Gyura Barbara Vegh Istvan - A Teremto Titok

Gyura Barbara - Végh István Szemem Fényeinek: Rinátnak, Nailkának (odafent a mennyben) és Csingiznek... Szeretett gyermekeimnek: Fruzsinának és Dorottyának

A teremtő titok avagy hogyan vonzottuk be Bob Proctort az életünkbe

Tartalomjegyzék István bevezető gondolatai Lépésről lépésre jutottam előre, s lettem mára egy tudatos életet élő ember

7

1. fejezet

Kiadja a Lifechanger Kft. Felelős kiadó: Gyura Barbara ügyvezető Pécs, 2016 A mű szerzői jogilag védett. Minden jog, így különösen a sokszorosítás, terjesztés és fordítás joga fenntartva. A mű a szerzők hozzájárulása nélkül részeiben sem reprodukálható, elektronikus rendszerek felhasználásával nem dolgozható fel, azokban nem tárolható, azokkal nem sokszorosítható és nem terjeszthető. Nyomdai előkészítés: Grünwald Kft., Komló Nyomdai kivitelezés: Szecsox Kft., Dombóvár Felelős vezető: Csonti Zoltán ügyvezető ISBN 978-963-12-5503-4

Rinyálók kíméljenek, avagy tartozz te is a győztes csapathoz!

13

István kiegészítése az 1. fejezethez Nem a kifogásokon kell gondolkodni

30

2. fejezet Ha én meg tudtam csinálni, te is meg tudod csinálni!

33

István kiegészítése a 2. fejezethez A fejlődésnek ára van, lemondással és kudarcokkal jár együtt

41

3. fejezet Jézus küldötteként érkezett hozzánk

45

István kiegészítése a 3. fejezethez Eldöntöttem, hogy ezután csak a pozitív dolgokat vonzom az életembe

63

István bevezető gondolatai 4. fejezet Száz millió forintot vonzottam az életünkbe

67

István kiegészítése a 4. fejezethez Megtapasztaltam, a bajból is létezik kiút

75

5. fejezet Los Angeles: első találkozás a Mesterrel István kiegészítése az 5. fejezethez A kudarc is tud erőt adni és motiválni 6. fejezet A siker titkai Bob Proctortól, személyesen István kiegészítése a 6. fejezethez Egy támogató társsal minden könnyebb

77 84

87 103

7. fejezet A MATRIXx, a hely, ahol az igazán méltó célok megfogannak, világra jönnek és gondozásba vétetnek

107

István kiegészítése a 7. fejezethez Nem leszek többé egy ember a tömegben! És tudom, hogy nyerni fogok!

128

Utószó 131

Lépésről lépésre jutottam előre, s lettem mára egy tudatos életet élő ember Az első napom az új munkahelyemen, a Szemem Fénye Alapítványnál, majdnem az utolsó is lett. 2013 októberét írtuk, amikor Angliából hazaköltöztem. Kint megpróbáltam pénzt csinálni, és biztosítani a jó életkörülményeket a családomnak, de hatalmas kudarc lett a vége. A honvágy és a családom hiánya felemésztette az erőmet. Sikertelenséggel, keserűséggel, önbecsülés és önbizalom nélkül érkeztem haza. A házasságom romokban volt, és nem tudtam milyen munkát fogok találni. Eldöntöttem, hogy rendbe rakom az életemet. Feleségemmel és két óvodás korú kislányommal Pécsett éltünk, folyamatos viták és a pénztelenség jellemezte a mindennapjainkat. Rengeteg önéletrajzot adtam be, az árufeltöltőtől az informatikusig. Mérnök informatikusi diplomámmal dolgozni akartam. Még egy hete sem voltam itthon, amikor a Szemem Fénye Alapítványhoz behívtak állásinterjúra, egy informatikusi munkakörre. Az interjú jól sikerült, még aznap értesítettek, hogy felvettek és másnap kezdhetek. Hát mégis csak van út kifelé a gödörből! Az első nap végén mindenki elmondta, hogy mivel foglalkozott. Aznap Gyura Barbara, az alapítvány alapítója és kuratóriumának elnöke is részt vett az értekezleten. Amikor rám került a sor, megkérdezte, hogy milyen napom volt és milyen információim vannak az alapítványról? Gondolkodás nélkül adtam választ: - Sok rosszat hallottam róla. „Hol és mit?” – csattantak dühösen a kérdőszavak. Éreztem, hogy elszúrtam, és ebből a helyzetből már nem tudok jól kijönni, de válaszoltam. „A feleségem hallotta a játszótéren, hogy te még a legjobb barátnődet is kirúgtad, és itt nem igazán van pénz.” Láttam, hogy valami olyasmi lehet a fejében, hogy idejön egy fiatal az első napján és feltételezések alapján lesújtó véleményt alkot arról, amiről fogalma sincs. Tudtam, hogy itt most vége is lehet annak, ami még el sem kezdődött. Rettenetesen féltem a következményektől, 7

hiszen dolgozni akartam, és nagyon nehéz volt munkát találni. Barbara nem szólt semmit, nyelt egyet, és másnap folytathattam. A Szemem Fénye Alapítvány gyermekbeteg-szállítással és gyermekhospice-szal foglalkozik Pécsett. A szervezetet 2002-ban hozta létre Gyura Barbara. Erős, határozott és kitartó nő. Az elképzeléseit végigviszi és vannak helyzetek, amikor nem tűr ellentmondást senkitől. Korábban újságíró és vállalkozó is volt, ezért az alapítvány média megjelenéseire kiemelt figyelmet fordított és ellenőrizte a megjelent anyagokat. Én voltam a felelős minden külső kommunikációért a honlap megjelenésektől a facebook posztokig. Néhány héttel a munkába állásom után Barbara elutazott egy több napos gyermekhospice konferenciára. Éppen erre az időre esett a Bébigyász Világnapja (október 15.), ami a gyermekhospice része, és minden évben megemlékezünk róla. Ilyenkor minden külső kommunikációnk a bébigyászról szól. Amikor Barbara bejelentkezett a chat-en, iszonyúan dühös volt. Semmi nem volt rendben. A facebookon rossz posztok voltak feltöltve, a honlapanyag hibás volt, az egész nap nem arra lett felépítve, amire kellett volna. Sorolta, hogy mit és hogyan csináljak, mit akar látni, én pedig csináltam. Másfél óra alatt mindent átalakítottunk. Nem volt kellemes ez a munka, sőt néha nagyon utáltam közben. Ha van ideje, elmondja a hogyanokat és válaszol a miértekre. Ez nem ilyen helyzet volt. Most utasítások érkeztek ellentmondást nem tűrően. Többször számoltam háromig, és csináltam tovább szó nélkül. Amikor hazaértek a konferenciáról, behívott az irodájába. Negatív forgatókönyvek hada játszódott le a fejemben. Hatalmas meglepetés ért, amikor megköszönte a munkámat és felkért, hogy legyek a médiacsoport vezetője. Ez a feladat nem csak az egy újságíró vezetését jelentette, hanem több külső szakember munkájának irányítását is. Fotóriporter, grafikus, és a régió vezető napilapjának korábbi főszerkesztő helyettese is a csapatom tagja volt. Mindannyian elismert szakemberek, hosszú évek tapasztalatával a hátuk mögött. Kifogások egész sorát kezdtem el mondani, hogy miért nem vagyok rá alkalmas. Sosem voltam vezető, sosem dolgoztak a kezem alatt emberek. Hatalmas felelősségnek láttam az egészet. Barbara megnyugtatott, hogy a Bébigyász Világnapon olyan munkát produkáltam,

ami alkalmassá tesz a vezetésre, a szakmai tudást pedig meg lehet szerezni és ebben mindenki segíteni fog nekem. Vállaltam. Úgy egy éven keresztül irányítottam a médiacsoportot, amire gyakorlati tapasztalatokat szereztem az emberek irányításában. Barbarával a közös munka alatt megismertük egymást, meglátta azokat a képességeimet, amikről nekem fogalmam sem volt. És jöttek az új feladatok. A szervezet operatív vezetésére kaptam felkérést. Egyre nagyobb lett a felelősség, hiszen nagy összegekről kellett döntenem, s folyamatosan 6-8 munkatárs napi munkáját kellett irányítanom, s vállalni a felelősséget minden lépésükért. Át kellett alakítani a gondolkodásomat. Ez nem volt olyan egyszerű feladat, nagy volt a tét! Egy örök tanulsággal járó példa. Egy karácsonyi kampány teljes grafikai és médiahátteréért feleltem, ahol meg voltunk csúszva az idővel. Az utolsó napokban készült el az egyedi boríték és levél, amit 100.000 példányban akartunk kiküldeni a lakosság részére. Elkövettem azt a hibát, hogy nem rendeltem meg a levélpapírt és borítékot a megfelelő időben. Ezzel az egész kampány veszélybe került. Ha nem postázzuk legkésőbb december elején őket, akkor későn érnek a célközönséghez a levelek, s esélyünk sem lett volna arra, hogy pénze legyen belőle az alapítványnak. Megpróbáltam úgy csinálni, mintha minden rendben lenne. Halogattam. Nem akaródzott felelősséget vállalni a hibámért. Féltem a következményektől. Jónéhány napig nem szóltam, hogy baj van, de eljött a pillanat, amikor nem volt tovább, el kellett mondani, hogy nem állunk sehol a kampánnyal. Nem borította rám az asztalt, de nagyon mérges volt. És azonnal kezébe vette a dolgot és közösen megoldottuk a feladatot. Bár nem esett jól, de elismertem azt is, hogy jogos volt az eset lezásáraként kapott „jutalom”, az írásbeli figyelmeztetés a halogatásért, a felelősség nem vállalásáért. Ő már csak ilyen! A jó dolgokért dicséret, a rosszakért a felelősség és természetesen a következmények vállalása a következmény. Ez hozta létre azt a jelenleg is meglévő bizalmat, hogy mindent meg tudunk beszélni őszintén. Ennek kis idő múlva az lett a következménye, hogy Barbara felkért, legyek én az alapítvány ügyvezetője. Nagyon örültem neki, de szintén egy nagy ugrás volt az életemben. Ennek következménye lett, hogy a kollégámmal, akivel korábban egyenrangúak voltunk, most alá föléren-

8

9

deltségi viszonyba kerültünk. Az lett a vége, hogy nem igazán elegánsan távozott az alapítványtól, tele sérelmekkel. Eltelt azóta már sok idő, közel egy év. Utólag végig gondolva azt a helyzetet, ő nem tudott vagy nem akart fejlődni, én viszont meg tudtam lépni ezt a szintet. És pont ez az, amit a sikerkönyvek elmondanak és tanítanak. Ez az, amit mi is tovább akarunk adni, hogy az önismereti fejlődés, a felelősségvállalás a kulcsa mindennek. Vállaljunk felelősséget a saját döntéseinkért és sose a körülményeket okoljuk! Mindig van egy pont az események láncolatában, amikor a körülményeket meg tudjuk változtatni, olyan mértékben, hogy a céljaink elérését támogassák. Ez nekem sem volt egy egyszerű lépés! Az emberek legnagyobb része ezen a ponton bukik el, mert mindig könnyebb másokat és a körülményeket okolni a sikertelenségért. Most már tudom, hogy aki idáig eljut a fejlődésében, az sikereket fog elérni a magánéletében és a munkájában is, és amibe belekezd, azt végig is fogja csinálni. Ez volt az ára annak, hogy ebbe a pozícióba jutottam és Barbarával közös vállalkozást indítottunk. Azért mertem belevágni, hogy közös céget alapítsunk Barbarával, mert tudom, hogy milyen maximalista, indulatos, kimondja, amit gondol, nem játszik szerepet senki kedvéért, kimutatja az érzéseit. Megértettem és megtanultam együttműködni vele. Megismertem a sikerhez vezető folyamatot. Ezekben a lépésekben nem az volt az elvárása, hogy mindig mindent tökéletesen csináljak meg, hanem az, hogy mindig lépésről lépésre haladjak. Nem végeztem hibátlanul a munkámat, de mindig letettem valamit az asztalra, és ha szükséges volt javítottam. Elköteleződtem amellett, amit teszek! Sok energiát fektettem bele, hogy akár önismeretben vagy szakmai ismereteimben fejlődjek. Hetente egy-két könyvet elolvastam, képzéseken vettem részt, akár hétvégén is. Ez segített eljutni oda, ahol most vagyok. Egy teljesen tudatos életformát alakítottam ki, ami nem volt könnyű! De végül sikerült elértem a célomat, és ma együtt írjuk ezt a könyvet és együtt építjük a vállalkozásunkat.

10

1. fejezet

Rinyálók kíméljenek, avagy tartozz te is a győztes csapathoz! A szalagavató bálra készültünk a Leőwey Klára Gimnázium 4. c. osztályával 1989-ben, és a tarantella táncot választottuk az előadáshoz. Engem zenei hallással nem nagyon áldott meg a sors, és a mozgásom sem éppen kecses balerina jellegű, mondhatni nincs jó ritmusérzékem. Az ünnepélyes alkalomra tánctanár tanított be minket, és dizájnos, piros-fekete fodros ruhákat varrtak nekünk a nyilvános bemutatóra, ahol a szüleink és az iskola teljes plénuma előtt zajlott az előadás. A próbákon betanultam a mozdulatokat – leguggol, feláll, forog stb. –, és amikor nem ment zsigerből a mozdulatsor, akkor elég volt a tánctehetséggel jobban megáldott társaimhoz igazodni, és egy pillanat alatt felvettem a ritmust és a formációt, amit kellett. Nagy gondom sohasem volt. Eljött az előadás nagy napja! A zsúfolásig tele teremben az izgalom a tetőfokán, szülők, nagyszülők, rokonok, barátok mindenütt, és egyszer csak felcsendült a zene. A mi zenénk. A szívem a torkomban dobogott. A mai napig nem tudom mi történt. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy amíg az osztálytársaim közül a lányok mind fent állnak és felfelé nyújtják a kezüket, én lent guggolok éppen. Aztán hirtelen felug-rottam, akkor meg ők guggoltak le, és ez így ment még egy-két másodpercen keresztül. Mellettem Judit barátnőm vihogásban tört ki, amikor látta, hogy mit szerencsétlenkedek, és közben a többiek is elkezdtek nevetgélni… Nagyon kínosan éreztem magam. „Gyönyörű látvány” lehettem! Nagy nehezen sikerült alkalmazkodnom a helyzethez, visszatértem közéjük, beálltam a sorba és velük együtt ágaskodtam felfelé a levegőbe, majd nem sokkal ez után véget is ért az előadásunk. Anyám csak le13

gyintett mosolyogva, a nagymamám pedig azt mondta, hogy nagyon ügyes voltam, és nem is lehetett nagyon észrevenni, hogy mást csináltam, mint a többiek… Imádtam a nagymamámat! Tisztán emlékszem, hogy ekkor Pethő Csilla néni, az osztályfőnököm odalépett hozzám, és ezt mondta nekem: „Barbara, te aztán egy nonkonformista személyiség vagy! Ha valakire, akkor hát rád biztosan nem lehet azt mondani, hogy követed a tömeget!” Vigyorogtam, mint a tejbetök, és fogalmam sem volt arról, hogy mit jelenthet nonkonformistának lenni... Nemrég volt a 25 éves érettségi találkozónk, ahol kezembe került egy tarantella jelmezes fénykép az osztályalbumból, így megint eszembe jutottak a régi emlékek. Fogalmam sincs, hogyan csináltam, és honnan volt ennyi tehetségem ahhoz, hogy már 18 évesen kilógjak a sorból… Azóta már megnéztem az Idegen szavak szótárát, ahol ez áll a nonkonformizmusról: „Nonkonformista: A fennálló rendhez, az uralkodó nézetekhez nem alkalmazkodó, azokat el nem fogadó (személy).” Tulajdonképpen mióta az eszemet tudom, mindig az volt a mottóm, hogy nem akarok olyan lenni, mint mások. Úgy döntöttem, hogy ki akarok tűnni a tömegből, mert valami egyedi dolgot, egyedi módon akarok létrehozni és nyomot szeretnék hagyni az életben. Imádtam az irodalmat, és híres magyar költőnk, Ady Endre egyik költeménye volt akkoriban a kedvencem. Százszor elmondtam magamnak edzés közben, miközben róttam a kilométereket az utakon vagy az atlétikapályán, és éppen ki akartam köpni a tüdőmet, hogy „én nem leszek a szürkék hegedőse!” És ez rengeteg erőt adott a kitartásomhoz.

Ady Endre: Új Vizeken járok Ne félj, hajóm, rajtad a Holnap hőse, Röhögjenek a részeg evezősre. Röpülj, hajóm, Ne félj, hajóm: rajtad a Holnap hőse. Szállani, szállani, szállani egyre, Új, új Vizekre, nagy, szűzi Vizekre, Röpülj, hajóm, Szállani, szállani, szállani egyre. Új horizonok libegnek elébed, Minden percben új, félelmes az Élet, Röpülj, hajóm, Új horizonok libegnek elébed. Nem kellenek a megálmodott álmok, Új kínok, titkok, vágyak vizén járok, Röpülj, hajóm, Nem kellenek a megálmodott álmok. Én nem leszek a szürkék hegedőse, Hajtson szentlélek vagy a korcsma gőze: Röpülj, hajóm, Én nem leszek a szürkék hegedőse. Azt hiszem, így visszagondolva a szalagavató bálra, túl sokszor ismételtem el magamban Ady igéző sorait ahhoz, hogy kitűnhessek valahogy a többiek közül. Amikor a közelmúltban Earl Nightingale, A legfurcsább titok című klasszikus önfejlesztő hangoskönyv anyagát hallgattam, a következő mondat ütötte meg a fülem: „Társadalmunkban a bátorság ellentéte nem a gyávaság, hanem a konformitás.”

14

15

Azt mondja Nightingale, hogy az emberek nem gondolkodnak, hanem másokat követnek. Hogy a tömeget szeretjük követni. Hogy az emberek nagy része nem tudja, miért is kel fel reggelente, miért megy el a munkahelyére minden nap, mert nincs igazán jól megfogalmazott célja, tehát azt sem tudja, hová is tart valójában, csak sodródik az árral. Ha veszünk 100 embert, akik 25 évesen ugyanolyan körülményekkel rendelkeznek, és indulnak el az életük útján, amikor még mindannyiuk szemében ott a csillogás, a lelkesedés, a kalandvágy, és mindannyian sikeresek akarnak lenni, de 65 éves korukra mégis csak egy lesz közülük gazdag, négy lesz anyagilag független, 54-nek pedig idős korára anyagi gondjai lesznek és másoktól függ a napi szükségleteinek kielégítése. Vajon mi történik út közben azzal a csillogással? Hová lesznek az álmok, a remények, a vágyak, a kalandok? Mi az oka annak, hogy az embereknek alig 5%-a éri el az annyira áhított sikert? – Az – mondja ő –, hogy nem a megfelelő csapathoz igazodunk! Hogy nem a győztes 5 százalékhoz, hanem a nem igazán sikeres 95 százalékhoz csatlakozunk, azokhoz, akik a sokaságot, a tömeget képviselik. A tömeg pedig sohasem lehet sikeres! És vajon miben különbözik ez a két csapat egymástól? Mi az oka annak, hogy oly sokan vannak, akik a könnyebbik utat választják és a tömeghez igazodnak? Hogy húszból mindössze egy ember éri el az álmait, valósítja meg a vágyait és lesz végül boldog és sikeres ember? Nightingale szerint ahhoz, hogy megértsük a különbséget, szükségünk van a siker definíciójára is, amelyet ő a következőképpen fogalmaz meg: a siker, egy arra érdemes cél folyamatos megvalósítása! Amiért oly sokan a tömeget, a 95%-ot követik, annak az az egyszerű oka – szerinte –, hogy az emberek zöme nem rendelkezik céllal, célokkal, vagy ha igen, akkor azokat nem viszi véghez, nem valósítja meg. Azért igazodnak oly sokan egymáshoz, mert azt gondolják, hogy nincsenek befolyással a történésekre, hiszen úgyis a körülmények irányítják őket, olyan dolgok formálják az életüket, amelyek megtörténnek, megesnek velük. Életüket külső erők következményének tartják. Őket hívja kívülről irányított embereknek.

Csak pár hete döbbentem rá igazán, hogy mennyi hasonló gondolkodású emberrel dolgoztam együtt én is az elmúlt évtizedek során. Több százzal. Lehet, hogy én a Jóistentől kaptam azt a tehetséget, hogy ne érezzem magam áldozatnak még annak ellenére sem, amely tragédiákat megéltem vagy megélek a mai napig. Korán felismertem, hogy felelősséggel tartozom az életemért, a döntéseimért és azért, hogy mit kezdek a körülményekkel, amelyek az életembe kerültek. Korán megáldott a sors a céltudatossággal, eltökéltséggel, és kifejlesztettem hozzá a kellő önfegyelmet és a kitartást is, amelyek újra meg újra a helyes útra tereltek. Hosszú évek óta – már több, mint 10 esztendeje –, hogy ezt tudatosan is felismertem, és az alapítványi munkámban ösztönözni, később tanítani is kezdtem erre az embereimet, beosztottaimat, és az általam kinevezett vezetőket is. A két kezemen meg tudom számolni, hogy hány emberben láttam meg egyáltalán a lehetőséget a fejlődésre, azaz a potenciális sikerorientált munkatársat. Beléjük több-kevesebb energiát is fektettem, és ösztönöztem őket arra, hogy képezzék magukat és lépjenek ki az áldozati szerepükből. Hogy tartozzanak az 5%-os, győztes csapatba! Voltak sikerélményeim is, amikor azt hittem, hogy már nagyon közel vagyunk ahhoz, hogy az illető munkatárs meglépje a szintet az önismeretében és nemcsak fegyelmezett és szorgalmas, talán még elszánt is, de felelősségteli legyen a szó legteljesebb értelmében. Hogy képes legyen minden általa hozott eredményért, eredménytelenségért vagy következményért teljes mértékben felelősséget vállalni! Mégis itt buktak el a legtöbben. Sokkal könnyebb megmaradni abban a tudatban, hogy áldozatok vagyunk, és nem felelünk a sikertelenségünkért, eredménytelenségünkért és mindenről a lehetőségeink és a körülményeink tehetnek. Sokkal könnyebb negatívan gondolkodni, másokra mutogatni, mint proaktívan, pozitívan, hittel! Ezért is tartoznak 95%-ban a sokasághoz. Napoleon Hill klasszikus önfejlesztő könyvében, a Gondolkodj és Gazdagodj!-ban 55 híres alibit sorol fel, amely kifogásokkal az emberek megmagyarázzák (még önmaguknak is) a saját kudarcukat. Azt mondja Hill, hogy a sikertelen emberek jól „ismerik” a kudarc valamennyi okát,

16

17

és betonbiztos mentségeik vannak, amelyekkel megmagyarázzák a teljesítményük elmaradását. Csak néhány az alibik közül: – Ha nem lenne feleségem és családom… – Ha lenne befolyásom… – Ha lenne pénzem… – Ha lenne időm… – Ha megértenének… – Ha kicsit mások lennének a körülmények… – Ha kaptam volna egy esélyt… – Ha fiatalabb lennék… – Ha gazdagnak születtem volna… – Ha megtehetném, amit akarok… – Ha olyan tehetséges lennék, mint egyesek… – Ha nem kéne a háztartással és a gyerekekkel foglalkoznom… – Ha a főnök tudna értékelni engem… – Ha szabad volnék… – Ha nem lennék ilyen kövér… – Ha csak egyszer mázlim lenne… – Ha ki tudnék vergődni az adósságok alól… – Ha nem volna ellenem mindenki… – Ha nem volna ennyi gondom… – Ha nem kellene ilyen keményen dolgoznom… – Ha nem lenne „múltam”… – Ha lenne egy saját vállalkozásom… – Ha – és ez a legnagyobb „ha” –, volna bennem annyi bátorság, hogy olyannak lássam magamat, amilyen valójában vagyok, megtalálnám, hogy mi a baj velem, és helyrehoznám, akkor lenne esélyem hasznomra fordítani a tévedéseimet, és tanulni mások tapasztalataiból, mert tudom, hogy valami nincs rendben velem, különben most ott lennék, ahol akkor tartanék, ha több időt fordítottam volna a gyengéim elemzésére és kevesebbet a kifogások keresésére. (Részlet Napoleon Hill: Gondolkodj és Gazdagodj! című könyvéből) Ó, hány meg hány szívemnek egykor kedves ember esett bele ebbe a csapdába! Minden törekvésem ellenére sem tudtam rajtuk segíteni,

mert olyan erős volt bennük a félelem, és olyan erős volt az a paradigma, amely meggátolta őket a tudatos fejlődés elérésében, a sikerre vezető észjárás elsajátításában, hogy mind-mind a könnyebbiknek tűnő, amúgy persze korántsem könnyebb utat választották. Persze, hogy vonzóbb a könnyebbik út, a másokra mutogatás, a kifogáskeresés. Sokkal, de sokkal kellemesebb a saját magunknak való hazudozás bűvkörében élni, másokra irigykedni, gyűlölködni, mint leszállni önmagunk mélyére, megkeresni a gyökerét a hitrendszerünkben lévő akadályoknak és kemény, szívós munkával, „vérrel és verítékkel”, a magunk érdekében tett erőfeszítéseket meghozva, kijönni a sötét tudatlanságból és felépíteni egy tudatos és sikeres életet. Akkoriban sokat szomorkodtam az elvesztésük miatt. Ma már tudom, hogy ennél többet nem tehettem értük. Nyilván, évről évre én is egyre több tapasztalatot szereztem, és képzettebb segítő, végül hivatalos lifecoach is lettem, és ez még nem a végső célom mások tanításában. Az én akaratom azonban nem elég ahhoz, hogy valakit megváltoztassak, ha ezt a transzformációt ő nem akarja igazán. Mert az átváltozás kulcsa, mindenki esetében, önnön magában rejtőzik. Mi senkit sem változtathatunk meg, csak az élet alapelveinek megfelelően megmutathatjuk a lehetséges forgatókönyveket. Ezzel ösztönözhetjük, hogy megcsinálja. A többi azonban rajta múlik. Volt olyan kollégám, aki ott bukta el, hogy nem volt hajlandó semmilyen plusz áldozatot hozni a céljaiért. Csak presztízsben és pénzben vágyott többre. Délután 4 óra 20 perckor – a munkaidő végén, vezetői beosztása ellenére –, kikapcsolta a telefonját, mondván, hogy ő innentől azt csinál, amit akar. Ez már az ő szabadideje. Persze, azt csinált, amit akart, de egy tapodtat sem haladt a fejlődés ösvényén. Sőt! Bob Proctor tanításai óta tudjuk, hogy ha valaki nem halad előre, akkor az visszafejlődik, mert olyan, hogy stagnálás, olyan nincs. Fejlődés van, vagy hanyatlás. És ez tökéletesen igaz volt az illetőre. Évről évre, hónapról hónapra gyengébben muzsikált, és én nem értettem akkoriban, hogy miért. Ma már tudom. Elmulasztotta hozzátenni a napi fejlődésadagját. A kitartását, a céltudatosságát. De őrá még később visszatérek. Oly kevesen hajlandóak megtenni ezt a befektetést, és félretenni a kellemes, gyakran semmittevős programokat, időtöltéseket és helyette

18

19

önmagukat képezni, olvasni, hangoskönyvet hallgatni, meditálni és végül megcselekedni azt, amit a célja elérése érdekében szükséges lenne. Amikor belevágtam abba, hogy komolyan fejlesszem magam, tudatos döntéssel eltettem a fiók mélyére a televízió távirányítóit. Helyettük könyvekkel és feladatsorokkal, CD-kel veszem körbe magam, így ha nem a youtube videókat hallgatom, akkor olvasok vagy hangoskönyvek tartalmait hallgatom, illetve angol nyelvű anyagokkal időzöm, hogy mielőbb megtanuljak angolul. Naponta 3-4, de van, hogy 6-8 órát is hallgatom az angol nyelvű szemináriumokat, közben szótárazok és figyelek. Soha nem tanultam korábban az iskolában angolul. Orosz és olasz nyelvet beszélek. De hiszem azt, hogy egy nyelv hiánya nem jelenthet számomra akadályt abban, hogy elérjem a kitűzött célomat! Azért teszem mindezt, mert ezt választottam! E mellett döntöttem! Nemrég felmondtunk négy embernek is az alapítványnál. Az ötödik magától ment el… Ilyenkor rossz a hangulatunk néhány napig, hiszen együtt dolgoztunk velük éveken át, mégis megkönnyebbülés is az elválás. És ez mindig annak a jele, hogy ők nem tartoztak igazán közénk. Mind a négyen rendes emberek voltak. Amolyan zsoldosok. Bejöttek reggel háromnegyed 8-ra, időben – na jó, néha volt, hogy csak az utolsó pillanatban estek be az irodába –, aztán elkezdték a többnyire alibi munkát. Azt mind a négyen jó hangulatban, csapatszellemben és odaadóan tolták, legalábbis a látszata mindig megvolt, az eredmények azonban messze elmaradtak az elvártaktól. Hónapokig hitegettek minket és önmagukat is arról, hogy a körülmények foglyai, és a szorongás, a stressz, az idő szűke és persze a főnökeik vagy egyszerűen a megszólított emberek tehetnek arról, hogy a projektjeik sikertelenek lettek végül. A charity bálra két jegyet adtunk el, a Direct Mail kampány veszteséggel zárult, a Mikulásfutásra alig páran regisztráltak, az új kampánytervünk, az Itt és Most, pedig úgy készült, mint a Luca széke. Annál is rosszabbul, mert még e könyv írásakor sincsen teljesen készen. A Magyar Gyermekhospice Barátai, az új nemzetközi projektünk logója nem tükrözte sem a magyarságot, sem a gyermekhospice-t, az újságíró munkatársunk által felvett interjú pedig nem készült el már az újra megadott időpontra sem. Ők mégsem érezték felelősnek magukat.

