgárisán világnézetnek mondanak, az többnyire az embert valamely szituációban ért sokk eredménye. Oly megmerevedés, amely a karriert veszélyezteti. A karrier a szituáció szerkesztésére igen szép példa, és már csak azért is jellegzetes, mert nem álomkép és

nem káprázat, hanem tényleg szituáció. Jean Génét a negyvenes években induló szerző, akire mint a szituácionizmus egyik ősére szoktak hivatkozni. Génét egyik nagy szituációja az árulás. A szerzőnek az árulásról és általában a bűnös szituációról írt elemzéseit hiteleseknek tartják, mert Génét bűntényeket követett el, és börtönben is ült. A polgárság viselkedése az ilyen írók műveivel szemben az volt, hogy miközben megbotránkozott, titokban mohón falta, 292 és aztán letagadta. Ez még a naiv képmutatás korszaka volt. A szituácionizmusban ilyesminek semmi értelme, mert a képmutatás is helyzet, a bűntény is helyzet, az árulás is helyzet. A háborúban a német megszállás alatt és azután ennek a szituációnak rendkívüli aktualitása volt. Génét elemzései ebben az időben készültek. A meghatározás ez: az árulás súlyosabb bűntény, mint a gyilkosság. Első pillanatra úgy látszik, hogy az áruló valakit, vagy valakiket an-

nak a hatalomnak, amely neki is ellensége, kiszolgáltat, éspedig azért, hogy bőrét mentse, sőt esetleg előnyökben részesüljön. Az árulás azonban bonyolult szövődmény, amelyben hipokrízis, hazugság, csalás, megtévesztés, haszonlesés mind számba veendő tényező, és az immoralitásnak elég magas foka. Dante az árulókat a pokol fenekén helyezi el. Sartre azt mondja, hogy Génét célja kettős és ellentétes: az árulást igazolni kívánja, és az árulás iránt rémületet akar kelteni. Igazolni úgy, hogy a helyzetet a végső motívumokig át akarja világítani és meg óhajtja érteni, és így az emberi magatartások világába be kívánja építeni. Elrettenteni pedig úgy akar, hogy azt mondja: az árulónak igaza lehet, de ez az igazság minden igazságtalanságnál szörnyűbb. Igaza lehet, különösen a maga szempontjából és azért is, „mert a bűn az ő kultuszában igen magas érték". Ez „az igazság diabolikus imitációja". „Leküzdhetetlen 293

ösztön, rosszat tenni." Az árulás maszk, a társadalomból kihullott ember maszkja. Platánra hivatkozik, aki azt mondja, hogy az áruló a közösségre képtelen ember. Éspedig nem annyira beteg és nem annyira bűnös és nem annyira bolond, sokkal inkább korrupt. Génét elsősorban nem politikai árulókra gondol, hanem meglepő felsorolásokat tesz, mint amilyen ez: „az esztéta, a költő, a pederaszta". Mindenki, aki „kettős játékot űz". Mert az árulás nem helytelen szubjektív magatartás, nem objektív rossz külön, hanem mindkettő. Az áruló magatartása „a Rossz világvaló viszonyán múlik". Ezért mondja Génét, hogy az áruló a dezintegrált ember, vagyis valaki, aki nincs önmagával egy véleményen. „Az árulás erőgyűjtés, hogy az ember jogát a bűn elkövetésére minden esetben fenntartsa, és a Rossz világrendjében megnyugodjék." Valószínűleg ezen múlik, hogy az áruló nemcsak az egyik oldalt árulja el, hanem mind a kettőt, a lát-

szólagos ellenfelet és a látszólagos barátot is. Mindezek persze nem veszélytelen dolgok. Körülbelül harminc évvel ezelőtt az „írástudók" árulásáról beszéltek. A kérdésfeltevés elég pongyola volt. Mindössze arról volt szó, hogy az ember az egyik világnézetet a másiknak elárulja. A mű elvi síkon mozgott, és nagyon ügyelt arra, nehogy bárkit is megsértsen. Ma már az ilyen könyv még találó, sőt jelentékeny részeiben is elviselhetetlenül akadémikus. Azóta egy világhá294 borúval idősebbek lettünk. Az olyan szerzők hangja, mint amilyen Genét-é vagy Sartre-é, vagy a szituácionistáké, provokáló. De nemcsak az, hanem az is akar lenni. A gondolkozás attitűdje régebben abban tetszelgett, hogy tudományosan tárgyilagos. Ez a hang mintha jelentőségét elvesztette volna. És mintha már csak a hivatalos fórumok hangja lenne. Néhány évvel ezelőtt Genfben nemzetközi rendezésben gondolkozók és írók és művészek gyűltek össze, hogy a

„szorongás" (angoisse) tárgyát vessék fel. Az ankétra meghívtak olyan embereket is, mint Mircea Eliade, Bataille, Ansermet. A szorongás az egzisztencializmus egyik legfontosabb fogalma. Különös ellentét: száz éve egy hóbortos dán éhenkórász, aki szegényházban halt meg, és aki vicclapfigura volt, erről a szorongásról keserves könyveket írt, s ezt most Genfben előkelő személyiségek beszélték meg. A beszélgetés rendkívül kellemes és hallatlanul unalmas volt, mint ahogy lenni szokott, amikor forró gondolatok a hivatalos fórumokat elérik. Amikor valamely égető kérdést nemzetközi hírességek parlamentáris formák között illedelmesen tárgyalnak. Az ember leküzdhetetlenül érzi, hogy ez a probléma már nincs, sőt, ami ennél is fontosabb, a hang sincs. Lehet, annak van igaza, aki azt állítja, hogy a régebbiek és az újabbak között a legnagyobb különbség a hangban van. Az akadémikus higgadt volt; az egzisztencialista monologizált; a szituá295

cionista hang provokál és gyanúsít és bánt. Úgy beszél, mintha az embert kompromittáló tevékenység közben tetten érte volna. A közlés hangját általában a regényhang szokta meghatározni. Az egzisztencializmus korában a regénystílus lényege a vallomás volt. Ez a korszak Rousseautól a második világháborúig tartott. Ez idő alatt készült jellegzetes művek nagyarányú konfessziók voltak, vagyis pszichológiai alapon álltak. Mindenki gyónt. Még a tudós is, a filozófus is, a költő is. A magatartás ezek szerint antropocentrikus volt, vagyis a középpontban az emberi személy állt. Sokan azt tartják, hogy ez a hang nemcsak a legutóbbi korszakra volt jellemző, mert a konfesszió sajátos európai műfaj, csaknem kétezer éves, és a modern regény őse nem az eposz, hanem az önvallomás (Augustinus). Ez az a magatartás, amely a görög-római klasszikától a legmesszebb állott, és ez volt az, amely az antik formákat teljesen felbontotta és feloldotta.

Az egzisztencializmusban pedig ez á pszichologizáló önvallomás csúcspontját érte el. Az egzisztencializmusból a szerkezet is eltűnt, a mese is eltűnt, a dialógus is eltűnt, és nem maradt más, mint a véget nem érő konfesszió. A szituácionisták a lélektannal és az önvallomással minden kapcsolatot gyökeresen megszakítottak. Nagyon vigyáznak arra, nehogy antropocentrikusak legyenek. Az emberi személyt nem tartják többé fontosnak, a finomságokat és 296 árnyalatokat még kevésbé. Emberi személy helyzettől függetlenül nincs. Az egzisztencializmus főszereplője az emberi karakter; a karakter, mondja a szituácionizmus, sztereotip magatartás, amely abban a tévedésben van, hogy a helyzetek stabilak, és azok ismétlődnek. A közlés mintájára továbbra is a regény maradt, és ma is az, de lépten-nyomon E. M. Cioranra hivatkoznak, aki azt állítja, hogy a regény új formája Joyce Finnegan's Wake-je, ez pedig az „aszkétikus intel-

lektus terméke", „szünettelen meditáció", ahonnan mindennemű tárgy, esemény eltűnik, mert a cél a reconquéte des priviléges du delire, vagyis: az önkívület kiváltságainak visszahódítása. A szituáció nem pszichológiai, de nem is külső adottság, hanem az egyiktől is, a másiktól is független úgynevezett hard fact, szilárd tény, mint Bertrand Russell mondaná. Sem külső leíró módszerrel, sem lélektani analízissel ez a tény nem érthető. Szociális és pszichológiai és gazdasági és történeti és morális tényezőket mindenesetre számításba kell venni, de ezek a tényezők a szituácionizmusban átértékelődnek, és soha az egyik tényező a többit nem nyomhatja el. A helyzet mindig egész. A helyzet a szilárd tény, amely semmiképpen sem kerülhető meg. A helyzet tudatában lenni annyi, mint „az elérhető tudat legmagasabb fokán élni". A pszichológia reflexív én-tartalmakkal foglalkozik, ezért a szituáció ezzel a módszerrel nem átvilágítha297

tó. A külvilág-belvilág szembeállításának értelme megszűnt. De ugyanúgy megszűnt az ész és az intuíció szembeállításának értelme. A szituáció „folyékony struktúra", amely állandóan változik, de a szövevényben minden elem minden pillanatban jelen van. Az egyoldalú helyzetelemzésekről azt állítják, hogy azok misztifikációk. Nincs többé önvallomás, nincs antropocentrizmus, nincs lélekelemzés, nincs karakter, jellem, személy, én. Mindez a helyzet tényezője, és az egymásra és az egymásból következő helyzetek hömpölygésében az ember akadálya, vagy ösztönzője. A cél pedig nem az, hogy az ember valamely szituációt végre elérjen, és ott megnyugodjék, mint például a karrier esetében, ha a karrierista beérkezett, és a kiváltságokat megszerezte. A szituácionista célja, mint tanítják, az önrealizálás. Mindenki olyan szituációban van, mint amilyet tudatának fejlettségével a maga számára meg tudott valósítani. A szituácionistát

olyan kérdések foglalkoztatják, mint amilyen, tegyük fel, a szabadidő. A gondolkozásnak ez az iránya nem is alakulhatott volna ki vándor népeknél, sem mezőgazdasági civilizációban, sem tengerészek között, sem hódítóknál. A szituácionizmus a modern, magas fokon iparosított világváros terméke, ahol a reggeli, a déli és az esti eseményekben a sajtó és a rádió újabb és újabb szituációkról számol be, alig belátható szövevényben. És ebben a világvárosban az át298 laghelyzet a hétköznap. Ez a betonszürke és motor-monoton szituáció. A szabadidőnek azért van olyan rendkívüli jelentősége, mert a hétköznapokon kívül áll, mint fellélegzés a hajsza közepén, amikor szóhoz jut valami, ami az ember számára még a metropolisban is fontos. A szituácionista, úgy látszik, nem vetette le teljesen azt a kultúra ellen felvett bőszültséget (ragé contre la culture), ami az indusztrializmus korának emberét annyira jellemzi. Ez mindenesetre

szentimentalizmusra vall —, és az is, hogy imádja azokat a napokat, amikor semmi dolga sincs, és esetleg reggeltől estig a televízió előtt ülhet. A hétköznap kényszerhelyzet, és ennek nyomása alól a szabadidő felszabadulást jelent. A szituácionisták foglalkoznak azzal a gondolattal, hogy a hétköznapot forradalmasítsák, és az ember életét a szabadidőre konstruálják meg. Ebben a tervezésben a játéknak és a művészetnek igen nagy szerepet szánnak. A játék az a helyzet, amikor az ember életét befolyás nélkül építi. A művészetről pedig azt állítják, hogy az a lehető legszélesebb mértékben szekularizálandó. Meg kell valósítani, hogy a zene, a festés, a szobrászat, a költészet ne legyen többé a kiváltságosak mestersége, hanem mindenki, aki csak akar, művész lehessen. A művészet ugyanis az a foglalkozás, amelyben az ember a hétköznaptól a legtávolabb áll, és a művész az, aki művészetében a szabadidőt a legmagasabb fokon realizál299

ja. A művész „élő időben" tartózkodik. Mindig a jelen pillanatban. Mert a szituácionista a jövőt tagadja. Ami azt jelenti, hogy a jelenre esküszik. A jövő, mondja, teljes egészében benne van a jelenben, mert abból kel ki. Semmit sem holnapra halasztani. Semmit sem elkenni azzal, hogy majd az unokák. A szituációt mindig az jellemzi, hogy most. Ami nem aktuális, az a számítás körén kívül fekszik. Az olyan szituácionisták, mint Henri Lefebvre, André Frankin, vagy Isidore Isou helyzetszériákról is beszélnek. A széria kapcsolatban áll a helyzetek tervezésével, de semmiképpen sem áll kapcsolatban azzal, amit általában jövőnek szoktunk nevezni. A helyzetszériák kiszámítása külön feladat, magasabb szituácionista műveletek eredménye, felsőbb kalkuláció; amely a pillanatnyi aktuális szituációban levő lehetőségek kibontásán múlik. A szituácionista nem szólista művész, aki önmagát hangszerén eljátssza, sokkal inkább kar-

mester, aki helyzetében levő lehetőségeket meghangszereli, és azt mint életének sokszólamú szimfóniáját vezényli. A szituácionista büszke arra, hogy tulajdonságainak nincs kiszolgáltatva. Mindig van találata. Mert nem róla van szó, hanem a helyzetről, melynek tudatosítása magasabb feladat, mintha csupán sajátmagát kellene tudatossá tennie. Ha a szituácionista a kultúra ellen bőszültséget tanúsít is, ez távolról sem jelenti, hogy az egé300 szét, amíg fennáll, le akarja rombolni. Az újat, mindig az újat. Az új fogalmának meghatározása természetesen komoly szituácionista feladat. Az irányzat új várost követel, új urbanitást, új építkezést, új házakat, üvegtetővel, hogy a csillagokat és a felhőket az ember szobájából lássa. Nagy lépés a „kozmikus realizmus" felé. A házak forgathatók legyenek. A tudat és a cselekvés mértékét az ilyesmi gyökeresen megváltoztatja. A szituácionista nem szégyelli álmait. Többen új

városok szerkesztésével foglalkoznak. Beszélnek „bizarr" negyedről, ahol a „boldogok" élnek, vagyis akik az élet örömeiben kívánnak elmerülni; az „előkelő" és a „tragikusak" negyedéről, itt laknak a „gyermek bölcsek"; a „történet" negyedéről (múzeumok, iskolák könyvtárak); a „hasznosság" negyedéről (kórházak, áruházak); sőt beszélnek a „bűnösök" negyedéről is, mert ezek nélkül valódi urbanitás nincs, és egyébként is, a rendőrség foglalkoztatását biztosítani kell. A lehetőséget a gonosz erők számára is meg kel nyitni. A városokat számunkra megfelelő helyen kell építeni. Gilles Ivain nem elégszik meg a földgömb geológiájával, új térképeket konstruál, amelyen a várost a tengerpartra helyezi el, ideális öbölben. Az öböllel szemben kellemes szigetet tervez, a közvetlen környékre folyót, félszigetet, dombokat, hegységet, vulkánt, és a tájban az ember szirteket, dűnéket, gleccsereket, tavakat, erdőket, fennsíkokat, mocsarakat, sivatagot talál, 301

és a szerző még az oázisról sem feledkezik meg, ahová mindenki szabadidejében kirándulhat. G. E. Debord a kulturális forradalom téziseit írásba foglalja. Részletesen megbeszélik a preszituáció kérdéseit. Ellenőrzést kívánnak gyakorolni a technika új vívmányai, főképpen a kondicionálás új módszerei fölött. Magától értetődik, hogy a szappanok illata fölött is. Asger Jorn a szituácionisták lényegesebb megnyilatkozásait kötetbe gyűjtötte. A könyvből megállapítható, hogy az irányzat két régebbi iskola, a Bauhaus és a szürrealisták ellen irányul, illetve a két irányzaton kíván túllépni. A Bauhaus iskoláját teljesen elveti. A Bauhaus Piet Mondriant, az absztrakt festőt „a korszak legnagyobb realistájáénak nevezi, aki „elérte azokat a formákat, amelyek szüntelenül jelen vannak és szüntelenül reálisak". Ez az „abszolút realizmus". A szituácionisták e felfogást nem fogadják el, mert az időt megállítja, és a világot

mozdulatlanná teszi. Mondrian és a Bauhaus egész magatartása „félelmetes kártékony". A másik világforma építő irányzat, amelynek a szituácionizmus hadat üzent, a szürrealizmus. A szürrealizmust meghaladottnak és a radikalitás szempontjából nem kielégítőnek találja. A szürrealizmus távolról sem felelt meg annak a várakozásnak, amelyet hozzá fűztek: túlságosan hamar kimerült, és időszerűségét elvesztette. Kiderült, hogy a szituációt nem helyesen szerkesztette 302 meg. A szürrealizmus abban a hiszemben volt, hogy a forma a látszat, holott éppen az ellenkezőleg: „a látszat ma a forma ellentéte". A szituácionizmusnak nincsenek festői vagy szobrászai, költői vagy muzsikusai, ennek ellenére vallja, hogy „a kultúrának fundamentuma a művészet". Ebből a szempontból igen hasonlít az angol prerafaelitákhoz. A szerzők Ruskint és Morris-t valóban elég sűrűn idézik. Amivel különös ellentétben áll Asger Jóm könyvének végén

az a fénykép, amelyet egy kongói csimpánzról készítettek, miközben a majom a festővászon és a tubusok között ül, és ecsetjével a vásznon pancsol. Van olyan szituácionista, aki a véletlent egyszerű valószínűségi alapon kiszámíthatónak tartja. De van olyan is, aki a véletlennek szabad aktivitást kíván biztosítani, mondván, hogy a véletlen kiszámíthatatlansága a szituációnak külön faszcináló jelleget nyújt, és ennek izgalmát nem szabad elszínteleníteni. A tudatosság, korrektebben szólva a lélekjelenlét az, ami a szituácionizmusban a legnagyobb pozitívum, és ez a lélekjelenlét semmiféle szituációban nem jut olyan átütő szerephez, mint éppen amikor a szituáció abszolút hazárd. Ez a játék titka. A véletlent a helyzetszériákba feltétlenül bele kell tervezni. Ez a szituácionizmusban ugyanaz a jelenség, mint amit a modern elméleti fizika saját területén valószínűtlenségi mozzanatnak nevez. 303

JEAN GRENIER ÉS AZ INEGZISZTENCIALIZMUS Jean Grenier tanár volt az algíri egyetemen. Neve a közérdeklődésbe akkor került, amikor tanítványa, Albert Camus a Nobel-díj átvételekor stockholmi beszédében azt állította, hogy a díjra tulajdonképpen nem ő, hanem mestere lett volna érdemes. Ebben a kijelentésben különös, szeretetre méltó arányban áll a szerénység és az igazság. Camus műve kétségtelenül mutatósabb, de a szerző korai halála miatt töredékes maradt, kiéretelen és elhamarkodott. Camus tehetségesebb volt, de tudjuk, hogy a tehetség magasabb fokon éppen olyan hátrány lehet, mint amilyen előny alsóbb fokon. Amit Grenier ír, az kivételesen és teljesen kiérett. A legeslegelső vonás, ami Grenier-re igen, Camus-re egyáltalán nem érvényes, hogy semmiféle divatos áramlatnak nem esett áldozatul. Grenier egyike azoknak a még újabban is

elég ritka gondolkozóknak, akik a reneszánsz naivitását többé nem fogadják el, és nincsenek abban a hiszemben, hogy a világ a görögökkel kezdődött. Ez az Európán kívüli és Európa előtti tájékozódás egyre követelőbb lesz, miután a népek és a civilizációk emberség méretű összeolvadása ma már teljes folyamatban van. Grenier sajátos érdeklődési területe a Mediterrán medence világa. A görögökön és a rómaiakon kívül 304 azonban ezen a földrajzi folton az őskori és az ókori civilizációkat, de később Alexandriát és az arabokat, sőt még azon túl Perzsiát és Indiát és Kínát is felöleli. Úgy látszik, ahhoz, hogy az emberiség egybeforrjon, szükség van olyanokra, akik az egész emberiség lehető teljes múltját asszimilálták. Már csak azért is, mert mindaz, ami csupán európai, az egészhez képest provinciális. Döntő kérdésekben Kant, Fichte, Comte, Spencer ilyen körülmények között alig jelent valamit, és ezzel szemben az arab, a hindu, a kínai

gondolatnak jelentősége egyre nagyobb. Akinek tájékozódása ilyen széles, nem fog olyan áramlatokba tévedni, mint amilyen a XX. század egzisztencializmusának legnagyobb része. Grenier álláspontján éppen inegzisztencializmusnak nevezi, nem mint doktriner irányzatot és rendszert, inkább mint amely a modernizmus e trendjével homlokegyenest szemben áll. Semmi sincs tőle távolabb, mint az a szubjektív önkény, amely a Sartre-, részben Camusféle szabadságfogalom, amelyről azt hirdetik, hogy a szabadság alapállását végre valahára megtalálták. Szabadság? „Teljes szabadság csak annullált világban van". Mi emberek értékek között élünk, és értékeinket nemcsak a múltból kapjuk, hanem értékeket tetteinkkel és gondolatainkkal állandóan teremtünk is. Ezért hétköznapjainkban a legfontosabb nem is az, amit szabadságnak neveznek, hanem az értékek betel305

jesítése. Mert szabadság csak az értékek iránti teljes indifferencia árán lehetséges. Ilyesmi nagyon ritka. A fennálló és meglevő értékekkel szemben a magatartás sohasem lehet a teljes tagadás. Egyetlen gondolatunk és szavunk és tettünk sem képzelhető el valamely értékkel szemben tanúsított kompromisszum nélkül. Fölöttünk értékeink döntenek, ezek pedig megkötnek, nem pedig felszabadítanak. Pás de liberté avec des valeurs. Nagy embereinket nem azért nevezzük nagyoknak, mert szabadok voltak, hanem mert életértékeket teremtettek. Az inegzisztencializmus ezek szerint nem hazárdjáték, mint az egzisztencialistáké volt, hanem konkrét és szolid bázis. Az az előnye mindenesetre megvan, hogy amíg az előbbi elképzelhetetlen bonyodalmakkal jár, ez minden helyzetre hallatlanul és azonnal alkalmazható. Az igazság pedig, mint a szerző mondja, nem a

patetikus színpadiasságban, hanem a mindennapiságban nyilatkozik meg. És nem az észbontó tevékenységben, ami Európára mindig oly jellegzetes volt, hanem a túlaktivitástól való mértékletes tartózkodásban. Különös, mondja Grenier, hogy Rómában e dühödt aktivitásnak oly sok temploma volt: tisztelték, mint Agenoritát, mint Marcidt, mint Stimulát, mint Strenuát, a nyugalomnak viszont egyetlenegy kis kápolnáját ismerték. Indiában és Kínában pedig pont 306 fordítva: a templomok többségében a nirvánát tisztelték (Kínában a vuveit). Mialatt az egzisztencializmus egyik fő fogalmát, a szorongást (angoisse) százan és százan fejtegették, Grenier a kérdést egyetlen mondattal intézi el: a szorongás nem egyéb, mint a tisztaság másik oldala, azé a tisztaságé, amely „érintetlen, és minden nap új". Vagyis Grenier ugyanazt mondja, amit Goethe: Das Schaudern ist dein bester Teil. — ami az emberben szorong, az éppen a

legjava. Ez az elintézés nem csak megnyugtató és nem csak szép. Elkötelezettségek közepette élünk. Ezért van sorsunk. Ezért vagyunk kiszolgáltatva. Ezért van szerencsénk, vagy nincs, ezért van törvény és van valószínűség és van véletlen. Ezért van magatartásunk és karakterünk és alkatunk és van környezet és átöröklés. De ezért van szembenállás és tagadás és lázadás: a környezet ellen, a világrend ellen, a kényszer és a sors ellen. Az az élet, amely az elkötelezettségeket maradéktalanul elfogadja, és önmagát azoknak kiszolgáltatja, természetesen visszavonhatatlanul banális. De aki fellázad, még nem szabad, mert szabadságot csak az érték megvalósítása útján nyer. Aki a korral szemben áll, és vagy a régi visszaállítását követeli, vagy az abszolút újat sürgeti, szintén lázad. „Általában a meglevő rendet tartom fenn, mondja Descartes, kivéve egyetlenegy ponton, amelyen forradalmár va307

gyök". Aki szabad akar lenni, annak az elkötelezettségek minden alakjából ki kell lépnie, fel kell számolnia karakterét, nem szabad alkalmazkodnia, de ellenállnia sem, meghódolni sem, lázadni sem és önmagát sorsán kívül kell helyeznie. Ilyen törekvés is van. Sajátságos, hogy az ember az a lény, „aki létével sohasem elégedett". Mintha a szabadságösztön ennek az elégedetlenségnek kitörése lenne. „Szabadság az, amikor az ember nem nyugszik bele abba, hogy az, aki, hanem az is lenni akar, aki nem ő." „A szabadságnak sem a természet, sem a társadalom nem határ." „A szabadság tulajdonképpen a tett a semmiben?" Emberfölötti? — „Ez az a valami, amelyben az ember mégis szabadabb lehet." Ahhoz, hogy az ember szabad legyen „minden igenről és nemről le kell mondania". Elkötelezettséggel (engagement), szabadság nincs, csak minden elkötelezettség feladásával (degagement). „A szabadság igénye nagyobb, mint amit

a világ az embernek nyújtani tud". Úgy látszik, ez az, ami a történetben dolgozik, amikor az ember fejlődésről beszél, ez a hajtómű, ez a sajátosan emberi. „Minden élőlény közül csak az ember képes arra, hogy önmagán túllépjen." Mint bizonyosság és mint kísértés. íme az ellentét, amit Jean Grenier felállít. Az értékeknek elkötelezett ember, aki szükségszerűen a természetben és a társadalomban, törvények alatt, az átöröklés szabályai szerint, al308 katában és karakterében él, és fenntartja magát azzal, hogy értékeket követ és alkot: és az ember, akinek ez a világ szűk és kicsiny és kevés és unalmas és elégtelen, aki nem akar elmerülni a tevékenység felőrlő mindennapiságában, hanem meg akar nyugodni a véglegesben, egy korlátlan teljesülésben és a felszabadultság tökéletességében. Az antagonizmus világos. Minden jel arra vall, hogy az érett embernek az összeütközést végig kell vinni. „Egyetlen lépést sem te-

hetünk szenvedés nélkül". Az értékek biztosítását éppen úgy fenn kell tartani, mint a határtalan szabadságösztön kísértéseit. Ha a törvény világában, a természetben és a társadalomban az értékeket fenntartom, nem vagyok és nem lehetek szabad, mert „nem én vagyok, aki választok, hanem engem választanak". Viszont lényem emberi voltát az dönti el, hogy milyen szabadságigényem van, és a meglevő határokat mennyire tudom önmagukon túlfeszíteni, és ezzel a megújulás erői számára magamat megnyitni. Grenier nem csinál titkot abból, ha az értékek világát tiszteli, ha az értékek megtartását kötelezőnek is ismeri el, a szabadság oldalán áll olyan értelemben, ahogy a szabadságot imigyen értelmezi: Természet, aki soha nem teszel különbséget lény és lény között, és akinek a nappal és az éjszaka egyenlő, add, hogy az embereket úgy nézzem, 309

mint a rovarokat, és a rovarokat, mint az embereket, és az egészet, mint a Semmit, szabadíts meg a rossztól, vagyis attól a hittől, hogy valami elvetendő; szabadíts meg a jótól, vagyis attól, hogy valami érdemes a vágyódásra, az irigylésre, a féltékenységre, a kívánságra és a kevélységre, add nekem a szelek szabadságát. 310 LÁZÁR MIKÖZÖTTÜNK Jean Cayrol résztvett a francia ellenállási mozgalomban, a németek elfogták, és koncentrációs táborba zárták. Három évet töltött itt, és amikor visszatért, nem testes emlékiratot adott ki, mindössze kis füzetkét. A műnek a halottaiból feltámadt Lázárról azt a címet adta, hogy Lázár miközöttünk. A könyv nem regény, inkább esszé. Az esszé a tájékozódás műfaja, tartalma az érzé-

