Hadas Miklós: A modern férfi születése

A MODERN FÉRFI SZÜLETÉSE HADAS MIKLÓS

„VERSENY N É L K Ü L N I N C S E N ÉLET, M E R T MAGA AZ ÉLET IS FOLYTONOS VERSENY. KÖZÖS CZÉLOK FELÉ F U T AZ E M B E R I S É G ÉS KI ELŐBB ODAÉR, KI EDZETTEBB, A KI GYORSABB, AZÉ A BABÉR." SPORT-NAPTÁR, 1886.

A MODERN FÉRFI SZÜLETÉSE

HADAS MIKLÓS

A MODERN FÉRFI SZÜLETÉSE

HELIKON KIADÓ

©Hadas Miklós, 2003 © Helikon Kiadó, 2003

ELŐSZÓ A MAGYAR FUTBALLTÓL A MODERN FÉRFI MEGSZÜLETÉSÉIG

Ha egy szociológus a modern társadalmat szeretné kutatni, többnyire a politika, a gazdaság vagy a kultúra világa jut eszébe; máskor a nemzetközi rendszert vagy a gyarmatosítást tanulmányozza, esetleg a társadalmi mobilitással, rétegződéssel, illetve a hozzájuk hasonló alaptémákkal kapcsolatos vizsgálódásokba kezd. A jelen könyvvel nekem is az a célom, hogy valami fontosat fogalmazzak meg a modern társadalomról; csak éppen némileg járatlanabb úton próbálok elindulni. Olyan jelenséget állítok érdeklődésem középpontjába, amelyet a 20. század végéig a magától értetődő dolgokkal kapcsolatos érdektelenség övezett a társadalomtudományokban. Hiszen vajon melyik jelentősebb szociológus foglalkozott korábban a férfiak ösztönös és rutinszerű testi megnyilvánulásaival, testgyakorlataival, szabadidős és sportolási szokásaival? Ráadásul mindezt történeti módon megközelítve! Hát, nem túl sokan! (Persze akadnak azért néhányan, miként erre utalok is majd az alábbiakban.) Márpedig - véleményem szerint - a modern társadalom mélyebb megértése szempontjából figyelemre méltó tanulságokkal szolgálhat, ha többet tudunk a testünkbe kódolt, nemi szocializációnk során elsajátított, nem tudatos viselkedési késztetettségeinkről, hosszú idő alatt kikristályosodott beállítódásainkról. Ebben a könyvben azt vizsgálom, hogy a civilizáció folyamata során hogyan alakultak át a férfibeállítódások, és ennek során hogyan született meg a társadalom fő működtetője, a modern férfi. Munkám a testi jegyekben rögzült mindennapi viselkedésmódok hosszú távú átalakulására koncentráló beállítódás-szociológiai mű. Fő tézisem szerint a civilizáció folyamatának eredményeképpen a harcos, azonnali kielégülést nyújtó, individuális férfibeállítódásokra a 19. század során előbb versengő késztetettségeken alapuló, késleltetett kielégülést biztosító viselkedésformák rakódnak, majd ezek mellett a század végén megjelennek és elfogadottá válnak a kooperatív jellegű, közösségi szolidaritáson alapuló férfiasság beállítódási mintázatai is. Azaz: a legitim férfiasság megnyilvánulási formái nem egyetemes érvényűek és változatlanok, hanem történetileg és kulturálisan meghatározottak, tehát méltók a kutató figyelmére. Persze rengeteg véletlen is szükségeltetik ahhoz, hogy egy szociológus eljusson addig, hogy a fenti módon foglalja össze vizsgálódásai célját. Mindenekelőtt például az, hogy kapjon egy váratlan fölkérést, hogy atyai barátjával és szakmai tanítómesterével írjon egy tanulmányt a legjelentősebb francia 5

szociológus által vezetett folyóiratba a magyar futball társadalomtörténetéről. Vagyis minden azzal kezdődött, hogy mintegy tíz éve Pierre Bourdieu adott Karády Viktornak és nekem három hetet, hogy az Actes de la recherche en sciences sociales című folyóirat futballal kapcsolatos tematikus számába írjunk valamit e sport magyar vonatkozásairól. Ezután következett az a szellemi élmény, amelynek döntő jelentősége volt e könyv megszületése szempontjából: két hét alatt, különösebben elmélyült forráskutatások nélkül, mégpedig egy kifejezetten örömteli közös munka révén voltunk képesek egy olyan tanulmányt megírni, mely nem csupán megjelent a francia folyóiratban,1 hanem a rendkívül kritikus szellemű Bourdieu elismerését is kiváltotta. Ekkor jöttem rá, hogy rengeteget tudok a futballról, hiszen olyan sport ez, amelyhez nagyon szorosan kötődöm, és amellyel kapcsolatban szinte végtelen a mozgósítható emlékeim köre: kezdve azzal, amikor gyermekkoromban apám az öklét rázva kiabál mellettem a Népstadionban; vagy hogy beválogatnak a Fradi harmadik kölyökcsapatának tartalékai közé, és hogy egy idő után Fenyvesi Máté bácsi már visszaköszön a pályán, és azt mondja: szia, öcsi. És folytatva az öltözők szagával, a középiskolai és egyetemi focibajnokságokkal, a baráti sörmeccsekkel vagy a spanyol és az olasz bajnokság találkozóival a Sportl tévécsatornán. És így tovább, és így tovább. Eszem ágában sincs persze nosztalgiázó visszaemlékezésekkel untatni az olvasót. Csupán annyit szerettem volna e néhány kép fölidézésével jelezni, hogy arra jöttem rá: úgy is lehet szociológiával foglalkozni, hogy tulajdonképpen rólam van szó. Vagyis különösebb terepmunka nélkül is képes lehetek arra, hogy érvényes állításokat fogalmazzak meg, mondjuk, a kollektív szurkolói identitással kapcsolatban. Miután e nekibuzdulás által vezéreltetve a kilencvenes évek második felében több cikket is publikáltam a futballról, kaptam egy fölkérést, hogy a Magyarország fölfedezése-sorozat számára írjak egy könyvet a magyar labdarúgás 20. századi társadalomtörténetéről. Elkezdvén írni a könyvet, pár hónap múlva aztán a következő problémával szembesültem: ahhoz, hogy érdemben meg tudjam magyarázni, miért is volt a magyar futballválogatott már az első világháború idején az európai kontinens legjobbja, előbb egy másik kérdésre kellett felelnem. Arra, hogy vajon minek volt köszönhető, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia keleti állama már a kezdet kezdetétől meghatározó szerepet játszott a nemzetközi sportéletben. Az újabb és újabb kérdések megválaszolása során aztán még mélyebben nyúltam vissza az időben, és hamarosan elérkeztem a 19. század első feléig, amikor is a magyar arisztokrácia kulcsfigurái először tettek tudatos lépéseket a későbbi modern sportok megteremésére. Summa summárum: egy év elteltével azt vettem észre, hogy semmi újat nem írtam a 20. századi futballról, viszont szorgalmasan olvasgatok 19. századi szövegeket, többek között Széchenyi Naplóját és Wesselényi leveleit. Ahogy múlt az idő, egyre több érdekes tanulmány került a kezembe a tár1

6

Karády-Hadas, 1994.

sadalmi nemekkel (azaz, angol kifejezéssel élve, a genderrel) kapcsolatos szakirodalomból is. És egyszer csak derengeni kezdett előttem valami, ami olyannyira magától értetődő volt korábban számomra, hogy észre sem vettem. Az nevezetesen, hogy mindaz, amiről ezek a kiemelkedő magyar urak írnak, alapvetően egy férfivilág lenyomata. Mégpedig nem csupán a tekintetben, hogy a szerzők férfiak, hanem abban az értelemben is, hogy ezek a szövegek szinte kizárólag férfiakról, férfidolgokról szólnak, legyen szó vadászatról, testi és lelki egészségről, gyermeknevelésről vagy egy megalapítandó lóverseny-részvénytársaságról. És az volt a legérdekesebb, hogy saját férfilétük fontosságával mintha valamilyen formában ők maguk is tisztában lettek volna, hiszen szinte egy oldalt sem tudtak leírni anélkül, hogy a „férjfi", illetve a „férjfias" kifejezést ne használták volna. Emellett az is revelációértékű volt számomra, hogy a férfidolgok között mennyire kitüntetett jelentőséggel bírtak az engem érdeklő tevékenységek. Ezért kezdett megerősödni az a sejtésem, hogy a vadászatot, a gimnasztikázást és a többi sportot vizsgálva talán érdekesebb dolgokat írhatok meg, mint ha a magyar futball 20. századi társadalomtörténetével foglalkoznék. A téma tehát szép lassan átalakult; a választott időbeli horizontot, a történelmi léptéket és a lényegi kérdésföltevéséket illetően egyaránt. E folyamat fölgyorsult, amikor egyre világosabban kezdtem látni, hogy egy-két emberöltővel később más magyar arisztokraták is (így például a Magyar Athletikai Clubot alapító Esterházy Miksa gróf) tulajdonképpen hasonló gyakorisággal hivatkoznak a férfiasság sajátosságaira, csak éppen egészen eltérő értelemben, illetve társadalmi és szövegkörnyezetben. Ugyanakkor nagyon izgalmas volt számomra, hogy bármennyire különbözzenek is e szövegek, abban megegyeznek egymással, hogy szerzőik számára a „férfi", illetve a „férfiasság" emlegetése szinte minden esetben együtt vetődik föl a modern társadalom, illetve a modern ember megteremtésének alapkérdéseivel. Úgyhogy körülbelül két éve végleg beletörődtem abba, hogy készülő könyvem ott fog befejeződni, ahol eredetileg kezdődnie kellett volna, és hogy fő tárgya nem a futball, hanem a modern férfi megszületése lesz. A kutatási problematika átfogalmazódása azért sem volt ellenemre, mert módosult formájában az eredeti témánál sokkal inkább alkalmasnak tűnt arra, hogy általa érvényesíthessek egyfajta öntudatos gyarmatosításellenes tudományos stratégiát. (Akkor sem járnék messze az igazságtól, ha elsősorban a bennem időközben fölerősödött antikolonizációs érzület számlájára írnám, hogy végül is nem a magyar futball némileg partikuláris történetét, hanem a modern férfi megszületésének jóval általánosabb jelenségét választottam a könyv témájául.) Néhány éve ugyanis úgy gondolom - és azt hiszem, mindezt elsősorban a feminizmus egyes irányzatainak köszönhetem - , hogy félgyarmati helyzetű társadalomtudósokként is törekedhetünk arra, hogy saját partikuláris tárgyunkból kiindulva egyetemes érvényű állításokat fogalmazzunk meg. Azaz úgy járhatunk el a magunk szakmájában, miként azt például Bartók is tette, midőn - többek között - a magyar parasztzenére 7

támaszkodva megismételhetetlenül eredeti és egyetemes érvényű zenei életművet hozott létre.2 Más szóval: a 19. századi magyar történeti anyag értelmezése során nem az lett a célom, hogy az összefüggések különös vonásait egy összehasonlító kontextusban fölvázoljam, hanem épp fordítva: a magyar sajátosságok révén kívántam rámutatni a civilizáció folyamatának néhány univerzális jegyére. Nem az volt a kérdésem, hogy úgymond „miben maradtunk el" a fejlettebb nyugati régiótól, hanem épp fordítva: azt kerestem, ami a magyar arisztokraták és polgárok testhasználatában, illetve testgyakorlati formáiban egyetemes európai sajátosságként volt megragadható. Kiinduló föltételezésem szerint ugyanis a Nyugat valamennyi országában, a történeti variációk ellenére, e tekintetben azonos irányú és jellegű folyamatok játszódtak le: a férfibeállítódások civilizálódtak és modernizálódtak. E cél érdekében a sportokat olyan eszközöknek tekintettem, amelyek mint cseppben a tenger - láthatóvá teszik a különböző társadalmi csoportokra jellemző viselkedési formákat. Persze nyilvánvalóan nem állíthattam volna érdeklődésem középpontjába a sportokat, ha azok nem sűrítenék kikristályosodott formában magukba az életvitel más tartományaiban is föllelhető beállítódási formákat. Ehhez képest már valóban csak hab a tortán, hogy mellesleg arra is alkalmasak, hogy általuk egy nemzethatárokon átnyúló, globális összefüggésrendszerbe helyezhessük témánkat. A KÖNYV FÖLÉPÍTÉSE

A Bevezetésben - melynek figyelmesebb elolvasását elsősorban a társadalomtudományok iránt mélyebben érdeklődő olvasóknak ajánlom - a könyv alapfogalmait definiálom, továbbá a munka során fölmerült fontosabb elméleti, módszertani és metodológiai dilemmáimat foglalom össze. (Vagyis ha valaki nem kíváncsi egy szociológus vívódásaira és az elődjeivel folytatott párbeszédére, nyugodtan kezdheti az olvasást a második résszel!) A Bevezetés első fejezetében egyértelművé teszem, hogy - noha alapkérdéseim főleg Norbert Elias civilizációelméletéből és Pierre Bourdieu munkásságából fakadnak - e két kiemelkedő jelentőségű szociológus nézőpontján némileg változtattam, mégpedig az utóbbi egy-két évtizedben kiterebélyesedő férfikutatások (men's studies) szűrőjének közbeiktatása révén. Itt foglalom össze az Elias által leírt civilizációs folyamat lényegét, vagyis azt, hogy a kora középkortól kezdődően a külső társadalmi kényszerek olyan önkontroll-mechanizmusokat alakítanak ki a zsidó-keresztény Európában élő emberekben, amelyeknek köszönhetően fokozatosan elfojtják magukban az erőszakon alapuló, „állatias" és „civilizáladan" viselkedéselemeket. Szégyen- és feszélyezettségérzésünk - mondja Elias - tehát korántsem ter2 Vö.

8

Hadas, 1998.

mészeti adottság, hanem meghatározott társadalmi-történelmi körülmények terméke. Ebben a fejezetben foglalkozom Bourdieu-vel és a férfikutatásokkal is. Röviden összefoglalom a nagy francia szociológus egyik kései munkájának fő tézisét, miszerint a férfiuralom keletkezésének alapja a férfiak szocializációja során öntudatlanul elsajátított libido dominandi, azaz az uralkodás ösztönösen meglévő vágya, egyfajta belső kényszerre épülő kötelességtudat, amivel a férfi „önmagának tartozik". Ez az intézmény tulajdonképpen évezredek óta fönnáll, és napjainkban is újratermeli a nemek közötti egyenlőtlenségeket. Ez az a pont, ahol Bourdieu összeütközésbe kerül a társadalmi nemekkel foglalkozó kutatók többségével, mindenekelőtt a nyolcvanas évektől igen expanzív férfikutatások képviselőivel, akik azt hangsúlyozzák, hogy a férfiuralom, illetve a férfilét sajátosságai nem egyetemes érvényűek, hanem történetileg és kulturálisan meghatározottak, és a körülmények függvényében folyamatosan változnak. A Bevezetés második és harmadik fejezetében módszertani és ismeretelméleti kérdéseket állítok középpontba. Előbb a török-magyar vitézi bajviadalok kapcsán fölhívom az olvasó figyelmét az olyan leegyszerűsítő olvasatok veszélyeire, amelyek egyfajta lépcsőszerű, lineáris evolúciós modellként gondolnák el a civilizáció folyamatát. A bajviadalok példája - mely egyúttal néhány Eliasszal kapcsolatos kritikai megjegyzést is lehetővé tesz számomra elsősorban a történelmi viszonyok esetlegességét és véletlenszerűségét hivatott szemléltetni. Azt nevezetesen, hogy az egyes formációkban az ősi elemek mellett a civilizációs folyamat néhány későbbre várható jegye is fölbukkanhat. Az itt leírtak emellett a párbajról és a vívásról később kifejtendők előkészítését is szolgálják. A következő fejezetben az engem befolyásoló fontosabb szerzőkhöz fűződő viszonyomat igyekszem tisztázni, valamint itt teszem egyértelművé a már említett antikolonizációs tudományos megismerési stratégiával kapcsolatos álláspontomat is. A harcos férfiasság civilizálódása című részben azzal foglalkozom, hogy a versengő késztetettségek hogyan épülnek rá az archaikusabb gyökerű harcos férfibeállítódásokra, a párbajtól a vívásig, illetve a vadászattól a lóversenyig ívelő civilizálódási folyamat során. Mindenekelőtt - elsősorban a történelmet kevésbé ismerő olvasók számára - egy rendkívül vázlatos áttekintést adok a 18-19. század fordulójának magyarországi állapotairól, majd kiemelem Széchenyi István gróf és Wesselényi Miklós báró beállítódásának néhány fontosabb elemét. Mindezt azért teszem, hogy ezáltal rámutathassak néhány különbségre és változási tendenciára is, amelyek a két magyar arisztokratát édesapjaiktól, Széchényi Ferenc gróftól, illetve idősebb Wesselényi Miklós bárótól elhatárolják. E rész második fejezetében vágok bele az egyes konkrét formák elemzésébe, amelyek közül először a párbajok, majd a vívás főbb sajátosságait tárgyalom. Fő tételem szerint a párbaj elsősorban a nemesemberek becsületháztartásának kiegyensúlyozását, a libido dominandi illúziójának továbbélését hiva9

tott biztosítani. Történelmileg szemlélve „Don Quijote-i" intézmény, mely lehetővé teszi az urak számára, hogy az egyre civilizáltabb és racionálisabb világban az ősi, harcos késztetéseik még találjanak maguknak egy szelepet, amelyen keresztül kocódási vágyuk gőzét kiereszthetik. Szemben a párbajjal, a vívás inkább a fegyelmezettség, a türelem, az önuralom, a belső elfojtás, azaz a civilizáció folyamata által belénk vésett beállítódási elemek köré szerveződik. Ebben a sportban a férfibecsület férfitartássá civilizálódik. Ezzel összefüggésben a szorosan vett tevékenység funkciója is megváltozik: míg a párbajnak az a célja, hogy elégtételt vegyen a férfibüszkeségen esett sérelmen, addig a vívás esetében a megtorlás helyébe a másik szimbolikus legyőzése kerül. Az utóbbi tehát egy szinte észrevétlenül zajló beállítódási változás indikátora; olyan sport, amely - korrigálva a párbaj bizonyos „Don Quijote-i" sajátosságait - új folyamatok csíráit is magában rejti. Nem véletlen - fejtegetem -, hogy a vívóiskola már nyilvános, autonóm, független és legitim szervezet, mely alkalmas keretet biztosít egy ismétlődően és racionálisan végzett tevékenység elsajátítására és rutinszerű művelésére. Lényegében az előzőhöz hasonló civilizációs átalakulások ragadhatok meg a vadászattól a lóversenyig ívelő fejlődési láncban is, amelyről a következő fejezetben írok. A vadászat elsődleges célja az élelemszerzés. E tevékenység valamennyi formájában harcnak tekinthető, hiszen az ellenség megsemmisítésére, megölésére irányul. Ezért joggal tekinthetjük az ősi libidó dominandin alapuló férfiuralmú társadalmi berendezkedés egyik alapintézményének. (Az esetleges félreértések elkerülése végett rögtön itt, az elején nyomatékosítani szeretném: amikor az „ősi libidó dominandiról" teszek említést, nem biológiailag meghatározott sajátosságokra gondolok. Csupán azt szeretném e formulával érzékeltetni, hogy évszázadokkal korábban rögzült társadalmi konstrukcióról van szó!) Afalkavadászat esetében a fő cél már nem az ellenség megölése, majd elfogyasztása, hanem a szükségleteket visszatartó, szabályozott, fair play alapú versengés kereteinek megteremtése. Ez az új forma tehát egy fontos civilizációs változási folyamat jelzőjének tekinthető. A még ugyanebben a fejezetben tárgyalt lóverseny folytatja, sőt bizonyos értelemben beteljesíti azokat a tendenciákat, amelyek a falkavadászatban elkezdődtek. Az ennek érdekében kifejtett erőfeszítések túlmutatnak az állatok szorosan vett versenyén; végső soron az új férfi megteremtését és ezzel együtt a nemzet fölemelését célozzák. A lóverseny során a harc helyébe mindinkább a versengés, a másikat elpusztító erő helyébe pedig a másikat túlszárnyalni képes sebesség lép. A lóversenyzés annak a folyamatnak az indikátora, amelynek során a társadalmi élet legkülönbözőbb szféráit kezdi áthatni az a törekvés, amely nem a másik megsemmisítésére, hanem a függőségek egyre bonyolódó rendszerében történő megelőzésére irányul. A versengő férfiasság megjelenése című részben azokról a sportokról esik szó, amelyek a versenyszellem kibontakozásának köszönhetően bukkannak föl a szabadidő eltöltésének bevett formái között. Már a vadászat lóversennyé civilizálása is azt tükrözi, hogy az arisztokrácia kiszabadítja e szellemet a palack10

ból, és ezáltal lehetőséget nyújt a polgárság képviselői számára, hogy a fair play-elv biztosította föltételek közepette ők is bekapcsolódhassanak a társadalmi méretű játékba. E folyamat egyik korai jelzője az e rész első fejezetében elemzett csolnakászat. Az evezősversenyeket a polgárság és az arisztokrácia férfiúi közötti beállítódási versengés megnyilvánulásaként fogom föl. A győztes hajókban kidolgozott testű, némileg gépies erőfeszítést végző, fegyelmezett polgárok ülnek, akik saját fizikai erejük tudatos fejlesztésével, sőt ha kell, életmódjuk átalakításával is megpróbálják ellensúlyozni az arisztokratákkal szembeni társadalmi hátrányaikat. Azaz, a csolnakászat során olyan küzdelemben mérhetik össze tudásukat a két társadalmi osztály képviselői, amelynek beállítódási kelléktára a polgárok számára biztosít kedvezőbb esélyeket. A következő fejezetben tárgyalt gimnasztika kapcsán kifejtem: annak következtében, hogy a polgár saját gyerekét íratja be a foglalkozásokra, a szülői autoritás által biztosított kontroll technikáit már nem csupán a jelenre vonatkoztatja, hanem a jövőben tervezett társadalmi fölemelkedés szolgálatába is állítja. Ezért a gimnasztikát a modernitás testi alapzatának megteremtését szolgáló, forradalmi változásokat generáló sportként értelmezem. Radikálisan újító jellegét abban is föllelni vélem, hogy az átmoralizált kollektív nemzeteszményt átideologizált individuális testeszménnyé és az ebből származtatott egységes testgyakorlatok együttesévé igyekszik alakítani. A tornászatot - amellyel egy újabb fejezetben foglalkozom - egy jóval összetettebb társadalmi erőtérben helyezem el, hiszen a 19. század második felében a testgyakorlatokkal kapcsolatos tevékenységek és szervezetek már egyre több ember érdekeit érintik. A tornaegyletet alapító polgár egyaránt megkülönböztetni kényszerül magát a másképpen tornászóktól, illetve a más sportot űzőktől. Ebből fakadnak a német torna és a svéd torna, illetve a torna és az atlétika művelői közötti folyamatos konfliktusok. E sport elterjedésével a beállítódási versengés színtere a versenypályáról a tornaterembe, súlypontja pedig a felnőttekről a gyermekekre helyeződik át. Ortodox képviselői a modern versenysport szféráiból egy emberöltő alatt kiszorulnak ugyan, ám az iskolai oktatás bevételére irányuló stratégiáik teljes sikerrel járnak: a kiegyezést követően a tornászat kötelező tantárgy lesz a népiskolákban, így a testhasználat államosításának eszközeként is fölfogható. A férfiak mindennapi testhasználatában bekövetkező változások előkészítik a terepet arra, hogy a nők is megjelenhessenek a társadalmi nyilvánosság korábban tőlük elzárt szféráiban. Ezzel magyarázható, hogy a A nők testhasználata című rész középpontjába a nők és a sport jelenségköre kerül. Az első fejezetben vizsgált nőnevelő tornászatot annak a folyamatnak a részeként fogom föl, amelynek során egyre inkább elfogadottá válik, hogy a nő természeti és biológiai meghatározottságának köszönhetően (nem pedig annak ellenére) lépjen föl a történelem színpadára. E föllépés legkézenfekvőbb eszköze a szépséget, harmóniát és termékenységet megjelenítő női test. A társadalmi változások következtében a nő kezd elhatárolódni a férfitól, hiszen immár el11

vileg is jogot formálhat arra, hogy az erősebb nemmel azonos társadalmi elbánásban részesüljön. A tornászat előbb-utóbb bevonul a zárt, fülledt és oxigénhiányos tornatermek falai közé. Ezzel szemben a korcsolyázás - melyről a második fejezetben írok - a nyilvánosság fényében, a kíváncsi tekintetek előtt kitárulkozva zajlik. A hetvenes-nyolcvanas évek korcsolyadivatjában annak a folyamatnak a jelzését vélem fölfedezni, amelynek során a modern kor intézményei újabb és újabb területeket, társadalmi csoportokat, életszférákat és beállítódási módokat kebeleznek be; így olykor már a magánszféra (és fő lakója, a nő) is bekerülhet a nyilvánosság polgárosuló tereibe. Az új sportközösségekbe fokozatosan behatolnak a piac szervezőelvei is: a korcsolyázóegyletek olyan vállalkozásokként kezdenek működni, ahol belépődíjakat szednek, a befolyt összegből pedig beruházásokat végeznek, terjeszkednek. Ily módon a magánszféra nyilvánossá válása együtt jár az esztétikum piacosodásának folyamatával is. Az A versengő férfiasság intézményesülése című részben tanulmányozott két sport elterjedése azt tükrözi, hogy a 19. század utolsó negyedében immár visszavonhatatlanul elfogadottá válnak a versengő férfiasság beállítódási mintái a társadalomban. Előbb az új gyűjtősporttal, az atlétikával foglalkozom, mely a hetvenes évek közepén még főleg az arisztokrácia és az úriemberek időtöltéséül kíván szolgálni. Az általa színre lépő fiatal nemesi generáció a versengő férfiasságot, illetve annak újbóli kisajátítását teszi meg a nemzet fölemelésének egyik eszközéül. Az atléták arisztokratikus individualizmusa élesen elkülönül a tornaegyletek tagjainak plebejus kollektivizmusától. Ugyanakkor e sport legfőbb paradoxona, hogy miközben szerveződési formáját tekintve a rendi kirekesztőlegesség számos elemét mutatja, szellemiségének lényegét illetően a polgári eredetű versengést intézményesíti, s így a modern kapitalizmus jellegzetes terméke. Ebből fakad, hogy a polgárok igen hamar kisajátítják. Ugyanazt a társadalmi dinamikát vélem tehát föllelni e sport kapcsán is, amelyről korábban, az evezésről szóló fejezetben már szó volt: az adott sport által megjelenített beállítódási versengésben a polgárság igen rövid idő alatt az arisztokrácia fölé kerekedik. A kerékpározás - e rész második fejezetének témája - már polgári kezdeményezésre létrejövő, és a későbbiekben is túlnyomórészt polgárok által művelt sport, mely radikalizálja az atlétika révén elkezdődött tendenciákat. Képviselői nyitnak a profizmus felé, és így szembefordulnak az atlétákat és a tornászokat közös platformra helyező - és addig soha meg nem kérdőjelezett - amatörizmus szellemével. A kerékpározók öntudatos polgárok, akik cselekedni és fölfedezni akarnak, akár környezetük megbotránkoztatása árán is. A vasparipáján tekerő polgár a járt útról nemigen térhet le; csak az országutak emberi uralom alá vont, előzetesen racionalizált és civilizált természeti környezetében haladhat előre. Ám éppen tevékenysége tervezhető, rutinszerűen ismétlődő, ám meglepetéseket is magában rejtő jellegéből adódóan nap mint nap átélheti a modernitás egyik alapélményét, a férfiúi linearitás kvázi-ejakulatív mámorát. 12

A kooperatív-közösségi férfiasság megjelenése című részben arról írok, hogyan lépi át a sportversengés az országhatárokat, és ezáltal hogyan relativizálódnak a legitim férfiasság megjelenési formái az egyre bonyolódó szimbolikus erőtérben. E rész első fejezetében számos adat segítségével igyekszem bizonyítani, hogy a 19. század utolsó évtizedeiben az egész nyugati világban növekszik a sportolás súlya a mindennapi életvitelben. Amellett érvelek, hogy az újkori olimpiai mozgalom létrejötte nem csupán azt eredményezi, hogy négyévenként nemzetközi sportvetélkedőket tartanak, hanem azt is, hogy a 20. század elejére kialakul egy nemzetközi intézményrendszer, amely az összemérhető, fair play alapú, globális léptékű sportküzdelmek lebonyolítására szolgál. A nemzetközi versengésben a - zömmel polgári származású magyar sportolók és sportvezetők jelentős szerepet játszanak. Ennek köszönhetően a csapatok immár nem csupán egy nemzeti, hanem egy nemzetközi összefüggésrendszerben is alkalmassá válnak közösségi megalapozottságú jelentéstartalmak kifejezésére és folyamatos újraalkotására. A versengők közötti viszonylatok még kikristályosodottabb formában jelennek meg az utolsó fejezetbent á r g y a l tfutball világában, mely a korábbi sportoknál nagyságrendekkel összetettebb közösségi jelentéstartalmak és megkülönböztetések kifejezésére alkalmas. Művelőinek köre a társadalom vertikális és horizontális tagolódása szerint bővül; emellett ez már egy piaci értelemben is nyereséges látványsport. Erőterében megszületik a szurkoló, aki a küzdelem potenciális résztvevőjeként azonosul a csapata által hordozott kollektív jelentéstartalmakkal. A futball közösségi elemei nem csupán a pályát övező társadalmi erőtérben, hanem a játék legszorosabban vett struktúrájában is megjelennek: a csapatok együttműködő tagjai folyamatosan arra vannak kényszerítve, hogy mindig más ellenféllel szemben segítsék győzelemhez saját partikuláris férfiközösségüket. Ily módon ez a sport - miközben egyfajta kooperatív-közösségi beállítódás elterjedésének is jó indikátora - ahhoz is nagyban hozzájárul, hogy a legitim férfiasság egyre változatosabb formákban jelenjék meg a modern társadalomban. A könyvet egy összegző fejezet zárja, amelyben még egyszer kísérletet teszek az egyes sportok tevékenységi szerkezete, társadalmi-kulturális beágyazottsága, valamint az általuk hordozott férfibeállítódások elemzése kapcsán megfigyelt főbb tendenciák summázatára, és ezáltal annak megfogalmazására, hogy a modern férfi megszületése hogyan hozható összefüggésbe a modern társadalom kialakulásával. Mielőtt befejezném ezt az előszót, kellemes kötelezettségemnek eleget téve szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik hozzájárultak művem elkészültéhez. Mindenekelőtt Renkecz Anita nevét tartom említendőnek, mivel az ő rendkívül alapos, okos és kreatív gyűjtőmunkája híján egyszerűen képtelen lettem volna megírni ezt a könyvet. Mellette hálával gondolok Szávai István és Lázár Istvánná Horák Mária forráskutatásaira is. Azoknak a kollégáimnak is sokat köszönhetek, akik érdemi kritikájukkal és tanácsaikkal segítették munkámat. Rengeteget profitáltam Kuczi Tibor és Szegedi Péter bí13

ráló megjegyzéseiből; igen hasznos tanácsokat és szempontokat kaptam továbbá Benda Gyulától, Dombos Tamástól, Juhász Páltól, Horváth Ágotától és Sasfi Csabától. Hálával gondolok Borús Juditra is, aki a kézirat szerkesztése során jobbnál jobb szempontokat vetett föl, és emellett kíméletlenül rámutatott a szöveg legkisebb ellentmondására és hiányosságára is. Végül köszönetemet fejezem ki az Ifjúsági és Sportminisztériumnak, az Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaságnak és munkahelyemnek, a Budapesti Közgazdaság-tudományi és Államigazgatási Egyetemnek, hogy 2000-ben és 2001-ben anyagilag is támogatták kutatásaimat. Mindazonáltal persze - talán fölösleges is mondanom - a könyvben leírtakért egyedül engem terhel a felelősség. Budapest, 2003. március 9.

14

I. BEVEZETÉS

SPORT ÉS FÉRFIASSÁG A SPORTSZOCIOLÓGIA

Mindenekelőtt néhány esetleges félreértést szeretnék eloszlatni: ha az olvasó eddigi benyomásai alapján azt gondolná, hogy történeti sportszociológiai művet tart a kezében - téved. Ez a könyv nem történeti sportszociológia. És nem is sporttörténet. Emellett (történeti) magyarságszociológiának vagy éppenséggel (történeti) férfiszociológiának sem volna szerencsés tekinteni, noha a könyvtárosok valószínűleg a sport, magyar, f é r j i , 19. század kategóriákkal kezdik majd - teljes joggal - a mű tematikai osztályozását. Miképpen az is kétségtelen - és erről a borítóra és a tartalomjegyzékre vetett röpke pillantással bárki meggyőződhet -, hogy tárgya a sport; a sport, amit egy szociológus szerző a szociológia eszköztárával vizsgál. Ezért úgy gondolom, nem kerülhető meg, hogy rögtön itt, a könyv elején tisztázzam, milyen viszonyban is áll könyvem szemléletmódja a szorosan vett sportszociológiával. A sportszociológia - úgynevezett aldiszciplínaként vagy ágazati szociológiaként - a hatvanas években kezd intézményesülni, mindenekelőtt Nagy-Britanniában, az Egyesült Államokban, Kanadában és Németországban. Eleinte főleg a sportolókat képező felsőoktatási intézményekben művelik, zömmel nem szociológusi, hanem edzői diplomával rendelkező szakemberek, akik ennélfogva általában nemigen rendelkeznek megfelelő elméleti fölkészültséggel, és tárgyuktól sem tudnak kellő távolságot tartani. Az általuk művelt társadalomtudomány többnyire közvetlenül gyakorlatorientált és reflektálatlanul empirikus; ennek megfelelően tudományos presztízse is alacsony.1 Az aldiszciplína intézményesülének első évtizedeiben az ágazat képviselői - saját kutatási területüket igyekezvén körülhatárolni - a sport társadalmi 1 Ennek lehetséges okai között Eliasék megemlítik, teljes joggal, hogy a biológiával szemben születő klasszikus szociológia nemcsak a társadalmi lények testi és nemi meghatározottságát nem veszi figyelembe, hanem az irracionális és ösztönös jelenségek vizsgálatát is többnyire zárójelbe teszi. A legtöbb társadalomtudós nehezen tud megszabadulni az uralkodó paradigmák rejtett értéktételezéseitől. Attól nevezetesen, hogy a sport és a szabadidő a kutatási témák választását meghatározó dichotómiák - munka/szórakozás, szellemi/testi, racionális/irracionális, és így tovább - negatív pólusán foglal helyet. A racionális és redukcionista nyugati gondolkodásban a sport többnyire triviális, testhez kötődő, örömvezérelt, irracionális tevékenységnek minősül, ezért egyszerűen be sem kerül a kutatók érdeklődési körébe. Ehhez járul, hogy a 20. század utolsó harmadáig a legtöbb szociológiai irányzat egyenlőségjelet tesz a társadalmi rendszer és a nemzetállam közé, következésképpen a szerzők szinte alig tanulmányozzák a nemzetállami határokon átnyúló jelenségeket (vö. Elias-Dunning, 1986: 2-6). A magyarul még meg nem jelent, idézett műveket a saját fordításomban közlöm. (H. M.)

15

mikrokozmoszát tekintik kutatási témájuknak. Ennélfogva - hasonlóan a már korábban a tudományos legitimitás rangjára emelkedett tárgyakat kutató ágazati szociológusokhoz - a szociológia nagy paradigmái által kidolgozott szempontokat vonatkoztatják saját vizsgálati területükre, olyan kérdésekre keresvén válaszokat, mint: „milyen hatalmi viszonylatok alakulnak ki edzők és sportolók között?", „kiből lesz sportoló?", „melyek a sportolói mobilitás, pályaív főbb jellegzetességei?" És így tovább, és így tovább. (Más aldiszciplínák képviselői is ugyanilyeneket kérdeznek. Mondjuk: „Kiből lesz szegény (gazdag, drogfogyasztó)?", „Milyen hatalmi viszonylatok alakulnak ki a családtagok (a politikai elit tagjai, a falun, illetve a városban élők) között?" Az utóbbi másfél évtizedben aztán jelentős expanziót valósít meg a sportszociológia: az aldiszciplína fokozatosan intézményesül, a képzés színvonala, a publikációk száma és összességében a szakterület presztízse növekszik. Ebben meghatározó szerepet játszik az 1985-ben történt két, százmilliók által egyenes televíziós adásban végigkövetett futballtragédia a Heysel-stadionban, illetve Bradfordban.2 E két esemény után a kormányok és a média figyelme a szurkolói huliganizmus kérdésére összpontosul, így hirtelen korábban elképzelhetetlen mennyiségű pénz áll a kutatók rendelkezésére, akik ebből adódóan kiváló munkát is végeznek: rengeteg publikációt jelentetnek meg sport és társadalom kapcsolatáról. A szakterület súlyát tovább növeli, hogy a nyolcvanas évek második felétől a látványsportok a televízió közvetítette nemzetközi szórakoztatóipar egyik legnagyobb profitot termelő üzemágává válnak. E bevezetőnek nem célja, hogy az olvasót eligazítsa a sportszociológia ma már könyvtárnyi szakirodalmában. Annyit azonban fontosnak tartok, hogy behatároljak három, többé-kevésbé egymást történetileg is követő szemléleti pozíciót, amelyből a szakemberek a sporttal kapcsolatos álláspontjukat, kutatási eredményeket kidolgozzák. Az első csoportba tartoznak azok a megközelítések, amelyek a sportot, illetve valamely kiemelt sajátosságát a társadalom működésének antropológiai, történetfilozófiai vagy szociológiai modelljeként, illetve egyfajta esszenciájaként fogják föl. Ezek közül mindenekelőtt Huizinga Homo ludense említendő. 3 A holland történész szerint a játéknak meghatározó szerepe van az emberi civilizáció fejlődésében. A játék biztosította korlátozott szabadság nélkülözhetetlen az innováció s így a kultúra megteremtése során. Huizinga a „játék" jelentését nem korlátozza a ma használt értelmére, hanem olyan tevékenységnek tekinti, mely valamennyi kreatív tevékenységben, így például a tudós, a festő, a művész vagy a regényíró munkájában is föllelhető.

2 A Heysel-stadionban, a Liverpool huligánjaival való összecsapás során harminckilenc Juventus-szurkoló veszíti életét, míg a bradfordi stadionban ötvenegy szurkoló lesz egy tűzvész áldozata. 3 Huizinga, 1944.

„A múlt század sokat vesztett a játékelemekből, amelyek az előbbi századot jellemezték. [...] Első pillantásra úgy látszik, mintha egy igen jelentékeny kompenzációs jelenség kiegyenlítette volna a játékformák elvesztését a társadalmi életben. A sport mint közösségi funkció mind erőteljesebben kiterjeszkedett a társadalmi együttélésre és mind nagyobb területet vont uralma alá. [...] A sport fejlődése a 19. század utolsó negyede óta olyan, hogy a játékot mind komolyabbnak fogják fel. A szabályok szigorúbbakká válnak és mind finomabban dolgozzák ki őket. A teljesítmények mind jobbak lesznek. [...] Az archaikus kultúrákban a versenyek szent ünnepek részei voltak és mint szent és üdvös hatású cselekvések nélkülözhetetlenek. A kultusszal való ily benső összefüggés elvész a modern sportban: teljesen áhítatmentes, nincs már organikus kapcsolata a közösség szervezetével, még akkor sem, ha valamely kormányzó hatalom írja elő gyakorlását, inkább önálló megnyilvánulása az agonális ösztönöknek, mint valami termékeny közösségi szellem tényezője." 4

Roger Caillois Lesjeux et les hommes (A játékok és az emberek) című művében nemcsak a sportokkal, hanem az összes szervezett játékkal foglalkozik, célul tűzve, hogy összefüggést találjon az adott társadalomban játszott szervezett játékok és a társadalmi struktúra között. A játékok osztályozására egy olyan skálát dolgoz ki, amely a spontán játékok szintjétől (paidia) a szabályozott játékok szintjéig (ludus) terjed. Négy kategóriát állít fel, amelyek mindegyikében megtalálható a paidia/ludus megkülönböztetés: 1. szerencsejátékok, amelyeket az alea szóval jelöl; 2. a versenyek (agon); 3. a mimikri és 4. a szédülést okozó játékok (ilinx). A paidia szintjén a következő példákkal jellemzi a játékok négy csoportját: a pénzfeldobás az alea, a gyorsasági versenyek az agon, a gyerekes utánzások a mimikri, a hintázás pedig az ilinx kategóriájába sorolható. A ludus szintjén a megfelelő példák rendre a lottó, a sakk, a színjátszás és a hegymászás. E fogalmi mátrix alapján lát hozzá egy játékokon alapuló szociológiai paradigma kidolgozásához.5

A második csoportba sorolhatók azok a megközelítések - a sportszociológiai szakirodalom túlnyomó többsége - , amelyek számára a sport jelensége önmagáért, önmagában érdekes. Másképpen fogalmazva: a megmagyarázandó jelenség, a változó, amelyre a kérdés irányul, a sport valamilyen sajátosságára vonatkozik, s a kutatók e jelenség társadalmi összefüggéseit próbálják föltárni. A fentiekben említett valamennyi kérdésföltevés (a „kiből lesz s sportoló" kérdésétől a Heysel-stadionbéli tragédia mélyebb társadalmi összefüggéseinek megértéséig) e csoportba tartozik. És természetesen ide sorolhatók az aldiszciplína alapfogalmait tisztázni igyekvő munkák is, mint például Guttmann From Rituals to Records (A rítusoktól a rekordokig) című műve is, melyben a szerző a hetvenes évek végén arra a nem is egyszerű kérdésre keresi a választ, hogy mi is a (modern) sport. 4 Huizinga társadalomkritikai pozíciójához közel áll az amerikai Stone (Stone, 1971 [1955]), aki szimbolikus interakcionistaként - fogalmilag szembeállítja a playt és a dis-playt. Tézise szerint a nézők jelenléte megszünteti a sport játéktartalmát. „A sport előadássá, kiállítási látványossággá, azaz »dis-play«-jé válik", amit nem a játékosok, hanem a nézők szórakoztatására űznek. Ezáltal a sport elveszíti spontán, játékos és innovatív jellegét, és egyre inkább a kimenetele által meghatározott rituálé, sőt egyenesen a végcélja által predeterminált tevékenység lesz" (vö. Huizinga, 1944: 205-206). 5 Caillois, 1958.

Guttmann a spontán játékok (plays) és a szervezett játékok (games) közötti különbségtételből bontja ki felfogását. Spontán játéknak tekint „minden nem haszonelvű, öncélú fizikai és szellemi tevékenységet". 6 A sportot „játékos erőversenyként", azaz olyan, nem haszonelvű versenyként definiálja, amely jelentős testi és szellemi ügyességet kíván meg. 7 A kultikus célokat szolgáló premodern sportokhoz képest Max Weberre támaszkodva - a modern sportok hét megkülönböztető jegyét emeli ki: szekularizáltságukat, a versenyföltételek egyenlő esélyeit, a szerepek specializációját, racionalizáltságukat, bürokratikus szervezettségüket, kvantifikált jellegüket és a rekordok hajszolását.

Végül, a harmadik csoportba azok a megközelítések tartoznak, amelyek számára a sport, illetve valamely sajátossága egy nagy elmélet, paradigma érvényességének a kiterjesztésére szolgál. A sportok empirikusan vizsgált, a nagy egész egyéb szféráihoz hasonló sajátosságokkal rendelkező, egyenrangú kutatási területként jelennek meg a társadalomra általánosan jellemző jegyek vizsgálata során. Élesebben úgy is megfogalmazható mindez, hogy a sport ezekben a megközelítésekben egy nagy elmélet paradigma expanzióját szolgáló gyarmatosított kutatási területté válik. így például egy strukturalista-funkcionalista nézőpontból az alrendszerként fölfogott sport a társadalmi rendszer integrációjához vagy adaptációjához járulhat hozzá, azáltal, hogy elősegíti bizonyos értékek intézményesülését, a fair play-szellemiség és egyes feszültségkezelési technikák elsajátítását, vagy éppen a barátságok és egyes közösségek kialakulását és fönnmaradását.8 Persze nem árt az óvatosság, hiszen manapság már nem lehet komolyan művelni a szociológia bármely aldiszciplínáját anélkül, hogy a tárgykonstrukció során a kutató ne igyekeznék valamely tudományos iskolához kötődni. Mégis, összességében tarthatónak vélem a tételt, miszerint a sportszociológiai vizsgálatok túlnyomó része még ma is elsősorban témaorientált, azaz a kutató a tárgyhoz utólag kapcsolja a paradigmát, szemben a harmadik csoportban jellemzett eljárásmóddal, amelyet paradigmaorientáltnak nevezhetünk, amennyiben a társadalomtudósok paradigmájukhoz kapcsolják, annak fogalmi hálójába gyűjtik az újabb és újabb témákat. A jelen munka ez utóbbi, paradigmaorientált megközelítések csoportjába tartozik. Alapkérdéseim ugyanis nem a sportok valamilyen sajátosságára vonatkoznak, hanem egyértelműen két, egymáshoz kitűnően illeszkedő „nagy 6 „A játék úgy viszonyul a munkához, ahogy a folyamat az eredményhez. A játék a szabadság birodalmához tartozik... A legtöbb játéknak szabályai vannak. A játék ettől még nem válik haszonelvűvé, és továbbra is mentes marad az élelem, lakás és egyéb alapszükségletek előteremtésének kényszerétől. Az igazi változás abban rejlik, hogy bár az ember az anyagi szükségletek körén kívül marad, mégis alá kell vetnie magát a saját maga által felállított szabályoknak. A szervezett játékok tehát a teljes spontaneitásnak a játékos rendért történő feladását szimbolizálják." (Guttmann, 1998: 56.) 7 Guttmann, 1998: 59. 8 Ilyen értelemben jelenik meg, mondjuk, a marxista vagy éppen a feminista sportszociológia is. Az olvasóra bízom, hogy kitalálja, milyen kérdésekkel is foglalkozhatnak az önmagukat e két részparadigma követőjének tekintő kutatók.

18

narratívából", Norbert Elias civilizációelméletéből és Pierre Bourdieu szociológiájából fakadnak. Ugyanakkor e két kiemelkedő jelentőségű szociológus nézőpontján némileg változtattam, mégpedig az utóbbi egy-két évtizedben kiterebélyesedő férfikutatások (men's studies) szűrőjének közbeiktatása révén. Ezért elkerülhetetlennek érzem, hogy e fejezetben összefoglaljam Elias és Bourdieu szociológiájának, valamint a férfikutatásoknak ama összetevőit, amelyek könyvem alaposabb megértését elősegíthetik. NORBERT ELIAS ÉS A CIVILIZÁCIÓ FOLYAMATA

Norbert Elias9 fő műve a harmincas években németül megírt, és először 1939-ben megjelentetett Civilizáció folyamata, amelyben az „illedelmes" viselkedésre késztető szokások és erkölcsi minták kialakulását tanulmányozza a kora középkortól a felvilágosodásig terjedő időszakban. A reneszánsz kor etikett-tankönyveinek elemzéséből kiindulva bemutatja, hogy a nyugati társadalmakra jellemző individuális és racionális megalapozottságú civilizált viselkedés egy hosszú távú, testi megnyilvánulásokban és illemszabályokban inkorporálódó kódrendszer belsővé tételének köszönhetően jön létre. Az általa bemutatott civilizációs folyamatnak az a lényege, hogy az emberek a külső társadalmi kényszerek hatására olyan önkontroll-mechanizmusokat alakítanak ki, amelyeknek köszönhetően fokozatosan elfojtják magukban az erőszakon alapuló, „állatias" és „civilizálatlan" viselkedéselemeket. Az emberek ily módon kialakuló szégyen- és feszélyezettségérzése tehát korántsem természeti adottság, hanem meghatározott társadalmi-történelmi körülmények terméke. Az Elias által használt - számos vonatkozásában tudatosan freudista - fogalmi rendszerben a „civilizáltság" nem érték-, hanem folyamatot jelölő relacionális kategória, amelynek nincs egyértelműen kijelölhető kezdete és vége. A több mint nyolcszáz oldalas könyv két kötetből áll. Az elsőben (A viselkedés változásai a Nyugat laikus felső rétegeiben) részletes példatárral szolgál: ír többek között - az evés közbeni viselkedésről, az orrtörlésről, a köpködésről, a hálóhelyiségben való viselkedésről, a férfiak és a nők kapcsolatáról, továbbá a lovagi életformában bekövetkező változásokról. 9 Norbert Elias (1897-1990) Breslauban (a mai Wrolawban) született, német zsidó családban. 1918-tól a helyi egyetemen orvostudományt, filozófiát és pszichológiát tanul. Két vendégszemeszterét Freiburgban és Heidelbergben tölti, ahol Rickertet, Husserlt és Jasperst hallgatja. 1925-től Heidelbergben, Kari Mannheim mellett kezdi pályáját, akit 1930-ban, immár annak asszisztenseként Frankfurtba követ. 1933-ban a nácizmus elől Svájcon keresztül Párizsba emigrál. 1935-ben Angliába megy, s ott a London School of Economics felnőttoktatási programja keretében viszonylagos ismeretlenségben oktat. 1954-ben a Leicesteri Egyetem, 1962—1964-ben pedig a Ghanai Egyetem szociológiaprofesszora. 1964—1984 között, immár nyugdíjasként különböző németországi és hollandiai egyetemeken vendégtanár. Nemzetközi elismertségének jeleként 1977-ben munkásságáért Adorno-díjat kap. 1984-től haláláig Amszterdamban él (vö. Heinich, 2002: 5).

„Mire való tehát voltaképpen a villa? Miért »barbár« és »civilizálatlan« módja az evésnek, ha az ételt a saját tányérunkról a kezünkkel tesszük a szánkba? Mert kínos érzés beszennyezni az ujjunkat, vagy legalábbis piszkos és zsíros ujjal mutatkozni társaságban. A betegség veszélyéhez, az úgynevezett »ésszerű indokokhoz« a saját tányérról kézzel evés megszüntetésének vajmi kevés köze van. Itt, amikor megfigyeljük a villa rituáléjával kapcsolatos érzéseinket, kiváltképp világosan mutatkozik meg, hogy amikor az asztalnál tanúsított »civilizált« és »civilizálatlan« viselkedés között döntünk, elsődlegesen a feszélyezettség érzéséhez fellebbezünk. A villa nem egyéb, mint bizonyos affektus- és feszélyezettségmérce megtestesülése. Ama változás hátterében, mely az étkezési technikában a középkortól az újkorig zajlik le, ismételten ugyanaz a jelenség bukkan fel, mely más ilyesfajta inkarnátumok elemzésekor is napvilágra kerül: az ösztön- és affektusháztartás megváltozása. Viselkedésmódokat, melyeket a középkorban a legcsekélyebb módon sem éreztek kínosnak, egyre inkább rossz érzések öveznek. A feszélyezettségmérce az idevágó társadalmi tilalmakban fejeződik ki. Amennyiben látható, ezek a tabuk nem egyebek, mint a ritualizálódott vagy intézményesült rossz, feszélyezettség-, undor-, félelem- vagy szégyenérzések, melyek társadalmilag egészen meghatározott körülmények között jöttek létre, hogy aztán újból és újból újratermelődjenek, nem kizárólag, ám mégis elsősorban azért, mert meghatározott rituáléban, meghatározott érintkezési formákban rögzültek. [...] A legtöbb felnövekvő gyermek viszonylag korán elfelejti vagy elfojtja magában, hogy szégyen- és feszélyezettségérzéseit, örömérzeteit és rossz érzéseit nyomás és kényszer révén kívülről modellálták, és hozták meghatározott szintre. Mindez úgy tűnik fel számára, mint a legszemélyesebb, »belső«, mintegy természettől való adottsága. [...] Kezdetben a felnőtteknek is »udvariasságból« nem volt szabad az ujjukkal enni, vagyis azért, mert tekintettel voltak egymásra s meg akarták kímélni egymást a kínos látványtól, magukat pedig a szégyentől, hogy mások »mártásos« kézzel látják őket, addig később egyre inkább egyfajta belső automatizmus, a társadalom, a felettes én belülről érzett nyomása tiltja meg az egyénnek, hogy másként s ne villával egyen. A társadalmi norma, melyhez az egyént először kívülről, idegen kényszer révén illesztik, végül többé-kevésbé súrlódásmentesen termelődik újjá benne, olyan belső kényszer révén, mely bizonyos mértékig akkor is működik, ha ő maga tudatosan ezt nem kívánja."10

Hasonló jellegű folyamatok figyelhetők meg a lovagi életformában is. Összhangban a civilizációs változásokkal, a támadókedv is alapvetően a kontrollmechanizmusok hatása alá kerül: „A középkori harcos nemcsak szerette a harcot, benne is élt. Ifjúsága azzal telt, hogy felkészült a harcokra. Amikor nagykorú lett, lovaggá ütötték, s addig háborúskodott, ameddig csak erejéből futotta, tehát egészen aggastyánkoráig. Eletének nem volt más funkciója. Lakóháza őrtorony, erődítmény volt, támadó- és védekezőfegyver egyszerre. Ha véletlenül, kivételesen békében élt, legalább a háború illúziójára volt szüksége. Lovagi tornákba vetette magát, s ezek gyakran csak kevéssé különböztek az igazi harctól. [...] Eletét azzal tölti - olvassuk például egy lovagról hogy fosztogat, templomokat rombol le, zarándokokra támad, özvegyeket és árvákat tapos el. Különös örömét leli abban, hogy az ártatlanokat megcsonkítja. Egyetlen kolostorban, a sarlati fekete barátokéban, 150 férfinak és nőnek vágta le a karját 10

Elias, 1987:262-265.

vagy nyomta ki a szemét. Felesége éppily kegyetlen. Segít neki a kivégzésekben. Neki magának is gyönyörűséget okoz, ha kínozhatja a szegény asszonyokat. Levágatja a mellüket vagy kitépeti körmüket, hogy ne tudjanak dolgozni. [...] A harci kedv mércéi, színezete és erőssége jelenleg még a különböző nyugati nemzeteknél sem egyformák. Ám ezek a közelről nézve néha egészen számottevőnek látszó különbségek azonnal eltűnnek és teljesen jelentéktelennek mutatkoznak, mihelyt a »civilizált« népek harci kedvét az affektusok feletti úrrá levés más lépcsőfokán álló társadalmak harci kedvével vetjük össze. A civilizált hadsereg technikai felszerelésével szemben persze teljesen tehetetlen abesszin harcos harci dühével vagy a népvándorlás kori különböző törzsek harci dühével összevetve még a civilizált világ legharciasabb nemzeteinek harci kedve is eltompultnak látszik; mint minden egyéb ösztönmegnyilvánulást, ezt is köti a funkciómegoszlás előrehaladott állapota - még a harci cselekményben is - , az egyének ennek megfelelő erősebb összefonódása, nagyobb függőségük egymástól és a technikai gépezettől; számtalan önkényszerítéssé vált szabály és tilalom szűkíti be és köti gúzsba."11

A második kötetben (Társadalmi változások. Egy civilizációelmélet vázlata) az állam és a társadalomszerkezet hosszú távú változásaira vezeti vissza a külső kényszerek belső kényszerekké válását. Az állam szociogeneziséről szóló fejezetben a kora középkortól kezdődő, s a reneszánsz, majd a felvilágosodás államalakulataiban tetőződő ívet vizsgálja. A civilizáció folyamatának magyarázatát az állami kézben összpontosuló monopóliumok kialakulásáig vezeti vissza: „Az egyént megfosztják a katonai hatalmi eszközök fölötti szabad rendelkezésétől, amelyet a központi hatalom számára tartanak fenn, bármilyen alakot öltsön is ez; ugyanígy az egyes ember birtoka vagy jövedelme után fizetendő adó beszedése is valamilyen központi társadalmi hatalom kezében összpontosul. [...] A szociális harcok ekkor már nem az uralmi monopólium megszüntetéséért folynak, csupán akörül forognak, hogy ki rendelkezzen a monopolgépezet felett. [...] Csak a központi hatalom ezen állandó monopóliumának és ennek a szakszerű uralmi gépezetnek a kialakulásával öltenek az uralmi egységek »állam«-jelleget." 12

Elias magyarázó kulcsfogalmai: az interdependencia, a feszültségek egyensúlya és a funkciómegoszlás: „Bármely gazdagon tagolt társadalomban - írja - akkor érkezik el az erős központi hatalom órája, amikor a legfontosabb funkcionális csoportok érdekambivalenciája olyan nagy, társadalmi súlyuk pedig annyira egyforma lesz, hogy sem döntő kompromisszumra nem tudnak jutni egymással, sem mindent eldöntő harcra, amely az egyikük győzelmével végződik. Az egyik ilyenfajta, az összeszövődést szolgáló gépezet az, amit királymechanizmusnak nevezünk."13 Uo. 353-356. Uo. 520-521. 13 Uo. 605. E mechanizmus lényege, hogy a „központokban levő férfi vagy férfiak olyan kisebbnagyobb csoportok közötti feszültségek felett lavíroznak, amelyek mint interdependens ellenfelek és cselekvő társak tartják egymást sakkban. Az ilyenfajta összeszövődés első pillantásra rendkívül törékeny mechanizmusnak tetszhet. A történelmi valóság viszont azt mutatja, hogy miként valamennyi többi, az összeszövődést elősegítő mechanizmus, ez is kényszerítő erővel és kikerülhetedenül képes magához láncolni az őt létrehozó egyes embereket" (606). 11 12

21

Az interdependenciák egyre bonyolódó szövedékéből eredezteti a társadalmi tér pacifikációját is; az erőszak állami monopolizációjának köszönhetően az emberek saját affektusaik és érzelmeik egyre erőteljesebb kontrollálására és elfojtására kényszerülnek: „Minél sűrűbb az interdependenciák szövedéke, amely az előrehaladó funkciómegoszlással pókhálóként övezi az egyént, minél nagyobb területre terjed ki ez a szövedék, amely területek ezzel az összeszövődéssel - akár funkcionális, akár intézményes is az - egységgé állnak össze, annál nagyobb veszély fenyegeti annak az egyénnek a szociális létezését, aki enged spontán vértolulásainak és szenvedélyeinek; s annál nagyobb előnyt élvez társadalmilag az, aki képes elfojtani affektusait, s annál erőteljesebben szorítanak kiskorától fogva minden egyént arra, hogy - egész sor közvetítő láncszemen át - figyelembe vegye saját és mások cselekedeteinek hatását. A spontán érzelemkitörések elfojtása, az affektusok visszafogása, a gondolkodás terének kiterjesztése az adott pillanaton túl a múltbeli okok és a jövőbeli következmények láncolatára, mindezek ugyanazon viselkedésváltozás különböző oldalai, éppen azé a viselkedésváltozásé, amely a fizikai erőszak monopolizálásával, a cselekvési láncok és interdependenciák kiterjesztésével szükségképpen ugyanekkor megy végbe a társadalmi térben. A viselkedésnek ez a megváltozása a »civilizáció« irányába tart. Példa erre a nemesség átváltozása lovagok rétegéből udvaroncok rétegévé.14 [...] Az erőszakot kaszárnyákba zárják; s az tárolóhelyéről, a kaszárnyákból csak szélsőséges esetben, háborús időkben és a társadalmi felfordulás során tör be közvetlenül az egyén életébe. Mint meghatározott szakembercsoportok monopóliuma rendszerint kiiktatódik a többiek életéből.15 [...] Az erőszak monopolizálásával a megbékített helyeken az önuralom és a belső kényszer más típusa jön létre: a szenvedélymentes önuralom.16 [...] E fokozódó fúnkciómegoszlás nyomán azonban szakadatlanul egyre több ember, egyre több emberi terület kerül függésbe egymástól; nagyobb önmegtartóztatás, viselkedésének és affektusainak pontosabb szabályozása kívántatik meg az egyéntől és nevelődik belé; erősebb ösztönlekötésre és - bizonyos lépcsőfoktól kezdve - állandóbb belső kényszerre van szükség. Ez - ha szabad így neveznünk - az ár, amelyet a nagyobb biztonságért s minden hasonló dologért fizetünk."17

ELIAS SPORTSZOCIOLÓGIÁJA

A Civilizáció folyamatában van egy számunkra több szempontból is figyelemre méltó passzus, amelyben Elias számos vonatkozásban megelőlegezi későbbi munkáit (valamint a jelen könyvben tárgyalt kérdéskört is): „Valóban elképzelhetetlen, hogy a 19. században egy nő nyilvánosan viselhette volna - anélkül, hogy társadalmilag ki ne közösítsék - a ma széltében-hosszában hordott fürdőruhák bármelyikét. De ennek az egész változásnak s vele a férfi- és női sportok elterjedésének az ösztönmegkötöttségek igen magas szintje az előfeltétele. Csak egy olyan társadalomban, melyben a nagyfokú önmérséklet magától értetőUo. Uo. 16 Uo. 17 Uo. 14 15

22

685-686. 689. 691. 777-778.

dővé vált, s amelyben a nők és a férfiak is biztosak abban, hogy az erős belső kényszerek és a szigorú érintkezési illemszabályok mindenkit féken tartanak, csak itt terjedhetnek el ilyen fürdési és sportszokások, és bontakozhat ki - az előző szakaszokhoz képest - ekkora szabadság."18

Eliast tehát már a 20. század harmincas éveiben foglalkoztatja a sportok és a civilizáció kapcsolata. Ezen semmi okunk nincs csodálkozni, hiszen könnyen belátható, hogy az erőszak megfékezésével és a nem tudatos testi funkciókkal kapcsolatos viselkedésformák kutatása kapcsán egy szociológusnak előbb-utóbb (ha máskor nem, hát akkor, amikor történeti vizsgálódásai során elérkezik a 19. századhoz) szembesülnie kell a sport jelenségével. Jelen esetben tehát egy szinte szükségszerű paradigmaexpanzióról beszélhetünk. Elias életében minderre nyugdíjas korában kerül sor: a hatvanas évek második felétől kezdődően tanítványaival számos kutatást, majd publikációt szentel a sportok jelenségének. Ezekben egy szűkebben és élesebben behatárolt kutatási területen fogalmazza újra a Civilizáció folyamatában kidolgozott téziseit. E témakörben írt egyik első tanulmánya A sport eredete mint szociológiai probléma,19 amely eredetileg a tanítványa, Eric Dunning által szerkesztett kötetben20 jelenik meg. Ahogy a cím is mutatja, Eliast itt elsősorban nem az foglalkoztatja, hogy a sport kialakulásának részletes elemzésével szolgáljon, hanem inkább arra törekszik, hogy a téma legfontosabb elméleti és módszertani kérdéseit összefoglalja. Álláspontja szerint a modern sport minden tekintetben új jelenség, és mítosznak tekintendő az a széles körben elterjedt, s még az Encyclopaedia Britannica által is megerősített nézet, hogy az ókori görög játékok a modern sportok „előfutárai" lettek volna. Amellett érvel, hogy az antik sportok szemben a modern sportokkal - nem a fair play szellemén alapultak, hanem egy „becsülethagyományon" nyugvó ethosz alapján szerveződtek. Az antik korban - fejtegeti - a sportoknak nem voltak írott szabályai, s a társadalom a fizikai erőszak jóval magasabb fokát tolerálta, mint a modern időkben. Álláspontja szerint a görög városállamok a civilizációs folyamat meglehetősen korai stádiumában voltak, hiszen - szemben a modern államokkal még nem rendelkeztek az állami erőszakmonopólium intézményeivel. Ezért az élet általában is nagyságrendekkel vadabb és bizonytalanabb volt annál, amit manapság egy modern társadalom polgáraiként természetesnek tartunk. Annak idején az embereknek állandóan készenlétben kellett állniuk, hogy egy esetleges támadásra azonnal ellentámadással válaszolhassanak. S ha az ilyen konfliktusmegoldások során emberéletben is kár esett, azt a társadalom a lehető legtermészetesebb dolognak tartotta, és nem szankcionálta. Ez az erőszak jelenik meg az antik „sportokban" is: Uo. 346. Elias, 1998 [1971], 20 Dunning, 1971. 18

19

23

„A klasszikus ókori versenyzők ethosza, a versenyek lebonyolítása, az elbírálás alapjai és a játékszabályok sok szempontból határozottan különböztek a modern sportokétól. [...] A pankráció típusú birkózáshoz hasonlóan az antik olimpiák ökölvívóversenyeit sem szabályozták mereven, ezáltal a győzelem leginkább a fizikai erőn, a spontán küzdőkedven és a kitartáson múlt. Nem különböztettek meg súlycsoportokat. [...] Egyedül a fiúk és a férfiak között tettek különbséget. A bokszolok a küzdelemben - csakúgy, mint az ökölvívás szinte mindegyik válfajában - a lábukat is használták, nemcsak az öklüket. Az ókor bokszmérkőzésein bevett dolog volt az ellenfelet sípcsonton rúgni. [...] A kézfejet lehetett ökölbe szorítani, és szabad volt küzdeni nyitott tenyérrel is, és nem tiltották azt sem, hogy éles körmükkel egymás testébe vagy arcába vájjanak. [...] A klasszikus görög társadalom egyik ideáljának kifejezésére szolgáló »arete« szót legtöbbször 'erény'-nek fordítják. Valójában azonban eredetileg semmiféle erkölcsi mozzanatot nem tartalmazott - ellentétben a mi »erény« szavunkkal. A harcosok és nemesemberek képességeit jelölte, melyek közül a testi megjelenés, a fizikai erő, az ügyesség és a harci képzettség voltak a legfontosabbak. Ez az ideál jelent meg a szobrászatban és a versenyjátékokban egyaránt. A legtöbb olimpiai bajnoknak szobrot emeltek Olümpiában és gyakran szülővárosukban is. [...] Az olyan speciális fogalom, mint a »lelkiismeret«, mely egy ellentmondást nem tűrő, kikerülhetetlen és gyakran zsarnok belső hangot jelöl [...], hiányzott az ókori görögség intellektuális tárházából. [...] A görög társadalomban a lelkiismeret internalizációjának, individualizációjának és autonómiájának foka összehasonlíthatatlan a mi társadalmunkéval. Ez az ahhoz szükséges kulcsok egyike, hogy megértsük a görög versenyjátékokban megnyilvánuló erőszak magas szintjét és az erőszakkal szemben tanúsított ellenérzésnek a görög társadalomra jellemző alacsony szintjét. [...] Egy olyan társadalomban, ahol mindenkinek ki kell állnia saját maga és rokonai védelmére, sem a »jó«, sem a »rossz« nem jelentheti ugyanazt, mint egy olyan társadalomban, amilyen a miénk. A szokásjog szerint Démokritosz mondotta volt - minden élőlényt, amely sérülést okozott, helyes volt megölni és helytelen volt nem elpusztítani. [...] Ezt kell mindvégig szem előtt tartanunk, amikor a görögök versenyeiről ítélünk." 21

Az antik sportok vizsgálata kapcsán vezeti be Elias a heteronóm értékrend fogalmát, amelyen azt érti, hogy igen gyakran egy későbbi értékrend alapján ítéljük meg a korábbi eseményeket, jelenségeket. Ennek példája, amikor a civilizált nyugati ember fölháborodik az ókori pankráció kegyetlenségén, ahelyett, hogy az adott jelenséget a saját összefüggésében, azaz az egykori társadalomban betöltött funkciói alapján értékelné. Lényegében eme értékrend kritikájának tekinthető a sport eredetéről szóló tanulmánya is. Egy későbbi munkájában22 Elias megkísérel választ adni arra a jelenségre is, hogy vajon miért civilizáltabbak a sportok a 18-19. századi Angliában (majd innen elterjedve az egész világon), mint az antik időkben. A kérdést úgy is fölteszi, hogy vajon miért Angliában bukkannak fel a modern értelemben vett sportok, és vajon mivel magyarázható, hogy egy jellegzetesen angol időtöltés - a „sport" - a 19. és 20. század során egy világméretű szabadidőmozgalom mintájává válik. 21 22

24

Elias, 1998:41-54. Elias-Dunning, 1986.

„Az, hogy a sportok viszonylag nem erőszakos fizikai küzdelmekként jelenhettek meg, egy elég ritka társadalomfejlődéssel áll kapcsolatban. Angliában ugyanis az érdek- és hitbéli konfliktusokat teljesen erőszakmentesen oldották meg a parlamentben, mégpedig a szemben álló felek által kölcsönösen elfogadott játékszabályok alapján. A parlamenti rendszer működése lényegében a fizikai erőszak megfékezési monopóliumának hatékonyságán állt vagy bukott. Ám ahhoz, hogy a pártok képviselői konfliktusaikat békés úton tudják megoldani, arra volt szükség, hogy magánemberként is képesek legyenek a civilizációs folyamat szintje által megkövetelt önkorlátozásra.23 [...] Angliában, a 18. században két politikai csoport állt egymással szemben: a whigek és a toryk. Mindkét csoport ugyanannak az osztálynak, a földbirtokosnak valamelyik frakcióját képviselte, s így rivalizálásuk nem különböző életstílusokkal, társadalmi célokkal és gazdasági érdekekkel rendelkező osztályok ellentéteiben gyökerezett. [...] E különös fejlődési modell, azaz az a pacifikáció, amelyen Anglia a 18. században keresztülment, s amely a parlamenti kormányzás és a sportok megnövekedett szabadidős szerepével is összefügg, nem érthető meg a dzsentri szerepének hangsúlyozása nélkül. A dzsentri olyan földbirtokos volt, aki ugyan nem tartozott az előkelőségek (peerage) közé, nem képviseltette magát a Lordok Házában, ám nagy számban jelen volt a House of Commonsban. [...] A parlamentben is megjelent a gentleman érzület és viselkedési kód, ami kijárt az egyívásúaknak, még ha politikai ellenfelek voltak is. Azaz: a parlamentáris és a gentlemanviselkedés kódjai egymással szoros összhangban voltak."24

A gentleman sohasem veszítheti el türelmét, tilos erőszakot elkövetnie az azonos rangúval szemben - kivételt legföljebb a pontosan szabályozott és a legszigorúbb fair play-elv alapján szervezett párbajok jelenthetnek. A földbirtokos-habitus „parlamentarizációjának" tehát szabadidejük „sportizációja" feleltethető meg.25 Ugyanazok az emberek, akiknek soraiból a parlamenti képviselők kikerülnek, hasonló habituselemek által vezéreltetve szabadidejükben egymás társaságában sportolnak. Elias ugyanakkor nyomatékosítja: nem volna szerencsés azt gondolni, hogy a parlamentarizmus az ok, a sport pedig az okozat, hiszen mindkét jelenség a 18. századi angol társadalom hatalmi és szerkezeti sajátosságaiból fakad. Az életvitel és a habitus azonosságát az is elősegíti, hogy Angliában csekély a különbség a vidéki és a városi életforma között. Az úgynevezett London Seasonban ugyanis a nemesek vidékről följönnek a fővárosba néhány hónapra, így egyaránt ismerős és természetes számukra a vidéki birtok és a nagyváros környezete, miképpen az is, hogy kriketteznek és fogadnak a városi bokszolókra. Klubokat és egyesületeket hozhatnak létre (míg például ez a szabad szövetkezési-szervezkedési forma Franciaországban ekkor még nem engedélyezett). Ezek a klubok, miután általában rövid idő alatt túllépnek a helyi szinteken, regionális, majd országos szövetségeket alakítanak. E szövetségek feladata, hogy kidolgozzák és egyértelművé tegyék a szabályokat, a standardokat, amelyeket aztán a választott ellenőrző testületek révén szigorúan beElias-Dunning, 1986: 28. Elias-Dunning, 1986: 32. 25 Elias, 1986a: 34. 2J

24

25

tartatnak. Azaz: a hagyományos, helyi szabadidő-eltöltési formák fokozatosan relatív autonómiával rendelkező modern sportokká alakulnak, amelyek ismételhetők, másolhatók, terjeszthetők, azaz más társadalmakban is átvehetők. A rókavadászatról írt tanulmányában26 Elias egy jól körülhatárolt tárgyon is igyekszik bemutatni a „sportizáció" névvel illetett folyamat főbb vonásait. Érvelése szerint a 18. században űzött rókavadászat sok fontos elemében eltér a vadászat korábbi sajátosságaitól. A legfontosabb változás, hogy a rókát szemben a szarvassal vagy a nyúllal - nem azért vadásszák, hogy megegyék, hanem a vadászat tiszta élvezetéért. A rókavadászat alkalmával a nemesek már nem engedik meg kutyáiknak, hogy egy-egy nyúl miatt abbahagyják a róka hajtását. Sőt, a kopót mindig azon a rókán tartják, amelyikre az először ráakadt. Korábban válogatás nélkül, halomra lődözték az állatokat, s utána önfeledten lakmároztak belőlük. Ezzel szemben a rókát már nem lövik le; azt csak a kutya pusztíthatja el, mégpedig egy minél hosszabb, szabályozott, ellenőrzött üldözés után. A civilizált úriemberek számára immár elfogadhatatlan, hogy az állatokat közvetlenül öljék meg; ezzel összhangban a gyilkosság látványából származó öröm (mely a civilizáció alacsonyabb szintjén még az egyik legfontosabb tényező volt számukra) háttérbe szorul a vadászatból származó izgalomhoz képest. A préda elpusztításáról és elfogyasztásáról a hangsúly fokozatosan a várakozás izgalmára helyeződik. Elvileg könnyen lelőhetnék a rókát, amennyiben csak a baromfiállományt próbálnák védeni. Ám ők mégis olyan szabályokat dolgoznak ki, amelyek kifejezetten megnehezítik a vadászatot. A rókavadászat tehát mondja Elias - azt szemlélteti, hogy fokozatosan kialakulnak azok a szabályok, amelyek biztosítják, hogy a résztvevők kellemesen izgató feszültséget élhessenek át, és ezt optimális időtartamon keresztül - azaz mindaddig, amíg a figyelem nem kezd el lankadni - fönn is tartják. Ennek az önkontrollon alapuló késleltetésnek köszönhetően jön létre a beteljesedés, a katarzis. Egy Eric Dunninggal közösen jegyzett másik tanulmányban27 a modern futball előzményeit, annak középkori, népi formáit elemzik. E korai játékformákat ezúttal is az angol társadalom tágabb összefüggésrendszerébe igyekeznek illeszteni. A középkorban még nem voltak írott szabályok, és a játék faluról falura jelentősen különbözött. A népi foci alig volt elkülöníthető az egyéb népi játékoktól, amelyeket hurlingnek, knappannak vagy camp-ballnak neveztek. Akkoriban szó sem lehetett még a sportok mai értelemben fölfogott szakosodásáról: a népi fociban a későbbi futball, rögbi, hoki, póló, birkózás és bokszolás elemei egyaránt föllelhetők voltak. Nem szabályozták a pálya méretét, a játékosok számát, a játék időtartamát. Előfordult, hogy százak, sőt ezrek vettek részt egy-egy meccsen. A kapuk sokszor több mérföldre voltak egymástól, s a küzdelem napkeltétől napnyugtáig tartott, olykor akár több napon keresztül is. 26 27

26

Elias-Dunning, 1986. Elias-Dunning, 1971b.

Ilyen körülmények között szó sem lehetett taktikáról, kötött posztokról, egyértelmű, mindenki által elfogadott és követett szabályokról; nem volt bíró vagy más személy sem, aki a rend és a „fair play" betartására ügyelt volna. A küzdelem igen durva volt, sokszor halálos áldozatokkal is járt, ezért a hatóságok folyamatosan megpróbálták betiltani - gyakorlatilag eredménytelenül. Ezek a játékok az erőszakkontroll mértékét illetően közelebb álltak az ókori görögök olimpiáihoz. Ezért tehát semmmiképpen sem lehet őket a mai értelemben vett sportnak nevezni. Sokkal inkább félig-meddig intézményesült harcok voltak, a szomszédos települések közötti feszültségek levezetésének erőszakos, emocionális spontaneitással űzött és ritualizált formái, melyekben még nem vált el egymástól a vallásos és a nem vallásos, a játékos és a komoly elem. A középkorban a vallásos és a nem vallásos tevékenységek közötti differenciálódás különben sem volt olyan egyértelmű, mint manapság. (Ilyen értelemben - írják - a népi társadalomra akár a „szent társadalom" kifejezés is alkalmazható volna. De mindenesetre kijelenthető, hogy a „világi tevékenységek vallásosabbak, a vallásos tevékenységek pedig világiasabbak voltak, mint a mai társadalmakban".) Ezek a küzdelmek - ismét csak a görög versengésekhez hasonlóan, amelyek az ősi temetkezési szertartások egyenes leszármazottai voltak - még nem veszítették el vallási kötődésüket, hiszen többnyire a húshagyókeddhez kapcsolódó, minden évben megrendezett szent ceremóniák, rituálék részeként szerveződtek. ELIAS FIGURACIONÁLIS

SZOCIOLÓGIÁJA

Munkásságának utolsó periódusában Elias kísérletet tesz egy önálló paradigma megteremtésére is, amelyet figuracionális szociológiának nevez. Az „emberi figurációkat" „emberek közötti interdependencia-viszonylatként", „funkcióláncként" és „feszültségi tengelyként" definiálja. Azaz: a kooperáció és a konfliktus viszonylatrendszerét egyaránt igyekszik bevonni fogalmi hálójába. S jóllehet a figuracionális szociológia erős durkheimi gyökerekkel rendelkezik, a „funkció" fogalmát nem a hagyományos funkcionalista értelemben használja (mivel nem utal a fennmaradási és reprodukciós funkciókra). A „szociológia autonómiája" mellett érvel, és elvet mindenféle „homo clausus" modellt, mely az individuumot zárt állapotában, azaz a társadalmi folyamatoktól elszigetelt egységként fogná föl. Számunkra különösen figyelemre méltó, hogy alapfogalmát a sportok metaforájából kiindulva definiálja: „A figuráció fogalma egyszerű fogalmi eszközként szolgál azon kötelező elgondolás megingatására, miszerint az »egyén« és a »társadalom« antagonisztikus és különböző jelenségek volnának. [...] Vegyük a football példáját! Ez esetben láthatjuk, hogy a figuráció nem más, mint a játék struktúrája, mely számos »én« és »ő« vagy »mi« és »ők« viszony hierarchiájaként is fölfogható. Egyértelmű, hogy az egymással »mi« és »ők« viszonyban álló csapatok játékosai figurációt alkotnak. Csak akkor érthetjük 27

ugyanis meg az egyik csapat játékoscsoportjainak folyamatos mozgását, ha egyúttal figyelembe vesszük, hogy a másik csapat játékoscsoportjai is folyamatos mozgásban vannak. Ha a nézők érteni és élvezni akarják a játékot, azt is érteniük kell, hogyan kapcsolódnak egymáshoz a két fél folyamatosan változó diszpozíciói - hiszen csak ebben az esetben képesek követni a csapatok gyorsan változó figurációit. Ebben az esetben még egyértelműbbé válik, mennyire értelmetlen volna a játékosokat önmagukban »konkrétként«, míg az általuk létrehozott figurációkat »absztrakként« felfogni, vagy esetleg valamennyi játékost önmagában »reálisnak«, az általuk létrehozott változó figurációk csoportjait pedig »nem reálisnak« tekinteni. E példa azt is jól érzékelteti, hogyan alakítottuk át a hatalom fogalmát szubsztantívból viszonyt jelölő kategóriává. A változó figurációk és a figurációs folyamat lényege az a változékony feszítő ekvilébrium, hatalmi egyensúly, mely hol az egyik, hol a másik oldalra billen. E változó hatalmi egyensúly valamennyi figurációs áramlás strukturális sajátossága. A figuráció fogalma tehát viszonylagos kis csoportokra és ezer vagy millió, egymástól kölcsönösen függő emberből álló társadalmakra is alkalmazható."28

A figuracionális szociológia egyik központi fogalma a hatalom, amelyen jelen esetben egy polimorf, hangsúlyozottan relacionális kategóriát kell értenünk: „Nemcsak a szülőknek van hatalmuk kisgyermekük fölött. Születése pillanatától fogva a kisbaba is hatalommal rendelkezik szülei fölött, hiszen azok rendkívüli értéket tulajdonítanak neki. Ha ez az érték megszűnik, a kisbaba elveszíti hatalmát. A rabszolgatartó is hatalmi helyzetben van a rabszolgával szemben, de a rabszolgának is van bizonyos hatalma ura fölött, mégpedig az általa betöltött szerep mértékében. A szülő-gyermek vagy a rabszolgatartó-rabszolga viszonyban a hatalmi esélyek igen egyenlőtlenül oszlanak el. Ám akár nagy, akár kicsi a hatalmi hányad, mindig létezik valamiféle hatalmi egyensúly, ha emberek között funkcionális függőség jön létre. Ebben az értelemben a »hatalom« fogalmának használata könnyen félrevezetővé válhat. Amikor úgy fogalmazunk, hogy valaki nagy hatalommal rendelkezik, könnyen az a látszat keletkezhet, hogy a hatalom egy olyan dolog, amit a zsebünkben hordhatunk. Az ilyetén fogalomhasználat a mágikus-mitikus gondolkodás terméke. A hatalom nem varázstárgy, ami egyeseknek birtokában van, másoknak viszont nem. A hatalom minden emberi viszony - valamennyi emberi viszony! - strukturális sajátossága. E modellek egyszerűsített formában szemléltetik a hatalom relacionális jellegét."29

Nos, egyelőre elégedjünk meg a fentiekkel Elias nagyformátumú életművét illetően! Ez azonban természetesen nem jelenti azt, hogy végleg búcsút vennék tőle; e bevezető hátralévő részében is lesz még róla szó bőségesen, hiszen - miként azt kellőképpen nyomatékosítani fogom az alábbiakban - az ő munkássága képezi a jelen könyv legfontosabb referenciáját.30 Figyelmünket Elias, 1978: 129-131. Elias, 1978:74. J0 Közbevetőleg: a könyv irodalomjegyzéke alapján az olvasó úgy érzékelheti, hogy a Civilizáció folyamata mellett kevés Elias-mű jelent meg magyarul. Szerencsére, e benyomás nem teljesen megalapozott. Még ha Elias egyes írásai egyelőre nem is hozzáférhetők magyarul, az utóbbi időben - az általam idézetteken kívül - három könyve is megjelent nyelvünkön: A szociológia lényege, Napvilág Kiadó, Budapest, 1999; A haldoklók magányossága, Helikon Kiadó, Budapest, 2000; Mozart. Egy zseni szociológiája, Európa Kiadó, Budapest, 2000. Valamennyit melegen ajánlom az érdeklődők figyelmébe. 28

29

28

azonban most átmenetelieg irányítsuk a 20. század utolsó harmadának legnagyobb hatású szociológusára, Pierre Bourdieu-re, akinek Elias mellett leginkább meghatározó szerepe volt abban, hogy könyvem megírásába fogtam. BOURDIEU KONSTRUKTIVISTA

STRUKTURALIZMUSA

Pályáját az ötvenes évek végén kezdő és a francia szociológiába a hatvanas évek közepén, a nemzetközi figyelem középpontjába pedig a nyolcvanas évek elején berobbanó, filozófus alapképzettségű Pierre Bourdieu31 saját bevallása szerint hatféle elméleti hagyomány szintéziséből igyekszik megteremteni konstruktivista strukturalizmusnak (illetve olykor strukturalista konstruktivizmusnak) nevezett önálló paradigmáját.32 Hetedik hagyományként ehhez nyugodtan hozzátehetjük Norbert Elias szociológiáját - még akkor is, ha mindezt Bourdieu manifeszt módon viszonylag ritkábban hangsúlyozza, noha vitathatatlan, hogy Elias franciaországi fölfedezésében és bevezetésében úttörő szerepet tölt be. Ennél is fontosabb azonban, hogy kulcskategóriái közül mind a habitus (melyet a jelen könyvben, részben az egyszerűség kedvéért, részben az idegen kifejezéseket kerülni igyekezvén, a beállítódás fogalmával helyettesítek majd), mind a mező már Eliasnál is fölbukkan, mégpedig sok tekintetben hasonló értelemben. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy Bourdieu - noha a generációkon átnyúló pályaívciklusoknak ő is nagy jelentőséget tu31 Pierre Bourdieu (1930-2002) egy kis dél-franciaországi településen, Denguinben született. Apja postatisztviselő. Vidéki tanulmányait követően 1951-ben fölveszik az Ecole Normálé Superieure-be, az egyik legnagyobb presztízsű párizsi felsőoktatási intézménybe, ahol 1955-ben filozófusdiplomát szerez. 1955 és 1961 között Algériában dolgozik: az algíri egyetem bölcsészkarán szociológiát oktat, és a helyi társadalmat kutatja. 1961-ben a Sorbonne-on^majd néhány évig a lille-i egyetemen tanít. 1964-ben Raymond Aronnak köszönhetően a párizsi Ecole Pratique des Hautes Études vezető munkatársa. 1968-ban megalapítja saját kutatóközpontját, a Centre de Sociologie Européenne-t. 1975-ben létrehozza az Actesde la recherche en sciencessoríales című folyóiratot. 1981től haláláig a College de Francé szociológiaprofesszoraként szaktudománya legmagasabb presztízsű pozícióját foglalja el. 1993-ban megkapja a CNRS csúcskitüntetését, az aranyérmet. O az a szociológus a 20. század második felében, akinek műveit a legnagyobb számban fordítják le idegen nyelvekre. Elkötelezett baloldali értelmiségiként is széles körökben ismert. 32 Bourdieu, 1985. Az első hagyomány a kanti örökségbe tartozó szimbolikus fonnák elniélete (Humboldt-Cassirer), mely a nyelvet, a vallást, a mítoszt, a tudományt és a művészetet az észlelt világot szervező, strukturáló struktúrákként írja le, azt vizsgálván, hogy „egy adott szimbolikus forma sajátos logikája hogyan alkot meg egy sajátos világot". A második hagyomány az ugyancsak explicite neokantiánus durkbeimi szociológia, amelyben a Cassirernél még az emberi szellem részét alkotó, transzcendens szimbolikus formák a csoportstruktúrából származtatható elemi osztályozási formákká válnak. A harmadik hagyomány a Saussure-re és Lévi-Straussra visszavezethető francia strukturalizmus, amely a szimbolikus rendszerekben nem csupán „strukturáló struktúrákat", hanem „strukturált struktúrákat", azaz koherens viszonyokat létrehozó rendszereket is lát. A negyedik hagyomány a marxizmus, amelynek fő érdeme, hogy - úgymond - a „szimbolikus rendszerek meglétének társadalmi következményeivel foglalkozik, bizonyítván, hogy azok az uralom eszközeiként is értelmezhetők". Az ötödik a weberi hagyomány, amelyből Bourdieu két vonást tart kiemelendőnek: a szakértői testület és a relatív autonómia jelentőségének hangsúlyozását. Végül a hatodik a Husserlig visszavezethető fenomenológiai tudásszociológia hagyománya. Minderről lásd még Hadas, 2001.

29

laj donit - az Elias által középpontba állított hosszú, évszázados ciklusidejű folyamatokat nemigen vizsgálja. A konstruktivista strukturalizmus jelzős szerkezetben a „strukturalizmus" kifejezés arra hivatott utalni, hogy „a társadalmi világban a nyelven, mítoszon és a többi szimbolikus rendszeren kívül léteznek olyan objektív struktúrák, amelyek az ágensek tudatától és akaratától függetlenek, ám mégis képesek az ágensek gyakorlatait és megnyilvánulásait orientálni és megszabni". A „konstruktivista" pedig azt hivatott kifejezni, hogy „mind a habitust alkotó észlelési, gondolkodási és cselekvési sémák, mind a mezőknek és társadalmi osztályoknak nevezett társadalmi struktúrák meghatározott társadalmi genezissel rendelkeznek".33 Álláspontja szerint a legszélesebb értelemben vett társadalomtudományok - az antropológiától a szociológián át a történettudományig - két szélső nézőpont között ingadoznak. Az egyik a leginkább Durkheim és Marx nevével jellemezhető „objektivizmus" vagy „fizikaiizmus", a másik pedig a husserli-schützi fenomenológiával illusztrálható „szubjektivizmus" vagy „pszichologizmus". Az ő célja, hogy e két nézőpontot - úgymond - „dialektikus" viszonyba hozza, és ezáltal meghaladja ellentmondásaikat. Ennek érdekében modellértékűnek tekinti a modern matematika és fizika relacionista gondolkodásmódját, mert ennek során e két tudomány „az elemek közötti viszonyokat, nem pedig a szubsztanciát azonosítja a valósággal".34 E relacionista szemlélet a bourdieu-i szociológia egyik kulcsa. Ez indokolja a hajdani arisztotelészi-tomista habitus fogalom bevezetését és újrafogalmazását is. (Egy olyan fogalomról van szó, amit az európai filozófia és szociológia Hegeltől Husserlig, Webertől Durkheimig, Marcel Mausstól Norbert Eliasig már többé-kevésbé módszeresen és szisztematikusan alkalmazott.) Mindezt azért tartja fontosnak, mert e fogalom révén a kutatónak lehetősége nyílhat az „intellektuális idealizmus" és a „pozitivista materializmus" vélt antinómiáinak meghaladására. A habituselmélet révén a kutató megragadhatja az ágensek ama stratégiáit, amelyek nem „az objektív föltételek adekvát ismeretén alapuló tudatos céltételezések termékei, nem is az okként tételezett létföltételek mechanikus következményei, hanem az adott szituációkhoz objektíve igazodó »gyakorlati érzék« megnyilvánulásai". Ily módon e fogalom bevezetésével Bourdieu túllépni igyekszik mind a racionális döntések elméletének „szubjektív és objektív teleologikusságán",35 mind a mechanikus determinizmus „korlátolt empirizmusán". E gyakorlati érzék „az azonos létföltételek tartós meglétének terméke", s mint ilyen, a sportolók játék közben megnyilvánuló "játszmaérzékéhez" hasonlóan, „objektíve anticipálja a világ folyásának immanens szükségszerűségét". Ebből adódik, hogy „az ágensek az Bourdieu, 1987: 147. Bourdieu, 1987: 148-150. Talán nem fölösleges itt utalni arra, hogy figuracionális szociológiájában - mint láthattuk - Elias is a relacionista szemlélet fontossága mellett érvel. 35 Erről részletesebben lásd Hadas, 1993. 33

34

30

egyszerű véletlennél jóval gyakrabban teszik azt az »egyetlen dolgot, amit tenniük kell«". 36 Következésképpen az élet többnyire úgy zajlik, mintha benne mindig minden a „legjobb rendje szerint" volna.37 „A habitus fogalma relacionális fogalom, amennyiben objektív struktúrák és g y a korlatok közötti közvetítés jelölésére szolgál. [...] A pozitivista materializmussal szemben a gyakorlat elmélete mint gyakorlat azt állítja, h o g y a tudás tárgyai m e g konstruáltak, és n e m passzívan rögzítettek. Az intellektuális idealizmussal szemben pedig emlékeztet minket arra, h o g y a konstrukció elve a habitus, azaz olyan strukturáló diszpozíciók rendszere, amelyek a gyakorlatban konstituálódnak, s amelyek folyamatosan gyakorlati - és nem kognitív - funkciókkal bírnak." 3 8

A társadalmilag meghatározott habitust valahogy úgy kell elképzelnünk, mint mondjuk annak a futballistának a játékát, aki anélkül, hogy az adott pillanatban tisztában volna azzal, hogy pontosan miért is rúgja külsővel a labdát a tőle harminc méterre álló játékosnak (és nem egy másiknak), és hogy az utána következő pillanatban pontosan miért is indul el a pálya közepe felé, majd három másodperc múlva hirtelen miért is változtat irányt (nyilvánvalóan azért, mert folyamatosan reagál saját csapattársainak és az ellenfél játékosainak megnyilvánulására), nos, ez a futballista mégis, játszmaérzéke rutinszerű bevésődéseinek engedelmeskedve, az adott helyen és pillanatban többnyire az adott helyzet által megkívánt módon cselekszik (vagy legalábbis erre törekszik). A hely, az időpillanat és a pozíció kijelölte cselekedetei nem tekinthetők tudatosaknak, noha természetesen számos tudatos vonatkozást is tartalmaznak, miképpen nem tekinthetők véletlenszerűeknek sem, noha nyilvánvalóan a véletlenszerűség számos jegyét is magukon viselik. Cselekedetei nem eredeztethetők kizárólag sem a játék struktúrájából, sem a játékos szándékaiból. A játszmaérzék végső soron tehát nem más, Bourdieu, 1987:21. „Mint olyan strukturált struktúrák (opus operatum), amelyeket - a különféle mezők sajátos logikája által kikényszerített átfogalmazások árán - ugyanaz a strukturáló struktúra (modus operandi) termel szakadatlanul, valamely ágens gyakorlatai egymással objektív értelemben harmonizáltak, bár az ágens nem keresi szántszándékkal ezt az összhangot, és összhangban vannak az adott osztály többi tagjának gyakorlataival is, bár tudatos egyeztetés ugyancsak nem volt. [...] Egy adott ágens, illetve egyazon osztály valamennyi ágensének gyakorlatai stílusukban azért hasonlítanak egymásra (mely hasonlóság következtében minden egyes gyakorlat bármely másik metaforájának tekinthető), mivel azonos észlelési, gondolkodási és cselekvési sémák különböző mezők közötti állandó átvitelének termékei." (Bourdieu, 1979: 192-193.) „A habitus egyszerre az objektíve osztályozható gyakorlatok generáló elve, valamint ezen gyakorlatok osztályozási rendszere (princípium divisionis). [...] A különböző létföltételek különböző habitusokat termelnek ki, amelyek egyszerűen átvihetők a gyakorlat különböző területeire. A különböző habitusok által előidézett gyakorlatok [...] a létföltételek által objektíve kijelölt eltéréseket kifejező különbségrendszerek formájában jelennek meg. E különbségrendszerek életstílusokként funkcionálnak, mely életstílusok megfelelő jegyeit az észlelési és értékelési sémákkal rendelkező ágensek észlelik, interpretálják és értékelik. A gyakorlatokat és a gyakorlatok észlelését strukturáló struktúraként szervező habitus egyúttal strukturált struktúra is, mivel az észlelést szervező elv, mely a társadalmi világot logikai osztályokba sorolja, maga is a társadalmi osztályok létének inkorporációjából származik." (Bourdieu, 1979: 190-191.) 38 Bourdieu, 1989: 36. 36 3/

31

mint adott területen működtethető hosszas, szocializációs jellegű gyakorlás és bevésődés következtében kialakuló készségek és rögzült beállítódások játéktudásként fölfogható együttese, mely a játékosokat alkalmassá teszi arra, hogy folyamatosan összehangolt és adekvát improvizációkat végezhessenek a jól ismert játékszabályok betartásával. Ugyanerre a viszonylatrendszerre utal Bourdieu, amikor egyszerűen azt írja: az élet többnyire úgy zajlik, mintha benne mindig minden a „legjobb rendje szerint" volna. A szerző egyik legfontosabb elemzési egysége a társadalmi osztály, melynek révén kapcsolatot létesít az osztályhabitusok és az egyéni habitusok között.39 1979-ben írott La Distinction (A distinkció) című főművében, az egyes osztályok, illetve osztályfrakciók közötti viszonyokat egy háromdimenziós térben elemzi: egyrészt az osztályok, illetve osztályfrakciók által birtokolt tőke mennyiségét, másrészt e tőke struktúráját (azaz a gazdasági és kulturális tőke arányát, illetve a tőkék közötti rekonverziós stratégiákat), harmadrészt e két tényező időbeli változásait vizsgálja. A kifinomult és szellemes, s a hatvanashetvenes évek francia társadalmának (pontosabban és mindenekelőtt párizsi „domináns osztályának" és „kispolgárságának") alapos és kritikus szemléletű ismeretéről tanúskodó elemzése révén a társadalmi struktúra újratermelődésének modelljét is fölvázolja. A társadalmi struktúra transzlációs reprodukciójának. (eltolódás révén történő újratermelődésének) kapcsán a következőképpen fogalmaz (a 16-18 éves francia fiatalok beiskoláztatási arányainak 1954 és 1968 közötti módosulásairól40): „A rekonverziós stratégiák azon folyamatos akciók és reakciók egyik vonatkozásának tekinthetők, amelyek révén valamennyi csoport a társadalmi struktúrában elfoglalt pozíciójának fönntartására vagy megváltoztatására törekszik. Azokat az akciókat, amelyek által valamennyi osztály és osztályfrakció a más osztályokkal szembeni újabb és újabb előnyök megszerzésére, azaz objektíve az osztályok közötti objektív viszonyok struktúrájának átalakítására törekszik (mely viszonyok az egyes tulajdonságok statisztikai eloszlása révén regisztrálhatók), más osztályok azonos cé-

39 „Ha definiálni kívánjuk az osztályhabitus és az egyéni habitus közötti kapcsolatot, azt mondhatjuk, hogy az osztály- (vagy csoport-) habitus interiorizált struktúrák, közös észlelési, fogalomalkotási és cselekvési sémák szubjektív, de nem egyéni rendszerének tekinthető. [...] Valamennyi egyéni diszpozíciós rendszer a többi strukturális variánsának tekinthető, amelyben az adott osztályon és pályaíven belüli pozíció egyedisége fejeződik ki. Az úgynevezett »személyes« stílus, vagyis az a különös ismertetőjegy, amelyet magán hordoz egy adott habitus valamennyi terméke, legyen szó akár egy gyakorlatról vagy egy műalkotásról, sohasem más, mint egyfajta eltérés egy korszak vagy egy osztály eredeti stílusához képest. Az egyéni habitusok közötti különbségek alapelve a társadalmi pályaívek egyediségéből származik, mely pályaívekkel kronologikusan elrendeződő és egymásra visszavezethetetlen meghatározottságok sora korrelál: a habitus [...] egy olyan kivételes integrációt valósít meg, amelyet egy osztály valamennyi tagjának az első, statisztikailag közös tapasztalatai uralnak." (Bourdieu, 1980a: 101-102.) 40 A beiskoláztatási arányokban látszólagos kiegyenlítődés figyelhető meg ebben a korszakban: az alsóbb származású, hátrányosabb helyzetű osztályok tagjai is egyre magasabb arányban járnak iskolába tizennyolc éves korukban az idő előrehaladtával. Igen ám - mondja Bourdieu - , csakhogy a statisztika elfedi, hogy a kedvezőbb induló pozíciójúak jobb iskolákba járnak, s így továbbra is fönntartják relatív előnyüket. És a példák folytathatók.

32

lok irányába mutató reakciói ellensúlyozzák (s ezáltal az eredeti akciókat ordinálisan érvénytelenítik). Az ellenirányú akciók következtében az osztályok és osztályfrakciók közötti versengés tétjét képező javak elosztásának struktúrája egészében eltolódik."41 „A deklasszálódás és reklasszálódás dialektikája azt jelenti, hogy valamennyi csoport azonos irányba, azonos célok felé, azonos tulajdonságok elnyerése felé halad. E tulajdonságok, melyeknek hordozója a versenyben legelöl álló csoport, per definitionem hozzáférhetetlenek a hátrább elhelyezkedők számára, hiszen megkülönböztető sajátosságuk éppen ritkaságukban, egyediségükben rejlik. Ezért mihelyst az alacsonyabb rangú csoportok számára is hozzáférhetővé válnak, többé már nem azok, amik korábban voltak. Ennélfogva a különbségek, eltérések, rangok, rangsorok, prioritások, kizárólagosságok és megkülönböztetések, azaz a társadalmi formáció struktúráját alkotó rendviszonyok ordinális tulajdonságai paradox módon éppen a szubsztanciális (tehát nem relacionális) tulajdonságok szakadatlan változása révén biztosíttatnak. így egy adott pillanatban fönnálló rend szükségképpen az időbeli egymásutániság rendje is, amelyben valamennyi csoport múltja a közvetlenül alatta elhelyezkedő csoport jelenével, jövője pedig a közvetlenül fölötte elhelyezkedő csoport jelenével azonos."42

BOURDIEU A FÉRFIURALOMRÓL

Bourdieu tehát kidolgoz egy reprodukcióelméletet, amelynek lényege, hogy a társadalomban fölül elhelyezkedők - előnyösebb induló pozíciójuknak köszönhetően - lényegében mindig képesek relatív előnyük fönntartására. Azaz: a struktúra változása lényegében a struktúra újratermelődését jelenti. Nos, ez az a tétel, amelyet - klasszikus paradigmaexpanziót végrehajtva - Bourdieu a legkülönbözőbb területekre kiterjeszt munkássága során.43 így - Férfiuralom című munkáiban44 - a férfiak és a nők viszonylatrendszerére vonatkozóan is. Ebben a két írásában ugyanis lényegében nem tesz mást, mint hogy az osztályok közötti relációk helyébe a férfiak és nők közötti relációkat helyezi. Bourdieu e munkáinak fő tézise, hogy a férfiuralom - minden uralmi viszony modellje! - olyan társadalmi intézmény, amely évezredek óta mélyen bevésődött az objektív társadalmi és a szubjektív gondolkodási struktúrákba, s a meBourdieu, 1979: 176-177. Bourdieu, 1979: 182-183. 43 Nincs mód itt a bourdieu-i szociológia részletesebb ismertetésére. Ezzel kapcsolatban kicsit bővebben lásd Hadas, 2001a. 44 A Férfiuralom két változatban is hozzáférhető magyarul. A szerzőnek a témával foglalkozó első tanulmánya, melyet cikk formájában publikált az általa alapított és vezetett folyóiratban, négy évvel később látott napvilágot magyarul (Bourdieu, 1994). A tanulmány magyar fordításával együtt interjú is készült vele a témáról (Hadas, 1994), melyben némileg árnyalja a tanulmányában kifejtetteket. Ugyanezzel a címmel 1998-ban egy kis könyvet is írt, amelynek magyar fordítása 2000-ben jelent meg (Bourdieu, 2000). A két változat figyelmes elolvasása révén tehát az olvasónak kivételes lehetősége nyílik arra, hogy betekintsen a szerzői műhelybe, és in vivo állapotában tanulmányozza a szociológiai alkímia működésmódját. Erről részletesebben lásd Hadas, 2002b. 41 42

33

diterrán régió archaikus kabil társadalmában lényegében ugyanazon törvények szerint létezik, mint a 20. század elején, London Bloomsbury negyedében, Virginia Woolf közegében avagy az ezredvégen, Nyugat-Európában. Keletkezésének alapja a férfiak szocializációja során öntudatlanul elsajátított libido dominandi, azaz az uralkodás ösztönösen meglévő vágya, egyfajta belső kényszerre épülő kötelességtudat, amivel a férfi „önmagának tartozik". E késztetés avagy illúzió dominandi végső soron nem más, mint a férfiasság hangsúlyozásának, teljesítménykényszerének kötelezettségébe vetett hit, mely a társadalmilag meghatározott elfojtásoknak köszönhetően a valóságelvet teszi meg az örömelv forrásául, s a férfiakat más férfiak (és közvetve a hozzájuk tartozó nők) legyőzésére, megelőzésére, azaz olyan játékok művelésére készteti, amelyek határeseti formája a háború. Ugyanakkor az elnyomó férfiak is áldozatokká válnak, mégpedig - önmagukat is elnyomó - saját illúziójuk áldozataivá. Ebben a nemileg meghatározott, „szexualizált és szexualizáló" társadalmi munkamegosztási rendben a férfiak a nyilvános szférákban, míg a nők a nem nyilvános, nem profit- és hatalomorientált, s többnyire korlátlan időráfordítást igénylő magánszférában tevékenykednek. Ez utóbbiak lényegében cseretárgyként szolgálnak a férfiak virtuson és méltóságon alapuló játékaiban, s ebbéli minőségükben a férfiak szimbolikus tőkéjének újratermelődését szolgálják. A nők - folytatódik a gondolatmenet - a tetszés fölkeltésére vannak hajlamosítva, így nem véletlen, hogy idejük jelentős részét kozmetikai munkálkodással töltik. Ok azok, akik az esztétikai játékszabályok által (is) szervezett ceremóniák - családi és vállalati ünnepek, irodalmi szalonok, fogadások - fő felelősei, ennélfogva elsősorban a megkülönböztető jegyek termelésére és fogyasztására szakosodott kulturális szférában foglalhatnak el fontosabb pozíciókat. Emellett - Virginia Woolf szép metaforájával szólva - a hízelgő tükör szerepét játsszák, mely tükörben a férfiak önmaguk kinagyított képét pillanthatják meg. Végső soron tehát a nők valamennyi megnyilvánulásukkal az őket birtokló férfiak vagyonát gyarapítják. Ugyanakkor rendelkeznek a kirekesztettek tisztánlátásával is, így „szórakozott távolságtartással" szemlélhetik a férfiak „halálosan komoly" játékait. Bourdieu a Férjiuralom mindkét változatában kitüntetett jelentőséget tulajdonít a testivé lett, azaz megtestesült viselkedésformáknak, amelyek nem tudatos szinten szabályozzák az emberi megnyilvánulásokat; és miután mások által is észlelhetők, e megnyilvánulások társadalmi osztályozására, illetve megkülönböztetésére is alkalmasak. Egyenesen a „szimbolikus erőszak testi kényszerré válásáról", az „uralmi viszonyok szomatizációjáról" ír. Szellemes és meggyőző fejtegetéseket olvashatunk arról, hogyan jelennek meg a test tagolásában (fönt/lent, alul/fölül) a nagy kulturális oppozíciók: a tiszta kontra tisztátalan, a nyilvános kontra nem nyilvános, a legitim kontra illegitim. (Jellemző módon - mutat rá a szerző - , a szorosan vett nemi aktus elgondolásakor hagyományosan azt a pozíciót tekintik „normálisnak" és „klasszikusnak", amelyben a férfi van fölül, és az ettől eltérőket gyakorta 34

szankcióra ítélhető elhajlásnak, perverziónak minősítik.) Bourdieu kiélezetten fogalmazza meg itt a feminista gondolkodók egyik alaptézisét, miszerint a társadalmilag megkonstruált biológiai test egyben politizált test, sőt maga a „megtestesült politika". Ennek kapcsán többek között az iskolai alapoktatást említi, mely - például annak elsajátíttatásával, hogyan kell tartani a (maszkulin) jobb kezet, hogyan kell járni, hogyan kell valakinek a szemébe nézni, hogyan kell és szabad öltözködni - szexuális alapon differenciált etikai, politikai, sőt kozmológiai elemek sokaságát építi be a fölnövekvő generációk nem tudatos diszpozícióiba. A mondandó két oldalról nyer alátámasztást. Egyrészt a kabil társadalom anyagi és szimbolikus univerzumának, azaz mindennapi gyakorlatainak és teljes kozmológiájának nemi alapon strukturált, ábrákkal illusztrált leírása révén. Ennek során Bourdieu szemléletesen mutatja be, hogy minden olyan tevékenységet nők végeznek, amely a „bensővel", a „nedvessel", az „alacsonnyal" vagy éppen a „görbével" kapcsolatos (tehát nemcsak a gyermeknevelést, hanem az olyan piszkos házimunkákat is, mint az állatok kiganézása); szemben a férfiakra háruló, „külsőnek", hivatalosnak", „egyenesnek", „száraznak", „magasnak" stb. tekinthető tevékenységekkel. A kifejtettek alátámasztására szolgáló másik referencia Virginia Woolf Világítótorony című regénye, melynek főhőse, Mr. Ramsey, kitűnő hivatkozási alapot teremt a szerző számára a libido dominandin alapuló modern kori férfidiszpozíciók bemutatására. Mr. Ramsey, a századelő brit egyetemi embere ugyanis az a férfi, akinek „minden szava megfellebbezhetetlen parancs", akinek előrejelzései „mintegy magukban foglalják tulajdon igazolásukat", és akinél a tudományos előrelátáshoz hasonlítható tekintélyelvű atyai jóslás a „jövőre is kiterjeszti a múlt befejezettségét". Ő az a férfi, aki belülről éli át libido academicának a harci játékok metaforáiban kifejeződő jelentéstartalmait: „Mr. Ramsey kihúzta magát, s úgy állt ott, szálegyenesen, mint egy oszlop, az urna mellett. Ki hibáztathatja, ha így állva egy pillanatig, a hírnévre, a mentőexpecíciókra, a hálás követői által csontjai fölé emelt kövekre gondol?" 45 Az eddig leírtak egyaránt megtalálhatók a cikkben és a később megjelentetett könyvben. Ugyanakkor a könyv (a stilisztikai finomítások, a szerkezet kvázi-skolasztikus igények szerinti átalakítása, a post-scriptum,46 valamint a Woolf, 1971: 60-61. P. B. kiemelései. Ebben lényegében azt fogalmazza meg, hogy határesetekben létezhet kivétel a férfiuralom általános szabálya alól. Ilyen határesetnek tekinthető a „szerelem varázsszigete, ahol folytatólagos csoda zajlik: az erőszakmentesség csodája, amely lehetővé teszi a teljes kölcsönösségen alapuló viszonyt". (Bourdieu, 2000: 118.) A tézis némileg meglepő, hiszen mi sem lett volna könnyebb, mint erre a területre is kiterjeszteni a törvény érvényességét. Különösen azt követően, hogy pár évvel korábban, a vele készült interjúban még így fogalmazott: „Mindig csodálkoztam azon, hogy társadalmainkban, melyekben a házasságkötés már nem a fölmenő család döntésétől függ, hanem a házassági szabadpiac csereviszonyai által meghatározott, milyen kiemelkedően magas az azonos társadalmi helyzetűek közötti házasságkötések aránya. S a különös az, hogy minél árnyaltabb és részletesebb elemzéseket végzünk, e jelenség annál erőteljesebbnek tűnik." (Hadas, 1994a: 50.) 45

46

35

meleg és leszbikus mozgalmakkal foglalkozó függelék47 mellett) egy teljesen új fejezetet is tartalmaz (címe: Permanenciák és változás), amelyben radikalizálja a cikkében kifejtetteket. Itt - a „dehistorizálás történelmi munkájának történeti rekonstrukcióját" feladatul tűzve maga elé - a folyamatosságot fönntartó társadalmi intézmények (az egyház, az állam, az iskola, a család) történetének tanulmányozását tekinti a „nők történelmét" vizsgáló megközelítés elsődleges feladatának A legjelentősebb változásnak azt tartja, hogy a férfiuralom „többé nem magától értetődő evidencia", hanem „sokszor megvédendő, igazolandó ügy, hárítás, szabadkozás tárgya".48 Ennek okát részben a feminista mozgalom kritikai tevékenységében látja, részben a „női léthelyzetben végbement gyökeres változásoknak" tudja be. E változások között említi az iskoláztatási és munkaerő-piaci (azaz a nyilvános szférába jutást lehetővé tévő) tényezők nők számára kedvező változását, a házasságkötési életkor kitolódását, a családszerkezet és a családi munkamegosztás nők számára kedvezőbb megváltozását. Ugyanakkor e változásoknál sokkal fontosabbnak tartja annak megállapítását, hogy a „ körülmények szembeszökő változása elfedi a viszonylatok folytonosságát", 49 nevezetesen azt, hogy a „különbség struktúrája változatlan marad". 5 0 Ezért ő ama jegyek hangsúlyozását tartja fontosnak, amelyek arra utalnak, hogy a társadalmi térben elfoglalt pozíciójuktól függetlenül „a nők továbbra is egy „szimbolikus negatív hányadossal vannak elválasztva a férfiaktól", mely akárcsak a feketék bőrszíne - „aláássa létüket és megnyilvánulásaikat".51 Hiszen akár titkárnőként, azaz a bürokráciák női szolgálószemélyzetének tagjaiként, akár oktatóként vagy ápolóként dolgozzanak, a nyilvános szférában is jórészt a magánszférából származó tevékenységeiket végzik. Ráadásul „egy nő [...] azonos adottságok mellett is számíthat arra, hogy egy uralmi pozícióban lévő férfit részesítenek előnyben vele szemben".52 S miután a világ ilyetén berendezkedését a nők természetesnek fogadják el, joggal fogalmazható meg a tézis, miszerint a „habitusok ebből következő állandósága az egyik legfontosabb tényezője a nemek szerinti munkaszervezet viszonylagos állandóságának".53 47 Itt alapvető paradoxonnak azt tartja, hogy vajon „lázadhatunk-e másképp a társadalmilag ránk kényszerített kategorizálás ellen, mint épp e kategorizálás jegyében kategóriába tömörülve, életben tartva az osztályozást, a korlátokat, amelyekkel szembeszegülünk?" (129). Vagy másképpen fogalmazva: „hogyan vehetjük elejét annak, hogy a mozgalom vívmányai gettósodáshoz vezessenek?" (132) E kérdéseket korábban radikálisabb és elutasítóbb tételek formájában fogalmazta meg a Férfiuralom cikkváltozatában: „Aki minden különösebb eljárás nélkül szociológiai problémává alakít át egy elnyomott csoport által felvetett társadalmi problémát, az valójában már a kezdet kezdetén figyelmen kívül hagyja mindazt, ami a tárgy realitását alkotja, miközben az uralkodás társadalmi viszonylatait egy olyan entitással, esszenciával, magábanvaló és magáértvaló gondolattal cseréli fel, amilyen (és ez a men's studies esetében meg is történt) egy kiegészítő entitás" (Bourdieu, 1994: 46). 48 Bourdieu, 2000: 96. 49 Uo. 97. 50 Uo. 98. 51 Uo. 100. 52 Uo. 101. 53 Uo. 102.

36

Világosan érzékelhető tehát a paradigmaexpanziós stratégia. Hiszen amikor Bourdieu a „transzhistorikusságról", a „habitusok állandóságáról", a látható változások által elfedett „láthatatlan struktúrák változatlanságáról", avagy a „struktúra erejéről" értekezik, akkor - alárendelve a változást az azonosságnak - lényegében nem tesz mást, mint hogy korábban kidolgozott fogalomkészletét, szemléletmódját újabb és újabb területekre terjeszti ki. Ahogyan a társadalmi osztályokról megfogalmazottakat a nemi osztályokra vetíti, ugyanúgy terjeszti ki a társadalmi reprodukciós folyamatok általános sajátosságairól kifejtett gondolatait is a férfiakra és a nőkre. És ez az a pont, ahol óhatatlanul összeütközésbe kerül a társadalmi nemekkel foglalkozó kutatók többségével, mindenekelőtt a nyolcvanas évektől igen expanzív férfikutatások képviselőivel. A FÉRFIKUTATÁSOK „Az emberi normaként kezelt, generikus értelemben vett férfi hagyományos tudományos kutatása - miközben látszólag a férfiakkal foglalkozik - valójában szisztematikusan kizárja a vizsgálat horizontjából mindazt, ami a férfiban mint olyanban egyedinek tekinthető. A férfiból kiinduló, s a generikus emberi tapasztalásra kivetített túláltalánosítás nem csupán annak értelmezését torzítja el, hogy - ha egyáltalán van ilyen - mi az, ami valójában általános érvényű eme tapasztalást illetően, hanem azt is kizárja, hogy a maszkulinitást az univerzális emberi tapasztalás paradigmája helyett sajátos férfitapasztalásként vizsgáljuk. A férfikutatások - a legáltalánosabb szinten definiálva azokat - a sajátos és változó társadalmi-történelmi-kulturális formációkként fölfogott maszkulinitások és férfitapasztalások kutatására irányulnak. Az ilyen kutatások a maszkulinitásokat - a feminitásokhoz hasonlóan - vizsgálati tárgyként fogják föl, ahelyett, hogy azokat az univerzális normák szintjére emelnék."54

Így jellemzi Harry Brod a meris studies, azaz a férfikutatások saját(os) nézőpontját. Megfogalmazásából kiderül: a men's studies legkülönbözőbb irányzatait közös nevezőre hozó szemléleti sajátosság ama paradoxon fölismerésén alapul, hogy míg a hagyományos - értsd: modern - társadalomtudomány csaknem valamennyi fontosabb paradigmája „male-stream mesternarratívaként", azaz a férfilét, illetve férfitapasztalat rejtett érvényesítéseként fogható föl, addig a modern társadalomtudományok e férfitapasztalat társadalmi meghatározóival és összetevőivel a közelmúltig szinte egyáltalán nem foglalkoztak. A tudományok e tekintetben persze nemigen különböznek a hétköznapi gondolkodástól. Harry Brod Catherine R. Stimpsonra hivatkozva jegyzi meg kötetének előszavában,55 hogy a The Penguin Dictionary of Quotationsben nincs benne a „masculinity" tárgyszó, miközben tizennyolc tételt találunk a „mankind" ('emberféle', 'emberfajtájú') kapcsán, míg a „meri" ('férfiak', 'emberek') százhetvenöt, a „mari' ('férfi', 'ember') pedig kétszáz idézetben szere54 55

Brod, 2001: 38. Brod, 1987: xi.

37

pel. Vagy ahogy Brod írja Hegel nyomán: „Hogy ha valami ismert (bekannt), az még nem megismert (erkannt), éppen azért, mert látszólag ismert."56 A fenti meghatározás szerint tehát a férfikutatások a férfiasságot, illetve annak különböző társadalmi formáit nem egyetemes érvényű adottságként, hanem a társadalmi nemi viszonylatok által történelmileg és kulturálisan meghatározott, különös emberi tapasztalatként fogják föl. A definíció azt is egyértelművé teszi, hogy e szakterület nem születhetett volna meg a nőkutatások, tágabban a feminizmus második hullámát követő szemléleti forradalom nélkül. A társadalmi nemek kérdésére koncentráló szemléleti forradalomnak köszönhetően ugyanis a hatvanas-hetvenes évektől a társadalomtudományokban előtérbe kerültek azok a megközelítések, amelyek nem kizárólag racionálisan gondolkodó, test- és nemnélküli cselekvőknek, valamint nem is a rendszer többé-kevésbé bonyolult függőségi viszonyainak szövevényébe ágyazott ágenseknek tekintették tárgyukat, hanem testtel és nemmel (mégpedig társadalmi és biológiai nemmel) rendelkező entitásoknak. Brod fenti definíciója 1987-ben fogalmazódott meg, az annak idején még alig leplezett kisebbségi komplexusokkal küzdő, önmagát „kánonhiányosnak" minősítő, fejlődőfélben lévő aldiszciplína egyik fontosabb antológiájában. Ám azóta sok víz lefolyt a Mississippin, a Temzén és a Daintryn (a földrajzot kevésbé ismerők kedvéért: ez utóbbi, sósvízi krokodiljairól híres folyócska Ausztráliában található, Cairns közelében). A nyugati világban manapság már nemcsak televíziós talk-show-kban, női magazinokban, férfipotencianövelő-szerek reklámjaiban hallhatunk és olvashatunk a „megváltozott", „elnőiesedett", „sérülékeny", „impotens" vagy mondjuk „macsó" és „meleg", azaz másságukban, különösségükben, esetlegességükben láttatott férfiakról, hanem társadalomtudományos igénnyel megírt publikációkban is, egyértelműen jelezve, hogy a téma immár visszavonhatatlanul átszivárgott a népszerű beszédmódból a tudomány világába. Erről bárki könnyen meggyőződhet, ha valamelyik internetes keresőprogramba beüti a „masculinity" kulcsszót. A lehetséges linkeken szörfölgetve perceken belül cikkek százai válnak letölthetőkké a számára, amelyek mind az utóbbi hónapokban születtek. És ha kellő kitartás van benne, ráakadhat azokra a forrásokra is, amelyek tematikus bontásban, linkek százait lehetővé téve, szinte enciklopedikus jelleggel foglalkoznak a tárggyal. A szörfölés során hamarosan kiderül: a masculinity ('maszkulinitás', 'férfiasság'), male ('hím', 'férfi'), manhood ('férfilét', férfiállapot', 'férfiasság'), male experience ('férfi/hímtapasztalat') kulcsszavak révén hozzáférhetővé váló szövegek főleg angolszász nyelvterületről, mindenekelőtt észak-amerikai, valamint - meglepően nagy számban - ausztrál kiadványok, illetve könyvtárak, egyesületek, férfijogvédő intézmények (elvált férjek, melegek, queerek, anonim alkoholisták, munkanélküliek - mi több: az Egyesült Államokban élő, ázsiai eredetű, meleg munkanélküliek! -, AIDS-fertőzöttek, kiöregedett férfiprostituáltak, és így tovább) honlapjairól származnak. Sok szöveg eredeti 56

38

Brod, 2001: 39.

megjelenési helye a terület kanonikus folyóiratának számító, a Michael S. Kimmel főszerkesztő által a kilencvenes évek második felében New Yorkban alapított Men and Masculinities. Az eredeti források között találjuk az Issues in Educational Research, a Future Sex, az Achilles Heel, (the radical men's magazine), a Children and the Media, az Esquire, a For Him, a Marxism Today, a Sport Issue, a Genders, & journal of interdisciplinary gender studies, a Communication Theory vagy éppen a Canadian Journal of Film Studies című folyóiratokat - hogy valóban csak véletlenszerűen ragadjunk ki néhányat a tengernyi kiadvány közül.57 A különböző nevek és cikkcímek fölsorolásával az volt a célom, hogy valamelyest érzékileg is átélhetővé tegyem a férfitéma jelenlegi áradásának buja bőségét. A férfiakra irányuló érdeklődés nem csupán az internet virtuális terében, hanem a nyomtatott és elektronikus médiában, valamint a társadalomtudományokban is egyre erőteljesebben jelen van - többek között társaságok, konferenciák és egyetemi kurzusok formájában. Emellett e fölsorolás talán arra is alkalmas lehet, hogy utaljon napjaink férfikutatásainak interdiszciplinaritására; arra a sajátosságukra, hogy e szakterület témái a szociológia, a filozófia, a pedagógia, a társadalmi nemek kutatása, a kritikai kultúrakutatás, a kulturális antropológia, a kommunikációelmélet, a médiakutatások, az esztétika vagy az irodalomtörténet, azaz számos modern és posztmodern tudományág érdeklődési körébe tartoznak. És végül a címek és kiadványok jellegének arányaival azt is szerettem volna kifejezni, hogy manapság, az ezredfordulót követően, a férfikutatásokat mintha inkább a posztmodern megközelítések uralnák (az angol címek kisbetűi vagy az írásjelek elmaradásai tehát nem pontatlanságok, hanem a szerzők tudatos nyelvjátékai). A férfikutatások - hasonlóan a feminista megközelítésekhez - szorosan összefonódnak a mozgalmi tevékenységgel (vagy, ha így jobban tetszik, a tudományos tevékenység nem válik le a mozgalomról). Mindez nyilvánvalóvá válik, ha egy pillantást vetünk a terület tematikai térképére. Az önmagukat sajátos elnyomott kisebbségként látó és láttató férfimozgalmárok legelőször a vagyonuk jelentős részétől és gyermekeiktől megfosztott elvált férjek, valamint a - leszbikusokkal egy rövid ideig (érdekszövetségben létező - melegek közül kerülnek ki a hetvenes-nyolcvanas években. E - főként észak-amerikai - férfiak még többnyire a feminista mainstream által a nőkre vonatkoztatott kategóriákban értelmezik saját pozícióikat. Munkáik egyik lényegi közös vonása, hogy a szerzők a „maszkulinitásokkal" kívánnak foglalkozni, azaz demonstratíve hangsúlyozzák a férfitapasztalások sokféleségét.58 57

A http://www.vix.com/pub/men/orgs/periodicals.html - honlapról kiindulva íme néhány in-

terneten is föllelhető cikk címe: Displaying the phallus: Masculinity and the performance of sexuality on

the Internet; Ontology and Sexual Difference; Nostalgia for the Masculine: Onward to the Past in the Sports Films of the Eighties; Theorizing Masculinity With/In the Media; Cyborgasm: Machines and male hysteria in the cinema of the eighties; Masculinity Without Men; The New Man: Fact or Fad?; or How feminism helped construct the new man; Designing Men: Reading the Male Body as Text. És így tovább, és így tovább. 58 Jellemző, hogy az ausztrál Bob Connell is Masculinities címmel jelenteti meg azóta referenciaértékűvé vált könyvét a University of California Pressnél, 1995-ben. Vagy ismét utalhatunk a terület kanonikus folyóiratának címére (Men and Masculinities).

39

A férfitapasztalásokat tárgyként választó új megközelítések (vonatkozzanak azok a jelen vagy a múlt bármely szeletére is) az úgynevezett hegemón maszkulinitás59 dekonstrukcióját tekintik legfontosabb feladatuknak. Azaz: a férfikutatók elutasítják azt az (alig) rejtett értékelemekkel áthatott igazságfölfogást, miszerint az igazi f é r f i heteroszexuális, a nyilvános szférában tevékenykedik, és otthon, a családjában magától értetődő az uralmi pozíciója feleségéhez és gyermekeihez képest. A szerzők a férfiasság legkülönbözőbb történelmi és kulturális formáinak lehető legdifferenciáltabb elemzésére törekednek. Brod és társai a nyolcvanas években még a nemi szerepek elméletére zúdítják kritikai fegyvertárukat, megfogalmazván, hogy a nemi szerep fogalma csupán a tárgy „egydimenziós", „sematikus leírására", az „objektivitás látszatának megteremtésére" irányul, s hogy az végső soron nem más, mint „statikus és univerzális skatulya", amelybe „minden férfit bele kell gyömöszölni". Ezért mondják - ha a maszkulinitást „sajátos férfitapasztalatok" együtteseként szeretnénk értelmezni, érdeklődésünk fókuszába e tapasztalatok változó történelmi jegyeit ajánlatos állítani.60 A hegemón maszkulinitás dekonstrukciójára törekvő kutatók mindmáig kitüntetett jelentőséget tulajdonítanak a „maszkulinitás pluralitásának", azaz a férfiasság sokféleségének, és előszeretettel foglalkoznak a férfilét nem hatalmi, kulturálisan és relacionálisan meghatározott sajátosságaival: az elvált férj pozíciójával, az apaság változó konstrukciójával, a szexuális másság különböző formáival (a homo-, bi- és transzszexualitással), a férfi életciklusaival és életszféráival (így például magánéletük korábban nemigen kutatott témájával) - valamint és mindenekelőtt a férfiasság válságával. Azzal nevezetesen, hogy a férfi hogyan kerül alárendelt, vesztes, kiszolgáltatott pozícióba az élet legkülönbözőbb nyilvános és magánszféráiban: a munkaerőpiacon, a politikai erőtérben vagy éppen a szexuális egyenrangúságát megkövetelő partnernőjével szemben. A hegemón maszkulinitás fogalmának előtérbe állítása elsősorban arra szolgál, hogy a szerzők szűkebb tárgyuk kapcsán bebizonyíthassák, mennyire nem hegemón a férfiasság általuk vizsgált formája. A további jellemző kutatási témák között találjuk még a férfibarátságot, a sportnak a férfiidentitás kialakulásában játszott szerepét, vagy éppen a férfiak szakmai karrierjének egy olyan plurális modell alapján történő elemzését, amely igyekszik meghaladni a „funkcionalista megalapozottságú szerepelméletek" korlátait. Figyelemre méltó az is, hogy a férfikutatók milyen gyakran fordulnak irodalmi forrásokhoz. (A társadalmi nemek reprezentációjának kérdése egyébként mára a men's studies - illetve tágabban: a gender studies egyik leggyakrabban fölbukkanó kutatási témájává vált). Más, radikálisabb megközelítések például a férfiasság kapcsán a transzvesztitákkal, férfiprostituáltakkal, női rendőrökkel, kifehéredett feketékkel, illetve az ő folyamatosan 59 A „hegemón maszkulinitás" kategóriája ebben a szakirodalomban nagyjából ugyanazt jelenti, mint Bourdieu-nél a „libido dominandi" fogalma. 60 Vő. Brod, 2001.

