Guillaume Musso - Az Éjszaka És A Lányka

 

A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Guillaume Musso: La Jeune Fille et la Nuit Calmann-Lévy, 2018, Párizs A könyv elején és végén szereplő illusztrációkat illusztrációkat Matthieu Forichon készítette. Fordította Füsi Lídia Copyright © Calmann-Lévy, 2018 All Rights Reserved Hungarian translation © 2019 Füsi Lídia Magyar kiadás © 2019 Park Könyvkiadó, Budapest Borítóterv © Tillai Tamás ISBN 978 963 355 599 6 Felelős szerkesztő Tönkő Vera Szerkesztette Király Katalin A szöveget gondozta Lovass Gyöngyvér és Lovass Ildikó Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi Elektronikus könyv Ambrose Montanus

 

Florának, az idei télen hajnali 4-kor, szoptatás közben folytatott  beszélgetéseink  beszélgetés eink emlékére…

 

 Az éj talánya örökre szól. Hogyan vészeled át? Henri Michaux

 

A

FINÁNCFUTTATÓ

 

 A Lányka:

Távozz! Ó távozz, kérlek! Vad csont-vitéz, eredj!  Én ifjú vagyok még, menj! S ne nyújtsd felém kezed.  A Halál:

 Add a kezed, te gyöngé d , szép ala  Lásd, nem büntetni jött barátod.  Bízzál bennem! Vad nem vagyok!  Lágyan aludd karomban álmod.[1]

MATTHIAS CLAUDIUS (1740–1815)  A halál és a lányka

2017 Az Antibes-fok déli csücske, május 13.

Manon Agostini a Garoupe sétány végén parkolt le szolgálati autójával. A helyi kapitányságon szolgálatot teljesítő rendőrnő  becsapta az öreg Kangoo ajtaját, közben magában füstölgött, szidta a balszerencsés véletlenek láncolatát, amelyek ide sodorták. Este kilenc körül a félsziget egyik legfényűzőbb parti rezidenciájának portása betelefonált az antibes-i

 

rendőrkapitányságra, azt mondta, petárdát vagy lövést – mindenesetre valami fura zajt – hallott a birtok parkja mellett húzódó, sziklás ösvény felől. A rendőrök nem tulajdonítottak nagy jelentőséget a hívásnak, és a városi rendőrséghez passzolták át az ügyet, akiknek nem akadt jobb ötletük, mint az ő nyakába varrni a feladatot. Éppen az ő  nyakába,   nyakába, aki már nem is volt szolgálatban. szolgálatban. Amikor a főnöke felhívta, hogy menjen, és nézzen körül a tengerparti sétányon, Manon már kisestélyiben feszített, indulásra készen. Szívesen mondta volna a felettesének, hogy szórakozzon valaki mással, de most nem tehette meg, hogy visszautasítsa a kérést. A pasi épp ma reggel engedte meg, hogy a műszak után is nála maradhasson a szolgálati Kangoo. Manon saját autója bedöglött, és erre a szombat estére mindenképpen szüksége volt egy kocsira, hogy eljusson egy számára különösen fontos találkozóra. találkozóra. Régi iskolája, a Saint-Exupéry Gimnázium fennállásának ötvenedik évfordulóját ünnepelte, és ez alkalomból osztálytalálkozót szerveztek. Manon titokban abban reménykedett, azt őa pedig, fiút, aki annak idején kiszúrta. hogy A srácott másviszontláthatja volt, mint a többi, az ostoba liba akkoriban levegőnek nézte, mert inkább az idősebb fazonokra bukott, akikről később rendre kiderült, hogy valójában üresfejű, tróger szarjankók. A remény persze teljesen észszerűtlen volt – még abban sem lehetett biztos, hogy a fiú egyáltalán eljön-e a találkozóra, és azóta valószínűleg rég elfelejtette, hogy ő, Manon valaha is létezett –, de így legalább azt hihette, hogy végre valami történik az életében. Manikűr,

 

fodrász, ruhavásárlás: egész délután a találkozóra készült. Háromszáz eurót tapsolt el egy egyenes szabású, éjkék csipkebetétes, selyemdzsörzé ruhára, a nővérétől kölcsönkért egy gyöngysort, a legjobb barátnőjétől pedig egy pár cipőt – egy gyönyörű, velúr Stuart Weitzman tűsarkút, amely feltörte a lábát. Bekapcsolta mobilján a zseblámpát, és tűsarkain billegve elindult a szűk sétányon, amely a part mentén, több mint két kilométer hosszan az Eilenroc-villáig vezet. Jól ismerte a környéket. Amikor kicsi volt, az édesapjával errefelé jártak horgászni a kis öblökbe. Régebben a helyiek csak fináncfuttatóként vagy csempészek ösvényeként emlegették a helyet. Később az útikönyvekben a festői Hajmeresztő sétány néven szerepelt. Manapság a szürkébb, semmitmondó Tengerparti sétány nevet viseli. Manon úgy ötven méter múlva egy sorompóra bukkant, amelyre figyelmeztetést biggyesztettek: „Hatóságilag lezárt terület – belépni tilos!” A hét közepén hatalmas vihar pusztított a környéken. A heves viharok nyomán kőomlások keletkeztek, amelyek közlekedés.miatt egyes szakaszokon lehetetlenné vált a Manon egy pillanatig habozott, majd úgy döntött, hogy egyszerűen átlépi a sorompót. 1992 Az Antibes-fok déli csücske, október 1.

Vinca Rockwell hevesen szökdécselve futott  Joliette strand előtt. Estedobogó tíz óra szívvel, volt. Hogy eljuthasson ide aa

 

koleszból, meg kellett győznie egy bölcsész-előkészítőre járó  barátnőjét, aki mopeddel mopeddel hozta el el őt a Garoupe ssétányig. étányig. Ahogy a fináncfuttatóra ért, úgy érezte, mintha a hasában pillangók repkednének. Mindjárt találkozik Alexis-vel. Mindjárt találkozik a szerelmével! A szél a lelket is kifújta belőle, de az éjszaka olyan szép volt, az ég pedig annyira tiszta, hogy majdnem ugyanolyan jól lehetett látni, mint fényes nappal. Vinca mindig is imádta ezt a helyet, mert érintetlenül vad volt, és kicsit sem hasonlított a French Riviera  unalomig ismert, nyári képére. A napsütésben lenyűgöző látványt nyújtottak a sárgásfehéren csillogó mészkősziklák és az azúr valamennyi árnyalatában fürdőző, apró tengeröblök. Vinca egyszer még delfineket is látott a Lérins-szigetek felé. Ekkora szélben, amilyen ma este is fújt, egészen más képet mutatott a táj. A meredek sziklák veszélyessé váltak, az olajfák és a fenyők hétrét görnyedtek a kíntól, mintha ki akartak volna szakadni a földből. De Vinca fütyült az egészre. Mindjárt találkozik Alexis-vel. Mindjárt találkozik a szerelmével! 2017

 kurva életbe! Manon egyik cipősarka kitörött. Hogy az a…! A találkozó előtt haza kell mennie, ráadásul holnap jól le is cseszi majd a  barátnője. Manon levette a cipőjét, a táskájába csúsztatta, és mezítláb ment tovább.

Még úton mindig a sziklafalak fölé magasodó de  betonos lépdelt. A levegő tiszta és friss volt.keskeny, A misztrál

 

kivilágította az éjszakát, és csillagokkal hintette tele az égboltot. Lélegzetelállító volt a panoráma: az óvárosi várfalaktól a messzi hegyeken át egészen a nizzai öbölig ellátni. A francia Riviéra legszebb birtokai közül néhány megbújt a fenyőfák rejtekében. Ide hallatszott a habzó tenger moraja, érezni lehetett a szilaj hullámok elképesztő erejét. Ez a hely régebben jó néhány tragikus baleset helyszíne volt. A vad hullámzás halászokat, turistákat és vízparton csókolózó szerelmespárokat is magával ragadott. Az össztűz alá vett hatóságok kénytelenek voltak biztonságossá tenni az ösvényt: szilárd lépcsőket építettek, az útirányt táblákkal jelölték ki, és korlátokat szereltek fel, hogy a túrázóknak eszükbe se jusson túl közel merészkedni a sziklaperemhez. De elég, ha csak néhány órára elszabadul a szél, hogy az ösvény ismét rendkívül veszélyessé váljon. Manon egy kidőlt aleppói fenyőhöz ért, amely letarolta a mellvédet és eltorlaszolta az utat. Nem lehet továbbmenni. Arra gondolt, hogy visszafordul. Egy teremtett lélek sem volt a közelben. Épeszű ember nem korzózik misztrál idején. Húzzál innen te is, kisanyám! Manon lecövekelt, és hallgatta a szél zúgását. Panaszosan süvített, egyszerre közeli és távoli volt a hang. Vészjósló, fenyegető. Noha mezítláb volt, felmászott egy sziklára, hogy megkerülje az akadályt, és továbbment, csupán a mobilja zseblámpája világította világította meg az utat. A sziklafal alatt mintha sötét tömeg sejlett volna fel. Manon hunyorított. Nem, túl messze volt, nem lehetett tisztán kivenni.

 

Megpróbált nagyon óvatosan lejjebb ereszkedni. Ekkor valami reccsent. A csipkeruhája alja elszakadt, de Manon ügyet se vetett rá. Most már jól látta a nyugtalanító alakot. Egy holttest volt. Egy nő élettelen teste, magára hagyva a sziklás parton. Minél közelebb ért hozzá, annál inkább hatalmába kerítette a rettegés. Ez nem baleset volt. A nő arcát szétzúzták, nem maradt más belőle, csupán vérző pép. Atyaég! Manon érezte, hogy nem engedelmeskedik a lába, és mindjárt összeesik. Kioldotta a  billentyűzárt a telefonján, hogy segítséget hívjon. Nem volt térerő, de a képernyőn mégis megjelent a felirat: Csak segélyhívás. Már megnyomta volna a hívás gombot, amikor észrevette, hogy nincs egyedül. Valamivel arrább síró férfi ült. Magába roskadtan, arcát kezébe temetve zokogott. Manon megrémült. Most már nagyon bánta, hogy fegyvertelenül jött. Óvatosan közelebb lépett a zokogó emberhez. A férfi felállt. Amikor felemelte a fejét, Manon felismerte őt. – Én tettem – mondta a férfi, és ujjával a holttestre mutatott. 1992

Vinca Rockwell kecsesen és könnyedén szökellt a sziklákon. A szél egyre erősebben fújt. De Vinca szerette ezt. A hullámokat, a veszélyt, a mámorító tengeri levegőt, a szédítő meredélyeket. Semmi sem volt annyira részegítő az életében, mint a találkozás Alexis-vel. Teljes és mélységes mámor. Testi-lelki összefonódás. Még ha száz évig élne is, akkor sem érhetne semmi ennek az emléknek a nyomába. Beleremegett gondolatba, hogy titokban újra láthatja Alexis-t, hogy a sziklák atövében szeretkezne szeretkeznek k majd.

 

Vinca érezte, ahogy a langyos szél egész testét körülsimogatja, befúj a lábai közé, és fellebbenti a ruháját, mintha csak a várva várt ölelkezés előjátéka lenne. A szívét, amely vadul kalapál, a forró hullámot, amely elönti és felkavarja, a vérét, amely hevesen lüktet, a szívdobogást, amelybe egész teste beleremeg. Mindjárt találkozik Alexis-vel. Mindjárt találkozik a szerelmével! Alexis volt a vihar, az éj, a pillanat. A lelke mélyén Vinca tudta, hogy ostobaságot művel, és hogy az egész csúfos véget ér majd. De a világ minden kincséért sem adta volna a pillanat izgalmát. A várakozást, a szerelmi őrületet, azt a gyötrelmesen gyönyörűséges érzést, ahogy magával ragadja az éjszaka. gyönyörűséges – Vinca! Hirtelen Alexis alakja rajzolódott ki a tiszta égbolt hátterében, amelyen telihold ragyogott. Vinca az árny felé lépett. Egy szemhunyásnyi idő elég volt, és máris érezni vélte, hogy mindjárt hatalmába keríti a gyönyör. Vadul, perzselőn, könyörtelenül. Az egymásba feledkező, egymásban feloldódó, a széllel és a vesző hullámokkal egyesülő testek. A sirályok vijjogásába sikolyok.szinte A vonaglások, a földre teperő robbanás, a vakító, fehér villanás, amely szétárad a testedben, és úgy érzed, hogy egész lényed apró darabokra hullik. – Alexis! Amikor Vinca végre magához ölelte szerelme tárgyát, egy  belső hang ismét azt susogta, hogy ennek a történetnek csúfos vége lesz. De a lány nem törődött a holnappal. A szerelem minden, és minden más semmi.

 

Csak a pillanat számított. Az Éjszaka perzselő és mérgező csábítása.

 

T EGNAP   É S   M A

 

(NICE-MATIN, 2017. május 8., hétfő)

Fennállásának ötvenedik évfordulóját ünnepli a Saint-Exupéry nemzetközi gimnázium A Sophia Antipolis tudáspark kiemelt intézményének számító középiskola születésnapi tortáján ötven gyertyát gyújtanak meg a hétvégén. A nemzetközi gimnázium, amelyet 1967-ben alapított a Francia Világi Misszió azzal a céllal, hogy a kitelepedett családok gyermekeinek oktatást biztosítson, nem mindennapi intézmény a Riviérán. Kiváló színvonaláról ismert, több idegen nyelven folyik itt az oktatás. Két tanítási nyelvű tagozatain nemzetközi oklevelek szerezhetők, jelenleg közel ezer francia és külföldi diákot fogad. Az évfordulós megemlékezések pénteken, május 12-én nyílt nappal kezdődnek, amelyen a diákok és a tanárok bemutatják az erre az alkalomra készült művészi alkotásaikat – fotókiállítások, filmek, színházi előadások várják a  vendégeket. Másnap délben fogadásra várják az iskola egykori diákjait és munkatársait. Erre a rendezvényre időzítették az Üvegtorony névre keresztelt új épület ünnepélyes alapkőletételét is, amely ötemeletes lesz, tornacsarnok és a jelenlegi, ám hamarosan lebontandó helyére

 

kerül. Ebben az ultramodern épületben kapnak majd helyet az egyetemi előkészítő osztályok diákjai. Az 1990–1995-ös évfolyam öregdiákjai abban a megtiszteltetésben részesülnek, hogy ők használhatják utoljára a tornacsarnokot, ugyanis itt tartják szombat esti osztálytalálkozójukat. A gimnázium igazgatónője, Florence Guirard asszony reméli, hogy a lehető legtöbben vesznek részt a megemlékezéseken. „Minden volt diákunkat és volt dolgozónkat szeretettel várjuk, hogy osszák meg velünk ezt az örömteli eseményt. A beszélgetések, újbóli találkozások, közös emlékek felidézik számunkra, honnan  jöttünk, és mindezek elengedhetetlenül szükségesek, ha tudni akarjuk, hová tartunk” – folytatja meglehetősen sablonosan fogalmazva az igazgatónő, majd hozzáteszi, hogy a Facebookon is létrehoztak egy csoportot, kifejezetten erre az alkalomra. Stéphane Pianelli

 

FOREVER YOUNG

 

1

Coca-Cola Cherry  Egy lezuhanó repülőgépen becsatolhatja magát az ember, nem sokat számít.[2]

HARUKI MURAKAMI 1. Sophia Antipolis, 2017. május 13., szombat

Bérelt autómmal a fenyőfák alatt parkoltam le, a benzinkút mellett, a gimnázium bejáratától háromszáz métere. Egyenesen a reptérről jöttem, a New York–Nizza-járaton szemhunyásnyit sem aludtam. Tegnap hanyatt-homlok rohantam el Manhattanből, miután e-mailben kaptam egy cikket, amely a régi középiskolám alapításának ötvenedik évfordulójáról szólt. A kiadóm üzenetküldő rendszerén keresztül küldte el nekem a levelet Maxime Biancardini, aki egykor a legjobb barátom volt, de már huszonöt éve nem láttam. Meghagyta a mobilszámát, sokáig gondolkoztam, felhívjam-e, de aztán beláttam, hogy mást nemigen tehetnék.

 

– Olvastad a cikket, Thomas? – kérdezte tőlem, nem sokat  bíbelődve az az udvariassági udvariassági körökkel. – Ezért hívlak. – Ugye tudod, hogy ez mit jelent? A hangja olyan volt, amilyennek régen is ismertem, de most eltorzította valamiféle valamiféle lázas, sürgető hév és a rettegés. Nem válaszoltam azonnal a kérdésére. Igen, persze hogy tudtam, mit jelent. Azt, hogy az eddigi életünknek lőttek. Azt, hogy hamarosan mindnyájan rács mögé kerülünk. – Haza kell jönnöd a Riviérára, Thomas – bökte ki néhány másodpercnyi csend után Maxime. – Ki kell dolgoznunk valami stratégiát, hogy kibúvót keressünk. Valamit ki kell találnunk. Lehunytam a szemem, és mérlegeltem, milyen következményekkel járhat, ami történni fog: világraszóló  botrány, bírósági bírósági eljárás, a családjainkra családjainkra váró megpróbáltatások. megpróbáltatások. A lelkem mélyén mindvégig tudtam, van esély rá, hogy ez a nap egyszer elérkezzen. Majdnem huszonöt évig úgy éltem – vagy úgy tettem, mintha élnék –, hogy Damoklész kardja ott függött a fejem fölött. Rendszeresen riadtam fel verejtékezve az éjszaka közepén, mindig az akkor történt események jártak a fejemben, meg az, hogy egy napon mindenre fény derülhet. Ilyenkor bevettem egy Xanaxot, utánaküldtem egy korty Karuizawa whiskyt, de csak nagyon ritkán sikerült újra elaludnom. – Valamit ki kell találnunk – ismételte a barátom. Tudtam, hogy illúziókba ringatja magát. Mert ezt a bombát, amely egész eddigi életünk elpusztításával fenyegetett, mi magunk élesítettük 1992-ben, egy decemberi estén.

 

És mindketten tudtuk, hogy semmi módon nem lehet hatástalanítani. 2.

Bezártam a kocsi ajtaját, és elsétáltam a benzinkútig. Volt ott egy amerikai típusú vegyesbolt és kávézó, amit mindenki csak Dino kávézójának hívott. A kútoszlopok mögött egy gyarmati stílusú, festett faépületben rendezték be a kis üzletet meg egy kellemes kis kávézót nagy, fedett terasszal. Belöktem a lengőajtót. A hely nemigen változott azóta sem, megőrizte időtlen jellegét. Az üzlethelyiség végében magas  bárszékek vették körül az ólomfehérre festett, fa bárpultot, a pult szélén üvegbúrák alatt színes sütemények kellették magukat. A terem másik felén padok és asztalok sorakoztak, utott belőlük a teraszra is. A falakon ma már nem létező márkák régi, zománcozott reklámtáblái és az őrült húszas évek Riviérájának idejéből származó plakátok. Hogy több asztal férjen el a helyiségben, kitessékelték a biliárdasztalt és a zsebpénzemet akkoriban rengetegszer megcsapoló játékgépeket is: Out Run, Arkanoid, Street Fighter II . Csak a csocsó úszta meg, egy ősrégi, agyonkopott posztójú Bonzini versenyasztal. Nem bírtam ki, és végigsimítottam a csocsóasztal tömör tölgyfa keretén. Maxime-mal ugyanezen az asztalon órákig átszottuk újra meg újra az Olympique Marseille minden fontos meccsét. Felvillant előttem néhány emlékkép: Papin mesterhármasa az 1989-es francia bajnokságon, aztán ahogy a Benfica ellen Vata a hálóba bokszolja a labdát, vagy Chris Waddle, aki a jobb külsővel levett labdát gyönyörűen

 

 bepattintja az AC Milan kapujába – méghozzá éppen azon a nevezetes találkozón, amikor a meccs vége előtt két perccel a Vélodrome stadion világítása elszállt. A várva várt diadalt – az 1993-as Bajnokok Ligája-győzelmet – sajnos már nem együtt ünnepeltük: én akkorra elköltöztem a Riviéráról, hogy Párizsban járjak egy gazdasági főiskolára. Hagytam, hogy a kávézó nosztalgikus hangulatba ringasson. Nem csak Maxime-mal szoktam tanítás után idejárni. Legmaradandóbb emlékeim Vinca Rockwellhez kötődnek, ahhoz a lányhoz, akibe akkoriban szerelmes voltam. Akibe akkoriban minden fiú szerelmes volt. Mintha csak tegnap történt volna. Mintha egy örökkévalósággal ez előtt történt volna. A pult felé menet éreztem, hogy libabőrös lesz a karom, ahogy a pillanatképek mind élesebben villantak fel bennem. Emlékeztem, milyen csengőn kacagott Vinca, hogy ötperces szünet volt a fogai között, emlékeztem a könnyű nyári ruháira, szinte magam előtt láttam a szépségét, és hogy mennyire igyekezett távolságtartón nézni a dolgokra. Emlékeztem arra is, hogy Vinca Dinónál nyáron mindig Cherry Coke-ot ivott, télen pedig pillecukorral megszórt forró csokit rendelt. – Adhatok valamit? Alig hittem a szememnek: a kávézót még mindig ugyanaz az olasz–lengyel házaspár, Valentiniék üzemeltették, és amikor megláttam őket, még a keresztnevük is beugrott. Dino (nyilván…) a presszógép tisztítását hagyta abba, amikor megszólított, Hannah pedig a helyi újságot lapozgatta. A férfi kicsit meghízott és megkopaszodott, a nő szőkéből őszre váltott

 

és ráncos lett. De így most mintha jobban illettek volna egymáshoz. Ez az öregedés kiegyenlítő hatása: a vakító szépséget elfonnyasztja, az átlagosabb figurákat viszont néhanapján nemes patinával és ragyogássa ragyogássall ruházza fel. – Egy kávét kérek szépen. Dupla eszpresszót. Hagytam, hogy néhány pillanat súlytalanul ellebegjen, aztán kihívtam a múltat, megidézve Vinca szellemét: – És egy Cherry Coke-ot is kérek, jéggel és szívószáll szívószállal. al. Egy pillanatra azt gondoltam, hogy valamelyik Valentini talán felismer. A szüleim 1990 és 1998 között a Saint-Ex gimi igazgatói voltak. Apám a gimnáziumi tagozatot vezette, anyám pedig az egyetemi előkészítőt, és ezen a címen kaptak a campuson szolgálati lakást. Így hát gyakran lebzseltem itt. Egyegy ingyenes Street Fighter-menet fejében néha segítettem Dinónak rendbe tenni a pincét vagy elkészíteni a híresnevezetes főzött krémfagylaltját a féltve őrzött atyai recept alapján. A felesége egy pillanatra se nézett fel az újságjából, az öreg olasz bepotyogtatta a tőlem kapott aprót a kasszába, és átnyújtotta a megrendelt italokat, de fáradt tekintetében semmiféle szikra nem gyúlt. A terem háromnegyede üresen tátongott, ami még ahhoz képest is meglepett, hogy szombat délelőtt volt. A Saint-Exbe sok kollégista járt, és az én időmben jó részük a koleszban töltötte a hétvégéket. Így legalább ahhoz az asztalhoz ülhettem, ami Vincával mindig is a kedvenc helyünk volt: a terasz legvégén, az illatozó fenyőágak alatt. Mivel a csillagok mindig felismerik egymást, Vinca mindig a nappal szembeni széket választotta. A tálcát kezemben egyensúlyozva a törzshelyemre

 

ültem, a fáknak háttal. Megfogtam a kávéscsészémet, a Cherry Coke-os poharat pedig letettem az üres szék elé. A hangszóróból egy régi R.E.M.-nóta szólt, a Losing my Religion,  amelyről a legtöbb ember azt gondolja, hogy a hitről szól, miközben ez a dal egyszerűen egy fájdalmas, viszonzatlan szerelem gyötrelmeiről beszél. Egy kétségbeesett fiúról, aki odakiáltja a lánynak, akit szeret: „Hey, idenézz, itt vagyok! Miért nem látsz engem?” Az életem története dióhéjban. Egy fuvallattól megremegtek a fenyőágak, a padlódeszkán porszemek táncoltak a napfényben. Pár pillanatra működött a varázslat, és az 1990-es évek elejére repített. A lombokon átszűrődő tavaszi napsütésben megelevenedett előttem Vinca szellemalakja, és fülemben visszhangzottak szenvedélyes  beszélgetéseink.  beszélgetése ink. Hallottam őt, ahogy áhítattal beszél nekem  A szerető ről ről és a Veszedelmes viszonyokról. Én a Martin Edennel és Az Úr szépé vel vel tromfoltam. Ugyanennél az asztalnál vitatkoztunk órákon át azokról a filmekről is, amelyeket szerda délutánonként láttunk a Star moziban, Cannes-ban vagy az antibes-i Casinóban. Vinca a Zongoralecké ért ért és a Thelma és Louise-ért volt oda, nekem pedig a Dermedt szív  és a Veronika kettős élete tetszett nagyon. Az R.E.M. száma a vége felé járt. Vinca feltette Ray-Ban napszemüvegét, a szívószállal kortyolt egyet a kólájából, és a színes lencse mögül rám kacsintott. Az emlékképe halványodni kezdett, majd teljesen eltűnt, a bűbáj megtört. Tovatűnt az 1992-es gondtalan, forró nyár is. Magányos és szomorú voltam, zihálva kergettem letűnt ifjúságom ábrándképeit.. Huszonöt éve nem láttam Vincát. ábrándképeit

 

Huszonöt éve, hogy senki nem látta őt. 3.

1992. december 20-án, egy vasárnapi napon a tizenkilenc éves Vinca Rockwell Párizsba szökött a gimnáziumi filozófiatanárával, a huszonhét éves Alexis Clément-nal, akivel titokban viszonyt folytatott. Másnap reggel látták őket utoljára Párizsban, egy hetedik kerületi szállodában, a Szent Klotild bazilika szomszédságában. szomszédságában. Aztán nyomuk veszett a fővárosban. Soha többé nem adtak életjelet magukról, nem léptek kapcsolatba sem a családjaikkal, sem a barátaikkal. Szó szerint köddé váltak. Ennyit lehet tudni hivatalosan az ügyről. Kivettem a zsebemből a Nice-Matin  cikkét, amelyet eddigre már vagy százszor elolvastam. Volt benne egy látszólag semmitmondó információ, amelynek drámai következményei fenekestül felforgatják majd az üggyel kapcsolatos eddigi ismereteket. Manapság mindenki esküdözik, hogy az igazat, a színtiszta igazat, csakis az igazat mondja, de az igazság csak ritkán az, aminek látszik, és ebben a konkrét esetben nem vezethetett sem megnyugváshoz, sem gyászmunkához, sem pedig valódi igazságszolgáltatáshoz. Az igazság nem hozhatott mást, csak balszerencsé balszerencsét,t, üldöztetést és rágalmazást. – Oppardon, uram! Az asztalok között egy neveletlen gimnazista futott el, és a hátizsákjával majdnem lesodorta a kólás poharat. Reflexből a pohár után kaptam, mielőtt eltört volna. Több szalvétát is elhasználtam, mire felitattam az asztalról a folyadékot, de a

 

nadrágomra is került az italból. Átvágtam a kávézón a mosdó felé. Jó öt percig tartott, mire eltüntettem a foltokat, és körülbelül ugyanennyi, hogy teljesen megszáradjon a nadrágom. Mindenkinek jobb lesz, ha az osztálytalálkozón nem szúrnak ki azért, mert úgy nézek ki, mint aki összehugyozta magát. Aztán visszamentem a helyemre, hogy leakasszam a szék háttámlájára vetett zakómat. Amikor futólag az asztalra pillantottam, vadul kalapálni kezdett a szívem. A távollétemben valaki kétrét hajtotta a fénymásolt újságcikket, és egy napszemüveget helyezett rá. Egy színezett lencséjű Ray-Ban Clubmaster modellt. Ki űzheti velem ezt a rossz tréfát? Körülnéztem. Dino egy fickóval tárgyalt a kútoszlopoknál. Hannah a terasz túlsó felén öntözte a muskátlikat. A pultnál üldögélő, kávészünetet kávészünetet tartó három útkaparón kívül volt itt még néhány gimnazista, akik a MacBookjukon dolgoztak elmélyülten vagy a mobiljukon cseteltek. Bassza meg… A kezembe kellett vennem a napszemüveget, napszemüveget, hogy belássam, nem a képzeletem játéka az egész. Amikor felemeltem, észrevettem, hogy az újságkivágásra valaki széljegyzetet írt. Egyetlen szót gondosan formált, kerekded betűkkel: Bosszú.

 

2

Az osztályelső és a rosszfiúk  Aki uralja a múltat (…), az uralja a jövőt is…[3]

GEORGE ORWELL 1.

Paint It Black, No Surprises, One… A campusra érkezőket Rolling Stones-, Radiohead- és U2számok refrénjével fogadta az iskola zenekara. A kegyetlen, ugyanakkor fülbemászó zene egészen a gimnázium épületéig kísérte az embert, a délelőtti ünnepségnek helyet adó Gesztenyés térig. A túlbetonozott Azúr-parton zöld oázisnak tűnt Sophia Antipolis, a több helység (így Antibes és Valbonne) területén kialakított, francia Szilícium-völgyként is emlegetett tudásközpont. A kétezer hektáros fenyvesben ezernyi start-up és csúcstechnológiában utazó vállalatcsoport lelt otthonra. Minden megvolt benne, ami a világ megannyi részéről

idevonzza a vezető menedzsereket: az év háromnegyed részében ragyogóan süt a nap, a tenger és az Alpok

 

síparadicsomai a közelben, a tudáspark területén számos sportlétesítmény, valamint színvonalas nemzetközi iskola található, amelyek közül éppen a Saint-Exupéry Gimnázium számított a legjobbnak. Az Alpes-Maritimes megyei tanintézmények rangsorában ez volt a csúcs. Az iskola minden szülő álmainak netovábbja, akik abban reménykedtek, hogy egy napon beírathatják oda szépreményű csemetéjüket, bízva a gimnázium jelmondatának ígéretében: Scientia potestas est.[4] Elsétáltam a portásfülke előtt, aztán a titkárság, majd a tanári épületek mellett. A hatvanas években emelt épületek ugyan lassacskán megkoptak, de a campus egésze máig különlegesnek számított. Az építész okosan használta ki a valbonne-i fennsík egyedi természeti adottságait. A mai szombat délelőttön a levegő langyos volt, az égbolt pedig palakék. A sziklafalak és a dombvidék közé, a fenyvesek és a partvidéki bozótos ölelésében az acélból, betonból és üvegből épült kockák és téglatestek harmonikusan belesimultak a dimbes-dombos tájba. Lejjebb, egy nagy tó körül, félig a fák takarásában színes, kétemeletes kis házak emelkedtek. A kollégiumi épületek mind egy-egy, a Riviérán élt művészről kapták a nevüket: Pablo Picasso-ház, Marc Chagall-ház, Nicolas de Staël-ház, Francis Scott Fitzgeraldház, Sidney Bechet-ház, Graham Greene-ház… Tizenöt és tizenkilenc éves korom közt itt éltem a szüleimmel a szolgálati lakásban. Még élénken éltek bennem az akkori emlékek. Különösen az, ahogy minden reggel mennyire elvarázsolt, amikor a fenyvesekre néző szobámban felébredtem. Kamaszkori ablakából a lenyűgözőa látványt csodálhattam,szobám amelyben most ugyanazt is gyönyörködtem: csillogó

 

tófelszín, a kikötő fahídja és a csónakházak. A New Yorkban töltött két évtized alatt persze elhitettem magammal, hogy a misztrál és a kabócák énekénél jobban szeretem Manhattan villanykék égboltját, és szívesebben szippantom magamba Brooklyn és Harlem energiáját, mint az eukaliptusz és a levendula illatát. De valóban ez volna az igazság?  – töprengtem, miközben megkerültem az Agorát (üvegépület, a 90-es évek legelején húzták fel a könyvtár mellé, több nagyelőadó és egy moziterem is helyet kapott benne). Végül odaértem a régi gimnázium elé, amely gótikus ihletésű, vörös téglás épületegyüttes, kicsit hasonlít bizonyos amerikai egyetemekhez. Az ódon gimnáziumi épület teljesen elütött az egységes építészeti összképtől, mégis az iskola büszkeségének számított: az amerikai elitegyetemekéhez hasonló, nemes patinával ruházta fel az intézményt, és a szülők elbüszkélkedhettek vele, hogy az ő csemetéjük a helyi Harvardra jár. – Nocsak, Thomas Degalais! Csak nem ihletre vadászunk a következő könyvünkhöz? 2.

A hátam mögül érkező hangra felkaptam a fejem, megfordultam, és Stéphane Pianelli vigyori arcával találtam magam szembe. Hosszú haj, muskétáshoz méltó kecskeszakáll, kerek Lennon-szemüveg és vállon átvetett futártáska: a Nice Matin újságírója ugyanolyan fura fazon volt, mint diákkorában. Csak egyetlen dologban engedett a korszellemnek: szafarimellénye alá húzott pólóján a híres fí betű virított, a Lázadó Franciaország nevű szélsőbaloldali párt emblémája.

 

– Szia, Stéphane! – mondtam, és kezet ráztunk. Együtt indultunk tovább. Pianellivel egyidősek és földik voltunk. Végzős koromig egy osztályba jártunk. Úgy élt az emlékezetemben, mint nagydumás, kiváló szónoki képességekkel megáldott srác, aki mestere volt a formális logikai bukfencek kiagyalásának, amivel sokszor megizzasztotta tanárainkat. A gimiben egyike volt azon keveseknek, akik tudatos politikai meggyőződéssel rendelkeztek. Érettségi eredményeivel akár járhatott volna tovább a Saint-Exbe, a Párizsi Politikai Tudományok Intézetére felkészítő osztályba, de ő inkább a nizzai egyetem bölcsészkarán tanult tovább. Ezt a kart apám csak „munkanélküli-képzőnek” hívta, anyám pedig még inkább szókimondó módon úgy emlegette, mint „balos  balfaszok bandáját”. De Pianelli mindig hű maradt lázadó hírnevéhez. Stéphane a carlone-i bölcsészkari campuson a szocialista mozgalmárok közé keveredett, és 1994-ben egy tavaszi estén dicsőségesen be is mutatkozott a France 2 csatornán A holnap ifjúsága című műsorban. A körülbelül kétórás élő adásban többtucatnyi egyetemista szólalt fel az elhíresült minimálbér ellen, amelyet a kormány kívánt rájuk kényszeríteni. Nemrégiben újra megnéztem az adást a nemzeti audiovizuális archívum oldalán, és teljesen lenyűgözött Pianelli fellépése. Kétszer is megkapta a mikrofont, és mindkétszer helyreigazította, majd sarokba szorította harcedzett politikus vitapartnerét. Igazi megátalkodott fickó, aki senkitől sem hagyja eltántorítani magát. – Mit szólsz hozzá, hogy Macron lett az elnök? – kérdezte kertelés nélkül. (A politika ezek szerint kiapadhatatlan téma

 

maradt számára.) – Remek hír az olyanoknak, olyanoknak, mint amilyen te is vagy, ugye? – Az íróknak? – Dehogy, a mocskos gazdagoknak! – vágta rá csillogó szemmel. Pianelli imádta mások vérét szívni, gyakran rosszmájúan provokált, de azért kedveltem. Az egyetlen olyan saint-exes iskolatársam volt, akivel tartottam a kapcsolatot: valahányszor új könyvem jelent meg, interjút készített velem az újságjába. Amennyire tudom, soha nem vágyott országos karrierre, inkább amolyan mindenes újságíró maradt. A Nice-Matinnél arról írhatott, amiről csak kedve tartotta – politika, kultúra, helyi közélet –, és ezt a szabadságot mindennél többre tartotta. Noha önmagát vitriolos tollú fülesvadásznak tartotta, ez nem akadályozta meg abban, hogy ragaszkodjon bizonyos tárgyilagossághoz. Mindig érdeklődéssel olvastam a regényeimről írt cikkeit, mert Stéphane tudott a sorok közt olvasni. Kritikái nem mindig voltak hízelgőek, ám még ha voltak is fenntartásai, Pianelli soha nem feledkezett meg arról, hogy egy-egy regény mögött – és ez áll a filmekre és színdarabokra is – évek munkája, aggályai, kétségei vannak, ezt lehet kritizálni, de mindössze néhány sorban kivégezni kegyetlen és öntelt dolog. „A legközépszerűbb regény is értékesebb, mint az azt lehúzó kritika” – közölte egyszer velem Stéphane az irodalomra alkalmazva Anton Egónak, a L’ecsó című rajzfilm ételkritikusának jól ismert mondását. – Viccet félretéve: mi a frászt keresel te itt, írókám? A zsurnaliszta látszólag közömbösen körbeszimatolt a

 

terepen, várta, hogy ráharapjak a csalira, és megindulhasson a fárasztásom. Tudott ezt-azt a múltamból. Az is lehet, hogy megérezte, milyen idegesen tapogatom a zsebemben Vinca napszemüvegének hasonmását és a fenyegető üzenetet, amelyet negyedórája kaptam. – Nem árt, ha az ember néha visszatér a gyökerekhez, nem igaz? Ahogy öregszik az ember… – Na ne nyomd nekem itt a vakert! – vágott a szavamba gúnyosan röhögve. – Te az osztálytalálkozónak még a gondolatát is rühelled, Thomas. Csak rád kell nézni, a Charvet ingedre meg a Patek Philippe karórádra! Csak nem akarod velem elhitetni, hogy azért repültél ide egyenesen New Yorkból, hogy Donald rágón nyammogva a Tini Nindzsa Teknőcök főcímdalát danolászd kórusban olyan fazonokkal, akiket lenézel? – Tévedsz. Én nem nézek le senkit. És ez igaz volt. Az újságíró tamáskodva méregetett. A tekintete szinte észrevétlenül megváltozott. Úgy csillogott a szeme, mint a horgásznak, amikor kapás van. – Értem! – mondta végül bólogatva. – Azért jöttél, mert olvastad a cikkemet! Ettől elakadt a lélegzetem, mintha egy gyomrost vitt volna  be. Honnan tudja? – Miről beszélsz, Stéphane? – Ne add az ártatlant! Színlelt könnyedséggel folytattam: – TriBeCában lakom. A reggeli kávémhoz a The  New York

 

Timest szoktam olvasgatni. Nem a te községi hírmondódat. Melyik cikkre gondolsz? Arra, amelyik a suli ötvenedik évfordulóját harangozza be? Grimaszba rándult száját és összevont szemöldökét látva arra következtettem, hogy nem arról van szó. De a megkönnyebbülésem megkönnyebbü lésem nem sokáig tartott, mert nekem szegezte: – A Vinca Rockwellről írt cikkre gondolok. Ettől lefagytam. – Akkor igaz, és te tényleg nem tudod! – vonta le a következtetést. – A rohadt életbe, mit nem tudok?! Pianelli a fejét ingatta, majd előbányászott egy jegyzettömböt a szütyőjéből szütyőjéből.. – Vár a meló – mondta, amikor elértünk a gyülekezőtérre. – Cikket kell írnom a községi hírmondóba. – Várj, Stéphane! Elégedetten faképnél hagyott, miközben futólag búcsút intett: – Később még beszélünk.

A mellkasomban őrülten vert a szívem. Egy dolog biztosnak látszott: várnak még rám meglepetések. 3.

A Gesztenyés tér zsongott a zenekar ütemes zenéjétől és a siető kis csoportok élénk csevegésétől. Régen ugyan fenséges gesztenyefák álltak itt, mára azonban valamiféle kártevő megtizedelte őket. A tér megőrizte a nevét, de a Kanáriszigetekről származó datolyapálmákkal datolyapálmákkal telepítették be, amelyek

 

kecses sziluettjükkel a vakációt és az édes semmittevést idézték fel. Óriási, törtfehér vászonsátrak alá büféasztalokat és több sor széket állítottak, virágfüzéreket húztak ki. A téren feketéllő, sűrű tömegben panamakalapos és matrózinges pincérek lavíroztak tálcáikkal, és igyekeztek itallal ellátni a vendégeket. Egy tálcáról lekaptam egy poharat, belekóstoltam, és a tartalmát azon nyomban kilöttyintettem egy virágcserépbe. A ház koktélja címén a szervezőknek nem akadt jobb ötletük, mint hogy valami gusztustalan kókuszvizet lögyböljenek össze gyömbéres jeges teával. A büfé felé vettem az irányt. Szemlátomást ott is a reformkonyha hívei garázdálkodhattak. Az ember rögtön Kaliforniában vagy valami menő healthy  brooklyni helyen érezhette magát. Semmi nizzai húsos töltött zöldség, semmi rántott cukkinivirág, se hagymás-szardellás lepény. Csak bánatos szecskázott zöldség, zsírszegény poharas krémek és garantáltan gluténmentes sajtos pirítós. Eloldalogtam a büfépulttól, és leültem a tér egy részét lelátóként körülölelő, hatalmas látványbeton lépcső legfelső sorába. Feltettem a napszemüvegemet, és megfigyelőállásom fedezékéből kíváncsian körbejárattam a tekintetem a volt iskolatársaimon. Körbeudvarolgatták egymást, lapogatták egymás hátát, puszilkodtak, mutogatták egymásnak a kisebb-nagyobb csemetéikről készült legszebb fotókat, e-mail-címet és mobilszámot cseréltek, ismerősnek jelölték egymást a különböző közösségi portálokon. Pianelli nem tévedett: én itt kívülálló voltam. Még arra sem voltam képes, hogy ilyesmivel próbálkozzam. Először is azért, mert belőlem semmiféle nosztalgiát nem váltottak ki a gimnáziumi évek. Aztán azért is,

 

mert alapvetően magányos alkat vagyok, a zsebemben mindig van egy könyv, amit olvashatok, Facebookom Facebookom viszont nincs, ami a lájkvadászat korszakában az elvárásokhoz képest ünneprontás. Végül pedig azért, mert soha nem szorongtam attól, hogy múlik az idő. Nem estem pánikba akkor sem, amikor eljött a negyvenedik születésnapom, és akkor sem, amikor ősz hajszálak jelentek meg a halántékomon. Hogy őszinte legyek, inkább türelmetlenül vártam az öregségre, mert az azt jelentette volna, hogy szakíthatok a múlttal, amely korántsem számított elveszett paradicsomnak, inkább egy rettenetes dráma rengésközpontjának tűnt, amely elől egész életemben menekültem. 4.

A régi diáktársak mustrálásából levont, első következtetések: azok közül, akik eljöttek, a legtöbben abba a jómódú rétegbe tartoztak, ahol ügyelnek arra, hogy kivédjék a fölös kilókat. A kopaszodás ellenben a férfiakat sújtó legfőbb csapásnak tűnt. Ugye, Nicolas Dubois?  Az ő hajbeültetését rendesen elszúrták. Alexandre Musca úgy próbálta eltüntetni a feje tetején lévő kopasz foltot, hogy egy hosszabb tincset fésült át a koponyáján. Ami Romain Rousselt illeti, ő egyszerűen tökkopaszra  borotválta a fejét. fejét. Elégedetten állapítottam meg, hogy a memóriám nem hagyott cserben: a generációmhoz tartozó vendégek között majdnem minden archoz tudtam nevet társítani. Vicces volt messziről figyelni őket. Sőt néha egyenesen megdöbbentő, egyesek számára ugyanis a suliévfordulónak az volt a sava-

 

 borsa, hogy dicstelen múltjukért elégtételt vehessenek. Például Manon Agostini. Az undok és gátlásos gimis diáklányból magabiztos fellépésű, csinos nő lett. Christophe Mirkovic ugyanilyen változáson ment keresztül. A hajdani kocka  – akkoriban még nem neveztük így – pattanásos és szórakozott lúzer volt, én is így emlékeztem rá, ennek azonban mára nyoma sem maradt, és ennek nagyon örültem. Amerikai módra, gátlástalanul sorolta a sikereit, dicsekedett a Teslájával, és angolul beszélt húsz évvel fiatalabb barátnőjével, aki mágnesként vonzotta sokak tekintetét. Éric Lafitte-et viszont nem kímélte az élet. Emlékeimben megtestesült félistenként élt. Mint egy barna hajú angyal, mint Alain Delon a Ragyogó napfény ben. Éric királyból mára megkeseredett, pocakos, kráteres arcú fószer lett, aki inkább hasonlít Homer Simpsonra, mint a Rocco és fivérei címszereplőjére. Kathy és Hervé Lesage kéz a kézben érkezett. Az érettségi előtti évben kezdtek el járni, és egyetem után házasodtak össze. Kathyt (a férje adta neki ezt a becenevet) igazából Katherine Laneau-nak hívták. Emlékszem, milyen csodás lába volt –  biztosan még most is így van, noha a skót kockás miniszoknyáját nadrágkosztümre cserélte –, és milyen szabatos, igazán irodalmi angolsággal beszélt akkoriban. Sokszor eltöprengtem azon, hogy egy ilyen lány hogyan zúghatott bele egy Hervé Lesage-ba. Hervét mi csak Régis-nek hívtuk – akkoriban ment a tévében a Nyomik című műsor, benne a „Régis egy igazi balfék” rovattal –, nem volt egy adoniszi alkat, agyilag zokni, aki mindig rosszkor szólt be, zavaros kérdéseket tett fel a

 

tanároknak, de leginkább úgy tűnt, azt nem bírja felfogni, hogy a csaja ezerszer menőbb, mint amilyen ő valaha is lehetne. Huszonöt évvel később „Régis” a hasított bőr dzsekijével és a óllakott képével ugyanolyan pancsernek nézett ki. A helyzetet súlyosbította súlyosbította, PSG-baseballsapkával pkával a fején jelent meg. No comment. , hogy egy PSG-baseballsa A ruhatárbombát azonban mégiscsak Fabrice Fauconnier robbantotta fel. Az Air France pilótájaként dolgozó „Sólyom” teljes kapitányi díszben pompázott. Figyeltem, hogy páváskodik a szőke hajköltemények, tűsarkak és plasztikcicik között. Az egykori szépfiú nem hagyta el magát: atlétatermete megmaradt, ám tisztes, őszes halántéka, átható tekintete és nyilvánvaló hiúsága révén manapság inkább a „kivénhedt szépfiú” címkét érdemelte ki. Pár évvel ezelőtt összefutottam vele egy középtávú járaton. Azt hitte, hogy mint egy ötéves, én is összepisilem magam a gyönyörűségtől, ha megengedi, hogy a leszállást a pilótafülkéből nézzem végig… 5.

– Apám, a „Sólyom” aztán tényleg nem szarral gurigázik! Fanny Brahimi rám kacsintott, aztán barátságosan megölelt. Ő is sokat változott. Fanny kabil származású volt, alacsony, szőke, világos szemű és rövid hajú, az alkalomra egy passzentos farmerbe préselte bele magát, a lábára pedig csinos magas sarkút húzott. A blúzán a két felső gombot nem gombolta be, így átsejlett a mellvonala, karcsúsított ballonkabátja előnyösen nyújtotta az alakját. Egy korábbi életben még, amikor a  grunge papnőjeként ismertem, viseltes Martens bakancsban, ormótlan

 

favágóingekben, foltozott kardigánban és szakadt 501-es farmerben járt. Úgy látszik, Fanny szemfülesebb volt, mint én, a kezében pezsgőspoharat pezsgőspoha rat szorongatott. – Pattogatott kukoricát sehonnan sem sikerült leakasztanom – mondta, miközben mellém telepedett a betonlépcsőre, mintha csak mozielőadáson volnánk. Csakúgy, mint gimis korában, a nyakában most is ott lógott a fényképezőgépe, egy Leica M –, és fotózni kezdte az egybegyűlteket. Fannyt emberemlékezet óta ismertem. Maxime, ő meg én a fontonne-i általánosba jártunk, amit a helybeliek szép, még a Harmadik Köztársaság idején emelt épületeire utalva „régi iskolának” is hívtak, megkülönböztetve a másik, előregyártott elemekből épült René-Cassin Általános Iskolától, amelyet Antibes városa később nyitott meg. Kamaszkorunkban Fannyt tartottam az egyik legközelebbi barátomnak. Vele jártam először tizenöt évesen. Egy szombati napon délután elmentünk a moziba megnézni az Esőembert, és hazafelé a fontonne-i buszon, a Walkmanem fülhallgatóján osztozva, nagy bénán lesmároltam. Négy vagy öt nyelves csók cuppant el a Puisque tu  pars  (Mert elhagysz engem) és a Pourvu qu’elles soient douces (Legyenek édes csajok) című slágerek között. Két évig jártunk, aztán eltávolodtunk egymástól, de a barátságunk megmaradt. Az érettségi évében Fanny már azok közé az érett és szabados erkölcsű lányok közé tartozott, akik fűvel-fával lefeküdtek, de senkihez sem kötődtek. Ez ritka volt a Saint-Exben, és sokan el is ítélték érte Fannyt. Én viszont mindig is tiszteltem őt, mert

 

egyfajta szabadságot testesített meg a szememben. Vinca  barátnője volt, okos és kedves, és e három tulajdonság miatt fontos volt számomra. Az orvosi egyetem elvégzése után sokáig ide-oda vetődött, hadiorvosként és humanitárius missziókban szolgált. Néhány éveavéletlenül velevettem egy bejrúti szállodában, amikor frankofón összefutottam könyvkiállításon részt, és Fanny elárulta, az a szándéka, hogy hazaköltözik Franciaországba. – Kiszúrtál már régi tanárokat? – kérdezte tőlem. Az állammal N’Dong és Lehmann, illetve Fontana tanárnő irányába böktem, akik matekot, fizikát és bioszt tanítottak nekünk – ebben a sorrendben. – Szép kis szadista banda – vetette oda Fanny, miközben lefényképezte őket. – Nincs ellenvetésem. Antibes-ban dolgozol? Fanny bólintott. – Két éve a fontonne-i kórház kardiológiai osztályán nyomom a melót. Anyád is a betegem. Nem mondta? Hallgattam, ő pedig rájött, hogy erről nem tudtam. – Kontrollvizsgálatokra jár a kisebb szívrohama óta, de egyébként jól van – nyugtatott meg Fanny. Én köpni-nyelni nem tudtam. – Anyámmal meglehetősen bonyolult a kapcsolatunk – közöltem, hogy lezárjam a témát. – Minden fiú ugyanezt mondja, nem? – kérdezte, de valójában nem akart kifaggatni. Aztán a mutatóujjával rábökött a következő tanárnőre. – Na, ő legalább jó fej volt! – rikkantotta.

 

Eltartott egy ideig, mire felismertem. DeVille kisasszony volt az, egy amerikai tanárnő, aki az előkészítősöknek tanított angol irodalmat. – Ráadásul még mindig állati dögös! – súgta oda Fanny. – Tisztára Catherine Zeta-Jones! DeVille kisasszony jó száznyolcvan centi magas lehetett. Magas sarkúban volt, feszes bőrnadrágban és gallér nélküli zakóban, a haja hosszú, szögegyenes, vállig érő. Karcsú, sudár termetével több volt tanítványánál is fiatalabbnak nézett ki. Hány éves lehetett akkor, amikor a Saint-Exbe jött tanítani? Huszonöt? Legfeljebb harminc. Mivel én természettudományi osztályba jártam, engem nem tanított, de emlékszem, mennyire szerették a diákjai, különösen egyes fiúk, akik szinte áhítatos hódolattal viseltettek iránta. Fannyval egy darabig még a volt iskolatársakat stíröltük, és közös emlékeket idéztünk fel. Ahogy hallgattam őt, eszembe utott, miért kedveltem mindig is. A kisugárzása életigenlő és energikus. És volt humora, ami csak hab volt a tortán. Pedig az élete nem indult túl fényesen. Az anyja csinos, kreol bőrű szőkeség volt, egyszerre gyengéd és megsemmisítő pillantással, aki Cannes-ban, a Croisette-en dolgozott eladóként egy ruhabutikban. Amikor elsősök voltunk az általánosban, a nő faképnél hagyta a férjét meg a három gyerekét, és lelépett DélAmerikába a főnökével. Mielőtt a saint-exes koleszba felvették volna, Fanny majdnem tíz évig a munkahelyi baleset következtében megbénult apjával élt. Két bátyjával együtt – egyikük sem volt kimondott lángelme – egy lepukkant panelben laktak. Nem kifejezetten azon a vidéken, ami az Antibes-Juan-

 

les-Pins útikönyvekbe szokott kerülni. A kardiológusnő megeresztett még egy-két poént, élvezettel csapta le a magas labdákat („Gyökér Pisti felnőttkorában is rászolgál a nevére!”), aztán fura mosollyal végigmért. – Az átszabta a szereposztást, szereposztást, de te még mindig ugyanaz vagy, akiélet voltál. Rám szegezte a Leica keresőjét, és lefényképezett, miközben folytatta: – Osztályelső, igazi jól fésült, jóravaló fiatalember a flanelzakójával flanelzakójá val meg az égkék ingével. – Ha te mondod, akkor ezt nem vehetem bóknak. – Tévedsz. – De a lányok csak a rosszfiúkra buknak, nem? – Tizenhat évesen igen. Negyvenéves Negyvenévesen en már nem. Megvontam a vállam, hunyorítottam, és napellenzőként a szemem elé emeltem a kezem. – Keresel valakit? – Maxime-ot. – A leendő képviselőnket? Az imént szívtam el vele egy cigit a giminél, ott, ahol majd az osztálytalálkozónk lesz. Nem volt lelkes a gondolattól, hogy itt is kampányolnia kell. Bakker, te láttad Aude Paradis képét? Szerencsétlen úgy néz ki, mintha csak úgy odafirkantották volna. Szerinted tényleg nincs itt pattogatott kukorica, Thomas? Órákig el tudnék itt üldögélni. Ez majdnem olyan izgi, mint a Trónok harca! Fanny lelkesedése azonnal lelohadt, amikor meglátta, hogy két munkás éppen egy kis dobogó és egy mikrofonállvány felállításával foglalatoskodik.

 

– Sorry, a hivatalos beszédet most kihagyom – jelentette be, és felállt. A lépcsősor másik oldalán Stéphane Pianelli jegyzetelt, miközben az alprefektussal beszélgetett. Amikor összeakadt a tekintetünk, intett megyek”. nekem, ami olyasmit jelenthetett, hogy „Maradj ott, mindjárt Fanny leporolta a farmerjét, és a maga sajátos stílusában eldurrantott egy utolsó patront: – Tudod, hogy te azok közé a ritka pasik közé tartozol itt, akikkel nem feküdtem le? Szerettem volna valami szellemességgel visszavágni, de semmi ide illő nem jutott eszembe, mert Fanny ezúttal nem akart vicces lenni. Amit mondott, az szomorú volt, és persze hatalmas túlzás. – Te akkoriban Vinca kegyeire ácsingóztál – emlékezett Fanny. – Így van – ismertem el. – Szerelmes voltam belé. Mint nagyjából itt mindenki, nem? – Igen, de te mindig eszményítetted őt. Felsóhajtottam. Vinca eltűnése után, amikor kiderült, hogy az egyik gimnáziumi tanárával volt viszonya, elszabadult a pletykaáradat, és a lányból afféle Azúr-parti Laura Palmer lett. Twin Peaks a Riviérán. – Ne kezdd már te is, Fanny! – Ahogy óhajtod. Biztos, hogy könnyebb homokba dugni a fejünket. Living is easy with eyes closed,[5]  ahogy a Beatles is megénekelte. Fanny elrakta a fényképezőgép tokját a táskájába, ránézett az

 

órájára, és a kezembe nyomta félig teli pezsgőspohará pezsgőspoharát.t. – Elkéstem, és kár volt meginnom ezt a cuccot. Délután ügyeletes vagyok. Viszlát, Thomas! 6.

Az igazgatónő eldarálta a beszédét, a lapos kötelező penzumot, amelyet egyes közoktatási vezetők mesteri szinten űznek. A párizsi régióból származó Guirard asszony nem régóta töltötte  be ezt a posztot. A tanintézményről tanintézményről csak bemagolt ismeretekkel rendelkezett, bürokrata közhelyeket pufogtatott. Ahogy hallgattam, eszembe jutott, hogy az én szüleim vajon miért nincsenek itt. Mint voltaigazgatók, kaptakdühített. meghívást. Hiába kutattam utánuk tömegben,biztosan és a távollétük Miután az igazgatónő szépen elszavalta a „nevelési intézményünkre mindig is jellemző, egyetemes értékek: a tolerancia, az esélyegyenlőség és a kultúrák közötti párbeszéd” strófát, rátért az „iskolánk híres volt diákjai” fejezetre. Tucatnyi más híresség között én is idetartoztam, és amikor kimondta a nevem, és illedelmesen megtapsolták, néhány pillantás felém fordult. Feszélyezetten elmosolyodtam, és tétova biccentéssel megköszöntem a gesztust. – Ez van, lebuktál, írókám – figyelmeztetett Stéphane Pianelli, és ledobta magát mellém. – Mindjárt megrohamoznak megrohamoznak a népek, hogy dedikáld a könyveidet. Tudni akarják, hogy Michel Drucker kutyája ugat-e két felvétel között, és hogy Anne-Sophie Lapix akkor is olyan cuki-e, amikor kikapcsolják a kamerákat. Ügyeltem rá, hogy ne adjam a lovat Pianelli alá, de ő még nem végzett:

 

– Megkérdezik, hogy miért ölted meg a főhőst a Néhány nap veled végén. És honnan merítesz ihletet, és… – Szállj már le rólam, Stéphane. Miről akartál velem  beszélni? Mi van van azzal a cikkel? cikkel? Az megköszörülte a torkát: – Aújságíró múlt hónapban nem jártál a Riviérán, igaz? – Nem, ma reggel érkeztem. – Oké. És a „májusi lovasokról” hallottál már? – Nem, de úgy vélem, hogy nem Cagnes-sur-Merben futnak a lovin. – Marha vicces. Tulajdonképpen arról van szó, hogy tavasz közepén néha hirtelen visszaesik a hőmérséklet, és késői fagyok is jöhetnek… – Magyarázat közben egy elektromos cigarettát húzott elő a dzsekije zsebéből. – Idén tavasszal egészen durva volt az időjárás a Riviérán. Először állati hideg volt, aztán több napig szakadt az eső, mint az özönvíz. Közbevágtam: – Csak a lényeget, Stéphane. Nem szeretném, ha felmondanád az utóbbi hetek összes időjárás-jelentését! Pianelli az állával az internátus távolabb álló, színes épületei felé bökött, amelyek ezer színben ragyogtak a napfényben. – Több háló pincéjét elöntötte az esővíz. – Nem újdonság. Látod, milyen meredek a hegyoldal! Már a mi időnkben is megesett minden második évben. – Igen, de az április 8-i hétvégén a víz az előcsarnokba is  betört. Az iskolavezetésnek iskolavezetésnek sürgősen meg kellett rendelnie a munkálatokat, hogy teljesen kiürítsék a apinceszintet. Pianelli néhányszor beleslukkolt „cigarettájába”, aztán

 

vasfű- meg grépfrútillatú vízpárát fújt ki. A Che Guevara szivarjához képest gyümölcsteát szívó forradalmár alakjában azért volt valami nevetséges. – Több tucat olyan rozsdás öltözőszekrényt dobtak ki, amelyek már a 90-es évekbíztak közepe óta a pincében. Egy lomtalanítócéget megott dekkoltak a felesleges kacat elszállításával, de még mielőtt megkezdhették volna a munkát, egyes diákok azzal szórakoztak, hogy kinyitogatták a régi szekrényeket. És soha nem találod ki, mire bukkantak az egyikben. – Bökd már ki! Az újságíró hatásvadász módon a lehető legtovább kivárt a válasszal. – Egy bőr sporttáskára, amiben százezer frank volt kétszázas címletekben! Egy egész vagyon, ami több mint húsz éve várta sorsát a pincében… – Akkor a jardok is kijöttek a gimibe? Elképzeltem, ahogy a zsaruk megszállják a campust, és mekkora cirkusz lehetett. – Azt meghiszem! És ahogy azt a cikkben is írtam, igencsak felkeltette az érdeklődésüket az eset. Egy rég elfeledett ügy, egy csomó suska meg a jó hírű gimnázium: nem kellett őket sokáig győzködni, hogy mindent alaposan átfésüljenek. – És milyen eredménnyel jártak? – Hivatalosan még nem közölték, de én tudom, hogy a táskán találtak két tökéletesen használható ujjlenyomatot. ujjlenyomatot. –– És És?az egyik szerepelt a nyilvántartásukban. nyilvántartásukban.

 

Visszafojtottam a lélegzetem, amíg Pianelli a következő gránátot élesítette. A szemében égő tűzből arra következtettem, hogy nagyot fog robbanni. – Vinca Rockwell ujjlenyomata volt. Többször isvégiggondolni, pislogtam, miközben a hírt. Megpróbáltam hogy mit iselraktároztam jelent ez az egész, de az agyam üresen kattogott. – És te milyen következtetéseket vonsz le az egészből, Stéphane? – Milyen következtetéseket? Azt, hogy elejétől végig igazam volt! – közölte felindultan. A politikán kívül ugyanis a Vinca Rockwell-sztori volt Stéphane Pianelli vesszőparipája. Úgy tizenöt éve még egy könyvet is írt róla, a címét Schubert ihlette:  A halál és a lányka. Alapos oknyomozói munka, de semmi eget rengető felfedezés Vinca és a szeretője eltűnésével kapcsolatban. – Ha Vinca valóban lelépett Alexis Clément-nal – folytatta –, akkor magával vitte volna a pénzt! Vagy legalábbis visszajött volna érte! Stéphane érvelését felületesnek éreztem. – Semmi sem bizonyítja, hogy az övé volt a lóvé – vágtam vissza. – Attól, hogy rajta van az ujjlenyomata a táskán, még egyáltalán nem biztos, hogy az övé lett volna a pénz. A firkász elismerte, hogy igazam van, de ellentámadásba lendült: – Azt azonban te is belátod, hogy a helyzet elég fura. Honnan a zsozsó? Százezer frank! Akkoriban ez hatalmas összegnekvan számított.

 

Soha nem értettem igazán, mi volt egészen pontosan Stéphane elképzelése a Rockwell-sztorival kapcsolatban, de az  biztos, hogy „a titkos szeretők megszöktek” irányt nem tartotta lehetségesnek. Noha nem volt rá valódi bizonyítéka, megingathatatlanul hitt abban, hogy ha mert Vincarégóta azóta sem adott életjelet magáról, akkor az azért van, halott. És feltehetően Alexis Clément gyilkolta meg. – Ez milyen jogi következményekkel következményekkel járhat? – Fogalmam sincs – válaszolta, és tanácstalanul elhúzta a száját. – A Vinca-nyomozást évekkel ezelőtt lezárták. Bármit találnak, az már elévült, nem? Stéphane elgondolkodva dörzsölgette a szakállát a kézfejével. – Ezt nem mondta senki. A joggyakorlat elég bonyolult lehet ebben a kérdésben. Az elévülési idő manapság egyes esetekben nem a bűntett elkövetésének időpontjától, hanem a holttest esetleges előkerülésének idejétől számít. Farkasszemet nézett velem, én pedig álltam a tekintetét. Pianelli lehetett fülesvadász firkász, de engem mindig foglalkoztatott, hogy miért harapott rá erre az ősrégi ügyre. Amennyire emlékszem, nem fűzte szoros barátság Vincához. Nem jártak össze, és nemigen volt bennük semmi közös. Vinca az antibes-i születésű színésznő, Pauline Lambert lánya volt. Pauline rövid, vörös hajú, szép nő volt, aki a hetvenes években kisebb szerepekben fel-feltűnt Yves Boisset és  A bajhozó Henri Verneuil filmjeiben. Pályafutásának film húsz másodperces jelenete, amelyben csúcsa fedetlen kebellel című volt

 

látható Jean-Paul Belmondo oldalán. Pauline 1973-ban egy juanles-pins-i éjszakai bárban megismerkedett az amerikai autóversenyzővel, Mark Rockwell-lel, aki rövid ideig a Lotusistálló Forma–1-es pilótája volt, és többször is rajthoz állt az indianapolisi mérföldes massachusettsi versenyen. Rockwell azonban elsősorban egy500befolyásos család legifjabb sarjaként a keleti part északi részén mindenütt jelen lévő szupermarketlánc legfőbb részvényese volt. Pauline tudta, hogy színésznői karrierje nem kecsegtet fényes jövővel, így követte kedvesét az Egyesült Államokba, ahol összeházasodtak. Egyetlen gyermekük, Vinca szinte azonnal meg is született Bostonban, ahol aztán élete első tizenöt évét töltötte, mielőtt szülei tragikus halálát követően beíratták volna a Saint-Exbe. A Rockwell házaspár 1989 nyarán légikatasztrófa áldozata lett. A hawaii repülőtér közelében, a felszállás után nem sokkal hirtelen nyomásvesztés következtében felrobbant a gép. A tragédiára sokan emlékezhetnek: a robbanás következtében kiszakadt a csomagtér ajtaja, a nyomáskülönbség beszakította a padlólemezt, és a business class első hat üléssorát magával rántotta a mélybe. A baleset tizenkét halálos áldozatot követelt, és ez egyszer a legtehetősebb utasok jártak pórul. A vadbalos Pianellinek nyilván kedvére való volt a történet. Vinca tehát származásából adódóan és a viselkedése alapján látszólag mindazt megtestesítette, amit Pianelli ki nem állhatott: apuci kicsi lánya az amerikai felső tízezerből, egy elitista és pallérozott elméjű örökösnő, aki rajong a görög filozófiáért, Tarkovszkij filmjeiért és Lautréamont költészetéért. rátarti,a valószerűtlenül szép lány, aki nem ebben a világbanKissé él, hanem

 

saját világában. Vagyis olyan lány, aki – noha ez nem volt tudatos – valamelyest megvetette a Stéphane-hoz hasonló fickókat. – És ez neked csak ennyit jelent, baszki?! – rontott nekem váratlanul. Sóhajtottam, megvontam a vállam, és adtam a szenvtelent. – Olyan régen volt már, Stéphane. – Régen?! Pedig Vinca a barátnőd volt. Imádtad, térden csúsztál előtte… – Tizennyolc éves voltam, még kölyök. Régóta továbbléptem. – Velem ne szórakozz, írókám! Nem léptél te sehová. Én aztán minden regényedet olvastam: Vinca benne van mindegyikben. A legtöbb hősnődet róla mintázod! Pianelli kezdett az agyamra menni. – Kocsmai pszichoanalízis. Méltó a községi hírmondód horoszkóp rovatához! Most, hogy emelt hangon folyt a diskurzus, Stéphane Pianellit mintha felvillanyozták volna. Felfűtött érzelmek tükröződtek a tekintetében. Vinca őt is az őrületbe kergette, mint ahogy rajta kívül sokakat, még ha nem is ugyanabból az okból. – Mondhatsz bármit, Thomas. Újra belevágok a nyomozásba, nyomozásba, ezúttal komolyan. – Tizenöt évvel ezelőtt egyszer már beletörött a bicskád – egyeztem meg. – Az, hogy előkerült ez a ezt rahedli lóvé,készpénzt? mindent megváltoztat! Te mivel magyarázod a rengeteg

 

Én három dologra is gondolok: drogbiznisz, korrupció vagy valami eget rengető zsarolási ügy. Megdörzsöltem Megdörzsölte m a szemem. – Ez egy krimi forgatókönyve, Pianelli. számodra nem ez is létezik? –– Akkor Egyezzünk mega Rockwell-ügy annyiban, hogy egy szokványos történet, amelyben a kiscsaj megpattan a fickóval, akibe  belezúgott. Stéphane elhúzta a száját. – Még te sem hihetsz egy pillanatig sem ebben az elméletben, írókám. Jól jegyezd meg, amit mondok: Vinca eltűnése olyan, mint egy gombolyag fonal. Egyszer majd valakinek sikerül meghúznia a megfelelő szálat, és akkor az egész gombolyag kibomlik. – És mit fogunk kideríteni? – Valami egetrengetőt, ami felülmúl minden képzeletet. Felálltam, hogy véget vessek a beszélgetésnek. – Neked kellene regényeket írnod. Ha kiadót keresnél, tudok segíteni. Rápillantottam az órámra. Sürgősen fel kell hajtanom Maxime-ot. Stéphane egy csapásra lecsillapodott, lecsillapodott, ő is felállt, és a vállamra csapott. – Viszlát, írókám! Biztos, hogy találkozunk még. Ezt úgy mondta, mintha zsaru volna, aki most függesztette fel a rendőri felügyeletemet. Begomboltam a zakómat, és eggyel lejjebb léptem. Néhány pillanatig haboztam, Stéphane Egyelőre nem követtemaztán el hibát.visszafordultam Az volt a legfontosabb, hogyfelé. ne

 

ültessek bogarat a fülébe, de egy kérdés csak nem hagyott nyugodni. Megpróbáltam a lehető legközömbösebb hangon feltenni. – Ugye azt mondtad, hogy a pénzt egy régi öltözőszekr öltözőszekrényben – Ja. ényben találták meg? – Pontosan milyen volt? – Egy kanárisárgára festett lemezszekrény. Ez az Henri Matisse-ház színe. – De Vinca nem is abban a koleszban lakott! – kiáltottam fel diadalmasan. – Az ő szobája a kék koleszban volt, a Nicolas de Staël-házban. Pianelli helyeselt: – Igen, igazad van, már magam is ellenőriztem. Azért ahhoz képest, hogy továbbléptél, elég jól emlékszel. Ismét farkasszemet nézett velem, tüzesen csillogó tekintetét rám szegezte, mintha sikerült volna lépre csalnia. Álltam a tekintetét, sőt beáldoztam egy másik gyalogot is. – És a szekrényen volt valamilyen név? Stéphane a fejét csóválta. – Gondolhatod, hogy ennyi év elteltével minden lekopott róla. – Nincs nyilvántartás arról, hogy melyik szekrény kié volt? – Akkoriban ilyesmivel nem szórakoztak – mondta egy megvető mosoly kíséretében. – Év elején minden diák azt a szekrényt foglalta el, amelyiket akarta: aki előbb jött, előbb választhatott. – És pontosan melyik szekrényről van szó?