Mi lehetett a baj? Semmi! Csak ők is mind ahhoz a tömeghez tartoztak, akik megelégedtek azzal, amit nyújtottak, és a körülményeket okolták a sikertelenségükért. A döntő érv és bizalmi törés számomra – amely végül az elváláshoz vezet –, mégis általában az a pillanat, amikor valaki elkezdi a rinyálást, hisztizik és panaszáradattal jön elő, hogy neki milyen rossz is a dolga. A legtöbbször ekkorra már az illető kikészült, stresszes, vagy influenzás, esetleg gyomorrontása van. „Nagyon beteg”, lázas, sőt 42 fokos láza van, az ügyeletet hívja ki, mert ő már járni sem tud… Orvosi vagy szülői javaslatra otthon marad – „az orvosom kiírt egy hétre” –, kihagyja a képzéseket, akár még egy külföldi utat is lemond, hiszen ő olyan gyenge, majdnem összeesik, imbolyog és különben is, ahhoz is túl beteg, hogy tájékoztatást adjon az állapotáról…. Ki látott már olyan háziorvost, aki nem írja ki, minimum egy hétre a hozzá bejelentkező, magát halálosan betegnek jelentő páciensét? És ezt minden alkalommal megpróbálják eljátszani velem. Na, ilyenkor szoktam azt mondani, hogy elég! Hogy a rinyálók kíméljenek! Mert ők a lúzerek, akikből sosem lesznek nyertesek, hiszen ők a vesztes csapat mellett kötelezték el magukat. A „könnyebbik” útra léptek. Ez alkalommal vezetőtársam, István mondta ki előbb, hogy szabaduljunk meg a tehertől… Mert nincs szükségünk erre a vesztes hozzáállásra! Büszke vagyok a nonkonformizmusomra és a maximalizmusomra! Hálás vagyok a sorsnak, hogy megáldott a többre vágyás és a kitűnni vágyás képességével! És céljaim érdekében sosem féltem „vért és verítéket” áldozni. Tudom, hogy megszállott vagyok! Megszállott önfejlesztő. Most, hogy újra eltökéltem magam a professzionális önfejlesztés mellett, akár napi 8-10 órát is képes vagyok erre szánni. Nem számít, hogy éjszaka van, hajnal, vagy délután… Hogy szombat, vasárnap vagy ünnepnap. Csinálom, és tudom, hogy meglesz az eredménye! Nem is lehet másképp! Aki pedig nem hajlandó áldozatokat hozni és képezni magát, azzal nem tudok együttműködni hosszú távon. Mert ők, a 95%-os tömeget erősítik. Ők nem az én embereim!

20

21

A megfutamodás jelei Ami megkülönböztet engem azoktól, akik örökre feladják – vagy csak késleltetik a céljaik elérését –, az konkrétan tetten érhető. Leginkább a kitartás, az állhatatosság és a tudatosság az, amivel ezt jellemezni tudnám. Ahhoz, hogy elérjem hőn áhított célomat, kifejlesztettem magamban egy olyan belső erőt, amely szükséges a következetes kitartásomhoz és ahhoz, hogy át tudjak lendülni az utamba sodródó akadályokon. Ez tesz alkalmassá arra, hogy képes legyek átlépni azon a ponton, ahol az átlagember feladja. Számtalan személyes példát tudok felhozni, akár a közelmúltból ezekre a helyzetekre. Mindegy, hogy éppen Tamásnak, Gábornak, Norbinak, Zsuzsinak, Évának, Zolinak, Ramónának, Bálintnak, Dórinak, Ritának, Krisztinának, Katinak, Zsófinak, Rékának, Lacinak, Ibolyának vagy Viktóriának nevezem őket. Hívhatnám őket bárhogyan! A példa általános és örök érvényű. Éppen olyan, mint a természet egyik fontos törvénye, mégpedig az aratásé. Már a Biblia is felhívja a figyelmünket arra az alapvetésre, hogy ki mint vet, úgy arat! „Ne tévelyegjetek, Isten nem csúfoltatik meg; mert amit vet az ember, azt aratándja is.” Ezekben a személyekben az volt a közös, hogy ők csak az aratásra vágytak. De arra derekasan! Úgy vélték, hogy ők már elég erőfeszítést tettek meg ahhoz, hogy lefölözzék az elismeréseket és a jutalmakat, és élvezzék azokat a sikereket, amiket az élet tartogat a számukra. Egy dolgot azonban figyelmen kívül hagytak, hogy a kis erőfeszítések, csak a kis sikerhez vezethetnek, és minél nagyobb elismerésre és sikerre, gazdagságra, hírnévre vágyik valaki, annál nagyobb erőfeszítéseket szükséges hozzá megtennie. Newton törvénye a hatás-ellenhatásról magyarázatul szolgálhat erre a premisszára is, hisz olyan egyszerű és oly magától értetődő. Nem kell hozzá különösebb intelligencia. Amilyen magasságot akarunk elérni, annak megfelelő szintű és súlyú erőfeszítést kell belepakolnunk, ahhoz, hogy az meglegyen. Másképp egyszerűen nem működik. Hogyan is képzelheti bárki, hogy minimális erőfeszítésekkel maximális sikerélményben és eredményekben lesz része?

Vagy, hogyan is várhatod azt, ha megelégedsz a közepes vagy gyenge teljesítményeddel, akkor a szuper teljesítményt megillető figyelmet, bért és bánásmódot nyerhetsz el? Ezek a dolgok ellentmondanak egymásnak. A korábban már említett felsővezető beosztású kollégám , aki ragaszkodott ahhoz, hogy minden hétköznap 16 óra 20 perckor – a munkaideje végén –, valamint teljes hétvégére is kikapcsolja a mobiltelefonját, úgy vélte, hogy ez neki megjár. A szabad ideje nem a fizetett munkaideje. Tényleg nem az volt! Viszont használhatta volna arra is az értékes szabadidejét, kutyasétáltatás, bambulás és meccsnézés helyett, hogy könyveket olvas, célokat állít fel, és kiváló vezető szakemberré képezi magát. Amikor ezt javasoltam neki, majd a fejlődésben való megrekedésekor számon kértem tőle , teljesen fel volt háborodva, mondván, hogy neki a munkájáért jár a vezetői fizetése, hiszen ő ebben a pozícióban dolgozik és mindegy, hogy hogyan teljesít. Az eredményei hosszú távon azonban nem őt igazolták, hiszen nem tudott felmutatni többet, ami értékesebbé, különbbé tette volna az ő munkáját a sima beosztottakénál. Kapott motivációt. Céges autót, telefont és magasabb munkabért. Külföldi szakmai utakat, vezetőképzést és konferenciák látogatásának a lehetőségét. A négy év alatt háromszor elküldhettem volna hozzáállásbeli problémák miatt, mégis azt hittem, csak egy újabb kis segítségre van szüksége ahhoz, hogy meglóduljon, hogy akarjon, hogy ambíciója legyen és tegyen végre valamit a saját önfejlesztése érdekében. Az utolsó hónapokban legnagyobb döbbenetemre elkezdett komolyan, szinte ijesztő mértékben visszafejlődni. A regressziója a feladatok önálló elvégzésében olyan nagy mértékű volt, hogy folyamatosan kudarcokkal kellett szembesülnie. Nem tudott már megírni egy frappáns kérelemlevelet, egy korrekt jelentést, nem tudott összeállítani egy pályázati anyagot vagy egy érdekes PPT-t sem, és végül a kongresszusunk szervezésébe is teljesen belefulladt. Ma már tudom, hogy aki nem fejlődik, az nem is stagnál. Mert nincs olyan, hogy valaki megáll a fejlődésben. Bob Proctortól hallottam, hogy aki nem fejlődik, az hanyatlik! És ez totál így volt a kollégámnál is. Sokat olvastam és tanultam a komplexitás plafonról. Tudom, hogy igazam volt abban, hogy fejlesztenie kellett volna magát az alábbi öt

22

23

területen: tudás, készségek, attitűd, szokások és emberek, akikkel körülveszi magát. Mindehhez egy sikeres észjárásra lett volna szüksége, amit pedig a tudatos és rendszeres önképzés adhat meg nekünk. Mivel ő elérte a saját ún. komplexitás plafonját, csak és kizárólag ezen területek megújításával tudott volna egy újabb szintet megugorni. De mivel ezt túl nehéznek találta, végül meghátrált a kihívás elől. Mik voltak ennek közvetlenül is az előjelei?(Néhány példa a teljesség igénye nélkül) 1. tudatosan csökkentett kommunikáció és jelenlét, hogy kivonja magát az ösztönző hatásom, befolyásom alól 2. minimális együtt töltött idő a munkahelyen, hivatalos, diplomatikus, tartózkodó kapcsolat 3. az érzelmi szálak fokozatos elvágása, minden kedves emberi gesztus mellőzése, apró ajándékok visszautasítása vagy az irodában felejtése 4. sok alibi a munkában, szörfözés a neten, a fontosság érzetének keltése 5. sóhajok, utolsó pillanatokban történő beesés, vagy késés az irodában 6. dohányzás, gyakori wc-re járás, evészavar 7. minden beszélgetés, kezdeményezés visszautasítása, főleg kifogásokkal alátámasztva 8. áldozati szerepben való tündöklés, és ennek a mártíromságnak a kinyilvánítása minél több embernek 9. hazudozás másnak, önbecsapás 10. elrohanás munkaidő végén 11. csapkodás, hiszti 12. váratlan szabik (gyakran állásinterjúk miatt) 13. betegségek, álbetegségek, orvoshoz menés 14. a feladatok el nem végzése, halogatása 15. üldözési mánia, gyanakvás („minden rossz, bármit is csinálok, csak rossz lehetek”) 16. zavaros és sunyi kommunikáció, kitérő válaszok a kérdésekre 17. elérhetetlenség minden szempontból 18. telefon fel nem vétele, vissza nem hívás (ez gyakorlatilag mindig megelőzi a távozás, lelépés napját)

19. nincs válasz az emailekre, vagy csak hébe-hóba 20. mások manipulálása, hogy tartsanak vele, mert így nem érzi azt, hogy vele lenne a baj ( „látjátok, nem én vagyok a hülye, ők a rosszak”) 21. lojalitási problémák 22. a körülményekben való folyamatos hibakeresés 23. téves önértékelés (pozitív és/vagy negatív irányba) 24. kitartás hiánya 25. semmilyen munkaidőn kívüli elfoglaltságra nem hajlandó, még pénzért sem 26. nem néz a másik szemébe, vakarózik 27. elpakol, kiüríti az íróasztalát (készül a távozásra) 28. aki nem sajnálja eléggé, mint áldozatot, és nem ad neki igazat, azzal megszakítja vagy elmérgesíti a kapcsolatot 29. hirtelen telefonszámot, emailcímet cserél, és elfelejti közölni 30. visszakéri, ha valamit neked kölcsön adott, de ő már ugyanezt nem teszi meg, hogy visszahozza neked 31. elkezdi önmagának a racionális hazudozást, hogy azt higgye, jól döntött, olykor magában, félhangosan beszél 32. egy másik tanfolyamra, képzésre való jelentkezés, vagy egy új önképző könyv hirtelen megvásárlása, azaz mindig egy újabb és szimpatikusabb, ügyeletes guru keresése, önhitegetés 33. fizetési előleget kér 34. másokkal beszéli meg a munkahelyi problémákat 35. veled kezd el foglalkozni önmaga helyett 36. kritizálja a döntéseidet 37. pletykálkodni kezd, hogy megerősítést szerezzen a gyarló gondolataihoz valakitől 38. intrikákat sző 39. irigység lesz úrrá rajta 40. váratlanul tanácsokat kezd el osztogatni 41. az emailjei, sms-ei nagyon rövidek, érzelem mentesek 42. elkezd maga mellé állítani befolyásolható embereket, akik megerősítik abban, amit gondol 43. nem kíváncsi a tervekre, stratégiákra, új projektekre 44. nem arra megy munka után, amerre te

24

25

45. elkezdi elhomályosítani mindazt a sok jó dolgot, pozitívumot, amit kapott tőled vagy tanult nálad 46. nem jelentkezik a szabadság vagy táppénz alatt 47. más dolgokkal kezd el aktívan foglalkozni a saját feladatai helyett (általában szintekkel a képességei alattiakkal) 48. nem csinálja meg a nem kötelező, csak javasolt vagy szorgalmi feladatokat 49. elkezd személyeskedni, és téged bántani (legjobb védekezés a támadás) 50. a saját hitét, hitvallását is sutba dobja vagy kifordítja, hogy igazolást kaphasson általa. Ugye milyen sokan éltek már meg hasonló helyzetet? Ritkán van olyan, hogy egy ember tudatosan készül szakítani veled, de hónapokig még elevickél és kihasznál, mert addig is szüksége van vagy a pénzedre, vagy a kapcsolatra, vagy időre, mert még nem talált rá az új munkájára. Ezek az emberek nem rendelkeznek az alapvető tisztességes jellemvonásokkal sem, ők azok, akik sunyik, számítók, másokat kihasználók, mások hátán élősködők, akik nem nyíltak, nem egyenesek, nincs helyes iránytűjük, azaz nem jelez rendesen a lelkiismeretük. Nem hibáztatom őket, mert általában alapvetően híján vannak az érzelmi intelligenciának, vagy csak nagyon alacsony szinten rendelkeznek vele. Tele vannak belső kételyekkel, félelemmel, szorongásokkal, fóbiákkal, függőségekkel, önismereti problémákkal, amelyek később – az átmeneti sikerélmény és felszabadulásuk után –, jóval nagyobb kudarcokhoz vezetnek majd, hiszen rádöbbennek, hogy semmit sem oldottak meg, csak elmenekültek egy kihívás elől. Az emberek többsége azonban nem ilyen sunyi, és nem is számító. Egyszerűen csak a 95%-ba tartozik, a rossz csapathoz igazodott, és nem tanulta meg, nem látta a példáját annak, hogy miként lehetne átlépnie a saját korlátait. Elmenekül, hogy ne szenvedjen, ne fájjon, ne érezzen inkább semmit! Pedig, ha tudnák azt, hogy már majdnem kihajtott az általuk elültetett mag, hogy már majdnem kiserkent a földből, már kapirgálja a felszínt! Hogy vannak módszerek és szokások, amelyek segítenek nekik elérni az áhított sikereket mind a munkájukban, mind a magánéletükben.

– Nehéz? – Nehéz! – Kemény? – Kemény! – „Vérrel és verítékkel jár?” – „Vérrel és verítékkel jár!” – Megéri? – Megéri! Pont annyi erőfeszítéssel jár, amekkora sikert szeretnél elérni általa! Ahogy mondtam, minden áldozatvállalásod egyenesen arányos a következményekkel! Azaz, ha kis sikert akarsz elérni, kevés energiát fektess bele, ha nagyot, akkor viszont sokat! És minél előbb megteszed, annál hamarabb eléred a célodat! Látod? Ilyen egyszerű. Általában, a feladásnak nemcsak előjelei, de egy utolsó, mindent eldöntő csepp, egy kiváltó okozója is van. Nézzünk erre is néhány példát! Mikor vagy miért döntünk úgy, hogy elegünk van és feladjuk? 1. ha a panaszkodásom értő fülekre és vigasztaló partnerekre talál (családi vagy baráti körben megerősítenek) 2. ha megerősítést kapok abban, hogy ez nekem tényleg rossz 3. ha elmondják nekem, hogy mi előnyöm származik majd az új helyzetből 4. ha kihasználják zavarodottságunkat és maguknak kedvezőbb feltételt érnek el az új helyzettel a minket befolyásolni szándékozók (pl. legalább nem lesz okosabb és képzettebb, mint én vagy legalább több időt tölt el majd velem vagy a gyerekekkel) 5. ha valakit váratlanul kineveznek egy pozícióra, és nem mi leszünk azok 6. ha ultimátumot kapunk, hogy változtassunk a dolgokon 7. ha írásbeli figyelmeztetést kapunk, mert a hibáinknak következménye van 8. ha negatív kritikát kapunk 9. ha nem kapunk annyi dicséretet, mint vártuk 10. ha mást viszont megdicsérnek a jó munkájáért 11. ha nem tudunk segítséget kérni, mert az cikis

26

27

12. ha érezzük, hogy nem tudjuk megoldani a helyzetet, de nem akarjuk ezt belátni 13. ha túlóráznunk kell 14. ha le kell mondani egy jó kis szabadidős programról 15. ha nem tudunk priorizálni, azaz fontossági sorrendet felállítani az életünkben 16. ha rosszul priorizálunk 17. ha nem tudjuk jól beosztani az időnket 18. ha nem tudunk jól tervezni 19. ha nem tudunk elég kreatívak lenni 20. ha „nem szeretem” feladatot kell csinálnunk 21. ha valaki jobb nálam a csoportban 22. ha nem tudok kommunikálni 23. ha imádok alibizni, de erre rájönnek 24. ha szeretem eltitkolni a problémákat és a szőnyeg alá söpörni 25. ha nem tudok asszertív lenni 26. ha nem tudok konfliktust kezelni 27. ha nem akarok felkelni reggelente 28. ha nem értek ahhoz, amit csinálok 29. ha nem én vagyok a főnök kedvence 30. ha valami sérti az érdekeimet 31. ha nem akarok megfelelni, többet, jobbat nyújtani vagy fejlődni 32. ha meg vagyok elégedve az alacsony szintű teljesítményemmel 33. ha lusta vagyok 34. ha nem tudok csapatban dolgozni 35. ha képtelen vagyok megosztani érzéseimet és tárgyaimat másokkal 36. ha személyes sérelemnek veszek minden megnyilvánulást 37. ha irigy vagyok 38. ha félek a sikertől 39. ha félek a kudarctól 40. ha imádok áldozat lenni

28

Hat ember átlaga vagy Brian Tracy-től származik a mondás, hogy annak a hat embernek vagy az átlaga, akivel a legtöbb idődet töltöd! Amikor ezt a mondatot először hallottam, megdöbbentem, majd elgondolkodtam a jelentésén. Különös A-HA élmény volt ez a számomra! Mert, hogy ez mennyire igaz! Hiszen azokkal beszélem meg a gondjaimat, azoknak panaszkodom, azoktól kérek tanácsot, akikkel a legtöbb időt vagyok együtt. Hát ezért van az, hogy rossz megerősítéseket kapunk, amikor azokra hallgatunk, akik maguk is a 95%-os tömeghez, a sikertelenekhez tartoznak. Mert ha tőlük kérsz tanácsot, tőlük kapsz – téged is megerősítő, általad elvárt –, véleményt, és ők bizony nem fognak arra sarkallni, hogy haladd meg a komplexitás plafonodat és lépj eggyel tovább! Amióta ennek a bölcs mondásnak a tudatában vagyok, még jobban megválogatom, hogy kivel töltöm az időmet. A szeretteimen kívül csak két barátom és olyan emberek jöhetnek szóba hosszabb időtartamú együttlétre, akik hasonlóképpen jövőorientáltak, pozitív hittel rendelkeznek, megoldásközpontúak, mint én. A panaszkodó, örökké negatív, megkeseredett és másokra mutogató emberekre nem szánom többé az értékes időmet. Hiszen az időnk megállíthatatlanul múlik és fogy. Nem tudunk tenni ellene semmit. Miért is vesztegetném tehát olyanokra, akik nem elég tökösek ahhoz, hogy beleálljanak a pofonokba és szembe nézzenek saját hibáikkal és erőfeszítéseket téve, új szokások kialakításával engem is győzelemre serkentenének? Nincs szükségem a rinyálókra! Hálát adok a Jóistennek újra, hogy megszabadított tőlük, magamnak meg azért vagyok hálás, mert mindent megtettem azért, hogy példát és utat mutassak nekik. Képzéseket és sok-sok beszélgetést tartottam nekik, amikből én is fejlődtem, tanultam és több lettem általa. Tudom, ha te olvasod ezt a könyvet, akkor az 5%-ba tartozol! Ne hagyd magad eltántorítani a céljaidtól! Olvasd tovább és alkalmazd a benne leírt tanácsokat, törvényszerűségeket és a tudást, amelyet más sikeres emberektől gyűjtöttünk csokorba a számodra! Gyerünk! Harcra fel, avagy tartozz te is a győztes csapathoz! 29

Volt egy fiatal srác az egyetemen. Sok mindenben hasonlított a társaira. Többnyire bejárt az órákra, ha már ott volt, jegyzetelt, figyelt. Persze voltak esetek, amikor könnyebb volt az ágyban heverni, és nem csinálni semmit. Ugyanúgy beállt a sorba, és „elbújt” a tömegben, mint sokan mások. Mindig a hátsó sorban ült le, hogy még csak véletlenül se kérdezzen tőle a tanár. Tele volt félelmekkel, és otthonról hozott paradigmákkal. Konformista, átlagos srác volt egy tulajdonságát kivéve. Többre akarta vinni, mint a többiek! Ez a srác voltam én. Nem tudtam, mit akarok igazán, és azt a valamit hogyan lehet megcsinálni. Ez egészen addig így volt, míg meg nem találtam a célomat. Ez segített át a nehézségeken. Sok mindennel foglalkoztam már életem során, sok mindent kipróbáltam hosszabb-rövidebb ideig, de valójában a kitartásomnak köszönhettem az eredményeimet. Nem voltam olyan szerencsés, mint Barbara, aki már fiatalon ráébredt arra, hogy felelősségvállalás nélkül nem lehet sikeres az ember. Már tudom, és tapasztalom, hogy tanulható a felelősségvállalás! Barbara folyamatosan tükröt tartott nekem, és néha tart most is, hogy vegyem észre a hibáimat. Okuljak belőlük, és legközelebb csináljam másképpen! Íme egy példa, hogy miért nem képesek rá sokan. Egy pénteki napon ígéretet tettem Barbarának, hogy elküldöm neki a kért jelentést szombaton 10 óráig. Ezt csak délután csináltam meg, így kicsúsztam a határidőből. Ugye ezek az egyértelmű tények. A Miért nem tartottad be, amit mondtál? kérdésre néhány kifogással feleltem. Későn keltem, utána a gyermekeimnek adtam reggelit, játszottam velük, és elmentünk a családdal a városba sétálni, mert ők ezt akarták. Ha megszámolom, négy kifogást sikerült egy mondatban leírnom, és az utolsónál még a felelősséget is átnyomtam másokra. Bár igazat mondtam, de mindvégig a körülményeket és másokat okoltam, a saját hibáim eszembe sem jutottak.

Nézzük meg sorban, hogy melyik kifogás mit is jelent valójában. – későn keltem – nem akartam korán kelni – a gyermekeimnek adtam reggelit – ez nem lehet kifogás semmire, hiszen tervezhető. A gyerekek a legtöbb esetben hétvégén 8-9 között reggeliznek. Ha valamit meg akarsz csinálni, akkor vagy előtte, vagy utána megteheted. – Játszottam a gyermekeimmel – ezt a szülők sokat használják. Természetesen kell játszani! Szükségük van rá a gyerekeknek és a szülőknek is, hogy minőségi időt töltsenek el egymással. Gondoljuk csak végig, ki dönti el, hogy mikor játszunk? A gyermek vagy a szülő? Ha a gyermek, akkor 24 órában leshetjük a kívánságaikat. De ha mi, felnőttek döntünk, akkor a gyerekek alkalmazkodnak hozzá. Ebben van a mi felelősségünk. – Elmentünk a családdal sétálni, mert ők ezt akarták. – Ez az egyik kedvencem. Kicsit sarkítva a mondatot így hangozna. Én dolgoztam volna, de lánccal rángattak magukkal a városba sétálni. Ez nem volt kötelező, senki nem kényszerített rá. Ha dolgozni akarsz, akkor dolgozol, ha sétálsz a városban, akkor azt akarod. Ez ilyen egyszerű. Vannak helyzetek, amikor tudni kell „nem”-et mondani. Mit lehetett volna tenni ebben a helyzetben, hogy vállaljam a felelősséget és a következményeket is? Már tudom, hogy a körülményeket nem okolhatom, sem másokat az én hibáimért, aminek ebben az esetben a legjobb módja egy rövid levél megírása lett volna, még a határidő lejárta előtt. „Barbara, nem keltem fel reggel időben, ezért a korábban megbeszéltekhez képest, 17 órára küldeném el a jelentésemet, mivel a családommal szeretném tölteni a mai napot. Köszönöm!” Az első lépés a siker felé, hogy gondolkodj! Mik a tények, hol hibáztam, mit tudok még tenni, és reálisan milyen határidővel tudom javítani a hibát? Ez elsőre nehéz, és időigényes feladat. Folyton figyelni arra, amit mondanak neked, és nem azonnal reagálni, hanem megállni egy pillanatra és a céljaidat szem előtt tartva megadni a szükséges választ. Még mindig van olyan helyzet, amikor leírom a kifogást. Hazudok vele saját magamnak, majd elküldés előtt elolvasom és törlöm az egészet. Tetten értem és vállalom a felelősséget a hibáért. Ha az ember megérti és alkalmazza a felelős viselkedést, ki tud kerülni a 95%-ból! Kezdj el felelősséget vállalni az életedért és legyél sikeres!

30

31

István kiegészítése az 1. fejezethez

Nem a kifogásokon kell gondolkodni

2. fejezet

Ha én meg tudtam csinálni, te is meg tudod csinálni! Pongor-Juhász Attilát már évek óta követtem a youtube-on és a honlapján is. Kacérkodtam a gondolattal, hogy részt vegyek az Évindító Célkitűző Edzőtábor programján, amit minden év januárjában tart meg, de valahogy sosem jutottam el a cselekvésig, hogy megvegyem rá a jegyet. Az ötlet azonban, hogy célkitűző tábort tart, nagyon izgatta a fantáziámat, és mivel csak képeket és beharangozót láttam róla eddig, úgy döntöttem, hogy 2016 januárjában részt veszek rajta. Én magam is tartottam már két alkalommal két napos célkitűző edzőtábort a Szemem Fénye Alapítvány munkatársainak és nagyon tetszett az ötlet. Úgy gondoltam, ha elmegyek Attila célkitűző showjára, akkor beláthatok a kulisszák mögé, és a következő céges rendezvényünket újabb ötletektől vezérelve tudom megtartani. Istvánnal közösen regisztráltunk végül és elmentünk a két napos rendezvényre Budapestre. Tetszett a sok ember és a lelkes hangulat. Jó volt látni, hogy ennyi ember szeretne fejlődni, tanulni és a vállalkozásán dolgozni, hogy minél sikeresebb legyen a cége. Már csak azért is megérte elmenni, hogy olyan közegben tölthettünk el két napot, amely sikerre, önfejlesztésre inspirált minket. Több mint 800 ember vett részt a Lurdy Házban tartott rendezvényen. Attilával a találkozásunk nem volt éppen szívmelengető, de nem vagyok egy könnyen feladós fajta. Hálistennek! Különben nem írhatnám most ezt a könyvet. 33

Az előadások közötti egyik szünetben odaléptem hozzá, és átnyújtottam egy névjegykártyát, illetve egy kiadványt (egy színes magazinújságot), amely a Szemem Fénye Alapítvány Összegző újságja volt tükör szerkesztéssel, félig magyarul és félig angol nyelven. Büszke voltam az újságunkra, amelybe magam is írtam, és címlapján új projektünket, a Pillangó Gyermekhospice Házat mutatta be. Sokat dolgoztunk rajta és nem kevés pénzt fektettünk a színvonalas bemutatkozó anyagba. Na, Attila megköszönte nekem az újságot, majd odahajította – szó szerint –, a munkatársának anélkül, hogy egy pillantást vetett volna rá. Nem mondom, hogy ettől jól éreztem magam, sőt, annál indulatosabb lettem, amikor a színpadra lépve, még be is mutatta, hogy hogyan nem szabad bemutatkoznia egy vállalkozónak, ha azt akarja, hogy komolyan vegyék, és közben az én kiadványomról és névjegykártyámról beszélt. Elmondta, hogy az ilyen prospektusokat általában egy mozdulattal a szemétbe hajítja.

– Ahhoz, hogy komolyan vegyelek titeket – mondta a színpadon –, írjatok könyvet! Az legyen a névjegykártyátok. Azzal mutatkozzatok be! Mert úgy vagyunk kondicionálva – főleg mi magyarok –, hogy könyvet nem dobunk ki. A könyv számunkra érték. Oké. Gondoltam én. Ha könyv kell neked Attila, tőlem megkaphatod azt is. Az edzőtábor másnapján postára adtam a Kegyes Csalás című önéletrajzi könyvemet, amelyet Pongor-Juhász Attilának dedikáltam, és mellé írtam neki egy pár soros levelet is, hogy én vagyok az, akinek az újságját a sutba vágta a rendezvényen, úgyhogy most elküldöm neki szeretettel egy könyvemet. Mondanom sem kell, hogy választ nem kaptam rá tőle, még visszajelzést sem. Még mindig elszánt voltam, hogy felhívjam magamra Attila figyelmét és a tanítványa lehessek, mert érdekelt maga az ember és érdekelt az életútja, elért eredményei. Legfőképpen pedig azt az energiát tiszteltem benne, amit képes volt belefektetni ebbe a munkába az elmúlt hét évben. Ez vonzott ahhoz, hogy találkozzak vele újra személyesen és minél több mindent tanulhassak tőle. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nagyon-nagyon tetszik nekem az, amit csinál. Tudom – ha az életem nem úgy alakul, ahogy –, ha nem hal meg Nail kisfiam 2000-ben leukémiában, akkor valószínűleg sosem fordulok befelé, hagyok fel a vállalkozói léttel és hozom létre a Szemem Fénye Alapítványt és a magyar gyermekhospice mozgalmat. Az alapítványt kisfiam elvesztése után két évvel hoztam létre, de nem volt kiforrott célja a missziómnak. Gyermekbeteg-szállítással kezdtem el foglalkozni, mert azt egy hiányterületnek gondoltam a kórházi tapasztalataim alapján. Egy akkor szomorú napon 2006-ban, amikor a temetőben töltöttem el hosszú és fájdalmas órákat, úgy éreztem, hogy a gyermekhospice, mint sorsfeladat rám talált. Olyannyira beégett ez a dolog a tudatalatti elmémbe, hogy a mai napig – 10 év elteltével –, ha bármikor a gyermekhospice küldetésemre gondolok, az a temetői kép és a gyermekparcellát körülvevő hatalmas fenyőfák látványa jelenik meg lelki szemei előtt. Ha akarom, ha nem, ez így van. Nailka betegsége előtt papír-írószer kereskedéssel foglalkoztam, és autodidakta módon tanultam a vállalkozás fejlesztését és faltam,

34

35

2016 március 10.-én, Pongor-Juhász Attila (a képen középen) Vevőszerző Marketing Kulisszatitkai című képzésének napján, az ő ösztönzésére született meg ennek a könyvnek az ötlete

mániákusan olvastam minden olyan könyvet, ami ezzel kapcsolatosan a 80-as, 90-es években beszerezhető volt magyar nyelven itthon. Akkor olvastam el a Carnegie könyveket, és Napoleon Hill, Gondolkodj és Gazdagodj! című könyvét, ami olyannyira inspirált, hogy ugyanezt akartam megcsinálni én is, csak Magyarországon. Igazán égő vággyal akartam megismerni gazdag magyar embereket és megfigyelni az életüket, észjárásukat, gondolkodásmódjukat. Hálát adok a sorsnak, hogy soha nem tudtam irigy lenni senkire, akinek pénze volt, hanem mindig a miértek és a hogyanok foglalkoztattak, hogy vajon nekik miképpen sikerült megvalósítani az álmaikat. Ha ezen az úton maradok 2000-ben, és nem térít le a végzetem róla, akkor vélhetően már korábban megcsináltam volna azt a vállalkozást, amelybe most vágtunk bele István kollégámmal, és a Lifechanger már

Pongor -Juhász Attila, Bob Proctor mentoráltja, az én magyar tanítóm. Neki köszönhetem, hogy megnéztem és beleszerettem A Titok című film mondanivalójába. Büszke vagyok rá, hogy a 2016-os Elitcoaching csapatának a tagja vagyok!

