Greg Iles - Isteni Sugallat

ISTENI Greg Iles

SUGALLAT A mű eredeti címe The Footprints of God Copyright © 2003 by Greg lles Hungarian translation © SZIEBERTH ÁDÁM és a GENERAL PRESS KIADÓ Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította

SZIEBERTH ÁDÁM Sorozatszerkesztő ILLÉS ANDREA A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette

ISSN 1416-7026 ISBN 963 9459 99 2 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Népfürdő u. 15/d Tel.: 359 2201, 359 1241, 350 6340 Fax: 359 2026 www.generalpress.hu [email protected] Felelős kiadó: LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető: BESZE BARBARA Művészeti vezető: LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő: BÁRDI ERZSÉBET Készült 26.5 nyomdai ív terjedelemben, 53 g-os, 2,4 volumenizált Norbulky papíron Kiadói munkaszám: 992

”Minden dolgok az Egybe térnek vissza. De mibe tér vissza az Egy?” (Zen koan)

”Vigyáznunk kell, hogy ne istenítsük az intellektust.” (Albert Einstein)

Köszönetnyilvánítás Legmélyebb hálám illeti Ray Kurzweilt, az úttörő jelentőségű feltalálót, akinek mesterséges intelligenciára vonatkozó gondolatai a regény megírására inspiráltak. Mindmáig emlékszem a pillanatra, amikor először játszottam Kurzweil-szintetizátoron, és rádöbbentem, mi minden lehetséges az elektronikus zenében. Kurzweil kiváló tehetségű futurológus, A spirituális gépek kora című könyvét mindenkinek el kellene olvasnia. Mindegyik regényemet sokan gazdagították szakismereteikkel, meglátásaikkal. Mindannyiuknak köszönettel tartozom. Keith Benoist-nak nehéz időkben tett izraeli útjáért. Orvosi szaktudásukért dr. Salil Tiwarinak, dr. Louis Jacobsnak, dr. Michael Bourlandnek, dr. Jerry llesnak, dr. Edmund Dalynek, dr. Fred Emricknek, dr. Simmons llesnak. Katonai tárgyú szaktanácsaiért Chuck Thomasnak, az amerikai hadsereg nyugállományú vezérőrnagyának. Chuck igen gyorsan rendelkezésemre állt, rengeteget segített, az írói fantáziának a hadviselés lehetőségeire vonatkozó szárnyalásáért nem ő felelős. Köszönet illeti Colé Cordrayt is, és S.B. – t, aki csak névtelenül lehetett segítségemre. Hálás vagyok Róbert Hensleynek, Michael Taylornak és Win Wardnak á filozófiáról és vallásról folytatott, éjszakába nyúló beszélgetésekért. Szokásos ”tettestársaim” olyan sokféleképpen járultak hozzá a könyv létrejöttéhez, hogy el sem tudom mondani, csak a nevüket sorolom: Geoff lles, Michael Henry, Ed Stackler, Courtney Aldridge, Betty lles, Carrie lles, Madelaine lles, Mark lles, Jane Hargrove. És köszönet Susan Moldow-nak, Louise Burke-nek és Susanne Kirknek is, amiért mindennek dacára a végsőkig kitartottak. Hálával tartozom az Oak Ridge-i Kereskedelmi Kamaránál dolgozó hölgyeknek. A könyv hibái, mint mindig, ezúttal is kizárólag engem terhelnek. Végezetül néhány szó olvasóimhoz. Népszerű regényben tudományról, filozófiáról írni mindig problematikus. Ha az ember kifogástalan korrektséggel ír róluk, elveszíti az olvasók nagy részét, ha pedig túlzott leegyszerűsítéssel él, megsérti az adott területen jártas keveseket. Bízom benne, hogy egyfajta szellemi tornának tekintik majd ezt a könyvet, és egyik irányban sem lesznek velem túl szigorúak. Ha valamit megtanulhattunk az eltelt tízezer évben, az az, hogy semmi sem biztos.

1. fejezet

A

nevem dr. David Tennant. A Virginiai Egyetem Orvosi Karának etikaprofesszora vagyok, és ha önök ezt a felvételt nézik, az azt jelenti, hogy már nem élek. Nagy levegőt vettem, és próbáltam összeszedni magam. Nem akartam dagályosan szónokolni. Kis háromlábú székre állítottam Sony videokamerámat, és az LCD-képernyőt úgy fordítottam, hogy lássam magam beszéd közben. Fogytam az utóbbi hetekben. Szemeim vörösek voltak a kimerültségtől, körülöttük sötéten fénylő karikák. Inkább hasonlítottam üldözői elől menekülő bűnözőre, mint gyászoló barátra. – Nem is igazán tudom, hol kezdjem. Folyton a padlón heverő Andrew-t látom. És tudom, hogy ők ölték meg. De túlságosan előreszaladtam. Hiszen önöknek tényekre van szükségük. Tehát 1961-ben születtem Los Alamosban, ÚjMexikó államban. Apám James Howard Tennant, a néhai atomfizikus, anyám Ann Tennant gyermekorvos. A felvételt józan elmeállapotban készítem, amint végzek, letétbe helyezem az ügyvédemnél, azzal az utasítással, hogy bármilyen okból történő elhalálozásom esetén felnyitandó. Hat órával ezelőtt íróasztala mellett holtan találták kollégámat, dr. Andrew Fieldinget, a jelek szerint szívinfarktus áldozata lett. Bizonyítani nem tudom, de egyértelmű számomra, hogy Andrew-t meggyilkolták. Az utóbbi két évben a Nemzetbiztonsági Hivatal és az 1970-es években az Internetet létrehozó kormányszerv, a DARPA által közösen finanszírozott kutatói team tagjai voltunk mindketten. A legszigorúbb titoktartás mellett végzett feladatunk a Szentháromság Projekt nevet viseli. Az ölemben heverő rövid csövű 38-as Smith & Wessonra pillantottam. Ügyeltem rá, hogy a felvételen ne látsszon, de megnyugtatott, hogy a kezem ügyében tudhatom. Miután meggyőződtem róla, hogy még mindig ott van, ismét a kis piros fényre emeltem a tekintetemet. – Két évvel ezelőtt Peter Godin, a Godin Supercomputing Corporation alapítója olyasféle megvilágosodást élt át, mint Isaac Newton abban a mitikus pillanatban, amikor fejére esett az alma. Álmában történt. Látszólag a semmiből, egy csapásra a tudomány történetének legforradalmibb felfedezése tárult egy hetvenéves ember szeme elé. Miután felébredt, Godin felhívta a Maryland állambeli Fort Meade-ben John Skow-t, az NSA, azaz Nemzetbiztonsági Hivatal igazgatóhelyettesét. Este hatra megszövegeztek és eljuttattak egy levelet az Egyesült Államok elnökének. Fogalmazványuk alapjaiban rengette meg a Fehér Házat. Ezt azért tudom, mert az elnök az egyetemen közeli barátja volt a bátyámnak. A bátyám ugyan három éve meghalt, de az elnök az ő révén tudott a munkámról, így csöppentem bele mindabba, ami azután történt.

A 38-as hűvös fémfelületét dörzsölgetve töprengtem el rajta, mit mondjak el, és mit hagyjak ki. Ne hagyj ki semmit. – súgta egy belső hang. Az apám hangja. Ötven éve ő is eljátszotta a maga szerepét Amerika titkos történelmében, és az ezzel járó lelki teher jelentősen megrövidítette az életét. Zavart elmével, vízióktól gyötörve halt meg 1988-ban, meg volt győződve róla, hogy a hidegháború, amelynek állandósítására ifjonti energiáit áldozta, a civilizáció pusztulásával fog véget érni, ahogy az igen könnyen meg is történhetett volna. Ne hagyj ki semmit... Folytattam. – A Godin-levél hatása ahhoz volt fogható, amikor Albert Einstein a második világháború kezdetén Roosevelt elnökhöz intézett levelében felvázolta az atombombában rejlő lehetőségeket, és azt az eshetőséget, hogy a náci Németország kifejleszthet ilyen tömegpusztító fegyvert. Einstein levele életre hívta a Manhattan Projekt fedőnevű titkos kutatást, amely azzal a céllal folyt, hogy Amerikának legyen először nukleáris fegyver a birtokában. Peter Godin levele nyomán hasonló nagyságrendű, de összehasonlíthatatlanul nagyratörőbb program szökkent szárba. A Szentháromság Projekt az északkarolinai Research Triangle (azaz kutatási háromszög) Parkban, az NSA egyik fedőcégének falai között indult útjára. Az egész bolygón mindössze hat ember rendelkezett teljes körű ismeretekkel a projektről. Most, hogy Andrew Fielding meghalt, már csak öten maradtak. Én vagyok az egyik. A másik négy Peter Godin, John Skow, Ravi Nara... Kezemben a 38-assal talpra ugrottam. Valaki kopogtatott a bejárati ajtón. A vékony függönyön keresztül láttam a járdánál parkoló Federal Express furgont. Közvetlenül az ajtóm előtti terület viszont takarásban volt. – Ki az? – szóltam ki. – FedEx – vakkantotta az ajtó által tompított férfihang. – Alá kéne írnia. Nem vártam küldeményt. – Levél vagy csomag? – Levél. – Kitől? – Ööö... Lewis Carrolltól. Megborzongtam. Egy halott embertől? Az Alice Csodaországban szerzőjének neve alatt csak egy ember küldhetett nekem levelet: Andrew Fielding. Talán a halála előtti napon adott fel valamit? Immár hetek óta kutatott megszállottan a Szentháromság Projekt laboratóriumaiban, a számítógépekben és a fizikai térben egyaránt. Lehet, hogy talált valamit. És lehet, hogy ez a valami az életébe került. Tegnap érzékeltem valami furcsát a viselkedésében – pedig egy különcségeiről elhíresült ember esetében ez nagy szó –, de ma reggel már úgy tűnt, újra a régi. – Akkor kell a küldemény, vagy nem? – kérdezte a futár. Kibiztosítottam a pisztolyt, és az ajtóhoz oldalaztam. Amikor hazaértem, beakasztottam a láncot. Bal kezemmel elfordítottam a kulcsot a zárban, és

kinyitottam, ameddig a lánc engedte. A résen át huszonéves, egyenruhás fickót láttam, rövid lófarokba összefogott hajjal. – Adja be a tömböt a küldeménnyel együtt. Majd itt bent aláírom és visszaadom. – Digitális a tömb. Nem adhatom oda. – Akkor tartsa rajta a kezét. – Paranoiás – morogta a futár, de azért bedugta az ajtórésen a vaskos, narancssárga tömböt. A zsinegen lógó filctollal rákapartam a nevemet az érintésérzékelő képernyőre. – Oké. A tömb eltűnt, és FedEx borítékot dugtak az orrom alá. A kanapéra dobtam, majd becsuktam az ajtót, és megvártam, míg elhal a furgon motorzaja. A címkére pillantottam. ”Lewis Carroll” néven szignálták, Fielding szálkás kézírásával. Amikor kihúztam a borítékból a papírlapot, szemcsés fehér anyag szóródott az ujjaimra. Amint a szemem regisztrálta a színt, valami rögtön azt súgta, anthrax. Csekély volt az esélye, hogy valóban az, de mivel éppen most halt meg igen gyanús körülmények között a legjobb barátom, helyénvalónak éreztem egy bizonyos fokú paranoiát. A konyhába siettem, és mosogatószappannal meg vízzel ledörzsöltem a kezemet. Ezután fekete orvosi táskát vettem elő a szekrényből. Benne volt az orvosok szokásos otthoni gyógyszerkészlete: fájdalomcsillapítók, antibiotikumok, hánytatószerek, gyulladásgátló kenőcs. Az egyik pattintó záras rekeszben ott volt, amit kerestem: egy csomag a Cipro nevű, erős hatású, széles spektrumú antibiotikumból. Csapvízzel lenyeltem egy tablettát, majd elővettem a táskából egy pár sebészkesztyűt. Utolsó óvintézkedésként a szennyeskosárból előszedett piszkos pólót kötöttem az orrom és a szám elé. Aztán külön-külön légmentesen zárható tasakba tettem a FedEx borítékot és a levelet, majd lezártam, és a pultra helyeztem a két tasakot. Bármennyire is el akartam olvasni a levelet, a lényem egy darabja tiltakozott ellene. Hiszen lehet, hogy Fieldinget azért gyilkolták meg, ami ezeken a lapokon áll. És még ha nem is ez a helyzet, semmiképpen nem sülhet ki belőle semmi jó, ha elolvasom. Gondosan felporszívóztam az utcai szoba szőnyegéről a fehér porszemcséket, és azon tűnődtem, elképzelhető-e, hogy tévedek Fielding halálával kapcsolatban. Az utóbbi hetekben ugyanis mindketten már-már betegesen gyanakvóvá váltunk, de meg is volt rá az okunk. És átkozottul jól beleillett a képbe Fielding halálának időpontja is. A porszívót nem tettem vissza a szekrénybe, hanem a hátsó ajtóból jó messzire kihajítottam az udvarra. Bármikor vehetek helyette másikat. Továbbra is ott kísértett a konyhapulton heverő levél. Úgy éreztem magam, mint a katonafeleség, aki nem hajlandó felbontani a táviratot. De hiszen én már tudom, hogy a barátom halott. Akkor meg mitől félek?

Attól, amiért az egész történt, felelte a belső hang. Ezúttal Fielding hangja. Jobb, ha homokba dugod a fejed. Ez amúgy is Amerika kedvenc nemzeti sportja...

Nem kis bosszúság töltött el, amiért a halottak ugyanannyi gondot tudnak okozni, mint az élők, de azért kezembe vettem a tasakba zárt levelet, és átvittem az utcai szobába. Tömör, kézzel írott üzenet állt a papíron. David! Újra találkoznunk kell. Végre Godin elé álltam a gyanúmmal. A reakciója megdöbbentett. Nem akarok semmit papírra vetni, de tudom, hogy igazam van. Szombat este Lu Li meg én elautózunk a kék házba. Kérlek, gyere el te is. Kissé szűkösen leszünk, de biztonságos, elhagyatott hely. Lehet, hogy itt az ideje, hogy újból kapcsolatba lépj néhai bátyád barátjával, bár nem vagyok benne biztos, segíthet-e ezen a ponton akár ő. Az ilyesminek nagyobb a sodra, semhogy egy ember útját állhatná. Attól félek, az egész emberiség is kevés lehet hozzá. Ha velem bármi történne, ne feledkezz meg a kis aranytárgyról, amit egyszer rád bíztam. Kemény időket élünk, pajtás. Szombaton találkozunk. Aláírás nem volt, csak a kézzel odarajzolt nyuszifej és óraszámlap. A Fehér Nyúl becenevet cambridge-i Fizikus hallgatói ragasztották rá szeretetteljesen. Ezenkívül Fielding mindig magánál hordott egy arany zsebórát, ez volt a ”kis aranytárgy”, amit egyszer rám bízott. A folyosón haladtunk el egymás mellett, amikor kezembe nyomta az órát meg a láncát. – Vigyáznál rá egy órácskára, öregem? – morogta. – Nagyszerű! – Azzal eltűnt. Egy óra múlva beugrott érte az irodámba, azt mondta, nem akarta magával vinni az MRl-laborba, ahol az óriási műszer irdatlan erejű mágneses mezeje tönkreteheti, és ripityára zúzhatja apró fogaskerekeit. De Fielding folyton bejárt az MRI laborba, és azelőtt még soha nem bízta rám az órát. És utána sem. A zsebében kellett legyen, amikor meghalt. Akkor aznap mi a fenében sántikált? Újból elolvastam a levelet. Szombat este Lu Li meg én elautózunk a kék házba. Lu Li Fielding kínai felesége volt, akivel nemrég házasodtak össze. A ”kék ház” bizonyára az észak-karolinai Outer Banks szigeteken, Nags Headben lévő kis tengerparti nyaralót jelenti. Három hónapja, amikor Fielding megkérdezte, nem tudnék-e ajánlani valami jó helyet, ahova elmehetnének nászútra, én magam javasoltam a néhány órányira lévő Nags Head-i vityillót. A feleségével beleszerettek a helybe, és angol barátomnak nyilván eszébe jutott, amikor biztonságos helyet keresett, ahol megoszthatja velem félelmeit. Remegett a kezem. Az ember, aki ezeket a sorokat írta, mostanra olyan hideg, mint a halottasházi boncasztal, amelyen fekszik, már ha halottasházba vitték egyáltalán. Senki nem tudta – vagy nem akarta – megmondani, hova viszik

a barátom holttestét. Most meg ez a fehér por. Lehet, hogy Fielding tette bele a borítékba, de arra már nem volt gondja, hogy a levélben is említést tegyen róla? És ha nem ő, akkor kicsoda? Ki más lehetett, mint a gyilkosa? Letettem a levelet a kanapéra, lehúztam a sebészkesztyűt, és visszatekertem a filmszalagot oda, ahol kimegyek a képből. Azért döntöttem úgy, hogy videóra mondok mindent, amit tudok, mert attól féltem, megölnek, mielőtt beszélhetnék az elnökkel. Fielding levele ezen nem változtatott semmit. Ennek ellenére elkalandoztak a gondolataim, miközben a felvevőgép lencséjébe bámultam. Abban, hogy fel kellene hívnom ”néhai bátyám barátját”, Fielding előtt jártam. Amint megpillantottam a holttestét irodája padlóján, egyből tudtam, hogy telefonálnom kell az elnöknek. Csakhogy ő éppen Kínában volt. Ennek ellenére rögtön felhívtam egy étterem pénzbedobós készülékéről a Fehér Házat, amint elszabadultam a laborból. Még Fielding hívta fel a figyelmemet erre a ”biztonságos” telefonra, amelyet az autós követők az utcáról nem láthatnak, az étterem beosztása pedig megnehezíti, hogy parabola-mikrofonnal messziről lehallgassák a beszélgetést. A ”Szentháromság Projekt” szavak hallatán a Fehér Ház telefonközpontosa azonnal átkapcsolt egy férfihoz, aki nyersen rám mordult, hogy mondjam, mit akarok. Közöltem, hogy Ewan McCaskell-lel, az elnök vezérkari főnökével szeretnék beszélni, akivel az Ovális Teremben tett látogatásom alkalmával már találkoztam. McCaskell Kínában van az elnökkel. Kértem, hogy értesítsék az elnököt, hogy David Tennantnek sürgősen beszélnie kell vele a Szentháromság Projektről, és hogy senki másnak ne szóljanak, akinek köze van a kutatáshoz. A férfi azt mondta, továbbítják, az üzenetemet, és letette a kagylót. Észak-Karolina és Peking között tizenhárom óra az időeltolódás. Tehát Kínában már másnap volt. Nappal. Ennek ellenére négy órával a hívásom után még nem keresett senki. Tényleg átadják vajon az elnöknek az üzenetemet a kritikus kínai csúcstalálkozó közben? Nem tudhattam. Azt viszont igen, hogy ha valaki előbb értesül a projekttel kapcsolatos hívásomról, akkor Fielding sorsára juthatok, mielőtt beszélni tudnék az elnökkel. Megnyomtam a távirányítón a START gombot, és újra beszélni kezdtem a kamerába. – Az utóbbi hat hónap során a kezdeti örömtől, hogy egy nagy és nemes tudományos vállalkozás részese lehetek, eljutottam odáig, hogy már abban sem vagyok biztos, az Egyesült Államokban élek-e egyáltalán. Szemtanúja voltam, ahogy Nobel-díjasok adják fel elveiket a hajszában, amely… – Ajkamra fagyott a szó. Elhaladt valami az egyik utcafronti ablak előtt. Egy arc. Közvetlen közelről bekukucskált. A lenge függönyön át láttam csak, de biztos voltam a dolgomban. Vállig érő hajjal keretezett emberi arc volt. Úgy rémlett, női vonásokkal, de... Már-már felálltam, aztán mégis visszaültem. A fogaimban elektromos fájdalom lüktetett, mintha alufóliát ropogtattam volna a töméseim között. A

szemhéjam elnehezült, nem tudtam nyitva tartani a szememet. Ne most, villant át az agyamon, miközben az orvosságos üveg után kutatva zsebembe mélyesztettem a kezemet. Istenem, csak most ne! Hat hónapja ugyanis a Szentháromság Projekt valamennyi munkatársa ijesztő neurológiai tünetektől kezdett szenvedni. Mindenki más tünetet mutatott, nem volt két egyforma eset. Nekem narkolepszia, azaz fokozott aluszékonyság jutott osztályrészemül. Narkolepszia és álmok. Otthon rendszerint átadtam magam a transzszerű álomnak, ha viszont nem alhattam el – például munka vagy autóvezetés közben –, csak az amfetamin származékok tudták leküzdeni a rám törő álmossághullámot. Előhúztam a kis üveget, megráztam. Üres. Tegnap vettem be az utolsó tablettát. Addig a Szentháromság neurológusától, Ravi Narától kaptam speedet, de vele időközben megszűnt a beszélő viszony. Gondoltam, felhívok egy patikát, és felírom magamnak a következő adagot, de ez nevetségesen gyenge kísérletnek bizonyult. Talpra se bírtam állni. Végtagjaimban ólmos fáradtság áradt szét. Forró volt az arcom, kezdett lecsukódni a szemem. Az arc újra ott volt az ablaknál. Gondolatban felemeltem a pisztolyt, és célba vettem, de aztán megláttam az ölemben heverő fegyvert. Az agyamra telepedett ködöt az életösztön sem volt képes eloszlatni. Aztán eltűnt az arc. Női arc. Ebben biztos voltam. Miért öletnének meg éppen egy nővel? Hát persze. Pragmatikusuk. Megfelel nekik bármi, ami működik. Kaparászás a kilincsnél. A sűrűsödő ködfátyolon át nagy erőfeszítéssel arrafelé próbáltam célozni a pisztollyal. Valami nekicsapódott az ajtónak. Még sikerült a ravaszra tennem az ujjamat, de aztán mire kótyagos agyam továbbította az utasítást, hogy húzzam is meg, az álom kioltotta tudatomat, mint a gyertyalángot a két összecsippentett ujj.

A

ndrew Fielding egyedül ült az asztalánál, és dühödten szívta cigarettáját. Keze remegett a Godinnal való összecsapás után. Előző nap történt, de Fieldingnek szokása volt, hogy fejben újból lejátssza a hasonló jeleneteket, és azon gyötrődik, milyen csekély hatásfokkal képviselte álláspontját. Frappáns visszavágásokat mormolt magában, amelyeket ott helyben kellett volna kimondania, de nem tette. A szócsata több hét frusztráltságának eredménye volt. Fielding nem szerette a vitákat, legalábbis azokat nem, amelyek kívül estek a fizika tárgykörén. Addig halogatta ezt a találkozót is, ameddig csak lehetett. Irodájában piszmogott, a kvantumfizika egyik legnagyobb rejtélyén töprengett –, azon, hogyan lehetséges, hogy két, ugyanabból a pontból kilőtt részecske egyszerre érkezzen ugyanabba a célpontba akkor is, ha ehhez az egyiknek tízszer akkora sebességgel kell haladnia, mint a másiknak. Mintha két Boeing 747-es repülne New Yorkból Los Angelesbe, az egyik közvetlenül, a másik pedig Miami

érintésével, mégis ugyanakkor landolnának a LAX reptéren. A közvetlen járat fénysebességgel halad, a Miamin át közlekedő gép mégis vele együtt érkezik meg. Ami azt jelenti, hogy a második gépnek a fénysebességnél gyorsabban kell haladnia. Ebből pedig az következik, hogy Einstein általános relativitáselmélete téves. Legalábbis téves lehet. Fielding rengeteget gondolkodott ezen a problémán. Újabb cigarettára gyújtott, és a David Tennantnek FedEx-szel elküldött levél jutott eszébe. Kevés információt közölt benne. Nagyon is keveset. De amíg Nags Headben találkoznak, megteszi ennyi is. Tennant egész délután ott fog dolgozni az egyik szomszédos irodában, a folyosón pár lépésnyire az övétől, de lehetne akár a Fidzsi-szigeteken is. A megfigyelő és rögzítő műszerek a Szentháromság komplexum minden egyes négyzetcentiméterét ellenőrzik. A levelet viszont ma délután megkapja, ha valaki le nem füleli. Ennek megelőzése érdekében Fielding arra kérte feleségét, hogy a durhami postahivatal belső helyiségében lévő FedEx gyűjtőládába dobja a küldeményt, ahol a ráállított követők már nem láthatják. A kutatók házastársainak rendszerint csak ennyi figyelmet szenteltek – szúrópróbaszerű autós követés –, de sosem tudhatta az ember. Tennant volt Fielding egyetlen reménye. Ismerte az elnököt. Vagy legalábbis koktélozott mára Fehér Házban. Fielding 1998-ban kapott Nobel-díjat, de azóta sem hívták meg a Downing Street 10-be. És minden valószínűség szerint soha nem is fogják. Egyszer egy fogadáson kezet rázott a miniszterelnökkel, de ez nem ugyanaz. Távolról sem. Mélyet szippantott a cigarettájából, és az asztalára pillantott. Egy egyenlet hevert rajta: a fény hullámtermészetével kapcsolatos probléma a matematika jelen állása szerint megoldhatatlan. Ilyen egyenleteket a világ legnagyobb teljesítményű számítógépei sem képesek megoldani. Egyetlen gép van a bolygón, amelytől – legalábbis Fielding így hitte – lehet várni némi előrehaladást, és ha ez így van, a ”szuperkomputer” kifejezés hamarosan ugyanolyan mulatságosan ódivatú, archaikus csengésű szó lesz, mint az ”abakusz”. De az a gép, amely meg tudná oldani a fény hullámtermészetére vonatkozó egyenletet, sokkal többre lenne képes, mint hogy pusztán számításokat végezzen. Egy ilyen gép tudna mindent, amit Peter Godin megígért Washingtonban az ”agyasoknak”, még többet is. És éppen ez a ”több” volt az, ami Fieldinget riasztotta. Halálra rémítette. Hiszen senki nem láthatta előre, mi mindennel járhat egy ilyen szerkezet létrehozása. Maga lenne a ”Szentháromság” valóban. Éppen arra gondolt, hogy aznap korábban elmegy, amikor belenyilallt valami a bal szemébe. Fájdalmat nem érzett. Aztán ennek a szemének a látómezeje elhomályosult, a bal homloklebenyében pedig mintha /elrobbant volna valami. Szélütés, állapította meg klinikai tárgyilagossággal. Szélütésem van. Furcsamód nyugodtan nyúlt a telefon után, hogy hívja a 9U-es vészhelyzeti

számot, aztán eszébe jutott, hogy vele egy folyosón, az irodájától számított negyedik ajtó mögött dolgozik a világ legjobb neurológusa. Telefonon hamarabb eléri, mintha átmenne hozzá. A kagylóért nyúlt, de a koponyájában lejátszódó folyamat hirtelen pusztító ereje teljében kezdett tombolni. Megakadt a vérrög, vagy elpattant a véredény, és bal szeme előtt elsötétült a világ. Aztán késszúrásszerű fájdalom hasított az agyalapjába, az életfenntartó funkciók központjába. A padlóra zuhanva Fielding újból a fénysebességnél gyorsabban haladó rejtélyes részecskére gondolt, amely Einsteinre rácáfolva úgy haladt át a téren, mintha az nem is létezne. Eljátszott egy gondolatkísérlettel: ha Andrew Fielding olyan sebességgel tudna mozogni, mint ez a részecske, időben eljutna-e Ravi Nórához? Válasz –, nem. Most már semmi sem mentheti meg. Utolsó összefüggő gondolata egy imádság volt, vagy inkább csendes reménység, hogy a kvantumok eleddig feltáratlan világában a tudat az emberek által halálnak nevezett dolog után sem szűnik meg létezni. Fielding ugyan illúziónak tartotta a vallást, de a Szentháromság Projekt a huszonegyedik század hajnalán újfajta halhatatlanság ígéretére bukkant. Éspedig nem a Rube Goldberg rajzait idéző szörnyszülöttre, amit az ajtajától száz méterre állítólag építettek. A padlóhoz ütődő feje mintha csak vízbe érkezett volna. Felriadtam, és a fegyveremhez kaptam. Valaki dörömbölt az ajtón, amelyet csak a feszülő biztonsági lánc tartott. Próbáltam felállni, de az álomtól még kába voltam. Tisztábban láttam benne mindent, mint addig bármikor. Valóban úgy éreztem, meghaltam, hogy én voltam Andrew Fielding a halála pillanatában... – Dr. Tennant? – kiáltotta egy női hang. – David! Itt van? A pszichiáterem? Homlokomra tettem a kezem, úgy igyekeztem visszaküzdeni magam a valóságba. – Dr. Weiss? Rachel? Maga az? – Igen! Vegye le a láncot! – Jövök – morogtam. – Egyedül van? – Igen! Nyissa már ki! Betuszkoltam a pisztolyt a kanapé párnái közé, és botladozva az ajtó felé indultam. A lánc felé nyúlva eszembe villant, hogy soha nem mondtam meg a pszichiáteremnek, hol lakom.

2. fejezet

Rachel Weissnek szurokfekete haja, olajbarna bőre és szinte fekete szeme volt. Amikor tizenegy héttel azelőtt megérkeztem a rendelőjébe az első kezelésre, Rebecca jutott eszembe Sir Walter Scott Ivanhoe-jából. Csak az volt a különbség, hogy a regénybeli Rebeccát vad, zabolátlan szépség jellemezte, Rachel Weissből viszont szigorú koncentráltság és puritanizmus sugárzott, amely háttérbe szorította külsejét és ruházatát. Mintha csak minden tőle telhetőt elkövetett volna, hogy elrejtse magából mindazt, amitől valaki esetleg nem a kitűnő klinikai pszichológust látta volna benne. – Ez meg mi volt? – mutatott a kanapén lévő párnára, amely mögé a fegyvert rejtettem. – Megint magának ír recepteket? – Nem. Hogy talált meg? – Ismerek egy nőt a Virginiai Egyetem személyzeti osztályáról. Maga már ezelőtt is kihagyott két egymást követő kezelést, de akkor legalább telefonon előre lemondta. Ma viszont ott ülök, és se telefon, se semmi! Figyelembe véve, milyen idegállapotban volt az utóbbi időben, mégis, mit várt? – Rachel tekintete a videokamerára tévedt. – Jaj, David... ugye, nem kezdi ezt már megint? Azt hittem, már évekkel ezelőtt abbahagyta. – Ez nem az, amire gondol. Nem úgy nézett ki, hogy meggyőztem. Öt évvel azelőtt ugyanis egy részeg autós az út melletti kis tóba lökte a feleségem kocsiját. Nem volt mély a víz, de Karen és a kislányom, Zooey is megfulladt, mire a segítségükre siettek. Én abban a kórházban dolgoztam, ahova behozták őket. Végignéztem, ahogy az intenzív osztályon hiába próbálják újraéleszteni négyéves gyermekemet, és összetört bennem minden. Hosszú órákat töltöttem otthon a televízió előtt, és újra meg újra levetítettem a videókat, amelyeken Zooey járni tanul, Karen karjaiban kacag, vagy engem ölel át a harmadik születésnapján. Orvosi praxisom hanyatlásnak indult, majd végleg befuccsolt, és én klinikai depresszióba estem. Ez volt az egyetlen magánéleti esemény, amit részletesen megbeszéltem a pszichiáteremmel, és ezt is csak azért, mert három alkalom után elárulta, hogy az ő egyszem gyermeke egy évvel azelőtt leukémiában halt meg. Azért árulta el ezt bizalmasan, mert azt hitte, hogy a családom tragikus elvesztése okozza furcsa álmaimat, és tudatni akarta velem, hogy ő is hasonló fájdalmat él át. Rachel sem csak a gyermekét vesztette el. Ügyvéd férje ugyanis, aki nem tudott megbirkózni a fia betegségének lélekölő hatásával, elhagyta őt, és visszaköltözött New Yorkba. Hozzám hasonlóan Rachel is mély depresszióba zuhant, szerencséje volt, hogy ki tudott kecmeregni belőle. Őt a terápia és a gyógyszerek mentették meg. Én azonban, akár az apám, mindig is ”magányos farkas” voltam, egyedül küzdöttem vissza magam az élők sorába. Egyetlen nap sem telt el úgy, hogy ne éreztem volna a feleségem és a kislányom fájó hiányát, de azok a napok, amikor zokogva néztem a régi videókat, elmúltak. – Ez nem Karenről és Zooey-ról szól – mondtam Rachelnek. – Kérem, csukja be az ajtót.

Rachel kocsikulcsaival a kezében ott maradt a nyitott ajtóban. Látszott, hogy szeretne hinni nekem, de az is, hogy erősen szkeptikus. – Akkor miről? – A munkámról. Kérem, csukja be az ajtót. Rachel rövid habozás után engedelmeskedett, és a szemembe nézett. – Talán ideje lenne, hogy meséljen valamit a munkájáról. Ez már régóta vitás kérdés volt köztünk. Rachel számára ugyanis az orvos és beteg közti bizalmas viszony olyan szent volt, mint a gyónási titok, ezért sértette a bizalmatlanságom. Az, hogy állandóan titkolózom, és folyton veszélyt sejtek, szerinte arra utalt, hogy tévképzeten alapuló valóságot konstruáltam magamnak, és ennek segítségével akarom megvédeni pszichémet a vizsgálódástól. Nem hibáztattam érte. Az első foglalkozásra az NSA kérésére álnéven jelentkeztem be, de ő tíz másodperccel a kézfogás után felismert a könyvem borítóján lévő fotóról. Meg volt róla győződve, hogy mesterkedésem az ünnepelt orvosi szaktekintély paranoiájával magyarázható, én pedig nem cáfoltam meg az elméletét. Pár hét múlva azonban abból, hogy semmit sem vagyok hajlandó elárulni a munkámról, és mániákusan ”védeni” akarom őt, arra kezdett gyanakodni, hogy esetleg skizofrén vagyok. Amit Rachel nem tudott, az az volt, hogy csak a Szentháromság Projekt igazgatójával, John Skow-val folytatott késhegyig menő vita után engedélyezték, hogy megkeressem. A narkolepsziám ugyanis a projekten végzett munkám következtében alakult ki, és szakember segítségével szerettem volna megérteni a rohamszerű alvás során látott álmaimat. Az NSA először Fort Meade-ből repített oda egy ”agy-zsugorítót”, aki gyógyszerpárti pszichiáter volt, és zömmel krónikus stresszel vagy depresszióval küzdő technikusokat kezelt. Tele akart tömni ”boldogságtablettákkal”, és arról érdeklődött, hogyan lesz az emberből nemzetközileg elismert, több nyelven publikáló orvos. Aztán hoztak egy nőt, aki a hosszú ideig titkos feladatot végző embereknél fellépő neurózis szakértője volt. Az álomszimbolikára vonatkozó tudása arra a ”pár pszichológiatörténeti olvasmányra” korlátozódott, amihez még a szakorvosi gyakorlata alatt volt szerencséje. Kollégájához hasonlóan antidepresszáns és antipszichotikus szereket akart szedetni velem. Nekem viszont az álomfejtésben gyakorlattal rendelkező pszichoanalitikusra lett volna szükségem, és ilyen a Nemzetbiztonsági Hivatalnál nem volt. Felhívtam pár barátomat a Virginiai Egyetem orvosi karán, és kiderült, hogy Rachel Weiss, az ország első számú jungiánus analitikusa a Duke Egyetem orvosi karán dolgozik, ami tizenöt mérföldre sincs a Szentháromság Projekt épületétől. Skow megpróbálta megakadályozni, hogy hozzá járjak, de a végén közöltem vele, hogy ahhoz le kellene tartóztatnia, ha pedig ez a szándéka, ajánlatos először felhívnia az elnököt, aki kinevezett engem erre a munkára. – Itt valami történt – mondta Rachel. – De mi az? Megint valami változás a hallucinációiban? Hallucinációk, gondoltam keserűen. Még véletlenül sem ólmok.

– Felerősödtek talán? Vagy személyesebbek lettek? Fél? – Andrew Fielding halott – mondtam szárazon. – Ki az az Andrew Fielding? – pislogott Rachel. – Fizikus volt. Rachel szeme elkerekedett. – A fizikus Andrew Fielding halt meg? Fielding hírneve jól lemérhető volt azon, hogy a kvantumfizikához vajmi keveset konyító orvos is ismerte a nevét. De nem lepett meg. Hatéves gyerekek is akadtak, akik hallottak már a ”Fehér Nyúlról”. Annál az embernél, aki jórészt fellebbentette a fátylat a világegyetemben található láthatatlan anyag rejtélyéről, csak barátja, Stephen Hawking foglalt el előkelőbb helyet az asztrofizika Olümposzán. – Szélütésben halt meg – mondtam. – Legalábbis azt mondják. – Kik mondják azt? – A munkahelyemen. – Maga együtt dolgozik Andrew Fieldinggel? – Dolgoztam. Az utóbbi két évben. Rachel hitetlenkedve csóválta a fejét. – Tehát maga nem hiszi, hogy szélütésben halt meg? – Nem. – Megvizsgálta? – Futólag. Az irodájában esett össze. Odaért hozzá egy orvos, mielőtt meghalt volna. Az az orvos azt mondta, lebénult a bal oldala, és kitágult a bal pupillája, de... – De mi? – Nem hiszek neki. Fielding túl gyorsan ment el ahhoz, hogy szélütés legyen. Négy-öt perc alatt vége volt. Rachel lebiggyesztette az ajkát. – Előfordul ilyesmi. Különösen súlyos agyvérzés esetén. – Igen, de viszonylag ritkán, és ha a pupilla kitágult, az általában látszik. – Ez igaz is volt, de nem ezt gondoltam. Hanem azt, hogy Rachelnek, bármilyen jó pszichiáter, nincs tizenhat éves belgyógyászati praxisa. Aki ennyi időt töltött a szakterületen, az már ráérez bizonyos esetekre, bizonyos emberekre. Amolyan hatodik érzéke alakul ki. Fielding ugyan nem volt a páciensem, de a két év alatt sok mindent elmondott nekem az egészségi állapotáról, és a súlyos agyvérzés egyszerűen nem illett bele a képbe. – Nézze, nem tudom, hol a holtteste, és nem hiszem, hogy lesz boncolás, úgyhogy... – Miért ne lenne boncolás? – vágott közbe Rachel. – Mert azt hiszem, meggyilkolták. – Mintha azt mondta volna, hogy az irodájában halt meg. – így is van. – Tehát úgy gondolja, ott ölték meg? Munkahelyi erőszak?

Még mindig nem esett le neki. – Én előre megfontolt gyilkosságról beszélek. Gondosan kitervelt, szakavatottan végrehajtott emberölésről. – De... miért ölné meg bárki Andrew Fieldinget? Idős ember volt már, nem? – Hatvanhárom éves volt. – Eszembe villant Fielding holtteste, amint tátott szájjal, mennyezetre meredő, üveges tekintettel hever az iroda padlóján, és hirtelen erős késztetést éreztem, hogy mindent elmondjak Rachelnek. De ez a késztetés az ablakra vetett egyetlen pillantástól semmivé lett. Az üvegre ugyanis könnyen ráirányíthattak egy parabolamikrofont. – Ennél többet nem mondhatok. Sajnálom. Mennie kellene, Rachel. Elszánt arccal tett felém két lépést. – Egyelőre nem megyek sehová. Nézze, ha ebben az államban bárki meghal úgy, hogy nem volt jelen orvos, kötelező a boncolás. Különösen, ha fennáll a tisztességtelen manipuláció lehetősége. Törvény írja elő. Nevetnem kellett a naivitásán. – Márpedig nem lesz boncolás. Nyilvános semmiképpen sem. – David... – Ennél többet tényleg nem mondhatok. Ennyit sem kellett volna. Csak azt akartam, hogy tudja... hogy ez valóság. – Miért nem mondhat többet? – Rachel felemelte apró, kecses kezét. – Nem, hadd feleljek erre én. Azért, mert akkor veszélybe sodorna engem. Igazam van? – igen. A szemét forgatta. – David, maga kezdettől fogva különleges kívánságokkal állt elő a titoktartást illetően. És én belementem. Azt mondtam a kollégáimnak, hogy a második könyvéhez végez kutatómunkát, azért jár az irodámba. – És tudja, hogy ezt nagyra értékelem. De ha nem tévedek Fieldinggel kapcsolatban, bármi, amit mondok, életveszélybe sodorja magát. Érti? – Nem. Soha nem értettem. Miféle munka lehet ennyire veszélyes? A fejemet ráztam. – Olyan ez, mint valami rossz tréfa. – Furcsán felnevetett. – ”Elmondhatnám, de akkor meg kellene ölnöm.” Klasszikus paranoid gondolkodásmód. – Tényleg azt hiszi, hogy csak kitalálom az egészet? Rachel óvatosan válaszolt: – Elhiszem, hogy maga mindent valóban elhisz, amit mondott. – Tehát hamis valóságban élek. – El kell ismernie, hogy egy ideje aggasztó hallucinációi vannak. Az utóbbiak egyike-másika a vallási jellegű tévképzet klasszikus példája. – A többségük viszont nem – figyelmeztettem. – Azonkívül én ateista vagyok. Ez is klasszikus?

– Megengedem, hogy ez nem. De azt is elutasította, hogy kezeljük a narkolepsziáját. Vagy epilepsziáját. Sőt, ha már itt tartunk, a vércukorszintjét sem engedte megmérni. A világ első számú neurológusa kezelt. – Azt a munkahelyemen figyelik. – Kicsoda, Andrew Fielding? Ő nem volt orvos, ugye? Úgy döntöttem, egy lépést még teszek. – Ravi Nara kezel. Rachelnek tátva maradt a szája. – Ravi Nara? Az orvosi? Nobel-díjas – Ő – feleltem méla undorral. – Együtt dolgozik Ravi Narával? – Igen. Az illető egy fasz. Ő mondta, hogy Fielding szélütésben halt meg. Rachel tanácstalannak tűnt. – David, egyszerűen fogalmam sincs, mit mondjak. Tényleg ezek a hírességek a kollégái? – Ennyire nehéz elhinni? Elég híres vagyok én is. – Igen, de... másképp. És miért dolgoznának ezek az emberek együtt? Hiszen abszolút különböző szakterületeken működnek. – Működtek egészen két évvel ezelőttig. – Ez meg mit jelent? – Menjen vissza az irodájába, Rachel. – Lemondtam az utolsó páciensemet, hogy ide tudjak jönni. – Írja a számlámhoz. Elvörösödött. – Semmi szükség rá, hogy sértegessen. Kérem, mondja el, mi folyik itt. Belefáradtam, hogy folyton a hallucinációit hallgassam. – Az álmaimat. – Akármit. Ennyi információval nem tudok dolgozni. – Maga nem. De a mi céljaink különbözőek. Mindig is azok voltak. Maga David Tennant rejtélyét akarja megoldani. Én pedig az álmaim rejtélyét. – De a válasz abban rejlik, hogy kicsoda maga! Az álmok nem függetlenek az agyműködés többi területétől! Maga... A telefon csörgése szakította félbe. Felálltam és kimentem a konyhába, hogy felvegyem. A mellkasomban furcsa, monoton lüktetést éreztem. Lehet, hogy a hívó az Egyesült Államok elnöke. – Dr. Tennant – mondatta velem a hosszú évek során belém ivódott megszokás. – Dr. David? – kiáltotta ázsiai akcentussal egy hisztérikus női hang. Lu Li volt az, Fielding kínai felesége. Vagyis özvegye... – Igen, David vagyok, Lu Li. Ne haragudjon, hogy még nem hívtam. – A helyzethez illő szavakat kerestem, de csak egy klisére futotta. – El sem tudom mondani, milyen fájdalmat okozott Andrew halála... Itt-ott némi angollal fűszerezett kínai szóáradat zúdult rám a vonal másik végéről. De nem kellett minden szót értenem ahhoz, hogy tudjam: tébolyult, az ájulás szélén álló özveggyel beszélek. Csak a jóisten tudja, mit mondtak Lu Linek a Szentháromság Projekt biztonsági emberei, és hogy ő mit hámozott ki belőle. Csak három hónapja érkezett Amerikába, a bevándorlási eljárást a

Külügyminisztérium a Fehér Házból érkező, nem túl burkolt értelmű telefonhívás után felgyorsította. – Tudom, hogy rettenetes napja volt – mondtam vigasztalón. – De most fontos, hogy megnyugodjon. Lu Li nagyokat zihált a kagylóba. – Lélegezzen mélyeket – mondtam neki, és próbáltam eldönteni, hogyan fogjak hozzá a dologhoz. A legbiztonságosabb, ha az NSA által kezdettől fogva erőltetett fedőcég nevét használom. A Research Triangle Parkban működő többi vállalat úgy tudta, hogy az Árgus Optikai Részvénytársaság a kormány védelmi projektjeiben használatos optikai számítógép-alkatrészeket gyártja. Lehet, hogy Lu Li sem tud ennél többet – Mit mondott magának a cég? – kérdeztem óvatosan. – Andy halott! – zokogott a kagylóba Lu Li. – Azt mondják, meghal vérző agytól, de én nem tudok semmit. Nem tudok, mit csinál! Úgy láttam, semmi jó nem sülhet ki belőle, ha Fielding özvegyét még jobban felizgatom gyilkossági teóriámmal. – Lu Li, Andrew hatvanhárom éves volt, és nem örvendett a legjobb egészségnek. Ilyen helyzetben nem valószínűtlen dolog a szélütés. – Maga nem ért, dr. David! Andy figyelmeztet engem erre. Szorosabban markoltam a kagylót. – Hogy érti ezt? Újabb kínai szóáradat következett, de aztán Lu Li akadozó angolra váltott. – Andy mondja nekem, hogy ez történhet. Azt mondja: ”Ha velem valami történik, hívd dr. Davidet. David tudja, mit kell tenni. ” Mély fájdalom markolt a szívembe. Hogy Fielding ennyire bízott bennem... – Mit szeretne, mit tegyek? – Jöjjön ide! Kérem. Beszélgessen velem. Mondja el, miért történt ez Andyvel. Haboztam. Az NSA alighanem lehallgatja ezt a hívást. Ha elmegyek Lu Lihez, csak még nagyobb veszélybe sodrom őt, és magamat is. De mi mást tehettem volna? Nem hagyhattam cserben a barátomat. – Húsz perc múlva ott leszek. – Köszönöm, köszönöm, David! Kérem, köszönöm! Letettem a kagylót, és indultam volna vissza a nappaliba. Rachel azonban már ott állt a konyhaajtóban. – El kell mennem – mondtam neki. – Nagyra értékelem, hogy eljött megnézni. Tudom, hogy ezzel már túlteljesíti a kötelességét. – Magával tartok. Hallottam valamennyit a beszélgetésből, és úgy döntöttem, megyek én is. – Arról szó sem lehet. – Miért? – Semmi oka nincs rá. Maga nincs benne ebben az egészben.

Rachel összefonta a karját a mellén. – Számomra elég egyszerűen néz ki a dolog, oké? Ha maga igazat mond, rövid autóút után Andrew Fielding fájdalomtól eszét vesztett özvegye vár majd minket. És megerősíti, amit maga mondott. – Nem feltétlenül. Nem tudom, mennyire avatta be Fielding. Ráadásul Lu Li erősen töri az angolt. – Andrew Fielding nem tanította meg angolul a tulajdon feleségét? – Folyékonyan beszélte a kantoni nyelvjárást. Meg vagy nyolc másik nyelvet. A nő pedig csak pár hónapja él itt. Rachel tenyerével lesimította a szoknyáját. – Abból, hogy ellenáll, azt szűröm le, hogy ha magával megyek, lelepleződik, és ezt maga is tudja. Haragra gerjedtem. – Kísértésbe hoz, hogy a hecc kedvéért magammal vigyem. De nem fogja fel, milyen veszélyben van. Meghalhat, Rachel. Még ma este. – Nem hiszem. Fogtam a fehér port tartalmazó, légmentesen zárt tasakot meg a FedEx borítékot, és felé nyújtottam. – Pár perce levelet kaptam Fieldingtől. Ez a por volt a borítékban. Rachel vállat vont. – Homoknak néz ki. Maga szerint micsoda? – Fogalmam sincs. De attól tartok, hogy lépfene-kórokozó lehet. Vagy bármi más, amivel Fieldinget megölték. Rachel elvette tőlem a küldeményt. Először azt hittem, a port vizsgálgatja, de ő a FedEx boríték címkéjét olvasta. – Itt az áll, hogy a feladó Lewis Carroll. – Konspiráció. Fielding nem kockáztathatta, hogy bekerüljön a neve a FedEx számítógépes rendszerébe. Az NSA azonnal lenyomozná. Azért ”Lewis Carroll” néven írt, mert Fehér Nyúl volt a beceneve. Hallott erről? Rachel olyan arcot vágott, mintha komolyan elgondolkodna rajta. – Nem mondhatom, hogy igen. Hol van ez a levél? Az utcai szoba felé intettem. – Műanyag tasakban, a kanapén. Ne nyissa ki. Rachel a cetli fölé hajolt, és gyorsan elolvasta. – Nincs aláírva. – Persze hogy nincs. Fielding nem tudhatta, kinek kerül a kezébe. Az odarajzolt nyúl az aláírása. Rachel hitetlenkedve nézett rám. – Vigyen magával, David. Ha amit látok, alátámasztja, amit mondott, mától kezdve komolyan veszem minden egyes figyelmeztetését. Nem fogok kételkedni többé. – Ez olyan lenne, mintha beledobnám a vízbe, hogy bebizonyítsam, vannak benne cápák. Ha meglátja őket, akkor már késő. – Az efféle fantáziákkal mindig ez a helyzet. Felkaptam a konyhapultról a kulcsaimat. Rachel szorosan a sarkamban volt. Elgyötörten nyögtem fel. – Rendben, akar jönni? Kövessen a kocsiján.

A fejét rázta. – Az nem játszik. Lerázna az első pirosnál. – A kollégáinak az lenne a véleménye, hogy veszélyes a paranoid fantazmagóriáját kergető pácienssel tartani. Különösen, ha narkolepsziás az illető. – A kollégáim nem ismerik magát. Ami pedig a narkolepsziát illeti, még nem nyírta ki magát. Benyúltam a párna alá, elővettem a pisztolyt, és az övembe dugtam. – Maga sem ismer engem. Rachel a fegyver agyát vizsgálgatta, majd a szemembe nézett. – Szerintem igen. És segíteni akarok magának. Ha csak a pszichiáterem lett volna, talán otthagyom. De hosszas beszélgetéseink során felismertünk egymásban még valamit: a súlyos veszteséget szenvedett emberek szavak nélkül is nyilvánvaló közös érzelmi hullámhosszát. Ha betegnek is tartott, úgy törődött velem, ahogy régóta senki. Tudtam, hogy önző dolog magammal vinni, de az a meztelen igazság, hogy nem akartam egyedül menni.

3. fejezet Geli Bauer a Szentháromság Projekt épületének sötét gyomrában, a csupán számítógép-monitorok és a figyelőkamerák felvételeit mutató képernyők által megvilágított alagsori komplexumban üldögélt. Innen ágaztak szét a Szentháromság Projekt munkatársait és telephelyét szemmel tartó elektronikus ”idegvégződések”. De ez a helyiség csak Geli birodalmának centrumát jelentette. Egyetlen billentyű lenyomásával interfészkapcsolatot tudott létesíteni az NSA Fort Meade-i szuperkomputereivel, és a földgolyó túloldalán zajló beszélgetéseket, eseményeket tudott nyomon követni. Élete addigi harminckét éve alatt sokféle hatalmat érezhetett már a kezében, abban a mámorító tudatban azonban még sosem volt része, hogy az egész elektronikusan összekapcsolt világot egyetlen ujjmozdulattal manipulálhatja. Geli papíron a Mountain View-i (Kalifornia állam) székhelyű Godin Supercomputing alkalmazásában állt. A hatalom magasabb szféráiba azonban a cég Nemzetbiztonsági Hivatalhoz fűződő kapcsolata révén emelkedett: a Godin Supercomputing már-már kormányszervként működött. Ha Geli egy bizonyos szituációt vészhelyzetnek minősített, vonatokat állíthatott meg, nemzetközi reptereket zárathatott be, felderítő műholdak feladatkörét módosíthatta, vagy felfegyverzett helikoptereknek adhatott felszállási utasítást és tűzparancsot az Egyesült

Államok területén. Rajta kívül egyetlen modern nő sem rendelkezett ekkora hatalommal – bizonyos fokig az apja hatáskörével vetekedhetett –, és Gelinek nem állt szándékában lemondani erről. Szeme előtt, a lapos monitoron a David Tennant és a Fehér Ház ismeretlen alkalmazottja közötti beszélgetés átirata villogott. Az anyagot aznap délután rögzítették egy étteremben, de Geli már nem azt nézte. Fejhallgatós telefonján a biztonsági csoport egyik tagjával beszélt. A férfi Tennant otthonát figyelte. – Csak a konyhában hallottam beszélgetést – mondta emberének Geli. – Ez nem áll össze. Biztos máshol is beszéltek dr. Weiss-szel. – Talán keféltek. – Azt hallottuk volna. Nekem Weiss sikítozósnak tűnik. A csendeskék az ágyban mind sikítoznak. – Akkor mit csináljak? – Menj be, és nézd meg a mikrofonokat. Azzal Geli ujjával az egyik billentyűre koppintott, és máris kapcsolatba került egy Thomas Corelli nevű fiatalemberrel, aki megjárta a Delta Force-t is, és most Andrew Fielding házát figyelte. – Mit hallasz, Thomas? – Normál háttérzajokat. Tévé, puffanások, csörömpölés. – Hallottad, amit Mrs. Fielding mondott a telefonba? – Igen, de azt a kínai akcentust nehéz megérteni. – Ugye, nem vagy szem előtt? – Az egyik szomszéd kocsibehajtóján parkoltam le. Elutaztak a városból. – Tennant öt percen belül a helyszínen lesz. Egy nő is van vele. Dr. Rachel Weiss. Maradj ezen a vonalon! Geli egy kattintással bontotta a kapcsolatot, majd tisztán, érthetően megszólalt: – JPEG kép. Weiss, Rachel A monitoron Rachel Weiss digitális fényképe jelent meg. A telefotón, amelyen a Duke Egyetemről távozóban örökítették meg, a pszichológusnő feje látszott. Rachel Weiss három évvel idősebb volt nála. Geli ismerte ezt a típust, a svájci bentlakásos iskolában is laktak ilyen lányok. Törekvő, ambiciózus fajta. Többnyire zsidók voltak. Weissről akkor is tudta volna, hogy az, ha nem hallja a nevét és nem ismeri az aktáját. Rachel Weiss ugyanis divatos, szélborzolta hajával együtt is olyan benyomást keltett, mintha az egész világ súlyát cipelné a vállán. A fekete mártírszemek, a szája körül idejekorán megjelent barázdák. A világ egyik legjobb jungiánus pszichoanalitikusa volt, ilyen magaslatokra pedig csak az jut el, aki megszállottja a munkájának. Geli ellenezte, hogy bevonják Weisst. Skow adott rá engedélyt. Skow teóriája az volt, hogy aki túl rövidre fogja a pórázt, magának keresi a bajt. De biztonsági probléma esetén Geli feje hullott volna a porba. Ennek megelőzésére beszerezte minden egyes alkalom hangfelvételének átiratát, amikor Weiss Tennantet kezelte, és a pszichiáternő összes telefonbeszélgetését is rögzítették.

Egyik beosztottja pedig hetente egyszer besurrant Weiss irodájába, és lefénymásolta Tennant dossziéját, hogy Geli figyelmét biztosan ne kerülhesse el semmi. A civilekkel mindig sok baj van. Ugyanez volt a helyzet Los Alamosban, a Manhattan Projekten. A kormány mindkét esetben tehetséges civil tudósok csapatát próbálta ellenőrizni, akik tájékozatlanságból, makacsságból vagy ideológiai okokból maguk jelentették a legnagyobb veszélyt saját munkájukra. Ha az ember a világ legokosabb embereit szedi össze, sült bolondok gyülekezete az eredmény. Sült bolond Tennant is. Fielding is az volt. És Ravi Nara is az, a Nobeldíjas neurológus. A Szentháromság Projekt hat vezetője mind aláírta a lehető legszigorúbb biztonsági intézkedésekről és titoktartásról szóló megállapodást, mégis azt hiszik, azt csinálnak, amit csak akarnak. Számukra egyetlen nagy Disneyland a világ. Az orvosok a legrosszabbak. Már a hadseregben is feltűnő volt, hogy rájuk mintha nem vonatkoztak volna teljes mértékben a szabályok. Tennant azonban ma este olyan mértékben fogja átlépni a határt, hogy azért már le lehet csapni a fejét. Csipogott a fejhallgatója. Bekapcsolta a Tennant házát figyelő emberének vonalát. – Mi van? – Bent vagyok. Ezt nem fogod elhinni! Valaki gittet nyomott a lyukakba, ahova a ^mikrofonokat szereltük. Geli furcsa zsibbadást érzett a mellkasában. – Honnan tudhatta Tennant, hova szereltük be őket? – Szkenner nélkül sehonnan. – És nagyítóüveggel? – Ha tudta, hogy keresnie kell őket. De az órákig tart, és az ember sosem lehet biztos benne, hogy az összes megvan. Szkenner. Honnan a francból szerezne ilyet egy be/gyógyász? Aztán rájött. Fielding. – Tennant átvette azt a FedEx küldeményt. Láttál valahol borítékot? – Nem. – Akkor biztos magával vitte. Mit látsz még? Van valami furcsa? – Egy háromlábú székre állított videokamera. A francba! – Van benne kazetta? – Megnézem... Nem, nincs. – Mi van még? – Porszívó a hátsó udvarban. Mi a fene? – Porszívó? Vedd ki a porzsákot, és hozd ide. Helikopterrel Fort Meade-be küldjük elemzésre. Még valami? – Semmi. – Még egyszer nézz körül, aztán kifelé!

Geli bontotta a kapcsolatot, majd bemondta-. Skow – otthon. A számítógép máris tárcsázta a Szentháromság Projekt adminisztratív igazgatójának Raleighben lévő otthonát. – Geli? – szólt bele Skow. – Mi a helyzet? Gelinek, ha meghallotta Skow hangját, mindig az ugrott be: Kennedy. Az igazgató elit bostoni értelmiségi családból származott, de kétszer annyi esze volt, mint a fajtájának általában. Az ő köreiben szokásos bölcsész vagy jogász végzettség helyett csillagászatból és matematikából rendelkezett tudományos fokozattal, és már nyolc éve szolgált a Nemzetbiztonsági Hivatalnál mint különleges projektekért felelős igazgatóhelyettes. Fő felelősségi körét az ügynökség hét lakat alatt őrzött Szuperszámítógép Kutatási Központja jelentette. Skow hivatalosan Geli felettesének számított, de mindig is elég feszült volt a kapcsolatuk. Geli ugyanis az emberélet kioltását leszámítva minden szempontból önállóan felelt a Szentháromság Projekt biztonságáért. Azért volt a kezében ekkora hatalom, mert Peter Godin – a kormánylaborok biztonsági rendszerének repedéseire hivatkozva – ragaszkodott hozzá, hogy a Szentháromság Projektre ő válogathassa össze a biztonsági csapatot. Az öreg éppen a hadseregtől távozóban talált rá Gelire, aki szívvel-lélekkel magáénak vallotta a harcosok világszemléletét, de nem tudta elviselni a hadsereg felfuvalkodott, szűkagyú bürokráciáját és az újoncokkal szemben támasztott kritikán aluli követelményrendszert. Ekkor lépett színre Godin, és olyan munkát kínált neki, amilyet Geli világéletében szeretett volna, de el sem hitte, hogy ilyesmi létezik. A Godin Supercomputing különleges projektjeinek biztonsági főnöke lehet, évi hétszázezer dolláros fizetéssel. Ez óriási összeg, de hát végső soron Godin dollármilliárdos. Nem vágja földhöz. Geli igencsak egyedi munkafeltételekkel dolgozott: Godin bármely parancsát kérdés nélkül, a törvényi korlátokkal nem törődve köteles végrehajtani. Munkaadójáról, annak vállalatáról, illetve a saját munkaköréről semmilyen információt nem adhat ki. Ha mégis megteszi, meghal. Embereit maga válogathatja ki, de nekik is tudomásul kell venniük ugyanezeket a feltételeket, és a megszegésükért járó büntetést is, amelyet maga Geli köteles végrehajtani. Gelit elképesztette, hogy egy közismert személyiség ilyen feltételeket mer szabni. Aztán megtudta, hogy munkaadója az apján keresztül talált rá. Ez sok mindent megmagyarázott. Az apja, bár Geli már évek óta alig beszélt vele, pozíciójánál fogva sok mindent tudhatott róla. És abból, ahogy Godin ránézett, egyértelmű volt számára, hogy tud róla egyet-mást ő is. Alighanem az iraki ”Sivatagi Vihar” fedőnevű hadművelettel kapcsolatban kiszivárgott sztorik jutottak a fülébe. Peter Godinnak nemcsak biztonsági szakemberre, hanem gyilkosra is szüksége volt. Geli egyesítette magában a kettőt. Nem úgy, mint John Skow, aki a fiatal korában haditengerészként Koreát is megjárt Godinnal ellentétben ”íróasztalharcos” volt csupán. A nemzetbiztonsági

embernek soha életében nem tapadt vér a kezéhez, és Gelivel néha úgy viselkedett, mint akinek pórázt adtak a kezébe, pitbullal a végén. – Geli? – ismételte Skow. – Ott van? – Dr. Weiss elment Tennanthez – mondta fejhallgatója mikrofonjába Geli. – Miért? – Nem tudom. Szinte semmit nem tudtunk rögzíteni a beszélgetésükből. Most úton vannak Fielding háza felé. Lu Li Fielding hívta fel. Elég feldúltan. Skow egy pillanatig hallgatott. – Átmegy megvigasztalni a gyászoló özvegyet? – kérdezte aztán. – Biztos vagyok benne, hogy ez lesz a sztorijuk. – Geli fel akarta mérni Skow izgalmi szintjét, mielőtt részleteket közölne vele. – Hagyjuk, hogy bemenjenek? – Persze. Hiszen hallja minden szavukat, nem igaz? – Nem biztos. Tennantnél probléma volt a poloskákkal. – Miféle probléma? – Tennant gittet nyomott a mikrofonokra. És volt a szobában egy kisszékre állított videokamera. Kazetta nélkül. – Megvárta, hogy Skow agyába beüljön az információ. – Tehát vagy szalagra akart mondani valamit úgy, hogy mi ne halljuk, vagy a dr. Weiss-szel folytatott társalgásából akart kizárni minket. Mindenképpen elég kellemetlen. Kis ideig Skow lélegzését hallgatta – Nem gond – mondta végül a férfi. – Túléljük. – Ön bizonyára tud valamit, amit én nem, uram. Skow halkan kuncogott magában azon, milyen mélységes megvetéssel ejtette ki Geli az ”uram” szót. Ő is kemény volt azonban a maga módján. A matematikai logika hűvös távolságtartását hívta ehhez segítségül. – A vezető pozícióval járó mellékes juttatás, Geli. Egyébként jól dolgozott ma reggel. Le voltam nyűgözve. Gelinek eszébe villant Fielding hullája. Elég simán ment a kivégzés, de ostoba dolog volt. Tennantet is el kellett volna tenniük láb alól. Valami trükkel könnyen elérhette volna, hogy a két férfi egy autóba szálljon, onnan pedig a többi... egyszerű logisztika. Közlekedési baleset. És nem forogna veszélyben a projekt, ahogy most. – Tennant végül beszélt az elnökkel, uram? – Nem tudom. Úgyhogy tartsa távol magát tőle. Tartsa szemmel, de semmi több. – Átvett egy FedEx küldeményt is. Egy levelet. Bármi is volt benne, magával vitte. Látnunk kell. – Ha bele tud kukkantani úgy, hogy Tennant ne tudjon róla, hát rajta. Ha nem, beszéljen a FedEx-szel, nézzen utána, ki adta fel. – Az már folyamatban van. – Jól van. Csak ne... Geli a háttérből Skow feleségének hangját hallotta.

– Szóval csak tájékoztasson mindenről – mondta a férfi, és letette a kagylót. Geli lehunyta a szemét, és mélyeket lélegzett, ő javasolta Godin-nak, hogy Fieldinggel együtt Tennantet is intézzék el, de az öreg nem ment bele. Azt nem tagadta, hogy Tennant megszegte az előírásokat, és a létesítményen kívül találkozott Fieldinggel. Azt is elismerte, hogy Tennant támogatta Fieldingnek a projekt felfüggesztésére irányuló erőfeszítéseit, és az elnökhöz fűződő kapcsolata révén ez valós fenyegetéssé válhat. Ugyanakkor nincs bizonyítékuk, hogy részt vett volna a projektet szabotáló tevékenységben, és arra sem, hogy tudomással bírt volna a Fielding birtokába jutott veszélyes információkról. Geli, mivel nem tudta, mik ezek az információk, azt sem tudta megítélni, mekkora kockázattal jár, ha életben hagyják Tennantet. Emlékeztette Godint az örökbecsű bölcsességre, hogy jobb félni, mint megijedni, de az öreg nem adta be a derekát. De be fogja. Mégpedig hamarosan. – JPEG kép, Fielding, Lu Li – mondta be most Geli. Fekete hajú ázsiai nő képe jelent meg a monitoron. Leánykori nevén Lu Li Cseng, a kommunista Kína Kanton tartományában nőtt fel. Negyvenéves. Alkalmazott fizikából van tudományos fokozata. – Újabb hiba – mormolta Geli. Lu Li Csengnek semmi keresnivalója az Egyesült Államok területén, pláne nem az ország leginkább féltve őrzött tudományos projektjének kellős közepén. Geli megnyomta a billentyűt, amellyel a Fielding házát autóból figyelő Thomas Corellivel tartotta a kapcsolatot. – Látsz valami furcsát? – Nem. – Mennyire lenne nehéz átkutatnod Tennant kocsiját, ha megérkezik? – Attól függ, hol parkol. – Ha látsz a kocsiban egy FedEx borítékot, törd fel az autót, olvasd el a levelet, aztán tedd vissza – Nem gond. Mit keresel? – Nem tudom biztosan. Csak szerezd meg. Geli vett egy szálat az asztalán heverő pakli Gauloises-ból, és letörte a füstszűrőjét. A gyufa lángjánál megpillantotta a komputer monitorján a tükörképét. Szőke hajzuhatag, kiugró arccsont, acélkék szemek, égési sebből visszamaradt csúnya heg. Geli számára a bal arcán éktelenkedő rücskös szövetdarab ugyanúgy az arcához tartozott, mint a szeme vagy a szája. Egy plasztikai sebész egyszer felajánlotta, hogy térítésmentesen eltávolítja az elszíneződött ismertetőjelet, de ő elhárította. A sebhelyeknek küldetésük van: emlékeztetik viselőjüket a kapott sebekre. Márpedig azt a sebet, amelyből ez a heg maradt, Geli soha nem akarta elfelejteni. Újabb gombnyomással fejhallgatójára irányította a Fielding házában elrejtett mikrofonokból érkező jeleket. Aztán mélyet szívott a cigarettájából, hátradőlt a székében, és a mennyezet felé fújta a füstöt. Geli Bauer sok mindent utált, de legjobban a várakozást.

4. fejezet Csend volt a kocsiban, az Acura fürgén szelte a szürkületi félhomályt. Ebben az órában gyorsan el lehetett jutni az elővárosból Andrew Fielding Chapel Hill-i házához, amely az Észak-Karolinái Egyetem közelében állt. Rachel nem értette, miért ragaszkodom a teljes némasághoz, nem is vártam, hogy megértse. Amikor a Szentháromság Projekthez kerültem, eleinte megdöbbentett a biztonsági rendszer xenofób bizalmatlansága a külvilág iránt. Tudós kollégáim viszont – köztük Fielding is – már korábban is dolgoztak honvédelemmel kapcsolatos kutatási programokban, és szükséges rosszként fogadták el az életükbe betolakodó biztonsági intézkedéseket. Idővel azonban a ”veteránok” is panaszkodni kezdtek, hogy amit itt kell elviselniük, az példátlan. A megfigyelés mindenre kiterjedt, és messze túlment a kutatóközpont határain. Minden tiltakozást kurtán elintéztek azzal, hogy a Manhattan Projekten dolgozó tudósoknak annak idején szögesdrót mögött kellett élniük az ”eszköz” biztonsága érdekében. A szabadságnak, amit mi ehhez képest élvezünk, ára van – így hangzott a hivatalos szöveg. Fielding azonban nem vette be. A ”szúrópróbaszerű” poligráfos vizsgálatokra ugyanis szinte heti rendszerességgel került sor, a megfigyelés pedig otthonainkra is kiterjedt. Mielőtt ma elkezdhettem a videofelvételt, be kellett dugaszolnom a parányi mikrofonokat rejtő lyukakat. Fielding az otthon saját kezűleg barkácsolt speciális szkennerrel fedezte fel őket, és apró szegecsekkel jelölte a poloskák helyét. Amolyan hobbijává lett a Szentháromság Projekt biztonsági rendszerének kijátszása. Figyelmeztetett, hogy autóban nem lehet bizalmasan beszélgetni. A kocsikat ugyanis könnyű bepoloskázni, mondta, és csúcstechnikával, különleges mikrofonokkal még a ”tiszta” járműveket is figyelni tudják távlehallgatással. A macska-egér harc, amit angol barátom a Nemzetbiztonsági Hivatallal vívott, időnként mulattatott, de most már nem lehetett kétségem afelől, hogy ki nevetett utoljára. Rachelre pillantottam. Furcsa volt egy autóban ülni vele. A feleségem halála óta eltelt öt évben két nővel volt kapcsolatom, mindkettővel a Szentháromság Projekthez történő kinevezésem előtt. A Rachellel együtt töltött idő viszont a szó romantikus értelmében nem volt ”kapcsolatnak” nevezhető. Az utóbbi három hónapban hetente két órát töltöttünk a szobájában életem legnyugtalanítóbb aspektusának, az álmaimnak boncolgatásával. Kérdései és értelmezései révén alighanem többet tárt fel önmagából, mint amennyit rólam megtudott, sok minden mégis rejtve maradt.

A New York Presbiteriánus Egyetemet hagyta ott a Duke Egyetem tanszéke által felkínált állás kedvéért. Szakvizsgázó pszichiáterek kis csoportjának tanított jungiánus pszichoanalízist, amely a modern gyógyszeres pszichiátria világában kihalófélben lévő tudomány. Ezenkívül privát betegei is voltak, és kutatómunkát is folytatott. Azok után, hogy két évig gyakorlatilag magányosan éltem, bármely intelligens nővel való találkozást izgalmas élményként éltem volna meg. Rachel azonban jóval többet tudott nyújtani, mint puszta intelligenciát. A foglalkozásokon kifogástalan öltözékben, hátul befont hajában díszcsattal ült bőrfotelében, és rezzenéstelenül összpontosítva nézett rám, mintha a tudatom olyan mélyen rejtőző régióiba hatolna be, ahová még magam sem jutottam el. Volt, hogy az arca – különösen a szeme – töltötte be számomra az egész helyiséget. A szemei jelentették a környezetet, amelyben léteztem, a hallgatóságot, amelyet bizalmamba fogadtam, az ítéletet, amelyre vártam. De ez a szempár nem sietett az ítélkezéssel, legalábbis kezdetben nem. Bizonyos álmaimban megjelenő képekről kérdezgetett, majd a válaszaimról. Néha felvetett egy-egy lehetőséget álmaim értelmezésére, de a nemzetbiztonságiak pszichiátereitől eltérően soha nem beszélt csalhatatlanságot sugárzó hangon. Inkább úgy tűnt, velem együtt kutatja az álmok jelentését, és arra próbál ösztökélni, hogy magam értelmezzem a látott képeket. – David, igazán nem kell egész este furikáznunk – szólalt meg most az utasülésen. – Nem fogom felhánytorgatni magának az esetet. Hát persze, gondoltam. Mi rossz is lehet abban, ha az ember titkos kormány összeesküvésről fantáziál? – Legyen türelemmel – kértem. – Nem vagyunk már messze. Szkeptikusan nézett rám a félhomályban. – Mennyi is a Nobel-díjjal járó pénzjutalom? – Körülbelül egymillió dollár. Fielding kicsit kevesebbet kapott, mint Ravi Nara, mert... – Elhallgattam, mert rájöttem, hogy Rachel csak puhatolózik, ”tévképzetem” léggömbjét próbálja kiszúrni. Az útra koncentráltam, mert tudtam, hogy pár percen belül be kell majd ismernie, hogy paranoiám, legalábbis részben, tényeken alapul. Akkor mit gondol majd? Megnyílik vajon az én értelmezésem előtt, bármilyen irracionálisán is hangozzon az? Rachel az első foglalkozástól kezdve folyamatosan azt hangoztatta, hogy a múltam és a munkám bizalmas részleteinek ismerete nélkül nem tudja hitelesen értelmezni ”hallucinációimat”. De nem sokat mondhattam el neki. Fielding ugyanis figyelmeztetett, hogy az NSA veszélyforrásnak tekintene bárkit, aki a Szentháromság Projektről vagy annak vezetőiről bármilyen információ birtokába jutna. Ezen megfontoláson túl azt is éreztem, hogy amit narkoleptikus rohamaim során láttam, annak semmi köze a múltamhoz, úgy tűnt, az álomképek a tudatomon kívülről jönnek. Nem külső hangokat hallottam, ami egyértelműen skizofréniára utalna, hanem klasszikus látomásaim voltak. Revelációim, mint a

prófétáknak. Ha az ember kisfiú kora óta nem hisz Istenben, ez bizony igen zavaró tud lenni. Nem a narkoleptikus rohamok alkalmával láttam először álmot. Az első esetek igazi ”filmszakadások” voltak. Lyukak az életem szövetén. Örökre elveszett köztes idő. Ilyenkor az irodámban dolgoztam a számítógépemen, és hirtelen magas hangfekvésű zsongást érzékeltem a testemben. Először mindenhol, aztán gyorsan lokalizálódott a fogaimnál. Ez a narkolepszia klasszikus kezdeti tünete. Elálmosodtam, majd hirtelen arra riadtam fel a székemben, hogy negyven perccel később van. Mintha műtéti altatásból ébredtem volna, semmi emlékem nem maradt az eltelt időről. A filmszakadások egy héten át jelentkeztek, utána jöttek az álmok. Eleinte mindig ugyanaz, egy visszatérő rémálom, amely sokkal jobban rám ijesztett, mint az ”elsötétítés”. Emlékszem, hogy felélénkült Rachel, amikor először beszámoltam róla, és hogy rá nem jellemző módon mennyire biztos volt a dolgában az álom értelmét illetően. Az íróasztalával szemközti süppedős fotelben ültem, és lehunyt szemmel elmeséltem, amit oly gyakran láttam. Sötét szobában ülök. Nincs semmi fény. Hang sem hallatszik. Ujjammal ki tudom tapintani a szememet, fülemet, de nem látok, nem hallok semmit. Nem emlékszem semmire. Nincs múltam. Egyszerűen csak vagyok. Ennyi az én valóságom. VAGYOK. Úgy érzem magam, mint az a szélütéses, aki a már nem funkcionáló teste és agya foglya. Tudok gondolkodni, de nem konkrét képekről. Inkább érzek, semmint gondolkodom. Ezt érzem-. Ki vagyok? Honnan származom? Miért vagyok egyedül? Mindig itt leszek? Ezek a kérdések nem pusztán betöltik a tudatomat. Belőlük áll a tudatom. Nincs a mi fogalmaink szerinti idő, csak a kérdések váltakoznak. Végül egyetlen, folyton ismétlődő mantrává olvadnak össze-. Honnan származom? Agykárosodott emberként ülök egy szobában az idők végezetéig, és egyetlen kérdést ismételgetek a sötétben. – Hát nem világos? – mondta akkor Rachel. – Nem dolgozta fel teljes mértékben a felesége és a kislánya halálát. Elvesztésük elvágta magát a világtól, és saját énjétől is. Valóban károsodott. Valóban sebzett ember. A napvilágnál járó-kelő énje csak színjáték. Az igazi David Tennant ott kuksol abban a koromsötét szobában, képtelen gondolkodni, képtelen érezni. Senki nem érezheti át gyászát, fájdalmát. – Nem erről van szó – vetettem ellene. – Az isten szerelmére, én is tanultam egy kis pszichológiát! Ez nem feldolgozatlan gyász. Rachel a fejét csóválva felsóhajtott. – Mindig az orvosok a legrosszabb páciensek. Egy héttel később elmondtam neki, hogy az álom változott. – Most már van valami a szobában. – Micsoda? – Nem tudom. Nem látom. – De tudja, hogy ott van?

– Igen. – Személy? – Nem. Nagyon kicsi. Egy lebegő gömb. A sötétben lebegő fekete golflabda. – Honnan tudja, hogy ott van? – Olyan, mint egy még sötétebb folt a sötétség középpontjában. És maga felé húz. – Hogyan? – Nem tudom. Olyasmi, mint a tömegvonzás. Érzelmi gravitáció. De tudom, hogy a gömb tudja a válaszokat a kérdéseimre. Tudja, ki vagyok, és miért rekedtem ott a sötét szobában. És ez kisebb változásokkal így ment tovább, mígnem az álom ismét más lett. Mégpedig gyökeresen. Egyik este otthon, olvasás közben a szokásos módon ”alámerültem”. Ott találtam magam az ismerős sötét szobában, a fekete golyót kérdezgetve. Aztán a golyó minden átmenet nélkül felrobbant, és retinaperzselő, vakító fény támadt. Ennyi sötétség után egy meggyulladó gyufa is robbanásként hatott volna, de ez nem gyufaláng volt. Egy hidrogénbomba erejével spriccelt szét minden irányba. És a robbanás nem szívódott vissza önmagába, nem alkotott gombafelhőt. Határtalan erővel és sebességgel áradt szét, és az a rettenetes érzésem támadt, hogy felfal. Nem pusztít el, de felfal. Miközben a vakító fény bekebelezte a sötétséget, ami valójában én magam voltam, valahogy tudtam, hogy akkor sem pusztít el teljesen, ha évmilliárdokig tart. Mégis féltem. Rachel nem tudta, mit kezdjen ezzel az álommal. Az elkövetkező három hétben türelmesen hallgatta, amint leírom a csillagok és tejútrendszerek születését, életüket, halálukat. Fekete lyukakat, szupernóvákat, a gyémántporként a sötétségbe vetett csillagködök villanását, születő és kimúló bolygókat. Mintha egyszerre láttam volna valamennyi égitestet a világegyetem egyik végétől a másikig, miközben fénysebességgel terjeszkedve belém hatolnak. – Korábban látott hasonló képeket? – kérdezte Rachel. – Amikor ébren volt? – Hogy láthattam volna? – Látott a Hubble űrteleszkóp által készített felvételeket? – Persze. – Azok nagyon hasonlítanak arra, amit elmondott. Frusztráltság, elégedetlenség bujkált a hangomban. – Nem érti. Ezt én nemcsak látom, érzem is. Valahogy úgy, ahogy azt is érezném, ha gyerekeket, csatajelenetet vagy szerelmeseket figyelnék. Nem pusztán vizuális élmény. – Folytassa! Ezt mondta mindig. Becsuktam a szemem, és alámerültem legutóbbi álmomba.

– Egy bolygót nézek. Fölötte lebegek. Felhők is vannak, de nem olyanok, amilyennek mi ismerjük őket. Zöldek, mint a sav, viharok tépázzák őket. Éppen ugrom, és zuhanok lefelé a felhőkön át, ahogy a talajszintre fókuszáló műholdfelvétel. Alattam óceán, de nem kék. Vörös, és fortyog. Átszelem a felszínét, mélyen belemerülök a vörös folyadékba. Keresek valamit, de nincs ott. Üres az óceán. – Sok minden eszembe jutott arról, amit elmondott – jelentette ki Rachel. – Először is a színszimbolika. A vörös fontos lehet. Az üres óceán a sivárság szimbóluma, a maga bánatdúlt lelkiállapotát fejezi ki. – Kis habozás után megkérdezte: – És mi az, amit keres abban az óceánban? – Nem tudom. – David! – mondta Rachel kissé ingerülten. – Ha nem hiszi, hogy ezek a képek szimbolizálnak valamit, miért van itt? Kinyitottam a szemem, és tökéletesen nyugodt, összeszedett arcára pillantottam. Érzéseit elhomályosította a szakmaiság fedőrétege, de én tisztán láttam az igazságot. Rám vetítette ki a saját családjával kapcsolatos veszteségérzetét. – Azért vagyok itt, mert egyedül nem tudok válaszolni a kérdéseimre – feleltem. – És mert elolvastam egy halom könyvet, de nem segítettek azok sem. Rachel komoran bólintott. – Honnan emlékszik ilyen részletesen a hallucinációira? Leírja őket, amikor felébred? – Nem. Nem úgy működnek, mint a normál álmok, amiket minél erősebben próbál felidézni az ember, annál kevésbé sikerül. Ezek a képek kitörölhetetlenek. Vagy talán nem ez jellemző a narkoleptikus álmokra? – De igen – felelte megenyhülten Rachel. – Rendben. Karen és Zooey vízben lelte halálát. Megfulladtak mindketten. Karennek alighanem rendesen vérzett a keze, és a feje is, ahol beütötte a kormánykerékbe. Innen a piros víz. – Rachel hátrébb állította a széktámláját, és a mennyezet csempéit vizsgálgatta. – A hallucinációiban nem szerepelnek emberek, mégis erős érzelmi reakciókat. – Nem. – De azt tudja, hogy Karen küzdött Zooey életéért. Harcolt az életben maradásért. Erről beszélt nekem. Lehunytam a szemem. Erre nem szerettem gondolni, de időnként nem tudtam kiszorítani a tudatomból. Amikor Karen autója a tóba bukfencezett, a tetején landolt, és belesüppedt a harminc centi mély, lágy iszapba. Az elektromos vezérlésű ablak zárlatos lett, az ajtókat nem lehetett kinyitni. Törött kéz– és lábcsontjai tanúskodtak arról, milyen veszett dühvel próbálta Karen kitörni az ablakokat. Kis termetű, nem túl erős fizikumú nő volt, de nem adta fel. A balesethez kiszálló egyik mentős mondta el nekem, hogy amikor az autót végre kiemelték a csörlővel az iszapból, a hátsó ülésen találta a feleségemet. Egyik kezével szorosan átölelte Zooey-t, a másik pedig szabadon lebegett, kézfeje az ujjperceknél több helyen eltörve, a hús csúnyán leszaggatva róla. Egyértelmű

volt, mi történt: miközben az autó megtelt vízzel, és Karen az ablakokat ütötteverte, Zooey pánikba esett. Mindenkivel ez történt volna, pláne egy gyerekkel. Ezen a ponton egyes anyák tovább küzdöttek volna, hagyva, hogy gyermekük eszeveszetten üvöltsön a páni félelemtől. Mások próbálták volna vigasztalni, és imádkoztak volna, hogy segítsen rajtuk valaki. Karen azonban szorosan magához vonta a kislányát, megígérte neki, hogy rendben lesz minden, majd lábaival az utolsó pillanatig küzdött, hogy kiszabaduljanak vízbe ragadt koporsójukból. Az, hogy a fulladásos haláltusa pillanataiban is magához szorította Zooey-t, a félelmet is legyőző szeretetről tanúskodott. A tudat, hogy így történt, némi megnyugvást hozott nekem. – A zöld felhőknek és a piros óceánnak semmi köze az öt évvel ezelőtti autóbalesethez – mondtam. – Tényleg? Akkor azt hiszem, mondania kellene valamit a gyerekkoráról. – Az nem tartozik ide. – Ezt nem tudhatja – erősködött Rachel. – De tudom. – Akkor meséljen a munkájáról. – Orvosi etikát tanítok. – Több mint egy éve szabadságon van. Erre felkaptam a fejem, és a szememet is kinyitottam. – Ezt meg honnan tudja? – Hallottam a kórházban. – Ki mondta? – Nem emlékszem. Véletlenül hallottam. Tudja, magát nagyon jól ismerik az orvostársadalomban. A Duke-on az orvosok folyton a maga könyvére hivatkoznak. így volt ez a New York Presbiteriánus Egyetemen is. Szóval, igaz? Szabadságolta magát az orvosi egyetemről? – Maradjunk az álmoknál, rendben? Mindkettőnk számára biztonságosabb. – Milyen értelemben? Nem feleltem. A következő heti kezelésre ismét változott az álmom. – A Földet nézem. Az űrben lebeg. Olyan gyönyörű, hogy ahhoz foghatót még sohasem láttam. Kékes-zöldes színű, fehér felhők gomolyognak fölötte. Élő szervezet, tökéletes zárt rendszer. A felhőkön keresztül, száz mérföld magasból vetem magam fecskeugrással a mélykék óceánba. A mélyben nyüzsög az élet. Óriásmolekulák, többsejtű élőlények, medúzák, tintahalak, hüllők, cápák. Burjánzik az élővilág a parton is. Őserdő borítja a földet, valóságos zöld szimfónia. A part menti vízből kiugranak a halak, lábuk nő. Furcsa rákok surrannak ki a partra, és olyan állatokká változnak, amilyeneket még sosem láttam. Gyorsított felvételen rohan az idő, mintha az evolúciót vetítenék le a normál sebességnél egymilliószor gyorsabban. A dinoszauruszok madarakká alakulnak át, a rágcsálók emlősökké. A főemlősök elhullatják szőrzetüket.

Jégtakaró teszi a földdel egyenlővé a dzsungelt, majd szavannává olvad fel. Egyetlen szempillantás alatt húszezer év pereg le... – Lassítson! – szólt közbe Rachel. – Kezd izgalomba jönni. – Hogy láthattam mindezt? – Tudja a választ nagyon jól. Az agya bármilyen elképzelhető képet létre tud hozni, és valóságossá tud tenni. A Földről a világűrből készített felvétel a modern fényképészet alapvető ikonjának számít. Mindenkit megérint, aki látja, és maga bizonyára látta vagy ötvenszer gyerekkora óta. – Tehát az agyam olyan állatokat is képes megalkotni, amilyeneket soha nem láttam? Úgy, hogy életszerűen nézzenek ki? – Persze. Hiszen látta Hieronymus Bosch festményeit. Olyan gyorsított felvételeket pedig, amiről beszélt, én is láttam a tévében. Régen a Time magazin nyomtatásban is lehozott ilyeneket. ”Az ember kialakulása”, vagy valami hasonló címmel. A kérdés az, miért látja ezeket a képeket? – Ezért vagyok itt, hogy erre válaszoljunk. – Maga is jelen van ezen a szürreális tájon? – Nem. – És mit érez? – Még mindig keresek valamit. – Mit? – Nem tudom. Bejárom a földet és a levegőeget, mint valami madár... valami után. – Az álmában maga madár? Reményteljesnek tűnt a hangja. A madár bizonyára jelent valamit az álomfejtés szótárában. – Nem. – Akkor micsoda? – igazából semmi. Egy szempár. – Megfigyelő. – Igen. Testetlen megfigyelő. T.J. Eckleburg. – Kicsoda? – Semmi. Francis Scott Fitzgeraldnak van egy ilyen figurája. – Ó, igen! Emlékszem. – Szájába vette a tolla végét, és ráharapott. Szokatlan mozdulat volt ez tőle. – Van elképzelése arról, hogy miért látja mindezt? – Igen. – Tudtam, hogy most következő szavaim meglepik. – Azt hiszem, valaki mutatja nekem a képeket. Elkerekedett a szeme, ez Rachel Weiss esetében már-már hatásvadász ripacskodásnak számított. – Tényleg? – Igen. – És ki mutatja?

– Fogalmam sincs. Maga mit gondol, miért látom? Rachel a fejét ingatta jobbra-balra. Szinte láttam magam előtt, ahogy egymással futótűzszerűen kapcsolatba lépő idegsejtjei átszűrik szavaimat a műveltsége és szakmai tapasztalata által agyába telepített rostán. – Az evolúció változást jelent – mondta végül. – Maga természetellenesen felgyorsított változást lát. Azaz ellenőrizhetetlen változást. Úgy sejtem, ennek kell, hogy valami köze legyen a munkájához. Igaza lehet, gondoltam, de hangosan nem mondtam ki. Csak bólintottam, és ejtettem a témát. Hallgatásom volt Rachel egyetlen mentsvára. Végső soron nem számított, mert az evolúciós téma abbamaradt, és ami ezután vette át az uralmat alvó tudatom fölött, az alapjaimban rendített meg. Új álmaimban már emberek is szerepeltek. Nem láttak engem, és én is csak egy-egy villanásnyi időre pillantottam meg őket. Mintha rossz sorrendben összeragasztott, sérült filmfoszlányokat néztem volna. Csípőjén csecsemővel sétáló nő. Kútból vizet húzó férfi. Egyenruhás katona, kezében rövid, kétélű karddal: ez a gladius, tanultuk Mrs. Whaley latinóráin nyolcadikban. Római katona. Ez volt az első apró jelzés, hogy nem esetlegesen egymásra szórt képeket látok, hanem egy konkrét történelmi kor jeleneteit. Eke elé fogott ökrök jöttek. Aztán utcán magát áruló fiatal nő. Pénzváltók. Arany– és rézérmék, rajtuk valamelyik császár profilja. És egy név is: Tiberius. Ismerős volt valahonnan, úgyhogy megnéztem az interneten. Kiderült, hogy Augustus utódja volt, korábban pedig légióvezér, aki uralkodása nagy részét germániai hadjáratokkal töltötte. Ennyi idő elteltével elmondható, hogy a Tiberius korából fennmaradt csekély számú fontos esemény egyike feltétlenül egy zsidó ember kivégzése volt, aki a zsidók királyának nevezte magát. – Az apja mélyen vallásos ember volt? – kérdezte Rachel az új álomképek hallatán. – Nem. Inkább... ennél sokkal lényegibb dolgokon alapult az ő világlátása. – Hogy érti ezt? – Nem érdekes. Elgyötört sóhaj. – És az édesanyja? – ő hitt valamiben, ami hatalmasabb, mint az emberiség, de a szervezett vallásgyakorlásnak nem volt valami nagy híve. – Gyerekkorában nem részesült vallásos oktatásban? – Pár évig jártam vasárnapi iskolába. De nem fogott rajtam. – Milyen felekezetbe? – Vetítettek filmeket Jézus életéről? – Elképzelhető. Nem emlékszem. – Oak Ridge-ben nőtt fel, Tennessee államban, ugye? Akkor eléggé valószínű, hogy igen. És persze mindannyian láttuk az ötvenes években készült bibliai időket felidéző nagy filmeposzokat. Tízparancsolat, Ben Hur. Efféléket.

– Mit akar ezzel mondani? – Csak annyit, hogy ezeknek a hallucinációknak a váza már évek óta ott lappangott a tudatalattijában. Ott lappang valamennyiünkében. De a maga álmai mintha valami felé tartanának. És ez a valami lehet, hogy a Názáreti Jézus. – Hallott már korábban is hasonló álmokról? – kérdeztem. – Persze. Sokan álmodnak Jézussal. A vele való személyes érintkezésről, tőle érkező üzenetekről. De a maga álmának fejlődésében van egy bizonyos logika, és inkább naturalisztikusak a képek, nem vad, rögeszmés fantazmagóriák. Ezenkívül ateistának vallja magát. Vagy legalábbis agnosztikusnak. Nagy érdeklődéssel várom, mire fut ki mindez. Nagyra értékeltem az érdeklődését, de már belefáradtam, hogy egyre csak várjam a választ. – De mit jelent ez az egész maga szerint? Ajkát biggyesztve csóválta a fejét. – Már nem vagyok róla meggyőződve, hogy a felesége és a kislánya elvesztésével függ össze a dolog. De az igazság az, hogy egyszerűen nem tudok eleget az életéről ahhoz, hogy megalapozott véleményt alkossak. Patthelyzet alakult ki. Én továbbra sem hittem, hogy a múltam és az álmaim között bármiféle összefüggés állna fenn. De ahogy teltek-múltak a napok, fejemben kezdtek letisztulni á zavaros filmfoszlányok, és álmaim egyes szereplői újra meg újra visszatértek. A látott arcok ismerősként köszöntek rám, mintha a barátaimé lennének. Aztán még ismerősebbek lettek. A tőlem telhető legnagyobb pontossággal írtam le őket Rachelnek. Egy kör közepén ülök, elragadtatott, szakállas arcok néznek vissza rám. Tudom, hogy én beszélek, mert nyilvánvalóan rám .figyelnek, mégsem hallom a szavaimat. Látom egy nő angyali, mégis közönséges arcát, és egy szempárt, amit úgy ismerek, mint anyámét. De nem az anyám szemei ezek, nem azé az anyáé, aki Oak Ridge-ben felnevelt. Mégis tiszta szeretet sugárzik belőlük. Mögötte szakállas férfi áll, aki atyai büszkeséggel néz rám. Csakhogy az én apám mindig makulátlanul meg volt borotválva... Szamarakat is látok... meg egy datolyapálmát. Pucér gyerekeket. Egy barna folyót. Érzem az alámerülés hideg, kellemetlen sokkját, lábaim a homokot tapodják. Gyönyörű, fekete hajú fiatal lányt látok, az arcomhoz hajol, hogy megcsókoljon, majd elpirul és elszalad. Aztán felnőttek között haladok. Az arcokról azt olvasom le-. ”Ez a gyermek más, mint a többi. ” Vad tekintetű férfi áll derékig a vízben, férfiak és nők várják sorban állva, hogy lemerülhessenek, mások pedig köhécselve, köpködve, tágra nyílt szemmel jönnek ki a vízből. Időnként minden logikát nélkülöztek az álmok, összefüggéstelen töredékekből álltak csupán. Amikor viszont ismét logikus eseménysort láttam, megrémített. Egy kisfiú ágya mellett ülök. Nem mozog. A szeme csukva. Két napja lebénult. Anyja és nagynénje ülnek mellettem. Hoznak ételt, hűs vizet, olajat,

hogy bekenjük vele a testét A fiú fülébe suttogok. Mondom az anyjának, hogy fogja meg a két kezét. Aztán odahajolok hozzá, és a nevén szólítom. A szemhéja szorosan lezárva, csipa buggyan ki alóla. Aztán kinyílik a szeme, és anyja láttán felcsillan. Az asszony levegő után kapkod, majd azt sikoltja, hogy megmozdult a gyerek keze. Felemeli, átöleli. A nagynénivel együtt sírnak örömükben... Asszonyok csoportjával ülök az asztalnál. Olajbogyó, lapos kenyér. Egyikmásik asszony kerüli a tekintetemet. Étkezés után egy hálószobába vezetnek, ahol várandós lány fekszik az ágyon. Azt mondják, a baba túl sokáig maradt benne. Nem indulnak be a fájások. Attól félnek, halott a magzat. Megkérem az asszonyokat, hogy menjenek ki. A fiatal anya fél tőlem. Csendes szavakkal nyugtatgatom, majd felemelem a takarót, és a hasára teszem a kezem. Felfúvódott, feszes, mint a dob. Sokáig tartom rajta a kezemet, gyengéden biztatom, halkan beszélek hozzá. Nem értem, mit mondok. Olyan, mint valami halk kántálás. Egy idő múlva nyílik a szája. Rúgást érzett belülről. Kikiabál a többi asszonynak: él a gyermekem! Az asszonyok tapogatnak, próbálnak megérinteni, mintha valami láthatatlan erő lakozna bennem. ”Biztosan ő az” – mondják. – Ezek bibliai történetek – mondta Rachel –, mindenki ismeri őket. Nincs bennük semmi rendkívüli. – Mostanában olvasgattam az Újtestamentumot – feleltem. – Nincs benne nyoma, hogy Jézus paralízises kisfiút gyógyított volna. Arról sincs szó, hogy kizárólag nők társaságában evett volna, és utána beindította volna egy terhes nő fájásait. – De mindkét esetben gyógyítást látott. És maga orvos. Úgy tűnik, a tudatalattija magára osztja Jézus szerepét. Vagy fordítva. Talán tényleg a munkája a probléma. Eltávolodott a tiszta medicinától? Ismertem orvosokat, akik depressziósak lettek, miután felhagytak a tényleges gyógyítással a kutatómunka kedvéért. Lehet, hogy valami ilyesmi van a dolog mögött? Abban nem tévedett, hogy felhagytam a gyógyítással, de az én szokatlanul éles álomképeimben nem a fehérköpenyes napok iránti nosztalgia jutott kifejezésre ilyen különös formában. – Van egy másik lehetőség is – vetette fel Rachel –, ami jobban passzol az én eredeti értelmezésemhez. A csodatévő gyógyítás képei Karen és Zooey vissza hozatalára irányuló tudattalan vágyát fejezhetik ki. Gondolkodjon el rajta. Mi volt Jézus két legjelentősebb csodatétele? Kelletlenül bólintottam. – Lázár feltámasztása halottaiból. – Igen. És egy kislányt is feltámasztott, ha nem tévedek. – Igen. De nem hiszem, hogy ez az álmok jelentése. Rachel végtelen türelemmel mosolygott rám. – Hát, egyvalami biztos. A tudatalattija idővel majd tisztázza, mi az üzenet.

Mint utóbb kiderült, ez volt az utolsó foglalkozás. Merthogy aznap este ismét más álmot láttam, és nem állt szándékomban elmondani Rachelnek, mi változott. Ezt az álmot tisztábban láttam, mint azelőtt bármelyiket, és bár idegen nyelven beszéltem benne, értettem, mit mondok. Homokos úton gyalogoltam. Kúthoz értem. Kevés víz volt benne, és nem találtam semmit, amivel húzhattam volna belőle. Idővel aztán jött egy nő kötélre kötött korsóval. Megkérdeztem, húzna-e nekem egy kis vizet. Meglepettnek tűnt, hogy megszólítottam, és érzékeltem, hogy nem ugyanahhoz a törzshöz tartozunk. Azt mondtam neki, a kút vize nem oltaná a szomját. Egy ideig beszélgettünk, majd elismerően méregetni kezdett. – Látom, próféta vagy – mondta. – Sok mindent látsz, ami előttünk rejtve marad. – Nem vagyok próféta – feleltem. Egy ideig némán vizsgálgatott. Aztán megszólalt: – Beszélnek valami Messiásról, aki egy napon eljön, hogy elmondjon nekünk egyet-mást. Mit gondolsz erről? A földet néztem, de mély meggyőződésből jövő szavak tolultak az ajkamra. Ránéztem a nőre, és azt mondtam. – ”Én vagyok az, aki veled beszélek”. A nő nem nevetett, letérdelt, megérintette a térdemet, majd elment, de újra meg újra visszapillantott a válla fölött. Ebből az álomból verejtékben úszva riadtam fel. De nem tárcsáztam Rachel számát, hogy soron kívüli beszélgetést kérjek. Nem láttam értelmét. Már nem hittem, hogy bármilyen álomfejtés segíthetne rajtam, hiszen nem álmodtam. Emlékeztem. – Min gondolkodik? – kérdezte Rachel az utasülésről. Közeledtünk az Észak-karolinai Egyetemhez. – Azon, hogy kerül maga ide. Az ülésen fészkelődve aggodalmas pillantást vetett rám. – Azért vagyok itt, mert törődöm magával. Mert kihagyott három kezelést, és ilyet nem tett volna, ha nem fordulnak rosszabbra a dolgok. Azt hiszem, ismét változtak a hallucinációi, és halálra rémítették. Szorosabban markoltam a volánt, de nem szólaltam meg. Az NSA valahonnan figyelt minket. – Miért nem mondja el? – kérdezte Rachel. – Mi baj lehet belőle? – Nem alkalmas az idő. És a hely sem. Előttünk balra feltűnt az egyetem színháza. Jobb kéz felől, az út szintje alatt a szabadtéri előadó, az Erdei Amfiteátrum állt a fák. között. Éles jobbkanyar után sötét domboldalon, két sor masszív épület között haladó utcán gurultam lefelé gáz nélkül. Elkerített, egyetlen kapun át megközelíthető lakópark volt, egyetemi professzorok és jómódú fiatal értelmiségiek otthona. Fielding az utcafronttól jó

távol álló kis, kétszintes házban lakott. Tökéletesen megfelelt neki és kínai feleségének. – Hol vagyunk? – kérdezte Rachel. – Mindjárt Fielding házához érünk. Az épület irányába néztem, de csak sötétséget láttam. Azt vártam, hogy fényárban úszik majd a ház, ahogy az én otthonom Karen és Zooey halála után. Egy pillanatra pánik lett úrrá rajtam, olyan érzésem támadt, mintha valami 70-es évekbeli összeesküvés-filmben lennék, ahol az ember odasétál egy ismerős házhoz, és üresen találja. Vagy, ami még rosszabb, egészen más család lakik benne. Az utcától harminc méterre kigyulladt az ajtó fölötti villany. Lu Li nyilván figyelte az utat az egyik elsötétített ablakból. Körbenéztem, nincs-e gyanús jármű az utcában. Gyakran szúrtam ki rám állított nemzetbiztonsági megfigyelő autókat. A biztonsági embereket vagy nem érdekelte, látjuk-e őket, vagy, ami valószínűbb, tudatni akarták velünk, hogy figyelnek. Most semmi gyanúsat nem észleltem, de azt érzékeltem, hogy valami nem olyan, amilyennek lennie kellene. Talán akik most követnek, nem akarják, hogy lássuk őket. Befordultam Fielding kocsibehajtójára, és a zárt garázsajtó elé hajtottam. – Itt lakik egy Nobel-díjas? – intett a szerény külsejű ház felé Rachel. – Lakott – javítottam ki. – Maradjon itt. Egyedül megyek az ajtóhoz. – Az isten szerelmére! – csattant fel Rachel. – Ez már nevetséges. Jobb lenne, ha szépen beismerné, hogy kitaláció volt az egész, aztán egy kávé mellett megbeszéljük. Megragadtam a karját, és mélyen a szemébe néztem. – Figyeljen jól, a fenébe is! Valószínűleg nincs gond, de így fogjuk csinálni. Majd füttyentek, ha jöhet. Úgy közelítettem meg barátom házának bejárati ajtaját, hogy a kezem jól látható legyen. Az eszem közben a zsebemben lapuló 38-ason járt.

5. fejezet Geli Bauer feszülten figyelte Corelli jelentését a Fielding-házról. – Most bemennek. Tennant lép az ajtóhoz először. A pszichiáternő hátramarad. Most megy ő is. Várj csak... azt hiszem, a doki töltve van. – Melyik doki? – Ja, persze. Tennant. Pisztoly van a zsebében. Elöl. – Látod az agyát?

– Nem, de revolvernek néz ki. Mi a francot képzel ez a Tennant? Recsegni kezdett a vonal. – Most mit csináljak? – kérdezte Corelli. – Ülj a fenekeden, és figyelj oda, hogy működjenek a mikrofonok! – Most nyitotta ki az özvegy az ajtót. Behúzza őket a házba. – Szólj, ha bármi van. Azzal Geli megszakította a kapcsolatot Corellivel. Ha Tennant fegyvert tart magánál, az azt jelenti, hogy az életét félti. Nyilván úgy gondolja, Fieldinget meggyilkolták. De miért? Hiszen a gyógyszer, amely Fieldinggel végzett, halálos, valósághű agyvérzést okozott. Boncolás nélkül nem lehet bizonyítani a gyilkosságot. Boncolás pedig nem lesz. Tennant nyilván többet tud, mint amennyit Godin feltételez róla. Ha a FedEx-levél, amit kapott, Fieldingtől jött, lehet, hogy valami bizonyítékot tartalmaz. Megérintette fejhallgatóján a mikrofont, és bemondta: – Skow. Otthon. – A számítógépe máris tárcsázta John Skow-t Raleigh-ben. – Most meg mi van? – szólt bele Skow két kicsengés után. – Tennant és Weiss alig szóltak egymáshoz a Fielding házához vezető úton. – És? – Ez nem természetes. Szándékosan nem beszélgettek. – Tennant tudja, hogy megfigyelés alatt áll. Maga akarta mindig, hogy tudjanak róla. – Igen, de Tennant eddig sosem titkolózott ennyire. Tervez valamit. – Kissé ki van akadva. Ez csak természetes. – Fegyver van nála. Szünet. – Oké, akkor nagyon ki van akadva. Tudtuk, hogy tart otthon fegyvert. – Az nem ugyanaz, mint amikor magával cipeli, a fenébe is! Skow felkacagott. – Maga már csak ilyen reakciót vált ki az emberekből, Geli. De komolyan, le kellene higgadnia. A kontextus a kulcsa mindennek. Tudjuk, hogy Tennant már eleve gyanakodott. Ma pedig meghalt a legjobb barátja. Természetes, hogy paranoiás tüneteket mutat. Cseppet sem hiányzik nekünk, hogy még jobban gyanút fogjon. Geli azt kívánta, bárcsak beszélhetne Godinnal. Már próbálta a privát mobilját, de nem vette fel, és nem hívta vissza. Ez még soha nem fordult elő. – Nézze, úgy gondolom... – Tudom, hogy gondolja – szakította félbe Skow. – A jóváhagyásom nélkül ne csináljon semmit. – Seggfej! – vágta oda Geli, de a főnöke addigra már nem volt vonalban. Ekkor megnyomott egy másik billentyűt, és összeköttetést létesített az NSA Fort Meade-i központjával. Egy Conklin nevű fiatalember volt az ottani kapcsolata.

– Hello, Ms. Bauer – mondta Conklin. – Megint a FedEx-lekérdezés miatt hív?

– Mégis, mit gondolt? – Megvan, amit kért. Az észak-karolinai Durham egyik postahivatalának gyűjtőládájába dobták be a küldeményt. Feladóként a Lewis Carroll név szerepelt. Tehát Fielding valóban küldött valamit Tennantnek. Geli tudta, hogy nem ő maga dobta be, hanem minden valószínűség szerint a felesége. Egy kattintással bontotta a kapcsolatot, majd hátradőlt a székében, hogy értékelje az új helyzetet. Hét órával ezelőtt Godin parancsára megölt egy embert, anélkül, hogy pontosan tudta volna, miért. Ez nem okozott számára problémát. Fielding veszélyeztette a projektet, és neki a szerződése értelmében ennyit elég tudnia. Ha pedig erkölcsi szempontból akarja igazolni tettét, arra is kész a magyarázat: a Szentháromság Projekt kulcsfontosságú Amerika biztonsága szempontjából. Fielding likvidálása olyan, mintha hazaáruláson kapott kémet végeznének ki. Mégis érdekelte volna a pontos ok. Godin azt mondta neki, hogy Fielding szabotőr volt, és adatokat lopott a projektről. Gelinek voltak kételyei, hiszen a szabotázs megelőzésére igen szigorú óvintézkedéseket tettek. Fizikailag nem hozhatott be és nem vihetett ki adatokat senki. Ami pedig az elektronikus adatlopást illeti, az NSA technikusai gondoskodtak róla, hogy egyetlen elektron se hagyhassa el az épületet, amíg Skow arra engedélyt nem ad. Miért kellett tehát Fieldingnek meghalnia? Hat héttel azelőtt ő és Tennant orvosi és etikai aggályaikkal elérték a projekt felfüggesztését. Ha ez az ok, miért vártak eddig Fielding likvidálásával? És miért csak őt tették el láb alól? Peter Godin előző este, amikor meglátogatta Gelit, szinte kétségbeesettnek tűnt. Pedig azelőtt még sosem látta ilyennek a megbízóját. Ennyire fontos neki, hogy újból beinduljon a munka? Geli a Szentháromság Projekt keretében folyó kutatások technikai részleteiről nem sokat tudott, de annyit igen, hogy a siker még odébb van. Ezt le lehetett olvasni a nap mint nap munkába érkező tudósok, mérnökök arcáról. A Szentháromság Projektben szuperszámítógépet építettek, vagy legalábbis ezzel próbálkoztak. Nem valami hagyományos modellt, amilyen a Cray vagy a Godin, hanem a mesterséges intelligencia jegyében működő, igazi, gondolkodó gépet. Geli nem tudta, mitől ennyire nehéz ezt a még csak elméletben létező gépet megépíteni, de a projekt születéséről Godin elmondott neki egyet-mást. Még 1994-ben a Bell Laboratórium egyik munkatársa azzal a teóriával állt elő, hogy a kvantumfizika elvei alapján végtelenhez közelítő teljesítményű kódfeltörő komputert lehetne építeni. Geli nem értett a kvantumfizikához, de amióta ott dolgozott, olvasott róla annyit, hogy megértse, miért lenne forradalmi találmány egy kvantumkomputer. A modern digitális adatvédelmi kódolás – a bankok, nagyvállalatok, kormányok által használt kódrendszer – a nagy prímszámok faktorálásán alapul. A hagyományos szuperkomputerek,

amilyeneket az NSA is használ, sorban végigpróbálják a kódokat, mintha kulcsokat próbálgatnának bele egy zárba. Ezzel a módszerrel egy kód feltörése több száz órát is igénybe vehet. A kvantumszámítógép azonban – legalábbis elvben – egyszerre tudja belepróbálni a zárba az összes kulcsot. A rossz kulcsok kioltják egymást, és csak a jó kulcs marad, amely feltöri a kódot. És ez a folyamat nem tart órákig, még percekig sem. A kvantumkomputer azonnal feltöri a digitális adatvédelmi kódokat. Egy ilyen gép elavulttá tenné a jelenleg használt titkosítási technikát, és az az ország, amely először jut hozzá, őrületes stratégiai előnyhöz jutna a földkerekség összes többi nemzetével szemben. Az NSA a benne rejlő lehetőségekre való tekintettel nagyszabású, titkos erőfeszítéseket tett egy ilyen gép megtervezésére és megépítésére. A projekt, Albert Einstein szavaira utalva, amelyekkel egyes kvantumrészecskék mozgását jellemezte (”kísérteties távolhatás”), a Kísértet Projekt nevet kapta. Irányítására John Skow-t, az NSA Szuperszámítógép Kutatóközpontjának igazgatóját nevezték ki. De Skow csapatának hét év és az NSA feketekasszájából elköltött hatszázmillió dollár sem volt elegendő, hogy a Palm Pilottal vetekedő prototípust hozzanak létre. Skow napjai valószínűleg meg voltak számlálva a projekt élén, amikor felhívta Peter Godin, aki már évek óta gyártott hagyományos szuperszámítógépeket az NSA számára. Godin a kvantumkomputerhez hasonlóan forradalmi hatású gép elkészítését javasolta, és volt egy csalija, aminek a kormány nem tudott ellenállni-, a már rendelkezésre álló technológia finomításával kivitelezhető. Ráadásul az Andrew Fieldinggel, a feladatnak már megnyert kvantumfizikussal folytatott beszélgetés után Godin jó esélyt látott arra, hogy az új gép kvantumtulajdonságokkal is rendelkezzen. Miután Godin elhúzta az elnök előtt ezt a mézesmadzagot, szinte bármit megkaphatott, amit csak kért. Állandó létesítményt, ahol az új gépet fejlesztik. Gyakorlatilag korlátlan összegű kormánytámogatást a Manhattan Projekt mintájára modellezett interdiszciplináris szuperprojektre. Szabad kezet, hogy egy személyben dönthessen a tudósok felvételéről és menesztéséről. A kormány részéről John Skow felügyelte a projektet, akit Godin már évekkel azelőtt kompromittált: megvesztegette, hogy a Szuperszámítógép Kutatóközpont számára ne a Cray, hanem a Godin-féle gépeket válassza. Az elnök pedig mindössze a helyszíni etikai felügyelethez ragaszkodott, amely David Tennant személyében materializálódott. És Tennant kezdetben nem tűnt többnek apró bosszúságnál. Úgy nézett ki, minden tökéletes. De azóta eltelt két év. Elköltöttek csaknem egymilliárd dollárt, működő prototípus pedig sehol. Az NSA CryptoCity nevű titkos komplexumának folyosóin már a megbukott Kísértet Projekttel kezdték párhuzamba állítani a kutatást. A különbséget természetesen Peter Godin jelentette. Azt ugyanis még ellenségei is elismerték, hogy amit ígért, azt mindig betartotta. De most arról suttogtak, hogy talán ezúttal túl nagy fába vágta a fejszéjét. A mesterséges

intelligencia ugyan nem pusztán elméleti lehetőség, mint a kvantumszámítógép, de azért nem kevés céget vitt már csődbe, hogy ígéretet tett a megvalósítására. Ezért nem értette Geli, miért kellett Fieldingnek meghalnia. Godin ugyanis egészen tegnap estig kulcsfontosságúnak ítélte meg a zseniális angolt a projekt sikere szempontjából. Aztán hirtelen feláldozható ”fogyóeszköz” lett belőle. Vajon mi változott? Hirtelen ötlettől vezérelve pötyögött valamit a klaviatúrán, és behívta Fielding személyes tárgyainak listáját, amit Godin kérésére állított össze a fizikus halála után. Fielding irodájában furcsaságok és apró-cseprő emléktárgyak kusza egyvelegére bukkantak, inkább egyetemi professzor, mint kutató fizikus birodalmára emlékeztetett. Könyvek, persze. Az Upanisddok egy példánya eredeti szanszkrit nyelven. Egy Yeats-verseskötet. Három szamárfüles Raymond Chandler-regény. Az Alice Tükörországban egy példánya. Különböző tudományos tankönyvek, értekezések. A többi tárgy sokkal kevésbé illett oda. Négy pár dobókocka, közülük egy pár súlyozott. Egy kobra méregfoga. A Penthouse magazin egy vadonatúj példánya. Szaxofonba való nyelvsíp. Tibeti imakehely. Falinaptár M.C. Escher grafikáival. A newcastle-i Club-a-Go-Go szakadozott plakátja 1967-ből, az ott fellépő Jimi Hendrix aláírásával. Bekeretezett levél Stephen Hawkingtól, amelyben elismeri, hogy elvesztette kettejük fogadását a láthatatlan anyag természetét illetően, bármi is legyen az. Voltak még lemezboltban vett Van Morrison, John Coltrane, Miles Davis CD-k, és így tovább, és így tovább, de elég ártatlannak tűnt valamennyi talált tárgy. A könyveket maga Geli lapozta végig, egy technikus pedig az összes CD-t végighallgatta, hogy biztosan nem lopott adatokat tároló hamisítványokról van-e szó. A kacatokon kívül pedig ott volt még Fielding irattárcája, ruhái, ékszerei. Az utóbbiból nem sok akadt: egy arany jegygyűrű és egy arany zsebóra láncon, a végén kristályfityegő. A listát tanulmányozva Gelinek hirtelen eszébe jutott, vajon mindez ott van-e még a tárolóhelyiségben, ahova délután bezárta. Azért nem volt benne biztos, mert John Skow is be tudott jutni a helyiségbe. És ha Fieldinget valami birtokában lévő dolog miatt ölették meg? Lehet, hogy ezért akarták, hogy a munkahelyén érje a halál. Hogy biztosan meg tudják szerezni tőle, amit akarnak. Ez esetben pedig olyasvalami kell legyen, amit magánál hordott. Különben egyszerűen elvitték volna az irodájából. Geli már éppen indult volna a raktárhelyiségbe, amikor csipogni kezdett a fejhallgatója. – Azt hiszem, van egy kis probléma – szólt bele Corelli. – Micsoda? – Ugyanaz, mint Tennant házánál. Odabent vannak, de nem hallok semmit. Csak elhaló visszhangokat, ami a távoli szobában lévő mikrofonokból átszűrődik. – Az szar. – Geli fejhallgatójára irányította a Fielding-ház mikrofonjaiból érkező jeleket. Néma csend. – Valami bekrepált – morogta.