 

– Miért akarod tudni? – Puszta kíváncsiságból. Tudod, ez az, aminek az újságírók általában nem szoktak híján lenni. – A cikkemben szerepel a fénykép. Most nincs itt nálam, de az A1-es jelű szekrény. A bal felső sarokban volt. Rémlik valami? – Az égvilágon semmi. So long, Stéphane! Sarkon fordultam, és megszaporáztam a lépést, hogy még a  beszéd vége előtt eltűnjek a helyszínről. A dobogón álló igazgatónő a mondókája vége felé járt, és éppen a régi tornacsarnok lebontásáról szónokolt meg „iskolánk történetének legnagyobb szabású beruházásának” alapkőletételéről. Köszönetet mondott a nagylelkű adakozóknak, akiknek hála végre megvalósulhat a harminc éve dédelgetett terv: „az előkészítő osztályok számára épülő létesítmény, egy nagy díszkert és egy olimpiai versenymedencével rendelkező sportközpont”. Ha valaha voltak kétségeim azzal kapcsolatban, ami rám várt, akkor ezennel valamennyi szertefoszlott. Hazudtam Pianellinek. Nagyon is jól tudtam, kié volt az a lemezszekrény, amelyben ráleltek a pénzzel teli sporttáskára sporttáskára.. Az enyém.

 

3

Mit tettünk? Gyakran akkor van az embernek  a legnagyobb szüksége ügyvédre, amikor elkezd igazat mondani.[6]

P. D. JAMES 1.

A tornacsarnok egy betonból készült paralelepipedon volt, amelyet a fenyves melletti fennsíkra építettek. A bejáratához függőlépcső vezetett, óriási, gyöngyházszínű mészkősziklák szegélyezték, amelyekről visszatükröződött a vakító napfény. A parkolóba érve egy sitteskonténert és egy buldózert pillantottam meg, mellettük egy konténerraktárt, aggodalmam pedig egyre nőtt. A konténerraktárba egész szerszámarzenált zsúfoltak: légkalapácsokat, bontógépeket, lemezvágókat, csáklyákat és markológépeket. Az igazgatónő igazat mondott: a régi tornacsarnok órái meg voltak számlálva. Közelgett a bontás, és vele a mi bukásunk kezdete is. Maxime keresésére indulva körbejártam az épületet. Noha nem tartottuk a kapcsolatot egymással, de a távolból valódi érdeklődéssel és nem kevés büszkeséggel követtem az életútját.

 

A Vinca Rockwell-ügy a barátom életére éppen ellenkező hatással volt, mint az enyémre. Én megsemmisültem és lebénultam, Maxime előtt azonban mintha leomlottak volna a korlátok, mintha felszabadult volna valami nyomás alól, és saját kezébe vette aamit sorsaelkövettünk, irányítását. Az után,   soha többé nem voltam az, aki előtte. Rettegésben, szellemi káoszban tengődtem, ami oda vezetett, hogy siralmasan elbaltáztam a matek-előkészítő évemet. 1993 nyarán otthagytam a Riviérát, Párizsba költöztem, és a szüleim legnagyobb bánatára egy másodvonalbeli gazdasági főiskolára iratkoztam be. A fővárosban aztán elvegetáltam négy évig. Az óráim felét ellógtam, és a SaintGermain-des-Prés környéki kocsmákban, könyvesboltokban és mozikban töltöttem az időmet. A negyedik évben az iskola minden diákját féléves külföldi tartózkodásra kötelezte. Míg a legtöbb évfolyamtársam valami nagyvállalatnál talált magának gyakornoki helyet, nekem meg kellett elégednem egy szerényebb poszttal: személyi asszisztensnek vettek fel egy Evelyn Warren nevű, New York-i feminista gondolkodó mellé. Warren akkoriban előadásokat tartott különböző egyetemeken szerte az Egyesült Államokban, noha már túl volt a nyolcvanadik életévén. Ragyogó személyiség volt, ugyanakkor zsarnoki és szeszélyes perszóna, aki mindenkivel összeszólalkozott. Isten tudja, miért, de engem nagyon kedvelt. Talán azért, mert eléggé hidegen hagytak a hangulatingadozásai, hangulatingado zásai, és nem sikerült megfélemlítenie. Távol állt tőle, hogy magára, mégis megkért, hogypótnagymamaként a főiskola elvégzésegondoljon után menjek vissza hozzá

 

dolgozni, és segített, hogy zöld kártyát kapjak. Így aztán haláláig a személyi asszisztense maradtam, az Upper East Sideon lévő lakásában laktam egy különálló lakrészben. Szabad időmben – és annak bőviben voltam – azt az egyetlen dolgot ami igazán megnyugtatott: történeteket írtam. Mivel acsináltam, saját életemet nem voltam képes irányítani, a lelkemet emésztő szorongásoktól mentes, napfényes világokat teremtettem magamnak. A varázspálcák igenis léteznek. Az én esetemben egy Bic Cristal eldobható golyóstoll képében jelentek meg. Filléres befektetés, és máris a kezedben a szerszám, amellyel átalakítható, megjavítható vagy akár eltagadható a valóság. 2000-ben megjelentettem első regényemet, amely a suttogó propagandának köszönhetően felkerült az eladási toplistákra. Tucatnyi könyvet írtam azóta. Az írás és a könyveim népszerűsítése minden időmet kitöltötte. Valóban sikeres lettem, de a családom szerint a regényírás nem tartozik a komoly szakmák közé. „Ha belegondolok, hogy abban reménykedtünk, mérnök leszel” – vágta a fejemhez egyszer apám, szokásos kedvességével. Lassacskán egyre ritkábban látogattam haza Franciaországba, most már csak egy-egy hétre jövök könyvbemutatóra meg dedikálásra. Van egy nővérem meg egy  bátyám, akikkel szinte sohasem találkozo találkozom. m. Marie  bányamérnöknekk tanult, és nagyon fontos beosztást kapott a  bányamérnökne statisztikai hivatal külkereskedelmi statisztikai igazgatóságán. Pontosan soha nem tudtam, hogy a valóság melyik szeletét fedte le a munkája, úgy képzeltem, igazán  fun  aa dolog. Jérôme,de a bátyám pedig azhogy igazinem hős lehet a családunkban:

 

2010-es földrengés óta gyermeksebészként dolgozik Haitin, ahol az Orvosok Határok Nélkül nevű szervezet munkáját irányítja. 2.

És persze ott volt nekem Maxime. A hajdani legjobb barátom, akinek soha senki nem léphetett a helyébe. Szívbéli jó barátom. Emberemlékezet óta ismertem: az apja és az én anyám családja ugyanabból az olasz faluból, a piemonti Montaldicióból származott. Mielőtt a szüleim megkapták volna a Saint-Exben a szolgálati lakást, Antibes-ban szomszédok voltunk a Suquette közben. Egymás mellé épült házainkból körkilátás nyílt a Földközi-tenger két kertet csupán egy alacsony kőfal választottaegy el csücskére. egymástól, Aa pázsiton együtt fociztunk, a szüleink pedig barbecue-partikat rendeztek. Maxime – velem ellentétben – nem volt jó tanuló a gimiben. Nem bukdácsolt, csak későn érő típus volt, jobban lekötötte a sport meg a mozi, mint az olyan irodalmi csemegék, mint az Érzelmek iskolája vagy a  Manon Lescaut. Nyaranta az Antibes-fok nyugati részén lévő strandon dolgozott, a Batterie du Graillonnál. Emlékszem, milyen elképesztően jól nézett ki: kidolgozott felsőtest, hosszú haj, amilyen a szörfösöknek van, Rip Curl márkájú bermuda, cipőfűző nélküli Vans deszkáscsuka. Ábrándos szemű, szende kamasz fiú volt, és már akkor szőke, mielőtt felkapták volna a Gus Van Sant-filmekben szereplő kamaszokat. Maxime egyke volt, az apja, Francis Biancardini a környék ól ismert építkezési vállalkozója, aki egész kis helyi birodalmat

 

épített ki abban az időben, amikor a közbeszerzési pályáztatás szabályai a maiaknál rugalmasabbak voltak. Jól ismertem őt, tudtam, hogy Francis bonyolult lélek volt, kifürkészhetetlen és ellentmondásos személyiség. A világ szemében azonban  bárdolatlan tuskónak számítottés kőműveshez hatalmas kezével, mackós alkatával szélsőjobbos illő, szólamokkal megtámogatott kocsmafilozófiájával. Nem sok kellett neki ahhoz, hogy igazán belelendüljön. Nem kímélte az ország hanyatlásáért felelős elemeket, mint „az arabok, a komcsik, a feministák, a buzik”. A felsőbbrendű fehér macsó nagydumás változata, aki nem fogta fel, hogy az ő világa réges-rég letündöklött. Apja árnyékában – akit ugyanannyira szégyellt, mint amennyire csodált – Maxime sokáig kereste a helyét. Csak a tragédia után sikerült felszabadulnia az atyai befolyás alól. Az átváltozás húsz évébe tellett, és lépésről lépésre ment végbe. Az egykori közepes diák keményen ráfeküdt a tanulásra, építő- és közműtervező mérnöki diplomát szerzett. Aztán átvette az apja építővállalatának irányítását, hogy a térség vezető ökoépítészeti vállalkozásává fejlessze. Később Dél-Franciaország legnagyobb start-up inkubátor projektje, a Platform77 születésénél  bábáskodott.  bábáskodo tt. Maxime ezzel párhuzamosan párhuzamosan felvállalta a homoszexualitását. 2013 nyarán, pár héttel azután, hogy Franciaországban is elfogadták az azonos neműek házasságáról szóló törvényt, összeházasodott társával, a szintén saint-exes volt diákkal, Olivier Monsszal, aki a városi médiatárat vezette. A házaspár kislányt nevel, akiket az Egyesült Államokban szült meg egykétbéranya.

 

Mindezeket az információkat a Nice-Matin  és a Challenges weboldalairól tallóztam össze, illetve a Le Monde-nak a Macrongenerációról szóló heti magazinja egyik cikkéből. Maxime a városi önkormányzati képviselő-testület addig független tagjaként már indulásakor belépett az En Marche (Lendületben a Köztársaság) mozgalomba, a leendő köztársasági elnök pártjába, és a helyi választási kampányban az elsők között támogatta az elnökjelöltet. Most pedig a párt színeiben képviselőjelöltként indul Alpes-Maritimes megye hetedik választókerületében. A hagyományosan inkább jobboldali körzetben az első választási forduló húsz éve mindig a munkáját tisztességgel végző, jóakaratú és mérsékelt republikánus jelölt győzelmével zárult. Három hónappal ezelőtt senki sem hitte volna, hogy a körzetben átrendeződnek a politikai erőviszonyok, de 2017 tavaszára új erőtér jelent meg az országban. A Macron-hullám azzal fenyegetett, hogy mindent elsöpör az útjából. A választás várhatóan nagyon szoros eredményeket hoz majd, de úgy tűnt, Maxime-nak minden esélye megvan arra, hogy kipöckölje székéből az eddigi képviselőt. 3.

Amikor megpillantottam Maxime-ot, éppen a Dupré ikrekkel csevegett a tornacsarnok bejáratánál. Messziről feltűnt az alakja, vászonnadrágot, fehér inget és könnyű lenzakót viselt. Lebarnult arcát finom barázdák hálózták be, tiszta tekintete és napszítta haja volt. Léopoldine (Miss Hajráf) és Jessica (Miss Cicababa) úgy itták a szavait, mintha csak Don Rodrigo

 

monológját adná elő, pedig csupán arról igyekezett meggyőzni őket, hogy a tb-befizetések megemelésével hamarosan megnőhetne a bérből és fizetésből élők vásárlóereje. – Nézzétek, ki van itt! – rikkantotta Jessica, amikor meglátott. Körbepusziltam az ikreket nekem, hogy rájuk bízták – aakik maközben esti eldicsekedtek táncmulatság megszervezését – és megöleltem Maxime-ot. Lehet, hogy csak a képzeletem játszott velem, de úgy éreztem, mintha ugyanaz a kókuszillat lengené körül, mint régen, amikor mindig kókuszos hajviasszal kenegette a haját. Még öt percig kellett kibírnunk a nővérkék csacsogását. Léopoldine megint elmondta, hogy mennyire imádja a regényeimet, „különösen A gonosz trilógiáját”. – Én is nagyon szeretem azt a történetet – mondtam –, noha nem én írtam. De majd átadom dicsérő szavaidat Chattam  barátomnak. Hiába igyekeztem humorral elütni a dolgot, a megjegyzésem megszégyenítette Léopoldine-t. Kínos csend következett, majd ürügyet keresve azt mondta, hogy ideje a fényfüzéreket felhelyezni, és magával vonszolta a nővérét a partidekorációnak helyet adó raktárféleség irányába. Végre egyedül maradtunk Maxime-mal. Amint az ikrek látóteréből kikerültünk, az arca szétesett, még arra sem jutott időm, hogy megkérdezzem, hogy van. – Végem van. Aggodalma csak fokozódott, amikor megmutattam neki a napszemüveget meg az üzenetet, ami Bosszú az asztalomon várt Dinónál, amikor visszajöttem a mosdóból: .

 

– Nekem is jött egy ugyanilyen tegnapelőtt a kampányirodára – közölte velem, miközben a halántékát masszírozta. – Mondanom kellett volna, amikor felhívtál. Ne haragudj, de azt gondoltam, hogy ezzel elriasztanálak. –– Van ötleted,sincs, hogyde ki ha küldhette? Fogalmam tudnánk, az sem változtatna sokat a dolgok állásán. – Fejével a buldózer és a szerszámos konténerház felé intett. – Hétfőn megkezdődnek a munkálatok. Csinálhatunk akármit, nekünk annyi. Elővette a telefonját, hogy megmutassa a lányai fényképét: Louise négyéves, a húga, Emma pedig kettő. A körülmények ellenére persze gratuláltam hozzájuk. Maxime-nak sikerült, amiben én kudarcot vallottam: családot alapított, van értelme az életének, és hasznos tagja a közösségnek. – De mindent el fogok veszíteni, érted? – vágta oda nekem rémülten. – Várjál, felesleges előre siránkozni – mondtam, de ezzel cseppet sem sikerült megnyugtatnom. Egy pillanatig tétováztam, majd nekiszegeztem a kérdést: – Voltál ott azóta? – Nem – mondta a fejét rázva. – Megvártalak vele. 4.

Beléptünk a tornacsarnokba. tornacsarnokba. Akkora volt, mint az emlékeimben. Több mint kétezer négyzetméter, amelyet két jól elkülönített részre osztottak: egy mászófallal ellátott, többcélú tornateremre és egy lelátóval körülvett kosárcsarnokra. A cikkben is említett bulira, a lidérces

 

osztálytalálkozóra készülve egymás hegyére-hátára dobálták a tatamikat, tornaszőnyegeket, kapukat és hálókat, hogy helyet csináljanak a táncparkettnek és a zenekari dobogónak. A pingpongasztalokon papírabroszok. Fényfüzérek és kézzel készített dekorációk tették teljessé a egyre képet.beljebb, Ahogynema tornacsarnok linóleumpadlóján lépdeltünk  bírtam elűzni a gondolatot, hogy ma este, amikor a zenekar az INXS meg a Red Hot Chili Peppers slágereit nyomatja egymás után, a táncparketten andalgó, többtucatnyi párt alig néhány méter választja majd el egy hullától. Maxime a többcélú tornatermet a kosárlabdapályától és lelátóitól elválasztó falig kísért. A halántékán izzadságcseppek gyöngyöztek, lenzakóján két sötét félkör jelent meg a hóna alatt. Az utolsó lépéseket tántorogva tette meg, aztán szó szerint mozdulatlanná dermedt, mintha nem bírna továbbmenni. Mintha a betonelem úgy taszítaná, mint egy azonos pólusú mágnes. Tenyeremet a betonfalra támasztottam, megpróbáltam kizárni az érzéseimet. Ez ugyanis nem egyszerű válaszfal volt. Majdnem egy méter vastag, téglából rakott teherhordó fal volt, amely átszelte a tornacsarnokot teljes szélességében, mintegy húsz méter hosszan. A fejemben fel-felvillanó képek hatására ismét meginogtam: fotók kamasz gyerekek több generációjáról, akik az eltelt huszonöt év alatt ide jártak edzésre, ebben a teremben izzadtak, miközben fogalmuk sem volt arról, hogy mellettük egy befalazott hulla oszladozik. – Önkormányzati képviselőként beszélhettem a tornacsarnok  bontását végzőmi vállalkozóval vállalkozó val – mondta Maxime. Maxime. – Pontosan a menetrend?

 

– Hétfőn kezdenek a bontógépek és a markolók. Ezek a fickók vérprofik. Van elég emberük, nagy teljesítményű gépük. Nem kell hozzá egy teljes hét, hogy földig rombolják az épületet. – Vagyis elméletileg akár már holnapután felfedezhetik a holttestet. – Ja – mondta suttogva, miközben az ujjával engem is halkabb beszédre intett. – Elképzelhető, hogy mégsem veszik észre? – Viccelsz? Semmi esélye – sóhajtott. Megdörzsölte a szemhéját. – A holttestet dupla ponyvába csavarták. Huszonöt év múltán is nagy halom csont kerül majd elő. Azonnal leállítják a munkálatokat, és nyomozást rendelnek el, mindent feltúrnak, hátha találnak még valamit. – Mennyi idő, mire biztosan be tudják azonosítani a holttestet? Maxime megvonta a vállát. – Nem vagyok zsaru, de a DNS-minták meg a fogászati röntgenek alapján szerintem talán egy bő hét. A gond az, hogy addigra előkerül az én svájci bicskám meg a te vascsöved is! És  bizonyára még sok egyéb dolog. Hogy elkapkodtunk mindent,  bassza meg! A mai modern módszerekke módszerekkell persze tőlünk származó DNS-mintát is találnak majd, esetleg még ujjlenyomatokat is. És hiába nem szerepelünk a nyilvántartásukban, engem azonnal megtalálnak, hiszen bele van–vésve a nevem a bicska nyelébe… Apádtól kaptad ajándékba… – jutott eszembe.

 

– Igen, tőle kaptam a svájci bicskám. Maxime a nyaka bőrét húzgálta idegesen. – Elébe kell mennem az eseményeknek! – siránkozott. – Ma délután bejelentem, hogy mégsem indulok a választásokon. A mozgalomnak időt kell adni, hogy találjon valakit a helyemre. Nem akarok a Macron-korszak első botrányhőse lenni. Próbáltam megnyugtatni: – Hagyj magadnak egy kis időt. Nem állítom, hogy mindent megoldunk egy hétvége alatt, de fel kell fognunk, mi lesz velünk. – Mi lesz velünk? Kinyírtunk egy fazont, a kurva életbe! Kinyírtuk a fazont, aztán befalaztuk ebbe a kibaszott tornacsarnokba.

 

4

A balsors kapuja  Ekkor megint lőttem, négyszer egymás után, a golyók láthatatlanul fúródtak a már mozdulatlan testbe. Olyan érzésem volt, mintha az öklömmel négyszer egymás után megdöngettem volna a balsors kapuját[7]

ALBERT CAMUS 1. Huszonöt évvel ezelőtt 1992. december 19., szombat

Reggel óta szakadt a hó. Az errefelé szokatlan és váratlanul lecsapó rossz idő nem kevés zűrzavart okozott a karácsonyi szünetnek ezen a napján. „Iszonyú galiba”, ahogy errefelé mondani szokás. Ha pár centi hó leesik, a francia Riviérán általában az is elég ahhoz, hogy megálljon az élet. De most nem néhány hópihéről volt szó, hanem valódi hóviharról. 1985 anuárja és 1986 februárja óta soha nem fordult elő hasonló. Az időjárás-jelentés szerint Ajaccióban tizenöt, Antibes-ban tíz, Nizzában pedig nyolc centiméternyi hó várható. A repülők lábujjhegyen landoltak, a legtöbb vonat el sem indult, az utak nehezen járhatók. Nem is beszélve a legrosszabbkor érkező

 

áramszünetekről, amelyek fenekestül forgatták fel a helyiek életét. A szobám ablakából néztem a jégbe fagyott campust. Szürreális volt a táj. A partvidéki bozótos eltűnt, a helyén óriási hómező. Porhó mintha alatt görnyedező olajfák vattás és citrusfák. A mandulafenyők egy Andersen-mese díszletébe kerültek volna. A legtöbb kollégista szerencsére már előző nap este hazautazott. A karácsonyi szünet rendszerint az év egyetlen olyan időszaka volt, amikor kihalt a Saint-Ex. A campuson csak az a néhány bentlakó lehetett ilyenkor, aki kifejezetten engedélyt kapott arra, hogy a szünetben is a szobájában maradhasson. Az előkészítő osztályok tanulói, akikre különösen kemény versenyvizsgák vártak, illetve három-négy olyan  bentlakó tanár, aki a hóvihar miatt lekéste a repülőjét vagy a reggeli vonatot. Már egy fél órája az asztalomnál ültem, üres tekintettel és reményvesztetten meredtem egy algebrafeladatra. algebrafeladatra. 1. feladat Legyen a és b két valós szám, amelyekre igaz, hogy 0 < a < b. Tegyük fel, hogy u0 = a  és v0 = b, illetve hogy az n természetes egész számok halmazán

és

Bizonyítsuk be, hogy (un) és (vn) sorozatokra igaz, hogy az egyik növekvő, a másik csökkenő, 0-hoz konvergálnak, illetve hogy közös határértékük egyenlő

 

-vel

A tizenkilencedik évemben jártam. Akkoriban a matekos előkészítő osztályt végeztem. A szeptemberi tanévkezdés óta pokollá vált az életem, agyon voltam hajszolva, gyakran csak négy órát aludtam éjszaka. A spec előkészítőben diktált gyilkos tempó miatt még az élettől is elment a kedvem. Az osztály negyvenes kezdő létszámából tizenöten már feladták a küzdelmet. Én próbáltam lépést tartani, de teljesen kár volt a gőzért. Utáltam a matekot meg a fizikát, de a pályaválasztásom miatt mégis ennek a két tantárgynak a tanulására kellett áldoznom napjaim java részét. Miközben engem a művészetek és az irodalom érdekeltek a leginkább, a szüleim szerint az érvényesülés útja – amelyet előttem már a nővérem meg a  bátyám is megjárt – kizárólag a mérnöki vagy orvosi egyetemen keresztül vezet. spec előkészítőtől persze messze nemami ez voltAgyötrelmeim egyetlen oka.szenvedtem, Ami az igazidekínt okozta, miatt a szívem lassú tűzön hamvadt el, az a viszonzatlan szerelem volt. 2.

Reggeltől estig csak Vinca Rockwellen járt az eszem. Több mint két éve ismertük egymást. amiótaFranciaországba Alastair Rockwell, nagyapja elhatározta, hogy Azóta, az unokáját küldia

 

tanulni, hogy a lány a szülei halála után minél távolabbra kerüljön Bostontól. Vincát nem lehetett semmilyen kategóriába sorolni, művelt volt, eleven és sziporkázó a tűzvörös hajával, finom vonásaival és két különböző színű szemével. Nem ő volt a legszebb lány atitokzatos, Saint-Ex gimiben, mágnesként vonzott,aztán volt  benne valami amitől deelőször rákattansz, teljesen elveszi a maradék eszedet is. Valami meghatározhatatlan, amitől befészkelte magát a fejedbe az a hiú ábránd, hogy ha Vinca a tiéd, tiéd az egész világ. Hosszú ideig bensőséges barátok és elválaszthatatlanok voltunk. Megmutattam neki minden kedvenc helyemet – a mentoni parkokat, a Kérylos-villát, a Maeght Alapítvány parkját, Tourrettes-sur-Loup sikátorait… Mindenfelé kószáltunk, és képesek voltunk órákig dumálni. Végigcaplattunk a via ferratán , La Colmiane mászóösvényén, mászóösvényén, soccát faltunk két pofára az antibes-i piacon, és megváltottuk a világot a Hullámok strandja előtti őrtorony tövében. Szó szerint képesek voltunk egymás gondolataiban olvasni, nem győztem csodálni, mennyire egy húron pendülünk. Vinca volt az a lány, akire azóta vártam, amióta abba a korba léptem, hogy várjak valakire. A legrégebbi emlékeim szerint is mindig magányosnak éreztem magam, mintha idegen lennék ebben a világban, a lármájában, a ragályosan fertőző középszerűségében. Egy ideig azzal hitegettem magam, hogy fásultságomból és elhagyatottságomból az olvasás gyógyíthat ki, de a könyvektől sajnos nem várhat sokatmegéld az ember. Történeteket mesélnek, felhatalmaznak arra,túlhogy a létezés apró morzsáit, de

 

egy könyv soha nem ölel át, hogy megvigasztaljon, amikor félsz. Vinca bearanyozta az életemet, ugyanakkor belém oltotta a szorongást, hogy elveszíthetem őt. És éppen ez történt. A tanév eleje óta – Vinca a humán előkészítőbe járt, én a matekosba – aligegyenesen volt alkalmunk találkozni egymással. Sőt úgy éreztem, mintha kerülne. Nem vette fel a telefont, ha hívtam, nem válaszolt a neki küldött üzenetekre, hívhattam akárhová, falra hányt borsó maradt. Az osztálytársai figyelmeztettek, hogy Vincát mintha megbabonázta volna a humán előkészítőben tanító fiatal filozófiatanár, Alexis Clément. Pletykaszinten az is járta, hogy a pajtásságuk szintet lépett, és viszonyuk van egymással. Eleinte nem akartam elhinni, de mostanra szinte felemésztett a féltékenység: mindenáron tudnom kellett, mihez tartsam magam. 3.

Tíz nappal korábban, egy szerdai délutánon, amikor a humán előkészítősök próbafelvételit írtak, kihasználtam a szabad időmet, és felkerestem Pavel Fabianskit, a gimnázium portását. Pavel nagyon kedvelt. Minden héten megkapta tőlem a France Footballt, miután kiolvastam. Amikor hálája jeléül üdítővel kínált, majd kiment a hűtőhöz az üvegért, elemeltem a kollégiumi pótkulcsokat, pótkulcsokat, amelyek a diákok szobáit nyitották. Bármelyik kollégiumi szobába bejuthattam volna, de én azonnal a Nicolas de Staël-házhoz siettem, ahhoz a kék épülethez, amelyben Vinca is lakott, és módszeresen átkutattam a szobáját. Igen, tudom, hogy a szerelem nem jogosít fel bármire. Igen,

 

tudom, rohadt gazember vagyok, és még minden olyasmi, ami most hirtelen az eszedbe jut. De mint a legtöbb ember, aki életében először szerelmes, úgy éreztem, hogy az életben soha többé nem fogok ilyen mély érzéseket táplálni senki iránt. És ebben sajnos enyhítő a jövőm körülmény: engem igazolt. A másik azt gondoltam, hogy mindent tudok a szerelemről, mert elég regényt olvastam. Pedig igazán csak az élete során kapott pofonokból tanul az ember. Akkor, 1992 decemberében már réges-rég letértem a szerelem útjáról, és a szenvedély felségvizein sodródtam. A szenvedélynek pedig semmi köze a szerelemhez. A szenvedély senki földje egy  bombatámadástól  bombatámad ástól sújtott, háborús övezetben, valahol a fájdalom, az őrület és a halál határvidékén. Miközben a Vinca és Alexis között lévő viszony bizonyítékai után kutakodtam, egyesével átlapoztam a barátnőm kis könyvtárát. Egy Henry James-regény lapjai közül két négyrét hajtott cédula esett a parkettre. Remegő kézzel felvettem a lapokat a földről, és megcsapott a belőlük áradó illat: előbb friss, majd fás, végül fűszeres aromák keveréke. Széthajtogattam a lapokat. Clément levelei voltak. Bizonyítékot kerestem, hát most megtaláltam. Méghozzá megingathatatlant. megingathatatlant. December 5. Vinca! Szerelmem!  Milyen isteni meglepetésben részesülhettem, amikor tegnap este, bátran dacolva a veszéllyel, eljöttél hozzám, hogy együtt tölthessük az éjszakát! megpillantottam, amikor ajtót nyitottam,Ahogy csaknemgyönyörű elolvadtamarcod a gyönyörűségtől.

 

Szerelmem, az a néhány édes óra életem legperzselőbb éjszakája volt. A szívem végig lázban égett, forrt a vérem, ahogy az ajkaddal kényeztettél.  Ma reggel, amikor felébredtem, még mindig a csókod sós ízét éreztem ágynemű őrizte édes de tea már nema bőrömön. voltál ittAzvelem. Sírnimégtudtam volna.vaníliaillatod, Jó lett volna karjaidban ébredni, újra befúrni magam a lábaid közé, érezni, ahogy összekeveredik a leheletünk, a hangodban felfedezni a vágy tüzét. Arra vágytam, hogy bőröm minden részecskéjét még egyszer bejárja puha nyelved. Soha nem akarok kijózanodni. Mindig tőled, a csókjaidtól és simogatásodtól mámorosan akarok élni. Szeretlek.  Alexis December 8. Vinca, édesem!  Ma minden pillanatban csak körülötted forgott minden gondolatom. Egész nap megjátszottam magam: úgy tettem, mint aki órát tart, beszélget a kollégákkal, színleltem, hogy érdekel a diákjaim által elemzett színdarab… Színjáték volt a mai napom, mert a lelkem teljesen feloldódott a tegnapi éjszaka perzselően édes emlékeiben. Délben már alig bírtam magammal. A szünetben ki kellett mennem a tanári teraszára, hogy elszívjak egy cigit, és akkor a távolból megpillanthattalak, ahogy egy padon ülve beszélgettél a barátnőiddel. Te is észrevettél, és titokban intettél nekem, szegény szívem egyből hevesebben vert. Valahányszor nézek, valómat elönti a remegés, a körülötted lévő világ csak köddérád válik, csakegész te létezel.

 

 Az egyik pillanatban minden óvatosságot felrúgva majdnem elindultam feléd, hogy a karomba zárjalak, és hadd tudja meg a világ, hogy mennyire szeretlek. De még egy kis ideig őriznünk kell a titkunkat. Szerencsére közel a szabadulás. Hamarosan letépjük láncainkat, és visszanyerjük szabadságunkat. Vinca, te rám találtál, aeltüntetted a körülöttem gomolygó sötét árnyakat, és újra bízni kezdtem a fényes jövőben. Minden csókom örök, szerelmem. Valahányszor a nyelvem hozzád ér, a szerelem billogát sütöm rád, és egy új tartomány határai rajzolódnak ki. Ez a szabadság termékeny, frissen zöldellő mezeje, ahol hamarosan családot alapíthatunk. Gyermekünk mindörökre egybeforrasztja sorsunkat. A te angyali mosolyodat és ezüstös szembogaradat örökli majd. Szeretlek.  Alexis 4.

A levelek felfedezése letaglózott. Nem ettem semmit, nem aludtam egy szemhunyásnyit sem. Összetörtem, és alámerültem az őrjítő fájdalomba. Szabadesésben zuhanó iskolai teljesítményem a tanáraimat és a szüleimet is aggasztotta. Anyám faggatózására nem tehettem mást, elárultam, mi nyomja a szívem. Beszéltem neki a Vinca iránt táplált érzelmeimről és a szerelmes levelekről, amelyeket találtam. Tárgyilagosan annyit mondott, hogy nincs az a lány, aki miatt érdemes elbaltáznom a továbbtanulást, továbbtanulá st, aztán parancsba adta, hogy minél előbb szedjem össze magam. Úgy gondoltam, hogy soha nem fogok kikecmeregni abból a veremből, amelybe belezuhantam. És akkor még sejtelmem sem

 

volt arról, micsoda lidérces rémálom vár rám. Az igazat megvallva értettem, hogy Vinca miért vonzódik Clément-hoz. Az érettségi évében engem is tanított. Mindig is felületesnek találtam, de azt el kellett ismernem, hogy mesterien értett a szemfényvesztéshez. Akkori életkoromat tekintve egyenlőtlen volt a verseny. A jobb sarokban Alexis Clément, huszonhét éves, jó kiállású versenyzőnk: mindenkit szarrá ver teniszben, egy Alpine A310-et vezet, és fejből idézi Schopenhauert. A bal sarokban a tizennyolc éves Thomas Degalais, aki a matek-előkészítőn küzd, mint malac a jégen, heti hetven frank zsebpénzt kap anyucitól, egy Peugeot 103-as mopeddel jár (még csak fel sincs tuningolva!), és kevéske szabad idejének nagy részét azzal tölti, hogy Kick Off ot ot játszik az Atari ST-jén. Soha egy pillanatig sem gondoltam, hogy Vinca az enyém. De Vinca és én egymásnak  lettünk teremtve. Abban biztos voltam, hogy én vagyok neki a nagy Ő, csak éppen nem a legjobbkor találkoztunk. Úgy éreztem, hogy egyszer eljön majd az én időm, amikor elégtételt veszek az ilyen Alexis Clément-féle pasikon, de pár évnek el kell még telnie ahhoz, hogy a fagyi visszanyaljon. Addig is, amíg erre a napra vártam, a fejemben sorjázó képeken csak azt láttam, ahogy a barátnőm ezzel a pasassal dug. És ezt nem bírtam elviselni. Amikor délután megszólalt a telefon, egyedül voltam otthon. Tegnap délután, a téli szünet első napján apám, a bátyám meg a nővérem elutazott Papeetébe. Apai nagyszüleim már vagy tíz éve Tahitin és minden minden náluk töltöttük a éltek, karácsonyt. Én idén úgy második éreztem,évben a közepes

 

tanulmányi eredményeimre tekintettel le kell mondanom az utazásról. Anyám pedig úgy döntött, hogy a téli szünetet Landes megyében tölti, Giovana nővérénél, aki egy komoly műtét után nehezen lábadozott. Úgy volt, hogy anyám csak másnap indul, így most egyedüli igazgatóként egymaga kormányozta a hóvihar fogságába esett hajót. A havazás miatt reggel óta állandóan csörgött a telefon. Sophia Antipolisban ekkoriban nem lehetett sószórókra és hókotrókra számítani, hogy megtisztítsák az utat. Anyámat fél órával ezelőtt elhívták, mert katasztrófahelyzet állt elő. Egy teherautó keresztbe fordult a jeges úton, és elállta a portásfülkénél lévő bejáratot. Anyám utolsó mentsvárként Maxime apjához, Francis Biancardinihoz fordult segítségért, aki megígérte, hogy amint tud, jön. Amikor felvettem a telefont, azt gondoltam, biztosan az időjárással kapcsolatos, sokadik vészhelyzet miatt hívnak megint, esetleg Maxime az, hogy lemondja a mai találkozásunkat. Szombat délutánonként eljártunk Dinóhoz csocsózni, vagy filmsorozatokat néztünk videón, CD-ket cserélgettünk, mopeddel kiugrottunk a Meki elé, és az antibes-i  bevásárlóközpont  bevásárlókö zpont előtti parkolóba parkolóbann lógtunk, mielőtt hazamentünk volna, hogy megnézzük a francia bajnokság góljait a Meccsnap összefoglalójában. – Thomas, kérlek, gyere! A szívem összeszorult. Ez nem Maxime hangja volt. Hanem Vinca kissé fojtott hangja. Én azt hittem, hogy hazautazott a családjához Bostonba, elmondta, hogy látni. még mindig a SaintExben van, nem érzi jólde magát, és szeretne

 

Nagyon is tisztában voltam azzal, milyen szánalmas a viselkedésem, de valahányszor felhívott vagy szóba állt velem, újra elöntött a remény, és már rohantam is. Persze most megint így tettem, átkozva gyengeségemet, elvesztett önbecsülésemet, azon rágódtam, miért nincs elég lelkierőm, hogy megjátsszam aésközönyöst. 5.

Noha késő délutánra ígérték, csak nem jött az enyhülés. Metsző hideg volt, és a hópelyheket vadul ostorozó szélvihar erre még rátett egy lapáttal. A nagy sietségben elfelejtettem bakancsot vagy hótaposót és a Nike Air Max csak sportcipőm süppedt a hóba. húzni, Pufidzsekimbe burkolózva mentembokáig előre, görnyedten dacolva a széllel, mint Jeremiah Johnson a képzeletbeli grizzly medvéje után. Sietségem ellenére és annak dacára, hogy a kollégium csupán százméternyire volt a szolgálati lakásunktól, majdnem tíz percbe telt, hogy odaérjek a Nicolas de Staël-házhoz. A viharban az épület elvesztette tengerkék színét, szürkés árnyalatú fantomházzá vált, amelyet elragadott a gyöngyházsz gyöngyházszínű ínű köd. Az előcsarnok kihalt volt és fagyos. Még az egyetemisták társalgójába nyíló tolóajtót is bezárták. Leráztam a cipőmre tapadt havat, és a lépcsőfokokat lépcsőfokokat négyesével véve felrohantam az emeletre. A folyosóra felérve többször is bekopogtam Vinca szobájába. Nem felelt senki, így benyitottam, és a vaníliás és  benzoéviaszos  benzoéviasz os füstölő illatát árasztó, világos szobába szobábann találtam magam. Vinca behunyt szemmel feküdt az ágyában. Hosszú, vörös

 

haja majdnem teljesen eltűnt a paplan alatt, amelyre a hófelhős égboltról tejszínű fénypettyek vetültek. Közelebb léptem hozzá, könnyedén megsimítottam az arcát, és a homlokára tettem a tenyerem. Forró volt. Vinca csukott szemmel, félálomban mormogott avalamit. Úgy ba, döntöttem, hogy hagyom aludni,  benéztem fürdőszobába, fürdőszobá hátha találok lázcsillapí lázcsillapítót. tót. és A gyógyszeres doboz csordultig volt lórúgásszerű gyógyszerekkel, altatókkal, nyugtatókkal és fájdalomcsillapítókkal, fájdalomcsill apítókkal, de paracetamolt nem találtam. Kimentem, és bekopogtam a folyosó végén lévő szoba ajtaján. Fanny Brahimi arca jelent meg az ajtónyílásban. Tudtam, hogy benne megbízhatom. Az év eleje óta ugyan nem sokat találkoztunk, mert mindketten el voltunk havazva, de Fanny hű  barátom volt. – Szia, Thomas – mondta, miközben lekapta az orrára  biggyesztett szemüveget. szemüveget. Szakadt farmerben, viseltes Converse tornacipőben és túlméretezett moherkardigánban volt. A szeme köré pingált fekete szemkontúrtól alig látszott valami tekintete szépségéből és tisztaságából. A sminkje jól illett a lemezjátszójából szóló The Cure-albumhoz. – Szia, Fanny. Tudnál segíteni? Elmondtam neki, mi a helyzet, és megkérdeztem, van-e lázcsillapítója. Amíg gyógyszert keresett, bekapcsoltam a kis szobában lévő gázrezsót, hogy vizet forraljak. – Találtam Panadolt – mondta, amikor visszajött a szobába. –– Köszi. egy teát?hogy ne száradjon ki. Máris Igen, Főznél jó sokneki cukorral,

 

felteszem. Visszamentem Vinca szobájába. Kinyitotta a szemét, és felült az ágyban. – Vedd be – mondtam, miközben két tablettát nyújtottam neki. – Tök forró vagy. Magánál volt, de nagyon szarul nézett ki. Amikor megkérdeztem, miért hívott, zokogásban tört ki. Még lázasan is, a könnyáztatta és eltorzult arcával együtt hihetetlenül vonzó volt, valami megmagyarázhatatlan, álomszerű, éteri aura lengte körül. Mint a cseleszta kristálytisztán csengő hangja egy hetvenes évekbeli folkszámban. folkszámban. – Thomas… – nyögte. – Mi történt? – Szörnyeteg vagyok. – Félrebeszélsz. Miért mondod ezt? Az éjjeliszekrény felé nyújtózott, és levett róla valamit, amiről először azt gondoltam, hogy toll, de aztán rájöttem, hogy terhességi teszt. – Terhes vagyok. Ahogy a pozitív eredményt jelző függőleges csíkot  bámultam, eszembe jutott Alexis levelének egy részlete, amely annak idején igencsak feldúlt: „Hamarosan családot alapíthatunk. Gyermekünk mindörökre egybeforrasztja sorsunkat. A te angyali mosolyodat és ezüstös szembogaradat örökli majd.” – Segítened kell, Thomas. Túlságosan feldúlt voltam ahhoz, hogy megértsem, milyen segítséget vár tőlem.

 

– Én nem akartam, tudod… Nem én akartam – motyogta. Amikor leültem mellé az ágyra, két zokogóroham között ezt mondta: – Nem az én hibám! Alexis kényszerített rá. Köpni-nyelni nem tudtam, arra kértem, hogy ismételje meg, ő pedig ezt mondta: – Alexis kényszerített rá. Én nem akartam vele lefeküdni! Pontosan ezt mondta. Szóról szóra. Én nem akartam vele lefeküdni. Alexis Clément, az a szarházi tetű olyasmire kényszerítette Vincát, amihez nem volt kedve. Felkeltem az ágyról, elszántam magam a cselekvésre. – Mindent elintézek – mondtam, miközben az ajtó felé vettem az irányt. – Később visszajövök hozzád. Aztán kirongyoltam az ajtón, majdnem fellöktem a teás tálcával érkező Fannyt. Akkor még nem tudtam, de mindkét mondatom hazugság volt. Először is az égadta világon semmit sem intéztem el, sőt éppen ellenkezőleg. Másodszor, nem mentem vissza Vincához. Vagyis mire visszamentem, addigra örökre eltűnt a föld színéről. 6.

Kint már nem havazott, de a fémszínű felhők homályba  borították a teret. Nyomasztó Nyomasztóan an borult fölém az alacsony ég, akár a közelgő éjszaka előjátéka. Ellentmondásos érzelmek kavarogtak bennem. Veszett düh mardosott, amióta kiléptem Vinca szobájából, mélyen felkavart, amit megtudtam tőle, mégis egyfajta elszántságot éreztem. A

 

dolgok egyszerre értelmet nyertek: Alexis szélhámos és erőszaktevő. Én még mindig számítok Vincának, és hozzám fordult segítségért. A tanári lakrész nem volt nagyon messze. Alexis Clément anyja német, az apja francia. A Hamburgi Egyetemen szerezte a diplomáját, és a Saint-Ex a francia jogrend alapján alkalmazta. Bentlakó tanárként szolgálati lakás is járt neki a tó fölött lévő kis házban. Odafelé átvágtam a tornacsarnok építési területén. A felhúzott támfalak, az épületalapok, a betonkeverők betonkeverők,, a megépült téglafalak majdnem teljesen eltűntek a vastag, most még érintetlen hóréteg alatt.  Jó ideig kutattam az alkalmas fegyver után, végül egy vascsövet választottam, amelyet a munkások egy homokrakás melletti talicskában hagytak. Nem állíthatom, hogy nem előre megfontolt szándékkal cselekedtem. Valami felébredt bennem. Ősi, zsigeri vadság, amitől új erőre kaptam. Csak egyetlenegyszer éreztem ilyet egész életemben. Még ma is emlékszem, mennyire részegítő volt az érzés, egyszerre dermesztő és perzselő, tiszta és szilaj, ami felvillanyozott. Már nem a matekpéldák fölött sóhajtozó, görcsös kis diák voltam. Harcossá váltam, aki rendíthetetlenül menetelt a fronton. Mire végre elértem a tanári épülethez, már majdnem teljesen  besötétedett. Távolabb, a tó éjszínű vizén az esti égbolt ezüstös fénye remegett. A földszinti aulát napközben nem zárták – hétvégén sem –, nem kellett és kulcsra sem volt hideg, szükségnéma a bejutáshoz. A tanári házcsengetni, a kollégiumhoz hasonlóan és kihalt

 

volt. Határozott léptekkel, elszántan szaladtam fel a lépcsőn. Tudtam, hogy a filozófiatanár otthon lesz, mert reggel hallottam, amikor felhívta anyámat, és bejelentette: a müncheni áratot törölték a rossz idő miatt. Az ajtaja mögül kiszűrődött a rádió hangja, bekopogtam. Alexis Clément gyanútlanul ajtót nyitott nekem. – Ó, szervusz, Thomas! Olyan volt, mint Cédric Pioline, a teniszező: magas férfi vállig érő göndör, barna hajjal. Vagy tíz centivel magasabb lehetett nálam, és jóval erősebb volt, mint én, de abban a pillanatban engem ez cseppet sem érdekelt. – Mit szólsz hozzá, micsoda ítéletidő! – kiáltott fel. – Nekem már rég Berchtesgadenben kéne síelnem. Ott biztosan kevesebb a hó, mint itt! A szobában túl meleg volt. Az ajtó mellett hatalmas utazótáska. A hifitoronyból mézesmázos hang duruzsolt: „Képzeletben című műsorunk mára véget ért. Kedves hallgatóink, maradjanak velünk a France Musique adón, Alain Gerber következik és a Dzsessz…” Alighogy Clément beljebb invitált, észrevette a kezemben lévő vascsövet. – Hát te meg mit akarsz azzal a… – kezdte elkerekedett szemmel. Ez nem a logikus gondolatok és a higgadt beszélgetés ideje volt. Az első ütés szinte magától sújtott le, mintha valaki más csapott volna le helyettem. A mellkasát találtam telibe, ettől megtántorodott és elakadt a lélegzete. A második a térdét zúzta

 

szét, fájdalmában felordított. – Miért kellett megerőszakolnod, te idióta seggfej! Alexis Clément próbált megkapaszkodni a teakonyhát a szobától elválasztó pultban, de magával rántotta, ahogy elzuhant. Az egymásra tornyozott tányérok és egy üveg San Pellegrino ásványvíz összetört a kőpadlón, de ez nem vett vissza a lendületemből. lendületemből. Nem voltam ura a cselekedeteimnek. A tanár a földön feküdt, de könyörtelenül ütöttem tovább. Módszeresen csépeltem, egy nálam hatalmasabb erő parancsának engedelmeskedve. Lesújtottam a vascsővel, majd rugdosni kezdtem. Lelki szemeimmel láttam, ahogy ez a szemét tróger megerőszakolja Vincát, és ez tovább táplálta a bennem lévő haragot. Nem voltam önmagam. Tudtam, hogy helyrehozhatatlan, amit elkövetek, de nem voltam képes úrrá lenni az indulataimon. Fogva tartott az események végzetes láncolata, egy pusztító démon tehetetlen bábja voltam. Én nem vagyok gyilkos. Egy belső hang szólalt meg a fejemben. Alig hallhatóan. A kiút halvány lehetősége. Az utolsó figyelmeztetés, mielőtt  bekövetkezik,, ami visszavonhatatlan.  bekövetkezik visszavonhatatlan. Ledobtam a vascsövet, és mozdulatlanná dermedtem. Clément kihasználta pillanatnyi megtorpanásomat. Minden erejét összeszedve elkapta a vádlimat, sikerült megrántania, és csúszós talpú sportcipőm alól kiszaladt a talaj. Most már én is a földön feküdtem. A tanár eléggé ki volt ütve, de egy szemvillanás alatt rám zsákmányból vált. Teljes testsúlyával rám ugrott, nehezedett, a térdéveltámadóvá harapófogóba

 

szorított, meg sem bírtam moccanni alatta. Ordításra tátottam a számat, de Clément-nak közben sikerült megkaparintania egy üvegdarabot. Tehetetlenül néztem, ahogy felemeli a karját, hogy a következő pillanatban leszúrjon a hosszúkás üvegszilánkkal. Aztán a pillanat meghasadt, és éreztem, hogy mindjárt vége az életemnek. Olyan pillanat volt, mintha hosszú percekig tartott volna. Olyan pillanat, amelyben többek élete forog kockán. Aztán egyszerre minden felgyorsult. Langyos vér barnás hulláma öntött el, és ráfröccsent az arcomra. Clément összerogyott, én pedig kihasználtam az alkalmat, és visszahúztam a kezem, hogy kidörzsöljem a vért a szememből. Amikor kinyitottam a szemem, mindent homályosan láttam, de a tanár testének sötét tömege fölött mintha Maxime elmosódó, alig kivehető alakját véltem volna látni. Világos haját, Challenger melegítőjét és Teddy márkájú, piros bőrbetétes, szürke gyapjúdzsekijét. gyapjúdzsekijét. 7.

Maxime-nak elég volt egyetlen késszúrás. Egy gyors mozdulat, egy papírvágó késnél nem hosszabb zsebkés felvillanó pengéje, amely látszólag éppen csak hozzáért Alexis Clément nyaki verőeréhez. – Ki kell hívni a mentőket! – ordítottam, miközben feltápászkodtam a földről. De nagyon jól tudtam, hogy már késő. Clément meghalt. Én pedig tetőtől talpig véres voltam. Az arcom, a hajam, a pulóverem, a cipőm. A számon, de még a nyelvem hegyén is vér volt.

 

Egy pillanatig Maxime is csak állt, mint én: kikészülve, csüggedten, megsemmisülve. Benne szakadt a szó. Nem a mentőket vagy a tűzoltókat kellett hívnunk. Hanem a rendőröket. – Várj! Lehet, hogy apám még itt van! – kiáltott fel, amikor úgy-ahogy összeszedte magát. – Hol? – A portásfülkénél! portásfülkénél! Maxime kilépett Clément garzonjából, aztán hallottam, hogy lerohan a lépcsőn, engem pedig magamra hagyott annak az embernek a holttestével, akit az imént öltünk meg. Mennyi ideig voltam vele egyedül? Öt percig? Negyedóráig? A rám szakadt csendben megint azt éreztem, hogy megállt az idő. Emlékszem, hogy ne kelljen a hullára néznem, orromat az ablakhoz nyomtam. A tó reszkető felszíne addigra teljesen sötétbe borult, mintha valaki leoltotta volna a villanyt. Próbáltam valamiféle támaszt keresni, de belevesztem a mindenfelől visszatükröződő hóba. A hó pokoli fehérsége felidézte, mivé lesz jövendő létünk. Tudtam, hogy kiegyensúlyozott életünknek mindörökre vége. Nem arról volt szó, hogy új fejezet kezdődik, sem arról, hogy egy korszak lezárul. A pokol tüze tárult fel könyörtelenül a hótenger alól. Hirtelen zajt hallottam a lépcsőházból, és becsapódott az ajtó. Fia és az építésvezetője kíséretében Francis Biancardini toppant be a helyiségbe. Az építési vállalkozó hírnevéhez híven nézett zilált, őszes haj, festékfoltos bőrdzseki, erőteljes felsőtest,ki:pluszkilók. pluszkilók .

 

– Össze kell szedned magad. Menni fog, fiam? – kérdezte a tekintetemet keresve. Nem voltam abban az állapotban, hogy válaszolni bírjak. Nehézkes alakja mintha egymagában betöltötte volna az egész lakást, de macskaszerű és határozott mozgása elütött vaskos alkatától. Francis megállt a szoba közepén, és ráérősen mérlegelte a helyzetet. Feszes arcán nyoma sem látszott semmiféle érzelemnek. Mintha mindig is tudta volna, hogy egyszer eljön majd ez a nap. Mintha nem először nézett volna szembe hasonló drámai helyzettel. – Mostantól átveszem az irányítást – jelentette be, miközben felváltva hol Maxime-ra, hol rám nézett. Azt hiszem, hogy higgadt és fegyelmezett hangját hallva abban a pillanatban jöttem rá, hogy a nagyivó náci álcája, amelyet Francis Biancardini a nyilvánosságnak tartogatott, valójában köszönő viszonyban sem állt valódi személyiségével. Ezekben a sötét órákban az előttem álló férfiról inkább egy kíméletlen gengsztervezér jutott az ember eszébe. Olyannak láttam, mint valamiféle keresztapát,  de ha csak egy fikarcnyi esély van arra, hogy kihúz minket a csávából, akkor készséggel  behódolok neki. neki. – Ezt feltakarítjuk – mondta az építésvezetőjéhez, Ahmedhez fordulva. – De előbb hozd be a ponyvákat a furgonból. A tunéziai építésvezető arca hullasápadt volt, a szemében rettegés ült. voltfőnök? képes indulás előtt magába fojtani a kérdést: –Mégsem Mi a terv,

 

– Befalazzuk – válaszolt Francis, miközben állával a hulla felé bökött. – Hová? – kérdezte Ahmed. – A tornacsarnokba. tornacsarnokba.

 

5

Vinca Rockwell utolsó napjai Semmi nem képes teljesebben  feleleveníteni a múltat, [8]

mint a hozzá kapcsolódó illatok.

VLADIMIR  N  NABOKOV

1. Ma 2017. május 13.

– Soha többé nem beszéltem erről az apámmal – szögezte le Maxime, miközben rágyújtott egy cigarettára. Az öngyújtó lakkozott felületén megcsillant a fény, a Zippót egy japán fametszet reprodukciója díszítette:  A nagy hullám Kanavagánál. Szabadulni akartunk a tornacsarnok fojtogató légkörétől, és felmentünk a „Sasfészekbe”, ami a tó feletti hosszú sziklafokon lévő, virágpompába borult, szűk párkány neve volt. – Azt se tudom, pontosan hová falazta be a holttestet – folytatta a barátom. – Talán ideje megkérdezni tőle, nem?

 

– Apám télen elhunyt, Thomas. – Basszus, sajnálom. Francis Biancardini árnya mind határozottabb körvonalat öltött, miközben beszélgettünk. Maxime apját mindig elpusztíthatatlannak gondoltam. Szikla volt, amelyen a vele óvatlanul összetűzésbe kerülők ízzé-porrá zúzódtak. A halál azonban különleges ellenfél. ellenfél. A végén mindig ő nyer. – Miben halt meg? Maxime olyan mélyet slukkolt, hogy a szemét is lehunyta. – Fájdalmas történet – figyelmeztetett. – Az utóbbi években obbára az Aurelia parki házában töltötte az idejét. Tudod, hol van, ugye? Bólintottam. Természetesen tudtam, merre található a nizzai hegyvidék őrzött luxuslakóparkja. luxuslakóparkja. – Tavaly év végén a birtokon betöréssorozat söpört végig, az is előfordult, hogy a tettesek durva erőszakhoz folyamo folyamodtak. dtak. Az sem zavarta őket, ha a lakók is otthon voltak. Bezárták vagy megkötözték őket, miközben kifosztották a lakásukat. – És Francis is áldozatul esett nekik? – Igen. Karácsonykor. Tartott otthon fegyvert, de nem volt ideje használni. A betörők megkötözték és összeverték. A halálát a támadás következtében beállt szívroham okozta. Betörés. A francia Riviérát sújtó csapások egyike. Meg a betonba öntött partvidék, az állandó dugók, a tömegturizmus okozta zsúfoltság… – Letartóztatták a tetteseket? – Igen, egy macedón bűnbanda volt. Nagyon szervezetten dolgoztak a fickók. A zsaruk kettőt-hármat nyakon csíptek

 

közülük, és lesittelték őket. Rákönyököltem a védőkorlátra. A félhold sziklateraszról sziklaterasz ról lélegzetelállítóan szép kilátás nyílt a tóra. – Francison kívül tud még valaki a gyilkosságról?

alakú

– Te meg én, ennyi – mondta Maxime. – És ismerted apámat: soha nem volt az a kimondott pletykafészek… – A férjed? Megrázta a fejét. – Bakker, ha van valami, amit nagyon nem szeretnék, akkor az az, hogy Olivier valaha is megtudja, mit tettem. Egész életemben soha senkinek sem árultam el. – Ott volt még Ahmed Ghazouani, az építésvezető. Maxime kétkedőn rázta a fejét: – Kevés nála kukább ember létezett. És különben is, miért  beszélt volna egy olyan bűnesetről, amelyben maga is tettestárs volt? – Él még? – Nem. Öregségére rákos lett, és hazament Bizertébe meghalni. Felvettem a napszemüvegemet. Már dél felé járt. Az ég magasából a nap vakító fénnyel árasztotta el a Sasfészket. Az egyszerű fakorláttal övezett sziklapárkány ugyanolyan veszélyes hely volt, mint amilyen szép. A diákok számára mindig is tiltott területnek számított, de az igazgató fiaként annak idején megvoltak a magam előjogai, és varázslatos emlékek éltek bennem a Vincával itt töltött estékről: cigiztünk és olasz mandarinlikőrt iszogattunk, miközben a tó vizén visszatükröződik a holdfény.

 

– Az viszont, aki az üzeneteket küldte nekünk, biztosan tudja, mit tettünk! – mondta idegesen Maxime. Egy utolsó slukkal végigszívta a cigarettáját. – Volt családja ennek az Alexis Clément-nak? Könyv nélkül fel tudtam mondani a fickó családfáját: – Clément egyke volt, és a szülei már akkor is eléggé idősek voltak. Azóta biztosan ők is alulról szagolják az ibolyát. Mindenesetre nem innen várható a fenyegetés. – Hát akkor honnan? Esetleg Stéphane Pianellitől? Hónapok óta a nyakamra jár. Szabályosan nyomoz utánam, amióta  beléptem a Macron-pártba. Apám régi ügyeit is elkezdte feszegetni. Meg aztán tudod, hogy írt egy könyvet Vincáról? Lehet, hogy naiv voltam, de nem hittem, hogy Stéphane Pianelli ilyen messzire menne azért, hogy rákényszerítsen minket, adjuk fel magunkat. – Stéphane mindenbe beleüti az orrát – ismertem el. – De nem folyamodna ilyen alattomos módszerekhez, nyíltan nekünk rontana, ha gyanakodna ránk. Viszont mondott valamit, ami nem megy ki a fejemből. A régi kollégiumi lemezszekrényben talált pénzes táskáról. – Milyen táskáról? Maxime erről a fejleményről mit sem tudott. Gyorsan összefoglaltam neki a helyzetet: a pincét elárasztó víz, a százezer frank a sportszatyorban, a két ujjlenyomat, amelyből az egyik Vincáé. – A gond csak az, hogy a pénz az én egykori szekrényemből került elő. Maxime értetlenül felhúzta a szemöldökét. Folytattam a

 

magyarázatot: – Mielőtt a szüleim az igazgatói kinevezésüket megkapták a Saint-Exbe, jelentkeztem a kollégiumba, és másodikban végig ott is laktam. – Emlékszem. – Amikor pedig megkapták a kinevezést és azzal együtt a szolgálati lakást is, a szüleim megkértek, adjam vissza a koliszobát,t, hogy másik diák használhassa. koliszobá – És megtetted? – Persze, de a szóban forgó srác nem használta a szekrényt, soha nem is kérte a kulcsát. A kulcs tehát nálam maradt, de én magam sem nagyon használtam a szekrényt egészen addig, amíg az eltűnése előtt pár nappal Vinca el nem kérte tőlem a kulcsot. – De persze nem mondta, hogy oda rejti a zsozsót? – Nyilván nem! Ez a szekrényügy teljesen kiment a fejemből. Még Vinca eltűnésekor sem gyanakodtam, hogy a kettőnek lehet köze egymáshoz. – Akkor is érthetetlen, hogy ennek a lánynak soha nem  bukkantak a nyomára. nyomára. 2.

Maxime ellépett az eddig támaszául szolgáló kőfaltól, és kiállt mellém a napra. Ő is belekezdett abba a litániába, amelyet ma délelőtt már többször is meghallgathattam. meghallgathattam. – Soha nem tudtuk igazán, ki is volt valójában Vinca. – Dehogynem, jól ismertük őt. A barátunk volt. – Ismertük, de mégsem ismertük – erősködött Maxime.

 

– Pontosan hogy érted? – Minden azt bizonyítja, hogy szerelmes volt Alexis Clément-ba: a szerelmes levelek, amelyeket a szobájában találtál, a közös fényképeik… Emlékszel arra a képre, a karácsonyi bálon készült Vincáról, amelyen olyan szerelmesen  bámul Clément-ra? Clément-ra? – Na és? – Na és? Akkor miért állította pár nappal később, hogy a fickó megerőszakolta? – Azt hiszed, hazudtam? – Nem, csak… – Hová akarsz kilyukadni? – Mi van, ha Vinca még mindig él? Mi van, ha ő küldözgeti a fenyegető üzeneteket? – Erre már én is gondoltam – ismertem el. – De mi a célja? – Bosszút akar állni. Mert megöltük a fickót, akit szeretett. Felfortyantam: – Bakker, Maxime! De hát félt tőle! Esküszöm! Ő maga mondta nekem. Sőt ez volt az utolsó dolog, amit mondott lefeküdni! nekem: Alexis kényszerített rá. Én nem akartam vele lefeküdni! – Az is lehet, hogy félrebeszélt. Akkoriban elég rendesen cuccozott. Bélyegezett, meg mindenféle szarokat szedett, amikhez csak hozzájutott. Lezártam a vitát: – Nem, nekem ezt többször is elmondta. A fickó megerőszakolta. Maxime arca megkeményedett. A tekintete egy pillanatra a tóba veszett, aztán hozzám fordult.

 

– Te nekem mindig is azt állítottad, hogy Vinca akkor terhes volt, igaz? – Igen, ezt mondta, és bizonyítéka is volt rá. – Ha ez így van, és megszülte a gyereket, akkor az most huszonöt éves. Lehet, hogy Clément-nak van valahol egy fia vagy lánya, aki meg akarja bosszulni az apja halálát. Az ötlet szöget ütött a fejembe. Ez is egy lehetőség volt, de nekem inkább regénybe illőnek tűnt, mintsem jól átgondolt manővernek. Meglehetősen klisébe hajló fordulat egy krimiben. Ezt elmondtam Maxime-nak is, de nem igazán sikerült meggyőznöm. Aztán végre elszántam magam, hogy megosszam vele azt az információt, amely szerintem a következő órákban létfontosságúnakk tekinthető. létfontosságúna – Van még valami, amit el kell mondanom neked, Max. 2016 ban az év elején, amikor hazajöttem, hogy az új könyvemet reklámozzam, összetűzésbe keveredtem egy reptéri vámossal a Roissyn. A seggfej roppant viccesnek találta, hogy egy transznemű nőt következetesen „uramnak” szólít. A helyzet meglehetősen elfajult, pár órára még őrizetbe is kerültem, és… – Ujjlenyomatot vettek tőled! – találta ki. – Igen, benne vagyok a nyilvántartásban. Ami azt jelenti, hogy nem lesz sok időnk. Amint megtalálják a holttestet és a vascsövet, ha csak egyetlen ujjlenyomat is maradt rajta, az én nevem azonnal előkerül, letartóztatnak és kihallgatnak. – És ez mit változtat a helyzetünkön? Elmondtam neki, milyen elhatározásra jutottam előző éjjel a repülőn: – Nem foglak bemártani. Sem téged, sem az apádat. Mindent

 

magamra vállalok. Azt fogom mondani, hogy egyedül öltem meg Clément-t, és én kértem meg Ahmedet, hogy segítsen eltüntetni a holttestet. – Nem fogják elhinni. És különben is, miért tennél ilyet? Miért áldoznád fel magad? – Nekem nincs gyerekem, nincs feleségem, nincs életem. Semmi vesztenivalóm. vesztenivalóm. – Nem, ennek semmi értelme! – mérlegelte a dolgot hunyorogva. A szemhéja körül hamuszürke karikák húzódtak, az arca eltorzult, mintha két napja nem aludt volna. Az ajánlatom egyáltalán nem nyugtatta meg, sőt még inkább felzaklatta. Addig erősködtem, míg végül kiderült, miért ilyen ideges. – A zsernyákok sejtenek valamit, Thomas. Tuti. Nem fogsz tudni tisztára mosni. Tegnap este rám telefonáltak az antibes-i rendőrségtől. Maga Vincent Debruyne, a főkapitány, aki… – Debruyne? Mint az egykori államügyész? államügyész? – Ja, ő a fia. Ez nem volt kifejezetten jó hír. A 90-es években a Jospinkormány azzal a szándékkal nevezte ki Yvan Debruyne-t a nizzai területi bíróság élére államügyésznek, hogy rendet vágjon a Riviéra zavarosában halászó üzletemberek között. Rettegett Yvan, aki imádta a csúfnevét, nagy csinnadrattával érkezett a Riviérára, akár egy igazi fehér lovag. Több mint tizenöt évet húzott le államügyészként, tisztességgel hadakozott a szabadkőművesekkel és a választott képviselők korrupcióival is. szabadkőművesekkel Egyesek megkönnyebbülten fellélegeztek, amikor nemrégiben

 

nyugdíjba ment. Az igazat megvallva sokan gyűlölték Debruy Deb ruynene-tt meg meg a D Dall allaa Chie Chiesasa-fél félee aallű llűrje rjeit, it,[9] de m még ég legádázabb ellenzői is elismerték, hogy állhatatosan végzi a dolgát. Ha a fia örökölt valamennyit a „tulajdonságaiból”, akkor most egy agyafúrt rendőr üldöz minket, aki természetes ellenségének tartja a megválasztott elitet, illetve mindenkit, aki többé-kevésbéé hasonlít egy előkelőségr többé-kevésb előkelőségre. e. – Pontosan mit mondott Debruyne? – Megkért, hogy amint tudok, menjek be hozzá a kapitányságra, és válaszoljak a kérdéseire. Azt mondtam, hogy ma délután beugrom. – Minél hamarabb menj be hozzá, hogy tudjuk, mihez tartsuk magunkat. – Félek – vallotta meg Maxime. A vállára tettem a kezem, és minden meggyőző erőmet latba vetettem, hogy nyugtatni próbáljam: – A szabályszerű idézés nem ilyen, Maxime. Talán valaki  betette Debruyne fülébe a bogarat. Biztosan csak infókra vadászik. Ha lenne valami konkrét nyom, akkor nem így járna el. Maxime bőrének minden egyes pórusa kitágult a heves izgalomtól. Kigombolt egy újabb gombot az ingén, és letörölte a homlokán gyöngyöző izzadságot. – Én nem bírok tovább élni ezzel a Damoklész kardjával a fejem felett. Talán ha mindent elmondanánk a… – Nem, Max! Próbáld kibírni még egy kicsit, legalább a hétvégén. Tudom, hogy nem könnyű, de ők pontosan ezt akarják: ránk ijeszteni, hogy kicsússzon a talaj a lábunk alól.

