Giovanni Del Ponte - A Rontás Könyve

Szereplők Douglas, 12 éves. Kissé túlsúlyos, bumfordi, nem valami bátor, de arany szíve van. Ezenfelül remek a humorérzéke, és imádja a csípős beszólásokat. Kedvenc időtöltése a képregények olvasása. Édesanyja meghalt, amikor ő még kicsi volt, így Douglas az apjával él, aki a munkája miatt gyakran költözik más városokba. Ez megnehezíti, hogy barátokat szerezzen. Különleges képessége, hogy kapu: azaz képes akaratlanul megnyitni idő- és térbeli dimenziókat, valamint az átjárást élők és holtak között. Crystal, 12 éves. Ő a bandavezér. Korához képest igen érett. Élénk vadóc, igazi vásott kölyök, aki mindig kész akár tömegverekedésbe is belevetni magát. Árva, nagyanyja nevelte, aki az eredeti Láthatatlanok banda tagja volt, és aki megtanította, hogyan tartsa kordában telepatikus képességét, vagyis mások gondolatainak, érzelmeinek érzékelését. Peter, 12 éves. Félénk, szemüveges, nincsenek különös képességei, viszont hatalmas deduktív intelligenciával rendelkezik. Szülei merevek, szigorúak, megkövetelik a nagyon formális öltözködést és a választékos beszédet. Mindez nem teszi őt népszerűvé a Misty Bay-i gyerekek körében. Nagyon szereti az állatokat, különösen a macskákat, de szülei sosem engedték, hogy saját cicája legyen. Kendred Halloway, azaz Ken bácsi, aki akárcsak Crystal nagymamája, az eredeti Láthatatlanok csapatának extagja. Mélyen altruista és álmodozó típus. Ő teremtette meg Misty Bay könyvtárát, amelynek igazgatója. Felesége Hettie. Hettie néni, Ken bácsi felesége. Molett, derűs természetű, sokkal ártatlanabb léleknek tűnik, mint amilyen valójában. Kiváló szakácsnő. Robert Kershaw, gúnynevén: „a vadászkopó”. Újságíró, célratörő és titokzatos. Úgy jut el Misty Baybe, hogy egy magukat „Láthatatlanok”-nak nevező fantom gyerekbanda nyomát követi (amely legalább tíz éve fel-felbukkan valahol az USA-ban, mindig ott, ahol bajba került gyerekek vannak). Damon Knight, az eredeti Láthatatlanok exvezére. Élete nagy részét Dél-Afrikában töltötte, ahol milliomos lett. Angus Scrimm, Ken bácsi ifjúsága idején a városka polgármestere. Valójában gonosz varázsló, aki gyerekeket rabolt el, hogy rituálisan feláldozza őket azért, hogy ő lehessen a Legfőbb Mágus. Most minden jel arra vall, hogy visszatért… A régi Láthatatlanok Damon Devlin Greta

Ken (Douglas majdani nagybácsija) Mark Susan (Crystal majdani nagyanyja)

Giò-leinek, személyes bájitalomnak

Bevezetés Félhomály. Dohszag és nedvesség. Az öreg a poros asztalra helyezte a sakktáblát. Nem volt igazi sakktábla. Valamikor pénztárgép vagy utazóláda takarója lehetett. Az öreg kirajzolta az egymást keresztező vonalakat és egy széndarabbal besatírozta a feketének szánt kockákat. Elkezdte kirakni a kődarabokat, amelyekben csak az ő szeme volt képes felismerni a figurákat. Viszont mindegyik megvolt, és kiválóan lehetett volna játszani velük. Mélyet sóhajtott. Hány éve várt már, s most végre elérkezett a pillanat. Az öreg kiélvezte azt a kis időt, ami még hátravolt a játszma kezdetéig. Még egyszer végigfuttatta szemét a szűk, sziklába vájt helyiségen, amelyben tartózkodott. Végül kinyújtotta a kezét, és megragadta az első figurát, az első szereplőt. Megtette az első lépést.

1 A Láthatatlanok Angus Scrimm ódon hajléka némán magaslik a sziklazátonyon. Az éjszaka tiszta és langyos. Minden nyugodt. De ez csak a látszat, mert három gyerek a ház fogságában szörnyű sorsára vár, amelyet elképzelni sem lehet. Föld alatti cellájukba zárva először szökni próbáltak, majd kiabáltak. De senki nem hallotta őket. Senki nem jöhet, hogy segítsen nekik. Egyetlen felnőtt sem. – Láthatatlanok! Itt vagytok? – suttogja Damon. Tizenhárom éves, ő a Láthatatlanok bandavezére. Egy bokor alatt lapul a villa mögött. A közelben semmi nem árulkodik mások jelenlétéről, márpedig megkapja a választ. Sorra érkeznek a suttogó hangok a házat körülölelő bozótból. – Itt vagyok, Greta! – Itt vagyok, Mark! – Itt vagyok, Ken! – Itt vagyok, Devlin! – Itt vagyok, Susan! – Rendben – feleli Damon. – A helyzet a következő: azok a gyerekek csak bennünk reménykedhetnek. Scrimm kemény dió, de ha mindnyájan egyszerre próbálunk bejutni a házba, nem hiszem, hogy képes valamennyiünket megállítani. Ha valakit elcsíp, az ő baja, rendben? Aki elsőnek ki tudja szabadítani a gyerekeket, azonnal a rendőrségre szalad, és elmond mindent. Mire háromig számolok: egy… kettő… Damon hezitál. Ez a küldetés cseppet sem olyan, mint a többi: ezúttal a veszély nagyon is valóságos. Ha valamelyiküket elkapják, sokkal borzasztóbb sors vár rá, mint azokra a gyerekekre, a felelősség pedig az övé. De most már nincs visszaút. Scrimm nem együgyű fickó: már bizonyára észrevette jelenlétüket. Tudja, kik ők és egy szempillantás alatt kiderítheti, hol laknak. Odamenne és egyenként összeszedné valamennyiüket… Nem, most már nem lehet visszakozni. – Három! – suttogja végül. Nem tudhatja, hogy ez az egyetlen szó mindnyájuk életét megváltoztatja. Abban a pillanatban Greta, Mark, Ken, Devlin és Susan elő ugranak, mindegyik Angus Scrimm háza másmás szeglete felé. Tudatában vannak annak, hogy némelyikük esetleg kidől a sorból, de készek a kockázatra: a három fogságba esett gyerek sorsa most az ő kezükben van. Greta érkezik elsőnek. Megrázza a fejét, hogy hosszú, fekete hajának arcába lógó tincsétől megszabaduljon, majd kidugja a fejét egy ablakon. Nincs ott senki, de az ablak csak félig van behajtva. – Biztos vagy magadban, mi, Scrimm? – gondolja a kislány. – Ma éjszaka után kevésbé leszel bizakodó! – És máris eltűnik a ház sötétjében. Mark a hátsó bejárat felé igyekszik. A kezében szorongatott baseballütő némi biztonságérzetet ad. Lenyomja a kilincset és… nyílik! – Túl könnyű – tűnődik egy pillanatra. – Scrimm vagy tökhülye, vagy számított ránk… Átlépi a küszöböt, s miközben behatol a sötétségbe, újabb gondolat fut át rajta: lehet, hogy Scrimmnek nincs mitől félnie? Az a néhány betörő, aki idemerészkedett, többnyire rossz véget ért, néhányan meg is bolondultak. Mi több, Damon attól tart, Scrimm a rendőrséget is a markában tartja. Talán egy gyerekcsapatra mégsem számított…

Ken messziről felfedezett egy hosszú ablakot a földdel egy szintben, olyat, amit a szuterének szellőztetésére használnak. A gyerekek épp ilyen helyen lehetnek elrejtve. Zárva. De máris kezébe akad egy kő. Kibújik a dzsekijéből, és belecsavarja. A legalkalmasabb arra, hogy tompítsa az ütés zaját. Mozgást hall a háta mögött… Damon, csak Damon az. Egyszerre támadt ugyanaz az ötletük. Annál jobb. Kisvártatva már mindketten odabent vannak. Devlin bizonytalan: látta, hogy a többiek akadálytalanul bejutottak. Különös. És ha ez egy csapda? A házból ugyan egy pisszenés sem hallatszik, de lehet, hogy a társait már elcsípték és ez vár őrá is. Talán az a legjobb, ha vár pár percet. Időt hagy a többieknek, hogy megkeressék a gyerekeket, s ha közben bajba kerülnek, tudjon a segítségükre sietni. Igen, az a legjobb, ha most vár. Ez jó ötlet. És biztonságos. Susan észreveszi, hogy Devlin lemaradt. Először oda akar menni, hogy megtudja, mi baja, majd megváltoztatja tervét: ha nem szánja rá magát, hogy jöjjön, jobb, ha kint marad. A végén még valami bajt keverne. Egy másik nyitott ablakhoz ér, éppen szemközt azzal, ahol Greta bemászott. Rossz jel, hogy Scrimm mindent így tárvanyitva hagyott… És mi van, ha már meg is ölte a gyerekeket? Nem, erre most ne is gondoljunk! Muszáj koncentrálni, és meggyőzni a lábait, hogy hagyják már abba a remegést! Greta botorkálva tapogatózik a szobában, ahol a hold kékes derengése adja az egyetlen fényforrást a kútmély sötétség és a halvány fényszigetek között. Egy pillanatra elfogja a düh, amiért Damon olyan határozottan megtiltotta, hogy akár egy öngyújtót hozzanak magukkal. Ám e pillanatban a folyosó felől valami megnyikordul, s máris igazat ad Damonnak: ebben a sötétben semmi nem árulkodik a jelenlétéről. Talán, ha tökéletesen mozdulatlan marad… – Hé, ki van itt? Scrimm hangja lenne? Biztosan nem állítja, de úgy tűnt, a hang gúnyosan, gonoszul szólt. A szíve vadul kalapál. A léptek a folyosóról egyre közelednek. Szeretne visszamenni az ablakhoz, de már túlságosan eltávolodott. A folyosóra nyíló ajtó előtt kellene elhaladnia, de nincs hozzá mersze. Nincs hozzá mersze! – Gyere csak kismadaram, gyere Angus bácsihoz. Nem bántalak… Kétségbeesve körülnéz. Kiáltson segítségért? De akkor lebuktatja a barátait is… A keze a bicskára téved, amit Damontól kapott. Egyet ő, egyet Susan. – Jobb, ha ez a lányoknál van – mondta. – Nagyobb biztonságban érzik magukat. Hirtelen felfedezi, hogy a szoba végében van egy másik ajtó. Minden bátorságát összeszedve elindul abba az irányba. Mark az ebédlőnek vélt szobán vág keresztül. Az egyik hatalmas asztal mögött mintha egy árnyék suhanna. – Gyerekek – suttogja Mark, miközben nyirkos tenyerével egyre szorosabban markolja a baseballütőt. – Fiúk, ti vagytok? Semmi válasz, csak valami hörgés. Öblös morgás az előbb látott árnyék irányából. Egy hatalmas állat vicsorgása. – Jaj mamám… – motyogja Mark. Hirtelen a kezében szorongatott ütő már egyáltalán nem nyújt többé magabiztosságot. Visszarohan az ajtóhoz, amelyen belépett. Folyosó, aztán még egy szoba és még egy folyosó. A padlón kaparó karmok hangja elárulja, hogy a dög a nyomában van. „Gyerünk, szedd össze magad, már csaknem megmenekültél” – nógatja magát. – „Kanyarodj el a sarkon, aztán fuss cikcakkban, rázd le!” Az állat már csaknem a testét éri. Székeket borít fel, nekiütközik az ajtófélfáknak: rettentően hatalmas. Nem! Itt nincs menekvés! Rossz folyosót választott. Mark újból szaladni kezd, s közben sírva fakad. A dög fogai ott csattognak mögötte, de a semmit harapja. A nyakában érzi a fenevad forró leheletét. – Hallottál valamit? – kérdi Damon, megfeledkezve minden óvatosságról.