40

újradefiniált, újraegyeztetett, újrakontextualizált identitásukkal foglalkoznak.61 Cornwallék álláspontja szerint korántsem magától értetődő, hogy a hím/férfi/férfias, valamint a nőstény/nő/nőies kategóriák fedjék egymást. Sőt, akadnak még radikálisabb szerzők is, mint például Homi Bhabha, aki nem elégszik meg annyival, hogy túllépjen a „férfi"-fogalom esszencializmusán, és - Cornwallékhoz hasonlóan - beeérje a „fragmentált identitások végtelen játékainak" elemzésével, hanem egyenesen a maszkulinitás „protézis" jellegéről, „függelék-" és „léthiányos" mivoltáról értekezik.62 Egyesek persze mondhatják (miképpen mondják is), hogy az ilyen elképzelések a kifulladófélben lévő posztmodern vadhajtásainak tekinthetők. Igen ám! Csakhogy jócskán akadnak olyan modern szerzők is, akik figyelemre méltó empirikus apparátus fölvonultatásával a férfiasság történelmi változékonysága mellett érvelnek. Így például Joseph és Elisabeth Pleck az amerikai férfiasság négy történeti formáját63 különbözteti meg. Vagy nem kevesebbre vállalkoznak, mint például az említett ausztrál Bob Connell, hogy a férfival, illetve férfiassággal kapcsolatos orvostudományi, filozófiai, történeti, szociológiai, antropológiai tudást globális társadalomtörténeti kontextusában tárgyalják.64 De ismét hivatozhatunk a már említett Michael S. Kimmelre is, aki legújabb könyvében65 a társadalom radikálisan megváltozott nemi tagolódásának összefoglaló elemzését a férfikutatások tapasztalatait fölhasználva végzi el. E néhány rövid utalással azt kívántam érzékeltetni, hogy Bourdieu Férfiuralma nagyon más irányba tart, nagyon más tézist fogalmaz meg, mint a férfikutatások terebélyesedő kánonja. Ha még élesebben akarunk fogalmazni, azt mondhatjuk: a hegemón maszkulinitás (azaz alibidodominandin alapuló társadalmi viszonyok) dekonstrukcióját középpontjába állító férfikutatások éppen annak ellentétét fejtik ki lépten-nyomon, amit az iskolateremtő francia szociológus a Férfiuralomban megfogalmaz. Bourdieu pozíciójának elszigeteltségét az is bizonyítja, hogy úgy ír a férfiuralomról, hogy ennek során nem tartja fontosnak, hogy figyelembe vegye a szakterület aktuális szakirodalmát (lényegében a gender-téma jelentős szerzői közül egyedül Judith Butlerre66 hivatkozik könyvében - rá is pontatlanul, illetve félreértelmezve őt -, a men' studies szakirodalmát pedig egyáltalán nem ismeri67). Talán ezzel is magyarázható, hogy hiába keressük a Bourdieu-vel polemizáló érveket a meris studiest képviselő szerzőknél, hiába várjuk, hogy vita bontakozik majd ki a radikálisan szembenálló pozíciók képviselői között. Bourdieu neve alig szerepel a névmutatókban; cáfolandóként sincs jelen a férfikutatások szakirodalmában. Teljes mértékben kontextuson kívülinek bizonyul. Cornwall-Lindisfarne, 1996. Bhabha, 1995. 63 1820 előtt: az agrár patriarchátus kora; 1820-1860: a kereskedők kora; 1860-1919: a hajszolt élet korszaka; 1919-1965: a társas gondoskodás korszaka. 64 Connell, 1995. 65 Kimmel, 2000. 66 Butler, 1989. 67 Vagy például az 1990-es cikkében még hivatkozik Kristevára és Irigaray-re, a könyvben azonban már nem. Minderről bővebben lásd Hadas, 2002b. 61 62

41

EGY TÖRTÉNELMI PÉLDA A VITÉZI BAJVIADAL

Nem szeretném azt a látszatot kelteni, mintha csak Bourdieu-n lehetne fogást találni, és Elias teljes mértékben támadhatatlan volna. Miképpen azt sem kívánom sugallni, hogy a civilizáció folyamatát minden további nélkül leírhatnánk a lépcsőszerűen egymásra következő fokozatokat megragadni kívánó tiszta típusok révén. Az úgynevezett történelmi valóság ugyanis minduntalan „zsákutcákat", nem egyértelműen kikristályosodott állapotokat hoz létre, és ha az egyes formációkat közelebbről vesszük szemügyre, legtöbbször kiderül: a környülállások sokkal bonyolultabbak, esetlegesebbek, töredékesebbek, véletlenszerűbbek, sokkal több kivételes, nehezen értelmezhető vonást tartalmaznak, mint azt a modellalkotó szociológus látni szeretné. Módszertanilag persze tökéletesen indokolt annak föltételezése, hogy a civilizáció valamilyen irányba „halad", illetve hogy e haladás fő iránya többé-kevésbé kijelölhető a tiszta típusok segítségével. Nagy hiba volna ugyanakkor, ha e típusok eltakarnák előlünk, hogy adott helyen és időben bizonyos közösségek - úgymond - a korábban elért „civilizációs szint" alá süllyedhetnek, vagy épp ellenkezőleg, ha nem vennénk észre, hogy a civilizáció folyamatának logikája alapján később bekövetkezendő állapotok számos jegye egyes korábbi formációkban is föllelhető már. Ezt persze Norbert Elias is pontosan így gondolja - mindazonáltal akad olyan munkája, amelyben olykor ő sem fogalmaz teljesen meggyőzően. Ezért az alábbi alfejezetet arra szeretném szánni, hogy az eddigi, olykor talán túlzottan is sommásnak hangzó állításaim mellé egy-két apró kérdőjelet is kitegyek. A 16. századi török-magyar vitézi bajviadalok ideálisnak tűnnek e célra. Nem csupán azért, mert néhány sajátosságuk elemzése lehetővé teszi az esetleges leegyszerűsítések árnyalását, hanem abból adódóan is, hogy a török-magyar végvári idők történései az alapszintű történelem- és irodalomoktatásnak köszönhetően viszonylag jól ismertek a magyar olvasók előtt. Másrészt e rövid alfejezet segítségével talán sikerül valamelyest érzékeltetnem, hogy a könyvben vizsgálandó beállítódásváltozások több évszázadnyi ciklusidejűek. (jgy a párbajjal vagy a vadászattal kapcsolatban később kifejtendők olvastán nem lesz haszontalan a jelen alfejezetben tárgyaltak fölidézése.68) Végül pedig remélhetőleg fölhívhatom a fi68 Ezzel az állítással persze eszem ágában sincs azt sugallni, hogy a vitézi bajviadalok példájának közbeiktatása a legcsekélyebb mértékben is alkalmas volna a férfibeállítódások történelmi mélymúltjának föltárására!

gyeimet arra is, hogy az Elias által föltárt civilizációs folyamat bizonyos jegyei a korabeli Európa perifériáján, ha tetszik a kereszténység és az ottomán birodalom közötti csatározások idején (sőt, már azokat megelőzően) is jól megragadhatók. Nos, mindezek után olvassuk el az alábbi verssorokat, és próbáljuk meg elképzelni, hogyan is vette be vitéz Balassi Bálint69 az általa vezetett katonák élén a törökök által elfoglalt várost! „Martalócot, jancsárokat vágának, Az űzésben besliák 7 0 elhullanak, N a g y sok paraszt török hegyben öleték, Annyira h o g y testek egymásra értek. Az vitézek az töröknek mind hátán M e n é n e k be az várasnak kapuján, Sokat bennek levágának az utcán, Csak egy kevés méne be vár kapuján. Lovaggal, gyaloggal vitéz Balassa, Házakat, pénzes boltokat tört vala, Gyermekeket, bullyákat 7 1 fogott vala, Sok törököt nyakon kötöztet vala.

[...] N a g y örömmel vitézek juttak vala, E g e r várában beszállottak vala, Kótyavetyét mindjárást hántak vala, Istennek nagy hálát ők adtak vala." 72

A költőtárs által versbe szedett sorok, eziránt aligha lehet kétségünk, egy hétköznapi hadieseményről számolnak be. És ha rendelkezünk csekélyke fantáziával, szemünk elé idézhetjük a török parasztok hullahegyeit, az ijedten szaladgáló lovakat, az utcán felkoncolt testekből kifolyó vért, a fákon himbálózó akasztottakat, a jajgató asszonyokat és síró gyerekeket (és itt le is állíthatjuk képzeletünket, mert talán jobb, ha nem gondolunk arra, mi is történt ezt követően a fehérnéppel és a gyerekekkel), nos, ha beleéljük magunkat a kora69 Igen, az irodalomórákon megismert Balassi Bálint költőről, „a magyar nyelvű líra első világirodalmi szintű képviselőjéről" van szó, aki 1554-1594 között élt, és akiről a Kislexikon a következőket tartja kiemelendőnek: 1585-ben feleségül veszi unokatestvérét, Dobó Krisztinát, de sógora, Dobó Ferenc vérfertőzési pert indít ellene, s a házasságot érvénytelenítteti. A szertelen Balassi különböző botrányokba keveredvén Erdélybe, majd Lengyelországba menekül. 1594-ben Esztergomnál megsebesül, és vérmérgezésben hal meg (vö. Akadémiai Kiadó, 1989). 70 Török lovas. 71 Török asszony. 72 Szepesi György: 160-161. Eckhardt Sándor a Balassiról írott könyvében megjegyzi (77—78), hogy „a versnek a Nemzeti Múzeumban őrzött egyetlen példánya szélére egykorú kéz odaírta: »Én is voltam az szerül (akkor) szökni benn. Kótyavetés, hütes (hiteles) az et fide mediante irom«. Ez az Egerbe menekült szemtanú tehát látta Bálintot a kótyavetyén, amint árulta a zsákmányt és rabjait."

43

beli jelenetbe, viszonylag pontos és érzéki benyomásokat szerezhetünk a végvári idők mindennapjairól. Láthatjuk, hogy akkoriban a legtermészetesebb dolog az ellenség halomra ölése, asszonyainak és gyermekeinek összefogdosása. És ha esetleg további kételyeink lennének, olvassunk el még néhány verssort a fönti haditett hősének, a költő Balassi Bálintnak megfogalmazásában: „Az éles szablyákban örvendeznek méltán, mert ők fejeket szednek, Viadalhelyeken, véresen sebesen, halva sokan feküsznek, Sok vad madár gyomra gyakran koporsója vitézül holt testeknek.'"3

Természetesen ez a fajta erőszak nemcsak az ellenséggel szemben érvényesül a 16. században: a katonák egymással is versengenek a legvitézebb harcos kitüntető címéért. Részben szimbolikusan, részben pedig oly módon, hogy adott esetben akár az azonos táborba tartozók is kihívhatják egymást párviadalra - miképpen azt például Túri György teszi Gyulaffi Lászlóval.74 És ha egymással nem harcolhatnak, békeidőben is mindent elkövetnek annak érdekében, hogy alkalmat találjanak erőteljes harci dühük kielégítésére: „...amaz nagy hírű magyar Achilles [...], Gyulaffi László [...], életében csak bajt is ötször vitt halálig fű nevezetes vitéz törökökkel, eo successu isten vele lévén, hogy mindenik keze miatt holt meg. Kopját penig törökkel szemben, annit tört sok heleken, de fűképpen az Balaton jegén (mert beszprémi fű kapitánya volt az császárnak), hogy számát sem maga, sem más nem tudta. Mely dologban tanta felicitate polleált, hogy végre nonnisi mutató habitu törhetett kopját, nem ismervén meg, mert az török semmiképpen reá nem ment volna, látván nagy felicitását in tali congressu, mert ritkán tört valamely törökkel kopját, hogy vagy meg nem ölte volna, vagy penig meg nem sebesítette volna. Ez constál, hogy Hegyesd nevű vár alatt, mely vár az Balaton mellett vagyon Csobánczhoz az mi patrimoniumunkhoz nem messze, az hegyesdi török vajdát, qui eum provocaverat, úgy találta volt öklelni, hogy által menvén az kopja az fegyver derekán, mind lobogóstul az hátán költ ki, melyet szekerczével vertek ki az török testéből, és azonnal megholt. Valami rab miatt vesztenek volt öszve. [...] In summa vulgatissimum ez az magyaroknál, hogy úrban vakmerőbb vitéz Gyulaffi Lászlónál senki nem látott, noha ekkor éltenek ezek az incomparibilis vitézek: Túri György, Balássi Menyhárt, Balássi János, Kamuti Balázs, Magyar Bálint, Zrini Miklós és a többi."75 Balassi, 1999: 124. Viadalukat egyébként, jellemző módon, a király megtiltja, nehogy a két értékes katona kárt tegyen egymásban (vö. Siklóssy, 1927: 146). 75 Gyulaffi Lestár történeti maradványait közreadja Szilágyi Sándor (Szilágyi, 1893: 203-204). Példaként hivatkozhatunk a Balassi házasságával kapcsolatos történetre is: „Házasságát is úgy eszelte ki, mint valami huszárcsínyt. Magát a 25 éves fiatal özvegyet, Várdai Mihályné Dobó Krisztinát úgy látszik, rövid udvarlás után meghódította, de ez nem volt elég. Balassi megígérte neki, megszerzi neki a pataki várat a hozzátartozó uradalommal együtt, amire Krisztinának részigénye volt, de amit testvére Dobó Ferenc makacs ellenállása miatt nem tudott érvényesítem. [...].. .karácsony ünnepén az istentisztelet végén, mikor már csak néhány ember volt a belvárosi templomban, a háttérből előlép Balassi Bá73

74

44

Nem kétséges tehát, hogy a katonák az Elias által emlegetett harci dühnek, illetve, Bourdieu-vel szólva, a libido dominandi archaikus késztetéseinek engedelmeskedve a csatározás lehetőségét keresik - mintegy vitézi becsületük alkalmi kifejezésének eszközeként.76 Mindezt a korabeli szerző, Szamosközy István a 16-17. század fordulóján a maga nyelvén is megerősíti, midőn azt írja, hogy „az a szokás kerekedett a mieink és azok közt a törökök közt, akik a végváraknál lovas szolgálatot teljesítenek, h o g y n e m tekintik akadályul a császárjaik közt létrejött békét, h a n e m egyik a másikat külön bajvívásra és vitézségének bebizonyítására hívja ki." 77

A képlet tehát egyértelműnek tűnik: kegyetlenség, vérengzés, elvadult világ; azaz a 16. századi, török hódoltság alatti európai (fél)periféria a civilizáció előtti állapot példaértékű jegyeit mutatja. Minden jel arra utal, hogy a korabeli mindennapokat az erőszakkontroll hasonlóan alacsony foka jellemzi, mint amelyről Norbert Elias ír a Civilizáció folyamatában - például az ártatlanokat „különös örömmel megölő és megcsonkító" középkori harcosok és lovagok kapcsán. Csakhogy! Ha nem elégszünk meg ennyivel, és tovább folytatjuk a Szamosközytől származó idézet citálását, az eddigiekhez képest figyelemre méltó új elemekre is bukkanhatunk. Figyeljük csak: „Az efféle bajvívás n e m e l h a m a r k o d o t t a n történik és n e m is m i n d e n k i kihívására. C s a k a l e g g y a k o r l o t t a b b s m a g u k között legjobb nevű v i t é z e k n e k szabad m a g u k a t e k ü z d e l e m e s é l y é n e k kitenni. A császártól k é r e n d ő az e n g e d e l e m , a m e l y e t csak n a g y f o n t o s s á g ú , súlyos esetben ad m e g , főképen, ha a kihívó b e csületéről v a n szó. C s a k i s igazságos ü g y b e n jön tehát létre a v e z é r e k v é l e m é n y e z é s e u t á n a párbaj. E külön v i a d a l n a k h á r o m f é l e módja van. E g y e s e k u g y a n iint, kézen fogva Várdaynét, odaáll az oltár elé, majd Balassi András prédikátorával, akit magával hozott, összeesketted magát vele. Erre barátjával, Barbaryth Györggyel és húsz legénnyel felvonul a vár kapujába s ott kijelenti az őrségnek, hogy mint Dobó Krisztina férje átveszi a várat és a birtokot: az ellenszegülő őröket összeteremtettézi, majd kivont karddal kihányatja a várból, sőt Nagy Jakab hadnagyot emberei meg is sebesítik." (Eckhardt, 67-69.) 76 E ponton idézhetjük Balassi monográfusa, Eckhardt Sándor gondolatait is: „A lovagságról mondja Huizinga, hogy esztétikai eszmény egy etikai eszmény külsőségei alatt. Inkább büszkeség, mely szépségre törekszik és ez a formává lett büszkeség teremti meg a becsület fogalmát, ami a nemesi élet tengelyévé lett. [...] Balassi korának »híneve« is valami efféle, de alig hiszem, hogy az etikai eszményre törő egyéni büszkeség, mely olyannyira vágyik utána, egyedül is megmagyarázza. Inkább azt gondolom, hogy ezt a becsületet, hírnevet a közösségi élmény tartja fenn és az egész magyar vitézi közösség, a Túri Györgyöt sirató »község« tartja számon. Ez valami más, mint a határozottan egyénibb színezetű lovagi becsület. Meg aztán: a lovagi becsületnek alkalmat kellett keresnie a megnyilatkozásra. Ez hajtja a lovagot a tornára, ez hozza a francia nemest már Zsigmond alatt a nikápolyi csatába, hol éppen az okosság rovására az egyéni kiválásra törekvés, a hírnév féltékenysége okozta a katasztrófát. [...] A magyar vitéznek nem kellett kalandra mennie messze földekre, ha becsületet akart szerezni a harcmezőn: a pálya ott terült el előtte és már csak a maga fenntartásáért is síkra kellett szállnia. Vitézi párviadalt is nem egymás közt, hanem a pogánnyal vívott, ami Nyugaton csak az eposzokban és regényekben fordul elő." (Eckhardt, 108-109.) 77 Szamosközyt idézi Siklóssy, 1927: 144.

45

is csak egy lándzsára hívnak ki ellenfelet. Ezek a leghevesebb rohamra, sarkantyúzott lovakkal egymás ellen rohannak s egyik a másikat éleshegyű lándzsájával átszúrni törekszik. Aki megsérült, vagy akit átszúrtak, ha így hozta a sors, azt legyőzöttnek tekintik. Az összerohanást még az esetben sem szabad megismételni, ha egyik sem sérült meg, hacsak az igazlátók bele nem egyeznek. A bajvívásnak ezt a módját a serdültebb újoncok szokták gyakorolni, akiknek nem engedik meg az ismétlést. [...] Ismét más módja a párbajnak, amikor végkimerülésig vívnak gyakori kölcsönös csapásokkal. Ha ilyenkor valamelyik kimerül, vagy sebei következtében abbahagyja a viaskodást s a fűbe hull ellenfele előtt, a győztes nyugodjék meg: a legyőzöttnek életét nem szabad vennie, még ha tehetné is. A harmadik mód, amikor még kegyetlenebbül küzdenek s amikor ketten vasukkal döntenek nemcsak katonai díszükről és dicsőségükről, hanem életükről is. Ilyenkor csak azé a győzelem, aki megölte a másikat, amikor is a győztes ellenfelének a fejével és fegyverzetével győzelmi menetben, a katonák üdvrivalgása között megy vissza táborába." 78

Az idézet elgondolkodtató. Olyannyira, hogy olvastán talán nem megalapozatlan némileg módosítani az erőszakkontroll korabeli szintjére vonatkozó, kissé sommás korábbi föltételezésünkön! Szamosközy osztályozása ugyanis azt látszik valószínűsíteni, hogy a bajviadalok gyakorlatában ekkor már egyértelműen jelen vannak a szabályozottság bizonyos elemei. Már önmagában az a tény, hogy a viadal lefolytatásához felsőbb beleegyezésre, császári, illetve hadvezéri engedélyre, az engedélyek megszületéséhez pedig időre van szükség, erre utal.79 Ám Szamosközy hármas felosztása más megfontolásokból sem teljesen érdektelen számunkra. Mai fejünkkel persze elég nehéz belehelyezkedni egy 16-17. század fordulóján élt krónikás gondolatvilágába, hiszen mi óhatatlanul úgy olvassuk a leírtakat, hogy az osztályozás alapjának az erőszak, illetve a kegyetlenség mértékét, és ezzel összefüggésben az emberi élet kioltásának esélyét tekintjük. Igen ám! Csak éppen a szerző által említett bajviadalok mindhárom fajtája életveszélyes és kegyetlen, noha csupán a harmadik kifejezett célja az ellenfél megölése, valamint fejének levágása és diadalmas körbevitele a saját táborban. A legyőzött fejének levágása és fegyverzetének „győzelmi menetben" történő hazahozatala kétségtelenül őrzi még a harc legősibb, törzsi formájának mágikus elemeit. Az ellenség (legyen az ember vagy állat) legfontosabb testrészének, illetve szimbolikus tárgyainak a saját táborba hozatala egyértelműen a gonoszként azonosított másik szelleme fölötti uralom megszerzésére irányuló ceremónia része. A „katonák üdvrivalgása" szintén eme alárendelési-bekebelezési aktus maradványa, amelynek során a harcos-győzedelmes férfiasság pompázatos formában érvényesülhet, hiszen a közös cselekedetsor az istenek által teremtett világi kozmoszban elfoglalt uralmi pozíció nyilváSzamosközyt idézi Siklóssy, 1927: 144-145. Az 1567-es béketárgyaláson a felek megállapodnak a bajviadalok tilalmában, így a király ezt követően csak kivételesen ad ezekre engedélyt. Mindez persze nem akadályozza meg a vitézeket, hogy - kapitányaik hallgatólagos beleegyezésével - továbbra is rendszeresen bajviadalokat rendezzenek a végvárakban (vö. Siklóssy, 1927:146-147). 78

79

46

nos, euforisztikus ünneplésére, azaz a libidó dominandi kollektív kiélését szolgáló rituális erőorgia kifejezésére irányul.80 A korabeli történetíró is egy fokozati skálán helyezi el a három típust, csak éppen úgy tűnik, ezt nem annyira az erőszak, mint inkább az erőfeszítés mértéke alapján teszi. A „harmadik mód" kapcsán megfogalmazott „még kegyetlenebbül küzdenek" kitétel a szövegben mintha nem elsősorban azt volna hivatott jelenteni, hogy az első két formához képest jobban megkínoznák vagy megcsonkítanák egymást, hanem inkább azt, hogy még nagyobb erőfeszítéssel, következésképpen életre-halálra küzdenek (azaz az első típus „csak egy lándzsára", azaz egyetlen heves rohammal megvívott ütközetéhez, valamint a második típus „végkimerültségig", vagyis a harcképesség fönnmaradásáig folytatott küzdelméhez képest). Az emberélet erőszakos kioltásának esélye ebben a szemléletmódban valószínűleg másodlagos jelentőségű, hiszen az életnek akkoriban nincs különösebb értéke. Az erőfeszítés ugyanakkor fontos mutató: a kitartással, hősiességgel, bátorsággal, vakmerőséggel, hajlíthatatlansággal egyenértékű férfiúi kvalitás kifejezője.81 Mindazonáltal az a tény, hogy a második esetben a győztesnek a „legyőzött életét nem szabad vennie", az erőszakkontroll korabeli szintjét illetőleg is figyelemre méltó számunkra. A 16. századi viadalok során a bajvívási vágy relacionális összefüggésrendszerben érvényesül: a magyar vitéznek egy törökre van szüksége (és vice versá), hogy a harci késztetés, illetve harci düh tárgyat találjon magának; ily módon a részt vevő felek társadalmi azonosságtudatának összetevői is egymáshoz viszonyítottan határozhatók meg. Ha azt állítanánk, hogy saját nevükben állnak ki, pontatlanul fogalmaznánk, hiszen nem lehet eltekinteni attól a ténytől, hogy a harc két szemben álló hadsereg tagjai között zajlik: a keresztény magyar katona a mohamedán török katonával szemben kívánja bizonyítani férfiúi erényeit. Katona áll tehát szemben a másik katonával, ily módon nyilvánvaló, hogy küzdelmük értelmezésekor a háborút kiváltó és meghatározó tényezők sem hagyhatók figyelmen kívül. Amikor a két katona összecsap, saját harci dühük a háborús összefüggésrendszer számos vallási, kulturális, nemzeti, nyelvi, regionális, politikai és egyéb jelentéstartalmainak viszonyrendszerében jelenik meg. Magyar vagy török szolgálatban álló vitézként, hadseregük katonájaként egy közösség képviseletében lépnek föl: magánharcuk közügy, magánkésztetéseik közkésztetések. Ugyanakkor, mint az imént utaltunk rá, az is vitathatatlan, hogy a bajviadalokban küzdő felek egyéni dicsőségüket is öregbítik. Am mielőtt valamiféle tanulságot igyekeznénk levonni Szamosközy beszámolója alapján, vegyünk szemügyre még egy korabeli forrást, amelyben a költő, ezúttal Tinódi Lantos Sebestyén egy magyar (Kapitány György) és egy török (Hubiár aga) vitéz bajviadalát regéli el: 811 Eme ősi kollektív rituálé túlélésének jelzéseként foghatjuk föl, hogy még a 20. század végi Európában, a balkáni háborúban is sokszor levágják, majd a megfelelő helyre kitűzik az ellenség fejét. 81 Jellemző, hogy Túri Györgyöt például a korabeli krónikások olyan emberként írják le, aki „rátartó és büszke az ellenséggel szemben, de szerény és alázatos az övéi között", s akinek legfontosabb tulajdonsága, hogy „egyenes" és „szókimondó" (vö. Siklóssy, 1927: 146).

47

„Bajviadalhoz hamar felkészűle, Csak az jó istennek ő ott könyörge, Meggyovónék, mindönt ő megkövete, Az úrvacsoráját ő hozzávevé.

György az vízön szépen által nyomtata, Hubiár es eleibe nyomtata, Az két kopja ott szépen öszvehajla, György kopjája ló nyakában elromla.

Az öltözést mint ők régen végezték, Egy páncélba, kuracsimba öltözék. Két hegyös tőrét, hancsárát felköték, Botával, paizsával felűlteték.

Elvégezve vala ló ne sértetnék, De ez csak a szerencsétől történék, Hubiár kopjája el nem törheték, Kapitánnak fején végre eltörék.

Csuda szép sereggel kiindulának, Buják alatt egy szép rétre jutának. Az úrfiak szép öltözve valának, Ott mely vígan, nagy szépen jargalának.

Viadalt ők hegyös tőrrel kezdének, Nagy erős viadalt ők ott tevének, György köszönheti az vak szerencsének, Egy seb esék ott jobb keze fejének.

Az vitéz Hubiár aga eljuta, Szép öltözve nagy szerrel ő vala, Az Hatvanból Amhát aga ott vala, Ugyanonnan Gyafer aga ott vala.

Rajta vitéznek nem vala öröme, Mert az markát elfolyá piros vére, O kezéből kiesék hegyös tőre, Meg az másik hegyös tőrt el-kivevé.

Pispökségből Vácból az Csírkin aga, Szondából ott vala Turszon vajvoda, Ezökkel négyszáz terek szép nép vala, Buják alá az rétre az juttak vala.

Gyorsan azt es ű kezéből elejté, Meg az buzgánt ragadá, elővevé, Azzal sokáig veré, megszédíté, Végre azt es ő kezéből elejté.

Itt közöttök igen szép víz foly vala, Szép seregök kétfelől állnak vala, Úrfiakat terekek csudálják vala, O nevöket szépön kérdözik vala.

Nagyhamar szép hangyárát kiragadá, Azzal es az terekkel igen víva, Vitézi orcáján es nagy seb vala, Orcáját, kezét vér béfolta vala.

Tanácskozván ők zálogot adának, Hogy mely pártul ne csalatnának, Onnat Deli Csetöt, Deli Huszaint, Innét Hanvai Albertot, Toldi Jánost.

Ezt az igazlátók láták, szóllának: Viadalj okban ők megállának, Rácz Jánost es hamar odabocsáták, Az szörzésnek állának, lassódának.

Az viadal helre igazlátókat Adák Jánosi Pált, Zoltai Istvánt, Eskodán Harán basát, Deli Málkucsot, Kik ezök közt hogy lássanak igazat.

Ketten egymástól ők búcsút vevének, Seregökhöz ők nagy vígan menének, Fegyverökből szépön levetközének, Az Istennek nagy hálaadást tőnek.

Nám ez köztök ott elvégezve vala, Az bajviadal melyiknek állana. Bajvívó társa hogy ott meg ne halna, Hírével, nevével őt élni hadná.

Bajviadaljok lőn nagy dicséretben, Az Hubiár evölt be az seregbe: »Mire sebesöle lovam igyönkben, Lám nem vala köztönk ez az szörzésben?«

Az vitézök felelének, szóllának: »Ne allítsja azt ő akaratjának, De az szerencsének ű járásának, Ha lovad meghal, helyébe mást adnak!«" 82 82

48

Tinódi, 1956: 130-133.

Szepesi Györgyhöz hasonlóan Tinódi is fényképészi érzékletességgel rögzíti az eseményeket, így remélhetőleg az olvasó előtt is megjelennek a bujáki réten fölsorakozó seregek, az igazlátók, a lovukon egymás felé csörtető, majd kopjáik révén egymásba akaszkodó harcosok, a sebek, a vér, a kiáltások és a párharc egyéb elemei. Ezek közül most néhány olyanra szeretnék röviden rámutatni, amelyek Kapitány és Hubiár összecsapását élesen megkülönböztetik a Szepesi által megénekelt Balassi-féle hadieseménytől. Mindenekelőtt érdemes tudatosítani magunkban, milyen kényes egyensúlyt tart fenn a krónikás a törökök és a magyarok között. Tinódi pontosan ügyel arra, hogy - akárcsak egy külügyminisztériumi protokolljelentésben valamennyi résztvevő fölsoroltassék. Szemmel láthatóan pontosan tisztában van azzal is, hogy az ilyen-olyan agák neveit milyen sorrendben kell említenie. Az olvasónak határozottan az a benyomása, hogy túlkompenzál, vagy legalábbis úgy készíti beszámolóját, hogy azzal mindkét fél szempontjainak eleget tegyen. De nem csak a költői attitűd mutatja a politikai korrektség (vagy - óvatosabban fogalmazva - egyfajta kimódolt diplomatikusság) jegyeit. A leírt esemény maga is egyfajta kiegyensúlyozott fair play szellemiségről tanúskodik. Figyelemre méltó például, hogy a két sereg tagjai közül néhányan a bajviadal időtartamára túszként átmennek az ellenség táborába („Tanácskozván, ők zálogot adának, / Hogy valamely párttól ne csalatának, / Onnat Deli Csetőt, Deli Husszaint, /Innet Hamvay Álbertot, Toldi Jánost"83). A küzdelem az előre megszabott forgatókönyv szerint különböző fegyvernemekben zajlik („hegyös tőr", buzogány, bot, handzsár) - e tekintetben is szigorúan garantálva a kiegyensúlyozottságot és az egyenrangúságot. És ami a legfantasztikusabb: annak ellenére, hogy több száz török és magyar katona van jelen,84 semmiféle erőszakos esemény nem történik. Ha belegondolunk, hogy ezek ugyanazok a harcosok, akik alkalomadtán az ellenség fejét társaik üdvrivalgása közepette kardjuk végére tűzik, és akiknek semmiféle gyakorlati vagy erkölcsi aggályuk nincs - Szepesivel szólva - a másik fél „levágását" és „nyakon kötöztetését" illetően, akkor rendkívülinek ítélhetjük a bajviadal során gyakorolt kollektív önkontrolljuk mértékét. Fontos tanulságokkal szolgálhat számunkra a vallásos-rituális összetevők szemügyre vétele is. A viadal előtt - mint olvashatjuk - Kapitány György, a magyar fél „az jó istennek ő ott könyörge, / Meggyovónék, mindönt ő megkövete, / Az úrvacsoráját ő hozzávevé". Az összecsapás előtti vallásos ceremónia a katolikus egyház által megszabott formák között zajlik (gyónás, úrvacsora),85 míg a szabályok betartására az „igazlátók", tehát egyfajta spirituális tudás birtokában lévő szakemberek ügyelnek. Azaz: az iszlám és a keresztény 83 Jellemző,

hogy a magyar költő ezúttal is mindig a törökök nevét említi először. „Négyszáz terek szép népe vala" - írja a krónikás, arról sajnos nem téve említést, hogy a magyar vitézek vajon hányan vannak. Az eddigiek alapján azonban joggal tételezhetjük föl, hogy ők sem lehetnek kevesebben. 85 Arról nem szól a költő, hogy vajon Hubiár aga hogy készül föl a csatára. De valószínűleg nem tévedünk, ha azt föltételezzük, hogy ő mindezt az iszlám vallás előírásai szerint teszi. 84

49

papok egymás kompetenciáját kölcsönösen elismerve és elfogadva, a másik vallását tisztelve konszenzust alakítanak ki: Tinódi beszámolója alapján egyértelmű, hogy az igazlátók (multikulti) grémiuma gyakorlatilag a fair playt garantáló, kiegyensúlyozott nemzetközi versenybírói testületként működik.86 Sőt! Ennél többet is tesznek - és mindennek számunkra kiemelkedő a jelentősége: egy komolyabb sérülést követően az összecsapásnak véget vetnek, és ezáltal megakadályozzák, hogy Kapitány György a bujáki réten lelje halálát. A fentiek olvastán az olvasó fejében talán még az is megfordul, hogy Kapitány és Hubiár párviadala kísértetiesen emlékeztet napjaink ökölvívómérkőzésére vagy más páros harci sportjára, hiszen mindkét esetben az előre rögzített és a fair playt garantáló szabályok alapján zajlik a bírók és pontozók által kontrollált küzdelem, miközben a szurkolók - nemzeti, származási, vallási vagy egyéb kötődésük alapján - az egyik vagy a másik féllel azonosulnak, és ennek különbözőképpen (szóbeli buzdítással, képi és egyéb szimbólumok révén) kifejezését is adják. Nos, ha esetleg így volna, az baj lenne. Semmi nem indokolja ugyanis, hogy átessünk a ló túlsó oldalára, és a fölszíni jegyek alapján túlhangsúlyozzuk a vitézi bajviadal és a modern sportesemény közötti hasonlóságokat. A lényegi különbségek ugyanis sokkal fontosabbak. Mindenekelőtt az, hogy míg az előbbinél - racionális standardizálódás híján - tulajdonképpen véletlennek tekinthető, hogy haláleset bekövetkezik-e vagy sem, az utóbbinál az erőszak kontrollálására rengeteg standardizált eszköz áll rendelkezésre (a bokszkesztyűtől a korlátozott versenyidőig). Ugyancsak lényegi különbséget fedezhetünk föl a bajvívó vitézek és az őket buzdító bajtársak, valamint a modern sportolók és a szurkolótáboruk közötti viszonyt illetően - és mindebből további különbségek is következnek. A bajvívót buzdító vitézek ugyanis maguk is „sportolók", azaz katonák, tehát gyakorlatilag bármikor a küzdő fél helyébe léphetnek. Ha tetszik, valamennyien profik, hiszen foglalkozási pozíciójuk jogosítja fel őket arra, hogy részt vehessenek a küzdelemben. Illetve, ha úgy tetszik, valamennyien amatőrök, hiszen nem ellenszolgáltatás reményében, hanem saját, legbensőbb késztetéseiktől hajtva viaskodnak. Ezzel szemben a modern sportolót foglalkozási pozíciója egyértelműen elhatárolja a laikus szurkolótól: ez utóbbi gyakorlatilag nem léphet a helyébe. A sportoló szaktevékenységének az egyre differenciáltabb munkamegosztási rendszerben az az egyik célja, hogy a mind szigorúbban szabályozott sporterőtér keretei között, a szimbolikus harc révén győzelmi kielégülésben részesítse a neki szurkoló társadalmi csoport(ok) tagjait. És így tovább, a különbségek folytathatók: a későbbiekben majd kellőképpen kifejtésre kerülnek.

86 A testület tagjai között két magyar (Jánosi Pál és Zoltai István) és két török (Eskodán Harán és Deli Málkucs) található.

50

A LEEGYSZERŰSÍTÉS KOCKÁZATAI

E néhány bekezdéssel, mint jeleztem, mindenekelőtt azt kívántam érzékeltetni, hogy tanácsos kellő kritikai távolságot tartani tárgyunktól, és ajánlatos óvakodni a leegyszerűsítésektől, a fogalmi differenciálatlanságoktól és a túláltalánosításoktól. És hogy ez olykor mennyire nehéz, arra Elias példájával is rávilágíthatunk, hiszen - minden igyekezete ellenére - néha ő maga is vádolható e bűnök elkövetésével. Olvassuk csak az alábbi idézetet: „A görög játékokra nem volt túlságosan jellemző a fair play. Az angol »fair« ethosza nem katonai eredetű, hanem a versenyjátékok nyújtotta szórakozás és izgalom természetében bekövetkezett sajátos változás során fejlődött ki. Ennek a változásnak az a lényege, hogy a sportküzdelmek végkimeneteléhez - a győzelem vagy a cél elérésének pillanatához - kapcsolódó röpke öröm kiterjedt arra a szakaszra, amely eredetileg előjáték volt: vagyis a versenyjátékban való részvételre vagy a játék - épp olyan nagy élvezetet és izgalmat nyújtó - szemlélésének, átélésének szakaszára. Az, hogy a versenyjátékokban benne foglalt feszültség és izgalom fontossága megnőtt, bizonyos mértékig összefüggött a sportfogadás nyújtotta élvezettel, amely Angliában jelentős szerepet játszott mind a »nyerő« versenyjátékok sporttá válásában, mind a fair play ethoszának kialakulásában. Azok az urak, akik saját fiaik, szolgáik vagy jól ismert hivatásosok szereplését figyelték egyes versenyeken, szívesen tettek fel pénzt egyik vagy másik oldalra, hogy fűszerezzék a játék által nyújtott izgalmat a játékot magát ekkorra már szolid keretek közé szorították a civilizációs normák. A néző izgalmát azonban csak akkor tetézhette a nyeremény kilátása, ha a nyerési esélyek többé-kevésbé egyenlően oszlottak meg a két fél között, tehát nem igazán voltak kiszámíthatók. Mindez csak az ókori görög városállamokénál magasabb szervezettségi szinten vált lehetségessé."87

Azért is idéztem megszakítás nélkül e hosszabb passzust, hogy az eredeti gondolatmenet csorbítása nélkül szemléltethessem, hogy a nagy német szociológus is követhet el csúsztatásokat, és összemoshat fogalmakat. Hiszen hogyan minősíthetnénk másképp ama gondolati műveletét, amelynek során udvariasan fogalmazva is - erősen közelíti egymáshoz az erőszakkontroll és a fair play jelenségét. Élesebben kifejezve: Elias e tanulmányában lényegében kizárja annak lehetőségét, hogy a fair play elemei az erőszakkontroll alacsony szintjén is megjelenhessenek. Márpedig - miképp azt a Szamosközytől és Tinóditól származó idézetek bizonyítják - erre találhatunk példát a 16. századi, török hódoltság alatt álló Magyarországon is. Azaz: a „civilizálatlanság" és a „fair play-szellemiség" nem szükségképpeni ellentétei egymásnak. Eliasnak az az állítása pedig, amely a fair play angliai kialakulásának magyarázatakor a sportfogadás intézményesülésének nagyobb szerepet tulajdonít, mint - a máshol éppen általa említett - „parlamentarizációnak", illetve a „szabadidő sportizációjának", különösen vitathatónak tűnik.88 Elias, 1998:47-48. Persze ne legyünk igazságtalanok Eliasszal! A fenti idézet egy olyan, viszonylag kései tanulmányából származik, amelynek alapproblémája a modern és az antik sportok elhatárolása, nem pedig a civilizció folyamatának történelmileg is differenciált tárgyalása. 87

88

51

Emellett zavaró az is, hogy e tanulmányában Elias nem pontosítja, mit is ért „magasabb szervezettségi szinten". Nyilvánvaló ugyanis, hogy számtalan szervezettségi szintet különböztethetünk meg az ókori görög városállamok és a modernizálódó Anglia között - többek között a 16. századi Magyarországra jellemző állapotok szervezettségi szintjét is. De akár ennél korábbi állapotokat is említhetnénk. Mondjuk a perdöntő bajvívás intézménye kapcsán, amelynek révén már a kora középkort megelőzően is föllelhetjük a civilizáció folyamatának bizonyos jeleit Európában. A perdöntő bajvívás során a sérelmet elkövető, illetve a sérelmet elszenvedő fél a bajhelyen (azaz a sértés színhelyén) csap össze. Az érintettek a másik személyében lényegében a sorssal találkoznak. E határhelyzetben kevés az esélye, hogy saját védelmük érdekében bármiféle korábban fölhalmozott szaktudásnak hasznát vehetnék. E találkozóra a kora középkori ember nem készül (különben is, mint tudjuk, akkoriban a modern korra természetessé váló, racionális és jövőirányult életvezetés még elképzelhetetlen volna). A párharc eredményét - a tüzesvas-próbáéhoz vagy a forróvíz-próbáéhoz hasonlóan - egyfajta istenítéletként fogadja el a korabeli közösség (ezért egyesek istenítéleti bajvívásnak is nevezik), azt föltételezvén, hogy „Isten megóvja a tüzes vas ellen az igaznak kezét s a bajvívásban az igaznak juttatja a diadalt. Nyilvánvaló, hogy már e kettő összehasonlítása a még oly naiv emberi elmét is arra a gondolatra készteti, hogy amíg a tüzesvas-próbánál Isten egyenesen csodát művel, addig a bajvívásnál erőt, bátorságot és ügyességet kölcsönöz az igaznak".89 E bajvívás résztvevője egyéni sérelméért kíván elégtételt venni. S noha a küzdelem nyilvános, célja elsősorban nem a közönség szórakoztatása, hanem egy túlvilági eredetű akarat beteljesítése. Azaz: lényege a jó és a rossz, az igaz és a hamis közötti döntés meghozatalában rejlik, nem pedig a végeredményhez vezető folyamat átélésében, illetve szemlélésében. Az erőszak és a kockázat mértéke itt még valóban igen magas: a végkimenetel az esetek többségében az egyik fél halála, de legalábbis súlyos csonkolása, illetve sérülése. Mindazonáltal, ha a perdöntő bajvívást a népvándorlás korabeli portyázó hordák brutális öldökléseivel hasonlítjuk össze (s akkor még nem számoltunk a szabad rablás biztosításából származó emberáldozatokkal), civilizatorikus fejlődésként foghatjuk föl, hogy e páros harcforma a tömeges halál helyett immár csak az egyes ember esetleges halála révén kívánja célját elérni. De nem csupán erről van szó, hanem ama sajátosságról is, hogy már ezen a szervezettségi szinten is megjelennek a fair play bizonyos elemei: a szabályok betartására bíró ügyel, aki előre kitűzi a bajvívás helyét és időpontját, megszabja a fegyvernemeket, és alkalomadtán büntetéssel sújtja az azt kiérdemlő felet: „A bajvívás nyilvánosan folyt, a nép összesereglése, az országnagyok sőt gyakran maga a király jelenlétében, és a bírák gondoskodtak, miszerint a vívás minden szabályai megtartassanak - szóval, bizonyos ünnepélyesség vegyült az istenítéletek ezen nemébe, mely hatását nem téveszté szereplőkre és nézőkre."90 89 90

52

Vö. Siklóssy, 1927: 59. Pesty, 1867: 180-181.

„A párbajt kihívás előzte meg, amely egy cövek átnyújtása volt; a bajvívásra kezdetben csak ítélet kötelezhette a feleket, később szabad megegyezésük is; kihívást ritkán utasítottak vissza. A bajvívás részleteit a bíró állapította meg; ő tűzött ki helyet és időt; ő szabta meg, hogy a felek személyesen vagy viadorok által, gyakorlott vagy újonc viadorok által, gyalog vagy lóháton s miféle fegyverzetben mérkőzzenek. Gondosan ügyelt arra, hogy az egyik fél ne fegyverkezhessen jobban, mint a másik; azt, aki jobban fegyverkezett, megfosztották fegyvereitől, sőt egy ingben való vívásra (in solis camisiis) kényszerítették, ami kifejezetten handicap jelleggel bír. Ugyancsak handicappel sújtott IV. Béla például 1246-ban egy Fulkó nevű előkelő nagy bűnöst, arra ítélvén őt, hogy meztelenül vívjon. Ez a meztelen bajvívás azonban Fulkó könyörgésére elmaradt. [...] Bajvívó fegyverek voltak a dárda, kard, bot (baculus), tőr (cultellus), nyilak, bolgár bunkó (cíavae bulgaricales) és kelevéz (framea), egy rövid, szúró eszköz. Pajzzsal védekeztek és két-két kardot használtak; ezek közül, Bél Mátyás szerint, az egyik rövidebb, a másik hosszabb szokott volt lenni. Lovas bajvívók előbb kopját törtek egymással s csak aztán nyúltak kardjaikhoz." 91

De a perdöntő bajvívás rendelkezik egy további jellegzetességgel is, amelynek talán még nagyobb a jelentősége gondolatmenetünk szempontjából. Ez pedig az a szerep, amit a bajvívás e formája a nyilvános és legitim jogrend intézményesülésében betölt. Ahogy azt Pesty Frigyes is egyértelműen megfogalmazza a kiegyezés évében írott alapművében: „Az istenítéleti bajvívás fogalmához lényegesen tartozik, hogy a felek egymás iránt támaszthatni vélt jogukat ne önhatalmilag és titkon, ne törvényen kivül, vagy törvény ellenére, hanem bírói Ítélet és jóváhagyás után nyíltan, a törvényszék színe előtt, bizonyos szabályok szerint fegyveres mérkőzéssel avagy viadal által érvényesítsék. [...] A törvénykezési bajvívás [...] czélja lévén az egyéni boszuvágyat, magát a harczot bizonyos formáknak és szabályoknak alávetni. [...] Az ügydöntő bajvívás tehát azon törekvésből jutott a törvényhozásba, hogy a harczijog némileg szabályoztassék, és hogy a boszunak a mennyire lehet csak nyilvános és körülhatárolt küzdtér engedtessék. Az isten legfelsőbb Ítéletéhez való folyamodás, az igazságnak a küzdés heve alatt maga az isten általi kinyilatkoztatása, ezek oly eszmék, melyek csak későbben ide járultak, midőn a hitvallás és a keresztény papság már nagy szerepet játszanak a barbar népek gondolatában és életében. [...] A bajvivások a nemzetek jogtörténetében haladásra mutatnak. Ezek szűntették meg a vérboszut, és a nemzetségek közti harczot; mint bizonyitéki eljárás pedig a maguk korában ha nem is az egyedüli, de bizonyosan a legfontosabb, legdöntőbb jogi intézményt képezték, mely midőn hanyatlani kezdett, és a 15. században a római jog behozatott, a kínvallatás kezdte ostorozni az emberiséget. A torturáról azonban senki sem fogja mondani, hogy az emberiségre nagyobb jótétemény volt, hogy igazságosabb elven alapult, vagy visszaéléseket kevésbbé engedett keletkezni."92

A 13. századtól kezdve a perdöntő bajvívások egyre inkább háttérbe szorulnak, mivel a katolikus egyház nem fogadja el, hogy azok istenítéletek hordozói volnának. Az egyház hatására aztán világi uralkodók is föllépnek ellene 91 92

Siklóssy, 1927:60. Pesty, 1867: 173-179.

53

nem utolsósorban annak köszönhetően, hogy a peres feleket gyakran már hivatásos viadorok képviselik: „Úgy látszik, hogy a viadorok különösen járultak hozzá a bajvívások tekintélyének és hitelének süllyesztésére, mert Mátyás király 1486-ik évben a bajvívások majdnem tökéletes eltörlésére azon körülményből meríti legfőbb okát, hogy a felek ritkán küzdenek személyesen, hanem viadorokat fogadnak, kik néha megvesztegettetvén, az igazságos ügy bukását okozzák."93

Nem kívánom tovább bonyolítani a történetet. Az eddigiekkel is csupán azt szerettem volna érzékeltetni, hogy nem árt az elővigyázatosság, amikor a civilizáció folyamatának eliasi kategóriáját használni igyekszünk. Hiszen miként azt egy lényegében véletlenszerűen kiválasztott „szerveződési szint" kapcsán láthattuk - ha csak egy kicsit is közelebbről veszünk szemügyre egyes tevékenységformákat, jó eséllyel evolúciós modellünk árnyalására kényszerülünk. Ezért egyelőre érjük be most annyival, hogy a török-magyar vitézi bajviadal egy különös, sokszor nehezen osztályozható átmenetet képez a civilizáció folyamata előtti, ősi késztetettségeken alapuló, valamint a civilizáció folyamatának következtében kialakuló későbbi harci formák között. Furcsa képződmény, amelyben egyaránt jelen vannak a kollektív gyökerű, isteni elrendeltetésű, archaikus perdöntő bajvívás, valamint a fokozatosan individualizálódó és elvallástalanodó, modern kori párbaj egyes beállítódási mintái és kifejeződési formái.

93

54

Pesty, 1867:78.

A SZERZŐI POZÍCIÓRÓL A FELMENŐK

Az eddig megfogalmazottak alapján talán egyértelmű: könyvem nem születhetett volna meg az eliasi és bourdieu-i szociológia, valamint a kortárs férfikutatások ismerete nélkül. A legelementárisabb hatást - az iménti kritika dacára is - Eliasnak a civilizáció folyamatáról írott munkája gyakorolta rám. Talán nem túlzás azt állítani, hogy az ő köpenyéből bújtam elő, és hogy lényegében azt folytatom, amit ő elkezdett: könyvem valamennyi fontosabb tételének legalábbis a csírái föllelhetők nála. Számos ötlet - és nem utolsósorban az alapötlet maga - nem születhetett volna meg nélküle. Eliasnak köszönhető, hogy szemléletmódomban nagy hangsúlyt fektetek az évszázados ciklusidejű társadalmi folyamatok vizsgálatára, és hogy e folyamatokat - lényegében az ő civilizációelméletének keretei között maradva - erőszakkontroll-mechanizmusokként fogom föl. Talán a legnagyobb lökést, hogy rászánjam magam a könyv megírására, a rókavadászatról szóló tanulmánya jelentette számomra; annak olvastán érlelődött meg bennem a gondolat, hogy az általa megfogalmazottakat szisztematikusan végig kellene gondolni egy térben, időben és társadalmi beágyazottságában szűkebben megalkotott tárgyon is. Norbert Elias explicit hatásának tudható be munkámban, hogy - lényegében azzal párhuzamosan, ahogy haladok előre időben az egyre differenciáltabbá váló modern társadalom jelenségeinek vizsgálatakor - kiemelt, sőt egyre növekvő jelentőséget tulajdonítok a funkcionális függőségi láncolatok bonyolódásából származó magyarázó tényezőknek. Eliashoz hasonlóan továbbá a civilizáció folyamatát magam is egy fölülről lefelé terjedő társadalmi jelenségként fogom föl, ezért megengedem magamnak, hogy mellőzzem az alsóbb társadalmi osztályok szabadidő-eltöltési szokásainak szisztematikus elemzését. Mindazonáltal tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy az erőszak népi formáinak hosszú távú tanulmányozása szintén megér néhány misét. Csak éppen itt és most ez a téma kívül reked a vizsgált jelenségek körén. Ugyancsak eliasi elem gondolkodásomban, hogy nagy hangsúlyt fektetek az erőszakkontroll nem tudatosan, illetve nem tudatosítottan megélt, öntudatlan testi beállítódásokban kifejeződő sajátosságaira. És bármennyire megkérdőjelezhetetlen is, hogy a szociológia tudományága áll könyvem szemléletmódjának centrumában, Eliashoz hasonlóan én sem maradok kizárólagosan e diszciplína keretei között. Munkám történeti hangoltsága első pillantásra is nyilvánvaló (erről még lesz szó az alábiakban). Emellett, ha úgy 55

adódik, nem zárkózom el egy-egy pszichológiai, antropológiai, irodalomtörténeti ötlet megfogalmazásától sem, és olykor kétségkívül engedek asszociációim, intuícióim csábításának. (A félreértések elkerülése végett: ebben a vonatkozásban nem kívánom a magam fölkészültségét Eliaséhoz mérni; csupán kutatói tisztességem úgy kívánja, hogy beszámoljak a diszciplináris szabadosság iránti hajlamomról - még akkor is, ha ezzel föladom a magas labdát bírálóimnak.) Munkám másik fontos meghatározója, Pierre Bourdieu, a tanítómesterem. O tanított meg szociológusul gondolkodni, és ezért életre szóló hálával tartozom neki. Neki köszönhető az is, hogy fölismertem: számos vonatkozásban Elias köpenyéből bújtam elő. Némileg patetikusabban megfogalmazva: Bourdieu, akit megadatott személyesen is ismernem, a szellemi értelemben vett apám; részben a vele kapcsolatos ödipuszi jellegű komplexusaimnak is köszönhető, hogy - az ellene folytatott hosszas belső viaskodások eredményeként - Eliasban megtalálni véltem egyfajta biztonságot jelentő szellemi nagyapát. A könyv nem születhetett volna meg ama rendkívül erős belső késztetés híján, amely folyamatosan Bourdieu egyes állításainak cáfolatára, fogalmainak differenciálására ösztönzött. Ezért jelentett számomra különösen csábító kihívást a Férfuralom támadhatósága. Ám bármennyire motivált is, hogy úgymond „leleplezzem" tanítómesteremet, nagy igyekezetem közben is rá kellett ébrednem, hogy mindezt csak a tőle elsajátított szellemi eszközökkel tehetem meg: esetleg megcáfolhatok egy bourdieu-i tételt, ennek során azonban magát a bourdieu-i szemléletmódot nem nélkülözhetem. Ez utóbbi állítás mindenekelőtt a bourdieu-i szociológia központi kategóriájára, a habitusra vonatkozik, mely a könyvemben alkalmazott fogalmi hálónak is centrális eleme. Munkám beállítódásszociológiai mű, mely - Bourdieu-t követő módon - a tartósan rögzült, testi jegyekben tetten érhető, nem tudatos, a mindennapi praxis során a folyamatos improvizációkban megnyilvánuló viselkedésmódok „strukturált struktúráinak" hosszú távú átalakulását tanulmányozza, mégpedig a Bourdieu-t és Eliast egyaránt jellemző relacionális logika alapján. Álláspontom abban a tekintetben viszont kétségkívül különbözik a két nagy szociológus szemléletmódjától, hogy az egyes viszonyok rendszerében kitüntetett helyet kívánok biztosítani a férfilét, illetve a férfiasság folyamatosan változó meghatározottságából, illetve meghatározásából fakadó sajátosságoknak is. Erre a férfikutatások fő kánonjának követése teremt számomra lehetőséget. Az imént fogalmazhattam volna úgy is, hogy könyvem „diszpozíciószociológiai" mű, hiszen Bourdieu a habitust - mint föntebb láthattuk - a „tartós diszpozíciók rendszereként" határozza meg. Ennek ellenére mégis amellett döntöttem, hogy a habitus vagy a diszpozíció kategóriái helyett a beállítódás fogalmát használom. E döntés mindenekelőtt azzal magyarázható, hogy lehetőleg igyekeztem magyar nyelvű terminus technicusokat alkalmazni. Mindazonáltal e finom fogalmi elhatárolódással azt is érzékeltetni kívánom, hogy a könyvben használt beállítódás kategóriája némileg különbözik a Bour56

dieu-féle habitustól, amennyiben igen hosszú, évszázados ciklusidejű viselkedésformák megragadására is alkalmazni kívánom. A beállítódás az általam használt értelemben a bourdieu-i habituskategóriánál valamivel lazább terminus: szándékaim szerint kevésbé homogén (plurálisán strukturált?, heterogén?) viselkedési formák megragadására is alkalmazni szeretném, amelyek sokszor nem összeegyeztethető, egymásnak gyakran ellentmondó, a múlt különböző időszakaiból származó (Bourdieu-vel szólva: a létföltételek eltérő struktúrája által kondicionált) rutinszerű viselkedésformák egymásra rétegződése révén alakulnak ki - ahogy ezt például ifjabb Wesselényi Miklós báró beállítódásának fölvázolása során láthatjuk majd.94 Megjegyzendő még, hogy - a túlzott tudományosság stilisztikai-retorikai egyhangúságát oldandó - a szöveg egyes pontjain beállítódás helyett olykor beérem majd az elméletileg ugyan nem makulátlan tisztaságú, ám egyszerűbb metaforikus megfogalmazásokkal. Akkor például, amikor „kocódási vágyról" vagy „ellenállhatatlan késztetésről" írok. Bourdieu-nek köszönhető további szemléleti elem a könyvben, hogy - különösen a 19. század második felét tárgyalva - implicit módon magam is alkalmazom szociológiájának másik kulcskategóriáját, a mező fogalmát,95 midőn az egyes sportok művelése során kialakuló erőterekben tevékenykedő szakértők stratégiáit, pozícióit, illetve az egyes csoportok közötti szimbolikus harcokat elemzem. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy e viszonylatrendszerek értelmezésekor nem csupán a Bourdieu által szinte kizárólagosan használt reprodukció- és konfliktuselméleti hagyomány szellemében járok el, hanem igyekszem teret biztosítani a kooperációk és függőségi láncolatok megragadását nem kizáró eliasi figuracionális szociológia szemléletmódja számára is. Amikor egy társadalomtudós explicit módon megnevezi az általa fölvállaltán követni igyekezett irányzatokat és szerzőket, óhatatlanul figyelmen kívül hagyja azokat a sokszor áttételesen és észrevétlenül is ható elődöket, akik nélkül nem lett volna képes megalkotni művét. Ezért lényegesnek tartom, hogy ne hagyjam említés nélkül: Weber, Marx és Durkheim - így, ebben a sorrendben! - nem csupán a Bourdieu-re és Eliasra gyakorolt befolyásuknak köszönhetően voltak fontosak számomra, hanem ama szellemi öröm miatt is, amelyet 94 A többes szám használata nem véletlen! Anélkül, hogy túlhangsúlyozni igyekezném e distinkciót, azt javaslom az olvasónak, hogy amikor a könyvben a beállítódás kategóriájára bukkan a továbbiakban (jócskán lesz rá alkalma!), azt lehetőleg többes számban értse! (Azaz: úgy járjon el, miként az a „feminizmus" terminusát illetően is kívánatos.) 95 Bourdieu azt a társadalmi mikrokozmoszt tekinti mezőnek, amelyen belül bizonyos tudás monopolizálásáért szimbolikus harc folyik a szakértő testület tagjai között. Mindig mezőről beszélhetünk, mondja, ha jó esély van arra, hogy a szakmai tudás újratermelésének monopolizálása érdekében a különböző szakértők egymással konfliktusba kerüljenek - mint mondjuk a vallási mezőben a pap és a próféta között, vagy akkor, amikor egy új stílusirányzat megjelenik a festészetben vagy az irodalomban. A bourdieu-i álláspont szerint a harc nem csupán azért folyik, hogy a szakértők egymáshoz képest milyen pozíciót foglalhassanak el egy adott erőtérben, hanem azért is, hogy a laikusokat az általuk képviselt/újratermelt tudás fennhatósága alá vonják. (Erről lásd még Wacquant, 1990, Hadas, 2001a.)

57

pályám kezdete óta nekem okoznak. Különösen igaz ez Weber Protestáns etikájára, mely a szememben mindmáig a szociológa Wohltemperiertes Klavierja, az örök etalon, amelynek a jelen könyvre gyakorolt explicit és implicit hatása egyszerűen nem túlbecsülhető. E három klasszikus szerző jelentősége számomra mindenekelőtt abban rejlik, hogy az ő ismeretük híján bizonyára nem lett volna számomra természetes és magától értetődő, hogy egyes társadalmi jelenségeket mindig hosszú távú genezisük makro társadalmi összefüggésrendszerébe igyekezzek ágyazni. Nem e bevezető feladata, hogy szakmai pályafutásom valamennyi részletéről beszámoljak. Mindazonáltal a tisztesség úgy kívánja, hogy - legalább a bennfentesek számára - megnevezzem azokat a szerzőket és irányzatokat is, akiknek (illetve amelyeknek) nyoma explicit vagy implicit formában érzékelhető a könyvben. Közülük először Michel Foucault és Karády Viktor történeti-szociológiai művei, a Signs folyóirat körül csoportosuló feministák (különösen Donna Haraway és Sandra Harding), valamint a test szociológiájának képviselői (Chris Shilling, Bryan S. Turner, Mike Featherstone és Mike Hepworth) említendők. És mindenképpen utalnom kell néhány szintetizáló erejű, nagy francia és magyar történész hatására is: az annales-iskola követőinek sorából elsősorban Fernand Braudel és Francois Furet, a magyarok közül pedig Hajnal István, Szekfű Gyula és Szűcs Jenő neve kívánkozik ide. A GONDOLATMENET ÉRVÉNYESSÉGE

Föltehető a kérdés: mi lehet az érvényességi köre a jelen dolgozatnak, ha a fenti paradigmákat kívánja követni? Tudjuk, Elias több évszázados folyamatokat vizsgál a hatalmas kiterjedésű nyugat-európai térségben, és az elemzett tevékenységek köre az étkezéstől a szexualitáson át a harctéri viselkedésig terjed (hogy csak néhány területet ragadjunk ki az általa tanulmányozott bőséges történeti anyagból). Vajon meddig tágítható a jelen munka relevanciahorizontja, ha a tárgyát Eliasénál sokkal szűkebben alkotjuk meg, a vizsgált történelmi periódust a 19. századra, a társadalmi teret Magyarországra, a tevékenységeket pedig a sportokra (elősportokra) korlátozva? Mielőtt a kérdésre válaszolnék, lássuk, mit állít Elias saját tárgya érvényességét illetően! „Ha azokat a társadalmi hagyományokat kutatjuk, melyekből a Nyugat különböző nemzeti hagyományainak közös alaphangja, mélyebb egysége ered, akkor ne csak a keresztény egyházra, a közös római-latin örökségre gondoljunk. Ne veszítsük szem elől azt az említett nagy, nemzet előtti formációt sem, amely többé-kevésbé már a nyugati társadalomban bekövetkezett nemzeti differenciálódás árnyékában különült el az eltérő nyelvű alsó- és középrétegektől. Itt teremtődtek meg ama békésebb érintkezés mintái, melyet az európai társadalomnak a középkor végétől kezdődő átalakulása többé-kevésbé minden réteg számára szükségessé tett, itt l á gyultak meg«, »csiszolódtak« és »civilizálódtak« a középkori társadalom és annak 58

harcias felső rétege nyersebb szokásai, vadabb és gátlástalanabb gyakorlata. Az udvari élet nyomása, a vetélkedés a fejedelem vagy a »nagyurak« kegyéért, majd általában annak szükségessége, hogy megkülönböztessék magukat másoktól és viszonylag békés eszközökkel, intrikákkal és diplomáciával küzdjenek esélyeikért, az affektusok visszafogását, önfegyelmet vagy »self-controlt«, saját udvari racionalitást kényszerített ki. [...] S itt, ebben a nemzet előtti, udvari-arisztokratikus társadalomban jutott kifejeződésre vagy legalábbis kezdett kiformálódni azoknak a parancsoknak és tilalmaknak egy része is, melyeket - minden nemzeti különbség dacára még ma is a Nyugat közös örökségének érzünk, s amelynek része van abban, hogy a Nyugat valamennyi népének - minden eltérésük ellenére - van valamiféle közös jegye; valamennyiükre egy bizonyos civilizáció nyomja rá bélyegét." 96 „Az udvari-arisztokratikus emberalakítás ilyen vagy olyan formában a hivatásűző polgáriba torkollik, abban válik megszüntetve megőrzötté. Szélesebb rétegek különösen olyan területeken hatódnak át eredetileg az udvari társadalomra jellemző viselkedésformákkal és ösztönmodellálásokkal, ahol az udvarok nagyok és gazdagok voltak, ennélfogva erőteljes mintaképül szolgáltak. Példa erre Párizs és Bécs. [...] Az udvari-arisztokratikus »bonne compagnie« (jó társaság) viselkedési modelljei ilyen vagy olyan formában ott is elterjedtek a tágabb ipari társadalom viselkedésformáiban, ahol az udvarok kevésbé gazdagok és hatalmasak, alakító erejük ennélfogva kevésbé mélyreható volt. Az, hogy a nyugati uralmi szövetségek viselkedésmódjai, affektusszabályozásaik foka és módja a nemzeti sémák minden különbözősége ellenére is igen egységes, az - általánosan tekintve - bizonyára e csoportok kölcsönös összeszövődésének, az összes funkciómegoszlási folyamat szakadatlan interdependenciájának következménye a Nyugat különböző nemzeti szövetségeiben."97

Amikor Elias a nemzeti hagyományok „mélyebb egységét" és „közös alaphangját" keresi, és a „nemzeti sémák különbözősége ellenére" létező „egységes affektusszabályozási módról" kíván írni, amelyet - úgymond - „még ma" (azaz a 20. század derekán is) „a Nyugat közös örökségének érzünk", akkor nyilvánvalóan egy olyan nézőpontot képvisel, amely nem a részek közötti eltéréseket, hanem a vizsgált jelenség eltérő társadalmi formációkban föllelhető azonos vonásait állítja a kutatói tekintet fókuszába. Elias tehát a hosszú távú történelmi folyamat vizsgálata során szintetizál, összevon, közös nevezőre hoz. Ennek természetesen az az ára, hogy a különbségek számtalan típusát figyelmen kívül hagyja. Ha az ő nyomdokaiban szeretnénk haladni, elvileg kétféleképpen járhatunk el. Az egyik lehetőség, hogy engedelmeskedünk a (fél)periférikus, alárendelt pozíciójú szubaltern társadalomtudományosság kilencven százalékára jellemző szemléleti automatizmusnak, és azt az (alap)kérdést tesszük föl, hogy miben térünk el, „miben maradtunk el", mi, magyarok (csehek, finnek, portugálok, brazilok, malájok stb.) a nyugati mainstreamre jellemző sajátosságoktól. E lehetőséget választva azt vizsgálhatjuk, mennyiben és milyen vonatkozásokban vagyunk tökéletlenebbek, civilizálatlanabbak (miért, hogy mi mindig mindenről elkésünk?)-, azaz mivel magyarázható, hogy történelmünk 96 97

Elias, 1987: 394-395. Elias, 1987: 774.

59

adott periódusában egy meghatározott területen - mondjuk a 19. századi sportolási szokásainkat illetően - csupán ennyivel és ennyivel fejletlenebb formációk kialakítására voltunk képesek a „szerencsésebb csillagzat" alatt létrejött nyugati társadalmak intézményeihez viszonyítva? Am van egy másik lehetséges alkalmazási módja is az eliasi paradigmának: megkísérelhető, hogy elutasítjuk az előbbi, reflektálatlan orientalizmusról 9 8 tanúskodó szemléletmódot, és a járatlanabb (s ezért jóval nehezebb)99 antiorientalista/antikolonizációs stratégiát választva föltételezzük, hogy a magyar történelem adott periódusának szociológiai vizsgálata - az angol, a francia vagy a német történelemhez hasonlóan - alkalmas lehet a civilizációs folyamat általános szempontrendszerének működtetésére. Másképpen fogalmazva: célul tűzhetjük ki - és ez az, amire a jelen könyvben is törekszem - , hogy a magyar történelmet vizsgálva is fölleljük a civilizációs folyamat univerzális jegyeit. Megkísérelhetjük, hogy pontosan úgy járjunk el, miként az angol, a francia vagy a német kutató, midőn saját történeti-nemzeti anyagon dolgozik. Még élesebben megfogalmazva: nem kevesebbet állítok tehát, mint hogy ugyanezt a könyvet nemcsak a nagy európai nemzetek történelme, hanem - a magyar mellett - a román, a lengyel, az ír vagy bármelyik más (fél)periférikus európai nép történeti forrásanyaga alapján is meg lehetett volna írni! Nem az a célom tehát, hogy a magyar összefüggések különös vonásait egy összehasonlító kontextusban fölvázoljam, hanem épp fordítva: azt keresem, ami a magyar sajátosságokban egyetemesen európai. E partikuláris mintán a modern kori európai férfidiszpozíciók kialakulásának általános modelljét kívánom fölvázolni: a modern férfi társadalmi genezisének problémája izgat. Hipotézisem szerint a Nyugat valamennyi országában, a történeti variációk ellenére, e tekintetben azonos irányú és jellegű folyamatok játszódtak le: a férfibeállítódások civilizálódtak és modernizálódtak. Ezért nem foglalkoztatnak az olyan kérdések, hogy mondjuk Németországhoz képest vajon miért volt kisebb jelentősége a tornának Magyarországon, vagy hogy például más országokban miért előbb vagy később (vagy egyáltalán nem) terjedt el a kerékpározás, illetve hogy vajon mi lehet az oka annak, hogy egyes helyeken máig olyan sporttevékenységeket űznek előszeretettel (bikaviadal, rögbi stb.), amelyek történetesen Magyarországon kevésbé honosodtak meg. 98 Edward Said orientalizmusnak nevezi azt a tudományos szemléletmódot, mely a Keletet a Nyugattal szembeállítva ontológiai, episztemológiai és történeti-szociológiai vonatkozásaiban egyaránt elmaradottabbnak, alacsonyabb rendűnek tételezi (vö. Said, 2000). 99 E járatlan út különösen azért nehéz, mert egy félperiférikus pozíciójú kutatónak szinte lehetetlen kitörnie a nyugati kollégák által rákényszerített orientalizáló sztereotípiák gyarmatosító-elnyomó hatása alól. Amikor például készülő könyvem kapcsán nemrégiben egy jeles francia történészekből és szociológusokból álló publikumnak tartottam előadást Párizsban, lényegében valamennyi érdemi kérdésük annak tisztázására irányult, hogy a magyar modell mennyiben más, „miben marad el" a mainstreamnek tekintett franciától. Amikor pedig bátortalanul közöltem, hogy egy univerzális érvényű európai modellt szeretnék fölvázolni a magyar anyag alapján, egyikük kijelentette, hogy ez „lehetetlen" (hogy miért, arra csak egy elnéző mosoly volt a válasz). Másikuk „rendkívül ígéretesnek" ítélte vállalkozásomat, amennyiben pontosabban is képes leszek majd megjeleníteni a magyar sajátosságok különlegességét. (E témáról lásd még Hadas, 1998.)

60

Amikor például a gimnasztikát a vadászat-falkavadászat-lóverseny-evezés, illetve a párbajtól a vívás felé mutató tevékenységekkel jellemezhető szabadidő-eltöltési kontinuum végén helyezem el, nem azt kívánom állítani, hogy ezek az elősportok Magyarországon szigorúan és kizárólag eme időbeli kontinuum mentén volnának elrendezhetők (azt meg végképp nem szeretném sugallni, hogy egy-egy újabb tevékenység megjelenése együtt járna egy korábban keletkezett tevékenység megszűnésével, illetve hogy e megszűnést „eredményezné"). E kontinuum elemeinek sorrendisége, illetve a tárgyalt (elő)sport-tevékenységek középpontba állított sajátosságai weberi értelemben vett ideáltipikus konstrukciók. Céljuk, hogy segítsenek megragadni a férfibeállítódások hosszú távú civilizálódási folyamatának főbb strukturális összetevőit. Amikor tehát a gimnasztikát az evezéssel vagy a vívással hasonlítom össze, a bonyolult történeti valóságot analitikai redukciónak vetem alá. Természetesen ezáltal nem mondom, hogy az egyik tevékenység a másikból nőtt volna ki, vagy hogy szükségképpen valamiféle függőségi, oksági viszony lenne közöttük. Miképpen eljárásom nem jelenti azt sem, hogy egy másik társadalomtudós (mondjuk egy történész) ne találhatna ilyen viszonyokat közöttük, kimutatva például, hogy egyes emberek, illetve emberek egyes csoportjai életük bizonyos szakaszaiban nagy valószínűséggel egyaránt űzik e tevékenységeket.100 Csupán arról van szó, hogy a jelen tanulmány gondolatmenetének fókuszában nem az egykori események, illetve a korabeli társadalmi viszonyok tanulmányozásának történeti kérdései, hanem a társadalmi nemi sajátosságok által meghatározott beállítódások hosszú távú modernizációjának vizsgálatára irányuló szociológiai szempontok állnak. Amint az a fentiekből megállapítható, a jelen munka - Eliaséhoz hasonlóan - nem tartozik a történettudomány körébe: problematikája megmarad a szociológiai típusalkotás szintjén. Mindez azonban nem zárja ki, hogy a történelmi események és összefüggések a leírtak nélkülözhetetlen forrását és keretét képezzék. A könyv valamennyi tézise ugyanis egy induktív logika alapján végzett, empirikus történeti-szociológiai kutatómunkára épül. E kutatómunka során - a rendelkezésre álló adatok és források minél bővebb körének földolgozása alapján - azt kívántam megállapítani, hogy korszakonként melyek a legjellemzőbb, leggyakrabban űzött szabadidős tevékenységek a 19. századi magyar társadalom fölső csoportjaiban. Adataim és forrásaim túlnyomórészt kvalitatív jellegűek voltak: a meghatározó súlyú személyek visszaemlékezései, naplói, levelei, publikációi. A reformkortól kezdődő periódusokat vizsgálva pedig előszeretettel támaszkodtam a korabeli sajtóban megjelent szövegekre is. Nagy jelentőséget tulajdonítottam a szervezeti körülmények (kialakulásának: ha mondjuk az egyik forrás arra utalt, hogy arisztokraták egy csoportja a 100 Ilyen típusú összefüggéseket egyébként a figyelmes olvasó is könnyen találhat, amennyiben az Irodalomjegyzékből kiindulva tanulmányozza a különböző sportegyesületek tevékenységében érintett személyekre vonatkozó adalékokat.

lóversenyzés meghonosítása érdekében részvénytársaságot hozott létre, majd ennek kapcsán azt is láttam, hogy Széchenyi gróf, a reformkori magyar arisztokrácia kulcsfigurája az adott időszakban a naplójába is sok bejegyzést tett a lóversenyző egylettel és a „versfutásokkal" kapcsolatban, mi több, könyvet írt a „lovakrul", mely könyvre aztán Wesselényi báró a maga zsibói ménesről szóló könyvével válaszolt - nos, ez esetben ennyi már elegendő volt számomra ahhoz, hogy a lóversenyzést kiemelten fontos tevékenységként értelmezzem, még akkor is, ha a tényleges „versfutások" száma a reformkorban évente többnyire nem haladta meg a tízet. Vagy ha mondjuk a korabeli sajtó monografikus igényű földolgozása alapján azt láttam, hogy sorban születtek meg az evezősegyletek, és egyszer csak előáll az a helyzet, hogy az ilyen típusú sportegyletből van a legtöbb Magyarországon, akkor értelemszerűen merült föl bennem a kérdés: vajon mi állhatott az intézményesülés hátterében? Miért jöttek létre ezek a sportegyletek, mit fejeznek ki az elhatárolódások, illetve végső soron mi közük lehet a férfibeállítódások átalakulásához? Miután nézőpontom középpontjában a férfibeállítódások hosszú távú alakulásának vizsgálata állt, értelemszerűen nem tekintettem feladatomnak az egyes tevékenységek utóéletének vizsgálatát sem. Könyvem egyik fontos tézise például, hogy a 19. század első felében meghatározó változás történik a legitim maszkulinitás társadalmi megjelenését illetően: a harcos férfiasság fokozatosan versengő jellegű férfiassággá alakul. Ezt a vadászatból a falkavadászatra, majd a lóversenyre és az evezésre való átmenet révén kívántam bizonyítani. Ha történeti munkát akartam volna írni, joggal lenne fölvethető, hogy az általam - úgymond - „meghaladottnak" tekintett tevékenységek korántsem tűntek el a társadalmi gyakorlatból, hiszen, mondhatnánk, még ma is vadásznak, a 19. század végén pedig még inkább gyakorolták ezt az ősi tevékenységet. Igen ám, csakhogy a vadászat társadalmi jelentősége a 19-20. század fordulóján meg sem közelíti a száz évvel azelőttit, hiszen ehelyett az urak és polgárok már sokkal inkább kerékpároznak vagy futballoznak szabadidejükben, következésképpen semmi nem indokolja, hogy a férfibeállítódások civilizálódására koncentráló kutatói tekintet ezt a többé-kevésbé periférikussá váló tevékenységet ismét figyelemre méltassa! Ebben a könyvben tehát nem az olyan kérdésekre kerestem a választ, hogy például hogyan és milyen formákban jelenik meg a vadászat (evezés, gimnasztika, atlétika stb.) a magyar társadalomban a 19. század egyes periódusaiban. Miképpen az sem volt célom, hogy a periférikus jelentőségű sportokkal is foglalkozzam! A sport, mint már többször utaltam rá, nem önmagában és önmagáért volt érdekes számomra. Nem az egyes sportokra kívántam - úgymond - rákérdezni; azokat eszközöknek, indikátoroknak tekintettem, arra a kérdésre keresve általuk a választ, hogy vajon mi lehet az oka annak, hogy meghatározott helyen és időben éppen az adott szabadidős tevékenységek váltak a legfontosabbá az adott társadalmi pozíciójú emberek életvitelében. Ugyanakkor mégsem volna kielégítő, ha a sportok középpontba állítását kizárólag saját ízlésem és életutam esetlegességeivel kívánnám magyarázni. 62

E tényezőknek persze fontos szerepük volt, ám semmiképpen sem állíthattam volna érdeklődésem fókuszába a sportokat, ha azok néhány lényegi szociológiai sajátossága mindezt tudományosan nem legitimálta volna. Talán még emlékszünk arra, hogy Elias egy helyütt párhuzamot von a földbirtokosok „parlamentarizációja" és a szabadidő „sportizációja" között, mondván, hogy ugyanazok az emberek, akiknek soraiból a parlamenti képviselők kikerülnek, hasonló habituselemek által vezéreltetve - politikai orientációjuktól függetlenül - , szabadidejükben egymás társaságában sportolnak. Érvelése során arra is figyelmeztet, hogy nem volna szerencsés a parlamentarizmusban az okot, a sportolási szokásokban pedig az okozatot látnunk, mivel mindkét jelenség a 18. századi angol társadalom hatalmi és szerkezeti sajátosságaiból fakad. Bourdieu lényegében ugyanezt a viszonyt úgy fogalmazza meg, hogy a „különböző létföltételek különböző habitusokat termelnek ki, amelyek egyszerűen átvihetők a gyakorlat különböző területeire".101 Amennyiben nem tekintjük puszta véletlennek, hogy a két nagy szociológus előszeretettel választja a sportokat vizsgálatra méltó témaként,102 joggal tételezhetjük föl azt is, hogy e tárgy rendelkezik valamiféle differentia specificával, mely különösen vonzóvá teszi e paradigmák alkalmazói számára.103 Nos, véleményem szerint a bourdieu-i és eliasi hagyományt követő szociológus szemében mindenekelőtt azért izgalmas téma a sport, mert - cseppben a tenger! - kikristályosodott formájukban teszi megragadhatóvá az egyes társadalmi csoportoknak a praxisuk más dimenzióiban is föllelhető, nem tudatos és nem reflektált beállítódáselemeit. Emellett arra is alkalmas, hogy általa a társadalmi gyakorlat szimbólumképzési és distinkciós mechanizmusait egy relacionális összefüggésrendszerbe helyezve tanulmányozzuk. (Mindez különösen fontos szempont lehet egy olyan félperiférikus geopolitikai pozíciójú, a nemzeti létet sokáig elnyomásként megélő, következésképpen erős szimbólumképzési hajlandósággal bíró társadalmi közegben, mint amilyen a 19. századi Magyarország.104) Harmadrészt a sportok arra is kiválóan alkalmasak, hogy vizsgálatuk révén meghaladjuk a modern szociológia hagyományos nemzetfölfogását, és tárgyunkat egy globális összefüggésrendszerben értelmezhessük. Könyvem írása közben ráébredtem arra is, hogy a partikuláris történeti anyagon végzett vizsgálódás járulékos metodológiai haszonnal is kecsegtet101 102

lent.

Bourdieu, 1979: 190-191. Bourdieu egyik sportokkal foglalkozó írása (Bourdieu, 2002) a közelmúltban magyarul is megje-

10J Persze tévedés volna azt gondolni, hogy kizárólag ez a tárgy rendelkezik a differentia specifica sajátos charme- jávai. A Civilizáció folyamatában vizsgált egyéb területek közül ugyanezt elmondhatjuk többek között az étkezés és - főleg - a szexuális viselkedés kapcsán is. Ha tehát a megfelelő források rendelkezésünkre állnának, a férfibeállítódások civilizálódásával kapcsolatos gondolatmenetünket kifejthetnénk a 19-20. századi finnországi szexuális viselkedés átalakulásának vizsgálata révén is. 104 Talán mondani sem kell, hogy Magyarország e tekintetben is tipikus példája a nemzeti függetlenségüktől részben megfosztott európai államoknak.

63

het: ha ugyanis munkám révén bizonyítani tudom, hogy a civilizációs elmélet sikerrel alkalmazható a 19. századi magyar társadalom sajátosságaira is, akkor mindez lehetőséget teremthet számunkra arra is, hogy egy gondolatkísérlet erejéig eljátsszunk az eliasi paradigma verifikálásának négyféle lehetőségével, ily módon is megpróbálva igazolni az elmélet szinte példátlanul erőteljes relevanciáját. Ha tárgyválasztásunkat véletlenszerű mintavételként fogjuk föl (azaz elvileg tökéletesen indifferensnek tekintjük, hogy az Elias által vizsgált komplex összefüggésrendszer melyik helyszínét és időszakát választjuk a metodológiai tesztelésre), saját vállalkozásunk esetleges sikerével az elmélet homogenitását igazolhatjuk. Tárgyválasztásunkat fölfoghatjuk oly módon is, hogy az alkalmazott tematikai szűkítés egy tudatosan választott szempont érvényesítését tükrözi. Azt nevezetesen, hogy a modellt a perifériái irányába szélesíteni igyekszünk, és ezért választunk Elias által szisztematikusan nem vizsgált tér- és időbeli paramétereket (a félperiférikus Magyarországot a 19. században), illetve tevékenységformákat (sportok).105 Ebben az esetben vállakózásunk esetleges sikerét az elmélet tágasságának, illetve tágíthatóságának igazolásaképpen foghatjuk föl. Tárgyválasztásunk ama sajátosságát is előtérbe állíthatjuk továbbá, hogy az eliasi nagyívű idő- és térbeli horizonthoz képest a 19. századi magyarországi sportolási szokások vizsgálata egy jóval szűkebb és koncentráltabb horizontú megközelítés, mely mindazonáltal tartalmazza és működtetni igyekszik mindazokat a fontosabb szempontokat, amelyek az eredeti paradigmában fogalmazódnak meg. Ebben az esetben tehát vállalkozásunk esetleges sikere az elmélet sűrűségének igazolásaképpen fogható föl. Ha pedig ismételten fölhívom az olvasó figyelmét arra, hogy a jelen könyv célja a férfibeállítódások hosszú távú alakulásának tanulmányozása, melynek során nagy jelentőséget tulajdonítok Bourdieu szociológiájának és a férfikutatások szemléleti pozíciójának, akkor a fenti három szemponthoz hozzátehetünk egy negyediket is. A 19. századi magyarországi sportok vizsgálata ugyanis ennek köszönhetően nemcsak arra ad alkalmat, hogy legjobb esetben az eliasi paradigma homogenitását, tágasságát és sűrűségét igazoljuk általa, hanem arra is, hogy az eredeti nézőpontot némiképp módosítva, más paradigmák segítségével megfogalmazott további kérdések megválaszolásához is hozzájáruljunk általa. A munkánk alapkérdésére adandó meggyőző válaszaink tehát az eliasi elmélet rugalmasságának, más elméletekkel való összeegyeztethetőségének. bizonyítékaiként is fölfoghatók. Azaz: Elias, Bourdieu és a férfikutatások együttes alkalmazása révén talán nemcsak paradigmaexpanziót, hanem paradigmaszintézist is végrehajthatunk.

105 Elias persze, mint láttuk, vizsgálja a sportokat, nagyon is szisztematikusan, csak éppen nem a Civilizáció folyamatában. A téma ignorálását a fő műben elsősorban az indokolja, hogy a modern sportok az általa tárgyalt periódust követően, a 19. században kezdenek kialakulni.

64

II. A HARCOS FÉRFIASSÁG CIVILIZÁLÓDÁSA

A NEMESI FÉRFIBEÁLLÍTÓDÁS ARCHETÍPUSAI: SZÉCHENYI ÉS WESSELÉNYI „Az Aetna megmászása igen nehéz volt számomra. De feltettem magamban, hogy felmegyek, és azt hiszem, semmi a világon nem tarthatott volna vissza attól, hogy megtegyem. [...] Azt hittem, hogy szívemet-tüdőmet kiadom magamból, de mégis volt valami, ami engem felfelé vont: férfias akaratom! [...] Szicíliát majdnem egészen gyalog jártam be. Messinából Palermóig 23 nap alatt mentem. Napi gyaloglásom legalább 20 Milia volt, soha kevesebb, rendszerint több, gyakran 40 is. Kezdetben rendkívül kifáradtam, a végén kényelmesebben és kellemesebben jártam. Ha az ember gyermekkorától lassanként hozzászokna, hogy mindig több és több fáradságot bírjon ki, milyen sokra vihetné az ember! Hiszen jóformán nincsen kor, amelyben az ember ne kezdhetné meg, hogy abban hagyjon egy nőies életmódot és megkezdjen egy erősítőt! Amiképpen erkölcsi tulajdonságaink akaratunk szerint elszunnyadnak avagy állandóan ébren maradnak és mindinkább a tökéletesség felé törekszenek: azonképpen testünk is anélkül, hogy ezt tudnók, kívánságunk szerint rendezkedik be és arra a szolgálattételre, amelyre mi szánjuk."1

TÖRTÉNELMI FELÜTÉS

Magyarországon járunk, az európai félperiférián, a 18-19. század fordulóján.2 Az 1740-től 1780-ig uralkodó Mária Terézia, majd a következő tíz évben fia, II. József fő célja a feudális rendszer továbbfejlesztése, korszerűsítése, hatékonyabbá tétele. A feudális abszolutizmus szellemében a birodalom működését igyekeznek központosítani és racionalizálni, az ipart és a műszaki fejlesztést elősegíteni. Miután Mária Terézia az 1764— 1765-ös országgyűlésen nem tudja elfogadtatni a magyar rendekkel a jobbágyi terhek csökkentését és a nemesi adóvállalást, uralkodásának végéig többé nem hívja össze az országgyűlést. Ugyanakkor számos gesztusértékű intézkedéssel próbálja (nem is eredménytelenül) megnyerni a magyar nemesek bizalmát: többek között megalapítja a bécsi magyar testőrséget, újjáépíti a budai királyi palotát, Magyarországhoz Széchenyi István: Napló. 1819. május 16. Az alábbi bekezdések elsődleges forrása Kosáry Domokos könyvének néhány fejezete (Kosáry, 1990: 150-262), melyekből gyakran teljes mondatokat is idézek. Az idézőjeleket mindazonáltal elhagytam, már csak azért is, mert az igeidőt megváltoztattam. Az egyéb utalásokat külön jelölöm. 1

2

csatolja Fiumét és tizenhárom szepesi vármegyét, Budára helyezi a nagyszombati egyetemet. A rendeket megkerülve igyekszik növelni az állam szerepét: korlátozza a katolikus egyház befolyását (feloszlatva például a nagy befolyással rendelkező jezsuita rendet), a Ratio Educationis révén központilag szabályozza a közoktatást. Feladatának tekinti a szociális gondoskodás kiterjesztését az árva- és közegészségügyre, továbbá az állami bürokrácia működésének hatékonyabbá tételét. II. József, a „kalapos király", aki azért nem koronáztatja meg magát, hogy ne kelljen fölesküdnie a rendi kiváltságokra, radikalizálja a Mária Terézia által elkezdett intézkedéseket: jelentősen enyhít a cenzúrán, megszünteti a görögkeleti és a protestáns egyházakat sújtó legfontosabb korlátozásokat, föloszlatja a tanítást nem folytató szerzetesrendeket, vagyonukat államosítja, összevonja az erdélyi és a magyar kancelláriát, a kancelláriahivatalt áthelyezi Budára. A németet hivatalos nyelvvé teszi az egész birodalomban, a megyerendszert megszünteti, és az országot tíz kerületre osztja. E rendi és nemzeti jogokat sértő, központosító intézkedésekkel sikerül kivívnia a magyar főnemesség kitüntető ellenszenvét. (Eme ellenszenvnek persze megvannak a lélektani és kommunikációs összetevői is: a racionális, puritán, ceremonialitást gyűlölő, szarkasztikus II. József „különc" természete önmagában is rendkívül idegen a magyar főnemes számára.) Az 1764-1765-ös országgyűlés idején a magyar arisztokrácia még egyértelműen elutasítja Bécs felvilágosult reformterveit. Az 1770-es évektől azonban már egyre több olyan nemes akad, aki - e g y f a j t a felvilágosult rendiség szellemében - támogatja a felvilágosodás egyes eszméit. így például Bessenyei György, aki röpirataiban és irodalmi műveiben egy csaknem teljes művelődéspolitikai programot körvonalaz. A Ratio Educationis elfogadása mellett érvelve, annak továbbfejlesztését javasolja, mégpedig oly módon, hogy az oktatás során a tananyag nemzeti jellege jobban érvényesüljön. Szerinte ugyanis „a felvilágosult műveltséget minden nemzet csak saját anyanyelvén tudja megszerezni". Lényegében ő az első a magyar kultúra történetében, aki a nyelvújítás, azaz a magyar nyelv standardizálásának eszméjével áll elő. Ezért is javasolja „hazai tudós társaság" és „akadémia" létrehozását. Szabadkőműves páholyokat szervez (nem sikertelenül: 1780 táján mintegy harminc ilyen páholy működik Magyarországon, elsősorban főnemesek és néhány fontosabb értelmiségi részvételével), amelyekben már nemcsak az oktatás és művelődés, hanem a politikai és gazdasági élet, valamint a főnemesség politikai szerepvállalásának kérdései is napirendre kerülnek. Akadnak olyan radikális reformerek is, mint például a nemesi rangú, evangélikus lelkészi családból származó Hajnóczy József, aki felvilágosult arisztokraták, így Széchényi Ferenc és Forgách Miklós titkáraként kezdi pályafutását, és politikai íróként nagy figyelmet szentel a francia forradalom és az észak-amerikai függetlenségi harcok alkotmányos kérdéseinek. Egy Forgách Miklós grófhoz írott 1785-ös levelében megfogalmazza, hogy a feudális rendszert akár erőszakkal is meg kell dönteni, a parasztság elnyomott töme66

geit jogokkal kell felruházni, a feudális kiváltságokat (mindenekelőtt a nemesi adómentességet) el kell törölni, a hivatalképességet ki kell terjeszteni a nem nemesekre is. Azaz: polgári nemzetfogalmat alkalmaz, a nemzetbe beleértve a feudális függésből kötelező örökváltság útján kiszabadítandó parasztokat is. Mindez lényegében a francia felvilágosodás eszméinek eredeti, antifeudális értelmezése. A Hajnóczy által képviselt nemzeti antifeudális reformtörekvések ugyan még a rendi privilégiumaikhoz ragaszkodó magyar nemesek többsége számára elfogadhatatlanok, egy vonatkozásban mégis nagy a jelentőségük: előkészítik, hogy a felvilágosult rendiségben is föllelhető nemzeti elem egyre nagyobb szerepet kapjon az elkövetkezendő évtizedek hagyományosan konzervatív, rendi-nemesi közgondolkodásában. Ám mindez nem megy egyik napról a másikra. II. József halálát követően egy hosszú restaurációs időszak következik. Az 1792-1835 között uralkodó I. Ferenc évtizedeken keresztül lelassítja elődei felvilágosult reformtörekvéseit, visszaállítja a megyerendszert, titkosrendőri hálózatot épít ki, ismét bevezeti a cenzúrát, vadászik a „veszélyes" kiadványokra.3 A rendi követeléseket ugyanakkor tiszteletben tartja, ezért megkapja a magyar főnemesség támogatását és lojalitását a háborúkhoz, illetve politikai törekvéseihez. A felvilágosodás elképzeléseiből így csupán annyi valósul meg, amennyi nem fenyegeti a fennálló rendszert és a nemesi privilégiumokat. Az udvar célkitűzéseit segíti, hogy az elhúzódó európai háborúknak köszönhetően csaknem egész Európában - így Magyarországon is - mezőgazdasági konjunktúra alakul ki, következésképpen a mágnások (ez 4 hercegi, 79 grófi és 84 bárói családot jelent), valamint a középbirtokos nemesek és köznemesek életszínvonala is érezhetően javul. E viszonylagos jólét híján bizonyára nem maradna fönn évtizedekig a patópáli táblabíróvilág békés, „álmosdi nyugalma". A húszas, majd különösen a harmincas évek nyugat-európai forradalmi hulláma nem marad hatás nélkül Magyarországon és a hozzá hasonló félperiférikus helyzetű országokban. Csak éppen Magyarországon - szemben például Angliával - nem a kapitalista fejlődésből származó gyakorlati problémák kezelése készteti a társadalom vezető politikai erejét, a nemességet a liberális szellemiség elfogadására, hanem mindenekelőtt a nyugati hatások példáinak szem előtt tartása. Az 1830-tól kezdődő reformkorban a rendi nacionalizmust egyre inkább kiszorítja a liberális nacionalizmus, mely utóbbi esetében a politikusok szeme előtt immár nem a rendi alapon szerveződő nyelvi-nemzeti natio Hungarica, hanem a polgári (későbbi fogalommal: a politikai) nemzet érdekei lebegnek. A jogegyenlősítés és jogkiterjesztés elvei révén a reformokat (és ismét későbbi fogalommal élve - az „állampolgári jogokat") a nem magyar anyanyelvűekre és a nem nemesi származásúakra is igyekeznek kiterjeszteni.4 A reformkor nemesi ellenzéke egy befogadó jellegű, liberális nemzetfogai 3 Míg például Magyarországon 1792-ben tizennyolc lap létezik, számuk 1805-re négyre csökken, s ezek közül csak egy a magyar nyelvű. 4 Vö. Gergely, 1998:214.

67

mat dolgoz ki, mely lehetővé teszi (vagy ha így jobban tetszik: finoman serkenti) az önkéntes választás révén történő asszimilációt. Az 1848 előtti Magyarországon élő nemzetiségekkel szemben ez még jórészt illúziónak bizonyul, később, a zsidóság számára ugyanezen elképzelések alapján kínált társadalmi szerződésnek azonban már óriási hatása van minden szempontból többek között, mint azt az alábbiakban látni fogjuk, könyvünk szorosan vett tárgyát illetően is. A magyar korona országaiban (Horvátországgal, Szlavóniával, Erdéllyel és a Határőrvidékekkel együtt) az 1780-as években 9,5 millió ember él (ebből a Magyar Királyságban mintegy 6,5 millió, az Erdélyi Nagyfejedelemségben másfél millió). A következő, 185l-es népszámlálás szerint ugyanezen a területen mintegy 13,2 millió ember található, vagyis a népesség száma 64 év alatt 39 százalékkal, azaz évi öt ezrelékkel nő. Ez az akkori Európában viszonylag alacsonynak számít.5 E szaporulat - szemben az előző évszázad felülről vezérelt nagy betelepítéseivel - lényegében természetes folyamatok eredményének tekinthető.6 A reformkor elején a magyarországi ötven szabad királyi városban mintegy hatszázezer ember lakik. Pest lakossága ötven év alatt megháromszorozódik: 1840-ben eléri a 64 ezret, az akkor még különálló Budával pedig megközelíti a százezret. Ám még a valódi városok lakói sem kizárólag ipari vagy kereskedelmi tevékenységgel foglalkoznak: földjük, kertjük, szőlőjük van. A városlakóknak feltehetően nem sokkal több mint egyharmada él valóban iparból és kereskedelemből. Budán 1830 körül például csak mintegy ezer teljes jogú polgár akad, a többi szegény kézműves, iparos, szolga, zsellér, nincstelen ember. Az ország 12,8 millió lakosa között mintegy 650 ezer nemes található, azaz nagyjából minden huszadik ember bír nemesi kiváltságokkal. 7 Közöttük legfölül helyezkedik el a nem egészen kétszáz családból álló főnemesség. A jobb módú birtokos köznemesség mintegy huszonöt-harmincezer családból áll. A köznemesség nagy többségét a megélhetési gondokkal küzdő félmilliónyi kisbirtokos vagy éppen birtoktalan, vagyontalan kisnemes alkotja. Azaz: Magyarországon - szemben például Franciaországgal - a nemesi státus nincs életszínvonalhoz és foglalkozáshoz kötve: itt kocsmárosok, csizmadiák, hajdúk, fuvarosok, béresek között is találhatunk nemest. A század első évtizedeiben számos kisnemesi család a fiait iskoláztatni igyekszik, ettől remélve társadalmi fölemelkedésüket. A szegényebb diákok közül legtöbben a jogi pályát választják, hiszen a latinos szellemű iskola főleg erre készít őket elő. De akad közöttük orvos, mérnök, tanár, hivatalnok is. E pályákon viszont már nem nemes származású diáktársakkal, majd kollégákkal is találkoznak. Ez s Összehasonlításul: a népességszaporulat mértéke ebben az időszakban Hollandiában és Németországban 8, Angliában 11 ezrelék. 6 Vö. Gergely, 1998: 57. 7 A nemesség tehát Magyarországon jóval nagyobb súlyú, mint mondjuk Franciaországban, ahol nagyjából csak minden száznyolcvanadik ember tartozik a nemesek sorába. Európában a nemesség ilyen kiemelkedő arányban csak Lengyelországban és Spanyolországban található.

68

utóbbiak közül a megbecsültebb foglalkozással bírókat a rendi társadalomban már a 18. század óta honordcioroknak nevezik. Vagyis ezek a jobbágyoknál „tisztesebbnek" számítanak, noha nem rendelkeznek kiváltságokkal, tehát politikai és birtoklási jogokkal. A feudális idők maradéka az elavult céhrendszer is, mely középkori eredetű szabályaival már akadálya a termelésnek, hiszen a céhtagok arra törekednek, hogy ne gyártsanak többet bizonyos mennyiségnél; a komolyabb üzemalapításokat igyekeznek megakadályozni, hiszen ezáltal az árakat magasan tudják tartani. A rendi társadalom körülményei között kialakult, kiváltságokat, törzsökös hatalmi pozíciókat védő, kézműves-mentalitású, változásra gyakorlatilag képtelen céhrendszer ezért egyre kevésbé alkalmas arra, hogy az új körülmények között életrevalóan működjön, hiszen ha a céhek tagjai nem látnak túl a maguk által emelt városfalak határain, és csak arra képesek, hogy drága és tradicionális módon, kevésbé hatékony munkaeszközök és munkaszervezeti formák révén csupán a helyi piacra termeljenek, akkor megérett az idő, hogy új polgári elemek jelenjenek meg. Ők azon csoportokból kerülnek ki, amelyek tagjai a zárt rendi keretekből kirekesztettek, így jobban rá vannak kényszerítve, hogy megtalálják helyüket a változó világban. S miután a magyar nemesek túlnyomó többsége számára a piac és a kereskedelem világa „piszkosnak", „alacsonyabb rendűnek" minősül (a parasztok pedig, társadalom alatti helyzetükbői adódóan, nyilvánvalóan nemigen képesek arra, hogy átlássák, mit is lehetne tenni az új piaci körülmények között), elsősorban a mozgékony, szélesebb látókörű idegenek - többségükben németek és zsidók - válnak az új polgárság hajtóerőivé.8 Ok azok, akik már a napóleoni háborúk alatt különböző termékek nagykereskedelmével foglalkoznak; utaznak, piacokat kutatnak fel, alkudoznak, esetleg a felhalmozott tőkéből pénz- és terményhitel-ügyletekbe kezdenek. Könnyebben váltanak profilt, a nagyobb városokban vásárolnak maguknak földet és házat, esetleg a nemességet is megszerzik, de ezt is csak a vállalkozásukhoz szükséges, szimbolikus tőkeként használják föl. A céhes világ mestereinek hagyományon alapuló, vallásos, család- és munkaközpontú, a változásoktól idegenkedő beállítódását az ő esetükben egy újításra, fejlődésre, a világi értékekre és élvezetekre fogékonyabb, kevésbé vallásos, ugyanakkor racionálisabban élő, takarékoskodó beállítódás váltja föl. A zsidóság az egyetlen népcsoport Magyarországon, amelynek száma a hatvan-hetven év alatt több mint háromszorosára növekszik: míg az 1780-as években mintegy 85 ezer zsidó él csupán a magyar korona országaiban, addig 1851-re számuk 260-270 ezerre növekszik. A 18. század végén északnyugat8 Az új polgárság tagjai között persze találhatunk vállalkozó hajlamú nemesi származásúkat, nagybirtokosokat is. Széchenyi például - bizonyítva, hogy amit nemzete számára kívánatosnak tart, azt a saját életében is érvényesíti - jövedelmének kétharmadát vállalkozásaiból szerzi, s vagyona jó részét pesti házakba, telkekbe, gyárrészvényekbe és egyéb értékpapírokba fekteti. Vagy Andrássy György is említhető, aki saját birtokain vasgyártásba fog - a közelben található szenet és ércet fölhasználva (vö. Gergely, 1998: 116).

69

ról (azaz Ausztria, Cseh- és Morvaország felől) délkeletre tart a bevándorlás iránya. Mindezt idővel egy északkeletről (főleg Galíciából) délnyugat felé forduló irány váltja föl.9 Pest-Budán a reformkorban mintegy háromszáz nagykereskedő él. Többségük zsidó származású: tipikusnak tekinthetjük például Ullmann Mór és Wodianer Sámuel példáját. Az előbbi gyapjú-, az utóbbi dohánykereskedelemből gazdagodik meg. Mindketten kikeresztelkednek, földet, házat vásárolnak, és 1825-ben, illetve 1844-ben nemességet szereznek. A harmincas évektől inkább hitelügyletekkel foglalkoznak, de nevük fölbukkan híd- és vasútépítések és a tiszai hajózás előmozdítása kapcsán is.10 A politikai életet szinte kizárólag a nemesek tartják a kezükben. E látszólagos társadalomszerkezeti hiányosságnak ugyanakkor megvan az az előnye, hogy beállítódásukat, értékrendjüket illetően nincs ahhoz hasonló osztályszakadék a nemesség egyes frakciói között, mint például a polgárok és nemesek között Franciaországban. A nemesi kiválasztottságtudat, a gentleman-ethosz, a társasági viselkedés szabályainak elfogadása - azaz a nemesség különböző frakcióinak alapbeállítódása megegyezik. Ebből fakad, hogy a különböző ideológiai irányultságú frakciókban lényegében azonos a társadalmi viselkedést, életvitelt, valamint a saját testhez és lélekhez való viszonyt szabályozó normarendszer is. Következésképpen a párbeszéd esélye és képessége lényegében mindvégig fönnmarad az eltérő álláspontokat képviselő felek között: amikor például Széchenyi Hitelé re Dessewffy József válaszol a maga Taglalatával, senkiben sem merül föl, hogy az egyik gróf pamfletjére a másik gróf ne egy másik pamflettel válaszoljon. Pedig ez a válasz máshol éppenséggel erőszakos is lehetne. Emellett bármennyire elmaradjon is a magyarországi kapitalista fejlődés mondjuk az angol vagy a németalföldi modellhez képest, az új technológiai változások - a szellemiekhez hasonlóan - nem állnak meg az ország nyugati határainál. A közlekedés, urbanizáció és általában az információáramlás sebességének növekedése azt eredményezi, hogy a liberális eszmék mellett néhány nagyobb városban (elsősorban Pesten, Budán és Pozsonyban) mind többen kezdenek hódolni az új idők új szokásainak is. Kirándulnak, sétálnak, üdülőt építenek, sétahajókáznak,11 társasági életet élnek, színházba, hangversenyre, étterembe, kávéházba, cukrászdába és kaszinóba járnak, újságokra fizetnek elő.12 Mindezt annál is inkább megtehetik, mert a modernizálódó magyar városokban fokozatosan megszületnek az erre alkalmas intézmények, illetve terek: a vendéglátó- és szórakoztatóipari egységek, kaszinók, parkok, sétányok és korzók. A pesti és pozsonyi belváros egyes utcáit macskakövekkel 9 Vö.

Gergely, 1998: 57-58. Gergely, 1998: 116. Ebben az összefüggésben említhető a magyarul egy szót sem beszélő Glückswerk Mihály, budai német polgár példája, aki - a Pesti Hirlap odaadó híveként - jelentős összeget hajlandó fizetni a zsidó származású, fiatal Falk Miksának, Széchenyi István későbbi titkárának, hogy Kossuth lapjából rendszeresen felolvasson neki. 11 183 l-ben már három óra alatt lehet gőzhajóval Visegrádig jutni a Dunán (vö. Siklóssy, 1928: 205). 12 1831-ben huszonhét rendszeres sajtótermék jelenik meg Magyarországon, 1847-ben pedig ötvenkilenc, amelyből harminchárom magyar nyelvű (vö. Gergely, 1998: 178). 10

70

díszítik, lámpákkal szegélyezik. Más szóval: a társadalmi változások eredményeképpen fokozatosan megteremtődnek annak föltételei, hogy az urak és polgárok egyre jelentősebb számú körei kellemes közös tevékenykedésekkel töltsék mind értékesebbé váló szabadidejüket. Nos, a társadalmi viszonylatok eme nagyvonalakban fölskicceit környűlállásai közepette élnek könyvünk hősei a 19. század első felében. A későbbi fejezetekben közelebbről is megismerkedünk majd egyes tevékenységeikkel. Am mielőtt erre sort kerítenénk, vázoljuk föl röviden a reformkor két meghatározó magyar mágnásának életútját és beállítódásait! Két olyan mágnásról lesz szó az alábbi lapokon, akinek szavai és cselekedetei mintaként, követendő vagy elutasítandó példaként szolgálnak a kortársak számára: bármit tesznek is, az a korabeli társadalomban - persze mindenekelőtt a politizáló arisztokraták közösségében - hullámokat vet. Szerepük, cselekedeteik és sorsuk ezért arra is alkalmassá teszi őket, hogy az utókor típusalkotó tudományos szemléletmódja rajtuk keresztül kísérelje meg fölvázolni ama beállítódási sűrűsödési pontok legfontosabb jellegzetességeit, amelyekből kiindulva a modern férfiasság átalakulásának hosszú távú folyamata fölvázolható. A GRÓF ÉS A BÁRÓ

A tananyaggá kristályosodott magyar történelmi emlékezet Széchenyi István gróf (1791-1860) alakját a képzeletbeli nemzeti panteon legkitüntetettebb díszhelyén őrzi. A nemzeti mitológiában és ikonográfiában Kossuth mellett (aki őt - némi malíciával - a „legnagyobb magyarnak"13 nevezi) Széchenyi az egyik legismertebb magyar történelmi személyiség. Tizenhét éves korában katonai pályára lép, s a császári sereg huszártisztje lesz. 1809-ben főhadnagyi rangot kap, 1813-ban részt vesz a Napóleon elleni lipcsei csatában, majd kapitányi rangot kap. 1815-ben jut el először Angliába. A következő éveket utazással tölti. Politikai működését az 1825-ös országgyűlésen kezdi meg, egyévi jövedelmét a Magyar Tudós Társaság alapítására ajánlva föl. 1826-ban lemond katonai rangjáról, 1827-ben Bécsből Pestre költözik, és még ugyanebben az évben megalapítja a Nemzeti Kaszinót. 1830-ban a Fekete-tengerig hajózik a Dunán, 1833-tól az Al-Duna szabályozásának királyi biztosa. A reformkorban tevékenységének középpontjában a lóversenyzés, illetve a lótenyésztés ügye, továbbá a folyószabályozás és a Lánchíd építése áll. 1848-ban a Batthyány-kormány közlekedési minisztere. Még ennek az évnek az őszén lelkileg-idegileg összeomlik, és életének utolsó tizenkét évét - „döblingi remeteként" - elmegyógyintézetben tölti, ahol öngyilkos lesz. A „liberális reform", a „fontolva haladás" képviselője. A bécsi kormánnyal együttműködni igyekszik, és bírálja az erőszakos harc veszélyét magában rej13 Mindezt egyébként megteszi Wesselényivel is, ez azonban nem marad fönn a történelmi mitológiában.

tő magyar rendi nemesi nacionalizmus szabadságfelfogásának szűk körű, feudális voltát, illetve az ennek alapján körvonalazódó sérelmi politikát. Bentham praktikus liberalizmusa alapján a politikailag neutrális technikai-modernizációs fejlődésre koncentrál: ezért ítéli kiemelkedően fontosnak a folyószabályozást, a Lánchíd építését vagy a piaci mechanizmusok és a kapitalista fejlődés preferálását a szederfa-termesztéstől a selyemhernyó-tenyésztésig.14 Édesapja, Széchényi Ferenc gróf (1754-1820) a magyar nagybirtokos arisztokrácia egyik meghatározó személyisége, királyi főkamarásmester, az aranygyapjas rend vitéze, a rendi-nemzeti reformmozgalom egyik vezető alakja, a róla elnevezett Magyar Nemzeti Múzeum és könyvtár alapítója. 1776-tól a dunántúli kerületi tábla ülnöke, 1783-tól Zágrábban báni helyettes, 1785-től titkos királyi tanácsos. 1786-ban lemond tisztségeiről. 1790-1791-ben nápolyi követ, 1798-tól Somogy vármegye főispánja, 1799től a hétszemélyes tábla elnöke és helyettes országbíró. 181 l-ben visszavonul a nyilvános élettől, és élete végén egy bécsi katolikus vallásos körben találja meg élete értelmét. Felesége Festetich Julianna grófnő, a keszthelyi Georgikont alapító Festetich György nővére. Széchényi Ferenc jellegzetes figurája az „ancien régime nagyurának": közéleti szereplésének alapelve az uralkodó iránti hűség. Olyan tipikus udvari ember ő, „akinek elméjében meg sem fordul az a gondolat, hogy az uralkodóval ellenkezni is lehetne. Mikor az uralkodó radikális újításokat tervez, ő is a radikális újításokért lelkesedik." És amikor az új uralkodó elborzad a „szabad gondolkodás gonosz elvétől, ő is cserbenhagyja régi ideáljait". Ugyanakkor „folytonosan iparkodik nemzetén is segíteni", ám tetteit „nem a sérelmi politika eszközeivel akarja végrehajtani".15 E nem túl hízelgő jellemzés ugyanakkor még kedvezőnek is tekinthető rá nézve, ha azt az alábbi sorokkal hasonlítjuk össze: „Gróf Széchényi Ferenc élete az úgyszólván szünettelen politikai és világnézeti ingadozásokat befogó egyetlen óriási metamorfózis volt. [...] Elete első része éppú g y pietisztikus királyimádat volt, mint ahogyan élete alkonyát is ugyanaz a lojalitás tölti be, csak a személy cserélődik fel, a király helyébe az Isten lép, mert éppen az önalárendelés mélységes ösztönszerűsége az, ami vallási szenvedéllyé mélyül ennél a heteronóm léleknél.'" 6

Ha a harmadik fiú, Széchenyi István életpályájának valamivel kevésbé ismert - ám a jelen könyv gondolatmenete szempontjából fontos - összetevői14 Széchenyi Hitelének közismert befejező mondatai: „A kiművelt emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma... Nem termékeny lapály, hegyek, ásványok, éghajlat stb. teszik a közerőt, hanem az ész, mely azokat józanul használni tudja... Sokan azt gondolják, Magyarország volt, én azt szeretném hinni: lesz!" 15 Vö. Friedrich, 1914: 11. 16 Padányi, 1943: 30. Elsőszülött fia, Széchényi Lajos gróf (1781-1855) „hiperlojális arisztokrata", aki 1824-ben Zsófia főhercegnő udvarmestere lesz, és „a kritika vagy konfliktus leghalványabb jele nélkül látja el hosszú évtizedeken át hivatását" (Gergely, 1972: 7). A második fiú, Széchényi Pál gróf (1789-1871) a magánéletbe húzódik vissza, és sikeresen gazdálkodik birtokán.

72

re is szeretnénk utalni, nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy gyermekkori neveltetése szigorú és dogmatikus katolikus szellemben történik. E katolicizmushoz lényegében élete végéig hű marad: minduntalan önvizsgálatot, lelkiismeret-vizsgálatot tart, megigazulni kíván (ennyiben tehát mindenképpen apja fia), ugyanakkor az apja által követett német politikai romantikát elutasítja. Gyermek- és ifjúkorában szüleivel ritkán találkozik, viszonyuk távolságtartó.17 Atyja egy magyarul beszélő házinevelőt fogad mellé, aki 1809-ben, nevelői munkájának befejeztével Ferenc gróf titkára lesz. Tízéves korában István gróf még viszonylag jól beszél magyarul, ezt azonban az elkövetkező tíz évben jórészt elfelejti, ezért a húszas évek második felében, miután Magyarországra költözik, gyakorlatilag újra kell tanulnia a nyelvet. Tizenhét éves korában, házi tanulmányai végeztével tudása hiányos: olvasottsága minimális, a bécsi német zsargont beszéli anyanyelveként, s valóban találó róla Trogoff herceg csípős bon mot-ja: „Le comte Széchenyi m'a fait cherir l'ignorance."(„Széchenyi gróf megkedveltette velem a műveletlenséget.")18 A napóleoni háborúk befejeztével szabadságra megy, és a bécsi arisztokrata aranyifjak jellegzetes életét éli. A legjobb körökben mozog, gátlástalanul költekezik, egyik szerelmi kalandja követi a másikat. A nagyúri társaságról ugyanakkor - kritikus távolságtartásról és kitűnő megfigyelőképességről tanúbizonyságot téve - vitriolos gúnnyal ír.19 Utazásai során megismer néhány olyan személyiséget, illetve szellemi közösséget, amely a későbbi életére is 17 „Szüleim házában laktam, kikkel vajmi kevéssé érintkeztem bizalmasan, mivelhogy nézeteim, érzelmeim, és gyakori távolléteim őtőlük majdnem teljesen elválasztottak. Környezetük nem az én környezetem volt. Többnyire pedig papok - vagy olyan ifjú emberek voltak, kik természetes gyengeség, megrendült egészség és szorongások miatt már egy idő óta ájtatos, szent életmódot folytattak." (1819. november 5.) (Széchenyi, 2002: 116.) 18 Padányi, 1943: 66. Mindezzel maga is tisztában van: „Felette nehezen és keveset tanultam és ekép az, amit tudtam, engemet nyilvános tanodában igazság szerint okvetlenül a szamárpadra emelt volna. Ámde azért, mert »datur modus in rebus« minden examen után, melynek ügyes combinatio és distributio következtében mindig szerencsésen átestem, elinulhatatlanul stereotyp ezen nagy igazság vagy jobban mondva óriásihazugság ragyogott tanodai bizonyítványom lapjain: »calculum eminenter meruit...«" (Önismeret, 9. lap - idézi Padányi, 58.) „Ha saját életemre visszatekintek mikor 10-12 éves voltam, ó mily boldogtalannak éreztem magamat, hogy nekem, egy gazdag és nevezetes család fiának, akkor, mikor velem egyévű s nevelésem helyén lakó paraszt gyerkőcök, az udvari kertben dolgozva a szabad ég boltozata alatt a tiszta léget szívták, és a nagy világot in natura és originali bámulhatták, akkor én egy szűk, sötétke nedves szobácskában, latinul a könyvbe kötött »orbis pictust« voltam kénytelen rágni, megemészteni és ruminálni [...] úszni ellenben 28 éves koromban, korcsolyázni pedig még néhány évvel később tanulgattam, mód nélkül sok vízi vás és vajmi sok fájdalmas hanyattesés után." önismeret. 19 „Midőn Nápolyba érkeztem [...] Mier bemutatott a királynak és a királynénak. - A király egészen úgy fest, mint valami kalandor, és az is. Neje szeretetre méltó, elegáns asszony. - Ugyanaznap estéjén, melyen az uralkodónak bemutattak, egy bálon voltam a walesi hercegnőnél. A legbámulatraméltóbb karikatúrák egyike, amilyen a természetben csak lehet, és emellett mániája, hogy a legnehezebb táncokra, mint a francia négyes stb. vállalkozik: meglepően hasonlít a Sánta ördöghöz. [...] .. .az ifjak olybá tűntek föl, mint valami bolondok - általában az egész bál szokatlanul komikus - hercegeknek és hercegnőknek a nyüzsgése, de kiket az ember lábbal tapodhat - és sehol egyetlenegy elviselhető női jelenség az egész társadalomban. A kis Avalos hercegnő, a nápolyi király unokahúga, csinos, takaros majom. - Madame Vaudricourt egy intrikus-infámis-ledér francia nő: undorítónak érzem. Walewska grófné izgága lengyel nő, mellesleg jó sok pénze van." (Széchenyi, 2002: 17.)

73

meghatározó befolyást gyakorol. Talán a legnagyobb hatást Lord Byron gyakorolja rá, akinek nyomán eleinte maga is verseket ír,20 és az összes útjába eső folyót igyekszik átúszni. Az is Byron hatásának tudható be nála, hogy a londoni Holland House szalonjában rátalál az ellenzéki, benthamiánus liberális arisztokrata vonzó modelljére. Innen származik érdeklődése a gyárak, a közgazdaság, a piac működése és lényegében minden technikai újítás iránt. További vonzó példát jelent számára - ahogy arra Gergely szintén rámutat21 - a tudós főúr életformája, ideális inkorporációját a fiatalkori példaképének választott William Gell22 angol ókorkutató személyében véli megtalálni. Szélsőségesen romantikus figura, akinek ellentmondásos személyisége sok szakember számára pszichiátriailag megfogalmazható kórkép formájában is jól megragadhatónak tűnik: „Lelkivilága, kedélyvilága már a kortársak szemében is rejtély. Energikus, aktív, pszichés tempója és reakciója erőteljes, de alapjaiban mégis befelé forduló, ingadozó, időnként depressziós is. Képzelete rendkívül élénk. [...] Gondolati koncentrációja olyan erőteljes, hogy előfordul, emiatt eszméletét veszti. Excentrikus viselkedése, bőbeszédűsége, gondolatmenetének ugrásai, túlzott mozgásaktivitása rendkívüli idegműködést sejtetnek. [...] Kiegyensúlyozatlan, beteg psziché bontakozik ki a naplók lapjairól. [...] Kitapintható, hogy Széchenyi a psychosis maniaco-depressiva betege. A betegség csaknem valamennyi jellemző vonását fellelhetjük nála. A hypomániás vonások közül a gyors lényegmegragadás, bőbeszédűség, komikumérzék, az önértékelés túlzásai, a túlzott mozgásaktivitás, feltűnő öltözködés, fokozott ösztönélet (érzékiségéről, falánkságáról tett bejegyzései!); a depressziós fázisban a nyomott hangulat, munkájának, tevékenységének lebecsülése, az érzelemnélküliség kínos érzése [...], az öngyilkossági gondolatok, önvádlásos doxazmák, alvászavar, hipochondria - mind, mind feltűnik már a fiatal Széchenyinél is!"23

A kor másik emblematikus arisztokratája, ifjabb Wesselényi Miklós báró (1796-1850) szintén fontos alakja a képzeletbeli nemzeti panteonnak - noha súlya elmarad Széchenyi Istváné mögött. A történelmi emlékezetben mindenekelőtt az országgyűlési ifjak „férfias eszményképeként",24 a „férfiszépség és bátorság bajnokaként", a nemesi nemzeti hagyományok alapos ismerőjeként, a bécsi kormányt szenvedélyes és tüzes hangon ostorozó szónokként jelenik meg. Ő a Vörösmarty által is megénekelt „árvízi hajós", aki - amikor történetesen nem „tajtékzó lovasfogatán" érkezik a kolozsvári rendi gyűlésbe - le20 „Lírája önmagáról, szerelméről, erkölcsi állapotáról és sorsáról bölcselkedő költészet", jellegzetesen és életre szólóan egy romantikus alkotó attitűdjét tükrözi. (Vö. Gergely, 1972: 28, 31.) 21 Gergely, 1972. 22 Sir William Gell régész (1777-1836). 23 Gergely, 1972:42-43. 24 „Wesselényi valóban mintaképe volt az ifjúságnak. Kolozsvártól távol, Zsibón nevelkedve, tudományokban előre haladva, testi és lelki teljes erőben azon görög és római ifjakra emlékeztetett, kik utóbb hazájoknak erős támaszai lettek. Minden szépet, nemest és nagyot római lélekkel, meg nem romlott tiszta felfogással felkaroló és csupa tűzzel megragadó valójával nem lehetett nem bámulni ez ifjút és nem reményleni jobb sorsát Erdélynek." (Gyulai Lajos gr. naplótöredéke. Idézi Siklóssy, 1928: 36.)

74

gendás testi erejének, önfeláldozó és hősies viselkedésének köszönhetően ezrek életét menti meg az 1838-as pesti árvíz során. Eletének túlnyomó részét Erdélyben, zsibói birtokán tölti; életvitele alapján közelebb áll a köznemességhez, mint a főnemességhez. A közügyekben 1818-tól vesz részt, és kezdettől fogva fontos szerepet játszik az alkotmányért folytatott küzdelmekben. Az 1830-as országgyűléstől kezdve a főrendiház ellenzékének egyik vezére, az erdélyi politikai mozgalmak vezéralakja, s az „unió eszméjének lelkes apostola". Széchenyi „mérsékeltebb irányával" szemben - Szekfű megfogalmazása szerint - a „legszélsőbb liberalizmus bajnoka".25 A Szatmár megyei közgyűlésen 1834-ben elmondott izgató beszédéért 1835-ben perbe fogják, majd a királyi tábla 1839-ben háromévi fogságra ítéli. 1840-ben amnesztiát kap. Elete utolsó éveit jórészt a grafenbergi szanatóriumban tölti. 1848-ban Pestre utazik, de egészségi állapota miatt (néhány évvel korábban megvakult) a forradalmi eseményekben már nem tud részt részt venni. 1850-ben tüdőgyulladásban hal meg. Édesapját, idősebb Wesselényi Miklós bárót (1751-1809) kortársai a „vad Wesselényiként" emlegetik.26 „Heves és szenvedélyes", „szilaj vérű" főúr, aki „nem tanul és nem engedelmeskedik, hanem e helyett lovakkal foglalatoskodik", s az „indulatosság legmagasabb foka" jellemzi. 1769 és 1778 között Galíciában katonáskodik. Kapitányi rangra tesz szert, ám egy galíciai járási főnökkel űzött tréfája miatt a katonai pályától eltiltják. Erős testalkatú ember, híres vívó és lovas. Feleségét egyszerűen elrabolja a zárdából. Idejét „túlhajtott mulatságokkal" tölti. Jelszava: „Nunquam retro!" (Sohasem meghátrálni!) A szabadságeszmék iránt lelkesül, s ez hozza összeütközésbe szomszédjával, Haller gróffal, aki „nagyon aulikus természetű" ember. Ellenszenve kifejezéseképpen ürügyet talál arra, hogy formálisan is hadat viseljen Haller ellen. E tettéért II. József négyévi börtönre ítéli. 1791-től, kiszabadulását követően az erdélyi országgyűlésben a liberális eszmék híveként lép föl; az ellenzék egyik vezetője. 1793-ban meghatározó szerepet játszik abban, hogy megyéje Bécstől megtagadja a hadisegélyt, és szélnek eressze a frissen rekrutált újoncokat. Napóleonnak a magyar nemzethez intézett fölhívására negyven lovast ruház föl - saját költségén.27 Kemény Zsigmond, Kazinczy Ferenc és Ujfalvy Sándor egyaránt beszá25 Wesselényi liberális nacionalizmusa Szekfű Gyula szerint nem minősíthető egyébnek, mint az „ősmagyar természet gyöngéi, szenvedélyei előtérbe nyomulásának és politikai érvényesülésének", mely Széchenyi nézőpontjából joggal érdemelheti ki a meggondolatlan „ujjhúzó módszer" vagy „faltörő politika" minősítést (Szekfű, 1920: 134). 26 A bekezdésben leírtakat vö. Kardos, 1905, Szinnyei, 1909, Trócsányi, 1970. 27 A felkelő sereg tagjaihoz - egyebek mellett - az alábbi szavakat kívánja intézni (minderre azonban halála miatt már nem kerül sor): „Haljunk meg inkább szabadon, borostyánjainkat fejünkön megtartva - mintsem mi azon a földön, hol szabadon élünk, majd ott hátralévő napjainkat szolgaságban, csak zokogva töltsük el. így legalább kötelességünknek megfelelvén, polgári alkotmányunk, szabadságunk szent töredékjeiben találjuk temető-boltunkat s a maradék szívébe a háladatosság ezt írja sírhalmunkra: Itt nyugosznak azon eleink, kik inkább meghaltak szabadon, mintsem az emberiséget lealacsonyító szolgaságban éljenek." Idézi Kardos, 1905: 56.