 

Nem szabad belesétálnunk a csapdába. Mély levegőt vett, és bármilyen nehezére esett, szemlátomást visszanyerte a nyugalmát. – Hadd nézzek utána a dolgoknak. Minden fenekestül felfordul, te is tudod. Hagyj nekem annyi időt, hogy kiderítsem, mi történt Vincával. – Rendben – bólintott. – Én bemegyek a kapitányságra. Majd elmondom, mi volt. Néztem, ahogy a barátom lemegy a sziklalépcsőn, aztán végiglépdel a levendulásig vezető kanyargós ösvényen. Ahogy távolodott tőlem, Maxime alakja egyre kisebb lett, elmosódott, végül beleveszett a lila levendulaszőnyegbe. levendulaszőnyegbe. 3.

Mielőtt a campusról eljöttem volna, megálltam az Agora előtt. Ebbe a leginkább repülő csészealjhoz hasonlító üvegépületbe költözött a régi könyvtár (a Saint-Exben senki sem illette a hivatalos Dokumentációs és Információs Központ elnevezéssel ezt az olyannyira szimbolikus szimbolikus helyet). Éppen felhangzott a delet jelző csengőszó, és jókora diáktömeg tódult ki a termek fogságából. Úgy tűnt, most már  belépőkártyaa kell az olvasóterem használatához,  belépőkárty használatához, de én ezt nem tekintettem magamra nézve kötelezőnek: egyszerűen átugrottam a forgókapun – újrajátszva a párizsi metróban látottakat, ahol a hobók, a csóró egyetemisták, sőt a köztársasági elnökök is így tesznek. A kölcsönzőpulthoz érve Eline Bookmanst pillantottam meg, akit itt mindenki csak Zélie-nek szólít. Ennek a holland

 

származású, meglehetősen beképzelt könyvmolynak mindenről megvolt a maga határozott és többé-kevésbé még érvekkel is megtámogatott véleménye. Amikor legutoljára láttam, kissé rátarti, kisportolt negyvenes nő volt. Az idő azonban őt is kikezdte, és mostanra bohém nagymama lett belőle: kerek szemüveg, szögletes arc, toka, őszes konty, bubigalléros blúz a pulóvere alatt. – Jó napot, Zélie. A könyvtára teljhatalmú uralkodónője volt, emellett éveken keresztül a campus filmklubjának programfelelőse is, és ő vitte az iskolarádiót, továbbá a Sophia Shakespeare Companyt – a hangzatos névvel a gimi színjátszó szakkörét illették –, a klubbal anyám is sokat foglalkozott annak idején, amikor az előkészítő tagozat igazgatója volt. – Üdv, pennahajder – vetette oda, mintha mindennap találkoznánk. Zélie-n mindig is nehezen tudtam eligazodni. Gyanítottam, hogy egy időben futó viszonya lehetett apámmal, de úgy emlékszem, anyám mintha kedvelte volna. Amíg a Saint-Exbe ártam, a legtöbb diák szent áhítattal beszélt róla – Zélie így, Zélie úgy –, ki-ki bizalmas barátnőként, szociális munkásként vagy spirituális tanítóként tekintett rá. És Zélie – a magam részéről ezt a becenevet mindig nevetségesnek találtam – használta és kihasználta a pozícióját. „A gyengékkel erős, az erősekkel gyenge”, megvoltak a maga kedvencei, egyes diákokkal – gyakran a kiváltságosabbakkal vagy az extrovertáltabbakkal – kivételezett, másokat levegőnek nézett. Emlékszem, hogy kedvelte a bátyámat meg a nővéremet, de

 

engem nem érdemesített különösebb figyelemre. Nem is volt  baj: az ellenszenv ellenszenv kölcsönös volt. volt. – Mi szél hozott, Thomas? Tucatnyi regényt írtam azóta, hogy utoljára beszéltünk egymással, a könyveimet húsz nyelvre lefordították, és a világ minden táján milliós példányszámban árulták. Egy olyan könyvtáros számára, aki ifjúkorom tanúja volt, talán jelenthetne ez valamit. Nem vártam tőle feltétlenül dicséretet, de legalább az érdeklődés apró jelét mutathatta volna. De nem mutatta. – Szeretnék kikölcsönözni egy könyvet – válaszoltam. – Előbb megnézem, érvényes-e az olvasójegyed – jelentette ki, mint aki a szavamon fog. Kicsit túlzásba vitte a játékot, és a számítógépes katalógusban keresni kezdte a kérdéses huszonöt éves olvasójegyet. – Itt is van! Valami ilyesmire számítottam: adós vagy két könyvvel. Pierre Bourdieu Megkülönböztetése és A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme Max Webertől. – Viccelsz? – Vicceltem. Mondd, mi érdekel! – Stéphane Pianelli könyvét keresem. – Társszerzője volt  Az újságírás kézikönyvé nek, nek, ami megjelent a… – Nem ez a könyve érdekel, hanem a Vinca Rockwell-ügyről írott, A halál és a lányka. Begépelte a címet a számítógépébe. – Már nincs meg. – Hogyhogy?

 

– Egy kis kiadónál jelent meg 2002-ben. Az első kiadás elfogyott, és nem adták ki újra azóta. Higgadtan néztem rá. – Szórakozol velem, Zélie? Tettetett sértődéssel felém fordította a számítógépe képernyőjét. Rápillantottam a kijelzőre, és magam is láthattam, hogy a könyv nem szerepel a katalógusban. – Ez így nem kóser. Pianelli az iskola volt diákja. Annak idején biztosan beszereztetek több példányt is a könyvéből. Zélie megvonta a vállát. – Ha azt hiszed, hogy a te könyveidet is mi vásároljuk fel… – Légy szíves, válaszolj a kérdésre! Némi zavarral izgett-mozgott túlméretezett pulóverében, és levette a szemüvegét. – Az iskolavezetés nemrégiben úgy határozott, hogy Stéphane könyvét kölcsönzési tiltólistára tesszük. – Miért? – Azért, mert ezt a lányt huszonöt évvel az eltűnte után valamiféle kultusz övezi sok jelenlegi diákunk körében. – Ezt a lányt? Vincára gondolsz? Zélie bólintott. – Feltűnt, hogy Stéphane könyve az utóbbi három-négy évben állandóan kölcsönzés alatt van. Több példányunk is volt  belőle, és mindegyikre mindegyikre iszonyú hosszú volt volt a várólista. A diákok között gyakran volt téma Vinca személye. Tavaly a Heteroditák színdarabja is róla szólt. – Heteroditák? – Ez egy csak lányokból álló csoport neve. Egy okos, elitista

 

és feminista lányokból álló klikk, amely a 20. század eleji New York-i feminizmus nézeteivel azonosul. Többen közülük a Nicolas de Staël-házban laknak, és elkezdték magukra varratni a Vinca bokáján lévő tetoválást is. Emlékszem arra a tetoválásra. Egy visszafogott GRL PWR felirat. Girl Power. Hatalmat a nőknek. Miközben Zélie beszélt, megnyitott egy fájlt a számítógépén. Egy plakát volt, a Vinca Rockwell utolsó napjai című musical plakátja. A poszterről Belle & Sebastian egyik lemezborítója ugrott be: fekete-fehér, sápadt rózsaszín szűrőt használó fénykép, elegáns, művészi betűk. – Előfordult, hogy Vinca régi szobájában összejöttek, és a hátrahagyott tárgyaival valami morbid szeánszot rendeztek, sőt az eltűnése évfordulóján is megemlékezést tartottak. – Mit gondolsz, a Z-generáció digitális bennszülöttjeit miért érdekli ennyire Vinca? Zélie felnézett a plafonra. – Úgy képzelem, hogy néhány lány azonosul vele meg a Clément-nal folytatott regényes szerelmi viszonnyal. Valamiféle csalóka szabadságeszményt testesíthet meg. És az, hogy tizenkilenc évesen eltűnt, örök dicsfénnyel övezte. Miközben beszélt, felállt a székből, és a hosszú kölcsönzőpult mögött lévő fémpolcokhoz lépett. Amikor visszafordult,t, Pianelli könyve volt a kezében. visszafordul – Egyet megtartottam. Ha mindenáron bele akarsz nézni – sóhajtott egyet. A könyv borítójára tettem a tenyerem. – Nehezen hiszem el, hogy 2017-ben indexre kerüljön egy ilyen könyv.

 

– A diákok érdekében. – Ugyan! Cenzúra a Saint-Exupéryben: a szüleim idején elképzelhetetlen elképzelhetetl en lett volna. Zélie egy hosszú pillanatig szótlanul, nagy nyugalommal méregetett, aztán odapörköl odapörkölt:t: – Ha jól emlékszem, a „szüleid ideje” nem ért annyira dicső véget. Éreztem, ahogy elönt a harag, de sikerült megőriznem a nyugalom látszatát. – Mire célozgatsz? – Semmire – válaszolt óvatosan. Természetesen tudtam, mire gondol Zélie. A szüleim igazgatói megbízatása igazságtalanul, a kinevezési idő lejárta előtt, hirtelen ért véget 1998-ban, amikor mindkettejük ellen vizsgálatot indítottak egy szabálytalan közbeszerzésekkel kapcsolatos, zavaros ügyben. Az ilyesmire szokták mondani, hogy „járulékos áldozat”. A területi ügyészséget akkoriban vezető Yvan Debruyne (aki a Maxime-ot kihallgatni készülő rendőr apja) a fejébe vette, hogy leszámol azokkal a korrupt helyi vezetőkkel, akik a pályáztatásoknál kenőpénzt fogadtak el – többek között Francis Biancardinitől is. Az ügyész már régóta vadászott az építési vállalkozóra. Noha a Francisról keringő pletykák egy része teljes agyrém volt – azt is terjesztették róla többek között, hogy a calabriai maffia pénzmosodáját üzemelteti –, más részük azonban nem tűnt alaptalan szóbeszédnek. Kétségtelenül megkent egyes politikusokat, hogy megnyerje a pályázatot. Az államügyész a Francis után folytatott hajtóvadászat közben

 

 bukkant rá a szüleim nevére is az egyik anyagban. A cége többször is épített a gimnázium területén, és Francis nemigen szokta az utolsó betűig betartani az ajánlattételi szabályokat. A nyomozás során anyám huszonnégy órára előzetes letartóztatásba került, amelyet egy stokin kuporogva töltött a Nizzától északnyugatra található auvare-i rendőrkapitányság mocskos fogdájában. Másnap a szüleim képe virított a helyi újság címoldalán. Fekete-fehér rabosítási fotó volt, simán beillett volna a sorozatgyilkos párok képei közé. Valahová a utahi véreskezű szeretők meg a kentuckyi gyilkos farmerek közé. A szüleimet teljesen felkészületlenül érte ez a megpróbáltatás, és mindketten feladták a közoktatási pályát. Akkoriban én már nem a Riviérán éltem, de engem is megviselt az eset. Apáméknak persze megvoltak a maguk hibái, de nem voltak tisztességtelenek. Mindig a diákok érdekeit szem előtt tartva végezték a munkájukat, nem azt érdemelték, hogy ilyen dicstelenül, egész pályafutásukat megkérdőjelező módon végződjön a karrierjük. A nyomozás kezdete után másfél évvel a  bíróság megalapoz megalapozatlannak atlannak találta a vádat, és bizonyítéko bizonyítékokk hiányában ejtette az ügyet. De a baj már megtörtént. És mind a mai napig akadnak olyan ostoba vagy alattomos férgek, mint Eline „Zélie” Bookmans, akik mintegy véletlenül, egyetlen elszólással képesek megkavarni a szart. Addig néztem farkasszemet Zélie-vel, amíg el nem kapta a tekintetét, és a számítógépe billentyűzetét nem kezdte tanulmányozni. Hiába a kora, hiába a cuki nagymamaképe, a legszívesebben bevertem volna a pofáját azzal a billentyűzettel. (Végtére is bűnöző voltam.) De nem tettem. Fegyelmezetten

 

elfojtottam a dühömet, minden erőmre szükségem lesz a nyomozáshoz. – Elvihetem? – kérdeztem Pianelli könyvére mutatva. – Nem. – Hétfő reggelre itt lesz, ígérem. – Nem – kötötte az ebet a karóhoz Zélie. – Az intézmény tulajdona. Megjegyzését figyelmen kívül hagyva a hónom alá csaptam a könyvet, sarkon fordultam, miközben odavágtam neki: – Szerintem rosszul tudod. Nézd csak meg a gépben! Látni fogod, hogy nem szerepel a könyvtári katalógusban! Kiléptem a könyvtárból, és megkerültem az Agorát. Elindultam kifelé a campusról a levendulamezőbe vesző ösvényen. Idén különösen korán virágzott a levendula, de a  belőle áradó illat most valahogy idegennek hatott, nem ilyenre emlékeztem. Kámforos, fémes fuvallatot sodort felém a szél, a vér részegítő szagát.

 

6

A behavazott táj  sebesség, a tenger, az éjfél: mindaz, ami ragyogó, mindaz, ami fekete, mindaz, ami elvész, és így újra rá lehet találni[10]

FRANÇOISE SAGAN 1. 1992. december 20., vasárnap

A gyilkosság másnapján későn ébredtem. Előző nap este muszáj volt valamivel kiütnöm magam, és szerencsére találtam altatót otthon is vettem. üres és éghidega fürdőszobában, volt a házunk. kettőt Anyámbe jóval hajnalReggel előtt elindult Landes-ba, valami lecsapta a biztosítékot, és a fűtés is kikapcsolt. Még köd volt, de jó negyedóráig bütyköltem kint a villanyórát, mire visszajött az áram. A konyhában megtaláltam anyám kedves cetlijét, amit a hűtőajtóra ragasztott, bundás kenyeret készített nekem reggelire. Az ablakból kinézve, a havon szikrázó nap látványától olyan érzésem támadt, mintha az Isola 2000 síközpontban lennék, ahol Francisnak volt egy alpesi faháza,

 

ahova majdnem minden télen meghívott minket síelni. Gépiesen bekapcsoltam a France  Infót. Tegnap óta gyilkos lettem, de a világ nem állt meg: folytatódott a szarajevói rettenet, a szomáliai gyerekek továbbra is éheztek, nem ért véget a fertőzött vérkészítmények botránya, a PSG–Marseille-meccs mészárlássá fajult. Főztem magamnak egy kávét, és felfaltam a  bundás kenyeret. Gyilkos voltam, de mégis majd éhen vesztem. A fürdőszobában egy fél órát álltam a zuhany alatt, közben mindent kihánytam, amit megettem. Aztán mosószappannal végigdörzsöltem magam, ahogy előző nap is, de az volt az érzésem, hogy Alexis Clément vére rátapadt az arcomra, a számra, a bőrömre. És hogy mindörökre ott is marad. Egy idő múlva a forró gőz a fejembe szállt, és majdnem elájultam. Izgatott voltam, a nyakam merev, a lábam reszketett, a gyomromat égette a sav. A lelkem mélyre süllyedt. Képtelen voltam szembenézni és megküzdeni a helyzetemmel, a gondolataim értelmetlenül csapongtak. Ennek véget kell vetnem. Soha nem leszek képes úgy élni, mintha mi sem történt volna. A zuhany alól még azzal az elhatározással léptem ki, hogy feladom magam a rendőrségen, aztán szinte ugyanabban a pillanatban meg is gondoltam magam: ha vallomást teszek, azzal Maxime-ot és az apját is magammal rántom. Azokat az embereket, akik óriási kockázatot vállalva segítettek rajtam. Nem hagyhattam, hogy az aggodalom felemésszen, felvettem a melegítőmet, és elindultam futni. 2.

A végkimerülésig sprinteltem, háromszor körberohantam a

 

tavat. Minden fehér és deres volt. Rácsodálkoztam a tájra. Miközben a levegőt hasítva száguldottam, úgy éreztem, mintha a természet magába fogadott volna, mintha beleolvadtam volna a fák, a hó és a szél kristályos keménységébe. Körülöttem csak fény és végtelenség. Befagyott zárvány, érintetlen, majdhogynem valószínűtlen térség. A tiszta, fehér lap, amelyre talán az életem következő fejezeteit róhatom. A futástól még mindig elgémberedett tagokkal kerülőt tettem a Nicolas de Staël-ház felé. A kihalt kollégiumi épület szellemhajóhozz hasonlított. Hiába kopogtam, se Fanny, se Vinca szellemhajóho nem nyitott ajtót. Fanny ajtaja zárva volt, de Vinca szobája félig nyitva, mintha csak aelugrott volna valahová. Beléptem, egy ideig elácsorogtam puha kis kuckóban, ahol langyos és meleg volt. Vinca mindenütt ott volt. Szomorkás, meghitt, szinte időtlen hangulat uralkodott a szobában. Az ágy nem volt  bevetve, az ágynemű még kölni- és frissen vágott szénaillatot árasztott. Ezen a tizenöt négyzetméteren elfért a fiatal lány egész világa. Falra rajzszögezett filmplakátok: Szerelmem, Hirosima  és  Macska a forró bádogtetőn. Fekete-fehér íróportrék – Colette, Virginia Woolf, Rimbaud, Tennessee Williams. Egy magazinból kivágott, erotikus Man Ray-fotó Lee Millerről. Egy képeslapra írt Françoise Sagan-idézet a sebességről, a tengerről és a ragyogó feketeségről. Az ablakpárkányon egy Vanda orchidea és egy BrâncuŞi-szobor, a Pogány kisasszony  reprodukciója, amit még tőlem kapott egyszer a születésnapjára. Az asztal feletti polcon egymásra tornyozott CD-k. Klasszikusok – Satie, Chopin, Schubert –, jófajta régi popzene – Roxy Music, Kate Bush, Procol

 

Harum –, illetve jó néhány különlegesség, amit meghallgattatott velem is, de nekem nem vette be a gyomrom: Pierre Schaeffer, Pierre Henry, Olivier Messiaen… Az éjjeliszekrényen ott volt az a könyv, amelyet már előző nap is láttam: az orosz költőnő, Marina Cvetajeva egyik verseskötete. Az előzéklapon Alexis Clément sebtében odavetett ajánlása, ami mélységesen lesújtott. Vincának Testétől szabadult lélek akarok lenni, hogy soha ne hagyjalak el. Téged szeretni az egész élet számomra.  Alexis

Még néhány percig vártam rá, hátha visszajön. Nyugtalan  bizsergést éreztem a gyomromban. Hogy könnyebb legyen a várakozás, benyomtam a CD-lejátszó gombját. Elindult a Sunday  Morning,  a Velvet Underground legendás albumának első száma. A helyzethez tökéletesen illő zene. Sápadt, éteri, mérgező dallam. Csak vártam és vártam, végül nagy nehezen felfogtam, hogy Vinca nem jön vissza. Soha többé. Egy darabig még ott rostokoltam a szobában, mint egy narkós, aki földig alázkodva könyörög Vinca lényének bármilyen apró morzsájáért. Azóta is gyakran töprengtem azon, hogy milyen hatással volt rám Vinca, milyen mámorító, fájdalmasan szédítő volt számomra. És mindig visszatértem a droghoz. Már abban az időszakban is, mikor sülve-főve együtt voltunk, amikor csak az enyém volt, voltak elvonási tüneteim. Voltak varázslatos

 

pillanatok: olyanok, mint egyes tökéletesen megkomponált popdalokban a csodásan harmonikus dallamszekvenciák. De ez a könnyedség soha nem tartott sokáig. Már akkor tudtam, amikor benne voltam, hogy a kegyelmi állapot olyan, mint a szappanbuborék. Bármikor szétpukkanhat. szappanbuborék. És Vinca elillant előlem. 3.

Hazamentem, hogy el ne szalasszam apám hívását, mert apám megígérte, hogy azonnal telefonál, amint a Párizs és Tahiti közötti, hosszú utazás után megérkeznek, valamivel délután egy óra előtt. A telefonálás iszonyú drága mulatság, Richard pedig nem az a szószátyár típus, így a beszélgetés rövidre és kissé hűvösre sikeredett, éppen olyanra, mint amilyen a kettőnk kapcsolata mindig is volt. Aztán sikerült megennem az anyámtól rám hagyott currys csirkét is anélkül, hogy kihánytam volna. Délután az esedékes matek- és fizikapéldák megoldásával úgy-ahogy sikerült elűznöm a nyomasztó gondolatokat. Sikerült megoldanoma néhány differenciálegyenletet, de aztán alábbhagyott lelkesedésem, nem bírtam tovább koncentrálni. Sőt elkapott egy kezdődő pánikroham. Az agyamat elárasztották a gyilkosság képei. Kora estére, amikor anyám telefonált, már teljesen kiborultam. Azon voltam, hogy mindent bevallok neki, de nem hagyott rá időt. Azt mondta, hogy másnap menjek el hozzá én is Landes megyébe. Hogy gondolkozott, és úgy döntött, nem tesz ót nekem, ha két hétre egyedül hagy. Családi körben nem lesz akkora szenvedés a tanulás sem – érvelt.

 

Nem akartam teljesen kibukni, ezért elfogadtam a javaslatot. Így hát hétfőn felszálltam a vonatra a hajnali sötétségben, még akkor is mindent hó borított. Először eljutottam Antibes-től Marseille-ig, ahonnan egy tömött Corail-járattal és két óra késéssel érkeztem meg Bordeaux-ba. Az utolsó zónázó időközben persze elment, és a vasúttársaságnak pótlóbuszokat kellett indítania Daxig. Majd a szokásos egynapos kínszenvedés után, éjfél körül értem Gascogne-ba. Gascogne-ba. Giovana néném az isten háta mögött, egy cölöpökön álló régi házban lakott. A borostyánlepte falakat összetartó tető rettenetesen rossz állapotban volt, mindenhonnan becsorgott a víz. 1992 végén szinte megállás nélkül zuhogott az eső Landes megyében. Délután ötkor már töksötét volt, nappal pedig úgy érezte az ember, hogy soha nem fog kisütni a nap. Nincsenek élénk emlékeim erről a két hétről, amit a nénémmel és az anyámmal töltöttem. Fura hangulat uralkodott a házban. Teltek a napok egymás után, rövidek voltak, hidegek és szomorúak. Úgy tűnt, mintha mindhárman lábadoznánk. Anyám és a nagynéném őrködtek felettem, és én is őrködtem felettük. A bágyadt délutánokon anyám néha palacsintát sütött, aztán a kanapén végignyúlva megettük, miközben régi Columbovagy Minden lében két kanál-epizódokat néztünk a tévében. Vagy  Télapó meggyilkolása című film ikszedik ismétlését. Egész idő alatt nem nyitottam ki egyetlen matek- vagy fizikakönyvet sem. A félelmeim és a jelenem elől menekülve azt tettem, amit mindig is: regényeket olvastam. Az ott töltött két hétre nem emlékszem különösebben, de arra tökéletesen, hogy milyen könyveket olvastam el. Az 1992-es karácsonyi szünetben

 

együtt szenvedtem  A nagy füzet ikreivel, akik a háború sújtotta vidéken megpróbálták valahogy túlélni az emberi kegyetlenséget. Fort-de-France-ban bejártam Texaco  kreol negyedét, átkeltem az amazóniai őserdőn, és velem volt  Az öreg, aki szerelmes regényeket olvasott. Ott voltam a prágai tavaszon a harckocsik között, és elmeditáltam  A lét elviselhetetlen könnyűségé n. n. A könyvek nem gyógyítottak meg, de ideig-óráig könnyebbé tették, hogy elviseljem magam. Egyfajta zsilipkamrát kínáltak nekem. Egy gátat, amely visszafogja a felém csapó rettegéshullámot. Ez alatt az idő alatt, amikor soha nem kelt fel a nap, minden

reggel bizonyossággal ébredtem, autó hogy ment életem szabad azzal napja avirradt rám. Valahányszor az utolsó úton,  biztos voltam abban, hogy a csendőrség jön értem, és letartóztatnak. Mivel eldöntöttem, hogy soha nem megyek  börtönbe, amikor a két hét alatt egyetlenegyszer egyetlenegyszer becsengetett valaki az ajtón, én felmásztam a tetőre, hogy legyen időm a mélybe vetni magam, ha mégis… 4.

De senki nem jött letartóztatni. Sem Landes megyében, sem a francia Riviérán. A szünet után, januárban a Saint-Exupéry Gimnáziumban Gimnáziumban az élet visszatért a szokásos kerékvágásba. Vagy majdnem. Alexis Clément-ról mindenki sustorgott, de nem azért, mert siratták volna, hanem mert az a szóbeszéd járta, hogy Vinca és a tanára titokban régóta szeretők voltak, és most együtt szöktek meg. Mint minden szaftos sztori, ez is lázban tartotta a

 

diákközösséget. Mindenkinek volt hozzáfűznivalója, bizalmas közlendője, saját kis története. A falka szíves-örömest csámcsogott az érintettek jó hírnevén. Megoldódtak a nyelvek, és élvezettel dagonyáztak a pletykában. Még egyes tanárok is – általam addig tisztelt, széles látókörűnek gondolt emberek –  belemerültek a pletykálkodásba. pletykálkodásba. Élvezettel versenyeztek azon, hogy ki tud szellemesebbet mondani, amitől felfordult a gyomrom. Voltak azonban, akik megőrizték a méltóságukat. Például Jean-Christophe Graff, a franciatanárom és DeVille kisasszony, aki a humán előkészítősöket tanította angol irodalomra. Én nem látogattam az óráit, de egyszer anyám irodájában ezt a hogy mondatot hallottam tőle: „Az ember süllyedjen odáig, a középszerűek társaságát keresi,nea középszerűség ugyanis ragályos.” Vigaszt leltem ebben a mondatban, és hosszú ideig vezérfonalként határozta meg bizonyos döntéseimet. Vinca eltűnése miatt először a nagyapja és gyámja, az öreg Alastair Rockwell kezdett el igazán aggódni. Vinca gyakran  beszélt a nagyapjáról, ellentmondást nem tűrő, szűkszavú családfőként írta le. A gyáriparossá lett self-made man  őstípusa volt, aki az unokája eltűnése mögött emberrablást gyanított, vagyis olyan támadást, amely a klánját fenyegeti. Alexis Clément szülei szintén kételkedni kezdtek. A fiuk úgy tervezte, hogy egy hétig síel majd Berchtesgadenben a barátaival, de mind a mai napig nem ért oda, ahogy a hagyományosan hagyományosan a szülei társaságábann töltött szilveszterestére társaságába szilveszterestére sem érkezett haza. Hiába aggódtak azonban a hozzátartozók, a rendfenntartó erők csak nagy nehezen, sok idő elteltével biztosították a kellő

 

létszámot ahhoz, hogy komoly nyomozás induljon. Elsősorban azért, mert Vinca nagykorú volt, másrészt azért, mert az igazságszolgáltatás ímmel-ámmal indította meg az eljárást. Jogi szempontból nagyon macerásnak tűnt az ügy. Vinca francia– amerikai kettős állampolgár volt, Alexis Clément pedig német. Az eltűnés helyét is nehezen lehetett megállapítani. Lehet, hogy egyikük megölte a másikat? Vagy mindketten gyilkosság áldozatává váltak? A szünet után egy bő hét telt el, mire a csendőrök végre megjelentek a Saint-Exben. És a nyomozásuk ki is merült annyiban, hogy a Vinca és a filozófiatanár közvetlen környezetében lévő aembereknek feltettek néhány kérdést. Nagyjából átkutatták két szobát, hatóságilag lepecsételték az ajtókat, de helyszínelő technikusok nem jöttek velük. A dolgok csak jóval később, február végén gyorsultak fel, miután Alastair Rockwell Franciaországba érkezett. Az üzletember minden kapcsolatát megmozgatta az ügyben, és nyilatkozott a médiában arról, hogy magánnyomozóval keresteti az unokáját. A rendőrök megint kiszálltak – ezúttal a nizzai ügyészségi nyomozók. Most több embert hallgattak ki – engem, Maxime-ot és Fannyt is –, és DNS-mintákat vettek Vinca szobájában. A tanúvallomások és a lefoglalt iratok alapján lassacskán kiderült, mi történhetett december 20-án, vasárnap és 21-én, hétfőn. Azon a két napon, amikor Vinca és Alexis felszívódott. A kérdéses vasárnapon, reggel 8 óra körül a gimnázium portása, Pavel Fabianski állítása szerint felnyitotta a bejárati sorompót, és kiengedte a Clément által vezetett Alpine A310

 

típusú személyautót. Fabianski hivatalosan fogalmazott: az anyósülésen ülő Vinca Rockwell letekerte az ablakot, és köszönésképpen kiintett a portásnak. Néhány perccel később az haut-sartoux-i körforgalomnál két, havat lapátoló önkormányzati alkalmazott ugyancsak látta, hogy Clément autója egy kicsit megcsúszik a körforgalomban, aztán továbbhajt Antibes irányába. A tanár kocsiját egyébként a Libération úton, az antibes-i pályaudvar közelében találták meg, ahol egy mosoda előtt parkolt. A Párizsba tartó vonat utasai közül többen is emlékeztek a vörös hajú, fiatal nőre, aki egy Mönchengladbach-sapkát (Clément kedvenc focicsapatáét) viselő férfi társaságában utazott. A Párizs hetedik kerületében lévő Saint-Simon utcai Szent Klotild Szálloda éjszakai portása szintén határozottan állította, hogy vasárnap este Vinca Rockwell kisasszony és Alexis Clément úr a szállodában töltött egy éjszakát. Fénymásolta is az útlevelüket. A szobát előző este foglalták telefonon, a számlát a helyszínen előre rendezték. A minibárból két sört, két doboz Pringles chipset és egy ananászlevet fogyasztottak. Az éjszakai portás még arra is emlékezett, hogy a kis hölgy lement a recepcióra, hogy megkérdezze, van-e cseresznyeízű Coca-Colájuk, de sajnos ő azzal nem tudott szolgálni. Idáig megalapozottnak tűnt a lányszöktetéses forgatókönyv. Aztán a két szerelmesnek nyoma veszett. Vinca és Alexis nem reggelizett sem a szobában, sem az étteremben. Egy szobaasszony látta, hogy kora reggel kilépnek a szobájukból, de arra már senki nem emlékszik, hogy elhagyták-e a szállodát. A fürdőben találtak egy kozmetikai táskát – sminkeszközök, egy

 

Mason Pearson hajkefe és egy üveg parfüm volt benne –, amelyet az egyik szolgálati helyiségben, a szállodában felejtett tárgyak között helyeztek letétbe. Itt maradt abba a nyomozás. Innentől kezdve nem került elő semmiféle értékelhető tanúvallomás, amely hitelt érdemlően  bizonyítaná, hogy Vinca és Clément valahol másutt is felbukkant volna. Akkoriban a legtöbben úgy gondolták, hogy majd úgyis előkerülnek, ha elcsitul a mindent elsöprő szenvedély. Alastair Rockwell ügyvédei azonban hajthatatlanok voltak. 1994-ben sikerült elérniük, hogy a bíróság a szállodai szobában talált fogkefén és hajkefén végre elvégezze a genetikai vizsgálatot. A laboreredmények megerősítették, valóban Vinca DNS-mintái találhatók a tárgyakon, de az hogy ügy ettől egy ottányit sem haladt előbbre. Persze elképzelhető, hogy azóta egy makacs vagy megszállott nyomozó leporolta az aktát, és folytatta a nyomozást, nehogy a döglött akták között végezze az eset, de tudtommal ez volt a legutolsó fejlemény a Vincaügyben. Alastair Rockwell egy súlyos betegség után 2002-ben elhunyt. Emlékszem, a 2001. szeptember 11-i terrortámadás előtt pár héttel még találkoztam vele a World Trade Center negyvenkilencedik emeletén, ahol a cége New York-i irodái voltak. Elmondta, hogy Vinca sokszor mesélt neki rólam, és kedves, kifinomult és érzékeny fiúnak írt le. Ez a három jelző valamiért nem hangzott bóknak az öreg szájából. Szívem szerint visszavágtam volna neki: annyira érzékeny fiú vagyok, hogy egy nálam egy fejjel magasabb pasast simán szétvertem egy vascsővel, de nyilván semmit sem mondtam. Azért akartam vele

 

találkozni, hogy megtudjam, jutott-e az unokája eltűnésének ügyében valamire az általa felbérelt magánnyomozó. Tagadólag válaszolt, de nem tudhatom, ez volt-e az igazság. Telt-múlt az idő. A hosszú évek múltán többé senki sem törődött azzal, hogy mi lett Vinca Rockwell sorsa. Egyesegyedül én nem bírtam továbblépni. Mert tudtam, hogy a hivatalos változat hazudik. És mert azóta is kísért a kérdés: Vajon Vinca szökésének van-e köze Alexis Clément halálához? Én tehettem-e arról, hogy eltűnt a lány, akit annyira szerettem? Több mint húsz éve próbálom megfejteni a rejtélyt. És azóta egyetlen lépéssel sem kerültem közelebb a megoldásho megoldáshoz. z.

 

A FIÚ, AKI MÁS, MINT A TÖBBI

 

7

Antibes utcáin  Lehet, hogy ez a könyv detektívregény, de én nem vagyok detektív.[11] ELLERMAN  JESSE K ELLERMAN

1.

Amikor megérkeztem Antibes-ba, hajdani szokásom szerint a Vauban kikötő parkolójában tettem le a kocsimat. Ott, ahol a világ talán legszebb jachtjai horgonyoznak. 1990 júliusában – nem sokkal a tizenhatodik születésnapom előtt – itt végeztem életem első nyári munkáját. Nem kellett hozzá sok ész, abból állt, hogy a parkoló sorompóját kellett nyitogatnom, miután a tűző napon való parkolás lehetőségéért legomboltam a harmincfrankos díjat az autósokról. Azon a nyáron olvastam a Swannt,  Az eltűnt idő nyomában  első kötetét – zsebkönyvkiadásban, a borítóján Claude Monet roueni katedrálisával –, és ugyanakkor fülig belezúgtam egy  bubifrizurás,  bubifrizurá s, göndör, szőke hajú, fiatal párizsi lányba, aki a csodálatos Bérénice névre hallgatott. Amikor a strandra ment, mindig megállt a parkolóbódémnál, hogy pár szót váltson velem, de aztán elég hamar kiderült, hogy őt sokkal jobban

 

érdekli a Glenn Medeiros meg a New Kids on the Block, mint Charles Swann és Odette de Crécy szenvedései. Mára automata sorompókra cserélték le a hajdani diákmunkásokat. Elvettem a parkolójegyet a gépből, találtam egy helyet a kikötői kapitányság közelében, és elindultam gyalog a rakparton. Húsz év alatt sok minden megváltozott: teljesen újjáépítették a kikötő bejáratát, szélesebb lett az út, a kikötő környékének nagy része sétálóutca lett. A kilátás azonban mit sem változott. Számomra ez az egyik legcsodálatosabb látvány az egész Riviérán: előtérben a tenger kékje, aztán a hajóárbócok rengetege mögül büszkén és magabiztosan Carré-erőd, a mindent azúrkék égbolt kimagasló és a feltűnést kerülő, a távolban aligfelülmúló kivehető hegyvonulat. Misztrálos volt az idő, imádtam. Minden azon volt, hogy újra megleljem a múltamat, és visszataláljak a gyökereimhez ezen a helyen, amelyet szerettem, és amelyet ostoba tévedésből hagytam el. Nem voltak illúzióim: a város már nem volt ugyanaz, mint kamaszkoromban, de ahogy New York esetében is, egy képzeletemben élő Antibes-ot szerettem. Egy kívülálló, a Riviéra egyes vidékeire oly jellemző, talmi csillogástól mentes szigetet. Azt a várost, amelyet segítettem Vincának felfedezni: a dzsessz, az amerikai elveszett nemzedék városát, ahol valami hihetetlen egybeesés folytán a legtöbb olyan művész megfordult, aki hatással volt az életemre. Itt horgonyzott le egy időre Le Bel Ami nevű vitorlásával Maupassant, a háború utáni időkben Scott Fitzgerald és Zelda lakott itt a Belles Rives szállodában, Picasso a Grimaldi-kastélyban rendezte be a

 

műtermét, pár lépésnyire attól a lakástól, amelyben Nicolas de Staël festette a legszebb képeit. Keith Jarrett pedig – az összes könyvem házi zeneszerzője – rendszeresen fellép a kaszinó parkjában lévő szabadtéri színpadon. Átmentem a kikötőt az erődvárostól elválasztó Tengeri kapun. Tavaszi hétvége volt, nyüzsgött a város, de a hangulatát tönkrevágó turistahordák szerencsére még nem özönlötték el. Az Aubernon utcán még nem taposták egymás sarkát a árókelők. A Masséna téri piacon már hazafelé cihelődtek a provence-i kistermelők, virágárusok, sajtművesek és egyéb kézművesek, de a fedett vásárcsarnok még mindig ezer színben vibrált. Csodás illatkavalkád betérőket –,– ésfekete olajbogyó, citruslekvárok, menta,fogadta szárítottaparadicsom csak úgy zengett az ízes tájszólástól a csarnok, hogy így kéne meg úgy kéne, oszt mégse úgy van, érti a fene. A városháza előtt az utolsó délelőtti házasságkötést ünnepelte a násznép. A lépcsőn levonuló, sugárzóan boldog ifjú házaspárt éljenezték és rózsaszirmokat hintettek rájuk. Ez a nagy felhajtás tőlem nagyon távol áll – a házasságnak sem láttam semmi értelmét manapság –, mégis jólesett hallani az örömkiáltásokat, jó volt nézni az arcokat felderítő mosolyokat. Lementem a keskeny Sade utcán – itt lakott apám fiatalkorában – a Nationale térig, aztán elbattyogtam a Michelangelóig, ami a város egyik legjellegzetesebb étterme, és a tulajdonosa után itt mindenki csak Mamónak becézi. A teraszon volt még hely. Letelepedtem egy asztalhoz, és megrendeltem a hely specialitását, az ánizslikőrös-bazsalik ánizslikőrös-bazsalikomos omos limonádét.

 

2.

Soha nem volt íróasztalom. Kisiskolás koromtól kezdve szerettem nyilvános helyen tanulni. Otthon, a szüleim konyhájában, könyvtári olvasótermekben, a Latin negyed kávéházaiban. New Yorkban Starbucks kávézókban, szállodai  bárokban, parkokban, éttermekben írtam a könyveimet. Úgy éreztem, jobban megy a gondolkodás, ha nyüzsgő helyszínen vagyok, segít, ha beszélgetnek, ha zsibong körülöttem az élet. Miközben az italomat vártam, letettem Stéphane Pianelli könyvét az asztalra, és megnéztem a telefonomra érkezett üzeneteket. Anyámtól is jött egy sértődött hangú levél, nem fárasztotta az udvariassági körökkel: „Zélie Ezt mondta, hogy eljöttélmagát a Saint-Exupéry ötvenéves évfordulójára. meg hogy képzelted, Thomas? Még csak nem is szóltál, hogy itt vagy. Úgyhogy gyere haza ma este vacsorázni! Pellegrinóék hivatalosak hozzánk, örülni fognak, hogy láthatnak.” „Hívlak majd, anya” – válaszoltam egy szűkszavú sms-sel. Ha már a kezemben volt az iPhone-om, letöltöttem rá a Nice-Matin alkalmazást, és online megvettem az április 9–15-i hét lapszámait. Végigfutottam a cikkeket, és gyorsan meg is találtam, amit kerestem – Stéphane Pianelli tudósítását, amelyben arról írt, hogy a gimnazisták egy régi lemezszekrényben pénzzel teli sportszatyrot találtak. Semmi újdonság nem derült ki a cikkből. Főleg azért voltam csalódott, mert a sporttáskáról egyetlen képet sem közöltek. A cikket egy campusról készült légifelvétellel illusztrálták, egy másik kép a rozsdás öltözőszekrényt mutatta, a cikk azonban megemlítette, hogy

 

„egyes diákok a közösségi oldalakon megosztották a zsákmányról készült fotót, de a rendőrség a nyomozás érdekében letöröltette a képeket”. Elgondolkoztam. Biztosan maradt valahol valami nyoma, de ahhoz nem vagyok eléggé rafkós, hogy gyorsan ráleljek. A Nice Matin  antibes-i szerkesztősége egy ugrásra van innen, a  buszpályaudvar  buszpályau dvar mellett, a Nationale téren. Némi habozás után úgy döntöttem, hogy felhívom a cikk szerzőjét. – Szia, Stéphane, Thomas vagyok. – Már hiányoztam, mi, írókám? – Mamónál ülök az étteremben. Ha itt vagy a közelben, megehetnénk együtt egy báránylap báránylapockát. ockát. – Már rendelheted is! Befejezem a cikket, és ott vagyok. – Miről írsz? – A nyugdíjas és szabadidős tevékenységek kiállításáról, épp most zárt a kongresszusi palotában. Nyilván nem ezért a cikkemért kapom majd meg a Pulitzer-díjat. Miközben Pianellit vártam, kezembe vettem a könyvét, és mint mindig, ahányszor megláttam, most sem bírtam elszakadni a borítóján lévő, híres fényképtől. Vinca és Alexis Clément a táncparketten. A felvétel december közepén, a karácsonyi bálon készült, a tanár meggyilkolása és Vinca eltűnése előtt egy héttel. Ez a fénykép mindig fájdalmat okozott nekem. A végtelenül  bájos és szép Vinca szeme szerelmesen a partnerére tapad. Tekintetéből áradt az odaadás, csodálat, tetszeni vágyás. Valami tvisztszerű táncot jártak, amelyet a fotósnak egy érzékien kecses pillanatban sikerült megörökítenie. A Grease – Robert Doisneau stílusában.

 

De ki készíthette a képet? Még soha nem merült fel bennem ez a kérdés. Egy diák? Vagy tanár? Megnéztem, hátha a könyv végén szerepel a szerzői jogok között, de ott csak annyi volt, hogy „Nice-Matin. Minden jog fenntartva”. A mobilommal lefényképeztem a borítót, és sms-ben elküldtem a képet Rafael Bartolettinek. Rafael és én ugyanabban az utcában laktunk a TriBeCa városrészben, egyébként szuper menő divatfotós volt. De mindenekelőtt valódi művész. Hihetetlen vizuális kultúrával rendelkezett, olyan a szeme, hogy mindent kiszúr, és sajátos, gyakran igen helytálló elemzést adott a dolgokról. Évek óta ő fényképezett, akár plakáthoz, akár könyvborítóra kellett a fotóm. Szerettem a munkáját, belőlem azt az egykor biztosan meglévőmindig fényt, sikerült ami márakihoznia rég elfogyott. A portréképein  javított  változatban ábrázolt, derűsebbnek, nem annyira meggyötörtnek. Annak az embernek, aki lehettem volna, ha kegyesebb lett volna hozzám az élet. Rafael azonnal visszahívott. Alig észrevehető olasz kiejtéssel  beszélt franciául, franciául, ezt sokan ellenállhatatlannak ellenállhatatlannak találták. – Ciao,  Thomas. Éppen Milánóban vagyok. A Fendinek fotózunk. Ki ez a szépség, akit elküldtél nekem? – Egy lány, akit nagyon régen szerettem. Vinca Rockwell. – Emlékszem, már beszéltél róla. – Mit gondolsz a képről? – Te fotóztad? – Nem. – Technikai szempontból kicsit homályos ugyan, de a fotós el tudta kapni a pillanatot. És csak ez számít.  A döntő pillanat. Tudod, ahogy Cartier-Bresson is mondta: „A fényképnek a

 

kifejező egyensúlyt kell megragadnia a mozgásban.” Nos, a te embered éppen ezt tette. Megragadta és örökkévalóvá tette a röpke pillanatot. – Te meg mindig azt hajtogatod, hogy a fényképnél nagyobb csalás nem létezik. – És ez igaz is! – kiáltott fel. – De a kettő nem zárja ki egymást. A vonal másik végén egyre hangosabban szólt a zene. Egy női hangot hallottam, a fotóst sürgette, hogy tegye már le a telefont. – Mennem kell – mentegetőzött. – Később visszahívlak. Kinyitottamadatokkal. a könyvet, elkezdtem a lapozgatni. Telezsúfolták Pianelliés elolvashatta nyomozói elentéseket is. A nyomozók által rögzített tanúvallomások legtöbbjét megszerkesztette. A könyvet már olvastam, amikor megjelent, és a Párizsban töltött éveim alatt magam is  belevágtam a saját magánnyomozásomba, minden lehetséges és elképzelhető tanút kikérdeztem. Húsz perc alatt átfutottam a könyvet. Mindent összevetve, a különböző tanúk ugyanúgy emlékeznek a történetre, amely az idők során a hivatalos változattá nemesedett: a szerelmespár a Renault Alpine-nal elhagyja a Saint-Ex campusát, feltűnik a vonaton a „tűzvörös hajú, fiatal nő” az őt kísérő tanárral egyetemben, aki „valami kimondhatatlan nevű, német focicsapat emblémás sapkáját viselte”, megérkeznek a Saint-Simon utcai szállodába, „a kis hölgy cseresznyés ízesítésű Coca-Colát szeretett volna inni”, másnap reggel kilépnek a folyosóra, és eltűnnek: „Amikor műszakváltáskor a recepciós megérkezett, a szobakulcsot a

 

recepció pultján találta.” A könyv felvet ugyan érdekes kérdéseket és megvilágít néhány homályos részletet, de nem tud meggyőző erejű bizonyítékokkal szolgálni ahhoz, hogy felvázoljon egy másik lehetőséget, amely szilárdan megállja a helyét. Egy vitathatatlan előnyöm volt a nevezett szerzővel szemben: Pianelli csak sejtette, hogy a hivatalos verzió kamu, én viszont biztosan tudtam, hogy az. Clément meghalt, nem ő volt Vincával azon a két napon. A barátnőm egy másik fickóval lépett le. Egy fantommal, akit már huszonöt éve hasztalan kergettem. 3.

– Úgy látom, végre valami értelmeset olvasol! – vetette oda Pianelli, miközben leült velem szembe. A szövevényes múlton való merengéstől még kissé kábán felnéztem a könyvből. – Tudtad, hogy a könyved feketelistára került az iskolai könyvtárban? Pianelli felcsippentett egy fekete olajbogyót a tálkából. – Ja igen, az a vén boszorkány, Zélie! Ez persze egyáltalán nem jelent akadályt azoknak, akik el akarják olvasni: meg lehet találni pdf formátumban az interneten, és szabadon küldözgethetik egymásnak. – Szerinted mi az oka, hogy a mai diáklányok ennyire rajonganak Vincáért? – Csak rá kell nézned – mondta, találomra felütve a könyve fotómellékletét.

Oda sem néztem. Nem volt szükségem arra, hogy a

 

fényképeit nézegessem, így is tökéletesen magam előtt láttam Vinca arcát. Mandulavágású szemét, zöld tekintetét, kócos haját, a durcás száját, hol jó kislányos, hol kihívó, huncut pózait. – Vinca igen különleges képet alakított ki magáról – foglalta össze Pianelli. – Franciásan sikkes volt, valahol félúton Brigitte Bardot és Laetitia Casta között. De elsősorban valamiféle szabadságeszményt szabadságe szményt testesített meg. Stéphane töltött magának egy pohár vizet, mielőtt levonta volna a végső következtetést: – Ha Vinca most lenne húszéves, minden bizonnyal influencer lenne, és vagy hatmillióan követnék az Instagramon. A tulajláttára. maga Pianelli hozta kinéhány nekünk a után bárányt és vágta fel a szemünk falat folytatta az előbbi okfejtését. – Őt persze az egész hidegen hagyná. Nem állítanám, hogy obban ismertem, mint te, de most őszintén, a maszkja mögött azért meglehetősen hétköznapi lány volt, nem? Nem válaszoltam, ezért megpróbált kihozni a sodromból: – Te eszményíted, mert tizenkilenc éves korában elnyelte a föld. De képzeld csak el egy pillanatra, mi lenne, ha elvetted volna feleségül. Látod a mostani képet? Született volna három gyereketek, húsz kilóval nehezebb lenne, a cicije majdnem a térdét… – Fogd be, Stéphane! Megemeltem a hangom. Visszavett egy kicsit, elnézést kért, és a következő öt percben azzal voltunk elfoglalva, hogy szőröstül-bőröstül megegyük a báránybordát és a köretként felszolgált salátát. Végül én törtem meg a csöndet.

 

– Tudod, ki készítette ezt a fényképet? – kérdeztem a könyvborítóraa bökve. könyvborítór Pianelli összehúzta a szemöldökét, és lefagyott az arca, mintha rajtakaptam volna valamin. – Hát… – dünnyögte, miközben ő is megnézte a copyrightoldalt. – Úgy gondolom, hogy mindig is az újság archívumában lehetett. – Utánanéznél? Előhúzta a telefonját a mellénye zsebéből, és bezongorázott egy sms-t. – Megkérdezem Claude Angevint, aki 1992-ben tudósított az ügyről. – Még mindig a lapnál dolgozik? – Viccelsz? Hetvenéves! Portugáliában csapatja. De miért is akarod tudni, hogy ki lőtte a fényképet? Előremenekültem Előremenekülte m a kérdés elől: – Ha már fényképekről beszélünk: azt olvastam a cikkedben, hogy a diákok, akik megtalálták, kiposztolták a közösségi oldalakon a rozsdás öltözőszekrényben talált, lóvéval teli szatyor fényképét. – Ja, de a zsernyákok letakarították. letakarították. – De neked azért megvannak… – Hiszen ismersz… – Elküldenéd nekem? Pörgetni kezdte a telefonján lévő fényképeket. – Azt hittem, hogy ez a sztori téged nem érdekel – csipkelődött. – Már hogyne érdekelne, Stéphane.

 

– Mi a mail-címed? Miközben a címemet diktáltam neki, ráébredtem egy nyilvánvaló igazságra. Nekem már régóta nem voltak errefelé ismerőseim vagy kapcsolataim, Pianelli meg világéletében itt élt. Ha azt akartam, hogy egyáltalán esélyem legyen megtudni, mi történt Vincával és ki fenyegetett meg minket, nem volt más választásom,, mint összeállni Stéphane-nal. választásom – Benne lennél egy közös projektben, Stéphane? – Mire gondolsz, írókám? – Külön-külön nyomozni kezdünk Vinca eltűnése ügyében, és megosztjuk egymással, amit megtudunk. Megrázta a fejét. – Soha nem tartanád be a játékszabályokat. Gondoltam, hogy ez lesz a válasza. Hogy meggyőzzem, úgy döntöttem, vállalom a rizikót: – Hogy bebizonyítsam neked, milyen komolyan gondolom, elmondok valamit, amit senki sem tud. Éreztem, ahogy egész testében megfeszül. Tudtam, hogy vékony jégen táncolok, de talán nem úgy éltem egész életemben, mintha kötélen táncolnék? – Vinca terhes volt Alexis gyermekével, amikor eltűnt. Pianelli félig idegesen, félig hitetlenkedve bámult rám. – Bakker, ezt meg honnan veszed? – Vinca maga mondta nekem. Megmutatta a terhességi tesztet. – Ezt akkoriban miért nem mondtad el? – Mert ez a magánügye volt. És mert semmit sem számított

volna a nyomozás szempontjából.

 

– De még mennyire hogy számított volna, apám! – alaposan  begurult. – Teljesen más lett volna a felállás! Nem két élet forgott volna veszélyben, hanem három. Sokkal inkább ráharapott volna a sajtó, ha a történet egy születendő gyerek körül forog. Talán nem is tévedett. Az igazat megvallva én magam soha nem gondoltam arra a műanyag darabon látott függőleges csíkra úgy, mint „születendő gyerekre”. Tizennyolc éves voltam… Láttam, hogy erősen töri a fejét, közben nyugtalanul ficergett a székén. Kinyitotta a jegyzettömbjét, hogy belefirkantsa újabb feltevéseit, és beletelt némi időbe, amíg újra tudomást vett rólam. – Miért érdekel ennyire Vinca, ha annyira hétköznapinak találtad? Pianelli állhatatos maradt. – Engem nem Vinca érdekel. Hanem az vagy azok, akik megölték. – Te tényleg azt hiszed, hogy meghalt? – Az ember nem tud csak úgy eltűnni! Tizenkilenc évesen, tök egyedül vagy majdnem tök egyedül és pénz nélkül. – Akkor mi az elméleted? – A zsozsó előkerülése óta meggyőződésem, hogy Vinca zsarolhatott valakit. Olyasvalakit, aki valószínűleg nem viselte ól, hogy fenyegetik, és inkább támadásba lendült. Talán a gyerek apja. Valószínűleg Clément, de az is lehet, hogy valaki más…

Amikor becsukta a jegyzetfüzetét, a borító zsebéből több jegy

 

hullott ki. Stéphane arca mosolyra derült. – Van jegyem a ma esti Depeche Mode-koncertre! Mode-koncertre! – Hol lesz? – Nizzában, a Charles Ehrmann Stadionban. Jössz? – Fú, nem igazán kedvelem a szintetizátort. – A szintetizátort?! Látszik, hogy nem ismered a legutóbbi albumokat. – Soha nem fogott meg igazán. Hunyorogva kutakodott az emlékeiben. – A nyolcvanas évek végén, a 101-féle turné idejében a Depeche Mode volt a világ legmenőbb rockbandája. 1988-ban ott voltamjól aszólt! koncertjükön Montpellier-ben a Zénithben. Iszonyúan A szembogara körül szikrák ragyogtak. Gondoltam, lehűtöm egy kicsit: – A nyolcvanas évek végén a Queen volt a világ legmenőbb rockbandája. – Na ne! És a legdurvább, hogy komolyan mondod. Ha a U2t mondtad volna, az még csak-csak, de ez… Néhány percre sikerült elásnunk a csatabárdot. És megint tizenhét évesek voltunk. Stéphane megpróbált meggyőzni róla, hogy Dave Gahan nemzedékének legjobb énekese, én pedig nem engedtem abból, hogy egyszerűen nem létezik jobb zene a Bohemian Rhapsodynál. Aztán a varázs ugyanolyan gyorsan megtört, mint ahogy ött. Pianelli ránézett az órájára, és egyetlen ugrással talpon

termett.

 

– Bakker, csipkednem kell magam. El kell húznom Monacóba. – Csak nem valami cikk miatt? – De, most vannak az időmérők a Forma–E-ben. Elektromos autók Forma–1-es bajnoksága. Felkapta a futárzsákját, és a füléhez emelte a kezét. – Hívjuk egymást. Egyedül maradtam, és kértem egy kávét. Kuszák voltak a gondolataim, és úgy éreztem, ebből a fordulóból nem jöttem ki túl jól. A firkásznak ölébe hullott az értékes információ, én viszont semmit sem kaptam cserébe. Bakker… a pincérnek, hogy fizetni szeretnék. Amíg a számlát Intettem vártam, megnéztem a telefonomon a képeket, amelyeket Stéphane küldött át. Csak a magam megnyugtatására kértem tőle a fotókat, nem vártam tőlük túl sokat. Tévedtem. Pár pillanat múlva annyira remegett a kezem, hogy le kellett tennem a telefont az asztalra. Azt a puha bőr sporttáskát gyakran láttam otthon hányódni. A lidércnyomás folytatódott.

 

8

 A nagy kékség  nyara  nyara  Minden csak emlék, kivéve az éppen megélt pillanatot…[12]

TENNESSEE WILLIAMS 1.

A várfal előtti sétatéren egy gombostűt sem lehetett volna leejteni, annyian voltak. A karneváli hangulatban tarka virágkocsik lódultak útjukra a forgatagban, megkezdődött a hagyományos antibes-i Virágcsata. Sűrű, vidám tömeg tolongott az acélsorompók mögött: gyerekek a szüleikkel, jelmezes kamaszok és a pétanque-pályát időlegesen hanyagoló antibes-i öregurak. Gyerekkoromban még az egész várost átszelte a Virágcsata. Manapság – első a biztonság – tízméterenként állt egy rendőr, a virágkaraván pedig a Verduni úton járt körbe-körbe. Örömmel és feszültséggel telt meg a levegő. Az emberek felszabadultan szerettek volna szórakozni, de a 2016. július 14-i nizzai merénylet még mindig élénken élt az emlékezetükben. Fájdalmat és dühöt éreztem, ahogy a kordon mögött

szegfűcsokrokkal

integető

gyerekeket

néztem.

A

 

terrorfenyegetettség kiölte belőlünk az ösztönös közvetlenséget és az önfeledtséget. Hiába állítottuk az ellenkezőjét, a félelmünk sohasem múlt el teljesen, elűzhetetlen árnyéka ott lebegett minden örömünk felett. Keresztülvágtam a tömegen, és a Vauban kikötő parkolójába siettem. A Mini Cooper ott állt, ahol hagytam, de azóta valaki az ablaktörlő lapátja és a szélvédő közé tett egy vastag borítékot. Se név, se címzés. Csak akkor nyitottam ki, amikor már a vezetőfülkében ültem. A boríték bontogatása közben görcsbe rándult a gyomrom. A jó hírek ritkán érkeznek névtelen levélben. Aggódtam, de arról sejtelmem sem volt, hogy kisvártatva egész egy világom feje tetejére és áll.kifakult, régi fénykép A borítékban tucatamegsárgult volt. Ránéztem az elsőre, és kavargó örvény nyílt meg előttem. Apám volt a képen, ahogy Vincát csókolja teli szájjal. Zúgni kezdett a halántékom, rám tört a hányinger. Kinyitottam magam mellett a kocsiajtót, és megszabadultam megszabadultam egy kis epétől. Bassza meg… Sokkos állapotban vizsgáltam meg részletesebben a képeket. Mindegyik ugyanolyan volt. Egy pillanatra sem merült fel  bennem, hogy valaki manipulálta volna a fotókat. Mélyen legbelül tisztában voltam azzal, hogy a képeken megörökített valamennyi helyzet pontosan ugyanígy esett meg a valóságban is. Lehet, hogy énem egy része nem is volt annyira meglepve. Mintha olyan titok volna, amelybe ugyan soha nem avatott be senki, mégis ott rejtezett a tudalattim egy feltáratlan zugában. Az apám mindegyik fényképen rajta volt. Richard Degalais,

akit „Oroszlánszívű Richárdnak vagy a bizalmas barátok

 

egyszerűen Ricknek neveztek. A kilencvenes évek elején annyi idős volt, mint én most. Csakhogy én nem hasonlítottam rá. Ő óképű, kifinomult és előkelő volt. Nyúlánk termetű, félhosszú hajú, az inggombjai majdnem végig kigombolva. Jóképű, nagydumás, két kézzel szórja a pénzt és élvezi az életet – Rick és Alexis Clément között tulajdonképpen nem volt nagy különbség. Csak az a tizenöt év. Rick szerette a csinos nőket, a sportkocsikat, a csillogó öngyújtókat és a Smalto zakókat. Szomorú, de el kell ismerni, hogy a képek alapján nagyon is illett Vincához. Mindketten az „uralkodók kasztjához” tartoztak. Azok közé, akiknek az életben mindig főszerep jut, és ha velük voltál, azonnal statisztaként A lesifotó-sorozat legalább kétkezeltek. különböző helyszínen készült. Az első helyszínt azonnal felismertem. Saint-Paul-deVence holtszezonban: a Café de la Place, a régi olajsajtoló műhely, az impozáns várfalak, a régi temető, ahol Marc Chagall sírja van. Vinca és apám kéz a kézben ott andalogtak, egyértelműen lerítt róluk, hogy van köztük valami. A második helyszín beazonosítása már nem ment ilyen könnyen. Először apám Audi 80-as kabrióját szúrtam ki a fehér sziklarengeteg közepén lévő, alkalmi parkolóban. Aztán a sziklába vájt lépcsősor. A távolban egy meredek, gránitszürke sziklasziget. Erről ismertem fel a helyet. Marseille, méghozzá a Calanques egyik tengeröble! A homokos strand a gát mögött a Majom-öböl strandja volt. Apám erre a világvégi partszakaszra minket is elvitt párszor, de úgy tűnik, a titkos légyottjához ugyanúgy megfelelő helyszínnek találta.

Kiszáradt

a

torkom.

Viszolyogtam,

de

a

lehető

 

legtüzetesebben áttanulmányoztam a fotókat. Volt bennük valami művészi, valami nagyon tudatos. Ki küldhette? Ki készítette a képeket? Akkoriban a fényképezőgépekkel még nem lehetett annyira jól zoomolni, mint a mostaniakkal. Ahhoz, hogy ilyen részletgazdag képek készülhessenek, a fotós nem lehetett túlságosan távol tőlük – olyannyira, hogy még az is felmerült bennem: talán nem is a szereplők tudta nélkül készültek a felvételek. Apám mondjuk biztosan nem tudta, na de Vinca? Behunytam a szemem, és felépítettem egy forgatókönyvet. Biztosan ezekkel a képekkel zsarolták apámat. Ez megmagyarázná azt is, képeken amit néhány percefelismertem fedeztem fel. A Pianelli által átküldött valóban apám egykori krokodilmintás sporttáskáját – mérget vettem volna rá, hogy a táska valaha apámé volt. Ha pedig apám átadott Vincának egy sportszatyrot százezer frankkal, az csak azért történhetett, mert a lány megfenyegette őt, hogy kitálal a titkos kapcsolatukról.  Meg talán a terhességéről is… Ki kellett szellőztetnem a fejem. Beindítottam a motort, leengedtem a tetőt, és a tengerparti út felé vettem az irányt. Nem halogathattam tovább az apámmal való összecsapást. Útközben alig tudtam a vezetésre figyelni. A Vincáról készült képek szinte beleégtek az agyamba. Először fordult elő, hogy szomorúságot és bizonytalanságot véltem felfedezni a tekintetében. Apámtól tartott volna? Vinca áldozat volt-e vagy ördögi manipulátor? Vagy talán mindkettő…

A Siestánál, Antibes legismertebb diszkójánál meg kellett

 

állnom a Nizza irányába tartó közlekedési lámpánál. A lámpa nem változott: most is egy örökkévalóságig volt piros. Életemben egyetlenegyszer  hajtottam át rajta tizenöt éves koromban az ócska mopedemmel. Nem volt szerencsém: a rendőrök azonnal lekapcsoltak és megbüntettek. Hétszázötven frankot kellett fizetni, otthon hónapokig hallgathattam érte. A ók mindig elnyerik méltó büntetésüket. Elhessegettem a megalázó emléket, de a helyére akaratlanul beugrott egy másik kép. Klikk-klikk. A lány a Leicával. Klikk-klikk. Aki képzeletben akkor is fényképez, amikor éppen nem lóg a nyakában a gépe. A hátam mögül valaki rám dudált. A lámpa az imént váltott zöldre. Már tudtam, ki készítette képeket apámról és Vincáról. Sebességbe tettem az autót,a és a fontonne-i kórház felé vettem az irányt. 2.

A hajdan nagy hírű antibes-i kertészetek helyén kiépült Fontonne negyed a város keleti részén található. Ha térképen nézzük, úgy látszik, mintha a városrész a tengerparton volna, aa valóság azonban kevésbé festői. Természetesen le lehet menni partra: kavicsos, közvetlenül az út szélén található, és a lakóövezettől a parti főút és a vasúti sínek választják el. A nyolcvanas évek közepén ide jártam a Jacques Prévert Gimnáziumba, de nem őriztem róla kellemes emlékeket: az iskola gyengécske volt, a társaság züllesztő, gyakran erőszakos. A jó tanulóknak nagyon rossz volt ott. Az egész kócerájt egy maroknyi hősies tanár tartotta úgy-ahogy életben. Ha ők nem

lettek volna, és a barátaim, Maxime meg Fanny nélkül biztosan

 

 belekeveredtem volna valami balhéba. Gyökeresen megváltozott az életünk, amikor mindhárman felvételt nyertünk a Saint-Exbe. Újdonságként hatott ránk, hogy gyomorgörcs nélkül is lehet iskolába menni. Azóta a fontonne-i gimnáziumnak is jobb híre lett, a városrész pedig teljesen átalakult. A Les Bréguières felé eső részen – ahonnan a kórház egyik bejárata nyílik – minden régi üvegházat lebontottak, a helyükre lakóparkok és kisebb társasházak kerültek. Itt nincs semmi turistalátványosság, ez egy igazi lakóövezet, a közelben sok kis bolttal, az itt lakók pedig rendes, dolgos népek. Az autóttörtént a kórház parkolóban tettem le. Ma már többedjére meg előtti velem, hogy valahová megérkezve azonnal feltolulnak bennem az emlékeim. A kórházzal kapcsolatban két emlékem is van, az egyik kellemes, a másik rossz. 1982 tele. Nyolcéves vagyok. Miközben a nővéremet kergetem a kertben – elcsente a Supermanemet, mert a Barbieának szüksége volt egy rabszolgára –, véletlenül felborítok egy fém kerti padot a verandán. A pad széle a lábujjamra esik, és leszakítja a hegyét. A kórházban a pancser ügyeletes doki összevarrja a sebet, de elfelejt gézt tenni a sebtapasz alá. A seb elfertőződik, és több hónapig nem mehetek sportolni. Még ma is látszik a forradás. A másik emlékem vidámabb, bár maga a sztori rosszul indult. 1988 nyara. A focipályán, miután sikeresen berúgok egy szabadrúgástt – még Klaus Allofs is megirigyelhette volna, olyan szabadrúgás

szép volt –, egy fickó a rossz hírű Vallauris negyedből nekem

 

támad. A bal karom eltörik, és mivel az ütközés következtében elveszítettem az eszméletemet, két napig a kórházban kell maradnom megfigyelésre. Emlékszem Maxime-ra és Fannyra, akik eljönnek meglátogatni. Ők írhatnak először a gipszemre. Maxime csak annyit ír, hogy „Hajrá, OM!” meg hogy „Lődd  be!”, akkoriban ugyanis ezek voltak a legfontosabb legfontosabb dolgok az életben. Fanny több időt szán a műveletre. Most is magam előtt látom a jelenetet. Hamarosan véget ér az iskola, de az is lehet, hogy már megkezdődött a nyári szünet. 1988 júliusa.  A nagy kékség nyara. Magam előtt látom az ellenfényben Fanny alakját, amint az ágyam fölé hajol, a napfény szikrázik szőke tincsein. Két hete néztük meg együtt és most az amit egyikJohanna fontos elenetből vett idézetet körmöla afilmet, gipszemre. Azt, felel Jacques Mayolnak a film végén, miután a búvár ezt mondja: „Látnom kell.” Ekkor érti meg a néző, hogy Jacques lemerül, de többé nem jön fel. „Mit? Nincs ott semmi, Jacques! Csak sötét és hideg, semmi más! Nincs ott senki! De én itt vagyok, élek, létezem!” Hiába vagyok már több mint negyvenéves, valahányszor eszembe jut, megszakad a szívem. És ma még jobban fáj, mint eddig. 3.

A szedett-vedett épületekből álló egészségügyi központ valóságos labirintusnak tetszett. A rengeteg tájékoztató tábla között valahogy azért megtaláltam az utat. A főépület egy harmincas években épült, terméskőből emelt pavilon, amelyet

az azóta eltelt évtizedek alatt különféle egyéb kórházi

 

egységekkel plántáltak körbe. Az épületek az elmúlt ötven év építészeti termésének legjobb és legrosszabb megoldásait példázták: sötét téglából felhúzott hasáb, cölöpökön álló vasbeton tömb, vasszerkezetű kocka, zöldterület… A kardiológiai osztály a legújabb létesítményben kapott helyet, egy tojás formájú épületben, amelynek a homlokzatát  bambusz és üveg üveg ügyes keveréke keveréke díszítette. A világos előcsarnokon átvágva eljutottam a recepciós pultig. – Miben segíthetek, uram? Hidrogénezett haj, rojtos farmerszoknya, haspóló és leopárdmintás harisnya: a recepciós lány úgy nézett ki, mintha Debbie Harry klónja volna. – Az osztályvezető főorvossal, Fanny Brahimi doktornővel szeretnék találkozni. Blondie felemelte a telefonkagylót. telefonkagylót. – Mit mondhatok, ki keresi? – Thomas Degalais. Mondja meg neki, hogy sürgős. A recepciós azt mondta, hogy a belső udvarban várakozhatok. Mielőtt az egyik kanapéra ráhuppantam volna, az ivókútnál megittam három pohár jéghideg vizet. Behunytam a szemem. Az apámról és Vincáról készült képek ráégtek a retinámra. Felkészületlenül ért ez az újabb rémálom, még  bonyolultabbá  bonyolultab bá tette és talán még inkább megtépázta a Vincáról őrzött emlékeimet. Arra az unos-untalan ismétlődő mondatra gondoltam, amit ma délelőtt már annyiszor vágtak a fejemhez: „Nem ismerted igazán Vincát.” Amivel persze alaposan

mellélőttek. Soha nem állítanám, hogy igazán ismerek valakit.