– Mit kellett volna? – böki oda Ken félvállról. Egy titkos terembe jutottak, ami könyvtárként szolgál, s most minden figyelmét a könyvek kötik le. – Nem is tudom… mintha valaki futott volna… – Nézd csak! – suttogja Ken izgatottan. Az ujjait végigfuttatja a könyvek során. – Több száz évesek lehetnek! Figyeld csak, micsoda címek: Mágikus telihold, A boszorkány kalapácsa, Rítusok és ördögűzések… Damon körülnéz. A poros polcok roskadoznak a hasonló kötetektől. „A nemholtak világa” – betűzi a címeket. – De mas…, De mast… – De Masticatione Mortuorum – latinul van. Itt a legtöbb könyv egyenként ér annyit, mint egy-egy autó. Hogy jutott hozzájuk? – Inkább az a kérdés: mihez kezd velük? Ebben a pillanatban visszhangot ver egy kiáltás. – Ezt már csak hallottad? – sziszegi Damon és megragadja Ken ingujját. – Mark volt az – feleli a barátja. – Bajban van. – Gyerünk, segítsünk neki! – Nem. Az egyezség nem így szólt! Folytatnunk kell a gyerekek keresését! – Ken szégyenkezett, amiért magára akarja hagyni Markot, de azt is tudja, hogy csak ő meg Damon lehetnek a szerencsétlen ártatlanok egyetlen reménye. – A fenébe! – kel ki magából Damon. Eltaszítja Kent és a lépcső felé rohan. – Nem hagyhatom, hogy megöljék!! Ken még látja, amint eltűnik a lépcsőkön. Elmorog egy káromkodást, majd a barátja után veti magát, de valami megragadja a figyelmét: az olvasóállványon egy nyitott könyv… A kötet látszólag olyan, mint a többi, mégis szinte hipnotikus erővel hat a fiúra. Behajtja a fedelét, hogy megnézze a címét: Malartium – Rontás Könyve. Nagy vörös villanás. Susan arcát akkora ütés éri, hogy a falnak esik. Megint egy villanás, még egy ütés, aztán egy újabb. A szájában érzi a vére ízét. Ruhája tüzet fog az ütések helyén. Kétségbeesetten igyekszik elfojtani a tüzet, de közben megsebzi a lábát a saját késével. Dühösen elhajítja, felkap egy párnát a székről, azzal próbálja leverni a tüzet. Tűznyelvek spirálja tekeredik a teste körül, pokoli szerpentin. Menekülne, de egyre beljebb keveredik a ház kísérteties labirintusába. A lángok követik, becserkészik. – Aaah!! Egy lángnyelv belekapott a hátába. A haja! A lángok a hajában lobognak! Kívül Devlin hallja a lármát és a kiáltásokat. Szeretne közbelépni, de képtelen rá: teljesen inába szállt a bátorsága. Villám hasítja szét az égboltot, a fiú ijedtében felugrik. Nem sokkal ezelőtt még egy bárányfelhő sem volt az égen, most meg tomboló vihar keletkezett. – Nem kell szégyenkezned, fiacskám. Devlin megfordul, s kit lát? Scrimm áll ott. Túl közel, nincs menekvés. – Nem becstelenség még a kezdetén elkerülni egy eleve vesztett csatát. A férfi negédes mosollyal mellé kuporodik. Az esőcseppek kékesen vibrálnak sima fekete haján és hegyes szakállán. Hosszú, sötét öltözéket visel, a bőre elefántcsont színű, szemében a pokol tüze örvénylik. Egyik keze Devlin combján nyugszik, mintha jégdarab volna. A fagyos hideg beáramlik a fiú vérébe és eléri a szívét. – …Bent nincs senki, aki árthatna a barátaidnak. Senki, hacsak nem ők maguk. Devlin egy kukkot sem ért abból, amit ez az ember összehord, azt sem, min nevet ilyen hangosan. – Nézd csak, Devlin – szól rá hirtelen, és megragadja a fejét. Tűzokádó szemével egyre jobban közelít az arcához. És Devlin látja.

Látja Gretát, aki azt hiszi, Scrimm kapta el. Nem tudja, merre meneküljön, a kezével püföli, majd a késsel… Megsebzi Markot, aki azt képzeli, a vadállat utolérte. Sír, kiabál, megpróbálja távol tartani magától, de a szörny érzéketlennek tűnik a baseballütők csapásaira. Susan azt hiszi, tűz égeti, és bokszolja, rúgja a semmit… De eltalálja Damont, aki védekezik, ahogy csak bír, mindennel, ami a keze ügyébe akad, mivel azt képzeli, hogy egy óriási pók támadta meg, amely a hálóját akarja rátekerni. – Látod őket, Devlin? – förmed rá Scrimm, miközben egy percre sem ereszti el a fiú arcát. – Most már érted, miért nem tehettek ellenem semmit? – E…ee… – Devlin nyelve nem engedelmeskedik. – Mi? Akarsz valamit mondani, te idétlen taknyos? – Elééééég!!! Devlin ájultan összerogy. Villámok sora árasztja el szinte nappali fénnyel Angus Scrimm házát. Hirtelen Greta, Mark, Damon és Susan egymásba gabalyodva térnek magukhoz, tele duzzanatokkal, vérző sebekkel. Nagy nehezen, egymást segítve feltápászkodnak az elhagyott házban. Senki nem küldi el őket, senki nem mutatkozik. Ezzel azt hozza tudomásukra Angus Scrimm, hogy számára ők: senkik. Hagyja elmenni őket, hiszen nem tehetnek semmit. Ők pedig felállnak és elkullognak az esőben anélkül, hogy egymásra néznének vagy egyetlen szót is szólnának. Senki, még Angus Scrimm sem vette észre, hogy a csapatból hiányzik Ken, a Láthatatlanok hatodik tagja. – Bocs, hé, elnézést… Douglas Macleod hirtelen lekapta a füléről a filmhez csatlakozó fülhallgatót és a hang felé fordult. – Igen? A stewardess zavartnak látszott. – Itt a narancsléd. Bocs, elaludtál talán? – Nem, nem, csak a filmet néztem. Köszönöm. Douglas nagyot kortyolt a narancsléből, majd a poharat az üléséhez tartozó kis asztalkára helyezte, az ablak mellé. Noha még csak tizenkét éves volt, nem először utazott egyedül repülőgépen: a szülei egy nagy üzletlánc cégátszervező tanácsadóiként dolgoztak, s emiatt állandóan más városba költöztek. Legalábbis amióta Douglas az eszét tudta, ide-oda vándorolt New York, Boston, Memphis, Los Angeles között… Aztán édesanyja hirtelen meghalt, apja pedig a korábbinál is nagyobb intenzitással vetette magát a munkába. Attól fogva a fiú a nyarat hol táborokban töltötte, hol pedig rokonoknál. Ezúttal Kendred nagybácsira esett a választás, édesanyja bátyjára, aki egy bűbájos tengerparti városkában lakott, legalábbis ezt mondta neki az apja. De hát apa mindig túloz egy kicsit. Lesöpörte skótkockás ingéről az elmajszolt sós kekszek utolsó morzsáit. Ez a szokás nagyobb úr volt nála: muszáj volt valamit rágcsálnia olvasás vagy filmnézés közben. Ez meg is látszott a súlyán, kissé testesebb volt, mint a hasonló korú fiúk. Azonban jó okkal feltételezhető: nem tett túl sokat azért, hogy formába hozza magát. Sokkal szívesebben olvasott könyvet vagy képregényt, mint hogy rúgja a bőrt a srácokkal. Azért olykor mozgott is kicsit, gördeszkázott, s persze mindig lehorzsolta a térdét. Szórakozottan megtapogatta a gyógyulófélben lévő sebét. Hát igen, ebben nagymester volt: lehorzsolni a bőrt a térdéről! Újból felvette a fejhallgatót, tekintetét a középen elhelyezkedő ülések fölött függő vetítővászonra szegezte. Gondolatai elkalandoztak… Vajon hogyan folytatódik A Láthatatlanok? Elég volt egy pillantás, hogy felmérje, valami nem stimmel. Kevéssel ezelőtt még az izgalmas gyerekbanda krimijének kezdetét adták, most meg a képernyőn a Simpson sorozat egyik epizódját vetítették. A stewardess még a közelben tartózkodott, odahívta.

– Bocsánat, kisasszony… – Csak mondd. – Hát, nem igazán fontos, de… Hová lett az előbb vetített film? – Melyik? – Az a gyerekbandás, A Láthatatlanok… Az, ahol… A nő felpillantott a vászonra. – Nem volt korábban másik film. – De igen, az, amelyikben a gyerekek… – Értem – mondta a stewardess széles mosollyal. – Talán elaludtál, és álmodtál valamit, nem? Douglas elhallgatott. Biztosra vette, hogy látta azt a filmet… Illetve, ha a nő azt állítja, hogy nem volt más film, csak a Simpson, akkor az egyedüli magyarázat valóban az, hogy elaludhatott és álmában látta azt a másik filmet. Vagy hirtelen a szokásos emlékezetkiesésről lehet szó. Ilyenkor megesik, hogy teljesen kimarad a valós eseményekből. Olykor megijedt ettől, de eddig nem mert erről beszélni senkinek. Egyébként is, a gyakori költözések miatt Douglasnak sosem jutott elég ideje arra, hogy bizalmas barátokat szerezzen. A stewardess megértően mosolygott: – Ó, ne aggódj, előfordul ez másokkal is. Képzeld csak, pár héttel ezelőtt egy úr útban Kanada felé elaludt, s amikor felébredt, afelől érdeklődött, mikor érkezünk Rómába! A kapitányt kellett idehívnunk, hogy megnyugtassuk és emlékeztessük rá, ő Kanadába váltott jegyet, nem Rómába… Douglas visszamosolygott a nőre, aki elköszönt, mert már egy másik utas felé fordult, aki hívta őt. Nos, már csak húsz perc hiányzott a leszállásig, épp ideje volt szundikálni kicsit. Lerakta a fülhallgatót az asztalra, és kényelmesebben elhelyezkedett az ülésen. Mielőtt elaludt, utolsó gondolata ez volt: A Láthatatlanok, hm? Kár, pedig igazán izgi filmnek indult…

2 A vadászkopó Robert Kershaw eleresztett egy elégedett morgást, amelyet a szállodai szoba csendje visszhangzott. A legolcsóbb kategóriájú szálloda volt, olyan, ahol általában megszállni szokott, de ez nem érdekelte különösebben. Igazi vadászkopónak tartotta magát, s mint olyan, csak az az egy dolog érdekelte, amit keresett. Merthogy valamit most is keresett, immár évek óta. És meg nem állt volna, míg meg nem találja. Ideges kézzel kikapta az ollót a tokjából és elkezdte kivágni a helyi újság cikkét. Abba a vastag füzetbe készült beragasztani, ami előtte hevert, és amely már félig megtelt a hasonló cikkekkel: CSODÁVAL HATÁROS MÓDON MEGMENE KÜLT A LÁNGOKBÓL EGY GYEREK! A rendőrség közlése szerint gyerekek mentették ki, akik nem féltek a tűztől. KISZABADULTAK AZ ELRABOLT ISKOLÁSOK A megmenekülésükről megkérdezett gyerekek közül néhányan nem akartak az esetről beszélni, a többiek azt állították, hogy egy velük hasonló korúakból álló gyerekbanda volt a segítségükre, akik magukat Láthatatlanoknak nevezték, s akik a semmiből tűntek elő hirtelen, majd hasonlóképpen megmagyarázhatatlan módon el is tűntek. A HÓVIHARBAN ELTÉVEDT KISLÁNYT EGY FIÚ VEZETTE HAZA, AKI AZTÁN ELTŰNT: FANTOM VOLT TALÁN? Több tucat hasonló hangvételű cikk sorakozott már, de azt, amelyet épp most vágott ki, a KÜLÖNLEGES ESETEK címszó alá készült beragasztani, mert a többihez képest kicsit más volt. Két olyan pontos közlést tartalmazott, ami egyedivé tette: egy nevet és egy helységnevet. Íme, a cikk tartalma: RANDY VISSZATÉRT A KÓMÁBÓL! A kis Randy napok óta kómás állapotban feküdt a kórházban egy súlyos balesetet követően. Tegnap este váratlanul kinyitotta a szemét. Az örömkönnyeket hullató szülőknek elmesélte, azt álmodta, hogy egy kislány vezette őt vissza a testébe, az életbe. A kisfiú a lány nevére is emlékezett. Gretának hívták, és azt is elmondta, hogy Misty Bayben lakik. A városka valóban létezik Montenerey félsziget partján, Kaliforniában. Mi a magyarázata ennek az esetnek? Az orvosok különféle hipotézist állítottak fel… A cikk tovább is folytatódott, de Robert mellőzte a többit. Nem érdekelték haszontalan feltételezések. Az ő kezében voltak azok a puzzle-kockák, amelyek utolsó darabja talán hamarosan a helyére kerül. Két fontos új adata volt: egy név, Greta, és egy hely, Misty Bay, Kalifornia. Az asztalon kiterített Amerika-térképet nézegette. Piros karikák jelölték azokat a helyeket, ahol az újságcikkekben szereplő jelenségek bekövetkeztek. A jelölések mellé a dátumokat is odaírta, s ezek az utóbbi tíz évet fogták át. Megállapítható volt, hogy az eseteket nem lehet valamely környékre behatárolni, hol itt, hol ott történtek. Ez persze egy hevenyészett következtetés, mert az elmúlt

évben határozottan egy irányba mutattak a jelenségek: Misty Bay, Kalifornia. Misty Bay. Hazafelé tartottak.