kenység növelése. Cayrol érzékennyé kíván tenni olyan ember iránt, aki a koncentrációs táborból támadt fel, és most itt él miközöttünk. Lázár Európában azelőtt nem élt, vagy ha élt is, különös egyéni sors volt. Most egyszerre sokan lettek. A történet, úgy látszik, újabb és újabb életalakzatok teremtésében kifogyhatatlan. Az alakzatok többnyire nem kellemesek, ahogy a történet maga sem túl kellemes. Az első világháború után ilyen volt az emigráns. Sajátságos, hogy az emigráns lényében a nyelvnek, a vallásnak, az osztálynak, a világszemléletnek aránylag milyen csekély szerepe volt. Ausztriában, Svájcban, Németországban volt eset, hogy egy szobában is igen meleg barátságban élt szerb, olasz, orosz, magyar, szélsőséges bal és jobboldali munkás, polgár, arisztokrata. Csak egyetlen valami kötötte őket össze, és ez az, hogy mindnyájan emigránsok voltak. Sorsát mindegyik életének igazsága nevében vállalta. Persze 311

igazság és igazság között lényeges különbség volt, de az emigráns erről a különbségről nem látszott tudomást szerezni. Az első világháború alatt és után egyre gyakoribb lett az az ember, akinek később az „elidegenült" nevet adták. Ez a sajátságos figura ezrével élt itt miközöttünk, sőt a frontot járt katonák között alig volt olyan, akit e járvány ne érintett volna meg. A frontkatona valamely okból, sebesülés, vagy betegség, vagy szabadságolás következtében hazakerül és ahelyett, hogy a békés polgárságban megnyugodna, a társadalommal ellenséges viszonyba kerül. A válság első oka sohasem derül ki. Ez az elidegenedés, vagyis a nem-alkalmazkodás, de különösképpen nem a frontkatona hibájából. „Ez éppen az, ami figyelemre méltó. Mintha a hiba a hétköznapi társadalom romlottságában lenne és ez a frontkatona számára kibírhatatlan." Újabban ezt a helyzetet Camus használta ki az Etranger-ben (Az idegen). A katona a békét, vagyis ezt a békét, végül is a kor-

rupt békét, ezt az alacsony és mocskos opportunizmust, amit békének hívnak, nem tudja elviselni. A megoldás végül is, hogy a katona frontszolgálatra jelentkezik, szabadságát megszakítja, és önként visszatér a lövészárokba, ahol rosszabb, de legalább nincs béke. Az alakzat először Barbusse Tíízében jelent meg, később sok száz alakban ismétlődött. Az I. és II. világháború alatt és után ezek az „idegenek" az utcán ezrével járkáltak és megtöltötték az idegszanatóriumokat. 312 A húszas években, amikor már régen béke volt, megtörtént, hogy Kárpátalján négy vagy öt férfit találtak, akik hazulról eltávoztak, a hegyek között lövészárkot ástak és ott éltek, rendes őrséget tartottak, járőrbe mentek, kondérban főztek, mintha tábori őrsön lennének az erdő szélén, a völgy fölött. Parancsnokuk valami tanító volt, a többi mesterember, iparos, és volt közöttük színész is. A polgári békét nem bírták ki, inkább kimentek a behavazott hegységbe, ahol gö-

dörben dideregtek, és évekig ott éltek. Az elidegenedésnek különös típusa a disszidens. A disszidenst a régebbi emigránssal nem szabad összetéveszteni. Az emigráns jellemvonása volt, hogy valamely társadalmi igazság mellett helytállt. A disszidensek túlnyomó többsége viszont azért disszidált, mert egyéni becsvágyában magát akadályozva érezte. A kettő között levő különbség az, ami a politikai elnyomás következtében a rabságérzet, és a ki nem elégült érvényesülésvágy között. Az emigráns lényének javát otthon hagyja, és az emigrációt száműzetésnek, sőt börtönnek tekinti: a disszidens külföldön azt hiszi, hogy a korlátlan érvényesülés világába lépett. Ezért a disszidens karakterében nem változik, és nem változhat meg, bárhová megy, ugyanaz marad, és ugyanazt csinálja, az egészet egyszerű helycserének és körülménynek tekinti. Ez a külső disszidensre vonatkozik. De a bel-

ső disszidens sem lényegesen más. Nem politikai drámában él, és magatartása az igazság nevében nem ellenállást jelent, mindössze duzzogást és sértődött félrevonulást. De a belső disszidens esete súlyosabb, mert a társadalomból kivonult, mégis benne él. Itt van, és nincs itt. Tudathasadásos ember, mondaná a pszichopatológus. Lázár, a halál kapujából visszafordult ember az előbbieknél komolyabb és drámaibb történeti sors, és általában azt állítják, hogy a koncentrációs évek megrázkódtatásából meggyógyulni tulajdonképpen nem is lehet. Ezért mondja Cayrol, világunk ma nagymértékben univers concentrationnaire, vagyis koncentrációs világegyetem. Ennek a világnak lényeges vonásait az ember a táborból hozta magával, és az egész társadalmat inficiálta. Az elidegenedés. Az ember csakis azért, hogy a tábort kibírja, kénytelen volt magából az emberit gyökerestül kitépni. Az elidege-

nedés életkényszer, csak hogy a körülményeket el tudja viselni. „Elfelejteni mindenkit, aki számára valaha is drága volt ... eltaszítani minden gyengédséget... a szeretett ember iránt teljes közöny ... tökéletes elzárkózás minden rokonszenve elől... a személyiséget és a társas kapcsolatokat levetni". A lágyság, a kedély, az együttérzés oly szenvedésre teszi alkalmassá, amit többé nem képes vállalni. Teljesen magába kell zárkóznia, érzéketlenné kell lennie, végül is a humá314 numtól el kell idegenednie. Semmi sem nehezebb, mint ebből az elidegenedésből visszatérni, és a társdalomhoz újból alkalmazkodni. A koncentrációs táborban egyet nem tudtak megtiltani. Annak ellenére, hogy a kápó azt mondja: „íme, itt nincs szerelem, nincs szeretet, nincs barátság: ennek a helynek sikerült mindezt elnyomnia". Sikerült. Biztos. De egyet nem tudott elnyomni, az álmokat. Ez is biztos. Az álmok szabadsága nem vehető teljesen komolynak, vi-

szont az internált kényszerhelyzetben nem válogathat. Az álom az a hely, ahol még szabad lehet. Álmain keresztül az ember a realitás oly színvonalán élő lényével lehet kapcsolatban, aki minden pillanatban teljes tudtában van annak, hogy az igazság kinek az oldalán áll. Ez persze nem vigasztalás. A tudat a kápóéval azonos. Mert a kápó tudja, hogy gonosztevő, sőt igen magas fokon az, hivatásos gonosztevő, és mert ezt tudja, képes oly kegyetlen lenni. Nincs szörnyűbb, mint ha az embert gyilkosságra hatalmazták fel. Az internált is tudja, és mert tudja, szenved olyan elképzelhetetlenül. Igaza van, de az igazság nem menti meg. Ez a koncentrációs világegyetem sajátsága: az igazságtól elhagyatva lenni. És ami ugyanaz: az igazságta". De ilyen ember ma ritka. Mintha nem én gondolnám álmomat, hanem az gondolna engem. Ahogy Michaux írja: engem az élet álmodik (la vie me réve). 315

A koncentrációs táborban a szocialitás megszűnik. A kápónak igaza van, itt nincs szeretet, barátság, szerelem. Közösség sincs, az emberek egymással nincsenek semmiféle kapcsolatban. Csak hogy szenvedésüket csökkentsék, mindennemű érzékenységet kénytelenek megszüntetni. Az érzékenységről tudjuk, hogy igazán nem az fáj, ha engem bántanak, hanem ha feleségemet, gyermekemet, szülőmet bántják. Az embernek önvédelemből magát a társadalomból ki kell tépnie. A koncentrációs tábor semmiféle közösségi alakulással nem hasonlítható össze: ez itt a negatív társadalom. A rabságban nincs többé szocialitás, csak a szolgaságban való sínylődés. Mindenki csak sajátmaga, személytelenül, valamely apparátusban, olyan elem, amely a többivel nem kapcsolódik. Cayrol azt állítja, hogy a táborban ennek így kell lennie, mert a táborban nincsen szabadság. Ahol nincs szabadság, ott nincs szocialitás. Csak apparátus van.

A szeretet, a viszony, a szimpátia a létezés felületét, és ezért a kapcsolódás felületét is növeli. Az ember minél szabadabb, annál tágabb, és annál szorosabban nő össze a többivel: minél nagyobb rabságban él, kénytelen annál inkább magát a többitől különválasztani. Csak szabad ember alkot igazi közösséget: a fegyház nem társadalom. Nem is olyan különös, hogy a koncentrációs táborok álmai túlnyomó többségben roppant ho316 rizontú és nagy távlatú tájak, beláthatatlan fasorok és hegységek, mezők és tavak. A víz, igen, a víz. Gyakori a véget nem érő utazás vonaton, gépkocsin, vagy hajón. A táj hihetetlenül szuggesztív tud lenni, mintha az egész kozmosz nyitva lenne, főképpen horizontálisan. Az atmoszféra mintha sóvárgást lehelne. És mintha ez lenne a valóság. Az lenne, hogy elindul és senki sem áll útjába. Ez az a másik realitás, az internált igazi realitása, nem a hétköznapoké (bizonyos tekin-

tetben időn kívüli), nem az ismert események szüntelen ismétlődésében fogvacogtató pánik, hanem a másik, az önmagából kivetkőzött paroxizmus, amelynek következménye a felfokozott magány, amely az embert a másik számára áthatolhatatlanná teszi. Cayrol azt mondja, hogy a táborban a művészetnek csaknem semmi jelentősége nincs. A táborban nemcsak terror van, hanem barbarizmus is. A regények és az elbeszélések elviselhetetlenek, a versek nem kevésbé. A festménynek hatása alig van, sokszor még komikus is. Az ember a „zenei foszlányok varázsa nélkül" él, nem zsong fülében semmi, még Mozart sem, még Bach sem. Nem marad más, mint az álom, az a „tilos és természetfölötti" légkör. Megdermedve. „Az ember álmába kövülten él." Az álomban azonban, mint Gerard de Nerval mondja, az ember nem látja a napot. 317

RUDOLF KASSNER UTOLSÓ MŰVEI Rudolf Kassner nyolcvanegynéhány esztendős korában, néhány évvel ezelőtt meghalt. Rilke honfitársa, kortársa és barátja volt, életének utolsó tizenöt évét száműzetésben töltötte, és könyvei Svájcban jelentek meg. Az első háború előtt egy-két tanítványa Magyarországon is akadt, de aztán a történet viharaiban ezek megtagadták, viszont azzal, ami bennük szépség és nívó maradt, később is Kassnernek tartoztak. Német nyelvterületen sem vált soha divatossá. Nyugodtan kizsákmányolhatták, meg is tették többen anélkül, hogy a forrást megnevezték volna, gondolataira még tudományos diszciplínákat is építettek. Csupán kevés nemzetközi, főként francia és svájci olvasója volt, de ezeknek szeme felragyogott, ha a könyvesbolt kirakatában az új vékony esszékötetet meglátták. Mintegy harminc művet írt, az első ezek között a tizenkilencedik század angol költőiről készült

már csaknem olyan érett és kész, mintha az utolsók közül lenne. Kassner, mint Tilke, nem volt kritikus, vagy inkább kritikáját nem kifelé, hanem önmaga felé fordította. Csodálni szeretett és dicsőíteni és hódolni. Rühmen, das ist's, mint az egyik Orpheusz szonett mondja. Utolsó köteteiben Kassner leginkább Goethét csodálja. Goethe megingathatatlan egészségét és apollói lényét. Azt a valamit, amiről Kassner jól tudja, hogy nem az 318 utolsó cseppig valódi, de ez talán még több, mert már nem természet, hanem stílus. Goethéből hiányzik minden törés, úgy is, ahogy az hiányzik az olümposzi egzisztenciából, de úgy is, ahogy az hiányzik a német kisvárosi polgárból, aki, ha Beethoven-szonátát hall, fülét befogja. Persze aztán már a polgár is megtanulta, hogyan kell Beethovent hallgatni, anélkül, hogy meghallaná, megtanulta, hogyan kell még könyveket is írni róla —, és Dosztojevszkijről és Van Goghról. Kassner Goethét csodálja azzal együtt, hogy Goethe Bee-

thoven-irtózatban szenvedett. Dosztojevszkijt olvasva biztosan rosszul lett volna. Goethét fenntartás nélkül csodálja, a problémátlan, átlátszó, a napszemű, a mértéket tudó és ismerő és betartó, a kiegyensúlyozott Goethét, aki ugyan azt mondja: „az embernek időnkint önmagát földig kell rombolnia", de ebben a lerombolásban oly kevés irigység volt, oly kevés ressentiment, komplikáció, pszichológia, önvád, viszont oly sok báj és fény, béke, polgárság, Olümposz, mérték, arány, tapintat, hogy láttára az ember végül is alig tehet mást, minthogy csodálja. „A másik ember fölött áhított hatalom gyakorlatának halvány kívánsága nélkül", mint Kassner mondja. Saját rongált voltát senkin sem akarta megbosszulni. Minden önhazugsága ellenére tiszta. A személyiség geometriai zártsága, de ugyanakkor a végtelenség felé való nyitottsága, ez a kettősség, az életválság, amelybe oly sokan tönkrementek, Goethe kettős dicsősége. 319

Rudolf Kassner, mint egyik utolsó könyvében írja, kora gyermekkorában súlyos betegségen esett át. A betegség következtében élete folyamán mozgási defektust volt kénytelen elviselni. Ez a sors távolról hasonlít ToulouseLautrec-ére. A testileg nem ép ember felfokozott érzékenysége. Csodálat aziránt, aki teljesen szabadon mozog. Kassner művében töretlen. Egyetlen és egyenes folyam. Nem állapítható meg, hogy melyik művét írta előbb, melyiket később. Amikor először megszólalt, már készen volt. Az angol költőkről szóló első műve bármelyik kései kötettel összetéveszthető. De ez a töretlenség egy a kezdetben lezajlott törés után épül ki. Azt mondja, hogy számára az élet nem az első, hanem a második utazás (Die zweite Fahrt). Már a törés után. A földig való lerombolás után. Feltépve lenni. Mert a törés az embert feltépi. A feltépettek, mint Beethoven és Dosztojevszkij és Van Gogh. Kassner azért csodálja Goethét, mert

ha önmaga feltépi, a seb oly gyorsan beheged, és egészségesebb, mint valaha volt. Persze azt is tudja, hogy Goethe az ilyesmiben hallatlanul óvatos volt, nem szerette, ha valami nagyon fáj. Csak egy kicsit, nehogy baj legyen belőle. A mérték örömében élni, és ugyanakkor tépve lenni. Ezért a zártságot és nyíltságot egy időben nevezi Kassner valószínűleg legszebb és legjelentékenyebb könyvében, a Zahl und Gesichtben a szám és az arc feszültségének. A szám a 320 zárt mérték öröme, arc annyi, mint feltépve lenni. Ahhoz, hogy az ember lásson, mind a kettő kell. Kassner egység: a megformált klasszika, és a kierkegaardi formátlan önvallomás egyetlen modern egysége. Egyébként egyike azoknak, akik Kierkegaardról legelőször beszéltek. A görög forma és a konfesszió. Nincs szám arc nélkül, és nincs arc szám nélkül. Természetesen a szám arca inkább az ábra, és az arc száma inkább az arány. Az egyik a geometria, a másik a termé-

szet, viszont nincs geometria természet, és természet geometria nélkül. Az emberiség őskorában a szám uralkodott: a törvény, Püthagorasz, az azonosságlogika, a kasztrendszer, a ptolemaioszi világkép, az idea, a monarchikus állam, a harmóniaeszmény, a hierarchia; a történeti korszak az egyéni arculatoké, a szabadságé, a rendszereké, a kölcsönhatásoké, a pszichológiáé, a konfesszióé, a nem-euklideszi geometriáé, a demokráciáé, a tejút-elméleteké, a mikrofizikáé. De Kassner teológiája nem történetfilozófia. Ő maga fiziognómániának nevezi, és azt mondja, a dolgot nem akkor ismerem meg, ha azt elemzem, vagy ha történeti keletkezésében genetikusán nézem, hanem ha arcában lévő értelmet megfejtem. Kassner nem analizál, és nem az eredetre megy vissza, mert mindez arctalan. Ábrázol. Ez az ábrázoló fiziognómiai módszer az, amelyért a gondolkodók inkább művésznek, a művészek inkább gondolkodónak tartják. A fiziognómia 321

módszere: a dolgokban az arcot és a számot szembesíteni. Alkalmazható emberre, korra, népre, művészetre, történetre, tudományra, gondolatra, elméletre és tárgyakra. Mindenütt beválik. A fiziognómia egyforma távolságban áll a képlet és a pszichológia között. Nem számítás, hanem látás kérdése. Utolsó műveiben Kassner ezt a fiziognómiai módszert leginkább saját életére alkalmazza. Sziléziai otthonáról, Bécsben, Berlinben, Londonban, Párizsban töltött tanulóéveiről beszél. Az önéletrajz-fejezetek egyáltalán nem önvallomások. A londoni rész főképpen az angolság arculatával foglalkozik, a párizsi a franciákéval, a berlini a németekével. Diákkorában csaknem az egész Shakespeare-t könyv nélkül megtanulta. Mikor Angliába ért, csak shakespeareül tudott, és eleinte a hétköznapokon a megértéssel nehézségei voltak. Párizsban már nem érte meg, hogy Mallarmé híres irodalmi délutánjain részt vehes-

sen, akkoriban az írók már kávéházba jártak, de kevesen, főképpen Gide, annál több festő. Berlinben még Mommsent hallgatta, mint a többi sok ezer diák, elképzelhetetlen hódolattal. Minden mozzanatában a számfogalom, élesedett arclátás, és az arcon árnyalt számlátás egysége. Mindenesetre tökéletes módszer arra, hogy az ember világából semmit se zárjon ki, vagy ami ugyanaz, minden dolognak helyét megtalálja. A kihagyott és a kizárt dolgok, mint a nem élt élet, 322 bosszút állnak. Később, már az első világháború végén, nem kevés kassneri hatásra, ezt a feszültséget a művészetelméletben Worringer Abstraktion und Einfühlungnak nevezte el. Az a különös ragaszkodás, sőt hódolat, (mert a Ruhm — dicsőség — Kassner egyik legfontosabb szava), amit olvasói Kassner iránt tanúsítanak, nem a teórián múlik. Költőnek lenni könnyebb, és talán ezért költő, még jó költő is, aránylag sok van. Jó prózát írni nehezebb. Az

igazi próza az, ami Valéry szerint semmi egyéb, mint a nyelvről magasabb fogalmat nyújtani. Mallarmé azt mondja, hogy a prózaírónak az eseményekkel semmiféle kapcsolatot nem szabad fenntartania. Az ilyesmi csupán zsurnalizmus. A világirodalomban rengeteg költő él, de prózaíró alig, mint Csuang-ce, vagy Seneca, vagy La Rochefoucauld, vagy kései leveleiben Rilke. Össze szokták téveszteni az öncélúsággal, amihez semmi köze. A költemény igen sok színt és díszt, zenét és varázst bír el, sőt követel. Olyasmit, ami a prózát rontja. Próza annyi, mint mondani. Próza az, amit Hérakleitosz ír: Minden Egy. Ezzel a mondattal kétezer-ötszáz év nem bírt, és újabb kétezer-ötszáz sem fog bírni. Próza annyi, mint mondat, de kőbe véshető mondat. Nem gondolat, nem eszme, nem tétel. Magán a nyelven kívül nincs benne semmi, de a nyelv teljes egészében benne van. Vagy még inkább a nyelv teljes egészében itt nyílik meg, csak itt, sehol má323

sutt. Kassner minden valószínűség szerint az angol prózán tanult, a múlt század kétségtelenül legjobb prózáján, lehet, hogy Walter Páteren. Már csak azért is, mert olyan pátosztalan, és mert Walter Páter mondta, hogy az írásban a természetesség a legkevésbé természetes. Orfikus próza annyi, mint a káosztól a legtávolabb lenni. Ha rajzolni annyi, mint kihagyni, írni is annyi. Jeleket adni. A szót megkeresni és megtalálni, és az ellenszótól elválasztani, és azzal ismét összekötni. De nem nagyon részletezni, mert az fölösleges. A prózának is van zenéje, de ez a zene a grammatikáé. Nincs mélyebb zene, mint az igeragozásé. A költészet inkább a színek, a próza inkább a fény. Az előbbi a festmény, az utóbbi a grafika. És ezért lehet a rossz költészet émelyítő, a rossz próza száraz. A próza közelebb áll az igazsághoz, mint a szépséghez. A próza igazsága a rövidség. Az egzaktság azonban nem tudományos, hanem nyelvtani. Ez pedig még valami

mást is jelent. Mihelyt valaki hazugságban él, elkezd sokat beszélni. Lényegében Rudolf Kassner esztétikai egzisztencia volt. Remek neveltetése ezt a lehetőséget biztosította számára. A legjobb szalonokba járt, előkelő barátságokat kötött, és nemcsak Európát, hanem az egész földet beutazta, első osztályon. Az esztétikai egzisztencia mindenütt az előkelő idegen. Az élet célja az élvezet. Persze élvezni különböző színvonalakon lehet. De a háború 324 előtti polgárság esztétikája nagyobbára egyforma volt abban, hogy életélvezetének bázisa: bizonyos kényelmetlen tényekről nem tudomást szerezni. Goethei volt abban a tekintetben, hogy nem szeretett olyan botrányos szavakat kiejteni, mint amilyen például a válság. Nem hazudott, ilyesmi a későbbi nemzedékek előjoga lett. Inkább elkent. Ma már tudjuk, hogy ez a nagyobbik baj. A hazugság a dolgokat legalább szem előtt tartja, az elkenés azonban hallgat.

Művében Kassner nem maradt meg esztétikai egzisztenciának, mint ahogy ez igényes embertől elvárható is volt. A fokozatot, amelyen a mű megvalósult, magasabban kell keresni. A színvonal, amelyre Kassner transzcendált, orfikusnak nevezhető. Orfikusnak azért, mert az európai hagyományban ez ennek a magatartásnak kialakult fogalma. Az orfikus nem megy el a dolgok mellett, hanem azokat magára veszi, és átformálja, és magasabb és tisztább alakban adja tovább. A múlt század második felének esztétikai légkörében (pamasse) ezt a fokozatot először Baudelaire realizálta, aki számára az élv sekélyebb és silányabb létkategória. Művében Kassner nem Oscar Wilde-ot mint esztétikai egzisztenciát követi, hanem Baudelaire-t, az angol prerafaelitákat, Mallarmét és George-t. Az esztétikai egzisztencia káprázatban él, az orfikus a tényleges realitástól egy másodpercre sem akar elszakadni. Feljebb lépni, de nem megtagadni. 325

Az ilyesmi a hétköznapok gyakorlatában dől el. Az esztétikai egzisztencia harisnyáját sohasem mossa ki, vagy ha igen, meg van sértve. Lefokozottnak érzi magát. Ez a sértődés az oka annak, hogy a döntő élettényekben a lényeges összeütközésekig nem jut el. Oscar Wilde egy látogatója lakásának szép kilátását dicsérte, mire Wilde így válaszolt: Nem tudom, egy gentleman sohasem néz ki az ablakon. Mikor Rudolf Kassner Stefan Georgét fölkereste, a költő éppen asztali villanylámpáját hozta rendbe. Kassner és George, így szól az anekdota, leült és két óra hosszat a villanyszerelésről beszélgetett. Mert az orfikára jellemző, hogy az életnek nincs az az alacsony és kicsiny mozzanata, amelyet érintetlenül hagy, és ne akarná azt fölemelni és megnemesíteni azzal, hogy a rend és a szépség világába beépíti. Az esztétikus esztétikus marad, életélvező, aki legfeljebb torkoskodik. Az orfikus az, akit általában Európában művésznek hívnak. Az esztéti-

kus önmagán kívül mással nem törődik. Az orfikus mindenkinek és mindenütt és végleges rendet kíván teremteni. Az Európa gyökérhagyománya, amely a görögségben nyilatkozott meg először a mértékben, a ritmusban, az építészetben és minden valószínűség szerint a legmélyebb ponton: a geometriában. Ott, ahol az arc és a szám feszültsége a legnagyobb. Abban a geometriában, amelyről Bertrand Russel azt mondja, hogy az emberiség legnagyobb fölfedezése. 326 A TAO TE KING ÚJ FORDÍTÁSA Lao-ce császári levéltáros, hírneves bölcs, amikor hazájában az erkölcsök romlását látta, mint beszélik, házát elhagyta, és nyugat felé indult. Az ország határát elérve a szolgálatot teljesítő tiszt felismerte, és arra kérte, ha már otthonát elhagyja, ne távozzék el szótlanul, és tudását írja le. Lao-ce a kérésnek engedett, nyolcvanegy verset írt, és a tisztnek átadta. Később a legenda azt tartja, hogy nyugaton újra megjelent Buddha

alakjában, még nyugatabbra az utolsó Zarathusztrában, majd Izajás prófétában. A nyolcvanegy vers, amit Lao-ce, mint tudásának tömény kivonatát, a tisztnek adott: a Tao te king. A könyv valódi természete felől a vita állandóan folyik. Legtöbben, különösen Európában, a műben úgynevezett filozófiát sejtenek. René Guénon e felfogásban jellegzetes nyugati tévhitet vél látni, és azt tanítja, hogy a mű császári beavatás. Szó sem lehet arról, írja, hogy Lao-ce mindenki által elérhető életrendet hirdessen. A mű értelme a következő: a nép élete csak akkor rendezett, ha az uralkodó az ősi törvény szerint él. Az országban nincs fontosabb, mint hogy az uralkodó milyen életrendet követ. „A nép olyan, mint a fű, az uralkodó, mint a szél. A fű arra hajlik, amerre a szél fújja." Később Csuang-ce ezt a tanítást gyökerében fejti ki. A Tao te king az uralkodót a helyes uralkodásra tanítsa meg. Mi ez a 327

helyes uralkodás? A nem-cselekvés, ahogy Laoce mondja. A természet rendjébe nem avatkozni. Az örök rend minden pillanatban jelen van, és az uralkodó hivatása, hogy ezt a rendet a felső és az alsó erők (az Ég és a Föld között, mint a kínai hagyomány mondja) között, egyensúlyban tartsa, és azt semmiféle emberi szándékkal ne zavarja meg. „Kormányzatában így teremt rendet." A világ érzékeny valami, „aki cselekszi, elrontja". „Tevékenységed tétlenség legyen." „így szól a bölcs: ha munkám nemcselekvés, népem magától igazzá lesz." Három kincs van, szelídnek, mértékletesnek lenni, és nem törtetni. Tulajdonképpen megnevezhetetlen magatartás, és ha már nevet adok neki, hibát követek el. A Tao te king ezekkel a szavakkal kezdődik: „A járható út nem az örök út, a kimondott név nem az örök név." „A bölcs tétlenül tevékeny, tanítása szótlan." Ostoba ember, aki a múlt iránt áhítatot érez, és azt hiszi, akkor jobb volt. Ennél csak az ostobább, aki

eszeveszetten a jövőt akarja jobbá tenni. Csak a rendet forgatja fel, azt, ami van és mindig van, és mindig itt van, de amit csak akkor lehet megvalósítani, ha az ember „nem-tevékeny". „Csak, aki tétlenségében tevékeny, nyer meg mindent az Ég alatt." Ez a nemcselekvés az uralkodói erény. Nem önmaga, „még szíve sem a magáé, a bölcs szíve csak népének szíve". Nem előre, hanem vissza, „a haladás a taóban a visszatérés", „aki jól halad, nyom nélkül halad ... a tao mindig tétlen". Hatvany Bertalan Tao te king-fordítása (Látóhatár, München, 1957) orientalista szakember műve. Tisztában van azzal, hogy a Tao te king megértésének nehézsége nem annyira a könyv archaikus volta, sokkal inkább az a tény, hogy a kínai az európai nyelvektől alapvetően különbözik. A megállapítás nem ismeretlen, éppen ellenkezőleg. Valószínű, hogy erről a tárgyról a legjobbat Ernest Fenollosa írta, legalábbis mostanában reá hivatkoznak legtöbben. Fenollosa az európai nyelveket a kínaihoz képest, ami a