 

García Márquez alaptételét fogadtam el: „Mindenkinek három élete van: a nyilvánosság előtti élete, a magánélete és a titkos élet él ete. e.””[13] De Vin Vinca ca eese seté tébe benn ké kény nyte tele lenn-ke kell llet etle lenn be belá látt ttam am,, hogy hogy ez a harmadik élete eddig nem sejtett területet ölelt fel. Nem voltam naiv. Tisztában voltam azzal, hogy a szívem mélyén még a kamaszkori szerelem hevében kialakított képet őrizgettem róla. Nagyon jól tudtam, hogy ez a kép pontosan megfelelt az akkori elvárásaimnak: megélni a tiszta szerelmet  A titokzatos birtok ból vagy az Üvöltő szelek ből kilépő romantikus hősnővel. Kitaláltam egy Vincát, aki olyan volt, amilyennek én akartam, hogy legyen, nem pedig olyan, amilyen valójában volt. Olyan dolgokat láttam benne, amelyek csak a képzeletemben léteztek. De valahogy mégsem vitt rá a lélek, hogy belássam, mindenben tévedtem. – A francba, ott felejtettem a bagómat! Idehoznád a táskámat? A szekrényemben van Töprengéseimből Fanny hangja zökkentett ki. Egy kulcscsomót dobott Debbie felé, aki röptében elkapta. – Nahát, Thomas, évekig nem beszéltünk egymással, most meg egyszerre meg sem tudsz lenni nélkülem? – vetette oda Fanny az italautomata felé menet. Először láttam Fannyt orvosi szerepben. Világoskék pamutnadrágott és ugyanolyan színű, hosszú ujjú köpenyt viselt, pamutnadrágo a fején egyszer használatos műtősapka, amely összefogta a haját. Az arca láthatóan sokkal keményebb volt, mint ma délelőtt. Szőke tincsei mögött sötéten, szilaj tűzzel égett ragyogó tekintete. A fény igazi harcosa, amint csatába indul a betegségek

ellen.

 

Ki volt Fanny? Szövetséges vagy az ördög jobbkeze? Mi van, ha nem Vinca az egyetlen személy a múltamban, akit tévesen ítéltem meg? – Meg kell neked mutatnom valamit, Fanny. – Nincs túl sok időm. Érméket dobott az italautomatába. Könnyedén rácsapott a gépre, mert a kiválasztott Perrier ásványvíz nem érkezett elég gyorsan. Intett a kezével, hogy kövessem a személyzeti parkolóba. Kint levette a sapkáját és köpenyét, ráült egy autó – valószínűleg a saját kocsija – motorháztetejére: vérvörös, dögös Dodge Charger, mintha egyenesen egy régi Clapton- vagy Springsteen-alb Springsteen-album borítójáról termett volna itt. – Ezt valakium a szélvédőmön hagyta – mondtam, miközben felé nyújtottam a kartonborítékot. – Te voltál? Fanny megrázta a fejét, elvette a borítékot, méregette – nem tűnt úgy, mint aki gyorsan ki akarná nyitni, mintha tudta volna, mi van benne. Pár perce még zöldes volt a szeme, most szürke és bánatos. – Fanny, ugye te készítetted ezeket a képeket? Sürgető kérdésemre végül beletörődő mozdulattal kivette a képeket. Lesütötte a szemét, rápillantott az első kettőre, és visszaadta a borítékot. – Tudod, mi volna a legjobb, Thomas? Ha felülnél az első New York-i gépre, és visszamennél. – Szóba se jöhet. Te készítetted a képeket, igaz? – Igen, én. Huszonöt évvel ezelőtt. – Miért?

– Mert Vinca megkért rá.

 

Megigazította ujjatlan pólója vállpánját, és megdörzsölte a szemét az alkarjával. – Tudom, hogy ez régi história – sóhajtott –, de te egészen másként emlékszel azokra az időkre, mint én. – Mire célzol? – Be kell látnod, Thomas. Az igazság az, hogy 1992 év végére Vinca teljesen szétesett. Kezelhetetlenné vált, bekattant. Emlékszel, akkoriban kezdődtek a technopartik, a gimiben  bárhol szerezhettél anyagot. És Vincának nem kellett kétszer mondani. Eszembe jutott, mennyi nyugtatót meg altatót, extasy- és Benzedrin gyógyszeres dobozában. – Egy tablettát októberi láttam estén aVinca váratlanul beállított hozzám. Elmondta, hogy lefeküdt az apáddal, és arra kért, kövessem őket, és készítsek róluk képeket. Ő… A recepciós lány léptei félbeszakították a vallomást. – Itt a ridikülöd, doki! – mondta Debbie. Fanny megköszönte. Kivette a cigisdobozt, az öngyújtóját, és letette maga mellé a táskát a motorháztetőre. Bézs és fehér színű, fonott bőrtáska volt, a cipzárhúzója egy kígyófej, amelynek ónixtekintete mintha baljós fenyegetést üzent volna. – Mire kellettek ezek a képek Vincának? Rágyújtott, és megvonta a vállát. – Gondolom, zsarolni akarta velük apádat. Beszéltél már vele? – Még nem. Éreztem, amint egyre nő bennem a harag és a csalódottság.

– Hogy mehettél bele ilyesmibe, Fanny?

 

Megcsóválta a fejét, és letüdőzte a cigifüstöt. A tekintete elhomályosult. Hunyorgott, mintha vissza akarná tartani a könnyeit, de én nem tágítottam: – Miért tetted ezt velem? Kiabáltam, de ő túlordított, leugrott a motorháztetőről, és nekem támadt: – Azért, bassza meg, mert szerelmes voltam beléd! A táskája lecsúszott a földre. Fanny szeme vörös volt a dühtől, meglökött: – Én mindig is szerettelek, Thomas, mindig! És te is szerettél engem, aztán jött Vinca, és mindent elcseszett. a mellkasomat. –Dühösen Te pedigütötte mindent dobtál érte. Csak azért, hogy tessél neki, lemondtál mindarról, ami olyan különlegessé tett téged. Amitől annyira más voltál, mint a többi. Először láttam Fannyt úgy, hogy nem bírt uralkodni magán. Talán azért fogadtam el valamiféle büntetésképpen, büntetésképpen, hogy üssön, mert tudtam, hogy van igazság abban, amit mondott? Amikor úgy gondoltam, hogy most már elég a vezeklésből, gyengéden megfogtam a csuklóját. – Nyugodj meg, Fanny. Hátrább lépett, és a tenyerébe temette az arcát. Remegett, alig állt a lábán, kibukott. – Azért vállaltam, hogy elkészítsem a fotókat, mert meg akartam neked mutatni őket: le akartam égetni előtted. – Miért nem tetted meg? – Mert akkoriban összetörtem volna a szívedet. Attól

tartottam, hogy valami baromságot követsz el. Magaddal,

 

Vincával vagy az apáddal szemben. Ezt nem akartam megkockáztatni. Fanny háttal a kocsiajtónak dőlt. Lehajoltam, hogy a táskáját felvegyem a földről, igyekeztem elkerülni a cipzárkígyó marását. A táska nyitva volt, és a tartalma a földre hullott: naptár, kulcscsomó, rúzs. Miközben visszaraktam Fanny cuccait a táskába, megakadt a szemem egy kettéhajtott papírlapon. Ugyanannak a Nice-Matin-cikknek a fénymásolata volt, amelyet Maxime is elküldött nekem. A cikkre keresztben rávésték a már ismerős kézírással: Bosszú! – Ez micsoda, Fanny? – kérdeztem tőle, miközben felálltam. Kivette a kezemből a papírt. – Névtelen levél. A postaládámban találtam. Hirtelen elnehezedett a levegő, mintha negatív hullámokkal telt volna meg. És megértettem, hogy a Maxime-ot és engem fenyegető veszély sokkal alattomosabb, mint gondoltam. – Tudod, hogy miért kaptad? Fanny teljesen kimerült, megrogyott, közel az összeomláshoz. Nem értettem, miért küldene neki bárki ilyen üzenetet. Neki semmi köze nem volt Alexis Clément halálához. A Maxime-ot és engem üldöző fantomnak mi oka van arra, hogy Fannyra is haragudjon? Nyugodtan, minden sürgetés nélkül Fanny vállára tettem a kezem. – Fanny, kérlek, felelj: tudod, hogy miért kaptad ezt a fenyegető levelet? Felemelte a fejét, láttam, hogy az arca zilált, eltorzult és

holtsápadt. A tekintete tűzben égett.

 

– Persze hogy tudom, bassza meg! – rivallt rám. Most rajtam volt a sor, hogy zavarba jöjjek. – És… miért? – Mert egy hulla van befalazva a tornacsarnokban. 4.

Egy darabig egy szót sem voltam képes kinyögni. Nem voltam ura a helyzetnek. Megbénultam. Megbénultam. – Mióta tudod? Fanny ki volt ütve, mintha feladta volna a harcot, és  beletörődött volna, hogy megfullad. Fásultan csak ennyit volt képes kibökni: – Az első naptól. Aztán összeomlott. Szó szerint. Elernyedt, zokogásban tört ki, és elhagyta magát, az autó oldalán lecsúszott a bitumenre. Igyekeztem minél előbb felsegíteni. – Neked semmi közöd Clément halálához, Fanny. Én és Maxime tehetünk róla. Egy pillanatig tanácstalanul nézett ésrám. Aztán temette megint zokogásban tört ki, leült a csupasz földre, a tenyerébe az arcát. Leguggoltam mellé, és vártam, hogy abbahagyja végre a sírást, közben saját, óriásira nyúlt árnyékainkat bámultam az aszfalton. Végül a keze fejével megtörölte a szemhéját. – Hogy történt? – kérdezte. – Hogyan halt meg? Ha már itt tartottunk, elmondtam neki mindent részletesen,  beavatva őt szörnyű titkunkba. Újra átéltem a megrázkódtatá megrázkódtatást, st, amelyet az engem mindörökre gyilkossá tévő, rettenetes

történet váltott ki.

 

Amikor befejeztem, úgy tűnt, mintha visszanyerte volna a nyugalmát. A gyónás mindkettőnket megnyugtatott. – És te hogyan tudtad meg, Fanny? Felállt, vett egy mély levegőt, és rágyújtott a következő cigarettájára, aztán többször beleszívott, mintha a cigaretta segítene a régi emlékek felidézésében. – A hóvihar napján, azon a bizonyos szombaton, december 19-én sokáig tanultam. Amikor az orvosira készültem, csak négy órákat aludtam éjszaka. Gondolom, hogy ettől eléggé  bekattantam, főleg amikor nem volt egy vasam se, hogy valami kaját vegyek. Akkor éjjel annyira éhes voltam, hogy nem bírtam elaludni. Fabianski néni, a portás felesége odaadta nekem a menzakonyha lemásolt kulcsát.megsajnált, és Fanny csipogója megszólalt a zsebében, de úgy tett, mint aki nem hallja. – Éjjel kimentem a konyhába. Hajnali három óra lehetett. Átvágtam a campuson a menzáig. Ilyentájt minden zárva volt, de én tudtam a tűzgátló ajtó kódját, így bejutottam a menzára. Annyira hideg volt, hogy nem sokat gatyáztam. Ott helyben felfaltam egy doboz kekszet, aztán elhoztam egy csomag szendvicskenyér felét és egy tábla csokit. Színtelen hangon beszélt, mintha hipnózisközeli állapotban lenne, és valaki más beszélne a hangján. – Csak akkor fogtam fel, milyen gyönyörű a táj, amikor a koleszba visszaértem. Elállt a hóesés. A szél szétkergette a felhőket, felfedve a teliholdat és a csillagokat. Minden annyira varázslatos volt, és úgy mentem végig a koleszig, hogy le sem

vettem a szemem a tóról. Ma is emlékszem, hogy ropogott a hó

 

a talpam alatt, és milyen gyönyörű, kékes színnel verte vissza a víz tükre a holdfényt. Szavai bennem is felelevenítették az emlékeket a jégbe fagyott Riviéráról. Fanny folytatta: – A varázslat azonban megszakadt, amikor a fejem fölött furcsa fényre lettem figyelmes. A fény az új tornacsarnok építési területéről világított. Minél közelebb értem, annál tisztábban láttam, hogy nem mindennapi fényről van szó. Az egész építési területet kivilágították. Még valami motorzúgást is hallottam. Egy gép zakatolását. Valami azt súgta, hogy nem jó ötlet közelebb menni, de én engedtem a kíváncsiságnak kíváncsiságnak,, és… –– Mit Az láttál? éjszaka kellős közepén egy betonkeverő forgott. Alig hittem a szememnek. Valaki a farkasordító hidegben, hajnali háromkor betont kever! Éreztem, hogy van ott még valaki, és megrettentem. Sarkon fordultam, és megláttam Ahmed Ghazouanit, Francis Biancardini alkalmazottját. Rám nézett, csaknem ugyanannyira megijedt ő is, mint én. Felordítottam, aztán a nyakamba szedtem a lábam, hogy minél előbb  bemenekülhessek  bemenekülhess ek a szobámba, de mindig is tudtam, tudtam, hogy aznap este valami olyasmit láttam, amit soha nem kellett volna. – Hogyan jöttél rá, hogy Ahmed éppen Alexis Clément hulláját falazza be az épülő tornacsarnokba? – Nem jöttem rá, Ahmed maga mondta el nekem… majdnem huszonöt évvel később. – Hogyan történt? Fanny a háta mögötti épületre mutatott.

– Tavaly itt feküdt gyomorrákkal a harmadik emeleten. Nem

 

az én betegem volt, de esténként néha meglátogattam, mielőtt hazaindultam volna. Apám együtt dolgozott vele még 1979-ben a nizzai kereskedelmi kikötő egyik építkezésén, és tartották egymással a kapcsolatot. Ahmed tisztában volt vele, hogy a  betegsége nagyon nagyon késői stádiumban stádiumban van. Halála Halála előtt könnyíteni akart a lelkén, és ezért mindent elmesélt. Pontosan úgy, mint te az imént. Aggodalmam a tetőfokára hágott. – Ha neked elmondta, akkor talán másnak is elmondhatta. Emlékszel rá, hogy kik látogatták? – Ez az, hogy senki. Azért panaszkodott, mert senki nem látogatta. Egyetlen vágya volt: haza akart menni a Bizerte környéki falujába. Eszembe jutott, mit mondott Maxime: Ahmed otthon halt meg. – És így is történt – találtam ki. – Elment a kórházból, hogy hazamenjen Tunéziába… – Ahol néhány héttel később meg is halt. Fanny csipogója ismét felharsant a néptelen parkolóban. – Most már igazán vissza kéne mennem melózni. – Persze, menj csak. – Majd mondd el, mire jutottál apáddal. Bólogattam, és a látogatói parkoló felé vettem az irányt. Amikor visszaértem az autóhoz, még egyszer vissza kellett néznem Fannyra. Én körülbelül húsz méterre voltam már, de Fanny meg sem mozdult, és meredten bámult utánam. Szőke tincsei ragyogtak az ellenfényben, mint valami csodalámpa

izzószálai. Nem lehetett kivenni az arcát, akárhány éves lehetett

 

volna. Pár pillanatra most is A nagy kékség nyarának Fannyját láttam  benne. Én pedig újra az a fiú lettem, „aki „aki más, mint a többi”. többi”. Az egyetlen Thomas Degalais, akit valaha is kedveltem.

 

9

Mit a rózsák sorsa rendelt  Hol is érezhetnénk magunkat jobban, mint a családi körben?   Bárhol másutt![14]

HERVÉ BAZIN 1.

A Constance negyed kacskaringós útjaival, olajcserjéivel, szabályosra nyírt sövényeivel engem mindig bizonyos dzsesszszámok cikornyáira emlékeztetett. A kifinomult díszítő motívumok, amelyek kanyarról kanyarra ismétlődtek, egyre zsúfoltabbakká váltak, és kedélyes lazasággal felelgettek egymásnak. A Suquette köz – ahol a szüleim laknak – egy provanszál kifejezés nyomán kapta a nevét, a jelentése bucka, vagy általánosabban bármilyen kiemelkedő dombféle. A várostól keletre, az Antibes fölötti dombon állt hajdanán Constance vára és körülötte a hatalmas birtok. Az idők során a várból kórház lett, aztán magánlakásokat alakítottak ki az épületben. A környező földterületet kiparcellázták, rengeteg villát és lakóparkot építettek rájuk. A szüleim – és Maxime szülei – nem

sokkal a születésem után költöztek ide, akkoriban a főút még

 

kevés forgalmú, virágos utcácska volt. Emlékszem, hogy itt tanított a bátyám biciklizni, hétvégente pedig a lakók gyakran pétanque-versenyeket rendeztek az utcán. Aztán kiszélesítették, és ma már sűrű a forgalom. Persze még mindig kisebb, mint a 7es főúton, de már csak alig-alig. Amikor a 74-es számhoz, a Violette-villához értem, leengedtem a kocsiablakot, becsöngettem, és bejelentkeztem a kaputelefonon.. Senki sem válaszolt, csak az automata kapu nyílt kaputelefonon ki szinte azonnal. Sebességbe tettem az autót, és elindultam a szülői ház felé vezető keskeny és kanyargós betonúton. Apám, aki mindörökre hű maradt az Audi márkához, a  bejárat előtt parkolt az A4-esével. Így amikor rájön a mehetnék, abban a minutumban játszi könnyedséggel könnyedséggel olajra léphet anélkül, hogy ez bárkinek feltűnne vagy hogy bárkinek be kellene elentenie a szándékát (azt hiszem, ez a viselkedés híven tükrözi Richard Degalais egész jellemét). Én kicsit messzebb, egy kavicsos placcon álltam meg egy Mercedes Roadster mellett, ami bizonyára anyám autója volt. Fel-alá járkáltam a tűző napon, próbáltam összeszedni a gondolataimat, mit is keresek itt ezen a kora délutánon. A ház a domb tetején állt, és minden alkalommal ugyanaz a lenyűgöző látvány fogadott: sudár pálmafák, tiszta, kék ég és tenger, végtelen horizont. A kezemmel beárnyékoltam a napfénytől elvakított szememet, és amikor elfordítottam a fejem, észrevettem, hogy anyám ott vár a verandán, keresztbe font karral, mozdulatlanul. mozdulatlanul. Majdnem két éve láttam utoljára. Amíg felértem hozzá a

veranda lépcsőjén, alaposan megfigyeltem, végig a szemébe

 

néztem. Anyám jelenlétében mindig kicsit elfogódott voltam. Pedig a gyerekkorom békésen és vidáman telt mellette, de kamaszkorom végére és főleg felnőttkoromban eltávolodtunk egymástól. Annabelle Degalais, született Annabella Antonioli jéghideg szépség volt. Igazi hitchcocki szőkeség, de hiányzott belőle mind Grace Kelly ragyogása, mind Eva Marie Saint szertelensége. Inas, nyúlánk termetével tökéletesen illett apámhoz. Modern szabású nadrágot és hozzá illő cipzáras  blézert viselt. Szőke haja már csaknem hamuszínűre fakult, de nem volt még ősz. Legutóbbi látogatásom óta kicsit öregedett. Úgy láttam, a megjelenése mintha kissé veszített volna a ragyogásából, de még mindig simán letagadhatott volna vagy tíz évet. – Szia, anya! – Szervusz, Thomas. Azt hiszem, jeges kék tekintete még soha nem volt ennyire tiszta és átható, mint most. Sosem tudtam, hogy megpuszilhatom-e. Mindig úgy éreztem, hogy a közeledésemre hátra fog lépni. Ezúttal úgy döntöttem, hogy nem is próbálkozom.  Az osztrák lány. Eszembe jutott, hogy gyerekkorában így hívták, még Olaszországban, az iskolában kapta ezt a gúnynevet. A kis Annabelle-nek és a családjának nem volt könnyű élete, egyedül ezt hozhattam fel mentségéül, talán ezért lett anyám ilyen távolságtartó. Piemonti parasztember nagyapámat, Angelo Antoniolit a háborúban erőszakkal

 besorozták az az olasz expedíciós expedíciós hadtestbe. hadtestbe. 1941 nyara és 11943 943 tele

 

között kétszázharmincezer olasz katonát küldtek a keleti frontra: Odesszától a Don vonaláig, egészen Sztálingrádig húzódott a frontvonal. A katonák több mint a fele soha nem térhetett haza. Angelo sem, aki az Osztrogozsszk–Rosszos hadművelet után hadifogságba esett. Kényszermunkára ítélték, de a Gulag felé menet meghalt. Ő, az északolasz vidék életvidám gyermeke ott esett el a jéghideg orosz sztyeppén, egy olyan háború áldozataként, amelyben nem a saját harcát vívta. A családja drámája itt azonban nem ért még véget: távolléte alatt a felesége terhes lett, amit a házasságtörésen kívül egyéb okkal nemigen lehetett magyarázni. Anyámat, egy osztrák idénymunkás és nagyanyám tiltott szerelmének gyümölcsét születésétől kezdve botrányhősnek tekintették. Ez a tűzkeresztség rendkívüli erővel és szenvtelenséggel ruházta fel. Mindig is úgy éreztem, hogy anyámat a világon semmi sem rendíti meg, semmi sem rázza meg igazán. Ez a magatartás szöges ellentétben állt az én érzékenységemmel. – Miért nem mondtad, hogy beteg vagy? A kérdés akarva-akaratlanul csúszott ki a számon. – Szerinted attól jobb lett volna? – kérdezett vissza. – Csak jó lett volna, ha tudom. Nem mindig volt velem ilyen távolságtartó. A gyerekkoromból sok olyan emléket őriztem, amelyek igazi, kölcsönösen megélt, játékos élményekről szólnak, vagy amikor anyámtól tanultam valamit, főleg könyvek vagy színdarabok kapcsán. És ezek nem csak az én sérült lelkem képzelgései: a fényképalbumainkban egészen a kamaszkoromig rengeteg

olyan fotót láttam, amelyeken anyám mosolyog, és láthatóan

 

 boldog attól, hogy én vagyok a fia. Aztán a dolgok elromlottak, és én soha nem voltam képes rájönni, hogy valójában miért. A  bátyámmal és a nővéremmel mind a mai napig nagyon jóban van, de velem érezhetően másképp viselkedik. Ebből valamiféle fanyar öntudatot merítettem. Legalább volt valamim, ami a testvéreimnek nincs. – Szóval elmentél a gimnáziumi évfordulóra? Mire volt jó az egész időpocsékolás? időpocsékolás? – Király volt újra találkozni a haverokkal. – Neked nem voltak haverjaid, Thomas. A könyvek voltak a  barátaid, senki más. Természetesen ez volt az igazság, de így kimondva bántónak és szomorúnak találtam. – Maxime a barátom. Anyám meg sem mozdult, még csak nem is pislogott, úgy  bámult rám. Ahogy ott állt a szivárványosan szivárványosan csillogó napfényben, olyan volt az alakja, mint az olasz templomokban látható madonnaszobroké. – Miért jöttél haza, Thomas? – kezdte újra. – Most nincs új könyved, amit promóznod kellene. – Akár úgy is tehetnél, mintha örülnél nekem, nem? – Na és te? Sóhajtottam. Így nem megyünk semmire. Az idők során mindkettőnkben rengeteg keserűség gyülemlett fel. Egyik pillanatban hajszál híján a képébe vágtam az igazságot. Hogy megöltem egy embert, akinek a hulláját befalazták a tornacsarnokba, és lehet, hogy ezért a gyilkosságért már most

hétfőn börtönbe kerülök. Legközelebb akkor látsz, drága édesanyám,

 

amikor két megtermett rendőr beültet a rendőrautóba, vagy majd a kóterben a beszélőn, az üvegfal mögött. Persze nem mondtam volna semmit, de nem is hagyott rá időt. Anélkül, hogy behívott volna, befordult a földszintre

vezető lépcsőházba. Ennyi szemlátomást elég volt neki belőlem, de nekem is belőle. Egy darabig egyedül álldogáltam a nagy terrakottalapokkal kövezett teraszon. Hirtelen hangos beszélgetés zaja ütötte meg a fülem, és odaléptem a borostyánnal befuttatott, kovácsoltvas korláthoz. Apám nagyban diskurált Alexandre-ral, az öreg kertésszel, aki a medencét is karbantartotta. A medencéből valahol szivárgott a víz. Apám úgy vélte, hogy a szűrők környékén lehet a hiba, Alexandre azonban borúlátóbb volt, és azt jósolta, hogy ki kell ásni a vezetéket. – Szia, apa! Richard felemelte a fejét, és intett egyet, mintha tegnap találkoztunk volna utoljára. Nem felejtettem el, hogy valójában hozzá jöttem, de inkább megvárom, amíg Alexandre elmegy. Úgy határoztam, hogy szétnézek a műhelyben. 2.

Vagyis amit mi annak nevezünk. Nem tartozott sufni a házhoz, csak egy hatalmas alagsori helyiség, ahová a kertből lehetett  bemenni, és soha nem lakott benne senki – lomtárnak használtuk. Míg a lakásban minden helyiség ízlésesen be volt rendezve, mindenhol tökéletes rend honolt és minden ragyogott a

tisztaságtól, az alagsorban elképesztő felfordulás uralkodott,

 

egy szomorúan pislákoló izzó világította meg a hegyekben álló kacatokat. A Violette-villa elfojtott emlékeit. Utat törtem magamnak a lomok között. A helyiség első részében régi  biciklik, egy roller és görkorcsolyák: görkorcsolyák: bizonyára a nővérem gyerekeié. Egy szerszámosláda mellett megtaláltam a régi mopedemet, félig egy ponyva alá rejtve. Apám, aki imádott  bütykölni, nem bírta ki, hogy fel ne újítsa egy kicsit az öreg harcost. Fényesre tisztogatott karosszéria, csillogó festés, új felnik, új gumik: nagyon pofás lett a 103 MVL, és csak úgy ragyogott. Richard még eredeti Peugeot-matricákat is szerzett rá! Kicsit odébb játékok, bőröndök és egyéb szatyrok, ruhakupacok. Ami a ruházkodást illeti, apám is, anyám is képes volt vagyonokat kiadni mindenféle göncre. Még beljebb többtonnányi könyv. Azok, amelyeket szívesen olvastak, csak éppen nem számítottak eléggé emelkedettnek ahhoz, hogy a nappali diófa könyvszekrényében helyet kapjanak. Romantikus lektűrök és detektívregények – anyám szinte falja őket –, illetve nem túl intellektuális tényirodalom és esszék, amelyek az apám kedvenc olvasmányai. A bőrkötésű Saint-John Perse és Malraux természetesen odafönn hivalkodhat, míg Dan Brown és  A szürke ötven árnyalata a kacatok között porosodik itt lent, ahol a valódi élet kellékei éltek száműzetésben. száműzetésben. A legbelső benyílóban azt is megtaláltam, amiért jöttem. Egy pingpongasztalon két nagy, költözéshez használt kartondoboz hevert, zsúfolásig teli emlékekkel, a dobozokra ráírták a keresztnevem. Kétszer fordulva felvonszoltam a cuccot az emeletre, és kibontottam, hogy szétválogassam.

A konyhaasztalra pakoltam azokat a dolgokat, amelyeknek

 

 bármi köze is volt az 1992-es évhez, és a nyomozás szempontjából hasznosak lehettek. Egy türkizkék, hibajavítóval kidekorált Eastpak hátizsák, négyzetrácsos papírra írt órai egyzetek mappába fűzve. Ellenőrző füzetek, amelyek mindegyike arról tanúskodott, hogy milyen példás magatartású, ó tanuló voltam: „példás órai magatartás”, „törekvő, jó magaviseletű diák”, „mindig a lényegre tapint”. Belefeledkeztem pár fontos házidolgozatomba is: verselemzés Rimbaud  A völgy alvója  című verséről, egy másik elemzés Albert Cohen regénye,  Az úr szépe első fejezetéről. Még olyan filozófiadolgozatokat is találtam, amelyeket maga Alexis Clément osztályozott, amikor az érettségi évében filozófiát tanított. „A művészet áthághatja-e a szabályokat?” címmel írt esszémre ezt írta: „Érdekes gondolatmenet. 14/20.” Egy másik házidolgozatomra, házidolgoza tomra, amelynek a címe „Érthető-e a szenvedély?” – hajaj, egy egész mesterszak épülhetne a kérdésre! –, ódai magasságokba emelkedő értékelést adott: „Minőségi munka, amely néhány elnagyolt részletétől eltekintve alapos fogalomismereten alapszik, gondolatmenete alátámasztására valódi irodalmi és filozófiai műveltségről tanúskodó példákat sorakoztat fel. 16/20.” A doboz egyéb kincsei között megtaláltam az érettségi osztályképünket, valamint pár olyan válogatáskazettát, amelyet kifejezetten Vincának készítettem, de valamilyen oknál fogva soha nem mertem elküldeni neki. Kinyitottam az egyik kazettatokot, és visszagondoltam az életem filmjét aláfestő filmzenére. A dalszövegekben és a zenében ott volt a hajdani

Thomas Degalais. Az a fiú, aki más volt, mint a többi, kilógott az

 

átlagból, nem érdekelte a divat, csak a mély, megrázó érzések: a Chopint játszó Samson François, az Elsa szemé t megéneklő Jean Ferrat, az Egy évad a pokolbant szavaló Léo Ferré. De a Moondance is a Van Morrisontól, Freddie Mercurytól pedig a Love Kills,  a gyilkos szerelemről szóló dal most olyan volt, mint valami  baljós előérzet… előérzet… A dobozokban könyvek is voltak. Régi, megsárgult zsebkönyvkiadások, ebben az időszakban mindennapos társaim. Azok a könyvek, amelyeket mindig megemlítettem az interjúimban, amikor arra szoktam rátérni, hogy „a könyveknek hála már nagyon fiatalon tudtam, hogy soha nem leszek egyedül”. Bárcsak ennyire egyszerű volna… Az egyik könyv nem az enyém volt. Marina Cvetajeva Alexis ajánlásával, amelyet a gyilkosság másnapján Vinca szobájából hoztam el. Vincának Testétől szabadult lélek akarok lenni, hogy soha ne hagyjalak el. Téged szeretni az egész élet számomra.  Alexis

Nem bírtam elfojtani a keserű nevetést. Annak idején simán  bedőltem az ajánlásnak. De ma már tudtam, hogy az a szarházi seggfej egyszerűen lenyúlta Victor Hugót, aki ugyanezt írta levélben Juliette Drouet-nak, a szeretőjének. Piti szélhámos. – Thomas, te meg mi a francot csinálsz itt?

Megfordultam.

A

konyhába

apám

lépett

be

egy

 

metszőollóval a kezében. Ha már a szélhámosoknál szélhámosoknál tartunk… 3.

Noha nem volt kifejezetten érzelmes ember, az apám inkább volt híve az érintésnek, és nem fukarkodott a lapogatással, ám most nekem támadt kedvem kitérni ölelésre lendülő karja elől. – Mi újság New Yorkban? Trumppal egy kicsit nehezebb az élet, nem? – kérdezte, miközben alaposan megmosta a kezét a csap alatt. – Bemehetünk a dolgozódba? – mondtam, ügyet sem vetve a kérdésre. – Szeretnék mutatni neked valamit. Anyám errefelé mászkált, és egyelőre nem akartam  belekeverni ebbe ebbe az egészbe. egészbe. Richard megtörölte a kezét, miközben zsörtölődött egy sort, hogy csak úgy betoppanok ide titokzatos képpel, de aztán  bevezetett az emeleten található található odújába. Az angol angol szivarklubok mintájára berendezett, hatalmas könyvtár- és dolgozószoba: Chesterfield kanapé, afrikai szobrok és régi vadászpuskagyűjtemény. Két nagy ablaka is volt, a házból innen nyílt a legszebb kilátás. Azonnal megmutattam apámnak a telefonomon a Nice-Matin cikkét, amely a százezer frankos sportszatyor felfedezéséről szólt. – Olvastad ezt a cikket? Richard a szemüvegéért nyúlt, de nem vette fel: maga elé

tartotta, és a lencsén átnézve gyors pillantást vetett a képernyőre, aztán letette.

 

– Ja, őrült egy sztori. Keresztbe font karral odaállt az egyik ablak elé, és az állával a medence körüli spotlámpák felé bökött. – Ezek a rohadék kis tarkamókusok elárasztanak minket. Felzabálják a villanyvezetéket, érted te ezt? Visszatereltem a témához: – Ezt a pénzt akkor dughatták oda, amikor te voltál az igazgató, nem? – Lehet, nem tudom – húzta el a száját, de nem fordult felém. – Láttad, hogy ki kellett vágni az egyik pálmát? Pálmazsizsik. – Nem tudod, kié lehetett a szatyor? – Milyen szatyor? – Amelyikben a pénzt találták. Richard ingerülten válaszolt: – Honnan tudnám? Mit basztatsz ezzel a sztorival? – Egy újságíró mondta nekem, hogy a rendőrök két ujjlenyomatot találtak. Az egyik Vinca Rockwellé. Emlékszel rá? Vinca említésére Richard felém fordult, és beleült egy repedezett bőrfotelba bőrfotelba.. – Igen, persze, az a lány, aki eltűnt. Igazi… harmatos rózsaszál volt. Behunyta a szemét, és nagy meglepetésemre a volt irodalomtanár szavalni kezdte François de Malherbe költeményét:

 

 De hát föld szülte, és itt épp, ami a legszebb, hal meg leghamarább; mint rózsa, élte, mit a rózsák sorsa rendelt, [15]

a napnak hajnalát.

Richard kivárt pár pillanatot, aztán ő tett fel egy kérdést, most először: – Azt mondtad, hogy két ujjlenyomatot találtak, igaz? – A rendőrök még nem tudják, kié a másik, nem szerepel a nyilvántartásban. nyilvántartásb an. De én mérget vennék rá, hogy a tiéd, apa. – Már csak ez hiányzott – döbbent meg apám. Leültem vele szembe, és megmutattam neki a közösségi oldalról kivágott képernyőnézetet, rajta a táskáról készült felvétellel, amelyet Pianelli küldött át nekem ma délben. – Emlékszel erre a táskára? Ebbe pakoltál mindig, amikor teniszezni mentünk. Imádtad a feketébe játszó, sötétzöld színét, meg hogy olyan puha a bőre. Megint a szeme elé kellett emelnie a szemüvegét, hogy megnézze a telefon kijelzőjét. – Nem sok mindent látok. Olyan kicsi ez a képernyő! Az előtte lévő alacsony asztalkáról felkapta a távirányítót, mint aki befejezettnek tekinti a beszélgetést. Végigzongorázott a sportcsatornákon – L’Équipe, Canal+ Sport, Eurosport, beIN –, kicsit elidőzött az olasz kerékpárverseny közvetítésénél, aztán átkapcsolt a madridi Mesterek Kupája elődöntőjére, ahol Nadal

és Djokovic küzdött Federer. egymással. – Fájón hiányzik De nem engedtem a mellébeszélésnek:

 

– Szeretném, ha ezeket is megnéznéd. Nyugi, ezek szépen kinagyított felvételek lesznek. Átadtam neki a kartonborítékot. Kivette a képeket, és fél szemmel a teniszmeccset követve megnézte őket. Azt hittem, hogy összeroppan, de csak megcsóválta a fejét, és sóhajtott egyet: – Kitől kaptad? – Az most nem érdekes! Mi ez? – Láttad a képeket. Szeretnéd, hogy külön le is rajzoljam neked? Felhangosította a tévét, de én kitéptem a távirányítót a kezéből, és kikapcsoltam a készüléket. – Ugye nem gondolod, hogy ennyivel megúszod?! Megint sóhajtott egyet, és a zakója zsebében keresgélte a mindig nála lévő, megkezdett szivarját. – Rendben, ha tudni akarod, átvágtak – ismerte be, miközben az ujjai között morzsolgatta kubai szivarját. – Ez a kis ribanc állandóan körülöttem legyeskedett. Felhúzott, én pedig  belementem a játékba. Aztán zsarolni kezdett. Én pedig voltam olyan barom, hogy kifizessem neki a száz kilót! – Hogy tehetted? – Mit? Tizenkilenc éves volt a csaj. Fűvel-fával összefeküdt. Nem én kényszerítettem. Szabályosan Szabályosan rám vetette magát! Felálltam, és fenyegetőn apám felé böktem az ujjammal. – De tudtad, hogy Vinca a barátnőm! – És szerinted ez mégis mit változtat a dolgon? – torkolt le. –

Ezen a terepen, fiam, mindenki a maga hasznát nézi. Meg aztán, köztünk szólva, nem vesztettél sokat. Vinca csak egy kis

 

kullancs volt, nem egy kihagyhatatlan numera. Csak azért csinálta, hogy megszerezze a lóvét. Nem tudtam eldönteni, mit gyűlölök jobban apámban: a nyegleségét vagy a rosszindula rosszindulatát. tát. – Hallod te egyáltalán, mit beszélsz? Richard felröhögött, fényévekre volt az összeomlástól és a  bűntudattól. Sejtettem, hogy valahol még élvezi is a  beszélgetést. A fiát megalázó, végtelen fájdalommal büntető apa, aki újra megmutatja, hogy ki az úr a háznál… ez biztos óriási trip lehetett apámnak. – Aljas vagy. Irtózom tőled. A sértéseim végre rendesen feltüzelték. Ő is felpattant a foteljából, elindult felém, és már húsz centire sem volt az arcomtól. – Te nem ismerted azt a lányt! Ő volt az ellenség, ő fenyegetett meg azzal, hogy tönkreteszi a családunkat! – Az asztalon heverő képek felé mutatott. – Képzeld csak el, mi történt volna, ha anyád vagy a diákok szülei meglátják ezeket! Te az irodalomban élsz, valami álomvilágban, de a valódi élet egészen más! Az élet kegyetlen. Megkísértett a gondolat, hogy behúzzak egyet a pofájába, mintegy bizonyításként – igen, az élet valóban tud kegyetlen lenni –, de semmi haszna nem lett volna. És még nem válaszolt minden kérdésemre. – Tehát kifizetted Vincának a pénzt – mondtam halkabban, erőt véve magamon. – Aztán mi történt?

Ami minden zsarolóval történni szokott: még több pénzt akart, de én nem fizettem. – Apám továbbra is a szivarját

 

morzsolgatta, és hunyorogva idézte fel az emlékeit. – Legutoljára a téli szünet előtt jelentkezett, az utolsó tanítási napon. Még egy terhességi tesztet is hozott magával, hogy nagyobb nyomást gyakoroljon rám. – De hiszen a te gyerekeddel volt terhes! Ideges lett: – Dehogy az enyémmel! – Honnan tudod? – Az képtelenség lett volna, nem jött össze a menstruációs ciklusával. Kamuzott. Halvány lila gőze sem volt ilyesmiről. Mondjuk Richard mindig is úgy tudott hazudni, mint a vízfolyás. És ami még rosszabb: egy idő után ő maga is elhitte a hazugságait. hazugságait. – Ha nem tőled volt terhes, akkor kitől? Magától értetődő természetességgel rávágta a választ: – Gondolom, attól a kis pöcsfejtől, aki titokban kúrogatta. Hogy is hívták azt a filozófus fószert? – Alexis Clément. – Ja, tényleg, Clément. A következő kérdésemet ünnepélyes hangon tettem fel neki: – Tudsz még valamit Vinca Rockwell eltűnésével kapcsolatban? – Szerinted mit kéne még tudnom? Csak nem gondolod, hogy van hozzá valami közöm? Amikor eltűnt, én a bátyáddal meg a nővéreddel Papeetében voltam. Kikezdhetetlen érv volt, és ebben a dologban hittem neki.

Szerinted miért nem vitte magával a százezer frankot, amikor lelépett?

 

– Fogalmam sincs, de nem is érdekel. Apám meggyújtotta a szivarját – fanyar szivarfüst áradt szét a levegőben –, majd a távirányító után nyúlt. Felhangosította a készüléket. Djoko és Nadal egymással szemben. A mallorcai 6:2, 5:4-es állásnál szervál, és bejut a döntőbe. A levegő kibírhatatlan lett a szobában. Minél előbb szabadulni akartam, de Richard nem hagyhatott úgy elmenni, hogy ne adjon még egy utolsó leckét az életről: – Ideje lenne megedződnöd, Thomas. És meg kellene értened, hogy az élet harc. Olvasd újra Roger Martin du Gard-t, ha már ennyire szereted a könyveket: „Az egész lét harc, az élet semmi más, mint tartós győzelem.”[16]

 

10

A csatabárd  Bárki gyilkolhat.  Kizárólag a körülményeken múlik, és semmi köze a lelki alkathoz!  Bárki. Akár  Bárki.  Akár a nagymamád. [17] Tudom.

PATRICIA HIGHSMITH 1.

Az apámmal való beszélgetéstől felfordult a gyomrom, de sajnos nem sok újdonságot tudtam meg az üggyel kapcsolatban. Amikor visszamentem a konyhába, láttam, hogy anyám odébb tolta a dobozaimat, dobozaimat, és sütéshez készülődött. – Készítek neked sárgabarackos pitét. Ugye még mindig szereted? Anyámnak ez az egyik olyan jellegzetes tulajdonsága volt, amit én soha nem voltam képes megérteni. Azt a képességét, hogy hol meleget fújt, hol hideget. Annabelle néha felhagyott az

óvatossággal, és olyankor tört belőle. Kedvesebb lett,valami kevésbémegállíthatatlanul sarkos, kiütközöttfelszínre rajta a mediterrán vér, mintha az osztrák tüchtigségét eltaposta volna

 

az olasz csizma. Anyám tekintetében meleg fény gyulladt, a szeretet pislákoló fényéhez hasonlított. Sokáig ehhez a piciny szikrához ragaszkodva ragaszkodva éltem, lestem, kutattam, mert mindig azt reméltem, hogy kitartóbb tűz lesz belőle, de az aprócska szikrának az izzásnál többre soha nem futotta. Idővel én is rájöttem, hogy felesleges áltatnom magam. Szűkszavúan csak ennyit mondtam neki: – Ne fáradj vele, anya. – De hát örömmel teszem, Thomas. Egyenesen anyám szemébe néztem, és némán azt kérdeztem tőle: „Ezt miért csinálod?” Már lebontotta a kontyát. Szőkesége az antibes-i tengerpart homokjának színére emlékeztetett. Szeme áttetszően tiszta volt és ragyogó, mint az akvamarin. Még egyszer megszólítottam a tekintetemmel: „Miért vagy ilyen?” De az ilyen napokon anyám nézése legalább annyira rabul ejtő, mint amennyire megfejthetetlen volt. Az én anyám, ez az idegen most még egy mosolyt is megeresztett. Szemmel tartottam, ahogy a konyhaszekrényből elővette a lisztet és a piteformát. Annabelle soha nem volt olyan nő, akinek a férfiak kapásból elkezdik csapni a szelet. Sütött róla, hogy az ilyesfajta kezdeményezés csak csúfos véget érhet. Úgy tűnt, mintha máshol élne, egy másik bolygón, elérhetetlenül. Magam is, miközben mellette nőttem fel, mindig úgy éreztem, hogy anyám túl sok. Túl kifinomult ahhoz az egyszerű élethez, amit éltünk, túl okos, hogy egy olyan emberrel éljen együtt, mint Richard Degalais. Mintha a csillagok között lett volna a helye.

Összerezzentem a kapucsengő hangjára. Összerezzentem – Megérkezett Maxime! – mondta Annabelle, miközben

 

megnyomta a kapunyitó gombot. Mi lelte anyámat, hogy hirtelen ilyen jókedvre derült? Kisietett a barátom elé, én pedig kiléptem a teraszra. Feltettem a napszemüvegemet, és végignéztem, ahogy a bordó Citroën  behajt az automata kapun. Tekintetemmel követtem az egyterű útját, amely a betonozott behajtón haladt, majd leparkolt anyám nyitott sportautója mögé. Kinyíltak a kocsiajtók, és láttam, hogy Maxime a lányait is magával hozta. Két aprócska, barna kislányt, nagyon aranyosak voltak, és láthatóan jól ismerték anyámat, aki elbűvölően keresetlenül tárta ölelésre a karját. Ha minden igaz, Maxime elment a rendőrkapitányságra, hogy Vincent Debruyne nem hivatalos idézésének eleget tegyen. Ha máris túl van a beszélgetésen, és a lányait is magával hozta, az azt jelenti, hogy a találkozó inkább jól sült el, mint rosszul. Amikor Maxime is kiszállt, megpróbáltam az arcáról leolvasni az érzéseit. Köszöntésképpen feléjük intettem, amikor a zsebemben rezegni kezdett a telefonom. Rápillantottam a kijelzőre: Rafael Bartoletti, az „udvari fényképészem fényképészem”” hívott. – Ciao, Rafa – szóltam bele a telefonba. – Ciao, Thomas. Vinca barátnőd fényképe miatt kereslek. – Tudtam, hogy neked tetszeni fog ez a lány. – Sőt, olyannyira érdekesnek találtam őt, hogy megkértem az asszisztensemet, asszisztensem et, nagyítsa ki a képet. – Igen? – Aztán közelebbről megvizsgálva a képet rájöttem, mi volt az, amit zavarba ejtőnek találtam.

Bizseregni kezdett a gyomrom. – Mondd.

 

– Majdnem teljesen biztos vagyok abban, hogy a képen lévő lány nem a partnerére mosolyog. Ugyanis nem rá néz. – Hogyhogy? Akkor kit néz? – Valaki mást, aki tőle kb. hat-hét méterre lehet, balra. Szerintem Vinca még csak nem is ezzel a pasassal táncol. Optikai csalódás az egész. – Azt mondod, hogy a fotót összemontírozta valaki? – Nem, erről szó sincs, bár az biztos, hogy utólag változtattak a képkivágáson. Nyugodtan elhiheted nekem, hogy a ragazza valaki másra mosolyog a képen. Valaki másra… Nehezen akartam elhinni, de azért megköszöntem Rafának a segítséget, és megígértem, hogy mindenképpen tájékoztatom a fejleményekről. A biztonság kedvéért Pianellinek is küldtem egy sms-t, hogy tudjam, válaszolt-e már neki az újság régi főszerkesztője, Claude Angevin, aki esetleg tudhatja, hogy ki készítette a kérdéses képet. Ezután lementem a lépcsőn a kertben álldogáló anyámhoz, Maxime-hoz és a kislányaihoz. Azonnal kiszúrtam, hogy Maxime vaskos dossziét szorongat a hóna alatt, és kérdőn ráemeltem a tekintetem. – Később elmondom – súgta oda, miközben a hátsó ülésről kivett egy szatyrot, amelyből egy plüsskutya és egy gumizsiráf kandikált ki. Bemutatta a gyerekeit, két ragyogó mosolyú, apró energiabombát: mókázásuk pár percre elfeledtette velünk

minden gondunkat. Emma és Louise két imádni való, tündéri cukipofa volt. Anyám viselkedéséből ítélve – sőt hozzánk

 

csatlakozó apámat látva is – úgy tűnt, hogy Maxime-ot családi  barátként kezelik. Nem tartottam valószínűnek, hogy valaha is megláthatom, milyen nagyszülők lesznek a szüleim, és arra gondoltam, hogy tulajdonképpen Maxime vette át a családunkban az én megüresedett helyemet. De emiatt semmi keserűséget nem éreztem. Épp ellenkezőle ellenkezőleg: g: még inkább sürgető kötelességemnek éreztem, hogy a barátomat megvédjem a múltunktól. Negyedóra elteltével anyám beterelte a kislányokat a konyhába, hogy segítsenek elkészíteni a sárgabarackos pitét – a nagy titok a gyümölcsre hintett, őrölt levendulamag –, Richard pedig visszament az elefántcsonttornyába, mert nem akart lemaradni a kerékpárfutam végéről. – Rendben – fordultam Maxime–hoz. – Akkor most haditanács. 2.

A Violette-villa számomra legkellemesebb része a kőből és világos színű fából épített medenceház, amelyet a szüleim rögtön a költözés után építtettek a kertbe. A szabadtéri konyhával, a nyári pihenővel és a szélben lengedező napvitorlákkal úgy nézett ki, mint egy külön kis birodalom. Imádtam ezt a helyet, ahol ezer meg ezer órát töltöttem olvasással a törtfehér szövetkanapéra szövetkanapéra kucorodva. Beültem az árnyékos vadszőlőlugas alatti tíkfa asztal végére, Maxime pedig a jobbomra ült.

Kertelés nélkül elmeséltem neki, amit Fannytól megtudtam: az élete végéhez közeledő Ahmed úgy érezte, hogy könnyítenie

 

kell a lelkiismeretén. Az építésvezető megvallotta hát, hogy Francis utasítására ő falazta be Clément hulláját a tornacsarnokba. És ha Fannynak elmondta, akkor lehet, hogy másoknak is. Ez nem volt jó hír számunkra, de legalább kiderült, hogy ki lehetett az áruló. Vagy ha nem is feltétlenül áruló, legalábbis ő az, aki miatt a pofánkba dörgölték a múltat. – Ahmed novemberben halt meg. Ha köpött volna a zsaruknak, azoknak lett volna bőven idejük, hogy megvizsgálják, mi van a tornacsarnok falában – jegyezte meg Maxime. Noha az arcán látszott, hogy feszült, úgy láttam, nem annyira levert, mint délelőtt volt, jobban uralkodott az érzelmein. – Egyetértek. Valakinek biztosan elmondta a sztorit, de nem a rendőrségnek. És te? Voltál a kapitányságon? Összekócolta a haját a tarkóján. – Igen, találkoztam Debruyne rendőrkapitánnyal. Igazad volt: nem Alexis Clément-ról akart faggatni. – Hát akkor miről? – Apám haláláról akart beszélni velem. – És mit mondott? – Elmesélem, csak előbb olvasd el ezt! Letette elém a magával hozott vastag dossziét. – A Debruyne-nel való találkozás kapcsán felmerült bennem a kérdés: Mi van, ha Alexis Clément meggyilkolása és apám halála összefügg?

– Ezt nem igazán értem. Maxime kifejtette a gondolatmenetet: gondolatmenetet:

 

– Úgy hiszem, hogy az ölte meg apámat, aki a névtelen leveleket küldözgeti nekünk. – Ma délelőtt azt mondtad nekem, hogy Francis a szerencsétlenül alakult betöréses rablás miatt halt meg! – Tudom, de én csak megpróbáltam a lehető legrövidebben elmesélni az esetet. Annak a fényében azonban, amit ma a rendőrségen megtudtam, feltámadt bennem a gyanú. Rábökött a dossziéra, hogy olvassam. – Olvasd el, aztán beszélünk. Én főzök magamnak egy kávét, te is kérsz? Bólintottam. Maxime felállt, és elindult a vakablak felé, ahol a kávéfőző és a kávéskészlet volt. Belemélyedtem a mappa tanulmányozásába. Rengeteg újságból kivágott cikk volt benne, mindegyik a tavaly év végén és 2017 elején elkövetett riviérai betöréssorozatról szólt. Majdnem ötven betörés, végigtarolták egész Alpes-Maritimes megyét: Saint-Paul-de-Vence-tól Mougins-ig minden buckát  bejártak, nem kímélték a cannes-i és nizzai luxusvillákat sem. A munkamódszer minden esetben ugyanaz volt. Négy-öt álarcos  behatol a házba, a lakókat lefújja könnygázzal, könnygázzal, aztán megkötözi és bezárja őket valahová. A fegyveresekből álló banda rendkívül erőszakos és veszélyes volt. Elsősorban készpénzre és ékszerre utaztak. Jó néhányszor áldozataik bántalmazásától sem riadtak vissza, hogy megszerezzék a hitelkártyák vagy a széf kódját. A betöréssorozat nemcsak rettegésben tartotta az egész környéket, de két halálos áldozatot is követelt: egy takarítónő

szívrohamban halt meg, amikor felbukkant a banda a lakásban, illetve Francis Biancardini. Csak az Aurelia Parkban – ahol

 

Maxime apja lakott – három betörést követtek el. Hihetetlen, ha az ember arra gondol, hogy a part egyik legbiztonságosabb, legjobban őrzött lakóparkjáról van szó. A betöréssorozat áldozatává vált többek közt a szaúdi királyi család egyik távoli rokona, egy híres francia gyáros, aki értékes műgyűjteménnyel rendelkezett, nagy művészetpártoló hírében állt, és bejáratos volt a hatalmasságok köreibe. A férfi nem volt otthon a támadás idején, a betörők pedig, mivel nem találtak a házban semmi könnyen értékesíthetőt, a mérgüket azzal vezették le, hogy felhasogatták a nappaliban függő festményeket. Sejtelmük sem volt arról, hogy a műtárgypiac egyik legkeresettebb kortárs festőművésze, Sean Lorenz Dig Up The Hatchet  (Elő a csatabárddal!) című vászna is ott lóg a falon. A nagy értékű kép szégyenletes megsemmisülésének híre egészen az Egyesült Államokig hullámzott. A The  New York Times  és a CNN is tudósított a betöréssorozatról, és az egykor a riviérai ingatlanok gyöngyszemének számító Aurelia Park neve most csaknem egyfajta no-go  övezetnek számít. Egyetlen negyedév alatt teljesen megmagyarázhatatlan módon értéke. mintegyHogy harminc százalékkal csökkent az itteni ingatlanok véget vessenek a pániknak, a megyei rendvédelmi szervek létrehoztak egy különleges egységet a betörők kézre kerítésére. A nyomozás eseményei innentől kezdve felgyorsultak. DNSmintavétel, lehallgatás, nagyszabású megfigyelési akciók. Egy február eleji hajnalon az olasz határ közelében, egy kis faluban a rendőrök rajtaütöttek egy csapaton. Tucatnyi macedón

állampolgárságú fickót állítottak elő, néhányan illegálisan tartózkodtak az országban, a többieket pedig régi ismerősként

 

üdvözölhették a rend őrei, mert nem először vettek részt hasonló bűncselekményekben. Több helyen is házkutatást tartottak, ékszert, készpénzt, kézifegyvereket, lőszert, informatikai eszközöket és hamis okmányokat találtak. Rábukkantak az álarcokra, a késekre és a zsákmány egy részére is. Öt héttel később lekapcsolták a nagyfőnököt is, aki egy Párizs környéki szállodában bujkált. Ő volt az orgazda, és a zsákmány nagy részét már értékesítette kelet-európai országokban. A nizzai hatóságoknak átadott bűnözőket kihallgatták, és előzetesben várják a tárgyalást. Voltak, akik bűnösnek vallották magukat, de a Francis házában elkövetett betörésért senki sem vállalta a felelősséget. Ami nem is meglepő, hiszen akár húsz év fegyházat is kaphatnak, ha az ügyész szándékos emberölésre módosítja a vádat. 3.

Rémülettel vegyes kíváncsisággal, borzongva lapoztam végig a cikkgyűjteményt. A következő cikkekben kizárólag a Francis Biancardini-féle betörés borzalmaival foglalkoztak. Maxime apját nemcsak bántalmazták, hanem megkínozták és agyon is verték. Egyes cikkek beszámoltak az áldozat hatalmasra dagadt fejéről, a testét borító sebekről, a bilincstől kisebesedett csuklójáról. Most már jobban értettem, mire utalt Maxime. Összeállt a fejemben a lehetséges forgatókönyv. Ahmed köphetett valakinek, aki levadászta Francist, majd megkínozta. Kétségkívül azért, hogy vallomásra bírja. De miről? Hogy mi

volt a szerepe a Clément-gyilkosságban? Vagy a mi szerepünkről?

 

Tovább olvastam. Úgy tűnt, hogy Angélique Guibal, a L’Obs egyik újságírója betekinthetett a rendőrségi jelentésekbe. A cikk alapvetően ugyan a Sean Lorenz-mű megsemmisítéséről szólt, de említést tett az Aurelia Parkban elkövetett egyéb betörések betörésekről ről is. A cikkben foglaltak alapján Francis minden bizonnyal még életben volt azután is, hogy a támadói távoztak a tett helyszínéről. Az írás végén párhuzamot vont a nagyon hasonló Omar Raddad-üggyel, és azt állította, hogy Biancardini valahogy elvonszolta magát az ablakig, és megpróbált felírni valamit a vérével az ablaküvegre. Mintha felismerte volna a tettest. Ettől a sztoritól megfagyott bennem a vér. Francist mindig kedveltem, már az előtt is, hogy segített volna nekünk a Clément-gyilkosság estéjén. Mindig jóindulattal viseltetett irántam. Elborzadtam a gondolatra, hogy mit kellett kiállnia életének utolsó perceiben. Felnéztem az olvasásból. – Mit vittek el a betörők Francistól? Francistól? – Egyetlen dolgot:háromszázezer a karóragyűjteményét, a biztosító szerint annak legalább euró volt azdeértéke. Emlékszem, mennyire szerette az órákat. Francis gyengéje a svájci Patek Philippe márka volt, valósággal megőrült érte. Tucatnyi ilyen nagy becsben tartott órája volt. Amikor kamasz voltam, mindig nagy örömmel mutogatta őket, mindegyiknek elmesélte a történetét, addig-addig, amíg sikerült rám is átragasztania a rajongását. Emlékszem, milyen gyönyörűek

voltak a Gérald Genta tervezte Calatrava, Grande Complication és Nautilus modellek.

 

Reggel óta nem hagyott nyugodni egy kérdés: – Mióta is lakott apád az Aurelia Parkban? Azt hittem, hogy itt lakott a szomszédban, ahogy mindig is. Maxime kicsit mintha zavarba jött volna. – Évek óta ingázott a két ház között, már jóval anyám halála előtt. Az Aurelia Park az ő ingatlanprojektje volt. Ingatlanfejlesztőként rengeteg pénzt fektetett be az üzletbe, cserébe megtartott magának egy gyönyörű villát. Az igazat megvallva én be se tettem soha a lábam abba a házba, apám halála után is inkább a gondnokot bíztam meg a ház körüli teendőkkel. Azt gondolom, hogy valami legénylakásfélének használta. Oda vitte fel a szeretőit meg a kurvákat. Egy időben az a hír járta, hogy óriási szexpartikat tartott ott. Francis mindig nagy kujon hírében állt. Emlékszem, hogy valóban nyíltan hencegett a hódításaival, bár most egyetlen nevet sem tudnék felidézni. Végletekre hajlamos viselkedése ellenére – és talán némileg akaratom ellenére is – kedveltem őt, mert rájöttem, hogy bonyolult és zaklatott személyisége fogságában kell élnie. Rasszista kirohanásai, macsó és nőgyűlölő megnyilvánulásai minden bizonnyal túljátszottak voltak – leginkább azért, mert a tetteivel némileg ellentmondásban álltak. Francis legtöbb alkalmazottja észak-afrikai volt, és nagyon ragaszkodtak hozzá. Régivágású főnök volt, atyáskodó és tekintélyelvű, de az emberei számíthattak rá. Ami pedig a nőket illeti: anyám jegyezte meg egyszer, hogy Francis a vállalatnál minden felelős posztot nőkre bízott.

Hirtelen felvillant bennem egy emlék, majd egy másik, még régebbi.

 

2007, Hongkong. Harminchárom éves vagyok. Most jelent meg a harmadik regényem. Az ügynököm egy kisebb ázsiai dedikáló körutat szervezett nekem: a hanoi Francia Intézetben, a tajpeji Le Pigeonnier könyvesboltban, a híres szöuli Ivha Női Egyetemen és a hongkongi Parenthèses könyvesboltban volt elenésem. Egy újságírónővel ülök a Mandarin Oriental Szálló huszonötödik emeleti bárjában. Ameddig csak a szem ellát, elém terül a hongkongi skyline, de én egy ideje csak azt a férfit  bámulom, aki az asztalunktól asztalunktól vagy tízméternyire üldögél. Francis az, de alig ismerek rá. A The  Wall Street Journalt olvassa, méretre szabott, elegáns öltönyt visel, és elég magabiztosan  beszél angolul ahhoz, hogy elbeszélges elbeszélgessen sen a pincérrel a japán whiskyk és a skót blended whiskyk közötti különbségről. Az újságírónő egyszer csak észreveszi, hogy már régóta nem rá figyelek, és megsértődik. Megpróbálom menteni a menthetőt, és a kérdésére valami szellemes válaszon töröm a fejem. Mire újra felnézek, Francis köddé vált. 1990 tavasza, még nem vagyok tizenhat éves. A francia érettségimre Egyedül vagyok otthon. A szüleim,  bátyám és atanulok. nővérem Spanyolországba Spanyolors zágba utaztak nyaralni.a Szeretem ezt a magányt. Reggeltől estig a kötelező olvasmányokba merülök. Könyvről könyvre falom a szövegeket, minden új felfedezés felhívás keringőre, hogy  belevessem magam a kortárs zene, festészet és filozófia tanulmányozásába. Egyik késő délután, amikor behozom a postát, észreveszem, hogy a postás véletlenül a mi

postaládánkba dobott be egy Francisnak címzett levelet. Úgy döntöttem, hogy azonnal átviszem neki a borítékot. Mivel a

 

házaink között nincs kerítés, így hátramegyek, és átvágok Biancardiniék pázsitján. Az egyik teraszajtót nyitva találom. Köszönés nélkül belépek a nappaliba, azzal a szándékkal, hogy leteszem a levelet az asztalra, aztán hazamegyek. Hirtelen megpillantom Francist, az egyik fotelban üldögél. Nem hallhatta a lépteimet, mert a hifitoronyból éppen egy Schubertimpromptu szól (ami már önmagában meglepő egy olyan házban, ahová általában csak Michel Sardou és Johnny Hallyday  bejáratos). A folytatás még ennél is valószerűtle valószerűtlenebb: nebb: Francis olvas. És nem is akármit. Meg sem merek mozdulni, de az ablaküvegben tükröződik a könyv borítója. Marguerite Yourcenar: Hadrianus emlékezései. Döbbenten állok. Francis, aki lépten-nyomon teli szájjal dicsekszik fűnek-fának, hogy ő  bizony életében még egyetlen könyvet se nyitott ki. Aki fennen hangoztatja, hogy micsoda szánalmas bandának tartja az értelmiségieket, akik buborékban élnek, miközben ő már tizennégy éves kora óta az építkezésen gürizik. Lábujjhegyen kisettenkedem, a fejemben egymást kergetik a kérdések. Láttam már aki megpróbálta észt, de mostrengeteg először sötét látok bunkót, egy értelmes embert, akiosztani azon az fáradozik, hogy minél sötétebb bunkónak tűnjön. 4.

– Apa, apa! A kiáltozás kizökkentett a merengésből. A kert másik

végéből és Louise futotta szörnyűségekre felénk, nyomukban az anyámmal.Emma Ösztönösen rácsaptam a dosszié fedelét. Amíg a két csajszi lerohanta Maxime-ot, anyám

 

 bejelentette: – Rátok bízom a kisasszonyokat. Nem elég a barackom, el kell mennem a zöldségeshez. zöldségeshez. Aztán az arcom előtt megrázta a Mini Cooper slusszkulcsát, amelyet én tettem le az előszobában a kacatgyűjtő tálkába. – A te kocsiddal megyek, Thomas. Az enyémmel nem tudok kiállni, mert ott van mögötte Maxime kocsija. – Várjon, Annabelle, mindjárt elállok az útból! – Nem, nem. Még a plázába is be kell ugranom, és máris késésben vagyok. – A szemembe nézett, és nyomatékosan kijelentette: – És Thomas, legalább te sem tudsz csak úgy meglépni, mint a tolvaj. És a barackos pitémet is kénytelen leszel megkóstolni! – De nekem el kell majd mennem. Kell a kocsi! – Majd elviszed az enyémet. Benne van a slusszkulcs. Anyám sarkon fordult, és villámgyorsan eltűnt, még mielőtt  bármit is mondhattam volna. Miközben Maxime a szatyrából a lányok szórakoztatására játékokat szedett elő, az asztalon rezegni kezdett aClaude telefonom. Ismeretlen Félve vettem fel a telefont. Angevin volt hívószám. az, a Nice-Matin   volt főszerkesztője,, Stéphane Pianelli mentora. főszerkesztője Rokonszenves fickó, viszont igazi dumagép. Elmondta, hogy a Douro völgyébe költözött, és jó öt percig dicsérte nekem a portugál táj szépségeit. Visszatereltem a Vinca Rockwellügyhöz, és megpróbáltam finoman kideríteni, hogy vélekedik a hivatalos álláspontról álláspontról..

– Kamu az egész, de ezt soha senki sem fogja bebizonyítani. – Miből gondolja?

 

– Megérzés. Mindig is azt gondoltam, hogy mind elfuserálták a nyomozást: a zsaruk, az újságírók és az érintett családok is. Az igazat megvallva merem állítani, hogy nem a megfelelő ügyben nyomoztak. – Hogyhogy? – A lényeget már az elejétől kezdve szem elől tévesztették. Nem egyetlen részletkérdésről beszélek, hanem valami óriási fontosságú dologról. Senki nem vette észre, és emiatt vakvágányra siklott a nyomozás, ami sehová nem vezetett. Érted, hogy mire akarok kilyukadni? Kicsit zavarosan beszélt, de értettem, és egyetértettem vele. A nyugdíjas újságíró folytatta: – Stéphane azt mondta, hogy kifejezetten arra vagy kíváncsi, ki készítette a táncolós képet. – Igen. Maga tudja, hogy ki lőtte a képet? – Claro que sei!{1} Az egyik diák apja: Yves Dalanegra. Valami derengett a névvel kapcsolatosan. Angevin kisegített: – Utánanéztem. Florence és Olivia Dalanegra apjáról van szó.Florence-ra halványan emlékeztem. Magas, sportos lány volt, nálam jó tíz centivel magasabb. Évfolyamtársam volt a gimiben, a D osztályba járt, bioszos volt. Én a C-be jártam, mert matekos voltam, de tesiórán együtt voltunk. A vegyes kézicsapatban szerintem még játszottam is vele. Az apja neve azonban nem mondott nekem semmit. – Ő maga ajánlotta fel nekünk a képet 1993-ban, rögtön a

Vinca Rockwell és Alexis Clément eltűnéséről szóló első cikk megjelenése után. Megvettük tőle a képet, és azóta rengetegszer

 

felhasználtuk. – Önök retusálták a képet? – Nem, legalábbis nem emlékszem ilyesmire. Azt gondolom, úgy jelentettük meg, ahogy a fickó elküldte. – Tudja, hogy hol lakik most Yves Dalanegra? – Ja, találtam infót. Átküldöm mailben, de előre közlöm, óriási meglepetés lesz a pasas. Megadtam Angevinnek az e-mail-címem, és megköszöntem neki a segítséget, ő pedig megígértette velem, hogy ha előrébb utnék a kutakodásomban, kutakodásomban, akkor értesítem. – Vinca Rockwellt nem felejti el csak úgy az ember – mondta, mielőtt elköszönt. Nekem mondod, tata?! Mire letettem a telefont, kihűlt a fekete, amelyet Maxime főzött. Felálltam, hogy friss kávét készítsek magunknak. Maxime is utánam jött a kávégéphez, miután meggyőződött arról, hogy a gyerekek találtak maguknak megfelelő elfoglaltságot. – Még kapitány. mindig nem mondtad el, hogy miért hívatott be Debruyne – Az apám halálával kapcsolatban kellett valamit azonosítanom. – Ne húzd már az időt! Mit kellett azonosítanod? azonosítanod? – Szerda este erős szél volt és háborgott a tenger. A hullámzás egy csomó algát meg szemetet sodort a partra. Tegnapelőtt reggel kiszálltak a köztisztaságiak, hogy

megtisztítsák a partot. Szórakozott tekintettel bámult, de azért a lányain tartotta a

 

szemét. Maxime kortyolt egyet a kávéjából, aztán folytatta: – A Salis strandon az egyik munkás talált egy jutazsákot, amit a vihar vethetett partra. Találd ki, mi volt benne… Megráztam a fejem, dunsztom sem volt róla. – Az apám órái voltak a zsákban. Az egész gyűjteménye. Azonnal felfogtam a dolog jelentőségét. A macedónoknak semmi közük nem lehetett Francis halálához. Nem betörés volt. Francis gyilkosa okosan kihasználta a rablássorozatot, és  betörésnek álcázta a gyilkosságot. gyilkosságot. Csak azért vitte el a helyszínről az óragyűjteményt, hogy betörésnek látsszon a támadás. Aztán megszabadult az óráktól, mert nem akart maga után nyomot hagyni, vagy tartott egy váratlan házkutatástól. Maxime-mal egymásra néztünk, aztán mindketten a kislányok felé fordultunk. Jeges borzongás futott végig a hátamon. Innentől fogva mindenhol veszély leselkedik ránk. Egy különösen elszánt ellenség lohol a nyomunkban, nem pedig egy zsaroló vagy valaki, aki csak ránk akar ijeszteni, mint ahogy eleinte gondoltam. Egy gyilkos. Egy könyörtelen gonosztevő lépett a harci ösvényre, aki elszánta magát a kíméletlen bosszúra.