üzleti múlttal rendelkezhetne. Valamiért azonban nem ez volt megírva a Sors nagykönyvében. De most, 2016 januárjában, amikor Attila lelkesen bíztatott minket arra, hogy az álmainkból célokat faragjunk, és készítsünk hozzá egy tervet, hogy biztosan végig is csináljuk, akkor valahonnan a mélyről feltört bennem a felismerés és a múlt. Rádöbbentem, hogy én mindig ezt akartam csinálni, és tulajdonképpen ezt is csináltam az elmúlt évtizedben, csak a nonprofit szektorban. Kollégáimat mentoráltam, támogattam és tréningeket tartottam nekik. Rengeteget beszélgettem olyanokkal, akikben láttam a lehetőséget, és mai szóval élve coachingot tartottam nekik. A lifecoach képzést is elvégeztem még tavaly, hogy autentikusabb szakember legyek. És most egyszerre rájöttem, hogy ugyanazt szeretném csinálni, mint Attila, hogy ott szeretnék a színpadon állni, tanítani az embereket az üzleti észjárásra és menedzser típusú könyveket akarok írni. Nem titkolom azt sem, hogy mindez motivál abban is, hogy anyagi függetlenséget tudjak biztosítani magamnak és a családomnak, és egy jobb életszínvonalat a gyermekeimnek. A mag tehát elültetődött azon a januári délutánon, amikor PongorJuhász Attila, ki tudja hányadszor kiáltotta el tele lelkesedéssel a színpadon azt, hogy „Ha én meg tudtam csinálni, te is meg tudod csinálni!” Úgy éreztem, Attila a szívemhez szólt. A magazinomra és az ajándékba küldött önéletrajzi könyvemre azonban nem reagált. Sőt, hozzáteszem azt is, hogy mindennek előzményeképpen, még 2015-ben írtam neki egy levelet, hogy szeretném megismerni őt, és tanulni tőle, hogy mi lehessünk az az első magyar nonprofit szervezet, amely tudatosan és proaktívan képes lesz majd a sikeres, milliomos észjárás elveit követve folyamatosan forrásokhoz jutni. Kértem, hogy segítsen ebben. Na, erre a levelemre sem kaptam sohasem választ. Ha belegondolok, akkor Attila háromszor utasította el a kapcsolatfelvételünket azzal, hogy nemleges vagy leginkább semmilyen választ, visszajelzést nem adott nekem. Mégsem hagytam annyiban a dolgot! Amikor Attila meghirdette a következő, négy napos rendezvényét, az ún. Agytröszt programot, Istvánnal jelentkeztünk erre is. Úgy éreztük,

36

37

hogy a Célkitűző Edzőtáboron elindított minket egy olyan út felé, amelyet egyedül még nem tudunk végig csinálni. További biztatásra, segítségre és motivációra van szükségünk. És legfőképpen tudásra, mert arra szomjaztunk mind a ketten. Istvánnal szinte versenyeztünk abban, hogy melyikünk tud több időt, energiát szánni az önfejlesztésére munka mellett, és hány könyvet olvasunk ki, videót nézünk meg vagy hanganyagot hallgatunk meg egy hét alatt. Egyre tudatosabban éltünk, tudatosabban terveztük a munkánk mellett az otthoni, családi programjainkat is, és büszkén mondhatom, hogy három hónapja nem telt el úgy nap, hogy ne tettünk volna valamit azért, hogy jobbak, többek, sikeresebbek legyünk. A befektetett munka – bár nagyon nehéznek tűnt megcsinálni –, lassan szokássá nőtte ki magát az életünkben és szépen, lassan kezdte meghozni a vágyat és az első sikereket az önálló vállalkozásunk felé vezető úton. Elmentünk hát az Agytrösztre, ahol négy napon keresztül dolgozhattunk személyesen Attilával és még negyven ambíciózus, sikerre és fejlődésre vágyó társunkkal. A jelenlévők nagy része vállalkozó volt, így az alapítványt képviselve, kakukktojásnak számítottunk az eseményen. Akkor még nem tudtuk, de hetekkel később már igen, hogy céget fogunk indítani és önfejlesztő üzleti vállalkozást indítunk, amely aztán fenekestül felborítja az életünket és a még meglévő kevéske szabadidőnket is maradéktalanul elfoglalja majd. Az Agytröszt napja óta tudatosan nem kapcsoltam be a televíziót a szobámban, mert úgy döntöttem, hogy a szabad perceimet olvasással és tanulással töltöm. Bob Proctorról először Pongor-Juhász Attilától hallottunk. Már a célkitűzőn feltűnt – de ha nem tűnt volna fel, Attila akkor is elmondta vagy ötször –, hogy mennyire büszke a mentoraira, és hogy a velük való kapcsolata, a tőlük való tanulás milyen döbbenetes változásokat hozott az életébe. Közülük is a legtöbbet egy ősz hajú, karizmatikus emberről, Bob Proctorról mesélt, akinek a coaching programjában négy éven keresztül részt vett és többször utazott ki hozzá Kanadába vagy az Egyesült Államokba, hogy a szemináriumán tanulhasson és találkozhasson vele. Azt is elmondta nekünk, hogy korábban már évek óta foglalkozott önfejlesztéssel, autodidakta módon képezte magát, elsajátította és alkalmazta is a

könyvekben leírt módszereket, legyen szó marketingről, értékesítésről, időgazdálkodásról stb., mégsem ért el átütő sikereket. Keresett ugyan pénzt, de azt nem tudta megtartani, és nem tudott újabb szintre emelkedni a vállalkozásával. Nagyon tetszett nekem a sztori, hogy amikor Bob Proctorhoz elment, akkor gyakorlatilag az utolsó fillérjét tette fel erre a célra, hogy elutazzon a szemináriumára, és a kanadai repülőjegyre már kölcsönt kellett kérnie egy ismerősétől, de annyira hitt abban, hogy ez a kockázat fordulópontot hoz majd az ő életében, hogy vállalta ezt a kihívást. Elmesélte, hogy Bob Proctortól azt tanulta meg, hogy először önmagán kell dolgoznia ahhoz, hogy sikeres vállalkozó legyen, azaz le kell küzdenie a sikerességét meggátoló, önmagában meglévő beidegződéseket, paradigmákat és rendbe kell tennie önmagát ahhoz, hogy másoknak tudjon értéket jelentő szolgálatot nyújtani, amely elvezeti majd a sikeres és bőséget jelentő életformához. Attila az elmúlt néhány év alatt, többek között ennek a kockázatos útnak köszönhetően, – amikor mindent feltett egy lapra, és elindult Bob Proctorhoz Kanadába –, 14-szeresére növelte a nettó árbevételét és anyagilag független emberré vált. Amit szintén mindig elmesélt nekünk Bob Proctorról, az az, hogy a nagy sikerű, 2006-ban bemutatott, A Titok (The Secret) című film egyik főszereplője. Amikor látta őt a Titokban beszélni, azt fogalmazta meg magának, hogy neki rá van szüksége, tőle akar tanulni, őt választja mentorának. Akkoriban, amikor sláger volt a film – emlékszem 2006-ban még a Szemem Fénye Alapítvány egyik gyászkörén is beszédtéma volt közöttünk, gyászoló anyák között –, akkor megnéztem, aztán úgy ahogy illik, szépen el is felejtettem az egészet a magasztos és bölcs gondolataival együtt. Rémlett, hogy sokat beszéltek benne és hogy a gondolat és képzelet erejéről győzködtek bennünket, de tulajdonképpen fogalmam sem volt Bob Proctorról, és nem emlékeztem már egyetlen konkrét mozzanatára sem, amikor Attila ezt a Célkitűzőn és az Agytrösztön felidézte. Mindig büszkén mondta, hogy a mentora a Titok című film egyik főszereplője. Az Agytrösztről alig érkeztünk haza, amikor már égett bennem a vágy, hogy újra megnézhessem a Titkot, hogy megnézzem benne Bob

38

39

Proctort, és megpróbáljam megfejteni azt, hogy Attila miért is akarta megismerni mindenáron ezt az embert személyesen. Elmondhatom, hogy mára hatvanszor néztem meg a filmet, és nem tudok betelni vele. Minden este erre alszom el, vagy ha este későn nincs rá időm, akkor hajnalban erre a másfél órás filmre ébredek, és lassan kívülről fújom belőle a mondatokat. Bob Proctor akkora hatással volt rám azóta, hogy úgy döntöttem, megtanulok angolul és jelentkezem a coaching képzésére. Mivel angolul nem beszélek, simán feladhattam volna a vágyat, hogy találkozzak vele, hiszen tudása egy része ma már magyar nyelven is elérhető. Attila adta ki a könyveit. A Titokban látottak, és az Attilától hallottak azonban arra inspiráltak, hogy alkalmazni kezdjem a filmben látott Vonzás törvényét és vizualizálni kezdjem azt, hogy kezet foghatok és megismerhetem napjaink egyik önfejlesztő ikonját, a nagy és tiszteletre méltó, 82 éves mestert, Bob Proctort. Első lépésként beadtam a jelentkezésemet Attila elitcoaching programjára, ahová beválasztásra kerültem. A tanulás alapvető és meghatározó lett az életemben, gyakorlatilag a munkám és családom mellett minden percemet kitöltötte. Napi 2-4 órában álltam neki angolt tanulni, olvasni és hanganyagokat hallgatni, elsőként Napoleon Hill, Gondolkodj és Gazdagodj! könyvét hangoskönyv formájában, majd Bob Proctor Gazdagnak születtél 12 órás videóját hallgattam úgy, hogy fogalmam sem volt miről beszélnek benne. De tudtam, hogy előbb-utóbb ennek is meglesz a gyümölcse.

40

István kiegészítése a 2. fejezethez

A fejlődésnek ára van, lemondással és kudarcokkal jár együtt Korábban hallottam már önfejlesztésről, de sosem alkalmaztam. Mint sokaknak, a szakmai fejlődésem volt az első. Ezt nem érzem hibának, hiszen a szakmai tudás is fontos a siker érdekében, de nem a legfontosabb. Ez adott egy alapot és némi önbizalmat, amire az önfejlesztésemet építhettem és sikeres lehetek. Barbarától tanultam meg az önfejlesztés alapjait. A folytonos ismétlést, és a tudatosságot. Lépésről lépésre haladtam. Szépen lassan a paradigmáimat felismertem és ami nem volt a céljaimnak megfelelő, azt felülírtam egy másikkal. Voltak, amik könnyebben mentek, és vannak amiken még mindig dolgozom. Az igazi fejlődést annak a felismerése hozta az életembe, amikor rájöttem, hogy kitartással és hittel mit lehet elérni. Olyannyira akarom a sikert, hogy minden időmet ennek a tudatosságnak szentelem. Az óráim percre be vannak osztva, legyen ez a gyermekeimmel töltött idő, hogy mit csinálunk együtt, milyen tartalmas időtöltésre van éppen lehetőség, vagy legyen az önfejlesztés, a videók nézése, könyvek olvasása, vagy feladatok megoldása. Nagyon nehéz ezt tartani. Nem erre vagyunk kondícionálva. Az emberek 95%-a csak él a mának. Nem tervez, nem gondolkodik és nem cselekszik. Az igazat megvallva néha én is elcsábulok. Olyan ez, mint a sötét oldal ereje. Adott pillanatban ez a könnyebbik út! Ám amikor másnap felkelsz egy tervezetlen és átmulatott éjszaka után, tudatosul benned, hogy mennyi időd ment kárba, mennyi mindennel nem haladtál. Ezeket mind meg kell csinálnod, és ekkor már nem ez a könnyebbik út. Ez a nap is, ahogyan a többi, teljesen meg van tervezve, szabad kapacitás nincs a pótlásokra. Így általában átszervezed az egészet, hogy egy része legalább beleférjen az elmaradt feladatoknak. Ezzel még több energiát teszel bele. Volt egy eset, megismertem valakit és hatalmukba kerítettek az érzéseim. Több időt akartam vele tölteni, és szentül meg voltam győződve, 41

hogy az önfejlesztés és a vele töltött idő nem zárja ki egymást. Ez igaz is, ha tervezetten csinálod. Én nem így tettem. Spontán módon találkoztunk, és máshonnan vettem el az időt. Barbara folyamatosan jelezte, hogy letértem az útról, de én ragaszkodtam az elképzelésemhez, hogy képes vagyok megcsinálni. Néhány napon belül, és rengeteg vita után kiderült számomra, hogy igaza van, nem voltam képes. Az elmaradt feladatok és a következmények halmozódtak a fejem felett, míg végül a tudatosság mellett döntöttem és tervezetté tettem a dolgot. Ezt a fajta tudatosságot nagyon kevesen képesek egyedül megcsinálni. Nekem szerencsém van. Barbara mellettem van és folyamatosan tükröt tart felém azokról a dolgokról, amiket csinálok. Visszajelzést ad, ha jót, de akkor is, amikor hülyeséget csinálok. Nem könnyű, hiszen folyamatosan nyomás alatt tartom magamat. Azért írtam, hogy a legtöbben egyedül nem képesek erre, mert bennem is olyan érzések kavarognak alkalmanként, hogy „kell ez nekem?”, „van ennek értelme?”, „elég volt a pofonokból!”, hiszen a fejlődésnek ára van. Lemondással és kudarcokkal jár együtt. Ilyenkor mindig erőt veszek magamon, és újragondolom, hogy mi a célom, és milyen út vezet oda. Le tudom gyűrni az érzéseimet. az érzések múlandók. Ehhez kell az igazi kitartás, hogy folyton, pihenés nélkül, a nap 24 órájában a célon tartsd a szemed. Keress magad mellé valakit, aki a helyes úton tart. Hívhatjuk mentornak vagy revizornak, a lényeg, hogy kívülről lásson és őszintén jelezze a hibákat, amiket elkövetsz. Ez nem fog menni egyik percről a másikra. Nagy fokú bizalmat kell kiépítenetek egymás közt, hiszen akárkinek nem fogod elfogadni a véleményét, még akkor sem, ha igaza van. Sőt talán akkor még nehezebben fogadod el, hiszen be kell látnod, hogy te tévedtél.

42

43

3. fejezet

Jézus küldötteként érkezett hozzánk “A Vonzás törvénye akkor is működik, ha hiszel benne és akkor is, ha nem.” (Bob Proctor) Én mindig hittem, hogy létezik, és abban is hittem, hogy ha alkalmazzuk, eredményeket érhetünk el vele. Amit viszont nem tudtam, hogy ez a titok egy olyan kimeríthetetlen erőforrás, amely, ha tudatosan hasznosítjuk, akkor folyamatosan feltöltheti az életünket. Mindig úgy voltam vele, hogy csak bizonyos élethelyzetekben működhet, leginkább rendkívüli körülmények között. Valahogy úgy képzeltem el, mint az ima egy különleges fajtáját, amit ha akar, teljesít a Jóisten, de ha nem, akkor nem történik semmi változás az életünkben. Néha el tudtam ezt fogadni, olykor azonban képtelen voltam erre. Számtalan példát sorolhatnék arra a múltamból, hogy hány és hány alkalommal vonzottam az életembe olyan személyeket, tárgyakat, eseményeket, akik és amelyek óriási hatással voltak a sorsomra. A bevonzott események között akadnak nagyon kellemesek, szívet melengetőek és számomra kedves emlékek is, de akadnak olyan negatív töltetűek is, amelyekre nem vagyok büszke és felidézésük a mai napig fájdalommal tölt el. Korábban nem ismertem a Titkot, így nem tudhattam azt, hogy a jelenben meglévő eredményeink ékes bizonyítékul szolgálnak arra, hogy miként gondolkodtunk, és a gondolataink által mely dolgokat teremtettük meg jelenünkre vonatkozóan. Az eredményeink nem szubjektív dolgok, hanem tények. Világosan, egyértelműen jelzik, hogy merre jártunk, mit gondoltunk az életről tegnap, a múlt hónapban vagy a múlt esztendőben… Napoleon Hill Gondolkodj és Gazdagodj! című könyvének magyar kiadását még tinédzser éveimben olvastam és már akkor döbbenetes 45

hatással volt rám. Egy ismeretlen gondolatvilágba kalauzolt a szerző, aki Andrew Carnegie amerikai multimilliomos acélmágnás hatására és mecenatúrája mellett milliomos vállalkozók százaival készített interjút és követte őket 20 esztendőn keresztül. A fiatal és ambiciózus Hill célja az volt, hogy megismertesse a világgal azt, hogy mi a közös a milliomos elmék gondolkodásmódjában, észjárásában és tetteikben. Életét tette fel arra, hogy megfejti a titkot, és megtalálja a siker közös nevezőjét, azaz olyan szokásokat, attitűdöket mutat meg, amelyek lehetővé tették bizonyos embereknek a kiemelkedő és gazdag életet. Többek között megkereste Rockefellert, Swabot, Fordot is, csak hogy, pár nevet említsek a több, mint 500 általa felkeresett milliomos közül. Amikor olvastam ezt az őrült ötletet, hogy erre szánta az életét, és tulajdonképpen ennek a könyvnek köszönhetően maga is milliomossá vált, nagyon belelkesedtem. Arra gondoltam, hogy milyen jó lenne ezt Magyarországon is megcsinálni, és megírni egy olyan könyvet, amely azt mutatja meg, hogy mindaz, amit Hill látott Amerikában, vajon a magyar elitre is jellemző-e általánosan vagy valamilyen egyedi jellemzői is vannak a magyar észjárással rendelkező milliomosoknak. Ez a gondolat nagyon csábító volt ugyan a számomra, de középiskolás koromban még azzal sem voltam tisztában, hogy kik egyáltalán az igazán tehetős emberek hazánkban. Egyet tudtam viszont, hogy Hillhez hasonlóan én is sikeres író akarok lenni! Ennek a célomnak az elérésében az ő műve is inspirált. Évekkel később, 1999-ben került ismét a kezembe Napoleon Hill klasszikus műve, és újraolvastam a könyvét. Az idő tájt már népszerűbbek voltak hazánkban is a pozitív gondolkodást vagy az elme, agy működését kutató és bemutató írások, ugyanúgy, ahogy az ezoterikus irodalom is egyre szélesebb körben hódított a magyar lakosság köreiben. Divatossá váltak a new age irodalmak, a jóslással, feng shuival, mágiával vagy különböző vallásokkal, hitrendszerekkel, a halállal vagy a halál utáni élettel foglalkozó írások, amelyeket én is faltam egymás után, és mindenből kiemeltem számomra azt az részt, amely az én hitvilágom számára is adaptálható és beépíthető az életembe. Így fogadtam el azt is, hogy létezik a fatalitás, vannak sorsszerűen megtörténő dolgok az életünkben.

Elvégeztem a Silva-féle agykontroll tanfolyamot is, és megértettem, hogy gondolkodásunk befolyással van az életünkre, hogy teremtő lelkek vagyunk, akik nagyszerű erőforrással rendelkeznek. Az első sikerélményem a pozitív teremtésre 1999-ben ért, amikor sikeresen bevonzottam és megszereztem egy pécsi, belvárosi üzlethelyiséget a város főutcáján, mindezt egy fillér vagyon nélkül, banki hitelből értem el, a fantáziám és a vizualizálásom által, amelyet páratlanul erős hittel ötvöztem. Más kérdés, hogy nem rendelkeztem még azzal a tudással, hogy hogyan is lehetséges megtartani az életünkbe kerülő vagyont, és miképpen tudjuk mindezt a saját gyarapodásunk érdekében okosan használni. Akkor még nem ismertem a vonzás törvényének egyik alapelvét, amely arról szól, hogy a bőség bevonzásához és megtartásához folyamatosan szolgálatot nyújtsunk másoknak és inspiráljuk az embereket arra, hogy ők is jólétben élhessenek. Más szóval, nincsen gazdagság és bőség anélkül, hogy ne segítenénk hozzá másokat is ehhez a boldog, gazdag, teljes élethez. Akkor azt hittem, hogy a gazdagság akkor jön el, ha nagyon keményen, fegyelmezetten dolgozom a vállalkozásomban, ha minden pénzt visszaforgatok és képes vagyok profitot termelni, amely egyszer csak eléri azt a szintet, hogy csökkenthetem a tempót és folyamatosan kivehetek majd belőle a megélhetésünk érdekében. A banki terhek ismeretében ezt úgy 7-10 év kemény munka eredményének saccoltam. Büszke voltam arra, hogy ráléptem a gazdagság útjára, hogy a hitemből és a képzeletemből egy nagyszerű üzletet teremtettem a családom számára, és még az sem tartott vissza ettől a jó érzéstől, hogy autó híján, a városi buszjárattal közlekedtem, mint a jövő fiatal, ambiciózus, milliomos vállalkozó palántája. Hittem, hogy működik a rendszer, de nem tudtam azt a törvényt, hogy folyamatosan hálát érezzek mindenért, amim van és amit megszereztem, és másokat szolgáljak a vállalkozásommal. Szolgáld az embereket és használd a pénzt! – mondja Bob Proctor. Ezzel szemben, akkor még én is, másokkal együtt, az embereket használtam és a pénzt szolgáltam. A kettő között pedig óriási különbség van. 2000 márciusában, az akkor még alig fél éve működő vállalkozói karrierem és álmom kártyavárként omlott össze, amikor Nail kisfiamnál rákbetegséget diagnosztizáltak.

46

47

Szó szerint kicsúszott a lábam alól a talaj már az első héten, amikor még azt sem tudtuk igazából, hogy milyen súlyos, életveszélyes-e a betegsége, csak azt, hogy minden fenekestül felborult és életünket beárnyékolta a rettegés, a halálfélelem és a küzdelem. A vállalkozásom bővítéséhez szükséges hitel már aláírásra várt a bank fiókvezetőjénél, amikor egy személyes kapcsolaton keresztül értesültek arról, hogy kisfiamnál gyógyíthatatlan betegséget diagnosztizáltak. Indok nélkül elutasították a hitel kiutalását, én pedig nem is értettem semmit az egészből, hiszen bíztam abban, hogy néhány hónap múlva Nail felépül és életünk újra a normális mederben folyik majd tovább. Sajnos az élet nem volt kegyes hozzánk. Kisfiúnkat 20 hónapos korában, fél éves kemoterápiás kezelés után, egy orvosi műhibában veszítettük el 2000. szeptember 6-án, amikor is örökre megváltozott az életünk. Drága gyermekemnek állítottam örök emléket a Szemem Fénye: Nail című könyvemben, amely 2002-ben jelent meg Magyarországon először. A mindennapjainkat ettől a perctől fogva hosszú-hosszú évekre meghatározta a fájdalom, az űr, a gyász és a tehetetlenség. Sokáig okoltam és vádoltam magamat azzal, hogy talán, ha nem szerettem volna karriert csinálni, ha nem akartam volna vállalkozást vagy nem dolgoztam volna ilyen keményen, akkor mindez nem történhetett volna meg. Ma már tudom, hogy ez a paradigma a tudatalattimból táplálkozott és a jól ismert „Mi lett volna, ha…” típusú önsorsromboló mechanizmusomból táplálkozott, amelyet előszeretettel alkalmazunk akkor, amikor kétségek gyötörnek bennünket. Bob Proctor tanításainak köszönhetően, ma már képes vagyok ezeknek az automatizált belső rendszereknek, képeknek a felismerésére és tudatos gondolkodással meg is tudom változtatni az önsanyargatást. Nem menekülök áldozati szerepbe, sem mártírkodásba, hanem mielőbb kijövök belőle és a tettek mezejére lépek. Vannak olyan élethelyzetek viszont – és Nailka halála ilyen volt –, amikor nincs gyógyír a tisztánlátásra, csak sodródik az ember a fájdalom tengerében. Már jó pár éve működtettem a Szemem Fénye Alapítványt, amikor újra, harmadszor is kezembe került Napoleon Hill, Gondolkodj és gazdagodj! című remekműve. Arra használtam a benne olvasottakat, hogy

pénzt tudjak teremteni az alapítványi céljaim, így egy gyermekmentő autó beszerzésére. Akkor már folyamatos pénzügyi gondokkal küzdöttünk. Gyakran nem tudtam aznap, hogy másnap, hogyan, miből tankolnak a mentőautóink, hogy eljuttathassák a beteg gyermekeket az otthonukból a kórházba, vagy onnan haza. Nem egyszer csoda szintű segítséget vonzottam be az életünkbe. Az egyik alkalommal gondterhelten ültem a diszpécserközpontunkban, amely egy kertvárosi panelház alagsorában lévő parányi helyiség volt. Az üzemanyagkártyáinkon semmi pénz nem volt, és az autók üzemanyagtartályai is kongtak az ürességtől. Másnap hajnalban egy 200 km-re lévő kis faluba kellett volna indulnia az egyik mentőautónknak, hogy időben bejuttasson a kemoterápiás kezelésre egy két éves rákbeteg kisfiút. A kezelés végére megrendelték a hazaszállítását is. Ez annyit jelentett, hogy másnapra 40 ezer forintnyi üzemanyagpénzre lett volna szükségünk. Úgy dél magasságában azt mondtam magamnak, hogy megtettem mindent, amit csak lehetett, imádkoztam is, és megpróbáltam újabb kölcsönhöz jutni, de senki sem tudott már adni. Nem tehettem többet. Az irányítást átadtam az Univerzumnak és azt kívántam, történjen az, aminek történnie kell! A Jóistenre bíztam a sorsunkat. Amikor ezt megfogalmaztam, egy kicsit megkönnyebbültem és letettem a stresszt. Innentől gondoltam, az ügy már nem az én felségterületem. Jómagam elkövettem mindent, de nem tudtam megoldani. Előző héten már elvesztettem minden aranyamat, amit folyamatosan hordtam a zálogházba, hogy legyen pénz üzemanyagra. Még Csingiz kisfiam arany karláncát és nyakláncát is beadtam, és soha többet nem tudtam kiváltani. Ugyanígy vittem be a karikagyűrűmet és valamennyi korábban ajándékba kapott arany értéktárgyunkat. Az irodánk zárása előtti percekben valaki kopogott az ajtónkon. Egy megtört, fekete ruhás édesanya állt a bejáratnál, akinek a haldokló gyermekét néhány nappal korábban szállítottuk MRI vizsgálatra az autónkkal. Sosem felejtettem el a tekintetét, amikor összetalálkozott a szemünk aznap. Én, aki már megéltem azt, hogy milyen elveszíteni a gyermekemet, és ő, aki mindezt tudta rólam, de még előtte állt. Fájdalmas pillanatok voltak.

48

49

Most Dóri édesanyja állt az ajtóban és egy borítékot szorongatott a kezében. Tegnap volt Dórika búcsúztatója – mondta –, és én a koszorúra szánt pénzeket a gyermekklinika és köztetek osztottam szét. Tudom, hogy nagy szükségetek van a pénzre, így használjátok arra, amire a legjobban kell! Nem túl nagy összeg, negyvenezer forint van csak benne… Csak álltam ott, dermedten és nem tudtam megszólalni. Kinyögtem valami köszönöm félét, és ahogy Dóri édesanyja elment, sírni kezdtem. Tudtam, hogy a gyerekek, a gyerekeink odafentről teszik a dolgukat. Isten áldásával, az Univerzum a halott gyermekeken keresztül nyújtott segítséget az élőknek. Másnap a kis Levente időben eljutott a kezelésére, és még aznap haza is került. Napoleon Hill könyve a harmadik újraolvasást követően újra lenyűgözött. Nagyon tetszett a missziója, így még mindig nem adtam fel, hogy hátha Magyarországon csinálhatok én is valami hasonló közvéleménykutatást a gazdag emberek között. A baj csak az volt, hogy nem ismertem személyesen egyetlen igazán tehetős embert sem. Írtam hát egy levelet és elküldtem az akkori 100 leggazdagabb magyar embernek és a top 100 legnagyobb magyar vállalatnak. Nem pénzt kértem a levélben, hanem lehetőséget arra, hogy egy napot vagy egy hetet a cégvezető vagy tulajdonos közelében lehessek, megfigyelhessem, hogyan dolgozik, miként gondolkodik, hogyan, milyen szempontok alapján hoz döntéseket stb. Összesen három válasz érkezett a leveleimre, amelyből egynél az ügyintéző abszolút lehetetlennek találta azt, hogy a vezérigazgató mellett tölthessek el egy napot. Ez a Magyar Telekom volt, és üzleti titoktartásra hivatkozva írták, amit írtak. Egy cégvezetőnek tetszett az ötlet, de nem volt jó az időzítés, egynél pedig, a Kürt Zrt.-nél azt a választ kaptam, hogy továbbítják a levelemet a tulajdonosoknak. Igazából a próbálkozásomat nem koronázta siker. Nem jutottam egyetlen tehetős magyar ember közelébe sem. A többi vezetőtől semmilyen visszajelzés nem is érkezett. Hónapok teltek el, és már nem is gondoltam az álmomra, hogy gazdag cégvezetők közelében kívántam lenni és tanulni tőlük. Kisebb gondom is nagyobb volt az alapítványnál. Komoly szervizproblémáink voltak, miután egy gyermekmentő autónk megcsúszott a jégen és totálkárosra tört.