75

mólnak arról az esetről, midőn egy Zsibó környéki meredek hegyszorosban megkocsikáztatja őket: „Legnagyobb öröme volt pedig, ha - miután ő ércszíwel bírt - másnak arcán a rejtegetett félelem sáppadásait látta. Minő vad kéj rezgett át Wesselényi idegein, mihelyt nyugtalan és mesterséggel felizgatott lovaival kétségbeejtő vad pontokra ért, hol azonban fogatainak szabad mozgást engedhetett. Ekkor a lovak közzé csapott, és szélvész gyorsan vágtatott tovább s mindig tovább. Midőn pedig a veszély közeledett, kidobta kezéből a gyeplőt. A szilaj négyes villámként rohant a meredek szélére vagy a Szamos mély partjaihoz. Még néhány lépés, még egy mozzanat, s mindennek vége. Az isteni kéz sem segíthete többé. Ekkor Wesselényi éles hangja visított át a lódobajon s a vendég kiabálásain. Fogatai az ismert jelre rögtön megállottak, az erőlködés miatt reszkető térdekkel. A tajték foszlányban omlott róluk, a gazda közönnyel szállott le, megsimogatni táltosait, melyek barátságosan vihogtak, mintha vele egyetértettek volna a bősz tréfa keresztülvitelében, és a vendég? .. .a félájult vendég, míg kénytelen volt a jó ödeten mosolygani, szilárdul eltökélé magában, hogy ha az ég és föld összeszakadna is, ő a háziúr kiváló szívességére többé érdemessé nem fog válni. így teltek Zsibón a napok."28

Természetét és temperamentumát pontosan jellemzi az alábbi epizód is: „Családi köre után [az idősb Wesselényi] legtöbb figyelmet pompás lovaira és méneseire fordított. Tavasszal a szép ménesnek a telelő akiokból legelőre hajtása rendszerint sajátságos ünnepélyességgel történt meg. [...] Harsona-riadás és ostorpattogás közt vonult el a díszes menet Zsibó tágas utcáin: midőn a zajtól néhány, a [...] kertek mellett aluvó sertés sajátságos röfögéssel felrezzenvén, erre az ifjú Wesselényi tüzes paripája oly hatalmas oldalszökést tesz, hogy a rajta ülő ifjú fővel hull a kemény göröngyök közé, s azonnal elájul. Néhány percig halottnak hívők őt. Atyja, lováról leszökvén, a kétségbeesés hangján adja bánata tanúságait, míg utóbb halottnak vélt fia heves ölelése közt a rendkívüli erős férfiú egyberogyik. Mi hideg vízzel locsoljuk a fiút, ki néhány perc múlva eszméletre jő. Az örömhangokra magához tér az apa, fia pedig talpra szökik. Az atyai kétségbeesés most a harag túlságába szökik át, s fia eszméletre jöttének örömét túlsúlyozza a lóróllehullás szégyene. Fiát dühösen mellen ragadja s ökleivel fenyegeti a szégyenért [...] Csak sok kérlelés, esdekelés után sikerült az elevenére sértett atyát lecsendesíteni."29

Fiát, az ifjabb Miklós bárót is, aki egyedül marad életben szülei tizenegy gyermeke közül, természetének és a „nunquam retro" alapelvének megfelelően neveli. A „gyermek vasgyúróról" azt tartják, hogy hétévesen farkast, nyolcévesen szarvast és vadkant lő. Apja „azon időtől fogva, hogy a fiú egy tölgyfaszéket könnyen az asztalhoz bírt vinni, e székbe mindennap egy-egy szöget vert be s a fiatal báró a széket mindig ugyanazon könnyűséggel helyezte az asztalhoz".30 1 8 0 5-ben pedig a gyermek Miklós imigyen kel apja védelmére:

Kemény Zsigmond visszaemlékezését idézi Kardos, 1905: 34-35. Ujfalvy, 1955: 37, 38. 30 Siklóssy, 1928: 36.

28

29

76

„[A gyermek Wesselényi] Nyolc évet számlált, midőn atyja Zilahon egy megyei közgyűlésen főispán gróf Toldalaginak bizonyos bátortalan habozása ellen, minden kímélet nélkül, kemény kitörésben nyilatkozott. [...] a közgyűlés jelentékenyebb tagjai főispánjukat védték. [...] Wesselényi utóbb megragadtatik s az ablak felé hurcoltatik s minthogy nyakasan"vonakodik szavát visszavonni [...] az ablakon akarták kidobni. A kis Miklós [...] rimánkodik atyja mellett s a felbőszültek előtt térdre esik. Mindhiába! A fiú most fölegyenesedve kardot ránt s kemény hangon kiált rájuk: - Aki atyám ellen még egy lépést mer tenni, irgalom nélkül összevagdalom!... A hős szavak megtermék szokott hatásukat, a bőszültség érzékenységre válik; a lelkesült fiút ölbe ragadván, rendre csókolgatják és azonnal feledve lőn minden." 31

Az ifjabb Miklós báró örökli apja számos vonását. Testi ereje, hevülete, indulatossága, veszélykeresése, kérlelhetetlen türelmetlensége országszerte ismert. E libidó dominandi ősi késztetésein alapuló patriarchális férfiasságot - mely a Wesselényi-házban szinte törvényerővel határozza meg a mindennapi életvitel kereteit - egyfajta harcias, kemény, vad, természetihez közelálló, megalkuvást, meghátrálást, kíméletet (és önkíméletet) nem ismerő beállítódás jellemzi. E beállítódás érzékeltetésére álljon itt két passzus Ujfalvy visszaemlékezéseiből: „Wesselényi rendszerint derűs, vidám vadászpajtás volt. Egy rettenetes haragját azonban feljegyezték kortársai. Egy runki medvehajtáson történt, hogy egy jól megtermett medve óvatosan kisunnyogott Wesselényi két cseh vadásza közt, akik szökni engedték a talpast. Wesselényit rendkívül felháborította ez a gyávaság. Szeme vérben forgott, tág orrlyukai kitágultak, mint az arab méné. Rákiáltott a két vadászra: Le a fegyverekről a kupakot s nyakbaakasztva fel az én lovaimra! A két vadásznak, akik lovon eladdig alig ültek, négy óra hosszáig kellett Wesselényi paripáin botorkálniok a fegyverrel nyakukban, sziklák és szakadékok között - Wesselényi gyalog kíséretében. Haza érvén, rögtön elbocsátotta őket, mert nem tűrt gyáva, unsportmenlike viselkedést."32 „A sebes lovaglást, akármi sanyarú időben is, naponta megtette. Zsibótól Kolozsvárig a kilenc és fél magyar mérföld utat négy rendbeli paripán rendesen három óra és négy-öt perc alatt nyargalta - békétlenkedve afelett, hogy azt a felüleges néhány percet sehogysem bírja leapasztani. Nyílsebességgel vágtatott, mintha lova elragadta volna. A porkoláb-kapukon megállapodás nélkül szöktetett keresztül. Az erőltetett lovaglás után a megviseltségnek legkisebb nyoma sem látszott rajta. Lováról leszállván, egyenesen a követi gyűlésbe, vagy az országgyűlésre ment. Itt több óráig mindig éber figyelemmel s hatalmas szónoklatokkal foglalatoskodott. Utiszekere kiválólag nagyon kemény kötésű volt, akármily rossz úton a legsebesebb haladásban is biztosítva lehetett az elromlástól: de oly átkozottul is rázott, hogyha valamelyikünknek mi kevés szekerezést is kellett vele tenni, hetekig zúgott fejünk miatta."33 Ujfalvy, 1955:50-51. Siklóssy, 1928: 36-42. 33 Ujfalvy, 1955: 232. Vagy még egy idézet: „A kitűrő gyaloglásban alig kísérhette valaki. Meredek bércekre szintoly könnyűséggel hatolt föl, mint a sima téren. Nehéz bárddal kezében órákig faragott félbenszakadás nélkül, bármily gyakorlott ácslegény sem bírt vele versenyezni. Szobája falán függött a két hatalmas kasza, melyekkel úgy ontá a füvet, hogy jaj volt a leggyakorlottabb kaszásnak, ki a rendben utána állott. S azt nemcsak rövid ideig, hanem fél napokig folyamatosan. Szénatakaráshoz uzsonna után nyugodni engedé cselédeit. O maga egyedül ébren s mindig munkálkodva. Vacsora után cselédjeivel gyűjteni kezdé a megforgatott lucernát. O maga elől, a többit már a szégyen sem engedte hátra maradni. Reggelig hihetetlen mennyiséget feltakarítottak. Ekkor magát hanyatt vetve a gyepen, jóízűen elaludt, mint más a puha párnák közt." (Uo., 233.) 31 32

DUNAI MAGYAR-TISZAI MAGYAR?

A fentiek alapján modellszerűen kétféle beállítódásmintát állíthatunk szembe egymással. Az egyik oldalon található Széchenyi István gróf, a katolikus, jelentős vagyonnal és udvari kultúrával rendelkező főnemes, világfi és öntudatos európai polgár,34 aki bejáratos a legmagasabb bécsi körökbe. Kommunikációs gondjai nincsenek, hiszen németül és franciául anyanyelvi szinten, angolul pedig kiválóan beszél. Könnyed társalgó, fürge lábú táncos, kifinomult lélektani érzékenységgel és megfigyelőkészséggel bír. A másik oldalon találjuk Wesselényit, a protestáns, kisebb birtokkal és szerényebb vagyonnal rendelkező vidéki magyar mágnást, aki a grófinál alacsonyabb rangú bárói címmel rendelkezik, és élete túlnyomó részét az archaikusabb, szegényesebb erdélyi viszonyok között tölti. Mindennapjainak családi és politikai nyelve a magyar, s noha a románt, a latint és a németet is képes használni, nyelvi korlátaiból is fakad, hogy a nagyvilági társaságban feszélyezettebben mozog. Emellett nehézkes, medveszerű, hízásra hajlamos alkat, s kifejezetten ügyetlen táncos.35 Mindkettejük apja csak a régi rendi kategóriákban képes gondolkodni. Ám míg a gyermekeivel is németül kommunikáló Széchényi gróf királyhű, engedelmeskedő, az „önalárendelés mélységes ösztönszerűségével" jellemezhető „ancien régime-beli nagyúr", addig a magyarságát kiemelten fontosnak tartó idősebb Wesselényi báró nemcsak a királlyal, hanem mindenkivel szembeforduló, senki előtt meg nem hátráló, „heves és szenvedélyes", „szilaj vérű", archaikus késztetettségű erdélyi mágnás. E Széchenyi és Wesselényi szembenállását kiélező modellben fölismerhető az úgynevezett dunai és tiszai magyar közötti dichotómia, mely Szekfű Gyulának köszönhetően nyer teret a magyar történeti irodalomban. Eszerint a nyugati vagy dunai magyar inkább az eszére és józan belátására hallgat, kevésbé ösztönlény; nehezebben jön indulatba, ám, amikor ez megtörténik, akkor tartósabb megnyil34 Öntudatos individualitásának jó példája az alábbi naplórészlet: „írtam Bécsbe, amikor Nápolyba indultam, a Policájra két postalóért: azt válaszolták, hogy be kell majd mutatnom az útlevelet, mire én a következő levelet írtam nekik: »A nevem ismertebb, semhogy útlevelemet a Bécsi Policájnak bemutatnom kellene, mert én azt a kezemből kiadni nem akarom és különben sincs ez idő szerint semmiféle útlevelem. Egyébiránt a mélyen tisztelt Rendőrségnek jogában áll Metternich herceget, aki engem kiküld, megkeresni, a tényállás beszerzése végett, minthogy én a nevemet eddigilé két postalóért sohasem kótyavetyéltem el, és ebben mindmáig még senki emberfia nem kételkedett.«" (Széchenyi, 2002:15.) 35 „De a testgyakorlat, lovászat s gazdászat nála párhuzamban járt a szellemi művelődéssel. [...] Vasszorgalma a testi gyakorlatok minden nemeit hihetetlen magas fokra emelte, az egy tánc kivételével: ezt minden erőmegfeszítésnek se sikerült - bár kijöhetővé is - begyakorolni. De izmai s merev, nehézkes testalkata nem bírta hajlékonysággal, sem ruganyossággal, minélfogva a könnyűd testmozdulatokra éppen nem volt alkalmas." (Ujfalvy, 1955: 222.) „Egy alkalommal Nagykárolyban [...] egy takaros fiatal menyecske [...] Wesselényinek megszúrta a szemét. Végre, többszöri fogadása ellenére, egy sebes keringőre felhívá. [...] Mert alig fordult néhányat, mire nagyot botlott és súlyegyent vesztve, hanyat bukott, táncosnéját pedig izmos karjaival [...] úgy elhajítá, hogy háromszor is átbukott fején... Wesselényi nagy bajjal feltápászkodván, szégyen égett arcán [...] kétségbeesetten rohant ki az ajtón." (Uo. 222-223.)

78

vánulásokra képes. Vele szemben a keleti vagy tiszai magyart inkább az ösztönei és az érzelmei vezérlik, hevesebb, meggondolatlanabb módon cselekszik, hangulatainak inkább enged, szalmaláng módon lelkesedik (azaz gyorsan tűzbe jön, de hamar el is ég), radikálisabb, és a nemzeti sérelmeket érzületileg panaszolja: „Pulszky Ferenc megfigyelése. Politika történetünknek külön tanulmányt igénylő problémája, mennyiben érvényesült történetünkben az egymástól lényegesen különböző két temperamentum, a dunántúli és tiszai, melyek századok vérkeveredése folytán (ott német és szláv, itt korábban sok török: kún, besenyő, hódoltsági török, viach és szerb) két különböző fajiságnak is tarthatók. A liberalizmus radikális irányában kétségtelen a tiszai vezetők és tömegek túlsúlya."36 [...] „A dunántúli magyar nem kevésbé heves, hirtelen vérmérsékletű, mint a tiszai, kinek ezt a tulajdonságot állandó jellemvonásai közé számítják. Az igaz eltérés a két típus között nem az ösztönökben és az érzelmi világban, hanem az érzésekre és gondolatokra való reagálásban, a tettben van. A tiszai magyar heves temperamentumának engedelmeskedve indulatban, meggondolatlanul cselekszik, míg a dunántúlinál, kinek feje szintoly könnyen áttüzesedik, szeme vérbeborul, az indulat hevét mérsékli a meggondolás és nem engedi rögtön, azon melegében tetté válni. Az eltérő fajkeverék mellett származhatik e józan megállás, ez óvatos meggondolás akár magasabb műveltségből, akár pedig s ez már gyarló történetpszichológiai eszközeinkkel nehezen állapítható meg, egyszerűen megszokásból, nemzedékeken áthagyományozott tartózkodásból. A dunántúli magyarnak évszázadokon át volt valami kevéske veszíteni valója, miért érdemes volt fejét törni s török, német között mod-us vivendit találni. De érzelmi alapja neki is ugyanaz volt, mint tiszai testvérének."37

Nos, e ponton álljunk meg egy pillanatra! És anélkül, hogy akár egy szót is vesztegetnénk Szekfű fölfogásának kritikai értelmezésére, néhány bekezdés erejéig ismét térjünk vissza a már az előzőekben is bőségesen emlegetett Norbert Eliashoz, akinek segítségével a szekfűi dichotómia lényege - amennyiben eltekintünk annak látszólagos fajelméleti összetevőitől38 - problémamentesen átemelhető a Civilizációf o l y a m a t á n a kösszefüggésrendszerébe. Figyeljünk csak, mit is idéz a nagy német szociológus Leopold von Ranke német történész Franzözische Geschichte című munkájából! íme: „Montmorency hercege, egy olyan férfiú fia, aki lényegesen hozzájárult IV. Henrik győzelméhez, fellázadt. Lovagiasan fejedelmi bőkezű és ragyogó, merész és nagyra törő férfi volt. [...] Összeütközésre került sor. A király hadvezére, Schomberg nem túl kedvező helyzetben vette fel vele a harcot. Ez azonban - így Ranke beszámolója olyan előny volt, amelyet Montmorency nem becsült túlzottan; mihelyt megpillantotta az ellenséges csapatokat, azt javasolta barátainak, hogy haladéktalanul rontsanak nekik. Mert mindenekelőtt a hetyke lovasrohamot tekintette háborúnak. Egyik tapasztalt társa, Rieux gróf megkísérelte addig visszatartani, amíg néhány, éppen előkészített ágyúval megrendítik az ellenség harci rendjét. Montmorencyt azonban már Szekfű, 1920: 98. Uo. 137. 38 Hangsúlyozandó: 1920-ban, a Három nemzedék megírásának idején a f a j fogalma még korántsem telítődött azokkal a baljós jelentéstartalmakkal, amelyekre e kategória - a nemzetiszocializmus ideológusainak köszönhetően - később tett szert. 36 37

79

elfogta a zabolátlan harcvágy. Úgy vélte, nincs több vesztegetni való idő. [...] Csak követőinek kis serege hatolt át vele az árkon; levágtak mindent, ami útjukba került; kardcsapásokkal törtek előre, míg végül elértek a voltaképpeni ellenséges arcvonalhoz. Ekkor azonban közeli és gyors muskétatűz érte őket; lovak és emberek sebesültek és haltak meg; Rieux gróf és legtöbb kísérője elesett; a sebesült Montmorency herceg lebukott szintúgy találatot kapott lováról, és fogságba került. Richelieu bíróság elé állíttatta, amelynek ítéletében biztos volt - így röviddel ezután a toulouse-i városháza udvarán lefejezték az utolsó Montmorencyt." 39

Az idézetet aztán Elias az alábbi értelmező kommentárral látja el: „Közvetlenül engedni az impulzusoknak, s nem először hosszú távra számolni: az előző időszakban, amikor a harcosok még szabadon vetélkedhettek egymással, ez a társadalmi szerkezet egészéhez adekvát és ennélfogva »valósághű« viselkedésmódnak számított - még ha éppen az egyén pusztulásához vezetett is. A harci düh itt a sikernek és a nemesember presztízsének szükséges előfeltétele volt. Az előrehaladó monopóliumképződés és központosítás nyomán mindez megváltozik. A megváltozott társadalmi szerkezet most már biztos pusztulással bünteti a megfelelő messzire tekintés nélküli affektuskisüléseket és cselekedeteket. Másként kell már eljárnia annak, aki nem egyezik bele a fennálló viszonyokba, a király teljhatalmába. Hallgassuk csak Saint-Simont. O maga is, alig egy emberöltővel Montmorency után, egész életében ellenzéki herceg marad. Amit azonban tehet, az csupán az, hogy egyfajta pártot alapít az udvarban; s ha ügyes, abban reménykedhet, hogy a király utódját, a dauphint megnyeri eszméinek. XIV Lajos udvarában azonban ez veszélyes játék, amelyhez a legnagyobb elővigyázat szükségeltetik. A herceget először pontosan ki kell puhatolni, majd egészen fokozatosan a kívánt irányba terelni: »Alapvetően azt terveztem - írja le Saint-Simon eljárását a Dauphinnel való tárgyalás során - , hogy megvizsgálom mindenben, ami önérzetünk szempontjából érdekes; ezért gondom volt arra, hogy gyengítsem mindazokat az állításokat, amelyek eltérítenek ettől a céltól, s hogy erre vezessem a beszélgetést, amely a legkülönbözőbb tárgyköröket ölelte fel. [...] Mindezekben a tárgykörökben én szinte csak belekezdtem a dologba, egymás után megemlítettem őket a Dauphinnek, majd ezután átengedtem neki a beszéd gyönyörét, hogy lássam, megértett-e, engedtem, hogy ő győzze meg saját magát, nekihevüljön, kérkedjen, én magam pedig láthassam érzelmeit, felfogásmódját.« Segíthet kikerekíteni a képet, ha röviden áttekintjük, milyen magatartással kívánta kifejezésre juttatni ez a két ember, Montmorency és Saint-Simon herceg a király teljhatalmával való szembenállását. Az egyik, az utolsó lovagok egyike célját a fizikai harcban próbálja elérni, a másik, az udvaronc a beszélgetésben; az egyik ösztönösen cselekszik, különösebben nem gondolva a másikra; a másik viselkedését szakadadanul a másik ember vele kapcsolatos magatartásához igazítja. Mind a ketten, nemcsak Montmorency, hanem Saint-Simon is, rendkívül veszélyes helyzetben vannak. [...] Montmorency alig vet számot a veszéllyel; teljesen ahhoz az egyenes viselkedéshez kötődik, amelyet szenvedélye ír elő neki; a veszélyt éppen szenvedélyének dühével próbálja legyőzni. Saint-Simon pontosan látja és ismeri a veszély nagyságát; ezért rendkívüli önuralommal és megfontoltsággal lát munkához. Erőszakkal semmit sem akar elérni; hosszabb távra munkálkodik. Megtartóztatja magát, hogy a másikat észrevétlenül, ám kitartóan »átitassa« érzéseivel."40 "Elias, 1987: 740. Uo. 740-743.

40

80

Azaz: egyik oldalon az ösztönös dühében cselekvő Montmorency áll, aki a következményekkel nem számolva harcol, egyenesen és fejjel megy a falnak, így annak rendje-módja szerint el is bukik. Vele szemben találjuk az önuralommal és megfontoltsággal eljáró Saint-Simont, aki számot vet a veszéllyel, viselkedését hosszú távra, rafinált racionalitással tervezi, és akciója nem is marad eredménytelen. Világos a modell - világos az áthallás is: a civilizáció előtti beállítódás áll szemben a civilizálttal. Mégis, ha mindezek alapján Eliasra és Szekfűre hivatkozva kizárólag azt szeretné valaki bizonyítani, hogy Széchenyi - kvázi Saint-Simon hercegként - a civilizált udvari ember, Wesselényi pedig - á la Montmorency hercege - a civilizálatlan vadember, igencsak támadható módon leegyszerűsítené a bonyolult történeti valóságot. Az persze nemigen vitatható: az eliasi/szekfűi modell segíthet abban, hogy fölvázoljuk a beállítódások egymás után következő tiszta típusait. Miképpen az is igaz, hogy a 18-19. század fordulóján a Habsburg Birodalom magyarországi részén Széchényi Ferenc és az idősebb Wesselényi báró szembenállásában még nagyon erőteljesen működni látszik a modell.41 Ugyanakkor nem lehet kellőképpen hangsúlyozni: a történelmi valóság mindig esetlegesebb és bonyolultabb, mint azt a modellalkotó szociológiai gondolkodás látni szeretné.42 De nem csak erről van szó! Akkor is hibát követnénk el, ha a 19. század első felének magyar arisztokratáit kiemelnénk a korabeli összefüggések hálójából! Ezért arra kell törekednünk, hogy egyszerre vegyük figyelembe a korabeli viszonylatok esetlegességeit (hőseink személyiségének összetettségével együtt), valamint az erőszakkontroll 19. század eleji általános szintjét. Ha így járunk el, könnyen megbizonyosodhatunk arról: a két Wesselényi férfias keménysége és szenvedélyes indulatossága az adott korban korántsem számít kivételesnek. A Széchenyi naplójából származó alábbi két részlet talán elég pontosan tükrözi, hogy a 19. század elején a civilizáció folyamatának bensővé tételét illetően a magyar mágnások érdemben nemigen különböznek az Európa más tájain élő kortársaiktól, s hogy a férfibüszkeségen esett legcsekélyebb csorba brutális megtorlása teljesen magától értetődő és természetes reakciónak számít még akkoriban: „Atyám megírta nekem Flette alezredes esetét. » E g y régi olasz nemes család két ifjú sarja Trevisóban labdával (il palló) játszott, a labda kétszer súrolja az alezredest. Ez azt hiszi, a játszók szándékosan akarták eltalálni, mindkettőjüket elfogatja, s lakásán, v a g y a kaszárnyában huszonöt botütéssel büntetteti. N é g y nap múlva, az ütlegek következtében, m e g h a l az egyik trevisói fiú. Az ötödik napon az apa, i m m á r 41 Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a fentebb szinte vademberként jellemzett idősebb Wesselényi is sokkal árnyaltabb személyiség, mint a leírtak alapján gondolhatnánk. Szoros kapcsolatot tart például fenn a korabeli magyar irodalom legjelesebb figuráival, folyékonyan beszél latinul, németül és franciául, többféle hangszeren játszik, latin nyelven drámát ír, és egyúttal ő a kolozsvári magyar nyelvű színjátszás alapítója és első mecénása (vö. Kardos, 1905: 28—29). 42 Annak ellenére, hogy már most sem először írom le, didaktikai megfontolásokból ezt a megjegyzést - szerzői mutatóujjamat tolakodóan az olvasó orra előtt billegetve - egyszer-kétszer még el fogom sütni a későbbiekben is!

81

egyetlen fiával, váratlanul betoppan Flette lakásába, s menten agyonlövi, anélkül, hogy egyetlen vádra, vagy szemrehányásra méltatná. Flette rögtön meghal - amit az öreg trevisói nyugodtan végignéz, de mihelyt kiszenvedett, második pisztolyával agyonlövi egyetlen fiát, s így kiált: »Te se éld túl, fiam, a megbotoztatás gyalázatát! - Mindjárt ezután átadja magát a törvénynek.« Ezt az eseményt Szophoklésznak kellene feldolgoznia. A mi korunkban senki sincs, aki belőle valami nagyot alkothatna, mert senki sem tudja valami szebbel és nemesebbel helyettesíteni a 25 botütést, ami annyira felháborítóan hatna, hogy az apa eljárását mindenestül meg kelljen bocsátani. Márpedig a 25 botütés olyan természetű, hogy az öreg olasz eljárását minden nemes embernek helyeselnie kell. Mert ha még a becsület eszménye is csak álom és tartalmatlan hóbort, akkor az embernek azonnal el kellene magát emésztenie, mihelyt nyomorult létét felismeri és átérezni képes."43

Figyeljünk föl arra, hogy 1820-ban Széchenyi is - a „becsület eszményére" hivatkozva - úgy fogalmaz, hogy „az öreg olasz eljárását minden nemes embernek helyeselni kell".44 És hogy a becsületében megbántott olasz atya tragikus története korántsem kivételes, azt az is alátámaszthatja, hogy számos olyan idézetet találhatunk még Széchenyi naplóiban, amelyek az arisztokraták erőszakkontrolljának bizonytalanságaira utalnak. 1823-ban például, amikor éppen Wesselényivel együtt Bécsben tartózkodik, az alábbiakat jegyzi föl naplójába: „Grosvenorral labda-játék: az első quinze az övé lett; a többi játszmát mind én nyertem. A végén felbőszült, agyon akart ütni; én a rakettet eldobtam s a játékot abbahagytam." 45

Nem lehet kétségünk afelől, hogy a megfogalmazás szó szerint értendő: a lord hirtelen felindulásában a szó szoros értelmében valóban meg akarhatta ölni Széchenyit.46 Miképpen azt is jellemzőnek tarthatjuk, hogy Széchenyi és Wesselényi - akik sokszor képtelenek lévén elfojtani ellenállhatatlan kocódási vágyakat - egyaránt számtalan párbajt vívnak, sokszor nevetséges apróságok miatt is. Sőt! Bármennyire meglepőnek tűnjék első látásra, kettejük közül nem is Wesselényi, hanem Széchenyi az, akit gyakrabban ragad magával a párbajszenvedély! Amennyiben persze hitelt adhatunk Zichy Antalnak, aki a következőket írja a grófról: „Előszeretetét a párbaj lovagias szokása iránt minden bölcselete s emberszeretete alig bírta mérsékelni. Bosszantá, ha ismerősei körében bármely összekoccanás ily elégtétel nélkül egyenlíttetett ki. P[éldának] o[káért] 1833-ban Füzesséry és Tisza Széchenyi, 2002: 126. volna tudni azt is, hogy Széchényi Ferenc miért és milyen kommentárral írta meg fiának a Flette-féle esetet! 45 Széchenyi, 2002: 234. 46 Ugyanebből az évből Wesselényi naplójában is találhatunk egy ideillő részletet: „Párizsban [...] Széchenyivel ellátogaték egynéhány Ball-Hausba, melyeket még nem ismerénk. [...] Egyik Ball-Hausban Duc de Polignac-ot láttuk játszani: őrülten mérgelődött minden elkövetett hibán és ez a kövér franciaországi Dux in fúria a világ legnevezetesebb látványa vala" (Siklóssy, 1928: 403). 43

44 Jó

82

közt stb. Amellett maga szintannyiszor kibékült rövid úton, mint amennyiszer megverekedett. P[éldának] o[káért] Marcibányival, Zichy Edmunddal, utóbbi időben Teleki Lászlóval stb. Legsajátosabb, hogy mihelyst valaki véleményével ellenkezett, főleg ha terveiről kicsinylőleg nyilatkozott, azonnal párbajra gondolt."47

Fontos tehát hangsúlyoznunk: Széchenyi beállítódásaiban számos archaikus elem van még jelen. Aliképpen azt is nyomatékosítanunk kell, hogy Wesselényi sem csupán az a kitágult orrlikú, nagytermészetű, civilizálatlan ősmagyar faltörő kos, amilyennek például Kemény Zsigmond vagy Szekfű Gyula lefesti. Más szóval: a két mágnás által reprezentálni hivatott reformkori liberális magyar arisztokraták egyes típusainak beállítódási kelléktára rétegzett. Az egyes típusokban - persze eltérő módon testet öltő konkrét, személyes alakzatokban - egyaránt fölismerhetők a fölmenők mélymúltjából származó archaikus viselkedési késztetettségek nyomai, a rendi életvitel által meghatározott családi szocializáció elemei, valamint a felvilágosodásból táplálkozó ideológiai és életvitelminták különböző variációi. Remélhetőleg, a következő fejezetek kellőképpen bizonyítják majd, hogy Wesselényi igenis jelentős mértékű önkorlátozásra, önkontrollra és önreflexióra képes, és hogy minden szenvedélyessége és szélsőségessége dacára ő is a civilizáció folyamatának alanya - mégpedig beállítódásainak legintimebb testi dimenzióban is. Ezt érzékeltetendő egyelőre érjük be az alábbi naplóbejegyzéssel, amely a huszonhat éves bárótól származik: „Hát én? ... Ugyan hiú vagyok-e? Válasz: valamikor az voltam. Emlékszem még az időre, mikor nagyon szépnek tartottam magamat, mert csinos legény valék. Eszemről és szellemi képességeimről nem tarthattam sokat akkor, főleg azért nem, mert nem is tudtam méltatni. Hogy most nem kérkedek testi előnyeimmel, az érthető, mert a legelvakultabb ostobaság kellene ahhoz, hogy kövéren, elhízva és elnehezedve a szépségre még igényt tarthassak. Fájdalmas volt nekem a válás e hízelgő képzelmektől és a reménytől is a szebbik nemnek tetszhetni; s még most is néha elfojtott dühvel tekintek átkozott térfogatomra, de megalkuvással lemondtam a szépség minden előnyeiről, nem ugyan szabad akaratomból, hanem józan kényszerűSiklóssy, 1928: 387. Napló. 1822. március 4. Idézi Siklóssy, 1928: 27. És hogy az élet bonyolult, illetve hogy hőseink ellentmondásos személyiségek, azt szépen támasztja alá a következő idézet: „Az emberi gyarlóságoktól Wesselényi sem volt ment. Nem különösen azoktól a gyarlóságoktól, melyek tüzes, forró véralkatának természetes folyományai voltak. [...] Parancsoló természet volt, de önmagának is tudott parancsolni. [...] A legnagyobb fájdalmakat panasz nélkül tűrte. Elérzékenyülés ritkán vett rajta erőt, de azért minden szerencsétlen, vagy szenvedő embertársa iránt igaz részvétet érezett. [...] A nőkben a nőiességet tiszteli, kedveli. Jó későn, mondhatni élete alkonyán köt házasságot, de neje iránt, bár alacsony sorsból emeli magához, határtalan gyöngédséggel és tisztelettel viseltetik [...] Nem titkolja gyengéit, nem takargatja hibáit, törvénytelen gyermekeiről, számszerint tizenháromról, végrendeletében gondoskodik" (Kardos, 1905: 590-594). Ne hallgassuk el azt sem, hogy Wesselényi 1845 novemberé ben, tehát csaknem ötvenévesen veszi feleségül az akkor tizenhat esztendős Lux Elvirát, aki még ugyanabban az évben (!) világra hozza első gyermeküket. Azaz Elvirát, az egyszerű grafenbergi takácsmester leányát - úgymond -fólcsinálja a meglett korú báró, aki ezúttal - szépen megfogalmazva - vállalja tettének következményeit. Persze joggal tehető föl a kérdés, hogy az elismert tizenhárom zabigyerek esetében erre korábban miért nem került sor. 47

48

83

ségből. Mert az, hogy bizonyos rendszerrel és sok mozgással nagyon igyekszem nem kövérebb lenni, talán csak kötelesség magam iránt s nem vétkes hiúság." 48

A későbbi fejezetek mondandójat megelőlegezve kijelenthető: Széchenyi, Wesselényi és nemzeti felelősségérzettől átitatott társaik saját bőrükön, nagy szenvedések árán tapasztalják meg azt, hogyan vésődnek bele a civilizáció megkövetelte elfojtások az emberi viselkedést szabályozó legrejtettebb késztetettségekbe. Hiszen bármennyire dolgozzék is bennük apáik és nagyapáik vére, bármennyire engedjenek is olykor-olykor ősi indulataiknak, amikor a Dunán leeveznek a Fekete-tengerig, amikor átússzák a Balatont, és amikor falkavadász-részvénytársaságot vagy lovasegyletet alapítanak, akkor nem csupán ősi késztetéseiket élik ki, hanem egyértelművé teszik azt is, hogy képesek a tudatos racionalitás szellemében tevékenykedni. Sőt! Sokszor arra is, hogy a vágyott jövő érdekében aszketikus hajlamról és szinte szerzetesi önmegtagadásról tegyenek tanúbizonyságot. Ahogy azt remélhetőleg a fejezet mottójául választott idézet is érzékelteti.

84

A PÁRBAJ ÉS A VÍVÁS „Kendeffyt sokan hibáztatják, hogy kereste volna a kocódásokat, hogy bajvívási vágyának eleget tehessen. [...] Az öregnél, mint ahogyan közönségesen neveztük őt, jobb vívó és lövő nem volt. Ennek gyakori példáit adta mulatságból és valóból. Nagy gazdagságú ember volt, oly szép mint Alkibiádes lehetett, oly férfias minden tekintetben, hogy a régi görögök közt születve, plutarchosi tollra érdemesítette volna magát. Az elpuhult, kihágásokra hajlandó ifjúságot keze alá vette s már a 10-12 éves fiúban fel tudta ébreszteni a lovagias szellemet, a becsületérzést. [...] Ha reám bízták volna, hogy sírkövére epitaphiumot írjak, csak annyit jegyeztem volna fel arra, hogy soha nem hazudott."1

FIÁTH FERENC BÁRÓ KÉT PÁRBAJA 1. „Festetich Christine grófnő nem azon főhadnagyai (így!) táncolta az első francia négyest, akinek megígérte; bizonyosan gyermeki szórakozottságból. Ezt az egész katonai fiatalság oly rossz néven vette, hogy Christine grófnővel egy katona sem táncolt, csak báró Marburg Frigyes fivére, Géza és én, hogy ülve ne maradjon. [...] Nevczerné egy hosszú zsineget hozott a nagyterembe, arra reá fűzött egy gyűrűt s zsineg két végét összekötötte. Körbe állottunk, s a zsineget kezünkbe vettük. [...] Christine grófnő lépett a körbe. Ezen változás alatt a katona úrfiak összesúgtak; Christine nézett sokáig, vigyázott, kereste a gyűrűt, hol egyiknél, hol másiknál, de hiába, az ifjú tiszturak mindig elkapták, odábbrántották a zsineget, s a gyengéd, már megzavarodott szerény kis leányka nem volt képes a gyűrűt elfogni. Ez tartott vagy 10 percig; az egész társaság nagy részvéttel s figyelemmel nézte a már feszült tréfát; végre a gyűrű hozzám jött, és én elárultam. Christine nálam meglelte, s nekem kellett a körbe lépnem; megfordultam én is háromszor, behunyt szemmel, s amint szemeimet kinyitottam, láttam, hogy a tiszturak akkor kapják szét fejeiket. Sejdítettem azonnal, hogy a cselszövény ellenem fordult; megpillantám a gyűrűt, s amint el akartam fogni, gróf Hodicz erővel odább rántotta; én egészen elébe állottam, úgy, hogy orrom csaknem az övét érte, és kérdeztem tőle: »Ist das ein Spiel?« 2 A helyzet mind feszültebb és szótalanabb lőn; megláttam a gyűrű fényét ismét amint Hodiczhoz jutott, odaugrottam, mint a nyíl, s anélkül, hogy a zsineghez nyúltam volna, jól szemei közé nézve H-nak, azt mondám határozottan: »Sie habén den Ring, gráf H.«; 3 s ő most már nem taszítá tovább mind előbb, hanem felmutatta. [...] Gyulai Lajos grófot idézi Siklóssy, 1928: 385. „Ez valami játék?" 3 „Önnél van a gyűrű, H. gróf." 1

2

85

Másnap Borbála napján nem vadásztunk. Én még az ágyban fekvém, midőn Friedrichem egy lezárt cédulkát hozott, melyben Hodicz megkövetést vagy elégtételt kért tőlem a tegnap történtért. Nagyon megörültem a cédulkának; hisz egész éjjel azon kérdés fölött töprenkedtem, megnyugodjam-e azon elégtételen, melyet udvariatlansága irányában magamnak szereztem? - Egy perc múlva kész volt a válasz, melyben tudattam Hodicz gróffal, hogy második kívánságát örömmel teljesítem, s hogy segédem, b. Marburg rendbe hoz majd helyettem mindent. A cédulát lezárva kiküldöttem. Marburg [...] átjött azonnal, s én megkértem, hogy semmiféle magyarázatba ne bocsájtkozzék és fogadjon el nevemben minden, a párbajra vonatkozó s ajánlandott feltételeket, s úgy intézze a dolgot, hogy azonnal verekedhessünk. Kilenc órakor már kocsin ültünk, Marburg két kardot tett fel, kikocsiztunk a Dobos felé. [...] 200 lépésnyire előttünk a másik kocsi megállott, a két tiszt és egy katonaorvos leugrott, két kardot kivettek, és egy kis dombnak tartottak az erdő szélén. Mi is odaértünk, leszállottunk, Marburg a két kardot köpenye alá vette, s követtük ellenfeleinket. A dombon túl, hol a fák ritkábban álltak, elértük őket s itt, anélkül, hogy egy szót szóltam volna, levetkőztem felülről egy ingig, sapkámat s kesztyűmet eldobtam, s a Marburg által felém nyújtott egyenes, de élesre köszörült kardot hüvelyéből kirántottam. H. mozdulatról mozdulatra követett. Egy perc múlva »en Garde« állottunk, jobbról mellettem Marburg kivont karddal, balról a másik tiszt, Hodicz segédje. A szokásos »salutatio« és »appelle« után erélyesen megtámadtam ellenemet, de ez annyira hátrált, hogy pár másodperc alatt egy sűrűbe szorítám. »Wohin laufen Sie, Herr Oberlieutenant«? 4 - kérdém, s visszamentem oda, ahol kezdetben állottunk. Szemközt állottunk újra, észrevettem, hogy megvető kérdésem ellenemet nagyon ingerelte. Most ez támadott, de én nem hátráltam, nem is hátrálhattam, mert hátam mögött sűrű volt a vágás; ellenemben bátor, erős, ügyes vívóra ismertem, ki oly hévvel támadott most, hogy alig bírtam illő távolságban tartani, s oly erővel sújtott fejem felé, hogy az én kardom a markolat alatt egy féllábnyira elpattant. Lehet, hogy lapjával paríroztam, lehet, hogy a hideg volt az oka (5 fok lehetett a fagypont alatt), s ez alkalommal megsértetett jobb kezem negyedik ujja. »Sie bluten - mondá ellenem segédje. - Wahrscheinlich von meines Saebels-Splitter; gebe mir den deinen, Fritz.« 5 Fritz átnyújtá kardját, én átadtam neki csonka kardomat, újra vívtunk; most én támadtam, s csakhamar sikerült H.-nak arcát balról gyengén, s jobb karját úgy megvágnom, hogy kardját elejtette. Vége volt a párbajnak. Öltözködés közben kezdett ujjam fájni - s ekkor láttam, hogy a hó körülünk tele volt vérfolttal, mely vér, vívás közt, ujjamból mindenfelé freccsent. Az orvos Hodiczhoz szaladt, letörölte képét, megnézte karját s azt mondá: »Nichts Gefaehrliches.« 6 Előkapott köpenye alól egy táskát, havat rakott a sebekre, s kötözni kezdte Hodicz sebeit. Ezalatt én felöltözködtem, kezet nyújtottam elleneimnek, s Marburggal kocsim felé indultam. [...] Hazaérve az öreg Dugovics bekötötte ujjamat, keztyűt húztam fölibe, s fenmaradtam. Ámbár igen fájt, este mégis táncoltam; de Hodicz grófot többé nem láttam ez alkalommal."7 „Hova fut, főhadnagy úr?" „Ön vérzik. - Valószínűleg a kardszilánkomtól. Add ide a tiedet [mármint a kardját], Fritz." 6 „Nem veszélyes." 7 Fiáth I., 1878: 8S-90. 4

5

86

2. „Társaságunkban élt ekkor Pichler András dragonyos főhadnagy, eszes, művelt, csinos fiatal egyén, ki folyvást élcelt, s gúnyolt mindent kíméletlenül. Egy alkalommal azt kérdezte egy szép kisasszonytól: » W i e heissen Sie, mein Fraeulein? 8 - Casimire. 9 - Ein praechtiger Hosenstoff!« 10 - s ezzel odábbállt. Máskor egy igen gazdag és szép Roboz kisasszony, akit később Gindly Rudolf vett el, tánc közben megsiklott, s elesett Pichler szomszédságában, aki elkiáltotta magát: » W e r wird die Millión erheben?«' 1 Ezen praepotentiákat én már csak nehezen tűrtem. [...] Cotillon közben a táncosné két táncosnak nyújtá kezét, táncos párja pedig két hölgyet választva, ahhoz ment, kivel táncolni akart, s a kezén vezetett táncosokat vagy táncosnékat azoknak adta át, kik ez alkalommal ez átellenében álltak. Isakson, egy angol születésű művelt főhadnagy táncosnéjával akartam táncolni; s a kezeimre fűzött két Zichy grófhét, Pepit és Málit, hozzávezettem. Ennek folytán nekem Isakson táncosnéjával, ennek Zichy Pepivel, Pichlernek pedig Zichy Málival kellett volna tovább keringeni. - De nem így történt. Mert Pichler nem fogadta el Máli grófhét táncosnéjául, hanem mást választott. Isakson az általam hozzá vezetett Pepi grófnéval tovább táncolt, nekem pedig Amáliával kellett táncolnom, minthogy Pichler el nem fogadta. Engemet az udvariatlanság nagyon bántott, s azt mondottam Isaksonnak, amint egyszerre táncolni kezdettünk: »Dies war von Pichler unartig.« 12 A szünóra alatt felkeresett Isakson, azon kijelentéssel, hogy Pichler követeli, miképp vagy vegyem vissza az »unartig« kifejezést, vagy adjak elégtételt. Azt válaszolám, hogy legyen szíves, pár perc múlva, Salamon Lajost felkeresni s ezzel végezni. Salamon Lajost, ki igen becsületes, lovagias férfiú [...], arra kértem, hogy deklarálja nevemben újra annak, s fogadja el a kihívást. Ha kardra akarnak verekedni, jöjjenek alispáni szállásomra, ott elég nagy az ebédlőm; ha pedig lőni akarnak, kimegyünk a Sóstó melletti erdőbe. De mindkét esetben 9 órakor reggel, mert 10 órakor törvényszéket tartok. [...] Gyertyámat eloltottam; s reggeli 7 1/2 óráig jól aludtam. Vendégeim: Pichler, Isakson, Salamon s Hanecker megyei főorvos urak pontosan megjelentek. Szívesen fogadtam őket; reggeli után szivaroztunk, s kedélyesen társalogtunk. Az órára tekintek, s csak öt perc hiányzott a háromnegyed tizből. »Engedelmet kérek uraim! Mondám, nekem tiz órakor hivatalos teendőm van ha úgy tetszik, végezzük dolgunkat.« [...] O szúrt felém, én paríroztam, s ezzel annyira kidobtam kardját az irányból, hogy kényelmesen vághattam fölfelé mellére s egyúttal képén keresztül húztam vissza kardomat. Ezután azon tudatban, hogy segédjeink közünkben helyezendik kardjaikat, nem léptem vissza »en garde-«ba. E szempillantásban ő vissza vág, s éles kardja hegyével, a fejemet balról tartó főizmot majd egészen, a mellette fekvő artériát egészen keresztülvágta, s még gégéimet is érte a halálos csapás. A vér vagy két ölnyi távolságra az ablak felső táblájáig loccsant, segédjeink közünkbe rohantak, de már későn. [...] A pamlagra tettek; oda kértem Salamon Lajost, átadta asztalfiókom kulcsát, s 8

„Hogy hívják Ont, kisasszonyom?"

„Casimire-nak." „Egy pompás nadráganyag!" Szójáték a „kasmír" (= finom, vékony gyapjúanyag) szóval. 11 „Ki emeli fel a milliót?" 12 „Ez illetlenség volt Pichler részéről." 9

10

87

kértem, hogy kínálja meg azon párszáz forinttal, melyet fiókomba talál Pichler és Isakson, hogy menekülhessenek. De nem fogadták el. Pichleren 7 seb volt - mind jelentéktelen, ő képét egy selyem kendővel bekötvén, távoztak."13

A PÁRBAJ ÉS A FORMÁK

Mai eszünkkel tökéletesen értelmetlennek, ésszerűtlennek, fölösleges és őrült dolognak tartjuk, hogy valaki egy társaságban elhangzott jelző vagy egy táncestély közben folytatott gyűrűjáték miatt kockára tegye az életét. (E tény - nem hagyhatjuk ki az alkalmat, hogy fölhívjuk rá a figyelmet - önmagában is kitűnő jelzője annak, milyen magától értetődően belsővé tettük a civilizáció folyamatából fakadó erőszakkontrollt.) Ám ha a párbajt nem a mi 21. századi nézőpontunk heteronóm értékrendszere alapján, hanem az azt kiváltó késztetések, beállítódások tudattalanba süllyedt mélymúltja révén próbáljuk meg értelmezni, törvényszerűnek kell tartanunk eme intézmény 19. századi elterjedtségét. Ha így teszünk, lehetőségünk nyílik arra, hogy e páros harcformát az ősi férfiasság elemeinek túlélését biztosító intézményként fogjuk föl, amelyben a kockázati tényezőknek éppen az a funkciójuk, hogy a férfiúi libido dominandi hangsúlyozottabban és egyértelműbben nyilvánulhasson meg általuk. Amikor a l9. századi naplóíró egy neki címzett párbajkihívás olvastán örömének ad hangot, és segédjét arra utasítja, hogy a „párbajra vonatkozó ajánlandott feltételeket" - azaz adott esetben a könnyen halálos végkimenetelű pisztolypárbajra történő kihívást is! - magyarázat nélkül fogadja el, mégpedig úgy, hogy „azonnal verekedhessenek", akkor lényegében évtizedekkel az esemény megtörténtét követően is fontosnak tartja annak érzékeltetését, hogy számára a férfibecsület az emberéletnél is nagyobb értéket képvisel. Magatartásával így egyértelművé teszi, hogy a párbaj intézménye a soha meg nem hátráló (gondoljunk csak a Wesselényiek jelszavára, a nunquam retróra vagy a Flette-esetet kommentáló Széchenyi grófra!), mindig győzedelmes, egyenes, sérthetetlen, a büszkeségével mintegy isteni örökségként rendelkező, heroikus férfi önképének illúzióján, illetve vízióján alapul.14 Ily módon annak belátása sem okozhat gondot számunkra, hogy a 19. századi magyar nemes párbajkésztetettsége közös tőről fakad a törökverő Balassi Bálint vagy Gyulaffi László harci dühével. Ha tehát a társadalmi beállítódások hosszú távú újratermelődésének összefüggésrendszerében értelmezzük a 19. századi párbajokat, elfogadva, hogy a később kialakuló késztetések a korábban rögzült viselkedési mélyrétegekre telepednek rá, mégpedig oly módon, hogy az ősi rétegeket lefedik, de el nem tüntetik, akkor semmi okunk csodálkozni azon, hogy a 19. századi nemes urak párbajoznak (ezt ugyanis az előző fejezetek alapján természetesnek kell tartanunk), haFiáth I., 1878:221-225. Ha esetleg most a Bourdieu által is emlegetett Mr. Ramsey, Virginia Woolf főhőse is eszünkbe jut, akkor sem kalandoztunk el különösebben a tárgyunktól. 13

14

88

Világítótornyának

nem azt kell végiggondolnunk, hogy vajon miért csökken a párbajok szá?na a 19. század utolsó harmadától kezdve! A lényegi kérdés tehát így szól: vajon mi az oka annak, hogy a libidó dominandi harcos alapkésztetései az idő múlásával megfékeződnek, civilizálódnak? „ l . § Párbajnak nevezzük azt a viadalt, melyet két egyén, segédeik vagy tanúik jelenlétében s ezeknek előleges és közös megegyezésével előírt feltételek mellett, valamely sértésen alapuló kihívás eredményeképpen, ölő fegyverekkel vív. ( . . . ) 3. § A párbaj célja: valamely sértésért fegyveres elégtételt venni vagy adni. A sértett fél párbajt vív, h o g y elégtételt vegyen, a sértő, h o g y elégtételt adjon." 15

így határozza meg Clair Vilmos 1897-es párbajkódexében e páros harcformát. Definíciója teljes mértékben érvényes a Fiáth Ferenc naplójában megfogalmazott jelenetekre is, így azokat joggal foghatjuk föl jellegzetes 19. századi párbajeseményekként. Kezdjük azzal, hogy a kihívást, miként az esetek túlnyomó többségében, mindkét alkalommal nyilvános sértés előzi meg. (A sértést nyilvánosnak tekinthetjük, amennyiben mások jelenlétében történik, s így a férfibecsületen esett szeplőnek tanúi vannak, következésképpen a sérelem megtorlatlansága szégyennek, gyengeségnek, hatalomérvényesítési képtelenségnek, férfiúi alkalmadanságnak minősülhet. És miként a második példa tanúsítja, az is elegendő, ha a sértés csupán egyetlen tanú jelenlétében történik.16) A nyilvános aktus mindkét esetben egy táncos estély, egy társasági esemény, amelyen férfiak és nők vesznek részt; az elbeszélő a gyönge nő védelmezőjének szerepében, igazi lovagként léphet föl. A lovagot a férfibecsület kötelezi arra, hogy a - vele különben közelebbi kapcsolatban nem álló - kisasszonyt védőszárnyai alá vegye egy másik (szimbolikus), agresszióval föllépő férfi ellenében.17 Az első példában Festetich Christine kisasszony hiába nem tartozik szűkebb családjához, Fiáth ellenállhatatlan késztetést érez, hogy a „szerény kis lányka" védelmére keljen. Az óvó, olClair, 2002: 435, 437. „Régebben, amikor a férfiúi becsületszónak még több hitele volt, kivételes esetekben és a párbajvívó ellenfelek becsületszava alapján, párbajnak minősítették azt a fegyveres leszámolást is, amelyet két gentleman - az ügy sürgőssége, halaszthatatlan volta és diszkrét természete miatt - segédek vagy tanúk jelenléte nélkül vagy csak egy segéd vagy tanú jelenlétében vívott meg. A régi ún. császári hadsereg történetéből két ilyen esetet ismerünk. Az egyik 1866-ban történt Kiscellben: Mitrovszky Antal gróf kapitány és Jablonszky de Montebello hadnagy [...] kártyázás közben súlyos sértésekkel illették egymást. Miután a faluban abban az időben más tiszt, aki segédkezhetett volna nekik, nem volt, a két tiszt ingerült állapotában pisztolyt ragadott, s egy közeli nádasban állottak egymással szemközt. Jablonszky hadnagy mindjárt az első golyóváltásnál agyonlőtte a kapitányt. [...] A haditörvényszék [...] megelégedett a hadnagy [...] tiszti becsületszavával, hogy a párbaj - habár segédek nélkül [ . . . ] - becsületesen és lovagiasan folyt le, és [a hadnagyot] egyhangúlag fölmentette." (Clair, 2002: 436.) 17 Talán nem teljesen nélkülöz minden alapot az az asszociáció, mely párhuzamot vél fölfedezni e kisasszonyt védelmező férfiúi késztetés, illetve a falka vagy a horda domináns hímtagját vezérlő ösztönös megnyilvánulás között, midőn ez utóbbi, akár élete föláldozása árán is, a falkába tartozó nőstény segítségére siet a kívülről fenyegető hímekkel szemben. Persze, megfelelő (humán)etológiai fölkészültség híján, eszem ágában sincs túlhangsúlyozni ennek az asszociációnak a jelentőségét. 15

16

89

talmazó, fennhatóság alatt tartó férfiasság kiterjesztésével van tehát dolgunk, mely azonnal mozgásba lendül a támadóként észlelt másik férfi fölbukkanásakor. Ha nem azonos rangbéli személy követné el a cselekedetet Christine kisasszonnyal szemben, a nemes úriember minden bizonnyal passzív maradna, és eszébe sem jutna a kisasszony védelmére kelni. Ha pedig a másik fél a szűkebb rokoni körből kerülne ki, a gyűrű eldugása nem megtorlandó sérelemnek, hanem kedves játéknak minősülne, amelyben esetleg hősünk is részt venne, legföljebb alkalomadtán finoman fékezni próbálná a többieket. Ám mivel az ominózus cselekedetet idegenként osztályozható ember követi el, aki azonos fajtájú (tehát férfi, nem pedig nő) és azonos rangú nemesember, óhatatlanul beindítja a nemes hím védekező, óvó reflexeit.18 A libido dominandi beállítódási kelléktárának két jellegzetes eleme ütközik tehát össze: a harci késztetések az oltalmazó késztetésekkel találkoznak, és egymást ingerelve konfliktus kirobbanásához vezetnek. (Ezért nem tévednénk akkor sem, ha az oltalmazó késztetések működésbe lendülését a másik hímmel szemben fölgerjedő „kocódási vágy" számlájára írnánk, és a lovagiasnak tűnő föllépést e vágy szabadon engedésének ürügyeként - ha tetszik, társasági legitimációjaként - fognánk föl.) A párbaj kirobbanásának alapjául szolgáló esemény, a sértés stilizált és ritualizált módon zajlik. Lényegében nem más, mint egy fiktív harci helyzet megteremtése („egészen elébe állottam, úgy, hogy orrom majdnem az övét érte"), hiszen a verbális kijelentés („Ist das ein Spiel?") önmagában nem volna elegendő a konfliktus kirobbanásához. Szükség van a másik intim terébe történő behatolásra, azaz a szimbolikus területi agresszióra is.19 A társadalmilag meghatározott intim tér határának áthágása a férfibüszkeség provokációjaként értelmeződik, következésképpen nem hagyható válasz nélkül. Megtorlásért kiált. Hodicz grófnak - íme a relacionalitás szerkezeti kényszere (amelyet az eliasi, illetve bourdieu-i relacionalista szemléletmód alapján könnyen értelmezhetünk)! - nincs más választása, mint hogy e ritualizált sérelemre megadja a megfelelő ritualizált választ. 18 Esetünkben persze a parvenü tálinvesztíciója sem kizárható, hiszen Fiáth Ferenc, aki tagja ugyan a társaságnak, de a párbaj idején még nem nyerte el bárói címét, föltételezhetőleg különösen erős késztetést érezhet, hogy egy gróffal szemben egy hercegkisasszony „jó híre" védelmezőjének a szerepében léphessen föl. Ebben az esetben nem csupán formális retorikai fordulatként, hanem osztálytartalmat tükröző vallomásként foghatjuk föl, hogy Fiáth - úgymond - „megörült" Hodicz párbajkihívásának, hiszen ezáltal egy gróf fejezte ki szimbolikus formában azt, hogy ő a társaság egyenrangú, párbajképes tagja. 19 A sértés mértéke - a párbajkódex szerint - eltérő lehet: Egyszerű sértés minden megszólás, valamely udvariatlanság vagy bármely egyéb ok miatt. [...] Gyalázás minden olyan sértés, mely akár gyalázó szavakban, akár gyalázásra méltó tulajdonságokkal való vádaskodásban megnyilvánul. [...] Tettleges bántalmazás minden szándékos érintés vagy ütéssel való fenyegetés. [...] Súlyos eset az is, ha valamelyik fél, a közbotrány kikerülése miatt, tényleg nem követ el tettlegességet, hanem csak azt mondja: »Uram, tekintse magát arculütöttnek!«" (Clair, 2002: 440, 441.) Clair osztályozása alapján, talán mondani sem kell, mindkét Fiáth-féle eset sértésnek minősíthető.

90

Fiáth cselekedete nem a célja, hanem az oka felől közelítve érthető meg. Provokációját nem volna szerencsés abbéli törekvéseként értelmeznünk, hogy lovagias bátorságával tetszést arasson a nők körében. Jelen esetben sokkal inkább arról lehet szó, hogy a (leendő) báró mintegy reflektálatlanul engedelmeskedik a libidó dominandi ősi, férfiközösségben különösen erőteljesen érvényesülő késztetéseinek. Mi sem bizonyítja jobban, hogy itt „férfias ügyről", azaz kizárólag a férfiak társas szférájába tartozó viszonylatokról van szó, mint az a tény, hogy a felek ugyan a nők képviseletében lépnek föl, ám a párbajról a nők sokszor nem is szereznek tudomást. 20 A helyszín kiválasztása a konspirációs szabályok betartásával történik („egy kis dombnak tartottak az erdő szélén"); a párbaj helyszínére igyekvő urak továbbá gondosan ügyelnek arra is, nehogy bárki illetéktelen tudomást szerezhessen az eseményről („Marburg a két kardot köpenye alá vette"). A párbaj férfias belügy. Titok. E tény nem hanyagolható el gondolatmenetünk szempontjából, hiszen nyilvánvaló, hogy a titkolózást a törvényi szabályozás kényszeríti az urakra. Más szóval: a korlátozó jogi normák kialakulása a civilizáció folyamatának intézményesüléseként, vagyis az erőszak megfékezésére irányuló társadalmi akarat indikátoraként fogható föl. (Vagyis az a folyamat folytatódik, amelynek korai jegyeit már a perdöntő/istenítéleti bajvívások kapcsán is megfigyelhettük.) A 19. században a párbaj az érvényes jogi normák alapján büntetendő cselekménynek minősül, így a jogrendszer által kikényszerített elővigyázatosságként is fölfogható, hogy a felelősségteljes férfiak igyekeznek a megbízhatatlan fecsegőnek ítélt nők előtt titokban tartani lovagias és becsületbéli ügyeiket. Mindazonáltal figyelemre méltó, hogy a párbajszabályok betartásával okozott sérülés vagy halál lényegesen enyhébb büntetést von maga után, mint amikor a felek megszegik a párbajkódex előírásait. 21 Ám a jogszabály társadalmi elvárásokkal történő összehangolása sem elegendő arra, hogy azt az urak respektálják. Sőt, még azok is megszegik, akik a betartására lennének hivatva. Ily módon a formálisan fennálló törvényes rend mögött, mellett, illetve alatt tovább él egy alapvetően a férfibüszke20 Ezt támasztja alá a Sport-Világ 1896. január 26-án megjelent írása is, mely a párbajokokat illetően az alábbi százalékos kimutatást közli: „Hirlapi polémiából származik 33%, szerelmi versengésből 26%, politikai okokból 14%, sértésből 10%, játékszenvedélyből 1%." Ugyanebben a cikkben olvassuk, hogy az Olaszországban 1888-ban lefolyt 538 párbajból a párbajozó felek foglalkozása 165 esetben katona, 156 esetben hírlapíró, 68 esetben tanuló, 64 esetben pedig ügyvéd volt. 21 Az 1878-as (és 1939-ig érvényben lévő!) büntetőkódex szerint: „299. § Azon bajvívó, aki a párviadalnak szokásos vagy kölcsönös egyetértéssel megállapított szabályait megszegte, és annak következtében ellenfelét megölte: szándékos emberölés, ha pedig megsebesítette: a súlyos testi sértés bűntettére meghatározott büntetéssel büntetendő. A jelen szakaszban meghatározott esetekben a segédek mint bűnrészesek büntetendők. 300. § A párviadalnál jelen volt tanúk és orvosok, továbbá az előbbi szakasz eseteinek kivételével, azon segédek, kik a párviadalt megakadályozni törekedtek: nem büntetendők." (Clair, 2002: 42.)

91

ség és -becsület hagyományos, ősi mintáin alapuló, informális férfitársadalmi rend, mely a mindennapi érintkezések során az erőszak jóval magasabb szintjét tolerálja. 22 A PÁRBAJ ÉS A FAIR PLAY

A Pichlerrel folytatott párbaj leírása - miközben lényegében megerősíti az összes fenti állítást a párbajok jellegzetességeit illetően - további finomításokat tesz számunkra lehetővé. Talán nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy e második párbajnál a sértés módja és mértéke a korban lehetséges minimumszint közelében mozog. Az elbeszélő ugyanis csupán Isaksonnak említi, hogy Pichler viselkedése „unartig", ráadásul minősítése nem is különösebben durva. A nyilvánosság is a lehető legszűkebb, hiszen egyetlen fültanú van csak. És ha e fültanú, Isakson, nem jelentene Pichlernek, és így nem „hozná helyzetbe", azaz nem kényszerítené a megfelelő lovagias válaszlépés megtételére, a későbbi, majdnem halálos kimenetelű párbajra minden bizonnyal nem kerülne sor.23 E két leírás pontosan tükrözi azt is, hogy az úriemberi fair play elemei mennyire erőteljesen áthatják e párbajokat: az aktus egy szigorúan formalizált, párbajkódex révén szabályozott, többszereplős rituális folyamat része (sértés, elégtétel kérése írásban, zárt borítékban küldött válaszlevél, a párbajsegédek követszerepe, elhelyezkedésük a párbaj során, az orvos jelenléte és így tovább). Maga a fegyveres összecsapás is a következetesen betartott fair play-normák alapján történik. Az első párbajt például egy néma ceremónia előzi meg: a felek - a metsző hideg ellenére - félmeztelenre vetkőznek, majd „en garde" állásba helyezkednek, s csak a „szokásos" „salutatio" és „appelle" után támadják meg egymást. A párbajt - me22 Fiáth Ferenc, aki az alábbi esemény megtörténtekor helytartósági tanácsos Pesten, tehát éppenséggel elvárható volna tőle, hogy lebeszélje az érintetteket a párbajról, a következőképpen fogalmaz: „[ 1843 -ban] A Pesti Hirlap egyik tehetséges szerkesztőtársa volt Irinyi József - a Világ-nak Vida. Ezek nem emlékezem már mily kérdés fölött élénk, később éles vitába keveredtek, a vége párbaj lett. Vida engemet hívott fel segédül, Irinyi Teleki Lászlót. Csak annyiból volt kellemetlen nekem ezen bizalom, mert nehéz volt párbajsegédi állásomat hivatalos állásommal összhangzásba hozni; kellemetlen annál inkább, mert védencem a tollhoz igen jól, de a kardhoz mit sem értvén; kénytelen voltam pisztolyt választani, pedig ehhez sem értett, s igy a párbaj válságos esélyeivel álltam szemben. [...] A főherceg megtudta, természetesen azt is, hogy secundáltam, de nem neheztelt érte." (Fiáth II., 1878: 72-74.) Figyelemre méltó, hogy nemcsak a helytartósági tanácsos, hanem a főherceg sem talál kivetnivalót egy pisztolypárbajban, mely könnyen halálos kimenetellel is végződhetett volna. 23 E ponton persze nem hagyható említés nélkül a forrás megbízhatósága sem. Semmit nem tudunk meg ugyanis arról, milyen volt a viszony az eseményt megelőzően a három nemesúr között, és hogy Isakson ügybuzgósága esetleg nem fogható-e föl korábbi sérelmek következményeként. Ezért egyaránt föltételezhetjük, hogy Isakson - a társasági kódrendszer pontos ismerőjeként - egyszerűen nem engedhette meg magának, hogy ne vegyen tudomást Fiáth párbajfelhívás funkciójú sértéséről, de nem zárhatjuk ki azt sem, hogy Isakson Pichlernek akart ártani a „helyzetbe hozással", hiszen ily módon lényegében kényszerítette arra, hogy kihívja a közismerten jól vívó Fiáthot.

92

lyet kézfogás zár! - első vérig, azaz addig a sebesülésig vívják, amíg az egyik fél ki nem ejti kezéből a fegyvert. Az úriemberi normák betartásának további szemléletes példája, hogy a második párbajt megelőzően a vendéglátó - a kihívott fél - reggelivel fogadja ellenfelét és a segédeket. Majd „szivarozás" és „kedélyes társalgás" következik, s csupán e társasági rituálék után („engedelmet kérek, uraim, ha úgy tetszik, végezzük dolgunkat") kerül sor a csaknem végzetes kimenetelű összecsapásra. Említésre érdemes, hogy az önmagát halálosan sebesültnek vélő visszaemlékező, eszméletvesztése előtti utolsó cselekedetével még pénzt akar adni az őt megsebesítő ellenfelének és segédjének, hogy azok „menekülhessenek". Jellemző az is, hogy a visszaemlékező negyven évvel később is a fair play-elvek betartásával számol be a párbajokról: fontosnak tartja megjegyezni, hogy „ellenemben bátor, erős, ügyes vívóra ismertem". (Persze azért saját férfiúi kiválóságát sem mulasztja el visszaemlékezésébe foglalni: „...az öreg Dugovics bekötötte ujjamat, kesztyűt húztam fölibe, s fennmaradtam. Ámbár igen fájt, este mégis táncoltam; de Hodicz grófot többé nem láttam ez alkalommal.") Amennyiben pedig a párbajozó felek nem tartják be az úriemberi fair play szabályait, könnyen előfordulhat, hogy a norma ellen vétőt saját fegyvertársai közösítik ki. Azaz: a társasági élet törvénye gyakran elsőbbséget élvez a „nagypolitikai" viszonylatokhoz képest: „Az (ezernyolcszáz)hatvanas évek elején történt ez, mikor az összekoccanások napirenden voltak az osztrák tisztek és a magyar ifjúság közt. Szemző Istvánnak - Keresztessy kitűnő tanítványának - számos affairje került köztudomásra, melyek mindenikéből győztesen került ki. A mily nagy volt ellene a gyűlölet a tisztek körében, oly tehetetlen volt is az. Szemző István, ha akarta, játszva verte ki kezeikből a kardot. De fölényével sohasem élt vissza, mindig nagylelkű volt. Nem így az, ki utoljára tűzött vele össze. Ez mindjárt az első összecsapásnál megkapta Szemzőtől a vágást, és ezzel a megállapodások szerint a párbaj befejezettnek volt tekinthető. Szemző annak is tekinté s kardját a szögletbe állítva, ingét akarta fölhúzni. E pillanatban a megvágott ellenfél orgyilkos módra reá rohant, és a védtelen embert irtóztatóan összevagdalta. S a segédek közt egy sem akadt, aki a bitangot ledöfte volna. Szemző mindössze azt az elégtételt kapta, hogy a tisztek kidobták az orgyilkost a soraikból. A sors azonban igazságosabb volt. A nemtelen orgyilkos osztrák szolgálatból porosz szolgálatba lépett s a königraetzi csatában volt bajtársainak golyóitól esettel." 24

A párbaj - a civilizált rituálék és fair play-szellemiség érvényesülése dacára - nagy kockázattal bír. Mint fentebb láthattuk az Irinyi és Vida között lezajlott párbaj kapcsán, sokszor éppen az késztethet valakit a pisztolypárbaj és a vele járó sokkal nagyobb rizikó vállalására, hogy nem tud vívni. Am - mint azt a Pichler-féle eset is bizonyítja - a kardpárbaj sem veszélytelen, hiszen a civilizált fair play elemei nem zárják ki, csupán ritualizálják, racionalizálják és némileg stilizálják az ősi késztetéseket. Ám elég egy párbaj közbeni sértés " AKeresztessy-emlékkönyvből

idézi Siklóssy, 1928: 390.

93

(„Wohin laufen Sie, Herr Oberlieutenant?") vagy sérülés ahhoz, hogy valamelyik fél hirtelen akár az ellenfél halálát eredményező gyilkos indulattal rontson a másikra. („Ellenem [...] oly erővel sújtott fejem felé, hogy az én kardom a markolat alatt egy féllábnyira elpattant." Azaz, ha igaz, amit a visszaemlékező állít - s e tekintetben nemigen van alapunk kételkedni -, valószínűleg a fejét hasította volna ketté a rámért csapás.) Ám nem csupán a dolog lényegéből fakadó kockázati tényezőkkel kell számolnunk, hanem a szabályok bizonytalanságából és a szakértelem hiányából adódókkal is. Mint azt a második eset pontosan jelzi, Fiáth súlyos sérülése tulajdonképpen egy félreértés következménye („azon tudatban, hogy segédjeink közünkben helyezendik kardjaikat, nem léptem vissza »en garde«-ba"). így balesetként is értelmezhető. Olyan balesetként, amelynek bekövetkezési valószínűsége igen magas, azaz szinte „bele van kódolva" a párbaj intézményébe, hiszen a küzdő felek fölkészültsége, szabályismerte rendkívül hiányos. Ezért egyáltalán nem biztos, hogy mindannyian azonos módon értelmeznek egy helyzetet, s hogy ami például az egyik fél számára lezárt akciónak tűnik, az a másik nézőpontjából is ugyanaz lesz. Főleg, ha valamelyikük agyát elborítja a vak harci düh. Jó néhány visszaemlékezés szerint a párbajok jelentős hányadában elsősorban szabályértelmezési bizonytalanságból fakad a sokszor végzetes kimenetelű eredmény. A fölkészületlenség a párbajsegédekre is jellemző. A párbajozó félnek ugyanis olyan embert kell találnia, aki éppen kéznél van, illetve aki rendi helyzetéből és a küzdő fél iránti viszonyából adódóan alkalmas e lényegében szimbolikus feladat ellátására. Azaz: nem a vívás szokásainak és szabályainak pontos ismerete dönt a kiválasztásakor, hanem a társadalmi viszonyok által valószínűsített véletlen. így viszonylag csekély annak az esélye, hogy mindkét segéd pontosan tisztában legyen azzal, hogy adott esetben a küzdelmet gyorsan és egyértelműen - ráadásul egyszerre! - félbe kell szakítaniuk azáltal, hogy saját kardjaikat a párbajozok közé helyezik.25

25 A párbajsegédek esetében - mint arról Kacziány beszámol - egyéb kockázati tényezők is szerepet játszhatnak: „A véres párbajok nagyrésze a segédek lelkiismeretlenségének tulajdonítható. A sport-párbajsegédnek (eredeti kiemelés), e díszes magyar különlegességnek valódi élvezet, midőn megbízatik a »becsületügy« elintézésével. [...] Ha az ellenfél hajlandó kijelenteni, hogy sérteni nem szándékozott, a sport-segéd makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy e sértést csupán vér moshatja le. Ha az ellenfél segédei könnyebb föltételeket ajánlanak, ő szigorítja, s nem átallja a meg nem engedett fegyvereket is proponálni, csak hogy célt érjen. [...] Ha pedig a baleset megtörtént, a sport-segéd a kezeit mossa, a társadalomra hivatkozik, mely őket a párbajozásra kényszeríti s új áldozatot keres. [...] Vannak jelenleg is kis társaságok, melyekben a párbaj-sportnak rendes kultusza űzetik. Kinek hány párbaja volt, a szerint ismertetik el »fenegyereknek«. E társaságok tagjai többnyire jómódú családok elkényeztetett gyermekei, kiknek vagyona van, teendője pedig nincs s így szórakozásból űzik a párbajozást derűre-borúra. A kis »kompánia« és kinek udvarol az illető, a »jucker«-hölgy által pedig ünnepeltetik valódi hős gyanánt, ha sikerült legalább egy embert a másvilága expediálnia." (Kacziány, 1889: 96-97.)

94

A PÁRBAJ ÉS A KORÁBBI PÁROS HARCFORMÁK

Ha mindezek után a párbaj és az első fejezetben említett páros harcformák közötti azonosságokra kívánunk rámutatni, a legfontosabbnak azt tekinthetjük, hogy végső soron - bármennyire eltérjenek is egymástól az erőszak és az erőfeszítés mértékét illetően - valamennyi a másik elpusztítására törő férfias harci késztetéseken, azaz a libidó dominandi legősibb elemein nyugszik. Az is közös bennük, hogy mindegyiknél jelen vannak (noha különböző mértékben és egyértelműséggel) a fair play elemei, amelyekre a szabályok betartását garantálni hivatott szakemberek ügyelnek. Ugyanakkor kétségtelen, hogy az évszázadok során olyan változásokat figyelhetünk meg a páros harcformák (mégoly vázlatos) összehasonlítása során is, amelyek joggal illeszthetők be a civilizáció folyamatának logikájába. Ez még akkor is így van, ha e változások nem mindig egyenes vonalúan és teljes körűen, hanem esetlegesen, zsákutcákkal és kitérőkkel tarkítottan valósulnak is meg; irányuk, hosszú távú visszafordíthatatlanságuk megkérdőjelezhetetlennek tűnik. Ezek sorából először talán az Elias által is kitüntetett fontosságúnak tartott sajátosság, az erőszak és a kockázat mértékének csökkenése említhető. Hiszen bármennyire erőszakos és kockázatos intézmény is a párbaj, mégiscsak kevésbé brutális és kisebb veszéllyel jár, mint az (enyhébb formájában is) jó eséllyel a test megcsonkítását eredményező perdöntő bajvívás, vagy a gyakran fejlevágással végződő vitézi bajviadal. Emellett a 19-20. században a történelmi tendencia egyértelműen a kisebb kockázatú kardpárbajok gyakoriságának emelkedése felé mutat. Ráadásul a kardpárbajokon belül is növekszik a kevésbé brutális, első vérig megvívottak száma, azaz csökken a végzetes kimenetelűek aránya.26 Igazat adhatunk tehát Tóth Lőrincnek, aki 1865-ben, tehát Eliasnak a sport geneziséről írott sorait csaknem száz évvel megelőzve, a következőképpen fogalmaz: „Kifejtésében a párbaj, mely eredetileg nem egyéb, mint durva ököljog, némi törvényesség és rend szinét nyerte azáltal, hogy a párbajvívásra a lovagi harcjáték lényeges szabályai alkalmaztattak, mik által ez meg lett különböztetve a közönséges, durva verekedéstől, milyet a csárdák hősei űznek, megkívántatott a fegyverek egyenlősége, a támadás és védelem szabályszerűsége, minden fortély, ravaszság s egyéb lovagiatlan eszközök távoltartása. A formák szabályszerűsége magának a helytelen dolognak helyességét s törvényességét oltotta az emberek e tárgy felőli 26 Jellemző, hogy a 19. század végi Magyarországot illetően Kacziány elsőként említi az úgynevezett koncertpárbajokat, „hol előre láthatólag nem esik hiba a szereplőkben, de az illetők kiváló egyénisége folytán a becsületügy a híresebbek közé tartozik. Két hires ember valami fölött összekap, a »becsület« megköveteli a fegyveres elintézést; a segédek - tudva az ok semmiségét s azt, hogy nagy ostobaság lenne, ha itt akármelyik félben kár esnék oly távolságot állapítanak meg, melyről találni csak virtuóz-lövő lenne képes, vagy pedig oly pisztolyokat hoznak, melyekkel találni teljesen lehetetlen. [...] Ha a távolság netán kisebb volna, a felek rendesen a levegőbe lőnek. E párbajok száma nálunk légió. Nevezetesebbek a Klapka-Csernátony, Jókai-Pulszky-párbaj, mindkettő 1867 után közvetlenül." (Kacziány, 1889: 8.)

95

fogalmába. Az újabb fegyverek, nevezetesen a lőszerek elterjedt használata lépvén a lándzsák s nehéz lovagkardok helyébe, a párbaj módja is átalakult; de az új párbajszabályok a régi harcjátékszabályok hasonlatosságára képeztettek. A harcbírák helyébe tanuk, segédek léptek, kik nem voltak ugyan bírói hatalommal s külső tekintéllyel felruházva, de jelenlétükkel elvették a viadal gyilkossági jellegét. [...] Nemes szenvedély a férfiban, hogy azért, a mi véleménye szerint őt megilleti, javát s vérét kockára tenni kész, e szenvedélyt nem elnyomni kell, hanem bátorítani, éleszteni. Alsó sollte man den Zweikaempfen nur eine bessere Form geben. [A párbajnak tehát jobb formát kellene adni.] Ennyire nem megyek, s a párbajt semmi alakban és soha nem helyeselhetem, de azért nem tagadhatom, hogy minden esetre szebb és rokonszenvesebb jelenet egy büszke Hotspur, sőt egy boxírozó angol hordár vagy vívó francia borbély is, mint azon jámbor fajta, melyről Heine rossz nyelve azt beszéli, hogy ha tizenketten vannak, egy tucatot tesznek, s ha egyetlen egy ember megtámadja őket, rendőrség után kiáltanak segítségért. "27

Az idő előrehaladtával egyértelműen a szekularizáció folyamatának erősödését is megfigyelhetjük. A perdöntő bajvívást még az isteni akarat legitimálja: a küzdő feleket környezetük tagjai (és önmaguk is) az isteni végzet megtestesítőinek tartják. A vitézi bajviadalok - mint láttuk - még joggal foghatók föl két nagy világvallás, illetve civilizáció közötti háború részeként. Ennek során azonban a magyar és a török vitézek már megtapasztalhatják saját vallási (és kulturális) beágyazottságuk relacionális e v i l á g i s á g á t is. Miközben ugyanis saját istenük (népük, seregük, egységük, vezérük, területük, nyelvük) nevében küzdenek, olykor akarva-akaratlanul kapisgálni kezdik azt is, hogy hitük nem magától értetődően egyetemes érvényű, hiszen saját, mindenhatónak vélt istenükkel egy mindenhatóságra igényt tartó másik isten is szembeállítható; így néha az is körvonalazódik már előttük, hogy az idegen isten mássága éppen az őket az ellenségükkel összefűző reláció (azaz a különbségeken és érdekkonfliktusokon alapuló harc) révén válik érzékelhetővé. A páros harcformák modernizálódásának és civilizálódásának következő (és az előzővel szorosan összefüggő) jellegzetessége, hogy az individualizálódás irányába is tartanak. A középkori és az azt megelőző párharcok még többnyire valaki vagy valami nevében, de legalábbis egy fölsőbb erő, magasabb hatalom jóváhagyásával zajlanak. Ezekben az egyén, még ha saját bőrét viszi is vásárra, a szent világmindenséget mozgató isteni szándéktól függő apró porszemként, illetve egy uralkodó, uraság vagy (had)vezér által képviselt világi entitás - ugyancsak apró, hatalom nélküli - alattvalójaként folytatja küzdelmét. A nemesi párbaj azonban már egyes szám első személyben zajlik, nem pedig magasabb hatalomnak engedelmeskedve, annak kezdeményezésére, azzal azonosulva. A párbajkihívás, illetve annak elfogadása az érintett magánemberek döntésétől függ. Az öntudatos úr kizárólag saját, rendi megalapozottságú becsületét védelmezi, a jogi tiltások és korlátozás ellenére is. Azaz: a párbaj intézménye, történelmileg szemlélve, egy exkluzivitás irányába tartó folyamatnak is részese - mégpedig a fogalom többszörös értel27

96

Tóth Lőrinc: A párbaj. Idézi Siklóssy, 1928: 391.

mében. Hiszen, szemben az alacsonyabb származásúak által is megvívható korábbi párharcokkal, a párbaj rendi privilégium: csak a nemesi eredetűek űzhetik;28 az alacsonyabb származásúak szalon- és párbajképtelenek. Másképpen fogalmazva: az elit politikai osztály, rendi privilégiumainak köszönhetően, egy ideig még képes kivonni magát a civilizáció folyamata által generált tételes és szokásjog fennhatósága alól. Ennek azonban az az ára, hogy a tevékenység fokozatosan illegalitásba kényszerül. Következésképpen - nem csupán a korábbi páros harcformákkal, hanem a 19. században terjedő új sportokkal szemben is - a törvény előtti rejtőzködés kényszere kizárja, hogy a párbaj mások szórakoztatását szolgálja. (Jóllehet, mint láttuk, a vitézi bajviadalokat is tiltja a császár és a szultán, csakhogy azokat a várkapitányok, illetve a katonai feljebbvalók cinkosságával még meg lehetett tartani.) Párbajozás céljára nem lehet sem egyesületet, sem reprezentatív alkalmat teremteni; e tevékenység nem folytatható sem a későbbi modern sportklubok működését biztosító szervezeti formák, sem a korábbi vitézi viadalokhoz vagy lovagi tornákhoz hasonló rendezvények keretei között. Ezek híján pedig a párbajozok meg vannak fosztva a legitim és nyilvános elhatárolódás esélyétől szemben a 19. századi modern sportegyesületek tagjaival, akik, mint majd látni fogjuk, nem utolsósorban éppen azért hozzák létre közösségeiket, hogy ily módon legitim és nyilvános formában elkülönülve szimbolikusan harcoljanak vagy versengjenek a tőlük elhatárolódó más beágyazottságú emberek csoportjainak képviselőivel. A libidó dominandin alapuló nemesi becsület azon az illúzión alapszik, hogy a férfiúi tökély és mindenhatóság, a sérthetetlenség, a megkérdőjelezhetetlenség, az egyenesség, a világ folyásáért vállalt felelősségtudat, valamint az ezekkel a terhekkel együtt járó büszkeség végső soron istentől származó karizmának tekinthető. A párbaj intézménye a nemesemberek becsületháztartásának kiegyensúlyozása révén eme illúzió továbbélését biztosítja, és ezért egyfajta beállítódási lazításként fogható föl. (E tekintetben hasonlatos a hivatásos pályafutását befejező sportolók levezető edzéseihez, amelyek azt hivatottak megakadályozni, hogy - a terhelések hirtelen megszűnte után - a szervezetet maradandó károsodások érjék.) Történelmileg szemlélve némileg „túlcsorduló", „Don Quijote-i" intézmény, mely lehetővé teszi az urak számára, hogy az egyre civilizáltabb és racionalizáltabb világban az ősi, harcos késztetéseik egy ideig még szelepet találjanak maguknak, amelyen keresztül mélyről jövő kocódási késztetéseik gőzét kiereszthetik. Ily módon a párbajok továbbélése hozzájárul ahhoz, hogy a beállítódások átalakulása minél harmonikusabban mehessen végbe, azaz, végső soron, hogy a modern férfi születése minél kevesebb fájdalommal és traumatikus töréssel járjon.

28 Illetve akkor, amikor már a polgárok is párbajozhatnak, a párbaj intézménye, történelmileg szemlélve, a végét járja.

97

A VÍVÁS MINT A BEÁLLÍTÓDÁSVÁLTÁS ESZKÖZE

Ennek az átalakulási folyamatnak egyik fontos eszköze a vívás, mely példaértékűen szemlélteti, hogyan válnak az ősi férfikésztetéseken nyugvó páros harci formák modern sportokká. A vívás egy sok elemében észrevétlenül zajló beállítódásváltás indikátora; az a sport, mely - a párbajt mintegy magába szippantva - egyrészt lehetőséget biztosít az abban elkezdődött egyes tendenciák kiterebélyesítésére, másrészt - korrigálva a párbaj bizonyos „Don Quijote-i" sajátosságait - új folyamatok csíráit is magában rejti. Viszonylag későn, tulajdonképpen a 20. század elejére válik modern sporttá, annak ellenére, hogy a művelését szolgáló egyesület - mely az első kifejezetten sportra szakosodott egylet Magyarországon! - már a 19. század húszas éveiben megszületik. Sokáig az úri hagyomány szigetének számít a gyorsan modernizálódó 19. századi világban. Rendies eredetét nem is leplezheti: bizonyos értelemben még ma, a 21. század elején is archaikus képződménynek számít a rituáléival, franciás terminológiájával és kellékeivel. A nemesurak a 18-19. század fordulóján még elsősorban azért tanulnak vívni, mert erre kötelezi őket a rendi hagyomány, a nemesi becsület, az úriemberi ethosz és a társasági környezet.29 A nemes - aki úgy érzi, e tudományával mindenekelőtt önmagának tartozik - férfivirtusból forgatja a kardot. Ugyanazért tehát, amiért lovagol is, amiért büszke nemzeti hovatartozására, és amiért a világ legtermészetesebb dolgának tartja, hogy nemzetének gondjait a vállán kell viselnie. A kardja egymásba csúszó nemzeti és nemesi hovatartozásának, vágyott és tényleges hatalmának jelképe.30 Az a tény, hogy kardot hord, egyúttal párbajképességének garanciáját és kötelezettségét is jelenti. A vívás történetével foglalkozó szakmunkák31 többnyire az ókori görögökkel és rómaiakkal kezdik mondandójukat (miközben arról sem feledkeznek meg, hogy röviden utaljanak az ősember szúróeszközökkel végzett vadászatára), többé-kevésbé megkérdőjelezetlenül folyamatosságot tételezve a görögök által „hoplomachiának" nevezett katonai vívásgyakorlat, a római gladiátorok karddal vívott küzdelmei, valamint a 20. században művelt modern versenysport között.32 Az ilyen munkák a vívás funkciói közül mindenekelőtt a katonai életre való fölkészítést, valamint az azzal szoros kapcsolatban álló lovagi/rendi életvitel normáihoz történő igazodást emelik ki. És valóban: végső soron a vívás is - hasonlóan a korábban említett páros 29 Elsősorban tanulnak ezért vívni. Másodsorban megvan a maguk jól fölfogott, racionális érdeke is. Az nevezetesen, hogy ha esetleg párbajra hívják ki őket, nehogy fölkészületlennek bizonyuljanak. 30 „Fényesebb a láncnál a kard, / Jobban ékesíti a kart, / És mi mégis láncot hordunk! / Ide veled, régi kardunk!" - mondja Petőfi a Nevizeti dalban. A nemzeti kardmitológia olyannyira magától értetődő, hogy szinte föl sem tűnik senkinek. 31 Például Gerentsér, 1928. 32 Elias tanítványaként tudjuk, hogy az antik és (pre)modern állapotok közötti folytonosság tételezése korántsem egyértelmű. Ezért az olvasó remélhetőleg megbocsátja nekem, ha a Gerentsérféle álláspont cáfolatától ezúttal eltekintek.

98

harcformákhoz - a libidó dominandi archaikus, harci késztetésein nyugszik, amennyiben egy zéró összegű játszmában az ellenfél szimbolikus legyőzése a célja. Nagy hangsúlyt kell azonban helyeznünk a végső soron kitételre, hiszen e tevékenységnek csupán a szerkezete közös a korábbi páros harcformákéval. Mindez persze korántsem lényegtelen elem, ám a jelen összefüggésrendszerben sokkal fontosabb számunkra a vívásnak az a sajátossága, hogy a korábbi harci formákhoz képest mennyire megszelídült, stilizálódott intézmény. Élesebben fogalmazva: e tevékenység folytatja és fölgyorsítja azt a folyamatot, amelynek során a páros harcformák egyre civilizáltabbakká válnak. Avagy megint másképpen: a vívás révén jól érzékel(tet)hető, hogy a civilizáció folyamata hogyan hatol be a mindennapi praxisba, illetve hogyan válik az életvitel átalakítójává a 19. század első felétől kezdve. Fentebb úgy fogalmaztunk, hogy a párbajban jelentősen csökken az erőszak és a kockázat mértéke a korábbi viadalokhoz képest. Könnyen belátható, hogy a vívás esetében e tendencia fölgyorsulását és kikristályosodását figyelhetjük meg. Elég, ha csak arra az elemére utalunk, hogy - a párbajjal szemben - a vívás már nem hordoz életveszélyt magában. Művelése a szigorodó formalizálódáson és standardizálódáson alapul: a fegyverek veszélytelenebbé válnak, a sérülések megakadályozására számtalan kellék szolgál,33 a zsűri szakértelme egyre megbízhatóbbá válik, következésképpen a véletlen balesetek esélye is mindinkább a nulla felé tendál. Az erőszak és a kockázat mértékének csökkenése együtt jár a régi jelentéstartalmak elhomályosulásával, módosulásával, illetve új tartalmak, új vonatkozások előtérbe kerülésével. Fiáth Ferenc visszaemlékezéseiben is láthattuk, hogy a párbajok során egyes fair play-elemek szinte öncélúan túlhangsúlyozottá válnak; a felek mintha tobzódnának a másiknak tett gesztusokban. Olyannyira, hogy fölvethető a hipotézis: már magán a párbaj intézményén belül is megfigyelhető egyfajta stilizálódás irányába történő elmozdulás. Az idő előrehaladtával és az életveszély kockázatának csökkenésével párhuzamosan ugyanis a lovagias férfiasság megjelenítésének esztétikus, szimbolikus és ritualizált formái, az elegancia, a tartás, a könnyedség mintha egyre fontosabb elemekké válnának a becsületbeli ügyek elintézésekor,34 ily módon is előkészítvén a terepet egy újfajta, még hangsúlyozottabban stilizált tevékenységforma számára. A Fiáth-féle párbajleírások alapján látható, hogy a küzdelem számos vonatkozásában a vívás formai jegyeinek betartásával zajlik: a nemes urak előbb „en garde" állásba helyezkednek, majd az ezt követő „salutatio" és „appelle" után támadják csak meg egymást. 33 Chappon 1839-ben megjelent vívókönyvében írja, hogy „a vívógyakorlatokhoz szőrkesztyűvel, vasas karvédővel, az alsótestet is védő, térden alul érő plasztronnal és olyan maszkkal látjuk el magunkat, melyen a homlokvas felett még egy szőrpárna (Wurst) is van". Idézi Siklóssy, 1928: 360. 34 Emlékszünk még rá, hogy miután Fiáth keze megsérül a Hodicz elleni párbajban, a visszaemlékező megjegyzi, hogy „hazaérve az öreg Dugovics bekötötte ujjamat, kesztyűt húztam fölibe, s fennmaradtam. Ámbár igen fájt, este mégis táncoltam." Azaz: utólag is fontosnak tartja, hogy olyan férfinak tüntesse föl magát, akinek mit sem számít az a kis vágás!

99

Mindez úgy is megfogalmazható, hogy a felek egy szigorú, hagyományos rituálé formai kereteihez alkalmazkodnak, mely kikristályosodottságának köszönhetően alkalmas arra, hogy önálló életre keljen. Ily módon az új, páros harcforma mintegy magába szippanthatja, illetve magára veheti azokat a jelentéstartalmakat, amelyeket korábban a párbaj hordozott. A vívás egyes asszói (csörtéi) során a felek belülről élhetik át ugyanazokat az élményeket, ugyanazokat a késztetéseket, amelyek a párbajok megvívásakor is vezérelték őket. Más szóval: a vívás a párbaj illúzióját és fikcióját nyújtja. Pótlék. Protézis. Segédintézmény, mely túlnövi a segítendőt. Állványzat, mely a ház összeomlása után is a helyén marad, azt a benyomást keltve, mintha önálló építmény volna. E tevékenység lényegében a 19. század végéig, sőt még azon is túl az úriemberi létezés, a magasabb kasztba tartozás, az előkelőség, az emelkedettség, a büszkeség, a méltóság, egyszóval az emelkedett virilitás hordozója. Annak érzékeltetője és kifejezője, hogy aki képes másokkal (illetve a másikkal) együtt, szépen, szabályosan, elegánsan, méltósággal és megfelelő (testtartással a formációk rituális harci elemeinek megjelenítésére, nos, ez az ember ab ovo a győztesek közé tartozik, a felsőbb kaszt tagja, így nincs szüksége arra, hogy megizzadjon egy-egy alkalmi győzelemért. Szemben a párbajjal, illetve az abban még meghatározó késztetettségekkel - a férfibüszkeséggel, a törhetetlenséggel, a sérthetetlenséggel, a harcossággal, az azonnali indulati kielégülés igényével -, a vívás mindinkább a fegyelmezettség, a visszatartottság, a türelem, a rafinéria, az önuralom, a belső elfojtás, azaz a civilizáció folyamata által kondicionált beállítódási elemek köré szerveződik.35 A vívásban a férfibecsület férfitartássá civilizálódik; a hagyományos rendi erkölcs által legitimált tevékenység mindinkább a racionalizálódó társadalom kontrolljának alávetett, elsajátítható, esztétikailag legitimált intézménnyé válik.36 Ezzel összefüggésben a szorosan vett tevékenység funkciója is megváltozik: míg a párbajnak az a célja, hogy elégtételt vegyen a férfibüszkeségen esett sérelmen a (szigorúan azonos rangú) sértő fél megölése vagy megsebesítése révén, addig a vívás esetében a megtorlás helyébe a másik szimbolikus legyőzése kerül. A Vívoda alapszabályában megfogalmazódik, hogy „minden vívó hideg vérrel legyen", illetve hogy sértés esetén „a sértő tüstént engedelmet kérni tartozik"!37 Chappon mindezt így foglalja össze vívótankönyvében:

35 Minden bizonnyal nem véletlen, hogy - szemben a sokszor még azért a szabad természetben (erdőben, ligetben) megvívott párbajokkal - a vívásra általában már a behatároltabb, korlátozóbb, zártabb belső terekben kerül sor. Azaz: az univerzális, isteni eredetű természet felől a partikulárisabb, ember által megteremtett, racionálisan tagolt társadalmi világ felé haladunk. 36 A kolozsvári amatőr vívómesterről, Kőváry Mihályról, a Kolozsvári Athletikai Club első alelnökéről, aki mellékesen a kolozsvári ügyvédi kamara titkára is, így ír a KAC évkönyve: „Tanítványait a szép testtartásba, a mozdulatok szabályosságába, a fegyverek helyes kezelésébe kitűnő modorral és példás türelemmel vezette be; a vívóórák leteltével pedig, midőn a munkától felhevült agy fogékonysága a legélénkebb, a lovagiasság fogalmát kapcsolatba hozva a vívással, az életből merített tapasztalatokkal, példákkal vonzóan magyarázta." Idézi Siklóssy, 1929: 664. 37 Siklóssy, 1928: 348.

100

„Az assaut-ban illemnek és neveltségnek kell uralkodnia. Ha eltaláltuk ellenfelünket, ne tartsuk hosszasan mellén a vitőrt; egyébként se gúnyolódjunk diadalmi örömünkben. A kapott szúrásokat ne tagadjuk le; a mindenkori nézők ilyenkor tóránkul léphetnek fel. Az összes mozdulatok ügyesek, élénkek, erősek legyenek, de nem szabad minden erőnk megfeszítésével vívnunk; vívjunk ötletesen, de nem pikantériával [értsd: gúnyolódva - H. M.] s ne találatokra mohóan.38

A vívásban már nincs szükség a mérkőző felek közötti személyes és lovagias motívumokra. A sértés, illetve a sértődés fölöslegessé válik; maga a szorosan vett páros harc egy erőteljesen stilizált, átesztetizált tevékenységegyüttes. Ebben az összefüggésben válik érthetővé, hogy a 19. században miért olyan gyakori az úgynevezett akadémiai mérkőzés, mely „nem más, mint a vívás művészetének és szépségeinek bemutatása, meghívott közönség előtt, bizonyos ünnepélyes keretek között. Az akadémiai mérkőzésnél (assaut) a főcél a vívás esztétikai formáinak és szépségeinek kidomborítása. Nem tehát tisztán az adott és kapott voltok (touche) aránya, amire a két vívó törekszik, hanem inkább a lovagias formák szigorú megtartása, a vívóállás és testtartás helyessége és szépsége, a mozdulatok szabályossága, a támadások és védések változatossága és ésszerűsége a főcél."39

Az akadémiai vívást persze később, a 19. század végétől, a sportok nemzetközivé válásának, illetve globalizációjának részeként fokozatosan háttérbe szorítja a versenyvívás, amelynek során - hasonlóan a többi versenysporthoz - a küzdelem tétje a győzelem, s ezáltal a vívó (és áttételesen egyesülete, illetve az általa képviselt közösség, társadalmi csoport) hírnevének, rangjának és presztízsének növelése.40 De egyelőre itt még nem tartunk! VÍVÁS ÉS PIAC

Amennyiben a vallás fogalmát - egy bekezdésnyi gondolatkísérlet erejéig kiterjesztjük a mindennapi életben föllelhető, hivatalos egyházakon kívüli kvázivallásos viszonylatokra is, figyelemre méltó hasonlóságot fedezhetünk föl a 19. századi vívóegyletek és a vallási közösségek között. A vívás mesterségét ugyanis ekkoriban - szemben a későbbi, modern sportokkal - még nem egy szűk területhez instrumentálisán értő edző, hanem a személyében archaikus reminiszcenciákat hordozó vívómester adja át, aki többnyire nagy tekintélynek örvend a tanítványok körében. A vívómester, egyfajta feljebbvalói férfiúi hatalom földi képviselőjeként, lényegében a papot és az apát testesíti meg egy személyben. A vívóiskola ezért emlékeztet a karizmatikus közösségekre, amelyekben a vezető nem csupán a szorosan vett szakmai-technikai tudás, Chappon, 1848. Idézi Siklóssy, 1928: 359. Gerentsér, 1928: 8. 40 A versenyvívás során „többen mérkőznek egymással és itt a versenybíróságnak az a feladata, hogy megállapítsa, vájjon a részt vevő versenyvívók között ki a legjobb és a többi versenyző tudásban és képességben hogy viszonylik egymáshoz" (Uo. 8). 38

39

101

hanem egy hagyományos életvitel, beállítódásrendszer átadására is hivatott. Nem véletlen, hogy egy-egy vívóiskola tanítványai, ismét csak a karizmatikus közösségekhez hasonlóan, a mester szellemi-lelki gyermekeinek tekintik magukat, és több generáción keresztül is megőrzik az általa közvetített beállítódási elemeket, míg önmagukat az örökség, azaz a leszármazási rend képviseletében nekik kijáró pozíciók logikája alapján helyezik el.41 Ebből adódik, hogy a mester parancsainak való engedelmeskedés kényszere is egy olyan új elem, amely a hagyományos rendi férfibüszkeség, illetve a megalkuvásra képtelen egyéni beállítódási elemek elfojtását és ezáltal a közösségi normarendszer elfogadását segíti elő. Ugyanakkor tévednénk, ha a vívómestert kizárólag egy megkérdőjelezhetetlen tekintélyű, kvázi felsőbbrendű lényként láttatnánk. Pozíciója ennél sokkal világibb, földközelibb, a tényleges hatalmi- és érdekviszonyokba ágyazottabb. Ezt az alábbi, Honderű ben megjelent szöveg pontosan tükrözi is: „Fiatal uraink, kiknek a dicső arszlán címre némi igényt formálhatni joguk van, azonnal siessenek Chappon vívómester szobájába. Vívásoktatás frank és nápolyi modorban, valamint kard, szurony és testgyakorlásban (voltige) 42 naponkint du. 2 órától 4-ig, havonkint 8 pengő forint díjjért; hetenkint háromszor, 4 pengőért; előfizetés útján pedig az egész folyamra naponkint 10; hónaponkint 60 fr. S végre hetenkint háromszor 35 pengő forintért adatik. Chappon úr szállása Rózsa-tér 122. sz. Iső emelet." 4 3

Figyeljünk föl arra, hogy Chappon úr, a Vívoda francia származású mestere, aki egyébként kiad egy vívásról szóló hézagpótló munkát is,44 piaci szolgáltatásként kínálja vívásoktatását, mégpedig egy újságban megjelentetett hirdetés formájában. Ez az újsághirdetés pedig nem kevesebbről árulkodik, mint hogy egy vállalkozó pénzért árulja szakértelmét, amelyhez bárki hozzájuthat, amennyiben a kívánt összeg rendelkezésére áll. Azaz: a rendi privilégium fokozatosan rutinszerűen átadható, nyilvánosan hozzáférhető, elsajátít41 Ilyen értelemben beszélnek Magyarországon még a 20. század elején is Chappon-, Biasini-, Friederich- vagy Keresztessy-tanítványokról. Az 1842-ben vívómesterré avatott Keresztessy Józsefről, a „magyar vívás klasszikus mesteréről" például Siklóssy László a művében a következőképpen ír: „Keresztessy vívása lényegében az a vívás volt, melyet Friederich vívott s melyet Chappon terjedelmes művében lefektetett. Ez a franciák által kifejlesztett s a németek által elfogadott csuklóvívás - ellentétben a később divatba jött alsókarmozdulatokkal operáló olasz vívással - rendkívül komplikált volt. Ezt Keresztessy leegyszerűsítette, magyar úri lelkét beléöntötte. Ezt a Keresztessy egyénisége által áthatott vívásmodort nevezték aztán magyar vívásnak, mely az őt követő generációban tovább élt még, hogy azután inkább csak szép emléknek maradjon meg." (Siklóssy, 1928: 381.) 42 „A voltizsálás (vagy lendülés) szeréül egy lóalakú állvány szolgál. Olyasmit kell rajta tanulni, amit lovon is meg kell tudni csinálni. [...] A voltizsálás tulajdonképpen egy vegyes ugrás, amelyet a tánc, a vívás és lovaglás mellett a legrégibb idő óta gyakorlott és művészetté képzett ki a gimnasztizálás. [...] Nem lehet tökéletes lovas, aki nem egyszersmind tökéletes voltizsáló." (Uo. 364.) 43 Uo. 353-354. Siklóssy-szokásához h í v e n - n e m adja meg az idézet pontos forrását. De a szövegkörnyezet alapján valószínűsíthető, hogy az 1840-es évek első feléből származik. 44 Chappon, 1839. A könyv négy részből áll: az első a tőrvívásról, a második a kardvívásról, a harmadik a voltizsálásról (lovon való tornázásról), a negyedik pedig a bajonettvívásról értekezik.

102

ható szaktudássá válik. Ráadásul a kardvívás csupán az egyik lehetőségként szerepel az egyéb vívásformák között, hiszen Chappon úr nemcsak kardvívást, hanem „frank" és „nápolyi" modorú vívásfajtákat, azaz francia és olasz eredetű tőrvívást is oktat. A magyar nemesek korábban főleg lóról vívnak, vagyis - korabeli kifejezéssel élve - kardoskodnak, tehát a 19. században népszerűvé váló vívást kevésbé szakszerűen művelik. így hiába érkezik a párbaj és a kardvívás hagyománya valahonnan a nemzeti történelem feneketlen mélymúltjából, a 19. századtól kezdve a vívás elsajátításakor egyre fontosabbá válnak a kortárs nemzetközi tendenciák és referenciák. A reformkorban a vívóiskolákat alapító és abból Magyarországon is viszonylag tisztességesen megélő külföldi vívómesterek olyan vívásfajtákat kezdenek tanítani a magyarországi nemeseknek és polgároknak, amelyek máshol, mindenekelőtt Olaszországban és Franciaországban honosak. A számottevőbb magyarországi vívómesterek közül például kettő (Louis Chappon és Ignatz Clair) francia, a harmadik (Franz Friederich) német, a negyedik (Gaetano Biasini) olasz, ám ő is francia fogság kerülőútja révén jut el Wesselényi zsibói kastélyába. Jellemző, hogy a század első felének egyik kiemelkedő magyar vívója - Wesselényi, ki lenne más! - külföldön kénytelen rádöbbenni arra, hogy vívótudománya komoly kiegészítésekre szorul.45 A vívómester és a karizmatikus vezető közötti, imént vázolt párhuzam ellenére tehát a vívás alapvetően e világi tevékenység, mely - a párbajhoz hasonlóan - mentes a korábbi harcformák transzcendens beágyazottságától. Emellett, mint föntebb utaltunk rá, olyan új tendenciák közvetítő intézményeként is fölfogható, amelyek - korrigálva a párbaj bizonyos Don Quijote-i vonásait - lehetőséget biztosítanak egyes beállítódások modernizációjára. így például az akadémiai és a versenyvívás abban a vonatkozásban egyaránt eltér a párbajtól, hogy míg az utóbbi nyilvánosság kizárásával folyik (a kizárás, a kizárólagosság, a titkosság, az elhatárolódás mindvégig a párbaj lényegi eleme marad), addig az előbbi már közönség előtt zajlik, gyakran egy emelkedett alkalomhoz kötődő esemény részeként. A párbaj lényegében két személy magánügye; legföljebb az utólagos pletykáknak köszönhetően válik közhírré, ám - a vívással szemben - szinte sohasem válik megtekinthető közeseménnyé. Másokra nem tartozik. Ugyanakkor a vívás a 19. század végétől kezdve fokozatosan betagozódik a modern nemzetközi versenysportok üzemébe: kard-, tőr- és párbajtőr fegyvernemekben összemérhető versenyvívásként szabványosodig és egyértelműen szabályozott, behatárolt tér-idő paraméterek alapján művelt modern (csapatsporttá alakul.

4S „Ma vevék Gomard-nál először leckét a fechtirozásból. Tanítványai között annyi jó fechtirozó van, hogy legjobbnak tartám magamat, mint kezdőt bemutatni. De egy cseppet sem találá feltűnőnek, hogy - az ő hite szerint először - minden magyarázatot gyorsan megérték a nekem jól ismert szabályokból. A kezdők itt valóban nagyon ügyesek lehetnek, vagy én vagyok a világ legügyetlenebb vívója. Gomard most Páris legjobb vívója" (lásd Wesselényi 1822-es naplóját [március 18.], melyet Siklóssy, 1928 idéz [372]).

103

Annak, hogy e hosszú távú fejlődés végbemehessen, megvannak a szervezeti-működési föltételei. A 19. század első felében a vívás az a tevékenység (a „sport" szó ebben a korszakban még nem ismeretes a kontinentális Európában), mely először hozza létre saját egyesületét: 1824-ben születik meg a Pesti Nemzeti Vívó Iskola (más néven Pesti Nemzeti Vívoda),46 mégpedig Keglevich István gróf kezdeményezésére, aki aztán az egyesület első elnöke is lesz. Keglevich így fogalmaz alapítólevelében: „Alulírt a viadal mesterségét, m i n t minden testi gyakorlásoknak legnemesebbikét, az erkölcstelenségnek, pajzánságnak és gyávaság-szülte dísztelen verekedésnek leghatalmasb egyetlen gátját, a férfiúságnak és erőnek gyönyörű ápolóját előmozdítani és ezen polgári társaságos külső idomolást legközelebb érdeklő hazafiúi célnak elérésére m á r több esztendő óta fennálló viadaliskolának örökre leendő megalapításában m a g a m is részt venni kívánván, e végre három ezüst húszast e g y forintra számítva, 4 0 0 azaz négyszáz forintból álló tőkepénzt, az attul járó törvényes száztúli hat kamattal következő föltételek mellett adok és ajánlok. 4 7

Az intézetnek nyolcvanhét alapító tagja van, mindenekelőtt a főnemesség soraiból (akik valamennyien négyszáz pengőforintnyi alapítvány befizetésére kötelezik magukat).48 Alapítónak számít még tizennyolc megye, öt kerület és nyolc szék. Az alapszabály szerint: „Ezen intézet polgári alkotmányú lévén, a tanítványok a feljebbi feltételek mellett (magyar születésűek legyenek, ne legyen tehetségük saját költségükön tanulni, becsületes magaviseletűek legyenek) csupán a polgári rendből vétethetnek fel."49 Siklóssy mindehhez még hozzáteszi: „Az intézet célja a vívásnak a tagok számára nyújtandó vívásoktatáson és gyakorláson kívül az volt, h o g y szegénysorsú m a g y a r ifjakat képezzen ki vívásban, sőt n é m i l e g - miután azidőben a vívás kiegészítő része volt a voltizsirozás - a testgyakorlásban. Az ily ifjak valamely alapítótag ajánlatára vétettek fel a választottság által. 46 A pesti intézet megalapítása utáni nyolcadik évben már Pozsonyban és Kolozsvárott is találhatunk vívóiskolákat. Ez utóbbi alapító okirata egyébként kísértetiesen emlékeztet a pesti Vívodáéra (lásd Siklóssy, 1928: 351 és 376). 47 „ 1. A vívóintézet csak honi ifjak tanítására állíttatott fel. 2. Minden látogató illő tisztelettel fogadtatik, és ha vívásra kedve van, arra megkínáltatik. 3. Ha valaki kard vagy más fegyverrel jönne a terembe, köteles a vívás előtt fegyverét letenni. [...] 7. Minden illetlen beszéd, káromlás, pajkosság tilos. 8. A vívóteremben enni, vagy dohányozni szinte tilos. 9. Víváskor ki-ki tisztességes ruhába legyen öltözve. 10. Tanulók, a rendes tanítási óra lefolytáig, a vívó teremben maradni köteleztetnek, és csak a vívómester engedelmével távozhatnak. [...] 15. Az egymást bosszantás, vagy az ejtett hibáért kinevetés tiltatik. 16. A mesternek megegyezése, s jelentése nélkül a tanítványok a vívást nem kezdhetik. 17. Minden vívó hideg vérrel legyen, sőt azon esetben se gerjedjen haragra, ha ellenfelétől felyül is mulatnék. 18. Csak gombos vesszővel álorca s keztyűben szabad vívni. 19. Ha a vívás közben egyik fél a másik félnek fegyverét kezéből kiüti, azt azonnal felvenni, s illendően visszaadni köteles. 20. Ha valiamelyik vívó ellenfelét valamelly mód megsérti, a sértő tüstént engedelmet kérni tartozik. 21. Minden tanuló köteles az elvégzett vívás után vívó eszközeit rendes és szokott helyére visszatenni." (Idézi Siklóssy, 1928: 347-348.) 48 1840-ben az Intézet „választottsági tagjai" között Almássy József, Festetich, Ráday Gedeon és Ürményi László grófokat, valamint Wenckheim Béla és Wesselényi Miklós bárókat találjuk. Később Wesselényi a Vívoda elnöke is lesz, ám az ellene induló politikai hajsza miatt 1834-ben átadja az elnökséget. A tanítványok névsorában - többek között - Egressy Gábor, Podhorszky Lajos, Fabiny Teofil, Szemere Bertalan és Vasvári Pál szerepel. (Vö. Siklóssy, 1928: 350.) 49 Uo. 347.

Legalább 12 évesnek kell lenniök; számuk 60-ban volt limitálva. Vívásoktatás hetenként háromszor volt; még pedig a téli hónapokban délután 2-4 között, április 1től kezdve pedig reggel 6 - 9 közt. A tanulási időtartam három év volt. Voltak nyilvános vívásgyakorlatok, melyeken vendégek is részt vehettek."50

Összefoglalásképpen megállapíthatjuk, hogy a perdöntő bajvívásoktól a párbajokig, valamennyi korábbi páros harcforma rendkívüli, egyedi eseményként zajlik. A vívóiskola viszont már nyilvános, autonóm, független és legitim szervezet, mely alkalmas keret egy ismétlődően és racionálisan végzett tevékenység elsajátítására és rutinszerű művelésére. Talán nem túlzás, ha a vívóiskolák (majd vívóegyletek) fenti sajátosságaiban véljük fölfedezni a párbaj modernizációs útra térítését szolgáló legfontosabb föltételeket. Mind az öt, fentebb kurzívval szedett kifejezés fontos. Ez az iskola nyilvános, amennyiben tevékenykedése nem titkos, hanem átlátható, kívülről ellenőrizhető, s olykor kifejezetten a laikus közönség szórakoztatását szolgálja. Az iskola autonóm, amennyiben belső rendjét nem kívülállók írják elő, vezetőit nem kívülről nevezik ki, hanem a szervezet tagjai. Az iskola független, amennyiben nem egy másik szervezet, például a hadsereg tartozéka, következésképpen céljai, rekrutációs és tevékenységi köre különbözhet (ennélfogva különbözik is!) a főhatalom által elvártaktól, illetve megköveteltektől. Sőt! Adott esetben éppen e főhatalom ellenében, azaz a Habsburgokkal szemben megszerveződő, militáns érzületű magyar nemzeti törekvések rejtett kifejezésére (is) szolgál. Az iskola legitim, amennyiben hivatalosan engedélyezett, a törvényes jogi normáknak megfelel, azok alapján ellenőrizhető. Végül pedig az iskola egy szervezet, azaz nem esetlegesen ismétlődő ad hoc tevékenységek együttese, hanem a tagok és az alapítók által elfogadott, racionális és bürokratikus szabályok révén korlátozott, illetve meghatározott működési renddel bíró egység. A nemesuraknak elemi érdekük, hogy megtanuljanak vívni: egy esetleges párbajkihíváskor ugyanis bármikor képesnek kell lenniük önmaguk megvédésére - erre kötelezi őket rangjuk. Ebből származik a vívóiskola létének egyik paradoxona: nevezetesen, hogy a tanítványokat egy olyan tevékenység elsajátításában szolgálja, amely jó eséllyel tiltott cselekedetek elkövetésére sarkallja őket. Sőt! Éppen a vívoda nyilvános, autonóm, független, legitim szervezeti mivolta szolgál annak föltételeként (élesebben fogalmazva: álcájaként), hogy falai között a nemes (majd később a polgár) urak viszonylag zavartalanul párbajozhassanak. Számos forrás utal ugyanis arra, hogy a vívótermekben gyakran folynak párbajok, olykor halálos kimenetellel is. Azaz: alapításának történelmi pillanatában a vívóiskola bizonyos értelemben egy féllegitim tevékenység folytatására szolgáló fedőszervezet. A vívóiskola intézményének másik paradoxona, hogy szervezeti és jogi értelemben vett szűkítése együtt jár rekrutációs, illetve társadalmi bázisának bővülésével. Míg ugyanis a párbaj, mint láttuk, exkluzív tevékenység, amely50

Uo.

105

ben csupán a rendi megkülönböztető jegyek, s így mindenekelőtt a társasági hovatartozás alapján határozódik meg azok köre, akik művelhetik, addig a vívóiskolák révén kibontakozó vívósport a kezdetektől fogva a magyar nemesek jogkiterjesztési stratégiájának jegyében szerveződik. Hiszen, amint az a Vívoda alapító okiratában is világosan megfogalmazódik, az iskolát létrehozó mágnások a nemzetépítő politikai terveik szempontjából stratégiai partnernek kiszemelt polgárokkal kívánnak együtt vívni. Míg tehát a párbaj a megfelelő társadalmi hátterű férfiemberek féllegális, alkalmi viaskodása, addig a (kard)vívás a vegyes (nemesi és polgári) származású férfiemberek legális szervezeti keretek között rendszeresen űzött tevékenysége. E jogkiterjesztési stratégia egy olyan fejlődést is elindít, amelynek során a korábban szinte kizárólag individuális késztetéseik hatására egymással harcoló férfiak fokozatosan közösségek tagjaivá válhatnak. Mégpedig olyan, ténylegesen létező, egyesületi formában működő potenciális sportközösségek tagjaivá, amelyekben már nem az exkluzív társasági hovatartozás és a sértés mihamarabbi, harc révén történő megtorlása, hanem az osztályhatárokat is átlépő szolidaritás, valamint a kocódási késztetettségeket önfegyelemmel elfojtó viselkedési minták számítanak követendőnek. A PÁRBAJ JELLEGZETESSÉGEI 1. Társadalmi-kulturális beágyazottság 1.1. 1.1.1. 1.2. 1.3. 1.4. 1.5. 1.6. 1.7. 1.8. 1.9. 1.10. 1.11. 1.12. 1.13. 1.14. 1.15.

Művelők társadalmi bázisa Művelés-műveltetés Referencia Szervezeti forma Szervezet nyitottsága Szocializáció Finanszírozás Nemzet iránti viszony Politikai irányultság Közönség Társasság/közösség Tevékenység kezdete, vége Tevékenység elterj edtsége Ideológia, üdvtan, irodalom Nemek szerepe Szakismeret újratermelése

nemesség, zárt közvetlenül végzik a tevékenységet egyetemes európai rendi közösség kizárólag nemesek exkluzív köre otthonról, házinevelés része saját pénzből nem jellemző nem jellemző kizárva rendi közösség - a társaság tagjai 17. századtól a 20. század elejéig a nemesúr életében néhány alkalommal férfibüszkeség ideológiája, párbajkódex kizárólag férfiak művelik hagyomány és párbajkódexek alapján

Beállítódások 1.16. Alapbeállítódás 1.17. Férfiasság jellemzői 1.18. Test iránti viszony/testpolitika

106

harcos férfiasság, becsületeszmény, hajlíthatatlanság, kompromisszumképtelenség harcias libidó dominandi, kocódási késztetettség, rátartiság, büszkeség, lovagiasság nem jellemző

2. A sporttevékenység sajátosságai 2.1. 2.2. 2.3. 2.4. 2.5. 2.6. 2.7. 2.8. 2.9. 2.10.

Művelés színtere Színtér (pálya jellemzői) Versenyidő Eszközigény Eszköz/funkció/cél Tevékenység társassága: egyéni-csapat Szabályok/mérés Ellenőrző testület Kockázat mértéke Küzdők fizikai kapcsolata

2.11. Profizmus/amatörizmus 2.12. Kvalitások 2.13. Sportfogadás 2.14. Erőszak mértéke 2.15. Tevékenység lényege 2.16. 2.17. 2.18. 2.19.

Tevékenység közvetlen célj a Örömforrás Tevékenység súlya az életvitelben Fizikai/szellemi/morális/ esztétikai jelleg (vizualitás) 2.20. Költségigény

privát szabad, illetve zárt térben, vívóegyletben esetleges, természet megszabta nem korlátozott, sok esetlegesség kard, pisztoly eszköz gyilkol és megsebesít; közvetlen erőszak szigorúan egyéni jelleg szigorúak, fair play-elv, úriemberi normák meghatározó alkalomadtán igen nagy nincs közvetlen érintkezés, csak karddal vagy pisztolygolyó révén amatörizmus jó vívó- és lövőtudás, fegyelem, ügyesség, koncentrálókészség nincs viszonylag magas, csökkenőfélben a sértés megtorlása, illetve elégtétel adása karddal vagy pisztollyal a férfibecsületen esett sérelem kiküszöbölése az elégtétel és a győzelem öröme viszonylag csekély, mind ritkábbá válik morális megalapozottságú fizikai elégtétel, látvány másodrendű nem túl magas

A VÍVÁS JELLEGZETESSÉGEI 1. Társadalmi-kulturális beágyazottság 1.1. 1.1.1. 1.2. 1.3. 1.4. 1.5. 1.6. 1.7. 1.8. 1.9. 1.10. 1.11. 1.12. 1.13. 1.14. 1.15.

Művelők társadalmi bázisa Művelés-műveltetés Referencia Szervezeti forma Szervezet nyitottsága Szocializáció Finanszírozás Nemzet iránti viszony Politikai irányultság Közönség Társasság/közösség Tevékenység kezdete, vége Tevékenység elterj edtsége Ideológia, üdvtan, irodalom Nemek szerepe Szakismeret újratermelése

nemesség, lassú nyitás a polgárság felé közvetlenül végzik a tevékenységet francia, német, olasz, ősi magyar vívóiskola, vívóegylet polgárság felé történő nyitás vívóiskolában, házi vívómestertől saját pénzből finoman rejtett nemzeti konnotációk nem jellemző fokozatosan nő a szerepe egyleti/társasági kör 19. századtól máig a művelők számára akár heti rendszerességgel is gyakorlatiasság, fegyelem szinte kizárólag férfiak művelik vívómester, tankönyvek, edzések révén

107

Beállítódások 1.16. Alapbeállítódás 1.17. Férfiasság jellemzői 1.18. Test iránti viszony/testpolitika

elegancia, becsületeszmény, udvariasság, esztétikum, előkelő tartás rejtett libido dominandi, elegancia, lovagiasság fegyelmezettség, engedelmeskedési hajlam, közösségi szellem szép, kidolgozott férfitest nem hátrány

2. A sporttevékenység sajátosságai többnyire zárt térben, vívóegyletben fokozatosan standardizálódik szabályok által objektíve korlátozott (találatszám) kard, tőr, később párbajtőr 2.4. Eszközigény eszköz szimbolikus jellegű; nincs közvetlen 2.5. Eszköz/funkció/cél erőszak egyéni jelleg előtérben, csapatszellem idővel 2.6. Tevékenység társassága: egyéni-csapat erősödik szigorúak, fair play-elv, úriemberi normák 2.7. Szabályok/mérés meghatározó 2.8. Ellenőrző testület minimális 2.9. Kockázat mértéke nincs közvetlen érintkezés, csak a kard vagy a 2.10. Küzdők fizikai kapcsolata tőr révén 2.11. Profizmus/amatörizmus amatörizmus 2.12. Kvalitások jó vívótudás, fegyelem, ügyesség, türelem, koncentrálókészség 2.13. Sportfogadás nincs minimális 2.14. Erőszak mértéke a párbajkésztetettség civilizálása, stilizálása 2.15. Tevékenység lényege a másik fél szimbolikus legyőzése karddal 2.16. Tevékenység közvetlen célja a győzelem öröme 2.17. Örömforrás 2.18. Tevékenység súlya az életvitelben viszonylag csekély, fokozatosan növekszik esztétikai megalapozottságú, stilizált fizikai 2.19. Fizikai/szellemi/morális/ küzdelem esztétikai jelleg (vizualitás) nem túl magas 2.20. Költségigény 2.1. 2.2. 2.3.

108

Művelés színtere Színtér (pálya jellemzői) Versenyidő

A VADÁSZATTÓL A LÓVERSENYIG „A gyakori vadászat közt a nemes vad száma gonoszul leapadna, ha Wesselényi találós esze ennek ügyes óvszerét nem találja. Vadászatán némi kivételeket tűzött ki, melyeknek mindenki hódolt. Csak gímszarvas, bakőz, vadkan és hím császármadár - ezek is kiválólag vont csőből, egyes golyóval - valának lőhetők. Szarvas és őztehén, vaddisznó-emse és tyúk kivétel alatt álltak. [...] Innen magyarázható, hogy Zsibón a nemes vad száma, a gyakori népes vadászatok mellett sem csökkent. A zsibói huszonhétezer hold őserdők, másfél századi szoros tilalmazás után, az egy medvén kívül, minden más vadban bővelkednek. Egy-egy négynapos vadászaton rendesen körülbelül egy-két gímszarvas, négy-öt bakőz, egy-két farkas, tizennégy-tizenhat róka, ötven-hatvan nyúl, néhány vadmacska, fogoly és császármadár esett. [...] Fellengő lelkülete a csekélyebb tárgyat kevés figyelemre méltatta. Vadásznaplójába is csak a nagy és nemes vadat jegyzette fel, az aprót fitymálta; de később megbánta mulasztását, mert bámulatos mennyiséget mutatott volna fel. Egyebek közt gróf Kollonichnak pozsonymegyei körvadászatán egy napon százöt darab nyulat lőtt. Többet, mint erdélyi vadásztársainak egy része egész életükben. Az általa lőtt nemes és nagyvadak száma is tetemes: negyvenhat farkas, kétszázhúsz szarvas, vaddisznó és negyvenöt dámvad halála áll naplójában feljegyezve..." 1

WESSELÉNYI VADÁSZATAI

A vadászat elsődleges célja az élelemszerzés - függetlenül a vadásztechnikáktól és -eszközöktől, az elejtendő állatok fajtájától, a környezeti adottságoktól vagy a társadalom egyéb sajátosságaitól. Á vadászat valamennyi formájában harcnak tekinthető, amennyiben az ellenség megsemmisítésére, megölésére irányul. Ráadásul a harc egyik legősibb formáját képviseli, hiszen a megölt ellenséget a gyilkos a szó szoros értelmében bekebelezi, azaz megeszi. Ezért joggal tekinthető a Bourdieu által leírt lihido dominandin alapuló férfiuralmú társadalmi berendezkedés egyik ősi alapintézményének. Persze - mint arról Ujfalvy Sándor beszámol ifjabb Wesselényi báró vadászatai kapcsán - ez a tevékenység más célokat is szolgálhat: 1

Ujfalvy, 1955: 228-229.