 

A fiú, aki más, mint a többi Leengedtem anyám kabrióján a tetőt. A partvidéki  bozótos és a kék ég között suhantam a szárazföld belseje felé. A levegő langyos volt, a táj idilli. Pontosan az ellenkezője annak a viharnak, ami bennem dúlt. Pontosabban szólva szorongást, ugyanakkor várakozásteljes izgalmat éreztem. Noha még magamnak sem mertem bevallani, de mintha újra bizakodni kezdtem volna. Ma délután néhány óra alatt meggyőződésemmé vált, hogy Vinca mégsem halt meg, és meg fogom találni őt. És hogy így az életem egy csapásra megint értelmet nyer, könnyebbé válik, és a bensőmet mardosó bűntudat örökre elpárolog. Néhány óráig elhittem, hogy megnyerhetem a fogadást: nem csupán az igazságot fogom kideríteni a Vinca Rockwell-ügyben, hanem derűlátón és boldogan zárhatom le a múltamat. Igen, valóban hittem abban, hogy kiszabadíthatom a titokzatos börtönében kuporgó Vincát, ő pedig cserébe feloldoz engem gyötrelmeim és az elvesztegetett évek súlya alól. Eleinte fáradhatatlanul kerestem őt, aztán ahogy teltek-múltak az évek, arra vártam, hogy Vinca találjon

rám. De soha nem adtam fel a reményt, mert a kezemben volt az egyetlen ütőkártya, amelyről egyes-egyedül én

 

tudhattam. Egy emlék. Nem hivatalos bizonyíték, hanem a legbensőbb meggyőződés ereje. Olyan, amely a bíróság előtt vagy összeroppant egy életet, vagy újult erőre kapunk tőle. *

Néhány éve történt az eset. 2010 karácsonya és szilvesztere között New Yorkot megbénította a tél, a város történetének egyik legnagyobb és leglátványosabb hóvihara csapott le ránk. A reptereket lezárták, minden  járatot töröltek, Manhattan három napra a hó és a jég fogságába került. December 28-án, a végítéleti idő elmúltával egész nap vakító napfény ragyogott a városban. Dél körül hagytam el a lakásomat, és sétára indultam a Washington Square Park felé. A park  bejáratánál, ott, ahol a sakkozók szoktak üldögélni, engedtem Szergej csábításának – ő egy öreg orosz, akivel néhanapján játszani tétben szoktam –, és játszani, leültem ésvele egy partira. Húszdolláros szoktunk az öreg mindig sorozatosan elkalapált. Azzal az elhatározással ültem le a kőasztal mögé, hogy most végre revansot veszek. A pillanat ma is tökéletesen él az emlékezetemben. Egy érdekes ütésre készültem: a huszárral leütöm az ellenfelem futóját. Abban a minutumban, amikor

felemeltem a bábut, felpillantottam. És mintha tőrt döftek volna a szívembe…

 

Vinca volt ott a sétány végén, talán tizenöt méternyire tőlem. Egy könyvbe feledkezve, keresztbe vetett lábbal ült egy padon, papír kávéspohárral a kezében. Ragyogóan szép volt. Érettebb, nőiesebb, mint gimis korában. Világos farmernadrág volt rajta, mustársárga velúrzakó és egy hatalmas sál. A sapka ellenére észrevettem, hogy rövidebbre vágatta a haját, amely elvesztette vöröses fényét. Megdörzsöltem a szemem. Az én könyvemet tartotta a kezében. Abban a pillanatban, mikor nyitottam volna a számat, hogy odakiáltsak neki, felemelte a fejét. Összeakadt a tekintetünk, és… – Na, akkor most játszol, vagy szórakozol velem?! – támadt nekem Szergej. Néhány másodpercre szem elől tévesztettem Vincát, amikor egy kínai turistacsoport lepte el a parkot. Felálltam, keresztülvágtam a tömegen, rohantam, hogy megtaláljam, de mire a padhoz értem, Vinca eltűnt. *

Mennyire hihetek ennek az emléknek? Futó látomás volt, elismerem. Mivel féltem, hogy elhalványul, minduntalan előcsalogattam az emlékezetemből, újra meg újra, hogy mindörökre rögzítsem. Mivel számomra megnyugtató volt ez a kép, belekapaszkodtam hát, de tudtam, hogy

törékeny. Minden emlék részben elképzelt és helyreállított darabkákból épül fel, és ez az emlékem túl

 

szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Teltek-múltak az évek, és végül kételkedni kezdtem az emlékkép hitelességében. Bizonyára sikerült valamit  bebeszélnem magamnak. Ma ez az emlék különleges  jelentőséget nyert. Visszagondo Visszagondoltam ltam arra, amit Claude Angevin, a Nice-Matin  egykori főszerkesztője mondott nekem. Elfuserálták a nyomozást. Az igazat megvallva merem állítani, hogy nem a megfelelő ügyben nyomoztak. A lényeget már az elejétől kezdve szem elől tévesztették… Angevinnek igaza volt. A dolgok azonban mozgásba lendültek. Felszínre bukkan az igazság. Lehet, hogy egy gyilkos lohol a nyomomban, mégsem féltem. Ő fog ugyanis elvezetni Vincához. Ez a gyilkos az én egyetlen esélyem… De egyedül nem győzhettem le. Ha meg akartam fejteni Vinca Rockwell eltűnésének titkát, kénytelen leszek elmerülni az emlékeimben, segítségül kell hívnom azt a fiút, aki más, mint a többi, én voltam valahol tizenhat és tizennyolc évesakikorom között.egykor, Azt a  bátor, tiszta szívű fiút, aki egyfajta kegyelmi állapotban állapotban élt. Tudtam, hogy nem leszek képes feltámasztani őt, de azt is, hogy soha nem tűnt el teljesen. A legsötétebb pillanatokban is magamban hordoztam. Egy mosolyban, egy-egy szóban, egy bölcs gondolatban, ami néha-néha felvillant, és felidézte azt a fiút, aki én voltam egykor.

Most biztos voltam abban, hogy egyedül ő képes kideríteni az igazságot. Hiszen a Vinca utáni kutatásom

 

arról is, sőt mindenekelőtt arról szólt, hogy rátaláljak önmagamra.

 

11

A mosoly mögött  A fotózásban nincs pontatlanság.  Minden fotográfia pontos.  Egyik sem maga az igazság. igazság.

R ICHARD AVEDON 1.

Yves Dalanegra egy nagy birtokon lakott Biot-ban, a hegyen. Mielőtt bejelentés nélkül beugrottam volna hozzá, feltárcsáztam a Claude Angevintől kapott telefonszámot. Mázlim volt: noha Dalanegra fél évet Los Angelesben tölt, fél évet meg a Riviérán, most éppen itthon tartózkodott az Azúr-parton. És megint csak mázlim volt, mert pontosan tudta, ki vagyok: Florence és Olivia, a nagylányai, akikkel együtt jártam a gimibe – persze, emlékeztem rájuk, ha nem is pontosan –, olvasták a könyveimet, és nagyra tartottak. Dalanegra magától ajánlotta fel, hogy ugorjak el hozzá, és látogassam meg a Vignasses dűlőn található műteremvillájában.

Óriási meglepetés lesz a pasas   – figyelmeztetett Angevin. Dalanegra weboldalának, Wikipédia-oldalának, valamint néhány róla szóló online cikknek az áttanulmányozása után

 

világossá vált, hogy a pasas igazi nagyágyúnak számít fotósberkekben. Karrierje meglepő kanyarokkal, nem szokványos módon alakult. Egészen negyvenöt éves koráig példás családapa volt. Egy nizzai vállalkozás könyvelőjeként dolgozott, huszonöt éve ugyanaz a nő, Catherine volt a felesége, akivel két gyereket neveltek. 1995-ben az anyja halála miatt  bekattant, és homlokegyenest homlokegyenest más pályára állt. Dalanegra elvált a feleségétől, otthagyta a melóját, és New Yorkba ment, hogy szenvedélyének,, a fotózásnak élhessen. szenvedélyének Évekkel később, a Libé   portrérovatában megvallotta, hogy ugyanebben az időszakban vállalta fel a homoszexualitását. Híres fotóssá a feltűnően Irving Penn és Helmut Newton ihlette aktjai tették. Idővel aztán személyesebb stílust alakított ki magának. Már csak a hagyományos szépségideál fogalmán kívül eső modelleket fotózott: erősen túlsúlyos vagy alacsony nőket, égési sérüléssel élő modelleket, amputált embereket, kemoterápián áteső betegeket. Furcsa testeket, amelyeket a képein sikerült éterivé varázsolnia. Eleinte voltak ezzel kapcsolatban kételyeim,a demunkái, aztán elképedve láttam, milyen erős üzenetet hordoznak nem volt bennük semmi túljátszott, semmi értéktelen bulvár. Képein sokkal inkább a németalföldi festészet hagyományai köszöntek vissza, mint a test sokféleségét hirdető kampányfotók politikai korrektsége. Átgondolt, eredeti kompozíció és rafinált fényelés: képei a klasszikus festményekhez hasonlítottak, az embert visszarepítették abba a világba, ahol a szépség a gyönyörrel, az

érzékiséggel és az örömmel volt határos. Lépésben haladtam az olajfák és a szárazon rakott

 

kőkerítések között felfelé kapaszkodó, keskeny úton. Minden egyes terasz után egyre keskenyebbé vált a villa felé vezető út, felújított parasztházak, modernebb lakóépületek, a hetvenes években kiépült provence-i villanegyed mellett. Egy hajtűkanyar után kezdtek eltünedezni a görcsös törzsű és remegő lombozatú olajfák, és egy valószerűtlen pálmaligetbe érkeztem, mintha Provence kellős közepére egy darabka Marrákest telepítettek volna. Yves Dalanegra megadta a kapunyitó kódot. Leparkoltam a kovácsoltvas kerítés elé, és a pálmafákkal szegélyezett sétányon gyalog mentem végig a házig. Hirtelen egy csaholó, vörösesbarna óriás rontott rám. Egy hatalmas anatóliai juhászkutya. A kutyáktól mindig pánikszerű félelem tört rám. Hatévesen, az egyik barátom születésnapi zsúrján a család beauce-i juhászkutyája rám vetette magát. Látszólag ok nélkül támadt rám, rögtön az arcomnak esett. Majdnem odalett az egyik szemem, még ma is megvan a sebhely az orrom felett, és azóta felfokozott, zsigeri rettegést váltanak ki belőlem – Nyugi, Ulysse! a kutyák. A birtok mindenes őre, egy alacsony, termetéhez képest rettentő bicepsszel rendelkező férfi jelent meg a véreb mögött. Csíkos tengerészpólót és kapitányi sapkát viselt, mint Popeye. – Okos kutya! – emelte fel a hangját. A hatalmas fejű, rövid szőrű, majd egy méter magas, jókora eb farkasszemet nézett velem: meg se próbálj továbbmenni!

Biztosan érezte, mennyire rettegek tőle. – Dalanegra úrhoz jöttem! – mondtam az őrnek. – Ő adta

 

meg a kapukódot. A fickó készséggel elhitte volna, de Ulysse addigra már elkapta a nadrágom alját. Nem bírtam elfojtani egy ordítást, az őr pedig erre puszta kézzel kezdte ütni a kutyát, hogy eressze el a zsákmányát. – Helyedre, Ulysse! A kissé bosszús Popeye mentegetőzni kezdett: – Nem tudom, mi lelte. Általában olyan barátságos, mintha egy jókora plüssmackó lenne. Biztos valami szagot érez magán, ami nem tetszik neki. A rettegés szaga – gondoltam, miközben továbbmentem. A fotós háza igazán eredeti volt: egy üvegbetonból készült, kaliforniai típusú, L alakú villa. A feszített víztükrű, óriási medencéből fantasztikus panoráma nyílt a biot-i dombokra és a falura. A nyitott teraszajtókon át Richard Strauss Rózsalovag jának leghíresebb kettőse hallatszott, a rózsaátadás rózsaátadás elenete a második felvonás végéről. Furcsamód nem volt csengő a bejárati ajtónál. Bekopogtam, de válasz nem érkezett, annyira hangoshogy volt kifüleljem, a zene. Délvidéki szerint tettem egy kört a kertben, honnanszokás jön a zene. Dalanegra meglátott az ablakból, és intett, hogy bátran lépjek  be az egyik teraszajtón. teraszajtón. Éppen befejezett egy fotózást. Az egész ház egyetlen hatalmas fotóstúdió volt. A fényképezőgép mögött már öltözködött a modellje. Ezúttal egy molett szépséget örökített meg a művész Goya  A meztelen Maja  című remekművének

pózában – a kellékekből nem volt nehéz kitalálni. Valahol olvastam, hogy mostanában ez a heppje: testes modellekkel

 

készíti el a leghíresebb festmények fotós változatát. A dekor persze giccses volt, de mégsem visszatetsző: nagy, zöld bársonykanapé, puha párnák, csipkefátylak, könnyű drapériák, mintha a kádban habzó fürdővíz volna. Dalanegra azonnal letegezett: – How are you, Thomas? Come on, gyere, már végeztünk! Alkatra olyan volt, mint Jézus. Vagy ha már a festői párhuzamoknál járunk, olyan, mint Albrecht Dürer az ismert önarcképén: vállig érő, hullámos haj, csontsovány, szimmetrikus arc, szépen nyírt, rövid szakáll, átható tekintetű, karikás szem. Az öltözete viszont más tészta volt, hímzett farmer, rojtos westernmellény, rövid szárú westerncsizma. – Egy kukkot sem értettem abból, amit a telefonban mondtál. Tegnap jöttem meg L. A.-ből, még nem vagyok teljesen magamnál. Hellyel kínált egy nyersfa asztalnál, és elbúcsúzott a modelljétől. Ahogy végignéztem a mindenfelé felaggatott fotókon, hirtelen beugrott, hogy Dalanegra művészetében a férfiaknak egyáltalán jut hely. Kitagadta kitörölte őket, hogy nyíltan helyet nem adjanak a nőknek, haddés boldoguljanak ebben a hím(ek)től megfosztott világban. Amikor a fotós visszajött, először a lányait emlegette, aztán egy olyan színésznőről anekdotázott, aki játszott az egyik könyvemből készült filmben, és ő már készített róla fotót. Amikor kifogyott a témából, megkérdezte: – Mondd csak, miben lehetek a segítségedre?

2.

 

– Of course, én készítettem a képet! – ismerte el Dalanegra. Azonnal a tárgyra tértem, mivel segítőkésznek tűnt, ezért megmutattam neki a Pianelli-féle könyv borítóját. Csaknem kitépte a kezemből a könyvet, és úgy tanulmányozta a képet, mint aki évek óta nem látta. – Az évfolyambálon készült, igaz? – Inkább a karácsonyi bálon, 1992. december közepén. Bólintott. – Akkoriban én vezettem a gimnáziumi fotószakkört. Arrafelé járhattam, és kutyafuttában beugrottam, hogy lekapjam Florence-t és Oliviát. Aztán ott ragadtam, és elkezdtem hangulatképeket lőni. Csak néhány héttel később, amikor már elindult a szóbeszéd a lány meg a tanár szökéséről, akkor jutott eszembe, hogy előhívjam a tekercset. Ez a fotó az első nagyítási sorozatból való. Felajánlottam megvételre a Nice-Matinnek, amelyik azonnal le is csapott rá. – De a képkivágás nem az eredeti, ugye? Hunyorítva nézte a fotót. – Így igaz, jó szemed van. Kiemeltem ereje. a két főszereplőt, hogy nagyobb hangsúlyt kapjon a kompozíció – Megtartotta az eredetit is? – Az 1974 óta készült minden analóg felvételemet digitalizáltattam digitalizál tattam – jelentette ki. Már azt hittem, malacom van, de Dalanegra elhúzta a száját: – Minden megvan valahol egy szerveren vagy a felhőben, ahogy manapság mondják, de én nem igazán tudom, pontosan

hogyan lehet elérni. Látván arcomon a tanácstalanságot, felajánlotta, hogy

 

felhívja Skype-on az asszisztensét Los Angelesben. A számítógép képernyőjén egy akkor ébredező fiatal japán lány arca jelent meg. – Szia, Júko, megkérhetlek egy szívességre?  Júko úgy festett türkizkék copfjaival, makulátlan fehér  blúzával és az iskolai nyakkendőjével, nyakkendőjével, mint aki egy mangahősnő bőrébe bújva cosplay-bulira készül. Dalanegra pontosan elmondta, mit keres, Júko pedig megígérte, hogy hamarosan visszahív minket. Miután letette a telefont, a fotós a konyhapult mögé sietett, elővett egy turmixgépet, hogy italt készítsen magának. Spenótot, banánt és kókusztejet tett egy turmixtartályba. Fél perccel később két pohárba zöldes színű smoothie-t töltött ki. – Ezt kóstold meg! – mondta, miközben visszajött hozzám. – Nagyon jót tesz a bőrnek és a gyomornak. – Nem adna inkább egy whiskyt? – Sajnálom, húsz éve leszoktam a piáról. Lehúzta az itala felét, aztán visszatért Vincára: – Nemjó kellett ahhoz, miközben hogy erről aa lányról képetnagymenő készítsen fotósnak valaki –lenni mondta, számítógépe mellé tette a poharát. – Csak megnyomtad a kioldót, aztán kinagyítva még jobb lett, mint a valóságban. Ritkán találkoztam hozzá hasonlóan bájos teremtéssel. Erre felkaptam a fejem. Dalanegra úgy beszélt, mintha többször is fotózta volna Vincát. – Igen, így van! – állította, amikor rákérdeztem.

Zavaromat látva elmesélt egy esetet, amelyről mit sem tudtam.

 

– Az eltűnése előtt két vagy három hónappal Vinca megkért, hogy fotózzam le. Azt gondoltam, hogy valami portfólióra lehet szüksége, mert modellkedni akar, mint a lányaim néhány  barátnője, de végül nagy nehezen elárulta, hogy a pasijának szánta a képeket. Rátette a kezét az egérre, és megnyitotta a böngészőt a gépen. – Két alkalommal fotóztam, nagyon jól sikerültek a képei. Erotikusak, de nagyon glamour hatás. – Ezeket a képeket megtartotta? – Nem, úgy egyeztem meg vele, hogy nem tartom meg a negatívokat, és nem is erősködtem. De az a fura, hogy néhány hete a képek felbukkantak a neten. Felém fordította a számítógép képernyőjét. A Saint-Ex gimi feminista nőszövetségének, a Vinca-kultuszt ápoló Heteroditáknak az Instagram-oldala jelent meg előttem. Erre az oldalra tették ki azt a mintegy húsz képet, amelyet Dalanegra az imént említett. –AHogyan tudtákamegszerezni a képeket? fotós széttárta kezét. – Az ügynököm megkereste őket a szerzői jogok ügyében. Azt állítják, hogy egy ismeretlen küldte nekik e-mailben. Némi meghatottsággal nézegettem az ismeretlen fotókat. Óda a Szépséghez. Minden benne volt, ami Vincát annyira elragadóvá tette. Semmi nem volt tökéletes rajta. Különleges szépsége az apró tökéletlenségek összességében rejlett, amelyek

végül bájos és harmonikus egésszé álltak össze, bizonyítva a régi mondást: az egész soha nem csupán a részek összessége.

 

A mosolya mögött, a némi fölényességgel árnyalt maszkja alatt felfedeztem a szenvedést, amelyről sejtelmem sem volt akkoriban. Vagy legalábbis egyfajta bizonytalanságot, amellyel később magam is találkoztam más nőknél: a szépség szellemi tapasztalatot is követel, ugyanis törékeny hatalom, sokszor magunk sem tudjuk, hogy éppen élünk-e vele vagy elszenvedjük. – Aztán később Vinca megkért, hogy sokkal közönségesebb, már-már pornóba hajló képeket készítsek róla – folytatta Dalanegra. – Erre nemet mondtam, mert az volt az érzésem, hogy valójában a pasija kérte tőle, neki magának nem igazán volt ínyére. – Ki volt a pasija? Alexis Clément? – Gondolom. Ma az ilyesmi mindennaposnak számít, de akkoriban kicsit ciki volt. Nem akartam belefolyni. Már csak azért sem, mert… Nem fejezte be a mondatot, kereste a szavakat. – Már csak azért sem, mert… miért? – Nehéz Vinca az átment egyik nap másnap megmegmagyarázni. olyan volt, mint akin az ragyogott, úthenger. Egyáltalán nem láttam kiegyensúlyozottnak. Meg aztán megkért még valamire, amitől teljesen lefagytam: kövessem őt titokban, és készítsek képeket, amikor egy idősebb fickóval van, hogy aztán megzsarolhassa. Nem valami szívderítő történet, és főleg… Csilingelő hang jelezte, hogy levél érkezett, félbeszakítva

Dalanegrát. – Aha! Júko írt! – mondta a képernyőre pillantva pillantva..

 

Ráklikkelt az üzenetre, a karácsonyi bálon készült fotósorozat volt benne, mintegy ötven kép. Felvette az olvasószemüvegét, és gyorsan megkereste a híres képet, amelyen Vinca Alexis Clément-nal táncol. Rafának éles szeme volt. Valóban más az eredeti képkivágás. A nagyobb látószöggel megváltozott a kép értelmezése: Vinca nem Clément-nal táncolt. Vinca egyedül táncolt, miközben valaki mást nézett. Egy férfit, akinek csak a háta látszott, egy elmosódott folt a kép előterében. – A francba! – Pontosan mire lettél volna kíváncsi? – Csal a képe. – Mint minden fénykép – válaszolta higgadtan. – Jól van, felesleges játszani a szavakkal. Felvettem egy ceruzát az asztalról, és ráböktem a homályos, sötét foltra. – Szeretném tudni, hogy ez a fickó itt kicsoda. Lehet, hogy köze van Vinca eltűnéséhez. – Nézzük végig a többi képet – javasolta Dalanegra. Közelebb húztam a kijelzőhöz a székemet, a fotós mellé ültem, és áttanulmányoztuk a sorozatot. Dalanegra leginkább a saját lányait fotózta, de voltak olyan képek is, amelyeken a többi  bálozó szerepelt. szerepelt. Egyszer Maxime arca tűnt fel, máss másszor zor Fannyé. A ma délelőtt látott egykori osztálytársaim is felbukkantak ittott: Éric Lafitte, „Régis egy igazi balfék”, a káprázatosan okos Kathy Laneau… Még én magam is feltűntem egy képen, pedig

erről az estéről semmire nem emlékszem. Kelletlen arccal, az örökös égkék ingemben és a zakómban, álmodozó tekintettel

 

álltam. A tanárok a szokásos összetételben. A szemét szadisták  bandája szoros falkában, hogy egymást melegítsék: a táblánál élvezettel alázó N’Dong, a matektanár, a mániás depressziós Lehmann tanár úr, a fizikatanár, és mind közül a legszemetebb, Fontana tanárnő, aki képtelen volt arra, hogy órán fegyelmet tartson, de az osztályértekezleteken kegyetlenül megtorolt minden vélt vagy valós sérelmet. És ott volt a másik oldalon az emberségesebb különítmény: DeVille kisasszony, az előkészítősök szépséges angolirodalom-tanárnője, a szellemes visszaszólások nagymestere – egy-egy Shakespeare- vagy Epiktétosz-idézettel bármelyik feleselőt képes volt elhallgattatni – és Graff tanár úr, egykori mentorom, a zseniális irodalomtanár, irodalomtaná r, aki a gimi első két osztályában tanított. – A fenébe, egyiken se látni a szemközti oldalt! – dühöngtem, mire a sorozat végére értünk. Tudtam, hogy hajszálnyival maradtam le egy főbenjáró felfedezésről. – Igen, ez bosszantó – ismerte el Dalanegra, miközben kiitta a maradék italát. Én hozzá sem nyúltam az enyémhez, egyszerűen nem volt hozzá erőm. A helyiségben időközben kevesebb lett a fény. A fény játékának engedelmeskedő üvegbeton a házat óriás szappanbuborékká változtatta, amelyben a legkisebb fény is visszatükröződött, visszatükröz ődött, és finoman ringó árnyakat vetett a falakra. Mégis megköszöntem a fotós segítségét, és búcsúzáskor megkérdeztem tőle, át tudná-e küldeni a képeket e-mailben,

amit azonnal meg is tett. – Nem tudja véletlenül, hogy esetleg más is készített-e

 

képeket? – kérdeztem még tőle a küszöbön állva. – A diákok közül biztosan volt még, aki fotózott – latolgatta. – De ez még a digitális fotókorszak előtt volt. Azokban az időkben spóroltak a filmmel.  Azokban az időkben…  A kifejezés visszhangzott a katedrálisszerű nappali csendjében, és mindkettőnket egy csapásra leterített, mennyire eljárt felettünk az idő. 3.

Visszaültem anyám Mercedesébe, elindultam, de nemigen tudtam, hová menjek. A fotósnál tett látogatásom sovány eredménnyel járt. Talán tévúton jártam, de tartoztam magamnak annyival, hogy végigmenjek rajta. Meg kellett tudnom, ki lehet a fényképen lévő férfi. Biot-ban éppen elhagytam a golfpályákat, és a brague-i körforgalom felé haladtam. Nem mentem tovább az ófalu felé, hanem a colles-i útra fordultam. Arra, amelyik Sophia Antipolis felé vezetett. Valami visszahúzó erő a Saint-Exupéry Gimnázium felé terelt. Ma délelőtt nem volt elég bátorságom megküzdeni azokkal a kísértetekkel, amelyeknek a létezéséről már régóta nem vettem tudomást. Útközben a Dalanegránál látott képeken tűnődtem. Az egyik különösen megrendített. Éppen az egyik ilyen szellem volt rajta, egykori irodalomtanárom, Jean-Christophe Graff. Hunyorogtam. Elöntöttek az emlékek, és velük együtt érkezett a

szomorúság. tanár úrmeg olvasmányokat ajánlott az ő bátorításáraGraff születtek az első írásaim. Jó nekem, ember és volt, finom lelkű, nemes szívű. Hórihorgas, szikár alkat, finom

 

vonalú, már-már nőies arccal, mindig sálat viselt, még nyár közepén is. Ragyogó irodalmi elemzéseket adott, de valahogy mindig elveszettnek tűnt, mintha nem a való világban élne.  Jean-Christophe Graff 2002-ben öngyilkos lett. Ennek már tizenöt éve. Halálát a régi törvény újabb áldozataként értelmeztem: a jók mindig elnyerik méltó büntetésüket. Ez az igazságtalan törvény, ez a cudar sors sújtott le sok olyan emberre, akiknek az volt az egyetlen tévedésük, hogy igyekeztek tisztességesen viselkedni másokkal. Már nem emlékszem, ki állította azt, hogy az embereknek csak az a sors ut, amit képesek elviselni, de nem volt igaza. A sors többnyire egy aljas szemétláda, és azon élvezkedik, miként tudja felőrölni a leggyengébbek életét, miközben annyi meg annyi seggfej élhet érdemtelenül hosszú és boldog életet. Graff halála teljesen kikészített. Mielőtt a lakása teraszáról a mélybe vetette volna magát, írt nekem egy megrendítő levelet, amelyet a halála után egy héttel kaptam meg New Yorkban. Soha senkinek nem beszéltem róla. Búcsúlevelében megvallotta megvallotta,, hogy mennyire a kegyetlen világhoz, és képtelen mennyire alkalmazkodni szenved azehhez elszigeteltségtől. Kiábrándultan idézte fel, hogy a könyvek, amelyek gyakran segítették átvészelni a sötétebb időszakokat, ma már nem képesek a felszínen tartani. Szemérmesen azt is megosztotta velem, hogy egy nagy, ám viszonzatlan szerelem összetörte a szívét. Levele végén sok szerencsét kívánt nekem az életben, és megnyugtatott, egyetlen percig sem kételkedik abban, hogy

nekem össze fog jönni az, ami neki soha nem sikerült: megtalálom a lelki társamat, akivel együtt szállhatunk szembe a

 

létezés megpróbáltatásaival. megpróbáltatásaival. De ő is túlbecsülte a képességeim képességeimet, et, a legsötétebb óráimban egyre gyakrabban jutott eszembe: nem elképzelhetetlen, elképzelhetetl en, hogy én is úgy végzem, mint ő. Elértem a fenyveshez, és igyekeztem elhessegetni a sötét gondolatokat. Most nem Dino kávézója előtt álltam meg, hanem továbbmentem a gimnázium kapujánál lévő portásfülkéig. A portás a külsejéről ítélve Pavel Fabianski fia lehetett. A fiatalember Jerry Seinfeld-videókat Seinfeld-videókat nézett a telefonján. Nem volt  belépőkártyám,  belépőkárty ám, de kidumáltam magam, azt mondtam neki, hogy az esti buli előkészítésénél segédkezem. Minden további nélkül felnyitotta előttem a sorompót, és visszabújt a képernyője mögé. Behajtottam a campusra, és a szabályokra fittyet hányva egyenesen az Agora előtti betonplaccon parkoltam le a kocsival. Bementem az épületbe, átugrottam a könyvtárbejárat forgókarjai fölött, és beléptem a nagy olvasóterembe. Jó hír: Zélie-nek nyomát sem láttam a közelben. Egy parafa táblára kiszögezett kis plakát adta hírül, hogy a színjátszókör, színjátszókör, amelynek főpapnője volt, szerda és szombat délutánonként tartja az összejöveteleit. A kölcsönzőpult mögött egy fiatal, szemüveges nő foglalta el Zélie helyét. Törökülésben ült a forgószéken, és Charles Bukowski On Writing (Az írásról) című kötetét olvasta angolul. Lágy vonásai voltak, tengerészkék, bubigalléros blúzt, tweedsortot, hímzett harisnyát és kétszínű derbycipőt viselt. – Jó napot! Ön Eline Bookmanszal dolgozik? Felemelte a tekintetét és rám mosolygott.

Azonnal megtetszett ez a lány. Tetszett az orrában lévő gyémántpiercinggel erős ellentétben álló szoros kontya, a füle

 

mögé tetovált arabeszkek, amelyek a blúza gallérja alá is  bekúsztak, a feliratos teásbögréje a Reading is sexy  (Az olvasás szexi) nagy igazságával. Ritkán fordult elő velem ilyesmi. Nem szerelem első látásra, csak valami olyan felismerés, hogy a szemközti ember velem van, nem pedig ellenem, de nem is azon a hatalmas kiterjedésű senki földjén,  amelyet azok az emberek népesítenek be, akikhez soha semmi közöm nem volt. – Pauline Delatour vagyok – mutatkozott be. – Maga egy új tanárunk? – Nem mondhatnám, én… – Csak vicceltem. Tudom, hogy ki maga, Thomas Degalais. Mindenki látta, hogy itt volt ma délelőtt a Gesztenyés téren. – Én is itt tanultam valamikor nagyon régen – mondtam neki. – Amikor maga talán még meg sem született. – Azért ez túlzás, és ha bókolni akar nekem, akkor kicsit obban kell pedáloznia. Pauline Delatour nevetve a füle mögé tűrt egy hajtincset, aztán kinyújtotta a lábát, és felállt. Úgy véltem, már jobban meg tudom fogalmazni, mi benne, az, ami miatt ritkán megtetszett. Olyan tulajdonságok egyesültek amelyek szoktak együtt árni: felvállalt érzékiség egy fikarcnyi beképzeltség nélkül, igazi életöröm és természetes elegancia – úgy tűnt, bármit tehet, a közönségességnek közönségessé gnek még az árnyéka sen vetül rá. – Maga nem idevalósi, igaz? – Idevalósi? – Nem déli. Nem Azúr-parti.

– Nem, Párizsból jöttem. Fél éve vagyok itt, amióta meghirdették az állást.

 

– Akkor talán tud nekem segíteni, Pauline. Amikor ide ártam, volt egy iskolaújságunk, az volt a címe, hogy Déli Krónika. – Még most is megvan. – A régi lapszámokra lennék kíváncsi. – Máris hozom. Melyik évfolyam kellene? – Mondjuk az 1992–93-as tanév. És nagyon jó volna, ha elő tudná keríteni az évkönyvet is. – Van valami, ami kifejezetten érdekli? – A gimnázium egy régi diákjáról, Vinca Rockwellről keresek információkat. – Hogyne, a híres Vinca Rockwell… Itt nehéz megoldani, hogy ne halljon róla az ember. – Stéphane Pianelli könyvére céloz, amelyet Zélie megpróbált indexre tenni? – Nem, inkább apuci kicsi lányaira célzok, akikkel mindennap összefutok, és akik feministáknak tartják magukat, csak mert elolvasták  A szolgálólány meséjé nek nek első három fejezetét. – A Heteroditák… – Akik azon igyekeznek, hogy kisajátítsák ennek a lánynak az emlékezetét, és olyan szimbolikus alakká változtassák, amilyen az a szerencsétlen Vinca Rockwell biztosan soha nem volt. Pauline Delatour pötyögni kezdett a számítógép  billentyűzetén,, és kiírta egy cédulára az általam kért  billentyűzetén

dokumentumok raktári jelzetét. – Foglaljon helyet! Kihozom önnek a kért lapszámokat,

 

amint megtaláltam a raktárban. 4.

A régi beugróba. helyemre ültem le: az olvasóterem végében, egy ablakhoz közeli Az ablak egy kis négyszögletes udvarra nézett: a macskaköves pihenőkert a borostyánnal benőtt díszkútjával tiszta időutazás volt. A rózsaszín kőtornác mindig is a kolostori kerengőkre emlékeztetett. A spirituális hangulathoz már csak a gregorián dallamok hiányoztak. Letettem az asztalra a szüleimnél talált, türkizszínű Eastpak hátizsákomat, elővettem a tolltartómat és a jegyzeteimet, mintha csak egy házidolgozat megírásához készülődnék. Jól éreztem magam. A lelkem nyugalomra lelt, mint mindig, ha könyvek vettek körül, és elmerültem a könyvmolyokra jellemző hangulatban. Éreztem, hogy a szorongásom oldódik. Ugyanolyan hatásos gyógymód, mint a Xanax, csak nem fér el a zsebemben. A teremnek ez a része, amelyben viasz és égett gyertya illata terjengett – és a fennkölt olvasószalon nevet viselte –, megőrizte egykori varázsát. Mintha egy szentélyben lettem volna. A polcokon régi irodalmi kézikönyvek porosodtak. Mögöttem egy Vidal–Lablache-féle iskolai térkép – amely már akkor őskövület volt, amikor én jártam ide – az 1950-es évek világát és azóta megszűnt országait ábrázolta: Szovjetunió, Német Demokratikus Köztársaság, Jugoszlávia, Csehszlovákia…

Mintha Proust madeleine-jébe volna, úgy tolultak fel acsak régmúlt emlékei. Itt írtam aharaptam házai feladataimat és fogalmazásaimat. Itt írtam az első novellámat is. Hol arra

 

gondoltam, amit apám mondott – Te az irodalomban élsz, valami álomvilágban, de a valódi élet egészen más! Az élet kegyetlen. Az egész lét harc  –, hol arra, amit anyám: Neked nem voltak haverjaid, Thomas. A könyvek voltak a barátaid, senki más. Ez volt az igazság, és igenis büszke voltam rá. Mindig is az volt a meggyőződésem, hogy a könyvek mentettek meg, de vajon egész életemben így lesz? Valószínűleg nem. JeanChristophe Graff búcsúlevelében a sorok között talán figyelmeztetni szeretett volna? A könyvek egyszer csak cserben hagyták őt, mire Graff a mélybe vetette magát. A Vinca Rockwell-ügy megoldásához talán nem kellett nekem is elhagynom a könyvek biztonságos világát, hogy birokra keljek a sötét és kegyetlen való élettel, amelyről az apám beszélt? Vedd fel a harcot… – suttogta egy belső hang. – Itt vannak az újságok és az évkönyv! Pauline Delatour határozott hangja visszarepített a jelenbe. – Kérdezhetek valamit? – szegezte nekem a kérdést, miközben az asztalra tett egy nyaláb Déli Krónikát. vár.– Maga nem olyannak látszik, mint aki mások engedélyére – Miért nem írt soha a Vinca Rockwell-ügyről? Rockwell-ügyről? Tehetek bármit, mondhatok bármit, mindig visszaterelnek a könyvekhez. – Hát azért, mert regényíró vagyok, nem újságíró. Pauline azonban nem elégedett meg a válasszal: – Tudja jól, hogy mire akarok kilyukadni. Miért nem írta

meg soha Vinca történetét? – Mert ez egy szomorú történet, és én nem bírom a

 

szomorúságot. Ennél azért több kellett volna ahhoz, hogy feladja. – De hát pontosan ezért vannak kiváltságos helyzetben a regényírók, nem? Kitalált történeteket írnak, hogy szembeszálljanak a valósággal. Nemcsak azért, hogy helyrehozzák a hibáit, hanem inkább azért, hogy hazai pályán mérjenek rá vereséget. Megvizsgálják, hogy még inkább megtagadhassák. Megismerik, hogy nyugodt szívvel szembesítsék egy alternatív valóságga valósággal.l. – Ezt mind maga találta ki? – Persze hogy nem én, hanem maga. Minden második interjújában elsüti. De a való életben alkalmazni jóval nehezebb, nem igaz? Miután jól beolvasott nekem, elégedetten faképnél hagyott.

 

12

Vörös hajú lányok Vörös haja volt, és szürke, ujjatlan ruhát viselt. (…) Grenouille föléje hajolt, és most tisztán szívhatta be az illatát, ahogy felszállt a tarkójáról, a hajából, ruhája kivágásából (…)  Még sohasem érezte magát magát ilyen pompásan.[18]

PATRICK  S  SÜSKIND 1.

Az asztalon szétterített Déli Krónika-számokból először az 1993. anuárira vetettem rá magam, ebben írtak a karácsonyi bálról. Azt reméltem, hogy rengeteg fényképet találok majd az újságban, de sajna csak néhány hivatalos fotó jelenítette meg a  báli hangulatot, hangulatot, és egyiken sem leltem leltem a keresett férfi nyomára. Noha csalódott voltam, mégis átlapoztam a többi számot, hogy legalább a régi idők hangulatát magamba szippanthassam. A gimnáziumi újság igazi aranybányának bizonyult, szinte

mindent megtudhattam belőle a kilencvenes évek elejének iskolai életéről. Minden eseményről részletesen tudósított. A véletlenszerűen kiválasztott cikkekből szépen kirajzolódtak a

 

gimi mindennapjai: a sporteredmények, a San Franciscó-i osztálykirándulás, osztálykirán dulás, a filmklub programja (Hitchcock, Cassavetes, Pollack), az iskolarádió kulisszatitkai, az irodalmi szakkörösök írásai és versei. Jean-Christophe Graff ebben a rovatban elentette meg 1992 tavaszán az első novellámat. Ugyanezen év szeptemberében szeptemberéb en a színjátszókö színjátszókörr ismertette a várható programját. Az előadások között volt Patrick Süskind Parfüm jének egy nagyon szabadon értelmezett színpadi feldolgozása – a darabot valószínűleg anyám írta, aki akkoriban a színjátszó csoportot vezette. A rue du Marais-i lány szerepében Vincával, míg Fannynak Laure Richis megformálása jutott. Két világos szemű, ártatlan és kívánatos, vörös hajú lány, ha jól emlékszem a regényre, akkor mindketten Jean-Baptiste Grenouille áldozataiként végezték. Nem emlékszem rá, hogy láttam volna az előadást, de még csak arra sem, hogy milyen visszhangot váltott ki. Megnéztem Pianelli könyvében, hátha ő említést tett róla. A darabot ő sem említette, de miközben a könyvet lapozgattam, megakadt a szemem a fotómellékleten, egészen pontosan az Alexis Clément által Vincának küldött szerelmes levelek másolatán. Borzongás futott át rajtam, amikor ezredjére is elolvastam a leveleket, és ugyanazt a csalódottságot éreztem, mint Dalanegránál. Azt, hogy csupán karnyújtásnyira vagyok az igazságtól, de mégis elillan előlem. A megoldást valahol a levelek tartalmában és Clément személyiségében kellett keresnem, de valamiféle lelki gát megakadályozott ebben.

Mintha attól tartottam volna, hogy a tudatalattim mélyén elfojtott emlékek megállíthatatlanul a felszínre törnek. Bennem

 

volt a hiba: bűntudatom volt, és mindig is meg voltam győződve arról, hogy egy olyan tragédia okozója vagyok, amit kivédhettem volna, ha az a fiú maradok, aki más volt, mint a többi. De akkoriban a saját szenvedésemtől és a pusztító szerelemtől elvakítva nem vettem észre, mennyire kisiklott Vinca élete. Egy futó megérzés hatására fogtam a telefonomat, és felhívtam apámat. – Megkérhetlek egy szívességre, apa? – Mondjad – morogta kelletlenül Richard. – A konyhaasztalon hagytam pár dolgot. – Ja, oltári nagy kupit hagytál magad után – erősítette meg. – A papírok között van néhány régi filozófiadolgozatom. Látod? – Nem. – Próbáld megkeresni, légy szíves! Vagy add át anyának! – Anyád még nem ért haza. Na jó, várj, fölteszem a szemüvegem. ElmondtamAlexis apámnak, hogy mitkézírásos akarok: fényképezze telefonjával Clément értékeléseit le aa dolgozataimról, és küldje át sms-ben. Két perc sem kellett volna hozzá, apámnak mégis majd negyedóráig tartott, és legendás kedvességével mindvégig cifra megjegyzésekkel kísérte a műveletet. Annyira felbőszült, hogy a beszélgetés végén még odaszúrta: – Negyvenévesen nincs jobb dolgod, mint újraélni a

gimnazista éveidet? Ennyit tudsz, fiam: álló nap a múlt szarát kavargatod, minket meg a halálba idegesítesz vele!

 

– Köszönöm, apa! Majd jelentkezem. Megszereztem Alexis Clément kézírásos dolgozatértékeléseit, és megnyitottam a képernyőn. A filozófiatanár pontosan olyan volt, mint a beképzelt írók, imádta, hogy írhat, de engem most nem a gondolati mélységek érdekeltek, hanem a kézírása. Kinagyítottam, és jól megfigyeltem a hurkokat és a szárakat. Lusta, elnyújtott íráskép. Nem bolhabetűk, inkább olyan orvosi macskakaparás, amely fölött több pillanatig is el-elmélázott az ember, mire valami értelmes kijött belőle. Egyre gyorsabban kalapált a szívem, ahogy végigtanulmányoztam az apám által küldött fényképeket. Összehasonlítottam a Vincának írt levelekkel és a Marina Cvetajeva-kötet elejére írt ajánlással. Semmi kétség. Noha a leveleket és a kötet elején lévő ajánlást ugyanazzal a kézzel írták, kétségtelen volt, hogy a filozófiatanár jegyzeteivel másként áll a helyzet. 2.

Már az egész testemre átterjedt az ideges reszketés. Nem Alexis Clément  volt Vinca szeretője. Hanem valaki más, egy másik Alexis. Minden bizonnyal az az elmosódott alak, aki háttal látszik a fényképen, az, akivel azon a bizonyos vasárnap reggelen mindörökre eltűnt.  Alexis kényszerített rá. Én nem akartam vele lefeküdni!  Vinca igazat mondott, de én rosszul

értelmeztem a szavait. Huszonöt éve képkivágás mindenki rosszul értelmezi a szavait. Egy megváltoztatott és egy gimis pletyka miatt mindenki úgy hitte, hogy Vincának egy

 

olyan férfival van viszonya, aki soha nem is volt a szeretője. Zúgott a fülem. Annyi mindent kellett átértékelnem ez után a felfedezés után, hogy alig tudtam összeszedni. Az első a legtragikusabb: egy ártatlan ember életét oltottuk ki Maximemal. Mintha ma is hallanám Clément üvöltését, miközben a mellkasát és a térdét verem szét a vascsővel. A felvillanó képeken tisztán láttam a jelenetet. A tanár bamba arckifejezését, ahogy a vascsővel püfölöm. Miért kellett megerőszakolnod, te idióta seggfej!  Meglepett arca értetlenségről árulkodott. Egészen egyszerűen azért nem védekezett, mert fogalma sem volt arról, mivel vádolom. Akkor az elképedt arc láttán egy benső hang szólalt meg a fejemben. Valami visszahúzott, amitől eldobtam a vascsövet. És azután jelent meg Maxime. Elfutotta a szememet a könny, és a tenyerembe temettem az arcomat. Alexis Clément az én hibámból halt meg, és tehetek  bármit, soha nem tudom életre kelteni. Jó tíz percig ültem ott megtörten, mielőtt képes lettem volna végiggondolni, hogyan tovább. Elemezni kezdtem, miért tévedhettem ekkorát. Vincának valóban volt egy Alexis nevű hihetetlen szeretője. Csak éppen nem a filozófiatanár Alexis. Szinte egybeesés. Annyira durva, mégis ez az egyetlen lehetséges magyarázat. magyarázat. De akkor ki volt az? Addig töprengtem, amíg eszembe jutott egy gimis társunk futó emléke: Alexis Stéphanopoulos vagy valami hasonló nevű srác. A görög milliárdos fiacskájának karikatúrája: az apja hajózási vállalkozó, a fiú pedig a nyári szünetben azzal villogott, hogy égei-tengeri hajókázásra hívta a

haverjait meg a barátnőit. Mondanom sem kell, hogy én nem tartoztam soha ebbe a körbe.

 

Kezembe vettem az 1992–93-as évkönyvet, amelyet Pauline Delatourtól kértem. Amerikai módi szerint minden akkori diákról és tanárról volt benne egy portrékép. Lázasan lapozni kezdtem. Ábécésorrendbe voltak szedve a nevek, így rögtön az elején megtaláltam a görög srácot. Antonopoulos (Alexis), 1974. április 26-án Thesszalonikiben született. A fényképen pontosan olyan volt, mint ahogyan emlékeztem rá: göndör, félhosszú haj, fehér pólóing, címeres tengerkék pulóver. A fényképe láttán egyre élénkebben emlékeztem rá. Eszembe jutott, hogy ő volt azon ritka fiúk egyike, akik irodalmi előkészítőre jártak. Sportos alkat, evezésben vagy vívásban bajnokságot is nyert. Görög szakos volt, nem kifejezetten okos, de kívülről fújta Szapphó vagy Theokritosz műveit. A műveltség máza alatt azonban Alexis Antonopoulos csak egy másodosztályú latin szerető   volt. Nagyon nehezemre esett elképzelni, hogy Vinca valaha is odavolt ezért a balfaszért. Másrészt nem voltam éppen a legjobb helyzetben ahhoz, hogy megítéljem a kérdést. És ha a görög fickó valami miatt, amire nem találtam magyarázatot, haragszik Maxime-ra és rám? A tabletem után nyúltam a táskámba, de a bérelt kocsiban hagytam, ami most anyámnál van. Be kellett érnem a telefonommal, azon keresgéltem. Könnyedén ráleltem Alexis Antonopoulosra a Point de Vue  weboldalán: egy 2015-ben készült képes riportban szerepelt, amely Károly Fülöp svéd herceg menyegzőjéről tudósított. Antonopoulos és sorrendben harmadik felesége a

szerencsés meghívottak közé tartozott. Ahogy végigkattintgattam a képeken, egyre inkább kirajzolódott

 

előttem a fickó portréja. A görög fickó részint üzletember, részint emberbarát adakozó, igazi celebéletet él Kalifornia és a görög szigetvilág között. A Vanity Fair weboldalán arról találtam információt, hogy majdnem minden évben részt vesz a híres amfAR gálán. Az AIDS-kutatások támogatását célzó ótékonysági estet hagyományosan a cannes-i filmfesztivállal egy időben rendezik meg az elegáns Eden-Roc Hotelben. Antonopoulos ezek szerint nem szakadt el teljesen az Azúrparttól, de ezen kívül semmiféle meggyőző kapcsolatot nem találtam közte és köztünk. Mivel ezen a nyomon nem jutottam előbbre, úgy döntöttem, más irányból próbálkozom. Mert valójában miből ered minden gyötrelmünk? Abból a fenyegetésből, hogy ha a régi tornacsarnokot lerombolják, annak minden mocska a nyakunkba zúdul. A bontás maga pedig egy nagyívű projekt része lesz, a gimnázium területére ultramodern üvegépületet húznak fel, egy vadonatúj sportközpontot versenymedencével, és újraparkosítják az udvart. Ez a– nagyszabású fejlesztési olyan, mint tengeri kígyó már évtizedek óta, ígyterv huszonöt évvelegy ezelőtt is  beszédtéma volt –, de soha nem fogtak hozzá, mert az iskolának eddig még nem sikerült összeszednie a projekt indításához szükséges, hatalmas mennyiségű pénzt. Amennyire tudom, az intézményfenntartás finanszírozása az évtizedek alatt megváltozott. Az alapítása idején teljes mértékben

magánfenntartású Saint Exupéry Gimnázium később vegyes finanszírozású intézménnyé vált, többé-kevésbé a közoktatás fennhatósága alá tartozott, és régiós támogatásban is

 

részesülhetett. Ám az utóbbi években a Saint-Exet is megcsapta a lázadás szele. Az emancipáció iránti heves vágy eluralkodott az oktatás különböző szereplőin, akik arra törekedtek, hogy a gimnáziumot felszabadítsák a bürokrácia nyomása alól. Hollande köztársasági elnökké választása meggyorsította ezt a folyamatot. A hivatal vasmarkának szorítása enyhült, a gimnázium pedig levált a közoktatás emlőjéről – visszanyerte történelmi autonómiáját, de elvesztette az állami támogatást. Magasabb lett a tandíj, de szerintem az még így is csak apró csepp a tervezett beruházáshoz szükséges tengernyi pénzhez képest. Ha az intézmény bele mert vágni egy ekkora projekt megvalósításába, akkor hatalmas magánadományt kaphatott. Emlékeztem, mit mondott az igazgatónő a délelőtti beszédében. Köszönetet mondott „a nagylelkű adakozóknak”, akiknek a segítségével végre megvalósulhat „iskolánk történetének legnagyobb szabású beruházása”, de neveket persze nem említett. Ezen talán el lehetett indulni. Az interneten semmit nem találtam. Legalábbis semmi közvetlenül hozzáférhető információt. A beruházás finanszírozását a lehető legmélyebb homály fedte. Ha előbbre akartam jutni, nem volt más lehetőségem, mint bevetni Stéphane Pianellit. Összefoglaltam neki egy sms-ben a legújabb felfedezéseimet. A nyomaték kedvéért a kézírásokról készült képeket is elküldtem: a filozófiaesszémen talált Alexis Clémentféle értékelést és a titokzatos férfi Vincának írt ajánlását a

verseskötetből. Stéphane azonnal rám csörgött. Kicsit félve vettem fel a telefont. Pianelli remek edzőpartner, éles eszű, széles látókörű,

 

de én most vékony jégen táncoltam. Információval kellett szolgálnom neki, de úgy, hogy az ne üssön vissza rám, Maximera vagy Fannyra valamikor. 3.

– Az anyját, hát ez őrület! – fakadt ki Pianelli egy árnyalatnyi marseille-i akcentussal a hangjában. – Hogy a francba nem vettük eddig észre? Majdnem kiabálnia kellett, annyira üvöltött a lelkes tömeg a monacói pálya lelátóján. – A tanúvallomások és a pletyka is az eddig ismert változatot erősítették meg – mondtam. – Angevin cimborádnak igaza volt: az elejétől kezdve mindenkit megvezetett a látszat. Elmeséltem neki, hogy mit tudtam meg Dalanegránál a fényképről, a megváltoztatott képkivágásról és a titokzatos másik férfiról az eredeti kompozíción. – Figyu, akkor ez azt jelenti, hogy a másik pasas neve is Alexis? – Így van. Hosszas csend állt be, Pianellinek nyilván fel kellett dolgoznia a hallottakat. A vonal másik végéről mintha hallottam volna, ahogy az agya fogaskerekei csikorogva őrölnek. Egy perc se kellett neki, hogy ő is előálljon ugyanazzal az elmélettel, mint én. – Volt a gimiben egy másik Alexis is – mondta. – Egy görög

srác. Mindig azzal szívattuk, hogy Rasztapopulosznak hívtuk, emlékszel? – Alexis Antonopoulos.

 

– Ő az! – Megfordult a fejemben – mondtam –, de nagyon meg lennék lepve, ha ő lenne a fickó, akit keresünk. – Miért ne? – Kispályás volt. Nem tudom elképzelni, hogy Vinca egy ilyen pasassal álljon össze. – Ez így elég kevés, nem? Gazdag, jóképű csávó volt, és jól tudjuk, hogy a tizennyolc éves lányok nem csak az okos pasikra  buknak… Nem emlékszel, emlékszel, hogy cso csorgott rgott a nyálunk? Témát váltottam: – Van valami infód a gimis beruházás pénzügyi hátteréről? Az alapzaj hirtelen abbamaradt, mintha Pianelli valami hangszigetelt menedékre lelt volna. – A Saint-Ex pár éve amerikai minta szerint működik: szinte megfizethetetlen tandíj, kőgazdag szülők adományoznak órási összegeket, hogy egy-egy épületre kikerülhessen a nevük, néhány jó képességű, de hátrányos helyzetű diák ösztöndíjat kap, nehogy szó érje a ház elejét, és megnyugtassák a lelkiismeretüket. – De a tervezett beruházás több millióba kerülhet. Hogyan szedte össze rá az iskolavezetés a pénzt? – Gondolom, egy részét hitelből. Mostanában alacsony a kamat, és… – De Stéphane, nincs az a hitel a világon, amelyik fedezné ezt az összeget. Nincs kedved egy kicsit megkapargatni a dolgot?

Stéphane megérezte, hogy ez valami átverés lesz, és azonnal hárított. – Nem igazán érzem, mi köze ennek Vinca eltűnéséhez.

 

– Tedd meg, kérlek! Csak ellenőrizni szeretnék néhány dolgot. – Ha nem árulod el, hogy mit akarsz tudni, akkor csak a sötétben fogok tapogatózni. tapogatózni. – Azt szeretném tudni, hogy egyetlen magánszemély vagy egy vállalat jelentős adománya áll-e az új épületek, az uszoda meg a park finanszírozása mögött. – Oké, ráállítok majd egy gyakornokot az ügyre. – Nem, ne gyakornokot állíts rá! Ez fontos és bonyolult ügy. Tapasztalt, harcedzett pasi kellene ehhez. – Bízd csak rám! A fickó, akire gondolok, egy véreb. És nemigen csípi a saint-exesek kiváltságos kiváltságos kasztját. – Akkor egy kicsit olyan lehet, mint te… Pianelli felnevetett, majd nekem szegezte a kérdést: – Mire számítasz, ki állhat a finanszírozás finanszírozás hátterében? – Fogalmam sincs, Stéphane. De ha már beszélünk, kérdeznék tőled még valamit. Mit gondolsz Francis Biancardini haláláról? 4.

– Azt gondolom róla, hogy hála istennek egy szemétládával kevesebb él a Földön. A beszólásán még csak el sem mosolyodtam. – Komolyan kérdezem. – Nekünk nem Vinca után kellene nyomoznunk? Miben

mesterkedsz? – Mindent el fogok mondani neked, ígérem. Te hiszel a tragikus véget ért betörés elméletében?

 

– Már nem hiszek benne, mióta megtalálták a karóragyűjteményt. Pianelli szemlátomást jól értesült volt. Debruyne kapitány minden bizonnyal tájékoztatta a fejleményekről. fejleményekről. – Akkor mi lehetett? – Szerintem leszámolás. Biancardini egy személyben testesítette meg az Azúr-partot mételyező minden kórságot: panamák, üzérkedés, politikai korrupció, zavaros maffiaügyek. Francis védelmére keltem: – Nem erről van szó. Biancardini és a calabriai maffia kapcsolata kamu. Még Debruyne-nek, az államügyésznek is  beletörött a bicskája. bicskája. – Nem egészen. Nagyon jól ismertem Yvan Debruyne-t, és  belenézhettem pár pár aktába. – Ezt mindig is imádtam: a bírók, akik információkat passzolnak át az újságíróknak. Nincs is szebb a hivatali titoktartásnál… – Ez más kérdés – vágott közbe –, de annyit mindenesetre elárulhatok neked, hogy Francis nyakig benne volt. Tudod, milyen mil yen néven néven emle emleget gették ték a ‘N ‘Ndra drangh ngheta eta{2} tag tagjai jai?? Whir Whirlp lpool ool!! Mert ő felügyelte az egész pénzmosó ágazatot. – Ha Debruyne-nek lettek volna szilárd bizonyítékai, Francist elítélték volna. – Bárcsak ilyen egyszerűen mennének a dolgok… – sóhajtotta Pianelli. – Mindenesetre láttam, amit láttam: gyanús

számlaegyenlegek, lóvé Amerikába utalva, ahol már évek óta igyekszik megvetni a lábát a ‘Ndrangheta. Más irányba tereltem a beszélgetést:

 

– Maxime azt mondta, azóta zaklatod őt, amióta bejelentette, hogy megméretteti magát az országos politikában. Miért ásod elő az apja régi ügyeit? Nagyon jól tudod, hogy Maxime ártatlan, és hogy a fiúk nem felelősek az apák bűneiért. – Persze, az nagyon kényelmes volna! – torkolt le az újságíró. – Mit gondolsz, milyen pénzből alapította a mi Maxime-unk az ő kedves kis ökológiai cégét meg a startup inkubátorát? Mit gondolsz, milyen lóvéból fizeti a kampányát? Abból a mocskos pénzből, amit az a szemétláda Francis a nyolcvanas években összeharácsolt. A kukac már a fán lógó almában is benne van, drága barátom! – Vagyis Maxime-nak nincs joga ahhoz, hogy bármit is tegyen? – Ne add az értetlent, írókám! – Van valami, amit soha nem bírtam az olyanokban, mint te, Stéphane: ezt a hajthatatlanságot, ezt a vádaskodó, kioktató hangot. Ezt a Robespierre-féle közjóléti bizottságosdit. – Én meg egyet nem bírtam soha az olyanokban, mint te, Thomas: azt a képességet, hogy játszi könnyedséggel megfeledkeztek arról, ami nyomaszt, és képesek vagytok elhitetni magatokkal, hogy soha semmiért nem vagytok felelősök. Pianelli egyre epésebb hangon beszélt. Itt elérkeztünk ahhoz a határhoz, ami két, számomra összeegyeztethetetlen életfelfogás között húzódott. Persze mondhattam volna neki,

hogy forduljon föl, de nem tettem, mert szükségem volt rá. Visszavonulótt fújtam inkább: Visszavonuló – Ezt majd máskor megbeszéljük, megbeszéljük, jó?

 

– Nem értem, miért véded Francist. – Mert jobban ismertem, mint te. De addig is, ha többet akarsz tudni a haláláról, szolgálhat szolgálhatok ok egy fülessel. – Nem mondom, ügyesen forgatod ki a helyzetet! – Nem ismersz véletlenül egy Angélique Guibal nevű újságírónőt? a L’Obsnál dolgozik. – Nem, nem rémlik a neve. – Úgy tűnik, belenézhetett a nyomozati anyagba. Annak alapján, amit a cikkében olvastam, az erősen kivérzett Francis utolsó erejét összeszedve elvonszolta magát az erkélyajtóig, és megpróbálta a gyilkos nevét felírni az üvegre. – Ja, igen. Olvastam ezt a cikket: egy újabb baromság a párizsi újságoktól. – Na persze, ránk köszöntött a  fake news  korszaka, de szerencsére megmaradt nekünk a Nice-Matin,  hogy körömszakadtig körömszakad tig védje a mundér becsületét. – Hiába röhögsz, van benne valami igazság. – Nem hívnád fel Angélique Guibalt, hogy kiszedj belőle némi többletinfót? – Azt hiszed, az úgy megy, hogy az újságírók egymásnak passzolgatják az infót puszira? Neked is haverod minden író Párizsban, igaz? Időnként állatira idegesítő tud lenni ez a fickó. Kifogytam az érvekből, és ajtóstul rontottam a házba: – Ha tényleg jobb vagy, mint a párizsi újságírók, akkor

 bizonyítsd be, be, Stéphane! Szerezd Szerezd meg a rendőrségi rendőrségi jelentést! – Egyértelmű, hogy trükközöl! Gondolod, hogy belesétálok a csapdádba?

 

– Sejtettem, hogy így lesz. Csak a szád jár. Nem is tudtam, hogy a Marseille betojik a PSG-től. Ha ilyen szurkolóink vannak, mint te, akkor már eleve szarban vagyunk. – Mi a bánatról dumálsz? Ennek ehhez semmi köze. Pár pillanatig hallgatott, aztán mégsem bírt ellenállni a sajtnak, és rácsattant az egérfogó. – Persze hogy jobbak vagyunk, mint a párizsiak – hergelte magát. – Megszerzem neked a szaros rendőrségi jelentésedet, ne aggódj. Nekünk nem kell a katariak zsozsója, mi cselesek vagyunk. A vita átváltott kedélyes fecsegésre, végül pedig elérkeztünk oda, ami nézeteltéréseink ellenére, örökre összetart bennünket. 1993-ban a Marseille megnyerte szurkolóinak az egyetlen igazi Európa-kupát,t, ami számít. Amit soha senki nem vehet el tőlünk. Európa-kupá 5.

Felkeltem, és a terem végén lévő kávéautomatához mentem. Az elgémberedett lábú olvasók innen juthattak ki az udvarra egy oldalajtón keresztül. Én is így tettem, és ha már kinn voltam, elsétáltam a műemlék épületig: a gótikus jellegű, vörös téglás régi gimnáziumhoz. gimnáziumhoz. A színjátszókör különleges igazgatói engedéllyel még mindig a legpatinásabb épületszárnyban működött. Amikor az oldalsó bejárathoz értem, a lépcsőn lefelé igyekvő, lármás diákcsoporttal futottam össze. Hat óra volt. A nap már

lemenőben, a szakköri foglalkozásnak vége. Felmentem az amfiteátrumba vezető lépcsőn, az orromat cédrus és szantál füstös-fás illata csapta meg. A körszínházban nem volt senki. A

 

falakon, ameddig a szem ellát, bekeretezett, fekete-fehér fotók – huszonöt éve ugyanazok az arcok, a legjobb színészeink fényképei – és színielőadásokat hirdető plakátok: Szentivánéji álom, A csere, Hat szerep keres egy szerzőt…  A Saint-Exupéry színjátszóköre mindig is sznob volt, én soha nem éreztem magam jól közöttük. Szóba sem kerülhetett, hogy olyan darabokat vegyenek elő, mint az Őrült nők ketrece vagy A kaktusz virága. Az alapszabályzat szerint csak húsz diák lehetett szakkörös. Én nem akartam ide járni, még akkor sem, amikor Zélie-vel együtt anyám vezette a szakkört. Mentségére legyen mondva, Annabelle mindent megtett, hogy a szakkör  befogadóbb legyen, nyitott volna mind a diákok, mind a kevésbé magasröptű darabok felé, de a szokás nagy úr, és senki sem akarta igazán, hogy a fennkölt ízlésnek és a beltenyészetnek ez a védvára valamiféle tehetségkutató show-műsorrá alakuljon át. A színpad mögött egyszer csak kivágódott egy ajtó, és Zélie elent meg a világot jelentő deszkákon. Az enyhe kifejezés, hogy nem nézett rám jó szemmel. – Te meg mi a bánatot keresel itt, Thomas? Felugrottam mellé a színpadra. – Kedves fogadtatásod igazán szívmelengető. Farkasszemet nézett velem, a szeme sem rebbent. – Nem otthon vagy. Annak már vége. – Soha sehol nem éreztem otthon magam, úgyhogy…

– Mindjárt könnyekre fakadok. Mivel magam sem voltam biztos abban, hogy mit is keresek, csak úgy bedobtam egy random csalit:

 

– Te még mindig az iskolaszék tagja vagy, ugye? – És akkor mi van? – kérdezte, miközben egy bőr aktatáskába pakolta a dolgait. – Akkor tudnod kell, hogy ki pénzeli az építkezést. Gondolom, tájékoztatták az iskolaszék tagjait, és volt szavazás is. Érdeklődéssell emelte rám a tekintetét. Érdeklődésse – Az első felét kölcsönből fizetjük – árulta el. – A munkáknak erről a részéről tartottunk szavazást az ülésen. – És a többi? Megvonta a vállát, miközben becsatolta a táskáját. – A többiről majd akkor szavazunk, amikor itt lesz az ideje, de az igazat megvallva nem igazán tudom, hogy honnan próbálja előteremteni rá a pénzt az iskolavezetés. Egy-null ide. Egy másik, ettől független kérdést szegeztem neki: – Emlékszel Jean-Christophe Graffra? – Hogyne. Jó tanár volt – ismerte el. – Érzékeny lélek, de rendes ember. Zélie néha képes volt arra, hogy ne csak hülyeségeket  beszéljen. – Tudod, miért lett öngyilkos? Rendreutasított: – Még mindig azt hiszed, hogy létezik egyetlen, logikus magyarázat arra, miért követ el valaki öngyilkosságot?

– Jean-Christophe a halála előtt írt nekem egy levelet. Megvallotta benne, hogy szeretett egy nőt, de az érzés nem volt kölcsönös.