A biztosítás anyagi okokból érvényét vesztette, így kidobhattam a kukába a 10 millió forintért vásárolt autót. A feladatainkat alig tudtuk teljesíteni, én is rendszeresen beálltam hordágyat cipelni, vagy az ülőszékes betegek szállításában segítettem a gépkocsivezetőknek. Az üzemanyagpénzeinket a forgalomból kivont 1 és 2 forintosok gyűjtéséből és annak egy bankban történő beváltásából tudtuk fedezni, de gyakran ez sem volt elég. Napi szinten rohangáltam kölcsönkérni családtagjaimtól, barátaimtól és egy folyamatos tartozásspirálba kerültem, ahhoz, hogy meg tudjam tankoltatni az autókat. Volt olyan eset, hogy a Miskolc-Pécs, mintegy 450 kilométeres távolság 350. kilométerénél, Pakson fogyott el az üzemanyag, és addig ott dekkolt a mentőautó a beteg gyermekkel, amíg nem tudtam 5000 forint kölcsönhöz jutni és elrohanni feltenni az autó üzemanyagkártyájára. Hiába bombáztam kérelmeimmel a töltőállomásokat vagy a cégeket, anyagi segítség nem érkezett. És akkor még a két mentőnkből az egyiket ki is kellett dobnunk. A jogszabályban előírt tartalék gyermekbeteg-szállító autónk szintén üzemképtelen volt, mert nem tudtuk kifizetni a kötelező biztosítását sem. Ideges voltam, frusztrált és elkeseredett, amikor a kollégáim jelezték, hogy telefonált egy ember, aki egy Mercedes Viano autót szeretne felajánlani a gyermek-betegszállítási szolgáltatásunkra és a jövő héten el is hozza Pécsre. Visszahívtam telefonon, és még akkor is szkeptikus voltam, amikor megerősítette számomra ezt az információt. Korábban, heti szinten előfordult, hogy ígértek nekünk ezt-azt – ingatlant, pénzadományt stb. –, de aztán sosem valósult meg, sőt nem egyszer mentálisan beteg emberek céltáblái is voltunk, amikor felajánlásokat vagy ígéreteket tesznek nekünk. Ilyen volt pl., amikor egy börtönben lévő ember látott minket a tévében és minden információt összeszedett rólunk, majd levelet írt, hogy neki az ország különböző részein nagy ingatlanjai vannak és vagyona is, amiket az alapítványra átruház. A negyedik levélváltás után aztán kiderült, hogy szélhámos az illető, és csomagot – na meg egy kis előleget kér addig is, amíg nem jut a pénzéhez hozzá –, tőlünk és adjunk fel neki néhány karton cigarettát, kávét és jött a pontos lista, hogy még miből, mennyi darabot szeretne… Ezeket a példákat tucatszámra sorolhatnám.

50

51

Ezért szkeptikusan álltam a telefonban tett felajánláshoz, ráadásul kimerült és elcsigázott is voltam. A telefonba tett utolsó megjegyzéstől sem lett jobb a lelkiállapotom és nem nőtt a hitem sem a segítség érkezésében, pedig a fiatalember a következő szavakkal fejezte be a beszélgetést: – Jézus él! – Na – gondoltam magamban –, még egy bolond. Jómagam hívő ember vagyok, de ennek agyba-főbe való reklámozását és mutogatását nem tartom valódi hitnek. Nem értek egyet azzal sem, hogy ezt másokra rá kéne erőltetnem, vagy bárkit meg kéne győznöm róla. A hit kérdése számomra nagyon fontos, de a véleményem szerint ez olyan privát ügy, mint a hálószoba titkok. Nem feltétlenül tartoznak másokra. Vannak persze olyan emlékeim, jelenések, történések vagy élethelyzetek, amikor a hit látható formát ölt és megnyilvánul. Ezeket – amikor ideje és helye van –, szívesen osztom meg olyanokkal, akikről tudom, hogy megértik azt. Szívesen olvastam pl. Neale Donald Walsh Beszélgetések Istennel című könyvét, mert magam is ebben hiszek. Tudom, hogy Istenhez nincs szükségem tolmácsra, mert bármikor fordulhatok hozzá, megtalálom. A telefonban beszélő fiatalember közölte, hogy két hét múlva délelőtt a feleségével érkeznek az alapítványunkhoz, és hozzák az autót. Nem hittem el. A következő két hétben nem történt újabb információváltás köztünk, így a megbeszélt napon nem is tartózkodtam az irodámban, hanem a belvárosi charity shop üzletünkben pakoltam éppen az árut, amikor a szolgálatvezető kollégám aggódóan telefonálni kezdett. – Te, mi van, ha ezek a maffiától vannak, vagy valami! – mondta. – Olyan fura és kissé félelmetes ez az egész. Nem lehetne inkább, hogy mégis idejössz? – Rendben. Bejövök – és elindultam vissza az irodámba. Éppen egy jelentés olvasásának álltam neki, amikor kiabálást hallottam az alapítványunk konyhája felől. Izgatottan gyűltek oda az emberek, és mind bámultak kifelé az udvarra. – Ez egy Mercedes! Barbara! Hallod? – mondta valaki. – Egy igazi Mercedes! Meg még egy!

Teljesen sokkolt, amit láttam. Begördült az udvarra két luxusautó. Az egyik egy kisbusz mindenféle extrákkal felszerelve, a másik pedig egy terepjáró. Így vonzottam be az életembe tudtom nélkül egy multimilliomos vállalkozót, de akkoriban ezt nem sejtettem. A kisbuszt megkapta az alapítvány és a következő másfél évben rengeteg anyagi támogatást és segítséget is kaptunk a céljaink megvalósításához. Eleinte az együttműködésünk nagyon jól funkcionált. Elmondtam, hogy mire van szükségünk és azt is, hogy miért, és ezt vagy támogatta ő vagy nem. Többnyire igen! A kapcsolatunk aztán a későbbiekben fokozatosan átalakult. Egyre többet találkoztunk, beszélgettünk, egyre inkább megismertük egymást. A magam részéről ezt az egészet egy barátságnak fogtam fel, és kezdtem elhinni azt, hogy mi tényleg kedveljük és szeretjük is egymást. A fordulópont ebben az egész helyzetben egy tragikus pillanatban kezdődött. Ez volt az a momentum, amely megpecsételte az én életemet, az egész családom életét és a barátságunkat is a mecénásunkkal. 2012. március 20-a volt! Míg élek, sohasem felejtem el azt a napot! Még előző este volt egy nagyon furcsa, intuíciós pillanatom. Épp Törökbálintról tartottunk hazafelé Pécsre, az akkoriban szokásos heti háromszori felutazásunk egyike után, és nagyon kimerült és fáradt voltam. A második hospice házat is megnyitottam már, és sok energiát és időt elvett tőlem az ingázás. A dolgok pedig nem igazán úgy alakultak, ahogy szerettem volna. Már majdnem eljutottunk Pécsre, amikor a város határában megálltunk megtankolni az autót. Késő este volt már, és a férjem zaklatottan telefonált. Azt mondta el, hogy a 10 éves Rinát fiúnknak nagyon erős fájdalmai vannak a lábában. Az előzményekről annyit, hogy karácsony táján szembesültem először azzal, hogy Rinátnak fáj a lába. Akkoriban még kosárlabda edzésre járt, ahol először érezte a fájdalmat futás közben. Eleinte arra gyanakodott az edzője is, hogy Rinát nem szeretne futni és, hogy nem is igazán fáradt valójában. Mivel ő ezt meg szerette volna cáfolni, így

52

53

a fájdalom ellenére is tovább edzett, egészen addig, amíg a karácsonyi gyerek-szülő mérkőzésen már nem tudott pályára lépni, olyan erősen sántított a fájdalomtól. Karácsonykor egy wellness hétvégét töltöttünk Balatonfüreden, ahol ismét jelezte, hogy fáj a lába. Január első munkanapján elvittük őt a pécsi Gyermekklinikára, ahol ultrahangvizsgálat készült, de nem állapítottak meg semmi különöset. Annyit mondtak, hogy egyelőre függesszük fel az edzéseket és a testnevelés órákat is. Most pedig, két hónappal később jött a telefon, amelyben a férjem pánikszerűen mondta, hogy RinátRináton ekkor még nem látszott nak komoly fájdalmai vannak. az, hogy halálos betegséggel küzd. Néhány hete kicsit javult a helyPedig már diagnosztizálták nála a zet. Nem is nagyon panaszkodott. csontrákot. Mivel az élete volt a sport és a kosárlabda, nem bírtuk ki a férjemmel, hogy azon szomorkodjon otthon a fiúnk, hogy kimaradt a csapatból, mert nem járhat már az edzésekre sem. Így hát húsvétra vettünk neki egy udvari kosárpalánkot. Gyakorlatilag épp, hogy kipróbálta a palánkot aznap, amikor a férjem hívott telefonon. Egy pillanat alatt lejátszódott bennem minden! Nem tudom, hogy honnan, milyen mélyről és kitől érkezett a felismerés, de én abban a pillanatban tudtam, hogy a gyermekemnek csontrákja van! Tárcsáztam azonnal a gyermekonkológus ismerősünket és elmondtam neki, hogy mit gondolok. Ő megnyugtatott, hogy csak rémeket látok, ami annak tudható be, hogy korábban, Nail kisfiammal nagy traumát éltünk át, így túlaggódom az egészet. Ennek ellenére azt java-

solta, hogy jöjjünk be másnap egy röntgenfelvételre. Hozzátette azt is, hogyha bármi onkológiai gyanú merülne fel, őt úgyis riasztják majd a kollégái… Rinátot behívták a röntgenre. Kijött, majd szólt az asszisztens, hogy menjen vissza, mert szeretnének újabb felvételeket készíteni. Akkor, abban a pillanatban összeomlottam belül. Tudtam, éreztem, hogy igazam van és a kisfiam nagyon súlyos beteg. Amikor kilépett az ajtón, annyit mondtak nekünk, hogy szíveskedjünk átfáradni az onkológiai osztályra… Nem kérdeztem semmit, de kezdtem teljesen sokkos állapotba kerülni. Hívtam a férjemet, hogy jöjjön azonnal. Ruszlán megérkezett és látta, hogy az onkológia előtt a padon ülünk. Ott, ahol a kisfiúnkat, Nailt, 12 évvel korábban a leukémiájával kezelték. Ott, ahová soha többet nem akartunk volna belépni. És most ott ültünk… Kiszállt az autóból és kiabálni kezdett velem: – Barbara, mit keresünk itt? És én nem tudtam értelmes választ adni neki. Csak annyit nyögtem ki, hogy Rinátnak daganata van… Akkor döbbentem rá, hogy március 20-a van! Tizenkét esztendővel korábban, ugyanezen az átkozott napon diagnosztizálták Nailka kisfiúnk gyógyíthatatlan betegségét, és most megismételte magát az életünk. Rinátnál csontrákot fedeztek fel. Elrendelték a képalkotó vizsgálatokat. Az ezt követő napokat ordítva, bőgve, zokogva töltöttük. Sokkos állapotban voltunk és nem tudtuk, hogy merre van, az amerre. Nem sok emberre számíthattunk, de a milliomos barátunkra igen. Tudtam, hogy ő mellettünk áll, és tiszta pillanataimban, amikor a hitemmel a reménybe tudtam éppen kapaszkodni, akkor hittem, hogy ő segíteni fog. Hogy amíg őt látom, és mellettünk áll, addig baj nem lehet. Amikor elmondtam neki, hogy Rinátnál mit fedeztek fel, ő nem hitte el a rákbetegség tényét, és azt gondolta, hogy csak túlzok én is és az orvosok is túlreagálják az egészet. Egészen addig nem hitt nekünk, amíg a szövettani mintavételek nem igazolták a szörnyű valóságot… Érdekes módon, amikor a legjobban számítottam rá és elsírtam a vállán a fájdalmamat, megszakadt köztünk valami. Nem rögtön volt ez érzékelhető, hanem inkább szépen lassan alakult ki. Visszanézve erre

54

55

az időszakra, ugyanazt éreztem, mint ami korábban is történt velünk, az előző tragédiánk – Nailka betegsége és halála –, kapcsán, amikor is szépen, lassan elkoptak a barátok, rokonok, ismerősök. Volt olyan tapasztalatom is a temetőben, hogy éppen sétáltam a kisfiam sírjához és egy középiskolai osztálytársam, amikor meglátott, megfordult, és köszönés nélkül átment a másik oldalra, hogy ne kelljen találkoznia velem. Tudom, hogy nem rosszból tette! Önvédelemből reagálnak így az emberek, mert félnek attól, hogy „megfertőzöd” őket a bajjal, mint egy bubópestis, amit átragaszthatsz egy pillanat alatt. Az is jellemző erre a nehéz élethelyzetre, hogy az emberek, akik ebben nincsenek benne, elkezdenek magyarázatot kreálni és különböző teóriákat állítanak fel arra, hogy miért is történt meg ez éppen az adott családdal. És, hogy könnyebb legyen elviselniük a kiszolgáltatottságunkat, törékenységünket, úgy óvják önmagukat, hogy erkölcsileg följebb helyezik önnön lényüket nálad, mert így találnak logikus magyarázatot arra, hogy velük miért nem történhet meg ez majd a jövőben. Az igazság az, hogy a tragédia bárkivel, bármikor megtörténhet, és nem kell hozzá karmákat hordoznod, meg anyagyilkosnak vagy hitetlen gyaurnak lenned, egyszerűen, ha ez a sorsod, akkor megtörténik. Mégis sokkal könnyebb az embereknek azt hinni, hogy azért történt velünk a tragédia – és pláne másodszor is –, mert az isten így vagy úgy büntet minket, azaz tuti, hogy rossz emberek vagyunk, akiken nincs áldás. Az illető, akiről beszélek, nagyon mélyen hívő ember. Legalábbis ő ezt gondolja. Kívülről fújja a Bibliát és rendszeres résztvevője gyülekezete rendezvényeinek. Annak idején sok beszélgetésünk folyt erről a témáról, a hitről, a vallásosságról, istenről, Jézusról. Nem értettünk egyet néhány alapvető dologban, de úgy gondolom, tiszteletben tudtuk tartani egymás nézőpontját. Én magam nem éreztem soha azt, hogy kevésbé jó hívő lennék, mint ő, csak azért, mert nem járok rendszeresen templomba vagy gyülekezetbe és nem idézek sorokat a bibliából. Inkább éreztem azt, hogy az én hitem más, talán mélyebb, belülről fakadó és minden sallangtól mentes. Tiszta hit. Bizalom egy felső hatalomban, egy rendben, egy rendszerben, istenben, az univerzumban, a fatalitásban. Valahogy úgy vagyok a hittel, mint ahogy Neale Donald Walsh írja a Beszélgetések Istennel című könyvében. Istenhez véleményem szerint

nem kell tolmács! Megtalálom magamban az utat hozzá, legyen ez egy hálás pillanat az életemben, egy reményteli, boldog történés, vagy fájdalom. Na, ebben például sosem értettünk egyet… Valamiért úgy gondolta, ő jobb hívő nálam, mert bőségben, áldásban élt, én pedig nem. Ő bejut majd odaát a Mennyország páholyába, én korántsem biztos. Szerinte nem vagyok elég jó a kegyelemre. Biztos vagyok abban, hogy Nail tragédiája, az óriási fájdalmam, majd Rinát betegsége, és az azzal járó őrületes kínom nem tett jót az imázsomnak, amit felépítettünk az előző másfél éves kapcsolatunkban. Mert akkor még hitt bennem. Sőt… Nemcsak hitt, segített, de támogatott is. Mind az alapítványomat, majd később egy ideig még Rinát gyógykezelését is. Ezért örökké hálával tartozok neki. De azon a napon, amikor szó szerint elzokogtam a fájdalmamat neki, valami örökre megváltozott köztünk. Talán a félelme miatt. Talán a hitrendszere miatt. Nem tudom. De elkezdett kételkedni bennem, és létrehozott egy érzelmi falat kettőnk barátsága között, amely hónapról hónapra, tégláról téglára épült fel. Az első ilyen mozzanat az volt, hogy a diagnózis napját követően már elkezdte keresni az utódomat az általam megnyitott és üzemeltetett Tábitha Gyermekhospice Házba. Az akkor szociális munkásként nálunk dolgozó kollégával ültek le beszélni a feleségével közösen és ajánlottak neki jó fizetést és pozíciót, ha elvállalja a szolgáltatás továbbvitelét. Köpni-nyelni nem tudtam. De nemcsak az bántott, hogy ők, mint szponzorok ezt tették a hátam mögött és a tudtom, kérésem, engedélyem nélkül megoldást kerestek a pótlásomra – hiszen nyilván őket is sokkolta a hír és meg voltak zavarodva, hogy mi is lesz –, hanem sokkal inkább fájt az, hogy az akkori beosztottam le is ült és meg is hallgatta ezt az ajánlatot. Kezdtek a szerepek és a határok elmosódni közöttünk, és megszűntem alapítványi vezetőként funkcionálni, mert egyre kiszolgáltatottabb helyzetben voltam az anyagi támogatás függősége miatt. Ők fizették a dolgozók munkabérét szinte teljes egészében akkor, és egyre nagyobb teret adtam át a jogaimból, döntéseimből. Olyan helyzetekben is, amikor nagyon ellentmondott az elveimnek. Mégis tudtam, hogy az alapít-

56

57

vány, a gyermekhospice házak működése, később pedig Rinát élete így a leginkább biztosított. Ezért nyeltem és nyeltem és nyeltem, valamint hittem abban, hogy eljön az idő, amikor lesz majd lehetőségem ezeket a dolgokat a helyükön kezelni és megbeszélni velük. A mexikói utat – a Gerson Immunterápiára vittem Tijuana-ba, hat hétre Rinátot – szinte teljes egészében nekik köszönhetem. Örök hála és köszönet érte. Kintlétem alatt teljesen rájuk bíztam az alapítvány irányítását, hiszen sem erőm, sem idegem nem volt a napi operatív teendőkhöz, így teljesen kiengedtem a gyeplőt a kezemből. Amikor hazajöttünk Rináttal, pár hétig még bizakodó voltam. Hittem, hogy gyógyulófélben van, és hogy a Gerson immunterápia elegendő lesz a gyógyulásához. Hogy megússzuk az egészet a csonkolás, a műtétek, a kemoterápia nélkül… Nagyon hittem és nagyon akartam. Amíg ebben a hitben élhettem, hogy mindez sikerült – ez nem volt három hét sem –, addig próbáltam újra visszaállítani a régi kapcsolatot köztem és a támogatónk között, de ez már nem ment. Neki más elképzelései voltak, és folytatta az illetékes személy keresését a helyemre, akit ő tud irányítani, és az ő hitrendszere alapján vezetné a Szemem Fénye Alapítványt. Egyszer az irodájában összehívott bennünket – a régebbi alapítványi dolgozókat –, hogy ultimátumot adjon nekem. Erős volt a nyomás, és sírtam is rendesen, mert éreztem, hogy ez nem fair, nagyon övön aluli, és még csak nem is tartottam keresztényi viselkedésnek. Az ultimátum gyakorlatilag zsarolás volt arra nézve, ha nem teszem meg azt, amit kérnek tőlem. Volt egy nő – egy korábbi állami szóvivő felesége –, akit a pozíciómra szánt. Ő tartotta a prezentációt, amelyben bemutatta, hogy az alapítványunk mennyivel nézettebb lesz és híresebb, ha ő lesz a szóvivőnk és ő szerepel majd minden médiumban, nem pedig én. Maga az előadás is nevetséges volt, és abszurd adatokra épült, de a lényege az volt, hogy a szponzorunk ismét szereptévesztésbe került, hiszen ez az alapítvány az enyém volt, én hoztam létre, az én gyermekemnek állítottam vele emléket, azaz ez is az én gyermekem volt… Nem másé. Elmondtam a véleményemet, amivel persze nem értett egyet, de tudtam azt is, hogy szükségem van rá. Így nem tehettem mást, mint, hogy a

kollégáim előtt porig alázottan hallgattam azt, hogy mennyire önfejű és mindenre alkalmatlan vagyok, és eljátszom a lehetőségeinket, mert nem megyek bele az érzelmi zsarolásba gyakorlatilag. Nagyon sírtam akkor. Pár hét múlva a dolgok rosszabbra fordultak. Rinátnak erősödtek a fájdalmai és röntgenvizsgálatra vittük a gyermekklinikára, ahol megállapították, hogy a daganat növekedni kezdett, és elérte a térdét is. Ez a hír olyannyira sokkolta a családunkat, hogy a férjemmel felváltva ordítoztunk és zokogtunk, és hol egyikünk, hol a másikunk érezte azt, hogy jobb lenne feladni és neki menni egy kamionnak az egész családunkkal egy autó belsejében. Úgy éltük meg ezeket a heteket, mint a zombik, és valóban egy más tudatállapotban is voltunk. Minden fekete lett és ködös. Teljesen összezavarodtunk. Minden éjjel összeomlottunk úgy, hogy fogalmam sincs a mai napig, mitől volt erőnk felkelni másnap. A fájdalom és a rettegés olyan erősen befészkelte magát a tudatunkba, hogy sejtszinten éreztük. Fogalmunk nem volt, hogy mi vár ránk, és mennyi időnk van együtt… Két érzés dolgozott bennem, akár egy érzelmi hullámvasút. Az egyik a kétségbeesés, rettegés, a másik pedig az, hogy anya vagyok, és amíg Rinát itt van és küzd, én sem adhatom fel! Meg kell próbálnom mindent! Meg kell tennünk mindent! Tart, ameddig tart, kerül, amibe kerül! Az utóbbi pillanataimban éjszakákon át is az internetet bújtam, hogy hová vigyem kezelésre a fiamat. Hogy hol van, akár csak egy százalékkal is több esélye a gyógyulásra, mint otthon. Magyarországon nem az orvosokkal, nem a tudásukkal vagy a módszertannal volt a bajom, hiszen jól tudtam, hogy a meglévő eszközeikkel ők is mindent megtennének Rinát megmentéséért. De volt egy halálos tapasztalatom, amikor az előző kisfiam egy kórházi intenzív osztálynak nevezett kórteremben, minden felügyelet nélkül, a kezeim között vérzett el 2000-ben… És ezt nem tudtam és nem is voltam hajlandó figyelmen kívül hagyni. Nekem a körülményekkel volt a legnagyobb bajom, és elhatároztam, hogy olyan helyre viszem el Rinátot, ahol nagyobb szakmai tapasztalat és rutin áll rendelkezésre, mert nagyobb számban kezelnek hasonló diagnózisú betegeket.

58

59

Ezzel kiütöttem a biztosítékot a magyar gyermekonkológusok körében. Ha olvassák ezt a könyvet, akkor szívesen elmondom nekik, hogy amit tettem, az nem rólam szólt, se nem róluk. Maximális tiszteletben tartom a sokszor emberfeletti erőfeszítéseiket, túlóráikat, amikkel a magyar kórházak feltételei között próbálják megmenteni a magyar rákbeteg gyermekek életét. Azt is tudom, hogy remek emberek és nagyszerű eredményeket érnek el, a sokszor áldatlan állapotok ellenére is. És ez az egész, ami miatt persona non grata lettem, mind az általam képviselt gyermekhospice mozgalomban, mind a gyermekonkológiákon, nem ellenük szólt. Ez Rinátról szólt! Csak róla, csak érte és csak miatta… És igen, mindaz kitörölhetetlen nyomott hagyott bennem, hogy egy gyermekem már meghalt egy magyar kórházban, ahová maximális bizalommal fordultam és a gyermekem életével fizettem mindezért. Hogyan is gondolhatták volna, hogy csak azért, mert eltelt 12 év Nail kisfiam halála óta, én el tudom felejteni az egészet? Hogy képes vagyok újra 100 százalékban hinni? Hogy képes vagyok betenni a lábam ugyanabba a kórterembe, ahol őt próbálták megmenteni? Nem vagyok robot. Anya vagyok. Úgyis mondhatnám, hogy csak egy anya. És bizonyos értelemben elfogult is a kisfiammal történtek miatt. Mert nekem ő a gyermekem, mert nekem érte kell küzdenem. És én a küzdelmet választottam. Minden meggyőzés ellenében kitartottam amellett, hogy Rinátnak a legmagasabb esélyt kell megadnom, még akkor is, ha én ebbe belepusztulok és mindenem rá is megy az ő életére. Mert anya vagyok… Úgy is mondhatnám, hogy csak egy anya, de az ő édesanyja! Londonban kötöttünk ki végül, ahol egy szarkóma center orvoscsoportja vállalta a gyógykezelését. Mindez a Harley Street Klinikán történt, amely egy privát kórház. Szerencsénk volt. A képalkotó eljárások azt igazolták, hogy Rinát szervezetében a betegség nem terjedt el, nincs metasztázisa, bár a tumor a bal lábában hatalmas, közel húsz centiméteres területet érintett. Az, hogy nem lett áttéte, meggyőződésem, hogy az immunterápiának volt köszönhető. Amikor kimentünk Londonba, Rinát már nem tudott járni. Tolószékben vittem és az első napon már napi 8 alkalommal kapott morfin

készítményt a fájdalmaira, emellett még izomlazítót és háromféle nem opioid fájdalomcsillapítót is. A lábát nem tudta behajlítani a tumor miatt, az folyamatosan kinyújtva volt. Londonban hotelekben laktunk az első vizsgálatok idején, és még nem tudtunk semmit arról, hogy mi is fog történni vele valójában. Úgy mentünk ki, hogy én egy árva szót sem beszéltem angolul, így számomra még egy taxi leintése is óriási nehézséget jelentett, nem beszélve arról, hogy először közlekedtem mindenhová tolószékkel, és sem helyismeretem nem volt, sem az angliai Ölni is képes lettem volna érte, ha kell! kultúrában nem voltam jár- Fájdalmunk elérte az elviselhetőség hatas. Amikor Rinátot a hotel- tárát. Férjemmel és másik fiammal együtt ben hagytam egy-egy órára fanatikusan hittünk Rinátban, és és kiszaladtam ennivalóért, egyként küzdöttünk a gyógyulásáért! végig sírtam az utakat, Amikor nem volt más választásom, és rettegtem a jövőtől, minden büszkeségemet feladtam, és féltettem őt és nagyon bán- világgá kürtöltem, hogy bajban tott az, hogy nem tudok raj- vagyunk és segítségre szorulunk! ta segíteni. Az, hogy őt így láttam, akkora fájdalmat jelentett a számomra, hogy ezt el nem tudja az képzelni, aki nem ált át ehhez hasonlót még. Ne is éljen soha! Rinát pár hónapja még normális tinédzser életet élt, focizott, kosarazott, mindene volt a sport. Iskolába járt és a barátaival találkozott. Most

60

61

egy idegen országban, idegen környezetben, tolószékben, napi 8 morfinnal és kilátástalan jövővel fenyegetve feküdtünk és keltünk minden nap. Nem tudtuk, hogy vállalják-e a kezelését, hogy megműtik-e, és ha igen, akkor megmenthető lesz-e a lába. Mert azt mondta nekem korábban egy orvos még Magyarországon, hogy ne vacilláljunk, vágassuk le a lábát, mert csak így adhatunk neki esélyt a túlélésre. Igaz, hogy ez az orvos nem a gyermekonkológus volt, hanem egy diagnosztikai centrumban a felvételt készítő doktor, de ezek a szavak beleégtek a szívembe, a húsomba és sosem hagytak békét, azóta sem. Szóval túléléssel teltek a napjaink. A szponzorunk segítsége nélkül nem lehettünk volna itt. Nem végezhették volna el a diagnosztikai vizsgálatokat és a biopsziákat sem. Úgy jöttünk el, hogy minden korábbi alapítványi vitát félretéve – én azt mondtam, hogy nem érdekel semmi, csak Rinátnak segítsen, ha tud –, könyörögtem neki, hogy adjon egy esélyt a külföldi kezelésre. Fogalmam nem volt sem az árakról, sem a lehetőségekről, csak menekülni akartam, menekülni a remény, a hit, a gyógyulás felé… És ezt Londonban láttam megvalósulni. És ő partner volt ebben! El tudják ezt hinni? Egy igaz angyal, akit bizton tudom, csak emiatt küldött a Jóisten az életembe, az utamba, különben sohasem vonzottam volna őt magamhoz, a sorsomba. Azt mondta nekem (és amíg élek, sohasem fogom ezt a pillanatot elfelejteni): – Barbara, nekem van pénzem, nagyon sok pénzem. Nem kell félned. Kifizetem Rinát kezelését, kerüljön akármennyibe is. – De – aggodalmaskodtam én –, lehet, hogy ez hatalmas pénz lesz, és én nem tudom, hogyan fogom ezt viszonozni neked! – Mennyi? Mondd Barbara, mégis mennyibe kerülhet? 100 millió? Nem számít. mert nekem annyim is van, és ki fogom fizetni… Hát tudnának erre az emberre bármeddig is neheztelni? A nyakába borultam és sírtam, és Isten nevében köszönetet mondtam neki és hálát adtam azért, hogy az életembe vonzottam ezt az aranyembert. A hőst, a megmentőt láttam benne, Isten küldöttét, a csodát. Semmi nem érdekelt. Abban a pillanatban nekem ő egy csodával ért fel az életemben. Egy isteni csodával, isteni küldöttként… ő volt, a mi védő angyalunk… 62

István kiegészítése a 3. fejezethez

Eldöntöttem, hogy ezután csak a pozitív dolgokat vonzom az életembe A vonzás törvénye mindig működik. Ezt tanultam Bob Proctortól, ezt mondják el valamennyien a szereplők megszámlálhatatlanul sokszor. Működik akkor is ha jót, de akkor is ha rosszat gondolunk. Nem voltam a legjobb formámban, és hagytam magam a rossz gondolatok hatása alá kerülni. Ebben az időben történt, hogy egész nap olyan dolgok jártak az eszemben, amik visszafelé visznek. Este már konfliktusok sorával találtam szemben magam, reggel pedig nem a megoldások, hanem a probléma elódázása járt a fejemben, halogattam. Csupa negatív gondolat. Egy születésnapra voltam hivatalos a gyerekeimmel, és odafelé hajtva egy biciklist kerültem ki a főúton. Szemből egy rendőrautó jött és nehezen fértünk el hárman az úton, rosszul mértük fel a távolságokat. Nem lett komolyabb baj, de nem sokon múlt. Belenéztem a tükörbe, senkinek semmi baja, akkor úgy döntöttem megyek tovább. Néhány perccel később megálltam a születésnap helyszínén, épphogy csak köszöntünk egymásnak, megállt a rendőrautó a ház előtt. Azonnal tudtam miért. Bár fogalmam sincs a mai napig, hogyan találtak meg. Ezért az esetért egy enyhe büntetést kaptam. Aztán hazatérve, Barbarával volt egy nézeteltérésünk egy elmaradt felelősségvállalásom miatt. Ez odáig fajult, hogy majdnem szétváltak útjaink. Szerencsére nem így lett. Gyakorlatilag bevonzottam egész nap minden rosszat, ami történhetett velem. Persze jó dolgok vonzását is megtapasztaltam már. Néhány éve még nem tudtam, hogy ez az volt, hogy létezik a vonzás törvénye. Erre igazából a könyv írása közben jöttem rá, hogy átéltem már én is. Mielőtt az alapítványnál elkezdtem dolgozni, úgy döntöttem, hogy rendberakom az életem minden területét. Együtt akartam lenni a családommal, munkát akartam, és egy kicsit egészségesebben élni. Úgy gondo63

lom, hogy ezt néhány nap alatt sikerült bevonzanom. Egyik szombaton megbeszéltem a feleségemmel, hogy megpróbáljuk rendbehozni a házasságunkat és összeköltöztünk, vasárnap beadtam néhány életrajzot informatikus pozíciókra, mivel ezt tanultam, ebben szerettem volna elhelyezkedni. Néhány nap múlva már az állásinterjún voltam, és másnap kezdhettem dolgozni. Jó érzés volt, hogy sikerült. Persze ahogy a bevezetőmben írtam, nem volt zökkenőmentes a kezdés, de ezt a sikertől való félelmemnek tulajdonítom, ami alattomos módon, gyakorlatilag észre sem véve gátol a sikereimben. Úgy érzem sikerült már megtapasztalnom mindkét vonzást és a negatív dolgokat nem szeretném tovább vinni. Eldöntöttem, hogy pozitívan gondolkodom és azokat a dolgokat akarom bevonzani az életembe.