109

„[Vadászatai] rendesen négy napig tartott[ak]. E vadászatok azon kor legszebb napjai közé számíttattak. Mindenki büszke volt arra, hogy megjelenhessen. De csak elvbarátait hívá meg; s ezeket ha szinte vadászok nem voltak is. [...] Wesselényi csak ürügyül használta vadászatait. Oh, sokkal magasabb célból gyűjté ő Zsibóra vendégeit, minthogy velük néhány őzét s nyulát ellődöztesse. Ezt ő magára kényelmesebben s költség nélkül tehette volna. Célja az volt, hogy az elszórt s parlagban heverő egyes erőket egybegyűjtse: a puhulásnak indult arisztokratákat a vadászat varázs-gyönyöreivel Zsibóra édesgetvén, itt észrevétlen szoktassa viharok és alkalmatlanságok kitűrésére s néha még bősz vadkannal is szembenézni és ha kell, meg is vívni. Hogy a bátorság, lélekéberség - ott is, hol eddig hiányzott - ismét feléledjen a nemzet nagyjai közt."2

A 19. század elején a magyar főnemesek körében űzött vadászat a rendező saját birtokán folyik; azon csak a meghívottak, az „elvbarátok" vehetnek részt, miáltal gyakran szabadkőműves összejöveteleknek is tekinthetők, amelyek alig titkolt célja a helyi és országos szintű politikai szervezkedések előkészítése. Úgy is fogalmazhatunk, hogy e vadászatokban sajátos módon vegyülnek a viselkedést megszabó, különböző történeti (mélyrétegekből származó késztetettségek és beállítódások, valamint az adott korszak jelenének társadalmi-politikai összefüggésrendszerében értelmezhető céltételezések. Az első látásra a szabadidő kellemes eltöltését és a társasági élet megszervezését szolgáló összejövetelekben nem nehéz fölfedezni a korlátozó racionalitás számos elemét (az esemény Wesselényi birtokán belül zajlik, csak „vont csőből", „egyes golyóval" lehet lőni a meghatározott fajtájú állatokra); emellett a korabeli politikai szervezkedésre utaló jelek is nyilvánvalók (a vadászatokon csak az „elvbarátok" vehetnek részt). A racionális motivációk között nem lehet említetlenül hagyni a lótenyésztéssel kapcsolatos törekvéseiket sem, valamint a tenyésztett lovak és a nemesemberek vadászversengésének a résztvevőkre gyakorolt csáberejét. Ugyanakkor az ilyen alkalmak az ősi férfivirtus kiélésére is nagyszerű lehetőséget nyújtanak. Figyeljük csak: „Kendeffy Ádám és Wesselényi tüzes paripákon, sisakkal, és karddal markukban szöktetnek most a tág térre. Kortársaik közt a legjobb két lovast, bajvívót s legerősebb karú két férfiút látjuk magunk előtt. Hévvel-tűzzel, mint forró vérek rohanják meg egymást. Kardjaik szikrát szórnak. A menny és föld egybeomlása képzeltetik. A dicső lovagias jelenet a nap minden más jelenetét felülmúlja s a vendégek kívánságát és várakozását túlszárnyalja. [...] Hasonló jó szellem, értelmes vitatkozások s változatos élvezetek lengik körül a vadásztársaságot másnap és mindvégig. A leggyengébb szívű vadász felbátorítására s a kisebb veszedelem előtt nem rögtöni hátrálás ellen egy igen jó óvszer vala itt: a megsebhedt vadkant legmérgesebb állapotában fészkéből kiszöktetni s az éles, hosszú vadászkéssel, a vadászra intézett sebes rohamában felfogni. E bajnoki jelenetnek csak nézésén is magasan dagad a kebel és bátrabban dobog a szív."3

2 3

Ujfalvy, 1955:223,227-228. Uo. 226-227.

110

Figyelemre méltó, hogy e „férjfias" versengés már viszonylag jól mérhetően zajlik (joggal gyanítható: nem Wesselényi az egyetlen a nemes urak közül, aki följegyzi vadásznaplójába a lelőtt vadak számát, fajtáját és ilyen-olyan jellegzetességét). Fölbukkannak a teljesítmény- és mennyiségelv - a későbbi modern sportok egyik lényegi sajátosságának - egyéb elemei is: Wesselényi önmagával is verseng, midőn vadásznaplójába pontosan följegyzi (könyveli!) a lelőtt vad fajtáját és számát (lásd az Ujfalvytól származó első idézetet!). Miképpen nem elhanyagolható azon, egyre szigorúbbá váló szabályok alkalmazása sem, amelyek már nemcsak azt írják elő, kik és milyen öltözékben vehetnek részt a vadászaton, hanem azt is, mégpedig igencsak pontosan, hogy mikor, milyen fegyverrel, milyen távolságból milyen állatot szabad kilőni. Ugyanakkor számos archaikus elem is jelen van még, hiszen e többnapos események, valamint a köréjük szerveződő tevékenységek mögött sokszor még a libido dominandi több évszázados (sőt: évezredes!) múltjából származó késztetések állnak. Erre utal például a fejezet elején található idézet is, amely szerint Wesselényi csak a „nagy és nemes" vadakat tartja naplójában följegyzésre méltónak, az „aprót fitymálja". Miképpen az a jelenet is itt említhető, melynek során az egymást „tüzes paripákon" „forró vérekként" megrohanó Kendeffy és Wesselényi, „a legjobb két lovas és bajvívó" az utolsó hajtást követően „dicső lovagias jelenetet" rögtönöz a jelenlévők szórakoztatására, mégpedig olyan hevességgel, hogy „a menny és föld egybeomlása képzeltetik". Az életveszély kockázatát vállaló (sőt, kereső!), egyéni vakmerőségen, bátorságon és fizikai erőn alapuló ősi férfivirtus megnyilvánulásaként foghatjuk föl azt is, hogy Wesselényi szinte morális követelményként fogalmazza meg önmaga számára, hogy a „fészkéből kiszöktetett", vadász felé rohanó „megsebhedt vadkant" „éles hosszú vadászkéssel" igyekezzen „felfogni". Nem tűnik megalapozatlannak, ha eredetüket illetően közös meghatározottságot vélünk fölfedezni az ilyen cselekedetek, valamint a romantikus férfimitológia olyan jellegzetes toposzai között, mint amilyen a szájában és két kezében törökök hulláival táncoló Kinizsi Pál, a farkast szabad kézzel elejtő Szibinyáni Jank vagy az egyik farkast a másikkal agyoncsapó Toldi Miklós hősi legendája. E tekintetben is figyelemre méltók Wesselényi sorai a zsibói ménesről írott könyvében. Ezek ugyanis nemcsak az ősi férfivirtus túléléséről, a modernizációs jelképként és hivatkozási alapként szolgáló angol példával szembeni tudatos állásfoglalásról, hanem a vadászat, valamint az annak ősmodelljeként szolgáló háború képzetei közötti szoros összefonódásról is tanúbizonyságot tesznek: „Igen becsismertető s azt emelő a lovakra nézve a vadsertések lóháton való láncsázása is. Bátor s kántáros ló ezen szép mulatságnak mind azon neméhez, mellyben nem nagyon erős sertések futtokban kergetve szúratnak le, mind pedig még sokkal inkább, midőn a megtámadóval szembeszálló jó erős kanokkal kell megmérkezni. Ezen vadászat neme Angliában nem gyakoroltatik, mert vadsertés ott nincs. Más országokban is most sokkal kevésbé van divatjában, mint régebben; részszerint azért, mert nem tartozik az anglomániához, részszerint pedig, mivel nagyon sokan 111

inkább szelídebb nyulacskák s őzecskék ellen szeretnek véres háborút folytatni, mint bárdolatlan vadsertésekkel üstökbe menni. De nagyon hasznos lenne ennek divatba jövetele. A lónak legfőbb elrendeltetésében, ti. a fegyver közt való szolgálatban a jó kantárosság s bátorság egy akármelly más tulajdonságánál is nem kevesebbet érő. Amely lóval pedig a dühében habzó vadkannal jó sikerrel szembe lehet állani, s annak merész nékirohanásait jól kikerülni; vagy amely azt sebes fordulásiban nyomba követi, azon ló bizonyosan egy török spáhival való egybecsapásra is alkalmas. Ezeknek divatba jövetele kétségen kívül mind a lóhoz, mind a lovagláshoz való kedvet nagyon terjeszteni fogja. Mert nem ígérhet s nem nyújthat egy lótenyésztőnek semmi is lovaiból több hasznot, a versenyzőgyepnél. Aki pedig a lóval való vadászatokban belékóstolt a lovaglás lelket emelő valódi örömeibe, nem fog az ősz korában is arról egészen lemondani." 4

Ám - az ősi elemek többé-kevésbé öntudatlan túlélése ellenére - Wesselényi számára a jövő elemei tűnnek fontosabbaknak. A török spáhival történő „egybecsapást" követő mondatában például már haszonról és versenyzőgyepről tesz említést. Miképpen az is az új idők új szellemének jele, hogy Kendeffyvel bármennyire ellenállhatatlan módon törnek is föl harci késztetéseik - immár nem életre-halálra vívnak egymással, hanem csupán stilizált módon, mégpedig a többiek szórakoztatására. (Ismét egy olyan jegy, amely jelzi a majdani modern sportok irányába mutató változásokat.) Azaz: jóllehet a legyőzendő vaddal szemben még az ősi harci késztetések vezérlik őket - persze a vadászmódszerek, -technikák és a rendi kizárólagosság megszabta monopóliumok által korlátozott egyre racionálisabb keretek között -, az egymás iránti viszonyukban fölbukkannak a harc civilizálódására utaló jegyek is. A Kendeffyt jellemző Gyulai Lajos gróf találó kifejezésével szólva, a „bajvívási vágyon" alapuló harci üzekedés mellett meg-megjelennek a rendi szolidaritáson alapuló versengés elemei is. E fair play-elv alapján zajló harcias versengés, azaz egy sajátos átmeneti forma érvényesülésének jellemző példájaként olvasható az alábbi idézet is: „Tizenötödik éviben Zsibón és környékén egy János herceg dragonyos-osztály szállásolt. [...] Az osztály többi tiszteivel együtt ebédre marasztatik... [...] Az ifjabb tisztek, mint rendszerint, némi túlságos dicsekedésbe ereszkedtek. Wesselényi megragadja a kívánt alkalmat, türelmet nem vesztve, szól: - Uraim! Ha tetszik, futtassunk a zsibói réten... Önök nyolcan egymagam ellen. Ezredes úr határozzon verseny s díj felett. A merész kihivás készséggel fogadtatik: [...] ha kétórai futtatás alatt valamelyik közülök Wesselényit megragadhatván, köntös-darabja kezében marad, legyőzöttnek tekintetik és Kakas nevű versenyző paripája annak sajátja lesz; de ha két óra alatt meg nem történik, az ezredes négy akó finom tokaji bort ígér Zsibóra szállíttatni. [...] Harsona-rivallgásra megindul a verseny. Száguld már Wesselényi; a tisztek mindenfelől utána. Kétszer szorítják a Szamosnak... a magas partról beszöktet a széles folyóba s átúsztat. Bevágtat sűrű bozót s mocsárokba, bé a legsűrűbb erdőkbe; lováról leszökve gyalog tör útat: míg újra szabadra juthat s újra vágtathat. Cserei Ilona 4

Wesselényi, 1828: 74-75.

112

az ezredessel a tér közepén kocsiból távcsövezik, körültük a sok néző. Az anya szokott nyugodt hangján szól az ezredeshez: - Fiam nyertes lesz... mert ő a halált eleibe tenné a legyőzetésnek; tízszer annyi sem győzné le, mikor ilyesre kerül... A kitűzött két óra már vége felé jár: Wesselényi a solymosi völgyről az országúton Zsibó felé kanyarodva ellenei közül egyiket sem látván maga előtt, vidáman vágtat hazafelé. [...] .. .leszökik lováról s még maradt annyi ideje, hogy pipát gyújtva a rendre megérkező tiszteket egész udvariassággal fogadhatja, mintha csak látogatásra jönnének." 5

Itt már egyértelműen üldözéses verseny folyik, idő és (noha kevésbé egyértelműen, de azért a terület adottságai által megszabott módon) térbeli korlátok közé szorítva. Ráadásul e verseny fogadás tárgyát is képezi, azaz a tevékenységet a felelősség vállalásának teleologikus logikája határozza meg. Mi több: az üldözés nézők előtt zajlik, akik jelképes fogadásuk révén szintén részesei a szimbolikus térnek, amelyben voyeur-szükségleteik is kielégíttetnek. Azaz: felelősségetika által áthatott verseny zajlik, mely - a kockázatkereső férfivirtus működésbe hozatala révén - egyúttal szórakoztatásképpen és fogadás tárgyául is szolgál. Ám mielőtt tovább folytatnánk gondolatmenetünket az ideáltipikus értelemben fölfogott következő civilizatorikus lépcső, a falkavadászat irányába, egy pillanatra álljunk meg, hogy rövid áldozatunkat ismét bemutathassuk a történetiség oltárán. Nem lehet ugyanis kellőképpen hangsúlyozni: a valóságban sokkal esetlegesebben, kevésbé egyértelműen zajlanak a változások. A fejlődés nem egyenes vonalú, hanem elbizonytalanodásokkal, az ősi időkből fennmaradt meghatározottságok eltérő ritmusú átalakításával s gyakran megtorpanásokkal, visszafejlődésekkel bonyolítottan zajlik. Oly módon, hogy sok lényeges eleme többnyire kihullik a modellalkotó szociológiai gondolkodás fogalmi hálóján. Az alábbi idézetet ezért teóriánk mindenhatóságát korlátozó figyelmeztetésként is olvashatjuk. Tanúbizonysága szerint ugyanis a legősibb jegyeket mutató, pusztító vadászatok korántsem számítanak kivételeseknek a 19. században sem: „Régente kopófalkával vették űzőbe, lóháton követvén a hanggal hajtó kopókat, míg ezek a kifáradt vadat megállítván, ez vagy dzsidával szúratott le, vagy pedig a vadásztársulat fő ura a szarvast a kopófalka közepette lőtte le; ez a vadászat nálunk már rég nincs gyakorlatban. Más vidéken nagy sereg hajtókkal, sokszor több napig tartó hajtás által és több vadászkerületből egyszerre egy középerdőrészbe szoríttatott össze csoportosan a vad s magas hálókkal keríttetvén körül, a vadásztársaság e térben helyet foglalt, s a beszorított vad ezrei addig hajtattak a lövészek során fel s alá, míg a lövetni kívánt mennyiség elejtve nem lőn. Még e században is tartatott ily világhírű vadászat Esterházy herceg ozorai uradalmában, hol 24 lövész két nap alatt 1200 szarvast ejtett el."6

Ujfalvy, 1955: 54-55. Orczy Béla báró visszaemlékezése az Andrássy Manó gróf által 1857-ben szerkesztett, Hazai vadászatok és a sport Magyarországon című kötetben. Idézi Siklóssy, 1928: 153-154. 5

6

113

A FALKAVADÁSZAT „Mint tudatik, Mr. John Paget volt az első, ki ezelőtt két évvel valóságos becsületes erdélyi kopókat összeszerezve, próbálá azokat a honában divatozó vadászatra szoktatni, s ámbár ez eleintén sokak előtt nevetségesnek tetszék, sikerült mégis valódi angol kitartás és állhatatosságának annyira célt érni, hogy már jól egybetartott ebcsapatját (meute) naponkint több-több lovasok követik. [...] Dámvadunk szekereken vitetik a couverig, melly mint mondánk egy nádas, bokros mély szakadásos hegytető vala. Ott bocsáták őt ki; megfutamodott, körülnézett, s megint megfutamodék s ment, ment. Hat percre utána bocsátották a menetet (tizennégy kopó), melly a nyomot azonnal fölvette s haladott a full cry (teljes hajtás). Angol ivadékú erdélyi lovaink dicséretére csak annyit mondhatunk, hogy huszonhét lovas közül (negyvenkilenc percnyi kemény futás után) kettőn kívül mind ott volt a halali-nál. A meghajhászott nemes vadat elevenen vettük ki a kutyák szájából, szekérre épített óljában haza szállíták s reméljük, hogy ő dámvadsága (s ha kidől, kenyeres pajtása) bennünket még ezentúl is jól megfáraszt, kivált, ha az idő olly napfényes tavaszi napokban tündöklik, mint ma."7

-Mielőtt áttekintenénk a vadászat és a falkavadászat között fennálló legfontosabb eltéréseket, röviden talán érdemes a közöttük lévő hasonlóságokra is utalni - ezek ugyanis könnyen elhomályosíthatják különbségeiket az avatatlan szemlélő előtt. A vadászat e két formájának közös vonása, hogy a középkor utáni Európában mindkettő gyakorlatilag csak a legfelsőbb körök által űzhető, hiszen a leggazdagabbak rendelkeznek önálló erdővel, benne saját vadállománnyal, vadászfegyverekkel, s a vendégsereg többnapos ellátására és kiszolgálására alkalmas létesítményekkel és személyzettel. Az elit rendi kapcsolatai alapján szerveződnek tehát, többnyire vadásztársaságok formájában. A tevékenység így önmagáért, a benne részt vevők örömének biztosításáért (későbbi szóhasználattal élve: a tiszta amatörizmus szellemében) végeztetik: mások szórakoztatása, a látvány kívülállók számára történő hozzáférhetővé tétele, ne adj' isten, a látvány hozzáférhetőségéből származó gazdasági haszon (a belépődíj) teljesen ismeretlen számukra. Ugyanakkor a rendi életvitel megkülönböztető jegyei (a ruhák, a ceremóniák és a társasági élet egyéb tartozékai) mindkettőben jelentős szerepet játszanak. Közös vonásuk az is, hogy egyiknek sincsenek előre behatárolt és szabványosított tér- és időbeli korlátai, hiszen azok a vadászterület jellegzetességei és a vadászatot rendező lehetőségei alapján alkalomról alkalomra véletlenszerűen változnak. Általában mindkettő hajnalban kezdődik, és a menekülő vadak által kijelölt tér- és időbeli határokig terjed. (Tehát mindkettő behatárolt, mégpedig a rendező mágnás területi, időbeli és anyagi lehetőségei által.) Az ember még a véletlen akadályok és veszélyek sokaságát rejtő természetben végzi tevékenységét, nem pedig az általa célirányosan megalkotott, szabványosított térben, sportlétesítményekben vagy sportpályákon. így - a későbbi modern sportoktól eltérően - művelésükhöz nemcsak egységesített méretű 7

Honderű, 1843. 6. szám.

114

sportterületre, hanem a küzdelem időtartamának szigorú szabályokban rögzített korlátozására sincs szükség. Ha azonban nem a modern sportok nézőpontja felől, hanem kialakulásuk történeti logikája alapján szemléljük őket, akkor számottevő eltéréseket találhatunk közöttük - még a fenti dimenziókon belül is. A falkavadászat ugyanis jóval drágább mulatság a vadászatnál, mivel a rendezőnek nem csupán megfelelő infrastruktúrával kell rendelkeznie, hanem a zsákmányállatokat üldözni képes, betanított kutyafalkával, valamint e falka követésére alkalmas lovakkal is. Ezt viszont még a legkiváltságosabbak közül is csak kevesen engedhetik meg maguknak. Ebből adódik, hogy a Széchenyi által 1823-ban létrehozott falkavadász részvénytársaságban csak a leggazdagabb mágnások vesznek részt. (Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy ez az elit már a részvénytársaság modern gazdasági formáját tartja legalkalmasabbnak önmaga megszervezésére.8) A két tevékenység kockázatának mértéke is eltérő: míg ugyanis a vadászatnál fönnáll annak a veszélye, hogy a megsebzett állat (különösen a nagyvad: a medve és a vadkan) akár halálos sebet is ejthet a vadászon (még inkább pedig az alsó néposztályokból származó hajtón), addig a falkavadászatnál a prédaállat már gyakorlatilag nem jelenthet veszélyt az állatok közötti párharcot csak szemlélő emberek számára. Azaz - és ezzel a későbbiek szempontjából is lényeges megkülönböztetéshez érkeztünk - a falkavadászat előrevetíti, hogy a mások által űzött versengésnek az ember már mindinkább csak szemlélője. Itt, eme régi formában persze még a voyeurizmus is kiváltsághoz kötött. További eltérés, hogy a nemesek a vadászatot ősi magyar arisztokrata tevékenységnek tartják, míg a falkavadászatot Angliából származó importnak tekintik. Más tehát a szaknyelv, a kulturális horizont: az utóbbi a fejlődésre, haladásra, a kortárs nyugati minták iránti fogékonyságra utal - a nemzeti hagyománnyal szemben. E látszólag elhanyagolható különbség szorosan összefügg a két tevékenység között fennálló, számunkra legfontosabb eltéréssel is, mely az erőszak jellegében és mértékében ragadható meg. Míg ugyanis a vadászat során a lesből támadó vagy a prédaállatot üldöző ember fegyverrel semmisíti meg a prédát (tehát az üldöző és az üldözött közötti viszony rendkívül egyenlőtlen), addig a falkavadászat során egy kopófalka űzi a vadat (mely általában róka, nyúl vagy szarvas), és őket lovon követik a nemesurak. Azaz: nem ember és állat, hanem állat és állat között zajlik a versengés jellegű küzdelem. Kétségtelen: ez a küzdelem is egyenlőtlen, hiszen egy vadat akár többtucatnyi kopó is űzhet, ugyanakkor - a vadászathoz képest - az üldözött állat8 A fő részvényesek Esterházy Mihály gróf (négy-négy részvénnyel) és Széchenyi István gróf (négy-négy részvénnyel), Hunyady József és Hunyady Ferenc grófok (két-két részvénnyel), valamint Batthyány János gróf, Bretzenheim Nándor herceg, Esterházy Pál és Miklós hercegek, Esterházy József gróf, Fribert Gordon gróf, Grassalkovich Antal herceg, Károlyi György, István és Lajos grófok, Lichnowszky Ede herceg, Liechtenstein Vencel herceg, Lobkovitz Ferdinánd herceg, Pálffy Ferenc gróf, Renard gróf, Stahremberg Antal gróf, Széchenyi Lajos gróf és Wesselényi Miklós báró. Idézi Siklóssy, 1928: 88.

115

nak sokkal nagyobb esélye van a megmenekülésre, hiszen egyrészt alapszabály, hogy a kopókat csak akkor indítják, ha a vad már megfelelő előnyre tett szert, másrészt korántsem biztos, hogy az elfogott vadat az üldöző állatok meg is ölik, hiszen a cél elsősorban a préda elfogása, nem pedig elpusztítása (ebből a szempontból jelzésértékű, hogy a róka húsát az ember nem fogyasztja). A falkavadászat célja tehát nem az ellenség (ellenfél) megölése, majd elfogyasztása (azaz az egyik legősibb viszony, mely alá- és fölérendeltek között lehetséges), hanem egy szabályozott keretek között zajló üldözés, melynek során nem a puszta végeredmény (az elejtett vadak száma és jellege), hanem a játékos és többesélyes küzdelem, a verseny elnyújtott folyamata a lényeg. Márpedig ennek - ahogy azt Elias is megfogalmazza a rókavadászatról írott tanulmányában - a civilizáció folyamata szempontjából óriási a jelentősége, hiszen egy olyan fejlődési állapot finom és meggyőző jelzőjének tekinthető, amelynek során a közvetlen erőszak helyébe mindinkább a fair play elve lép, nemcsak az üldözők egymás közötti, hanem az üldöző és üldözött egymáshoz való viszonyát is meghatározva immár. A szerepek rugalmasabbakká válnak: az üldözőből is válhat üldözött - miként azt Wesselényi és a dragonyos kapitányok versengése során is láthattuk. Persze az a fölállás, mely az üldözőt teszi üldözötté, a 19. század elején még többé-kevésbé kivételesnek tekinthető. A fejlődés menete az, hogy a fair play elve először az egymással szabályos és mindinkább szabványosított módon versengő emberek, majd az ember által sajátosan e célból kitenyésztett, nemesített állatok közötti versengésre vonatkozik, s csak ezt követően jelenik meg az emberek és állatok közötti harcokban, illetve versengésekben. A LÓ MINT A FEJLŐDÉS MOTORJA „A kíváncsi nézők seregesen tódultak ki a Rákosra, melynek sík téréit nagyokat lépő gyalogok, tömérdek úri s bérkocsik, szerény egylovasok s hegykén paripázók tarkázva lepték el. Lobogó nemzetiszínű zászlók előre felbuzdíták a lelket azon magas örömre, mely ezen egy egész nemzethez illő mulatságból várakozott reá. A nagy fából épült nézőhely, mint valami magányos kastély, büszkén emelkedék fel a sík pálya terén. Mint csügg a fára szállt méhraj a fának hajlongó ágán, olly sűrűn tarkádzott a nézők és kocsik raja a nézőhely zöld körén, mellynek páholyiból honunk Szépei ezek az élet s minden pálya virághintői - mosolygó bájjal nézének ki s figyelmökért az egyes lovagok a pálya-tér közepéin lovaik ügyességét, nyargalás, ugratás, táncoltatás és vágtatás által mutaták. Megcsendült végre a csengetyű jelszó s azonnal minden arc a pálya jobbik köre felé fordult, minden test kihajolva csüggött s minden újj jobbfelé mutatott; közeledtek a megeredt angoly lovak s madársebességgel suhantak el meggörbülő, csíkos öltözetű lovászaikkal a nézők szeme előtt; minden szem követé őket, csak ez egyes sebessen kiejtett szavak, a szürke, a pej, a sárga hallatszottak; a futók már megkerülték a körnek túlsó oldalát is s az utolsó zászlós karóhoz értek, megcsendül másodszor is a tüzelő csengetyű s vele a nézők szájából a biztató szorítsd, vivát, bravó közt ér célhoz a nyertes, túlhalad, megfordul, s a jutalmat (világszokáskint) gazdája veszi el s délcegen vezetteti el magát róla tisztelve leszállt lovásza által a né116

zők előtt, mintha érezné - amit időnkben sok ember nem érez - önbecsét. Kifutván az ebbeli nagy mustrák - az angoly lovak - pályájikat, honi lovak állának ki bő ingű lovagjaikkal a versenyre s ősi szokáskint csak nyereg nélkül, száguldó sebességgel futák körül a nézők örömtapsai buzdító rajta rajtái s éljenei közt a pályatért. Ez egészben bizonyos élénkség, érdekesség s egy nemzethez illő nemesebb férjfias mulatsági szellem mutatkozék; a nézők közül kiki vidámnak, büszkébbnek s úgyszólván többnek, egy ifjodott nemzet tagjának érezé magát."9

A lóverseny megjelenése szerves folytatása a vadászatnak és a falkavadászatnak. Ez utóbbiakat gyakorlatilag nem művelik ló nélkül. A lovak - talán nem túlzás ez a megfogalmazás - fokozatosan egy társadalmi modernizációs program kellékei (és bizonyos értelemben metaforikus sűrítményei) lesznek. Míg ugyanis a „falkázás" nem több annál, ami: a szabadidő kellemes eltöltése, szórakozás, társasági összejövetel, addig a lóversenyért való munkálkodás tétje túlmutat önmagán: az erőfeszítések végső soron egy új férfiember kitenyésztését és a nemzet fölemelését egyaránt szolgálják. Ahogy báró Hoeller Móric megfogalmazza: „A XIX. század elején a honvédelem, a földművelés, a közlekedés és szállítás a lovak minőségétől függött, megbecsülhetetlen kincset ajándékoztak tehát a közjónak azok, akik a ló legjobb faját, a telivért, férfias kedvteléseikre, az állam üdvére meghonosították."10

Ezzel magyarázható, hogy miközben a nemesurak a lóversenyeken legföljebb évi egy-két napot töltenek, addig az „üggyel", illetve a hozzá kapcsolódó szervezőtevékenységgel rengeteget foglalkoznak. A lóverseny elemzése révén így jól megragadhatók azok a beállítódásbéli változások, amelyek nélkül nem kezdődhetne meg a kapitalizmus kialakulása Magyarországon, a 19. század első felében. A „magyar tenyésztői ős-ösztön megnyilvánulásával - írja Őszi Kornél már a 18-dik század végén a szervezettség jegyében találkozunk: 1785-ben alapítja meg korának legnagyobb hippológusa, Csekonics tábornok a mai virágzó mezőhegyesi ménest, hogy négy évvel később Bábolna is a tenyésztés szolgálatába álljon."11 A magyarországi lótenyésztés továbbfejlesztése mindenekelőtt Széchenyi grófnak és Wesselényi bárónak köszönhető.12 E tenyésztők pontosan tisztában vannak azzal, hogy Honművész, 1833. június 6. Hoeller, 1927:3. 11 Őszi, 1927: 4. 12 „Széchenyi István gróf 1815 őszén kiutazott Angliába. Ennek a kirándulásnak köszöni Ausztria és Magyarország telivértenyésztése és futtatásai megindulását. [...] Széchenyi 1822 március elején Wesselényi Miklós báró és Sahlender Tamás állatorvos-ménesmestere társaságában Angliába utazott lovak importálása végett." (Hoeller, 1927: 5, 7.) A reformkorban néhány magyar nagy mennyiségben hozatja be a telivéreket és a kancákat. Ennek köszönhetően a behozott állatok száma százas nagyságrendűre emelkedik. A fontosabb importáló mágnások között említendők még: Esterházy Pál herceg, valamint Károlyi György, Hunyady József, Sándor Móric, Batthyány Gusztáv, Nádasdy Tamás grófok (vö. Hoeller, 1927: 5-17). 9

10

117

„az életképes tenyésztés a lovak felfrissítésén alapszik. [...] Bizonyos számú generáció, nagyjából a harmadik után, az importált telivér elveszti az ősi rögről hozott energiát, ezért szükséges az állandó frissítés. A lóversenyzés adja meg az alkalmat az anyag kipróbálására, a szívósság, konstitúció próbatételére és az eszközöket a felfrissítésre. Egy-egy elsőrangú angol apamén importja átalakító hatással volt és van egész telivértenyésztésünkre." 13

Az első versenyeket 1814-től 1821-ig rendezi az ürményi kastélya melletti keszi síkságon Hunyady József gróf. 1826 szeptemberében - alapvetően Széchenyi és Wesselényi iniciatívái alapján - elkészül a „hazafiúi jelentés és meghívás a pesti futtatásokra és pedig mindjárt az első versenynap prepozícióival. Ekkor már megjelentek volt a »Magyarországi Ló-Pályáztatásnak törvényei«, melyek szerint jutalmak négy fajta lovaknak vannak szánva: 1. amellyek teljes vérű angoly csődörtől, 2. amellyek apjok, vagy anyjok részéről nem teljes vérű angoly, vagy napkeleti lovaktul származnak, 3. mellyek Magyarországból való ménesekből vaiók és mellyek se nem tiszta angoly, se nem tiszta napkeleti fajzásúak, hanem itt ellődtek és neveltettek." 14

Az első pesti versenyre 1827-ben kerül sor. A Széchenyi gróf és Döbrentei Gábor által írt gyepkönyv tanúbizonysága szerint ebben az évben hat versenynapon tizenkilenc díjat osztanak ki. 1848-ig aztán összesen nyolcvannyolc versenynapon tartanak versenyeket a pesti Rákoson (azaz évi átlagban négyet, kizárólag májusban vagy júniusban). A kiosztott díjak száma az 1828-as negyvenkettőről néhány év alatt húsz körülire csökken.15 Mindez azonban nem a lóverseny jelentőségének csökkenésére, hanem a versenyosztályok kikristályosodára utal. A Lótenyésztő Társaságról (melyet jellemző elszólással Lóversenyző Társaságként nevez meg egy későbbi művében) azt írja Széchenyi 1828-ban, hogy belőle „egyelőre egy állattenyésztő-társaság fog alakulni, ebből pedig legközelebb gazdasági egyesület fog kifejlődni, a mire földmives országunkban nagy szükség van".16 1830-ban a gróf „ideiglenes" elnökletével valóban meg is alakul az Állattenyésztőtársaság, melynek célja: „a lovak, juhok, szarvasmarhák és más háziállatok tenyésztésének előmozdítása s az ezt előmozdító eszközök (mint a lóverseny, kiállítás, vásár) istápolása [...], parasztkancák jutalmazása, lóárverés, lóiskola tartása, országos méneskönyv szerkesztése."17

Széchenyi 1833-ban azt is javasolja, hogy az egyesület az uralkodót kérje föl pártfogásra és egy állandó díj alapítására. A társaságból 1835-ben lesz Gazdasági Egyesület, mely: 13

14

Őszi, 1927:4.

Uo. 13.

Hoeller, 1927: 46-48. 16 Viszota, 1904: 24. 17 Uo. 26. 15

118

„kiterjeszti működését a mezei gazdaság összes ágaira két alosztállyal: a) állattenyésztő osztály (a lóversennyel) és b) a gazdaság egyéb ágait magában foglaló osztály. [...] Az 1840. június 3-iki közgyűlésen pedig határozatba ment, hogy a lóverseny választassák el a gazdasági egyesülettől. [...] Az elválás után az állattenyésztés megmaradt továbbra a gazdasági egyesület hatáskörében. Ez időtől kezdve nyolc alosztálya volt az egyletnek, az egyiknek, a selyemtenyésztésinek Széchenyi volt az elnöke."18

Ha a vadászat, falkavadászat és lóverseny közötti legfontosabb hasonlóságokra és különbségekre szeretnénk rámutatni, az előbbiek között talán nem fölösleges emlékeztetni arra a nyilvánvaló, de a jelen összefüggésben mégsem mellőzhető jellegzetességükre, hogy mindháromban még állatok részvételével zajlanak a későbbi modern sportokban már többnyire az emberekre háruló tevékenységek. Elit társadalmi beágyazottságuk szintén közös nevezőre hozza őket: „Lóverseny szegény emberek kezébe nem való; hanem egyedül azokéba, kik azt tudomány s körülményeiknél fogva haszonnal űzhetik. Ezt pedig mai állásában a magyar paraszt általán véve csak ugyan nem eszközölheti sem tudománya, sem pénze, sem ideje ahhoz nem lévén. Nem ok nélkül bünteté ezért egykor az angol törvény mindazokat, kik 50 font sterlingnél kisebb fogadásért versenyzének; mi által minden szegényebb embert a versenyzésbül, mint rá nézve valami felette károsbul, tettleg kirekeszte, s a versenyt játékbul üggyé változtatá. [...] Az úgy nevezett paraszt futtatás [...] mi szép indulatot, felette jószívet mutat ugyan, csak az a kár, hogy valóban nincs sokkal józanabbul alkalmazva, mint ha irgalombul valamely eléhesült családot, mellynek kenyere nincs, fagylalttal, csemegével ügyekeznek jól tartani." 19

Ugyanakkor a lóverseny sokkal közelebb áll a falkavadászathoz, mint a vadászathoz. Ügy is lehetne fogalmazni, hogy folytatja, radikalizálja, sőt bizonyos értelemben beteljesíti azokat a változási folyamatokat, amelyek a falkavadászatban elkezdődtek. így például már azt is a falkavadászat és a lóverseny jelzésértékű közös vonásának tekinthetjük, hogy mindkettő angol hivatkozási rendszerű, azaz egyfajta, Nyugatról származó modernizációs minta része. A falkavadászat során, mint tudjuk, a mágnás urak már jóval kisebb kockázatot vállalnak, mint a vadászat esetében, hiszen ez alkalommal már minimálisra csökken annak esélye, hogy az elejtendő vad ellenük forduljon. Részben, mert nem ők, hanem kopók üldözik a kiszemelt prédát, részben pedig, mert a potenciális prédaállat már nem az emberre is veszélyes medve, farkas vagy vaddisznó, hanem a róka, a szarvas vagy a nyúl. A kockázat mértéke pedig gyakorlatilag minimálisra csökken a lóverseny esetében, hiszen itt a nézők már rögzített pozícióból követik az eseményeket. így már olyan baleset sem fordulhat elő velük - amelyre a 18 Viszota, 1904: 27-29. A lóversenyeken többek között az alábbi személyek viselnek „pályatisztségeket mint stewardok: Esterházy Mihály, Károlyi Lajos, Lamberg Rudolf grófok, Wesselényi Miklós és Prónay Albert bárók". (Hoeller, 1927: 38.) 19 Széchenyi István: Néhány szó a lóverseny körül. Idézi Siklóssy, 1928: 108-109.

119

falkavadászatnál még számos példa akad hogy egy nehéz útszakaszon a lováról lepottyanó úr összevissza töri magát. A zsokék - avagy ahogy akkoriban nevezik őket: a hajtók - pedig hivatásos lovasok, tehát jól ülik meg az állatot, így sokkal kisebb kockázatot vállalnak a falkát üldöző nemesuraknál. Ráadásul az erre a célra létesített versenypályán már nincsenek váratlan környezeti akadályok sem. A falkavadászat során még egyértelmű tér- és időbeli korlátok nélkül zajlik az üldözés, melynek során a szemlélő (és az állatok közötti halálos küzdelembe annak szabályozójaként beavatkozó) arisztokrata árkon-bokron keresztül követi a menekülő vadat és az utána csaholó kopókat. Voyeur-szükségleteinek kielégítéséhez tehát komoly fizikai erőfeszítéseket szükséges tennie, hiszen sokszor egész nap a falka nyomában kell maradnia. A mesterségesen létesített lóversenypályán viszont már szabályozott és összemérhető küzdelem zajlik a résztvevők között, mégpedig a nézők által is követhetővé tett formában. Ugyanakkor e versenytér - szemben mondjuk a későbbi atlétikai stadionnal vagy a kosárlabdapályával - még nem szabványosított, azaz a különböző helyszíneken különböző időpontokban elért eredmények egyelőre nem összemérhetők.20 A nézőtér pedig - e „fából épült magányos kastély" - jóval demokratikusabb a (falka)vadászat céljaira szolgáló nemesi birtoknál, hiszen innen a megfelelő fogadási készségű, azaz anyagi helyzetű - tehát esetenként polgári származású! - nézők már nincsenek kizárva. Emellett az állatok - s ez a következő lényegi különbség - nem egymás elpusztítására, hanem megelőzésére törnek: a harc helyébe fokozatosan a versengés lép. Akár jelképes értelemben is fölfoghatjuk, hogy az állatok immár egymás mellől, különböző sávokból indulnak. A másikat elpusztító erő helyébe a másikat túlszárnyalni képes sebesség lép. A későbbi modern sportok kialakulása szempontjából tehát igen fontos, hogy a lóverseny már csaknem minden tekintetben látványsport, mely a passzív közönség szórakoztatását szolgálja. Figyelemre méltó, hogy a Monarchiában tartott első lóversenyen, melyet Széchenyi és Hunyady József grófok Anglia bécsi nagykövetével, Charles William Stewarttal közösen rendeznek a Bécs melletti Simmeringen 1816-ban, húszezer néző jelenik meg. Miképpen az is jellemző, hogy a Hunyady gróf által a tízes évek második felében rende20 Am már igen korán vannak olyan jelek, amelyek az összemérhetőség és a standardizálódás irányába mutatnak. Őszi Kornél, a Hunyady gróf által szervezett első lóversenyekről szólva, megjegyzi: „Itt már meg van állapítva a teher, a táv, mérődik az idő s a Kóczos nevű sárgáról megtudjuk, hogy az egy angol mérföldön, nyergében Kudrival, 72 fonttal lekanterezi a 83 1/2 fontot vivő szürke Mollit. [...] Az elért »idők« persze állandóan javulnak a kipróbálás nyomán, de az egykori tudósító már pedzi a korterhet, amikor azt mondja 1815-ben az egyik futamról, hogy három évnél fiatalabb lovaknak egy mérföld sok sebes galoppban, mert míg tavaly 4 perc 3 mp alatt tudták csak ezt az utat megtenni, az idén, mint teljesen kinőtt háromévesek, kevesebb időt igényelnek." (Őszi, 1927: 6.) Vagy máshol: „A távolságoknak két alapméretük van, a posonyi öl, a = 1,89 méter s az angol mértföld. [...] A terhekre két séma létezik, a korteher, amely természetesen hónap és távolság szerint már akkor is változott, 1830-tól 50-ig az angol táblázat ugyanaz maradt és a Craven-teher. Teheregység a font. [...] A Craven-teher: 3 év 68, 4 év 94, 5 év 101, 6 év 106, id(ősebb) 109 font." (Hoeller, 1927:33.)

120

zett ürményi lóversenyeken a nagyúri közönség körében Metternich herceg és Ferenc Károly főherceg is megtalálható. Eleinte a lóverseny tehát főleg a rendi elit - avagy korabeli kifejezéssel: a főúri világ - számára szolgáló szórakozás. Egy-két évtized alatt azonban egyre népszerűbbé válik (bármennyire nincs a dolog Széchenyi ínyére, mint azt a Néhány szó a lóverseny körül címmel 1838-ban megjelentetett dolgozatában kifejti). A fejezet elején található idézet persze nemcsak a lóverseny népszerűbbé válására utal. Fölfedezhető benne az elősportok modern sportok irányába mutató fejlődésének egy másik jellegzetessége is: az nevezetesen, hogy a versenyek különböző, mellesleg még világosan behatárolható társadalmi eredettel rendelkező kategóriákban zajlanak. Először a felső osztálybeliek által futtatott legfelső lórassz képviselői, az „angoly" lovak lépnek pályára, melyeket lovasaik nyeregből hajtanak. Ezt követi az alsóbb osztálybeli, „honi" lovak versenye. Ez utóbbiakat már szőrükön ülik meg a hozzájuk tartozó és illő, alacsonyabb társadalmi rangú lovasaik. A különböző kategóriák szerinti futtatással kapcsolatban Wesselényi elképzelései a további differenciálást célozzák: „A Pesten felállítandó versenyfutás dolgában említettem a minap Justinusnak azon gondolatomat, hogy a teendő prémiumok között olyanoknak is kellenék lenni, amelyekért egészvérű anglus apától s anyától való első-származású lovak ne futhassanak, mert ha a császárnak, Széchenyinek, vagy még két-háromnak ilyetén lova futhat, úgy minden bért ezek nyernek el, s az ilyen lovak produkálása oiy sokakra nézve lehetetlen lévén, a lovas- és ménesgazdák többsége a dologtól egészen el fog ijedni. Mivel az országban levő jó lovaink is háromfélék: 1-ször. Első származású egész vérűek, t[udniilik] amelyek orig[inális] egészvérű anglus vagy arabs apától és anyától valók. 2-szor. Csak apáról vagy anyáról orig[inális] egészvérű arabs vagy anglustól nemzettek, azaz félig hazai vérűek. 3-szor. Egészen hazai vérűek, hogy ezek közt is vagyon egész, 1/2, 3/4, 1/4, etc. vérűek is, azt senki is, aki azokat igazán ismeri, nem tagadhatja - ezekre nézve a prémiumoknak is háromféléknek kék lenni. Az 1. szám alatt való lovak csak csupán az első klasszisú prémiumért futhatnak, a második számba levőknek lenne a második s a harmadik szám alatt levőknek a harmadik klasszisú prémium meghatározva, azaz a harmadikok a 3., 2. és 1. prémiumért futhatnának, mivel a 2. és főként az 1. prém[ium] megnyerésében ezekre nézve nem igen lévén lehetőség, amazoknak jobb voltuk egy mindeneket serkendő módon tetszenék ki; a másodikat csak a 2. és 1., az elsők pedig csak az 1. prém[ium]ért futhatnának. - Justinus ezen gondolatomat Hunyadyval, Hardeggel s többekkel közlötte s mind jónak látják. Nagyon szeretném, ha kivivődnék, mert ezt látom azon egyetlen módnak, mely által azon institútum állandóvá s közhasznúvá tétetődhetik." 21

21

Wesselényi naplóbejegyzése, 1821. december 13. Széchenyi-Wesselényi, 95.

121

A LÓVERSENYETIKA ÉS A KAPITALIZMUS SZELLEME

A lóverseny intézményében már fölfedezhetünk olyan jegyeket is, amelyek nem csupán beteljesítik, illetve radikalizálják a falkavadászattal elkezdődött folyamatokat, hanem azokhoz képest minőségileg új elemeket is tartalmaznak. Ennek nyomai a nemesurak nyilvánosságra szánt írásaiban és naplóiban egyaránt fölfedezhetők. Mint tudjuk, Wesselényi és Széchenyi (miképpen a hozzájuk hasonló mágnások többsége) különböző naplókat vezet, ezekben rögzítve kiválasztott életszeletük fontosnak ítélt eseményeit (mondjuk a nagyvadak elejtését vadászat során). E naplók - amelyek sokszor úgy biztosítanak közveden nárcisztikus kielégülést készítőjük számára, hogy közvetve az utókor nyilvánossága felé is kacsintgatnak - utólag rekonstruálják, értelmezik a lezajlott eseményeket, így járulva hozzá az életvitel visszamenőleges racionalizálásához. A (közel)múlt eseményei ugyanis óhatatlanul egy jelen felé irányuló folyamat összefüggésrendszerében nyerik el értelmüket: a naplóban csak azok a dolgok kerülnek rögzítésre, amelyek egy adott (gyakran történelminek ítélt) pillanat nézőpontjából fontosnak számítanak. A naplókban természetesen találkozhatunk olyan passzusokkal is, amelyekben a szerző nem a múltat, hanem a jövőt tárgyalja. Nem visszaemlékezik, hanem tervez. Ha tetszik, az eseményeket célirányuk racionalitásukban igyekszik láttatni (ennek jelei már fölfedezhetők Wesselényi idézett, 182 l-es naplórészletében is). E tekintetben példaértékűek lehetnek számunkra a lóversenynaplók, hiszen talán nem megalapozatlan azt föltételezni, hogy ezek lényegükből adódóan nagyobb pontosságot, tárgyilagosságot igényelnek, mint a vadásznaplók. A lóverseny eseményeinek leírása során ugyanis a krónikás kevésbé elégedhet meg azzal, hogy csak saját, legkiemelkedőbb eredményeiről számoljon be, hiszen ha már egyszer versenyt szervez, az összes futam lefolyását rögzítenie kell. Ahhoz viszont, hogy ezt megtegye, előzetesen el kell készítenie a versenytervet, a futamok beosztását, a futtatók nevét, a lovak kategóriába sorolását és így tovább. Az eredmények tehát egy tervhez, vagy ha tetszik, egy racionális előkalkulációhoz képest utólag kerülnek rögzítésre (szemben a véletlenszerűség nyomait sok tekintetben magán viselő vadásznaplóval). Ezért talán nem megalapozatlan, ha némi hasonlóságot vélünk fölfedezni a lóversenynapló és a kereskedő naplófőkönyve között. E párhuzamot pedig akár úgy is fölfoghatjuk, hogy a lóverseny már számos vonatkozásban magán viseli a mind erőteljesebben kibontakozó kapitalista szellem jegyeit. Ez az állítás persze nem sokat érne, ha nem volna tények sokaságával alátámasztható. így például Széchenyi alábbi, 1821-ből származó naplóbejegyzésével, mely egyértelműen egy nyereségorientált, versengő beállítódás meglétére utal: 122

„Mi, Hunyady, Fest(etich] Laci, Brudern és Károlyi Lajos elhatároztuk, hogy minden esztendőben 100 dukátig való díjakat fogunk adni a legjobb versenylovaknak - ez az egyetlen eszköz lovak nevelésére, ha ezzel az ember évente bizonyosan nyerhet néhány száz dukátot. Hunyady azonban meg fogja bánni, hogy Ürményre a futtatásra meghívott, mert lovait az enyéimmel bizonyosan megverem." 22

Széchenyi nyerni akar, és ennek érdekében befektetést végez. Ha tetszik: a nyereség reményében beruház. Álláspontja szerint ugyanis - melyet 1828-ban kiadott, Lovakrul című munkájában példaértékűen fogalmaz meg - ahhoz, hogy jó lovaink legyenek, nyereségessé kell tennünk a lótenyésztést. Erre pedig legjobb módszer a lófuttatás, hiszen így a „díjak és fogadási öszegek, valamint a lovak jó áron való eladásának lehetősége lovaik megjavítására fogják serkenteni a futtatókat, illetve általában a lónevelőket".23 Hozzá hasonlóan Wesselényi is a „haszon" fogalmát állítja előtérbe, mondván, hogy: „minden gazdászati s iparágra nézve létesítő, s létet öregbítő legfőbb eszköz s leghatalmasb rugó egyfelől az: hogy az előállítás lehetővé s mentől könnyebbé tétessék, másfelől: hogy az előállítandónak kelete legyen, s hasznot hajtson. Mert a haszon azon egyedüli mellőzhetlen emeltyű., mely ipart, s gazdászatot magas fokra segíthet."24

A ló gazdasági haszna a lóversenyen megtett tétekből befolyó összegből s a tudatos lótenyésztési törekvések szerint eladott lovak árából származik. Elképzeléseik szerint a lóversenyen fogadásokat tévő nemesurak nem egyszerű nézők, hanem racionálisan kalkulált kockázatot vállaló, a jövő iránt elkötelezett szimbolikus versenyzők is. S ha most egy pillanatra szűkebb összefüggésrendszerükből kiemeljük e gondolatokat, érzékelhetjük, hogy a lótenyésztési és lóverseny-szervezési elképzelések mögött álló beállítódások és értékek ugyanazok, amelyek e liberális arisztokratákat a társadalom átalakítására szolgáló programjaik kidolgozása során is vezérlik. Nem oly módon, hogy a lovakra vagy a társadalomra vonatkozó terveiket megalkotóik közvetlenül és tudatosan igyekeznének egymásra vonatkoztatni, illetve hogy ezek közül bármelyik is egyértelműen visszavezethető volna a másikra, hanem abban az értelemben, hogy mindkettő hátterében ugyanazok a magyar mélymúltban gyökerező, ám a csírázó kapitalizmus szelleme által is mindinkább áthatott beállítódáselemek kereshetők.25 Széchenyi, 2002: 158. Siklóssy, 1928. 24 Wesselényi, 1847: 10. 25 A billikomok, a győztesnek járó serlegek hexameterekben készült föliratai elég pontosan kifejezik e beállítódás lényegét: „Hol nincs versenyzés, nincs küzdőhelye bátor erőnek" (Kisfaludy Károly); „Célra siess, futnod cél nélkül gyáva kerengés" (Vörösmarty)- A Károlyi-Széchenyi billikom felírása pedig, melynek szerzője ugyancsak Kisfaludy Károly, így szól: „Félve a' gyönge kiáll, versent fut sorssal a' bátor" (Fehér-Török, 1977: 30). 22 23

123

Más szóval: e közös meghatározottságokon és késztetettségeken alapuló beállítódások anélkül hangolják össze a különböző életszférákban a gyakorlatokat és a gondolatokat, hogy erre az emberek (esetünkben a liberális magyar mágnások) szándékosan törekednének. Siklóssy írja, hogy „Széchenyi maga lépten-nyomon fogadott", mivel „kötelességének ítélte, hogy így cselekedjék, már csak azért is, hogy cselekedetei összhangban legyenek tanaival", továbbá, hogy „annyira beidegzette a fogadás szükségességét, hogy az a lóversenyen kívül is kitört belőle".26 Pontosan erről a beidegződésről, erről a rögzült, megváltoztathatatlan, követelőző módon föllépő belső sürgetésről, ellenállhatatlan vágyról van szó, amikor mélytörténetileg meghatározott viselkedési beállítódásokról teszünk említést. A Benjámin Franklin ethoszát vizsgáló Max Weber úgy fogalmaz, hogy a „haszonlesés e filozófiájának legfigyelemreméltóbb vonása az, hogy eszménye [...] az a gondolat, hogy az egyénnek kötelezettségei vannak a saját tőkéjének növeléséhez fűződő - öncélként előfeltételezett - érdekekkel szemben".27 Weber is bizonyára örömmel hivatkozott volna a csírázó kapitalista szellemről szólva Széchenyi naplójára és műveire, ha alkalma lett volna azokat ismerni. Arra a jellegzetesen kapitalista polgári elképzelésére például, hogy Széchenyi szerint a földbirtokosoknak feladata „jószágaikbul annyi hasznot nyerni, amennyit csak lehet".28 S ha nem is pontosan ugyanarról szól a Széchenyi naplójából vett idézet, mint Franklin esetében, talán nem teljesen megalapozatlan, ha a fogadásnak utilitarista szellemiségű, célirányult cselekedetként történő átmoralizálását a kapitalista beállítódás mutatójaként is értelmezzük. A Néhány szó a lóverseny kőrül alábbi passzusai is példaértékűen szemléltetik a kockázatvállalás és a felelősségetika egymásba csúszását: „Ki tapasztalásbul tudja, m i t visz hajón, lóháton, g y a l o g stb. legkisebb k é r k e dés n é l k ü l v é g b e az angol, m e r t fogad és ekkép a fecsegés többé n e m elég, de okvetlen tenni kell; s ki m á s részrül tapasztalni k é n y t e l e n , m e n n y i hőstettel k é r k e d i k ülve, pipázva és h e n y é l v e s z á m t a l a n szárazföldi s h o g y i l l y e s n e k száját becsukni s e h o g y s e m lehet, m e r t n e m fogad - ki, n e m m o n d o m , m i n d e z t tapasztal-

26 Széchenyi eme „beidegzettségének" kitűnő példáját nyújtja Wesselényivel kötött fogadása is: „Alább írottak mentünk a következő fogadásbeli egyezésre. Én, báró Wesselényi Miklós, fogom az általam választandó időben a következendőket tenni. Három egymásutáni következendő órában 12 német mértföldeket, á 4000 bécsi ölet fogok lovagolni; ugyanezen idő alatt 16 fertály erdélyi bort meginni és három órának utolsó 5 minutában 3 közönséges tyúktojást 15 lépésről puskával egyes golyóbissal ellőni; melyeknek megtétele ellen én, gróf Széchenyi István, fogadván, hogy ha azokat báró Wesselényi Miklós megtenné, 30, azaz Harminc simpla császári aranyokat fogok neki fizetni és báró Wesselényi Miklós, ha mindezeket nem teljesítené, vagy nem teljesíthetné, nekem ugyancsak 30 simpla császári aranyokat fizetni köteles. Mely ebbeni fogadásbeli egyezségünknek nagyobb erejére adtuk ezen kezünk aláírásával megerősített bizonyság-levelünket. Költ Pozsonyban, július 10., 1826. Széchenyi István m. k. Wesselényi Miklós m. k." Idézi Siklóssy, 1928: 107. 27 Weber, 1982:47. 28 Hóman-Szekfű, 1936: 275.

124

ja, az, ha nem egyébért, csak azon okbul is pártolni fogja az okra állított fogadás szellemét, mivel semmi nem írtja olly gyökeresen ki mind azon fenhéjazó betyárkodó maszlagot, mellyel annyian bélyegezvék s melynél férfiút valóban semmi nem díszteleníthet inkább." 29

LOVAKRUL ÉS EMBEREKRÜL

Ha elfogadjuk, hogy e mélyen rögzült beállítódás nyomai az életvitel egymástól távol eső területein fölfedezhetők, s hogy e beállítódás tudatos szándék nélkül hangolja össze a különböző megkülönböztetéseket és cselekvési stratégiákat, akkor nincs különösebb okunk meglepődni azon, hogy hőseink állatokkal kapcsolatos elképzelései az emberekről vallott nézeteikben is fölbukkannak: amikor a lovakrul beszélnek, igen nehezen tudják gondolataikról leválasztani az emberekrül vallott nézeteiket. Némileg élesebben fogalmazva: Széchenyiék racionálisan versengő (azaz a vélt haszon reményében tudatos beruházásokat végző), s eme versengés következményeiért felelősséget vállaló férfiemberré kívánják nemesíteni rend- és kortársaikat. Amikor Wesselényi a ló gazdasági hasznánál is jelentősebbnek tekinti annak az embernevelésben betöltött szerepét, és mindennek aleseteként a lovat sport-, illetve nevelési eszközként jeleníti meg, még egy viszonylag egyszerű áttétellel van dolgunk: „A rókavadászat, pályázás s általában az ezeknek kíséretében járó több lovaglás sokat férfiasította nagyon elpuhult s még most is sok edzésre szoruló ifjainkat. Azok nélkül nem hozatott volna azon sok jó angol mén s kanca Angolhonból, melyek azóta oly sok s jó ivadékot szaporítottak."30

Vagy egy másik idézet, mely a lovaglás, a férfias nevelés és az önmérséklet - felvilágosodás nyomait őrző - összekapcsolásáról tanúskodik: „[...] Hogy pedig a lovaglás testet erősítő, férjfiasító, a bátorságot s elszánást kifejtő gyakorlása egy Nemzet férjfias karakterének s erkölcseinek megalapítására igen hasznos, kétségbe azt hozni nem lehet. - A gyereknek edzi inait s ép növését elősegíti, a serdülő, ha lovaglásban tölti el egy részét tanulásból fennmaradott idejének, megvidulva tér ahhoz vissza, a hasznos fáradtság lecsillapítja a fejlődő test felesleges pezsgését s egy jó lovaglás után, teste s lelke hasznára, nyugodtan van, s ágyában csak az álomról gondolkozik. Csak a test zavarja meg a lélek aránysúlyát s ha a buján fejlődő egészség burjánt csíráztatna is, kiirtja az a mozgás, munka s fá-

29 Néhány szó a lóverseny körül. Idézi Siklóssy, 1928: 106. Megérne egy külön misét annak végiggondolása, hogy a magyar kapitalista fejlődés egyik fő propagátora és kezdeményezője, aki arisztokrata létére lényegében vállalkozóként, tőkésként éli életét, hogyan volt képes mély katolicizmusát összeegyeztetni a benthami utilitarizmus protestáns szellemiségével. 30 Wesselényi, 1847: 3-4.

125

radtság. Ezen férjfias gyakorlás elzárja a szívtől azon minden nagyot elölő maszlagot, a félénkségét; megismerkedik s megbarátkozik az ifjú azon kisebb s nagyobb veszélyekkel, mellyek a bátor lovaglással egybe vannak kötve..." 31

A fentieknél sokkal szembeszökőbb az átcsúszás akkor, amikor a lótenyésztés a biológiai megalapozottságú embernevelés összefüggésrendszerében jelenik meg, leplezetlenül rámutatva arra is, hogy a lótenyésztés és lóversenyzés angol mintájának követése bizonyos értelemben a magyar nemzettenyészet laboratóriumaként is szolgál: „Nem nagyon természetes-e, hogy azon ló testi állásának egészen különbözőnek kell lenni, aki csak nem élete kezdetétül fogva egy különös Gymnastikában él, ahol mód nélkül sokat járatják lépésben; ügetve, rövid vágtatva soha. Azon bevett Talpigazság Egyenlő egyenlőt nemz, annyi kivételeket szenved, hogy alig lehet közmondásnál egyébnek venni. Ha emberekhez hasonlítjuk a dolgot, nem igen szembetűnő e a mondottnak igaza? [...] Nézzük csak szomszédainkat, a Törököket. Hány példa van olly Buvárokrul, kik felette sok ideig élhetnek a víz fenekén s kiknek tüdejek holtok után különös nagyoknak találtatnak. A Gymnastikának nemcsak a test minéműségére és mozdulásaira, hanem bizonyosan a lelki tulajdonságokra is leghathatósabb befolyása van. És csak nem minden, ami az erkölcsi és testi Leendőségünket illeti, a rendesen folytatott gyakorlástól függ."32 „Nem kevesebbé méltó tárgya hazafiúi iparkodásnak a hasonlólag csak Egyesület által kivihető felállítása, s fenntartása a lóval való vadászatnak. Nincs ennél jobb, csalhatatlanabb próbája a ló jóságának. Amely ló vadászaton jól megyen, jó az katona s utazó alá is. De a világon semmi se is terjeszti s emeli annyira a lovagláshoz való kedvet, mint a vadászat. Ha ez nálunk feláll, akkor lesz igazi becse s kelete a jó lónak. [...] ...önnön magunkra is nagyon szükséges ezen férjfias gyakorlásnak s gyönyörűségnek közkedveltségbe jövetele. A lóhoz való kedv s abban való foglalatosságnak a versenyzés inkább poézise, belletriája; a vadászat pedig a valóságos igazi tudomány. Nem más kontójára, más nyakát veszedelmeztetve, más ügyességét csudálva lehet ezen szenvedelmet kielégíteni; kiki csak önnön teste s lelke erejével állhat ki, senkitől nem kölcsönözhető bátorság, hidegvér, önnön teste ereje s ügyessége vihetik csak merész repülésben árkon, kerten keresztül, mint szabad fiját önakaratjának."33

A nagy kérdés ebben a korszakban az volt, hogyan haladhatná meg a magyar nemzet (illetve a nemzetet vezető nemesség) a rendi nacionalizmus kereteit. A századelő arisztokratáinak és az őket követő latinos és németes műveltségű középnemesek történetfilozófiájának alapgondolata az a föltevés volt, hogy a „nemzet eredetileg hatalmas erejű, dicső tetteket véghezvivő óriás vala, ki romlatlan ősi erkölcseiben nyolc századok vérzivatarjai közt rendületlenül és sikerrel tölté be hivatását a Duna téréin".34 Alkotásaikban ez a keresztény és nemzeti romantikus történelemkép ütközik össze a szomorú jelen „szibarita vázának", az „őrlelkét tapodó nemzet" képének lesújtó víziójával. Wesselényi, 1829: 7-8. Széchenyi: Lovakrul. Idézi Siklóssy, 1928: 18. 33 Wesselényi, 1829:73. 34 Szekfű, 1989: 58. 31 32

126

E romantikusan historizáló nemzetfelfogás kimondatlanul magában foglalja annak esélyét, hogy az új generáció képes lehet újra megteremteni a hajdanvolt nagyságot - mégpedig a nem is oly távoli jövőben. A jelen ostorozása a jövő megalapozását szolgálja. Magyarországon - szemben Angliával - nem annyira a kapitalista fejlődésből származó gyakorlati problémák kezelése készteti a társadalom vezető politikai erejét a liberális szellemiség elfogadására, hanem inkább a nyugati hatások példáinak szem előtt tartása. Ám még ha a 19. század első felének magyar társadalma jóval archaikusabb és „elmaradottabb" is, mint a korabeli angol, a kettő között lényeges hasonlóságokat is találhatunk. Mindenekelőtt azt, hogy mindkét országban a nemesség kiemelkedő súlyú társadalmi és politikai test (Európában csak Lengyelországban és Spanyolországban találunk hasonlót). S miután a politikai életet - kellő súlyú polgárság híján - e korszakban szinte kizárólag a nemesek uralják, ennek - minden jól ismert hátránya dacára - megvan az az előnye, hogy beállítódásuk és értékrendjük tekintetében nincs osztályszakadék a nemesség egyes csoportjai között, mint például a polgárok és a nemesek között Franciaországban.35 A beállítódás-magra, vagyis az ősi harcos eredetét még őrző, ám változófélben lévő, libidó dominandin alapuló késztetettségekre lényegében konfliktusmentesen épülnek rá a gentleman-ethoszból és a liberalizmus alapelveiből származó beállítódáselemek. Az angol whig-tory kettősséghez hasonló osztódás létezik ugyan a politikai szférában, ám ez nem teszi lehetetlenné, hogy párbeszéd alakulhasson ki a különböző álláspontokat képviselő felek között. Sőt! Éppen az életvitel és az ennek alapjául szolgáló beállítódások civilizált formái jelentik annak garanciáját, hogy a nemesurak a szabadidő eltöltésében is közös nevezőre juthassanak.36 Megjegyzendő: az a tény, hogy rendelkeznek szabadidővel, csak a 21. századbeli olvasó számára magától értetődő. A jelenséget történeti módon vizsgálva nem lehet kellőképpen hangsúlyozni: a modernitás eme szakaszában újdonságnak tekinthető, hogy mind többen lesznek azok, akik szabadon fölhasználható idővel rendelkeznek. Hatalmas társadalmi változások jele, hogy az idő előrehaladtával párhuzamosan az egyre inkább gentlemanként viselkedő urak mind több időt fordíthatnak az elősportokra és sportokra. Ennek során mellékes számukra, hogy sporttársuk esetleg a másik parlamenti frakcióval szimpatizál. Más szóval: rendi helyzetük erőteljesebben határozza meg életvitelüket és beállítódásaikat, mint politikai orientációjuk.37 Hajnal, 1988: 5S9. A szabadidő angliai sportizációjával kapcsolatban lásd a bevezetőben leírtakat Elias, 1986a kapcsán! 37 E tekintetben példaértékűek a konzervatív országgyűlési képviselő, Fiáth Ferenc visszaemlékezésében leírtak: „Ha ünnep volt, vagy történetesen nem volt ülésünk, kimentünk Stomfára, hol Pálffy Ferdinánd Leopold szivességéből vadászhattam kedvemre nagy vadra. Ősszel ha szabad időnk volt agarásztunk a Duna jobb partján s habár az ülésben egymás ellen szavaztunk, a társaséletben legjobb barátságban éltünk, s együtt mulattunk conservativek és ellenzékiek." (Fiáth II., 22-23.) 35

36

127

A civilizáció folyamatának köszönhetően mind több olyan szabadidős tevékenységet folytatnak az urak, amelyek során az ősi harci késztetéseken alapuló erőszak közvetlen kiélése fokozatosan háttérbe szorul, s helyébe a f é r j f i a s versengés lép. Akármiről lett légyen is szó, a múlttól való elhatárolódásról, bátorságpróbáról, a test megrendszabályozásáról, a nemzet jövőjével kapcsolatos erőfeszítésekről, a „férjfias" jelző alapértékként, megkérdőjelezhetetlen végső igazságként és igazolásként valahol fölbukkan az érvelésben. Ez expanzív férfiasság, mely múltat és jövőt, teret és időt, nem tudatosat és tudatosat az erősebbik nem tudásának és akaratának alárendeltjévé tesz, s a világot, a társadalmat eme akarat függvényeként fogja föl. Az új f é r f i szinte mindenhatónak érzi magát; korlátlan erejében bízva tervez, választ, dönt, ítél, megítél, cselekszik. A harcot és a versengést egy civilizációs szakadék választja el egymástól. Akár azt is mondhatjuk, hogy a modern kor beköszöntének egyik csalhatatlan jele, hogy a társadalmi élet legkülönbözőbb szféráit a versengés, azaz az áttételes, közvetett harc hatja át, melynek már nem az ellenfél megsemmisítése, hanem legyőzése, a függőségek egyre bonyolódó rendszerében értelmezett alárendelése a célja. Avagy - Elias szép és pontos megfogalmazását idézve „Minél sűrűbb az interdependenciák szövedéke, amely az előrehaladó funkciómegoszlással pókhálóként övezi az egyént, minél nagyobb területekre terjed ki ez a szövedék [...], annál nagyobb veszély fenyegeti annak az egyénnek a szociális létezését, aki enged spontán vértolulásainak és szenvedélyeinek; s annál nagyobb előnyt élvez társadalmilag az, aki képes elfojtani affektusait."38 A verseny és versengés az előrehaladás, a fejlődés, a kiválasztódás, azaz a modernizáció föltételévé is válik. Történelmi jelentőségű beállítódásbéli változás szemtanúi vagyunk tehát. A 19. század első felében nem kevesebb érhető tetten, mint hogy a premodern férfiember lassan visszafordíthatatlanul modern férfiemberré válik. A civilizáció folyamatának eredményeképpen a gyilkos késztetettséget magában foglaló, harcos, azonnali kielégülést biztosító férfibeállítódások fokozatosan átadják helyüket egy küzdő késztetettségeken alapuló, versengő, késleltetett kielégülést biztosító beállítódásnak. A falkavadászat elemzésekor sejlettek föl előttünk egy olyan folyamat jelei, melynek során a harcos férfi helyébe a versengő férfi lép. Persze a falkavadászat legtöbbször még a prédaállat elpusztulásával ér véget. Ám a préda életben maradásának esélye egyre inkább kívánatosnak tűnik az állatok közötti küzdelmet, illetve versenyt szemlélő nemesurak számára is. A pusztulás mindinkább nem szándékolt következmény lesz. A lóversenyben ez a folyamat folytatódik a nemkívánatos következmények kiiktatásával, valamint a versengés standardizált és fair play-elemeinek egyre következetesebb biztosításával. A civilizált önkontrollnak és a fegyelemnek köszönhetően immár egyre kevésbé az ősi késztetettségek határozzák meg a férfiember viselkedését. A cselekedeteknek nem az okuk, hanem a céljuk válik elsődlegessé. Foko38

128

Elias, 1987:685.

zatosan kialakul a célirányuk f é r f i , aki nem csupán racionálisan előre kívánja látni cselekedete következményeit, hanem morális értelemben is felelősséget vállal azokért. Széchenyi és Wesselényi - amellett, hogy beállítódásaikban még rengeteg ősi elem található - már jórészt modern férfiak. Természetes számukra, hogy életüket a jövő jelöli ki, miképpen az is, hogy mások életét is e vágyott jövő szolgálatának rendeljék alá. Nemzeti felelősségérzettől áthatott nemesi társaikkal együtt a jövőirányult, modern férfipotencia megtestesítői ők, akik - bármennyire engednek is olykor-olykor mélyből föltörő késztetéseiknek - racionálisan igyekeznek cselekedni, életüket megtervezik, és arra is képesek, hogy a vágyott jövő érdekében olykor aszketikus hajlamról és szinte zarándoki önmegtagadásról tegyenek tanúbizonyságot. Az általuk megtestesített új férfitól nem idegen a rendkívüli nyitottság, a kitárulkozási képesség, az új minták iránti fogékonyság sem. Persze a kor is ilyen: a forradalmak előszele fölkavarja a hétköznapokat, a tér korlátai először válnak tömegesebb méretekben - legalábbis a kivételezettek számára - áthághatókká. Ez az kor, amikor a racionális időfelhasználás réseiben keletkező szabadidő megfelelő eltöltése méltó feladatként kínálkozik nemcsak a nemesek, hanem a polgárok számára is. Es ez az a kor, amikor a férfiteljesítmény a természet bekebelezését, megrendszabályozását, emberi hatalom alá gyűrését is célba veheti, és amikor az emberpróbáló hősiességekkel kísérletező arisztokraták saját testük felelősségteljes próbára tételével is vállalkozhatnak arra, hogy példaként szolgáljanak kortársaik és az utókor számára. Pénzük, hatalmuk, rangjuk, befolyásuk, azaz rendi privilégiumokkal körülbástyázott társadalmi pozíciójuk lehetővé teszi az arisztokraták számára, hogy másokat engedelmességre bírva mentesüljenek a fárasztó, fizikai megerőltetést jelentő, rangon alulinak számító, s ennélfogva csak az alacsonyabb kasztbeli emberek, illetve nem ember élőlények számára fönntartott versengés alól.39 Mindazonáltal hiába nem vesznek részt közvetlenül az általuk tulajdonolt és futtatott állatok küzdelmében, áttételesen, nagyobb tétekben játszva, össztársadalmi súlyú felelősséget vállalva mégis versengenek, hiszen végső soron egy boldogabb, modernebb, fejlettebb nemzet megteremtésének céljai lebegnek szemük előtt (illetve az ebből adódó terhek nyomasztják vállukat). E versenycél nemzetközi összefüggésrendszerben jelenik meg előttük: Magyarországot egyrészt a Habsburg Birodalomhoz - ezen belül is mindenekelőtt Ausztriához - viszonyítva, másrészt a kortárs, fejlettebb nyugati világhoz mérten kívánják versenyképesebb helyzetbe hozni. Föltételezhetjük tehát, hogy a harci késztetettségűekből fokozatosan versengő késztetettségűekké civilizálódó férfibeállítódások a társadalmi gyakorlatok egyéb területein is helyet követelnek maguk számára, s hogy az ezek által kondicionált cselekedetek szerkezetileg hasonló funkcióval bírnak majd az arisztokraták életvitelében, mint a lóverseny, csak éppen nélkülözik annak többszörös áttételessé39

Olykor persze azért egymással versengenek, hiszen Wesselényi is megfuttatja a dragonyosokat!

129

gét. Azaz: előbb-utóbb létre kell jönnie olyan tevékenységformáknak is, amelyek közvetlenül is lehetővé teszik versengési vágyuk kiélését. Még élesebben fogalmazva: valószínűsíthető, hogy e főurak előb-utóbb találnak maguknak valami olyan szórakozást is, amelyben ők lehetnek a lovak és a hajtók egyaránt. E funkció betöltésére szolgáló időtöltési forma az evezés. Mégpedig, korántsem véledenül, a harmincas évek közepétől, azaz attól az időszaktól kezdődően, amikorra a lóverseny már többé-kevésbé megszokott időtöltésükké válik. Ennek az új versenysportnak a vizsgálata lesz a következő fejezet tárgya. A VADÁSZAT JELLEGZETESSÉGEI Társadalmi-kulturális beágyazottság 1.1.

Művelők társadalmi bázisa

1.1.1. Művelés-műveltetés (mecenatúra) 1.2. Referencia 1.3. Szervezeti forma 1.4. Szervezet nyitottsága 1.5. Sportszocializáció 1.6. Finanszírozás 1.7. 1.8. 1.9. 1.10. 1.11. 1.12. 1.13. 1.14. 1.15.

Nemzet iránti viszony Politikai irányultság Közönség Társasság/közösség Tevékenység kezdete, vége Tevékenység elterjedtsége Ideológia, üdvtan, irodalom Nemek szerepe Szakismeret újratermelése

arisztokrácia (köznemesség nem!), zárt marad, nincs fejlődés közvetlenül végzik a tevékenységet, lovak, lovasok, hajtók magyar rendi közösség kizárólag arisztokraták exkluzív köre otthonról, arisztokrata nevelés része gazdag arisztokraták saját pénzből (szervező főleg) látens szabadkőműves jelleg előfordulhat esetleg rejtett Habsburg-ellenesség kizárva, csak a résztvevőknek közösségi vagy egyéni vadászmunka középkortól máig évente többször, jó időben akár naponta is gyakorlati tevékenység, hagyomány őrzése csak férfiak, kivételesen női családtagok is hagyomány alapján

Beállítódások 1.16. Alapbeállítódás 1.17. Férfiasság jellemzői 1.18. Test iránti viszony/testpolitika

harcos férfiasság, libidó dominandi kalandvágy, elit-tudat, fizikai erőfeszítés, természetközelség, gyilkos öszönök szabadjára engedése saját testtel szembeni kíméletlenség, erőpróba a természetben

2. A sporttevékenység sajátosságai 2.1. 2.2. 2.3.

130

Művelés színtere Színtér (pálya jellemzői) Versenyidő

szabadban, nemesi birtokon esetleges, természet megszabta több nap, nem korlátozott, sok esetlegesség

jelentős: ló, lótenyésztés intézményrendszere, kellékei (például etetés), lófelszereiések, hajtók fegyver gyilkol; közvetlen erőszak 2.5. Eszköz/funkció/cél 2.6. Tevékenység társassága: egyéni-csapat egyéni virtus közösségben, versengés mérsékelten szigorúak, mérés: a préda 2.7. Szabályok/mérés utólagos összeszámolása nem meghatározó 2.8. Ellenőrző testület jelentős 2.9. Kockázat mértéke 2.10. Küzdők fizikai kapcsolata többnyire nem jellemző - általában puskával ölnek 2.11. Profizmus/amatörizmus kizárólagos amatörizmus 2.12. Kvalitások fegyelem, koncentrálókészség, kockáztatni tudás, olykor bátorság, tűrőképesség, türelem 2.13. Sportfogadás nem jellemző 2.14. Erőszak mértéke magas 2.15. Tevékenység lényege ellenség (az állat) megölése, elfogyasztása vadászösztön kielégítése, az állat elejtése 2.16. Tevékenység közvetlen célja vadgazdálkodás, férfivirtus kielégítése gyilkolás, kockázat sikeres túlélése, teljesítmény 2.17. Örömforrás öröme, presztízse 2.18. Tevékenység súlya az életvitelben jelentős, a társasági érintkezés fő eszköze fizikai erőszak, rendi életvitel kellékei 2.19. Fizikai/szellemi/morális/ esztétikai jelleg (vizualitás) 2.20. Költségigény magas 2.4.

Eszközigény

A FALKAVADÁSZAT JELLEGZETESSÉGEI 1. Társadalmi-kulturális beágyazottság 1.1.

Művelők társadalmi bázisa

1.1.1. Művelés-műveltetés (mecenatúra) 1.2. Referencia 1.3. Szervezeti forma 1.4. Szervezet nyitottsága 1.5. Sportszocializáció 1.6. Finanszírozás 1.7. Nemzet iránti viszony 1.8.

Politikai irányultság

1.9. 1.10. 1.11. 1.12. 1.13. 1.14. 1.15.

Közönség Társasság/közösség Tevékenység kezdete, vége Tevékenység elterjedtsége Ideológia, üdvtan, irodalom Nemek szerepe Szakismeret újratermelése

arisztokrácia (köznemesség nem!), zárt marad, nincs fejlődés közvetlenül végzik lovak, lovasok, hajtóállatok eszközök számukra angol rendi közösség, majd részvénytársaság kizárólag arisztokraták exkluzív köre otthonról, arisztokrata nevelés része gazdag arisztokraták saját pénzből nincs különösebb nemzeti teleológia, ugyanakkor látens szabadkőműves jelleg előfordulhat nem jellemző, esetleg rejtett Habsburgellenesség kizárva, csak a résztvevőknek - övék a látvány is közösségi, egybehangolt vadászmunka 19. század első negyedétől máig ritka, évente néhány nap gyakorlati tevékenység, angol minta követése csak férfiak, kivételesen női családtagok is falkamester, rendtársak 131

Beállítódások 1.16. Alapbeállítódás 1.17. Férfiasság jellemzői 1.18. Test iránti viszony/testpolitika

harcosból versengővé átalakulóban, késleltetett szükséglet-kielégítés kalandvágy, elkülönülés, elit-tudat, fizikai erőfeszítés, szórakozás a természetben, fegyelem, önmegtartóztatás saját test mérsékelten kímélve, eszközállat harcol

2. A sporttevékenység sajátosságai szabadban, nemesi birtokon esetleges, természet megszabta több nap, nem korlátozott, sok esetlegesség igen nagy: ló, lótenyésztés intézményrendszere, kellékei (például etetés), lófelszerelések, prédaállat, üldöző állatok (kopófalka) eszköz gyilkol és verseng; közvetlen erőszak 2.5. Eszköz/funkció/cél szublimációját biztosítja 2.6. Tevékenység társassága: egyéni-csapat közös üldözés, eszközállatok versengése és harca mérsékelten szigorúak, főleg az állatok 2.7. Szabályok/mérés közötti küzdelmet szabályozzák mérés egyszerű: utólagos számlálása, fair play-elv felbukkanása nem meghatározó 2.8. Ellenőrző testület nem jelentős 2.9. Kockázat mértéke közvetlen érintkezés, az utolért prédát 2.10. Küzdők fizikai kapcsolata többnyire megölik, az állatok egymás után indulnak 2.11. Profizmus/amatörizmus kizárólagos amatörizmus jó lovastudás, jó ló, fegyelem, ügyesség, 2.12. Kvalitások koncentrálókészség, kockáztatni tudás, engedelmesség (ez a kopókra is vonatkozik) nem jellemző 2.13. Sportfogadás magas, de csak az állatok között, 2.14. Erőszak mértéke csökkenőfélben állatok közötti üldözéses verseny/harc; az 2.15. Sporttevékenység lényege ember az állatokat eszközként használja a prédaállat elejtése, üldözés után 2.16. Tevékenység közvetlen célja voyeur versenyizgalom, üldöző állat kalandos 2.17. Örömforrás követése, késleltetés viszonylag ritka alkalmak 2.18. Tevékenység súlya az életvitelben állatok trenírozása, fegyelmezése, 2.19. Fizikai/szellemi/morális/ látvány esztétikuma (öltözködés, rendi esztétikai jelleg (vizualitás) kellékek) igen magas (drága ló, falka, ellátás, öltözet) 2.20. Költségigény 2.1. 2.2. 2.3. 2.4.

132

Művelés színtere Színtér (pálya jellemzői) Versenyidő Eszközigény

A LÓVERSENY JELLEGZETESSÉGEI 1. Társadalmi-kulturális beágyazottság 1.1.

Művelők társadalmi bázisa

1.1.1. Művelés-műveltetés (mecenatúra) 1.2. 1.3. 1.4. 1.5. 1.6. 1.7. 1.8.

Referencia Szervezeti forma Szervezet nyitottsága Sportszocializáció Finanszírozás Nemzet iránti viszony Politikai irányultság/viszony

1.9.

Közönség

1.10. Társasság/közösség 1.11. Tevékenység kezdete, vége 1.12. Tevékenység elterjedtsége 1.13. Ideológia, üdvtan, irodalom 1.14. Nemek szerepe 1.15. Szakismeret újratermelése

arisztokrácia (köznemesség nem!), majd polgárság nem közvetlenül végzik a tevékenységet, lovak, lovasok, zsokék eszközök számukra lovasok (versenyzők) alacsonyabb rangúak angol részvénytársaság eleinte kizárólag arisztokraták exkluzív köre az arisztokrata nevelés része arisztokraták adakozása végső cél a nemzet java, látens szervezkedés rejtett Habsburg-ellenesség, uralkodó viszonya is ambivalens iránta, nádor támogatja, vezető funkciója is van eleinte felső osztályok, fokozatosan népszerűsödik egyéni versengés, közös szervezés, mely szinte fontosabb 1815-től, majd 1827-től szervezettebben, máig évente néhány nap, jelentős közönség előtt nemzet jobbítása, haladáseszme, gyakorlati hasznosság, felelősségetika kizárólag férfiak hagyomány és külföldi minták alapján

Beállítódások 1.16. Alapbeállítódás 1.17. Férfiasság jellemzői

1.18. Test iránti viszony/testpolitika

versengő, hasznot szerezni óhajtó arisztokrata tevékenységének nemzeti legitimációját óhajtja hatalom, uralom megélése, eszközhasználat, nagy ügy szolgálata; túlmutat önmagán; a hatalommal bíró arisztokrata uralma a versengő alsóbbrendű fölött saját test kímélve, más teste verseng

2. A sporttevékenység sajátosságai 2.1. 2.2.

Művelés színtere Színtér (pálya jellemzői)

2.3. 2.4.

Versenyidő Eszközigény

2.5.

Eszköz/ funkció/cél

lóversenytér, szabadban lapos, standardizálódó pálya, versenyek mindig ott folynak körülötte, nézőtér, láthatóság fontos több óra, nem korlátozott, sok esetlegesség igen nagy: ló, lótenyésztés intézményrendszere, kellékei (pl. etetés), lófelszerelések rejtett cél: társadalmi fejlődés anyagi haszonszerzés révén, eszközigény megteremtése is ezt szolgálja 133

2.6. 2.7.

Társasság: egyéni/csapat Szabályok/mérés

2.8. Ellenőrző testület 2.9. Kockázat mértéke 2.10. Küzdők fizikai kapcsolata 2.11. Profizmus/amatörizmus 2.12. Kvalitások 2.13. Sportfogadás 2.14. Erőszak mértéke 2.15. Sporttevékenység lényege 2.16. Tevékenység közvetlen célja 2.17. Örömforrás 2.18. Tevékenység súlya az életvitelben 2.19. Fizikai/szellemi/morális/ esztétikai jelleg (vizualitás) 2.20. Költségigény

134

egyéni versengés, delegáltak révén egyre finomodnak: versenyosztályok, súlyozás, távok, (pénz)díjak, standardizálódás felé fair play-elv alapján; különböző szabványok versenybíróság - magas presztízzsel csekély nincs közvetlen érintkezés, egymás mellől indulnak a műveltető amatőr, versenyző professzionalizálódik jó lovastudás, kis, könnyű test, fegyelem, ügyesség, koncentrálókészség, kockáztatni tudás, engedelmesség fontos, ez az egyik fő jellemző alacsony, nincs közvetlen harc egyéni verseny állatok révén (a műveltető kétszeres értelemben is eszközhasználó!) a másik megelőzése sikeres fogadás, pénznyereség, voyeur versenyizgalom, szurkolás, látvány a szervezés fontos a műveltetőnek, a versenyző edzeni kénytelen, nézőknél periferikus (évi egy-két nap) versenyzőnél fontosak a fizikai kvalitások, szellemi, morális tét, néző, látvány, esztétikum igen magas (drága ló, pálya, tétek)

III. A VERSENGŐ FÉRFIASSÁG MEGJELENÉSE

A CSOLNAKÁSZAT „Már vagy 8 napja, hogy ide érkezénk - s néhány nap után végre a felséges Duna kifolyásáig a tengerbe és onnan Constantinápolyba indulandunk. Azonban a baj nem nagy és ha fáradtsággal, áldozattal is - semmiért nem adnám, hogy ezen dicső vízcsatornát átevedztem, mely egy kis jóakarattal magyar honunkat kevés évek után egy századi felemelkedésre bírhatná. Nem tagadom, sokat szenvedtem és lehet is képzelni, nem kellemes, forróságban heverni a legnagyobb hőségben millió szúnyogok közt, egy szűk deszkahajlék alatt - messze minden segítségtül, orvos és szerek, de még tűrhető eledel nélkül - a Duna közepén. Azonban szívesen megennyit szenvednék, ha fáradozásink hazánkra nézve, és minden becsületes magyar által óhajtott gyümölcsöket érlelhetnének. Ezen tárgy oly nevezetes mind testi, mind lelki előmenetelünk égett, hogy férfias megpendítése mindnyájunknak legszentebb kötelessége." 1

SZÉCHENYI A VÍZEN „ M e m o r a n d u m - Gróf Széchenyi, Halifax és Barneby urak Bécsben a Práterbeli Lusthaustól indultak ma reggel 1/4 órával 5 előtt gróf Széchenyi kétevezős kishajóján e g y kormányossal - és a pozsonyi hídhoz érkeztek 23 perccel 10 óra előtt; befejezvén az utazást 3 óra és 51 perc alatt A hajó e napon Louise-nak kereszteltetett - " 2

E szavakat jegyzi be Széchenyi gróf naplójába angolul 1827. május 16-án, majd Halifax és Barneby urakkal alá is íratja. E gesztusa az esemény kivételes jelentőségére utal, hiszen a gróf a legritkábban engedi meg, hogy naplójába bárki bepillanthasson (azt meg végképp nem, hogy bele is írjon). Közismert, hogy a gróf már a húszas évek elején evez Angliában. 1830-ban pedig nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy Waldstein gróffal „leevezzenek" a Dunán a Fekete-tengerig.3 A harmincas évek elején az Al-Duna szabályozás királyi biztosául nevezik ki. 1834-ben, Angliából hazatérőben, csónakdájának fel-

1 Gróf Széchenyi István levele Galacból (Galati) Döbrentey Gábornak, 1830. július 27-én. Idézi Siklóssy, 1928: 204. 2 Széchenyi, 2002:443. 3 Azt azért tudnunk kell, hogy a gróf többnyire szállíttatja magát-. „A hajón, ahol Földvár környékén ezt írom - 11 ember van. Én, gr[óf] Johann Waldstein, Beszédes, a földmérő, - 1 szakács, 3 inas, 4hajóslegény." (Széchenyi, 2002: 563.)

135

ügyelőjéül magával hoz egy kiszolgált angol tengerészt, bizonyos John Dews urat, aki „ezidőtől kezdve egészen holta napjáig létével küzdő csónaksportunk szolgálatában áll".4 Ahogy a lóversenyzéshez szükséges szaktudást, eszközöket és intézményi infrastruktúrát Széchenyi és társai honosítják meg és finanszírozzák Magyarországon, ugyanúgy az evezés megszületésénél is ők bábáskodnak. Csónakdája fölépítése után az első pesti magáncsónakdát - azaz egy hét-nyolc hajóból álló hajóparkot - is a gróf hozza létre 1837-ben. Széchenyi tulajdonában a negyvenes évek elején az alábbi vízi járművek vannak: Tünde, egy Angliából hozatott tizenkét evezős vitorlás, továbbá a Victory, a Yacht, a Long boat, a Louisa, a Jolly boat, a Béla és a Hullám-csónak.5 Minderről ezt írja a Spiegel című budai divatlap: „A pesti oldalon, szorosan a hídépítkezés feje alatt, látható egy ugyancsak csinosan épített deszkaház, amely belenyúlik a Dunába, a vízre nyíló oldalon szabad, tetején egy terasszal van ellátva s ezen egy zászlók felvonására szánt rúddal. Ez az építmény nem egyéb, mint egy Bootskammer (magyarul Csónakda) és arra a célra szolgál, hogy magába fogadjon és megőrizzen különféle gondolákat és csónakokat, vitorlásakat, evezősöket és kerekeseket, amelyeket az itt több gavallérból alakult Hajózási Társaság kirándulásain használni fog."6

E csónakda (illetve magáncsónakda) az alapja az 1841-ben megalapított Hajós-Egyletnek, mely elsősorban az arisztokrácia társaséletének színesítését, ezen belül is jórészt az úri kisasszonyok „evezős sétáitatását" szolgálja. Az úri csolnakázás mindennapjairól így számol be Siklóssy: „Sok szép evezés séta és kirándulás tarkította ennek az évnek nyarát. Széchenyi június 13-án például Deák Ferencet csónakáztatta meg. A másik partner Grassalkovich Tini hercegnő volt. [...] Ebéd után Széchenyi természetesen ismét evezős kirándulást ajánlott, amit a jelenvolt illusztris társaság örömmel üdvözölt. Nem kisebb emberek voltak ott ez alkalommal, mint Clark Tierney Vilmos és Andrássy Gyula gróf, későbbi miniszterelnök. A háziasszony - most már lelkes híve e sima sportnak - szintén készülődött és hozta magával idegen vendégét, egy Clairemont Klára nevű hölgyet." 7

1843 tavaszán Széchenyi megrendezi az első pesti regattái, azaz az első evezősversenyt a Dunán, amelyen az ő Béla és Carolina nevű angol yachtjai mellett - a Honderű kifejezésével élve - egy „velencei módra készült gondola" indul. 4 Idézi Sildóssy, 1928: 208. Itt említhető dr. John Paget, Wesselényi Polyxena bárónő férjének neve is, aki szintén Széchenyi baráti köréhez tartozik, és sokat tesz a pesti evezőssport meghonosítása érdekében (vö. Siklóssy, 1928: 205-210). Ugyaneme Paget jelenteti meg 1839-ben Hungary and Transylvania with remarks on their condition, social, political and economical című, számos angol kiadást megért alapművét. 5 Siklóssy, 1928:210. 6 Der Spiegel. 1842. április 30. Idézi Siklóssy, 1928: 216. 7 Siklóssy, 1928:216.

136

E rövid fölütés is egyértelművé teszi, hogy a lóverseny és a csolnakázás között néhány fontos hasonlóságot találhatunk: mindkettő arisztokraták kezdeményezésére, illetve anyagi ráfordításainak, beruházásainak köszönhetően, angol minták alapján jön létre. Ehhez hozzátehetjük: a fair play-elv alapján zajlik a küzdelem, melynek célja, hogy az egymás mellől azonos irányba induló felek közül az adott távot gyorsabban teljesítő, a célba előbb érkező szerezze meg a győzelmet, illetve az azzal járó anyagi és szimbolikus díjakat. Az egyik legfontosabb és a civilizáció folyamatába jól illeszkedő vonásuk, hogy művelésük során a kockázat mértéke egyaránt csekély. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy - szemben a vadászattal vagy a párbajjal - hosszú évtizedek alatt nem fordul elő, hogy egy evezős- vagy lóverseny során valaki halálos balesetet szenvedne. Mindez pedig arra vezethető vissza, hogy az erőszak mértéke mindkettőben igen alacsony: a szabályok egyértelműen tiltják, hogy az induló felek egymással fizikailag érintkezzenek.8 Miként a lóverseny, az evezés is fokozatosan formalizálódik és standardizálódik. Ennek jó mutatója, hogy idővel az indulók eltérő távokon és hajótípusokban versenyeznek. 1863-ban, húsz évvel az első pesti regattát követően például két versenyosztályban mérik össze tudásukat: az Asszonyságok-díjáért (egy ezüstserlegért) két „Angolhonban készült négyevezős egyleti hajó" indul; míg a második számban, a Waldstein-Széchenyi-díjért (egy hímzett lobogóért) három „kormányos kettős párevezős hajó" száll vízbe. (Megjegyzendő: a standardizálódás nem megy egyik napról a másikra. Az 1863-as versenyen az első szám hajói még nem egyformák: az egyik - a modernebbnek tartott külvillás, a másik pedig belvillás. Ennek ellenére az utóbbi nyer. A „harmadik szám a szandolin-verseny, amelyben egy pesti molnár győz; a negyedik szám a molnár-, halász- és révész-verseny, amely huszonnyolc csónakkal borította el a Dunát" és végül a molnárok győzelmét hozza.9) Idővel a szabályok szigorodnak és egyértelművé válnak; fenntartásukra egy jelentős presztízzsel bíró szaktestület, az 1866-ban „valamennyi Pest és Budán létező hajósegyletek" tagjaiból válogatott, állandó közös Regatta-bizottmány ügyel, amelynek feladata a „regattánál irányul szolgáló szabályokat megalakítani, és ezek megtartására ügyelni".10 A regatta-bizottmány megala8 „13. »Szabálytalanság« történik, ha a verseny megkezdése után egyik versenyző a másiknak személyével, hajójával vagy evezőjével érintkezésbe jön. Úgy szintén, ha egyik hajó a másiknak vizterét elfoglalja, azaz, ha a másiknak elejébe vág, mielőtt azt egy saját hajó-hosszával elhagyta volna; [...] 17. A »szabálytalanságban« elmarasztalt hajó kiesik a versenyből. [...] 29. Ha valaki rossz szándékból, alattomosan vagy nyilván, a versenyző személyében, hajójában vagy evezőjében kárt okoz: az a verseny-pályáról örök időkre kitiltatik." (Birly, 1866: 70-71.) 9 Siklóssy, 1928:283. 10 Néhány jellemző részlet az alapszabályból: „A versenybírák Ítélete ellen nincs kifogás. Szavuk döntő. [...] 9. A helyet, melyet minden vegyes versenyhajó fölállásánál elfoglal, a regatta alatt történendő sorshúzás határozza meg; a sorrend a versenybíró páholyától számítandó. [...] 32. Mindennemű panaszok, figyelmeztetések, egyének, egyletek vagy csolnakok elleni kifogások és ellenvetések a regatta-rendezőnek a verseny előtt legalább egy nappal Írásban beadandók, különben figyelembe nem vétetnek." (Birly, 1866: 67-74.)

137

kulásának köszönhetően aztán külön indulnak az egyletek versenyzői (a Nagyegyleti-díjért), külön az amatőrök (az, Asszonyságok-díjáért)11, külön a Magyarországon készült nem outriggeres (külvillás) hajók (a Hazai-díjért), a kétevezős nem outriggeres hajók (a Kis-egyleti-díjért), valamint a skiff-versenyzők (a Skuller-díjért).12 További hasonlóság a két tevékenység között, hogy mindkettő közönség előtt zajlik. E közönség társadalmi összetétele a heterogenitás irányába tart. A Családi Kör így számol be egy 1864-es versenyről: „Igazán gyönyörű látvány volt a verseny; a Duna két partján 30-40 000 ember; a D u n á r a néző ablakok, erkélyek tele a legszebb női arcokkal; a házak födelei tele kéményseprőkkel és mesterinasokkal, a Margitsziget felé az ezüst fodrokban ringadozó folyam ellepve naszádokkal, csolnakokkal, lélekvesztőkkel és ezekben az e m berek tarka változatossága, össze-vissza fényes öltönyű úrhölgyek és rongyos molnárinasok, katonatisztek és molnárlegények, a gőzhajótársaság és a csónakegyletek tagjai, aztán m a g u k a versenyzők, azok az ifjúi erőtől dagadozó karok, a diadalványtól hevült arcok és a festőileg szép tarka matróz öltönyök." 1 3

Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a nagy érdeklődés itt elsősorban az újdonságnak szól, s a kezdeti lendület után nem csupán az esemény megrendezésének gyakorisága, hanem a közönség létszáma is csökken.14 Mindez természetesen azzal is összefügg, hogy a kiegyezést követően jelentősen nő a látványos, fővárosi sportesemények száma. Másrészt arra sem árt emlékeztetni, hogy a hatvanas évek első felében, a „magyar világ" beköszöntét követő időszak kezdetén minden nyilvános esemény különösen nagy tömegeket vonz, mivel az ilyen alkalmak kitűnő lehetőséget biztosítanak a kollektív magyar nemzeti érzület kimutatására.15 Éppen ezért megalapozatlan volna a regattapályát díszítő nemzeti zászlók nagy számából arra következtetni, hogy az evezés nemzetibb ügyködés volna, mint a lóverseny. E sajátosság sokkal inkább a korra, mint a tevékenység jellegére utal.

11 Az amatőr-hivatásos szembenállás annak idején még nem a saját kedvtelésből, illetve pénzért folytatott versengés megkülönböztetésére szolgál, hanem a saját jogukon, illetve egy sportközösség nevében indulók elhatárolását jelenti. Tévedés volna tehát azt gondolni, hogy a „nem amatőrök" anyagi ellenszolgáltatást kapnának versenyzésükért. 12 Siklóssy, 1928:293. 13 Családi Kör. 1864. június 12. 14 Az 1874-es pesti regattáról írja Siklóssy: „Amíg az 1872-es verseny rendezésére a rendezők 1950 forintot szántak s amíg az 1873-as költségvetés 1375 forintról szóit, most csak 650 forintot adtak előre össze. [...] Kísérőhajóról sem olvasunk, belépőjegy pedig összesen csak 55 kelt el." (Siklóssy, 1928: 306.) 15 Az 1863-as verseny kapcsán a közelebbről meg nem nevezett „egykorú tudósításokra" hivatkozva azt idézi Siklóssy, hogy a Lánchíd oszlopai fölött horgonyzó két nagy gőzösön „tömérdek nemzeti lobogót lengetett a szél" (Uo. 283).

138

LÓVERSENY KONTRA CSOLNAKÁSZAT

Ha mindezek után a lóverseny és az evezés közötti lényegi különbségeket szeretnénk megragadni, ajánlatos a versenyeszközök eltérő jellegéből kiindulnunk. Ha így járunk el, könnyen beláthatjuk: a lótartás (és az ezzel gyakorlatilag együtt járó lótenyésztés) viszonylag drága mulatság, hiszen az állat vételára mellett a tartásához szükséges költségekkel is számolni kell. A lovat ugyanis folyamatosan gondozni, etetni kell. Ehhez nem csupán szakértelem, hanem infrastruktúra és megfelelő személyzet is szükségeltetik. Emellett a legritkább esetben tartanak önmagában lovat, hiszen a fajlagos költségek ebben az esetben irreálisan magasra szöknének. Ehhez képest az evezés határozottan olcsó dolog, hiszen nemcsak a hajó vételára alacsonyabb, mint a lóé,16 hanem fönntartása is jóval kisebb ráfordítással megoldható. (Egy hajón évente legföljebb egyszer-kétszer kell nagyobb karbantartó munkákat végezni, arról nem is beszélve, hogy adott esetben egy csónakda gondnokának bére nagyságrendekkel kevesebb,17 mint egy lovászé. Ráadásul ez utóbbiból általában többre is szükség van egy-egy istállóban.) E különbségből sok minden fakad. Mindenekelőtt az, hogy az evezés kevésbé exkluzív tevékenység, mint a lóverseny, így várható, hogy hamarosan a nem arisztokraták között is fölbukkannak majd művelői. E szélesedő társadalmi rekrutációs bázis egyik legpontosabb indikátora az, hogy e sportot - a lóversennyel szemben - immár nem részvénytársasági formában űzik, hanem egyletek keretében. Az egyletek - noha eleinte olykor még korlátozzák tagjaik számát18 - jóval kevésbé hajlanak a kirekesztésre, mint a részvénytársaságok. A tagok számának korlátozása ugyanis alapvetően a baráti-munkatársi körök behatároltságából adódik. Mihelyst tágul e kör, gyakorlatilag nincs akadálya a tagság növekedésének sem. A korlátozás tehát nem rendi vagy osztályjellegű (azaz vertikális tagoltságú), hanem szakmai-lokális szempontok alapján történik (azaz horizontális tagoltságú). Mindez azt jelenti, hogy strukturálisan megteremtődik annak az esélye, hogy azonos elv alapján újabb 16 Birly közli az „Angliában általánosan szokásos árakat". Eszerint már legkevesebb tíz fontért is hozzá lehet jutni egy használt, nem külvillás kétevezőshöz. A legdrágább egy nyolcevezős külvillás versenyhajó, mely hatvanöt fontba kerül. (Egy angol font tíz forintnak felel meg, „conventiós ezüstpénzben" számolva. Vö. Birly, 1866: 64.) Ezzel szemben például - igaz, 1893-ban - a Tokio nevű versenyló százezer forintért kel el egy árverésen (Török, 1959). Minden ésszerűen fölhozható forráskritika dacára, úgy vélem, egyértelmű a nagyságrendbéli különbség. A nyolcvanas években egyébként egy angol font tizenkét forintot, tehát kettővel többet ér, mint 1866-ban (vö. Gruber, 1883). 17 A korábban már említett John Dewsről, Széchenyi csónakdájának felügyelőjéről írja nekrológjában a korabeli sportlap, hogy „hű maradt honi szokásaihoz s több különcségéhez, pl. soha a legkeményebb hidegben sem fűtetett - lehet edzettség, lehet takarékosság miatt - mert szegénységi panaszaiból sohasem fogyott ki, mégis 400 forint értéknél több maradt utána" (Vadász- és Versenylap 1865: 586). 18 A hatvanas évek legelején a Pesti Evezős és Vitorlás Kör huszonöt főben vonja meg tagjainak számát, az Egyetértés Csónakegylet pedig tizenkét főben, ám a tagok száma csakhamar harmincra szökik fel (vö. Siklóssy, 1928: 272).

139

és újabb szakmai, illetve helyi rekrutációjú egyletek szülessenek. E jelenség fontosságát akkor tudjuk kellőképpen méltányolni, ha jelzésszerűen utalunk arra, hogy e modell főbb vonatkozásaiban előrevetíti a majdani modern sportegyesületi szerveződésforma jellegzetességeit. Az egyleti forma egyik legfontosabb eleme, hogy a sporteszközök egyéni tulajdonból az egyleti közösség tulajdonába kerülnek, s az egyénileg, közvetett módon versengő arisztokratákkal szemben megjelennek a csapatban, közvetlen módon versengő polgárok - előkészítvén a terepet az egy-két évtized múlva robbanásszerűen bekövetkező változások számára. Az evezősversenyekről készült beszámolókban már az található, hogy az X díjért Y egylet hajója indul (szemben a lóversennyel, ahol Z gróf lova indul Q báró lova ellenében). Persze mindez nem ilyen egyértelműen következik be, hiszen az egyletalakítási folyamatban és a csapatok versengésében az arisztokraták is részt vesznek - miképpen polgárok is indulnak egyéni evezősversenyeken. Ennek megfelelően a függőleges társadalmi tagolódás elemei a horizontális alapon szervezett egyesületek közötti viszonyban is megjelennek. Olyannyira, hogy vak volna, aki nem látná meg a területi tagoltság mögötti alá-fölérendeltségi viszonyokat a polgárságon belül - mondjuk a túlnyomórészt keresztény budai jogászok, illetve az izraelita vallású pesti banktisztviselők alapította evezősegyletek között. Am egyelőre érjük be annak rögzítésével, hogy az evezés tágan fölfogott társadalmi struktúrája jó eséllyel kapcsolatba hozható azzal, hogy a század közepétől fogva a polgárság társadalmi pozíciója megszilárdul. Az 1861-ben (a Széchenyi gróf halálát követő évben) megalakuló Budapesti Hajósegylet elnöke az a Waldstein János gróf lesz, aki 1830-ban még a gróffal együtt evez le a Dunán a Fekete-tengerig. Miképpen annak a ténynek sem árt jelentőséget tulajdonítanunk, hogy az egylet igazgatója Széchenyi 183 7-ben született első fia, Béla gróf, és hogy a tagok között ott találjuk a második fiút, Ödön grófot is, valamint Széchenyi Kálmán és Gyula grófokat, Széchenyi Pál (István bátyjának) gyermekeit - persze a többi jeles arisztokrata mellett.19 Bizonyára nem járunk messze az igazságtól, ha eme egyesületalapítási gesztusban a „legnagyobb magyar" iránt kifejezett szimbolikus megbecsülés mellett fölfedezni véljük az arisztokrácia igényét arra, hogy a tevékenységet igyekezzék monopolizálni. Ezt látszik szolgálni az is, hogy az evezésnek - a lóversenyzéshez hasonlóan - magasabb küldetést igyekeznek tulajdonítani. Az alapszabály ugyanis kimondja, hogy a Budapesti Hajósegylet célja:

19 További alapító tagok: Almásy Vince, Andrássy Dénes gr., Andrássy Gyula gr., Beniczky Ferencz, Ebner Ede?, Festetics Gyula gr., Károlyi Viktor gr., Nádasdy Ferencz gr., Nákó Kálmán gr., Orczy Andor r., Orczy Béla b., Orczy Bódog b., Pálffy János gr., Pálffy Lipót gr., Rosti Pál, Semsey Lajos, Sennyei Lajos b., Sztáray Antal gr., Vécsey József b., Waldstein János gr., Zichy Nep. János

gr-

140

„a m a g y a r ifjúságnak férfias mulatságot, testet és lelket egyiránt edző gyakorlatot szerezni, egyúttal a közönség figyelmét a hajókázás élvezetére és hasznosságára felhíván a főváros díszét és kellemét emelni. [...] Az egy ezen közvetlen rendeltetése mellett m é g azon magasabb célt is kitűzi magának, h o g y a m a g y a r hon folyóit és tavait a n a g y közönséggel megismertesse s azokon a hajózást és minden arra vonatkozó iparvállalatot anyagi és szellemi segéllyel előmozdítson." 2 0

Amikor Széchenyi és Waldstein grófok 1830-ban leeveznek a Dunán, vállalkozásuk végső soron a folyamszabályozást, valamint a dunai - tágabban: a magyarországi - (gőz)hajózás fejlesztését, azaz a gróf infrastrukturális terveinek kivitelezését hivatott előkészíteni21 (illetve a grófból ellenállhatatlanul elő-előtörő „férjfias" erőpróbára irányuló késztetettségeket legitimálni). A gyermekei és követői által létrehozott egylet célkitűzései között található „magasabb célok" ugyanakkor már csak mintegy illendő ráadásként találhatók meg az alapító okiratban. Árulkodó, hogy az egylet céljai között a „férfias mulatság" biztosítása, valamint a „testet és lelket egyiránt edző gyakorlat" megszerzése előbb található, mint a megkerülhetetlen tekintélyként fölöttük súlyosbodó (tényleges és szimbolikus) atya szellemét tükröző „magasabb célok" említése. Mindenesetre - a történelem tanúbizonysága szerint is - e többé-kevésbé kegyeleti és legitimációs igénnyel megfogalmazott célok idővel elhalványulnak. Vagy még inkább: soha nem is veszi azokat komolyan senki. A vízi turisztika még belefér, az iparvállalatok szellemi segélyezése azonban már egyre kevésbé. Es itt egy pillanatra érdemes megállni. Az imént - látszólag némi cinizmussal - úgy fogalmaztunk, hogy Széchenyi gróf a „dunai leevezés" kapcsán megfogalmazott infrastrukturális terveivel „férjfias" erőpróbára irányuló késztetettségeit legitimálta volna. Ehelyett fogalmazhattunk volna úgy is, hogy a gróf vándorkedvét, kalandvágyát, vagy akár - Siklóssy találó kifejezésével - „világjáró energiáját"22 próbálja ily módon értelmes tartalommal megtölteni, illetve - szakterminussal szólva - legitimálni. Megint másképpen kifejezve: amikor tudásszomját igyekszik kielégíteni, az őt folytonos fölfedezésekre, hódításokra, előrehaladásra ösztönző, ellenállhatatlan libidinális késztetettségeit próbálja racionális tartalommal megtölteni. E ponton talán nem fölösleges arra utalni, hogy Széchenyi gróf korának kiemelkedő utazói közé tartozik. 1814-ben, 1817-ben, 1825-ben OlaszországSiklóssy, 1928:236. „Ha teljesen rendben volna az Elbának vagy a Moldvának az összekapcsolása a Dunával, akkor a Duna szabályozása leginkább a cseheknek használna. [...] Ennek országgyűlési tárggyá kell lennie. Ez emelné a magyarságot. A dolog 3 részre oszlik. 1. Arra a haszonra, mi azáltal keletkeznék, hogy a Duna jelentős mértékben mélyebben feküdne [...] És így Magyarország legtöbb vize szabályozva lenne. A levegő jobb. Szántóföld, legelő etc. több. Nem volna mocsárláz. 2. A kereskedelem hasznára - vagy legalábbis a jó közlekedésére. 3. A civilizáció hasznára. Magyarország végre kapcsolatba kerülne más népekkel. Most egy zsákban élünk!" (Széchenyi, 2002: 569-570.) 22 Siklóssy, 1928: 170. 20 21

141

ban, 1815-ben, 1822-ben, 1825-ben Franciaországban, 1815-ben, 1822-23ban és 1832-ben Angliában utazgat. Számtalanszor jár Németországban, Bécsben gyakorlatilag otthon van. Bejárja Görögországot, Törökországot, Spanyolországot. Nagy bánata, hogy nem jut el Amerikába. Ebben az összefüggésrendszerben érdemes megemlíteni, hogy idősebbik fia, Béla gróf,23miután többször is bejárja Európát, Amerikát, Ázsiát, földrajzkutatóként lesz az MTA tagja. Ödön gróf, az ifjabb fiú pedig egy Isztambulban fölállított tűzoltódandár altábornagyaként, valamint hadsegédként szolgálja a török szultánt. Nem nehéz tehát fölismerni: a vizek meghódítására törekvő nagyúri beállítódás mögött ugyanaz a férfias kalandvágy található, mely a 19. század (majd a későbbi korok) arisztokratáit (és polgárait) a természet bekebelezésére, leigázására és az ennek érdekében kifejtett világjárásra sarkallja. A vízi kalandozások ilyeténképpen joggal hasonlíthatók a Tátra, az Etna vagy az Olümposz (!) megmászásához, a közeli és távoli országokban tett utazásokhoz, valamint az egzotikus körülmények között lebonyolított vadászatokhoz.24 Az evezés kaland - ám civilizált kaland. A víz fenyegető, sokszor életveszélyes, de talán mégsem annyira, mint a tűzhányó megmászása, a föltáratlan hegyek meghódítása, vagy mondjuk, egy afrikai oroszlánvadászat. A Duna közel van, hozzáférhető, borzongató, ott tátong a mélység, ám a kockázat élvezetéért nem kell messzire utazni, nem kell szúnyogokkal halálra csípetni magunkat, nem kell a megdühödött elefánt bosszújától tartani. Emellett az (ifjú) arisztokraták, midőn föl- és leeveznek a Dunán, és azzal szórakoztatják társaságuk hölgytagjait, hogy Budáról Pestre, Pestről Budára, vagy innen-onnan a Margit-szigetre szállítgatják őket, bizonyos vonatkozásban úgy járnak el, mint a vadászatot követően a lelőtt farkasokat a nagyúri asszonyok számára szabályosan kiterítő Rákóczi György fejedelem:25 f é r j f i ú i bravúrjaik (erejük, kockázatvállalási képességük, ügyességük, bátorságuk, hősiességük) csillogtatása révén hódítani próbálnak. Persze, bármilyen jól működjenek is e bravúrok a korabeli társas élet csábítási szimbolikájában, nem leplezhetik előttünk, hogy lényegüket illetően már nem többek, mint civilizált, azaz stilizált, leegyszerűsített, megszelídült, a kockázati és harci elemektől megfosztott reminiszcenciái nagy- és ükapáik hajdani megnyilvánulásainak. Olyan reminiszcenciák, amelyek nélkülözik immár a megkérdőjelezetlen omnipotenciahit libidinózus magától értetődőségéből származó, s akár még egy nemzedékkel korábban is természetesnek számító világmegváltó, világfelforgató késztetettségeket. Harminc év alatt persze sokat változik a világ: az iparfejlesztés a gazdaság feladatkörévé szűkül, a nemzetépítés egyre inkább a professzionális politikuAkinek foglalkozását az Akadémiai Kislexikon „utazóként" (!) jelöli meg. A 19. században persze nem csak Széchenyi utazik a magyar arisztokraták közül. Említhetjük Károlyi György, Teleki Sándor, Andrássy Manó, Almásy György, Esterházy Antal és Mihály grófokat, Forray Iván bárót, és sok más magyar mágnást, akik a világ legegzotikusabb pontjaira jutnak el utazásaik és vadászataik során. (Ezzel kapcsolatban lásd Siklóssy, 1928: 173-188.) 25 Szalárdi Jánost idézi Siklóssy, 1927: 200-201. 23

24

142

sokra hárul, s a magánélet is mind egyértelműbben leválik a közéletről. Persze, az új szórakozásformákban még fölismerhetők az egykori emelkedett cselekedetek csírái, ám ezek legföljebb csak az illendőség rutinja által vezérelve kísérelnek meg többnek látszani annál, mint aminek betöltésére gyakorlatilag hivatottak. A vízi turizmust ajánlatos tehát ebben az összefüggésrendszerben értelmeznünk. S ha így járunk el, beláthatjuk, hogy a differenciálódó pesti evezősközösség már egyre kevésbé hiteget(het)i magát azzal, hogy szórakozása nem a szabadidő kellemes eltöltését, hanem a nemzet fölemelkedését szolgálja. (Persze azt azért megjegyezhetjük, hogy a hajóba szálló nemesek még föltételezhetőleg táplálják magukban azt a nem teljesen megalapozatlan illúziót, hogy az „érintetlen, vad" természetben, kevésbé formalizálható körülmények között űzött evezés jelentősen kockázatosabb és archaikusabb, következésképpen nemeshez inkább méltó tevékenykedés, mint a kötött pályán egyértelműbben szabályozott „versfuttatás".) Mint már említettem, az első evezősegyleteket még az arisztokraták alakítják (a másodiknak megszülető pozsonyi egyletet Siklóssy a pesti „gyönyörű miniatűrmásaként" jellemzi26). Ugyanabban az évben, 1862-ben magánbankok hivatalnokai létrehozzák a Pesti Evező és Vitorlázó Kört, majd még a hatvanas évek első felében megszületik a kereskedők alapította Egyetértés Csónakegylet, illetve a Budai Hajósegylet is. Ez utóbbit egy Granatér László nevű ügyvéd alapítja.27 Tehát nem csupán társadalmi eredet, hanem lakóhely szerint is tagolódik a pesti evezőstársadalom: az arisztokráciát követő pesti polgárság mellett immár a magukat budaiként azonosító polgárok is föltűnnek a színen. CSOLNAKÁSZAT ÉS MUNKAMEGOSZÁS

A lovát futtató arisztokrata - noha a vadásszal szemben ő már nem vesz részt közvetlenül a küzdelemben, hanem ebbéli feladatát és jogkörét a lovakra és a hajtókra ruházza - versenyzőnek tekintetik. Azaz: tulajdonosi szerepköre teszi őt kvdziversenyzővé. Tulajdonosi szerepköre ugyanakkor nem keverendő össze mecénási pozíciójával. Míg ugyanis előbbi szerepköréből adódóan a saját tulajdonát képező lovat futtatja,amelyet egy általa fizetett hajtó űz egy meghatározott, konkrét versenyen, addig az utóbbi szerepkörben a tevékenység egészét finanszírozza. Ez utóbbi cél lebeg Széchenyi gróf szeme előtt, ami26 1 8 62-ben alakul meg a Pozsonyi Hajósegylet, mely - hasonlóan a budapestihez - a mágnásifjak exkluzív klubja. A Wenckheim család szerepe meghatározó benne, hiszen tiszteletbeli elnöke a hajdan Széchenyi gróf társaságába tartozó Béla báró, elnöke Viktor báró, alelnöke pedig Frigyes gróf (vö. Siklóssy, 1928: 242). 27 A hőskorra jellemző, hogy a nevek és szerveződésformák még igen bizonytalanok. A Pesti Evező és Vitorlás Kör tagjai - szemben az általuk kvázi „hivatalosnak" tartott Budapesti Hajósegylettel - olykor a Magán Evező és Vitorlázó Kör nevet is használják, miképpen olvashatunk Sárgainges, továbbá Barnainges Evező Társaskörökről is (uo. 272-276).

143

kor „a nyereség lehetővé tétele czéljából megegyezik társaival, hogy a legjobban nevelt lovakra díjat tűznek ki, a mi az egyedüli eszköz arra, hogy a magánemberek is előmozdíthassák a lótenyésztést. Ezerhatszáz díj van az 1822. évre, örök díjak is vannak már s ez, a díjra való biztos kilátás, fog az emberekre legjobban hatni."28 Az urak inkább a stratégiai jelentőségű tenyésztés feladataira koncentrálnak. A „futásra való előkészítés", azaz a szorosan vett edzésmunka külön szakértőre, a sokáig háttérben maradó „idomárra" hárul. Megemlítendő még, hogy a futtató arisztokrata, abból adódóan, hogy fizikailag nem vesz részt a versenyben, óhatatlanul szurkolóvá is válik. A polgárok a legfontosabb szerepből eleinte kirekesztetnek: ha pénzük esetleg volna is, joguk még nincs arra, hogy tulajdonosként, azaz meghatározó cselekvőként vegyenek részt a többre hivatott ügyködésben. Nézőkként azonban már megjelenhetnek a lóversenyen. És ez kétségkívül nem csekélység: a korábbi fejlemények alapján ugyanis egyáltalán nem magától értetődő, hogy az arisztokraták szabadidős tevékenykedése alatt az elit rendjébe nem tartozók is jelen lehetnek - gondoljunk csak az exkluzív vadászatokra és falkavadászatokra, a párbajról nem is beszélve! Az evezés során azonban a szerepkörök átrendeződnek: a ló és a hajtó helyét az evezős foglalja el, hiszen egy személyben csinálja azt, amit korábban a ló és a hajtó külön-külön végeztek. Az evezős abban az értelemben a ló szerepkörében jelenik meg, hogy a saját bőrét, a saját testét viszi a vásárra. Ám egyúttal ő tölti be a hajtó szerepét is, hiszen önmagát kényszeríti a minél sikeresebb versengésre. Mindez úgy is megfogalmazható, hogy az evezős testi mivoltában a hajdani ló szerepköre, míg szellemi-akarati mivoltában a hajdani hajtó szerepköre tárgyiasul. Vagy megint másképpen fogalmazva: a hajdani hajtóból lesz az evezős felettes énje. E párhuzamot elfogadva azt is hozzátehetjük, hogy az eszközként használt csónak a vadász fegyverével, a hajtó ostorával, vagy - az ügetővel vont párhuzam esetében - a ló után kötött kocsival lesz szerkezetileg egyenértékű. Am nem árt az óvatosság, mivel a történelmi tények a maguk esetlegességében ezúttal is bonyolultabbak annál, mint amit a modellalkotó szociológiai gondolkodás látni szeretne. A már idézett, 1843-ban tartott első pesti regattán ugyanis az említetteket nem minden vonatkozásukban fedik az egyes szerepkörök. A Honderű így számol be az eseményről: „Múlt vasárnap igen érdekes látmányt nyújtott egy fogadás következtében a Margitszigettől le a casino irányáig tartott csolnakverseny. A versenyzők voltak Béla (angol yacht), Carolina (szinte az) és egy velencei módra készült gondola. Az elsőben ült Clark úr (a hídépítő), evezett négy idevaló munkás; másodikban ült Barry úr (angol) s evezője négy angol vala, a harmadikon pedig négy olasz katona (kik csónakászok voltak). Első nyertes Béla, a második pedig Carolina lőn. Sebességök valóban bámulandó vala."29 28 29

144

Viszota, 1904:7. Honderű, 1843. június 6.

Az idézet alapján a hajótulajdonos, a versenyző., a csolnakban ülő személyek, valamint az evezősök szerepköreit különíthetjük el. A hajótulajdonos - hasonlóképpen a lovát futtató arisztokratához - többnyire közvetlenül nem vesz részt a versenyben. Mint tudjuk, a Béla és a Carolina Széchenyi gróf tulajdonai. Az előbbit fia tiszteletére kereszteli ilyeténképpen.30 Joggal föltételezhető, hogy a velencei gondola is egy hasonló rangú nemesé lehet. A Honderű megfogalmazása szerint a tulajdonképpeni „versenyző" a három hajó: Béla, Carolina, valamint a gondola (egy - leendő - férfi, egy hölgy, valamint egy névtelen idegen...). A korabeli krónikás megfogalmazása szerint a hajóban ült Clark úr és Barry úr (bizonyára a gondolában is ült egy hasonló szerepkörű egyén, csak róla már nem szól a fáma). Föltételezhető, hogy a nevük révén is beazonosított angol urak a hajók kormányosai. Velük szemben az evezősökről, e nevenincs figurákról csak annyit tudunk meg, hogy hányan vannak. (Talán nem érdektelen megjegyezni, hogy ez utóbbiakat a Honderű nem evezősnek, hanem evezőnek nevezi. Az utókor demagógiájával szólva: ők a lapátok.) A hierarchiának legalább négy szintje van tehát. legfölül a meghatározó döntési pozícióban lévő tulajdonos: az arisztokrata. Ő birtokolja a versenyeszközt, ő határozza el, hogy versenyeztetni fog (miképpen azt is, hogy kit kivel, mit mivel állít szembe), és ő az, aki - tettének komolyságát igazolandó - az esemény kimenetelével kapcsolatos fogadásra jogosult. (Érdemes fölfigyelni arra, hogy a verseny egy fogadásnak köszönheti létét - még ha arról nem tesz is említést a beszámoló, hogy ki, miben, mire fogadott.) Ennek tétje pedig igencsak hasonlatos a lóversenyfogadáséhoz: a fejlettebb, azaz a haladást szolgáló kiválasztódásának elősegítése. (Majdnem biztos, hogy az egyik fogadó Széchenyi gróf lehetett - amennyiben persze nem ő volt az egyetlen fogadást tévő személy -, aki föltételezhetőleg az általa jobbnak, tökéletesebbnek tartott hajó győzelmére tett.) Nem nehéz tehát meglátni a párhuzamot a lótenyésztés és a csolnakok technikai tökéletesítésének szándéka között. Csak míg az előbbi a fejlődés metaforikus sűrítménye, egyfajta mag, csíra, addig az utóbbi behatárolt, célirányult, szakjellegű: csupán az egyre differenciáltabbá és racionálisabbá váló munkamegosztási rendszer egy szeletében bír érvényességgel. Föntebb úgy fogalmaztunk, hogy a ló és a hajtó helyét az evezős egy személyben foglalja el. A Honderű beszámolójának ismeretében e megállapítást úgy finomíthatjuk, hogy a kormányos és az evezősök tevékenységi köreinek elkülönülésében tulajdonképpen fönnmarad a ló és a hajtó szerepkettőssége. A csolnakban ugyanis többen vannak. Ezáltal pedig lehetőség nyílik arra, hogy belső munkamegosztási rendszerükben többféle funkciónak tegyenek eleget, s a korábbi, ember és állat közötti dichotómia ember és ember közötti hatalmi viszonylatokban termelődjék újra, szembeállítva az eszközember és az úriember, az erőember és 30 Ha a hajók és a lovak neveit összehasonlítjuk, azt állapíthatjuk meg, hogy eleinte a versenylovak inkább angol neveket viselnek (Gawing, Snap, Waternymph, Mermaid, Lady of the Laké stb.), míg a hajókat szívesen személyesítik meg egy-egy szeretett személyre (Béla, Louise), illetve újonnan megalkotott névre (Tünde) utalva. Idővel a trend annyiban módosul, hogy lovak is perszonifikálódhatnak, és mind gyakrabban kapnak magyar nevet.

145

az észember vagy - ha tetszik - végrehajtó és az irányító szerepköreit. Megint másképpen fogalmazva: az evezés munkamegosztási szerkezete - nem is oly áttételesen - az úr és a paraszt, a polgár és a proletár, de talán mindenekelőtt a termelésirányító és a munkás viszonyát tükrözi. (Talán nem lényegtelen megemlíteni: az első pesti regattában a csolnakokba ülő polgárok angol állampolgárságuknak köszönhetően kvázi nemeseknek tekinthetők.31) Hamarosan aztán fölbukkan a vezérevezős is, aki „nem föltédenül a legjobb evezős", hanem sokkal inkább a legvirtuózabb lelkesedő, a feladattal leginkább azonosulni képes személy, aki e lelkesedését a többiek számára is közvetíteni tudja. A vezérevezős a hierarchiában a kormányos alatt foglal helyet, hiszen ez utóbbi jelöli ki őt. Mellékesen a kormányos, akinek szakértelme tehát egyrészt technikai, másrészt uralmi jellegű, eleinte többnyire az edzői szerepet is ellátja.32 E szerepkörből fakadó uralmi pozíció teszi lehetővé azt is, hogy az úriemberek, akik számára még rangon alulinak számít, hogy a lóversenyben maguk hajtsák az általuk birtokolt állatot, az evezésben különösebb presztízsveszteség nélkül részt vehessenek. A kormányos vagy - későbbi kifejezéssel élve - hajóparancsnok ugyanis nem dolgozik, nem végez fizikai erőkifejtést, nem izzad meg, mint az erőmunkát végző alsó kasztbeliek, hanem csak ül és dirigál - miként egy katonai vezető. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha föltételezzük, hogy kezdetben sokkal inkább ez az uralmi elem s nem a szakértelem jellemezheti az evező(sö)knél magasabb társadalmi rangú kormányosokat. Másrészt azon különös tény fontosságát sem árt újra és újra aláhúzni, hogy Széchenyi gróf személyében egy olyan meghatározó súlyú ember van folyamatosan és hangsúlyosan jelen a maga nárcisztikus exhibicionizmusba átcsapó neurotikus radikalitásával a magyar mágnásvilágban, aki nem rest folyamatosan tanulni, saját magán kísérletezni,33 s e kísérletek eredményeit türelmetlenül rákénysze31 Érdemes fölfigyelnünk a Honderű kifejezetten modern szóhasználatára is: Clark úr evezőiről szólván „négy idevaló munkásról" tesz említést. 32 „A kormányos (Coxswain) kötelessége távol sem oly könnyű, mint azt sokan hinni szeretik, és az ő ügyessége nagy különbséget tehet az átfutandó pálya hosszában, vagy az ellenséges folyam kerülése a kedvezőnek felhasználásában, különösen pedig nagy fontossággal bír versenyeknél, hol a pálya nem egyenes, hanem »buoyok«körül kell fordulni, mint a manchesteri, hamburgi és legújabban a pesti versenyeken. Hogy haszonnal és sikerrel működhessen, mindenek felett szükséges, hogy a mint a csapat a hajóba lép, mindenki engedelmeskedjék a kormányos szavának, és figyelemmel legyen a vezényszavakra. [...] Első dolog a vezérevezőt (strokot) megválasztani, és ez oly fontos dolog, hogy a verseny eredményének legnagyobb része ettől függ. Fel kell tehát tennünk, hogy a »trainer« vagy kormányos, ki a csapat tanítását magára vállalta, a szükséges Ítélettel bír ezen nehéz feladat teljesítésére. A legjobb evezős nem mindig a legjobb vezér (stroke), sok egyén igen jeles egy másik mögött, de a mint reá bizatik a vezetés, ítélet vagy mértékhiány következtében azonnal zavarba hozza az egész csapatot. Nemcsak jó evezősnek kell lennie a vezérnek, de törhetetlen lelki erővel és elszántsággal is kell birnia, hogy soha ne csüggedjen, képes legyen bár mikor, ha szükséges, egy »spirt«-et szöktetést előidézni, és a már lankadó csapatot példája által uj erőlködésre ébreszteni." (Birly, 1866: 21-22. és 34-35.) 33 „Lord és Lady Jersey megérkezett. Lord Villars. Angol hajómon az evezőt fordítva tartottam - s tartottam volna talán egész életemben, ha be nem következik Lord Villars véletlen látogatása, aki nekem megmutatta" - írja Széchenyi a naplójába 1826. augusztus 13-án (Széchenyi, 2002: 415).