 

– A viszonzatlan szerelem keresztjét sok embernek kell cipelnie. – Én komolyan kérdezlek. – Én pedig sajnos komolyan beszélek. – Tudtál erről a dologról? – Igen, Jean-Christophe elmondta nekem. A mentorom, Graff, a legkifinomultabb és legnagylelkűbb ember, akit valaha is volt szerencsém ismerni, kedvelte Zélie Bookmanst. – Ismerted azt a nőt? – Igen. – Ki volt az? – Ne basztass már! – Ma már másodjára hallom ezt valakitől. – És szerintem valószínűleg nem utoljára. – Ki volt az a nő? – Ha Jean-Christophe nem árulta el neked, akkor én sem fogom – sóhajtotta. Ebben volt némi igazság, és ez kínosan érintett. De én tudtam, miért nem mondta el nekem. – Ő azért nem mondta el nekem, mert szemérmes volt. – Hát akkor tartsd tiszteletben a szemérmességét! – Három nevet mondok, te pedig elárulod, hogy jól gondolom-e, rendben? – Na, ilyet nem játszunk! Tartsd tiszteletben a halottak

emlékét. De eléggé ismertem Zélie-t ahhoz, hogy tudjam, nem lesz képes ellenállni ennek a közönséges kis játéknak. Mert most

 

néhány pillanatra fölém kerekedett a csatában. És így is lett. Már a kordbársony zakóját húzta magára, amikor meggondolta magát: – Ha mégis tippelned kellene, kivel kezdenéd? Az első egyértelmű volt: – Nem anyámról van szó, ugye? – Nem! Honnan veszel ekkora hülyeséget? Lement a színpad lépcsőjén. – Rólad? Felnevetett: – Bárcsak így lett volna, de nem. Keresztülvágott Keresztülvágo tt a színháztermen, már a kijáratnál volt. – Ha végeztél, csapd be magad mögött az ajtót, jó? – vetette oda nekem a távolból. Gúnyos mosoly ült ki az arcára. Az utolsó esélyem következett: – Vincáról van szó? – Vesztettél. Bye-bye, Thomas! – kiáltotta, miközben kilépett az előadóteremb előadóteremből. ől. 6.

Egyedül maradtam a színpadon, velem szemben a képzeletbeli közönségem. Észrevettem, hogy a fekete tábla mellett nyitva maradt egy ajtó. Alig emlékeztem erre a helyiségre, amelyet „sekrestyének” neveztek egykor. Szélesre tártam az ajtaját, és

megállapítottam, hogy semmi nem változott. Alacsony mennyezetű, de elég nagy terem volt, amolyan mindenes helyiség: próbaterem, jelmez- és díszletraktár, a színjátszókör

 

archívuma. A terem végében lévő fémpolcokon sorakoztak a papírdossziék és irattartó kartondobozok. Minden egyes dobozban egy év iratai. Megkerestem az 1992–93-as tanév anyagát: szórólapok, plakátok és egy nagy bőrkötésű füzet, amelyben a különböző előadások jegyeladásait vezették, megrendelőcetlik, a színházterem karbantartási munkái és leltári ívek. Minden módszeresen feljegyezve, leltárba véve, listába írva, méghozzá nem anyám apróbetűs és finom kézírásával, hanem Zélie Bookmans kerekded, vékony lóbetűivel. Kivettem a füzetet, és az ablakhoz mentem vele, hogy jobban szemügyre vehessem a leltári jegyzéket. Először nem akadt meg rajta a szemem, de másodjára végigfutva a listán valami fölöttébb érdekeset fedeztem fel: a tavaszi leltárkészítéskor, 1993. március 27-i keltezéssel Zélie ezt jegyezte fel: Hiányzik: 1 darab vörös paróka

Az ördög ügyvédjének bőrébe bújtam – ez még nem bizonyíték semmire sem, a színházi kellékek hamar elhasználódnak, egészen biztosan máskor is előfordult már, hogy egy-egy elmeznek vagy kelléknek egyszerűen lába kelt. De mégis. Úgy éreztem, hogy ezzel a felfedezéssel megint egy lépéssel közelebb utottam az igazsághoz. A keserű és kegyetlen igazsághoz,

amely felé hátramenetben, nehezített pályán közeledtem. Becsuktam az ajtót, és kijöttem a színházteremből, vissza a könyvtárba. A cuccaimat a hátizsákba pakoltam, és a

 

kölcsönzőpult felé vettem az irányt. kölcsönzőpult Őziketekintet, kicsit túljátszott nevetgélés, feltűnő hajdobálás. Tíz méterre tőlem Pauline Delatour tette-vette magát két előkészítős diák előtt. Két magas, jóvágású szőke legény, akiknek az öltözéke, szövege és a róluk csorgó verejték arról árulkodott, hogy éppen egy brutális teniszmeccsen vannak túl. – Köszönöm a segítségét! – mondtam Pauline-nak, miközben visszaadtam a Déli Krónika-példányokat. – Örülök, hogy segíthettem, Thomas. – Nálam maradhat még egy kicsit az évkönyv? – Rendben. Megbeszélem Zélie-vel, de ne felejtse el visszaküldeni. – És még valami: az újságok közül hiányzik az 1992. októberi szám. – Igen, én is észrevettem. Nem volt a helyén. Megnéztem, hátha beesett a polc mögé, de sehol nem találtam. A két teniszező adonisz ellenségesen méregetett. Alig várták, hogy elhúzzam a csíkot. Alig várták, hogy Pauline érzékiséggel vegyes figyelme ismét rájuk irányuljon. – Nem baj – mondtam. Már elfordultam, amikor Pauline megrángatta a zakóm ujját. – Várjon! A gimnázium 2012-ben digitalizálta a Déli Krónika teljes anyagát. – És meg tudja nekem keresni a hiányzó lapszámot?

Maga után húzott az irodája irányába, a két hoppon maradt sportember pedig nagy duzzogva eloldalgott a helyszínről. – Még ki is nyomtathatom magának.

 

– Fantasztikus. Köszönöm. Elindította a nyomtatást, ami alig egy percig tartott, aztán a lapokat gondosan összetűzte, és felém nyújtotta a kész dokumentumot. Amikor azonban a papír után nyúltam, hirtelen elrántotta előlem. – Ezért megérdemlek egy vacsorameghívást, nem? És ezennel le is lepleződött Pauline Delatour gyenge pontja: az állandó és fékezhetetlen tetszeni vágyása önbizalomhiányról árulkodott, és minden bizonnyal óriási energiákat emésztett fel. – Azt hiszem, magának nincs szüksége rám ahhoz, hogy elhívják vacsorázni. – Megadjam a mobilszámomat? – Nem, én megelégszem az újsággal is, amit volt szíves számomra kinyomtatni. De még ettől sem hervadt le a mosoly az arcáról, és felkörmölte a telefonszámát a fénymásolatra. fénymásolatra. – Mondja, Pauline, mihez kezdjek én a maga telefonszámával? Nem jött zavarba: – Én tetszem magának, maga tetszik nekem. Ebből még akár lehet is valami, nem? – Ez nem így működik. – Évszázadok óta pontosan így működik. Úgy döntöttem, hogy nem teszek rá még egy lapáttal. Csak kinyújtottam a kezem, végül belátta, hogy veszített, és átadta a

kinyomtatott újságot, rajta a telefonszámával. Azt hittem, sikerült pontot tenni az ügy végére, de a lány nem bírta ki, hogy a fejemhez ne vágjon valami sértőt.

 

– Akkor húzzál innen, seggfej! Eddig minden jól ment. Alig vártam, hogy beülhessek a kocsimba, és végiglapozhassam az újságot. A Parfüm  színpadi változatáról készült kritikát kerestem benne. A diákok által írt cikk kiemelte, hogy a felkavaró előadást különösen két színésznő  intenzív színpadi jelenléte jellemezte. De főleg az előadásról készült fényképeket néztem meg alaposan. A nagyobb képen Vinca és Fanny volt látható, ahogy egymással farkasszemet néznek. Két tűzvörös hajú lány. Akár ikrek is lehetnének. A jelenet Hitchcock Szédülés című pszichodrámájára emlékeztetett, benne Madeleine Elsterre és Judy Bartonra: ugyanannak a nőnek a két arca. A színpadon Vinca tulajdonképpen saját magát adta, de Fanny átváltozott. Felidéztem a mai kora délutáni  beszélgetésünket.  beszélgetésü nket. Valami eszembe jutott, és rájöttem, hogy korántsem mondott el nekem mindent.

 

A HALÁL ÉS A LÁNYKA

 

13

A Katasztrófa tér Van úgy, hogy az igazságban nincs sem szépség, sem jóság.[19]

ANTHONY BURGESS 1. Este hét óra.

A gimnáziumot elhagyva ismét tettem egy vargabetűt a fontonne-i kórház irányába. Ezúttal kihagytam a recepciót, és egyenesen felmentem a kardiológiai osztályra. Alig léptem ki a liftből, egy rózsaszín ruhás ápolónő szólított meg: – Maga Annabelle Degalais fia! Ébenfekete bőr, szőkével melírozott, szorosan a koponyájára font afrofrizura, ragyogó mosoly: a fiatal nő vidám színfoltként tündökölt a fakó kórházi környezetben. Lauryn Hill arca a Killing Me Softly idejéből. – Sophia vagyok – mondta. – Jól ismerem az édesanyját. Amikor eljön hozzánk, mindig magáról beszél.

– Biztosan összetéveszt a bátyámmal, Jérôme-mal. Ő dolgozik az Orvosok Határok Nélkül szervezetben. Megszoktam már, hogy anyám ódákat zeng a legnagyobb

 

fiáról, és biztos voltam abban, hogy Jérôme rá is szolgált a dicséretre. De mondjuk nehéz felvenni a harcot olyasvalakivel, aki naponta életeket ment katasztrófa vagy háború sújtotta országokban. – Nem, nem, nagyon is magáról szokott beszélni, az író fiáról. Az édesanyja még az egyik könyvét is dedikáltatta nekem magával. – Meglepne. De Sophia nem hagyta annyiban: – Itt van nálam a könyv az ápolói pihenőben! Jöjjön, nézze meg, nincs messze. Mivel felkeltette a kíváncsiságom, utánamentem a folyosó végén lévő, hosszúkás helyiségbe. Ott átnyújtotta nekem legutóbbi regényem, a Néhány nap veled egy példányát. Valóban dedikálva volt: Sophiának, remélem, hogy örömet okoz és ondolatokat ébreszt a történet olvasása. Üdvözlettel: Thomas Degalais.  Csakhogy nem az én kézírásommal, hanem anyáméval! Szürreális kép villant fel előttem: anyám az íróasztalánál ül, és az én aláírásomat gyakorolgatja, hogy eleget tehessen az olvasói kéréseknek. – És sok ilyen dedikációt írtam? – Jó tucatnyit. Sokan olvassák a könyveit a kórházban. Anyám viselkedése felettébb fura. Valami eddig elkerülhette a figyelmemet. – Régóta jár ebbe a kórházba az anyám?

– Talán tavaly karácsony óta. A karácsonyi ügyelet alatt találkoztam vele először. Szívrohama volt késő éjjel. Elraktároztam az információt az agyam egyik rejtett zugába.

 

– Fanny Brahimihez jöttem. – A doktornő most ment el – mondta Sophia. – Az édesanyjáról akart vele beszélni? – Nem, egyáltalán nem. Fanny gyerekkori barátom, barátom, általános iskolától kezdve egy osztályba jártunk. Sophia bólogatott. – Igen, a doktornő mondta, amikor rám bízta a maga édesanyját. Csak kevésen múlott, de sajnos most elszalaszto elszalasztotta. tta. – Beszélnem kell vele, nagyon fontos. Magának megvan Fanny mobilszáma? Sophia egy pillanatig habozott, aztán sajnálkozó mosolyra húzta a száját: – Nem adhatom meg magának, nincs jogom hozzá. De a maga helyében körülnéznék Biot-ban… – Miért? – Szombat este van. A doktornő ilyenkor gyakran az árkádos téren lévő étteremben vacsorázik Sénéca doktorral. – Thierry Sénécával? A biológussal? – Igen. Emlékeztem rá: a természettudományos osztályba járt, egykét évvel felettünk járt a Saint-Exbe. Orvosi laborja van a Biot 3000 nevű szolgáltatónegyedben, a falu alatti területen. A szüleim oda járnak vérvételre és mindenféle vizsgálatokra. – Sénéca ezek szerint Fanny pasija? – tettem fel neki a kérdést.

– Mondhatni – ismerte el, és kissé zavarba jött, mert tisztában volt vele, hogy többet locsogott a kelleténél. – Oké, kösz.

 

Már a folyosó túlvégén jártam, amikor Sophia kedvesen utánam kiáltott: – És mikorra várhatjuk a következő regényét? Úgy tettem, akia nem hallotta, és beugrottam a liftbe. Általában örülökmint ennek kérdésnek, olyan, mint egy kacsintás az olvasóktól. De amikor rám zárult a liftajtó, rájöttem, hogy soha többé nem lesz következő regény. Hétfőn rálelnek Alexis Clément földi maradványaira, engem pedig tizenöt-húsz évre hűvösre tesznek. A szabadságommal együtt el fogom veszíteni az egyetlen olyan dolgot, ami eddig életben tartott. Hogy elűzzem a sötét gondolatokat, gondolatokat, gépiesen előhúztam a mobilomat. Volt egy nem fogadott hívásom apámtól – aki egyébként soha nem szokott hívni – és egy sms-em Pauline Delatourtól, aki valahogy megszerezte a mobilszámomat: „Elnézést kérek a viselkedésemért. Nem tudom, mi lelt. Néha jókora  baromságokat  baromságok at tudok csinálni. Ui.: Van egy címjavaslatom a könyvhöz, amelyet végül úgyis meg fog írni Vincáról:  Az éjszaka és a lányka.” 2.

Visszaültem a kocsiba, és Biot felé vettem az irányt. Csak nehezen tudtam az útra figyelni. Minden gondolatom az iskolai újságban látott fénykép körül forgott. A vörös parókát viselő Fanny – aki egyébként világéletében szőke volt – zavarba ejtő hasonlóságot mutatott Vincával. Nem csupán a hajszín miatt, a

külseje, az arckifejezése, a fejtartása, minden. Erről az ikerségről az anyám improvizációs játékai jutottak eszembe, amelyeket a színjátszókörösökkel gyakoroltatott annak idején. A való életből

 

vett, pörgős helyzetgyakorlatok, a fiatalok nagyon kedvelték. Egymás után kellett megjeleníteni több szerepet, olyan embereket, akikkel az utcán, a buszmegállóban vagy a múzeumban kiemelkedőentalálkoztak. jó volt benne.Kaméleonjátéknak hívták, és Fanny Egy kósza ötlet merült fel bennem. Mi van, ha Fanny és Vinca szerepet cserélt? És ha azon a bizonyos vasárnap reggelen Fanny volt az, aki felszállt a párizsi vonatra? Elég nyakatekert megoldásnak tűnt, de nem volt lehetetlen. Emlékszem, milyen válaszokat kaptak a nyomozók a szemtanúktól. Pontosan mit is mondott a gimnázium portása? Az útkaparók? A párizsi TGV utasai és a szállodai éjjeliőr? Hogy ők egy vörös hajú fiatal nőt láttak, egy dögös vöröst , , egy világos szemű és rozsdaszín hajú lányt. Eléggé elnagyolt személyleírások ahhoz, hogy akár alá is támaszthatják az elméletemet. Lehet, hogy végre rábukkantam a nyomra, amelyet évek óta hiába kerestem! Megtaláltam az észszerű magyarázatot arra, hogy Vinca még mindig életben van. Hogy még valóságosabbnak tűnjön, egész úton ismételgettem magamban a forgatókönyvet. Nem tudom még, hogy miért, de Fanny fedezte Vinca szökését. Mindenki Párizsban kereste Vincát, de ő maga talán soha nem szállt fel arra a vonatra. A nap már az utolsó nyilait lőtte ki, mikorra elértem Biot határába. A parkoló zsúfolásig megtelt. Az autók hatalmas tömegben, kettős sorban, bekapcsolt vészvillogóval várakoztak,

hogy felszabaduljon egy-egy hely. Miután kétszer is körbementem a faluban, de nem sikerült leparkolnom,  beletörődtem a dologba, és óvatosan ereszkedni kezdtem a

 

folyóvölgybe vezető Bachettes úton. Nyolcszáz méterrel lejjebb, a teniszpályák előtt találtam végül parkolót magamnak. Már csak az volt hátra, hogy visszaszaladjak a hegyre: bokatörő és fullasztó, húszszázalékos emelkedő. Már majdnem végigjártam a kálváriámat, amikor apám megint telefonált. – Aggódom, Thomas. Anyád még mindig nem jött haza. Nem szokott ilyesmit csinálni. Elvileg csak a boltba ugrott el. – Gondolom, őt is hívtad, nem? – Dehogynem, de a telefonját meg itthon hagyta. Most mit csináljak? – Nem tudom, apa. Biztos, hogy nem csak feleslegesen aggódsz? Már csak azért is meglepőnek tartottam apám reakcióját, mert anyám szinte az egész életét kószálással vagy kiküldetésben töltötte. A kétezres évek elején kezdett dolgozni egy afrikai lányok taníttatását segítő civil szervezetnél, sokszor nem volt otthon, és úgy tűnt, ez egyáltalán nincs a férje ellenére. – Nem – felelte Richard. – Vendégek jönnek hozzánk, és soha nem hagyna csak úgy rám mindent. Tartottam tőle, hogy jól értem a helyzetet. Richard azért zsörtölődött, mert a felesége nem ért haza időben, hogy ellássa háziasszonyi feladatait! – Ha valóban aggódsz érte, akkor legelőször a kórházakat hívd! – Rendben – morogta.

Mire letettem a telefont, végre elértem a sétálóutcáig. A falu még festőibb volt, mint amilyenre emlékeztem. Ha volt is némi nyoma a templomosok egykori uralmának, a biot-i épületek a

 

leginkább az Észak-Itáliából érkező népek keze nyomát viselték. A patinás, okker színű homlokzatok ebben a napszakban felmelegítik a köves utcácskákat, a látogatók akár azt is gondolhatták, hogy Savonában Genovában járnak. A főutca kis üzletei vagy azvagy örökös provence-i árucikkeket (szappan, parfüm, olajfából készült kézműves dísztárgyak), vagy a helyi művészek – üvegfúvók, festők és szobrászok – portékáját kínálták. Az egyik borbár terasza előtt egy gitárral felfegyverzett fiatal nő gyilkolta serényen a Cranberries ismert slágereit, de a körülötte lévők ütemes tapsa mégis jó hangulatot teremtett a kora estében. Az én emlékezetemben Biot-hoz mindig is egy különös esemény kötődött. Hatodikban tartottam diákpályám első kiselőadását, méghozzá egy olyan helybeli históriáról, ami mindig nagyon izgatott. A 19. század végén történt, hogy a faluban az egyik hatalmas épület minden látható ok nélkül összeomlott. A tragédia este érte a ház népét, amikor éppen összejöttek volna, hogy megünnepeljék az egyik gyerek elsőáldozását. Szerencsétleneket egy pillanat alatt halálra zúzta és maga alá temette a rájuk omló ház. A mentésükre sietők már csak a mintegy harminc áldozat holttestét húzták ki a romok alól. A történtek mindenkit megrendítettek, és több mint egy évszázaddal később is érezhető a megrázkódtatás, ugyanis azóta senki sem mert házat építeni a romok helyére. A makacsul üresen hagyott hely ma a Katasztrófa tér nevet viseli.

Az árkádos térre érve meglepve vettem észre, hogy pontosan ugyanolyan maradt, mint ahogy huszonöt évvel ezelőtt itt hagytam. Hosszúkás tér volt, végében a Szent Mária Magdolna-

 

templommal, két oldalán árkádsor futott végig, amelyek fölé két-három szintes, színes házikók magasodtak. Nem kellett sokáig kutakodnom Thierry Sénéca után. Az árkádokról elnevezett étterem egyik és a kezével hevesen integetett, mintha nemasztalánál is Fannyt, üldögélt, hanem engem várna. Rövidre vágott, barna haj, szabályos orr, szépen vágott kecskeszakáll: Sénéca nem sokat változott. Fiatalosra vette a figurát, vászonnadrágot, rövid ujjú inget viselt, a vállára lezseren egy pulóvert vetett. Olyannak tűnt, mintha most ugrott volna le egy hajó fedélzetéről, nekem a régi Sebago vitorláscipőreklámokat juttatta eszembe, vagy inkább a kamaszkoromból ismerős választási plakátokat, amelyeken a jobboldali jelölteket mindenáron rokonszenves, laza fazonokként akarták eladni. Az eredmény többnyire rácáfolt az eredeti szándékra. – Szia, Thierry! – mondtam, és odamentem a fedett átjáróban lévő asztalához. – Szervusz, Thomas. Ezer éve. – Fannyt keresem. Úgy tudni, hogy veled vacsorázik. Intett, hogy üljek le vele szemben. – Nemsokára itt lesz. Mondta, hogy délelőtt találkoztatok. találkoztatok. Az időközben rózsaszínűre változott ég karamellszínbe vonta a régi köveket. A levegőben bazsalikomleves és párolódó ételek fűszeres illata terjengett. – Nyugi, nem fogom elrontani az estéteket. Csak kíváncsi vagyok valamire, nem tart két percig se.

– Nem gond. Az Arcades étterem afféle intézmény volt Biot-ban. Egykor Picasso, Fernand Léger, Chagall voltak a törzsvendégei. A

 

kockás abroszos asztalkák szinte az egész teret elfoglalták. – Még mindig olyan jó itt a konyha? Gyakran jártunk ide annak idején a szüleimmel. – Akkor neked minden ismerős lesz. Úgy negyven éve nem változott az étlap. Egy darabig eldiskuráltunk olajos paprikáról, töltött tökvirágról, provence-i módra készített nyúlról és arról, hogy milyen gyönyörűek a külső rész tetejét tartó fagerendák. Aztán hosszú csend, amit jónak láttam megtörni: – És a laborod jól megy? – Ne fáraszd magad a bájcsevejjel, Thomas – felelte majdhogynem támadón. Mint ahogy délelőtt Pianelli, a biológus is előhúzott a zsebéből egy elektromos cigarettát, és nekiállt valami karamellillatú aromát slukkolni belőle. Én azon gondolkoztam, mit szólnának az olyan férfiak, mint amilyen Francis vagy az apám volt, ha látnák, hogy a mai pasik számára az jelenti az élvezet netovábbját, hogy ilyen cukorkaízű bigyót pöfékelnek, whisky helyett meg spenótos méregtelenítő turmixot szopogatnak hozzá. – Ugye ismered azt a régi, ostoba elméletet a lelki társakról? – kezdte Thierry Sénéca kihívó tekintettel. – Amelyik azt állítja, hogy mindannyian a tökéletes másik felünket keressük. Az egyetlen olyan embert, aki mindörökre képes kigyógyítani a magányunkból.

A szemem se rebbent, úgy válaszoltam: válaszoltam: – A Lakomá ban Platón Arisztophanészra Arisztophanészra bízza az elmélet kifejtését, és én egyáltalán nem találom ostobának. Költőinek

 

tartom, és nagyon találó jelképnek. – Ja, el is felejtettem, hogy mindig te voltál az ügyeletes romantikus lélek – gúnyolódott Thierry. Mivel fogalmam se volt, hová akar kilyukadni, hagytam, hadd folytassa: – Nos, Fanny is hisz ebben a dologban, tudod. Megértem, hogy tizenhárom vagy tizennégy évesen az ember ilyesmit gondoljon, de a negyvenhez közeledve már meglehetősen problémás. – Ezzel mit akarsz mondani, Thierry? – Vannak olyan emberek, akik valahol megragadtak az időben. Olyanok, akiknek a múlt nem múlik el. Úgy éreztem, mintha Sénéca éppen az én portrémat festegetné, de nem rólam akart beszélni. – Tudod, hogy Fanny a lelke legmélyén miről képzeleg? Azt hiszi, hogy egy szép napon te majd visszajössz érte. Tényleg azt gondolja, hogy egy reggelen majd ráébredsz, csakis ő életed szerelme, eljössz érte a gebéden, és belelovagoltok a  boldogságba. A pszichiáterek  boldogságba. pszichiáterek ezt úgy hívják, hogy… hogy… – Azt hiszem, kicsit kifigurázod a helyzetet – vágtam közbe. – Bár úgy volna… – Régóta együtt vagytok? Azt gondoltam, rendreutasít, de inkább az őszinteséget választotta: – Öt vagy hat éve. Voltak igazán boldog időszakaink és

nehezebbek is. De tudod, mégvelünk, akkor is,mindig amikorcsak jól megvagyunk, amikor jó dolgok történnek rád gondol. Fanny nem képes elengedni azt a gondolatot, hogy veled az

 

egész sokkal erősebb, sokkal teljesebb volna. Thierry Sénéca leszegte a tekintetét, elszoruló torokkal, alig hallhatóan beszélt. A szenvedése nem volt tettetett. veledaharcba szállni, tudod, hogykülönleges, te vagy a iú, –akiNehéz más, mint többi. De mitőlhiszen vagy te annyira Thomas Degalais, azon kívül, hogy szétvered a párkapcsolatokat és álmokkal áltatod? Gyűlölet és gyötrelem volt a szemében, ahogy rám nézett, mintha én lennék az oka a szenvedésének, ugyanakkor tőlem várná a megmentést is. Annyira túlzónak tűnt, amit mondott, hogy még védekezni sem volt kedvem. Megvakargatta az állát, aztán elővette a telefonját a zsebéből, hogy megmutassa a háttérképnek elmentett fényképet: egy nyolc-kilenc éves forma fiú teniszezés közben. – Ő a fiad? – Igen, ő Marco. Az anyjának ítélték a gyermekfelügyeleti ogot, és elvitte magával Argentínába, ahol az új pasijával él. Beledöglök, hogy nem láthatom gyakrabban. Megható történet volt, de ez a hirtelen érzelmi kitárulkozás kellemetlenül érintett egy olyan embertől, akivel soha nem voltam közeli viszonyban. – Szeretnék még egy gyereket – jelentette ki Sénéca. – Fannytól szeretnék, de valami megakadályozza őt abban, hogy meglépje ezt a lépést. És ez az akadály te vagy, Thomas. A legszívesebben azt válaszoltam volna, hogy nem vagyok a

ő   lehet, ha pszichológusa, az akadály valószínűleg Fanny nem akaréstőlehogy gyereket, de a pasas annyira szerencsétlen volt, szinte lázas, hogy nem volt szívem kicsinálni.

 

– Nem fogok a végtelenségig várni – fenyegetőzött. – Hát, ez a ti problémátok, problémátok, nem az eny… Nem fejeztem be a mondatot. Fanny jelent meg az árkádok alatt, és megdermedt, meglátott átvágott minket aegyütt asztalnál. Intett nekem, ahogy hogy kövessem, téren, az és  belépett a templomba. templomba. – Örülök, hogy itt voltál, Thomas – mondta a biológus, ahogy felálltam a székemből. – Valamit annak idején nem sikerült lezárni, és remélem, hogy ma este végre megoldod. Köszönés nélkül ott hagytam, végigmentem a szürke és rózsaszín kövekkel kirakott téren, aztán be a templomba Fanny után. 3.

A tömjén és a füstölő illata áhítatos hangulatba ringatott. Egyszerűségében is megkapó szépségű volt a templom, az ajtajától lépcső vezetett a főhajóba. Fanny a legalsó lépcsőfokon várt rám egy jókora gyertyatartó előtt, amelyen tucatnyi gyertya égett.  A legmegfelelőbb hely a gyónáshoz. gyónáshoz. Ugyanabban a farmerben, blúzban volt, amit délelőtt láttam rajta, a lábán is ugyanaz a körömcipő. A ballonkabátját  begombolta,, a térdét a melléhez húzta, mint aki mindjárt  begombolta megfagy.

Szia, Fanny. Az arca falfehér volt, gyűrött, a szeme puffadt. – Beszélnünk kell, ugye tudod? Keményebben hangzott, mint akartam. Egyetértése jeléül

 

 bólintott. A tervem az volt, hogy kikérdezem arról a lehetséges forgatókönyvről, amelyet a színházi kelléktárban tett látogatásom után az autóban eszkábáltam össze, de amikor Fanny rámmagam nézett, is a tekintetéből iszonyatos hogy rettegést ki, és ettől annyira megrémültem, mostolvastam először elbizonytalanodtam abban, akarom-e megismerni az igazságot. – Hazudtam neked, Thomas. – Mikor? – Ma, tegnap, tegnapelőtt, huszonöt éve… Mindig is hazudtam. Semmi nem igaz abból, amit ma elmondtam neked. – Akkor is hazudtál, amikor azt mondtad, hogy tudtál a tornacsarnokba falazott hulláról? – Nem. Az tényleg igaz volt. Feje fölött a régi szárnyas oltárt rőt fénnyel világították be a gyertyák. Az aranyozott képkeret közepén az oltalmazó Szűzanya, egyik kezében a gyermek Jézus, a másikban pedig egy vöröses színű rózsafüzér. – A tornacsarnokba falazott hulláról huszonöt éve tudok – tette hozzá. Kedvem lett volna megállítani az időt. Nem akartam megtudni a folytatást. – De amíg el nem mondtad nekem, nem tudtam, hogy Alexis Clément hullája is be van falazva a tornacsarnokba – folytatta Fanny. – Nem értem.

Nem érteni. – Kétakarom hulla van befalazva abba a kibaszott falba! – kiáltotta, és felállt. – Clément-ról nem tudtam, Ahmed semmit sem

 

mondott róla, csak a másikról tudtam. – Milyen másikról? Tudtam, hogy mit fog válaszolni, és az agyamban már egymást igazságot. kergették a tervek, hogyan tagadhatnám le az – Vincáéról – felelte végül. – Nem. Ez tévedés. – Most az egyszer igazat mondok, Thomas: Vinca meghalt. – Mikor halt volna meg? – Ugyanazon az éjszakán, amikor Alexis Clément. 1992. december 19-én, azon a bizonyos szombaton, amikor hóvihar volt. – Hogy lehetsz te ebben ennyire biztos? Fanny a rózsafüzéres Szűzanyára meredt. Az oltalmazó Szűz mögött kétoldalt két glóriás angyal tárta szélesre a köpenye szárnyait, menedéket kínálva az alázatos lelkeknek. E pillanatban nekem is kedvem támadt hozzájuk bújni, annyira féltem, hogy megsebez az igazság. De Fanny felemelte a fejét, a szemembe nézett, és egyetlen mondattal tönkretett mindent, ami eddig életben tartott: – Mert én öltem meg, Thomas.

 

Fanny 1992. december 19., szombat Nicolas de Staël-ház

Hullafáradt vagyok, hasztalanul próbálom elfojtani az ásítozást. A molekulárisbiológia-jegyzetem betűi táncolnak a szemem előtt, az agyam már nem képes  befogadni. Küzdök, nehogy elaludjak. Csontig hatoló hideg van a szobámban. hősugárzóm mindjárt megadja magát, csak langyos,Aporral kevert levegőt bír kiböfögni magából. Zenét tettem fel, remélve, hogy ébren tart. A hifim hangszórójából a The Cure mélységes világfájdalma szól, egyik szám a másik után: Disintegration, Plainsong, Last Dance…  Az én elhagyott, végtelenül magányos lelkem hű tükre. A pulcsim ujjával letörlöm az ablaküvegre csapódott párát. A kinti táj valószerűtlennek látszik. A campus kihalt, néma, megfagyott a gyöngyház kéreg alatt. A tekintetem egy pillanatra a távolba vész, túl a szürke égbolton, ahonnan még mindig sűrűn szállonganak a hópelyhek. A gyomrom ég, néha megkordul. Tegnap óta nem

ettem. A szekrényem és a hűtőm üres, mert egy vasam sincs. Tudom, hogy aludnom kellene egy kicsit, és nem kelhetek fel minden áldott reggel fél ötkor, de a bűntudat meggátol benne. A szünet két hetére kitűzött, átnézni

 

való anyagra gondolok. A kibaszott orvosi első éve jár a fejemben, a végén az előkészítős osztályom felét úgy kivágják, mint a macskát. És komolyan mérlegelem, hogy az egésznekhogy van-eénegyáltalán inkábbVajon azon töprengek, magam a értelme. helyemenVagy vagyok-e. az orvoslás a hivatásom? Milyen irányt venne az életem, ha elbuknék a versenyvizsgán? Valahányszor a jövőmre gondolok, csak sivár és szomorú táj jelenik meg előttem. Még csak nem is a téli puszta, hanem egy végtelen szürkeség. Beton, lakótelepi sorházak, autópálya és hajnali ötös kelés. Kórtermek, az acél undorító íze a szádban, amikor mosdatlan testtel ébredsz a rosszul választott ember mellett. Tudom, hogy ez vár rám, mert soha nem éreztem azt a könnyedséget, azt a gondtalanságot, ami a giminkbe járó diákok többségéről csak úgy sugárzik. Valahányszor a jövőmre gondolok, félelmet, ürességet, menekülést, fájdalmat látok. *

Aztán hirtelen megpillantlak téged, Thomas! A téli délután tejszerű fehérségében egyszer csak kirajzolódik az ablakban a süvítő szélben roskadozó alakod. És mint mindig, most is majd kiugrik a helyéből a szívem, jobb lesz a kedvem. Már nem is vagyok álmos. Visszanyerem

az életkedvemet, előre. Mert aztelis-teli életem csak veled lehet felhőtlenül hajrá, boldog, ígéretes, tervekkel, utazással, napfénnyel és gyermekkacagással. Úgy érzem,

 

hogy vezet egy keskeny ösvény a boldogsághoz, de csak veled tudnék erre az ösvényre lépni. Nem tudom, miféle varázslat lehet, de amikor veled vagyok, a gyerekkorom óta hordozottAzt szenvedés, posvány sötétség egy magamban csapásra eltűnik. is tudom, hogyésnélküled mindörökre egyedül leszek. Hirtelen megpillantalak, Thomas, de az illúzió azon nyomban szertefoszlik, mert rájövök, hogy nem miattam  jöttél. Hallom, ahogy felmész a lépcsőn, és belépsz az ő  szobájába. Soha nem miattam jössz. Hanem a Másik miatt. Miatta jössz. Mindig miatta. Én jobban ismerem Vincát, mint te. Igen, tudom, hogy van a tekintetében, a járásában valami, ahogy a füle mögé tűri a haját, vagy ahogy félig nyílt ajakkal, mosolytalanul rád mosolyog. És tudom, hogy ez a valami nemcsak ártalmas, hanem halálos is. Anyám is ilyen: körülvette az a megrontó kisugárzás, amelytől egyszerűen megbolondultak a férfiak. Te erről nem tudsz, de apám öngyilkos akart lenni, amikor az anyám elhagyott minket. Szántszándékkal beleugrott a rozsdás  betonvasba. A biztosítás biztosítás miatt mindig azt állítottuk, hogy munkahelyi baleset volt, de nem az volt, hanem öngyilkossági kísérlet. A rengeteg megaláztatás után, amit kénytelen volt eltűrni az anyámtól, ez a szerencsétlen idióta csak azt hajtogatta, hogy képtelen

nélküle élni, és gyerekét. elszánta magát arra, hogy árván hagyja atovább három kiskorú Te más vagy, Thomas, de meg kell szabadulnod ettől

 

a bűbájtól, mielőtt tönkretesz. Mielőtt valami olyasmit tennél, amit egész életedben bánni fogsz. *

Bekopogsz az ajtómon, én kinyitom. – Szia, Thomas – mondom, közben lekapom az orromról a szemüvegemet. – Szia, Fanny, segítened kell. Elmondod, hogy Vinca rosszul érzi magát, hogy figyelemre és gyógyszerre van szüksége. A gyógyszeres dobozomból kiveszed a gyógyszereket, és még arra is megkérsz, hogy főzzek neki teát. Bambán csak annyit tudok hebegni, hogy  persze, megoldom. És mivel nincs több teám, a szemetes aljáról kukázok ki egy használt teafiltert. Természetesen csak arra kellek, hogy Vincát, a szegény, szárnyaszegett madarat ápoljam odaadón. Mégis, minek nézel te engem? Olyan boldogok voltunk, mielőtt Vinca megjelent, hogy felfalja az életünket. Fogd már fel végre, mire kényszerít minket! Fogd már fel végre, te kényszerítesz arra, hogy így hívjam fel magamra a figyelmedet, és féltékennyé tegyelek: te taszítasz azoknak a fickóknak a karjaiba, akikkel összefekszem. Te kényszerítesz arra, hogy ártsak

magamnak. Mielőtt kilépek a folyosóra, letörlöm a könnyeimet. Véletlenül nekem jössz, de nem kérsz bocsánatot, szó

 

nélkül leszaladsz a lépcsőn. *

Hát így. Vinca szobájában vagyok, és állati bénán érzem magam tök egyedül, a teásbögrével a kezemben. Nem hallottam, hogy miről beszéltetek, de, gondolom, még mindig a régi kottájából játszik. Vagyis már bele sem kell néznie, kirázza az ujjából: bábuként rángat maga körül mindenkit, miközben eljátssza a szegény áldozat szerepét. Lerakom a kibaszott teásbögrét az éjjeliszekrényre, és nézem Vincát, aki azóta álomba merült. Valahol megértem, hogy miért ácsingóznak annyian a kegyeire. Valahol én is azt érzem, hogy a legszívesebben melléfeküdnék, megsimogatnám finom, áttetsző bőrét, szájon csókolnám, megízlelném piros száját, mindig durcásan biggyedő ajkát, megcsókolnám hosszú, göndör szempilláit. De van egy másik énem, amelyik gyűlöli őt, és ijedten hátralépek, amikor Vinca arca helyén mintha anyám arcát látnám egy pillanatra. *

Vissza kellene mennem tanulni, de valami itt tart ebben a szobában. Az ablakpárkányon egy félig teli vodkásüveg

áll. Lenyelek két kortyot csak úgy, az üvegből. Aztán a Vincabelőle asztalán szertehagyott papírok között kezdek kutatni, beleolvasok a naplójába. Kinyitogatom a

 

szekrényajtókat, felpróbálok egy-két göncöt, és megnézem, mi lehet a gyógyszeres dobozában. Nemigen lep meg, hogy altatót és szorongásoldó pirulákat látok  benne. Igazi junkie-paradicsom: Rohypnol, Rivotril, Rilex. A Rivotril és a Rilex doboza majdnem üres, az erős altatóból viszont alig hiányzik. Azon töprengek, hogyan  juthatott hozzá ezekhez a szerekhez. A dobozok alatt régi recepteket találok egy cannes-i orvos, dr. Fréderic Rubens aláírásával. Úgy tűnik, a doki úgy osztogatja ezeket a drogokat, mint a cukorkát. A Rohypnolt ismerem. A benne lévő hatóanyag, a flunitrazepám súlyos álmatlanság ellen való, de függővé tesz, a felezési ideje pedig nagyon hosszú, így alkalmazása csak korlátozott ideig javasolt. Nem az a „bekapok egyet, aztán jól van” típusú vagy hosszabb ideig szedhető gyógyszer. Tudom azt is, hogy ha az ember ráiszik, vagy morfint tartalmazó fájdalomcsillapítóval együtt veszi be, akkor kiüti magát. Én magam soha nem próbáltam ki, de hallottam, hogy durva a hatása: totális kontrollvesztés, zavaros viselkedés és gyakran teljes emlékezetkiesés. Az egyetemen az egyik tanárunk sürgősségi orvos, ő mesélte, hogy egyre több olyan betegük van, aki túladagolja a szert, és ez úgynevezett randidrog: az erőszakot elkövetők arra

használják, hogy áldozataik ne tudjanak védekezni, éscsempészik, ne emlékezzenek semmire. Eléggé ismert eset, amikor egy Grasse környéki faluban megtartott rave

 

 partyn egy erősen begyógyszerezett lány először simán  besétált a tábortűzbe, aztán levetette magát egy szikla tetejéről.

Annyira kimerültem, hogy nem képes tisztán gondolkozni. Nem tudom, hogyvagyok jut eszembe, de eljátszom a gondolattal, mi lenne, ha egy maréknyi nyugtatót tennék a teába. Nem akarom megölni Vincát. Csak azt szeretném, ha eltűnne az életemből és a tiédből is. Gyakran álmodom azzal, hogy elüti egy autó az utcán vagy öngyilkos lesz. Nem akarom megölni, mégis a markomba csúsztatok egy csomó gyógyszert. Aztán a markomból a forró teába. Alig néhány másodperc alatt történik, mintha kettéválnék, mintha csak külső szemlélője lennék a jelenetnek, és valaki más cselekedne. Becsukom az ajtót, és visszamegyek a szobámba. Alig állok a lábamon. Ezúttal leteper a kimerültség. Lefekszem az ágyra. Magam elé veszem a mappát és az anatómiajegyzeteimet. Tanulnom kell, az anyagra kell koncentrálnom, de a szemem magától lecsukódik, és magával ragad az álom. *

Amikor felriadok, sötét éjszaka van. Csatakosra izzadtam, mintha magas lázam lenne. Az ébresztős rádió

éjjeli fél egyet mutat. El Nem sem hiszem, órát aludtam egyfolytában. tudom,hogy hogynyolc közben visszajöttél-e, Thomas. És azt sem tudom, mi lehet

 

Vincával. A megkésett rettegéstől űzve bekopogok hozzá. Nincs válasz, úgy döntök, bemegyek a szobájába. Az éjjeliszekrényen éjjeliszekrénye n üresen áll a teásbögre.ahogy Vincaott még mindig alszik, ugyanabban a testhelyzetben, hagytam. Legalábbis ezt próbálom elhitetni magammal, de amikor odahajolok fölé, észreveszem, hogy a teste kihűlt, és nem lélegzik. A szívem kihagy, elfog a rémület, sokkot kapok. Összeomlok. Lehet, hogy eleve így volt elrendelve. Lehet, hogy a dolgok kezdettől fogva ebbe az irányba haladtak: a vége halál és rettegés. És azt is tudom, mi a következő lépés: véget kell vetnem a saját életemnek is. Mindörökre meg kell szabadulnom ettől a túlontúl régóta belém tapadó, alattomos szenvedéstől. Kitárom a szoba ablakát.  Jéghideg levegő csap meg, belém mar, felfal. Fellépek a párkányra, hogy leugorjak, de nem sikerül megtennem. Mintha körülszaglászott volna az Éjszaka, de nem kérne  belőlem. Mintha maga a halál sem akarná egy ilyen  jelentéktelen senkire senkire vesztegetni az idejét. *

Átténferegtem az udvaron, mint egy zombi. A tó, a Gesztenyés tér, a titkársági épület. Minden fekete és

kihalt. Kivéve És én őt keresem. Felismerem az anyád alakját irodáját. az ablakon át. éppen Közelebb megyek. Éppen Francis Biancardinivel tárgyal valamiről. Amikor

 

meglát, azonnal tudja, hogy valami nagy baj történt. Francis és anyád elém jönnek. Alig állok a lábamon. A karjaikba zuhanok, és elmondok mindent. Összefüggéstelen mondatok,a amelyeket zokogás. Mielőtt kihívnák mentőket, meg-megszakít Vinca szobájábaa rohannak. Francis érkezik oda elsőként, megvizsgálja a testet. A fejét ingatja, jelzi, hogy felesleges a mentőket hívni. És ebben a pillanatban elájulok. *

Amikor magamhoz térek, anyád szobájában fekszem a kanapén, takaróval a térdemen. Annabelle az ágyam fejénél ül. A higgadtsága meglep, de megnyugtat. Mindig is kedveltem. Amióta csak ismerem, nagylelkű és jóindulatú volt velem. Mindenben támogatott és segített. Az ő közbenjárására közbenjárására kaptam meg a kollégiumi szobát. Bízott bennem, biztatott, hogy  jelentkezzek az orvosira, még vigasztalt is, amikor te eltávolodtál tőlem. Megkérdezi, hogy jobban érzem-e magam, és megkér, hogy pontosan mondjam el, mi történt. – A legfontosabb, hogy semmit ne hagyj ki. Engedelmeskedem neki, miközben újra átélem a

Vinca halálához végzetes eseménysort. Féltékenység, őrület, vezető Rohypnol a teában. Próbálom megindokolni, amit tettem, de anyád a számra teszi az

 

ujját. – A megbánásod nem fogja visszahozni. Rajtad kívül valaki más is láthatta Vinca holttestét? Thomas,ande anem Csak maradtunk  bent– Talán a kollégiumban kollégiumb télihiszem. szünetre, a mi többiek mind hazamentek. Anyád az alkaromra teszi a tenyerét, a tekintetemet keresi, és jelentőségteljesen ezt mondja: – A következő perc életed legfontosabb perce lesz, Fanny. Nem elég, hogy nehéz döntés előtt állsz, ráadásul gyorsan kell döntened. Mindvégig a szemébe nézek, de el sem tudom képzelni, mit fog mondani. – Választanod kell. Az első lehetőség, hogy kihívjuk a rendőrséget, és elmondjuk nekik az igazat. Már ma este  börtönbe kerülsz. A tárgyalás alatt az ügyész és a közvélemény darabokra szaggat. A média élvezettel csámcsog majd az ügyön. Te leszel az ördögi és féltékeny kis ribanc, a szörnyeteg, aki hidegvérrel meggyilkolta a legjobb barátnőjét, a gimi koronázatlan királynőjét, akit mindenki imádott. Nagykorú vagy, hosszú börtönévek várnak rád. Már ennyitől is teljesen magam alatt vagyok, de Annabelle tovább üti a vasat. – Harmincöt éves leszel, mire kiszabadulsz a

 börtönből, és amíg csak élsz, már megbélyegzett megbélyegze tt gyilkos maradsz. Vagyis az életednek az előtt vége lesz, mielőtt igazán elkezdődne. Ma este betetted a lábad a

 

pokolba, és soha nem szabadulsz onnan. Úgy érzem, mindjárt megfulladok. Jó egy percig hallgatok, aztán kinyögöm: –– És mi a másik Küzdesz, hogylehetőség? kiszabadulj a pokolból. És én kész vagyok minden segítséget megadni neked, hogy sikerüljön. – Nem tudom, hogyan tehetném. Anyád feláll a székből. – A „hogyan” nem a te dolgod. Először is el kell tüntetnünk Vinca holttestét. Ami a többit illeti, minél kevesebbet tudsz róla, annál hihetőbb lesz a viselkedésed. – Egy holttestet nem lehet csak úgy eltüntetni – mondom. Ekkor Francis lép be az igazgatói szobába, és az asztalra tesz egy útlevelet meg egy bankkártyát. Felemeli a telefonkagylót, beüti a telefonszámot, és  benyomja a kihangosító kihangosító gombját: gombját: – Szent Klotild Szálloda, jó estét kívánok! – Jó estét! Egy kétágyas szobát szeretnék kivenni holnap éjszakára, érdeklődnék, hogy van-e még. – Igen, még van egy, de ez az utolsó szabad szobánk szobánk – közli a recepciós, majd elmondja, mennyibe kerül. Francis elégedetten nyugtázza, és azt mondja, akkor

kivenné. intézi a foglalást. AnyádAlexis rámClément néz, ésnevére én rájövök, hogy a gépezet  beindult, már csak az én jelzésemre vár, hogy

 

továbblépjen. – Adok két percet, hogy átgondold – mondja. – Még két percre sincs szükségem ahhoz, hogy válasszak a pokol és az élethogy között. A tekintetéből látom, erre a válaszra számított. Visszaül mellém, átkarolja a vállamat. – Egyvalamit meg kell értened. Ez csak akkor működik, ha pontosan azt teszed, amit mondok. Nincs kérdezősködés, nem akarod tudni, mi miért történik, nincs magyarázkodás. Ez az egyetlen feltételem, és ebben nincs alku. Még nem tudom, mitől működne a terv, de az az érzésem, hogy Annabelle és Francis kézben tartja a helyzetet, és képesek helyrehozni a helyrehozhatatlant. helyrehozhatatlant. – Ha egyetlen apró hibát is elkövetsz, akkor lőttek az egésznek – figyelmeztet ünnepélyesen Annabelle. – Akkor nem csupán te kerülsz börtönbe, hanem Francisszal együtt engem is odaküldesz. odaküldesz. Némán bólintok, majd megkérdezem, mit kell tennem. – A terv egyelőre annyi, hogy elmész aludni, holnap  jó formában kell kell lenned – válasz válaszolja olja anyád. *

Tudod, mi a reggel legdurvább? legdurvább aznap éjjel. Másnap anyád? Remekül ébresztettaludtam fel, farmer volt rajta és egy férfidzseki. Kontyba tekerte a haját, és

 

 baseballsapka alá tűrte. Egy német focicsapat szurkolói  baseballsapka sapkáját viselte. Amikor a kezembe nyomta a vörös parókát és Vinca fehér pöttyös, rózsaszín pulóverét, már sejtettem, mi a terve. Olyan volt,amelyeket mint azok aza improvizációs gyakorlatok, színjátszóklubban végeztetett velünk, amikor valaki más  bőrébe kellett bújnunk. Sőt néha ezzel a módszerrel döntötte el, hogy melyik szerepet kinek adja a darabban. De ebben a játékban az improvizáció nem öt percig tartott, hanem egy teljes napig, és nem egy színielőadás szerepéért játszottam, hanem az életemért. Ma is emlékszem, mit éreztem, amikor felvettem Vinca ruháját és a vörös parókát. Teljességet, izgalmat, tökéletességet. Én voltam  Vinca. Magamra öltöttem a könnyedségét, a lazaságát, a szellemes nagyszájúságát és nagyvilági bohémságát, bohémságát, ami egyébként csak az övé volt. Anyád beült az Alpine volánja mögé, és kihajtottunk az iskola kapuján. Lehúztam az ablakot, és köszöntem a portásnak, amikor felengedte előttünk a sorompót, intettem a két utcaseprő fazonnak, akik a körforgalomban takarították a havat. Amikor kiértünk az antibes-i pályaudvarra, kiderült, hogy az előző napon törölt vonatok miatt az SNCF kisegítő járatokat indított Párizs felé. Anyád vett két

 jegyet. A Párizsig tartó vonatúton hamar elszaladt az idő. Sétálgattam vagonokban, hogy minél többen kiszúrjanak, ésakésőbb valamennyire emlékezzenek rám, de soha nem maradtam túl sokáig ugyanazon a helyen.

 

Amikor megérkeztünk Párizsba, anyád elmondta, hogy azért választotta a Saint-Simon utcai szállodát, mert fél évvel azelőtt ott szállt meg, és az éjszakai portás egy idős fazon volt, akit könnyűa lesz átverni. Egyébként amikora este tízkor odaértünk szállodába, előre kifizettük szobát, arra hivatkozva, hogy másnap reggel nagyon korán kell indulnunk. Elegendő nyomot hagytunk magunk után ahhoz, hogy elhitessük, Vinca valóban itt  járt. Nekem jutott eszembe, hogy Cherry Coke-ot rendeljek; anyád ötlete volt, hogy a Vinca DNS-ét tartalmazó hajkefét a neszesszerrel együtt a szobában felejtsük. És tudod, mi a legdurvább? Az, hogy ez a nap – amelyet egyébként két sörrel meg egy Rohypnollal koronáztam meg – életem egyik legmámorítóbb napja volt. *

A leszállás, amikor újra földet értem, ugyanolyan pocsék volt, mint amilyen izgalmas az előző nap. Másnap reggelre minden újra lehangolóvá és nyomasztóvá vált. Már korán reggel ideg-összeroppanás kerülgetett. Nem  bírtam elképzelni, hogy élhetnék túl akár egyetlen napot

is ezzel a magamban hordozott bűntudattal és önundorral. végigcsinálom. De A sajátmegígértem életemet máranyádnak, elbaltáztam, hogy nem fogom őt is magammal rántani. Kora hajnalban hagytuk

 

el a szállodát. Metróval mentünk, először a 12-essel a Bac utcától a Concorde-ig, aztán az 1-essel végig a Gare de Lyonig. Annabelle megvette nekem a Nizzáig szóló vonatjegyet. Később átmegy majd a Montparnasse-ra, és felszáll egy Daxba tartó vonatra Landes felé. Anyád a pályaudvarral szemben lévő kávézóban elmondta, hogy a neheze még hátravan: meg kell tanulnom együtt élni azzal, amit tettem. De rögtön hozzátette, nem kételkedik abban, hogy én erre képes leszek, mert bennem is megvan az a küzdőszellem, ami  benne, és ő csak az ilyen ilyen embereket kképes épes tisztelni. Azt mondta, hogy az olyan nők élete, mint amilyenek mi vagyunk, akik a semmiből küzdöttük fel magunkat oda, ahol vagyunk, folyamatos harc: nekünk mindig mindenért meg kell küzdenünk. Hogy az erősek és a gyengék gyakran nem azok, akiknek látszanak. Rengeteg ember némán vívja fájdalmas belső harcait. És az a legnagyobb bűvészmutatvány, bűvészmutatvány, ha az ember hosszú távon képes hazudni. Ahhoz pedig, hogy a többieknek ügyesen hazudj, először saját magadnak kell hazudnod. Hazudni csak egyféleképpen lehet, Fanny. Úgy, hogy letagadod az igazságot: módszeresen kell hazugsággal irtanod az igazságot, egészen addig, míg a hazugságod igazsággá nem válik.

Annabelle elsétált velem a peronon a vonatig, és megölelt. még emlékekkel. annyit mondott hogy együtt lehetUtoljára élni a véres Tudja,nekem, mert ő maga is megtapasztalta. Útravalóul ezt az elgondolkodtató

 

mondatot hagyta nekem: „A civilizáció csupán vékonyka hártya a forrongó káosz fölött.”

 

14

A buli (…) a sötétbe zuhan.  Ennyit tudott még: belezuhan a sötétségbe.  Mindössze ennyit.  – Ezután már nem tudott semmit…[20]

 JACK  L  LONDON 1.

Fannyt elkapta a láz, mire mondandója végére ért, csaknem önkívületi állapotba állt, került. Felkelt a múlt, kőbe vájt lépcsőről, mostaza templom közepén hajszálon hogy megőrizte egyensúlyát. A templomi padsorok között imbolygó alakja egy habokba vesző, süllyedő hajó utolsó utasát juttatta eszembe. Én fikarcnyival sem voltam nagyobb hős, mint ő. Alig kaptam levegőt. Úgy fogadtam a vallomásait, mint megannyi gyomrost, hajszálnyira a kiütéstől és a káosztól. Túlcsordult az

agyam, képtelen voltam magamban elrendezni a történteket. Fanny megölte Vincát, anyám tevőleges részvételével, aki eltüntette a holttestet…  Nem utasítottam el az igazságot, csak éppen egyáltalán nem tűnt összeegyeztethetőnek azzal, amit

 

mindeddig anyám és a barátnőm jelleméről tudtam. – Fanny, várj! A barátnőm kirohant a templomból. Egy pillanattal ezelőtt úgy nézett ki, múlna hogy mindjárt mintha az élete rajta. elájul, most meg úgy elrohant, Bakker! Mire felbukdácsoltam a lépcsőn, és kiértem a térre, Fanny már messze járt. Utánafutottam, de kifordult a bokám. Jóval előttem rohant, gyorsabban is, mint én. Átbicegtem a falun, és a tőlem telhető legfürgébben leereszkedtem a Vachettes völgyébe, az autómhoz. Büntetőcetli volt rajta, összegyűrtem. Beültem a volán mögé, és azon tépelődtem, hogy most mi legyen.  Anyám. Feltétlenül beszélnem kellett anyámmal. Csak ő tudja megmondani, hogy Fanny igazat mondott-e, csak ő tud nekem segíteni abban, hogy kibogozzam az igazságot. Apámtól nem érkezett újabb sms, Maxime viszont írt, hogy hívjam fel. Beindítottam a motort, és hívtam a barátomat: – Beszélnünk kell, Thomas. Rájöttem valamire. Valami nagyon durva dologra, ami… Elszorult a torka. Nem feltétlenül azért, mert félt, inkább azért, mert nem is leplezte, mennyire sebezhető. – Mondd. – Nem telefontéma. Találkozzunk később a Sasfészekben. Épp most értem ide az osztálytalálkozóra, egy kicsit jópofiznom

kell. Útközben rendezni az autó utasfülkéjének nyugalmában megpróbáltam a gondolataimat. 1992. december 19-én tehát nem egy, hanem pár óra különbséggel két gyilkosság történt

 

a Saint-Exupéry Gimnáziumban. Először Alexis Clément-t ölték meg, aztán Vincát. Két gyilkosság egy időben, ami lehetővé tette, hogy anyám és Francis verhetetlen forgatókönyvet dolgozzon ki, amellyel mindhármunkat következményektől: Maxime-ot, Fannyt ésmegvédhetnek engem. Hogya megvédjenek bennünket, először is eltüntették a holttesteket, majd – és ez volt az igazán zseniális húzás – elintézték, hogy az ügy szálai Párizsba vezessenek. Volt ebben a forgatókönyvben valami regényes – a szülők szövetkeznek, hogy minden veszélyt és kockázatot vállalva megmentsék a fiatal felnőtteket, akik mi voltunk akkoriban –, mégis, agyam minden idegsejtje tiltakozott ellene, mert érvényesként kezelte Vinca halálát. Visszagondolva arra, amit Fanny elmondott, úgy döntöttem, felhívok egy orvost, hogy ellenőrizzek valamit, ami nem hagyott nyugodni. Megpróbáltam telefonálni a New York-i háziorvosomnak, de csak a rendelő telefonszámát tudtam, az meg hétvégén nincs nyitva. Más orvos ismerősöm nem lévén elhatároztam, hogy felhívom a bátyámat. Szökőévben egyszer, ha beszéltünk telefonon. Zavarba ejtő egy igazi hős kisöccsének lenni. Valahányszor beszéltünk, az volt az érzésem, mintha lopnám az idejét, amelyet gyermekek gyógyítására is fordíthatna, így mindig csak kurtán-furcsán társalogtunk.

– Szia, öcsi! – szólt bele a telefonba. A lelkendezése most az is, amint mindig,közlékeny leszívta típus. az összes energiámat – nem vagyok kifejezetten – Szia, Jérôme, hogy ityeg?

 

– Ne fáraszd magad a bájcsevejjel, Thomas. Mondd, mi kell? Ma legalább megkönnyítette a feladatom. – Délután anyánál voltam. Te tudtál a szívrohamáról? –– Persze. Miért nem mondtad? – Ő kért meg arra, hogy ne tegyem. Nem akarta, hogy aggódj miatta. Ugyan már… – Ismered a Rohypnol nevű gyógyszert? – Persze hogy ismerem. Bitang egy szer, de manapság már nemigen írják fel. – Kipróbáltad? – Nem, de minek akarod tudni? – Egy készülő regényhez kell. A kilencvenes években átszódik a történet. Hány tabletta kell a halálos adaghoz? – Mit tudom én, a hatóanyag-tartalomtól függ. A legtöbb tablettában egy milligramm flunitrazepám van. – Vagyis? – Vagyis azt mondom, hogy attól függ, kinek milyen a szervezete. – Ezzel nem sokat segítettél. – Kurt Cobain ezzel kísérelt meg öngyilkosságot. – Én úgy tudtam, hogy főbe lőtte magát. – Én pedig egy sikertelen öngyilkossági kísérletről beszélek,

ami néhány hónappal az előtt történt. Akkor úgy ötven tablettát mostak ki aegy gyomrából. Fanny marék tablettáról beszélt, az semmiképpen sem lehet ötven.

 

– És mi történik, ha, mondjuk, csak tizenötöt veszel be? – Iszonyúan beállsz tőle, mintha kómában lennél, annyira leszedál, főleg ha ráiszol. De még egyszer mondom, a hatóanyag mennyiségétől függ. Aakilencvenes években is. Ez esetben viszont tizenöt tabletta pluszvolt Jimbelőle Beamkétmillis kombó egyenesen a másvilágra juttat. Vissza a startmezőre… És akkor eszembe jutott még egy kérdés, amit eredetileg nem akartam feltenni neki. – Nem ismertél véletlenül egy cannes-i orvost, aki úgy húsz évvel ezelőtt praktizált, egy bizonyos Fréderic Rubenst? – Doktor Mabuse! Őt mindenki ismerte, vagy legalábbis hallott róla, és nem csupa jót. – Mabuse, ez volt a gúnyneve? – Volt még ezen kívül jó pár – mondta nevetgélve Jérôme. – Fredó, a narkós, Fred Krueger, a díler… Ő maga is cuccozott, meg persze segített másoknak hozzájutni az anyaghoz. Minden létező és elképzelhető bizniszben benne volt: dopping, illegális műtétek, receptüzérkedés, minden. – Eltiltották? – Végül igen, de szerintem korábban kellett volna. – Azt nem tudod, hogy még mindig itt él-e a Riviérán? – Hát, amennyi cuccot ő beszedett életében, azzal nem húzza sokáig az ember. Még egyetemista voltam, amikor meghalt.

Szóval orvosi thrillert írsz? 2.

Amikor a gimibe értem, már majdnem besötétedett. Az

 

önműködő sorompó nyitva volt. Csak szólni kellett a portásnak, és bemondani a nevedet, hogy ellenőrizhesse a listán. Én nem voltam rajta a listán, de a fickó látott már pár órával ezelőtt. Felismert, beengedett, és a tó melletti irányított. Sötétben fantasztikus látvány parkolóhoz volt a irányíto hely, tt. sokkal egységesebb, mint nappali fényben. A misztrál elsöpörte a felhőket, az égbolt tiszta volt, telis-tele csillagokkal. A parkolótól fáklyákkal és fényfüzérekkel kivilágított, mesébe illő ösvény vezetett a mulatság helyszínére. Több osztálytalálkozó is zajlott párhuzamosan, a tornacsarnokban az 1990–95-ös évfolyamé. Amikor a terembe léptem, rosszullét fogott el. Mintha valami elmezbálba csöppentem volna: kilencvenes évek, retróparti,  a legcikibb szerkódat vedd fel!  Meglett negyvenesek kihalászták a szekrényből a Converse tornacipőket, magas derekú, megszaggatott 501-eseket, bomberdzsekiket, kockás favágóingeket. A sportosabbja buggyos deszkásgatyát, Tacchini melegítőt és Chevignon pufidzsekit viselt. Messziről kiszúrtam Maxime-ot a tömegben, egy Chicago Bulls-mezben feszített. Körbezsongták, mintha máris képviselő lenne. Mindenhonnan a „Macron így, Macron úgy” hallatszott. Még mindig nehezen hiszi el ez a vállalkozókból, értelmiségiekből és vállalati vezetőkből álló banda, hogy az országot mostantól egy olyan elnök vezeti, aki még nincs negyvenéves, jól beszél angolul, ismeri a gazdaság működését,

és gyakorlatias szemléletével szemléletével kifejezetten az ellen van, hogy még mindig a régi politikai mentén gondolkozzunk. Ha valaminek meg kellszekértáborok változnia ebben az országban, annak most van itt az ideje. Most vagy soha.

 

Amikor Maxime is észrevett, felém intett: tíz perc múlva? Rábólintottam, addig meg elvegyültem a tömegben. Átvágtam a termen a büféasztalig, amelyet – micsoda gyászos poén – éppen aClément mellé aésfalVinca melléhullája telepítették a rendezők, Alexis oszladozott immár amelyben huszonöt éve. A falat girlandok és régi poszterek díszítik. Most nem fogott el a rosszullét, mint reggel. Semmi baljós sugárzás. De tudtam, az agyam lázasan dolgozik azon, hogy minden elképzelhető védelmet bevessen, mert nem bírtam elfogadni Vinca halálát. – Önnek adhatok valamit, uram? Hála istennek, ezúttal volt alkohol. Még mixerfiú is volt, akitől koktélt lehetett rendelni. – Keverne nekem egy caipirinhát? – Természetesen. – Legyen kettő! – szólt egy hang a hátam mögül. Megfordultam. Olivier Mons, Maxime férje, az antibes-i városi médiatár igazgatója állt mögöttem. Gratuláltam Gratuláltam neki a két aranyos kislányához, aztán elsztorizgattunk a „régi szép, de annyira talán mégse szép időkről”. Noha az én emlékeimben úgy élt, mint orrát fennhordó okostóni, kiderült, hogy kedves és ó humorú fickó. Még két perce sem beszélgettünk, máris megvallotta nekem, hogy pár napja rettenetesen idegesnek látja Maxime-ot. Biztos volt abban, hogy Maxime elhallgatja előle gyötrelmeinek valódi okát, de abban is, hogy én viszont

tudhatok valamit. Elhatároztam, hogya félig őszinte leszek, és Maxime azt mondtam neki, hogy tekintettel közelgő választásokra, egyes ellenségei megpróbálnak mindenféle csontvázakat előkotorni a

 

szekrényből, hogy visszaléptessék a jelöltségtől. Általánosságokat mondtam, és kissé fölényesen megjegyeztem, hogy aki politizálásra adja a fejét, annak sokszor nagy árat kell fizetnie Biztosítottam arról,csak hogy segítek Maxime-nak, és hogy ez aérte. fenyegetés nemsokára rossz emlék marad. Olivier pedig hitt nekem. Az élet képes ilyen fura dolgokra. Miközben én alapvetően szorongó természetű vagyok, másokat remekül meg tudok nyugtatni. A mixer elkészült a koktélokkal, és a koccintás után Oliviervel a bulizók ruhatárán szórakoztunk. Ami a báli megjelenést illeti, Olivier hozzám hasonlóan józanul kezelte a dolgot. Ezt nem állíthattuk volna mindenki másról. A nők jó része szemlátomást heves nosztalgiát érzett a haspólós korszak iránt. Mások farmersortban, póló fölé húzott kantáros szoknyában feszítettek, a nyakukban nyakörvszerű nyaklánc, még a táskájuk fülére is kendőt tekertek. Holdjáró cipőt szerencsére senki sem mert fölvenni. Vajon mért csinálták? Csupán szórakozásból, vagy így akartak visszaszerezni valamennyit az elveszett ifjúságból? Kértünk magunknak még két koktélt. – De most ne spóroljon annyira a cachaçával! – kértem. A mixer szavamon fogott, és jó erősre keverte az italunkat. Elköszöntem Olivier-től, és kezemben a koktéllal a terasz felé vettem az irányt, ahol már nyüzsögtek a bagósok.

3.