64

4. fejezet

Száz millió forintot vonzottam az életünkbe Az élet Londonban számomra iszonyatos kihívásokkal járt együtt. Mivel nem beszéltem a nyelvet, a kórházban mindenáron kényszeríteni akartak arra, hogy fogadjak egy tolmácsot. Csakhogy ez a tolmács 300 fontba került volna óránként, amelyre nem volt lehetőségem. Laptoppal a kezemben járkáltam, wifi forráshoz csatlakozva és a google translator segítségével kommunikáltam. Nevetségesnek tűnik, de nem volt más választásom. És ugyan, mit számított már a korábbi büszkeségem? A legfontosabb az volt, hogy Rinát kezelése elinduljon, rendben megtörténjen és meggyógyuljon a kisfiam. Minden más kiesett az életemből. A fókusz egy az egyben erre a cselekedetre összpontosult. Fogalmam sem volt arról, hogy Londonban lakást találni ennyire nehéz. Hogy fél évre vagy egy évre való kauciót kell letenni, referenciákat, bankgaranciát az ügynökség részére, és azt sem tudtam, hogy az albérlet ára ilyen iszonyatosan magas. El sem tudtam ezt képzelni. Viszont mivel a kezelések nagy része pár napos bentfekvéssel járt – és magas napi díjat fizettünk a kórháznak –, így mindenképpen keresni kellett egy ingatlant, ahol közel egy évig lakni fogunk. Mindezt megbeszéltem a szponzorunkkal, aki áldását adta a dologra és én küldtem neki az információkat, amiket az ügynökségektől kaptam. Megnéztem penészesedő, dohos, sötét lakást is egy veszélyesnek tűnő lakónegyed közepén, ahonnan rettegve távoztunk Rináttal, és megnéztem gyönyörű, belvárosi garzonlakást is, amelynek az ára heti 1000 font lett volna. És nyilván, mindenféle köztes verziót is. Szponzorunk áldását is adta egy a klinikához közeli lakásra, és épp megígérte, hogy átutalja a lakás kaucióját, hogy beköltözhessünk Rinát67

tal rögtön az első kezelés után, ami másnapra volt kiírva. Izgalomban voltunk és féltünk mindketten, hogy milyen ismeretlen út is vár ránk másnap hajnaltól, amikor megcsörrent a telefon… Soha életemben NEM FELEJTEM el azt a percet! Ő volt az. Eddigi angyalunk, mentorunk, a megmentőnk, a hősünk… Este volt és lefekvéshez készülődtünk volna. Annyit mondott, hogy üljünk fel az első gépre és menjünk haza! Ha ezt nem teszem meg, nem fog finanszírozni semmit sem! Az alapítványt sem támogatja akkor többé és Rinát kezelését sem! Viszont, ha hajlandó vagyok felülni vele az első gépre és hazamenni, akkor megengedi, hogy a szomszédos Ausztriába, Bécsbe hordjam Rinátot és azt fizetni is fogja… Ennyi! Gondoljam végig! Azt hittem rosszul hallok. Pár órával korábban még minden rendben volt, a lakásra is áldását adta. Mi történhetett? Fogalmam sem volt. Sírni kezdtem és kértem, hogy ne tegye ezt velünk! Rinát életére kértem, hogy a másnap induló kezelést ne vonja vissza, hiszen a fiam nagyon rossz állapotban van, napi 8 morfinnal és meg kell, hogy kapja végre az első kezeléseket, mert egy újabb kórház, újabb diagnosztikával és újabb

Rinát életereje óriási erőt adott nekem is. Itt már tudta, hogy a mexikói kezelése nem sikerült, mégis mosolygott. Még senkit nem láttam így küzdeni mint őt 68

hetek elvesztésével az életébe is kerülhet. Zokogtam és könyörögtem, de ő hajthatatlan volt. Annyira érzés nélküli emberrel beszéltem abban a pillanatban, amilyennek én soha, de soha korábban nem láttam őt. Mintha nem is ugyanaz az ember lett volna. Hajthatatlan és kemény. Élvezte, hogy ő az úr, én egy teljesen kiszolgáltatott és megalázott helyzetben vagyok, ahol nincs választási lehetőségem. Rinát rám nézett ekkor, és annyit mondott: – Anya! Ugye nem viszel haza? Ugye nem hagyod, hogy meghaljak? Anya, ígérd meg, hogy itt maradok Londonban a kezelésre! Könnyes szemmel átöleltem őt és azt mondtam neki: – Maradunk! És a Föld alól is összeszedem a pénzt! Fogalmam nincs, hogy hogyan, de bízz bennem! Anya meg fogja ezt is oldani! Holnap bemegyünk a kórházba és megkezdjük a kezelésedet! Meg fogsz gyógyulni! Nem aludtam semmit aznap éjjel, és kavarogtak a gondolataim. Próbáltam még sms-t, emailt váltani a szponzorunkkal, de érdemleges megállapodásra nem jutottunk. Sőt, tovább mélyítette a fájdalmamat, amikor fenyegetett is. Azt mondta, úgyis megbánom az egészet! Szó szerint ez hangzott el: – Ez a londoni projekted sem fog sikerülni nélkülem! Értetlenül álltam. Szerettem ezt az embert, barátok voltunk, és azt hittem, hogy komolyan gondolta, hogy kifizeti Rinát kezelését még akkor, amikor kikísért a repülőtérre a feleségével. Tudom, hogy sok pénzről volt szó, hiszen aznap én is szembesültem azzal, hogy a teljes egy éves várható kezelés meg fogja haladni vagy legalábbis el fogja érni a 100 000 000 forintot. Engem is sokkolt, de valahogy abban a helyzetben, nem törődtem a pénzzel. Hiszen azt mondta – hangja visszhangzott a fülemben –, Barbara! Ne aggódj! Mennyi lesz? 100 millió? Nekem annyi is van. Tudod, az állam én vagyok! És én hittem neki, hittem benne. Hittem, a gyermekem életének az értékében. Az ígéretben, a jó szóban, a szeretetben. Mindenben, amit ő képviselt korábban nekem. – Hát – gondoltam magamban –, ennyit az angyalokról! Másnap hajnali 5-re bementünk a Harley Street Klinikára, ahol megkezdődött a kezelés. Tudtam, hogy a pénzünk csak az első egy-két napra elég, a kezelés pedig 4 napig tartott. Szállásra sem volt már pén69

A betegsége elején a nagy fájdalmai ellenére még mankóval is járni tudott. Mindent megpróbáltunk, hogy megússzuk a szörnyű műtétet és a kemoterápiát, de a Gerson immunterápia – bár rettenetesen hasznosnak bizonyult –, a betegséget nem tudta megállítani.

A kemoterápia mellékhatása az ún. holdvilág arc, amelyet a szteroidok okoznak. Rinát sosem hagyta el magát, végig optimistán hitt a gyógyulásában.

zünk, és fogalmam sem volt aznap, hétfőn hajnalban, hogy hol hajtjuk majd álomra a fejünket, a tolószékes, rákbeteg, morfinon élő kisfiammal csütörtök éjszaka, egy idegen országban, ismeretlenek között. Írtam a londoni magyar követségnek emailt – akik kb. 500 méterre voltak tőlünk –, de érdemleges választ nem kaptam. Megkerestem azt a magyar celebet is, akinek rengeteg jövedelme van abból, hogy magyaroknak ad ki lakást, de nem vette fel a telefont és a segélykérő smsemre sem válaszolt. Csak ültem, amíg Rinátnak csepegett az első kemoterápiás infúziója, és olyan félálomszerű állapotban hagytam magam sodródni az eseményekkel. – Istenem! Te ismered a lelkem titkait… – dúdoltam az István a király, rockoperát, az egyik kedvencemet –, kérve kérlek, mutasd meg az utat nekem. Adj jelet, hogy mit tegyek? Megtettem mindent, amit emberileg csak lehetséges, és most rád bízom az életünk… Amikor föleszméltem, egy nagyon kedves nővér, Lizzy lépett a szobába, aki szeretettel közeledett felénk. Hirtelen ötlettől vezényelve felé for-

dultam, és kézzel-lábbal, meg a google fordítóval elmagyaráztam neki, hogy mi történt. Hogy pénz nélkül maradtunk, de nem akarom hazavinni innen Rinátot. Kérdeztem, hogy kivel tudnék beszélni ahhoz, hogy haladékot kapjak a fizetésünkre. Lizzy másnapra szervezett nekem egy találkozót a gazdasági igazgatónál, akinek szintén őszintén elmondtam a történteket. Nem mondom, hogy örültek nekem, de megerősítettek abban – ellentétben azzal, amit a szponzorom mondott –, hogy nem fognak egy gyereket kezelés nélkül az utcára tenni! Ez zene volt füleimnek! Szponzorunk ugyanis azzal fenyegetett, hogy három napon belül ki fognak rúgni a magánklinikáról bennünket, aztán sündöröghetek haza. Két hónap haladékot kértem az igazgatótól. Aznap éjjel kb. 2000 segélykérő emailt küldtem szét, google fordítós angollal. Köztük voltak újságok, televíziók, magyar társaságok, egyházak, magánemberek. Mindenki, aki csak élt és mozgott és eszembe jutott a világ bármely részéről, levelet kapott tőlem. Azzal a tudattal feküdtem le aznap, hogy tettem valamit, hogy nem vagyok tehetetlen, hogy sikerülni fog!

70

71

egészen pontosan mennyi volt az ára az éves kezelésnek. Csak a vég-

Rinát az egyik imádott futballcsapata, a Chelsea játékosával, Torres-szel fotózkodhatott 2013-ban… Rinát szenvedélye a foci és a kosárlabda, és a mai napig gyűjti a mezeket, a dedikált ereklyéket. Isten velem, ki ellenem? – ismételtem elalváskor százszor is a mantrámat, amíg álomba nem sírtam magam a kórházi ágyon. Jött a csütörtök, és el kellett hagyni a kórházat, de nekünk se pénzünk, se szállásunk nem volt. Kétségbeesetten ültem a szobánkban, amikor kopogtak az ajtón. Mondták, hogy látogatónk van… És abban a pillanatban belépett az ajtón Peter Ellis, a Richard House, egy londoni gyermekhospice ház igazgatója – korábban nálunk járt kongresszuson –, és közölte velünk, hogy náluk lakhatunk egy-két hónapot, amíg nem találunk más megoldást. Hát így nem kerültünk az utcára. A történetünkről meg annyit, hogy másnap a magyar médiában először felvállaltam a nyilvánosság előtt kisfiam betegségét. Kijött hozzánk a TV2 riportot készíteni, majd írtak rólunk sokan mások is, sőt rádió adásban is szerepelni kezdtem. Minden büszkeségemet magam mögött hagytam. Egy évvel később, 2013. júniusában, Rinát 12. születésnapját már Pécsett ünnepeltük. Akkor jöttünk haza Londonból, a Harley Street Klinikáról, ahol kiegyenlítették a számlánkat… Azt sem tudom, hogy 72

Hosszú utat tettünk meg, mire hazatértünk és újra együtt lehetett a családunk. A végső gyógyulás, a kemoterápia befejezésétől kezdve 10 év. Eddig három év telt el tünetmentesen. Így is marad! Az újabb, végtagmegtartó műtétre 2017-ben, a 16. életévének betöltése után kerül sor, mert akkor már nem olyan intenzív a növése. 73

tagmegtartó műtétét tudom, amely egy másik intézményben történt és meghaladta a 20 millió forintot. A kemoterápiás kezelésünket száz millió forintig számon tartottam, aztán már nem. Kimerültem és nagyon vártam már, hogy vége legyen. Az utolsó blokkban Rinát kapott egy centrális kanül szepszist, és életmentő műtétet hajtottak végre rajta egy szombat délután úgy, hogy London más kórházából toborozták oda az aneszteziológust. Kemény menet volt, ahol vívtunk a halállal, de Rinát győzött. Másnap a nővérek közül néhányan sírva borultak a nyakamba, hogy azt hitték, elveszítik őt. Még a sürgősségi teamet is riasztani kellett egy alkalommal, a tragikus paraméterek miatt. Rinát nagy hős! Nagy küzdő! Tudtam, hogy azt, hogy velünk maradt, az aznapi körülményeknek köszönhettük, az azonnali intézkedésnek, a magas színvonalú technikai eszközöknek, a szervezettségnek. És azt is tudtam, hogy otthon ez nem sikerült volna. Az aznapi esemény igazolta, hogy jó döntés volt kivinni őt ebbe a kórházba. Soha nem láttam életemben egyszerre még 100 000 000 forintot. Most sem láttam. A kezelés költsége a klinika bankszámlájára vándorolt direktben. Addig küzdöttem, addig könyörögtem, addig harcoltam, amíg egy orosz alapítvány, a Rusfond – Rinát orosz származására és orosz édesapjára tekintettel –, ki nem fizette a teljes kezelési költséget a klinikának. Amit mi gyűjtöttünk össze a magyar lakosság adakozásából, az pedig Rinát végtagmegtartó műtétjére ment el. A hitem, az akaratom, a férjem akarata és sok-sok próbálkozása, az imáink és a vizualizációnk megteremtették a lehetőséget arra, hogy végigcsináljuk, amit kell. A szponzorunk még kétszer segített ki bennünket a kezelés alatt, amiért örökre hálás vagyok neki. Ennek ellenére a kapcsolatunk megszakadt. Talán majd egyszer, egy pohár bor mellett, meg tudjuk beszélni a történteket… Akkor, amikor itt lesz az ideje. Az angyalok már csak ilyenek… 74

István kiegészítése a 4. fejezethez

Megtapasztaltam, a bajból is létezik kiút Amikor megismertem Rinátot, egy életerős fiatalemberrel találkoztam, aki nem beteg. Ő így érzi és így is viselkedik. Ugyanolyan fiatal mint a kortársai. Játszik, a barátaival van, tanul. Nem mutatja kifelé, hogy mi történt vele. Pedig van, aki egy élet alatt nem él át ennyi mindent, mint ő. Két lányom van. Sokszor elgondolkodom, hogy én vajon mit tennék hasonló helyzetben. Meddig mennék el? Mi az, amit bírnék még erővel? Azt hiszem a válasz, hogy bármit! Azt hiszem, ezzel minden szülő így van! A gyermekeinkért bármit megteszünk, ha kell az egész világot felforgatjuk a kedvükért. Néha mondják a lányaim nekem, hogy „Apa, itt fáj a lábam.” Ilyenkor, mindig Rinát jut eszembe, neki is így kezdődött. Minden alkalommal mély félelem kerít hatalmába emiatt. Mindig meggyőzöm magam, hogy csak nőnek, és nincs semmi bajuk. Nem lehet semmi bajuk! Hiszek abban, hogy egészségesek és boldogok lesznek felnőtt korukban. Ezt vizualizálom naponta. Ezért adok hálát reggelente. Sajnos az élet úgy hozta, hogy nem láthatom őket minden nap. Ezért azt a kevés időt, amit velük töltök, mindig a legjobban próbálom kihasználni. Persze, fejlesztem is magam közben. Mikor itt vannak, türelmet tanulok, nekik pedig a rendszerrel, amit kiépítettem, biztonságos környeztetet nyújtok. Szerencsésnek érzem magam, hogy egészségesek. Az alapítványi munkám során rájöttem, hogy ez szerencse. A Magyarországon élő 16.000 olyan családba, akik a gyermekhospice ellátásba tartoznak mi nem kerültünk bele. Hatalmas szám egy 10 millió lakosú országban. Nem előjogunk, hogy gyermekeink egészségesek, hanem a szerencsénk. Az alapítványnál eltöltött idő alatt, megtanultam a baj és a probléma közti különbséget. A munkában lehetnek az embernek problémái, amiket kitartással és gondolkodással meg lehet oldani. Problémái mindenkinek vannak. A baj akkor következik, amikor valaki az ellátásunkba kerül. Az egy olyan helyzet, amiből csak keveseknek létezik kiút, de Rinát és Barbara megmutatta, hogy létezik és elérhető mindenkinek, aki igazán akarja. 75

5. fejezet

Los Angeles: első találkozás a Mesterrel Bob Proctor neve első hallásra egyáltalán nem volt ismerős nekem. Pongor-Juhász Attila célkitűző edzőtáborában beszélt róla először, ahol meg is mutatta Bob fotóját azon a roll-up-on, amin a mentorait sorolta fel. Utána számtalanszor hallottam Attilát Bob Proctorról mesélni. Ő volt az az ember, aki megváltoztatta az életét, és áttörést hozott a milliomos észjáráshoz szükséges attitűdjében. Sokszor hallgattam Attilát, amikor tisztelettel és egy különös meghatottsággal a hangjában mesélte a Bobhoz kötődő élményeit és néztem az “öreg” mester karizmatikus fotóját, miközben azon tűnődtem, vajon mit is tudhat ez az ember, akiért érdemes elutazni a Föld másik oldalára? Kezdett motoszkálni bennem valami, bár ekkor még én sem sejtettem, hogy mi ez. Az Agytrösztön Egerszalókon, amikor a Bobtól tanultak újra előkerültek, egyre jobban elfogott a vágy, hogy személyesen is megismerjem őt, és igen, ott, akkor hoztam egy döntést: én is Bob tanítványa akarok lenni! Nem szeretnék, nem jó lenne, hanem az akarok lenni és kész! Szeretném átélni mindazt, amit Attila átélt, magába szívott, megtanult. Nem mintha tőle nem lenne mit tanulnom, hiszen Attila tudása is kimagasló és felnézek rá mindazért, amit elért, csak egyszerűen meg akartam érezni és tapasztalni Bob Proctor auráját! A történetnek azonban volt egy igazán nagy szépséghibája, nevezetesen az, hogy még mindig nem beszéltem angolul. Attila mindig úgy vezette fel Bobot az előadásain, hogy ő az az ember, aki A Titok című filmben szerepel, és mindjárt az elején beszél is. Rémlett, hogy egyszer régen, a film megjelenésének idején, 2006-ban megnéztem a Titkot, mert az akkori alapítványi gyászcsoportunkban volt egy sorstársam, Erzsike, akire nagy hatással volt. Ő még a könyvet 77

is megvette, annyira tetszett neki a film. Megnéztem persze akkoriban én is, és a hatása alatt is voltam vagy egy hétig, ahogy ilyenkor lenni szokott az emberrel. Fellángoltam, majd a következő napokban jöttek a fontosabb dolgok, és szép lassan a Titok varázsa, a vonzás törvényének megismerése kialudt bennem. Nem maradt meg más a filmből, minthogy pár bölcs ember beszélgetett erről a bizonyos vonzás törvényéről, arról, hogyan is vonzották be ők az életükbe a sikert, a boldogságot, a gazdagságot! – Könnyű nekik – sóhajtottam –, mert ők Amerikában élnek, a lehetőségek hazájában és nincsenek olyan gondjaik, tragédiáik, mint nekem itthon Magyarországon! Amikor aztán 10 évvel később, 2016 februárjában Attila megint emlegette a Titkot – amire csak halványan emlékeztem –, újra elfogott a “könnyű nekik ott Amerikában” érzés, ráadásul kiegészült azzal is, hogy könnyű ez Attilának is, hiszen ő perfekt beszéli az angolt, és sikeres ember is. (Érdekes módon te meg azt fogod most gondolni, hogy bezzeg könnyű a Barbarának, azért mert…) Hát így működik az emberi elme. Na de azért, csak nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy hátha mégis van valami mondanivalója számomra ennek a filmnek, így még az Agytröszt végének az éjszakáján, szó szerint éjfélkor, amikor haza értem Egerszalókról Pécsre, elkezdtem nézni a filmet. Aznap éjjel aztán történt velem valami. A film után egyedül maradtam a gondolataimmal, és hirtelen elszégyelltem magam a „könnyű nekik” érzésem miatt. Eszembe jutott, amit a filmben láttam, hogy ha jól használom a vonzás törvényét, akkor elérhetek bármit, és nem az számít, hogy “hogyan” érem el, mert az az Univerzum felségterülete, azzal nem is kell törődnöm! Ez tetszett. Aznap hajnalban izgatottan aludtam el, és láttam magam, amint Bob Proctorral beszélgetek. Elképzeltem, ahogy kedélyesen rám mosolyog és azt mondja: – Barbara! Ha nekem sikerült, neked is sikerülni fog! Másnap ugyanolyan izgatottan keltem. Hívtam Istvánt és egy másik barátunkat, Zolit is, hogy mindenképpen találkozni szeretnék velük és megosztani valami nagyon fontos dolgot, amire rájöttem. Hárman végül együtt néztük meg A Titkot újra, és nekik, a barátaimnak is nagyon tetszett, amit láttunk. Megosztottam velük, hogy teljesen

a film hatása alatt vagyok, és nekem találkoznom kell ezzel az emberrel! Ezt akarom! Tudtam, hogy ez nálam mit jelent: … Alea iacta est azaz A kocka el van vetve… Ennek ma mindösszesen hat hete még csak, és most éppen egy Los Angeles-i szálloda szobájában ülök, és egy tableten vetem “papírra” ezeket a sorokat, miután tegnap beszéltem és fényképezkedtem is Bob Proctorral. Könnyű nekem, mi? Hát elárulom a nagy titkot neked: hogyan is vonzottam be Bob ProcKészítettem egy álomtablót, amelyen az tort az életembe? egyik a Szemem Fénye Alapítvány idealiFebruár 11 és márzált bankszámlája, a másik a sajátomnak a cius 28 között hatvanszor vágyott összege. Minden nap vizualizálom, – nem túlzok –, hatvan hogy mindkét rövid távú célom teljesülhesalkalommal néztem meg sen: felépüljön a gyermekhospice ház és A Titok című filmet! előteremtsem Rinát újabb műtétjének és Minden hajnalban ezzel rehabilitációjának a költségeit. kezdtem a napomat és minden estémet e másfél órás filmmel zártam. Amikor megtehettem, főleg hétvégeken, akkor nap közben is megnéztem. Ittam a film minden szavát, sőt a könyvet is elolvastam. Készítettem egy álomtablót a film alapján és minden nap vizualizáltam a célom. Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy Bob Proctor honlapját nézegetem a google fordító

78

79

segítségével. Láttam, hogy Sandy Gallagher a társa, és vele tartják közös rendezvényeiket. Belehallgattam a videóikba és néhány szót értettem is. Elkezdtem olthatatlan vágyat érezni e tudás után, olyannyira, hogy kimondtam magamnak: az angol nyelvtudás hiánya nem lehet akadály egy égő vággyal akart cél számára! Másnap kerestem egy angol tanárt, aki hetente kétszer két órát tanított engem. Ahogy már említettem a második fejezetben, letöltöttem a youtube-ról Bob egy korábbi videós szemináriumát, ami összesen 12 órányi hanganyag volt, és ezt kezdtem el hallgatni éjjel-nappal. Szó szerint ezt hallgattam még álmomban is, mert a laptopomat odatettem a párnám mellé. Amikor éjjel felébredtem, akkor is Bob szavait hallottam. Egyre több mindent értettem meg abból, amit mondott, és amikor csak lehetőségem volt rá, szótáraztam és fordítottam a szavakat. A családom egy bizonyos ponton már aggódni kezdett miattam. Amikor benyitottak a szobámba a gyermekeim, megkérdezték, hogy ki ez az öreg mókus, akivel virtuális értelemben együtt kelek és fekszem, és akit hallgatok gyakorlatilag a nap 24 órájában? Mondtam nekik, hogy nyugi, nem bolondultam meg, csak célra tartok… Kb. két héttel azután, hogy Bobot beiktattam az életembe, késztetést éreztem arra, hogy megtudjam, milyen lehetőségeim vannak személyesen is tanulni tőle. Újra felmentem a honlapjukra és elkezdtem tallózni a

Valaha csak egy álom volt, hogy Bob Proctor dedikált könyvét a kezemben tarthatom... Aztán célt faragtam belőle! 80

rendezvények és a programok között. Rögtön eszembe jutott Attila, aki egy 4 éves amerikai, online coaching programról és szemináriumokról beszélt. – Hja, könnyű neki, mert ő mindent megért angolul, én meg sokszor még az alapvető kérdést sem értem, nemhogy válaszolni tudják rá, ami mondjuk egy coachnak nem ártana. Aztán rögtön el is szégyelltem magam újra! – Miről beszélsz, Barbara? Mit veszíthetsz azzal, ha megpróbálod? Maximum azt mondják, hogy próbáld meg újra egy év múlva! – Ok. Nyugtáztam magamban a belső hangot, vettem egy nagy levegőt és megnyomtam az érdekel a coaching program, jelentkezek feliratú gombot. Hirtelen megkönnyebbülést éreztem legbelül. – Nem baj, Barbara – nyugtattam magam –, legalább megpróbáltad! Néhány perccel később megjött az első üdvözlő email Proctoréktól. Hú, az anyja mindenit, ezek ott a Föld másik oldalán, egyáltalán nem tréfálnak! Mindjárt utána küldtek még egy emailt, hogy adjam meg a telefonszámomat, és válasszák a megadott időpontból egyet, amikor felhívnak telefonon, hogy meginterjúvoljanak! Levert a víz. Minden bajom lett hirtelen, a szívem meg hevesen dobogni kezdett. Hogy fogok én angolul beszélni valakivel, ráadásul telefonon, ahol még a kézzel-lábbal való kommunikáció is kizárt? – Jól van, Barbara – mondtam magamnak –, itt az alkalom, hogy visszavonulót fújj! Tulajdonképpen csak annyi a dolgod, hogy nem válaszolsz a leveleikre, majd pár hónap múlva, amikor sokkal jobban beszélsz angolul, írsz egy bocsánatkérő levelet, hogy nem álltál készen a kihívásra. Nem is olyan nehéz ez így… Alig pár perccel e gondolatmenet után, megszólalt a másik énem: – Mi lenne, Barbara, ha mégis megpróbálnád? Ha nem futamodnál meg a helyzet elől? Ugyan már, mit veszíthetsz? Lépj ki a komfortzónádból, és vágj bele, hiszen ezt tanítod másoknak is. Maximum szerzel egy újabb tapasztalatot! Higgadj le és gondolkodj! – Hát jó! Leültem a számítógépemhez, és bekapcsoltam rajta a google fordítót. – Igen, ez rendben lesz így! Írok nekik egy levelet magamról, amiben bevallom majd – meg amúgy is látni fogják –, hogy nem beszélek angolul, így nem tudok telefonos interjút adni. Néhány hétig csak olvas81

gatom az anyagokat és intenzíven tanulom a nyelvet. Kérek tőlük két hónap haladékot! Nagy megkönnyebbüléssel és egyúttal büszkén küldtem el a levelemet, hisz elvégre nem adtam fel, csak időt kértem. Két napig nem is történt semmi. Nem kaptam rá választ. Aztán a harmadik napon egy Chris nevű fickótól jött egy kedves email. Azt kérdezte, hogy mi a problémám, miben tudna segíteni, mert látja, hogy nem választottam ki a konzultációs időpontot. – Jaj, Istenem! Hát ezek nem kapták meg a levelemet? Pedig megírtam, hogy nem beszélek angolul. Most mit csináljak? Vettem egy nagy levegőt, és Chris levelének unszolására kiválasztottam az újabb megadott időpontokból a

lehető legtávolabbit, azaz a másnap estét. Alig aludtam valamit aznap éjjel. Egyfolytában a másnap esti interjú járt az eszemben. Féltem. Hátha elfelejtik, biztattam magam, de ugyanakkor érdekes módon megjelent bennem a vágy is arra, hogy megpróbáljam. Este a megadott időpontban azért, biztos, ami biztos alapon, kinyomtattam és magam elé helyeztem a pár napja fordítóval írt levelemet, hogy hátha az lesz a kérdés, hogy ki vagyok én, és miért akarok jelentkezni Bob Proctor coaching programjába. Ez így logikus-

nak tűnik. Na, majd töredelmesen bevallom Chris-nek, hogy elsiettem a jelentkezést és visszajövök hozzájuk jövőre! Pontban este 7-kor, a megbeszélt időben, megcsörrent a telefonom, 1-es előhívószámmal. Tudtam, hogy ez amerikai hívás lesz. – Nem muszáj felvenned, Barbara, ha nem akarod! – kiabálta egy hang belül. – Most még kiszállhatsz az egészből, hisz úgysem értenéd, azt sem, amit kérdezni akar tőled! Mit égeted itt magad? – Szerintem meg, igenis próbáld meg! – szólalt meg egy másik hang az elmémben. - Add meg magadnak az esélyt, hátha sikerülhet! Ki tudja, talán lesz valami alternatíva a nyelvtudás hiányának a kiküszöbölésére! Abban a pillanatban a sokadik csörgésre végül megnyomtam a zöld gombot a telefonomon, és rögtön beleszólt egy kedves férfihang: – Hello, Barbara, hogy vagy? Itt Chris beszél, a Proctor és Gallaghertől, mert jelentkeztél a coaching képzésünkre, igaz? – Igaz! – mondtam Chrisnek, – de sajnos nem beszélek angolul – folytattam! No problem! – jött a válasz, de a mondat többi részét már nem igazán értettem… Mit csináljak most? Hirtelen az intuíciómra hagyatkoztam, és elővettem a papírt, amit korábban kinyomtattam és elkezdtem felolvasni, amit magamról írtam pár napja a google fordító segítségével. Benne volt, hogy ki vagyok én, mivel foglalkozom, mit szeretnék elérni. – Hát ez nagyszerű! – hallottam Chris lelkes hangját a telefonban, akkor mondom is a részvételi feltételeket! Minden idegszálammal koncentráltam és jegyzeteltem. A feltételeket nagyjából értettem és tetszettek is, főleg, mert a program árát nem kellett rögtön kifizetni. – Szóval, benne vagy? – kérdezte Chris. – De hát nem is tudok angolul! – válaszoltam. – Ne aggódj! Minden rendben lesz! Tökéletesen értettem, amit mondtál, Barbara! Isten hozott Bob Proctor coaching programjában! Küldöm a belépéshez szükséges regisztrációs adatokat és a jelszót! Már ma elkezdhetsz tőlünk tanulni! Hirtelen felhőtlen boldogságot éreztem, amikor letettem a telefont. Sikerült! Hát ez hihetetlen! Megkaptam az esélyt a fejlődésre, innentől minden csak rajtam múlik. Elkezdtem ugrándozni örömömben ott az irodámban, mint egy kisgyerek… Úgy éreztem, hogy ebben a pillanatban fordulóponthoz érkezett az életem! Elköteleztem magam az úton!