146

ríteni környezetére is. Jellemző módon például az első pesti regattát követően egy hónap sem telik el, amikor Széchenyi gróf újabb versenyt tervez, amelynek során - Clark Ádámmal és Henrik Rauval, a Dunagőzhajózási Társaság kapitányával egy hajóba ülve - maga is evezni szeretne. „Versenyt rendezünk. A Waterwitchben negyedmagunk Feithtel és hat orosszal szemben könnyen nyerünk" - írja 1843. április 17-én.34 A munkamegosztási hierarchia legalján a csolnak, jacht, gondola, azaz az élettelen eszközként funkcionáló vízi jármű található. Úgy is fölfoghatnánk tehát a lóversenytől az evezés irányába mutató változásokat, hogy a versenyló evezőssportbéli strukturális megfelelőjeként a vízi járművet tételeznénk. És ebben kétségkívül volna is ráció, hiszen a csónak ugyanúgy az ember szállítására szolgáló eszköz, mint a ló. Nem véletlen, hogy a Honderű beszámolója is a három hajót tekinti versenyzőnek. Csakhogy funkciójukban van egy nem elhanyagolható különbség: nevezetesen, hogy a versenyló képes az önálló erőkifejtésre, míg a versenyhajó nem! És ezért tűnik szerencsésebbnek az a megfogalmazás, hogy az evezés során az ember lép a ló helyébe, hiszen az ember lesz az, aki az előrehaladáshoz szükséges energiát szolgáltatja. A két versenyeszköz hatalmi és munkamegosztási hierarchiában betöltött funkcióinak összehasonlításakor egyúttal azt is megsejthetjük, hogy az evezés technikai fejlesztése egy általánosabb és a 19. század végétől fölgyorsuló fejlődési tendencia egyik korai jelzéseként is fölfogható. Ennek során a kitűzött célok elérése már nem kizárólag az „idomítástól", azaz természetbe ágyazott testünk tökéletesítése érdekében kifejtett erőfeszítésünktől függ (amelyhez a szükséges szakértelmet elsősorban a felvilágosodott orvostudomány szolgáltatja), hanem az egyre fontosabbá váló újítások származékaként is értelmezhető (mely utóbbiak a társadalom civilizálódásával együtt járó műszaki-technikai haladás függvényei). A 20. században pedig a biológiai alkímiák mellett egyre több sportban jelennek majd meg a technikai alkímiák is. Az úgynevezett „technikai sportok" - a kerékpározástól a Forma-1 autóversenyig - annak illúzióját nyújtják, hogy az ember képes győzedelmeskedni a természet fölött. TRAINING, AVAGY A TEST IDOMÍTÁSA

Ám a 19. század második felének elején itt még nem tartunk. Ekkor az jelenti a nagy újítást, hogy az eszközeit igájába hajtó ember is képes lehet az állat helyébe lépni, az erejét megsokszorozni, sőt életét is meghosszabbítani, amennyiben betart bizonyos játékszabályokat. Ez az a kor, amikor a mindennapok rutinszerű praxisába is átszivárog a felvilágosodás szellemisége, s a fegyelmezett, céltudatos, racionálisan aszketikus ember képesnek érezheti magát a közvetlen sport- és közvetett társadalmi versengésre. Törvényszerű, 34

Idézi Siklóssy, 1928:218.

147

hogy alig telik el egy-két évtized Széchenyi grófék korai próbálkozásait követően, amikor már magyar nyelven is hozzáférhetővé válik az akkor legkorszerűbbnek számító, kifejezetten gyakorlati-technikai irányultságú, mindenféle politikai áthallástól mentes evezős sportszakkönyv. A szerző Birly István, természetesen maga is evezős, aki 1866-ban adja ki magyarul Csolnakászat című alapmunkáját, amelyben - Stonehenge Manual of British Rural Sports (A brit szabadtéri sportok kézikönyve) és Lewes Physiology of Common Life (A mindennapi élet fiziológiája) című munkáira hivatkozva az evezés alapszabályait, a hajók fajtáit, az edzésmódszereket és az egyéb tudnivalókat figyelemre méltó igényességgel, szakszerűséggel, alapossággal és pontossággal dolgozza ki a magyar olvasók számára. A Test előkészítése versenyevezésre. Idomítás (training) című fejezetben például így ír: „Nincs állati természet, melyen a »training« oly nagy változást idézne elé, mint az emberi természeten; mert amint egyrészt nincs állat, mely oly annyira elnyomorodva találtatna, mint a természetellenes életmódot követő ember, úgy másrészt, nincs állati test, mely oly nagy, oly folytonos és oly sok ideig tartó testi erőre, és ezen erőnek oly roppant kifejtésére képes volna, mint az emberi test. A telivér ló, mely e tekintetben, mint sok másban, legközelebb áll az emberhez, szintén nagy tökélyre fejleszthető ki, de mind egészsége, mind különösen temperamentuma nagyon soká folytatott »trainírozott« állapotban-tartás által szenved. A célszerűen étkező és célszerű mozgás és gyakorlás által testi és lelki erejét kimivelő ember sokszor húsz éven keresztül is képes számtalan ereje véghatáráig terjedő erő megfeszitési műtételekre, testi jóléte és épsége legkisebb károsodása nélkül."35

Ebben az idézetben és az ezt meghatározó szemléletmódban nem is az a legérdekesebb, hogy az ember idomítását a szerző a telivér lóéhoz hasonlítja. A korábban kifejtettek alapján ez kevésbé lep meg bennünket.36 Sokkal inkább figyelemre méltó, hogy az egészséges életmód kialakítására szolgáló elképzelések a szöveg alapján mennyire természetes tartozékai immár a mindennapi életvitelnek. Miképpen az is, hogy a szöveg egyértelműen a polgárság és az ülő életmódot folytató honorácior-értelmiség számára íródik, mégpedig az angol (benthami) prakticizmus magától értetődő érvényesítése révén.37 E fölfogás szerint a győzelemhez (miképpen a tágabb értelemben fölfogott sikerhez) elsősorban önfegyelemre, türelemre, alázatra és tudatos elszántságBirly, 1866:25-26. A szövegben több helyen is fölbukkannak az állat és ember közötti párhuzamok. Például: „Hogy mily jótékony hatással van az emésztő tehetségre (mely viszont ismét minden egészség alapja) reggel éhgyomorra egy pohár friss vizet inni, azt alig szükséges emlegetni, minekutána ezen üdvös szokás már átalános lett napjainkban-, hiszen még a szabadban élő állat is legelőször a patakhoz megy reggel szomját enyhíteni, azután néz táplálék vagy legelő után." (Uo. 27.) 37 „Vannak egyének, kik életmódjuknál fogva testi egészségüket nem ápolhatják; kik a nap legnagyobb részét bureauban, boltban, vagy Íróasztaluk mellett töltik, megfosztva levegőtől, mozgástól, sokszor még a természetes világosságtól is. [...] Bármennyire kötve is legyen valaki a körülmények által elzárt ülő életet viselni, ha erősen akar, mindig találni fog legalább egy kis időt testi jóllétének szentelni (where there is a will there is a way)." (Uo. 28-29.) 35

36

148

ra van szükség. „If there is a will, there is a way"38 - mondja a polgár, akinek vagyona kevés ugyan még a hivalkodó arisztokrata életszínvonal eléréséhez, de arra már elegendő, hogy szaporítását értelmes (ön)célként kitűzni érdemes legyen. Figyeljük csak a megfogalmazást! A „célszerűen étkező és célszerű mozgás által testi és lelki erejét kiművelő ember" áll a tevékenykedés középpontjában. Kvázi automataszerűen működő, kidolgozott testű, egyszerű és egyhangú mozdulatokat ismétlő, némileg gépies erőfeszítést kifejtő, fegyelmezett, társaihoz alkalmazkodó férfiak ülnek a hajókban, akik saját fizikai erejük tudatos fejlesztésével, sőt ha kell, életmódjuk átalakításával is megpróbálják ellensúlyozni az arisztokratákkal szembeni társadalmi hátrányaikat. Társadalmi méretű versengést folytatnak tehát, abban a biztos reményben, hogy ha megfelelően „trainíroznak", lehetőségük nyílik arra, hogy utolérjék, majd a nem is oly távoli jövőben le is hagyják az arisztokratákat. Ez utóbbiak ugyanis komoly hátrányban vannak, amikor nem másokat kell irányítaniuk, amikor nem gyors eredményeket kell produkálniuk, hanem önmagukat kell a ló helyébe tenniük, és lassan, türelmesen, szívósan, fegyelmezetten, saját erőkifejtésük révén, együttműködve kell versenyezniük. A tények tanúbizonysága szerint e győzelem hamar bekövetkezik. A „korabeli sajtó" alapján Siklóssy imigyen számol be az 1866-os verseny eredményeiről (figyeljünk a nevekre!): „A százaranyas Hajósegyleti-Nagy-díj az Egyetértés csapatához vándorolt, melyben Mitterdorfer Ferenc kormányzott [...]. Ez a csapat huszonöt hosszal előzte meg a Nemzeti Hajósegylet Kohinoor hajóját, melyben Cavaliero Róbert kormányzott [...]. Az Asszonyságok-díjában az Egyetértés Gyöngyvér c. hajója - kormányos Follmann Alajos [ . . . ] - játszva győzött Széchenyi Béla gróf Névtelenje előtt, mely - Sztáray János gro/kormányossal, Széchenyi Béla gróf és Károlyi Gyula gróf evezősökkel - kénytelen volt a versenyt feladni. Az ötvenaranyas Hazai-díjban a Pesti Csónakázó és VitorlázóKör (kékek) Lidérc c. hajója - kormányos Antalik Károly [...] - ért 10-12 hajóhosszal előbb célhoz a Sárga egylet Hajnal nevű hajója előtt, amelyben Hauszmann Károly kormányos és [...] evezősök ültek. A Skuller-díjat Petrics Péter nyerte meg saját Diana nevű ladikjában az Egyetértés Gyöngyvére előtt, melyet Deák M. evezett. A Kis-Egyleti-díj harminc aranyában Bohus László Cameleon nevű csónakja lett az első Tasner Géza kormányossal [...] az Egyetértés Barna Irma nevű hajója előtt, melyet Mitterdorfer Ferenc kormányott [...]. Volt még egy, az eredeti kiírásban fel nem vett versenyszám Waldstein János gróf díjáért, melyért csak az pályázhatott, aki pesti regattában még nem evezett. Ebben Széchenyi Ödön gróf Sympathy nevű hajója lett a győztes. [...] Ez az utolsó helyen említett pirinyó kis győzelem jutott tehát a büszke Budapesti Hajósegyletnek." 39

A korabeli (első és egyetlen) sportújság, a Vadász- és Versenylap így értelmezi a verseny eredményeit:

38 39

Szabadon fordítva: „Aki elszánja magát, bármit elérhet." Siklóssy, 1928:294.

149

„Ezen egyletek tagjai (az arisztokraták egyleteiről van szó - H. M.) a sportnak minden nálunk divatozó nemét űzik; vadásznak, lőfegyverrel és lóháton, lóversenyekben futtatnak és lovagolnak maguk is; ezenkívül gazdák, közügyekkel foglalkozók stb., mi idejöket megszaggatja s nem engedi szabályszerű és folytonos evezőgyakorlatnak élni, mi pedig a siker életfeltétele. így a mai regattán is az Asszonyságok-dijában a Budapesti Hajósegyletnek három oly tagja, kik mindössze két nap óta evezgettek, mérkőzött (s természetesen a siker ellentétét nyerve) egy hetek óta idomított s jól begyakorlott csapattal. Lehet, hogy csalódunk, de azt hisszük, hogy a jövő a »barnák«, »kékek«, »veresek«, »sárgák« egyleteire mosolyog inkább; ezek folyvást Pesten lakó tisztviselők, ügyvédek, kereskedők stb. társulatai lévén, egyetlen sportszenvedélyük a csolnakászat."40

Korábban a lóversenyt egy olyan tevékenységnek tekintettük, mely azt tükrözte, hogy Magyarországon a 19. század első felében az ősi libido dominandin alapuló harci késztetések vezérelte férfiidőtöltések helyét fokozatosan a civilizált versengés meghatározta késztetéseken alapuló férfiidőtöltések veszik át. A csolnakászat társadalmi viszonylatainak hozzávetőleges ismerete alapján immár megfogalmazható: a vadászat lóversennyé civilizálása révén az arisztokrácia végérvényesen kiszabadítja a versenyszellemet a palackból, lehetőséget nyújtva ezáltal az adott történelmi-politikai összefüggésrendszerben szövetségesnek tekintett polgárság számára, hogy a fair play-elv biztosította azonos föltételek közepette részt vegyen a játékban. Ily módon az evezősversenyeket a polgárság és az arisztokrácia férfiúi közötti beállítódási versengés egyik első megnyilvánulásaként is fölfoghatjuk. Ennek során immár olyan küzdelemben mérhetik össze tudásukat a két társadalmi osztály képviselői, amelynek beállítódási kelléktára az előbbiek számára biztosít kedvezőbb esélyeket. E kelléktár elemei - amelyek, talán mondani sem kell, a társadalmi praxis egyéb területein is föllelhetők - példaértékű formájukban majd a gimnasztika és a tornászat révén inkorporálódnak. Azokban a gyűjtősportokban, amelyektől az arisztokrácia kezdettől fogva idegenkedik, és amelynek elterjedése arra készteti az urakat, hogy egy másik tevékenységegyüttesben, az athleticizmushan keressék örömüket. De ez egyelőre még odébb van.

40

150

Vadász- és Versenylap. 1866. június 12.

A CSOLNAKÁSZAT JELLEGZETESSÉGEI 1. Társadalmi-kulturális beágyazottság 1.1. Művelők társadalmi bázisa 1.1.1. Művelés-műveltetés (mecenatúra, közönség) 1.2. Referencia (nemzetközi-e) 1.3. Szervezeti forma 1.4. S zervezet nyitottsága 1.5. 1.6. 1.7. 1.8. 1.9. 1.10. 1.11. 1.12. 1.13.

Sportszocializáció Finanszírozás Nemzet iránti viszony Politikai irányultság Közönség Társasság/közösség Tevékenység kezdete, vége Tevékenység elterjedtsége Ideológia, üdvtan, irodalom

1.14. Nemek szerepe 1.15. Szakismeret újratermelése

arisztokrácia, majd polgárság közvetlenül végzik a tevékenységet, más élőlényt nem használnak eszközként angol egylet, egyesület, rowing club eleinte arisztokraták, hamar jönnek a polgárok felnőttként kell megtanulni (erő kell) arisztokraták, majd polgárok adakozása eleinte fontos, később jelentősége csökken nem jellemző eleinte sok, később kevesebb, bámészkodók egyéni- és csapatversengés 1830-as évekvégétől máig évente, később gyakrabban test fejlesztése, versengés, angolszász edzésmódszertan, egészségideológia kizárólag férfiak edzés tudománya

Beállítódások 1.16. Alapbeállítódás 1.17. Férfiasság jellemzői 1.18. Test iránti viszony/testpolitika

versengő, fegyelmezett, igazodó, alkalmazkodó, saját erőkifejtés, domesztikált kalandvágy küzdés, erőlködés, vízi kalandozás, fegyelem a természetben saját test arányos, egyenletes, kicsit gépies erőfeszítésnek kitéve, edzés szükséges, egészség-ideológia

2. A sporttevékenység sajátosságai 2.1. 2.2.

Művelés színtere Színtér (pálya jellemzői)

2.3. 2.4. 2.5. 2.6. 2.7.

Versenyidő Eszközigény Eszköz/funkció/cél Társasság: egyéni/csapat Szabályok

2.8. Ellenőrző testület 2.9. Kockázat mértéke 2.10. Küzdők fizikai kapcsolata

szabadban, természetes vizeken lassan standardizálódó pályaméretek, nézők igénye nem számít sok esetlegesség mérsékelt: versenycsónak kell egyenlő föltételek között győzzön a jobb egyéni- és csapatversengés fokozatosan finomodnak: versenyosztályok, távok, hajótípusok, a standardizálás irányába mutatnak, fair play-elv magától értetődő versenybíróság csekély nincs közvetlen érintkezés, egymás mellől indulnak

151

2.11. Profizmus/amatörizmus 2.12. Kvalitások 2.13. Sportfogadás 2.14. Erőszak mértéke 2.15. Sporttevékenység jellege 2.16. Tevékenység 2.17. Örömforrás közvetlen célja 2.18. Tevékenység súlya az életvitelben 2.19. Fizikai/szellemi/morális/

2.20. Költségigény

152

egyesületi amatőrök, egyes szám első személyben erő, kitartás, szívósság, fegyelem, monotónia-tűrés nem jellemző nincs, tiszta versengés azonos eszközök révén egyéni- vagy csapatversengés azonos eszközök révén a természetben, vízen a másik megelőzése a másik megelőzése, a győzelem dicsősége eleinte minimális, később a versenyző már edzeni kénytelen versenyzőnél fontosak a fizikai kvalitások: esztétikai jelleg (vizualitás) kidolgozott test, különösebb morális és/vagy esztétikai követelményrendszer nélkül mérsékelt

A GIMNASZTIKA ,,A' mivelt emberek társaságának még sok gymnasticai innepe, gyakorlata, és játéka van, mellyek egykor az embereknek physicai erősítésökre voltak számítva. Ezek mind töredékek eleinknek izomteljes évkorukból, és a' Görögök hajdani világából. De azok részint csak egyes vidékeken részint egyes néposztályoknál divatoznak, 's csak néha ritka mulatságok alkalmával használtatnak: azért nem tekinthetnek közösen szokásban levő nemzeti mivelődés eszközeinek, hanem csak néha napi mulatságoknak 's időtöltéseknek. Milliókra nézve tehát annyi, mint ha nem is volnának: és ha még a »munkátlan sétajárásokat« s egyes gyalog utazásokat is ide nem számítjuk, az emberek nagyobb részére nézve csak az élemény - kártyajáték, és nyugvás marad hátra. Mert hol van ollyan nemzet, mellynek volnának nyilvános nemzeti intézetei a' phisycai ember erősítésére, vagy hasonló czélbul rendelt nyilvános innepei?"'

GIMNASZTIKA KONTRA CSOLNAKÁSZAT ÉS VÍVÁS

Jóllehet a gimnasztika tág értelemben fölfogott gyűjtősportjának meghonosítására irányuló irodalmi és pedagógiai kezdeményezések csaknem egy évszázaddal megelőzik az evezősversenyek intézményesülését, a gimnasztika szervezett művelésének kezdetei egybeesnek az evezős- és vívósport kezdeteivel. Emellett - szemben a párbajjal vagy a falkavadászattal, amelyek gyakorlatilag megszűnnek a 20. században, illetve a vadászattal vagy a lóversennyel, amelyek, ha nem szűnnek is meg, a 20. században már nem számítanak szigorúan vett sportnak - e három tevékenységet ma is űzik. Alkalmasnak bizonyultak tehát arra, hogy egy racionalizálódási és standardizálódási folyamatot követő átalakulás után modern sportok kristályosodjanak ki belőlük. Társadalmi beágyazottságuk további közös vonása - mely akkor válik egyértelművé, ha ismét a lóversennyel állítjuk őket szembe - , hogy közvetlenül s nem más élőlényeket delegálva végzik őket. Emellett jelentős az életvitel szabályozására irányuló fölszólító erejük is; így szorosabban kötődnek az individuális indíttatású és célzatú testfejlesztő ideológiákhoz is. Mindháromról elmondható, hogy a művelésükre létrehozott közösségek a kezdetektől fogva nyitottak, nem zárják ki más csoportok tagjait maguk közül. Sőt! Alapításuk1

Honművész,

1836: 476-477.

153

kor az egyik lényegi elem éppen az, hogy a jogkiterjesztésen alapuló osztályszolidaritás szellemében szerveződnek.2 A gimnasztika magyarországi, szervezett formában történő meghonosítása egy francia ember, Clair Ignác, Napóleon volt gárdakapitányának érdeme, aki az 1820-as évek közepén érkezik Pestre.3 A harmincas évek elején már saját gimnasztikai intézetében tartja a foglalkozásokat - fiúk és lányok számára egyaránt. Ez az iskola alakul át Testgyakorló-Egyletté 1839-ben. Az Egylet 1852-es évkönyvének tanúbizonysága szerint 1839 és 1851 között 1326 fiú és 497 leány látogatja a foglalkozásokat; a kiképzett tanítók száma 53.4 Az egyletet irányító „igazgató választmány" két legmagasabb, szimbolikus presztízsű pozíciójában két arisztokratát találunk: Zichy Manó grófot (pártfogóként) és Prónay Gábor bárót (igazgatóként). Az alapítványt tevő huszonkét örökös részvényes között tízenkét történelmi magyar nevet viselő gróf, illetve báró van (a Batthyányaktól Széchenyin át a Zichyekig5). Ugyanakkor az igazgató választmány további három tagja, valamint az e grémiumnak alárendelt, huszonhárom tagú választmány valamennyi (!) tagja polgári származású. Jellemző, hogy a választmányi tagok között csupán egy magyar nevűt találunk: a későbbi neves vívómestert, Szekrényessy Józsefet. A többiek német nevűek.6 Mindezek alapján egyértelműnek tűnik, hogy a Testgyakorló-Egylet már alapvetően a polgárság intézménye. Még akkor is, ha - miként azt a Vívoda esetében is láttuk - létrehozásában (és az ehhez szükséges pénzügyi alapok megteremtésében) az arisztokráciáé a döntő szerep. Ha a szorosan vett sporttevékenységeket hasonlítjuk össze, a vívás, az evezés és a gimnasztika közötti legfontosabb egyezés - mely sajátosság egyébként a 19. század első felében elterjedő valamennyi elősportra jellemző -, hogy művelésük kockázata sokkal kisebb, mint a korábbi, sportjellegű tevékenységeké. Ha sérülés vagy sebesülés történik, mely természetesen sohasem zárható ki, az mindig diszfunkciónak, a nem megfelelő, nem szabályszerű művelés eredményeként fölfogott balesetnek minősül. A résztvevők között már nincs fizikai érintkezés, így az erőszak legföljebb szimbolikus formában jelenik meg (mint például a vívás esetében). Figyelemre méltó azonosság a három új sport között az is, hogy valamennyi (ön)fegyelmet, monotóniatű2 Az 1824-ben a Pesti Nemzeti Vívó Iskolát alapító főnemesek az alapszabályban kötik ki, hogy a tanítványok „csupán a polgári rendből vétethetnek fel" (lásd a vívásról szóló fejezetet!). 3 Vö. Siklóssy, 1928: 440. 4 Az első évben összesen 108-an vesznek részt a foglalkozásokon. A növendékek száma emelkedő trendet mutat: 1842-ben 150-en, 1848-ban 171-en, 1852-ben pedig (kisebb visszaesést követően) 184-en iratkoznak be (Prónay, 1852). 5 A legnagyobb örökös alapítványt Zichy Manó gróf teszi 1000 pengőforint értékben. Utána Batthyány Kázmér gróf következik 300 pengőforinttal. A legtöbben egyébként - mint Széchenyi István gróf is - 200 pengőforintot ajánlanak föl. A többi örökös alapítványtevő nem arisztokrata. Közöttük egyébként megtaláljuk Pest városát is (Prónay, 1852). 6 Az általában egy részvényt birtokló részvényesek (melyek értéke 10 pengőforint) 115-en vannak. Közülük mindössze hárman viselnek grófi vagy bárói címet (és az ezzel gyakorlatilag együtt járó magyar nevet). A maradék 97-ből 15 magyar nevű van, a többi idegen, túlnyomórészt német.

154

rést, a közvetlen szükségletek elfojtására irányuló visszatartási képességet, azaz egyfajta késleltetési kondicionáltságot igényel. Ugyanakkor - mint majd látni fogjuk - a gimnasztika e vonatkozásokban különbözik is a másik kettőtől, hiszen nem csupán a harcot, hanem a közvetlen versengést is kiiktatja a repertoárjából, ennélfogva a műveléséhez szükséges készségeket, beállítódásokat illetően is eltér a másik kettőtől. Az új sportok további közös vonása, hogy egyelőre kevésbé standardizáltak. (Ez akkor válik nyilvánvalóvá, ha összevetjük őket későbbi, versenysportbéli állapotukkal. Gondoljunk csak a vívásnemek - kard, tőr, párbajtőr - kikristályosodására, az evezés fajtáinak hajótípus szerinti elkülönülésére vagy a modern torna szerek alapján történő differenciálódására.) Ekkor, a 19. század első felében, a sportidő is behatárolatlan még (azaz előzetesen nem lehet tudni, hogy egy gimnasztikai bemutató, evezős- vagy vívóverseny meddig tart majd), és a művelés térbeli paraméterei is körvonalazatlanok. Nemcsak a pályaméretek behatárolatlanok, hanem az is bizonytalan, hogy az eseményt külső vagy belső, nyílt vagy zárt térben rendezzék-e. Idővel persze ez letisztul. Ugyanakkor - és a jelen összefüggésrendszerben elsősorban ezt kívánom hangsúlyozni - mindhárom új sport magában rejti a változás, s így a standardizálódás esélyét. Azaz: rendelkeznek az átalakulásukhoz szükséges modernizációs potenciállal. Lássuk ezek után a közöttük lévő különbségeket! A gimnasztika gyűjtősport; apologétái magától értetődőnek tekintik, hogy az evezés és a vívás - az összes egyéb, a test fejlesztését szisztematikus célként tételező mozgással együtt - a gimnasztika részét képezi. Jellemző, hogy Clair Ignác nemcsak gimnasztikát, hanem vívást is oktat.7 S míg az evezést és a vívást viszonylag ritkábban gyakorolják, azaz az érintettek életvitelében betöltött szerepük kevésbé meghatározó (mindez persze nem mond ellent annak, hogy a polgárság és az arisztokrácia közötti társadalmi versengés indikátoraiként kezeljük őket), addig a gimnasztika - eleinte létrehozóinak szándékát, később azonban már művelőinek mindennapi praxisát illetően is - egyre inkább a puritán polgár életvitelének centrumában helyezkedik el: e tevékenység joggal értelmezhető a modernizálódó polgár inkorporálódott ethoszaként, par excellence testpolitika ként. A vívók harcolnak, az evezősök versengenek egymással. Ugyanakkor annak a sajátosságnak a hangsúlyozása, hogy a harcot civilizatorikus szakadék választja el a versengéstől, nem homályosíthatja el ama közös vonásukat, hogy mindkettő csak mások ellenében, mások jelenlétében, egy oppozíciós összefüggésrendszerben valósítható meg. Önmagával senki nem vívhat, miképpen evezősversenyt sem lehet folytatni ellenfelek híján. (Természetesen ez nem 7 „Clair Ignácz úr gymnastikai intézete [...], hol mind fiú-, mind leánygyermekek külön-külön napokon igen kedvező sikerrel s egészségökre nézve nagy haszonnal tanulhatják a mindenféle testi mozgásokat s erőgyakorlásokat. A testi gyakorlásokkal egybeköttethetik a bajvívás is, melynek Clair úr hasonlólag mestere." (Honművész, 1835. július 12.)

155

jelenti azt, hogy egyedül ne lehetne leevezni a Dunán, vagy hogy magányos edzésmunkát végezve valaki ne készülhetne vívó-, evezős- vagy bármely egyéb sportvetélkedésre. Csakhogy - a gimnasztika kivételével - az összes többi szabadidős elősport-tevékenységek szervezett, club-, egylet- vagy részvénytársasági formában történő művelésének éppen a másokkal szembeni harc, illetve versengés intézményesítése az egyik célja.) Ezekhez képest a gimnasztika határozottan más, hiszen a harc és a versengés elemei többnyire hiányoznak belőle. Legalábbis - óvatosabban fogalmazva - a harci és versengő sportok egyike sem nélkülözhetetlen a gimnasztika műveléséhez, jóllehet a gimnasztika korai apologétái szerint valamennyi testgyakorló elősport - a vívástól a kocsiversenyig - a gimnasztika részét képezi. Csakhogy idővel az ilyen ideológiai bekebelezési stratégiák háttérbe szorulnak, mivel a tényleges praxisban a gimnasztika (és a belőle kifejlődő torna) fogalma egyre inkább a tanító, illetve a mester (illetve művezető) jelenlétében végzett kollektív testfejlesztő-testnevelő gyakorlatokat jelöli. A gimnasztikai egyletben általában nem a másikkal szemben, a másik erejéhez, ügyességéhez, gyorsaságához, illetve egyéb kvalitásaihoz képest definiálódik valakinek a milyensége. Itt mindenki elsősorban önmagával harcol, önmagával verseng; önnön múltbéli milyenségéhez, illetve jövőbéli potenciális állapotához képest határozódik meg tevékenységének értelme. A gimnasztika művelője egészségét óhajtja „megalapítani 's fenntartani", mégpedig „czélirányos munka által"; „tartósságra, erőre, ügyességre 's testi szépségre czélozó" gyakorlatok révén. Mégis, e tevékenység legegyértelműbben abban különbözik a másik két - s hozzátehetjük: valamennyi egyéb - elősporttól, hogy nem felnőttek, hanem gyermekek végzik. A gimnasztika - per definitionem - a ,,fiatalsági öröm köntösébe burkolt munka". A megfogalmazás nem is igyekszik leplezni, hogy a lényeg itt a munka, amelyet gyerekek végeznek egy mesterként jelen lévő tanító vezetésével; az öröm említése nem más, mint a felnőtt akarat legitimációjára irányuló suta kísérlet, zavart magyarázkodás. Az elősportok és a gimnasztika között további különbséget jelent társadalmi-kulturális beágyazottságuk ama vonása, hogy referenciáikat eltérő forrásból merítik. A nemes mindenekelőtt büszkeségből, férfivirtusból forgatja a kardot; e tárgy egymásba csúszó nemzeti és nemesi hovatartozásának, vágyott és tényleges hatalmának, mi több, saját maga és nemzete függetlenségénekjelképe. Vívótudománya elsajátítására a nemzeti hagyományon alapuló rendi életvitel kötelezi. Föl sem merül benne, hogy ne ismerje e fegyver fortélyait. Amikor idegen származású vívómestert fogad, illetve gyermekét annak vívóiskolájába íratja, eszébe sem jut, hogy az eltérő hagyományok (mondjuk a vágó kard helyett a szúró tőr használata, annak valamennyi következményével) esetleg lényegükben érintik majd a nemzeti mélymúltból származó tudás-, illetve beállítódáselemeket. Nem véletlen az sem, hogy olasz és francia vívómestert hozat, hiszen e döntése összeegyeztethető zsigereiből fakadó labancellenességével. Az evezés viszont importnak, cifra kelléknek, divatmaj156

molásnak tűnik a nemesek számára; szemükben nem más az, mint az anglomán Széchenyi gróf újabb hóbortja.8 A tevékenység lényegével szembeni beállítódásbéli idegenkedéstik mellett tehát nemzeti idegenkedésükből is származik, hogy viszonylag könnyen átengedik az evezésbeli elsőbbséget a polgárság számára. A gimnasztika referenciahorizontja bonyolultabb a másik kettőénél (és hozzátehetjük: a többi elősporténál is). Ezért elkerülhetetlen, hogy részletesebben szemügyre ne vegyük, kiemelve a hatástörténet, illetve recepció egyes kevésbé ismert, történeti összetevőjét is. A GIMNASZTIKA SZELLEMI FORRÁSAI

Legáltalánosabb szinten úgy fogalmazhatunk, hogy e tekintetben a 18-19. század fordulója környékén Magyarországon megfigyelhető változások egy olyan, egész Nyugat-Európára jellemző hosszú távú folyamat részét képezik, amelynek során a tudás instrumentalizálódik és formalizálódik, és ezzel párhuzamosan a társadalmi ellenőrzés az életszférák egyre nagyobb területét vonja fennhatósága alá.9 E folyamat részének tekinthető, hogy 1836. május 8tól kezdődően a Honművész egymást követő számaiban közlemények jelennek meg Clair Ignác „gymnastikai intézetéből". A Honművész közleményeinek ismeretlen szerzője10 összetett kontextusba ágyazza a „gymnastikával" kapcsolatos ismereteket. 8 Ezt a táblabírói attitűdöt imigyen gúnyolja a Honderű 1843. július 8-iki száma: „Tekintetes táblabíró [...] Maradv úr összejárta a pesti Dunapartot. Marady egy azon nemzeti flaneurök közöl, ki minden előtte új tárgynál megáll, ballábát előre teszi s jobbkezét a bugyogó zsebben felejtve, fejét csóválja s egyet-kettőt teringettézve tovább ballag. Ily séta közben ért el vidéki barátunk a pesti Csónakdához. Csónakda! Hm! Vájjon miféle bolondság ez már megint! Akármibe mernék fogadni, hogy ez újra a gróf Széchenyi gondolatja. [...] Már mindek az? Ki lakik benne? [...] Még ha nálunk Nádudvaron volna, hogy birkát füröszthetnénk benne!" 9 E hipotézis - miközben foucault-i reminiszcenciákat is kelthet az olvasóban - tudatos kötődését tekintve alapvetően eliasi szellemiségű, mivel - szemben a nagy francia gondolkodóval - nem a „hatalom polimorf technikáit" állítja középpontba, illetve nem arra a kérdésre keres választ, hogy „a hatalom milyen formákban, milyen csatornákon, milyen diskurzusok mentén jut el a legegyénibb, legészrevétlenebb magatartásformákig, hogy [...] hogyan terjeszti ki felügyeletét a mindennapi élvezetre" (Foucault, 1996: 16). Mindazonáltal inkorrektség volna részemről, ha a Foucaultbefolyást ab ovo tagadni igyekezném. 1(1 A „közleményeket" nem jegyzi senki. Valószínűtlen, hogy maga Clair Ignác volna a szerző, mivel ő magyarul sem tud, s a visszaemlékezések szerint amúgy sem a szavak embere. Néhányan föltételezik - így például Siklóssy is - hogy Fáy András írhatta azokat. Siklóssy ennek kapcsán idézi Fáy Egy eszmeburok hazám nevelői és nevelésba?-átai számára címmel hátrahagyott dolgozatát, melyben a szerző - Rousseau-ra és Basedow-ra hivatkozva - így fogalmaz: „Ha igaz az, hogy az ember annál épebb és erősebb testben és lélekben, minél hűebb marad a természethez s ehhez minél közelebb járó életet követ; ha igaz az, hogy a természet szülőanyja lévén az anyagi jólét eszközeinek, fő tényezője az ember anyagi jólétének is; ha igaz az, hogy az ember[i] megszokásnak bogara nála a gyakorlat, főkép a fogékony gyermekkoré, előbb szokássá, majd megszokássá válik s ez utóbbi oly életrendet edz meg nála, melytől később is nem egykönnyen tér el: úgy következik, hogy nevelésünket közelebb a természethez, sőt annak ölére szükség vinnünk." (Siklóssy, 1927: 430.)

157

„A nevelésnek fő tárgya századok óta az, hogy ép lélek szintén ép s izmos testben lakozzék. »Gymnastica in corpore sano bonum habitum generare conatur.« [...] Az egészséget megalapítani s fenntartani csak célirányos munka által lehet. A' gymnastica fiatalsági öröm köntösébe burkolt munka [...]; oly gyakorlatok rendszere, melyek tartósságra, erőre, ügyességre s testi szépségre céloznak."11

A latin nyelvű idézet, a „feloszolhatatlan" egységként, az „ép test" és „ép lélek" szintéziseként elgondolt ember, a „célirányos munka", a „testi szépség" említése alapján egyértelmű, hogy a klasszicista hagyományon alapuló, a felvilágosodás szellemiségének jegyeit magán viselő jellegzetes írásművel van dolgunk. De ha esetleg kétségeink lennének a hivatkozások milyenségét illetően, azokat végképp eloszlathatják a referenciaként hivatkozott szerzők: „Mi görög földön szépen sarjadzott, mit ezer bölcs férj tanácsolt, mit egy király még nem oly régen ajánlott fijának,12 azt nem egy korlátolt elméjű iskolai férjfi megvetendőnek ítéli."13 „Vagy talán híjában irtak Loke, Rousseau, Basedow, Salzman, Trapp, Villaume, Niemeyer, Tissot, Frank, Hufeland és sok mások, mind annyi tisztes férjfiak?"14 E hivatkozások alapján valószínűsíthető, hogy Clair a Pestalozzi15 és a filantropista hagyomány16 által bevezetett testgyakorlatokat végezteti a gyerekekkel, melyek repertoárjában a (labda)játékok, ugrások, futások, dobások, Uo. 289-299. A szerző „I-ső Jakab" angol király intelmeiből idéz, melyben az öreg király a „szabad ég alatti futkározást, küzdést, harcolást, ugrálást" ajánlja „Henrik fijának" (Honművész, 1836: 452). A görög hagyományra történő hivatkozás része ama klasszicista megalapozottságú, esztétikai és morális eszményként is megfogalmazódó szemléletmódnak, amelynek nevében a 19. század első felében görög istenségek, faunok és nimfák népesítik be a magyar költők verssorait, és Kazinczy kijelentheti: „a görög ízlésben dolgozott Művész Munkája kaczagja az idők ostromát." Vagy Pollack Nemzeti Múzeumának épülettömbjét magunk elé idézve utalhatunk nemzeti klasszicista építészetünkre is, amelyben - Lykával szólva - példaértékűen jelenik meg a „józan megfontoltság", a „militarista fegyelem", a „tartózkodás", a „szabályosság", a „leszűrt nyugalom", a „szigorú rend", a „szimmetria", a „szabatosan megállapított stílus curialis" (Lyka, 1981: 349-350). 15 Honművész, 1836:452. 14 Uo. 492. A leggyakrabban hivatkozott név Rousseau-é. Öt a „hajdani görögök" követik. Emellett Pestalozzi is többször említtetik. 15 Johann Heinrich Pestalozzi (1746-1825), svájci pedagógus alkotja meg a nevelés egészébe illeszkedő „elemi gimnasztikát". Elementargyvmastik címmel 1807-ben kiadott művében a gyakorlatokat az ízületek mozgáslehetőségei szerint csoportosítja. Európában ő az első, aki stilizált mozgáselemekből összeállított szabadgyakorlatot végeztet iskolás gyerekekkel. Mindazonáltal e gyakorlatokat csak rávezető eszközöknek tekinti. A gyermek személyiségét egységként fogja föl, s gyakorlatai azt célozzák, hogy a racionális akarat a testi ösztönök felett győzedelmeskedhessék. Rousseau követőjeként a természetes mozgásformákat kívánja szembeállítani a mesterséges, affektált, elkényeztetett, puhány emberek társadalomban kialakult szokásaival. Mesteréhez hasonlóan pedagógiai regényeket is ír (Lénárt és Gertrúd, Kristóf és Elza), emellett a népoktatás propagálójaként arra törekszik, hogy mozgásgyakorlatait minél több gyermek végezhesse egy időben (vö. Kun, 1998: 168-169). ib A filantropizimus az angol, francia és a német felvilágosodás együttes pedagógiai terméke. Az iskolai testnevelés gyakorlati megvalósításában tevékenykedő filantropisták az általuk kidolgozott mozgásrendszer alapanyagát az ókori görög testkultúrára alapozzák, melyet kiegészítenek a mozgásos népi és gyermekjátékok maradványaival, továbbá a harci tevékenységek és a munkamozzanatok egyes elemeivel. Mozgásanyagukon belül három fő csoportot különböztetnek meg: a játékokat, a kézügyesség-fejlesztő munkagyakorlatokat és a tulajdonképpeni testgyakorlatokat." (Vö. Kun, 1998: 169-171.) 11 12

158

mászások és egyensúlyozások mellett katonai menetgyakorlatok, táncok, birkózás, sőt értelmi gyakorlatok is megtalálhatók. Valamint - a legtermészetesebb módon - a vívás is.17 Látható tehát, hogy egy olyan gyűjtősportról van szó, amely mindenféle testmozgásra, illetve az e mozgásokkal „feloszolhatatlan" egységet alkotó lelki és szellemi tényezőkre is kiterjed. Sőt, ennél többre is! Ha ugyanis figyelmesen olvassuk a Honművész közleményeit, megállapíthatjuk, hogy a gimnasztika ideológusa nem elégszik meg a testi-lelki egységében fölfogott egyén tételezésével; integratív programjának az is része, hogy a nagyközösség irányába elmozdulva - túllépni igyekezzék az individuális testilelki sajátosságokon: „ M á r m a j d n e m minden nagy városban annyira jött a dolog, h o g y a természeti testmozgásokat s gyakorlásokat illetleneknek tartják. Ezen elszoktatás azonban n e m illő olly nemzetre, m e l l y férjfiasságra számot akar tartani. Ez okból fő czélja a gymnastikának, h o g y a fiatalságot attól visszatartoztassa, különben abban fekszik phisicai elgyengülésünknek fő alapja." 1 8

Az egyéni gyakorlatok tehát végső soron a nemzettest egészségesebbé tételét, megerősítését, azaz a nemzet fejlődését szolgálják. E tekintetben pedig igencsak hasonlatosak a Széchenyi-féle lóversenyek végső céltételezéséhez. Csakhogy itt nem áttételesen, a gazdaság fejlesztése révén, hanem a szó szoros értelmében, a (lélekkel egybeforrt) testbe épülve jelennek meg a kívánatosnak tartott elemek. A szöveg abban a vonatkozásban sem tekinthető ártalmatlan fikciónak, hogy nagyon is egyértelmű, világosan behatárolt nemi és osztálybeágyazottságról tanúskodik. Mint a fönti idézetben is látható, a „nemzeti" szinte magától értetődően mosódik egybe a „férfiassággal". S hogy ez nem véletlen elszólás, annak bizonyítéka, hogy a „férjfiasság" a szöveg számos pontján is kiemelten említtetik.19 Ami pedig e fogalom szövegkörnyezetét illeti: e tekintetben rendkívül tanulságos a közleményekben az a - minden bizonnyal rousseau-i - idézet, mely szerint „toutes les passions 17 A Hasznos Mulatságok egyik 1834-es száma Clair intézetét ajánlva a következő tevékenységeket említi: „Megtanulható és gyakorolható nála: vívás vágással és szúrással, futás, ugrás, mászás, birkózás, balancirozás, szökés, voltigirozás és egyéb a testnek hasznos mozgások." Idézi Siklóssy, 1928: 441. 18 Uo. 386. 19 íme egy-két példa: „Kötelességök a' szülőknek, hogy kisdedeik érzékeit arra vezessék, mi férjfiasan emeli 's erősiti ezeknek lelkét és testét. Ezt a' gymnastika eszközölheti leginkább, melly a' nevendéket szabad ég alá kecsegteti, hasznos gyakorlatok közben nem gondol az esővel, széllel, hévséggel, hideggel. Itt aczélozza idegeit, izmait, bőrét; itt a' sokféle testi bajok kellemesekké lesznek; itt kezdi lassanként magáévá tenni az ugy nevezett férjfias kedvélyt; itt kezdi megszeretni az élet némelly nehézségeit férjfias béketűréssel és tehetőséggel elfogadni, mivel azokat nemcsak tűrni tanulja, hanem örömet is talál erejének e' tűrésben gyakorlásán. [...] Elkényezett fiúk férjfi korukban többnyire csak rabszolgák. Félre tehát illy érzéki kéjjel. Szoktassátok gyermekeiteket kemény étekhez, éhség, szomjúság, hideg 's melegnek tűrésére. így lesz csak erős és férjfias a' léleknek törekvő tehetsége. (684.) Vagy: „Azon személyek, kik kora gyermekségöktől kezdve felserdült fiatal korig ama sokféle viszontagságon, mint valamelly jól keményített aczél, keresztül vergődnek, lesznek a' legerősebbek 's izmosabbak." (531.)

159

sensuelles logent dans des corps efféminés; ils s'en irritent d'autant plus, qu'ils peuvent moins les satisfaire. Un corps débile affoiblit l'áme".20 A Honművészben közölt fordítással ellentétben az „efféminé" - miként eredetije, a latin effeminatus - elsősorban nem 'elpuhultság'-ot, hanem 'elnőiesedett'-et jelent. Azaz: még ha a fordítás elmaszatolja is, eltüntetni nem tudja, hogy a férfi(as)ság definíciója végső soron a női(es)séggel szemben fogalmazódjék meg, hiszen nyilvánvaló, hogy ez utóbbi jelentéstartalom csúszott át idővel az „elpuhultság" jelentéstartalmába.21 Csakhogy a 18. század első felében a nők még oly mértékben nincsenek jelen a társadalmi közéletben, hogy e társadalmi nemi kirekesztőlegesség egyelőre megmarad a gondolkodás rutinszerű tudatelőttes automatizmusainak dimenziójában. (A század utolsó negyedében, miként arról a nőnevelő tornászattal foglalkozó fejezetben szó lesz, e társadalmi nemi kirekesztőlegesség nem lesz tovább tartható.) Mindez persze korántsem jelenti azt, hogy a „nőies" konnotációiból származtatott nyelvi formulák ne hordozhatnának egyéb, többé-kevésbé rejtett jelentéstartalmakat. Figyeljük csak, hogyan folytatódik a Honművész közleménye a francia idézet után! „A férjfias karakternek egyik tulajdonsága, melyet életmódunk mindinkább ritkít, saját erőnkben helyezett bizonyos bölcs bizalom, mely minket nem enged azonnal segedelemért kiáltani, vagy éppen kétségbe esésre vetemedni; melynek kisebb s nagyobb vállalmányoknál alapul kell szolgálni, s mely nekünk mint embereknek és polgároknak elkerülhetetlenül szükséges bizonyos önállásunk fenntartására. Az olvasóra bízom annak elítélését, valljon e férjfias tulajdonság sarjadozhat s tenyészhet-e az elpuhult nevelés telekén."22

Nem kétséges: ez már a polgár hangja, aki immár nemcsak hogy veszi magának a bátorságot, hogy saját magát is megnevezve a „férjfiasnak" láttatott nemzeti jövő letéteményesének pozíciójából szólaljon meg, hanem - még ha ez utóbbit jóval óvatosabban teszi is - az arisztokráciától is elhatárolódik. Nem lehetnek ugyanis kétségeink afelől, hogy e szövegkörnyezetben az „elpuhult" testek jelöltje - miként Rousseau-nál vagy Wessselényinél - a gyönge és fejlődésképtelen, s - a fogalom minden értelmében - egyre alaktalanabbá váló nemesi rend teste. Mindez akár úgy is fölfogható, hogy az izmosodó polgár a liberális arisztokrata élcsapat háta mögül kikukucskálva óvatosan szembeszegül az élcsapat által is bírált nemesi „szibarita vázzal". (Hangsúlyozandó, hogy mindezt egyelőre igen óvatosan teszi. Valószínűleg ezért is találhatók a magyarra fordított szövegrészekben a francia eredetihez képest kevésbé éles megfogalmazások.) 20 Uo. 434. A Honművész í g y fordítja a francia szöveget: „Minden érzéki szenvedély elpuhult testekben lakik; 's annyival inkább ingerli őket, mennyivel kevésbé elégithetik-ki ezek. A' gyenge test elgyengiti a' lelket is." 21 Egyébként a „corps débile" „gyönge testként" történő magyarítása során is elsikkad az eredetiben még pontosan érzékelhető nyelvi kétértelműség, melynek köszönhetően a „débile" egyszerre jelent 'debilis'-et, azaz 'értelmileg fogyatékos'-at, illetve 'gyöngé'-t. 22 Honművész, 434.

160

S ha a közlemények kontextusának egyéb elemeire is rámutatunk, még egyértelműbbé válik, hogy itt a polgár szólal meg. Jellemző például, hogy a szerző kifejezetten pedagógiai összefüggésrendszerbe illeszti tárgyát: a „korlátolt elméjű iskolai férjfiakkal" szembefordulva önmagát egyfajta reformpedagógia letéteményesének tartja. Emellett arra is kísérletet tesz, hogy összefoglalja, miféle testgyakorlatokat is űznek akkortájt Európa egyes országaiban.23 Sőt! Szemben a korabeli nemesi gondolkodás szinte kizárólagos jog- és morálfilozófiai, esetleg közgazdasági érvkészletével, komoly erőfeszítéseket tesz mondandója természettudományos, közelebbről orvostudományi legitimációja érdekében. E sajátosság azért is figyelemre méltó, mert - bármennyire nem mérhető is példányszámában és hatásában a 19. század első felének magyarországi sajtója a 20. századi állapotokhoz - a Honművész mégiscsak populáris kiadvány, amelyben a gondolatokat népszerűbb formában kell megfogalmazni. Ennek ellenére (?) a szövegből tucatszámra lehet idézni az olyan elemeket, mint például hogy „mondá egy jeles orvos", vagy hogy „általjában - mond Akermann - az ülő életmód mind ama betegségeknek kútfeje, mellyeket az orvosok kachektiká-knak mondanak, mellyeknek száma tetemes. Azokhoz tartoznak a halavány-kór, sárgaság, Atrophia, giliszták, tarjag (Flechten), ürülések nehezülése, vérfolyás, vizkór, s a t."24 Történelmi evidencia, hogy a polgári nemzeti átalakulás a liberális nemesség meghatározó személyiségeinek, illetve frakcióinak kezdeményező föllépése híján nem valósulhatott volna meg Magyarországon. E szerepvállalás az olyan jól ismert, programadó kiadványok révén, mint Széchenyi Hitele, Világa és Stádiuma, vagy mondjuk Kossuth Pesti Hírlapja, általános iskolás szinten is jól demonstrálható. (Egyébként korántsem mellékesen, megjegyezhető: a nemesség gazdasági öntudatra ébredésének jó indikátora, hogy - ezúttal egy kevésbé ismert példával élve - egy Zemplén megyei birtokos, Balásházy János 1829-ben, egy évvel a Hitel megjelenése előtt kiadja Tanátsolatok című munkáját, amelyben a bajok egyik fő forrásaként ő is a „creditumnak nem létét" jelöli meg. A gazdasági reform kérdései tehát nemcsak Széchenyit vagy Dessewffyt, vagyis az arisztokrata elit legismertebb képviselőit foglalkoztatják.) Ám, mint említettem, e dol23 A „politicai ünneplések" között említtetik a „céllövészet", a „madár-lövés", a „caroussel-lovaglás", a „lófuttatás", a „bikaviadal", a „versenyfutás" s a „versenyzés kocsin és vizén". Megnevezi továbbá a „lovagi gyakorlatot" (lovaglást és harcolást) és a „testgyakorló játékokat". Divatban van folytatja - a „tekézés a németeknél, balmozás az olaszoknál, kriketjáték az angoloknál, bunkójáték a hollandoknál". Ide tartozik a „birkózás Helvetiában s Oroszországban, és az úszás a folyóvizekkel bíró vidékeken". Kitér még a „táncra", a „vadászásra" és a „katonai gyakorlatokra" (476). 24 386. Vagy máshol: „Nálunk a hypochondria - mond Zimmermann a tapasztalásról irt munkájában (II. rész, 4. köt., 293) a chronicai betegségeknek felét okozza" (372). És így tovább. Jellemző a test racionális, kvantitatív elemek alapján történő felosztása is: „Testünknek 249 csontja van, s 450-nél több izma; ezeknek nagyobb része mozgatható. Az utóbbiak részint egyenként részint egyetemleg munkálódnak, hogy a mozgásba több változatosságot hozzanak. Az izmok munkássága tehát megfoghatatlan változatosságú: de az nem magától történik, hanem akarat alá van vetve." (610.)

161

gozatban nem a mágnások legjobbjainak hivatástudattal átszőtt stratégiáit, aufklérista megnyilvánulásait, illetve a kiemelkedő történelmi eseményeket és intézményeket kívánom előtérbe állítani, hanem e kiemelkedő jelenségek mögötti „beidegzettségeket", melyek az életvitel különböző dimenzióiban, egymással mintegy öntudatlanul harmonizálva vezérlik az arisztokraták, majd a polgárok viselkedését. A FELVILÁGOSODÁS BESZIVÁRGÁSA

Az, hogy a Honművész hétről hétre megjelenő sorozatot közölhet a gimnasztikáról, végső soron azért lehetséges, mert a 19. század harmincas éveiben Magyarországon a felvilágosodás tanai már „benne vannak a levegőben". S jóllehet kétségtelen, hogy a magyar nemesség többsége ellenségesen viszonyul a felvilágosodott (ámde persze abszolutista) Habsburg-udvarhoz, a 18. század végétől a felvilágosodás Bécstől nyugatabbról érkező üzenetei - ha némi késéssel is - mind több emberhez jutnak el az országban. Locke, Rousseau, valamint az ő tanaikat gyakorlatba ültető filantropista és humanista pedagógiai iskolák tanításai a 18. század végén kezdenek szélesebb körben is ismertté válni Magyarországon, s különösen az arisztokrata ifjak házi nevelésében játszanak meghatározó szerepet. John Locke Some Thoughts Concerning Education című, 1693-ban kiadott munkája ugyan még csaknem nyolcvan évvel később (1771-ben) jelenik meg magyarul, 25 Rousseau Emilé-jének (1762) magyar fordítására már csak harminchat évet kell várni (1796). A náluk jóval kisebb hatású Christof W. Hufeland, jénai orvostanár Makrobiotik címmel kiadott rousseauiánus munkájának német nyelvű publikálása (1796) és magyar fordítása (1798) között azonban már csak két év telik el. A mű a kor viszonyaihoz képest bestsellerré válik; Kováts Mihály pesti orvosdoktor fordítja magyarra, jelezvén, hogy a felvilágosodás szellemiségének közvetítésében immár az új értelmiség is fontos szerepet vállal.26 Négy évvel később, 1802-ben Hufeland egy másik munkája is megjelenik magyarul, Az anyákhoz való jó tanács a gyermekek testi nevelésének nevezetesebb pontjairól címmel, mégpedig Őry Fábián László fordításában, aki a művet „méltóságos Nagyajtai Cserei Ilona asszony őnagyságának, a méltóságos báró Hadadi Gondolatok a nevelésről. Fordította Borosjenői Székely A. Hufeland így ír: „A testhez illendő mozgás fő fundamentuma az egészségnek, az egyforma visszapótolásnak, és a test tartósságának, és ezek egyáltalában véghez nem mehetnek, ha mi csupán csak gondolkozunk és ülünk. A test mozgatására való indulat éppen olyan természetes dolog az emberbe, mint az ételnek és az italnak kívánása. Nézzük meg akármelyik gyermeket: annál az ülés a legnagyobb kín. [...] A tapasztalás tanítja, hogy azok az emberek legtovább éltek, akik sokáig, és erősen mozogtak a szabad levegőn. Fppen ebben a tekintetben hasznosak az utazások, a járások, a lovaglás, a mértékletes tánc, és más testi gyakorlások, és az igen szükség vólna, hogy ebben a részben a régieket követnénk, akik az egészségnek ezt a felséges segedelmét mesterséggé változtatták, és meg nem akadályozhatta őket semmi ennek a haszonra való fordításától." (Hufeland, 1799.) 25

26

162

Veselényi Miklós úr őnagysága élete párjának" (azaz idősebb Wesselényi Miklós zárdából elszöktetett feleségének) ajánlja.27 A felvilágosodás szellemiségének magyarországi átvételét példázzák azok a kiadványok is, amelyeket egyes arisztokraták - a nagy szerzőkre hivatkozva, illetve azokat gyakorta szó szerint idézve - saját gyermekeik nevelése céljából írnak. Itt említhető két, Locke hatása alatt született pedagógiai mű: Festetich György gróf (Széchenyi István nagybátyja) 1799-ben Fiam nevelését tárgyazó plánum címmel szerkesztett kiadványa, amelyben a testi nevelésnek kitüntetett fontosságot tulajdonít,28 valamint Teleki László gróf 1796-ban Tanácsadás a gyermeknevelés ügyében címmel írott pedagógiai munkája, amelyet fia nevelőjének szán. Figyelemre méltó, hogy - Ory Fábián Lászlóhoz hasonlóan ő is eljuttatja azt Cserei Ilona grófnőnek. E három részre osztott munka első része kizárólag a testi nevelésnek van szentelve.29 E példák azt hivatottak jelezni, hogy az átvételek nemcsak közvetett, (szakirodalmi úton-módon, hanem a közvetlen, személyes, informális, a rokonsági hálók és rendi (életvitel)közösségek által kialakított társasági élet révén is folynak. Valamint egyéb közvetlen kapcsolatok révén is. Ezt példázza, hogy a Borsod megyei Zsolcán Vay Miklós tábornok a sárospataki kollégium egy fiatal végzős diákját, Váradi Szabó Jánost bízza meg, hogy keresse föl Pestalozzi intézetét Svájcban, majd hazatérte után - „nemzeti szellemben" az ott tanultak alapján nevelje a Vay gyermeket. Szabó Pestalozzi egyik tanítványával, Egger Vilmossal tér haza, aki előbb a főúri gyerekek tanítója, később pedig - Vay és Váradi Szabó kezdeményezésére - a testnevelés első tanára lesz Pesten, mégpedig a tárgy iránt kitüntetett érdeklődést tanúsító Evangélikus Gimnáziumban.30 E példák remélhetőleg azt is képesek érzékeltetni, hogy a felvilágosodással, illetve a jórészt ebből eredeztethető gimnasztikával kapcsolatos ismeretek viszonylagos elterjedtsége nem kizárólag az arisztokráciának köszönhető. Amint azt Őry Fábián László, Kováts Mihály doktor vagy Váradi Szabó János példája tanúsítja, szakemberként a gyarapodó és szaporodó polgárság és (honorácior)-értelmiség képviselői is kiveszik részüket a tudástermelésből, illetve tudásközvetítésből. (E megállapítás még hangsúlyosabbá tehető, ha a 18-19. századi nagy magyar pedagógusokra is utalunk Tessedik Sámueltől Fáy Andrásig, akik nemcsak gyakorlati nevelőkként, iskolaalapítókként, hanem kulcsművek szerzőiként is jelentőset alkotnak.) Ugyanakkor hiba volna, ha a tudatos és szándékos átvételi mechanizmusok, illetve a kikristályosodó közvetítő intézményrendszer vizsgálata elhomályosítaná, hogy a gimnasztika fölbukkanása számos vonatkozásában mégis a beállítódások hosszú távú változásának következményeként fogható föl; egy olyan változássorozat következményeként, amely még a rendi társadalom Vö. Siklóssy, 1927:419. Vö. Siklóssy, 1929: 12. 29 Uo. 11-12. 30 Vö. Siklóssy, 1927:430. 27

28

163

életviszonyainak (mély)múltjában gyökerezik. Példaként ismét a Wesselényi családra utalhatunk. Mint láttuk, ifjabb Wesselényi Miklós szülei többféle forrásból közvetlenül is hozzájuthatnak a felvilágosodás szellemében készült, s a testi nevelést kiemelt fontosságúként kezelő ismeretekhez. Nincs okunk kételkedni abban, hogy az idősebb Wesselényi ugyanazon Locke-, Rousseau- és Hufeland-eszmék alapján neveli Miklós fiát a századelőn, amelyekre egy generációval később Clairék közleményei is hivatkoznak a Honművészben. Nem nehéz például fölismerni a felvilágosodott racionalitás testfejlesztési elveit ama atyai törekvésben, hogy fiára fokozatosan nehezedő feladatokat rójon.31 Ily módon az ifjú Miklós számára valóban természetessé válhat, hogy - a későbbi Honművésszel szólva - testét „jól intézett elkeményítés által tökélyesíttetse", s hogy izmai olyanok legyenek, mint a „keményített acél".32 (Persze azért ne felejtsünk el hozzátenni: a Wesselényi család e „férjfias" nevelési elvek alkalmazásával a mágnások kisebbségi csoportjába tartozik. A többség szemléletére - mellyel szemben mindkét Wesselényi előszeretettel szólal föl - a Rousseau által is kárhoztatott „effemináció", azaz a „nőies elpuhultság" jellemző.) Ám az arisztokraták felvilágosodott élcsapatának testi nevelése egy korántsem csak formális jelentőséggel bíró elem tekintetében alapvetően eltér a Clair intézetében oktatott gimnasztikától. Nevezetesen: e családokban házinevelőt alkalmaznak, aki személyre szabottan foglalkozik az ifjakkal. Ez pedig igencsak meghatározó különbség a nevelés egész folyamatát illetően, hiszen a házi szocializáció során a nemesifjú nem egy nevelői autoritásnak alárendelt közösség tagjaként sajátítja el az ismereteket, hanem - a szülők által alkalmazott szakemberrel szemben hatalmi helyzetet elfoglalva - tanítója figyelmének kizárólagos középpontját képezve. A házi nevelés, személyre szabott jellegéből és az arisztokrata család nevelővel szembeni uralmi helyzetéből fakadóan, segít ama bizonyosságként átélt hit fönntartásában és újratermelésében, hogy a mágnásifjú - pusztán társadalmi helyzetéből adódóan - kitüntetett, rendkívüli, megismételhetetlen, magasabb rendű lény. Az otthonában nevelt ifjú testi képességeinek fejlesztése így bizonyos értelemben nem annyira a jövő kezdetét, hanem inkább a múlt meghosszabbítását jelenti. Másképpen fogalmazva: a nemesi keménység, „férjfiasság" újratermelése a múltbéli nagyság fönntartását, a kiválasztott rendi helyzet megerősítését szolgálja. Amikor például az atya az ifjú Miklóst testének erősítésére szocializálja, annak nem az a célja, hogy az elfojtások és a fegyelmezett tűrésre szoktató viselkedési minták révén mintegy megelőlegezze a jövőt, hanem az, hogy 31 „Atyja még zsenge korában megedzette testét, hideg, meleg, szomj és koplaláshoz megszoktatta: álmatlanság, gyaloglás, erős lovaglás, hosszas futás és birkózás mind napirenden lévén. Hetedik évében már szilaj paripát lovagolt, nyolcad évében hajtóvadászaton farkast lőtt." (Ujfalvy, 1955: 50.) 32 „Wesselényi az úri vendégek kiindulása előtt sokkal korábban kelt útra, sötétben, vállán két fegyverrel. Mikor vendégei szánakon kényelmesen kiértek, ő már övig meztelenre vetkőzve s a vadászkürtből jéghideg vizet öntöztetve testére, ott állott a nagy tűz előtt, köz lövészei közt, s a hosszas gyaloglás után, most a hideg vízlocsolás alatt teste Ernaként párolgott." (Ujfalvy, 1955: 224.)

164

az évszázadok során fölhalmozódott nemesi büszkeséget, az erőt, a potenciát, a hatalmi képességet, a mindig győzelemre törő, harcias libido dominandi beállítódási mintáit fönntartsa. Mint tudjuk, az idősebb Wesselényi - őseinek szellemét idéző - jelszava: „Nunquam retro!" (sohasem meghátrálni!); más szóval: folyamatos harci késztetettségben létezni, nem megalkudni, nem megtörni. Inkább meghalni. Ez az a beállítódás, amely az öreget arra készteti, hogy magánháborút indítson haragosa, Haller gróf ellen, valamint hogy leendő feleségét egyszerűen elrabolja a zárdából. Miként ugyaneme beállítódás késztetheti a halálos veszedelem keresésére,33 illetve halálos vak dühre fia vélt tehetetlensége és ügyetlensége láttán.34 Ezért törvényszerűnek tarthatjuk, hogy az ifjú Wesselényi nem kedveli a gimnasztikát.35 ARISZTOKRÁCIA KONTRA POLGÁRSÁG

Az arisztokrata a társadalomban hatalmi pozícót foglal el, ezért nem érdeke, hogy az uralmi viszonyokat alapvetően átrendezze. Pozíciója megingathatatlanul szilárdnak tűnik számára, ezért föl sem merül benne, hogy saját testét valamiféle hosszú távú társadalmi pozícióváltás érdekében (versenyeszközként használja. „Aczélos" keménysége nem más, mint az ősi múltból származó férfibüszkesége által folyamatosan stimulált bizonyítási kényszer, kiválóságának legitimációja. E büszkeségből fakad ingerelhetősége, a folytonos párbajkihívásokban is objektiválódó „kocódási vágya", illetve - miként az ifjú Wesselényinél - az a szinte morális princípium rangjára emelkedő követelmény, hogy a „fészkéből kiszöktetett", vadász felé rohanó „megsebhedt vadkant" „éles hosszú vadászkéssel" igyekezzen „felfogni". Mindezek alapján úgy fogalmazhatunk, hogy az arisztokrata házi nevelés felügyeleti köre elsősorban a nemesi pozíció meghatározta beállítódások késztetéseire és képességeire vonatkozik, anélkül, hogy a nevelés során a test építése, fejlesztése öncélként tételeződne. Ebben az összefüggésben a polgári ifjú éppen a nemesi ifjú ellentéte. A társadalomban még nem foglal el hatalmi pozíciót, következésképpen érdekében áll az uralmi viszonyok átrendez(őd)ése. Ugyanakkor a társadalmi fölemelkedés esélyét már többé-kevésbé érzi, ezért - még ha nem is mindig tudatosan - ennek az esélynek szinte mindenét, így önnön testét is hajlandó alárendelni. Fegyelmezettsége ezért nem más, mint potenciális pályaíve kilá33 A Széchenyi és Wesselényi című fejezetben (76. oldal) már idéztük Kemény Zsigmond visszaemlékezését arról, hogyan hajtotta az idősb Wesselényi felizgatott lovait a meredek szélére vagy a Szamos mély partjaihoz. 34 Ujfalvy Sándor írta le ezt az eseményt, amikor az ifjú Wesselényi tüzes paripája leveti magáról lovasát (lásd a Széchenyi és Wesselényi című fejezetet, 76. oldal). 35 „Kolozsvárt nem találjuk párdarabját a Clair-féle iskolának. E helyen nem volt oly közhangulat, mely pótolta volna azt, hogy Wesselényi a gimnasztika iránt nem érdeklődött. Wesselényi elsősorban a vívást szerette." (Siklóssy, 1928: 457.)

165

tásainak meghitelezése, jövendő kiválóságának garanciája. Másképpen fogalmazva: a polgár alkalmazkodóképességének rutinszerűvé tételével igyekszik növelni hosszú távú mobilitási esélyeit. Ebből fakad, hogy a polgár leszármazottainak nevelését egy közösség fegyelmezett tagjaként gondolja el, amelynek felügyeleti köre nemcsak gyermekének moralitására, intellektusára, valamint beállítódásai meghatározta késztetéseire és képességeire, hanem az öncélként tételezett testi sajátosságokra is kiterjed. Az evezésről azt írtuk, hogy „kvázi automataszerűen működő, kidolgozott testű, egyszerű és egyhangú mozdulatokat ismétlő, némileg gépies erőfeszítést kifejtő, fegyelmezett, társaikhoz alkalmazkodó férfiak ülnek a hajókban". A gimnasztikai foglalkozásra járó ifjak intézményes és szervezett körülmények között kénytelenek alávetni magukat egy olyan szocializációnak (avagy, a kor fogalomhasználatával szólva, „idomításnak"), melynek eredményeképpen előbb-utóbb alkalmassá válnak arra, hogy fegyelmezett, monotóniatűrő és másokhoz igazodó emberi erőforrásokként a saját életciklusukon túlmutató társadalmi újratermelődési mechanizmusok, illetve a társadalmi nagycsoportok közötti hosszú távú versengés részeseivé váljanak. Amikor a gyermekembert a felnőtt emberektől elvárt viselkedésformák elsajátítására idomítják, életkorából, illetve a felnőttvilág iránti alapviszonyából fakadóan teljesen kiszolgáltatott az engedelmesség kényszerének; nincs választási szabadsága, hogy a felnőttek beléje projektált vágyaival szembefordulhasson. Ily módon a gyermekember jövője, a benne rejlő potencia joggal tekinthető a fölmenők társadalmilag kondicionált pályaíve meghosszabbításának. E tézis, ha egy (késő) modern társadalomra vonatkoztatjuk, ma már nem több megkopott szociológiai evidenciánál, mely legföljebb a kutatások egyik - noha kétségkívül lényeges - szemléleti keretéül szolgál. A 19. század első felének Magyarországával kapcsolatos használata azonban korántsem magától értetődő és kockázatmentes; hiszen ha a differenciálódott modern társadalmak struktúraképéből származó fogalmi hálóval mindenféle módosítás, illetve körültekintő és reflektált óvatosság híján kísérelnénk meg a 19. század első felének magyar társadalmi viszonylataiban halászni, úgy járhatnánk, mint az a horgász, aki a hegyi folyóban tengeri merítőhálóval pisztrángozik: csak fatuskókat fognánk, amelyek előbb-utóbb hálónkat is tönkretennék. Amennyiben viszont korszerű vadászeszközünket igyekszünk a hely megszabta különös körülményekhez igazítani (azaz hálónkat sűrűbb szövésűvé, könnyebb anyagúvá, kisebb méretűvé és más formájúvá tesszük), sokkal jobb eredményt is elérhetünk, mint ha hagyományos módon, horgászbottal és csalival próbálnánk meg az egyes példányokat kifogni. Különösen, ha arra is vesszük a fáradságot, hogy eszközünket prédaállatunk csoportos ívási és felúszási szokásainak ismeretében folyamatosan újraalakítsuk. Kevésbé metaforikusán fogalmazva: a szociológia szempontrendszerének elmúlt társadalmi viszonylatokra történő alkalmazása segíthet annak megértésében, hogy a gimnasztika elmélyíti és kiterjeszti a civilizáció folyamatának intézményesülését. A társadalmi csoportok pályaívének valószínűségi oksági össze166

tevőit figyelembe vevő szociológiai szemléletmód36 révén érzékelhetővé válhat, hogy e tevékenységegyüttes már a kiterebélyesedő modernitás terméke, és hogy a társadalmi viszonyok átrendeződésére ható hosszú távú következményei a többi elősporténál jóval nagyobb jelentőséggel bírnak. Míg ugyanis a falkavadászat, a vadászat vagy az evezés jószerivel még csak a társadalmi változások indikátorainak tekinthetők, addig a gimnasztika - az egész életvitel centrumát átszervezni szándékozó jellegéből adódóan - immár ezen változások generálójaként is fölfogható, hiszen a legegyértelműbben és a legmélyebben rögzült formában inkorporálja a társadalmi fölemelkedéshez szükséges beállítódási arzenált. A hosszú távon közvetítődő meghatározottságok előtérbe állítása természetesen nem zárja ki az aktuális jelenből származó hatások figyelembevételét sem. Mindazonáltal igencsak leegyszerűsítve értelmeztük volna a társadalmi mozgásokat, és ezáltal az egymásra következő generációk pályaívének dinamikáját is, ha - a szociológusi rutinnak engedelmeskedve - a testgyakorlatok iránti növekvő érdeklődést elsősorban az adott kor jelenének, s ezen belül is az általános és intenzív piaci változásoknak és a munkaerő (ön)kizsákmányolásának összefüggésrendszerébe illesztettük volna. Félreértés ne essék: nem kívánom azt állítani, hogy a kapitalizmus kialakulásának ne lehetnének ilyen következményei a polgárság életvitelére nézve, illetve hogy a tőkéjét akkumulálni szándékozó, valamint a gyermekei mobilitási esélyeit növelni igyekvő polgár ne kényszerülhetne önmegtagadásra, sőt olykor akár aszketikus életvezetésre is. Nyilvánvaló, hogy a kapitalizmus terjedése valószínűsíti, hogy az önkizsákmányolás, önfegyelem és önkorlátozás nagy szerepet játsszon a polgári életvitelben. Csakhogy amiről ebben az összefüggésben szó van, az két vonatkozásban is más, mint amit a társadalomszerkezetet a mindenkori jelen kontextusába illesztő szociológiai szemléletmód előtérbe állíthatna. Egyrészt ugyanis Magyarországon, a 19. század negyvenes éveiben, a gimnasztika meghonosodásának történelmi pillanatában még sem a kapitalizmus, sem a polgárság nincs abban az állapotban, hogy ebből az elősportból az életvitel tömeges átalakulása következhetne.37 Nem véletlen, hogy gimnasztikai egylet Pesten kívül csak néhány nagyobb városban található.38 Másrészt - nem árt ismételten hangsúlyozni - e könyv a hosszú távú, a generációkon és eltérő beágyazottsáVö. Bourdieu, 1978. Néhány adalék ezzel kapcsolatban: az 1840-es évek elején a Habsburg Birodalom több mint tízezer ipari üzeméből ötszáz körüli a szűkebb Magyarországon találhatók száma, s Magyarország a Habsburg Birodalom összes ipari termelésének mindössze hét százalékát adja. Ebben az időszakban még a valódi városok lakói sem kizárólag ipari vagy kereskedelmi tevékenységgel foglalkoznak: földjük, kertjük, szőlőjük van. A városlakóknak feltehetően nem sokkal több, mint 1/3 része él igazában iparból és kereskedelemből. 1830 körül Budán, a harmincezret meghaladó összlakosságban csak mintegy ezer teljes jogú polgárt találunk; a többi szegény kézműves, iparos, szolga, zsellér, nincstelen ember. Mindehhez járul - a feudális idők maradékaként - a termelést korlátozó elavult céhrendszer is (vö. Kosáry, 1990: 256-257). 38 A negyvenes években - mindenekelőtt a Clair intézetében kiképzett tornatanítók vezetésével - Miskolcon, Pozsonyban, Győrött, Eperjesen, Nagyváradon, Kassán történnek kísérletek a gimnasztika oktatására (vö. Siklóssy, 1928: 458-459). Figyelemre méltó, hogy a keleti városokban, s így Erdély belsejében ekkor még nemigen terjed el. 36 37

167

gú társadalmi csoportokon keresztül közvetítődő beállítódásokat kívánja előtérbe állítani. Egy társadalom mindenkori történeti jelenének kontextusa által meghatározott összefüggések tehát akkor is háttérbe szorulnának e megközelítésben, ha éppenséggel adott helyen és időben sokkal nagyobb fontossággal bírnának. Szerencsénkre - és ezért alkalmas szempontrendszerünk e szabadidő-eltöltési forma vizsgálatára - Magyarországon, a 19. század első felében a gimnasztika művelése során kiemelkedő jelentőséggel bírnak a (mély)múlt által meghatározott strukturáló elemek. E tevékenységegyüttes meghonosítása mint láttuk - egyrészt ideológiabeszivárgás eredménye: a 18. századi nyugateurópai (mindenekelőtt német és francia közvetítésű) hatásokra, illetve forrásokra hivatkozva űzik; másrészt praxisleszivárgás következménye: előzményei az 18. századi arisztokrata csemeték házi nevelésében keresendők. A gimnasztika révén megvalósítandó, saját életcikluson túlmutató, hosszú távú beruházás lényege a legfontosabb erőforrás, az emberi test masinériájának minél optimálisabb állapotba hozása, működőképessé tétele. Amikor a polgár számára leszármazottainak egészsége öncéllá válik, akkor nem kevesebb történik, mint hogy egy társadalmi csoport a kontroll egyre szélesebb körben alkalmazott technikáit a hosszú távon elgondolt társadalmi mobilitás szolgálatába állítja; azáltal, hogy az önkontrollt, a társadalmilag meghatározott családi pályaív meredekségét növelő teleologikus racionális technikát beépíti az életvitelbe, növeli a társadalmi térben történő előrelépés esélyét. Azaz: a gimnasztika az életvitel forradalmi változásának generálója; olyan tevékenység, amelynek döntő szerepe van abban, hogy a rendi, megváltoztathatatlannak hitt) társadalmi struktúrát a változás esélyét mindinkább magában rejtő struktúra váltsa föl. Más szóval: a gimnasztika a modernitás testi alapzatának megteremtésére hivatott. A (falka)vadászó arisztokratában még nemigen merül föl, hogy tevékenysége valamilyen formában a társadalom számára is hasznos lehetne (a vadgazdálkodás esetleges hozama még magától értetődően a mágnás érdekét szolgálja, és ezáltal többnyire a társadalmi változások ellenében hat). E tevékenységek a szabadidő kellemes eltöltésére irányulnak, s civilizálódásuk a társadalom más szféráiban lezajló változásokból kiinduló folyamatok „továbbgyűrűzéseként", tehát következményként fogható föl. Igaz, a lóverseny már vitathatatlanul modernizációs eszköz, mely nem nélkülözi az ideologikus megalapozottságú társadalomátrendező szándékot sem. Sőt, mint láttuk, éppen eme nagy társadalmi átrendeződés eszközeként műveltetik - még ha ez nem is történik mindig tudatosan. Csakhogy - amellett, hogy nem maguk az arisztokraták, hanem az általuk futtatott állatok végzik - abban is a vadászathoz és a falkavadászathoz hasonlatos, hogy az alapjául szolgáló ideológia egyelőre mentes bármiféle, emberi testiséggel kapcsolatos elemtől. A lóversenyt szervező arisztokraták jövőbe néző szemei előtt nem az individuumok hús-vér emberi teste, hanem a nemzet virtuális közösségének elvont társadalmi teste lebeg. A gimnasztika radikálisan újító jellege tehát abban is megnyilvánul, hogy az átmoralizált kollektív nemzeteszményt átideologizált individuális testesz168

ménnyé és az ebből származtatott koherens testgyakorlatok együttesévé teszi. Ebből adódik - s ez majd a gimnasztikából kifejlődő torna intézményesülésének elemzése révén lesz szemléltethető hogy a kollektívum és az individuum, a nemzet és az egyéni gyakorlatok közötti viszony fokozatosan átrendeződik, és ezáltal egyre kevésbé lesz szükség a praxis nemzeti legitimációjára. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a konkrét, ideológiamentes fizikai gyakorlat adott esetben ne volna bármilyen kollektív jelentéstartalommal fölruházható. Épp ellenkezőleg: a későbbiekben többnyire nem a nemzeti által legitimáltalak majd a testi, hanem a testi által a nemzeti. Mint látni fogjuk, a torna, illetve a testnevelés bármilyen politikai rendszerben, bármilyen ideológia és legitimációs érvkészlet, kontextus részét képezheti. Beágyazottságának kifejezetten modern jegyei előrevetítik, miért és hogyan válhat a gimnasztika egy-két évtizeddel később az iskolai torna, illetve testnevelés megalapozójává. Ugyanakkor nem árt tudatosítani magunkban azt sem, hogy a Clair-féle gimnasztikai intézet egyelőre nem a tankötelezettség érvényével bíró iskola. S noha kétségkívül nem elhanyagolható az általa oktatott növendékszám39 (főleg, ha ahhoz viszonyítjuk, hogy korábban ilyen intézet alig létezik Magyarországon40), azért az sem volna szerencsés, ha az intézet hatását és jelentőségét túlbecsülnénk. A gimnasztikai egylet működésének első szakaszában, a 19. század harmincas-negyvenes éveiben a modernizáció folyamata ugyanis még nem tart ott Magyarországon, hogy az állampolgárok testének racionális művelése állami feladattá válhasson. Erre majd a kiegyezéssel hatalomra kerülő liberális politikusgeneráció kerít sort. A GIMNASZTIKA JELLEGZETESSÉGEI 1. Társadalmi-kulturális beágyazottság 1.1. Művelők társadalmi bázisa 1.1.1. Művelés-műveltetés (mecenatúra, közönség) 1.2. Referencia 1.3. Szervezeti forma 1.4. Szervezet nyitottsága 1.5. Sportszocializáció 1.6. Finanszírozás 1.7. Nemzet iránti viszony 1.8. Politikai irányultság 1.9. Közönség 1.10. Társasság/közösség

eleinte az arisztokrácia, majd a polgárság közvetlenül végzik a tevékenységet, saját magukon gyakorlatoznak német, francia egylet, részvénytársaság, magániskola polgárok számára nyitott gyerekkorban polgárok és nemesek adakozása elmosódó, rejtett Habsburg-ellenesség felvilágosult-liberális hagyomány nem jellemző többnyire közösségben és közösen végzik

39 Emlékszünk, az intézetet 1839-től 1851-ig mintegy 1800 gyerek látogatja. Clair intézete egyébként a „Therézia külváros Síp utcájának 344-ik szám alatti háznak kertjében", tehát nem a Belvárosban állíttatott fel. S a „gyakorlások" sem egész nap, hanem csak „esti 6-8 óra között" folynak, mégpedig „a nőszemélyek" számára „hétfőn, szerdán s pénteken", a többi napokon pedig a fiúk számára (Honművész, 1835: 444—445). 40 Legföljebb az 1824-ben alapított Vívodát említhetjük.

169

1.11. Tevékenység kezdete, vége 1.12. Tevékenység elterjedtsége 1.13. Ideológia, üdvtan, szakirodalom legitimáció 1.14. Nemek szerepe 1.15. Szakismeret újratermelése

1830-1840-es évek, máig heti, majd napi gyakorlat óriási egzegetáló pedagógiai, morálfilozófiai irodalom a 17. századtól, Magyarországon főleg a 18. század végétől lányok is részt vesznek pedagógia, morálfilozófia, orvostudomány révén

Beállítódások 1.16. Alapbeállítódás 1.17. Férfiasság jellemzői 1.18. Test iránti viszony/testpolitika

fegyelmezett, igazodó, alkalmazkodó, tűrő, célracionális, tervező, jövőirányult, harmóniakereső elfojtó, közösségi, engedelmes, szocializáló, gyermekbe projektáló a saját test egyenletes, megtervezett, építő szándékú erőfeszítésnek kitéve, folyamatos edzés, egészség- és jövőirányultság, (alkatrészeire bontott test (a test mint gép) a korporealitás fölfedezése

2. A sporttevékenység sajátosságai 2.1. 2.2.

Művelés színtere Színtér (pálya jellemzői)

2.3. 2.4. 2.5.

Versenyidő Eszközigény Eszköz/funkció/cél

2.6. 2.7. 2.8. 2.9. 2.10. 2.11. 2.12. 2.13. 2.14. 2.15.

Társasság: egyéni/csapat Szabályok Ellenőrző testület Kockázat mértéke Küzdők fizikai kapcsolata Profizmus/amatörizmus Kvalitások Sportfogadás Erőszak mértéke Sporttevékenység jellege

2.16. Tevékenység közvetlen célja 2.17. Örömforrás 2.18. Tevékenység súlya az életvitelben 2.19. Fizikai/szellemi/morális/esztétikai jelleg 2.20. Költségigény 170

főleg szabadban nem standardizált, eszközök fontosak, nézők igénye nem számít nincs, verseny nem jellemző csekély egyenlő föltételek között, a közösség tagjaként mindenki fejlessze saját testét egyén föloldódik a közösségben tanulási folyamat, ismétlés, gyakorlás mesteri, tanítói tekintély minimális nincs közvetlen érintkezés, nincs küzdelem föl sem merül kitartás, szívósság, fegyelem, monotóniatűrés nincs minimális, legföljebb önkorlátozásként az egyén a közösségben, a szabadban; nem versenyez, legföljebb esztétikai élményt nyújt, gyűjtősport, határai bizonytalanok a test fejlesztése, erősítése, az egészség megőrzése a sikeresen végrehajtott gyakorlat, az akaraterő, az (ön)fegyelem öröme eleinte kevés, később növekszik erő, esztétikai jelleg (vizualitás), egészséges test, fejlett izomzat, (ön)fegyelem morálja, ép testben ép lélek ideológiája mérsékelt

A TORNÁSZAT „Minden egyes tornaóra neveli a küzdőképességet. Minden egyes sorra kerülő gyakorlat nem más, mint egy-egy akadály, amelyet meg kell csinálni, le kell küzdeni. S ez a küzködés értékes. Ez nem könnyebb vagy nehezebb sporteszközökkel való gyakorlást, hanem küzdelmet jelent az egész testtel. A testet kell uralni, legyőzni, a testet kell a lélekkel együtt odaemelni, hogy mindig, mindenkor, az élet minden körülményei között helyt tudjon állani." 1

A TORNÁSZAT KEZDETEI MAGYARORSZÁGON

Jóllehet Mária Terézia 1777-es Ratio Educationisz fontosnak tartja a „tanuló ifjúság egészségi állapotának gondozását", a Ratio által említett „játék" csak „szükséges jóként" szerepel, melynek a „mindennapi gyakorlat az alapja". Az ezzel kapcsolatos öt alfejezet paragrafusai az alábbi témakörökben tárgyalják a testnevelési jellegű kérdéseket: „222. A tanulóifjúság egészségi állapotát illető rendtartási intézkedésekről általában. 223. Az ifjúságot fenyegető veszedelmek elhárítása. 224. A tanulóifjúságnak engedélyezendő játékok. 225. A tanulóifjúságnak engedélyezendő játékok fajai. 226. Ifjúsági játékterek kijelölése."2 Azaz: a testgyakorlás még a rendkívüli tárgyak között sem található.3 Az 1806-os II. Ratio - a tanulók túlterhelését megszüntetendő - a játékról szóló fejezetet kiiktatja (miként a többi rendkívüli tárgyat is).4 Az 1840-es évektől kezd növekedni a Clair-féle pesti gimnasztikai intézetbe beíratott gyermekek száma, és több vidéki városban is elkezdik a gimnasztika oktatását. Az ötvenes évek elején a császári udvar is fontosnak tartja, hogy egészséges, edzett testű fiatalok jelenjenek meg a sorozóbizottságok előtt. Ezért szorgalmazzák, hogy a Monarchia különböző részein az egyes gutgesinnt városok önálló testgyakorló egyleteket alapítsanak az iskolai testnevelés-oktaKmetykó, 1928:103. Bély, 1940:19. 3 Ezek sorában a görög nyelv, a mértan, a hazai szokások és a hírlapirodalom említtetik. 4 Vö. Bély, 1940: 19-21. 1

2 Vö.

171

tás helyettesítésére.5 Ezzel Clair is pontosan tisztában van: mindvégig gondosan ügyel arra, hogy semmi olyat ne tegyen, amivel a hatalmi központ ellenérzését kiválthatná. A gimnasztikai intézet így sikeresen túléli a szabadságharc megrázkódtatásait, és az ötvenes években is fönnmarad. A gimnasztika iskolai meghonosításának előkészítésében a protestáns egyházi iskolák, illetve szervezetek játsszák a legmeghatározóbb szerepet. Kritske József, lőcsei városbíró, aki az 1825-ös országgyűlés tanügyi bizottságában a testnevelés ügyének előadója, előterjesztésében azt javasolja, hogy „mivel a letűnt harmadfél évtized alatt a testnevelés nemcsak Európa többi országaiban, de magában az ausztriai monarchiában is nagy haladást tett, a testgyakorlatnak a modern testnevelés rendszerében nagyobb teret kell biztosítani és az iskolákba be kell vezetni".6 Lényegében Kritske tervezetének továbbfejlesztése az 1841-ben kiadott Zay Károly gróf által készített terv (A magyarhoni ágostai hitvallású evangélikusok oskolai rendszere), melyben a szerző kiemeli az iskolai testgyakorlás fontosságát, és testnevelő tanárok alkalmazását, valamint tornacsarnokok felállítását javasolja.7 Tervezetét az ágostai hitvallású evangélikusok 1842-ben egyetemes ülésükön elfogadják, és az alkalmazását elrendelik.8 Ebbe a sorba illeszthető a debreceni református kollégium 1845ös határozata,9 majd később az 1858-as tállyai református egyházkerületi közgyűlésnek a sárospataki kollégiumban oktatandó testgyakorlatokkal kapcsolatos döntése is.10 A hatvanas évek elejének szabadabb légkörében aztán színre lépnek azok az erők, amelyek nem szívesen ugyan, de belátják, hogy hosszú távú céljaik érdekében ideig-óráig ajánlatos szövetségre lépniük az enyhén kompromittálódott, ám velük szemben segítőkésznek bizonyuló idős Clairrel. Clair Ignác ugyanis „miután meggyőződik, hogy azon ismereteket, melyek módszeres tornatanításhoz s a modern tornázás vezetéséhez szükségesek, hajlott koránál fogva megszerezni nem képes, ritka önmegtagadással nemcsak hogy nem el5 A szabadságharc bukását követően a magyarországi gimnáziumokban életbe léptetett, 1850es Organisatioiis Entwurf „gymnastikát" rendkívüli tárgyként (az írás, a rajz és az ének mellett) „szükséglet és lehetőségek szerint bevezetendőnek" ítéli, kilátásba helyezve, hogy „ha a szükséglet arányában kivihetőnek és célszerűnek mutatkozik, a tantestületekkel egyetértésben az Országos Tanügyi Bizottság a koronatartományok egy vagy több gimnáziumában, egy vagy esetleg több osztály részére, kötelező tantárgynak nyilváníthatja". Idézi Bély, 23. 6 Vö. Siklóssy, 1929: 12. Jóllehet a bizottság a javaslatot elutasítja, Kritske nem hagyja annyiban: különvéleményt jelent be, melyet ki is nyomtatnak. Egyébként Kritske az a személy, aki először áll elő azzal az ötlettel, hogy a pesti egyetemen vezessék be a testnevelő tanárok képzését. 7 Vö. Siklóssy, 1929: 12. 8 Bély, 1940:21. 9 „Az 1845-ik [...] évben rendelték el, hogy a testgyakorlat, mely nem rendszeresen ugyan, pár évvel előbb már elkezdődött, minden alsóbb iskolába járó növendéknek fejenként fizetendő díj nélkül taníttassák [...] E rendelet értelmében a testgyakorlat tanítása a tanári jegyzőkönyv szerint életbe is lépett." (A debreceni ev. r e f . főgymnasium értesítőjét idézi Bély, 1940: 23.) 10 „1-ször: A testgyakorlat a főiskolában létező legalsó három, ú.m. elemi, I. és II. gymnasiális osztályok számára mindenkit egyáltalán kötelező rendes tárgyak közé felvétetik, olyformán, hogy ebből ezen három osztály tavasztól késő őszig délután 6-7 óra között hetenkint 2-2 óra oktatást vegyen." (Uo. 24.)

172

lenzi egy másik tornatanító meghívását, hanem saját állását, cégét és minden jogigényét felajánlja a tornacsarnoknak. Fizetését is csak 1864. április l-ig tartja meg, amikor aztán végkép megválik a tornacsarnoktól s visszafoglalja régi állását a testgyakorló-iskolában."11 Az újonnan jövő ifjak azonban már nem elégszenek meg azzal, hogy csupán a gyermekeiket tornásztassák: ők maguk kívánják a gyakorlatokat végezni. A fiatal, elmagyarosodó polgári értelmiség tagjai ők, akik - nem lévén nemesek - a szabadidejükben végzett tevékenykedéshez szükséges tudásra immár nem származásuk, neveltetésük és hagyományos életvitelük alapján, hanem (cél)tudatos tevékenykedésüknek és önszervező erejüknek köszönhetően tesznek szert. Ervkészletük szakmai-racionális-technikai: tornázásukat a legfrissebb tudományos ismeretek révén kívánják legitimálni. Jelzésértékű, hogy vezetőjük dr. Bakody Tivadar „orvostudor", aki, miután a bécsi egyetemen orvosi diplomát szerez, Lembergben lesz egyetemi magántanár. Ugyanitt a svéd tornaelveknek megfelelő tornatermet rendez be, majd turistaként bejárja Nyugat-Európát. Hazatérte után, 1861-ben az Orvosi Hetilapban (!) közli programadó cikkét Országos testgyakorlat címmel. Ebben a testneveléssel kapcsolatos állami szerepvállalás fontossága mellett érvel: „Ha a testgyakorlat az iskolai tervbe felvétetik és ennek rendszerével célszerű összefüggésbe hozatik, a legjótékonyabb eredmények következendenek be a fiatal ivadék képzésében, viseletében és jellemében. De a testgyakorlat csak úgy hozathatik hathatós összefüggésbe a tanintézeti tervvel, ha nemcsak egyesek, de maga az állam venné pártolása alá ez eszmét és biztosítaná annak állását és irányát. Hogy ez lehetségessé váljék, szükséges, hogy minden ezen eszme létesítésére nézve felmerülő pénzkérdések lehető legkönnyebben fejthettessenek meg, ez pedig csak úgy történhet, ha a terv kivitelére szükséges eszközök fokonkint állítatnak elő. Mindenekelőtt az országnak egy olynemű középponti testgyakorlóintézettel kell bírnia, melyben a gyakorlatot télen és nyáron folytatni lehessen. Ezen intézet szolgálna először a fővárosi fiatalság testgyakorló-iskolájául, másodszor ez lenne azon középponti tanoda, melyben eleintén a nagyobb, később pedig, ha az állam ez eszmét nagyobb kiterjesztésre méltatná, a középszerű helységek és falvak számára is képeztetnének a testgyakorlótanítók." 12

Bakody és társai erőfeszítéseit siker koronázza: 1866-ban, a kiegyezést közvetlenül megelőző történelmi pillanatban megalakul az NTTE, a Nemzeti Torna és Tűzoltó Egylet, avagy - ahogy időnként nevezik - a Pesti Tornaegylet.13 (Talán nem fölösleges hangsúlyozni: az alapító közgyűlést a pesti evangélikus iskolában tartják!) Az alapszabály szerint az egylet célja: 11 Vö.

Siklóssy, 1928: 502. Uo. 495. 13 A kezdeti években teljes a zűrzavar az egylet nevét illetően. A legtöbbször PTE-nek, azaz Pesti Tornaegylet nevezik, de hamarosan fölbukkan a később általánosan elfogadottá váló NTE, azaz a Nemzeti Tornaegylet elnevezés is. 12

173

„a) tornázás gyakorlása és terjesztése; b) fi s leány gyermekek tornáztatása; c) tornatanítók s tűzoltó gyakorló mesterek képzése; d) tűzoltás."14 [...] A testet ügyessé, erőssé s kitartóvá tenni, a növendékekben bátorságot s önbizalmat ébreszteni, s azoknak a társaságában gyakorlott testi munka által üdülést és örömöt s eleven ép kedélyt szerezni. [...] Minden évben legalább egyszer dísz- és versenytornázás tartatik. A versenyben csak azok vehetnek részt, kik már három hónap óta az egyletnek növendékei."15

Siklóssy szerint a hatvanas évek elején „Bakodyék társaságában" mintegy nyolcvan-nyolcvanöt ember található. Foglalkozási megoszlásuk alapján egyértelmű, hogy a Tornaegyletet a kis- és középpolgárok, valamint a honorácior értelmiség tagjai hozzák létre. Az egyleti tagok foglalkozási megoszlása ugyanis a következőképpen alakul: jogász/ügyvéd 24 fő; kereskedő 22 fő; iparos (fodrász, „festész", kárpitos, bádogos, üveges, „kávés", aranyműves stb.) 14 fő; egyéb értelmiségi (orvos, mérnök, tanár, „tollnok" „könyvtárnok", „magánzó") 12 fő; hivatalnok 5 fő; (torna)technikus 3 fő. A társaságban mindössze két arisztokratát (Puteani Géza bárót és Széchenyi Ödön16 grófot), valamint egy gyárost (Gschwind Mihályt) találunk. A nevek többsége német eredetű. Az új egylet bemutatkozása nemzeti szimbolikával áthatott pompázatos keretek között történik. Az első dísztornázásra 1867. február 2-án a Nemzeti Lovardában, ezerkétszáz fős közönség előtt (!) kerül sor, mely alkalommal a tornászok rend- és szabadgyakorlatokat mutatnak be. A korabeli beszámolók szerint óriási sikert arat a műsor végén az „apotheosis" nevezetű gúlaalakzat, „midőn egy három ember magasságú piramis áll színes fénnyel megvilágítva s hozzá a dalárda Kölcsey Himnuszát hangoztja".17 E légkör által áthatott történelmi pillanatban az új magyar kormány a népiskolákban elrendeli a testnevelés kötelező oktatását, mégpedig - jellemző módon - „különös tekintettel a katonai gyakorlatokra".18 Ugyanez a rendelet a polgári iskolák részére a „testés fegyvergyakorlatot" írja elő.19 Sőt, báró Eötvös József kultuszminiszter az újjászerveződő gimnáziumokban is kötelező tárggyá teszi a testgyakorlást. A rendelet - az „évtizedek óta hangoztatott" „örök igazságra" hivatkozva, miszerint „ép lélek csak ép testben lakik" - kiemeli, hogy „különösen az újabb társadalmi viszonyoknál fogva föltétlenül szükséges, hogy az iskolákban a test épségének fenntartására, a testi erő edzésére szintén kiváló figyelem fordít14 Az alapításkor a tornászok még együtt próbálkoznak a tűzoltókkal. 1868-ban az egylet „tűzoltó főparancsnoka" Széchenyi Ödön, István gróf fia. 1871-ben azonban a tűzoltók kiválnak, és létrehozzák a Budapesti Önkéntes Tűzoltó Egyletet (vö. Siklóssy, 1928: 510, 515). Megjegyzendő: a torna és tűzoltás közös vonása, hogy mindkettő elfojt: az előbbi pszichoanalitikus, az utóbbi konkrét értelemben. 15 Matolay, 1869:43-75. 16 Széchenyi István kisebbik fia. 17 Siklóssy, 1928: 508. 18 Bély, 1940: 26. 19 Siklóssy, 1928: 536.

174

tassék". A törvény kimondja: „a testgyakorlást, mint rendes tárgyat, mielőbb minden osztályban tanítani kell; a költségeket az iskolafenntartók fedezik; ha másképen nem lehet, egyelőre legalább a nyári hónapokban kell tanítani".20 A döntés hátterében részben ugyanazon szempontok állnak, amelyek tizenkilenc évvel korábban a magyar képviselőház,21 tizenhét évvel korábban pedig az Organisations Entwurfot kibocsátó - császári udvar hivatalnokainak szeme előtt is lebeghettek. E sorba illeszkedik Eötvös azon ígérete is, hogy a tanulmányi alap terhére segélyezni fogja a Tornaegyletet. ígéretét be is tartja: 1870-ben részben minisztériumi támogatásból, részben pedig magánadományozók pénzéből nyílhat meg a Tornaegylet otthonául szolgáló Nemzeti Tornacsarnok.22 Ebben a helyzetben Bakodyék pozíciója jelentősen fölértékelődik, hiszen egyéb alkalmas hely híján a Tornacsarnok, illetve az annak anya- (vagy inkább apa)szervezeteként létező Tornaegylet, pontosabban Nemzeti Tornaegylet (NTE)23 ettől fogva nem csupán a pesti gimnáziumok növendékeinek tornáztatását,24 hanem a tornatanítók képzését is monopolizálni tudja.25 A Bakody által sürgetett országos tornamozgalom - föltételezhetőleg az eötvösi rendeletek hátszelének köszönhetően is - jelentős sikereket mutathat föl: Sopronban 1866-ban alakul meg a Soproni Torna és Tűzoltóegylet, ahol ebben az évben egy új tornacsarnok is elkészül. 1867-ben alapítják a Debreceni TornaEgyletet és a Nagykanizsai Tornaegyletet; 1868-ban születik a Nyitramegyei Vívó- és Tornaegylet, a Kassai Tornaegylet, a Selmecbányái Tornaegylet és a Sátoraljaújhelyi Torna-Egylet. Még ebben az évtizedben hasonló egylet alakul Nagybányán, Gyulán, Kolozsvárott, hogy aztán a hetvenes évektől kezdve sorra jöjjenek létre a tornaegyletek az ország különböző városaiban. Megemlítendő, hogy az első vidéki tornaegyletet 1861-ben (tehát még Bakodyék színre lépése előtt) Brassóban alapítják a helyi szász közösség tagjai a Schmerling-kormány szubvenciójával.26

Bély, 1940:27. A szabadságharc alatt, 1848 augusztusában a képviselőház egy hónapos tárgyalás után - „különös tekintettel a hadiszolgálatra" - el is fogadja, hogy a testgyakorlat kötelező tárgy legyen az elemi iskolákban. A főrendiház azonban a javaslatot elveti (Bély, 1940: 26). 22 Siklóssy, 1928: 512. 23 Az alapítás éveinek névbizonytalankodásai után a hetvenes években egyre inkább ez az elnevezés válik elfogadottá. 24 1 8 7 2-ben például nyolc pesti tanintézet 1125 diákjának tornásztatását végzi (vö. Siklóssy, 1928: 539). 25 1868-tól 1875-ig 449 jelölt szerez tornatanítói képesítést az egylet tornatanfolyamain (uo. 538). 2 6 Uo. 525-535. 20

21

175

A GIMNASZTIKA ÉS A TORNA

Ha közelebbről is szemügyre kívánjuk venni a gimnasztika és a torna közötti hasonlóságokat és eltéréseket, ajánlatos definícióikból kiindulnunk. A gimnasztika - mint tudjuk - „oly gyakorlatok rendszere, mellyek tartósságra, erőre, ügyességre s testi szépségre céloznak" - a „gymnastica in corpore sano bonum habitum generare conatur" elve alapján. Az 1869-es Matolay-féle Tornazsebkönyv (mely az NTTE első hivatalos évkönyvének tekinthető27) tornadefiníciója ezzel alapvető elemeiben megegyezik: „A tornázás a testnek rendszeres gyakorlása, okszerűen megállapított rendszere mindennemű testgyakorlatoknak, melyek a testnek arányos kifejtését, erőssé, ügyessé s edzetté tevését s az állandó egészség fenntartását eszközlik és közvetve a léleknek épséget, elevenséget s határozottságot kölcsönöznek."28

A gimnasztika és a torna egyaránt jelentős késleltetési kondicionáltsággal és modernizációs potenciállal bír; művelésük során az ismétlésnek, a gyakorlásnak, egyfajta monotóniatűrésnek kiemelkedő jelentősége van. Mindkettő egy „művezető" (majd később tornatanító) irányításával végzett, önfegyelmet, igazodást igénylő, közösségben folytatott tevékenység. Azaz: a gyakorlataik végzéséhez szükséges beállítódások többé-kevésbé azonosak. További közös vonásuk, hogy - hasonlóképpen a másik két korabeli új sporthoz, a víváshoz és az evezéshez - művelésük kockázata alacsony, következésképpen erőszakkontrolljuk szintje magas. Mindkettő a jövő érdekében végzett testi beruházásokat szolgáló gyűjtősport, amelyek nemcsak a harcot, hanem - az idő előrehaladtával párhuzamosan - a versengést is kiiktatják repertoárjukból. A tornaoktatás a fegyelmezési technikák inkorporácójaként, illetve - Foucault-val szólva - a „hatalmi mikrofizika" par excellence érvényesülési terepeként is fölfogható: ,,..A testet kell uralni, legyőzni, a testet kell a lélekkel együtt odaemelni, hogy mindig, mindenkor, az élet minden körülményei között helyt tudjon állani. A tornászat nem versenyzőket akar képezni, hanem jó magyar embereket akar nevelni. [...] Nem annyira a sport és szórakozás, mint inkább a munka és a küzdelem számára. Es nem rövid időre, a fiatal kor néhány esztendejére, hanem az egész emberi életre. A tornászat [...] nem rendez versenyt hétről-hétre, mert nem akarja az egyén érdeklődését a tanulmányoktól, a munkától elvonni, a kötelességteljesítés alól kivonni."29

27 A Tornazsebkönyv az egylet alapszabályait és a tornászat német-magyar műszótárát egyaránt tartalmazza. 28 Matolay, 1869: 8-9. 29 Kmetykó, 1928: 103. Az idézet szövege a Torna és verseny című alfejezetéből származik. 1928as keletkezési dátuma problematikusnak tűnhet, ám fölhasználását mégis indokoltnak tartom, mivel - visszatekintő, összefoglaló munkaként - letisztultán summázza ötven év tapasztalatait.

176

A két sport közötti hasonlóságok és különbségek megállapítása nem mindig egyszerű és egyértelmű - különösen eleinte. Ennek érzékeltetése végett vizsgáljunk meg egy korai sajtóközleményt, mely a „pesti torna-egylet" zugligeti dísztornázását örökíti meg: „A múlt vasárnap [...] reggel 10 óra után érkeztem a »szép juhásznő«-höz, mely a kirándulás helyisége volt. A távolról szembetűnő vörös ingek jókor gyaníttaták velem, hogy jó helyen járok, mert itt vannak a megnézni szándékozott tornászok. A tagok egyenruhába voltak öltözve; vörös ing, kék nyakkendő, kék öv s fehér nadrág. Jól esett látni a szemnek ez egyforma öltözékű mozgó alakokat, a mint a társas labdajátékban élénken szaladtak ide s tova. Délig tartott a labdázás s 1 órakor ebédhez ült a jóétvágyú kifáradt sereg. [...] A nap legérdekesebb részét a délután 5 óra tájban kezdődött tornászgyakorlatok képezték. Mintegy ötven egyenruhás tornász, rendben fölállítva, lépdelt szabályosan elő, vezényszóra, a már elkészített tornázótérre, mely előtt szép számú nézőközönség foglak helyet. Kezdődtek először is az úgynevezett: „szabadgyakorlatok". Szép volt nézni, a mint az a hosszú sort képező ötven egyenruhás fiatal ember, most kezével, majd lábával, vagy egész testével tett jobbra-balra, előre-hátra, szabályos és együttes mozdulatokat, a kimondott vezényszóra. Ezután az erőfejlettsége szerint osztályzott különböző csapatokra szétoszolván, mindegyik csoport saját szeréhez (például nyújtó, ló, bak, ugrókötél stb.) ment, s az előtornászok vezetése alatt végezték a rendes torna-órákon is szokott gyakorlataikat. [...] A budai tornászok közül csatlakoztak néhányan kék ingükben a pesti vörös ingesekhez, s versenyezve adták elő a nehezebbnél nehezebb gyakorlatokat. [...] Végre jött a versenyzés. Három tölgykoszorú, nemzeti szalaggal díszítve, várt három legerősebbre. Egy 33 fontos kődarabot kellett jobb kézzel előre dobni, s ugyancsak hosszú ugrást tenni; a dobás és ugrás hosszúsága összeadatván, az igy kapott összeg határozott a dij elnyerésében. Nyertesek lettek: egy Winter nevü fiatal ember, s a két Gutman testvér. Egy előkelő nő nyújtotta át nekik a megérdemlett tölgykoszorút. Én - kit ez ünnepély igen érdekelt s mulattatott - az olympiai térekre mentem vissza gondolatomban, s a régi világ ama játékait láttam halottaiból feltámadni e nap délutánján magam előtt, azokban a szép tornászgyakorlatokban. Adná Isten, hogy mi is oly fokra fejthetnők ki, mint ők, a test edzését, a testi erő képzését, nyilvános felmutatását s közelismerés általi jutalmazását." 30

E beszámoló - első olvasásra - könnyen azt a benyomást keltheti az olvasóban, hogy a „szép juhásznőhöz" fölvonuló vasárnapi társaság igencsak más dolgot csinál, mint a Clair intézetében gimnasztikázó gyerekek. E benyomások nem megalapozatlanok; az alábbiakban magam is elsősorban a torna és gimnasztika elhatárolására utaló jegyeket kívánom az idézetből kiemelni. Ugyanakkor fontosnak tartom megjegyezni, hogy a szövegrészlet a mozgalom korai állapotátvillantja föl előttünk, így óhatatlanul olyan sajátosságokra is utal, amelyek a későbbiek során kevésbé lesznek jellemzők a torna művelésére. E sajátosságok közé tartozik, hogy ekkor, a hatvanas évek végén, a tornamozgalom újjászerveződésének időszakában a gyakorlatokat végző személyek nem gyermekek, hanem felnőttek. Ez kétségkívül jelentős különbség a 30 „A pesti torna-egylet tagjainak nyilvános dísztornázása a Zugligetben." Vasárnapi Újság, 1869. július 4. Egy tornabarát.

177

gimnasztika és a korai torna között, ám tévednénk, ha ebből a két tevékenység közötti alapvető különbségre következtetnénk. A hosszú távú történelmi mozgások ismeretében ugyanis megkockáztatható: az a tény, hogy a hatvanas-hetvenes években jórészt felnőttek tornáznak az újonnan szerveződő tornaegyletekben, nem zárja ki, hogy mindezt a két tevékenység társadalmi funkcióinak azonosságaként értelmezzük. Az első lehetséges értelmezés szerint a felnőttek tornázása a modernizációs folyamat továbbterjedéseként fogható föl. E szerint az életvitel mind nagyobb szelete kerül a forradalmi változások hatása alá: amit egy generációval korábban még gyerekekkel végeztetnek el, azt immár felnőttek csinálják. Ez az értelmezés rámutat arra, hogy a kialakulófélben lévő modernitás egyik fontos indikátora a gyermek fölértékelődése. E folyamat része, hogy a 18. század második felétől fogva a pedagógia nemcsak a filozófusok, hanem az állami tisztviselők számára is kitüntetett jelentőségű diszciplína lesz. A gyermek egyre kevésbé törpe, s ily módon tökéletlen felnőtt, hanem inkább csíra, aki korlátlan jövőpotenciát hordoz magában. (Ha Rousseau Emiljét vagy a felvilágosodás egyéb pedagógiai-morálfilozófiai műveit idézzük föl, beláthatjuk, hogy a jövőirányult, racionális, modern ember a változások kiépítését, megteremtését, megalapozását a gyermekek, azaz a jövő letéteményeseinek közvetítése révén óhajtja kivitelezni. Mindebben nem lehet nem észrevennünk az idő iránti megváltozott viszonyt; azt az attitűdöt, mely a társadalmi változásokat az idő teleológiájának összefüggésrendszerébe illeszti.) E jövőpotenciál beteljesedéseként foghatók föl a felnőttek racionális testgyakorlatai is. Am nem csak így érvelhetünk. Hiszen ha elfogadjuk korábbi megfogalmazásunkat, miszerint a felnőttek a gimnasztika révén a gyermekembert a felnőtt embertől elvárt viselkedésformák és beállítódások elsajátítására trenírozzák, s hogy ezáltal, végső soron, a gyermekben rejlő, testileg is meghatározott potencia révén a családi reprodukció ívének meredekségét igyekeznek fokozni, akkor mindezt a felnőttek által végzett tornagyakorlatokkal kapcsolatban is kijelenthetjük. Nem zárható ki ugyanis, hogy - ismét csak végső soron - a tornázó felnőttek ugyanazt a célt tartják szem előtt, mint a gyermekeikkel végeztetett gimnasztika esetében. Nevezetesen, hogy ily módon (is) megpróbálják elősegíteni, hogy majdan az ő gyermekük, és ezzel együtt társadalmi csoportjuk (sőt, mi több az egész nemzet!), autentikusabb, tökéletesebb formában jusson hozzá a kívánatosnak tartott testi gyakorlatokhoz. A hatvanas évek végén, amikor Bakodyék a „szép juhásznőhöz" vonulnak (hiszen nem lehetnek kétségeink afelől, hogy a Vasárnapi Újság az ő csapatuk vasárnapi kiruccanását örökíti meg), a gyermekeik képében körvonalazódó jövő letéteményeseiként aktivizálják magukat. Részben oly módon, hogy egészségesebbek, edzettebbek, teherbíróbbak kívánnak lenni, ezáltal is növelni igyekezvén (társadalmi és biológiai értelemben vett) reprodukciós potenciáljukat, részben pedig úgy, hogy mindent elkövetnek a gyermekeik kívánatos testi fejlődését biztosító iskolarendszer megteremtése érdekében. 178

BEKEBELEZÉSI ÉS KIREKESZTÉSI STRATÉGIÁK

Terveik nagyon is racionálisak és konkrétak: miközben magukat igyekeznek megtenni a tornaoktatás monopolizálásához szükséges tudás újratermelőivé, egyletüket is minél kedvezőbb hatalmi helyzetbe kívánják manőverezni. Látszólag ártatlan, szórakozás jellegű vasárnapi kirándulásukat így egy országos intézményrendszer kiépítésére törekvő avantgárd csapat szervezett akciójáként is fölfoghatjuk. Ebben az összefüggésben kellő nyomatékot kaphatnak Bakodyék tornatanító-képzésre irányuló elképzelései is. (Ne feledjük: egy éve hozza Eötvös nevezetes döntését a tornatanítás kötelező iskolai bevezetését illetően, s egy év van még hátra a Tornacsarnok elkészültéig.) Ez az összefüggés segíthet abban is, hogy stratégiai jelentőséget tulajdonítsunk Matolay Tornazsebkönyve, alábbi passzusainak, amelyekben a tornázás egyes fajtái között tesz különbséget: „A szerint ti., a mint a tornázás különös irányban kíván az egyénre hatni, megkülönböztetendő: a) a nevelési (paedagogiai) b) az egészségi, c) a katonai tornázás. [...] A nevelési tornázást az aesthetika szempontja jellemzi, mert az ifjak, fiúk s leányoknak egyaránt helyes testi nevelést kíván adni, s ugyanazért inkább oly gyakorlatokkal foglalkozik, melyek a testet arányossá, s úgy nyugvában, mint mozgásaiban aesthetikailag széppé képezik, - mintsem nagyobb erőt igénylőkkel. Az egészségi tornázás (nem gyógytestgyakorlat), vagy köztorrnázás (Volksturnen), mely a felnőtt tornászok egyleteiben van otthon, leginkább felöleli a tornászat egész körét, a gyakorlatoknál edzésre s erőkifejtésre több gondot fordít. [...] A katonai tornázásnak különös feladata a harcost edzeni, erősíteni, fáradalmak elviselésére szoktatni, a harcászati (tacticai) mozdulatok ügyes és gyors kivitelére képesíteni.31

Föltételezhető: Matolay nem véletlenül kezdi a csoportosítást a nevelési tornázással, hiszen ez a legsürgetőbb, legaktuálisabb, legnagyobb eséllyel megvalósítható fajtája tevékenykedésüknek. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy nem akarnak lemondani az egyéb formák említéséről sem, részben azért, mert a köz- és katonai tornázást - nem alaptalanul - a nevelési tornázás előfeltételeként fogják föl, részben pedig azért, mert pontosan tisztában vannak azzal, hogy a torna - „államférjfiúi" szíveknek különösen kedves - katonai célzatú alkalmazása szintén az iskola közvetítésével érhető el. (Emlékeztetőül: az 1868-as miniszteri rendelet a polgári iskolákban test- és fegyvergyakorlatoknak nevezi a kötelező tornaórát!) A fönti három tornázási forma kívánatosnak minősítését ezért joggal foghatjuk föl az alapító ifjak tudatos bekebelezési stratégiáiként. Amikor korábban úgy fogalmaztunk, hogy a gimnasztika és a torna azonos társadalmi funkcióval bír, természetesen nem zártuk ki, hogy e funkció eltérő társadalmi kontexusban különbözőképp érvényesül. E különbség mindenekelőtt abból származik, hogy a hatvanas évek második felétől a tor31

Matolay, 1869: 13.

179

na (illetve a szerveződő szabadidős sportélet) jóval összetettebb társadalmi erőtérben jelenik meg; a testgyakorlatokkal és testhasználattal kapcsolatos tevékenységek és szervezetek egyre több szereplő érdekeit és céljait érintik. A tornázó polgár ezért immár egyaránt megkülönböztetni kényszerül magát a más sportot űző, valamint a másképpen tornázó polgároktól és arisztokratáktól is. Azaz: nem csupán saját erőterének határait kell kijelölnie és folyamatosan védelmeznie a megállíthatatlanul differenciálódó társadalmi térben, hanem saját erőterén belül is vigyáznia kell arra, hogy az eltérő érdekek és aspirációk képviselői nehogy kiszorítsák nehezen és éppen csak megszerzett pozícióiból. Bakodyék tehát kirekesztési stratégiák alkalmazására is kényszerülnek. Ebben az időszakban a más sportot, illetve más testgyakorlási formát űzők még kevésbé tűnnek számukra veszélyesnek, mivel viszonylag kevesen vannak, ráadásul a többi sportokat a tornászok maguk is gyakorolják. Mint a fenti leírásból is látható, a hatvanas évek végén még magától értetődőnek tekintik, hogy a később mindinkább az atlétika kategóriájába sorolt ugró- és dobóversenyszámokat a torna részeként fogják föl. (Jellemző, hogy Matolay egyelőre csak a vívástól és az úszástól határolódik el,32 nem is sejtve, hogy néhány év múlva milyen komoly harcokat folytatnak majd az atlétákkal az egyes sportágak bekebelezéséért, illetve a sportok érvényes definíciójának monopóliumáért.) A kirekesztési stratégiák közül ekkor még a másképpen tornázókkal szembeni elhatárolódás tűnik legfontosabbnak számukra. Ezért a gyógytestgyakorlatoktól, azaz a kórházak „testegyenészeti" (mai szóval: orthopédiai) osztályain végzett gyógytornától is távolságot tartanak, miképpen a szobai testgyakorlatok végzőitől is elhatárolják magukat.33 Mindenekelőtt azonban a legfőbb rivális, a svéd testgyakorlás irritálja őket. „Meg kell azonban emlékeznem az úgynevezett svéd-testgyakorlásról. Ez a mi tornázásunkkal, vagyis tulajdonképen némethonival egyenlő czélra törekszik, de eszközeiben tér el. Kevesebb tornaszert használ, s átalában nélkülözi a német tornászás változatosságát, s vidorságát. A svéd testgyakorlat szülője a szenvedőleges mozgásoknak, melyek a tornászon más egyén által végeztetnek, valamint az úgynevezett kettős (duplizirt) mozgásoknak, melyek csak más segítségével vitethetnek véghez. A mozgások ezen nemei azonban nagyobb szolgálatot tesznek a gyógytestgyakorlatban, mint az egészségesek tornázásában."34

32 „Nem nevezzük tornázásnak sem a testi fáradsággal járó munkát, sem a puszta mulatságra célzó mozgásokat, sem a testgyakorlat egyes nemeit mint a vívás, úszás stb." (Matolay, 1869: 13.) 33 „Végre felemlítem a szobai testgyakorlatot. Lehet szobában is, csekély szerekkel, például súlyzókkal a testet gyakorolni. [...] Ezt azonban csak a helyes útról való kitérésnek mondhatjuk, s csupán megjegyezzük, hogy a szobai testgyakorlat a társaságbani tornázással a versenyt ki nem állja. Hagyjuk azt tehát öreg uraknak, kik restelnek az ifjúság közzé vegyülni, s azoknak, kiknek a rendes tornázásra nincs alkalmuk." (Uo. 14-15.) 34 Uo. 11-12.

180

Mindezek alapján a Vasárnapi Újság beszámolója joggal tekinthető e kirekesztési és bekebelezési stratégiák - nem is oly ártatlan35 - összetevőjének. (Mindazonáltal nem sok értelmét látom annak, hogy túlzott jelentőséget tulajdonítsunk a szöveg propagandisztikus elemeinek, hiszen voltaképpen természetesnek tekinthető, hogy a tornamozgalom résztvevői minden adandó alkalmat megragadnak terveik érvényesítése érdekében.) Ám túl Matolayék tudatos önérvényesítésén és önmenedzselésén, érdemes fölhívni a figyelmet a beszámoló által spontán ártatlansággal érzékeltetett objektív, s az imént taglalt változásokkal összefüggésbe hozható társadalmi differenciálódási és tagolódási folyamatokra, amelyek révén rámutathatunk a gimnasztika és a torna közötti további különbségekre. Amíg azt olvassuk, hogy a „hosszú sort képező ötven egyenruhás fiatal ember" „szabályos és együttes mozdulatokat" végez „kimondott vezényszóra", addig nemigen lehet az a benyomásunk, hogy itt a bevett gimnasztikai gyakorlatoktól alapvetően eltérő tevékenység folyna (amennyiben persze eltekintünk attól, hogy felnőttek, és nem gyerekek végzik a gyakorlatokat). Miképpen föltételezhető, hogy Clair intézetében is „erőfejlettségük szerint osztályzott különböző csapatokra" osztva gimnasztikáznak a gyerekek. Amikor viszont a korabeli krónikás arról számol be, hogy „mindegyik csoport saját szeréhez (például nyújtó, ló, bak, ugrókötél stb.) ment", akkor egy olyan differenciálódási folyamat jeleit rögzíti, amelynek köszönhetően a gimnasztikához képest radikálisan új elemek bukkannak föl. A nyújtó, a ló, a bak és az ugrókötél ugyanis a német torna jellegzetes kellékei. (Emlékeztetőül: Matolay a Tornazsebkönyvben a svéd tornázást a „mi tornázásunkhú, vagyis tulajdonképpen a némethonival" állítja szembe.) A gimnasztikához képest további új elem, hogy a kék inges budai tornászok csatlakoznak „a pesti vörös ingesekhez, és versenyezve adják elő a nehezebbnél nehezebb gyakorlatokat". Látható tehát, hogy - miképpen az evezős egyleteknél36 - a tornaegyleti szerveződések is mindinkább leképezik a társadalmi differenciálódási folyamatokat. A társadalmi pozíciók térben, illetve csoport-hovatartozásban megjelenő különbségeit (budai/pesti, belvárosi/külvárosi, polgár/arisztokrata, tisztviselő/iparos stb.) a szimbolikus elhatárolódások (kék ingesek, vörös ingesek) tovább erősítik. Mi több: ezek az elhatárolódások a társadalmi versengést leképező sportversengésben is fölfedezhetők. A beszámoló szerint a budai és pesti tornászok nem csupán abban rivalizálnak egymással, hogy ki mutatja be szebben, fegyelmezettebben, elegánsabban stb. a tornagyakorlatokat, hanem egyes ugró- és dobószámokban is. (Arra is érdemes fölfigyelnünk, hogy a versengés ekkor még nem egyesületek, hanem egyének között zajlik. Jellemző, hogy a 35 A „tornabarát" aláírás is arra utal, hogy a narrátor nem kifejezetten kívülálló. E föltételezést támasztja alá a megfogalmazás - különösen a befejezés - néhány átgondoltan propagandisztikus, stratégiainak tűnő kitétele is. 36 Emlékeztetőül: akkor már egy-két éve létezik a Pesti Evező és Vitorlázó Kör és a Budai Hajósegylet is.

181

krónikás csak a nyertesek nevét említi, egyesületüket nem.37) Mindez egyúttal azt is jelzi, hogy az újjászerveződő torna ekkor még valódi gyűjtősport: az atlétika irányába nyitott. A később atlétikának számító versenyszámok bekebelezése azért lehetséges, mert a hatvanas évek végén az atlétikai mozgalom egyelőre nem áll azon a szervezettségi szinten, hogy kellő ellensúlyt képezhetne a tornászok minden testfejlesztő mozgást, illetve versenyt tornaként monopolizálni igyekvő törekvéseivel szemben. Ugyanakkor Bakodyék a riválisnak tartott svéd torna elemeit igyekeznek kirekeszteni az általuk kívánatosnak tartott gyakorlatok köréből. A NÉMET TORNA KONTRA SVÉD TORNA

A német torna kidolgozója, Friedrich Jahn,38 Pestalozzi gimnasztikájából és Fichte nemzeteszményéből kiindulva arra törekszik, hogy a „léleknek engedelmes testű, fizikailag jól képzett, egyszerű, igénytelen és ógermán életrend szerint nevelt, bármikor fegyverbe szólítható ifjúságot" teremtsenek.39 Ennek érdekében a tornagyakorlatok részeként harcászati gyakorlatokat végeztet a szabad természetben. „A dombra fel- és leszaladást rohamdeszkával, a cserfaágat nyújtóval, a fatörzset lebegő fával, az élőfát mászórúddal és kötéllel pótolják."40 1813 októberében, a lipcsei „népek csatájában" Jahn egy mintegy kétezer tornászból álló zászlóaljat vezet, amelyből 1815-ben Jénában megalakul az első Burschenschaft, 1816-ban pedig Hamburgban az első német tornaegylet.41 A Jahn-féle tornát az iskola szükségletei szerint a svájci Adolf Spiess fejleszti tovább: a szabadgyakorlatok mellé különféle kéziszer-, rend-, függőés támaszgyakorlatokat alkot, alkalmazza a később az atlétika részévé váló ugrásnemeket is. Lényegében a tesgyakorlatok valamennyi formáját a tornászat részének tekinti. Arra törekszik, hogy a gyakorlatok és a mozgások egyre nehezebbek legyenek, és stilizációjuk révén elveszítsék közveden célra irányultságukat. Spiess a következőképpen határozza meg a torna feladatait: „A torna hivatása, h o g y mindenki testi erőinek szabad használatához juthasson, h o g y a test minden tagja természetes rendeltetésének megfelelően és hozzáértéssel gyakoroltassák és ennélfogva a test egyrészt arányosan felépüljön, másrészt egészé37 Apró, de jellemző indikátor, hogy csupa német nevű versenyző nyer: „egy Winter nevű fiatal ember, s a két Gutman testvér". 38 Friedrich Jahn (1778-1852), akit kortársai a „Turnvater" jelzővel illetnek, négy jelszó - a frisch, frei, fröchlich, fromm - köré rendezi munkásságát. Főműve a Deutsche Turnkunst (1816) (vö. Kemény, 1933:976). 39 Kun, 1998: 191. 40 Kmetykó, 1928: 77. 41 Kun, 1998. Politikai szerepvállalása miatt Jahnt 1819-ben hét évre börtönbe zárják, és az összes német tornaegyletet huszonhárom évre betiltják (ezt nevezi „tornazárnak" a testnevelés-történet). 1842-től azonban a német kormány elrendeli a torna bevezetését az iskolákban. „Németországban a háború előtt 9000 tornaegylet működött, ma - 1928-ban (H. M.) - 14 000-nél is több szolgál a német ifjak erősödésére, munkabírásuk és küzdőképességük fokozására." (Kmetykó, 1928: 78.)