Épphogy elkezdődött a buli, de a tornacsarnok mögötti placcon egy fazon már úgy árulta a kokaint meg a füvet, mintha ez lenne

 

a világ legtermészetesebb dolga. Tőlem aztán árulhatja, én a szert mindig nagy ívben elkerültem. A terasz korlátján az ősrégi  bőrdzsekiben  bőrdzsekib en és Depeche Mode-pólób Mode-pólóban an feszítő Stéphane Pianelli könyökölt, az elektromos cigijével pöfékelt, miközben alkoholmentes sört és szopogatott. – Végül nem mentél el a koncertre? A fejével egy ötévesforma gyerekre bökött, aki azzal szórakozott, hogy az asztalok alatt bujkált. – Úgy volt, hogy anyámék vigyáznak Ernestóra, de az utolsó pillanatban valami közbejött – magyarázta, miközben mézeskalács illatú párát fújt ki. Pianelli rögeszméje még a fiának adott keresztnévből is nyilvánvaló. – Te választottad a gyerek nevét? Ernesto, mint Ernesto Che Guevara? – Miért? Nem tetszik? – kérdezte, egyik szemöldökét fenyegetően felhúzva. – Dehogynem – mondtam, mert nem hiányzott, hogy megsértődjön. – Az anyja szerint túl közhelyes. – Ki az anyja? Megkeményedtek az arcvonásai. – Nem ismered. Pianelli tényleg röhejes. Szerinte jogos, ha emberek

magánéletében turkálunk, turkálunk, amíg nem az övéről van szó. –– Céline De ő. Feulpin, nem? Már hogyne emlékeztem volna Céline-re! Az A osztályba

 

árt, és túlfejlett igazságérzettel volt megáldva, mindig ő vezette a diáksztrájkokat. Stéphane nőnemű tükörképe, a bölcsészkarra is együtt jártak. A szélsőbalos mozgalomban harcostársak voltak, álltak talán ki azkétegyetemisták kisebbségek ogaiért. együtt Nemrégiben, vagy három és éveaösszefutottam vele egy New York–Genf-járaton. Alig lehetett ráismerni. Lady Dior kosztümöt viselt, és egy svájci orvossal utazott, akibe láthatóan fülig szerelmes volt. Pár szót váltottunk egymással,  boldognak és kiegyensúlyo kiegyensúlyozottnak zottnak tűnt, de ezt inkább bölcsen elhallgattam Pianelli elől. – Vannak híreim számodra – mondta Stéphane témát váltva. Ellépett a korláttól, és az arcát hirtelen megvilágította a fényfüzér egyik fehér körtéje. Az ő szeme is karikás volt, a szemefehérje kicsit véres, mintha régóta nem aludt volna. – A suliprojekt finanszírozásáról finanszírozásáról találtál valamit? – Nem igazán. Ráállítottam a gyakornokomat, de nagyon titkolóznak. Majd felhív téged, ha talált valamit. Megnézte, merre jár a fia, és intett neki. – Ellenben megtekinthettem a végleges terveket. Valóban nagyszabású, gigantikus vállalkozás. Egyes részei eszeveszett pénzbe kerülnek, de nem teljesen világos, miért annyira fontosak. – Mire gondolsz? – Egy óriási rózsakert, az Angyalok kertje tervére. Hallottál

már róla? –– Nem. Agyament történet. Az a terv, hogy a levendulamező helyére, egészen a tóig egy úgynevezett kegyeleti kertet

 

telepítenek. – Mi az a kegyeleti kert? Stéphane megvonta a vállát. – A gyakornokom telefonon. értettem teljesen, de van más is.ezt– mondta Titokzatos képpel Nem előhúzott egy egyzetekkel teli papírt a zsebéből. – Elolvastam a Francis Biancardini haláláról készült rendőrségi jelentést. Tény, hogy alaposan helybenhagyták a szerencsétlen öreget. – Megkínozták? Rosszindulat villant a szemében. – Piszkosul. Nekem ez a leszámolásteóriát igazolja. Felsóhajtottam: – De hát miféle leszámolásról beszélsz, Stéphane? Már megint a maffiasztorid meg a pénzmosás? A rohadt életbe, gondolkozz egy kicsit! Még ha Francis nekik dolgozott is – amit nem hiszek –, miért kellett volna eltenni láb alól? – Lehet, hogy megpróbálta átejteni a ‘Ndrangheta-féle fickókat. – Minek? Hetvennégy éves volt, tele zsetonnal. – Az ilyeneknek az isten pénze se elég. – Hagyd a francba, túl hülye vagy. Tényleg megpróbálta vérrel felírni a támadója nevét az ablaküvegre ablaküvegre?? – Nem, a csaj bevallotta nekem, hogy ezt csak kitalálta, mert olyan drámaian hangzik. Viszont Francis megpróbált valakinek

telefonálni, mielőtt meghalt. –– Igen, Tudják, hogy kinek? anyádat próbálta hívni. Rezzenéstelen arccal fogadtam a hírt, és próbáltam

 

hatástalanítani a ketyegő bombát: – Logikus. Szomszédok voltak, és gyerekkoruk óta ismerték egymást. másnak Bólintott, de a szeméből ki: Eztbe   valaki  próbáld meg bemesélni, cimbi, énezt ugyolvastam ugyanis anis nem veszem . – Lehet tudni, hogy sikerült-e beszélniük? – Majd te megkérdezed anyádtól – felelte. – Felhörpintette a maradék alkoholmentes sörét. – Nekünk most haza kell mennünk. Holnap fociedzés – vetette oda foghegyről, és elindult a fiáért. 4.

Benéztem a tornaterembe. Maxime még mindig a kis udvartartása gyűrűjében állt. A terasz túlsó végében egy másik  bárpultot láttam – afféle zugkocsmaszerű zugkocsmaszerű alkalmatoss alkalmatosság ág volt –, ahol vodka shotot mértek. Megittam egy pohárral (mentás vodka), aztán még eggyel (citromos). Talán nem volt túl jó ötlet, de nekem nem volt gyerekem, akit haza kellett volna vinnem meg edzésre másnap. Nem szerettem az alkoholmentes sört, a spenótlevet sem kifejezetten, és meglehet, hogy a jövő héten már börtönben leszek… Meg kellett találnom anyámat. Miért menekült el? Azért, mert félt, hogy rájövök az igazságra? Azért, mert félt, hogy

ugyanolyan szörnyűségek szörnyűségek várnak rá, mint Francisra? A harmadikat (cseresznyés) azért döntöttem magamba, mert igyekeztem meggyőzni magam arról, hogy ha bepiálok, az segít a gondolkodásban. Hosszú távon nyilván nem jó stratégia, de a

 

részegség totális gondolati káosza előtt gyakran van egy rövid ideig tartó mámoros időszak, amikor az ember gondolatai összevissza kavarognak, és kigyúlhat egy apró szikra. Anyám az én bérelt kocsimmal ment el. Abban pedig holtbiztos, hogy van műholdas nyomkövető. Mi lenne, ha felhívnám a kölcsönzőt, és azt mondanám, hogy ellopták a kocsit, nézzék meg, hogy hol van? Meg is lehetne játszani, csak éppen szombat este volt, és ilyenkor az ügy egy kicsit nehezebb. Egy utolsót (narancsos) jánosáldás gyanánt. Szédületes sebességgel pörgött az agyam. Mámorító volt, de tudtam, nem tart örökké. Szerencsére azonban eszembe jutott egy sokkal praktikusabb megoldás. Miért ne kereshetném simán az iPademet, amit az autóban hagytam? A modern kütyükben ilyesmi is van. A telefonomon elindítottam a kívánt alkalmazást. A cucc a megfelelő beállításokkal többnyire elég jól működött. Beírtam a kért adatokat – e-mail-cím, jelszó –, és visszafojtottam a lélegzetem. A térképen villogni kezdett egy apró pontocska. Két ujjal kinagyítottam a térképet. Ha a tabletem még mindig az autóban volt, akkor az autó az Antibes-fok déli csücskében parkolt, egy olyan helyen, amit nagyon jól ismertem: a Kellerparti parkolóban, ahol az éttermi vendégek és a parti sétányon kirándulók szokták hagyni az autójukat. Azonnal felhívtam apámat. – Megtaláltam anya kocsiját!

– Hogy csináltad? –– Bonyolult. az autóott? a Keller parkolójában van. Mi a frászt De csinálhat Éreztem, hogy rettenetesen aggódik, és rájöttem, hogy

 

valamit elhallgat előlem. Ezt ő a végtelenségig tagadta, de akkor megemeltem a hangom: – Beszarok, Richard! Amikor valami bajod van, engem hívsz, mégsem bízol bennem. – Na jó, igazad van – ismerte el. – Anyád magával vitt valamit, amikor elment… – Mit vitt magával? – Az egyik vadászpuskámat. A lábam alatt mintha megnyílt volna a föld. Sehogy se tudtam elképzelni anyámat fegyverrel. Három másodpercre  behunytam a szemem, és kirajzolódott kirajzolódott előttem a kép. Éppen ellenkezőleg,, mint hittem volna, nagyon is  jól ellenkezőleg jól el tudtam képzelni anyámat egy vadászpuskával a kezében. – Tudja használni? – kérdeztem apámat. – Azonnal indulok az Antibes-fokra – mondta válasz helyett. Nem voltam biztos abban, hogy jó ötlet, de más megoldást én sem tudtam kitalálni. – Még elintézek valamit, és én is odamegyek. Rendben, apa? – Rendben. Siess! Letettem a telefont, és visszamentem a tornaterembe. A hangulat megváltozott. Az alkohol gátlásoldó hatására szépen ellazult a bálozó közönség. A zene hangos volt, az ember szinte megsüketült odabenn. Maxime-ot kerestem, de nem találtam. Biztosan kint vár valahol.

 A Sasfészek, hát persze…

Kimentem a tornacsarnokból, és elindultam a virágos sziklapárkányra vezető úton. Ez az ösvény is kifelfelé volt világítva, lampionok és lámpások pöttyözték, fényük vezette a lépteimet.

 

A sziklalépcső aljáról felnéztem a magasba, és megláttam egy sötétben parázsló cigarettát. A mellvéden könyöklő Maxime leintett. – Csak óvatosan felfelé jövet! – kiáltotta. – Sötétben igazi nyaktörő vállalkozás. Elővigyázatosságból felkapcsoltam a telefonom zseblámpáját, mert nem akartam megcsúszni, és megindultam Maxime felé. Azonnal eszembe jutott, hogy nemrégiben a templomban kifordult a bokám. Minden egyes lépés nehezemre esett. Amíg felfelé baktattam, észrevettem, hogy elállt a szél. Reggel óta fújt, de most beborult az ég, és egyetlen csillag sem világított. Már félig felértem, amikor velőtrázó sikolyra kaptam fel a fejem. Két alak rajzolódott ki a szürkeségben. Az egyik Maxime, a másik pedig egy ismeretlen, aki azon igyekszik, hogy a mellvédről letaszítsa a cimborámat. Felordítottam, aztán teljes erőmből nekiiramodtam, hogy a barátom segítségére siessek, de mire felértem, késő volt. Maxime majdnem tízméternyit zuhant. A támadó nyomába eredtem, de a kifordult bokámmal nem utottam messzire. Amikor visszaértem a Sasfészek alá, Maxime teste körül többen is álltak már, a mentőkre vártak. Könny futotta el a szememet. Egy pillanatra mintha Vinca kísértete imbolygott volna a régi iskolatársaim között. Mint valami látomás, az áttetsző és megbabonázó jelenség felhasította az éjszakát, kombinéruha volt rajta, fekete motoros bőrdzseki,

neccharisnya és bőr bokacsizma. bokacsizma. Minden látszott, várakozás elevenebbnek mint ellenére a körülöttealévőszellemlány emberek.

sokkal

 

Annabelle 1992. december 19.

A nevem Annabelle Degalais. Olaszországban, egy piemonti kis faluban születtem a negyvenes évek végén. Az iskolában „osztrák lánynak” csúfoltak. Manapság az iskolában a diákok és a tanárok is igazgatónőnek szólítanak. A nevem Annabelle Degalais, és mire leszáll az éj, embert fogok ölni. Pedig ezen a késő délutánon semmi sem utal arra, hogy a karácsonyi szünet első napja ilyen tragikus véget ér. Richard, a férjem elutazott a két nagyobb gyerekünkkel, így egyedül kell helytállnom az iskolában. Hajnal óta talpon vagyok, és teszem a dolgom a parancsnoki hídon, de én szeretem, ha zajlanak az események, és döntéseket kell hoznom. A hóvihar teljesen szétzilálta a város rendjét, hihetetlen zűrzavart váltott ki. Délután hatkor jutok el addig, hogy végre kifújjam magam. A termoszomból kifogyott a tea, így a tanáriba megyek az italautomatához. Alighogy felállok a székből, nyílik az igazgatói szoba ajtaja, és egy fiatal nő lép be, pedig nem mondtam neki, hogy bejöhet.

– Jó napot, Vinca. – Jó napot. Némi szorongással nézem az előttem álló Vinca Rockwellt. A hideg ellenére nincs rajta más, csak egy

 

rövid kockás ruha, egy motoros bőrdzseki és magas sarkú bokacsizma. Azonnal látom, hogy teljesen be van állva. – Miben segíthetek? – Még kéne hetvenötezer frank.  Jól ismerem Vincát, és kedvelem is, annak ellenére, hogy tudom, a fiam halálosan szerelmes belé, és ettől teljesen kikészült. Vinca jár hozzám a színjátszókörbe. Az egyik legtehetségesebb színészem. Egyszerre érzéki és okos, és van benne valami őrültség, amitől annyira vonzó. Művelt, ragyogó művészlélek. Egyszer megmutatta a szerzeményeit: folk-rock, titokzatos szépségű, választékos refrének, afféle PJ Harvey- és Leonard Cohen-féle zene. – Hetvenötezer frank? Átnyújt egy kartonborítékot, és belehuppan a szemközti fotelba, pedig nem mondtam neki, hogy üljön le. Kinyitom a borítékot, és átnézem a benne lévő fényképeket. Meg is vagyok lepve meg nem is. Nem érint mélyen a dolog, mert minden döntésem, amit eddigi életemben meghoztam, egyetlen célra irányul: soha nem lehetek gyenge. Ez adja az erőmet. – Úgy látom, nem vagy túl jól, Vinca – jegyzem meg, miközben visszaadom a borítékot.

– Majd maga nem lesz jól, amikor a szülőknek megmutatom a mocskos disznó férjéről készült képeket. Látom, hogy vacog. Egyszerre látszik lázasnak, izgatottnak és kimerültnek.

 

– Miért kérsz még hetvenötezer frankot? Richard már adott neked pénzt? – Százezret adott, de annyi nem elég. Richard családja mindig is csóró volt. A családi vagyon az enyém. A nevelőapámtól, Roberto Orsinitól maradt rám, ő kereste meg a saját két kezével, gyönyörű villákat épített az egész Riviérán. – Nincs ennyi pénzem, Vinca. Próbálok időt nyerni, de nem hagyja magát eltántorítani a céljától: – Oldja meg! Még a hétvége előtt adja ide a pénzt! Látom, hogy el van szállva, és semmi nem hat rá. Egészen biztos, hogy nyugtatót vett be, aztán meg ráivott. – Semmit sem kapsz – közlöm nyersen. – A zsarolók tőlem csak megvetést kapnak. Richard elég nagy marha volt, hogy fizetett neked. – Hát jó, maga akarta! – fenyeget meg, miközben feláll a fotelból. Aztán rám csapja az ajtót. *

Egy darabig ülve maradok az asztalomnál. A fiamra

gondolok, aki őrülten szerelmes ebbe a lányba, és éppen most rúgja aki fel miatta egyetemi Richard-ra gondolok, csak aazfarka után felvételijét. megy. A családomra gondolok, mert meg kell őket védenem. És Vincára

 

gondolok. Pontosan tudom, honnan ered ez a mérgező kisugárzása. Onnan, hogy Vincáról senki sem képes elképzelni, milyen lesz később. Mintha csak hullócsillag volna, amelynek az a sorsa, hogy soha nem töltheti be azt a különleges húszéves kort. Hosszas gondolkodás után kilépek az éjszakába, és átküzdöm magam a hóban a Nicolas de Staël-házig. Meg kell próbálnom észre téríteni. Amikor ajtót nyit, azt gondolja, azért jöttem, hogy odaadjam neki a pénzt. – Figyelj rám, Vinca. Nem vagy jól, látom. Azért  jöttem, hogy segítsek. Mondd el, hogy miért csinálod ezt. Mire kell a pénz? Erre begőzöl, és fenyegetni kezd. Javaslom, hogy hívjunk orvost, vagy szívesen beviszem a kórházba. – Ez nem a normális állapotod, Vinca. Találunk valami megoldást a problémádra. Próbálom megnyugtatni, minden meggyőző erőmet  bevetem, de nem hat rá semmi. Olyan, mintha démon szállta volna meg, bármire képes ebben az állapotban. Aztán egyszer csak előránt a zsebéből egy terhességi tesztet. – Ez a drágalátos férje műve! Hosszú ideje először fordul elő, hogy én, az a nő, aki maga a megtestesült nyugalom, kifordulok önmagamból.

Rettenetes, mély szakadék nyílik bennem, és fogalmam sincs, hogyan legyek rajta. Ezaz aegész lelki életemet. földindulás megrémít. Látom,  ahogyúrrá felperzseli Az enyémet, és velem együtt az egész családomét is. Szó sem

 

lehet róla, hogy tehetetlenül tűrjem. Az nem lehet, hogy ez a tizenkilenc éves gyújtogató felperzselje és hamuvá égesse az egész életünket. Miközben Vinca tapodtat sem enged, én megpillantom a BrâncuŞi-szobor másolatát. Ajándék volt, amelyet még a Louvre-ban vettem a fiamnak, és Thomas azonnal továbbadta Vincának. Fehér fátyol homályosítja el a látásomat. Megragadom a szobrot, és lecsapok vele Vinca koponyájára. Akkora erővel, hogy a lány menten összerogy, mint egy rongybaba. *

Hosszú időre minden elsötétült körülöttem, az idő megállt. Nem létezett semmi. Úgy fagyott meg a tudatom, ahogy kint a mindent elborító hó szoborrá dermeszti a tájat. Amikor kezdtem magamhoz térni, láttam, hogy Vinca meghalt. Az egyetlen dolog, amit tehettem, hogy megpróbáljak valahogy időt nyerni. Elvonszoltam a lány testét az ágyig, és oldalra fektettem, hogy ne látsszon a fején lévő sérülés, aztán betakartam. Keresztülvágtam a kísérteties szellemvidékre hasonlító campuson, az irodám meghitt nyugalmára vágytam. Leültem a fotelomba, és megpróbáltam felhívni

Francist, háromszor is, de nem vette fel. Most mindennek vége. Behunytam a szemem, és feldúlt állapotom ellenére megpróbáltam összpontosítani. Az életem során

 

megtanultam, hogy a gondolkodás sok problémát megold. Az első, legkézenfekvőbb gondolatom az volt, hogy egyszerűen meg kell szabadulnom Vinca holttestétől, még mielőtt valaki rátalál. Kivitelezhető, de nehezen. Több forgatókönyvet is kidolgoztam, de mindig ugyanoda és ugyanarra a következtetésre jutottam: óriási  botrányt kavar, ha Vinca Rockwell, a fiatal örökösnő az iskola falai közül tűnik el. Minden eszközt bevetnek majd a keresésére. A rendőrség a pincétől a padlásig átkutatja a gimnázium épületét, minden lehetséges laborvizsgálatot elvégeztetnek, kihallgatják az összes diákot Vinca kapcsolatairól. Talán vannak olyanok, akik tudnak a Richard-ral való viszonyáról. Végül előkerülhet az is, aki a képeket készítette, és tovább zsarolhat, vagy egyszerűen felnyom minket a rendőrségen. Nincs menekvés. Életemben először kelepcébe kerültem. Le kellett tennem a fegyvert. Este tízkor ott tartottam, hogy hívom a rendőröket. Már nyúltam a telefon után, amikor megláttam Francist, aki Ahmeddel az Agorán át jött, éppen az én irodám felé. Eléjük mentem. Francis arcán is olyan kifejezés ült, amilyet még soha nem láttam rajta. – Annabelle! – kiáltott fel, és rögtön felfogta, hogy valami nagyon nagy baj történt.

– Rettenetes dolgot műveltem – mondtam, és a karjai közé vetettem magam. *

 

És elmesélem neki a szörnyű összecsapást Vinca Rockwell-lel. – Kitartás – suttogja, amikor végre elhallgatok –, nekem is el kell mondanom valamit neked. Azt hittem, hogy ennél nem lehet rosszabb, de a mai napon már másodjára alig kapok levegőt, és kibillenek a megingathatatlanná edzett nyugalmamból, amikor Francis elmeséli, hogy Alexis Clément gyilkosság áldozata lett, Thomas és Maxime a tettes. Azt mondja, hogy Ahmeddel kihasználták a gimnáziumbeli építkezést, és befalazták a hullát az épülő tornacsarnokba. Megvallja, hogy először arra gondolt, nem fogja nekem elmondani, mert meg akart védeni. Átölel, és megígéri, hogy erre is talál megoldást. Emlékeztet arra, mi mindenen mentünk eddig keresztül az életünkben. *

Először neki jutott eszébe. Megjegyezte, hogy ha egyszerre két ember tűnik el, az furcsamód kevésbé zavarja az embereket, mint ha csak egy. Hogy a Vinca-féle gyilkosság eltörölheti Alexisét, és fordítva, ha valamilyen módon sikerül összekötnünk

egymással a sorsukat. Hosszú ideig agyalunk a megfelelő forgatókönyvön. Elmondom neki: az iskolában az a pletyka járja, hogy szeretők. Elmondom neki, hogy a fiam olyan leveleket

 

talált Vinca szobájában, amelyek az ő szívét összetörték, de igazolni látszanak a pletykákat. Francisban újjáéled a remény, de engem nem tud meggyőzni az optimizmusa. Még ha a holttesteket sikerül is eltüntetnünk, a nyomozás itt zajlik majd az iskolában, és a ránk nehezedő nyomás elviselhetetlenné válik. Ezt ő is belátja, mérlegeli az érveket és ellenérveket, még az is felmerül benne, hogy feladja magát a rendőrségen, és magára vállalja a gyilkosságokat. Eljött hát az a pillanat a kettőnk életében, amikor odáig jutottunk, hogy le kell tennünk a fegyvert. Nem azért, mert nincs elég akaraterőnk vagy kitartásunk, hanem mert vannak olyan csaták, amelyeket egyszerűen nem lehet megnyerni. Egyszer csak ütemes kopogás veri fel az éjszakai csendet, mindketten felugrunk. Ugyanazzal a lendülettel az ablak felé fordulunk. Egy komor arcú lány dobol az ablaküvegen. Nem Vinca Rockwell szelleme kísért. Hanem a kis Fanny Brahimi, akinek megengedtem, hogy  bent maradjon a kollégiumban kollégiumban a karácsonyi szü szünetben. netben. – Igazgatónő! Francisszal aggódó pillantást váltunk. Fanny ugyanabban a kollégiumi épületben lakik, mint Vinca. Biztos vagyok abban, mit fog mondani: megtalálta a  barátnője élettelen élettelen testét.

– Itt a vége, Francis – mondom. – Ki kell hívnunk a zsarukat. De kinyílik a szobám ajtaja, és Fanny zokogva kapaszkodik a karomba. Ekkor még nem tudom, hogy a

 

 Jóisten küldte hozzánk, és minden gondunk megoldódik. Az olaszok Istene. A Jóisten, akihez gyerekkorunkban annyit imádkoztunk a montaldiciói kis kápolnában. kápolnában. – Megöltem Vincát! – vádolja magát Fanny. – Megöltem Vincát!

 

15

A legszebb lány az iskolában  A legjobb módja a védekezésnek az, ha nem leszünk hozzájuk hasonlók.[21]

MARCUS AURELIUS 1.

Hajnali kettőkor jöttem el a fontonne-i egyetemi klinika sürgősségi osztályáról. Milyen a halál szaga? Szerintem olyan, mint amit a kórházi folyosókon lehet érezni: gyógyszer, fertőtlenítő tisztítószer tisztítószerek ek szaga. Maxime és több mint nyolc méter magasból esett rá az aszfaltos útra. A hegyoldal alján lévő faágak kicsit tompították a zuhanást, de nem eléggé: többszörös csigolyatörést szenvedett, eltört a medencéje, a lába és több bordája is. Olivier-t rögtön betuszkoltam magam mellé a kocsiba, a

mentőautó után hajtottam, és amikor Maxime-ot betolták a sürgősségire, még egy pillanatra láthattam. A testén mindenütt zúzódások, merev kosárhordágyban, nyakrögzítővel szállították. Sápadt és élettelen arca szinte eltűnt az infúziós csövek alatt, fájdalmasan emlékeztetett arra, hogy nem tudtam

 

megvédeni. Az orvos, akivel Olivier beszélhetett, súlyos szavakat mondott. Maxime kómában volt. A vérnyomása nagyon alacsony, és a noradrenalin is csak kicsit tudta feljebb vinni. Koponyasérülést szenvedett, amelyet agyzúzódás súlyosbított, sőt az is lehet, hogy agyvérzése volt. Egy váróteremben üldögéltünk, de a kórházi személyzet egyértelműen jelezte, hogy nem sok haszna van, ha ott vagyunk. Visszafogottan nyilatkoztak a gyógyulási esélyekről, noha az egész testről készült szkennerfelvételek alapján teljesebb képet alkothattak a sérülésekről. A következő hetvenkét órában dől el, hogy mi várható hosszabb távon. A viselkedésükből és a csendjeikből megértettem, hogy Maxime élete hajszálon függ. Olivier mindenáron maradni akart, viszont ragaszkodott hozzá, hogy én egy kicsit kipihenjem magam. – Tényleg nagyon szarul nézel ki, és én is szívesebben várok itt egyedül, ha nem veszed rossz néven. Nem ellenkeztem, mert tulajdonképpen semmi kedvem nem volt megvárni, amíg a rendőrség ideér, hogy kikérdezze a szemtanúkat. A zuhogó esőben keresztülvágtam a kórházi parkolón. Az időjárás pár óra alatt gyökeresen megváltozott. Elállt a szél, az ég elnehezült, a szürke vattafelhők közül itt-ott villámlott és mennydörgés hallatszott. Bemenekültem anyám Mercedesébe, és megnéztem a

mobilom kijelzőjét. Se Fanny, se apám nem hívott azóta. Próbáltam hívni őket, de egyikük sem vette fel. Ez jellemző Richard-ra. Biztos megtalálta a feleségét, és most, hogy ő már nem aggódik, mindenki más le van szarva.

 

Beindítottam a motort, mégsem indultam sehová. A szemem  becsukódott, a torkom száraz volt, az agyam még mindig alkoholködben. Ritkán voltam ennyire kimerült. Tegnap éjjel a repülőn egy szemhunyásnyit sem aludtam, és tegnapelőtt se nagyon. Egy összegben fizettem az árat: időeltolódás, túl sok vodka, stressz. Nem voltam képes rendszerezni a gondolataimat, ezerfelé csapongtak. Körülölelt az eső ütemes dobolása, és ráborultam a kormánykerékre. kormánykerékre. Beszélnünk kell, Thomas. Rájöttem valamire. Valami nagyon durva dologra, ami…  Maxime utolsó mondatai zsongtak a fülemben. Mi lehetett az a borzasztó fontos és sürgős, amit mindenáron meg akart velem osztani? Miféle durva dologra öhetett rá? A jövőt homály lepte. Nem sikerült a nyomozás végére érnem, de lassan be kellett látnom, hogy nem fogom megtalálni Vincát.  Alexis, Vinca, Francis, Maxime…  Az áldozatok listája egyre hosszabb. Nekem kellett véget vetnem a dolognak, de hogyan? Az autóban érezhető illat visszarepített a gyerekkoromba. Anyám ezt a parfümöt használta régen is: Guerlain Jicky. Titokzatos és kábító illatkeverék, benne a provence-i táj frissessége – levendula, citrusfélék, rozmaring –, valamint a bőr és a pézsma áthatóbb, sötétebb, mélyebb tónusai. Egy időre  belekapaszkodtam  belekapasz kodtam ebbe az illatba. Mert minden mindig anyámhoz vezet…

Felkapcsoltam a mennyezeti lámpát. Beugrott egy egyszerű kérdés: Vajon mennyibe kerülhetett egy ilyen autó? Honnan volt rá pénze anyámnak? A szüleim jó nyugdíjat kaptak és volt egy szép házuk, a hetvenes évek végén vették, amikor az Azúr-

 

parti lakásárak még a középosztály pénztárcájához voltak szabva. De az autó – nem anyám stílusa. Hirtelen megvilágosodtam: Annabelle nem véletlenül hagyta rám a roadstert. Eleve ez volt a terve. Felidéztem magamban a délutáni elenetet. Annabelle kész tények elé állított. Nem volt más választásom,, mint hogy az ő kocsiját használjam. De miért? választásom Közelebbről megvizsgáltam a kulcscsomót. A slusszkulcs, a házunk kulcsa, a postaláda hosszabb tollú kulcsa – de volt még egy, jóval nagyobb, fekete gumiborítású fogantyúval. Egy elegáns kulcstartóra voltak fűzve: ovális formájú, barkázott  bőrből készült, és két, egymásba fonódó, fonódó, krómszínű betű díszíti. A és P. A, mint Annabelle, de ki lehet a P? Bekapcsoltam a GPS-t, és megnéztem, milyen címeket tárol, de semmi gyanús. Rányomtam az első eltárolt úti célra – Otthon –, erre a GPS kiadott nekem egy húsz kilométeres, elég  bonyolult útvonalat, amely a tengerparti út érintésével Nizza irányába vezetett, pedig a Constance negyed, ahol anyámék háza állt, csak egy-két kilométernyire volt a kórháztól.

Tanácstalanul kioldottam a kéziféket, és elindultam, mert kíváncsi voltam rá, mi lehet az az ismeretlen hely, ami anyám szerint az „otthon”. 2.

Sötét volt és zuhogott az eső, de a forgalom zavartalan, tempósan haladtam. A GPS utasításait követve kevesebb mint húsz perc alatt elértem úti célomat: egy őrzött luxuslakóparkot Cagnes-sur-Mer és Saint-Paul-de-Vence között. Az Aurelia Parkot, ahol Francis legénylakása volt. Ahol meggyilkolták. A

 

 bejáratot védő, hatalmas kovácsoltvas kaputól úgy harminc méterre lehúzódtam az út szélére. A betöréssorozatot követően  bizonyára keményen megerősítették a biztonsági intézkedéseket. Egy tisztiszolga kinézetű őr posztolt a porta előtt. Egy Maserati húzott el mellettem, majd a kapu előtt is elhaladt. A lakóparkba két bejárat vezetett. A bal oldali a látogatóké – nekik be kellett jelentkezniük a portán –, a lakók a obb oldali kaput használhatták. Ott egy érzékelő leolvasta a rendszámot, majd kinyílt az önműködő kapu. Még mindig járt a motor, én pedig elgondolkodtam. Az A és P kezdőbetűk elentése tehát Aurelia Park, az a projekt, amelyben Francis ingatlanfejlesztő befektetőként vett részt. Hirtelen eszembe utott valami: Aurelia anyám második keresztneve. Amit egyébként jobban is kedvelt, mint az Annabelle-t. Most már  biztos, hogy a roadstert Francistól kapta anyám. Francis és anyám szeretők lettek volna? Erre életemben nem gondoltam volna, de most már nem tűnt annyira valószínűtlennek. Kitettem az indexet, és elindultam a lakók  bejárata felé. Mintha dézsából öntenék, annyira zuhogott az eső, a portás egészen biztosan nem láthatta az arcomat. Az érzékelő  beolvasta a Mercedes rendszámát, a kapu kinyílt. Ha a kocsi  benne volt a rendszerben, az legalábbis legalábbis azt jelenti, hogy anyám gyakran járt ezen a helyen.

Lépésben haladtam a fenyvesekkel tarkított olajfaligetbe vezető keskeny, aszfaltos úton. A nyolcvanas évek végén épült Aurelia Park arról vált híressé, hogy a fejlesztők hatalmas mediterrán parkot ültettek köré ritka és egzotikus fákkal.

 

Akkoriban elég sokat cikkeztek erről a helyi lapok – még egy mesterséges patakot is kialakítottak, amely átszelte a birtokot. Mintegy harminc ház lehetett a parkban, jó nagy távolságban egymástól. Úgy emlékszem, a L’Obs  cikkében azt olvastam, hogy Francis villája a 27-es. A terület legmagasabb pontján, sűrűn beültetett díszkert közepén emelkedett. Pálmafák és óriási magnóliák árnyékát ismertem fel az éjszakában. A kovácsoltvas kaput vastag ciprussövény fogta közre, itt állítottam le az autót. Ahogy a kapu felé közeledtem, halk kattanást hallottam, majd kinyílt a kapu szárnya. A nálam lévő kulcs ezek szerint egy intelligens kulcs, amellyel bejuthatok a házba. A kövezett udvaron lépkedtem a ház felé, és meglepett a hangos vízcsobogás.. Ez nem egy távolban csörgedező patak hangja volt, vízcsobogás inkább olyan, mintha a lábam alatt zúgna a folyó. Felkapcsoltam a kinti villanykapcsolót: a kert és az összes terasz egyszerre fényárba borult. Körbesétáltam a házat, és rájöttem a titokra. Francis villája a víz fölé épült, pontosabban egy zuhatag fölé, mint a Frank Lloyd Wright által tervezett híres Vízesés-ház. Modern épület volt, semmi provence-i vagy mediterrán jelleg, inkább bizonyos amerikai épületekre emlékeztetett. A kétemeletes, lebegő téridom többféle anyagból készült – üveg, világos színű terméskő, vasbeton –, és tökéletesen beleillett a sziklás fennsík és növényzet alkotta környezetbe, ahová építették.

A bejárati ajtó zárnyelve azonnal kikattant, ahogy a kellő közelségbe értem. Tartottam tőle, hogy a riasztórendszer  bekapcsol majd. Láttam ugyan egy falra szerelt dobozt, de egyelőre semmi nem történt. Bent is egyetlen gombnyomásra

 

felkapcsolódott az összes lámpa, és feltárult előttem az elegáns, ugyanakkor látványos belső tér. A földszinten volt a nappali, az ebédlő és a konyha. Japán építészeti mintákat követő, tágas, válaszfalak nélküli helyiség volt ez, a különféle funkciókat világos fából készült fényáteresztő paravánokkal választották el egymástól. Pár lépést beljebb mentem, és körülnéztem a hatalmas térben. Nem ilyennek képzeltem el Francis legénylakását. Itt minden kifinomult és otthonos volt. A hatalmas, fehér kőből készült kandalló, a világos színű tölgyfa gerendák, a lekerekített formájú diófa bútorok. A bárpulton megkezdett sörösüveg elezte, hogy valaki nemrégiben itt járhatott. A Corona sör mellett egy csomag cigaretta és egy japán fametszet reprodukciójával reprodukciójá val díszített, lakkozott házú öngyújtó.  Maxime Zippo gyújtója… Persze, ő járt itt, miután anyámnál beszélgettünk. És meglehetősen felkavarhatta, amit a házban felfedezett, ezért távozott olyan sietve, hogy itt hagyta a bagóját és az öngyújtóját. Ahogy az elhúzható teraszajtó felé tartottam, ráébredtem, hogy Francist pontosan ezen a helyen gyilkolták meg. A kandalló mellett kínozhatták meg, talán már halottnak hitték. Aztán ezen a lakkozott parkettán vonszolta el magát a folyó fölé nyúló üvegfalig. Onnan sikerült felhívnia az anyámat. De még azt sem tudtam, hogy anyám felvette-e a hívást.

3.

z anyám… Éreztem, hogy a jelenléte valósággal átitatta ezt a házat. A

 

 bútorok, az összes lakásdísz, minden anyám keze nyomát viselte. Ez is az ő otthona volt. Valami reccsenést hallottam, összerezzentem. összerezzente m. Megfordultam, és hirtelen ott volt anyám. Vagyis a falon függő portréja a szemközti falon. Elindultam a nappali-könyvtárszoba rész felé, ahol még több kép lógott a falon. Minél közelebb értem, annál közelebb kerültem a múlt ismeretlen darabjaihoz. A falon elrendezett tucatnyi fényképen kirajzolódott előttem Annabelle és Francis hosszú évekre visszatekintő, párhuzamos életének története. Együtt járták be a világot. A felvételeken nevezetes helyeket ismertem fel: az afrikai sivatagot, a hó borította Bécset, egy lisszaboni villamost, a Gullfoss-vízesést Izlandon, a toszkán vidék ciprusfáit, Eilean Donan várát Skóciában, a World Trade Center leomlása előtti New Yorkot. Libabőrös lettem, nem annyira a helyszínek miatt, inkább attól, mennyire derűsen, boldogan mosolyogva néznek a lencsébe. Anyám és Francis szerelmesek voltak egymásba. Évtizedeken keresztül éltek egymással a legteljesebb szerelemben, de bujdokolva. Hosszú és minden gyanú felett álló kapcsolat volt, a világ szeme elől rejtve. De miért? Miért nem vállalták fel soha a történetüket a világ előtt? A szívem mélyén tudtam a választ. Vagy inkább kitaláltam. Szövevényes volt, és anyámék nem mindennapi jellemével

függött össze. Annabelle és Francis két kemény, megosztó személyiség volt, akik ebben a csak általuk épített buborékban lelhettek kölcsönös vigaszra. Két olyan erős egyéniség, akik világéletükben harcban álltak a világgal. A középszerűséggel, a

 

többi ember poklával, amelytől mindig is szabadulni akartak. A szépség és a szörnyeteg. Két nem mindennapi jellem, akik magasról tettek illemre, törvényre, házasságra. Azon vettem észre magam, hogy sírok. Biztosan azért, mert azokon a képeken, amelyeken anyám mosolygott, viszontláttam azt a másik asszonyt, akit gyerekkoromból ismertem, akinek a gyengédsége néha előtört az osztrák lány jeges álarca alól. Nem vagyok bolond. Nem csak képzeltem ezt az egészet. Ez a másik anyám igenis létezett, és ma itt van előttem a bizonyíték. Letöröltem a könnyeimet, de hiába, csak ömlenek tovább. Megrendített ez a kettős élet, ez a csak kettejükre tartozó, különleges szerelmi történet. Hiszen az igazi szerelem alapjaiban rúgja fel az illemet és szokásokat, igaz? Ezt a vegytiszta szerelmet anyám és Francis megélhette, nekem meg annyival kellett beérnem, hogy a könyvek alapján fantáziálok vagy álmodozom róla. Tekintetem megakadt az utolsó képen. Viszonylag kicsi, szépia színű régi osztálykép, egy falusi főtéren készült. A tintával írt képaláírás szerint:  Montaldicio, 1954. október 12. A gyerekek három sorban ülnek a tornapadokon, tízévesformák lehetnek. Mindegyiküknek ébenfekete a haja. Kivéve egy szőke, világos szemű kislányt, aki egy kicsit távolabb húzódik a többiektől. Mindegyikük belenéz a fényképezőgépbe, kivéve egy kerek pofijú, de határozott arcú kisfiút. Francis akkor sem

veszi le a tekintetét az osztrák lányról, amikor a fényképész lenyomja a kioldógombot. Ő a legszebb lány az iskolában. Az egész történetük rajta van ezen a képen. Itt dőlt el minden, gyerekkorukban, gyerekkorukb an, ebben az olasz faluban, ahol felnőttek.

 

4.

Az emeleti szobákba nyersfa lépcső vezetett fel. Odafönt egy pillantással felmértem az emelet elosztását: egyetlen óriási lakosztály dolgozószobákkal, gardróbbal és törökfürdővel. Itt még több üvegfelület volt, mint a földszinten, szinte elmosódott a kint és a bent határa. Kivételesen gyönyörű környezet volt. Alig karnyújtásnyira az erdő, a csörgedező patak hangjába  beleolvad az eső nesze. Az üvegezett teraszról egy lilaakáccal, mimózával és japán cseresznyével beültetett függőkertre néző, üvegtetős medencéhez lehetett eljutni. Egy pillanatra belém villant, hogy visszafordulok, annyira tartottam attól, hogy miféle felfedezés várhat még rám. De most nem volt vesztegetni való időm. Belöktem a szobába nyíló lengőajtót, és feltárult előttem a legbelsőbb kör. Megint képek a falon, de ezek az én képeim. Csecsemőkoromtól kezdve. Nemhiába kísértett egész nap az egyre nyomasztóbbá váló gyanú, ahogy egyre tovább jutottam a nyomozásban: Vinca keresésére indultam ugyan, de előbb önmagam  után kell kutatnom. A legrégebbi kép egy fekete-fehér fotó.  Jeanne d’Arc szülőotthon, 1974. október 8., T. születése.  Szelfi, még a szelfikorszak előttről. Francis fogja a gépet. Átöleli anyámat, aki egy újszülöttet tart a karjában. És az az újszülött én vagyok. Döbbenet és nyilvánvaló tény. Az igazság erőnek erejével az

arcomba csap. Elönt az érzelmek feltörő árja. Amikor visszahúzódik, a katarzis hulláma nyomán alig állok a lábamon. Mindenre fény derült, minden a helyére került, de kegyetlenül fájt. Makacsul bámultam a fotót. Néztem Francis arcát, és

 

mintha csak a tükörben láttam volna magam. Hogy lehettem ilyen sokáig ennyire vak? Most már mindent értettem. Hogy miért nem éreztem magam soha Richard fiának, miért szerettem testvéremként Maxime-ot, miféle állati ösztön késztetett arra, hogy Francis védelmére keljek, valahányszor támadás érte. Az ellentmondásos érzelmek viharában az ágy szélére ültem, hogy letöröljem a könnyeimet. Most, hogy megtudtam, Francis az igazi apám, mázsás súlytól szabadultam meg, de rettenetes  bánattal töltött el, hogy nem beszélhetek vele soha többé. Egy kérdés kísértett meg: Vajon Richard tudott-e a családi titokról és a felesége kettős életéről? Talán igen, talán nem. Talán csak homokba dugta a fejét hosszú éveken át, és közben nem igazán értette, miért tűri el anyám a számtalan félrelépését. Felálltam, és elindultam a szobából, de visszafordultam, hogy leakasszam a falról a szülőotthonban készült képet. Magammal kellett vinnem mint a származásom bizonyítékát. Ahogy leakasztottam a képet, megláttam egy falba süllyesztett, apró széfet. A digitális kijelző szerint hatjegyű kóddal nyitható. z én születésnapom?  Egy pillanatig sem hittem, de azért nem állhattam meg, hogy ki ne próbáljam. Néha érdemes megkockáztatni a nyilvánvalót… A széf zárja egy kattanással kinyílt. Az acélszerényke nem volt túl nagy. Benyúltam, és előhúztam egy stukkert. Azt a fegyvert, amelyet Francisnak már nem maradt ideje használni a

támadás éjszakáján. Egy vászonzacskóban egy tucatnyi 38-as kaliberű pisztolygolyót is találtam. Soha nem izgattak a fegyverek. Általában inkább undorodtam tőlük. A regényeimhez azonban kénytelen-kelletlen bele kellett

 

merülnöm a témába. Felemeltem a revolvert. Kézre álló és nehéz volt, olyan, mint egy régi 36-os Smith & Wesson. A híres famarkolatú, acéldobos Chiefs Special. Mit jelentsen az, hogy pont e mögött a fénykép mögött tartotta a stukkert? Hogy a boldogságot és az igaz szerelmet mindenáron meg kell védeni? Hogy a diadalért néha könnyel és vérrel kell fizetni? Öt töltényt helyeztem a forgótárba, és a nadrágom övébe rejtettem a fegyvert. Nem biztos, hogy tudom használni, az azonban biztos, hogy mindenütt veszély leselkedhet rám. Mert valaki a fejébe vette, hogy mindenkit kinyír, akiről azt gondolja, hogy köze lehet Vinca halálához. És az én nevem lehet a következő a halállistán. Épphogy leértem a lépcsőn, amikor megszólalt a telefonom. Haboztam, hogy felvegyem-e. Az soha nem jelent jót, ha egy titkos számról hívnak hajnali háromkor. Végül úgy döntöttem, hogy fogadom a hívást. A rendőrség volt. Vincent Debruyne főkapitány az antibes-i kapitányságról, aki értesített, hogy megtalálták anyám holttestét, apám pedig azt állítja, hogy ő maga végzett vele.

 

Annabelle Antibes 2017. május 13., szombat

A nevem Annabelle Degalais. Olaszországban, egy piemonti kis faluban születtem a negyvenes évek végén. És a következő percek talán életem utolsó percei lesznek. Amikor december 25-én, az éjszaka közepén Francis felhívott, mielőtt távozott volna az élők sorából, csak ennyit tudott mondani: Védd meg Thomas-t és Maxime-ot… Azon az éjszakán megértettem, hogy visszatért a múlt. Fenyegetésekkel, veszéllyel és halállal. Később, a Francis gyötrelmeit részletező cikkek olvasása közben azt is megértettem, hogy ez a régi történet csak úgy érhet véget, ahogy elkezdődött: vérben és rettegésben. Pedig ahuszonöt sikerültvédelmében távol tartanunk magunktól múltat. A évig gyermekeink védelmébe n minden ajtóra kétszer is ráfordítottuk a kulcsot, vigyázva, hogy semmi nyomot ne hagyjunk magunk után. Az éberség második természetünkké vált, még ha beteges gyanakvásunk idővel alább is hagyott. Voltak napok,

amikor úgy éreztem, mintha tovatűnt volna az engem oly hosszú évek óta kínzó szorongás. És persze már nem voltam eléggé körültekintő. Óriási hiba volt. Francis elvesztésébe majdnem belehaltam. Megszakadt a szívem. Azt hittem, nekem is végem.

 

Amikor mentővel a kórházi ügyeletre vittek, énem egyik része arra vágyott, hogy adjam fel, menjek Francis után, de valami visszahúzó erő mégis életben tartott. Még harcolnom kell, hogy megvédjem a fiam. A visszatérő fenyegetés elszakíthatta tőlem Francist, de Thomas-t nem adom. Ez lesz az utolsó harcom, befejezem a munkát, vagyis eltörlöm a föld színéről azt az embert, aki a fiam jövőjét veszélyezteti. És megfizet annak az egyetlen férfinak a haláláért, akit valaha is szerettem. Miután kijöttem a kórházból, elmerültem az emlékeimben, és nyomozni kezdtem, megpróbáltam rájönni, ki lehet az, aki ennyi év elteltével bosszúra szomjazik. És ilyen rémítően vadul, kegyetlenül, ennyire eltökélten. Nem vagyok már fiatal, de világosan gondolkozni tudok. Mégis hiába szántam minden időmet arra, hogy választ találjak a kérdéseimre, semmiféle nyomon nem tudtam elindulni. Azok, akikben a  bosszúvágy egyáltalán felmerülhetett volna, mára vagy halottak, vagy nagyon öregek. Valami miatt, amiről nem is tudtunk, homokszem került a békésen működő fogaskerekek közé, és most azzal fenyeget, hogy kisiklik az egész életünk. Vinca magával vitte a titkot. A titkot, amelynek még a létezéséről sem tudtunk, most pedig újra

felszínre tört, és a nyomában halál jár. Kerestem, kutattam, de sehol nem találtam semmit. Egészen addig, amíg Thomas az imént ki nem terítette az alagsorból felhozott kacatjait a konyhaasztalon.

 

Majdhogynem kiszúrta a szemem a bizonyíték. Dühömben sírni tudtam volna. Az igazság oly régóta ott volt a szemünk előtt, megbújva egy apró részlet mögött, amelyet egyikünk sem volt képes észrevenni. Egy apró részlet, amely mindent megváltoztatott. *

Még világos van, amikor az Antibes-fokra Antibes-fokra érek. Megállok egy fehér homlokzatú ház előtt a Bacon körúton, innen kintről sejteni lehet,Beállok hogy valójában mekkora lehet az épület és asem birtok. egy másik autó mögé másodiknak, és becsengetek a kaputelefonon. A sövénynyíróval csattogó kertész kiszól a kertből, hogy nincs itthon a keresett személy, elment kutyát sétáltatni a parti sétányra. Visszaülök a kocsiba, és megyek néhány kilométernyit a kis Keller-parti parkolóba, a Garoupe sétány és az André Sella út sarkára. Minden kihalt. Kinyitom a kocsi csomagtartóját, és kiveszem belőle a Richard-tól lenyúlt vadászpuskát. vadászpuskát. Össze kell szednem a bátorságomat, ezért visszagondolok a vasárnap hajnali vadászatokra az erdő

 borította hegyekben, ahová a nevelőapámmal nevelőapámmal jártam. Imádtam vele vadászni. Nem igazán beszéltünk közben semmi fontosról, de ez a közös időtöltés sokkal többet  jelentett nekem, mint egy hosszú beszélgetés. Szeretettel gondolok Butchra, az ír szetterünkre is. Mindig a fogoly,

 

a szalonka és a vadnyúl nyomát kutatta, verhetetlen volt a becserkészésben, ahogy állta a vadat, mielőtt lőttünk volna. Felemelem a fegyvert, megsimogatom a lenolajjal kezelt diófa markolatot, egy pillanatig elgyönyörködöm finoman vésett díszítésén. Egy kattintással letöröm a puskacsövet, két töltényt helyezek a tárba. Elindulok a keskeny tengerparti ösvényen. Úgy ötven méter után egy sorompó állja utamat. „Hatóságilag lezárt terület – belépni tilos!” A szerdai vihar okozta kőomlások miatt helyezték ki. A sziklákon átugorva megkerülöm a sorompót. A tengeri levegő jót tesz nekem, csodás a látvány, egészen az Alpokig ellátni, és arra emlékeztet, hogy honnan származom. A sziklaszirtek sziklaszirtek között megpillantom Francis gyilkosának nyúlánk, karcsú alakját. A vele lévő három óriási kutya falkában rohan felém. Vállamhoz emelem a puskát. Tekintetem megkeresi a célpontot. A célkeresztbe került. Tudom, hogy nem lesz második esélyem. Amikor eldörren a lövés, gyorsan, röviden és hajszálpontosan, hajszálpontos an, minden az arcomba csap.

Montaldicio, az olasz táj, az apró iskola, a falu főtere, a gúnyolódások, az erőszak, a vér, a büszkeség, hogy talpon maradtam, a hároméves Thomas lefegyverző mosolya, a kitartó szerelem, amit egy olyan férfi iránt éreztem, aki más volt, mint a többi.

 

Minden, ami fontos volt az életemben…

 

16

Még mindig hívogat az Éj  Hidd csak el, hogy még mindig  hívogat az éj.[22] ENÉ CHAR  R ENÉ

1.

Az antibes-i utcákat az éjszakai viharban mintha valami sűrű, nyúlós máz borította volna, amelyet egy kétbalkezes festő öntött a városra. Hajnali négy óra volt. Én fel-alá járkáltam a Frères-Olivier úti rendőrkapitányság előtt az esőben. Felvettem az esőkabátomat, de a hajam csuromvíz, az ingem nyaka átázott. A telefonom szinte odanőtt a fülemre, és épp a nizzai ügyvédi kamara egyik fejesét próbálom rávenni, hogy vállalja apám védelmét, ha még előzetesben kell maradnia. Úgy érzem, hogy megfulladok, egyik katasztrófa ér a másik

után. Egy órával korábban, amikor eljöttem az Aurelia Parkból, gyorshajtáson kaptak a rendőrök. Az érzelmi sokk hatására százkilencvennel nyomtam az autópályán. A szondát is meg kellett fújnom, és nagy árat fizettem a koktélokért és a vodkákért: azonnal elvették a jogosítványomat. Kénytelen

 

voltam Stéphane Pianelli segítségét kérni, hogy leléphessek a helyszínről. Stéphane már tudott anyám haláláról, és megígérte, hogy azonnal értem jön. Dacia terepjárójával érkezett, a hátsó ülésen a kis Ernesto aludt ökölbe szorított praclival. Az autó mézeskalácsillatot árasztott, és valószínűleg soha nem takarította ki senki. A kapitányság felé menet Stéphane összefoglalta nekem a helyzetet, kiegészítette a Debruyne-től kapott felvilágosítást. Anyám holttestét az Antibes-fokon, a parti sétány sziklás részén találták meg. Aggódó lakók hívták a helybeli rendőröket, mert puskalövést véltek hallani, a helyszínre kiszálló járőrtőlem elsőként meg aThomas, halál beálltát. – Sajnálom, hogy kellállapította megtudnod, de a gyilkosság elkövetésének körülményei valóban rettenetesek. Antibes-ban ilyesmire még nem volt példa. A Dacia mennyezeti lámpája égett. Pianelli remegett. Sápadt volt, és nagyon megviselte a borzalom, amely betört közeli ismeretségi körébe. Én tökéletesen érzéketlen voltam. Túl a fáradtságon, a bánaton, a fájdalmon. – A helyszíntől nem messze egy vadászpuskát találtak, de Annabelle halálát nem golyó okozta – mondta Pianelli. Nehezére esett, hogy folytassa, úgy kellett kihúznom belőle az igazságot. És miután a kapitányságot is megjártam, most éppen az

igazságot próbáltam elmagyarázni az ügyvédnek: anyám arcát puskatussal pépesre verték. Az apám természetesen nem tehette. Ő csak azért ment oda, mert én küldtem, és Annabelle már halott volt, amikor odaért. Zokogni kezdett a sziklákon, és a felesége holttestét meglátva elkövette azt a hibát, hogy azt

 

mondja: „Én tettem!” Ezt az állítását természetesen nem szó szerint kell érteni – magyaráztam az ügyvédnek. Nyilvánvaló, hogy inkább a bánat mondatta vele, amiért nem volt képes megakadályozni a gyilkosságot, semmi esetre sem tekinthető  beismerő vallomásnak. vallomásnak. A jogász ezt könnyedén belátta, és megígérte, hogy segít. Amikor végre letettem a telefont, még mindig ugyanúgy zuhogott az eső. Egy buszmegállóba menekültem a Général de Gaulle téren, és lebonyolítottam két fájdalmas telefont, először Port-au-Prince-be telefonáltam, aztán Párizsba, hogy értesítsem aéstestvéreimet anyánk haláláról. Jérôme hű maradtfogadta önmagához, fegyelmezetten, de mélységes megrendüléssel a hírt. A nővéremmel folytatott beszélgetés szürreális élmény volt. Azt hittem, hogy otthon alszik Párizsban, a tizenhetedik kerületben, de kiderült, hogy Stockholmban töltötte a hétvégét a pasijával. Azt sem tudtam, hogy tavaly elvált a férjétől. Elmesélte a válást, aztán a körülményeket nem túlságosan részletezve elmondtam neki, milyen tragédia érte a családunkat. Erre ő sírógörcsöt kapott, én pedig képtelen voltam megnyugtatni, de még az ágyában mellette fekvő pasinak sem sikerült. Aztán egy ideig csak bóklásztam a tér közepén az esőben, mint egy céltalanul kóborló árnyék. A teret elárasztotta a víz. Biztosan csőtörés volt valahol, az aszfalt is beszakadt. A

szökőkutak még mindig ki voltak világítva, és aranyszínű vízsugarakat lövelltek az ég felé, az esővel keveredő víz ködfelhőbe vonta a teret. Ázottan, a hideg ködbe burkolva, dermedt szívvel, kiégett idegrendszerrel álltam ott, mintha most ment volna keresztül

 

rajtam egy úthenger. A párás köd, amely elnyelte a lépteim zaját, elmosta a határokat, fogalmam sem volt, hol kezdődik a árda, hol végződik a tér, milyen útburkolati jel van az útra festve. És úgy éreztem, a köd magába fojtja minden értékrendemet és viszonyítási pontomat. Mostanra fogalmam sem volt, milyen szerep jutott nekem ebben az oly hosszú ideje gyötrő történetben. A bukás, amely – úgy tűnik – soha nem ér véget. Egy pszichothriller forgatókönyve, amelyben mintha az áldozat szerepét osztották volna rám, nem pedig a tettesét. 2.

Egyszer csak egy autó fényszórója tört át a ködön, és felém közeledett: Stéphane Pianelli bumfordi Daciája visszatért. – Ülj be, Thomas! – szólt ki a leeresztett ablakon. – Sejtettem, hogy nem lesz mivel hazamenned. Hazaviszlek. Semmi erőm nem maradt, így hát elfogadtam a felajánlást. Az anyósülésen a szokásos kupleráj, így megint a békésen szundikáló mellé préseltem be magam a hátsó ülésre.jön. Pianelli Ernesto elmondta, hogy a Nice-Matin  szerkesztőségéből A lapzárta korábban megvolt, így a másnapi újság első kiadásában semmi sem jelenik meg az anyám haláláról. Stéphane mindenesetre megírta a tudósítást az internetes kiadás számára.

– Azt a harmatgyenge feltételezést, miszerint apád lenne a gyilkos, meg sem említettem a cikkben c ikkben – nyugtatott meg. Miközben a tengerparti úton haladtunk Fontonne irányába, Pianelli elmondta, hogy az este folyamán korábban összefutott Fannyval, amikor a kórházban járt, hogy Maxime állapotáról

 

érdeklődjön. – Tisztára maga alatt volt. Én még soha nem láttam ilyennek. Kimerült elmémben megszólalt a vészcsengő. – Mondott valamit? A Siesta kereszteződésénél álltunk. A világ leghosszabb piros lámpájánál… –  Mindent  elmondott, Thomas. Elmondta, hogy ő ölte meg Vincát, és hogy édesanyád és Francis segítettek neki, fedezték őt. Most már jobban értettem, miért volt Pianelli olyan zavart az előbb: nemcsak anyám tragikus meg,is.hanem éppen akkor szerzett tudomást egyhalála másikrendítette gyilkosságról – Elmondta, hogy mi történt Clément-nal? – Nem – vallotta be. – A kirakósnak ez a darabkája még hiányzik. A lámpa zöldre váltott. A Dacia felhajtott a főútra, és elindultunk a Constance negyed irányába. Teljesen összeomlottam. Nem bírtam tisztán gondolkozni. Úgy éreztem, ennek a napnak soha nem lesz vége. Hogy jön egy hatalmas hullám, és mindent magával ragad. Túl sok minden derült ki, túl sok volt a tragédia, túl sok volt a halál, túl nagy a szeretteimet fenyegető veszély. És akkor megtettem, amit soha nem szabad megtenni. Félretettem minden óvatosságot. Hinni

akartam az emberségben, és megtörtem huszonöt éve tartó hallgatásomat. Hinni akartam abban, hogy Pianelli jó ember, és a barátságunkat fontosabbnak tartja, mint az újságírói munkáját. Mindent kiterítettem az asztalra: Clément meggyilkolásától elkezdve mindent, amire a mai napon fény derült.

 

Megérkeztünk a szüleim háza elé, és Pianelli bekanyarodott a kapu elé, de nem állította le a motort. Még vagy fél óráig a rozzant terepjáróban maradtunk, és megpróbáltuk tisztábban látni a helyzetet. Stéphane türelmesen hallgatott, segített, hogy megértsem, mi minden történt velem a mai napon. Anyám minden bizonnyal hallgatózott, amikor Maxime-mal  beszélgettünk. Ő is rájött, hogy a könyvben lévő ajánlást és Alexis Clément megjegyzéseit nem ugyanaz a kéz írta. Csakhogy velem ellentétben ő ebből a részletből rájött, ki volt Francis gyilkosa. Találkozót beszélt meg vele, vagy követte egészen az Antibes-fokig, mert az a szándéka, hogy végeza vele. Egyszóval, neki sikerült, amivolt nekünk nem: leleplezte  bosszúszomjas  bosszúszom jas szörnyeteget, szörnyeteget, akinek gyilkos dühe láthatóan nem ismer sem istent, sem embert. És ez a tisztánlátás az életébe került. – Próbálj meg pihenni – mondta Stéphane, miközben  búcsúzóul átölelt. – Holnap hívlak. Elmegyünk a kórházba, meglátogatjuk Maxime-ot. A tőle ritkán tapasztalható baráti gesztus ellenére sem volt erőm válaszolni, csak becsaptam a kocsi ajtaját. Nem volt kulcsom, így kénytelen voltam bemászni a kapun. Tudtam, hogy az alagsori garázsból be lehet jutni a házba, mert anyámék azt az ajtót soha nem zárták. A nappaliban még

villanyt sem kapcsoltam. A hátizsákomat és Francis pisztolyát a dohányzóasztalra tettem. Megszabadultam ázott gönceimtől, és mint egy alvajáró, elbotorkáltam a kanapéig. Beburkolóztam egy gyapjútakaróba, és hagytam, hogy magával ragadjon az álom.

 

Megjátszottam és elveszítettem minden tétemet. A  balszerencse megtört. Felkészületlenül Felkészületlenül ért életem legrettenetesebb napja. Amikor ma délelőtt megérkeztem az Azúr-partra, tudván tudtam, hogy földindulás fenyeget, de arról sejtelmem sem volt, hogy ilyen kegyetlen, pusztító erővel érkezik majd a csapás.

 

17

Az Angyalok kertje Talán ha majd meghalunk, a halál talán majd mindent megold.  Megfejtődik a titka ennek a rossz emlékű kalandnak, talán ott majd folytatódik s talán ott más lesz a vége…[23] LAIN IN-FOURNIER  ALA

2017. május 14., vasárnap

A nappaliban déli verőfény világított, amikor kinyitottam a szemem. Egyhuzamban délután egyig aludtam. Süppedős, mély álomba zuhantam, amelyben megszűnt a gyászos A telefon csörgése riasztott fel. Ahhoz nemvalóság. voltam elég gyors, hogy beleszóljak, de a hívó fél üzenetet hagyott a hangpostámon. Apám volt, az ügyvéd telefonjáról hívott, és azt mondja, hogy kiengedték az előzetesből, hazafelé tart. Megpróbáltam azonnal visszahívni, de ekkor lemerült a

készülékem. A bőröndöm a bérelt autóban maradt, a házban pedig hiába kerestem az én mobilomhoz való töltőt, így feladtam. A vonalas telefonról felhívtam az antibes-i kórházat, de nem tudtam senkivel sem beszélni, aki Maxime állapotáról felvilágosítást felvilágosítá st adhatott volna.

 

Lezuhanyoztam, és az apám szekrényéből választottam magamnak valami göncöt, amit felvehetek: egy Charvet ingre és egy vikunya szövetöltönyre esett a választásom. Kimentem a fürdőszobából, és megittam egymás után három presszókávét, miközben az ablakból néztem a tenger kavargó kék árnyalatait. A konyhában még mindig ott voltak az ősrégi kacatjaim, ahol tegnap hagytam őket. Egy kis széken hatalmas kartondoboz egyensúlyozott, a tömör fából készült konyhapulton pedig a régi házidolgozataim, bizonyítványaim, ellenőrzőim, a válogatáskazettáim és a Cvetajeva-kötet, amelyet most a kezembe vettem, hogy elolvassam a Vincához írt szép ajánlást: Vincának Testétől szabadult lélek akarok lenni, hogy soha ne hagyjalak el. Téged szeretni az egész élet számomra.  Alexis

Belelapoztam a könyvbe, először szórakozottan, aztán figyelmesebben. A Mercure de France Kiadónál megjelentetett Nővérem, fivérem  nem egy verseskötet volt, mint eddig hittem, hanem egy esszé, amit valaki – Vinca, vagy akitől kapta –  bőséges széljegyzetekkel széljegyzetekkel látott el. Az egyik aláhúzott mondat különösen megragadta a figyelmemet. „Ez az egyetlen, ami rést

üthet azon a tökéletes egységen, amit két, egymást szerető nő alkot. Nem a férfiak iránt érzett vágyat lehetetlen leküzdeni, hanem a gyermek iránti vágyat.”[24] A mondat megrezdített bennem valamit: a két, egymást szerető  nő tökéletes egysége. Leültem egy székre, és folytattam az

 

olvasást. Két nő, aki szereti egymást…  A harmincas évek elejéről származó, gyönyörűen megírt szöveg a leszbikus szerelem egyfajta költői hevületű felmagasztalása volt. Nem harcias kiáltvány, inkább aggodalmas elmélkedés: két nő számára lehetetlen, hogy olyan gyermeket hozzanak világra, aki a két szerető biológiai leszármazottja. Ekkor értettem meg, hogy mi az, ami kezdettől fogva elkerülte a figyelmemet. És ami mindent megváltoztatott. Vinca a nőket szerette. Vagy legalábbis egy nőt. Alexist. Ezt a nevet és de fiúkazis angol kaphatják. Franciaországban szinte mindiglányok férfinév, nyelvterületen inkább lányok viselik. A felfedezés felkavart, de közben azon töprengtem, hogy talán megint rossz nyomon haladok. Valaki csengetett. Biztos voltam benne, hogy apám érkezett meg, kinyitottam neki a kaput, és kimentem a teraszra, ott vártam, hogy jöjjön. De nem Richard érkezett, hanem egy valószerűtlenül sovány, finom vonású, zavarba ejtően tiszta tekintetű fiatalemberrel találtam magam szemben. – Corentin Meirieu, Pianelli úr asszisztense vagyok – mutatkozott be, és levette a biciklis bukósisakját, majd megrázta rőt hajkoronáját.

Az újságíró-gyakornok a falhoz támasztotta a bringáját: fura szerkezet volt, bambuszváz, rajta rugós bőrnyereggel. – Részvétem – mondta bánatos arccal. Fiatal vonásaihoz képest meglehetősen sűrű és férfias szakállat viselt.

 

Behívtam egy kávéra. – Örömmel elfogadom, ha nem csak kapszulás kávéja van. Bejött utánam a konyhába, és miközben a kávéfőző melletti arabica kávé csomagolását tanulmányozta, megütögette a mellkasához szorított kartonboríték kartonborítékot. ot. – Híreket hoztam! Amíg én a kávékészítéssel foglalatoskodtam, Corentin Meirieu leült az egyik kis székre, és előhúzott a borítékból egy köteg jegyzetet. Amikor elé tettem a kávéscsészét, észrevettem, hogy a táskájában ott lapul a Nice-Matin  délutáni kiadása. A tengerparti sétány képe volt a címlapon, rajta óriási betűkkel: RETTEGÉSBEN A VÁROS. – Nem volt egyszerű menet, de sikerült használható infót találnom a gimis projekt finanszírozásáról – jelentette be. Leültem vele szemben, és bólintottam, hogy folytassa. – Igazuk volt: a saint-exes projektet teljes egészében egy hatalmas és nem várt adományból finanszírozzák, amihez nemrégiben jutott az intézmény. – Pontosan mit jelent az, hogy nemrégiben? – Év elején. Francis halála után néhány nappal. – És ki volt az adományozó? Vinca Rockwell családja? Felmerült bennem, hogy Alastair Rockwell, Vinca nagyapja

soha nem nyugodott bele az unokája eltűnésébe, és ő szervezte meg ezt a posztumusz vendettát. – Szó sincs róla – mondta Meirieu, miközben cukrot lapátolt a kávéjába. – Akkor ki?

 

A hipszterfiú belenézett a jegyzeteibe. – Egy amerikai kulturális alapítvány áll az adomány mögött: a Hutchinson & DeVille Alapítvány. Ez első hallásra, hirtelenjében nem mondott nekem semmit. Meirieu egyetlen kortyintással eltüntette a kávéját. – Ahogy a neve is mutatja, az alapítvány két családhoz fűződik. A Hutchinson és a DeVille család a háború után tett szert tekintélyes vagyonra Kaliforniában. Brókercégüknek ma már az egész amerikai kontinensen vannak irodái. Az újságírótanonc tovább silabizálta a jegyzeteit. – Az alapítvány művészeti és kulturális támogat. Főleg iskolákat, egyetemeket és tevékenységeket múzeumokat – olyanokat, mint a St. Jean Baptiste High School, a Berkeley, a UCLA, a San Franciscó-i MoMa, a Los Angeles-i Megyei Művészeti Múzeum… Meirieu felhajtotta a farmeringe ujját, az inge úgy tapadt rá, mint egy második bőr. – Az alapítvány legutóbbi kuratóriumi ülésén szokatlan kérdésben kellett szavazni: most először döntöttek olyan intézmény támogatása mellett, amely nem az Egyesült Államokban van. – A Saint-Exupéry Gimnázium Gimnázium felújítása és kibővítése? – Pontosan. Elég heves volt a vita. A projekt maga persze

érdekes, de vannak benne felesleges hóbortnak tűnő elemek, mint például a tó körüli részre tervezett sétány, az Angyalok kertje. – Stéphane mondta, hogy az valami hatalmas rózsakert lesz. – Igen, így van. A tervező szándéka szerint ez valamiféle

 

kegyhely lesz, amit Vinca Rockwell emlékének szentelnének. – Elég eszement ötletnek tűnik, nem? Hogy lehet, hogy a kuratórium mégis megszavazott egy ilyen agymenést? – A kuratórium nagy része persze ellene szavazott, de az egyik családot csak egyetlen örökösnő képviseli a testületben. Labilis idegállapota miatt a legtöbb kuratóriumi tag nem bízik a nőben. Az alapszabály értelmében azonban ő rendelkezik a szavazatok nagy részével, és sikerült az ügynek megnyernie még néhány támogatót, így kis szavazatkülönbséggel ugyan, de ő győzött. Megdörzsöltem a szemhéjamat. Furcsa módon voltnem az érzésem, hogy semmit nem értek, ugyanakkor még az soha ártam közelebb a megoldáshoz. Elindultam a hátizsákomért. Ellenőriznem kellett valamit. Kivettem az 1992–93-as 1992–93-as évkönyvet. Miközben lapozgattam, Meirieu lassan mondandója végéhez ért: – A Hutchinson & DeVille Alapítvány majdnem teljhatalmú kurátorának neve Alexis Charlotte DeVille. Gondolom, maga is ismeri. Abban az időben tanított a Saint-Exben, amikor ön diák volt.  Alexis DeVille… A karizmatikus angolirodalom-tanárnő. angolirodalom-tanárnő. Köpni-nyelni nem tudtam, meredt szemmel bámultam az akkoriban csak DeVille kisasszonyként ismert tanárnő korabeli

fotóját. A keresztneve még az évkönyvben is az A. C. kezdőbetűk mögé rejtőzött. Végre megtaláltam Alexist. Anyám és Francis gyilkosát. Aki Maxime életére tört. És aki közvetve rákényszerítette Vincát a vesztébe vezető útra. – Egy ideje minden évben fél évet itt tölt az Azúr-parton –

 

mondta még Meirieu. – A régi Fitzgerald-villát vette meg az Antibes-fokon. Antibes-foko n. Tudja, hol van? Kirohantam a házból, de rájöttem, hogy nincs autóm. Megfordult a fejemben, hogy egyszerűen elkötöm a gyakornok  bringáját, ehelyett lementem a garázsból az alagsorba alagsorba,, és lerántottam régi motorbiciklimről a védőhuzatot. Felültem a nyergébe, és ugyanúgy, mint tizenöt éves koromban, megpróbáltam pedállal beindítani a 103-ast. De az alagsori levegő párás és nedves volt, a motor csak köhögött. Elmentem a szerszámosládáért. Levettem a gyertyapipát, egy mocsokkal. kulccsal kicsavartam a gyertyát. Koromfekete volt, tele olajos Ahogy ezerszer csináltam már, mielőtt a gimibe indultam, egy régi ronggyal letöröltem a gyertyafejet, kicsit megsmirgliztem, és visszaszereltem a helyére. A mozdulatok kitörölhetetlenül megmaradtak. Bevésődtek valahová az emlékezetembe, régi emlékek azokból a mégsem oly távoli időkből, amikor a jövőm még annyi ígérettel kecsegtetett. Megint megpróbáltam beindítani a cangát. Kicsit jobban alakult a dolog, de ha visszavettem a gázt, lefulladt. Felhajtottam a kitámasztót, nyeregbe pattantam, és lezúgtam a lejtős úton. A motor eleinte fulladozott, de aztán bepöccent. Ráhúztam a gázt, és imádkoztam, hogy tartson ki még azon a

néhány kilométeren. Nem terveztem, hogy lassítsak.