82

83

Chris volt az, aki “beavatott” minket ebbe a világba és átsegített a nyelvi nehézségeken.

István kiegészítése az 5. fejezethez

A kudarc is tud erőt adni és motiválni Végig kísértem Barbarát azon a folyamaton, ahogy felismerte a célját. Öröm volt nézni! Én is vágytam rá! Attila évindítójára közösen mentünk. Furcsa érzésem volt, olyan mintha a Vidám Vasárnapon ülnék. Tiszta Amerika! Viszont olyan hangulatot csinált, hogy úgy éreztem mindenre képes vagyok, akár a Himaláját is elhordanám egyedül! Egy magasabb rezgésszintre kerültem, és máris kerestem a célomat. Úgy értem haza, hogy rengeteg energia van bennem és magával ragadott az érzés, amit kaptam. Be akartam kerülni a coaching programjába. Mindjárt meg is beszéltük, hogy megyünk a következő három napos rendezvényre. Néhány hét múlva úton is voltunk. Kíváncsian vártam, hogy mi fog történni. Kicsit tartottam tőle, hogy magába forduló emberként meg kell szólalnom 40 ember előtt. A félelmeimet végül letettem és nyitottan álltam mindenhez. Ez volt az igazi célkitűzés! Látni akartam, mit is akarok valójában. Hosszú napok voltak, sokat dolgoztunk önmagunkon, kerestük a célunkat. Az ember azt gondolja, hogy ez könnyű! Olyan dolgok jutottak eszembe, mint siker, boldogság, pénz, egészséges élet. De ezek a szavak önmagukban kevesek, így nem jelentenek semmit, legalábbis a célunk szempontjából. Nem elég pontosak. Nagyon sokat gondolkodtam, de nem tudtam igazán elengedni magam. A zárónapon megleptem saját magamat. Látomásom volt. Még én sem hittem el, ami a szemem előtt van. Egy vizualizációs gyakorlat után vártam, hogy rám kerüljön a sor, hogy válaszoljak a legalább kétszázszor elhangzott kérdésre, Mit is akarok valójában? Bámultam kifelé a terem ablakán, és hirtelen megláttam a Pillangó Gyermekhospice Házat, aminek a projektvezetője vagyok az alapítványnál. Láttam, amint a távolban emberek mászkálnak körülötte, autók vannak a parkolójában, és megcsillan a fény az ablakán. Majd egy illatot éreztem, a frissen vágott fenyő illa84

tát. Az illatra kezdtem koncentrálni, és megláttam egy kará-csonyfát, ami körül a gyermekeim játszanak. Ekkor döbbentem rá, hogy a saját házamban vagyok és épp karácsony van, és mi átadtuk a gyermek-hospice házat. Tudtam, hogy ez csak egy álomkép. Legalábbis egyelőre. Ez mind a céljaim között van, a saját ház és a Pillangó Ház felépítése is. Éreztem, hogy jó úton járok, de még talán nem az igazi. A kérdés alapvetően könnyű, de a válasz megtalálása hetekig is eltarthat. Napokig ezen járt az eszem, nem találtam meg az igazi célomat, vagy csak nem tudtam megfogalmazni. Eléggé letörtem emiatt. Az Agytröszt folytatásaként következett az Elitcoaching program, amibe be akartam kerülni. Nagy volt a túljelentkezés és ezért szigorú a kiválasztási folyamat. Nem volt mit tenni, vártam az SMS-t, hogy bekerültem-e a coaching programba. Hittem benne, hogy majd ott kikristályosodik a célom, és el tudok kezdeni dolgozni érte. Csalódnom kellett, Attila nem választott be a programba. Egyszerre éreztem szomorúságot és dühöt. Elkezdtem kételkedni magamban. A belső kis hang suttogta, hogy kevés vagyok én ehhez, mit akarok én ebben a társaságban. Barbara végignézte az egészet. Kisegített a gödörből, és közösen elgondolkodtunk az okokon és válaszokat kerestünk. Rájöttünk, hogy valószínűleg még nem álltam rá készen. Jobban éreztem magam, már nem voltam letörve. A kudarc erőt adott és motivált. Előnyt kovácsoltam belőle. Úgy döntöttem, hogy kitartok, és be akarom bizonyítani, hogy alkalmas vagyok a részvételre. Ezt a problémát letettem és új kihívást kerestem és találtam is. A célomat azóta már megfogalmaztam, és az oda vezető út is kezd kikristályosodni számomra. Már tudatosan megyek a célom felé.

85

6. fejezet

A siker titkai Bob Proctortól, személyesen Vajon elgondolkodtatok már azon, hogy miért van az, hogy a lakosság 3 százaléka keresi meg az összes bevétel közel 97 százalékát? Vajon miért nem érjük el az álmainkat és válunk sikeres, anyagilag független emberré valamennyien? Vajon miért érjük be középszerű élettel vagy néha még annál is kevesebbel? Mit csinálnak másképp, hogyan gondolkodnak és élnek a sikeres emberek? Erről a témáról nemigen lehet szakértőbb mestert találni a világon, mint a Kanadában élő, világszerte ismert sikertrénert és coachot, Bob Proctort, aki 1961 óta, azaz a könyv írásakor éppen 55 esztendeje tanítja ezt a tudást, ami nem mellesleg őt magát is milliárdossá, pénzügyileg független emberré tette. Bob Proctor 1934-ben a kanadai Ontario államban született, egy átlagos család középső gyermekeként. Gyermekévei és fiatal felnőtt évei alatt nem tűnt ki semmiben, nem volt rendkívüli az élete semmilyen tekintetben sem. Vad és depressziós kamaszéveinek hatására, alig néhány hónappal azután, hogy elkezdte a középiskolát, ott is hagyta a tanulmányait és munkába állt. Huszonhat éves korában élete szerencsés fordulathoz ért, amikor találkozott későbbi mestereivel és tanítóival, Lloyd Conant-nal és Earl Nightingale-lel, akik személyes mentoraivá váltak. Öt esztendővel később Bob létrehozta saját vállalkozását és azóta is emberek millióit inspirálja a mindennapos fejlődésre. Bob akkor sem hagyott fel a tanítással, miután betöltötte a nyolcvanat, és továbbra sem készül nyugdíjba menni. Azt vallja, hogy az évek múlásával nem lassítanunk kell a tempón, csak lecsillapodnunk… 87

Jeges víz, mentolos cukorka, körasztal... Minden adott a koncentrációra és a kapcsolatépítésre. Cél, hogy tanulj, tanulj és tanulj! Légy minél tudatosabb! A szervezők minden eszközt megadtak hozzá!

Bob története már magában is vonzó, pedig nem is tündérmese. Valóban nem kell diploma ahhoz, hogy sikeres, független és boldog emberré váljon valaki, azonban ez nem azt jelenti, hogy nincs szüksége tudásra, ismeretekre és kitartásra ahhoz, hogy mindezt elérje. Sőt, ezen kívül még sok-sok más dologra is szüksége van, például hitre, önbizalomra, elkötelezettségre, önfegyelemre és még sorolhatnám mennyi mindenre. Bob azt értette meg, hogy a problémával nem vagyunk egyedül. Ha a népesség 97 százaléka szenved ettől, akkor az már népbetegség, általános hozzáállás következménye, amiből azonban a megfelelő önismereti eszközök, végigcsinálási stratégiák és új szokások kialakításával mindenki képes kikerülni.

A Classic szeminárium kezdésére a Los Angeles-i Hilton Hotel konferenciaterme előtt mintegy 300-an várakoztak velünk együtt, 2016. április 1-jén. A csapat két részre oszlott: a folyosó egyik végében a VIP jegyet vásárlók a vörös szőnyegen álldogáltak, miután átvették a regisztrációt követően a nyakba akasztós névtáblájukat, a könyveket és egy siker naplót is tartalmazó ajándékokkal teli konferencia táskát a szervezőktől. Mi voltunk többen. A terem kétharmada megvette a VIP jegyeket, hogy lehetősége legyen Bob Proctorral és társával, valamint üzleti partnerével, Sandy Gallagherrel ebédelni, fotózkodni és közelebb is ülhessen a színpadhoz, hogy minél több mindent magába szívhasson a karizmatikus mester aurájából. A VIP-ek zöld, a normál jegyet vásárlók kék nyakba akasztót vehettek át. Az emberek nagy része betartotta az előírt öltözködési stílust, azaz üzleti öltözékben jelent meg. Alig néhányan voltak csak, akik kilógtak a sorból és farmerben vagy más, extrémebb ruházatban voltak. Ők lehettek a szkeptikusok, akik, ahogy hallottuk, szemináriumról szemináriumra járnak egy életen át, újabb és újabb csodarecept után kutatva,

88

89

Még fel sem fogtuk, hogy itt vagyunk Los Angelesben, a Classic nevű élő rendezvényen. Ez volt az első élő szemináriumunk Bob Proctorral, de nem az utolsó...

újabb és újabb mentort keresve maguknak, de sosem jutnak el oda, hogy meg is valósítsák az álmaikat, céljaikat. Ők az örökös keresők… A szeminárium első napja este 7 órakor kezdődött, de előtte már három alkalommal is lehetett regisztrálni és átvenni a konferenciára kapott segédanyagokat, motivációs eszközöket. Mielőtt a terembe léptünk, a cég egyik munkatársa köszöntött minket még a folyosói emelvényről és elmondta a szemináriumra vonatkozó szabályokat, kéréseket. Többek között, hogy hangfelvételt, videót vagy fotókat ne készítsünk. Ezért csak a szünetekben készítettünk felvételeket, illetve többnyire az esemény hivatalos fotósának a fényképeit használjuk illusztrációként, amelyeket közzé tettek a facebook-on is. A terembe lépve 8 személyes körasztalokat láttunk, amelyből a piros abrosszal ellátottak voltak az első sorokban a VIP vendégeké, illetve a színpadi előadóké, és a hátsó két sorban a fehér asztalterítővel terített asztalhoz ülhettek azok, akik a normál jegyet vásárolták meg a szemináriumra.

A Thinking Into Results (Eredményes gondolkodás) című programmal napokig szemeztem, mindenáron meg szerettem volna venni, de nem volt meg rá a közel 900 dollárom Los Angeles-ben. Nem egészen 10 nappal később ajándékba megkaptam a programot a Proctor Gallagher Institutetól. Ez is a Vonzás törvénye... 90

Mindketten egy-egy fotót készíttethettünk Bob Proctorral és Sandy Gallagherrel. A Classic nevű rendezvényen nincs nagyon lehetőség személyesebb találkozásra. 91

A mágikus füzet... Benne az üres lapokkal, aminek a kitöltése tőled függ. Láttam, hogy sokan nem is jegyzeteltek bele igazán. Ők szinte biztosan nem lesznek a sikeres 20%-nak a tagjai! Nagy amerikai csinnadrattára számítottunk Istvánnal, e helyett Bob és Sandy szerényen, Bob 30 esztendeje hűséges személyi asszisztensének, Gina Hayden-nek a bevezetője után léptek színpadra. Óriási ováció, álló vastaps fogadta őket a közönség részéről. Bob és Sandy 4 önfejlesztő könyvre építették a szemináriumot: Napoleon Hill: Gondolkodj és Gazdagodj!, Bob Proctor: Gazdagnak születtél, a Gazdaggá válás tudománya, és a Te Láthatatlan erőd, Thomas Troward-tól. Ezeket mind megkaptuk ajándékba tőlük. A munkafüzet a szemináriumról nagyon izgalmasnak tűnt. Valójában ez egy varázsfüzet volt, hiszen azon túl, hogy meg voltak számozva benne a lapok 180 oldalig(!), igazából csak a fejezetek címeit és néhány idézetet, ábrát tartalmazott. Az összes többi lap üres, vonalas füzetlap volt. Abból a célból készítették így a munkafüzetet, hogy már itt eldönthesd, mi az, amit le szeretnél jegyzetelni, mi az, ami neked fontos gondolat, azaz rajtunk múlt, hogy mennyit írtunk fel az elhangzottakból. Mi igyekeztünk végig jegyzetelni Istvánnal, amennyire csak követni tudtuk az angol nyelvű gondolatmenetet, és meg kell mondanom, igazán büszke vagyok arra, hogy a füzetem több, mint a fele megtelt magvas

Mindketten mindent beleadtunk, hogy a lehető legtöbbet hasznosíthassuk a képzésből gondolatokkal. Az angol nyelvismeretem is sokat fejlődött a folyamatos figyelés, koncentrálás, jegyzetelés által. Bob azzal kezdte az előadását, hogy megkért minden jelenlévőt, illetve azt a 84 országból regisztrált többezer online hallgatót is, hogy álljunk fel és küldjünk energiát egy Tom nevű férfinak, aki itt szeretett volna lenni a szemináriumon, de jelenleg kórházban fekszik, egy intenzív osztályon. Az első feladatunk – mint sok más hasonló eseményen –, az volt, hogy ürítsük ki a fejünkben lévő gondolatokat, azaz mentálisan is érkezzünk meg. Írjunk ki a füzetünkbe minden olyan nyomasztó, folyamatban lévő, megoldatlan problémát, teendőt, projektet, amit magunkkal hoztunk, és tegyük félre, amíg ez a három napos előadássorozat tart. Ahogy végeztünk ezzel a feladattal, az asztalnál ülők kaptak rövid időt arra, hogy bemutatkozzanak egymásnak és meséljenek a céljaikról. A sikered szempontjából nagyon fontos ugyanis a kapcsolatépítés, hiszen sosem tudhatod, hogy a vonzás törvénye alapján éppen kiket

92

93

vonzol be az életedbe, akik a céljaidra, álmaidra nagy hatással lehetnek. Bíztattak is minket arra, hogy minden szünetben cseréljünk asztalt, és újabb és újabb jelenlévőkkel ismerkedjünk össze. Az egyik tanács, amit Bob javasolni szokott a magukban még bizonytalan, de már sikerre törekvő emberek számára, hogy tűzzenek ki olyan célt, amely kellőképpen motiváló ahhoz, hogy a komfortzónánkat elhagyva, ún. égő vággyal dolgozhassunk rajta. Ha mindez – mint a legtöbb jelenlévőnek anyagi jellegű célkitűzés –, akkor azt tanácsolja, hogy a jelenlegi éves szinten megszerzett jövedelmed megkeresését tűzd ki most egy hónap időintervallumra. Azaz keress annyi jövedelmet egy hónap alatt, mint, amit eddig összesen egy egész év alatt tudtál megkeresni! Ez már egy olyan vágy, amihez nem elég egy kicsit többet, kicsit jobban, kicsit aktívabban dolgoznod. Ennek a célnak az eléréséhez már az észjárásodon, a gondolkodásodon és a szokásaidon is változtatnod szükséges! Éppen ezért Bob úgy tanítja, hogy három típusú cél létezik: A-cél B-cél C-cél. Pontosabban ezek alulról építkeznek felfelé.

A szünet végén, a következő előadás előtt. Több mint 300-an vártuk a folytatást, míg világszerte 84 országból követték online az élő adást. 94

A-cél: Ezeket a célokat könnyedén el tudod érni. Pl. a jelenlegi állásodban megkeresett jövedelmed ilyen. (Ez unalmas cél, nem motivál eléggé minket a sikerességhez.) B-cél: Úgy gondolod, hogy ezeket a célokat is képes vagy elérni, ha többet, jobbat, módszeresebben dolgozol. (Ez a mi lenne, ha… zóna, ez sem igazán nagy cél, mert ezt is meg tudjuk valósítani viszonylag egyszerű módon.) C-cél: A cél, amiről tudod, hogy igazán, égő vággyal el akarod érni, de fogalmad sincs még arról, hogy ez hogyan valósulhat meg. Ezek az igazán nagy, a komfortzónánkon kívüli célok színterei. Bob az igazán nagy, a C típusú célok kitűzésére és azok elérésére ösztönöz és bátorít mindenkit, hiszen szerinte a sikeressé válás alapja nem lehet könnyen és gyorsan elérhető célmegvalósítás. A nagy célok megvalósításához szükségünk van arra, hogy gondolkodásmódot váltsunk, különben nem érjük el őket! És ebben, az új típusú észjárásban rejlik a titok, azaz a sikeressé válás kulcsa. Tűzz tehát ki a magad számára valami igazán nagy célt, valami olyasmit, amiért boldogan kelnél fel reggelente, és amit akkor is szívesen csinálnál, ha senki nem fizetne érte egy fillért sem. Ha a célod viszonylag könnyen elérhető, azaz tudod már azt is, hogy hogyan valósítod meg, akkor az nem a nagy célod, nem C-típusú, csupán B-típusú célkitűzés lehet. A C-típusú célnál ugyanis, fogalmad sincs a kezdetekkor arról, hogy hogyan fogod megvalósítani. Egyet tudsz csupán, hogy igazán szívvel-lélekkel, tűzön-vízen át meg akarod valósítani. Mindenki képes nagy dolgokra. Te is! És szinte minden dologgal lehet pénzt keresni, sikert elérni. Nézz jól önmagadba! Mi az, amiben tehetséges vagy, mi az, amiben egyedi vagy, mi az, amit mindig is szívesen csináltál volna. Általában ezek a készségek, egyedi lenyomataink már kora gyermekkorunkban megmutatkoznak. Egyikünk jól énekel, a másik jól rajzol, vagy szívesen áll ki színpadra és mond verset. Van, aki a sportban jeleskedik, van, aki pedig a számok világában találja könnyen otthon magát. Emlékezz vissza, hogy mi az, amiben te jó vagy, és mi az, amit te szívesen csinálnál! Ne mások véleményére hallgass, hanem gondolkodj el azon, hogy te miben vagy tehetséges és egyedi! 95

Amikor nekem ezt a kérdést még Pongor-Juhász Attila feltette az évindító edzőtáboron, hirtelen hatalmába kerített egy furcsa érzés. Tudtam, hogy valami megmozdult akkor bennem. Szeretem az alapítványi munkámat és büszke is vagyok arra, hogy Magyarországon én hoztam létre az első, és később a második gyermekhospice házat is, hogy a szakma nekem köszönheti ma a létezését és kiterjedését. Szeretem, amit csinálok, de van bennem mélyen egy vágy, hogy csináljak még valamit! Hogy teret adjak egy olyan szenvedélyemnek, amit mindig is csinálni akartam, amire mindig is vágytam. Nevezetesen ez a könyvírás volt! Középiskolás korom óta írónak készültem, és sokáig mindent ennek rendeltem alá. Ezért jelentkeztem újságírónak a Dunántúli Naplóhoz, és ezért mentem el Olaszországba még 1990ben, hogy bekerüljek Silvio Berlusconi akkori újságíró iskolájába. Mindenáron jól akartam írni, és akkoriban Magyarországon még csak egy korábbi politikai rendszer alapján meglévő újságíróképzés létezett, a MÚOSZ szervezésében, amelyhez pedig felsőfokú végzettség kellett. Emlékszem, az akkori kollégáim közül jó sokan végeztek el kamu szakirányokat, olyanokat, ami a legegyszerűbb volt, mint népművelés, technika, rajz vagy testnevelés. Nem ledegradálni szeretném ezeket a tantárgyakat, de nem igazán passzolnak az újságírói készségek, így a kommunikáció irányába. De akkoriban csak ez az egy rendszer volt még otthon. Ma már számtalan állami vagy privát újságírói képzés lehetősége közül választhatnak a fiatalok. Berlusconi iskolájába végül olasz állampolgárság hiányában nem vettek fel, így hazatértem, és még írtam egy darabig Pécsett, olyan városi lapokban, ahol volt erre lehetőségem. Azonban már az sem sikerült akkoriban, hogy visszakerüljek a megyei napilaphoz. Vezetői döntés volt akkoriban már Új Dunántúli Naplónál, hogy nem vesznek vissza engem, mert önszántamból mondtam fel 1990-ben, amikor az olaszországi karrieremet próbáltam megvalósítani. Sokáig ez nagy fájdalmat és lelki tusát jelentett a számomra, hiszen más lehetőség komoly írásra, publikálásra akkor Pécsett nemigen volt. Bob ezt az élethelyzetet hívja megrekedt állapotnak. Hiszen az álmunk, a célunk a B és C vonal között általában megszorul, megreked és szép lassan köddé válik.

Igaz, később írtam két könyvet. Kisfiam halála volt az apropója, amely könyvemmel (Szemem Fénye: Nail) halhatatlanná akartam tenni őt. Így fejeztem ki az óriási űrt és fájdalmat, ami bennem volt. Második könyvem önéletrajzi ihletésű volt, amely már nem kapott reklámot sem a kiadótól, de az is lehet, hogy egyszerűen nem sikerült olyan izgalmassá, hogy lekösse és vásárlásra ösztönözze az olvasókat. És akkor ezt az álmot szépen letettem én is és beálltam a „megrekedt álmokat hordozók” sorába. Ahogy pedig idén januárban ültem Attila Célkitűző edzőtáborában, és keményen dolgoztattam az elmémet azon, hogy mit is akarok én valójában, milyen nagy célt tudnék elképzelni magamnak, hirtelen beugrott egy érzés: írni szeretnék, könyveket írni, bestseller író szeretnék lenni! Az én C-típusú célom tehát így hangzik: “Annyira boldog és hálás vagyok, hogy az életművem, a Gazdag és Nemes, 2017. augusztus 15-ére, 1 000 000 példányban fogy el világszerte. Küldetésemet teljesítettem azzal, hogy megírtam a nonprofitok bibliáját, amely ötvözi a jó ügyben való hitet a pénztudatossággal.” A célok megfogalmazásához egy formulát használunk. A mondatot jelen időben és nagyon konkrétan szükséges megfogalmazni. Mivel a hála, a hála érzése egy nagyon fontos eszköz céljaink megvalósításához, a célkitűzéseket az Annyira boldog és hálás vagyok… kezdetű mondattal fogalmazzuk meg. Bob nagyon fontosnak tartja, hogy mindannyian legyünk tisztában azzal, ha megrekedtünk a célmegvalósításunk során, és azt is elmagyarázza nekünk, hogy mi ennek az oka. Nekem 25 esztendőre volt szükségem, hogy rájöjjek, megrekedtem az álmom megvalósításában. Most azonban iszonyatos erővel és égő vággyal álltam neki, hogy elérjem, amit tinédzserként már szerettem volna. Van mit bepótolnom… Az ún. Stick person (’megrekedt személy’) diagram pontosan ezt az állapotot mutatja meg nekünk. Az angol kifejezés és ábra 1934-hez, dr. Thurman Fleet, kiropraktor nevéhez fűződik.

96

97

A tudatos elme

A tudatalatti elme

A felső kör az elménket, illetve gondolatainkat, az alsó a testünket, illetve cselekvéseinket jelképezi. Az elme tudatos és tudatalatti részre oszlik. A tudatos az elmédnek az a része, amelyik fogadja a környezetedből érkező jeleket és tapasztalatokat. Minden új esemény megtörténtekor, vagy új gondolat megfogalmazásakor elméd képes azt vagy befogadni, vagy elvetni. Tudatos elméd megszűri a környezetedből érkező gondolatokat. Ez teszi lehetővé, hogy csak azokat a gondolatokat és eseményeket válaszd ki, amelyekhez érzelmileg kívánsz kötődni. Tudatos elméd egyben az a hely is, ahol kialakítod álmaidat és céljaidat, amelyeket meg

akarsz valósítani az életed során. A különböző médiumok révén minden nap képek tízezrei jutnak el hozzánk. Tudatos elménk viszont ezernél is kevesebbet tud csak hatékonyan feldolgozni. Az információ kora hatékonyabbá, ugyanakkor összetettebbé is alakította az életünket. A nap minden egyes percében döntened kell, hogy mit dolgozzon fel, mit fogadjon be az elméd, s az emberek többségéhez hasonlatosan valószínűleg te sem érzékeled, hogy ezek aktív döntések. Ha folyamatosan negatív üzenetek áradata ér, te is negatív gon­ dolatokat es ötleteket fogsz választani, amelyek aztán a tudatalatti elmédben tárolódnak. Mihez vezet ez? Negatív beállítottsághoz, negatív gondolatokkal, negatív véleményekkel. Ha pozitívabban akarsz gondolkodni, érezni és cselekedni, a tudatos elmédnek őrködnie kell a tudatalattid fölött. Tudatos elméd a kapuőr: lehetővé teszi a számodra, hogy kiválaszd, mely gondolatokhoz fogsz érzelmileg kötődni, és milyen képeket fogsz újra és újra beengedni magadhoz.

Tudatalatti elménk az „emocionális” avagy „érző” elménk. Az ókori görögök a „szívek szívé”-nek neveztek. A tudatalatti csak egyféleképpen tud válaszolni a tudatos elméből érkező utasításokra, és ez a válasz: „IGEN”! Valamennyi beérkező gondolatot elfogadja, és beágyazza a hitrendszeredbe. A tudatalatti elme nem rendelkezik azzal a képességgel, hogy el­vessen egyes gondolatokat. Ezért kell a tudatos elméddel figyelned a hozzád érkező gondolatokat és fogalmakat, és lezárnod a kaput a negatív gondolatok előtt. Ha amiatt aggódsz, hogy valami megtörténhet, a tudatalattid rögtön abba az irányba visz el, hogy az a negatív dolog be is következzen. Hasonló a helyzet, ha pozitív képet alakítasz ki magadnak arról, miképpen alakuljanak az események, vagy hogyan akarod kezelni az életben bekövetkező szerencsétlen fordulatokat: tudatalattid magáévá teszi ezt, és a pozitív eredmény irányába kezd dolgozni. Azon aggódni, arra figyelni, amit nem akarsz, ugyanannyi energiát és időt vesz igénybe, mint arra összpontosítani, amit akarsz. Ez így működik. Mindig olyan energiát vonzol magadhoz, amilyennel összhangban, harmóniában vagy. Ha az energiád erősen negatív, azt is kapod vissza. Miután megszerezted ezt az alapvető tudást az elméd működéséről, be tudjuk azonosítani, hogyan alakultak ki a negatív érzelmek és érzések az elmédben. Abban a hitben neveltek fel, hogy ha nem szerzel magas iskolai végzettséget, nem fogsz jó munkát kapni. Bar ez egyáltalán nem igaz, a sok ismétlés mégis elültette a gondolatot a tudatalatti elmédben: olyannyira, hogy most mar csak olyan állást és lehetőséget keresel, amelyik pontosan megfelel az elvégzett tanulmányaidnak, hiszen úgy „érzed”: ennél több meghaladná a képességeidet. Lehet, hogy életed során valamilyen kudarc ért. Azzal, hogy újra meg újra visszajátszod azokat az érzelmeket, amelyeket ez a kudarc okozott az elmédben, felépítesz magadban egy mindent elnyomó, újabb kudarctól való félelmet. Tudatalatti elméd nem képes megkülönböztetni azt, ami ténylegesen megtörtént, attól, amire te emlékszel. Ha folyamatosan a múltbeli negatív eseményekre figyelsz, azzal egy mindent elnyomó negatív attitűdöt, azaz negatív hozzáállást alakítasz ki az életedben.