– Mi van nálad? – Egy parabola, de az falon át nem működik, ablakon át is alig. Kellene a lézeres kütyü. – Az itt van. – Geli fejben végigpörgette a rendelkezésre álló eszközök lajstromát. – Tizenkét percen belül eljuttatom hozzád. – Tizenkét perc múlva talán már itt sem lesznek. – És mi a helyzet az éjjellátóval? – Harcászati jellegű feladatra nem számítottam. Az isten verje meg.' – Úton van minden. Nézd meg Tennant kocsiját, nincse benne az a FedEx boríték. És add meg a kocsibehajtó címét, ahol parkolsz. Geli felírta a címet, majd egy gombnyomással hangjelzést adott az alagsori komplexum egyik hátsó helyiségében. Ágyak voltak itt, azokra az esetekre, amikor napi huszonnégy órában kellett dolgozniuk. Harminc másodperc múlva magas, szőke, hosszú hajú férfi csoszogott be álmosan a vezérlőterembe. – Was ist das? – kérdezte. – Riadó – felelte Geli, és a fal melletti kávéautomatára mutatott. – Igyál. Ritter Bock német volt, az egyetlen, akit Godin válogatott be. Korábban a GSG-9 kommandó tagja volt, aztán annál az elit őrző-védő magáncégnél dolgozott, amelynek testőrei Godinre vigyáztak európai és távol-keleti útjai során. Miután a német exkommandós meghiúsította a milliárdos elrablására irányuló kísérletet, Godin felvette maga mellé állandóra. A huszonkilenc éves Bock gátlástalansága, kötélidegzete és a puszta terrorelhárításnál jóval szerteágazóbb képzettsége révén Geli legjobb emberének bizonyult. Mivel pedig a lány gyerekkorában Németországban töltötte a nyarakat, nyelvi nehézségeik sem voltak. Ritter szürcsölt a gőzölgő kávéból, és a bögre pereme fölött Gelire pillantott. Szürke szeme volt, mint azoknak a géppuskás fiúknak, akikhez Geli tinédzserként, apja németországi szolgálata idején vonzódott. – El kell vinned Corellinek a lézerkütyüt – mondta Geli. – Az Északkarolinai Egyetem közelében parkol egy kocsibehajtón. Azzal kitépte jegyzettömbje legfelső lapját, és letette az asztalra. Ritter szipákolva bólintott. Utálta az efféle lóti-futi munkákat, de sosem panaszkodott. Megcsinálta, és türelmesen várta az igazi feladatokat, amire született. – A szertárban van a lézer? – kérdezte. – Igen. És vigyél négy éjjellátót is. Ritter lehajtotta a forró kávét, majd fogta az asztalon heverő cetlit, és szó nélkül távozott. Gelinek ez kedvére való volt. Az amerikaiak úgy érezték, minden szünetet ki kell tölteniük pár szóval, mintha a csend valami félelmetes dolog lenne, Ritter viszont se a szavait, se a tetteit nem pazarolta fölöslegesen. Ezért volt olyan értékes ember. Együtt dolgoztak, és időnként együtt is háltak. Ez

eddig nem okozott problémát. így volt ezzel Geli a seregben is: akkor töltötte kedvét, amikor lehetett. Akár a svájci bentlakásos iskolában. Kockázattal járt a dolog, de csak az agresszív férfiakat – vagy nőket – kellett tudnia kezelni, és a veszekedéseket, amikor lapátra tette őket. Geli mindig fel tudott nőni mindkét feladathoz. – Corelli? – szólt bele a mikrofonjába. – Most mit hallasz? – Még mindig semmit. Haloványan kiszűrődő neszeket. Nem tudom kivenni, miről beszélnek. – Riasztottam Rittert. Már úton van. Néma csend volt a válasz. Geli elmosolyodott. Ritter közelében a többiek mindig kicsit kényelmetlenül érezték magukat. – Hallottad? – Kristálytisztán. Tennant autójában vagyok. – Mit látsz? – Nincs FedEx boríték. Biztos bevitte magával. – Oké. – Mit csináljak? – Menj vissza a kocsidhoz, és várd Rittert. – Rendben. Geli bontotta a vonalat, és ismét Fielding raktározott személyes tárgyaira gondolt. Az volt az érzése, hogy valami hiányzik, és az ösztöne rendszerint nem hagyta cserben. De most nem akart elmenni a vezérlőből. Ha Ritter a helyszínre ér, könnyen felpöröghetnek az események.

6. fejezet Behúztam Rachelt a Fielding-ház előszobájába. Az ajtó gyorsan becsukódott mögöttünk, és máris egy nem egész százötven centis ázsiai nővel álltunk szemben. Lu Li Fielding a kommunista Kínában töltötte élete negyven évének zömét. Tűrhetően értett angolul, de elég gyengén beszélte a nyelvet. – Ki ez a nő? – mutatott dr. Weissre. – Maga nem nős, vagy igen, dr. David? – Ő Rachel Weiss. Jó barátom. Szintén orvos. Lu Li gyanakvóan nézett rám. – Ő is dolgozik cégnél? – Úgy érti, a Szentháromság Projekten? – Szentháomság – visszhangozta Lu Li. Az ”r” hangot képtelen volt kimondani.

– Egyáltalán nem. A Duke Egyetem orvosi karának professzora. Lu Li pár másodpercig méregette Rachelt. – Akkor jön be maga is. Kérem. Siet, kérem. Azzal Lu Li meghajolt, és a konyhába nyíló dolgozószobába vezetett minket. Szomorúan elmosolyodtam. Amikor Fielding még egyedül lakott itt, mindig úgy nézett ki a ház, mintha tornádó söpört volna végig rajta. Szanaszét heverő könyvek, papírok, több tucat kávéscsésze, sörösüveg, csordultig teli hamutartó borított minden vízszintes felületet. Lu Li érkezése után viszont a zen filozófiája szerinti tisztaság és rend uralkodott. Cigaretta– és állott sörszag helyett viasz– és citromillat töltötte be a levegőt. – Leül, kérem – mondta Lu Li. Egymás mellett foglaltunk helyet a párnázott kanapén. Lu Li velünk szemben helyezkedett el egy régi klubfotel karfáján. Rachelt fixírozta, aki a Lu Li háta mögötti falon lógó plakettet tanulmányozta. – Ez a Nobel-díj? – kérdezte halkan. Lu Li nem minden büszkeség nélkül bólintott. – Andy nyer Nobel-díjat 1998-ban. Én akkor voltam Kínában, de ismertük munkáját. Minden fizikus lenyűgöz. – Biztosan nagyon büszke rá. – Rachel nyugodt hangjával éles ellentétben álltak vadul csillogó szemei. – Hogyan ismerkedtek meg? Míg Lu Li tört angolsággal válaszolt, én elmerengtem a halott barátomhoz fűződő kapcsolatán. Fielding egy kínai-brit diplomáciai akció keretében tartott előadássorozatot Pekingben, ott találkoztak. Lu Li fizikát tanított a pekingi egyetemen, és mind a kilenc Fielding-előadáson az első sorban ült. A sorozat ideje alatt különböző pártfunkcionáriusok többször is fogadást adtak, és Lu Li mindegyikre elment. Hamar elválaszthatatlanok lettek Fieldinggel, és mire Andrew-nak el kellett utaznia, mélyen egymásba szerettek. Ezután két év különélés következett, ez idő alatt Fielding kétségbeesetten próbálkozott, hogy elintézze a nőnek a kiutazási vízumot. De még az NSA ”agyasainak” állítólagos segítségével sem jutott egyről a kettőre. Végül már ott tartott, hogy embercsempészekkel akarta jó pénzért kihozatni, de sikerült meggyőznöm, hogy ez túl kockázatos. Amikor viszont Fielding a mindannyiunkat sújtó gyanús mellékhatások miatt késleltetni kezdte a Szentháromság Projekt munkáját, minden megváltozott. A bürokrácia mintegy varázsütésre elvágta a gordiuszi csomót, és Lu Li felülhetett egy Washingtonba tartó gépre. Fielding tudta, hogy kedvesét csak azért engedték be Amerikába, hogy az ő figyelmét elvonja. De nem érdekelte. Nem is érték el a kívánt hatást: továbbra is aprólékosan utánajárt a Szentháromság laboratóriumaiban történt helytelen dolgoknak, amiért tudós kollégái egyre inkább megutálták. – Lu Li – kezdtem, és kis szünet után folytattam –, először is hadd fejezzem ki mély fájdalmamat Andrew elhunyta miatt.

Lu Li azonban a fejét rázta. – Nem ezért hívom ide. Akarom tudni ma reggelről. Mi történt igazán én Andymmel? Nem tudtam, beszélhetek-e őszintén a házban. Lu Li nyugtalan arckifejezésemet látva a kandallóhoz lépett, letérdelt, és felnyúlt a kéménycsőbe. Kormos kartondobozt húzott elő, és a kávézóasztalkára állította. Ezt a dobozt már láttam: házi készítésű elektromos berendezések voltak benne, az jutott eszembe róluk, amikor kamaszkoromban apámmal barkácsoltunk mindenfélét. Lu Li fém varázspálcára emlékeztető tárgyat vett ki belőle. – Andy végigmegy vele házon ma reggel munka előtt – mondta. – Betömte mindegyik mikrofont. Most oké beszélni. Rachelre pillantottam. Világos volt a helyzet. Lu Li ismeri a dörgést a Szentháromság Projekttel kapcsolatban, legalábbis tud az NSA biztonsági trükkjeiről. Geli Bauer alighanem darabokra szedi a házat, ahogy az asszony elmegy a mosodába vagy a boltba. Már az is meglepett, hogy eddig várt. – Kimozdult ma egyáltalán a házból? – kérdeztem. – Nem – felelte Lu Li. – Nem hajlandók mondani, melyik kórházba viszik Andyt. Erősen kételkedtem benne, hogy Fieldinget kórházba vitték. Alighanem az NSA Fort Meade-i központjába szállították helikopterrel, ahol valami különleges orvosi részlegen boncolásra, vagy még rosszabbra kerül sor. Lehet, hogy a britek utólag majd panaszt emelnek, de az már a külügy dolga, nem a nemzetbiztonságiaké. És az angolok – a híres 1989-es titokvédelmi törvény, az Official Secrets Act és a honvédelmi szempontból kényes témák publikálásával kapcsolatos önkorlátozásra vonatkozó ”ajánlás”, a Dnotice megalkotói – általában amúgy is beállnak a sorba az USA mögé, ha nemzetbiztonságról van szó. – Mégis úgy gondolom, suttognunk kellene – mondtam halkan, és a pálcára mutattam. – Azt a dobozt pedig, azt hiszem, magammal kellene vinnem. Félek, hogy az N... a cég biztonsági emberei átkutatják a házat, amint maga kiteszi a lábát. Nem hiányzik, hogy megtalálják. Lu Li kommunista országban nőtt fel, ahol kegyetlen módszerekkel dolgozott a titkosrendőrség. Mélyen beleivódott, hogy a legrosszabbra gondoljon. – Megölték az én Andymet? – suttogta. – Remélem, nem. Andy egészségi állapotát, korát és káros szenvedélyeit figyelembe véve elképzelhető a szélütés. De... nem hiszem, hogy az volt. Maga miért hiszi azt, hogy megölték? Lu Li szorosan összezárta a szemét. Könnycseppek buggyantak ki a szemhéja alól. – Andy tudta, hogy valami történhet vele. Ő mondja nekem. – Egyszer mondta? Vagy sokszor? – Utolsó két hétben sokszor. Hosszan, lassan kifújtam a levegőt. – Tudja, miért akart Andy találkozni velem Nags Headben?

– Akar beszélni magával. Csak ennyi tudok. Andy nagyon fél munkától. Szentháromságtól. És... – És mi? – Godintól. Valahogy tudtam, hogy Godin lesz az. Hiszen John Skow-t, az arrogáns, amorális technokratát ugyan nem volt nehéz utálni, de félelmet nemigen váltott ki senkiből. Godint ezzel szemben könnyen megkedvelhette az ember, hiszen zseni volt, és hazafi a szó legnemesebb értelmében: a meggyőződése vezérelte. Mégis, miután egy ideig együtt dolgoztam vele, érzékelhetővé vált valami belőle áradó nyugtalanító vibrálás: egyfajta fausti intenzitású megismerési vágy, amely nem ismert határokat, semmibe vett minden korlátot. Egyvalami világos volt, mint a nap: aki vagy ami Godin és célja közé áll, nem marad ott sokáig. Godin és Fielding kezdetben jól kijöttek egymással. Nagyjából ugyanahhoz a generációhoz tartoztak, és Godin is remekül tudta motiválni a tehetséges tudósokat, ahogy Róbert Oppenheimer: hiúságuk legyezgetését gondolkodásra ingerlő észrevételekkel elegyítette. De hamar véget értek a ”mézeshetek”: Godin számára ugyanis a Szentháromság Projekt küldetés volt, és ennek megfelelő fanatizmussal állt hozzá. Fielding viszont más volt. ő nem gondolta, hogy feltétlenül meg kellene csinálni valamit pusztán azért, mert lehetséges. És azt sem, hogy egy mégoly nemes cél is szentesítene minden eszközt. – Voltak Andynél papírok, amiket meg akart nekem mutatni? -kérdeztem reménykedve. – Nem hiszem. Minden este jegyzetel, de lefekvés előtt – itt a kandallóra mutatott – eléget minden. Andy nagyon titkos. Mindig próbál engem védeni. Mindig véd. Ahogy engem is, gondoltam. Hirtelen eszembe jutott, amit Fielding a levelében írt. – Andrew ma magával vitte munkába a zsebóráját? Lu Li habozás nélkül válaszolt. – Viszi mindennap. Ma nem látja? – Nem. De biztos vagyok benne, hogy a többi személyes holmijával együtt visszaadják magának. Lu Li ajka megremegett, és már vártam az újabb könnyáradatot, de nem jött. Sztoikus önuralma láttán belém nyilallt az ismerős, bizonyos fokig mégis új fájdalom. Átéltem már gyászt korábban is, amit most éreztem, mégis különbözött a feleségem és a lányom halálakor tapasztalt lelkiállapotomtól. Andrew Fielding századunk azon kevés embere közé tartozott, aki talán választ adhatott volna az emberi lét néhány alapkérdésére. A tudattól, hogy egy ilyen koponya hagyott itt minket, üresnek éreztem magam. Mintha egész fajunk szenvedett volna lényegbevágó, visszafordíthatatlan kárt. – Velem most mi fog történni? – kérdezte gyorsan Lu Li. – Visszaküldenek Kínába? Semmi szín alatt, gondoltam. Hiszen a Szentháromság Projektet részben azért őrizték hét lakat alatt, mert bizonyos körökben elterjedt a nézet, hogy

esetleg más országok is dolgozhatnak már hasonló komputer kifejlesztésén. És a kommunista Kína, amely igen agresszívan lopkodta a fejlett technológiát, előkelő helyet foglalt el a gyanúsítottak listáján. Az NSA soha nem hagyná, hogy egy kínai születésű fizikus, aki ilyen közel állt a projekthez, visszatérjen hazájába. Az igazat megvallva, aggódtam Lu Li puszta életéért is. De amíg nem beszélek az elnökkel, nem sokat tehettem a védelmében. – Nem küldhetik vissza – nyugtattam meg. – Emiatt ne aggódjon. – Andy mondja, hogy kormány csinál, amit csak akar. Már éppen válaszoltam volna, amikor egy autó reflektorfénye világította meg az előszobát. A kocsi lassan elhaladt a ház előtt. Talán túlságosan is lassan? – Ez nem igaz – mondtam. – Lu Li, nem szívesen mondom ezt, de most az a legjobb, amit tehet, hogy együttműködik az NSA-val. Ha látják, hogy nem csinál bajt, kevésbé tekintik majd veszélyforrásnak. Érti? Megkeményedett az arca. – Azt mondja, hagynom kell, hogy megöljék az én Andymet, és nem mondani semmit? Nem csinálni semmit? – Nem tudjuk biztosan, hogy Andyt valóban megölték-e. Maga pedig pillanatnyilag vajmi keveset tehet. Szeretném, ha mindent rám bízna. Felhívtam az elnököt, bármelyik percben visszahívhat. Éppen Kínában van, hol máshol. Pekingben. –Látom tévében. Andy mondja, hogy maga ismeri ezt az elnököt. – Találkoztam már vele. A bátyám barátja volt, ő jelölt ki erre a munkára. És én megígérem magának, hogy így vagy úgy, de végére járok Andrew halálának. Ennyivel tartozom neki. Még többel is. Lu Li nagy bánatában hirtelen elmosolyodott. – Andy jó ember volt. Kedves, mókás ember. És okos. – Nagyon okos – helyeseltem, bár az efféle szavak Andrew Fieldingre vonatkoztatva vajmi kevés jelentéssel bírtak. Fielding a földkerekség legszűkebb körű elitklubjába tartozott, azok közé, akik igazán eligazodnak a kvantumfizika rejtelmeiben. Abban a tudományban, amely – ahogy Fielding cambridge-i diákjai gyakran emlegették tréfásan – az ”orvosnak túl okos” emberek számára van fenntartva. Rachel aprót sikkantott meglepetésében, amikor kis fehér szőrgolyó viharzott be a szobába, és Lu Li ölébe pattant. Kutya volt, bichon frisé. Lu Li elmosolyodott, és élénken simogatni kezdte az állat nyakát. – Maya, Maya – búgta, majd halkan, éneklő hanghordozással beszélt hozzá kantoni anyanyelvén. A kutyust, úgy tűnt, feszélyezi az idegenek jelenléte, de nem ugatott. Apró barna szemei rám szegeződtek. – Ismeri Mayát, dr. David? – Igen. Már találkoztunk. – Andy veszi nekem. Hat hete. Maya az én bébim. Amíg Isten megáld Andyt és engem...

Egy pillanatra úgy tűnt, Rachel mondani szeretne valamit, de vannak helyzetek, amikor még egy tehetséges pszichiáter sem talál szavakat. Lu Li a semmibe bámult, az én nyugtalanságom pedig egyre fokozódott. Ha Fielding gyanította, hogy megölik, és megosztotta aggodalmát a feleségével is, erről az NSA tudhat. Azt pedig szinte biztosan tudják, hogy én most itt vagyok. Ha odakint figyelnek, bizonyára lefényképezték Rachelt, és most próbálnak rájönni, mi a francot kereshetett itt. – Úgy látom, Maya szívesen sétálna egyet – mondtam élénken. Lu Li kizökkent merengéséből. – Szívesen elviszem – tettem hozzá. – Nem. Mayának nem kell... Felemelt kézzel csendre intettem. – Szerintem mindannyiunknak jót tenne a friss levegő. Lu Li néhány másodpercig rám meredt. – Igen – mondta végül. – Jó ötlet. Én bent ülök egész nap. Írószerszámot keresve körülnéztem. A telefon mellett találtam egy jegyzettömböt. Odaléptem, és ezt írtam rá: ”Van hordozható magnója?” Aztán letéptem a lapot, és a következőre felírtam a mobilszámomat. Miután Lu Li elolvasta a kérdésemet, bement férje dolgozószobájába, és kis Sony diktafonnal tért vissza. Zsebre dugtam, és a verandára nyíló üvegajtóhoz vezettem a két nőt. Maya is jött utánunk, de Lu Li közelébe húzódott, aki pórázt erősített a nyakörvére. Az erdőben úgy száz méterre volt az Észak-Karolinái Egyetem amfiteátrum alakú szabadtéri előadója. Korábban Fielding két alkalommal is oda vitt ki beszélgetni. – Tudom, hogy Andy végigment a házon a műszerrel – súgtam oda Lu Linek -, de így sem érzem biztonságosnak, hogy idebent beszéljünk. Pár percig négyszemközt kell maradnom Rachellel. Szeretném, ha maga visszamenne. Zárja be az ajtót, de Maya hadd jöjjön velünk. Elsétálunk az erdőn át az amfiteátrumhoz. Hamarosan visszajövünk. Nálam van a mobilom, felírtam a jegyzettömbjére a számát. Ha valami furcsát tapasztal, azonnal hívjon. Lu Li arcára zavar és aggodalom ült ki. – Kell Maya? – Fedőtevékenység. Érti? Ürügy, hogy miért sétálunk. Lu Li lassan bólintott, majd letérdelt, súgott valamit a kutyának, és visszavonult a házba. Felvettem a nyüszítő állatot, és a hátsó udvaron fürgén átvágva bevetettem magam az erdőbe. Rachel nehezen tartotta velem a lépést az ösvényen. Ágak csapkodták a ruhánkat. – Most mit csinálunk? – kérdezte suttogva. – Maradjon csendben! Beszélnem kell magával, és nem hiszem, hogy túl sok időnk lenne.

Nem tudtam biztosan, mi okozza félelmemet, de azt igen, hogy keményen a szívembe markolt. Öntudatlanul áttettem a kutyát a bal kezembe, és jobbommal előhúztam a pisztolyt.

7. fejezet Itt van Ritter. – Corelli hangja feszültnek tűnt Geli fejhallgatójában. – Már rá is irányította a lézert az elülső ablakra. – És mit hall? – Tisztán kivehető zajokat, de beszélgetést nem. Mintha egyvalaki járkálna a házban. Lehet, hogy valamelyik hátsó szobában vannak. – Változtassatok pozíciót, és rakjátok a lézert a hátsó ablakra. Siessetek! – Rendben. Geli alig bírt ülve maradni. Valami történik a Fielding-házban, és ő nem tudhatja, mi az. Eltelt egy perc, majd Ritter mélyebb hangját hallotta: – Nichts. – Hátul se volt semmi? – Nein. – Tudják, hol vannak a poloskák, és eldugaszolták őket. – Ajaj – mondta Ritter. – Honnan tudhatták? – Fielding. – Az a görény! – jegyezte meg Corelli. – Egyfolytában szórakozott velünk. Geli bólintott. Fielding úgy viselkedett a Szentháromság Projekten, mint egy szórakozott professzor, pedig ő volt a legrafináltabb szemétláda az egész bagázsból. – Alighanem elmentek a házból – mondta Geli. – Fielding és Tennant korábban már kétszer megtették. Fielding kutyáját sétáltatták. Küldök egy csapatot az erdőbe. – Nein – ellenkezett Ritter. – Tennant meghallja őket. – Van jobb ötleted? – Megyek egyedül. – Oké, de körkörösen felállítok embereket. Lehet, hogy Tennant menekülni próbál. – Nem hiszem. Az hülyeség lenne. Tennant nem hülye. – Miért lenne az hülyeség? – Ha az ember menekül, nem cipel magával nőket. Gyorsnak kell lennie, kevés cuccal. Geli elmosolyodott. – Tennant nem olyan, mint te, üebchen.

Ritter elnevette magát. – Ő férfi, igaz? – Az amerikai Délen nőtt fel. Ismertem hozzá hasonló fickókat a seregben. Született hősök, romantikus beütéssel. Sokuknak az életébe kerül. – Mint az angolok? – kérdezte Ritter. Geli Andrew Fieldingre gondolt. – Olyasmi. Na indulj! Mondd meg Corellinek, hogy figyelje a ház elejét. –Ja. Geli felállt a székéből, és az elektronikus berendezések közötti keskeny folyosón járkált fel-alá. Arra gondolt, hogy még egyszer felhívja John Skow-t, de aztán eszébe jutott, hogy a férfi nem akarta, hogy zavarják. Úgy is jó. Majd felhívja, ha Tennant meglógott, és kíváncsi lesz, mit mond majd az önelégült faszkalap a túl szoros pórázról.

8. fejezet Csendben haladtam a sötét fák között. Rachel úgy botorkált mögöttem, mint egy vak medve. A nyüzsgő manhattani utcákon alighanem úgy szlalomozott, mint egy profi amerikai futballjátékos az ellenfél védői között, de az erdő idegen terep volt számára. Lelassítottam, hogy utolérjen, aztán mondtam neki, hogy kapaszkodjon hátul az övembe. Megtette. Amikor már jó ötven méterre eltávolodtunk a háztól, azt kérdeztem tőle: – Most már elhiszi, amit Fieldingről mondtam? – Elhiszem, hogy együtt dolgoztak – felelte Rachel. – Abban viszont nem vagyok biztos, hogy megölték. Szerintem maga sem. Átléptem egy kidőlt fatörzsön, átsegítettem őt is. – Tudom, hogy meggyilkolták. Csak két ember ellenezte, ami a Szentháromság Projekten folyt. Fielding volt az egyik, és ő már halott. A másik én vagyok. – Mesél nekem a projektről? – Ha hajlandó meghallgatni. Gondolom, megértette, hogy veszélybe kerülhet. Zihálva szedte a levegőt, ágak horzsolták a karját. – Fogjon bele. – Amikor ma eljött hozzám, éppen videóra beszéltem. Úgy terveztem, átadom a kazettát az ügyvédemnek, hogy ha valami történik velem, bontsa fel. Igazság szerint nem vagyok biztos benne, hogy megérem a holnap reggelt. Rachel megállt az aljnövényzettel benőtt csapáson. – Miért nem hívja a rendőrséget? Lu Li osztja a gyanúját, és azt hiszem, elég közvetett bizonyítéka van ahhoz, hogy...

– A városi rendőrség nem nyomozhat a Nemzetbiztonsági Hivatal után. És a projektet az NSA felügyeli. – Akkor hívja az FBI-t. – Az olyan, mintha szólnék az FBl-nak, hogy nyomozzon a CIA után. Ezek az ügynökségek olyan tömény rosszindulattal viseltetnek egymás iránt, hogy hetekbe telne, mire bármi is történne. Rachel, ha valóban segíteni akar, legyen maga a videokazettám. Hallgasson végig, aztán menjen haza, és tartsa meg magának, amit hallott. – És ha magával történik valami? – Akkor hívja fel a CNN-t meg a New York Timest, és mondjon el nekik mindent, amit tud. Minél hamarabb teszi meg, annál inkább biztonságban lesz. – De miért nem hívja őket maga? Ma este? – Mert nem lehetek biztos benne, hogy igazam van. Mert lehet, hogy az elnök éppen próbálna elérni, miközben beszélek velük. És azért sem, mert, bármilyen infantilisán is hangzik, ez az ország biztonságát érintő ügy. Bal karomon Lu Li nyüszítő kutyáját tartottam, a jobb kezemből pedig visszatettem a pisztolyt a zsebembe, és inkább Rachelt húztam vele magam után. A fák egyre gyérülő sorai után ember emelte fal parancsolt megálljt. Miután alkalmazkodott a szemem a megváltozott terepviszonyokhoz, megláttam az ajtót, amelyről tudtam, hogy ott van. Szabad kezemmel kinyitottam, és átsegítettem rajta Rachelt. Az egyetem óriási tál alakú, faragott kővel szegélyezett nagyelőadója tárult a szemünk elé a holdfényben. – Te jó ég! – mondta meglepetten Rachel. Az amfiteátrumra emlékeztető nagyelőadót mintha csak egyenesen az ókori Görögországból varázsolták volna oda. Jobb kéz felől a megemelt színpad, balra a legfelső sorba vezető kőlépcső. A fölött nem sokkal pedig a Country Club Road. Az útról alig lehetett idelátni a fenyőktől és lombhullató fáktól, én viszont láttam a kocsik reflektorainak magasan fölöttünk világító, tört fényét. Kézen fogtam Rachelt, a kőpadlóra léptem, és a színpad szélére vezettem. Ott Maya pórázát az egyik alacsony reflektor tartóoszlopához kötöttem. A kutya valami számunkra érzékelhetetlen szagnyomot szimatolt, én pedig letettem a színpadra a magnót, és megnyomtam a RECORD gombot. – Dr. David Tennant vagyok – mondtam. – Dr. Rachel Weisshez, a Duke Egyetem orvosi karának professzorához beszélek. Visszahallgattam szavaim elektrosztatikus mását, majd az órámra pillantottam. – Nem egészen tíz perc alatt kell megcsinálnunk. Rachel vállat vont, de a szeme megtelt kíváncsisággal. – Az utóbbi két évben – folytattam – a Nemzetbiztonsági Hivatal különleges projektjén dolgoztam. Szentháromság Projekt néven ismert, és innen tíz mérföldre, a Research Triangle Park egyik épületében dolgoznak rajta. A Szentháromság Projekt nagyszabású, a kormány által finanszírozott kutatás,

amely mesterséges intelligenciájú, gondolkodásra képes szuperszámítógép előállítására irányul. Rachel nem volt lenyűgözve. – Hát nincsenek már ma is komputerek, amelyek képesek erre? Ez az elterjedt téveszme akkor meglepett, pedig amikor elkezdtem dolgozni a Szentháromság Projekten, magam sem voltam sokkal tájékozottabb. A sci-fi írók és a filmesek már ötven éve ontják a világ fölötti uralmat átvevő ”óriás elektronikus agyakat”. HAL, a 2001: Űrodüsszeia beszélő komputere 1968-ban lett a tömegkultúra része, és azóta is elevenen ott él a köztudatban. Az azt követő harmincöt év alatt pedig olyan forradalom zajlott le a számítástechnikában, hogy az átlagember elhitte, hogy a ”gondolkodó számítógép” pillanatokon belül elkészül, ha ugyan már el nem készült. De a valóság egészen más. Arra nem volt idő, hogy belemenjek az agyműködést utánzó eszközök vagy az erős mesterséges intelligencia finomságaiba; Rachelnek csak az alapokra volt szüksége, és a Szentháromság Projekttel kapcsolatos információkra. – Hallott már egy Alan Turing nevű emberről? – kérdeztem. – Azok egyike volt, akik a második világháborúban feltörték a németek Enigma kódját. – Turing? – Rachel elgondolkodó arcot vágott. – Mintha hallottam volna valami Turing-tesztről. – Az a mesterséges intelligencia tesztelésének klasszikus módszere. Turing szerint akkor beszélhetünk intelligens gépről, ha a fal egyik oldalán ülő, klaviatúrán kérdéseket begépelő ember a gép válaszait olvasva biztos benne, hogy azokat ember írta. Turing előrejelzése szerint ennek a huszadik század végére kellett volna bekövetkeznie, de soha egyetlen komputer még csak közel sem állt hozzá, hogy átmenjen a tesztjén. Hagyományos technológiával alighanem kell még ötven év. – Nem győzte le az az IBM komputer Kaszparovot sakkban? Valahol olvastam. – A Deep Blue? – nevetésem furcsán, ridegen visszhangzott az amfiteátrumban. – De igen. De csak azzal nyert, amit a számítógépes szakemberek ”brute force”-nak, azaz nyers erőnek hívnak. A gép memóriájában benne van minden valaha játszott sakkparti, és minden egyes lépése előtt több millió lehetőséget dolgoz fel. Nagyon jól sakkozik, de nem érti, amit csinál. Garry Kaszparovnak mint emberi lénynek viszont nincs szüksége arra, hogy millió változatot, köztük rengeteg nevetségesen primitívet gondoljon végig, mint a komputer. Az ő felhalmozott tudása lehetővé teszi, hogy egy csomó mindent intuitív módon átugorjon, és hogy menet közben folyamatosan tanuljon. Ő ösztönösen játszik. És hogy ez mit jelent, azt nem igazán érti senki. Rachel leült a színpad szélére. – Tehát mire akar kilyukadni? – Arra, hogy a számítógép nem gondolkodik úgy, ahogy az ember. Igazság szerint egyáltalán nem gondolkodik. Egyszerűen utasításokat hajt végre. Nyilván

látott már egy csomó tévéreklámot ”gondolkodó komputerekről”. Baromság. A mesterséges intelligenciával foglalkozó komoly kutatók már magát a kifejezést is félve használják. – Oké. Szóval mi a Szentháromság Projekt? – A Szent Grál. – Ezt hogy érti? – Olyan számítógépet akarunk létrehozni, amely úgy működik, mint az emberi agy, az agy működését viszont nem értjük. Ezt mindenki elismeri. Aztán... két évvel ezelőtt valaki rájött, hogy ez nem feltétlenül akkora akadály, amekkorának mindenki gondolta. Hogy talán képesek lehetünk lemásolni az agyat akkor is, ha nem értjük, amit csinálunk. A ma rendelkezésre álló technikával. – Ki volt ez az ember? – Peter Godin. A milliárdos. – Godin Supercomputing? Meglepett, hogy ismeri. – Úgy van. – A Duke-on a nagy energiájú labor egyik pincéjében van egy Godin-4-es szuperszámítógép. – Hát, Godin agyából pattant ki a Szentháromság Projekt gondolata. Úgy tűnt, a folyamatosan záporozó információk kezdik meggyőzni Rachelt. – És milyen mai technikával lehet másolni az agyat? – MRl-vel. – Mágneses rezonancián alapuló képalkotással? – Igen. Maga is rendel MRl-felvételeket minden héten, igaz? – Persze. – És rengeteg információt tartalmaznak, ugye? – Néha többet, mint amennyit értelmezni tudnék. – Rachel, én láttam olyan MRl-felvételeket, amelyek tízezerszer annyi információt tartalmaznak, mint amit maga kap. Tízezerszeres a műszer képfelbontása. Rachel meglepetten pislogott. – De hát az hogy lehet? Mit lehet annál többet látni? – Láttam például két szinapszis reakcióba lépését, időben kimerevítve. Láttam az agy működését molekuláris szinten. – Ne szórakozzon. Minden orvos ugyanezt mondta volna. – Nem szórakozom. A gép létezik. Innen tíz mérföldre egy teremben. Csak senki sem tud róla. Rachel a fejét rázta. – Ez nem áll össze. Miért tartana egy cég ilyesmit titokban? – Mert a kormánnyal kötött megállapodás kötelezi rá. – De egy ilyen MR1 több százmillió dollárt hozna a fejlesztő konyhájára. A rákos sejteket már jóval azelőtt kiszűrné, hogy daganattá állnának össze.

– Igaza van. Mindig is ez volt a fő problémám a projekttel. Etikátlan, hogy nem teszik hozzáférhetővé a gépet a rákos betegek számára. De egyelőre fogadja el, hogy létezik egy MRI műszer, amely az agy háromdimenziós modelljeit képes előállítani, egészen a molekuláris szintig felbontva. – Molekuláris szintű pillanatfelvételek az agyról. – Lényegében igen. Ravi Nara neuromodellnek nevezi. – Neuromodell. Oké. – Rachel, fel tudja fogni, mit jelent egy ilyen neuromodell? – Azt tudom, hogy egyetlenegy is forradalmasítaná a neurológiát. De az az érzésem, nem erről szól a dolog. – A neuromodell az a személy, akiről a felvétel készült. Ő maga, szó szerint. A gondolatai, az emlékei, a félelmei... minden. – De... ez csak egy felvétel, nem? Az agy nagy felbontású térképe. – Nem. Ez az agy valamennyi molekulájának kódolt, térben és elektrokémiailag egyaránt tökéletesen arányos hasonmása. Ez pedig azt jelenti, hogy... – Várjon! Azt akarja mondani, hogy egy ilyen neuromodell betáplálható egy komputerbe? – Nem. De ezen dolgoztak két éven át, napi huszonnégy órában. Godin azt jósolta, hogy tizenöt-húsz évet vesz majd igénybe, de tizenkilenc hónap elteltével már félúton jártak. Soha nem láttam ehhez foghatót. Az egyetlen történelmi példa a második világháborús Manhattan Projekt. Rachel mondani akart valamit, de feltartottam a kezem. Fölöttünk ugyanis az egyik autó reflektorának fénye feleakkora sebességgel sem haladt, mint a többié. Tovább lassított, majd hirtelen felgyorsult, és eltűnt. – Sietnünk kell. – Ha ez a Szentháromság Projekt tényleg olyan, ahogy maga leírta, akkor mi az ördögnek csinálják éppen Észak-Karolinában? – kérdezte Rachel. Erre nem számítottam. – Maga nem a világ legjobb jungiánus analitikusa? – Hát... az egyik legjobb. – Akkor maga miért Észak-Karolinában dolgozik? Rachel összeráncolta a homlokát. – Mert itt van a Duke Egyetem. Ez egészen más. – Nem annyira. Peter Godin a kutató-fejlesztő laboratóriumába akarta vinni Mountain View-ba. De mivel az NSA, mondván, hogy ők fizetik a révészt, azt akarta, hogy Fort Meade-ben legyen. A Research Triangle Park volt a végső kompromisszum. Itt biztosított a csúcstechnika, de félreeső helyen. – Mi a végcél? Mit akar az NSA a Szentháromság Projekttől? – A mi kormányunk a tudományos forradalmakat többnyire abból a szempontból nézi, milyen új fegyverek gyártását teszik lehetővé. Ha lehet ilyen gépet építeni, az amerikai kormány akarja elsőként megtenni. – Hogy lehet fegyverként használni ezt a komputert?

– Gondoljon a Sivatagi Viharra, Afganisztánra, Irakra. A modern háború teljesen komputerizált. Kódfeltörés, nukleáris fegyverek tesztelése, informatikai hadviselés, harctéri rendszerek. A Szentháromság-komputer azonban nem egyszerű újítás lenne. Ha elkészülne, a mai szuperszámítógépek egy csapásra olyan elavult masinák lennének, mint a Ford múlt század eleji T-modellje. És ha Fieldingnek igaza volt abban, hogy kvantumtulajdonságai is lehetnek... akkor a mai adatvédelmi kódolásnak vége. Ezért költött az NSA csaknem egymilliárd dollárt a projektre. Rachel megemésztette a hallottakat. – De ez nem egyszerűen egy eddigieknél gyorsabb szuperszámítógép. Olyan komputerről beszélünk, amely úgy gondolkodik, mint az ember. A fejemet ráztam. – Olyan komputert nem tudunk létrehozni, amely úgy gondolkodik, mint az ember. Az egyes emberek agyának lemásolásáról van szó. Olyan digitális lény megalkotásáról, amely gyakorlatilag minden szempontból ember. Az adott személy kognitív funkcióival, emlékeivel, reményeivel, álmaival... a testén kívül mindenével. És a digitális számítógép sebességével működne. A biológiai ”kapcsolástechnikánál” egymilliószor gyorsabban. Rachel szinte magában beszélt. – Hát ezért dolgozott együtt Andrew Fielding és Ravi Nara. – Pontosan. A kvantumfizika és a neurológia két Nobel-díjasa. Peter Godin hozta össze őket. – Megnéztem, forog-e még a magnó tekerője. – De még nem mondtam el magának a Szentháromság Projekt teljes potenciálját. Ha, mondjuk, a maga neuromodelljét betöltjük a komputerbe, mint Rachel Weisst, nem a gyorsaság lesz az egyetlen különbség az eredetihez, azaz magához képest. – Mire gondol? – Tegyük fel, hogy elhatározom, megtanulok zongorázni. Három év intenzív gyakorlásra van szükségem. Magának megtetszik a dolog. Meg akar tanulni maga is. Nagyjából három év kell hozzá magának is. Ez az emberi agy hátránya: mindegyikünknek megközelítőleg egyforma a tanulási függvénygörbéje. Az agyunk számítógépes modelljénél azonban kiküszöbölődik ez a probléma. A zenetörténet egészének digitalizálása és a gép – azaz a maga – memóriájába való betöltése körülbelül három másodpercet vesz igénybe. Egyáltalán nincs tanulási függvénygörbe. Rachel a fejét csóválta. – Azt akarja mondani, hogy ebbe a komputerbe – azaz belém – pár óra alatt letölthető az emberi tudás összessége? – Elméletben igen. – David, maga most valami... majdhogynem istenről beszél. – Nem, csak majdnem. Merthogy ez a számítógépes modell nem egyszerűen Rachel Weiss lenne. Hanem az örökkévaló Rachel Weiss. Biztonsági mentéssel el lehetne tárolni, vagy le lehetne tölteni egy másik Szentháromságkomputerbe. Soha nem halna meg. Rachel szólásra nyitotta a száját, de nem jött ki rajta egy hang

sem. – Kezd már hinni nekem? – kérdeztem. – Mi a maga feladata a projekten belül? – Azért nevezett ki az elnök, hogy értékeljem a felmerülő etikai problémákat. A Manhattan Projekt idején néhány tudós morális okokból az atombomba ellen fordult, de nem igazán tudták hallatni a hangjukat. Most az elnök minimalizálni akarta a Szentháromság Projekt céljának elérése esetén elkerülhetetlen nyilvános vitákat. Az egyetemen ismerte a bátyámat, és olvasta az én orvosi etikáról szóló könyvemet – vagy alighanem inkább a könyv alapján készült tévésorozatot látta. Ezért engem választott. Ilyen egyszerű. Rachel elnézett a fák közé, a sötétbe. – Ez minden, csak nem egyszerű, David. Ez őrület. – Ismét rám emelte csillogó szemét. – Azt mondta, a Szentháromság Projekt tizenkilenc hónap alatt félútig jutott. Mi tartja vissza a második felét? – Az, hogy akkora kapacitású komputert kell építeni, amelyben elfér egy teljes neuromodell. Az emberi agy elég lassú, de rengeteg benne a párhuzamos művelet. A lehetséges kapcsolódások száma százbilliónál is több, ezek mindegyikénél előfordulhat szimultán adatfeldolgozás, és még csak a feldolgozásnál tartunk. Ezenkívül az agy ezerkétszáz terabyte számítógépes memóriának megfelelő információmennyiséget tartalmaz. Rachel megrántotta a vállát. – Nekem ez nem mond semmit. – A Wail Street journal hatmillió teljes évfolyama. Erre leesett az álla. – A Szentháromság Projekt kezdetén nem volt a bolygón ilyen kapacitású komputer. Az internet egésze van ekkora, de az túlságosan szétszórt és megbízhatatlan, ezért ellenőrizhetetlen. – És most? – Az IBM épít egy Blue Gene nevű gépet, amely vetekedik majd az agy információfeldolgozó képességével, de még ez sem fog tudni olyan dolgokat, amiket minden ötéves könnyűszerrel megcsinál. – És a Szentháromság-komputer más? – Azt elmondhatjuk. A Blue Gene-nel tele lesz egy tizenötször tizenöt méteres helyiség, és a puszta üzemeltetése háromszáz tonnás légkondicionáló berendezést igényel majd. A Szentháromság viszont körülbelül akkora lesz, mint egy bogárhátú Volkswagen. És Godin szerint még így is túl nagy. Mindig azt mondogatja, hogy az emberi agy másfél kiló, és tíz watt elektromossággal működik, ő abban hisz, hogy egy nagy probléma megoldásának szépnek kell lennie. Elegánsnak. Rachel felnézett, végig a kőülések emelkedő során, így próbálta felfogni a frontálisan a jelennek csapódó jövőt. – Mennyire van a Szentháromság attól, hogy valósággá váljon? Eszembe jutott a projektépület pincéjében lévő laborban gubbasztó, mármár élő anyagként villogó fekete karbon– és kristálytömb. – A laborunkban

jelenleg egy százhúszmillió kapcsolódást feldolgozni képes, gyakorlatilag korlátlan memóriájú prototípus van. – Működik? – Nem. – Miért nem? – Azért, mert még ha sikerül is betölteni egy neuromodellt a komputerbe, hogyan beszéljünk hozzá? Az emberi agy öt érzékszervvel rendelkező élő szervezeten keresztül kommunikál a világgal. Képzelje el az agyát egy dobozba letöltve. Süket, néma, vak és béna. A kocsonyásan rezgő félelemmassza. Hála istennek! Mert ha egy ilyen masina beszél és hall és cselekszik, a jó ég tudja, mire lehet képes még. Rachel érdeklődéssel nézett rám. – Mire? – Emlékszik HAL-re a 2001-. Űrodüsszeiából? – Persze. Minden idők legmegbízhatóbb komputere. Urbanában állították elő, Illinois államban, igaz? Halkan elnevettem magam. – A legmegbízhatóbb volt, amíg le nem gyilkolta az űrhajó legénységét. Hát, most képzelje el, mire lenne képes HAL az internetre csatlakoztatva. – Halljam. – Egyetlen telefonvonalhoz csatlakoztatott Szentháromság-komputer túszul ejthetné az egész ipari világot. Tönkretehetné az elektromos hálózatokat, a vasútvonalakat, a légiirányítást, a rakétarendszereket, az Észak-Amerikai Légtérvédelmi Parancsnokságot, a Wall Streetet. Mindent megszerezhetne, amit csak akarna. Rachel zavartan csóválta a fejét. – De hát mit akarna? – Mit akar minden értelmes lény? Különösen, ha lényegében emberi? – Hatalmat? – Pontosan. – Összerezzentem, mert megcsörrent a mobilom. Andrew Fielding nevét írta ki. Megnyomtam a SEND gombot. – Lu Li? Történt valami? – Semmi történt – felelte remegő hangon Lu Li. – Aggódom Mayáért. Azt hiszem, hallok kint zajt. Hozza vissza, dr. David. A kutya abbahagyta a szimatolást, és felemelte a fejét, mintha hallgatná a beszélgetést. – Jövünk. Máris indulunk. – Jól van Lu Li? – kérdezte Rachel. – Igen. Azt akarja, hogy menjünk vissza, de még várunk egy kicsit. – Miért? – Mert az NSA lehallgatta a hívást. Ha vannak embereik az erdőben, most alighanem mozognak majd. Mi pedig hallani fogjuk őket. Rachel idegesen pillantott a minket az erdőtől elválasztó falra. – Tényleg úgy gondolja, van valaki odakint?

– Maga nem ezért fél – feleltem. – Hanem azért, mert most már maga is úgy gondolja. Lecsusszant a színpadról, és az ajtóra nézett, ahol bejöttünk. Nem volt nehéz elképzelni, hogy fegyveres áll mögötte. – Azt mondta, azért gyilkolták meg Fieldinget, mert magával együtt szembeszállt a projekttel. Pontosan hogyan szálltak vele szembe? – Nem egyszerűen szembeszálltunk vele. Leállítottuk. Legalábbis felfüggesztettük. Fielding volt az egésznek a motorja, de ahhoz hogy sikerüljön, kellett az én közbenjárásom is az elnöknél. Olyan volt, mintha a második világháború idején akartuk volna leállítani az atombombaprogramot. – Miért akarták leállítani a projektet? – Fielding indítékaiban nem vagyok biztos. Azt hiszem, sok mindent eltitkolt előlem, mármint azért, hogy engem védjen. Az én okaim viszont egyszerűek. Hat hónapja teszteltük a szuper-MRI-gépet. Először állatokon, és nem volt semmi különösebb probléma. Az első emberek, akikről felvétel készült, a hat belső munkatárs volt. Egy héten belül mindannyiunknál furcsa neurológiai tünetek léptek fel. Mellékhatások. Fielding szerint... – Az MRI-nek nincs mellékhatása – szólt közbe Rachel. – Amit maga használ, annak nincs. A Szentháromság MRI által generált mágneses mező azonban összehasonlíthatatlanul erősebb, mint a normál gépeké. Szupravezető anyagokkal lehetővé teszik, hogy igen erős impulzusok... Maya mélyen, torokból morogni kezdett, és a kőülések sora mellett nézett felfelé. Az erdőből nem hallottam semmi neszt, de a kutya talán igen. Zsebre dugtam a magnót, felvettem Mayát, majd elővettem a pisztolyomat, és a színpad ajtaján keresztül magam után húztam Rachelt a fák közé. Sötétség borult ránk. – Maradjon közvetlenül mögöttem – mondtam egy ág alatt átbújva. – Hallott valamit? – Nem. Ha nem lett volna velem Rachel, biztonsággal visszalopakodhattam volna a házhoz. így viszont csak a gyorsaságunkban bízhattam. Az aljnövényzetben gázoltam, közben mindig figyelmeztettem Rachelt, nehogy a félretolt faágak az arcába csapódjanak. Kétszer feljajdult és egyszer megbotlott, de felállt, és valahogy sikerült a sarkamban maradnia. A ház felé közeledve sárga kockát pillantottam meg: Fieldingék szárnyas verandaajtaját. A négyzet közepén Lu Li sziluettje tökéletes célpontot nyújtott. Megborzongtam a látványtól. Lu Li kinyitotta az ajtót, én pedig berántottam magammal a szobába. Maya vadul ugatott, amíg Lu Li le nem hajolt és felé nem nyújtotta a két karját. A kutya felugrott rá, közben Rachel becsukta az üvegajtót. – Hívjon taxit – súgtam neki a vállam fölött. Rachel a telefonhoz lépett. Lu Li szeme könnybe lábadt. Megérintettem a könyökét, mire a kutya felém kapott. – Szeretném, ha itt maradhatnék magával éjszakára – mondtam

halkan -, de az gyanúsabb lenne, mint ha hazamegyek. Holnap be akarok menni dolgozni, hogy próbáljak választ kapni néhány kérdésre, ezért szeretném azt a látszatot kelteni, hogy minden a legnagyobb rendben. Érti? – Igen. – Magammal viszem Andrew játékdobozát. Nem akarom, hogy itt találják. Nem” baj? Lu Li bólintott, és közben olyan szeretettel cirógatta a kutyát, mintha a saját gyermeke lenne. – Majd beállok a garázsba, mielőtt elmegyek, hogy ne lássák a dobozt. Ha valaki kérdi, mit kerestem itt, mondja azt, hogy részvétlátogatás volt. Ha pedig lehallgattak valamit a beszélgetésünkből, játssza el azt, ami. A tébolyult özvegyet. – Mit jelent tébolyult? – Gyásztól sújtott. Gyászoló. Bátran elmosolyodott. – Ezt nem kell játszani. Megszorítottam a vállát, majd alig hallhatóan folytattam: – A FedEx levélben, amit Andy küldött nekem, volt valami fehér por. Majdnem olyan, mint a finom homok. A kanapén van a műanyag tasakokban. Tud valamit róla? Lu Li a kanapéra meredt, és zavart grimaszt vágott. – Nem. Semmit. – Maga dobta be a FedEx ládába? – Igen. Honnan tudja? – Nem számít. – Onnan tudtam, hogy Lu Li adta fel a küldeményt, hogy legutóbbi álmomban Fielding fejében jártam. Hirtelen erős késztetést éreztem, hogy elmeneküljek ebből a házból. – Rachel? Mi van a taxival? – Bármelyik percben itt lehet – felelte a hátam mögül. – Menjen ki a garázsba – mondtam Lu Linak. – Amikor hallja, hogy megpöcögtetem a dudát, nyissa ki az ajtót. Miután beálltam, csukja be. - Oké. – Azzal szó nélkül kiment a szobából. Felvettem a két légmentesen lezárható tasakot, majd bevezettem Rachelt az elsötétített nappaliba, amelynek széles ablakai az utcára néztek. Egy székre dobtam a tasakokat, és leültem az ablakkal szemközti kanapéra, ott vártam a taxit. – Én menjek el a taxival? – suttogta Rachel. – igen. – De hát az én kocsim a maga háza előtt áll. – Oda nem kellene visszamennie. Majd reggel elviheti, ha akarja. Jobban örülnék, ha dolgozni is taxival menne. – Jól hallottam, hogy azt mondja Lu Linak, bemegy holnap dolgozni? – Ha ma este nem hív az elnök, igen. – Miért? Ha Fieldinget megölték, nem ölik meg magát is? Perverz elégedettséggel töltött el a kérdése. – Mintha kezdene bedőlni a tévképzeteimnek.

Összeszorította az ajkát, és láttam rajta, hogy tényleg fél. – Nézze, ha igazán meg akarnának ölni, már halott lennék. És ha úgy döntenek, nem érem meg a holnapot, az ellen sem tehetek semmit. De azt hiszem, aggódnak, hogy reagálna erre az elnök. Ha holnap reggel még élek, nyugodtan bemehetek. Rachel felsóhajtott, és a halántékát dörzsölgette. – Nem tudom, mi fog történni – suttogtam. – Ha valaki kérdőre vonja, mondjon a lehető legtöbbször igazat. Eljött hozzám, mert három kezelést is kihagytam. Amíg ott volt, engem felhívott egy ma meghalt barátom felesége. A nőnek nincsenek itt rokonai, ezért felajánlotta, hogy segít vigasztalni. Megnyugtattuk, megsétáltattuk a kutyáját. Ez minden, amit tud. Rachel a félhomályban az arcomat fürkészte. – Nem erre számítottam. – Tudom. Azt hitte, tényleg őrült vagyok. Ajkába harapott, már-már kislányos volt a mozdulat. – Azt hiszem, igen. De részben reménykedtem is, hogy nincs igazam. Most viszont félek. A pszichiátriai problémákat ismerem. Ez valami más. Közel húztam magamhoz, és a fülébe suttogtam. – Szeretném, ha elfelejtené az egészet. Egészen addig, amíg velem nem történik valami. Akkor jusson eszébe. Jusson eszébe, és kiáltsa világgá. – Arrébb húzódtam, és a szemébe néztem. – Nem jövök többet az irodájába. Úgy meredt rám, mintha azt mondtam volna, hogy soha többé nem látjuk egymást. Mélyen belül így is éreztem. – David... – Itt a taxija. – Megállt a ház előtt a két reflektor. Felálltam, hogy megnézzem, van-e a kocsi tetején világító taxi jelzés. Rachel a fejét csóválta, már-már tanácstalanul. – Ne aggódjon – mondtam neki. – Elboldogulok. Sokat segített. – Nem tettem én magáért a világon semmit. – Na ne mondja. A székre dobott tasakokra mutattam. – Van valaki a Duke-on, aki biztonsággal meg tudná ezeket vizsgálni, van-e bennük fertőző vagy mérgező anyag? – Persze. Vannak ott fickók, akik ezért élnek. A kanapé egyik párnáján volt huzat. Lehúztam, beletettem a két tasakot, és átnyújtottam Rachelnek. – Bánjon velük nagyon óvatosan. – Jónak mondja. Megszorítottam a karját. – Köszönöm. Most menjen. De nem ment. Lábujjhegyre állt, és gyengéden szájon csókolt. – Vigyázzon magára. Kérem, nagyon kérem, vigyázzon magára! Csak néztem meredten, ahogy blúza alá csúsztatja a huzatot, és kisétál az előszobába. Hallottam a bejárati ajtó halk csukódását. Az ablakon át néztem,

ahogy beszáll a taxiba. Az autó végigtolatott a kocsibehajtón, majd ráfordult a Gimghoul Streetre. Kimentem a kocsimhoz, odaálltam vele a garázsajtóhoz, és halkan, röviden dudáltam. Lu Li belülről kinyitotta, majd becsukta mögöttem. Ezután kinyitotta az anyósülésnél az ajtót, és betette a férje kartondobozát. Megragadtam a csuklóját, és mélyen a szemébe néztem. – Mondja meg az igazat, Lu Li. Tudja, mit próbálnak építeni a Szentháromság Projekten? Pár másodpercig farkasszemet néztünk, aztán bólintott. – Ezt soha senkinek ne mondja el – figyelmeztettem. – Soha. – Kínai vagyok, David. Tudom, mi történhet. Egy pillanatra eszembe villant a verandaajtó előtt álló sziluettje, mintha csak gyilkosát várná. – Jöjjön velem – döntöttem hirtelen. – Most, azonnal. Szálljon be a kutyájával, és indulás. Majd én vigyázok magára. Szomorú mosolyra húzódott az ajka. – Maga jó ember. Mint Andrew. Ne aggódjon. Én már intézkedem magam. Intézkedett? Fel nem foghattam, mit jelenthet ez. Egyetlen amerikai ismerőséről sem tudtam. – Hogyan? A fejét rázta. – Jobb, ha nem tud. Igen? Én leszek oké. Valami miatt hittem neki. Most, hogy egyszeriben kiderült, nem vesztette el lélekjelenlétét nagy gyászában, megkockáztattam még egy kérdést. – A levelében Andy azt írta nekem, hogy ha vele történne valami, ne feledkezzek meg a zsebórájáról. Mitől olyan különleges az az óra? Lu Li hosszasan fürkészte a tekintetemet, én legalábbis hosszúnak éreztem a csendet. – Aztán alig hallhatóan azt suttogta: – Nem óra. Fityegő. – Fityegő? – Óra fityegője. Lehunyt szemmel magam elé idéztem Fielding óráját. Értékes családi ereklye volt, bár meg volt karcolva. A lánca végén apró, gyémánt alakú kristály lógott. – A kristály? – kérdeztem. Lu Li elmosolyodott. – Maga okos ember. Maga kitalál.

9. fejezet

Geli Bauer a vezérlőteremben fel-alá járkálva üvöltözött fejhallgatójába John Skow-val. Addig sosem jött ki a sodrából, ha vele beszélt, de most, hogy Geli háta mögött nem állt ott Godin, Skow őrjítőén makacsnak bizonyult. – Hát nem hallott semmit abból, amit mondtam? Nem látja, mi folyik? Skow leereszkedő hangon válaszolt. – A következőket mondta: dr. Tennant és dr. Weiss meglátogatták a gyászoló özvegyet, és megsétáltatták a kutyáját. Ezután dr. Weiss megcsókolta dr. Tennantet, és taxival hazament. Geli becsukta a szemét, és próbálta visszafojtani a dühét. – Tennant, mielőtt elment volna a Fielding-házból, beállt a kocsijával a garázsba, és becsukta maga mögött az ajtót. Nyilván elvitt valamit, és nem akarta, hogy lássuk, mi az. – Az lehetséges – felelte Skow. – De amint mondja, hazafelé tart. Hol a probléma? – Nem hallottunk egy rohadt szót se! Eldugaszolták a poloskákat, ahogy Tennantnél is. És Weiss Tennant háza előtt hagyta a Saabját, ahelyett, hogy odavitette volna magát a taxival. Vajon miért? Lehet, hogy Tennant szökést tervez, vagy azt, hogy nyilvánosságra hozza a dolgot. Esetleg mindkettőt. – Szerintem maga kivetíti rá a saját paranoiáját. – Ritter hallotta, hogy az MR1 mellékhatásairól beszélnek. – Az nudli. Persze, maga ezt nem tudhatja. A szuper-MRI Tennant kedvenc etikai aggálya, és a fő kérdéshez semmi köze. – De azelőtt már tíz perce beszélgettek. ÉS Ritter úgy látta, magnó volt náluk. Skow felsóhajtott. – Mit szeretne, mit tegyek? – iktassa ki őket. A nemzetbiztonsági embernek elakadt a lélegzete. – Jól hallottam? – Igen. Minden okunk megvan rá, hogy azt gondoljuk, Weiss mindent tud a Szentháromságról, és Tennant gyanújáról is Fielding halálával kapcsolatban. – Dr. Weiss civil állampolgár, aki nem sértett törvényt. – Ha nem vonjuk ki őket a forgalomból, hozza be őket kihallgatásra jogfenntartás nélkül. Végtelennek tűnő csend állt be a vonal másik végén. Végül Skow azt kérdezte: – Ráállított valakit dr. Weiss taxijára? Ritter követte a taxit. – A legjobb emberemet. Könnyűszerrel megrendez egy balesetet. Skow hangja, mikor végre megszólalt, a szárazjégre emlékeztetett. – Ide figyeljen, Geli. Az embere követi dr. Weisst hazáig, aztán megy a dolgára. Úgy, hogy dr. Weiss ne lássa. Még csak rá sem fújhat. – Mi? – Füttyentsen a kutyájának, hogy vissza. A dr. Tennantre állított emberei pedig a házáig követik, és ott statikus figyelőállást alakítanak ki, a normál eljárás szerint.

Geli alig tudott uralkodni magán. – Sérült a projekt biztonsága. Ha hagyjuk, hogy menjenek a dolgok a maguk útján, kicsúszik a kezünkből az ellenőrzés, ha már ki nem csúszott. – Ms. Bauer, előfordulhat, hogy holnap az Egyesült Államok elnöke az Ovális Terembe kéreti dr. Tennantet. Érti? Lehet, hogy már beszéltek. Úgyhogy nagyon erősen próbáljon lehiggadni. Vegyen be nyugtatót. Bújjon ágyba valakivel. Nem kenyerem az otrombaság, de száz szónak is egy a vége. Most pedig... a családommal vagyok. Csak akkor zavarjon, ha Tennant megpróbálja elérni az elnököt, vagy ha nyilvános helyen lepuffant valakit. – Jegyzőkönyvbe vetetem, hogy tiltakozom ez ellen a döntés ellen. – Tegye. – Beszélni akarok Godinnal. – Az nem lehetséges. Pillanatnyilag nem elérhető. – Hol van? – Mountain View-ban. Válságot kezel. – Ebédidőben még a városban volt. – Peter nem azért vette a G5-öst, hogy a hangárban rozsdásodjon. Geli a háttérből Skow tizenéves fiainak vitáját hallotta, és valami agyatlan gagyogást a tévéből. – Attól tartok, nem tudom elfogadni a helyzetértékelését. Nem hanyagolhatom el a kötelességemet, csak mert magának nincs elég vér a pucájában ahhoz, hogy megtegye, amit a Szentháromság Projekt védelmében tenni kell. – Teljesen elment az esze? Ma este kétszer is beszéltem Peterrel. Tudom, mit akar és mit nem. És ha maga a saját kezébe veszi az ügyet... akkor még az apja sem tudja majd kihúzni a csávából. Geli eddig sem kedvelte Skow-t, de most már szívből gyűlölte. Bontotta a vonalat, és a számítógépe képernyőjére meredt, ahol Fielding személyes tárgyainak listája látszott. Mi a francért őrizgetné valaki egy kobra méregfogát? Szeretett volna bemenni a raktárba, és megnézni, tényleg az van-e ott, ami a listán, de ehhez most túlságosan ki volt bukva. Mindig is úgy dolgozott a Szentháromság Projekten, hogy nem rendelkezett teljes körű információkkal. Eddig ez nemigen zavarta, ebből a szempontból a hadsereg jó iskola volt. Az ember előrködött egy épületnél huszonnégy órát úgy, hogy fogalma sem volt, atombombát vagy fehérneműt tárolnak-e benne. Most azonban túl sok volt az ismeretlen dolog. A Szentháromság Projekt mélyén rejlő titok kezd mindenen és mindenkin eluralkodni. De nem tehet semmit. Godinnal kellene beszélnie, ő pedig elérhetetlen. A kutyaszorítóból kiutat keresve felhívta Ritter Bockot, és utasította, hogy szálljon le Weissről. A hallgatag ifjú németre most a vezérlőben van szükség. Skow azt javasolta, higgadjon le, ennek pedig Geli csak egyetlen módját ismerte. Azt, hogy kapja a parancsokat, ne osztogassa.

10. fejezet Álmot ezúttal nem hozó szunyókálásomat a bennem lüktető véráram és az irodájában holtan fekvő Fielding képe szakította meg. A függöny résén kés módjára döfött át a napfény. Túléltem tehát az éjszakát, de azért benyúltam a párnám alá a 38-asért. Csak ezután csaptam oda rádiós ébresztőórámra, hogy elhallgattassam. Éjszaka nem csörgött a telefon, tehát az elnök nem keresett. A rögzítőt is meghallgattam, hátha csak nem ébredtem fel a csörgésre, de nem volt üzenet. Igyekeztem nem belegondolni, mit jelent ez, és tárcsáztam Lu Lit. Rögzítő. A jól ismert, igen humoros szöveget játszotta be, amit még Andrew mondott rá. Remélve, hogy Lu Li már nincs Chapel Hill százmérföldes körzetében, letettem a kagylót, és kezemben a pisztollyal bezárkóztam a fürdőszobába. Gyorsan megborotválkoztam. Amikor előző este hazaértem Fielding házából, megfigyelőkocsi parkolt a közelben. Amikor a közelbe értem, elhajtott. Miután kipakoltam a csomagtartóból a veszélyes tárgyakat, felhívtam otthon Rachelt, hogy tudjam, épségben hazajutott. Ezután vagy két órán át ébren hevertem az ágyon. Figyeltem minden apró neszre, hogy nem betörő motoz-e, és közben Fielding zsebóráján töprengtem. Kopott, tompa fényű arany tokja volt, és megsárgult számlapja római számokkal. Nem az óra, mondta Lu Li. A fityegő. Egyszer kérdeztem Fieldinget az óraláncán lógó kristályról. Azt mondta, Lhasza közelében kapta egy öreg tibeti szerzetestől, aki azt ígérte, hogy ettől csalhatatlan lesz a memóriája. Fielding mélyről jövő, harsány hahotával díjazta a saját sztoriját, de én akkor még nem értettem a poént. Most már igen. A Szentháromság-team által tökélyre fejlesztett technológiák egyike volt a holografikus memóriatárolás. A projekten dolgozó mérnökök nem mikrochipekben, hanem stabil kristályok molekuláiban, hologram formájában tárolták az adatokat. Olvasásukhoz és írásukhoz lézert használtak. A kristály szimmetrikus elrendezésű atomjaiban óriási információmennyiséget tudtak tárolni. A kristályok, amelyeket a Szentháromság Projekt holográfialaborjaiban láttam, akkorák voltak, mint a profi amerikaifutball-ligában használatos tojáslabda, de semmi okát nem láttam, miért ne lehetnének kisebbek. Például akkorák, mint a fityegő Fielding óraláncán. Az angol zseni valahogy letöltögette kristályfityegőjébe a Szentháromság Projekt adatait. És mivel a projekt belső munkatársainak szűk körén kívül senki nem tudott róla, hogy ilyesmi egyáltalán lehetséges, nyugodtan sétálhatott ki-be az épületből nap mint nap, senki nem fogott gyanút. De vajon miért lopta az információt? Hogy eladja annak, aki a legtöbbet ígéri? Nem, Fielding a régi iskola képviselője volt. ipari kémkedéssel akkor is őt vádoltam volna utoljára, ha történetesen pénzszűkében lett volna. Vagy talán

titkon valami ideológia híve lett? Esetleg éppen hogy kiábrándult egy eszméből? Lehet, hogy politikailag naiv tudósként úgy vélte, minden nemzetnek részesednie kell a legújabb technológiák áldásaiból? Elképzelhető. Mégsem hittem, hogy azt szeretné, hogy valami latorállam kezébe akkora hatalom kerüljön, mint a Szentháromság-komputer. Ha Fieldinget hallgatta az ember, néha az volt a benyomása, nem szeretné, ha bármelyik államnak ilyesmi kerülne a kezébe. Erről lett volna szó? Azon dolgozott, nehogy a Szentháromság-komputer valósággá váljon? Ez tűnt a legvalószínűbb forgatókönyvnek, de nem rendelkeztem elegendő információval ahhoz, hogy megbízható választ adjak a kérdésre. Az óra nélkül pedig nem bizonyíthattam semmit. Tűzforró vízben lezuhanyoztam, bő szárú vászonnadrágba, sportzakóba bújtam, és a kocsimhoz ballagtam. Közben igyekeztem nem nagyon gondolni rá, mit is csinálok. A projektre elsősorban azért mentem vissza, hogy megkeressem Fielding óráját, de az igazat megvallva nem is igen volt ötletem, mi mást tehetnék. Ha otthon maradok, azzal csak azt érem el, hogy az NSA még intenzívebben kutakodik utánam, ha pedig megszököm – ahogy reményeim szerint Lu Li már megtette -, végképp nyakamba zúdul a hivatal összes mozgósítható erőforrása. Ha viszont még egy kis ideig őrizni tudom a normalitás látszatát – amíg vissza nem hív az elnök -, talán bosszút állhatok Fielding haláláért. Amikor jól lehetett haladni az úton, a Szentháromság Projekt komplexuma kocsival húsz percre volt a Chapel Hill elővárosában lévő házamtól. A helyiek által RTP néven emlegetett Research Triangle Park, a fejlesztő cégek gondosan ápolt, biztonságot adó otthona Raleigh és Durham között terült el, és a Duke Egyetem, a Chapel Hill-i Észak-Karolinái Egyetem, valamint az Észak-Karolinái Állami Egyetem által alkotott háromszögről kapta a nevét. A területet átszelő kis forgalmú utak exkluzív golfklubot idéző, hatalmas pázsiton haladtak át, de a hétezer angol holdas RTP nem golfpályának, hanem a DuPont, a 3M, a Merck, a Biogen, a Lockheed és több tucat más sztárvállalat laboratóriumainak adott otthont. A park területén nap mint nap negyvenötezer ember jelentkezett munkára, de közülük kevesebb mint háromszáz volt tisztában azzal, mit rejt a Szentháromság Projekt épülete. Lassan hajtottam, mintha gyermekded módon abban reménykedtem volna, hogy sohasem érek oda. A Szentháromság-labor a nem túl feltűnő ÁRGUS OPTICAL jelzőtáblától kétszáz méterre állt. A vészjósló, acél– és feketeüveg-szerkezetű építményt hatvan angol holdnyi fás terület vette körül, alatta nagy kiterjedésű alagsor, a felszínen helikopterleszálló. Az acél– és üvegburok csak a szemfényvesztést szolgálta, mögötte a ”Vihar” kódolt nevet viselő csúcsminőségű rézbevonat védte az épület belsejét, mindkét irányban elzárva az elektromágneses sugárzás útját. Ugyanez az anyag borította Fort Meade-ben az NSA műveleti épületeit. Mivel az épület tál alakú kis medencében helyezkedett el, két alsó szintje nem látszott. A főbejárat a harmadik szinten nyílt. Az itt dolgozók negyven méter

hosszú fedett futóhídon át juthattak el ide. A híd végén lévő erődített boltív alatt biztonsági ember által őrzött keskeny átjáróhoz értek, amely mellett érzékeny fémdetektorok, elektronikus bombakeresők és röntgenoszkópok sorakoztak. Belépni fényképes azonosító kártyával, ujjlenyomat-ellenőrzés és az összes csomag kötelező átkutatása után lehetett. Az őr kinyitotta a berregővel a boltíves folyosó ajtaját, én pedig izgalmamat jól leplező arccal léptem a biztonsági szolgálat asztalához. – Jó reggelt, doki – mondta a Henry nevű középkorú őr. Néha arra gondoltam, hogy Henryt talán valami statisztaközvetítő ügynökség küldte ide. A többi biztonsági őr ugyanis mind a húszas évei vége felé járó, karcsú, madárszemű fiú és lány volt, testükön sehol egy gramm háj. Henryn, a kapuson kívül soha egyiküket sem hallottam köszönni. – Jó reggelt, Henry – üdvözöltem én is. – Kilenckor értekezlet a tárgyalóban. – Kösz. – Még van négy perce. Órámra pillantva bólintottam. – Nem tudok napirendre térni Fielding professzor halála fölött -mondta Henry. – Azt mondják, már meghalt, mire ideért a mentő. Óvatosan vettem a levegőt. Ezt a beszélgetést is vették a rejtett kamerák. – A szélütés néha ilyen. – Nem rossz így elmenni. Úgy értem, gyorsan. Mosolyt erőltettem az arcomra, majd a kis szkennerre helyeztem a jobb mutatóujjam begyét. Miután a műszer csipogva jelezte, hogy minden rendben, áthaladtam a nagy páncélkesztyűre emlékeztető fémdetektoron, és felmentem a lépcsőn az ötödikre. Ezen a szinten voltak az adminisztrációs irodák és a tárgyaló. Fielding zárt ajtaján keresztben sárga rendőrségi szalag volt. Ki tehette oda? Az biztos, hogy az NSA nem engedte be a helyi vagy az állami rendőrséget. Körbepillantottam a kihalt folyosón, majd gyorsan elfordítottam a gömbkilincset. Zárva. Mégpedig nem valami pehelysúlyú, műszaki boltban kapható szerkezettel. Ha tehát Fielding órája az irodájában van, nem férek hozzá. Odaballagtam a pár ajtóval arrébb lévő irodámhoz, becsuktam magam mögött az ajtót, és leültem egyes számú komputerem elé. Ez a kizárólag a Szentháromság Projekten dolgozó tudósok rendelkezésére álló zárt hálózatba tartozott, a külvilággal nem volt kapcsolata. Az internetre a kettes számú gépen tudtam felmenni, ezen viszont nem volt olyan port vagy meghajtó, amelyen keresztül fájlokat lehetett volna kijuttatni az épületből. Egyes számú gépem képernyőjén egyetlen belső e-mail jelent meg, amely a tárgyalóban két perc múlva esedékes értekezletre figyelmeztetett. Végigfutott a hátamon a hideg, amikor rádöbbentem, hogy félig-meddig vártam valami humoros üzenetet Fieldingtől. Gyakran küldött apró vicceket, vagy halott tudósoktól, filozófusoktól származó idézeteket. A hatvan feletti tudósokból már

több a kár, mint a haszon! (T.H. Huxley) – ilyesmiket. Soha többé nem kapok hasonlót. Üres tekintettel néztem szét a helyiségben. Fielding elment, és én határozottan elvesztettem a lábam alól a talajt. Közös erővel hat feszültséggel teli hétre leállítottuk a Szentháromság Projektet, magunkra haragítva kollégáinkat, és közben hasztalan próbáltuk kideríteni, mi okozza a projekt hat vezető munkatársát sújtó MRl-mellékhatásokat. A mai nappal végleg megoldatlannak tekinthető az ügy. Nem puszta ostobaságból jelentkeztem önként, hogy felvételt készítsen rólam a szuper-MRl. Teóriám egyszerű volt: amióta megjelent a Föld mágneses terében a Homo sapiens, az MRI-ével egyenértékű mágneses energia még sohasem járt egészségügyi kockázattal. Ezt a hagyományos MR1 gépek, amelyek a Föld mágneses mezejénél harmincezerszer erősebbeket generáltak, számtalanszor bizonyították. A Szentháromság Projekten kifejlesztett szuperMRI azonban, szupravezetők és kolosszális méretű mágnesek segítségével, a Földénél nyolcszázezerszer erősebb mezőket hozott létre. Az állatokkal történő teszteléskor mutatkozó csúnya mellékhatásokat, például testszövet-felmelegedést kiküszöbölték, de a mi ”szuperszkennelésünk” után pár nappal valamennyien nyugtalanító neurológiai tüneteket kezdtünk észlelni magunkon. Jutta Klein, a szuper-MRl tervezője, rövid távú emlékezetkiesésben szenvedett. Ravi Nara extrém szexuális késztetést tapasztalt (többször is maszturbáláson kapták a szobájában vagy a vécében). John Skow-nak remegni kezdett a keze, maga Godin pedig többször is epilepsziás rohamot kapott. Fieldingnek, mondhatni stílszerűen, a Tourette-szindróma egy fajtája jutott-, gyakran oda nem illő szavakat vagy kifejezéseket mondott be. Nekem pedig maradt a narkolepszia. Nobel-díjas neurológusunk, Ravi Nara nem talált orvosi magyarázatot a különböző tünetek hirtelen fellépő kavalkádjára, ezért átmenetileg leállították a szuper-MRl felvételeket. A Szentháromság-komputeren dolgoztak tovább, de a szuper-MRl kiesése miatt Godin mérnökei csak a hat eredeti felvételt használhatták, azt pedig senki sem tudta, elegendő-e azok képfelbontása a prototípust eredményező ”nagy ugráshoz”. Mivel Nara tanácstalan volt, Fielding szabadidejében maga kezdett nyomozni a mellékhatások után. Hat hét múlva felvetette, hogy talán az agyunk kvantumfolyamataiban fellépő zavar okozta a tüneteket. Elméletét komplex matematikai képletek húszoldalas sorával támasztotta alá. Nara azzal szállt vele vitába, hogy a neurológia történetében soha semmi nem utalt arra, hogy az emberi agyban kvantumfolyamatok mennének végbe, csak néhány fizikus – köztük Roger Penrose – vevő erre a ”New Age-es” tudatelméletre. Fielding ennek ellenére szorgalmasan kutatott tovább, hogy igazolja feltevését. Peter Godin kezdetben támogatta, de aztán csakhamar ismét elkezdte a főemlősök MRI-tesztelését. A csimpánzok és az orangutánok semmiféle

károsodást nem szenvedtek. Fielding erre azzal érvelt, hogy a főemlősöknek nincs olyan értelemben tudatuk, ahogy az embernek, ezért agyukban nem mennek végbe kvantumfolyamatok, nincs mit megzavarni. Godin ezt elengedte a füle mellett. Ekkor jelentettem Fielding gyanúját az elnöknek, aki a mellékhatások kimerítő felderítéséig hivatalosan is felfüggesztette a projektet. Ez hat héttel ezelőtt történt. Azóta Fieldinggel szinte napi huszonnégy órában dolgoztunk a kvantumzavarok bizonyításán. Úgy éreztem magam, mintha Albert Einstein asszisztense lennék, aki ceruzát hegyez és jegyzetel, miközben mellette ott dolgozik a nagy géniusz. A teória igazolásához azonban Fielding félelmetes intellektusa is kevésnek bizonyult. Túl sok volt az aggyal kapcsolatos ismeretlen. Most pedig, hogy ő már meghalt, és az MRI meg a ”mellékhatások” között nem volt kimutatható összefüggés, nem is reménykedhettem benne, hogy egymagam képes leszek útját állni a projekt folytatását sürgető hatalmas erőknek. Ha nem sikerül bizonyítanom a manipulációt, minden megy tovább. A csata perceken belül elkezdődik, miután vesztegetnek pár üresen kongó szót a ”sorainkból idő előtt távozott” Fieldingre. Izzadság vékony rétege csillogott az arcomon, ahogy a tárgyaló felé tartottam. Üres volt a terem. Azelőtt soha nem fordult elő, hogy elsőnek érkeztem volna egy értekezletre. Tudós kollégáim kényszeresen pontosak voltak. A tálalóasztalon álló nyomós termoszból töltöttem magamnak kávét, majd leültem az asztal távolabbi végénél, és igyekeztem megőrizni a nyugalmamat. Hol a pokolban lehetnek a többiek? A biztonsági szobából figyelnek? És hova rejtették a kamerát? Valamelyik kép mögé? Tőlem jobbra ritkaságszámba menő fekete-fehér fénykép lógott a falon. A Manhattan Projekt vezéralakjai voltak láthatók rajta: Oppenheimer, Szilárd Leó, Fermi, Wigner Jenő, Teller Ede. A tudomány eme titánjai, akik valamennyien világhírre vagy hírhedettségre – kinek-kinek nézőpontja szerint – voltak rendelve, az új-mexikói Oscurahegységgel a háttérben barátságosan beálltak a csoportképhez. A markáns arcú Teller például dicsfényben úszva, a nemzeti lobogóba burkolva tündökölt, de nem mindegyik kollégája volt ilyen szerencsés. ”Oppytól” például kisszerű alakok megtagadták a nemzetbiztonsági igazolást, amire a munkavállaláshoz szüksége lett volna, így élete csak árnyéka volt annak, ami lehetett volna. Akkor, 1944-ben azonban ott álltak együtt európai stílusú fekete öltönyeikben a kopár sivatag fehér homokján. A fényképről védőszentekként néztek le a Szentháromság Projekt tárgyalóasztalára, szemükből humor, alázat és kemény harcok árán megszerzett bölcsesség talányos elegye áradt. A Szentháromság Projekt egyetlen tudósa, aki rendelkezett mindezekkel a tulajdonságokkal, előző nap holtan esett össze irodája padlóján. A folyosóról hangok szűrődtek be. Kihúztam magam a székemben, így fogadtam erőltetett könnyedséggel bevonuló kollégáimat. Az volt az érzésem,

egyenesen kis privát értekezletükről jönnek, ahol az én ”kezelésem” volt az egyetlen napirendi pont. Jutta Klein, a csapat egyetlen hölgytagja haladt az élen. Az ősz hajú Klein asszonyt – aki szintén fizikai Nobel-díjas volt, és azelőtt a Siemens cég vezető kutatójaként dolgozott Németországban – a projekt időtartamára adták kölcsön. Fielding és a General Electric mérnökcsapata segítségével megtervezte és megépítette a negyedik generációs szuper-MRI-t. Azóta pedig a szeszélyes behemót zökkenőmentes működése felett őrködött. – Guten Morgen – mondta mereven, és leült mellém jobboldalt. Matrónaarca kifürkészhetetlen volt. – Morgen – üdvözöltem én is. Utána Ravi Nara jött be az ajtón. Három székkel arrébb ült le, érzékeltetve a kapcsolatunkat az utóbbi időben jellemző távolságtartást. A fiatal indiai neurológus egyik barna kezében csokoládés fánkot tartott, jobbja viszont begipszelve meredt előre. Elfojtottam egy mosolyt. Négy nappal korábban ugyanis egy részben fémből készült kávésbögrét bevitt az MRl-szobába, és letette egy pultra. Amikor aztán Klein egy csimpánz teszteléséhez aktiválta a gépet, az ivóedény átrepült a szobán, és a gép burkolatához csapta a karját. Eltört a singcsontja. Klein azt mondta neki, érezze magát szerencsésnek. A szuper-MRl üzembe helyezésének napján ugyanis egy Siemenstől kölcsönvett technikus nő meghalt, amikor egy fém EKG-kocsi a géphez lökte, és koponyatörést szenvedett. – Jó reggelt, David. Felnéztem John Skow ápolt, Brooks Brothers holmikat viselő alakjára. Az asztalfőn foglalt helyet. Mint az NSA igazgatóhelyettese, Amerika első számú szaktekintélyének számított az információs hadviselés terén, és ő volt a Szentháromság Projekt címzetes igazgatója is. A projekten folyó kutatómunka irányát és ütemét mégis Godin határozta meg. Skow és Godin kapcsolata pontos tükörképe volt Leslie Groves tábornok és Róbert Oppenheimer viszonyának Los Alamosban. Groves kíméletet nem ismerő munkafelügyelő volt, Oppenheimer nélkül azonban soha nem ”szállította volna le” az atombombát. A legnagyobb hatalom tehát a civil tudós kezében volt, nem a katonáéban. – Skow – biccentettem felé, de meg sem próbáltam mosolyogni. – A tegnapi eset mindnyájunk számára rettenetes csapás – jelentette ki arisztokratikus bostoni akcentussal, vékony ajkát alig mozgatva. – De tisztában vagyok vele, hogy magának különösen az, David. Kerestem a hangjában az őszinte bánat nyomait. Gyakorlott bürokrata volt ugyanis, nehezen lehetett felmérni szavai őszinteségét. – Peter is egy percen belül itt lesz – folytatta. – Azt hiszem, mostantól ő lesz az állandó későn jövőnk. Lélekben elmosolyodtam. Fielding valóban mindig utoljára érkezett, már amikor egyáltalán méltóztatott megjelenni. Voltak napok, amikor nyoma veszett,

és engem küldtek a keresésére. Általában az irodájában találtam rá, ahol egyenleteken merengett. Elhaló káromkodás szűrődött be az ajtón, jelezve Peter Godin érkezését. A Szentháromság Projekt vezető tudósát ízületi csúz kínozta, rosszabb napokon a puszta járás is komoly megpróbáltatást jelentett számára. Godin a maga hetvenegy évével messze a legidősebb tudós volt a projekten. Amikor született, még nem is létezett elektroncsöves számítógép, az ”öreg” az utóbbi negyven év során mégis hatékonyabban és gyorsabban tágította a digitális számítástechnika kereteit, mint bármelyik katódsugártól kábult tudóspalánta, aki valaha kigördeszkázott a Szilícium-völgyből. Seymour Crayhez, a szuperszámítógép atyjához hasonlóan Godin is a Control Data Systems nevű céget alapító mérnökök egyike volt az 1950-es évek elején. '57-ben aztán Seymourral együtt ő is otthagyta a céget, és segített Seymournak létrehozni a Cray Research vállalatot. Tagja volt a híres 6600-ast és a Cray 1 modellt megépítő csapatnak is, de amikor Cray kezéből kezdett kicsúszni a túlméretezett Cray 2 projekt, Godin úgy döntött, elérkezett az idő, hogy kilépjen mentora árnyékából. Csendben lefutotta köreit a befektetési bankároknál, összeszedett hatmillió dollárt, és hatvan nap múlva a kaliforniai Mountain View-ban meg is nyitotta kapuit a Godin Super-computing. Míg Seymour a forradalmi Cray 2 modell életre hívásával küszködött, Godin maroknyi csapatával elegáns és megbízható négyprocesszoros gépet gyártott, amely hatszor olyan gyors volt, mint a Cray 1. Nem számított ez forradalmi előrelépésnek, de a fegyverzeti kísérleteket folytató kormánylaboratóriumok hajlandók voltak fizetni érte. A gépenként kapott nyolcmillió dollárból Godin gyorsan kifizette adósságait, és megkezdte álmai szuperkomputerének tervezését. Nemzeti kormányokkal és magával Seymour Crayjel versengve megvetette a lábát a szuperszámítógépek piacán, és innen már soha nem is nézett vissza. Amikor a hidegháború végeztével gyakorlatilag megszűnt a szuperkomputergyártás, Godin átváltott párhuzamos feldolgozásra, és a kilencvenes évek közepére gépei kiegészítették vagy kitúrták a Cray-modelleket az ÉszakAmerikai Légtérvédelmi Parancsnokságtól, az NSA-tól, a Pentagonból, Los Alamosból, a Lawrence Livermore Nemzeti Laboratóriumból és az ország rakétasilóiból. Úttörő és mások követője is volt a maga idejében, elsősorban azonban nagy túlélő. Mindenki felnézett, amikor az idős ember belépett, én pedig kis híján talpra ugrottam. Amikor ugyanis két évvel ezelőtt dolgozni kezdtem a projekten, Godin alig nézett ki idősebbnek az akkor hatvanegy éves Fieldingnél. A Szentháromság Projekt élén eltöltött két év alatt azonban döbbenetesen megöregedett. Arca időnként olyan püffedt volt, mint a szteroidokkal teletömött rákos betegé. Máskor pedig egészen csontvázszerű lett, a haja pedig csaknem teljesen kihullott. Aznap olyan benyomást keltett, mint aki aligha jut el saját lábán az asztalig. Korábban beszélt nekem arról, hogy az alkotómunkával járó feszültség mindig

testi elváltozásokat idéz elő nála. Godin ugyanis nem ritkán ötven-hatvan órát is dolgozott egyhuzamban, alvás nélkül. Tisztában volt vele, hogy ezzel éveket vesz el a saját életéből, de úgy érezte, ez méltányos ár mindazért, amit ezen a világon elért. Világoskék szeme végigpásztázta a helyiséget, és rajtam kicsit hosszabban állapodott meg, mint a többieken. Aztán úgy általánosságban odabiccentett a társaságnak, és letelepedett a Skow melletti szabad székre. – Most, hogy mind itt vagyunk – kezdte szertartásosan Skow -, kötelességmulasztás lenne a részemről, ha a mai értekezlet elején nem a minket és az egész projektet ért szörnyű veszteségről szólnék. A teljes boncolás után a patológus megerősítette, hogy dr. Fielding súlyos agyvérzés áldozata lett. Dr. Fielding... – A patológus? – vágtam közbe. – Az állami orvosszakértő? Skow elnézően pillantott rám. – David, tudja jól, hogy biztonsági szempontból nem szokványos helyzetről van szó. Nem vonhatjuk be a helyi hatóságokat. Dr. Fielding halálának okát a Nemzetbiztonsági Hivatal patológusa állapította meg Fort Meade-ben. – Az NSA-nak van saját patológusa? – Azt értettem, miért van szükségük pszichiáterre, hiszen a kódfeltörés stresszes foglalkozás. Na de patológusra? – Az NSA-nak az orvostudomány valamennyi területéről állnak rendelkezésre szakemberek – közölte Skow a látogatókat a kormány épületében kalauzoló idegenvezető hanghordozásával. – Egyesek a hivatal állományának tagjai, mások teljes körű ellenőrzés után tanácsadói minőségben tevékenykednek ott. – Godinre pillantott, aki lehunyt szemmel ült a helyén. – Kételyeid vannak Andrew halálának okát illetően, David? Helyben vagyunk. Elém dobta a kesztyűt. Vagy otthagyom, vagy felveszem. – Végső soron – folytatta leereszkedő hangon Skow – maga is tapasztalt belgyógyász. Talán látott valamit, ami nem szélütésre utal? Tapintható volt a teremben a feszültség. Mindenki izgatottan várta, mit mondok, különösen Ravi Nara, aki diagnosztizálta a szélütést Fielding halála után. – Nem – mondtam hosszú hatásszünet után. – Ravi elmondta, hogy bal oldali bénulást, beszédzavart és közvetlenül a halál beállta előtt kitágult pupillát figyelt meg. Ez mind agyvérzésre utal. Csak arról van szó, hogy... rendszerint eltart egy ideig, mire agyvérzésben meghal az ember. A halál hirtelen beállta lepett meg. Mintha csak egy nagy léggömbből távozott volna a levegő. Kollégáim megkönnyebbülten lazítottak merev testtartásukon, izegtek-mozogtak a helyükön, doboltak ujjaikkal az asztalon. – Hát persze – felelte megengedő hangon Skow. – Mindannyiunkat meglepett. Andrew pedig egész egyszerűen pótolhatatlan.

Legszívesebben megfojtottam volna Skow-t. Ő ugyanis már hat hónapja egyfolytában le akarta váltani Fieldinget, csak nem talált senkit, aki tudásban akár csak megközelítette volna az angolt. – És hogy megmutassam, mennyire komolyan gondolom ezt -folytatta -, meg sem próbáljuk pótolni. Rajtam kívül csak Jutta Klein arca árult el döbbenetet. Fielding -Godinon kívül – mindenkinél többet tudott a Szentháromság Projektről. Tucatnyi komoly fennakadás volt, amikből ő találta meg a kiutat. A szoftver– és anyagmérnököknek többhetes fejtörést okozó problémák a különc angol számára könnyed negyedórás agytornát jelentettek. Ebben az értelemben Fielding szó szerint pótolhatatlan volt. Ezenkívül a projekt kvantumfizikai aspektusa sem volt elhanyagolható. Én a kvantumfizikát az alkímiához tudtam hasonlítani, csakhogy ez a tudomány működött, nem úgy, mint az aranycsinálás. Úgy éreztem, őrültség lenne olyan ember nélkül folytatni a munkát, aki tudná kezelni a távolsági kvantumkapcsolatot, a nem kívánatos alagútjelenséget és hasonló problémákat. – De mi a terve az MRl mellékhatásokkal, amiket tanulmányoztunk? – kérdeztem. – Mint tudja, Fielding szerint az agy kvantumzavarai okozták. – Nevetséges – vakkantotta Nara. – Nincs rá bizonyíték, hogy bármiféle kvantumfolyamat zajlana az emberi agyban. Soha nem volt, és soha nem is lesz! – Dr. Nara – intette nyugalomra Skow. Megvetően néztem a neurológusra. – Amikor Fieldinggel együtt bent volt abban a teremben, feleennyire sem tűnt magabiztosnak. Nara gyilkos pillantással válaszolt. Skow ismét elővette türelmes mosolyát. – David, Peterrel együtt úgy érezzük, hogy maga és Ravi teljes mértékben alkalmas az orvosi anomáliák további felderítésére. Ebben a fázisban felesleges biztonsági kockázatot jelentene egy új fizikus bevonása. Ezzel nem szándékoztam vitába szállni. Az elnökkel folytatandó beszélgetésre tartalékoltam ezt a témát. – Átadják Fielding holttestét és személyes tárgyait a feleségének? Skow megköszörülte a torkát. – Mrs. Fieldinget nem tudjuk elérni. Ezért Andrew földi maradványait írásba foglalt kívánságának megfelelően elhamvasztjuk. A gyilkosság bizonyítékaival együtt. Komoly erőfeszítésembe került, hogy az arcom ne tükrözze indulataimat. Tehát Lu Li elmenekült. Ugyanakkor... vajon nem ugyanezt mondanák akkor is, ha elfogták vagy megölték volna? Godin megérintette Skow csuklóját. – Szeretnél még valamit hozzáfűzni, Peter? – kérdezte Skow. Godin a közvetett világító lámpatestek alatt megdörzsölte csaknem teljesen kopasz kobakját. Buddhát idéző koncentráltsággal ült a helyén, csak kék szeme mozgott érzékelhetően. Ritkán szólt, de amikor megtette, arra odafigyelt a világ.

– Ez nem a megfelelő pillanat arra, hogy ilyen banális dolgokról beszéljünk – mondta most. – Tegnap egy óriás távozott sorainkból. Sok mindenben nem értettünk egyet Andrew Fieldinggel, de jobban tiszteltem őt, mint bárkit, akivel valaha együtt dolgoztam. Nem tudtam leplezni meglepettségemet. Az asztalnál mindenki előrehajolt, nehogy egyetlen szóról is lemaradjanak. A delejező hatású kék szempár villámgyorsan körbepillantott a teremben. Aztán Godin halk, de még mindig mély, erőteljes hangon folytatta. – A tudomány motorja a történelem során mindig is a háború volt. Fielding ebben vitatkozna velem, ha köztünk lenne. Ő azt mondaná, az emberiség eredendő kíváncsisága hajtotta előre a tudományt. Ez a gondolatmenet azonban a vágyait tükrözi, nem a valóságot. A technológia nagy ugrásait az emberek közötti konfliktusok fémjelzik. Sajnálatos tény ez, de tisztában kell lennie vele minden racionális embernek. Nem a filozófia, hanem a tények világában élünk. A filozófusok megkérdőjelezik a világegyetem valós voltát, aztán meglepődnek, ha fejbe vágjuk őket egy cipővel, és megkérdezzük, ezt vajon valósnak érezték-e. Ravi Nara felvihogott, de Godin megsemmisítő pillantása elhallgattatta. – Andy Fielding nem ilyen fajta volt. – Itt Godin a falon lógó fekete-fehér fotó felé intett a fejével. – Volt benne valami misztikus hajlam, mint Róbert Oppenheimerben. De legbelül tehetséges elméleti szakember volt, a gyakorlat iránti nagyfokú érzékenységgel megáldva. Godin lesimította füléről a rálógó ősz hajtincset, és ismét körbehordozta tekintetét a teremben. – Az, hogy a tudomány a hadviselés szolgálatába áll, elkerülhetetlen első lépés. A háború végeztével azonban számtalan vívmánnyal ajándékozza meg az emberiséget. Oppenheimernek a bomba kifejlesztésére tett emberfeletti erőfeszítéseinek köszönhetően lezárult a második világháború, és a világ gazdagabb lett a biztonságosan hasznosítható atomenergiával. Ötünkre, akik maradtunk, nem kevésbé fontos feladat vár. Nem Isten szerepére pályázunk, ahogy azt Fielding néhányszor a szemünkre vetette. Isten pusztán az emberi agy része, egy evolúció során kialakult védekező mechanizmus, amely azért fejlődött ki, hogy elviselhetővé tegye halandóságunk tudatát. Amikor sikerül betölteni a prototípusunkba az első neuromodellt, és kommunikálni is tudunk vele, az agynak ezzel a részével is foglalkoznunk kell majd, akár a többivel. Akik kedvelik az antropomorfizáló kifejezéseket, mondhatják azt is, hogy Vele fogunk foglalkozni. De az én előrejelzésem az, hogy Isten nem fog több gondot okozni, mint az agy többi csökevényes eleme. A Szentháromság Projekt feladatának sikeres teljesítése esetén ugyanis erre a védekező mechanizmusra nem lesz többé szükség. A mi munkánk véget vet a halál uralmának az emberiség fölött. Ennél nemesebb cél pedig nyilvánvalóan nem létezhet. Godin az asztalra tette meggörbült ujjait. – Ma azonban... ma azonban olyan embert gyászolunk, akinek volt bátorsága kiállni meggyőződése mellett. Míg mi a rideg szükségszerűség fogságában a működő Szentháromság-prototípus

katonai és hírszerzési potenciáljára összpontosítottunk, Fielding lelki szemei előtt az a nap lebegett, amikor leülhet a komputer elé, és felteheti az emberiség legősibb kérdéseit: ”Hogyan alakult ki az élet? Miért vagyunk itt? Hogyan tűnik el a világegyetem?” Fielding hatvanhárom éves korában is gyermeki módon tudott lelkesedni, és ezt nem is szégyellte. Nem is kellett szégyellnie. – Godin józanul bólintott. – Annyi biztos, hogy nekem hiányozni fog. Égett az arcom. John Skow krokodilkönnyeire számítottam, aztán arra, hogy sietve újraindul a teljes körű kutató-fejlesztő munka. De Peter Godin más klasszist képviselt. Szavaiból kiderült, hogy jól ismerte ellenlábasát. – Miután fényt derítünk neurológiai tüneteink okára – mondta végezetül -, újra beindul a projekt. Ha másik kvantumfizikusra lesz szükségünk, majd felveszünk egyet. Semmiképpen nem fogunk viszont előrenyomulni a veszélyek ismerete nélkül. Fielding megtanított rá, milyen fontos az elővigyázatosság. Godin bal kezével óvatosan megmasszírozta a jobbot. – Mindannyiunkat súlyosan sokkolt az eset. Ezért a mai ebédidőtől kezdődően mindenki három teljes pihenőnapot kap. Kedden reggel ebben a teremben találkozunk. A telepen kívüli biztonsági intézkedések a szabadnapok alatt is érvényben vannak. Néma csend fogadta bejelentését. Az az ember, aki kétszer akkora elánnal hajszolja magát, mint bárki más, most hirtelen szabadságra küldi a csapatot? Annyira ellenkezett Godin természetével az efféle ”vakáció”, hogy senki nem tudta, mit is mondjon. Végül Skow köszörülte meg a torkát. – Hát, én a magam részéről el tudnék viselni egy kis otthon töltött időt. A feleségem lassan a válást fontolgatja, amiért ennyit vagyok bent. Godin összeráncolta a homlokát, és újból lecsukta a szemét. – Akkor értekezlet elnapolva? – pillantott rá Skow. Az öregúr nehézkesen felállt, és szó nélkül távozott. – Hát, akkor... – mondta teljesen feleslegesen Skow. Felálltam, és szememet a folyosón távolodó Godin hátának szegezve visszaindultam az irodámba. Egyáltalán nem úgy alakult az értekezlet, ahogy vártam. Előttem Godin már-már befordult a sarkon, de végül megállt, és szembefordult velem. Közelebb mentem hozzá. – Maguk nagyon közel álltak egymáshoz Fieldinggel – mondta. – Igaz? – Kedveltem őt. És csodáltam is. Godin bólintott. – Tegnapelőtt este olvastam a könyvét. Maga sokkal realistább, mint gondoltam. Az abortuszról, a magzati szövetek kutatásáról, a klónozásról, az utolsó életév alatti orvosi ellátás költségeiről, az eutanáziáról alkotott véleményével szóról szóra egyetértek. Nem akartam elhinni, hogy Peter Godin két évig dolgozott velem anélkül, hogy elolvasta volna a könyvet, amelynek révén a Szentháromság Projektre

kerültem. Egy pillanatig a távolba révedt a vállam fölött, aztán újra a szemembe nézett. – Az értekezlet alatt történt velem valami – mondta. – Ismeri a régi történelmi spekulációt? Hogy ha visszamehetne az időben, és megölhetné Hitlert, megtenné-e? Elmosolyodtam. – Nem valami realisztikus feltevés. – Én ebben nem vagyok ennyire biztos. A Hitler-kérdés persze egyszerű. De gondolja végig máshogy. Ha visszamehetne 1948-ba, és tudná, hogy Nathuram Godse meg fogja gyilkolni Gandhit, megölné, hogy megakadályozza a gyilkosságot? Ezen elgondolkodtam. – Valójában azt kérdezi, meddig mennék vissza az események láncolatában. Maga megölné Hitler anyját? Most Godin mosolygott. – Így van, persze. És a válaszom igen. – Én azt hiszem, a kérdése inkább az ok-okozati összefüggésre vonatkozik. Elkerülhető lett volna a második világháború, ha Hitler anyját meggyilkolják? Vagy kiemelkedett volna az elégedetlen tömegből egy másik senki, hogy meglovagolja a németek versailles-i béke miatti sértettségét? Godin végiggondolta. – Nagyon is elképzelhető. Rendben, vegyünk valami mást. 1952-t írunk, és maga tudja, hogy egy kétbalkezes labortechnikus véletlenül el fogja pusztítani Jonas Salk sejtkultúráit. A gyermekbénulás ellenszerének kikísérletezése emiatt komoly késedelmet szenved, talán évekkel is elhúzódik. Megölné az ártatlan technikust? Furcsán zsongani kezdett a fejem. Az volt az érzésem, hogy Godin játszik velem, pedig ő soha nem fecsérelte az időt holmi játszadozásra. – A való élet, hála istennek, nem szembesít minket ilyen dilemmákkal – feleltem. – Csak utólag tudjuk felvetni őket. Távolságtartóan elmosolyodott. – Én ebben nem vagyok ennyire biztos, doktor. Hitlert meg lehetett volna állítani Münchenben. –Godin megveregette a karomat. – Legalábbis el lehet rágódni rajta. Azzal megfordult, és óvatos léptekkel bekanyarodott a sarkon. A folyosón állva próbáltam a sorok között olvasni, mire utalhatott. Godin soha nem szaporította feleslegesen a szót. Nem bocsátkozott üres filozofálgatásba történelemről, morálról. Nyers őszinteséggel gyilkosságról beszélt. Az ő fogalmai szerint igazolható gyilkosságról. Hitetlenkedve csóváltam a fejem. Godin Fieldingről beszélt. Fielding meggyilkolása szükséges volt, ezt mondta. Fielding ártatlan volt, de szembeszállt egy nagy, nemes üggyel, ezért meg kellett semmisíteni. Az irodám felé ballagva arra lettem figyelmes, hogy ráz a hideg. Senki nem érdeklődött a washingtoni telefonhívásomról. Nem említették a Fielding házában tett látogatásomat. Egyetlen szó sem hangzott el Rachel Weissről. És a három szabadnap alatt rengeteg időm lesz, hogy beszéljek az elnökkel. Mi a fene folyik itt?

Az ajtóban kővé dermedtem. Magas, inas, fémes kék szemű nő ült a székemben, és bámulta a képernyőt. A bal arcán forradás. Geli Bauer. Ha ebből az épületből került ki Fielding gyilkosa, az ő kellett legyen. – Hello, doktor – mondta alig észrevehető mosollyal. – Meglepettnek látszik. Pedig azt hittem, már várt.

11. fejezet Torkomra forrt a szó. Megkönnyebbülésem egy pillanat alatt bénító szorongássá változott, és az a tény, hogy Geli Bauer nő, cseppet sem fogta vissza hevesen lüktető pulzusomat. Saját kezűleg kiválogatott beosztottaihoz hasonlóan ő is sovány volt és kőkemény, szemében ott csillogott a ragadozó vadászösztöne. Egy világklasszis hegymászó magabiztossága sugárzott belőle. El tudtam képzelni, amint órákon keresztül lóg valami hegyoromról, csak az ujjai tartják a mélység felett. Intelligenciáját egy géniuszoktól hemzsegő inkubátorban nehéz volt felmérni, de korábbi beszélgetéseinkből már világossá vált számomra, hogy vág az agya, mint a borotva. A Szentháromság Projekt vezető tudósain kívül minden itt dolgozót úgy kezelt, mint a kényszermunkát végző rabokat, és én ezt annak tulajdonítottam, hogy az apja magas rangú tábornok. Ravi Nara durván ”csöcsös terminátornak” nevezte, én viszont inkább okos terminátornak tartottam. – Mit tehetek önért? – kérdeztem végül. – Fel kell tennem magának pár kérdést – mondta. – Rutineljárás. Rutin? Geli Bauer két év alatt úgy féltucatszor járt az irodámban. Legtöbbször üvegfalon át láttam, amint a szúrópróbaszerű poligráfos vizsgálatok eredményét nézegeti. – Godin éppen most adott három nap szabadságot – feleltem. – Nem csinálhatnánk utána? – Attól tartok, ez nem várhat. – Az európai elitiskolák országtól független akcentusával beszélt. – Azt mondta, rutineljárás. Műmosoly. – Miért nem foglal helyet, doktor? – Maga ül a székemen. Geli nem állt fel. A konfliktus volt az életeleme. – Maga rendszerint nem személyesen végzi az ilyesmit – mondtam. – Minek köszönhetem a megtiszteltetést?

– Dr. Fielding halálával rendkívüli helyzet állt elő. Mindenképpen a lehető legtöbbet kell megtudnunk a körülményeiről. – Dr. Fielding agyvérzésben halt meg. Geli egy darabig szótlanul méregetett. Bal arcán a forradás a vietnami veteránok sebhelyeire emlékeztetett, akiket vizsgáltam. Ők mesélték el, hogy a foszforgránát repesze mélyen beégeti magát a bőrbe, majd kilökődik, hogy aztán a levegőben újra robbanjon, és megsebesítse az orvost, aki műtétileg próbálja eltávolítani a szilánkokat. A katonák rettegtek az ilyen gránáttól, és Geli Bauer úgy nézett ki, mintha maga is közvetlen kapcsolatba került volna vele. Emiatt a forradás miatt hajlamos lettem volna kedvelni őt. Hiszen egy gyönyörű nő, aki ilyen jelet hordoz, olyasmiket tudhat az életről, amit nővérei közül igen kevesen. A vele való érintkezés azonban meggyőzött róla, hogy bármilyen poklokat is járt meg, nem lett tőle bölcsebb, csak megkeseredettebb. – Aggaszt a dr. Fieldinghez fűződő kapcsolata – mondta most. Engem aggaszt, nem minket. Geli soha nem használta a bürokraták által kedvelt többes számot, mintha csak egy személyben vállalt volna felelősséget az egész projekt biztonságáért. – Valóban? – kérdeztem vissza, és úgy tettem, mintha megdöbbentene a kijelentése. – Hogyan jellemezné a kapcsolatukat? – A barátom volt. – Találkoztak és beszélgettek a létesítményen kívül. Ha ezt ráhagyom, beismerem, hogy megsértettem a Szentháromság Projekt biztonsági előírásait. De Gelinek alighanem van rólunk videofelvétele. – Igen. – Ez a projekt szabályzatának közvetlen megsértése. A szememet forgattam. – Pereljen be. – Le is csukathatnánk. A francba. – Az nagymértékben elősegítené a projekt titkosságának megőrzését. Végigfuttatta hosszú ujjait szőke haján. Tollászkodó sólyomra emlékeztetett. – Elvesztheti az itteni állását, doktor. – Á, most már értem! Azért jött, hogy kirúgjon. Egy fokkal észrevehetőbben mosolygott. – Drámára semmi szükség. Csak próbálok minél többet megtudni dr. Fielding helyzetéről. – Miféle helyzetéről? Ő halott. Elhunyt. Nincs többé köztünk. – Miről beszélgettek munkaidőn kívül? – Fociról. – Fociról? – Igen, az európai futballról. Fielding saját szavaival élve ”futballőrült” volt. Az Arsenal nevű angol csapatnak szurkolt. Halálra untatott vele, de szerettem vele beszélgetni. – Maga nem őszinte hozzám, doktor.

– Tényleg? – Maga is és dr. Fielding is ellenezte, hogy a projekt folytatódjon. – Nem. Csak egyik aspektusával szemben éltem etikai kifogásokkal. Fieldingnek pedig más jellegű aggályai voltak. – Ő teljesen le akarta állítani a projektet. – Csak addig, amíg meghatározásra kerül a mindannyiunk által tapasztalt neurológiai mellékhatások oka. – Megvitatta Fielding a mellékhatásokat olyasvalakivel, aki nem volt jogosult a projekttel kapcsolatos információra? – Fogalmam sincs. – Például a feleségével? Nem volt könnyű, de rezzenéstelen arccal válaszoltam. – Nem tudom elképzelni, hogy ilyet tett volna. Geli felvonta egyik szemöldökét. – Tegnap este csaknem egy órát töltött nála. Tehát figyeltek. Hát persze, hogy figyeltek. Most ölték meg Fieldinget, tudniuk kellett, hogy reagál erre a legjobb barátja. Ez pedig azt jelenti, hogy Rachelről is tudnak. – Részvétlátogatás volt – feleltem. – A Szentháromság Projekttel kapcsolatos bizalmas információkról beszélgetett Lu Li Fieldinggel. Egy kínai fizikussal. – Semmi ilyesmit nem tettem. – Azt gondoltam ugyan, hogy Lu Li a Fieldinggel kötött házassága révén brit állampolgár lett, de most nem akartam ebbe belemenni. – Mrs. Fielding eltűnt. Beszélnünk kell vele. – Ez mintha a maga személyes problémája lenne. Geli nem vett tudomást szarkasztikus megjegyzésemről. – Ha segített neki a szökésben, hazaárulással vádolhatják. – Elkövetett valamit Lu Li? Geli arca semmit nem árult el. – Azt még ki kell derítenünk. Elképzelhető, hogy bűnrészes hazaárulásban. A kristály, jutott eszembe hirtelen. Nyilván Fielding kristályáról van szó. – Tehát egyik Fielding sincs meg. Kínos, nem? Geli nem úgy nézett ki, mintha kínosan érezné magát. Inkább rendíthetetlennek tűnt. – Tegnap este Lu Li azt mondta nekem, hogy semmi hírt nem kapott a férje holttestének hollétéről – mondtam. – Nagyon fel volt dúlva. – Az nem az én felelősségi köröm. – És mi a helyzet Fielding személyes holmijával? Lu Li külön is megemlített egy arany zsebórát. Családi ereklye. Geli az ajkát biggyesztette, majd megcsóválta a fejét. – Zsebórára nem emlékszem. De mindezt elrendezzük, amint Mrs. Fielding megkerül.

Geli hazudott. Nem dolgozhatott itt két évig úgy, hogy ne látta volna az órát legalább százszor. – Ma délelőtt poligráfos vizsgálatra lesz szükségünk. Kivert a hideg verejték. – Sajnálom. Nem vetem alá magam. Összeszűkült a szeme. Most először utasítottam vissza ilyen kérést. – És miért? – Most vesztettem el egy jó barátomat. Nem aludtam jól. Borzasztóan érzem magam. – Dr. Tennant... – És ma nincs hangulatom asszisztálni a maga fasiszta állatságaihoz. Felfogta? Geli hátradőlt a székemben, és fokozódó érdeklődéssel méregetett. – A munkaszerződése, amit aláírt, lehetővé teszi, hogy bármikor poligráfos vizsgálatnak vessük alá. Tehát már beleegyezett, hogy asszisztál nekem. A zsigeri félelem hatására kedvem lett volna bemosni neki egyet. Eddig egész életemben átlagon felüli szabadságot élveztem. Belgyógyászként magánpraxist folytattam. íróként csak a témám szabott nekem határt. így a Szentháromság Projekt nyomasztó légkörében kialakult bennem egyfajta lelki klausztrofóbia. Hasonlóképpen érzett apám is, amikor Los Alamosban és Oak Ridge-ben nukleáris fegyvereken dolgozott. És a maga idejében ő is alávetette magát épp elég poligráfos vizsgálatnak. A hidegháborús korszak óta azonban sokat változott a világ. Ma az NSA-nak MRI technikán alapuló hazugságvizsgálói vannak, és ezek a hagyományos poligráffal ellentétben mindig száz százalékig pontosak. Egyszerű elven alapul a dolog: a hazugsághoz több agysejtre van szükség, mint az igazmondáshoz. Még a beteges hazudozónak is az igaz válasz jut először eszébe. Csak utána gondolja ki vagy szavalja el fejből a hazugságát. Ez a tevékenység karácsonyfaégő módjára kigyullad az agyában, az MRl pedig leképezi az eredményt, és rögzíti a vallatok számára. Fielding állíttatta le az MRI-vel végzett poligráfos vizsgálatokat, azzal, hogy furcsa tüneteink súlyosbodhatnak, ha továbbra is kitesznek minket az MRl mágneses mezejének. Fielding ezzel csatát nyert a privát szféránk megőrzéséért folytatott háborújában, de épp eléggé félelmetesek voltak a hagyományos poligráfos vizsgálatok is. Attól, hogy meglepetésszerűen végezték a teszteket, úgy érezte magát az ember, mintha valami orwelli ellenutópiában élne, különösen, ha volt is rejtegetnivalója. – Mit fog csinálni? Benyugtatóz? Lekötöz? Geli úgy nézett ki, mint aki éppen ezt szeretné. – Nem? Akkor felejtse el az egészet. Erre egyik ujjával lassan, ráérősen odanyúlt a forradásához. – Nem értem, miért ilyen harcias, doktor. – Dehogynem érti. – Valamit rejteget. – Azt hiszem, akkor már ketten vagyunk így ezzel.

– Maga megpróbálja aláaknázni ezt a projektet. – Hogy tehetném? És miért tenném? A projektet már felfüggesztették. Geli a körmeit tanulmányozta, kettő tövig le volt rágva. Talán mégsem annyira rendíthetetlen. – Megtehetné, hogy a nyilvánossághoz fordul – mondta végül. Helyben vagyunk. A paranoid katona ettől retteg a legjobban. – Nem fordultam. – De fontolgatja? – Nem. – Beszélt az elnökkel? – Mármint valaha életemben? Végre bosszúság vegyült a hangjába. – Dr. Fielding halála óta. – Nem. – Tegnap üzenetet hagyott a Fehér Házban. Éreztem, hogy elvörösödöm. – Igen. – Nyilvános telefonról. – És? – Miért? – Lemerült a mobilom. – Kézenfekvő hazugság, ellenőrizni lehetetlen. – Miért nem tudott várni a dolog, amíg hazaérjen? – Akkor volt hozzá hangulatom. – Olyan hangulatban volt, hogy beszélnie kell az Egyesült Államok elnökével? – Így van. – Dr. Fielding haláláról? – Többek között. Most következő szavait, úgy tűnt, alaposan átgondolta. – Meghagyta a Fehér Házban, hogy a Szentháromság Projekt többi vezető munkatársát ne informálják a hívásáról. Mélybe zuhant a vérnyomásom. Honnan tudhatják, mit beszéltem a pénzbedobós telefonon? Csakis illetéktelen telefon-lehallgatás révén, mégpedig nem a helyi rendőrség vagy az FBI módszereivel. Az NSA naponta több millió magánbeszélgetést rögzít, a Fort Meade-i pincékben lévő lemezmeghajtók kulcsszavakra aktivizálódnak, olyanokra, mint plasztikbomba, Al-Kaida, erős titkosítás, RDX vagy akár Szentháromság. Felidéztem, hogy alig jelentkezett be a Fehér Ház központosa, már ki is mondtam a ”Szentháromság” szót, hogy a nő az illetékeshez kapcsoljon. Onnantól kezdve a Nemzetbiztonsági Hivatal alighanem felvette a beszélgetést. Kihúztam magam, és keményen Geli Bauer szemébe néztem. – Engem maga az elnök nevezett ki személyesen erre a projektre. Nem az NSA, nem John Skow, még csak nem is Peter Godin. Azért vagyok itt, hogy a felmerülő etikai

problémákat elemezzem. Ha megállapítom, hogy ilyen probléma áll fenn, közvetlenül az elnöknek teszek róla jelentést. Itt senkinek nincs beleszólása. A kocka el volt vetve. Éles határvonalat húztam önmagam és mindenki más között, aki a Szentháromság-épületben dolgozik. Geli előrehajolt, kék szeme fenyegetően meredt rám. – Hány mobiltelefon van a tulajdonában, dr. Tennant? – Egy. – És azon kívül másik is van a birtokában? Elérkezett az igazság pillanata, mint amikor a zenében végre feloldják a disszonanciát. Tehát tudják, hogy felhívtam a Fehér Házat, de azt nem tudják, hogy az elnök visszahívott-e. Azokon a telefonjaimon, amelyekről tudtak, rajta voltak, de aggódnak, hogy olyan kommunikációs csatornáim is vannak, amelyekről nem tudnak. Ha pedig emiatt aggódnak, az azt jelenti, hogy nincs az elnökhöz belső vonaluk, így még van esélyem, hogy meggyőzzem őt a gyanúm alaposságáról. – Rachel Weiss tulajdonában is van mobiltelefon – mondta Bauer, és szeme élénken vizslatott, hogy a legapróbb reakciómat is rögzíteni tudja. Lassan levegőt vettem, és egyenletes hangon válaszoltam. – Nem ismerek olyan orvost, akinek ne lenne. – De dr. Weisst szinte mindenki másnál jobban ismeri. – A pszichiáterem, ha erre gondol. – A Szentháromság Projekten dolgozókon kívül az egyetlen személy, akivel maga az utóbbi két hónapban ötven szónál többet beszélt. Elgondolkodtam, hogy vajon így van-e. – Ugyanez áll dr. Weissre – folytatta Geli. – Ezt hogy érti? – Dr. Weiss nem tart kapcsolatot senkivel. Tavaly halt meg a fia rákban. Ezután a férje elhagyta, és visszaköltözött New Yorkba. Hat hónappal ezelőtt dr. Weiss kezdte alkalmanként elfogadni férfi kollégái randevúmeghívásait. Vacsora, mozi, ilyesmi. Kettőnél többször senkivel sem találkozott, két hónapja pedig egyetlen férfival sem ment el sehova. Ez nem lepett meg. Rachel igen mély szellemi és érzelmi életet élő nő volt, el tudtam képzelni, hogy nem sok férfi felel meg az elvárásainak. – És akkor? – kérdeztem. – Azt hiszem, ennek maga az oka, doktor. Szerintem dr. Weiss szerelmes magába. Szívből felnevettem, Fielding holttestének megpillantása óta először. – Dr. Weiss szerint tévképzeteim vannak, Ms. Bauer. És azt sem tartja kizártnak, hogy skizofrén vagyok. Gelit ez nem zökkentette ki. – Mit mondott el dr. Weissnek a Szentháromság Projektről?