3 Isten hozott Misty Bayben Douglas Macleod gépe kora délután szállt le. Az autóbuszmegállót pontosan ott találta, ahol édesapja jelezte. Szerencséjére épp indulóban volt egy busz. Kevesebb, mint egy óra múlva már a végállomáson lesz. Misty Bay. Vajon milyen lesz itt… A városka hirtelen tárult elé, mint mindenki elé, aki autóval érkezett: az öbölbe letekintve bukkant elő, miközben a busz ereszkedni kezdett a sziklaszirtbe vájt hosszú, meredek úton. Olyan lejtős volt, hogy Douglasnak az a benyomása támadt, mintha a kanyarokat éppen csak olyan szélesre építették volna, hogy az autók nehogy lepotyogjanak egyenesen be a városba. Becsukta a Mr. X. legújabb kiadását, betette a hátizsákjába és szokás szerint lesöpörte magáról a morzsákat. Miközben a busz a domboldal villái között kanyargott, Douglas a nagybátyjára gondolt, aki valószínűleg már várja a végállomáson. Teljes neve Kendred, de ő kitartott a rövidebb változat mellett, Ken bácsinak hívatta magát, mert szerinte a teljes neve ásításra ösztönöz. Ritkán látták egymást, olyankor, ha eljött meglátogatni a húgát, Douglas anyját. Sokkal idősebb volt nála, így aztán az egyetem és az élet más teendői úgy hozták, hogy a két testvér ritkán találkozott. Amikor anyja meghalt, azóta nem is találkoztak, igaz, minden karácsonykor telefonon beszéltek. Mindenesetre a nagybátyja jól fogadta, hogy vendégül lássa őt a nyárra, s íme, már itt is van azon a buszon, amely Misty Bay utcáin viszi őt a tengerpartra, az autóbusz végállomására. S valóban, a busz még egy utolsó kanyart tett, majd feltárult a tengerparti sétány, ott lenn pedig… igen, el sem lehet téveszteni, az csak az autóbusz-végállomás lehet. A peronon Douglast majd fellökték a vele utazókat váró idegen rokonok, barátok, de a nagybátyjának híre-hamva se volt. A járdára ömlesztett táskák, bőröndök között felismerte saját pukkadásig tömött utazótáskáját, s megpróbált átfurakodni a tömegen, hogy ki szabadítsa a halomból. Egyszer csak a kezébe akadt egy fekete színű szórólap, melyen arany betűkkel ez állt: SZERETNE A JÖVŐJÉBE LÁTNI? SZERETNÉ MEGTANULNI, HOGYAN LEHET MÉLYEN ELTEMETETT KÉPESSÉGEIT JÓL HASZNÁLNI? KERESSE FEL GRETA ROWLANDS TENYÉRJÓST, A HOROSZKÓPOK ÉS A TENYÉRELEMZÉS SZAKÉRTŐJÉT! TELEFON… – Douglas? Szia, Douglas, elnézést a késésért! A fiú közeledő nagybátyjára emelte tekintetét. Azonnal megismerte, noha nem a szokott sportos öltözéket viselte, hanem egy elegáns sötétszürke öltönyt, sőt még nyakkendő is volt rajta. A haja valamivel fehérebb volt, mint legutóbbi találkozásukkor. Meglepődve fedezte fel a hasonlóságot Geppettóval, akit a Disney-film Pinocchiójában látott. Legalább hetvenéves lehetett, sokkal idősebb, mint az édesapja és sokkal soványabb is nála. Arcát valami szomorúság árnyékolta, amely azonban nyomban eloszlott, mihelyt odaért Douglashoz. A fiú mosolyogva zsebre dugta a szórólapot, és kirángatta a rakás alól a táskáját. – Douglas! Hogy utaztál, kisfiam? – Remekül, Kendr… Ken bácsi. Hogy van a nagynéném? – Fortyog, mint a bableves – ahogy mondani szokás. Semmi újság… És a suli? Apád elmondta, hogy elég jól ment az év! – Hát, igen, szerencsére, köszönöm!… Pont az történt, amitől Douglas tartott: a hosszú idő, a távolság feszélyezett légkört teremtett,

nem kezdődött oldottan a beszélgetés. Kis szünet után megjegyezte: – Milyen elegáns vagy, bácsi! Az én tiszteletemre? A férfi újra elkomorult, a fiú megijedt, hogy baklövést követett el. Mintha a nagybácsi észrevette volna, sebtében elmosolyodott, és elmondta, temetésről érkezett, mivel pár napja meghalt egy gyerekkori barátnője, Susan Cooper. – Most is azok voltatok? Mármint barátok? – kérdezte Douglas. – Hát, az igazság az, hogy jó pár éve nem találkoztunk. Talán furcsállod is, hogy egy ilyen kisvárosban, mint a miénk, ez megtörténik… Tudod, gyerekként az ember szimpátia alapján ítél meg másokat, aszerint, hogy egy hullámhosszon vagytok-e, s milyen érzelmet váltanak ki belőled. Aztán felnőttként a mérce olykor változik… Úgy tűnt, a nagybácsi sokkal inkább magának beszélt, mint Douglasnak. Egyszer csak hirtelen megtorpant, mintha akkor fogta volna fel a szavak mélyebb értelmét, amikor kimondta, s most eltöprengene rajtuk. Douglas nem sokat értett az elhangzottakból, de nagyon sajnálta, hogy nagybátyját ebben az állapotban látja. Igyekezett elterelni a figyelmét. – Most hazamegyünk? Jól jött a segítség, talán épp erre volt szüksége, mert Ken bácsi egyszerre felvillanyozódott, mint aki nagy meglepetést tartogat: – Még nem, Douglas. Előbb mutatok neked valamit… Innen a nagybácsi kocsija újra arra a meredek útra kapaszkodott fel, amelyet az autóbusz tett meg idejövet, de csaknem azonnal el is fordult egy mellékutcába, amely egy alagúthoz vezetett. Keresztülhajtottak rajta. Jó ideje már az óceán partján kocsikáztak, lassan felfelé haladva a sziklaszirt egy hosszú utcáján, ami, ha lehet, még meredekebb volt, mint az, amelyiken a busszal ment. A fiú kérdezősködni kezdett, mikor érnek már úticéljukhoz. Végre elérték a sziklaszirt tetejét. A kocsi átvágott egy kopár fennsíkon, mígnem elérkezett a tenger feletti magaslat kiszögelléséhez, s ott megállt. Ken bácsi leállította a motort, s egy cinkos pillantást vetett a fiúra, majd minden különösebb magyarázat nélkül kényelmesebb állásba helyezte ülését, s elkezdte tisztogatni a szemüvegét. Douglas szólásra nyitotta a száját, de a bácsi mosolyogva leintette, nyomatékul mutatóujját is a szája elé tette. – Türelem, türelem, Douglas… – Majd meggondolta magát, és miközben kinyitotta az ajtót, hozzátette: – Szállj ki, úgy jobban látjuk. A fiú meghökkent, de engedelmesen követte nagybátyját a szirt peremére. Az igazsághoz tartozik, hogy nem ment ki egészen a széléig, mivel tériszonya volt, s lehetőleg kerülte a magas helyeket. Egy gyors pillantás elég volt, hogy felmérje, nagyon óvatosnak kell lennie. A nagybátyját figyelte, aki kitartóan bámulta az óceánt. Követte a tekintetét, de az övé beleveszett a távoli horizontba, s közben gondolatai otthon és apjánál jártak. Azt kérdezgette magától, képes lesz-e megszokni egy ilyen hóbortos nagybácsit, amikor az óceán vize, mintha felrobbant volna, hirtelen megnyílt. A tajtékja visszahullott, s a habok láttatni engedtek egy hatalmas sötét alakot, amely hol felbukkant, hol eltűnt a szem elől, majd kisvártatva újabb robbanás következett, aztán még egy és még egy… – Bálnák – ujjongott Ken bácsi. – Ilyenkor jönnek mindig üdvözölni. Pár napot késtek ugyan, de meg akartam neked mutatni őket mindenképpen… Tudod, reméltem, hogy szerencsés fickó vagy, s lám, tényleg. Na, mit szólsz? Kevéssel ezelőtt Douglas azon morfondírozott, miféle ember lehet a nagybátyja, s kezdett kialakítani róla egy képet. Most megérkezett a megerősítés: igen, különös ember, annyi biztos. Aztán egy nedves legyintést érzett az arcán. Ahogy a bálnák csapkodták a vizet, a feltámadt szél

egészen odáig fröccsentette, föl a magasba. Máskor az arca elé kapta volna a karját, hogy védekezzen, de most nem tette. Tévedett. A haja teljesen elázott, s közben agyának egyik memóriaszegletében felrémlett egy régi jelenet, egy keresztelőé. Igen, bizonyos értelemben olyan volt ez, mintha Misty Bay üdvözölte volna. Amióta megérkezett, először érezte magát kevésbé kívülállónak, s öntudatlanul ezt motyogta: – Szia, Misty. Megjöttem. A nagybácsi azonban ezt nem hallotta.

4 Valaki a ködben A visszaúton a nap már lemenőben volt. A tenger felől sűrű köd szállt fel, amely igen gyorsan megváltoztatta a tájat: ha napközben ragyogónak tűnt is, most, miközben az utcák elnéptelenedtek, a házak beleolvadtak a párába, és egyre kísértetiesebbekké váltak. A tömény köd ilyen gyors terjedése azt a képzetet keltette benne, mintha egy óriás húzná magára a fehér paplant egészen a nyakáig. Ken bácsi bekapcsolta a fényszórót. – Sajnálom, Douglas, attól tartok, muszáj kis kitérőt tennünk, hogy elérjük a főutat, azt, amelyiken a busszal is jöttél… Ebben a ködben félek, hogy eltévesztem valamelyik kanyart, mert annak előre látható következménye lenne… Tovább haladtak felfelé, újra a magasba kapaszkodva a sziklaszirten. Hirtelen egy szélfuvallat fellebbentette előttük a sűrű ködfátylat, s mielőtt visszaereszkedett volna, Douglasnak úgy tűnt, mintha egy alakot látott volna távolabb a gyepen. A nagybácsi azonban nem figyelt fel rá, fütyörészve nyomta tovább a gázpedált, mintha nem lenne ott semmi. Aztán egyszer csak az alak előttük termett, a szemei úgy fénylettek, mint a macskáé. – Fékezz, bácsi! A bácsi hirtelen a fékre lépett, épp csak pár centire állt meg az árnyalaktól, amelyről most már kiderült, egy szemüveges fiú. A szemüvege világított olyan furán – állapította meg Douglas. Egy pillanat múlva már Ken bácsi ajtajának szélvédőjén kopogtatott. – Halloway úr, lenne kedves felajánlani nekem egy helyet a kocsijában? – a választékos modor és a mosoly ellenére világosan látszott, hogy a fiú nyugodtabbnak szeretne tűnni, mint amilyen valójában. Sikertelen kísérlet – gondolta Douglas –, ni, hogy kapkodja a levegőt! – Az ördögbe, Peter, el is üthettelek volna!… Miközben Ken bácsi segített a fiúnak bekászálódni a hátsó ülésre, Douglas a ködlepte tisztáson további alakokat fedezett fel, mereven álltak, mint a szobrok. Alkatukból arra következtetett, hogy azok is gyerekek, de nem tudta kivenni az arcukat. Némelyikük összegörnyedve próbált levegőhöz jutni: ez aztán nagy hajsza lehetett. – Nos, Peter Peaky, megmagyaráznád nekem…? – Nem fontos, Halloway úr. Kockáztatva, hogy neveletlennek tűnök, megkérhetném, hogy legyen szíves, vigyen hazáig? – kérdezett vissza Peter, miközben folytonosan a ködbe kémlelt. Azonban Ken bácsi alaposan megijedhetett, ezért kitartóan a magyarázatra törekedett. – Peter, ez a viselkedés nem vall rád… Valaki üldözött, igaz? – s már készült is kiszállni az autóból. – Ne, ne, kérem, ne törődjön vele! Ha bármit mond nekik, többé sosem hagynak békében! – Kik, Peter? Mi történt? – Lance Honeygood és a bandája! Lance-t idén is megbuktatták, és engem hibáztat érte! Ken bácsi elmosolyodott. – Ó, ha így áll a dolog, gratulálok. – Hogyan, pardon? – hökkent meg Peter Peaky. Ken bácsi egyesbe kapcsolt. – Hát, gondolom, ebben az évben is te lettél az osztályelső, vagy nem? Peter Peaky lesütötte a szemét és elmosolyodott. – Hát, az igazság az… – Peter, ő az unokaöcsém, Douglas… – Szia! – üdvözölte Douglas. – …pár hétig nálam marad. Gyere, vacsorázz ma velünk! Biztosan többet tudsz segíteni neki a városi akklimatizálódásban, mint én. Az autó elindult. Douglas kezet nyújtott Peternek, aki viszont eddig még egy pillantásra sem méltatta. Továbbra is kifelé kémlelt. Ám miközben Douglas kezet fogott vele, végre ránézett. Előbb

továbbra is szorongva, majd lassan felengedett és derűsebb lett. A sötétség ellenére úgy tűnt, Peter elvörösödött, miközben ezt mondta: – Igazán örvendek, Douglas, de mélyen lesújt, hogy ilyen vadregényesre sikeredett a találkozásunk… – Á, semmi baj – felelte Douglas –, viszonylag elszigetelt helyen lakom, s esküszöm, vannak napok, amikor bármit megadnék olyan barátokért, mint a tieid! Peter mosolygott és a kézfogása határozottabbá vált. Mire a nagybácsi házához értek, már össze is barátkoztak.