98

99

A jó hír az, hogy ha már értjük, hogyan ültetődnek be a gondolatok az elménkbe, képesek vagyunk orvosolni ezek hatását. Ellensúlyozhatjuk a negatívumokat pozitívumokkal. Minden nap összpontosíts a pozitív eredményeidre, sikereidre, győzelmeidre! Igen hamar tapasztalni fogod, hogy csökkentetted a negatív energia mennyiséget, és több pozitív eseményt vonzol be az életedbe. Itt játszik nagy szerepet a dolgok vizualizálása. Mint már mondtam, elméd nem tesz különbséget aközött, hogy csak elképzeled a gazdag életet, vagy ténylegesen meg is tapasztalatod, vagyis tényként fogadja el ezt a vizualizálás során kialakított jövőképet. Minél többször ismételed a gyakorlatot, a gazdagság gondolata annál jobban beleivódik az elmédbe és a hitrendszeredbe, és pozitívan hat az eredményeidre. Emlékszel, ugye? Látod, mert hiszed. Ez itt ennek az egyszerű fogalomnak a gyakorlati megvalósítása. Tudom, ez olyan gyorsnak és könnyűnek hangzik. Elég a pozitív gondolatokra összpontosítani, újra meg újra megismételni, es idővel átveszik az uralmat az életed során a tudatalattidban felgyülemlett negatív gondolatok fölött. Ennél azért persze többről van szó. Sosem szabad lebecsülnöd az elméd erejét. Keményen ragaszkodik ahhoz, amit máris valósnak érzékel. Ez az erő mindent felemészthet. Kimerítő erőfeszítésbe telhet felülkerekedni egy mélyen gyökerező gondolaton. Jobb, ha ezt már most tudod. Készülj fel a harcra! Kitartásra es eltökéltségre lesz szükséged. Te azonban tudod, hogy képes vagy rá! Hihetetlen jelenség, hogy tudatalatti elméd képes olyasmiben is hinni, amiről a tudatos elméd tudja, hogy nem igaz. Gondolj például azokra, aki egy háborúban vagy balesetben elveszítették az egyik végtagjukat. Látják, és fizikailag érzik, hogy az a kéz vagy láb már nincs ott, de az elméjük mégis másképp gondolja. Sokan mondják, hogy szó szerint „érzik” a hiányzó végtagjukat. Előfordul velük, hogy fáj vagy viszket a már hosszú ideje levágott végtag, és ez akár hónapokon keresztül is eltarthat. Ha még egy ennyire nyilvánvaló dologról is ilyen nehéz meggyőzni a tudatalatti elmét, gondolj bele, milyen kemény dió lesz megszabadulnod a gyermekkorod óta ott rögzült képzetektől és gondolatoktól. A negatív hajlamaid nem fognak csak azért egyszerűen eltűnni, mert te így döntöttél. Folyamatos harcra kell készülnöd, amit csak akkor nyerhetsz meg, ha teljes az eltökéltséged. (Részletek Bob Proctor Nem a pénz boldogít című könyvéből)

Ahhoz, hogy ez a stratégiai módszer működjön, sok új szokást kell létrehozni, a régi, minket korlátozó paradigmáink helyére, mégpedig folyamatosan, napi szintű ismétlődésekkel megerősítve, amíg be nem épülnek az ösztönös szokásaink közé. Erről a módszerről rengeteget beszéltünk még a három napos szeminárium során. Konkrét példákkal, és személyes élménybeszámolókból győződhettünk meg arról, hogy vannak sokan olyanok, akiknek ez sikerülhet. Bob szerint pedig – ezt már ismered –, ha nekik sikerült, neked is sikerülni fog! Mégis olyan könnyen letérünk erről az útról. Olyan mélyen, sejtek szintjén épültek be elménkbe a korlátozó szokásaink, a szemüvegünkhöz – amivel a világot szemléljük –, azaz a paradigmáinkhoz oly erősen ragaszkodunk, hogy fontos megismernünk az akadályokat, amik fel-fel bukkannak előttünk a fejlődésünk megvalósításakor, illetve megtanultuk azt is, hogy miképpen erősíthetjük meg a végigcsinálási szándékainkat, azaz miképpen győzedelmeskedhetünk rossz szokásaink felett. A vonzás törvénye is ezen paradigmáink alapján működik. Pontosan ezért lesz iszonyatosan nagy hordereje annak, ha a tudatalatti elménkben új szokásokat, a céljainkat segítő attitűdöket alakítunk ki. Mert onnantól fogva a vonzás törvénye már az újonnan beépült paradigmáinkra reagál és azt vonzzuk be az életünkbe, amely a boldogságunk eléréséhez szükséges. Addig sem lesz könnyű az út! Ezt senki sem mondta. Mindig felbukkannak majd váratlan akadályok – vagy, ahogy Pongor-Juhász Attila szokta mondani, az élet időnként dob nekünk egy-egy citromot. Tanuld meg azonban – mondja ő –, hogy miként tudsz a citromból limonádét készíteni! Az egyik valóságos élmény, amivel az utadon találkozol, ha a változást választod osztályrészül, az a környezetedben élő emberek reagálása. Nagyon ritka és szerencsés az a személy, aki elmondhatja, hogy élete alapvető változásán dolgozva a sikeresség irányába, pozitív támogató családi, vagy baráti háttérrel rendelkezik. Ez nem azért van, mert a családtagjaink vagy ismerőseink rosszak. Csupán mivel ők nem változnak, nem értik, hogy neked miért lettek fontosak olyan dolgok, új

100

101

szokások, tudatos életforma, ami nekik nem az. Ne feledd, ők nem álltak rá a változás útjára, így nem tudnak hinni benned, vagy a módszerben, amit választottál, hiszen nagy valószínűséggel abba a 95-97 százalékba tartoznak, akik nem lettek sikeresek az életben. Azt javaslom Bob tanítása alapján neked, hogy mindaddig, amíg az elhatározásod zsenge, és nem erősödött meg az önbecsülésed abban, amit igazán, égő vággyal meg akarsz valósítani, ne oszd meg rokonaiddal, közeli barátaiddal az elképzeléseidet, mert egy-egy jól irányzott cinikus vagy szkeptikus célzástól könnyen hamvába halhat a még friss elhatározásod! Vedd magad körbe olyan emberekkel, akik hozzád hasonlóan, jövőorientáltan és céltudatosan élik az életüket, sikeresek a saját szakterületükön, és így fel tudsz rájuk nézni. Keress magadnak mentort, coach-ot ezen a ponton vagy jelentkezz olyan sikerességedet ösztönző programokra, rendezvényekre, ahol segítenek a kitartásban! Ilyen programot mi is kínálunk neked a Lifechanger weboldalán. Nézd meg most: www.lifechanger.hu.



102

István kiegészítése a 6. fejezethez

Egy támogató társsal minden könnyebb Mindannyian vesztettünk már el valamit. Van, aki csak kisebb dolgokat, amelyek többnyire könnyen pótolható tárgyak, és sokan vagyunk úgy, hogy emberi kapcsolatokat vesztettünk el. Na, ezeket már nehezebb feldolgozni is és pótolni is. Én is sokat vesztettem azzal, hogy a fejlődés és a siker útját választottam. Ezért is merem kijelenteni, hogy nem ez a könnyebbik út! Tudom, hogy meg lehet csinálni komolyabb veszteségek nélkül, láttam rá példákat is, nekem sajnos nem sikerült. Amikor elkezdtem magamat fejleszteni, akkor még nem tudatosan, de próbáltam együtt csinálni a feleségemmel. Közel azonos szinten voltunk a kezdeteknél, de a fejlődést csak egy darabig tudta-akarta követni. Miért? – tettem fel magamnak a kérdést később. Hiszen én mindent megtettem. Segítettem neki, elmagyaráztam, hogy mi a gond a jelenlegi viselkedésével. Akkoriban még fogalmam sem volt a paradigmák igazi jelentéséről és fontosságáról. Én is változtam és azt hiszem egy darabig ő is. Ki-kimozdítottam a komfortzónájából és jött is velem az úton. Ám egy lényeges kérdésnél elakadtam. Hogyan kezeljük a pénzt a családban? Én is féltem ettől a beszélgetéstől, mert tudtam a lehetséges következményeket, hogy elveszíthetem a családomat, ha nem sikerül, amit elterveztem. Sajnos a legrosszabb forgatókönyv valósult meg. Ez a kérdés egy akkora lyukat ütött kettőnk között, amit már nem tudtam áthidalni. Kicsit később rájöttem a titok nyitjára. Úgy gondolom nem akart eléggé változni, és nem éreztem a támogatását. Lehet, hogy nem látta, hová is tartok, nem magyaráztam el megfelelően. Éreztem, hogy az életünk kényelmes, ezt érezhette ő is, de én többet akartam elérni. Rájöttem, hogy minden változás csak akkor lesz tartós, ha igazán 103

akarod. Egy régi szokást nem tudsz felülírni akarat nélkül, mivel az előbb-utóbb vissza fog térni. Mások példáján látom, és Bob Proctortól is hallottam, hogy mennyire fontos a támogató társ. Ha melletted van, és veled halad az úton, sokkal könnyebb elérni a célodat. Megfizettem a fejlődésem árát. Nem láthatom minden nap a gyermekeimet! A többi, mint autó, lakás csak hab a tortán. Sokan kérdezhetitek, ahogy több ismerősöm meg is tette, hogy megérte-e? Egyértelműen úgy érzem, igen! A gyermekeimet nem vesztettem el, s bár kevesebb, de sokkal minőségibb időt töltök el velük, mint előtte bármikor. Persze a köztes napok nem könnyűek, de tudom, hogy mikor jönnek, így tervezhetek vele. Biztonságot és rendszert teszek az életükbe ezzel. Egy másik hasonló eset is volt az életemben, amit nagy valószínűséggel ti is át fogtok élni, ha ezen az úton indultok el. Felnevelő családom sem támogatott, úgy ahogy szerettem volna. Nem azért mert nem szeretnek, vagy nem akarták volna a sikereimet. Teljesen megértem az érzéseiket. Ez egy új dolog, amiről nem tudják hova vezet. Az ismeretlen mindig veszélyesebb, és nehezebb a járt útnál. Hasonlóan nem értettem a dolgot, míg tudatosult bennem, hogy talán ők is félnek kimozdulni a komfortzónájukból. A saját értékrendjükön és eddigi tapasztalataikon keresztül szemlélik a világot. Nem is hibáztatom őket, erről a rossz szokásomról az esetek nagy százalékában már lemondtam. Nem hibáztatok másokat. Amit teszek az az én felelősségem, akár jó, akár rossz. Egy alkalommal édesanyámnak meséltem, feldobottan, örömmel, teli hittel, hogy megindítottuk a Lifechanger Kft. bejegyzését a bíróságon. Úgy éreztem, hogy nem tud hinni benne. Úgy gondolom, hogy még mindig a kicsi fiát látta bennem, akit meg kell védeni az új dolgoktól, mert az kudarchoz vezethet és fájdalmas lesz. Én boldog voltam, és arra számítottam, hogy ez neki is örömet fog okozni. Szerettem volna a támogatását, hogy velem örüljön, és amikor elérem a célomat, akkor büszke legyen rám. Tudom, hogy így is az lesz, és érzem, hogy

idővel, amikor már látja, hogy ez működik, akkor már bízni fog a sikeremben. Ezt nehezen sikerült feldolgoznom. Kerestem a támogató közeget, amit Barbara nyújtott nekem a továbblépéshez. Letettem a családi „veszteség”-et és a célomra koncentráltam. Belevetettem magam a megvalósításba. Ez lefoglalja az elmémet, hogy ne gondoljak ezekre a nehézségekre és nem mellesleg támogatja a célomat is. Legyetek elég bátrak változtatni, célt kitűzni és aztán higgyetek benne. Akkor biztosan sikerülni fog.

104

105

7. fejezet

A MATRIXx, a hely, ahol az igazán méltó célok megfogannak, világra jönnek és gondozásba vétetnek A Mátrix filmtrilógia megkapta a “minden idők legnagyobb hatású filmje” elismerést. A film szerint két valóság létezik. A Mátrix egy számítógéppel generált álomvilág. Egy olyan rendszer, amely a DNS-nek infót sugároz, majd az agyhoz továbbított információt az agyunk egy kollektív, holografikus, háromdimenziós valósággá dekódolja. A valóság persze itt csak látszólagos, hiszen minden, amit látunk, csupán illúzió.

Amikor megérkeztem a MÁTRIXx-ba még fogalmam nem volt arról, hogy mit is keresek én itt valójában 107

A Mátrix tehát az elme börtöne. Az ember a számítógép analógiájára működik. A Mátrix központja ebben a rendszerben egy vezérlő szerver, amely működtet bennünket, adatokkal lát el, megmondja, hogy mit tegyünk, a múltból a jövő felé haladás illúzióját kelti, és elhiteti velünk, hogy vannak korlátaink, fejlődnünk kell. A választás szabadsága a miénk. A számítógépek világában a döntés mindig egyszerű: 0 vagy 1, igen vagy nem, de a döntéseinknek mindig vannak következményei. Amikor a filmben Morpheus felajánlja Neo-nak a két pirulát, megkérdezi őt: – A pirosat vagy a kéket választod? A kék visszavisz a Mátrixba. Holnap reggel felébredsz az ágyadban, és nem emlékszel semmire. Az életed megy tovább a régi, “normális” A Mester közelében akartam lenni, hogy kerékvágásban. meríthessek az aurájából és átvegyem De ha a pirosat választod, tőle a pozitív rezgéseket az életed már soha nem lesz az, ami régen volt. Kilépsz a Mátrixból, és megismered a Valóságot! A kék bogyó, az átlagos élet. Biztonságos, nyugodt, a komfortzónádon belüli langyos víz. Nincs benne túl sok kockázat, nem fogsz benne megszakadni. Élhetsz ettől még jól. Persze lehet rosszabb is a helyzeted, ez attól függ, mit programoztak be neked a Mátrixban. Lehet a munkád, az életed könnyű, vagy nehéz. Lehet a fizetésed sok, vagy kevés. Lehet a főnököd jó fej, vagy egy hülye állat. Igazából ugyanaz a rendszer. Az is lehet, hogy leéled békében az életed, kényelmesen, viszonylagos jólétben. De ez attól még nem a valóság...

Vagy választhatod a pirosat. A piros pirulát bevenni mindig kockázatos, de egyúttal izgalmas, ahhoz vezet, hogy növekedj ott legbelül is, hogy átalakulj, hogy kiszabadulj az elme börtönéből és megvalósítsd a legféltettebb, legdédelgetettebb álmaidat! Hogy megtaláltad a Nagy Miértedet! A te Nagy Miértedet, azaz arra a kérdésre lelted meg a választ, hogy miért is vagy itt, miért létezel, mi a te egyedi küldetésed az Univerzumban? Morpheus a filmben ezt is mondja Neo-nak: – Nem mondtam, hogy könnyű lesz, csak azt, hogy igaz! Bob Proctor erre a piros pirulára építette a nagy sikerű, már vagy egy tucatszor megtartott, ötleteiben, felépítésében már kikristályosított, hat napos MATRIXx nevű programját, amelyre a világ minden részéről vonzza magához a tanítványait. Amíg a repülőn ültem Toronto felé, és próbáltam a hosszú utazás minden szűkösségével és kényelmetlenségével járó kellemetlenségeit félretenni, sokat töprengtem azon, hogy miért is vagyok én most itt? Hogyan lehetséges, hogy alig pár hét leforgása alatt újra látom személyesen a Mestert, míg mások erre gyakran hosszú hónapokat, vagy éveket várnak. Miért volt ez nekem ennyire fontos? Miért éreztem azt, hogy nekem ott a helyem? Miért vonzott engem ez az esemény magához úgy,

108

109

Két hét leforgása alatt másodszor ülök a kerekasztaloknál olyanokkal, akik hasonlóan elköteleződtek a változás mellett

mint egy mágnes a vasat? Vajon mi dolgom van nekem ezen a szemináriumon éppen Most, éppen Ott, ahová tartok… Két dolgot tudtam biztosan: 1. Hogy véletlenek nincsenek! Így okkal vagyok itt, és nyitott elmével és szívvel érkezem, hogy rám találhasson, bekopoghasson és megérkezzen hozzám az üzenet, a megerősítés, a valódi úticélom! 2. Hogy mihelyst megengedhetem magamnak, csak és kizárólag első osztályú repülőjegyet fogok venni a tengeren túli járataimra… Az angol nyelvtudásom hiányosságai miatt nem volt az igazi az önbizalmam az érkezésem napján. Nem, mintha félnék megszólalni vagy ilyesmi, de voltak bennem kérdések arról, hogy vajon képes leszek-e szellemi kapacitással végig vinni ezt az intenzív hat napot, és megszólalni, ha kérdeznek, azaz válaszolni a kérdésekre. Hiszen a beszéd értése már egészen jól megy, mondhatni a két hónapos intenzív angol tanulásomnak köszönhetően már a dolgok 50-70 százalékát is megértem, de beszélnem eddig nemigen kellett. Ez pedig egy workshop, ahol kommunikálni is fogunk. Mivel a kapott előzetes információkból megértettem, hogy PongorJuhász Attila, Agytröszt nevű programja hasonló elvekre és struktúrára épül – amit már elvégeztem pár hete –, így körülbelül sejtettem, hogy mi is vár rám. Az első napon a hotel éttermében összefutottam Kathy Gallagherrel és Gina Haydennel, akik a Proctor Gallagher Institute munkatársai. Utóbbi Bob titkárnője. Melegen üdvözöltük egymást, majd visszavonultam a szobámba és megkezdtem a másnapi szemináriumra való ráhangolódást. A szobámba lépve egy kedves ajándék fogadott a Proctor Gallagher cégtől: egy helyi sajtválogatás aszalt gyümölcsökkel és egy üdvözlőkártya. Egy jóleső gondoskodás! Mivel a repülőúton egy szemernyit sem aludtam, és az időeltolódás is jelentős volt, így a besötétített hotelszobámban hamar mély álomba zuhantam. A reggeli a MATRIXx szeminárium a közel kilencven résztvevőjének egy külön teremben volt, nem a hotel étkezőjében. Ezt a termet is kibérelték a szervezők közvetlenül a nagy előadóterem mellett, így a reggeli

és az ebéd folyamatosan ott került feltálalásra. Ennek az apró gesztusnak a célja is azt sugallta, hogy minél több időt tudjunk a kapcsolatépítésre szánni és együtt lehessünk, beszélgethessünk, motiválhassuk egymást olyan társaságban, akik hozzánk hasonlóan vélekednek a fejlődés szükségességéről. Én csak az első reggel osztoztam a közös reggeli élményében a többiekkel, mert másnap reggeltől azt az értékes plusz egy órát, negyvenöt percet is a szobámban tudtam tölteni, hiszen az időeltolódás miatt, akkor Magyarországon hat órával több, azaz kora délután volt, és így a legjobb időpontban Ismerősökként üdvözöltük egymást tudtam családtagjaimmal, Kathy Gallagherrel kollégáimmal chatelni. Persze az ideális az lett volna, ha hallgatok Bob Proctor tanácsára, és erre a hat napra félreteszek minden munkát, email olvasást, céges ügyek intézését stb., és teljes lényemmel a rendezvényre fókuszálok. Én ezt akkor nem tudtam megtenni! Minden reggel 9 órakor kezdődött a szeminárium, mégpedig ugyanazzal a forgatókönyvvel. Háromnegyedtől már gyülekeztünk a konferenciaterem előterében, ahol rendszeresen kávét, teát, süteményeket fogyaszthattunk, de az ajtókat zárva tartották a résztvevők előtt. Kilenc órakor megjelent az előtér színpadán Chris O’Connor, a Proctor Gallagher képviseletében, aki amolyan házigazda szerepet töltött be, és motiváló beszéddel, valamint a technikai információkkal látott el minket.

110

111

Chris specialitása volt az ún. kézfelemelés egyezség, ami azt jelentette, ha ő magasba emelte a kezét, akkor minden résztvevő szintén felemeli a karját és egyúttal becsukja a száját. Amikor azt lehetett hallani, hogy csökken a morajlás és az alapzaj, akkor felnéztél, és láttad, hogy egymás után lendülnek magasba a karok, és halkul el mindenki. Ez az egyszerű dolog nagyon jól bevált a 90 tagú lelkes és multikulturális társaság odaadó figyelmének az elérésére. Amikor Chris elmondta, amit akart, akkor jelt adott a teremben lévő kollégáinak, akik elindították a Happy… című zeneszámot – vagy valami ehhez hasonló, jó hangulatot teremtő, vidám zenét –, és megnyitották a duplaszárnyú ajtókat. Befelé menet a segítő munkatársak, akik már korábban sikeresen elvégezték ezt a szemináriumot és valamennyien végzett Proctor Gallagher konzultánsok és trénerek voltak, tapssal, jókedvűen köszöntöttek minket, belépőket. Ahhoz, hogy igazán jó helyre, azaz a színpadhoz minél közelebb kerülj, sietned kellett a bejutással, mert a legjobb helyek – a Mester közvetlen közelében –, bizony igen kapósak voltak. Az első napon nekem már csak a második sor egyik középső asztalához sikerült letelepednem. Összesen 12 kerek asztal volt három sorban elrendezve a teremben. Mindegyikhez tartozott egy konzultáns, akik facilitátorként az asztalfőn foglaltak helyet, és rajtuk kívül asztalonként még hat-hat résztvevő alkotta az aznapi csoportokat. Az asztalon a szokásos jeges vízzel teli kancsók, poharak és az azokra elhelyezett napi üdvözlőkártya várt bennünket. Egy A5-ös méretű, inspiráló idézetet tartalmazó kártya és egy 108 oldalas, színes munkafüzet várt tehát bennünket. Miután Gina, Bob titkára felkonferálta és bemutatta nekünk Bob Proctort és Sandy Gallaghert, meg is kezdődött a szeminárium. Bob kezdte az aznapi előadás sorozatot, amelyek aztán másfél órás blokkokban követték egymást. Volt egy nagyobb ebédszünet egy órakor, majd folytatódott a délután két újabb másfél órás blokkal, közte 20 perces szünettel. Általában hat óra körül lett vége az aznapi tanításoknak. Az első nap Bob inspiráló előadást tartott arról, hogy miért fontos, hogy ne csak jól csináljunk meg valamit, azaz jó életet éljünk, jó vállalkozók legyünk, jó emberek stb., hanem azt hangsúlyozta, hogy csi-

náljuk a lehető legjobban. Úgy, ahogyan csak tudjuk! A tőlünk telhető legmagasabb erőbedobással! És nem egyszer elhangzott aznap a kissé provokatív, észhez térítő kérdés: Vajon te mindig a legjobb módon teszed a dolgod? Kihozod a maximumot magadból, amikor a célod elérésén dolgozol? És ha nem, akkor jött a kérdés: Miért nem teszel meg minden tőled telhetőt, hogy jobb legyél? Elmondta, hogy a MATRIXx egy fordulópontot kínál az életünkben, amikor ma eldönthetjük, hogy mit is akarunk valójában, és ezen dolgozhatunk, hogy ezt el is tudjuk érni. Ő és Sandy minden eszközt meg fognak adni hozzá, azonban a sikerhez nélkülözhetetlen ezeket a tanításokat tökéletesen betartani, azaz a tőlünk telhető legjobb módon odatenni magunkat. Sokszor beszélt arról is, hogy tisztában van azzal, hogy a szemináriumára járók közül is csak 20% az, aki valóban meg is csinálja a feladatokat, megtanulja az elméletet és alkalmazza is a tanításokat a gyakorlat-

112

113

Egyetlen hivatalos, közös fotózásra van lehetősége minden MÁTRIXx résztvevőnek a program negyedik napján. Mivel a képen Sandy is és Bob is széken ültek, így a kb. 155 cm-res Sandy, Bobbal egy magasságba került, amin aztán jót nevettek mind a ketten.

ban. A 80%-a az embereknek azonban megmarad egy néhány napig tartó kellemes és lelkes rezgésszinten, aztán hazamegy, nem csinálja meg a gyakorlatokat és szép lassan visszacsúszik oda, ahonnan indult. Ezért tartja nagyon fontosnak, mindjárt az út elején leszögezni azt, hogy hol is tartasz most, és hová szeretnél eljutni? Azaz van-e konkrét célod? A cél eléréséhez vezető út buktatóiról és a sikeres célba érés módszereiről szól tehát főképp ez a hat intenzív nap. Nagyon fontos azonban a megtanult ismeretet mielőbb, lehetőleg azonnal a szeminárium befejezése után átültetni a gyakorlatba és megkezdeni a megvalósí„Ötvenöt éve nem telik el nap, hogy tást. ne olvasnék valamit az önfejlesztő Az előadásában aztán könyvekből. Mindennapi szokássá tettem ezt is, ugyanúgy, ahogy fogat is mosok, fel újra szóba került az, hogy vajon miért akadnak el az is öltözök, reggelizek is minden reggel.” emberek? Miért nem lesznek sikeresek? Miért nem érik el az álmaikat, a vágyott áloméletüket? És megint tanultunk a paradigmáinkról, azoknak a szokásainknak az összességéről, amelyek erős gátat képeznek a tudatalattinkban. És ez a gát nem hagyja, hogy elérjük a vágyott eredményeinket. Az életünk – Bob elmélete szerint – programokon át fut. Mindegy, hogy ezt megértjük vagy sem, ez akkor is így van. Ezt nem mi hozzuk létre, hanem jön.

A mai eredményeink, mind a korábbi döntéseink, tetteink és gondolkodásunk eredménye. Ahogy ő mondja, az eredményeink sosem hazudnak! Azok mindig kristálytisztán megmutatják, mit csináltál, hogyan gondolkodtál, éreztél, cselekedtél korábban. Bárki, bárhol élhet olyan életet, amire vágyik – mondja ő –, ha megtanulja felismerni és átalakítani a paradigmáit, azaz átírja az öntudatlanul is futó programjait, ami által új irányt, új eredményt vesz fel az életünk. Bob hirtelen lejött a színpadról, és asztalok között sétálva beszélt hozzánk. Megállt az első sorban, a sötét bőrű Pamalánál és kezet fogott vele. Kézfogásuk nemcsak egy kézfogás volt, de ahogy mondja, energiáik egyesültek, találkoztak, ahogy a tekintetük és a rezonanciájuk is kiegyenlítette egymást. Ezért nem mindegy, hogy milyen emberek társaságában tartózkodsz. Olyanokéban, akik feltöltenek téged, vagy olyanokéban, akik mindig panaszkodnak, sopánkodnak vagy egyszerűen csak energiavámpírok, akik elszívják az energiádat. – Mi a neved? – kérdezte Bob. – Pamala – hangzott a válasz. – Szerintetek Pamala fekete vagy fehér? – kérdezett minket Bob.

114

115

Pamala is, ahogy én is, a bestseller írói karriert tűzte ki célul. Könyve az amerikai katonák és családtagjaik egyben tartásáról szól.

„Csak rajtad áll, hogy a tudást vagy a tudatlanságot választod! Az egyik út végén a kudarc, a széthullás vár rád, a másikén a jólét és a kreatív, sikeres élet.”

juk, azaz nem ismerjük fel a régi programjainkat, és azoknak hatását az életünkre. Ha hagyjuk, hogy szabadon fussanak a programjaink, és nem szedjük össze a tudatosság ismeretét, akkor óhatatlanul megjelenik az életünkben az aggódás és a szorongás. Mindezek félelemhez vezetnek, amelyek további elfojtásokat, elnyomásokat teremtenek az életünkben. A szorongás elfojtásából aztán idővel depresszió, majd betegség, végül totális széthullás, szétesés jön létre. Ez tehát a serpenyő két oldala! Te melyiket választanád? A tudást vagy a tudatlanságot? A nap hátralévő részében részletesen kielemeztük Napoleon Hill: Gondolkodj és gazdagodj! című klasszikusát, amelyet Bob 26 éves kora óta minden áldott nap a kezébe vesz, és olvas belőle. Be is mutatta nekünk a megsárgult lapokat tartalmazó, fekete bőrkötésű, viseltes antik kincsét, amely, mint mondta, egyik pillanatról a másikra változtatta meg az ő életét, úgy, mint ahogyan felváltja egymást az éjjel és a nappal. A tudatos és tudatalatti elme működéséről, a paradigmáinkról és annak a megváltoztatásáról, azaz az új szokásaink kialakításáról minden nap beszéltünk és egyre mélyebb dolgokat is megtudtunk. Mégis minden alkalommal volt az anyagban ismétlés, hisz, mint tudjuk, az ismétlés a tudás anyja, így nem győzzük elégszer megismételni a tananyagot, egészen addig, amíg rutin szinten, készség szinten, azaz ösztön szinten be nem épülnek az életünkbe. Hiszen onnan már az új programjaink futnak, mégpedig azok, amelyek a meggazdagodás, a sikeres élet, az egészség és a boldogság felé visznek minket. Sokat beszéltünk a törvényszerűségekről, alapelvekről is. Vannak nagyon fontos törvények az életben, amelyek működnek, hatnak ránk, függetlenül attól, hogy hiszünk benne vagy sem. Ahogy a gravitációnak is megvan a maga törvényszerűsége, és ha leugrasz a tizedikről, nem számít az, hogy jó ember vagy, vagy netalán rossz, ugyanúgy lefelé fogsz esni, és halálra zúzod magad. A törvények tehát léteznek, és nem érdekli őket, hogy milyen ember vagy valójában. Ezért bölcs dolog megismerni és tudatosan alkalmazni őket az életünkben. Ilyen fontos törvények pl. a Kompenzáció törvénye, a Vetés-aratás törvénye, a Beérés törvénye vagy a Vonzás törvénye is.