182

ben a szellem uralma alá kerüljön. Mindenekelőtt pedig kell, h o g y a tornaterem a f e gyelemnek és rendnek iskolája l e g y e n , ahol a f e g y e l m e z e t l e n cselekvést levetve, a cselekvő erő törvényszerűen bontakozik; nevelőhelye az olyan á l l a m p o l g á r o k nak, kik a béke m i n d e n munkájára és a h á b o r ú m i n d e n próbatevésére készek." 4 2

A svéd torna eredete, hivatkozási rendszere és filozófiája eltér a német tornáétól. Az „egyén életműködésével összehangolt", illetve „racionális" tornarendszer alapjait a dán Franz Naechtegal és a német GuthMuths követője, a svéd Per Henrik Ling (1776-1839) rakja le. Elképzelése azon alapul, hogy a testnevelést nem „kiagyalt gyakorlatokra vagy iránydivatokra" kell építeni, hanem „kizárólag olyan ismeretekre, amelyek igazát az anatómia és az élettan már bizonyította". A testgyakorlatok oktatója - úgymond - „akkor jár el helyesen, ha olyan izomcsoportokat fejleszt, amelyek elősegítik a helyes, szép testtartást, a belső szervek működését". A magasugrást például nem a jobb eredmények elérésére, hanem a tornász ugrótechnikához szükséges alsóvégtag-izmainak fejlesztésére használja. (Hasonló mesterséges helyzeteket teremt a futásnál és a járásnál, ahol először a lábujjnak kell talajt érnie.) Ling eredetileg négyféle, pedagógiai, orvosi, katonai és esztétikai tornát szeretne létrehozni. Ezekből azonban csak az első kettő valósul meg.43 A német és a svéd torna e sajátosságainak fölvázolása többé-kevésbé egyértelművé teheti számunkra, hogy a 19. század hatvanas éveiben a magyar tornamozgalom apostolai miért az előbbit tartják kívánatosnak és követendőnek. Hiszen, túl azon a geopolitikai meghatározottságon, hogy a délnémet (drezdai, hallei), illetve svájci kezdeményezések a kisebb földrajzi távolságból, illetve a történelmileg kialakult kapcsolatokból adódóan könnyebben hozzáférhetők a magyarországi szakemberek számára (emlékezzünk: Bakody is Bécsben végzi az egyetemet és Lembergben lesz magántanár), az alapvető okot a német torna nemzeti hangoltság iránti nyitottságában és ideológiai irányultságában kell keresnünk. Ezeknek köszönhetően egy egyszerű helyettesítési mechanizmus révén - amelynek során a német nemzeti elemeket a magyar nemzeti elemekkel cserélik föl - a német torna alkalmassá válik az életvitel erkölcsileg, világnézetileg, pedagógiailag és politikailag megalapozott radikális átalakítására.

Idézi Kmetykó, 1928: 78. Vö. Kun, 1998: 191-195. Anémet rendszer rendgyakorlatokat, szabadgyakorlatokat, kéziszer (súlyzó, fa, vasbot, buzogány) -gyakorlatokat, talajtorna-gyakorlatokat, valamint szertorna-gyakorlatokat használ. Ez utóbbihoz szükséges szerek: nyújtó, korlát, ló, bak, asztal, szekrény, zsámoly, rohamdeszka, ugródeszka, gyűrűhinta, rúd, kötél, létra, bordásfal, gerenda. A svéd rendszert kidolgozó P. H. Ling eredetileg nem használ szereket, hanem a célzott izomcsoportok szerint csoportosítja a gyakorlatokat. Eszerint megkülönböztet láb-, nyak-, kar-, oldalizom-, hasizom-, hátizom-, törzsfejlesztő-, függő-, egyensúlyozó-, járás-, ugrás-, lélegzésgyakorlatokat, melyeket könnyű atlétikai gyakorlatokkal, célba lövéssel, katonai gyakorlatokkal, játékokkal igyekszik kiegészíteni. A „svéd" tornaszerekként ismert segédeszközöket (bordásfal, gerenda, ugrószekrény, nyerges gerenda és pad) fia, Hjalmar Ling és tanítványai szerkesztik (vö. Kmetykó, 1928: 79-89; Kun, 1998: 195). 42

43

183

Amikor a test - szó szoros értelmében vett - egzecíroztatása a rend, a fegyelem és a cselekvő erő elsajátításának eszközeként definiáltatik, akkor a szorosan vett testpolitika nemzetpolitikaként való újrafogalmazásáról beszélhetünk. Azt pedig - vélhetően - nem kell külön magyarázni, hogy Magyarországon a kiegyezés előtti és utáni történelmi pillanatban egy ilyen érvkészlet iránt miért mutatkozik a liberális hatalmi elitben is különösen erős fogékonyság. (Jellemző, hogy a Lembergben még a svéd elvek szerint tornatermet berendező, orvos végzettségű Bakody, hazatérte után maga is betagozódik a német torna szellemiségét követő többségbe. Pontosabban: belátja, hogy Magyarországon e szellemiség elfogadásával játszhat vezető szerepet egy szerveződő mozgalomban.44) A 19. század elején a (falka)vadászó és lóversenyző arisztokrata még az állati testeken gyakorolt alkímiák révén igyekszik nemzetének jövőjéről gondoskodni. Miként azt korábban megfogalmaztuk, a század első harmadában a „lóversenyt szervező arisztokraták jövőbe néző szemei előtt nem az individuumok hús-vér emberi teste, hanem a nemzet virtuális közösségének elvont társadalmi teste" lebeg. A gimnasztika (az evezéshez hasonlóan) már olyan tevékenység, amelynek művelése eszközként szolgál a fölemelkedni vágyó polgárok számára, hogy a célba vett jövő érdekében elkezdjék magukon is gyakorolni mindazt, amit egy generációval korábban az arisztokraták még az állatokkal végeztetnek el. És mint azt szintén kifejtettük, a harmincas-negyvenes évek gimnasztikájának „radikálisan újító jellege abban is megnyilvánul, hogy az átmoralizált kollektív nemzeteszményt átideologizált individuális testeszménnyé s az ebből származtatott kollektív testgyakorlatok együttesévé teszi". A német torna ehhez képest abban jelent újdonságot, hogy általa a polgárok immár nem saját társadalmi pozíciójuk, illetve osztályheiyzetük megváltoztatására törekszenek, hanem a nemzet egésze szempontjából kívánatos célok elérésére. E cél érdekében igyekeznek - sikeresen - szövetséget kötni az államalkotó, nemzeti liberális hatalmi centrummal. Élesebben fogalmazva: a saját társadalmi gyakorlatukban kialakult testhasználatuk követendőnek minősítésével osztályhelyzetük részleges nézőpontját egyetemessé igyekeznek 44 Példaértékű egyéni asszimilációs karrier a németből magyarrá váló Bokelberg Ernőé. „1839ben Hannoverben született. Katonai nevelésben részesült, de a katonai pályára nem volt kedve. [...] Neki sem az atlétika nem tetszett, amelyet Kraftmeyereinek csúfolt, sem az a törekvés, amely a másik végleten katonai gyakorlatokat szeretett volna látni a tornában. Bokelberg Ernő a német torna rajongó híve volt, Guth-Muths, Jahn és Spiess tornájáé. [...] Az NTE művezetője és tornatanárképző tanára lett. [...] Tanította a tornát a Ludovíceumban is. [...] Kitüntette magát az 1876. évi pesti, valamint az 1879. évi szegedi árvízkor." (Siklóssy, 1929: 83.) Az 1885-ös „drezdai tornászbotrány" főszereplője lett. A botrány azért tört ki, mert a magyar küldöttség tagjaként egy magyar nemzeti szalaggal ellátott koszorút helyezett a szószékre, s amikor azt néhány fanatikus schulvereinista eltávolította, a magyar nemzeti érzületében sértett Bokelberg párbajra hívta ki őket, majd ennek meghiúsulását követően „nem volt maradása egykori német hazájában". Az esetből hatalmas botrány lett: egy függetlenség párti képviselő, Olay Szilárd a magyar országházban diplomáciai beavatkozást is követelt, ám Tisza Kálmán ezt elutasította. (Vö. Siklóssy, 1929: 85-87.)

184

tágítani. Ezáltal hasonlóképpen járnak el, mint fél századdal korábban az arisztokraták: önnön stratégiáikat és céljaikat a nemzet egésze szempontjából kívánatosakként tüntetik föl. E célra pedig - holisztikus társadalomképéből és az életvitel egészére kiterjedő jellegéből adódóan - a német torna sokkal alkalmasabbnak tűnik számukra a svéd tornánál. A német torna a testet egy dobozként, azaz egy olyan tárgyként fogja föl, amely belülről tagolatlan, ugyanakkor más dobozokkal egymásra épülve, egymást kiegészítve kiválóan beilleszthető, alárendelhető a tágabb összefüggésrendszerben kialakított nagy céloknak. A doboz egy olyan kollektivisztikus szemléletmód összefüggésrendszerében jelenik meg, mely a nagyközösséget a sok kis doboz egysége ként képzeli el. Ebben az összefüggésben megvilágító erejű a Nemzeti Torna Egylet 1868-as dísztornázására visszautalnunk, amelynek során a Himnusz hangjaira mutatják be gúlagyakorlataikat a tornászok. A nemzet metaforája itt az egymás vállán álló, piramisszerűen az ég felé magasodó emberdobozok csoportja, akik (amelyek) a nagy egészet a közös együttmunkálkodás eredménye ként jelenítik meg. Test test mellett, váll váll mellett; test test fölött, váll váll fölött; alul többen, középen kevesebben, fölül legkevesebben. Hierarchia, amely a szoros egymásba fonódás, egymásban gyökerezés, egymáson nyugvás nélkül elképzelhetetlen volna. Hierarchia, amely harmonikus, esztétikus, organikus és alulról építkező. Az alapítás, megalapozás, jövőépítés víziójának hevületében létező polgárok számára e kezdeti stádiumban szükségképpen zavarónak tűnhet minden olyan nézőpont, mely az egész, az egység, a nemzeti ügyként beazonosítható lényeg helyett azt fürkészi, mi is van a doboz belsejében. A svéd torna viszont éppen erre kíváncsi. Amikor a testgyakorlatokat izomcsoportok szerint tagolja, akkor a nagy egészre vonatkozó alapkérdéseket figyelmen kívül hagyva a rendszert alkotó mikrostruktúra, a legkisebb egység szerkezete és működésmódja foglalkoztatja. Ily módon a testet a gép metaforája alapján fogja föl, amelynek értelmében a testegész a racionálisan egymáshoz illeszkedő, olajozottan működő részek egységeként működik.45 A testmasina logikai-megismerési pozícióját tekintve - ugyanakkor olyan, mint cseppben a tenger: a funkciói belül rejlenek, ám végső soron a nagy egészet modellálják. Míg tehát a német torna apostola a társadalmat egészében, holisztikusán fogja 45 E tekintetben figyelemre méltó Az ember-bonctan címmel a tornatanítók számára 1876-ban írott szakkönyv első két mondata: „A rendszeres tornázás célja a test izmait fokozott, de nem túlerőltetett összehúzódások által erősbiteni, azaz rostjait vastagabbá és szívósabbá átalakítani, sőt szaporítani is. Az izmok csoportosított és szabályszerűleg történő összehúzódásai közben, az izmok között elhelyezett visszerekre is nyomás gyakoroltatván, a bennök tartalmazott vér nagyobb erővel hajtatik a jobb szívhez, mint különben az izmok nyugodt állapotában." (Dr. Torday, 1876: 1.) Vagy még egy idézet, a Herkulesben az Ember mint gép címmel megjelent cikk alábbi részlete: „A vegyészek szigorú chemiai vizsgálatok alapján kiderítették, hogy az ember rendes tápszereivel 24 óra alatt 0.2514 kgm szenet vesz magához, anélkül, hogy tudná. Ez a szén elég. [...] Ha egy kgm szenet égetünk el, keletkezik 7050 caloria és 1 kgm hydrogén elégetésénél keletkezik 34.500 caloria. [...] Az ember a világon létező legjobb calorikus gép. Az ember a teremtés koronája!" „Az ember mint gép." Herkules, 1888. január 15.

185

föl, s a részt az egészből dedukálja, majd a nagy egészet modellszerűen reprodukáló részek harmonikus egymásra épüléséből, egymásba illeszkedéséből alkotja meg újra a nagy egészet, addig a svéd torna kidolgozói fordított utat követnek: a mikroszkopikus részletet állítják középpontba, és ebből indukálják, illetve homológiák útján modellezik a nagy egész működését. Mindazonáltal a két nézőpont nem áll olyan távol egymástól, mint azt első olvasásra föltételeznénk. Mindkettő a modernitás jellegzetes terméke, amely a testet a racionálisan tagolt társadalmi világ részeként fogja föl, és csupán (rejtett) metaforáik, illetve logikai és megismerési eljárásmódjaik különböznek egymástól. Legföljebb az egyik, a némileg archaikusabb az új jelenséget egy jól ismert referenciahorizont (jelen esetben a nemzeti közösség) összefüggésrendszerébe illeszti. Később azonban megtörténik a differenciálódás. Ennek során a külső referenciák által értelmezett jelentéstartalmak fokozatosan elnyerik belső konnotációikat, és egyre kevésbé lesz szükség arra, hogy kívülről legitimálják őket. Esetünkben ez azt jelenti, hogy immár önmagában is érvényes céllá válhat az egyén testének racionális fejlesztése. A svéd torna ezt a későbbi társadalmi állapotot tükrözi. Mindebből az is következik, hogy a kezdeti időszakok általánosításokra hajlamos szemléletmódja előbb-utóbb egy árnyaltabb nézőponttá válik, amely nem csupán a tevékenykedés tárgyával kapcsolatos képzeteket és nézeteket, hanem az ezekkel kapcsolatos pozíciókat is tagolja. Más szóval: miután sikerült a részérdeket nemzeti érdekként elfogadtatni, a részérdeken belüli alérdekek közötti megkülönböztetések válnak hangsúlyossá. Ha elfogadjuk e megismerési modell érvényességét, valószínűsíthetjük, hogy a szférán belül az idő múlásával párhuzamosan növekszik majd a svéd jellegű, külső meghatározottságoktól mentes megismerési, illetve hatalmi pozíciók súlya. A magyarországi példa mindenesetre e tétel ékes bizonyítékául szolgál: a századvég felé közeledve, illetve azt követően nagyjából egyensúlyba kerül a svéd és a német torna híveinek tábora, és az iskolai oktatásban (lényegében napjainkig terjedően) megtalálhatók lesznek mindkét rendszer elemei.46 Azokban az időszakokban pedig, amikor a tornatanítást és a tornamozgalmat komoly külső erők támadják, az erőtéren belül háttérbe szorulnak a két frakció közötti csatározások, és a hangsúly a fenyegető erőkkel szembeni megfelelő stratégia kialakítására helyeződik. A 19. század utolsó harmada ilyen periódus Magyarországon: a tornászoknak előbb az atlétákkal, ezt követően a rövid idő alatt rendkívüli népszerűségre szert tevő jégsport és kerékpá46 Kétségtelen, hogy a testnevelés iskolai oktatásában lényegében mindmáig megmaradt a feszültség a német és a svéd torna hívei között, összességében mégis kijelenthető, hogy a 19. század végétől a tantervekben többé-kevésbé békésen megfér a kettő egymás mellett. így például a Fiúözépiskolák testnevelésének új tanterve, mely 1916-ban jelenik meg, egyaránt fölhasználja a német szergyakorlatokat és a svéd eredetű, izomcsoportok szerint fölosztott gyakorlatokat, miközben lehetővé teszi a játékok és egyéb sportok (korcsolyázás, futás, ugrás, evezés, kirándulás) iskolai alkalmazását is. Kmetykó a már idézett művében (Kmetykó, 182 8) lényegében azonos súllyal tárgyalja a két tornafajtát, és a „magyar tornáról" mint ezek egyfajta szintéziséről beszél.

186

rozás híveivel, majd - egyre reménytelenebbül - a minden korábbinál nagyobb tömegeket megmozgató „rugdaló" sport (azaz labdarúgás) követőivel kell szembeszállniuk. EXPANZIÓS STRATÉGIÁK

A történelmi tényekhez visszatérve: 1870-ben megalakul a Magyar Tornatanítók Egylete, mely rögtön memorandumot is megjelentet a Honban az iskolai tornatanítás ügyében.47 A tornatanítók 1881-ben (az NTE vívótermében) Magyarországi Tornatanítók Egyesülete (MOTTE) néven megerősödve szerveződnek újjá: akkor országosan már hétszáz tornatanítóról tudnak. A MOTTE föllép azért, hogy a „tornatanítók a rendes tanárok közé soroltassanak, és hogy a középtanodai ifjúság hetenkint három órán át részesüljön rendszeres tornatanításban".48 A szervezet 1883-tól kiadja a Tornaügy című folyóiratot,49 majd 1885-ben (ismét csak az NTE csarnokában) létrehozza a Magyarországi Tornaegyletek Szövetségét, a MOTESZ-t.50 E szervezetek és fórumok folyamatosan hangot adnak érdekeiknek, céljaiknak, és ennek megfelelően bírálják a tornaoktatás hiányosságait. Legfontosabb törekvésük a tornaoktatás - elsősorban mennyiségi értelemben fölfogott - terjesztése: „A közoktatási miniszter 1884/5. évi jelentése kimutatja, hogy a tornaoktatásra kötelezett 14,235 népoktatási tanintézet közül 6477-ben a torna egyáltalán nem taníttatik, a paedagogia szabályainak nem megfelelően taníttatik 490-ben s megfelelően csak 7268-an taníttatik; tehát az iskoláknak majdnem fele nélkülözi a testgyakorlati oktatást! S ahol legfontosabb lenne a testgyakorlati oktatás, a tanítóképezdékben, talán itt van legjobban elhanyagolva, amennyiben az ország 70 tanítóképezdéje közül csak 26 bír rendes tornateremmel. [...] Magyarország 177 középiskolája közül csak 90 bír tornateremmel! Van ezenkívül az összes középiskoláknak 143 szabad tornatere, de, mint a miniszteri jelentés említi, ezek közül csak 122 van fölszerelve s a 90 tornaterem közül csak 77 bír fölszereléssel. [...] Azt hiszem az itt fölsorolt adatok is meggyőzik a tanférfiakat arról, hogy már ideje volna, hogy az az erős reformáló kéz, mely már oly sok aluszékony kulturális intézményünknek tudott erős lökést adni, megbolygassa már egyszer ezt a kérdést is."51

Vö. Siklóssy, 1928: 538. Ez egy-két év múlva egyelőre megszűnik. Siklóssy, 1929: 127. 49 A Budapesten kiadott Tornaügy 1883-tól 1922-ig létezik. 1910-ig havonta, attól kezdve kéthetente jelenik meg. A M O T T E után kiadója a MOTESZ, majd a Magyarországi Testedző Egyletek Szövetsége, végül a Tornatanítók Egyesülete. 50 Siklóssy, 1929: 126-127. 51 „Adatok a magyar testgyakorlatok történetéhez." Herkules, 1886. március 14. Jóllehet a tornatanítók panaszkodnak, panaszukat oly módon is olvashatjuk, hogy az 1880-as évek közepén az iskolák nagyobb részében rendes tornatanítás folyik, s hogy a középiskolák túlnyomó többségében van tornázásra alkalmas tér, sőt, hogy az iskolák nagyobb részében tornaterem is található. Ez igen jelentős eredmény 15 év alatt! Ugyanakkor persze teljesen érthető, hogy a tornatanárok ennél többet akarnak eszközellátottság, presztízs és fizetés tekintetében is. 47

48

187

Az expanziós stratégiáik részét képezik a dísztornázások és a tornaünnepélyek is: 1885-ben az NTE az országos kiállítás területére „hívja össze" első országos tornaünnepélyét, amelyen tucatnyi tornaegylet tagjai vonulnak föl a tornatérre, s a főhadparancsnok, főpolgármester és más notabilitások jelenlétében, Bokelberg Ernő vezetésével mutatják be szabad- és szergyakorlataikat, továbbá rúdugró-, kötélmászó- és akadályversenyszámaikat.52 A következő országos tornaünnepélyre két év múlva Aradon kerül sor, a harmadikra pedig Budapesten, a Hősök terén. Ez utóbbin már 95 középiskola 2800 tanulója vesz részt. A negyediken, amelyet két évvel később rendeznek, csökkenni látszik a lendület: akkor csak 52 középiskola 2300 tanulója van jelen. „Ezért - írja a Vasárnapi Újság alább idézendő cikkében - kívánatosnak látszott az országos tornaverseny decentralizálása, hogy abban a mintegy 44 ezer főre rúgó magyar középiskolai tanuló ifjúságból mennél többen vehessenek részt." Ezt elősegítendő, kerületi tornaversenyeket szerveznek négy városban, amelyeken 1894-ben 3180, 1895-ben pedig 3850 tanuló vesz részt. 1896-ban, az ezredévi ünnepek alkalmával minden eddigi rendezvényen igyekeznek túltenni. „A háromnapos versenyek tetőpontja azonban június 2-a volt, a királylátogatás napja. E napon a 122 tanintézetet képviselő, több, mint 4800 főnyi tanuló ifjúság délután 1/2 3 órakor a Károly-kaszárnya udvarán gyülekezett össze s onnét három katonabanda kísérettel, a saját dobjaik pergése és saját trombitásaik harsogása mellett, katonás rendben vonult a verseny szinterére. [...] Mikor a menet a versenytérre ért, épp akkor érkezett oda pont 4 órakor a király, ki rögtön a számára készített emelvényre ment s ott szemlét tartott az elvonuló ifjúság fölött, mely hódolata jeléül a király előtt zászlóját meghajtva, példás rendben, feszesen vonult el. [...] Mikor az összes csapatok elhelyezkedtek, előbb Kölcsey »Hymnus«-át énekelték el, majd a királyra háromszoros lelkes éljent kiáltottak, melyet Őfelsége láthatólag meghatva, szives üdvözlésekkel viszonzott. Ezután a csapatok megkezdték az ún. szabadgyakorlatokat, mikor az egész csapat egyszerre különféle állási, testtartási s rohamra induló mozdulatokat végzett s a közel ötezer főnyi tömegnek ugyanazon vezényszóra, egyszerre végrehajtott, ugyanazon mozdulatai oly megkapó látványt nyújtottak, melyhez foghatót alig mondhatnánk. [...] A szabadgyakorlatok végeztével a csapatok mindegyike más-más gyakorlathoz fogott. Egyik szertornázást végzett, a másik játékokat csinált, a harmadik súlyokat dobált, a negyedik magas ugrást mutatott be, stb., szóval mindegyik iparkodott a tornázás valamely oly ágát mutatni be, melyben leginkább jeleskedett."53

Megfogalmazható tehát, hogy a tornamozgalom célkitűzéseit részleges siker koronázza: a modern versenysport szféráiból egy emberöltő alatt kiszorulnak ugyan, ám az iskolai oktatás bevételére irányuló stratégiáik teljes sikerrel járnak. A közvetlen versenykésztetettségek kiélési lehetőségéről lemondanak, ugyanakkor megteremtik az emberi testhasználat államosításának 52 Siklóssy, 1929: 140. Figyeljünk föl arra, hogy a tornaünnepélynek az országos kiállítás biztosít intézményes kereteket! A jeles sporteseményeket - így az olimpiákat is - néhány év múlva szintén a világkiállítások részeként rendezik. 53 „A magyar tanulók országos tornaversenye." Vasárnapi Újság, 43. évfolyam, 24. szám. 1896. június 14.

188

föltételeit-, a torna az iskolai oktatás részeként kötelezően előírt feladattá válik. E folyamat a modernitás expanziójának részeként fogható föl, amelynek során megszilárdulnak az életvitel racionalizálására irányuló önkontroll, önfegyelem, valamint a felsőbb akaratnak alávetett engedelmeskedési késztetettség intézményi keretei. Számos tekintetben az történik tehát, amit Norbert Elias így fogalmaz meg a Civilizációf o l y a m a t á b a n : „Minden egyes alkalommal, amikor a civilizációs mérce egy további rétegre terjed át, megnövekszik e réteg társadalmi ereje is, életszínvonala közelít a közvetlenül fölötte levő réteghez, vagy legalábbis ebbe az irányba emelkedik." [...] A mozgás azonban nem egyenes vonalú. Minden esetben, amikor valamely kisebb kör viselkedésmódjai hullámszerűen terjednek el egy nagyobb körben, két szakaszt különíthetünk el világosan egymástól: egy gyarmatosító vagy beolvasztási szakaszt, amelyben a mindenkori alsó és szélesebb réteg már felemelkedőben van ugyan, ám mégis világos hátrányban van a felső réteggel szemben. [...] A második szakasz az elkülönülés, differenciálódás vagy emancipáció szakasza, amelyben a feltörekvő csoport társadalmi ereje és öntudata érezhetően megerősödik, s ennek megfelelően a felső csoport nagyobb önuralomra, hangsúlyozottabb elzárkózásra kényszerül. [...] A civilizáció folyamatának egyik legfigyelemreméltóbb jelenségébe ütközünk itt: a feltörekvő réteg tagjai a felül lévő és gyarmatosító felső réteg mintájára alakítják ki saját »felettes énüket«. Ám ez a látszólag a felső réteg mintájára kialakított felettes én, közelebbről tekintve, sok tekintetben eléggé elüt a modelljétől. Kiegyenlítetlenebb s egyúttal elég gyakran sokkalta szigorúbb és merevebb.54

Az állami feladatvállalásnak természetesen megvannak a beállítódási föltételei. Ezek közül elsősorban a protestantizmus, illetve a protestáns etika kialakulása említhető, melynek szerepét nem lehet túlbecsülni a testi aszkézis világi gyakorlását, illetve a világ „újraobjektiválását" illetően.55 Jelzésértékű, hogy a 19. század első felében Magyarországon a protestáns iskolákban vezetik be először a testgyakorlatokat, és protestáns egyházi intézmények adnak helyt a szerveződő tornamozgalom gyűléseinek. E beállítódásakkumuláció nélkülözhetetlen annak érdekében, hogy a tornamozgalmat létrehozó polgárok vegyék maguknak a bátorságot, és önmagukat tegyék meg a tornaoktatás monopolizálásához szükséges tudás felelősévé, ily módon is igyekezvén minél kedvezőbb hatalmi helyzetbe kerülni. A tornamozgalom sikereinek köszönhetően kialakul egy olyan bonyolult erőtér, amelyben a fölhalmozott szakismeret legitim módon újratermelhetővé válik, és az egymással szövetséges, illetve ellenséges pozíciók világosan kikristályosodnak. Tömören fogalmazva: néhány év alatt megszületik a testnevelési Elias, 1987:777, 779-780. Mellor és Shilling a világ újraobjektiválásáról beszél a reformációt követő időszakról szólva, kiemelve, hogy az egyénnek immár saját testi identitásának megteremtéséért is vállalnia kell a felelősséget. A szerzőpáros Durkheimre hivatkozva fogalmazza meg, hogy lényegében a racionális és aszketikus modern test kialakulása, s így a modernitás egész folyamata visszavezethető a protestantizmus elterjedésére (Mellor-Shilling, 1997: 147-155). Talán nem fölösleges ennek kapcsán Weber Protestáns etikájára is utalnunk. 54

55

189

mező 56 Ez teljesen új jelenség a szabadidő-eltöltés 19. századi fajtáit vizsgálva. Először jön létre ugyanis egy olyan sporttal, illetve testgyakorlással kapcsolatos erőtér, mely kellőképpen összetett, a benne meghatározó pozíciókat elfoglalók számára szakmaként definiálódik, és ezáltal az érintettek életvitelének középpontjába kerül. A korábbi tevékenységek, a lóverseny, a vívás, az evezés vagy a gimnasztika nem jutnak el az intézményesülés és a differenciálódás hasonló szintjére, mivel viszonylag periferikus jelentőséggel bírnak művelőik életben. A vadászat ugyan központi szerepet tölt be az arisztokraták mindennapjaiban, ugyanakkor önálló mezőnek nem tekinthető. Mindenekelőtt azért nem, mert a műveléséhez szükséges szakismeret - a szorosan vett „vadásztudomány" - a nemesi szocializáció része, annak fölhalmozása és birtoldása kapcsán nem alakul(hat)nak ki egymással rivalizáló, relatív autonómiával bíró pozíciók. A vadászat művelése kapcsán így nem szerveződhet bourdieu-i értelemben vett mező sem, hiszen a tevékenység végzéséhez szükséges szakértelem rendi monopóliumokhoz kötött. Következésképpen a tudás birtoklása - mely egyéb privilégiumaik részeként mintegy mellékesen áll az arisztokraták rendelkezésére - nemcsak azt zárja ki, hogy a „vadásztudomány" önálló és autonóm szakmaként jelenjék meg, hanem azt is, hogy az így létrejövő tudás valamilyen módon a laikusokat is célba vegye. A vadászat és a torna összehasonlítása így mikroszinten teszi érzékelhetővé, hogyan keletkezik a modern társadalom a differenciálódási és elhatárolódási stratégiák révén.57 Korábban, a „csolnakászatról" szólván, a polgárság és az arisztokrácia „férjfiúi" közötti beállítódási versengést vizsgálva láthattuk: az evezősverseny beállítódási kelléktára a polgárság számára biztosít kedvezőbb esélyeket. Az államilag kötelezővé tett tornában - folytatva az öntevékeny gimnasztikában megkezdett tendenciát - a közszemlére kitett, engedelmes, fegyelmezett, másikhoz igazodó gyermektest válik a polgári jövő megteremtésének föltételévé. A beállítódási versengés színtere a versenypályáról a tornaterembe, súlypontja pedig a felnőttekről a gyermekekre helyeződik át. A 19. század utolsó harmadától fogva a felnőtt férfiak egyre kevésbé lesznek hajlandóak arra, hogy szabadidejükben lemondjanak a szabad és közvetlen verseny elemi libidinózus élményéről. Ezzel magyarázható, hogy a hetvenes évektől fogva 56 A Bourdieu-féle mezőfogalmat alkalmazom itt. A fentiekben remélhetőleg sikerült érzékeltetni, hogy a testnevelési mezőben - akárcsak a Bourdieu által gyakran elemzett más mezőkben is (irodalmi mező, politikai mező, vallási mező) - a szimbolikus harcok a különböző pozíciókat elfoglaló ágensek között zajlanak. Ezek során az ortodoxia a heterodoxiával áll szemben, pontosabban a szimbolikus hatalommal rendelkezők az értékrendszert átalakítani igyekvő újonnan jövőket előszeretettel jöttmenteknek minősítik. Bourdieu a nouveau venu-parvenu szójátékkal fejezi ki mindezt. (Erről lásd még Wacquant, 1990, Hadas, 2001a, és a jelen kötet 57. oldalán található lábjegyzetet.) 57 E szembenállás egyúttal egy szociológiaelméleti megjegyzést is lehetővé tesz számunkra: látható, hogy a modernitás differenciálódásának adott szintjén, Magyarországon, a 19. század utolsó harmadában hogyan válik alkalmazhatóvá a példaértékűen modern szemléletmódú bourdieu-i szociológia egyik központi kategóriája. Más szóval: a mezőfogalom történelmileg behatárolt, a modernitás meghatározott periódusához, a 19. század utolsó harmadától a 20. század utolsó harmadáig terjedő időszakhoz kötött.

190

mindinkább mozgolódni kezdenek az önmagukat - elsősorban a kötött és örömtelen tornával szemben - meghatározó új gyűjtősport, az „adétika" hívei, akik között immár nem csupán a beállítódási versengésben alulmaradt arisztokratákat, hanem az új iránt nyitott polgárság képviselőit is megtalálhatjuk. Ám az atlétikát művelő férfiak fölbukkanása előtt a gyöngébbik nem tagjai is megjelennek a színen. Igaz, egyelőre mellékszereplőkként. A TORNÁSZAT JELLEGZETESSÉGEI 1. Társadalmi-kulturális beágyazottság 1.1 Művelőinek társadalmi bázisa 1.1.1. Művelés-műveltetés (mecenatúra, közönség) 1.2. Referencia 1.3. Szervezeti forma 1.4. Szervezet nyitottsága 1.5.

Szocializáció

1.6.

Finanszírozás

1.7.

Nemzet iránti viszony

1.8.

Politikai irányultság

1.9. 1.10. Közönség Társasság/közösség 1.11. Tevékenység kezdete, vége 1.12. Tevékenység elterjedtsége 1.13. Ideológia, üdvtan, irodalom 1.14. Nemek szerepe 1.15. Szakismeret újratermelése

német és magyar polgárság közvetlenül végzik a tevékenységet saját magukon gyakorlatoznak német, svéd (dán) egylet, majd iskola polgárok számára nyitott, később az arisztokraták és a rivális polgári frakciók kirekesztve gyerekként megtanulni, felnőttként gyakorolni polgárok adakozása, majd az állam, illetve az egyház tartja fönn az iskolák révén korszakonként változik, eleinte erősen nacionalista eleinte radikális/liberális, később konzervatívabb nem jellemző, bár ünnepeken előfordul közösség, egység 1860-as évektől egyletben - 1868-tól iskolákban mindmáig heti, majd napi gyakorlat eleinte általános pedagógiai irodalom, később orvostudományi legitimációjú szakpedagógia, szakdidaktika, tanításmódszertan nők is végzik szaklapok, pedagógiai szakirodalom

Beállítódások 1.16. Alapbeállítódás 1.17. Férfiasság jellemzői 1.18. Test iránti viszony/testpolitika

fegyelmezett, igazodó, alkalmazkodó, tűrő, célracionális, tervező, jövőirányult fegyelmezett, elfojtó, közösségi, alázatos, engedelmes saját test egyenletes, megtervezett, építő szándékú erőfeszítésnek kitéve, folyamatos edzés, gépiesség, egészség- és jövőirányultság, (alkat)részeire bontott test (test mint gép)

191

2. A sporttevékenység sajátosságai egyre inkább zárt térben standardizálódás felé halad, nézők igénye nem számít nincs, verseny nem jellemző 2.3. Versenyidő egyre fontosabbá válik, standardizálódás felé 2.4. Eszközigény halad egyenlő föltételek között mindenki 2.5. Eszköz/funkció/cél fejleszthesse saját testét, legyen a közösség része egyén föloldódik a közösségben 2.6. Tevékenység társassága: egyéni/csapat tanulási folyamat, ismétlés, gyakorlás tanítói, majd tanári tekintély 2.7. Szabályok/mérés csekély 2.8. Ellenőrző testület 2.9. Kockázat mértéke nincs közvetlen érintkezés, nincs küzdelem 2.10. Küzdők fizikai kapcsolata egyesületi amatőrök 2.11. Profizmus/amatörizmus kitartás, szívósság, fegyelem, monotóniatűrés, 2.12. Kvalitások engedelmesség 2.13. Sportfogadás nincs 2.14. Erőszak mértéke nincs, legföljebb önkorlátozásként az egyén a közösségben, a tornacsarnokban, 2.15. Tevékenység lényege az iskolában; nem versenyez, legföljebb esztétikai élményt akar szerezni a közönségnek a test fejlesztése, erősítése, katonai előképzés 2.16. Tevékenység közvetlen célja a sikeresen végrehajtott gyakorlat, az akaraterő, 2.17. Örömforrás az (ön)fegyelem öröme, protestáns ethosz eleinte kevés, később növekszik 2.18. Tevékenység súlya az életvitelben erő, esztétikai jelleg (vizualitás), egészséges test, 2.19. Fizikai/szellemi/morális/esztétikai fejlett izomzat, (ön)fegyelem morálja jelleg (vizualitás) jelentős (tornacsarnoképítése, szerek vásárlása) 2.20. Költségigény 2.1. 2.2.

192

Művelés színtere Színtér (pálya jellemzői)

Kriesch Aladár: Attila és Buda bölényvadászata

Fadrusz János: Toldi Miklós

Feszty Árpád: Perdöntő

bajvívás

Nunzer A.: Bajvívás éles lándzsákkal, 1746

Magyar és török vitéz bajvívása a XVI. században

J. Wussim: Vadászjelenet

Rohn: Idősebb Wesselényi Miklós báró szekeres bravúrja a XVIII. század végén, 1857

Guts-Muths gimnasztikája: Mászás és egyensúlyozás

Sterio Károly: Széchenyi István gróf a Dunán Béla fiával

Sterio Károly: Széchenyi István gróf a Dunaparton a Lánchíd befejező munkálatai idején

Ernst Welker: Sledmere, Széchenyi István gróf versenylova,

Magyarországi lóverseny 1860-1870 körül

1816

A pozsonyi első lóverseny programja

Guérard (Orczy Béla báró festménye után): A falka nyomában

Markó Károly (?):

Medvevadászat

Csákón

Molnár József: Vaddisznóvadászat

Keleti Gusztáv: Turistatársaság

a lomnici csúcs tetején

1864-ben

Barabás Miklós: Vitorláscsónak Széchenyi István gróf csónakja, amelyet Clark Ádám alakított át vitorlás hajóvá

Gerhart Henrik-De Vieux: Dámák csónakáztatása a városligeti tavon a hatvanas évek elején

Vitőrpárbaj -j elenet; az ingre vetkőzöttek a vívófelek; közbül a segédek; az orvos jobboldalt hátul. Chappon: A párbaj szabályai, 1848

Pisztolypárbaj Chappon: A párbaj szabályai, 1848

Dr. Schoepf Ágoston pesti gimnasztikai intézete, 1837

Dr. Batizfalvy Sámuel svéd gimnasztikai terme Pesten

,A testgyakorló és tornár-iskola" a Lovarda mellett az 1863. év végén

Frecskay László: A Pesti Torna Egylet dísztornája a Nemzeti Lovardában 1867. február

2-án

Korcsolyázás a Dunán 1864-ben

Krajcsovics Lajos, a Budapesti Korcsolyázó Egylet későbbi igazgatója

Jezovits Kornél, a Budapesti Korcsolyázó Egylet későbbi helyettes igazgatója

Korcsolyázás a pesti Városligetben 1874-ben

Kinsky Nusi gróf ugrása

Szokolyi Alajos az athéni olimpia után az amerikai kézstartot tanítja a MAC tagjainak

A Nemzeti Torna Egylet millenniumi mintatornázása; az ünnepélyek csarnokában bemutatott csoportozatok. Fent az első gúla, lent a második gúla

Az N T E harmadik gúlája az 1896-os mintatornászáson

Vermes Lajos vívóiskolájának tornászmutatványa a palicsi versenyeken, 1896-ban

Rugdaló (Rugby football) Dr. Ottó József: Ifjúsági játékok, 1895

Az ezredéves sportünnepek plakátja

Szokolyi Alajos 1896-ban, az athéni olimpiát követően, az Orczy-kertben a gerelyhajítást és a kalapácsvetést gyakorolja

Szokolyi Alajos „súlyt vet" és gátat ugrik

Magyar versenyzők az athéni stadionban. Kellner Gyula (BTC), Kakas Gyula (MTK), Szokolyi Alajos (MAC), Dáni Nándor (MAC), Hajós Alfréd (BTC), Wein Dezső (BBTE)

Vermes Lajos pihenője

Az első kerékpárosok. Balról jobbra: Forsché Román, Günther Antal, Vermes Lajos, Kosztovics László, (1878 vagy 1879)

Az 1882. augusztusi palicsi versenyek győztesei Vermes Lajos palicsi otthona előtt

Porzsolt Gyula és gárdája a Balatonnál a kilencvenes években

Porzsolt Gyula és indiánjai, támadásra készen, Siófokon a kilencvenes években

Az Erdélyi Kárpát-Egyesület kirándulása a Királyhágóra 1894-ben

Vermes Lajos és Chappon Samu párbajjelenetet mutat be

Lisznyai D. Tihamér és Horánszky Gyula kardasszója a Hunnia Csónakázó Egyesület teraszán

IV. A NŐK TESTHASZNÁLATA

A NŐNEVELŐ TORNÁSZAT „A nő testének aránylag sokkal tetemesb része van nemi célokra alkotva. Vére testsúlyához képest több, keringése gyorsabb, hőmérséklete magasabb, véralkata idegesebb. Nagyon természetes, hogy e mélyen szervezetében rejlő különbség a nő egész lelkivilágát is áthatva, eszmekörét, tevékenységét különbözően határozza meg a férfiúétól. S így korán sem üres frázis, hogy a nő szívén keresztül gondolkodik. A nő korán fejlődik, de teljes férfiúi érettségre sohasem jut; könnyebben felfog és tanul, de teremtő géniusz híjával az emberiség irányadó szellemei közé nem emelkedik. O mindig csak szenvedő, sohasem a beható elemet képviseli, soha a művészetet és tudományt lényegesen előre nem vitte. [...] A nő alárendelt testi és lelki ereje védelmet, ápolást keres s az erősebb férfiú lelkében épp oly érzéseket költ, mint az elhagyott gyermek, a hervadó virág, megdermedt madár s mindaz, mi mintegy esdekelve emeli hozzánk szemét, mintha mondaná: lásd, te hatalmas vagy - én gyönge, - gondjaid alatt feléled, mi nélküled elvész - s illat, dal, ima, zománc, minden mi enyém: jutalmad lesz. [...] Azon bölcsész, ki az ember absztrakt fogalmából indulva, s a nemi különbséget csak igen alárendelt valaminek tekintve, a társadalomban a férfi és nő egyenlő állását - az úgynevezett nőemancipációt - hirdeti: nagyon tévesen cselekszik s aligha jó szolgálatot tesz azoknak, kiknek kedvezni akar. [...] A kereszténység emelte [...] a nőt egyenjogúvá a férfival, a hűtlenség s egyéb viszonyok megítélésében ez tett erkölcsi alapot a hasznosságiak helyébe, s a nőiség két legszebb virágának: a szüzességnek s anyaságnak egyesítése által Máriában oly isteni eszményét alkotta meg a nőnek, s magasítá mintaképül az égbe, milyent a büszke férfi is megirigyelhet tőle."1

Amikor Bakody Tivadar 1861-ben az Orvosi Hetilapban amellett érvel, hogy a testgyakorlatokat kötelező tantárgyként vegyék föl az állami iskolák tantervébe, valószínűleg nem az a legfontosabb kérdés számára, hogy a lányok miképpen tornásszanak. És ugyan tény, hogy az 1866-ban megalakuló Pesti Tornaegylet céljai közt - a b ) pontban - a „fi" gyermekek mellett a „leánygyermekek" tornáztatása is szerepel, ám a lányok közül jóval kevesebben járnak az egylet foglalkozásaira.2 A Tornaegylet inkább a fel1 Madách Imre: „A nőről, különösen esztétikai szempontból." Székfoglaló értekezés az Akadémián, 1864. április. 18. Madách, 583-603. 2 A Testgyakorló Egylet 1865-ös évkönyve szerint például abban az évben 215-en vettek részt a tornagyakorlaton, s ebből 39 volt a lányok száma. (Vö. Siklóssy, 1928: 456.)

193

nőttek és nem a gyermekek tornáztatását tartja fő feladatának (az alapszabály szerint az egylet első - a) pontban említett - célja „a tornázás gyakorlása és terjesztése"). A Vasárnapi Újság 1869-es beszámolójában sem utal rá semmi, hogy a „szép juhásznőhöz" kiránduló tornázó társaságnak aktív nőtagjai is volnának. Attól a történelmi pillanattól kezdve azonban, hogy Eötvös az 1868-as népiskolai törvényben a testgyakorlatokat mindkét nem számára kötelező tárgyként írja elő az állami elemi iskolákban, nem lehet többé halogatni a kérdést, és valamilyen óratervet kell kidolgozni arra vonatkozóan is, hogy mit csináljanak a lányok a gimnasztikai foglalkozásokon. S bár a következő két évtizedben nem a leánytornázás áll a testgyakorlatokkal kapcsolatos viták középpontjában, a nyolcvanas években egyre több szakcikk, illetve könyv választja tárgyául e kérdéskört is. Mielőtt azonban megismerkednénk ezeknek az írásoknak a legfontosabb állításaival, ajánlatos szűkebb tárgyunkat történeti összefüggésrendszerébe illesztenünk, és egyrészt röviden összefoglalni mindazt, amit a nők korábbi oktatásáról (és ezáltal társadalmi helyzetéről) tudhatunk, másrészt az előző fejezetekből kiemelni a nők testgyakorlásával kapcsolatos szórványos adalékokat. A magyarországi nőoktatással foglalkozó történeti szakirodalom szerzői többnyire nem választják hangsúlyozottan külön a nőket tárgyként kezelő intézkedéseket a nők által cselekvő alanyként végzett tevékenykedésektől. Az alábbiakban ezért előbb a nőket tárgyként kezelő oktatáspolitikai intézkedéséket, illetve oktatási formákat tekintem át vázlatosan, majd a nők általi, illetve tőlük kiinduló, saját emancipálódásukat célzó kezdeményezésekkel foglalkozom. Ezt követően a szorosabban vett női testnevelés, nőtornázás kérdéseit tárgyalom. A NŐ MINT A CSELEKVÉS TÁRGYA

A nők tömeges oktatásával kapcsolatos első állami szintű intézkedések közül a legtöbb forrás a Mária Terézia-féle 1877-es Ratio Educationist említi, kiemelvén, hogy a Ratio a lányok népiskolai képzését három-négy évig tartaná kívánatosnak - koedukációs formában. E rendelkezés azonban, mely a korabeli nemzetközi állapotokhoz mérten is igen progresszívnek értékelhető, írott malaszt marad. Két okból: egyrészt az iskolába járást egyelőre nem írja elő, másrészt az oktatás nyelvének a németet teszi meg. A tankötelezettséget a hattól-tizenkét éves korosztályra vonatkozóan majd II. József próbálja meg rendeletileg bevezetni 1789-ben. A kezdeményezést azonban a magyar arisztokrácia megbuktatja az iskolák tervezett német tanítási nyelve miatt. Ebben az időszakban vannak ugyan világviszonylatban is kiemelkedő iskolai kezdeményezések Magyarországon, amelyek - túl azon, hogy a szakképzés hazai úttörőinek is számítanak - a nőiskoláztatás szempontjából is figyelemre méltók, ezek egyelőre elszigetelt kísérletek maradnak. Mindenekelőtt Tesse194

dik Sámuel iskolája említhető,3 amelyben a szarvasi pedagógus már 1780-ban azonos szinten tanítja a külön csoportokba osztott fiúkat és lányokat. Kísérletének azonban évtizedeken át nincs folytatója Magyarországon. A keszthelyi Georgikonban4 is oktatnak lányokat - elsősorban gazdasszonyképző tárgyakra: háztartástanra, főzésre, kézimunkára, zenére, rajzra, egészségtanra, illemtanra, ruha- és háztartási leltárak vezetésére, baromfitenyésztésre.5 Emellett a 18-19. század fordulóján megteszik az első lépéseket a lányok középfokú oktatása felé is: néhány evangélikus felsőbb leányosztály alakul Sopronban, Eperjesen, Lőcsén, Rozsnyón, Selmecbányán és Késmárkon.6 Magyarországon a reformkorig szorosan vett és többé-kevésbé szisztematikus leánynevelés szinte kizárólag a nemesi családokban folyik - családi körben. Ennek célja, hogy a lányokat fölkészítsék a háztartás vezetésére és a gyermeknevelésre. A 18. században az arisztokraták gyermekei mellett többnyire idegen ajkú nevelőnőket találunk, akik természetesen nem tudják ellátni a hazafias nevelés feladatkörét. Ezért az 1790-1791-es országgyűlésen gróf Brunszvik Antal, Brunszvik Teréz édesapja tervezetet nyújt be, amelyben nemzeti szellemű (azaz magyar nyelvű) állami leánynevelő intézetek fölállítására tesz javaslatot. Elképzelésének megvalósulására azonban a kiegyezés utánigvárni kell.7 Az 1806-os II. Ratio Educationis már külön tárgyalja a leányiskolák feladatait.8 Ezek működését továbbra is német nyelven, a zárdák felügyelete alatt képzeli el, ugyanakkor már lehetővé teszi az anyanyelvi tanítást. A II. Ratio különválasztja a „kiváló családok" (értsd: az arisztokraták) leszármazottainak tanítandó tárgyakat a „polgári származású vagy nemesi", valamint a „népből származó" leányok számára nyújtandó tananyagtól. A kiváló családból valók számára kínált tananyagrészek: „hittan, kötelességek az Istennel, az uralkodóval, a szülőkkel, a rokonokkal és saját magukkal szemben; erkölcstan, ügyelve a becsület és az illem határaira; magyar, német és francia nyelvű nyomtatott vagy írott művek olvasása; a szabatos írás tudománya a helyesírás szabályaira alapozva; számtan, bibliai történetek; Magyarország és a hozzá tartozó országok történelme, ezek földrajzával együtt; 3 Tessedik Sámuel (1742-1820), szarvasi evangélikus lelkész, az első magyar gazdasági és ipari tanintézet alapítója. Fő célja az Alföld földműves népének anyagi, szellemi és erkölcsi emelése. Intézete - megszakításokkal - 1779 és 1806 között áll fenn (Kemény II., 798). 4 A keszthelyi Georgikont Festetich György gróf alapítja 1797-ben az uradalmi gazdatisztek kiképzésére. Ez Európa első mezőgazdasági főiskolája. Igazgatónak Tessediket kéri föl, aki ezt nem fogadja el. Az intézmény később egy parasztfiúk számára létesített földmíves iskolával, majd 1804től egy jogvégzett fiatalemberek továbbképzését szolgáló tanfolyammal is kiegészül (Kemény I., 594). s Orosz, 1962:41. 6 Uo. 32-34. 7 Kornis II., 486-487. 8 A törvény megfogalmazása szerint: „Ahol a meglevő helyi körülmények és a szülők anyagi ereje lehetővé teszi, ott célszerű, ha a leányok iskoláját különválasztják a fiúkétól. [...] Az is szükséges, hogy szüleiket a plébánosok vagy a hatóságok segítségével isméteken emlékeztessék nevelésük természetes kötelezettségére, azaz, hogy a leányok nevelése éppen úgy a természet által parancsolt követelmény, mint a fiúk nevelése." (Mészáros, 1981: 241-242.)

195

végül női munkatevékenységek e leányok nemesi rendjét és jövendő társadalmi helyzetét figyelembe véve", A polgári származásúakat és közepes vagyoni helyzetűeket „hittanra, erkölcstanra, az evangéliumok magyarázatára, a magyar történelem nyomtatott vagy írott anyanyelvű szövegének olvasására, a szabatos írás szabályai szerinti írásra, számtanra és a bibliai történetekre kell tanítani, valamint a társadalmi helyzetüknek megfelelő házkörüli munkára". A népből származó leányoknak „oktatni kell a hittant, az olvasást és az írást, az anyanyelvet, a számtan elemeit az egyszerű műveletekkel együtt. Mindezekhez csadakozik e leányok társadalmi helyzetének megfelelő munkatevékenység állandó gyakorlása."9 A húszas években az országban „meghaladja a tízet" a magánkézben lévő, bentlakásos leánynevelő intézetek száma, amelyekben „hat-nyolctól" „ötven-hatvanig" terjed a növendékek száma. Ezekben az intézetekben a mély vallásosság szellemében, németül oktatják a „tehetős nemes- és polgárcsaládok gyermekeit".10 E helyzetben: „az 1825-ik évi országgyűlés visszhangzik a panasztól, hogy a serdülő leányok sehol sem taníttatnak magyarul, pedig mint anya, a »fejérnem terjesztheti leginkább a nemzetiséget«. Az egyik követ egyenest ebben pillantja meg nemzeti nevelésünk legnagyobb fogyatkozását. [...] »En bizony, ha húsz lányom volna, sem adnám klastromba, hogy azok az anyácák vagy apácák neveljék, mert azoktól meg nem tanulhatja a leány a gazdasszonyi, feleségi s anyai kötelességeket; mit tanulnak ott? Német nyelvet és csipkevarrást!«" n

E nemzeti szellemiség és szemléletmód legmarkánsabban Fáy András (1786-1864) oktatáspolitikai és írói munkásságában jelenik meg. Nőnevelés és nőnevelő intézetek hazánkban (1841) című tanulmányában „elismeri, hogy a női nemnek ugyanazon emberi jogai vannak, mint a férfiaknak. [...] Óramutató című művében tanítónőképző-intézet közköltségen való felállítását sürgeti."12 Az 1832-ben írott Bélteky ház című regénye is bővelkedik a nőneveléssel kapcsolatos fejtegetésekben. Fáy derék háziasszonyokat, jó anyákat nevelő lányinternátusok felállítását javasolja. Alapelve: „a férfié a polgári élet, a nőé a házi." Tervei szerint „nevelőnék" tanítanának, ezért a nevelőnéképzést is szeretné megszervezni. Ám az ő elképzeléseiből sem lesz egyelőre semmi. A férfi-nő kapcsolat korabeli hatalmi dimenzióit akkor sejthetjük meg kellő drámaiságában, ha Karacs Teréz beszámolója alapján fölidézzük Fáy házasságkötésének részleteit. Eszerint 1815-ben, a huszonkilenc éves Fáy: „egy gyönyörű, hatéves kisleányt fogadott gyámsága alá, mivel meg akarta mutatni, hogy a nép egyszerű sarja, célszerű nevelés által, valódi nővé fejleszthető. [...] ítéletem szerint Fáy eszményi nevelési terve Zsuzsi képezésénél valóban sikerült. Szép olvasottsággal bírt német s magyar nyelven, de szakmája csupán a szépirodaMészáros, 1981:242. Vö. Orosz, 1962:42. 11 Kornis II., 535. 12 Kemény, 1934: 558. 9

10

196

lom volt. [...] Fáy, a nők nevelése terének eszményi munkása, nevelése mintapéldányát maga rombolá le, igen, saját művének legszebb részét, a hajadoni szemérmet megsemmisíté. Az alig fejlő gyönyörű leányka tizenöt éves koráhan már anya volt. [...] És Fáy fiának anyját nem tette nőjévé. [...] O fiának apját látogatói előtt tekintetes úrnak címezte, a háznál neveledő kisfiút szíve szerint kebléhez nem szorongathatta nyilvánosan. [...] Apám, anyám kezet fogva addig térítgették az ingadozó Fáyt, míg az a helyes okok által meggyőzetve, végtére engedett, s törvényesen összekelt Zsuzsival. Talán 1830-ban. [...] Fia továbra is Nagy Gusztáv maradt. Arról az öregúr tudna számolni, miért."13

A forradalom előtti idők népiskolai oktatására jellemző, hogy Magyarországon (Erdély nélkül!) 1846-ban a népiskolai tanítók létszáma 9783, az elemi iskolák száma pedig körülbelül nyolc és félezer. A magyarországi települések száma ekkor 15 888; ez azt jelenti, hogy mivel a városokban és a nagyobb községekben általában egynél több felekezeti iskola működik, a kisebb települések mintegy kétharmadában nincs semmiféle iskola. Országos viszonylatban a hat-tizenkét éves fiúknak és lányoknak csak 39 százaléka jár iskolába, s a leánytanulók száma csak a nagyobb városokban közelíti meg a fiútanulókét.14 Brunszvik Teréz, Teleki Blanka és Karacs Teréz alábbiakban ismertetendő, s meglehetősen szűk körben maradó iskolái kivételével lényegében az 1868as népiskolai törvényig kell tehát várni, hogy az elemi iskolákra vonatkozóan legalább papíron megszülessék a fiúk és a lányok számára elvileg azonos művelődési anyag igénye.15 Ám a maga nemében igen haladó szemléletű 1868-as népiskolai törvény is számos negatív diszkriminációs elemet tartalmaz a nőkkel szemben. így például a felső népiskolákról szóló fejezet a fiú- és leányoktatás között lényeges különbségeket tesz: a 61. § szerint a fiúk három, a lányok két évig járnának az ilyen típusú iskolákba. S míg a fiúk alkotmánytant, ipart, mezei gazdaságtant, könyvvitelt is tanulnának, addig a törvény a lányok számára ezek helyett csak a „női kézimunkát" írja elő.16 Ráadásul a törvény előírásainak túlnyomó többsége - a pénzhiány és az erős társadalmi ellenállás miatt - végrehajt(hat)atlan marad. Ehhez járul, hogy az 1870-ben fennálló százkilenc felső leánynépiskola közül csupán négy (!) államit találunk, a további százötöt vallásfelekezetek működtetik.17 13 Karacs Teréz jegyzetei a Fáy életrajzát készítő irodalomtörténész, Badics Ferenc számára. Idézi Sáfrán, 1963: 183-188. 14 Vö. Orosz, 1962: 125-126. Például a mintegy 110 ezer lakost számláló Pesten az elemi iskolai fiútanulók száma 2327, a leánytanulóké 1901. Ehhez járul még mintegy kétszáz-kétszázötven, magánintézeti leánytanuló. A kisebb városokban és falvakban a lányok 15-20 százalékkal kevesebben vannak az iskolákban a fiúknál (vö. Orosz, 1962: 126). 15 Vö. Nagyné, 1969:209. 16 Uo. 209-210. 17 Uo. 211. „15 500 községben a nőnem semmi iskolai oktatásban nem részesül! [...] A hazai menyasszonyok sorában 100 közül 85 nem tudja nevét leírni. [...] Egy rémületes bűnlajstrom az, mely az országló hatalmat, a kormányzat közegeit, s a nemzet sorsa körüli intézkedést századokon át monopolizáló arisztokráciát irtózatos súllyal terheli!" (Kossuth Lajos levele Schwarcz Gyula képviselőhöz 1868-ban. Idézi Nagyné, 1969: 199.)

197

Budán 1869-ben, Kolozsvárott 1870-ben, Pozsonyban és Szabadkán 1871-ben, Budapesten és Győrött 1875-ben kerül sor állami tanítónőképzők alapítására,18 majd 1875-ben létesül a leányok magasabb műveltségét célzó állami felsőbb leányiskola a Veres Pálné kezdeményezését fölkaroló Molnár Aladár képviselő (az iskola későbbi igazgatója) javaslata alapján. Budapesten a századforduló idején tíz polgári leányiskola és két felsőbb leányiskola működik. Négy évvel később tizennégy a polgári leányiskolák száma, míg az utóbbiból továbbra is csak kettő van: az Iskola téri és a Váci utcai. 19 Jóllehet a föntiekben elsősorban az oktatási intézkedésekre korlátozódott e rövid áttekintés, nem volna szerencsés elfeledkezni arról a viszonylatról, amelyben a nő - még napjainkban is - a leggyakrabban válik a tényleges és áttételes, konkrét és szimbolikus férficselekedetek tárgyává. A széles értelemben vett férfi-nő viszonyra gondolok, ahol a nő egyaránt lehet a férfivágy, -szerelem, -csábítás, -büszkeség tárgya, a férfiuralom eszköze vagy a férfihatalom reprezentatív kelléke (hogy egyebet ne említsünk). Már csak azért is érdemes erre az alapviszonyra emlékeztetni, mert szűkebb témánk szempontjából sem elhanyagolható a jelentősége. Elég talán, ha a Fiáth Ferenc visszaemlékezéseiben említett párbajokra utalok, amelyeket nem vívtak volna meg, ha a visszaemlékező nemes úr nem érzett volna ellenállhatatlan késztetést arra, hogy a társasági helyzetben a díszes kompánia (férfi és nő) tagjainak megmutathassa: hibátlanul működik benne a gyönge nő megvédésére bármikor kész lovagias beállítódás. Vagy említhetjük - a billikomoknak nevet adó vagy a díjakat átnyújtó arisztokrata hölgyek által alakított fontos reprezentatív szerepet a lóversenyzés során, miként azt a tényt is, hogy az evezés sem terjedt volna el oly rövid idő alatt, ha a dandy uracsok nem csolnakáztatgathatták volna a Dunán kedvükre kiszemelt arszlánnőiket. A NŐ MINT A CSELEKVÉS ALANYA

A magyar Anyáknak az Ország-Gyűlésére egybe-gyült Ország Nagyai a magyar atyák elejébe terjesztett alázatos kéréssek címmel 1790-ben Pesten egy névtelen röpiratot köröznek, melyet Bárány Péter, Széchenyi Ferenc titkára önt végső formába.20 A magyar anyák az „ánglus dámák" jogaira hivatkozva azt kívánják, hogy az országgyűlés tárgyalásait a karzatról végighallgathassák mint „nézők", mint a törvényhozók „bölcs végzéseinek csudálói". Tudós felmérésekre hivatkoznak, amelyek szerint „az asszonyok elméje gyorsabb, virgontzabb, serényebb minden rendű dolgoknak feltalálására, mint a férjfié". Han18

Nagyné, 1969:232.

20

Vö. Orosz, 1962:21-22.

198

19

goztatják, hogy ők is „szint olly nemesi jussal bírnak", „szint úgy felerészét teszik a hazának", mint a törvényhozó férfiak.21 Az 1790-es évek közepén Máté Jánosné Újfalvi Krisztina a konzervatív Molnár Borbálával folytat „barátsági vetélkedést" a „két nem hibái és érdemei felől". Előbbi ékes szavakkal hirdeti, hogy a női nem sem értéktelenebb, mint a férfinem. Szerinte a „férfinem a napfényt csak azért zárja el a női nem elől, hogy rabszolgájává tehesse. [...] Lehetetlen, hogy a nyájas természet, maga az igazság két egyforma nemes teremtések közül egyiket a másiknak rabszolgájává rendelte volna. [...] A költőnő mélyebb műveltséget követel a leányok számára: tanítani kell őket történelemre, földrajzra, a természet ismeretére, mindenre, ami az emberi elmét tökéletesíti".22 A nők emancipálódásának és „magasabb fokú szellemi művelésének" szükségességét fogalmazza meg Takács Éva (Karacs Ferencné) (1779-1845), Karacs Teréz édesanyja, a „magyar nőnevelési mozgalom egyik úttörője" - hogy ezt a történeti irodalom számára oly kedves kategóriát használjuk. A „nagyműveltségű és szellemes asszonnyal szívesen elvitatkoznak" a „kor legkiválóbb írói", „Virág, Fáy, Döbrentei, Katona, [...] Bajza, Vitkovich", akik „házát sűrűn látogatják".23 A „magyar nőnevelési mozgalom" másik úttörője Dukai Takács Judit (1795— 1836) költőnő, a költő Berzsenyi Dániel feleségének unokahúga, akihez Berzsenyi ódát is ír, s akit környezete csipkelődése ellen Kazinczy az alábbi szavakkal vigasztal: „Ne rettegje kisasszony azt a vádat, hogy amely leány verset ír, nem lehet jó asszonya a házának; így ítél a közönséges ember.. ."24 Az első nőegylet, a pesti Jótékony Nőegyesület 1817-ben alakul meg Hermina főhercegnő elnöklete alatt, s „főként a vakok, munkanélküli szegények gyámolításával" foglalkozik.25

21 Uo. Válaszként Pálóczi Horváth Ádám - még ugyanabban az évben - a Férj fiak felelete az Asszonyokhoz című röpiratában igen megértőnek mutatkozik a követelések iránt. Sőt! Tovább is megy, és a nők hivatalviselési joga mellett érvel: „Ha egy királyné koronát viselhet, s jól is igazgathat, nem látom, miért ne igazgathatna jól s nem (mármint a nő - H. M.) viselhetne mind a törvényes, mind a polgári igazgatásban hivatalokat a koronán alul is." (Orosz, 1962: 22.) 22 A férfiakról így ír Újfalvi Krisztina: „Mig szeretnek, rabok: csaknem földet falnak; Ha hűlnek s vénülnek, már ilyeket halinak Füleink: illik csak asszonykézbe orsó, Guzsaly és motolla, s aquavitás korsó." Idézi Korniss II., 497. A kifejezetten konzervatív Molnár Borbála így érvel: „Hiszen mi oly végre nem is teremtettünk: (Mivel sok háza baj tárgyává tétettünk), Hogy a tudományban mint ők búvárkodjunk, S nem szükség magunkról, hogy oly fenn álmodjunk. [...] S ez az, amely bölccsé formálhat bennünket, Ha tudjuk s követjük kötelességünket Ügy mint házastársak s keresztyén asszonyok, Szorgalmatos anyák, s gondos gazdasszonyok." Uo. 499-500. 23 Uo. 504. 24 Uo. 502. 25 Mádai, 1913: 143.

199

A 19. század első felének talán legismertebb nő(nemű) nőnevelője Brunszvik Teréz grófnő (1775-1861), Teleki Blanka nagynénje, Brunszvik Antal lánya, aki 1828-ban alapítja Pesten az „angyalkertnek" nevezett első magyarországi óvodát. A női nemet az emberiség „fontosabb felének tartja", növendékeit mélyen katolikus szellemben,26 jó családanyákká igyekszik nevelni. Ezt tekinti az „embernemesítő munka kulcskérdésének". A leendő anyákat a „nemzet anyjának" szerepébe igyekszik szocializálni, ily módon kívánva egyetemessé tenni a felvilágosult arisztokrata anyák családi körben végzett nevelő munkáját. A „lelkileg megnemesbedett nő" - írja Nóképzés és riónevelés című tanulmányában - „mint családanya új, jobb nemzedéket segít létrehozni", s ezáltal megszünteti a társadalmi bajokat, és megváltja az egész emberiséget.27 Modellje Pestalozzi Gertrúdja, aki mindent magára vállal: a háztartás vezetését, gyermekei nevelését; gyapotfonóként bérmunkát, sőt a falu érdekében társadalmi munkát is végez.28 Az első magyar nyelvű leánynevelő intézetet Teleki Blanka (1806-1862), Teleki Imre és Brunszvik Karolina gróf lánya, Brunszvik Teréz unokahúga, a „magyar nemzeti nőnevelés lelkes úttörője és hőslelkű mártírja" alapítja 1846 nyarán. Nyolc-tizenkét éves arisztokrata lányokat keresve hirdetményt bocsát közre az új leánynevelő-intézetről, „főcélul tűzvén ki növendékei szellemi, erkölcsi és aesthetikai kiképzését", a „nemzeti érzelem s hon iránti kegyelet fenntartását".29 Az intézetben irodalom, történelem (ezeket Vasvári Pál tanítja), számtan, természettudományok, zene, rajz, angol, francia és német oktatása folyik - mégpedig szaktanári rendszerben először Magyarországon. Az első tanítvány Deák Ferenc keresztlánya.30 1847-ben tizenhét növendéke van, 1848ban „pedig már annyi a jelentkező, hogy vissza kell őket utasítani".31 26 Kornis II., 497-499. „Ha az anya a gyermekét a valláshoz fel tudta emelni, akkor a legtöbb útravalót adta neki, és olyasvalamit, amihez minden mást könnyen hozzákapcsolhat, és ami által minden inás magasabb értelmet kap." (Brunszvik Terézt idézi Mészáros, 1997: 284.) 27 Idézi Orosz, 1962:230-237. 28 Karacs Teréz a következőket írja Brunszvik Teréz intézetéről: „ítélni nem akarok, de véleményem szerint nagyba gátolta az emberiség javán munkálni óhajtó grófnőt tervének sükerítésében, hogy ő (mint akkor többnyire a magyar főrendű nők) nem bírta a magyar nép nyelvét, nem ismeré a magyar népet, kik között kellett vala ezen intézetnek meggyökeresedni." (Karacs Teréz Megismerkedés Teleki Blanka gráfnővel című visszaemlékezését idézi Sáfrán, 1963: 373.) "Kemény, 1934: 787. 30 Az alapítás nehézségeit érzékelteti az alábbi idézet: „Teleki Blanka - költséget nem kímélve láthatóan minden tekintetben a legkülönbet kívánta nyújtani leendő növedékeinek. Növendék azonban egyelőre nem jelentkezett. Mintha csak Széchenyi jóslata teljesedett volna: » í g y ne reményjen a grófnő intézetének állandóságot!« (Széchenyi itt arra utal, hogy Teleki magyar nyelven kívánja oktatni az arisztokrata leányokat. - H. M). Csak nagy későn futott be az első fecske: a báró Puteáni család sarja, Deák Ferenc keresztlánya. És utána 10 hónapig senki! [...] Aligha kapott akkoriban költségesebb nevelést bárki is Magyarországon, mint a kis Puteáni Rózsa: tágas, főúri lakosztály, válogatott szakemberekből álló tanári kar, külön nevelőnő (Leovey Klára) és az intézet élén a grófnő-igazgatónő." (Orosz, 1962: 114-115.) 31 Orosz, 1962:115. A nőnevelés úttörői között megemlíthető még Teleki Emma (1811-1893), Blanka húga, De Gerando Ágoston író neje, De Gerando Antonina édesanyja, aki „több jeles munkát, gyermeki és ifjúsági olvasmányokat írt" (Kemény, 1934: 788), valamint „De Gerando Antonina (1845-1914), Teleki unokahúga, aki Párizsban nevelkedett, ahol tanítói és tanárnői oklevelet szerzett. 1872 -ben Pesten telepedett le, ahol a nőegylet intézetében, a nőipariskolában és előkelő családoknál tanított. 1880 után a kolozsvári felső leányiskola igzagatónője. Széles körű irodalmi munkásságot fejtett ki." (Uo. 371.)

Ugyanebben az évben kezdi meg működését egy másik magyar nyelvű szorgalomiskola, a miskolci református leánynevelő intézet. Alapítója és igazgatója Karacs Teréz (1809-1892), Karacs Ferenc és Takáts Éva leánya. Teleki Blanka hívja saját intézetébe, de maga helyett inkább Leovey Klárát ajánlja, s ő marad Miskolcon a nem arisztokrata lányok között. Az első évben hatvankilenc, a másodikban nyolcvanegy tizenkét-tizenhat éves polgári származású növendéke van, akik a családban vagy az elemiben már megtanultak írni-olvasni. Szegény lányokat is fölvesz, ösztöndíjat létesítve számukra. Eleinte minden tárgyat ő tanít. Később még egy lelkész, négy segédnevelő és öt óraadó szaktanító csatlakozik hozzá. Kiemelten fontosnak tartja a kézműves-tevékenységet: az első évben „335 db fehérneműt, 81 db felöltözéket, 214 db egyéb holmit: paplanokat, térítőkét készítenek".32 Brunszvik Teréz és anyja, Takács Judit „pestalozziánus elveiből meríti a kézművességre, a kenyérkereső foglalkozásként is használható szervezett foglalkozások űzésére irányuló ösztönzést".33 Veres Pálné Beniczky Hermin (1815-1895), a „magyar nőnevelés élharcosa", 1868-ban létrehozza az Országos Nőképző Egyesületet, s az egylet nevében kilencezer nő aláírásával (!) kérvényt nyújt be az országgyűléshez, amelyben „a nők számára egy országos női főtanodának országos költségen való fölállítását" kéri.34 A később róla elnevezett utcában a nevét viselő leányiskola igazgatója lesz élete végéig. Egyesületi székfoglalójában Madách mottóban található akadémiai beszédét támadja.35 Amikor az állam a női főtanoda felállításával késik, „a 200 tagú Nőképző Egylet megalapítja iskoláját s 1869. okt. 17-én meg is nyitják egy magasabb osztállyal s 14 növendékkel, kik közül év közben hét kimarad. Nem mechanikailag dresszírozott nőkre van szükség - vallja Veres Pálné - ; fő az etikai alap, a jellemképzés és a vallásosság. Már akkor a gimnaziális képzés lebeg előtte; de ennek ideje még nem érkezett el. Hanem Molnár Aladárt a felsőbb leányiskolák felállítására ő inspirálja."36 A magyarországi nőmozgalom fölpezsdülését jelzi, hogy 1871-től megindul a Nők Lapja, „a nők munkaképesítésének közlönye", mely óvatosan pártolja a nők szavazati jogát, az iskoláztatás kérdését pedig folyamatosan napiOrosz, 1962: 109. Uo. 110. Karacs Teréz nehéz körülményeit érzékelteti Orosz: „Az intézet fenntartása 13 éven át valóban heroikus erőfeszítésébe került Karacs Teréznek. [...] Az egyház pénztárából Karacs évenként mindössze 240, később 320 pengőforintot kapott. [...] A szállásdíjra és a bútorozásra felajánlott segély begyűjtése is rendkívül vontatottan haladt, s csak részben sikerült. így nem csoda, ha Karacs Teréz már az első éven arra kényszerült, hogy szerény, 400 pengőforintnyi örökségét is ráköltse az intézetre." (Uo. 106-107.) 34 Máday, 1913: 157-158. Veres Pálné vállalkozásának heroikus voltát érzékelteti az alábbi idézet: „Eötvös elvi ellensége volt a Veresné megindította egész mozgalomnak s az előtte megjelent nőképző egyesületi küldöttségnek azt felelte, hogy ő kívánatosabbnak tartja, hogy a béresasszony kötni tanuljon, minthogy a művelt osztályhoz tartozó nők magasabb kiképeztetést nyerjenek." (Uo. 158.) 35 Vö. Geőcze, 1904: 9,17. 36 Uo. 11. 32

33

201

renden tartja. Részben e lapnak is köszönhető, hogy 1896-tól az egyetem bölcsészeti és orvoskarát megnyitják a nők előtt. Ugyanebben az évben alapítják az első leánygimnáziumot, egy évvel később pedig a feminizmus központjának számító Nőtisztviselők Országos Egyesületét. 1904-ben alakul a Feministák Egyesülete, 1905-ben a Nők Világszövetségének magyar osztálya, a Magyarországi Nőegyesületek Szövetsége. 1907-től indul a Nő és a Társadalom című folyóirat.37 A NŐK TESTGYAKORLATAIRÓL

A föntiek alapján megfogalmazható: a 19. század végéig a nőképzés periferikus jelentőségű Magyarországon. Veres Pálné és eszmetársai színre lépéséig a nők társadalmi szerepét, feladatát, küldetését - sokszor még a nőmozgalom említett képviselői is - többnyire az anyai és a háziasszonyi szerep minél tökéletesebb megvalósításában, illetve a férfiak által vezetett nemzeti törekvések segítésében látják. A lányok iskoláztatásának gyakorlati tárgyai is kimerülnek a női kézimunka-, a rajz-, a zene- és a szórványos táncoktatásban. Mindazonáltal tévednénk, ha azt föltételeznénk, hogy a 19. század első felében a lányok teljes mértékben megfosztatnak a testgyakorlás lehetőségétől. Talán emlékszünk még arra, hogy Clair Ignác a harmincas években fiúk és lányok számára egyaránt tart foglalkozásokat gimnasztikai intézetében.38 Az intézetből kinövő Testgyakorló-Egylet 1852-es évkönyvének tanúbizonysága szerint 1839 és 1851 között 1326 fiú és 497 leány látogatja a foglalkozásokat. A korszellem lassú változását jelzi az is, hogy Fáy András (akiről, mint korábban utaltunk rá, könnyen elképzelhető, hogy a Clair-féle közlemények szerzője) kiemelten fontosnak tartja a testi erő és az egészség állandó edzését - mégpedig a lányok számára is. Nőnevelés és riőnevelő intézetek hazánkban című munkájában 1841-ben fölteszi a kérdést: „Kinek van egészségre, testi erőre nagyobb szüksége, mint a nőnemnek, mely életadója, első táplálója, ápolója az egész emberi nemnek?"39 A nők edzettségét és egészségét annyira fontosnak tartja a „női hivatás" betöltésére, hogy a betegeskedő, gyönge hajadonokat legszívesebben eltiltaná a házasságtól. Az ifjaknak azt tanácsolja, hogy ép, egészséges testű feleséget válasszanak, mert a „betegen sinlő nő alig lehet vidám, elégedett, segítő feleség", és mert „sinlő anya csak sinlést hagyhat magzatnak és unokáinak örökségül".40 A Honderű pedig így szól a hölgyekhez két évvel később: Máday, 1913: 160-178. „Clair Ignácz úr gymnastikai intézete [...], hol mind fiú-, mind leánygyermekek külön-külön napokon igen kedvező sikerrel s egészségökre nézve nagy haszonnal tanulhatják a mindenféle testi mozgásokat s erőgyakorlásokat. A testi gyakorlásokkal egybeköttethetik a bajvívás is, melynek Clair úr hasonlólag mestere." (Honművész, 1835. július 12.) 39 Idézi Orosz, 1962:81. 40 Uo. 37

38

202

„Ne kocsizzanak annyit, hölgyeim, úgymond, higyjék el, az a gonosz batár ú g y kiaszalja életerejöket, h o g y végre majd alig bírják nélküle csak házuk küszöbét is áthágni. Sétáljanak, amazonkodjanak inkább künn a szabadban, hol a tiszta lég, a mozgás nagyságtok szép arcait viruló színnel ülteti be, tagjaikat erosbíti!" 4 1

E tények - a nőoktatás minden említett korlátja és diszfunkciója dacára rendkívül fontosak számunkra, hiszen kiindulópontként szolgálhatnak ahhoz, hogy a nőket is beillesszük a könyv gondolatmenetének középpontjában álló hosszú távú folyamat összefüggésrendszerébe. Mint korábban, a vadászatról szóló fejezetben igyekeztem rámutatni, a 19. század elején civilizatorikus változásnak lehetünk szemtanúi, amelynek során a gyilkos késztetettségeket magában foglaló, harcos, azonnali kielégülést biztosító férfibeállítódások fokozatosan átadják helyüket egy versengő szellemű, késleltetett kielégülést biztosító beállítódásnak. Mindezzel pedig - s ez az az összefüggés, mely a nőtornázás összefüggésrendszerében föltárulhat előttünk - a férfiak akarva-akaratlan is előkészítik a terepet arra, hogy a nők is bekapcsolódhassanak e civilizációs folyamatba. Más szóval: a vadászat-falkavadászat-lóverseny és a többi elősport kapcsán föltárt eseménysornak társadalmi nemi vonatkozásai is vannak. Ha tehát ebből a nézőpontból kíséreljük meg rekonstruálni a korábbi fejezetekben elmondottakat, és összekapcsoljuk az adott tevékenység gyakorlati művelésére vonatkozó adalékokat a tevékenység hátteréül szolgáló, illetve azt legitimáló ideológiával - ezen belül is mindenekelőtt a „férfiasság" jelentéstartalmainak átalakulásával - , új perspektívák nyílhatnak meg előttünk. Amikor az idősebb Wesselényi báró az ifjú Miklós testét már „zsenge korában megedzi", „hideg, meleg, szomj, álmatlanság, gyaloglás, erős lovaglás, hosszas futás, birkózás" számára alkalmassá teszi és „koplaláshoz megszoktatja", hogy ily módon „izmai olyanok legyenek, mint a keményített aczél", akkor az a cél lebeg szeme előtt, hogy az évszázadok során fölhalmozódott nemesi büszkeséget, erőt, potenciát, hatalmi tudatot, azaz a mindig győzelemre törő, harcias libidó dominandi „férjfias" beállítódási mintáit fia révén újratermelje.42 Amikor pedig az ifjabb Wesselényi úgy fogalmaz Teendők a lótenyésztés körül című 1847-ben megjelent munkájában, hogy „A rókavadászat, pályázás s átalában az ezeknek kíséretében járó több lovaglás, sokat férfiasította nagyon elpuhult s még most is sok edzésre szorult ifjainkat",43 egyrészt azt árulja el, hogy számára az apjától elsajátított „férfiasság" fogalma egy osztálytartalmában behatárolt kategória (hiszen az említett tevékenységeket csak a nemesek, sőt inkább csak az arisztokraták végzik). Másrészt azt is egyértel„Őszi virágfiizér." Honderű, 1843. 18. szám. Idézi Siklóssy, 1928: 599-600. Az öreg Wesselényi jelszava, mellyel ősei szellemét idézi - emlékszünk rá! - : „Nunquam retro!" (Sohasem meghátrálni!) Emlékeztethetünk „szilaj vérű", az „indulatosság legmagasabb fokával" jellemzett idősebb Wesselényi Szamos-parti lovaskalandjára is, vagy mondjuk arra a reakciójára, midőn fiát majdnem agyonüti „lóról-lehullása" miatti szégyenében" (lásd a 76. oldalt) 43 Wesselényi, 1847: 3-4. 41 42

203

művé teszi - és gondolatmenetünk szempontjából most ez a lényeg - , hogy szerinte a férfiasság nem egy szakadásos, hanem egy fokozati skálán képzelendő el. A skála egyik végpontján található az „elpuhult" férfi, a „rút, sybarita váz,"44 mely negatív tulajdonságainak köszönhetően ideáltipikus ellentéte a másik végponton elhelyezkedő bátor, vakmerő, hősies, lovagias, erős, edzett (illetve „idomított") férfinak. (A skála szélső pontjai természetesen politikai konnotációkat is hordozhatnak az érintettek számára, és megjelenhetnek az olyan ellentétpárokban is, mint a mérsékelt-radikális, labancbérenc-nemzeti szellemű vagy - Szekfűvel szólva - a „dunai" vagy „tiszai magyar" oppozíciója. De ez most mellékszál.) A két végpont között nincs szakadás: a kellő edzettség (illetve az ideológiai vagy politikai nézetek megváltoztatása) révén át lehet kerülni az egyik határeset közeléből a másik közelébe. Wesselényi nagyjából úgy alkalmazza a „férfias" jelzőt, ahogy manapság a „sportos" vagy az „edzett" jelzőket használjuk. Csakhogy míg napjainkban a „sportosság" mindkét nem tagjaira vonatkozhat, addig Wesselényinek eszébe sem jut, hogy „férjfias" lehetne egy nő is; a nő ebben a dimenzióban egyszerűen nem létezik számára. Fölfogásában a férfi (vagy a férfiasság) nem a nővel (vagy a nőiességgel) szembeni dichotóm változóként, hanem a másik (arisztokrata) férfi milyenségéhez viszonyított fokozati változóként értelmeződik. Más szóval: a relacionalitás kizárólag a biológiai maszkulinitás referenciatartományaiban mozog. A gimnasztikáról szóló fejezetben láthattuk, hogy Clair intézetének közleményeiben szintén a „férjfiasság" a szöveg egyik legfontosabb kategóriája.45 Ám a fogalom jelöltje korántsem ugyanaz, mint Wesselényi esetében. Figyeljünk csak: ,,a' férjfias caracternek egyik tulajdonsága, mellyet életmódunk mindinkább ritkít, saját erőnkben helyezett bizonyos bölcs bizalom, melly minket nem enged azonnal segedelemért kiáltani, vagy éppen kétségbe esésre vetemedni; mellynek kisebb 's nagyobb vállalmányoknál alapul kell szolgálni, 's melly nekünk mint embereknek és polgároknak elkerülhetetlenül szükséges bizonyos önállásunk fenntartására. Az olvasóra bizom annak elitélését, valljon e' férjfias tulajdonság sarjadozhat 's tenyészhet-e az elpuhult nevelés46 telekén." „Mi a magyar most? - Rút, sybarita váz..." Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz (1810). „Kötelességeik a' szülőknek, hogy kisdedeik érzékeit arra vezessék, mi férjfiasan emeli 's erősiti ezeknek lelkét és testét. [...] Itt kezdi lassanként magáévá tenni az ugy nevezett f é r j f i a s kedvélyt; itt kezdi megszeretni az élet némelly nehézségeit f é r j f i a s béketűréssel és tehetőséggel elfogadni, mivel azokat nemcsak tűrni tanulja, hanem örömet is talál erejének e' tűrésben gyakorlásán. [...] Elkényezett fiúk férjfi korukban többnyire csak rabszolgák. Félre tehát illy érzéki kéjjel. Szoktassátok gyermekeiteket kemény étekhez, éhség, szomjúság, hideg 's melegnek tűrésére. így lesz csak erős és férjfias a' léleknek törekvő tehetsége". (A hivatkozásokat lásd a gimnasztikáról szóló fejezet 73-74. oldalán!) ¥' Mint korábban utaltam rá, a szövegben az elpuhult eredetileg a francia „ e f f é m i n é " , azaz az „elnőiesedett" pontatlan magyar fordítása. Azaz bármennyire elmaszatolja is a fordítás, eltüntetni nem tudja (vagy talán nem is akarja?), hogy a férfi(as)ság fogalma végső soron a női(es)séggel szemben fogalmazódjék meg. 44 45

204

Ahogy korábban is említésre került: ez már a polgár hangja, aki amellett, hogy önmagát teszi meg a „férjfiasként" vizionált nemzeti jövő letéteményesének, finoman, de egyértelműen az arisztokráciától is elhatárolódik. Nem lehetnek ugyanis kétségeink afelől, hogy e szövegkörnyezetben az „elpuhult" testek jelöltje - miként Rousseau-nál vagy Wesselényinél - a gyönge és fejlődésképtelen s - a fogalom minden értelmében - egyre alaktalanabbá váló arisztokrácia társadalmi teste. Ebben az értelemben pedig a férfiasság különböző fokozatai közötti átmenet korántsem olyan magától értetődő és problémamentes mint a Wesselényi-féle fogalomhasználat esetében. Ráadásul nyilvánvalóan nagy különbség van aközött, ha egy adott kijelentés az arisztokrata saját rendjére vonatkozó észrevételeként, vagy aközött, ha a fölemelkedni vágyó polgár (honorácior vagy köznemes) arisztokratával szembeni kritikájaként fogalmazódik meg. Ugyanakkor - éppen a cselekvő polgári alanyra utaló elemek viszonylagos észrevehetetlensége és az arisztokráciára vonatkozó kritika elmosódottsága következtében - mégsem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy a gimnasztikai intézet közleményeiben a férfiasság egyértelműen a polgár kontra arisztokrata dichotóm gondolati modellben értelmeződne. Ezért a szövegben jelen lévő közvetlen, ám óvatos verbális kritikánál sokkal nagyobb jelentőséget kell tulajdonítanunk a gimnasztika művelése révén kifejeződő társadalmi gyakorlat közvetett üzenetének. Annak nevezetesen, hogy a tevékenységhez szükséges beállítódások bensővé tétele révén a polgári ifjú - a jóval kisebb valószínűséggel gimnasztikázó arisztokrata ifjúval szemben - képessé válhat arra, hogy szükségleteit alárendelje jövőjének, és így mintegy meghitelezze pályaíve potenciális kilátásait. A polgár ugyanis azáltal igyekszik mobilitási esélyeit növelni, hogy leszármazottainak nevelését egy közösség fegyelmezett tagjaként gondolja el, melynek felügyeleti köre nemcsak gyermekének moralitására, intellektusára, valamint beállítódásai meghatározta késztetéseire és képességeire, hanem öncélként tételezett testi sajátosságaira is kiterjed. A gimnasztikai gyakorlatok - és hozzátehetjük: a vívás és az evezés - kockázata nagyságrendekkel kisebb, mint a korábbi elősportoké, hiszen a résztvevők között már nincs fizikai érintkezés. A gimnasztika emellett a szimbolikus harcot és a szimbolikus versengést is kiiktatja repertoárjából (e tekintetben különbözik is a vívástól és az evezéstől): művelése során - mint tudjuk - az ifjak nem a másikkal, hanem önmagukkal versengenek; önnön múltbéli milyenségükhöz, illetve jövőbéli potenciális állapotukhoz képest határozódik meg tevékenységük értelme. A foglalkozásokra járó fiúk és lányok olyan testi gyakorlatokat sajátítanak el a rendszeres gimnasztikai „trainingek" során, melyeknek köszönhetően fegyelmezett, szívós, monotóniatűrő, másokhoz igazodó, közösségi lényekké válhatnak. Olyan férfiakká és nőkké, akik engedelmeskednek a mester/tornatanító személyében megtestesülő autoritásnak, és akik számára mindinkább magától értetődőnek számít, hogy bensővé tegyék a késleltetettségi kondicionáltság megkívánta önkorlátozó technikákat és az 205

önfegyelmen alapuló egészséges életvitel esztétikumát és morálját, annak érdekében, hogy elérjék a szüleik által kívánatosnak ítélt hosszú távú társadalmi célokat.47 Ha mindezek után az előző bekezdésben említett beállítódások társadalmi nemi dimenzióit állítjuk előtérbe, beláthatjuk: a fölfelé törekvő polgár által újradefiniálni igyekezett férfiasság az alárendeltek társadalmi pozíciójában kikristályosodó férfiasság, mely - az elnyomott léthelyzetből fakadó elemek inkorporációja révén - nem csupán szerkezetileg homológ a megelőző évszázadok női tapasztalatával, hanem az alárendelt állapotból fakadó azonos zsigeri élményeket is magában hordozza. Azaz: a modernitás testi alapzatát megteremtő új f é r f i abban az értelemben nőies f é r f i , amennyiben a korábbi harcos, konfrontatív, megalkuvásmentes, büszkeségen alapuló, hatalmi technikákat reprodukáló (stb.), arisztokrata gyökerű férfiassággal szemben immár az önfegyelem, a (monotónia)tűrés, az autoritásnak való engedelmeskedés és mindenekelőtt - a közvetlen harci és versengő elemek kiiktatására késztető polgári beállítódás elemei kerülnek középpontjába. Az előző bekezdésekben kifejtettek természetesen a nő nézőpontjából is rekonstruálhatók. Ebben az esetben úgy fogalmazhatunk, hogy a civilizáció/modernizáció folyamatának köszönhetően a férfiak mindennapi praxisában (és közelebbről: testhasználatában) bekövetkező változások előkészítik a terepet arra, hogy a nők is megjelenhessenek a társadalmi nyilvánosság egy korábban tőlük elzárt, ám még mindig félig-meddig rejtett szférájában. A nők eme új tevékenykedését nagymértékben megkönnyíti, hogy a közvetlenül a testtel kapcsolatos ideológiai tartalmakat kínáló gimnasztika képes arra, hogy az átmoralizált kollektív nemzeteszményt átideologizált individuális testeszménnyé és az ebből származtatott testgyakorlatok együttesének hordozójává tegye. S miután a nő társadalmi szerepe elsősorban testi mivoltából kiindulva definiálódik, a fent jellemzett konnotációkkal bíró (illetve beállítódásokat újratermelő) gimnasztika minden más testhasználati formánál jobban alkalmas e társadalmi szerep közvetítésére, megjelenítésére és elsajátíttatására, valamint a „női hivatással" kapcsolatos (férfi)nézetek kikristályosítására. Törvényszerűnek tarthatjuk tehát, hogy nem a versengő beállítódásokon alapuló evezés vagy az archaikus férfibüszkeség szimbolikus megjelenési formáit erőteljesen magán viselő vívás lesz a „nőemancipáció" közvetítője a 19. század első felében. Amikor a 19. században a fent idézett kiváló férfiak a nők társadalmi szerepéről gondolkoznak és értekeznek, a „női hivatást" valamennyien a feleség és az anya biológiai meghatározottságú kategóriáiból kiindulva értelmezik. Az általuk megjelenített ideális nő megtermékenyül, szül, szoptat, gyermeket nevel, háztartást vezet, szeret, érez, tetszeni vágyik, midőn - Madáchcsal szólva - „alárendelt testi és lelki ereje védelmet, ápolást keres" az erős férfiben. Ha történelmi környezetükből kiemelnénk a fentebb idézett szövegeket, 47

206

Lásd a gimnasztikáról szóló fejezet 73-74. oldalait!

mai, feminizmuson, multikulturalizmuson és politikai korrektségen edződött értékrendszerünk alapján magabiztosan leplezhetnénk le a férfigondolkodás jellegzetes esszencialista csúsztatásait, és joggal állíthatnánk, hogy e jeles magyarok a „másik nem" társadalmiságát a biológiai jegyekre redukálják. Ám ha nem mai (heteronóm) értékrendünk alapján ítéljük meg, hanem történeti összefüggésrendszerébe illesztve vizsgáljuk a nőkkel kapcsolatos (férfi)gondolkodást, más következtetésre kell jutnunk. Ha ugyanis arra a kérdésre próbálunk meg válaszolni, hogy a 19. században hogyan alakult a nők társadalmi szerepének és helyzetének megítélése, be kell látnunk, hogy jelentős a különbség az archaikus értékrendszert példaszerűen képviselő Wesselényi és az új idők szeleire inkább érzékeny Fáy gondolkodásmódja között (az utóbbi magánéletének anakronizmusai, valamint az előbbi nagyformátumú modernizációs próbálkozásai dacára). Némi teatralitással fogalmazva: ég és föld a különbség aközött, ahogy a két nagy magyar, az ötven körüli Wesselényi, és a hatvan felé járó Fáy a nőkhöz viszonyul. Az erdélyi bárónak a magyar politikai és közélet nagy kérdéseiről gondolkodva eszébe sem jut, hogy nők is léteznek a társadalomban, holott a „férjfiasság" fogalma nélkül szinte egy bekezdést sem tud leírni. Ehhez képest Fáy, a nem arisztokrata nemesi származék, a nőoktatás témáját alkalmasnak tartja arra, hogy tudományos értekezést írjon róla. Fáy gesztusában, attitűdjében, értékrendszerében nem kevesebb fejeződik ki, mint hogy a másik nem biológiai meghatározottságú lényként is méltó arra, hogy a társadalmi viszonylatokba bekapcsolódjék. Másképpen fogalmazva: Fáy ama folyamat részese és generálója, amelynek során egyre inkább elfogadottá válik, hogy a nő éppen természeti és biológiai meghatározottságának köszönhetően (és nem annak ellenére) léphet föl a történelem színpadára, illetve léphet be a társadalomba. E belépés és föllépés legkézenfekvőbb eszköze a nő teste. E női test akkor válik a „szebbik nem" társadalmi küldetésének legitim burkává, amikor a történelem színpadára föllép(ni szándékozik) azoknak a férfiaknak a csoportja is, akik alárendelt helyzetükből adódóan arra kényszerülnek, hogy társadalmi fölemelkedésük (egyik) eszközévé saját testüket tegyék. Abban a történelmi helyzetben, amikor a civilizáció folyamata ellenállhatatlanul töri át az életvitel évszázadok óta megváltoztathatatlannak tűnő korlátait, a férfiak egyre kevesebb kivetnivalót találnak abban, hogy a női test gondozása, fejlesztése, tökéletesítése is a közös jövő elérésének része legyen. Ha lassan, ellentmondásosan és bizonytalanul is, de afelé tart a világ, hogy a nőnek mindinkább hazafias kötelessége lesz testének és testi képességeinek megfelelő gondozása, fejlesztése és edzése. A gimnasztika és a torna pedig e hazafias kötelesség ellátásának legitim eszközévé válik. A gimnasztikázó férfiak nőkkel homológ társadalmi pozíciója, valamint a gimnasztikai intézetben végzett azonos gyakorlatok élményközössége egyelőre természetesen nem elegendő ahhoz, hogy a gimnasztikázó (illetve a gimnasztikáról értekező) férfiak férfiképe egyik napról a másikra a férfi/nő dichotómia alapján szerveződjék, azaz hogy a férfi (illetve a férfiasság) a nőhöz (il207

letve a nőiességhez) való viszonyában jelenjék meg számukra. Clair intézetének közleményei abban a vonatkozásukban megegyeznek a Wesselényi-féle szemléletmóddal, hogy ezekben is egy fokozati skálán gondolják el a kívánatosnak tartott férfias jegyeket. Csakhogy Clairéknél a férfiasság tartalma, az elvárt és megkövetelt beállítódások jellege már jelentősen más, mint az archaikus-harcos arisztokrata férfiasság esetében. Miképpen az is kétségtelenül új elem a gimnasztikai egyletben, hogy eme „új férjfiasság" alanya nemcsak a fiatal férfi, hanem a fiatal nő is lehet. Clairéknek (majd Bakodyéknak) már a maga izzadságszagú empirikus valóságában is szembesülniük kell azzal a helyzettel, hogy a tornacsarnokban vagy a tornatéren fiatal leánykákat kell testgyakorlatok végzésére idomítaniuk. A NŐNEVELŐ TORNÁSZAT NŐKÉPE

Amikor tehát a Pesti Tornaegylet a hatvanas évek második felében a leánygyermekek tornáztatására vállalkozik, egy évtizedekkel korábban elkezdődött tendenciát folytat. E tendencia része az 1868-as népiskolai törvénynek az a rendelkezése is, mely a testgyakorlatokat mindkét nem számára kötelező tárgyként írja elő az állami elemi iskolákban. Jóllehet, ennek széles körű megvalósulására még évtizedekig kell várni, ekkortól kezdve a leánytornázás ügye - az „emancipálódási folyamat" pontos indikátoraként - az oktatáspolitikai akciók visszafordíthatatlan részévé válik; nem csupán az elemi, hanem a magasabb osztályokban is: a hetvenes évek közepén Budapesten megszületik az első állami felsőbb leányiskola, amelyben kötelező tárgyként „mindegyik osztályban naponként fél órát" kell tartani a testgyakorlatokat. Ez az előírás nem kevesebbet jelent, mint hogy e tantárgy a magyar és a német után a történelemmel holtversenyben a harmadik legmagasabb óraszámban taníttatik az iskolában.48 Fokozatosan körvonalazódik, mit és miért kell a tornaórákon a lányoknak csinálniuk. A tantervekben, tanmenetekben és a különböző oktatási dokumentumokban, valamint a korabeli két sportlapban, a Tornaügyben és a Herkulesben rendre megfogalmazódnak azok az általánosabb képzetek és elvárások, amelyeket a 19. század utolsó harmadában-negyedében a férfiak táplálnak a nők társadalmi szerepével és feladataival kapcsolatban. E képzetek jól rekonstruálhatók a Nőnevelő tornászat szülék, tanítók és tanítóriók számára 48 Molnár, 1877: 117-118. A tornászati gyakorlatok módozatai és szabályai kapcsán Molnár, aki egyben az iskola igazgatója is, kimondja, hogy azok „1. szigorúan a női alkathoz és életmódhoz alkalmazottak; hogy 2. szabad gyakorlatok alkalmaztatnak; és hogy 3. a gyakorlatok szigorúan az illető növendék egyéniségéhez mértek. Ezért nem osztályonként, hanem egyénileg, és csoportokban gyakorolnak." A testgyakorlatok tárgy célját a következőképpen határozza meg a tanterv: ,,a) A test élettevékenységét kellő élénkségre izgatni, az általános testi erőt fejleszteni, és az aránylag gyengébb egyes tagok erősítését eszközölni, b) Az ügyesités, a test hajlékonyságának kiképzése s annak eszközlése, hogy a test tagjai szép idomokban s összhangzatos arányokban fejlődjenek." (Uo. 117-118.) Megjegyzendő, hogy az angol és a rajz csak ajánlott tárgyként szerepel a tantervben.

208

címmel 1882-ben megjelent első szintetizáló mű segítségével. A szerző, dr. Turjay László, „királyi főgymnásiumi rendes tanár" a legfrissebb német szakirodalom alapján summázza a lányok tornáztatása kapcsán fölmerülő fontosabb tudnivalókat és teendőket, illetve a fiú- és leánytornázás közötti eltéréseket.49 Turjay immár nem egy fokozati skála alsó vagy negatív pólusára helyezi a nőt a „kevésbé férfias" tartalmak szinonimájaként, hanem a férfival szembenálló, önálló, biológiailag erőteljesen meghatározott társadalmi lényként jeleníti meg. Es annak ellenére, hogy a nőembert elsősorban biológiai meghatározottságú lényként definiálja, mégsem utasítja el, hogy a nő elvileg jogot formálhasson a férfival egyenrangú társadalmi szerep betöltésére. Ez pedig igen radikális tézis a 19. század nyolcvanas éveiben, amikor még a kor legkiválóbb férfiainak gondolkodását is túlnyomórészt a mottóban idézett madáchi szemléletmód jellemzi. 50 A nőtornázást illetően többnyire ellenséges közhangulattal szemben azonban Turjay ki meri jelenteni: ,/í nő más testszervezettel más életfoglalkozásés élethivatással bir ugyan mint a f é r f i , de, mert éppen olyan szerves és eszes lénye a természetnek, s mert a műveltségi viszonyok káros befolyásainak is éppen ugy, sőt m é g inkább ki van téve: azért a nőt is 1. h o g y természetes életfeladatát és hivatását minél zavartalanabbul betölthesse, 2. h o g y a műveltségi viszonyoknak minél tökélyesebb részesévé válhassék; testileg éppen ú g y kell ápolni és nevelni, mint az erősebb nemet." 5 1

A Nőnevelő tornászat világosan szembeállítja egymással a „neveléstani tornászat két ágát": a „dualismus" egyik oldalon található a „mozgásaiban erősebb, hatékonyabb és terjedtebb eszközű férfi-testgyakorlás", a másikon pedig a „díszesebb és tetszetősb eszközű, többnyire dal vagy zene kíséretében alkalmazott, változatos, sokszor táncféle mozgásaival, gyöngéd érzelmeket és vidor hangulatot keltő női tornászat". E „dualismus" mögött a szerző szerint a két nem eltérő testi fölépítettsége rejlik: „a férfinál az izomrendszer", a nőnél az „idegrendszer" az uralkodó; „a férfi szervezet tömöttségével szemben a női szépség a test bizonyos karcsúságában mint jellegben keresendő, mit csak emelünk, ha a női test mozgékonyságát minél inkább kifejlesztjük és gömbölydedségét s hajlékonyságát meg nem rövidítjük".52 49 A korabeli viszonyokat jól jellemzi, hogy - a Tornaügy korabeli kritikája szerint - Turjay egyszerűen plagizál: az eredeti forrás megjelölése nélkül fordít le egy német munkát. 50 Emlékeztethetünk arra, hogy Eötvös kívánatosabbnak tartja, hogy a béresasszony kötni tanuljon, mint hogy a művelt osztályhoz tartozó nők magasabb kiképeztetést nyerjenek. A nyolcvanas évek közepén így ír a Herkules: „Hiában élünk a 19-ik században, hiában értük meg az emancipáczió korát, mert a nőket Magyarországon ma is ezer előítélet és káros szokás gátolja tehetségeik érvényesítésében. Még a sport, a mulatságos testedzés terén is, hol azt hinnénk, a józan felfogás örülne a munkálkodásuknak, elitélik őket, sőt sokan vakmerőn kimondják, hogy a sport mindenkinek, csak nőknek nem való." (1884. július 1.) 51 Turjay, 32-33. 52 Uo. 66-67.

209

Persze bármennyire fölvilágosultnak tűnjék is a könyv nőképe, benne a „gyöngébb nem" mégiscsak alacsonyabb rendű, kevésbé tökéletes lénynek minősül a férfihoz képest: „Az emberiség minden tisztes elöljárójának arról kellene gondoskodnia, hogy miként lehetne okossággal s példával a városi nőknek természetes hajlamain az általános tétlenség iránt megakadályozni és miként lehetne azon hibán segíteni, mely az előkelős középosztályú fiatal nők nevelésébe mindenütt becsúszott, de különösen a leánynevelő- és tanintézetekbe, hol többnyire úgy élnek: mintha testük mozgatlanságával a szellem összes képességét, az egészségnek árán, akarnák megvenni."53 [...] „A szeszély és ingatagság, mi leányoknál, oly gyakran leküzdendő hiba, legalkalmatosabb ellenszerét a tornászati iskolában találja, hol a leányoknak magukat az egésznek kész engedelmességgel kell alárendelniök, hogy az őket megillető akarat-erősödésnek és testi képességeknek fokát elérhessék."54

Ám épp ebből fakad a női tornászat célja: „A könnyen elpuhuló, elsatnyuló női testet természet szerinti fejlődésében önmunkásságra segíteni, jól kiszámított befolyásával a női egészséget fentartani, a testrészek arányos kifejlesztésével magát az egész testet valóban szép alkatúvá tenni, és ezen munkássága által a felfogó, gondolkodó és érzelmi tehetségek alapját, a testi érzékszerveket is kifejleszteni."55

A nőnevelő tornászat tehát alapvetően arra hivatott, hogy elősegítse: a nők a férfiaknak tetsző, elsősorban esztétikai örömöt, szépségszolgáltatást nyújtani képes társadalmi lényekké szocializálódjanak. A könyvben és a cikkekben újra és újra megfogalmazódik, hogy a leányok tornáztatásánál a „fő szempont" a test természetes, szép tartása, a szép járás.56 Ebből pedig az is következik, hogy mivel „a legtökéletesebb ritmikus mozgás a tánc, azért ennek a női tornászainak nemcsak tetőzetévé, hanem alapjává kell lennie".57 A nők esztétikaiszükséglet-kielégítő, 53 Turjay,

58. Uo. 68-69. 55 Uo. 33. 56 Hasonló képzetek egyéb sportokkal kapcsolatosan is fölmerülnek:„Fel kell vetnünk azt a kérdést is, turistáskodjanak-e a nők is? Vannak vállalkozó szellemű aczélos izmú nők, kik a turistaság nehezebb feladataira is rátermettek. Ezeket nem szükséges más tekintet alá fogni, mint a férfi turis54

tákat. De a nők legnagyobb része más megítélés alá tartozik. A nő ne vállalkozzék erejét felülmúló, ide-

geit próbára tevő turista-cselekedetekre; de a női test edzésére, fejlesztésére alkalmas mértékben legyen turista a nő is. A tornászásra nézve a szakemberek úgy vélekednek, hogy a leányok tornászásának a női öltözet szabja meg a határát. A leányok a tornászásban csak olyan mozgásokat tanuljanak, a milyeneket a női ruha megenged, külön kötéltáncos ruhát ne öltsenek. Ugyanezt lehetne a

turistáskodásban is zsinórmértékül tekintetni. Olyan magasságokba ne törekedjék a nő, a hová csak fér-

fiasszabású mihában juthatna, és ne vállalkozzék oly nagy utakra, melyeken a női átöltözködés és kényelem legegyszerűbb követelményeiről is le kellene mondania. Egyes ritka kivételeket megbámulunk, de nem szeretnénk, ha nőink mind ily módon törekednének bámulatot kelteni. Legyenek oly

viértékben turisták, a mennyire női bájaik elférfiasitása nélkül a női test szépségének fejlesztésén, egészségük ápolásán munkálkodhatnak.'"(„k. turistaság egészségtana." Turisták Lapja, 1890. május.) 57

210

Turjay, 68.

szórakoztató társadalmi funkciójához az is hozzátartozik, hogy a lányok tudjanak énekelni, zenélni - természetesen a kellő „mérséklett" tiszteletben tartásával: „A leányok szabadgyakorlatinál a test természetes, szép tartász a fő szempont. [...] Ha az állást a tornagyakorlat első mozzanatának nevezhetjük, akkor a járás lesz a második és bizonyára nem kisebb figyelemre méltó gyakorlat. [...] A valóban szép járásban van valami nemes, méltóságos, míg ellenben a nem eléggé csinos járás még a test legszebb alakulásit is elferdíti. [...] Az oktatás élénkítésére, de kivált a járásközeiben megtartandó ütemek elsajátítása czéljából, kellő mérséklett éneklés, sőt a III. és IV osztályban ezenkívül még kézi kelepelőke.t (castagnette-eket) is használunk."58

A nő, aki szinte ontológiai lényegéből adódóan a szépséget, a harmóniát, a kellemet, az arányt, a nemességet, a jó kedélyt hivatott - a szó szoros értelmében - megtestesíteni, olyan mozgásformák és -alakzatok kivételezésére idomíttatik az iskolában, amelyek a biológiai meghatározottságokat nem csupán esztétikai élvezetté, hanem egy etikailag is érvényes társadalmi követelményrendszer megalapozóivá is teszik. Turjay könyve példaértékűen szemlélteti, hogyan harmonizálódnak - szinte észrevétlenül - a különböző asszociációs körökbe tartozó jelentéstartalmak, és ennek során hogyan alakítják át a természeti szükségszerűséget társadalmi szükségszerűséggé. E gondolati harmonizáció mindenekelőtt azért lehetséges, mivel a női test képzete a nők társadalmi szerepére vonatkozó korabeli elképzelések középpontjában helyezkedik el, így a szorosan vett pedagógiai és szakmódszertani elképzelések könnyedén kapcsolatba hozhatók, illetve igazolhatók biológiai, etikai és társadalmi tényezőkkel. Ez történik például abban az esetben, amikor a szerző amellett érvel, hogy a nők tornásztatásának „mindig könnyű gyakorlatokkal kell kezdődnie és végződnie", a „lökésmódra végzendő gyakorlatokat jól meg kell gondolnia", a „túlságos nagy lépésekből, terpeszkedő állásokból, magas ugrásokból és ezekhez hasonlókból" álló gyakorlatokat pedig „ki kell küszöbölnie". Nem csupán amiatt, mert „merev ellentétben állanak a női testnek anatómiai alkotásával" és mert „ezt kívánja a női sexualis-szerveknek sajátságos fekvése", hanem azért is, mert „illemsértők"?9 Ami viszont nem illemsértő, az szép; azaz a biológia átmoralizálásától már csak egy lépést kell tenni a biológia átesztetizálásáig.60 Sőt, amikor a kéziBokelberg Ernő: „A tornatanítás a leányiskolában." Herkules, 1886. február 21. Turjay, 72. 60 A Turjay által idézett dalszövegek (277-278) is pontosan jelzik e szemléletmód világképét, íme egy példa: dr. Csengeri János: Tornász-nők dala 58

59

„Dallva fogjatok kezet, S táncba szálljatok, S bár kuszált a szerkezet: Egységet ragyog.

Egybe fűzve most a mint Tánczra perdülünk Még sok év úgy lássa szint' Együtt seregünk.

Most együtt, szétválva majd Láttat e füzér Életünk is szerte hajt Míg a célhoz ér.

Mint a csillag számtalan, És dalos madár, Sok világot untalan Osszhangzatba jár.

Társra mindegyik talál Célra hogy törünk S az életbe' helyett áll Most játszó körünk.

De bár mennyit változik Szép összhangot ad, Szeretet ha itt lakik Kézbe' kéz marad."

211

könyv úgy fogalmaz, hogy „a női neveléstani tornászatnak egyik legfőbb törvénye az, hogy tanitása az összetartott, kikerekített, önmagába visszatérő vagyis ritmusos mozgás határait át ne lépje",61 illetve amikor a Herkules azt írja, hogy a „női testnek leginkább megfelelnek az oly gyakorlatok, mint a körfutás, hintagyűrű",62 akkor e szövegek szerzői nem kevesebbet tesznek, mint hogy a testgyakorlatok átmoralizált és átesztetizált formáit egy ciklikusság elvén alapuló kozmológiai rendszerbe, vagyis az isteni elrendeltetésű örök rend körforgásába illesztik. E gondolati keretbe jól illeszkedik a nő szakralizálása és transzcendálása is - ahogy azt Madách is teszi a mottóban idézett akadémiai beszédében: „A nőiség két legszebb virágának: a szüzességnek s anyaságnak egyesítése által Máriában oly isteni eszményét alkotta meg a nőnek, s magasítá mintaképül az égbe, milyent a büszke férfi is megirigyelhet tőle."63

A körszimbolika ciklikussága pontosan kifejezi, hogy a „nő társadalmi hivatásával" kapcsolatos korabeli képzetek középpontja, illetve a nőnevelő tornászat alfája és ómegája a női termékenység, az oktatás célja, hogy az „anyák életereje" elegendő legyen arra, hogy a „szükséges táplálékot a méh-gyümölcs számára levigye".64 Vagy ahogy a Herkules cikke még egyértelműbben megfogalmazza: „a gyakorlatoknak a női nemnél megkívántató különfélesége a női test ama jelenségére vonatkozik, hogy az esetben az ét- s a tejszervek nagyobb fejlődése jön létre. A női gymnastika törekvéseinek e szerint oda kell irányulniok, hogy általuk az emésztés s a vérkészités, általában az egész tápláló és alakító proczesszus elősegítve legyen.'"65

A női testhasználattal kapcsolatos korabeli morális képzeteknek köszönhetően a nőnevelő tornászat női belügy: a tornászó nő teste nempublikus. Mindenki természetesnek tartja, hogy a Clairnél, Bakodyéknál vagy az iskolákban folytatott női testgyakorlatok a férfiak testgyakorlataitól, sőt lehetőleg a férfiak jelenlététől mentesen történjenek.66 „A lányt bizonyos géne67 fogja el már a kis Turjay, 67. „Anői szertornázás." Herkules, 1884. november 25. 63 Madách, 583-603. 64 Turjay, 58. 65 „Anői szertornázás." Herkules, 1884. november 25. 66 Persze nehogy azt higgyük, hogy a sportoló nő látványa csak a gimnasztika esetében tabu a férfiak számára: „Az uszodák s hideg fürdők már reggeli öt órakor nyílnak meg a közönségnek. A nők csak délelőtt 7-től 10-ig használhatják azokat, míg a nap többi órájában csak mi férfiak uralkodunk. A nők: anyák, leányok s gouvernante-ok, tömegesen zarándokolnak Walter, Scholz és Kammermayer uszodáiba s az úszómesterek egyhangú ítélet szerint - személyesen nem szabad erről meggyőződnünk - erélyben, kitartásban s ügyességben versenyeznek a férfiakkal, élénkségbe s vidámságban pedig fölülmúlják őket." (Vasárnapi Újság, 1865. július 30. Forgó János. Idézi Siklóssy, 1928: 603.) 67 Értsd: zavar. 61 62

212

korban is - érvel a Herkules -, ha férfiak előtt végzi a productiót; a mely géne egyáltalán nem válik kárára a lánynak, mert hiszen szemérmének kifolyása ez. S a nőnevelésnek kétségkívül egyik fő feladata épen ennek a szeméremnek a megóvása és művelése. Ha pedig ezt a maga érintetlenségében akarjuk megtartani, a lányok tornatanítására okvetlenül tanítónőket kell alkalmaznunk."68 Mindazonáltal nem lehet kellőképpen hangsúlyozni: a korábbi fejleményekhez képest rendkívül gyorsak és radikálisak azok a változások, amelyek a nők legitim iskolai (illetve társadalmi) testhasználatát illetően a 19. század második felében bekövetkeznek Magyarországon. E változásoknak köszönhetően a nő nem csupán leválik, illetve elhatárolódik a férfitól, és ezáltal potenciálisan a társadalmi cselekvés önálló alanya is lesz, hanem immár elvileg is jogot formálhat arra, hogy a férfiakkal azonos képzésben (illetve társadalmi elbánásban) részesüljön. Ennek megfelelően a nők tornázása mind több elemében megegyezik a fiúk tornázásával. Persze a liberális szakférfiak nőnevelő tornászatra vonatkozó nézeteit erőteljesen meghatározzák a „nők társadalmi hivatásával" kapcsolatos korabeli képzetek; a nőnevelő tornászat szakirodalmát gyakran a megtermékenyülésnek, a szülésnek, a női ciklikusságnak kijáró misztikusság és titokzatosság köde borítja. Ugyanakkor ebben az időben létezik már egy olyan látványos sport is - a korcsolyázás - , melynek művelése során az esztétikus női test nyilvános megmutatása nem csupán kívánatos elem, hanem egyenesen az adott tevékenység lényegéhez tartozik. E sport vizsgálata a következő fejezet feladata. A NŐNEVELŐ TORNÁSZAT JELLEGZETESSÉGEI 1. Társadalmi-kulturális beágyazottság 1.1 Művelők társadalmi bázisa 1.1.1. Művelés-műveltetés (mecenatúra, közönség) 1.2. Referencia 1.3. Szervezeti forma 1.4. Szervezet nyitottsága 1.5. Szocializáció 1.6. Finanszírozás 1.7. Nemzet iránti viszony 1.8. Politikai irányultság 1.9. Közönség 1.10. Társasság/közösség 1.11. Tevékenység kezdete, vége 1.12. Tevékenység elterjedtsége 1.13. Ideológia, üdvtan, irodalom 68

német és magyar polgárság közvetlenül végzik a tevékenységet, saját magukon gyakorlatoznak főleg német iskola elsősorban polgárok gyermekei gyerekként megtanulni, felnőttként gyakorolni állam, illetve egyház tartja fönn, iskolák révén korszakonként változik liberális nincs nőközösség az iskolában 1840-es évektől, egyletben 1870-es évektől az iskolákban, mindmáig heti gyakorlat német pedagógiai irodalom, erkölcstan, keresztényi szellem

„Tornatanítók Németországban." Herkules, 1884. június 3. Dr. M. I. aláírással.

213

1.14. Nemek szerepe 1.15. Szakismeret újratermelése

a nők meghatározóak pedagógiai szakirodalom, szaklapok

Beállítódások 1.16. Alapbeállítódás 1.17. Nőiesség jellemzői

1.18. Test iránti viszony/testpolitika

fegyelmezettség, igazodás- és tűrőképesség, engedelmesség, mértékletesség, játékosság elfojtás, alázat, körben forgás, ciklikusság, természetközeliség, testközpontúság, illemtudás, szemérem, szeszély, ingatagság, gyöngeség, tétlenség leküzdésének igénye egészség- és szépségideológia, termékenység szolgálata

2. A sporttevékenység sajátosságai 2.1 2.2.

Művelés színtere Színtér (pálya jellemzői)

2.3. 2.4.

Versenyidő Eszközigény

2.5.

Eszköz/funkció/cél

2.6. 2.7. 2.8. 2.9. 2.10. 2.11. 2.12.

Tevékenység társassága: egyéni/csap: Szabályok/mérés Ellenőrző testület Kockázat mértéke Küzdők fizikai kapcsolata Profizmus/amatörizmus Kvalitások

2.13. Sportfogadás 2.14. Erőszak mértéke 2.15. Tevékenység lényege 2.16. Tevékenység közvetlen célja 2.17. Örömforrás 2.18. Tevékenység súlya az életvitelben 2.19. Fizikai/szellemi/morális/ esztétika jelleg (vizualitás) 2.20. Költségigény

214

egyre inkább zárt térben standardizálódás felé halad, nézők igénye nem számít nincs, verseny nem jellemző egyre fontosabbá válik, standardizálódás felé halad egyenlő föltételek között mindenki fejleszthesse saját testét, teste legyen alkalmas az anyai szerepre az egyén föloldódik a közösségben tanulási folyamat, ismétlés, gyakorlás tanítói, majd tanári tekintély minimális nincs közvetlen érintkezés, nincs küzdelem iskolai kötelezettség kitartás, szívósság, fegyelem, monotóniatűrés engedelmesség, testtudatosság nincs nincs, legföljebb önkorlátozásként az egyén az iskolában esztétikai élményt akar szerezni a közönségnek a test fejlesztése, előkészítése az anyai szerepre a sikeresen végrehajtott gyakorlat, akaraterő, játék, tánc, éneklés minimális szépség mint öncél, egészséges test, (ön)fegyelem morálja jelentős (tornacsarnok építése, szerek vásárlása)

A MŰKORCSOLYÁZÁS ,,A városligeti tó jege ma fővárosunk téli társas életének lüktető főere. Itt találkozik a város egész társadalma, az előkelő főrangúak csakúgy, mint a szerény polgári osztály. Az egylet kapui mindenki előtt megnyitvák. A díjak olyan mérsékeltek, hogy még a kevésbé tehetősek is megfizethetik. [...] Az egylet szociális téren is teljesít hivatást. Külön jégpályát tart fenn a tavon a szegény néposztály részére, a hol néhány fillérért, sőt ingyen, bárki korcsolyázhat."1

A KORCSOLYÁZÁS ELTERJEDÉSE „Örömmel üdvözöljük a fiatal pest-budai korcsolyázó egyletet, m e l y közel 4 0 0 rendes tag részvételével és teli erszénnyel örömmel néz az első fagy elé. A deli nők részvéte, kik e mulatságot valódi szenvedéllyel űzik, amely élvezetéhez n a g y mérvben járulnak, s í g y történt, h o g y az egylet e g y 6 tagú női választmánnyal is dicsekedhetik. Kényelmes szánok e g y előkelő gyárban rendelve vannak; a korcsolyák legtökéletesbjei bécsi műhelyből váratnak."

Így ír a Vadász- és versenylap 1870. november huszadikán.2 A „fiatal" jelző arra utal, hogy a Pest-Budai (majd Budapesti) Korcsolyázó Egylet szűk egy esztendeje, 1869 decemberében alakult,3 első tagjait főleg a polgárságból és az arisztokráciából toborozva.4 A szervezés párját ritkítóan sikeres. Olyannyira, hogy a harmadik téli szezon közepén a Vasárnapi Újság cikkírója már kijelentheti: „A jégsport csak pár éve honosuk meg nálunk, és szívesen elismerjük, hogy e részben a 1 Márkus,

1909: 94. Siklóssy, 1928: 588. 3 „Alelnök: Keve József, titkár: Vajda (Wallner) Adolf, pénztárnok Bárány Nándor Ernő. [...] Mind közül legaktívabb volt Kresz Géza dr., ki a megalakulás hírlapi propagandáját is intézte. Az alakuló közgyűlésen is ő elnökölt, a választmányi tagságon kívül azonban más állást nem vállalt. Az elnöki tisztet az 1870. év folyamán töltötték be Andrássy Manó gróffal, aki azt 1874-ig viselte" (Siklóssy, 1928: 585). 4 „A lelkes választmány (tagjai) sorra járták az előkelő családokat, kérlelve a szülőket, hogy leányaikat engedjék korcsolyázni. Törekvésüket siker koronázta! A legelsők között mindjárt báró Eötvös József volt az, aki két leányának erre az engedélyt megadta. Ettől kezdve a fiatal bájos bárókisasszonyok mindennapos vendégei a jégpályának. Ezzel a játszmát megnyerték! Néhány nap alatt egész sereg szebbnél szebb fiatal hölgy és leányka lepte el a tó jegét s a bájos hölgykoszorú csakhamar nagy társaságot vonzott maga köré. Egymás után léptek be a tagok sorába: az Andrássyak, az Apponyiak, a Batthyányak, a Czirákyak, az Esterházyak, a Karácsonyiak, a Károlyiak, a Keglevichek, a Szápáryak, a Zichyek, a főrangú világ köztiszteletben és szeretetben álló tagjai, a közélet kitűnőségei és a polgári családok hozzátartozói." (Márkus, 1909: 17.) 2

215

korcsolyaegyletet illeti meg a legfőbb érdem. Tagjai - buzgó, galánt, életrevaló fiatal emberek - oly ügyes propagandát tudtak csinálni a sport e testet-lelket üdítő nemének, hogy ma már az egylet sima jégpályája légyottja a fővárosi közönség azon részének, melyet egyébkor csak a zártkörű táncvigalmakon és nagy hangversenyekben szoktunk együtt látni."5 Az évtized végére előáll az a helyzet, mellyel kapcsolatban az egyesületi évkönyv imigyen fogalmaz: „A főváros lakossága hamarosan meggyőződött arról, hogy egy ilyen egyesület létezése társadalmi szükség, mert kitűzött célját főleg a téli társasélet istápolása, fejlesztése képezi egy olyan élvezetes, szemet-lelket gyönyörködtető, nemes sport művelése és terjesztése útján, mely egyesíti magában a kellemest a hasznossal: a szórakozást a testedzéssel! [...] Az állandó csarnok, a megnagyobbított jégpálya, a létesített technikai és egyéb kényelmi berendezések nagyban előmozdították a további fejlődést. Kifejezésre jut ez különösen a tagok számában, mely az 1879/80-iki tizenegyedik idényben 2423-ra szaporodott." 6

A nyolcvanas évek közepén pedig Halifax, a Porzsolt-féle Képes sport-naptár anonim szerzője magabiztosan vetheti papírra: „Minden testgyakorlat közt nálunk a korcsolyázást tekinthetjük legelterjedtebbnek, melyben a nők mint férfiak egyforma kedvvel vesznek részt. Tekintetbe véve korcsolyázó sportunk ifjúságát, az eddigi eredményekből hatalmas életet jósolhatunk neki. A korcsolyázás, mint mulatságos testedzés, első helyen áll a sportban. Hisz már az első pár tétova lépés után a korcsolyázó nem igen gondol a testedzésre, hanem csak mulatság kedvéért megy a jégre. [...] E sportnak erősítő hatása nemcsak, mint gondolnánk, a láb izmait illeti, de edzi és ügyesíti az egész testet. [...] A műkorcsolyázásnál már nem az a fő, hogy ki mennyire és mily gyorsan tud tova haladni, hanem hogy a jégen a lehető legtöbb gyakorlatot ki végezi. Szemben a távkorcsolyázással - mint közlekedési móddal - a korcsolyázást művészetnek tekinthetjük. [...] Ezek már nem tisztán erőmutatványok, sem kötött mozgású tornagyakorlatok, hanem a korcsolyázó kedélyhangulatát is kifejező kellemes mozdulatok, melyeknek mérlegelésére nemcsak szakképzettség, de szépérzék is kell. [...] Aműkorcsolyázásban a fővárosban és vidéken igen sokan vannak, kik a külföldiekkel is versenyre kelhetnek. Különösen sok a fővárosban a nők közt a jeles korcsolyázó."7

Halifax nem túloz, amikor azt állítja, hogy „minden testgyakorlat közt nálunk a korcsolyázást tekinthetjük legelterjedtebbnek". A Képes sport-naptár tanúbizonysága szerint8 1886-ban legalább nyolcvan korcsolyázóegylet műköVasárnapi Újság, 1874. január 18.

5 6

7

Márkus, 1909: 30.

Képes Sport-naptár, 114—117.