5 Hazaérkezés – Douglas, de örülök, hogy újra látlak! – csilingelte a testes Hettie néni kis rokona nyakába borulva, majd egy villámló pillantást küldött a férje felé: – Hol késtetek ennyit? Csak nem bálnanézőbe mentetek? Házasságunk első pillanatától folyton odacipel engem is. De ha legalább egyszer látni lehetett volna őket! Szerintem ez a rögeszméje, úgy bizony… – Douglas nevetgélt: a bácsi tréfásan utánozta a feleségét a háta mögött. A néni hirtelen hátrafordult, de addigra már a bácsi hátratett kézzel vizsgálgatta a plafont. Douglas azt gondolta, ez biztosan egy régóta tartó tréfa köztük. Eközben az asszony észrevette Petert, aki az ajtóban állva a ködbe bámult. – Ó, Peter, te is itt vagy? Gyere csak, gyere beljebb, szegénykém, nehogy megfázz! – Asszonyom, ön felettébb kedves – fordult feléje Peter kis meghajlással. – Sosem venném a bátorságot, hogy meghívassam magam, de a férje… Még be sem fejezte a mondatot, amikor Hettie néni levette a válláról a magyarázkodás terhét, meg a dzsekijét, és betessékelte a házba a fiút. Olyan hatással lehetett Peterre, mintha egy tornádó támadta volna meg. – Ó, nagyon jól tette! – nyugtatta meg őt az asszony. – Tudod, ki akartam tenni magamért Douglas előtt, így aztán szokás szerint túlzásba estem. Akár egy hadsereg is jóllakhatna! – Becsukta az ajtót, és mindenkit beterelt az ebédlőbe: – Gyerünk, hamar mossatok kezet, aztán asztalhoz! Ken megmutatja, merre van a fürdőszoba! Ja, Peter… hívd fel a szüleidet, hogy itt maradsz vacsorára! A vacsora kellemesen telt a lasagnétól az almatortáig. Douglas kezdett hozzászokni Peter beszédstílusához, és örömmel fedezte fel, hogy minden kifinomultsága ellenére a fiúnak is megvan a maga bogara: mielőtt asztalhoz ült, kért egy műanyag tányért, amibe később besöpörte a maradékokat a macskáinak, sőt még néhány kitűnő falatról le is mondott a javukra. Douglas a hosszas csöndekből arra következtetett, hogy a nagybácsi még mindig Susan Cooperen, az elvesztett régi baráton gondolkodik. Megértette, hogy a férfi szeretne beszélni róla, de nem volt hozzá bátorsága, nehogy elszomorítsa őt és Petert. Egyszer csak a nagynéni törte meg a csöndet: – Nos, Ken, van valami hír szegény Susan unokájáról? Ken bácsi végre megszabadulhatott a magára kényszerített jókedvtől. – Nem, Hettie, egyelőre semmi, sajnos – majd Douglashoz fordult. – Tudod, Douglas, az a barátnőm, akiről már szóltam, jó néhány éve özvegyen maradt, de ő gondoskodott az unokájáról, Crystalról. S most az történt, hogy halála napján eltűnt az unokája is… – A mindenit, elrabolták? – Nem hiszem. De talán Peterünk tud bővebb felvilágosítással szolgálni, hiszen osztálytársak Crystallal. Amint Peter meghallotta a nevét, s hogy szólnia kell az ügyben, félretette az almatortát, megtörölte a száját a szalvétával. – Nem tudok, Halloway úr. Csak feltételezni tudom, hogy esetleg Crystal attól fél, árvaházra bízzák további neveltetését. Amint ön is tudja, nincs több rokona, mindazonáltal… – Ó, ez szörnyű – kiáltott fel Hettie néni. – Szóval, azt gondolod, hogy elrejtőzött valahol, valami koszos, nedves helyen bujkálhat a városban, ki tudja hány veszélynek kitéve? – Hát, sajnos, a helyzet körülbelül ez lehet. Egyszer azonban azt mondta: a leghőbb vágya, hogy színésznő legyen. Nincs kizárva, hogy nekivágott és meg próbál eljutni Hollywoodba… – Ó, ez rettenetes! – hajtogatta a néni. – Egyedül Hollywoodba! Ken, feltétlenül meg kell őt találnunk! Felhívást kellene közzétenni a televízióban, hogy megnyugtassuk, és megértessük vele,

nem kell félnie semmitől, nyugodtan hazatérhet! – Persze, részben jogos a félelme – felelte a bácsi. – De igazad van. Lent a könyvtárban már nyomtattunk szórólapokat, csakhogy eddig nem sok hasznát vettük… Vacsora után a nagybácsi a szobájába kísérte Douglast. – Gyertek, gyerekek, mutatom az utat! – mondta, és elindult felfelé a falépcsőn. – Látod, Douglas, a hálószobák fent vannak, itt az emeleti szinten. Mivel olyan helyet akartam neked adni, ahol biztosan jól érzed magad, az én egykori szobámat készítettem elő, ahol akkor laktam, amikor annyi idős voltam, mint most te. A felső szinten Ken bácsi hosszan ment előre a folyosón, ahonnan több más szoba is nyílott. Mindegyik mellett elhaladt, egészen a folyosó végéig, ahol további három lépcsőn kellett felmenni. Innen le hetett eljutni egy régi, kis boltíves faajtóhoz. Mielőtt kinyitotta volna, hátrafordult, s egy kacsintással Douglasnak szegezte a kérdést: – Hm, remélem, nem félsz a pókhálóktól… – azzal kinyitotta az ajtót. Amikor a házhoz érkeztek, Douglas észrevett a jobb sarkán egy nagy kupolát, amely csillagászati obszervatóriumra emlékeztette. Most: – Hűha, bácsi, ez fantasztikus! – felkiáltással nézett körül a helyiségben, ahol a padló tele volt régi játékokkal. Balra egy szekrényt és egy magas ágyat látott, csaknem kétszemélyes szélességűt, rajta egy gazdagon hímzett, gyönyörű, színes takarót, vele szemközt pedig egy könyvespolcot, amely a fal teljes szélességében húzódott. A kupola előtt pedig három különböző méretű teleszkóp állt. A plafonról koncentrikus körök lógtak, színes papírmasé gömbök himbálóztak, középen egy sárga golyóbissal: a Naprendszer makettje! Pókhálónak színét sem lehetett látni. – Bácsi, nem jutok szóhoz! – Douglas, minden porcikám irigykedik! – súgta oda Peter. – Tudjátok, mindig is szenvedélyesen érdekelt a csillagászat – mondta a bácsi a szobába lépve. – Hogy egészen pontos legyek, a csillagászat és a könyvek. Itt láttok belőlük valamennyit. – Ujja hegyével megsimította őket. – A többit a könyvtárban tartom. Azám, holnap el kell jönnöd, megnézni. Gyönyörű gyűjteményem van egészen ritka, antik kiadásokból, és… A bácsi félbeszakította magát, észrevéve, hogy kis rokona e pillanatban túlságosan elképedve szemlélődik ahhoz, hogy érdeklődést mutasson a könyvtára iránt. Douglas az ágyra huppant, úgy nézelődött körbe-körbe, elkápráztatva. – A mindenit, hát ez csodálatos! Ez gyönyörű! – A hétszázát, Douglas – szólalt meg Peter, belekukucskálva egy teleszkópba –, hiszen innen még azt is tisztán kivehetően látom, hogy a szüleim a tévé előtt ülnek! – Tényleg? – szólt Douglas, majd folytatta: – Muti nekem is! A nagybácsi szép csendben visszavonult. Az este további részében volt mivel foglalkozniuk a fiúknak. Később, hála Douglas nagynénje kiadós vacsorájának, Peter hazaindult, tányérjában a maradékokkal. Az immár megritkult ködben, az utcai lámpák fénye alatt bandukolva, a gyereket boldogság töltötte el. Félénk, visszahúzódó alkatával ideje nagy részét anyja társaságában töltötte, meg annak barátnőivel, akik csaknem minden délután náluk gyűltek össze bridzspartira. Most azonban itt ez a duci srác, akivel, érezte, ez a nyár talán kevésbé unalmas lesz, mint más nyarak. Sőt egészen biztosan nem olyan lesz. Nem is tévedett. Misty Bay dombján a házak nagyon hasonlítottak egymáshoz, kivéve a kupolát, s akárcsak Douglasé, Peter hálószobája is a felső szinten volt. Mielőtt nyugovóra tért volna, a hazahozott maradék legjobb falatjait (amelyekhez Hettie néni még egy csirkecombot is hozzátett) átrakta egy

ételtartó dobozba, a fedelét szorosan rácsukta és az ablakpárkányra helyezte, az oda hajló cseresznyefaág közelébe. Majd becsukta az ablakot, s mint aki jó végezte dolgát, lefeküdt aludni. Na, igen, mindnyájunknak megvannak a maga furcsaságai – állapította meg Douglas, aki az egyik teleszkópon kifigyelte a fiút. Abbahagyva a leskelődést, mosolyogva gondolt újdonsült barátjára. Előhalászta a pizsamáját a bőröndből és elkezdett készülődni a lefekvéshez.

6 Egy látogató a múltból A késői óra ellenére Mark Warrick sokadszor is nekiveselkedett a számolásnak. Lecsapta a telefont, amikor valaki határidőmódosítást kért: ha az üzlet meghaladta a lehetőségeit, gondolta volna meg hamarabb. Nem volt mindig ilyen. Valamikor olyan idealista elvekben hitt, mint az altruizmus, a nemeslelkűség, a barátság… Mára az altruizmust felváltotta az érdek, a nemeslelkűséget az inkorrektség, a barátságot… Délután találkozója volt, halaszthatatlan találkozó egy régi barátnőjével, akinek a temetésére kellett volna elmennie, de nem ment. Végül is, már semmit nem tehet Susan Cooperért; sürgős munkája volt, amit be kellett fejezni, a munka pedig nem vár. Vagyis hát… A férfi felkelt az íróasztaltól, átvágott a tágas szobán, amelynek antik bútorait Európából hozatta, és megállt az ablaknál. Elhúzta a függönyt. Kivételes helyzetéből adódóan, mivel háza a domb tetejére épült, egyetlen pillantás elég volt, hogy egész Misty Bayt lássa, beleértve a kikötőt is, amit habos köpenyével takargatott be az óceán. Gyerekkora emlékei tértek vissza, a régi barátok, például Susan, vagy Greta, aki iránt mindig érzett valami mást is, mint barátságot. Kedves, öreg, babonás Greta… A holdra tévedt tekintete, s eszébe jutott Greta egy jövendölése: „Ne nézz ki az ablakon telihold idején, amikor a gonosz erők mozgásban vannak! Bejárják a kikötőben pihenő hajók elhagyott állványait, és a kihalt, nyirkos utcákon suhannak. Ilyenkor nem szabad kinézni az ablakon, mert előbb-utóbb meglátod őket. És ha meglátod a gonosz erőket, ők is meglátnak téged.” Mark Warrick mélabúsan elmosolyodott, kezét fáradt szeméhez emelte. Valami reccsent. Ijedten hátrafordult, de a dolgozószoba félhomályában nem sikerült kivennie semmit. Az íróasztalról elkapta a tekintetét és a szoba másik irányába nézett, erősen bánva, hogy eltávolodott az asztali lámpától. Próbált megnyugodni. Végül is csak egy nyikorgás volt, valószínűleg szú okozta vagy egy régi bútor elfáradt anyaga reccsent… Általában nem volt ilyen ijedős, vajon most mi kerítette hatalmába? Talán a fáradtság teszi. Bizonyára. Elég is volt mára a munkából. Megigazította a köntösét, s felsóhajtott. Hogy még jobban dacoljon ostoba szorongásával, odalépett az íróasztalhoz, és eloltotta a lámpát. Tökéletesen ismerte a házat, a villanykapcsoló rögtön ott volt a folyosón, a dolgozószoba ajtaja mellett. Éles, erős hangon megszólalt a telefon. A telefon, az csak telefon – mondta magának. – Nyugi, hagyd már abba, mi ütött beléd? – Halló? – A hangja rekedten szólt. Megköszörülte a torkát. A vonal túlsó felén nem szólalt meg senki. – Halló? Halló? Pont ilyenkor kell ezeket a hülye vicceket csinálni? Csönd. Csak egy enyhe zümmögés. Már épp letenni készült a hallgatót, amikor megváltoztatta szándékát és mutatóujjával lenyomta a készülék nyelvét, épp csak megszakítva a kapcsolatot. Várt pár másodpercet, majd felemelte az ujját. A másik oldalon még mindig semmi. Azaz, nem lehet épp azt mondani: „semmi”, mert valahonnan távolról egy ismerős melódia visszhangzott. Még közelebb nyomta a füléhez a kagylót, s hirtelen biztos volt benne, hogy a vonal végén van valaki. A dallam egyre kivehetőbbé vált: egy kislány énekelt… egy dalt énekelt, amit már nagyon-nagyon