kifejezőképességet illeti, híg és kihűlt nyelvnek tartja. Abban a tanulmányban, amelyben a kínai mondatot elemzi, azt tartja, hogy a kínai előnye az európaival szemben a hallatlan konkrétság. A kínai írásjegy alapja minden esetben valamely konkrét kép, éspedig nemcsak a főnevek, hanem az igék, sőt a névmások és a kötőszavak esetében is. Csupán példaképpen: domb a kínaiban nincs. Ez túl absztrakt lenne. Van nyugati és keleti domboldal, északi és déli, domb alja és teteje, és minden kifejezés sajátos jelleggel és színezettel, képszerű, érzéki, közvetlen, tapasztalati. Egy-egy írásjel, mondja Fenollosa, tulajdonképpen metafora. A metafora nem önkényes, és nem szubjektív folyamat eredménye, hanem a természet objektív viszonylatának felel meg. „Az érzékelhető valóság jelenti önmagát, és utal arra, amit az érzéki jelenség jelent. Ahogy például az út (tao) jelenti a kezdetet, a 329

befejezést, a célt, az út irányát, az úton való haladást, mint az egyik kommentár mondja, a tao emberre alkalmazva annyit jelent, mint „a végtelen utak vándora". A nyelvek konkrét volta tulajdonképpen Európában is megvolt, de ahogy Fenollosa írja, „a középkori logika ezt a jelleget elnyomta". A kínaiban a szó még teljesen egybeolvad harmonikus felhangjával, vagy merészebb kifejezéssel, a szó képében még benne rezeg a szó jelképe. Az európai absztrakt, logizált nyelv eredeti képszerűségét elvesztette. Ezért kell a Tao te king fordításának mindig választani e kettő között, és a fordítónak két kísértése van, az egyik „filozófiai", a másik a „költészet", holott a Tao te kingben a kettő egy. Pedig minden valószínűség szerint a világirodalomban nincsen mű, amelyben a gondolatgazdagság és a képek bősége ennyire egybeforrott volna, mint éppen a Tao te kingben. Mint Valéry írja, félelmetes arra gondolni, hogy mi itt, Euró-

pában olyan üres fogalmak között élünk, mint „világ, sőt, emberiség, sőt élet". A Tao te king fordításával újra meg újra megpróbálkoznak, és mint mondják, közel száz fordítás van forgalomban. Ezek között a legjobbak a pontos filológiai fordítások, amelyeket Hatvany Bertalan is felhasznál: Arthur Wale-é, Pierre Leyris-é és J. L. Duyvendaké. A könyv legnehezebben fordítható szava nem a tao. Ha a fordító meghagyja egyszerűen 330 taónak, vagy ha mint általában teszik, wínak fordítja, nincs különösebb baj, mert az olvasó már a harmadik strófában tudja, miről van szó. A legnehezebb szó, éppen mert alapszó, a te. A franciák általában vertunék fordítják, az angol Waley powernek mondja, a német Richard Wilhelm Lebennek írja. Hatvany Bertalan igével fordítja. Igaz, hogy az ige a cselekvő szó, de ebben az esetben lehet, hogy János evangéliumára való allúzió miatt nem mondható éppen szerencsés-

nek. A te csak bizonyos analógiák segítségével érthető, amelyekre ha Waley a powerrel kapcsolatban nem is hivatkozik kifejezetten, de amelyek kézenfekvők. A te minden valószínűség szerint értelemben rokon a hindu saktival, a szánkhja pmkritijével, vagy akár a héber hagyomány hohmájával, amelyből később Alexandriában Szófia lett, sőt Pléróma. Mindenesetre ezek a szavak mind ugyanazt a valamit emelik ki: a megfoghatatlan teremtő princípium mellett a teremtő, szülő, alkotó, tevékeny, aktív jelleget. Ezért az említett hagyományokban ez a princípium minden esetben női jellegű. Voltak Tao te king fordítások, amelyek a tet anyával fordították. Némely helyen ez helyes, több helyen téves. Hatvany Bertalan a legtöbb alkalommal érthetővé tudja tenni nemcsak a te női jellegét, hanem annak a „megnevezhetetlen és megfoghatatlan" princípiummal szemben való aktív voltát is. Ez a „nőstényiség titka" és „a nőstényiség titkának 331

kapujában vert gyökeret az Ég és a Föld". „Az ország a nőstény." „Vénebb az Égnél, ősibb a Földnél, formátlanul is való ... mindennek anyja tán az Ég alatt." A szöveghez írt bevezetésében és a különösen gazdag jegyzetekben Hatvany Bertalan a legújabb és a legjobb sinológiai irodalomra hivatkozik, és amit személyes kutatás alapján tesz hozzá, az a szöveg megértését megkönnyíti. És ami a legfontosabb, tudományosan megbízható. 332 KICSODA ÖN, FESTŐ, VAGY GEORGES MATHIEU? Ezúttal nem a festőről, hanem Georges Mathieuről van szó, bár a festő sem érdektelen ember. Legújabb katalógusához térképet mellékel, amelyen fontosabb utazásait és kiállításainak helyeit közli. Kiderül, hogy járt Sao Paoloban, Tokióban, Sidney-ben, Stockholmban, Alaszkában, San Franciscóban, Rejkjavikban, Jeruzsálemben, és

még legalább húsz világvárosban. Művei a világ minden táján, negyvenkét tekintélyes múzeumban láthatók. A földkerekség metropoliszaiban több mint kétszázan írtak róla (a katalógus a bibliográfiát pontosan közli). Számos művészi irányt és társaságot szervezett, és sok cikket és tanulmányt írt, nem csak a művészet kérdéseiről. Ezekben hangsúlyos helyeken minden adandó alkalommal elmondja, hogy negyvennyolc négyzetméteres vásznat képes húsz perc alatt megfesteni, és a tokiói múzeum igazgatója kijelentette: Picasso óta a legnagyobb francia festő. Műkereskedője délelőtt néhány képet kért, ő délután a szálló raktárába ment, mivel másutt kellő nagyságú helyiség nem állott rendelkezésére, tizennégy képet festett, és így másnap reggel a képek a kereskedő boltjában lehettek. Ravennában egyetlen délután olyan mozaikot rakott ki, amely 7452 darabból állott. Rio de Janeiróban 1959. október 29-én és 30-án tizenkilenc fest333

ményt készített, köztük háromszor tízmétereset is, háromszáz személy szeme láttára, afrikai-brazíliai rituális táncokkal egybekötött zenekíséret mellett. Rendkívüli tehetsége és sokoldalúsága annyira elkápráztató, hogy az ember cseppet sem csodálkozna, ha azt hallaná: a zeneszerzéssel is megpróbálkozott, és az edinbourgi konzervatórium igazgatója szerint a mű Mozart g-moll szimfóniája óta Európa legremekebb zenekari darabja. Ilyen előzmények után nincs természetesebb, mint a kérdés, amit André Parinaud feltett: „Festő ön, vagy Georges Mathieu?" Életrajza elmondja, hogy angol nyelvi vizsgát tett, ezen kívül jogi és filozófiai végzettséget szerzett. Éppen ezért nem különösebben csodálatos, hogy írott műveihez régebbi festők írásai nem hasonlítanak. Klee, vagy Kandinsky csak festészetről, legfeljebb a művészetelméletéről írt. Mathieu becsvágya nagyobb. Mindannak, amit mond, filozófiai és kultúrtörténeti távlatot

kíván adni. Mintha ugyanazt a szerepet óhajtaná betölteni, amit száz évvel ezelőtt John Ruskin töltött be, más szóval, mintha nem csak művészetet akarna csinálni, hanem egész életrendet akarna alapítani. Ettől az új életrendtől igen sokat vár. Elsősorban azt, hogy az emberiség szellemi színvonala magasabbá válik. Elmélete nagyvonalú. Távlatai szélesek, ellenfeleit is a legmagasabb körökből választja ki. Mathieu szembeszáll mindazzal, ami Európában hivata334 los történet címén Arisztotelésztől a második világháborúig történt. Mély rokonságot vél látni a mai gondolkozásunk és a Szókratész előtti filozófusok eszméi között. A preszókratikusokat egyébként tizennégy képben meg is festette. Tájékozottságára jellemző, hogy ilyen mondatokat kockáztat meg: összefüggés van a ravennai baptisztérium és a hetedik századból való ír kéziratok között, összefüggés van a kelta hagyomány és Dionüsziosz Areopagitész között, Keresztes

János és Hérakleitosz között, Nicolaus Cusanus és a modern Stéphane Lupasco között. A nagy nevekkel pedig, úgy látszik, nem dobálózik, mert minden jel arra vall, hogy a szerzőket ismeri, és a lényeget megértette. Információi alaposak, és a modern matematika és a fizika és a geometria területén otthonosan mozog, tisztában van Cantor, Riemann, Hilbert, Goedel, Zermelo, Planck, Bohr könyveivel. Hogy a festészetről mindent tud, amit tudni lehet, az természetes. De tud az új zenéről is, és Schönberget különösen tiszteli, tud az új regényekről, Joyceról és Cioranról, az építészetről, a színházról és a táncról. Valamennyi gondolatát összeköti az az egyetlen eszme, hogy a determinizmussal kérlelhetetlenül szemben áll, lelkesedik minden mozgalom iránt, amely felszabadulást és fényt hoz, az eddigi határokat szétfeszíti, és az ember tevékenységének körét kitágítja. Mindegy, hogy fizika, vagy biológia, vagy művészet, vagy 335

filozófia. Foglalkozik szemantikával és kibernetikával, információelmélettel, és Mandelbrot, Neumann és Morgenstern játékelméletével. Hogy a Kelet-Nyugat közeledésének különös figyelmet szentel, az csaknem magától értetődik. Alig talál szellemi irányzatot, amely ma időszerűbb lenne, mert Európa elavultságát Kelettel kívánja felfrissíteni. Ezért Aurobindót, Coomaraswamit éppen olyan részletesen tanulmányozta, mint a zent, meghódol a festő Mark Tobey előtt, aki tudvalevőleg a Kelet-Nyugat közeledésnek a festészetében és az életgyakorlatban is egyik jelentős alakja. Georges Mathieu elméleti műveiben művészetét történetfilozófiával kívánja megalapozni. Ez a történetfilozófia nem mondható éppen eredetinek, de egy előnye mindenesetre van. Valéry nagyjából ugyanazt, amit Spengler két kolosszális kötetben, húsz lapon mondta el. Mathieu pedig körülbelül két íven fejti ki, te-

gyük fel, ugyanazt, amit Toynbee hat vaskos kötetben. A történetfilozófia egyike az up to date gondolkozási diszciplínáknak. Már csak azért is az, mert a szerzőknek alkalmuk van az olvasót ismereteik sokszerűségével elkápráztatni, és civilizációnk bonyolult voltáról fogalmat nyújtani. Mathieu a klasszikus antropocentrikus felfogás ellensége. Ezért támadja a görög-római világot (Arisztotelészt), és Európa uralkodó eszméit a reneszánsztól kezdve, vagyis az úgyne336 vezett humanizmust. Itt persze lényegbevágó fogalmi megkülönböztetést kell tenni. Mathieu humanizmus alatt tulajdonképpen hominizmust ért. A két fogalmat régebben még élesen elválasztották. A humanizmus eszerint szellemi irányzat, amely az emberről való gondoskodást jelenti, a hominizmus pedig valamely homályos és zavaros világszemlélet, amely a dolgok középpontjába mindig az embert állítja, és a világot az ember hasonlóságára ítéli meg (antropo-

centrizmus). A hominizmus pontos definícióját még a görög szofisták adták meg, amikor azt mondták, hogy minden dolog mértéke az ember. Ez volt az a világálláspont, amely úgyszólván egész Európa történetén végigvonul. Ma, főként a modern fizika eredményeinek hatása alatt ez a hominizmus tökéletes csődben van. A modern fizikában éppen azt látjuk, hogy az ember miképpen asszimilálja a nem emberi valóságot, és kénytelen asszimilálni, egyébként a valóságból semmit sem ért. A hominizmus az úgynevezett klasszikus fizika (Galilei-Newton) körébe tartozik, és ez nem egyéb, mint a világ jelenségeinek önkényes visszavezetése a „merőben emberi" jellegre, (Mathieu itt René Guénon kifejezését használja: purement humain). Európa rejtett hagyománya (Plótinosztól a modern fizikáig) ezzel a merőben emberivel mindig szemben állott. A hominizmus ma nem tartható tovább. A klasszikus értékek az egész vonalon, 337

morálban, tudományban, művészetben válságba jutottak: az arisztotelészi logika, a szépség kánonjai, a történeti hominizmus. Új világkoncepció vált szükségessé. Ez az új persze sok tekintetben a régi, az Európainál régibb, amely „preszokratikus légkört" teremtett. Lehetőség nyílt Európa rokonságának felismerésére, például a keltákkal, sőt a taoistákkal, sőt a mahájánával. Ez ma a legaktuálisabb gondolat. Annyira aktuális, hogyha hét vagy nyolc ember együtt ebédel, értelmesen lehet beszélgetni Heisenberg új megfogalmazásairól, a zene fejlődéséről Varesétől Boulezig, a tenzoriális kalkulus és a modern szobrászat viszonyáról, Michaux és a tibeti imák hasonlóságáról, Nathalie Sarraute és a taoizmus különös rokonságáról. A modern mentalitás helyzetét azonban Georges Mathieu, különösen külső hatását tekintve, nem látja kedvezőnek. Mai életünkben a legnagyobb, sőt a legyőzhetetlen erő, szól, az el-

dologiasodás. Az évszázadokig tartó európai pszeudocivilizáció összes következményeit, úgy látszik, nekünk kell elviselnünk. A reneszánszban nagyságnak hívták azt, ami később már csak szépség lett, aztán végre boldogság, ma pedig, utoljára, jólét. A pénz az, ami a modern életben a valódi értékeket eldologíasítja. Itt vannak például a szalonok. A szalonok kora 1889-től 1957-ig tartott. Mathieu szeret pontos évszámokra hivatkozni. Ettől az időtől kezdve abba a korba lé338 pünk, amikor a festészet ügyét már nem művészek intézik, hanem „kereskedők szervezik meg, szépművészetek felügyelői, sőt kormányzatok és nemzetközi vásárok". Ezzel Mathieu a játékot, a szakrálist, az ünnepet állítja szembe. Elméletében biztosan azok a legszebb és legtüzesebb mondatok, amelyeket e három gondolatnak szentel. Természetes, hogy a művészet értelmét is itt látja. Az ünneptől el van ragadtatva, mint például attól a hódolattól,

ami párizsban élő Hantai Simon festő elméjében fogalmazódott meg, amikor Siger de Brabant emlékezetére szerkesztett ünnepi iratokról beszél. Siger de Brabant Aquinói Tamás kortársa, az arab Averroés tanítványa, és a tizenharmadik század második felében a párizsi egyetemen tanított, de tanításaiért a klérus kiátkozta. A megemlékezés merített papíron nagy fólió alakban jelent meg, és a nyomdaművészet remeke. A védnökök kimagasló költők, filozófusok, tudósok és művészek. Az időtáblázat 313-tól a mai napig áttekintést nyújt az Európában lezajlott lényeges és nagy eseményekről, anélkül, hogy egyetlen koronázást vagy háborút vagy ütközetet, vagy történeti gyilkosságot megemlítene, és olyan gondolatokat vet fel, amelyeket ha könyvekben tényleg megírnának, az európai szellemiség csúcsteljesítményeinek lehetne tekinteni. Festészetelméletében Mathieu sokat foglalkozik a kalligráfiával. Ez alkalommal nem mu339

lasztja el elbeszélni, hogy amikor képeit Malraux meglátta, így kiáltott fel: Végre, itt van az európai kalligráfus! A kalligráfiát három fogalomra építi, s ez a jel, a megjelölt és a megjelölése. Tudjuk, hogy e három fogalom az ókori és a középkori héber gondolkozás egyik fundamentuma. Mathieu mindenesetre ezt is ismeri, hiszen beszél Luriáról és a Zohárról abban a tanulmányában, amelyet Izrael iránt tanúsított hódolata ihletett, és amely, ha rövid is, mindenesetre írásai közül egyike a legszebbeknek. 340 LOGIKA ÉS ELLENTMONDÁS (Stéphane Lupasco) A tapasztalat, amelyről egyik könyvében Ernesto Grassi beszámol, elég ritka. Chilei ezüstbányában történt, nyáron, felhőtlen időben, délben. Minden árnyék eltűnt. Grassi magaslaton ült, ahonnan az egész bányát belátta, a roppant kopár gödröt, amelyben az emberek, a házak, az

utak, a távvezetékek oszlopai, a tehergépkocsik elveszni látszottak, és nem volt más, mint színtelen lánggal égő fehér kő. Nem tudni pontosan, milyen határt lépett át, előre vagy hátra, fel vagy le, de környezetével a kapcsolat egyszerre csak megszakadt. Nem mintha. Tényleg megszakadt. A körülötte levő tér üres fénnyé változott. A mennybolt, az út, a ház, a szikla. Különösen a szikla. Olyan fénnyé, amelynek minden atomja fény, külön ragyogott, mint a kis napgömb, megszámlálhatatlan kis csillogó napocska, izzó aranyban tündöklő csillag, és mind szikrázott és keringett és szállt és lebegett és hintázott és cikázott egymás fölött és alatt, és egymáson keresztül. Már magában véve ez is különös volt, de Grassi biztosan tudni vélte, hogy ez a fénykáosz, ez itt a valóság. Ez volt a még különösebb. Nem volt szép. Ez volt az, amiből a szépség keletkezett. Semmi csoda. Semmi elragadtatás. Ez az itt, ami van. Ráismert, de nem mintha valaha is tudott volna róla. Ez a létről való első tapasztalat.

341

Minden megrázkódtatás nélkül felismerte, hogy ez az, ami mindig volt, és mindig lesz, ez a fényűr, amely tele van fénnyel és semmi egyébbel, csak sűrű és tömör fénnyel. A valóságküszöbön, mondja Grassi, csak igen lassan tudott ismét átlépni, és az emberi állapotba visszatérni. De éppen mert a visszatérés nem volt hirtelen, tapasztalatot szerzett a fénykáosz és az emberi világba vezető út mozzanatairól. A csákány, amely előtte feküdt, először szálló kócsag volt, aztán virágzó birsalmafa lett, majd tömlő és kupola, egyiptomi írásjel, jászol, teve és szélmalom. A szemlélet keresett és ingadozott. A szikla, amely előtte meredt, felhőből lett. A karóra számlapja kígyó volt, afctán hajó, majd ismeretlen anyagból készült kocka. Grassi úgy tapasztalta, hogy érzéki világunk alakzatai, a képzetek nem véglegesen és nem is nagyon reálisak. Egyik alakzat a másikba átolvad, és az alakzatok eléggé megszokáson, valahogy embe-

ri konvención múlnak, mialatt valóságalapjuk nem túlságosan stabil. Az embernek elképzelhetetlen erőfeszítésre volt szüksége ahhoz, hogy a szilárd tárgyi világ formáit megalkossa. Mert ezek tulajdonképpen nincsenek, hanem a valóságból ezeket mi szűrjük. A tárgyak a valóságban nem ilyenek, azokat az ember formálja. Valószínűleg ez volt az, amit a történet előtt a görögség megalkotott, a szemlélet végleges formái, a geometria, az emberi test, a zenei és a köl342 tői ritmus, az épület, a matematika. Olyan renden nyugvó konvenció, amely az ember számára a tájékozódást biztosítja. Az érzékek a valóságról nem nyújtanak megbízható értesülést. Ennyit mindenki tud. A következmény pedig az, hogy az érzék nem megismerő szerv. Amikor látok, minden valószínűség szerint már értelmezek. Nem gondolatilag, hanem formailag. A legrégibb metafizikától a modern természettudományig ez az emberiség leg-

forróbb kérdése. Naiv megfogalmazásban úgy szokták mondani, hogy amit értékeinkkel tapasztalunk, az nem valóság, hanem látszat. A megállapítás persze esetleg. Főként azért, mert a kérdésfeltevés nem korrekt. Úgy tűnik, mintha a tapasztalati látszat és a valóság között ellentmondás lenne. Mintha a látszat hazudna. Korrektül az ember akkor kérdez, ha azt mondja: vajon az értékelés már nem megformálás is, éspedig vajon nem olyan megformálás, amely kiemelésén és választáson és átalakításon és rendezésen és értékelésen nyugszik? Szemünk nem azt látja, ami van, hanem a valóságból kiemeli azt, ami számunkra fontos, és azt alakba önti. A látás nem szimpla észrevevés, vagyis konstatált tény, hanem kiemelésen alapuló új szerkezet és alakzat. Az érzékelés már értékelés, a látás már rendezés. Nem követlen tudomásulvétel. Amit az ember tapasztal, az az érzékeken halad át, és ott 343

módosul, mert az érzék már kiválaszt és elrendez és hierarchizál. De ahhoz, hogy általános és stabil formák kialakulhassanak, bizonyos szabályzatot kellett felépíteni. Ez a stabil formarend az, amit valószínűleg Európában a görögség teremtett meg a lant, a költészet, a zene, az asztronómia, a morál, a gondolkozás, a logika, a gyógyítás területén. Mennyi idő alatt? Polgári időszámítás szerint biztosan sokezer év volt, abszolút időben lehet egy sugallat, egy pillanat. Az, amit mi itt érzéki világnak látunk, konvencionális jelek világa. Csak megszoktuk, hogy csákány, szikla és karóra. így próbáljuk megérteni. Elhatározó lépés volt, hogy legalább ebben meg tudtunk egyezni. Az érzék nem tapasztalat, hanem primordiálisan már rendező és értelmező elv. Körülbelül ez az, amit Grassi a chilei ezüstbányában tapasztalt. Régebbi nemzedék, tegyük fel az első világháború idejéből, Grassi élményét hajlandó lett vol-

na patologikusnak, súlyosabb esetben misztikusnak tartani. Később már nem látták olyan rendkívülinek, éspedig azért, mert felismerték, hogy a tudatküszöb helyzete nem állandó, éppen ellenkezőleg, fölöttébb labilis lehet, és az is. Egy pohár bor a valóság és az érzék között lévő kapcsolatot igen lényegesen befolyásolhatja, egyebekről, mint ópium és kokain, nem is szólva. Újabban meszkalin és egyéb kemikáliák hatását a tudatküszöb megingatására sűrűn használják. Tudjuk, ha e vegyületek szervezetünkbe kerülnek, egészen rendkívüli tapasztalatokra tehetünk szert. Hogy a valóságról, vagy sem, egyelőre hagyjuk függőben. Mindez azonban pszichológia, és a szubjektum ügye. Grassi tapasztalata tárgyilag is könnyebben érthetővé válik, elsősorban a mikrofizikai világ fölfedezése révén. A vízión egyébként az atomelméleti képzetek hatása érezhető. Az újabb tudomány ugyan olyan kérdésekkel, hogy a primer valóság fénykáosz vagy sem, nem foglalkozik.

Kvantumaival és hullámaival és korpuszkuláival éppen elég nehézségeket kell elhárítania. A fénykáosz és az érzéki világ között lévő kapcsolat azonban a természettudomány felfogásával nem áll ellentétben, és ez a lehetséges feltevések egyike. A tudomány által vizsgált mikrofizikai világnak, amely mélyen az érzékelhetőség szintje alatt áll, nem annyira tapasztalható, mint inkább kiszámítható tényekre kell támaszkodnia. Mindenesetre, ha az ember a fénykáoszt nem kategorikus realitásnak, hanem stratégiai hipotézisnek fogja fel, a dolgok jelen állása mellett nagy hibát követ el. Ez a világ, amelyet mi itt tapasztalunk és elfogadunk, tulajdonképpen csak számunkra olyan, amilyen. A valóságban fotonok és elektronok és neutronok világa, amely úgyszólván naprólnapra gazdagszik azzal, hogy újabb és újabb 345

atomrészecskét fedeznek fel. Azt is észrevették, hogy az elektronokkal szemben vannak antielektronok, a neutronokkal szemben antineutronok, és azzal szemben, amit anyagnak nevezünk, van antianyag, sőt beszélnek a világgal szembenálló antivilágról is, mint ahogy azt Püthagorasz tette. Tudatunkba közönségesen ebből a mikrofizikai világból semmi sem kerül. A magunk részéről mi azzal számolunk, hogy ezüstbánya, ház, tehergépkocsi, csákány és kő. Vagyis valami, amit a valóságból már mi formáltunk meg. Éspedig azért, hogy az ember a maga számára, mint elsőrendű létfeltételt, emberileg értelmes világot teremtsen. Mint a régiek mondták, a káoszból kozmoszt, az érthetetlen kavargásból rendezett világot építsen. Az érzékelés pedig ebben az építésben nem a valóság közvetlen tapasztalata, hanem sajátságos preformáló képesség is, amely a valóságnak kereteket és formákat és alakzatokat is vetít. Ez az előzetes meg-

formáló képesség szabatos rendet alkotott, és ennek a neve a görögök szerint: kanón. A kanón a valóságnak az emberileg elfogadott alakzati és értelmezési rendszere. Nem a valóság alapján, hanem kanónjaink alapján élünk és gondolkozunk. Hogy a dolog világos legyen: az ember a hangok olyan világával áll szemben, amely minden hangot magában foglal, és ebben a hangok úgy viselkednek, mint Grassi fénykáoszában azok a bizonyos fényrészecskék, imbo346 lyognak és cikáznak és egybeolvadnak és összeütköznek és lebegnek és megállnak. A görögök bizonyos szabályzatokat léptettek érvénybe, és a hangkáoszban a rend kedvéért hétfokú hanglétrát állítottak fel. Kétségkívül a hangvilág bizonyos fajta humanizálásáról volt szó. Ugyanezt megtették másutt a hinduk és a kínaiak, és más népek, ahol a pentaton hangskála lett a kanón. A hanglétra nem valóság, mert a hangok a valóságban nem eszerint igazodnak. A skála kanón,

amelyet a magunk használatára mi teremtettünk. Újabban azonban a görögök óta használatban lévő hanglétra nem bizonyult megfelelőnek, és Schönberg a tizenkétfokú hangsor alkalmazását javasolta. Magától értetődik, hogy az új tizenkétfokú hangsor a valóságtól éppen olyan távol áll, mint a hétfokú. Mindössze a kanón változott meg. Kanónon alapszik a geometria és a matézis, a szobor, az épület, a nyelv, a szokás, az erkölcs, a logika, a jog. A kanón nem önkényes, hanem mindig a valóság és az emberi lét legáltalánosabb igénye között fekszik valahol. Hogy a fekvést mi dönti el, egyelőre bizonytalan. De amit tapasztalunk, az nem a valóság, hanem az ember által elfogadott kanón. A kanón nem stabil rendszer. Az ember különböző helyen át- és áttöri, és a valósággal folytonosan más és más viszonylatot teremt. Ez az, amit úgy hívnak, hogy „új" (Lupasco). Európában az első kidolgozott 347

egyetemes kanón a görögséghez fűződik. Teljes művészi, tudományos, szellemi és társadalmi rendszövevény, és összefüggő világkép. Helyesebben az egyetemes görög kanón egyetlen egységbe foglalt szövevény, amelynek részeit később művészetnek és tudománynak és zenének és költészetnek és logikának nevezték el. Azt mondják, ha a kanónt áttörik, azért történik, mert a valósággal alapvetőbb kapcsolatot kívánnak felvenni. Lehet, hogy így van, lehet, hogy nincs. Ami a huszadik század folyamán a modern természettudományban Max Planck óta történik, az európai újkor fizikai kanónjának felbontása, és kísérlet, hogy a valósággal mélyebb viszonylatot teremtsenek, vagyis új kanónt dolgozzanak ki. Népszerűén ezt úgy mondják, hogy a valósághoz közelebb kerülnek. Hullám, kvantum, korpuszkula, neutron, elektron minden valószínűség szerint az új fizikai kanón fogalmai, ame-

lyek talán a valóságról többet mondanak, talán nem. A klasszikus eredetű euklideszi geometria a modern igényeknek már nem felelt meg. Bolyaitól és Lobacsevszkijtől Hilbertig és Einsteinig a háromezeréves geometriát felbontották, és új geometriai kanónt építettek. Arra a változásra, amely Planck óta Einsteinen és Bohron, de Broglie-n és Heisenbergen és Paulin, és még sok száz és ezer kutatón keresztül a mai napig eljutott, és amely nemhogy nem öltött teljes formát, hanem egyre újabb eredményeket ígér, legyen elég egyetlen példa. Blokhincev, szovjet fizikus (Ambakumian csillagász eredményeire támaszkodva) azt állítja, hogy az „anyag potenciális állapotában roppant nagy energiákat konzerválhat", amelynek sűrűsége nem földi, hanem kozmikus, vagyis nem mikrofizikai, hanem makrofizikai méretekben is kiszámíthatatlanul nagy. Az ilyen sűrített energiakészleteket „lappangó csillagzatok"-nak nevezte el. Vannak ilyen primitív, nagyon tömör

testek, amelyek nukleárisak, ha azonban energiáik aktualizálódnak, egy tejútrendszer dimenziójának felelnek meg. Mert az a fogalom, hogy anyag, tudományosan többé nem komolyan vehető fogalom, és sokkal inkább úgy értelmezhető, mint valami „vektorálisan rendezett energia". Ez már az új kanón. Ebben az energiarendszerben az aktuális és a potenciális energiák ellentétes feszültségben tartózkodnak, de — mint Blokhincev mondja — mikrofizikai (nukleáris) alakban levő energiákban lappangó módon kozmikus arányú tejútrendszer rejtőzhet. Hogy a modern fizikával párhuzamosan az eddig elfogadott európai kanón más területeken is lényeges átalakulást szenved el, az magától értetődik. A valóság és a humánus világ között új kapcsolatokat teremtenek. Az új kanón a valósággal szemben tanúsított pozícióváltozást jelent, a valósághoz akár közelebb áll, akár nem. 349

Az új fizika új kanónt teremtett, mint ahogy a biológia és a pszichológia is a legjobb úton van ahhoz, hogy új pozícióját kialakítsa, és mint ahogy az újnak ez a megjelenése a művészetekben sem látszik önkényesnek. Ez már abból is kitűnik, hogy nem elszigetelt egyéni vállalkozás, és abból is, hogy a mikrofizikai valóságtapasztalat sehol sem nyilatkozik meg pregnánsabban, mint a festészetben. Sok tekintetben az egész modern festészet a Grassi-féle fénykáosz tapasztalatán nyugszik. A fénykáosz, mint primordiális valóságtapasztalat, és ennek értelmezése: az érzéki látvány. Grassi vízióját nagyrészt a nukleáris világ ihlette, de ugyanolyan mértékben a modern festészet is. Ha nem is látunk másképpen, mint régebben, megtanultunk olyasmit is látni, amit eddig nem láttunk. Grassi látomása nem is hasonlít Seurat vagy más impresszionista-pointilista művész alkotásához. Seurat az érzéki látszatvilágot szétszedi pontokra és fény-

foltokra. Kívülről befelé indul. Grassi víziójának lényege pedig éppen a fénykáosz belső elemeinek megformálása látvánnyá. A modern festmény nem bont szét, hanem valamely módon a fénykáoszt rendezi. Az új fizika kanónja nem kész, az új festészet kanónja még kevésbé. Pillanatnyilag azonban, úgy látszik, hogy az új kanón megteremtéséért a küzdelem a legnagyobb erővel két arcvonalon folyik, a fizikában és a festészetben. 350 Wols (Wolfgang Ottó Schulze), az újabb idők egyik mestere olyan jelekről beszél, amelyeket a festőnek „olvashatóvá kell tenni". A festészet „a valóság megnyilatkozatásának lehetősége". Az egészet újra fogalmazni. Mindazt, ami volt, elfelejteni. „A legelső, amit magamból kiűztem, az emlékezet." Ahhoz, hogy az ember a valóságot lássa, „a szemet be kell hunyni". Ami bennünket itt körülvesz, az „tökéletesen hitelét vesztette világ".