116

117

– Fekete! – hangzott innen-onnan a válasz. – Hogy ez mennyire nem igaz! – felelte Bob. – Nézz csak meg egy fehér papírt! Senki sem fekete vagy fehér. Csak világosabb vagy sötétebb a bőrünk a másiknál, mégis úgy vagyunk programozva, hogy azt hisszük ő fekete, ő meg fehér… Ez csak az érzékelésünk. A paradigmánk, amin keresztül a világot észleljük és valósnak hisszük. Pedig mennyire nem ez a valóság! Gondoljatok akkor hát bele, ha egy ilyen egyszerű ténynél sem vagyunk tisztában a valósággal, akkor mennyi mindent hihetünk még másképp, mint ami az valójában? Na, ezek a paradigmáink, a szemüvegünk, amin keresztül látjuk a világot. Az előadás a tudás megszerzésének a fontosságáról folytatódott. Hogy a tudás nélkülözhetetlen ahhoz, hogy felismerjük a hátráltató paradigmáinkat, hogy önbizalmunk legyen. Ez a tudatosságbéli tudás ahhoz kell hát, hogy megértsük, mi zajlik velünk és min kell változtatnunk. Ha ezt megértjük, erősödik a hitünk. Erősebb hittel jólétet hozunk létre. A jólét során kifejezésre juttatjuk az érzéseinket és felgyorsítjuk a folyamatokat, amely könnyűvé teszi számunkra az életet. Ha pedig gondmentes életet élünk, akkor teremtővé válunk, kreatív, alkotó emberekké. Ennek a folyamatnak az ellenkezője, amikor a tudatlanságot választ-

Ebéd után ugyanahhoz az asztalhoz ültünk vissza, ahol reggel kezdtünk. A délután fő témája a gondolkodás volt. Az a szokás, amit ma már sajnos – Bob és a kutatók szerint – az emberek alig 5%-a művel rendszeresen. Közülük kettő százalék az, aki valóban gondolkodik is, három százalék azt hiszi magáról, hogy gondolkodik, és a 95%-a az embereknek inkább meghal, csak ne kelljen gondolkodnia… Ez egy döbbenetes, és nagyon elgondolkodtató statisztika. Nyilván kitaláljuk belőle, hogy kikből lesznek a sikeres emberek. Hát nem a 95%-ból… Az életünk általában rutinszerűen, mondhatnám, hogy a szokásaink, a paradigmáink, mentén zajlik. Nemigen gondolkodunk, amikor felkelünk reggel, hanem tesszük automatikus üzemmódban a dolgunkat. Felkelünk, megmosakszunk, kávét főzünk, felöltözünk, kocsiba szállunk, elmegyünk dolgozni, hazamegyünk, tévézünk, vacsorázunk, lefekszünk stb. Azon nem nagyon szoktunk agyalni, hogy vajon MIÉRT is csináljuk ezt? Vagy MIÉRT is csináljuk így vagy úgy? Nézzük meg hány és hány ember van, aki utánozza a másikat, mert így nem kell gondolkodnia? Nem véletlenül ismerjük a szólást: ha ő a kútba ugrik, akkor te utána ugrasz? Számos konkrét példát is tudok mondani erre a saját életemből. Az egyik, számomra talán a legostobább ilyen eset 2006-ban esett meg velem a Szemem Fénye Alapítványnál. Közel három éves közelharc után – hatóságok, OMSZ , minisztérium, ÁNTSZ stb. – sikerült mentési engedélyt kapnom, és megkezdhettük a beteg gyermekek ún. őrzött szállítását is, amely mentési feladat. Ehhez komoly stábot kellett alkalmaznom, így felvettem jó sok embert, hogy legyenek, akik a szolgálatot teljesítik. Mivel a magyar tűzoltóknak rendkívül jó az időbeosztásuk, azaz 24-48-ban dolgoznak – ami annyit tesz, hogy egy 24 órás szolgálati műszak után 48 órás pihenőjük, két szabadnapjuk van –, így remek lehetőség számukra a másodállás olyan szervezeteknél, ahol a beosztásoknál erre tekintettel tudnak lenni. Én is felvettem hat tűzoltót… Mivel akkor még abszolút nem ismertem a tűzoltók paradigmáit és működési rendszerüket, jó sok konfliktusom is adódott a rendszeres fegyelmezetlenségükből, és az egymás örökös ún. bajtársi alapon történő falazásából, amikor hibát követtek el. Én abszolút nem így működöm, és az egyik első számú alap-

elv nálam, hogy mindenki vállalja a felelősséget a saját hibáiért, különben nagyon rövid idő múlva megválunk egymástól. Nálam ez a felnőtté válás, az érettség jele, amikor azt látom, hogy valaki eljut erre a szintre. Innen tudom, egyáltalán komolyan venni. Na, ezzel a tűzoltó csapattal ez nem ment. Sosem hibázott senki, sosem volt felelőse annak, ha eltűnt valami stb. Az egyik napon egy konfliktushelyzet után az egyik ember közülük felmondott, és távozott tőlem. Kb. 5 perccel később csörgött a telefonom és egy másik tűzoltó, az ország másik végéről, Miskolcról hívott és közölte, hogy felmond ő is. Kérdeztem tőle, de mégis miért? Mire ő közölte, hogy azért, mert a Laci kollégája is felmondott. És mondom neki: – Azt is tudod, hogy a Laci miért mondott fel? – Nem – mondta –, azt nem kell tudnom. – A lényeg, hogy ha ő felmondott, akkor én is felmondok… Néhány nap múlva a hat ember közül már egy sem dolgozott nálam. Mind követték az elsőt, aki felmondott, nem kevésbé aggódva annak haragjától, tartva a véleményétől, mert a tűzoltóságon belül alá-fölé rendeltségi viszonyban voltak egymással. Ezt ők bajtársiasságnak hívták, szerintem meg egyszerűen ostobaság. Nem egyszer megéltem az alapítványi 16 éves munkám alatt azt, hogy ha megváltunk egy munkatárstól, akkor vagy az ő közvetlen hatására – amikor megerősítésként próbált magával rántani mást is, hogy neki könnyebb legyen –, vagy az indirekt hatására, amit az elválás kivált az emberekben – mint pl. bizonytalanság, kudarc, stressz, kapcsolat megszakadása stb. – ő is felmondott. Mert ez volt a könnyebb, mint gondolkodni, mérlegelni, megérteni a kudarc valódi okát és teljesíteni. Szóval másokat utánozni gondolkodás helyett nagyon könnyű és olcsó szokás. De a mi életünk, a mi karrierünk, a mi lehetőségeink az csak a miénk, és nem másé. Ezért érdemes áttérni az ösztönlényről, a csordaszellemről a gondolkodásra. A paradigmáink születésünk óta determinálnak bennünket. Hiszen ezek olyan, másoktól összeszedett szokások, amik kisgyermekként – amikor még nem voltunk tudatosak –, beépültek az elménkbe. Hallottuk a szüleinktől, tanárainktól, a rádióból, a televízióból…

118

119

Felnőttként azonban ugyanezek a paradigmák már tudatalatti szinten működnek – programként futnak bennünk –, hiszen olyan jól elültették őket, hogy ezt észre sem vesszük. – De van egy bökkenő – állítja Bob. – Hogy ezek a paradigmák kontrollálják az eredményeinket. Magyarul ők tehetők felelőssé az eredményeinkért. Ezért van az, hogy olyan kevés fogadalmat vagy új szokást tudunk végigcsinálni, hogy ezerszer megpróbálunk lefogyni, leszokni a dohányzásról stb., mégis gyakran újra meg újra visszaesünk. A paradigmáink ellenőrzésük alatt tartják a viselkedéseinket is. Pl. ilyen az, ha valaki gyakran elkésik. Ez egy rossz szokás, amit csak egy újabb szokás kialakításával tudunk eltüntetni az életünkből. Ehhez azonban szükség van egy döntésre. Arra a döntésre, hogy nem fogok többé elkésni. Aztán szükséges, hogy ezt a döntést végre is hajtsuk. – Hozz egy döntést és csináld meg! – kiabálta hangosan Bob annak a fiatalembernek, aki büszkén jelentkezett arra a kérdésre, hogy ki szokott gyakran elkésni a találkozóiról. – Ilyen egyszerű! – tette hozzá. – Dönts és csináld! Adj magadnak egy parancsot és tartsd is be! Ez a fegyelem. A nap végére rájöttem, hogy a MATRIXx valójában nem más, mint egy paradigma-gyilkos! És ez a felismerés megnyugtatott. Másnap a tudatosság 7 szintjéről tanultunk, így mindenki eldönthette, hogy ezek közül melyikbe tartozik, hol is tart most valójában. Az első, az állati ösztön szintje és a hetedik, a mesteri szint között van még öt fokozat, amelyeket egyesével végigbeszéltünk, és Bob megtanította nekünk, hogy miért ragadnak le az emberek a 4. és az 5. szint között, miért rekednek meg, és mi szükséges ahhoz, hogy azt áthidalják és feljussanak a vágyott eredmény és tudatos élet szintjére. (Röviden elárulom, a továbblépés kulcsa az önfegyelem.) Ebéd után egy szépen becsomagolt ajándék várt mindenkit az asztalánál. Lelkesen bontogattuk a csomagot, amely végül egy fekete bőrmappából készült hálagyakorlat készletet tartalmazott. Igényes, kidolgozott darab. A hálagyakorlat az egyik legerősebb és legjobban javasolt feladat azoknak, akik eldöntötték, hogy változtatnak a paradigmáikon és elindulnak a sikeressé válás útján. Iszonyatos ereje van!

A lényege az, hogy minden nap írjunk le legalább 10 dolgot – én gyakran húszat vagy többet is összeírok –, amiért felébredve reggel, hálát érzünk. Mondataink jelen idejű megfogalmazásban készüljenek, és pozitív kicsengésű szavakat tartalmazzanak! Az ereje abban rejlik, hogy a hálával telt gondolataink harmóniába hoznak a pozitív rezgésekkel, amely pedig beindítja, majd felgyorsítja a vonzás törvényét, így sokkal hamarabb az életünkbe vonzhatjuk a kívánt személyt, sikert, Peggy McColl-lal, a bestseller írónővel bőséget, egészséget stb. A hála feladat hatás- mosolyogni próbálunk a kamerák előtt, többszöröző és hatalmas miután éppen kisírtuk magunkat az erejét a saját példámmal tu- élettörténetemen. dom illusztrálni. Már vagy két hónapja, minden reggel elvégeztem a hálagyakorlatot, amire még Pongor-Juhász Attila tanított meg az Agytrösztön, Magyarországon. Amikor kiértem Torontóba, a rendezvény másnapján már kezdtem beszélgetni az asztaltársaimmal vagy az ebéd során a velem együtt étkezőkkel is. Így nagyon hamar tudomást szereztem arról, hogy Peggy McColl valamelyik nap ide fog jönni a MATRIXx-ra, és előadást fog tartani nekünk. Mióta láttam Peggyt a Los Angeles-i CLASSIC szemináriumon előadni, azóta a csodálója vagyok! Ott éppen csak egy másodpercre juthattam a közelébe és egy magyar ajándékcsomagot adtam át neki – kis maci, hűtőmágnes, csoki – és valamit hablatyoltam lányos za-

120

121

Peggy ajándéka felbecsülhetetlen volt az életem, és nagy célom szempontjából. Őt és az ingyenes képzést is a Vonzás Törvényének köszönhetem.

Peggy szakértőnek érkezett a MÁTRIXx-ra, és a szakértői nap pénteken volt. Akkor hallgathattuk meg a nyolc különböző szakterületről érkezett, már sikeres és gazdag, befutott szaktekintélyeket és az volt a feladatunk, hogy a nevünkkel ellátott szakértői kártyákat prioritási sorrendbe tegyük, azaz sorrendet állítsunk fel, hogy kivel szeretnénk találkozni közülük. Így tudták a szervezők, hogy melyikünk, kivel akar találkozni. Természetesen kérdés sem volt a számomra, hogy Peggyt teszem az első helyre. A neve mellé egy piros szívecskét is rajzoltam és egy nagy 1. sorszámot írtam! Nagyon izgultam, amikor leadtam, hiszen nem tudhattam, kihez kapok valóban időpontot, azt viszont már sejteni lehetett, hogy Peggyhez túljelentkezés lesz, mert nagyon inspiráló előadása volt ismét, aminek a hatására sokan döntöttek úgy, hogy könyvet fognak írni. Amikor ebédszünetben kitették az első számú listákat az asztalokra, izgatottan kerestem a sajátomat, amin feltüntették, hogy aznap melyik szakértőhöz kaptunk 20 perces konzultációs időpontot. A papíromon 15.20 perces időpontban Peggy McColl neve szerepelt! Könnybe lábadt a szemem a meghatottságtól. Peggy piros ruhában ült egy asztal mögött. Amikor odaléptem hozzá, remegett a hangom. Azt mondtam el neki, hogy csak két hónapja tanulom az angolt, ezért bocsássa meg nekem, hogy nem értek még mindent és a beszédem is hibás. Elmondtam, hogy azért vagyok itt, mert itt akartam lenni, és ezért kezdtem el az angol nyelvet tanulni két hónappal ezelőtt, hogy élőben hallhassam Bob Proctort, akinek az auráját szerettem volna személyesen is megérezni. Peggy közvetlen volt és érdeklődéssel hallgatott. Meséltem neki az alapítványi munkámról, Nailka kisfiam elvesztéséről és Rinát kálváriájáról, akinek jövőre lesz esedékes az új végtagmegtartó műtétje, amelyhez meg akarom keresni a mintegy 50 millió forintot, amibe várhatóan kerülni fog a rehabilitációval együtt. Elmondtam, hogy eltökélt vagyok, és számomra nem létezik más opció. Ez az én nagy miértem, és nagy szükségem lenne az ő segítségére ahhoz, hogy én is bestseller író legyek. Peggyre néztem, akinek a szeme szintén könnyes volt. Együtt sírtunk, majd összenevettünk, hogy milyen jól megbőgettük itt egymást.

122

123

varomban arról, hogy példaképemnek tekintem őt, és nagyon-nagyon inspirált a története, amit előadott. Peggy bestseller szerző, 11 könyvet adott ki. Az első bestseller könyve a New York Times listáján a második helyet foglalta el a Harry Potter mögött, mikor elkészült. Peggy mindent a Vonzás törvényének az alkalmazásával ért el, amelyet ötvözött többek között a kitartásával, elkötelezettségével, fegyelmével, hitével és pozitív hozzáállásával. Elmesélte, hogyan lett a semmiből egy csodálatos villája, gazdag és sikeres élete, és hogy lett bestseller szerző. Minden szavát ittam akkor. Ott LA-ben nem sikerült tőle névjegykártyát szereznem, de gondoltam, ha Torontóból hazaérek, írok majd neki egy levelet és megkérem, hogy segítsen valahogy az utamon elindulni. És most megtudtam, hogy Peggy idejön… Olyan szinten lelkes lettem, hogy mindenre készen álltam, csakhogy találkozhassak vele. Bemagoltam a mondatot, hogy miként fogok tőle kérni egy tíz perces találkozóra lehetőséget, ha a közelébe jutok. És még aznap beírtam a hálafüzetembe: Hálás vagyok, hogy Peggy McColl a mentorom! Ezt beírtam kedden, szerdán és csütörtökön, pénteken is, minden reggel!

Peggy-nek átadtam a Szemem Fénye: Nail című könyvem első fejezetének angol fordítását, hogy lássa, hogyan írok. Hangosan elkezdte felolvasni. Azt mondta, hogy tetszik neki, mély érzések vannak benne, ami érdekli az olvasókat is. – Ez a Sors! Pont ez az, amiről az új könyvem – ami természetesen bestseller lesz –, a Destinies szól! Írd meg oda a történeted! Legyél a szerzőtársam! Aztán még ennyit mondott: – Add meg nekem az email címedet! Felveszlek a bestseller íróképző programomba, ami 3 hónapig tart és a jövő héten indul. Online webinar 21039 dollár, ami most a MÁTRIXx-on jelenlévőknek 3330 dolláros akciós ár, de neked ingyenes. Te az én vendégem vagy! Már be is regisztráltalak! A mentorod vagyok! Találkozunk a webináron jövő szerdán… Nem tudom elmondani, mit éreztem ott és akkor. Elkezdett forogni velem a világ! Innentől kezdve a maradék két napot végig bőgtem, és úgy jártam-keltem a hotelben, mint aki valami füvet szívott. Két méterrel a föld fölött… Felültem egy érzelmi hullámvasútra, amely az egyik pillanatban hálával és örömmel töltötte el a szívemet, a másik pillanatban könnyekig hatódtam és csak bőgtem. Másnap a hátralévó szakértői konzultációimat is végig sírtam, de akárhová mentem, mindenütt tudtak már rólam. Peggy elmesélte nekik a történetemet! Amikor szombat reggel – a hazautazásom napján –, nekiálltam a hálalistámnak, szíven ütött a felismerés! Az elmúlt négy napban, minden reggel előre hálát adtam annak az akkor még lehetetlennek látszó ténynek, hogy Peggy McColl a mentorom! És most mindez valóság! A mintegy 1 millió forintos tandíjat nem tudtam volna most megfizetni, és mégis bekerültem a programjába. Hirtelen nemcsak AHA élményem lett, de egy kisebb fajta megvilágosodásom is, amikor rádöbbentem, hogy EZÉRT VAGYOK MOST ITT! Hogy istenigazából ezért jöttem! Hogy így működik a Vonzás törvénye! Kitaláltam még február 11-én, hogy bestseller író leszek, egy olyan könyvvel, amely 1 millió példányban fogy el világszerte… Ez volt az én nagy célom! Fogalmam sem volt a hogyanokról, az útról… Csak azt tudtam, hogy meg fogom csinálni! Hittem és bíztam az Univerzum erejében! 124

Elkezdtem angolt tanulni! Elkezdtem iszonyatos vonzódást érezni azért, hogy Bob Proctort személyesen is megismerjem! Tudtam, hogy valamiért el kell hozzá mennem! Elmentem Los Angelesbe, ahol meghallottam Peggy-t és a vágyam, hogy bestseller író legyek olyan lett, mint amikor lángra lobban az izzó parázs! Tudtam, hogy ha Peggy segítene, akkor minden könnyebb lenne… Fogalmam nem volt, miért jövök igazából a MATRIXx-ra! Azt hittem tanulni és fejlődni. De nem. Ennél sokkal többet kaptam. A HOGYANOK az Univerzum felségterülete, nem nekünk kell törődni vele, a kártyákat ő keveri, ő osztja ki… És hozzám Peggyt küldte el a Jóisten aznap, akkor és ott, ahol lennem kellett nekem is, és jönnie kellett neki is… Mert így volt ez a sors nagykönyvében megírva. Éreztem, hogy egy újabb fátyol hull le a ködből, és egyre tisztábban láttam már, amint a könyvemből bestsel-

A MATRIXx szünetében csíptem el Bobot egy közös fotózásra. Látszik, hogy a pózolás nem tartozik a kedvencei közé. 125

ler lesz, és a nevem mellett ott szerepel a „Több, mint 1 millió eladott példány világszerte!” felirat. Elkezdett megelevenedni, életre kelni az álmom! Pont úgy, ahogy Bob Proctor A Titok című filmben is, és itt a MATRIXxon is megmondta! Az utolsó napomon, szombat délután még eltölthettem néhány órát Bob Proctor és Sandy Gallagher otthonában, a MATRIXx résztvevőkkel közösen, ami egy felbecsülhetetlen ajándék volt a számomra. Megtiszteltetés és inspiráció egyben. Szabadon járhattunk-kelhettünk a lakásában, megnézhettük a fenomenális stúdióját, ahonnan a tudását közvetíti élőben és felvételről is a világ több, mint 88 országába, és még a székébe is beülhettem. A föld feletti lebegésem, a sírásokkal felváltva ugyanígy folytatódott ezen a délutánon, így elég érdekes benyomást tehettem Bobra, amikor a nyakába borulva, zokogva köszöntem meg azt, amit igazából szavakkal nem tudtam neki elmondani… A Titkot. A Teremtés nagy titkát, amellyel bevonzottam őt is, és az álmomat is sorsom célegyenesébe. Most már minden rajtam múlik.

„A szegény embereknek nagy méretű plazma tévé van a szobájukban, míg a gazdag embereknek könyvespolc!”

Ihletett merítettem Bob stúdiójában, onnan, ahonnan a tanításait az egész világ felé közvetíti. Megerősödtem abban, hogy én is ezt szeretném csinálni!

Találkozásunk ékes bizonyítéka annak, amit Bob Proctor tanít, és A Titok című filmben is megfogalmaz: ha képes vagy meglátni odabent, akkor az, fizikailag is manifesztálódik az életedben. Személyesen is meg akartam ismerni őt, és íme két hónap alatt a tanítványa lettem.

126

127

István kiegészítése a 7. fejezethez

Nem leszek többé egy ember a tömegben! És tudom, hogy nyerni fogok! Az emberek nagy százaléka úgy éli az életét, hogy nem tudja mire is képes valójában. Vannak álmai, vágyai, szeretne nagyobb házat, újabb autót, vagy boldogabb párkapcsolatot. Azt hiszem a lista végtelen. Én is ebbe a csoportba tartoztam. Éltem az életemet, vigyázva, hogy ne kerüljek a komforzónámon kívülre. Reggel 8-ra jártam dolgozni és 4 órakor már tűkön ültem, hogy mikor mehetek haza vagy máshova, amit szeretnék csinálni. Ez nem rosszabb, vagy jobb annál, amit most csinálok. Egyszerűen más. Eldöntöttem, hogy nem akarok egy ember lenni a tömegben, hanem egy akarok lenni, aki megcsinálja a maga szerencséjét. Felépítem önmagam és az életemet, hogy sikeres lehessek az élet minden területén. Meghoztam ezt a döntést, és elindultam. Barbara segítséget nyújtott az úton, ami nem könnyű. Olyan érzelmi hullámvasút, amit csak nagy tudatossággal tudtam végigcsinálni. Voltam nagyon mélyen, amikor fel akartam adni. Azt mondtam eddig bírtam. Barbara olyan tükröt tartott, amit nehezemre esett elfogadni, és belátni, hogy épp a céljaimmal ellenkező dolgot csináltam. Valahol mélyen találtam magamban még tartalékot, megráztam magam és folytattam. Tudom, hogy miért csinálom. Ez a cél lebegett és lebeg most is a szemem előtt. Sikeres vagyok, jól megy a szekér, a gyermekeim szeretnek velem lenni, és boldog vagyok. Sok olyan élményben lehetett már most részem – pedig nem vagyok az út végén, és örökké lesz mit tanulnom -, amiket a korábbi életfelfogásommal csak álmodni mertem. 128

Mindig nagy vágyam volt, hogy eljussak Amerikába és lássam a felhőkarcolókat. Érezni akartam, hogy milyen alatta állni, és csak nézni felfelé. Szerintem a felhőkarcolók az emberi zsenialítás csodái. A fejlődésemben ahogy haladtam előre, egyszer csak ott volt a lehetőség. Elmehettem Los Angeles-be, átélhettem élőben Bob Proctor előadását, akinek a könyveit olvasom, a videóit nézem, tanulok a mestertől, és nem mellesleg láthattam a toronyházakat is. Megtapasztaltam, hogy milyen úgy dolgozni, hogy nem hibázol, vagy nem számottevőek a hibák. Amikor elkezdtem pozitívan gondolkodni és rajta vagyok az úton, akkor úgy érzem minden sikerül. Ez az érzés annyira feltölt mindig, hogy újabb pozitív gondolataim lesznek és még erősebben érzem, hogy jó úton vagyok a cél felé. Mindig lehet valami, ami ezt megtöri, hiszen nem tudunk folyamatosan pozitívak lenni, hatnak ránk mások rezgései, gondolatai. Ilyenkor jön jól egy mentor, aki segít visszakapaszkodni a pozitív gondolkodásba. Sosem fogom megbánni, hogy ezt az utat választottam. Az eddigi eredményeim, sikereim bizonyították már, hogy mindent képes vagyok elérni, a megfelelő energiák befektetésével, és a tudatossággal. Eljuthatok bárhová a világon, megvehetek bármit, amit szeretnék, és úgy élhetek, ahogy azt megálmodtam. Boldogan és gondtalanul. Ezek még csak tervek, még csak az én fejemben és a papíron létezik, ahol megterveztem. Sokat fogok még dolgozni magamon, de tudom, hogy nyerni fogok.

129

Utószó E könyv ötletének megfogantatása és a kötet kézben tartása között kevesebb, mint két hónap telt el. Pongor-Juhász Attila,Vevőszerző Marketing Kulisszatitkai című tréningjére 2016. március 10-én került sor, Budapesten. Attila beszélt a könyvírásról, mint lehetséges passzív jövedelemforrásról, amit több ezren sikeresen alkalmaznak világszerte e célból, illetve azért is, hogy autentikussá váljanak az adott szakterületükön belül. A másik legfontosabb érv, ami a könyvírás és kiadás mellett szól, hogy rengeteg embernek tudunk segíteni. Egy motiváló könyv elültetheti bennük a csíráját annak a változásnak, amit elérni szeretnének! Olyan, mint egy katalizátor, felgyorsíthatja az eseményeket az úton. Még javában tartott Attila előadása, amikor én már leskicceltem a mellettem ülő István kollégámnak a jegyzetfüzet sarkába a következő szöveget: „Kezdjünk el könyvet írni! Holnap!” István felhúzott szemöldökkel rám nézett, majd a maga stílusában csak ennyit mondott: – Jó! Kezdjünk! Ahogy a mi példánkból is látszik, az eredményekre és a sikerekre nem várunk évekig. Abban a pillanatban, hogy hajlandóak vagyunk a legjobb tudásunk alapján dolgozni érte, elindul a folyamat. És a „hogyan?”, azaz „hogyan leszek képes megvalósítani, amit igazán szeretnék?”, az nem a te dolgod! Az, – ahogy írtam korábban is – , az Univerzum felségterülete! Ne a hogyanokkal törődj tehát! A Te dolgod, hogy határozd el magad a változásra és a fejlődésre, tiszta szívből akarj növekedni és tegyél is meg érte mindent, amire csak képes vagy! Az alapelvek, a törvények, mint láthatod, nagyszerűen működnek. Akár hiszel bennük, akár nem. Hiszen ezért törvények. Nézd meg például az egyik legerősebb törvényt, a Vonzás törvényét! Amikor idén februárban – két hónappal ezelőtt – megfogalmaztam magamnak, hogy bestseller író akarok lenni, akinek a könyve minimum 1 millió példányban fogy el világszerte, magamon kívül, nem hitte ezt el nekem senki! Tudtam és éreztem, láttam az emberek reakcióját, amikor az Agytrösztön nagy lelkesen meséltem a tervemről, és azt is éreztem, hogy ott és akkor nem tudtak mit kezdeni velem a coaching társaim, és 131

talán még maga Pongor-Juhász Attila sem. Ez persze csak feltételezés, de a testbeszédből és a reakciókból ezt a választ szűrtem le. Kicsit olyan volt, mintha azt gondolták volna, hogy megbuggyantam. Amikor ugyanezt elmondtam könyvünk jelenlegi szerkesztőjének, korábbi tanítómnak, főnökömnek és mentoromnak, Grünwald Gézának, hát még ő is azt mondta, hogy – Barbara, azt gondolom, hogy ez tényleg csak egy nagy álom! Miért van ez? Miért hisszük azt, hogy korlátozottak a lehetőségeink? Miért kételkedünk abban, hogy az igazán nagy álmokat, a nem hétköznapi célokat is el tudjuk érni? Bob Proctor arról tanít, hogy hogyan állítsunk fel igazán nemes, méltó célokat magunknak, olyanokat, amelyekbe beleborzongunk, olyanokat, amelyek egyediek és megismételhetetlenek, olyanokat, amelyeknek a megvalósításáról fogalmunk sincs még! Mert ezek a célok lesznek képesek megadni azt az égő vágyat, amely a nagy álmok elérésének az egyik fő feltétele. A titok, ahogy az út megnyílt előttem – mégpedig fénysebességgel –, az a hitemnek, eltökéltségemnek, kitartásomnak és legfőképpen annak volt köszönhető, hogy még AZNAP ÉJJEL nekiláttam az akciótervem kidolgozásának, és a Titok című film megnézésének. És ez a két történés újabb és újabb cselekedetekre sarkallt. A kulcs az AZONNALI cselekvés volt. Nem vártam semmire. Nem töprengtem azon, hogy jó célt fogalmaztam-e meg, vajon mit gondolnak rólam mások, vajon képes leszek-e megcsinálni, vajon, mi az egyáltalán, hogy bestseller szerző? Ezeket a kérdéseket mind-mind figyelmen kívül hagytam! Hallgattam a belső megérzéseimre és haladtam az úton, ahol egyremásra nyíltak meg előttem a lehetőségek, melyek végül alig másfél hónap leforgása alatt eljuttattak Bob Proctorhoz és Peggy McColl-hoz, és bekerültem a bestseller író képzésébe, amelyről korábban fogalmam sem volt, hogy létezik egyáltalán. Hát ennyit a „hogyanok”-ról! Ma már rendszeresen hallgatom Peggy webináriumát és hamarosan találkozom vele személyesen is újra. Minden szavát figyelem az okta-

tásokon, és minden feladatot lelkiismeretesen elvégzek, amit kér vagy javasol nekem. Hiszen a célom az, hogy a legjobbak között legyek! Hol van már az angol nyelv hiánya, mint akadály? Eltűnt. Alig pár hét alatt foszlott a semmivé, akkor, amikor elhatároztam, hogy parancsba adom magamnak a megtanulását, és elkezdtem napi szinten teljesíteni önmagam utasítását. Mert ezt tanultam Bob Proctortól. Minden napom tudatos beosztás alapján telik, és a fő célomra fókuszálok. Ennek rendelek alá minden egyéb kihívást és feladatot az életemben, mert tudom, hogy ezek lesznek a tartópillérei az én nagy-nagy célomnak és áloméletemnek. Így minden nap írom a hálalistámat, csinálom a vizualizációs gyakorlatot, jegyzem a napi sikereimet. Nem telik el nap, hogy ne olvasnék Mentoraim, Mestereim könyveiből, vagy ne néznék meg egy videót, webinart vagy hallgatnék meditációt vagy egyéb hanganyagot. Ugyanakkor foglalkozom az alapítványunk dolgaival és a saját cégünkkel, a Lifechanger Kft.-vel, annak a honlapjával, facebook oldalával, stratégiájával és marketingjével. Minden áldott nap – 90 napon keresztül – lemásolom kézzel a Bob Proctor által ajánlott Békesség fejezetet James Allen: A gondolkodó ember című könyvéből, és 15 perces időtáblázatot vezetek arról, hogy mivel is töltöm az időmet a valóságban. Részt veszek Pongor-Juhász Attila Elitcoaching programjában, egy két éves üzleti főiskola marketing képzésében szintén Magyarországon, Bob Proctor amerikai coaching programjában is, és három Mastermind (Mesterelme) csoportban is benne vagyok, akikkel heti vagy havi szinten skype kapcsolatot tartunk és kölcsönösen ösztönözzük egymást. Beiratkoztam Bob Proctor Konzultánsi programjába, így hamarosan hivatalosan is magyarországi, európai konzultánsa leszek. Az időmre mániákusan ügyelek, fanatikusan védem a céljaim végett, így nagyon megválogatom, hogy kikkel töltöm az időmet és egy-egy személyes találkozóra mennyi időt szánok. Tisztában vagyok az időm értékességével, az életem végességével. Kérdezhetnéd, hogy ezt akartam-e, hogy ez volt-e a célom, amikor belekezdtem? Igen, azt kell, hogy mondjam, hogy az életem ma már egy magasabb dimenzióban, egy más rezgésszinten zajlik. A kihívás számomra az, hogy minél tovább, szinte folyamatosan ezen a hullámhosszon tudjak maradni,

132

133

mert ezen a szinten működik a legerősebben a Vonzás törvénye, amelyet ahhoz használok, hogy magamhoz vonzzam a sikeres, boldog és tartalmas életet, a pénzügyi függetlenséget, és az időm kontrollálásának a képességét. A családommal, gyermekeimmel több időt töltök, mint az elmúlt években valaha, és erre tudatosan figyelek, hiszen a munkám jó nagy részét, otthonról is el tudom végezni. A kapcsolatom a gyerekeimmel a jóból a kiváló felé mozdult el, amire nagyon büszke vagyok. Csingiz, elsőszülött fiam – aki most 22 éves –, volt az első, aki a szemembe mondta: – Én tudom, hogy meg fogod csinálni! És ehhez nem fér kétség! Készen állok arra, hogy ezt a tudást átadjam másoknak is, hogy emberek ezreinek tegyem az életét boldogabbá és sikeresebbé! Te is köztük lehetsz! Példámmal, utammal inspirállak arra, hogy hozd meg a döntést, és vágj bele még ma ebbe a rendkívüli és felemelő belső utazásba, amely majd kint, az anyagi világban fogja meghozni számodra a hőn áhított eredményeidet! Ne maradj örök álmodozó! Ne várj! Ne habozz! Ne halogass! Ne kételkedj! Én tudom, hogy ha én meg tudtam csinálni, akkor te is képes vagy rá! Ezt hallottam Bob Proctortól és Pongor-Juhász Attilától is! Végh István kollégám, élete első könyvén dolgozott most velem, ugyanúgy, ahogy az önfejlesztését is két évvel ezelőtt, még alapítványi munkatársamként kezdte el, 2014-ben. Akkoriban vezetőképzéseket tartottam a vezető jelölt kollégáknak, akikből ő lett a legkitartóbb és legsikeresebb. Ma már az alapítvány minden fontos ügyében döntési hatáskörrel rendelkezik, és az első számú segítőm a célok kitűzésében és elérésében. Tavaly már coach-ként is segíthettem az önismereti útján, és most együtt csináljuk a sikertréneri képzéseinket, könyvkiadásainkat és élő rendezvényeinket is. Ha úgy érzed, a te életedben is hiányzik valami, vagy egyszerűen csak „nem vagy jó helyen”, nem azt teszed, amire vágysz, vagy ha anyagilag független szeretnél lenni, ha sikeres és boldog életre vágysz, akkor keress fel minket, és válaszd ki a neked való szolgáltatásunkat a www.lifechanger. hu honlapunkról. Lehet ez egy könyv, lehet ez a blog olvasása, kiscsoportos tréning, face to face skype coaching vagy élő rendezvényen való részvétel is stb.

Amit mi megéltünk, megtapasztaltunk és megismertünk – minden törvényszerűség és alapelv –, a számodra is rendelkezésre áll! Segítünk neked akkor, ha készen állsz arra, hogy megfogalmazd magadnak, hogy mi a te igazi életcélod, azaz tudatosítsd magadban, hogy „Mit is akarsz valójában?”

134

135

Pécs, 2016. április 23. Gyura Barbara lifecoach, sikertréner és író