régóta nem hallott; majd egy fiú hangja szólt, most közelebbről, egy régi kiszámolós mondókát kántált; aztán egy kórus következett, gyerekek kórusban mondták egy eskü szövegét. Egyszerre a kórusból kivált egy hang, az ő hangja. Az ő hatvan évvel ezelőtti hangja. – Ki az? Ki vagy? Mit akarsz tőlem? – kérdezte a férfi félelemtől elfúló hangon. A beszéd megszakadt. Újra csönd. Aztán az óceán zúgása, a szirtnek csapódó hullámok robaja és a vihar őrjöngő lármája. Pont, mint akkor éjjel… Egyszer csak egy férfi hangja: – Angus Scrimm, emlékszel? Mark kitartó fájdalmat érzett a mellében. Válaszolni akart, de nem bírt. Végül kinyögte: – Nem, az lehetetlen!… Ő meghalt! Halott! – Nem. Te vagy halott. Douglas hirtelen kinyitotta a szemét. Az ágyon ülve találta magát, a lába kívül himbálózott. Fázott. Kezével végigsimított az ingén: csupa csatak volt az izzadságtól. Rémálom gyötörhette (vagy a szokásos „önkívületi” állapotba került, mert nem emlékezett semmire), de valami felébresztette. Valami panaszos hang, nyöszörgés. Mozdulatlanul várta, kihegyezett füllel, hátha hall megint valamit. Végre meghallotta. Leszállt az ágyról, felkapott egy melegítőt. Miközben belebújt, résre megnyitotta az ajtót. Semmi. Csönd. Nem. Most újra. Lentről jött a hang. A lépcsőhöz ment, lassan lépkedni kezdett lefelé a lépcsőfokokon. Az egész házban sötétség honolt, csak egy-egy halvány fénynyaláb vetődött be az utcai lámpákról… és a jellegzetes kékes vibrálás a nappaliból, a bekapcsolva felejtett televízió fénye. Amikor meztelen talpa a nappali padlójára ért, Douglas felismerte a nyöszörgő hangban nagybátyja hangját. Benézett a szobába, s látta, elaludt a díványon, a tv-t bekapcsolva felejtette, de a csatornán már nem volt adás. Megnyugodott kissé: biztosan valami rosszat álmodott Ken bácsi. Felkeltse? – Ne!… Douglas kővé dermedt. A nagybácsitól jött a tiltó szó, ő suttogta. Aztán ismét nyöszörgött. Majd még két szó: – A Láthatatlanok… Ne… A Láthatatlanok… Douglasban meghűlt a vér. Ez meg hogyan lehet? A Láthatatlanok annak a gyerekbandának volt a neve, abban a filmben, amit a repülőgépen látott… álmában… Ez hogyan lehetséges? – Nem, vége, Damon… Vége… Douglas nem bírta tovább. – Bácsi, bácsi, ébredj fel! – rázta meg a karját. – Mi?… Mi van? – Rosszat álmodhattál, valami láthatatlant emlegettél… – Valami… láthatatlant?… A bácsi zavara csak egy másodpercig tartott. Pislogott, majd a gyerekre meredt. Elmosolyodott: – Ej, Douglas! Bocsáss meg, hogy felébresztettelek. Rémálom lehetett valóban, de nem kell megijedni… – De… de… Mivel a fiú még mindig feldúltan állt ott, Ken bácsi felkelt, és kézen fogta őt. – Nyugodj meg, Douglas! Gyere, menjünk a konyhába, készítünk egy finom, mézes tejet. Csak egy rossz álom volt, s az álmok nem okoznak bajt. Azok csak… azokat csak a mi fantáziánk teremti. A konyhában Ken bácsi felkapcsolta a villanyt, és kinyitotta a frizsidert.

– Gyakran azt jelentik, hogy az ember aggódik valamiért. – Kislábosba öntött a tejből, és feltette a rezsóra. – De még gyakrabban azt jelzik, hogy az ember túl sokat evett – mosolygott. – És a nénikéd mellett, tartok tőle, ezt neked is meg kell szoknod. A tej hamar megmelegedett. A férfi két nagy bögrébe töltötte, s két jó kanál mézet adott hozzá. Az egyik bögrét a gyereknek nyújtotta. – Igen, igen, tudom – mondta Douglas, miután nagyot kortyolt az italból. – Csak, tudod, a szavaid egy saját álmomra emlékeztettek, és… – Hát, ez nem lep meg – szakította félbe a bácsi a tejet szürcsölve. – Tudod, valamelyik könyvben azt olvastam, hogy elég gyakran megesik, hogy két, egymáshoz közelálló ember ugyanazt álmodja, főleg, ha rokonok. Ki tudja, talán befolyásolják egymást. Lehet, ez egyfajta… – Telepátia? – Na, tessék – nevetett a bácsi. – Épp ezt a szót keresgéltem. Douglas végre újra biztonságban érezte magát, s csak most jutott eszébe, hogy néhány órával ezelőtt a bácsi a könyvtáráról kezdett beszélni, de ő rá sem hederített, annyira lenyűgözte a hálószobája. Megpróbálta helyrehozni a dolgot: – Apropó, bácsi, a könyvtár… Tényleg az egész a tiéd? Nemcsak afféle mondás… A férfi felvillanyozódott. – Nem, csakugyan az enyém. Tudod, a nagyszüleim jómódúak voltak, én meg a pénz nagy részét, amit rámhagytak, könyvritkaságokra költöttem innen-onnan, a világból. Végül olyan hatalmas gyűjteményem lett, hogy bizonyos értelemben muszáj volt könyvtárat nyitnom, máskülönben nem tudtam volna hová tenni őket. – És ez hogy jött? Mármint a könyvek iránti szenvedélyed… Nem a csillagászat volt a hobbid? A bácsi felnevetett. Olyan természetes és őszinte volt ez a nevetés, hogy Douglast jobban felmelegítette, mint a langyos tej. – Ó, igen, igaz, a csillagászat is szenvedélyesen érdekelt. Mind a két hobbim szinte egyszerre született. Aztán a csillagászat valahogy kihűlt, de a könyvek szeretete megmaradt… A könyvek és a történetek szeretete. Ez olyan mélyen gyökerezik bennem, hogy remélem, át tudom adni másoknak is. Hát, ezért nyitottam egy könyvtárat. És ezért szervezek gyakran felolvasóesteket, hogy ébren tartsam az emberekben az álmodozás vágyát. Ha néha kedved támad, hogy elgyere, neked is tetszeni fog! A férfi tele volt lelkesedéssel. Azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy javíthatatlan idealista. – A történetek, Douglas! Ha tudnád, mennyire fontosak! Azok töltenek meg tartalommal mindent és mindenkit… Születésünk pillanatától – hála a történeteknek – a világ beszél hozzánk. Elég, ha a füledet a házak falára tapasztod, s azok elmesélnek neked mindent azokról, akik bennük laktak és laknak jelenleg. Ugyanígy szólnak hozzád a fűszálak, a föld… A bácsi elhallgatott, a tejesbögre alját figyelte, mint ha onnan akarná kiolvasni további mondandóját. – Ők segítenek hozzá – vette fel ismét a beszéd fonalát –, hogy szárnyaljon a fantáziánk, hogy elkerüljük a monotóniát. Táplálják a képzelőerőnket, azt az értékes adottságot, melyet megőrizni és fejleszteni kell. És a könyvek mágikus történeteket mesélnek, érzelemmel teli és… Kereste a megfelelő kifejezést, amikor tekintete a kakukkos órára tévedt. – Szent isten, Douglas, nagyon késő van, én meg itt előadást tartok neked! – Felállt és kikísérte a fiút a konyhából. – Hékás, csak nem mezítláb jöttél le? Olyan lehet a lábad, mint a jégcsap! Douglas fejében zsongtak az elhangzott szavak. Lenézett, és döbbenten konstatálta, hogy elfelejtett papucsot húzni. Elmosolyodott: – Te is mész aludni, bácsi? A férfi ránézett és a félhomályban még fáradtabbnak látszott a szeme. – Még nem, Douglas. Azt hiszem, leülök, és írom egy kicsit a naplómat. Tudod, ez is egy régi megrögzött szokásom. Minden este írok… Ki tudja, talán mert annyi történetet olvastam már, én is meg akarom írni a magamét. – Bácsi, szeretnék kérdezni még valamit… – mondta a gyerek, de bizonytalankodott. – Rajta, ki vele, Douglas! Bármit kérdezhetsz, amit akarsz.

– Mesélnél kicsit a mamámról? A bácsi mosolyogva, kedves arckifejezéssel bólintott. Később Douglas visszabújt az ágyba. Forgolódott jobbra-balra, de a szeme csak nem akart lecsukódni. Édesanyjáról hallani, nagy örömmel töltötte el, de valami zavarta is. Talán a rémálom utóhatása. – Az álmok nem okoznak bajt – mondta a bácsi. Úgy legyen! – kívánta Douglas, azzal lehunyta a szemét.

7 Egy titokzatos szövetséges Másnap Peter már korán reggel megjelent Douglas ajtaja előtt, hogy az ígért városnéző körútra induljanak. – Hová megyünk? – kérdezte Douglas izgatottan, miközben felkapott egy könnyű dzsekit a rövid ujjú pólójára, amelyen a Calvin&Hobbes tigris volt látható. – Tudod, Douglas – felelte Peter útközben –, itt, Misty Bayben nem áll rendelkezésre túl sok variáció a választáshoz… Van egy hajómúzeum, egy szerény vízi park – de a klíma még nem alkalmas. Úgy ítélem meg a helyzetet, hogy… – tekintetét a szirtfalra vetette – igen, csakugyan, a legfőbb attrakciót a parton elszórtan található üregek képezik, és… – Biiip! – szólalt meg Douglas. – Parancsolsz? – Biiip, oké, stop, elég: talált, süllyedt! üregeket mondtál? üregek és talán barlangok is? – reménykedett Douglas. – Igen, valóban, barlangok is találhatók, de egy részük csak a tenger felől közelíthető meg, tehát hajóra kellene szállnunk, hogy eljussunk valamelyik bejáratához… – Remek. Azt mondod, egy részük. És a többi? – Ha akarod, máris mehetünk haza. Felszerelkezünk néhány elemlámpával és a szükséges ellátmánnyal… Douglas magasba emelte a karját győzelmi jelként: – Juhúúúúú! Nagy vagy, Peter! Ellátmányt mondtál? Peter szódásüveg szemüveglencséjén át ravasz mosollyal nézett Douglasra. – Úgy bizony, finom szendvicseket, példának okáért… – Hát, te aztán tudsz beszélni, Peter. Nem akarsz politikus lenni? Vagy polgármester? Ugyan, mit beszélek, kormányzó? Á, dehogy, esetleg… Egy szempillantás alatt a két srác hátraarcot csinált: Peter hazanyargalt elemlámpákért meg szendvicsekért, Douglas meg felkapta a hátizsákját és bedobált két körteszörpöt. Nem sokkal később már a bokrok között kapaszkodtak felfelé az egyébként sivár domboldalon, a sziklazátony északi felén. Egyikük sem vette észre, hogy valaki, mint egy fürge, csöndes árnyék, követi őket. – Doug – szólt kisvártatva Peter. – Szeretném felhívni a figyelmedet a karsztos földszakaszok geodinamikai jelenségeire. – A geomicsodára?– pislogott rá vissza bambán Douglas. – A karsztos földekben megrekedt vizek szén-dioxidot tartalmaznak, amelyben a kalciumkarbonát oldott szódabikarbónává alakul, gyakran a dolina származékát adva, amely… – Micsodának a micsodája? – ismételte Douglas. Peter megragadta a hátizsákjánál fogva. – Csak azt akarom mondani, hogy innen a sziklazátony talaját jellemzően gödrök és hasadékok tarkítják, nézd csak! – mutatta a helyet, ahová a fiú épp lépni készült: az óceánra nyíló, mély sziklahasadék tátongott előtte. – Azt a… – horkant fel Douglas, és hátraugrott. – Hékás, megtennél egy szívességet? Egy igenigen nagy szívességet? – örömmel. – Legközelebb, ha épp belelépni készülök egy ilyen lyukba… – megállt, nyelt egy nagyot. – Nos, akkor? – … legközelebb csak annyit mondj, stop! Oké? Stop – ennyi elég lesz! Peter mosolygott. – Lehet, hogy bőbeszédűnek találsz, Douglas? Douglas belekapaszkodott, hogy felálljon. – Néha igen, öregem. De csak néha.