Az ilyen magatartás persze Rutherford, vagy Schrödinger tudósi koncentrált fegyelméhez cseppet sem hasonlít. A festészet tele van a feszültség csúcspontján álló affektusokkal, sokkal inkább, mint akár az új költészet, vagy az új zene. Alig van gorombább kijelentés, mint de Kooningé, aki azt mondja, hogy a fizikai testet realitásnak tekinteni a megháborodott elme zavarának egy neme. A követelés, amit de Kooning támaszt, igen magas. Fizikánk és festészetünk kanónját megváltoztatni könnyebb feladat, sokkal nehezebb az ember érzéki tapasztalatának kanónját megváltoztatni. Tudjuk, hogy érzéki tapasztalatunk a valóságnak nem felel meg. Viszont csak tudjuk, és ez egészen más. Talán még a hinduknak van igazuk, hogy amit tapasztalunk, az káprázat. De . ennek a káprázatnak, ennek az alapvető érzéki eltolódásnak, vagyis érzéki kanónnak gyökere igen mély, és ha elvileg meg is lehet változtatni, ténylegesen csak 351

alig. Ez a legnehezebb feladatok közé tartozik. Fizikusaink, metafizikusaink, és most már festőink is azt mondják, hogy ez itt nem a valóság, viszont tény, hogy érzéki tapasztalatunk megváltoztatására reményeink a legközelebbi jövőre vonatkozólag nem túl biztatóak. A legfontosabb „a megdermedt konvenció ellen való lázadás" (Shriyu Morita). Ellen, mindig ellen, és minden ellen. Henri Michau életútját így határozza meg: „Utazás — ellen" (Voyage contre). Van, aki azt állítja, hogy a modern festői áttörés negyvenezer év óta stabil konvenciót forgat fel. Ilyesmi persze nem tartozik az ellenőrizhető dolgok közé. Az ember inkább elhiszi, csak már ne bizonyítsa tovább. Sokan, és éppen a legkomolyabbak figyelmeztetnek arra, nehogy bárki is a modern festészet és az új fizika között meg nem engedett analógiákat állapítson meg. A hiba, amit az ilyen analógiával mégis elkövetnek, azért történik,

mert az új festészet és az új fizika gondolatai az embert annyira lenyűgözik, hogy azokat olyan területekre is átviszik, ahol nincs értelmük. Mert nincs értelme annak, hogy valaki modem kalligrafikus kép alakzataiban az elektronok röppályáját vélje fölfedezni. Ami a fizikában és a festészetben rokon és párhuzamos, az a régi kétségkívül nem túl kíméletes leépítése, és az új kanón kidolgozása. Eszme, módszer, eljárás cél, tökéletesen más. Más akkor is, ha a valóság, amellyel 352 az új kapcsolatot fel kívánja venni, ugyanaz marad. Az analógia csak egyetlen ponton, az érzéki tapasztalat megítélésében döntő. A fizika az érzékeket elvetette, és helyébe a számítást tette. De a festészet is elvetette, mert az érzékinél hitelesebb látást kívánt realizálni. Az érzékek jelentősége megszűnt, mert az érzéki tapasztalat nem megismerés, hanem aktivitásra való ösztönzés. A látvány tulajdonképpen kihívás a cselekvésre.

Az érzékelés nem megismerés, hanem a megismerés első ösztönzője. A látás a valóságról nem nyújt pontos képet, csupán a valóságot szenvedélyesen megragadja. Nincs vadabb élet, mint látni, írja André Breton. Látni annyi, mint a valóságot spontán megragadni. Semmi szűrés, semmi kontroll. Jackson Pollock azt írja, hogy festeni nem kívülről, hanem belülről kell, ezek szerint a vásznat a földre teríti, és beleáll. „Totális valóságot" akar nyújtani, „kozmogóniai egységet", s amint beszélgetés közben megfogalmazta: „a belső káosz nem meghatározott töredékét". Hoffmann az erők különös játékáról beszél (push and puli). Van, aki az ürességet, (a fényűrt?) akarja megfesteni, mint Mark Tobey, aki szerint „a képzelettől megtisztított tér az ember olyan állapotát teszi lehetővé, amelyben nem kénytelen idegenek gondolataival foglalkozni". A festés State of being (Pollock), vagyis a létezésnek valamely állapota, amely semmi egyéb353

bel nem téveszthető össze. Valószínűleg arra gondol, hogy a festészetnek a valósággal szemben és a valóságban saját külön magatartása van, melyet nem az érzéki szemlélet, hanem a valóságról szerzett tapasztalat határoz meg. A fizikának és a festészetnek, amióta új kanónját építi, közös nehézsége van, és ez az, amiről Niels Bohr az atomelméletről és a jelenségek leírásáról szóló könyvében beszél. Lehet, hogy elavult képzeteinkbe túlságosan beleragadtunk, mindenesetre most az új jelenségek leírásával súlyos megfogalmazási zavarral kell megküzdenünk. Heisenberg odáig megy, hogy azt mondja, a legnehezebb feladat nem a kutatott kérdés megoldása, hanem annak értelmes nyelven való kifejezése. Festőknél ez különösen szembetűnő. Festők sohasem írtak annyit, mint mostanában. Úgyszólván mindenkinek van írott elmélete, amely legtöbbször kiválóan rossz, mialatt a kép, amit fest, kiválóan jó. Rossz azért,

mert egyáltalán nem is tartozik a dologhoz. A fizikusok között is ritka az olyan kutató, mint de Broglie, aki tüneményes eleganciával ír, vagy Heisenberg, aki bámulatra méltóan nyugodt és átgondolt. Többnyire egyszerűen sejtelmük sincs arról, hogy miután a jelenséget megértették, azt miképpen tegyék közölhetővé. A fizikusnak végszükségben rendelkezésére áll a képlet. De mit tegyen a festő, ha már lát valamit, és nem tudja megfesteni? 354 A kézikönyvek az impresszionizmus óta több mint harminc festőiskolát, stílust és irányt sorolnak fel. Valójában sokkal több van. A valóságról szerzett tapasztalatot kanonikusán érthető nyelven kell kifejezni. Amíg stabil kanón nincs, ez rendkívül nagy feladat. A tapasztalatot megtették, a megfogalmazás azonban akadályokba ütközik. Csak meg kell nézni Klee vagy Mondrian vagy Pollock képeit, milyen későn és mennyi csőd után, mégis milyen erőfeszítés nyilatkozik

meg e képekben, hogy a tapasztalattal egyenértékű nyelvet megtalálja, esetleg csak rövid időre, aztán a fogalmakat ismét elveszíti, és nem tud egyebet, mint sikerült képeit másolni, vagyis önmaga parazitájává lenni. Nagyon sokan megtették, azok között is, akik a leghíresebbek lettek. A nehézség nem a valósággal való kapcsolat megteremtésében, hanem a szerzett tapasztalat érthető megfogalmazásában van. Vagy ahogy Gaston Bachelard írja, a kérdés nem a realizmus —, nem realizmus, mert mindenki a valóságot akarja, hanem episztemológia (lingvisztika). A jelek. A fizikus rendelkezésére áll a kiépített tudományos apparátus, amely segítséget nyújt, legfeljebb ismétel és közhelyeket mond. Nagy baj nem történt. A festészetben az ismétlés és a közhely másodrendűség, esetleg bukás. A logika és ellentmondás a fizikán, vagy a festészeten túl szélesebb érdeklődésre azért tarthat számot, mert egész sereg újabb megismerő mód355

dal párhuzamos. íme, a modern fizikának és festészetnek megfelelő modern logika. A szerző, Stéphane Lupasco a harmincas évek közepétől kezdve kezdve a francia filozófiai folyóiratokban a modern természettudományra támaszkodó több logikai értekezést tett közzé. Méltatni csak húsz évvel később kezdték, s azóta tudományelméleti, filozófiai, esztétikai, művészeti körökben könyveire egyre többen hivatkoznak. Nem csupán azért, mert amit mond, a figyelmet leköti, hanem főként mert izgalmasan aktuális. Az olyan könyvek, amelyeknek sikerült megfogalmazni azt, ami a korban égető, de ami csak lappang, többnyire nagy a hatása. Lupasco annak ellenére, hogy a logika sohasem tartozott a könnyű olvasmányok közé, különösen művészek, tudósok, pszichiáterek, kritikusok, festők és irodalmárok között híresség lett. Köztudomású, hogy a logika nem tapasztalati, hanem úgynevezett normatív tudás, mert a

gondolkozásnak mindenre minden időben érvényes szabályaival és törvényeivel foglalkozik. Ezek szerint már a tapasztalat is a logika törvényei alapján történik. A tudást ilyen értelemben fogta fel újabban Ludwig Wittgenstein, Bertrand Russellnek részben tanítványa, részben ihletője is. Wittgenstein és a nyomában kialakult logisztika számunkra körülbelül e tudás legújabb fejleménye volt. Lupasco a logikát teljes egészében a tapasztalatra kívánja helyezni. „Nincs logika 356 tapasztalat, nincs tapasztalat logika nélkül." „A logika minden esetben a tapasztalat logikája." Ezzel a megállapítással hatályon kívül akarja helyezni a több mint kétezer éves arisztotelészi — és minden azóta keletkezett európai — logikát. „E hagyományos tanítás, amely az abszolút és meg nem változtatható szellemből indul ki, tulajdonképpen nem is tudomány, hanem csupán filozófia." Lupasco a negyvenes évek elején kiadott

könyvében, amelyet a mikrofizikai tapasztalatról és az emberi szellemről írt, gondolkozását a legújabb fizikai ellentmondásos természetére építi fel. Kétségtelen diadala volt, hogy ez az ellentmondásos természet, amelyet merőben logikailag fedezett fel, tizenhat évvel később, 1957ben, amikor az antielektronok és az antineutronok jelenlétének tényét tapasztalatilag is megállapították, bizonyítást nyert. Lupasco szerint minden úgynevezett mikrofizikai kvantum egy ténylegesen igaz és aktuális, és egy kiegészítő igaz, ellentmondó, potenciális részecskéből áll, és ehhez járul még egy harmadik, „amely az igaznak nem tagadása, hanem az ellentmondásokkal való koegzisztencia ... így keletkezik a három ideális és lehetetlen pólus, amely felé a fizikai esemény halad: két viszonylagosan lehetséges igaz és a hamis, amely éppen olyan relatív és lehetséges". „E három ideális pólus között 357

nem egy-, nem két-, nem három-, hanem számos sokértékűség (polivalencia) lehetséges." i Amit tehát a régebbi iskolák logikai ítéletnek neveztek, az ebben az új logikában struktúra (szövevény). Ez a szövevény ellentmondásos és relatív, mert a gondolat és az ítélet nem tétel, hanem szerkezet, és a logikai energiastruktúra pontosan olyan, mint a mikrofizikai. Energiakvantum, mint mondják. Ezt a megállapítást meg kell szokni. A szerző logikáját dinamikus logikának is nevezi, a statikus klasszikus logikával szemben, mert energiákkal számol, nem pedig merev tézisekkel. A logikai gondolatban is energiakvantumok nyilatkoznak meg, úgy, mint az elektromosságban, vagy a fényben. Mindenesetre az a tény, hogy valaki a gondolkozás szerkezetéből kiindulva fizikai fölfedezést tegyen, a tudás történetében nem tartozik a túl gyakori esetek közé. Az eredmény meglepőbb, mint amikor merő számítás alapján példá-

ul az Uránuszt és a Neptunuszt fölfedezték. Ott kell lenni! Valóban ott volt. Nem egy elektronnak, hanem kettőnek kell lennie, és ha az egyik töltése negatív, a másik töltésének pozitívnak kell lenni. Tényleg úgy van. Leghelyesebb, mondja Lupasco, ha ezek után nem beszélünk többé logikai fogalmakról, ítéletekről, következtetésekről, hanem logikai kvantumokról, amelyek minden esetben „két megvalósíthatatlan ideális pólus" feszültségét és küz358 delmét tartalmazza, és soha nem mondható ki, melyik az igaz (mert ez nem az igaz, hanem az aktualizált), nem mondható ki, melyik a nem igaz (mert az csupán a potenciális és az ellentmondás), és az eredmény pontosan úgy, mint a mikrofizikában, soha nem holtbiztos, hanem csak statisztikai és valószínűségi lehet. Ezzel a lépéssel a determinizmus és az indeterminizmus eldönthetetlennek látszó vitája is lezárul. A determinizmus azt állítja, hogy az ese-

ményt a külső adott körülmények maradéktalanul meghatározzák, ezek szerint az eredmény hajszálnyira kiszámítható és megállapítható (ami a tudomány jóslat). Az indeterminizmus azt mondja, hogy az események spontán és szabad elhatározás alapján zajlanak le. Planck azt írja, hogy a szabad önrendelkezés nyomokban a legelemibb fizikai történésben is konstatálható, így tehát minden eredmény kiszámíthatatlan. Lupasco szerint egyik álláspont sem korrekt. Valószínűleg azért, mert világnézeti preokkupáció következménye. A helyes álláspontot adeterminizmusnak hívja, és ez nem hajlandó egyszersmindenkori elv alapján sem a maradéktalan meghatározottság, sem az abszolút szabadság mellett dönteni. Az adeterminizmus minden adott esetben külön vizsgálja meg, hogy melyek a meghatározó, és melyek a ki nem számítható önrendelkező tényezők. Ezt az adetermizmust tökéletes alakban a fizika területén Heisenberg 359

IftSr" fogalmazta meg. Megszűnik a világ végességéről és végtelenségéről való örökös vita is, mert ez a gondolat is az elavult ellentét-logika (nem ellentmondás-logika) eszméje. A világ sem nem véges, sem nem végtelen, hanem transzfinit, más szóval, mindig vannak véges határok, amelyeket állandóan átlépnek, és a határokat kitágítják. A végesen túlhalad anélkül, hogy a végtelent elérné. Nincs többé értelme racionális vagy irracionális ellentétről beszélni, hiszen ez ítélet csupán, amely a valóságot meg sem érinti, és idejét múlta logikai formula. A transzracionális aktus a gondolatot az észnek eddigi határain túl tudja feszíteni anélkül, hogy az esztelen vagy irracionális legyen. Az ellentmondás-logikát az ellentét-logikával nem szabad összetévesztem. Lupasco ezt nem győzi eléggé hangsúlyozni. Az ellentét-logika csupán csökevényes azonosságlogika (ahogy a

klasszikus arisztotelészi logikát nevezzük), mert az ellentét-logikában a tézis az antitézist tulajdonképpen már előzetesen tartalmazza, és a két tényezőnek tökéletes egysége a szintézisben ezért lehetséges. Ilyen módon az ember sohasem gondolkozott, még Arisztotelész sem. „E logika konstitúciója principiálisan hamis. Mert csak statikus gondolati ellentétről beszél, holott a valóság nem a gondolati ellentét, hanem a tényleges dinamikus ellentmondás. Nem elméleti dia360 lektikáról van szó. Lupasco azt állítja, hogy: „a modern tudományban bekövetkezett válság nem a racionális világkép, sokkal inkább a dialektika válsága". Az ellentmondásokkal való kiegészülés (complementarité contradictoire, — ami egyébként Niels Bohr egyik alaptételének módosítása) olyan gondolati forma, amelyben a harmadik terminusnak, a kiegyenlítő szintézisnek árnyéka sem fedezhető fel. Éppen ez az, amely mindig a statisztikai valószínűségen

nyugszik. Az ellentétesség tartalma: egy azonosság-megállapítás és egy tagadó megállapítás. Ez így csak ellentét, de nem ellentmondás. Ellentmondás például az, hogy az atomban a mikrofizikai részecske aktuális anyagi korpuszkula, viszont ennek bázisa az energiahullám, az aktuális energiahullámnak bázisa potenciálisan az anyagi korpuszkula, és a kettő („relatív és relacionális") ellentmondásából a lehetséges és effektív értékek egész sorozata léphet elő, éspedig valószínűség és statisztikai számítás szerint. Lupasco esetében nem egyetlen igazság igenjéről és nemjéről, hanem két igazság inverz antagonizmusáról van szó. Mert minden ítélet lappangó módon ellentmondást tartalmaz, és csak azzal együtt lehet reális logikai kvantum. „Az ellentmondások abszolút realitások". Az arisztotelészi logikában csak vagy merő azonosság, vagy merő nem-azonosság van, ezért ez a logika apodiktikus. Tulajdonképpen idealisz361

tikus logika ez, de ebben a megállapításban az idealizmus nem egyéb, mint funkció, vagyis ez így funkcionális megfogalmazás. „A reális logikai aktus tartalma két fordított határátlépés, megerősítő és azonosító, ugyanakkor negatív és megkülönböztető, és a logikai ítélet ebből a strukturális összeütközésből fakad." Az ítélet meghatározása, amitől a költők és a művészek különösen el vannak ragadtatva, a következő: „az ítélet a fogalmazás szenvedélyes kitörése, a robbanás egy neme, konceptuális megrázkódtatás, amelyben két ellentmondó állítás viaskodik az azonossági és a megkülönböztető értékekért". Vagy a másik, higgadtabb definíció: „minden logikai esemény alkotórésze statisztikailag és valószínűségi alapon megformált kvantum, amelynek két tényezője van, egy többé-kevésbé aktuális, és egy többé-kevésbé virtuális, és minden esemény tartalma egy-egy ellentmondásos kettősség". Ilyen körülmények között a személy

és a tárgy (szubjektum és objektum) szembeállítása mindössze annyit jelent, hogy az egyik is, a másik is logikai kvantum alkotórésze. Az ismeretelmélet kulcstétele pedig: „ahhoz, hogy valamely dolgot megismertnek mondjak, szükségem van az ellentmondás mellőzésére". Valamit akkor ismerek meg, ha magam elől a meg nem ismert részt eltakarom. Ami konkrét, annak el kell tekintenie, és el is tekint az elmélettől és az 362 eszmétől. Ami lappang, annak el kell tekintenie és el is tekint az adottól és a konkréttól. Aki a paradoxonokat kedveli, Lupasco könyvében talál néhányat, olyat is, amely különösen elmés. Lupasco a többi között azt a kérdést is felveti, hogy miután a tudásról és annak lehetőségéről sok száz év alatt sok ezer könyvet írtak, miért nem foglalkozott még eddig senki a nemtudással? „Hogyan és miért vagyunk képesek a nem-megismerésre?" A kérdést Lupasco izgalmasabbnak tartja, mint azt, hogy miképpen tu-

dunk valamit megismerni. Lupasco logikájának legmeglepőbb része mindenképpen az úgynevezett affektív logikáról szól. Affektus nélkül, mondja, gondolkozás nincs, és ha mégis van, mint az érzelmi hangsúlytól való megfosztás eredménye, és ez már szándékában is patologikus. „Az affektív elem hiánya morbid." Az olyan érzelmileg hangsúlytalan, úgynevezett tiszta észbeli ítélet, amelyből a merő észen kívül minden egyéb elemet kiirtottak, khiméra, és tökéletesen valótlan. Ilyesmi a XVIII. és a XIX. század első felében korszerű volt, ma már teljesen elavult. Az affektus minden szubsztanciálisan létezőnek el nem engedhető tényezője, és aki a gondolkozást tárgyilagosan vizsgálja, annak az affektust számításba kell vennie. Ha mégis mellőzi, eredménye hamis. „A logika sohasem szabadulhat meg a gon363

dolkozó viszonylagos helyzetétől." A létezés szubsztanciális volta minden egyébnek alapja. A klasszikus (arisztotelészi) logika sem affektusmentes, ez, mondja Lupasco, az „öröm" logikája, a „boldogság" metafizikai befolyása a gondolkozásra. Az affektus „definitív és szigorú" elnyomása a gondolkozásból az érzelmi hangsúlyt nem tűnteti el, és nem is tűntetheti el. Mindössze egyet tehet: nem vesz róla tudomást. Ez történt a racionalizmusban (főként Kantnál). A nehézség az, hogy az affektus nem megfogható. Ez az „adottságok enigmája". Soha nem válik sem aktuálissá, sem virtuálissá. Sem nem azonos, sem nem különböző. Nem erősít meg, és nem tagad. Nem tartalmaz ellentmondást, sem nem-ellentmondást. Önmagában sem nem igaz, sem nem hamis. Lupasco az érzelmi hangsúly jellemzésére még a következőket mondja: nem megismerő, de nem is nem-megismerő, nem megismerhetet-

len, de nem is megismerhető, nem tudatos, de nem is nem-tudatos, nem igaz, de nem is hamis, nem reális, de nem is irreális, nem szubjektív, de nem is objektív. Egy dolog azonban teljesen bizonyos. Az affektivitás az egymásnak ellentmondó dinamikus energiáknak és a logikai történések inverz feszültségének aktualizáló és virtualizáló folyamatához feltétlenül hozzátartozik. Éspedig annyira hozzátartozik, hogyha a logikai történésből az affektus hiányzik, az nem 364 mondható teljesnek. Ezen a helyen Lupasco különös dolgot állít. A logikai történésben az érzelmi hangsúly szerepét korrektnek és normálisnak a gyermek logikájában tartja. Ez ismét olyan tétel, amely a művészeknek és a pszichológusoknak nagyon tetszik. A gyermek logikája egészséges logika, olyan átlátszó és átlátható szerkezettel, amelyben az ember sem ellentmondásait, sem pedig magától értetődő értelmi hangsúlyát nem rejti el. Később, felnőtt korban a

logikai történés már nem olyan világos. Az ember a „többségi" logikához csatlakozik (divat, társadalom, korszak, érdek, stb.), a felszínen lévő „elvi konfigurációkat" magára nézve kötelezőnek elfogadja, az úgynevezett létért való küzdelemben a normálistól eltér. A másik oldalon pedig affektivitását a többségtől való eltérésbe helyezi, a „kisebbségi" logikához csatlakozik, ellenzéki lesz, lázadó és forradalmár. Lupasco többségi és kisebbségi logikát különböztet meg, és azt mondja, hogy e két logika ellentmondásos antagonizmusa a társadalmi jelenségek egyik rugója. Az előbbi az aktuális, az utóbbi a virtuális energiakvantum. Mind a kettő állandóan jelen van. Mindenütt ellentmondás. A többségi logika szerint gondolkozó ember általában konzervatív, despotikus és ciklotim, a kisebbségi logika szerint gondolkozó ember autista, negatív és szkizofrén. Mindez természetesen annak következménye, hogy a logikai művelet el nem en365

gedhető tényezője az érzelmi hangsúly. Maga a logikai történés hármas viszonylatot fejez ki: két igazság van jelen, pozitív és negatív, és a harmadik ennek a hamis volta, vagyis a két ellentmondó igazság kölcsönös megfordítása. Lupasco azt állítja, hogy ezek szerint három kibernetikának is kell lennie, az első a pozitívnak, a második a negatívnak, a harmadik a kölcsönös megfordításnak felel meg. Afelől, hogy Lupasco logikája és a modern fizikai között analógia van, kétség nincs, hiszen a szerző a logikai történést a fizikai történés alapján és mintájára építette ki. Hogy ez így helyes vagy sem, függőben marad. A gondolkozók helyeslő vagy kifogásolható megjegyzéseiket valószínűleg meg fogják tenni. Mindenesetre megnyugtatóbb lett volna, ha Lupasco nem a modern fizika síkját tekinti alapnak, hanem a logikát a kezdeti logikai valósággal szembesíti. Mindig kétes, ha egy tudomány

alapaxiómáját valamely más tudományból veszi. Ezt Wittgensteintől és Russelltől jól megtanultuk. Lupasco nem saját tapasztalatából, hanem a fizika által már megszűrt valóságból indul ki. Ezek szerint nem logika, hanem a modem mikrofizika gondolkozáselmélete. Az új fizikai történéseket bármilyen nehéz megfogalmazni, mégis valamelyes érzékelhető és elgondolható fizikai képvilágnak az utóbbi időben sikerült megszilárdulnia. Az új fizikáról való tudásunkat 366 húsz évvel ezelőtt még „ügyefogyott dadogásnak" nevezhették. Ma már vannak értelmes mondataink. A fizika azonban közvetítő nélkül, saját axiómáival áll szemben saját valóságával. Lupasco logikája viszont abban a hiszemben készült, hogy amit a fizika mond, kétségbevonhatatlan. Holott éppen a legmegbízhatóbbak szerint egyelőre ez a fizika semmi véglegeset nem mond, csupán valószínűségek között tapogatózik. Lupasco logikájának kétségtelen defektusa,

hogy saját logikai valóságával nem foglalkozik, ha van ilyesmi egyáltalán. Ha pedig ilyen logikai valóság nincs, azt sem mondja ki. A festészet helyzete kedvezőbb. A festő éppen úgy, mint a fizikus, a valósággal közvetítő kizárásával tényleges viszonylatban áll, ezt a valóságot nevezzük akár Grassi-féle fénykáosznak, akár másképp. A festő, amikor új kanónját meg kívánja alapozni, a valóságról saját maga személyes tapasztalatot óhajt szerezni. íme Bram van Velde: „A világ rejtély és a festői mű segítségemre van abban, hogy ezt a rejtélyt áthassam. Amit mondani kívánok, túlságosan idegenszerű, túl vad ahhoz, hogy gondolatba vagy szóba foglaljam. Erzékileg meg akar jelenni, és meg kell festenem". A modern fizikában és a festészetben és a logikában mindenesetre van valami egyöntetűség, ami abban nyilatkozik meg, hogy ezeken a területeken a valóságot senki sem hajlandó többé tételszerűen és statikusan értelmezni. Úgy 367

látszik, új kanónunknak ismertetőjele ez. Lupascoról azt mondják, hogy „az anyag és az erő és a többi elavult, megdermedt fogalom temetésére vállalkozott" (Kraft und Stoff, mint száz évvel ezelőtt mondták), mert amivel szemben állunk, és amiben benne állunk, a valóság sohasem stabil, hanem egymásnak ellentmondó energiák konfliktusa. Ez a konfliktus különböző mezőkön zajlik le, és senki sem tudja, milyen eredménnyel. A tudomány nem jóslat, a tudomány valószínűségekkel számol. A modern jelenségekkel szemben fel szokott merülni a kérdés, hogy azok fejlődést vagy bomlást jelentenek. A kérdést, hogy az ember értékelésének elfogulatlanságát megőrizze, éberen is kell tartani. Minden valószínűség szerint ez az a pont, ahol az új logikának hívei és ellenfelei megütköztek, és ahol a harc különös szenvedéllyel folyik. Legfrissebb könyvében egyébként, amelyet Lupasco A három anyagról írt