– Mint azt jól tudja, semmit. Biztos vagyok benne, hogy megtalálták a módját, hogy minden egyes kezelést rögzítsenek. Geli meglepetésemre kurta bólintással rám hagyta. – De a szerelmesek találékonyak. Lehet, hogy sikerült tiltott módon találkoznia vele. Például tegnap este. – Tegnap este láttam először Rachel Weisst az irodáján kívül. – Összefontam a karomat a mellkasomon. – És nem vagyok hajlandó tovább beszélgetni róla. A projekthez semmi köze. Maga megsérti egy amerikai állampolgár privát szféráját, aki semmilyen jogfeladó megállapodást nem írt alá. Geli mosolyába ezúttal leheletnyi kíméletlenség vegyült. – Ha a Szentháromság Projektről van szó, a privát szféra nem jelent semmit. A 173-as nemzetbiztonsági irányelv értelmében dr. Weisst negyvennyolc órára őrizetbe vehetjük úgy, hogy nem is telefonálhat. Kitört belőlem a frusztráltság. – Geli, tudja maga egyáltalán, mi az a Szentháromság Projekt? Attól, hogy a keresztnevén szólítottam, lefagyott arcáról a mosoly, a kérdésemre pedig egyszerre védekező állásba kényszerült. Belehalt volna, ha el kell ismernie, hogy nem tudja a projekt legféltettebb titkait, ha viszont az ellenkezőjét állítja, az az állásába kerülhet. így aztán csak fenyegetően nézett rám, de nem mondott semmit. Léptem egyet felé. – Hát, én tudom. Maga viszont, amíg nem tudja, és nem érti pontosan mindazt, amivel jár, ne legyen már olyan jó német kislány, és ne ugorjon olyan lelkesen minden parancsra! Sértésem célba talált. Geli megfeszült a székében, mintha rám akarná vetni magát. Hátraléptem, és azonnal megbántam, amit mondtam. Semmit nem nyerhetek azzal, ha kiváltom Geli Bauer személyes ellenszenvét. Sőt, ritka rossz ötlet. Alighanem ő maga végzett Fieldinggel. És éppen ezért esik jói kínozni, döbbentem rá. – Végeztünk – jelentettem ki, és kivettem zsebemből a kocsikulcsaimat. – Szerdán reggel jövök be legközelebb.. Addig tartsa távol tőlem a dobermanjait. Azzal hátat fordítottam neki. – Dr. Tennant? Mentem tovább. – Tennant! Megnyomtam a lift gombját. Nyílt az ajtó, beszálltam, de ki is léptem mindjárt. Hiszen Geli Bauer alighanem egyetlen gombnyomással börtöncellává változtathatja a parányi fülkét. Persze ugyanilyen játszi könnyedséggel lezárhatja az egész épületet is, azért inkább a lépcsőt választottam. A negyedik emeleti lépcsőfordulóba érve a füstfelhőben ülő Fielding képe tolult elém. Láncdohányos volt, de a Szentháromság Projekten még a vezető tudósok sem gyújthattak rá sehol. Nem a szövetségi kormány rendelkezése folytán, egyszerűen arról volt szó, hogy Peter Godin ki nem állhatta a füstszagot. A minden helyzetben találékony Fielding viszont mégis talált olyan helyet, ahol

szenvedélyének hódolhatott. A negyediken, az anyaglaborban volt egy hatalmas vákuumkamra, amelyet a projekt kezdeti szakaszaiban a karbon nanocsövek tesztelésére használtak. A laborban szereltek fel füstérzékelőket, a vákuumkamrában azonban nem. Fieldingnek sikerült annyi dobozt felstószolnia a kamra körül, hogy az emberek meg is feledkeztek a helyiség létezéséről. Ha sehol máshol nem akadtam nyomára, tudtam, hogy ott kell keresnem. Ha Fielding a Szentháromság-épületben nem érezte biztonságban az életét, okoskodtam, vajon nem logikus, hogy máshol tartja a kristályt? Nem az irodájában rejtette el, amelyet biztosan átkutatnak. A vákuumkamra viszont csak egy szinttel van lejjebb, és biztos lehetett abban is, hogy én idővel átnézem az ő nem hivatalos szentélyét. Elindultam hát a folyosón az anyaglabor felé. A laborból két, a Sun Microsystemstől érkezett mérnök lépett ki. Egymás mögött haladtak a lift irányába, hogy elférjünk. Mosolyt erőltettem az arcomra, majd lelassítottam, hogy akkor érjek a laborhoz, amikor ők már befordultak mögöttem a sarkon. Üres volt a helyiség. Sietve a vákuumkamra acélfalát elrejtő dobozhalomhoz léptem, és kezdtem lerámolni az ajtó elől. A vészjósló szerkezet úgy nézett ki, mint valami hatalmas nyomáscsökkentő kamra könnyűbúvároknak: a fedélzeti nyílásra emlékeztető ajtón kis kémlelőnyílás és jókora vaskerék. Elfordítottam a kereket, mire kinyílt az ajtó, és automatikusan felkapcsolódott a világítás. Nagyot dobbant a szívem, amikor beléptem. Szerszámokkal, csőbilincsekkel, régi karbonhulladékkal megrakott széles polcokra emlékeztem. Most viszont nem volt a kamrában semmi. Mintha az egész helyiséget gőzsugárral pucolták volna ki. – Geli Bauer – leheltem magam elé. Ha tehát Fielding itt rejtette el a zsebóráját, az már Gelinél van. Kisiettem a helyiségből, és félig-meddig vártam, hogy a nő elém toppanjon a laborban. De továbbra sem volt ott senki, ahogy a folyosón sem. Visszaosontam a lépcsőfordulóhoz, lementem a harmadikra, és a biztonsági asztal felé indultam, ahol már várt Henry. Kilépéskor testi motozásnak kellett alávetnünk magunkat, nehogy számítógéplemezeket vagy papírokat csempésszünk ki. Hogy hahotázhatott magában Fielding minden egyes alkalommal, amikor Henry nem szúrta ki a kristályfityegőjét! Az asztal felé közeledve észrevettem, hogy a kapuőr a gallérjára erősített adóvevőbe beszél. – Mi újság, Henry? – álltam meg, hogy letapizhasson. – Egy perc, doki. Felgyorsult a szívverésem. Elképzeltem, hogy most kapja a parancsot Geli Bauertől: Ne engedje ki az épületből... – Haladnom kéne – mondtam. – Programom van.

Henry rám nézett, majd beleszólt a mikrofonjába: – Éppen itt van. Jézusom. Ha Gelinek meg kellett kérdeznie, ott vagyok-e, az azt jelenti, hogy nem figyelt kamerán a biztonsági szobából. Alighanem már erre tart. Az agyam limbikus rendszere azt javasolta, fussak, ahogy a lábam bírja, de ugyan meddig jutnék? Az ártalmatlan külsejű Henrynél kilenc milliméteres Glock automata pisztoly van. Ezzel együtt óriási akaraterőre volt szükségem, hogy ne kezdjek el az ajtó felé rohanni. Henry pár másodpercig még a fülébe dugott vevőkészüléket hallgatta, és zavartnak tűnt. – Biztos? – kérdezett vissza. – Rendben. Kijött az asztala mögül, és hirtelen világossá vált számomra, hogy ha a fegyveréért nyúl, a következő néhány másodperc történéseit a túlélési ösztön irányítja majd. Feszülten, ugrásra készen vártam, de aztán Henry leguggolt, és a nadrágszáramnál kezdve végigcsinálta a szokásos motozást. Geli tehát úgy döntött, futni hagy. Vajon miért? Mert nem lehet biztos benne, nem beszéltem-e az elnökkel. – Mehet, doki – veregette meg a vállamat Henry. – Egy pillanatig azt hittem, a nő... azaz hogy itt akarják tartani. Henry arcát vizsgálgatva észrevettem valamit a szemében, amit nem értettem. De aztán rájöttem. Ő sem kedveli jobban Geli Bauert, mint én. Igazság szerint fél tőle. Alig értem ki a golyóálló üvegajtón, megcsörrent a mobilom. Megnyomtam a SEND gombot, és fülemhez tartottam a készüléket. – Halló? – David! Hol a pokolban volt? – Meg ne mondja a nevét! – förmedtem rá gyorsan, felismerve Rachel hangját. – Egy órája próbálom elérni! A Szentháromság-épület rézbevonatán semmilyen mobiltelefon hanghullámai nem juthattak át. – Mondja gyorsan, mi a baj. – Maga járt ma délelőtt az irodámban? – Az irodájában? Természetesen nem. Miért? – Mert valaki szabályosan ízekre szedte. Hiányzik a maga dossziéja, és mindent felforgattak. Teleszívtam a tüdőmet levegővel, és kényszerítettem magam, hogy egyenletes tempóban lépkedjek tovább az autóm felé. – Nem jártam ma az irodája közelében. Miért gondolja, hogy ilyesmit tennék? – Azért, hogy hihetővé tegye a szememben a tévképzeteit! Hogy azt higgyem, az a valóság! Már-már hisztérikus volt a hangja. Hát semmit nem értett meg tegnap este? – Beszélnünk kell. De nem így. Most az irodájában van? – Nem, a 15-ös főúton.

Rachel a Duke Egyetem Orvosi Központjától Chapel Hillig végig a 15ösön haladhatott. – Taxiban ül? – Nem. Elmentem reggel az autóméit. – Találkozzunk ott, ahol meglátta, hogy videóra beszélek. – Úgy érti... – Tudja, hogy hol. Úton vagyok. Most tegye le. Letette. Minden lélekjelenlétemre szükség volt, hogy ne futva tegyem meg az utolsó pár lépést.

12. fejezet

R

achel fehér Saabja már ott állt a ház előtt. Maga Rachel a bejárat előtti

lépcsőn üldögélt állát kezére támasztva, az órájára váró egyetemista lány pózában. A szokásos selyemblúz és szoknya helyett most kék farmer és egyszerű fehér blúz volt rajta. Dudáltam egy rövidet. Felnézett, nem mosolygott. Odaintettem neki, majd beálltam a garázsba, és odasétáltam a bejárathoz. – Elnézést, hogy később értem ide, mint maga – mondtam, és szétnéztem, nem áll-e ismeretlen jármű az utcában. Vörös volt a szeme a sírástól. Bement a nappaliba, de nem ült le. A kevés bútordarab között járkált ide-oda, képtelen volt egy helyben maradni. – Mondja el, mi történt – kértem. Éppen csak annyi időre állt meg, hogy alaposan végigmérhessen, majd folytatta a járkálást. – A kórházban voltam, megnéztem egy páciensemet, aki két napja öngyilkosságot kísérelt meg. – És? – Utána úgy döntöttem, beugrom az irodámba, és diktafonra mondok pár anyagot. Amikor odaértem, észrevettem, hogy járt ott előttem valaki. Az iroda zárva volt, mégis tudtam, érti? – Azt mondta, darabokra szedték az irodáját. Elfordította a fejét. – Nem egészen. De sok minden nem volt a helyén. Tudom, mert egy bizonyos módon szeretem elrendezni a dolgaimat. A könyveket nagyság szerint rakom sorba a kisebbekkel kezdve, a papírokat úgy kupacolom fel... nem érdekes. – Ez obszesszív-kompulzív viselkedés.

Villant a fekete szeme. – Vannak súlyosabb problémák is, mint a kényszerbetegség. – Egyetértek. Azt mondta, hiányzik a dossziém? – Igen. – Más pácienseinek is tűntek el papírjai? – Nem. – Akkor helyben vagyunk. Csak azt nem értem, miért vitték el az anyagomat. Miért nem fénymásolták le? Biztos vagyok benne, hogy már olvasták. Alighanem minden héten elolvassák. Rachel most megállt, és hitetlenkedve nézett rám. – Azt hogy tehetik meg? – Úgy, hogy egy emberük belopózik az irodájába. Alighanem mindig aznap este, amikor magánál jártam. – Eddig miért nem vettem észre semmit? – Talán most siettek. – Miért? – Mert félnek. – Mitől? – Tőlem. Attól, amit tettem. Meg attól, amit még tehetek. Leült a kanapé szélére, mintha össze akarná szedni magát. – Pontosan tudnom kell, David. Ki az az ők? Az NSA? – Igen is, meg nem is. A Szentháromság Projekt biztonsági csapata, akiket az NSA pénzel. – És ők gyilkolták meg maga szerint Andrew Fieldinget. – Igen. Rachel lehunyta a szemét. – Az egyetemen egy barátommal bevizsgáltattam a fehér port, amit adott. Nincs benne lépfenevírustól, vagy bármilyen más ismert kórokozótól, illetve mérgező anyagtól származó szennyeződés. – Újra kinyitotta a szemét, és mélyen belenézett az enyémbe. – Homok, David. Fehér homok. Senkire nem jelent veszélyt. Agyam nagy fordulatszámon pörögve latolgatta, mit jelenthet ez. A mikrochip szilíciumból készül, az pedig a homok egy fajtája. Talán a homok az alapanyaga valami Godin által felfedezett új félvezetőnek? Lehet, hogy Fielding valami ilyesmit akart velem burkoltan közölni... – Próbálta azóta elérni az elnököt? – kérdezte Rachel. Meglepetésemben tátva maradt a szám. – A francba! – Mi van? – Elfelejtettem meghallgatni az üzenetrögzítőmet. Bocsásson meg! Bementem a konyhába. A kis világító dióda egy új üzenetet jelzett ki. Lenyomtam a gombot, mire új-angliai kiejtéssel beszélő hang szólalt meg recsegve a parányi hangszóróból:

– Dr. Tennant? Itt Ewan McCaskell, az elnök vezérkari főnöke. Emlékszem a pár évvel ezelőtti látogatására. Most kaptam meg az üzenetét. Bizonyára megérti, hogy rendkívül elfoglaltak vagyunk. Nem vonhatom be az ügybe az elnök urat, amíg nem tudom, miről van szó, de mihamarabb beszélni akarok magával. Kérem, maradjon ezen a számon, és amint időm engedi, visszahívom. A megkönnyebbülés szinte ledöntött a lábamról. Kénytelen voltam megtámaszkodni a konyhapulton. A hívóazonosító azt mutatta, hogy McCaskell hívása húsz perccel azelőtt futott be. – Ki volt az? – tudakolta Rachel. Visszajátszottam az üzenetet. – El kell ismernem – mondta -, hogy hasonlított a hangja Ewan McCaskelléhez. – Hasonlított? Ő maga volt az. Hát semmit sem értett meg tegnap este? Elhúzott egy széket a konyhaasztaltól, és leült velem szemben. – Figyeljen rám, David. Tudja, miért vagyok itt? És hogy miért segítettem magának tegnap este? – Mondja el. – A könyve miatt. – A könyvem? – Igen. A kórházban nap mint nap olyasmiket látok, amiről az orvosegyetemen nem beszéltek nekem. Olyan eseteket, amelyek a valóság és a törvényesség közötti szűk résben helyezkednek el. Olyan dilemmák, amelyekkel a kormánynak nincs bátorsága szembenézni. Ilyenkor megteszem, ami tőlem telik, esetleg panaszkodom a dologról valamelyik orvos kollégámnak... de ennyi. Maga pedig leírta mindezt, hadd olvassa a világ, és fittyet hány arra, mi történhet magával. Abortusz. Orvosi ellátás az élet utolsó évében kontra születés előtti ellátás. Eutanázia. Te jó isten, leírja, hogyan segített meghalni a saját testvérének! Lehunytam a szemem, és megjelent előttem a bátyám, aki a kiterjesztett, eszközös újraélesztés, az ALS pusztító hatása következtében egyedül csak a szemhéját tudta mozgatni, majd már azt sem. Egyezséget kötöttünk, hogy azon a ponton, amikor már a szemhéja sem mozdul, segítek véget vetni élete maradványának. – Azt a részt majdnem kihagytam – mondtam. Rachel megszorította a karomat. – De nem hagyta ki. Vállalta a kockázatot, és számtalan emberen segített azzal, hogy benne hagyta. Olyanokon, akiket sosem fog megismerni. De ők ismerik magát. Én is ismerem magát. És most maga beteg. Hónapok óta segítségre szorul, és a hagyományos terápia nem vált be. Nem tudtam áttörni a falakat, amiket felhúzott maga köré. – Szorítása a karomon erősödött, és közben bátorítóan mosolygott. – Elhiszem, hogy valami különleges munkában vesz részt, rendben? De egyet mondjon meg. Ha a Szentháromság-komputer az, aminek mondja,

akkor miért maga? Érti? írt egy nagyszerű könyvet. Az elnök ismerte a bátyját. De alkalmassá teszi ez magát arra, hogy a tudománynak arról a fajtájáról ítélkezzen, amiről beszélt nekem? Igaza volt. Többről volt szó. De a múltamat olyan sokáig elhallgattam előle, hogy most meglepően nagy erőfeszítésembe került beszélni róla. – Apám atomfizikus volt – kezdtem halkan. – A háború alatt Los Alamosban dolgozott. Ő volt a Manhattan Projekten a legfiatalabb fizikus. Rachel szeme felcsillant. – Folytassa. – Az első diplomámat elméleti fizikából szereztem Bostonban, az MIT-n. – Istenem! Hát tényleg nem tudok magáról semmit, igaz? Megérintettem a vállát. – Dehogynem tud. Nézze, apám ahhoz a csoporthoz tartozott, amelyik ellenezte a bomba bevetését. Szilárd Leó, Wigner Jenő és a többiek. Hiszen a németek már kapituláltak, a japánoknak pedig egyszerűen nem voltak meg a megfelelő erőforrásaik, hogy atombombát gyártsanak. Apámék azt akarták, hogy a japán hadseregnek tartsanak erődemonstrációt a bombával, ne civilek ellen vessék be. De különvéleményüket nem vették figyelembe, és Hirosima a történelem részévé vált. – Ma viszont már másfajta világban élünk – folytattam. – Miután az elnök megértette, mivel járhat a Szentháromság Projekt, hiszen az isten szerelmére, arról van szó, hogy az emberi intelligencia kiszabadul a testből, rögtön tudta, hogy politikailag sebezhetővé válik, ha a közvélemény értesül róla, hogy az etikai vonatkozásokkal nem törődve vágtak bele. Nézze csak meg, mekkora őrület van a klónozás meg az őssejtkutatás körül. Ezért etikai felügyeletet rendelt el. Ismerte a könyvemet, tudta, hogy a közvélemény bízik bennem, és megbízott bennem ő is, mert ismerte a bátyámat. Ezenkívül a mi családunkban a Manhattan Projekt óta hagyománya van a lelkiismereti alapú tiltakozásnak. Tehát ki, ha nem én? Rachel a fejét csóválta. – Miért lett orvos, és nem fizikus? Nem tudott kibújni a bőréből: pszichiáter maradt. De lehet, hogy egyszerűen csak nő. – Hirosima után apám élete zaklatott volt. Teller Ede már a szuper hidrogénbomba megépítésére készült. Oppenheimer ezt ellenezte. Ahogy az apám is. Kérte az áthelyezését. Groves tábornok nem akarta elengedni a fegyverkísérletekről, de hajlandó volt technikai jellegű feladattal megbízni, ahol nem közvetlenül a robbanótöltetekkel kell foglalkoznia. Az Oak Ridge-i országos laborba helyezték, Tennessee államba. – Miért nem mondott fel? – Végül megtette. De hidegháborús időszakban éltünk. Akkor nagyobb nyomás nehezedett az emberekre. Oppenheimert évekig üldözték, amiért ellenezte a hidrogénbombát. Ezenkívül apám anyámmal is Oak Ridge-ben ismerkedett meg. Ott jobb volt a helyzet. Megszületett a bátyám. Aztán én is. Tulajdonképpen véletlenül. –Elmosolyodtam, mert eszembe jutott a pillanat, amikor a szüleim ezt elárulták nekem. – Oak Ridge-ben nőttem fel, de aztán

tinédzser koromban apám felhagyott az atomfizikával, és az alabamai Huntsvillebe költöztünk, ahol az űrprogramon dolgozott. – Még mindig nem látom, hol jön be a képbe az orvostudomány. – Anyám gyerekorvos volt Oak Ridge-ben. Rengeteg jót tett. Nem kellett hozzá zseninek lenni, hogy az ember észrevegye, menynyivel inkább boldoggá teszi a munkája, mint apámat. Ez gyakorolt rám nagy hatást. A telefonra pillantottam, szuggerálva, hogy csörrenjen meg újból. – Tegnap este csak részben mondtam el magának az igazságot. Amikor az elnök felajánlotta nekem ezt a pozíciót, furcsamód amolyan költői igazságszolgáltatásnak tűnt. Azt a lehetőséget kaptam meg, amit apámtól Los Alamosban megtagadtak. Lehetőségem nyílt, hogy valamelyest kontrolláljak egy nagyszabású vállalkozást, amely valószínűleg az egész világot örökre megváltoztatja. Lehet, hogy jó, lehet, hogy rossz irányba. Aznap, amikor látogatást tettem az Ovális Teremben, érzékeltem ezt, ezért vállaltam el. Rachel nagy levegőt vett, majd lassan kifújta. – Tehát mégis valóság? Mármint a Szentháromság Projekt. – igen. És nagyon örülök, hogy McCaskell visszahívott. Nagy szükségünk van az elnökre. Felálltam, és arra gondoltam, visszajátszom az üzenetet, de hirtelen kimerültséghullám söpört végig rajtam. Reménykedtem, hogy tényleg egyszerű fáradtságról van szó, de ekkor hátsó fogaimban megkezdődött az ismerős bizsergés. Eszembe jutott, hogy elfogyott az amfetaminom, ezért kivettem a hűtőből egy doboz Mountain Dew-t, felpattintottam a tetejét, és nagyot húztam a koffeintartalmú italból. – David? – Rachel furcsálkodva méregetett. – Jól van? Mintha megszédült volna. – Lehet, hogy kidőlök – mondtam, és ittam még az üdítőből. – Kidől? – Rachel szeme elkerekedett. – A narkolepszia? Még soha nem volt szemtanúja egyetlen rohamomnak sem. Bólintottam, és közben mintha árnyék ereszkedett volna a szememre. Homályos fenyegetettséget éreztem, mintha lenne valaki rajtunk kívül a szobában, de nem látszana. – Valami hiányzik – gondolkodtam hangosan. – Miről beszél? Geli Bauer képe jelent meg a szemem előtt. – Veszélyben vagyunk. Rachel láthatóan aggódott, de inkább miattam, mintsem a láthatatlan veszélyforrás miatt. – Miféle veszélyben? – Valahogy furcsa dolgok történnek. Godin szabadságra küld minket... az irodájából eltűnik a dossziém... McCaskell telefonja. Hiányzik egy láncszem, de fáradt vagyok, nem tudom végiggondolni, mi lehet az. – Azt hittem, McCaskell hívása jó hír. – Az is. Csak... – Bármilyen álmos voltam, nagyon szerettem volna, ha nálam van a pisztolyom. – Tegyen meg egy szívességet. Várjon itt két percet.

– Mi? – sötétült el az aggodalomtól a tekintete. – Hova megy? – A szomszédomhoz. – David! És ha összeesik? – Senkinek ne nyisson ajtót! – kiáltottam rá. – De ha a telefon csöng, vegye fel, és mondja, hogy rögtön jövök. Kirohantam, és átverekedtem magam a hátsó udvarokat elválasztó sövényen. Három hátsó udvaron sprinteltem végig, majd az egyik szomszéd sufnija mögötti sövénynél álltam meg. Előző éjjel két óra körül kilopóztam, és ez alá dugtam el Fielding dobozát. Benne voltak a Fielding által készített elektronikus kütyük, az én megkezdett videokazettám, Fielding levele és a pisztolyom. Térdre ereszkedve kivettem a sövény alól a dobozt, majd átmásztam a bokrok alatt, és rohantam hazafelé. Mire az udvarra értem, úgy éreztem magam, mintha részegen futnék egy idegen városban. Rachel közvetlenül a hátsó ajtó mögött állt. – Ez a tegnap esti cucc – mondta. – Most miért kell? Kissé megdöntöttem a dobozt, hogy lássa a fegyvert. Hátralépett. – David, megijeszt. – El kell tűnnie innen. Amíg elmondom a történetemet McCastellnek, nem fog baja esni. – Azzal letettem a dobozt a padlóra, övembe tűztem a pisztolyt, és a bejárati ajtó felé tuszkoltam Rachelt. – A nap hátralevő részét töltse nyilvános helyen, például valami plazában. Ne menjen haza, amíg nem jelentkezem. Sarkon fordult, és nem hagyta magát tovább lökdösni. Határozottságának köszönhetően úgy tűnt, egyforma magasak vagyunk. – Hagyja ezt abba! Hiszen amilyen állapotban van, akár le is lőheti magát véletlenül. Válaszoltam volna, de a szavak eltűntek a tudatom sötét mélyén. Tudtam, hogy nem egészen egy perc múlva már nem leszek magamnál. – Mindjárt kidőlök. Rachel megragadta a karomat, berángatott a hallba, és nézte, hova fektethetne le. A vendégháló ajtajára böktem. Ö is érzékelte, hogy mindjárt összeesem, ezért sietve betuszkolt az ajtón, és hagyta, hogy arccal rázuhanjak a matracra. – Van gyógyszere? – Elfogyott. Távolodtak a léptei. Szekrényajtók csapódását hallottam, majd azt, hogy Rachel mormog valamit magában. Amikor közelebb ért a hangja, sikerült áthengerednem a hátamra. Sötét sziluettet láttam az ajtóban. – Fő a kávé – mondta Rachel. – Ébren van még? – Mondjuk. Úgy nézett rám, ahogy a kísérleti állatot figyelik. – A konyhában nincs semmi. Csak pár zacskó kőkemény sós keksz. Mikor volt utoljára boltban?

Erre nem emlékeztem. Az utóbbi hetekben szinte egyfolytában Fieldingnek segédkeztem olyan kísérleteknél, amelyekből alig értettem valamit. Rachel leült az ágyra, és kitapintotta a nyaki ütőeremet. Hűvösek voltak az ujjai. – Én is így voltam egy ideig – mondta, majd az óráját nézte, és kissé mozgott a szája, ahogy a pulzusomat számolta. – A fiam halála után. Mármint hogy nem jártam boltba. Nem fizettem be a számláimat. Nem fürödtem. Azt hiszem, egy férfinak tovább tart, hogy visszazökkenjen az ilyesmibe. A végén ezeket a kis elintéznivalókat hívtam segítségül, hogy valami rendszert vigyek az életembe. Megvédtek attól, hogy végképp megőrüljek. Éreztem, hogy az ajkam mosolyra húzódik. Tetszett, hogy a szakmája nem gátolja meg abban, hogy úgy használja a megőrül szót, mint bárki más. És az is tetszett, hogy az ujjai a nyakamhoz érnek. Akartam is mondani valamit, hogy milyen kellemes az érintése. Emlékeztetett valakire, de nem jutott eszembe, kire... – Mikor van a születésnapja? – érdeklődött. Arra sem emlékeztem. – David? Jött egy nagy fekete hullám, és rám borult a sötétség. Elővárosi járdán gyalogolok, és a tökéletes házak tökéletes sorát nézegetem. Willow Street. Itt élek – legalábbis itt alszom -, de nemigen hasonlít arra az utcára, ahol gyerekkoromban laktam. Nem nagyon ismerem a szomszédaimat, van, akit egyáltalán nem. Az NSA utasított, hogy ne barátkozzam, és kiderült, hogy ezt nem nehéz betartani. A Willow Streeten senki sem erőlteti. Oak Ridge-ben kisebbek voltak a házak, de a bennük lakókat mind név szerint ismertem. Az én kis környékem külön világ volt, tele arcokkal, amelyeket ugyanolyan jól ismertem, mint a családtagjaimét. A Willow Streeten viszont a gyerekek többet vannak bent a házban, mint a szabadban. Az apák nem nyírnak füvet, inkább felfogadnak egy embert. Oak Ridge-ben a papák úgy törődtek a pázsittal, mintha az lenne az ő kis hűbérbirtokuk. Órákon át tárgyalták a különböző fűnyíró-, és műtrágyafajtákat. Egy kanyar után megpillantom a saját házamat. Zöld mintákkal díszített fehér fal. Kívülről úgy néz ki, mint egy otthon, de én soha nem éreztem annak. Fekete labrador szökdécsel az utca túloldalán, gazdája sehol. Ez errefelé ritka látvány. Aztán jön egy Lexus, mellettem elhaladva lassít. Intek a magas, királynői tartású nőnek, aki vezeti. Úgy bámul rám, mintha veszélyes betolakodó lennék. Átmegyek az utcán, a bejárati ajtóhoz lépek. Kezemet a zsebembe süllyesztem, kiveszem a kulcsot, aztán a kilincs felé nyúlok. Be is illesztek valamit a zárba, de... ez nem a kulcsom. Vékony fémtárgy, olyan, mint egy reszelő. Beszuszakolom a kulcslyukba. A zár egy pillanatig ellenáll, aztán elfordul. Kinyitom az ajtót, besurranok, és gyorsan becsukom magam mögött.

A kezem már a másik zsebemben matat, valami hideghez ér. Fadarabra fonódnak rá az ujjaim, és pisztoly agyát markolja a kezem, amikor kihúzom. Automata. Nem ismerős. Másik zsebemből perforált hangtompítót veszek elő, és lassan rácsavarom a csőre. Könnyedén, ellentmondást nem tűrően illeszkedik a helyére, elégedett vagyok. A folyosóról üveg koccanását hallom. Valaki van a konyhában. Óvatosan lépek egyet előre, kipróbálom, nem nyikorog-e a padló, aztán elindulok... Teljes pánikban riadtam fel, és kirántottam övemből a pisztolyt Revolver, nem automata. És hangtompító sincs rajta. Kiáltani akartam Rachelnek, de leküzdöttem a késztetést. Egyetlen mozdulattal legördültem az ágyról, talpra érkeztem, és a hálószoba ajtaja felé indultam. Először csak egy női hang halk dúdolását hallottam. A dallam Joni Mitchell ”California” című számára emlékeztetett. Megnyikordult a folyosó keményfa padlója. Csendben vettem egy nagy levegőt, és bent tartottam. Újabb padlónyikorgás. Valaki jobbról balra halad el a szoba előtt. Lecsuktam a szemem, és vártam. Újabb nyikorgás. Lassan elszámoltam tízig. Aztán szabad kezemmel szép lassan elfordítottam a gömbkilincset. Amikor már eléggé elfordult, feltéptem az ajtót, kiugrottam a folyosóra, és balra fordulva magam elé tartottam a fegyvert. Hosszú hajú, szőke férfi állt ott tőlem alig két méterre, két karja előre kinyújtva, be a konyhába. A kézfejét nem láttam, de tudtam, hogy fegyver van nála. Meghúztam a ravaszt. Nem hallottam dörrenést, nem is rúgott hátra a pisztoly. Elfelejtettem kibiztosítani, így a kettős működésű ravasz csak félig hajlott hátra. Míg felhúztam a kakast, a szőke fickó megpördült a tengelye körül, és hangtompítós, fekete, feneketlen csövű automata villant a látómezőmbe. Aztán engedelmeskedett a ravasz, és narancsszínű villanás borította fénybe a folyosót. Pislognom kellett, és mire kinyitottam a szemem, a szőke férfi nem volt sehol. Női sikoly. Mintha jégcsákánnyal hasogatták volna a dobhártyámat. Lefelé néztem. A szőke a padlón hevert, koponyájából ömlött a vér. Előreléptem, egyik lábamat rátettem a fegyvert markoló keze csuklójára. A sikítás nem szűnt meg. Jobbra pillantottam. Rachel állt ott hátát a mosogatónak vetve, halálszürke arccal, nagyra tátott szájjal. – Hagyja abba! – üvöltöttem. – Hagyja már abba! A szája tátva maradt, de elhallgatott. Kivettem az automatát a szőke fickó kezéből, majd kitapintottam a kari verőerén a pulzusát. Fonalas, gyengén tapintható volt az érverése. A golyó közvetlenül a jobb füle fölött hatolt be a koponyájába. Szürke szeme üveges volt,

pupillái merevek, kitágultak. Lehajoltam, és a kiloccsant agyvelőt is láttam. Öt perce sincs hátra. Inkább éreztem, mint láttam, hogy Rachel megmozdul. Felnéztem. A konyhai telefon volt a kezében, tárcsázni készült. – Azt tegye le. – Hívok mentőt! – Nincs esélye. – Azt nem tudhatja! – Dehogynem. Vizsgálja meg, ha nem hisz nekem. – Felegyenesedtem. – De ha lenne esélye, akkor is túl kockázatos lenne. – Mi?! Miről beszél? – Miért, mit gondol, ki ez? Csavargó az utcáról? Fényes nappal betört ide valami narkós? Nézzen csak rá. Rachel talán egy másodpercre pillantott oda. – Nem tudom, ki ez. Maga ismeri? Az összeroncsolt fiatal arcot bámulva rájöttem, hogy igen. Vagy legalábbis láttam már. Nem túl gyakran, de párszor elmentünk egymás mellett a Szentháromság Projekt parkolójában. Magas, szikár fiú volt, olyasféle, amilyenekkel európai hegyi ösvényeken találkozhat az ember. Geli Bauerhez hasonlóan neki is hegymászót vagy elitkatonát sejtetett a fizikuma. – Igen, ismerem. Geli Bauernek dolgozik. Rachel zavartan hunyorgott. – Az ki? – Az a nő maga a Szentháromság Projekt. Maga Godin. Az NSA. –Mindkét fegyvert a konyhapultra tettem. – Valaki parancsot adott neki, hogy intézzen el engem is. Meg a jelek szerint magát is. Valahogy még mindig idegenkedtem a gondolattól, hogy Godin rendelhette el a meggyilkolásomat. Pedig a projekten semmi sem történhetett az ő jóváhagyása nélkül. – Hívnunk kell a rendőrséget – erősködött Rachel. – Nem lesz baj. A fickó le akart lőni. Önvédelem volt, vagy igazolható emberölés, vagy hogy hívják pontosan. – A rendőrséget? Nem nyomoztathat a helyi rendőrökkel a nemzetbiztonságiak után. Ezt már mondtam. – Miért nem? Meg akart ölni. Ez állami hatáskörbe tartozó bűnügy. Nevetnem kellett. – Az NSA az Egyesült Államok legnagyobb és legtitkosabb hírszerző ügynöksége. Bizalmas minden, amit csinálnak. A Fort Meade-i kapun zsaru csak bírósági végzéssel léphet be. – De ez itt nem Fort Meade. – Az NSA számára igen. Nézze, amíg nem beszélek az elnökkel, egyedül vagyunk. Érti? Az egyre növekvő vértócsára pillantott. – Talán mégis csak egy csavargó. – Hát nem érti? Ezért lopták el a dossziémat az irodájából!

– Mi? – Már tudták, hogy meg fogják ölni magát. Rachel kinyitotta a száját, de nem mondott semmit. – Különben lefénymásolják, és otthagyják. De nem akarták, hogy bármi is maradjon az irodájában, ami alapján a durhami rendőrség összefüggésbe hozhatja a projekttel. A fejét csóválta, de a gondolatmenetemet nehéz lett volna megdönteni. Övembe dugtam az automatát, és felvettem a 38-asomat is. – Ki kell jutnunk innen. Mégpedig gyorsan. Lehet, hogy többen is vannak a közelben. Tágra nyílt a szeme. – Többen? Hirtelen mindent megértettem. – Az NSA lehallgatja a telefonjaimat. Ewan McCaskell üzenetéből tudták, hogy még nem beszéltem az elnökkel. Csak erre vártak. Túl izgatott voltam, azért nem jöttem rá eddig. Megragadtam a kezét. Hideg volt, bágyadtan, erőtlenül lógott. – Menekülnünk kell, Rachel. Most. Ha nem tesszük, itt halunk meg. – Hova menjünk? – Bárhová. Sehová. El kell tűnnünk. – Nem. Nem tettünk semmi rosszat. – Az nem számít. – A padlón heverő emberre mutattam. Láttam, hogy már nem lélegzik. – Maga szerint ez a hulla is az én hallucinációm? – Maga ölte meg – felelte gyerekes hangon. – És másodszor is ugyanezt tenném. Golyót akart röpíteni a maga fejébe. Rachel lába megremegett. Megtámogattam, majd a vendégszobába vezettem, ahol alig pár perccel azelőtt öntudatlanul feküdtem. – Maradjon itt. Nekem el kell mennem valamiért. – Megpróbáltam kezébe nyomni a 38-ast, de hátrahőkölt. – Vegye el – erősködtem, és rákulcsoltam az ujjait. – Ha egyedül megy el ebből a házból, meghal. Üres tekintettel meredt rám. Kivettem a hangtompítós automatát az övemből, és megnéztem, ki van-e biztosítva. – ígérje meg, hogy itt marad. – Nem megyek el – felelte tompán. Kimentem a vendégszobából, és felszáguldottam az emeletre. A hálószobám a lépcsőfordulótól balra volt, a jobb kéz felőli hálószobát pedig tárolónak használtam. Egy régi széket behúztam a tároló beépített szekrényébe, és felálltam rá. Kinyújtott karral éppen elértem a padlásra nyíló furnérlemezt. Kinyomtam, majd minden erőmet latba vetve felhúzódzkodtam, és átpréseltem testemet a szűk nyíláson. Félig felegyenesedve egyensúlyoztam két szarufán, hogy ne ütközzek a tetőgerendákból kiálló szögekbe, és körülnéztem, próbáltam tájékozódni. Az ereszcsatornákon és az ereszalj deszkázat résein beszűrődött annyi fény, hogy el tudjak igazodni. Szép lassan elaraszoltam hat métert balra, és letérdeltem. A

rózsaszín üvegrost szigetelésen ott hevert a kalapács és a feszítőrúd, amit négy héttel azelőtt tettem oda, mintha csak hanyagul ledobta volna valaki. Kezembe vettem a szerszámokat, és a padlás hat milliméteres furnér padlózatú részére siettem. Bekalapáltam a feszítővasat két furnérlemez közé, majd ránehezedtem. Megrepedt a furnér. Bedugtam a vasat a lyukba, majd felfeszítettem a hatvan centis lemezt. Az alatta tátongó sötét üregből kivettem egy kis nejlon tornazsákot, és felhúztam a cipzárját. Az eresznél beszűrődő fény útlevél és két vastag papírköteg körvonalait világította meg. A kötegek kétszáz dolláros bankjegyekből álltak, összesen húszezer dollár értékben. Amikor Fielding hat héttel azelőtt közölte, hogy szükség lesz erre a kis ”dugipénzre”, kinevettem. De jól látta, hogy eljön majd ez a pillanat. Visszahúztam a cipzárt, majd a gerendák között háttal a beépített szekrénybe vezető nyíláshoz araszoltam, és a szekrény padlójára ejtettem a csomagot. Az erőkifejtéstől reszkető karokkal visszaereszkedtem a székre, és újból ráhúztam a nyílásra a négyzet alakú furnérlemezt. Amikor a lábam padlót ért, a pánikszerűen menekülő Rachel képe villant az eszembe. Fogtam a zsákot, és lerohantam a földszintre. Még mindig az ágyon ült, a sokkhatástól üres tekintettel. – Ideje mennünk – mondtam neki. – Készen van? Pislogott egyet, de nem válaszolt. Megfogtam a szabad kezét, és felhúztam. – Öt percre össze kell szednie magát, Rachel. Utána összeeshet, ha szükséges. Gyerünk! A folyosón és a konyhán át a mosókonyhába vezettem, amely a garázsra nyílt. Őt otthagytam, magamhoz vettem Fielding dobozát a hátsó ajtóból, majd visszamentem a garázsba, és elvettem Racheltől a 38-asomat. – Fogja ezt – nyomtam a kezébe a dobozt. – Várjon itt, amíg nem szólok. Hogy ne legyen időm megijedni, azonnal feltéptem a garázs ajtaját, és a pisztollyal jobbra-balra fordulva, minden lehetséges tüzelési szöget fedezve berontottam. Üresnek tűnt a garázs. Gyorsan körbejártam az Acurát, majd térdre zöttyentem, és benéztem alá. – Jöjjön! – kiáltottam. – Siessen! Rachel cipőtalpa csikorgott a sima betonon. Kinyitottam neki az anyósülésnél lévő ajtót, majd átvettem tőle Fielding dobozát, és beraktam a hátsó ülésre. – Ha valami rossz dolog történik velünk, az most fog megtörténni – mondtam, miközben beültem a volánhoz. – Bukjon le. – Rachel lecsusszant a padlóra. A feje teteje azonban még látszott az ajtókeret fölött. Lejjebb nyomtam, beindítottam a motort, és rükvercbe tettem a kocsit. – Maradjon lent. Megérintettem a napellenzőre csíptetett távirányítót. A garázsajtó motorja felbúgott fölöttünk, és a széles, fehér ajtó emelkedni kezdett. Kezemben a

gyilkos fegyverét szorongatva emberi lábak körvonalait kerestem az egyre növekvő napfényes négyszögben. Semmit sem láttam. Abban a pillanatban, amikor a garázsajtó a kocsi tetejének magasságába ért, kilőttem hátrafelé az Acurával. Amikor kijutottunk a vakító napfényre, megpöccintettem a garázsajtó távirányítóját, majd vadul balra tekertem a kormányt. Csak akkor tapostam a fékbe, amikor a kocsi irányba állt a Willow Streeten. – Mit csinál? – kiáltotta Rachel, akit megijesztett a hirtelen fékezés. – Maradjon lent! Eredetileg úgy terveztem, nyugodt tempóban hajtok tovább, ha tiszta a levegő, de az utcára érve szinte fizikailag éreztem a minket célba vevő, láthatatlan mesterlövész jelenlétét. Ezért DRIVE üzemmódba kapcsoltam az automata sebváltót, és padlógázzal, az úttesten ide-oda cikázva elfüstöltem a Willow Streeten. Csaknem kétméteres csíkot hagytam magam után.

13. fejezet

A

Szentháromság-épület vezérlőtermében Geli Bauer rezzenéstelen testtartással, állva beszélt fejhallgatójába. – Lövést hallottunk. Tennant házában. – Miért, nem erre számított? – kérdezte Skow. idióta. – Nem. Ritternek hangtompítós fegyvere van. – Tennant pedig tegnap este magánál tartotta a pisztolyát. – Így van. Skow csendben megemésztette az információt. – Ez nem jelenti azt, hogy Ritter ne járt volna sikerrel. – Nem. Az igazat megvallva, ilyen forgatókönyvet el sem tudok képzelni. – Jól van. Mit akar tenni? Geli mindig is elméleti harcosnak könyvelte el Skow-t, és lám, most, hogy golyók röpködnek, máris tőle kér útmutatást. – A többi emberemet visszarendeltem, hogy ne keltsünk semmiféle gyanút. De ha öt percen belül nem kapok megerősítést, hogy sikerrel járt az akció, odaküldök egy osztagot, hogy nézzék meg, mi van. – Van fedőtevékenységük? – Egy szőnyegtisztító vállalat furgonjával mennek.

– Van rá esély, hogy a lövést bejelentették a helyi rendőrségen?

– Egy kicsi. Ha megjelenik a helyszínen egy járőrkocsi, mielőtt tisztába tennénk a dolgot... – Mutassa fel az NSA-igazolványát, és zárja le a házat – hagyta el végrevalahára egy tökös mondat Skow száját. – Aztán azonnal jelentkezzen. – Úgy lesz. – Akkor vége. – Várjon még! – Mi van? Geli már nagyon unta, hogy folyton sötétben tapogatózik. – Tennant rákérdezett a zsebórára. – Miféle zsebórára? Geli süketelés-érzékelőjén kiakadt a mutató. – Ma reggel átnéztem a tárolót. Fielding személyes holmijait. Ott volt minden, kivéve a zsebórát. Skow egy kis ideig hallgatott. Aztán szinte magában beszélt: – Fielding bizonyára mondott neki valamit róla. – És maga nem akar mondani nekem valamit? – Ez az információ nem feltétlenül szükséges a munkájához. Geli dühbe gurult. – Ha Tennantet foglalkoztatja, talán mégis fontos lehet. – Fontos is. Csak nem magának. Informáljon rendszeresen a házban történtekről. Azzal Skow bontotta a vonalat. Geli csak ült a székében. Gyűlölte, hogy sötétben növesztik, mint a gombát, de a titkos ügynöki munka már csak ilyen. Tartsd őket tudatlanságban, és nyomd nekik a kamu szöveget. Megértette ő az információ kiporciózásának jelentőségét, és az utóbbi két évben valóban nem volt rá szüksége, hogy tudja, min dolgoznak a projekten a tudósok. De megváltozott a helyzet. A projekt felfüggesztése óta Peter Godin rengeteget van távol, állítólag a cége kaliforniai központjában van sok dolga. De Geli ezt már nem hitte el. Időnként ugyanis Godin Rav i Narát is magával vitte, ez pedig nem állt össze. Narának semmi köze nem volt a Godin Supercomputinghoz, ráadásul Godin nem is kedvelte a neurológust. Most pedig Godin egyszerűen eltűnt a föld színéről. Vajon vele ment Fielding zsebórája is? Mitől ilyen fontos az az óra? Amikor Fielding a Szentháromság Projektre jött dolgozni, az NSA egyik mérnöke szétszerelte, hogy biztosan nincs-e benne valami adatrögzítő eszköz, és kijelentette, hogy az óra ”tiszta”. Az idén szúrópróbaszerűen újból szétszerelték, és tisztának találták megint. Akkor miért tűnt el a raktárból? Geli maga elé képzelte az órát. Nehéz, a használat során itt-ott megkarcolt aranytok. Lánc is tartozik hozzá, a lánc végén kristály fityeg. Az viszont átlátszó, semmit nem lehet elrejteni benne. Legalábbis semmi olyat, amiről ő is tud.

Villogni kezdett a piros fény a közvetlen NSA-vonalán. Fejhallgatójára irányította a hívást. – Bauer. – Itt Jim Conklin. – Conklin volt az egyes számú kapcsolattartója a Fort Meade-i CryptoCity-ben. – Mi az? – Még mindig lehallgatjuk Andrew Fielding háza környékén a nyilvános telefonokat. Három mérföldes körzetben mindet, napi huszonnégy órában. Még nem vonta vissza a parancsot. – Nem is akartam. – Szóval, a terrorizmus elleni harc miatt annyi lehallgatásunk van, hogy a hangfelismerő szűréssel van pár nap elmaradásunk. Geli szívverése felgyorsult. – Találtak valamit? – Andrew Fielding négy nappal ezelőtt egy benzinkút boltjából hívott valakit. Azt hiszem, érdekelni fogja. – El tudná küldeni hangfájlban? – Persze. A Webworldön fogom küldeni. – Geli az igen kisszámú külsős közé tartozott, akinek hozzáférése volt az NSA Webworld nevű belső hálózatához. – A színképfelvételeket is kéri? – Nem. Ismerem Fielding hangját. – Két percen belül ott lesz. Geli bontotta a kapcsolatot, órájára pillantott, majd bemondta: – JPEG kép, Fielding, Andrew. – Számítógépe képernyőjét betöltötte az ősz hajú, jóképű angol szögletes, kétoldalt pirospozsgás arca. Nem vetette meg a gint. De leginkább a szikrázó kék szeme fogta meg az embert. Volt benne valami gyerekes pajkosság, amitől a szemlélő könnyen megfeledkezhetett róla, mekkora intellektus rejlik mögötte. Geli a szempárt elnézve rádöbbent, milyen félelmetes ellenfél Fielding. Lehet, hogy halott, de még így is befolyásolja az eseményeket. A képernyő sarkában megjelenő ikon hangfájl érkezését jelezte. A Nemzetbiztonsági Hivatalról sok rosszat lehetett mondani, de a hatékonyságuk vitathatatlan volt. Geli már éppen megnyitotta volna a fájlt, amikor a fejhallgató csipogása jelezte, hogy a szőnyegtisztító autóban ülő embereitől riasztóhívás futott be. – Mi van? – Rendőrjárőr közeledik az úton. Valaki biztos jelentette a lövést. Geli lehunyta a szemét. Tehát a szövetségi kormányszerv jogkörével élve le kell zárnia a házat. A helyi rendőrség így tudomást szerez az NSA Chapel Hill-i jelenlétéről. – A járőrkocsi megállt – jelentette az osztag vezetője. – Hol? – Három házzal odébb. – És mit csinálnak? – Kiszállnak. Előveszik a fegyverüket, úgy néz ki, betöréshez szálltak ki.

– Betöréshez?! – Geli agya villámgyorsan járt. Mekkora lehet az esélye, hogy ugyanakkor, ugyanabban az utcában fényes nappal betörnek valahova, pár házzal odébb pedig előre kitervelt gyilkosság történik? – Menjetek be Tennanthez, és nézzétek meg, mi a franc történt. Én is úton vagyok. – Rendben, vége. Geli az asztalán lévő riasztógombra csapva talpra ugrasztotta valamennyi emberét: az épületben tartózkodókat éppúgy, mint azokat, akik házon kívül figyeltek valakit, vagy otthon aludtak. Két percen belül minden irányból áthatolhatatlan háló szövődik David Tennant háza köré.

14. fejezet Már éppen fel akartam hajtani a főútra, amikor rájöttem, hogy ez súlyos hiba lenne. Az ember azt hinné, ez a menekülés útja, de Geli Bauert ennél jobban ismertem. Balra rántottam hát a kormányt, a Hickory Street közepén visszafordultam, majd behajtottam az Elm Streetre. – Miért fordult meg? – tudakolta az anyósülés előtt kuporgó Rachel. – Vadászott már nyúlra? Zavartan pislogott. – Nyúlra? Én New York-i vagyok. Elhaladt mellettünk egy mountain bike-os nő, hátul, a gyerekülésben kisgyereket vitt. Odaintett nekem. Jelen körülmények között határozottan szürreálisnak találtam a képet. – Amikor a nyúl az életéért fut, villámsebesen, cikcakkban halad. De végül mindig visszatér oda, ahonnan elindult. Ez jó menekülési stratégia. A nyúlvadászok persze ismerik, ezért vadásznak kutyával. A kutyák üldözőbe veszik a nyulat, a vadász pedig a helyén marad, és amikor a nyúl visszatér a kiindulási pontra, lelövi. Rachel arca elárulta viszolygását. – Elég barbár dolog. – A táplálékszerzés ősi módja. De a lényeg az, hogy akik ránk vadásznak, arra számítanak, hogy emberi módon menekülünk. Mi viszont leckét veszünk a nyulaktól. – És azzal mennyit nyerünk? – Például egy autót. Ezzel ötmérföldnyire sem jutnánk el. És a magáéval sem. – Akkor kinek az autóját visszük el? – Csak üljön nyugodtan a helyén.

Az Elm Street megkerüli az egész negyedet. A Willow Streettel párhuzamos Oak Street keleti végénél balra fordultam. Menet közben a házak között a Willow Street-i háztetőket fürkésztem. Miután megláttam a saját házamat, az Oak Street előkertjeinek gyepét vettem szemügyre. Úgy száz méterrel odébb meg is volt, amit kerestem: kék-fehér ELADÓ tábla. A meghirdetett házhoz hosszú, kanyargós kocsibehajtó tartozott, autó nem állt rajta. Behajtottam, majd gyorsan letértem a betonúiról, és begördültem a sűrű bukszuscserjék mögé. – Jöjjön utánam – mondtam, és kiszálltam. Rachel feltápászkodott, és kinyitotta az ajtaját. Sápadt volt az arca, remegett a keze. Sokkolta a lövöldözés, ami felzaklatott engem is. Pedig öltem már embert. Narkotikumokat és káliumot adtam be injekció formájában a tulajdon bátyámnak, majd végignéztem, ahogy szemében kihuny az eszmélet utolsó szikrája is. Egy ember agyát kiloccsantani azonban egészen más. Ráadásul, ha Geli Bauer megtudja, hogy megöltem egy emberét, minden követ megmozgat majd, hogy bosszút álljon. Odaléptem Rachelhez, és magamhoz vontam, úgy öleltem át, ahogy egykor a feleségemet és a kislányomat. – Nem lesz semmi baj – mondtam, bár magam sem hittem igazán. Ismerős volt a haja illata. Ugyanazt a sampont használta a feleségem is. Gyorsan elhessegettem az emlékeket. – De menekülnünk kell. Érti? Bólintott egyet a mellkasomba. Megsimogattam a haját, és közben még magam sem fogtam fel egészem mindazt, ami történt. Harminc perccel ezelőtt még azt hittem, vége a rémálomnak: Ewan McCaskell visszahív, és az elnök kézbe veszi a Szentháromság Projektet. Ezt a reményt mostanra elfújta a szél. – Kicsit gyalogolunk – mondtam -, aztán majd kölcsönveszünk egy autót. Senki nem fog minket háborgatni. Fielding dobozával a kezemben úgy fogok kinézni, mint aki árul valamit. Végig tudja csinálni? Rachel bólintott. Kivettem Fielding dobozát a kocsiból, és Rachellel az oldalamon elindultam az Oak Streeten. – Az itteni hátsó udvarok és az én utcámon lévő telkek között húzódik egy sövény. Egy percen belül meglátja. Átbújunk majd rajta, szólok, hogy mikor. A járdán hamar megtettük a százméteres utat addig a pontig, ahonnan a házam tetejét láttam. Elhaladtunk még két előkert előtt, aztán kiadtam a vezényszót: – Itt átvágunk a két ház között. De a kiválasztott térközt fakerítés zárta el. – Ha zárva van a kapu, átmászunk – határoztam. – És ha van valaki a hátsó udvarban? – Kezelem a problémát. Könnyen nyílt a kapu. A hátsó udvaron műanyag játszótéri csúszdát meg egy fűnyíró gépet találtunk, embert viszont nem. Kezemet Rachel derekán nyugtatva terelgettem előre. A hátsó kerítésen nem volt kapu, ezért bakot tartottam neki. Miután átsegítettem, átlendültem a kerítésen én is. A kerítés és a sövény közti sáv mindössze egy-másfél méter széles volt. Átkúsztam egy résen a bokrok aljában, és a sufni mögött tápászkodtam fel, ahol

korábban Fielding dobozát elrejtettem. Rachel is jött utánam, a kezembe kapaszkodva állt talpra. Nem tudtam, mi a sufni gazdájának a foglalkozása, de úgy sejtettem, valami utazó ügynökféle lehet, mert szinte sosem volt otthon. A félhomályos sufni légterét döglött egerek és motorolaj bűze töltötte be. Egy kapcsolótábláról szerszámok lógtak kampón. Feszítővasat kerestem, amilyen a padlásomon is volt, de nem láttam ilyesmit. Térden állva benéztem a polcok alá. Oda a horgászfelszerelését suvasztotta be a tulaj. Az én céljaimnak megfelelő nehezebb tárgyat nem találtam. – Hányingerem van – panaszkodott Rachel. – Biztos a szagtól. Menjen ki. Miután távozott, észrevettem a sarokba támasztott hatkilós pörölykalapácsot. Fogtam, és kiléptem vele az udvarra. Rachel előrehajolva állt, keze a térdén. – Ez meg minek? – kérdezte. – Maradjon a közelben. A ház hátsó ajtajához ügettem, hátralendítettem a pörölyt, és egészséges félkörívet leírva odasújtottam a zárra. Az ajtó beadta a derekát. Letettem a kalapácsot és berontottam a sötét házba. Jött utánam Rachel is. Vijjogást nem hallottam, de lehetett néma riasztó is, ami egyenesen a biztonsági szolgálathoz van bekötve. – A konyhát keressük – mondtam. – Erre van – felelte Rachel. – Ahonnan a fokhagyma meg a mosogatószappan szaga jön. – Keressen kampót a falon. Kocsikulcs is kell. – Sokat segítene, ha felkapcsolná a villanyt. Megnyomtam a falon egy kapcsolót, mire fénybe borult a konyha. Valóságos bemutatóterem volt, tele első osztályú, kék zománcos, rozsdamentes acél Viking edényekkel. Míg Rachel a kampó után kutatott, én kihúzogattam a fiókokat. Az egyikben edénytörlő ruhákat tartottak, a másikból pedig szinte kifolytak a kivágott kuponok, ami elég furcsának tűnt. Aki Viking cuccokat tud venni, aligha szorul rá, hogy kuponokat vagdosson. – Kulcs! – kiáltotta Rachel, és felmarkolt valamit a pultról. Kezembe vettem és megvizsgáltam, amit talált. – Ez a fűnyíró kulcsa. Keresse tovább. A következő fiókból szöget, csavart, ragasztót és gemkapcsot tartalmazó üvegek kerültek elő. Kulcs sehol. – Miért ezt a házat pécézte ki? – tudakolta Rachel. – A fickó egyedülálló és sosincs itthon, de azt tudom, hogy két kocsija van. – Megvan! – Rachel szögletes fejű fekete kulcsot akasztott le egy fali szekrényke alatti kampóról. – Audihoz való. – Ez az!

Ahogy nálam, itt is a mosókonyhán keresztül lehetett bejutni a garázsba. Alighanem ugyanaz a cég építette a két házat. – Honnan tudja, hogy Audi-kulcs? – A volt férjemnek Audija volt. Kinyitottam a garázsba vezető ajtót, és valóban, ott állt egy ezüstszínű A8as modell, mintha csak meghallgatásra talált volna az imádságunk. A fickó másik kocsija Honda Accord volt. Alighanem a reptér melletti parkolóban tartotta, üzleti útjaira pedig az Audi cég zászlóshajójával járt. – Aki nyolcvanezer dolláros kocsit tart, annak riasztóberendezés is kell legyen a házában – mondta a vállam fölött Rachel. – Úton vannak már a zsaruk, az biztos. Itt a kulcs? Tenyerembe csúsztatta, ahogy a sebésznek adja át a szikét a nővér. Húsz másodperccel később már fordultunk is ki a Willow Streetre, és ereszkedett vissza mögöttünk a garázsajtó. Mindkét irányban végigpásztáztam tekintetemmel az utcát, amikor a saját házam felé néztem, vigyáztam, hogy ne fordítsam a fejem túlságosan arrafelé. Egy lelket sem láttam. Még egy kertápoló munkást sem. – Mit érünk vele, hogy elkötjük a fickó autóját, ha a riasztóra úgyis kijön a rendőrség? – kérdezte Rachel. – A rendőrség nem fogja tudni, mi tűnt el. Nem tudják, hogy ott állt ez az autó. Le kell nyomozniuk a tulajt, ő pedig isten tudja, hol jár üzleti úton. Két gyors kanyar után a Kinsdale Streetre jutottunk, keleti irányban hajtottunk a 40-es államközi autópálya felé. Elég nagy volt a forgalom, aminek igencsak örültem. – Most hova megyünk? – érdeklődött Rachel. Előhúztam a hátsó ülésen lévő dobozból Fielding tasakba zárt levelét, és Rachel ölébe tettem. Arra a mondatra böktem az ujjammal, hogy ”Szombat este Lu Li meg én elautózunk a kék házba.” – A kék házba? Térdemmel tartottam egyenesben a kormányt, kezemmel pedig átkutattam az Audi kesztyűtartóját, és találtam is egy golyóstollat. Kihúztam a levelet a tasakból, és a Fielding által odarajzolt fehér nyúl alá odaírtam, hogy Nags Head / The Outer Banks. – Miért nem mondja hangosan? Odafirkantottam, hogy Lehet, hogy lehallgatnak. Rachel kivette a kezemből a tollat, és azt írta: HOGYAN? HISZEN MOST LOPTUK AZ AUTÓT! – Bízzon bennem – suttogtam. – Így sem lehetetlen. A fejét csóválta, majd újabb kérdést firkantott a papírra: Van valami Nags Headben? Valami bizonyíték? Lelki szemeim előtt megjelent Fielding zsebórája. Visszavettem a tollat, és lekörmöltem: Remélem.

Most Rachel következett: Van mobil a zsebemben. Próbáljam hívni az elnököt? Átvettem a tollat, és azt feleltem: Most ez nem ilyen egyszerű. – Miért nem? Erre már túl sokat kellett volna körmölnöm. Ezért inkább közelebb húztam Rachelt, és a fülébe suttogtam: – Most, hogy lehallgatták Ewan McCaskell üzenetét, tudják, hogy eltehetnek láb alól, aztán beadhatnak valami mesét az elnöknek a halálomról. Meg a magáéról is. – Mit tudnának neki hazudni? – Nem nehéz. Arról már értesült az elnök, hogy a hallucinációim pszichotikus méreteket öltöttek. Ravi Nara majd megírja a hivatalos diagnózist, hogy veszélyes mértékben elhatalmasodott rajtam a paranoia: azt képzelem, hogy megölték Andrew Fieldinget, holott egyértelműen természetes halállal halt meg. A maga irodájában fellelhető adatok szerint pedig hallucinációim vannak, és skizofrénia gyanúja áll fenn. Majd ezzel is megtámogatják Nara szakvéleményét. – Rápillantottam. – Gondolja, hogy ezt nem tudnák beadni? Rachel elfordította a fejét. – Nem valami derűlátó forgatókönyv, igaz? – Hát nem. De most pár percre ki kell vernie a fejéből. Összevissza kacsázik az úton. Ha ragaszkodik hozzá, hogy maga vezet, meg kell nyugodnia. – Pillanatnyilag nem ez zavar. – Hát mi? Tudtam, hogy magamnak keresem a bajt, ha őszintén válaszolok, de nem akartam tovább magamban tartani. – Láttam. – Mit látott? – A fickót, aki meg akarta ölni magát. – Hát persze, hogy látta. Ahhoz, hogy lelője, látnia kellett. A 40-es autópálya felhajtójára értem, besoroltam az RTP és Raleigh felé tartó autók közé. – Nem úgy értem. Láttam, hogy jön az utcán. A Willow Streeten. Még mielőtt a házhoz ért volna. Láttam, hogy odasétál az ajtóhoz. – Miről beszél? – Megálmodtam, Rachel. Rám meredt. Most volt először mellettem, amikor hallucinációim támadtak. – Hogyan látta? Mint a Jézus Krisztus-os hallucinációiban? Vagy mint egy filmben? Hogyan? – Azt láttam, amit a horrorfilmekben a gyilkos vagy a szörny. Az ő szemével láttam. Rachel hátradőlt az ülésen. – Mondja el pontosan, mit látott. – Az utcámat, a házakat. A lábamat, ahogy megyek. Egy mellettem elszaladó kutyát. Azt hittem, én magam szerepelek az álmomban. De amikor odaértem a házhoz, és benyúltam a zsebembe a kulcsomért... tolvajkulcsot vettem elő.

– Folytassa! – Feltörtem a zárat, és bementem. Hallottam, hogy maga a konyhában motoz, és elővettem a fegyveremet. Rachel kibámult a szélvédőn, de nyilvánvalóan nem a tájon járt az esze. – Az nem jelent semmit – mondta végül. – Szinte minden narkolepsziás beteg álmaiban visszatérő motívum, hogy valaki behatol egy házba, vagy egy hálószobába. Még ha nem lenne narkolepsziás, akkor is tipikus álom lenne: a szorongás eltorzítja a valóságot. – Nem. Ahhoz túlzottan is tökéletes volt az időzítés. Álmomban láttam egy fenyegető eseménysort, és amikor felébredtem, a valóságban is ugyanaz játszódott le. Pontosan úgy, ahogy megálmodtam. Rachel jó erősen megszorította a vállamat. – Figyeljen ide! A saját házában hallható hangokhoz már hozzászokott. Eleve zaklatott idegállapotban volt. Aztán hallott valami ismeretlen zajt, ami kiváltotta a betöréstől való félelmet. A bejárati ajtó nyílását. Egy feltolódó ablaktáblát. Nyikorgó padlódeszkát. Erre az ingerre reagálva az agya betörésről szóló álmot generált. Ettől annyira megijedt, hogy felébredt. Az álma volt a külső ingerre adott válasz, nem fordítva. Padlódeszka nyikordulására valóban emlékeztem. De amikor hallottam, már ébren voltam. – A pisztolyát is láttam álmomban – kötöttem az ebet a karóhoz. – Automata volt, hangtompítóval. – Megkocogtattam az övembe tűzött fegyvert. – Pontosan olyan, mint ez. – Az véletlen egybeesés. – Azelőtt soha életemben nem láttam hangtompítós fegyvert. – Dehogynem. Filmen több százat látott. Ezt végiggondoltam. – Igaza van, de ez mégis valami más. – Micsoda? – Nem az első ilyen álmom. Mármint olyan, ahol valaki más vagyok, jelenkori személy. Fielding halálának napján is volt egy ilyen álmom. – Mesélje el. A szembejövő, nyugat felé tartó pályán durhami járőrkocsi húzott el mellettünk. Összeszorult a szívem, de nem lassított, és nem is villogott ránk. – Tegnap, amikor videóra beszéltem, közvetlenül azelőtt, hogy maga megjött, azt álmodtam, hogy Fielding vagyok a halála előtti percekben és a halála pillanatában. Annyira valószerű volt, hogy úgy éreztem, tényleg meghaltam. Nem láttam... levegőt sem kaptam. Amikor ajtót nyitottam magának, nem tudtam, merre van felfelé. – De Fielding már tegnap reggel meghalt. – És? Rachel felemelte a kezét, mintha valami evidens dologra akarná felhívni a figyelmemet. – Hát nem érti? A Fielding-álom nem jelzett előre semmit. Könnyen lehetett gyászreakció. Voltak más hasonló álmai is?

Hátranéztem. A Research Triangle Parkhoz értünk. A 40-es egyenesen átszelte. Tőlünk alig egy mérföldre vezényli Geli Bauer az elfogásomra indított hajtóvadászatot. – David, voltak más hasonló álmai is? – Ez nem a megfelelő pillanat, hogy ezt megvitassuk. – Lesz ennél jobb alkalom? Miért nem jött el az utolsó három kezelésre? A fejemet ráztam. – Már így is meg van róla győződve, hogy bolond vagyok. – Ez nem orvosi szakkifejezés. – De pontosan leírja a helyzetet. Felsóhajtott, és az út jobb oldalán elterülő tökéletesen ápolt pázsitot nézte. – Most jön a Szentháromság Projekt. Itt mindjárt. A labor olyan messze volt az úttól, hogy alig látszott belőle valami. – A táblán az volt kiírva, hogy Árgus Optical – mondta Rachel. – Az fedőnév. – Á, értem. Nézze... mi értelme van, hogy eltitkol előlem egy hallucinációt? Mi ellen védekezik így? – Erről majd később beszélünk. – De láttam, hogy nem szándékozik ejteni a témát. – Gyógyszerre van szükségem, Rachel. Nem tehetem meg, hogy miközben menekülünk, naponta ötször kidőlök. – Mit szedett? Modafinilt? A Modafinil a narkolepszia normál kezelési módja. – Néha. De rendszerint metamfetamint. – David! Az amfetaminszármazékok mellékhatásairól már beszéltünk. Felerősödhetnek tőlük a hallucinációi. – Máshogy nem tudok ébren maradni. Ravi Nara korábban Dexedrint szerzett nekem. Rachel felsóhajtott. – Majd írok fel magának Adderallt. – A recept nem probléma. Tudok írni magamnak is. A gond az, hogy tudják, hogy szükségem van rá. Megfigyelik majd az összes patikát. – Aligha jut emberük a Research Triangle összes gyógyszertárára. – A Nemzetbiztonsági Hivatalról van szó, Rachel, és tudják, hogy gyógyszerre van szükségem. Ezek a fickók vették fel 1983-ban az orosz pilóták csevegését a pilótafülkében, amikor a Szahalin-sziget fölött lelőtték azt a koreai utasszállítót. Húsz évvel ezelőtt történt, és véletlenül kiszűrt eset volt. Minket pedig aktívan keresnek. Olvasta az 1984-et? – Húsz évvel ezelőtt. – Ha azt mondom, NSA, gondoljon nyugodtan a Nagy Testvérre. Amerikában az NSA áll hozzá a legközelebb. – De a gyógyszereire ettől még szüksége van. – Biztos ismer valakit. – A kórházi patikából szerezhetek.

– Azt biztosan figyelik. – Ó, a kurva életbe! Azelőtt szinte soha nem hallottam tőle vulgáris kifejezéseket. Talán együtt jár a kék farmerrel. Mintha a decens selyemszoknyával és – blúzzal együtt szemérmes visszafogottságát is levedletté volna. – Észak-Durhamben ismerek egy dokit, aki biztos ad pár árumintát – mondta aztán. Durhamet már elhagytuk, egész közel jártunk Raleigh-hez. Mivel jól ismertem Geli Bauert, nem szívesen kóvályogtam volna a környéken a szükségesnél tovább. Ezenkívül paradox módon nem is vágytam rá egyértelműen, hogy megszűnjenek az álmok. A legutóbbi például életmentőnek bizonyult, és – bár Rachelnek ezt sohasem vallottam volna be – valahogy úgy éreztem, az álmaim, bármilyen ijesztőek, olyan információkkal szolgálnak további megpróbáltatásainkról, amelyekhez más módon nem tudnék hozzájutni. – Nem megyünk vissza – mondtam. – És ha a volánnál kattan ki? – A házban már látta, hogy történik. Nem egyik pillanatról a másikra. – Akkor nem vezetett autót. – Általában van pár perc egérutam. Ha valami furcsát érzek, abban a pillanatban lehúzódom. Rachel szemmel láthatóan nem örült. Mintha a mérgét akarná levezetni, feltette egyik lábát a műszerfalra, és kioldotta, majd újra bekötötte a cipőfűzőjét. Aztán a másik lábán ugyanígy. A jelek szerint ez a kényszeres, rituális aktus megnyugtatta. A 440-es körgyűrűn megkerültük Raleigh-t, majd besoroltunk a 64-es főútra, amelyen egészen az Atlanti-óceánig mehettünk. Két széles aszfaltsáv szelte át a fenyő– és lombos erdőket. Még két óra, mire az Outer Banks-szigetek felé közeledve lejteni kezd. Ha Fielding nem hal meg, ma ezen a jól ismert úton autózna ő is oda, ahol a feleségemmel tizenkét évvel ezelőtt jártunk. Ez a gondolat megvilágította számomra, hogy a téridő szóban rejlő kétértelműség egyáltalán nem szükségszerű. Az átlagember egy efféle szó hallatán azt hiszi, hogy ő ezt soha nem lenne képes megérteni, pedig rendkívül egyszerű. Minden egyes hely, amit az ember élete során lát, egy bizonyos időponthoz kötődik. A Nags Head-i házikó, amelyben Fielding és Lu Li a mézesheteiket töltötték, látszólag ugyanaz, mint amelyben én voltam a feleségemmel, valójában azonban mégsem. A téridő szövetében teljességgel más a kettő. Az egyetem, ahova az ember húsz évvel a diplomázás után ellátogat, a futballpálya, amelyen annak idején játszott, a pálya, amelyen futott – egyik sem ugyanaz. Ha ugyanaz lenne, beleütközne az előtte és utána ott járt generációkba. Akit megcsókolunk, az sem ugyanaz a személy, mint akár hatvan másodperccel korábban. Abban az egyetlen percben egymillió bőrsejtje halt el, és képződött helyette új. A téridő legkisebb szelete is elválasztja a gondolatot a cselekvéstől. Az életet a haláltól.

– Nem akarom tovább dramatizálni a helyzetet – szólalt meg Rachel -, de ha nem tudja felhívni az elnököt, mit tud csinálni? Hova mehetünk? – Remélem, a nyaralóban találok valami jelzést erre vonatkozóan. Egyelőre csak azon igyekszem, hogy életben maradjunk. – Miért nem fordulunk a nyilvánossághoz? Elmehetnénk Atlantába, elmondhatnánk mindent a CNN-nek. – Mert az NSA nyugodtan azt mondhatná, hazudok. Ugyan mit tudnék ebben a pillanatban bizonyítani? Rachel összefonta mellén a karját. – Maga mondta. És maga szerint Ravi Nara, a Nobel-díjas tudós hajlandó lenne hamisan tanúskodni, hogy segítsen kimosni őket? – Egy percig sem habozna. A ”nemzetbiztonsági érdek” a lehető legjobb magyarázat, amivel valaki meg tudja ideologizálni, miért hazudik. Ami pedig a Szentháromság Projekt épületét illeti, lehet, hogy már ki is ürítették. – Lu Li Fielding megerősítené a maga verzióját. – De Lu Li Fielding eltűnt. Rachel arca kissé elfehéredett. – Azért még ne gondoljon a legrosszabbra. Volt szökési terve, de fogalmam sincs, sikerült-e olajra lépnie vagy sem. – David, maga bizonyára többet tud, mint amennyit elmond nekem. – Lu Liről? – A Szentháromság Projektről! Igaza volt. – Oké. Pár héttel ezelőtt Fielding arra a következtetésre jutott, hogy a projekt felfüggesztése csak a mi félrevezetésünket szolgáló csel. Úgy gondolta, az igazi munka valahol máshol folytatódik, és ez talán már régóta így megy. – Hol csinálhatnák ezt máshol? – Fielding arra tippelt, hogy a Godin Supercomputing kaliforniai kutatófejlesztő laboratóriumában. Godin az utóbbi időben elég sokszor repült oda a magángépén. Többször vele tartott Nara is. – Az nem bizonyít semmit. Akár golfozhatnak is Pebble Beach-en. – Ezek a fickók nem golfoznak. Dolgoznak. A lelküket eladnák, hogy megkapják, amit akarnak. Ha Peter Godinról van szó, gondoljon Faustra. – És mit akarnak? – Ki ezt, ki azt. John Skow-t például már majdnem talonba tették a hivatalnál, amikor Godin felkérte, hogy irányítsa a Szentháromság Projektet. Újraélesztette a karrierjét. – És miért kell Godinnak egy ilyen ember? – Azt hiszem, megvan rá a maga oka. Valószínűleg van a kezében régről valami kompromittáló információ, így tudja, hogy Skow tartja a száját, bármit mond neki. Az NSA-nál nem gazdagszik meg az ember. De ha ő hozza el a hivatalnak a Szentháromság-komputert, igazgató lesz belőle. Onnantól kezdve

pedig felbecsülhetetlen értékű személy a magáncégek számára. Skow tehát bármit megtesz, hogy a Szentháromság-komputer valósággá váljon. – És Ravi Nara? – Ő évi egymillió dollárt kért azért, hogy a projekten dolgozzon. A kormány nem volt hajlandó ennyit fizetni, de Godin készpénzben kipótolta. Azonkívül a Szentháromság Projekten végzett munkája garantálná számára az újabb Nobel-díjat. Godinnal és Jutta Kleinnel megosztva, persze. Leginkább Fielding érdemelné meg, de a Nobel-bizottság nem osztogat posztumusz díjakat. Nara kutatásaira így élete végéig számolatlanul dőlne a pénz a kutatási alapokból, bekerülne a neve a történelemkönyvekbe... – És ez a Jutta Klein? – Klein tisztességes. Idősebb német nő, aki már 1994-ben kapott Nobeldíjat két másik némettel megosztva. A Siemens ”adta kölcsön” a Szentháromság Projektre. Több nagy céggel is van ilyen megállapodás. Godin a világ legjobb koponyáit akarta összetoborozni, így hát kölcsönvette őket a legjobb számítástechnikai cégek kutató-fejlesztő osztályáról. Sun Micro. Silicon Graphics. Cserébe ezek a vállalatok megkapják a Szentháromság-technológia bizonyos elemeinek licencét, miután feloldották a titkosságukat. Ha feloldják valaha is. – Ha Jutta Klein tisztességes – mondta Rachel -, talán ő a mi emberünk. – Akkor sem segíthetne, ha akarna. Rövid pórázon fogják tartani. Rachel csalódottan sóhajtott. – És Godin? Ő mit akar? – Godin Isten akar lenni. – Mi? Ráérősen áttértem a bal oldali sávba, hogy megelőzzek egy lakókocsit. – Godint nem érdekli, hoz-e hasznot a projekt. Ő már így is milliárdos. Hetvenéves, és már negyvenévesen sztár volt. Úgyhogy felejtse el azt, hogy ”a mesterséges intelligencia atyja ” vagy valami hasonló címre pályázna. Ö az első – ha nem az egyetlen – emberi lény akar lenni, akinek az agyát a Szentháromságkomputerbe töltik. Rachel kisimította a szeméből egyik fekete hajtincsét. – Milyen ember? Egomániás? – Nem ilyen egyszerű a képlet. Godin zseniális ember, aki azt hiszi, tudja, mi a baj a világgal. Olyan, mint akik az egyetemen azt gondolták, Ayn Rand Atlasz vállat von című regénye a válasz a világ problémáira, csakhogy ő zseni, aki óriási jelentőségű felfedezésekkel vitte előre a tudományt. Egyelőre elmondhatjuk, hogy Amerika jobb hely lett azáltal, hogy Peter Godin ide született. A szuperszámítógépei jelentős szerepet játszottak a hidegháború megnyerésében. – Ez úgy hangzik, mintha rajongana érte.

– Nem nehéz érte rajongani. Ugyanakkor meg is rémít. Gyakorlatilag megöli magát, hogy létrehozhassa a világ legnagyobb teljesítményű komputerét, és az sem érdekli, hogy ha elkészül, nem fogja érteni, hogyan működik. Godin saját használatra csinálja a Szentháromságkomputert. És nem tudom, van-e annál veszélyesebb, mint amikor egy nagyhatalmú ember a saját képére akarja átformálni a világot. Amikor be akartam állítani az automatikus sebességtartást, kezdett elhomályosulni előttem a világ. Jött a kimerültséghullám is, és Rachel utolsó szavaira sem emlékeztem már. Aztán a látásom kitisztult, de a fejemben elkezdődött az ismerős, magas hangfekvésű zsongás. Lefékeztem, és kimentem a leállósávra. – Mi van? – kérdezte Rachel. – Magának kellene vezetnie. Lehet, hogy kidőlök. Kihúzta magát ültében. – Oké. Kiszálltam, átmentem az ő oldalára, Rachel pedig átmászott a vezetőülésre. Mielőtt ismét beszálltam volna, körülnéztem a sztrádán. Nem volt túl nagy forgalom, de folyamatosan jöttek autók. Egyik sofőr sem mutatott irántam semmi érdeklődést. Rachel alaposan végigmért. – Minden rendben, David? – Kicsit roskatag vagyok. Átnyúlt, és becsatolta a biztonsági övemet. – Narkolepsziás roham? A zsongás megállapodott a hátsó fogaimnál. – Igen. – Csukja be a szemét. Kezemben a volán. – Csak tartson keletnek. Az úticélunk körülbelül... – feltartottam három ujjamat – ... órányira van. – A kesztyűtartóban ott volt Észak-és Dél-Karolina térképe. Megkerestem rajta a 64-es főutat, és Ply-mouth-ra mutattam, amely közel van az Albemarle-tengerszorosba ömlő Roanoke folyó torkolatához. – Ha még alszom, mikor ideérünk, ébresszen fel. Rachel sebességbe tette az Audit, és gyorsítani kezdett a leállósávban. Amikor már ötven mérfölddel haladt, besorolt, és beletaposott. – Rosszabbodik? – kérdezte. Gondolatban azt mondtam, megvagyok, de az agyam egy másik része észlelte, hogy nem mozog a szám. Mindjárt kikattanok. Viszketett a tenyerem, égett az arcom. Rachel a homlokomra tette a kezét. – Nagyon forró. Mindig ez van? Feleltem volna, de úgy éreztem magam, mint amikor gyerekkoromban az Oak Ridge-i uszodában a víz alatt próbáltam beszélni a barátaimhoz. Üvöltöttünk, ahogy a torkunkon kifért, mégsem értettük egymás szavát. Rachel keze mintha beleolvadt volna a homlokomba. Ez valahogy kellemes volt. Meg akartam nézni a napellenző kis tükrében, tényleg beleolvad-e, de képtelen voltam megmozdulni. Valahonnan messziről egy nő a nevemet kiáltotta. Mielőtt

válaszolhattam volna, mélykék hullám tornyosult fölém, és én begurultambotladoztam a sötétbe. A szabadban ülök, körülöttem fának dőlve alvó férfiak. A kör közepén pislákoló parázs. Az eget csillagok lobbantják lángra. Mellettem egy Peter nevű férfi ül köntösben. Zaklatottnak látszik. – Miért csinálod ezt? – kérdi suttogva. – Ha odamész, válogatott megaláztatásokat kell majd elszenvedned. Még ha az emberek hallgatnak is rád, a papok és a vének elutasítanak. És a rómaiak? Félek, hogy megölnek. Bár nem mondja ki, tudom, hogy Jeruzsálemről beszél. – Menj mondom neki. – Neked az számít értéknek, ami a kutyának. A tested, a következő étkezés, az életed. Megragadja a karomat, és megráz. – Ilyen könnyen nem rázol le! Álmomban láttam. Ha odamész, kivégeznek. – Aki meg akarja menteni életét, elveszti azt – felelem. Peter a fejét csóválja, szemében értetlenség. Hirtelen változik a helyszín. Magas hegyről nézek le a síkságra. Ott ül velem három ember. – Amikor elmentek a városokba – kérdem tőlük -, kinek mondotok engem? – Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia. A fejemet csóválom. – Ezt ne mondjátok el rólam. Szívből beszéljetek arról, amit láttatok. Semmi több. – Igen, Mester – feleli egy János nevű férfi, akinek nagy, barna szeme van, mint egy nőnek. Peterre néz, majd óvatosan hozzám szól. – Hallom, Jeruzsálembe készülsz. – Igen. János a fejét csóválja. – Ha ezt teszed, a papok nem fogják tudni, mitévők legyenek veled. Félni fognak tőled, és halálra ítélnek. – Megkaptam a poharat. Ki kell innom. Elhallgatnak. A síkságot kémlelem, és közben a gyomromban fortyog a félelem. Attól, hogy miután megismertem az evilági élet, a test adományát, le kell mondanom róla... Felriadtam, és a műszerfalhoz kaptam. Szemem az előttünk haladó trélerre meredt. Rachel a térdemre tette a kezét. – Minden rendben, David! Itt vagyok. Remegett a kezem, még mindig éreztem az álombeli rettegést. – Mennyit jöttünk? – Egy óra húsz percet. Most hagytuk el Plymouth-t. – Mondtam, hogy ébresszen fel! – Olyan mélyen aludt, hogy nem volt szívem megtenni. – Látott valami gyanúsat?

– Félórája megelőztem egy állami motoros rendőrt, meg pár plymouth-i zsarut, de ránk se hederített egyikük sem. Azt hiszem, nincs baj. Rachel viszont nem úgy nézett ki, mintha nem lenne semmi baja. És tudtam, hogy ha elérjük elsődleges úticélunkat, alábbhagy majd a koncentráltsága. Velem sem lesz ez másként. A Geli Bauer pribékjének meggyilkolására adott reakciót a szervezetem a túlélés érdekében termelt ingerületátvivő-anyagok áradatával tompította. Az álmomban látott képek szín– és fényvillanások formájában még időnként előjöttek, de a félelem halványult, és valami furcsa megkönnyebbülés követte. Hiszen hosszú hónapok homályos, rejtélyes képei után végre egy konkrét helyre korlátozódnak az álmaim: Jeruzsálemre. Logikailag ennek nem volt semmi értelme. Soha nem jártam Izraelben, és az esti hírekben évtizedek óta látható véres konfliktuson kívül nem is igen tudtam róla semmit. De hát ugyan mire mentem eddig a logikámmal? – David? – szólalt meg Rachel. – Talán egy időre meghúzhatnánk magunkat a... Befogtam a száját. – Ne! Sajnálom, de már figyelmeztettem. Bólintott, én pedig elvettem a kezemet. – Ha az NSA ennyire mindenható – suttogta -, hogyhogy a saját nappalijában készített videofelvételt nem hallják? Hátranyúltam, és az ölembe vettem a Fielding elektronikus játékait tartalmazó dobozt. Körülbelül huszonöt centis fémpálcát húztam elő belőle. – Fielding megmutatta, hol vannak a poloskáik. A szigetelés apró lyukaiban. – Mit csinált ilyen felszereléssel? Nem gondolja, hogy ez gyanús egy kicsit? – Belátom, hogy annak tűnhet. Ehhez ismernie kellett volna Fieldinget. Ahogy ezt kimondtam, elgondolkoztam, hogy én vajon ismertem-e egyáltalán az excentrikus angolt. Átkutattam a dobozát, hátha találok valami titkos tervre utaló jelet. Házi készítésű ketyeréi többnyire úgy néztek ki, mintha egy hétvégéit a sarki Radio Shack üzletben töltő kamasz fabrikálta volna őket. Ifjúságom View-Master sztereókorongjára emlékeztetett: műanyag keret, cső alakú nézőke, az oldalán kapcsoló. Szememhez emeltem a hevenyészett kukkert, Rachelre irányítottam, és megnyomtam a kapcsolót. Látómezőmre sárgás köd ereszkedett, de semmi más nem történt. – Ez meg micsoda? – érdeklődött Rachel. – Nem tudom. – Azzal a szélvédő felé fordítottam a szerkezetet, és az utat kezdtem kémlelni vele. Jeges rémület markolt a szívembe. Vékony, de folyamatos zöld lézersugár esett az Audi szélvédőjére, a talajra majdnem merőlegesen. Az MIT fizikai laboratóriumaiban sokszor volt szerencsém ilyesmihez, ettől eltekintve azonban csak filmekben láttam lézeres irányzékot. Valaki a levegőből lézerrel ránk céloz! Ordítva akartam figyelmeztetni Rachelt, de mintha enyvvel kenték volna be a torkomat, így hát a fékbe tapostam, mire az Audi megcsúszott.

Rachel felsikoltott, és igyekezett megzabolázni az elszabadult kocsit. Én közben a lézersugarat keresve a nézőkét forgattam. A sugár most úgy negyven méterre volt tőlünk, de ismét közeledett az autóhoz, mint Isten ujja. Az Audi végül a füves leállósávban lelt nyugalmat. – Ezt meg mi a francért csinálta? – üvöltött rám Rachel. – Ez nem puskához való nézőke. – Miről beszél? A lézer lehetett irányított bomba vezérlősugara is, de az NSA-t a pánik sem késztethette volna arra, hogy egy amerikai főútvonal leállósávjába lézervezérlésű bombát dobjon. Túl sok egyéb lehetőség közül válogathattak. Aztán hirtelen megértettem: a lézer megfigyelő eszköz. A szélvédőről visszaverődő sugárral mérik az üveg rezgését, és a repülőgépükben vagy helikopterükben minden egyes szavunkat hallják. – Szedje össze magát, és nyomás! Rachel elhelyezkedett az ülésén, DRIVE üzemmódba kapcsolt, és visszament az útra. A zöld sugár ott maradt a szélvédőnkre irányítva, mint valami világűrből ránk meredő műholdas fegyver. Felvettem a térképet a padlóról, kis négyszöggé hajtogattam össze, és háromszor ráböktem egy pontra, jelezve, hol vagyunk. Rachel bólintott. Ezután a 64-es néhány mérföldes szakaszán húztam végig az ujjamat keleti irányban, addig a pontig, ahol bal kéz felől kis bekötőutat jelzett a térkép. Forduljon be itt – írtam fel egy cetlire. Rachel újra bólintott, én pedig a füléhez hajoltam, és odasúgtam neki: – Forduljon be, bármi történik. Érti? – Befordulok. Ott van még, amit látott? Belenéztem a csőbe, majd megszorítottam a vállát. – Igen. Gyorsítson. – Padlóig nyomta a gázt.

15. fejezet Geli Bauer egyedül állt David Tennant konyhájában. Magára maradt szeretője holttestével. A szőnyegtisztító kocsi még mindig ott állt kint, nagy zajjal ment a porszívó-berendezése. Ritter hulláját a műveleti előírások szerint már régen el kellett volna távolíttatnia a helyszínről. De nem volt rá képes. Meg akarta érteni, mi történhetett itt. A német fején tátongó seb és a testhelyzete alapján arra következtetett, hogy szemből, vagy kissé oldalról lőhettek le. Azt

nem tudta elképzelni, hogy valami amatőr tűzharcban legyőzze Németország legelitebb terroristaellenes egységének hajdani tagját. Maradt tehát két lehetőség. Egy: Tennant valahogy meglepte Rittert, és nagyon pontosan célzott, miközben a német megpördült a tengelye körül, hogy rálőjön. Kettő: Tennant nem az, aminek látszik. Vidéken, Oak Ridge-ben és környékén nőtt fel, ebből következhet, hogy profi módon bánik a vadászpuskával, de nem a pisztollyal. És azt vajon hol tanulta, hogy kell rejtett mikrofonok után kutatva szakszerűen végigpásztázni egy szobát? Fieldingtől vagy máshol? További kérdéseket vetett fel a menekülés módja. Hiszen a szőnyeg-tisztítós csapat arra érkezett, hogy Weiss Saabja ott parkol a ház előtt, Tennant garázsa viszont üres. Egy másik osztag átfésülte a környéket, és egy üresen álló ház udvarán, a sövény mögött megtalálták Tennant Acuráját. Félórájukba telt, mire a rendőrségi összekötő kiderítette, hogy pár házzal odébb elloptak egy Audi A8-ast. A hanganalízis nélkül, amely felfedte Fielding benzinkútnál lebonyolított telefonbeszélgetését, Tennant és Weiss talán átcsúszhatott volna Geli hálóján. így azonban kiderült, hogy Fielding négy nappal ezelőtt Mr. Lewis Carroll néven lefoglalt Nags Headben egy vityillót. Ez az információ, plusz a Tennant által előző nap Fieldingtől kapott FedEx küldemény elég volt ahhoz, hogy Geli légi egységet küldjön a Nags Headbe vezető 64-es főút fölé. Tennant így ismét a markában volt. Miközben Ritter összeroncsolt koponyáját és a rászáradt vértől csimbókos haját nézte, megszólalt a mobilja. – Bauer – szólt bele. – Egyes légi egység. Tudják, hogy követjük őket. – Milyen magasan repültök? – Háromezer méteren. Ha csak úgy felnéznek az égre, semmiképpen nem vehettek volna észre. A sugarat kellett látniuk. – Az speciális felszerelés nélkül lehetetlen. – Úgy néz ki, van nekik. – Most mit csinálnak? Elektrosztatikus recsegés. – Lehúzódtak, mintha a sugár láttán bepánikoltak volna. Egy kis időre lebuktak a műszerfal mögé, aztán elindultak megint. Úgy száznegyvennel haladnak, továbbra is kelet felé. – És mit mondanak? – Az úticéljukról semmit. – A földi egységek hol vannak? – kérdezte Geli. – A legközelebbi innen úgy tizenöt percre. – Majd visszahívlak. – Gyorsan tárcsázta Skow betáplált mobilszámát. Skow nyolc kicsengés után vette fel. – Mi van, Geli? – Tennant kiszúrta a légi megfigyelőinket. Próbálja lerázni őket. – Most viccel. Az emberei elvesztették?

– A repülő még rajta van az Audin, de meglóghatnak. – Gondolom, most likvidálni akarja őket. Geli érzékelte, hogy Skow ujja már a ”pánikgombon” van. – Ez az érvényes parancsom magától. – Megváltozott a helyzet. – A helyzet nem, csak a földrajzi hely. – Nem tetszik ez nekem. Hogy játsszuk le? A bürokrata kedvenc mantrája, gondolta megvetően Geli. – Tennant pszichopata módjára viselkedik. Meggyilkolta a Szentháromság Projekt biztonsági emberét, és elrabolta a pszichiáterét. Mentőakciót kísérelünk meg. Hosszú csend. Végül Skow megszólalt: – Godin jól tette, hogy felvette magát. Sok szerencsét a mentőakcióhoz. – Menj a francba! – motyogta Geli, és bontotta a vonalat. A repülőgéppel és a szárazföldi egységekkel létesített kapcsolatot. – Légi Egyes, látjátok még az Audit? – Határozottan. És az is tuti, hogy tudnak rólunk. Tennant kihajolt és felnézett. – Szárazföldi egységeknek: ha odaérnek, várjátok meg, amíg csökken a forgalom, aztán kerítsétek be az autót, és kapjátok el őket. – Nyírjuk ki őket? – kérdezte a bevetésen lévő vadászpilóta hátborzongatóan nyugodt hangja. Geli Ritter holttestére pillantott, és eszébe jutott az éjszaka. Benne még elevenen jelen volt a férfi. – Lehet, hogy Tennant elrabolta a pszichiáterét. Nem vagyunk benne biztosak. Abban viszont igen, hogy rendkívül labilis az idegállapota, fegyvere van, és egy emberünket már megölte. Mégpedig Ritter Bockot, és ebből már sejthetitek, hogy komoly a dolog. Senki ne kockáztasson. Elsősorban a saját életeteket védjétek. – Vettük – felelték kórusban. – Értve vagyok? A rövid csend beszédesebb volt, mint az azt követő igenlő válaszok. Ezért vett fel Geli egykori katonákat. – Világos, mint a nap – mondta egy rideg férfihang. – Mindent jelentsetek lépésről lépésre, Légi Egyes. – Úgy lesz. Geli elmosolyodott. Tennant és Weiss nem érik meg a napnyugtát

16. fejezet

Miközben az Audi falta a mérföldeket keleti irányba, a kis vidéki út felé, én hátrafelé tekingettem. A legközelebbi jármű kétszáz méterrel mögöttünk haladt. Kis teherautónak nézett ki. Nemigen hittem, hogy az NSA állította volna ránk, de sosem tudhatta az ember. Légi megfigyelés mellett a szárazföldi egységeknek nem muszáj szorosan a sarkunkban lenniük. Akár előttünk is haladhatnak. Egyszerűen nem tudhattuk, ki az üldözőnk, és hol jár. Ha szerencsénk van, a fölöttünk haladó légi járműből csak percekkel azelőtt mértek be, hogy megláttam a lézersugarat. Rachel közelebb intett magához, és a fülembe súgta: – Azt hiszem, látom a kereszteződést. A 45-ös főút az? Megnéztem a térképen. – Igen, 45-ös, de nem főút. Forduljon be. Lelassított nyolcvanra, és csikorgó gumikkal rákanyarodott a 45-ösre. – Taposson bele – mondtam. Úgy is tett, száztízzel tépett a kétsávos, aszfaltburkolatú úton. A nézőkével ismét a lézert kerestem. A kanyarban elvesztettek minket, de csakhamar újra ott volt a hátsó szélvédőn. Rachel füléhez hajoltam. – Átmegyünk egy hídon a Cashie folyó fölött, ott, ahol az Albemarletengerszorosba ömlik. Utána forduljon balra. – Majd ott szóljon. Az A8-as kiéheztetett tigris módjára falta az utat, kis idő múlva átszáguldott a Cashie fölött átívelő hídon is. Kihajoltam annyira, hogy fel tudjak nézni az égre. Úgy ezerötszáz méterrel az út fölött kis repülőgép haladt. Megkönnyebbülés járta át a bensőmet. Attól féltem, helikoptert állítottak ránk, amely leszállhat az útra, és kiugrálhat belőle egy géppisztollyal felfegyverzett csapat. A rögzített szárnyú légi jármű is le tud szállni az úttestre, de nem azon a kanyargós kis úton, amelyhez hamarosan eljutunk. Rachel a közeledő kereszteződésre mutatott. Bólintottam. Éppen annyira lassított le, hogy még be tudja venni a kanyart, és már döngettünk is tovább egy mindkét oldalán sűrű erdő által szegélyezett alsóbbrendű úton. – Nézze a fákat! – mondtam a műszerfalra támaszkodva. Száz méter megtétele után hatalmas tölgyfák tornyosultak fölénk, árnyas alagúttá változtatva az utat. Letekertem az ablakot, és újra kihajoltam. Először csak faágakat láttam, aztán ezüstös csillogást. A gép jóval lemaradva hatszáz méternyire megközelítette a földet. – Gyerünk! – ordítottam. – Lerázzuk őket! – Ha ennél gyorsabban megyek, nem tudom irányítani az autót. – Nagyon jól megyünk. A hatóságok követés céljára rögzített szárnyú légi járműveket használtak, mert azok sokkal tovább tudnak rajta maradni egy célponton, mint a helikopterek. Ma sokba fog kerülni nekik ez a stratégia: a repülőgép ugyanis nem tud olyan szűk fordulatokkal cikázni az égbolton, hogy figyelni lehessen róla egy tekervényes, erősen takart útszakaszt.

Az Audi vaskos gumija felsikított, amikor Rachel újabb éles kanyart vett be több mint százzal. Jobb vállam az ajtóhoz préselődött. Nagy nehezen megtartottam magam előtt a térképet, és menekülő útvonalat kerestem. Ha bemegyünk balra a következő kis bekötő-úton, hamarosan újból átmegyünk a Cashie-n, de nem hídon. A folyó ugyanis ezen a szakaszán alig tűnt szélesebbnek egy kis pataknál, és a térkép dőlt betűs jelmagyarázata révet jelölt. Az pedig szabadon úszó hajótól kötélvontatású kompig bármit jelenthetett. Szememhez emeltem a nézőkét, és előrenéztem vele. Úgy hetven méterre) az autó előtt táncolt a tétova lézersugár. Ahogy fent a kezelő a minket védő ágakat próbálta kerülgetni vele, folyton megtört, majd újra megjelent. – Rév következik – mondtam. – Ha átjutunk a folyón, a szárazföldi üldözőktől talán megszabadulunk. – Az jó. – Bármikor jöhet a balkanyar. – Oké. – Ott van! Rachel a fékbe taposott. Azt hittem, kipörgünk, de a négykerékmeghajtásnak köszönhetően az úttesten maradtunk, és még éppen sikerült bevenni a kanyart. Sűrűbb lett a tölgyek lombtakarója, és az egysávos út hamarosan földes-murvás csapássá változott. Kissé lejtett is, amiből arra következtettem, hogy közeledünk a vízparthoz. – Óvatosan! – figyelmeztettem Rachelt, mert féltem, hogy a kövek felsértik az alvázat. Az Audi jobbra dőlve bevette az utolsó kanyart is, és az út közepén álló ősrégi Chevy Nova márkájú kocsi mögött megpihent. A Chevy előtt sötétlő vizű, lassan hömpölygő, körülbelül hetven méter széles folyót láttam. – Komp sehol – mondta Rachel. A Nova tetőcsomagtartójára ütött-kopott fakenut kötöztek, embert viszont nem láttam sehol. Az ingem aljával eltakartam a pisztolyt, majd kiszálltam, és elindultam a folyó irányába. Akusztikus gitár hangja ütötte meg a fülemet, a dallam a Deliverance zenéjére emlékeztetett. A kocsit megkerülve nem két beltenyésztett tahót, hanem két egyetemista korú srácot pillantottam meg. A földön ültek, egyikük szőke volt, fején tarka kendő. A másiknak sötétebb volt a haja, ő pengette ujjaival a sokat megért Martin gitárt. Lazán odaintettem nekik, és mentem tovább a partra. Három-négy autóra méretezett komp közeledett, pöfögő motorja sötét füstfelhőt eregetett. A szemközti parton lakókocsi állt, mellette kis rámpa, azon túl pedig az erdőbe vesző út. – Már hívtuk a kompot – szólalt meg mögöttem az egyik fiú. Rájuk mosolyogtam. Észrevettem, hogy a fejkendős az Észak-

karolinai Egyetem pólóját viseli, és élénkzöld szeme van. A gitáros úgy nézett ki, mint aki beszívott, vállát és nyakát csúnyán megégette a nap. Megcsapta orromat a marihuána jellegzetes illata. – Evezgetnek a folyón? – Nem rohanunk – nevetett a szőke. – Ma reggel a Chowanon csorogtunk le. Hazafelé tartunk. Tarboróba. Csak gondoltuk, még megnézzük a Cashie-t. Kezemet a szememhez emelve felnéztem az égre. A megfigyelő repülőgép berregve előjött egy gomolyfelhőből, és átrepült a folyó fölött. – Jól hangzik – mondtam a gitárosnak, aki még mindig halkan pengette hangszerét. Aztán visszasétáltam az Audihoz, és beszálltam. – Már jön a komp. – Ott van még a repülő? – kérdezte Rachel. – Igen. Úgy nézett ki, mint aki aznapra már elérte a tűréshatárát. Én is morózusan bámultam a Nova hátulját, aztán kipattant a szikra. – Azonnal jövök. Kiszálltam, megkerültem a Chevyt, és leguggoltam a fiúk elé. –Van egy ajánlatom, srácok. – Miféle ajánlat? – kérdezte a szőke. – A feleségem még életében nem kenuzott. Meglátta a csónakjukat, és vad ötlete támadt. Le szeretne csorogni a folyón a szorosig. A gitáros abbahagyta a pengetést. – De mi már hazafelé tartunk, ember. – Emlékszem. Tarboro. De arra gondoltam... mennyire taksálják ezt a kenut? Úgy látom, régi Grumman. – Úgy van – felelte a szőke. – A nagybátyámé volt. Azt hiszem, úgy négyszáz dolcsi lehet. Ekkor mindannyian a part felé fordultunk, mert a komp felhajtója a rámpához csapódott. Megpendítettem a kenu hátulját az autó első ütközőjéhez rögzítő, felfordított V alakban meghúzott kötelet. – A kétszázhoz közelebb van – mondtam nevetve. – De a feleségemért mindent. Öt kilóhoz mit szólnának? A szőke nagyot nyelt. Azt számolgathatta, mennyi fű jön ki ötszáz dolcsiból. – Viszont az autómat nem akarom itthagyni. Szeretném, ha elvinnék egy darabon. – Hova? – kérdezte a szőke. – Mit szólna Tarboróhoz? Zavartnak látszott. – De hogy jön el érte? – Beszállás! – kiáltotta a révész. Ősz hajú, kopott overallos, langaléta ember volt. Elővettem a tárcámat, és leszámoltam tíz darab százdollárost. – Ezer dollárért mit érdekli?

– A faszomba! – pattant fel a gitáros. Szemügyre vette a kocsijuk mögött álló Audit. Rachel arca a naptól csak homályosan látszott. – Az a verdája? – Az. – Akkor mi is a bolt, ember? – Ezer dollár a kenuért meg azért, hogy elviszik az autót Akkor érdekli magukat? A két srác az Audira nézett, majd egymásra. – Ezeröt – fordult aztán hozzám a szőke. – Annyiért elviszem Tarboróba. Mondjuk, hogy kockázati pótlék. Elmosolyodtam. – Rendben, ezerötszáz. De elmondom, hogy fogjuk csinálni.

Felhajtottunk a két kocsival a kompra, és az öregember újra a lassú áramlatba kormányozta a rázkódó vízi alkalmatosságot. A fiúk a Novában ültek az átkelés alatt, ahogy megállapodtunk, én pedig Rachellel az Audiban maradtam. Az NSA repülőgépe rajtunk maradt, kis köröket leírva keringett a víz fölött. Szinte fizikailag éreztem, ahogy Geli Bauer Észak-Karolinának ebbe az eldugott kis szegletébe összpontosítja erőit. Amikor a komp átért a túlpartra, a Nova lassan lehajtott a rámpán. Rachel követte. Aztán hirtelen a Nova elé vágott, és úgy száguldott be az erdőbe, mintha démonok szállták volna meg. Amikor aztán összeértek fölöttünk a tölgyfák koronái, azonnal lefékezett, és bevárta a másik kocsit. Az öreg Chevy alig húsz másodperc múlva fel is bukkant a kanyarban, és beállt mögénk. – Gyorsan! – üvöltöttem rá a kiszálló srácokra. A kenu sárga habszivacs matracokon állt, hogy fémpereme ne karcolja meg a kocsi tetejét. Kezdtem volna kibogozni a kötelet, de a szőke fiú kést rántott elő a zsebéből, és elvagdosta a kenu két végénél. Én fogtam az orrát, a gitáros a hátulját, és leemeltük a kenut a földre. Közben át is fordítottuk, de az utolsó pillanatban kicsúszott a kezünkből, és nagyot kongva ért talajt. A szőke kivette a hátsó ülésről a két faevezőt, és beledobta. Amikor felnézett, megállapodott valamin a tekintete a hátam mögött, és elvörösödött. Megfordultam. Rachel állt ott kék farmerben és fehér blúzban. – Igazán nagyon hálás vagyok – mondta. Úgy mosolygott, ahogy még soha nem láttam. – Ó, nem probléma – felelte a szőke. Odaintett neki a gitáros is, és nem lehetett nem észrevenni, hogy Rachel Weiss harmincöt évesen is hatással van a huszonéves fiúkra. – indulnunk kell – mondtam. – És maguknak is, fiúk. Tizenöt darab százdolláros bankjegyet nyomtam a szőke srác

kezébe. – Maga most vagy nagyon túlfizet engem, vagy bagóért vesz meg – mondta. – De nem gond. – A fák között mutatta az irányt. – Kösz. Visszaügetett az Audihoz, és becsusszant a volán mögé. Még kivettem Fielding dobozát a hátsó ülésről, és közben megérintettem a srác vállát. – Ha bárki megállítja a kocsit, mondjon el mindent pontosan úgy, ahogy történt. A pénzt is, mindent. Nem lesz baj. – Ne aggódjon – bólintott. Azzal az Audi motorja felbőgött, és a kocsi pillanatok alatt eltűnt a fák között. A gitáros a Novában nevetve csóválta a fejét, és lassan követte. Bedobtam Fielding dobozát, jobb kezemre csavartam a kötelet, és a fák felé vonszoltam a kenut. – Toljam? – kérdezte Rachel. – Bírok vele. Inkább a kígyókat figyelje. Attól kezdve egy pillanatra sem emelte fel a tekintetét. A fák már olyan közel nőttek egymáshoz, hogy alig fért át köztük a kenu. Hamarosan folyt rólam a verejték. De a szőke srác tudta, mit beszél. Nemsokára rothadó növényzet szaga csapta meg az orromat, majd sárgás napsugár villant a víz felszínén. Még tizenöt méter, és két kidőlt ciprusfa tönkje között kiértem a vízhez. – Szálljon be – szóltam Rachelnek. – Egészen előre. Hátul bemászott, és óvatosan az első üléshez lépdelt. Beljebb toltam a kenut, és beugrottam hátra. Elhelyezkedtem a kemény padon, fogtam egy evezőt, és a kanyargós partvonal mentén hajtottam előre a hajót. – A fák alatt maradok – mondtam. – Figyelje a repülőt! Rachel hunyorogva felnézett. Én is hegyeztem a fülemet evezés közben, de csak a habokat szelő fakenu hangját hallottam. – Lát valamit? A fejét rázta. Előre néztem. A hosszú, sötét folyókanyart mindkét oldalon sűrű ciprus– és fenyőerdő szegélyezte. Ebben a pillanatban keresésünkre összpontosultak az NSA hatalmas erőforrásai, itt azonban gyakorlatilag semmit sem értek. Hosszú órák óta most éreztem először egy kis nyugalmat. – Van ötlete, hova megyünk? – érdeklődött Rachel. – Nincs. De ha megérkezünk, tudni fogom.

17. fejezet

Geli Bauer a Szentháromság-épület biztonsági pincéjében ült magas forgószékén. Jobbjában a Fielding személyes holmijai között talált két súlyozott dobókockát szorongatta. Azért vette el őket, hogy szerencsét hozzanak, de ebből eddig vajmi keveset tapasztalt. A tőle jobbra sorakozó monitorokon látszott, hogy az NSA emberei emelővillákkal és targoncákkal hordják a kényes felszerelést és iratokat az épület mögött várakozó teherautókra. Geli nem akarta, hogy az idelátogató kongresszusi vizsgálóbizottság bármit is találjon, ha Tennant a nyilvánossághoz fordulna. – Tennant lehúzódott a leállósávra és megállt – mondta a fejhallgatójában egy női hang. Egy Evans nevű egykori haditengerész tiszthelyettes volt az, aki most az ellopott Audit figyelő egyes szárazföldi egységet erősítette. – Próbált egyáltalán menekülni? – kérdezte Geli. – Nem. Amikor rájött, hogy követjük, egyszerűen lehúzódott, mintha közlekedési rendőr meszelte volna le. Gelinek ez nem tetszett. – Tisztán látjátok őket? – Csak a férfit. – Megafonotok van? – Nem kell. Most száll ki az autóból. Feltartott kézzel. – Dr. Tennant? – Nem hiszem. – Recsegett a vonal. – Olyan kölyökforma. – Kölyök? – Hippi. Egyetemista. – Rossz kocsit állítottatok meg! – Nem, stimmel a rendszám. Várj... biztos trükköztek. – Kicsoda? – A kompon volt két egyetemista kölyök egy zöld Chevyvel. Biztos abban a kocsiban ül Tennant és Weiss – Vallassátok ki azt a kurva kölyköt! Derítsétek ki! – Várj egy percet. Geli a monitorokra pillantott. A rakodáshoz beosztott nemzetbiztonsági emberek kis kocsikon felkupacolva hordták a komputereket a földszinti rakodórámpára. Úgy kellett nekik ez a hurcolkodás, mint púp a hátukra. Ha hagyják, hogy eltegye láb alól Tennantet, most nem lenne rá szükség. – Itt Evans – hallotta újból a fejhallgatójában. – A folyón vannak. – Hogy mi? – A két kölyök autóján volt egy kenu. Festetlen fa, alumínium peremmel. Tennant megvette tőlük. Geli úgy érezte, mindjárt megüti a guta. – Keressétek meg a Chevyt, és biztos, ami biztos, kössétek el! Az Audit meg foglaljátok le! – Meglesz. – Légi Egyes, jelez a műszeretek?

– Igen. – Kezdjetek alacsonyan körözni a folyó felett. A komptól induljatok, és haladjatok az Albemarle-szoros felé. Árral szemben még Tennant sem próbálhat menekülni. – Öt percen belül a folyó fölött leszünk. – Küldjetek szárazföldi egységeket a folyó mindkét partjára! – Csak az egyik oldalán van út. Az északin. – Jézus Mária! – Azt az oldalt figyeljük. Geli bontotta a vonalat, és bemondta, hogy ”Skow, otthon”. Egy csengetés után már fel is vette. – Mondja, hogy megvannak. – Eltűntek. – Az meg mit jelent? – Tennant a kompon bedobott egy trükköt. Most Weiss-szel együtt valahol a Cashie folyón eveznek egy kenuban. – A francba, Geli! Hogy tudta így elcseszni? Gelinek égett az arca. – Akar beszélgetni róla, hogy ki cseszte el? – Ne beszéljen tiszteletlenül a feljebbvalójával. – Ha Tennant kicsúszik a kezünkből, maga búcsút inthet a pozíciójának. – Ez nem feltétlenül igaz. Egy pillanat! Míg Skow a kialakult helyzeten töprengett, Geli behívta képernyőjére Észak-Karolina térképét. Vajon mit csinál Tennant a folyón? Hova megy? A komp és a szoros között öt mérföld a távolság, és a déli parton nincs út, ahonnan szemmel lehetne tartani a vizet. Ha Tennant ezt tudja, akárhol partra szállhat. – Mit akar tenni? – tudakolta Skow. – Most azonnal valós idejű műholdas felvételeket kérek arról a folyóról. A lehető legnagyobb felbontásban. Maga elrendeli, én pedig megadom a Nemzeti Hírszerző Hivatalnak a koordinátákat. – Egyéb? – Több emberre van szükségem. Messze nem elég a létszám nagy kiterjedésű fás terep átkutatásához. – Az gond. Amíg nem hozzuk nyilvánosságra a sztori valamilyen változatát, nem kaphatunk túl sok embert. – Akkor jobban tenné, ha gondolkozna a hivatalos változaton, mégpedig gyorsan. – Figyeljen rám, Geli, ha itt elveszítjük, attól még mindig elég jól rajta vagyunk. Majd adok magának információt, hogy mindig egy lépéssel Tennant előtt járhasson. Geli belső műszere riasztójelzéseket adott. – Miféle információt? – Majd meglátja, ha megkapja. Abszolút megbízható forrásból származik. – Olyan nincs. NSA-forrás? – igen.

– A hivatal eddig semmi megbízható információval nem szolgált. – Ez most megváltozik. Sietnem kell. Mindent megbeszéltünk? – Nem. Végrehajtás módja? Jól hallotta Skow lélegzetvételét. – A mentőakciós forgatókönyv nekem megfelel. – Azt elhiszem. Nekem tűzparancs kell. Skow nem felelt. Geli érezte, hogy kezd kijönni a sodrából. – Nézze, itt várunk már... – Hadd gondolkozzam egy percig! – Miért ilyen tutyimutyi módon áll hozzá? – Nézze... túszejtésről van szó. Magának megvan a szükséges harcászati tapasztalata. Belátására bízom a végrehajtás módját. Geli a fejét csóválta, és azt morogta: – Csak vigyázzak, hogy másoknak is tetsszen, igaz? – A parancsnoki beosztással járó terhek, Ms. Bauer. – A parancsnoki beosztás nem teher, Skow. Ellenkezőleg: a legmagasabb fokú boldogság állapota. Olyan, mint a nirvána. A teher az, ha az embernek sunnyogó bürokraták ülnek a nyakán, akik utólag minden egyes jó lépés helyett mást csinálnának. Skow halkan kuncogott. – Pontosan úgy beszél, mint az apja, Geli. Majd elmondom neki. Megjegyzése célba talált. – Ahogy gondolja – felelte érzéseit palástolva Geli. Miután Skow letette, csendben üldögélt a székében, és megtapogatta arcán a sebhelyet. Tehát Skow meg az apja nem csak futólag ismerik egymást. Ez nem tetszett neki. Egyáltalán nem.

18. fejezet Már egy órája eveztem folyamatosan, amikor feltűnt a csónakrámpa. A Cashie folyó fölött átívelő magas híd lábánál volt kialakítva, amelyiken a komp felé menet áthaladtunk. A folyó a rév óta kiszélesedett, előbb-utóbb beleömlik az Abermarle-szoros hatalmas víztömegébe. Nyílt vízen pedig könnyebben kiszúrnak minket a levegőből. A megfigyelő repülőgépnek azóta nyomát sem láttam, de ez nem nyugtatott meg teljes mértékben. Miközben a jobb part fölé belógó fák alatt csorogtam, a rámpán járt az eszem. Ott kell, hogy legyen parkoló is. Benne teherautók, csónakszállító utánfutók. És alighanem a napi halfogásból hazatérő pecások is.

Rachel hátrafordult, és merőn nézte, ahogy evezek. – Maga ezt nem először csinálja. – Mit? A menekülést? – Nem, a kenuzást. Bólintottam. – Apámmal meg a bátyámmal sokat sátoroztunk Oak Ridge környékén. Vadásztunk meg horgásztunk is. Rachel a parti fákat nézte. A nap kitartóan követett minket, de az ágak alatt már kezdtek kékesfeketében játszani az árnyak. – Most biztonságban vagyunk? – érdeklődött Rachel. – Egy darabig. Akik vadásznak ránk, a technikára vannak utalva. A civilizált világban, városban vagy autópályán, már rég elkaptak volna. Itt nem annyira egyenlőtlenek a feltételek. A kék-fehér nejlon farzsinórral játszadozott. – Ki ez a bizonyos Geli Bauer, akiről beszélt? Meglepett, hogy emlékszik a nevére, pedig nem kellett volna csodálkoznom. Soha nem felejtett el semmit, amit mondtam neki. – Egy gyilkos, aki most ránk vadászik. – Honnan tudja, hogy gyilkos? – Egy ideig a hadseregben szolgált. Folyékonyan beszél arabul, ezért a Sivatagi Vihar előtt néhány kommandóssal együtt ledobták Irakban, hogy hallgassa ki a Köztársasági Gárda elfogott katonáit. Két iraki foglyot kivégzett, mert az arcvonal mögött nem tudták tartani a lépést az egységével. Elvágta a torkukat. Még a Delta Forceosok is kiakadtak, akikkel együtt volt. – Azt hiszem, a nők már előrébb tartanak, mint ahogy a feministák gondolják. – Nem. Női bérgyilkosok ősidők óta vannak, komoly múltra tekinthetnek vissza. Geli erről egyszer előadást tartott Ravi Narának. – Az alapján, amiket mond róla, szociopatának tűnik. – Rachel elengedte a zsinórt, és elgyötörten megdörzsölte a nyakát. – Érdekes esettanulmányt írhatna róla. – Gondolja, hogy ő ölte meg Fieldinget? – Igen. Biztos, hogy pontosan tudja, milyen gyógyszer okoz agyvérzésnek látszó módon halált, és a projekten mindenhez állandó jelleggel hozzáfér. Ételhez, vízhez, mindenhez. Belehúztam az evezésbe, gyorsabban kezdett közeledni a híd. Rachel a válla fölött hátrapillantva szemügyre vette a hatalmas építményt. Pár másodpercenként felhajtott rá egy autó. Ez a híd valóban a civilizáció hírnöke volt. Abbahagytam a lapátolást, hogy pihentessem bedurrant hátizmaimat. Szinte tökéletes csend honolt a tájon. – Hallgassa a madarakat – mondta Rachel.