 

Richard Az agyamban képek zsonganak. Elviselhetetlenek és valószerűtlenek. Túltesznek a legrosszabb rémálmaimon is. A feleségem agyonzúzott, formáját vesztett, vérespépes arca. Annabelle gyönyörű arcából vérző húscafat lett. A nevem Richard Degalais, és elegem van az életből. Ha azaz egész életAharc, akkor most nemfekszem, csupán lerohant ellenség. létezés lövészárkában mert tövig belém döfték a szuronyos puska csövét. Kénytelen vagyok feltétel nélkül megadni magam a legfájdalmasabb legfájdalmasa bb csatában. Mozdulatlanul állok a nappaliban szállongó, aranyszínű porszemek között. A ház kiürült, és most már mindig üres marad. Nehezen fogadom el a megpróbáltatás valóságát. Örökre elveszítettem Annabelle-t. De valójában mikor is vesztettem el? Pár órája egy Antibes-foki tengerparton? Pár éve? Több évtizede? Vagy az leghelyesebb, ha belátom, hogy soha nem veszítettem el igazán, mert soha nem is volt az

enyém?… Nem tudom levenni a szemem az asztalon előttem lévő pisztolyról. Fogalmam sincs, mit keres itt ez a fegyver. Famarkolatú Smith & Wesson, gyakran látni ilyet a régi filmekben. Meg van töltve: öt darab 38-as

 

golyó a forgótárban. Felemelem a stukkert, jó nehéz acél. Hívogat. Nyilvánvaló és gyors megoldás a gondjaimra. Igaz, hogy rövid távon a halál gondolata megkönnyebbülés volna számomra. Elfelejteném ezt a különös házasságot, amelynek negyven éve alatt egy kiismerhetetlen asszony mellett éltem, aki saját bevallása szerint szeretett „a maga módján”, ami pontosan azt  jelentette, hogy nem szeretett. szeretett. Az igazság az, hogy Annabelle elviselt, és ez tulajdonképpen jobb, mint a semmi. Szenvedtem mellette, de nélküle elpusztultam volna. Megkötöttük magunk titkos paktumát, amelynek kitételei alapján éna voltam a csapodár férj – nos, ezt a részt maradéktalanul sikerült teljesítenem –, ő pedig védelmet nyert a kíváncsiskodók és a rosszindulatú pletykák elől. Annabelle-t senki és semmi nem tudta megszorongatni. Őt nem lehetett beskatulyázni, megrendszabályozni, magasról tett a szokásokra és az illemre. És ez a szabadság izgatott engem. Végül is az ember a másikban mindig a titokzatosságot szereti, nem igaz? Én szerettem, de ő nem adta nekem a szívét. Én szerettem, de nem voltam képes arra, hogy megvédjem. A homlokomhoz szorítom a Chiefs Special csövét, és

máris könnyebben lélegzem. Jó volna tudni, hogy ki készítette ide nekem ezt a fegyvert. Talán Thomas? A fiú, aki nem az én fiam. Ez a fiú, aki maga sem szeretett soha engem. Becsukom a szemem, és megjelenik előttem az arca, tucatnyi éles emlékképpel együtt abból az időből,

 

amikor gyerek volt. Egyszerre csodálatos és fájdalmas emlékek. Csodáltam ezt az okos, bátor és túl rendes gyereket; és fájdalmas volt, mert tudtam, hogy nem én vagyok az apja. Ha férfi vagy, most meghúzod a ravaszt. Nem azért nem teszem, mert félek. Mozart az oka. A három hang, hárfa és oboa, ami akkor szólal meg, ha Annabelle sms-t küld nekem. Felpattanok. Visszateszem a fegyvert az asztalra, és a telefonra vetem magam. Levelet kaptál, Richard. A. Azhiszen üzenetet Annabelle telefonjáról küldték. nem lehet, Annabelle halott, és a mobilja itthonAmi maradt. Az egyetlen lehetséges magyarázat, hogy a halála előtt előre beprogramozta az üzenetet. Levelet kaptál, Richard. A. Levelet? Miféle levelet? Megnézem az e-mailjeimet a telefonomon, de semmi érdekes. Kimegyek a házból, és leballagok a betonjárdán a postaládáig. A házhoz szállító szusiétterem reklámja mellett egy vastag, világoskék színű borítékot találok, amelyről eszembe jutnak a szerelmes leveleink, amelyeket valaha réges-régen egymásnak küldözgettünk. A boríték nincs felbélyegezve, feltépem. Lehet, hogy Annabelle tegnap

délután tette be a postaládába, de valószínűbb, hogy futár hozta ki valamikor. Elolvasom az első mondatot: Richard! Ha megkapod ezt a levelet, akkor az azt jelenti, hogy  Alexis DeVille meggyilkolt. Végtelen hosszú ideig tart, mire mind a három oldalt

 

végigolvasom. A levél tartalma megdöbbent és felkavar. Posztumusz vallomás. És a maga módján tulajdonképpen szerelmes levél is, amely így végződik:  Most egyedül a te kezedben van a családunk sorsa. Te vagy az utolsó, akinek van elég ereje és bátorsága ahhoz, hogy megvédje és megmentse a  fiunkat.

 

18

Az Éjszaka és a lányka  kirakós darabjait összegyűjtöttük végül, de bárhogyan is próbáljuk egymáshoz illeszteni, lyukak tátonganak a képen, különös alakú üres foltok, amiket a meglévő darabok  határolnak körül […], akár egy térképen az országok, amiknek nem ismerjük a nevét.[25]

 JEFFREY EUGENIDES 1.

A moped megadta magát. A kormány mögött tekerek, mint egy őrült. Ide-oda dőlök a nyeregből felállva, mintha a Tour de France-on lennék, és a Ventoux-hegyre taposnék felfelé ötvenkilós túlsúllyal.

Az Antibes-fok szélén, a Bacon körúton emelkedő Fitzgerald-villa az utcáról úgy néz ki, mint egy bunker. A neve ellenére a ház soha, egyetlen éjszakára sem adott szállást a híres amerikai írónak, de a legendák, csakúgy, mint máshol, az Azúrparton is sokáig élnek. A cél előtt ötven méterrel otthagyom a

 

árdán a mopedet, és átmászom a tengerpart felőli védőkorláton. A foknak ezen a részén már nem homokos a tengerpart, hanem sziklás, nehezen megközelíthető. Misztrál formázta, kiugró szirtek, meredek, tengerbe zuhanó sziklafalak. Egyik szikláról a másikra lépdeltem, aztán felmásztam a nyaktörő meredélyen, ahonnét a villa mögé lehetett jutni. Végigmentem a medence betonozott szélén – a tenger fölé nyúló, szürkésfehér téglalap, ahonnét egy sziklába vésett lépcső vezetett le a mólóra. A sziklafalhoz ragasztott Fitzgerald-birtok szó szerint a tengerben áztatta a lábát. A villa modernista stílusban a húszas az épületA azteljesen art deco és a mediterránépült hatás között években, egyensúlyozott. fehérre mázolt geometrikus homlokzat fölött, a lapos tetőn pergolával védett terasz emelkedett. A napnak ebben a szakában a tenger és az ég ugyanabban a ragyogó kékben, a végtelen színében olvadt össze. Az árkádos tornác alatt kerti pihenő. Végigmentem az árkádok mellett, majd egy félig nyitott teraszajtóra bukkantam, amelyen át bejuthattam a házba. Az én TriBeCa negyedben található loftlakásom is hasonló, csak éppen a tenger helyett a Hudson folyóra látni az ablakábó ablakából:l: letisztult, minden részletében gondosan megalkotott tér. Olyasféle hely, amilyeneket a lakberendezési magazinokban vagy belsőépítészeti blogokban

látni. A könyvespolcokon nagyjából ugyanazok a könyvek sorakoztak, mint nálam, ugyanaz a kulturális beállítódásunk: klasszikus, irodalmi, kozmopoli kozmopolita. ta. A gyermektelen háztartásokra jellemző gyanús tisztaság uralkodott a helyiségben. Az a kicsit szomorú, rideg rend, ami

 

azokra a lakóterekre jellemző, amelyet nem itat át az élet veleje: a gyermeki kacaj, a szerteszéjjel hagyott plüssállatok és legódarabkák, az asztal alá hullott és lapjára ragadt kekszmorzsa… – Úgy tűnik, a maguk családjában lassan már bevett szokás, hogy önként besétálnak a csapdába. Megfordultam, és tőlem tízméternyire megpillantottam Alexis DeVille-t. Tegnap is láttam már a Saint-Ex jubileumi ünnepségén. Egyszerűen öltözött – farmer, csíkos blúz, V nyakú pulóver és Converse tornacipő –, de azok közé az emberek közé tartozott, akiknek a viselkedése, bármilyen körülmények között feltűnik. kifinomultsága Tiszteletet parancsoló megjelenését még inkább hangsúlyozta a nyomában járó három hatalmas eb: egy vágott fülű doberman, egy barnás-vörös amerikai staffordshire terrier és egy lapos fejű rottweiler. A kutyák láttán minden izmom megfeszült. Már bántam, hogy nem hoztam semmit, amivel megvédhetném magam. Hirtelen felindulásból rontottam ki a szülői házból, a dühöm vezérelt. Meg aztán mindig is úgy gondoltam, hogy az én fegyverem az eszem. Ezt a leckét a tanáromtól, Jean-Christophe Grafftól tanultam, de visszagondolva arra, hogy Alexis DeVille mit tett anyámmal, Francisszal és Maxime-mal, úgy vélem, talán mégsem kellett volna ennyire hirtelen cselekednem.

Most, hogy elérkeztem az igazság forrásához, tehetetlennek éreztem magam. A lelkem mélyén még arra sem számítottam, hogy bármit is hallok Alexis DeVille-től. Hiszen értek már mindent. Már amennyire az ember megérthet bármit is a szerelmi érzésből… Illetve mégis: elég jól el tudtam képzelni azt

 

a kölcsönös elragadtatást, amelyet annak idején ez a két okos, szabad szellemű és gyönyörű nő érezhetett egymás iránt. A szellemi társ okozta izgalom, a részegítő testi együttlét, a tiltott gyümölcs élvezetének szédülete… Bármennyire zavart a dolog, de Alexis DeVille és én nem sokban különböztünk egymástól. Ugyanabba a lányba voltunk szerelmesek huszonöt évvel ezelőtt, és soha nem sikerült túltenni magunkat az elvesztésén. Ott állt a magas és karcsú Alexis DeVille, a tökéletes, ránc nélküli bőrével, kortalanul, kontyba csavart hajjal. Magabiztosnak tűnt, mint aki ura a helyzetnek. A kutyái végig szemmel ő azonban megengedte magának, hogy hátat fordítson,tartottak, és a falakra aggatott fényképekben gyönyörködött. Vinca érzéki képsorozatában, amelyről Dalanegra beszélt. Az ilyen modell minden fényképészből a legtöbbet hozza ki. A fotós tökéletesen ragadta meg Vinca veszélyes és mámorító szépségét. A mulandó ifjúságot. Mit a rózsák sorsa rendelt…

2.

Úgy döntöttem, támadásba lendülök. – Maga elhiteti magával, hogy még mindig szereti Vincát, de téved. Akit szeret az ember, azt nem gyilkolja meg. DeVille elfordult a képektől, és megvetően, jeges tekintettel végigmért.

– Erre könnyen felelhetném, hogy előfordul, hogy néha a legtökéletesebb szerelmi vallomás az, ha megöljük, akit szeretünk. De itt most nem erről van szó. Vincát nem én öltem meg, hanem maga. – Én?

 

– Maga, a maga anyja, Fanny, Francis Biancardini és a fia… Valamilyen szinten mindannyian felelősek a haláláért. Mind  bűnösök. – Ezt Ahmedtől tudja, igaz? Elindult felém, őrző-védő kutyái hűségesen követték. A görög mitológia Hekatéja, a sötétség alvilági istennője jelent meg előttem, akinek minden lépését a holdra vonyító kutyafalka követte. Hekaté uralkodott a rémálmokon, az elfojtott vágyakon, a lélek azon birodalmán, ahol a férfiak és a nők a legtisztátalanabbak legtisztátala nabbak és legkiszolg legkiszolgáltatottabba áltatottabbak. k. megingathatatlannak megingathatatla nnak tűnő tanúvallomások ellenére soha nem– A gondoltam, hogy Vinca megszökött volna azzal a ficsúrral – kezdte Alexis. – Évekig kutattam az igazságot. És a sors kegyetlen fintorának köszönhetően tálcán kínálták fel akkor, amikor nem is vártam volna. A kutyák ingerülten morogtak felém. Kezdtem pánikba esni. Az állatok látványa megbénított. Igyekeztem, hogy ne nézzek a szemükbe, de persze megérezték, hogy rettegek tőlük. – Úgy hét hónappal ezelőtt történt – folytatta Alexis. – Egy szupermarket zöldség- és gyümölcsrészlegén. Éppen vásárolni voltam, és Ahmed felismert. Beszélni akart velem. Vinca halálának éjszakáján Francis elküldte Vinca néhány holmijáért, és kitakaríttatta vele a szobáját, hogy eltüntesse a magukra

nézve terhelő nyomokat. Ahmed egy kabátzsebben kutakodva talált egy levelet és egy fényképet. Csak ő tudta a kezdetektől fogva, hogy én vagyok az a bizonyos Alexis. És ez a szerencsétlen hülye huszonöt évig megőrizte a titkot. Alexis nyugodtnak látszott, de megsejtettem a felszín mögött

 

tomboló haragot és dühöt. – Ahmednek pénz kellett, hogy hazamehessen, nekem pedig további információra volt szükségem. Ötezer eurót adtam neki, és mindent kitálalt: a tornacsarnokba falazott két holttestet, annak az 1992. decemberi éjszakának minden rettenetét, amely vérbe borította a Saint-Exupéryt, és azt is, hogy a maguk  bandája büntetlenül büntetlenül megúszta. – Nem elég, ha sokáig ismételgetünk egy történetet, attól még nem lesz igaz. Vinca haláláért egyetlen ember felelős, mégpedig maga. Nem mindig az a bűnös, aki a fegyvert fogta, és ezt maga DeVille is nagyon arca jól tudja. Alexis most először rándult össze a  bosszúságtól.l. Mintha istennőjük néma parancsának  bosszúságtó engedelmeskednének, engedelmeskedn ének, a három kutya közelebb jött, és körbevett.  Jeges veríték csorgott végig a gerincem mentén. Tehetetlen rettegés vett rajtam erőt. Általában sikerül legyőznöm a pánikrohamot, meggyőznöm magam, hogy a félelmem irracionális és túlzó. Most azonban vad, támadásra idomított vérebekkel volt dolgom. Rettegtem, de nem adtam fel: – Emlékszem magára a gimis időkből. Vonzó személyiségére, a magából sugárzó aurára. Minden diák rajongott magáért. Én voltam a legnagyobb rajongója. A fiatal, harmincéves, ragyogó eszű és gyönyörű tanárnő, aki nem nézi

le a diákokat, és képes szellemi magasságokba emelni őket. Az irodalmi előkészítőben minden lány olyan akart lenni, mint maga. Számukra maga volt a szabadság és a függetlenség megtestesítője. Nekem pedig azt bizonyította, hogy a világ középszerűségén győzedelmeskedik a szellem. Maga volt Jean-

 

Christophe Graff női megfelelője, és… Régi tanárom nevére gúnyos kacagást eresztett meg. – Ó! Az a szegény Graff! Ő is egy szerencsétlen fajankó, de a másik fajtából: egy művelt fajankó. Neki sem esett le soha a tantusz. Éveken keresztül kitartóan ostromolt. Lángoló verseket és leveleket írt nekem. Istenített, ahogy maga istenítette Vincát. Ilyenek a magukfajta férfiak. Azt állítják, hogy szeretik a nőket, de nem ismernek minket, és nem is akarnak megismerni. Nem figyelnek ránk, és nem hallgatnak meg. Maguknak csak arra kellünk, hogy legyen tárgya a romantikus ábrándozásuknak. Szavait egy Stendhaltól idézettel nyomatékosította: „…a amikor foglalkozni kezd egyvett nővel, nem olyannak látja, amilyen valóságban, hanem átalakítja a saját ízléséhez képest.”[26] De nem hagyhattam, hogy mindenféle értelmiségi okoskodásokkal megússza. Tönkretette Vincát azzal, hogy szerette, és azt akartam, hogy ezt belássa. – A maga állításával szemben én ismertem Vincát. Legalábbis mielőtt magával találkozott volna. És nem emlékszem arra, hogy ivott volna vagy rákapott volna a szerre. Maga mindent elkövetett, hogy Vincát a szellemi befolyása alá vonja, és sikerült is. Könnyű préda volt: egy rajongó lány, aki felfedezi az érzékiséget és a szenvedélyt. – Megrontottam, igaz?

– Nem. Azt gondolom, maga buzdította az ivásra és a drogozásra, mert ez befolyásolta az ítélőképességét, és könnyebben lehetett őt manipulálni. manipulálni. A vérebek rám vicsorogtak, a kezemet szaglászták. A doberman a combomnak nyomta a fejét, kénytelen voltam egy

 

kanapé háttámlájáig hátrálni. – Én taszítottam a maga apja karjaiba, mert ez volt az egyetlen lehetséges megoldás arra, hogy gyerekünk legyen. – Az igazság az, hogy ezt a gyereket csak maga akarta. És csak maga! – Nem igaz! Vinca is akarta! – Ilyen körülmények között? Nem hinném. Alexis DeVille tűzbe jött: – Nem ítélhet el minket. Manapság a leszbikus párok gyermekvállalási vágya elfogadott, támogatott, gyakran tiszteletben A társadalom gondolkodásmódja fejlődött, a tartott törvénydolog. változott, a tudomány előrehaladt. A kilencvenes évek elején mindezt megtagadták, elutasították. elutasították. – De magának rengeteg pénze volt, máshogy is megoldhatta volna. Tiltakozott: – Hiszen épp ez az, hogy semmim sem volt akkoriban! Nem azok az igazi haladó szellemiségű emberek, akik annak látszanak. A kaliforniai DeVille család feltételezett toleranciája csupán látszat. A családomban mindenki képmutató, gyáva és kegyetlen. Ellenezték az életmódomat és a szexuális  beállítottságomat.  beállítottság omat. Akkoriban még a járadékomat is évekre megvonták. A maga apjával két legyet ütöttünk egy csapásra:

meglett volna a gyerek és a pénz is. Sehogy sem jutottunk dűlőre. Ki-ki ragaszkodott a maga igazához. Talán azért, mert hiába próbáltuk valakire hárítani a felelősséget. Talán azért, mert mindketten bűnösök is voltunk, ártatlanok is, áldozatok és hóhérok. Talán azért, mert az az

 

egyetlen igazság, amit elismerhettünk, az annyi, hogy 1992-ben a Sophia Antipolis-beli Saint-Exupéry Gimnáziumban volt egy elbűvölő lány, aki mindenkit megőrjített, akit beengedett az életébe. Mert amikor vele voltál, abba az őrült illúzióba ringattad magad, hogy maga az egész létezése választ ad a mindannyiunkat kínzó kérdésre: hogyan vészeljük át az éjszakát? 3.

Súlyos feszültséggel volt tele a levegő. A három kutyának mostanra sikerült a falhoz szorítania, és számukra is egyértelművé vált, hogy innen már csak ők győzhetnek. Éreztem a küszöbönálló veszélyt, a szívem kalapált, szétizzadt ingem a testemre tapadt, kivédhetetlenül úton voltam a halál felé. Alexis DeVille egyetlen szóval, egyetlen kézmozdulattal véget vethetett az életemnek. Most, hogy a nyomozás végére értem, rájöttem, hogy nincs más választásom: vagy én ölök, vagy engem ölnek meg. Rettegtem, de gyereket, folytattamvagy az érvelést: – Örökbe is fogadhatott volna egy akár maga is kihordhatta volna. Pusztító, lázas rögeszméjétől megszállottan közelebb lépett hozzám, és az arcomtól alig néhány centiméterre fenyegetően

felemelte a mutatóujját. – Nem! Nekem Vinca gyereke kellett! Akiben továbbörökíti a génjeit, a tökéletességét, a báját, a gyönyörűségét. Akiben tovább él a szerelmünk. – Tudok a Rohypnolról, amit Rubens dokinál íratott neki. Fura egy szerelem lehet az, amelyik csak úgy tud beteljesedni,

 

hogy a másikat drogfüggővé teszi, nem gondolja? – Te rohadt, szemét kis… DeVille nem talált szavakat. Ő maga is egyre nehezebben tudta féken tartani a kutyáit. A mellem összeszorult, szúrást éreztem a szívemben, szédülni kezdtem. Próbáltam nem törődni a dologgal, és megforgattam benne a kést: – Tudja, mit mondott nekem Vinca utoljára, mielőtt meghalt? lexis kényszerített rá. Én nem akartam vele lefeküdni!  Huszonöt évig rosszul értelmeztem a szavait, és ez egy ember életébe került! De most már tudom, hogy mit jelentett: „Alexis DeVille kényszerített rá, hogy lefeküdjek az apáddal, de én nem akartam.” Alig kaptam levegőt. Egész testemben remegtem. Az volt az érzésem, hogy ebből a rémálomból csak úgy tudok kimenekülni, ha valahogy sikerülne megkettőződnöm. megkettőződnöm. – Vegye tudomásul, Vinca úgy halt meg, hogy pontosan tudta, maga mekkora szemét gazember. És hiába épít ezer Angyalok kertjét, ezt az igazságot soha nem fogja megmásítani! Az őrjöngő Alexis DeVille jelt adott a kutyáknak a támadásra. A staffordshire terrier támadott először. Rám vetette magát, és a kutya kirobbanó ereje hanyatt lökött. Esés közben  beütöttem a fejem a falba, falba, aztán az egyik egyik fémvázas szék sarkába sarkába..

Éreztem, ahogy az agyarak a nyakamba mélyednek, a nyaki ütőeremet keresve. Megpróbáltam ellökni magamtól, de hasztalannak bizonyult az erőfeszítésem. Ekkor három lövés dördült. Az első kiiktatta a nyakamat marcangoló kutyát és elkergette a másik két vérebet. A másik

 

két lövés gyorsan követte az elsőt, miközben még a földön hevertem. Összeszedtem magam, és Alexis DeVille-t pillantottam meg magam előtt, ömlött belőle a vér, tántorogva kapaszkodott a kandalló párkányába. Az ablak felé fordítottam a fejem. Az ellenfényben álló alakban Richard-ra ismertem. – Minden rendben lesz, Thomas – vigasztalt nyugodt hangon. Mint amikor hatéves koromban rosszat álmodtam éjszaka. A keze nem remegett. Szilárdan tartotta Francis Biancardini Smith & Wessonjának famarkolatát. Apám felsegített, de fél aztAmikor leste, visszajön-e valamelyik cerberus, hogy ránkszemmel támadjon. a vállamra tette a kezét, egy pillanatra visszaváltoztam azzá a hatéves fiúcskává. És eszembe jutott, hogy ma már kihalófélben vannak az olyan férfiak, mint az előző nemzedék, mint apa és Francis. Az érdes modorú, merev, mára meghaladott értékrend szerint élő férfiak. Akikre manapság fújni illendő, mert férfias magatartásukat szégyenletesnek és elavultnak tekintik. De én voltam olyan szerencsés, hogy kétszer is találkozhattam ilyen férfiakkal. Akik habozás nélkül hajlandók voltak bemocskolni a kezüket, hogy megmentsék az életemet. Vérbe mártották értem a kezüket, egy hatalmas vérfürdőbe. Ez volt az igazság, a véres valóság.

 

PILÓGUS O K 

EE LMÚLT   A(Z   É)J

 

A jók mindig elnyerik méltó büntetésüket Az Alexis DeVille halála és apám letartóztatása utáni napok életem legkülönösebb napjai voltak. Minden reggel azzal a meggyőződéssel meggyőződés sel keltem, hogy a rendőrségi nyomozás során újra megnyitják Vinca és Clément eltűnésének ügyét. A zárkájában ülő apám azonban mesteri tervet eszelt ki a veszély elhárítására. Azt állította, hogy néhány hónappal ezelőtt titkos szerelmi viszonyt kezdett Alexis DeVille-lel. A felesége rájött, és vadászpuskával felfegyverkezve látogatást tett a szeretőjénél. Alexis önvédelemből megölte anyámat, erre apám hirtelen felindulásból lepuffantotta Alexist. Hihető forgatókönyv volt. Világos és hitelt érdemlő indítékokat tulajdonított valamennyi főszereplőnek. Legfőbb érdeme az volt, hogy a gyilkosságokat a „szerelemféltés” „szerelemfélté s” körébe terelte. Anyám különösen kegyetlen módja – megfejelve Alexiskivégzésének DeVille pszichiátriai előéletével és a nekem támadó kutyákkal – már-már jogos  bosszúvá változtatják apám tettét, és ha felmenteni nem is fogják, de a lehető legenyhébb büntetést szabják majd ki rá. Az

érzelmi indíttatás feltételezésének azonban az volt a legfőbb előnye, hogy senkinek sem jutna eszébe összekapcsolni ezt az ügyet Vincával vagy Clément-nal. A körülmények ilyesfajta láncolata ugyanakkor túl szépnek tűnt nekem. Túl szépnek, hogy igaz legyen.

 

*

Pár hétig mégis úgy tűnt, hogy ránk mosolygott a szerencse. Maxime felébredt a kómából, és látványosan javult az állapota.  Júniusban megválasztották megválasztották képviselőnek képviselőnek,, a különféle újságcikkekben még a neve is felmerült mint az új kormány lehetséges államtitkára. A gyilkossági kísérlet miatt elrendelt nyomozás során a gimnázium környékét bűnügyi helyszínné nyilvánították. A tornacsarnok bontását tehát nem lehetett a tervezett időpontban megkezdeni. Később, mivel a Hutchinson & DeVillevisszavonta Alapítványa Saint-Exupéry kuratóriuma intézményi a körülményekre való tekintettel támogatását, a nagy beruházási projektnek egyelőre annyi, az iskolavezetés pedig az eddigiekkel pontosan ellenkező érveléssel magyarázta a helyzetet. Környezetvédelmi és kulturális megfontolásból egyaránt meggondolatlanság lett volna megbolygatni a gimnáziumi campus gyönyörű természeti környezetét, az iskola szellemének egy része minden bizonnyal odaveszett volna, noha ahhoz az oktatás valamennyi szereplője mélységesen ragaszkodott. *

Fanny megkeresett apám letartóztatása után. Egy egész estét töltöttünk együtt a még mindig kómában fekvő Maxime kórházi szobájában, és megosztottuk egymással, hogy mi is történt valójában azon a huszonöt évvel ezelőtti éjszakán. Amikor Fanny megtudta, hogy nem felelős Vinca haláláért, valósággal

 

felszabadult, és újra a saját kezébe vehette a sorsát. Nem sokkal később elhagyta Thierry Sénécát, és bejelentkezett egy  barcelonai meddőségi klinikára, hogy hamarosan elkezdje a lombikprogramot. Amióta Maxime lábadozott, sokszor találkoztunk a kórházi szobájába szobájában. n. Néhány napig valóban elhittem, hogy mindhárman megmenekültünk a tragikus sorstól, amelyre a két befalazott hulla réme kárhoztatott. Néhány napig valóban azt hittem, hogy a jók néha mégsem nyerik el méltó büntetésüket. Mert nem számítottam arra, hogy az egyetlen ember, akiben hiba szó. volt megbíznom, árulást tervez: Stéphane Pianelliről van *

– Nem fogsz nagyon örülni, de megírom az igazságot a Vinca Rockwell haláláról szóló legújabb könyvemben – állt elő a nagy hírrel az újságíró egy június végi estén, amikor az antibes-i óváros egyik kocsmájának pultjánál ültünk, ahová meghívott egy italra. – Milyen igazságot? – Az egyetlen és kizárólagos igazságot – válaszolta rezzenéstelen arccal Pianelli. – Honfitársainknak jogukban áll,

hogy megtudják, mi történt valójában Vinca Rockwell-lel és Alexis Clément-nal. A Saint-Exbe járó diákok szüleinek ogukban áll, hogy megtudják, olyan intézménybe íratták a gyerekeiket, amelybe két hullát falaztak be huszonöt évvel ezelőtt.

 

– Ha ezt megteszed, Stéphane, mindannyiunkat börtönbe uttatsz: Fannyt, Maxime-ot és engem is. – Az igazságnak ki kell derülnie! – csapott tenyerével a  bárpultra. Aztán rákezdett a régi nótára, a szokásos hadovába, hogy a pénztárosnőket bezzeg kirúgják, ha néhány euróval kevesebb a  bevétel, és hogy milyen elnézőek a bíróságok, amikor politikusok vagy gazdag vállalkozók kerülnek néhanapján a vádlottak padjára. Innen pedig oda lyukadt ki, ahová gimis korától kezdve mindig is: az osztályharchoz és a kapitalista rendszerhez, amely nem más, mint a leigázás eszköze a részvényesek szolgálatában . – Stéphane, mégis mi köze van ennek hozzánk? Kihívóan nézett rám, a tekintetébe ünnepélyesség és ujjongás vegyült. Mintha kezdettől fogva csak arra várt volna, hogy így alakuljanak az erőviszonyok. És megéreztem, talán most először, milyen zsigeri gyűlölet lobog benne mindazzal szemben, amit képviselünk képviselünk.. – Két embert meggyilkoltatok. Ezért fizetnetek kell. Belekortyoltam a sörömbe, és megpróbáltam szenvtelen arcot vágni. – Nem hiszek neked. Nem fogod megírni ezt a könyvet. Erre előhúzott a zsebéből egy vastag borítékot, és

átnyújtotta. Egy párizsi kiadóval kötött szerződés volt benne, a szerződés tárgya az Egy különös ügy. Az igazság Vinca Rockwellről munkacímű könyv megírása. – Az elméletedet nem bizonyítja semmi, öregem. Ezzel a könyvvel csak aláásod az újságírói hiteledet.

 

– A bizonyítékaim a tornacsarnok falában vannak – vágta oda gúnyosan nevetve. – Gondolhatod, hogy már a könyv megjelenése napján összetrombitálom a szülőket. Akkora lesz a nyomás, hogy az igazgatóság nem tehet mást, végül kénytelen lesz lebontani a falat. – Vinca és Alexis Clément gyilkossága gyilkossága elévült. – Elképzelhető, bár jogilag ez is vitatható, édesanyád és Alexis DeVille gyilkossága gyilkossága azonban még nem évült el. A bíróság nyomozást rendelhet el, és megállapíthatja, hogy a gyilkosságoknak gyilkosságo knak közük van egymáshoz. Ismertem a kiadót. Nem volt semahhoz, túl tekintélyes, semhírverést híresen pedáns, de megvannak az eszközei hogy nagy csapjon a könyv körül. Ha Pianelli tényleg megírja a könyvet, annak pusztító hatása lesz. – Nem értem, miért dobsz fel minket, Stéphane. A dicsőséges tizenöt perces hírneved miatt? Az nem te vagy. – Csak a munkámat végzem. – És az a munkád, hogy elárulod a barátaidat? – Nem. A munkám az újságírás. És mi soha nem voltunk  barátok. Eszembe jutott a skorpió és a béka tanmeséje. „Miért csíptél meg? – kérdezi a béka, amikor már a folyó közepén járnak. – Hiszen most mindketten meghalunk!

– Nem tehetek róla, ilyen a természetem – válaszolja a skorpió.” Pianelli újabb korsóval rendelt, és megforgatta a kést a sebben. – Igazán izgalmas sztori! A Borgiák modern kiadásban!

 

Fogadok, hogy még a Netflix is sorozatot csinálna belőle! Csak néztem, ahogy ez a firkász azon örvendezik, hogy tönkreteheti a családomat, és kedvem támadt megölni. – Most már értem, miért hagyott el Céline – szúrtam oda neki. – Mert egy szerencsétlen, ostoba, sötét szar vagy… Pianelli megpróbálta a korsójából a képembe löttyinteni a sört, de gyorsabb voltam nála. Hátrább léptem, és behúztam neki egyet, aztán a biztonság kedvéért egy gyomrost is kapott tőlem, amitől térdre rogyott. Amikor kiléptem a kocsmából az éjszakába, az ellenfelem a földön fetrengett, én voltam, aki vesztett. És ez alkalommal nem volt senki, akide megvédjen.

 

 Jean-Christophe ntibes, 2002. szeptember 18. Kedves Thomas!  hallgatással töltött hosszú hónapok után azért írom ezeket a sorokat, hogy elbúcsúzzam magától. Mire a levelem átkel az Atlanti-óceánon, az én földi életem véget ér. Utolsó üdvözletemet küldöm, mielőtt eltűnnék. És szeretném, ha tudná, mekkora örömömre szolgált, hogy a tanára lehettem, és mennyire boldogan emlékszem vissza a beszélgetéseinkre és az együtt töltött időre. Maga volt a legjobb diákom, Thomas. Nem a legokosabb, nem is az, akinek a legjobb jegyeket adtam, de egészen biztosan a legnagylelkűbb, a legérzékenyebb, a legemberibb, a legfigyelmesebb diák egész pályafutásom alatt. Ne legyen szomorú! Azért megyek el, mert nincs már bennem annyi erő, hogy folytassam. Biztos lehet abban, hogy nem a bátorság hiányzik belőlem, hanem mert az élet olyan próba elé állított, amellyel nem vagyok képes szembenézni. És a halál jelenti számomra az egyetlen kiutat, amelyen át tisztességgel távozhatom a feneketlen  pokolból, amelybe zuhantam. Hűséges társaim, a könyvek sem tudnak

már segíteni, hogy a felszínen maradhassak.  A személyes tragédiám rettenetesen

hétköznapi,

de

a

elentéktelensége nem kisebbíti a gyötrelmet. Éveken keresztül titokban szerelmes voltam egy nőbe, akinek nem mertem megvallani az érzéseimet, mert féltem a visszautasítástól. Hosszú ideig az tartotta

 

bennem a lelket, hogy tudom, hogy létezik, láthatom a mosolyát, hallhatom, amit mond. Igazi szellemi társamnak gondoltam őt, és amikor rossz passzban voltam, elég volt csak arra gondolnom, van esélyem rá, hogy talán kölcsönös a vonzalom – ez tartott életben ilyen sokáig. Bevallom, sokszor eszembe jutott a maga elmélete, amely szerint a ó emberek el vannak átkozva, és mindig elnyerik méltó büntetésüket, de én naiv módon azt reméltem, hogy rácáfolhatok, csakhogy az élet nem váltotta be a reményeimet. Sajnos az utóbbi hetekben kiderült, hogy az érzelmeim soha nem találhatnak viszonzásra, és hogy a szeretett személy nem az, akinek eddig gondoltam. Én pedig nem az az ember vagyok, aki képes a kezébe venni a saját sorsát. Vigyázzon magára, kedves Thomas, és ne legyen miattam szomorú! Nem mintha valaha is tudtam volna hasznos tanáccsal szolgálni magának, de jól válassza meg, milyen harcokat vív meg! Nem mindegyik érdemli meg, hogy megvívják. Néha fogadja el mások segítségét, és legyen sikeres ott, ahol én elbuktam. Vesse bele magát az életbe, Thomas, mert a magány megöl minket. Sok szerencsét kívánok a további életében. Egyetlen pillanatig se vonom kétségbe, hogy magának sikerül majd, ami nekem nem sikerült: megtalálja a lelki társát, hogy együtt küzdjenek meg a létezés örvényeivel. Mint ahogy az egyik kedvenc írónk is írta: „Nincs

szörnyűbb, mint magányosan élni az emberek között.”[27]  Maradjon igényes. Maradjon meg annak a fiúnak, aki mindig is más volt, mint a többi. És tartsa távol magát az ostobáktól. A sztoikus ondolkodókkal együtt én is azt vallom, hogy a legjobb módja a védekezések az, ha nem leszünk hozzájuk hasonlók.

 

És noha a sorsom az ellenkezőjét bizonyítja, de meggyőződésem, hogy a legnagyobb erőnk a gyengeségeink. Baráti öleléssel  Jean-Christophe Graf 

 

A szülőotthon Antibes, Jeanne-d’Arc Klinika 1974. október 9.

Francis Biancardini óvatosan benyitott a szoba ajtaján. A  balkonra nyíló üvegajtón keresztül az őszi napsütés narancsos fénnyel festette be a helyiséget. Késő délutánra járt az idő, a szülőotthon nyugalmát csak az iskolából hazafelé tartó lurkók távoli zsibongása zavarta meg. Francis belépett a szobába. Kazalnyi ajándékot hozott: egy plüssmackót újszülött fiának, Thomas-nak, egy karkötőt Annabelle-nek, két csomag kekszet és egy üveg rumos meggyet a nővéreknek, akik annyira odaadóan látták el őket az itt töltött idő alatt. Az ajándékokat óvatosan a zsúrkocsira helyezte, igyekezett a lehető legkisebb zajt ütni, nehogy felébressze Annabelle-t. Francis a bölcső fölé hajolt, az újszülött pedig friss tekintetével kíváncsian méregette az arcát. – Hogy vagy, kisember? Francis kiemelte a csecsemőt a bölcsőből, és leült vele egy

székre, hogy kiélvezze azokat az egyszerre ünnepélyes és varázslatos perceket, amelyek egy gyermek születését követik. A szíve csordultig telt örömmel, amelybe megbánás és tehetetlenség vegyült. Amikor Annabelle-t kiengedik a kórházból, nem vele fog hazamenni. A férjéhez, Richard-hoz megy haza, aki Thomas törvényes apja lesz. Kínos helyzet, de

 

kénytelen lesz megbarátkozni vele. Annabelle Francis életének nagy szerelme volt, ugyanakkor öntörvényű lélek. Halálosan szerelmes ő is, de az elköteleződésről elköteleződésről igen sajátos nézeteket vall, a szerelmet pedig mindenek fölébe helyezi. Francis végül belement, hogy ne hozzák nyilvánosságra a kapcsolatukat. „A titkos szerelem értékesebb – bizonygatta Annabelle. – Ha a világ tudomást szerez róla, akkor hétköznapivá válik, megszokottá, és megtörik a varázs.” Francis számára más előnnyel is járt a titkolózás: így a rosszakarók szeme elől rejtve maradnak a legdrágább kincsei. Nem kell a világ elé tárni, mi az, amihez leginkább ragaszkodunk, mert különben könnyen sebezhetővé válunk. *

Francis felsóhajtott. A faragatlan tuskó szerepe, amelyet tulajdonképpen szívesen játszott, csupán álca. Annabelle-en kívül senki sem ismerte őt igazán. Senki sem tudta, milyen fékezhetetlen erő és gyilkos ösztön lakozik benne. Tizenöt éves volt, amikor 1961-ben Montaldicióban először szabadultak el az indulatai. Egy nyári este történt, a főtéri szökőkútnál. A falubeli fiatalok jócskán beittak. Az egyikük túl közel merészkedett

Annabelle hez. A lány többször is visszalökte a fiút, aki viszont tovább fogdosta a lányt. Francis mindeddig távolabbról nézte őket. A fiúk idősebbek voltak nála. Torinói festő- és üvegeslegények, akik azért jöttek a faluba, hogy egy helybeli  birtokon üvegházakat építsenek és javítsanak. Amikor Francis észrevette, hogy senki nem kel Annabelle védelmére, közelebb

 

lépett a csapathoz, és felszólította a fickót, hogy húzzon vissza oda, ahonnét jött. Akkoriban nem volt különösebben magas, inkább afféle mamlasznak látszott. Amikor a képébe röhögtek, torkon ragadta a molesztálót, és egy óriási horogütést mért a pofájára. Ránézésre nem gondolta volna róla senki, de  bivalyerős volt, ráadásul fűtötte a düh. Nem állt meg az első ütésnél. Módszeresen csépelte tovább a fiatalembert, és senki sem bírta rávenni, hogy eressze el a zsákmányát. Kiskorától kezdve beszédhibával küzdött, és soha nem merte megszólítani Annabelle-t. Valahogy nem jött ki hang a torkán. Azon a nyári estén azonban mindent elmondott az öklével. A szerencsétlen fickó fejének szétverésével azt üzente Annabelle-nek: ha velem vagy, soha senki nem bánthat. Amikor Francis végzett, a fickó ájultan hevert, vérzett az arca, tele volt a szája a saját fogaival. Az ügy nagy vihart kavart a faluban. A következő napokban eljöttek érte a csendőrök, hogy kihallgassák, de ő addigra már Franciaországba Franciaország ba menekült. Amikor évekkel később újra találkoztak, Annabelle megköszönte, hogy a védelmére kelt, egyúttal bevallotta neki, hogy fél tőle. Ennek ellenére közel kerültek egymáshoz, és, Annabelle-nek hála, Francis megtanulta, hogyan uralkodjon az

indulatain. Francis észrevette, hogy a fia ringatás közben elaludt. Vigyázva csókot lehelt az újszülött Thomas homlokára. Az édes és mámorító babaillat meghatotta, a tejes kenyér és a narancsvirág aromájára emlékeztette. A karjaiban pihenő Thomas aprócskának látszott. A gyönyörű babapofiból sugárzó

 

derű boldog jövőt ígért. De ez az apró csoda mégis annyira törékenynek tűnt. Francis azon vette észre magát, hogy könnyezik. Nem azért, mintha szomorú lett volna, hanem mert ez a törékenység megrémítette. Letörölte az arcáról alácsorduló könnycseppet, és minden gyengédségét összeszedve visszatette Thomas-t a  bölcsőjébe anélkül, anélkül, hogy felébresztette felébresztette volna. *

Kinyitotta a teraszra vezető tolóajtót, és kilépett a mediterrán őszi délutánba. Bőrdzsekije zsebéből előhúzott egy csomag Gauloises-t, meggyújtotta a cigarettáját, és hirtelen felindulásból úgy döntött, hogy ez lesz az utolsó. Vigyáznia kell magára, hiszen gondoskodnia kell a családjáról. Mennyi ideig van szüksége egy fiúnak az apjára? Tizenöt évig? Húsz évig? Egész életében? Beszívta a fanyar cigarettafüstöt, behunyta a szemét, hogy még inkább kiélvezze a nagy hársfa lombjain átszűrődő késő délutáni nap utolsó sugarait. Thomas születésével nagy felelősség szakadt Francis nyakába, de készen állt rá. A gyermek felnevelése és védelmezése hosszú távú

küzdelem, amelynek minden pillanatában észnél kell lenned. Minden előjel nélkül bekövetkezhet a katasztrófa. Soha nem lankadhat a figyelmed. De Francis nem keresett kibúvót. Nem olyan fából faragták, hogy megfutamodjon. A kinyíló tolóajtó nesze kizökkentette merengéséből. Francis megfordult, és meglátta a mosolygó Annabelle-t, aki mellé

 

lépett. Amikor a karjába zárhatta kedvesét, Francis minden aggodalma elpárolgott. Langyos szellőbe burkolózva álltak a teraszon, és Francis arra gondolt, hogy amíg Annabelle vele van,  bármivel képes lesz szembeszállni. szembeszállni. A puszta erő mit sem ér, ha nincs hozzá ész. Jöhet bármi, ők együtt mindig egy lépéssel a rájuk leselkedő veszedelem előtt járnak.

 

Egy lépéssel a ránk leselkedő veszedelem előtt A Pianelli által belengetett könyv persze fenyegetésként lebegett a fejünk fölött, de Maxime-mal és Fannyval úgy döntöttünk, hogy nem veszünk róla tudomást, és éljük tovább az életet. Nem akartunk többé félelemben élni. Túlléptünk egy korszakon, már nem akartunk senkit semmiről meggyőzni, nem akartunk önigazolást keresni. Egyvalamire megesküdtünk: jöhet bármi, együtt fogunk szembenézni vele. Mindennap találkoztunk, élveztük egymás társaságát, és én titokban azt reméltem, hogy a vihar elkerül minket. Valami megváltozott bennem, amitől magabiztosabbá váltam. Az engem lassacskán felemésztő szorongás megszűnt. Az új múltam, az új gyökereim más emberré tettek. Volt persze, amit sajnáltam: azt, hogy anyámmal csak a halálában sikerült megbékélnem, és hogy Richard-nak börtönbe kellett vonulnia ahhoz, hogy közel érezzem magamhoz. Azt is sajnáltam, hogy soha nem beszélgethettem Francisszal úgy, hogy tudom, valójában ő az apám.

A szüleim hármas fogatának életútja elgondolkodtató elgondolkodtató volt. Különös utat jártak be mindhárman: szenvedés, rajongás, ellentmondások kísérték életüket. Néha nem volt elég  bátorságuk, máskor azonban tiszteletet parancsoló áldozatvállalást tanúsítottak. Éltek, szerettek, öltek. Néha utat tévesztettek a szenvedély viharaiban, de minden tőlük telhetőt

 

megtettek. Azért, hogy ne legyen hétköznapi a sorsuk. Azért, hogy kibékítsék a személyes kalandvágyat a felelősségtudattal. Azért is, hogy sajátos értékrendjük szerint értelmezzék a család fogalmát. Az, hogy ebből a különös családból származom, nem késztetett arra, hogy kövessem a példájukat, inkább arra, hogy tiszteletben tartsam az örökségüket, és tanuljak belőle néhány leckét. Hiába tagadjuk, az emberi érzelmek igenis bonyolultak. Egymásnak ellentmondó, gyakran megfejthetetlen vágyaktól vezérelt, sokszínű életet élünk. Törékeny, egyszerre értékes és elentéktelen az életünk, van, hogy a magány jéghideg vizében evickélünk, van, hogy az örök ifjúság forrásának langyos áramain siklunk könnyedén. Az életünket azonban semmiképpen sem lehet befolyásolni. Egyetlen semmiség fenekestül felforgathatja. Elég egyetlen odasúgott szó, egyetlen tüzesen ránk villanó tekintet, egyetlen elmaradt mosoly a magasba repíthet vagy a semmibe taszíthat. És e bizonytalanság ellenére sincs más választásunk, mint úgy tenni, mintha uralnánk a rémséges káoszt, abban a reményben, hogy tétova szívünk a Gondviselés titkos szándékai szerint mégis otthonra lel.

*

 Július 14-én a szüleim házában gyűltünk össze valamennyien, egy kis ünnepséget rendeztünk annak tiszteletére, hogy Maxime-ot kiengedték a kórházból. Olivier, Maxime, a

 

kislányok, Fanny, sőt Pauline Delatour is eljött – róla kiderült, hogy okos és vicces lány, kibékültem vele. Steaket grilleztem faszénen, a gyerekek kedvéért pedig hot dogot készítettem. Kinyitottunk egy üveg burgundit, és kiültünk a teraszra, hogy onnan csodáljuk az antibes-i öböl felől fellőtt tűzijátékot. Épp elkezdődött a műsor, amikor megszólalt a kapucsengő. Otthagytam a vendégeket, és felkapcsoltam a kerti lámpákat, majd leballagtam a kapuig. A kerítésnél Stéphane Pianelli várt. Megviseltnek tűnt: hosszú haj, sűrű szakáll, karikás, bevérzett szem. – Mit akarsz, Stéphane? – Szia, Thomas. – A lehelete alkoholtól bűzlött. – Beengedsz? – kérdezte, miközben megmarkolta a kovácsoltvas rácsot. A vaskerítésünk, amit nem fogok neki kinyitni, jelképezte a demarkációs vonalat, amely minket mindörökre elválaszt egymástól. Pianelli áruló volt. Soha nem vesszük vissza a csapatba. – Menj a picsába, Stéphane. – Pedig jó hírem van számodra, írókám. Nem kelek versenyre veled, és nem fogom megírni a könyvet! Négyrét hajtott papírlapot húzott elő a nadrágja zsebéből, és átnyújtotta a rácsok között.

– Anyád meg Francis, mindketten igazi rohadt szemétládák voltak! – vágta oda nekem. – Szerencse, hogy megtaláltam ezt a cikket, mielőtt megjelent volna a könyv. Különben világraszóló hülyét csináltam volna magamból! Széthajtottam a papírt, közben az esti égbolton már javában durrogtak a petárdák. Egy régi Nice-Matin-cikk fénymásolata

 

volt 1997. december 28-i dátummal. A tragédia után öt évvel. Szándékos rongálás a Saint-Exupéry Gimnáziumban Karácsony éjszakáján vandálok célpontjává vált a Sophia Antipolis tudásparkban működő intézmény. A legnagyobb kár a nemzetközi gimnázium tornacsarnokában keletkezett. A kár nagyságáról december 25-én reggel szerzett tudomást az előkészítő tagozat igazgatónője, Annabelle Degalais. Graffitikkel, tagekkel, mocskolódó feliratokkal csúfították el a tornacsarnok falát. A garázda cselekedet  végrehajtója vagy végrehajtói több ablaküveget is betörtek, tönkretették a poroltókat, szétzúzták az öltözőszekrények ajtaját. A feljelentést megtevő igazgatónő szerint egyértelmű, hogy a rongálást nem a kollégium lakói követték el. A helyi rendőrség nyomozást rendelt el az ügyben, és megkezdte az ilyenkor szokásos  vizsgálati eljárást. A nyomozó hatóság

engedélyével az iskolaközpont máris megkezdheti a takarítási munkálatokat és az épület helyreállítását, hogy a január 5-i első tanítási napra az épület használható állapotba kerüljön. Claude Angevin

 

A tudósításhoz két fényképet mellékeltek. Az első alapján mindenki felmérhette, milyen természetű rongálás érintette a tornacsarnokot: teletaggelt falak, földön heverő poroltó, betört ablakok. – Vinca és Clément holtteste ebben a büdös életben soha elő nem kerül! – őrjöngött Pianelli. – Egyértelmű a helyzet, nem? Anyádnak és Francisnak, ennek a két agyafúrt, álnok szemétnek volt hozzá elég esze, hogy eltakarítsák a nyomokat maguk után! Mondok neked valamit, írókám. Te meg a cimboráid megköszönhetitek a szüleiteknek, hogy kihúztak benneteket a mélységes szarból! A másik kép anyámat mutatta, aki szigorú kiskosztümben, gondosan rendezett konttyal, keresztbe font karral, szenvtelen arccal állt a kamera előtt. Mögötte Francis Biancardini tekintélyt parancsoló alakja az elnyűhetetlen bőrdzsekijében. Egyik kezében malteroslapát, a másikban véső. Napnál nyilvánvalóbbnak látszott. 1997-ben, a gyilkosságok után öt évvel és néhány hónappal az előtt, mint hogy felmondott volna a gimnáziumban, anyám a szeretőjével együtt elhatározta, hogy kibontja a holttesteket a tornacsarnok falából. Szó sem lehetett arról, hogy a fejük felett lebegő Damoklész kardjával együtt éljenek. Hogy Francis közbelépése indokolt

legyen, az egészet vandálok által elkövetett garázdaságnak álcázták. A helyreállítási munkálatok a karácsonyi szünetben zajlottak. Az egyetlen olyan időszakban, amikor szinte senki nincs az iskolában. Mondhatni egész kis színjátékot rendeztek azért, hogy Francis – ezúttal Ahmed segítsége nélkül – kibontsa a falból a maradványokat, és végérvényesen megszabaduljon

 

tőlük. Annyira rettegtünk attól, hogy a csontvázaink kidőlnek a tornacsarnok falából, miközben immár húsz éve eltűntek a gimiből! Kissé kábán megint szemügyre vettem Francist a fotón. Átható tekintete mintha átdöfte volna a fotóst, és rajta keresztül  bárkit, aki csak keresztezhetné az útját. Acélos, némi rátartiságról árulkodó tekintet, amelyből sugárzott: én senkitől sem félek, mert mindig egy lépéssel a rám leselkedő veszedelem előtt járok. Pianelli már elkotródott, inába szállt a bátorsága. Lassan lépkedtem felfelé a kerti sétányon, vissza a barátaimhoz. Egy darabig eltartott, mire teljesen magamhoz tértem, és felfogtam, hogy többé nincs mitől félnünk. Amikor felértem a házhoz, még egyszer, utoljára elolvastam a tudósítást. Ahogy figyelmesen vizsgáltam anyám fotóját, észrevettem, hogy a kezében egy kulcscsomót tart. Biztosan annak az elátkozott tornacsarnoknak a kulcsait. A múlt kulcsait, amelyek most megnyitják előttem a övőbe vezető ajtót is.

 

A regényíró kiváltsága  Nem azért ír az ember, hogy író legyen.  Hanem hogy csendben visszatérjen ahhoz a szeretethez, amely minden szeretetből hiányzik.[28]

CHRISTIAN BOBIN Előttem az asztalon egy filléres Bic Cristal eldobható golyóstoll és egy kockás jegyzetfüzet. Egyedüli fegyvereim időtlen idők óta. A szokott helyemen ülök a gimnázium könyvtárában, az ablak melletti kis beugróban, ahonnan kilátás nyílik a macskaköves pihenőkertre és a borostyánnal benőtt díszkútra. Az olvasóteremben viasz és égett gyertya illata terjeng. Mögöttem a polcokon régi irodalomkönyvek porosodnak. Amikor Zélie nyugdíjba ment, a gimnázium vezetése úgy döntött, hogy a színjátszókörnek otthont adó épületszárnyat rólam nevezi el. Visszautasítottam az ajánlatot, és magam

helyett Jean-Christophe Graffot javasoltam névadónak. A rövid avatási beszéd megírását és elmondását azonban szíves-örömest vállaltam. Leveszem a toll kupakját, és jegyzetelni kezdek. Egész életemben mást sem csináltam. Írtam. Kettős, ám ellentmondásos cél vezérelt: az írás falakat emel, ugyanakkor

 

kapukat nyit. A falak arra jók, hogy gátat vessenek a valóság pusztító kegyetlensége elé, a kapuk pedig arra, hogy utat nyissanak egy párhuzamos világba – ahol a valóság nem olyan, amilyen, hanem amilyennek lennie kellene. Nem mindig sikerül, de néha pár órára a képzelet valóban erősebb lesz a valóságnál. Talán ebben áll a művészek, különösen a regényírók kiváltsága: néha képesek arra, hogy győzzenek a valóság ellen vívott küzdelemben. Írok, áthúzom, újraírom. Szaporodnak a fekete betűkkel teleírt lapok. Lassacskán egy másik történet ölt testet. Annak a decemberi estének egy másik lehetséges története, amely elmondaná, mi is történt valójában azon a nevezetes 1992-es éjszakán, a 19-ről 20-ra virradó éjjelen. Képzeljék maguk elé… a havat, a hideget, az éjszakát. Képzeljék el azt a bizonyos pillanatot, amikor Francis azzal a szándékkal tér vissza Vinca szobájába, hogy őt is befalazza. Közelebb lép a testhez, amely az ágy melegében pihen. Bikaerejével könnyedén felemeli a lányt, és úgy viszi, ahogy egy hercegnőt a mesében a herceg. De ő most nem a csodálatos várkastélyba tart. Egy sötét, jégbe dermedt építkezésre viszi a lányt, ahol betonszag árad és nedves pára gyöngyözik. Francis egyedül van. Csak a démonai és kísértetei követik útján.

Ahmedet már hazaküldte. A földre terített ponyvára fekteti Vinca testét, és felkapcsolja valamennyi lámpát. A lányka teste szinte megbabonázza, és nem képes arra gondolni, hogy betont önt majd rá. Pedig néhány órája habozás nélkül szabadult meg Alexis Clément holttestétől. De ez most más. Ez most túlságosan nehéz. Hosszasan nézi a lányt. Aztán odalép hozzá, hogy

 

gondosan betakarja egy takaróval, mintha még megfázhatna. És egy pillanatig azt képzeli, miközben könnyek csordulnak végig az arcán, hogy a lány életben van. Olyan hatalmas a képzelőereje, hogy úgy látja, mintha Vinca mellkasa könnyedén megemelkedne. Aztán rájön, hogy Vinca valóban lélegzik. Szűz Mária Krisztus!  Hát ez hogy lehet? Hiszen Annabelle egy öntöttvas szoborral hatalmas ütést mért a koponyájára. A lányka gyomrában alkohollal kevert altató van. A nyugtató  bizonyára lelassította a szívverését, de amikor az imént ő maga megvizsgálta, nem volt pulzusa. Francis a lányka mellkasára tapasztja a fülét, és hallja a szívdobogást. És ez a legszebb muzsika, amit valaha is hallott. Francis nem habozott. Nem fog rásújtani a lapáttal, hogy  befejezze a munkát. Arra nem lenne képes. Beteszi a lányt a terepjárója hátsó ülésére. Beszáll, és elindul a Mercantour hegy felé, ahol van egy vadászkunyhója. A kis kunyhóban szokott éjszakázni néhanapján, amikor zergére vadászott az Entraunes környéki hegyekben. Általában elég volt két óra arra, hogy odaérjen, de a jelenlegi körülmények között több mint kétszer annyi ideig tartott az út. Hajnalodott, mire az Alpes-de-HauteProvence határára érkezett. Vincát a vadászházban lévő

kanapéra fektette, begyújtott a kandallóba, nagy rakás tűzifát hordott be és vizet forralt. Vezetés közben volt ideje gondolkodni, és döntött. Ha a lányka felébred, segít neki, hogy eltűnjön, és a nulláról induljon. Új élet, új ország, új személyiség. Mint egy tanúvédelmi programban. Csak éppen nem kéri az állami szervek segítségét.

 

Hanem a ‘Ndranghetához fordul. A calabriai maffia egy ideje kerülgeti, hogy vállalja el a pénzmosást. Őket fogja megkérni, hogy segítsenek kijuttatni Vincát. Tudja, hogy ezzel  belekeveredikk a mocskos maffiaüzelmekbe, de tetszett neki az a  belekeveredi gondolat, hogy az élet az embert csak olyan próbák elé állítja, amelyekkel képes szembenézni. „A jó magával hozza a rosszat, a rossz magával hozza a jót.”[29] Ez az élete története. Francis főzött magának egy jókora adag kávét, a karosszékbe karosszékbe ült, és várt. Vinca pedig felébredt. Aztán teltek a napok, a hónapok, az évek. Valahol a világban egy fiatal lány, aki felperzselt csatateret hagyott maga után, visszatért az életbe, mint aki másodszor is megszületett. *

Valahol tehát Vinca él. *

Nos, ez az én változatom a történetre. Megvan benne a helye minden elemnek, amire a nyomozásom során fény derült: Francis és a maffia feltételezett kapcsolata, a New Yorkba utalt

pénzek, véletlen manhattani találkozá találkozásom som Vincával. Szívesen hinném azt, hogy ez a történet igaz. Még akkor is, ha egy az ezerhez az esélye, hogy valóban így történt. A dolgok elenlegi állása szerint azonban senki sem tudná egyértelműen cáfolni az én verziómat. Ez az én regényírói hozzájárulásom a Vinca Rockwell-ügyhöz. Rockwell-ügyhöz.

 

Befejezem a szöveget, elteszem a tollat és a jegyzetfüzetet, és kimegyek a könyvtárból. Kint őszi napfény fogad és megsárgult falevelek kavarognak a szélben. Jól érzem magam. Már nem félek annyira az élettől. Jöhet bármi, rám támadhatnak, elítélhetnek, tönkretehetnek. Mindig a kezem ügyében lesz a szétrágott végű, eldobható tollam és a szamárfüles egyzetfüzetem. Az egyedüli fegyvereim. Egyszerre nevetségesek és hatalmasak. Mert egyedül csak rájuk számíthattam mindig, hogy segítsenek átvészelnem az Éjszakát.

 

Mi igaz, mi hamis Mivel New York mindig is életem nagy szerelme maradt, a régebbi regényeim helyszíne rendszerint Amerika volt. Aztán lassacskán hazavándoroltak a történeteim Franciaországba. Egy ideje kedvem támadt, hogy egy olyan történetet meséljek el, amely gyerekkorom helyszínén, az Azúr-parton játszódik. Pontosabban Antibes környékén, ahová megannyi régi emlékem fűződik. A kedv azonban nem elég, a regényírás bonyolult, törékeny és kétségekkel terhelt folyamat. Amikor elkezdtem írni a hó fogságába került kollégium és a saját fiatalkori énjük fogságában vergődő felnőttek történetét, tudtam, hogy elérkezett az idő. Így z Éjszaka és a lányka történetének helyszíne Dél-Franciaország lett. Írás közben nagy örömmel idéztem fel a két idősíkhoz kötődő személyes emlékeimet. A regény mindazonáltal kitalált történetet mesél el, az elbeszélő nem azonos a teremtőjével: amit Thomas megélt ezeken a lapokon, az csak az övé. Noha a Suquette köz, a Nice-

 Matin,  az Árkádos kávéház, a fontonne i klinika létezik a valóságban is, itt a könyv lapjain regényes változatukkal találkozhatnak az olvasók. Thomas kollégiuma, a gimnázium, a

tanárai, a család és a barátai minden ízükben az írói képzelet szüleményei, vagy nagyon is különböznek a saját ifjúkori emlékeimtől. Végül pedig megnyugtathatom önöket, soha senkit nem falaztam be semmiféle tornacsarnokba…

 

Az idézetek forrása 1

Matthias Claudius:  Claudius:  A halál és a lányka.  lányka.  Garai Gábor fordítása.

2

Haruki Murakami: 1Q84 – ezerkülöncszáznyolcvannégy,  I. könyv, április–július. április–július. Erdős György fordítása.

3

George Geo rge Orwell:  Orwell: 1984. 1984. Szíjgyártó  Szíjgyártó László fordítása.

4 5

A tudás tudás hatalom  hatalom (latin). Csukott Csu kott szemmel  szemmel könnyű élni.

6

P. D. D. James: James: An  An Unsuitable Job for a Woman.

7

Albert Camus:  Az idegen.  idegen.  Ádám Péter és Kiss Kornélia fordítása.

8

Vladim Vlad imir ir Nabokov: Másenyka. Nabokov: Másenyka. Hetényi  Hetényi Zsuzsa fordítása.

9

Carlo Dalla Chiesa tábornok, palermói rendőrprefektus, a maffiaellenes harc vezetője. Kinevezése után néhány hónappal a feleségével és a testőrével együtt merénylet áldozata lett. A Száz nap Palermóban című Palermóban című filmben Lino Ventura játszotta a szerepét.

10 Françoise Sagan: Des Sagan: Des bleus à l’âme (A l’âme (A lélek kékfoltjai). 11  Jesse Kellerman: The Genius. 12 Tennessee Williams: The Milk Train Doesn’t Stop Here  Anymore. 13 Gerald Martin: Gabriel García Márquez – Egy élet.

 

Bölcskei Erzsébet és Ureczky Eszter fordítása. markolva.  Somogyi Pál László 14 Hervé Bazin: Viperát markolva.  fordítása. 15 François de Malherbe: Du Malherbe: Du Perrier úr vigasztalása. Szabó vigasztalása. Szabó Lőrinc fordítása. 16 Roger Martin du Gard:  Egy lélek története.  története.  Hevesi András fordítása. 17 Patricia Highsmith:  Két idegen a vonaton.  vonaton.  Veres Júlia fordítása. 18 Patrick Süskind: Parfüm. Süskind: Parfüm. Farkas  Farkas Tünde fordítása. 19 Anthony Burgess:  Földi hatalmak.  hatalmak.  Bényei Tamás fordítása. 20  Jack London: Martin London: Martin Eden. Bernát Eden. Bernát Pál fordítása. 21 Marcus Aurelius:  Marcus Aurelius Antonius római császár elmélkedései. Huszti elmélkedései. Huszti József fordítása. 22 Rene Char:  Le Marteau sans Maître suivi de Moulin  premier. 23 Alain-Fournier:  A titokzatos birtok.  birtok.  Végh György fordítása. 24 Az idézetek Marina Cvetajeva: Mon Cvetajeva: Mon frère féminin. Lettre

à l’Amazone  l’Amazone  (Nővérem, fivérem. Levél az Amazonhoz) című művének 1979-es francia kiadásából származnak. 25  Jeffrey szüzek.  Barta Judit fordítása.Eugenides: Öngyilkos szüzek.  26 Stendhal:  A szerelemről.  szerelemről.  Kolozsvári Grandpierre Emil fordítása.

 

27 „Nincs szörnyűbb, mint magányosan élni az emberek között.”: Stefan Zweig:  Egy ismeretlen levele.  levele.  Csikós Lászlóné fordítása. 28 Christian Bobin: La Bobin: La Part Manquante. 29 „A jó magával hozza a rosszat, a rossz magával hozza a  jót.”: Denis Diderot:  Mindenmindegy Jakab meg a  gazdája, Bartóczi  gazdája,  Bartóczi Ilona fordítása.

 

Fordítói jegyzetek 1 2

Naná hogy tudom! (portugál) A calabriai maffia.

 

Tartalom A fináncfuttató fináncfuttató Tegnap és ma Forever young 1 Coca-Cola Cherry 2 Az osztályelső Az osztályelső és és a rosszfiúk 3 Mit Mit tettünk? 4 A balsors balsors kapuja kapuja 5 Vinca Vinca Rockwell utolsó napjai napjai 6 A behavazott behavazott táj A fiú, aki fiú, aki más, mint a többi 7 Antibes utcáin utcáin 8 A nagy kékség nyara 9 Mit a rózsák sorsa rendelt 10 A csatabárd  A fiú, aki más, mint a többi

11 A mosoly mögött 12 Vörös hajú lányok A halál és a lányka 13 A Katasztrófa tér Fanny

 

14 A buli  Annabelle 15 A legszebb lány az iskolában  Annabelle 16 Még mindig hívogat az Éj 17 Az Angyalok kertje Richard 18 Az Éjszaka és a lányka Epilógus(ok) – Elmúlt az éj Epilógus(ok)  A jók mindig elnyerik méltó büntetésüket büntetésüket  Jean-Christophe  A szülőotthon Egy lépéssel a ránk leselkedő veszedelem előtt  A regényíró kiváltsága Mi igaz, mi hamis Az idézetek forrása Fordítói jegyzetek

 

www.parkkiado.hu www.facebook.com/parkkiado Forgalmazza eKönyv Magyarország Kft. www.ekonyv.hu Elektronikus könyv Ambrose Montanus

Felhasznált betűtípusok Montserrat – SIL Open Font License

Noto Serif – Apache License v2.0