(1960), újabb területre is átlép, és megpróbálja a pszichológiát ellentmondásossá tenni. 368 HÓDOLAT WILLIAM SHAKESPEARE GÉNIUSZA ELŐTT* (1564-1964) KENT, VAGY A HOMO HUMÁNUS 1. Kent a Lear király epizódalakja, és a bolondot kivéve az egész drámában az egyetlen ember, aki az eseményeken keresztüllát. A bolond persze egészen más, nem is nagyon ember, inkább állat, gazdájával összenőtt kutya, a dolgokat inkább szimatával érzi, és mindig csak az utolsó pillanatban, rendesen amikor már késő. Kentben is van valami a komondorból, de csak azért, mert a hűségnek ez a foka a kutyáknál olyan meghatóan paradigmatikus, embernél pedig egészen ritka. Mindjárt a tragédia elején, amikor a Cordeliaincidens lezajlik, Kent királya tévedését világosan látja, és tudja, hogy az ítélet végzetes. A hely-

zet rendkívül nehéz. Lear király azt hiszi, hogy az a leánya szereti jobban, aki azt színpadiasabban tudja kifejezni. Ez a hatalom mindenkori sajátsága: nem annak hisz, aki hozzá ragaszkodik, hanem annak, aki jól demonstrál. Ezért a hatalom mindig beugrik Gonerilnek és Regannak, *~AzTesszé kézirata eredetileg három részből állt. Mivel azonban a második és harmadik részt — Kései művek melankóliája és Arlequin címmel — Hamvas Béla a Titkos jegyzőkönyv c. kötetéből helyezte át ide, ezeket az írásait nem itt, hanem eredeti helyén közöljük majd. (A szerk.)

aki szívében hűtelen, viszont demonstrációja kifogástalan. Még sohasem volt hatalom, amely ez alól kivétel lett volna. Cordelia nem tud, de nem is akar demonstrálni. Ha a szív dolgairól van szó, szavalni bűn. Az érzés minél mélyebb, annál kevésbé ékesszóló. A bolondon kívül egyedül Kent az az ember, aki látja, hogy Lear királyt három leánya közül a legjobban Cordelia szereti. 2. Tolsztojról tudjuk, hogy Európa művészetét és irodalmát főképpen Beethovent és Shakespeare-t ledérséggel vádolta. Azt állította, hogy Európa művészetének egyetlen tárgya a reneszánsz óta az élet esztelen dicsőítése. Tolsztoj az életet szembeállította azzal, ami az életnél több. Mindenképpen több, azzal a többel, amiért az ember életét minden helyen és időben odaadni köteles. Az életnek csak akkor és abban az esetben van értelme, ha az valamely magasabb érték szolgálatában áll. Az az életdicsőítés, amelyet Euró-

pában meghonosítottak, értelmetlen életéhség, gyönyörsóvárság és mohóság. Az életet merő élvezetnek tekinteni ledérség. Ez a „szubtilis immoralitás", amelyről Tolsztoj beszélt, és amellyel lényének és gondolkozásának egész arcvonala szemben állt. Kentben természetesen a magasrendűen érzéki és rafináltan hellenisztikus ledérségből semmi sincs, és Tolsztoj, ha óvatosabb lett volna, 370 ítéletével nem lett volna olyan kategorikus. Kentből földalatti szálak vezetnek Az athéni Timonhoz, Brutushoz és Hamlethez. De mindegyikben van valami drámai merevség; valami, ami ha nem is könnyen, de törik. Senki sincs távolabb a szubtilis immoralitástól, mint Coriolanus, és senki sem hajlandó azonnal és pillanatnyi meggondolás nélkül életét annak a bizonyos életnél többnek odaadni, mint éppen ő. De Coriolanus is éles, és törik. Embernek lenni annyi, hogy az élet számára nem feltétel nélküli jó, ha-

nem valamiért, amit többnek vél és tart és tud, odaadja, semmi egyéb okból, csakis azért, mert ember. Coriolanus és Timon és Brutus és Hamlet azonban hős, ezekben az emberekben a hősiesség és dráma példaszerű és ritka és ideál. Kentben viszont magától értetődik. Kent nem törik. Kentben az „emberi ember" természet. Nem hős, sohasem is volt, nem is lesz, és nem is lehet. A derék ember nem drámai alak. Ezért Gerhart Hauptmann Henschel fuvarosa teljesen hamis. 3. A közhiedelemmel szemben meg kell állapítani, hogy első oka annak, ha valaki az emberitől eltér, és az emberit megsérti, nem a bűn. A bűn, a kijelentés bármilyen félelmetes legyen is, az emberi létezésből nem iktatható ki. Megbízható emberek sok ezer hiteles kijelentését lehetne idézni még arra vonatkozóan is, hogy a bűn bi371

zonyos tekintetben, ha nem is a nagyság el nem engedhető jegye, de mindenesetre az ember bűn nélkül sokszor közepes marad, és jelentéktelen. Erre a döfésre, úgy látszik, szükségünk van. A bűn sötét fertőzöttsége nélkül, mondják, az emberben a tisztaságra való szomjúság fel sem ébred. A bűn beszennyeződése alól azonban van feloldódás. Mert van megbocsátás. Az embert nem a bűn fokozza le, hanem a züllés. Főképpen a züllésnek az a fajtája, amelyről a törvény nem tud, és amelyre nincs törvényes büntetés. A hibákból és a hibák sorozatából, amit az ember minden nap elkövet, nem kell okvetlenül bűnnek következnie. Az ember valahogyan engedékennyé válik a kis mocskos tettek iránt, kezdi azokat megbocsátani másnak is, önmagának is, elkezdi megszokni a mentségeket és a kimagyarázkodást, sőt az elméleteket, végül is a pszichológiát. A mosdatlan száj nem bűntény; ennél minden valószínűség szerint sú-

lyosabb. Mert a bűn megrázó tett, amit észre kell venni, véres seb, ami gyógyítást követel. Az a lassú beszennyeződés, ami a züllés, legtöbbször észrevétlen. Ezért ami az embert az emberiből kivetkőzteti, elsősorban nem a bűn, hanem a züllöttség. A bűnt az emberi létből nem lehet felszámolni, a züllést fel kell számolni. Ha valaki bűnt követ el, a világ rendjét nyilvánosan és brutálisan megsérti. A züllésben az a félelmetes, hogy elrejthető, és titokban zajlik le. 372 Az a szubtilis immoralitás, amelyről Tolsztoj beszél, vagyis amely Európát századokon keresztül elárasztotta, és amely begyakorlott és reflex életrenddé lett, nem bűn. Ez az a lassú elpiszkolódás, amely előtt már több mint félezer éve megtanultunk szemet hunyni, sőt, amelyet civilizációnak neveztünk. Az emberi élet belső rendje meglazul, és kezd szétesni; nincs többé szilárdsága és következetessége. Különös hitványság alakul hazugságból, hu-

nyorgatásból és vigyorságból. És úgy látszik, nem az elhanyagolt ruházat, a lyukas cipő jellemzi, nem, hogy kocsmába jár és dolgai a zálogházban vannak és trágárul káromkodik. A veszedelmes züllöttség, amit Chamfort Mirabeauról mond, hogy pénzért mindenre kapható, még a jóra is. Persze tudjuk, hogy van, aki jóra még pénzért sem kapható. Züllésre nincs feloldozás. Csak egy módon számolható fel, ha az ember abbahagyja, és a normális létbe visszafordul. A bűn egyszeri és kivételes aktus, a züllöttség tartós folyamat, éspedig az, hogyha az ember az élet emberi színvonalát szüntelenül süllyeszti, egyre inkább lefelé, ruhával, zenével, szokással, szavakkal, tánccal, mindig kevesebb és kevesebb. A Faustban a dajka Mefisztót azonnal felismeri. Hogyan? Mozdulatának ledérségéből. 373

4. A homo humánus drámája, hogy választania kell a valósághoz való alkalmazkodás és az igazsághoz való hűség között. A kettő együtt nem megy. Ennek oka, hogy sem az igazság a valóságban, sem a valóság az igazságban maradéktalanul nem oldódik. Ha az ember a valósághoz alkalmazkodik, igazságából feltétlenül fel kell adnia először valamit, aztán egyre többet és többet, és az ember elkezd zülleni. Shakespeare csak egy embert teremtett, aki a valósághoz való maradéktalan alkalmazkodást tudatos programjává tette. III. Richárdot, aki elhatározta, hogy gazfickó lesz (to be a villain). III. Richárd egyébként az az ember, aki egyszerre bűnös is, züllött is, de inkább züllöttsége következtében bűnös, mint bűnei következtében züllött. Ezért a legkevésbé emberi. Az igazságban fel kell morzsolódnia, és fel is morzsolódik. Caesar, Antonius, Macbeth és a többi, inkább

csak szenvedélyével ragadtatja el magát, bűnös voltuk mélyén is marad bennük valami a tisztaságból, és tudatosan züllenek el. Coriolanus, Hamlet, Hotspur viszont nem hajlandó alkalmazkodni, az igazsághoz hű marad, a valósággal teljes erővel összeütközik, és a valóság hatalmaiban felmorzsolódik. Kent alakjában az igazság és a valóság különös arányban áll, mint az olyan emberben, aki a valósággal sohasem fordult szembe, de az igaz374 ság iránt való hűségből semmit sem engedett. Kent mintha nem is történeti, hanem mitológiai alak lenne. Az igazság és a valóság antagonizmusából benne nem keletkezik konfliktus. Valóságértéke éppen olyan tiszta, mint amilyen józan az igazsághoz való ragaszkodása. Mindig látja, hogy mi az, ami történik, és annak mi az értelme. Ezért nem lázad. Kent kívül áll azon, hogy bűnös legyen vagy züllött. Lényének igazsága mélyen valóságába nyúlik. Kent átlátszó és

egyszerű ember. Eszébe se jut, hogy valami nagyot csináljon. Ezért nem ő maga válik naggyá, hanem élete lesz nagy. Az ember akárhogyan dönt, adósságban marad; ha az igazság mellé áll, a valóságnak, ha a valóság mellé áll, az igazságnak fog tartozni. Az ember sorsvonala az alkalmazkodás és a hűség határán fut. Ha alkalmazkodik, az igazságot elárulja, ha az igazsághoz hű marad, a valóságban összetörik. 5. Kentnek nincs démona. A démon az esetben jelképes kifejezés, amely az ember megszállottságát jelenti. Esztétikusán úgy hívják, hogy szenvedély. Pszichológusok szerint ez a mánia. Akárminek mondják is, a hibbantság egy neme, amely mintha az emberi lénytől független külső hatalom beavatkozása lenne, felülről vagy alulról, vagy inkább az idegen éjszakából az emberbe került volna, és itt olyan tiltott tevékenységet kez375

deményezne, amely a többire fölöttébb kártékony, arra pedig, aki a démont hordozza, végzetes. Démonnak kell nevezni, mert nem természeti erő az, amely a színpadot az ötödik felvonásban mészárszékké változtatja. Minden valószínűség szerint a görög és a shakespeare-i dráma között lévő nagy különbség itt van. A görög hérosz a démont magában hordja, sőt már ősei is valamely alakban ezzel a démonnal éltek együtt. Hozzájuk tartozik, és lényük elidegeníthetetlen tulajdonsága. Ezért a hős sorsának kimenetele már jó előre látható, és a jósok ezt a kimenetelt látják is. Mintha születésük előtt is bennük lett volna. Ezért nem kerülhető el. Sem Oidiposz, sem Aiasz, sem Antigoné a démonja nélkül nem képzelhető el. Shakespeare-nél az ember eredetileg mindig ember, mondjuk úgy, hogy Shakespeare-nél az emberi alapállás démontalan. Tiszta, világos, egyszerű, sima, aranykori. Tulajdonképpen és végered-

ményben mindenki homo humánus, olyan, mint Kent. Nincs mániája, és nem megszállott, és nincs szenvedélye. A normális ember hibbantság nélkül él. A dráma akkor kezdődik, ha valahonnan* ez a fekete-lila csepp belehull, és az embert megmérgezi. III. Richárd önmagában a démont saját elhatározásával ébreszti fel; Othellóba Jago cseppenti, Hamletben apja szelleme szólítja, Rómeóban Júlia hívja elő, Macbethben a hatalmi ösztön (a boszorkány) kelti. Ha a hős a 376 démont elűzné, a dráma azonnal megszűnne. Mint ahogy a Viharban Prospero a démont elűzi, és a dráma tüstént megszűnik. A görög dráma azért dráma, mert a lét a görögök szerint tragikus; a shakespeare-i dráma azért dráma, mert az ember saját emberi normalitásától eltér, és ha kellő időben nem tud vagy nem akar visszatérni, összetörik. A mánia nem tartozik az ember lényéhez. A normális, vagyis a humánus emberben

nincs szenvedély és mánia és őrület és démon. A végzettől való eredendő terheltséget Shakespeare nem ismeri. A dráma folyamán többször nyílik alkalom arra, hogy a hős megálljon, feleszméljen, és démonát elűzze. Ezek a kijózanodásra nyílt alkalmak — amelyeket a hős vagy elmulaszt, vagy elvet — teszik a shakespeare-i drámát megrázóvá: a normalitás állandó lehetőség marad, ezért szörnyű a bukás. Kent drámaiatlan ember, ezért sok tekintetben történettelen. Vele, azon kívül, hogy él, nem történik semmi. Él? De hogyan él! Mélyen beágyazva fekszik a nyugalomban, amelyet semmiféle mánia nem zavar meg. Nem mutatós ember, annál megbízhatóbb. Nem is való színpadra. Egyáltalában nem szent, nem művész, nem aszkéta, nem álmodozó. Semmi rögeszméje. Semmi gömbölyűség. Nyílegyenes magatartása, mint tekintete, amely egyenesen az ember szemébe néz. Nem ken el semmit, nem mulaszt, nem is hadar, és nem is 377

siet. Semmi varázslat, semmi szemfényvesztés. Kent nem szeret a tükörbe nézni. Kent mellett az egész történet számításba sem jöhet. 6. Kent először is élesen leválik a Goneril-Regan oldalról. Nemcsak azért, mert Lear király embere, és nyilván látja, hogy Gonerilék a királyt félreve, zetik. A csalást Kent tűrhetetlennek tartja. De elválik Lear királytól is, mert ennek nemcsak aggkori hiúságát látja, hanem szemébe tűnik, amit mindig is látott, a királyi hatalommal együtt járó határtalan ostobaság. Shakespeare hatalmasai között nem sok okos ember van. Ezek az uralkodók nem természetüknél fogva, hanem uralkodói helyzetüknél (démonuknál) fogva olyan i korlátoltak. Mintha magas helyzetükért ép el* méjük nagy részéről le kellett volna mondaniuk. Rövidlátóak, önhatalmúak, erőszakosak, esztelenek, elbizakodottak, bizalmatlanok az iránt, *

aki javukat akarja, a rossz tanácsadókkal szemben annál hiszékenyebbek. És nemcsak a színdarab kedvéért, ténylegesen. Lear király alakjában mindez a napnál világosabb. Kent, persze szintén nem okos ember. Kent a becsület maga, tisztességes és egyenes, sok tekintetben gyermeki, és egy cseppet sem ügyes. Kent tulajdonképpen mafla, aki könnyen becsapható és félrevezethető, éppen becsületessége és jó szíve miatt. Ez a maflaság tisztességének egyik legfőbb bizonyí378 téka, és minden sötétség ellen való legfőbb védelme. Kent az az ember, aki a zülléstől a legtávolabb áll. Lehet, hogy ügyefogyottsága következtében. Nem törtető, nem stréber, nem édeskés, de nincsenek morális görcsei, sem rögeszméi, sem elméletei. Ezért úgy látszik, mintha együgyű lenne, pedig csak a komplikációktól óvakodik. Az embernek sokszor az a benyomása, anélkül, hogy sztoikus lenne, a sorsnak fölötte semmi hatalma sincs. A nagyság fel van benne

oldva, és az egész emberben arányosan el van osztva, ezért úgy látszik, mintha nagyság nélkül lenne, és a nagyságra, holott a bölcshöz igazán semmi köze, nem is lenne szüksége. Kent nem antitragikus, hanem atragikus ember. Nem tudja, és nem is akarja lényét annyira felfokozni, hogy elbukjék. Ha bűntényt követne el, a világ minden bírósága felmentené, mert bűnében nem lenne semmi rossz. 379

HUBAY MIKLÓS HÉT SZÍNMŰVE A szarkazmus minden esetben rendkívüli becsvágyra vall, amelyet azonban nem szenvedély irányít, hanem az értelem. Elszántan támadni, de csak egyetlen vezetőt elfogadni, az észt. Tudjuk azt is, hogy a szarkasztikus ember nem érzelmes, és nem engedékeny, sőt éppen az, aki az érzelmi befolyásoktól tudatosan tartózkodik. Ezért ereje a világos és rideg intellektus, amely oly tökéletes tud lenni, ha a cél komoly. Hubay Miklós szarkazmusa színdarabjainak legfőbb ereje. Megfeszített akarat, hogy közönségét meggyőzze, és magas intellektusa, amely az eseményeket át tudja világítani. Vannak jelenetei, sőt egész színdarabjai, amelyekben a szer replők egymással is kizárólag szarkazmusukon keresztül érintkeznek. Ilyen a Késdobálók. A darabnak mindössze két szereplője van, férfi és nő, házaspár. Nem strindbergi dráma, amelyben az a fél diadalmaskodik, amelyik alacsonyabb ren-

dű, s ezért nem az a megrázó benne, hogy a.győzelem azé, aki hitványabb. Hubay Miklós esetében nincs győzelem. Az egyik a másikat folytonosan a víz alá nyomja, s végül a néző vagy az olvasó kénytelen megnyugodni abban, hogy mind a kettő menthetetlen. A férj is, a feleség is a másikat kizárólag azzal a rideg és világos értelemmel nézi, amely ugyanakkor eltakarja önmaga elől a tényt, hogy a másik emberről nincs is 380 szó, egyetlenegy dolog a fontos, saját életéhségének kielégítése. Szörnyű, ha — mint mondják — ketten egymást szeretik, de nem értik, vagy ha megértik egymást, de nem szeretik. A tapasztalatban a legtöbb eset ilyen, és úgy látszik, ezért van ennyi baj. Hubay Miklós darabjaiban a szeretet lehetősége csupán mint mellékkörülmény merül fel. Nőalakjai is aránylag kevésbé sikerültek, mint férfialakjai. Mintha ebben az erős intellektuális atmoszférában a lágyabb vonalak elporladnának. A szarkasztikus ember

számára ellágyulni káros. Ilyesmi becsvágya útjában áll. A cézártermészetek nem simulékonyak és nem nyájasak. A Késdobálók esetében is egy a cél: saját életében lévő minden gyönyör lehetőségét kihörpinteni. Már nem titok többé. Hiába rejtőznek el fantazmagórikus hazugságokba. Már régen tudnak egymásról mindent. Lehet, kezdettől fogva tudtak, az egymás fejéhez vagdosott szemrehányásokból legalább is ez derül ki. A szarkasztikus ember dezilluzionált. Nem lehet megcsalni azt, aki öncsalásban él. Ezért mondják általában, hogy a becsvágy a kétségbeesés egy neme. Mindenesetre a színművek alakjai között több van, amelyek rajzában a világos és a rideg értelem átvilágításának módszere tökéletesen helytálló. Ilyen alak elsősorban Isóf János (Hősök nélkül) és a Rektor (Szüless újra kedves). Isóf János egyébként valamennyi jellem között a legtökéle381

tesebb. Valószínű, hogy mindnyájan ismerjük őt, ki közelebbről, ki távolabbról, ezt a tényt, amely a polgári közéletre termett, és aki úgy járt itt miközöttünk, mint önmaga mauzóleuma. Nem jellem, nem egyéniség, úgy látszik nem is ember, inkább csak konstelláció. Személytelen apparátus, amely elvetemült arcátlansággal azonosítja magát hallatlanul kedvező átöröklött tulajdonságaival, ki tudja honnan nyakába szakadt káprázatos tehetségeivel és elképzelhetetlen erejével, mintha mindez az ő érdeme lenne, sőt, mintha ez mind ő maga lenne, és ezzel a gesztussal kivétel nélkül mindenkit meg tud ejteni. A polgári világban, jól emlékszünk rá, ennek az embernek példaképpé tett attitűdje nélkül senki se lehetett se tábornok, se bankvezér, se püspök, se miniszter, sem egyetemi tanár, a többiről nem is szólva. Ez az arroganciától püffedt szociális szurrogátum mindenütt úgy jelent meg, mint a felette tartott emlékbeszéd. A teljes

egészében elhazudott társadalom terméke, tulajdonképpen tömény dagály, humánum a nulla fokon. Halála után öt perccel jelenség, amely előtt a szégyentől mindenki lehunyta szemét, amiért ennek a ripacsnak valaha is egy percre felült. Hubay Miklós szarkazmusa ebben az alakban kulminál. Ez az egyetlen módszer, amely ezzel az emberrel el tud bánni. Persze nem valószínű, hogy Isóf János és a Rektor bukása tragédia. Azt a kérdést, hogy 382 Hubay Miklós színművei mennyiben tragédiák, külön fel kellene vetni. Sokan és régen azt állítják, hogy polgári tragédia nincs, nem is képzelhető el, sőt polgári dráma sincs. A polgárság túl bomlott ahhoz, hogy ilyen magas és szigorú formát, mint a tragédia elbírna. A szélsőséges dramaturgiai felfogás azt vallja, hogy a polgári világnak a színpadon az operett felel meg, mert az operett (Walter Benjámin szerint) „a tőke folyamatos uralmának ironikus utópiája". Ledér el-

kenés, weekend-világnézet, mindenáron való happy endnig. A polgár soha sincs kínosabb helyzetben, mint ha gondolkoznia kell, és a tragédia katarzisa ellen kézzel-lábbal tiltakozik. A maximum és a végső határ, ameddig tud és hajlandó elmenni, a pszichoanalízis. Ezért mondják és írják általában, hogy a polgárságban nincs tragédia, de még dráma sincs, legfeljebb skandalum. A polgár nem a bukástól fél, hanem a botránytól. Hubay Miklós színművei is akkor intenzívebbek — a sorstragédiát akkor közelítik meg leginkább (C'est la guerre) —, amikor nem az akut történeti pillanatot szerepelteti sors helyett. Az a hatalom azonban, amely a Hősök nélkülben az eseményeket irányítja, szintén ilyen történeti mozzanat, nem sors. Mindössze a dzsentri-polgári világ fel nem tartóztatható pusztulása, és a dráma ezúttal, hogy egyetlen szereplő sincs tisztában, mi az, ami vele történik. 383

A szarkazmusnak a drámaírásban egyetlen hátránya van, az, amit Hubay Miklós úgy fogalmaz meg az Egy szerelem három éjszakája epilógusában, hogy: „a költő halott". A kijelentésnek némi rokonsága van Nietzsche Gott ist tótjával, leginkább is abban a tekintetben, hogy hajlandó a dolgoknak itt és most bizonyos végső formulázást adni. Ezek után minden magyarázat fölösleges. Hubay Miklós intellektusának természete Karamzov Iván-i. Ezért van darabjainak igen nagy hatása. De pillanatnyilag nincs két ellentétesebb ember, mint a költő és Karamzov Iván. Érzelmek, gyengédség, humánum, humor, nőiség, megbocsátás, kiengesztelődés, mindez arra való, hogy valaki rá ironikus megjegyzést tegyen? Ha a költő tényleg halott, a legjobb tényleg az, amit Hubay Miklós csinál. Az értelem fényével életünk rostjai közé hatol, és feltárja azt, ami oly keserű. 384

CS. SZABÓ LÁSZLÓ LEGÚJABB KÖNYVEI Előzetes figyelmeztetés mindazoknak, akik Cs. Szabó László legújabb műveit kezükbe veszik: íme az ember itt most olyan könyvet olvas, amely stílus, vagyis stílus, merő stílus, annyira az, hogy teljesen mindegy, látszat szerint próza vagy vers. Bárhol vágja fel, vagy lékeli meg, vagy harap bele, egyanyagú, ahogy a trahit felületén is trahit, és belül a középpontjáig, és minden morzsája trahit. Persze a kőhöz semmi köze, ellenkezőleg, inkább gyümölcshöz hasonlít, sima, nemes és teljesen kiérett kanadai ranetthez vagy banánhoz, leves és porhanyó, még illatában is, csak minden gyümölcsnél rafináltabb és bonyolultabb. Azt is el kell mondani, hogy ez az omlós és szaftos, szíve legmélyéig homogén és komplex stílus rendkívüli módon tömör, és olyan könnyen formálható, mint a zene vagy a paroszi márvány. Semmi sem áll tőle távolabb, mint a moralizmus, vagy a tanítás, a világnézetről nem is szólva. Mindaz, ami

az olvasmányt esetleg nehezebben emészthetővé teszi, az elv, amely mint az üvegszilánk, az ember foga között ropog. Semmi sem áll távolabb, mint okosabbnak lenni és oktatni, viszont éppen olyan távol áll tőle a trükk és a lompos, patetikus szavalás. Úgy látszik, e stílus magas színvonalon magába tudja olvasztani azt a vív385

mányt, amit a művészi nyelv hajlékonyságában Baudelaire-től Ezra Poundig elért. Az egyik idézet: „Amit tettem, nem volt elég, s ha e kevésre voltam hivatva, mi volt a célja? S ha elég volt, amit tettem, szerettem, gyűlöltem, harcoltam, miért félek a haláltól, mintha tétlen lettem volna egy életen át? Hiszen a halál ítélőszéke előtt nem a békétől félünk, a sír csendjétől, hanem az elherdált múlt, a hiábavaló céltalan élet miatt... Hirtelen ajtómig nyomul az örökkévalóság, elbűvöl és megrémít. Csak a sejtelmek növekednek az élettel, nem a bizonyosság, ó, nem a bizonyosság!" A másik: „Nem változnak a vízben, a lápon, ha hősöket kelt ki a kígyófészkük, sem az égben a felhőn, ha foltos szirmú virággá vérzik el szeretőjük védtelenül, sem ha tisztulásra szabott szolgáló sorsa után rongyaitól megszabadulva megint kiragyog sugaras hatalommá a számkivetve bolyongó égi lakos".