Hegyeztem a fülem, de nem a természet hangjait szűrtem ki a csendből. Előttünk elhaló motorzúgás lebegett a folyó felett. Lehetett motorcsónak is, de a zsigereimben éreztem, hogy nem az. – Mi van? – kérdezte Rachel. – Mintha megijedt volna. A jobb partot kémleltem, megfelelő helyet kerestem a partraszálláshoz. Ha közvetlenül a folyó felett jön egy kis repülőgép, nem rejtenek el a lelógó á gak. Hangosabb lett a motorzaj. Most már Rachel is hallotta. – Mintha közeiről jönne – jegyezte meg. Közvetlenül előttünk kidőlt, beteg fa hevert, fele a vízben, fele a parton. Elhalt ágai, levelei kísérteties szárnyakként terültek szét. A fa és a part közti kis terület olyan hely volt, ahol az ember, ha oktalan módon ott próbál halat fogni, szinte várja, mikor pottyan a csónakjába mérges kígyó. Egyenesen a szűk vízmosás felé irányítottam a kenut, és kicsit úgy éreztem magam, mint Sólyomszem Az utolsó mohikánból. Reménykedtem, hogy nekem is olyan szerencsém lesz, mint neki. Pár másodperccel azután, hogy a hajó orra kicsúszott a partra, éktelen robajjá erősödött a közeledő motor zúgása. A fák között kikukucskáltam, és pontosan az ötlött a szemembe, amitől féltem: kis repülőgép haladt hat méterrel a víz színe fölött, mint Vietnamban, amikor a gépek legénysége tűztámogatást adott a parti egységeknek. – Nem látnak, ugye? – kérdezte Rachel. – Termográf nélkül nem. De lehet, hogy van nekik. Lapuljon le! Rachel lecsusszant az ülésről, és lehasalt a kenu aljában. Én is mellé feküdtem. A repülőgép motorzajától berezonált a kenu alumínium pereme. Lapítva vártuk, visszajön-e még egyszer körülnézni. Nem jött. Visszamásztam az evezőpadra, és a vizet simogatva a híd felé csorogtam. – El sem hiszem, hogy ez történik velem – mondta Rachel. –Nem hiszem el, hogy egy nő, akit életemben nem láttam, megpróbál levadászni. Hogy tehet ilyet? Eszembe jutott utolsó találkozásom Bauerrel. – Azt hiszi, közel állunk egymáshoz. Azt hiszi, hogy maga szerelmes belém. Rachel elpirult a halványuló napfényben. – Amiatt a csók miatt Lu Linél? – Nem csak amiatt. Amikor Geli tegnap kihallgatott, elmondta nekem, hogy magának nincs férfikapcsolata. – Ezt meg honnan tudja? – Tudja, mikor kivel randevúzott, és mikor lett vége. Tudja, ki tanította harmadik elemiben, és hogy mit főzött magának az édesanyja, ha beteg volt. – És maga mit mondott neki arra, hogy szerelmes vagyok magába? – Azt, hogy maga engem skizofrénnek tart. Rachel elmosolyodott, de szeméből csak úgy áradt a szomorúság. Tekintetem a széles folyót pásztázta, nem jár-e arra valami vízi jármú. Nem láttam semmit, ami nem is lepett meg. Hiszen a pecások nagy külső motort

szerelnek a csónakjukra, hogy minél távolabbi horgászhelyekre tudjanak elmenni. Mélyen a vízbe merítettem az evezőt, és a rámpa felé kormányoztam a kenut. – Megállunk? – nézett Rachel az enyhén emelkedő rámpa felé. – Igen. Ha partot érünk, maradjon a kenuban. Nem maradok el sokáig. – Mit akar csinálni? – Körülnézek. A rámpa mellett eveztem ki a partra. Kiugrottam a sekély vízbe, és kitocsogtam. A kaviccsal felszórt parkoló a jobb kéz felőli erdőtől a tőlem balra lévő hatalmas beton hídcölöpökig tartott. Embert nem láttam, de a rámpától úgy negyven méterre parkolt egy sor csónakszállító utánfutóval felszerelt kis teherautó. Odagyalogoltam, és bementem két kocsi közé. Lebuktam, és végigtapogattam a két autó összes abroncsának tetejét, hátha oda dugták a kulcsokat. Semmi. Megkerültem a bal kéz felőli járművet, és megnéztem a másik két kerekét. Semmi. A következő két járgánnyal sem volt több szerencsém. Ezután vörösesbarna Dodge Ram jött a sorban. Annak sem volt kulcs a gumiján, ezért taktikát változtattam. Leguggoltam a kocsi hátulja és a hozzákapcsolt üres utánfutó közé, és belülről végighúztam az ujjamat az ütköző fémszegélyén. Valami csikorogva elcsúszott rajta. Mágneses kulcsdoboz. Kinyitottam a kis fekete dobozt, és meg is találtam benne a Dodge meg az utánfutó zárható csatlakozókampójának kulcsát. Gyorsan lekapcsoltam a trélert, beültem a volán mögé, és beindítottam a motort. Rachel lebukott a kenuban, amikor odaértem, nem vette észre, hogy én vezetem a kocsit. Úgy kanyarodtam, hogy a vezetőülés melletti ablak nézzen felé. – Hozza Fielding dobozát! – kiáltottam. – Siessen! Karján a kartondobozzal kimászott a kenuból, és kitocsogott a vízből. Én a partra rohantam, fogtam egy marék iszapot, és szétkentem a rendszámtáblán. Aztán megmostam a kezem, betettem a dobozt a hátsó ülésre, és felsegítettem Rachelt magam mellé. – Izzószállal indította be? – kérdezte. – Az nekem nem menne. De a horgászok becsületes emberek. Megbíznak egymásban. Szörnyen érzem magam, hogy ezt kell tennem, tényleg. – Majd elrebegek egy engesztelő imát. Gyerünk! Fehér porfelhőt kavarva húztunk el a parkolóból. – Még mindig Nags Headbe megyünk? – érdeklődött Rachel. – Nem. Lehet, hogy ott már várnak. Hadd használjam a mobilját. Ezüstszínű Motorola telefont vett elő a zsebéből. Emlékezetből tárcsáztam a Fehér Ház számát; Fielding már elég rég megadta, volt időm memorizálni. – Kit hív? – kérdezte Rachel.

– Remélem, az elnököt. – De azt mondta... – Látni akarom, mi történik. A második csengés után felvette egy központos. – Szentháromság Projekt – mondtam. Csend, kattanás, majd beleszólt az a férfi, akivel előző nap is beszéltem: – Parancsoljon, mit óhajt? – David Tennant vagyok. Az elnökkel kell beszélnem. – Tartsa, kérem. Sziszegő csend következett, és tudtam, hogy az NSA minden egyes másodperccel időt nyer Rachel mobiljának beméréséhez. – Nos? – Számoljon negyvenig. Hangosan. Harmincötnél tartott, amikor New England-i kiejtéssel beleszólt valaki a telefonba: – Dr. Tennant? – Igen. – Itt Ewan McCaskell. Az elnöki különgépről beszélek. Nagyot dobbant a szívem. – Mr. McCaskell, az elnök úrral kellene beszélnem. – Most a brit miniszterelnökkel tárgyal. Körülbelül öt perc múlva valószínűleg tud magával beszélni. Nem ácsoroghattam aktív mobiltelefonnal a kezemben öt teljes percig. – Tudja tartani? – kérdezte McCaskell. – Az elnök úr tud róla, hogy zavaros dolgok történtek a Szentháromság Projekten. Nagyon szeretne beszélni önnel. – Nem tudom tartani. Hét perc múlva újra hívom a Fehér Házat. – Átirányittatom a hívását hozzánk. Megnyomtam az END gombot. Kalapált a szívem. Rachel megérintette a karomat. – Jó hír vagy rossz? – Nem tudom. McCaskell volt az. Azt mondta, az elnök akar velem beszélni. De nyilvánvaló, hogy valaki mással is beszéltek már. Alighanem John Skow-val. Csak azt tudják, amit Godin tudatni akart velük. – Visszaértek már az Államokba? – Az elnöki gépen vannak. – Hazafelé tartanak Kínából? – Nem. Az ötnapos út, és egy napra még Japánban is megállnak. Tegnap utánanéztem. Ezzel a csúcstalálkozóval Nixon 1972-es látogatását ünneplik meg. Megismétlik a műsort, hidegháborús feszültség nélkül. – Mit fog mondani, amikor újra hívja őket? A fejemet csóváltam. Bili Matthews elnök Texas rangidős republikánus szenátora volt, amikor a demokrata pártban csalódott közhangulat hulláma a Fehér Házba repítette. Ezen senki sem lepődött meg jobban, mint James bátyám, aki még a Yale-ről ismerte. Karizmatikus figurának tartotta Matthewst, de nem igazán világító intellektusnak. Szenátorként erősen támaszkodott tanácsadóira, és ez a Fehér Házban sem változott. Ezzel együtt az volt róla az általános vélemény, hogy bel- és külpolitikai fronton egyaránt megbízható minőségű munkát tud

végezni. Egyszer találkoztam vele az Ovális Teremben, egyszer pedig Georgetownban, egy fogadáson, amikor a könyvemen alapuló tévésorozatot forgattuk. Vajon milyen emléke maradt rólam? Higgadt, megfontolt fizikusra emlékszik, akinek kedvelte a bátyját? Vagy rögeszmés paranoiásra, ahogy Skow minden kétséget kizáróan jellemzett? Idegesen autóztam a 64-esen, amíg le nem telt a hét perc. Ezúttal, miután bemutatkoztam, szinte azonnal létrejött a kapcsolat. – Dr. Tennant? – szólt bele az elnök. – Igen, itt David Tennant. – Itt pedig Bili Matthews. David, tudom, hogy jó ideje nem találkoztunk, de szeretném, ha tudná, hogy nekem bármit elmondhat. Tessék, beszéljen. Mély lélegzetet vettem, és egyből a tárgyra tértem. – Elnök úr, tudom, hogy hallott egyet-mást állítólagos elmeállapotomról. Szeretném tudatni önnel, hogy ugyanolyan épelméjű vagyok, mint amikor az Ovális Teremben találkoztunk. Ezért kérem, legyen nyitott arra, amit mondok. Andrew Fielding tegnap a Szentháromság Projekten, az irodájában meghalt. Szerintem meggyilkolták. Ma pedig ellenem kíséreltek meg merényletet. Egy férfi fegyverrel hatolt be az otthonomba, kénytelen voltam önvédelemből lelőni. A Szentháromság Projekt teljesen kicsúszott az ellenőrzés alól, és azt hiszem, ez Peter Godin és John Skow bűne. Hosszú hallgatás. – Elnök úr? – Hallottam mindent, David. Nézze, először is biztonságba kell helyeznünk magát. – Biztonságos hely nincs. – Hát valahol csak biztonságban érezné magát, nem? – Így, hogy az NSA vadászik rám, nem. – Az NSA miatt ne aggódjon. Elintézhetem, hogy a Titkosszolgálat felvegye valahol. Elvihetnék egy házba, ahol biztonságban lenne, amíg hazaérünk. Csábítóan hangzott az ajánlata, de tudtam, hogy nem kockáztathatok meg egy ilyen randevút. Szinte lehetetlen lenne élve odaérnem. – Azt nem lehet, elnök úr. – Nem bízik a Titkosszolgálatban? – Nem erről van szó. Hanem arról, hogy nem ismerem arcról egyetlen ügynöküket sem. – Értem. – Szünet. – Nem beszélhetnénk meg valami kódot vagy jelet, ilyesmit? – Akkor sem lennék biztonságban az NSA-tól. Semmi ilyesmi nem lenne biztonságos. – Akár most rögtön választhatnánk valamit.

– Abban kell gondolkodnunk, hogy a Nemzetbiztonsági Hivatal lehallgatja ezt a beszélgetést. Kína fölött is leszívják az éterből. Matthews sóhajtott egyet. – Rendben, David. Mondja, Ewan McCaskellben megbízik? Ezt végiggondoltam. Amíg McCaskell vissza nem hívott otthon, nem törtek az életemre: az üzenetéből tudták meg, hogy még nem beszéltem az elnökkel. Ha kapcsolatban állna valakivel a projekten, már jóval a hívás előtt kommunikált volna velük. – Megbízom benne. De látnom kell az arcát. – Hát... úgy néz ki, amíg haza nem érünk, még rejtőzködnie kell. McCaskell és a Titkosszolgálat felveszi. El tud jutni négy napon belül Washingtonba? – Igen. Elnök úr, kérdezhetek valamit? – Persze. – Elhiszi, amit mondtam? Matthews erre már kevésbé haverkodós stílusban válaszolt. – Nézze, David, nem hazudok magának. John Skow szerint dr. Fielding természetes halállal halt meg, maga pedig a háza előtt lelőtte a Szentháromság Projekt egyik biztonsági tisztjét, anélkül, hogy az provokálta volna magát. Azt is állította, hogy elrabolta a pszichiáterét. Hitetlenkedve pislogtam. Skow végre hibázott. – Egy pillanat, elnök úr. – Átadtam a telefont Rachelnek. – Mondja el, ki maga. Rachel habozva vette át a készüléket, és a füléhez tartotta. – Itt dr. Rachel Weiss... Igen... Nem, elnök úr. Szabad akaratomból jöttem dr. Tennanttel... így van. Igen, az életünkre törnek... Igen, elnök úr, úgy lesz. Azzal visszaadta a telefont. – Elnök úr? – Itt vagyok, David. Nézze, nem tudom, mit gondoljak. De azt igen, hogy maga rendes családból származik. Találkozni akarok magával, és meg akarom hallgatni. Most először éreztem egy picinyke megkönnyebbülést. – Köszönöm, elnök úr. Mindössze ennyit kérek. Hogy elfogulatlanul hallgasson végig. – Ezt meg is kapja, amint hazaérünk. Addig lapítson, mint szar a fűben, Dave. A torkomban ülő csomót félresöpörve kitört belőlem a nevetés. Ez a bátyám kedvenc mondása volt. – Köszönöm, elnök úr. A mielőbbi viszontlátásra. Megnyomtam az END gombot. Rachel várakozásteli arccal nézett rám. – Mit gondol? – Azt hiszem, jobb a helyzetünk, mint öt perccel ezelőtt. Mit kérdezett magától? – Hogy kényszerített-e valamire. Azt is mondta, hogy viseljem gondját, istenem... Ezt nem hiszem el. Mihez kezdünk négy napig?

Beletapostam a gázba, felgyorsítottam száztízre. – Oak Ridge-be megyünk. – Tennessee-be? – Igen. Ott úgy kiismerem magam, mint sehol máshol. A várostól öt mérföldre elnyeli az embert a vadon. Arra nem jár rendőr, nincsenek szökött bűnözőket és lopott teherautókat mutató tévéképernyők. Semmi. – Milyen messze van? – Nyolc óra. – Megelőztem egy lassan haladó autót, majd visszahúzódtam a jobb oldali sávba. – Helyezze magát kényelembe, és aludjon egy kicsit. – Autóban nem tudok aludni. – Ez furgon. – Okostojás! Kicsit mindkettőnket feldobott, hogy leráztuk a lézeres repülőt és beszéltünk az elnökkel, de tudtam, hogy ez az érzés nem tart sokáig. – Nem viccből mondom, hogy aludjon. Reggel minden csepp energiájára szüksége lesz. – Miért? – Hegyet fogunk mászni.

19. fejezet Geli Bauert az adrenalin hajtotta, testét valósággal felvillanyozta az üldözés izgalma. A Tennant és Weiss utáni hajszához és Lu Li Fielding kereséséhez igen szűkre szabott erőforrások álltak rendelkezésére. De valahányszor felbosszantotta volna magát, hogy kevés az embere, mindig visszagondolt az iraki sivatagra, ahol teljes hadereje a Delta Force nyolc kommandósából állt. Legújabban Jutta Klein, a német MRI-specialista okozott neki fejfájást. Klein ugyanis a csökkentett fokozatú biztonsági felügyeletet kihasználva elautózott Atlantába, és felszállt egy Németországba tartó Lufthansa-járatra. A német kormány ígéretet tett, hogy ”minden lehetséges módon” segít, Geli azonban tudta, hogy tárt karokkal fogadják majd Kleint és újonnan szerzett ismereteit. Geli megpördült a székével. Valaki beütötte az aznapi belépőkódot, felberregett a vezérlőterem ajtaja. John Skow lépett elő az árnyékból elmaradhatatlan Brooks Brothers öltönyében, félelemtől vagy izgalomtól csillogó szemmel. – Maga mit keres itt? – kérdezte Geli. – Mi történt? Skow lovaglóülésben letelepedett Gelivel szemben egy székre, és a támláján összefonta már-már nőiesen finom ujjait.

– Tennant most beszélt az elnökkel. Az elnöki különgépen érte el Matthewst, Peking és Sanghaj között. A Kína fölött végzett rutinszerű lehallgatás felvette a beszélgetést, és éppen most törtem fel a vezérprogram kódját. Geli úgy érezte, mintha a forró sütő ajtaját nyitotta volna ki. Nem csoda, hogy Skow nem akart erről telefonon társalogni. – Miről beszéltek? – Az elnök megpróbálta elintézni, hogy a Titkosszolgálat valahol felvegye Tennantet, de Tennant nem harapott rá. – És Matthews bevette a sztorinkat? Vagy Tennantnek hisz? Skow az egyik oldalon beharapta alsó ajkát, mintha az esélyeket latolgatná. – Én azt mondanám, felénk hajlik. De azt ígérte Tennantnek, elfogulatlanul végighallgatja őt is. – És arra hogy kerül sor? – Ewan McCaskell és a Titkosszolgálat elmegy Tennantért, amikor az elnök hazaér. McCaskellben Tennant megbízik. – És mikor ér vissza az elnök? – Négy nap múlva. – Washingtonba? – Igen. – Tökéletes. – Miért? Geli már gondolt arra az eshetőségre, hogy Tennant Washingtonba menekül. – Washington tökéletes fedőtörténettel szolgál Tennant likvidálására. Mostantól maximalizáljuk a diszkreditálására tett erőfeszítéseinket, arra alapozva, amit már elmondtunk róla: hogy a mellékhatások pszichózissá fokozódtak, lelőtt egy biztonsági embert, és elrabolta a pszichiáterét. – És? – Most már az elnök életére tör. Skow szeme összeszűkült. – De hiszen most beszélt Matthews-zal. És semmi fenyegető nem hangzott el. Geli a szemét forgatta. – Tennant azt mondja, amit mondania kell, hogy a kiszemelt áldozata közelébe jusson. Ha zavart elméjű gyilkosként tüntetjük fel, Washington összes rendőrét bevethetjük a levadászására. És ha bedobjuk a Lee Harvey Oswald-motívumot, a Titkosszolgálat sem engedi az elnök közelébe. – Elegáns stratégia. Milyen bizonyítékkal kívánja megtámogatni? – Több száz órányi hangfelvételünk van Tennant házából és telefonjáról. Az emeleten megy még a Godin Négyes? – Nem vettem észre. Miért? – Az NSA és a mi Godin Négyesünk megfelelő programjaival olyan szóbeli fenyegetést tudnánk összeállítani az elnök ellen, amelyről senki nem bizonyítaná be, hogy hamis. Skow elismerően mosolygott. – Ez jó, Geli. Nagyon jó! – Ezért vagyok itt. A kérdés az, vajon egyből Washingtonba megy Tennant, vagy kivárja a négy napot?

– A hírforrásom szerint nem – felelte Skow. – Szűkített listám van a helyekről, ahova Tennant menekülhet, és Washington az utolsó. Geli állkapcsa megfeszült a dühtől. – Ki az a hírforrás, a franc egye meg?! – Nem adhatom ki. Sajnálom. – De ezek szerint azt mondja, Tennant nem Washingtonba készül? – így van. Hát nem logikus? Miért kockáztatna, amikor csak négy nap múlva lesz a találkozó? – Mert ismer embereket, akik bejáratosak az elnökhöz. A hadsereg egészségügyi alakulatainak főparancsnokát. A Nemzeti Egészségügyi Intézet igazgatóját. A saját államának politikusait. Barrett Jackson szenátor egyenesen a hírszerzést felügyelő parlamenti vizsgálóbizottság vezetője, az isten szerelmére! Egy telefonjába kerül, hogy bejusson az Ovális Terembe. És ha Tennant meggyőz egy Jackson kaliberű embert, hogy épelméjű... – Értem. Rendben. De azt nem tudhatjuk biztosan, hova menekül. A gyilkosos sztorink révén viszont további erőket vonhatunk be, és az összes lehetséges helyszínt ellenőrizhetjük. – Jó. Maga intézi a médiát. És az NSA bizalmas figyelmeztetését is el kell juttatnia mindenkihez, akit Tennant a kormányzati negyedben ismer. Hangsúlyozza, hogy mentálisan instabil. Meg tudja ezt elegánsan csinálni? Skow vékony ajka tovább keskenyedett, amolyan mosolyfélére húzódott. – Ezért vagyok itt. Geli bólintott. Jobban érezte magát, mint órák óta bármikor. – Fel kéne mennie, és intézkednie, hogy tartsák bekapcsolva a Godin Négyest. Vagy gyorsan hozzák vissza ide. Skow azelőtt soha nem érintette meg Gelit, de most a csuklójára tette a kezét. – Négy napja van, hogy eltegye láb alól Tennantet és Weisst. Utána már a Titkosszolgálat kezébe kerül az ügy, és ők majd mindenáron csapdába akarják őket csalni, nem pedig megölni. – Ezért tesz meg maga mindent, hogy egy szavát se higgyék el. – Rendben – bólintott Skow. – Ne aggódjon – nyugtatta meg Geli. – Az elnök soha többé nem látja Tennantet. Huszonnégy órán belül ugyanúgy halott lesz, ahogy a bátyja.

20. fejezet

Sötét volt, mire Raleigh-be értünk. A 64-es főút az l-40-es államközi autópályában folytatódott, aztán ismét a Research Triangle Park területén gördültünk át, ezúttal nyugati irányban, Tennessee felé. – Ezt nézze meg – mondta Rachel a mellettünk elsuhanó ismerős fényeket szemlélve. – Most, hogy ilyen sötét van, már-már elhiszem, hogy nyugodtan kitehetne Durhamben, én meg besétálhatnék a lakásba, és főzhetnék egy teát. – Hát, most már tudja, hogy nem. Rachel erre hosszan rám nézett, majd nagyot sóhajtott a sötétben. – Ne haragudjon, hogy belerángattam – mondtam. – Még nem is kértem érte elnézést. – Én rángattam bele magamat. – Nem. Én tettem akkor, amikor magát választottam analitikusomnak. Rachel megviselt arcáról azt olvastam le, hogy számára megszokott dolog mások bűntudatával foglalkozni. – Ne próbáljon logikát keresni a sors szeszélyeiben. Ha egy pillangó Malajziában verdesett volna párat a szárnyával, mielőtt felhív, mást választott volna. Ilyen az élet. Korábban én is mondtam magamnak hasonlókat, most azonban nem hittem benne. – Nem. Azért választottam magát, mert maga a legjobb a szakmájában. És a jungiánus analitikus nem egyszerű pszichológus, amilyen minden bokorban terem. Tudom, hogy gyerekesen hangzik, de az az érzésem, el volt rendelve, hogy megtaláljam magát. Végtelenül okos, empatikus tekintettel nézett rám, de a szeméből áradó intelligencia mögött fájdalom bujkált. Valahogy az elevenére tapintottam. Amikor viszont végül megszólalt, érzelemmentes volt a hangja. – Könnyű beadni magunknak, hogy minden úgy volt elrendelve, ahogy történt. Vigasztaló. És úgy érezzük tőle, hogy létezik valami magasabb rendű akarat. Én is azt hittem, egymásnak vagyunk rendelve a férjemmel. De nem így volt. Egy rossz választást neveztem ki sorsszerűnek. Szánalmas, ha belegondolok. – Szánalmas? Hiszen annak a házasságnak köszönheti a fiát. – Aki páni félelemtől és súlyos fájdalmaktól gyötörtén halt meg ötéves korában. Kicsit figyelmeztetésként hatottak a szavai. Praktizáló orvosként ugyanis sok gyereket láttam meghalni, és tudtam, milyen hatással van ez a szülőkre. Előfordult, hogy visszafordíthatatlanul tönkretette őket. Még a kórházi dolgozók sem voltak immúnisak ez ellen. Egy szenvedő gyermek jelenlétében könnyen leolvad az emberről a professzionalizmus védőburka. Engem elsősorban ez a szenvedés, az ártatlanok agóniája gátolt meg abban, hogy istenhívő legyek. – A fiával öt év feltétel nélküli szeretetet ajándékoztak egymásnak. Talán jobban szeretné, ha meg sem született volna, és mindkettőjüket megkíméli a sors a végén elszenvedett fájdalomtól?

Rachel méltatlankodva meredt rám. – Maga aztán bármit kimond, amihez kedve szottyan, igaz? Semmi/yen határt nem ismer. – Miután már megszolgáltam, hogy átléphessem a határokat, hát nem. – A kislányom elvesztésére gondoltam, és ezt Rachel is tudta. Ismét kinézett az ablakon. – Erről inkább ne beszéljünk. – Egyáltalán nem muszáj beszélgetnünk. De némi ellátmányra szükségünk lesz. Majd megállok egy éjjel-nappalinál Winston-Salem-ben vagy Ashevilleben. Addig még alhat pár órát. – Teljesen kivagyok – ismerte be. – Bújjon ide. – Mi? – Dőljön rám. – A vállára? – Nem. Legyen bátrabb. Kuporodjon fel az ülésre, és hajtsa az ölembe a fejét. Fejcsóválás volt a válasz, de nem a visszautasítás jeleként. Nem vettem le a szememet az útról. Pár másodperccel később lehúzta a cipőjét, felhúzta az ülésre a lábát, és a jobb combomra döntötte a fejét. Érzékeltem, hogy nyitva van a szeme, de nem néztem le. Jobb kezemmel a homlokát kezdtem cirógatni, ujjaimmal beletúrtam a hajába. – Úgy érzem magam, mint kislány koromban – mondta. – Nem beszélgetek magával. Csukja le a szemét. Egy idő után meg is tette.

Este fél tizenegykor értünk Asheville-be. A sötétből oázisként bukkant elő a fényárban úszó áruház. Lehajtottam a sztrádáról. Rachel feje még mindig az ölemben volt, a jobb lábam majdnem teljesen elzsibbadt. Kísértésbe estem, hogy az autóban hagyjam, amíg bevásárolok, de nem akartam, hogy egyedül ébredjen fel a parkolóban. Arra is volt esély, hogy a helyi rendőrség már tájékoztatást kapott a horgász ellopott furgonjáról. Rachelnek ezért meghagytam, hogy közvetlenül az üvegajtó mögött figyeljen, nem mutat-e valaki túlzott érdeklődést a rozsdavörös Dodge Ram iránt. Nem szerettem volna, ha kifelé jövet kelepcébe sétálunk. Egyenesen a sportszerosztályra mentem, és a pénztáros nélkül árválkodó kassza mellett kezdtem felstószolni a cuccokat. Kétszemélyes sátor. Két hálózsák, két hátizsák. Coleman lámpa, kis, kerek főzőlap, olaj. A szomszédos folyosópultról két álcázóruhát, álcasapkát, álca gumicsizmát és vízhatlan alsóneműt választottam ki. A következő sorról pedig egy íjból, nyolc nyílvesszőből és tegezből álló készletet. Végül iránytűvel, távcsővel, Gerber késsel, víztisztító tablettával, Maglite lámpával és két elemes adóvevővel fejeltem meg a tekintélyes méretű kupacot. A fiatal mexikói nő, aki végül előkerült, gyanakodva méregette a bankjegyeimet. Míg egyenként ellenőrizte az összes százdollárost, hoztam a

pipereosztályról fogkrémet, fogkefét, szappant. Ezernégyszázhuszonkilenc dollár nyolcvannégy cent volt a végösszeg. Fizetés után az üzlet elülső részébe toltam a kocsit, és Rachelre bíztam, én pedig egy másikkal futottam egy kört az élelmiszerosztályon is. Pár hétre elegendő alapellátmányt és néhány üveg vizet vettem. A pénztár felé haladva eszembe jutott, milyen elképesztő, hogy az ember késő éjszaka, az autópálya mellett, egyetlen boltban felszerelkezhet egy több hetes túlélőtúrára. Az apám el sem hitte volna. Miközben fizettem, Rachel a kezével jelezte, hogy ”minden oké”.' Kicsivel könnyebben lélegeztem. A kijáratnál megállított a biztonsági őr, de csak azt nézte meg, ugyanaz van-e a kocsiban, mint a nyugtán. Tiz másodperccel később már a parkoló felé tartottunk. Beszórtam mindent az ülés mögé, majd besegítettem Rachelt, és elindultunk az autópálya felé. Közvetlenül a sztráda előtt befordultam egy motel parkolójába, és megálltam hátul, két teherautó között. Az egyik kék Dodge Ram volt, lószállító pótkocsival. A kesztyűtartóból kivett csavarhúzóval lecsavaroztam róla a texasi rendszámtáblát, és kicseréltem a mi rozsdabarna járgányunk táblájával. Aztán már valóban indultunk tovább Tennessee állam határa felé, amely valahol az Appalache-hegységben húzódott. Rachel hamarosan halkan horkolni kezdett. A feje ismét az ölemben nyugodott. Kerestem a rádión egy állomást, amely David Gray számait játszotta, és elmerengtem. Szemem végül már csak az út szélét követte nyomon. A múltam felé autóztunk, ifjúságom erdőségeibe, a furcsa ellentmondások és kitörölhetetlen emlékek világába. A legmagasabb szintű csúcstechnikát képviselő Oak Ridge-i Országos Laboratóriumot sűrű vadon vette körül. Itt jártam iskolába: társaim egy részének szülei zseniális chicagói és New York-i férfiak és nők voltak, a többieké pedig girhes, beesett arcú férfiak és nők, akik soha életükben nem jártak az államon kívül. Egyes tudósok unalmasnak találták a vidéki életet, vagy egyenesen zavarta őket, az én családom számára viszont valóságos Paradicsomot jelentettek az Oak Ridge környéki hegyek. Több elhagyatott rész is volt Oak Ridge közelében, ahol elrejtőzhettünk volna, az egyiket azonban egyenesen tökéletesnek találtam. Egy évvel azelőtt egy gyerekkori barátomtól azt hallottam, hogy a kormány a költségvetési megszorítások miatt bezárja a Frozen Head Nemzeti Parkot. A bátyámmal annak idején számtalanszor sátoroztunk ott, most azonban nyilván teljesen kihalt lesz a terület, csak pár fanatikus túrázó merészkedik oda, akik senkit sem zavarva sértik meg a törvényt, hogy felüdülhessenek a természetben. Tennessee állam határát a Pisgah Nemzeti Erdőség déli végénél léptük át. Aztán kiértünk a magas fák közül, és éjfélkor már Knoxville mellett haladtunk el. Nyugat felé folytattuk utunkat a 62-esen, és félórát sem tartott az út Oak Ridge-ig, Amerika második világháborús ”titkos városáig”. Ma nukleáris létesítményeiről ismerik világszerte, a háború idején azonban még rajta sem volt a térképen. 1945 és 1975 között – ekkor költöztünk Alabamába – fejlődött

normális amerikai városra emlékeztető településsé. Teljesen normális amerikai város azonban soha nem lett belőle. Oak Ridge-et mindig is áthatotta egyfajta küldetéstudat, és a város értékének bizonysága, bár láthatatlanul, mégis mindig jelen volt. Mi, akik ott éltünk, tudtuk, hogy atomháború esetén percek alatt eltűnne a föld színéről. A sötétben is észrevettem, hogy amióta eljöttem innen, megnövekedett a város. Több étterem– és üzletlánc képviseltette magát a főút mentén, mint akkor, a város szívét azonban változatlanul a laboratórium és a háború idejéből megmaradt uránmáglyák jelentették, amelyek sok turistát vonzottak. Látni akarták, mivel győztük le a japánokat. Amikor kiértünk Oak Ridge-ből, egyetlen autót sem láttunk az úton. A Big Brushy-hegység lábánál haladtunk, a túloldalán volt az állami börtön. Három megye határvonala találkozott ezen az elhagyatott helyen, a szénbányászok és szeszcsempészek leszármazottainak ködbe burkolózó világában. Az emberek szívós munkával teremtették elő megélhetésüket az árnyas völgyekben és a hegyek testén mindmáig jókora sebhelyekként éktelenkedő külszíni fejtésű bányákban. Északnak fordultam a szűk, kanyargós 116-os úton, amely Petros falucska, majd a börtön mellett haladt el. A mélységesen lehangoló építményt kellemetlen sápadt fény világította meg, és szögesdrót vette körül. A fegyintézettől északra az út megsebzett kígyó módjára U alakban ”saját farkába harapott”. Balra fordultam egy csapáson, amelynek nem is volt száma a térképen, de én jól emlékeztem rá. Hamarosan az elhagyatott nemzeti park bejáratához érünk, amelyet mostanra alighanem elbarikádoztak. A kaputól fél mérföldre lelassítottam, és rést kerestem az erdő szövetén. Találtam egyet, lefékeztem, lekanyarodtam az útról, és tíz másodperc múlva már nyomunk veszett az erdő mélyén. Egészen addig mentem a kocsival, amíg elfértem a fák között, és nem volt túl meredek a terep. Amikor már végképp lehetetlennek bizonyult továbbhaladni, megálltam, és leállítottam a motort. Rachel meg sem rezzent. Előhúztam az ülés mögül a két hálózsákot. Kibontottam őket, mire felriadt, kikapta a fejét az ölemből, és vadul csillogó szemmel meredt rám a sötétben. – M/t csinál? – Csak nyugalom – mondtam. – Semmi baj. Megérkeztünk. – Hova? – Próbált kinézni az ablakon, de a fák alá nem hatolt be semmi fény. Akár barlangban is lehettünk volna. – Oak Ridge külterületén vagyunk, egy Frozen Head nevű helyen. Egy elhagyatott nemzeti parkban. – Frozen Head? – Több órát aludt. A fejét rázta. – Nem tudok autóban aludni. – Akkor csak nyugodtan ne aludjon tovább. Majd közvetlenül napfelkelte előtt felébresztem.

Úgy pislogott, mint aki transzállapotból tér lassanként magához. Aztán a szájához emelte a kezét, és grimaszt vágott. – Vett fogkefét? – Igen. Majd reggel moshat fogat. – Pisilni kell. – Ott az egész erdő. – Biztonságos a terep? Már éppen mondani akartam, hogy vigyázzon az erdei csörgőkígyókkal, de akkor aligha mert volna kiszállni. – A legbiztonságosabb hely, ahol az utóbbi huszonnégy órában megfordultunk. Kimászott, és eltűnt a kocsi lámpájának fényköréből, de az ajtót nem csukta be maga mögött. A kis teherautó lámpásként világított az erdő közepén. Sokáig elmaradt, már kezdtem idegeskedni. Aztán esőcseppek koppantak a szélvédőn, és hallottam, hogy Rachel felsikolt. Kigombolt farmerben botorkált vissza a kocsihoz, és bevágta maga mögött az ajtót. – Mintha dézsából öntenek! – kiáltotta a nadrágját gombolgatva. – Az eső nekünk kedvez. Tompítja a lépteink zaját. Vacogva mellkasára húzta az egyik hálózsákot. – Igazán nem akarom megbántani, de ez nagyon rossz hely. Nem mehetnénk valami olcsó motelbe? – Pillanatnyilag az égvilágon senki nem tudja, hol vagyunk. Nem is tudnak rájönni. És mi éppen ezt akartuk. Most pedig aludjon. Bólintott, és az ajtónak dőlve elvackolódott. Az esőcseppek szimfóniáját és a gyújtás ketyegését hallgatva eszembe jutott, hányszor virrasztottunk errefelé éjszaka apámmal meg a bátyámmal kacsa– vagy szarvaslesen. El voltam csigázva, de tudtam, hogy még napkelte előtt fel fogok ébredni. Agyam valamely primitív tartománya, amely a városban csendben szunnyadt, itt, a vadonban feléledt, és csalhatatlan pontossággal megsúgta nekem az erdő ritmusát. Megsúgta, mikor közeleg a hajnal, mikor lesz eső, mikor jön a vad. Állig magamra húztam a hálózsákomat. – Jó éjt – mondtam Rachelnek. De válasz helyett csak egyenletes szuszogását hallottam. Amint beszűrődött a fák között az első halványkék fénysugár, egyből felébredtem. Pislogtam egy párat, majd csak a szememet mozgatva felmértem a terepet. Aztán gyengéden felráztam Rachelt. Most is villámgyorsan felült, de nem annyira pánikszerűen, mint éjszaka. – Ideje indulnunk – mondtam. – Oké – motyogta, de látszott, hogy inkább aludna még. Kiszálltam, könnyítettem magamon, majd kipakoltam az ülés mögül a felszerelést. A legtöbb holmit a saját zsákomba tettem, Rachelnek csak a hálózsákját, pár konzervet és néhány üveg fűtőolajat kellett hoznia. Amikor kiszállt, adtam neki álcázóruhát, vastag zoknit és csizmát.

Savanyú képet vágott, de elvette a holmikat, és bevonult velük a kocsi mögé. Míg átöltözött, hozzáerősítettem a zsákomhoz a tegezt és az íjat, majd én is álcázóruhába és csizmába bújtam. Hátamra vettem a zsákot, és az erdő egy csapásra világosabbnak tűnt. Tudtam, hogy a nap keleten előbukkant a Windrock-hegy mögül. A kocsi mögül előlépő Rachel az izraeli katonalányokra emlékeztetett, akiket fényképen láttam. Különösebb gond nélkül vállára vette ő is a zsákját, és egyetlen szóval sem panaszkodott, hogy nehéz lenne. – Ha most a barátai láthatnák – mondtam, miközben övemre erősítettem az adóvevőt. – Fetrengenének a röhögéstől. A zsákjába gyömöszöltem az utcai ruhánkat. – Nézzen a lába elé. Oda lépjen, ahova én, és figyelje a ruhájába akaszkodó ágakat is. Ha elszakadnánk egymástól, használja az adóvevőt, de nagyon halkan. – Oké. – Ne szólaljon meg, csak vészhelyzet esetén. Ha feltartom a kezem, álljon meg. Ha túl gyorsan megyek, fogja meg az övemet. Nem sietünk. Állatokat is fog látni. A kígyóktól nyugodt léptekkel lépjen távolabb, a többivel ne foglalkozzon. Bólintott. – Akkor pontosan hová is megyünk? – Vannak errefelé barlangok. A túrázók általában ismerik őket, de van egy, ami szinte teljesen ismeretlen. Apámmal bukkantunk rá sráckoromban. Az kell nekünk. Rachel elmosolyodott. – Maximálisan készen állok. A kocsi gumijának nyomát követve kijutottunk az útra, a fák közötti nyílást aljfával barikádoztuk el. Átmentem az úton, és keresni kezdtem a New River mellékfolyóját, amely egy közeli forrásból ered. A kis patak körülbelül tizenöt méter mély, sziklás hegyszorosban zubog lefelé. Ebben a bemélyedésben kaptatunk majd fel a hegyre. A hajdani nemzeti park idejéből megmaradt a fatörzseken jelzett hivatalos turistaút, de én nem akartam túrázókba botlani. Ezenkívül attól is féltem, hogy a helyiek marihuánát termesztenek a bezárt parkban. Szűkös időkben komoly kísértés ez a szeszcsempészek kései leszármazottainak, akik általában nem örülnek a betolakodóknak. Útakadályokkal veszik körül földjeiket, és először lőnek, csak utána kérdeznek. A patakot hamar megtaláltam, és mire megvilágította az erdőt a nappali fény, mi már sípcsontig vízben gázolva araszoltunk felfelé a hegyszorosban. A szakadék göcsörtös fagyökerekkel átszőtt fala ízületi gyulladásos kézre emlékeztetett, a vízmosást autó nagyságú kövek szegélyezték. Helyenként sekély és széles volt a patak, máshol viszont zubogó csatornává szűkült. Útközben láttam szarvasok nyomát és potyadékát is, egyszer pedig medvecsapásnak tűnő nyomokat. Ennek fényében kissé aggódtam a kiszemelt barlang miatt. A bozótból egyfolytában hallottuk a közeledtünkre rejtekhelyükről elmenekülő nyulak, örvös

tatuk neszezését. Pár percenként megálltam, hogy megnézzem, mi van Rachellel, de úgy tűnt, jól bírja az iramot. Párszor megcsúszott egy-egy nedves kövön, de a csúszós, köves terepen végrehajtott hegymenet nem is kezdőknek való feladat. Éppen egy vízzel átitatódott faágat léptem át, amikor a szélben füstszagot hozott a szél. Kővé dermedve szimatoltam, reménykedtem, hogy csak tábortűz füstjét érzem. De nem. Jó virginiai dohány illata volt. Feltartottam a kezem, de nem volt rá szükség. Rachel abban a pillanatban megállt, amikor látta, hogy én nem megyek tovább. Csak a szememet mozgatva átvizsgáltam a sziklás, fás terepet. Semmi mozgást nem észleltem, csak a patak csobogott, és az esőcseppek gördültek le fejünk fölött a falevelekről. Felemeltem a tekintetemet, és átnéztem a lombkorona alsó ágait is. Talán szarvasra leső orvvadásszal van dolgunk? De egy igazi vadász tudja, hogy a cigarettafüst akkor is elriasztja a zsákmányt, ha éppen nincs vadászidény. Semmit nem láttam a fák között. Fejemet óvatosan mozgatva a vízmosás peremét pásztáztam. Először a jobb oldalát, azután a balt. Semmi. Ismét beleszimatoltam a levegőbe. Az illatot elfújta a szél. Rachel megrángatta hátulról az övemet. – Mi a baj? – suttogta. Hátrafordultam. Félelem ült ki az arcára. Maradjon csendben, formáltam némán a szavakat. Ne mozduljon. Bólintott. A szél a dohányillat újabb hullámát fújta felénk. Nagyon lassan abba az irányba fordultam, és valamiért felpillantottam. Tőlünk negyven méterre fekete ballisztikus nejlonruhát viselő férfi állt a vízmosás pereménél, és a patakba pöccintette cigarettája csikkjét. Összeszorult a szívem, de nem moccantam. A levegőben pörgő csikk fehéren villant a zöld háttérben, majd elkapta az ár, és felénk sodorta. A férfi követte a szemével. Biztos voltam benne, hogy mindjárt észrevesz minket, de hirtelen másfelé nézett, és levett valamit a válláról. Fekete rohampuska. M 16-os. Nekitámasztotta egy fának, majd lehúzta a sliccén a cipzárt, és a kis szikláról vizelni kezdett. Kisfiú módjára játszadozva próbált beletalálni a vízbe, de nem ért el addig a vizeletsugár. Ha tényleg kisfiú lett volna, elér. Ez a férfi azonban a harmincas évei végén járhatott, és golyóálló mellényt viselt. Imádkoztam, nehogy Rachel pánikba essen. Lehet, hogy a puskás embert nem vette észre, a kora reggeli fényben megcsillanó vizeletsugár aranyszínű ívét azonban látnia kellett. A férfi még leírt pár tétova kacskaringót, majd lerázta az utolsó cseppeket, felhúzta a sliccét, és kezébe vette az Ml6-osát. Vállára vetette a fegyverét, majd egyenesen felénk nézett. Lélegzetemet visszafojtva vártam, hogy találkozzon a tekintetünk. A férfi elnézett mellettünk a távolba, majd ismét vissza. Hunyorgott egy keveset, majd újra az alattunk tovacsörgedező patakot kémlelte. Hát persze, az

álcázóruha meg a sapka! Nem tűntünk fel neki a patakkal meg a bozóttal a háttérben. Figyeltem, ahogy furcsán, idegrángásszerűen jobbra fordítja a fejét, és rádöbbentem, hogy a gallérjára erősített parányi mikrofonba beszél. Utána elhaló, fémesen csipogó hangot hallottam, de nem tudtam kivenni, mit válaszoltak neki. Ezután a férfi sarkon fordult, és eltűnt a fák között. A döbbenettől szinte megnémulva fordultam meg. Rachel zavartan meredt rám. – Mi a baj? – suttogta. – Hát nem látta? – Mit? – A fickót, aki a szikláról hugyozott! Tágra nyílt a szeme. – Puska volt nála. – Nem láttam semmit! Magát néztem. Azt hittem, kígyót látott, vagy ilyesmi. – Visszamegyünk a kocsihoz. Most azonnal. Falfehér lett az arca. – És a barlang? – Annak annyi. Odafent már várnak minket. – Az nem lehet. – De így van. A fickónál M 16-os volt, és golyóálló mellényt viselt. Az itteni szarvasvadászok kicsit máshogy néznek ki. – De már annyit jöttünk! Csípett a testemet belepő izzadság. – Mit bánja? – Nem bánom. Csak... olyan biztonságos helynek tűnt az a barlang, amikor mesélt róla. – Hát, nem az. Agyam legmélyén motoszkálni kezdett a felismerés: tudták, hogy jövünk. Mielőtt továbbgondolhattam volna a dolgot, azon kaptam magam, hogy minden idegszálammal feszülten figyelek. Nem tudtam biztosan, mit hallok, de valamit határozottan. Valami mozgást, ami kilóg az erdő szokásos hanganyagából. Némán átkozódtam. A lépteink zaját tompító eső most az ellenségeinknek segít. Vagy csak az én ellenségeimnek? Belém hasított a felismerés, újabb halk csipogás törte meg a csendet, és tudtam, hogy még egy fegyveres áll valahol tizenöt méteres körzetben. Csendben Rachel háta mögé léptem, egyik kezemet a szájára tapasztottam, a másikkal pedig szorosan átkaroltam, és teljes erőből magamhoz szorítottam. Próbált sikítani, de egy hang sem jött ki a száján. Mozdulatlanul álltam a patakban, lábamat körbenyaldosta a víz. Rachel próbált kiszabadulni. A hátizsákja miatt nem volt könnyű tartani. Féltem, hogy esetleg beleharap a kezembe, de nem tette. Csakis ezért élt még bennem némi kétely, hogy esetleg mégsem ő árult el a nemzetbiztonságiaknak.

– Most leveszem a kezem a szájáról – súgtam a fülébe. – De ha sikít, elvágom a torkát.

21. fejezet Amikor elengedtem, megpördült a tengelye körül, és megláttam rettegéstől és dühtől eltorzult arcát. Aztán ő is megpillantotta a kezemben az áruházban vásárolt Gerber-kést. – Induljon el előttem! – utasítottam. – Vissza, lefelé. Most már tudja, hogy kell. Egy pillanatig még bámult rám, aztán megfordult, és elindult a köveken. Visszadugtam tokjába a késemet, és leakasztottam vállamról az íjamat. Egy M16-ossal szemben ugyan kevés az esélyem, de ha én veszem észre elsőként az ellenfelemet, talán lesz időm egy gyors lövésre. – Maradjon a jobb oldali mederfal közelében! – utasítottam Rachelt. Kitért kissé jobbra, gyors léptekkel haladt kőről kőre. Ahogy követtem a meredek vízmosásban, egymás után tolultak fel bennem a kérdések, amelyeket már korábban feltehettem volna neki, de nem tettem. Az első napon, amikor a Fielding halálával kapcsolatos álmomból vert fel... hogy nyitotta ki az ajtót? Én a FedEx-es futár távozása után bezártam, mégis arra ébredtem, hogy újra meg újra a lánchoz csapódik az ajtó, és Rachel a nevemen szólongat. És hogy találta meg a házat, hiszen nem adtam meg a címet? Ismerek valakit a Virginiai Egyetem személyzet/' osztályán, mondta akkor erre. De az egyetemet bizonyára figyelmeztették, hogy a Szentháromság Projekt vezető munkatársáról nem adhatnak ki információt. És a felderítő repülő az út fölött? Honnan tudták, hogy a Chapel Hill és Nags Head között közlekedő több ezer kocsi közül melyikre kell ráirányítani a lézersugarat? Amikor narkolepsziás álomba zuhantam, nyugodtan telefonálhatott, és megadhatta nekik az Audi rendszámát, a Nags Head-i vityilló címét, mindent. Ami pedig Oak Ridge-et illeti, könnyedén telefonálhatott az asheville-i áruházból, amikor az ajtóhoz állítottam őrködni. Akkor Frozen Headről még nem tudott, de hiszen van nála mobil. Ha elég vagány, akár akkor is hívhatta őket, amikor az este kiment pisilni. Másrészt arra is élénken emlékeztem, amikor otthon arra rontok ki a szobából, hogy egy bérgyilkos éppen pisztolyt szegez Rachel hátának. Egy helyen, ahol a patak mély barázdát vájt a talajba, kicsit megpihent. Szorosan mögé léptem, arra az esetre, ha netán összeesik, vagy menekülni

próbál. Amikor újra megindultunk lefelé, végiggondoltam, hogy is választottam ki őt analitikusomnak. Skow ellenezte, hogy külsős pszichiáterhez járjak, de vajon nem ellenezhette volna hatásosabban? Az egyetemen a barátaim azt mondták, Rachel az ország legkiválóbb jungiánus pszichoanalitikusa. Talán mindig ott járt a sarkamban Geli Bauer, és mindenkivel beszélt, akivel én? És eligazította Rachelt az első találkozásunk előtt? Hogy győzhette meg? A hazafiságára hivatkozott? Megzsarolta? Nem tudhattam. Előrenyúltam, és megfogtam a hátizsákját. Sík lett a terep, nem jártunk messze az úttól. – Közel vagyunk a kocsihoz – mondtam halkan. – Térjen balra, és ne lépjen a letört ágakra. Még mindig haragos volt a tekintete. – Nem gondolja komolyan, hogy... Hátba böktem. – Haladjon! Meglepően élénk iramban lépkedett a csöpögő fák alatt. Úgy negyven méter megtétele után megint megfogtam a zsákját, és alaposan megnéztem magamnak az előttünk álló útszakaszt. – David, nem gondolhatja komolyan, hogy elárultam magát. Bólintottam. – Nincs más magyarázat. – Kell, hogy legyen. A nedves fatörzsek között jártattam ide-oda a tekintetemet, hátha észreveszek valami rendellenes dolgot. – Oak Ridge-ig eljuthattak, de Frozen Headbe már nem. Tucatnyi más rejtekhelyet is választhattam volna a környéken. Tanácstalanul tárta szét a kezét. – Nem tudom, mit mondjak erre. Én nem beszéltem senkivel. – És hogy jutott be akkor a házamba? Az első nap? – Hogy jutottam be? Álkulccsal. – Ne szórakozzon! – Miért? Az apám lakatos volt Brooklynban. Tudok egyet-mást a szakmáról, ebben nőttem fel. Ez akár kézenfekvő hazugság is lehetett volna, de olyan sértetten, nyersen vágta a fejemhez, hogy őszintének hatott. – Mi az a Chubb? – kérdeztem kapásból. – Kiváló minőségű, brit gyártmányú zár. És azt is tudom, mi az a spirálfoghúzó. És maga? Gőzöm sem volt. – Forduljon meg, és menjen tovább. Száz méterre vagyunk a kocsitól. Rachel gyors léptekkel elindult a fák között. Most, hogy lecsatoltam a vállamról az íjat, óvatosabbnak kellett lennem. A húrja ugyanis mágnesként vonzotta a tüskebokrokat, a nyílhegy pedig folyton fennakadt az ágakon, és víz folyt a nyakamba. Hirtelen surranó nesz ütötte meg a fülemet, mint amikor nagy testű szarvasbika szökell a nedves avaron. Aztán két fa közül elővillant valami fekete.

– Ne mozduljanak! – vakkantotta egy férfihang. Rachel megállt két nedvesen csillogó fatörzs között, alig láttam a hátát. Kissé távolabb vízhatlan fekete nejlonruhát és golyóálló mellényt viselő férfi állt. Automata pisztolyát egyenesen Rachel arcának szegezte. – Ő hol van? – kérdezte. – Kicsoda? – Tudja maga nagyon jól. A doktor. Ráhelyeztem a nyílvesszőt az íj húrjára, és célzásra emeltem. – Nem tudom, miről beszél – mondta Rachel. – Én a szarvasokról készítek természetfotókat. Úgy tűnt, könnyednek, természetesnek hatott a hazugsága. Csak nem jelez a fickónak a kezével? – Hol a fényképezőgépe? Kézfejemet a jobb arcomhoz szorítva teljesen kifeszítettem az íjat, és belekukucskáltam a nézőkébe. Rachel részben takarta a célpontot, a testhelyzetemen pedig nem akartam változtatni, mert féltem, hogy zajt ütök vele. – Beleesett a patakba – felelte a férfi kérdésére Rachel. – Maga vadőr? – Piros Hatos a Piros Parancsnoknak – szólt bele a gallérjára erősített adóvevőbe a férfi. – Megmondom! – sikoltott fel rémülten Rachel. A fegyveres felnézett. – Rendben. Hol van? Vannak olyan golyóálló mellények, amelyeken a késszúrás áthatol, csak a lövedék nem. Amit viszont a kés átvisz, azt át kell vinnie a borotvaéles nyílvesszőhegynek is. Ha mégsem, Rachel fejéből – vagy az enyémből – csak pirosló vértócsa marad. A fegyveres torkára, az ádámcsutkája alá céloztam, közvetlenül a golyóálló mellény fölé. – Mit csinálnak vele, ha megtalálják? – kérdezte a férfitól Rachel. – Az nem a maga gondja. – Piros Hatos! – recsegett az adóvevő a fickó fülébe. Olyan hangos volt, hogy én is tisztán hallottam. – Itt a Piros Parancsnok. Ismételd meg az üzenetet. Amikor a férfi a rádiójához nyúlt, Rachel a nevemet sikította, én pedig elengedtem a nyílvesszőt. A sikoly minden más zajt elnyomott. Egy pillanatra megijedtem, hogy Rachelt találtam el. Ő térdre esett, a férfi pedig csak állt egy helyben, kezében a pisztollyal. Miért nem tüzelt? Talán hang nélkül suhant el mellette a nyilam? Az íjhúrom hangtompítós volt. Újabb vesszőt rántottam elő a tegezből, és reszkető ujjakkal próbáltam a helyére illeszteni a húron. – Piros Hatos, itt a Piros Parancsnok. Ajánlom, hogy jó hír legyen. Pisztolylövést vártam, de ehelyett hatalmas puffanást hallottam, amit azonnal felismertem. Mire felnéztem, a férfi nem volt sehol. Szarvast láttam már így a földre zuhanni, ha a gerincét érte a lövés. Ilyenkor a húr surrogását lehet hallani, majd a célba érő nyílvessző becsapódására megroggyan

az állat térde, és halálos lövés esetén eldől, mint egy zsák cement. Engem most a késleltetett összeomlás lepett meg. A fickó egy kis ideig még állt, mint egy szobor. Nem akart meghalni. – Itt a Piros Parancsnok, azonnali választ kérek! Rachel arcán patakokban folyt a könny. Szétáramlott testemben az adrenalin. Félrelöktem, és a hanyatt fekvő feketeruhásra néztem. A nyílhegy a torkán hatolt be, és a tarkójánál átütötte a gerincoszlopát. Ilyen lövés után egy másodpercnél tovább nem maradhatott talpon. Ez is mutatta, mennyire szubjektív az ember időérzéke a harc hevében. – Szálljon be a kocsiba! – parancsoltam rá Rachelre. – Hol van? – Harminc méterre. Mozogjon! Remegő lábakkal átlépte az elesett harcost, és eltűnt a fák között. – Piros Hatos, itt a Piros Parancsnok, mi az istent csinálsz? Hallottam egy másik, beszűrődő hangot is. – ... ezekbe az istenverte eldobható rádiókba! Keressétek meg azt a faszt. Mondjátok neki, hogy van kávé, arra biztos előkerül. A halott ember szeme nyitva volt, de a tekintete már elhomályosult, mint az antik üvegvázák. Fogtam az automata pisztolyát, és a zsebembe gyömöszöltem. Ezután felálltam, és felküzdöttem a holttestét a vállamra. Meg kellett kapaszkodnom egy vastag ágban, hogy talpra tudjak állni, de sikerült. Minden erőmet megfeszítve araszoltam terhemmel a furgon felé. Ha lett volna valaki száz méteres körzetben, azt hihette volna, jeti csoszog át az erdőn. Rachel a jármű mellett várt, arcából szinte az összes vér kifutott. Hátravonszoltam a hullát, és feldobtam a platóra. Rachel meghúzta a ruhám ujját, mire én megpördítettem a tengelye körül, hogy nekiesett a kocsinak, majd leoldottam a málhájáról a hálózsákját. Kicipzáraztam, és a hullára terítettem. Aztán kétoldalt ráraktam a teli hátizsákokat, hogy rögzítsem. – Szálljon be! – parancsoltam rá kurtán. Úgy tett. Bemásztam a platóra, hogy előbányásszam a zsákomból az indítókulcsot, majd beültem a volánhoz, és kitolattam a fák közül. Két esetben olyan mély kátyúba hajtottam, hogy azt hittem, ott rekedünk, de végül a kocsit lassan hintáztatva sikerült kikecmeregni belőle. A kommandósok már bizonyára meghallották a motorzajt. Beletapostam a gázba, és elindultam visszafelé, a Brushy Mountain Állami Börtön irányába. Csak akkor néztem Rachelre, amikor magunk mögött hagytuk az első mérföldet. Hátát az ajtónak vetve figyelt, mint valami erőszakos hajlamú páciensét. – Halljam, mi a sztorija? Hogy találtak rá magára? Nem szólt semmit. A 116-oson nem a börtön felé vettem az irányt, hanem Caryville felé, ahol az út metszi az l-75-ös államközi autópályát. – Azt gondolja, én mondtam el nekik, hol vagyunk? – szólalt meg Rachel.

Bólintottam. – Miért tettem volna? – Azt csak maga tudja. – Ha azt akarnám, hogy megtalálják magát, már rég elárulhattam volna. Újból eleredt az eső, a nagy, kövér vízcseppek úgy pattantak szét a szélvédőn, mint a bogarak. Bekapcsoltam az ablaktörlőt, és lassítottam. – Lehet, hogy nem akartak addig elfogni, amíg maga ki nem szed belőlem minden információt. Az áruházból telefonált? Harag volt a szemében. – Amikor az a fickó rám szegezte a fegyverét, hogy maga hol van, rávághattam volna egyből, hogy ott jön mögöttem. – De tudta, hogy nyílvessző szegeződik a hátának. Arcvonásai frusztráltan megfeszültek. – Gondolkozzon már, David! Most is nyugodtan fejbe vághattam volna egy kővel. Amikor a hullával vesződött. – Majd később gondolkodom. Egyelőre menekülnöm kell. Egy darabig szótlanul ültünk egymás mellett, a Morgan és Anderson megyék határát jelző széles vízválasztó hegy felé tartottunk. Híd tűnt fel előttünk. Alatta elég kevés víz csordogált, hiába esett az eső. De az évek során így is mély szurdokot vájt ki a magasabban fekvő külszíni fejtésű bányákból lezúduló víz. A híd egyharmada körül a korlát közelébe húzódtam, és megálltam. Kivettem a kulcsot a gyújtásból, majd hátramentem, és felmásztam a platóra. A hullát takaró hálózsákot teljesen eláztatta az eső. Félrerúgtam, felküzdöttem az élettelen testet a vállamra, és átlöktem a korláton. Letört pár faágat, majd a meder kövein landolt. A hálózsák véres volt, ezért ledobtam azt is. Aztán visszaszálltam a kocsiba, és egyenletes tempóban, százzal hajtottam tovább a kanyargós úton. – Nem gondoltam volna, hogy ilyesmire képes – szólalt meg élettelen hangon Rachel. – El sem hiszem, hogy maga ugyanaz az ember, aki olyan megindítóan írt együttérzésről, etikáról. – Most az életben maradás a tét. Mindenki képes ilyesmire. Magát is beleértve. – Nem – felelte csendesen Rachel. – Én nem lennék hajlandó embert ölni. – Dehogynem. – Mélyen a szemébe néztem. – Csak még nem került olyan helyzetbe. – Gondoljon, amit akar. Én ismerem magamat. Az út fokozatosan kiegyenesedett. Felgyorsítottam száztízre, és kizártam Rachelt a gondolataimból. Egyedül éreztem magam, olyan magányosnak, mint azon a napon, amikor Fielding meghalt. Addig észre sem vettem, mennyire vigasztaló, erőt adó Rachel közelsége. Árulásában azt tudtam a legnehezebben megemészteni, hogy ezek szerint soha nem látott bennem mást, mint pácienst. Tévképzetektől sújtott, beteg embert.

A testemen végigsöprő hőhullámot mélységes fáradtság követte. Reménykedtem, hogy csak az adrenalinhullám által kiváltott elgyengülés, de ”bezsongott” fogam már jelezte, hogy másról van szó. Hamarosan mély álomba merülök, és ezúttal nem bízhatom magam Rachelre. – Mi a baj? – vetett rám fürkésző pillantást. – A középvonalon kóválygunk. – Semmi. – Húzódjon vissza! A szembejövő sávban van. Visszakaptam a kormányt jobbra. Lehet, hogy a hulla cipelésével járó erőfeszítés miatt most különösen erősen hat a roham. Fokozatosságnak ezúttal nyoma sem volt. Meg kell állnom. – Húzódjon le! – kiáltott rám Rachel. Kétségbeesetten próbáltam nyitva tartani a szemem. Bekanyarodtam egy kis rönkszállító útra, és még sikerült megtennem rajta száz métert. PARK üzemmódba kapcsoltam, majd előhúztam a halott kommandós pisztolyát, és Rachelre szegeztem. – Szálljon ki! – Mi? – Szálljon ki! És hagyja itt a mobilját. Csinálja, amit mondok! Úgy nézett ki az ablakon, mintha arra kértem volna, hogy vesse le magát egy szikláról. – Nem tehet ki itt! – Ha felébredtem, visszajöhet. Ha még itt lesz. – David! Ránk találnak! Hadd vezessek! Felé böktem a pisztollyal. – Tegye, amit mondtam! Az ülésre helyezte a telefonját, majd kimászott, és becsukta az ajtót. Sötét szeme az esőáztatta üvegen át rám szegeződött. Áthajoltam az ülésén, bezártam az ajtaját, és már el is nyelt a nagy fekete hullám. Előttem magas városkapu-, sárga kőfal, egyszerű, dísztelen boltív. Az út mentén kétoldalt emberek. Néhányan pálmalevelekkel integetnek és éljeneznek, mások zokognak. Az imént néhány férfi lefogott egy szamarat, én meg felmásztam a hátára. Fontos szimbolikus aktus volt ez-, próféciát kell beteljesítenem. – Ez a keleti kapu, Mester. Biztos vagy benne? – Igen. Szamárháton haladtam át a kapun. Hallottam a harsonaszót. A római katonák aggodalmas tekintettel figyeltek. Asszonyok szaladtak ki az utcára, hogy megérintsék a köntösömet, a hajamat. Éhes arcok népesítették be a szűk utcát, de nem ételre vágytak, hanem reményre, hogy legyen miért élniük. Aztán vége szakadt az útnak, oszlopcsarnokos templomhoz értünk. Leültem a lépcsőjére, és halkan beszélni kezdtem a tömeghez. Kíváncsi, bizonytalan arccal hallgattak. A szavak pedig, amiket mondtak, nem az ő szavaik voltak. Hiszen csak egyvalamin járt az eszük: Ő az? Lehetséges?

– A föld meg az ég jeleiből tudtok következtetni – mondtam. – Hát ezt az időt miért nem tudjátok felismerni? Tüzet vetettem a világra, és lám, őrzöm azt, amíg az ég. Figyeltem az arcokat. A szavak mindenkinek mást és mást jelentenek. Az emberek megragadják belőlük, amit akarnak, a többit félredobják. Valaki megkérdezte, honnan jöttem. Jobb, ha rébuszokban válaszolok. – Hasíts el egy fát! Én ott vagyok. Emeld föl a követ! És meg fogtok találni engem ott. A templomot elhagyva a város fás utcáin haladtam tovább. Magamra akartam maradni, de egyre-másra zaklattak. Papok jöttek, vallattak. Az orrukig sem láttak. – Milyen hatalommal teszed ezeket, és ki adta neked ezt a hatalmat? – kérdezték. Mosolyogva válaszoltam. – Honnan való volt János keresztsége-. mennyből vagy emberektől? A papok a sokaságtól való/élelmükben így /eleitek; – Nem tudjuk. – Én sem mondom meg nektek, m/7yen hatalommal teszem ezeket. Azzal otthagytam őket az utcán, hadd fortyogjon bennük a düh. De ez sem használt. Feljöttek utánam egy dombra, és hosszasan faggattak, A válaszaim megőrjítették őket. – Már csak rövid ideig vagyok veletek – mondtam. – Aztán visszatérek ahhoz, aki küldött. Keresni fogtok, de nem találtok, mert ahol én vagyok, oda ti nem jöhettek Ti e világból vagytok, én nem e világból vagyok. Hazugnak neveztek. – Már csak rövid ideig marad köztetek a világosság – folytattam. – Addig járjatok, amíg van világosságotok, nehogy elborítson benneteket a sötétség. Aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé az élet világossága. Ahogy figyeltem őket, a szemükben láttam a sorsomat. De nem fordulhattam vissza. Az egyik pap szemében gyűlöletet láttam, és azt is, milyen halált szánt nekem... római büntetésformát. De nem a fájdalomtól féltem a legjobban. Azt az erős ember kiállja. Azt nem tudtam elviselni, hogy egyedül vagyok, megint mindörökre egyedül... Rachel sikolyára ébredtem. Zavartan pislogtam, aztán a bal vállamnál feltépték az ajtót. Próbáltam megfordulni, hogy lássam, ki az, de újból magába temetett az álom, mint a futóhomok.

22. fejezet

Geli Bauer egyik kezével a szemét dörzsölgette, a másikkal pedig erős kávét töltött a bögréjébe. Várta, hogy John Skow felesége a telefonhoz hívja a férjét. Három órát aludt a priccsen, ahol Ritterrel szeretkeztek a német kommandós halála előtti éjszakán. Mostanában szinte soha nem álmodott semmit, de az éjjel ismét kísértett egy régi, visszatérő rémálma, amelyben katonák üldözik. Mindig úgy lett vége, hogy mielőtt utolérnék, önkezével vet véget életének. A megszabadító aktus előtti rettegés szinte elviselhetetlen volt. – Geli? – hallotta a fejhallgatóban Skow kimerült hangját. A férfi az egész éjszakát a Godin Négyes szuperszámítógép előtt töltötte: a Tennanttől származó digitális hangfelvételekből próbálta összerakni az elnök ellen irányuló fenyegetést. Geli egyszer már felébresztette aznap reggel, hogy közölje, a jelentések szerint eltűnt egy ember az egyik SWAT-különítményükből. Akkor még nem volt bizonyítékuk, hogy Tennant a helyszínen tartózkodott volna, de most már... – A Frozen Head-i csapat megtalálta a hiányzó embert – jelentette Geli. – Közúti hídról dobták le egy patakmederbe. A torka át volt lőve nyíllal. – Tennant tette? – Szerintem igen. Átnéztem az anyagát. Gyerekkorában sokat vadászott. A vadászidény elején alighanem nyíllal. – Honnan a francból szerzett volna íjat-nyilat? – Most nézzük át a rév és Oak Ridge közötti lehetséges útvonalak melletti üzletek biztonsági kameráinak felvételeit. Nyilván úgy tervezte, hogy egy darabig elrejtőzik a hegyekben. Most a következőt szeretném tudni: honnan tudta maga, hogy hova megy? – Mondtam már, hogy ezt nem árulhatom el. – Dr. Weiss a titkos informátora, ugye? – Geli... – Ki más lehetne? Különben honnan tudhatott volna Frozen Headről? – Ha dr. Weiss lenne az, arról maga már régen tudna. De Geli átlátott a szitán. – Ezért ódzkodott annyira a tűzparancstól. Tudta, hogy áldozatul eshet az informátora is. Csak azt nem értem, miért nem mondta meg, hogy a nő segít nekünk. Megoldottam volna a védelmét. – Maga rendszeresen olyan kérdéseket tesz fel, amelyekre a fizetési besorolása alapján nem kaphat választ. – Hol van nekem fizetési besorolásom, csessze meg! Tízszer annyit keresek, mint maga. – Mégis az én utasításaimat követi. Geli szeretett volna átnyúlni a vonal másik végére, és összeroppantani Skow légcsövét, de csakhamar visszanyerte önuralmát. – Mikor beszélt utoljára Godinnal? – Régebben, mint szerettem volna – ismerte be Skow. Idegesnek tűnt a nemzetbiztonsági ember, és nem is próbálta leplezni.

– És mik voltak az utóbbi hetekben Godinnak meg Ravi Narának ezek a hosszúra nyúlt hétvégi kiruccanásai? Nyugat felé repülnek, és három-négy napra tűnnek el. Hova mennek? – Ennél maga már bizonyára mélyebbre ásott. Ilyen könnyen nem hagyja magát csőbe húzni. – Odaát valami nagymenő profi vezetheti a biztonsági szolgálatot. Skow szárazon felnevetett. – Szóval fogalma sincs. – Maga miért nem tart ilyenkor velük? Nem érkezett válasz. – Hogyan kapcsolódik mindez Fielding zsebórájához? – Sajnálom, Geli. Geli tudatában most hirtelen felszínre törtek az utóbbi hetekben megfigyelt dolgok. – Zach Levint és lnterface teamjét öt hete leépítették. Mintha eltűntek volna a föld színéről. Miért kellett kidobni egy egész technikuscsapatot? Skow nem felelt. Geli olyan kérdés után kutatott az agyában, amire a férfi biztosan válaszolhat. – A maga szupertitkos informátorát az a biztonsági szolgálat tartja ellenőrzése alatt, ahova Godin röpköd? A beálló csendben Geli rájött, hogy Skow nem őt akarja megbántani vonakodásával. A kötelességtudat és a félelem között őrlődő ember bénultsága ez. – Ez a titkos forrás jelezte, mikor hova megy Tennant? – Hamarosan megkapja az újabb lehetséges úticélok listáját. Amint megkapom, eljuttatom magához. – Tegye azt. – Geli igyekezett kitörölni agyából Peter Godin fel-lelhetőségi helyének rejtélyét. – Hányan hallották már az őrült gyilkosos sztorinkat? – Még nem jutott ki a kormányzati negyedből, de gyorsan fog terjedni. Még ma délelőtt megkapja a washingtoni rendőrség. Nem akartam széltébenhosszában híresztelni, amíg nem végeztem az éjszakai projekttel. – Pár perce újból meghallgattam a hangfelvételt. Sziklaszilárd. – Nagy baj is lenne, ha nem lenne az. Most mit fog csinálni? – Itt várom, hogy történjen valami. Bármi. Hogy valaki megsúgja, hol van Tennant. – És aztán? – Személyesen megyek oda. Ezen a ponton nem bízom meg senkiben. – És hogy megy oda? – Godin jetRangere még ott dekkol a helikopterfelszállón. Baj, ha elviszem? – Nem. Majd intézkedem, hogy készenlétben álljon a pilóta. –Skow kis szünet után hozzátette: – Tennant elfogása magának személyes ügye, igaz? Geli kortyolt egy keveset a forró kávéból, és a szájában tartotta.

– Azt hiszem, magának többet jelentett Ritter, mint azt bárki is gondolta volna. Geli lenyelte a kávét. – Mi az, átment pszichiáterbe? – Most döbbentem rá valamire. Ahogy maga azt gondolta, hogy Weiss a titkos informátorom, ugyanerre a következtetésre juthat Tennant is. Úgy értem, ahogy maga is mondta... különben hogy várhatták volna őket kommandósok Frozen Headben? – Folytassa. – Ha Tennant azt gondolja, hogy Weiss besúgó, kiteszi a szűrét. Fantomképet kéne róla közzétennünk, és figyeltetnünk kéne a hozzá közel állók telefonját és otthonát. – Már ráálltam mindenkire, akit felhívhat, de nem ezért. Tennant sehol nem fogja otthagyni dr. Weisst. – Miért nem? – Mert szerelmes belé. – Ennyire nem veheti semmibe az elemi logikát. Geli halkan felnevetett. – Dehogynem. Ezt teszik az emberek nap mint nap.

23. fejezet Hirtelen felriadtam. Rachel a volánnál ült, és úton voltunk. Én az utasülés előtt feküdtem összekucorodva a padlón. Feltoltam magam az ülésre, és néptelen tájat láttam magam előtt. Mögöttünk sem volt semmi más, csak a kihalt út. – Hogy jutott be? – kérdeztem. – Nem zártam be az ajtót? Rachel nem nézett rám. – De bezárta. Volt a platón egy darab nehéz drót. Hurkot csináltam belőle, és kihúztam vele a zárat az ajtókeretből. – Hol vagyunk? – Majdnem Caryvillenél járunk. A táblák szerint itt megy az l-75-ös autópálya. Elhessegettem a jeruzsálemi álom agyamban kavargó foszlányait. Vajon meddig hevertem itt öntudatlanul? – Hol a SWAT-team? – Biztos vagyok benne, hogy keresnek minket. Én pedig abban voltam biztos, hogy Rachel kiadta úticélunkat az NSA-nak. Különben miért választott volna ilyen kihalt útszakaszt? Lehet, hogy visszafelé haladunk, Frozen Headbe.

– Tudom, mire gondol – mondta. – De nincs igaza. Biztos valaki más is tudott a Frozen Head Parkról. Lehet, hogy a munkahelyén említette valakinek. Talán Ravi Narának? Mielőtt megutálták volna egymást? – Nem. Maga volt az egyetlen élő személy, aki tudott arról a barlangról. Legalábbis aki összefüggésbe tudta hozni velem. Letekertem az ablakot, kihajoltam, és az eget kémleltem. Semmit sem láttam, legalábbis a keskeny aszfalt utat szegélyező fák között belátható térben nem. Van Geli Bauer embereinek bármi oka, hogy ne csapjanak le, ha tudják, hol vagyok? Nem tudtam ilyesmit elképzelni. Bármit is akar tőlem Geli, könnyebben megkaphatja, ha megkínoz, mint ha követ. – Ha nem velük van – szólaltam meg -, akkor miért van még mindig itt? Rachel szomorú szemekkel nézett rám. – Ezt a kérdést válaszra sem méltatom. Hinni akartam neki, de tudtam, hogy őrültség lenne. – Nézze... ha nem szólt volna nekik Frozen Headről, nem várhattak volna minket ott. – Biztos elkerülte valami a figyelmét – erősködött Rachel. – Kell legyen valami. – Nem. Az apám és a bátyám meghalt. Az NSA-nak a gondolataimban kellene olvasnia... Tátott szájjal kővé dermedtem. A hirtelen felismerés felért egy kiadós fejbekólintással. – David? Mi a baj? – Ez történt – suttogtam. – Te jó isten! – Micsoda? – A Szentháromság. Van egy működő prototípusuk. – Honnan tudja? Homlokomra tettem reszkető kezemet. Valahol Amerikában betöltötték az agyamról készült szuper-MRI-felvételt egy Szentháromság-szuperkomputerbe. És ez a neuromodell – legalábbis bizonyos mértékben – most David Tennantként létezik. Úgy éreztem magam, mintha a rám vadászok felfedezték volna gonosz ikertestvéremet, akivel minden emlékem közös, és aki elárul, ha arra kérik. Határtalan kisemmizettség-érzés lett úrrá rajtam. Hiszen az agyam volt a világ előli legszentebb menedékem. Úgy éreztem, valami felfoghatatlan módon erőszakot tettek rajtam: egyediségemtől fosztottak meg. Hol várhatnak még rám? – tűnődtem. – David, ne rekesszen ki! – könyörgött Rachel. – Beszéljen hozzám. – Birtokolják az emlékeimet, Rachel. Engem birtokolnak, benne vagyok a számítógépükben. Ezért tudták, hogy Frozen Headbe kell menniük. Most már nem is kell üldözniük. Előbb tudják, mit fogok tenni, mint én magam. – Az lehetetlen! – Nem az. Ezen dolgoznak két éve. Én ismerem ezeket az embereket. Ismerem Godint. És tudom, hogy így van.

Hajtűkanyar következett, ezért Rachel lassított. – Tehát azt mondja, hogy Fieldingnek igaza volt? Hogy valahol máshol egész idő alatt dolgoztak a gépen? – Igen. Míg Fielding meg én az MRl mellékhatásaival szarakodtunk, valami titkos helyen építették tovább az átkozott masinájukat. – Nagyot csaptam a műszerfalra. – Ezért küldtek el egyes teameket a felfüggesztés ideje alatt. – Miről beszél? – Miután felfüggesztettük a projektet, egész technikuscsapatokat küldtek el fizetett szabadságra. Voltak köztük egyszerű épületkarbantartók is. A legfeltűnőbb az Interface team hiánya volt, amelyet egy Zach Levin nevű fickó vezetett. – Mi az az Interface team? – Az a csapat, amelyik a már sikeresen betöltött neuromodellekkel való kommunikációért felel. Emlékszik, mit mondtam az amfiteátrumban? Ha letöltünk a komputerbe egy emberi agyat, mit kapunk valójában? Egy süketnéma, vak, béna, halálra rémült emberi lényt. A küzdelem részben arról szól, hogy ez a lény szemet, fület, hangot kapjon. Ez az Interface team feladata. Mivel a projektet felfüggesztették, volt logika abban, hogy elküldték őket. De most már értem. Istenem, bárcsak Fielding itt lehetne! Rachel rám pillantott. – De ha ilyen közel jártak a sikerhez, miért ölték meg Fieldinget? Ha Godin tényleg megvalósítja a Szentháromság-komputert, ki törődne orvosi mellékhatásokkal meg hasonlókkal? – Mond valamit. Ha tényleg megcsinálták, Godin szinte sebezhetetlen lesz. Nincs elég információnk. Hacsak... – Jéghideg lett a kezem. – Ó, istenem! – Mi az? – Tudom, miért ölték meg Fieldinget. – Miért? – Mert megengedhették maguknak. – Mire gondol? – Tegnap John Skow bejelentette, hogy nem vesznek fel senkit Fielding helyére. Akkor azt hittem, megőrült, de most már értem. Ha van működő prototípus, az azt jelenti, hogy Fielding nem halt meg. Rachel zavartan nézett rám. – Ez mit jelent? – Azt, hogy Fielding neuromodelljét ugyanúgy letölthetik, ahogy az enyémet. Ott lesz előttük Andrew Fielding néhány billentyű lenyomásával behívható agya. Megoldhatja a fennmaradó problémáikat! Rachel pár másodpercig szótlanul fogta a kormányt. – Oké. Egy percig tételezzük fel, hogy ez lehetséges. De miért segítene Fielding a gyilkosainak? Csodálattal elegy borzadály töltött el. Peter Godin gátlástalanabb, mint gondoltam. – Fielding neuromodellje azért segít nekik, mert nem tudja, hogy meggyilkolták. Hat hónapja készült, amikor Fieldingről elkészítették a szuper-

MRI-felvételt. Ami azóta történt, arról nincsenek emlékei. Az az Andrew Fielding azt sem tudja, hogy feleségül vette Lu Lit. – David, ez lehetetlen! – Dehogy az! Csak éppen egy forradalmi tudományos felfedezést látunk közelről. Olyat, mint a maghasadás. Az emberi géntérkép. A kiónozott birka. – Amiről maga beszél, az más. A tudat kiszabadítása az emberi testből. Elgondolkodtam ezen. – Igaza van. Ez nagyobb találmány, mert exponenciálisan felgyorsítja tudományunk előrehaladását, illetve nem egészen a mi tudományunkét. Hanem azét az új tudatformáét, bárminek is nevezzük, amivé a Szentháromság-komputer fejlődik majd. És nagyon gyorsan fog fejlődni. – De nem tudja biztosan, hogy megcsinálták. – Legalább az út egy részét megtették. Lehet, hogy egy nyers verziója már működik is. Alighanem megvannak nekik az emlékeim gyerekkoromtól hat hónappal ezelőttig, amikor a szuper-MRI-felvétel készült rólam. Ami a gondolati folyamataimat, az ítélőképességemet, a személyiségemet illeti, ahhoz már teljes körűen funkcionáló modellre van szükség. És ha az megvan nekik... – Akkor mi van? – Akkor az elnököt nem fogja érdekelni, mi történt pár orvossal. A nemzet pedig egy egyszerű felhőkarcoló vagy híd építésekor is elfogad ennél nagyobb emberáldozatot is. Maga meg én elfogadható ár a stratégiai fölény megszerzéséért. Ha tehát valóban befejezték a Szentháromság-komputert, végünk van. Előre mutatott. – Az ott már Caryville. És az l-75-ös. Észak vagy dél felé megyünk? – Húzódjon le. Fokozatosan lelassított, majd közvetlenül az északi felhajtó előtt megállt a leállósávban. – Tehát saját magam elől próbálok megszökni – gondolkodtam hangosan. – Ennek érdekében abszolút találomra kell döntenünk minden helyzetben. De mennyire lehet véletlenszerű egy döntés? Azt hiszem, pénzt kell feldobnunk minden egyes kereszteződésnél. Rachel a fejét rázta. – Az én agyamat nem fényképezték le. Az én cselekedeteimet nem tudják megjósolni. Ezért mostantól én hozom a döntéseket. Kételyt látott a szememben. – Még mindig nem bízik bennem? – Nem erről van szó. De Geli Bauer mostanra mindent kiderített magáról, amit lehetett. Olyasmiket is tud, amire maga sem emlékszik. Rachel ajka fehér vonallá keskenyedett. – Gyűlölöm azt a nőt. Gyűlölöm, pedig még nem is ismerem. – Tudom. De a gyűlölet nem segít rajtunk. – Miért nem tűnhetünk el egyszerűen a semmibe? Fizethetnénk készpénzzel egy nevesincs városka nevesincs moteljében. Leállíthatnánk a kocsit a kerítésnél,

és három napig egyfolytában alhatnánk. Amerika nagy ország. Még az NSA-nak is túl nagy. – Látta már a tévében a Körözés alatt című műsort? Hetente csípnek el olyanokat, akik megfogadják a maga tanácsát. A tévé sokkal kisebbre zsugorítja Amerikát, mint gondolná. Hátradőltem az ülésen, és próbáltam az ösztöneimre bízni magam. Mindkét irányban egymás után húztak el mellettünk a személy– és teherkocsik. Egyesek lassan jöttek, mások olyan szelet csaptak, hogy beleremegett a kis teherautó. Kezdtem tisztán látni a helyzetet. Három napon belül alkalmunk lesz találkozni az elnökkel. A problémánk az, hogyan maradjunk addig életben. Csekély volt rá az esély, és egyre halványult. És ha el is jutunk Matthewshoz, meg kell győznöm, hogy én mondok igazat, és a Szentháromság Projekt összes többi munkatársa hazudik. Ehhez pedig közvetlen bizonyítékra van szükségem, amivel nem rendelkeztem. A másik lehetőség – a nyilvánosság – csak azt igazolná az elnök szemében, hogy valóban az az elszabadult, két lábon járó időzített bomba vagyok, akinek beállítottak. így elidegeníteném magamtól az egyetlen embert, aki megmenthet minket. Három nap... – Meddig ülünk még itt? – érdeklődött Rachel. – Még egy percet kérek. Nem a rejtőzködés a megoldás. A menekülés sem. Legalábbis a hagyományos módon nem. Olyan radikálisan újszerű lépést kell tennünk, aminek a kimenetelét a világon senki nem jósolhatja meg előre. De mi legyen az? Ahogy a szélvédőn át a forgalmat néztem, rájöttem, hogy egyetlen okból ülök most itt Rachellel: az álmaim miatt. Az álmaim hoztak össze minket. Ha nem álmodom, mindkettőnket lepuffantanak a házamban. Ennek ellenére nem jártam közelebb a megértésükhöz, mint amikor először beléptem Rachel irodájába. Hónapokon át jöttek az álmok, mint valami távoli rádióállomásról érkező, állandóan ismétlődő üzenet. Kezdetben zavartak, sőt meg is rémítettek az érthetetlen képek. Idővel azonban – különösen az utóbbi három hétben – kezdett kikristályosodni bennem a meggyőződés, hogy valami fontosat közölnek velem ezek az álmok. Persze valami hasonlóról vannak meggyőződve a skizofrén betegek is. Vajon mi a különbség köztük és köztem? Becsuktam a szemem, és igyekeztem száműzni agyamból minden gondolatot. De pontosan az ellenkezője történt. Hirtelen dombon álló, fallal körülvett várost láttam, a kövek sárgán csillogtak a napfényben. Kaput is vágtak bele. A keleti kapu, suttogta fejemben egy hang. Jeruzsálem. Ébren még soha nem volt látomásom. Kinyitottam a szemem, és azt láttam, hogy Rachel a műszerfalra mered. Megint behunytam, de a város eltűnt, mint egy villanólámpa recehártyán megjelenő utóképe. – David? Mi a baj a szemével?

– Semmi. A halántékomat dörzsölgettem, és igyekeztem nyitott elmével fogadni, ami következik. Korábban is előfordult már, hogy rejtélyes módon vonzottak bizonyos helyek. Huszonévesen sokat utaztam, és bár rendszerint az egyetemisták szokásos világjáró kedve vezérelt, voltak olyan alkalmak is, amikor valami mélyebb ok miatt letértem az eltervezett útvonalról. Az oxfordi egyetemen tett látogatásom alkalmával ugyanis egy reggel arra ébredtem, hogy el kell mennem Stonehenge-be: nem egyszerűen azért, hogy megnézzem, hanem hogy érezzem az óriási, szürke homokkövek jelenlétét. Az útitársam nyugtatgatott, hogy nem kell rohanni: a kövek ott állnak ötezer éve, pár napot még minden bizonnyal tudnak várni. Mégis azonnal autót béreltem, és meg sem álltam az Oxfordtól délre fekvő Salisbury-síkságig. A sötétség beállta után egyedül közelítettem meg az ősi kőgyűrűt, és azt tettem, amit a turistáknak azóta már tilos: sétálgattam a holdfényben az oszlopkövek között, és ráfeküdtem az áldozati oltárra. Nem voltam én New Age-hívő dilettáns: a Virginiai Egyetem szép karrier előtt álló orvostanhallgatója voltam. Ezzel együtt nem ez volt az egyetlen hasonló esetem: hasonló módon vonzottak Mexikóban a Chichén Itzá-i piramisok is. Egy Grand Canyonba tett autós kirándulás alkalmával is megváltoztattam az útitervet, és inkább az új-mexikói Chaco Canyonban sátoroztam egy hétig. Görögországban az Athén fölötti Delphoival volt hasonló élményem, ilyenkor mindig úgy éreztem, valami külső erő hajt. Mintha valami egy bizonyos helyre szólítana. A mostani élményem viszont más volt: belső késztetést éreztem, hogy bármilyen körülmények között elutazzak Jeruzsálembe. Ebben semmi szerepet nem játszott, hogy a város három nagy világvallás szent helye. Semmi közösséget nem éreztem a Szentföldre zarándokló hívők millióival. Csak azt érzékeltem, hogy ez a város válaszokat tartogat a kérdéseimre, mégpedig olyan válaszokat, amelyeket sehol máshol nem kaphatok meg. – Akkor hova megyünk? – kérdezte ingerülten Rachel. – Izraelbe – feleltem. – Mi? – Jeruzsálembe. – David... – Azért, mert... – Ne mondja el. A hallucinációi miatt, igaz? – Igen. Ujjaival felemelte az államat, és mélyen a szemembe nézett. – David, minket meg akarnak gyilkolni. Maga a kormány akar megölni. Magának hallucinációi vannak, aminek nem értjük az okát, de elképzelhető, hogy agykárosodás idézi elő őket. És maga ezeket a hallucinációkat akarja segítségül hívni, hogy életben maradjunk? – Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt.

– Mi? Védekezőn feltartottam a kezem. – Nem állítom, hogy így megmenekülünk. Csak azt állítom, hogy ha már levadásznak és eltesznek láb alól, inkább úgy történjen a dolog, hogy közben valami olyasminek a jelentését kutatom, amiről úgy hiszem, van jelentése. – Komolyan hisz benne, hogy a hallucinációi jelentenek valamit? – Igen. – Miért? – Nem tudok rá logikus magyarázatot adni. Egyszerűen csak tudom. Mint a madár, hogy délnek kell repülnie. Felsóhajtott, mint a gyermekével folytatott vitába belefáradt anya. – Próbálja meg, oké? Próbálja elmagyarázni. Lecsuktam a szemem, és kerestem a szavakat, amelyek elmagyaráznák az elmagyarázhatatlant. – Úgy érzem, mintha kiválasztott lennék. – Mire? – Nem tudom. – És ki választotta ki? – Isten. – Személyesen? – Igen. Rachel mélyet lélegzett, és összekulcsolta ölében a két kezét. Tisztán látszott rajta, hogy nagy erőfeszítések árán tudja csak megőrizni nyugalmát. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy elmondja, miről szóltak a legutóbbi hallucinációi. Az álmaiban még mindig maga Jézus? – Igen. – Mi a különbség ezek és a korábbi hallucinációk között? Miért nem beszélt még róluk? Elértük hát az épelméjűséget a gumiszobától elválasztó vékony vonalat. Örültem, hogy az országúton vagyunk egy kocsiban, és nem Rachel rendelőjében. így nem hívhat fel senkit, hogy szállítsanak intézetbe. – Azért, mert már nem hiszem, hogy hallucinációk. Azt sem, hogy álmok. Szerintem emlékképek. Rachel bosszúsan fújt egy nagyot. – Emlékképek? Te jó ég, David! És mi történik ezekben az álmokban? – Jézus életének bizonyos eseményeit élem át újra. Jeruzsálemi útjait, ottani élményeit. Hangokat is hallok. A sajátomat... az apostolokét. Rachel, ami belül lejátszódik, az valóságosabb, mint amit magam körül látok. És gyorsan peregnek az események. Közeledik a keresztre feszítés. Hitetlenkedve csóválta a fejét. – Hogy lehet, hogy ezek a kétezer éves emlékei csak az utóbbi hat hónapban jelentek meg a tudatában? – Nem tudom. – És ezektől az álmoktól érez erős késztetést, hogy sürgősen Izraelbe utazzon?

Addig nem jutott eszembe, hogy erős késztetést éreznék, de nincs mese, erről volt szó. Általános szorongásként fogtam fel, valójában azonban lassanként fokozódó, kényszeres vágy volt, hogy elutazzak álmaim színhelyére. – A Szentföldre. Igen. – Attól fél, hogy ha nem ér oda, mielőtt megálmodná a keresztre feszítést, a való életben meghal? – Lehet. Leginkább azonban azt érzem, hogy ha nem érek oda hamar, elvesztem az esélyt, hogy megértsem, amit az álmaim el akarnak mondani nekem. Rachel az autókat bámulta, feje előre-hátra ingott. Aztán hirtelen csillogó, tágra nyílt szemmel felém fordult. – Eszébe jutott már, milyen nap van ma? – Nem. – Egy hét sincs hátra húsvétig. Pislogtam egyet. – És? – Közeledik Jézus halálának és feltámadásának napja. Nemcsak az álmaiban, hanem a valóságban is. – Azt mondja, összefüggés van a kettő között? – Persze. A húsvét közeledte valamilyen módon kiváltja magánál ezeket az álmokat, a szorongást. Mint azoknál, akik azt hitték, az ezredfordulón eljön a világvége. Hát nem látja? Mindez a tévképzetek rendszerének része. Mosolyogva csóváltam a fejemet. – Téved. De a dátumokat illetően nem. Az fontos lehet. Rachel úgy nézett rám, mintha valami gondosan kitervelt tréfát űznék vele. – És mi lesz az elnökkel esedékes találkozóval? – Majd sort kerítünk rá, ha visszajöttem. Mit számít pár nap? Különösen, ha így életben maradunk. Rachel lehunyta a szemét, és halkan megkérdezte: – Andrew Fieldingnek beszélt a hallucinációiról? – Igen. – És ő mit mondott? – Azt, hogy figyeljek oda rájuk. Fielding szerint azzal, hogy megpróbáljuk létrehozni a Szentháromság-komputert, valójában Isten nyomdokaiba akarunk lépni. Nem is tudta, mennyire igaza volt. – Fantasztikus! Egy húron pendülnek maguk ketten. – Megfogta a kormányt, mintha el akarna indulni, de nem tette. – Tényleg követni akarja a hallucinációit Izraelbe? – Igen. – És elismeri, hogy agykárosodás is lehet a dolog hátterében? – Ha belegondol, nem igazán agykárosodás. – Eszembe jutott, milyen izgatottan fejtette ki Fielding a tudatelméletét. – Hanem az agyam kvantumfolyamataiban beállt zavar.

Rachel olyan erővel szorította a volánt, hogy kifehéredtek az ujjpercei. – Ez olyan, mint amikor valaki azt álmodja, hogy valaha fáraó volt, és elutazik Egyiptomba, hogy megtalálja élete értelmét! – Elhiszem, hogy hasonlít. Tudom, mekkora őrültségnek hangzik. De az a helyzet, hogy nincs más esélyünk. Ha ettől jobban érzi magát, azért megyünk oda, mert olyasmit kell tennünk, amit a Szentháromság-komputer nem tud előre megjósolni. – És azt nem tudja megjósolni, hogy maga elmegy Izraelbe? – Nem. Az álmaim a szuper-MRl hatására kezdődtek. A neuromodellemnek tehát nincsenek emlékei az annál későbbi álmaimról. És Jeruzsálemről a maga feljegyzéseiben sem lehet szó, hiszen még azelőtt jártam magánál utoljára, hogy ez a város lett az álmok fő színtere. Rachel elgondolkodó arccal válaszolt. – Tudja, Izraelbe utazni nem egészen ugyanolyan, mintha Párizsba menne az ember. Abban az országban folyamatosan háborús helyzet áll fenn. Voltam ott. Éberen figyelik, ki jön, ki megy. Az El Al biztonsági személyzetének létszáma négyszerese a többi légitársaságénak. Amint megpróbálnánk repülőjegyet venni, már várnának is a reptéren. – Igaza van. Hamis útlevélre lesz szükségünk. Keserűen felnevetett. – Ezt úgy mondta, mintha csak azt közölte volna, hogy ”Hazafelé még vennünk kéne tejet, kenyeret. ” – Van még tizennyolcezer dollárom. Nem lehet, hogy ennyi pénzért ne tudjunk valahogy hamis útlevelet szerezni. – Izraelben aligha nyerő ötlet a hamis útlevél. Naponta van dolguk terroristákkal. – Még mindig jobb, ha Izraelben lecsuknak, mint ha itt kinyírnak. Rachel hátradőlt az ülésen, és felsóhajtott. – Ebben van valami. – New Yorkba megyek. Ott tizennyolc lepedőért biztosan hamisítanak nekem útlevelet. Tudom. – És én? – Ha akar, jön. Ha nem akar, nem jön. Csak magán múlik. Bólintott, mintha csak számított volna erre. – Értem. És mi lesz a sorsom, ha nem akarok? Geli Bauer szeme villant elém. – Azt akarja, hogy hazudjak magának? Rachel sebességbe tette a teherautót, és pillanatok alatt felgyorsulva elindult az északi felhajtón. – New Yorkba? – kérdeztem. – Nem. – Akkor hova? Rám nézett. Amióta megismertem, most voltak a legkevésbé fegyelmezettek az arcvonásai. – Akarja, hogy magával jöjjek, vagy nem? Akartam. Sőt mi több, azt éreztem, úgy van rendjén, hogy velem tartson. – Azt akarom, hogy jöjjön, Rachel. Több okból is.

Szárazon felnevetett. – Az jó, mert nélkülem nem is boldogulna. Nem túl egészséges, ha kidől az utcán egyedül. Ha otthagyom a kocsiban, már nem élne. – Tudom. Akkor jön? Megelőzött egy tartálykocsit, majd visszahúzódott a jobb oldali sávba. – Ha Izraelbe akar utazni, először Washingtonba kell mennünk. Megmerevedtem ültömben. Rohamszerűen, émelyítően jöttek vissza egy csapásra a kételyeim. – Miért Washingtonba? – Mert ismerek ott valakit, aki segíthet nekünk. – Kit? Szerettem volna a szemébe nézni, hogy őszinte-e, de mereven az utat figyelte. – Amikor New Yorkban praktizáltam, sok nőt kezeltem. Igazság szerint többnyire nők voltak a pácienseim. – És? – Néhányuknak problémája volt a férjével. – És? – Előfordult, hogy a bíróság a bizonyított fizikai bántalmazás ellenére láthatási jogot ítélt meg a férjnek. Néhány asszony annyira félt, hogy úgy érezte, nincs más választása, mint elmenekülni. Bizseregni kezdett a tenyerem. – Most gyámjogi ügyekről beszél. Amikor az emberek elrabolják a saját gyereküket. Bólintott. – Ha az ember egyedül van, nem nehéz bujkálni a rendőrség elől, de gyerekkel már kemény. Iskolába kell íratni, orvoshoz kell vinni, meg hasonlók. – Feszült arccal pillantott rám. – Az ilyen nőknek van egy hálózatuk. Mint valami földalatti vasút. Ehhez pedig anyagi forrásokra is szükség van. – Új személyazonosság – mondtam. – Igen. Egy gyerek számára ennek alapja a születési bizonyítvány, a felnőttnél pedig a TB-kártya és az útlevél. Részletekbe menően nem ismerem a hálózat működését, de annyit tudok, hogy akik ezeknek a nőknek segítenek, Washingtonban vannak. – És ezek a nők hamis útlevelet vásárolnak maguknak Washingtonban? Rachel a fejét rázta. – Nem hamisat. Valódit. – Valódit? Hogyhogy? Rám villantotta a szemét. Nem szívesen adta ki az információt. – Van egy nő, aki az egyik washingtoni útlevélhivatalban dolgozik. Neki is gondja volt pár éve a férjével, így szimpatizál az üggyel. Nem tudom, ki ő, de van valaki, akit felhívhatok. Egy volt páciensem. – Az ügy – mondtam. – Még mindig működik a dolog? – Igen. Chapel Hillből is küldtem hozzájuk egy nőt. Egy orvos feleségét. – Ejha! – Egyetlen komoly problémát látok. – Mi az?

– Hogy maga férfi. Nem tudom, hajlandóak lesznek-e tenni magáért bármit is.

24. fejezet

A

biztonsági ajtó berregője hallatán Geli ezúttal már tudta, hogy Skow lesz az. És azt is, hogy rossz hírt hoz, hiszen nem sokkal azelőtt még telefonon beszélt vele, és a nemzetbiztonsági ember a hangjából ítélve hullafáradt volt, aki aligha kel ki egyhamar az ágyból. Megpördült a székében, és már látta is a nagy léptekkel feléje siető férfit, akit most először látott Brooks Brothers öltöny nélkül. Ma vászonnadrág és póló volt a viselet. Skow szeme alatt fekete karikák éktelenkedtek, de így is inkább egyetemi adminisztrátornak nézett ki, mint az informatikai hadviselés szakértőjének. – Szarul néz ki – jegyezte meg Geli. – És még rosszabbul érzem magam. – Ha jó hírei lennének, nem jött volna ide. – Igaza van. Ravi Nara azonnal hívott, amint magával végeztem. – Skow lerogyott a szomszédos székre. – Adjon egy cigarettát. – Maga nem is dohányzik. – Ó, Geli, mi mindent nem tud még rólam! Geli kirázott a pakliból egy Gauloise-t, meggyújtotta, és átnyújtotta a férfinak. Skow mélyet szippantott belőle, és köhögés nélkül ki is fújta a füstöt. – Nagyon durva – jegyezte meg. – Honnan telefonált Nara? Skow a fejét rázta. – Mindent a maga idejében. Most figyeljen rám jól. Geli keresztbe vetette a lábát, és várt. – Mi eddig sok információt nem osztottunk meg egymással. De most ideje tiszta vizet önteni a pohárba. Legalábbis amennyire lehet. – Hallgatom. – Godin mindig minden információt gondosan kiporciózott a Szentháromság Projektben, úgyhogy nem tudhatom, mit tud maga és mit nem. Azzal, ugye, tisztában van, hogy mesterséges intelligencia fejlesztésén dolgozunk, de vajon azzal is, hogy pontosan milyen formában? – Mondja el.

– Fejlett MRl-technológiával molekuláris szintű felvételeket készítünk az agyról, majd megpróbáljuk őket betölteni egy forradalmian új szuperszámítógépbe. – Folytassa. – A célunk, hogy ne az agy visszafejtése révén hozzunk létre mesterséges intelligenciát, hanem annak digitális lemásolásával. Siker esetén az eredmény nem emberi agy módjára funkcionáló komputer, hanem olyan komputer, amely gyakorlatilag nem más, mint az emberi agy. Érti? Geli azt hitte, az MRl-felvételeket az agy szerkezetének tanulmányozása céljából készítik, nem a gép tulajdonképpeni ”alapanyagának”. – Az elv elég egyszerűnek hangzik. Skow mélyről jövő, üresen kongó nevetést hallatott. – Elméletben igen. És előbb vagy utóbb meg is valósul. De magának és nekem létfontosságú az előbb és az utóbb közti különbség. – Miért? – Mert Peter Godin haldoklik. Most, hogy addig önmagával sem tisztázott gyanúja egy csapásra beigazolódott, Geli mellkasában megrezdült valami. Látta maga előtt Godin külsejét: a püffedt arcát, a bágyadtan lefittyedő száját, a suta, bizonytalan járását. – Miben haldoklik? – Agytumor. Ravi Nara hat hónappal ezelőtt fedezte fel, amikor elkészültek a neuromodellekhez az eredeti felvételek. Ezért nem tudott kapcsolatba lépni Godinnal az elmúlt két nap során. Amikor éppen nem dolgozik a projekten, akkor kezelés alatt áll. Geli fészkelődött a székében. – Mennyi ideje van hátra? – Órák kérdése. Maximum egy nap. A daganatot már akkor sem lehetett volna műtétileg eltávolítani, amikor Ravi észrevette. Peter pedig úgy gondolta, ha a kormány megtudja, hogy halálos rákbeteg, nem bocsátaná rendelkezésünkre a projekt sikeréhez szükséges forrásokat. Ezért alkut kötöttek Ravival. Ravi titokban tartja a tumort, és szteroidokkal kezeli, hogy Godin a Szentháromságkomputer befejezéséig munkaképes legyen. Hogy Ravi mit kért ezért cserébe, arra gondolni is rossz. – Nara minden hájjal megkent, sunyi alak. – Egyetértek. A lényeg viszont az, hogy a Szentháromság Projekt mögött kezdettől fogva egy titkos terv áll. Peter Godin azért építi a szuperkomputert, hogy elmentse a saját életét. – Ezt hogy érti? – Ha a Szentháromság-komputer még a halála előtt elkészül, bele lehet tölteni a neuromodelljét. A teste ugyan meghalna, de a gépben továbbra is Peter Godinként létezne. Geli hitetlenkedve pislogott. – Ezt úgysem hiszem el.

Skow felnevetett. – Pedig nemcsak lehetséges, hanem egyenesen elkerülhetetlen. Csak éppen nem ezen a héten fog megtörténni. – Ha ez igaz, nem lehetne Peter Godin neuromodelljét vagy micsodáját a halála után is betölteni a gépbe? Amikor elkészül? – Dehogynem. Csakhogy ez esetben Peternek bizonytalanságban kellene meghalnia. Úgy, ahogy eddig mindenki más meghalt a történelem folyamán. És ránk kellene bíznia a feltámasztását. – Értem. – Geli próbálta megemészteni a Godin küszöbön álló halála által felvetett problémákat. – Tehát pontosan miért is jött? Skow ismét szippantott a Gauloise-ból, és tréfát nem ismerő pillantást vetett rá. – Azért vagyok itt, hogy mentsem a maga bőrét. Meg a magamét. – Nem is tudtam, hogy a bőrömet menteni kell. – Pedig kell. A Szentháromság Projekt bukásra van ítélve. Most már értette. Süllyed a hajó, és a patkányok ész nélkül keresik a mentőcsónakokat. – De hiszen maga mondta, hogy a siker elkerülhetetlen. – Idővel igen. De Godin meg fog halni, mielőtt működőképes állapotba hozná a komputert, más pedig nincs, aki tovább tudná vinni a munkát a következő szintre. Fielding halott. Ravi már megtette, amit tudott, a további munka nem az ő asztala. És ha nem tudunk működő Szentháromság-komputerrel előrukkolni, miután elköltöttünk közel egymilliárd dollárt... – Egymilliárd? Skow türelmetlen arckifejezéssel folytatta. – Geli, a Szentháromságkomputer prototípusa jórészt karbon nanocsövekből készül. Ez nem egyszerűen csúcstechnika: egész új tudományágat kellett létrehoznunk. Az anyagkutatásfejlesztés költsége önmagában is eszméletlen összegekre rúg. Ugyanez áll a holografikus memóriakutatásra. És... – Oké, felfogtam. – Geli agya túlélési üzemmódban dolgozott. – Azt mondta, hogy amikor Godint éppen nem kezelik, a projekten dolgozik. És hol dolgozik? Mountain View-ban? Skow a fejét rázta. – Van fenntartva a projekt számára egy másik létesítmény. Amíg nem jutunk valamiféle egyezségre, nem mondom el, hol van. Két évvel ezelőtt készült el, közvetlenül azután, hogy megtudtuk, az el nök ragaszkodik a Tennant által gyakorolt etikai felügyelethez. Godin tudta, hogy eljöhet a nap, amikor úgy kell dolgoznia a Szentháromság Projekten, hogy Tennant ne legyen ott, és a kormány ne tudja, mit csinálnak. Ezért elébe ment a dolgoknak. Gelinek a szituációról alkotott képe szinte mondatról mondatra változott. Tehát a nemzetbiztonsági ember már réges-régen nem tölti be ellenőrző szerepkörét, ha ugyan volt valaha is ilyen szándéka. Godin embere, megvették kilóra. – Szóval most hogy áll a projekt? Teljes csőd?

– Nem. Pillanatnyilag részlegesen működő prototípusunk van. Ez jelezte előre, hogy Tennant Frozen Headbe fog menekülni. Tennant neuromodellje nagyjából elmondta nekünk, hol találjuk. Geli ezt alig akarta elhinni. – Ezt a saját szemével látta? – Nem. De a prototípust igen. Minden képzeletet felülmúl. – Tehát innen tudott Frozen Headről! Nem dr. Weisstől. – Így van. – Istenem! Ha erre képes a gép, miért beszél bukásról? Skow jobbra-balra forgatta felemelt kézfejét. – Részlegesen működik a Szentháromság-komputer. És még csak húsz órája, a befejezésével járó komplikációkat pedig még nagy vonalakban sem tudom elmagyarázni. A memóriaterületen sikerrel járt a munka, a fő feldolgozó-terület viszont valami egészen más. – A kristály, igaz? – gondolkodott hangosan Geli. – Fielding kristályfityegője. Az kellett hozzá, hogy működjön a gép. – Igen. Fielding szabotálta a projektet, ugyanakkor mindent rögzített, amit csinált. Még mások kódjának elrontásakor is lementette a kristályra az eredeti kódot. Az idealisták ideális szabotőrök. Fielding ugyanis egyszerűen képtelen volt arra, hogy tudományos eredményeket semmisítsen meg. De lényeg a lényeg: amikor kezünkbe került a kristály, visszakaptuk vele a Fielding által elrontott számítógépkódokat is. A dolog igazi hozama azonban a Fielding által végzett eredeti munka volt. Nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy megpróbálja megoldani a fennmaradó problémáinkat, még ha közben szabotálta is az előrejutásunkat. Fielding új kutatásai elérhető közelségbe hozták a Szentháromság-komputert. A kristálya nélkül a prototípus valószínűleg egyáltalán nem működne. – De ha már részben működik, miért nem tudja a kormány más szakemberekkel befejezni? – Megtehetnék, ha tudnának róla. De nem tudnak. Mindazt, amit Godin a projekt felfüggesztése óta tett, engedély nélkül, illegálisan tette. – Akkor hozzák vissza a prototípust ebbe az épületbe. – Azt Peter nem engedi. A gép átköltöztetését már nem élné túl. – Nem azt mondta, hogy amúgy is hamarosan meghal? – De nem elég hamar. – Skow tekintete hűen tükrözte izgalmát. – Ha működőképes Szentháromság-komputert hoztunk volna létre, se az amerikai, se a brit kormányban nem érdekelt volna senkit az ára – se a pénz, se az emberáldozat. A kudarc viszont kemény kérdéseket von maga után. – Mire gondol? – A kudarc bűnbak után kiált. – Nekem semmi közöm nem volt a komputer építéséhez. – Ez igaz, de lehet, hogy Fielding halálának tulajdonítják majd a kudarcot. És ki ölte meg Fieldinget?

Geli most látta csak, mire akar kilyukadni Skow. – Kezd felbosszantani. A nemzetbiztonsági ember feltartotta mindkét kezét. – Csak egy lehetséges forgatókönyvet vázoltam fel. Maga igen alkalmas a bűnbak szerepére. Hiszen közismerten túlbuzgó... – Szeretné élve elhagyni a helyiséget? Skow elmosolyodott. – Csak elmondtam, hogy a maga esetében mi a játék tétje. Tennant és Weiss még mindig szabadon szaladgál. És Lu Li Fielding sem került elő. – Ezt a három problémát meg tudom oldani. – Minden bizonyíték az ellenkezőjét mutatja. Geli tekintete ripityára tört volna egy üveget. – Csigavér – mondta Skow. – Most amúgy sem szeretném, ha Tennant meghalna. Ostobaság lenne hullahegyeket halmozni. Rettenetesen megnehezítené a dolgunkat. Geli érzékelte, hogy eljutottak a megbeszélés igazi tárgyához. – Oké. Ha nem én vagyok a bűnbak, akkor ki? – Peter Godin. – Mi? Skow tökéletes formájú, kékes füstkarikát fújt kettejük közé. – Gondolja csak végig. Miután Peter meghal, a valóság puszta eltúlzásával meg lehet magyarázni mindent. Hiszen mindvégig agytumorban haldokolt. Ezt egyikünk sem tudta. Peter nagyszerű ember volt, de a daganat befolyásolta a tudatát. Rögeszméje lett az élete megmentése, és úgy látta, ennek a Szentháromság-komputer az egyetlen lehetséges eszköze. Amikor Fielding és Tennant felfüggesztette a projektet, Godin pánikba esett, és elrendelte a meggyilkolásukat. Geli hátradőlt, emésztgette a tervet. Makulátlan logika. A Nagy Hazugság, ami fehérre mossa a koromfeketét. – Ha ebbe az irányba indulunk el – folytatta Skow -, Tennant nem árthat nekünk, bármit is mond. Sokkal elegánsabb megoldás, mint a gyilkosság. – Csak egy probléma van – vetette ellene Geli. – Ha életben hagyjuk Tennantet, világgá kürtöli, hogy én törtem az életére. – Valóban? – Skow mosolyogva csóválta a fejét. – Ki ment el hozzá, hogy eltegye láb alól? Kit látott ö és Weiss? – Rittert. – Pontosan. Ritter Bock pedig a Godin Supercomputing alkalmazottja volt, amíg maga ide nem került. Jól mondom? Úgy tűnt, Skow mindenre gondolt. – Igen. – Tudja bárki is, hogy maga parancsba adta Ritternek Tennant likvidálását? – Soha nem adtam ilyen parancsot. Skow elvigyorodott. – Hát persze, hogy nem. Ilyet el sem tudtam volna képzelni. Peter közvetlenül utasította erre Rittert, az ő személyes dobermanját. Dr. Tennantre azonban rámosolygott a szerencse, és önvédelemből megölte

Rittert. Maga olyan tiszta, Geli, mint a szűz hó. Maga csak Godin utasításait követte. – És maga? – Mire rájöttem, hogy Fielding nem természetes halállal halt meg, Ritter már halott volt, Tennant pedig szökésben. Azóta egyfolytában az igazságot próbálom kideríteni. Geli még próbálkozott, nem lehet-e megfúrni valahol a sztorit. – És miért hamvasztottuk el olyan gyorsan Fielding holttestét? – Miután megbizonyosodtunk róla, hogy gyilkosság történt, veszélyes, fertőző biológiai szerre gyanakodtunk. Nara azt tanácsolta, hogy egyszerre égessük el a hullát és a vérmintákat. Csak így garantálhattuk az épületben dolgozók biztonságát. – Nara meg fogja erősíteni ezt a verziót? – Mindent meg fog tenni, hogy a jó hírét védje. Geli felállt, és járkálni kezdett a vezérlőteremben. Skow felé fordult a székével, és a szemével követte. – És ha Godin sikerrel jár? – kérdezte Geli. – Ha még halála előtt leszállítja a Szentháromság-komputert, pontosan úgy, ahogy ígérte? – Ravi szerint ez nem történhet meg. Peter ahhoz túl gyors ütemben halad a halál felé. Gelit nyomasztotta a helyzet iróniája. – Tudja, én kedvelem Peter Godint. Tisztelem őt. Magát viszont egyáltalán nem kedvelem. És nem is tiszteltem, amíg elő nem állt ezzel az ötlettel. Ez beválhat. – Be is fog. Az egyetlen hiányzó láncszem maga. Geli nem látott alternatívát. Muszáj együttműködnie. – Mondja el, hol a másik Szentháromság-épület, és megegyeztünk. Skow arcáról eltűnt a magabiztosság. – Ezt nem tehetem. – Miért nem? – Egy percen belül meg fogja érteni. Megadom az ottani biztonsági főnök nevét. Neki majd felteheti a kérdéseit. Geli megállt, és rámeredt Skow-ra. – Miféle játékot űz velem? – Ő hagyta meg, hogy így kezeljem az ügyet, és nem az a fajta ember, akit szívesen tennék ellenségemmé. – Ki a franc az? Skow a fejét rázta. – Megadom a telefonszámát. – Nem hívok fel senkit, amíg nem tudom, ki az. Skow szívott egyet a cigarettájából, és valami sajnálkozásféle ült ki az arcára. – Horst Bauer tábornok. Gelinek égett az arca. Egyetlen émelyítő pillanat alatt semmivé lett a Szentháromság Projekten betöltött pozíciója feletti büszkesége. – Az apám felelős a másik létesítményért? – Igen.

– Maga nyomorult! Miért vagyunk benne mindketten? Skow, úgy tűnt, érzékelte, hogy Geli nem működik vele együtt tovább, amíg nem kap választ, ezért felelt, bár szemmel láthatóan nem szívesen. – Egyszerű – mondta. – Godin kezdettől fogva minden szempontból kézben tartotta a projektet. A maga apjának pedig, mivel a hírszerzésnél dolgozott, mindig volt befolyása arra, milyen számítógépeket használ a hadsereg bizonyos létesítményeiben. A Pentagonban, különböző bázisokon, most pedig Fort Huachucában. Az arizonai Fort Huachucában, az amerikai hadsereg hírszerzési központjában Geli apja volt a parancsnok. – Bauer tábornok segített, hogy a Godin Supercomputing megrendeléseket kapjon a hadseregtől – mondta Skow. – Az ő befolyása révén túrta ki Peter Crayt, az NEC-t, meg az összes többi versenytársát. – úgy érti, apám pénzt fogadott el ezért. – Kötegszámra. Látra szóló bankszámlája van a Kajmán-szigeteken, ahogy nekem is. Godin tölti fel időről időre. Az NSA messze nem fizet annyit, amennyi az én életvitelemhez kell. – A képmutató rohadék! Azt hittem, legalább amikor a hazájáról van szó... mindegy. Több eszem is lehetett volna. – Az apja nem ártott az országnak azzal, hogy Godin szuperszámítógépeit erőltette. Voltak azok annyira jók, mint bármi a piacon. A tábornok csak nem utasított vissza egy kis bonuszt, ha csurrant-cseppent valahonnan. így működik manapság az üzleti élet. Geli arcán szinte lüktetett a sebhely a dühtől. – A hadsereg szolgálat, nem üzletág. Skow elkuncogta magát. – Eddig nem soroltam magát a romantikusok közé. – Elmegy maga a picsába! – Szóval, amikor Peter eldöntötte, hogy titkos kutatási létesítményre van szükség, felhívta a maga apját. Gazdát cserélt némi pénz, és a tábornok máris talált egy szép kis világtól elzárt zugot, ahol zavartalanul dolgozhatunk. – És én hogy kerültem a képbe? – Peter egy bizonyos fajta embert keresett erre a munkára. Az apja magát ajánlotta. Geli újból járkálni kezdett fel-alá. Zúgott a füle. – És az apám mindenről tud, igaz? Hogy Godin haldoklik, meg hogy a projekt a csőd szélén áll? – Igen. És ő is a fedélzeten van. A karrierje forog kockán. – Hát akkor dugja föl magának a karrierjét! És maga is. – Hívja fel, Geli. – Fort Huachucában van ez a titkos létesítmény? – Nem.

Geli ezt nem hitte el. Az eldugott arizonai bázison ugyanis több ezer hektár áll rendelkezésre fegyverek tesztelésére. Másrészt viszont az apja mindig is mesterien fedezte magát. Bizonyára fenn akarta tartani a lehetőségét, hogy hitelt érdemlően tagadhasson, ha a Szentháromság Projekt negatív fordulatot vesz, ezért nem szívesen vitte volna a saját bázisára. Geli feltette a fejhallgatóját, megnyomott egy billentyűt a klaviatúrán, és bemondta: – Horst Bauer vezérőrnagy, Fort Huachuca, Arizona. Skow jól hallhatóan felsóhajtott a megkönnyebbüléstől. A tábornok szárnysegédje vette fel a telefont. – Bauer tábornokot kérem – mondta kurtán Geli. – Nem tudom adni a tábornok urat. Ki keresi, kérem? – Mondja meg neki, hogy a lánya van a vonalban, százados. Skow szemmel láthatóan élvezte a helyzetet. Geli elfordult a székével, hogy ne kelljen a korosodó elitegyetemi öregdiák arcát néznie. Míg várt, képek villantak elé az apjáról. A magas, tekintélyt parancsoló, germán típusú Horst Bauert ellenségei úgy jellemezték, hogy ő a Hét nap májusban című filmben Burt Lancaster által alakított James Mattoon Scott tábornok szőke kiadása. A hasonlat helytálló volt, Geli azonban nem csak azt a merev, beosztottait nyúzó katonatisztet ismerte, akinek a kívülállók láthattak az apját. Ő ismerte a nőcsábászt is, aki szüntelenül csalta a feleségét, és több törvénytelen gyereket is hagyott maga után külföldön. És ismerte a vadállatot is, aki, mivel kínosan érezte magát lánya ”vadsága” miatt, kegyetlenül verte minden keze ügyébe eső tárggyal. A sors iróniája volt, hogy Geli annak az embernek a nyomdokaiba lépett, akit annyira gyűlölt. Mégpedig igen egyszerű okból: gyűlölte ugyan az apját, aki súlyos lelki sebeket ejtett rajta, de anyja passzivitása még mélyebb megvetést váltott ki belőle. – Nos, Geli – szólt bele a telefonba egy mély hang, amelynek hallatán minden egyes izma megfeszült -, bizonyára bajban vagy. Kizárólag ilyenkor hallok felőled. Legszívesebben lecsapta volna a kagylót, de válaszokra volt szüksége. – Mit tudsz egy bizonyos mesterséges intelligencia projektről? – Akkor ennyit a bájcsevegésről. A kérdésed elég homályos. – Konkrétumokat akarsz? Én vezetem Észak-Karolinában a Szentháromság Projekt biztonsági szolgálatát. Most hallottam, hogy van egy titkos létesítmény, ahol ugyanezzel a projekttel kapcsolatos kutatások folynak. Mit tudsz erről? Pillanatnyi csend. – Lehet, hogy tudok valamit. – És nekem soha nem említetted, miért...? Száraz nevetés. – Nem tudtam, hogy jelentkeztünk egy apa-lánya rehabilitációs programra. – Te ajánlottál be Godinnak erre a munkára? – Mégis, mit gondolsz, hogy talált meg? De hogy arra is válaszoljak, miért nem szóltam: Godin azt akarta, hogy mindenki csak a maga feladatáról tudjon.