Peter nevetett, és folytatta a gyaloglást a sziklaszirt teteje felé. Ott fent meglehetősen nagy erővel fújt a szél, s Douglasban felmerült a kérdés, vajon jó ötlet volt-e ez a kirándulás, amikor hirtelen megszólalt Peter: – Hát itt vagyunk – és mosolyogva fordult Douglas felé, aki hétrét görnyedve vonszolta magát, háttal az óceánnak, miközben keze szilárdan markolta a sziklát. – Itt? Hol? Én csak sziklát meg száraz füvet látok! Erre Peter kinyújtotta a karját, és széthajtotta egy terebélyes bokor ágait, amelyek egy széles, sötét lyukat takartak. – Bolond vagy? – tiltakozott Douglas. – Először is: nem tudni, beférünk-e, másodszor… másodszor… szóval, nem tudni, beférünk-e… – Félsz? – szólt kihívóan Peter. – Félni, én? – csattant fel idegesen Douglas. – Csak hallani akartam – válaszolt Peter, s máris, lábbal előre becsusszant a nyíláson. – Peter? Hé, Peter! Milyen mély az ott lent? Semmi válasz. A fenébe – gondolta Douglas –, csak nem játszom itt a gyáva dagit… – azzal ő is bebújt, mert sajnos nagyon is be lehetett férni az üregbe. Csúszott egyre beljebb, mígnem a háta mögött a beszűrődő kinti fény egyre halványodott, majd teljes sötétség borult rá. Biztosra vette, hogy a dolgok irányítása már kicsúszott Peter kezéből, aki belevitte őt egy igen veszélyes vállalkozásba, és ebből nem kerülnek ki élve. Hirtelen fényeket látott felvillanni, kivehetetlen árnyakat, esőt, majd megint villanásokat, villámlást, kiáltás hallatszott: mintha egy szörnyű csatát látna. Aztán érezte, hogy hátulról valami megragadja, mire torkaszakadtából üvölteni kezdett. – Nyugi, Douglas, nyugi! Peter felkapcsolta az elemlámpát és a barlang falára irányította úgy, hogy a falak visszaverték a fényt. Douglas hitetlenkedve nézett körül, majd a háta mögé pislogva konstatálta, hogy a lyuk, amin átbújtak, körülbelül 4-5 méterre van tőle, s a rajta beszűrődő fény, ha nem is sok, elegendő a gyér meg világításhoz. – Peter, ez szörnyű volt! Úgy éreztem, mintha több tíz méter mélységbe, a vaksötétségbe zuhannék, és… – Nyugodj már meg, Doug! – ismételte Peter, a fiú vállára téve a kezét. – Valószínűleg a napfényből a félhomályba érkezés nagyon drasztikus volt a számodra, a többit a szuggesztió okozta. – Szuggesztió? Lehet szuggesztióval magyarázni, amit látott? Meg ismétlődhetett a repülőgépen átélt rémálom hangulata? Mivel nem akart különcnek tűnni barátja szemében, jobbnak látta nem feszegetni tovább a kérdést. – Igazad van, Peter… Alighanem csak képzeltem az egészet… – Szeretnél inkább visszafordulni? Ha úgy érzed… – Nem, nem, már elmúlt. Csak egy pillanat volt az egész. Tudod, fönt szédültem egy kicsit, de már egészen jól vagyok. – Hogy határozottabbnak tűnjön, Peter háta mögé tekintett, a barlang sötét mélye felé. – Na, indulunk tovább? – Naná – felelte, és bevilágított a lámpával a mélybe. – Gyere mögöttem, de ne maradj le! Douglas felállt és követte a barátját végig a kis sziklaüregben, egészen a következő hasadékig, ahonnan valami fényt láttak, és egy vízesés hangja hallatszott. A lélegzete is elállt: a nyílás egy igazi barlangba vezetett, ahonnan sok elágazás futott tovább. Helyenként cseppkövek ékesítették, s a csavart formákon átderengett a külvilág fénye. Távolabb az erős zubogás forrása is előtűnt: az egyik résen túl föld alatti patak csobogott. – Ultrafantasztikus! – tört ki Douglas, miközben Peter mögött lépkedett a hatalmas, természet alkotta föld alatti teremben. Amikor azonban hátranézett, észrevette, hogy a hasadékot, amelyen áthaladtak, kívülről nagy rakás föld- és kőkupacok veszik körül, mintha a nagyobbik barlang

bejáratát omlás vagy robbantás idézte volna elő. Ki tudja, talán egykor kalózok menedékéül szolgált! – Ez a hely egyszerűen csodálatos, Peter. Csak te ismered? Peter már a barlang belsejében járt és elgondolkodva vizsgált valamit a földön. – Eddig azt hittem, csak én meg egy számomra kedves személy ismeri. De most úgy tűnik, alighanem tévedtem. Douglas utolérte, s azonnal megértette, barátja mire célzott: kialudt tűzrakás, sörösüvegek, összegyűrt, felnőtteknek szóló újságok jelezték, hogy valaki itt már táborozott. – Hé, Lance, nézd csak, ki tört be ide, a mi titkos bázisunkra? A két fiú felnézett a hang irányába: öt különböző lyukból kandikáltak kifelé gyerekfejek, valamivel idősebbek lehettek náluk, s valószínűleg ugyanazok, akik Petert követték akkor este, amikor Douglasszal összeismerkedtek. – Jól mondod, Marv. Ez magánterület elleni birtokháborítás. Már senkiben sem lehet megbízni! Douglason egy másodperc alatt milliárd lehetséges válasz futott át. Szerette volna azt mondani, hogy ha most hagyják őt békében eltávozni, soha többé nem teszi be ide a lábát. Sőt: kész volt akár megígérni, hogy bármit megtesz, amit ezek az undok pofák parancsolnak neki. De bármennyi gondolat cikázott is hirtelen az agyában, arra biztosan nem gondolt, amit Peter szájából hallott: – A barlang mindenkié, és én mindnyájatoknál hamarabb fedeztem fel! – Ehem, Peter – dadogta Douglas. – Peter, figyelj csak: nem elég, ha azt mondjuk, épp menni készültünk?… – A világért se, Douglas! Erőszakos fráterek, nem ijedek meg tőlük! – Na, ebből elég, szupertaknyos békák! Magatoknak kerestétek a bajt! – bömbölte Lance. Egy szempillantás alatt eltűnt minden fej a nyílásokból. – Bravó, Peter, maximális elismerésem – nyafogott Douglas, szemét sebesen körbehordozta, hátha kínálkozik mégis valamilyen menekülési lehetőség. – Ismételten kénytelen vagyok nyugalomra inteni téged, Doug… – Miért?! Lennél olyan kedves tudtomra adni, mi a fészkes nyavalyáért…? Szemét továbbra is a réseken tartva Peter eloltotta az elemlámpát és kézen fogta Douglast. – Doug, megbízol bennem? – Nem! – ordította Douglas. A másik gyerek mosolygott. – Nem hazudtam, amikor azt állítottam, hogy én sokkal hamarabb jöttem, mint ők. Ismerek egy járatot, amelyen át egy szempillantás alatt egérutat nyerhetünk. Most oltsd el a lámpádat, és gyere! – Eloltsam a lámpát… – ismételte mechanikusan. – Igen, oltsd el és add a kezed. Douglas számára ez felért a halálos ítélete aláírásával, de mégis követte barátja utasítását. Érezte, hogy Peter végigcibálja őt a barlangon, de közben már egyre közelebbről hallatszottak Lance bandájának fenyegető kiáltásai, a gúnyos nevetések. Teljes volt a sötétség. Douglas a sietségben jobbra-balra ütődött. Ennek ellenére valami csodálatféle ébredezett benne ez iránt a hóbortos, négyszemű fickó iránt, aki ilyen elképesztő magabiztossággal mozgott a sötétben. Olykor rájuk esett egy-egy ki tudja honnan érkező fénysugár, miközben egy hang azt dörögte: – Itt vannak! – vagy – Erre jönnek! –, majd, az előzőeknél is fenyegetőbben: – Bejöttek a csőbe, itt vannak a legsötétebb alagútban! – Peter – suttogta Douglas elfúló hangon – Peter, biztos vagy abban… – Hirtelen csoszogást hallott a háta mögött: valaki egészen ott volt a közelükben. – Peter! Peter!… – Készülj, ugrunk! – He? Douglasnak annyi ideje sem volt, hogy felfogja, de már nem érzett talajt a lába alatt. Rosszul ért földet, s csaknem agyonzúzta a barátját. Tudta, hogy tudományosan lehetetlen a szívnek a torokba

kerülnie, szíve mégis ott lüktetett a torkában. Újra futásnak eredtek. Lance és társai ordítozását kissé elnyomta a föld alatti folyó erős robaja. Most jobbra kanyarodtak, majd balra és ismét jobbra. Végre megálltak. Peter felkapcsolta az elemlámpát. A vájat előttük sziklafalban végződött, de odébb egy kis átjáró kínálkozott, ahonnan a patak csobogó vize rájuk fröcskölt. – Ohó… – kurjantott Peter. – Mit az, hogy ohó? Mi az, hogy ohó? – kiabált hisztérikusan Douglas Peter bizonytalanul nézett rá. Douglason felülkerekedett a rettegés. – Eltévedtél! Eltévedtél! El… na, jó! Merre fut ez a föld alatti folyó? Peter a nyílás felé kémlelt, ahonnan befröcskölt a víz. – Hát… talán a tengerhez… – Szerinted mennyi esélyünk van rá, hogy elérjük? – Mennyi? Úgy érted: hány a millióhoz? – Erre! – terelte őket egyszerre egy hang. Douglas hátrafordult és nyomban elvakította őt a szemébe világító éles zseblámpafény. Felrémlett benne a korábbi különös érzés, hogy valaki követi őket, amikor a fény elfordult róla és bevilágított abba az alagútba, ahonnan jöttek. – Menj utána! – kiáltott rá Peter és meglökte. A fiúnak torkán akadt a szó, automatikusan követte az ismeretlent, aki világított előttük. Vagy száz métert kellett visszamenniük az alagútban, amikor Douglas egyszer csak észrevette, hogy az addig előttük járó fény, ki tudja, hogyan, a hátuk mögé került. – Mozgás, haspók! – kiáltott rá a titokzatos segítő, és lódított rajta egyet. – Aaah! – jajdult fel Douglas. A kéztől mintha áramütés érte volna. Bejutottak egy szélesebb alagútba. – Csönd! – sziszegte az idegen és lekapcsolta a lámpát. Szinte ugyanebben a pillanatban villant Lance lámpája és elvakította Douglast, a banda pedig feléjük rohant. Douglas megtorpant, de a titokzatos segítő továbblökte, ösztökélve a folytatásra, s a következő percben… egymás mellett rohantak az őket üldöző bandával! Csakhogy: Lance és társai lefelé szaladtak, míg ők felfelé tartottak. Sőt, egy ponton Douglas olyan közel került egyikükhöz, hogy a könyökével véletlenül megbökte, de a másik ebből mit sem észlelt, rohant tovább lefelé a többiekkel. Hogyhogy nem vett észre? – döbbent meg. Még egy rövid szakasz, s végre megcsillant a nap fénye. Egy utolsó erőfeszítés, s már kint is voltak. Douglas nekivetette a hátát a sziklafalnak, hogy levegőhöz jusson, s várta, hogy bármelyik következő pillanatban felbukkanjon a titokzatos megmentő is. De sehol senki. – Gyerünk, Doug! – buzdította Peter, s máris újból futásnak eredt a gyalogút felé, amelyen feljöttek. – Na, de… – lihegett Douglas, miközben követte – meg sem várjuk? Nem vagy kíváncsi rá, ki a fene mentett meg minket azoktól? – Majd meghalok a kíváncsiságtól, de még annál is jobban szeretném Lance-t meg a többit mielőbb magunk mögött hagyni! Kiváló érvelés – állapította meg Douglas, s még egyszer hátranézett a barlang kijárata felé. De a titokzatos megmentőnek nyoma sem látszott. Lance Honeygood kinyitotta a szemét. A városháza tetejének párkányán találta magát, pár lépésnyire az órától, kiegyensúlyozott álló helyzetben. Fázott. Igyekezett jól hozzátapadni a márványlapokhoz, de közben szeme sarkából lefelé pislogott. Akkor vette észre, hogy teljesen meztelen. Egyetlen „öltözéke” egy nyakába akasztott tábla, de azt nem sikerült kivennie, mi van ráírva.