Ki tudja megmondani, melyik a próza, melyik a vers? Ez a nyelvnek egyetlen személyes lényre szabott kivételes lehetősége: mondani. Ez itt az a hely, ahol a legtöbb: mondani — mint Rilke írná. Valami, ami eredetileg olyan kristályvízszerű, átlátszó és megfoghatatlan volt, fény, üveg vagy levegő. A szavak szövete itt a fátyolnál is finomabb. Megfürdött az élet káprázatában, a történetben, és magába olvasztott és szívott sok millió hangot és képet és illatot, kultúrát 386 és mániát és dühöt és könnyet, bombadörgést és konyak ízét, gyantás görög bort és Mozart-muzsikát. És mindaz, amit e kristályvíz feloldott, az embernek éppen olyan szerve lett, mint a mája, és cipeli magával, esetleg az ismeretlenbe is, és ami a bölcsőben olyan volt, mint a színtelen kristály, az most oly tüneményesen tarka, mint egy van Gogh vagy Pollock festmény. Cs. Szabó László három újabb könyve közül az egyik görögországi hajónapló (Magyar

Könyves Céh kiadása, London), a másik nyugati útleírás (Salzburg, Bécs, Párizs), a harmadik verseskötet (Látóhatár, München). Az Égei-tengeren tett utazás okvetlenül felidézi talán éppen Bachofen utazását száz évvel ezelőtt, Bachofenét, aki öszvéren baktatott végig a völgyeken, s aki a nagy ásatások eredményeit még nem ismerte. Cs. Szabó László társasutazást tett egy remek angol archeológus vezetésével, aki mint a lexikon, mindent tudott. A modern ember tudomány nélkül meg se tud moccanni. Persze vannak emberek, akik semmi pénzért se vennének részt semmiféle társasutazáson, sehol, legfőképpen Görögországban nem, és egyetlen útikönyvük az Odüsszeia. Théra. Ó, Théra! Kimaradt lent a parton a kikötőszagú keskeny sáv a zsivajjal és a futkározással, és az út fölfelé a macskaköves sziklaúton, szamáron vagy gyalog, az izzasztó kapaszkodó, amely szerpentin és szerpentin, de nem akar véget érni. Kimaradt ott 387

fenn Thérában a távlat arra a kék tengerre, amely sehol a földkerekségen nem olyan kék, mint éppen a thérai szakadék széléről, a meredek szirten épült fehér városból, a kék ég alatt, amely sehol a földön nem oly kék, mint itt. E kék párában leült valamely krétaszínű falra, de alig ült le, máris észrevette, hogy bealkonyult, és éjszaka lett, és éjfél is elmúlt, és ott délkeleten már fölkelt az Orion, és ott mered a tenger fölött vadul csillogva. Szemben, lent ebben a roppant vízgödörben a füstölgő és gőzölgő Theraszia vulkán maradványa, azzal az izzó párával, amit Hérakleitosz présztémek nevezett, és amiről azt mondta, hogy a logosz földi analógiája. Társasutazáson ilyesmi nincs, ahogy nincs este a halászkocsmában főtt dental és Anaphé-i bor. Persze Mükéné van, Délosz is, Athén és Delphoi, ha hiányzik is Olümpia a Zeusz-templommal, és Aigina az Apháiával. Nem volt a programmal egyeztethető. Kár. És hiányzik még valami, le-

het, ennél is fontosabb, mert a görögségről való mai képünket nem Schliemann és az archeológia teremtette, hanem Hölderlin és Nietzsche. Valószínűleg ezért hiányzik a könyvből a korinthoszi Apollón templomának hét dór oszlopához írt óda. Az útleírás szerzője modem ember, irigylésre méltó kultúrával és urbanitással. — És lojalitással, amelyről sohasem feledkezik meg, kivéve politikai szenvedélyeiben. Mint oly sokan, ő sem 388 gondol Montaigne toronyszobájának egyik feliratára: ellenségeimmel is az igazságot keresem. Az Égei-tenger Európa kezdetének hallatlan memoárja és múzeuma. Az útinapló nagy részében önéletrajz is, a minden európaiban élő görög emberé, minél európaibb, annál görögebb. Még ma is, amikor hellén lényünk egyik történeti mélypontjára jutott, amikor Eukleidészt megtagadták a geometriában, és Arisztotelészt a logikában. Senki sem tudja, hol születtünk, de biztos, hogy

szellemünk a világtól először Hellaszban ittasodott meg. Mondják, hogy az ember a tudatot és a gyönyört aránylag későn szerezte meg, de azt nem tudják, hogy melyiket előbb. Ez az, ami bennünket minden más élőlénytől elválaszt és megkülönböztet, tudat és gyönyör, létünknek ez a hallatlanul felfokozott vívmánya, amelyhez most már életünknél is jobban ragaszkodunk. Ez az urbánus és kultúrált stílus magába tudja olvasztani a magnóliavirág szirmának selymét és a Sing-Sing fegyházat, mint lebegést a tárgyi valóság fölött, ahol a dolgok elvesztik sötét hátterüket, mint Homéroszál, akinél még a vérontás se tud más lenni, mint szép. A Téli utazás első része Salzburg, vagyis természetesen Mozart, ugyanakkor hosszú és fájdalmas oldalpillantás Csokonaira, rövidebb Novello Vincére, Thomas Mannra, Georg Traklra, Theokritoszra és Szophoklészre. A stílus az ember egyetlen pillanatra sem hagyja megnyugod389

ni. Aztán Bécs következik, ahol Goethe, Adonis, Proust, Pétain, Sziénai szent Katalin és Bernát, Nápolyi Johanna, Kapisztrán, Hofmannasthal, Szerb Antal, Brueghel, Dürer, II. Frigyes, Bocskai István ad egymásnak találkozót. Cseppet sem Baedekker-szerűen. Rudolf Kassner írja Bécsről: amikor egy császár meghal, koporsóba fektetik, és a ferencesek templomához viszik, hogy a Habsburgok kriptájában elhelyezzék. A menet odaér, és a főudvarmester kopog. Ki az?, kérdi belülről a szerzetes. Első Ferenc József, Ausztria császára. Válasz nincs, a kapu zárva marad. A főudvarmester újra kopog. Ki az? Habsburg Ferenc József, hangzik a felelet. Semmi sem történik. Ismét kopogás. Ki az? Most a főudvarmester azt mondja: Egy szegény lélek kér bebocsátást, mire a kapu kitárul. — Micsoda tüneményes képmutatás! Párizs? A század eleje óta a magyar írói ha_ gyomány egyik alapmotívuma. Egyszer meg kel-

lene vizsgálni, mi e hagyományban a valódi, és mi a félelmetes menekülés e földről, mi a jogosult irtózat attól, ami itt van, és mi a Napváros tényleges varázslata. Zarándoklat, mint Cs. Szabó László mondja. „ígéret földje." „Eszmék és Művészet hóna." „Latineurópa fővárosa." „Nyugat utolsó mintaképe." Persze, Párizsról szólva is van utalás Csúcsára és a Ruszwurm cukrászdára. A félszáz ének és egy játék című kötetből legyen elég egyetlen idézet: 390 Csaták csaták csaták mindig csaták! búsul a bársony sóhajt a selyem gyászol a brokát csaták csaták csaták szökőkutakért kellett Szevilla Szicília szerenádokért s Nápoly Bécs száz bagatellért Lyon s Lüttich legyezőkért rózsákért Burgundia Brabant Hollandia

s a feldúlt Róma balzsamikért Bázel a berber part Ágosta arany karperecért vánkosokért Velence de Valencia éppúgy fésűkért Flandria Frankfurt csaták csaták csaták mindig csaták! 391

GULYÁS PÁL 1. Megfagyott gyászinduló — mondja Gulyás Pál egy helyen. — A mondat Goethére emlékeztet, aki beszélgetés közben Eckermann-nak azt mondta, hogy az építészet megkövült zene. A kifejezés így, ahogy van, definíciónak látszik, amely segítségül analógiát használ. Mindenesetre kétféle rendszert köt össze, egy objektív külső rendet, amely kőből és egy szubjektív belső rendet, amely hangokból készült. Az analógia az, hogy az építészetnek is, a zenének is hasonló arányai és hasonló konstrukciója van. A zene nem egyéb, mint éneklő építészet, mint ahogy az építészet sem egyéb, mint kövekből felépített zene. Egymásnak megfelelő ritmus és összhang. Mert a kettőben a rendszer, mintha azonos lenne, vagy legalább is egymásnak szorosan megfelelne. Gulyás Pál kifejezésében megfagyott gyász-

indulóról van szó. Olyan zenéről, amely egy ponton hirtelen megállt és megdermedt és nem hangzik tovább. Fragmentum maradt és befejezetlen. Lehet, hogy eredetileg gyászinduló volt, annak is készült, de megszakadt. Az is lehet, hogy nem ért harmonikus végére, nem hangzik tovább, ez kétséges marad. így ahogy van, megfagyott gyászinduló, és ebben van valami súlyos szomorúság. 392 A szólam hangzásában az eufónia jó. Ez az, amit az esztétikusnak legelőször és mindenekelőtt meg kell állapítania. Esztéta az az ember, aki megtanulta, hogy értelmesen miképpen kell megindokolni, mi az, ami a műben jó, és mi az, ami rossz. A legeslegelső pedig, hogy a kettő milyen színvonalon használja a nyelvet. Mert: „költészet az, ami magasabb fogalmat nyújt a nyelvről": Ebben a kifejezésben, hogy megfagyott gyászinduló, a nyelvérzéknek kellemesen hang-

zó rendben helyezkednek el a magánhangzók, íme: E, A, O, A, 1, U, O. A magánhangzók, mint ezt a költészet tanítja, a nyelvi dallam hordozói. Arról is beszélnek, hogy a magánhangzó a nyelvben a festői rész, vagyis a szín. Magánhangzók nélkül a szavak olyanok lennének, mint a képek a gyermekek kifestő könyvében, fehérfekete üres ábrákkal, amelyeket aztán a kis kölyök akvarellel, vagy színes ceruzával oly nagy buzgalommal bemázol, mert csak így van teljes az értelme. A szó magánhangzó nélkül csupán szerkezet, struktúra, váz, állványzat, ábra. Csakis konstrukció és a stabil rész. Itt van néhány archaikus nyelv, mint például a héber. A héber nyelv a magánhangzókat írásban nem is jelzi. A szavak töve grammatikája szerint csupa mássalhangzó. A hangcsoportban a mássalhangzók ugyanazok maradhatnak, de a magánhangzók megváltoztatásával a szó lehet ige, vagy főnév, 393

az állhat status absolutus-b&n és állhat status constructus-bán. A magánhangzók megváltoztatásával változik a szó grammatikai funkciója. A magánhangzó konkretizál. Mondják, hogy feminin természetű. A magánhangzó teszi a nyelvet énekelhetővé. Más szóval költészetté. Gulyás Pál kifejezésében az E, A, O, Á után, mint egy lassú emelkedő, az I hang áll a hangzat tetején. Hirtelen jelenik meg és váratlanul csap fel a megfagyott gyászból. A következő ütem lezuhan az IZ-ba és a hosszú Ó-ban fejeződik be. A mássalhangzók közül a szólamban tíz szerepel. Kétszer csupán a gy hangzik, éppen a gy, a fagyban és a gyász bán, és úgy látszik, itt van a hangzat mélypontja. Az értelmet itt kell keresni. Ez a centrum. Gyász. A tartalmi elemzés kevésbé egyszerű, és a dolog természete szerint az ilyen analízisben sokkal több önkényre nyílik lehetőség. A megfagyott gyászinduló minden valószínűség szerint jelkép.

Ezt mindenki azonnal látja. Jelképe pedig bizonyára valamely emberi életnek, amely nem jut el arra a pontra, ahol kiteljesedhetne, és ahol végső alakját elnyerhetné. Miért? Mert közben megfagy. A kifejezés tehát kibontakozásában megrekedt sorsra vonatkozik és tragikus. A tragikum általános jellegű. Semmiképpen sem vonatkozik Gulyás Pál személyes életmenetére, mert akkor szubjektiven másképpen hangsúlyozná. De nem vonatkozik Csokonai sorsára sem, akivel Gulyás 394 oly rokonnak érezte magát annyira, hogy életében és költészetében állandóan azonosította magát vele. A szólam általános jellege, úgy látszik, valamely objektív életforma, olyasvalami, amilyet többször látott, és ami köztudomású, és amire hivatkozni lehet. Megfagyott gyászindulónak nevezte el Gulyás Pál a tragikus sorsot, amelyben egy komoly és magas célért küzdő akarat összetörik. így aztán az élet olyanná válik, mint a sűrű fekete gyász. Nem megkövült,

mint ahogy a zene megkövül és épületté válik. Befejezetlen mint épület, és befejezetlen mint zene. És nem a befejezetlenség válik tragikummá, hanem az, hogy ez az összetörés nem az első, sőt az összetörés paradigmatikus. Valamely általános sorsban való részesedés. Mintha külső hidegben megdermedt volna, ellenséges erők közepette. Egy élet folyton növekvő épülete, amely a rideg légkörben idő előtt megfagy. Mi az, ami megfagyott? „Zene panaszkodik bent, gyermekkorom gyászol benne." Gulyásnál az épület és a zene rokonságáról többször van szó. „Homok fölött hárfát építettem, a hárfahangból templomot." (Megfagyott?) Csupa mély O. A templomban lévő homályos derengő kék köd. Zene és épület. Hárfahangból templom? Bűvöletes templom, ha az ember el tudja képzelni, sok kis torony halk glisszandóból. Az oszlopok hárfaakkordokból. Vágyak. Ez az, ami megfagyott? „Gyermekkorom gyászol benne." 395

Fagy — gyermek — vágyak — gyász. Hárfahangból épület. (Mintha reminiszcencia lenne a Kalevalából, a negyvenhetedik ének elejéről, 5-12. sor). A zene megdermedt. „Urak a dalnak vége van." És hozzáteszi: „Kezdődik a lehetetlen." Vége van? Minek? „Az elsuhanó élet ünnepélye." Csokonai „gyászolta a füvek halálát és gyászolta a kék eget". Debrecen? „Ez a város régen meghalt... maradt egy-két disznótora ... Mit tehet egy ilyen Gulyás? Poéta lesz."„Egy énekszó tudna minket az éjtől megmenteni." Minden jel arra vall, hogy a megfagyott gyászinduló Gulyás Pál költészetének sajátos matériája. Az ember bármelyik részt veszi ki, és a szövetet bárhol kezdi fejteni, néhány lépést tesz, és beleakad a megfagyott gyászindulóba. Zene, tragikum, épület, amely befejezetlen maradt, gyász. Megkezdődik, aztán egyszerre csak „urak, a dalnak vége van" és „kezdődik a lehetetlen". „Hárfát építettem." „Gyászolta a füvek

halálát." „Csak egy virágnak illata vezetne, csak egy fűnek követném lépteit." „Nincs hazája a virágoknak." Nem a csend. A semmi? „A semmiben a csend is megsemmisül." „Nevem többé nincs, a földbe ástam el nevem." Mintha csak egyetlen dolog maradna, az, amit Hölderlin úgy mond, hogy „was aber bliebet, striten die Dichter" — csak az marad meg, amit a költő alapoz meg. És amit Gulyás úgy mond, hogy: „Egy énekszó tudna minket az éjtől megmenteni". Ének, zene, épület, sors, halál. Megfagyott gyászinduló. „Ha él még benned irgalom, hozz egy feledtető zenét. Ne azt, amelyik jéghideg csontbillentyűkön átszalad, — azt a zenét, amely ott fekszik egy fűszál alatt." 2. Gulyás Pálnak a költőről és a költészetről tizennyolcadik századi képzetei voltak. Ami önmagában tragikus konfliktusra még egyáltalában nem lett volna ok. Az irodalomban állandóan visszatérő téma, hogy a múltban nyugodjunk

meg. Kosztolányi Dezső egyik versében arról beszél, hogy sorra nyeri el a nagydíjakat, és mennyivel szebb lenne, ha egy sikerült verséért, azt Virág Benedeknek bemutatva, a szekrény tetejéről megkapná a legszebb piros almát. Az irodalmi dicsőségnek ez a felfogása kétségtelenül érzelgős és hamis. Kétségtelen azonban az is, hogy a tizennyolcadik században a költői rend magasabb volt és tisztább. Gulyás Pál a százötven év távolságot Virág Benedek korától a mai napig elmaradottságnak fogta fel, és ettől szenvedett. Oka nem volt. Akkoriban még nem voltak folyóiratok, irodalmi társaságok, nem is szólva a klikkekről, az Akadémia is csak Bessenyei álmában állt. Teljesen egymagában képviselte azt a gondolatvilágot, amelyet később a parlament, a sajtó, a könyvkiadói üzlet, a verseny vett át. Gulyás egymagá397

bán úgy állott, mint akinek vállán az egész nép java nyugszik. És természetesen a gondja is. A XX. század költője csaknem teljesen individualista, az individualizmusnak összes kinövéseivel, önkényével és szeszélyeivel és gyarlóságaival, amelyeket megtanultunk elfogadni csakis azért, hogy cserébe tűrhetően jó verseket kapjunk. A tizennyolcadik század költője, különösen itt nálunk, a hős egy neme volt. A vers közéleti tény. A költő képviselte a társadalmi harcot, a műveltséget, a haladó gondolkozást, az élet szellemi színvonalát, az erkölcsi tisztaságot, mindenesetre olyasvalamit, amivel szemben a mai költészet csupán szórakozás, legfeljebb esztétikai élvezet. Egyszerűen, a költészet több volt, még a költészetnél is több. Hogy ez a magatartás a XX. század húszas és harmincas éveiben naivnak látszott, kétségtelen. Viszont csakis azért, mert a költő kritika nélkül elfogadta a korszerűség követelményét. Valószínű, hogy Gulyás Pál

egyetlenegyszer sem vetette fel magában azt a kérdést, hogy melyik költő az igazabb és valódibb. Ezért keletkezett benne konfliktus a divatos modem és a heroikus és univerzális költőtípus között, miközben nem vette észre, hogy az a típus, amelyet ő követ, a magasabb rendű. Verseiben ez gyakran úgy hat, mintha önmagát gáncsolná el. Modern szeretne lenni. És igen sokszor a többet odaadja a kevesebbért. Ügyetlen lesz, de nem tudja, miért. így a konfliktus elmélyül, és 398 egész lényét aláássa. Mindössze azért, mert nem ismerte fel önmagában sajátos természetét. Voltak, akik Gulyás Pállal kapcsolatban Shelley-t emlegették, voltak, akik Schillert gyanítottak benne. Ezek az összehasonlítások irreálisak. Gulyás Pál költői karakterénél fogva jellegzetesen tizennyolcadik századi jellem volt. 3. Gulyás Pál a huszadik század húszas és harmincas éveiben élt, a két világháború között, ebben

a válságra válságot követő időszakban, a háború után, amikor világbékéről álmodoztak, és egyetlen kérdés sem volt megoldva, sem szociális, sem gazdasági, sem politikai, sem szellemi, sem morális, és amely korszaknak nem lehetett más befejeződése, mint még az előbbinél is súlyosabb háború. Csak valamely kis biztonságos kuckóban elbújó költő lehetett a világgal elégedett, és énekelhetett gondtalanul báránykákról, csecsemők gügyögéséről és a reményteljes jövőről. íme a második tragikus konfliktus annak az embernek az életében, aki annyira érzékeny volt. A két világháború között levő idő készülődés volt a még nagyobb háborúra, és ezt Debrecenben is érezték, mert Debrecen sem tudott elszigetelődni. Gulyás Pál nem volt az az ember, aki ha valahol nehézséget talál, azt elkerüli. A korszak kérdéseibe egész lényével belevetette magát, és azokat végigküzdötte. 399

4. Gulyás Pál Tisza-menti kis faluban született parasztnak, és értelmiségi pályára ment. Ez az életmenet sohasem volt sima, de a XX. század első felében különösen próbára tette az emberi erőket. Tudjuk, hogy a félfeudális és félkapitalista uralom alatt szerepeltettek valamely kirakatba tett parasztságot. Ennek a nagyobbára politikai természetű sakkhúzásnak senki sem ült fel, és csak azok támogatták, akiknek abból kézzelfogható hasznuk volt. A komoly szellemi igényű parasztság és értelmiség ettől az irányzattól távol tartotta magát. A tragikus konfliktus, amely ebből a helyzetből keletkezett, rendkívül nehéz volt. Mialatt a behódoltakra aranyeső hullott, kiváltságok és kedvezmények serege közepette éltek, addig azokat, akik az egész nép javát követelték, kicsiny állásokba dugták, hangjukat elfojtották, és véleményük nyilvánításában megakadályozták.

Gulyás Pál inasokat tanított. Több vallomása szól arról, hogy tanítványait mennyire kedvelte, és milyen erőfeszítéseket tett az elvadult nebulókért. Hiába, nem nagyon sikerült. Erejét ebbe a feladatba is belevetette, mint ahogy vállalta a korával járó nehézségeket és tizennyolcadik századi naiv heroizmust, mert Gulyás semmi elől sem tért ki. Még az sem mondható, hogy a hivatásbeli munkaerejét felemésztette. Az életfeladatok megoldása lehetetlenné válik abban a 400 pillanatban, amikor az ember nincs a saját helyén. Gulyás mintha állandóan azon a határvonalon állt volna, ahol „kezdődik a lehetetlen". Nem operai gesztus. Cseppet sem hálás mutatvány. Napról-napra és óráról-órára őrlő gyötrelem, teljesíteni azt, amire az ember eredetileg nem volt soha alkalmas, és soha nem is lesz. 5Kalevala-tanulmányában Gulyás Pál azt mondja, hogy az eposz a finn Észak és Dél küzdelmé-

ből fakadt. Lehet, hogy ez a tényeknek megfelel, lehet, hogy nem pontos. Mindenesetre hasonló küzdelemre csak olyasvalaki érzékeny, aki maga is valamely történeti, vagy geográfiai feszültségbe születik, és életét ebben éli. Ez viszont Gulyás életében bizonyos. A Tisza északi vidékén született és nőtt fel, aztán elkerült Debrecenbe, és élete végéig ott lakott. A két hely kilométerekben számolva egymástól nincs is olyan messze, tájilag azonban két teljesen külön földrajzi hely, amely egymással nehezen harmonizál. Debrecen és a Hortobágy az a táj, amelyet jellegzetesen magyarnak mondanak azok, akik a magyarságot a puszták népének tartják. Ez a táj az Alföld. Néprajzilag és tájilag és időjárását tekintve és kulturálisan azonban az Alföld nem önálló régió, és nem áll egymagában. A vidék egyjellegű a dél-orosz sztyeppe világával. Ez az 401

a bizonyos száraz kukorica-klíma. A nappal és az éjszaka itt igen erős hőmérsékleti ingadozásokat mutat. A nyár forró, a tél nagyon hideg. Amolyan félsivatag, síkság, alig észrevehető dombokkal és széles ívű halmokkal, mint a délorosz sztyeppe az Uráltól Galíciáig, aztán a hegyvonulattól kezdve egészen a Dunántúl déli részéig, a Dráváig. A hegylánc, vagyis a Kárpátok vonulata ezen a földön csak áthalad, de az északi és a déli részt nem vágja el. Máramarostól délre mindössze csak az átlaghőmérséklet magasabb és a hőingadozás kisebb. A régióban minden esetben az a fontos, ami az ember életét, legtöbbször tudattalanul formálja. A táj és az ember kapcsolatáról szóló tudás ősrégi, és tény. Annak a tájnak, amely az Uráltól a Dráváig húzódik, különös jellemvonása van. Ez a vonás a mi Alföldünkön kevésbé észlelhető, a dél-orosz sztyeppén annál inkább. Ha az ember paradoxul óhajtana fogalmazni,

azt mondaná, hogy a dél-orosz sztyeppe a szárazföldi óceán. Tenger, de kontinens. Szárazföldből van, de a végtelenségnek az a megnyilatkozása, amit az ember csak az óceánon él és élhet át. Ez a vonás az, ami Petőfit annyira megragadta. Vasútról, gépkocsiról, repülőgépről e vonása nem nagyon vehető észre. Csak humánus távlatból, vagyis ha az ember ott gyalogol, és emberi perspektívából néz és lát, egy-egy hullámvölgyből, vagy hullámhegyről. — És in402 kább télen, mint nyáron, a dermesztő északkeleti szélben, méteres havon. Nyáron csak akkor, ha az ember feleszmél arra a tényre, milyen mértékben kőnélküli táj ez, sehol kő, egy szem kavics sem, lágy agyag, lösz, esetleg homok, a széltől lekoptatott dombok, amelyeken minden távolság elveszti értelmét. Kontinentális óceán. A magyar Alföld ezen az óceánon csak a délnyugati öböl, az orosz síkság félelmetessége nélkül, és szerényebb távlatban, szelídebben és pu-

hábban, több fával. Általános jellegét tekintve ezen a földön az életrend bázisa még a huszadik század elején is csaknem nomád. A települések ideigleneseknek hatnak. Mintha nem is városok lennének, hanem felvert sátrak. Kőszeg Hódmezővásárhelynek csak tized része, de urbanitásban Kőszeg ötszáz évvel előbbre van. A század elején még alig volt komoly ipara, és mintha a nép is tiltakozott volna az indusztrializálás ellen, mert tiltakozott az iparosodással együtt járó szociális átalakulás ellen. A nomádság arról ismerhető fel, hogy törzsi kötöttsége nagyon erős, de távolabbi szocialitása laza. Szélesebb és egyetemesebb összefüggések nélkül élnek, és mintha nép-egység-tudat egyáltalában nem is lenné. Sötét és merev törzsi önzés, amely minden külsővel szemben ellenséges és visszautasító.

6. Az Alföld körülbelül a Tisza vonalán érintkezik a Felvidékkel. Ez a régió lágy, és nem sárga, mint az Alföld, hanem kékes-zöld, párás, elmosódó körvonalakkal, gazdagabb vegetációval, sokkal több kővel. Álmodó, egy kicsit melankolikus táj, és nem nomád, sokkal inkább elhagyatott. Az Alföld legközelebbi rokona a dél-orosz sztyeppe, a Felvidék rokon tája Szilézia, Lengyelország, sőt északabbra is. Általános hangulatát tekintve, a balti környék, sőt Finnország. Ez a kulturális provincia. Kulturális provincia azért, mert helyi jellegű civilizációja ugyan van, de önmaga önálló kultúra teremtésére eddig nem volt képes, és minden vívmányt nyugatról kapott és fogadott be. Ilyen helyek a felvidéki kisvárosok kivétel nélkül mind, de leginkább Lőcse és Késmárk. A kulturális provinciában élő ember természeti alapjairól még nem szakadt le, félig a természetbe süllyedve él, és a természetben

elégedett. Ez benne a közvetlen. Még az áthozott kultúrában sem szakad el teljesen az erdőtől, a hegyektől és a patakoktól. Az alföldi nem kapcsolódik közvetlenül a természethez. A törzsbe van zárva. Az alföldi zárkózott és érzelemben szegény, a felvidékin a kedély uralkodik. A felvidéki géniusz leginkább a kuruc felkelésből érthető meg, ebből a jellegzetes északi provinciális mozgalomból, amely nem volt háború, nem volt szabadságharc, hanem az északi 404 melankólia kiáradása, valami reménytelen és elhagyatott kaland. Rákóczi harca a kulturális provincia, ez a hősies és fájdalmas erőfeszítés, a felvidéki ember legmélyebb megnyilatkozása. Milyen rokon ez a felkelés a lengyel és a finn szabadságmozgalmakkal A felvidéki ember gazdasági állapota a természetes szegénység. És az ember akkor is szegény, ha kastélya van. Nincsenek termékeny földek, főképpen nincsenek kövér sertések. Ez a krumpli földje.