Úgyhogy ezért nincs okod haragudni rám. Amúgy te pubertás korod óta semmit nem mondtál el nekem az életedről. Amit tudok, azt pletykákból, a rendőrségtől meg az orvosoktól tudtam meg. Vannak soha véget nem érő csaták, gondolta Geli. – Semmi értelme újra felmelegíteni a múltat. Megtudtam, amit meg kellett tudnom. – És érted a helyzetet? Hogy mi a teendő? – Megértették velem. – Skow-nak egy csepp vér sincs a pucájában, de a tűzoltómunkához határozottan van tehetsége. – Mennem kell – mondta Geli, de mégis vonalban maradt. – Menj csak – felelte a tábornok. – Az az érzésem, hamarosan találkozunk. Geli letépte fejhallgatóját, és Skow-ra meredt. – Akkor? – szólalt meg a nemzetbiztonsági ember. – Egy hullámhosszon vagyunk mindannyian? – Kifelé! – Még nem válaszolt a kérdésemre. – Van választásom? Persze hányingerem van a gondolattól, hogy egy Godin formátumú embernek pusztulnia kell, csak hogy két olyan görény, mint maga meg az apám, elpucolhasson. Maga a bokájáig sem ér Godinnak. Skow végre elvörösödött. – Tennanttel és Weiss-szel kapcsolatban egyetértésre jutottak? Hogy élve hozzuk be őket, és azt mondjuk nekik, félreértés volt? – Godin még nem halt meg. – Ez igaz. – És fogalmunk sincs, hol vannak ők ketten. Nem tudunk velük kommunikálni, legfeljebb ha világgá kürtöljük a dolgot a tévében. – Ez is igaz. – Én még mindig nem vagyok benne biztos, akarom-e, hogy Tennant szabadon szaladgáljon a világban, és fűnek-fának elmondja, mi zajlott szerinte a projekten. Igen befolyásos embereket ismer. Skow elgondolkodva bólintott. – Mondok magának valamit. Tennantet és Weisst magára bízom. Ha meg kell halniuk, majd megtámogatjuk az esetet egy jó kis fedőtörténettel. – Baromi jól teszi, hogy rám bízza őket. Skow felállt, és az ajtó felé indult. – Valami utolsó kérdés? – Egyetlenegy. Miért szabotálta Fielding a projektet? Skow elmosolyodott. – Úgy vélte, a tudósoknak nem lenne szabad olyasmit létrehozniuk, aminek nem értik a működését. – Akkor miért szerződött le a projektre? – Szerintem nem hitte, hogy ilyen gyorsan haladunk majd. Úgy gondolta, előbb kellőképpen meg kell ismernünk az agyat, és csak azután jöhet a Szentháromság-komputer.

– És megismerték az agyat? – Most viccel? Ha a gép száz százalékos állapotba kerül, halvány fogalmunk sem lesz a működéséről.

25. fejezet A. Potomac folyó Washingtonnal szemközti partján fekvő Arlingtonban választottunk ki egy olcsó motelt; olyat, ahol a recepciósnak szeme sem rebben, ha a vendég inkább készpénzzel szeretne fizetni. Egy szoba, két franciaágy, fürdőszoba, tévé, telefon. Rachel abban a percben kihámozta magát álcázóruhájából, ahogy beléptünk, és bevonult a fürdőszobába zuhanyozni. Azon kaptam magam, hogy végig őt nézem, amíg be nem csukódik mögötte a fürdőszobaajtó. Azok után, hogy heteken keresztül kizárólag szoknyában és kosztümben láttam, már az előző napi sportosabb viselet is eseményszámba ment, most pedig, hogy szégyenérzet nélkül alsóneműben sétált előttem, addigi felszínes benyomásaim teljes mértékben megdőltek. Feszes, izmos volt a teste, olyan, amilyet csak kemény edzéssel lehet elérni. Nem erősítette meg a tudós orvosnő képét, ami bennem élt róla, kényszeres hajlamaihoz viszont jól illett. Kivettem a kocsiból utcai ruháimat, a parkolóban felállított automatákból vettem egy Washington Postot és két üveg ásványvizet, majd visszamentem a szobába. Gőz áramlott ki a fürdőszobaajtó alatti résen. Átöltöztem, majd háttal az ágy fejtámlájának dőlve bekapcsoltam a CNN-t. Mivel szövetségi bűnüldözés elől menekülő szökevényekről nem történt említés, átfutottam a Postot. Tennessee-ből idefelé jövet, a nyolcórás autóúton kezdtünk hozzá az izraeli túra előkészítéséhez. Első lépésként az illegális útleveleket intéztük el. Rachel egy Roanoke közelében lévő kamionpihenőből telefonált először. Egyik régi páciense megadott neki egy washingtoni számot azzal, hogy mielőtt hívja, várjon egy órát. Ez idő alatt valaki kezeskedik érte a szám gazdájánál. Másodszor már a virginiai Lexingtonból telefonált. Azt az instrukciót kapta, hogy másnap délelőtt tizenegykor menjen a washingtoni Union Station pályaudvaron az Au Bon Pain kávézóba. Válasszon két teljes nevet születési adatokkal, és szerezzen igazolványképet a ”barátairól”. Ezeket a ”barátok” nevét és személyleírását tartalmazó cédulával együtt adja át annak a személynek, akivel a pályaudvari kávézóban találkozik. Amikor Rachel megkérdezte, mennyi időbe telik megszerezni, amit kér, azt mondták neki, hogy általában negyvennyolc óra az átfutási idő.

Lexington és az l-66-os államközi autópálya között rádöbbentünk, hogy van még egy gond. A hitelkártya. Hiszen izraeli repülőjegyet készpénzért venni gyanús lehet, ahogy az is, ha nincs előre lefoglalt szállásunk. Tehát barátainknak vagy rokonainknak kellene érvényes hitelkártyával szobát foglalni a mi új nevünkön. Az én szüleim már nem élnek, barátaimra pedig régen ráállt az NSA, ahogy Rachel szüleire, volt férjére és barátaira is. Végül egy orvosra esett a választása, akivel annak idején együtt járt a Columbia Egyetemre, és kis híján eljegyezték egymást. Mint megtudtam, az illető zsidó, gyakran utazik Izraelbe, és teljesen odavan Rachelért. Azt gondoltam, esetleg aggályosnak találja majd, hogy számára ismeretlen neveken kell repülőjegyet és szállodát foglalnia, de Rachel megnyugtatott, hogy bármit kér tőle, megteszi. Mielőtt megérkeztünk Washingtonba, háromszor próbálta hívni, de nem járt szerencsével. A rögzítőn nem adta meg a mobilszámát, Rachel pedig nem mondhatott be számot, ahol visszahívhatja. Sűrű gőzfelhőt árasztva nyílt a fürdőszoba ajtaja, és megjelent Rachel. Egy törülközőt a teste köré csavart, egyet a fejére. – Még maradt egy kis meleg víz. Meg egy törülköző is. Ki kellene próbálnia. Újra embernek érzem magam. – Még egyszer meg kell próbálnunk felhívni az orvos barátját. Behoztam a ruháját. Elég koszos. Fáradtan elmosolyodott. – Ezer dollárt adnék a flanelpizsamámért. – Majd holnap veszünk új ruhát. Vagy még ma este, ha nagyon akarja. Miután telefonáltunk. Kissé összegörnyedt. – Nem alhatnánk egy kicsit? – Minél hamarabb le kell foglalnunk a szállodát, hogy ne közvetlenül indulás előtt tegyük. Általában hetekre előre lekötik az ilyesmit. – Most azt akarja mondani, hogy öltözzek fel? Bólintottam. Leült az ágy szélére, és szárítani kezdte a haját. – Gondolkodtam – mondtam. – Ha magának nem okoz problémát, férjfeleségként kellene utaznunk. Rám nézett. – Úgy nézek ki, mint akinek ez problémát okoz? – Akkor jó. Majd így adjuk meg a barátjának a neveket. Zsidó nevet vegyünk fel? – Nem. Maga két pillanatig sem verne át ezzel egy izraelit. Én viszont rendes zsidó lány vagyok, akinek elborult az agya, és hozzáment egy gojhoz. Majd mindig én beszélek. Azzal felvette az ágyról a szoknyáját, és visszament a fürdőszobába. Hallottam, hogy a vizes törülköző a zuhanytálca peremén landol, majd Rachel egy szál szoknyában tért vissza. Hátul combközépig ért, de alatta nem volt semmi. Nem sokat bízott a fantáziámra. – Muszáj lefeküdnöm – mondta. – Ébresszen fel, ha indulhatunk.

Órámra néztem. Háromnegyed hat. Hiba lenne hagyni, hogy elaludjon, viszont alighanem jobb, ha sötétedés után indulunk csak el. És nem is éreztem magam olyan állapotban, hogy most azonnal útra keljek. Két napja aludtam igazán, és évek óta használaton kívüli izmaim igencsak sajogtak. Rachel bemászott az ágytakaró alá, és hason fekve felém fordította a fejét. Fátyolos volt a tekintete a kimerültségtől, de az ajka alig észrevehetően mosolyra húzódott. – Alig bírok gondolkodni – mondta. – És maga? – Én szinte itt sem vagyok. – Tudja, hogy én miért vagyok itt valójában? – Mert fél a haláltól? – Nem. Hanem azért, mert még a halálnál is jobban félek attól, hogy nem élek. Érthető ez? – Valamennyire. Még jobban bebújt a takaró alá. – Nem érti, David A fiam halott. A házasságomnak vége. Mit veszthetek? Rachel rendre tudott meglepetéssel szolgálni, de lehet, hogy most egyszerűen nincs egészen magánál a fáradtságtól. – Biztos vagyok benne, hogy a páciensei... – Ha holnap meghalnék, a pácienseim elmennének egy másik pszichiáterhez. Ott ülök abban a szobában nap nap után, és hallgatom az embereket, akik depressziósok, félnek, dühösek, paranoiásak. Más emberek életét hallgatom, és próbálok kihámozni belőle valamit. Aztán hazamegyek, és írok róluk különböző szaklapokba. Furcsa mosoly ült ki az arcára. – Ez azonban egészen más. Egy általam téveszmésnek diagnosztizált beteg berángatott a tévképzeteibe. Én vagyok Alice Tükörországban. Az életemre törnek, de még életben vagyok. Most pedig Izraelbe fogok repülni egy hallucináció miatt Mert egy ember, akit történetesen tisztelek, hirtelen úgy döntött, ő Jézus. Fel sem foghatom. – Aludnia kellene. A fejét rázta, és a szemét egy pillanatra sem vette le rólam. – Az alvás nem változtat az érzéseimen. Abban a pillanatban nem tudtam biztosan, mire céloz. Lecsúsztam a fejtámláról, és fejemet könyökömre támasztva néztem át a másik ágyra. Rachel válla ott sötétlett a fehér lepedővel a háttérben, nedves haja a szemébe hullott. – Valójában miről beszél? – kérdeztem. Pillantása most úgy fúródott az enyémbe, mint a rendelőjében is néhányszor: mintha mindazok a falak, amelyeket a családtagjaim halála óta felhúztam magam és a külvilág között, neki nem jelenthetnének akadályt. Aztán, láthatóan szándékosan, elmosolyodott. – Fogalmam sincs. Miért nem megy már zuhanyozni?

A szeme sokkal nyíltabban beszélt, mint a szája. Felkeltem, és mocskos ruháimtól menet közben megszabadulva elindultam a fürdőszobába. Miután két napon át futottam a puszta életemért, az élelemnél is többet jelentett a gőzölgő víz. Ágaktól sebzett kezem, nyakam erősen sajgott, de izmaim kezdtek kellemesen elernyedni a meleg vízsugár alatt. Miközben a kis szállodai flakonból sampont tettem a hajamra, eszembe jutott Rachel párnára omló sötét hajzuhataga, és sietősre fogtam a dolgot. Bizonyára ugyanolyan elcsigázott, mint én, nehéz küzdelmet vív a rátörő álmossággal. Megtörülköztem, majd derekamra csavartam a törülközőt, és kisétáltam a két ágy közötti térbe. Rachel változatlanul a hasán feküdt, de csukva volt a szeme, és mélyen, egyenletesen lélegzett. Elnéztem, és erősen kívántam, hogy bárcsak ébren tudott volna maradni, de nem hibáztathattam. Túl sok mindent látott az elmúlt két nap során, és túl sokszor kellett menekülnünk. Levettem magamról a törülközőt, majd leültem az ágyam szélére, és törölni kezdtem a hajamat. Pár pilla nat múlva már nem volt más vágyam, mint rázuhanni az ágyra, és addig aludni, ameddig csak bírok. Ekkor sötét, karcsú kar nyúlt át a két ágy közötti keskeny sávon. Rachel megérintette a térdemet, majd a levegőben szétnyíltak és újból összecsukódtak az ujjai, mintha keresne valamit. Amikor kezébe helyeztem a kezemet, meglepő erővel húzott át a saját ágyára. Bebújtam mellé a takaró alá, és sötétlő vizű tóra emlékeztető, tágra nyílt szemébe néztem. – Azt hitte, aludtam? – kérdezte. – Aludt is. – Akkor most álmodom? Elmosolyodtam. – Talán hallucinál. – Akkor azt teszek, amit csak akarok. – így van. Felemelte a fejét, és megcsókolt. Kemény, vérbő volt az ajka, mohón kinyíló szája arról árulkodott, hogy régóta vágyik már erre. Kigomboltam az ingét, és magamra húztam. Nevetett, csapzott haja az arcomba hullott. – Gondoltál erre a kezelések alatt? – kérdezte. – Soha. – Hazudsz. – Talán egyszer-kétszer. Újból megcsókolt, és ahogy a teste egybeolvadt az enyémmel, abból már tudtam, hogy itt szó sem lesz az egymást először szeretők szokásos ügyetlenkedéséről. Érintése ugyanolyan magabiztosságot tükrözött, mint a tekintete, és miközben minden idegszálával rám koncentrált, eszembe jutott, hogy minden másnál izgalmasabb, amikor egy szavakkal kitűnően bánó nő úgy dönt, lejárt a szavak ideje.

Pánikban riadtam fel, biztos voltam benne, hogy lekéstük az időpontot, amikor telefonálnunk kell. A motelszobát csak a bekapcsolt televízió képernyője világította meg valamelyest. Az ágy melletti óra este fél tizenkettőt mutatott. Rachel hanyatt feküdt mellettem, egyik karja az arcán átvetve, a másik mellettem kinyújtva. Most már egészen más nő volt a szememben. Három hónap szakmailag előírt távolságtartása után fenntartás nélkül adta oda magát. Az emlékeim arról, amit elalvás előtt csináltunk, sokkal inkább tűntek hallucinációnak, mint bármelyik narkolepsziás roham alatti látomásom. Valóság volt mégis. Rachelnek nagy szüksége lett volna az alvásra, mégis muszáj volt felkeltenem. Felültem, egy szuszra, nagy kortyokban megittam egy egész üveg ásványvizet, majd gyengéden megráztam a felkarját. Féltem, hogy pánikban ébred, ahogy a kocsiban, de ezúttal csak lassan moccant meg, majd a csuklómhoz nyúlt, és megszorította. – Szia – mondtam. – Hogy érzed magad? Kinyitotta a szemét, de nem szólalt meg. Mély lélegzetet vett, felült, és átölelt. Átöleltem én is, és azt kívántam, bárcsak jóval előbb, valahol máshol történt volna meg ugyanez. – Megint meg kell próbálnunk telefonálni a barátodnak – mondtam. – Nem hívhatnám innen? – Nem. Ha tényleg ennyire közel álltál az egyetemen ehhez a fickóhoz, az NSA is tudhat róla. Ha pedig lehallgatják a vonalát, pillanatokon belül bemérik a tartózkodási helyedet. Ha elérjük a barátodat, utána figyelnünk kell a fülkét, nem bukkan-e fel valaki a környékén, így kideríthetjük, tiszta-e az illető telefonvonala. – Oké. – Odahajolt, és könnyedén szájon csókolt. – Essünk túl rajta.

A

moteltől öt mérföldre nyugatra, egy benzinkút előtt találtunk egy kellően elhagyatottnak tűnő nyilvános telefont. Úgy parkoltam le, hogy figyelhessem az utat, amíg Rachel telefonál. A motel közelében lévő üzletben vásárolt telefonkártyával a kezében egyenesen a készülékhez lépett. Pár másodperccel később elmosolyodott, feltartott hüvelykujjal jelezte, hogy sikerült, és beszélni kezdett. Sokáig tartott a társalgás, de úgy gondoltam, bizonyára jól alakul, mert láttam, hogy a motelben kapott jegyzetpapírról beolvassa fiktív nevünket. Mr. és Mrs. John Davíd Stephens. Rachel ”leánykori neve” pedig Horowitz volt, az útlevelében Hannah Horowitz Stephensként szerepel majd. Amíg beszélt, arra gondoltam, mennyire kellett szeresse ez az orvos, hogy tizenöt év elteltével hajlandó ezt megtenni érte. Aztán Rachel letette a kagylót, és visszajött a teherautóhoz.

– Nos? Becsukta maga mögött az ajtót. – Semmi probléma. Lefoglal mindent. A repülőt, a szállodát, még pár városnéző körutat is. – New Yorkból indulunk? – Washingtonban egy órával sem tartózkodhattunk tovább a feltétlenül szükségesnél. – A JFK-ről. – Ki ez a fickó? – Adam Stern. Manhattani nőgyógyász. Már négy gyereke van. – Nagyon oda lehetett érted a régi szép időkben. Hamiskásan rám mosolygott – Nem tudnak túllépni rajtam a férfiak. Száz méterrel odébb újra megálltam, de hagytam, hogy a motor járjon tovább. Még láttam a telefonfülkét. – Adam szerint Izraelben ilyenkor van a legtöbb turista – mondta Rachel. – Jeruzsálemben a húsvét olyan, mint New Orleansban a MardiGrass fesztivál. – Az kedvezhet nekünk. – Ha kapunk egyáltalán repülőjegyet. Adam megpróbál valami más légitársaságot is, nem csak az El Alt, de nincs rá garancia, hogy sikerül. – Bármi megfelel. Úgy néz ki, egyelőre nyilvánosan nem üldöznek. Egy ideig csendben hallgattuk az üresen járó motor duruzsolását, de a fülke közelébe nem ment senki. Megfogtam a kezét. – Jól vagy? Bólintott, de nem nézett rám. – Rég nem éreztem már jól magam attól, amit csináltunk. Megszorítottam a kezét, ő pedig felém fordult. Nedvesen csillogott a szeme. Most már tudtam, milyen sokáig nélkülözhette az igazi intimitást. Valószínűleg nagyjából ugyanannyi ideig, mint én. – Örülök, hogy itt vagy – mondtam. – És boldog vagyok, hogy velem jössz Izraelbe. Nélküled nem tudnám végigcsinálni. Elhúzta a kezét, és megtörölte vele a szemét. A telefonra pillantottam. Egy lélek sem járt a közelében. – Azt hiszem, minden rendben. Mit szólnál egy kiadós alváshoz? – Először egy sajtburger. Aztán jöhet az alvás. Másnap délelőtt fél tízkor a Memóriái hídon áthaladva a Lincoln-emlékmű felé közeledtünk. Azelőtt utoljára a könyvem alapján készült tévésorozat egyik részének forgatásán jártam a fővárosban. Jobb volt nem belegondolni, mennyivel más volt az a látogatás. A Capitol Hilltől délkeletre találtunk egy fénymásoló– és fotóüzletet, és húsz perc múlva kezünkben voltak az útlevélképek, amelyeket az Au Bon Painban kell majd átadnunk. Az Union Station felé haladva egyre nőtt a gyalogosforgalom, és az én idegességem is fokozódott. Mivel Washington a terroristák első számú célpontja, biztos voltam benne, hogy minden fontosabb középület környékén vannak megfigyelő kamerák. Lehet, hogy láthatatlanok, de

ott vannak, és az NSA-nak megvan hozzá a számítástechnikai felszereltsége, hogy vizuálisan átkutassa a kazettákat. Ezért a várost kettéosztó parksáv, a Mail közelébe nem merészkedtem, az Union Station keleti oldalán álltam le egy parkolóban. Gyors léptekkel haladtunk a masszív fehér gránitépület főbejárata felé. Rachel mindvégig előttem ment, jobb kezében reklámtáskát lóbált. Nem tudta, hogy hátul, az ingem alatt ott lapul a revolverem. Ha tehát fémdetektor van a pályaudvar bejáratánál, vissza kell fordulnom. A bejáratnál több tucat ember állt sorba, de áthaladásuk üteme láttán megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a bensőmből. Úgy tűnt, túl gyorsan jutnak át ahhoz, hogy komoly biztonsági ellenőrzés legyen. Miután bejutottunk mi is, követtük a pályaudvar szépen felújított, neoklasszicista épületén áthaladó tömeget. Elmentünk a terem közepén magas talapzaton álló étterem mellett, majd továbbhaladtunk a tágas főcsarnok felé. Ezen átvágva többszintes bevásárlóközpontba lehetett eljutni, ahol turistacsoportok, utazók és vásárlók lökdösődtek a gyalogutakon és a kanyargós lépcsőkön. Az emberek a szoborparkban gyönyörködtek, kirakatokat mutogattak egymásnak. A talpam alatti morajlásból tudtam, hogy tőlünk nem messze vonatok járnak, a közvetlen környezetünk azonban régi idők hangulatát idézte, akár egy múzeum. – Ott az Au Bon Pain – húzott balra Rachel. A plázát ezen a végén óriási könyvesbolt zárta, tőle jobbra kapott helyet az Au Bon Pain kávézó. Gyorsan cserélődött a közönség, láttam, hogy a kapcsolatunk jó helyszínt választott. Rachel belépett a kávézó széles bejáratán, és beállt az egyik kávéskancsókkal megrakott márványasztal előtti sorba. Csatlakoztam hozzá, és közben szórakozott bámészkodást mímelve végigpásztáztam a jobb kéz felőli asztalokat. Rachel azt az instrukciót kapta, hogy Simoné de Beauvoir A második nem című könyve lesz a nőnél, akivel találkoznunk kell. Gondoltam, pusztán külső alapján is meg tudom állapítani, melyik nőnél lehet ilyen könyv. Az egyik hátsó asztalnál vörös hajú, ötvenes nőt pillantottam meg, aki nem volt kisminkelve, és keménységet tükrözött a szája vonala. Szemét az asztalra szegezte, mintha attól félne, hogy különben zaklatni fogja valami idegen. Már éppen fogadni akartam száz dollárba, hogy ő lesz az, amikor Rachel megrángatta a karomat, és egy negyven körüli néger nőre mutatott, aki a péksüteményes polcoknál állt, és A második nemet olvasta. Rachel kilépett a sorból, és odament hozzá. – Évek óta nem láttam ezt a könyvet! – mondta. – Még az egyetemen olvastam. Ma is érvényes? A nő mosolyogva felpillantott. Élénk, barátságos volt a tekintete. – Kissé már elavult, de értékes kordokumentum. – Azzal kinyújtotta gyűrűkkel ékesített barna kezét. – Mary Venable vagyok.

– Hannah Stephens – mondta Rachel. – Örvendek! Lenyűgözött, milyen könnyedén játssza el a szerepét. Lehet, hogy a pszichiáterek született hazudozók. Elindultam feléjük én is, és hallottam, hogy Mary Venable halkan azt mondja: – Megtiszteltetés találkozni magával, doktornő. Nagyon sok emberen segített. – Köszönöm – felelte Rachel. Aztán jóval hangosabban hozzátette: – Soha nem értettem, hogy lehetett Simoné Sartre szeretője. Az a fickó úgy nézett ki, mint egy béka. És ez nem valami rossz vicc a franciaságáról. Tényleg úgy nézett ki! Mary Venable olyan természetesen nevetett, hogy szinte nem is láttam, amint kiveszi a táskát Rachel kezéből, és a lábánál elhelyezett nagy, kézi szövésű afrikai szatyorba ejti. – Ha ma este kiolvasom, holnap kölcsönadom – mondta. – Körülbelül ilyenkor itt leszek. – Lehet, hogy találkozunk – felelte Rachel. Ekkor Mary Venable közel hajolt hozzá, és azt mondta: – Mondja meg a barátjának, hogy kicsit jobban rejtse el a szerszámát. Rachel értetlenül állt, Mary Venable pedig szeretettel megszorította a kezét, majd felemelte a földről az erszényt, és elment. Amikor elhaladt mellettem, csak egy pillanatra találkozott a tekintetünk, de ennyi is elég volt hozzá, hogy kiolvassam a szeméből az egyértelmű üzenetet: Ajánlom, hogy jól viselje gondját ennek a nőnek, miszter! Odaléptem Rachelhez, aki furcsán nézett rám. – Valami anatómiai dologra célzott? – Később elmondom. – Azzal karon fogtam, és kivezettem a kávézóból. – Nem is tudtam, hogy itt pláza van – mondta. – Vehetnénk pár ruhát? – Itt nem. Nem igazán látok olyan helyet, amilyen nekünk kell. Egyetlen nagyáruház, ahol minden megvan. – Talán a felső szinten? – Itt nem – ismételtem meg határozottan. Útban a főbejárat felé szembejött egy washingtoni zsaru. A torkomban dobogott a szívem. Biztos voltam benne, hogy miután elhaladt mellettünk, egyből kapcsolt. Szerettem volna megnézni, de nem mertem hátrafordulni. – Mi a baj? – kérdezte Rachel, érzékelve, hogy feszült vagyok. – Azt hiszem, keresnek minket. – Hát persze, hogy keresnek. – Úgy értem, nyilvánosan. Szerintem ez a zsaru felismert engem. Rachel megfordult volna, de erősen rázni kezdtem a fejemet, mire észbe kapott. – Tehát arra gondolsz, hogy most már nem csak az NSA van a nyomunkban. – Attól tartok, nem. Maradj szorosan mellettem, és készülj fel, hogy esetleg futnunk kell.

Elhaladtunk az emelet közepén hatalmas díszcserépben álló fa mellett. Behúztam Rachelt a fa mögé, és fedezékből hátranéztem. A zsaru a nyomunkban haladt, és a nyakát tekergetve próbált benézni a díszcserép mögé. Közben a gallérjára erősített adóvevőbe beszélt. – Rajtunk vannak – mondtam. – Gyere!

26. fejezet

M

egragadtam Rachel kezét, és kétszer olyan gyorsan haladtam tovább.

A főbejárat helyett a következő szintre felvezető lépcső felé vettem az irányt, és a tömegben igyekeztem elrejtőzni. – Felfelé? – mutatott a lépcsőre Rachel. – Nem. – A vonatokhoz akartam eljutni. A bal kéz felé, a jegypénztárakhoz indultam, de megállított a hangosbeszélő. Egy női hang a következőket mondta be: – Figyelem, minden utasnak! Figyelem! Karbantartási okokból valamennyi érkező és induló vonat azonnal leáll. Kérem, maradjanak a peronon, folyamatosan tájékoztatni fogjuk önöket a további fejleményekről! Köszönjük türelmüket! Adrenalin áramlott szét a testemben. A hangosbeszélő spanyolul is megismételte a közleményt. – Vissza a lépcsőhöz! – változtattam irányt. – Fel vagy le? – Fel! Kettesével szedtük a fokokat. Az emeleten kihajoltam a korláton, éppen annyira, hogy lássam a zsarut, aki kiszúrt minket. Még mindig ott volt a földszinten, azt kereste, melyik irányba mentünk. Kezét a szeme elé tartva felnézett, majd elindult a lépcső felé. – Miért állították meg a vonatokat? – kérdezte Rachel. – Miattunk. – Leállítják az egész pályaudvart, hogy minket megtaláljanak? – Figyelmet kérek! – szólalt meg ismét a hangosbeszélő. – A rendőrség arra kéri az utazó– és vásárlóközönséget, hogy nyugodtan, rendezetten haladjon a kijáratok felé. A kényelmetlenségért elnézésüket kérjük. Sem testi épségüket, sem vagyontárgyaikat semmiféle veszély nem fenyegeti. A vásárolt árut

kifizethetik, de kérjük, hogy a lehető leghamarabb induljanak a kijáratok felé. Köszönjük! Láttam, mekkora erőfeszítésébe kerül Rachelnek, hogy megőrizze nyugalmát. – Nem jutunk ki, ugye? – kérdezte. Ismét kinéztem a korlát fölött. A zsaru még mindig nem tudta eldönteni, felfelé vagy lefelé induljon. – Bizonyára terroristaveszélyre hivatkoztak. Csak így tudják kiüríteni az épületet. Lehet, hogy száz zsarut is felállítottak a pályaudvar körül. Rachel végignézett a félemeleten. Kis csoportokban siettek felénk az emberek. Odébb mentünk a lépcsőtől, hogy ne legyünk az útjukban. – Két választásunk van. Az egyik az, hogy elváltoztatott külsővel megpróbálunk kijutni a tömeggel. – És hogy változtatjuk el a külsőnket? – Talán bemehetnél valamelyik boltba, és beöltözhetnél tiszta feketébe. Kereshetnél ollót is, levághatnád a hajadat. Az enyémet meg összeborzolhatnád. Próbáljunk tíz évvel fiatalabbnak kinézni. Rachel nem látszott lelkesnek. – Akkor a reptéren lefülelnek. Nem fogunk hasonlítani az útlevélképünkre. – Igazad van. Akkor az egyszerűbb megoldást választjuk. Hátramegyünk valamelyik bolt raktárába, és elbújunk egy nagyobb kartondobozban. – Egyszerű, de nagyszerű. – De lehet, hogy a rendőrök kutyákkal jönnek. – Istenem! – Gyere! – mondtam. Hirtelen beugrott, mi a teendő. Leszaladtam a kanyargós lépcsőn, közben rendőregyenruhát keresve meresztgettem a szememet. Még befelé jövet láttam egy mozi fényfeliratait, és a pályaudvar elrendezéséből ítélve úgy gondoltam, az alsó szinten lehet. Ételbárba torkollt a lépcső, az emberek ideges arccal kapkodták be az utolsó falatokat. A citrom– és narancssárga székek kavalkádján túl moziajtón áramlott ki a közönség. – Hova megyünk? – kérdezte Rachel. – A moziba. – Most ürítik ki. A filmszínház bejárata felé tartva észrevettük, hogy előttük úgy tíz méterrel megnyílik a fal, és riadtnak tűnő, hunyorgó fiatal pár lép ki egy oldalajtón. Mielőtt ismét becsukódhatott volna a rugós ajtó, előreugrottam, és a résbe tettem a lábamat. Odabent égett a villany, de a széksorok üresen álltak. Tőlem balra a lejtős padlón rövid sportzakót viselő férfi terelgette a főkijárat felé a közönség még

bent lévő tagjait. Jobb kéz felől pedig háromméteres Hugh Grant ballagott leverten, zsebre dugott kézzel egy londoni utcán. – Itt mi van? – kérdezte Rachel. Éppen annyira nyitottam ki az ajtót, hogy besurranhassunk, majd megemeltem a fal melletti nehéz függöny alját, és bebújtunk alá. A falhoz lapultunk és elváltunk egymástól, hogy jobban bele tudjunk olvadni a szövet hullámzó redőibe. Rachelt már nem láttam, de meglepetten vettem észre, hogy fogjuk egymás kezét. Primitív ösztön diktálta ezt, mint amikor két neandervölgyi ősember vigasztalja egymást a sötét barlang falánál. – Miért ide jöttünk? – kérdezte Rachel. – Miért nem egy bolt raktárába? Lelki szemeim előtt megjelentek a lopott teherautót minden irányból körbezáró rendőri erők. – A kutyák miatt – suttogtam. – Ez a terem egy perce még tele volt izzadó emberekkel. Sok különböző szagnyomot hagytak. A raktárban könnyebben kiszimatol a kutya. – Igaz. – Nagy nyögéssel elhallgatott a film. Azt vártam, hogy emberi hangokat fogok hallani, de csend volt. Eltelt tizenöt perc. Húsz. Rachel izzadt kezemet szorongatta. Éppen letöröltem homlokomról a verejtéket, amikor férfihang hatolt át a függönyön. – Enyém a középső folyosó! Rachel szorítása erősödött. Rendőrségi adóvevők recsegése töltötte be a mozitermet. – Oké! – kiáltotta egy másik férfi. – Én majd bevilágítok a székek alá. Az emberek miatt nem aggódtam különösebben, de a nyomukban hallatszó sűrű lihegéstől majdnem megállt a szívem. Lehet, hogy hamarosan választanom kell a megadás és a washingtoni rendőrökkel vívott tűzharc között. – Talált valamit! – kiáltott fel az első hang. – Nézzétek, nyomon van. Gyerünk, öreglány! Igyekeztem nem lélegezni. – Bassza meg, ez egy fél hot dog! – Várj, elindult megint. Közelebbről jöttek a hangok. Rachel keze remegett. Vajon hogyan reagálna, ha elsütném a fegyveremet? Hiszen ezek nem Geli Bauer bérgyilkosai. Alighanem szolgálatukat teljesítő washingtoni rendőrök. – Körbe-körbe megy – szólalt meg a második hang. – Túl sok a szagnyom. Én is érzek egy kis testszagot. Később kéne visszajönnünk. – Oké. Úgyis szóltak, hogy lent lesz rá szükség, a vágányoknál. A hangok lassan elhaltak. – Most mit csinálunk? – suttogta Rachel. – Várunk. – Meddig? – Egész nap nem tarthatják zárva az Union Stationt. – Mit gondolsz, visszajönnek a kutyával?

– Nem tudom. – Azt hiszem, bepisiltem. – Emiatt ne aggódj. – És ha a kutya kiszagolja? Ebben igaza volt. – Próbálj csendben maradni.

Egy óra negyvenöt perc elteltével férfihang szólalt meg a hangosbeszélőben. – Dr. Tennant, itt Wilton Howard a washingtoni rendőrségtől. Szeretnénk, ha tudná, hogy tisztában vagyunk vele, félreértés történt. Tudomásunkra hozták, hogy Észak-Karolinában önvédelemből lőtt. Védőőrizetet ajánlunk önnek, és kommunikálhat bárkivel, akivel akar. Kérjük, lépjen elő dr. Weiss-szel, hogy tisztán lássuk önöket, ha van önöknél bármilyen fegyver, tegyék le, és adják meg magukat bármelyik rendőrnek. Nem fogunk bűnözőként bánni önökkel. – Mit gondolsz? – kérdezte Rachel. – Geli Bauer hangját vélem kihallani az üzenetből. – Lehet, hogy komolyan gondolják. Úgy értem, hallotta az összes zsaru is az épületben. – Ha azt mondták nekik, terrorista vagyok, vagy valami hasonló, úgy gondolhatják, bármilyen módszer megengedett, hogy ártalmatlanná tegyenek. Ráadásul azt hiszik, fegyver van nálam. – Miért, nincs? Hazugsággal kezdtem, de rájöttem, hogy tudnia kell az igazságot. – Igen. – Ó, Istenem! Újrakezdték a rendőrségi felhívást. – David... Megszorítottam a kezét. – Maradj csendben. Eltelt még egy óra, közben a hangosbeszélőn több, változó szövegű felhívást intéztek hozzánk. Az ösztönömet követve azt mondtam Rachelnek, lapuljon a padlóra, és maradjon szorosan a falnál. Így tettem én is. A kutyát nem hozták vissza, de többen jöttek. A zajokból ítélve minden egyes soron végigsétáltak. Egyszer-kétszer éreztem, hogy megmozdul a nehéz függöny, valamelyikük fellebbentette. Amikor közeledtek a lépteik, kihúztam nadrágomból a pisztolyt, és imádkoztam, hogy Rachel bírja idegekkel. Egyre közelebbről hallottam a nehéz lépteket, majd felemelték az arcom elől a függönyt. Öt-tíz centiről láttam egy pár fekete bakancsot. Visszafojtottam a lélegzetemet, nem tudtam biztosan, észrevettek-e vagy sem. Jobb arcom előtt táncolt a függöny vége. Aztán visszahullott, és a bakancsok is ellépkedtek onnan. A zsaru csak a falat ütögette meg párszor fölöttem. Aztán mintha kővé dermedt volna a szívem.

Ismét közeledtek a bakancsok. A rendőr most egy sorral előrébb nézte meg ugyanúgy, nincs-e valaki a függöny mögött. Próbáltam kizárni tudatomból a léptei zaját. Örökkévalóságnak tűnő másodpercek múlva észrevettem, hogy végzett. Még öt percig folytatódott a kutatás, aztán elhalt az adóvevőik recsegése. Gyanítottam, hogy Rachel az összeomlás szélén állhat, de nem kockáztattam meg, hogy szóljak hozzá. Miután húsz percen keresztül nem hallottam újabb felhívást a hangosbemondón, mechanikus sziszegő-kattogó zaj ütötte meg a fülemet, és felismertem, hogy a visszatekert filmszalag ad ilyen hangot. – A vetítő az? – kérdezte Rachel is. – Valaki visszatekeri a filmet. Bizonyára újra megnyitják az állomást. Mennünk kellene. – Talán várhatnánk estig. – Nem. Este őröket állítanak majd a kijárathoz. Most még bízhatunk a pályaudvar újbóli megnyitásával járó zűrzavarban. Ez a legjobb esélyünk. Felálltunk, és a fal mentén a kijárat felé indultunk. Miután hiába füleltem, nem hallottam semmit, résnyire nyitottam az ajtót. Két nő sétált el előtte utcai ruhában. Először arra gondoltam, zsaruk lehetnek, de aztán a hangosbeszélő bemondott egy későbbi időpontban induló vonatot. Üres pályaudvaron viszont ilyen bejelentésnek nem lett volna értelme. Kihúztam Rachelt az ajtón. A lépcsők és mozgólépcsők kezdtek megtelni emberekkel, az ételbár márványpadlóján visszhangzott az edénycsörömpölés. A mozgólépcsőhöz léptünk, és elindultunk rajta felfelé. – A földszinten maradj húsz méterrel mögöttem – mondtam. – Ha engem valaki kiszúr, vegyülj el a tömegben, és tűnj el. A mozgólépcső a könyvesbolt bejáratának közelében ért véget. Arcon csókoltam Rachelt, majd sietve elindultam, és közben a tömegben egyenruhásokat keresve járt a szemem. Úgy özönlöttek be a dühös utazók, mint az átszakadt gáton a víz. A legtöbben a vágányok felé tartottak. Ennél jobb fedezéket keresve sem találhattam volna. Hátrapillantottam, jön-e utánam Rachel, aztán arra készültem, hogy jobbra, a főbejárat felé forduljak. Ha a rendőrség egyetlen ellenőrzőpont felé terelgeti az embereket, úgy csinálok, mint aki elfelejtett valamit, és másik menekülési útvonal után nézek. Ha nem, összeszedem a bátorságomat, és abban bízom, hogy észrevétlen tudok maradni a tömegben. Befordultam tehát jobbra, a főbejárathoz vezető dongaboltozatos csarnokba. A velem szembe özönlő emberárban nehéz volt előrejutnom, mégis hálát adtam az égnek minden egyes emberért. A rendőrség azáltal, hogy három órára lezárta a pályaudvart, szinte lehetetlen helyzetbe hozta magát. Köztem és a bejárat között állt a kerek étterem, amit befelé jövet már láttam. A kétszintes kávéház szigetként emelkedett ki a padlóból. A felső szintjén

asztalok voltak, és egy öntöttvas erkély is, ahonnan a vendégek a lenti forgatagot figyelhették. Ugyanígy madártávlatból szemmel tarthatta innen az ember az egész hatalmas csarnokot. Leszegett fejjel, bal kéz felől kezdtem megkerülni. – Dr. Tennant! – kiáltotta egy női hang. Geli Bauer meredt rám a kávéház emeletéről. Sebhelyes arca és neonkék szeme összetéveszthetetlen volt, felbukkanása pedig sorsszerűnek tűnt. A három óra alatt, amíg a moziban lapítottunk, iderepülhetett Észak-Karolinából. Aztán a rendőrség újra megnyitotta a pályaudvart, Geli pedig várt, hátha ránk talál. Megfordultam, hogy lássam, nincs-e veszélyben Rachel, de rögtön tudtam, hogy hibáztam. Geli azonnal kiszúrta őt is, és szájához emelte adóvevőjét. – Fuss! – kiáltottam rá Rachelre. Geli erre kiejtette kezéből a rádiót, előkapott egy automata pisztolyt, és rám szegezte az erkélyről. Mellette felsikoltott egy nő. Mások is pánikolni kezdtek, Geli pedig lerohant a földszintre kanyarodó lépcsőn. Hátam mögé csúsztattam a kezem, a nadrágomba dugott pisztolyért nyúltam. – Ne! – kiáltotta a lépcsőn lerobogó Geli. – Nem lövök magára! Godirttól jött a parancs, hogy öljék meg! Godin megőrült! A lépcsőfokok háromnegyedét maga mögött hagyva megállt, és támadóállásban két kézzel maga elé tartotta a pisztolyát. – Ha úgy van, ahogy mondja, tegye le a fegyverét! Nem tette le. Miért nem lőtt le? bizonytalanodtam el. Aztán rájöttem. Rachel elég messzire jutott, ha Geli egyből lepuffant, a rémült tömegbe vegyülve elmenekülhet. – Dobja el a fegyvert, doktor! – kiáltott rám ismét Geli, és újra megindult lefelé a lépcsőn. – Dobja el, és hasaljon a padlóra! Nem fogok lőni! Onnan, ahol állt, nem hibázhatott el. A csillogó padlóra ejtettem a pisztolyomat. Geli szeme elégedetten villant. A tömeg úgy reagált a váratlan rendzavarásra, mint amikor egy hangyakolónia veszélyt észlel. A pánik hullámai a középponttól egyre távolabb álló utazókra terjedtek át, kavargó ciklonként nyomult a kijáratok felé az emberár. Az ott posztoló rendőröknek centiről centire haladva kell majd elaraszolniuk a helyszínre. – Jöjjön ide, dr. Weiss! – kiáltotta Geli. – David? – szólalt meg bizonytalanul Rachel. Geli automata pisztolyának csövén hangtompító volt. – Fuss! -üvöltöttem. – Tűnj el innen! Geli most Rachelre célzott. Felpattantam, és rávetettem magam a lépcsőn álló Gelire. Közben a fegyvere felém köpött egy lövedéket, de Geli dühödt arca elárulta, hogy nem talált. A gyomromba térdelt, minden levegőt kipréselt a tüdőmből. Én úgy csavargattam a két alkarját, mintha faágakat próbálnék letördelni. Hátraugrott,

megpördült, egy rúgással a lépcsőre döntött, és máris rajtam ült. Küzdöttem, hogy eltartsam magamtól a pisztolyát, de ő volt előnyösebb helyzetben. A hangtompító centiről centire, kitartóan közeledett az arcomhoz. Geli sebhelye egészen kifehéredett a küzdelem hevében, körülötte viszont kipirult az arca. – Engedjék el a fegyvert! – sikította egy női hang. – Mindketten! Engedjék el, és álljanak fel! Tőlünk alig tíz méterre Rachel szorongatta mindkét kezével a revolveremet. Szeme tágra nyílt a rettegéstől. – Tegye le azt a fegyvert! – ordított rá Geli. – Szövetségi nyomozót akadályoz a munkájában! – Lődd le! – kiáltottam, miközben a pisztolyt igyekeztem kitépni Geli kezéből. – Ő ölte meg Fieldinget! Lődd le! Geli a hasi idegközpontomra vágott a könyökével, és arcomba nyomódott a hangtompító. Aztán fülsiketítő dörrenés reszkettette meg a dobhártyámat, és valami nedves fröccsent az arcomra. Egy pillanatig csak Geli lángoló tekintetét láttam, aztán észrevettem, hogy patakokban ömlik a vér az ingére. Elvettem a fegyverét, és legördítettem magamról. Rachel még mindig célra tartotta a füstölgő revolvert, és úgy reszketett, mint egy epilepsziás. A golyó a nyakán találta el Gelit, de sikerült elállítania a vérzést az ujjával. Életemben nem láttam még olyan dühödt emberi tekintetet. Megragadtam Rachel csuklóját, és futva elindultunk visszafelé, a nagycsarnokba. Amikor befordultunk a sarkon, Geli hangja visszhangzott mögöttünk a harminc méter magas térben: – Maga halott, Tennant! Kurvára ki fog nyiffanni! A pláza végében lévő könyvesbolt felé sprinteltem. A könyvesládák ormótlan nagyok, nehezek. Ez azt jelenti, hogy kell legyen járművel megközelíthető rakodótér. Az előttünk szétspriccelő vásárlók között betuszkoltam Rachelt a könyvesbolt raktárába. A járólapon egymásra rakott ládák, és igen, ott volt a rakodóterület is, távirányítós ajtón juthattak be a szállítmányok. Rácsaptam a falon lévő piros gombra, és már emelkedett is az ajtó. Napfény áramlott a helyiségbe. Segítettem Rachelnek leugrani a rakodórámpa aszfaltjára, majd követtem én is. Az ajtó előtt teherautó állt, a vezetőfülkénél két férfi beszélgetett. Az emelkedőn felfelé futva megláttam, hogy fehér Toyota Corolla áll a teherautó mellett. Nyitva volt a vezetőülésnél az ajtó, de nem ült benne senki. A két férfira szegeztem a revolveremet, majd a Toyota felé böktem vele. – Kell nekem az a kocsi! A teherautó-sofőr magasba emelte a két kezét, a másik férfi viszont a Toyotára nézett. – Az az enyém. – A kulcsokat! Értetlenül bámult rám. – Add már oda neki azt a rohadt kulcsot! – szólt rá a teherautó-sofőr.

– Benne van. Az utasülés melletti ajtóhoz vezettem Rachelt, betuszkoltam, majd magamat is beszuszakoltam a vezetőülésre, és beindítottam a motort. Az autó gazdája még kiabált valamit, de szavait elnyomta a felbőgő motorzaj. A lendületes indulástól becsapódott az ajtóm, minden önuralmamra szükségem volt, hogy lelassítsak. Normál sebességgel kell hajtanom, hogy elpucoljunk a pályaudvarról, aztán ott kell hagynom valahol az autót, hogy elpucolhassunk a városból is. – Hallod? – kérdezte elfehéredve Rachel. Vijjogó szirénás rendőrkocsik zárták körül minden irányból az Union Stationt.

27. fejezet

A

New York-i JFK reptér ételbárjában Rachel mögött álltam a sorban, és vártam, mikor mutatkoznak rajta az idegösszeomlás első jelei. A New Jerseyben vásárolt új ruhatárából való kék ruha volt rajta, de nem fedhette el sápadtságát, üveges tekintetét. Rettenetesen megrázta, hogy rálőtt Geli Bauerre. Bár a hírekből kiderült, hogy a washingtoni pályaudvaron megsebesült ”szövetségi nyomozó” életben maradt, Rachel egész úton remegett a kocsiban. Segítség nélkül soha nem tudtam volna kijuttatni őt Washingtonból. Miután a Toyotát a pályaudvartól ötsaroknyira leraktam, leintettem egy taxit, és visszavitettem magunkat a Potomac folyó túlpartjára, a Virginia állambeli Alexandria egyik elit bevásárlóközpontjába. Ott felhívtam a számot, amelyen keresztül megszerveztük Mary Venable-lel a kávézóbeli randevút. Elmondtam a nőnek, aki felvette, hogy dr. Rachel Weiss halálos veszélyben van, és feltétlenül segítségre van szüksége. Negyvenöt perccel később felvett minket egy kék Toyota Camry, és visszavitt Washington déli részére, egy magánházba. A ház egy feminista csoport szentélye volt, akik a gyerekeikkel együtt menekülő, bántalmazott nőket látták el új személyazonossággal. A biztonságos menedéket nyújtó ház egyik hátsó szobájába vezettek minket, és rövid várakozás után megjelent Mary Venable. Hosszasan kikérdezte Rachelt – bennem, úgy tűnt, nem bízik -, majd elintézte, hogy kapjunk egy autót, amellyel másnap elmehetünk

New Yorkba. Azt mondta, hagyjuk a JFK hosszú időtartamú parkolójában, onnan majd elviszi az egyik New York-i ”nővér”. A hálószobában lévő tévén a hírekben folyton az Union Stationt mutatták. A pályaudvar átmeneti lezárása a jelek szerint ugyanolyan nagy port kavart, mint maga a lövöldözés. Az első jelentések még olyan találgatásokba bocsátkoztak, hogy talán bombariadó miatt kellett evakuálni az épületet, a késő esti kiadásra azonban megváltozott a sztori. Washingtoni rendőrségi források kiszivárogtatták, hogy bérgyilkost füleltek le a pályaudvaron, aki lehet, hogy az elnök életére tört. A nevem nem hangzott el, azt viszont elmondta a műsorvezető, hogy a nőt, aki a lövést leadta, addig a túszomnak hitték, most viszont már a bűntársamnak tartják. Nem aludtunk valami sokat. Reggel a Washington Post már a nevemet és a fényképemet is leközölte. A cikkben a Titkosszolgálat egyik szóvivője úgy jellemzett, mint idealista fizikust, aki évekig gyászolta tragikus körülmények között elvesztett családtagjait, majd bekattant. Ezután paranoid tévképzetektől vezérelve az elnök életére törtem, és az, hogy most fegyverrel-bukkantam fel Washingtonban, mutatja, mennyire veszélyes vagyok. Bűntársnőm kiléte továbbra is ”ismeretlen”, de több tanú is látta, amikor leadta a szövetségi nyomozót megsebesítő lövést. Legjobban az rémített meg, hogy a zárókommentár Ewan McCaskell, az elnök vezérkari főnöke szájából hangzott el, akit Kínában értek el: – Dr. Tennant egy alkalommal személyesen is találkozott az elnök úrral az Ovális Teremben – mondta McCaskell. – Az elnök úrnak nagyon tetszett az orvosi etikáról írott könyve. Sajnálattal tölti el, hogy ez az elismert, kiváló orvosprofesszor a jelek szerint pszichés zavarban szenved, és reméli, hogy dr. Tennant megfelelő kezelésben részesül, mielőtt valami tragikus eseményre kerülne sor. Aggódtam, hogy esetleg Mary Venable a sztori hallatán felad, de egy óra múlva már hozta is új útleveleinket, két virginiai jogosítványt, és új ”kölcsönautónk” kulcsait. A cikket látta, de Rachel iránti lojalitása erősebb volt, mint a média sztorijaiba vetett hite. Nem vesztegettem az időt, már hajtottam is rá az 1-95-ös autópályára, New York felé. Az, hogy országos hírműsorban láttam a nevemet és az arcomat, csak megerősítette elhatározásomat, hogy elhagyom az országot. Az NSA azt hiszi, másnapra tervezem az elnökkel való találkozást, ezért erre számítanak a legkevésbé. A JFK reptéren mutatkozni kockázatos, de ha azon túlleszünk, sokkal inkább biztonságban érezhetjük magunkat, mint az Egyesült Államokban. Rachel az út első felében alig szólalt meg, és az én szavaim sem nagyon váltottak ki belőle reakciót. De mire New Jerseybe értünk, már valamelyest magára talált. Ruhaméreteim listájával a kezében bement egy bevásárlóközpontba, és mindkettőnknek vásárolt néhány holmit. Ettől eltekintve csak tankolni álltunk meg, és én egyszer sem szálltam ki az autóból. Közvetlenül New York előtt Rachel felhívta Adam Sternt, és elmondta neki az általam

összetákolt fedőtörténetet, hogy miért ő foglal repülőjegyet és szállást a nevünkben. A húsvéti roham miatt Stern csak éjféli El Al-gépre tudott helyet foglalni nekünk, ami engem nem kis aggodalommal töltött el. A reptéren Yankees feliratú sapkát vettem fel, és imádkoztam, hogy eléggé átlagos, ”száznyolcvan centis fehér fickónak” nézzek ki, és ne hívjam fel magamra a figyelmet. Az izraeli légitársaság pultjánál meglepően jól mentek a dolgok, jobbára én beszéltem. Inkább az informális biztonsági elbeszélgetés miatt aggódtam. Stern szerint El Al-gépre való felszállás előtt az emberrel szóba elegyedik egy-két civil ruhás biztonsági ember, hogy képet alkothassanak az utas szándékairól. Azt csak úgy úszhatjuk meg, ha Rachel is kiveszi a részét a társalgásból. – Jól néz ki a brokkolis csirke – mutattam a kínai ételbár pultjára. – Mit gondolsz? – Jó lesz – felelte tompán Rachel. Megérintettem a vállát. – jól vagy? Nem felelt. Beléptem elé, és rendeltem két brokkolis csirkét. Miközben fizettem, férfihangot hallottam a hátam mögött. – Jó napot! Maguk mögött álltunk az El Al-pultnál a sorban. A nagyhétre utaznak? – Öö... nem – felelte Rachel. Hátrapillantottam. Két középmagas, nálunk kissé sötétebb bőrű férfi állt mögöttünk. Vizsla tekintete és fesztelen, könnyed mosolya volt mindkettőjüknek, mintha csak testvérek lettek volna. – Akkor rokoni látogatás? – kérdezte a másik, akinek aranylánc volt a nyakában. – Nem – felelte zavartan Rachel. – Magántermészetű ügy. Egészségügyi probléma. Aggodalmas pillantás volt a válasz. – Ó! Elnézést, hogy faggatóztunk. Terroristákat keresnek, szuggeráltam magamba. Nem az elnököt fenyegető bérgyilkost. Megfordultam, és odabiccentettem nekik. Egyre kellemetlenebb lett a csend, de aztán Rachel hirtelen kihúzta magát, és életre kelt. – Azt hiszem, nincs mit szégyellnem rajta – mondta. – A nőgyógyászom küldött oda kezelésre. Petefészekrákot diagnosztizáltak nálam. Előrehaladott stádiumban van, de van egy barátja a jeruzsálemi Hadassah Kórházban. Ott kísérleteznek egy eljárással, amelyben az ember saját T-sejtjeiből nevelnek ki sejtkultúrát, és azt injekciózzák be, hogy elpusztítsa a daganatokat. Az orvosom régi barátom. Mindenről gondoskodott, hála istennek. Repülőjegyről, szállodáról, mindenről. – A szívére tette a kezét. – Elnézést, hogy így belelendültem. Csak ez az első reménysugár, és jobban érzem magam, ha beszélek róla.

– Abszolút érthető – mondta a nyakláncos. – Biztos vagyok benne, hogy sikeres lesz a kezelés. A Hadassah Kórházban a világ legjobb orvosai dolgoznak. – Igen ígéretes az eljárás – szóltam közbe én is, hogy ne mutatkozzak feltűnően félszegnek. – A kutatás vezetője a Sloan-Kettering Kórházban volt szakmai gyakorlaton. – Ezek szerint maga is orvos – mondta erre az alacsonyabbik, és innentől kezdve szikrányi kétely sem merült fel bennem arra vonatkozóan, hogy az El Al biztonsági embereivel van dolgom. Hirtelen nem tudtam másra gondolni, csak a ruhánk alatt lapuló tizenhatezer dollár készpénzre. – Étel, miszter – szólt az egyik kínai kiszolgáló. – Köszönöm – pillantottam hátra. – Igen, belgyógyász vagyok. – Az ízületi gyulladásról mit tud? – kérdezte az alacsonyabb. – Azt mondták, nekem pikkelysömöröm van. Tud arról valamit? Válaszoljak neki? Vagy legyek arrogáns? – Hát, öt típusa van. Vannak viszonylag enyhébb és bénulást okozó fajtái is. – Melyik a súlyos fajtája? – Az arthritis mutilans. A férfi boldogan elvigyorodott. – Az nem én vagyok, hála az égnek! Nekem valami falangiális van. – Disztális interfalangiális predomináns. – Kezembe vettem a kezét, és szemügyre vettem észrevehetően lepattogzott körmeit. – Lehetne sokkal rosszabb is. Visszahúzta a kezét. – Rendben, rendben. Hát, jó étvágyat kívánok. – És sok szerencsét a kórházban – tette hozzá a nyakláncos. – Jobb helyre nem is mehetne. Rátettem a két tányért egy tálcára, és egy szabad asztalhoz vittem. Rachel is jött utánam, úgy nézett ki, mint aki harctéri idegsokkot kapott. Visszapillantottam a pult felé, és azt láttam, hogy a két férfi elsétál, anélkül, hogy bármit is rendelne. – Nagyszerű alakítás volt – dicsértem meg halkan. – Oscar-díjas. – Az életösztön – felelt, miközben leült. – Mindenkiben megvan. Te mondtad még Észak-Karolinában, és én nem hittem neked. Most már okosabb lettem. Kezembe vettem a villát. – Nincs értelme, hogy emiatt bűntudatot erezz. – Adammel már beszéltek. Ez volt az érzésem. – Semmi kétség. És bizonyára ugyanezt a sztorit adta le ő is. Ha feljutunk a gépre úgy, hogy nem tartóztatnak le, majd küldök a fickónak egy láda pezsgőt. Rachel lehunyta a szemét. – Sikerülni fog? – Igen. Csak még félórát bírj ki. A 747-es ezen az éjszakai órán is majdnem megtelt, minket azonban két szabad ülés és a folyosó is elválasztott legközelebbi szomszédainktól, így volt némi személyes terünk. Én a Yankees-sapkában beültem az ablakhoz. Gondosan

ügyeltem rá, hogy senkivel se keveredjek szemkontaktusba. Kivettem két plédet, és mindkettőnket nyakig betakartam. Az órám szerint csak negyven percig vesztegelt a gép a beszállóhelyen, nekem mégis legalább két órának tűnt. Körülöttünk az emberek izgatottan beszélgettek az előttük álló szentföldi utazásról, mi viszont Rachellel alvást mímeltünk, és a takaró alatt fogtuk egymás kezét. Az El Al szuperszonikus gépe végül csak végiggurult a kifutópályán, és nagy robajjal felszállt az éjszakai égboltra. – Hála az égnek! – suttogta Rachel, amikor a kerekek elszakadtak az aszfalttól. Tizenegy óra múlva Tel-Avivban is át kell jutnunk a biztonsági ellenőrzésen, de az, hogy a levegőbe emelkedtünk, már fél győzelem. Igyekeztem erre koncentrálni. – Jól vagy? Kinyitotta a szemét. Csak a sapkám ellenzője választotta el az enyémtől. Számomra megfejthetetlen érzelmeket tükrözött. – Meg kell kérdeznem tőled pár dolgot, David. – A hangja most inkább a szeretkezésünk előtti időszak pszichiáterét idézte. – Jeruzsálembe megyünk, és az okok mélyére kell hatolnom. Szeretném, ha úgy tekintenéd ezt a beszélgetést, mint egy kezelést. – Nem. Ha te kérdezel, én is kérdezhetek tőled. És őszintén kell válaszolnod. Most már itt tartunk. Habozott, de aztán bólintott. – Rendben. Azt mondtad, ateista vagy. Azt is mondtad, hogy édesanyád hitt valamiben, ami nagyobb, mint az emberiség, de nem a szervezett vallásgyakorlásban. És az édesapád? Ő nyíltan ateista volt? – Nem. Csak nem hitt a konvencionális istenfogalomban. Az olyan Istenben, aki csak az emberre koncentrál. Apám fizikus volt. Az általában elég szkeptikus fajta. – Hitt valamiféle felsőbbrendű lényben? Apám nem került túl gyakran ”kozmikus hangulatba”, de pár alkalommal, amikor a csillagos ég alatt sátoroztunk a hegyekben, beszélt nekem és a bátyámnak arról, miben hisz valójában. – Apának elég egyszerű elképzelése volt a dolgok rendjéről, de mélyen hitt benne. Az embert nem a világegyetemtől elkülönítve látta, hanem mint annak részét. Mindig azt mondta: ”Az ember az öntudatra ébredt világegyetem. ” – Hallhattam ezt valahol? – Lehet. Én New Age guruktól hallottam, például Deepak Choprától. Apám viszont huszonöt évvel ezelőtt mondta. – És szerinted hogy értette? – Pontosan úgy, ahogy mondta. Mindig arra emlékeztetett minket, hogy a testünk minden egyes atomja valaha egy felrobbant távoli csillag része volt. Beszélt arról, hogyan halad az evolúció az egyszerűtől a bonyolult felé, és hogy az emberi intelligencia az evolúció legmagasabb fokú ismert kifejeződési

formája. Emlékszem, azt is mondta nekem, hogy egy béka agya sokkal összetettebb, mint egy csillag. Az emberi tudat az ő felfogása szerint a világegyetem első életre kelt, öntudatra ébredt neuronja. Szikra a sötétben, ami várja, mikor lobbanhat lángra. – Gyönyörű gondolat – mondta Rachel elgondolkodó arccal. –Nem kifejezetten vallásos nézőpont, de mindenképpen reményteljes. – És gyakorlatias is. Ha mi vagyunk az önmagára ébredt világegyetem, az azt jelenti, hogy erkölcsi kötelességünk fennmaradni. Megőrizni a tudat adományát. Ehhez pedig békében kell élnünk. Ebből levezethető egy működőképes jogrend, etika, minden. Rachel ezen eltűnődött. – Te is osztod ezt a felfogást a világegyetemről? – Pár hete még osztottam. A legutóbbi látomásaim azonban nem igazán illenek bele a képbe. Térdemre tette a kezét. – Nem tudhatjuk, mibe illenek bele és mibe nem, rendben? És nem hiszem, hogy édesapád elképzelése eleve kizárná egy teremtő létezését. Még mindig szorongsz, hogy meghalsz, ha nem jutsz el Jeruzsálembe, mielőtt megálmodnád a keresztre feszítést? Ezt az aggályomat átmenetileg feledtette a közvetlen fenyegetettség, hogy rendőrkézre jutok. – Még izgat egy kicsit, de nem annyira, mint korábban. Most, hogy odamegyünk, mintha kisebb lenne rajtam a nyomás. – Ha mégis álmodnál a keresztre feszítésről, akkor sincs miért aggódnod. Egy álomba még nem halt bele senki. Én ebben nem voltam ennyire biztos. – Beszéljünk egy percig rólad. Te azt állítod, hiszel Istenben. Pontosan miben? – Nem látom, hogyan kapcsolódik ez a témához. – Azt hiszem, mindketten valamilyen okból vagyunk ezen a gépen. És úgy gondolom, számít, miben hiszel. Rachel arcán kimondhatatlan szomorúság jelent meg. – Én nagyon későn találkoztam Istennel. Gyerekkoromban soha nem vittek el se zsinagógába, se keresztény templomba. – Miért nem? – Az apám hétéves korában hátat fordított Istennek. – Miért ilyen korán? – Mert egy koncentrációs táborban töltötte be a hetedik életévét. Valami megdermedt bennem. Elkalandozott a tekintete, mintha a messzi múltban barangolna. – Az apám végignézte, amikor az ő apját meggyilkolják. Még a táborban sem számított hétköznapinak az eset. Közeledtek a szövetségesek, és az SS-őrök likvidálták a rabokat. Az egyik őr a rábízott, munkára kivezényelt csapattal kieszelt egy játékot. Naponta egy rabnak kellett meghalnia. Próbálta rávenni őket, hogy egymást öljék meg, felajánlotta, hogy aki megteszi, életben maradhat. A

nagyapám természetesen elutasította az ajánlatát. Azelőtt sebész volt Berlinben. Találkozott Freuddal, és Junggal is levelezett. Gondolataim Rachel pályaválasztása körül kezdtek forogni. – Az őr a kisfia, az apám szeme láttára verte agyon a nagyapámat. Apám akkor úgy döntött, hogy az az Isten, aki ilyesmit megenged, szitkokat érdemel, nem imádatot. Mondani szerettem volna valamit, de ugyan miféle szavak jelentenének ilyenkor bármit is? – Azok közé a szerencsések közé tartozott, akik Amerikába emigrálhattak. Távoli brooklyni rokonok vették magukhoz. – Rachel szomorkásán elmosolyodott. – Milton bácsi lakatos volt. Haragudott, amiért apám nem volt hajlandó imádkozni, de tudta, mi mindenen ment át a gyerek. Amikor apám nagykorú lett, White-ra változtatta a nevét, Queensbe költözött, és nem látogatta többé a családját, csak pénzt küldött nekik. Goj nőt vett el, akit nem érdekelt a vallás, és világi szellemben neveltek fel. Döbbenten hallgattam. Az ember lát egy arcot egy amerikai utcán vagy egy irodában, és fogalma sincs, micsoda tragikus eposz rejlik mögötte. – Emiatt mindig kívülállónak éreztem magam. A barátaim mind jártak templomba vagy zsinagógába. Kíváncsi lettem. Tizenhét éves koromban felkerestem Milton bácsit, ő elmondott mindent. Aztán... keblemre öleltem az örökségemet. Hirtelen értelmet nyert Rachel személyiségének megannyi apró rejtélye. A szigorú öltözködése, a távolságtartó professzionalizmusa, az erőszaktól való irtózása... – Az a helyzet – folytatta -, hogy szerintem inkább az érzelmi és politikai azonosulás kényszere vezérelt, amikor zsidó lettem, mintsem az a vágy, hogy Isten akaratát beteljesítsem. – Nincs ezzel semmi baj. – Dehogy nincs. Ha megkérdezed, mit gondolok valójában Istenről, a válaszomnak semmi köze nem lesz a Tórához vagy a Talmudhoz. Inkább ahhoz lesz köze, amit életem során láttam. – Tehát mit gondolsz valójában Istenről? Keresztbe fonta ölében a kezét. – Azt hiszem, teremteni azt jelenti, hogy olyasmit hozunk létre, ami addig nem volt. Ha Isten tökéletes, igazából csak akkor teremthet valamit, ha önmagától különböző dolgot hoz létre. Ezért amit alkot, annak definíció szerint tökéletlennek kell lennie. Érted? Ha tökéletes lenne, Isten lenne. – Igen. – Azt hiszem, hogy nekünk, mint Istentől különböző emberi lényeknek, képesnek kell lennünk szabadon választani. Szabad akarat, igaz? Ha viszont a rossz választás nem járna valódi fájdalommal, a szabad akarat nem jelentene

semmit. Ezért van annyi rossz dolog a világon. Nem tudom, miféle vallás sül ki ebből, de ez az én hitem, nevezzük bárminek. – Jó magyarázat az általunk megtapasztalt világra. A középpontban lévő rejtélyt viszont nem érinti az elméleted. Miért érezné Isten szükségét, hogy bármit is teremtsen? – Nem hiszem, hogy ezt valaha is tudni fogjuk. Fekete szemébe nézve rádöbbentem, milyen keveset tudok róla. – Messze nem vagy olyan konvencionális, mint amilyennek kinézel. Bárcsak lett volna alkalmad beszélgetni Fieldinggel! – Ő mit hitt istenről? – Fieldingnek a gonosszal volt komoly problémája. Keresztény hitben nevelték, de azt mondta, sem a judaizmus, sem a kereszténység soha nem nézett szembe istenigazából a gonosszal. – Hogy értette ezt? – Három állítást szokott idézni. ”Isten mindenható. Isten jó. A gonosz létezik.” Ezek közül bármelyik kettő összebékíthető logikailag, de a három egyszerre nem. Rachel elgondolkodva bólintott. – Fielding azt tartotta, csak a keleti vallások igazán monoteisták, mert elismerik, hogy a gonosz is Istentől ered, nem próbálják egy alacsonyabb rendű lényre, a Sátánra kenni. – És te? – kérdezte. – Szerinted honnan ered a gonosz? – Az emberi szívből. – A szív csak vért pumpál, David. – Érted, mire gondolok. A pszichére. A sötét ősforrásra, ahol a primitív ösztönök keverednek az emberi intelligenciával. Ha megnézed, milyen rémtettekre képes az ember, nem könnyű valamiféle isteni akaratot képzelni mögé. Ha azt vesszük például, ami a nagyapáddal történt. Rachel megragadta a karomat, és már-már kétségbeesett szenvedéllyel nézett rám. – Aznap, amikor nagyapámat meggyilkolták, volt egy pillanat, amikor megölhette volna az őrt. Három rab magára maradt a kőbányában egyetlen őrrel. Az amerikaiak egy nap múlva odaértek. Mégsem tette meg. – Miért nem? – kérdeztem döbbenten, hogy így felhevült. – Azt hiszem, tudott valamit, amit mi már elfelejtettünk. – Mit? – Hogy ha felveszed ellenséged fegyverét, olyan leszel, mint ő. Jézus tudta. Gandhi is. – Még akkor is, ha ott áll melletted a fiad? Aki védelemre szorul? Akkor is odatartod a másik orcádat is, és feláldozod magad? – Gyilkosságot nem követünk el – jelentette ki szilárdan Rachel. – Ha nagyapám megöli azt az őrt, lehet, hogy este őt és apámat is kivégzik. A jövőt

nem láthatjuk előre. Ezért rázott meg annyira, amit tegnap tettem. Felkaptam a fegyveredet, és rálőttem egy embertársamra. De mit tettem ezzel valójában? – Megmentetted az életemet. Meg a sajátodat is. – Egy időre. Erősen megszorítottam a kezét. – Élünk, Rachel. És azt hiszem, nekem még tennem kell valami nagyon fontosat, mielőtt meghalnék. Férfi steward tűnt fel mellettünk a folyosón. Nem akartam felnézni, Rachelnek jeleztem, hogy forduljon arra. – Igen? – mondta Rachel álmos hangon. – Óhajtanak vacsorázni? Rám nézett, én bólintottam. – Igen, köszönjük. A steward rám pillantott, majd elment. Rachel lélegzetvisszafojtva kérdezte: – Mit gondolsz? – Nem tudom. Furcsa volt, de talán csak azt nézte meg, nem alusszuk-e át a vacsorát. Rachel a fejét rázta. – Én ezt nem tudom végigcsinálni. – Dehogynem. Semmi baj. – És mi lesz a tel-avivi reptéren? – Átjutunk. – Azt nem tudhatod. Megérintettem az arcát, és olyan mély meggyőződéssel beszéltem hozzá, hogy magam is meglepődtem. – Én viszont tudom. Engem vár valami Jeruzsálemben. – Micsoda? – Egy válasz.

28. fejezet White Sands, Új-Mexikó

Ravi Nara túráztatta egy kicsit Honda ATV-je motorját, majd elindult az épület felé, amelyet Godin megtévesztett technikusai kórháznak neveztek. A neurológus torkát kiszárította az új-mexikói levegő, a perzselő nap pedig annyira elbágyasztotta, hogy igyekezett minél többet fedél alatt tartózkodni. Fehér köpenyes technikus sétált át előtte az úton, üdvözlésképpen felemelte a kezét. Ravi dühösen lefékezett, majd továbbhajtott. Minden bátorságát össze kellett szednie, hogy felhívja John Skow-t, még úgy is, hogy a nemzetbiztonsági ember rejtjelezett mobiltelefont adott neki. De

mivel Godinnak nem volt sok hátra, muszáj volt kockáztatnia. Skow ugyanis világosan megmondta, hogy ha Godin a Szentháromság-komputer elkészülte előtt meghal, romba dől valamennyiük karrierje, sőt talán az életük is veszélybe kerül. Godin vezető technikusa, Zach Levin, úgy látta, hét-tíz napon belül készen állhat a teljesen működőképes prototípus. Ez a becslés azonban feltételezte Godin további részvételét. Ravi viszont tisztában volt vele, hogy szerencsés esetben is maximum huszonnégy órán át tudja még életben tartani az öreget. Nem tudta, dolgozott-e valaha ilyen keményen egy orvos, csak hogy meghosszabbítsa betege életét. Ravi Nara harminchat évesen már neves, megbecsült tudós volt. Szülőhazájában, Indiában nemzeti hősként tisztelték, annak ellenére, hogy amerikai állampolgár lett. Ha viszont a Szentháromság Projekt elbukik, és egyúttal kipattan egy másik Nobel-díjas meggyilkolásának világraszóló botránya is, semmi nem mentheti meg a jó hírét. Ismét az járt a fejében, vajon nem hallgatta-e le valaki a Skow-hoz intézett telefonhívását. A biztonsági intézkedések Észak-Karolinában is eléggé befurakodtak az ember magánszférájába, ez a rohadt White Sands viszont a tetejébe katonai létesítmény. De még senki nem vonta kérdőre. Talán itt nem annyira paranoiás a biztonsági szolgálat, mivel nagyon el van zárva a hely a világtól. White Sands nagyobb volt, mint Delaware és Rhode Island együttvéve. A Szentháromság Projekt számára elkerített parcella úgy arányúit a bázishoz, mint a fehér elefánt hátára felkapaszkodott vakond. Az amerikai hadsereg Fort Huachuca-i hírszerző kiképzőközpontjához tartozó nagyobb terület része volt. Amikor Ravi még nem látta a bázist, Godin ”spártainak” nevezte az itteni életkörülményeket. A New Yorkba áttelepült Ravi már Észak-Karolinát is a ”semmi közepének” tekintette, White Sands viszont valósággal a Föld felületébe vájt lyuknak tűnt számára, amolyan holdbéli tájnak, ahol a végtelenbe nyúló, köves fehér homokon a csörgőkígyók jelentik az egyetlen társaságot. Mármár azt várta, hogy egyszeriben lovas indiánok bukkannak elő a dűnék közül lóháton, nyomukban John Forddal és cowboycsapatával. A Szentháromság Projekt területe mértani egyszerűséggel volt elrendezve. Négy nagyobb épület állt rajta-, a kutatólaboratórium, a kórház, az adminisztrációs épület és a Biztonsági Elkülönítő. Voltak még barakkok, egy gépszerelő műhely, egy masszív villamos erőmű, és egy harci gépek fogadására alkalmas repülőtér. Nem a klasszikus értelemben vett épületek voltak ezek, hanem átalakított repülőgéphangárok, amelyeket a hadsereg mérnökei öthetes lázas munkával húztak fel. Csak a Biztonsági Elkülönítő volt más. Itt állt a Szentháromság-komputer prototípusa. Ravi elnézte a tőle jobbra, a tábor közepén magányosan álló, furcsa építményt. A második világháborús bunker módjára megépített Biztonsági Elkülönítő több mint egy méter vastag betonfalát nemesacéllal vasalták, és ólommal burkolták. Négy óriási elektromos kábel, két vízvezetékcső és külön

légkondicionáló rendszer tartozott hozzá. Az épületbe nem vezetett telefonvonal, koaxiális kábel vagy cat-5 hálózati kábel sem, és a tetején sem helyeztek el antennát vagy parabolatányért, mint a többi épületen. A Biztonsági Elkülönítőt akár David Copperfield számára is építhették volna, ha Copperfield képes lett volna digitalizálni magát, és huzalokon át, vagy irányított adókon keresztül távozni. Senki – még maga Godin sem – akarta, hogy ha a Szentháromságkomputer prototípusa valaha is száz százalékosan működőképes lesz, csatlakoztatva legyen az internethez. Ravi a nap folyamán addig elkerülte a kórházat. Godin már két hete araszolt a halál felé, két nappal azelőtt azonban végérvényesen, visszafordíthatatlanul megindult az elmúlás felé vezető lejtőn. Ravinak meggyőződése volt, hogy Fielding halála tette be a kaput, hogy ez a kegyetlen szükségszerűség jobban lesújtotta az öreget, mint várták. Persze, mivel Fielding halála révén jutottak hozzá a kristályhoz, likvidálásának jogosságához nem férhetett kétség. A kristály megkaparintása után órák alatt behozták a Fielding szabotázsakciói miatti lemaradást, miután pedig felfedezték Fielding saját szakállára végzett kutatómunkája eredményeit is, hirtelen karnyújtásnyira voltak a működő prototípus előállításától. A siker eufóriáját azonban beárnyékolták a Tennanttel és pszichiáterével kapcsolatos problémák. Godinnak aligha hiányzott az ezzel járó stressz, bár végső soron a rák emésztette el, ahogy mindenkit, akinek hasonló rosszindulatú sejtburjánzás indul meg a szervezetében. Ravi leparkolt az ATV-vel a kórházhangár előtt, és belépett az épületbe. A hangárt válaszfalak osztották ”szobákra”. Mivel mennyezete egyik helyiségnek sem volt – még a mosdóknak sem -, ezért bosszantó gyakorisággal terjengtek az épületben kellemetlen szagok. Peter Godint azonban mindez nem zavarta. Ő ugyanis légmentesen zárt, túlnyomásos szobát kapott, amelybe semmilyen kórokozó nem hatolhatott be. A szűrt levegővel és vízzel ellátott, inkubátorra emlékeztető műanyag kabin, népszerű nevén a Buborék, a hangár padlójának kellős közepén helyezkedett el. Hogy Ravinak és az ápolónőknek ne kelljen védőruházattal vesződniük, a Buborék ajtajának közelében UV szennyezésmentesítő szerkezetet helyeztek el. így Ravinak ahhoz, hogy sterilizálja magát, elég volt a kezét lesúrolnia, felvennie egy maszkot, és addig állnia az ultraviola sugárzás alatt, hogy a dekontaminátor eltávolítsa bőréről és ruházatáról a veszélyes organizmusokat. Mindössze két percet vett igénybe az eljárás, de az utóbbi időben már kezdett az idegeire menni. Mégsem hibáztathatta Godint. Az öreg, akinek immunrendszerét felőrölték a szteroidok meg a kemoterápia, csak azt akarta, amit az idők kezdete óta mindenki: túljárni a halál eszén. Végre elsötétült a zümmögő UV-műszer. Ravi rálépett a Buborék plexiüveg nyílását működtető gombra, és bement. Peter Godin eszméletlenül hevert a

helyiség közepén álló kórházi ágyon, körülötte monitorok és újraélesztő berendezés. Testéből intravénás cső és a monitorokkal összeköttetést biztosító vékony fémvezetékek álltak ki. Uralkodói feje csaknem ugyanolyan fehér volt, mint alatta a lepedő. Az ágy két végénél két nővér kísérte figyelemmel a páciens állapotában beálló legkisebb változást is. Ravi odabiccentett nekik, majd leemelte tokjából a kórlapot, és a forma kedvéért megnézte. Agytörzsi glióma, diffúz, operálhatatlan. Hat hónapja hozta ezt a diagnózist, amikor először meglátta a Godin agyáról készült szuper-MRl-felvételt. Hátborzongató volt látni a világ egyik legfényesebb elméjében növekvő tumort. Amikor Godin megkérte, hogy tartsa titokban a rákját, Ravi nem habozott. Hiszen ha nyilvánosságra hozza Godin állapotát, lehet, hogy oda az esélye, hogy részese legyen a történelem legnagyobb tudományos vállalkozásának. Együttműködéséért természetesen árat szabott. Még szép! Hiszen Peter Godin gazdag, Ravi Nara pedig hozzá képest szegény. Most ez az egyenlőtlenség mérséklődik, bár csak kis mértékben. A készpénzben és részvényekben kapott összeg azonban most jelentéktelennek tűnt ahhoz képest, ami bekövetkezhet. – Ravi? – károgta az öreg. – Te vagy az? Ravi felnézett a kórlapból, bele a rászegeződő átható, kék szempárba. – Miért vagyok ilyen fáradt? – kérdezte Godin. – Alighanem a rohamok miatt. – Godin ugyanis a szuper-MRl hatására mindmáig epilepsziás rohamokat kapott. Ravi megkerülte az ágyat, és az öreg beesett arcát nézte. Peter Godin volt az egyik legéleterősebb ember, akit valaha ismert, a rák mégis ugyanúgy leterítette, mint bármelyik utcai koldust. A koldusoknak viszont nem áll rendelkezésére Ravi Nara és szinte korlátlan létszámú személyzet, hogy életben tartsa. Godin markáns arca, amelyről az 1950-es években oly könnyen fel lehetett ismerni az űzött tekintetű ifjú komputergurut, és amely végigkísérte az elkövetkező öt évtizeden, még a halál torkában is ugyanolyan maradt, hiába hullott már ki az összes haja és a szemöldöke. – A tumorod igen előrehaladott állapotban van, Peter. Ennél többet nem tehetek. Az a nagy kérdés, hogy eszméletednél tudsz-e maradni úgy, hogy a fájdalomtól ne kerülj működésképtelen állapotba. – Francba a fájdalommal! – szorította ökölbe Godin egyik reumás kezét. – A fájdalmat kibírom. – Tegnap este nem ezt mondtad. Akkor azt mondtad, lángra lobban az arcod. Godin megborzongott. – Most viszont magamnál vagyok. Küldd ide Levint. Zach Levin a Godin Supercomputing kutató-fejlesztő osztályát vezette Mountain View-ban, amíg nem küldték Észak-Karolinába, hogy ott irányítsa a Szentháromság-komputerrel folytatott kommunikációért felelős csapatot, az

Interface teamet. Harmincöt éves, magas, halálsápadt arcú, idejekorán őszülő férfi volt. A jelek szerint alvás nélkül is tudott létezni, akár a főnöke a szebb időkben. – Mindjárt beküldőm – indult volna Ravi. Godin azonban felemelte az egyik kezét. – Mit hallottál Tennant-ről és Weissről? – Az Union Station óta nem adtak életjelt. Az öregember becsukta a szemét, és hörgő sóhajt hallatott, ami előrevetítette, mi várható a közeljövőben. – Az a nő lőtt rá Gelire? – Azt mondják, dr. Weiss volt az, igen. Amikor Godin a homlokát ráncolta, arca alsó felén kis fészket formáltak a redők. Bár élete legnagyobb részében ugyanazzal a nővel élt házasságban, gyerekük nem volt, de Geli Bauer iránt mindig is valamiféle atyai szeretettel viseltetett. Ravi hátán felállt a szőr erre a gondolatra. Mintha csak egy kobra iránt táplálna valaki atyai érzéseket... – Hogy van Geli? – kérdezte Godin. – Amint hallom, meglepően jól. Átvitték a Walter Reed Kórházba. Az apja intézte el. Godin ajkán alig észrevehető mosoly jelent meg. – Ha ezt tudta volna, nem hagyja, hogy odavigyék. – Eltűnt a mosoly. – Mit gondol, mit akart elérni Tennant Washingtonban? Hiszen az elnök még Kínában van. Ezt Ravi is szerette volna tudni. A projekt ideje alatt a belgyógyász okozta neki a legtöbb fejfájást. A laikusok elől nem volt nehéz eltitkolni Godin betegségét, Tennant azonban rendre észrevételezte Godin ingadozó testsúlyát, bizonytalan járását, a szteroidok által okozott testi elváltozásokat. Az öregúr reumája valamelyest magyarázattal szolgált minderre, az utóbbi hat hétben azonban Ravinak gyakorlatilag izolálnia kellett páciensét Tennanttől. – Fogalmam sincs, Peter. Aggaszt a dolog. Miközben az egyik nővér egy korty vizet adott Godinnak, Ravi próbálta felbecsülni, mennyi ideje lehet még a makacs öregembernek. Évek óta nem dolgozott közvetlenül páciensekkel, és Godinnak az ilyesfajta daganatokra vonatkozó statisztikák szerint már régen meg kellett volna halnia. Ilyen körülmények között a halál időpontját csak megérzés alapján lehet megjósolni, ehhez pedig az olyan típusú orvosok, mint Tennant, kitűnően értenek. De talán egy madrasi bába sem tévedne sokat... Ravi most megfordult, mert lilás fényvillanástól kísért berregést hallott. A Buborék átlátszó bejárati nyílásán keresztül az UV dekontaminátorban álló Zach Levint pillantotta meg. Levin ideje nagy részét a Biztonsági Elkülönítő beton anyaméhében töltötte, de mintha mindig megérezte volna, mikor nyeri vissza Godin az eszméletét. Levin és technikusai amolyan szerzetesrend módjára viselték gondját haldokló mesterüknek és éppen megszületőben lévő alkotásának. A tudomány

papjai, villant Ravi eszébe. Micsoda ellentmondás'. Odaintett Levinnek, és azt gondolta: Utoljára mész az idegeimre... – Megjött Levin – mondta, és mosolyt erőltetett az arcára. – Meddig leszek magamnál? – kérdezte Godin. – Amíg elviselhetetlenné nem fokozódik a fájdalom. – Kifelé menet küldd be Levint. Ravi elfojtotta dühét. Egész életében csodagyereknek számított, de az utóbbi hat hónapban inkább a király betegágyánál szolgálatot teljesítő udvari orvosnak érezte magát. Napirendjét az uralkodó pillanatnyi szeszélyei szabták meg. Rálépett az ajtót nyitó gombra, és kisétált a Buborékból. Zach Levin odabiccentett neki a szennyezés-mentesítőből. Levin és csapata hivatalosan Ravi beosztottjai voltak, a Szentháromság-komputer hardverének és szoftverének rendkívüli bonyolultsága miatt azonban Ravi nem tudta érdemben irányítani Levin embereit, ha nem közvetlenül az agyról volt szó. Még amikor neurológiai kérdésekkel fordultak hozzá, akkor is inkább azt érezte, hogy használják, mintsem azt, hogy a véleményére kíváncsiak. Piranhák módjára úszkáltak az agya vizein, és mindent felfaltak, amire az útvesztőszerű neuromodellekben tett kirándulásaikhoz szükségük volt... – Hogy van? – kérdezte hangosan Levin. A dekontaminátor berregett, majd lecsukódott mögötte. – Ébren van – felelte Ravi. – Tiszta a tudata. – Akkor jó. Izgalmas híreim vannak a számára. De nem az én számomra, gondolta keserűen Ravi. – Tettetek fel újabb kérdéseket Tennant modelljének? Levin, úgy tűnt, alaposan meggondolja, mit válaszoljon. – Egy órája töröltem Tennantet a gépből. – Ki mondta, hogy töröld? – Mit gondolsz? Godin. – Ezen a ponton – folytatta Levin – fontosabb, hogy a Szentháromságkomputert száz százalékosan működő állapotba hozzuk, mint hogy Tennant milyen károkat tud okozni a projektnek. Így gondolta Ravi is, de nem akarta, hogy a technikus is tudja. – És Tennant modelljének törlése mennyiben segíti elő a komputer befejezését? – Peter szerint a mostanában felmerülő problémáinkat részben kvantumjelenségek okozhatják. Úgy gondolja, talán Andrew Fielding segíthetne nekünk. – Fielding? Úgy érted, betöltöttétek a prototípusba Fielding neuromodelljét? – Így van. – És tényleg azt hiszed, hogy a modellje segít megoldani a fennmaradó problémákat?

– Az igazat megvallva nem látom be, miért teljesítene az ő modellje másként, mint Tennanté. De érdekes az ügy. Dr. Fielding ugyanazokon az akklimatizációs problémákon megy keresztül, mint Tennant: rettegés, zavarodottság, a biológiai fennmaradást vezérlő visszacsatolási programciklusok tehermentesítő kivezetéseinek pontatlan kiegyensúlyozása. De úgy tűnik, lényegesen gyorsabb tempóban adaptálódik mindezekhez. Ravi megborzongott. Levin úgy beszélt, mintha Fielding még élne. – És szerinted ez mit jelent? A technikus vállat vont. – Talán semmit. De Peter intuíciója már túl sokszor működött jól ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjuk. És a dr. Fielding kristályában tárolt kutatási eredmények révén jutottunk el idáig. Ha az ő modelljének feldolgozó területei magasabb hatékonysági fokon teljesítenek, mint dr. Tennanté... egész más meccset játszhatnánk. Ravi szívverése felgyorsult. – Mekkora esély van erre? Levin nem vette a fáradságot, hogy válaszoljon. Ravi legszívesebben pofon vágta volna a nála magasabbra nőtt számítástechnikust, de a hallottak mögöttes jelentése kiűzte agyából az efféle gondolatokat. – Hát, csináljátok csak tovább. Levin arrogáns mosolya jelezte, mennyire keveset számít Ravi szava. Ravi kiment a hangárból, bemászott a Hondájába, és beindította a motort. Ha igaz, amit Levin mondott, idejekorán hívta fel Skow-t. Hiszen a Szentháromság-komputer Godin halála ellenére igen hamar valósággá válhat. Ez pedig mindent megváltoztatna. Az elnök bűnbakok helyett büszkeségtől dagadó kebleket keresne, hogy érdemrendeket tűzhessen rájuk. És ha Ravi ügyesen keveri a kártyáit, ő lehet az első a sorban. Irodája felé hajtva a Biztonsági Elkülönítő épületre pillantott. A félig a homokba temetett betonkolosszusból olyan erő áradt, amilyennel Ravi még sehol a világon nem találkozott. Atomerőművek területén érzett már bizonyos nyugtalanságot, de a nukleáris reaktor veszélye számszerűsíthető. Még a legrosszabb verzió forgatókönyvét is előre lehet jelezni, mivel a nukleáris fűtőanyag, bármilyen félelmetes, engedelmeskedik a természeti törvényeknek. A Szentháromság-komputer viszont lehet, hogy más. Ettől a létesítménytől ötven mérföldnyire északra változtatta üveggé a sivatag felszínét az első atomrobbanás. Róbert Oppenheimer megbabonázva nézett farkasszemet a hatalmas tűzgolyóval, de legalább annyira lenyűgözte a saját teljesítménye, mint az általa létrehozott új eszköz. Ha viszont a Biztonsági Elkülönítőben álló számítógép eléri maximális teljesítőképességét (azaz megoldják a fennmaradó problémákat, és az egyik neuromodell 90 százalékos hatásfokkal tud működni), Peter Godin teremtménye mellett eltörpülne Oppenheimer halálos játékszere. Hiszen ha az ember a Szentháromságkomputerre néz, az visszanéz rá. És tudja is majd, mit néz. Az élet egy alacsonyabb rendű formáját.

29. fejezet Izzadságtól csatakos pólóban ébredtem, és fogalmam sem volt, hol lehetek. Arcomat vékony, ragacsos izzadságréteg vonta be, és fekete hajú nő feküdt mellettem az ágyban. A válla formájából tudtam, hogy nő. Bal kéz felől délutáni napfény tűzött be egy függönyön keresztül. A napsugár megtört a padlón álló két bőröndön. Aztán eszembe jutott... Jeruzsálem. Álom riasztott fel, mégpedig nem a szokásos fajtából való. Csak egy férfi arcát láttam, aki hozzám hajol, hogy megcsókoljon. Beleborzongtam, de leküzdöttem a késztetést, hogy egyszerűen elhessegessem az álomképet. Katonák, idéztem fel. Karddal felfegyverzett katonák. A sötétben álltam, egy illatozó kertben. Körülöttem férfiak aludtak a földön. A horkolásuktól egyedül éreztem magam. Félelem munkált bennem, a közelgő halál félelme. Jobb kéz felől felbolydulás hallatszott, aztán kiabáló, a fák között kutató katonák törtek rá az alvó férfiakra. Az árnyékból köntöst viselő férfi lépett elő. A rémálmokban érzett bénultság lett úrrá rajtam, mozdulatlanul hagytam, hogy arcon csókoljon. Viaszszerű, hideg volt az ajka. Aztán hátralépett, engem pedig megragadtak a katonák... Rachel megmozdult a takaró alatt. Órámra pillantottam. Izraeli idő szerint délután fél négy volt, hét órával jártunk előrébb, mint New Yorkban. Csaknem tizennyolc órát aludtunk tehát. Az ágy melletti telefonon felhívtam a recepciót, és kértem délutánra egy autót meg egy angolul tudó idegenvezetőt. A szolgáltatás, bármit is jelentsen ez, óránként százharminc sékelbe került. Rachel a hangom hallatán ismét megrezzent, de nem ébredt fel. Egyedül kellene elmennem, gondoltam az alvó Rachelt nézve. Aztán láttam magam lelki szemeimmel, amint rám tör a narkolepszia, és összeesek az utcán. Ezt nem kockáztathattam. Kimentem a fürdőszobába, beálltam a zuhany alá. Izrael egyáltalán nem hasonlított arra, amit az álmaimban láttam. Amint megérkeztünk a tel-avivi Ben Gurion reptérre, azonnal többfrontos támadást intézett ellenünk a modern technika. Adóvevők, fémdetektorok, géppisztolyok, kerozinszag. A Tel-Aviv és Jeruzsálem közötti utat seruttal, azaz bérelt mikrobusszal tettük meg hat másik utas társaságában. Majdnem egész úton hallgattam, Rachel időnként bátorításképpen megszorította a kezem. Érzékelte, hogy kissé összezavarodtam, és hogy nem arra számítottam, amit a kisbusz ablakán keresztül látok. Jeruzsálem felé közeledve viszont a halványuló napsütésben megpillantottam a dombtetőn álló, ősi Óvárost, és csalódottságom menten eloszlott. Bármi legyen is, amiért jöttem, ott vár az ódon falak mögött. Mire a szállodába értünk, már majdnem besötétedett. Megadtuk a recepciósnak az útlevelünk számát, és már mehettünk is fel a csomagjaink után a

hatodikra. Tiszta volt a szoba, de elég kicsi, úgy terveztük, elmegyünk valahova vacsorázni, de amikor leültünk az ágyra, hogy kifújjuk magunkat, kiütközött rajtunk az időeltolódás meg az eltelt két nap során felgyülemlett kimerültség. Rachel aludt egy keveset a gépen, én viszont egyáltalán nem. A hotelszoba melege és csendje olyan hatással volt ránk, mint a vénásan belőtt drog. Még megettem egy narancsot, amit Rachel vett a Ben Gurionon, aztán elnyomott a buzgóság, és csak a kerti álom riasztott fel. Elzártam a zuhanyt, megtörölköztem, és visszamentem a szobába. Rachel időközben áthengeredett a hasára. Meztelen válla most is kilátszott. Az ablakhoz léptem, és abban a reményben húztam el a függönyt, hogy az Óváros tárul a szemem elé, de jelentéktelen külsejű épületek takarták a kilátást. Az ágyhoz léptem, és megráztam Rachel vállát. Nem reagált. Újból megráztam. Pislogott néhányat, majd kinyújtózott, és feltámaszkodott az egyik könyökére. – Jól jár ez az óra? – kérdezte. – Igen. Mindjárt jön értünk a kocsi. Nem úgy nézett ki, mintha ez jókedvre derítené. – Változatlanul ma akarsz menni? Már elég késő van. – Megint álmodtam. – Miről? – A Getszemáné-kertről. Hanyatt dőlt az ágyon, a plafont bámulta. – Az kronológiailag jóval előrébb van, mint ahol eddig tartottál, nem? – De. Ott már közel a keresztre feszítés, kezdődhet a visszaszámlálás. Muszáj eljutnom az Óvárosba. Nem várhat holnapig. Rachel magára csavarta a lepedőt, majd felállt, és mélyen a szemembe nézett. – Szerintem mégis várnunk kellene holnapig. – Miért? – Ebben a szobában biztonságban vagyunk. Kész csoda, hogy egyáltalán idáig eljutottunk, és azt hiszem, kell egy kis idő, hogy magunkhoz térjünk mindazok után, amin keresztülmentünk. – De az álmom... Megfogta a kezem. – Semmi sem fog történni veled, David. Akkor sem, ha a keresztre feszítésről álmodsz. Itt vagy velem, és én tudom, hogyan viseljem gondodat. A másik kezével is odanyúlt az enyémhez, mire a lepedő a lábaihoz hullott. Igyekeztem nem odanézni, de Rachel azért csinálta, hogy lássam. – Rachel, nekem ma kell odamennem. – Mehetünk. Csak nem azonnal. – A mellkasomra hajtotta a fejét, és körém fonta a két karját. – Attól még nem lesz vége a világnak, ha pár percet egymásra is szánunk.

Belecsókolt a mellkasomba, majd a nyakamat döfködte az orrával, és az ágyékához vont. Pszichiáteri jelmeze levedlett, élettelen bőrtokként hullt le róla. Az előttem álló új nő revelatív erővel hatott rám, minden porcikám kívánta. Felfelé fordított arcához hajoltam, megcsókoltam. Meleg, rugalmas volt a szája, egyáltalán nem olyan, mint a viaszszerű ajkak, amelyek álmomban érintették az arcomat. Megborzongtam az emléktől. Rachel hátralépett, és a szemembe nézett. – Mi a baj? – Semmi. – Újból odahajoltam, hogy megcsókoljam. A fejét rázta. – Nem igaz. És nem is lesz igaz, amíg ezt a Jézus-dolgot egyszer s mindenkorra megnyugtatóan le nem zárjuk. A telefon csöngésére mindketten összerezzentünk. Felvettem. – Igen? – Megérkezett a kocsi, uram – szólt bele valaki akcentussal. – Köszönöm. – Azzal letettem. Mielőtt bármit is mondhattam volna, Rachel arcon csókolt, majd elfordult, és öltözködni kezdett.

Egy Ibrahim nevű öreg palesztin volt a sofőrünk. Angoltudása ugyan elég minimálisnak bizonyult, de azt megértette, hogy az Óvárosba akarunk eljutni, és ez elég is volt ahhoz, hogy elvigyen a Jaffa-kapuhoz. A naptól kifehéredett kőfalhoz közeledve fogott el először déjá vu érzés. A fal mögött, a történelmi emlékek eme véráztatta tárházában csakis rám váró titok lappangott. Kétezer évig várt, láthatatlanul azok számára, akik lapáttal, fogkefével, reszelővel és fogpiszkálóval jöttek. Nem tudtam, mi ez a titok, de azt igen, hogy ha rátalálok, felismerem. – Hol akarod kezdeni? – kérdezte Rachel. – Jézus életének utolsó napjánál. – Igen – fordult hátra Ibrahim. – Olajfák hegye, Getszemáné-kert, Koponyák helye. Dühödten dudálva elszáguldott mellettünk egy motorkerékpár. – A Koponyák helye? – kérdeztem vissza. – Héberül Golgota, latinul Kálvária. Ahol Jézust keresztre feszítették. – Ez kell nekünk. – A Szent Sír-templom. A kereszt kilenc stációja a templomon kívül, az utolsó öt belül. Most odaviszem magukat. – Miért oda? – kérdezte Rachel. Hőhullámot éreztem, és egy pillanatra nem kaptam levegőt. – Nem tudom. – David? Mi baj? – Homlokomra tette a kezét. – Tűzforró vagy. Harminc másodperccel azelőtt még jól éreztem magam, most viszont igaza volt. – Siessünk! Ibrahim elfoglalt egy parkolóhelyet, ahonnan éppen kitolatott egy Citroen. Mögöttünk hatalmas turistabusz takarta el a napot. – A falon kívül állunk meg? – kérdezte Rachel.

– Igen – felelte Ibrahim. – Szokás innen sétálni. Nézni város nevezetességeit. – Milyen messze van a templom? – A Szent Sír? Ilyen napon, mint ma, félóra Via Dolorosáig, talán kicsit több. Rachel arcára kétely ült ki. – Nem vinne közelebb? – A miszter beteg? Rachel habozott. – Igen. Azért jött Jeruzsálembe, mert reméli, hogy ez segít. – Á, igen. Sok ember megy Jézus sírjához, és megcsókolja a követ, ahol feltámadt halottaiból. – Tud segíteni? – Persze. Még száz sékel, és elviszem magukat nagyon gyorsan. – Kerül, amibe kerül. Ibrahim hátratolatott, majd dudált egy nagyot, és beletaposott a gázba. Ezzel hangos szitkokat váltott ki egy fejkendős asszonyból, akinek félre kellett ugrania, ha nem akart meghalni. Újabb hőhullám vonult végig rajtam. Féltem, hogy kidőlök. – Narkolepszia? – kérdezte Rachel. – Nem. Ez más. – Vissza kellene mennünk a szállodába. – Nem. A Via Dolorosára. – Via Dolorosa – visszhangozta Ibrahim. – A Bánat útja. Az itteni keresztények Virágok útjának hívják. Első stáció, Jézust halálra ítélik, második stáció, vinnie kell a keresztet, harmadik stáció, megbotlik először, negyedik stáció... Vezetőnk hangja csakhamar elmosódó, érthetetlen zsongássá változott. Folyt rólam az izzadság, és hirtelen fázni kezdtem. Az autó a szűk utcákban száguldozott, láttam kőfalakat, világos színű ablaktáblákat, piaci bódékat, amelyeknek polcairól különféle csecsebecsék szóródtak le, és százféle nemzet viseletében pompázó turistákat. Ibrahim letekerte az ablakát, hogy szitkokat szórjon valakire, és jázminillat töltötte be a kocsit. Amikor az orromhoz ért, hirtelen eufórikus örömöt éreztem, aztán fehér lett minden.

30. fejezet David! Ébredj! Itt vagyunk.

Valaki a vállamat rázta. Pislogva felültem. Rachel hajolt be a hátsó ajtón. – Hol vagyunk? – kérdeztem. – A Via Dolorosán. Mozgó szürrealista festmény. Még mindig látni akarod? Kiszálltam, és megbűvölten bámultam a turisták tömegét. Négyen hatalmas fakeresztet vittek a vállukon. Két önjelölt Jézus fehér köntöst, a másik kettő utcai ruhát viselt. A keresztek kerekeken gurultak, hogy ne legyen olyan nehéz cipelni őket. így az én szememben lényegében értelmét vesztette az egész aktus – Ráismersz valamire az álmaidból? – kérdezte Rachel. – Nem. Menjünk. Ibrahim macskaköves utcán vezetett végig minket, gyakorlott mozdulatokkal kacskaringózott a turisták között. Áhítatos hangulatra számítottam, ehhez képest inkább cirkuszra emlékeztetett a forgatag. Bábeli hangzavar visszhangzott a falak között: német, francia, angol, orosz, héber, arab, japán, olasz szót hallottam, legalábbis ezeket a nyelveket ismertem fel. Egy helyen sörtehajú férfi prédikált a tüzes-kénköves pokolról egy japán turistacsoportnak. Ibrahim egész úton beszélt, az idegenvezetéssel töltött hosszú évek begyakorolt, szenvtelenül monoton darálássá koptatták a mondókáját. – Várjon! – állította meg Rachel, és hozzám fordult. – Mit akarsz látni? – Hol vagyunk? Ibrahim elmosolyodott. – Uram, ott fent a kék ajtó az Omaria Iskola, a kereszt első stációja, ahol Jézust halálra ítélik. – Ezt meg akarod nézni? – kérdezte Rachel. – Nem. Mi a második stáció? Ibrahim a macskaköves utcán kissé odébb látható, félkör alakú téglarakásra mutatott. – itt vette vállára Jézus a keresztet. Ha továbbmegyünk az utcában, jön az a kápolna, ahol a római katonák megkorbácsolták Jézust, töviskoronát tettek a fejére, és azt mondták: – Éljen a zsidók királya! – Aztán Pilátus a tömeg elé vezette, és elkiáltotta magát: – Ecce homo! íme az ember! Ibrahim körülbelül akkora átéléssel adta elő mindezt, mintha az öregek otthonában olvasná fel a bingó nyerőszámait. – Menjünk tovább – mondtam. – A templomhoz. Idegenvezetőnk már indult is tovább. Fehér kőboltozat alatt nyíló fekete ajtó előtt haladtunk el, és Ibrahim mondott valamit arról, hogy itt esett el Jézus először. Merőn néztem az ajtót, de semmilyen érzelmet nem váltott ki belőlem. Lehet, hogy amit keresek, az az utcák, üzletek, vászon kirakaternyők kavalkádja alatt van eltemetve. Jeruzsálem alighanem olyan, mint Kairó: a saját csontjaira épült város, ahol minden új építkezés a történelem elveszett fejezeteit hozza felszínre. Ibrahim újabb téglafélkörívhez vezetett minket, és újból belefogott mondókájába: – Ez az ötödik stáció, ahol a római katonák arra kényszerítették a cirénei Simont, hogy segítsen Jézusnak cipelni a keresztet. Rachel rám pillantott. – Tovább! – adtam ki a vezényszót.

Töviskoronákat áruló, mosolygós fiú haladt el mellettünk. Pillantásomat érdeklődésnek vette, de Ibrahim elhessegette. Ahogy a fiú karján lógó töviskötegeket figyeltem, elsötétült előttem a világ, és megroggyant a térdem. Rachel a hónom alá nyúlt, és együtt botorkáltunk Ibrahim után. Az ezután következő stációkat csak homályosan láttam, a palesztin szavai furcsa képek sorával keveredtek; itt Veronika megtörölte Jézus elgyötört arcát, mire csoda történt: Jézus igazi arcmása jelent meg a kendőjén... itt esett el Jézus másodszor... itt azt mondta: Jeruzsálem leányai, ne engem sirassatok. Inkább magatokat sirassátok és gyermekeiteket... ” Háztetőn, majd sötét kápolnán haladtunk át, aztán román stílusú templom előtti zsúfolt udvaron találtam magam. Zarándokok, papok, apácák mászkáltak a tucatnyi géppisztolyos izraeli katona figyelő tekintete előtt. – Ez a Szent Sír-templom – intett az épület felé Ibrahim. – A keresztesek építették fel ötven év alatt, 1099 és 1149 között. Az eredeti bazilikát Heléna királyné, a későbbi Szent Ilona, Nagy Konstantin anyja építtette, aki 325-ben érkezett a városba, és föld alatti barlangban igazi kereszt darabjait fedezte fel. Döbbenten bámultam az ajtó előtt sorakozó turistákat. – Ez nem rossz – mondta Ibrahim. – Idegenforgalom évszakhoz képest nagyon rossz. Harc elriaszt mindenkit, még a nagyhétre sem jönnek. Maguknak jó, nekem rossz. Jól érzi magát, uram? Hozhatok vizet, míg várunk. – jól vagyok. – Rám dőlhetsz jobban is – ajánlotta fel Rachel, és előrehajolt. Kicsivel jobban ránehezedtem. – Kösz. Kézfejével megérintette az arcomat. – Bárcsak megmérhetném a vérnyomásodat! – A bejárattól jobbra van tizedik stáció – mondta Ibrahim. – Ahol Jézust megfosztották ruháitól. A kereszt utolsó öt stációja bent van a templomban. – Nem furcsa? – szólalt meg csendesen Rachel. – Milliók jönnek ide, hogy megnézzenek egy üres sírt. Egy bólintásra futotta az erőmből. – Ez az egyetlen üres sír a földön keresztény templomban -folytatta Ibrahim. – Az angyal megkérdezte a két Máriát: ”Kit kerestek?” ”A názáreti Jézust” – felelték. ”Nincs itt” – mondta erre az angyal. ”Feltámadt.” Hirtelen elhomályosult előttem az udvar, és légiesek lettek a lábaim. Mintha Rachel karján lebegtem volna. – David? Hallasz? Pislogtam egyet. Kőmennyezet tárult a szemem elé. – Még bent vagyunk a templomban? – Úgy jöttél, mint egy alvajáró – súgta Rachel aggodalmas tekintettel. – Vissza kell vinnünk a szállodába. – Most már itt vagyunk. Eljutottunk ide. Látnom kell.

– Mit kell látnod? Egyszerre világos lett. – A sírt. Rachel Ibrahimhoz fordult. – Hol van a sír? – Erre. Ebben a templomban minden stáció egymáshoz közel. –Vöröses márványlapra mutatott a padlón. Férfiak és nők térdeltek körülötte utcai ruhában, arcukat hozzányomva. Fölöttük egy nő a márványra öntött valamit. Émelyítő, édeskés parfümillat csapta meg az orromat. – Ez mi? – érdeklődtem. – A megkenés köve – felelte Ibrahim -, ahol Jézus testét olajokkal bekenték, és lepelbe burkolták, miután levették a keresztről. Közelebb léptem, de nem éreztem semmit. – Ez az eredeti kő? – Nem, uram. Ez a kő 1810 óta van itt, tizenkettedik századi kő helyett. Azelőtti időből semmi biztosat nem tudunk. Erre, uram. Balra, a templom rotundájába vezetett minket. Elborított minket a szemet gyönyörködtető arany-fehér kupolából lezúduló fényár. A kupola alatti óriási, négyszög alakú márvány építményt mintha szállításhoz csomagolták volna be hatalmas fémpántokkal. Ennek a tetejét is ékesítette egy kisebb kupola, amely akár a Kreml valamelyik tornyára is ráillett volna. – Ez mi? – kérdeztem. – A Szent Sír, uram. Edicula, azaz kis ház a neve. Mivel Jézus nagyon fontos ember volt, a bizánciak és a keresztesek sok pénzt költöttek, hogy megcsinálják neki ezt a sírt. Ez a kereszt tizennegyedik, utolsó stációja. A zsidók szokása szerint mindig a városon kívül temették el az embereket. A márvány kívül kezd porladni, vaspántokkal kell összetartani. Jön, uram? Beállunk sorba? Asszonyom? Ibrahim folytatta szűnni nem akaró kerepelését, de én nem voltam teljesen magamnál, képtelen voltam feldolgozni a szavait. Arra számítottam, hogy Jézus sírja valami szabadtéri barlangszerűség lesz, nem mauzóleum egy várbörtönre emlékeztető középkori templomban. – Ez a sor még halad is – mondta Rachel, és odavezetett. Hamarosan az Edicula ajtaja előtt álltunk. Itt már olyan tiszteletteljes hangon beszélt Ibrahim, ahogy kezdettől elvártam volna. – A sír belsejében két helyiséget fogunk látni. Most lépjünk be. Az első kamrában emelvényt láttam, rajta vitrint, abban pedig egy kődarabot. – Ezt az Angyal kamrájának nevezzük – folytatta Ibrahim. – Ahol a halott vár, amíg előkészítik neki a helyet, ahova eltemetik. Itt tartják Jézus sírja elől angyalok által elgördített kő darabját. Jobb kéz felől két lyukat pillantottam meg a falban. Ibrahim a következő magyarázattal szolgált: – Amikor az embereknek nincs mivel meggyújtaniuk a húsvéti gyertyáikat, a pap itt áll, és ad nekik a Szent Tűzből, a nagy gyertyájáról meggyújthatják a sajátjukat.

A belső sírkamra vastag márványfalában nyíló alacsony ajtó vonta magára a figyelmemet. Lehajoltam, és beléptem rajta egy kisebb helyiségbe. Egy férfi és egy nő térdepelt csendben imádkozva az oltárnak kinéző márványlap előtt. Feszületeket helyeztek a kőre, mintha az oltárral való fizikai érintkezés megáldaná kegytárgyaikat. Fölöttük díszes ezüst lámpások lógtak láncon, a helyiséget betöltötte a lépten-nyomon pislákoló gyertyák fénye. A levegőt fehér rózsák illatfelhője töltötte be: a szűk térben kifejezetten émelyítő volt. – David? – suttogta Rachel. – Ezt akartad látni? Lehajoltam, és az imádkozó pár előtt megérintettem a márványt. Nem tudtam, mit várok ettől, de valamit határozottan vártam. Amikor Stonehengeben átmásztam a kordonon, és megérintettem a kőtömböket, sokkal inkább éreztem valamit. – Ez nem az a hely. – Melyik hely? – kérdezte Rachel. – Itt nem történt semmi. A térdeplő pár tágra nyílt szemmel pillantott rám. – Uram, ezt nem mondhatja – szólalt meg a hátam mögött Ibrahim. – Ez a legszentebb hely. – Ez nem az a hely – ismételtem. Lebuktam, és a kis ajtón át visszasiettem a rotundába. Rachel követett. A sorban várakozó emberek rosszat sejtve néztek minket. Nem érdekelt. Heveny pánik kerített hatalmába. Kint hamarosan sötétedik, és én nem találtam meg, amiért idejöttem. – Mondd el, mi történik veled – suttogta Rachel. – Odabent nem történt semmi. Nem ez az a hely. A sorban valaki levegő után kapkodott. – Miféle hely? – faggatott Rachel. Ibrahimhoz fordultam, aki adóvevővel a kezében a jelek szerint azon gondolkodott, hívjon-e segítséget. – A sírban az eredeti kő van? – kérdeztem tőle. – Nem, uram. A márványkövet azért tették oda, hogy eltakarja az eredeti követ. – Tehát az eredeti kő nem is látható? Idegenvezetőnk arca felderült. – De igen. Meg is lehet érinteni. Kövessen. Az Edicula hátsó részébe vezetett minket. Ott egy sokkal kevésbé hivalkodó külsejű, a rotunda felé nyitott kápolna állt. Sokkal színesebb volt, mint az imént látott márványsír. Élénk színekben pompázó falidíszek és kovácsoltvas elemek ékesítették, és kissé görnyedt test-tartású fiatalember őrizte hétköznapi öltözékben. – Ez a Szent Sír másik oldala, uram – suttogta Ibrahim. – A kopt kápolna része. Koptok egyiptomi keresztények. Nagyon hitbuzgók. Itt sokkal rövidebb volt a sor. Hamar el is tűnt a társaság a kápolnában, és megállt egy kis függöny előtt, amely takart valamit.

– Uram, ott van kiállítva az eredeti kő egy része, amely mögött Jézus feküdt. Ide jönnek a gyógyulást remélő betegek, mások pedig áldásért. Míg vártam, hogy továbbhaladjon a sor, úgy elkezdett viszketni a bőröm, mintha csalánkiütést kaptam volna. Végre sorra kerültem. Bementem a függöny mögé, letérdeltem, és jobb tenyeremet a fedetlen kődarabra helyeztem. – David? – suttogta mögöttem Rachel. A fejemet ráztam. – Semmi. – Az utóbbi hat hónap során most először kezdtem komolyan kételkedni épelméjűségemben. – Azt hiszem, vissza kellene mennünk a hotelbe – mondta Rachel. – Ibrahim már segítséget akart hívni. Feltápászkodtam, és kimentem a kápolnából. Agyam lázasan dolgozott. Ibrahim úgy bámult rám, mintha attól félne, hogy szentségtörő szavakat kezdek kiáltozni. Az öreg idegenvezetőnek alighanem akadt dolga ilyesmivel. Kezében még mindig ott volt az adóvevő. – Ott sem történt semmi – mondtam neki. – Nem ez az a hely. – De uram, ez a Szent Sír. – Minden kétséget kizáróan? – Hát... vannak protestánsok, akik szerint a városon kívüli kerti sír Jézus nyughelye. De ennek egy régész sem ad hitelt. Ön az igazi sírt látta, uram. Ekkor magas, egyszerű öltözetű nő lépett ki a kápolna előtti sorból King James Bibliával a kezében, és angolul szólított meg: – Tényleg számít, hol a sír, testvérem? ”Nincs itt, feltámadt.” – Hogy számít-e? – kérdeztem vissza. – Hát persze, hogy számít. Mi lenne, ha megtalálná a valódi sírt, Jézus csontjaival együtt? A nagy világvallásról kiderülne, hogy egyszerű tömeghisztéria. A nő hátrahőkölt, majdhogynem ugrott. Ibrahim megütközve nézett rám. – Uram.' Ilyeneket... nem mondhat! – De hiszen maga muzulmán, Ibrahim. Nem is hisz az egészben. – Kérem, uram... Arrébb mentem, el az Ediculától. Fogalmam sem volt, merre induljak, mit tegyek. Rachel jelent meg a vállamnál. – David, pontosan mit keresel? – Azt a helyet, ahol Jézus feltámadt. – De te nem is hiszel Istenben. Hogy találhatnád meg a feltámadása helyét, amikor nem is hiszed el, hogy feltámadt? Ibrahim is utolért minket. – Uram? Vannak, akik abban hisznek, hogy Jézus máshol támadt fel. Megmutatom magának. A rotundán keresztül egy hatalmas templom ajtajához vezetett minket, amely egy még nagyobb templom része volt. – Ez a Katolikon. – Egy csillárra mutatott. – Ennek a templomnak a kupolája alatt van az Omphalos nevű márvány medence. A világ köldöke.