Mit keresett ott fenn? Utolsó emléke, amit képes volt felidézni, hogy miután Peter Peaky nyomát vesztették, a bandájával együtt bejöttek a városba. A többiek elmentek harapni valamit egy gyorsétterembe, ő ott maradt a városháza előtti téren, egy padon, hogy megvárja, míg visszajönnek. És most meg… A női hang azonban még mindig a fülében csengett. Azt mondta, hogy ő segítette Peter Peakyt kijutni a barlangból, s mostantól békén kell hagynia a fiút az egész bandának. S ő mit felelt? – O… oké! A hang azt mondta, nem hallotta elég tisztán. – OKÉ! – üvöltötte rettegve Lance. – Rendben! Békén hagyom Peter Peakyt! Ezentúl a haverjaim sem fognak rászállni!! A hang elégedettnek tűnt. Most már hívhatott segítséget. – Ez rémes, nem? – motyogta Douglas Peternek. Ken bácsi könyvtára felé tartottak. Olykor Douglas hátra-hátra nézett. – Vagyis, csak azt akarom mondani, hogy ez egy utálatos dolog. Bárhová megyünk, mindig azt kell lesnünk, nem bukkan-e fel az az idióta Lance! – Nézd csak, hová rohan az a sok gyerek? – kérdezte hirtelen Peter. – Valami történhetett a városházánál. Ebben a pillanatban vijjogni kezdett egy sziréna. Tűzoltóautó száguldott el mellettük teljes sebességgel abba az irányba, ahol a tömeg összeverődött. Douglas és Peter egymásra néztek, majd ők is szaladni kezdtek a többiekkel. Amikor a térre értek, kővé dermedtek. A tűzoltók épp leszedték a teljesen meztelen Lance-t a városháza toronyórájáról. Köröttük egy rakás gyerek tolongott, a játéktermekből meg a közeli gyorsétteremből özönlöttek ki. Nevettek és gúnyos megjegyzéseket tettek. A két barát közelebb húzódott, hogy elolvashassák a feliratot a táblán, amit az egyik tűzoltó épp akkor szedett le Lance nyakából. BÁNTANI AKARTA PETER PEAKYT. TÖBBÉ NEM TESZI. A Láthatatlanok Amikor néhány gyerek a tömegből felismerte Peakyt, odamentek hozzá és gratuláltak. Peter arcára enyhe mosoly és megdöbbenés ült ki, ám Douglas még nála is meglepettebb volt: A Láthatatlanok – gondolta –, megint a Láthatatlanok… – és maga mögött hagyva Petert, közelebb furakodott a táblához, amelyet közben egy tűzoltó már az autó ülésére hajított. – Hé, te fiú – szólította meg egy illető Petert, s a karjánál fogva kihúzta a gyerekek gyűrűjéből. – Te lennél Peter Peaky? A magas, szőke férfi napszemüveget viselt, s egy ujjatlan, sötét, hosszú mellényt, amelyen megszámlálhatatlan sok zseb és rekesz volt. – Személyesen, uram! – Talpraesett srác lehetsz! Mit tudsz ezekről a Láthatatlanokról? A barátaid? – Hát persze! – rögtönzött jó hangosan, hogy a többiek is hallják. – Nagyon ütős banda itt a városban! – Te is tagja vagy? – Naná! De most megbocsásson, mennem kell. Robert Kershaw, a vadászkopó elengedte a fiú karját, aki kövér barátja után eredt. A két gyerek izgatott beszélgetés közepette távozott. A férfi rágyújtott egy cigarettára és elégedetten elmosolyodott. A gyufát egy utcai szemétgyűjtő közepébe pöckölte.

8 Néhány válasz, még több kérdés A vacsoránál, miközben Hettie néni sürgött-forgott a konyhában, Douglas izgatottan mesélte barlangi kalandját Ken bácsinak, amikor megszólalt a telefon. A férfi felállt, hogy felvegye a kagylót. – Greta! Nahát, de rég… – kezdte, de a mosoly máris leolvadt az arcáról. – Hogyan? Nem, nem hallgattam a híreket… Mark meghalt? Nyugodj meg, Greta, nem bírlak követni… Ne kockáztassunk ilyen következtetéseket! Ugyan kinek állna érdekében eltenni láb alól a Láthatatlanokat ennyi év után? Rendben, rendben, várj meg, rögtön jövök. Letéve a kagylót Ken bácsi még elgondolkodott rövid ideig, majd ahogy felpillantott, szeme találkozott unokaöccse tekintetével. Egy pillanatra úgy tűnt Douglasnak, mintha azt firtatta volna, vajon mennyit hallott a telefonbeszélgetésből. A fiú hallotta, hogy szó volt a Láthatatlanokról, miközben előző éjszaka a bácsi olyan kijelentést tett, hogy nem tud róluk. Vajon mit titkol előle? Közönyös arckifejezéssel tért vissza az asztalhoz. – Bocsáss meg, Douglas, el kell mennem. Nem baj, ha holnapra halasztjuk a csillagászati órát? – Ugyan, bácsi – felelte Douglas mosolyogva. – Tudod, hogy még egy hónapig itt leszek… És holnap talán Peter is eljön. – Jól összebarátkoztatok, igaz? – kérdezte a bácsi, s már vette is a zakóját. – Igen. Kicsit fura srác, de egészében tök jó fej. A bácsi Hettie nénihez ment a konyhába. Rövid beszélgetés után mindketten kijöttek a boltíves átjárón. – Hát, akkor szia, Doug, jó éjszakát! És neked is, drágám! – köszönt el egy csókkal, de az asszony dühösen visszarántotta a fejét. – Eredj csak, de ne gondold, hogy rendszert csinálhatsz ebből! A néni és a kis rokon hosszan néztek utána, amint eltűnt a ködben. – Szia, néni – szólt hirtelen Douglas, felkapva ő is a bejárati fogason függő dzsekijét. – Mi az, hogy szia? Csak nem te is elmégy? – Hát, igen… nem mondtam volna? Ma estére meghívott hozzájuk Peter. Sietek haza. – S már kint is volt az utcán. – Nahát, szóhoz sem jutok – tréfált az asszony. – Egy perce még két pasim volt, most meg egy se… Ne maradj sokáig, hallod? Douglas intett, majd ő is eltűnt a ködben. A fiú sajnálta, hogy így magára maradt a néni, de érezte, hogy a bácsit valami komoly dolog aggasztja, ami valahogyan kapcsolatban áll a titokzatos Láthatatlanokkal, meg talán a saját rémálmaival is. Úgy döntött tehát: követi őt. Pár perc gyaloglás után látta, amint befordul egy villa bejáratához. A csöngetésre cigányosan öltözött, hosszú, fekete hajú, testes nő nyitott ajtót. Douglas észrevett egy másik férfit is odabent, aki, akárcsak a nő, meglehetősen feszültnek látszott. Amint az ajtó becsukódott, a fiú közelebb ment, hogy elolvassa a bejárat fölötti aranyozott tábla feliratát. GRETA ROWLANDS, TENYÉRJÓS. HOROSZKÓP, JÖVŐBELÁTÁS, TENYÉRELEMZÉS Önkéntelenül a dzsekije zsebébe nyúlt, s előhúzta azt az arany betűkkel írt, fekete szórólapot, amelyet valaki az autóbuszállomáson a kezébe nyomott az érkezése napján.

„Greta Rowlands, tenyérjós” – olvasta a papíron. – Különös véletlen… A ház mögött kis bokros, fás kertrész húzódott fel a dombra. A gyerek arra gondolt, ez igazán alkalmas arra, hogy elbújva meglesse, mi történik odabent. A bokrok között egy darabon felfelé kellett kapaszkodni, majd vissza a ház hátsó falához. Hirtelen az egyik félig nyitott ablak alatt megmozdult egy bokor. Douglas leguggolt, elbizonytalanodott, mitévő legyen. Lassan kúszni kezdett a bokor felé. Ki lehet ott? Talán egy betörő? Ez esetben talán jobb lenne felvenni a nyúlcipőt. De valami belül azt súgta, nem betörő lapul ott. – Ne mozdulj, és ne nézz hátra! A közvetlenül fülébe suttogott szavak megdermesztették. – Mit csinálsz itt, dagi, kémkedsz utánam, mi? Már kész volt határozottan nemet mondani, amikor támadt egy másik ötlete. – Te… te mentettél meg bennünket a barlangban Lance-től meg a bandájától, igaz? Douglas kérdése meglephette a másikat, mert nem felelt. A fiú kihasználta a kis szünetet és hátrafordult. De nem volt ott senki. Douglas nem adta meg magát. – És ugyancsak te kényszerítetted Lance-t, hogy felmásszon a városháza tornyára, így van? Míg beszélt, a szeme egyre körbe kémlelt. Lehet, hogy a titokzatos alak már elment? Folytatta tovább: – A Láthatatlanok bandájához tartozol, ugye? Douglas ismét pördült egyet és íme, meglátta a titokzatos segítőt… egy lányt! A lány nagyjából annyi idős lehetett, mint ő. Vörös haja egyetlen hosszú fonatba fonva, arca tele szeplővel. – Úgy ám! Te meg Kendred Halloway unokaöccse vagy, ha nem tévedek – suttogta a lány, de most már nem erőlködött, hogy a hangját elmélyítse. Douglas elmosolyodott és kezet nyújtott. – Szia, az én nevem… – Douglas Macleod, már tudok rólad mindent – vágott a szavába a lány, észre sem véve a kinyújtott kezet. – Én Crystal Cooper vagyok. Vagy talán már ezt is kitaláltad? – Hát, örülök, hogy mégsem mentél Hollywoodba. Megkérdezhetem, miért kémkedsz a nagybátyám után? – Figyúzz, öcsi, itt olyasmiről van szó, amit jobb, ha nem tudsz. Higgy nekem. Úgyhogy… Crystal elharapta a mondatot és elkapta Douglas karját. De nyomban vissza is rántotta, mintha megégette volna a kezét. Egyenesen a fiú szemébe nézett. Douglas ekkor vette észre, hogy a lány szeme világít a sötétben. – Te… te egy kapu vagy… – suttogta végül a lány. – Egy… mi? Kapu? Hát ezt apám nekem sosem mondta… – próbált tréfálkozni Douglas. Nagyon zavarban volt a lánytól. – Gyere velem – suttogta az és mutatta az utat –, van itt valami, amit tudnod kell. Bent a házban ezalatt nem szokványos társalgás folyt. – Márpedig ez így van, Ken – kiabálta magából kikelve Greta Rowlands, idegesen kocogtatva likőrös poharában a jégkockákat. – Csak nem akarod megvárni, míg mindnyájunkat kicsinál, hogy belásd, igenis, visszatért? – Gretának igaza van, barátom – szólt közbe Devlin Stevenson. – Sajnos Mark üzenete ezt egyértelműen alátámasztja. Scrimm visszatért! Az ördögbe is, leírta a nevét, mi mást tehetett volna? – A nevét? – riadt meg Kendred Halloway. – Honnan tudod? – Van egy barátom a rendőrségen… Mark közvetlenül a halála előtt Scrimm nevét írta fel egy cédulára az íróasztalán. És még nincs vége a furcsaságoknak: a holttestet a házban találták meg, és a halottkém jelentése szerint természetes halál végzett vele, akár a többiekkel… – Az ő esetében infarktus, Susannál agyvérzés volt – pontosította Greta, és újra töltötte a három poharat a gyógynövényekből általa készített likőrből. – Csakhogy egyvalamit még a rendőrség sem tud megmagyarázni – folytatta Devlin, és a poharáért nyúlt. – Hogyhogy mindkettőjük ruhája esőtől és tengervíztől volt csatakos, miközben

mindkettőjüket a lakásukban érte a halál?! – Eső… – tűnődött el hangosan Ken – pont, mint akkor éjjel… – Hallgass ide, Kendred! – szólt ismét Greta, átnyújtva a férfi poharát. – Én nem tudom, az eltelt években miféléket tanultál, csak azt tudom, hogy az én kapcsolatom a mágiával kimerül a kártyajóslásban és a hiszékenyeknek szánt jövendőmondásban. Szó sincs arról, hogy ne érteném a szakmámat, de… – Greta oda akar kilyukadni – lépett közbe Devlin –, hogy szükségünk lenne Scrimm könyvére: az egyedüli esélyünk a túlélésre! – De… de hát nincs nálam! – Valóban, Ken? – nézett rá szkeptikusan Devlin. – És a régi könyvek iránti szenvedélyed? Azt akarod mondani, hogy az elmúlt évtizedekben egyszer sem támadt fel benned az érdeklődés, hogy felkutasd? – Az ördögbe! Csak nem képzelitek, hogy letagadnék egy ilyen fontos dolgot? Nem magatok meséltétek, hogy a Rontás Könyve elveszett a Scrimm-mel folytatott küzdelem kavarodásában? – Akkor az ég legyen velünk, Ken! – felelt Devlin, és mélyen belesüppedt egy fotelba. – Álljon meg a menet! Damonnal teljes a névsor, ő még hiányzik… – kockáztatta meg Greta. – Az ám! Ki tudja, merre jár éppen most… – jegyezte meg Ken. – üzleti ügyei az év nagy részében Dél-Afrikába szólítják! – Mindenképpen kötelességünk figyelmeztetni, hogy veszélyben van – sóhajtott Devlin. Douglas és Crystal egy régi, elhagyott kikötői világítótoronyból bámulták Misty Bay gyönyörű esti látványosságait. Azon az éjszakán az egész várost vibráló ködtakaró borította, de a magasban, a felhők fölött jól láthatók voltak a csillagok és a telihold. – Szóval itt bujkálsz… – állapította meg Douglas. – Szó se róla, jó hely. – Douglas, figyelj csak… legjobb, ha én most elmagyarázok neked valamit… – Igen, itt az ideje. Douglas egy szétesett széknek támaszkodott, kezét a tarkóján nyugtatva. – …még mielőtt valami hülyeséget csinálnál, vagy megöletnéd magad – fejezte be a mondatot a kis lány. Douglas közönyösséget színlelt, de nyelt egyet hangosan. – Tehát… Nem is tudom, hol kezdjem… – Próbáld meg az elején. – Nem, inkább a végén. Ma délután egy táblát akasztottam annak a degenerált Lance-nek a nyakába, amit úgy írtam alá: A Láthatatlanok… Nos, ez valójában nem az én bandám neve. Sőt, egyetlen ma létező mistybeli bandáé sem, hanem egy hatvan évvel ezelőttié, amelynek nagyanyám is tagja volt. – Egy hatvan évvel ezelőtti banda… – visszhangozta Douglas. – Pontosan. A teljesség kedvéért: a nagybátyád is közéjük tartozott és Mark is, meg az a másik két ember is, akikkel a nagybátyád ma este találkozott. Hát, a nagyim sosem mesélte el pontosan, mi is történt velük akkor, azt mondta, túlságosan felzaklatna, és még kicsi vagyok ahhoz, hogy megértsem. A lényeg, hogy valami varázslat történt velük… – Varázslat? – horkant fel Douglas, majd lehuppant. – Most ugratsz, igaz? – Douglas, mégis mit gondolsz, hogyan cseleztem ki Lance-t ma délelőtt, amikor üldözött benneteket a barlangban? És hogyan lettem volna képes meggyőzni, hogy másszon fel a városháza toronyórájára, ha nem hipnotizálom? – Micsodaaaaa? – hördült ismét Douglas, és erősen a lány szemébe nézett, amely most is világított a sötétben. – Csak nem azt akarod mondani, hogy te is varázsló vagy? – Egészen pontosan „telepata” vagyok. Megérzem, mit éreznek mások. És értem a gondolataikat is. A saját gondolataimat pedig képes vagyok mások fejébe átültetni. Egyébként pedig csak néhány apró buta trükköt ismerek, mint a hipnózis… – Telepátia, hipnózis! – tört ki Douglas hitetlenkedve. – Ezt nem eteted meg velem!