A Sport-naptár ábécérendben sorolja föl a „magyarországi athleta, csónakász-, korcsolya-, sport-, velocipéd- és tornaegyletek jegyzékét", esetenként a tisztviselők nevét, az alakulás évét, a tagok számát és státusát (például „alapító, rendes, működő, pártoló"), az egylet eszköz- és helyiségellátottságát is föltüntetve. Sajnos a szerkesztő nem közli, hogyan jutott az adatokhoz, illetve arról sem tesz említést, hogy azok mennyire tekinthetők megbízhatónak, így föltédenül óvatosan kell kezelnünk ezt a forrást. Ugyanakkor számos vonatkozásban kivételesen értékes adatbázis, mely a nagyságrendek, az arányok, az alapítás időbeli ritmusa és még sok egyéb jelenség tanulmányozása szempontjából kitűnően használható. 8

216

dik az országban. „Tornaegyletből" ekkortájt hatvan-hetven, az összes többi (általában valamilyen „athletikai clubnak" nevezett) sportközösségből pedig mintegy ötven-hatvan van Magyarországon. A ténylegesen korcsolyázók száma azonban minden bizonnyal magasabb az egyletekbe tömörültekénél, hiszen e sport egyleti tagság híján, sőt egylet megalakítása nélkül is űzhető a városi és falusi befagyott vizeken. Emellett a hetvenes-nyolcvanas évek két nagy gyűjtősportjának, a tornának és - főleg - az atlétikának művelői a szorosan vett tornán és atlétikán kívül számos egyéb sporttevékenységet űznek - köztük a korcsolyázást is (mint ez a budapesti korcsolyapályák alábbi felsorolásából is kiderül). Jellemző, hogy Molnár Lajos 1879-ben megjelentetett Athletikai gyakorlatok című művében a korcsolyázást magától értetődően az atlétika részeként tárgyalja.9 A Herkules egyik 1888-as száma ékes bizonyságául szolgál annak, hogy e sport akkorra már valamennyi társadalmi csoportban elterjedt. Porzsolt Gyula, a cikk szerzője az alábbi tizenhat (!) korcsolyapályáról tud Budapesten: „1. A „Budapesti korcsolyázó-egylet" városligeti régi korcsolyapályája. E gazdag egyletben már 3000-en felül állanak a tagok, főrangú, gentry, bankár és hivatalnoki elite közönségünk cremjével. Villanyfény, naponként katonazene, livrés inas és korcsolya-kötő sereg, korcsolya-palota, kényelmes buffet, melegedő szalonok, jeles elnök, erélyes választmány és buzgó igazgató, gyönyörű hölgy közönség: ime rövid vonásokban első egyletünk. 2. Ugyanezen egyletnek 20,000 frton felüli költséggel a városligetben berendezett mesterséges jégpályája. Tán nagyobb versenyeinkre fogjuk használni. Szebb és nagyobb a bécsinél, de e jég képzéssel és csarnok építéssel elkéstünk. 3. A városligeti tó bérleti jégpályája. Az egyleti pálya tőszomszédságában jó karban, zenekarral. Olcsóbb mulatság, a kisebb iparos és kereskedővilág kedélyes találkozó helye. 4. A városligeti tó 2-ik olcsóbb bérleti jégpályája a p l e b s és az apró szentek részére igen alkalmas. 5. Az állatkert jégpályája. Festői környezet, olcsó korcsolyázás, jó jég, közepes publikummal. 6. A Nemzeti Torna Egylet jégudvara. Mesterséges kis pálya, leginkább a mágnás ifjúság tanuló helye, ügyes vezetés, teljes kényelemmel, zene nélkül. 7. Az Orczy-kerti bérleti jégpálya. Igen jó karban tartott jég, kezdetleges ruhatár. Olcsó, de regényes helyen tartott korcsolyázás. Kisebb versenyekre igen alkalmas, zene nincs. 8. Botánicus kerti tó. Zárt pálya, mely nagyobb társaságot igényelne. 9. A városligeti „Gólyán" túl fekvő jégtermelő mező. Tükörsima szabad pálya, nagy evolutiókra és privát trainingce alkalmas. 10. Kőbányai korcsolyató. A. helyi sportkedvelők kedvenc és jó karban tartott bérleti pályája. 9 Molnár így ír: „A korcsolyázás. Ez a művészet egyike amaz érdekes mulatságoknak, hol az ember a természeti elemek és erők által eléje tett akadályokkal harcol s azokon győz. A víz, mely első tekintetre arra látszik rendelve lenni, hogy az emberi mozgásokat akadályozza, segédkezet nyújt éppen a mozgást nagyobb könnyűséggel végrehajtani. Alig borítja be fagy a mélységet gyönge kéreggel s már a csalárd felületen lebeg az ember." (Molnár, 1879: 180.)

217

A Duna jobb partján: 11. Az I-ső kerületi polgárikör jégpályáján. Legkitűnőbb mesterségesen fentartott jég, kényelmes csarnok, szélmentes hely, erélyes igazgató, áldozatkész választmány, kitűnő sport szellemű, - intelligens egyöntetű közönség, hó, zene: az igaz jelzői. M i n d i g első sorba szokta a korcsolya versenyeket rendezni. 12. U g y a n e z e n kör, téglagyárgödri bérleti jégpályája. Olcsóbb korcsolyázás a budai szegényebb i f j ú s á g részére. Versenyerők képző talaja. 13. A Budai lövészegylet mesterséges jégpályája. Családias jellegű kis pálya, jó jéggel, kitűnő buffet, salonok, regényes fekvés, zene és rendes omnibus közlekedés van. 14. Az Óbudai Torna-egylet jégpályája. Igen látogatott víg pálya, zenével, jó verseny anyaggal, néhány év alatt erős egyletté növi ki magát a jégen is, ép ú g y erős a tornacsarnokban. 15. Az összekötő vasúti híd mellett fekvő bérleti jégpálya. Hatalmas jégmező, kitartó versenyekhez legjobb trainirozó hely, nehéz közlekedéssel. 16. A soroksári ág nyílt jégvonala. Korcsolyakirándulásaink egyetlen gyönyörű helye, sűrű korcsma állomásokkal. És végül 17-ik leghatalmasabb és »nemzetközileg« szabad korcsolyapálya fog valószínűleg feltárulni előttünk, ha a mi bájos, szőke Dunánk egészen be fog fagyni. Az lesz aztán az élet és a fagyos udvarlás, - a jobb- és balparti szép világ korcsolya-versenye." 10

Figyelemre méltó, hogy az első pesti egylet létrejöttét követően - szemben a korábbi (elő)sportokkal, a lóversennyel, vívással, evezéssel, gimnasztikával és tornával - nem csupán a két legjelentősebb vidéki településen (Kolozsvárott és Pozsonyban), hanem a kisebb városokban is rövid időn belül megalakulnak az új divatnak hódoló közösségek: a hetvenes években mintegy tizenöt-húsz, a nyolcvanas években pedig hatvan-hetven új korcsolyázó egyesület jön létre országszerte.11 Az évkönyvek beszámolói szerint ezek működésmódja és a helyi társas életben játszott szerepe lényegében azonos a mintaként szolgáló pesti egyletével.12 Herkules, 1888. január 15. " Köztük olyan kisebb településeken is, mint Dés, Déva, Ditró, Ipolyság, Jászárokszállás, Körmöcbánya, Kunszentmiklós, Lőcse, Medgyes, Nagykálló, Nagykőrös, Orosháza, Sümeg, Torda, Zirc. 12 Szegeden például 1873-ban alakul korcsolyázóegylet. Az egyesületi évkönyv szerint a „korcsolyázó-egyesület a város egyik igazán nevezetes társasági tényezőjévé vált s e fontos hivatását ez időtől évről-évre, minden más szegedi egyesületet túlhaladva, hasznosabban és kellemesebben igyekezett és igyekszik betölteni. A »jégen« aztán ismerkedési ünnepélyeket tartottak, majd itt beszélték meg az egyesület fejlesztési-ügyeket s főleg a jégpálya használatára mielőbb gyakorlati szabályok hozattak be. A bájos hölgyvilág rendkívüli igyekezetet tanúsított a kezdet nehézségein túlesni, mi a minden délután 2 órától 5 óráig kitartó szorgalommal folytatott gyakorlatok után meglepő gyorsan sikerült is. [...] Az 1875-ik évben már az állandó korcsolya csarnok fölépítését is elhatározta s november folyamán ugyanezen évben föl és építtette egy helybeli vállalkozóval. Ekkor már az egyesület vezetői között két hölgyet is találunk: Enyedy Lukácsné, Zsótér Ilka úrnőt és Hódy Kornélia úrhölgyet, társasági életünk legtevékenyebb, legélénkebb és legszellemesebb hölgyeit, kik közül az előbbi a választmány első hölgytagjává, az utóbbi pedig az egyesület pénztárnokává választatott meg. [...] 1878-ban [...] az egyesületi élet kiváló lendületet nyert az által, hogy alelnökké: Enyedy Lukácsné úrnőt választották meg, majd hogy a tisztikar és választmány felerészben hölgyekből állíttatott egybe. [...] Nagy ünnepélyek voltak a jégen, harsogott a zene, ezeren meg ezeren hullámzottak a tópartján a nézők; a korcsolyázóknak a százakra menő serege egy örökké mozgó tarka vegyületben czikázott mint a kaleidoszkóp képe. [...] A világraszóló árvízveszedelem természetesen a város egyetemleges elpusztítása folytán kihatott az egyesület életére is; azonban itt rögtön meg kell jegyeznünk, hogy a város újjáébredésének első társadalmi aktiója a korcsolyázó-egyesület megalakulása voit az 1879-ik évi november hó 9-én." (Kovács, 1891: 10-16.) 10

218

A KORÁBBI EMBERSPORTOK KONTRA KORCSOLYÁZÁS

Ahogy talán az eddig leírtak alapján is érzékelhető, a műkorcsolyázás megszületéséről és elterjedéséről beszámolni jóval egyszerűbb feladat, mint a gimnasztika vagy a torna esetében. Es valóban: e sport kapcsán a nagyszakállú és szigorú tekintetű férfiak nem folytatnak végeérhetetlen küzdelmeket egymással a fontos pozíciók betöltéséért, nem lobbiznak parlamenti képviselőknél és minisztereknél, nem óhajtanak a nemzet számára hosszú távú oktatási vagy gazdasági programokat kidolgozni. Vajon mivel magyarázható a műkorcsolyázás gyors elterjedése és zavartalannak tűnő sikere? Vajon e sport társadalmi beágyzottságának, illetve művelésének mely sajátosságai magyarázzák különös és kitüntetett helyzetét a modernizálódó, dualista Magyarországon? A válaszokat - az előző fejezetekben alkalmazott eljáráshoz hasonlóan - a korcsolyázás és a korábban intézményesült (elő)sportok összehasonlítása révén próbálom kifejteni. Természetesen a különbségek ellenére a műkorcsolyázás néhány lényegi sajátosságát illetően megegyezik a korábban elterjedt embersportokkal. A víváshoz, evezéshez, gimnasztikához és tornához hasonlóan az új sport is tökéletesen illeszkedik a civilizációs/modernizációs folyamat fő trendjébe, amennyiben a művelésével járó erőszakot és kockázatot minimálisra igyekszik csökkenteni. Abban is megegyezik a többi sporttal, hogy képviselői - az „ép testben ép lélek" ideológiája alapján - a gyakorlást és a tanulást elkerülhetetlennek tekintik a megfelelő sporttudás elsajátításához.13 (Ugyanakkor, mint látni fogjuk, a korcsolyázás propagálói kevésbé hangsúlyozzák az ideológiai szempontok fontosságát. E jellegzetesség különösen jól érzékelhető a túlideologizált gimnasztikához és tornához képest.) Az öt sport további közös vonása, hogy a demokratikus működés föltételeit inkább garantáló, nyitottabb egyesületi formát, nem pedig a kirekesztésre hajló, arisztokratikusabb klubformát választják működésük keretéül. Van három olyan sajátosság, amelyek a műkorcsolyázást a vívástól és az evezéstől elhatárolják, míg a gimnasztikával és a tornával közös nevezőre hozzák. Pontosabban szólva: e sajátosságokat illetően a műkorcsolyázás radikalizálja a gimnasztikával elkezdődő, majd a tornászattal kiterebélyesedő civilizációs folyamatokat. Mint tudjuk, a vívás során a libidó dominandi archaikus késztetésein nyugvó (zéróösszegű) harc (zéróösszegű) szimbolikus küzdelemmé stilizálódik; a csolnakázás révén lehetőség nyílik arra, hogy az idomított állatok helyett idomított (azaz edzett) polgárok és arisztokraták versengjenek egymással - önnön verejtékük révén. E két sporthoz képest a gimnasztika és a torna abban jelentenek újdonságot, hogy nemcsak a harc, hanem a versengés elemeit is igyekeznek kiiktatni repertoárjukból. E tendenciát radikalizálja a 19. század hetvenes éveiben elterjedő műkorcsolyázás, mivel a versengésnek 13 Mint láthattuk, a Sport-naptár szerzője is fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy „e sportnak erősítő hatása nemcsak, mint gondolnánk, a láb izmait illeti, de edzi és ügyesíti az egész testet".

219

azokat a kivételes formáit is mellőzi, amelyekre a tornászat olykor még lehetőséget biztosít. E megállapítás kapcsán ajánlatos válaszolni három fölmerülő ellenérvre. Joggal vethető föl ugyanis: a tornászat sem mentes a versenyelemektől, mivel a tornaegyleti tagok (vagy a gyerekek a testgyakorlati foglalkozásokon) gyakran az atlétika keretébe tartozó sportágakat is űznek: ugranak, futnak, dobnak-vetnek, és eredményükkel mások megelőzésére törekszenek, azaz versengenek. Másrészt: kétségtelen, hogy a korcsolyázásnak két formája létezik: a mű- és a gyorskorcsolyázás. Márpedig ez utóbbi (melyet eleinte táv korcsolyázásnak is neveznek) par excellence versenysport, akárcsak a futás, a kerékpározás vagy az úszás, melyek célja, hogy egy adott távot minél rövidebb idő alatt tegyenek meg.14 Harmadrészt: köztudomású, hogy a szorosan vett műkorcsolyázásban is megjelenhet a verseny.15 Ez mind igaz. Csakhogy ha az idő múlásának is kellő jelentőséget tulajdonítunk, fönntartható az állítás, hogy a tornászat és a műkorcsolyázás mindinkább a versengés kiiktatása felé halad. Ami ugyanis a hatvanas években még elképzelhető a tornaegyleti kirándulások alkalmával, az egy-két évtizeddel később egyre kevésbé valószínű: a tornászat bevonul az iskolába, ahol túlnyomórészt nevelési, testfejlesztési, közösségszervezési célokat igyekszik szolgálni. A kikristályosodott (s így ideáltipikusnak tekinthető) tornászat - akár a német, akár a svéd változatában - egyértelműen versengésellenes. A nyolcvanas évektől a különböző tornaegyletekben művelt sportoknak pedig édeskevés köze van ahhoz, amit Bakodyék a hatvanas években elképzeltek. (Jelzésértékű, hogy a Ferencvárosi Torna Club vagy az Újpesti Torna Egylet nevének hallatán valószínűleg igen kevesen fognak a tornászaira asszociálni - teljes joggal!) A gyors- és műkorcsolyázással kapcsolatos lehetséges ellenérvekre is az idő múlásának figyelembevétele révén válaszolhatunk. A Budapesti Korcsolyázó Egylet évkönyve szerint a nemzetközi korcsolyaszövetség 1892-es megalaku14 E kettősség egyértelműen alátámasztható a Budapesti Korcsolyázó Egylet emlékkönyvéből vett idézettel is: „A hatvanas évek végén s a hetvenes évek elején, a technikai szellem térhódításával a korcsolya is újjászületik s magára ölti mostani tökéletes alakját. [...] íme egyszerre kifejlődik a sport, egyfelől a gyorskorcsolyázás, másfelől a műkorcsolyázás, az előbbi a férfias erőnek és kitartásnak egyik próbája és fokmérője, az utóbbi meg a testi ügyességnek és kecsességnek egyik kifejezője és művészete. Majd 1892-ben bekövetkezik a nemzetközi korcsolyaszövetség megalakulása s ott lerakják alapjait az új sport szakszerű művelésének és fejlesztésének. Innentől kezdődik a korcsolyázásnak, mint sportnak, a története s ettől kezdve látjuk a főleg szórakozás céljából alakult korcsolyaegyleteket a korcsolyázásnak nem csupán mint testedző mulatságnak, hanem egyúttal mint sportnak a szolgálatában." (Márkus, 1909: 97.) 15 Ez az állítás is könnyen igazolható a korcsolyázóegylet évkönyve alapján: „Az 1894/95-iki idénytől kezdődőleg rohamos lépésekben halad előre a sport. [...] Január hó 26-án, a huszonötéves jubiláris ünnepségek keretében, az egylet rendezésében folynak le Európa bajnoki versenyei s az általa első ízben kiírt nemzetközi gyorskorcsolyázó és páros versenyek. [...] A bíráló bizottság a bécsi Hügellel és a müncheni Fuchssal szemben Földváry Tibornak ítélte oda Európa az évi műkorcsolyázó bajnoki címét. A legszebb kitüntetés ami egy versenyzőt érhet!" (Uo. 101-103.)

220

lását követően „kezdődik a korcsolyázásnak, mint sportnak, a története". Azaz: több mint húsz év telik el az első korcsolyaegyletek megalakulásától (valamint az Eötvös-féle népiskolai törvény meghozatalától) számítva. Es gondolatmenetünk szempontjából most éppen ez a lényeg: a hetvenes évek elején egy olyan új sport terjed el Magyarországon, amelyet húsz évig nem versengésként, hanem kizárólag „szórakozásként" és „testedző mulatságként" művelnek. A kilencvenes években kétségkívül bekövetkező változások (amelyek más sportokban is érzékelhetők lesznek) nem a műkorcsolyázás szorosan vett gyakorlatából, hanem külső tényezők hatásából fakadnak. NÉPSPORT ÉS ESZTÉTIKUM

Amennyiben tehát e sportokat ideáltipikus állapotukban hasonlítjuk össze (ennek érdekében a 19. század hetvenes-nyolcvanas éveinek műkorcsolyázását, a nyolcvanas évektől kezdődő iskolai tornászatot és a kilencvenes évektől művelendő gyorskorcsolyázást ajánlatos figyelembe venni), pontosan érzékelhetjük, hogy a műkorcsolyázás nélkülözi a versengés elemeit. Azaz: úgy viszonyul a versengéshez, miként a gimnasztika és a torna viszonyul a harchoz: kiiktatja azt. A gimnasztikában és a tornában ugyanakkor megmarad egy kiskapu a versengő késztetettségek kifuttatására, amelyek idővel vagy elfojtódnak (eme elfojtás intézményesítésére az iskolai testnevelés-oktatás kínál majd keretet), vagy más versengő sportok kiélésében törnek utat maguknak (ez történik akkor, amikor a tornaegyletekbe tömörült felnőttek atletizálni, kerékpározni vagy éppen futballozni kezdenek). A műkorcsolyázás gyakorlatában ez a kiskapu eltorlaszolódik. Helyette viszont olyan nagykapu nyílik ki, amely a korábbi (elő)sportokban alig kiélhető tevékenységi körök és beállítódási minták kibontakozása számára nyit teret: azáltal, hogy a műkorcsolyázás lényegét hívei művészetként határozzák meg emlékezzünk csak Halifax föntebb idézett szövegére! - , az új tevékenységet kiemelik az izzadságszagú versenysportok alacsonyabb presztízsű kategóriájából, és egy magasabb rendű szférában helyezik el. Ami az akadémiai vívásban, majd később a dísztornázásban még az adott sport művelése szempontjából többé-kevésbé periferikusnak számít, az a korcsolyázásban a tevékenység lényegi eleme lesz. Az esztétikai-spirituális szférában a műkorcsolyázó nem önmagában, hanem - miként a színész a színpadon - más szereplők társaságában jelenik meg. Ez a színházmetafora arra is alkalmas, hogy átvezessen bennünket a gimnasztikát, a tornát és a műkorcsolyázást közös platformra helyező második sajátossághoz. A korábbi (elő)sportok megkülönböztethető egyének individuális jellegű szabadidős tevékenységei. A párbajozót (vagy a vívót) saját büszkesége és felelősségtudata készteti arra, hogy fölvegye (vagy odadobja) a kesztyűt, és megmérkőzzék ellenfelével. A lóversenyző mágnások saját lovukat futtatják és a saját pénzüket teszik kockára - amúgy pedig ők is közismert személyek. Ugyanez vo221

natkozik a vadászra is: amikor a vaddal szembekerül, a saját életét teszi kockára; és amikor az újabb és újabb elejtett állatok adatait elkönyveli - rendtársai előtt nyilvános - vadásznaplójába, ugyancsak saját hírnevét öregbíti. A csolnakázó is saját presztízsét növeli (vagy csökkenti), amikor egy versenyen hajóba száll. És kétségtelen ugyan, hogy az evezésben egyre gyakrabban fordul elő, hogy az indulók párosban vagy csapatban is összemérik tudásukat, ám valamennyien elkülönült és megkülönböztethető individuumokként ülnek a hajókba. Ezzel szemben a gimnasztikai és tornaegyletekben, majd az iskolákban névtelenek tömegei vesznek részt a foglalkozásokon. Azáltal pedig, hogy a testgyakorlatot kötelező tárgyként is előírják az elemi iskolákban, s ily módon népsporttá, azaz olyan tevékenységgé teszik, amit elvileg bármelyik gyerek (ráadásul bármelyik némber is!) művelhet, e sport elveszti maradék megkülönböztető jellegét is. Szimbolikájában az egyén a nagy egész apró alkotóelemeként, illetve elemeire tagolt, gépszerűen működő lényként van jelen: gondoljunk csak a német torna gúlaalakzatai által sugallt nemzetképre vagy a svéd torna testmasina-metaforájára! A tornászatban mindenekelőtt éppen a versengés hiánya akadályozza meg, hogy hősök vagy karizmatikus személyek emelkedjenek ki a sokaságból. (Legalábbis addig, amíg meg nem születik a műkorcsolyázáshoz hasonlóan átesztetizált és a pontozóbírák segítségével versenyszerűsített versenytornázás.) A műkorcsolyázás szintén népsport, amelyet valamennyi társadalmi osztály tagjai művelnek: lényegében bárki ott lehet a jégen. Ugyanakkor míg a tornászó fiatalok a tornatanító utasításainak engedelmeskednek (vagy az előtornász által bemutatott gyakorlatokat hajtják végre), azaz alárendelt hatalmi helyzetben vannak, addig a korcsolyázók szabadon cikáznak a jégen, s a közösségben elfogadott közlekedési és etikettszabályok betartásán kívül nincsenek alárendelve egy közvetlen felettes akaratnak. A tornászat és a korcsolyázás közötti másik lényeges eltérés, hogy a testgyakorlati foglalkozásokon a fiúk a lányoktól elkülönítve végzik a gyakorlatokat. És ha esezleg mégis koedukált foglalkozások volnának (mivel a nemek elkülönítésének nincsenek meg a térés időbeli föltételei), a fiúk és a lányok más és más gyakorlatokat végeznek. Ezzel szemben a korcsolyapályán a férfiak és a nők nemcsak hogy együtt vannak jelen (hiszen máskülönben az egész tevékenység lényegi eleme sikkadna el!), hanem gyakorlatilag ugyanazt csinálják! És ez az a pont, amely átvezet a tornászat és a korcsolyázás közötti harmadik közös vonáshoz. NŐK A NYILVÁNOSSÁG FÉNYÉBEN

A gimnasztika és a tornászat abban tér el a korábbi (elő)sportoktól, hogy ezeket már a nők egyes csoportjai is művelhetik - mégpedig a rutinszerű hétköznapok során. Sőt, idővel a tevékenység kötelező lesz számukra. E tekintetben a műkorcsolyázás hasonlatos a gimnasztikához és a tornászathoz, és szemben áll a korábbi elősportokkal. A gimnasztikát és a tornát eredetileg férfiak találják föl férfiak számára, és a nők csak később kapcsolódnak be e sportok műve222

lésébe, nem kevés gondot okozva ezáltal a férfiaknak. Ezzel szemben a műkorcsolyázásban a nők az első pillanattól kezdve jelen vannak. Míg tehát az egyik esetben a nő járulékos tényező, a másikban lényegi, nélkülözhetetlen tartozék. Mindebből pedig a tornászat és a műkorcsolyázás számos további eltérése fakad: ez az a sajátosság, amelyben a korcsolyázás a legradikálisabban viszi tovább a gimnasztikában elkezdődő és a tornászatban kiterebélyesedő folyamatot. Láthattuk, hogy a gimnasztikát a korabeli pedagógusok a „fiatalsági öröm köntösébe burkolt munkának" tekintik. A tornászat képviselői szerint a testet kifejezetten „uralni, legyőzni" kell, hogy „az élet minden körülményei között helyt tudjon állni". Ezért a kikristályosodott torna „nem versenyzőket akar képezni, hanem jó magyar embereket akar nevelni [...], nem annyira a sport és szórakozás, mint inkább a munka és a küzdelem számára".16 Nos, a korcsolyázásban szó sincs ilyen komoly, felelősségteljes, örömtelen, kötelezően végzendő, átideologizált, jövőben megtérülő szimbolikus profittal kalkuláló, nemzeti küldetéstudattal áthatott munkáról és küzdelemről! Az új divat felszabadultan komolytalan, örömteli, szabadon választott, ideológiamentes, jelenre irányuló, apolitikus szórakozás és társasági időtöltés. A tornászat nehézkes férfiasságával szemben könnyedén nőies. A jégpálya „valóságos tánczterem",17 vagy ahogy a korabeli spordap igen lényegre törően megfogalmazza: „megszokott és találó hasonlat szerint nem is tekintjük a jégtükröt másnak, mint a báli padló helyettesítőjének. A nők élénkítik fel e sportot, és inkább társadalmi, mint testedzési szórakozás nálunk a korcsolyázás."18 Akár metaforikusán is értelmezhető, hogy a tornasport az idő előrehaladtával fokozatosan bevonul a zárt, fülledt és oxigénhiányos tornatermek falai közé. ezzel szemben a korcsolyapályák mindvégig jó levegőn, szabad téren, természeti környezetben találhatók. S míg a tornászat inkább a szürke és egyhangú hétköznapokhoz kötődik, addig a korcsolyázás az ünnepnap kivételességének élményét nyújtja: maga a vigalom, a farsangi mulatság, a vidám társasági kokettéria. Miként az is metaforikusán fogható föl, hogy a sötét, homályos, elzárt, nem nyilvános (s ezért kukucskálásra csábító) tornacsarnokokkal szemben a korcsolyázás és a hozzá kapcsolódó rendezvények a világosságban, a nyilvánosság fényében, a kíváncsi tekintetek előtt kitárulkozva zajlanak:

16 Kmetykó,

1928: 103. „Sorjába rendezték a különféle ünnepségeket, a közkedvelt uzsonnákat és társas-korcsolyázásokat. Az ünnepség fénypontja Jackson Haynes fellépése volt. A műkorcsolyázás atyamestere két ízben, 1871. évi január hó 6-án és 8-án mutatta be közönségünknek csodálatra méltó művészetét s ízléses mutatványai köztetszésre találtak. A ő meghívása az akkori választmány sportérzékéről is tanúskodik, mert fellépése nemcsak szórakozásul, hanem egyúttal ösztönzésül szolgált a sport fejlesztésére. A látottakon okulva és tapasztalva, a korcsolyázók körében hamarosan tért hódítottak a különféle táncok s a jégpálya valóságos táncteremmé alakult át. Egyik a másikát tanította a keringőre, az indulóra és a francia négyesre. Ezt táncolták a legnagyobb előszeretettel." (Márkus, 1909: 19-20.) 18 Herkules, 1888. január 31. 17

223

„Ma úgy rögtönözve oly gyönyörű ünnepély folyt le ott künn a jégen, mely valóban ritkítja párját. Pontban 4 órakor jelent meg Coburg herceg szeretereméltó nejével s míg a népszerű herceg korcsolyázva vegyült a közönség közé, addig a hercegnőt kényelmes karosszéken tolta ma kizárólagosan Rohonczy Gida, ki a lovagi szolgálatot végezte. [...] Alkonyatkor felgyúlt a hat villamtelep s átható fényével a liget többi részeit koromfekete sötétségbe borította. Közben-közben csinos, selyemből készült léghaj ócskákat eregettek a levegőbe, mindannyit az ingyenes közönség zajos éljenzése által kísérve. Tulajdonképpeni pointje a mai napnak mégis a grand quadrille volt, mely pontban 7 órakor vette kezdetét. [...] A négyest száz pár táncolta, akárcsak Európa termében. A colonne! - vezényszóra a villamostelepek egyszerre kialudtak. Koromsötét lett a pálya, de csak egy pillanatra, mert egyszerre felgyúltak a zöld, piros, fehérszínű görögtüzek, melyek a liget közepén a kis hídon s az ennek közelében felállított kis álbarlangban égtek."19

A korcsolyázásból egy boldogabb kor, de legalábbis egy boldogabb társadalmi állapot fölszabadult szelleme árad. Egy olyan koré és egy olyan társadalmi állapoté, amelyben végre nem kell harcolni a szabadságért, hiszen a szabadság jelen van már - ha másképp nem, épp az ilyen egyszerű örömök formájában. S ha a jég csalárd felületén sikló hölgyek és urak józanabb pillanataikban tudják is, hogy ez az állapot bizonytalan, efemer, délibábszerű (földhözragadtabban: tudják, hogy bármelyik pillanatban hasra eshetnek), a műkorcsolyázás iránti általános nyitottságuk és fogékonyságuk - Szegedtől Székesfehérvárig és Szegszárdtől Szászrégenig - mégis félreérthetetlenül jelzi, hogy a kiegyezés utáni Magyarországon az élmények keresése immár nem csupán a dologtalan arisztokrácia, hanem az egyre jelentősebb társadalmi súllyal rendelkező polgárság számára is képes lehet életvitel-szervező elvvé válni. A korcsolyázásban nincs semmi görcsös, feszes, erőszakolt, kényszeresen heroikus jelleg. Nincs benne önelnyomás és elfojtási késztetettség.20 Ez már a jobb világ, a szebb élet igézetében létező, örülni is képes emberek közösségi tevékenysége, amelyben a kötelességek helyett a szórakozásé a vezető szerep. A korcsolyázás hedonisztikusan megemelkedett, látványos, színházszerű tevékenység; nem a jövőre, hanem a jelenre irányuló emberek sportja. Nem a késleltetettségi kondicionáltság rabságában (pozitív megfogalmazásban: a jövő bűvöletében) létezőké, hanem azoké, akik a jelenben szeretnék szükségleteiket kielégíteni. Vagy egy kicsit óvatosabban fogalmazva: a korcsolyázás elsősorban azoknak a modern embereknek a sportja, akik - annak ellenére, hogy életüket túlnyomórészt a jövő felé fordulva élik - olykor már nem tagadják meg maguktól a jelen gyönyöreit sem. És a korcsolyázás az a sport is, amelynek gyakorlati művelése során visszafordíthatatlanul tárgyiasulnak és nyilvánossá válnak a nőhöz, a nőiességhez kapcsolódó korabeli képzetek. 19Pesti

Hírlap, 1883. január 22. Idézi Siklóssy, 1929: 533. Talán emlékszünk még a látványosan fölkínálkozó vulgárpszichológiai analógiára: a szükségleteiket elfojtó tornászok a tüzet elfojtó tűzoltókkal alakítják első egyletüket, a Nemzeti Torna és Tűzoltó Egyletet Pesten. 20

224

A nők - persze a társadalmi súlyukból adódó korlátok között - szerepet kapnak az egyletek vezetésében is. Mint láttuk, a szegedi egyletben egy „úrhölgy" az egyesületi alelnöki rangig is eljut.21 A Budapesti Korcsolyázó Egyletben ez a súly némileg kisebb: „Az egylet élén a pártfogó, az elnök és alelnök állottak. Ezeket a közgyűlés választotta és pedig a pártfogót három évre, az elnököt és alelnököt egy évre. A választmány összesen 20 tagból állott. [...] A választmány mellett eleintén még egy hat tagból álló hölgy-választmány működött. Ennek a feladatát az ünnepségek, az uzsonnák és társas összejövetelek rendezése képezte."22

Mint az előző fejezetben láthattuk, a nőnevelő tornászat a női egészséget kívánja fönntartani, a női testet szeretné „valóban szép alkatúvá tenni". A „gyengébb nem" tornászatáért felelős komoly férfiak a testi és természeti mivoltában meghatározott nőt egy átmoralizált és átesztetizált ciklikus kozmológiába, egy kvázi isteni eredetű világrendbe illesztik, „összetartott, kikerekített, önmagába visszatérő, vagyis ritmusos" mozgások végzésére idomítják, mégpedig, végső soron egy hosszú távú cél, az „ét s tejszervek" s különösen a „méh-gyümölcs" „nagyobb fejlődését" elősegítendő. Nos, mindama tevékenység, amely a nőnevelő tornászat során még a jövőbe projektálva, erősen átbiologizált, átideologizált és átmoralizált formában, ám a tényleges praxist illetően a kíváncsi férfitekintetek elől rejtve végeztetik, a műkorcsolyázás napi gyakorlatában már megszabadul az értelmező sallangoktól, és a hétköznapok esztétikai jelenségévé egyszerűsödve jelenik meg. A korcsolyázás során nem az a lényeg, hogy milyen lesz a nő, akinek méhében majdan a mag megfogan, s a gyümölcs növekedésnek indul; nem az számít, hogyan borul virágba majdan a magyar hon, hanem az, hogy kire is tekint az a piros kalapos hölgy, aki éppen most, ebben a pillanatban kecsesen siklik a jég csillogó felületén. A piros kalapos hölgy - a férfivágyak tükreként - már nem csupán csábítani és táncolni kíván a jégvilági társaságban, hanem önmagát megmutatni: az őt szemlélő kívül- és bévülállók voyeurizmusának kielégítésére is vágyik. Azaz: nemcsak élményt akar szerezni magának, hanem látvánnyá is szeretne válni. Erre minden föltétel adott, hiszen a jégpálya társas színpada az a nyilvános városi tér, ahol a nők és férfiak immár együtt és egyidejűleg élhetik át az alanyiság és tárgyiság bizsergető létélményét. Azt az állapotot, amelyet tiszta, határeseti formájában a Bécsből érkező Frey Lipóték jégrevű-bemutatója példáz: „Négy óra előtt egész sereg mindennemű és rangú kocsi hajtott ki a ligetbe s a kiszállított közönség csakhamar elfoglalta a csarnok minden részét, s a szabadon hagyott jégpályát várva nem annyira a már jól ismert Frey mutatványait, mint inkább annak feleségét, kinek művészi korcsolyázásáról szemtanúk és a lapok útján 21 22

Kovács, 1891. Márkus, 1909: 82.

225

már oly sok szépet hallott. A mutatvány négy részre volt osztva, kétszer lépett fel Frey egyedül és kétszer feleségével. A zene kezdetével, kevéssel négy óra után Frey Lipót repült ki egy colossalis erejű ívvel, utána csinálta a legnagyobb biztossággal műgyakorlatait. Köztük a négylépésű walczert, az ötszörös előre befelé kezdett Spiarelét, a hatlépésű walczert, a holdat befelé. Rövid szünet után a zene tánczdarabot játszott s a közönség rokonszenves tüntetése közt jelent meg a Frey pár. [...] A legszebb látványok egyike volt e két műkorcsolyázónak mutatványa, azt, a mit a tánczról szépet és művészit elmondunk, itt a jégen teljes valójában mind kivivé láttuk, a legszigorúbb kritika sem talál tánczukban semmi kivetni valót, a sima sálon parkettje nem méltóbb a tánczhoz, mint a jég, tánczukban a legszabatosabb összetanulás mellett a kellem és elegáns Ízlésre valló művészi figurákat láthattunk."23

A Frey-házaspár a publikum vágyainak olykor levegőbe emelkedő, olykor két lábon sikló inkorporációja; mindenki hozzájuk hasonló tökéllyel szeretné táncolni a „hadépésű walczert", a „holdat" vagy a „spiarelét". S hogy ez a vágy hamarosan cselekedeteket szervező erővé is képes válni, annak bizonyítéka az évkönyv alább részlete: „Az 1894/95-iki idénytől kezdődőleg rohamos lépésekben halad előre a sport; megkezdik a rendszeres traininget s annak vezetésére Frey Lipótot, a neves osztrák mestert szerződtetik."24

KORCSOLYÁZÁS ÉS GLOBALIZÁCIÓ

E kontraktus megkötése egyúttal ama globalizációs folyamat jelzéseként is fölfogható, mely a 19. század utolsó évtizedében ellenállhatatlanul tör át a nemzetállamok határain, s melynek részeként megszületik az olimpiai mozgalom, sorban alakulnak a nemzetközi sportszövetségek. Ekkortól már évente tartanak nemzetközi versenyeket. A magyarok - Budapesten kívül - főleg Bécsben versenyeznek, de indulnak Prágában, Davosban, Berlinben, a Csorba-tónál, Szentpéterváron és Stockholmban is. Emellett a sportág nemzetközi szervezeteiben is aktív szerepet vállalnak.25 Ebben a helyzetben a hazai viszonyok is gyorsan átrendeződnek, ahogyan arra már előzőleg is utaltunk: „A nemzetközi korcsolyaszövetség s hatása alatt az 1893/94-iki idényben [...] a választmány kiküldi kebeléből a sportbizottságot. A bizottság megalakítása nagyban átformálta az egylet működését. Most már nemcsak a tagok szórakoztatásában merül ki kitűzött célja, hanem ott látjuk a komoly sport szolgálatában. Kezdeményezőként lép fel ezen a téren s átvéve hazánkban a vezetést, rövid idő alatt megteremti a magyar korcsolyasportot és azt olyan színvonalra emeli, melyet ma Európa23

Herkules, 1888. február 15.

Márkus, 1909: 101. 25 A Nemzetközi Korcsolyaszövetség tagjai 1909-ben: Anglia, Ausztria, Dánia, Finnország, Hollandia, Kanada, Magyarország, Németország, Norvégia, Oroszország, Svájc, Svédország. 1895-től 1907-ig a szövetség háromtagú elnökségének tagja Szent-Györgyi Imre. 1903-ban Magyarországon rendezik a szövetség kongresszusát (Márkus, 1909: 118-119). 24

226

szerte elismernek. [...] Az 1894/95-iki idénytől kezdődőleg rohamos lépésekben halad előre a sport. [...] Január hó 26-án, a huszonöt éves jubiláris ünnepségek keretében, az egylet rendezésében folynak le Európa bajnoki versenyei s az általa első ízben kiírt nemzetközi gyorskorcsolyázó és páros versenyek."26

A hetvenes-nyolcvanas évek korcsolyadivatja annak a folyamatnak az indikátora, amelynek során a modern kor intézményei újabb és újabb területeket, tevékenységformákat, társadalmi csoportokat és beállítódásmódokat kebeleznek be, majd alakítanak át. Jelen esetben a korábban elsősorban a nőkhöz kötődő, általuk hordozott és kifejezett beállítódásformák bekebelezése történik. E folyamathoz természetesen idő kell, hiszen e bekebelezés és átalakítás nem megy egyik napról a másikra. A modernitás (azaz a kapitalizmus) nem csupán a piaci viszonyok megteremtése és generalizációja révén születik, hanem azáltal is, hogy az egyes létszférákba beépíti azokat a strukturáló elemeket, amelyek a modern társadalom működéséhez nélkülözhetetlenek. Ennek során hozzájárul ama beállítódások kialakításához és elsajátíttatásához, amelyek az embereket saját, szűkebb életvilágukban alkalmassá teszik arra, hogy bekapcsolódjanak a kapitalista világ rendszerébe (illetve a kapitalista világrendszerbe). Azaz: a rendszer működésének logikája rátelepszik a részszférákra is; annak tagjait - így, az idő elérkeztével, a nőket is - fokozatosan átalakítja. (Habermasszal szólva: a rendszer behatol az életvilágba!) Ezáltal természetesen a rendszer is megváltozik, hiszen korábban nem létező elemeket kell integrálnia. A korcsolyázás elterjedése a hetvenes években egy olyan folyamat megbízható indikátora, amelynek során a magánszféra (és fő lakója, a nő) egyre nagyobb része válik publikussá, és ezáltal bekerül a modernitás expanziós mozgásának erőterébe. A „villamtelepek" fényében csillogó jégpálya a (fő)úri szalonok „báli padlójának" popularizálódott utóda, amelyet előbb a polgárság, majd a „plebs" tagjai is birtokba vehetnek. Ami korábban szűkebb körben, a kastélyok áthatolhatatlan falai között zajlik, fokozatosan kikerül a nyilvánosság polgáriasuló tereibe, ahol - az általános teatralizáció részeként - a kívülállók kíváncsi tekintetének is tárgya lesz. A rendies minták alapján létrehozott közösségekbe fokozatosan behatolnak a piac szervezőelvei: belépődíjakat szednek, a befolyt összegből beruházásokat végeznek, építkeznek, terjeszkednek; mindig nagyobbat, többet akarnak. Más szóval: a korcsolyázóegyletek vállalkozásokként kezdenek működni. Láthatjuk tehát, hogy a privát szféra nyilvánossá válása együtt jár az esztétikum piacosodásának folyamatával. Tudjuk: a műkorcsolyázás a pontozóbírák közbeiktatása révén válik versenysporttá. Nem nehéz fölfedeznünk a párhuzamot a pontozóbíró és az egyéb szférák egyre nagyobb tekintélyre szert tevő ítészei között. Es hogy ez a szaktekintély az egyes önállósuló társadalmi mezőkben az értékelő-osztályozó szakembereknek mekkora ön- és 26

Márkus, 1909: 101-103.

227

felelősségtudatot képes biztosítani, azt jól példázza az alábbi, Gyulai Pállal kapcsolatos anekdota: „Az ötvenes években került föl Gyulai a »vadregényes fenyvesek honából« Budapestre. [...] Éles kritikáival egyszerre figyelmet keltett, többek közt Tompának és Erdélyinek is neki vágott, s lekorpázta őket álnév alatt kiadott rosz verseikért. Állandó veszőparipája azonban Tóh Kálmán volt, kin minden kínálkozó alkalommal ütött egyet. Tóth végre megunta a dolgot, és barátai biztatására rá akarván ijeszteni Gyulaira, párbajra hivatta. Mindnyájan előre nevettek, miként fog Gyulai meghátrálni és »pater, peccavi«-t mondani nagy szánom-bánommal, azonban elszámíták magukat, mert a »kicsi bors« bebizonyítá, hogy azért mégis erős. A párbaj megtörtént pisztollyal. A véletlen - mert Tóthnak nem volt szándékában az, hogy kárt tegyen a mérges kis »nyilas«-ban (ez volt Gyulai jele) - azt akarta, hogy Tóth golyója Gyulai bal lábába fúródjék. Gyulai fájdalmasan eljajdult, s fölkapta meglőtt lábát, s a másikon ugrálva, kiáltá Tóth Kálmánnak: - Jól lősz, jól lősz, de azért mégis rosz verseket írsz."27

Az esztétikum piacosodása természetesen nem függetleníthető a modernitás kívülről érkező expanziójától, amely a versengés elemeit mintegy rákényszeríti az egyre inkább piaci logika alapján működő szférákra - így a sport világára s benne a sportegyesületekre is. Ennélfogva ezek egyre kevésbé maradhatnak egyszerű baráti és társasági közösségek. A sportok esetében a különböző nemzetközi szövetségek és grémiumok közvetítésével lendülnek működésbe azok az új erők, amelyeknek hatására olimpiákat, világbajnokságokat - és ezek sorában természetesen standardizált gyors- és műkorcsolyázó versenyeket - rendeznek. A globális erők a nőket is bevonják terükbe; ily módon megteremtik annak föltételeit is, hogy a „gyengébb nem" képviselői fokozatosan a világrendszer cselekvő alanyaivá válhassanak. A MŰKORCSOLYÁZÁS JELLEGZETESSÉGEI 1. Társadalmi-kulturális beágyazottság 1.1 1.1.1. 1.2. 1.3. 1.4. 1.5.

Művelők társadalmi bázisa Művelés-műveltetés Referencia Szervezeti forma Szervezet nyitottsága Szocializáció

1.6.

Finanszírozás

1.7. 1.8. 1.9.

Nemzet iránti viszony Politikai irányultság Közönség

27

228

Kacziány, 1889: 163-164.

arisztokrácia, polgárság közvetlenül, saját magukon gyakorlatoznak holland, skandináv, amerikai egylet társadalmi csoportonként elkülönülő gyerekként megtanulni, felnőttként gyakorolni polgárok és arisztokraták adakozása, jegybevétel piaci haszna nem jellemző nem jellemző fontos, társasági élet, revű, cirkusz

1.10. 1.11. 1.12. 1.13. 1.14. 1.15.

Társasság/közösség Tevékenység kezdete, vége Tevékenység elterjedtsége Ideológia, üdvtan, irodalom Nemek szerepe Szakismeret újratermelése

társasági élet 1860-as évek végétől máig évszakhoz kötött: téli társasági rendezvény nincs nők nélkül nem lehet!! társasági élet, táncmester, edző, szóbeliség

Beállítódások 1.16. Alapbeállítódás 1.17. Nőiesség jellemzői 1.18. Test iránti viszony/testpolitik:

elegancia, szépség, fölszabadultság közösségi szellem, tetszeni vágyás, szépség, exhibicionizmus, kellemesség saját test egyenletes, szépítő szándékú művelése, harmonikus, elegáns, könnyed testhasználat

2. A sporttevékenység sajátosságai 2.1.

2.2.

2.3. 2.4. 2.5. 2.6.

2.7. 2.8. 2.9. 2.10. 2.11. 2.12. 2.13. 2.14. 2.15. 2.16.

2.17. 2.18. 2.19. 2.20.

Művelés színtere Színtér (pálya jellemzői) Versenyidő Eszközigény Eszköz/funkció/cél

szabadban nézők igénye számít nincs, verseny nem jellemző fontos egyenlő föltételek között mindenki részt vehessen a társas életben, legyen a közösség része Tevékenység társassága: egyéni/csapat egyén, csábítás Szabályok/mérés nem jellemző, nincs verseny Ellenőrző testület nincs Kockázat mértéke csekély Küzdők fizikai kapcsolata van közvetlen érintkezés, nincs küzdelem Profizmus/amatörizmus föl sem merül Kvalitások szépség, harmónia, kecsesség, hajlékonyság, gálánsság, csinosság stb. nincs Sportfogadás nincs Erőszak mértéke Tevékenység lényege az egyén a társaságban, a jégpályán tetszeni vágyik, csábít, esztétikai élményt akar szerezni másoknak szórakozás, tánc, játék, társasági együttlét Tevékenység közvetlen célja csábítás, harmonikus mozgás, a tánc öröme Örömforrás télen, farsangi időszakban igen fontos Tevékenység súlya az életvitelben esztétikai jelleg (vizualitás), egészséges Fizikai/szellemi/morális/ test, harmóniában a környezettel, másokkal esztétikai jelleg (vizualitás) nem túl jelentős Költségigény

229

V. A VERSENGŐ FÉRFIASSÁG INTÉZMÉNYESÜLÉSE

AZ ATLÉTIKA „A competitio minden egészséges közügy »motor«-ja. Szükségét a jelenkor napról napra jobban érzi és elismeri. A lóversenyek erre a legbehatóbb példát mutatják fel. [...] A falkavadászat is csak competitio - a róka és a falka között! De mindebből csakis azon egy következtetés vonható: hogy competitio

képezi leghathatósb emeltyűjét minden vállalatnak.

ESTERHÁZY MIKSA GRÓF ÉS A MAC MEGALAPÍTÁSA

Az ige testté lett. Ez a címe az első és akkoriban még egyetlen magyar sportújság, a Vadász- és Versenylap 1875. március 17-én keltezett fenti beszámolójának, melyben a Magyar Athletikai Club működésének kezdeteiről tudósít. A Club formálisan egy hónappal később alakul meg; elnöke Esterházy Miksa gróf,2 alelnökök: Kenessey Kálmán miniszteri osztálytanácsos és Sárkány János Ferenc, a Vadász- és Versenylap főszerkesztője. Mellettük nyolc alapító, tizenkét pártoló és kétszázötven rendes tag található az alapítók között. A club színei a kék és a sárga. A Club egy évvel később, 1876 áprilisában tartja második „viadalát". Erről így számol be a lap: „Az athleticai club mult évi első tavaszi viadala óta ezúttal lépett ismét nagyobb szabású programmal a közönség elé, s bár a zártkör sorompói közt mozgott, de méltón arra, hogy jelentést tegyünk szerepléséről. A nemzeti lovarda impozáns csarnoka igen barátságos arcot öltött, megfelelően a fényes társaságnak, mely falai között pár kellemes órát tölte. A hosszú lovagló tér fölött, két egymást átszelő kötélről csíkos lobogók tarka serege lengett alá, díszítve valamennyi tengeri hatalmasság címereivel, kellemes változatban. A bemenet felőli oldalakon vítőrök és kardok csillag-csoportja ékíté a falakat, egy-egy mellvérttel szorítva össze. Maga a porond nem kevésbbé érdekes képet nyújta. Balról fehér oszlopok jelzék a síkpályát, míg középen rézsút a gátverseny vesszőfonatai tarkázzák a tért. A jobb oldali előtér kettős széksorával a vendégek részére tartatott fenn. [...] A főrangú világ hölgyei közül gr. Zichy P. Ferencné bájos leányaival, gr. Károlyi Tiborné, „Athletika V rész." Vadász- és Versenylap, 1874. május 28. Viator. Esterházy Miksa (1837-1883) az Esterházy-család tatai ágából származik. Szülei diplomáciai pályára szánják. Követségi attasé Párizsban, Londonban és az Egyesült Államokban, ám önszántából lemond a diplomáciai pályáról, s farmerkedni kezd. Amerikai feleségével az oldalán a hetvenes évek első felében tér haza tatai kastélyába. Ettől fogva fő céljának tekinti az „athletika" magyarországi meghonosítását. „Grófnak született, és polgárnak termett" - írja róla az egykori újságnekrológ (vö. Siklóssy, 1929: 22-24). 1

2

231

gr. Szapáry Lászlóné [...] tünteték ki az athletikát megjelenésükkel. Az urak köréből Szapáry Antal gr. ő excja, a Lovarda-egylet elnöke, kinek a gyönyörű helyiség átengedése által tanúsított pártfogásáért a club a legmélyebb tisztelet és köszönet érzelmeivel adózik. [...] A honneuröket a club ünnepelt elnöke, gr. Esterházy Miksa teljesíté." 3

A beszámoló a „versenyszámok" sorában az alábbiakat említi: „81 yard síkverseny, vítőr, távugrás, ökölvívás, kardvívás, birkózás, magasugrás, gátverseny, kötélvontatás." Az újságíró - aki minden bizonnyal nem más, mint Sárkány, a lap főszerkesztője és a MAC alelnöke - némi zavarral utal a „viadal" zártkörű jellegére. Cikkében - az idézetben említetteken kívül - további tizenöt gróf, illetve báró nevét sorolja (akik többnyire családjuk társaságában vannak jelen), hozzátéve, hogy rajtuk kívül „Kandó Kálmán urat, több fiatal honatyát s a sajtó számos képviselőjét jegyeztük fel". Az első „athletikai bemutatót" a II. József által megépíttetett kaszárnyában, az Újépület udvarán4 tartják 1876 áldozócsütörtökén. Jelen van József főherceg, Wenckheim Béla miniszterelnök, Trefort Ágoston kultuszminiszter és báró Edelsheim-Gyulai lovassági tábornok.5 Nyilvánvaló: az első versenyek és bemutatók színhelyének kiválasztása, a meghívott vendégek társadalmi beágyazottsága, valamint a MAC vezetőségének összetétele6 az alapítók tudatos stratégiai elképzeléseit tükrözik.7 Am tévednénk, ha Esterházyt egyszerűen a magyar arisztokrácia tipikus képviselőjének tartanánk, aki nem akar mást, mint társadalmi osztályát szolgálni. Kétségtelen ugyan, hogy a politikai elitet és a mágnásokat szeretné megnyerni céljai számára, ám tisztában van azzal is, hogy csupán rájuk támaszkodva képtelen volna az athletikát népszerűsíteni. Ezért sportjának rekrutációs bázisát tágítani igyekszik.8 Am ennél többre is képes: alábbi, Viator néven publikált írása bizonyítja, hogy akár saját társadalmi osztályával is hajlandó konfrontálódni: „Az athleticai club zártkörű viadala április 9-én." Vadász- és Versenylap, 1876. április 12. Itt végezték ki annak idején Batthyány Lajost. E tény az épület szimbolikája szempontjából nem elhanyagolható. 5 Siklóssy, 1929: 48. 6 A Club tizennyolc fős igazgatóválasztmányában (a „tisztikar" vezetőségét képező, fent említett három személy mellett) az alábbi arisztokraták találhatók: Dessewffy Aurél gróf, Esterházy Miklós gróf, id. Lónyay Menyhért gróf és Széchenyi Dénes gróf. 7 E stratégia része, hogy a bekebelezni szánt sportok vezetőit is bevonják a szervezésbe. A torna-, vívó- és csolnakázóegyletek képviselőjeként van jelen a választmányban Szarvassy Sándor, Rumbold Bernát és Molnár Lajos. Emellett Esterházy arra is gondot fordít, hogy a munkásságáról szóló hírek külföldre is eljussanak. Élete utolsó tíz évét Esterházy Tata, (Buda)Pest, London és más, nyugat-európai városok között ingázva tölti. Kapcsolatainak köszönhető, hogy a berlini Der Sporn, továbbá az angol Sporting Gazette, The Field, DramaticNews, Weekly Dispatch beszámol magyarországi tevékenykedéséről. Ez utóbbi például így méltatja „a kontinentális atlétika úttörőit": „A magyarokat illeti a dicsőség, hogy a nem angol vérű nemzetek közt ők az elsők, kik az athletikát saját maga kedvéért, minden kül vagy angol segély nélkül ^hazájukban meghonosították. A lendületnek szép jövőt kívánunk!" Idézi Siklóssy, 192 9: 51. 8 „Élénken emlékszem vissza arra az időpontra, amikor 1874-ben a magyar tudományos egyetemnek régi épületében elhelyezve volt Tudomány- és Műegyetemi Olvasókörben Esterházy Miksa gr. megjelent. [...] Az egyetemre hozzánk azért jött, hogy a fiatalságnál kezdje meg az által ismert, személyesen is kultivált, igen üdvösnek ismert athletikának propagálását, amely elnevezés alatt a szabadtéri sportoknak azt az összességét érti, ami itthon még ismeretlen vagy legalábbis csak ötletszerűen és elárvult módon gyakorolta tik." (Gerenday György visszaemlékezését idézi Siklóssy, 1929: 44. Megjegyzendő: Fenyvessy Ferencet, az „egyetemi ifjúság elnökeként" szintén bejuttatja a választmányba.) 3

4

232

„Tudjuk mindnyájan, hogy a versenysport, a falkavadászatok, az agarászat, cserkészet s a medvevadászat részint roppant sok pénzbe kerülnek, részint indirecte csaknem uradalmak bírását feltételezik. Ennek ipso facto az a következménye, hogy hazánk azon fiai, kik a fentebbi előnyökkel nincsenek megáldva - tehát 9 tizede az »intelligens« ifjúságnak - kedvetlenül, vagy éppen hidegen fordulnak el a »főuri« passzióktól, melyeket nem ismernek - s melyek iránt tán rokonszenvvel se bírnak. És ez a Sportnak népszerűtlen színezetet ád. Pedig kár - mert az »exclusive« sport, és a »népszerű« sport testvérek. Egyik a másikat egészíti ki. Mindakettő férfiakat igényelve, férfiakat nevel és képez. [...] Kell, hogy az »Athleticizmust«, kell hogy az »izmosságot« nálunk Magyarországon nemzeti hittanná emeljük." 9

E részlet - szorosan vett mondandója mellett - annak jelzéseként is olvasandó, milyen fontos szerepet tulajdonít Esterházy a sajtónak, illetve tágabban az írott nyilvánosságnak. Az idézett szöveg ugyanis egy 1874 tavaszán, tehát a MAC megalapítása előtt egy évvel a Vadász- és Versenylapban publikált cikksorozat első darabjaként jelent meg. Sőt, Gyalogolási Kalauz címmel Esterházy egy önálló könyvecskét is kiad. Emellett kiválaszt egy hatékony főmunkatársat, Molnár Lajost,10 akinek bizalmi pozíciót szán (bejuttatja a klub igazgatóválasztmányába is11), és az egzegéta szerepét kínálja föl neki. Molnár két könyvet jelentet meg: az elsőt - az Athletikát - mindjárt a MAC alapításának évében, majd a másodikat 1879-ben, Athletikai gyakorlatok címmel.12 Az első könyv célja, hogy ideológiailag legitimálja az új sportot, a második pedig a gyakorlati műveléshez kíván útmutatást adni. A két könyv emellett világosan kijelöli és behatárolja, melyek az „athletizmus" körébe tartozó sporttevékenységek. Első könyvében - nyilván nem teljesen ártatlanul a szerző a néhány éve meghalt Eötvöstől vett idézetből indul ki,13 majd így fogalmaz: „Mozgás az élet, erő a mozgás és egészség az erő. A szó valódi és igazi értelmében egészség az erő. [...] Erő alatt azonban, nemcsak a nyers erőt értjük, hanem a kiművelt, a tökéletesített tehető képességeket. [...] A testgyakorlatok [...] - minthogy a testnek java és kára a léleké is - közvetve hatnak a szellemre s ezzel kapcsolatban az erkölcsre is." Ezt követi az „athletizmus kollektív fogalmának" meghatározása:

9 ,Athletika.

I. rész." Vadász- és Versenylap, 1874. április 22. Viator. Molnár Lajost Siklóssy így jellemzi: „Hűséges csadós, fegyverhordozó és íródiák. Megszervező és végrehajtó. Újságszelvénygyűjtő. Sajtóirodafőnök. A külföld informátora s a magyar sajtó ellátója külföldi magyar vonatkozású hírekkel. [...] Hogyan kerülnek össze a tatai várúr és a kis finánc? Mert Molnár Lajos pénzügyi tisztviselő volt és maradt a maga kis székely pátriájában." (Siklóssy, 1929: 2 7.) A hetvenes évek közepén Molnár a Reform című politikai napilap munkatársa. "Az igazgatóválasztmány tagja a már idézett Sárkány János Ferenc, a Vadász- és Versenylap főszerkesztője, továbbá a nyolc év múlva megalapítandó első általános embersport-lap, a Herkides főszerkesztője, Porzsolt Gyula. 12 Ez utóbbi lényegében Esterházy és Molnár közös munkája, hiszen a címoldalon ez található: „Gr. Esterházy Miksa (viator) czikkeivel bővítve." 13 „Nincs nagyobb boldogság a világon, mint erőnknek öntudata, ép azért főélvezetünket erőnk gyakorlatában kell keresnünk." 10

233

„Az athletizmus keretébe a testgyakorlatok összes ágai tartoznak. Tehát az Athletika nem egyéb, mint a legkiterjedtebb mindent felölelő testgyakorlási rendszer. [...] Bárha maga az athletizmus fogalma ily tág, tényleg a gyakorlatban az elméleti distinkció nem alkalmaztatik. [...] Amennyiben az emberi képesség bizonyos korlátok közé van szorítva - az Athletika még a jó eszközök közül is kiválasztja a legjobbakat, hogy azoknak azután megfelelhessen. [...] Az Athletika »emberi« intézmény, köztulajdon, mely nincs nemzetiséghez kötve. [...] Amely nemzet az athletikát műveli, terjeszti, ápolja és általánosítja - megérzi előnyét azon nemzetek fölött, melyek ezt nem teszik.'" 4

Az esetleges félreértések elkerülése végett pontosan megneveztetik, mely tevékenységek is tartoznak az „athletizmus" kategóriájába. Ezek, az említés sorrendjében, a következők: a „szertornázás", „a gyalogolás összes ágai", a „bokszolás vagy ökölvívás", a „hajtás, vetés", a „birkózás", a „lapdajátékok (méta, rota)" és az „úszás". A következő két mondatban megnevezi azokat a sportokat, amelyek - ha nem is maguktól értetődően - de némi jóakarattal az általuk propagált gyűjtősport kategóriájába illeszthetők: „az athletikai sportok keretébe tartozik a korcsolyázás és evezés is. A vívás mint fegyveres sport, bár szorosan véve nem tartozik az athletika keretébe, de mert a férfias és lovagias érzet kifejtésére oly jótékonyan hat - bátran fölvehető bármely »athletikai club« gyakorlatai közé."15 Egyértelmű: Esterházyékkal a tornászat nagy riválisai jelennek meg a színen. Á két gyűjtősport között ugyanis jelentős átfedések vannak; eleinte sokszor csak művelőik hite és szándéka dönti el, hogy alkalomadtán egy tornaegyleti kiránduláson vagy egy „athletikai viadalon" rendezett távolugró- vagy vívóversenyt tornászatnak vagy atlétikának tekintenek-e. Az atlétika színre lépését követő néhány évtized az atléták és tornászok között minduntalan föllángoló konfliktusokkal jellemezhető, amelyek során mindkét oldal a kirekesztő és a bekebelező stratégiák sorát alkalmazza a másikkal szemben. Ezek tétje eleinte az, hogy az egyes sportok az atlétika vagy a tornászat gyűjtősportjainak kompetenciájába tartozzanak-e. Később a konfliktusok bonyolultabbá válnak, és egyre inkább az érintettek osztálybeágyazottsága és társadalmi pozíciója, valamint az ezekből fakadó beállítódások, értékek és életstílusok közötti szimbolikus harcok formáját öltik. A nyolcvanas évek közepére nagyjából kikristályosodik, hol húzhatók meg a két gyűjtősport közötti határok: ezek mindenekelőtt intézményi jellegűek. Elsősorban az a sport tekinthető a tornászat körébe tartozónak, amelyet az isMolnár, 1875: 29-35. Uo. 80. Az Athletikai gyakorlatok egyes fejezetei a kiválasztott sportok rövid történetét és művelésük gyakorlati követelményeit tárgyalják - az alábbi sorrendben: „ökölvívás"; „birkózás"; „gyalogolás (járás, futás, ugrás)"; „athletikai gyakorlatok segédeszközökkel (gerelydobás, baltavetés, buzogány gyakorlatok)"; „gymnastikai gyakorlatok"; „vívás"; „úszás"; „korcsolyázás"; „csónakászat"; „labdászat". Figyelemre méltó, hogy 1875-ben még „szertornázásról" beszélnek, négy évvel később már az archaikusabb „gymnastikai gyakorlatok" fogalmát használják, s e tevékenységegyüttest nem az első, hanem az ötödik helyen említik! 14 15

234

kola keretein belül végeznek; amit pedig azon kívül, az többnyire - tehát nem mindig, és nem föltételenül - atlétikának számít. (A határmegvonás, mint majd látni fogjuk, ennél bonyolultabb.) Ez az állítás még abban az esetben is érvényes, ha egy adott sportot egy önmagát tornaegyletnek nevező szervezet keretében művelnek. Emellett nem szabad megfeledkeznünk az időtényező fontosságáról sem. Amikor például a Budapesti Torna Club tagjai az 1890-es évek végén majd a „rugdalót" kezdik el játszani, mindenki számára természetes, hogy az „athletika" keretébe tartozó szabadtéri sportot művelnek. Tíz évvel később, egy Ferencvárosi Torna Club-Magyar Testgyakorlók Köre bajnoki focimeccs kapcsán már senkinek sem jut eszébe, hogy az MLSZ által kiírt futballbajnoksághoz bármi érdemi köze is lehetne akár a tornászoknak, akár az atlétáknak. A két gyűjtősport összehasonlításakor ezért az ideáltipikusnak tekinthető nyolcvanas-kilencvenes éveket veszem alapul. AZ ATLÉTIKA ÉS A TORNÁSZAT KÖZÖS JEGYEI

Mielőtt a különbségekre térnénk, lássuk, szokás szerint, a hasonlóságokat! Kiindulásképpen talán nem fölösleges emlékeztetni arra, hogy e két gyűjtősport (a csolnakázáshoz és a korcsolyázáshoz hasonlóan) embersport. S hogy az embersport és a lósport közötti különbségtétel mennyire hangsúlyos még a nyolcvanas években is, érzékelhető az alábbi szövegrészletből is. A szerző nem más, mint Porzsolt Gyula, az évtized legnépszerűbb sportlapjának, a Herkulesnek16 a főszerkesztője (és mellesleg a MAC egyik vezetőségi tagja): „Ha a sportban megkülönböztetjük a ló- és embersportot, ú g y kétségtelen, hogy a ló-sport sokkal nagyobb mérvben virágzik hazánkban, mint az ember-sport. A lósport alatt értjük ugyanis a sport mindazon nemét, a melyet az ember csak ló segélyével űzhet. Ember-sport alatt pedig azon sport-nemeket értjük, a melyeket az ember egyedül is űzhet. [...] A művelt nyugaton az embersportot szolgáló egyletek száma jóval fölülhaladja a lósport egyletek számát, holott nálunk majdnem egyforma mennyiségben vannak." 17

16 Az első magyarországi sportlap az állati sportokra, mindenekelőtt a vadászatra és a lóversenyre szakosodott Vadász- és Versenylap 1857-től (1919-ig) létezik. Ugyanakkor - miként azt a következő lábjegyzet is bizonyítja - a másik két sportújság megalapítása előtt, monopolhelyzetű lapjában Sárkány helyt ad az embersportokkal kapcsolatos írásoknak is. Az első „embersport-lap" az 1883ban alapított Tornaügy, mely - mint a neve is mutatja - a tornamozgalmat képviseli (ez is 1919-ben szűnik meg). A Herkulest, az immár valamennyi embersport iránt nyitott, és főleg az adétikával szimpatizáló folyóiratot 1884-benalapítjáka Porzsolt fivérek(ez 1914-iglétezik). 17 Porzsolt, 1886: 21. Jellemző, hogy Esterházy, korábban már idézett programadó cikkében, szintén fontosak tartja a „lóidomitás" és az „emberidomitás" megkülönböztetését. „Szerkesztő ur, becses szaklapjában a lótenyésztés, lónevelés és lóidomitás mindenkor nagy befolyású pártfogásnak örvendett. Adjon ma egy kis helyet az ember-nevelésnek, azember-idomitásnak."(„Athletika I." Vadász- és Versenylap, 1874. április 22. Viator.)

235

Ha ezek után azt is figyelembe vesszük, hogy a vadászat még a kilencvenes években is a politikai elit legnépszerűbb „sportja",18 akkor nyugodtan kijelenthetjük: a torna és az atlétika művelői abban is közösek, hogy egyaránt a modernitás fő csapásirányában haladnak. Valamennyien újítók, akik közös platformon állnak a kizárólag állati sportokat művelő „régimódiakkal" szemben. Ebből fakad ama közös vonásuk is, hogy sportjaik az erőszak megfékezésének, csökkenésének irányába mutatnak.19 A torna és az atlétika (valamint a csónakázás és a korcsolyázás) hívei - az állati sportok művelőihez képest - jóval kockázatmentesebb tevékenységet folytatnak. A tornászt és az atlétát, e modern sportembereket egy világ választja el az állati sportokat művelőktől mindenekelőtt a vadásztól. Az új sportok képviselői ezért a „civilizáció", a „fejlődés" és a „humanitás" szellemében mélyen megvetik, torznak és embertelennek ítélik a libidó dominandi ősi késztetései alapján gyilkoló férfiakat. Ezzel kapcsolatos álláspontjukat pontosan kifejezi az alábbi, 1875-ből származó szövegrészlet: „Az összehasonlító bonctan és fejlődéstannak ma már elvitázhatatlan bizonyítékain kívül semmi sem utal oly világosan és meggyőzőleg az emberi nem állati eredetére, mint a bennünk lappangó, sokszor egész vadságában ki-kitörő durva állatiság, mely más élő lények üldözésében, néha egész a szenvedélyességig fokozódott ölési és mészárlási vágyban nyilvánul. [...] Méltó iszonyattal fordul el századunk művelt közönsége az ókori cirkusok durva vérengzéseitől s a Spanyolországban még ma is divatozó bikaviadaloktól; - s a polgárosult nemzetek igen helyesen rég eltöröltek és tiltottak általában mindennemű állatviadalt. Ámde az ember vadállatias alapvonása még napjainkig, még a »civilizáció élén lépdelő« népeknél is megmaradt; csak a forma szelídült, a lényeg ugyanaz; és a társadalmi állapotainkra fölötte jellemző, hogy e tekintetben épen az úgynevezett »előkelő körök« tűnnek ki. [...] Az emberi vadállatnak vér kell, ártatlan vér. Es e vérszomjat csak a »sport«, e »nemes mulatság« bizonyos fajai elégíthetik ki. [...] Ezúttal az újkori sportnak egyik legvérlázítóbb fajáról, az úgynevezett par-force-vadászatról és a galamblövöldözésről, mint a tömeges öldöklés egyik neméről akarok csak megemlékezni. [...] Míg a legvérengzőbb fenevad is létérti küzdelmében csak a kényszerűségnek engedve öl és gyilkol, addig a teremtés remeke egyszersmind valamennyi teremtmények közt a legvérengzőbb vadállat, mely mesterkélt kínokat talál ki áldozatának csupa mulatságból és gyönyörből való legyilkolására. [...] Azért le velők, a sport e kinövéseivel - századunk nevében, mely a humanitás százada, - le velők!" 20

A torna (és persze elődje, a gimnasztika - valamint az ebben a vonatkozásban szintén itt említhető csolnakászat - ) és az atlétika további közös vonása, 18 „A sport igen tekintélyesen van képviselve az új parlamentben. Alig van a sportnak ága, melynek legalább egy notabilitása ne ülne a törvényhozó testületben. Legerősebben van képviselve természetesen a vadászat, melynek űzőiről nem is lehet statisztikát csinálni, miután majdnem minden képviselő vadászember, leszámítva természetesen a közoktatási és könyvtári bizottságok lateiner tagjait." (Herkules, 1892. március 15. Porzsolt Kálmán.) 19 Ha arra gondolnánk, hogy az ökölvívás és a birkózás kivételt képez, tévednénk, mivel a vadászathoz képest ezek erőszakszintje is jóval alacsonyabb. Ráadásul igen hamar lekerülnek az atlétikai versenyek programjáról, mindenekelőtt éppen azért, mert nem verseny-, hanem küzdősportok. 20 „A sport kinövései." Vasárnapi Újság, 1875. május 30. Berky Gusztáv.

236

hogy nem csupán természetesnek, hanem kifejezetten szükségesnek tartják a szisztematikus testedzést, illetve „idomítást". Ezt mindannyian az „ép testben ép lélek elvéből" kiindulva teszik. Mindegyikhez - deklaráltan - kitartásra, erőre, szívósságra van szükség; az apologéták a mértéktartást, az egészséges életmódot, a megfelelő táplálkozást s a „kéjvadászat" megfékezését tanácsolják a követőknek. Esterházy Gyalogolási Kalauzának, célja a teljes életvitel átalakítása a modern atlétizmus szellemének megfelelően. Az Athletikai gyakorlatokban is külön fejezet foglalkozik az „idomítás vagy előkészítés" kérdéskörével, amelyben Molnár „szó szerint idéz" Viator Kalauzából: „Az idomítás kétféle: általános és szakma-idomítás. [...] Általános idomításra alkalmas a szabad égalatti rendes és fokozott járás, mozgás, összekötve egyszerű s mértékletes étrenddel és életmóddal. Továbbá ajánlható az általános idomításra a túlzás nélkül űzött mezei vagy vízi sport és a gymnastica. [...] A szakmaidomítás egy bizonyos célt tűz ki magának és úgy időre, mint eszközre nézve bizonyos korlátok közt szabályszerűleg halad előre. [...] Mértéktelen evés, ivás, dohányzás, virrasztás, kéjvadászat a komoly idomítás ellenségei. A nyilvánosság és vetély itt hatalmas szövetségesei a komoly akaratnak s fékezői az élvvágynak."21

Mindkét gyűjtősport fő propagálóiról kijelenthető az is, hogy ideologikus hajlandóságúak. (E tekintetben különböznek az evezősöktől, de még inkább a korcsolyázóktól.) Ebből fakadóan egyrészt előszeretettel vélik úgy, hogy sportjaik a nemzet jövője szempontjából nélkülözhetedenek. Emellett mindkét sport apologétái és egzegétái hajlanak arra is, hogy az általuk kívánatosnak tartott tevékenységet egy főleg mennyiségi paraméterekkel érvelő egészségideológiával is alátámasszák. A tornatanítók számára könyvet író Torday orvosdoktor a test izmainak „vastagabbá" és „szívósabbá" alakításáról beszél,22 az all-round-adéta Schwanda Gusztáv a Herkules 1888. januári számában az emberi testet a „világon létező legjobb calorikus gépnek tekinti". Felméri Lajos pedig, a kolozsvári egyetem rektora és a MAC testvéregyesülete, a Kolozsvári Athletikai Club (KAC) egyik vezetője szintén hasonlóan érvel a Herkules egy 1890-es számában, midőn az „ősi idegedző szer", azaz az athletika kapcsán a „vérrendszer megújhodásáról" és a tüdő levegőfelhasználásáról értekezik (történetesen éppen a „poros tornateremben" művelt tornászat egészségtelenségét bírálva).23 „Testi és erkölcsi életünk háztartásában a mozgásnak olyan nagy szerepe van, mint a pénznek az állam életében. A pénzzel minden élvezetet megszerezhetünk; mozgással pedig szert teszünk életünk egyik legbecsesebb kincsére: Az egészséges erős testre. A gyenge test parancsol, az erős test engedelmeskedik. [...] Ily ősi idegedző szer: az athletika. [...] Izmaink mindennapi kenyere a mozgás. Járás, futás, ugMolnár, 1879: 90-91. „A rendszeres tornázás célja a test izmait fokozott, de nem túlerőltetett összehúzódások által erősbíteni, azaz rostjait vastagabbá és szívósabbá átalakítani sőt szaporítani is." (Torday, 1876: 1.) 23 Felméri Lajos a maga módján életnűvész volt. Egy évben tíz hónapot munkával, két hónapot testgyakorlással és pihenéssel töltött. 21

22

237

rás alkalmával nemcsak a tüdő táplálkozik friss levegővel, hanem megújhodik a vérrendszer és erőrészeket kap az izomrendszer. Erős testmozgás alkalmával a tüdő hétszerte több levegőt fogyaszt; a bőr négyszerte több felhasznált anyagot vet ki a testből, mint pihenés alkalmával és igy ezt a két számot megsokszorozva 4x7= egy testgyakorlattal elfoglalt egyénnek annyi levegő kell, mint huszonnyolc nyugvó egyénnek. És ha ezt nem kapja (mint ahogy a poros tornateremben nem is kaphatja), a miasmatikus anyagoktól megmentett levegőre kérődzik.24

A tornászok és az atléták abban is hasonlítanak egymásra, hogy rutinszerűen végzett tevékenykedésük (a testgyakorlati foglalkozás, illetve az atlétikai viadal) elsősorban a szakértők (esetleg a szigorúan szelektált meghívottak), nem pedig a nagyközönség nyilvánossága előtt zajlik. Önmagukat elfogadtatandó és népszerűsítendő tartanak ugyan díszbemutatókat, illetve bemutató versenyeket (többnyire aktivitásuk kezdeti - esetleg válságos - periódusaiban), ám az ilyen alkalmak inkább kivételesnek tekinthetők. Ennélfogva mind a tornászat, mind az atlétika szigorúan az amatörizmus jegyében szerveződik, ezért a század vége felé, amikor a profizmussal kapcsolatos viták egyre kiélezettebbekké válnak (ezekkel részletesen a következő, kerékpározásról szóló fejezetben foglalkozom), közös platformra kerülnek. (Ez a harcuk - mint majd a labdarúgásról szóló fejezetben bizonyítani igyekszem - a századfordulót követően egyre reménytelenebbé válik.) A két gyűjtősport abban is megegyezik, hogy - még ha komoly belső konfliktusok árán is - a standardizálódás irányába fejlődnek: a tornászok egységes tornaszerekkel ellátott tornacsarnokok építésére vágynak (és nagyon boldogok, amikor a Nemzeti Tornacsarnok elkészül); az atléták olyan pályákat és mérőeszközöket kívánnak, amelyek az eltérő színhelyeken és időpontokban elért eredményeket összemérhetővé teszik. Amit a tornászok számára az egységes tornatermi fölszerelés, illetve a tanterv, a tanmenet és oktatási szintek összehangolása jelent, az az atléták számára a versenyeredmények összemérhetőségének igénye: „Mily távolságot mennyi idő alatt tett meg a győztes, ez az a két dolog, melyet tudnunk kell minden táwersenynél, hogy az eredményhez hozzá szólhassunk. De mi még egyiket sem vesszük elég komolyan, sem nem mérjük fel a pályát, sem nem vigyázzuk még pontosan a versenyidőt. - A magyar természet ma még a mulatságos testedzéssel sehogy sem tudja párosítani a pedáns pontosságot. A vidéki helyeken rendezett athlétaversenyek a legtöbb rendezőség által csak mulatságos időtöltésnek tekintetnek, melyek után sikerültebb táncmulatságokat tudnak összehozni. [...] A M . A. C. az eredmények megítélésére minden lehetőt pontosan meg tesz, csak néha a különféle hosszmértékek miatt csúszik hiba számításaiba. így egy angolmértföldet kereken 1600 méternek tekinti, holott még 8 méterrel több. [...] Az időt mindenesetre oly órával kell mérni, melynek mutatója akkor indul meg, mikor az indításra lőnek és abban a pillanatban áll meg, mikor a győztes be ér. A második és harmadik beérkező ideje így ez órával nem mérhető, de ezeknek erdményét a rövidebb versenyeken még az angolok is csak az első után való hátra maradások nagyságával jelzik. Mind a térmérés, mind az időmérés pontossá24

238

„Athletika és idegesség." Herkules, 1890. július 30.

gát az athletikai versenyek mai szép eredményei mellett a legszigorúbban követelhetjük, mert csak igy hasonlíthatják ifjaink erejöket csalódás nélkül össze a külföldi eredményekkel."25

ATLÉTIKA KONTRA TORNÁSZAT

A szabványosítás kérdésköre azonban már átvezet a két gyűjtősport közötti különbségek taglalásához. Mint fentebb láttuk, a MAC alapításának körülményei az alapítók ama törekvését tükrözik, hogy elitista módon elhatárolódjanak az alacsonyabb rangú és presztízsű társadalmi csoportoktól, illetve az e csoportok tagjait tömörítő (sportköröktől. A polgári tornával szemben az atlétika kétségkívül az arisztokrácia és az úriemberek időtöltéséül kíván szolgálni. Erre nem csupán a MAC vezetőségének összetétele a bizonyíték, hanem - amint azt a föntebb idézett korabeli beszámolókban olvashattuk - az első atlétikai versenyek publikuma, valamint megrendezésük helyszíne is. A MAC arisztokratikusságát a választott klubforma kirekesztőlegessége révén is igyekeznek fönntartani: „Még a Club alapítási idejéből származik az a hagyományos szigorúság és konzervativizmus, melyet a MAC tagjainak megválasztásánál félszázad óta gyakorol. Bár az alapszabályokban kimondva nincs, mégis régi tradíció a MAC-ban, hogy tagjai sorába csakis keresztény és középiskolai képzettségű egyéneket vesz fel s ez alól csak a legritkább esetekben tesz kivételt. E faji és műveltségi cenzusból eredő exkluzivitása miatt a Clubot minden időben sok támadás érte s ez a kettős szelekció minden esetre nagy hátrányt jelentett neki az elsőségért folytatott küzdelmekben is. De viszont éppen ez az exkluzivitás biztosította mindenkor a Clubban az egységes bajtársi szellemet s forrasztotta egybe tömör egésszé a clubtagok ezreit, képesé téve őket 50 év nehéz küzdelmeinek győzelmes megvívására." 26

Kezdeti stádiumában az atlétika nem közösségi sport, hanem a magányosan versengő úriemberek szabadidő-töltési formája. Az első években föl sem merül, hogy MAC-tagok a klub képviseletében más egyletek szervezte versenyeken is elindulhatnának. A versenyeken a klub tagjai nem a közösség delegáltjaiként, hanem önmaguk képviseletében indulnak; ugyanakkor más egyletek, kö25 „A tér- és időmérés a versenyeken." Herkules, 1884. augusztus 10. Az utolsó mondatból talán érzékelhető, hogy az összemérhetőség igénye az atléták számára perspektivikusan jóval nagyobb jelentőségű, mint a tornászok esetében. A sportversengés nemzetközivé válásával, a századforduló környékén elkerülhetetlenné válik az összes sport összemérhetőségének biztosítása. De már a nyolcvanas évek közepén is vannak intő jelek. A Herkules például az alábbi idézetet közli egy „bécsi sportlapból": „Nincs ember Magyarországon, ki a világon felmutatott legszebb eredményt - a mérföldes futásnál - 10 mp-re megközelítené. Magyarországon azonban az ilyesmit könnyen szokták venni már csak azért is, hogy jó eredményt mutathassanak ki. Mi csak a mult évben Pesten megtartott távgyaloglást (bajnokit) említjük fel, mely nem is volt gyaloglás. Egészen hamis a pesti ügetőversenyen kimutatott jó eredmény is, miután a pálya sokkal rövidebb, mint az hivatalosan kimutattatik. Ott tehát, ahol nem veszik a dolgot pontosan, komoly sportemberre nézve a kihiresztelt eredmény sem bírhat értékkel, amit különösen a fent jelzett mérfölderedményre vonatkozólag akarunk megjegyezni." (Herkules, 1885. szeptember 22. idézi Siklóssy, 1929: 244.) 26 Zuber, 1925: 15.

239

zösségek tagjai nem vehetnek részt rendezvényeiken.27 A klubba tartozást szabályozó szelekció alapja a kvázi-rendi hovatartozás tradicionális elve, amelynek köszönhetően a származásuk, élethelyzetük és életstílusuk alapján erre alkalmas individuumok lehetőséget kapnak arra, hogy a közösségbe bebocsáttatva, ám saját kockázatukra és dicsőségükre kiélhessék versengési késztetettségeiket. A MAC rekrutációs és működési logikája az úri kaszinóéra emlékeztet: a kiválasztottak a rendies jellegű kritériumok alapján gyakorlatilag automatikusan tagoknak tekinthetők, ám a zárt közösségen belüli cselekedeteikért teljes felelősséggel tartoznak: elkártyázhatják birtokukat, vagy párbajra hívhatják ki a közösség bármely, becsületükbe gázoló egyedét. Ez az arisztokratikus individualizmus élesen elkülönül a tornaegyletek plebejus kollektivizmusától. A tornászat német és svéd referenciáival, illetve a korcsolyázás referencianélküliségével szemben az atlétika - visszatérvén Széchenyiék sportkezdeményezéseinek nemzeti irányultságához - deklaráltan angol orientációjú. Molnár Athletikájában külön fejezet található Athletika és a különböző népek címmel, amelyben a szerző a föltárt nemzetkarakterológiai jegyek és az atlétika művelése között szoros kapcsolatot vél fölfedezni: „Az angol erős, munkabíró. Testalkata ép, ereje kifejlett, ügyessége bámulatos. J e l l e m e , eredetisége és tisztasága miatt tűnik fel. E nemzetet általában higgadt férfiaság jellemzi. Indulatai kitörését ritka hidegvérüséggel jellemzi. [...] Idegen divatot n e m utánoz s a legalsó néposztályt kivéve, mindenki egyformán öltözködik, társalog, mulat Angliában. Az angol egyike Európa legszabadabb nemzeteinek s m é g is ő az, ki a törvények iránt legnagyobb tiszteletel viseltetik. Nyilvános föllépte bátor és elszánt. [...] Adott szavát sohasem szegi meg, becsületességére sokat tart. [...] Itt vannak a legmesésebb számmal azon áldásos és jótékony institucziók elterjedve, m e l y e k oly hatványozott mértékben hatnak az egyéni, a családi, társadalmi és nemzeti élet fölvilanyozására, megedzésére és épentartására. Angliában űzetik a legnagyobb passióval az Athletika." 2 8 27 „Ki kell itt térnünk arra az 1875. év folyamán sokat feszegetett kérdésre, hogy kik versenyezhettek a MAC viadalain? Tény, hogy az első versenyeknél az az elv dominált, hogy a Club által rendezett versenyeken csakis clubtagok vehetnek részt. Ezt azonban eleintén nem fogták fel túlságosan szigorúan, mert akadt olyan induló, aki felvételre jelentkezett ugyan, valóságban azonban felvéve soha nem lett. Az ilyeneket a Club tagjai megpróbálták félrenyomni és egyikük egyenesen a Club választmányához fordult orvoslásért. [...] Az, hogy más clubok tagjai indulhatnának a MAC versenyein, senkinek sem jutott eszébe. Pedig akkor már meg volt két evezős egylet s több tornaegylet. Előbbiek azonban kizárólag evezéssel foglalkoztak, míg a tornászegyletek - akkor még - perhorreszkáltak mindenféle versenyzést." (Zuber, 1925:16.) 28 Molnár, 1875: 61. A szerző egy nemzetkarakterológiai panoptikum kontextusába illeszti az angol kiválóságról szóló fejtegetéseket. Eszerint a „francia: könyelmű, vérmes, epés, kicsapongásaiban nem ismer határt, hiú tetszelgő, hízelgő, ingatag, jellemtelenségre rendkívül hajlammal bír, puha, kéjelgő. [...] Páris a romlottság Babylonja." A németet „ugyan könnyelműségről nem lehet vádolni, de számos hibái kirívóan tüntetik föl, hogy mennyire el van hanyagolva a férfias nevelés, a férfias életmód és szokások. A németnek már nedvalkata - méla nyálkás, természete pedig lassúság. Jelleme annyira önállás nélküli, annyira engedékeny, hogy gyakran szolgasággá fajul; darabos, evésben, ivásban mértéktelen." Mindemellett „kérkedő" és „tolakodó". Az olasz az „édes mitsemtevés" bűvöletben él, „hajdani nagyságának omladványain ábrándozik, határtalan étvágya és szenvedélyei lebilincselve tartják" ráadásul „üres", „hiú" és „fényűző". A spanyol pedig egyenesen a „férfiatlanság mintaképe, mert férfinak nem nevezhetjük őrült gőgjét, ügyefogyott címkórságát és legképtelenebb túlságait. Henye nép, mely nevetséges ábrándjainak, bolond szeszélyeinek, határtalan kevélységének él." (Molnár, 1875: 62-68.)

240

Az Esterházy (és társadalmi osztálya) nevében megszólaló Molnár a magyar nemzet jövője szempontjából meghatározó fontosságúnak tekinti az új sport bevezetését, kijelentvén, hogy „mi az athletikai institúciót - azon kiművelt, modern alakjában amint az Angliában dívik, e nemzet életében olyan tényezőnek tartjuk, mely az egyéni, családi, társadalmi sőt a politikai életre is visszahat. [...] Át kell venni egész terjedelmében minden részleteiben az institucziót. Általánosítani, népszerűsíteni és a nemzeti szokásokhoz kell azt alkalmazni, hogy a nemzeté legyen, hogy nemzeti legyen."29 Ez az ideológiai stratégia hasonlatos a reformkor arisztokrata elitje, valamint a hatvanas évek tornamozgalmát vezető csoport által alkalmazott stratégiákhoz, hiszen valamennyien partikuláris osztályhelyzetük által meghatározott társadalmi praxisukból származtatják az egész nemzet számára kívánatos célokat. Csak míg Széchenyiék a lóversenyben, Bakodyék a magyarrá formálandó német tornában látják a nemzet fölemelésének zálogát, addig Esterházyék az atlétikát teszik meg e nemes küldetés hordozójául. Mindazonáltal a két gyűjtősport hirdetői közösek abban, hogy sportjaik révén a jövő alakításában kívánnak közreműködni. E tekintetben tehát mindannyian a modernitás jellegzetes képviselői. Ugyanakkor - a referenciahorizontok nemzeti beágyazottságával összefüggésben - a különböző tevékenységek meghonosítására irányuló ideológiai stratégiákat más és más tudomány érvkészlete révén igyekeznek legitimálni. Amikor Széchenyi arról értekezik, hogy a „díjak és fogadási összegek, valamint a lovak jó áron való eladásának lehetősége lovaik megjavítására fogják serkenteni a futtatókat", illetve amikor Wesselényi azt írja Teendők a lótenyésztés körül című munkájában, hogy „a haszon azon egyedüli mellőzhetetlen emeltyű, mely ipart, s gazdászatot magas fokra segíthet",30 akkor a szorosan vett sporttevékenységet egy közgazdaságtani érvkészlet révén kívánják igazolni. A gimnasztika alapításakor a szellemi referenciákat mindenekelőtt a felvilágosodás pedagógiája, morálfilozófiája és a modern orvostudomány képezi (Rousseau-t, Pestalozzit, Hufelandot és korabeli német orvosokat állítva a középpontba); a tornászat alapirodalmaként a gyakorlati pedagógia német (Jahn, GuthMuths) és skandináv (Henrik és Hjalmar Ling) változatai, továbbá az orvostudomány szolgálnak. (Mint tudjuk, Bakody, a magyar tornamozgalom korai szakaszának egyik legbefolyásosabb képviselője, orvosi diplomával rendelkezik.) Az atlétika bevezetése mellett érvelő Molnár viszont már a 19. század második felének legújabb társadalomtudományára, a szociológiára, mégpedig annak is materialista-evolucionista irányzataira hivatkozik: „E század legnagyobb gondolkodó fője, John Stuart Mill mondja: »Ha a szellemi működésünk anyagi feltételeit megállapító kísérleteket nevezzük materialismusnak, akkor minden elméletnek mely csak némileg is akar az elérhetőségre igényt 29 30

Molnár, 1875:69. Wesselényi, 1847: 10.

241

tartani, materialistának kell lennie.« [...] Moleshott, e mély búvár pedig felkiált: »A gondolat az anyag egy mozgása.« Büchner, e merész materialista azt mondja, hogy: »az állattól a legmagasabb műveltségű emberig a szellemi minőségek szakadatlan fokozata vonul szoros kapcsolatban a testi és mindig tökélyesbülő fejlődéssel, mely legmagasabb virágzását az agyban, a szervezetek e szervezetében éri el.« [...] Az ember jövő társadalmi életére nevezetes ujjmutató Herbert Spencer elmélete a társadalmi tudományról. [...] Mindezen elméletekből ki ne ismené föl, [...] hogy úgy az egyénre, mint a társadalomra és nemzetekre nézve mily nagy és kétségbevonhatatlan fontossággal bír a testi erők kiművelése!"31

További eltérés a két sport között, hogy míg a tornát túlnyomórészt gyerekek művelik, addig az atlétika a fiatal felnőttek tevékenykedése. Esterházyékban föl sem merül, hogy az általuk javasolt új tevékenységet a gyermekek között is népszerűsítsék; rekrutációs fórumként a Tudomány- és Műegyetemi Olvasókört választják. E rekrutációs stratégia egyúttal kirekesztési sratégiának is tekinthető, hiszen ha egyetemistákat, pontosabban keresztény (értsd: nem zsidó!) egyetemistákat várnak soraikba, ezzel értelemszerűen szűkítik is a fölveendők körét. Abban a tekintetben viszont megegyeznek a tornászok és az atléták törekvései, hogy valamennyien - egyfajta potyautasstratégiát követve - a már kialakult oktatási intézményrendszer révén igyekeznek népszerűbbé válni, illetve terjeszkedni. Ebben egy nagyon is gyakorlatias szemléletmód elemeit fedezhetjük föl: egyaránt az érdekeiket akarják érvényesíteni, ezért használják a már kiépült intézményi hálózatokat, ezért lobbiznak, ezért keresnek politikai kapcsolatokat, és veszik célba a tudományos és népszerű(sítő) (sajtó)fórumokat, illetve alapítanak újságokat, írnak könyveket.32 A gyerekeket, illetve a fiatal felnőtteket célzó rekrutációs stratégia mögött a torna társadalmi bázisául szolgáló polgárság, illetve az atlétika osztályhátterét jelentő urak eltérő osztályreprodukciós stratégiáit és az e stratégiákat meghatározó, többé-kevésbé öntudatlan társadalmiidő-kezelési különbségeket is fölfedezhetjük. Mint föntebb utaltunk rá, mindkét sport jövőirányult, s ilyeténképpen példaértékűen modern tevékenységegyüttes. Csakhogy míg a vágyakat és késztetéseket a gyerekbe projektáló tornászok közép- és hosszú távú célokat tűznek maguk elé, beérve azzal (vagy ha tetszik: abban bízva), hogy majd a fiaik és az unokáik érik el azokat, akár azon az áron, hogy több generáción keresztül is vállalják a lemondást, az önfegyelmet, a másokhoz történő igazodást, a lappangó (osztály)konfliktusok időleges zárójelbe tételét, addig az atléták nem az utódaik révén szeretnének célba érni, hanem azonnal: itt és most. A tradicionális osztályok e stratégiáit kétféleképpen is értelmezhetjük. Az egyik lehetőségünk - és ezzel követjük a korábbi fejezetek gondolatmenetének fő csapásirányát - , hogy a társadalmi beállítódások lassú változását Molnár, 1875:24-28. Ez utóbbi már az evezés esetében is megfigyelhető. Gondoljunk csak Birly István 1866-os Csolnakászat című szakirodalmára! 31 32

242

hangsúlyozzuk, ezáltal a libidó dominandi hosszú távú civilizálódását, megszelídülését állítva előtérbe. Azt sugallva ily módon, hogy a mélymúltban gyökerező, ám a modernizációs és civilizációs folyamatnak köszönhetően folyamatosan változó férfikésztetések fokozatosan „lenyomják", elfojtják a régi beidegződéseket: a harc helyébe a versengő késztetettségeket léptetik, s ily módon öntudatlanul, akarva-akaratlan, reflektálatlanul is meghatározzák, strukturálják a gyakorlati cselekvés különböző formáit. Ebben az érvelésben a múlt révén magyarázunk, következésképpen azt is föltételezzük, hogy az úriember azért nem kívánja gyermekével elvégeztetni ugyanazt, mint a polgár, mert egyszerűen nem tartja fontosnak. Nem veszi észre a társadalmi változások új irányait, és föl sem merül benne, hogy hosszú távú reprodukciós stratégiákban tervezze életét, mivel úgy érzi, egyelőre ő van hatalmi pozícióban. Ugyanakkor úgy is érvelhetünk: a nemes belátja, hogy igyekeznie kell, mert változnak a társadalmi föltételek, s a korábban szerzett előnyök, privilégiumok az új körülmények között egyre nehezebben tarthatók. Az atletizáló úriember - érezvén a nyomában törtetők fokhagymaszagú lehelletét kénytelen rádöbbenni: nincs már elegendő ideje arra, hogy gyermekeit, próbálja kedvezőbb társadalmi pozícióba juttatni. Ha ugyanis nem akarja, hogy lehagyják, saját magának kell igyekeznie és eredményeket produkálnia. E sürgető és időészlelését is meghatározó késztetéseinek kifejeződéseként fogható föl, hogy elitklub létrehozásán fáradozik, remélve, hogy képes lehet versenytársai kirekesztésére, illetve arra, hogy saját érdekeinek megfelelően szabályozza a versenyföltételeket. Más szóval: a szabadidős tevékenységek piacát kívánja monopolizálni, hasonlóképpen ama céhekhez, amelyek szigorú szabályaik révén piacaik megtartására és a kontárok ellehetetlenítésére törekszenek. Természetesen botorság volna azt föltételezni, hogy az úriember ténylegesen az atlétika révén kívánja lehagyni a tornászó polgárt, illetve hogy stratégiái kizárólagosan valamelyik határeseti logika alapján értelmezhetők. Az a tétel azonban már védhetőbbnek tűnik, hogy az atlétikai klub alapítása Norbert Eliasszal szólva - a szabadidő sportizációjaként, illetve - Bourdieuvel szólva - a beállítódások áthelyeződéseként fogható föl. Olyan folyamat részeként, amelynek során az életvitel-centrum gyakorlatai, eljárásai, megnyilvánulásai a társadalmi praxis egyéb területein - így a szabadidő eltöltésének módjában - is megjelennek. E szemléleti pozíciót elfogadva pedig azt is beláthatjuk, hogy stratégiáikban egyaránt érvényesülhetnek a múltból származó és többé-kevésbé reflektálatlanul ható beállítódások, valamint a jelen összefüggésrendszere alapján működésbe lendülő, többé-kevésbé racionális megfontolások is. Akármelyik határeseti modellhez vonzódva értelmezzük is az adetizáló úriemberek stratégiáit, kijelenthetjük: az atlétika és a tornászat (és a tornászat mellé most odailleszthetjük a korcsolyázást is) közötti legmeghatározóbb különbség a versengéssel kapcsolatos eltérő viszonyukban rejlik. Míg a tornász határozottan 243

visszautasítja a versengést,33 és gyűjtősportja „hivatásának" azt tekinti, hogy a „rend és fegyelem iskolájának" számító tornacsarnokokban „mindenki testi erőinek szabad használatához jusson" annak érdekében, hogy a „test arányosan felépüljön" és a „szellem uralma alá kerüljön",34 addig az atlétikát propagáló Esterházy nemcsak saját sportja, hanem minden emberi tevékenység céljának tartja a versengést, mondván, hogy a „competitio minden közügy motorja", illetve hogy a „competitio képezi leghathatósb emeltyűjét minden vállalatnak".35 A tornászat során, mint tudjuk, a közösségben föloldódó, névtelen, alárendelt helyzetű tömegember a testét kívánja fejleszteni és erősíteni hosszú távú céljai érdekében. E célokat nem magától találja ki, hanem egy felsőbb akarat kényszeríti rá (ez az akarat származhat a szülőktől vagy a tanároktól, és közvetve lehet állami vagy egyházi is). Az adétika ezzel szemben a csak önmagának elszámolási kötelezettséggel tartozó szabad egyének sportja, a saját kontójukra (azaz kockázatukra) és saját sikereik érdekében versengő individuumok tevékenysége. Ebben a vonatkozásában pedig a vadászat, a párbaj és a lóverseny, vagyis az arisztokratikus individualizmus felelősségetikáján nyugvó elősportok folytatója. Ugyanakkor már nem harc, hanem verseny, amelyet az öntudatos úriemberek szabad elhatározásukból, a versenygyőzelem dicsőségének megszerzése érdekében folytatnak. Az atléta szabadsága metaforikus értelemben abban is megnyilvánul, hogy szemben a zárt (azaz korlátozott terű) tornacsarnokban gyakorlatozó tornásszal, ő a szabad téren (tehát potenciálisan korládan térbeli paraméterek között) vesz részt a versenyben. Nem véledenül használják gyakorta a korabeli sajtóban az outdoor sport kategóriáját az adétika helyett. Az érvényes oppozíciók logikája (és ennélfogva a nekik tulajdonított szimbolikus jelentések összefüggésrendszere) alapján tehát a tornászat a bent, a zárt, a kötött és a lent; az adétika pedig a kint a nyitott, a szabad és a fent társadalmi konnotációit hordozza.36 33 „A nem sikerült verseny csak árthatna a testnevelés ügyének. Verseny tárgya csak olyasmi lehessen, amit minden tanuló elsajátíthat anélkül, hogy tanulmányait elhanyagolná, de semmi esetre sem olyasmi, ami külön idomítást (traininget) kíván. A sport végcélja, hogy a versenyben győzelemre vezessen, a tornázásnak főcélja az ember összes testi képességeit egymással s lehetőleg a szellemi képességekkel is összhangban a legmagasabb fokra fejleszteni" (Siklóssy, 1929: 204). Vagy egy másik, többször is citált idézet: ,A tornászat nem versenyzőket akar képezni, hanem jó magyar embereket akar nevelni. [...] Nem annyira a sport és szórakozás, mint inkább a munka és a küzdelem számára." (Kmetykó, 1928: 103.) 34 Uo. 78. 35 „Athletika. V. rész." Vadász- és Versenylap, 1874. május 28. 36 Ebben az összefüggésben könnyen érthető, hogy a turisztika miért lesz az atlétika része: „Az athletikai gyakorlatok áldása, hogy rendszerint a szabadban történvén, tüdőnkkel és bőrünkkel állandóan szivattyúzzuk a friss levegőt. A touristika (hegymászás), az athletika legfiatalabb tagja, talán legjobban mutatja ezt. A havasi vagy hegyi levegő hatására nemcsak fizikai erőnk újhodik meg, hanem rugalmassá lesz értelmünk, megpendül érzületünk; eldobjuk az élet súlyát, s mennyei étherben kéjelgünk. [...] A kerékpározás és korcsolyázás szintén nevezetesek a testedző és izomügyesitő gyakorlatok között. A test a kerékpáron, szintúgy mint a korcsolyán, lomhaságát elveszti, rugalmassá válik. [...] Szólhatnék még a csolnakázásról, az úszásról és vívásról, mint a melyek az ifjú nemzedékben oly erőtőkét teremtenek, mely a nemzet testi és erkölcsi fennmaradásának és súlyának biztosítója. [...] Tegyük az athletikát közkeletűvé, az ifjú nemzedék ereje mindennapi gyakorlójává, s meglátjuk, hogy nemzeti erőtőkénk hirtelen meghatványozódik, ifjuságunk testi erőben újjá születik s a mi fő, kipusztul közülünk az a divatos, lélek és testölő betegség, melynek idegesség a neve." (,Athletika és idegesség." Herkules, 1890. július 30. Felméri Lajos.)

244

Az evezésről szóló fejezetben úgy fogalmaztunk, hogy „kváziautomata-szerűen működő, kidolgozott testű, egyszerű és egyhangú mozdulatokat ismétlő, fegyelmezett" polgárok ülnek a hajókban, akik - az ötvenes-hatvanas években - életmódjuk szisztematikus átalakításával próbálják meg ellensúlyozni az arisztokratákkal szembeni társadalmi hátrányukat. Az uralkodó osztállyal folytatott versengő erőfeszítéseiket - legalábbis a Dunán, illetve a kijelölt evezőspályákon - fényes siker koronázza: a polgárok és az arisztokraták közötti diszpozicionális versengést az előbbiek nyerik, mivel beállítódási kelléktáruk kedvezőbb esélyeket biztosít számukra. Lényegében ezeket a beállítódásokat kívánják gyermekeik számára is hozzáférhetővé tenni a tornászat révén. Amikor Esterházy Miksa fölbukkan a színen a hetvenes évek közepén, és az atlétika meghonosítását kezdi szorgalmazni, olyan tevékenységet kínál, amelynek vonzerejét az úriemberek számára némiképp fokozza a csolnakászatot illetően őket ért kudarc is. Persze nehezen volna védhető, ha túlhangsúlyoznánk az urak életvitelében periferikus súlyú evezés jelentőségét. Ugyanakkor mégsem tagadható, hogy az Esterházy javasolta sport a polgárokkal szembeni revans esélyét is kínálhatja az arisztokraták számára. Emellett elősegíti, hogy egy újabb szabadidő-töltési forma révén a régi elit szimbolikusan megkülönböztethesse magát a fölfelé igyekvő (és ezért a fönt lévők nézőpontjából parvenünek minősülő) társadalmi csoportoktól. Az adétika Németországtól nyugatabbról érkező sport; egy olyan új tevékenységegyüttes a szabadidő eltöltésének piacán, mely - szemben a tornászattal, valamint a polgárok által kisajátított evezéssel és korcsolyázással nem a polgárságtól ered. A szimbolikus megkülönböztetések birodalmában tehát egy ideig ismét lépéselőnyt látszik biztosítani az arisztokrácia számára. Ezek az oppozíciók világosan jelen vannak a tornászokkal vitázó, velük szemben föllépő atléták érvkészletében és alkalmazott stratégiáiban. Az exkluzivitásra, a szabadidős sporttevékenységek piacának monopolizálására irányuló törekvések együtt járnak azokkal a bekebelezési stratégiákkal, amelyek eredményeképpen a tornászatot egyszerűen az atlétika részévé kívánják tenni, hangsúlyozva annak „túlkatonás jellegét",37 a „játékkedv kiölését", a német minták „merev átkölcsönzését",38 valamint a magyar és angol labdajátékok 37 „A túlkatonás tornázás, mint az középtanodáinkban kezeltetik [ . . . ] - sokkal szűkebb keretben mozog hogy azt a testi erők általános és üdvös kifejtésére, a nemesebb ambíciók fölébresztésére elégséges iskolának lehessen elfogadni. Az egyéniség háttérbe szorul a gépiesen mozgó s a vetély tüzét nem ismerő tornásznál." (Molnár, 1875: 130.) 38 „Az első ok, mely a tornázásnak hazánkban való nemcsak rohamos de örvendetes terjedését meggátolta, azon merev átkölcsönzés volt, mellyel a német tornát hazánkba behozták. Még csak megjárta volna, ha csak a felnőttek tornáját majmoljuk, de az iskolás tornázás napjainkban még a mostani német iskolai tornázástól is elmaradt. Ennek oka az, hogy maguk a németek is szabadabbá, játékosabbá tették iskolai tornájukat már évek óta, mig nálunk maradt minden a régi. [...] Az iskolákban a gyermek és ifjú játékok, különösen a labdázás hanyatlása épen a tornázás kötelezővé tételével kezdett megszűnni. Magyarázatul e szomorú ténynek azt vehetjük, hogy a tanítók a tornázás katonai fegyelmével kiölték a játékkedvet a fiúkban. Még igen sokan emlékezhetünk tanáraink figyelmeztetésére, mely a labdázást nem úri gyermekeknek való játéknak mondá. Az volt tehát a baj, hogy a tornázás hívei nem vették tekintetbe a magyar szellemet és az ifjúság virágzó játékait, hanem ezekkel mitsem törődve igyekeztek az idegen növényt az idegen talajba rendelettel beültetni. Sok idő kell, míg e tévedést a magyar testgyakorlati oktatás kiheveri." („Tornatanításunk eredménytelensége." Herkules, 1886. október 24.)

hiányát.39 Molnár pedig Athletikájában a tornászatot a „holt nyelvekhez" hasonlítja, és annak szerepét az atlétika szimpla „előkészítésében" látja: „A tornászat nemcsak fontos ága az athletikának, de csaknem nélkülözhetetlen bevezetését képezi. A tornászat, mint általános, előkészítő, erősítő, izmosító jelleggel bíró szakma, magába zárkózva a tornacsarnokok belsejében csoportosan, tömegesen neveli a jövő athletákat. Mindenekelőtt tehát szükséges a sarjadzó, a készülő athletának a tornázás, de nem mint czél, - csak mint eszköz. [...] Hasonlítható a tornázás a holt nyelvekhez, melyeknek praktikus volta nem igen tűnik föl a tanuló előtt, mig azokkal fárad, de csak később veszi észre, hogy értemi fejlődése, fogékonysága, egy szóval szellemi élete, mennyit köszön a haszontalanoknak vélt holtnyelvek ápolásának. [...] A tornázás ma már általános elterjedésnek örvend [...], a nevelésbe mint kötelezett tantárgy van fölvéve, az Athletikának s az athletikai egyleteknek nem lehet feladatuk, és nincs is arra szükségük, hogy azt nagy költséggel külön fölkarolják. [...] De igenis feladata az Athletikának a tornászatot magasabb irányban folytatni s tovább fejleszteni. [...] Angliában és Amerikában, a gymnastika az athletikával karöltve jár, az athletikát előkészíti, az athletika iránti kedvet és passiót már korán az ifjak keblébe csepegteti, sőt nyilvános föllépések alkalmával az Athletikának önként átadja a vezérszerepet!" 40

Minderre pedig azért van szükség, mert az atlétika az eszköz a nemzet fölvirágozta tására: „Ez az institúció kiválólag alkalmas a nemzeti élet épen tartására és megszilárdítására, hatalmas tényező a nemzeti faj megvédésére és izmosítására, kitűnő eszköz a nemzeti erő edzésére és fölvillanyozására. Ez az institúció szerepel a családi életben, a társadalmi életben. Részt vesz az egyén fejlesztésében, tökéletesítésében. Ez az institúció a férfiasság leghatalmasabb emeltyűje, a jelemesség, a becsületesség, a nyíltság, a lovagiasság legbefolyásosabb tényezője. Az athletika férfiakat igényelve, férfiakat képez és nevel! Mely nemzetnek, mely államnak, mely hazának nincs férfiakra szüksége? [...] A nemzet, mely fizikai erőit ápolja, testét és szellemét edzi, mely férfias életet folytat s mely férfiakból áll - nem veszhet el nyomorultan, nem pusztulhat ki nagy, hősi, emberi nyomok nélkül!" 41 39 „Iskoláink a testgyakorlatnak egy fajtáját kultiválják, s ez a tornázás. Ez népiskoláinkban s középiskoláinkban rendes tantárgy. A tornázásnak kétségbevonhatatlanul sok előnye van, de egyáltalán nem gyakorolja azt a jótékony hatást a gyermek egész fejlődésére, amelyet egyéb szabad-gyakorlatoktól várni lehetne. A tornázást kétségtelenül meg kell tartani a testedzés alapjául; senkinek sem juthat eszébe lándzsát törni a tornázás eltörlése mellett; hanem igenis óhajtandó volna, hogy a tornázás által gyűjtött izomerőt vigabb, kedélyesebb, szabadabb testgyakorló mulatságok által használják és fejlesszék az iskolás gyermekek. Úgy hiszem, ez a leghelyesebb kifejezés arra, amit iskoláinkban meghonosítva látni szeretnénk: testgyakorló játékok. [...] Kiváló helyet közöttük kétségtelenül a labdajátékoknak kellene elfoglalniok. Egész sereg veszendőbe ment magyar labdajáték van, ezeknek fölelevenitése nagyon háládatos föladat volna: mint tudjuk a Magyar Athletikai Club össze is gyűjtötte az adatokat. [...] Ha a szerző hozzá venné a legjobb angol labdajátékokat mint a Football, Cricket stb., úgy ebben a munkában olyan könyvet kapnánk, a mely még a középiskolák nyolcadik osztályába járó fiataloknak is sok élvezetet és szórakozást szerző testedző játékok felől nyújtana utmutatást." („Iskola és testgyakorlat." Herkules, 1884. december 16. A Pesti Naplóból átvett cikk.) 40 Molnár, 1875: 80-83. 41 Uo. 29-35.

246

A tornászok háromféleképpen válaszolnak az atléták fenyegető föllépésére. Egyrészt megpróbálják adminisztratív eszközökkel kizárni őket saját, már megszerzett pozícióikból.42 Másrészt a tornászathoz képest fejletlenebbnek, alacsonyabb rendűnek, „barbárnak" minősítik az adétikát.43 Harmadrészt ők is igyekeznek megjelenni a nyilvános társadalmi térben, s ott önmagukat a legitim nemzeti jelentéstartalmak hordozójaként föltüntetni a nemzetidegensége miatt illegitimnek beállított másik táborral szemben. Föltételezhetőleg ezzel is magyarázható, hogy a nyolcvanas évektől kezdve mind nagyobb hangsúlyt helyeznek az országos (valamint körzeti) tornaversenyek megrendezésére, amelyeket lehetőleg a szent nemzeti helyeken (például a Hősök terén) tartanak. Azaz: a városi szimbolikus terek kisajátítása révén magukat igyekeznek a magyar nemzeti tartalmak hordozójául föltüntetni az „anglomán" urakkal szemben. E tekintetben pontosan úgy járnak el, mint az őket támadó adéták, akik azt állítják, hogy a tornászok a „német minták merev átkölcsönzésével" nem veszik figyelembe a „magyar szellemet", s hogy „idegen növényt kívánnak a magyar talajba ültetni". Ezért a nemzeti tartalmak mindkét oldalon történő kisajátítását joggal tekinthetjük tükörstratégiáknak. A FÉRFIASSÁG ÚJRAKISAJÁTÍTÁSA

A tornászat és az atlétika szembenállásának van egy olyan dimenziója is, mely a mi sajátos nézőpontunkból válik jól érzékelhetővé. A korábbiak (és különösen az előző két fejezet) ismeretében talán az olvasónak is föltűnik már, hogy Molnár könyvében az atlétika azáltal szolgálhatja a nemzeti élet épen tartását, hogy egyúttal a , . f é r f i a s s á g leghatalmasabb emeltyűje" is. Miképpen a „ f é r f i a s nevelést" elhanyagoló, „méla, nyálkás nedvalkatú" német vagy éppen a , , f é r f i atlanság mintaképének" tartott, „henye" és „kevély" spanyol nemzeti karakter az angolok „higgadtf é r f i a s á g á v a l "(sic!) állítódik szembe. És ha esetleg azt gondolnánk, hogy a férfiasság fogalma véletlenszerűen és esetlegesen bukkan föl a szövegben, tévednénk. Az Athletika egyik tudatosan használat kulcskategóriájáról van ugyanis szó. Esterházyék álláspontja szerint van egy ideálisnak 42 „Az atlétikai klubok külön kasztot képeznek, a tornaegyesületekével ellenkező rendszert vallanak - nem is hisszük, hogy be akarnának lépni a tornaszövetségbe, mely különben sem látná hasznukat. Óhajtandó volna, hogy csak teljesen kiképzett, elismert tornászok adják magukat az atlétikára, a sport különböző nemeire. Amíg adétáink nem ilyen úton, a desztdlláció útján keletkeznek, sőt amíg rendes tornászaink a játékok nagyobbmérvű ápolása és hazafias dalok közös éneklése által jobban össze nem forrnak és nemesbülnek, addig a testgyakorlatok magyar művelői közt valódi egység s a hazai tornaszövetség tagjai közt atléta - nem lehet!" (Bokelberg Ernő a Tornaiig/ egyik 1885-ös számában. Idézi Siklóssy, 1929: 200.) 43 „Akadályul szolgál még hazánkban a tornázás egyöntetű és gyors elterjedésének egy új intézmény, mely az ésszerű tornázásnak beteges kinövése és mely az emberi hiúságra és gyöngeségre van bazirozva; ez az athleticizmus, mely épp úgy fenyegeti veszéllyel a valóban nevelő tornászatot, mint hajdan a görögöknél elnyomta a pentathlont a pankradsták barbár ökölviadala." (Maurer János és Bockelberg Ernő: „A tornatanításunk hiányai és akadályai" idézi Siklóssy, 1929: 203.)

247

tekinthető nemzet, amelyre alkalmazható az ideális férfiasság definíciója (ne feledjük: a gróf hosszú amerikai és angliai tartózkodást követően tér haza Magyarországra): „Hogy Anglia az anyagi és szellemi nagyság oly magas fokán van, hogy az angol nemzet élete boldog, hogy népe olyan magasan áll fejlődöttségben, arra jó részben befolyással bír az, hogy az angol nemzet férfiakból áll. Az angol erős, munkabíró. Testalkata ép, ereje kifejlett, ügyessége bámulatos. Jelleme, eredetisége és tisztasága miatt tűnik fel. E nemzetet általában higgadt férfiaság jellemzi. Indulatai kitörését ritka hidegvérüséggel jellemzi. [...] Idegen divatot nem utánoz s a legalsó néposztályt kivéve, mindenki egyformán öltözködik, társalog, mulat Angliában. Az angol egyike Európa legszabadabb nemzeteinek s mégis ő az, ki a törvények iránt legnagyobb tisztelettel viseltetik. Nyilvános föllépte bátor és elszánt. [...] Adott szavát sohasem szegi meg, becsületességére sokat tart."44

Az angol etalonhoz viszonyítva jelennek meg a többiek: a már említett német és spanyol mellett a „jellemtelen, kéjelgő" francia vagy az „üres", „hiú" és „fényűző" olasz. Es természetesen a magyar is: „Ezer évvel ezelőtt bölcs Leo keleti császár nagyon el volt ragadtatva szövetséges társaitól, a magyaroktól. Őseink lehettek akkor csakugyan féifiak, lehettek erősek, lehettek hatalmasak. [...] Ma már rólunk mi tűrés-tagadás benne, ezt nem mondhatják. Az a régi vitézség, bátorság és hősiesség, mely közmondásos volt a magyarokról - ki van törülve címeink sorából. Nem vagyunk azok sem a mi voltunk. Elpuhultunk, elgyöngültünk, elférfiatlanodtunk. Nemzet vagyunk nemzeti hatalom, férfiak vagyunk férfias tulajdonok nélkül!*5

Bizonyára emlékszünk még rá: amikor Wesselényi arról értekezik, hogy a „lovaglás sokat férfiasította (értsd: edzette) nagyon elpuhult ifjainkat", akkor a „férfi" fogalmát fokozati kategóriaként használja, anélkül, hogy eszébe jutna: nőknek is helyük van a társadalomban. A gimnasztika ideológusai is egy fokozati skálán képzelik el a férfiasságot, csakhogy náluk a fogalom már más tartalmakkal bír, illetve az ideális férfiasság eléréséhez más tevékenységekre és életvitelre van szükség. A nőnevelő tornászat Esterházyékkal egy időben színre lépő ideológusai viszont már - biológiai alapon - szembeállítják a férfit a nővel, és ebből adódóan különböző testgyakorlatokat tartanak a két nem számára kívánatosnak. Sőt, egyúttal azt is kijelentik, hogy a „más testszervezettel és élethivatással" bíró nő „éppen olyan szerves és eszes lénye a természetnek, mint a férfi". Ebben az összefüggésben látható, hogy Esterházyék is egy fokozati skálán képzelik el a férfiasságot, amelyet egy egyszerű túláltalánosítás révén egy egész nemzetre érvényesnek tartanak. Es amikor azt állítják, hogy az „angol nemzet férfiakból áll", akkor nyilvánvalóvá teszik, hogy a (politikai) nemzet44 45

248

Molnár, 1875:61. Uo. 71.

bői a nők ki vannak rekesztve. Ugyanakkor azt is érzékeltetik, hogy - az athletika nevű orvosság megfelelő adagolása révén - van lehetőség arra, hogy egy elférfiatlanodott nemzet idővel közelebb kerüljön, sőt el is érje az ideális, „megszilárdult", „izmos", „férfias" „faj" állapotát. Ezzel az érveléssel tehát gondolkodásuk logikáját illetően a reformkor nemesi szemléletmódjához térnek vissza. Gondolkodásuk tartalmában ugyanakkor már mindenképpen az új idők hírnökei, hiszen ők már - a harccal szemben - kizárólagosan és magától értetődően a „competitiot" tekintik „minden vállalat" „leghathatósb emeltyűjének". Más szóval: az atlétikával színre lépő nemesi generáció a versengő férfiasságot teszi meg a nemzet (a f a j ) megszilárdításának eszközéül. Ugyanakkor Esterházyék helyzete némileg bonyolultabb. Figyeljük csak az alábbi idézetet: „Nevezetes az, hogy az angol fiát a hazának, leányát a házi életnek neveli. [...] Ezek kifejlesztésében nagy része van az angol nevelési rendszernek, hol a nevelési intézetek nem lélekképző és testsorvasztó intézetek. A nevelésnek egyik lényeges részét mindig a testgyakorlás teszi. Innét van, hogy az angol ifjú, különösen az aristokrácia minden hatalma és pénze mellett nincs úgy elkényeztetve, mint más nemzeteknél." 46

A kurzívval szedett szövegrészek arra utalnak, hogy a szöveg által célul tűzött férfiasság mégsem annyira univerzális, mint az eddigiek alapján gondolhattuk. A legitim férfiasság definiálására vállalkozó arisztokrata ugyanis már tisztában van azzal, hogy a 19. század utolsó negyedében kétszeresen is el kell határolnia magát, ha a nemzet jövője szempontjából stratégiai jelentőségűnek tekinthető cselekedeteket monopolizálni szeretne. Egyrészt az „emancipálódó" nőktől kell megkülönböztetnie magát: ennek legkézenfekvőbb eszköze, hogy a férfiakat a nyilvános, a nőket a privát szférába próbálja utalni. Másrészt el kell határolódnia az alsóbb népcsoportoktól, különösen a fölemelkedő polgárságtól is. Mindez pedig azt jelenti, hogy a férfiasság - a korábbi, magától értetődően univerzális igényű meghatározottságával szemben - immár partikuláris és relacionális módon definiálódik: az atletizáló urak a polgároktól és a nőktől kívánják magukat megkülönböztetni, amikor a nemzeti élet épen tartásának és megszilárdításának arisztokratikusan férfias feladatát óhajtják a vállukra venni. A férfiasság fogalma nem üres szlogen többé, hanem egy osztályok és nemek közötti szimbolikus hatalmi harc eszköze. Az atlétika paradoxona, hogy miközben szerveződésformáját tekintve igyekszik exkluzív, kiresztőleges lenni, szellemiségének lényegét illetően (éppen a versengés iránti beállítódás fontosságát hangsúlyozó voltából adódóan) a modern kapitalizmus par excellence terméke. Ebből fakad, hogy a polgárok igen gyorsan újrakisajátítják. Ugyanaz a társadalmi dinamika játszódik tehát le az atlétikát illetően a polgárság és az arisztokrácia között, mint az evezés során: a beállítódási versengésben az előbbi győzedelmeskedik. S az arisztok46

Uo. 61.

249

ráciának nem marad más hátra, mint az olyan, exkluzivitás irányába mutató, egyre periferikusabb szabadidő-eltöltési formák választása, mint a tenisz (amit akkoriban még lawn-tenisznek neveznek)47 vagy a lovaspóló.48 Am a 19. század végén, a modern tömegsport rohamos népszerűsödésének köszönhetően az arisztokrácia - eme utolsó föllángolást követően - egyszer s mindenkorra elveszíti a férfiasság legitim definiálásának, illetve a szabadidő-eltöltési formák modellálásának esélyét. A kerékpározás biztosítja majd azt a lehetőséget, hogy a polgárok egyértelműen kisajátítsanak valamit, ami az adétika keretébe tartozott, és ezzel megnyissák az utat a demokratikus, nem kirekesztőleges, versenykésztetettségeket intézményesítő közösségi sportok számára.

47 „Hazánkban már a 80-as évek elején kezdtek tenniszezni, a játékot azonban teljesen sportszerűtlenül gyakorolták. 1892-ben a budapesti (budai) tornaegylet és a Magyar Athletikai Club tagjai állítottak lawn-tennis pályákat, 1893-ban Budán már versenyeket is tartottak. A Stefánia Yacht Egylet balatonfüredi clubháza melletti pályákon már a 80-as évek vége felé évről évre rendeztek volt lawn-tennis versenyeket, amelyekből az 1894-ben először megtartott országos versenyek - Magyarország lawn-tennis bajnoka czimeért - fejlődtek." (Friedrich, 1904: 211.) Megjegyzendő, hogy 1903-ban, a MAC első nemzetközi tenniszversenye alkalmával már ebben a sportágban is megjelennek a nők. Az alábbi számokban hirdetnek ugyanis bajnokokat: férfi egyes, férfi páros; női egyes handicap, vegyes páros handicap (lásd uo. 217-223). 48 „A lóversenysport fejlődésének, terjedésének kétségtelenül megvan az a haszna, hogy a figyelmet, az érdeklődést fokozottabb mértékben tereli a ló és lovaglás felé. [...] Ezek közül a sportágak közül reánk nézve ma a legaktuálisabb a lovaspóló játék, amely Andrássy Géza gróf kezdeményezésére nálunk is meghonosodott. Öt vagy hat esztendővel ezelőtt kezdte meg egy kis arisztokrata társaság polo-gyakorlatait az Üllői út végén, a Népliget mellett elterülő térségen. Eleinte a nyilvánosság teljes kizárásával folytak ezek a gyakorlatok, majd mikor megerősödött a csapat, vendégül hívtak mérkőzésre egy bécsi teamet, s ebben a mérkőzésben, amelyet már meghívott vendégek is végig nézhettek, megszerezték az első polo-diadalt a magyar színeknek. [...] Fontos momentum volt a polo történetében, amikor 1900-ban a Magyar Lovaregylet igazgatósága megengedte a társaságnak, amely ekkorra már Budapesti Polo-Club néven szervezett egyesületté alakult, hogy gyakorlatait a budapesti lóversenytér belső részén tartsa meg." 1900 májusában öt versenyt tartanak a pesti lóversenytéren. „A csapatok tagjai: vörös dress: Rohonczy Gida, gr. Apponyi Gyula, gr. Károlyi Mihály, gr. Ritch Herbert (művezető). Világoskék dress: Miklós Aladár, gr. Sigray Antal, gr. Széchenyi László és gróf Károlyi Lajos. Vörös csapat javára: 3:2, bíró gróf Andrássy Géza." (Friedrich, 1904: 259-263.)

250

AZ ATLÉTIKA JELLEGZETESSÉGEI 1. Társadalmi-kulturális beágyazottság 1.1. 1.1.1. 1.2. 1.3. 1.4.

Művelőinek társadalmi bázisa Művelés-műveltetés Referencia Szervezeti forma Szervezet nyitottsága

1.5. 1.6. 1.7. 1.8. 1.9. 1.10.