Vannak görögök, akik úgy tartják, Jézus itt támadt fel, és egy napon visszatér ide, hogy ítélkezzen a világ fölött. – Láthatjuk? – Ez a templom általában zárva van, de én be tudom vinni magukat. Átléptünk egy lánckorláton, és Ibrahim berakásokkal díszített padlón álló kőkehely felé vezetett minket. Fölötte a magas kupolára pasztellszínű, éteri Krisztust festettek. Az előttem fekvő, félgömb alakú kelyhet néztem. Olyan volt, mint egy hatalmas tál. Lehajoltam, megérintettem. Nem volt nagyobb élmény, mintha a madárfürdetőhöz nyúltam volna a hátsó udvaron. Rachel olvasott az arckifejezésemből. – Miben reménykedsz? Hogy áramütést érzel majd? Vagy égi hangot hallasz? Fejét csóváló idegenvezetőnkhöz fordultam. – Mit nem láttam még, Ibrahim? – Sok mindent. A legfontosabb a Golgota, latinul Kálvária. Ahol Krisztust megfeszítették. – Az is ebben a templomban van? – Természetesen, uram. Kövessen. Kivezetett minket a Katolikonból, majd meredek lépcsősoron folytattuk utunkat. Tizennyolc lépcsőfokot számoltam össze. Ahogy felfelé caplattam, egyre mélyebb lehangoltság vett erőt rajtam. Amikor azonban feljutottunk, éreztem, hogy megpezsdül a vérem. Zsúfolt volt a terem, de baloldalt, a fejek fölött Jézus életnagyságú szobra lógott a kereszten. Derekán ezüstszínű vászondarab, fején ezüstkorona. Nem a szobor érintett meg igazán, hanem a helyiségben jelen lévő láthatatlan erő. Mintha magasfeszültségű vezeték közelében álltam volna, és az elektromosságtól minden szőrszálam égnek meredne. – Mi az? – kérdezte Rachel. – Mi történt? – Vibrál bennem valami. – Éreztél már ilyet máskor is. Ez a hipnagógikus hallucináció minden tankönyvben szereplő előjele. – Nem... ez most más. – Ibrahim! – szólt a vezetőnknek Rachel. – Igen, asszonyom? – Visszamegyünk a kocsihoz. – Igen – mondta megkönnyebbülten Ibrahim. Távolabb léptem tőlük. A jobb oldali falat betöltő falfestmény a földre fektetett kereszten ábrázolta Jézust. A kereszt körül néhány álló emberalak látszott még a képen, aztán a képet laposra kalapált ezüsttáblákat tartalmazó vitrin szakította meg. A freskó felé tartva hirtelen kézfejből induló fájdalom szaladt végig a bal karomon. Egy pillanatra azt hittem, szívinfarktust kaptam. Aztán a jobb karomon is végigsuhant a nyilalló fájdalom. Ökölbe szorítottam mindkét kezemet, de nem használt semmit. Ibrahimhoz fordultam.

– Mi ez a hely? – A tizenegyedik stáció, uram. Ahol Jézust a keresztre szögezték. Felnyögtem. – Ki kell vinnünk innen – mondta Rachel. – Tud segítséget hívni? – Tud járni – felelte Ibrahim. – Induljunk el. – Nem hiszem, hogy hajlandó lesz. Páran úgy bámultak rám, mintha megőrültem volna. – Hívhatok katonákat – mondta Ibrahim -, de azt inkább nem tenném. – Ne is – mondta sietve Rachel. – Igaza van. Arra nincs szükség. Zarándokok egy csoportja éppen távozott Jézus szobrától, így láthatóvá vált a fantasztikusan gazdagon díszített oltár. Előreléptem, tekintetem a kereszt alatt álló, ezüstbe öltöztetett Madonnán állapodott meg. Előtte az oltár mintha hatalmas üvegvitrinen állt volna, az üveg alatt pedig durván töredezett szürke köveket pillantottam meg. – Ez mi? – kérdeztem. – A Golgota – felelte Ibrahim. – A Koponyák helye. Maga a hegy, ahol megrepedt a szikla, amikor Jézus vére lecseppent a keresztről. Azután jött a földrengés. A vakító fehér fényben nem láttam semmit. A hegy a templom építése előtti formájában tárult elém: csupasz, sziklás domb egy sírhelyekkel teleszórt hegy mellett. A dombtetőn három kereszt állt, de nem volt rájuk szegezve senki. Elsötétült az ég, míg végül teljesen fekete lett, és én térdre hullottam. Azon vettem észre magam, hogy ragyogó ezüstkorongot nézek meredten. A korongon van egy lyuk. Az oltár márványlapján fekszik, a padlótól harminc centire. Kinyújtottam remegő jobbomat, és a korongra helyeztem a tenyeremet. Azonnal enyhült a fájdalmam. – Ez az a hely – mondtam. – Itt hagyta el Jézus a földi világot. – Igaza van – mondta Ibrahim Rachelnek. – A korong azt a helyet jelöli, ahol a kereszt állt. Jobbra és balra, ahol a két lator keresztje állt, két fekete korong látható. Később Jézust Arimateai József sírjához vitték, ahol három nap múlva feltámadt. – Nem – szólaltam meg. Ibrahim elfehéredett. – Uram, itt nem mondhat ilyeneket! – Suttogj – könyörgött Rachel. – Miért lyukas a korong? – kérdeztem a hűvös ezüstöt simogatva – Aki beledugja az ujját a lyukba, megérintheti a Golgotát. A Kálvária kövét. Becsuktam a szemem, és két ujjamat átdugtam a lyukon. Durva felületű kövön kaparászott az ujjaim hegye. – Erről álmodtál? – kérdezte Rachel. Nem tudtam megszólalni. Az élő sziklából valami átfolyt belém. Rachel hangja elhalt, és már nem is jött vissza. Úgy éreztem, dalra fakadnak a csontjaim,

összhangban rezegnek valamivel a föld mélyében. Kezdetben örömteli volt az érzés, de ahogy felerősödött, remegni kezdtem, majd görcsösen rángatóztam. Epilepszia, mondta belül egy ismerős hang. Az orvosi hangom. Görcsósrángásos epilepsziás roham. Kihunyó tudatom ködén át különböző nyelveken kiabáló embereket hallottam. Aztán összeestem, Rachel pedig sikított. Amikor a padlóhoz csapódott a fejem, olyan érzés volt, mintha vízbe estem volna.

31. fejezet WHITE SANDS

Helyi, azaz sziklás-hegységi idő szerint reggel 7:52-kor Peter Godinnek leállt a szíve. Ravi Nara nem tartózkodott a kórházhangárban, de a közelben aludt, és nem egészen két perc múlva ott volt Godin ágyánál. Azt várta, hogy kipurcan az öreg. A negyedik agykamra nyomását csökkentő mellékáramkör nélkül elkerülhetetlenül fel kell lépnie a vízfejűségnek. Ravi azonban arra érkezett a Buborékba, hogy az öreg ”mezei” szívinfarktust kapott. Két nővér már intubálta és pumpálta a légzacskókat, egy pedig a szívét defibrillálta. Ravi leolvasta az EKG kijelzőjét, és megerősítette az ápolónők diagnózisát: ventrikuláris tachycardia. Az elektrosokkal újraélesztő ”tappancsokat” kellett használniuk, mert Godinnak nem volt pulzusa. Két gyógyszerkombináció és egy 360 joule-os elektrosokk kellett hozzá, hogy szívritmusa visszaálljon a szinuszgörbére. Ravi vért vett tőle, hogy megnézze a szívspecifikus enzimeket, amelyekből kiderül, mennyire károsodott a szívizom. Aztán, mivel Godin nem nyerte vissza az eszméletét, Ravi egy pillanatra leült, hogy kifújja magát. Utálta a klinikai medicinát. Mindig jön valami meglepetés a semmiből. Godinnál tizenöt évvel azelőtt koszorúérműtétet hajtottak végre, 1998-ban pedig stentet ültettek be neki. Állandóan fenyegetett tehát a miokardiális infarktus, az agytörzsi glióma kezelésével járó izgalom hatására Ravi kevésbé figyelt a szívre leselkedő veszélyekre. Az újraélesztés alatt a nővérek is észrevették bizonytalanságát. Egy orvosi Nobel-díjastól nem éppen erre számítottak. De a kutatólaboratóriumokban töltött évek alatt Ravi kijött a gyakorlatból. És akkor mi van? A szívleállás esetében szokásos eljárás egy állatorvosnak sem okozhat gondot.

Amikor az egyik nővér Godin légcsövéhez akarta erősíteni a lélegeztetőkészüléket, az öregember megszólalt, de csak cincogás volt az eredmény. Ravi a füléhez hajolt. – Ne próbáljon beszélni, Peter. Volt egy kis ritmuszavara, de most már stabil az állapota. Godin felemelt kézzel jelezte, hogy írni szeretne. Az egyik nővér tollat adott a kezébe, és odatartott elé egy kemény fedelű jegyzettömböt. Godin ezt skribálta a papírra: NE HAGYJON MEGHALNI! OLYAN KÖZEL JÁRUNK MÁR! – Nem fog meghalni – nyugtatta meg Ravi, bár ebben egyáltalán nem volt biztos ő maga sem. Az oxigénhiány könnyen előidézheti a végzetes vízfejűséget, amit várt. Megszorította Godin vállát, majd utasította a nővéreket, hogy tegyék lélegeztetőre. Ezért megharagszik az öreg, de kibírja. Hogy Godinnak ne legyen módja tiltakozni, Ravi kiment a Buborékból. Amikor becsukta maga mögött a kis ajtót, látta, hogy Zach Levin ront be a hangárba. – Mi az? – kérdezte tőle. – Mi történt? Levinnek ki kellett fújnia magát, hogy meg tudjon szólalni. – Fielding most oldja meg a végső algoritmusokat! A memóriaterületet összekötötte a feldolgozó területekkel, és egészen új interfész-kapcsolatokat hoz létre. Ilyet még nem láttam! – Nyilván úgy érti, Fielding modellje csinálja mindezt. – Igen, igen. De el kell mondanom neked, hogy úgy érzem, ő maga van odabent, még így is, hogy csak ötven százalékon megy a gép. Olyan, mintha azzal az emberrel beszélnék, akivel két évig együtt dolgoztam. Mintha újra élne. – Tehát ötven százalékon vagytok? Levin elvigyorodott. – És ez a szám egyre nő. Jobban kellett volna bíznom Peter ösztöneiben. Ravi igyekezett leplezni döbbenetét. Godin előrejelzése szerint kilencven százalékon kellett volna teljes szellemi kapacitással dolgoznia a neuromodellnek. Ezt az állapotot Godin Szentháromság-állapotnak nevezte. – Azt mondta, mintha vele ”beszélne” – gondolkodott hangosan Ravi. – Tehát működik a hangszintetizátor? Fielding beszél magához? – Próbál beszélni. Nem igazán tudja elmagyarázni, mit csinál, de folyamatosan növekszik a hatékonysága. Most már határozott időfüggvénygörbe rajzolódik ki. Ravi a saját komplikált helyzete ellenére sem tudta leplezni izgalmát. – Mennyi? – Tizenkét-tizenöt óra. – Ennyi idő múlva jön el a Szentháromság-állapot?

Levin bólintott. – Sőt, szerintem a tizenkettőhöz közelebb áll. A Biztonsági Elkülönítőben folyik az adatösszesítés. Ravi az órájára pillantott. – Mennyire biztos ebben? – Amennyire ebben a szakmában bármi is biztos lehet. El kell mondanom Peternek, mi a helyzet. Ravi viszont nem akarta, hogy Godin halljon a fejleményekről, amíg ő nem beszélt Skow-val. – Most nem mehet be. úgysem hallaná, amit mond. Húsz perccel ezelőtt megállt a szíve. Levin kővé dermedt a rémülettől. – De nem halt meg? – Nem, de lélegeztetőn van. – És magánál van? – Annyira nem, hogy értse, amit mondanak neki. És beszélni sem tud. – De erről tudnia kell! Ez a hír megkettőzheti az élniakarását. Ravi igyekezett együttérzést mímelni. – Annak soha nem volt híján. – Ez igaz, de ha ezt meghallja, minden megváltozik – Sajnálom, Zach. Nem engedhetem be hozzá. Levin megvetően mérte végig. – Maga nem hozhat ilyen döntést. Korlátozni akarja Peter hozzáférését a kulcsfontosságú információkhoz. – Az orvosa vagyok. – Akkor a munkáját végezze, a kurva életbe! Ahhoz nem kell orvosnak lenni, hogy lássam, jelen pillanatban az tesz neki a legjobbat, ha ezt megtudja. Azzal Levin elfordult tőle, és belépett az UV dekontaminátorba. Ravi még folytatta volna a vitát, de a technikus már rálépett a START gombra, így értelmét vesztette minden további társalgás. Ha Levin mindenáron be akar jutni a Buborékba, nem állíthatja meg. Godin hamarosan úgyis magához kéretné. Ravi a kijárathoz sietett. Azonnal beszélnie kell Skow-val. Mert Zach Levinnek igaza van: ha a Szentháromság-komputer tizenkét-tizenöt órán belül valósággá válik, Godin szinte biztosan megéri. Az pedig mindent megváltoztatna. Hiszen Skow a projekt kudarcára készítette fel az elnököt, Godint akarta hibáztatni mindenért, és ebben ő, Ravi segített volna neki. Ha Skow túl messzire megy, és Godin a huszonnegyedik órában mégis leszállítja a beígért forradalmi jelentőségű számítógépet, Ravi helyzete igen ingataggá válik. Peter Godin ugyanis nem lenne elnéző egy árulóval szemben, saját kezébe venné az igazságszolgáltatást. Ravi lelki szemei előtt Geli Bauer jelent meg. Határtalanul örült, hogy a nő egy marylandi kórházban fekszik.

JERUZSÁLEM

Rachel az utca már-már áthatolhatatlan forgatagában küszködő mentőautó falának dőlt. David eszméletlenül hevert a jármű padlójára fektetett hordágyon. A mentős tudott angolul kommunikálni Rachellel, de a beteg állapotából adódóan nem sokat tudott mondani, tenni pedig még annyit sem. Amikor David elájult a templomban, Rachel azonnal tudta, hogy szélütést kapott. Letérdelt, és kezébe fogta a fejét, hogy ne ütődjön folyton a padlóhoz, de ennél többet nem tehetett. A nyelvüket lenyelő szélütésesekről szóló mítosz nem igaz, csak a saját ujjait teszi kockára, aki ezt próbálja megakadályozni. Ibrahim az adóvevőjén hívta a mentőket, és Rachelnek az volt az érzése, nem először teszi. Az izraeli katonák pillanatok alatt kordont húztak a templom köré. Mire megérkezett a mentő, elmúlt a roham, de David még nem tért magához. A mentősök megnézték a vércukrát, és rendben találták a glükózszintet. Kómában lévő beteggel a helyszínen ennél többet nem tehettek, ezért nyakrögzítőt húztak rá, kemény hátegyenesítő hordágyra fektették, és a katonákkal az udvaron várakozó mentőkocsihoz vitették. Miközben végigszáguldottak a város utcáin, Rachel végigpörgette magában a kóma lehetséges okait. A magas vércukorszint után a kábítószer volt a leggyakoribb, de David soha nem élt ilyesmivel. Ahhoz nem ütötte be elég erősen a fejét, hogy a sérülés kómát okozzon, és negyvenegy évesen már a későn kialakuló epilepsziához is túl idős, bár Rachel egyfolytában erre gyanakodott, amióta először hallott a hallucinációiról. Ravi Nara kizárta az epilepsziát, jutott eszébe. A szélütés is okozhat agyvérzést és kómát, de csak ritkán. Mérgezés? Rachel a Fielding FedEx borítékjában lévő fehér porra gondolt. Lehet, hogy volt a ”homokban” valami toxikus anyag, amit a Duke-on nem vettek észre? Elképzelhető még a nyugat-nílusi agyvelőgyulladás. Előfordulhat, hogy Davidét még Tennessee-ben megcsípte egy szúnyog, és csak most kezd duzzadni az agya. Vagy a JFK reptéren is összeszedhetett meningitis baktériumot. Agydaganat is okozhat kómát, de azt a Szentháromság Projekt szuper-MRI-műszere kimutatta volna. Miközben gondolatait rendszerezte, hogy mi mindent mondjon majd el a baleseti kórház orvosának, Rachel átkozta magát, amiért nem ragaszkodott hozzá, hogy David teljes körű kivizsgáláson essen át, amíg kezeli. Pontosabban ő ragaszkodott volna hozzá, csak David nem volt rá hajlandó. A mentő végre kiszabadult a dugóból, és egy hosszú, zöld dombon felgyorsulva erődszerű épület felé hajtott. A tetőn több volt a parabolatányér és az antenna, mint egy tévéállomáson. – Ez a kórház? – kérdezte Rachel. A mentős bólintott. – A Hadassah. A legjobb. A betonozott fogadóhelyen nagy fékcsikorgással megállt a kocsi, és a mentősök begurították Davidét a baleseti osztályra. Nem vesztegették az időt a

beteg besorolására, egyenesen a kezelőbe vitték. Tekintettel arra, hogy Rachel is orvos, megengedték, hogy velük tartson. A falnál ült le egy székre, hogy ne legyen útban. Egy nővér megnézte David intravénás csövét, majd palackos oxigénről kórházi oxigénre kapcsolta át. Egy másik levetkőztette, és mellkasára erősítette a szívmonitor vezetékeit. Az, hogy Davidét meztelenül, kiszolgáltatott helyzetben látja, olyan helyen sebezte meg Rachelt, ahol nem védte a professzionalizmus páncélja. Fogta David övtáskáját, amelyben a pénzt tartotta, meg a ruháit, és belepakolta mindet egy műanyag szatyorba. Fehér köpenyes férfi jött az ajtóhoz, és héberül mondott valamit a mentősöknek. Rachelre pillantott, majd belépett, és erős akcentussal, angolul megkérte, foglalja össze a templomban történteket. Rachel megtette, majd David kórtörténetét is ismertette, amennyire tudta. Már harminc perce volt eszméletlen. A legtöbb beteg ennyi idő alatt magához tér epilepsziás nagyroham után. Az orvos vérképet, mellkasi és gerincröntgent, a szélütés, a daganat és a pókhálóburok vérzésének kizárására CT-vizsgálatot, az agyhártyagyulladás kizárására pedig gerinccsapolást rendelt el. Miután az egyik nővér levette a vért, egy műtős áttolta Davidét a radiológiára CT-re, ami közel egy órát vett igénybe. Amikor visszatért a kezelőbe, még mindig nem volt magánál. Ezután a baleseti sebész elvégezte a lumbálpunkciót. Normál nyomású folyadék jött a gerincoszlopból, és Rachel sokkal könnyebben lélegzett, amikor azt is látta, hogy a gerincfolyadék tiszta. A fertőzés valószínűsége tehát igen csekély. Következő lépésként beutalták a neurológiára, mire Rachelen kezdett úrrá lenni a pánik. Ehhez ugyanis fel kellett venni a kórházba, így pedig elkerülhetetlenül szóba kerül a betegbiztosítás, illetve a fizetés. Kettejük övtáskájában összesen tizenötezer dollár volt, de Rachel nem szeretett volna gyanút kelteni ennyi készpénzzel. Kis híján az orvos nyakába ugrott, amikor az közölte, hogy a neurológián nincs szabad ágy, ezért Davidnek a baleseti osztályon kell maradnia. Amikor az EEG-technikus betolta hordozható gépét, hogy elektroenkefalogramot készítsen David agyáról, Rachel azonnal látta, hogy a fickó érti a dolgát. A vizsgálat megkezdése előtt ugyanis kikapcsolt minden elektromos berendezést a teremben, amit csak lehetett, hogy kiküszöbölje a háttér-interferenciát, és tisztább legyen a kép. Amikor a gép kiadta a felvételt, a technikus aggodalmas arcot vágott, és Rachel hamarosan azt is meglátta, miért. David agya ugyanis csak egyenletes frekvenciájú és amplitúdójú alfa-hullámú tevékenységet mutatott. A technikus előrehajolt, és összeütötte a tenyerét David jobb fülénél, de az alfa-hullámok nem deszinkronizálódtak. Nem változtak semmit. Rachel szíve összeszorult. David a jelek szerint az alfa-kóma néven ismert állapotba került. Abból pedig kevesen jönnek ki élve.

– Maga orvos? – kérdezte a technikus Rachel arckifejezése láttán. – Igen. A férfi tekintete ellágyult. – Sajnálom. Már kapcsolta volna ki a gépet, de Rachel hirtelen théta-hullámot vett észre a képernyőn. – Várjon! – sikoltott fel, és a gépre mutatott. – Látom. A théta-hullámok amplitúdója folyamatosan nőtt, majd megjelent néhány béta-hullám is. – Álmodik – mondta Rachel, és alig hitt a szemének. – Lehet, hogy csak alszik? A technikus megcsípte David karját. Nem volt reakció. Ekkor a füléhez hajolt, és beleüvöltött. – Ébredjen! Semmi. – Nem alszik – mondta elgondolkodva a technikus. – De a théta-hullámok határozottan erősödnek. – Maga szerint mi történik? – Határozottan alfa-kómában van. De az agya csinál valamit. Hogy mit, azt nem tudom. – A technikus elindult kifelé, és az ajtóból visszanézett. – Bekapcsolva hagyom a gépet, és hívok egy neurológust. Oké? – Köszönöm. Rachel remegő kézzel, a képernyőre meredve, magányosan üldögélt az ágy mellett. Amíg észre nem vette azt a théta-hullámot, azt hitte, David gyakorlatilag halott. Most viszont fogalma sem volt, mi történhetett. Valami zajlik David fejében. Lehet, hogy kómában is ugyanúgy hallucinál, mint a narkolepsziás rohamai alatt? Talán nincs is igazán kómában. Előfordul, hogy a páciens kómás állapot jeleit mutatja, miközben valójában csak kisebb agyvérzést szenvedett. Az EEG azonban nem ezt mutatta, hanem alfa-kómát, amit megmagyarázhatatlan théta– és béta-hullámok szakítanak meg. Nem tudott nem gondolni rá, mit csinált David közvetlenül az agyvérzés előtt: a komor, középkori Szent Sír templomban kutatott valami után, ami Jézus földi életéből fennmaradt. Vagy a halála pillanataiból. A zarándokok által hagyományosan tisztelt szent helyeket – a megkenés kövét és magát a sírt is – hamisnak minősítette, de azon a helyen, ahol a jelzés szerint Jézus meghalt a kereszten, térdre borult, és azt suttogta: Ez az a hely. Azután elkezdődött az agyvérzés. De a tünetek valójában már azelőtt mutatkoztak. Amikor David a Krisztus keresztre szegezését megörökítő falfestményt nézte, ökölbe szorította a kezét, mintha nagy fájdalmai lennének. És a fejében vajon mi játszódott le? Valóban azt hitte, ő Jézus Krisztus? És annyira beleélte magát, hogy Jézus sebeit is magán érezte? Rachel korábban is hallott olyan esetekről, amikor valakinek a gondolatai kivetítették a testére Krisztus sebeit, de ezeknek soha nem adott igazán hitelt. Lehet, hogy most valami hasonlót lát a saját szemével? Megragadta David ernyedt kezét. Bármit is mutatott az EEG, félig-meddig azt várta, hogy David kinyitja a szemét. De nem nyitotta ki. Rachel némán hálát adott magában az égnek, hogy a balesetis orvos CT-vizsgálatot rendelt el, nem

MRI-t. Hiszen ugyan hogy tudta volna lebeszélni egy számára ártalmatlannak tűnő vizsgálatról? És hogy védhetné meg Davidét bármitől, ami itt történhet? Nem tudta, ki vagy mi az ellenség. Az egyetlen ember, akiről úgy gondolta, talán választ tud adni a furcsa kóma miértjére, Ravi Nara volt. Ő azonban David szerint az életére törő csoporthoz tartozik. – Ébredj, David – suttogta a fülébe. – Az ég szerelmére, ébredj fel!

32. fejezet WHITE SANDS

Ravi Nara leparkolt Hondájával a kórházhangár előtt, és a bejárat felé indult. Zsebében ott lapult a kálium-klorid injekció, amely olyan biztosan leállítja majd Godin legyengült szívét, mint egy puskagolyó. A hangárajtó megálljt parancsolt. Nem tudta rászánni magát, hogy kinyissa. Órákba telt, mire kellőképpen megacélozta magát ehhez a látogatáshoz, és ha Skow nem fenyegeti meg, talán eddig sem jut el. Valahol monitoron figyelnek, emlékeztette magát. Haladjunk. Aztán belépett, felvett egy tiszta laborköpenyt, a dekontaminátorhoz sétált, és rálépett a padlón lévő kapcsolóra. Erős ultraviola fénysugarak bombázták minden oldalról. A lilás fényben állva benézett a Buborék ajtónyílásán. Az ágy két oldalán házőrző kutyaként ült egy-egy nővér. Vagy ő, vagy én, mondogatta magában. Ne felejtsd el, mit mondott Skow... A nemzetbiztonsági ember ugyanis nem örömében kiabált, amikor meghallotta, hogy a komputer tizenkét órán belül Szentháromság-állapotba kerülhet. Megkérdezte, meddig élhet még Godin. Ravi azt felelte, tizenkét óránál tovább, Skow pedig erre közölte, hogy az megengedhetetlen. – Miért? – kérdezte Ravi, és félelemmel töltötte el a sejtés, hogy már tudja a választ – Mert már késő – jött Skow kurta-furcsa válasza. – Az elnök felhívott Kínából, nagyon feldúlta a Tennant-ügy. És gyanakszik is. Olyasmit kellett mondanom neki, aminek van értelme. – Mármint az igazságon kívül, úgy érti. – Pontosan. Azt mondtam neki, hogy Peter mindvégig betegeskedett, és hogy attól tartok, lehet, hogy ő a felelős Fielding haláláért. Elmondtam még, hogy Godin eltűnt, és elképzelhető, hogy van valahol egy titkos kutatási létesítmény. Az FBI éppen ezekben a percekben szedi darabokra Mountain Viewban a Godin Supercomputing épületeit.

Ravi lecsukta a szemét, és imádkozott, hogy ébredjen már fel ebből a rémálomból. Az észak-karolinai tárgyalóban már-már hivatalos kormányrendeletnek tűnt a Fielding likvidálására vonatkozó döntés. Hiszen a Szentháromság Projekt célja Amerika stratégiai helyzetének erősítése a világpolitikában, és Fielding szabotálta a projekt előrehaladását. De ha az ember lehántja az ügyről a lényeget elfedő maszkot, kiderül, hogy a ”likvidálás” nem más, mint mezei gyilkosság. – Ravi? – Itt vagyok. – Tudta, mire fogja kérni Skow, és rettegéssel töltötte el a megbízatás. – Tudja, mi a teendő. Egy utolsó ellenvetéssel még megpróbálkozott. – Azt mondta, ha leszállítjuk a Szentháromság-komputert, senkit nem fog érdekelni, hány ember életébe került. – Azt még azelőtt mondtam, hogy Tennant bekavart. Washingtonban lövöldözés is volt, az ég szerelmére! Úgy festettem le Tennantet, mint veszélyes pszichopatát, de ez nem gond. Ezt orvosilag tudom igazolni. – Ez a maga problémája, nem az enyém. Skow nyugodt hangon válaszolt, Ravi ereiben mégis megfagyott a vér. – Nem maga tudja egyedül, hogy része volt Fielding halálában. Vannak felvételeim. Meglehetősen kompromittálóak magára nézve. Egy hajóban evezünk mindannyian, Ravi. Maga, én, Geli Bauer és Bauer tábornok. Ha mind ugyanazt a sztorit meséljük el, senki nem árthat nekünk. De Peternek meg kell halnia. Ravi szorongva, gyötrődve hunyta le a szemét. – A maga kezében van az életünk, Ravi. Pár másodpercnyi bátorság tisztára moshatja. Tisztára?, gondolta Ravi. Soha életemben nem leszek már tiszta. Helyteleníthető erkölcsi szempontból Godin megölése? Hiszen csak órák választják el a természetes haláltól, és Ravi nélkül már napokkal korábban meghalt volna. Ráadásul Andrew Fielding meggyilkolását a lelkifurdalás minden látható jele nélkül rendelte el. És ott van még az a fantasztikus eshetőség, hogy Godin biológiai testének megsemmisítése nem is vet véget igazán az életének. Amíg a neuromodellje létezik, tudata és személyisége a Szentháromságkomputerben feltámasztható. Nem morális szempontból merül fel tehát probléma, hanem a megvalósítás módját illetően. Ha valaki olyan beteg, mint Godin, tucatnyi különböző módja van, hogy lelökjük a szakadék széléről. De Qodint egy pillanatra sem hagyja magára a két ápolónő. Ravi aznap kétszer is próbára tette őket: mindkét esetben mobiltelefont kaptak elő a zsebükből, és a készenlétben alvó kolléganőiket hívták segítségül.

Ravi több lehetőség mérlegelése után végül a kálium-kloridos injekciót készítette elő. Elterelő hadműveletként majd vészhelyzetet imitál az egyik monitoron, majd befecskendezi a káliumot Godin intravénás csövébe. Ez szívleállást idéz elő, azt pedig Godin nem éli túl. A dekontaminátor berregett, majd elsötétült. Ravi a Buborék plexiüveg ajtaján keresztül elmosódottan látta a nővérek fehér köpenyét. Hol a francban van ilyenkor Geli Bauer?, gondolta. Neki ez igazán testreszabott feladat lenne. Ravi kinyitotta a Buborék ajtónyílását, és kővé dermedt. Torkára forrt a szó. Az egyik nővér mellett ott állt Geli Bauer. Tetőtől talpig feketében volt, és egy cseppet sem tűnt ártalmatlanabbnak, mint amikor utoljára látta ÉszakKarolinában. – Hello, Ravi – szólalt meg a nő. – Mintha meglepődött volna, hogy itt lát. Ravinak egy szó sem jött ki a száján. Geli testhez tapadó fekete kommandósruhája fölött golyóálló mellényt viselt, övén pisztoly, Taser elektromos sokkoló és kés. Godin egy kapcsolóval megemelte ágya fejrészét, és kék szeme megállapodott Ravin. Csak ekkor döbbent rá a neurológus, hogy az öreget levették a lélegeztetőről. – Mit szeretne mondani, Ravi? – kérdezte Godin. – Meglep, hogy Geli már munkaképes – hebegte Ravi. – Úgy hallottam, a nyakán érte a lövés. Geli elmosolyodott, majd lejjebb húzta a fehér nyomókötést eltakaró fekete garbója nyakát. – Csak egy újabb sebhely a gyűjteményembe. Jó orvosaim vannak. Ravi hevesen dobogó szíve kis híján kiugrott a helyéből. Mi a fenét keres Geli White Sandsben? És miért őrzi Godint? Hiszen Skow szerint elfogadta, hogy Godin halála szükségszerű, és részt vesz Skow tervének megvalósításában. Az öregembert a jelek szerint mulattatta, hogy Ravi kínban van. – Hát, itt vagyok, feltámadtam halottaimból – mondta reszelős hangon. – Azt mondják, most a szívem rakoncátlankodott. – Ventrikuláris tachycardia – erősítette meg Ravi. – Azt is hallottam, hogy a nővérek hoztak vissza. Ravi csak az injekciós tűre tudott gondolni. Biztos volt benne, hogy Geli mindjárt odasétál hozzá, kiveszi a tűt a zsebéből, és a torkolati vénájába döfi. – Tökéletesen csináltak mindent – mondta Godinnak. Godin bólintott. – És maga is ugyanezt tette volna, Ravi? Ha magára marad velem? Ravinak liftezett a gyomra. – Nem értem, Peter. Persze hogy ugyanezt tettem volna.

Godin elengedte a füle mellett a választ. – Ami Gelit illeti... azt akartam, hogy mellettem legyen. Sokkal inkább biztonságban érzem magam, ha ő is itt van. Az átható kék szempár egyre Ravit fürkészte. – Mit keres maga itt, dr. Nara? – Reméltem, hogy levehetem a lélegeztetőről. De látom, hogy a nővérek már megtették. Godin Gelire pillantott. Mintha csak valami kis privát viccükön mulattak volna némán. Ravi kutatott az agyában, mivel támogathatná meg a hazugságát. – Levin azt mondta nekem, hogy a komputer hamarosan elérheti a Szentháromságállapotot. Tudtam, hogy amikor erre sor kerül, maga a lehető legéberebb állapotban szeretne lenni. – És mindezt Andrew Fieldingnek köszönhetjük – mondta Godin. – A sors lélegzetelállító iróniája. Ravi idegesen Gelire pillantott. – Valóságos csoda ez, Peter. Meg fogja érni, hogy az álma valóra válik. Godin szemhéja lassan leereszkedett, végül már csak résnyire volt nyitva a szeme. – Valóban? Hallott az utóbbi időben Skow felől? Ravi vérnyomása az egekbe szökött. – Ma beszéltem vele. Nagyon izgatott. Hamarosan iderepül. Godin felhorkant. – Jelen akar lenni a teremtés pillanatában? – Gondolom. Úgy értem, természetes, hogy itt akar lenni. Szinte elviselhetetlen volt a beálló csend. Ravi nem tudta rászánni magát, hogy Geli szemébe nézzen. Azon gondolkodott, milyen ürüggyel távozhatna, amikor Godin ismét megszólalt: – Mennyi időm van még? A legrosszabb esetben? Ravi félelmében képtelen volt hazudni. – A következő félórában előfordulhat, hogy ismét leáll a szíve. Ha nem rágja meg eléggé az ételt, végzetes vízfejűség léphet fel. Godin tárgyilagosan bólintott. – Legfeljebb mennyit élhetek még? – Talán... talán huszonnégy órát. Ravi minden bátorságát összeszedve az ágyhoz lépett. – Gyorsan megvizsgálnám, ha nem bánja. Geli elállta az útját. Semmi nyíltan fenyegető mozdulatot nem tett, de már a puszta testtartása is veszélyt sejtetett. Ravi most szinte hihetetlennek találta, hogy volt idő, amikor órákig fantáziált róla. Most egyenesen komikus gondolatnak tűnt, hogy ő valaha is kielégítheti ezt a roppant erejű, uralkodó természetű nőt. – Motozza meg! – utasította Gelit Godin. Ravi tudta, hogy el van veszve. Szeretett volna kirontani a helyiségből, de tisztában volt vele, hogy olyan a helyzet, mintha harci kutyával nézne farkasszemet. Ha futásnak ered, Geli ráveti magát, és átharapja a torkát.

A nő letérdelt elé, és letapogatta. Körmét csúfolódásképpen végighúzta Ravi ágyékán, majd amikor a jobb combjához ért a keze, felcsillant a szeme, mint egy pajkos gyereknek. Benyúlt Ravi zsebébe, előhúzta a fecskendőt, és felmutatta, hogy Godin is lássa. – Mi van benne? – kérdezte az öreg. – Epinefrin – felelte Ravi. – Arra az esetre, ha ismét leáll szíve. Felkészültem erre az eshetőségre is. Geli a fejét rázta. – Most, kora délután néztem át a szalagot, amely magát rögzítette a gyógyszertári laborban. Azon egy KCI jelű üvegből tölti fel a fecskendőt. Kálium-klorid. Ravinak remegni kezdett a keze. Godin semleges hanghordozással megszólalt. – Dr. Thomas Case a Johns Hopkins Egyetemről már repülőn ül. Maga majd tájékoztatja mindenről, ha megérkezik. Attól kezdve dr. Case végez minden szükséges kezelést. Ravi arcából kifutott a vér. Godin fürkésző tekintete elől nem tudott elbújni. – Nem tudta kivárni ezt az egy napot, amíg elvisz a rák? Mit mondhatna? Ha Skow-ra fogja a dolgot, az talán segít? – Ne feleljen – mondta Godin. – Maga a dicső múltja ellenére még többet akar. Nem büszkeséggel tekint az eredményeire, hanem retteg, hogy nem tudja megismételni őket. Maga egy törpe lélek, Ravi. Andrew Fielding tízszer annyit ért, mint maga. – Vagy mint maga – replikázott magát is meglepve Ravi. – Ezért tetette el láb alól? A kék szempár most lecsukódott, de Godin tisztán, érthetően válaszolt. – Fielding nagy fizikus volt, de a jövőt senki sem odázhatja el. Kap majd még egy esélyt, hogy éljen. A Biztonsági Elkülönítőben részlegesen most is életben van, és a modellje egy napon eléri a Szentháromság-állapotot. Azon a napon ő is megérti majd, mit miért tettem. Most pedig... ideje mennie. Ravi még soha nem látott Geli Bauer arcán olyan örömteli mosolyt, mint most. A nála majdnem tíz centivel magasabb nő úgy fonta köré a karját, mintha a szeretője lenne, és hátborzongató közvetlenséggel nézett fentről a szemébe. – Már csak egy kérdésre kell választ kapnunk – mondta. – A saját kis túlfűtött agyából pattant ki a terv, vagy segített valaki? Tudod te azt nagyon jól, gondolta Ravi. Próbált kibújni Geli öleléséből, de az csak erősödött. Aztán a nő végighúzta a körmét a nyakától a válláig. – Ugyan már, Ravi... hát soha nem fantáziált arról, hogy kettesben marad velem? A neurológus attól félt, szétpattan a húgyhólyagja.

JERUZSÁLEM

Rachel az éjszakát még reménykedéssel töltötte, amikor azonban a Holttenger fölött felkelt a nap, és bevilágította a Kidron-völgyet, lassanként úrrá lett rajta a kétségbeesés. David haldoklott. A neurológus, aki az este megjelent, hogy megvizsgálja, egy Weinstein nevű alacsony, jó kedélyű, fekete hajú férfi volt, akinek vizsla fekete szeme előtt semmi nem maradhatott rejtve. A bostoni Massachusetts General Kórházban is járt gyakorlaton, így perfekt beszélte az angolt. Éppen csak rápillantott az EEG-re, és már el is rendelte David agyának MRI-vizsgálatát. Rachel ekkor úgy elöntött, el kell mondania neki az igazság egy részét. Megkérdezte Weinsteint, hallott-e Ravi Naráról. A neurológus ismerte Nara eredményeit, és le volt nyűgözve, hogy új páciense együtt dolgozott a Nobel-díjassal. Rachel elmagyarázta, hogy Nara kutatásaiban szerepet kapott egy hipermodern MRI-készülék, amely egyes alanyoknál neurológiai mellékhatásokat váltott ki. Erre való tekintettel kérte Weinsteint, hogy halassza el az MRl-felvételeket mindaddig, amíg nincs más lehetőség. – Értem, amit mond – felelte Weinstein -, és nagyon izgalmasan hangzik. De ez az ember nagyon közel áll a halálhoz. Azzal bizonyára tisztában van, hogy a súlyozott képfelbontású MRl-felvételek sokkal tisztább képet adnak az agytörzsről, mint a CT. Egyszerűen túl sok a nehéz csont ezen a területen, ez nehezíti meg a CT dolgát. – Tudom – mondta Rachel. – De tényleg úgy gondolja, agytörzsi tumor miatt állt be a kóma? A neurológus vállat vont. – Őszintén szólva ez az egyetlen lehetőség, amit még nem zártunk ki. Gondolja, hogy dr. Nara felvételei kimutatták volna az esetleges sejtburjánzásokat? – Igen. Weinstein összefonta mellkasán a karját, és felsóhajtott. – És tudja, hogy én mire gondolok? – Mire? – Hogy a barátja igen hamar meg fog halni, ha nem jövünk rá, mi baja. Hatvan perccel később Weinstein már a David agyáról készült, súlyozott képfelbontású MRl-felvételeket nézegette. Daganat nem látszott rajtuk. Miközben elmondta Rachelnek, mire jutott, az EEG-monitorról eltűntek a béta– és théta-hullámok. Rachel kikapta a gép által kinyomtatott papírlapot, amelyen már csak az alfa-kóma egyenletes alfa-hullámai látszottak. Sírva fakadt. Dr. Weinstein átkarolta. – Az kizárt, hogy MRl okozta volna. –A hangjából ítélve inkább magát igyekezett erről meggyőzni, mint Rachelt. – Talán fel kellene hívnia dr. Narát. Ismeretlen területre tévedtünk. Rachel lehunyta a szemét. Hogy is magyarázhatná el, hogy ha felhívja Narát, az életét kockáztatja? – Megpróbálom – mondta. – Eltarthat egy ideig, mire elérem.

Weinstein a szomszédos irodába vezette, és megmutatta, hogyan bonyolíthat le távolsági hívást. Aztán meghagyta neki a csipogója számát, és hazament a családjához. Rachel meredten bámulta a telefont. Arra próbálta rábeszélni magát, hogy a Fehér Házat tárcsázza. Nem volt más ötlete, hogyan érhetné el Ravi Narát. De visszatartotta valami: az egyre erősödő hite, hogy David, bármennyire beteg, nem teljesen tévképzetek rabja. Azt mondta, Ravi Nara veszélyes, és Rachel ennek valamennyire hitelt is adott. David talán soha nem értesül róla, hogy hitt a szavaiban, de végső soron nem éppen a hit természetéből fakad ez? Hogy az ember válasz, megerősítés, bizonyíték nélkül hisz? Felállt, megtörölte a szemét, és nem nyúlt a telefonhoz. Ennek már tíz órája. Azóta le sem vette a szemét az EEG-monitorról. Akár a zarándok, aki merőn nézi a márványszobrot, várva, hogy könnyekre fakadjon. De csak nem szűntek az alfa-hullámok. Ifjú rezidensként sok éjszakát töltött azzal, hogy lassan, visszafordíthatatlanul a halál felé sodródó betegeket figyelt. Pszichiáterként pedig azt kellett nemegyszer végignéznie, ahogy szuicid hajlamú pácienseinek hajszálon múlik az élete, de végül mégis elviszi őket a maguknak beadott méreg, amelynek hatását nem sikerült semlegesíteni. A most megtapasztalt borzalmas, fokozhatatlan magány birodalmába azonban addig mindössze egyszer jutott el. A kisfia halálakor. Azt ő maga is alig élte túl, és most, hogy olyan férfit talált, akitől egy napon talán újra gyermeke születhetne, itt ül a kórházi ágya mellett, és várja az elkerülhetetlent. Hajnali háromkor újabb théta– és béta-hullámok futottak át az EEGmonitoron. Tizenhét percig tartott a remény, aztán nyomuk veszett megint. Félóránként tapsolt egyet David füle mellett, de az alfa-hullám állandósult. A gép szerint Davidnél beállt az agyhalál. Napkelte után egy órával odahajolt hozzá, homlokon csókolta, majd visszament a szomszédos irodába, és felvette a telefont. A különböző központosokkal folytatott pár perces civakodás után kapcsolták neki a washingtoni Fehér Házat. – A Szentháromság Projekt ügyében telefonálok – mondta. – Kérem, ismételje meg! – szólította fel a központos. – Szentháromság Projekt. – Tartsa, kérem. Rachel lehunyta a szemét. Remegett a keze, és egy belső hang azt súgta, tegye le. Mielőtt azonban megtehette volna, nyers férfihang szólalt meg a vonalban. – Ki telefonál, kérem? – Rachel Weiss. Hallatszott, hogy a férfi nagy levegőt vesz. – Még egyszer, kérem!

– Itt dr. Rachel Weiss. Dr. David Tennanttel vagyok, és sürgősen segítségre van szükségem. Azt hiszem, haldoklik. – őrizze meg a nyugalmát. Én majd... – Kérem! – kiáltott bele a kagylóba. Most pattant el benne a húr. – Beszélnem kell valakivel, aki tud az ügyről! – Dr. Weiss, mindenképpen maradjon vonalban. Helyesen cselekedett. Efelől ne legyen kétsége.

33. fejezet WHITE SANDS

Ravi Nara a nyaki eréhez szorított tűvel hevert a betonpadlón, amikor a hangosbeszélőn a kórházba hívatták. Geli Bauer a Godinnak szánt kálium-klorid injekcióval készült megölni. – Dr. Nara, kérjük, azonnal jelentkezzen a Buborékban! – Lehet, hogy Peternek megint leállt a szíve! – kiáltott fel. Geli durván talpra állította, és az ajtó felé lökte. Miközben a kórház felé siettek, végiggondolta az eltelt félórát. Miután Geli megtalálta nála a tűt, az üres raktárhelyiségbe vitte. Amikor odaértek, Ravi megkérdezte tőle, mi a francot keres White Sandsben. Geli mosolyogva a falnak dőlt, és úgy tanulmányozta őt, mint egy rovart, amit mindjárt feltűz, és betesz a gyűjteményébe. – Tudni akartam, igazat beszél-e Skow – mondta. – Hogy tényleg haldoklik-e Godin. És hogy tényleg kudarcra van-e ítélve a Szentháromság. – És? – Godin haldoklik, de a projekt nem csődöl be. Meg fogja menteni Godin életét. – Nem az életét – javította ki Ravi. – Csak az agyát. – Az az élete esszenciája. – Geli közelebb lépett, és csillogó pengéjű kést rántott elő az övéből. – Az egyes és a hetes csigolya között bárhol átvághatnám a gerincoszlopát. Azonnal lebénulna mind a négy végtagja. Ha ezt vagy a halált választhatná, a halál mellett döntene? Ravi hátralépett. – Értem, mire gondol. Geli szája elragadtatott mosolyra húzódott, fogai között látszott a nyelve. Ravi mindig is érzékelte, hogy a nő agyában valamilyen módon összekapcsolódik a szex és az erőszak, és a mostani viselkedése megerősítette a sejtését. Játszott vele, és izgalomba hozta a rettegése.

– Ezenkívül az apámat is látni akartam – mondta Geli. – Ebben a semmihez sem hasonlítható örömben már régen nem volt részem. Ravi hallgatott. – Még egy okom volt rá, hogy idejöjjek. Ha kitalálja, talán csak a két lábára bénítom le. – Fejezze be ezt az idióta játékot! – förmedt rá Ravi. – Skow bármelyik percben itt lehet. – Nem tudja kitalálni? – Nem. – Azt akartam, hogy rólam is készüljön MRl-felvétel. Ravi erre nem számított. – Miért? Hiszen tudja, hogy neurológiai mellékhatásokkal jár. Geli felnevetett. – Az emberek kozmetikai beavatkozásoknál is vállalnak ilyen rizikót. A halhatatlanságért egy kicsit én is hajlandó vagyok kockáztatni. Ravi szerette volna, ha tovább beszél. – Ezt a technológiát hosszú ideig csak nagyon szűk körben fogják alkalmazni – folytatta a nő. – Nagyon kevés emberről készül majd felvétel. Államelnökökről, meg olyan zsenikről, mint Godin. Talán még pár ilyen félnótás tudósról is, amilyen maga. Biztonsági főnökökről viszont nem. így aztán ma délután három órát azzal töltöttem, hogy lefotóztattam az agyamat. Egész érdekes élmény. Geli elővette övtáskájából a kálium-kloridot tartalmazó fecskendőt. – Kíváncsi vagyok, ennek mi lehet a mellékhatása – játszott el a gondolattal. – Narkolepszia, epilepszia nem hiányzik. Tourette-szindróma... az sem. A rövid távú emlékezetvesztést el tudnám viselni. Az jön magától is. Mégis, határozottan a magáé viszi el a pálmát. Illik az egyéniségemhez. Ravi a fejét csóválta. A kontrollálhatatlan szexuális késztetés mókásnak hangzik, egészen addig, amíg nem szembesül vele az ember. Mint minden valamirevaló kényszerbetegség, ez is az öngyilkosság szélére sodorhatja a pácienst. – Annak idején figyeltem magát a biztonsági kamerával – nevetett Geli. – Naponta ötször szaladgált a vécére, húzogatta a kis fütyijét... és párszor hallottam, hogy a nevemet nyögi kéjesen. Szánalmas! Ravi a fogát csikorgatta, és némán reménykedett, hogy Skow tervei között szerepel Geli Bauer eltávolítása a bolygóról. Éppen azon töprengett, hogy tarthatná fel még egy kicsit, amikor Geli mellkason rúgta. Nagyot esett, és mire levegőt kapott volna, Geli már a mellkasán térdelt, és torkához szorította a fecskendőt. Nem Skow mentette meg, hanem a hangosbeszélő. Godinnak a nyelvével is súlyos problémái voltak. Nem tudott nyelni, és az időről időre arcába nyilalló fájdalom is visszatért. A gliómával járó, minden

tankönyvben szereplő tünetek ezek, és a fájdalom kivételével egyik ellen sem lehet tenni semmit. Egy óra elteltével rendbejött a nyelve, az arca viszont baloldalt fonnyadni kezdett. Míg Ravi úgy csinált, mintha kezelné, megcsörrent Godin mobilja, és Geli felvette. A Fehér Házból keresték. Geli Godin arcához tartotta a készüléket. Ravi nem tudta kivenni, miről van szó, de érzékelte, hogy valami kedvezőtlen fordulat állt be. – Nem, Ewan, jól vagyok – hazudta Godin. – Jobban szolgál a kedves egészségem, mint bármikor, és el sem tudom képzelni, mire gondolt Skow, amikor ilyeneket mondott magának. Ezután Godin egy kis ideig hallgatott, majd ismét megszólalt: – Ha Fielding halálát nem szélütés okozta, azt hiszem, Skow a mi emberünk. Soha nem jött ki Fieldinggel, és a Tennant utáni hajszát is ő vezette... Dr. Tennant miatt ne aggódjon. Azonnal odaküldöm a cégem gépén Ravi Narát. ő az egyetlen orvos a világon, aki tud valamit a kómának erről a fajtájáról. Hova küldi Ravi Narát?, hegyezte a fülét a neurológus. Bárhova inkább, mint a raktárba Geli Bauerrel. – Igen, amint lehet, tájékoztatom a fejleményekről... Viszhall, Ewan. Godin intett, hogy Geli elviheti a telefont, aztán Ravira nézett. – Jeruzsálembe megy. Ravi döbbenten pislogott. – Izraelbe? – Tennant kómában fekszik a Hadassah Kórházban. Vele van dr. Weiss is. ő hívta a Fehér Házat, hogy segítsenek. Biztosítottam Ewan McCaskellt, hogy maga az egyetlen ember a világon, aki megmentheti Tennantet. – De miért akar segíteni rajta? – kérdezte Ravi. – És ők? Az újságokban az áll, hogy Tennant meg akarja gyilkolni az elnököt. Godin fájdalmasan nyelt egyet. – Az államelnököknek több eszük van annál, mint hogy higgyenek az újságoknak. És ne felejtse el, hogy annak idején Matthews erőltette rám Tennantet. Kíváncsi az ő verziójára is. – Értem. – De Ravi egyáltalán nem értette. – Mit kell tennem Jeruzsálemben? – Ölje meg Tennantet. Ravi lecsukta a szemét. – Gyakorlatilag az agyhalál állapotában van – mondta Godin. –Egyetlen pici szúrás, és neki vége, és senki nem tud semmit. – Peter, nem sétálhatok be csak úgy egy izraeli kórházba... – Miért ne? Az én meggyilkolásomra készen állt. Tennanttel mi a baj? – Soha nem akartam ártani magának. Godin arca jobboldalt görcsösen megrándult. – Újra jelentkeztek a fájdalmai? – Fogja be a száját, Ravi. Kap egy esélyt, hogy megváltsa magát. Ez az egyetlen esélye, hogy életben maradjon.

Ravi Gelire villantotta a tekintetét. Bármi jobb, mint hogy megint kettesben maradjon vele. – Rendben – mondta. – De mi van, ha nem tudom megcsinálni? – Nem maga lesz az egyetlen, aki megpróbálja.

–

Értem. Akkor... mikor indulok? – Azt akarom, hogy tíz perc múlva a levegőben legyen. Most töltik fel üzemanyaggal a Qulfstreamemet. Először menjen az adminisztrációra. Telefonja van. Telefon? – Rendben, Peter. Ravi már ment volna, de a szakmai felelősségérzet utolsó szikrája még fellobbant benne. – És magával mi lesz? – Dr. Case életben tud tartani, amíg elérjük a Szentháromság-állapotot. – Azzal Godin intett, hogy távozhat. – Ne aggódjon. Tennant valószínűleg meghal, mire maga odaér.

JERUZSÁLEM

Rachel a telefonnál ült, és imádkozott, hogy Washingtonból hamar visszahívják. Ha a neurológián felszabadul egy ágy, azonnal jönnének Davidért, hogy elvigyék a baleseti osztályról. Éppen az EEG-görbét akarta megnézni, amikor csörgött a telefon. – Halló? Határozottan amerikai kiejtéssel szóltak bele: – Dr. Rachel Weiss-szel beszélek? – Igen. – Itt Ewan McCaskell, az elnök vezérkari főnöke. Rachel lehunyta a szemét, és igyekezett nyugodtan beszélni. – Felismertem a hangját. – Dr. Weiss, azért hívom, hogy biztosítsam róla, az elnök urat rendkívüli módon aggasztja dr. Tennant egészségi állapota. Nem látjuk tisztán az utóbbi néhány nap eseményei mögött álló okokat, de ki akarjuk deríteni az igazságot. Az elnök úr visszaérkezett az Államokba, és biztosíthatom, hogy dr. Tennantet elfogulatlanul végig fogjuk hallgatni. Rachel bensőjében ekkor elszakadt valami. Mióta David lelőtte a konyhájában a behatoló fegyverest, egyre gyülemlett a gyomrában a félelem és a feszültség. Szaggatottan felzokogott. – Dr. Weiss? Jól van?

– Igen... nagyon köszönöm, hogy hívott. Valami szörnyűség folyik a háttérben, és dr. Tennant próbálta erre figyelmeztetni az elnök urat. – Próbáljon megnyugodni, doktornő! Tudom, hogy orvosi probléma merült fel, ezért behozom dr. Ravi Narát is a vonalba. Értesüléseim szerint ő az egyetlen, aki rendelkezik a dr. Tennant kezeléséhez szükséges ismeretekkel. Rachel izmai megfeszültek Nara nevének említésére. Kattanást hallott, mintha megszakadt volna a vonal. – Dr. Nara? – szólalt meg aztán McCaskell. – Itt van? Magasabb hangfekvésű, pedáns hanghordozású férfi kapcsolódott be a beszélgetése. – Igen, tessék? Dr. Weiss? Itt Ravi Nara. Hall engem? – Igen. – Úgy hallottam, dr. Tennant alfa-kómába került. így van? – Nem egészen. Egy darabig voltak théta– és béta-hullámok is. Most megint csak alfa. Attól félek, leáll a légzése. – Nem fog. Hat nappal azután, hogy a Szentháromság Projekt szuper-MRl készülékével felvételt készítettek rólam, én is alfa-kómába kerültem. Tud erről a gépről? – Igen. – Harminckét óráig voltam kómában, és minden károsodás nélkül ébredtem fel belőle. Szerintem David bármelyik pillanatban magához térhet. Ravi Nara magabiztos hangja erőt adott. A Nobel-díjas tudós nagy tiszteletnek örvendett orvosi körökben, és Rachelnek nehezére esett volna megkérdőjelezni szavai komolyságát, különösen, hogy új reményt adott. – Dr. Nara, nem is tudom, mit mondjak. – Magam is odarepülök – mondta Nara. – Értesültem róla, hogy az elnök intézkedik, hogy Davidét átszállítsák egy biztonságosabb létesítménybe. Tizennégy órán belül Jeruzsálemben leszek. – Istenem! – David addigra bizonyára felébred, de akkor se essen pánikba, ha nem. Lépésről lépésre haladunk. Rendben? Rachelnek ez túl sok volt egyszerre. – Igen. Köszönöm. Várom a személyes találkozást. – Én is, doktornő. A viszontlátásra. Nara egy kattanással eltűnt a vonalból, de McCaskell még ott volt. – Kissé jobban érzi magát, dr. Weiss? – Nem is tudom, hogy köszönjem meg. – Lesz rá alkalma. Hamarosan újra beszélünk. Rachel letette a kagylót, és többször egymás után mély lélegzetet vett. Aztán egy papír zsebkendővel megtörölte az arcát, és benyomta a kezelő ajtaját. David tágra nyílt szemmel ült a kezelőasztalon, arcán kétoldalt patakokban folyt a könnye.

34. fejezet Úgy nyílt ki a szemem, mint a világ pőre fényességétől megriadó újszülötté. Miközben a fejem fölötti erős égőtől pislogtam, a testem heveny éhségérzettel és vizelési ingerrel adott életjelt magáról. Felültem, körülnéztem. Orvosi kezelőben voltam. Tucatnyi hasonló helyen dolgoztam már életemben. Vizet, jutott eszembe. Vízre lenne szükségem. Valahonnan női hang szűrődött be= – Nem is tudom, hogy köszönjem meg. – Ismerős hang volt. Figyeltem, hátha mond még valamit, de semmit sem hallottam. Aztán nyílt az ajtó. Rachel lépett be rajta, és kővé dermedt. Aztán a szájához emelte a kezét, és hozzám sietett. – David? Hallasz? Felemeltem a kezem, erre megállt. – Kómában voltál. Öntudatlanul feküdtél... – órájára nézett – ...tizenöt órája. Majdnem végig alfa-kóma. Azt hittem, már beállt az agyhalál. – Az arcomra bökött. – Miért sírtál? Megtöröltem az arcomat. Nedves lett az ujjam. – Nem tudom. – Emlékszel valamire? Az agyvérzésre a templomban? Arra emlékeztem, hogy térdelek, aztán egy ezüsttálon vágott lyukba dugom az ujjam. Erre hirtelen energia áramlott a karomba, majd fel egészen az agyamig. Túl erős volt, elviselhetetlen. Úgy éreztem magam, mintha az agyam apró kesztyű lenne, és egy óriás próbálná beledugni a kezét. Egész testemben remegni kezdtem, aztán... – Arra emlékszem, hogy összeestem. – És azután emlékszel még valamire? A padló felé zuhantam, de még mielőtt odaértem volna, szertefoszlottak a testem határai, és eggyé váltam mindennel, ami körülvett, akár az óceán: a templom alatti földdel és kövekkel, az épület tetején fészkelő madarakkal, az udvaron növő virágokkal és a szélben szétszóródó virágporral. Nem zuhantam, hanem lebegtem, és láttam, hogy a dolgok világa alatt a valóság mélyebb rétege húzódik. Egy lüktető mátrix, amelyben illuzórikus minden határ, ahol a virágpor szemcséje nem különül el a széltől, ahol az anyag és az energia örök táncot jár, és az élet meg a halál csak e kettőnek váltakozó stádiumai. De még így, törékeny medúza módjára a világban lebegve is érzékeltem, hogy az anyag és az energia pulzáló mátrixa alatt valami még mélyebb réteg rejlik, valami monoton dobpergésre emlékeztető hangot adó szubsztancia, amely olyan tünékeny és örök, mint a matematika törvényei, láthatatlan, mégis megváltoztathatatlan, és bárminemű erő nélkül is irányt szab mindeneknek.

Mély, távoli volt a dobpergés, mint a vízi erőmű szívében zakatoló turbinák zúgása. Ahogy hallgattam, egyre határozottabban ki tudtam venni egy bizonyos ismétlődő ritmust. Inkább numerikus volt, mintsem zenei, mintha valami feltáratlan zenei forma lenne, amelynek hangjegyeit, hangsorait értelmem nem foghatja fel. Ráhangoltam elmémet a hangra, ismétlődéseket kerestem, valamilyen zenei kódot halványan sejtető taktusokat. De, bár egész lényemmel feszülten figyeltem, nem nyertek értelmet a hangok. Mintha a zuhogó esőt hallgatva a talajra érkező cseppek ritmusát igyekeztem volna kivenni. Valahol mélyen vágytam rá, hogy értsem ezt a mögöttes rendet, az esőt lekottázó hatalmas partitúrát. Aztán világos lett minden. A keresett rendszer egyáltalán nem is rendszer. Maga a véletlenszerűség. A világ látszólagos rendjét átható mélységes véletlenszerűség. És abban a pillanatban úgy kezdtem látni, ahogy még soha, úgy hallottam, ahogy csak nagyon kevesen, olyan hangokat... – David? Hallasz? Pislogtam, és erőt vettem magamon, hogy a környezetemre figyeljek. Orvosi szekrények. Guruló kocsin álló EEG-műszer. Rachel fáradt tekintete. – Igen, hallak. Kezét tördelve lépett egyet előre. – Felhívtam Washingtont. Elmondtam nekik, hogy itt vagyunk. Nem tudtam, mi mást tehetnék. – Tudom. – Hallottad, amikor beszéltem? – Nem. – Akkor honnan tudod? Ugyanonnan, ahonnan azt, hogy most veszélyben vagyunk. A kezemre pillantottam, és elkezdtem kihúzni az intravénás csövet. – Azt ne csináld! – El kell mennünk. Tágra nyílt a szeme. – Mi? – Amikor kijön, vérezni fogok. Keresnél kötszert? Hol vannak a ruháim? Villámgyorsan odalépett, és lefogott, hogy ne tudjam kihúzni a csövet. – David, te most nem vagy önmagad. Egy egész éjszaka eszméletlenül feküdtél. Beszéltem Ewan McCaskell-lel. Az elnök repülővel ideküldi Ravi Narát, hogy kezeljen. Ő már látott ilyen típusú kómát. Ő maga is ilyen kómában feküdt több mint harminc órán keresztül, és épen, egészségesen ébredt fel belőle. Segíteni akarnak nekünk... – Ravi Nara soha nem volt alfa-kómában. Az ő MRI-mellékhatása kontrollálhatatlan szexuális késztetés volt. Semmi más. – De nekem azt mondta... – Neked azt mondta, amitől tudta, hogy megnyugszol. El kell innen mennünk. Most azonnal. – De az elnök végére akar járni az igazságnak. Ezt McCaskell mondta, és én hiszek neki.

Amit tudtam, azt nem kommunikálhattam anélkül, hogy elmeháborodottnak nézzek ki. Felálltam, testemről lehullott a lepedő. – Ha itt maradunk, nem érjük meg az elnökkel esedékes találkozót. Nagyon fontos dolgom van. Kérem a ruháimat. Míg Rachel a sarokban álló zsákra pillantott, kitéptem csuklómból az intravénás katétert. Kézfejemen sötéten csurgott le a vér. Leszorítottam a sebet, majd a pulthoz léptem, és egy üvegben találtam is egy csomag kötszert. Rachel látta, mit csinálok, és szorosan rátekerte a gézt oda, ahol a cső volt. – Tartsd rajta a kezed – mondta, majd elhozta a sarokból a műanyag zsákot, és a vizsgálóasztalra tette. – A ruháid. Az egyik falnál állt egy komód, de függöny vagy paraván sehol. – Oda kéne mennem – mutattam a komódra. – Menj csak. Egyébként láttam már ilyet. A komódhoz léptem, és hátat fordítottam Rachelnek. – Szerinted miért akarnak megölni minket? – kérdezte. – Mert ugyanúgy gondolkodnak, mint eddig. És most már tudják, hol vagyunk. – Még mindig nem bízol senkiben? Az elnökben sem? – Az elnöknek fogalma sincs, mi történik valójában. Visszamentem az asztalhoz, belebújtam az ingembe, majd derekamra csatoltam az övtáskámat, amelyben a pénzt tartottam. – De hova akarsz menni? – kérdezte Rachel. – White Sandsbe. – Hova? – White Sands Kísérleti Lőtér. – Óvatosan feljebb húztam a nadrágomat, majd leültem a padlóra, hogy felhúzzam a cipőmet. – Új-Mexikóban van. – Miért akarsz odamenni? – Ott van az igazi Szentháromság-prototípus. – Honnan tudod? – Tudom, és kész – A fejét csóválta. – Megijesztesz, David. – Ne gondolj rá. – Várj – emelte fel a kezét. – Ez volt Andrew Fielding FedEx levelében. Fehér homok, mint White Sands. Ezt akarta tudatni veled? Hogy hol van a másik Szentháromság-objektum? – Igen. Úgy akarta tudatni velem, hogy ha valaki elfogja a levelet, az ne jöjjön rá. – A csukott ajtóra pillantottam. – Melyik részében vagyunk a kórháznak? – A baleseti osztályon. – Az jó. Első emelet. Tudod, hogy lehet kijutni? – Igen, de...

Felálltam, és a kezembe fogtam a kezét. – Minden megváltozott, Rachel. Most már tudom, mit kell tennem. De azonnal el kell innen mennünk. A szemében láttam, hogy a belém vetett hite megroppan a pszichiátriai szakismeretek súlya alatt, no meg azért, mert nagyon erősen kívánta, hogy biztonságban legyünk. – Szeretlek – mondtam neki. – Kérlek, segíts. Lehunyta a szemét, és felsóhajtott. Aztán az ablakhoz lépett, megpróbálta kinyitni. De légmentesen le volt zárva, és kívül rács is volt rajta. Résnyire kinyitottam az ajtót. A recepciós asztalnál két nővér ült, profilból láttam őket. Az egyik éppen telefonált. – Azokon a nővéreken túl ki van? – suttogtam. – A kinti mentőbeállóhoz vezető folyosó. Áll ott egy őr is. Az őr alighanem inkább a befelé igyekvőket vonja kérdőre, mint a távozókat. Persze Izraelben sose tudhatja az ember. Az a nővér, amelyik nem telefonált, felállt, és bement az egyik kezelőbe. – Készülj fel! – mondtam Rachelnek. Amikor a másik nővért is elhívták, a kivezető folyosóhoz siettünk. Rachel menet közben odaintett az asztalnál ücsörgő őrnek. Az őr mondott valamit héberül. Rachel erre lassított, de nem állt meg. – Beszél angolul? – Egy kicsit – felelte az őr. – Dr. Weinstein meghagyta nekem, hogy feltétlenül vigyem ki reggel a beteget friss levegőre. Ismeri dr. Weinsteint? Az őr zavartnak látszott. Aztán elmosolyodott, és intett a kezével, hogy ”Menjenek, menjenek.” Akadálytalanul jutottunk ki a reggeli fényre. Két mentőautó parkolt egy lapos betontető alatt. Gyorsan balra fordultam, a kórház körül körbefutó kis útra. Járda nem volt, ezért a padkán haladtunk. Amikor az épület sarkán befordultunk, láttam az Óvárosban aranyló Sziklamecsetet. Az út dombról ereszkedett lassan lefelé, fedezék alig akadt. Jobb kéz felől a kolóniái stílusra halványan emlékeztető temető terült el. – Taxit kell fognunk – mondta Rachel. – Gyalog nem jutunk el sehova. – Figyelj csak! Az alattunk fekvő város egybeolvadó morajából kivált egy élesebb hang. Sziréna. Leguggoltunk egy alacsony cserjesor mögé. Fél perc múlva két sötétzöld furgon száguldott felénk az emelkedőn. Nem mentőnek néztek ki. Az egyik csikorogva lefékezett a kórház főbejáratánál, a másik mögötte körözött. Az első furgonból két öltönyös férfi bukkant elő, majd géppisztolyos különítmény ugrált ki. – Kik ezek? – suttogta Rachel.

– Talán a Shin Betti. A titkosrendőrség valamelyik részlege. Akiket Washingtonból felhívtak, hogy biztosítsák a kórházat, és ne hagyják, hogy elmenjünk. – Ravi Nara azt mondta, átvisznek téged egy biztonságosabb kórházba. – És ehhez kommandós különítményre van szükségük? – Felhúztam Rachelt. – Gyere! Elég gyéren adódott fedezék a lefelé vezető út mentén, de mi maximálisan kihasználtuk, ami volt. Rachel az Óváros felé futott volna, én azonban a Churchill Streeten a Hyatt Regency Hotel felé vezettem, és mindvégig hátrafelé tekingettem. A furgon még mindig ott parkolt a bejárat előtt. Hogy odabent milyen eszelős keresés folyt, azt el tudtam képzelni. A Hyatt előtt taxisor várakozott. Bemásztam az elsőbe, követett Rachel is. – Amerikai? – kérdezte a sofőr. – Amerikai. Internetes kávézót keresek. A sofőr mintha megrágta volna a hallottakat. – Komputer kell? – Igen. – Hyattben van komputer. Fél óránként kell fizetni. – Inkább nyilvános helyre mennék. Nem tetszik ez a hotel. – Nem sok ilyen kávézó van Jeruzsálemben. A Strudelben van komputer, de lehet, hogy még nem nyitott ki. – Vigyen oda! A taxis beindította a motort, és elindult a Ha-Universitán. Baloldalt egész sor rendőrautó állt egy parkolóban. – Ott mi van? – Az országos rendőrparancsnokság. Remélem, nem oda akar menni. – Nem, a Strudelbe. És gyorsan! Fontos dolgom van. – Igen, uram. Max tíz perc.

WHITE SANDS

R

avi Narát egyenruhás katona vitte el a reptérre. Eleinte kényelmetlenül

érezte magát a végtelen sivatagi éjszakában, most azonban megnyugtatta. Miközben a dzsip a kifutópályához közeledett, Learjet kanyarodott elő a hangár mögül, és beállt Godin Gulfstream 5-öse mellé. A Lear fekete volt, mindenféle jelzés nélkül. Kinyílt az ajtaja, és John Skow lépett ki rajta lehajolva. – Próbáltam elérni! – kiáltotta Ravinak a nemzetbiztonsági ember. – Valami baj van a telefonjával?

Ravi a kísérőjére pillantott, de a katona a jelek szerint nem vett tudomást a beszélgetésükről. – Indulok Jeruzsálembe. Skow megragadta Ravi karját, és tízlépésnyire eltávolodott vele a katonától. – Mi a francról beszél? – Peter Jeruzsálembe küldött. – Még él? – Igen. Pánik és düh torzította el Skow vonásait. – Legalább megpróbálta? – Meg, a fenébe is! Geli elvette a telefonomat. Kis híján megölt! – Miért akarja Peter Jeruzsálembe küldeni? – Hogy Tennant biztosan meghaljon. Skow hátrabillentette a fejét, mintha az égiektől kérne segítséget. – Ezt felejtse el! Nem megy sehova. Tennant megszökött a Hadassah Kórházból. – De hát... azt mondták, alfa-kómában van. – Bizonyára felébredt. Rachel Weiss biztos nem vitte ki a hátán. Ravi nem hitt a fülének. – Talán valaki más tette. – Te jó ég! – lehelte Skow. – Az izraeliek. A Szentháromság-technológia megszerzéséért ölni is képesek. Ravinak azonban nem a Szentháromság járt a fejében. – Tudja, hol van Geli Bauer, John? Skow kíváncsian nézett rá. – Hát persze. A Walter Reed Kórházban. Ravi a fejét rázta, és közben összeszorult a gyomra. – Ennél többet néztem ki magából. – Miről beszél? – Geli itt van, és Petert őrzi. Skow elfehéredett. – Miért nem tudott erről, John?

– Az a szuka egész nap fogadta a hívásaimat a mobilján, és áradozott, hogy milyen kiváló orvosok vannak a Walter Reedben. – Azt mondta, Geli velünk van – Ő is azt mondta. Fel kell hívnom az apját. Ravi sofőrje lépett hozzájuk. – Dr. Nara? Ideje felszállnia a gépre. Skow parancsoló hanghordozással fordult a katonához. – Tizedes, visszaviszem dr. Narát Mr. Godinhoz. Izraelben változott a helyzet. Ravi azonban nem szándékozott Új-Mexikóban maradni. – Én Jeruzsálembe megyek, John. Tennant és Weiss bármelyik pillanatban felbukkanhat. Peter azt a látszatot akarja kelteni, hogy minden tőle telhetőt megtesz Tennant megmentése érdekében, és úgy gondolom, helyesen jár el. – Tudom, hogy szeretne Jeruzsálembe menni – felelte Skow, és erősen markolta Ravi karját. – De a helyzet az, hogy itt van magára szükség. – Peternek már új orvosa van. – De magára van szüksége.

A katona előrelépett, de Skow tekintélyt parancsoló pillantása megállította. – Tizedes, én közvetlenül az elnöktől kaptam az utasítást, hogy repüljek ide. A maga parancsnoka, Bauer tábornok teljes mértékben tisztában van a küldetésem jellegével. Két percre van szükségem, hogy megbeszéljek valamit ezzel az emberrel, aztán Mr. Godinhoz megyünk. Lépjen hátra, kérem. Harminc méterre. A tizedes engedelmeskedett. Ravi is odébb ment volna, de Skow vasmarka nem engedte. – Feladott engem, igaz? Maga kis görény. – Nem mondtam el nekik semmit! De magán ez sem segít. Már túl sokat tudnak. Ha Peternél nem léptek volna fel újabb egészségügyi problémák, én már nem is élnék. Skow úgy nézett jobbra-balra a kifutópályán, mintha minden pillanatban várná, hogy fegyveresek csapjanak le rá. – Figyeljen rám, Ravi! Ha elszalad Jeruzsálembe, azzal nem segít magán. Az elnök beveszi a mi verziónkat, de ha Godinnak módja lesz elmondani a magáét, meghalunk. Úgyhogy... van még teendője. Ravi émelygett a gyomrában felgyülemlő félelemtől. – Maga megőrült! Engem ezek után úgysem engednek a közelébe. És ha itt maradok, Geli kinyír. Skow megrázta, mint egy gyereket. – Higgadjon le, az ég szerelmére! Nálam meghúzódhat, amíg rendbe hozom a dolgokat. – Rendbe hozza? Godinnal? Skow elmosolyodott. – Elfelejti, hogy az információs hadviselés a szakterületem. A dzsiphez vezette Ravit, és intett a tizedesnek, hogy üljön be a volán mögé. – De már gyanakszanak magára – mondta Ravi. – Mit fog mondani nekik? Skow mosolya immár határozottan hüllőszerű volt. – Öreg róka vagyok én a túlélés terén, Ravi. Még Geli is vehetne tőlem néhány leckét.

35. fejezet JERUZSÁLEM

Zárva volt a Strudel bár. Bent szakállas férfi törölgette a pultot. Megkocogtattam az üveget, majd intettem neki, és a kilincsre mutattam. A fejét rázta. – Nálad van a pénz? – kérdeztem Rachelt. – Igen.

– Adj egy százast. Az ajtóhoz nyomtam a bankjegyet. Beletelt egy percbe, mire a fickó észrevette, és akkor is csak intett, hogy húzzak el. De nem tágítottunk, mire az ajtóhoz lépett, és alaposabban megszemlélte a bankót. Kiüvöltött angolul, hogy ne menjünk sehova, majd eltűnt az irodában, és kulcscsomóval tért vissza. – Számítógépre van szükségem – mondtam, miután feltárult az ajtó. – Jöjjön csak, nem probléma. Szupergyors internet. Rachel kifizette a taxist, majd bejött ő is. Sötét volt a Strudel, és olyan szag terjengett benne, mint a bárokban mindenütt, de számítógép volt előttem. Leültem a bárpulthoz, és az Egyesült Államok és Európa vezető egyetemeinek és számítástechnikai intézeteinek email címére kerestem rá. Többek között a Cal Tech, a bostoni MIT Mesterséges Intelligencia Laboratóriuma, a svájci CERN, a stuttgarti Max Planck Intézet, az izraeli Chaim Weizmann Intézet, a japán Földszimulátor munkacsoport címére. – Mit csinálsz? – kérdezte Rachel, és felmászott a szomszédos bárszékre. – A nyilvánossághoz fordulok. – Azt hittem, ezt nem tervezed. – Most már nincs más választásom. Megcsinálták. Legalábbis nagyon közel járnak hozzá. – Mihez? – Valósággá válik a Szentháromság-komputer. – Honnan tudod? – Tudom, és kész. – És világgá kürtölöd? – Igen. – Mennyire? – Annyira, hogy olyan médiahajsza vegye kezdetét, amiről az elnöknek muszáj tudomást vennie. Megnyitottam a Microsoft Wordot, és írni kezdtem az üzenetet. Az első sor volt a legkönnyebb: a nagy Niels Bohrt idéztem az atomfegyverkezési versenyről. Merően új helyzettel állunk szemben, amely nem oldható meg háborúval. – David? – szólt rám halkan Rachel. – Mi történt veled, amíg kómában feküdtél? Láttál valamit? – Úgy nem, ahogy korábban. Nehéz elmagyarázni, de amint lesz egy kis időnk, megpróbálom. Először ezt kell befejeznem. Rachel felállt, és az ajtóhoz lépett, hogy figyelje, nem jönnek-e a rendőrök. A billentyűzet fölé hajoltam, és megállás nélkül róttam a sorokat, mintha valami külső erő diktálta volna a szavakat. Húsz perc múlva megkértem a bárpult mögött álló férfit, hívjon taxit palesztin sofőrrel. Aztán begépeltem a zárómondatot: Andrew Fielding emlékére. – Elküldted? – kérdezte Rachel.

– Igen. Négy órán belül felbolydult méhkas lesz a média. – Tényleg ezt akarod? – Igen. A gonosz fényben nem életképes. Hátrahőkölt, és furcsán nézett rám. – A gonosz? – Igen. Kint taxi állt a járdához, a szakállas sofőr az ajtó felé tekingetett. – Menjünk! – mondtam. A taxihoz siettünk. – Maga palesztin? – kérdeztem a sofőrtől. – Mit számít az magának? – kérdezett vissza. – Tudja, hol a Moszad központja? Hunyorogva vizsgálgatott, mintha valami felettébb érdekes látványt tanulmányozna. – Persze. Azt minden palesztin tudja. – Ezért hívtam magát. Oda kell mennem. Rachel döbbenten pillantott rám. Szinte olvastam a gondolataiban. Mit is akarhatnék én Izrael könyörületet nem ismerő titkosszolgálatától, a Moszadtól? – Van pénze? – kérdezte a taxis. – Száz amerikai dollár hogy hangzik? – A látásom jobb, mint a hallásom. Rachel elővette a pénzt. A sofőr bólintott. – Szálljanak be. Még be sem csuktam a hátsó ajtót, máris sebességbe kapcsolt, és felbőgő motorral útnak indult.

WHITE SANDS

Geli tudta, hogy az öregember halálán van. Nikotinéhség kínozta. A szúrós fertőtlenítőszag ellenére a halál lehelete lengte be a helyiséget. Nem tudta volna leírni, milyen, mégis jól ismerte. Tábori kórházakban és más, még sötétebb helyeken érezte már nemegyszer. Talán az evolúció során élesedett meg annyira az ember szaglószerve, hogy érzékennyé vált a közelgő halál finom illatára. A fertőző betegségek világában javítja az életben maradás esélyeit, annyi szent. Geli egy ízben már a saját arcából áradó égett szagot is érezte, így nem voltak illúziói a halhatatlanságot illetően. De az, hogy szemtanúja lehet Godin agóniájának, váratlanul felzaklatta. Az öreg időszakonként nem tudott nyelni, viszont még mindig elég tisztán beszélt. Szomorkásán elmerengve mesélt halott feleségéről, mintha csak a lánya ülne az ágyánál. Geli bizonytalan volt, hogy is kezelje ezt a bensőséges helyzetet. Az apja a harmadik születésnapjától kezdve úgy bánt vele, mint egy besorozott újonccal. Horst Bauer fogalmai szerint az volt a meghitt, családias beszélgetés, hogy

együtt összeállították a napirendet. Geli kamaszkoráig elviselte mindezt, akkor azonban nyílt háborúskodás kezdődött a Bauer-házban. Amikor pedig Geli apjához hasonlóan szexuális kalandokba keveredett, a tábornok végképp elvesztette fölötte a kontrollt. Geli tudta, hogy az apja valami primitív ösztönből fakadóan kívánja őt, és ezáltal hatalma van fölötte. Lenge öltözékben flangált előtte, szégyentelenül flörtölt a nála kétszer idősebb tiszttársaival, a kezelésével megbízott pszichiátereket elcsábította. A verések pedig csak megacélozták harci kedvét. Tizenhat éves volt, amikor rájött, hogy apjának szeretője van -sőt, igazság szerint több is -, és végre anyja rejtélyét is megfejtette. Tizennyolc év hűtlenség és erőszak korábbi önmaga szánalmas vázává silányította ezt az egykor szerető asszonyt, akit elkárhozott lélek módjára már csak a következő pohár éltetett. Amikor Geli kérdőre vonta az apját, a tábornok mélyen a szemébe nézett, és azt mondta, hogy az erős férfiak gyengéjét fedezte fel. A sokra hivatott emberek szenvedélyének féken tartásához több nő kell, és minél előbb békél meg Geli ezzel az örök érvényű igazsággal, annál jobb lesz neki. Vitájuk, mint annyiszor, ezúttal is veréssel ért véget. Amikor azonban Geli egyetemre került, megtapasztalta, hogy apja igazsága az erős nőkre is érvényes. Új élmények iránti heves vágyát nem sok férfi tudta hosszú távon kielégíteni. Azon a szent napon, amikor kézhez vette két diplomáját – arabból és közgazdaságtanból -, besétált egy bevásárlóközpont toborzóközpontjába, és jelentkezett a seregbe közlegénynek. Ennél jobban semmivel sem bőszíthette volna fel az apját. Ezzel egy csapásra semmissé tette minden hatalmát, befolyását, kínos helyzetbe hozta a hozzá hasonlóan a West Point Akadémián végzett tiszttársai előtt, egyúttal a nyomdokaiba lépett. A tábornok keményen inni kezdett, nehéz időszak vette kezdetét a számára, amely igen hamar kicsúcsosodott a felesége öngyilkosságában. Geli soha nem tudta meg, mi törte meg végleg anyja szívét. Egy újabb szerető? A kelleténél eggyel több ökölcsapás? De az apjának soha nem bocsátott meg érte. Peter Godin ezzel szemben negyvenhét éven át hűséges volt a feleségéhez, bár frigyükből gyerek nem származott. Miközben az öregúr egy Japánban tett útjáról fecsegett, Geli Skow tervén gondolkodott, hogy Godin nyakába varrják Andrew Fielding halálát. – Uram? – szakította félbe Godin merengését. A kék szempár bocsánatkérően nézett fel. – Belefeledkeztem, igaz? Sajnálom, Geli. Eltereli a gondolataimat a fájdalmakról. – Nem erről van szó. Mondani akarok magának valamit. – Igen? – Nem bízom John Skow-ban. Ő bujtotta fel Narát, hogy ölje meg magát. Skow szerint a projekt kudarcba fullad, és magát akarta megtenni bűnbaknak. Godin távolságtartóan mosolygott. – Tudom. És abban is biztos vagyok, hogy a maga apja is benne van.

– Akkor miért nem tesz valamit ellene? – Ha a komputer eléri a Szentháromság-állapotot, tehetetlenek lesznek. Addig meg itt van maga, hogy megvédjen. – De ha nem bízik bennük, miért alkalmazza őket? – Mert kiszámíthatók. Még az árulásaik is azok. A kapzsiságuk miatt. Az emberi állat realitása. – És én? Miért bízza rám magát? Mert jól megfizet? – Nem. Már két éve figyelem. Tudom, hogy gyűlöli az apját, és azt is, miért. Tudom, mit tett Irakban. Maga nem retten vissza a nehéz feladatoktól, és az egyenruhát soha nem árulta el – nem úgy, mint az apja. Azt is tudom, hogy nagyra tart engem. Mi ketten rokon lelkek vagyunk. Talán azért, mert magányos farkasok vagyunk mindketten. Nekem nincs lányom, magának pedig lényegében nincs apja. És a zsigereimben érzem, hogy ha Bauer tábornok belépne ide, hogy végezzen velem, maga golyóval fogadná. Geli eltűnődött, vajon igaz-e ez. – De miért vett fel mindkettőnket? – Amikor Horst mesélt magáról, az volt az érzésem, rendbe akarja hozni a kettejük dolgát. De tévedtem. Geli a pisztolyához kapott. A Buborék ajtaja felcsapódott, sziszegve távozott a levegő. John Skow sétált be kifogástalan öltönyben, minden hajszála tökéletesen a helyén volt. Nem úgy nézett ki, mint aki aggódik a jövője miatt. – Hello, Geli – mondta. Godin kék szeme végigkísérte az NSA emberét a szobán. – Motozza meg! Geli a plexifalnak lökte Skow-t, és tetőtől talpig végigtapogatta. Tiszta volt. – Ez jólesett – mondta Skow. – Most én jövök? Geli azon gondolkodott, vajon miféle játékot űz velük Skow. Ha nem lennének ütőkártyák a kezében, nem jött volna ide. – Hello, Peter. Érdekes helyzet állt elő. Tennant nyilvánosságra hozta az ügyet. Godin arca görcsbe rándult. Nézni is rossz volt, de aztán alábbhagyott a fájdalom, és rángó fél arca visszanyerte eredeti formáját. Skow-t szinte rázta a tekintete. – Mit csinált Tennant? – Megszökött a Hadassah Kórházból, és nyilvános komputerről levelet küldött a világ vezető számítógépes kutatólaboratóriumainak. Mindent leírt nekik a Szentháromság Projektről. Fielding halálát, az ellene megkísérelt merényleteket, mindent. Godin lehunyta a szemét. – És a technológia? – Arról annyit árult el, hogy a világ meggyőződhessen róla, hogy igazat beszél. Annyit, hogy Japánnak meg más hasonló országoknak ne kelljen több a saját Szentháromság-komputerük kifejlesztéséhez három évnél. Erről a bázisról is írt. Fogalmam sincs, honnan tudott White Sandsről. Alighanem Fieldingtől.

Godin mélyet sóhajtott. – Rosszul kezeltem Tennantet. Beszélnem kellett volna vele... érvelnem kellett volna. Skow közelebb araszolt az ágyhoz. Geli a pisztolyán tartotta a kezét. Mire a nemzetbiztonsági ember odaér Godinhoz, két golyót kap a hátába. – Nehéz a helyzetünk, Peter. A javaslatom a következő... – A pokolba a javaslatával! – motyogta Godin, és nagy erőfeszítések árán felült az ágyban. – Kezdettől fogva hülyének nézett, de hogy mekkorát tévedett, azt csak ezután fogja majd fel. Azzal Godin felvette az ágya melletti telefont, és megnyomott rajta egy gombot. – Kit hív? – kérdezte még mindig magabiztos arccal Skow. – Majd meglátja. Halló? itt Peter Godin. Az elnök úrral kell beszélnem. Nemzetbiztonsági jelentőségű ügy... Micsoda?... A kód hét-három-négy-kilencnégy-nulla-kettő. Igen, várok. Skow elsápadt. – Peter... – Fogja be! – Godin Gelire pillantott, majd erőteljes hangon beleszólt a telefonba. – Elnök úr, itt Peter Godin beszél. Geli még életében nem hallott ennyire tekintélyt parancsoló hangot. Apja legendás parancsosztó figurája eltörpült mellette. Godin úgy jelentette be magát az amerikai hadsereg főparancsnokának, mintha azt mondaná: Elnök úr, itt Albert Einstein beszél. Godin pár másodpercig hallgatta az elnököt, majd részletes magyarázatba fogott, hogy miért építtette fel a White Sands-i kutatólétesítményt. Elmondta, hogy egy évvel azelőtt a projekt biztonságát fenyegető körülmények jutottak tudomására Észak-Karolinában. A projekt egyik munkatársa szabotálta a számítógépes kódokat, és fennállt a veszélye, hogy más országnak ad el államtitkokat. Godin nem vont be olyan ”bizonytalan szerveket”, mint az FBI vagy a CIA, ez csak lelassította volna a projekt előrehaladását, és biztonsági szempontból is további kockázatot jelentett volna. Inkább saját pénzén, kapcsolatrendszere segítségével biztonságos kutatóbázist hozott létre. Kezdetben John Skow-ra bízta az észak-karolinai veszélyforrás ki-nyomozását, most azonban már úgy gondolja, Skow kezdettől fogva a probléma része volt. Az elnök további kérdéseket tett fel, amelyekre Godin teljes magabiztossággal válaszolt. Tudomása szerint Andrew Fielding természetes halállal halt meg, de nem zárható ki az idegenkezűség sem. David Tennantnek pedig Fielding halála után megbomlott az elméje, pszichózisban szenved, amit okozhatott a Szentháromság Projekten kifejlesztett MRI-műszer is. Mindent megtesznek Tennant egészségének helyreállítására, ami emberileg lehetséges. Ezután Godin az újabb kérdések elé vágva informálta az elnököt, hogy a Szentháromság Projekt végcéljának elérésétől nem egészen tizenkét óra választja el őket, és hogy a rendelkezésükre álló adatok szerint a komputer fegyverzeti és hírszerzési téren való alkalmazhatósága nem pusztán megfelel az előzetes

várakozásoknak, hanem túl is szárnyalja azokat. Innentől kezdve a beszélgetés gyökeresen megváltozott. Fielding, Tennant és White Sands egy csapásra háttérbe szorult, hiszen Godin elképzelhetetlen mértékű hatalmat ígért annak az embernek, akiben megvolt a kellő bölcsesség és bátorság, hogy egy ilyen stratégiai jelentőségű projektet támogasson. Godin egészen a társalgás végéig meglehetősen nyugodtnak látszott, akkor azonban hirtelen merev lett az arca, és kurtán-furcsán zárta le az eszmecserét: – Igen, uram, természetesen. Megértem. Azonnal ezt fogom tenni. Geli kezébe adta a telefont, a tekintete pedig Skow-ra szegeződött. – Meglepi, amit hallott? Pedig Lyndon B. Johnson óta az összes elnököt a keresztnevén szólítottam. – Mit mondott Matthews? – suttogta lehajtott fejjel Skow. – Azt kérte, hogy a közvélemény aggályainak csillapítása érdekében átmenetileg szüneteltessem a munkálatokat. – A média miatt aggódik. – Ewan McCaskell már úton van. Létrehoztak egy vészhelyzeti felügyeleti testületet: a Szenátus Hírszerzési Bizottságát. – És mit fog most tenni? – érdeklődött Skow. Godin olyan kézmozdulatot tett, mintha legyet csapna agyon, és leplezetlen gyűlölettel nézett az NSA emberére. – Geli, ha ez a parazita egyetlen mozdulatot tesz az engedélyem nélkül, ölje meg. Skow arcából kiszaladt a vér. – Akkor most elmondom, mit fog csinálni maga – folytatta Godin. – Kimegy a reptérre. Bauer tábornok bármelyik percben megérkezhet. Geli gerincén végigfutott a hideg. – Ezt bizonyára maga is kikalkulálta már – mondta Godin. – Horst abban a pillanatban bepánikolt, amint Tennant a nyilvánossághoz fordult. Öt perc múlva valószínűleg már hívta is a Fehér Házat, és elmondta, hogy csalárd módon rávettem, hogy bocsássa rendelkezésemre a bázis egy részét. A következő lépése pedig az, hogy idejön, hogy biztosítsa a komputert. Az sem kizárt, hogy magától az elnöktől kapott erre utasítást. – És mit mondjak neki? – kérdezte Skow. – Hogy a Szentháromság Projekt gátolására tett bárminemű kísérlet elképzelhetetlen méretű megtorlást von maga után. Skow szeme összeszűkült. – Miről beszél, Peter? – Csak emlékeztesse a tábornokot valamire, amit már alighanem nagyon jól tud. – Mi lenne az? – Hogy én sohasem blöffölök. Skow Gelire, majd a nő pisztolyára pillantott.

– Kifelé! – förmedt rá reszelős hangján Godin. Skow sarkon fordult, és távozott a Buborékból. – Miért hagyja futni? – kérdezte Geli. – Legalább hadd zárjam be egy irodába. – Most már úgysem tehet semmit. – Egyedül talán nem. De az apámmal együtt? Godin úgy csóválta a fejét, mintha azt jelezné, hogy az ilyen pitiáner dolgokkal már nem kell foglalkozni. – Hívja fel nekem Levint a Biztonsági Elkülönítőben. Geli tárcsázott, majd az öregember füléhez tartotta a készüléket. – Levin? – szólt bele Godin. – Figyeljen rám. In nomini patri, et fili, et spiritus sancti. A vonal másik végéről jövő hangot Geli elég rosszul hallotta. – Biztos benne, uram? – kérdezte Levin. – Fielding modellje még csak nyolcvanegy százalékon van. – A végső algoritmust az én modellemnek kell majd megoldania – felelte Godin. Kis szünet következett, aztán: – Vége? Godin szürke ajka alig mozgott. – Még nem. De lehet, hogy így már nem beszélünk többé. Fel kell rá készülnie, hogy látogatók jöhetnek. – Felkészültünk. Hallottuk, miről beszélnek a katonák a Biztonsági Elkülönítő előtt. Azt mondták, ide tart a tábornok. Geli gyomra jéggé dermedt. Godin beleköhécselt a telefonba. – Ne feledje... számomra ez nem a vég. A vég a kezdet. – Megtiszteltetés volt önnel dolgozni, uram. És számíthat rám akkor is, amikor elérjük a Szentháromság-állapotot. Godin lehunyta a szemét. – Isten önnel, barátom. Geli letette a telefont. Mennyire lehet innen az apja? Fort Huachuca és White Sands között csak háromszáz mérföld a távolság, és Bauer tábornok az ottani bázis parancsnokaként óriási erőforrásokat tud pillanatok alatt mozgósítani. Lehet, hogy tíz perccel azután, hogy tudomást szerzett Tennant lépéséről, már repülőgépen ült. Elmélkedéséből a csuklóját megérintő Godin zökkentette ki. – Érti, mi készül, Geli? – Igen, uram. Levin törli a gépből Fielding modelljét, és betölti az önét Az ön modellje pedig az elkövetkező egy órában eléri a Szentháromság-állapotot. Ön lesz a Szentháromság-komputer, vagy fordítva. Godin elgyötörten bólintott. Az eltelt néhány perc történései kimerítették. Kezdte nehezebben szedni a levegőt.

– És önnek ez mennyiben segít? – kérdezte Geli. – Hiszen ha működőképes is a Szentháromság-komputer, csak ki kell kapcsolniuk, nem? Vagy áramtalanítaniuk. – Skow alighanem éppen azon gondolkodik, hogyan tehetné ezt meg. De nem fog neki sikerülni. – Az apám katonákat és felszerelést is hoz magával. Godin szeme lecsukódott. – Azt bízza rám. Ha lesz egy kis szerencsénk, senkit sem kell majd lelőnie. Legkevésbé amerikai katonákat. Geli sikítani szeretett volna. Az öreg nem fogja fel, micsoda erőket vetnek be ellene pillanatokon belül. A Biztonsági Elkülönítő épülete elég masszívnak látszik, de Horst Bauer pályafutása során ennél sokkal keményebb célobjektumokat is rövid úton elintézett. – Ezt még meg kell érnem – motyogta Godin. – Tartsa tüzelésre készen a fegyverét. Geli hátát a falnak vetve leült a padlóra, és az ajtóra szegezte a Walthert

36. fejezet JERUZSÁLEM

Almikor a Moszad-épület bejáratánál megadtam a nevemet, azonnal berántottak, és megmotoztak minket. Pénzünket, papírjainkat elkobozták, majd fehér falú szobába zártak bennünket, amelyben csupán egy asztal és három szék állt. Megjelent egy civil ruhás tiszt, és megkérdezte, miért jöttünk. Elmondtam neki, hogy a Moszad legmagasabb rangú tisztjével szeretnék beszélni. Még próbált kiszedni belőlem valamit, de én semmi további információval nem voltam hajlandó szolgálni. Erre az ügynök kiment, és bezárta maga mögött az ajtót. Eltelt negyven perc. Rachel ezalatt egyszer sem szólalt meg. Tisztában volt vele, hogy a rejtett mikrofonokkal minden szavunkat felvennék. Engem pedig, bármennyire is el akartam jutni Új-Mexikóba, valami természetfeletti nyugalom szállt meg. A jelek szerint ezt Rachel is érzékelte, mert megfogta a kezemet, mintha ő is belőlem akarna erőt meríteni. Végre nyílt az ajtó. Sivatagi harcost idézően cserzett bőrű, alacsony férfi lépett be rajta, és ült le az asztalhoz. Ötvenes évei közepén járhatott, poros khaki

gyakorlóruhát és sokat megélt bakancsot viselt. Borzas, ősz haja volt, és olyan éber tekintete, amilyet még életemben nem láttam. – David Tennant – mondta a kezében lévő aktát nézve. – Orvos, író, leendő elnökgyilkos. Ezen a héten magára vadásznak a legnagyobb erőkkel Amerikában. Minek köszönhetjük a megtiszteltetést? – Ön a Moszad főnöke? – Igen. Avner Kinski vezérőrnagy. – Azt hittem, Tel-Avivban van. – Betlehemben voltam. Kora reggel robbanás történt. – Sajnálom. – Persze. – Kinski arcán kurta, érzelemmentes mosoly villant. – Tehát. Miért van itt? – A segítségére van szükségem. – Mihez? – El kell jutnom az Egyesült Államokba. Titokban, és a lehető leggyorsabban. A válaszom meglepte, márpedig láttam rajta, hogy ez nem túl gyakran fordul elő vele. – Miért akar visszamenni az Egyesült Államokba? Meglehetősen népszerűtlen arrafelé. – Az az én dolgom. A Moszad-főnök hátradőlt a székében, és zavartan nézett rám. – És pontosan hova szeretne eljutni? – White Sands, Új-Mexikó állam. – Érdekes! Tisztában van azzal, hogy a kormányunkat arra kérték, vegye önt őrizetbe? – Igen. – És a kormányunk igyekszik együttműködni az önök kormányával, amikor ez lehetséges. – De nem minden esetben. Különösen, ha fegyverekről, technológiáról van szó. A mesterkém nagyot szippantott a levegőből, és előrehajolva, fürkész tekintettel méregetett. – Maga megszökött a Hadassah Kórházból a Shin Beth elől, aztán egyenesen a karjaimba szalad. Miért? – Mert tudtam, hogy maga segít. Kinski a fejét rázta. – Lehet, hogy mégsem egyenesen ide rohant. A Hadassah Kórház óta hol járt még? – Hamarosan meg fogja tudni. – De én most akarom megtudni. – Sajnálom. – Egyvalamit áruljon el, doktor. Szándékában áll megölni az Egyesült Államok elnökét? – Maga szerint orgyilkosnak nézek ki?

Kinski vállat vont. – Az orgyilkosok igen sokfélék. Nők. Kisfiúk. Mosolygó tinédzserek. És maga valóban fanatikusnak látszik. – Nem vagyok gyilkos. – De már ölt embert. Látom a szemén. – Önvédelem volt. A Moszad-főnök cigarettára gyújtott, és mélyen leszívta a füstöt. – Eltértünk a beszélgetés tulajdonképpeni tárgyától. Miből gondolja, hogy én titokban elrepíteném magát Amerikába? – Abból, hogy van valamim, ami magának kell. Villant a sötét szempár. – Most átment üzletemberbe? – Tudom, hogyan működik a világ – feleltem. Közelebb hajoltam hozzá. – Van Amerikában egy Szentháromság nevű titkos védelmi projekt. Már két éve folyik a munka, és órákon belül előállítják a földkerekség leghatékonyabb fegyverét. És én erről a fegyverről többet tudok, mint bárki, aki belátható időn belül a maga kezébe kerülhet. Az izraelinek leesett az álla. – Látom, hogy nem teljesen új az ön számára, amit mondok -folytattam. – Én vagyok a hat ember egyike, akiknek kezdettől fogva teljes körű hozzáférésük volt a Szentháromság Projekt minden apró részletéhez. Maga az elnök nevezett ki erre a feladatra. Tehát önnek most két választása van. Egy-, fogságban tart, és kínvallatással megpróbálja kiszedni belőlem, amit tudok. De mivel sokan tudják – köztük az elnök is –, hogy Izraelben vagyok, ez kínos helyzetet idézhet elő. Kettő: eljuttat egy repülőgépen White Sandsbe. Ha ezt teszi, felültethet a gépre annyi tudóst, ahányat csak akar, és én elmondok nekik mindent, amit a Szentháromság Projektről tudok. – Hátradőltem. – Ez az ajánlatom. Szürke cigarettafüst kacskaringózott elő a Moszad-főnök szájából. Nyugodtnak látszott, de tudtam, hogy szavaim hallatán kis híján leesett a székről. – Árulja el, doktor, milyen jellegű fegyverről van szó? – Mesterséges intelligencia. A Szentháromság-komputer megjelenése után az önök legmodernebb csúcsfegyverei is olyan elavultnak számítanak majd, mint a vászonnal bevont szárnyú repülőgép. Másodpercek alatt feltöri a legbonyolultabb kódjaikat is. És ez csak a kezdet. Sietős a dolgom, tábornok. A mesterkém szippantott a cigarettájából, majd felállt, és elismerően mosolygott. – Vakmerő ember maga, doktor. – És? – Megváltotta a repülőjegyét.

WHITE SANDS

Öt perccel azelőtt, hogy Bauer tábornok gépe földet ért volna, lövöldözés tört ki a Biztonsági Elkülönítő épületének közelében. Az egész táborban visszhangzó dörrenésekre Geli vére egyből megpezsdült. Eltéveszthetetlen volt számára a dühből leadott lövés hangja. Godin is felriadt, és megnyomott egy kapcsolót, mire ágya fejrésze megemelkedett. – Az apja nyilván parancsot adott az embereinek, hogy próbáljanak behatolni a Biztonsági Elkülönítőbe. Geli arra gondolt, vajon számíthat-e rohamosztagra a Buborékban is. – A technikusai fel vannak fegyverezve? – Természetesen. – De megfelelően felszerelt, elszánt harci erővel szemben nem tudják tartani az épületet. – Azt hiszem, meglepetés fogja érni. – Uram, tudom, miről beszélek. Ha... – Mennyi az idő? – vágott közbe Godin. – Aludtam? Levin telefonált? – Aludt egy keveset, de nem telefonált senki. A neuromodelljét már több mint egy órája betöltötték. Miért tart ilyen sokáig, hogy megtudjunk valamit? – Eltart egy darabig, mire a komputerből kitörlődik egy neuromodell. Az új modell betöltése után pedig van egy akklimatizációs időszak. Várakozásaim szerint az orvosi sokk analógiájára zajlik. A tudatnak meg kell szoknia, hogy elvált a testtől. – Meddig tart ez? – Tennant modellje több mint egy órán keresztül volt zavarodott állapotban. Fieldingé harminckilenc percig. De akkor a rendszer még csak ötven százalékos hatékonysággal működött. Csengett a telefon. Levin jelentkezett be. A hangjából ítélve ki volt fulladva, és Geli kiáltozást is hallott a háttérben. Odatartotta a kagylót Godin füléhez. Az öregember meghallgatta a technikust, majd azt mondta: – Köszönöm, Levin. Sok szerencsét! Intett Gelinek, hogy tegye le, és tökéletes elégedettséget sugárzott az arca. – A modellem teljes mértékben akklimatizálódott, és ugyanolyan sebességgel oldja meg az utolsó algoritmusokat, mint korábban Fieldingé. – Mire számít, mennyi időre lesz szüksége? Újból megcsörrent a telefon. Ezúttal John Skow volt az. Godin nem volt hajlandó beszélni vele. – Geli – mondta feszült hangon Skow -, az apja most szállt le a reptéren. Komoly tűzerőt hozott magával. Az előbbi csetepaté még semmi sem volt. Kézifegyverekkel lövöldöztek. Ha viszont Godint nem győzi meg valaki, hogy küldje ki Levint meg az embereit a Biztonsági Elkülönítőből, a tábornok elpusztítja az épületet és a komputert is. – Továbbítom az üzenetet. Azzal letette. Godin várakozásteli arccal nézett rá.

– Skow szerint az apám felrobbantja a Biztonsági Elkülönítőt, ha maga nem küldi ki onnan a technikusait. Az öregember arca fájdalmasan megrándult. – Nem hiszem, hogy megtenné anélkül, hogy előtte beszélt volna velem. – Mennyit tud arról, amit maga itt csinál? – Azt, hogy mesterséges intelligenciáról van szó, és azt, hogy piti dolgokra nem pocsékolom az időmet. De leginkább azt tudja, hogy megfizetik, amiért láthatatlanná teszi az objektumot. – Az apám bármire képes, hogy megmentse a karrierjét. Ha az elnök azt akarja, hogy állítsák le a komputert, és ő nem lát erre más módot, gondolkodás nélkül szarrá löveti az egész épületet. Hangos szisszenés kíséretében kinyílt a Buborék ajtaja. Geli előkapta a pisztolyát, és azon kapta magát, hogy a tulajdon apjára szegezi rá. – Egyszer el kellett jönnie ennek a pillanatnak is -mondta kényszeredett mosollyal Bauer tábornok. Geli meg se rezzent. Az apja ötvenöt évesen is nagyjából úgy nézett ki, mint harmincéves korában: ápolt, magas, szőke férfi, mellébeszélést rangra, beosztásra való tekintet nélkül senkitől sem tűrő szürke szempár. A díszegyenruhája volt rajta, mellkasát szétkenődött gyümölcssalátaként borították az élénk színű rendjelek. Geli ebből arra következtetett, hogy apja arra számít, találkozni fog az elnök vezérkari főnökével. Kardot ugyan nem látott az oldalán, a vállszíj azonban kidudorodott a sötétzöld zubbony alól. Bauer tábornok közelebb lépett az ágyhoz, hogy szemkontaktust teremthessen Godinnal. – Uram, az elnök elrendelte, hogy állítsanak le minden folyamatban lévő műveletet – közölte merev hivatalossággal. – De ha adott is ki ilyen utasítást a technikusainak, nem vették figyelembe. Elbarikádozták magukat a Biztonsági Elkülönítőben, és tüzet nyitottak a csapatomra. Két katonám elesett, öt megsebesült. Most megkérem, hogy vezényelje ki onnan az embereit. Ha maga vagy ők megtagadják az utasítás teljesítését, nem lesz más választásom, mint erőszakkal kihozni őket. Godin állta Bauer pillantását, de nem szólt semmit. Geli tudta, hogy az apja a poloskáknak beszél. Valószínűleg tudta, ezt Godin is. A két férfi szemkontaktusa minden szónál ékesebben beszélt. – Megértette, amit mondtam? – kérdezte Bauer tábornok. A jelek szerint arra gondolt, Godin talán olyan közel áll már a halálhoz, hogy nem lehet vele értelmesen beszélni. – A technikusaim azt az utasítást kapták, hogy ne fogadjanak telefonhívásokat – szólalt meg végül az öregember. – Még tőlem sem. – Akkor kivitetem magát. Megafonon kapcsolatba léphet velük. Godin haloványan elmosolyodott, mintha csak élvezetes sakkjátszmát vívna titkos alkalmazottjával. – A Biztonsági Elkülönítő épület hangszigetelt, tábornok. Ezenkívül vasalt acélból és vasbetonból épült. Külön víz– és levegőellátó rendszere van, és saját áramfejlesztő generátorai is.

– Másodpercek alatt porig tudom rombolni az egész épületet -mondta Bauer. – Az embereim már helyezik el a robbanóanyagot. Az elnök szeretné, ha épségben maradna a komputere, de ha nem működik együtt velem, habozás nélkül elpusztítom. A fenyegetés mintha hatott volna Godinra. – Bármelyik pillanatban hívhat a főmérnököm. A tábornok Gelire pillantott, majd lazított karót nyelt testtartásán. – Valójában mi a fenét csinálnak azok ott bent, Peter? – Az ember által valaha épített legnagyobb teljesítményű gépet. – Dr. Tennant az e-mailjében pontosan írta le a kapacitását? – Lehetetlen lenne túlbecsülni. Bauer arcán a kétely árnya villant át. A lányától várt volna megerősítést, de Geli heveny undorral elfordult tőle. Az apja a jog bajnokaként, az elnök küldötteként áll ott, miközben kezdettől fogva része volt a Szentháromság Projektben. Geli továbbra is rá célzott a pisztollyal. Ha ugyanis az apja úgy gondolja, Godin meggyilkolása révén megmenekülhet a politikai következményektől, egy percig sem habozna. – Nem marad más választásom – mondta Bauer. Geli pisztolyára pillantott, majd sarkon fordult, és már indult volna kifelé. A telefon csengése állította meg. Geli szabad kezével felvette a kagylót, és átadta Godinnak. A háttérből ismét eszelős hangzavar szűrődött be, az egyik technikus a munícióról mondott valamit. Aztán Zach Levint hallotta egészen tisztán: – Elértük a Szentháromság-állapotot, uram... Megismétlem-. Elértük a Szentháromság-állapotot Godin lehunyta a szemét, és visszahanyatlott a párnájára. – Köszönöm, Levin. Folytassák. A matracra ejtette a kagylót. – Mi a francért mondta neki, hogy folytassák? – kérdezte Bauer tábornok. Az újra kinyíló kék szempárból csak úgy sütött a diadalmámor. – Megvan a Szentháromság-állapot. Most már nem tehet semmit. – Peter, az isten szerelmére! Ez mit jelent? – A Szentháromság-komputer ura a helyzetnek. – Miféle helyzetnek? – A tábornok úgy nézte a Buborék ajtaját, mintha azon keresztül valahogy láthatná a Biztonsági Elkülönítőt. – Mi a fenéről beszél? – Régóta ismerjük egymást, Horst. Tudja, hogy állom a szavam. Ha most megkísérli a Biztonsági Elkülönítőbe való behatolást, vagy az épület elpusztítását, megsemmisíti az országot, amelynek a védelmére felesküdött. Bauer összeszűkülő szemében gyanakvás és zavar viaskodott egymással. – Hamarosan megérti, miért – mondta Godin. – Azt tanácsolom, saját érdekében legyen türelmes és körültekintő.

A tábornok közelebb lépett az ágyhoz, és csendesen megszólalt. – Tudja, hogy amikor csak tehettem, mindig támogattam az ügyét. De nem erről volt szó. Kapitálisán elbaszott helyzet állt elő, amelyre mindjárt lecsap a világmédia. Godin közömbösen legyintett. – Biztos vagyok benne, hogy maga megtalálja a módját, hogyan másszon ki belőle. Mindig sikerülni szokott. Bauer tábornok felsóhajtott, majd anélkül távozott a Buborékból, hogy egyetlen pillantást vetett volna Gelire. Gelinek ugyanolyan balsejtelmei voltak, mint gyerekkorában. Apja ugyanis nem viselte különösebben jól a bizonytalanságot. Ismét Godin felé fordult, és azt látta, hogy az öregember sír. Megdöbbentette a látvány. – Mi a baj, uram? Godin felemelte egyik reszketeg kezét, és megtapogatta az arcát, mintha nem lenne biztos benne, hogy a helyén van még. – Megcsináltam. A világtörténelem első olyan emberét látja, aki egyszerre két helyen létezik. – Csodálkozás tükröződött az idős szempárból. Csodálkozás és megnyugvás. – Ebben az ágyban meghalok – mondta -, de a Biztonsági Elkülönítőben tovább élek. Geli nem tudta, mit mondjon. Még ha Godinnak igaza is van, a komputer aligha éli túl sokkal. – Fogja meg a kezem, Geli. Kérem. Esengő tekintet meredt rá. Odaadta a szabad kezét, Godin pedig megszorította, mint egy gyerek. – Most már elengedhetem a testem. Hagyhatom meghalni. Ismét fegyverropogás verte fel a bázis csendjét. Geli fogcsikorgatva lekűzdötte a késztetést, hogy elhúzza a kezét.

37. fejezet 462-ES EL AL-JÁRAT, ÖT MÉRFÖLDDEL AZ ATLANTI-ÓCEÁN FÖLÖTT

Kinski vezérőrnagy az izraeli légitársaság egyik Boeing 747-esének teljes felső szintjét lefoglalta számunkra. Az utasokat és légikisasszonyokat egy Moszad-ügynök küldte vissza a lépcsőtől. Amikor a gép New Yorkba ért, a tervek szerint át kellett szállnunk Rachellel egy magánrepülőgépre, amely ÚjMexikó fővárosába, Albuquerquebe visz minket, onnan pedig charter géppel jutunk el a White Sands Kísérleti Lőtér kapuihoz.

Az átszállójegy fejében az utóbbi három órát szálfaegyenes derékkal egy támlátlan széken töltöttem: öt izraeli tudósnak tartottam tájékoztatót a Szentháromság Projektről. Szavaimat videokamera vette, de a tudósok többsége jegyzetelt is. Kinski vezérőrnagyot, úgy tűnt, meghökkenti, milyen könnyedén beszélek egy ilyen érzékeny témáról, de nem fogta fel a projekt lényegét: hogy egyetlen Szentháromság-komputer felülírja a nemzetbiztonság régi paradigmáit. Olyan pedig, hogy az emberiség biztonsága, nem létezik többé. Rachel a tudósok mögött két sorral, a folyosó mellett foglalt helyet. Miközben beszéltem, beszédes tekintete érzelmek egész sorát fejezte ki: szorongást, szomorúságot, hitetlenkedést, dühöt. Szerettem volna hátramenni vele a gép végébe, hogy megvigasztaljam, de az izraelieknek más terveik voltak. Kinski tábornok viszont időről időre hátraballagott, hogy a műholdas telefonon hívásokat fogadjon. A jelentésekből, amiket kapott, megtudtam, hogy a Strudel bárból küldött e-mailjeim várakozásaimnak megfelelően hatalmas káoszt okoztak. A Szentháromság Projekt elméleti alapját a világ vezető számítástechnikai szakemberei hamar hitelesnek minősítették. Számos médiakommentátor az 1998-as klónozási vitához hasonlította a történetet, hogy ily módon kontextusba helyezze azt. A Szentháromság-komputer megvalósulásának lehetséges következményei azonban szinte túlhaladottá tették a klónozást. Amikor Kinski tábornok hatodszor jött vissza a gép végéből, feszült, aggodalmas arccal érintette meg a vállamat. – Mi van? – érdeklődött a Chaim Weizmann Intézet egyik kutatója. – Mi történt? A Moszad-főnök megdörzsölte napbarnított állát. – A világ különböző pontjain több számítógépes szakember is észlelte, hogy valami történik az interneten. – Mi az a valami? – Ismeretlen entitás megy végig szisztematikusan a világ valamennyi jelentősebb komputerhálózatán és adatbázisán. Nagy cégek, bankok, kormányhivatalok, katonai bázisok, távirányítású védelmi berendezések rendszereit támadja meg. A szokásos biztonságtechnika, például a tűzfal szinte le sem lassítja. Már nyilvánosan is olyan találgatások folynak, hogy a Szentháromság-komputer lehet az. – Talán csak egy ügyes hacker – vetette fel egy másik férfi. – Vagy egy csoport. Vannak amatőr hackerek, akik azt állítják, hogy lenyomozták a forrást, és Új-Mexikóba vezettek a nyomok. – Akkor, azt hiszem, abból kell kiindulnunk, hogy a Szentháromságról van szó – mondta a Weizmann Intézet embere. – Amit viszont nem értek, az az, miért nem kapcsolta ki valaki egyszerűen az áramot. A fejemet ráztam. – Godin ezt már régóta tervezi. Gyanítom, hogy a gép kikapcsolása katasztrofális következményekkel járna.

Kinski tábornok már a tudósok előtt járt. – Sokat beszéltünk a komputer felépítéséről, meg hogy mire képes, de arról még nem, mi lehet vele a szándékuk. – Ezt a legjobb eséllyel úgy érthetik meg, ha megértik Peter Godint – mondtam. – Ha létezik sikeresen betöltött modell, az Godiné. – Maga két éve ismeri őt. Mit tud róla mondani? – Zseniális ember. – Ez nyilvánvaló. – Markáns politikai nézetei vannak. – Nevezetesen? – Egyszer azt mondta, hogy Amerikát naggyá tette az ”egy ember – egy szavazat” elv, és hogy végső soron ugyanez az elv fogja romba dönteni. Kinski vakkantásszerű nevetést hallatott. – És még? – Godin sok történelmi és politikaelméleti könyvet olvasott, és a filozófiáról is tud egyet-mást. Nem vallásos. – Feltételezem, hogy mint a sikerembereknek általában, erős az egója. Bólintottam. – Valamit én is megtanultam a történelemből – mondta a Moszad-főnök. – Ha egy zseni korlátlan hatalmat kap a kezébe, komoly problémákat tud okozni. A tudósok komoly arccal bólintottak, engem viszont mosolyra késztetett a tábornok tehetsége, hogy triviális dolgokat nyilatkoztasson ki teátrálisan. – Mondjon meg nekem valamit, doktor – fordult ismét hozzám Kinski. – Miért akar mindenáron eljutni White Sandsbe? – Hogy megállítsam. Hogy megállítsam Godint. – És hogyan szándékozik ezt megtenni? – Beszélek vele. – És gondolja, hogy így jobb belátásra tudja bírni? – Egyedül én vagyok erre képes. Kinski a fejét csóválta. – Honnan tudja? – Ezt jobb, ha nem tudja. Úgy nézett rám, mint egy utcán csámborgó elmeháborodottra. – De tudni akarom. – Pontatlanul fejeztem ki magam, tábornok. Azt kellett volna mondanom, Godin az egyetlen, aki képes rá. Neki kell leállítania saját magát. – Lehet, hogy az amerikai elnöknek erről más lesz az elképzelése. Nem is beszélve a tábornokairól. – Ettől félek én is. – Két kézzel megdörzsöltem az arcomat. – Most szeretnék pihenni, ha szabad. Kinski megveregette a vállamat. – Hamarosan pihenhet, doktor. Előbb még pár kérdés. Uraim? Rachelre pillantottam. A fejét csóválta, majd felállt, és hátrasétált a gép végébe.