Ennek az északi régiónak jellegzetes költője a magyar irodalomban Tompa Mihály. Nem éppen virágregéiben és úgynevezett természet-költeményeiben, hanem homályában és leküzdhetetlen melankóliájában, bizonytalan körvonalú szimbólumaiban, és végül is elhagyatottságában, tragikus lényében. Tompa nem ütközik, hanem mint minden jellegzetes felvidéki ember, növényi életet él, és a természetbe való visszaolvadás nosztalgiája emészti. A későbbi Krúdy sem érthető teljesen az északi géniusz nélkül. Mindig egy kicsit bánatos és könnyező humora, regényalakjainak és meséinek könnyű búskomorsága, egyszerűsége, mint az északi kisvárosok polgárságának alaphangulata ilyen tragikummentes és kedélytől áthatott édes szomorúság. Valószínűnek látszik, hogy Mikszáth babonás elbeszéléseiben is ez a felvidéki géniusz él. De senki sem jellegzetesebben északi provinciális, mint Gulácsy, a festő. 405

Senki másnál ez az atmoszféra nem nyilatkozik meg szemmel láthatóbban. Sehol egyetlen határozott körvonal és az ember nem tudja, miért mosódnak el a tárgyak a kékeszöld párában, azért, mert a légkör olyan nedvdús, vagy azért, mert annak szeme, aki a képet nézi, könnyes. Csaknem nyomasztó lírai derengés, elmosódó kontúrok, félhomály, mintha mindig alkonyat lenne, az álmodozás és az elmúlás órája. 7. Az északi és az alföldi géniusz a magyar költészetben már találkozott, éspedig Petőfi verseiben, főképp azokban, amelyeknek tárgya a természet. Petőfi természetérzéke jellegzetesen északi. Semmi sem valószínűtlenebb az alföldi ember részéről, mint az a hang, amelyen Petőfi a természetről beszél. Ahogy számára a napszakok az égen megjelennek, ezen a sajátságos alföldi égen, amely hallatlan boltozatával a földi világ felső fele, éppen, mint a tengeren, s az em-

ber nem tudja a felül levő valóság a valódi, vagy az alsó. Amit Petőfi számára egy facsoport és egy folyó jelent. Mindez az alföldi emberre vall. Petőfi az északi ember vérmérsékletével látja az Alföldet. Hiába mondja, hogy ez az, ami sajátosan az övé, sőt ez az, ami ő maga. Ezt a szemléletet az alföldi ember nem is nagyon érti, átvenni pedig egyáltalában nem tudja, legfeljebb az intelligencia magasabb, a nyugatiassággal kultu406 rált fokán. Petőfi alföldinek tartja magát, holott egész temperamentuma északi-felvidéki. Az alföldi nem rajong. Egyáltalában nem lelkesedik. Az alföldinek a természet nem a létezés végleges és valódi síkja, amelyen a dolgokat igazabban látja. Az alföldi nem szeret elérzékenyülni. Az alföldi nem entuziaszta. Minden jel arra vall, hogy Petőfi az északi ember természetrajongását az Alföldbe vetítette. A síkság óceáni természete ejtette meg, amelyet, mint a végtelen szabadság jelképét fogta fel. Ilyesmit azonban

csakis az északi ember lát és ért meg. Gulyás Pál az Alföldet azzal az entuziazmussal éli át, amellyel azt Petőfi élte át. Rendesen ugyanazokat a hibákat is követi el. „Zúgnak a holdsugaras fák, — reszket tőlük a magasság." Igazi északi provinciális kép, az az áhítat és megrendült kedély, ami csak a felvidéki emberben él, szlávosan, puha dallamával, sejtelmesen. Tompa, Gulácsy. A vers maga kidolgozatlan, a lelkesültség fokához mérten kezdetleges. A rím zavaros. Ez a szókapcsolat pedig, amely szerint „reszket tőlük a magasság", nem korrekt poétikus megoldás. A két t hang egymáshoz tapadva összhangzattani hiba. Az eufónia mindenesetre szenved. A felvidéki ember nem érzelmeinek őszintesége arányában jó költő. „Szemében ég a láng, de nem tudja, merre égjen." A költészet itt egészen másutt van. Ebben a kifejezésben, hogy „reszket tőlük a magasság", úgy látszik, felleng407

zés is van. Ott, ahol az alföldi emberben komisz egocentrizmus él, ott a felvidéki fellengző. Amiből poétikus túlzások következnek. (íme: „Mely nyelv merne versenyezni véled" — ahol tíz magánhangzóból nyolc e.) 8. Az északi provincia és az Alföld összeütközéséből nem lehetett más, mint megfagyott gyászinduló. Gulyás Pál többszörös tragikus konfliktusban élt. Az első az, hogy a huszadik század első felében a költőről és a költészetről tizennyolcadik századi felfogása volt. Nem az volt a baj, hogy ez volt, hanem hogy ezt nem ismerte fel, és hátránynak érezte, és így nem tudott a magénak érvényt szerezni. A második a boldogtalan és szerencsétlen zilált korszak a két világháború között. A harmadik, amelyet származásával hozott. A negyedik, valamennyi között a legerősebb és legkínzóbb, Észak és az Alföld. Eddig az Alföld mindenkinél erősebbnek bizo-

nyult. A példák: Berzsenyi, Széchenyi, Kemény Zsigmond és oly sokan. Gulyás sorsában állandóan Csokonait új testet öltését látta, sőt, mintha benne a Csokonaisors bizonyos tekintetben valami nagyszabású múzsái erőfeszítés tragikumának archetipikus alakjává nőtt volna ki. Gulyásban egyébként megvolt a hajlam, hogy a költészettől távolfekvő eseményeket is hasonlóképpen értelmezzen. 408 Mozart-költeményében (tizennyolcadik század!) azt mondja, hogy a muzsikus „királyfi, aki a földön megfagyott" (így: megfagyott). „Fejedelem, akit mindenki elhagyott" (az északi elhagy atottság). Már ismerjük benne a túláradó primitív természeti kedély ellenszenvét a civilizáció iránt. Tudjuk, hogy a zongora a billentyűinek zenéje nem indítja meg, csak az, amely a füvek gyökerében van. Füvek? Mozart Gulyás fülének „a füvek billentyűzetén" játszik, mint ahogy Csokonai „gyászolta a füvek halálát". A

füvek, ezek a csodálatos füvek, ezek a legmeghatóbb, egyszerűségükben oly megrendítőn mély lények! Miért? Persze, „csak egy énekszó tudna minket az éjtől megmenteni". Éjszaka. „Fölötte csend és éj terem." Úgy látszik, minden igazi költő a nyelv szavaiból sajátos értékhierarchiát teremt. A valódi költő szavait sajátos hangzatban és értelemben és képben ejti ki és írja le. A tulajdonképpeni költészet itt van. A szavak értékelésében. Mert a legszebb szavakat is lehet úgy használni, mint a zsurnaliszta. Ahogy Hölderlin ezt a szót ki tudja ejteni, hogy: sors — Schicksal. Ahogy Goethe kimondja azt, hogy: Natúr. Amit Gulyás számára jelent az, hogy: füvek és fák. Mint abban a versében — amelynek címe „Könyörgés egy fához" — visszakívánkozik a néma vegetációba, hogy ág legyen és gyökér. „Vezess fel engem az égbe, mint egy ködöt."

A Csokonaival azonos sors azonban nem tartható. Csokonai ugyan már Debrecenben született, de családja Győrből jött, ebből a nyugati, arányosan polgárosult városból, amelyben egy csepp nomádság sem élt. Győr egészségesen iparosított város, komolyan megalapozott civilizációval, szociálisan sokrétű, gazdaságilag fejlett, serény kereskedelemmel, iskolákkal és összeért kommunitással. Csokonai a nyugati ember igényeit, érzékenységét és szabadságösztönét hozta magával. Gulyás és az Alföld között meg nem oldható diszharmónia volt. Ezért kellett Gulyásnak annyit szenvednie. A nyugatról származó Csokonai frontálisan ütközött össze az Alfölddel, és ezért darabokra kellett törnie. „Ha most ő hirtelen fölkelne, úgy sírna, mint a zuhatag, megátkozná a zúgó fákat, átkozná a madarakat." Mindig és mindig fák és madarak. Mert végül is, élete végső szakaszában mit keresett szegény Csokonai? „Egy elhagyott zugot könyörgött."

Még azt se kapott. Most exhumálni akarják? „Hagyjátok ott a sírt, ahol vem, ővele már végeztetek." Most már Gulyás van soron? Debrecen „százharminc éve nem változott". Az Alföld hagyománytalan volt és maradt. Ezer éve megdermedt a visszautasításban. Nem kell. Hogy kellene éppen Csokonai és Gulyás? A pszichológusok ezt a traumát ineptia mysterii-nek hívják. Gulyásnak biztosan igaza van. A múlt számtalan megfagyott gyászindulója között egyetlenegy sem 410 volt könnyfacsaróbb, mint Csokonaié. „így még kevesen buktak el." Gulyás Pál megpróbálkozott Csokonai rakoncátlan hangjával, azzal a derült és csintalan hanggal, amelyhez Csokonai oly tüneményesen értett, és amelyen oly szenvedélyes, de átvilágított és fénylő kedéllyel tudott beszélni. Csokonaiban nem volt egy csepp bosszú sem. Nem volt benne méreg, még csak titkolt sértődöttség sem. Nem volt benne fojtott indulat. Olyan fölény megnyi-

latkozása, amely páratlanul áll. Ez itt a magasabb rendű emberség. Legfeljebb még a bor. Meg kell vallani, Gulyás kísérlete nem sikerült. A Rontó Pálnak valódi fölénye nincs. Titkolt méreg szivárog belőle, bosszú, sértődöttség, a megvert ember fogcsikorgatása. A Rontó Pál egész versciklusának a költészethez alig van köze. Inkább publicisztika. 9. Gulyás Pál a korszak divatos és zajos irányzatával ellentétben állt. Úgy látta, hogy Arany János óta eleinte lassabban, később egyre nagyobb iramban távolodtak mindattól, amit minden népnél és minden időben költészetnek neveztek, és helyettesítették azt egy üres, de szemfényvesztő mesterséggel. Ebben az irányzatban az uralkodó hang a mesterkéltség lett. „Az egyik népiesre fényez, más antikot nagyít s annál hangosabb mindegyik, minél európaibb." Őszinte411

séget itt az ember hiába keres. Kiravaszkodott szólamok, megfontoltan hatásvadász és kulisszahasogató meglepetések, rímtrükkök és ritmusvirtuozitás. És éppen a tényleges költőiség rovására. Nem egy esetben csakis a korszerűség kedvéért külföldi költők arcátlan kizsákmányolása. Ellesik az idegenek sikerült szólamait, és káprázatul felhasználják. Meglopkodják egymást egy furfangért. Minden vers tele van plágiummal. A költő olyan lett, mint a mesebeli manó, aki igazi lényében soha meg nem jelenik. Mintha senki sem ismerné. Mint a kis hosszú szakállú törpe, csínyeket követ el, aztán visszaszökik az erdő sűrűjébe, a vadonba, elbújik, egy korhadt fatörzs körül ugrálni kezd, közben azt visítja, senki sem ismeri őt, nevét se tudja senki, senki, hogy a neve, hogy a neve, hogy a neve Lipit-Lipitlakati. Lipitlakati odújából kisurran, csínyeket követ el, bűvöleteivel az embereket megcsúfolja, őket megcsalja és beugratja és be-

csapja, tüzet szór és füstöt okádik, a poharakba bájitalt tölt, a levegőbe kábító port szór szét, álomzenét fuvolázik, aztán vihogva visszafut, és éjfélkor vékony hangján vinnyogja, senki sem tudja, senki, de senkidelen senki, hogy a nevem Lipit-Lipitlakati. Gulyás Pál természetesen a megtévesztésen átlátott, de az egészet nem értette. Lipitlakati csínyeit és trükkjeit, késdobálásait és bukfenceit egy kicsit komolyan vette, és a költészetet féltette. Sejtelme sem volt arról, hogy az ilyesmi nem tartozik a poézis körébe. Arra is gondolt, hogy mindez talán a forintért történik. így ír a Vedasor 1943-ban: „Hogyha pénz van, minden van. Az Isten a mennyben van". A költemény persze minden valószínűség szerint allúzió Róbert Browning Pippajára: „ God in his heaven, all ’s right zuith the world". Gulyás azt mondja: akkor szép a vers, „ha egy szellő rezegeti, és a halál hajítja". A Lipitlakati-költészetnek pontos ellentéte. 10.

Észak géniuszának tökéletes költői megnyilatkozása éppen úgy a Kalevala, mint Délé az Iliász és az Odüsszeia. Viszont „Homérosznál felfelvillan a természet magánvalója, de csak egy pillanatra, ... a Kalevala azonban ... a természet Hádeszéből nő ki, ez a Kalevala keletkezési pontja...". A Kalevala annak a titokzatos és kritikus pillanatnak határmezsgyéjén imbolyog, amely a tárgyak életét az élettelenségtől elválasztja. Ebben a költeményben a vegetáció a legkisebb mozzanatot is áthatja. „S éppen ez a növényi: ez oly végtelenül megnyugtató a Kalevalában. Ha itt borzongani kezdünk, nem sokáig tart. Még a legborzalmasabb jeleneteket is feloldja és kiegyenlíti a Kalevala természetlátásának mély egészsége." Ezeket mondja Gulyás Pál Kalevala-tanulmányában, amely egyik legjobb műve, és amelyet ars poeticájának kell tartani. 413

A nyugati civilizációban élő ember számára azonban Gulyás nem magyarázza meg, hogy a természetet ő, az északi származású költő, miképpen értelmezi. Az elvárosiasodott ember közvetlenül a természettel nem is érintkezik, és arról a természetről, amelyről a Kalevala és Gulyás beszél, sejtelme sincs. Mi nagyobbára a természetről azt hisszük, hogy a primitív élet iránt való nosztalgiából érthető. Pontosan úgy, ahogy azt kétszáz évvel ezelőtt Rousseau időszerűvé tette, és amióta a „vissza a természethez" divatba jött. A természet az édenkerti állapot egy neme, zavartalan harmónia és tömény boldogság. Ez alól az idillizmus alól úgyszólván nincs kivétel. Ami nem egyéb, mint a civilizált városi élettől való csömör, szentimentális, de feltétlenül éber álmodozás, amelynek tárgya nincsen sehol. A természet egyáltalán nem az elpuhult polgár nemzeti parkja. „A Kalevala hősei egytőlegyig izmoskarú, nehézkezű emberek". Fát vág-

tak, szarvasra vadásztak, és ha azt hajnaltól délig üldözték a fagyos havon, és elejtették, megnyúzták és feldarabolták, a gőzölgő, vértől csepegő mázsás húst hátukon verejtékezve cipelték haza. A jégen léket vágtak, hogy halhoz1 jussanak. „Vejnemöjnen — parlagot tör, földet művel, hajót épít, erdőt irt..." Munka, küzdelem, fáradság, harc, és ismét munka. Hol itt az édenkert? Az, amit a Kalevala természetnek nevez, egyáltalán nem hasonlít Rousseau idilljéhez. 414 Legfeljebb az, hogy az ember mintha itt inkább a helyén lenne, mint a civilizáció mai fokán. „A természeti pillanat", mondja Gulyás. A Kalevala pedig: „a természet nehéz közegéből fakadó egyszerű tömör szépség". És a látomások. Ezekben a látomásokban „van valami megnyugtató, fenyőillatot árasztó: ezeket a látomásokat a mély erdők sugallták. Csak ennyit súgnak a fülünkbe: egy-két levélbe van becso-

magolva a természet. Csak ki kell bontani, föl kell fejteni ..." „A földet csak az érti meg, aki a verseket megérti." Természet és költészet. Vejnemöjnen vadász, földműves, kőműves, ács, halász, asztalos, favágó, és ő készíti az első hangszert. A finn Orpheusz. „A föld és a tenger és a zene nála egy." Az első hárfát csuka csontjából készítette. Nyírfából és tölgyfából a hárfa hasa, „az örök öröm öble". A hárfa hangja „hatol a Hold lakáig ... a Napnak ablakáig ... Házából a Hold kiszálla, hág egy nyírfa hajlatára ... egy jegenyecsúcsra lépdel, hárfahangot hallania, víg örömöt vallania ..." 11. Tökéletes verse kevés költőnek van. Többnyire strófák, vagy sorok. Leginkább szavak. De mindenekfölött a nyelv, mert „a költészet az, ami magasabb fogalmat nyújt a nyelvről". Gulyás Pálnak van tökéletes verse s ez minden bizonynyal a Garabonciás éj. 415

Van házam, van kertem. A háznak ablak van, a kertben almafa van. A kertben van egy kút is: a kútban víz van. Kaptam egy kisfiút is: a kisfiúban szív van. A zene tiszta és egyszerű. Ez a Kalevala-zene. Semmi zavar és semmi zökkenő, főként semmi mesterség. Olyan tiszta és egyszerű, mintha régi-régi korból hangzana, és az idő lekoptatott volna róla minden fölösleges és gyarlóan egyénit. Az ilyen költemények azok, amelyeket a nép igen ritkán, bizonytalan őskorból számunkra meg tudott őrizni, és ezredévek alatt nem romlott el. Ez a zene, amely a „füvek gyökerében van". Kitől kaptam? —A széltől, mely leng a fák felett? Kitől kaptam? —Az égtől,

mely kék, mint a képzelet? Kaptam, kaptam hirtelen, garabonciás éjjelen. Petőfi is van benne. De főképpen nincs benne tragikus konfliktus. A korral szemben tanúsított ellenállás eltűnt. Nincsen benne osztályfeszültség. Gulyás nem paraszt és nem értelmiségi. Gulyás? „Mit tegyen egy ilyen Gulyás? Poéta 416 lesz ..." Nincs benne méreg a korszak divatjával szemben. Nincs benne keserűség Csokonai sorsáért. Az Észak és az Alföld feszültsége is eltűnt. Hol van innen Debrecen? Kimentem az országúira, az utat a szél befútta, hóval fútta már tele... Ott állt egy tar jegenye. A jegenyén ült egy varjú, vastag csőrében friss sarjú, sötét szárnyát csattogtatta,

és a sarjút ideadta. De alighogy ideadta, kisfiacskám sírt alatta. Kisfiacskám ölbe kaptam, és mint a szélvész szaladtam De nem szaladtam soká, mert utolértek áfák. Áfák szelíden mosolyogtak, körbeálltak, körbefogtak. És azóta e körön életem fény és öröm. E körön túl a halál feneketlen vize áll. Melybe játszi balgasággal átnyúlok egy szalmaszállal és az égre, mely árnyékoz, fúvók szappanbuborékot. 417

A Garabonciás éj túl van a tragikus konfliktuson, és túl van a megfagyott gyászindulón. A halál is ártalmatlanná lett, Gulyás Pál egy szalmaszállal átnyúl rajta, és az égre szappanbuborékot fúj. Szappanbuborékot fújni a legkomolyabb emberi tevékenység. Itt az ember nem a „fekete semmibe" születik és a „föld nem fekete csillag, s aki farkasszemet néz vele, megvakul és elbujdokol". Ez „a füvek gyökeréből szóló zene". „A szellő rezgeti és a halál hajítja?" Úgy látszik, igaz, hogy „minket az éjtől csak az énekszó tud megmenteni". 418 MOLY TAMÁS 1. Moly Tamás a félig elfelejtett írók közé tartozik; pontosabban, Moly Tamás műveire többnyire már csak a notórius irodalmárok emlékeznek. Nevezetes könyvei az első világháború alatt jelentek meg, később csupán néhány kisebb elbe-

szélése tűnt fel itt-ott, folyóiratokban és gyűjteményes kötetekben. Közben ugyanis az a különös dolog történt, hogy kalandregényt kezdett írni. Semmi sem volt meglepőbb. Éppen ő, a prózának ez a magas és kényes ízlésű mestere. A kalandregény elég jó volt, mert Moly Tamás észrevette, amit később Rejtő Jenő, P. Howard is megtett. A nyomozás tulajdonképpen groteszk eseményre nyújt lehetőséget, a rémület és a vicc keveréke, ezért a humor, az irónia és a szatíra kifogyhatatlan forrása lehet. Van igen magas kalandregény, mint E. T. A. Hoffmané, Poe-é, R. L. Stevensoné. Ezeknél a szerzőknél a logikus ész csodája. Moly Tamás inkább a komikumot látta. A Vörösbegy akkoriban sokat olvasott könyv volt, olvasottabb, mint bármely egyéb nemes műve, még darabot is írtak belőle, és a közönség az elmés betörőn jól mulatott. Az első műveket nem folytatta, pedig abban az időben nem volt próza, amit e könyveké mellett számításba lehetett volna venni. Mint akkor

írták, egy kicsit emlékeztetett Thomas Mannra,

legalábbis urbanitásban és kultúrában, de Moly Tamásnak pszichológiai tudása mellett tüneményes természetérzéke is volt, Thomas Marínról pedig tudjuk, hogy a természettel olyan viszonya volt, mint egy könyvelőnek. Mindenesetre érezhető volt a skandináv levegő hűvös tisztasága, ami az első háború alatt egész Európában csaknem magától értetődött. Ezenkívül biztosan angol prerafaelita mértéktisztelet. Stílus, amely nem túloz. Micsoda ritkaság! Hajszálig kidolgozott árnyalatok, remek technika, ugyanakkor közvetlen és meleg érintés. Páratlan tudatosság. A század elejének stílusbarbarizmusa és „présziő" mesterkéltsége, de főként a nagy többségben slendrián közepette Moly Tamás műve azt a színvonalat jelentette, amelyre Walter Páter adott példát, mondjuk az Imaginárius portrékban. A mestermű azonnal felismerhető arról, hogy mondataiban a szavak teljes lényükben szerepelnek, értelmük és hangzásuk egységében.

„Ki az közülünk, mondja Arsene Houssaye Baudelaire prózájáról írva, aki magas becsvágya pillanatiban a poétikus próza csodájáról ne álmodozott volna? Zeneinek kellene lennie, ha ritmus és rím nélkül is, simulékonynak és engedékenynek ahhoz, hogy a lélek rezdületeit, az álmok hullámzását, a tudat megrázkódtatásait ki tudja mondani. Ez az eszmény könnyen rögeszmévé lehet, és az ember különösképpen sóvárog rá, ha milliós városokban megszámlálhatat420 lan egymást keresztező viszonylatok között él". Ez az! A líra vokális és egyszólamú, és efölött áll a próza instrumentális polifóniája. A nagy prózában a sokaság zenekara szól. E művészi próza alighogy felhangzott, máris elnémult, mert a kalandregény ehhez képest nem is számít. Harminc évvel később véletlen találkozás történt. Moly Tamás el volt ragadtatva attól, hogy van még valaki, aki művére, miíit ifjúkorának nagy stílusélményére emlékszik. Ugyanak-

kor zavarba jött. Mert arra a kérdésre, hogy művészetét miért hagyta abba, feszélyezve érezte magát. Valami értelmetlenséget mondott, mint: „Ehhez volt kedvem". Persze nem volt igaz. 2. Moly Tamás főműve A jöttment egy Kertész történetéből vett esemény. A jöttment kertésze eper termesztésével foglalkozott. A leghelyesebb lenne alapvető fejtegetésbe bocsátkozni és a laikusoknak a gyümölcskertészet, a virág-, a rózsa-, a zöldség-, a szőlőkertészet között levő igen lényeges különbséget megmagyarázni. A legmagasabb rendű minden bizonnyal a szőlőművelés, mert a növények között a legelőkelőbb a szőlő, már csak a bor miatt is. A konyhakertészetről azt mondják, hogy merőben gyakorlati. Ez a hiedelem téves. A zöldségtermesztéshez hatalmas, nemzedékekre visszamenő tapasztalatra van szükség. Gyönyörű példa erre a bol421

gárkertészet. Egy-egy kertészeti növényfajta olyan, mint a művészetben egy-egy iskola, stílus, tegyük fel, mint a bizánci, vagy a velencei. Mindenesetre a civilizáció virágzásának csodája. Az eperkertészet a rangsorban úgy a középtájon lehet. Olyan pedáns, csaknem etikus foglalkozás, amely szüntelen fegyelmet és koncentrációt követel. Ugyanakkor tele van a legfinomabb örömökkel. Egyik művében ilyen dolgokat mond: „... munkám kultuszának éltem... egy júniusi napon, az első hét valamelyik napján ... meg voltam elégedve munkámmal. Valami különös dolgot csináltam: a legegyszerűbb technikával oldottam meg egy finom átmenetet. Harminc sor volt az egész, de én meg voltam vele elégedve. Csöndes öröm fakadt a szívemben, és egy kissé gőg is..." Igen, a kertész. Alig van áthatóbb gyönyör, mint amikor a jól elkészített és trágyázott talajban a palánta virágait kidugja, és termésről sejtelmet nyújt. Az ember szívében,

igen, csöndes öröm fakad, „és egy kis gőg is". Az ilyesmi kivétel nélkül minden munkában így van. Az írásban és az eperkertészetben. Minden kertész valamely viszonyban áll a gyommal. Az eprész kímélet nélkül irtja a fekete csucsort, a muhart, a farkasalmát, a tarackról nem is szólva, persze az átkozott aszottat, amelyet Eckhart mester a bűn legjellegzetesebb jelképének tart, a szalmavirágot, a prepotens tyúkhúrt, de az eperágyak korrekt volta nem a 422 dudvamentesség. Vannak, akik a folyókát meghagyják, hogy az eper gyökerét beárnyékolja, és ha a kertre júniusban zápor hull, a sarat ne verje fel és a gyümölcs ne legyen földes. Persze a virágzó folyókát már irtani kell, mert magját elszórja s akkor aztán a következő évben kínlódhat vele. Semmi sem olyan fontos, mint a tudás. „A munkám kultuszának éltem". Az eper kertész mindig görnyed. Ügyel a növények egymáshoz való távolságára, az indázásra, a trá-

gyára, a locsolásra. Sokan azt mondják, hogy tökéletes szőlőskert van, virágoskert is van, zöldséges is van, de epreskert nincs. Szakadatlan munka, amely csak akkor pihenhet meg, ha a kert a hó alatt alszik. 3. Amikor A jöttmentet először olvastam, nem tudom, miért, az epreskert jobb felső sarkában északnyugaton, bár erről szó sem volt, körülbelül harminc-harmincötéves berkenyefát képzeltem el. A fán csíz lakott, és úgy gondoltam, hogy a fa alakja és a csíz hangja az epreskerthez hozzátartozik. Még ma sem tudom másként elgondolni. A berkenyefa alakja a mi éghajlatunk alatt a legszebb. Fa, amely olyan, mintha van Gogh találta volna ki legkésőbbi életszakaszában, Arlesban. Olyan, mint a felcsapó láng. A csíz villogó hangja pedig, mint az eper színe. Az egészben nincsen sok cukor, inkább illat és zamat. És még 423

valami megnyugvás, kiegyenlítődés, egyszerűség, tisztaság. Egyszerre csak megjelenik a jöttment. Hátán batyu, kezében kecskerágó-bot, félig uszkár, félig Mefisztó. Nem koldus, nem kalandor. Mindjárt úgy beszél, mintha évek óta ismernék egymást, bámulatra méltó közvetlenséggel és bizalommal, hiszen úgyis tudjuk mindig, hogy miről van szó. A század első negyedében, provinciákon később is, igen aktuálissá vált a Nóra szituáció. A Nóra szituáció az, hogy az ember a polgársággal torkig van, a környezetéből mindenesetre drámai töréssel kilép, és elindul élni. így, élni. André Gide a tékozló fiú hazatérését úgy írja meg, hogy a tékozló hazatér, de eszébe sem jut vezekelni, hanem öccsének éjszakánként az Életről suttog, amelyben részt vett, kísértő és csábító történeteket. Élet, természetesen nagybetűvel. Ez akkor, Goethe és Nietzsche nyomán

a polgári ifjúságnak magnetikus eszménye volt, Aki húszéves lett, mind élni akart. Minél tehetségesebb, annál inkább. Persze senki sem kérdezte, ez mit jelent. Arra a kérdésre, hogy mi is ez az élet, senki sem tudott volna felelni mással, mint torkában szomjú elszórulással és hirtelen felgyorsult lélegzéssel. Ma már tudjuk. Arra a kérdésre, hogy mit is jelent élni, válasz nincs, vagy ha van, valami mohó sóvárság, amely belül üres. És még csak nem is elégíthető ki. 424 A jöttment a fegyelmezett és rendezett világú eprésznek az életről beszélt. Megkísérelte, hogy az eperágyak közül kinyugtalanítsa, a berkenyefa mellől, a csíz gyermekes és derült hangjánál édesebb dallamokról beszélt. A kertész ellenvetéseket tett, aztán hallgatott. A kertészek általában rossz dialektikusok. A konfliktus kész. Elmenni élni. Az epreskertet itt hagyni, a palántákkal, a gyomokkal, a kapával és a gömyedéssel. A kertész nem esztétikus élet-

élvező ember, inkább morális. De nincs ember, akit ne lehetne életélvezetre való csábítással megingatni. Az élvező típus, Faust, Don Juan, a dandy, a csábító, a kalandor. A pillanat gyönyöre. Szemben a morális emberei, aki a férj, a gondoskodó, a törvénytisztelő, a családapa, a munkás, a házias, a jó állampolgár. A kertész nem életélvező. A kísértés csaknem elragadta, de az epreskertet nem hagyta ott. Mikor a jöttment eltávozott, sírt. Igen, sírt, de maradt. Úgy tudom, az egész modern európai irodalomba A jöttment esete az egyetlen, hogy a morális ember önmagában legyőzte az esztéta-élvezőt. Anélkül, hogy ez a győzelem kompromisszum lett volna, mint Goethe esetében. És ami az egészben a legfontosabb, a kertészben nem a polgári restség és gyávaság győzött. Ami benne győzött, az a megfontolás, hogy az epreskert a több. Kisebb igényű művész nem állta volna meg, hogy a tárggyal kapcsolatban ne foglaljon állást 425

akár az Élet, akár a pátoszmentes etikus magatartás mellett. Ez művészi rang kérdése. Ha a moralizmus csak meg is mukkant volna, az ember a könyvet bosszúsan tette volna le. Kiállhatatlan, ha az embert mindig oktatják. Kisebb igényű művész prédikált volna, sőt érzelgett volna. A jöttment objektivitásában egy kicsit hasonlít Tiziánra, aki az égi és a földi szerelmet minden hangsúly nélkül csak úgy egymás mellé teszi, minden tanács nélkül, minden rábeszélés nélkül. Bemutat és ábrázol, semmi több. Az értékelés magában a dologban van. Semmi irányregényszerűség. Semmi filozófia. Mintha csupán konkrét és egyszeri eseményt mondott volna el, és mintha semmi sem lett volna fontosabb, mint pontosan elírni, mi az epreskert, mi a gyomlálás, a csíz és a berkenyefa és a jöttment sziréni csábítása. Az olvasó persze tudja, hogy itt több történik, mint az adott epizód. Itt valami általánosérvényű forog szóban. Ez az, amit úgy hívnak,

hogy művészet. A kertész életszomjúsága, szemben és együtt lényének tiszta és egyszerű rendjével. Dráma és kiegyenlítődés. Hatása pedig a katarzis. Most már világos, hogy amit ígérnek, az a félelmetes tündöklés, élni, élni, de ami ezzel szemben áll, az a biztonság valamiben, ami szolid, átlátszó, csaknem szótalan, cseppet sem édes, de annál melegebb és véglegesebb. Senkinek sem lehet komoly sorsa berkenyefa és csíz nélkül. Akit neki ígérnek, az nem a ragyogó tán426 cosnő. Tizian szembeállítása: az égi és a földi szerelem. A jöttment (Mefisztó) ezúttal megbukott. Az utolsó pillanatban azt remélte, ha a kertész a kertet nem is hagyja ott, legalább örök életre szóló válságot oltott bele, mérget, amely el fogja emészteni. A kertész, megrendülve bár, de a jöttmentet elbocsátja. Bár semmit sem sajnál, sír, de ilyen esetekben mindenki, akinek van szíve, sír. A szirén énekét meghallgatta, mint Odüsszeusz, de tudja, hogy Pénelopéhoz hűnek kell maradni.