Szocializáció Finanszírozás Nemzet iránti viszony Politikai irányultság Közönség Társasság/közösség

1.11. Tevékenység kezdete, vége 1.12. Tevékenység elterjedtsége 1.13. Ideológia, üdvtan, irodalom 1.14. Nemek szerepe 1.15. Szakismeret újratermelése

magyar arisztokrácia közvetlenül végzik angol klub erősen zárt, csak arisztokraták, úriemberek, később oldódik fiatalemberek számára, edzés révén klubtagok hozzájárulása, állami segítség nemzeti jelleg az angol minták követése révén konzervatív liberális nem jellemző individuumok rendies közegben, később a közösség egyre hangsúlyosabbá válik 1875-től máig ritkán, évente néhány verseny filozófiai, szociológiai, pedagógiai, testnevelési legitimációjú szakirodalom férfiak, hangsúlyozott férfi(asság) ideológiával ismét szakmai erőtér híján

Beállítódások 1.16. Alapbeállítódás 1.17. Férfiasság jellemzői 1.18. Test iránti viszony/testpolitika

versengés, virtus, kiválasztottság-, küldetéstudat, felelősségérzet rivalizáló, győzedelmes, individuális, kemény, becsületes, szabad szellemű, demokratikus ép testben ép lélek, időszakos edzés, egészséges életvitel, test egysége, az egyéni és nemzeti test harmóniája

2. A sporttevékenység sajátosságai 2.1. 2.2.

Művelés színtere Színtér (pálya jellemzői)

szabadban standardizálódás felé, nézők igénye nemigen számít 2.3. Versenyidő standardizálódás, összemérhetőség irányába 2.4. Eszközigény egyre fontosabb, pályaépítés felé 2.5. Eszköz/funkció/cél egyenlő föltételek között a kiválasztottak szabadon versenghessenek, győzzön a jobbik 2.6. Tevékenység társassága: egyén/csapat a közösség virtuális, az egyén versengésének kerete 2.7. Szabályok/mérés egyre finomodnak, standardizálódás, fair play-elv egyre pontosabb mérése 2.8. Ellenőrző testület versenybíróság 2.9. Kockázat mértéke csekély 2.0. Küzdők fizikai kapcsolata nincs közvetlen érintkezés 2.11. Profizmus/amatörizmus szigorú amatörizmus szelleme 251

2.12. Kvalitások 2.13. Sportfogadás 2.14. Erőszak mértéke 2.15. Tevékenység lényege 2.16. 2.17. 2.18. 2.19.

Tevékenység közvetlen célja Örömforrás Tevékenység súlya az életvitelben Fizikikai/szellemi/morális jelleg (vizualitás) 2.20. Költségigény

252

kitartás, erő, szívósság, küzdeni tudás kivételesen csekély, tiszta versengés azonos föltételek között egyéni versengés (futás, ugrás, előrehaladás, olykor eszközökkel is) a szabadban, sportpályán másik megelőzése, a győzelem dicsősége a másik megelőzése, a győzelem dicsősége csekély fizikai/testi célok fontosak, társadalomtudományi és evolúciós ideológiával leöntve eleinte csekély, pályaépítések révén növekszik

A KERÉKPÁROZÁS „Verseny nélkül nincsen élet, mert maga az élet is folytonos verseny. Közös czélok felé fut az emberiség és ki előbb odaér, ki edzettebb, a ki gyorsabb, azé a babér."1 „A kerékpársportnak egész különleges helyet biztosít a sportnemek között az a körülmény, hogy míg az összes többi sportnemek eszközei régiek vagy csak formájukra nézve változtak, tökéletesbedtek, addig a kerékpársport a maga eszközét teljesen a modern technikának köszönheti, s előzménye, múltja egyáltalán nincs."2

SPORTOK A NYOLCVANAS ÉVEKBEN

1870 előtt Magyarországon mintegy tíz torna- és néhány evezősegylet létezik. A hetvenes években körülbelül tíz új tornaegylet, tizenöt korcsolyaegylet és néhány vegyes profilú (főleg atlétikai jellegű) sportközösség alakul. A nyolcvanas években aztán fölgyorsul a tempó: körülbelül harminc tornaegylet, hatvan-hetven korcsolyázóegylet és húsz-harminc vegyes profilú atlétikai egylet születik. A Porzsolt-féle Sport-naptár tanúbizonysága szerint3 a nyolcvanas évek közepén már mintegy nyolcvan korcsolyázóegylet, hatvan-hetven tornaegylet, valamint negyven-ötven vegyes profilú, zömmel atlétikát művelő sportegyesület található Magyarországon. A tornászok egyesületeinek jó háromnegyedét valamilyen toniaegyletnek, csaknem negyedét torna- és vívóegyletnek, hívják, és akad még egy-két torna- és tűzoltóegylet is. A vegyes profilú sportegyesületek csaknem fele valamilyen athletikai club, bő negyedük evezős- vagy csolnakázóegylet, maradék részük pedig többnyire sportegylet, de van már köztük néhány kerékpár- (illetve vasparipa-) egylet is. A nevek azonban (a korcsolyázó- és kerékpáregyletek kivételével) csak részben fedik, milyen sportokat művelnek egy adott egyesületben, hiszen, mint tudjuk, az atlétika és a tornászat gyűjtősport; így ebben az időben az atlétikai klubokban birkózhatnak, vívhatnak vagy éppen kerékpározhatnak, illetve a tornaegyletek is rendezhetnek távolugró- vagy futóversenyt. Nagy Gyula: Versenyterek berendezése. Sport-naptár, 1886: 65. Kerékpár-Sport, 1896. március 10. Berzeviczy Albert. 3 Lásd a műkorcsolyázás fejezet vonatkozó lábjegyzetét a 216. oldalon. 1

2

253

Ugyanígy könnyen elképzelhető, hogy egy csolnakázóegylet tagjai télen korcsolyáznak.4 Ugyanakkor az egyesületek típusai, amelyek a szerveződésforma sajátosságait és a rekrutációs stratégiákat egyaránt meghatározzák, törvényszerű jellegzetességeket mutatnak. Az önmagukat a tornászat vagy a korcsolyázás révén definiálók között 1886 előtt kizárólag a nyitottabb formára és rekrutációs stratégiákra utaló egylet megnevezés fordul elő,5 míg a tevékenységüket az atlétikával azonosítók kizárólag a kirekesztőlegesebb és arisztokratikusabb jellegű club kategóriáját választják. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy a magukat sport vagy kerékpáros közösségnek nevezők a klubtípus helyett általában ismét az egylet típusát választják.6 S ha mindehhez hozzátesszük, hogy ezek az egyletek főleg a nyolcvanas években születnek, sejthetjük a változások várható tendenciáit. De ne vágjunk a dolgok elébe! Ha tehát arra vagyunk kíváncsiak, hogy mai fogalmaink szerint milyen sportokat űznek a nyolcvanas években a felnőtt férfiak, nem elégedhetünk meg az egyesületek nevével, hanem finomabb mutatókra kell támaszkodnunk. Szerencsére ehhez is megfelelő adalékokkal szolgál a Porzsolt-féle Sportnaptár, mivel név szerint fölsorolja a „magyarországi athleta-, torna-, csónak-, velocipéd-, úszó-, box-, korcsolya-versenyek győzteseit", illetve a versenyek időpontját és rendezőit. Lássuk akkor ezek alapján először azt, hogy az egyes sportágakban (illetve korabeli szóhasználat szerint: versenynemek ben) hány rendezvényt tartanak 1885-ben! A versenyek tizenkilenc napon át tartanak.7 A kiíró egyesületek száma tizennégy. Három egylet, a Kolozsvári Athletikai Club (KAC), a Magyar Athletikai Club (MAC) és a Budapesti Kerékpár Egyesület (BKE) két-két versenyt rendez.8 A ma bevett atlétika ágain kívül a KAC ökölvívásban és birkózásban, a MAC kerékpározásban és úszásban hirdet számokat, míg a BKE a kerékpározáson kívül „járásban" ír ki versenyt.9 Mellettük öt tornaegylet,10 továbbá a Hódmezővásárhelyi Athletikai Club, a szabadkai Achilles Egylet, a Kolozsvári Korcsolyázó 4 Létezik egy olyan közösség is, mely éppen e két sport révén határozza meg önmagát: a Kunszentmártoni Csónakázó-Korcsolyázó Egylet. 5 Az 1886 után alakultak között már akad egy-két kivétel. így a Brassói Torna és Vívó Klub (1891), mely az ottani magyarok gyűjtőhelye az 1861-ben, tehát még Bécs támogatásával létrehozott Brassói Szász Torna Egylettel szemben. Ezenkívül létezik még a Nagyváradi Tornakör (1888), Oraviczai Tornakör (1888), valamint Szegzárdi Torna Club (1887) is. 6 1886 előtt is van már egy-két társaság (Bajai Vívótársaság, Fertői Csónakázó Társaság), 1886ot követően egyre több kivétel akad. így például a Miskolci Atléta Kör, a Dévai Torna- és Labdázó Társulat, a Salgótarjáni Vasparipa Szövetkezet vagy az Ungvári Játszó Társaság. 7 Havi bontásban (zárójelben a sportrendezvények/versenynapok száma az adott hónapban): január (3), február (1); május (4); június (5); július (1); augusztus (3); október (2). 8 A KAC májusban és októberben, a MAC májusban és júliusban, a BKE pedig februárban és júniusban. 9 „A gyaloglási versenyre az Uj Világ nagytermében egy elipszis alakú 63 méternyi pálya szolgált. Ezen kellett a négyórai gyaloglást végezni; győztes, ki ez idő alatt tiszta járással a legnagyobb távot járja be." (Siklóssy, 1929: 586.) 10 NTE, Magyaróvári Torna és Vívó Egylet, Aradi Torna Egylet, Szabadkai Torna Egylet, Szegedi Torna Egylet.

254

Egylet, a budapesti csónakázóegyletek, továbbá két ad-hoc szervezőbizottság, a „hatvanas bizottság" és a „kőveskálai rendező bizottság" található a szervezők között. Az öt rendező tornaegylet között alig akad, amely ténylegesen is tornászattal foglalkozó versenyt hirdetne: e helyett az úszástól a kardvívásig, az akadályfutástól a korcsolyázásig lényegében minden akkoriban meghonosodott sportágat művelnek. 1. táblázat

Az egyes versenynemek száma a Magyarországon 1885-ben rendezett sportversenyeken futás (sík-, táv-, akadályfutás, gátverseny) kerékpározás

(velocipéd, velocipéd akadályverseny,

25 velocipéd-műgyakorlat, 3 kerekű velocipéd)

18

Ugrás (táv-, magas-, rúdugrás)

12

súlydobás

10

járás

(távol súlydobás, távugrás súlydobással, magas súlydobás)

(járás, 3 kim járás súlyzókkal)

tornagyakorlat korcsolyázás

(mászás, nyújtó-, szertomázás)

(korcsolyaverseny előre, hátra, korcsolya akadályverseny)

6

6

4

kardvívás

3

ökölvívás

2

úszás

2

súlyemelés

2

Forrás: Porzsolt, 1886: 157-160.

A standardizálódás alacsony fokát jelzi, hogy a versenyösszesítőben többnyire csak annyi található: „korcsolyaverseny előre", „velocipéd", „távol súlydobás", „síkfutás", „ökölvívás" és így tovább. Tehát nemcsak a győztesek időeredménye hiányzik, hanem a pontos versenykategória (táv, versenyeszköz-alosztály vagy súlycsoport) megnevezése is. (Arról nem is beszélve, hogy olyan, ma már megmosolyogtató versenyszámokat is kiírnak, mint például a „korcsolyaverseny hátra", a „3 kerekű velocipéd" vagy a „3 klm járás súlyzókkal".) A sporttudás szakosodásának alacsony foka is érzékelhető még: gyakran előfordul, hogy a legkülönbözőbb versenyszámokban ugyanaz a személy nyer.11

11 Két különböző versenyszámban heten, három versenyszámban hárman, nyolc (!!) versenyszámban pedig egy személy győzedelmeskedik.

255

Mai fogalmaink szerint az ugyan még elképzelhető, hogy valaki egy napon síkfutásban és magasugrásban, illetve akadályfutásban és távolugrásban első legyen. Némileg szokadanabb, hogy úszásban és kerékpározásban, esedeg „velocipédversenyben" és szertornázásban is győzzön. Erősen furcsállható, ha egy sportember egyaránt képes megnyerni a kerékpár-, az úszó- és a futóversenyt, illetve az akadályfutást, a rúdugrást és a vívást, esetleg az ökölvívást, a birkózást és a távugrást. Az pedig végképp és visszavonhatatlanul kételyeket ébreszthet bennünk a versenyek komolyságát illetően, ha akad olyan személy, aki ezek közül nyolcat képes megnyerni (a „műugrástól", a „velocipéd akadályversenyig", a „boxtól" a „nyújtóig", a „távugrástól" a „rúdugrásig" és a „rúdmászástól" a „velocipédig").12 Ha azonban figyelmesebben vesszük szemügyre a Sport-évkönyv összesítéseit, láthatjuk, hogy a kép némileg árnyaltabb. Akad ugyanis két rendező egyesület, a Szabadkai Torna Egylet és a Budapesti Kerékpár Egyesület, amelyek már sokkal pontosabban írják ki a versenyszámokat. A szabadkaiak - a többi, egyelőre differenciálatlanul megnevezett szám mellett13 - a „100m úszóversenyben" és a „100 yard síkfutásban" hirdetnek győztest. A BKE még tovább jut a standardizálódás folyamatában: második, júniusi versenyén a számokat kizárólag különböző' hosszúságú és kötött távokon hirdeti meg.14 Mielőtt tovább folytatnánk gondolatmenetünket, vegyünk szemügyre még egy kis táblázatot, amelynek segítségével kiegészíthetjük képünket az egyes sportok elterjedtségét illetően: 2. táblázat

A sportágak népszerűségi listája a Herkules cikkei alapján 1884-1896 között15 tornászat atlétika kerékpározás korcsolyázás

622 495 447 293

evezés vívás úszás labdajátékok

284 164 84 39

(lawn-tennis, rugdaló, cricket, méta stb.) 12 Vermes Lajosnak Siklóssy egy egész fejezetet szentel (Siklóssy 1929: 230-259), az alábbi, sokatmondó címmel: „Vermes Lajos, a nyolcvanas évek sportjának gáncsos lovagja". Ebben írja: „Don Quijote ő vagy Münchausen báró, avagy Háry János? [...] Hérosz vagy clown? [...] Hogy tízezer embert tudott Palicsra szuggerálni versenyt nézni, az Reinhardthoz méltó. Az, amit a nyomtatott betűvel művelt, oly groteszk komédia, amely mellett Pirandello törpének érezné magát. [...] Sándor Móric gr. kétségtelenül Vermes lovasított elődje. A kettő közül ő a hérosz, Vermes a paródia. Cseréljük ki Sándor Móric táltosait zörgő magas kerekekkel és megkapjuk Vermest. Mindketten egyek abban, hogy nem ismernek lehetetlent, sportjuk kedvéért minden őrültségre hajlandók. [...] Vermes Lajos sportagitátor, aki az élet valóságával nem törődik. Az egész ember egy óriási lelkesedés-hypertrophia, amely görögtüzes fáklyaként rohan az élet országútján, hogy hirdesse a sport dicsőségét. Es ezenközben a magáét is, a fáklyatartóét." (Siklóssy, 1929: 231-232.) 13 „Tornagyakorlatok", „járás", „velocipéd műgyakorlatok", „box". 14 így 2000, 8045, 1500 és 1609 méteren! 15 E táblázat a Herkules 1884 és 1996 közötti páros évfolyamainak földolgozása alapján készült. A sportágak melletti számok azt jelzik, hogy e hét évfolyamban összesen hány cikk foglalkozik az adott sportággal. A torna kategóriájában összevontan található minden, a tornászattal, tornaoktatással, dísztornázással, katonai tornázással, női tornázással kapcsolatos írás. A ma atlétikába tartozó versenyszámokon kívül az atlétika kategóriájába kódoltatott - a korabeli kategorizációnak megfelelően - a birkózás, az ökölvívás és a súlyemelés is.

Ha az atlétika gyűjtősportjába tartozó tevékenységekkel foglalkozó írásokat összevonjuk, megállapíthatjuk, hogy a Herkules témaköreinek mintegy háromnegyede foglalkozik az adétikával, és csak a negyede a tornászattal. S noha a szorosan vett atlétikai klubok szerveződésének tempója elmarad a korcsolyaegyletekétől,16 a Sport-naptár összesítései egyértelművé teszik, hogy ebben az időben az önmagukat tornaegyletnek nevező egyesületekben is elsősorban a szabadtéri atlétikai sportokat művelik. Valószínűsíthető tehát: a nyolcvanas évek közepére a tornászok által uralt iskolai testnevelés többé-kevésbé már leválik a versenysportokról. Ugyanakkor a Herkules-cikkek alapján készült táblázatból az is kiderül, hogy a század vége felé az iskolai keretek között művelt tornázás, illetve tornaoktatás kérdései még fontos témái a sporttal foglalkozó cikkeknek.17 És bármennyire az atlétika által képviselt irányba tartson is a (sport)világ (ennek evidens indikátoraként fogható föl már maga az a tény is, hogy a szabadtéri embersportokat érdeklődésének középpontjába állító Herkules 1884-ben megkezdi, majd sikeresen folytatja működését), a tornászat, illetve tornaoktatás jelentőségét bizonyítja, hogy 1883-tól (tehát még a Herkules megalapítása előtt!) beindul a tornászok szakmai fóruma, a Tornaügy is. Korántsem lebecsülendő tehát az a tény, hogy a Herkules cikkeinek negyede ezzel együtt is a tornászatot választja témájául. A táblázatok talán legváratlanabb adata a kerékpározás kiemelkedő jelentősége. Ezzel kapcsolatban most nem csupán az a mennyiségi adalék fontos számunkra, hogy 1885-ben a versenynemek tekintetében a kerékpározás a második helyet foglalja el a futást követően, hanem az is, hogy ez az a sport, amely immár nem elégszik meg azzal, hogy versenyszámait körülbelüli pontossággal hirdesse meg, hanem - egyfajta modernizációs minőségi fordulatot készítvén elő a magyar sportéletben - valamennyi számban előre meghatározza és kiköti a távok hosszúságát (még ha egyelőre az időeredményeket nem tünteti is föl). Értelemszerűen adódik tehát a kérdés: mivel magyarázható és hogyan értelmezhető e sport hirtelen népszerűsége?

16 A hetvenes években mindössze két vidéki atlétikai klub születik: a kolozsvári és a soproni. A nyolcvanas években aztán némileg fölgyorsul a tempó. A Kolozsvári Athletikai Clubbal kapcsolatban jegyzi meg Siklóssy: „A KAC egyik nagy jelentősége mindenesetre abban van, hogy abban az időben, amikor a MAC Csipkerózsika-álmát aludta, őrzője volt nemcsak az angol sportformáknak, hanem annak az úri magyar virtusnak, amelyre minden magyar sportembernek törekednie kell" (Siklóssy, 1929: 61). 17 Játsszunk egy kicsit a számokkal! A tornászattal kapcsolatos cikkek több mint egyharmada (211 cikk) a tornaoktatássú foglalkozik. Ha e cikkek számát levonjuk az összes tornászattal foglalkozó cikkéből, akkor a tornászat sportja a maga 411 -es előfordulási rátájával harmadik helyre csúszik vissza az atlétika és a kerékpározás mögé. Ha emellett a 82 - táblázatban figyelembe nem vett - tomaegyleú beszámolót aszerint helyeznénk az egyes sportok kategóriájába, hogy az adott egyletben ténylegesen milyen sportokat műveltek, az atlétika fölénye még nagyobb lenne.

257

A KERÉKPÁROZÁS ELTERJEDÉSE

Első megközelítésben - különösen az utókor tudásának birtokában - joggal állíthatnánk, hogy az atlétika gyűjtősportjába a tornászathoz hasonlóan mintegy „eleve benne kódoltatik" annak esélye, hogy az egyes bekebelezett sportágak majd leválnak belőle, hiszen például a kerékpározás igencsak más kvalitásokat, készségeket, beállítódásokat igényel, és ebből adódóan jó eséllyel más társadalmi csoportokban találhat művelőkre, mint mondjuk az ökölvívás, a különböző labdajátékok vagy éppen a birkózás.18 Ám ha ezt elfogadjuk is, arra a kérdésre még mindig nem adtunk választ, hogy - akár az atlétika részének tekintjük származását illetően, akár nem - miért éppen a kerékpározás lesz ilyen népszerű a nyolcvanas években? Reményeim szerint úgy adható elmélyült válasz e kérdésekre, ha a kerékpározást - bevett módszerünk alapján - az öndefiníciója szempontjából legfontosabb sporttal, az atlétikával hasonlítjuk össze. Mindenekelőtt azonban lássuk az új sport megszerveződésének legfontosabb történelmi tényeit. Sport-évkönyvünk kerékpározásról szóló fejezetében az alakulás körülményeiről Kosztovits László, a BKE elnöke így számol be: „1878-ban Stiglitz úr, a Robey and Co. lincolni angol cég hivatalnoka, hozta Magyarországba az első kerékpárt. Ezen gép, primitív és régi szerkezetű lévén, csak keveset volt használva, nagyobb kirándulásokra épen nem volt alkalmas. 1879-dik évi augusztus hóban Kosztovits László, mint a Grantham és Spittlegate, Lincolnshiri angol Bicycle Club elnöke az első újabb szerkezetű kerékpárt hozta Magyarországba.19 (Ausztriában ennek idejében a kerékpár-sport még nem űzetett.) Mint második velocipédista tekintendő Ridley Lajos, az Erzsébet-malom levelezője, a ki 1880-dik május havában hozatott Kosztovits László által egy Hydes-Wigfull Limited-féle sheffieldi Chester-kerékpárt. Ez időben kezdődött a sport honosulni, mert Ridley és Kosztovits kirándulásaik által bebizonyították az ezen sport iránt érdeklődő közönségnek, hogy a kerékpározás nem annyira veszélyes, mint kellemes és egészséges mulatság. [...] 1881 -dik évi húsvét napján az első társas kerékpár-kirándulás volt rendezve Kosztovits László által Gödöllőre. [...] Az első években roppant sok akadálya volt a kerékpározásnak s nem egyszer írtak lapjaink ezen szép és nemes sport ellen, úgy hogy a kis számú velocipéd-csapat alig merte magát mutatni a városban s hosszabb ideig a korcsolyázó-egyleti csarnokban tartotta gépjeit, ahonnan kirándulásokra indult. 1882-ben, mikor már tíz velocipédista volt Budapesten s nehezen lehetett meggátolni, hogy a városba ne menjenek, s a fővárosi lapok annyira

18 Persze mondhatnánk azt is, hogy a kerékpározás nem része az atlétikának, s így le sem válhat belőle, hiszen Molnár az Atbletikában még nem is említi. Igen ám, csakhogy akkor, 1875-ben még nem ismerte az első kerékpárokat. Ugyanakkor - mint a Sport-naptár éves összefoglalója is tanúsítja - az etalonnak tekinthető MAC az első atlétikai klubok közé tartozik, mely a velocipédversenyt fölveszi a saját programjába. 19 A lényegen ugyan nem sokat változtat, mégis említsük meg, hogy Siklóssy szerint (Siklóssy, 1929: 578) már a hatvanas évek végén is „gurult Pesten kerékpár". Ezt azzal véli alátámaszthatónak, hogy 1869-ben már voltak a lapokban kerékpárhirdetések és kerékpárkarikatúrák, továbbá, hogy a Közlekedési Múzeumban őrzött favázas bicikli Magyarországon készült volna a „hatvanas és hetvenes évek végén".

258

gúnyolták ezt a sportot, hogy Kosztovits László szükségesnek találta, hogy mielőbb egy egylet alakuljon, a melynek feladata első ízben az legyen, hogy ezen nemes sport ellenségeit legyőzze és lépéseket tegyen az iránt, hogy a velocipédezés a fővárosban a hatóság által megengedtessék. Augusztus hóban az első értekezlet tartatott meg a Szikszai-féle vendéglőben. Ezen a gyűlésen részt vettek Déri Gyula, Forché Román, Engl József, Günther Károly, Kosztovits László, Mertinz Ede lovag, Oheroly János, Vermes Béla, Wünsche Emil. [...] 1882-dik évi szeptember hó 13-án a (Budapesti Kerékpár) Egyesületnek alapszabályai a belügyminisztériumnál megerősítve lettek. [...] 1883-dik év február hó 9-én a fővárosi főkapitányság a főváros területén a kerékpár közlekedésére nézve egy 13 paragrafusból álló nyomtatott rendeletet bocsátott ki. [...] Ezzel a kerékpározás jövője Budapesten biztosítva volt."20

A szinte kizárólag polgárokból álló egyesület (melynek taglétszáma 1883ban 49, 1884-ben 112 fő) évente nemzetközi versenyeket rendez bécsi, grazi és prágai vendégek meghívásával a Kerepesi-úti ügetőpályán - előre kijelölt hosszúságú távokon. Budapesten aztán néhány éven belül megalakul a BKE-hez hasonló társadalmi összetételű Budapesti Vasparipa Egyesület Előre,21 valamint az arisztokratikusabb Magyar Velocipéd Club,22 amelyből hamarosan kiválik a Hunnia Velocipéd Club. A kilencvenes évek első felében aztán megszületik az Újpesti Kerékpár Egyesület (mely hamarosan Nemzeti Kerékpár Egyesületre módosítja nevét, és székhelyét átteszi Budapestre), az Előre Kerékpáros Kör, a Fecske Kerékpár Egyesület, az Excelsior Magas Kerékpár Egyesület, a Budai Kerékpár Egylet, az Aquila Bicycle Club és a Condor Kerékpár Egylet. (Érdemes az idegen csengésű velocipéd és bicycle, valamint a magyaros vasparipa vagy kerékpár használatának társadalmi összefüggéseire fölfigyelnünk: a német nevű - jórészt német vagy zsidó származású23 - polgárok az arisztokratáknál sokkal szívesebben választják a magyarosabb névváltozatokat.) 1896-ig negyvenkilenc kerékpáregylet alakul vidéken is - túlnyomó többségük a nyolcvanas évek második felétől kezdődően.24

20 Sportnaptár,

1886: 130-132.

Elnök: Türr István, alelnökök: Bokelberg Ernő és Vermes Lajos, választmány tagjai, többek között: Bródy Emil, Fisch Miklós, Gross János, Schleinz Károly, Vermes Nándor, valamint „a régi Budapest felejthetetlen, jó öreg kocsmárosa", id. Szikszay Ferenc (Siklóssy, 1929: 589-590). 22 Elnök: iíj. gr. Festetich Pál, választmányi tagok között van Esterházy Mihály gr., Teleld József gr., Porzsolt Jenő, Porzsolt Kálmán, Vermes Lajos, Szathmáry Oszkár, Kaszás István. Titkár Schwanda Gusztáv (úszó és sportíró) (uo. 591). 23 Handler szerint kevés sport gyakorol olyan jelentős vonzerőt a zsidóságra Magyarországon, mint a kerékpározás. A kerékpársportban meghatározó szerepet játszó zsidók közül - mindenekelőtt - Hegedűs Sándort, Schwartz A. Hermannt, Hauser Simont, Halász Bélát, Eichner Ármint, Fodor Ferencet, Steiner Hugót és Wachsmann Dezsőt említi, hozzátéve, hogy a kilencvenes években a legnagyobb és legsikeresebb kerékpár-szakosztállyal az MTK rendelkezik (Handler, 1985: 42 és 48). 24 Természetesen minden nagyobb városban (Kolozsvárott például három is), de olyan kisebb településeken is, mint Ada, Bégaszentgyörgy, Detta, Fehértemplom, Mosony, Obecse vagy Párdány (vö. Siklóssy, 1929: 605-620). 21

259

A Vadász- és Versenylap, a Tornaügy és a Herkules után az évtized végén útjára indul a negyedik magyar sportlap, a Kerékpár-Sport.2S Egyúttal ez az első szaklap Magyarországon, amely csupán egy sportágra koncentrál (hiszen a Tornaügy még a gyűjtősportnak tekintett tornászattal foglalkozik). A lapalapítás jelentőségét növeli, hogy a kerékpározás, mint láthattuk, nagy súllyal van jelen a Herkulesben is.26 1889 januárjában a szerkesztőségi bevezető az alábbi stratégiai célokat fogalmazza meg: „A kerékpársport, értjük alatta a bicycle, tricycle és egyéb velocipéd eszközök sportszerű használását, kétségkívül a testedzésnek legalkalmasabb és legkellemesebb módja. [...] Sportunk előmozdítására s fölvirágoztatására egy szaklap sokat tehet. Mutatja ezt a külföld, hol már évek óta szaklapok kedveltették meg ezen valóban nemes sportot, még pedig annyira, hogy ott már általánosan elterjedt. Sőt több, ott a sport körén kívül is utat tört magának a kerékpár, a mennyiben a kereskedő üzleti utait azon teszi meg, az orvos kerületi betegeit azon járja be, a kéjutazó rajta keresi föl a szép vidékeket stb. Látszólag mindegyikök időnyerésből vagy kényelmi szempontból használja a kerékpárt, de mellesleg voltaképp sportot űz, mert testének, lelkének épségét is szolgálja vele. Karoljuk föl mi magyarok is a testedzés e jeles eszközét. A világ az angolok után minket a második sportnemzetnek ismer el a lovaglás sportjában. Ismerjen el annak a kerékpár-sport terén is s kövessük a jó példát. [...] Alakítsunk egyesületeket, ezeket gyűjtsük össze egy hatalmas szövetséggé, melynek útján egyedül mozdíthatjuk csak előre üdvös ügyünket. Nézzünk a szomszédba, Németországba, melynek már két szövetsége is van. [...] Karöltve biztos léptekkel fogunk haladhatni célunk felé, mely a föntebb mondottakon kívül még abban is áll, és itt csak röviden jelezni akarunk, hogy magunkat függetlenítsük a Bécsben székelő és magát osztrák-magyar szövetségnek nevező, idegen ajkú testülettől. Jelszavunk legyen: Tett! Kitartás! Függetlenség!" 27

Ugyanebben a számban egy érzékletes leírás is olvasható a hétköznapokon művelt fő tevékenységükről, a közös kirándulásról: „Délután fél 3 órakor indult ki a clubhelyiségből (István főherceg fogadóból) vagy 50 kerékpározó kettős rendekben az Andrássy-úton végig, hol a járókelők közt e valóságos kerékpár-had méltó feltűnést és tetszést keltett. [...] A Városligeten keresztül ki a Stefánia-út végén katonai fegyelmezettségben haladt a menet [...] a lóversenytér mögött levő hatalmas víztorony épületig; ott felállás s fényképeztetés. Itt megemlékezünk azon kellemes mulatságról, melyet a kerékpárosok még mint melléksportot űznek. Ez a műkedvelői fényképészet. Kerékpárosaink kormányrúdjaikra vagy hátukra csatolják fényképészeti szerelékeiket s igy indulnak kirándulá25 A lap kétévi működés után megszűnik, majd Pécsett újból kiadják 1896 és 1901 között. Az 1896-os első számból megtudhatjuk, hogy Kaszás István, az 1889-1890-es folyam főszerkesztője és laptulajdonosa belebukik vállalkozásába, és a kilencvenes évek elején, harmincéves korában Amerikába emigrál. Az új lap készítői mindenben az ő nyomdokain haladnak; így a lap formátuma is pontosan megegyezik a korábbiakéval. 26 Megjegyzendő, hogy 1890-ben a kerékpársportról csak tizenkilenc cikk jelenik meg a Herkulesben, szemben az 1886-os százkilenccel és az 1888-as hatvannal. A Kerékpár-Sport megszűnését követően ezek a számok a következőképpen alakulnak: 1892: 45; 1894: 66; 1896: 78 kerékpározás-

sal kapcsolatos Herkules-cikk 27

260

„Beköszöntő." Kerékpár-Sport,

1889. január 1.

sokra vagy nagyobb utazásokra. Ahol egy szép tájat vagy valami alkalmas tárgyat találnak, azt rögtönösen megörökítik száraz lemezeiken s otthon további használatra kidolgozzák. Itt is így volt. Utolsó ezidei hivatalos kirándulás megörökíttetett. [...] A felvétel után a kerékpár-had ismét visszahajtatott a clubhelyiségbe, a hol társas vacsora után víg táncra kerekedett az időközben odagyűlt szépséges hölgyközönséggel." 2 8

ATLÉTIKA KONTRA KERÉKPÁROZÁS

Ennyi adalék elegendő arra, hogy belevágjunk az adétika és a kerékpározás öszszehasonlításába. Talán fölösleges is említeni - hogy ismét a hasonlóságokkal kezdjük - : mindkettő szabadtéri embersport, melyet saját testüket működésbe hozva, közvetlenül művelnek a fiatal felnőtt férfiak.29 Olyan tevékenységek, amelyek művelésekor - a lóversenyben elkezdődő és az evezésben kiterebélyesedő tendenciát folytatva - a felek közvetlenül nem érintkeznek egymással,30 így a másikkal szembeni közvetlen erőszak kiélésére nem adnak lehetőséget. Legfontosabb közös vonásuk, hogy mindkettő olyan versenysport, mely a szabványosított körülmények közötti pontos összemérhetőség irányába tart. Ugyanakkor - mint azt a fönti idézetekből talán már érzékelhettük e tekintetben a kerékpározók tovább jutnak. Ok már nem elégednek meg a hevenyészett tervezéssel, az ad hoc mértékekkel és értékekkel, hanem - nyilvánvalóan nem függetlenül az általuk használt, folyamatosan tökéletesített technikai eszköz uralásához szükséges mérnöki-műszaki ismeretek bensőséges birtoklásától - a lehető legpontosabban kívánják előre tervezni (és utólag elkönyvelni) a teljesítmény objektív mérését szolgáló paramétereket. Ennek jele, hogy pontosan kijelölik a kötött versenytávokat és szinte mágikusan tisztelik a számokat.31 Es ezzel el is érkeztünk a közöttük fönnálló különbségekhez, amelyek igencsak számosak. „A budapesti kerékpár egyesület őszi működése." Kerékpár-Sport, 1889. január 1. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy - szemben az atlétikával - a kerékpározásra olykor idősebb férfiak is vállalkozhatnak, mint azt a „jó öreg pesti kocsmáros", Szikszay Ferenc példája is mutatja, aki biciklista fiát követve tanul meg kerékpározni, s lesz egyúttal a Budapesti Vasparipa Egyesület Előre választmányának póttagja - vö. Siklóssy, 1929: 590. Vagy említhetjük Jósika Kálmán bárót is, aki a Hunnia Magyar Bicycle Club elnökeként így beszél: „Hogy edzi a testet hogy néha még a gyors léptekkel közeledni szerető öregséget is megakasztja útjában, példa rá magam vagyok, ki ötvenéves koromban, midőn még nem bicikliztem, meghajlott, göthös ember voltam, ki megromlott gyomrommal s ziháló asztmámmal még az Andrássy-úton sem tudtam végigmenni, most pedig hatvanéves koromban több barátom társaságában ezidén is megtettem egy nap alatt egy 108 kilométeres utat." Idézi Siklóssy, 1929: 595. 30 Az akkor még az atlétika részét képező birkózás és bokszolás kivétel. Föltételezhetőleg e két sport küzdő jellegének is döntő szerepe van abban, hogy nemsokára le is válnak az atlétikáról. 31 Évkönyveikben a mennyiségeket szinte abszurd pontossággal tüntetik föl: „[1885-ben] e derék csapat 239 kirándulás alatt összesen 23.606 kilométernyi utat tett meg s így egy-egy kirándulóra középszámítással 715.5 kilométer jut, mint évi eredmény. A kirándulók között első helyen áll Philipovich Emil, ki 4099 kilométert tett meg; utána következik Vermes Lajos, ki 3486, Kaszás István, ki 3080 kilométert hagyott hátra." (Siklóssy, 1929: 586-587.) 28

29

261

A dolgok közepébe vágva: az atlétika és a kerékpározás közötti legfontosabb eltérés, amelyből az összes többi is következik, illetve kapcsolatba hozható, hogy a kerékpározás az arisztokrata indíttatású és keresztény úriemberek által kirekesztőlegesen művelni igyekezett atlétikával szemben polgári kezdeményezésre létrejövő, és a későbbiekben is túlnyomórészt polgárok által művelt sport. E társadalmi összetétel nem csupán az egyesületek névjegyzékei vagy elnevezései alapján állapítható meg,32 hanem a tevékenység szellemiségének vizsgálata révén is. E szellemiséget és a megkövetelt beállítódásokat illetően ugyanis a kerékpározás par excellence polgári sport; s ez még abban az esetben is így van, ha történetesen arisztokraták vagy úriemberek művelik. Ez a megállapítás természetesen nem mond ellent annak, hogy a kerékpározás számos elemében azokat a tendenciákat folytatja, illetve radikalizálja, amelyek az atlétikával kezdődnek el. Az előző fejezetben láthattuk: az atletizmus bűvkörébe kerülő úriemberek azok közül kerülnek ki, akik a leginkább nyitottak a modernizáció iránt. Olyan úriemberek ők, akik - egy emberbőrt képviselőiként - óhatatlanul is szembetalálják magukat rendies közösségük állati sportokat művelő többségével, noha a kilencvenes évek elejére az általuk képviselt irányultság sem számít már kivételesnek.33 Az pedig, hogy referenciáikat John Stuart Mill, Herbert Spencer és az evolucionista szociológia környékén keresik, mindenképpen élesen megkülönbözteti őket rendtársaiktól.34 Képzeljünk el ötven kerékpározót, amint az 1880-as évek Budapestjének reprezentatív főútvonalán, az épülő Andrássy úton, évente 239 alkalommal (tehát lényegében mindennap, amikor csak az időjárás lehetővé teszi!) „méltó 32 A fönti kerékpáregyletek születése kapcsán említett személynevek magukért beszélnek. És ha elfogadjuk, hogy a Magyar Velocipéd Club vagy a Hunnia Magyar Bicycle Club neve és (arisztokratikusabb) társadalmi összetétele között törvényszerű összefüggés áll fönn, úgy becsülhetjük, hogy e sportot legalább négyötödrészt a polgárság műveli. A millennium időpontjában Magyarországon létező ötven-ötvenöt kerékpározó-közösségből ugyanis összesen hét clubot találunk (amelyek többnyire a kerékpár valamelyik idegen csengésű változatát használják), a többi mind egyesület vagy

egylet (és van még egy-két kör, társaság vagy szövetkezet).

33 Ebből a szempontból jelzésértékű a Herhiles 1892-es alábbi cikkrészlete: „A sport igen tekintélyesen van képviselve az új parlamentben. Alig van a sportnak ága, melynek legalább egy notabilitása ne ülne a törvényhozó testületben. Legerősebben van képviselve természetesen a vadászat, melynek űzőiről nem is lehet statisztikát csinálni, miután majdnem minden képviselő vadászember, leszámítva természetesen a közoktatási és könyvtári bizottságok lateiner tagjait. [...] A kormány tagjai között is elsőrendű sportmanek vannak: Szilágyi Dezső és Wekerle Sándor miniszterek a legkitűnőbb vívók közé tartoznak. Csáky Albin gróf pedig a turistasportot fejleszti, mint a »Kárpát-egyesület« elnöke. [ ] A budapesti korcsolyaegylet elnöke Busach Péter, a »Hunnia« csónakázóegylet elnöke Teleki Géza gróf, a nemzeti tornaegylet és országos tornaszövetség elnöke Hegedűs Sándor, a »Neptun« evezőegyletnek és a torna-clubnak elnöke Hieronymi Károly s a Stefánia yacht-egyesület elnöke Esterházy Mihály gróf. Legerősebben van képviselve a parlamentben a »Magyar Athlétikai Club«, melynek alapító tagjai közül 25-en ülnek a házban. [...] A budapesti korcsolyázó-egylet szintén szépen van képviselve. [...] Több képviselőné tagja van az egyletnek, mint képviselő. A velocipedezés sportja, mely eddig nem volt képviselve a házban, most egyszerre két képviselőt nyert. A lövészetet elsősorban Esterházy Mihály képviseli [...] A képviselőház összes tagjait tekintve, a 402 magyarországi képviselő közül sportsmannek nevezhető 57. Ebből esik a szabadelvű pártra 42; a nemzeti pártra 8; a függetlenségi és 48-as pártra 5; a 48-as pártra 1 s a pártonkivüliekre 1. Szapáry Gyula gr. többsége tehát a sportban is 27 szavazat." (,A sport a parlamentben." Herkides, 1892. március 15. Porzsolt Kálmán.)

262

feltűnést és tetszést keltve", „kettős rendben, katonai fegyelmezettséggel" haladnak a Városliget irányába! A korábbi sportok kivétel nélkül egy laikusok elől elhatárolt, a sportolók/küzdők által szimbolikusan és ténylegesen kisajátított sporttéren zajlanak. Gondoljunk csak a titokban megvívott párbajokra, a zárt tagsággal bíró vívóklubok termeiben űzött vívásra, vagy éppen a birtokviszonyok által behatárolt területeken, kizárólag a meghívottak részvételével űzött vadászatokra! És ugyanígy elkülönülnek a többiektől a tornacsarnokokban és tornatermekben gyakorlatozó ifjak is; esetükben éppen a tervezetten létrehozott zárt sporttér szolgáltatja annak föltételét, hogy a megfelelő sporteszközök és tevékenykedési föltételek bármikor rendelkezésükre álljanak. Ez utóbbi állítás érvényes a szabadtéri atlétikai- és korcsolyapályákra is. Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni: az idő előrehaladtával párhuzamosan e behatárolt sporttér mindinkább egy nyilvánosodási folyamat részesévé válik. A változás első lépcsőfokát a lóversenyzés jelenti, amelyet már egy nagyobb és szélesebb osztályhátterű közönség is figyelhet. A következő lépcsőfoknak a csolnakázást tekinthetjük, ahol az evező urak (és polgárok) nyilvános láthatósága már kezd emlékeztetni a későbbi kerékpárosokéra. Ám a víz és a szárazföld közötti határ megakadályozza, hogy egy csónak bármikor fölbukkanhasson egy szárazföldön sétálgató ember közveden közelében. Arról nem is beszélve, hogy a csolnakászatot - szemben a biciklizéssel - nem űzik nap mint nap. A mindennapi, rutinszerű sportolás során a tornászok a tornacsarnokban,35 az atléták a nyitott, de még nehezen hozzáférhető, és a kívülállók által gyakorlatilag nem látogatott sportpályán tevékenykednek. Ez utóbbiak ugyanakkor elvileg már nincsenek elzárva a nézők elől. Hozzájuk képest a korcsolyázók már egy jól látható, nyilvánosság fényében fürdő jégpályán élik hétköznapi sportéletüket. Ám akármennyire igyekezzenek is kielégíteni a laikusok voyeur-szükségleteit, arra a bravúrra még ők sem képesek, hogy korcsolyával a lábukon váratlanul és csapatostul fölbukkanjanak egy-egy utcasarkon. A kerékpározással mind a térhasználat, mind a nyilvánosodási folyamat szempontjából radikálisan új folyamatok kezdődnek: e sport mindennapi műveléséhez már nincs szükség egy elkülönülő sportpályára, hiszen a biciklizés céljára tökéletesen megfelel a nyilvános tér is. A kerékpárosok az első modern sportolók, akik a városokban, majd igen hamar a községekben és a településeket összekötő utakon is elvileg bárhol, bármikor, bárki által láthatóan fölbukkanhatnak vasparipájukon. Az új divatnak hódolók - mint azt a vasparipa elnevezés is mutatja - a korabeli emberekben a lovagló ember képzetét idézik föl.36 A lovassal összeha34 Emlékezzünk ismét az Esterházy Miksa 1883-ban bekövetkező halála kapcsán írott nekrológ kulcsmondatára: „grófnak született, és polgárnak termett". 35 Ebben az értelemben tehát a dísztornázás vagy a tornaegyleti kirándulás nem tekinthető rutinszerű hétköznapi tevékenységnek. 36 Persze nemcsak a korabeli szemlélők, hanem maguk a kerékpárosok is a lovagláshoz képest határozzák meg magukat - amint azt a Kerékpár-Sport bevezetőjéből korábban idézett részlet is bizonyítja: „A világ az angolok után minket a második sportnemzetnek ismer el a lovaglás sportjában. Ismerjen el annak a kerékpár-sport terén is s kövessük a jó példát."

263

sonlítva a kerékpároshoz főleg negatív képzetek társulnak. A lovon ülő férfi hatalommal bír: vagy társadalmi rangjából, vagy az erőszakszervezetekben (katonaság, rendőrség) betöltött pozíciójából adódóan teremt magának tekintélyt. Sőt, a gyalogoshoz mért fizikai fölényéből és túlerejéből fakadóan bármelyik lovas ember, illetve lovas szerelvény (az egyszerű lovaskocsitól az omnibuszig) félelmet keltő és tekintélyt parancsoló eszköz a korabeliek szemében. A vasparipáján tekerő ember a bevett hatalmi szimbolika összefüggésrendszerében általában nevetségesnek, olykor félelmetesnek tűnik (félelmetességének forrása szokatlansága mellett masinájának sokszor emlegetett „ördögi csörömpölése"). Ennek köszönhető, hogy jobb esetben a korabeli vicclapok, rosszabb esetben a rájuk uszított városszéli kutyák kívánatos célszemélyeivé válnak.37 Nevetségessége a lovashoz mért esetlenségében és sérülékenységében rejlik: sporteszköze a lónál sokkal törékenyebb, ennélfogva nélkülöz mindennemű tekintélyt parancsoló jelleget; a nyeregben délceg mozdulatlansággal ülő lovassal szemben a bicikliző embernek a pedálok tekerésével jól látható fizikai igyekezetet kell kifejtenie; ráadásul a magas kerekű gépekkel még hatalmasakat lehet borulni is. A kerékpáros tehát, amikor megjelenik a nyilvános tereken, puszta létével is viszonylag jelentős kockázatot vállal, hiszen nemcsak társadalmi presztízsét, hanem fizikai épségét is veszélyezteti (mégpedig többszörösen is). A helyzet és a praxis szokatlanságából adódó tényleges és szimbolikus kockázatok önmagukban is kellőképpen magyarázhatják, miért haladnak kettős rendben és katonai fegyelmezettséggel a Budapesti Kerékpár Egyesület tagjai az Andrássy úton: a nyilvánosság birtokbavétele könnyebb, ha a stigmatizáció határmezsgyéjén létező csoport tagjai nemcsak együtt, hanem a szemlélőkben ismerős ünnepi asszociációkat keltő - a katonai ceremóniák rítusait idéző - térbeli alakzatban bukkannak föl a városban. Am nem járnánk el helyesen, ha e megjelenési formát csupán egy (társadalom)lélektanilag motivált ösztönös biztonságfokozó eszköznek, vagy egy racionálisan előre kalkulált védekezési technikának tekintenénk. E mozgásalakzatban ugyanis meg kell látnunk a racionális, fegyelmezett és előretekintő, a kollektivitás iránt nyitott, a másikhoz igazodni kész polgári beállítódás jegyeit is; azokat a jegyeket, amelyek a BKE biciklistáit még összekötik a Nemzeti Tor37 „A közönség azt tartotta, hogy az új sportot csakis az úgynevezett gigerlik kultiválják. Bizony a pozsonyi kezdeményezőket kerékpározás közben nyilt utcán kövekkel dobálták meg és kutyákat uszítottak reájuk, ők azonban szívósan kitartottak." (Siklóssy, 1929: 614.) Vagy egy másik idézet: „A székely falvakban ezzel a felkiáltással szokták volt üdvözölni a kerékpárost: »Né, micsa báró!« Ismeretes a »megbolondult bécsi köszörűs« című mondás. Sportvicclapjaink is hosszú évekig éltek a biciklistákból. A Herkules 1886. május 16-i számában Julius - Porzsolt Gyula - elmondja, mint kell eloszlatni a nép ellenszenvét a vasparipa iránt. Legjobb a gépet megmutatni, amikor is az egyszerű ember még szomszédjának is dicsekedve fogja elmondani, micsoda furfangos masinával ismerkedett meg. Ellenben, ha váratlanul közéjük rohannak az ördögiesen csengő-zörgő, vörös lámpás felett kucorgó alakok, egészen más lesz a hatás. Az úri körökkel szemben jó szerényen fellépni; nem sokat ér a sugárutakon való feszengés." (Siklóssy, 1929: 581.)

264

na Egylet közösségi fegyelemhez szokott tagjaival, ám már meg is különböztetik a Magyar Athletikai Club kirekesztőleges individualitásra hajló képviselőitől. A fenti idézetből arra is érdemes fölfigyelnünk, hogy a kerékpározó társaság a város épülőfélben lévő szimbolikus főútvonalán, az Andrássy úton hajt a Városliget felé. Ehhez hozzátehetjük: egyesületi székhelyük és kerékpárraktáruk sem egy külvárosban, hanem a főváros középpontjában, a rangos István főherceg szállodában, a Magyar Tudományos Akadémia szomszédságában található. A város legreprezentatívabb területein vonulnak tehát végig, mielőtt az országútra érnének. Beszámolójukban is leplezetlen büszkeséggel utalnak arra, hogy a menet, illetve a kerékpár-had (ismét két katonai műszó!) „méltó feltűnést és tetszést" kelt. Azaz: e vicclapokban gúnyolt, kutyákkal támadott, kövekkel dobált társaság nem szégyenkezik: magabiztos büszkeséggel, öntudatosan, sőt, bizonyos nárcisztikus exhibicionizmussal vállalja azt a stigmatizált tevékenységet, amelytől az urak általában idegenkednek, sőt olykor kifejezetten szégyellik.38 A kerékpározó a tornászó apákhoz és fivérekhez képest már egy emancipálódottabb, öntudatosabb polgár. O kevésbé fél és kevésbé szorong; látni és látszani, cselekedni és fölfedezni akar, akár környezete megbotránkoztatása árán is. A kerékpár-kirándulás kollektív élmény. A csapat tagjai együtt tekernek órákon keresztül, ki a városból, mindig csak előre, összeszorított fogakkal, zötykölődve a poros országúton, át a szomszéd kisvárosba. Nem körbe-körbe futkároznak az Orczy-kertben, nem a mindig magasabbra helyezett lécet akarják átugorni, nem a súlygolyót szeretnék távolabbra vagy magasabbra lökni, hanem újabb és újabb helyszíneket kívánnak fölfedezni a közeli, majd egyre távolabbi vidékeken. E törekvésüket rendkívül pontosan fejezik ki azok, akik nem tartják elégségesnek, hogy sportközösségüket Budapesti Vasparipa Egyesületnek, nevezzék, hanem - valószínűleg először a magyar sporttörténelemben - utána még azt is odabiggyesztik: Előre. A sportférfiakat kerékpár-kirándulásokra késztető beállítódás e libidinózus motívumát még pontosabban megérthetjük, ha a szintén az atlétikából kinövő és akkortájt terjedőfélben lévő turisztika zsigeri élményével vetjük össze. A turista - tevékenysége úttörő jellegéből fakadóan - akkoriban többnyire járatlan, tüskés-bozótos utakon, medvékkel és farkasokkal dacolva hódítja meg a Tátra és a Kárpátok égbetörő hegycsúcsait. A Magyarországi Kárpát-Egyesü38 Jellemző, hogy a Sport-Világ 1896-ban számol be arról, hogy az előkelő körök már nem szégyellik annyira a kerékpározást, mint korábban: „A kerékpársport egyre nagyobb tért hódít hazánkban. Eddig a főúri világ csak birtokain, vagy ha a fővárosban időzött é j j e l ült gépre, most azonban e tekintetben is szabadabb irány indul meg. Tudvalevő dolog, hogy Andrássy Géza gr., a MAC elnöke, kitűnő biciklista. Széchenyi Imre gr., a MAC alelnöke, most azt tervezi, hogy vele, valamint Esterházy Mihály gr.-fal, a MAC választmányi tagjával, továbbá Andrássy Tivadar gr.-fal többször és egész rendszeresen fognak kerékpározni a fővárosban is, sőt a biciklit mint rendes közlekedési eszközt akarja alkalmazásba venni és vétetni." (Sport-Világ, 1896. március 22. Idézi Siklóssy, 1929: 598.)

265

let39 tagjaiként a hegyet megmászó polgárok és úriemberek a világutazó és Afrikában vadászó arisztokraták utódai, akik a maguk szűkebb keretei között tesznek kísérletet arra, hogy a szűz természetbe behatolván, a hegycsúcsra fölérvén és hadvezéri tekintetüket a kies ormokon körbehordozván, hacsak néhány pillanatig is, de átélhessék a férfiúi omnipotencia mámorát. Velük szemben a vasparipáján tekerő polgár a járt útról nemigen térhet le, az égbe sem törhet, hiszen ezekbe az irányokba tartva hamar elakadna (illetve szárnyaszegetté válna) masinája. O csak az országutak emberi uralom alá vont, előzetesen racionalizált és civilizált természeti környezetében haladhat előre, így nem képes a korlátianság és az univerzalitás illúzióját átélni, hanem be kell érnie a folyamatos és harmonikus előrehaladás jellegzetesen modern és partikuláris élményével. Ám ez sem kevés. Sőt, bizonyos értelemben éppen a tevékenység magabiztosan előre tervezhető, rutinszerű és monotonon ismédődő, ám meglepetéseket is magában rejtő jellegéből adódóan - mely szembeállítható a hegyi turisztika sok bizonytalanságot magában hordozó, monotonitást nemigen tartalmazó voltával - legalább akkora örömöt jelenthet, mint a hadvezér (vagy a sas) nézőpontjának megtapasztalása a hegycsúcson. A kerékpár-kirándulás során ugyanis a polgárok nap mint nap átélhetik a modernitás alapélményét, a férfiúi linearitás kvázi-ejakulatív mámorát. Bármennyire közösségi élménynek tekinthető is a kerékpározás, az előrehaladás e mámorát ki-ki egyes szám első személyben tapasztalja meg. Igaz, fontos a közösség adta biztonság, és vitathatatlanul növeli a teljesítményt, ha a sportférfiak egy bolyban hajtanak, hiszen - a közösség adta lelki tényezőkön kívül - a vezető pozíció váltogatásával meg lehet osztani a terheket: a többiek szélárnyékában hajtva ki-ki pihenhet egy kicsit. Am mese nincs: a távot mindenkinek egyedül kell megtennie. És ha most egy villanásra fölidézzük egy futballmeccs képét, magunk elé képzelve a húsz mezőnyjátékos bonyolult mozgásalakzatait a pályán, könnyen beláthatjuk, hogy a kerékpározás alapvetően mégiscsak egyéni sport. Olyan egyéni sport, amelyben fontosak a közösségi gyökerek, és egy darabig érezhető a származási közösség biztonságot adó akolmelege, ám a közösség tagjai mindinkább egymás versenytársaivá válnak. Jelzésértékű, hogy a BKE évkönyveiben eleinte jóval nagyobb hely jut a közös kirándulások ismertetésének. Néhány év múlva azonban a beszámo39 A Magyarországi Kárpát Egyesület 1873-ban alakul. Hat, területileg tagolt szakosztályban működik (melyek a Keleti Kárpátoktól a Vág völgyéig terjedő régiók szerint szerveződnek). Tíz év alatt alapító tagjainak száma 16-ról 149-re, rendes tagjainak száma 345-ről 2652-re emelkedik. Tagjai között a mágnások és a polgárság képviselői egyaránt megtalálhatók. Szellemiségét jól szemlélteti az alábbi idézet (melynek forrását Siklóssy nem nevezi meg): „A turista messze földekre a gőz segélyével is elutazhat, hogy azonban a valódi turista nevet kiérdemelje, gyalogtúrákat kell tennie akár a havasok legmagasabb csúcsára, akár pedig a legmélyebb fekvésű völgyekbe." Siklóssy hozzáteszi: „A nyolcvanas évek kerékpárosai bizonyos fokig ösztönzőleg hatottak az igazi turistákra, a gyalogturistákra. Ez időben ugyanis új divat volt a kerékpáros országjárás, viszont a turistasportban csendesség honolt. Ezért ment szenzációszámba 1884-ben a latájner középosztályban (értsd: zsidóságban - H. M.) Toldy Gézának kilencedmagával megtett turistaútja Biharban és Erdélyben." (Siklóssy, 1929: 640-644.)

266

lókban előtérbe kerülnek az eredményismertetések. A kerékpárversenyek miként utaltam rá - a magyar sportéletben több szempontból is úttörőnek számítanak, mivel nemzetköziek és egységes távokon zajlanak. 1886-ban például már harmadik nemzetközi versenyüket rendezik zárt pályán, különböző távokon, különböző géposztályokban (kétkerekű, háromkerekű) Magyarország bajnoki címéért osztrák és cseh résztvevőkkel. Nyolc évvel később pedig - miként arról a Herkules 1895. január 15-i száma tudósít - 14 rendező egyesület 27 versenyen összesen 112 számban ír ki kerékpárversenyt.40 Föntebb már említettem, hogy a nyolcvanas években a laikusok és a bennfentesek egyaránt a lovagláshoz viszonyítják az új sportot. Ennek egyik indikátoraként fogtuk föl a vasparipa fogalom használatát. Azt sem hagyhatjuk azonban figyelmen kívül, hogy az idő előrehaladtával a vasparipa - valamint a velocipéd és bicycle - kifejezés helyett egyre inkább a kerékpár fogalmát találjuk az újságokban és az újonnan létrehozott egyesületek nevében. E tény két dolgot jelez számunkra. Egyrészt, hogy az idegen eredetű tevékenység meghonosodik Magyarországon. Másrészt pedig, hogy a két magyar fogalom közül az a változat terjed el, amelyik a jelenséget nem az archaikus, hanem a modern összefüggésrendszerbe illeszti. A kerékpár kategóriájának elsöprő sikere a fogalomhasználók csoportja és a fogalomban megnevezett eszköz működtetéséhez szükséges beállítódások történelmi sikerét is jelzi. E beállítódások számára meghatározó fontosságú tárgynak minősül egy olyan technikai eszköz, amely - történelmi léptékkel mérve hihetetlenül rövid időnek tekinthető - egy-két évtizednyi idő alatt évszázados fejlődésen képes keresztülmenni. Hiszen míg a nyolcvanas évek közepéig túlnyomórészt a magas kerekű gépet használják, melyen ülve az áttétel nélküli, nagypedálos első kereket kell hajtani,41 addig a kilencvenes évek első felében a ma használt kerékpárokkal alapvonásaiban megegyező kenguru-kerékpárok kiszorítják a magas kerekű vasparipákat. A kenguruk, alacsony kereknek, kispedálosak, láncáttételesek, hátsókerék-meghajtásúak, ennélfogva nemcsak jóval biztonságosabbak, hanem sokkal gyorsabban is lehet velük haladni. A technikai tökéletesedés mértékét és jelentőségét még pontosabban érzékelhetjük, ha a kerékpárt a korábban elterjedt, sportolásra (is) használt közlekési eszközzel, a csolnakkal hasonlítjuk össze. A csolnaknak, a vízi járműnek 40 A legtöbb versenyt (ötöt) a Hunnia Magyar Bicycle Club rendezi, amit négy verseny szervezésével az M T K követ. A huszonhét verseny közül tizenhat pályaverseny, kilenc útiverseny, valamint egy-egy hegymászó- és táwerseny akad. 41 Erről a gépről írják a nyolcvanas évek második felében: „Képzeljünk csak magunk elé egy kerékpárost, ki túl magas gépen halad tova. Mennyire kénytelen lábszárait kinyújtani és lábfejét lefelé feszíteni, hogy a pedált elérhesse. S miután ily szerfölött megfeszített lábbal hajtóerőt is kell a pedálra átvinnie, nem terinészetes-e, hogy idő előtt kimerül még a legjobb pályaviszonyok között is. A legcsekélyebb emelkedések vagy ellenszél pedig a kimerülést aránytalanul siettetni fogják. [...] A felhágás is igen kényelmetlen, és hacsak egy hágcsó használtatik, nyeregbe ugrást tesz szükségessé, ami emelkedő pályánál vagy rossz talajon, melyen a gép nem mozoghat kellő könnyűséggel, nagyon közel hozza az előrebukás veszélyét." (Siklóssy, 1929: 579.)

267

nevet is adnak, és ezáltal megszemélyesítik. (Széchenyi például előszeretettel kereszteli hajóit családtagjai és szerettei nyomán.) Az evezésről szóló fejezetből kiderül, hogy ez az analógia korántsem megalapozatlan, hiszen a csónak miként a ló - az ember szállítására szolgál. Ugyanakkor azt is kifejtettük, hogy a csónak - a lóval szemben - nem képes az önálló erőkifejtésre, következésképpen az evezősverseny úgy is fölfogható, hogy annak során az ember is a ló helyébe lép. Pontosabban: a ló, funkcióját tekintve, az evezéskor kettéválik hajóra és ember(ek)re. Ahogy e megfogalmazás is érzékelteti, a csolnakászat kezdetekor még elég kusza és átmeneti viszonyokat találunk,42 amelyek bő két évtizeddel később sem igen tisztulnak még le: az 1866-os versenybeszámolóban még mindig nem egyértelmű, ki is tekinthető a csolnakázóverseny alanyának. Ezért - biztos, ami biztos - a korabeli beszámoló a győztesek fölsorolásakor egyaránt megemlíti a díj, a csapat, a kormányos, az evezősök és a hajó nevét,43 miközben a hajóosztály megjelölésével továbbra is adós marad. És amikor a kerékpárosok már pontosan rögzített távokon kelnek versenyre egymással, az évi egyetlen (!) evezősverseny kapcsán az 1886-os Sport-naptár beéri annyival, hogy sem egyesületet, sem hajóosztályt nem tüntet föl, és versenynemként csupán annyit említ: csónakázás. (Emellett a győztest és a versenyt rendező egyesületeket emeli ki.) Kétségtelen, a csónaknak is megvannak a különböző fajtái, sőt formája és anyaga is folyamatosan tökéletesedik,44 szerkezetének belső komplexitása jócskán elmarad a legújabb kerékpárokétól. Technológiai bonyolultságukat illetően a csolnakok szintjének nagyjából a Drais-féle futókerék45 felel meg. Mindkettő földolgozott természetes anyagból készült egyedi gyártású ter42 Az 1843 -as dunai csolnakversenyt elemezve négyféle szerepkört különítettünk el: a hajótulajdonosét (Széchenyi gróf); a versenyeszközét (Béla és Carolina, angol yachtok, továbbá egy velencei gondola); a csolnakban ülő személyekét (Clark Ádám, Barry úr); valamint az evezősökét („négy munkás", „négy angol", „négy olasz katona"). 43 „Az Aszonyságok-díjában az Egyetértés Gyöngyvér c. hajója - kormányos Follmann Alajos, evezősök Sztanyó Gusztáv és Mitterdorfer Henrik - játszva győzött Széchenyi Béla gróf Névtelenje előtt, mely - Sztáray János gróf kormányossal, Széchenyi Béla gróf és Károlyi Gyula gróf evezősökkel - kénytelen volt a versenyt feladni." (Siklóssy, 1929: 294.) E bőség föltételezhetőleg a standardizálás hiányából adódó zavarodottság jele. Egyébként vegyük észre azt is, hogy a beszámoló a mágnásokat nem egyesületi kötődésük révén, hanem magánszemélyekként említi. 44 „Külföldön mindenütt óriási haladást tett a csónaképítés technikája. [...] Jelenleg a hajtott fából, külső kiel nélkül készített 40-50 centiméter széles race-boatban két vagy három esztendő kell, míg valaki megtanul evezni." (Képes Sport-naptár, 1886: 44.) Ugyanebben az összefoglalóban az egyletek csónakállományára vonatkozóan a szerző az alábbi hajókat különíti el: ontrigged, inrigged race-boatok és kirándulóhajók; palánkos hajók és race-skiffek. Valamennyi lehet 2, 4 és 6 pár evezős. A bennfenteseken kívül ember legyen a talpán, aki tisztában van azzal, miről is ír a krónikás. 45 „Kari F. Drais badeni építőmester [...] 1817-ben megépítette a kormányozható futókereket, az ún. velocipéd-et. A Drais-féle futókerék tulajdonképpen egy faszerkezet. A keret fő részét vízszintes váz alkotja. Ennek első része alatt V alakú villában helyezkedik el az elforgatható első kerék. A hátsó fölé hosszabb, bőr bevonatú ülést szereltek. A nyereg előtt keresztben egy ún. egyensúlyozó keret van, amire a vezető az alsó karját támasztja, és a gépet széles, futólépésszerű mozdulatokkal tolja előre az úton. A Drais-féle gép 10-15 km/óra közötti sebességet is elér." (Paturi, 1991: 181.)

268

mék, amelyeknél a teljesítményfokozást egy egyszerű mechanikai szerkezeti elem: a kerék, illetve a lapát biztosítja. A futókerék azonban viharos gyorsasággal modernizálódik: az ötvenes években Pierre Michaux francia kocsiépítő pedálos kerékpárokat kezd gyártani. Először csak fél pedállal próbálkozik, majd - rájőve, hogy így nehéz az egyensúlyozás - áttér a két pedálra. Rövidesen a vázat nem fából, hanem vasból készíti, a nyerget ruganyosan rögzíti egy gyengén meghajtott acélszalagon. Sőt, kerékpárjaira már hátsó kerékféket is felszerel, amely az abroncsra nyomódik. Ugyanakkor ő még ragaszkodik az óriási, olykor akár 2,5 méteres kerékátmérőjű (és ezért nagyon labilis) gépek gyártásához. Az 1869-es párizsi kerékpár-kiállításon aztán egymás után tűnnek föl a további, sokszor máig érvényes innovációk: a könnyű, tiszta fémből készült gépek, a csővázak, a vas kerékpántok drótküllőkkel és tömörgumi abroncsokkal, az elsőkerék-fékek és az elsőkerék-rugózás, a sárhányó, a szabadonfutó, a két- és négyfokozatú sebességváltók és a golyóscsapágyak. Ekkor mutatják be a kerékpár történetének egyik legfontosabb újítását is, a Guilmet-Meyer-féle kerékpárt, a későbbi idők modern biciklijének elődjét. Ennek is pedálkarja van; ez azonban nem rudakon és forgantyúkon keresztül hat a hátsó kerékre, hanem egy végtelenített hajtólánc révén.46 Néhány évtized alatt tehát sikerül egy olyan járművet kifejleszteni, amely a korábbiakhoz képest szinte hihetetlen mértékben hatékony „utat megsokszorozó eszköznek" bizonyul.47 Vele szemben a csolnak (melynek még az elnevezése is archaikus, és máig zavarban van az elemző, hogy a vízi versenyekről szólva az egyaránt félrevezető „csónak" vagy „hajó" közül melyiket is használja) egy sok tekintetben archaikus szállítóeszköz. Ezt az is jelezheti, hogy típusa és márkája mellett még neve van. Ezzel szemben a kerékpárnak típusjellegzetességei mellett már csak márkája van, neve nincs.48 Pontosabban: a név funkcióját az egyre nagyobb jelentőségre szert tevő, a minőség (és presztízs) garanciájául szolgáló márka veszi át, bizonyságául annak, hogy az ősi, személyközi kapcsolati formák helyébe fokozatosan az eldologiasodott, techVö. Paturi, 1991:257,283. „Fogaskerekek rendszerével éri el, hogy a láb viszonylag kis elmozdulása árán az országúton meglehetősen nagy távolságot tudunk megtenni. Az elöl magas, hátul alacsony kerekű velocipéden világosan látható a távolságsokszorozás elvének érvényesülése. A 30 cm hosszú pedálkar közvetlenül forgatja a 6 m-t is elérő kerületű első kereket. A korszerű kerékpárok fogaskerekek alkalmazásával érik el ugyanezt a hatást. [...] A kerékpár megsokszorozza a távolságot, mert a kerékpáros lába rövid úton történő elmozdulásának hatására a kerék több fordulatot tesz meg. A pedál egyetlen körfordulásakor a láb által megtett út rövidebb, mint a meghajtott kerék kerülete. Ezt az úttöbbszörözést tovább fokozzák a hajtórendszerbe iktatott fogaskerekek, a meghajtott kerékre erősített kis fogaskerék ugyanis többször körbefordul, mialatt a nagyobb átmérőjű, a pedálhoz erősített meghajtó fogaskerék egyet fordul. Átlagos áttételi arány esetén a kerékpár hatszor akkor utat tesz meg az úton, mint amekkora a láb által megtett út a pedál egy fordulata esetén." (Modern technika, 1999: 237.) 48 Ebben az összefüggésben érdemes fölfigyelnünk arra a mélyen abszurd jelenségre, hogy Széchenyi Béla gróf Névtelennek, nevezi hajóját, mely(en!) 1866-ban föladni kényszerül a regattát. 46 47

269

nicizálódott, sorozatgyártás és tömegtermelés révén újrastrukturált viszonylatok lépnek.49 A kerékpározók egyéb tekintetben is egyfajta gyakorlatias modernizációfelfogás képviselői. E beállítódásukat nemcsak az jelzi, hogy - miként azt láthattuk a Kerékpár-Sport első számából vett fönti idézetben - „melléksportként" előszeretettel hódolnak a „műkedvelői fényképészetnek" és az ehhez szükséges új technikai eszköznek, hanem az is, hogy az infrastruktúra fejlesztését programszerű ideologikussággal fogalmazzák meg: „Baross Miniszter, kinek bokros érdemeit közlekedésügyeink körül mindenki elismeri, újabban kiterjeszté figyelmét a közutakra is, a mennyiben törvényjavaslatot terjesztett a képviselőház elé, melyben 85,000 kilométernyi közutaink czélszerű előállítását s folyton jókarban tartását kívánja biztosítani.50 [...] A velocipédezés, tudvalevőleg, óriási mértékben terjedt el a nyugaton. Az angol, franczia és német velocipédezők száma ma már légió. Ha ennek okát keressük, elsősorban nem azt fogjuk találni, hogy a testedzés iránt nálunkénál erősebben kifejlett érzék mozdította elő, hanem hogy ott a példásan kezelt közutak segítették elő sportunk kifejlését s széles körben való elterjedését. [...] A törvényjavaslat remélnünk engedi, hogy ez az ok, a jó út, nálunk is maga után fogja vonni az okozatot.51

Ám a cikk - amellett, hogy kinyilvánítja támogató egyetértését a törvényjavaslattal kapcsolatban - azt is célozza, hogy a kerékpárosokat a kivételezettek körébe juttassa, és hogy ennek érdekében egy lobbicsoportként is működő szövetség megteremtését is elősegítse: „...midőn (a törvényjavaslat) megadja úgy az államnak, valamint a törvényhatóságoknak s községeknek a jogot arra, hogy költségeik megtérítése értékéig vámot szedhessenek. [...] E konkrét eset legfényesebben bizonyítja mennyire volna szükséges egy központ, az ország kerékpár egyesületeinek szövetsége, mely ilyen adott esetben nyomatékkal emelhetné föl szavát a törvényhozás előtt. [...] Mindenek 49 Am hogy az ősi személyes kötelékek iránti igény milyen erős az emberben, annak bizonyítéka, hogy a hajókat és csónakokat mindmáig előszeretettel illetjük nevekkel. Sőt, számos esetben fordul elő, hogy valaki a személyautóját is elnevezi. Egyébként erre az archaikus emberi szükségletre játszanak rá (többek között) az autógyártók, amikor újabb és újabb termékeiket különböző fantázianeveken dobják piacra. 50 Néhány adat a magyarországi úthálózat fejlődését illetően: „1867-ben az alkotmányos berendezéskor az akkori Magyarország területén 775 mérföld államutat vesznek át. [...] 1875-ben a magyar katonai határőrvidéket polgárosítják s ezzel 40 2/8 mérföld új államút kerül az úthálózatba, amely ekkor Mo-n 810 mérföldre, vagyis 6150 km-re duzzad. [...] Az 1850-ig terjedő első korszak jellemzője a szervezetnélküliség. Nincsenek útkategóriák, csak utak, s ezeknek nincs gazdájuk, s az egyes utakkal csak annyit törődnek, amennyiben valamilyen magasabb (pl. hadászati vagy kincstári - só, posta, jövedéki) érdek fűződik hozzájuk. A második korszak (1850-1890) az úthálózatok megalkotásának, az útügy fokozatos megszervezésének és a közutak keletkezésének kora. A hannadik korszak pedig (1890-1914) a közutak minőségi fejlesztésének, főleg az Alföld útjai kiépülésének, az útügyi szervezetek kifejlesztésének és a műszaki tudás és munka érvényesülésének kora. [...] A második korszak 40 évére mintegy 26.400 km útépítés esik, míg a harmadik korszak 24 évére pedig mintegy 15.000 km, vagyis előbbire évenkint 660 km, utóbbira 625 km." (Technikaifejlődésünk, 1929: 314-322.) 51 „A közutak s a vámok." Kerékpár-Sport, 1889. február 15.

270

előtt azt kell óhajtanunk, hogy sporttársaink vidékszerte rövid idő alatt alakuljanak egyesületekké, s lépjenek összeköttetésbe a Budapesti Kerékpár Egyesület-tel. Buzdításunk siettetni fogja az országos szövetség létrejövetelét s ez még idejekorán meg fogja tudni ejteni azokat a lépéseket, a melyek a fenyegető súlyos intézkedést sportunktól alkalmasak lesznek elhárítani."52

A lobbicsoportként is tevékenykedni képes szövetség megalakításának igénye mögött nem leplezett piaci szempontok is meghúzódnak. A kerékpárosok az első sportolók, akik tömeges, szervezett és tudatos módon szembefordulnak az atlétákat és a tornászokat közös platformra helyező és korábban soha meg nem kérdőjelezett alapelvvel, és az amatörizmus szellemével a profizmus szellemét állítják szembe. Minden valamirevaló kerékpáros ugyanis egyszemélyben sportoló és kerékpárgyári megbízott, illetve kerékpárüzlet-tulajdonos. (így például Kaszás István, a Kerékpár-Sport szerkesztője valamennyi lapszámban hirdeti saját, Rózsa utcai „kerékpártárát", mely a „legelső és legnagyobb" Budapesten.) Siklóssy szerint a kilencvenes években a legtöbb kerékpáros egyesület már azért alakul, hogy „elegáns takarója legyen" egyegy új üzletnek. Ekkor a kerékpárgyártásban érdekelt vállalatok pályaépítésre is vállalkoznak: 1895-ben például új gyakorlópályát létesít a Danubia gyár, amelyen a Danubia-gépeket használó kerékpárosok edzhetnek. Ez idő tájt nyitja meg a Magyar Ruggyantagyár is 300 méter hosszú gyakorlópályáját.53 Az 1896. május 31-én a millenniumi versenypályán rendezett versennyel kapcsolatban pedig így ír a Herkules: „Amatőr versenyző alig van már manapság; a kerékpársport teljesen üzletté vált és mindegyik híresebb versenyző valamely gyártól kap nagyobb összeget, hogy versenyeken az ő gépeit használja. Elkeseredett harc folyik Európa-szerte a Styria- és Swift-kerékpár között és ez az óriási versengés teljesen elnyomta az amatőrséget. A kerékpárosokat nem a dicsőség, az erkölcsi diadal lelkesíti, hanem az a 200-300 forint, melyet a versenyek intézősége díjul kitűzött. A régi görögök olajfaága ma már csak mesében szép, a mai atléták pénz után sóvárognak."54

Ezért aztán, amikor 1895 márciusában végre megalakul a Magyar Kerékpáros Szövetség (MKSZ), és elnökéül dr. Gerenday Györgyöt, a MAC alelnökét választják meg (továbbá még két további MAC-tagot is bejuttatnak az MKSZ vezetői közé), egy hónappal később a MAC választmánya „kénytelen" kimondani, hogy „mivel a Kerékpáros Szövetségnek az amatőrségre vonatkozó szabályai a Club alapszabályának 4. paragrafusába ütköznek,55 ezért a Club a Kerékpáros Szövetségből kilép. Az új szövetség szabályai ugyanis megengedték a tagoknak, hogy pénzdíjas versenyekre is nevezhessenek, amit a MAC a legnagyobb mértékben perhorreszkált. A kilépéssel kapcsolatban Uo. Vö. Siklóssy, 1929:604. 54 Uo. 603. 55 A MAC alapszabályának IV paragrafusa így szól: „a viadalokon kitűzendő díjak kizárólag tiszteletbeliek." („Viadal-szabályok 1875-ből." Molnár, 1875: 18.) 52

53

271

természetesen a Club tagjai lemondtak a Kerékpáros Szövetségben viselt állásaikról is."56 Ám az atléták tartózkodása nem akadályozza meg, hogy a 19. század utolsó éveiben a kerékpározás sportja - nem utolsósorban az MKSZ megszületésének köszönhetően - elérje népszerűsége csúcspontját Magyarországon. Ennek része, hogy a: „Belügyminisztérium a kerékpározók jogait és kötelességeit szabályozó rendeletét a MKSz javaslata alapján adja ki. A szövetség tagjai részére fürdőhelyeken, vidéki szállodákban, kereskedőknél, jelentékeny kedvezményt eszközölt ki. [...] Pompázatos fejlődés indult meg, melynek delelőjét az 1899-ik év jelzi. A szövetségi tagok száma 4000-re emelkedett. A bajnoki és nemzetközi pályaversenyeket 21 különböző pályán rendezték, melyek közül a milleniumi évben épült Millenáris versenypálya, az újvidéki, szabadkai, temesvári, pécsi, győri és debreceni pályák az akkori fogalmak szerint világviszonylatban is elsőrangúak voltak."57

A szövetség ereje azonban arra már nem elegendő, hogy az úthasználatért fizetendő kerékpáradó bevezetését megakadályozza. Ez az intézkedés pedig végzetesnek bizonyul a kerékpársport számára.58 Persze mindez önmagában valószínűleg nem volna elegendő magyarázat e sport népszerűségének csökkenésére. Ahhoz szükség van egy példátlanul gyorsan elterjedő és szinte minden más sportot háttérbe szorító új tevékenység, a futball felbukkanására is: „Ha a sport hanyatlásáról beszélünk, főképpen a kerékpársportra gondolunk, melynél a visszaesés leggyorsabban és legszembeötlőbb módon volt észlelhető. [...] Igazi haladás csak a football sportban mutatkozik, hol nemcsak a sportűzők száma gyarapodott rohamosan, mi számos új egylet alakulását vonta maga után, hanem régibb és nagyobb egyleteink e sport művelésében oly annyira haladtak, hogy a külföldön is elismert hírnévre tettek szert. Ezen idegfeszítő játék a nagyközönség tetszését is oly mértékben nyerte el, hogy football-meccseink jövedelme, ellentétben a csaknem teljesen lejárt kerékpárversenyekkel, egyleteink igen jelentékeny bevételi forrását képezi, mely őket e sport gyakorlásával kapcsolatos nagy kiadások fedezésére képesíti."59

Ám mielőtt a futballról szólnánk, egy rövid fejezet erejéig vegyük szemügyre, hogy is fest a sportok világa a századforduló környékén! Zuber, 1925:78. Gerhárd, 1932: 160. 58 „Ennek a legszebb reményekre jogosító fejlődésnek ugyanis egyszerre megállj-t parancsolt a felsőbbség: 1899 végén életbe léptették a kerékpár-adót. Nálunk, ahol a kerékpározók túlnyomó része a művelt középosztályból került ki, a kerékpár inkább csak sporteszköz volt. A sportolókban feltámadt az adóval szemben érzett ellenszenv és a legnagyobb részük inkább a padlásra tette a gépét, semhogy évente 5 forint adót fizessen. Az egész vonalon megindult a visszafejlődés folyamata. Egyesületek szűntek meg. A BTC, a NAC és az M T K versenyzők hiányában feloszlatták a szakosztályaikat. A hatalmas pályasport csaknem teljesen megszűnt." (Uo. 161.) 59 „Visszapillantás." Sport-Világ, 1900. 47. szám. 56 57

272

A KERÉKPÁROZÁS JELLEGZETESSÉGEI 1. Társadalmi-kulturális beágyazottság 1.1. 1.1.1. 1.2. 1.3. 1.4. 1.5. 1.6. 1.7. 1.8. 1.9.

Művelőinek társadalmi bázisa Művelés-műveltetés Referencia Szervezeti forma Szervezet nyitottsága Szocializáció Finanszírozás Nemzet iránti viszony Politikai irányultság Közönség

1.10. Társasság/közösség bá 1.11. Tevékenység kezdete, vége 1.12. Tevékenység elterjedtsége 1.13. Ideológia, üdvtan, irodalom 1.14. Nemek szerepe 1.15. Szakismeret újratermelése

magyar polgárság közvetlenül végzik angol, francia, német egylet nyitott az újdonságkedvelő polgárok számára fiatalemberek számára, edzés révén klubtagok hozzájárulása, üzleti vállalkozás semleges, pozitív, inkább csak díszítőelem nem jellemző városi nyilvános térben sokkoló hatással, akaratlan közönség, megbotránkoztatási késztetettség individuumok polgári közegben, később a közösségi, egyleti azonosulás hangsúlyosabválik 1870-es évek végétől máig évente néhány verseny gyakorlatias modernizációfelfogás: infrastruktúra fejlesztése, haladáseszme, technika fontossága nők kivételesen ismét szakmai erőtér híján

Beállítódások 1.16. Alapbeállítódás 1.17. Férfiasság jellemzői 1.18. l e s t iránti viszony/testpolitika

versengés, virtus, exhibicionizmus, technikai fejlődésbe vetett hit szabad szellemű, demokratikus, csapatszellem, kísérletezőkedv időszakos edzés, egészséges életvitel

2. A sporttevékenység sajátosságai 2.1. 2.2. 2.3. 2.4. 2.5. 2.6. 2.7. 2.8. 2.9. 2.0.

szabadban standardizálódás felé, nézők igénye nemigen számít standardizálódás, összemérhetőség irányába Versenyidő egyre fontosabb, pályaépítés felé Eszközigény egyenlő föltételek között verseny, szórakozás, Eszköz/funkció/cél győzzön a jobbik Tevékenység társassága: egyén/csapat a közösség és az egyén versengésének kerete egyre finomodnak, standardizálódás, Szabályok/mérés fair play-elv, egyre pontosabb mérés versenybíróság Ellenőrző testület csekély Kockázat mértéke nincs közvetlen érintkezés Küzdők fizikai kapcsolata

Művelés színtere Színtér (pálya jellemzői)

273

2.11. 2.12. 2.13. 2.14.

Profizmus/amatörizmus Kvalitások Sportfogadás Erőszak mértéke

2.15. Tevékenység lényege 2.16. Tevékenység közvetlen célja 2.17. Örömforrás 2.18. Tevékenység súlya az életvitelben 2.19. Fizikikai/szellemi/morális/esztétikai jelleg (vizualitás) 2.20. Költségigény

274

profizmus iránti nyitottság kitartás, erő, szívósság, küzdeni tudás előfordul csekély, tiszta versengés azonos föltételek között egyéni versengés eszközzel, társadalmi hasznosság, szabadban, természetben, városi nyilvános térben, sportpályán másik megelőzése, kirándulás, fölfedezés, a győzelem dicsősége fölfedezés, győzelem, haladás növekvő súly fizikai/testi/ társadalmi fejlesztési célok viszonylag jelentős

VI. A KOOPERATÍV-KÖZÖSSÉGI FÉRFIASSÁG MEGJELENÉSE

A SPORTOK VILÁGA A SZÁZADFORDULÓ KÖRNYÉKÉN „Hangyabolyba nyúlok, a sportvilág legkényesebb kérdését érintem, amely kérdés minden társaságban, minden egyesületben a legélénkebb megbeszélés tárgyát képezi, de melyről nyilvánosan nyomtatásban még senki sem mert nyilatkozni. [...] Nem lehet tagadni ugyanis azt a tényt, hogy sportegyleteink legnagyobb része zsidó vallású tagot meg nem tűr kebelében. [...] így nincsen zsidó-tagja a pesti lovar-egyletnek, mely az ország legelső sport-egylete, nincsen izrael-tagja a magyar athletikai clubnak, nincsen zsidó-tagja egyetlen egy fővárosi csónakázó-egyletnek sem, sőt a budapesti kerékpár-egyesület és a magyar velocipéd club sem vesznek föl zsidókat tagokul, pedig mindezen egyletek alapszabályából hiányzik az a paragraphus, hogy tag csak keresztény lehet. [...] A sportvilág zömét ugyanis az arisztokrácia képezi, amely hagyományaihoz mindig és mindig hű maradt, és amelynek minden rétegébe nemcsak a zsidó vallású, de még a keresztény polgári elem sem hatolhatott be eddig. [...] Itt én nem az antiszemitákhoz akarok korholó szavakkal fordulni, hanem épen a zsidó világhoz buzdító szavakkal. [...] A zsidó fiatalság [...] miért nem alkot magának oly sportegyletet, amelyben nem kérdik tőle, hogy minő a vallása, hanem csak azt, hogy tisztességes ember-e, vagy sem. Budapesten legalább ötezer oly intelligens zsidó fiatal ember van, ki a sport bármely ágában hasznos erőnek bizonyulna, és íme egész Budapesten a nemzeti tornaegyleten, a fővárosi vívó-clubbon és a vasparipa-egyleten kívül alig van sportegylet, melynek zsidó tagja volna. Ha a sportvilág egy tekintélyes része azt tartja, hogy a zsidósággal még a sportban sem egyesül, miért nem válnak ki a keresztény világnak nem ezen véleményen levő tagjai és miért nem alkotnak a zsidókkal társaságban oly sportegyleteket, melyek sem vallási, sem társadalmi különbséget nem ismernek. Ha van a zsidóságban önérzet és erő, úgy ezt fogja tenni és ennek meg lesz az áldásos hatása, nem csak a közegészség ügyére, hanem a társadalmi ellentétek elsimítására is."1

SPORTOK ÉS SPORTSZERVEZETEK MAGYARORSZÁGON 1885 ÉS 1910 KÖZÖTT

Mint tudjuk, a Magyarországi Tornaegyletek Országos Szövetségét (a MOTESZ-t) 1885-ben alapítják. Ez az első országos hatókörű sportszövetség Magyarországon; ha tehetné, legszívesebben az összes sportot magába szippantaná. Ezért a tornászokkal versengők számára alapvető stratégiai érdek az önálló szövetségek létrehozása, hiszen - miként azt a korábbiakban a német és a svéd torna, valamint az atlétika és a torna képviselői között zajló küzdelmek kapcsán is láthattuk - a szervezeti-intézményi keretek kialakítá1

„Zsidó sport-egylet." Herkules, 1885. szeptember 25. Egy keresztény aláírással.

275

sakor megszerzett pozíciók döntő szerepet játszhatnak abban, hogy a későbbiekben mely (al)csoportok rendelkeznek majd a szimbolikus és piaci haszonnal. A Magyar Kerékpáros Szövetség (MKSZ) 1895-ben történő megalapítását mindenekelőtt ebben az összefüggésrendszerben tanácsos értelmezni. Ugyanakkor a kerékpárosok e stratégiai lépése annak a folyamatnak is része, illetve jelzője, amelynek során az egyes modern sportágakon belül lezajló, korábban már tárgyalt racionalizálódási és szabványosodási folyamat fokozatosan átterjed a sportszféra egészének működésére. Egy sportszövetség létrehozásának ugyanis az a legfőbb deklarált célja, hogy egy adott sportágon belül megteremtsék, majd fönntartsák az egységesen szabályozott és összemérhető sportversengés föltéteteleit. Mindennek legfőbb formális eszközéül pedig a rendszeresen ismétlődő (nemzeti és nemzetközi) bajnokságok kiírása szolgál. Ebben az összefüggésben egyértelművé válhat számunkra, hogy 1895-ben és 1896-ban a MAC miért éppen vívásban, azaz egy olyan sportágban írja ki az első „országos versenyt", amelynek monopolizálásáért talán a legkiélezettebb csatározásokat folytatja a tornászokkal.2 Az országos bajnokság kiírásától azután - miként azt az iménti jegyzet is tanúsítja - egyenes út vezet egy országos szervezet alapításához. A jelen esetben erre két évvel később, 1897ben kerül sor: ekkor hozzák létre - harmadik magyarországi sportszövetségként - a Magyar Athletikai Szövetséget (a MASZ-t). Minderről így számol be a MASZ évkönyve: „Az általános fellendülés és fejlődés a sportok életében is éreztette jótékony hatását. Főleg az athletika terén mondható a millenáris esztendő korszakalkotó jelentőségűnek. Az ókori görög olympiászok felújítása, a nemzetközi érintkezés felvétele, az első magyar bajnokságok megrendezése, az első nyilvános modern sportpálya létesítése, megannyi korszakos esménye volt a millenáris esztendőnek. E nagy események kapcsán az athletika művelése örvendetes módon feliendűlt s az addig úgyszólván megközelíthetetlenül vezető Magyar Athletikai Club erős és egyenrangú ellenfeleket kapott a fővárosi egyesületek között s a vidék is kezdte napfényre hozni az addig rejtve őrzött őstehet2 „1895 előtt magyar versenyvívó sportról beszélni nem lehet. A MAC és elvétve más egyesületek is felvettek ugyan néha egyéb versenyeik programmjába vívószámokat is, de ezek sportszerű versenyeknek nem voltak tekinthetők. Ez időben a klubok és termek elzárkóztak egymástól, mindenki csak egy csalhatatlan vívórendszert ismert, azét a mesterét tudniillik, akinek termébe véletlenül elvetődött, minden teremnek megvoltak a saját külön bajnokai, akik vívótársaik véleménye szerint jobbak voltak mindenkinél a világon. Ez áldatlan állapotoknak a MAC rendezte 1895. évi országos vívóverseny és nemzetközi vívóakadémia vetett véget, mely a maga tökéletes rendezésével méltó megnyitója volt a később olyannyira kifejlődött magyar versenyek sorozatának. [...] Az 1896. évi nemzetközi vívóverseny, melyet országos megbizásból szintén a MAC rendezett, úgy nevezői száma, mint nagyszabású keretei tekintetében, joggal tekinthető a világ legnagyobb vívóversenyének. Méltó volt az ezredéves ünnepet ülő nemzetünkhöz. [...] 1900-tól kezdve a vívóversenyek rendezését a Magyar Athletikai Szövetség vette át és azóta minden évben kiirta úgy kardra, mint tőrre Magyarország bajnokságait. [...] Az 1903. év forduló pontot képez a magyar vívás történetében. A MASZ ez évben határozta el ugyanis, hogy ezentúl évenkinti bajnokságait nemzetközieknek írja ki." (Friedrich, 1904: 129-130.)

276

ségeket. A nagy fellendülés nyomán keletkező élénk vetélkedés közepette mindinkább érezhetővé kezdett válni egy oly felsőbb fórum hiánya, mely egyrészt hivatva lett volna a gyakorlást és versenyzést egységes irányba terelni, szabályozni és irányítani, másrészt döntőbíró gyanánt szerepelni a felmerülő vitás kérdésekben s a külfölddel szemben képviselni a magyar athletikai spon érdekeit. Szóval, hiányzott az athletikai szövetség, mint aminő akkor már Angliában s az Amerikai Egyesült Államokban működött."3

A több irányból érkező támadások ellenére 4 az elkövetkező évtizedben a MASZ-nak sikerül a fontosabb sportok, illetve egyesületek többségét hatókörébe vonnia - így a csatározásokban egyértelmű győzelmet arat a MOTESZ-szel szemben: a MOTESZ-nek 1904-ben harminc tagja van (tizenöt fővárosi, tizenöt vidéki),5 1908-ban pedig 58. Ezt követően azonban csökkenni kezd a MOTESZ-tagok száma: eddig az évig ugyanis egy klub mindkét szövetség tagja lehet, ekkortól kezdve viszont választani kell a két szervezet között, s mindez egyértelműen a MASZ-nak kedvez.6 1903-ban a A4ASZ-nak még csak huszonkét tagegyesülete van, 1912-re azonban ez a szám 9l-re emelkedik. 7 Pedig már az 1903-as csatlakozások kapcsán is az alábbi öntudatos magabiztossággal fogalmaz a MASZ-évkönyv: „Ez új csatlakozások révén a MASZ erkölcsi és anyagi erőben egyaránt meggyarapodva, elérkezettnek látta az időt, hogy minden szövetség legfontosabb funkcióját s hatalmának legnyomatékosabb kifejezőjét, az ország bajnokságainak kizárólagos megrendezését maga vegye kezébe. Addig ugyanis az országos athletikai bajnokságokat a szövetség megbízásából a MAC és a BEÁC rendezték saját versenyeik keretében, de rendeztek bajnoki jellegű versenyeket a BTC és MUE is, melyek nem tartoztak a szövetség kebelébe. [...] Egy ízben megtörtént az a sajnálatos eset, hogy a távolugrásra a MÁSZ megbízásából a MAC, a Tornaszövetség megbízásából pedig a BTC is írt ki bajnoki versenyt, úgy hogy az országos bajnoknak abban az évben ellenbajnoka volt."8 Zuber, 1922: 14. „Alig jelent meg a MAC lelkes felhívása, máris emelkedtek egyes hangok, melyek az Athletikai Szövetség megalakítását időszerűtlennek vagy fölöslegesnek igyekeztek feltüntetni. [...] E széthúzás részben magyarázatát leli abban a körülményben, hogy a MAC akkoriban egy el nem fogadott nevezés ügyéből kifolyólag feszült viszonyban volt a BTC-vel és MTK-val [...]. A tornászegyesületek viszont más okból nézték barátságtalan szemmel az Athletikai Szövetség megalakítását célzó mozgalmat. Ezek ugyanis az athletikát is a Tornaszövetség fennhatósága alá óhajtották vonni és egy Athletikai- és Tornaszövetség létesítésének eszméjét propagálták. [...] Mig a Kerékpáros és Athletikai Sport melegen felkarolta a szövetség eszméjét, addig a Sport-világ a tornával való közös megoldás érdekében tört lándzsát. [...] A MASZ megalakításában csupán 7 egyesület vett részt: [...] a MAC, a MUE, a Fővárosi Vivó Club, a Wesselényi Vivó Club, a Pécsi Athletikai Club, a Miskolci Atléta Kör és a Torontáli Athl. Club." (Zuber, 1922: 21.) 5 MOTESZ VI. Évkönyve. 6 Jó példa erre az M T K , mely 1908-ig mindkét szövetség tagja, 1908-ban viszont kilép a MOTESZ-ból, s a MASZ-táborhoz csatlakozik (Fodor, 1913: 43-44). Megjegyzendő még, hogy 1908-ban, a MOTESZ 58 tagegyesületéből 48-ban tornásznak, 37-ben atletizálnak, 36-ban vívnak, 26-ban futballoznak, 23-ban teniszeznek, 20-ban fíileslabdáznak (!), s a többiben gyakorlatilag az összes létező sportot művelik a jéghokitól a pingpongig (vö. MOTESZ VII. évkönyv, 1908). 7 Vö. Zuber, 1922:29; MASZ-évkönyv, 1910,1911, 1912. 8 Zuber, 1922:28. 3

4

277

A 20. század elején a szervezeti differenciálódás már megállíthatatlan: 1903-ban már létezik a Magyar Evezős Egyesületek Országos Szövetsége, a Magyar Labdarúgók Szövetsége, az Országos Magyar Vadász-szövetség, valamint a Tiszai Regatta Szövetség.9 1907-ben aztán a MASZ-ból kiválnak az addig annak keretén belül tevékenykedő úszók és a teniszezők, majd megalapítják saját szövetségeiket, úgyhogy „az 1908-iki olympiádon a MASZ már csak mint az athletika, birkózás és vivás legfőbb fóruma szerepel".10 A szervezeti kikristályosodás együtt jár az infrastruktúra fejlődésével: már a nyolcvanas évek közepén megfogalmazódik az igény egy központi sportpálya létesítésére.11 Történelmi léptékkel mérve a létesítmény elkészültére nem is kell túlzottan sokat várni: tíz évvel később, a millenniumi ünnepségekre elkészül a Millenáris-pálya. 1900-ban pedig a Sport-Világ beszámolójából kiderül, hogy akkorra már megalakult az úgynevezett pályaszövetség is, azaz egy olyan szervezet, amely a budapesti pálya szabályozott és racionális piaci keretek között történő fölhasználását célozza. A beszámoló nem hagy kétséget aziránt, hogy a századfordulón a sport akár már jó üzlet is lehet: „A lefolyt évben elkelt 550 athletikai, 200 kerékpáros, összesen 750 rendes training-jegy, ha ehhez hozzávesszük, h o g y a belépő-jegyeket is gyakran vették igénybe training céljából is, ha ezek számát hozzávetőleg 500-ra becsüljük, ú g y havonta 100-ra tehető a trainírozók száma. Ezen szám élénken illusztrálja a trainírozási hajlam emelkedését. Rendeztek 2 ifjúsági, 12 athletikai, 16 football- és 17 kerékpár, összesen 47 versenyt. Ezek közül 12 házi verseny jellegével bírt, m í g a többi részben országos, részben nemzetközi volt. Fenti versenyek rendezése a fővárosi egyletek közt következőleg oszlik meg: Budapesti Torna Club 14 verseny; Műegyetemi Football Club 9 verseny; Magyar Uszó Egylet 7; Condor Kerékpár Egylet 3; Budapesti Vö. Friedrich, 1904. Vö. Zuber, 1922: 34. 11 „Leginkább jellemzi fővárosunknak és az egész országnak hátramaradását a sportban az a tény, hogy mióta az Orczi-kert athleta versenyterétől is megfosztattunk, nincs fővárosunkban a tornázás, járás, futás, vagy velocipédezés számára egyetlen állandó versenypályánk sem. [...] Egy nagy bökkenő van [...], hogy nincs az egyletek közt a legkisebb hajlandóság sem ilyen közös munkára, mert a tornaegyletek oly exclusiv modort tanúsítanak a más sportegyletekkel szemben, hogy eddig alig is volt oly egyetértés az egyletek közt, mely ily czélt elérhetővé tehetett volna. Hanem épen ezen mozgalomtól reményelhetjük, hogy az egyletek közt a szükséges jó egyetértést meg fogja teremteni. [...] A pályatér oly módon volna berendezhető, hogy a tornászok a tér közepét, az athleták a belső, a velocipédezők a nagyobb külső pályát használnák. Mindenesetre gondoskodni kellene árnyas, esedeg fedett nézőtérről is, hogy a nagyközönségnek is kedves mulatóhelyül szolgáljon. A pálya egyik sarkában öltözőfülkét is kellene felállítni, sőt később olyan nagyobb deszkaházat, melyben a trainirozók az éjet tölthessék. A terhek viselését illetően az egyletek tagjaik számarányában könnyen egyezségre juthatnának. [ ] A telket természetesen nem kérnénk ajándékképpen, hanem csak bizonyos csekély díjért, határozott idei használatra, úgy mint a fővárosi korcsolya-egylet a ligeti telkét kapta. Ha a kitűzött 15-20 évi használati időn a város a telket visszavenné, úgy ismét lehetne új helyről gondoskodni, esetleg akkorra talán már venni. Mert lehetne a versenypálya használatából hasznot is húzni és idővel az egyletek is gazdagodva, megvásárolható lenne a versenypálya telke. Ez mind a messze jövő reménye, de valósulása nem lesz ábránd, ha egyleteink szóvivői a dologhoz méltó buzgalommal látnak a munkához." („Versenypálya a fővárosban." Herkules, 1886. április 25. Thoma Gerő.) 9

10

278

Egyetemi Athletikai Club 2; Budapesti Kerékpár Egyleti-, Magyar Football Club 2; MTK 2 versenye, továbbá l - l versenyt rendeztek a Budai Kerékpár Egylet-, Fővárosi Kerékpár Egylet, III. kerületi Torna és Vívó Egylet, Hunnia Magyar Bicycle Club, Nemzeti Kerékpár Egylet, Vándorkedv Kerékpár Kör. Az egyleteken kívül rendezett a Spon-Világ szerkesztősége, a középiskolai ifjúság és pályaszövetség 2-2 versenyt. Ezen adatok 54 verseny rendezését tüntetik fel, ami a versenyek tényleges (47) számával szemben 7 szaporulatot mutat fel, mely körülmény azonban abban leli magyarázatát, hogy egyes versenyeket két egylet közösen rendezett (p. football-mérkőzések). [...] Ha az egyes versenynemeket vesszük tekintetbe, úgy azok következőleg jövedelmeztek a pályaszövetségnek: kerékpárversenyek 1882 frt 72 kr; football-mérkőzések 1100 frt 76 kr; athletikai versenyek 476 frt 50 kr; ifjúsági versenyek 100 frt. Ezzel szemben költött a pályaszövetség a lefolyt évben a kerékpárpálya javítására 1028 forint 49 koronát, a footballpálya létesítésére és javítására 225 forintot, az athletikai pályára pedig semmit. Ezek szerint tisztán legtöbbet a football-mérkőzések, relatív legtöbbet pedig az athletikai versenyek jövedelmeztek."12

A 3. és 4. táblázat egyértelművé teszi, hogy a nyolcvanas évek közepétől folyamatosan növekszik a sportolás súlya a mindennapi életvitelben13: míg 1885ben csak tizenkilenc napon vannak sportrendezvények az országban, addig a 20. század elején már szinte minden második napon. Es míg a korszak kezdetén száz alatt marad az évi összes sportesemények száma, addig 1903-ra ez a mennyiség ötszáz-hatszáz közöttire emelkedik!14 Hosszabb időtávot vizsgálva is a kerékpározás, az atlétika és a futball bizonyul a legkedveltebbnek. Az adatok ugyanakkor azt is tükrözik, hogy a nyolcvanas években az atlétika a legnépszerűbb;15 a futball még ismeretlen, a kerékpározás kezd elterjedni. A kilencvenes évek vezető sportja a kerékpározás; az atlétika tartja a második helyet, az évtized végétől a futball kezd följönni. A 20. század elejétől aztán a futball közkedveltsége mindenen túltesz (ennek egyik finom mutatója az is, hogy az e sporttal kapcsolatos magyar vonatkozású cikkek aránya mindvégig nyolcvan A Pályaszövetség közgyűlése. Sport-Világ, 1900. 9. szám. Szeretném óvni az olvasót attól, hogy összefüggéseikből kiragadva, illetve egymástól függetlenül vegye figyelembe e táblázatok adatait! A 3. táblázat szerint például 1903-ban 144 atlétikai versenyszámot rendeznek a 67 kerékpárversennyel szemben. Ugyanakkor a Sport-Világ cikkei alapján készült 4. táblázat azt mutatja, hogy 1902-ben 56 hasábban írnak a kerékpározásról, szemben az atlétikával foglalkozó 42 hasábbal. Eszerint nem volna egyértelmű, hogy 1902-1903 környékén melyik is volt a kettő közül a népszerűbb sport. Nos, ennek egyértelmű megállapítására nem is alkalmasak e táblák! Arra viszont igen, hogy a főbb tendenciákat érzékeltethessük általuk. 14 A Sport-almanach szerint 1903-ban 71 sportklub létezik Budapest-székhellyel! Ezek „profiljuk alapján" a következőképpen csoportosíthatók: 26 vegyes profilú, azaz atlétikával, tornával, labdarúgással és úszással foglalkozó egyesület; 18 kerékpáros-egyesület; 5 evezősegyesület; 5 turistaegyesület; 5 vívóegyesület; 4 lövészegyesület. Az almanach fölsorolja még a Budapesti Korcsolyázó Egyesületet, a Budapesti Lawn-Tennis Clubot, a Columbia postagalamb sport-egyesületet, a Hungária Athléta Kört, a Magyar Automobil Clubot; a Sokol Cseh Tornaegyletet, valamint a Stefánia Yacht-Egyletet. (Friedrich, 1904: 339-351.) 15 Megjegyzendő: ekkor még - miként azt a korábbi fejezetek tanúsítják - az atlétika mellett a korcsolyázás és a tornászat is sokak által művelt sportnak tekinthető. Ezzel kapcsolatban lásd a Herkules cikkeire vonatkozó táblázatot a kerékpározásról szóló fejezetben, a 256. oldalon. 12

13

279

százalék fölött van a Sport- Világban!16); az atlétika továbbra is tartja a második helyet, míg a kerékpározás fokozatosan háttérbe szorul. 3. táblázat

Az egyes versenynemek száma a Magyarországon rendezett sportversenyeken 1885 és 1903 között (zárójelben a versenynapok száma)

1885 atlétika kerékpározás tornászat korcsolyázás kardvívás ökölvívás úszás súlyemelés birkózás evezés, vitorlázás lawn-tennis labdarúgás

53 18 6 4 3 2 2 2

Összesen:

90 (19)

1895

1903

44 (18) 95 (25) 6 (6) 7 (3)

144 (25) 67 (18) 10 (8) 10 (3) 5 (5)

-

4 20 3 2 9 1

-

(4) (3) (3) (2) (3) (1)

-

-

192 (68)

-

42

(6)

-

10 (2) 18 (6) 240(100) 546 (73)

Forrás: saját gyűjtés, Porzsolt 1886, Friedrich 1904 alapján 4. táblázat

A sportágak népszerűsége Magyarországon a Sport-Világ cikkei alapján 1896-1904 között

tornászat atlétika kerékpár korcsolya evezés (vízi sport) vívás úszás futball

1896

1898

1900

1902

1904

5 (90) 54 (70) 86 (60) 9(37)

5 (100) 22 (83) 114 (90) 5 (20)

5(90) 37 (84) 69 (67) 3 (80)

10 (70) 42 (60) 56(73)

12 (98) 30(83) 29 (77) 3(50)

13(63) 14(61) 11 (66)

2 (100) 4 (80) 12 (97) 12 (88)

5(76) 4(70)

17 (75) 5 (54)

-

-

18 (87)

-

-

69 (81)

12 (83) 9(97) 9(87) 65 (85)

(Az oszlopok első száma azt mutatja, hogy abban az évben hány hasábnyi szöveg jelent meg a lapban az adott sportra vonatkozóan; a zárójelben lévő szám azt jelzi, hogy az adott sportággal foglalkozó összes cikk közül hány százalékot tesz ki a magyar vonatkozásúak aránya.) Forrás: saját gyűjtés a Sport-Világ fenti évfolyamai alapján 16 A

futballal foglalkozó 1902-es 69, illetve 1904-es 64 hasábnyi Sport-Világ-cikkszemügyre vételekor figyelembe kell vennünk azt is, hogy 1903 -ban megszületik a Nemzeti Sport című spordap, amely érdeklődésének középpontjában a futball áll; miképpen a tornászat Sport- Világbéli alulreprezentáltságát látva sem szabad elfelejtenünk, hogy-mint tudjuk - 1883-tól a tornászoknak is megvan a saját lapjuk, a Tornaügy.

280

SPORT ÉS TÁRSADALMI DIFFERENCIÁLÓDÁS

Induljunk ki abból a szociológiai evidenciából, hogy a sportok differenciálódása visszavezethető a társadalom differenciálódására. Azaz: minél tagoltabb a társadalom, annál nagyobb az esélye annak, hogy e tagoltság közvetve vagy közvetlenül leképeződjék az egyes sportágak, illetve sportszervezetek elkülönülésében is. A sportközösségek többnyire jól beazonosítható jelentéstartalmakat hordoznak: foglalkozási és vallási beágyazottságra, társadalmi osztályra, települési hovatartozásra és egyéb identitáselemekre, valamint az ezekhez tapadó beállítódásokra utalnak, és ily módon szimbolikus formában folyamatosan újraalkotják a csoportközi viszonylatok rendszerét. Az egyesületek által hordozott jelentéstartalmak mindig konkrét viszonylatokban nyerik el értelmüket. A kerékpározás például - amennyiben az atlétika kontextusában jelenik meg - a racionális, fegyelmezetten jövőirányult polgári beállítódás intézményesülését elősegítő sportként jelenik meg, amelyben hangsúlyozottan érvényesülnek az együttműködésre kész közösségi szellem vonatkozásai. A közösségi szellem ugyanakkor némileg háttérbe szorul, amikor a kerékpárosok tevékenysége egy másik relációban, mondjuk, a tornászokhoz viszonyítva értelmeződik. E másik összefüggésben jó eséllyel a kerékpározás versengő jellege kerül előtérbe. Miképpen más jelentéstartalmakat hordoz egy futóverseny, ha például az MTK sportolói a BTC, illetve a MAC képviselőivel állnak szemben. Es így tovább, a példák tetszés szerint folytathatók.17 A lényeg most számunkra az, hogy az egyes relációkban felszínre kerülő megkülönböztetések individuális elemei a 19. század utolsó évtizedeiben fokozatosan háttérbe szorulnak, és átadják helyüket az adott viszonylatrendszer kollektív vonatkozásainak. Mint láttuk, e korszakban gyorsan növekszik a sportegyesületek, illetve az ezekben művelt sportok száma Magyarországon. A tornászat, a korcsolyázás és a kerékpározás vizsgálata során az is egyértelművé vált számunkra, hogy e növekedés nem valósulhatna meg a polgárság egyes alcsoportjainak aktív részvétele nélkül: e csoportok - növekvő autonómiával és szabadon eltölthető idővel rendelkezvén - egymás után hozzák létre saját sportegyesületeiket. Közülük is kitűnik a zsidóság, mely a nyolcvanas évek közepétől meghatározó szerepet játszik abban a tekintetben, hogy milyen irányt is vesz a sportok intézményesülésének folyamata Magyarországon.18 Nem tudható, hogy a fejezet mottójául szolgáló cikkrészlet valójában keresztény vagy zsidó vallású szerzőtől származik-e. Ez azonban tulajdonképTalán nem fölösleges e ponton emlékeztetni arra, hogy az ilyen értelmezés jellegzetesen magán viseli az Elias és Bourdieu által képviselt relacionista szemléletmód jegyeit! 18 1840-ben 244 ezer; 1869-ben 542 ezer; 1890-ben 700 ezer; 1910-ben pedig 912 ezer főre tehető a zsidók száma Magyarországon. Ez az a népcsoport, amelynek számaránya a leggyorsabban növekszik a 19. században (vö. Gergely, 1998: 412). A zsidóság teljes emancipációját 1867-ben (XVII. t. c.) törvénybe foglalják Magyarországon, majd az 1896-as „recepciós törvény" a zsidó vallást a többi vallással teljesen egyenjogúvá teszi. E jelenség kiválóan értelmezhető a Karády Viktor által bevezetett „asszimilációs társadalmi szerződés" fogalma révén, mely a liberális magyar nemesi hatalmi elit és a zsidóság közötti stratégiai érdekközösség lényegét ragadja meg: a zsidóság - elmagyarosodásáért cserébe - politikai jogokhoz jut. (Vö. Karády, 2000: 167 skk.) 17

281

pen lényegtelen is; sokkal fontosabb maga a tény, hogy 1885-ben egy olyan kiáltványszerű szöveg láthat napvilágot a magyarországi sportlapban, amely egyértelműen fölszólítja a zsidóságot új egyesületek alakítására.19 A Herkules anonim szerzője által megfogalmazott követelések „benne vannak a levegőben": ugyanabban az évben megszületik a következő évtizedek egyik meghatározó sportegyesülete, a Budapesti Torna Club (BTC). A belvárosi polgárok alapította közösség tornaterme az V. kerületi Állami Főreáliskolában található; tagjai a tornászás mellett eleinte főként birkózással és súlyemeléssel foglalkoznak,20 majd a kilencvenes évektől működésük kiterjed az atlétikára és a kerékpározásra is. A századforduló környékén aztán erőiket mindenekelőtt a futball művelésére és népszerűsítésére összpontosítják.21 A zsidóság sportolása szempontjából legnagyobb jelentőséggel kétségkívül az 1888-ban létrehozott Magyar Testgyakorlók Köre (MTK) bír.22 Sportolói között az első évben atlétákat, úszókat, tornászokat, kerékpárosokat, vívókat és túrakirándulókat találhatunk. A kilencvenes évektől - a BTC-vel együtt élen jár előbb a súlyemelés és a birkózás, majd az úszás és a futball magyarországi meghonosításában, illetve továbbfejlesztésében. 1905-től egy zsidó nagytőkés, a karizmatikus Brüll Alfréd lesz az elnöke, aki a későbbiek során nem csupán a magyar, hanem a nemzetközi sportéletben is kulcsfontosságú figurává válik.23 19 Ne feledjük persze, hogy ekkor már a zsidóság a sportszféra különböző tartományaiban jelen van. Mint arra a Herkules is utal, képviselői megtalálhatók a vívók, tehát egy hagyományos úri tevékenységforma űzői között. Emellett ott vannak a politikai rendszer által fölkarolt tornászat, továbbá a legújabb modern sport, a kerékpározás művelőinek soraiban is. 20 Alapítói Hieronymi Károly (elnök), volt államtitkár, országgyűlési képviselő, Arnold Róbert, Brooser Mór, dr. Ottó József, Pozdech (Pogány) Gyula, Ruh Géza, Szögyi Béla, Zsingor Mihály (Siklóssy, 1929: 110). 21 Az első két országos futballbajnokságot - 1901-ben és 1902-ben - a BTC nyeri. A klub társadalmi összetételét jellemző mutató, hogy az athéni olimpián a hat magyar résztvevő közül ketten a BTC sportolói, és mindketten zsidó származásúak. (Közülük Hajós Alfréd két első helyet szerez úszásban, Kellner Gyula pedig harmadik lesz maratoni futásban. Hajós egyébként a BTC futballcsapatában, sőt a magyar futballválogatottban is játszik!) 22 Elnök: Vermes Lajos, alapítók: Leitner Menyhért és Aladár, Totis Arnold, Guttenbergjenő, D. Weisz Dezső, ifj. Uhl Antal és Alajos, Schönfeld Hugó, ifj. Weisz Dezső, Weinfeld Ernő, Dick Ernő Arnold, Rosenzweig Béla, Zelmanovics Sándor, Schwarzenberg Zsigmond, Kaufmann Miksa, Ellen Mór, Mátrai Jenő, Pick Arnold, Adler Reinhold, Steiner Lajos, Dembitz Miksa és Frankfurter Aladár. A Markó utcai gimnázium tornatermét átengedi nekik Csáky Albin gróf, kultuszminiszter, ezért Csáky tiszteletbeli tag lesz (vö: Fodor, 1913: 9-10). 23 Brüll Alfréd (1876-1944), „a magyar sport mecénása, filantróp. [...] 1904-ben a Magyar Atlétikai Szövetség első alelnöke, két év múlva a Magyar Úszó Szövetség elnöke. 1908-ban a Tornász Szövetség alelnöke. Közben a Futball Szövetség megalapozásában is tevékenyen részt vesz. A futballszövetség 1906-ban tiszteletbeli tagjává, a később megalakuló Magyar Birkózók Szövetsége pedig elnökének választja. Működésével túlnő a magyar sport határain. A birkózók világszövetsége a párizsi olimpiász alkalmával (1924) elnökévé választja. Nyelvtudása és szónoki képessége kiválóan alkalmassá teszik a magyar sport propagálására. [...] A Testnevelési Tanácsnak, a legfőbb állami testnevelési hatóságnak már 1912-től tagja és kinevezését megújítják 1918-ig. Díszelnöke és tiszteletbeli elnöke összesen 26 sportegyesületnek. [...] Az MTK-pálya építésekor 150 000 koronát bo-

282

Az alapvetően lokális szerveződésű, vegyes társadalmi összetételű BTC-vel szemben az M T K nevében található „magyar" jelző - kifejezvén a magyarosodás útjára lépő zsidóság asszimilációs késztetéseit24 - a partikularizmusoktól és a helyi patriotizmusoktól mentes „egyetemes magyarságra" utal, a „testgyakorlók" nyelvújítók által kialakított fogalma a torna szellemiségének visszautasítását jelzi, a „kör" kategóriájának választása pedig egyaránt szemben áll az elitista „club" és a már kicsit ósdinak tűnő „egylet" intézményével. Az egyesületet alapító és finanszírozó budapesti belvárosi, hatodik-hetedik kerületi liberális zsidó polgárság ugyanakkor hangsúlyozottan egy olyan sportkört kíván létrehozni, amely nyitva áll a nem zsidók előtt is, és amelyben diszkrimináció nélkül, magas szinten űzhetők a „legújabb" sportok.25 Alapítói világosan látják saját helyzetüket és szerepüket a korabeli társadalomban: „Gróf Esterházy M i k s a angliai útjából a hetvenes években visszatérve, tele lelkesedéssel a látottak fölött, széles körű agitációt indít e g y m o d e r n sportegyesület alapítása érdekében, m e l y a k ü n n Angliában látott m o d e r n sportokat nálunk m e g honosítaná. í g y alakul a M a g y a r Athletikai Club, m i n t talán az egész kontinensen első athletikával foglalkozó sportegyesület. [...] Kétségtelen, h o g y m i n t úttörők óriási szolgálatot tettek a m a g y a r sport ü g y é n e k , azonban éppen azzal, h o g y a sportot is kisajátították, m i n t egyetlen társadalmi osztály kiváltságát, annak fejlődését is gátolták. A sport a tömegeké, a sportolás a t ö m e g e k joga és a sportoló n e m ismer osztálykülönbséget. [...] A t ö m e g e k sportja a M A C és K A C m e g a l a k u lása után is a torna maradt, mely merev konzervativizmusában a még nem veszélyes új s p o r t á g a k b a n is m á r e l l e n s é g e t látott és vélük s z e m b e h e l y e z k e d e t t . [ . . . ] E g y felől a g y e n g e , exkluzív, új sportágakat meghonosító társadalmi kaszt, másfelől a hatalmas, szervezett, e g y s é g e s tornaegyesületek szövetsége. [ . . . ] 1885-ben kiválik

csát a klub rendelkezésére, amiért részvényeket kapott. Később a részvényeket odaajándékozta magának az MTK-nak." (Vö. Újvári, 1929: 143.) A holokauszt áldozata lesz. Egy jellemző anekdota szerint Auschwitzban, halálba menetele előtt, kijavítja a Shakespeare-t pontatlanul idéző Mengelét (vö. Handler, 1985: 103). Kiemelkedő műveltsége, vagyona, nemzetközi befolyása és közbeszéd tárgyát képező homoszexuális hajlamai is hozzájárulnak a csapattal kapcsolatos antiszemita sztereotípiák kialakulásához és fönnmaradásához. 24 Ennek a késztetettségnek megfogalmazásaképpen értelmezhető az alábbi idézet, mely az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat 1895-ös évkönyvében olvasható: „Hogy közelítsük meg tehát azon ideálunkat, hogy magyar és magyar között megszűnjék minden megkülönböztetés, hogy a zsidó ne csak a tudomány és művészet, ipar és kereskedelem terén, hanem a magyar társadalomban is derekasan megállja a helyét? Kissé különösnek fog a feleletem feltűnni, ha azt mondom, hogy a testi nevelés (kiemelés az eredetiben) nagyobb figyelembevétele azon tényezők közé tartozik, melyek az unos-untalan emlegetett »válaszfal« lerombolását elősegítik. [...] A testi nevelés, ha céltudatosan történik, fokozza nemcsak a testi erőt, de egyszersmind növeli az önbizalmat, az önérzetet. Ez utóbbira bizony nagy szükségünk van. [...] Ha a magyar zsidó hazafiságán és műveltségén kívül egészséges, edzett testtel és önérzettel fog rendelkezni, akkor csak vallása révén lesz különbség közte és a haza más hazafias érzelmű lakója között. Akkor lesz csak igazán befejezve a mindnyájunk által oly melegen kívánt beleolvadás a nemzetbe." (Schuschny, 1895: 369-372.) 25 Az MTK-ban sportoló, nem zsidó származású olimpikonként indul például Athénban a tornász Kakas Gyula, illetve St. Louis-ban és Londonban az úszó Halmay Zoltán. 283

e g y csoport a N e m z e t i Torna Egyletből és megalakítja a Budapesti Torna C l u b o t azért, h o g y kedvelt sportjait, a birkózást, súlyemelést szabadabban űzhesse. És 1888-ban kiválik e g y másik, sokkal kisebb csoport, m e l y a m o d e r n sportok kultiválását írja zászlajára és megalakítja a M a g y a r Testgyakorlók Körét. [ . . . ] O k a polgári középosztály emberei és ezen osztályhoz való tartozásuk adja m e g lépésük korszakalkotó fontosságát." 2 6

A fokozódó társadalmi differenciálódás egyértelmű jele, hogy a századforduló környékén már a növekvő létszámú és társadalmi súlyú zsidóság egyes alcsoportjai is kezdenek különböző sportklubokba tömörülni. 1900ban például néhány radikális ifjú, akiknek megtiltják, hogy az MTK keretein belül az egyelőre gyanakvással szemlélt új sportot űzzék, megalapítja a Budapesti Atlétikai Klubot, a BAK-ot, amely kezdetben kizárólag labdarúgással foglalkozik.27 És vannak olyan alcsoportok is a zsidóságon belül, amelyek azért hoznak létre saját sportklubot, mert nem azonosulnak az MTKra jellemző asszimilációs politikával. Ennek köszönhető, hogy 1906-ban megalakul a Vívó és Atlétikai Club (VAC), azaz egy „kimondottan zsidó sportegyesület", amely, a MAC-hoz hasonlóan, korlátozza tagjainak körét. Csak éppen nem keresztény úriembereket, hanem önmagukat zsidónak valló polgárokat vesz föl.28 Alapítója egy cionista ügyvéd, Dömény Lajos,29 aki lényegében a Nordau által kívánatosnak tartott elvek szellemében szervezi meg a klubot.30 Az MTK és a BTC, valamint a hozzájuk hasonló közösségi szellemű, illetve közösségeket megjelenítő egyesületek számának és súlyának növekedése azzal a következménnyel is jár, hogy a korábban elhatárolódni igyekvők rákényszerülnek arra, hogy tevékenykedésük során igazodjanak a rendszer változó föltételeihez. A MAC, a KAC és a keresztény magyar úri osztályok többi, rendies alapon szerveződő klubjainak vezetői is fölismerni kénytelenek, hogy a sportszféra működési logikájától immár ők sem függetleníthetik magukat, következésképpen - hacsak nem akarnak teljesen elszigetelődni - ajánlatos egyéni alapon tevékenykedő keresztény úriemberek Fodor, 1913: 8-9. Vö. Földessy, 1926: 473. 28 A VAC által képviselt disszimilációs törekvések paradoxona, hogy e kirekesztőleges alapon működő sportklub tagjai eleinte a két leghagyományosabb magyar úri sportot, az atlétikát és a vívást kívánják művelni! A későbbiekben aztán torna-, úszó-, tenisz-, ökölvívó- és futballszakosztályokat is létrehoznak. 29 Vö. Újvári, 1929: 955. 30 „A cionista egyesületek mindenütt [...] megtanítják a zsidót: fejét fennhordani, hogy eredetével büszkélkedjék. [...] A zsidó proletariátus egészségügyének megjavításán fáradoznak. [...] Gondoskodnak célszerű gyermeknevelés- és nőképzésről. [...] A mintaszerű és átszellemült életmód kötelezettségét, a durva anyagiasságtól való elfordulást hirdetik, amelyben az asszimiláló zsidók életeszmény hiányában - nagyon is könnyen elsüllyednek; terjesztik a szigorú önellenőrzést szóban és tettben. Az elcsenevészedett utódok már rég elhanyagolt testi fejlődés előmozdítására tornaegyleteket alapítanak." (Nordau, 1902: 12-14.) 26

27

284

kaszinószerű gyülekezetéből modern sportközösségekké válniuk.31 Figyelemre méltó, hogy Zuber Ferenc, a MASZ évkönyvének szerzője, huszonöt év távlatának kikristályosodott nézőpontját képviselve, az MTK megalakulásában véli föllelni az egyleti-közösségi megalapozottságú sportversengés kezdeteit: „Különös említést érdemel, h o g y ebben az évben (1891-ben - H . M . ) kezdtek a C l u b tagjai először szerepelni idegen egyesületek versenyein. E d d i g a clubtagok úgyszólván csak a C l u b saját viadalain indultak, legfeljebb ha e g y - e g y vidéki propagandaversenyen vettek részt oly városokban, hol az athlétika m é g ismeretlen dolog volt. Sok athléta azonban más egyesületeknek is tagja volt és ha az versenyt rendezett, ú g y ott annak színeiben vett részt. [ . . . ] A p r o g r a m m o k o n a hetvenes s a nyolcvanas évek első felében n e m is volt egyleti jelzés. Ez csak akkor kezd divatba jönni, m i k o r 1888-ban az M T K és Sportkedvelők Körének megalakulása után az egyleti versengés m e g i n d u l t . A versenyzők azonban m é g ekkor is tetszés szerint m á r ó l - h o l n a p r a változtathatták színeiket s egyidejűleg több egyletnek 3 2 is versenyezhettek." 3 3

A SPORTOK NEMZETKÖZI ERŐTERÉNEK KIALAKULÁSA

A közösségi alapú sportversengés magyarországi kikristályosodása természetesen nem függetleníthető attól a globalizációs folyamattól, amely a 19. század végén az egész nemzetközi sportéletet áthatja. Bizonyára emlékszünk még arra, hogy a Budapesti Korcsolyázó Egylet 1895-ben Európa-bajnokságot rendez Budapesten (amelyen egy magyar műkorcsolyázó is első díjat szerez), illetve hogy két évvel később a Nemzetközi Korcsolyaszövetség egy magyar sportvezetőt választ alelnökének stockholmi kongresszusán.34 A kilencvenes években tehát a korcsolyázók rendelkeznek már egy olyan grémi31 Schwanda Gusztáv, a MAC egyik meghatározó atlétája például így fogalmaz a Herkules egyik 1892-es számában: „A külföldi athléták nem folytatnak személyes jellegű versengést, ott nem azt nézik az athléták, hogy egyenkint minél több érmeket szerezzenek, hogy egyéniségük legyen kitüntetve a sok fiatal leány és asszony szemei előtt, hanem ott a clubért küzd az athléta. [...] Egy másik feltétele a recordok javításának: a különféle egyletek érintkezése. Nem volna tehát időszerű évenkint egy központi verseny rendezése, melyen az összes clubok képviseltetnének és ahol nem osztatnának ki hivatalosan személyes díszítésre szolgáló érmek, hanem csakis »Club-dijak«?! [...] Emlékezetükbe idézem a világhírnévre szert tett oxfordi és cambridgei csónakversenyeket! Csakis a speciális szaklapok szokták a résztvettek neveit is fölemlíteni, különben csak a két egyetemről van szó. És mit szóljak az óriási labdázási versenyekről, melyeket Anglia déli vidékén volt alkalmam végig nézni 1890 nyarán? („A recordok javítása." Herkules, 1892. március 1.) 32 Finom jelzés, hogy a krónikás azt írja: egyletnek (tehát nem egyletben) versenyeztek. E megfogalmazásban naiv reflektálatlanságában jelenik meg az individuálisan gondolkodó úriember független szelleme. 33 Zuber, 1922: 65. 34 Az első kor