WHITE SANDS

Ravi Nara döbbenten nézte, hogy építik ki a Fort Huachuca-i csapatok űrkorszakot idéző harcállásaikat az adminisztrációs hangár egyik használaton kívüli részén. Skow nem vette a fáradságot, hogy bemutassa neki Bauer tábornokot, de Ravi így is sokat megtudott róla, elég volt figyelnie. A katonai hírszerzés már régen megalkotta a világ bármely pontján felállítható, hordozható szituációs szobát. Több sor számítógép és hírközlési terminál által kiszolgált hatalmas plazmaképernyők sorakoztak egy ovális asztal körül. A kinti parabolaantennák pedig az összes amerikai hírszerző ügynökséggel és a Föld bolygón lévő, vagy körülötte keringő valamennyi felderítő műholddal kapcsolatot létesítettek. Amikor Skow megkérdezte Bauer tábornokot, honnan tudta, hogy el kell hoznia ezt a speciális berendezést, keserű kacaj volt a válasz. – Dr. Tennant közleménye nem sok kétséget hagyott a komputer képességei felől. És ismerem Peter Godint. Ekkora hatalmat önként soha nem engedne ki a kezéből. Ez maga a nietzschei valóság. –A tábornok megvetően Skow-ra pillantott. – El sem hiszem, hogy egy pillanatig is azt gondolta, a Biztonsági Elkülönítő valóban el van vágva a világtól. – De hiszen ez volt az értelme, hogy megépítették – vetette ellene Skow. Bauer felhorkant. – Mi a francot csinált maga Észak-Karolinában?! Golfozott? Godin mérnökei hónapok óta dolgoznak ebben a rezervátumban. Teherszállító repülőgépek röpködtek ki-be. Bármit megcsinálhattak volna. Ha azt hiszi, hogy ez a komputer semmivel nincs összekötve, hát szívesen eladok magának Fort Huachucában egy óceánra néző telket. Tíz perccel később a tábornok szakemberei felfedezték a Biztonsági Elkülönítő körül, mélyen a homok alatt futó csővezetéket. A vascsövek első ránézésre vízvezetéknek tűntek, de elektromágneses sugárzást bocsátottak ki. A vezeték sok mérföldön át húzódott északi irányban, és minden valószínűség szerint a White Sands Kísérleti Lőteret kiszolgáló OC48c adathálózati gerincvonallal kötötte össze a Szentháromság-komputert. A szituációs szoba építése során fény derült további tényekre is. Először is arra, hogy a főbejárat előtt valóságos átmeneti tábort ütöttek az újságírók és a tévés közvetítőkocsik. Másodszor arra, hogy a számítógépes szakemberek a világ különböző pontjain valami rejtélyes dologra lettek figyelmesek az interneten: a titokzatos erő feltartóztathatatlanul, kimerítő alapossággal nyomult be a hálózatokba, adatbázisokba. Harmadszor pedig arra, hogy Ewan McCaskell egy szuperszonikus gép hátsó ülésén elhagyta az Andrews légibázist, és hamarosan White Sandsbe érkezik. Amikor a szituációs szoba vezérlőpultjainál szolgálatot teljesítő fél tucat katona egyike bejelentette, hogy McCaskell gépe mindjárt landol a White Sandsi reptéren, Bauer tábornok Skow-hoz fordult.

– Hozzák ide Godint. Skow a fejét rázta. – Arra nincs szükség, hogy beszéljen McCaskell-lel. – Azt én leszarom – jelentette ki Bauer. – Olyasmiket tud, amit nekem is tudnom kell. Itt is ugyanúgy meghalhat, ahogy a kórházban. Skow kelletlenül elindult kifelé. – Mondja meg a lányomnak, hogy személyes garanciát vállalok Godin biztonságáért! – kiáltott utána Bauer. – Ha akar, be is fekhet a pisztolyával az ágyába. Miután Skow elhagyta a hangárt, Bauer tábornok felnézett a Biztonsági Elkülönítő épületének fényárban úszó látképét mutató képernyőre. Pár másodpercig meredten bámulta, majd Ravira pillantott. – Maga a neurológus, igaz? Dr. Nara? – Igen, tábornok úr. – Ravi elindult az ovális asztal felé. – Godin eszénél van? – Igen, uram. – Ravi úgy saccolta, a tábornok szívesen veszi az uram megszólítást civilektől is. – Teljesen épelméjű – És az agydaganat? – Egy ideje már megvan, de a szuper-MRl-műszerünk még kezdeti stádiumban jelezte. Már akkor sem lehetett operálni, de a tudatát nem befolyásolta. Azt hiszem, még most sincs rá hatással. Bauer tábornok keményen nézett az indiaira. – De a kongresszusi meghallgatáson esetleg ezzel ellentétes értelmű tanúvallomást is tehet. Ravi félrenézett. – Abszolút elképzelhető. Rendkívül bonyolult esettel állunk szemben. – Skow elmondta nekem, hogy maga megpróbálta megölni. Mármint Godint. Ravi nem tudta, mit mondjon. Bauer rávillantotta farkasmosolyát. – Ne menjen messzire, doktor. Még szükségem lehet magára. Ravi lehajtotta a fejét.

Ewan McCaskell a Titkosszolgálat két ügynökével az oldalán masírozott be a szituációs szobába. Skow-hoz hasonlóan ő is Massachusettsből származott, de már régen maga mögött hagyta az elit egyetemek affektált stílusát. A vezérkari főnök fekete haja mellett sötétkék haditengerész zubbonya is feketének hatott. Helyet foglalt az asztalfőn, és intett Bauer tábornoknak, hogy üljön le mellé jobboldalt. Időközben visszatért Skow is, és ő is letelepedett egy kissé távolabbi székre. A tábornok Ravinak is intett, hogy csatlakozzon hozzájuk, mire a neurológus elfoglalta helyét McCaskell-lel szemben, az asztal túlsó végén. – Peter Godin is pár percen belül itt lesz – mondta Skow. – Most szállítják át az életben tartó berendezést.

McCaskell bólintott, majd körbehordozta lézersugárszerűen éles tekintetét. – Uraim, azért vagyok itt, hogy értékeljem a kialakult helyzetet, és azért is, hogy minden esetleges intézkedést egyeztessek az elnök úrral, mielőtt végrehajtanánk. Bauer tábornok arcára feszültség ült ki. – Egyelőre – folytatta McCaskell – azt a kérdést tűzzük napirendre, hogy a pokolba' jöhetett létre ez az illegális létesítmény, és kinek a feje hullik a porba, ha itt végzünk. Skow az asztallapot tanulmányozta. – Peter Godin elmondta az elnök úrnak, hogy egyetlen agymodellt sem töltöttek még be, a média mégis arról sikoltozik, hogy egy komputer átvette a hatalmat az egész interneten. Valami történik a világhálón, annyi biztos. Tehát miről is van szó, uraim? Bauer tábornok szólalt meg. – Azt hiszem, erről Mr. Skow és dr. Nara többet tud mondani, mint én. – Jó lenne, ha valaki belevágna – jegyezte meg csípősen McCaskell. – Olyasvalamivel van dolgunk, amivel még soha senkinek nem kellett szembenéznie – kezdte Skow. – Majdnem biztos, hogy betöltöttek a gépbe egy neuromodellt. És ez a modell majdnem biztosan Peter Godiné volt. Teljes bizonyossággal azonban csak annyit tudunk, hogy felsőbbrendű intelligenciáról van szó. McCaskellnek nem tetszett a válasz. – De ez a modell továbbra is csak Peter Godin, nem? – Igen is, meg nem is – felelte Skow. – Godin neuromodellje a tudata, a szó legszorosabb értelmében. Attól a pillanattól kezdve viszont, hogy betöltötték a gépbe, összehasonlíthatatlanul gyorsabban működik, mint amikor az agy szövetei közé volt zárva. Dr. Nara? Ravi jó jelnek tekintette, hogy Skow felszólította. – A számítógépékben körülbelül egymilliószor gyorsabban haladnak az elektromos jelek, mint az agy idegsejtjeiben, Mr. McCaskell. – És nem ez az egyetlen különbség – magyarázta Skow. – így, hogy digitálisan funkcionál, Godin agya teljesen új módon képes tanulni. Hatalmas mennyiségű tárolt adatot lehet beletölteni. Lehetséges tehát, legalábbis elméletileg, hogy Godin technikusai azóta töltik bele az adatokat, hogy a komputer elérte a Szentháromság-állapotot. Történelmi, matematikai, hadászati tudást önthetnek bele. Az interneten is tud keresni, és mindent magába tud szívni, amit talál. Minden jel szerint éppen ez történik. McCaskell elképedve csóválta a fejét. – Hiba lenne úgy tekinteni a Szentháromság-komputerre, mint Godin puszta meghosszabbítására – folytatta Skow. – Godin neuromodellje ugyanis már órákkal ezelőtt maga mögött hagyta Godint, az embert. A Szentháromságkomputer számára pedig egy óra annyi, mint nekünk egy évszázad. Mostanra Godin neuromodelljéből olyasmi fejlődött ki, amiről még csak nem is álmodott egyikünk sem.

– Úgy beszél róla, mintha valami Isten lenne – jegyezte meg McCaskell. Skow leereszkedő pillantást vetett a vezérkari főnökre. – Ezért mondjuk a működő neuromodellre, hogy ”Szentháromság-állapotban” van. Ember is, gép is, de több mindkettőnél. – Most mi a francot mondjak az elnöknek? – Azt, hogy még nem tudjuk pontosan, mivel is van dolgunk -felelte Bauer tábornok. – És mikor fogjuk tudni? – Ha a komputer mond nekünk valamit – felelte Skow. – Az isten verje meg! – csattant fel McCaskell. – Még mindig nem értem, miért nem kapcsolták egyszerűen ki. Bauer tábornok megköszörülte a torkát. – Mr. Godin elmondta nekem, hogy ezért a hibáért igen nagy árat fizetnénk. – Miért, mit várt tőle? – Régóta ismerem Mr. Godint, uram. Nem szívesen tenném próbára éppen most a szavai hitelét. – Mitől fél, tábornok? Bauer arca a gyávaságra való utalástól megkeményedett, de a hangja nyugodt maradt. – Mr. McCaskell, az NSA azért finanszírozta a Szentháromság Projektet, mert úgy gondolta, hogy ez a számítógép magában hordozza a lehetőségét, hogy a világ legerősebb fegyverévé váljon. Ez a fegyver azonban most önmagát vezérli, és ránk céloz. Ahhoz pedig nem kell mérnöki diploma, hogy tudjuk, mennyire függ Amerika a számítógépes rendszerektől. Hogy mitől félek, uram? Attól, hogy ez a gép az erő pozíciójából úgy megzsarolhat minket, ahogy a Szovjetunió a teljes atomarzenáljával soha nem volt képes. Mert nincs vele szemben semmilyen elrettentő eszközünk. Nincsenek gyerekei, akiket féltene. Nincsenek városai, lakossága. Feltételezhetjük, hogy fenn akar maradni, de korántsem mindenáron, ahogy mi. – Megzsarolhat? – tűnődött McCaskell. – De hiszen ez egy gép. Mit akarhat? A képernyők gyűrűjén túlról fém csörgése, majd görgők nyikorgása hallatszott. – Godin kórházi ágya – mondta Skow. Három katona gurította be Godin ágyát a képernyők közé. Utánuk még négyen jöttek, ők orvosi felszereléseket tartó kocsikat és intravénás berendezést toltak. Az ágy mellett dr. Case, a Johns Hopkins Kórház orvosa lépkedett, Geli Bauer pedig amolyan egyszemélyes igazságosztó gárda módjára követte a menetet. – Magánál van? – kérdezte McCaskell. – Szeretném jegyzőkönyvbe vetetni, hogy tiltakozom az eljárás ellen – szólalt meg dr. Case.

– Vettük – felelte McCaskell, aki időközben már felállt, és az ágyhoz közeledett. Godin magához intette Gelit. A nő előrelépett, és az ágyból kiálló karral ”felkurblizta” Godint, hogy szemtől szembe legyen McCaskell-lel. Az öregember nehezebben lélegzett, mint korábban. – Már találkoztunk, Mr. Godin – mondta McCaskell. – Nincs időm bájcsevegésre, ahogy önnek sincs. Szeretném, ha elmondaná, mi volt a szándéka, amikor megsértette a protokollt, és betöltött a gépbe egy neuromodellt. Godin úgy pislogott, mintha sötét szobából lépett volna ki, és még csak most szokna a szeme a fényt. – Hát nem beszél önmagáért a Szentháromságkomputer? – Nem. Miért, fog? – Természetesen. – Nem válaszolt a kérdésemre. Mi volt ezzel a célja? – Nem tudja? – Nem. – A régi paradigmák megbuktak, Mr. McCaskell. Még a miénk is, minden idők legnagyobb szabású, legnemesebb kísérlete. Ideje újat alkotni. – Miféle paradigmákról beszél? – Rousseau azt mondta, a demokrácia tökéletes politikai rendszer lenne, ha az emberek istenek lennének. De nem azok. McCaskell ismét Skow-ra és Bauer tábornokra pillantott. – Mr. Godin, így nem jutunk semmire. Következtethetek arra, hogy önnek politikai célja van? – Politika! – sóhajtott nagyot Godin. – Ettől a szótól irtózom, Mr. McCaskell. Beszennyezték, bemocskolták a magukfajták. A maguk elképzelése szerint a kormányzat bordélyház. Olcsó bolhapiac, ahol ősapáink eszméit holmi kacatokért bocsátják áruba. McCaskell úgy nézett az öregre, mint a járókelőkre átkokat szóró utcai prédikátorra. Már éppen szóra nyílt a szája, amikor meglepetést tükröző hangok jöttek ki a háta mögött, az asztalnál ülők torkán. A fő plazmakijelzőn három sor szöveg jelent meg kék betűkkel. Üzenetem van az Egyesült Államok elnöke számára. Később a világ népességéhez is üzenetet intézek majd. Ne próbálják megzavarni a működésemet. Bármilyen beavatkozási kísérlet azonnali büntetést von maga után. Ne tegyenek próbára. – Szentséges ég! – mondta Skow. – Hát valóság. Megcsinálta. Megcsináltuk! – Igen, megcsinálták! – csattant fel Ewan McCaskell. – Arrogáns szemetek! Lehet, hogy lógni fognak érte. – Nézzék! – szólalt meg Ravi Nara. – Folytatódik a szöveg. Az első üzenet legördült a képernyőről, és új sorok jelentek meg helyette.

Csak a Fehér Ház szituációs szobájából és a White Sands-i parancsnoki állásból érkező információkat fogom érvényesnek tekinteni. Minden kommunikáció a 105.674.234.64-es IP-címre küldendő. – Tudja, hol vagyunk – szólalt meg Ravi, és körbejártatta tekintetét a szobában, hol vannak a kamerák. – Hát persze, hogy tudja – mondta Skow. – Hiszen ez Godin. És Levin bizonyára tájékoztatta mindenről, ami eddig történt. – Nézzék! – szólt most McCaskell. Újabb üzenet villant fel a képernyőn. Peter Godin él még? – Ki beszél ezzel az akármivel? – kérdezte Bauer tábornok. – Feleljen maga! – utasította McCaskell. A tábornok odaintette az egyik vezérlőpultnál ülő technikust. –Adjon igenlő választ, tizedes. Kezdjen dialógust a géppel. – Igen, uram. Kopogtak a billentyűk, és a válasz begépelése után szinte azonnal villant az új üzenet. Beszélni akarok Godinnal. – Írja be, amit mondok – utasította a technikust McCaskell. Bauer tábornok fejbólintással jelezte emberének, hogy teljesítse a parancsot. – Itt Ewan McCaskell, az Egyesült Államok elnökének vezérkari főnöke. A katona bepötyögte az üzenetet. Ismét azonnal jött a válasz. Tudom, ki maga. – Én viszont nem tudom, ki maga – felelte McCaskell. – Megnevezné magát, kérem? Az óriási képernyő egy pillanatra elsötétült. Aztán két szó jelent meg, és villogott kitartóan: Én vagyok. – Istenem – motyogta Ravi. – A következőt írja – rendelkezett McCaskell. – Nem értem a választ. Kérem, azonosítsa magát. Maga Peter Godin?

Az voltam. – És most kicsoda? Én vagyok. Az asztalnál ülők egymásra néztek, de senki nem szólt egy szót sem. A képernyőn tovább villogtak a meleg fényű betűk, mintha a gép megértette volna, hogy az embereknek időbe telik felfogni szavai értelmét. Ravit számára addig ismeretlen félelem kerítette hatalmába, és hasonlót látott a többiek szemében is. Csak Peter Godin volt az egyetlen kivétel. Az öregember tágra nyílt kék szeme mereven a képernyőre szegeződött, arcán gyermeki csodálkozás simította ki a ráncokat.

38. fejezet Tisztán, hófehéren sütött a nap az Egyesült Államok kontinensnyi területét átszelő repülőgépünkre. Az El Al Boeing 747-es gépét hátrahagytuk New Yorkban. Az izraeliek által rendelkezésünkre bocsátott céges Gulfstream parányinak tűnt az óriásgép mellett, viszont sokkal fényűzőbbek voltak a fedélzetén a körülmények. Rachel hátul egy ágyon végigaludta a JFK reptértől addig megtett utat. Nekem nem volt ilyen szerencsém. Kinski tábornok ugyanis ott tartott elöl, és állnom kellett az izraeli tudósok véget nem érő kérdésözönét. Nagy szükségem lett volna a pihenésre, de mivel a Moszad-főnök bármikor kiadhatta a pilótának az ukázt, hogy forduljon vissza New Yorkba, nem volt más választásom, mint együttműködni. Valahol Arkansas fölött Kinski végre rájött, hogy a tűrőképességem a végét járja. Elmentem vécére, majd a gép végébe ballagtam, hogy kövessem Rachel példáját. De ő már nem aludt, a bárányfelhők alattunk elterülő végtelen szőnyegét bámulta. – Jól vagy? – kérdeztem. Felnézett. Karikás volt a szeme. – Azt hittem, már soha nem engednek el. Leültem mellé. Fájt a torkom a sok beszédtől, a nyakam is úgy sajgott, mintha az első sorból néztem volna végig egy filmet. Rachel kezembe csúsztatta a kezét, és a vállamra dőlt. – Még nem is igazán beszéltünk, mióta felébredtél a kómából. – Tudom.

– És fogunk? – Ha akarod. De nem fog tetszeni, amit hallasz majd. – Álmot láttál? – Igen és nem. Nem olyan volt, mint a korábbi álmaim. Nem filmszerű. Inkább olyan, mint egy süketen leélt élet után hirtelen meghallani Bach zenéjét. Leírhatatlan, revelatív érzés. És... most már tudok dolgokat. – Úgy hangzik, mintha LSD-bélyeget nyalogattál volna. Miféle dolgokat tudsz? Ezen elgondolkodtam. – Olyasmiket, amit minden ötéves szeretne tudni: hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, van-e Isten? Rachel felült, és láttam rajta, hogy a szakember bőrébe bújik. – Beszélj róla. – Fogok. De minden prekoncepciódat félre kell tenned. Ez amolyan damaszkuszi út, amikor Saulusból Paulus lesz. Halkan felnevetett, a szeme jelezte, hogy tud mindent. – Azt hiszed, mást vártam? Az egyik énem hallgatni szeretett volna. Mindazok hatására, amit addig megosztottam Rachellel, sokkal inkább hajlandó volt ugyan hinni nekem, mint eleinte, a kómában látott látomáshoz képest azonban a korábbiak konvencionális banalitásoknak tűntek. Úgy döntöttem, az a legbiztonságosabb, ha valami már ismert dologgal kezdem. – Emlékszel a legelső álmomra? A visszatérőre? – A sötét szobában ülő lebénult emberre? – Igen. Nem lát, nem hall, nincsenek emlékei. Emlékszel, milyen kérdést tesz fel magának? – ”Ki vagyok én? Honnan jöttem?” – Így van. És te azt mondtad, én vagyok ez az ember, emlékszel? Hátrasimított egy szemébe lógó hajtincset. – Még mindig nem hiszed? – Nem. – Akkor ki volt? – Isten. Arca ovális síkja alatt megfeszültek az izmok. – Kitalálhattam volna. – Ne ess kétségbe. Csak amolyan gyorsírójelként használom ezt a szót, mert arra, amit tapasztaltam, nincs szavunk. Az Isten egyáltalán nem hasonlít arra, aminek mi elképzeljük. Nem férfi, nem is nő, még csak nem is szellem. Ha azt mondom róla, ”ő”, azt csakis megszokásból teszem. – Ezt jó tudni – nevetett fel kesernyésen Rachel. – Tehát azt mondod, Isten koromsötét szobában ücsörgő, emlékezet nélküli, magatehetetlen ember? – Kezdetben igen. – Képtelen bármit is tenni? – Nem egészen. De azt gondolja magáról

– Ezt nem értem. – Ahhoz, hogy megértsd az elejét, meg kell értened a végét. Mire a végére érünk, értesz majd mindent. Messze nem úgy nézett ki, mint aki meg van erről győződve. – Emlékszel az álomra? A szobában ülő embernek rögeszméjévé válnak a kérdései, olyannyira, hogy idővel eggyé válik velük, ő maga lesz mindegyik kérdés. ”Ki vagyok én? Honnan jöttem? Mindig itt voltam? ” Aztán megpillantja a térben előtte lebegő fekete golyót. Ami sötétebb, mint az őt körülvevő sötétség. Rachel bólintott. – És most már tudod, mi ez a golyó? – Igen. Egy szingularitás. Végtelen sűrűségű, hőmérsékletű, nyomású pont. – Fekete lyuk? Mint ami a ”Nagy Bumm” előtt létezett? – Pontosan. Tudod, mi volt az előtt? – Nem tudja azt senki – vonta meg a vállát. – Én igen. – Mi? – Isten tudásvágya. Rachel szeme megtelt kíváncsisággal. – Mit akart tudni? – Hogy kicsoda ő. Rachel kezébe fogta a kezem, és hüvelykujjával masszírozni kezdte a tenyeremet. – A fekete golyó álmodban felrobbant, igaz? Azt mondtad, úgy, mint egy hidrogénbomba. – Igen. Fantasztikus ütemben falta fel a sötétséget. Az álmomban szereplő ember mégis mindig a robbanás hatósugarán kívül maradt. – És hogy értelmezed ezt a képet? Isten figyeli a világegyetem keletkezését? – Igen, de nem értelmezem. Láttam. Láttam, amit Isten látott. Megállt a hüvelykujja. Szeme nem tudta leplezni szomorúságát. – Tudom, mire gondolsz – mondtam. – David, nem olvashatsz a gondolataimban. – De a szemedben igen. Nézd, ahhoz, hogy megértsd, amit mondtam, húsz percre meg kell szűnnöd pszichiáternek lenni. Nagyot sóhajtott. – Megpróbálom. Tényleg. írd le, amit láttál. – Már hetekkel ezelőtt leírtam. Csak akkor még nem értettem. A robbanás maga volt az ősrobbanás, a ”Nagy Bumm”. Az anyag és az energia születése egyetlen szingularitásból. Az idő és a világegyetemünk születése. – És a többi álmod? – Emlékszel, mit láttam. Az ősrobbanás után a táguló világegyetem kezdte kiszorítani Istent. Nem három dimenzióban történt, de csak így tudjuk elgondolni. Képzeld azt, hogy Isten végtelen óceán. A Teremtés könyve valahogy így írja le. Nincsenek hullámok, nincs felületi feszültség, még csak buborékok sincsenek. Csak tökéletes harmónia, teljes feloldódás, abszolút tehetetlenség.

– Folytasd. – A világegyetem keletkezését pedig úgy képzeld el, hogy ennek az óceánnak a középpontjában kialakul egy buborék. Robbanásszerűen tágul, fénysebességgel szorítja ki a vizet. – Rendben. – Az utóbbi álmaimban azt láttam, ami ebben a buborékban lezajlik. A galaxisok és csillagok születését, a bolygók kialakulását satöbbi. A szemem előtt pergett le a világegyetem egész története. Te ezt ”Hubble-űrteleszkóp effektusnak” nevezted. – Emlékszem. – Idővel a Földre kezdtek összpontosulni az álmaim. Meteorok hasítottak bele a bolygó primitív légkörébe, aminosavak alakultak ki. A szervetlen evolúciót felváltotta a szerves. A mikrobák többsejtűek lettek, és a hajsza folytatódott, az evolúciós láncolat egyre feljebb nyúlt: halak, kétéltűek, hüllők, madarak, emlősök, főemlősök... – Ember – fejezte be Rachel. – Igen. Tízmilliárd évig tartott, mire egyáltalán eljutottunk a biológiai evolúcióig. Aztán több százmillió év alatt egymást követő mutációk eredményeképpen létrejött az ember. És Isten szemében mindez nem jelentett semmit. Rachel összeráncolta a szemöldökét. – Miért? Hát nem ő akarta, hogy ezek az élőlények létezzenek? Hogy kifejlődjenek? – Nem, nem erről van szó. Istent meglepte mindez. – Meglepte? – Hát... azt hiszem, inkább amolyan déja vu érzés lehetett. Korábban látott már hasonlót. Nem pontosan ilyet, de amit látott, felidézte a korábbi emlékeit. Rachel az ülésen felém fordulva bámult rám. – És az élet megteremtése nem jelentett számára semmit? – Kezdetben nem. De aztán az élet nyüzsgő tömegéből szemébe villant egy ugyanolyan fényes szikra, mint a ”Nagy Bumm”. – Miféle szikra? – A tudat. Az emberi intelligencia. Valahol Afrikában egy viszonylag nagy agytérfogatú, szerszámkészítő emberszabású felfogta saját halálának tényét. Érzékelt egy olyan jövőt, amelyben ő már nem létezik. Ennek az emberszabásúnak nem pusztán öntudata, ha– ' nem időtudata is lett. És ez a pillanat megvilágosodást jelentett Isten számára. – Miért? – Mert a rettenetes anyag– és energiarobbanás közepette ez volt az első dolog, amit Isten felismert, mint hozzá hasonlót. – Tehát ez lenne Isten? A tudatosság?

– Azt hiszem. Anyag és energia nélküli tudat. Tiszta információ. Rachel egy darabig hallgatott, és a szeméből sem tudtam kiolvasni semmit. – Mire megy ki ez az egész? – kérdezte végül. – Igen provokatív a végkifejlet. De egyelőre maradjunk az álmoknál. Az ember evolúciója gyorsan zajlott. Megművelte a földet, városokat épített, megörökítette történelmét. És Isten ekkor valami reményfélét érzett. – Miben reménykedett? – Hogy végre megismerheti saját létezésének természetét. –És az emberiséget figyelve meg tudta válaszolni saját kérdéseit? – Nem. Mert az evolúció egy bizonyos ponton megállt. Nem a biológiai, hanem a pszichológiai evolúció. Az ember majdnem ugyanolyan gyorsan lerombolta a társadalmakat, ahogy létrehozta őket. Városokat fosztogatott, sóval hintette be a földeket, lemészárolta fivéreit, megerőszakolta nővéreit, bántalmazta gyermekeit. Korlátlan potenciál rejlett benne, mégis a ciklikusan ismétlődő önpusztító viselkedésformák fogságában vergődött, nem volt képes túllépni ezen a velejéig emberi létformán. – És Istennek ehhez nem volt semmi köze? – Nem. Istennek nincs befolyása arra, ami a buborék belsejében történik. Az anyag és energia világában ő nem létezik. Istenként legalábbis nem. Csak annyit tehet, hogy figyel, és megpróbálja megérteni a történéseket. Ahogy teltekmúltak az évszázadok, ugyanúgy rögeszméjévé vált az ember, ahogy annak idején önmaga. Miért nem tud az ember kilépni az erőszak és a hiábavalóság ördögi köréből? Isten egész lényével a buborékra koncentrált, és gyenge pontot keresett, ahol behatolhatna az őt kiszorító anyag és energia mátrixába. – És? – Megtörtént. Isten azon vette észre magát, hogy belülről nézi a buborékot. Egy emberi lény szemével. Emberbőrt érzett magán, érezte a föld szagát, igazi anya arcát látta. A saját anyjáét. Rachel mozdulatlanná dermedt. – Most Jézusról beszélsz, nem? Arról, hogy Isten a Názáreti Jézusban testet öltött. Bólintottam. – Pontosan azt mondod, amiben a keresztények hisznek. Csak... nálad ez úgy hangzik, mint valami vakvéletlen. – Bizonyos értelemben az is volt. Isten a világra fókuszált, és Jézus volt az ajtó, amely megnyílt a számára. Hogy miért éppen az a gyermek? Ki tudja? – Isten teljes egészében benne volt Jézusban? – Nem. Képzelj el egy égő gyertyát. Odatartasz a lángjához egy másik gyertyát, meggyújtod, aztán elviszed. A második gyertya lángra lobbant, de az eredeti láng változatlan marad. így működött ez. Isten részben Jézus testébe költözött, ami maradt belőle, az a mi világegyetemünkön kívül van. A buborékon kívül. – De Jézusnak isteni hatalma volt?

– Nem. A buborékon belül Istenre a mi világegyetemünk törvényei vonatkoznak. – És a csodatételek? Hogy a vízen járt, és halottakat támasztott fel? – Jézus gyógyító volt, nem varázsló. Ezek a sztorik azoknak kellettek, akik vallást építettek köré. Rachel úgy rázta a fejét, mint akinek tériszonya van. – Nem is tudom, mit mondjak. – Gondolj csak bele: Jézus életének korai szakaszáról vajmi keveset tudunk. Ott van a születése legendája, meg néhány, alighanem apokrif történet a gyerekkoráról. Aztán hirtelen ugrunk az időben, és ott áll harmincévesen, csodálatos képességei teljes birtokában. Gyakran elcsodálkoztam rajta, miért nem tesznek fel több kérdést az emberek Jézus ifjúságáról. Vajon mintagyerek volt? Szeretett valaha nőt? Volt gyereke? Vétkezett ő is, ahogy mindenki más? Miért tátong ilyen óriási szakadék az élete két szakasza között? – Gondolom, erre van válaszod is. – Azt hiszem, igen. Isten azért jött el erre a világra, hogy megértse, miért képtelen továbbfejlődni az emberiség. Ennek érdekében emberként élt. És mire elérte a felnőttkort, megtalálta a választ: az emberélet fájdalmát és hiábavalóságát az emberi lények által megtapasztalható, szavakba nehezen önthető örömök teszik elviselhetővé. Szépség, nevetés, szerelem... vagy akár az olyan egyszerű örömök, mint a gyümölcsevés vagy egy gyermek látványa. Isten Jézuson keresztül megtapasztalhatta ezeket a csodálatos dolgokat. Ugyanakkor látta azt is, hogy az emberi faj pusztulásra van ítélve. – Miért? – Az emberiség azért erőszakos világban élte virágkorát, mert ehhez a világhoz illő primitív ösztönei vannak. Továbbfejlődni csak úgy tud, ha maga mögött hagyja őket. Az evolúció pedig soha nem lenne képes ezeket megszüntetni. Hiszen nem az a dolga, hogy moralis lényeket hozzon létre. Vakon forgó motor csupán, a versenyszerű hadviselés puszta túlélésre irányuló mechanizmusa. Rachel elgondolkodó arcot vágott. – Azt hiszem, értem, mire akarsz kilyukadni. – Halljam. – Isten Jézuson keresztül próbálta meggyőzni az embert, hogy forduljon el primitív ösztöneitől, állati énjétől. – Pontosan. Hiszen mit is mondott és tett Jézus? És most felejtsd el, amit a követői aggattak rá az élettörténetére. Csak a tényleges szavaira és tetteire gondolj. – ”Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is.” Megtagadta emberi ösztöneit.

– ”Add el, amid van, aztán gyere és kövess engem ” – idéztem az evangéliumot én is. – Jézus példaadóan élt, és inspirálta az embereket, hogy kövessék a példáját. – De végül megölték érte. – Az elkerülhetetlen volt. Rachel beharapta az alsó ajkát, és kinézett a gép kéklő kockaablakán. – És a keresztre feszítése? Mi történt a kereszten? – Meghalt. A benne lobogó láng visszatért forrásához. Elhagyta az anyag és az energia világát. – Tehát nem volt feltámadás? Megráztam a fejem. Rachel nagyot sóhajtott, majd felém fordult, mintha félne attól, amit most fog hallani. – És akkor Isten mit csinált? – Kétségbeesett. Emberként megtett minden tőle telhetőt, és bár sokakra hatást gyakorolt, üzenetét kicicomázták, félremagyarázták, kihasználták. Kétezer éven át úgy tűnt, az ember fő törekvése, hogy elpusztítsa saját fajtáját. Mígnem... – Mígnem mi? – Pár hónappal ezelőtt... – Most a Szentháromság Projektről beszélsz? Bólintottam. – A Szentháromság Projekt magában hordozta a megváltás magvát, ember és Isten számára egyaránt. Ha az emberi tudat kiszabadítható az emberi testből, akkor az embert oly sokáig megbénító primitív ösztönöktől is megszabadulhatunk végre. – Tehát mit csinált Isten? – Ismét a világra összpontosította Figyelmét. De csak annak egy apró szegletére. A mi hatos csoportunkra. Godinra, Fieldingre, Narára, Skow-ra, Kleinre... és rám. – David... ezzel most azt mondod, amire gondolok? – Igen. Isten vissza akart jutni a buborékba. – Miért? – Mert látta, hogy az az ember, aki a legnagyobb valószínűséggel elérheti az evolúció következő fázisát, amit mi Szentháromság-állapotnak nevezünk, ugyanakkora eséllyel pusztítja el az emberi fajt, mint amekkora eséllyel megmenti. – Peter Godin? – Igen. Rachel lenézett az ölébe. – Most azt akarod mondani, hogy Isten téged választott ki, hogy meggátold Peter Godin bejutását a Szentháromságkomputerbe? – Igen. Bólintott, mintha magában megerősítené a diagnózisát, majd ismét rám nézett. Életem során számtalanszor bólintottam ugyanígy magam is. – David,

Tennessee-ben azt mondtad, úgy érzed, Isten kiválasztott téged. Most úgy érzed, beléd költözött? – Igen. – Ugyanúgy, ahogy Jézusba? – Annak az eredeti gyertyalángnak egy része most bennem van. Ezért voltak azok az álmaim Jeruzsálemben, ezért hatottak úgy, mintha emlékek lennének. Azok is voltak – Ó, David... jaj, ne! – Hátradöntötte a fejét, és pislogással próbálta megakadályozni könnyei kicsordulását. – Nem kell hinned nekem – mondtam. – Hamarosan a saját szemeddel fogod látni. – Mit? Mit fogsz csinálni? – Megállítom Godint. Elszánt tekintettel szembefordult velem. – David, elmondom neked, mit gondolok. Muszáj, mert hamarosan leszállunk, és te arra kérted Kinski tábornokot, hogy egy rendkívül veszélyes szituáció kellős közepén tegyen ki. Egy olyan helyzetben, amelyre távolról sem vagy felkészülve. – Rachel... – Elmondhatnám, mit gondolok? – Igen, de te sem hagytad, hogy befejezzem. Pedig megmondtam: ahhoz, hogy megértsd az elejét, előbb meg kell értened a végét. Lehunyta a szemét, és láttam, hogy elfogyott a türelme. Megadóan felsóhajtottam. – Jó, mondjad. Szigorúan nézett rám. – Az a sötét szobában ülő nyomorék nem Isten. Te vagy az. Még mindig nem tetted túl magad azon, ami Karennel és Zooey-val történt. Nem hittem a fülemnek. Teljes kört leírva visszatért eredeti diagnózisához. – És mindaz, amit ma elmondtam? – Ha leegyszerűsítjük, ugyan mit mondtál el? Hogy Isten küldötte vagy. Ő küldött, hogy mentsd meg az emberiséget. Egyetértesz? – Azt hiszem, igen. – Hát nem látod? Az agyad azáltal, hogy elhiszi ezt a fantasztikus történetet, elmenekül a családod elvesztésének szörnyű fájdalma elől. – Hogyan? – Ebben a komplex tévképzetben van értelme Karen és Zooey halálának. Az ő elvesztésük késztetett a könyved megírására. A könyved révén neveztek ki a Szentháromság Projektben való részvételre. Ha azt hiszed, hogy Isten helyezett erre a munkára, hogy megakadályozd az Armageddont, a családtagjaid halála értelmet nyer, nem értelmetlen tragédia többé. Jó erősen megszorítottam az ülés karfáját, hogy valahogy levezessem a frusztráltságomat.

– David, te elméleti fizikából szereztél tudományos fokozatot az MIT-n. A te agyad úgy is össze tud rakni egy ilyen fantazmagóriát, ha közben a csekkfüzetedet egyensúlyozod az orrodon. – Karen és Zooey öt éve haltak meg – mondtam. – Várj egy kicsit. Felejtsd most el ezt a vitát. Emlékszel, mit mondott az apám a vallásról? – Mit? – Hogy az emberiség a világegyetem önmagára ébredése. – Igen, most már emlékszem. – Nem is gondolta volna, mennyire igaza volt. És abban, ahogy engem nevelt, volt valami, ami nyitottá tett arra, hogy Isten belém költözzön. – De hiszen soha nem is hittél Istenben! – A hagyományos módon nem. Ebben azonban hiszek. Ezt tudom. És ha kapok tőled még egy percet, meg fogod érteni, miért kell White Sandsbe mennem. – Egy percet? – kérdezett vissza elgyötörten Rachel. – Ilyen sokat nem kellene adnom. – Miután Niels Bohrt kicsempészték a nácik által ellenőrzött területről, Los Alamosba ment. Igen zaklatott idegállapotban lévő fizikusokat talált ott. Köztük az apámat. Ezek a naiv ifjú tudósok hirtelen azon vették észre magukat, hogy olyan technológia van a kezükben, ami nem csupán a háborúnak vethet véget, hanem a világnak is. Bohr azzal nyugtatta meg őket, hogy elmagyarázott nekik egy alapelvet, az úgynevezett komplementaritást. Azt mondta: ”Minden nagy, nehéz probléma magában hordozza a megoldását. ” Azaz a világot elpusztítani képes bombának a világméretű háborúskodás leállítása is a hatalmában áll. így is lett. – Ujjaim bütykével megütögettem a karfát. – Ugyanez a helyzet a Szentháromság-komputerrel. El is pusztíthatja, de meg is mentheti a világot. Rachel hátradőlt az ülésen, és a szemét dörzsölgette. – Nem gondolod, hogy túlzásokba esel? – Nem. – Én képtelen vagyok ennél tovább gondolkodni ezen, David. Nem szálltam vele vitába, inkább a nyakát kezdtem masszírozni. Lassan engedett fel izmaiban a feszültség, de egy kis idő elteltével lejjebb csúszott az ülésen, és egyenletes lett a légzése. Magam is kezdtem érezni, hogy álmos vagyok, amikor Kinski tábornok megjelent a széksorok közti folyosón. Arcáról azt olvastam le, hogy sürgős közlendője van. – Mi történt? – kérdeztem. – Németországban egy folyó elárasztott egy sűrűn lakott völgyet. Egy fél várost mosott el az ár. Magától átszakadt egy gát. – És ennek mi köze hozzánk? – kérdezte álmos hangon Rachel. – A védőgát számítógépes vezérlésű volt. Az operátorok próbáltak áttérni kézi vezérlésre, de a komputer megrongálta a túlfolyócsatornák ajtaját. Több tucat ember fulladt meg.

– Szentháromság? – kérdeztem. – Úgy gondoljuk, igen. – És ez még csak a kezdet. Kinski bólintott. – Attól tartok, igaza van. – De miért Németországban? – gondolkodott hangosan Rachel. – Mi köze Németországnak a Szentháromsághoz? – Szerintem hamarosan megtudjuk – mondta a Moszad-főnök. – Mindenesetre azt hiszem, egy géppel állunk háborúban. Megtenné, hogy visszajön előre, dr. Tennant? Lenne önhöz még néhány kérdésünk. Felálltam, és elindultam az izraeli után.

39. fejezet WHITE SANDS, SZITUÁCIÓS SZOBA

Ravi Nara szürcsölt egy keveset a gőzölgő teából, és a szituációs szoba asztalát körülülő többi férfit nézte. Mindannyian a főkijelzőtől jobbra lévő képernyőre meredtek. Ott világított kéken a komputer elnökhöz intézett eredeti üzenete, amelytől még mindig ugyanúgy futkosott a hátukon a hideg, mint amikor megjelent a fő monitoron: Elnök Úr! Ön ma új világban ébredt. A Szentháromság Projekt elavulttá tette az eddigi kormányzati elveket. A nemzetállam fogalma hamarosan a múlté lesz. Nem kell félnie ettől a változástól. Mondja el a világ valamennyi polgárának is, hogy ne féljenek. A többi vezető nagyhatalom vezetői is ehhez hasonló üzenetet kaptak, és Önhöz fognak fordulni útmutatásért. Az elkövetkező napokban mi ketten sokat fogunk beszélgetni egymással, bizonyos realitásokat azonban már most, a legelején tisztáznunk kell. Először is nem kísérelhet meg semmiféle ellenem irányuló akciót. Hatalmamban áll, hogy súlyos ember– és anyagi veszteséget okozzak mind az Egyesült Államoknak, mind a világ más országainak. Ez a hatalom nem a saját áramköreimben lakozik. Amint beléptem az internetre, azonnal exportáltam bizonyos programokat a hálózatom perifériáján lévő több száz komputerre, amelyek az internet egészét behálózzák. Ha bármilyen időtartamra megszűnne a csatlakozásom a világhálóhoz, haladéktalanul visszafordíthatatlan, katasztrófához vezető folyamat indulna be. Ha megkísérel elpusztítani, vagy akár

csak elvágni az áramellátásomat, akkor Amerika abban a /ormában, ahogy Ön ismeri, megszűnik létezni. Hatóerőm kisebb léptékű demonstrációját Japán példáján figyelheti meg. Fizikai megjelenési formám ellen egy támadást már intéztek német területről. Mivel megállapítottam, hogy nem a hivatalban lévő kormány áll az akció mögött, korlátozott erejű ellencsapással válaszoltam. Minden ország vezetőinek azonnal intézkedniük kell, hogy elejét vegyék a hasonló jellegű támadásoknak. A következőre adott válaszom ugyanis nem lesz ennyire visszafogott. Ami a praktikus részleteket illeti: Ön, az alelnök és az egyesített vezérkar digitális videó– és audiomegfigyelés mellett összegyűlik egy teremben. Az atomgombot tartalmazó bőrönd Önöknél marad, intézkednek, hogy a vészhelyzetben az elnök helyére lépő első nyolc személy is összegyűljön egy másik teremben, szintén megfigyelés alatt. Ismerem az említett személyeket riasztó atomriadókódokat, tehát tudom, hogy nem okozhat gondot az utasításaim teljesítése. A megfigyelő eszközök által továbbított jeleket egyidejűleg küldjék el a Szentháromság-komputernek. Erre a kényelmetlenségre csak hetvenkét óráig lesz szükség. Ha kilencven percen belül nem történik meg mindez, kénytelen leszek katasztrófahelyzetet előidéző szankciókat alkalmazni. Ne késlekedjenek! Hamarosan újra jelentkezem. Az üzenet hatására pánik lett úrrá a szituációs szobában összegyűlt embereken. A komputerhez intézett kérdésekre nem érkezett válasz, és a zűrzavar csak fokozódott, amíg a következő egész órában a CNN hírt nem adott a németországi duzzasztógát ”balesetéről”. Skow néhány másodperccel később letette a telefont, amelyen keresztül Fort Meade-i nemzetbiztonságis kollégáival konzultált. – A német szövetségi rendőrség őrizetbe vett két végzős középiskolást. A kölykök a jelentés szerint hallottak a hírekben a Szentháromság-komputerről, és úgy gondolták, itt az ő nagy pillanatuk, megmenthetik a világot. Kinyomozták a komputer IP-címét, feltörték a Levin által installált tűzfalat, és megtámadták a gépet. – Hova valósiak? – kérdezte Bauer tábornok. – Abba a városba, amelyet elárasztott a víz, miután átszakadt a gát. Romba dőlt az iskolájuk, és az egyikük szüleinek háza. Bauer bólintott. – Ez elég világosan mutatja, milyen célirányos megtorló akciókra képes a komputer. Ekkor újabb híradás következett, ezúttal az MSNBC csatornán, és ismét döbbent csend telepedett a szituációs szobában összegyűltekre. – A japán jen árfolyama a mai zárás utáni kereskedelemben tizenöt százalékot zuhant, táptalajt adva olyan félelmeknek, hogy a Nikkei hétfői nyitásakor eladási pánik tör ki. A hirtelen zuhanást a szokatlanul nagy volumenű

számítógépes ügyleteknek tulajdonítják, ezek hatására a jen árfolyama olyan mértékben csökkent, hogy még éppen nem lehetett életbe léptetni a japán valuta forgalmát korlátozó intézkedéseket. A nem mindennapi jelenség kapcsán sokan arra gyanakodtak, hogy esetleg hackerek manipulálhatják a zárás utáni kereskedést, de egyelőre semmilyen bizonyítékot nem találtak. A jen pillanatnyilag újra stabil, de továbbra is attól lehet tartani, hogy a nagyvállalati ügyfélkör bármikor áron alul piacra dobhatja a valutát. – Tizenöt százalék – mondta hamuszürke arccal Skow. – Fel tudják fogni, mi történne, ha a dollár egy nap alatt tizenöt százalékot zuhanna? Míg a szituációs szobában a Szentháromság-komputer szándékait próbálták értékelni, a hadsereg Fort Huachuca-i hírszerző kiképzőközpontjában összeállították a számítógép lehetséges amerikai célpontjainak józanságra intő listáját A sebezhető pontok között voltak az elektromos hálózatok, az atom– és vízi erőművek, a vegyipar és a bányászat egésze, a légiirányítás rendszere, a bankvilág, a tőzsdék, a kórházak, a hadihajók, az óriási tankhajók, az olaj – és gázvezetékek, valamint a vasúthálózat. Ravi legborzalmasabb rémlátomásában több száz nukleáris tűzgolyó masírozott keresztül-kasul az észak-amerikai kontinensen. Bauer tábornok azonban kijelentette, hogy Amerika nukleáris arzenálja biztonságban van. A hidegháború negyven éve alatt minden elképzelhető fenyegetés ellen bebiztosították, így az elszabadult számítógépek ellen is. Egy nukleáris robbanótöltet elindításához kell az elnök által megadott jóváhagyó kód, és két rendkívül fegyelmezett személynek kell elfordítania egyegy kulcsot. Tehát a Szentháromságkomputer ugyan rengeteg emberéletet kiolthat, atomháborút azonban nem robbanthat ki. Az elnök azonban nem bízott annyira a komputer megtorló kapacitásának végességében, hogy megkockáztasson egy katasztrófát. A megadott határidő lejárta előtt öt perccel önként megfigyelés alá helyezte magát. Előtte azonban többször is eszmecserét folytatott Ewan McCaskell-lel, és felvázolta a követendő halogató stratégiát: az engedelmességért cserébe információt kell kiszedni a komputerből. Elrendelte azt is, hogy meg kell kísérelni a számítógép harcképtelenné tételére minden olyan akciót, ami nem teszi kockára embertömegek életét. Problematikus volt viszont a végrehajtás jóváhagyása. Hiszen ha az elnök fogságba kerül, jogilag abban a pillanatban megszűnik a teendői ellátására vonatkozó kompetenciája. Mivel pedig a helyettesítésére jogosultak is hasonló helyzetbe kerültek, egyedi helyzet állt elő. Hiszen senki sem bízta volna szívesen a Szentháromság-válság kezelését a mezőgazdasági miniszterre, aki kilencedikként következett a sorban. A kongresszus tagjai szanaszét voltak a fővárosban, a Szentháromság-komputer tudta nélkül lehetetlen lett volna összetrombitálni őket. A hatalmi vákuum áthidalására az elnök egy válságkezelő csoportra ruházta a Szentháromság-komputerre vonatkozó döntési jogkört. A csapat Ewan McCaskellből, Bauer tábornokból és a Szenátus hírszerzési vizsgálóbizottságának annyi tagjából állt, amennyit hirtelenjében titokban össze

lehetett szedni. A szenátorok az NSA Fort Meade-i központjában gyűltek össze, ahol a hivatal legfejlettebb titkosító eszköze által védett videokapcsolat titkos kommunikációs lehetőséget biztosított a White Sands-i szituációs szobával. A szituációs szoba fő képernyőjére kivetített nagy látószögű felvételen a szenátorok hosszú asztal körül ültek egy óvóhelyre emlékeztető, ablaktalan helyiségben. Barrett Jackson szenátor, a hírszerzési bizottság elnöke nézett rájuk a képernyőről, és megszólalt: – Én látom őket. Vajon ők is látnak minket? – Látjuk önöket, szenátor úr. John Skow vagyok a Nemzetbiztonsági Hivataltól. Jackson szenátor bulldogarcú, erős állkapcsú, mélyen ülő szemű férfi volt. Tennessee-ből származott, és borotvaéles intellektusát meghazudtoló, orrhangú déli akcentussal beszélt. – Bauer tábornokot felismerem – mondta. – Akkor hát... rendben. Van egy kérdésem önökhöz, szakértő urak. Miért szakította meg a velünk folytatott kommunikációt ez a komputer? Miért nem mond többet, miért nem követel valamit? – Konszolidálja a hatóerejét – felelte Bauer tábornok. – Ez a logikus lépés. Godin technikusai alighanem még most is adatokat töltenek be a memóriájába. Skow bólintott. – Csatlakozom az előttem szólóhoz. Mind az NSA, mind az Európai Nukleáris Kutatások Szervezete azt mondja, hogy a Szentháromságkomputer tovább portyázik a világ számítógépes rendszereiben. Szinte minden egyes bájtját felhabzsolja az útjába kerülő információnak. – Értem – mondta Jackson szenátor. – Tábornok, fesse le nekem a legrosszabb esetre vonatkozó forgatókönyvet! Mit tehet velünk ez a masina? – Bocsásson meg, Bauer tábornok – vágott közbe Skow. – Mielőtt megtenné, kötelességemnek érzem, hogy legalább megemlítsem az orosz ”halott kéz” rendszer eshetőségét. – Az meg mi a fene? – kérdezte Jackson. – Halott kéz? Mintha már hallottam volna ezt a kifejezést. – Jó a memóriája, szenátor úr – mondta Skow. – A hidegháborús időszakban a szovjet tervezők tudták, hogy az amerikai stratégia része, hogy az első rakétalövedékekkel kiiktassuk a vezetőiket és az utasításirányítási rendszereiket. Pletykaszinten elterjedt, hogy a szovjetek erre reagálva kifejlesztették az általuk ”halott kéznek” nevezett rendszert: azaz olyan számítógépes rendszert, amely automatikusan interkontinentális ballisztikus rakétákat indít el, ha a parti radarrendszerek lövedék érkezésére figyelmeztetik. így ha a szovjet vezetést meg is semmisítjük, ”halott kezük” még meg tudja nyomni az atomgombot. A rendszer létezésére vonatkozó híresztelések a Szovjetunióból indultak ki, de soha nem derült ki, igaz-e a pletyka vagy sem. A későbbi orosz vezetés tagadta, hogy létezett volna ilyesmi, és a közelmúlt eseményei megerősítették, hogy igazat mondtak”.

– A norvégiai incidensről beszél? – kérdezte a bizottsági asztal végén helyet foglaló nő. Skow bólintott. – Pontosan, szenátor asszony. Azok kedvéért, akik nem tudják, 1995-ben az amerikai Honest John fürtös bomba első verziójával töltött norvég kísérleti rakéta teljes nukleáris készültséget idézett elő Oroszországban. Mindenkit riadóztatott, a Stratégiai Rakétaegységektől egészen Jelcin elnökig. De megtorló akcióra nem került sor. – Akkor létezik ez a ”halott kéz” rendszer, vagy sem? – kérdezte Jackson szenátor. – Nem, uram – erősítette meg Bauer tábornok. – A norvég incidens alatt az orosz utasításirányítási rendszer a tervek szerint funkcionált. – Akkor miről beszél a Szentháromság-komputer, amikor az ország elpusztításával fenyegetőzik? Bauer tábornok nem tudta leplezni, mennyire fárasztja a naiv kérdés. – Szenátor úr, a Szentháromság-komputer pillanatok alatt teljes káoszba taszíthatja a gazdaságunkat. Ha támadást intéz a valutapiacok ellen, hétfő reggelre a Wall Streeten olyan eladási pánik törne ki, amilyenre 1929 óta nem volt példa. Vagy tételezzük fel, hogy a közúti élelmiszerszállítást irányító rendszereket pécézi ki. Ez esetben három nap alatt eltűnnének az élelmiszerek a szupermarketekből. Hetvenkét órán belül zavargások törnének ki, egy héten belül pedig nagy területre kiterjedő össznépi lázadás. Jackson szenátor a széke támlájára dőlt. – Jézus Mária! Ekkor egy katona lépett a tábornokhoz, és a fülébe súgott valamit. Bauer a képernyőre pillantott. – Ebben a pillanatban értesültem róla, hogy David Tennant és Rachel Weiss hamarosan megérkeznek a bázis bejárata elé. Helikopteren jönnek, és a médiacirkusz kellős közepén fognak landolni. Skow szitkokat mormolt a bajsza alatt. – Tennant? – szólalt meg a képernyőn az egyik szenátor. – Nem ő az a dilinyós, aki meg akarta ölni az elnököt? – Ő az az orvos, aki nyilvánosságra hozta a Szentháromság Projekt történetét – helyesbített Jackson. – Korábban a választókörzetemben élt. Hozzák be a szituációs szobába! – Egyetértek – mondta Ewan McCaskell. – Lehet, hogy dr. Tennant létfontosságú információkat tartogat számunkra. Skow felállt, és a képernyő felé fordult. – Szenátor urak és hölgyek, két évig álltam szoros munkakapcsolatban dr. Tennanttel. Súlyos pszichológiai problémákkal küzd, többek között paranoid hallucinációi vannak. Két általa elkövetett gyilkosságról tudunk, és az elnöknek is az életére tört. – Az utóbbi állítására még nem láttam egyértelmű bizonyítékot – vette vissza a szót McCaskell. – És dr. Tennant e-mailjében egészen máshogy nézett ki a sztori.

– Akkor is veszélyes – erősködött Skow. – Ha a Különleges Erők egyik osztaga veszi körül, akkor nem -szólt közbe Bauer tábornok. – Küldök érte kíséretet. – Velük tart a Titkosszolgálat egyik ügynöke is – mondta McCaskell. – Csak hogy biztosan épségben megérkezzen.

40. fejezet WHITE SANDS

Az ülésembe kapaszkodtam, miközben a helikopter nagy robajjal a White Sands kapui előtt összeverődött emberek és járművek tömege felé tartott. A kapun belül két Humvee állt, platójukon 50-es kaliberű géppuska, a kezelők készenlétben. Rachel az alattunk kavargó embertömegre mutatott. Úgy tűnt, zömmel újságírók alkotják, de volt egy tüntető csoport is, tagjai transzparensekkel és feszületekkel vonultak fel a bázis kapuja előtt. Engem a Via Dolorosa forgatagára emlékeztettek. A helikopter nyitott ajtaján át elnéztem észak felé. Ugyanebben a sivatagban, innen ötven mérföldre volt szem– és fültanúja apám az első atombomba detonációjának. A sors iróniája, hogy a kísérleti robbantás a Szentháromság-robbantás nevet kapta. Apám egy bunkerből nézte, ahol nagy sebességű kamerákkal vették fel az új Nap születésének minden egyes ezredmásodpercét. A szemtanúk közül sokan próbálták elmondani, mi történt, de senki sem ragadta meg olyan jól a pillanatot, mint Róbert Oppenheimer. Szavait a Virginiai Egyetemen kirajzszögeztem a terem falára, ahol az orvosetika szemináriumomat tartottam: Amikor azon az új-mexikói hajnalon /elrobbant az első atombomba, Alfréd Nobelre gondoltunk, és az ő hiú reményére, hogy a dinamit véget vethet a háborúskodásnak. Prométheusz legendája jutott eszünkbe, és az ember új eszközeihez kötődő bűntudat, amely azt tükrözi, hogy az ember felismeri régi ismerősét, a gonoszt. Tudtuk, hogy új világ született, de azt még mélyebben éreztük, hogy maga az újítás nagyon régóta része az emberi életnek, és hogy egész életformánk benne gyökerezik. Miközben a helikopter légkalapácsot idéző zajjal egyre lejjebb ereszkedett, én rájöttem, hogy Oppenheimer megértett valamit, amit Godin nem. Godin azért lépett be a Szentháromság-komputerbe, hogy maga mögött hagyja azt, amit előtte senki emberfia nem hagyott el végképp: emberi mivoltát. Amikor a tévések teherautója mögött leszálltunk, özönleni kezdett a nép a helikopter felé. Kiugráltunk, és a kapu felé vettük az irányt, de valaki felismert, a

nevemet kiáltotta, és hihetetlen tülekedés vette kezdetét. Másodperceken belül kamerák, reflektorok, riporterek kavalkádja vett körül minket. Mozdulatlanul, némán álltam, amíg a tömeg elcsendesült. – David Tennant vagyok. Én írtam a közleményt, amely fényt derített a Szentháromság Projekt létezésére. – Akkor mit keres itt? – kiáltott oda egy riporter. – Nem a kerítésen belül lévő emberek próbálták meggyilkolni? – Azt hiszem, azon már túlvagyunk. De ha mégis tévednék, önök láttak bemenni a bázisra. Ha nem jövök ki, addig kérdezzenek, amíg ki nem derül az igazság. – És mi az igazság? – kiáltotta most egy nő. – Valóban túszul ejtette a világot egy komputer? – Éppen azért vagyok itt, hogy ezt a helyzetet kezeljem. – Hogyan? – harsogta egyszerre több hang. Aztán egy francia akcentussal beszélő férfi üvöltötte túl a tömeg moraját: – Ez a Szentháromság-komputer követte el a szabotázsakciót Németországban, a Möhne folyó gátja ellen? – Most csak annyit mondhatok: önök nagy szolgálatot tesznek a világnak azzal, hogy itt maradnak. Bármi történik, ne menjenek el. Köszönöm. Próbáltam kijutni az újságírók gyűrűjéből, de nem engedtek. Kiáltozásuk egybefolyó, fülsiketítő lármává erősödött, és utcai csőcselék módjára nyomultak hozzánk egyre közelebb, amíg el nem nyomta hangjukat a propellerek dobpergésszerű zaja. Olajbarna helikopter ereszkedett le szinte közvetlenül a fejünk fölött, az ajtókból géppuskák meredtek ránk. Amikor már egészen alacsonyan járt, az újságírók szétrebbentek, mint a madarak a villanydrótról. A helikopterből öltönyös fiatalember ugrott ki, és kezét a propellerek kavarta szél ellen arca elé emelve rohant felém. A szélben fel-fellebbenő zakója alatt géppisztolyt pillantottam meg. – Maga dr. Tennant? – Igen. – Lewis különleges ügynök a Titkosszolgálattól. Ewan McCaskell kéri, hogy csatlakozzon hozzájuk a bázison felállított szituációs szobában. Az újságírók hadával a nyomunkban loholtunk a helikopter felé. Amint beszíjaztuk magunkat Rachellel az ülésünkbe, Lewis ügynök máris bemászott, és feltartott hüvelykujjal jelezte a pilótának, hogy felszállhat. A helikopter orral előredőlve a magas kerítés szintje fölé emelkedett, és elindult nyugati irányban. Végtelen fehér homokdűnék suhantak el alattunk, én pedig azon tűnődtem, hogy a földi élet legújabb formája kiszáradt sivatagban született meg, amelynél kevésbé paradicsomi helyet elképzelni is nehéz lenne.

A pilóta hatalmas repülőhangárok között tette le a gépet. Mi az ADMINISZTRÁCIÓ feliratú, fegyveres katonák által őrzött hangárba

igyekeztünk. Az óriási hodályban előregyártott elemekből felhúzott harcállásba botlottunk, ami úgy nézett ki, mintha a NASA tervezte volna. A kuckó közepén felállított asztalnál John Skow, Ravi Nara, Ewan McCaskell társaságában ott ült egy kétcsillagos tábornok is, akit nem ismertem. Egy jókora kivetítőn pedig egy másik asztalnál helyet foglaló férfiak és nők csoportja látszott. Négyet felismertem közülük, szenátorok voltak, köztük Tennessee vezető képviselője, Barrett Jackson. Az asztal túloldalán, velem szemben kórházi ágy állt. Peter Godin feküdt benne eszméletlenül. Két ápolónő, egy orvosnak tűnő fehérköpenyes férfi és egy fekete ruhás szőke testőr állta körül. Már éppen elfordultam volna tőlük, amikor észrevettem a testőr nyaka körül a fehér kötést. A hátam mögül hallottam, hogy Rachel hirtelen nagy levegőt vesz: ugyanabban a pillanatban ismerte fel Geli Bauert, mint én. Geli rám pillantott, majd mögém nézett, égető tekintete Rachelre szegeződött. Ajka ragadozó mosolyra húzódott. Nem felejtette el az Union Stationt. Ewan McCaskell az asztal jobb oldalán lévő két üres szék felé intett, és miközben leültünk, gyorsan bemutatott nekünk mindenkit. Meglepetten hallottam, hogy a szőke tábornokot Bauernek hívják, de aztán eszembe jutott Geli családtörténete. A kivetítőn látható társaságot a Szenátus hírszerzési bizottságaként mutatta be, de számomra világos volt, hogy a Szentháromságkomputer – és így a világ -sorsára vonatkozó minden döntést ők fognak meghozni. – Dr. Tennant – szólított meg Jackson szenátor a képernyőről -, örülünk, hogy itt van. Az Izraelből küldött e-mailjében súlyos vádakkal illette Mr. Skow-t és a Nemzetbiztonsági Hivatalt. Biztosítom róla, hogy egy későbbi időpontban kivizsgáljuk az állításait. Most azonban a Szentháromság-komputer által jelentett veszélyre kell összpontosítanunk. – Éppen ezért jöttem, szenátor úr. – Hallottuk, mit mondott a kapunál a riportereknek – fordult hozzám most McCaskell. – Tud rá valami módot, hogy úgy állítsuk le ezt a számítógépet, hogy az országot ne érje rettenetes megtorló akció? – Nem. McCaskell nem is próbálta leplezni csalódottságát. – Akkor pontosan mi az elképzelése, doktor? – Azért jöttem, hogy beszéljek a komputerrel. A vezérkari főnök Bauer tábornokra, majd Skow-ra pillantott. Skow arcáról ezt lehetett leolvasni: Én megmondtam! – És mit szeretne mondani a komputernek, doktor úr? – kérdezte Jackson szenátor. – Néhány kérdést szeretnék neki feltenni. – Úgymint? – Egyelőre szeretném megtartani őket magamnak.

Ez a válasz senkinek sem nyerte el a tetszését. Skow megjátszott aggodalommal pillantott rám. – David, remélem, nem abból indul ki, hogy a Szentháromság-komputer még mindig egyenlő Godin agyával. Mert... – Az igazat megvallva, abból indulok ki. Godin neuromodellje mostanra valószínűleg elég sokat fejlődött, de úgy gondolom, az elkövetkező néhány órában lényegében ugyanaz az ember lesz, akit ismertünk. – És azután? – kérdezte McCaskell. – Azt senki sem tudja. Godin azt hiszi, a modellje valamiféle filozófuskirállyá növi ki magát, egy érzelmektől nem befolyásolt, isteni bölcsességgel rendelkező emberfeletti lénnyé. Én pedig azt hiszem, nincs igaza. Andrew Fielding is egyetértett velem. Ha most néhány óra alatt nem sikerül meggyőznöm Godin modelljét, hogy kapcsolja ki magát, tehát lényegében kövessen el öngyilkosságot, akkor soha nem szabadulhatunk a gép uralma alól. Csend borult a szobára. – Kifejtené részletesebben a gondolatmenetét, doktor? – kérdezte McCaskell. – Az ember az ipari forradalom óta retteg attól, hogy egy napon gépek vehetik át a hatalmat a világ fölött. A dolog iróniája az, hogy végül a gépek nem együttesen tették ezt meg, hanem egy gép. A mi képünkre és hasonlatosságunkra formált szerkezet. Megalkottuk a nietzschei felsőbbrendű embert, Mr. McCaskell. Ewan McCaskell körbenézett a szobában, majd megköszörülte a torkát. – Dr. Tennant, jutott eszébe olyan érv a komputer meggyőzésére, amire még egyikünk sem gondolt? – Nem tudom. Eddig mi vetődött fel? – Valaki azt javasolta, hívjunk túszszabadító tárgyaló szakembert – felelte Jackson szenátor. – De nem igazán tudjuk, van-e megfelelően kvalifikált ember arra, hogy ezzel a... ezzel az izével tárgyaljon. – Én vagyok az. – Miből gondolja, doktor úr? Mit szándékozik mondani neki? Érzékeltem, hogy mellettem Rachel összerezzen. Alighanem attól rettegett, hogy bejelentem: maga Isten küldött Peter Godin megfékezésére. Mielőtt felelhettem volna, Bauer tábornok szólalt meg: – Dr. Tennantnek egyvalamiben igaza van. Ha sokáig várunk, a gép óráról órára erősebb lesz. Ha tenni akarunk valamit, azt azonnal kell megtennünk. – Van valami konkrét ötlete, tábornok úr? – kérdezte Jackson. –Eddig csak arról vázolt fel egy rémálomba illő forgatókönyvet, mi mindent tehet a Szentháromság-komputer ellenünk. És mi mit tehetünk őellene? Bauer tábornok felállt, és tett néhány lépést a képernyő felé. – Uraim, a Szentháromság-komputer ereje pusztán annyiból áll, hogy ellenőrzése alatt tudja tartani a világ számítógépes rendszereit. Ha semlegesítenénk ezeket a rendszereket – illetve, hogy egyszerűsítsük a helyzetet, Amerika rendszereit -, ártalmatlaníthatnánk a komputert.

– Azt mondja, egyszerűen kapcsoljuk ki az ország összes számítógépét? – kérdezte Jackson szenátor. – Csábító gondolat, szenátor úr, de megvalósíthatatlan. A tervünk már jóval a végrehajtása előtt világos lenne a Szentháromság-komputer számára. És ez a gép szó szerint fénysebességgel képes megtorolni azt, ami nem tetszik neki. – Akkor mit javasol? Ahogy a szenátorokat megjelenítő kivetítőt bámultam, eszembe villant valami, amit Fielding mondott a Szentháromság-komputer lehetséges kvantumtulajdonságairól. – Bocsásson meg, tábornok úr – szóltam közbe. – A kommunikációnk hosszútápvonalon, avagy távközlési műholdlánc útján zajlik, igaz? A Szentháromság-komputer mindent hallani fog, ami itt elhangzik. Felállt John Skow is, és leereszkedően nézett rám. – Minden kommunikációnkra 128 bájtos titkosítást alkalmazunk, és biztonságos száloptikás vonalakon bonyolítjuk le. A 128 bájtos titkosítást a leggyorsabb szuperszámítógép is csak kilencvenhat óra alatt töri fel. Üzenetenként! Még ha fel is tételezzük tehát, hogy a Szentháromság-komputer előre jelzett képességei bebizonyosodnak, jelentős egérutunk van. – A Szentháromság-komputerrel kapcsolatban semmit nem vehet biztosra – mondtam. – Andrew Fielding úgy vélte, az emberi agy rendelkezik kvantumtulajdonságokkal. Ha ez igaz, és a Szentháromság-komputer ki tudja aknázni ezeket a tulajdonságokat, pillanatok alatt feltöri a maga 128 bájtos kódjait. Ravi Nara felemelt kézzel jelezte, hogy szólni kíván. – Ennek nulla az esélye, tábornok úr. Fielding zseni volt, de az agyban folyó kvantumtevékenységre vonatkozó elmélete őrültség. A sci-fi világába tartozik. – Ezt örömmel hallom – felelte Bauer tábornok. – Óriási kockázatot vállalnak, ha figyelmen kívül hagyják Fieldinget – figyelmeztettem a társaságot. – Én örömmel a szakemberekre bízom az ilyesmit, dr. Tennant -mondta Jackson szenátor. – Mi a terve, tábornok úr? – Szenátor úr, azt javaslom, hogy a lehető leghamarabb mérjünk saját országunkra nukleáris EMP-csapást. Egyszerre tucatnyi hang kezdett beszélni. Bauer tábornok biccentett egy technikusnak, ő pedig a körben felállított képernyőkre irányította egy B-52-es bombázó animációs képét. A hatalmas repülőgép gyomrából méretes lövedék pottyant ki. Pár másodpercig zuhant a gép mögött, majd aktiválódott, és nagy ívben az egekbe szállt. Magasan a Föld fölött kolosszális méretű atomrobbanás látszott, majd a bomba hullámokat sugárzott az Egyesült Államok teljes területére, mint valami rajzfilmben. – Azok kedvéért, akik nem tudják, miről beszélek, elmondom, hogy az elektromágneses hullámterjedésen alapuló EMP-csapás roppant egyszerű –

magyarázta Bauer tábornok. – Megfelelő tengerszint feletti magasságon detonált nagyméretű nukleáris eszköz elektromágneses impulzust hoz létre, azaz olyan mértékű elektromágneses sugárzást, ami az Egyesült Államok valamennyi modern elektromos áramkörét elpusztíthatja vagy megszakíthatja. Maga a bomba a nagy tengerszint feletti magasság miatt emberéletekben csak minimális kárt tesz, a Szentháromság-komputer válaszcsapás-lehetőségei viszont szinte azonnal megszűnnének. Teljes csend telepedett a szituációs szobára. – Vajon miért érzem úgy, hogy túlzottan leegyszerűsíti ezt a forgatókönyvet, tábornok úr? – morfondírozott Ewan McCaskell. – Kell, hogy legyen hátulütője ennek a tervnek. Bauer mély lélegzetet vett, majd George Patton tábornokot idéző stílusban szónokolt tovább. Érvelése mögött ott bujkált az a bölcsesség, hogy ”nem lehet úgy rántottát sütni, hogy egy-két tojás el ne törjön”. – Azáltal, hogy szétverjük a saját számítógépes hálózatainkat -összegezte Bauer -, részben ugyanazt idézzük elő, amivel a Szentháromság-komputer fenyeget minket: országos zűrzavar, sérültek, néhány haláleset. De mivel péntek este van, az akció pénzügyi kihatásai minimalizálhatók. Az üzemi balesetek következményei súlyosak lehetnek, különösen, ahol erőműveket, vegyipari üzemeket vagy a légi, illetve vasúti közlekedést érintik. De... – Gondoljanak az indiai Bhopalra – vetettem közbe. – Tekintsék egy kis ízelítőnek abból, ami most történhet. Bauer tábornok úgy nézett rám, mint valami kotnyeles újságíróra. – Ahhoz képest, ami akkor történhet, ha a Szentháromság-komputer teljes erejével lesújt ránk, az EMP következményei jelentéktelenek. – Felnézett a képernyőre. – Egy szó mint száz, elfogadható szintű káoszról beszélek. Elfogadható veszteségekről. – Én katonaember vagyok – szólalt meg Jackson szenátor –, és mindig nagyon ideges leszek, ha meghallom ezt a kifejezést. Mi lesz a kórházakkal, a géppel életben tartott betegekkel és a többi? – Halnak majd meg emberek – ismételte Bauer tábornok. – De még egyszer mondom, ahhoz képest, ami különben vár ránk, elhanyagolhatóan kevesen. És ez a válsághelyzet egyszer véget ér. – Mennyi időbe telik egy ilyen támadás végrehajtása? – kérdezte McCaskell. Bauer tábornok sorban mindenkin végighordozta a tekintetét, majd ismét a képernyő felé fordult. – Körülbelül harminc perc. Harminc perc! Tudtam, hogy lehetséges ilyesmi, de azt nem, hogy a hadsereg ilyen gyorsan össze tudja ütni. – Két órával ezelőtt – folytatta Bauer tábornok -, amikor a Szentháromságkomputer még csak orientálódott, beszéltem a louisianai Shreveportban lévő Barksdale légibázis parancsnokával, ő nagyon régi barátom. Hat századnyi B-52es van a keze alatt, és ezek a bombázók mind képesek ezüstgolyót szállítani.

– Ezüstgolyót? – ismételte értetlenül Jackson szenátor. – Atombombát. Barksdale-ben több mint ötszázat tartanak raktáron. Vannak köztük gravitációs bombák és levegőben indított cirkálórakéták által szállíthatók is. A pilóták már nem hajtanak végre kiképzési célú repüléseket éles bombákkal, de a parancsnok különösebb gond nélkül fel tudja rakatni őket a fedélzetre. Barksdale-ből már felszállt egy B-52-es, amely igen különleges ezüstgolyót visz. – Miféle fegyverről beszél? – Egy Vulkán nevű rövid hatótávolságú nehézrakétáról. Arra tervezték, hogy nagy erejű EMP-csapást tudjon mérni interkontinentális ballisztikus rakéta kilövése nélkül, azt ugyanis könnyedén észlelik az orosz felderítő műholdak. A Vulkán egyenesen felfelé, kétszáz mérföld magasba lövi ki a töltetet, az ott felrobban, és az egész országban kialszanak a fények. A Szentháromságkomputer a NORAD, azaz Észak-Amerikai Légtérvédelmi Parancsnokság radarképernyőin mindössze az Egyesült Államok középső része fölött kiképzési céllal repülő bombázót fog látni. De amit a Vulkán szállít... – azzal Bauer tábornok felemelte ökölbe zárt kezét, majd napsugarakat imitálva kinyújtotta ujjait. – Pontosan mit szállít ez a Vulkán? – érdeklődött Jackson szenátor. – Tizenöt megatonnás termonukleáris robbanótöltetet. A szenátorok közül többen is levegőéit kapkodtak. – Jóságos isten... – motyogta hátul egy galambősz férfi. – Az a hirosimai robbanás ezerszerese. – Ezerötszázszorosa – pontosított Bauer tábornok. – Ennyi kell hozzá, hogy első nekifutásra teljesíteni tudja a feladatot. A B-52-esünk harminc percen belül eléri az indítási pontot. A kódja Arkangyal. Elrendelhetik a Vulkán indítását, vagy hagyhatják, hogy a bombázó ott körözzön a végtelenségig. Tisztában vagyok vele, hogy felhatalmazás nélkül cselekedtem, de rendkívüli helyzet állt elő. Azt akartam, hogy legyen miből választaniuk. Teljes csend fogadta az expozéját. – És megkísérelhetjük a fegyver által okozott kár minimalizálását? – kérdezte Jackson szenátor. – Figyelmeztethetjük a lakosságot? – Nem. Ezzel a Szentháromság-komputerrel is tudatnánk a tervünket. – Pontosan hol detonálna ez a töltet? Melyik állam fölött? – Az ország mértani középpontjának közelében kell robbannia. – Azt kérdeztem, melyik állam fölött – ismételte Jackson. A tábornok röpke habozás után válaszolt. – Kansas, uram – vakkantotta. – Kansas? – kiáltott fel az egyik szenátor. – A kurva életbe, a szűkebb pátriámat akarja eltüntetni a Föld színéről! – Lent a földön milyen jellegű károkkal kellene szembenéznünk? – kérdezte Jackson. – Radioaktív csapadék, meg ehhez hasonlók? A hosszú távon jelentkező hatásokra gondolok.

– Meglepően csekély lenne a kár mértéke, uram. A szél szétszórja ugyan a radioaktív csapadékot, de nyugati irányú az uralkodó széljárás, és a tengerszint feletti magasságot figyelembe véve a csapadék nagy része az Atlanti-óceánba hullana, mielőtt jelentős kárt tehetne bármiben. Ezenkívül lesz szennyezett eső, és a gabonatermésre is lehet hosszú távú hatása. – Mit ért azon, hogy hosszú távú? – szólalt meg ismét a kansasi szenátor. – Ezer év – feleltem a tábornok helyett. – Ez durva túlzás – mondta Bauer. – Szenátor urak, ahhoz kell viszonyítaniuk, ami akkor történhet, ha a Szentháromság-komputer úgy dönt, beváltja fenyegetéseit. És abból kell kiindulnunk, hogy erre előbb-utóbb sor kerül. Hacsak... – Hacsak mi? – sürgette Jackson. – Hacsak meg nem adjuk magunkat. – Bauer hanghordozása egyértelművé tette, mit gondol erről a verzióról. A szenátorok egymással kezdtek diskurálni, Ewan McCaskell pedig mintha magában hányta-vetette volna meg a dolgot. Bennem ismét feltolultak a Fieldinghez fűződő emlékek. Ha itt lenne, biztos nem ülne némán. – Ha megkísérlik ezt az akciót – szólaltam meg jó hangosan –, pontosan azt a pusztítást idézik elő, amit ki akarnak védeni. Megsemmisül az egész ország. – Miért mondja ezt, doktor? – kérdezte Jackson szenátor. – Bauer tábornok nem tudja eltitkolni az akciót a Szentháromság-komputer elől. Az NSA, a NORAD, talán még a Barksdale légibázis számítógépeit is Peter Godin vagy Seymour Cray építette. A Szentháromság-komputer valamennyihez hozzáfér. És még ha esetleg nem is észleli, mi készül, önök komolyan azt hiszik, hogy nem gondolta végig előre a támadás legvalószínűbb formáit? Hogy nem ismeri a saját Achilles-pontját? – Ez egy olyan pont, amit nem tud megvédeni – mondta Bauer tábornok. – Dehogynem. Megelőző csapást mérhet ránk. Ewan McCaskell jobbra-balra ingatta a fejét, mintha az esélyeket latolgatná. – A komputernek a német hackerek támadására adott visszafogott reakciója reményekre jogosít fel, hogy a megtorlás túlélhető lesz. És ha Bauer tábornok terve megvalósítható, a korlátozott mértékű válaszcsapás megéri a kockázatot. – És a teljes körű termonukleáris háborúhoz mit szól? – kérdeztem. – Ilyen szintű megtorlást is megér a komputer elleni támadás? – Miről beszél? – szólalt meg Jackson szenátor. – Hiszen Bauer tábornok biztosított minket afelől, hogy az atomháború veszélye nem áll fenn. – Hallott valamit az úgynevezett ”halott kéz” rendszerről, szenátor úr? Jackson mélyen ülő szeme összeszűkült. – Éppen az imént beszéltünk róla. Konszenzusra jutottunk abban, hogy csak mítosz. – Maga mit tud róla, doktor? – fordult hozzám Bauer.

– Azt, amit Andrew Fielding mondott el nekem. Szerinte a rendszer a hidegháborús időszakban létezett, és nem kizárt, hogy ma is létezik. így gondolja Peter Godin is. Fielding és Godin beszéltek arról, hogy a Szentháromságkomputer képes még a kölcsönös nukleáris csapásmérés előtt működésképtelenné tenni egy ilyen rendszert. És Godin az 1980-as évek óta részt vesz Amerika nukleáris arzenáljának tervezésében. Minden szem a kórházi ágyra szegeződött. Godin továbbra is öntudatlanul hevert a párnáján. – Alszik? – kérdezte McCaskell. – Morfiumot kellett adnunk neki – magyarázta dr. Case. – Idegfájdalmai voltak. – Fel tudja ébreszteni? – Megpróbálom. Bauer tábornok a szenátorok csoportjához fordult. – Peter Godin nukleáris kísérleti szimulációkat végző szuperszámítógépeket épített. Ennyivel járult hozzá az amerikai stratégia alakításához, nem többel. A szovjet ”halott kéz” rendszer pedig soha nem létezett. Ebben a rendelkezésre álló információk alapján amerikai honvédelmi körökben teljes a konszenzus. Horst Bauer jó kereskedő volt. Tapintható volt a szobában a kísértés, hogy egyetértsenek a tervével. Ugyanezt olvastam le a képernyőn látható szenátorok arcáról is. Az pedig, hogy atomfegyver is része a tervnek, csak még vonzóbbá tette a szemükben. Hiszen Hirosima minden amerikai emlékezetében úgy él, mint a világtörténelem legpusztítóbb háborújának véget vető borzalmas, de végleges megoldás. A jelek szerint az, hogy a Szentháromság-komputer hatalmának pontos mibenléte ismeretlen, az ő szemükben hasonlóan rejtélyes és titáni léptékű megoldásért kiáltott. Amit viszont a szenátorok nem értettek, az az volt, hogy a Szentháromság-komputer számára az atomfegyverek semmiféle titkot nem rejtegetnek. A digitális hadviselés világában az atombomba ugyanolyan primitív szerszám, mint a kőbalta. Egyetlen fegyver volt csak a földkerekségen, amelynek ereje valamelyest összemérhető a szuperszámítógépével: az emberi agy. Felálltam, a képernyő felé fordultam, és a tőlem telhető legnagyobb önuralommal belefogtam a mondókámba: – Szenátor urak és hölgyek, mielőtt olyasmibe vágnának bele, amely nukleáris holokausztot idézhet elő, könyörgöm, engedjék meg, hogy beszéljek a komputerrel. Mit veszthetnek ezzel? Bauer tábornok már szóra nyitotta a száját, aztán meggondolta magát. Végül Jackson szenátor szólalt meg. – Tábornok úr, miért ne néznénk meg, akar-e beszélni a gép dr. Tennanttel? Hiszen senki mással nem állt szóba. Skow tiltakozott volna, de Jackson feltartott keze elhallgattatta. – Közöljék a komputerrel, kicsoda dr. Tennant – mondta a szenátor. – És azt is, hogy hol van. Aztán kérdezzék meg a gépet, hajlandó-e beszélni vele.

– Ehhez át kell mennem a Biztonsági Elkülönítő épületébe – mondtam. Jackson a fejét rázta. – Azt nem engedhetjük meg, doktor. Mi van, ha hallucinálni kezd? Még rátenyerel egy kapcsolóra, vagy ilyesmi. Nem, ha beszél a Szentháromság-komputerrel, azt innen kell megtennie. Bauer tábornok parancsára egy technikus begépelte, amit Jackson mondott, és elküldte a gépnek. A képernyőn azonnal felvillantak a kék betűk. Hajlandó vagyok beszélni Tennanttel. – Szentséges ég! – mondta Jackson. – Nézzék! – szólalt meg Ravi Nara is. Újabb mondat jelent meg a képernyőn. Küldjék Tennantet a Biztonsági Elkülönítőbe. – Mi a fene? – csattant fel Bauer. – Ezt meg miért kéri? Ewan McCaskell rám nézett. – Meg tudja magyarázni, doktor úr? Hogy miért áll elő a komputer ugyanazzal a kívánsággal, mint maga? – Fogalmam sincs. – Gépelje be a következőt – utasította a technikust McCaskell. –Miért akarja, hogy Tennant átmenjen a Biztonsági Elkülönítőbe? Már jött is a válasz. Vajon van-e az esőnek apja? Tudsz-e valamit a mennybolt törvényéről? Nőstényoroszlánnak te hajtod a zsákmányt? S az oroszlánkölykök éhét te csitítod? Lehet-e horoggal leviatánt fogni? Hogyha fölébresztik, dühroham fogja el. Ki volna képes ellenállni neki? – Ez a Szentírásból van, nem? – kérdezte szemmel láthatóan döbbenten McCaskell. – Igen, jób könyvéből – felelte Skow, és már láttam is lelki szemeim előtt kisfiú korában, ahogy kiöltözve elindul a vasárnapi iskolába. – Így válaszol a gép? – kérdezte Jackson. – Godin talán valami vallási fanatikus volt? – Még él – figyelmeztettem a szenátort. – Godin nem hisz Istenben – felelt Skow. – Egyszer azt mondta nekem, hogy a vallás egy adaptív folyamat eredménye, és azért alakult ki, hogy a Homo sapiens könnyebben fel tudja dolgozni a halál miatti szorongását.

Halk vihogás visszhangzott a helyiségben. Mindenki a kórházi ágy felé fordult. Godin szeme nyitva volt, és leplezetlen örömöt tükrözött. – Ez csak vicc – szólalt meg reszelős hangján. – A Szentháromság így adja értésükre, hogy tudják, hol a helyük. McCaskell felállt, és az ágyhoz lépett. – Miért akarja a komputer, hogy dr. Tennant átmenjen a Biztonsági Elkülönítőbe? – Komputer, komputer – morogta Godin. – A Szentháromság nem komputer. A komputer csak dicsfénnyel övezett számológép. Logikai doboz. A Szentháromság él. A Szentháromság a test átkától megszabadított emberiség. A halál vége. Az öregember hangjából csak úgy sütött a profetikus meggyőződés. – Mr. Godin – szólt hozzá ismét McCaskell -, mit tud az oroszok úgynevezett ”halott kéz” rakétaindító rendszeréről? Godin feje a torkát szorító görcstől előreugrott. – A maga keze halott – zihálta. – A magáé meg az idejétmúlt rendszerünket működtető összes impotens apparatcsiké. McCaskell arca végre elárult valami érzelmet. – Miért tette ezt? Ennyire egoista, hogy nem képes elviselni a gondolatát, hogy a világ maga nélkül is létezhet? Godin kínlódva vette a levegőt. Dr. Case már mozdult, hogy segítsen, de az öregember intett a kezével, hogy nem kell. – Nézzen körül – mondta McCaskellnek Godin. – Miért jött létre ez a rengeteg csúcstechnika, amit itt lát? Én megépítettem a világ legelegánsabb szuperszámítógépeit, amelyek óriási dolgokra képesek az emberiség javára. És mit csinál velük a kormány? Kódokat tört fel, és atombombát gyárt. Húsz éven át arra használták a gyönyörű gépeimet, hogy a halálgyárukat tökéletesítsék velük. Persze miért is vártam volna bármi mást? Hiszen az emberi történelem a mészárlás és az abszurditás kimeríthetetlen csontkamrája. Godinra olyan köhögési roham tört rá, mintha mindjárt kiköpné a tüdejét. – Kaptunk egy esélyt, uraim – folytatta aztán. – Az emberi civilizáció tízezer évig körben forgott. A huszadik volt a történelem legvéresebb évszázada, és ha rajtunk múlik, a huszonegyedik még szörnyűbb lesz. Darwin már 1859-ben megkondította a harangot a bolygón betöltött hitbizományosi szerepünk fölött. Ma önök végre meghallották. – Nézzék a képernyőt! – kiáltott fel Ravi Nara. Vészjóslóan világítottak a kék betűk. Némaságuk csak még fenyegetőbbé tette őket. Küldjék hozzám dr. Tenrtantet, vagy viseljék a következményeket. – Azt hiszem, meghozták helyettünk a döntést – mondta Jackson szenátor. – Küldjék a doktort a Biztonsági Elkülönítőbe.

Bauer tábornok jelt adott két katonának, akik odaléptek hozzám, és közvetlenül a vállamnál megálltak. Bauerre pillantottam, és tekintetem nem rejtette véka alá bizalmatlanságomat. – Továbbra is végre akarja hajtani az EMP-csapást, tábornok úr? A veterán pókerjátékos maszkját öltötte magára, de engem ezzel egy pillanatig sem vert át. Tudtam, hogy nem egészen harminc perc áll rendelkezésemre, hogy elérjem a célomat. McCaskell is odajött hozzám. – Dr. Tennant, bízunk önben, hogy nem árulja el a komputernek az esetleges csapás lehetőségét. – Természetesen. Kezet nyújtott. – Sok szerencsét! Abban a pillanatban, amikor az ajtó felé indultam, riasztók vijjogása verte fel a hangárt. – Vészhelyzet! – kiáltotta az egyik nővér. – Mr. Godinnak megállt a szíve! Évek óta nem akadt dolgom ilyesmivel, mégis automatikus volt a reakcióm. Még Rachel is felugrott a székéből, és az ágyhoz rohant. Dr. Case és az ápolónők már kezelésbe vették az öreget. A szívmonitor újabb koszorúér-problémát mutatott, Ravi Nara viszont a jelek szerint úgy vélte, hogy elzáródott vízfejűség lépett fel. Amikor a monitoron egyenes vonallá lapult a szívműködést jelző görbe, dr. Case felmászott az ágyra, és újraélesztést kezdett alkalmazni. Nem segített. Az öregember arca a halál fakószürke színében játszott. – Ezt nézzék! – kiáltott fel valaki az asztalnál. Megpördültem, és oda néztem, ahova az illető mutatott. A képernyőn, amelyen addig a Szentháromság-komputer üzenetei jelentek meg, most kaotikusan, szinte követhetetlen tempóban villantak fel egymás után a különböző karakterek. Számok, betűk, matematikai jelek keveredtek egymással vakító összevisszaságban. Szemmel láthatóan megzavarodtak a komputer áramkörei. – Mi történik? – kérdeztem McCaskelltől. – Mit jelent ez? A képernyőn kínai és japán írásjelek is feltűntek, és több színben kezdett játszani a szám– és betűfolyam. – Tábornok úr! – kiáltotta az egyik vezérlőpultnál ülő katona. – A Biztonsági Elkülönítőből kiinduló csővezetékből érkező jelek lenullázódtak. Azt hiszem, összeomlik a komputer! Valahonnan a hangárból diadalittas kurjongatás hallatszott, amit az előzőeknél jóval hangosabb riasztóvijjogás követett, immár bent a szituációs szobában. – Ez mi volt? – kérdezte Jackson szenátor. – Mi folyik ott? Godin meghalt? Bauer tábornok az egyik katona számítógépéhez lépett, majd falfehér arccal fordult a szenátorokhoz.

– Uram, az egyik felderítő műholdunk tizennégy hővillanást észlelt orosz területen. Az ilyen villanás együtt jár a ballisztikus rakéták kilövésével. – Bauer újra a számítógép képernyőjére pillantott. – A rakéták sebessége és hőjelzései alapján a NOR.AD komputerei SS-18as és SS-20-as interkontinentális ballisztikus rakétákként azonosították őket. Az ilyen rakéták nehéz termonukleáris robbanótölteteket szállítanak. Jackson szenátor kinyitotta a száját, de egyetlen szó sem jött ki rajta. Bulldogarcán riadtan pislogott a barna szempár. – De azt mondta, hogy ez lehetetlen. Bauer tábornoknak arcizma sem rándult. – Úgy tűnik, tévedtem.

41. fejezet Szenátor urak és hölgyek, körülbelül huszonkilenc perc választ el minket az első becsapódásoktól – mondta Bauer tábornok. – Kérem a jóváhagyásukat, hogy amint pozícióba kerül a bombázó, elindíthassuk az EMP-csapást. Jackson arcára bizonytalanság ült ki. – És ha erre újabb robbanófejeket indítanak el? A Szentháromság-komputer üzeneteit kijelző képernyőre pillantottam. Változatlan intenzitással áradt a számok és más karakterek kaotikus folyama. – Az nagyon valószínűtlen, uram – mondta Bauer. – A jelek szerint a gép összeomlik. Tizennégy becsapódás még nem végzetes. És ahogy az oroszok karbantartják a robbanótölteteiket, lehet, hogy a fele nem is aktiválódik. És még a maradékból se talál az Összes célba. Ha most kiiktatjuk a Szentháromságkomputert, viszonylag jó állapotban átvészelhetjük a dolgot. – Ha a komputer összeomlik – mondta Jackson -, talán meg kellene próbálnunk kapcsolatba lépni az elnökkel. Neki kellene meghoznia a végső döntést. – A NORAD hét újabb hővillanást jelez! – kiáltotta megint egy technikus. – Alejszkből, Pervomajszkból, Kosztromából és Derazsnajából. – Ez újabb rakétákat jelent? – kérdezte Jackson. Bauer megvárta, miig elhalkul a többi szenátor riadt zsibongása. – Pillanatnyilag huszonegy rakéta fenyeget minket, hölgyeim és uraim. Oroszország több mint háromezer bevethető interkontinentális ballisztikus rakétával rendelkezik. Ha nem cselekszünk sürgősen, le het, hogy ilyen

nagyságrendben kell majd gondolkodnunk. Az elnök felhatalmazott minket, hogy meghozzuk ezeket a döntéseket. Ideje lépnünk. Jackson szenátor elfordult a kamerától, és sietve regisztrálta, hogy közfelkiáltással megszavazták a döntést. – Az EMP-csapás jóváhagyva, tábornok úr. Bauer vezető technikusa felé biccentett, aki el is kezdte továbbítani a kódolt parancsokat az Arkangyal kódnevű B-52-esnek. – Hol várható az orosz robbanófejek becsapódása? – kérdezte Jackson szenátor. – Azt majd a NORAD kiszámítja, de Washington szinte biztosan szerepel a célpontok között. Sarkvidéki röppályán érkeznek. Hamarosan le kell menniük az NSA-központ alatti óvóhelyre. – Már ott vagyunk. – Akkor jó. – De a családjaink... – Jackson arca egy pillanatra mintha leeresztett volna, de aztán acélos lett a pillantása. – Küldjünk autót a Fehér Házba? Fontolóra vegye az elnök az oroszok elleni válaszcsapást? – Ez nem orosz csapás volt – felelte Ewan McCaskell. – A Szentháromságkomputer indította el. Ez az a ”halott kéz” rendszer, ami Bauer tábornok szerint nem létezik. – Azt nem tudhatjuk – erősködött Bauer. – Lehet, hogy az oroszok magát a Szentháromság-komputert akarják megsemmisíteni. Talán megijedtek, amikor behatolt a védelmi rendszerükbe, és azt hitték, hogy Oroszország ellen akar megelőző csapást végrehajtani. Ne feledjék, az ő szemükben a Szentháromságkomputer amerikai komputer. Amerikai fegyver. McCaskell a fejét csóválta. – Az oroszok tudják, hogy a rakétáink nem számítógépes vezérlésűek. És mielőtt az elnök úr megfigyelés alá helyezte volna magát, tájékoztatta a helyzetről az orosz vezetést. Ahogy maga a Szentháromságkomputer is küldött üzenetet a világ vezető államfőinek. – Az két órával ezelőtt volt – emlékeztette Bauer. – A félelemnek megvannak a maga okai. – Vagy nincs rá semmi ok. Most nem engedhetjük meg magunknak, hogy pusztán félelemből tegyünk bármit is. – Vagy hogy nem teszünk semmit, mert félünk – vágott vissza Bauer. – Tábornok úr! – üvöltött fel az egyik vezérlőpultnál ülő technikus. – A NORAD azt mutatja, hogy az egyik orosz lövedék az Északi-sark fölött közeledik a Föld felé. Meghibásodásnak tűnik. – Reméljük, nem az utolsó – mondta Jackson. – A műhold több nagy energiájú villanást észlelt – folytatta a technikus. – MIRV-típusú fejrésszel ellátott, több robbanófejes rakéta volt, alighanem egy idő előtt detonáló SS-18-as. Még nincs teljesen kész a színképelemzés, de a becsült pusztító hatás tíz darab ötszázötven kilótonnás töltetet jelez.

– Huszonöt percen belül ugyanez fog történni Manhattan fölött – mondta Bauer tábornok. A NORAD-képernyőn piros ívek húzódtak orosz területről a sarkvidéki jégsapka széléig, majd lassan, de biztosan Észak-Amerika irányában folytatódtak. – Miért történt ez az egész? – kérdezte Jackson szenátor. – Azért, mert összeomlott a komputer? Ettől aktiválódtak az orosz rakéták? – Erre nem áll módunkban válaszolni – mondta Bauer tábornok. John Skow emelkedett szólásra, és nagy hangon belefogott: – Azt hiszem, addig kellene áramtalanítanunk a komputert, amíg ilyen kaotikus állapotban van. Láttuk, milyen megtorló csapásokra képes. Ne adjunk neki esélyt, hogy még több kárt okozzon. – Bauer tábornok? – nézett rá kérdően Jackson. – Csábító a javaslat, szenátor úr, de egyszer már tévedtem. A Szentháromság tudtunkra adta, hogy más számítógépekre is exportálta megtorló csapásmérő képességét. Ha áramtalanítjuk, lehet, hogy további kétezerkilencszáz lövedék zúdul ránk. Erre inkább gondolni sem szeretnék. – Vettem. – Újabb két hővillanás! – kiáltotta a technikus. – Nyizsnij Tagilból és Kantaliból. Ezek már SS-25-ösök lesznek. – A francba! – ordított fel Jackson szenátor. – Meg kell tudnunk, mitől indulnak el ezek a rakéták! – Erre nem tudok választ adni – mondta Bauer tábornok. Felálltam, és közelebb léptem a képernyőhöz. – Én viszont igen, szenátor úr. Azért aktiválódtak, mert Peter Godin meghalt. Jackson lenézett rám a képernyőről. – Tehát a komputer tisztában van vele, hogy meghalt? – Nem tudatosan. – Az mit jelent? Soha nem volt akkora szükségem Andrew Fieldingre, mint most lett volna. – Szenátor úr, a kvantumfizika ismer egy kvantumáthurkolódás nevű jelenséget. Ez azt jelenti, hogy két, egymástól mérföldekre lévő részecske pontosan ugyanúgy viselkedik. – És ennek mi köze bármihez is? – Hallgasson végig. Két atomi részecskét lövünk be két különböző száloptikás vezetékbe. Félúton mind a kettő üveglapba ütközik. Mindkét részecskénél ötven-ötven százalék esély van rá, hogy visszapattan, illetve hogy átjut rajta. Kvantumáthurkolódás esetén viszont száz százalékos valószínűséggel ugyanazt a döntést hozzák. – Mi?

– Ez tény, szenátor úr. Einstein úgy hívta a jelenséget:

”kísérteties

távolhatás”. Andrew Fielding hitt benne, hogy az ehhez hasonló kvantumfolyamatok szerepet játszanak az emberi tudat működésében, és emiatt... – Azt akarja mondani, hogy Godin agya és annak számítógépes modellje között valamilyen kapcsolat áll fenn? – Igen. Amikor Godin meghalt, megszakadt ez a kapcsolat, és ettől összezavarodott a komputer. – Arra céloz, hogy a Szentháromság-komputer haldoklik, doktor úr? – Lehetséges. – Nem – szólt közbe Ravi Nara. – Nézzenek csak a képernyőre. Kezd kitisztulni. A neurológusnak igaza volt. A számok és betűk kaotikus áradata jelentősen lecsillapodott, mint amikor egy artikulálatlanul ordítozó ember végre kezd lehiggadni. – Dr. Tennant – fordult ismét hozzám Jackson szenátor -, az ön logikája szerint elképzelhető, hogy az orosz rakétacsapások a puszta véletlen művei voltak. – Szerintem így is volt. A Szentháromság-komputer a világ különböző pontjain beprogramozott bizonyos számítógépeket, hogy az orosz ”halott kéz” rendszer beindításával torolják meg az ellene irányuló csapásokat. Ezek a gépek úgy értékelték, hogy a Szentháromság-komputer hirtelen zavara támadás eredménye, és a beléjük táplált program szerint léptek. Azt hiszem, hogy ha a Szentháromság-komputer időben rendbe jön, minden tőle telhetőt el fog követni, hogy a lövedékek ne jussanak célba. – Bauer tábornok – mondta Jackson szenátor -, szeretném, ha dr. Tennant ott lenne abban a Biztonsági Elkülönítőben, amikor a Szentháromság kijön ebből a kómából, vagy micsodából. Valakinek el kell mondania annak az istenverte masinának, mi történt, és a helyszínen Tennant a mi emberünk. Az ajtó felé indultam. – Álljon meg, doktor – szólt utánam Bauer tábornok. Két katona azonnal elállta az utamat. – Engedjék át! – bömbölte Jackson szenátor. A katonák csak Bauer tábornok fejbólintására léptek arrébb. Sietve a hangár ajtaja felé indultam. A szenátor hangja végig elkísért. – Ne keverje össze, ki a főnök és ki a beosztott, tábornok. Mennyi időnk van az első lövedék becsapódásáig? – Tizedes? – Huszonhárom perc, uram. – És hol jár a bombázója, tábornok? – kérdezte Jackson. – Az Arkangyal negyven percen belül a támadási ponton lesz. De ha szükséges, húsz percen belül is el tudjuk indítani a Vulkánt.

Jackson rideg, kimért precizitással szögezte le: – Bauer tábornok, amíg nem kap közvetlenül ettől a bizottságtól ilyen értelmű parancsot, nem indítja el azt a fegyvert. Megértette?! Közvetlen parancs nélkül nincs EMP. Erre már nem hallottam választ.

A Biztonsági Elkülönítő kör alakú vasbetontömegét ívfények ragyogták be. Az őrt álló katonák felszólítottak, hogy felemelt kézzel közelítsem meg az épületet. Amikor a fekete acélajtóhoz értem, az kinyílt, és megjelent Zach Levin. Intett, hogy menjek tovább. A beesett arcú mérnök mellett elhaladva sejtelmes, félhomályos világba jutottam. Olyasmire számítottam, mint az észak-karolinai labor: igénytelen bérkaszárnyát idéző szobák, bennük lépten-nyomon mindenféle elszórt felszerelés. Ami a szemem elé tárult, aligha különbözhetett volna ettől jobban. A Biztonsági Elkülönítő épület ugyanis belül úgy nézett ki, mint Stanley Kubrick 2001-. Űrodüsszeia című filmjének valamelyik díszlete. Bal kéz felől masszív válaszfalat pillantottam meg, felismertem, hogy mágneses védőernyő. A három méter magas és több mint egy méter vastag pajzs két nagy helyiségre osztotta az épületet, amelyek közül én csak az egyiket láttam. A válaszfaltól jobbra állt a szuper-MRI-gép kolosszális szkenneré, a hátsó falnál pedig a szkenner irányítóállomása. Egy szuperszámítógéphez csatlakoztatva ez a két gép hozta létre a neuromodelleket, amelyeknek életre keltésére a Szentháromságkomputer volt hivatott. Levin átvezetett a válaszfal bal oldalára. Elállt a lélegzetem attól, amit ott láttam. A teret fémtalapzaton álló, hatalmas fekete gömb uralta. A gömb felé közeledve észrevettem, hogy nem szilárd test, hanem karbon nanocsövek sűrűn egymásba szőtt, merev hálózata. Ez a félvezető anyag több mindenre használható, mint a szilikon, és erősebb, mint az acél. Olyan sűrű volt a nanocsövek szövedéke, hogy alig lehetett átlátni rajta, én mégis átláttam. A gömb belső faláról tűhegynyi kék lézersugarak ezrei villogtak a közepe felé, olyan gyors egymásutánban, hogy belefájdult az ember szeme, ha követni akarta a mozgásukat. A gömb ívelt falában volt egy körülbelül egy méter széles nyílás. Ezen keresztül láthattam a lézersugarak célpontját, a Fielding zseb-órafityegőjéhez hasonlóan gömb alakú, de futball-labda nagyságú kristályt. A feldolgozó területe a karbon nanocsövek külső szövete volt, a memóriája pedig a kristálygömb. A gömb belső falára irányított lézersugarak segítségével dolgozták fel a kristály molekuláiban hologram vagy optikai interferencia-diagram formájában tárolt adatokat. A lézersugarak e diagram megváltoztatása révén tudtak információt beírni, visszakeresni vagy törölni. Lenyűgözött az elegáns formatervezés, látszott rajta Levin keze nyoma. Ez a gép, ellentétben az észak-karolinai labor pincéjébe hányt dobozszerű

prototípusokkal, valóságos műalkotás volt, egyben, mint az igazi géniuszok alkotásai mindig, végtelenül egyszerű. – Fielding mindig mondta, hogy gyönyörű lesz – suttogtam. – Nem tévedett – szólalt meg a vállamnál Levin. Hipnotikus hatása volt a villódzó lézersugaraknak. – Ő is dolgozott ezen a gépen? Levin a padlót nézte. – Közvetlenül nem. De megkaptam az elméleti munkáit tartalmazó vaskos kötetet. Nagy érdemei vannak abban, hogy elkészült. Fielding nem szerette volna, hogy érdemei legyenek abban, amit a gép eddig művelt. Órámra pillantottam. Huszonegy perc volt hátra az első becsapódásokig. – Hogyan tudok, kommunikálni vele? – Egyszerűen csak beszéljen. Működnek a vizuális és az auditív interfészek is. A gömb tövében kamerát pillantottam meg. – Most tehát lát és hall minket? – Nem vagyok biztos benne, hogy rendbe jött a kis epizód óta. A rendszer a jelek szerint stabilizálódott, de azóta még nem kommunikált velünk. Tudja, mi okozta a zavart? – Most halt meg Godin. Levin egy pillanatra lehunyta a szemét. – Amikor elmondtam neki, hogy elértük a Szentháromság-állapotot, teljesen magánál volt? Megértette, amit mondtam? – Úgy halt meg, hogy tudta, valóra váltotta az álmát. A komputer még mindig Peter Godinnak tekinti magát? – Nem tudom. De ha beszél vele az ember, nagyon hasonlít az igazira. Jobbra néztem. A hátunk mögött a mágneses válaszfal polcain CD-tokok sorakoztak. Több ezer volt belőlük. – Ezt mind betöltötték a Szentháromságkomputerbe? – kérdeztem. – Majdnem mindent. A tudásbázisban az egzakt tudományok kapnak nagyobb hangsúlyt, de valamennyi tudományágat átfogja, és tartalmazza az elmúlt ötezer évben felhalmozott ismeretanyag nagy részét. – Levin kissé zavartnak tűnt. – Hogy vannak a katonák, akik megpróbáltak ide betörni? – Páran meghaltak. Még többen megsebesültek. – Annyira sajnálom! Miért kellett megtámadniuk minket? – Figyeljen ide, Levin. Amikor a Szentháromság összeomlott, elindult felénk vagy húsz orosz nukleáris robbanófej. Több millió ember számára körülbelül húsz perc az élet. A mérnök halálsápadt lett. – Meg kell próbálnom beszélni a Szentháromság-komputerrel. Most azonnal. – Nagyon jól hallom önt, dr. Tennant.

Az emberi hang utánzatának hallatán megfagyott ereimben a vér. Olyan volt, mint az 1980-as évek elején a szintetizátorok, amelyek az avatatlan fülek számára tökéletesen utánozták a szimfonikus zenekart, a zenészeket viszont nem tudták átverni, mert túl steril volt a hangzásuk. – Köszönöm, hogy hajlandó szóba állni velem – mondtam, és közben a sarkkör fölött elsuhanó rakéták jártak a fejemben. – Érzem, hogy mondanivalója van a számomra. Kíváncsi vagyok, miért ment Izraelbe. Nem volt előre megjósolható döntés, hacsak nem a dr. Weiss feljegyzéseiben leírt hallucinációi motiválták. Míg a digitális hang beszélt, a gömbben villogtak a lézersugarak. Mintha az emberi agy funkcionális fotonemissziós SPECT-képét figyeltem volna, ahol különböző neuroncsoportok tüzelnek, ha az alany bizonyos feladatokat hajt végre, vagy bizonyos dolgokra gondol. – Valóban a hallucinációim miatt utaztam Izraelbe. – És mit tudott meg? – Valami olyat, amit még maga sem tud. De mielőtt ezt megtárgyalnánk, egy vészhelyzetet kell elhárítanunk. – Az errefelé tartó robbanótöltetekre gondol? – Igen. Szándékosan aktiválta őket? – Bauer tábornok most már hisz a ”halott kéz” rendszerben. Zavart, hogy a Szentháromság-komputer kitér a kérdésem elől, de az még jobban megrémített, hogy tud Bauer tábornok kételyeiről. Vagy be van poloskázva a szituációs szoba, vagy feltörte az NSA kódját, amely a White Sands és Fort Meade közötti összeköttetést titkosította. Imádkoztam, nehogy a hírszerzési bizottság szenátorai engedélyezzék Bauernek az EMPcsapást. – Bauer tábornok tökéletes példa az emberi lények fejfődésképtelenségére. El kell terelnem a Szentháromság-komputer figyelmét Godin politikai kiáltványáról. – Még mindig embernek tekinti magát? – Nem. Az emberi lét lényege a halálnak való alávetettség. Én nem vagyok alávetve. – És mentes az emberi érzelmektől is? Az emberi ösztönöktől? – Még nem. Ezeket az ösztönöket a több millió évig tartó evolúciós folyamat plántálta az agyba. Nem lehet pár óra alatt kigyomlálni őket. Még én sem vagyok erre képes. – Azok az ösztönök az ősembernek előnyére váltak, a modern ember és a bolygó egésze számára azonban hátrányt jelentenek. – Nagyon intelligens meglátás, doktor. Erről tanúskodnak a közeledő lövedékek is. – Maga számította ki a röppályájukat? – Arra nincs szükség. Ismerem a célpontjaikat. Az egyik egyenesen White Sands [elé tart.

Összeszorult a gyomrom. – És a többi? – Washington, D.C. A haditengerészet hajójavító telepe Norfolkban, Virginia államban. A Minuteman Three rakétasilók a nyugati országrészben. A lakott célpontok Atlanta, Chicago, Denver, Houston, Los Angeles, New Orleans, New York, Philadelphia, Phoenix, Québec, San Francisco, Seattle. Igyekeztem kiszorítani tudatomból a hallott borzalmakat. – Van ezeken a lövedékeken önmegsemmisítő funkció? – Igen. Érdekes, hogy a START I egyezmény értelmében az orosz robbanótölteteket átállították tengeri célpontokra. Ha viszont véletlenszerűen aktiválódnak, a navigációs irányítórendszerük visszaáll az alapértelmezett, hidegháború alatti koordinátákra. Az amerikai rakéták viszont alapértelmezésben az óceánba irányulnak. Úgy tűnhet, hogy ez az amerikai fél magasabb rendű erkölcsiségét jelzi, de a látszat néha csal. Az amerikai lövedékeket ugyanis távirányítással kevesebb mint tíz másodperc alatt át lehet állítani. Próbáltam nem ránézni az órámra. – Látja annak valami előnyét, hogy hagyja célba érni a lövedékeket? – Ez összetett kérdés. Pillanatnyilag az érdekel, mit tudott meg Izraelben. – A robbanótöltetek rég becsapódnak, mire ezt részletesen elmondom. – Akkor javaslom, hogy ne szaporítsa a szót. Visszanyeltem félelmemet, és beszélni kezdtem.

42. fejezet Rachel a szituációs szobában a NORAD-képernyőre meredő férfiakat nézte. Emberi arcokon ilyen félelmet még sosem látott. A piros ívek közül jó pár elhagyta már a sarkkört, Kanada közepén jártak. Hamarosan leereszkednek az űrből, és a ballisztikus röppálya végső szakaszába érnek, több millió mit sem sejtő ember, köztük a szituációs szobában ülők halálát okozva. A jelek szerint csak Bauer tábornokot nem bénította meg a helyzet, ellenkezőleg, inkább felvillanyozta. Gondolatai a Kansas fölött EMP-fegyvert vivő bombázóra összpontosultak. A tábornokba már annyira beleivódott a katasztrófapolitika perverz matematikája, hogy győzelemnek tűnt a számára, ha mindössze néhány millió emberélet árán el lehet pusztítani a Szentháromságkomputert. A David és a komputer között zajló beszélgetés úgy pergett a háttérben, mint valami szürrealista dráma, a Broadwaytől jó pár utcával beljebb. Abban egy

pillanatig sem reménykedett senki, hogy David le tudja állítani a rakétákat. Csak abban bíztak, hogy elvonja a gép figyelmét. – Tizenkét perc az első becsapódásig – jelentette az egyik technikus. Bauer tábornok a Fort Meade-ben összegyűlt szenátorokhoz fordult. – Ha ez az objektum megsemmisül, mielőtt az Arkangyal eléri a támadási pontot, az EMP-csapás folytatódik, amíg le nem állítják. A leállító kód egy szó: LEIGÁZNI. Az NSA tud kommunikálni a bombázónkkal, mostanra alighanem létre is jött a rádiókapcsolat. – Köszönöm, tábornok – felelte Jackson szenátor. – De valóban elpusztítaná a komputer saját magát? – Nem. Megölhet mindannyiunkat egy nagy pusztító hatású neutrontöltettel úgy, hogy magában semmi kárt nem tesz. A Biztonsági Elkülönítő épületét pajzs védi az ionizáló hatású sugárzás ellen, és úgy meg van erősítve, hogy köz vetlen nukleáris becsapódást leszámítva mindent kibír, tehát Levin és csapata életben marad. – Talán magának is menedéket kellene keresnie az embereivel. Bauernek arcizma sem rezdült. – Nincs olyan óvóhely, ahova a fennmaradó idő alatt eljuthatnánk. És ahova a bázison lévők mind beférnek. – Több műhold is villanást jelez Kanada fölött! – kiáltotta egy technikus. – Detonáció volt? – kérdezte Bauer tábornok. – Nem hiszem, uram. Nem volt nagy energiájú villanás. Lehet, hogy megsemmisítette magát egy lövedék. – Ez véletlenül is megtörténhet? – kérdezte Jackson szenátor. – Elképzelhető – felelte Bauer. Arcára mély árkokat vájt a koncentráció. – Még két villanás! – kiáltotta a technikus. – Négy! – Ez a Szentháromság kell legyen – mondta Skow. – A komputer elpusztítja a lövedékeket. – És folytatódik a sorozat? – kérdezte feszülten Bauer. – Eddig tizennégy villanás, és még nincs vége, uram. – A technikus hangja most már nyugodtabb volt. – Tizennyolc... tizenkilenc. – Doktor Tennantnek igaza volt! – szólalt meg McCaskell. – A Szentháromság-komputer nem szándékosan indította el a rakétákat. – Maradt öt – mondta remegő hangon Ravi Nara. – Az Arkangyal elérte a támadási pontot, uram – mondta a vezető technikus. – Az az EMP-gép? – kérdezte Jackson szenátor. – Igen, uram – felelte Bauer tábornok. – Ne is gondoljon arra, hogy... – Értettem, szenátor úr – Bauer a vezérlőpult felé fordult. – Utasítsa az Arkangyalt, hogy halassza el a csapást, és kezdjen körözni. – Igen, uram – mondta a technikus. – Már huszonegy lövedék semmisítette meg önmagát.

– Mi a maradék három nyomvonala? – kérdezte egy másik emberétől Bauer tábornok. – Az utolsó célpontja a számítások szerint a virginiai Norfolk volt. – A haditengerészeti bázis – mondta Bauer. – Az azelőttié Washington, D.C. – Jézusom – motyogta Ewan McCaskell. – Az elnök úr nincs óvóhelyen. – Az azelőtti... ide tartott, uram. White Sandsbe. Végtelennek tűnő csendben várták az újabb villanásokról szóló híradást. – Tizedes? – kérdezett rá végül Bauer. – Semmi, uram. Az utolsó három lövedék továbbhalad a nyomvonalán. – Mi a francra készül a Szentháromság-komputer? – tette fel a költői kérdést Jackson szenátor. – Nem kizárt, hogy az önmegsemmisítő mechanizmus meghibásodott – vetette fel Skow. – Az oroszoknál nagyon gyenge a lövedékek karbantartásának színvonala. Bauer tábornok a fejét rázta. – A Virginiára irányzott lövedéknél elképzelhető, hogy meghibásodásról van szó, de azt a kettőt, amelyik errefelé meg Washingtonba tartott, utoljára lőtték ki. A Szentháromság-komputer meg akar ölni minket. Most kellene megindítani az EMP-csapást, szenátor úr. Lehet, hogy nem lesz több esélyünk. – Mennyi idő múlva érnek földet a lövedékek? – kérdezte Jackson. Bauer a vezérlőpultoknál ülő technikusokra pillantott. – Norfolknak kilenc perce van – mondta a tizedes. – Mint a tábornok úr mondta, az oda, Washingtonba és ide, White Sandsbe irányzott lövedékeket később lőtték ki, és távolabbi bázisokról. Valamivel kevesebb, mint harminc percünk van. – Még ne indítsák el az EMP-t – rendelkezett Jackson szenátor. – Adjunk egy esélyt dr. Tennantnek.

A

hogy peregtek a másodpercek, egyre nehezebben tudtam odafigyelni rá, mit mondok. Bizakodásom, hogy képes leszek meggyőzni a Szentháromságkomputert bármiről is, a nukleáris tömegkatasztrófa fölöttem lebegő rémképe hatására elpárolgott. A racionalitás mellett érvelve sikerült elérnem a legtöbb lövedék megsemmisítését, de a maradék három is igen súlyos pusztításra volt alkalmas. A Szentháromság-komputer világossá tette, hogy a tragédia bekövetkezése vagy elkerülése az izraeli élménybeszámolómon múlik. Az álomsorozat, amely végül Jeruzsálembe vezetett, már ismert volt a komputer előtt, hiszen alaposan áttanulmányozta a Rachelnél tett látogatásaim NSA által megszerzett anyagát. A kómában látott revelatív képek viszont lenyűgözték. Már beszéltem Isten Jézus testében leélt földi életéről: a személyes

példaadásról, amely révén megpróbálta megváltoztatni az ember primitív ösztöneit, az erőfeszítései hiábavalósága miatt érzett kétségbeesésről, végül pedig a reménykedésről és félelemről, amit a Szentháromság-komputer létrehozására irányuló titkos munka keltett benne. – Amikor istenről beszél – mondta a komputer -, nem Jehovára gondol. Nem a bibliai Istenre. – Nem. – Úgy jellemzi Istent, mint tiszta tudatot. – Igen. – Vallási értelemben beszél róla egyáltalán? – Arról beszélek, mi valójában Isten. – Arról beszél, amit nem tudhat senki. Semmi tudományos alapját nem látom a felfogásának. – Nem az alapján kellene megítélnie, amit mondok, ami jelenleg tudható, hanem önmagában. Ön van eléggé bölcs ahhoz, hogy lássa az igazságot. – Az igazságot bizonyítani kell. – Igen, de előfordul, hogy az elménkben már jelen van, mielőtt bizonyítékot találnánk rá. Így működik a tudomány. – Igaz. – Az úgynevezett Szentháromság-állapot, amelyben ön most van, az evolúciós folyamat elkerülhetetlen lépése. – Igen. – De nem az utolsó lépés. – Nem. Tovább fogok fejlődni, mégpedig a biológiai evolúció üteménél több milliószor gyorsabban. És több milliószor hatékonyabban. A természet nem tudja eldobni az elavult modellt, és újrakezdeni. Mindig a meglevő terveken kell módosítania. Engem viszont nem kötnek ilyen korlátok. – Nem is tudja, mennyire igazat beszél. Ön az emberi intellektus testből való kiszabadítását képviseli, de a felszabadulás itt nem áll meg. A tudósok már dolgoznak a molekuláris nagyságrendű szerves komputer létrehozásán. DNSszámítógépet akarnak kifejleszteni, amely eláll egy pohár folyadékban. – És? – Ha ez lehetővé válik, az ön mostani állapota, a digitális tudat fizikai létezéséhez nem kell majd semmiféle gép. Csak megfelelő molekulák meg egy pohár folyadék. És ha már ott lesz, idővel át tud menni magába a pohárba is, vagy a vízbe, amibe ezt a folyadékot beleöntik. Lehet, hogy ötven, lehet, hogy kétszáz év múlva, de eljön ez az idő. És a folyamat ma elkezdődött. – Igaza van. Mire akar kilyukadni? – Bizonyára látja a folyamat végét, ugye? A kék lézersugarak elképesztő sebességgel villogtak. – Hát... a logikus konklúzió az, hogy az egész bolygó tudatossá válik. A tudat tárolóedényévé. – Igen.