Ez A jöttment értelme. 4. A művészetnek ez a foka az irodalomban igen ritka. Különösen ritka mű, amely óvakodik minden tendenciától, de mégsem ízetlen Vart pour l’art, merő önmagáért való formalizmus és stílusgyakorlat. A jöttment André Gide Immoralistejának pontos ellendarabja, és művészi rangban csaknem az Iván Iljics halálával egyenlő. A jöttment nem regény, hanem elbeszélés. A két műfaj között levő különbség, mint azt Walter Benjámin Lyeszkov tanulmányában oly remekül megfogalmazta, alapvető. Ha régebben, a XVIII. század előtt volt is regény, igazi feltétele csak később, a polgári világban alakult ki. Minden regény tévelygés. Az a tévelygés, amikor az élet és az értelem elszakad, és a kettőt külön kell keresni. A modem ember végzetes tanácstalansága. A regényhős magányos, a regényt magányos írja, és 427

magányos olvassa. Az elbeszélésnek ilyen problémái nincsenek. Egyetlen forrása és ihlete az emlékezet. Arra emlékezni, ami megtörtént. És azt, ami megtörtént, egyszerűen elmondani, mondjuk, elmélet nélkül. Ljeszkov, szól Benjámin, pszichológiamentesen elmondja azt, ami történt, a megfejtéssel pedig nem törődik. Lehet, hogy nincs is megfejtése, mint, ahogy nincsen tanulsága. Az elbeszélésben a valóság megtartja azt az eredeti sokértelműséget, amely nem tűri, hogy egyoldalúan interpretálják. Ezért mondja Tolsztoj Ljeszkovról: nem érti, miért dicsőítik Dosztojevszkijt azért, mert a valósághoz hű, mikor Ljeszkov minden mondata a valóság bélyegét viseli. Az elbeszélés a próza valódi helye. Az elbeszélés a regény korában elég ritka. Benjámin Hauffon, Poe-on, Stevensonon kívül alig tud rá példát. Az ember tulajdonképpen nem is tudja, mikor írták, elmondhatták volna ötszáz, vagy kétezer év előtt, vagy elmondhatnák ezer évvel

ezután. Nem tanulsága miatt, nem stílusa miatt, hanem, hogy amit elmond, „olyan egyszerű, mintha paraszt, vagy tengerész" mesélte volna el. 5. Moly Tamás tényleg a Nóra szituációból indult ki. Első megjelent műve Az igaz élet (színmű), legalábbis erre vall. Nóra, amint tudjuk, a polgári házasság konvenciójában sínylődő asszony, aki végül is elhatározza, hogy férjét, gyermekét, ott428 hónát elhagyja, és lesz, ami lesz, önálló életet kezd. Élet, mindig csak élet. Moly Tamás esetében a hős ifjú hivatalnok, aki obiigát polgári sorsban tengődik, valamely pesti mellékutcában, minden valószínűség szerint udvari lakásban, a regényekből ismert, a mellékutcákhoz képest gazdag, hiú, közönséges, korlátolt, kicsinyes és terrorisztikus nagynéni uralma alatt, félszegénységben, mohó irodalmi ambícióval. A színdarabban a kísértő (a jöttment), félig elzüllött színész, akinek tanítása abban foglalható össze, hogy: „az

élet csodálattal teljes", — „az élet szép, az élet jó és szeret bennünket", — „Élet!, itt vagyok! íme, az élet hozza a szépet!", — „Úgy van, Pistike, az élet csodaszép". Az ifjú hős hivatali munkáját elhanyagolja, ezért természetesen felmondanak neki. Mikor háromhavi végkielégítése fogytán van, és helyzete egyre szorongatóbb, végül is elszánja magát, és miután a nőnek, akit szeret, szerelmet vall, elmegy újságírónak, hogy mint mondják, nagyra ívelő írói pályáját megkezdje. „Úgy van, Pistike, az élet csodaszép". Amint látszik, Az igaz élet A jöttmentnek egyelőre még ellenkező megoldását választja. „Akiben van egy csepp igazán emberi, annak ki kell szabadulni, ki kell menekülnie az életbe, a ragyogó, a gyönyörű, a csodaszép életbe". Nóra családját otthagyja, hogy a „ragyogó és csodaszép" életet megismerje. Ibsen a világháború után, szi-

gorúbb korszakban, amikor az élet-romantika ideje elmúlt, a Nóra folytatását, nem írhatta meg. Valószínűleg megírta volna. Akkor már világos volt, hogy „az életbe való menekülésire mi következik. Ránk doktor a színdarab leglényegesebb pontján elgondolkodtató megjegyzést tesz, amely azt sejteti, hogy Ibsen a dologgal már akkor tisztában volt. Mindössze három szót mond, s eszerint a Katzenjammert, amely „az életbe való menekülést" követi, jól ismeri. Arról van szó, hogy mi az, amit az Életért meg szabad tenni? Az asszony otthagyhatja a férjét, otthonát, gyermekét, rokonait, barátait, életrendjét. Voltak esetek, hogy még többet is tehet. Az Életért. Valaki például megtagadhatja meggyőződését? Tisztességét? Becsületét? Egészségét? Elkövethet árulást, csalást, hazudhat, eladhatja magát, elzüllhet? Miért? A nyakkendőért? A selyemsálért? A harisnyáért? Az autóért? Az életért? Ránk doktor a kínosan élesre állított helyzetben utolérhetetlen

ibseni szárazsággal, szarkazmussal és undorral azt mondja: „Élni csak kell". Ami bizonyára jeligéje és morálja az egész Élet-irodalomnak Stendhaltól és Balzac-tól Gide-ig, és Camus-ig. Az életszomjúságnak és mohóságnak, annak, hogy „ragyogó és csodaszép", és megér mindent, immoralitást, árulást, csalást, hazudozást. „Élni csak kell". Vagy nem? Azóta ezt a slogant, mint végső mentséget megismertük. 430 Az igaz élet Moly Tamásnak korai, diákos és éretlen műve, és senkinek se jusson eszébe komolyan venni. A fontos benne csak az, hogy az író alapkérdése már itt teljes egészében megjelenik. Ez a fordított kertész, aki az epreskertet otthagyja, és az életbe „kimenekül". Később a Három novellában okoskodni kezd, de még ennek sincs semmi drámaisága. Merő lírizálás, rosszértelemben, vagyis érzelgés. Ó, igen, az emberek „komolyan veszik az életet, már pedig, kedves uram, lehet az életet komo-

lyan venni?" Még elmélete is van. „Az életet le kell egyszerűsíteni, — színtelen legyen, és meg lehet unni hamar, hamar" — „Vagy pedig komplikálni, a sorból kiállni, boldogan, kacagó lélekől sohasem lesz visszavonhatatlan védelem és bizonyosság, mert ha az ember a valóság elemi erői elől magát véglegesen lezárja, és biztosított létet keres, legjobb, ha visszafordul, és újra polgárrá lesz. 6. A jöttment után Moly Tamás azt a hibát követi el, hogy nem disztingvál helyesen, és az életet összetéveszti a kalanddal. Ezt a hibát a polgár szokta elkövetni, éspedig következetesen. Az elementáris valósággal keres kapcsolatot. Használjuk a közkeletű frázist, vissza akar térni a természethez, de ahhoz, hogy azt ténylegesen elérje, gyáva. Hogy mégis valamiféle valósággal 431

érintkezést találjon, jól fűtött szobában, délutáni szundikálás és a tejeskávé után előveszi regényét, a fotőjbe ül, és hajmeresztő küzdelmet folytat a banditákkal és a krokodilusokkal. Úgy látszik, amit Moly Tamás eddig írt, „túlságosan finom, nehéz". Legalábbis ezt mondja magáról Az igaz életben. „Megijeszti az olvasót, akit pedig dédelgetni kell." „Minden mondata mögött lappang valami — az ember ideges lesz ettől a sok valamitől." „Praktikusnak kell lenni". Végül ezt az életről szóló homályos és nyomasztó fecsegést abba kell hagyni, amitől az ember csak ideges lesz, és amivel mindenkit megijeszt. Igen, praktikusnak kell lenni. Dédelgetni kell az olvasót. Kalandregényt kell írni. Itt van mindjárt Gaston D'Aubigny a nemes párizsi ifjú, akinek a velencei farsangon olyan életveszélyes kalandja volt a prokurátor csodaszép feleségével. Vagy itt van a lovagias Gách Demeter, az úri gonosztevő, aki egy gazdag és bűbájos hölgyet elcsábít

és kifoszt, de a nőnek pénzét és ékszereit visszaadja, mert elvégre a szerelem mégis csak más —, a fotőjben ülő polgár bosszúságára, mert hagyjuk ezt a költői szentimentalizmust a szerelemmel, az ékszert és a pénzt, ha már olyan ügyesen elcsente, mégis csak meg kellett volna tartani. Kaland. Hol szórakoztatóbb, hol kevésbé az. Rengeteg kaland. Igazán cseppet sem hasonlít a mesterekhez, Hoffmannhoz, vagy Poe-hoz, de még Conan Doyle-hoz sem, és minél tovább csi432 nálja, annál inkább kolportázs. Még a humor is eltűnik, sőt végül a novella közepén az ember elkezd unatkozni. Nincs értelmetlenebb, mint unalmas kalandokat olvasni. Valami baj van itt. Művészetnek nem művészet, ponyvának nem ponyva. Ez az író valahol elvétette. Amíg egyszerre csak teljesen elhallgat. 7. Csaknem közhelynek mondható a következő: ha az ember opportunista lesz, tehetségét eset-

leg nem veszti el, viszont linkké válik. Virtuozitás és tudat és fantázia, és a többi kavlitás érintetlen maradhat, de az ember művészi szavahihetőségét elveszíti. Mindez köztudomású. A nehézség inkább az, hogy az ember a link szót miképpen helyezze el. Nem esztétikai fogalom, ez biztos. Nem is morális. De nem is logikai, nem is pszichológiai. Mégis, az irodalomban ilyesmi éppen olyan gyakori, mint a zenében, vagy a festészetben, vagy egyéb művészetekben. Aki link lesz, abban a dolgok valamiképpen meglazulnak, az egész ember megbízhatatlanná válik, csaknem üres, de mindenesetre híg és felületes, saját lényének igazságához képest fals és komolytalan. Mondhat, amit akar, esetleg csodaszépen, az ember nem hiszi el neki. Link az ember akkor, ha hamisan játszik, ha fedezet nélküli gesztusokat és szavakat használ, ha művészetét művészeten kívüli magatartásnak el433

árulja, meggyőződését ismert, vagy ismeretlen előnyökért áruba bocsátja. A linkség nem bűn, ennél sokkal veszélyesebb. Az ember nem lesz roszabb. Jelentéktelen lesz. Teljes egészében és egyszerre. És minden valószínűség szerint visszavonhatatlanul. Arra legalábbis nincs példa, sem az irodalomban, sem más művészetben, hogy a linkségből a komolyságba valaki vissza tudott volna térni. Képességei tovább ragyoghatnak, de nincs értelme többé. Amit csinál, az szemre lehet kifogástalan, nem jelent semmit. Nem giccs, nem ponyva, nem dilettantizmus, sőt lehet elkápráztató és bravúros, az ember mégsem tudja egyetlen szavát sem elhinni. Túlnyomó többségben linkké az ember a pénzért lesz. Ez a reménytelen eset. Igen sokszor a karrierért. Ez a még reménytelenebb. Népszerűség? Hírnév? Szerep? Moly Tamás esete azért különös, mert egyikre sem lehet rámutatni, hogy ez az. Sem gazdag nem akart lenni, sem népsze-

rű, sem karriert nem akart csinálni. Ha mégis, ennek művében valahol nyoma lenne. De nincs. Viszont minden jel arra vall, hogy művészi szavahihetőségét elvesztette, felhígult, lényének igazságához képest fals dolgokat kezdett írni, amelyek üresek voltak és jelentéktelenek. A linkség minden valószínűség szerint, általános kritikai elv, amely a mű esztétikai értékeit esetleg érintetlenül hagyja, a mű súlytalansága ezzel szemben kétségtelenül megállapítható. 434 '5? Legtöbb esetben ilyesmi annak a hibás élettechnikai lépésnek következménye, amelyet rendesen opportunizmusnak nevezünk. Ez az, amit Moly Tamás úgy definiál, hogy „praktikusnak kell lenni" és „az olvasót dédelgetni kell". Megijedt attól, hogy túlságosan „finom és nehéz?" Elkezdett alkudni? Kétségtelen jele van. De miért? Miért irkáit oly sok unalmas kalandot? Ahol már a mondatok is kezdenek lomposak lenni. Éppen

ő, Moly Tamás, aki olyan rajongással írt a művészi munkáról, aki e munka kultuszáról beszélt, arról, hogy az ilyen erőfeszítés nyomán „csöndes öröm" fakadt szívében, „és egy kis gőg is". Kiábrándító laposságok, a rémregény elhasznált kellékei púpos koldusokról, kegyetlen nagyurakról, kémekről, orgyilkosokról, émelyítően ledér nőkről, a serdülőkor csökevényeképpen megmaradt képzelgések könnyen meghódítható érzéki asszonyokról. Moly Tamás arról sem panaszkodhatott, hogy mellőzték. A jöttment megjelenésekor Füst Milán azonnal észrevette, hogy az elbeszélés remekmű, és véleményét negyvenöt évvel később is fenntartotta. A Három novella művészi teljesítmény és A jöttment mellett nem vall szégyent. És aztán? Hová tűnt el az epreskert étosza? Micsoda csávába került? És miért hallgatott el teljesen? A művek ezekre a kérdésekre kielégítő választ nem adnak és Moly Tamás a korszak leginkább kérdésszerű írója marad.

435

EGY-KÉT KRITIKAI MEGJEGYZÉS DÉRY TIBOR ÚJ REGÉNYÉHEZ. A regényírás, úgy látszik, egyre nehezebb mesterség lesz. Az első regényelméleti mű (D. Daiches: The Növel and the modern World. 1939.) óta az irodalom könyvtárnyivá nőtt, és a helyzet nemsokára megérik arra, hogy a regénytudományi intézetet megszervezzék, természetesen egyetemi katedrával. Régebben elég volt, ha valaki alkalmas mesét talált, a jellemeket kidolgozta, és a dolgot jó stílussal elbeszélte. Ha pedig az író különösen becsvágyó volt, az igényesebbek számára még alapgondolatról is gondoskodott. Ma semmi sem elavultabb, mint a mese, és a stabil jellemeket óvatosan kerülik. A stílus? Sámuel Becket eleinte angolul írt, de aztán franciára tért át, mondván „stílus nélkül" franciául jobban lehet írni. Az alapgondolatra vonatkozólag pedig általában Flaubert egyik levelére hivatkoznak, amely szerint „a stupiditás jellemvonása a kí-

vánság, hogy az ember tanulsághoz jusson." Ha mindez ilyen módon egy kicsit önkényes is, vannak mozzanatok, amelyeket — ha tévedések is, de jóhiszemű tévedések — méltányolni kell. A modern regényíró a többi között Balzac vagy Dickens magatartását elviselhetetlenül komikusnak tartja. Micsoda önhittség nyilatkozik meg a regényben, amikor a szerző, mint mindentudó lép fel, a szereplők legtitkosabb gondo436 latait is leírja, álmaiba lát, emlékezetét feltárja, és szenvedélyeiket hajszálpontosan elemzi. E magatartás legalább is hamis. Tényleg mindentudó ez a regényíró, vagy csak a módszer fikció? Az írók nagy többsége az écrit réelre esküszik, s ez az, hogy a regény ténylegesen azt írja le, ami történik, mindennemű magyarázat nélkül. Mert „a könyv sűrített, hordozható tapasztalat". André Breton azt mondja: a modern regény az „én vagyok" szabadságán alapuló gondolat. Mindezt Déry Tibor új regényével (G. A. úr X-

ben) kapcsolatban már csak a szerző írói rangjára való tekintettel is el kellett mondani. Déry Tibor, ha nem is adatszerűén, de minden valószínűség szerint lényegében tud arról, amit SmithMiner, Blanchot, Robbe-Grillet, Albérés, Beauvoir, Sarraute, Cruickshank, és sokan mások az új regényről írtak. Vannak, akik Déry Tibor új regényével kapcsolatban Kafka nevét emlegetik. Az utalás téves. Igaz, hogy akadnak megoldások, mint amilyen G. A. úr X-be való megérkezésének leírása, amely az Amerikára és a Kastélyra, később a bírósági tárgyalás, amely a Perre emlékeztet. De ugyanolyan módon lehetne utalni Gide-re, Dreiserre, vagy Proustra, és még más harmincra. Mindez írástechnika, és ezen a területen a tanulás nemcsak természetes, hanem kötelező. Jele annak, hogy az író a kor irodalmi élvonalához kíván tartozni. Igazán nem mondható, hogy Cayrol, Green, Joyce, 437

Cary, vagy Sartre senkitől sem tanult semmit. Sőt. Déry Tibor komoly erőfeszítést tett, hogy új regényében magasabb szintet valósítson meg annál, mint ami nálunk az átlag agrár-provincializmusé, amely társadalmunk mai helyzetében tulajdonképpen már tökéletesen időszerűtlen. A G. A. úr X-ben jellegzetesen gulliveri regény (nem utópia). A hős kalandjai közben különös országba érkezik, és az idegenben tett tapasztaltait írja le. Elpusztult vidéken át megroppant, félig romokban heverő nagyvárosba érkezik, ahol felhőkarcolók és viskók szemétdombok közepette állnak, lehullott vakolattal, beomlott tetővel és törmelékkel, és e házakban különös, foltozott ruhájú, rongyos népség lakik, rendkívül igénytelen, de igen sajátságos életkörülmények között. A különös, hogy az emberek itt, X-ben elképzelhetetlenül nyájasak és udvariasak és gyengédek és tapintatosak. Úgy látszik, Déry Tibor is azok közé az emberek közé tartozik, akik a legtöbbet a tapin-

tatlanságtól szenvednek. Az érzékenységnek ez a faja méltánylandó. Déry Tibor is tudja, hogy a tapintat (politesse, ahogy La Bruyére mondja) az együttélésnek elemi alapja. A tapintatlanság a szociális életre való csökkent alkalmasság, sőt teljes alkalmatlanság. A különös, hogy a tapintatlanság nem a vad népek tulajdonsága, mint a néprajzból tudjuk, eszkimók, pigmeusok, pápuák érzékeny szociális tapintatukkal tűnnek ki. A tapintatlanság a kései civilizációk visszakorcsosult 438 barbarizmusát jellemzi, és ez nem a kezdetleges, hanem a felbomló szocialitás ismertető jele. Az Xlakók előzékenysége, udvariassága, szelídsége, áldozatkészsége csodálatra és irigylésre méltó, és G. A. úr ennek leírásában kifogyhatatlan. Különösen, mert az teljesen őszinte és nem civilizációs zománc. Az embereknek állandó lakásuk nincs, ott alusznak, ahol éppen kedvük van, vagy ahová őket meghívják, hónapokig a barátaiknál laknak, esetleg a folyosón, házastársakkal együtt, vidá-

man, gondtalanul, éjszakákat átfecsegnek (beesik az eső? — nem baj), vagy komolyan beszélgetnek, hártyavékony szelet kenyeret esznek, nem többet, sétálnak, ócska és foltozott ruhákban és félretaposott cipőkben. Közlekedés nincs. Az óriás városban se busz, se villamos, se troli, taxi különösen nincs. Mindössze egyetlen keskenyvágányú gőzvasút jár, de menetrend nélkül, s így teljesen bizonytalan, mikor, és senki se tudja, merre és hol. Az emberek még nevüket is elfelejtik, múltjukról nem is szólva. G. A. úr az X-lakók tapintatát annak tulajdonítja, hogy a nép nem ismeri a rendet, csak a szabadságot. Regényekben ilyesmi néha megtörténik. Ennek a bámulatos tapintatnak a regényben hangsúlyozott negatív vonása mellett valószínűleg pozitív vonása is van, amit Déry Tibor irántunk való tapintatból elhallgat. Nem óhajt bennünket megszégyeníteni. Tudjuk, hogy életünk gazdasági alapjaitól függő viszonyban va-

gyünk. A regényben ilyesmiről nincs szó, de valószínű, hogy az eltitkolt tényező valahol itt van. Minden jel arra vall, hogy az emberek X-ben nem élnek árufetisizmusban. Az árufetisizmus köztudomásúlag a polgári társadalom egyik alapsajátsága. Az X-lakók étkezésükben rendkívül mértéktartóak, a fényűzést egyáltalán nem ismerik, ruházkodásuk több mint egyszerű, mert kopott és foltos, kereskedelmük csenevész, boltjaik kirakta szegényes, és így tovább. Az egész gazdasági skálán nincs reklám, nincs sajtó, az embereket nem heccelik arra, hogy amit kerestek, azt elverjék, nincs vásár, nincs termelési láz, vagyis mintha áru egyáltalán nem is lenne. Nincs drogéria- és cukorka-civilizáció, nincs frizsider-hisztéria és nájlonizmus. Az árufetisizmusról azt tanítják, hogy a polgári társadalomban ez az oka az egészségtelen versenynek, pszichológiai és szociológiai következményei pedig még sokkal súlyosabbak.

Vannak, akik az egész polgári individualizmus eredetét itt látják. Az egyén, mint ritka áru, sőt, mint unikum, egyetlen példány valamiből, az Én. De ez az Én is megvásárolható. X-ben ilyesmi tökéletesen idegen, valószínű, hogy ebből ott egy kukkot sem értenének. G. A. úr X-ben a regény vége felé a polgári életről több előadást tartott és a többi között igen ékesszólóan beszélt létünk mélypontjáról, a hazugságról. Az X-belieket ez az előadás rendkívül 440 felizgatta. Hátha még tudták volna, hogy a hazugság csak morális következménye a minden dolog és minden ember megvásárolhatóságának, vagyis annak, hogy az ember a világot és önmagát árunak tekinti. Legújabb szlogen szerint például az USA-ban a nő szót egyszerűen az áru szóval helyettesítik, nő, vagyis áru, megvásárolható mindenki számára, és mivel az árucikk és az eladó kereskedő ugyanaz a személy, a dolog fölöttébb egyszerűvé válik. Persze, közszük-

ségleti cikk, vagy luxuscikk? — kinek milyen vastag a pénztárcája. G. A. úr a pénzről is előadást tartott. Lehet, ismét csak tapintatból nem említette meg, hogy a közgazdaságtanok szerint a pénzgazdaság nem a megvásárolhatóság előzménye, hanem fordítva, előbb van a megvásárolhatóság, aztán következik a pénz. E feszültségben Déry Tibor mindössze ennyit mond: „az emberek X-ben szükségleteiket szabadságra cserélték be". Az olvasó látni fogja, hogy a csere körül valami baj van. „Nincs veszélyesebb pillanat, mint amikor az ember utoléri álmait." Nehogy úgy tűnjék, mintha a regény nem lenne egyéb, mint witness to evil, azt is el kell mondani: G. A. úr nadrágja tönkrement, és újat kívánt venni. Körülbelül két napig tartott, amíg barátai segítségével boltot talált, amelynek kiraktában nadrágot látott, piros selyem mellénnyel. A kereskedőt elmélkedésében zavarták meg, de azért szíves volt, de a nadrágot csupán a mellénnyel 441

együtt volt hajlandó eladni. Vagy ha nem, órát kínált megvételre, amelynek a mutatója ugyan hiányzott, de egyébként igen pontosan járt. A boltban semmi egyéb árucikk nem volt található. G. A. úr X-ben szenvedélyes szerelmi ügybe bonyolódott. A hölgy egyáltalán nem volt hajlandó megérteni, hogy számára tilos ezután az éjszakákat mással tölteni. Miért ne? G. A. úr tiltakozását nem is nagyon értette. Az élet X-ben nem a létért való küzdelem jegyében áll. Itt az emberek nem egocentrikusak, nem irigyek, nem féltékenyek, és a szerelmi hűségről is egészen más fogalmaik vannak. X-ben nem hisznek a struggle fór lifebán, ellenkezőleg, itt, ahogy a társadalmi lét egész vonalán, az emberek egymást megajándékozzák és egymásról gondoskodnak. Az X-beliektől semmi sem áll távolabb, mint a polgári világ metaprakticizmusa. Ha van világ, úgy ez az, ahol semmi sem praktikus. Megható például az, ahogy a fegyházban az elítélteket dédelgetik.

Mert az állami fegyházat úgy rendezték be, mint a londoni Ritzet, csodálatos konyhával, társalgókkal, fürdőmedencével, hangversenyekkel, kizárólag az elítéltek iránt érzett gyengédségből. Egyébként senkinek se kötelező, hogy a fegyházban maradjon. Viszont senkinek se jutna eszébe és megbocsáthatatlan lenne olyan magatartást tanúsítani, hogyha már életfogytiglan elítélték, az összes következményeket ne vállalja, és a börtönből szégyenletesen megszökjék. 442