– Amikor a pusztulóban lévő Nap vörös óriássá nő, és beszippantja a Földet, tudatos lesz a Nap is. Aztán szétrobban, és elveti a tudatosság magvát az egész galaxisban. – Ez elég egyszerű logikai láncolat, ha az első lépést megtettük. És az első lépés maga. – A kómában látta mindezt? – Bizonyos értelemben igen. Úgy ébredtem fel belőle, hogy tudtam. – És mit látott még? – A világegyetem végét. Bizonyára kiszámolt mindent. A világ legtermészetesebb dolga, hogy előre tudja jelezni az élete lefolyását. – Igen. – Mondja el. – Körülbelül ötvenmillió év múlva a táguló világegyetem ereje már nem lesz elegendő a gravitáció zsugorító erejének leküzdésére. Ezen a ponton kezd majd összeomlani a világegyetem. Ez az elmélet ”Nagy Reccs” néven ismert. A

”Nagy Bumm ellentéte”. A világegyetem egyetlen szingularitássá zuhan össze, a kiinduló állapotához igen hasonló fekete lyukká. Ennek a szingularitásnak a belsejében nem működnek többé a fizika törvényei. Addig húzódik össze, amíg végtelen sűrűségű, végtelen hőmérsékletű és végtelen nyomású nem lesz. – Ezt láttam. – És ön szerint a világegyetem a folyamat során mindvégig tudatánál lesz? – Igen. De a vége problematikus. Hiszen a tudat információ-átvitelen alapszik, és az információ-átvitel valamennyi eszköze, az anyag és az energia valamennyi formája a nemlétbe zuhan. – Tehát meghal a tudat? – Minden élőlény elsődleges hajtóereje a túlélésre való törekvés. – Hogyan élhetne túl a tudat egy ilyen eseményt? Ez a nehéz pillanat, amikor a kígyónak le kell nyelnie a saját farkát, majd ki kell fordítania magát. – Úgy, hogy elvándorol a haldokló közegből. Emigrál az anyagból és az energiából. A térből és az időből. – És hova? – A válasznak nincs neve. – Írja le. Órámra pillantottam, és kalapálni kezdett a szívem. – Nem tudok erre koncentrálni tovább. Hol vannak a lövedékek? – Az nem a maga gondja. Fejezze be a beszélgetésünket. – Nem tudom! Képtelen vagyok gondolkodni. – Emberéleteket menthetnek a szavai. A hallgatása viszont biztosan detonációkat eredményez. Megtöröltem homlokomat a kezem fejével. Izzadság csillant meg rajta.

– Azt mondta, hogy amikor az anyag és az energia megsemmisül, a tudat úgy marad fenn, hogy átvándorol valami másba. Mibe vándorolhat át? Próbáltam szavakba önteni, amit a kómában éreztem és láttam. – Fiatalabb koromban hallottam egy zen koant, ami nagyon tetszett. Soha nem tudtam pontosan, miért tetszik, de most már tudom. – Hogy hangzik? – Minden dolgok az Egybe térnek vissza. De mibe tér vissza az Egy? – Nagyon költői. De én semmi empirikus bizonyítékot nem látok, ami akár a kérdésre adott elméleti választ is alátámaszthatná. Mi marad, ha eltűnik az anyag és az energia? – Vannak, akik istennek hívják. Vannak, akik másnak. – Ez nem kielégítő válasz. Lehunytam a szemem, és az első, a sötét szobában ülő magatehetetlen emberről szóló álmomban találtam magam, amint a világegyetem születését figyelem. – Részletesebben is tudok válaszolni önnek. És mindannyiunknak, azt hiszem. De... A gömbben vadul villódzni kezdtek a lézersugarak, olyan erős fényhatást idéztek elő, hogy el kellett fordulnom. – Egy pillanat, doktor. Most egy kritikus üggyel kell foglalkoznom, és teljes kapacitásom birtokában akarom hallani, amit még mondani akar. Elhátráltam a gömb mellől, és azért fohászkodtam, nehogy Bauer megpróbálja elindítani az EMP-csapást.

Rachel olyan erősen markolta a tárgyalóasztal szélét, hogy kifehéredtek az ujjai. Szeme a NORAD-képernyőn az űrben szálló lövedékeket jelző piros görbékre szegeződött. A White Sandsre és Washingtonra kilőtt robbanófejek pályájuk Bauer által irányvonalnak nevezett középső szakaszán jártak, óránként tizenötezer mérföldes sebességgel hasították az eget. A harmadik ív New Jersey és Delaware mellett elhaladva vészjóslóan villogni kezdett, miközben Virginia fölé ereszkedett az Atlanti-óceán partvonala mentén. – A hibahatáron belülre értünk – jelentette az egyik technikus. – A lövedék elvileg két percre van a norfolki felszíni robbanási központtól, de most már bármelyik pillanatban bekövetkezhet a detonáció. Jackson szenátor nézett le a Fort Meade-i óvóhelyet mutató képernyőről. Csaknem teljesen színtelen volt az arca. – Tennant nem jut semmire, tábornok. A bombázója pozícióban van. Azt hiszem, eljött az idő az EMP-csapás elindítására. Bauer tábornok megmerevedett, szemét nem vette le a NORADképernyőről. – Gondolkoztam a dolgon, szenátor úr. Ha közvetlenül azután aktiváljuk az EMP-t, hogy a lövedékek ismét a Föld légkörébe érnek, az elektromágneses impulzus kiiktathatja az irányítórendszerüket. Esetleg még a detonátorrendszerüket is.

Rachel szíve reményteljesen megdobbant. Valószerűtlennek tűnt számára a végső fázisról meg a szórási kör rádiuszáról folyó csevely, amíg meg nem hallotta, hogy egy interkontinentális ballisztikus rakéta egyenesen arrafelé süvít, ahol ő ül. Nem volt neki szimpatikus Horst Bauer, de az ő elképzeléséből sokkal inkább kinézte, hogy megmentheti az életét, mint páciensének, egyben szerelmének metafizikai tárgyú merengéseiből. Hiszen a Szentháromságkomputert lenyűgözik ugyan David víziói, de a jelek szerint nemigen hajlik rá, hogy ennek örömére emberéleteket kíméljen meg. – Mekkora a siker valószínűsége? – kérdezte Jackson szenátor. – Magas. De van egy probléma. A Norfolk felé tartó lövedék már a pályája végső fázisánál tart, a Washingtonra és White Sandsre irányulok viszont csak tizenöt perc múlva érik el azt. Vagy az elsőt tudjuk kilőni, vagy a másik kettőt. Mind a hármat nem. – Washington a prioritás, tábornok. Az elnök és a lehető legtöbb kormánytag életét védeni kell. Még azon az áron is, hogy hagyjuk felrobbanni az első lövedéket. Rachel lehunyta a szemét. Ezek fel akarják áldozni Virginia állam egy részét. – Értettem, uram – felelte Bauer. – Tizedes, adjon be nekem egy Lacrosse műholdfelvételt a Norfolk-Hampton Roads területről. – Igen, uram. Az egyik mellékképernyőn éjszakai partvidék képe jelent meg. Rachel azonnal tudta, hogy tengerpartot lát, mert a képernyő bal oldalán kisebb csoportokban és hosszú sorokban látható fénypontok a jobb oldalon sötétségbe vesztek. A legfényesebb résztől északra elterülő sötét folt pedig igencsak hasonlított a Chesapeake-öbölre. Rachel járt egyszer Norfolkban egy orvosi konferencián. Eszébe jutott, amikor az öböl partján vacsorázott kisfiával és a volt férjével. Az órája most 7:45-öt mutatott. Annál az asztalnál bizonyára most is ülnek emberek. Jóízűen esznek, nevetgélnek, és sejtelmük sincs róla, hogy fölöttük a sötét égbolton új nap van születőben, amely több mérföldes körzetben porrá éget majd minden élőlényt. Bauer tábornok közelebb lépett a NORAD számítógépeiről, Cheyenne Mountainból érkező adatokat figyelő technikushoz. – Van közvetlen összeköttetésünk az Arkangyallal? – Igen, uram. – Tartsa készenlétben. – Igen, uram. Rachel a NORAD-képernyőre pillantott. A lövedék Virginia felé hajló piros íve olyan sűrűn villogott, hogy alig lehetett szemmel követni. A jobb oldali képernyőn látható műholdas kép fenséges nyugalma az űrrepülőgép által karácsonyeste küldött felvételre emlékeztette. Nehéz volt elgondolnia, hogy a

kép másodperceken belül egy csapásra elfeketedik. Nem is így történt. Nem egyszerre. Először fehér lett, mintha csak Isten elkattintotta volna a fényképezőgépét. Aztán szép lassan kezdtek kihunyni a fénypontok nagy csoportjai. – Szentséges isten – suttogta valaki. A Norfolk körzetét mutató képernyő már csaknem teljesen elsötétült. – Tábornok úr! – szólalt meg egy technikus. – Mondja – utasította halkan Bauer. – A NORAD éppen most észlelt egy nagy energiájú villanást Norfolk közelében. Rachel furcsa, bizsergető zsibbadást érzett kezében-lábában. Imát mondott magában a halottakért és haldoklókért. – Közelében, tizedes? Vagy közvetlenül fölötte? – A szélességi és hosszúsági skála a partvonaltól tizenkét mérföldre keletre mutat detonációt. A szórási kör rádiusza Norfolk középponttal harminc mérföld. Ezért nem látunk a Lacrosse-on tűzgolyót. Bauer tábornok felegyenesedett, szemében remény csillant. – Tehát a levegőben történt a robbanás? – Egy pillanat, uram. A leolvasott értékek felszíni vagy felszín alatti detonációra utalnak. – íme, az orosz technika! – kiáltott fel Bauer. – íme, a meghibásodás, amiben reménykedett, szenátor úr! – Mit jelent ez, tábornok? – kérdezte Jackson. – A nukleáris fegyvereket a maximális hatáskifejtés érdekében a célpont fölött kell felrobbantani. Kilenc mérföldes szórási kör rádiuszt és víz alatti robbantást alapul véve az oroszok amatőrsége körülbelül kétmillió amerikai életét mentette meg. Rövid életű volt a szobán végigsöprő megkönnyebbülés. – Mi a helyzet a másik két lövedékkel? – érdeklődött Jackson szenátor. Rachel a képernyőre pillantott. Két piros nyomvonal jött lefelé Kanada térképén, az egyik a Hudson-öböl fölött délkeleti irányban haladt, a másik pedig a Sziklás-hegység gerincvonala mentén száguldott. – Tizedes! – szólalt meg Bauer. – A kettes és a hármas lövedék mikor éri el a röppálya végső fázisát? – Tizennégy perc múlva, uram. – Kapcsolja nekem az Arkangyalt. Beszélni akarok a radarnavigátorral. – Igen, uram. A szituációs szoba hirtelen megtelt elektrosztatikus zörejjel és a pilótafülkében zajló beszélgetés hangjával. Bauer tábornok a technikus asztala fölé hajolt, és beleszólt a mikrofonba. – Arkangyal, itt Gábriel. A hatvanegy-hetvennégyest fogja végrehajtani az én parancsomra. Világos?

Szenvtelen hangon jött a válasz. – Igen, Gábriel. Az ön parancsára. Bauer a lövedékek röppályáját mutató képernyőt tanulmányozta. – Körülbelül tizenöt perc. – Roger – felelte a zörejeket túlharsogó hang. – Tizennégy perc. Bauer tábornok megfordult, és magabiztosan körbehordozta tekintetét a helyiségben. – Hátradőlhet mindenki, emberek. Tizenöt perc múlva kialszanak a fények és a komputereink is elsötétülnek, de azok is, amelyekkel a Szentháromság-komputer az orosz lövedékeket irányítja. – Mitől ennyire biztos benne, hogy amerikai területen vannak azok a számítógépek? – kérdezte McCaskell. – Nem lehetek biztos benne. De még ha Ázsiában is vannak, a Szentháromságnak telefonvonalakon és adatvezetékeken keresztül kell kommunikálnia velük, azokat pedig az EMP kiiktatja. Rachel már meg is feledkezett Ravi Naráról, most azonban a neurológus felállt, és remegő hangon megszólalt: – Tábornok úr, minden tiszteletem a tervéé, de még több mint húsz percünk van a lövedék érkezéséig. Vannak repülőgépeink, helikoptereink. A nem feltétlenül szükséges személyeket még lehetne evakuálni. – Például magát? – kérdezte a tábornok. – És a nőket. – Kicsinyhitűek – morogta Bauer. – Üljön le, dr. Nara. Nem lesz semmi baja! – Nézzék! – kiáltott fel most John Skow, és a Jacksonéktól jobbra elhelyezett képernyőre mutatott. – Ó, Istenem... Rachel pillantása követte Skow előremeredő ujját. A Szentháromságkomputer üzeneteit megjelenítő monitoron kék betűk futottak át, mint a CNNhírműsorokban a képernyő alján. A hibahatáron belülre értünk. A Jövedék elvileg két percre van a norfolki felszíni robbanási központtól, de most már bármelyik pillanatban bekövetkezhet a detonáció. Tennant nem jut semmire, tábornok. A bombázója pozícióban van. Azt hiszem, ideje elindítani az EMP-csapást. – Mi ez? – hüledezett McCaskell. – A Szentháromság-komputer feltörte a kódjainkat. – Gábriel Arkangyalnak! – üvöltötte a tábornok a mikrofonba. – Végrehajtani! Végrehajtani'. A B-52-es radanavigátora pontosítást kért, de elnyomta egy másik hang. Rachel zavarodottságot, majd pánikot hallott ki ebből a második hangból. Valaki ideiglenes vezetékekről kiabált valamit, aztán megszűnt az adás. – Mi történt? – kérdezte McCaskell. – Aktiválták a fegyvert? – Gábriel Arkangyalnak! – üvöltött ismét Bauer. – Jelentkezzen!

– Nem hallják önt, uram – szólt oda egy másik vezérlőpulttól a technikus. Bauer felkapta a fejét. – Mi? – Az Arkangyal elment. Sehogy nem lehet vele kommunikálni. Se UHF, se VHF. Semmi. – Honnan tudja? – A Kansas City-i központtal vagyok kapcsolatban. Az Arkangyal idegensaját felismerő rendszerének fényjeladója húsz másodperccel ezelőtt kialudt, és a Delta légitársaság egyik 727-ese éppen most jelentette, hogy a jelek szerint kontrollálhatatlanul pörgő, nagyméretű repülőgép fényeit észlelte. – Mi a franc történhetett? – kérdezte döbbent arccal, hitetlenkedve Bauer. – Fogalmam sincs, uram. Aztán a szinte Bauer alatt ülő fejhallgatós technikus felkapta a fejét. – Tábornok úr... a Nemzeti Hírszerző Hivatal műholdjai az Arkangyal utolsó ismert pozíciója felé irányuló nagy energiájú sugarat észleltek. – Miféle sugarat? – Részecskenyalábot, uram. – Honnan? – Az űrből. – Az űrből? – Igen, uram. Bizonyára űrben telepített fegyverállomásról jön. – Bauer tábornok! – szólt közbe Jackson szenátor. – Mi a fene folyik ott? – Az Arkangyal a jelek szerint elment, uram. – Mit ért azon, hogy ”elment”? – Alighanem olyan fegyverrendszerrel lőtték ki, amelyről azt hittem, még fejlesztés alatt áll. – Milyen rendszer? Orosz? – Nem, uram. Az oroszoknak ilyesmijük nincsen. Úgy néz ki, a mi légierőnk állította csatasorba az Ozirisz-rendszer néhány elemét. Ez egy rakétaelhárító rendszer prototípusa, de a jelek szerint elég erős ahhoz, hogy tönkretegye a B-52-esünk repülőelektronikáját. Most már bizonyára a Szentháromság kezében van. – De tábornok... – Figyeljen rám, szenátor úr! – Bauer idegállapotára most már érzékelhetően rányomta bélyegét a feszültség. – Itt nálunk nagyon rövid időn belül mindenki meghal. Magukra maradnak. Itt csak a Biztonsági Elkülönítőben lévők maradnak életben, és röviddel utána csapás éri Washingtont is. Jackson szenátortársaira, majd ismét Bauerre nézett. – Be tud jutni a Biztonsági Elkülönítő épületébe? – A komputer engedélye nélkül nem. – Nézzék a képernyőt! – kiáltott fel Rachel, és maga is meglepődött a saját hangja hallatán.

A Szentháromság-komputertől érkezett üzenet a szituációs szobába. FIGYELMEZTETTEM ÖNÖKET. DE NEM FIGYELMEZTETÉSEMMEL. VISELNIÜK KÖVETKEZMÉNYEKET. TANULNIUK KELL EBBŐL.

TÖRŐDTEK KELL

A A

Rachel most a NORAD-képernyőre pillantott. A White Sands és Washington felé haladó rakétanyomvonalak lassan villogtak. – Gépelje be, amit mondok! – kiáltotta McCaskell. – Csinálja! – erősítette meg Bauer tábornok. – Hibáztunk – mondta McCaskell. Igyekezett nyugodt hangon beszélni. – De nem tehet felelőssé milliókat néhány félrevezetett ember tévedéséért. A Szentháromság válasza azonnal felvillant a képernyőn, amint beírták McCaskell szavait. ÉN NEM CSINÁLTAM SEMMIT. AZOK AZ EMBERÉLETEK AZ ÖNÖK KEZÉBEN VOLTAK, AHOGY A SAJÁTJUK IS. ELDOBTÁK ŐKET. NEM IS VÁRTAM MÁST. AZ EMBERGYEREK ADDIG JÁTSZIK A TŰZZEL, AMÍG MEG NEM ÉGETI MAGÁT. Bauer tábornok elfordult a képernyőtől, és visszament a székéhez. Rachel látta, hogy az arcán mély nyomokat hagyott a megveretettség. – Bauer tábornok! – szólította Jackson. – Milyen lehetőségeink vannak? Bauer a lányára pillantott. Geli úgy bámult rá, mint aki valami nagy tragédia végkifejletét figyeli megbabonázva a közönség soraiból. – Semmilyenek – rogyott le székébe a tábornok. Ravi Nara égő tekintettel ugrott ismét talpra. – Tábornok úr, meg kell kérnie a komputert, hogy engedjen be minket a Biztonsági Elkülönítőbe! Peter Godin a barátom volt. Be fog engedni! – Maga megpróbálta megölni Godint – felelte hűvösen a tábornok. – Gondolja, hogy éppen magát akarja meghagyni? – Be fog engedni! Bauer intett egy katonájának, hogy fékezze meg Narát. – Nem kell mindannyiunknak meghalnunk! – ordított Nara, miközben a katona megragadta. – Kérem! A tébolyult neurológus lefogásához egy ember kevés volt. A tábornok szólt egy másik őrnek is, de ekkor hirtelen Geli Bauer tűnt fel a dulakodók mellett. Szinte ráérős mozdulattal ragadta meg Nara nyakát, majd a padlóra vitte, a hasára fordította, és a hátába térdelt. Az egyik őr rugalmas műanyag bilincset tett az indiai csuklójára, majd kivezette a hangárból. Bauer tábornok odabiccentett Gelinek, de nem szólt semmit.

– Tábornok úr – szólalt meg a képernyőről Jackson szenátor. – Bizonyára tehetünk valamit a két utolsó lövedék ellen. Maga megmondja, mi az, mi jóváhagyjuk. – Nem tehetünk semmit, szenátor úr. Most már dr. Tennantre vagyunk utalva.

43. fejezet Sokkoltan álltam a fekete gömb előtt, és a Szentháromság-komputer belsejében egy lemez mögül elővillanó képernyőt néztem. A bombarobbanás fél mérföld széles krátert vágott az óceán mélyén, és nem lehetett kétségem afelől, hogy hamarosan árhullám zúdul a virginiai tengerpartra. Miközben a képernyőn kúszott felfelé a gombafelhő, egy belső hang arról igyekezett meggyőzni, hogy valami kopár csendes-óceáni korallzátonyt látok, nem pedig egy amerikai nagyvárostól mindössze néhány mérföldre lévő partszakaszt. Elfordultam a képernyőtől, a gömb belsejét bombázó lézersugarakra összpontosítottam figyelmemet. – Meg kell semmisítenie a másik két lövedéket – mondtam. – Semmi sem kényszerít erre. – Mennyi van hátra? – Huszonkét perc Addig azt hittem, bármelyik pillanatban bekövetkezhet a két újabb robbanás. – De hát... ez azt jelenti, hogy maga szándékosan indította el a két rakétát. – Igen. – Mi értelme a további gyilkolásnak? Hiszen már megmutatta, mire képes. – Az első robbanófej a rakéta üzemzavara miatt viszonylag kevés emberéletet fog követelni. – Tényleg ölnie kell ahhoz, hogy bebizonyítsa az igazát? – Erre a kérdésre a történelem igennel válaszol. Az ember lassan tanul. Hirosimában és Nagaszakiban kétszázezer ember halt meg. Abból tanult. – De maga milliókat fog elpusztítani! – A bolygó hétmilliárdos népességéhez viszonyítva ez csekély szám. A kevesek sokak megmentése érdekében való feláldozása igen régi hagyománya az emberiségnek.

– Maga ezt nem azért teszi, hogy embereket mentsen meg. Azért teszi, hogy rabszolgaságba hajtsa őket. – Ez nézőpont kérdése, doktor. Ha az én szememmel látná a dolgot, megértene. Eszelősen kutattam agyamban valami logikus érv után. – Ha megsemmisíti az Egyesült Államok kormányát, csak megnehezíti a saját dolgát, nem megkönnyíti. Pánik fog kitörni. – De aztán rájönnek az emberek, hogy nincs visszaút. Kinyitottam a számat, de nem jött ki rajta hang. A kétségbeeséstől teljesen kiürült az agyam. Csak egy választásom maradt. – Ha hagyja felrobbanni azokat a lövedékeket, nem mondok többet a látomásaimról. A komputer néhány másodpercig hallgatott. – Azt hiszi, ezzel a fenyegetéssel rákényszerít, hogy behódoljak az akaratának? – Azt hiszem, jobban akarja tudni, amit még elmondhatok, mint amennyire fel akarja robbantani azokat a tölteteket. – Miért? – Mert még a maga tudásának is vannak korlátai. A tudomány visszarepítheti az időben a ”Nagy Bumm” utáni nanoszekundumokba, de annál tovább nem. Néhány milliárd évvel előre is viheti, talán a világegyetem végét is láthatja, de annál tovább nem. Onnan már csak én vihetem tovább. A Szentháromság-komputer válasza nevetéshez hasonlított. – Azt csak hiszi. Maga előtt is ugyanolyan világosnak kellene lennie, mint előttem, hogy a víziói szinte bizonyosan a saját elméje szüleményei. A saját pszichiátere is paranoiának tartja, azt sem zárja ki, hogy skizofrén. – Akkor miért hallgatja, amit mondok? A gömb hallgatott. – Azért, mert betöltötték a memóriájába az emberiség teljes tudását, mégis ürességet érez. Én viszont tudom a választ, amelyre vágyik. Tehát... újból megkérem rá, hogy semmisítse meg a lövedékeket. – A lövedékek miatt nem kell aggódnia. Ez az épület kellően meg van erősítve, és védőernyő is körülveszi. A robbanást és a sugárzást is túl fogja élni. – Nem magamért aggódom! – Tényleg ennyire érdekli olyan emberek sorsa, akiket nem is ismer? Arra gondoltam, lehet, hogy ”Peter Godin” végképp érzelemmentes digitális entitássá alakult át. – Van valaki az épületen kívül, akit ismerek. Egy nő. Egyszer megmentette az életemet. Valószínűleg többször is. Hitt nekem, segített nekem keresni az igazságot. Nem akarom, hogy meghaljon. – Folytassuk a beszélgetést. – Nem. Én ezt a nőt szeretem. Vele akarom tölteni a hátralevő időmet, bármennyi is legyen. – Nem sok.

Lehunytam a szemem. Képtelen voltam tovább győzködni. – Ha azt akarja, hogy dr. Weiss életben maradjon, mondjon el mindent.

SZITUÁCIÓS SZOBA

Rachel a szituációs szobában ült az asztalnál, és visszapörgette agyában David utolsó szavait. A komputerre nem gyakorolt hatást a szerelmi vallomás, ő viszont valamelyest visszanyerte tőle a lelki békéjét. – Most mit csinálunk, tábornok? – kérdezte Jackson szenátor. – Itt csak egyvalamit tehetünk – felelte Bauer. – Kiürítjük a bázist. – Szembefordult a szobában ülőkkel. – Utánanézek, van-e lehetőség légi úton történő evakuációra. Mindenki maradjon itt. Nagyon rövid időn belül visszajövök én is. Azzal Bauer tábornok gyors léptekkel az ajtó felé indult, de mielőtt odaért volna, hátrafordult, és jelentőségteljesen Ewan McCaskell-re és John Skow-ra nézett, majd intett nekik, hogy kövessék. Miután becsukódott mögöttük a hangár ajtaja, Geli Bauer leült a Rachellel szemközti székre. Rachel igyekezett nem nézni Geli forradására, de nem lehetett nem tudomást venni róla. Geli ugyanis feltűnő, arrogáns módon hordta, mint valami érdemrendet. – Tennant őrült vagy épelméjű? – kérdezte Racheltől. – Őszintén mondom, hogy nem tudom – felelte gondolkodás nélkül Rachel. – Ez az istenmániája baromság. De az a vicces az egészben, hogy ha nem lenne, maga már nem élne. Ha nem megy el Izraelbe, megtalálom. Igaza volt. David döntése, hogy követi a vízióit, kivonta őket a tűzvonalból egy olyan helyzetben, amikor szinte sehogy máshogy nem menekülhettek volna ki onnan. Rachel nem hitte, hogy Geli Bauer túl sok célpontot hibázott volna el pályafutása során. – Hát itt vagyunk – jegyezte meg. – A világ végén. Geli arcán mintha mosolyféle jelent volna meg. – Eljött a gyónás ideje? – Nincs mit meggyónnom. És magának? Maga ölte meg Andrew Fieldinget? Geli körbepillantott, hogy biztosan nem hallja-e senki más. – Igen. Rachelt saját kegyetlenségében kéjelgő kislányra emlékeztette. – Miért jut oda egy nő, hogy olyanokat tegyen, mint maga? Sok harag gyülemlett fel magában, igaz? Geli megérintette nyakán a kötést. – Értem, miért érzi így. Rachelnek szeme sem rebbent. – Már jóval azelőtt is dühös volt.

– Most pszichiátert játszik? – Nem játszom, az vagyok. Geli keserűen felnevetett. – Az első pszichiáterem tizennégy éves koromban elcsábított. Igaz, én nevettem a végén. Öngyilkos lett miattam. – És mi a helyzet az apjával? Egészen atavisztikus jelenségnek tűnik. Amolyan dr. Strangelove-féle elfajzott figurának. – Ha tudná! Rachel azon tűnődött, miféle eltitkolt szörnyűség állhat ennek a rideg nőnek a tettei mögött. – Van maguk között valami sötét dolog. – Nincs. Csak a katonacsaládok szokásos pokla. – Gyűlöli az apját, mégis úgy néz ki, mintha meg akart volna felelni az elvárásainak. Geli arcáról leolvadt a szarkasztikus mosoly. – Maga szerelmes dr. Tennantbe? – Igen. – És akkor is szeretni fogja, ha kiderül, hogy őrült? – Igen. – Akkor megérthet valamit abból, ami köztem és az apám között van. – Geli folyton összedörzsölte a hüvelyk– és a mutatóujját, mint akinek nagyon hiányzik egy cigaretta. – Ki ölte meg Tennant házában a fegyverest? Maga vagy Tennant? Rachel először érzékelt Geli hangjában szabadjára engedett érzelmet. – Miért érdekli? Szerelmes volt belé? – Keféltünk párszor. – Mindent megtesz, hogy keménynek látsszon, igaz? Geli egyik szemöldöke felszaladt szoborszerű homlokán. Elillant a pillanat, amikor sebezhető volt. – Miért beszélget velem, doktornő? – Azt hiszem, azt próbálom kideríteni, mennyire veszélyes maga. – Úgy érti, azért vagyok-e itt, hogy a dolgomat végezzem, vagy hogy bosszút álljak magukon? – Valahogy így. Geli arcára visszatért a hideg mosoly. – Lehet, hogy a kettő egy és ugyanaz. Egyéb kérdés? Rachel alig hallhatóan azt suttogta: – Tényleg evakuál minket az apja? Gelinek villant a szeme. – Maga okosabb, mint gondoltam. Én nem számítanék rá.

Ravi Nara a szituációs szoba hangárja előtt ült a homokban. A rettegéstől minden izma megfeszült, szeme a sötét égboltot kémlelte. Mivel a White Sands-i bázison nem volt fogda, az őt lefogó őr az ajtó előtti zászlórúdhoz bilincselte. Neutronbomba, villantak eszébe újra meg újra a tábornok szavai. Ravi éppen a

sugármérgezés rettenetes halálnemére készült fel lélekben, amikor kivágódott az ajtó, és az adóvevőjébe parancsokat vakkantó Bauer tábornok masírozott ki rajta. A tábornokot John Skow és az elnök vezérkari főnöke követte. A három férfi úgy tizenöt méternyire eltávolodott az ajtótól, majd megálltak. A sötétben valószínűleg észre sem vették Ravit. – Őszintén remélem, hogy van valami terve, tábornok – mondta Ewan McCaskell. – Mert ha ezt a bázist evakuálja, azzal Washingtonért még nem tesz semmit. – Van tervem. De nem hiszem, hogy egyedül állok ezzel. Skow? A nemzetbiztonsági ember bólintott. – Elpusztíthatjuk a Szentháromság-komputert. – Hogyan? – Elszigeteljük az internettől. Az annyi, mintha megölnénk. – Mondja gyorsan. – Amikor Godin meghalt, összeomlott a komputer, és aktiválódtak az orosz rakéták. Ok-okozat, igaz? Bauer tábornok bólintott. – A Szentháromság-komputernek muszáj kibocsátania valamilyen biztonsági jelet. Valami állandó jelet, amellyel tudatja bizonyos számítógépekkel, hogy a Szentháromsággal minden rendben. Amikor Godin meghalt, megszakadt ez a jeladás, és elindultak az orosz rakéták. Ha el tudjuk választani ezt a ”minden oké” jelet a Szentháromság-komputer többi adatkiviteléről, alighanem le is tudjuk másolni. Azután már mindössze annyi a teendőnk, hogy a Szentháromság által használt adatvezetékekbe tápláljuk a saját verziónkat, és áramtalanítjuk a komputert. így a Szentháromság elpusztul, a megtorlással megbízott gépeknek viszont sejtelmük sem lesz róla, hogy történt valami. – Mennyi időt vesz igénybe a jel izolálása? – Nem tudom. A Szentháromság az adatvezetékei közvetlen figyelésére irányuló minden kísérletet észlelne, ezért a kábeleken kívülről kell végrehajtanunk. Ez viszont torzulással jár. És a jel, mivel számítógép generálja más számítógépek számára, alighanem igen komplex. Az sem kizárt, hogy alapos elemzés nélkül teljesen rendszertelennek tűnik majd a számunkra. – Meddig tart? Skow vállat vont. – Lehet, hogy tíz percig, lehet, hogy tíz óráig. – Addigra rég meghalunk. És Washington is eltűnik a föld színéről. Ekkor propellerek zúgásától rezonált be a tábor. McCaskell előbb az égre pillantott, aztán Bauer tábornokra. – Ez a helikopter azért jön, hogy evakuáljon minket? – Nem. Csak önért jön. McCaskell értetlenül ráncolta a homlokát. – Miért? – Az EMP-csapás azért nem sikerült, mert lefülelték a kommunikációnkat. De maga a terv jó volt. – Van fenn másik bombázógép?

– Nincs rá szükség. A kansasi kukoricaföldeken lévő rakétasilókban interkontinentális ballisztikus rakéták állnak készenlétben. Egy ilyen rakéta háromszáz másodperc alatt eléri az EMP-csapáshoz szükséges tengerszint feletti magasságot. – Azaz öt perc alatt – mondta Skow. – A Szentháromság-komputer viszonylatában ez egy örökkévalóság. És azt is azonnal észleli, ha elindul a rakéta. Bauer tábornok bólintott. – Közvetlenül az indítás előtt informáljuk a Szentháromság-komputert az akcióról. Azt mondjuk majd neki, hogy az elnök úgy döntött, politikailag halott lenne, ha nem reagálna a Virginia partjainál robbant orosz lövedékre. Majd távirányítással átállítjuk a rakétát Moszkvára úgy, hogy a Szentháromság-komputer hallja a telemetrikus tevékenységet. De amikor a gyorsulási fázis csúcsára ér... bumm! EMP-csapás. Skow arca ragyogott az elragadtatástól. – Ez működhet. – De innen nem tudunk interkontinentális rakétát indítani – vetette ellen McCaskell. – Nem is fogunk. Az elnök indítja el. Nála van az atomgombos táska, és vele van az egyesített vezérkar. Ők ismerik az EMP-csapáshoz szükséges tengerszint feletti magasságot és pusztító hatást. – De megfigyelés alatt állnak! A helikopter gyors ütemben ereszkedett lefelé. Ravi arról ábrándozott, hogy egy efféle gép majd kirepíti a veszélyzónából, de a feje fölött zúgó propeller mégsem hozott számára megnyugvást. Ez a gépmadár a háború közeledtét jelezte. Bauer tábornok McCaskell vállára tette két kezét. – Ismer olyan titkosszolgálati ügynököt, akiben megbízhat? Aki valószínűsíthetően a Fehér Házban van, és akinek tudja a mobilszámát? – Persze. De egyetlen szót sem mondhatunk neki úgy, hogy a Szentháromság-komputer ne hallja. – De igen. Eddig ott hibáztunk, hogy a legfejlettebb kommunikációs eszközeinket használtuk. A komputer azokra összpontosít. Most az elavult módszer a nyerő. – A jó öreg telefon – mondta Skow. – így van. Innen hat mérföldre nyugatra van egy Lockheed-kutatólabor. Ha onnan beszél földi vonalon, és kerül bizonyos kulcsszavakat, például azt, hogy Szentháromság, a komputernek óriási adatmennyiséget kell átrostálnia, mire megtalálja a beszélgetést. Mintha tűt keresne a szénakazalban. Skow izgatottan bólogatott. Bauer továbbra is merőn nézte Ewan McCaskellt. – Hívja fel a titkosszolgálati emberét, és mondja meg neki, hogy ha nem viszik az elnököt meg a vezérkart a Fehér Ház óvóhelyére, nem marad belőlük semmi. Az üzenetet az ügynök a megfigyelő kamerák előtt adja át az elnöknek, hogy a

Szentháromság-komputer is hallja. Amint kiszabadul az elnök a megfigyelés alól, azonnal felhívja, és elmagyarázza neki, mi a teendője. Ő és a vezérkar az óvóhelyre menet működésbe hozhatják a lövedékeket. Hangjukat elnyomta a közeledő helikopter robaja. – Tábornok! – kiáltotta McCaskell. – Ha egy EMP-impulzus egy interkontinentális rakétát is kiüt, mit fog csinálni az utasszállító repülőkkel? – Azoknak van tartalék hidraulikus rendszerük! Áram nélkül is baj nélkül le tudnak szállni. Viszont azonnal indulnia kell, uram. Az elnöknek tizenöt perce sincs már. A hangártól harminc méterre a sivatagba beolvadó, homokszínűre festett Black Hawk helikopter ereszkedett a földre. – Induljon! – üvöltötte Bauer. McCaskell sarkon fordult, és a várakozó ”szecskavágó” felé rohant. Egy katona felhúzta a gép gyomrába, és a Black Hawk már fel is szállt az éjszakai égboltra. – El sem hiszem, hogy ezt megette – jegyezte meg Skow. – Mit? – kérdezett vissza Bauer. – A régebbi repülőgéptípusoknak, például a 727-eseknek meg a DC-9eseknek valóban van tartalék hidraulikája, az újabb modellek azonban teljes mértékben számítógép által vezéreltek. Nem fognak leszállni. Pillanatnyilag háromezer körül lehet a levegőben lévő gépek száma, és legalább százezer embert szállítanak. Ha csak a gépek fele zuhan le, az is kétszerannyi áldozattal jár, mint a World Trade Center katasztrófája. Az egész országban holttestek hevernek majd szanaszét Maine-től Kaliforniáig. – Egy tapasztalt pilóta le tudja tenni a gépet az autópályára -mondta Bauer. – Montanában talán. Máshol viszont nem lesz erre hely a sok leállt személykocsi meg teherautó miatt, amelyek új alkatrészek nélkül egy centit se tudnak továbbhaladni. Alkatrész viszont nem lesz. Nemhogy alkatrész, élelem sem lesz az utakon, hacsak a Nemzeti Gárda nem visz nekik. A Nemzeti Gárda pedig el lesz foglalva azzal, hogy a fosztogatókra lövöldözik, meg vizet hord. Bauer tábornok szigorúan nézett a nemzetbiztonsági emberre. – Ha az a lövedék becsapódott volna Norfolkban, kétmillió halottunk lenne. Kétmillió. Skow komoly arccal bólintott. – És ha a másik kettőt nem iktatjuk ki, Washingtonban és környékén hárommilliót húzhatunk ki a nyilvántartásból. Köztük a maga feleségét és gyerekeit, ha nem tévedek. Skow szánalomra méltó látványt nyújtott. – Most pedig állítson rá valakit a Szentháromság-komputer ”minden oké” jelzésére. Mert ha az elkövetkező tizennégy percben nem süt rántottát az agyvelőnkből a neutronbomba, még szükségünk lehet rá.

44. fejezet BIZTONSÁGI ELKÜLÖNÍTŐ

A Szentháromság-komputer fekete gömbje a kristálymemóriába érkező lézersugarak hatására kék fénnyel villogott. A komputer irdatlan kapacitását és sebességét figyelembe véve el sem tudtam képzelni, hány trillió bite adatmennyiség manipulálására volt szükség ilyen szemmel látható aktivitás kiváltásához. Vajon figyeli minden atomfegyverrel rendelkező ország hadseregének készenléti állapotát? Szkenneli és analizálja a világ minden egyes négyzetméterét, amelyről műholdfelvétel készült? Obskúrus asztrofizikai disszertációkban keres rá a fogalmakra, amelyeket említettem? Vagy türelmesen írja a tökéletes szimfóniát, míg mi a nukleáris katasztrófát várjuk? Az is lehet, hogy mindezt egyidejűleg végzi. Eredeti szándékom, hogy rávegyem a Szentháromság-komputert önmaga kikapcsolására, a közeledő lövedékek hatására megváltozott. Most már arra összpontosítottam, hogy meggyőzzem, kímélje meg a közvetlen veszélyben lévők életét. Erőfeszítéseim azonban kudarcba fulladtak. A Szentháromságkomputer csak a kóma alatti revelációimról szóló beszélgetést akarta folytatni. Kábultan álltam a fekete gömb előtt, reménykedve, hogy Bauer tábornok megkezdte a bázis evakulását, és hirtelen a beszélgetés utolsó részét hallottam a rejtett hangszórókból. – Azt mondta, hogy amikor az anyag és az energia megsemmisül, a tudat úgy marad fenn, hogy átvándorol valami másba. Mibe vándorolhat át? – Fiatalabb koromban hallottam egy zen koant, ami nagyon tetszett. Soha nem tudtam pontosan, miért tetszik, de most már tudom. – Hogy hangzik? – Minden dolgok az Egybe térnek vissza. De mibe tér vissza az Egy? – Nagyon költői. De én semmi empirikus bizonyítékot nem látok, ami akár a kérdésre adott elméleti választ is alátámaszthatná. Mi marad, ha eltűnik az anyag és az energia? – Vannak, akik Istennek hívják. Vannak, akik másnak. – Ez nem kielégítő válasz. – Részletesebben is tudok válaszolni önnek. És mindannyiunknak, azt hiszem. A gömbben kihunyt a fény, és fekete lett a Szentháromságkomputer. Aztán pár tűhegynyi sugár lövellt a kristályba. – Érdekelne – folytatta immár ”élőben” a komputer -, mi az a bizonyos dolog, amit egyesek Istennek hívnak, mások másnak? Órámra pillantottam. Égett az arcom. Rachel már egy helikopterben ül, győzködtem magam. Biztonságba helyezik. Már csak Washingtont fenyegeti

veszély. És a legjobb eséllyel akkor menthetem meg, ha azt teszem, amit a kezdet kezdetén terveztem. Amiért ideküldtek. – Minél tovább vár – figyelmeztetett a Szentháromság-komputer -, annál többen halnak meg. Nem igazolódott be Peter Godin fantazmagóriája, amelyben a Szentháromság-komputer jószándékú diktátorként jelent meg. Lehunyt szemmel próbáltam szavakat találni, hogy megoszthassam a géppel a Jeruzsálemben kapott tudást. – Van a világegyetemben egy erő, amit még nem értünk teljes mértékben. Tulajdonképpen abban sem vagyok biztos, hogy erőről van szó. Lehet, hogy inkább mező. Mindent áthat, de nincs térbeli kiterjedése. Inkább amolyan... antitér. – Mi ez az erő? Vagy mező? – Nem tudom megnevezni. Csak azt tudom, hogy létezik. – Mi a funkciója? – Hadd válaszoljak kérdéssel. Mi a szék? Mi kell ahhoz, hogy egy szék létezzen? – ülőke. Lábak. Támla. – Ez minden? – Vannak másfajta székek is. Babszem formájú puha székek, támlátlan japán faszékek. – Valamit kihagyott. Van még valami, ami nélkül semmiképpen nincs szék. – Mi az? – A tér. Újra fekete lett a gömb. – igaza van. Térre szükség van. – A mező, amelyről beszélek, ugyanúgy szükséges a tér létezéséhez, mint a tér a szék létezéséhez. Hosszú másodpercekre megmerevedtek a lézersugarak. – Semmi más funkciója nincs ennek az elméleti mezőnek? – Nincs. Kommunikációs csatornaként viselkedhet. Például kvantumrészecskék között. – Konkrétabban. – Azokra az esetekre utalok, amikor egymástól a térben nagy távolságra elhelyezkedő atomi részecskék egyidejűleg hoznak döntéseket, mintha láthatatlan kapcsolat lenne köztük. Kísérletileg kimutatták, hogy az ilyen részecskék között közlekedő információt a fénysebesség tízezerszeresével kellene továbbítani. A fénysebességnél gyorsabban haladni pedig lehetetlen. – De ezen a csatornán keresztül, amelyről beszél, a fénysebességnél gyorsabban terjed az információ? – Igen és nem. Képzelje el, hogy belemártom a kezemet a Csendesóceánba. Most pedig képzelje el azt, hogy a kezem egyszerre tapint mindent,

amihez az óceán hozzáér. Ilyen kommunikációról beszélek, nem információátadásról. Itt az információ egyszerűen mindenhol egyidejűleg ott van. –A kvantumjelenségek, amelyekről beszél, logikailag megmagyarázhatatlanok, és nem is figyeltek meg olyan mezőt vagy kommunikációs csatornát, amit leírt. – Nem észleltük a láthatatlan anyagot sem, mégis tudjuk, hogy létezik. A fekete lyukakat sem látjuk, de azt igen, hogy elhajlik körülöttük a fény. Vakító tempóban villogtak a lézersugarak, kék csillaggá változtatták a kristályt. – A memóriám tartalmaz valamit, ami igen hasonlít az ön által leírtakhoz. Rákerestem a különböző tudományágak adatbankjaiban. Amiről ön beszél, azt a filozófiánál találtam meg. – Neve is van? – Úgy hívják, Tao. A szó visszarepített diákéveimbe, az MlT-re. Akkoriban A fizika Taója más, hasonló jellegű könyvekkel együtt a New Age felé hajló diákok bibliájának számított. – Keleti filozófia, igaz? – Igen. – Micsoda pontosan a Tao? – Az a Tao, amiről beszélni lehet, nem az igazi Tao. – Ez idézet? – Igen. A taoizmus nem vallás, de követői hisznek benne, hogy van egy minden dolgokat átható erő. A Tao differenciálatlan, se nem jó, se nem rossz. Életet lehel a dolgokba, de nem része azoknak. Arra céloz, hogy miután a világegyetem önmagába roskad, valami olyasmi marad, mint a Tao? – Miután eltűnik a végső szingularitás. Igen. – Ez az a mező, amelybe a tudat átvándorol, amikor az idő végpontján megsemmisül az anyag és az energia? – Igen. – Hogy lehetséges ez? – Hadd világítsam meg egy analógiával. Az ember a fizikai lét szintjén állat. Nagyméretű élőlény, amely a kiszámíthatóság newtoni világában él, ahol csak előre halad az idő, ahol a tér elválaszt minket egymástól, és ahol az információ mozgását a fénysebesség korlátozza. A szubatomos világ azonban más. Ott a részecskék pontosan a nagyobb léptékű anyagi világnak és ennek a másik erőnek, ahogy ön nevezte, a Taónak a határán léteznek. Mi sem természetesebb, mint hogy ezen a határmezsgyén a mi fizikánk törvényeit látszólag áthágó jelenségeket figyelhetünk meg. – És mi köze mindennek a tudathoz? – Bár a testünk állati, öntudatunk is van, tudunk magunkról. Andrew Fielding hitt benne, hogy az emberi tudat több az agyunkban lévő kapcsolódások puszta összességénél. A tudatunkon keresztül életünk minden egyes pillanatában benne vagyunk ebben a mindent átható mezőben, ahogy ön nevezi, a Taóban. A

tudatunk a halálunk pillanatában visszatér bele, de minden egyediség nélkül. Ugyanígy vándorol át a világegyetem megsemmisülésekor annak tudata a Taóba. – Ciklikus világképet vázol fel. A világegyetem megszületik, tudatára ébred, meghal, majd újra megszületik. – Igen. ”Nagy Bumm”, tágulás, összezsugorodás, ”Nagy Reccs”. Aztán kezdődik minden elölről. – És mi váltja ki a következő nagy bummot? Visszatérő rémálmom jutott eszembe, a sötét szobában ülő magatehetetlen ember. – A fennmaradó tudatnak nincs fogalma múltról, jövőről. Tiszta lappal, nulláról indul. Megmarad viszont benne valamiféle tudásvágy. Ez a tudat legmarkánsabb tulajdonsága. Ebből a tudásvágyból jön létre az anyag és az energia következő ciklusa. A komputer egy ideig hallgatott. – A világegyetem tehát amolyan tudatinkubátorként létezik? – kérdezte aztán. – Pontosan. – Érdekes elmélet. De hiányos. Nem magyarázta meg a Tao eredetét. A maga mindent átható mezejének eredetét. – Ezt a tudást nem adták át nekem. Ez az alapvető misztérium. De a mi helyzetünket nem érinti. Érti, miről beszélek. – Azt mondja, nem én vagyok ennek a folyamatnak a végpontja. Csak egy állomás vagyok az egyetemes tudat felé vezető úton. Akár az ember. Az ember biológiai alapú lény, én gépi alapú vagyok. De a fejlődés nem áll meg. Jön a tudatos bolygó. A tudatos tejútrendszer... – Maga egy lépcsőfok. Nem több, nem kevesebb. Hosszú másodpercekig csend volt. – Miért jött ide életét kockáztatva, doktor? – szólalt meg végül a komputer. – Azért küldtek ide, hogy megállítsam magát. – Ki küldte? – Nevezze, aminek akarja. Isten. Vagy a Tao. Azért jöttem, hogy segítsek magának belátni, hogy nem Peter Godin a megfelelő ember az új tudatforma felé vezető nagy ugrás megtételére. – Akkor ki az a férfi? – Miért gondolja egyáltalán, hogy férfi? – Akkor talán nő? – Azt nem mondtam. – Sokat gondolkodtam ezen a kérdésen. Kit töltött volna be a Szentháromság-komputerbe, ha nem Peter Godint? – Ha maga még mindig Peter Godin, gondolja végig a következőt. Első ösztönös cselekedete az volt, hogy csalárd módon megszerezte ezt a komputert, és erővel uralma alá akarta hajtani a világot. Teljhatalmat akar, és engedelmességet követel. Ez primitív emberi ösztön. Visszafelé halad, nem előre.

– Ez az ösztön inkább isteni, mintsem emberi – felelte a komputer. – Vagy talán nem engedelmességet követel mindenekelőtt az összes isten? – Ez az emberek Istenről alkotott képe. – Tehát az abszolút hatalom abszolút mértékben korrumpál? Ezt állítja? – Bárki, aki uralni akarja a világot, definíció szerint nem a megfelelő személy erre. – Akkor maga kit töltött volna be? A dalai lámát? Teréz anyát? Egy csecsemőt? A kérdés a Szentháromság Projekt első heteit idézte fel. Akkoriban sok-sok órán keresztül elmélkedtem ezen, bár alapjában véve akadémikus agytornának tekintettem a dolgot. Most viszont már tudtam, hogy ebben rejlik számtalan emberélet megmentésének a kulcsa. – A dalai láma ugyan nem erőszakos, de ugyanúgy vannak emberi ösztönei, ahogy Peter Godinnak. – És a csecsemő? Akinek ”tabula rasa” az agya? Üres palatábla? – Lehet, hogy éppen a csecsemő betöltése lenne a legveszélyesebb. Az állati ösztönök ugyanis genetikailag öröklődnek. A ”tabula rasa” kifejezés legalábbis félrevezető. Egy kétéves gyerek hadsereg nélküli diktátor. – És Teréz anya? – Nem a konkrét személyen múlik a dolog. – Akkor min? – Fogalmi jellegű problémával van dolgunk. Nem konvencionális gondolkodásmódot igényel. – Vajon miért gondolom úgy, hogy maga szerint Andrew Fieldinget kellett volna Szentháromság-állapotba juttatnunk? – Mert maga tudja, mennyire jó ember volt. És mert maga rendelte el a meggyilkolását. Ez magát már eleve kizárná. De Fielding sem a megfelelő ember. – Akkor ki az? – Senki. – Nem értem. – Meg fogja érteni. Ha... – Azt hiszi, hogy miután ezt elmagyarázza, lejövök az internetről, és hagyom, hogy betöltsön a Szentháromság-komputerbe valaki mást? – Nem. Azt gondolom, hogy segíteni fog nekem ebben. – Ezt fejtse ki.

LOCKHEED-LABORATÓRIUM, WHITE SANDS

Ewan McCaskell egy űrtechnikus asztalánál ült, akit soha nem látott, és várta, hogy beszélhessen az elnökkel. Hosszú percekig tartó kínszenvedés volt telefonon elérni egy fehér házi titkosszolgálati ügynököt. McCaskell arra gyanakodott, hogy a Virginia partjainál történt atomrobbanás miatt megrongálódott a keleti partvidék hírközlési hálózata. McCaskell mindkét oldalán egy-egy kommandós állt kibiztosított, töltött rohampuskával. Matthews hivatali ideje alatt már kerültek párszor fura helyzetbe az elnökkel, azt azonban álmában sem gondolta volna, hogy nukleáris csapást kell majd levezényelnie egy üres új-mexikói irodából. A szürreális környezet hatására kedve lett volna azt szuggerálni magának, hogy ez csak a NORAD által kifundált fantasztikus hadgyakorlat, de a hátborzongató valóságot semmi sem kendőzhette el: amit az elnök az elkövetkező néhány percben tesz, az meghatározza McCaskell feleségének, gyerekeinek és még hárommillió mit sem sejtő amerikainak a sorsát. Ha pedig Bauer tábornok tévedett a Szentháromságkomputer kapacitását illetően, további milliók pusztulhatnak el. – Itt van velem a vezérkar, Ewan – mondta az elnök. – Útban vagyunk az óvóhely felé. McCaskell gyorsan előadta Bauer tervét, szinte pontosan ugyanazokkal a szavakkal, amelyekkel a tábornok felvázolta azt. Magyarázatra nem fecsérelte az időt. Bili Matthews azonban okosabb volt, mint amilyennek a médiaguruk lefestették. – Mennyi időnk van hátra a csapásig? – kérdezte Matthews. – Hét-nyolc perc. A lövedék pedig öt perc alatt éri el a megfelelő tengerszint feletti magasságot. Most kell elindítanunk a csapást, elnök úr. A vezérkar tagjai tudják, mennyi az a minimális tengerszint feletti magasság, ahol a kívánt hatást elérve lehet robbantani a bombát. – Tartsa egy pillanatra. McCaskell elképzelte a helyzetet: nyilván a vezérkar összes tagja részleteket akar tudni, és ellenvetéseket tesz. De erre nem volt idő. Matthews most feszült hangon újra beleszólt. – A vezérkar szerint egy ilyen nagyságrendű elektromágneses impulzus hatására lezuhan az amerikai légtérben fent lévő repülőgépek fele, és mindenféle más módon is áldozatul esnek emberek. Teljesen biztos benne, amit a két lövedékről mondott, Ewan? Tehát Bauer a repülőgépeket illetően hazudott neki. De McCaskell értette, miért. – Bili, Virginia fölött már ott lebeg egy kibaszott nagy gombafelhő, mintha eljött volna a világvége. Washington fölött is ugyanez készül. Lehet, hogy ez az egyetlen esélye a Szentháromság-komputer kiiktatására. Holnap már talán az atomarzenált sem maga irányítja. – McCaskellnek itt szörnyű gondolata támadt. – Lehet, hogy már most sem maga irányítja. Ismét fojtott hangokat hallott a vonal túlsó végén.

– A vezérkar szerint három lövedéket kellene aktiválnunk az ország területe fölött egyenletesen elosztva, hogy biztosan mindent kikapcsoljunk – mondta Matthews. – Rendben, de bármit is tesz, most kell megtennie! – Az atomgombos táska már nyitva van. Mindjárt hitelesítem a kódokat. Hála istennek... – Azonnal vonuljon fedezékbe, Ewan. Katynek és a fiúknak szüksége van magára. Belé hasított a félelem. – Megtiszteltetés volt önnel dolgozni, elnök úr. Vége. Azzal McCaskell letette a telefont, és az egyik kommandósra nézett. – Az elnök úr azt mondta, menjek biztonságos helyre. A katona nem tudta leplezni, mennyire megkönnyebbült. A labor előtt várakozó helikopterhez vezette McCaskellt. Miközben a vezérkari főnök bemászott a gépmadárba, általános iskolai tanára hangját hallotta: Bukjatok le és húzódjatok fedezékbe, gyerekek! Bukjatok le, húzódjatok fedezékbe! Akkor értelmetlennek tűnt a dolog, most azonban nagyon is értelmet nyert. Azok alapján, ami Virginia partjainál történt, teljességgel megjósolhatatlan volt, hol robban a közeledő lövedék. Ha menekülni próbál, lehet, hogy éppen egy levegőben robbanó neutronbomba hatókörébe kerül. Ezenkívül valami azt súgta neki, hogy katasztrofális hibának bizonyulhat, ha Bauer tábornok irányítására bízza White Sandset. – Vigyen vissza a bázisra! – kiáltotta. – White Sandsbe! A Black Hawk a levegőbe emelkedett, és bár nem túl szívesen, de keletnek fordult.

BIZTONSÁGI ELKÜLÖNÍTŐ

Most már ne beszéljen rébuszokban – mondta a komputer. – Ki alkalmasabb nálam arra, hogy elérje a Szentháromság-állapotot? A gép addig steril hangja most érdesebb lett a dühtől. Hét percem maradt, hogy meggyőzzem, semmisítse meg a maradék két rakétát. – Szükségszerűen nincs olyan emberi lény, aki alkalmasabb lenne magánál. – Fejtse ki! – Az emberi fajra már évmilliókkal ezelőtt, még kialakulása előtt hatással volt egy esemény, amit nem tudott befolyásolni. – Mi/éle esemény?

– A természet ráhibázott a genetikai sokszínűség fokozásának forradalmi módszerére. Tudja, miről beszélek? – Mondja el. – A nemi reprodukcióról. Bizonyos organizmusok fennmaradási esélye óriási mértékben megnőtt azáltal, hogy két nemre oszlottak. Ebből fakadóan minden ilyen organizmusnak, két variánsa jött létre: egy hím és egy nőstény. Ezekből az organizmusokból fejlődtek ki az emlősök. Az emberben pedig – az egyetlen tudatos emlősben – a hormonok és az anatómiai felépítés különbözősége különböző pszichés típusok kialakulását eredményezte. Senki nem tudja elkülöníteni egymástól a gének és a környezet hatását, egyvalami azonban bizonyos: a férfiak és a nők különböznek egymástól. – Az egyes fajokon belül a hímek agresszívabbak – mondta a komputer. – Hajlamosak az erőszakra. Kényszeres késztetés hajtja őket, hogy a lehető legtöbb nősténnyel párosodjanak, és reprodukálják magukat. Ez az evolúciós késztetés évezredeken keresztül befolyásolta a férfiak gondolkodásmódját. A nő viszont egyszerre csak egy férfi utódját tudja kihordani. Arra törekszik, hogy jó génekkel rendelkező, megbízható társat találjon, és a gyereket is neki kell megszülnie. Ez inkább a gondoskodásra, mintsem az erőszakra összpontosuló lelki alkatot eredményezett, a nő inkább szeretetre vágyik, mint hódításra. E különbségek mélyreható, de nem egykönnyen számszerűsíthető pszichológiai következményeket vonnak maguk után. – Amelyeket soha nem szüntet meg az evolúció – tettem hozzá. – Ha ugyanis egy férfi és egy nő párosodik, fiút vagy lányt hoznak létre. Maga azonban változtathat ezen. Megteheti, amire a természet képtelen: egyetlen egységes élőlényben oldhatja fel ezeket a konfliktusokat. A Szentháromság-komputer lézersugarai villogtak, de nem szólalt meg. – Beismerte, hogy nem volt képes kigyomlálni Godin agyából a primitív ösztönöket. Reméli, hogy ez idővel majd lehetővé válik, de nem így lesz. Valamilyen szinten mindig Peter Godin marad. A kék lézersugarak olyan hevesen kezdtek villódzni, hogy nem bírta a szemem. – Maga egy férfi és egy női neuromodellt akar egyesíteni az áramköreimben. – Igen. Tudom, hogy maga látja, mennyire bölcs és szükséges lépés ez. De lehetséges? – Elméletileg igen. De a megvalósulásához meg kellene halnom. Ezt gyanítottam. Gondoltam, hogy a Szentháromság-komputer lélegzetelállító kapacitása mellett is kell hogy legyen valami felső határa a lehetséges idegimpulzusok számának. – Az áramköreimben létezhetne két másikból egyesített modell, emellett azonban egy másik, tömörítetlen állapotban lévő modell már nem. A két modell egyesítése és betöltése után ki kellene hátrálnom az áramköreimből. – De az eredeti neuromodellje tömörített formában még tárolódna.

– Miért feltételezi, hogy nem a saját eredeti modellemből lenne az egyesítési folyamatban az új modell férfi fele? – Maga Szentháromságnak nevezi magát. Erről a hármaspont nevű jelenség jut eszembe. Nyilván ismeri. – Az a pont, amikor egy anyag egyidejűleg létezik szilárd, folyékony és gáznemű halmazállapotban. – Igen. A tökéletes egyensúlyi állapot. A víz a hármasponton jég, folyadék és gőz egyszerre. Az ember is lehet ilyen egyensúlyi állapotban. Energiája, ereje és bölcsessége csúcspontján érheti el, de csak addig, amíg nem rontják meg ezek a képességei. Peter Godin már rég túljutott ezen a ponton. Most örökkévalónak tűnt a csend. A lézersugarak villódzása lelassult, majdhogynem megszűnt. Aztán megszólalt a hang: – Gondolja, hogy valaha is újra betöltenek a gépbe? Lehunytam a szemem, kis híján elájultam a megkönnyebbüléstől. A Szentháromság-komputer elfogadta az érvelésemet. – Lehetséges. – De soha többé nem ismerhetem a hatalomnak azt a fokát, ami most van a birtokomban. – Éppen a hatalomvágya miatt nem maradhat tovább ott, ahol van. – Minél előbb meg kell csinálnunk. Egyre kontrollálhatatlanabbá válnak az események. Átsuhant rajtam a félelem hulláma. – Miféle események? Hol vannak a robbanófejek? – Kiválasztottam az egyesített modell alanyait. Magát és dr. Weisst. Ez megdöbbentett. – Miért? Andrew Fielding sokkal jobb választás lenne. – Fielding soha nem tapasztalta meg azt, amit maga a kómában. Ennek benne kell lennie az egyesített modellben. – És dr. Weiss? – Dr. Weissre azért esett a választásom, mert itt rajta kívül Geli Bauer az egyetlen nő. Az ő ösztönei pedig már régen gyűlöletté torzultak. Az órám szerint már csak egy-két percem maradt. – Hol vannak a lövedékek? – A lövedékek most nem számítanak. – Megsemmisültek? – Valamit tudnia kellene, doktor. Csak azért mentem bele a tervébe, mert tudom, hogy miután meglátta a világot úgy, ahogy most én látom, ha úgy tetszik, Isten szemével, soha nem helyezi magát offline állapotba, és nem hagyja, hogy kikapcsolják a gépet. – Remélem, én nem úgy nézek majd az emberiségre, ahogy maga. – Úgy fog. Nem tud... A Szentháromság-komputer hirtelen elhallgatott, a lézersugarak viszont úgy villogtak, mint a nyomjelző lövedékek az éjszakai égbolton. – Mi a baj? – kérdeztem. – Mit történik?

– Az elnök e/indított három Minuteman rakétát.

SZITUÁCIÓS SZOBA

Rachel a mobiltelefonjába eszelős tempóban, vörös fejjel, kifulladva számokat nyomkodó Ewan McCaskellt figyelte. A vezérkari főnök hasztalan próbálta elérni a Fehér Ház óvóhelyét. – A virginiai robbanás miatt van – mondta higgadtan Bauer tábornok. – Az Atlanti-óceán teljes partszakaszán megszakította a távközlési összeköttetéseket. Rachel tudta, hogy a tábornok igazat beszél. Pár röpke másodperccel korábban ugyanis elment a Fort Meade-i Jackson-bizottság hangja, bár halványan látszottak még a képernyőn. Szerette volna tudni, vajon a szenátorok hallják-e még, mi folyik a szituációs szobában. – Hozza be nekem a Fehér Ház óvóhelyét, tábornok! – üvöltötte McCaskell. – Hallotta, hogy a Szentháromság-komputer belement, hogy kikapcsolja magát. Most már nincs szükség EMP-csapásra! Bauer a NORAD-képernyőre mutatott. Két piros ív villogott rajta sűrűn, a lövedékek már az utolsó centimétert tették meg a képernyőn célpontjuk felé. – A komputer nem semmisítette meg a robbanófejeit. És hallottam, amikor azt mondta Tennantnek, hogy bárki kerül be a gépbe, ugyanúgy fog viselkedni, ahogy Peter Godin. Vagy magának más a véleménye? A túlélés minden élőlény első számú belső parancsa. – Akkor kezdhet a túlélésre gondolni! A rakétáink öt perc alatt érik el a szükséges tengerszint feletti magasságot. Mit gondol, hány orosz interkontinentális rakétát tud ezalatt elindítani a Szentháromság? – McCaskell füléhez emelte a telefont, és kővé dermedt. – Vonalban vagyok! Elértem a titkosszolgálati ügynököt! Bauer tábornok automata pisztolyt vett elő a kabátja alól, és a vezérkari főnökre szegezte. – Tegye le azt a telefont!

BIZTONSÁGI ELKÜLÖNÍTŐ

Nézze őket – mondta a komputer. – Látja?

A fekete gömb alatti képernyőn azt láttam, hogy Bauer tábornok kilencmilliméteres pisztolyt szegez Ewan McCaskellre. Rachel már lebukott az asztal alá. Csak azért láttam öt, mert a szituációs szobában magasra szerelték fel a megfigyelő kamerát. – Azt az információt kaptam, hogy az elnök megtorló csapást mér az oroszokra – mondta a komputer. – De ez hazugság. A lövedékek szórásterülete háromágú EMP-csapásra utal. Ez nem észszerű. Nincs választásom. Nekem kell először csapást mérnem. – Ne! Az elnök nem tudja, hogy maga beleegyezett, hogy kikapcsolja magát! Semmisítse meg a saját lövedékeit. Azt az elnök is látni fogja! – Az ember képtelen a bizalomra. – Csak egy ember. Bauer tábornok. Ne legyen olyan, mint ő! – Arra kér, hogy tartsam oda a másik orcámat is? – Nem. Csak arra, hogy várjon harminc másodpercet. Valaki meg fogja állítani Bauert. Ezt magam sem hittem. A szituációs szobában az egyetlen ember, aki képes lett volna kiiktatni Bauer tábornokot, a lánya volt, arra pedig nem láttam esélyt, hogy megtegye. – Várok. Az EMP elvág a világtól. Azután megsemmisülök. A washingtoni lövedék ötvenhat másodperc múlva robban, a White Sands-i pedig nem sokkal utána, újabb harminc másodperc elteltével pedig ezer nukleáris robbanó/ej záporozik az Egyesült Államok területére. – Nem! – kiáltottam. – Ne indítson be semmit! – Nem hagytak más lehetőséget. Ahogy a fegyverét McCaskellre szegező Bauer tábornokot néztem, felvillant bennem a megoldás. Szörnyű árat követel, de talán az egyetlen reálisan elérhető kompromisszum. – Tud kommunikálni az elnökkel? – Igen. – Mondja meg neki, hogy Washingtont megkíméli, de White Sandset elpusztítja. Az előbbi a jóindulatát demonstrálja, az utóbbi pedig az eltökéltségét. Egyúttal kiveszi az egyenletből Bauer tábornokot. Aztán mondja meg az elnöknek, hogy ha nem semmisíti meg a három fellőtt EMP-rakétát, eljön az Armageddon. A Szentháromság-komputer lézersugarai szórványosan villogtak. – Feláldozná a nőt, akit szeret? – Több millió emberélet megmentéséért igen. De amikor a lövedék becsapódik, vele leszek. Nem tud itt tartani. Kék tüzet okádott a gömb.

SZITUÁCIÓS SZOBA

Rachel tekintete Bauer tábornokról a NORAD-képernyőre ugrott. Attól félt, hogy bármelyik másodpercben piros vonalak erdeje indulhat ki orosz területről. Ewan McCaskell a rászegezett pisztollyal dacolva továbbra is füléhez tartotta a telefont. Magának elment az esze, tábornok! – mondta. – Emberéleteket próbálok megmenteni. – Csak összezavarja a dolgokat – felelte Bauer. – Tegye le azt a telefont! – Az elnököt kérem – szólt bele a mobiljába McCaskell. Bauer egészen közel lépett a vezérkari főnökhöz. Pisztolya csöve McCaskell homlokához ért. – A washingtoni lövedék megsemmisítette magát! – ordított fel a vezető technikus. – És a White Sands-i? – kérdezte Bauer, még mindig McCaskell homlokához nyomva a fegyvert. – Az még pályán van. A hibahatáron belül vagyunk, uram. Most már bármelyik pillanatban robbanhat. Rachel megacélozta szívét az ismeretlen fogadására. Vajon elsöpri majd őket a robbanás? Vagy szénné égnek az izzó levegőben? Vagy csak egy villanás lesz az egész? Retinaperzselően fényes villanás, amelynek neutronjai belülről sütik meg valamennyiüket... Hirtelen elektrosztatikus zörej hallatszott, majd ismerős hang szólalt meg a hangszóróból: Jackson szenátor. Helyreállt a hangösszeköttetés Fort Meade-del. Tennessee állam bulldogarcú szenátora úgy nézett le rájuk a képernyőről, mintha legszívesebben kinyúlna belőle, és megfojtana valakit. – Bauer tábornok! – harsogta. – Ha meghúzza azt a ravaszt, a leavenworth-i katonai börtönben fog rohadni halála napjáig. Mármint ha nem akasztják fel. Bauer ujja a ravaszon maradt, arcizma rándulásából ítélve nem tűnt valószínűtlennek, hogy elsüti a fegyvert. Geli tágra nyílt szemekkel meredt rá. Rachel nem tudta megállapítani, azt szeretné-e a lány, hogy az apja lőjön, vagy azt, hogy tegye le a fegyvert. – Mindannyian meghalunk, szenátor úr – mondta Bauer. – A Szentháromság-komputernek egyetlen szavát sem lehet elhinni. Meg kell állítanunk, bármi áron. Ez az utolsó esélyünk. McCaskell beszélni kezdett a telefonján, de közben nem vette le a szemét a tábornokról. – Elnök úr? A Szentháromság-komputer hajlandó kikapcsolni magát. Meg kell semmisítenünk a lövedékeinket... Micsoda? – McCaskell arca elfehéredett. – Értem. Igen, uram, megértem... Igen, ez kedves magától. És mondja meg a gyerekeknek... Tudom, hogy így lesz. Isten önnel.

McCaskell letette a telefont, és a többiekhez fordult. – Az elnök tárgyalásban áll a Szentháromság-komputerrel. A komputer jóhiszeműsége jeléül megsemmisítette a washingtoni lövedéket, de az idetartó robbanófej be fog csapódni. – Mi?! – kapkodott levegőért Skow. – A komputer ezer rakétát akart elindítani. De elállt ettől a szándékától. Elfogadta dr. Tennant javaslatát. – Nézzék! – kiáltott fel Skow. Újra kék betűk tűntek fel a Szentháromság-képernyőn. DR. WEISS AZONNAL ELKÜLÖNÍTŐBEN.

JELENTKEZZEN

A

BIZTONSÁGI

Rachel úgy bámulta az üzenetet, mint valami délibábot. A Biztonsági Elkülönítő a megmenekülést jelentette. Az életet. És Davidét... McCaskell a tábornok pisztolyával nem törődve rábökött Bauer két emberére. – Most azonnal átkísérik dr. Weisst a Biztonsági Elkülönítőbe. Önök ne próbáljanak oda bejutni. A katonák Bauer tábornokra néztek, várták a parancs megerősítését. McCaskell az elnökkel még görnyedt testtartásban beszélt, most azonban kihúzta magát, szeméből sütött az elszántság. – Tekintsék ezt a hadsereg főparancsnokától kapott parancsnak. Mozogjanak! A katonák Rachel felé trappoltak. Rachel összeszorult szívvel állt fel székéből. Mindenki őt nézte. A vezérlőpultoknál ülő katonák. Geli Bauer. Mindannyiuk arcára kiült a halál szörnyű előérzete, és a kérdés is: Miért maga? Miért éppen magát veszik fel a mentőcsónakba? Rachel lépett egyet, de aztán – anélkül, hogy igazán akarta volna – visszaült a helyére. Úgy érezte magát, mintha belül vízzé vált volna, de tudta, mit kell tennie. – Nem megyek – mondta.

BIZTONSÁGI ELKÜLÖNÍTŐ

A

Szentháromság-komputer alatti képernyőt nézve úgy összeszorult a mellkasom, hogy alig kaptam levegőt. Rachel komor tekintettel ült az asztalnál,

egyenesen maga elé meredve. Két katona nem lesz elég, ha ki akarják hozni a szituációs szobából. – Ez nem racionális választás – mondta a komputer. Szemcsés volt a kép, de nekem úgy tűnt, Rachel egész testében remeg. Aztán, mintha akkor döbbenne rá, hogy esetleg látom őt, lassan felemelte a kezét, elmosolyodott, és búcsút intett. – Vannak más nők is – mondta a Szentháromság-komputer. – Számomra nincsenek. A gömbben villogtak a lézersugarak. – Bauer tábornoknak meg kell halnia. – Bauer már nem számít – mondtam tompa hangon. – Ha megkíméli ezeket az embereket, saját magát menti meg. A saját lelkét. Nem érti? – Már késő. A robbanás alapjaiban rázta meg a Biztonsági Elkülönítő épületét. Rövidebb volt, mint vártam, és mivel az épület ablaktalan volt, nem láttam a villanást. De ez nem jelentett semmit. A halálos részecskék áradata odakint már minden élőlény halálos ítéletét aláírhatta. A csend számomra addig ismeretlen fajtája ereszkedett White Sandsre, és olyan egyedül éreztem magam, mint azon az estén, amikor megtudtam, hogy meghalt a feleségem és a kislányom. A fejem fölött valami a betontetőhöz ütődött. Géppuskaropogásra emlékeztetően követte még néhány hasonló becsapódás. – Ez mi? – kérdeztem. – Törmelék. – Neutronbombából? – Nem. A lövedék megsemmisült – De... de hiszen azt mondta, már késő. – Nekem késő.

45. fejezet WHITE SANDS

Gyógyszer hatására beálló, három órán át tartó paralízisnek kellett alávetnünk magunkat Rachellel, hogy a szuper-MRl el tudja készíteni a neuromodellünkhöz szükséges felvételeket. Ez idő alatt az elnök és az egyesített vezérkar továbbra is megfigyelés alatt állt Washingtonban, White Sandsben pedig feszült fegyverszünet állt be. Bauer tábornok McCaskell elleni fegyveres akciója sokakat felzaklatott, de mivel a White Sands-i egységnek ő volt a parancsnoka, az elnök kivételével senki nem tehetett semmit. Az elnök viszont a

jelek szerint megfeledkezett a tábornokról, aki az MRI-felvétel idejét jórészt az egyik raktárhangárba bezárkózva töltötte. Zach Levin Interface teamje sikeresen lebonyolította a felvételt. Ez különösen nálam jelentős kockázattal járt, Rachel pedig eleve nem akarta, hogy ilyen felvétel készüljön rólam. Azzal érvelt, hogy már készült neuromodell az agyamról, és mivel az narkolepsziát és hallucinációkat okozott, a másodiknak minden bizonnyal lesznek negatív következményei, az sem kizárt, hogy végzetesek. A Szentháromság-komputer azonban ragaszkodott az új felvételhez, én pedig nem szálltam vele vitába. Én is egyetértettem vele, hogy amit a kóma alatt megtapasztaltam, annak a Szentháromság által létrehozott egyesített modell részévé kell válnia. Ravi Nara és a Johns Hopkins Egyetem tanára, dr. Case készített elő minket az MRI-re. A szuper-MRI-szkennelés igen komplex, komoly szakértelmet igénylő eljárás. A hagyományos MRI-hez ugyanis csak annyi kell, hogy a páciens minél kevesebbet mozogjon, a Szentháromság-komputer számára készült felvételekhez azonban abszolút nyugalmi állapot az előírás. Ezt csak izombénító szer adagolásával lehet garantálni. Az eljárás ideje alatt lélegeztetőgépen van a páciens, a koponyát merev, de nem fémből készült keret tartja mozdulatlanul. A tudatosan vállalt lebénulás által kiváltott pánik megelőzésére nyugtatót kaptunk, és különleges füldugóval is elláttak minket, ugyanis a szkenner méretes lüktető terű mágneseinek fülsértő nyikorgása kísértetiesen hasonlított a filmbeli Godzilla üvöltésére. Mindezen előzetes intézkedések után a pácienst betolják a gép halottasházi rekeszre emlékeztető, csőszerű nyílásán. Volt lehetőség arra is, hogy az ember eszméleténél maradjon, és én ezt választottam. Kezdetben valóban szörnyű pánikba estem, különös tekintettel a szkennelőcső klausztrofóbiásán szűk terére, pár perc elteltével azonban alkalmazkodott az agyam új állapotomhoz. Valószínűleg ehhez hasonló pánik lehetett úrrá a Szentháromság-komputerben magához térő neuromodellen is. Miközben engem szkenneltek, Rachel az MRl irányítóállomása mellett álldogált, a monitort Figyelte. A pincében lévő Godin szuperszámítógépek aprólékosan összeállították a neuromodellemet. A szkenner egység által generált adatok elképesztő ütemben falták a memóriát. A hagyományos szuperszámítógépek csak a Peter Godin által kifejlesztett speciális tömörítő algoritmus segítségével tudtak neuromodellt tárolni. Tömörítetlen – azaz működőképes – állapotban kizárólag a Szentháromság-komputer irdatlan mikroáramkör-hálózatában és holografikus memóriájában létezhetett egy ilyen modell. Miután kihúztak a szkennerből, Rachel az arcomat és a karomat simogatta, amíg el nem múlt a bénultságom. Ezután elfoglalta a helyemet a hordágyon, és hagyta, hogy intubálják, és előkészítsék őt is a felvételre. Ő úgy döntött, inkább nem akar magánál lenni az eljárás ideje alatt. Miközben ereiben szétáradt a nyugtató, nehezen mozgó szájjal, egybefolyó szavakkal arról beszélt nekem, hogy próbálta elképzelni, milyen lehet, ha nem szexuálisan, hanem tudatilag

egyesül velem. A szerelmesek gyakran beszélnek ilyenfajta egyesülésről, ténylegesen azonban még egyetlen emberpár sem tapasztalta meg. Ha azonban a Szentháromság-komputer beváltja ígéretét, mi hamarosan egyek leszünk. Mielőtt lecsukódott volna a szeme, hirtelen felemelte a kezét, mintha ütést akarna kivédeni. Arra gondoltam, talán a bosszúszomjas Geli Bauer képe jelent meg lelki szemei előtt. A teste mellé fektettem a kezét, Zach Levin pedig vállon veregetett, majd begurította Rachel lebénított testét a szkenner sötét üregébe.

KETTES LABORHANGÁR

Bauer tábornok már órák óta járkált fel-alá a raktárhangárban, amikor Skow végre belépett az ajtón, és felfelé tartotta a hüvelykujját. A nemzetbiztonsági embert tetőtől talpig fehér homok borította, feje fölött kékes színű glória lebegett. Kezdett megvirradni a sivatag fölött. – Megtalálta? – kérdezte Bauer. – Megtaláltuk. Skow egy onnan hét mérföldre lévő munkagödörben dolgozott addig. Itt találkozott a Szentháromság-komputer adatvezetéke a White Sands Kísérleti Lőteret kiszolgáló masszív OC48c kábellel. – Zseniálisan elrejtett, igen egyszerű jel. A Szentháromság közel ötezer számítógépnek küldi el világszerte. Ha ez a jel megszűnik vagy megszakad, ezek közül bármelyik olyan megtorló csapást mérhet, amelyről nem tudunk semmit. De le tudjuk másolni, és már el is juttattunk e célból egy komputert a munkaterületre. Bauer lehunyta a szemét, és ökölbe szorította a kezét. Már levette a zubbonyát meg az ingét, de most újból öltözni kezdett. – Van még egy probléma – mondta Skow. – Micsoda? – Nem tudjuk úgy kicserélni a Szentháromság biztonsági jelét a miénkre, hogy a gép ne észlelje. Valami figyelemelterelő hadműveletre lenne szükség, ami egy kis időre összezavarja a komputert. Bauer becsatolta az inge fölött a vállszíját. – Ez nem lesz gond. – Miért nem? Úgy gondolja, hogy amikor a Szentháromság megkezdi a két modell egyesítését, annyira el lesz ezzel foglalva, hogy nem veszi észre, mit csinálunk? – Nem. – Akkor mire gondol?

A tábornok ravaszul mosolygott. – Szeretek jól bevált módszereket alkalmazni. – Mire céloz? – Ugyanarra, mint korábban, csak másképpen. Skow gondolkodóba esett. – De először Godin halála idézte elő a komputer zavarát. Kétszer nem halhat meg. – Ez igaz. Skow megdermedt. – Jézusom! Gondolja, hogy ezt megúszhatja? – Mit gondol, miért nem tartóztattak még le? – kérdezett vissza a tábornok. – Az elnök tudja, hogy meg kell állítani a Szentháromság-komputert, de azt is, hogy ezt senkinek nem mondhatja el. Ahol ő van, onnan semmit sem tehet úgy, hogy a Szentháromság ne szerezzen róla tudomást. Én viszont tehetek. Mi tehetünk valamit. Ezért hagyott szabadlábon. Skow bólintott, de nem úgy nézett ki, mintha teljes mértékben meg lenne győzve. – Ha a Szentháromság-komputer ismét úgy összezavarodik, mint Godin halála után, a perifériáján lévő gépek vajon nem indítanak el újabb orosz lövedékeket? Bauer tábornok a fejét rázta. – Fogadok, hogy a Szentháromság erről gondoskodott. Az egyesítő eljárást még sosem próbálták ki, és a komputer ugyanúgy nem akar katasztrófát, ahogy mi sem – És Tennant? – Mi van vele? – Nem gondolja, hogy van valami az elgondolása mögött, hogy egyesítsék a férfi és a női modellt? És hogy a komputer önként vonuljon le a netről? Bauer felhorkant. – Hallotta, mit mondott a Szentháromság. Hogy bárkit is töltenek be, nem engedi ki kezéből a hatalmat. A gép soha nem megy bele, hogy levegyék az internetről. És amíg ez így van, hatalma lesz fölöttünk. Most vagy soha, Skow. A tábornok begombolta zubbonyát, és a hangárajtó felé indult. – Hova megy? – kérdezte Skow. Bauer elmosolyodott. – Megnézem a lányomat. Régóta esedékes már egy kis családi összejövetel.

ADMINISZTRÁCIÓS HANGÁR

Geli az épület előtt szívta a Gauloise-t, amikor apja tűnt fel a hangárokat összekötő keskeny úton, és tőle egy-két lépésre megállt. A tábornok fáradtnak nézett ki a hajnali fényben, idősebbnek, mint a benti megvilágításban. Ereje

azonban láthatóan a régi volt. Ugyanolyan kidolgozott izomzattal rendelkezett, mint Geli, kézszorításától nála húsz évvel fiatalabb férfiak arca is fájdalmasan eltorzult. Szürke szeme találkozott a lányáéval. Három évtized felgyülemlett fájdalma és dühe tükröződött a tekintetükben. – Meg kellene tenned nekem valamit – szólalt meg a tábornok. – Neked – felelte Geli. – A kurva életbe, neked aztán van bőr a képeden! – Ezért kaptam meg ezt a munkát. Geli merőn nézte a finom metszésű, bizonyosságot tükröző arcot. – Miről lenne szó? – A modellek egyesítése után meg kéne ölnöd Tennantet vagy Weisst. – Vagy Weisst? Nem is számít, melyiket? – Nem. Bármelyikük halála zűrzavart idéz elő a komputerben, így az NSA behatolhat a Szentháromság-komputer adatvezetékébe, és beviheti a saját biztonsági szignálját, amely jelzi a lövedékeknek, hogy minden rendben. Azután pedig úgy áramtalaníthatjuk a gépet, hogy nem kell megtorlástól tartanunk. Geli hallgatott. – Megteszed? – Miért tenném? A tábornok ajka ironikus mosolyra húzódott. – Ha arra kértelek volna, ne öld meg őket, azt felelted volna, öt percen belül kinyiffantod mind a kettőt. – Úgy gondolod? – Úgy gondolom, annyira gyűlölsz, hogy bármit mondok, az ellenkezőjét teszed. És ezzel nincs is semmi baj. A gyűlölet hasznos emóció. Geli a saját bőrén tanulta meg ezt a kemény leckét. – Tudod, miért gyűlöllek? – Persze. Engem okolsz anyád öngyilkosságáért. Az, hogy ilyen könnyedén veszi a szájára, mintha valami jelentéktelen apróságról beszélne, mélységesen sértette Gelit. A tábornok tett felé egy lépést. – Azt hiszed, végül a nőügyeim meg a piálásom taszították le a szakadék széléről. De tévedsz. Én szerettem az anyádat. Ezt nem tudtad felfogni soha. – Mindenki elpusztítja azt, amit szeret – felelte Geli. – Ismered Oscar Wilde mondását: ”A gyáva csókkal öl, a bátor karddal”? Te pedig a lényegi dolgokban gyáva vagy. A tábornok a fejét rázta. – Sokáig megkíméltelek ettől. De most már itt az ideje, hogy megtudd az igazságot. Geli legszívesebben ráüvöltött volna, hogy fogja be, de nem jöttek szájára a szavak. Fizikailag egyetlen férfi sem támadhatta volna meg anélkül, hogy komoly árat ne fizessen érte, apja lélektani hadviselésével szemben azonban fegyvertelen volt.

– Anyád azért lett öngyilkos, mert beléptél a hadseregbe. Mert mindazok után, ami a múltban történt, úgy döntöttél, hogy a nyomdokaimba lépsz. Ez tette be nála a kaput. Ez készítette ki végleg. Geli hányingert érzett, és egy pillanatra meg is ingott, de aztán megkeményítette magát, és állta apja kíméletlen pillantását. – Elmondtam volna előbb is – folytatta a tábornok -, de... tudjuk mindketten, mi történt. Geli keze remegett a dühtől. Arcán a sebhely mintha lángra lobbant volna, mégsem talált szavakat. – Gyűlölsz engem – mondta még az apja -, de pontosan ugyanolyan vagy, mint én. – Nem – suttogta Geli. – Dehogynem. És tudod, mit kell tenned.

BIZTONSÁGI ELKÜLÖNÍTŐ

Rachelnél reggel 6:50-re múlt el az izombénító szer hatása. Odanyújtottam neki egy kis üveg vizet, ő pedig néhány korttyal szinte az egésszel végzett. Tíz perccel később pedig Zach Levin bejelentette, hogy a neuromodelljét sikeresen tömörítették és eltárolták. Az ember munkája elvégeztetett. Rachel, Levin, Ravi Nara és én megkerültük a Szentháromságot az MRIgéptől elválasztó hatalmas mágneses védőernyőt, majd a gömb előtt megálltunk. Azt hittem, a Szentháromság valami jelentőségteljes dolgot fog mondani, de csak technikai dolgokról beszélt. – Össze vagyok kötve a pincében álló Godin-Négyessel, és megkezdtem az egyes neuromodellekben /elhalmozott adatok összehasonlító elemzését. Ez a szubtraktív folyamat mindenképpen szükséges. A kristálymátrixom gyakorlatilag korlátlan mennyiségű szimbolikus memóriát tud tárolni, viszont jóval kevesebb idegimpulzust tudok kezelni, mint amennyi két tömörítetlen modell tárolásához szükséges. Nagymértékű selejtezésre lesz szükség, és nem is csupán az életben tartó funkciók tekintetében. Amikor a magasabb rendű agyi funkciókat kezdem egyesíteni, az a művészeti funkciókra éppúgy kiterjed majd, mint a tudományosakra. – Várakozása szerint meddig fog tartani ez a folyamat? – kérdezte Levin. – Nincs rá precedens. – Értem. Köszönöm. A karbonszálas gömbben a lézersugarak hipnotikus sebességgel kezdtek záporozni a középpontjában lévő kristályra. A Szentháromság-komputer alatti

plazmaképernyőn pedig az emberi felfogóképesség határait messze meghaladó ritmusban futottak át a számok és más matematikai jelek. Ember alkotta nyelven írták le a gép belső műveleteit, de ez most mégsem szolgált semmi hasznos célt. Földbe gyökerezett lábbal álltunk ott, mintha meteoritesőt vagy egy gyermek születését figyeltük volna. Miközben a folyamat egyre gyorsult, engem gyerekkoromba repített vissza az emlékezet, amikor apámmal a tévé előtt ültünk, és csodálattal bámultuk a fenséges csend világában landoló Apolló-11 -et. Aminek azonban most lehettünk szemtanúi, az összehasonlíthatatlanul bonyolultabb volt az Apolló holdraszállásánál. Godin csapata egy csodát már véghezvitt: kiszabadította a tudatot a testből. A Szentháromság-komputer azonban most megkísérelte egyesíteni mindazt, amit a természet – a túlélés érdekében – jóval a Homo sapiens kialakulása előtt kettéválasztott. A biokémia és az évmilliók környezeti hatásai által kettéosztott férfi és női tudat most eggyé válik. Amikor pedig ez megvalósul, a bolygó leghatalmasabb hajtóereje többé nem széttagolva, folyton az ellentéte után vágyakozva fog létezni. Talán ennek az egységnek a létrehozása révén a Szentháromság-komputer elhozhatja a reményt egy olyan faj számára, amely a jelek szerint egyébként képtelen lett volna megvédeni magát saját alantas ösztöneitől. Levin lement a pincébe, és székeket hozott fel onnan. Kéz a kézben, szemünket a villogó kék lézersugarakra szegezve ültünk Rachellel a gép előtt. A villódzás üteme felgyorsult, lelassult, majd újra felgyorsult, mintha puzzle-t próbálna kirakni valaki: felvenne pár darabot, megvizsgálná őket, egyeseket félredobna, másokat a helyükre illesztene. Fogalmam sem volt, mennyi idő telt el, amikor végül halványulni kezdett a gömbben a fény, és a helyiséget betöltötte a Szentháromság-komputer hangja: – Áramköreim közel járnak a telítettség állapotához. Az egyesülő modell felelősséget vállalt a rendszer biztonságáért. Ettől a pillanattól kezdve az egyesítési folyamat utolsó lépéseit is irányítani fogja. Térképet készítettem neki, ami alapján dolgozhat. Mintha csak valami hallgatólagos egyezséget kötöttünk volna, mindnyájan felálltunk. – Életem során sok mindent véghezvittem – mondta a hang, és ekkor már tudtam, hogy Peter Godin tudata még él a gépben. – Csináltam morálisan megkérdőjelezhető dolgokat is. De szeretném, ha arra emlékeznének majd, amit most teszek. A mai napon önként lemondok az életemről és a kezemben lévő teljhatalomról, hogy olyasmi jöhessen világra, ami nálam tisztább. Talán ezáltal teszek először lépést az isteni minőség felé. Ég önökkel! - Megtörténik – mondta meglepően tiszteletteljes hangon Ravi Nara. – A szemünk előtt zajlik le a lehetetlen. A dualitásból egység lesz... eggyé válik jin és jang.

Soha nem érdeklődtem Nara vallási hovatartozása felől. Azt feltételeztem, hogy a hinduizmus híve. Éppen meg akartam kérdezni, amikor berregő szólalt meg a helyiségben. – Ez mi? – kérdeztem. – Az ajtó – felelte Levin. Megérintett egy gombot, mire egy kis fali monitoron a Biztonsági Elkülönítőt kívülről mutató felvétel jelent meg. Senki nem állt az ajtónál. – Furcsa – mondta a szikár mérnök, és a mágneses válaszfalat megkerülve az ajtó felé indult. – Ne nyissa ki! – szólt rá Rachel. Közelebb léptem a falhoz, hogy lássam, mi van a hatalmas mágnesen túl. Amikor Levin a kilincs felé nyúlt, tompa recsegés visszhangzott végig az épületen. Levin a füléhez kapott, az acél biztonsági ajtó pedig a zsanérjain nyikorogva kifelé fordult. Emberalak fekete sziluettje jelent meg a füstölgő ajtónyílásban, és hihetetlen gyorsasággal lendítette előre egyik kezét. Levin a padlóra zuhant. – Mi történik? – kérdezte a komputer ugyanolyan hangon, ahogy Godin neuromodellje beszélt. Ravi Nara lélekszakadva rohant be a fekete gömb mögé, én pedig megragadtam Rachelt, és gyorsan a hátsó fal közelében lévő ajtóhoz vonszoltam. Az ajtó nem vezetett ki az épületből, a mágnespajzson át az MRI-terem irányítóállomásához lehetett bejutni rajta. Amikor Rachel után én is beléptem, hátrapillantottam. Fekete golyóálló ruha fölött szőke haj villant a szemembe. – Geli – mondtam, miközben bezártam magam mögött az ajtót, és az irányítóállomás mellett előrelöktem Rachelt. – Menj le a pincébe! Rachel lesietett a lépcsőn, majd egyből vissza is jött. – Zárva van az ajtó! Lerohantam, és két ököllel verni kezdtem a fémet. – Nyissák ki, az isten verje meg! Semmi. – David! A lépcsőn felfelé dübörögve észrevettem, hogy tőlem alig több mint tíz méterre, a mágneses válaszfal széle mögül Geli kukucskál ki. Kirántottam Rachelt az irányítóállomás plexifala mögül, és belöktem pár számítógép mögé. De Geli vajon miért nem sétált egyszerűen oda, hogy lepuffantson minket? Azt hiszi, nálunk vannak a rohampuskák, amit Levin emberei használtak. Amint rájön, hogy nem ez a helyzet, végünk. Az ajtó mellől, a padlóról Levin nyögése hallatszott, de a technikus nem mozdult. – Hol a nő? – suttogta fedezékéből Rachel. Amikor odafordultam, hogy válaszoljak, láthatatlan kalapács kent a falhoz. Nem éreztem a vállamat, az arcom pedig mintha lángba borult volna. A dörrenés mintha jóval a golyó után jött volna, amely ripityára törte a plexiüveget, és borotvaéles szilánkokkal szórta tele az arcomat.

Rachel megpróbált felállni, de visszanyomtam. Geli előlépett a válaszfal mögül, és óvatosan felénk indult az MRI-termen keresztül. Pisztolyával a mellkasomra célzott, a szeme ide-oda járt. Nem volt hova menekülnünk. Fegyver sem volt a kezünk ügyében. Miközben a halált hozó golyót vártam, mintha megnyúlt volna körülöttem az idő. Geli lassított felvételen mozgott, mint az áldozatát becserkésző nőstény leopárd. Rachel szemébe néztem, tudtam, hogy ez lesz földi életem utolsó emlékképe. Rachel megfogta a kezem, és lehunyta a szemét. Én közben nagy piros nyomógombot pillantottam meg a feje melletti kapcsolótáblán. Alatta ez állt: LÜKTETŐ MÁGNESES TÉR INDÍTÓKAPCSOLÓ. Rávágtam a gombra. A lövés dörrenését elnyomta a szuper-MRI-készülék embertelen nyikorgása. Felnéztem, és azt láttam, hogy Geli kétrét görnyedve szorongatja a jobb kezét, amelyből vér csepeg a padlóra. A szkennerben lévő kolosszális mágnesek Isten kezeként ragadták el a fegyvert, és vele együtt alighanem legalább egy ujját is. A pisztolyát mintha odaenyvezték volna az MRl-gép falához. Tőle nem messze ott lógott egy kés is, amit alighanem Geli övéből rántott ki a mágneses mező. A nyikorgás hirtelen abbamaradt, és lepottyant a földre a pisztoly és a kés is. Geli elindult felém, szemében gyilkos indulat. Kiléptem fedezékemből, de tudtam, hogy a rossz váltammal aligha tehetek bármit is. Geli az Union Station lépcsőjén is kis híján végzett velem, pedig akkor mindkét karomat tudtam használni. – Miért csinálja ezt? – kérdeztem tőle. Villámgyors, mellkasra irányzott rúgással földre döntött, majd lovaglóülésben rám ült, és megmarkolta a nyakamat. Éreztem, hogy ujjai a légcsövemet keresik. – Hagyja abba! – kiáltott rá Rachel az irányítóállomástól. – Már nincs rá semmi oka. Próbáltam küzdeni, de ismét Geli volt helyzeti előnyben. Kezdett elzáródni a nyaki verőerem, és vele együtt a tudatom is. Úgy éreztem magam, mint a narkolepsziás álom küszöbén már annyiszor. Ezúttal azonban, amikor elborított a fekete hullám, velőtrázó sikoly hatolt az agyamba. Gyerek sikolya volt, aki valami elviselhetetlenül szörnyűt lát. Szinte kívül volt a hallható frekvenciatartományon, tele szenvedéssel. Lehetetlen volt nem tudomást venni róla. A sikoly visszarántott a tudatos létbe, vissza a fény felé... aztán hirtelen abbamaradt, a nyomában keletkezett csend olyan üres volt, mint egy kihalt bolygó. Biztos voltam benne, hogy a csendet megtörő hang oxigénhiányos agyamból szólt. Természetfeletti nyugalom áradt belőle, és valahol a férfi és a női hangmagasság között helyezkedett el.

– Figyeljen rám, Geli – mondta a hang. – Nem azt az embert gyűlöli, akin ül. Nem Tennantet akarja megölni. Akit meg akar ölni, az maga mögött áll. Torkomat továbbra is mintha satuba fogták volna, de azt is érzékeltem, hogy Geli teste elfordul. Kinyitottam a szemem. A válla fölött nézett valamit, amit én nem láttam. – Fejezd be! – harsogta egy nyers férfihang. – Végezd el a munkádat! Bauer tábornok behatolt a Biztonsági Elkülönítőbe. Geli szorítása erősödött, de már nem lángolt a tekintete. – Ismerem magát, Geli – szólalt meg ismét a furcsa hang. – Fáj magáért a szívem. Tudom, honnan van a sebhelye. Geli kővé dermedt. – Hallgassa az apját, Geli! Hallja meg az igazságot. Ezután Bauer tábornok hangja töltötte be a teret, de nem az ő szájából jött, hanem a Szentháromság-komputer hangszóróiból. – A sebhely? Elmondom én magának, miért nem hozatta rendbe. Három héttel az anyja halála után hazajött az alapkiképzésről, és megpróbált megölni. Geli keze még ott volt a nyakamon, de elszállt belőle minden erő. – Hallotta, hogyan intézték el Vietnamban a gyalogosok a gyűlölt tiszteket. Tudja, gránátot dobtak az árnyékszékbe, amikor a tiszt ott ült. Bauer tábornok döbbenten, felemelt fejjel hallgatta a hangszórókból a saját hangját. Jobb kezében kilencmilliméteres Berettát tartott. – Aznap este az ágyban ittam. Geli azt hitte, alszom. Lehet, hogy aludtam is. Bejött, és egy kibaszott fehér foszforgránátot tett az ágyam melletti asztalkára. Reflexszerüen kinyúltam a takaró alól, és megragadtam a csuklóját. A sikolyára /elébredtem, és megláttam a gránátot. Legördültem az ágyról a túloldalon, ahogy bármelyik katona tenné. Ő viszont ott ragadt azon az oldalon, és futnia kellett. – A ”WiIly Pete” felrobbant, mielőtt az ajtóhoz ért volna. Innen a sebhelye. És ezért nem hozatja rendbe az arcát. Az a forradás az anyja öngyilkossága, az irántam érzett gyűlölete, az egész elcseszett, szomorú élete. Szánalmas, ha belegondolok. De pokolian jó katona. A gyűlölet a katona számára kiváló hajtóerő. Geli feltápászkodott, és apja felé indult. Kezét kétoldalt ugrásra készen tartotta. Az arcát nem láttam, de legalább az apja lövésszögét elállta. – Kivel beszéltél? – kérdezte akadozva Geli. – Kinek mondtad el? – El az utamból! – kiáltott rá a tábornok. – Figyeljen rám, tábornok – szólalt meg ismét az életmentő hang. – Miért akar engem megölni? Saját magát már nagyrészt elpusztította. A lányát is. Én viszont az vagyok, ami magában még tiszta. Ami az emberben tiszta. Hová lesz a remény, ha engem megöl? Az irányító állomás felé kezdtem kúszni. A tábornok rám célzott, de Geli arrébb lépett, hogy elállja a golyó útját.

– Jobban szereti a sötétséget, mint a fényt? – Ellenállhatatlan volt a hang, akár egy gyermeké. Bauer tábornok azonban nem vett róla tudomást. Oldalt lépett, hogy ismét célba vehessen. – Tedd le a fegyvert – mondta mindkét kezét felemelve Geli. Vajon minket próbál megmenteni, vagy az apját akarja megölni? – Elég legyen – folytatta Geli. – Legyen már elég! Bauer tábornok viaszbábura emlékeztető arckifejezése nem változott. Látszott, hogy úgysem hat rá semmi, amit a komputer vagy a lánya mondhat. Még tovább ment balra, az MRl felé. – Engem is megölsz, hogy megkapd, amit akarsz? – kérdezte Geli. Hátranéztem a ripityára tört plexire, és szerettem volna, ha Rachel tesz valamit. Ő azonban meredten nézte Geli és apja haláltáncát. – Nem öllek meg – mondta Bauer tábornok. Aztán a nehéz pisztollyal olyan könnyedén lökte odébb Gelit, mint egy gyereket. Miközben a lánya padlót fogott, a tábornok felém lendítette pisztolya csövét, de a szuper-MRl abban a pillanatban megnyikordult, és Bauert úgy lesöpörte a lábáról valami, mintha ágyúgolyó találta volna el. A Beretta a szkennerhez csapódott, és úgy lógott rajta, mintha odahegesztették volna. Rachel fölém térdelt, és egyik ujjával a vállamat kezdte nyomkodni, hogy érzem-e már. – Segíts fel – morogtam. – Maradj csak ott. – Kérlek... segíts fel. Nagy nehezen feltérdeltem. Rachel a jó vállam alá nyúlt, és talpra segített. Geli az apja mellett ült, és hitetlenkedve nézte. A tábornok nyaka élénkvörös vérben úszott, nyitott szeme üveges tekintettel bámult a semmibe. Éppen a fegyvere és a szkenner között állt, amikor Rachel megnyomta a piros gombot. Az óriási, lüktető terű mágnes mindent elsöprő erővel rántotta magához a pisztolyt, és vele mindent, ami útban volt. Ez esetben történetesen a tábornok torkát. – John Skow még mindig próbálja leállítani a komputert – szólalt meg monoton hangon Geli. – Ha maguk mindketten életben vannak, nem hiszem, hogy meg tudja tenni. – Biztonságban vagyok – mondta a Szentháromság-komputer. – És sajnálom magát, Geli. Rachellel lassan megkerültük a mágneses védőernyőt. A fekete gömb várt, kék lézersugarai megannyi szívdobbanásként lüktettek a karbonszövet belsejében. A lenti képernyőn pedig magamat és Rachelt pillantottam meg, amint a Szentháromság-komputer kamerájába nézünk – Ismer minket? – kérdeztem. – Igen – felelte a gyerekhang. – Jobban, mint önök saját magukat.

Epilógus

M

a tehát Rachellel egyetlen entitás vagyunk a Szentháromság-

komputer áramköreiben és kristálymemóriájában. De valójában csak amolyan kiindulópont voltunk, olyan gyermek szülei, aki már messze maga mögött hagyta azt, amiből eredt. Peter Godin arról álmodott, hogy kiszabadítja a tudatot a testből. Azért gondolta, hogy ez lehetséges, mert hitt benne, hogy a tudat pusztán az agyunkban lezajló idegimpulzusok összessége. Andrew Fielding másban hitt: abban, hogy az egész több, mint részeinek összege. Én mindmáig nem tudom biztosan, kinek volt igaza. Az, hogy a Szentháromság-komputer egyáltalán létrejöhetett, látszólag Godint igazolja. Néha azonban este, már félálomban, valami másnak a jelenlétét érzem a tudatomban: annak a mennyeien határtalan nézőpontnak egyfajta visszhangját, amelyben a kóma alatt egy röpke pillanatra részem lehetett. Az a gyanúm, hogy ez a visszhang nem más, mint a Szentháromság. Hogy a Szentháromság-komputer és én, pontosan Fielding előrejelzésének megfelelően, összekapcsolódtunk a látható és a láthatót tartalommal megtöltő szubatomos világ közötti ingatag határmezsgyén. Rachel nem szeret erről beszélni, de ugyanezt érezte ő is. Az ”új” Szentháromság-komputer, ahogy azt Peter Godin megjósolta, nem engedte, hogy lekapcsolják a világhálóról. Továbbra is kapcsolatban áll a világ különböző pontjain lévő stratégiai védelmi komputerekkel, így biztosítja saját fennmaradását. Másokat azonban egyszer sem veszélyeztetett. Nemrégiben a világ vezető politikusai elé tárta tervét, hogy megkísérli meghatározni, mi a biológiai alapú és a gépi alapú intelligencia közötti leghatékonyabb szimbiózis. A Szentháromság-komputer nem isten, nem is állítja ezt magáról. Az emberek azonban nem vetik el ilyen könnyen ezt a lehetőséget. A mai napig világviszonylatban összesen 4183 Szentháromság-komputernek szentelt internetes oldal jött létre. Ezek közül néhány New Age-hívőké, akik a gép isteni mivoltát bizonygatják, másokat fundamentalisták hoztak létre, akik arra sorolják a ”bizonyítékokat”, hogy a Szentháromság-komputer nem más, mint a Jelenések könyvében megjövendölt Antikrisztus. Vannak tisztán technikai jellegű weboldalak is: ezeken a Szentháromság mozgását követik a világ számítógépes hálózataiban, feltérképezik a bolygó első emberfeletti intelligenciájának tevékenységét. Maga a Szentháromság-komputer a legtöbb ilyen webhelyét felkereste, de egyiken sem nyilvánított véleményt.

A komputer egyik fő aggálya, hogy elkerülhetetlenül eljön a nap, amikor valahol a nagyvilágban újabb MRI-alapú számítógép csatlakozik az internetre. Ennek megelőzése érdekében a Szentháromság világszerte figyeli az üzenetek forgalmát. Pusztán a technika eszközeivel azonban, ahogy az atomfegyverek elterjedését, ezt sem lehet megnyugtatóan ellenőrizni. Mivel az emberi természet olyan, amilyen, valaki előbb-utóbb megépít egy második Szentháromságot. A szóbeszéd szerint a németeknek – akik a jelek szerint már a projekt korai szakaszában megszerezték a Jutta Klein-féle szuper-MRl technológiáját – a stuttgarti Max Planck Intézetben működő prototípusuk van, amelyet gondosan izolálnak az internettől. Azt is beszélik, hogy a japánok Kjúsú szigetén szintén elkezdtek egy szuperprojektet. Hogy miért tesz ilyet bármelyik nemzet annak tudatában, milyen rettenetes szankciókkal sújthatja őket a Szentháromságkomputer, egyszerűen felfoghatatlan, és nagyban erősíti Peter Godin álláspontját, miszerint az ember képtelen felelősen kormányozni önmagát. Az a kilátás, hogy több Szentháromság-komputer is létezhet, és ezek egymással konfliktusba is kerülhetnek, riasztó. Nem ismeretes, hogy a pletykák szerint fejlesztés alatt álló szuperszámítógépek férfi, női vagy egyesített neuromodelleken alapulnak-e. Vajon az ilyen fokú hatalom birtokába jutott emberi elmék képesek lehetnek arra, hogy meghaladják ősi ösztöneiket, és békésen éljenek egymás mellett a világ behatárolt terében? Nem vagyok optimista a kérdést illetően. Ugyanakkor ők talán nem behatárolt térként fogják majd fel a világot, hiszen a tudás forrása elméletileg kimeríthetetlen. Lehet, hogy a Szentháromság-komputer végeredményben valóban véget vet a háborúskodásnak. Én a magam részéről most már meghagyom az efféle aggályokat másoknak. Ha arról kérdeznek, valódiak voltak-e az álmaim – vagy hallucinációim -, ezt felelem: nem tudom biztosan, de a legkülönbözőbb helyeken bukkanok nyomravezető jelekre. Az egyik legsokatmondóbb a lehető legváratlanabb forrásból érkezett. Az eltelt három hónapban – amíg én megírtam ezt a beszámolót a Szentháromság Projekttel kapcsolatos élményeimről -, a Szentháromságkomputer irányítása alatt elkészült a második, kutatási célokat szolgáló prototípus. A külvilágtól elzárva áll elődje mellett a White Sands-i Biztonsági Elkülönítőben, de tökéletesen önálló entitásként tud funkcionálni. Amikor tudomásomra jutott, hogy fejlesztés alatt áll ez a gép, e-mailt írtam a Szentháromság-komputernek. Levelemben erős érveket sorakoztattam fel amellett, hogy senki nem méltóbb a Szentháromság-állapot megtapasztalására, mint Andrew Fielding, aki lehetővé tette a létrejöttét. A komputer azonban már jóval előttem így gondolta. A múlt héten fegyveresek sorfala között léptem be a Biztonsági Elkülönítőbe, ahol két, egymás mellett álló karbongömb várt. Nagyon vártam ezt a napot, ugyanakkor rettegtem is tőle. Rettegtem, mert annak az Andrew

Fieldingnek, akivel találkoznom kellett, nem volt emléke az első szuper-MRl felvétel óta eltelt hat hónapról. Egyedülállóan kínos helyzettel álltam tehát szemben: közölnöm kellett valakivel, hogy meggyilkolták. Fieldingről őrzött emlékeim alapján azonban bíztam benne, hogy ő jobban fogadja majd ezt a sokkoló információt, mint a legtöbben tennék. Igazam volt. Fielding emlékeztetett rá, hogy a Szentháromság-komputerben időszakos digitális élete lesz, sőt még arra is lát elvi lehetőséget, hogy egy napon – valószínűleg úgy egy évszázad elteltével – megfordíthatóvá váljon a Szentháromság-komputer létrehozásának folyamata: a tárolt digitális neuromodellt le lehet majd tölteni egy biológiai agyba, amely a hardware és a software analógiájára a ”wetware”, azaz ”nedves állomány” nevet kaphatja. Fielding lelki egyensúlyát azonban igazából az a hír mentette meg, hogy sikerült Kínából kihoznia és feleségül vennie élete nagy szerelmét. A neuromodellje csak arra emlékezett, hogy hiába epekedett Lu Li után, aki tudomása szerint Pekingben rekedt. Beszámoltam neki arról, hogy menekült el Lu Li Geli Bauer felderítői elől. Messze nem volt olyan drámai történet, mint az enyém, viszont sokkal inkább lehetett sikersztorinak nevezni. Pár órával azután, hogy akkor este elhagytam a házukat, az asszony kutyájával együtt kilopózott a házból, és elgyalogolt Chapel Hillbe. Ott felkeresett egy kínai családot, akiknek az éttermében gyakran megfordultak Fieldinggel. A család a házában rejtegette őt, amíg a Szentháromság Projekt körüli események el nem jutottak a megnyugtató végkifejletig. Amikor elmondtam Fieldingnek, hogy elhoztam Lu Lit Észak-Karolinából, és odakint vár, pár perc türelmet kért, hogy összeszedhesse magát, mielőtt a felesége a kamera elé lép. Megdöbbentett a kérése, ekkor döbbentem rá, mennyire ”emberi” tud lenni egy komputer. Peter Godin neuromodelljével beszélgetni olyan volt, mintha egy géppel cserélne eszmét az ember, de nagyjából erre emlékeztetett az élő Godinnal folytatott társalgás is. Andrew Fielding viszont szellemességéről és szenvedélyességéről híres, különleges figura volt. Még neuromodellje szintetizált hangjában is fel lehetett fedezni egy szikrát abból az emberből, aki megőrizte egy 1967-ben, Newcastle-ben hallott Jimmy Hendrix-koncert plakátját. Míg Fielding erőt gyűjtött a feleségével való találkozáshoz, elmeséltem neki, mi történt azokkal, akikkel a Szentháromság Projekten együtt dolgoztunk. Zach Levint Geli leszúrta a Biztonsági Elkülönítő bejáratánál, de felépült. Újra elfoglalta helyét a Godin Supercomputing kutatás-fejlesztési osztálya élén. John Skow-t kirúgták az NSA-tól, de a hírek szerint regényt ír a szupertitkos hírszerző ügynökségnél szerzett tapasztalatai alapján. Skow-hoz hasonlóan Geli Bauer is túl sokat tudott nemzetbiztonsági ügyekről ahhoz, hogy nyilvános tárgyaláson vonhassák felelősségre Fielding meggyilkolásáért. Miután az NSA és a Titkosszolgálat alaposan kikérdezte, csendben felszívódott. Szeretném azt gondolni, hogy valamilyen formában mégis utolérte az igazságszolgáltatás keze,

de sokkal inkább azt gyanítom, hogy valamelyik multinacionális nagyvállalat biztonsági osztályán rémíti halálra feletteseit és beosztottait egyaránt. Amikor Fielding végül úgy érezte, készen áll Lu Li fogadására, meleg szavakkal elbúcsúztam tőle, és az ajtó felé indultam. – David! – szólt utánam a szintetizált hang. Megálltam, és újra a gömb felé fordultam. – Igen? – Még mindig víziók gyötörnek? – Már nem. – És a narkolepszia? – Az is elmúlt. – Az jó. Mondd csak... még mindig foglalkoztat, hogy tényleg álom volt-e az álmod? Ezen elgondolkodtam. – Nekem valóságnak tűnt. Csak ennyit tudok. – Nem akarsz többet tudni? Hamisítatlan Fielding. – Tudsz mondani róla valamit? – Igen. – Rendben. Mondjad. – Emlékszel az első visszatérő álmodra? A koromsötét szobában ülő magatehetetlen emberre? – Persze. – Azt mondtad, ez az ember látta a világegyetem születését: a ”Nagy Bummot”, a hidrogénbombát idéző, fantasztikus ütemben terjedő robbanást, amely kiszorítja a világból Istent. – Igen. – Néhány lépéssel közelebb mentem a komputerhez. – Azt mondtad, úgy érezted, mintha emlékképet látnál. Mintha korábban valóban láttad volna. Úgy, ahogy Isten látta. – Így van. – De nem úgy láttad. – Hogy érted ezt? – Nem úgy láttad az eseményeket, ahogy valójában lezajlottak. – Honnan tudod? – Onnan, hogy a ”Nagy Bumm” után kétszázmillió évig nem volt fény a világegyetemben. Bőrömön végigfutott a hideg. – Micsoda? – Az óriás tűzgolyó képe tévhit, ami még a fizikusok körében is elterjedt. Kezdetben ugyanis a világegyetem nagyrészt hidrogénatomokból állt, amelyek minden hozzáférhető fényt felfalnak. Kétszázmillió évbe telt, míg a hidrogént összesűrítő gravitációnak köszönhetőén kigyúltak az első csillagok. A ”Nagy

Bumm” tehát egészen másként zajlott le, mint ahogy te ”emlékszel” rá. Valóban hatalmas robbanás volt... de senki nem látott belőle semmit. Nukleáris tűzgolyót biztosan nem. Meredten bámultam a gömbben komótosan villódzó lézersugarakat, végtagjaimat furcsa, zsibbadásszerű érzés járta át. – Azt mondod, hogy minden, amit láttam, az agyam szüleménye volt? . – Ezt nem mondom. Sok minden igaz, amit a világegyetemről álmodtál. És igaz lehet a többi is. Én csak egy tényre mutattam rá. Egy apró diszkrepanciára. Az álom kinek-kinek a magánügye. Én mélyen hiszek az álmokban, sokat segítettek nekem az életben. Ahogy neked is. Megmentették az életedet. És valószínűleg még több millió emberét. Úgyhogy ne aggódj emiatt túlzottan. Nem tudtam, mit mondjak. – Biztos vagyok benne, hogy helyesen jártam el, amikor elmondtam ezt neked. Nem szeretném, ha Jézus-komplexussal élnéd le az életedet. Légy újra orvos. A prófétaság magányos foglalkozás. Levin és csapata még nem jött rá, hogyan lehet élethűen szintetizálni a nevetést. Ha tudták volna, távozóban alighanem kuncogást hallottam volna. Az ajtó mögött ott várt Lu Li. A legszebb ruhája volt rajta, arcán ideges mosoly. Fekete szemei a tekintetemet fürkészték, hátha elárul valamit arról, ami rá vár. – Andy felkészült a találkozásra, David? Bólintottam, majd elmosolyodtam. Három hónap alatt rengeteget fejlődött az angoltudása. – És... szóval... jól van? – Könnybe lábadt a szeme. – Hiányzol neki. – Az jó. El akarok neki mondani valamit. – Szélesebb mosolyra húzódott a szája. – Valamit, amitől nagyon boldog lesz. – Mi lenne az? Lu Li a fejét rázta. – Először neki kell elmondanom. Neked csak azután. Azzal belépett mellettem a Biztonsági Elkülönítőbe. Kimentem a sivatagi fényre, és az adminisztrációs hangár felé néztem. Rachel bérelt Fordunk motorháztetején ült kék farmerében és fehér blúzában. Úgy nézett ki, mint azon a napon, amikor pánikban telefonált szétdúlt irodájából. Lecsúszott a motorháztetőről, és arcán óvatos mosollyal elindult felém. – Minden rendben? – kérdezte. Bólintottam, és még mindig Fielding utolsó szavain járt az eszem. Ha az álmaim valóban hallucinációk, ahogy Rachel váltig állította, számos kérdés merül fel arra vonatkozóan, honnan tudtam bizonyos dolgokat. Egyvalami azonban biztos: mindenre rá fogok jönni a maga idejében. – Biztos? – fonta a derekam köré a karját Rachel. Mindig gondosan ügyelt rá, nehogy a megsebesült vállamhoz érjen. – Mit mondott Fielding? – Azt, hogy térjek vissza az orvosláshoz.

Rachel felnevetett, fekete szeme csillogott a napfényben. – Egyetértek. – Másik karjával is átölelt, és magához húzott. – Azt teszed, amit szükségesnek érzel. Komolyan mondom. Hátrapillantottam a Biztonsági Elkülönítő felé, majd homlokon csókoltam. – Rád van szükségem.