– Á, igen? – kuncogott a kislány. – Akkor megmondanád, miért ismételgeted már tíz perce, amit én mondok? Douglas ekkor a torony korlátja felé fordult, ahonnan Crystal hangját hallotta, aki kényelmesen ült a székén és csúfondárosan nevetett. Majd abba az irányba fordult vissza, ahol az előbb még lekuporodva látta a lányt, de ő már nem volt ott. Ismét a korlát felé fordult, de már onnan is eltűnt. Egyszer csak hátulról Crystal befogta a szemét. Gyorsan megfordult és újra ott állt a lány. – Igazad van, lemondok róla, hogy ezt megetessem veled! – kacagott. Douglas érezte: meg kell kapaszkodnia a korlátban. – Nem rossz, mi? – tréfálkozott a kislány. – Nagyi ezt tanította meg nekem elsőként. – Elhallgatott, tekintetét az óceán felé fordította, mintegy időt hagyva Douglasnak, hogy megeméssze a történteket. – Crystal – szólalt meg végül. – Mire gondoltál, amikor azt mondtad, hogy én egy kapu vagyok? – A kapu olyasvalaki, aki képes összeköttetést teremteni a jelen, a múlt és a jövő között. A legerőteljesebb kapuk igazi rést tudnak nyitni a különböző dimenziók között, de téged nem látlak túlságosan erősnek… – Ah, nagyon kösz… – Ne! Viszont hasznos lehetnél nekem. – Azt akarod mondani, hogy amiket álmodok, azok valóságosak? Hogy olyasmit látok, amik réges-rég megestek? – Álmok? Miféle álmok? Meséld csak el! Valamivel később Peter Peaky felébredt: valami kaparászott az ablakon. A gyerek odament, kinyitotta, és kinézett. – Crys, te vagy az? – Kakukk – nevetgélt a kislány. Egyszer csak ott termett egy cseresznyefaágon. – Na, lássuk, mit főztél nekem vacsorára… – és elkezdte bontogatni az ismerős műanyag dobozt. – Hé, ez minden? Tortát sosem hozol? – Figyúzz, már arra is nehéz rádumálni anyámat, hogy a legfinomabb falatokat a maradékból a kóbor macskáknak tegye el. Úgyhogy most hagyd abba a szokásos nyafogást! – Nem érdekel. Ma este boldog vagyok – mondta, és nagyot harapott egy fasírtszeletből. – Beszéltem Douglasszal, igazad van: nem olyan bamba, mint amilyennek látszik és segíteni fog, hogy kiderítsek néhány dolgot a nagyival kapcsolatban. – Aztán hogyan, ha szabad közbeavatkoznom kiismerhetetlen cselszövéseidbe? A lány nyelvet öltött rá és úgy válaszolt: – Holnap reggel találkozunk a nagybácsi házában. Megkeressük a régi naplóit, amiket még azokban az időkben írt, amikor a Láthatatlanok bandájához tartozott. Jó kis buli lesz!

9 Douglas rémálmai folytatódnak Douglast megint rémálmok gyötörték aznap éjjel, s ismét az a különös érzése maradt ébredéskor, mintha az egész kézzelfogható valóság lett volna, nem pedig álom. Talán éppen azért, mert a hétköznapi értelemben vett álomhoz képest ez csakugyan nem álom volt. – Kapu – ahogyan Crystal meghatározta őt. Álmában Douglas Misty Bay hatvan évvel ezelőtti utcáit látja. Éjszaka van, esik az eső. Villámok hasogatják az égboltot, az utcákon özönvízként hömpölyög a lezúduló víz. Az a különös, hogy máskor álomban nem, de most Douglas a bőrén érzi a víz hidegét és érzi az óceán illatát is, amit a szél erre sodor. Sárgásan imbolygó fény világítja meg az esőt: a seriff őr - szobájának kapu fölött függő kerek lámpája. Sietős lépések zaját visszhangozza az aszfalt. Valaki futva közeledik. Zihál. Egy fiú az… egy fiú, akit Douglas felismer. A Láthatatlanok bandájából Ken. – Kendred Halloway vagyok – mondja lihegve a srác a seriff helyettesének. A tagbaszakadt férfi álmosságtól duzzadt szemmel bámul rá a pult mögül. – Nagyon örvendek – feleli gunyorosan. A fiú tétovázik, nem tudja, hol kezdje mondandóját. Összefüggéstelenül csapkod: – Ő volt! Lelepleztük! Állítsák meg, különben megöli őket! – Hé, fiú, nyugalom! – inti le a seriffhelyettes. – Egy kukkot sem értek abból, amit itt hablatyolsz! – A barátaim! A Rontás Könyvéhez kellenek, amit elloptam, és… – Á, na végre, hogy kinyögted. Szóval vallomást kívánsz tenni. – Miféle vallomást? Tegnap a barátaimmal bejutottunk a házába, de ő ott várt már minket, és… – Na, várj csak! A legjobb, ha jegyzőkönyvbe vesszük. Tehát: lopás, magánlaksértés, betörés… – Jaj, dehogy, nem érti, nem magamat akarom feljelenteni – kiabál Ken kétségbeesve. – Azt akarom elmondani, hogy tudom, ki rabolta el az eltűnt gyerekeket! – Micsoda? – hökken meg a helyettes, úgy tűnik, végre teljesen felébredt. – Nyugalom, fiú! Az igazat mondod? – Esküszöm az életemre! – Mi ez az ordítozás? – lép be egy másik férfi, magas, nagy testű. – Bocsánat, seriff, de ez a fiú azt állítja itt, hogy tudja, ki rabolta el az eltűnt gyerekeket – magyarázkodik sietve a helyettes. – Á, igen? Aztán ki lenne az? – Angus Scrimm – ordítja Ken, ahogy kifér a torkán. A két férfi tátott szájjal hallgatja, majd összenéznek. A seriff, hogy fékezze ingerültségét, beletúr fényesre nyalt hajába. A seriffhelyettes leteszi a ceruzáját és a pult túloldalán álló, bőrig ázott gyerekhez közelít. – Ide figyelj, fiacskám. Ha most szépen sarkon fordulsz, és azonnal hazamész, elkerülheted, hogy… – Higgyenek nekem! Azok a gyerekek is, meg a barátaim is életveszélyben vannak! – Rendben van, te akartad! Tudnod kell, hogy amit mostantól mondasz, felhasználható ellened – folytatja a férfi és igyekszik fenyegető arckifejezést vágni. – Folytatni akarod? – Persze! Az igazat mondom! Felfedeztük, hogy Scrimm rabolta el a gyerekeket! – És hogyan fedeztétek fel? – Elárulta az órája! Tessék, itt van! – és a pultra tesz egy „ketyegőt”, egy öreg zsebórát. A helyettes kézbe veszi. – Az ördögbe! Ezt meg honnan vetted? – Ez egy hosszú történet. A lényeg az, hogy a múlt éjjel a barátaimmal átkutattuk a villáját, de… de… Szóval, uram, az a helyzet, hogy nem jutottunk semmire, mert hogy, nézze, ez egy gonosz varázsló! A seriff tajtékzik a dühtől. A helyettes gyorsan beavatkozik: – Na, figyelj ide! Eddig nagyon türelmesek

voltunk hozzád… – Hadd fejezzem be! Az történt, hogy mindnyájunkat meghipnotizált! De nekem sikerült megszereznem a könyvét, amit a varázslataihoz használ, és most Damon abból akar levezetni egy rítust a többiekkel, hogy legyőzzék. Egy véres rítust! Elment az esze, és ha most önök nem lépnek közbe… – Hallgass ide, öcskös! Azt mondod, hogy te meg a barátaid behatoltatok Angus Scrimm lakásába, ott elemeltetek két tárgyat, ami az ő tulajdonát képezi – egy könyvet és ezt az órát –, s most azzal vádolod, hogy valamiféle Merlin varázsló. A szentségit, és ezt nekünk akarod bemesélni? – A férfi kifordul a pult mögül és megragadja a gyerek gallérját. – Tudod, mit? – folytatja. – Most szépen beraklak a dutyiba, ott csücsülsz holnap reggelig, amíg a szüleid érted nem jönnek! Majd ők talán meg tudják mondani, ki az igazi tulajdonosa ennek az órának. – Ne! Hagyjanak békében! – kiáltja összegörnyedve Kendred Halloway. – Hinniük kell nekem! Segíteniük kell nekem! De az ember rendíthetetlen. A fiú egykettőre a cellában találja magát. Amint a seriffhelyettes távozik, felugrik a priccsre és megragadja az ablak rácsait. Damonnak alighanem igaza volt, gondolja elkeseredve. Talán a seriffet meg az embereit is elvarázsolta Angus Scrimm. Tény, hogy nem hittek neki, s most még inkább, mint valaha, az elrabolt gyerekek már csak rájuk, a Láthatatlanokra számíthatnak. De a Láthatatlanoknak ki segít? A Rontás Könyvében találtak egy varázslatot, ami lehetővé tenné, hogy legyőzzék Scrimmet. Csakhogy ezért a lelkükkel fognak fizetni! Douglas megint álmából riadva ébredt, a nyomasztó szörnyűségektől feldúlva. Körülnézett, s egy másodpercig megrökönyödve tapasztalta, hogy az ágyában van, a szobájában, a nagybácsiék házában. Fázott. Megizzadhattam – gondolta. Csakhogy milyen furcsa. A pizsamája, a haja csuromvizes volt… mintha a rémálombeli eső őt is eláztatta volna. Képtelenség – gondolta. – Ez nem más, mint izzadság. Valami kellemetlen, sós réteget tapintott a bőrén… Tengervíz? Pizsamát váltott, egy melegítőfelsővel gyorsan megtörölte a haját, majd visszabújt az ágyba. De nem bírt vagy nem mert újra elaludni.

10 Elrejtett naplók Városban, ha még oly kisváros is, mint Misty Bay, nem oly nehéz láthatatlannak lenni. Csak jól kell ismerni az elhagyott negyedeket. A zsákutcák sem igazán zsákutcák, mindig van a közelben egy mellékutca, amelyen egérutat lehet nyerni vagy egy éttermi, szállodai vészkijárat, amelyen be lehet surranni. A szállodák különben is tele vannak sajátos útvesztőkkel, labirintusokkal, biztonsági kijáratokkal, használaton kívüli folyosókkal, amelyek más sötét, boltíves folyosókba, rakodóterekbe torkollnak vagy pincékbe, alagsori helyiségekbe vezetnek. De még a lakóházaknak is vannak félreeső folyosóik, amelyeket a lakók ritkán használnak, lakatlan szobák, amelyek ablakai a kertre vagy a hátsó lépcsőházra nyílnak, amely aztán felvezet a háztetőre. A csatornahálózatról, a föld alatti alagutakról nem is beszélve. – Szóval, ha elég ügyes vagy, akkor lehetsz akár híres sztár vagy körözött bűnöző – vagy a szociális osztály dolgozói által keresett személy –, sikerülhet elkerülni, hogy elkapjanak. – És Crystal igazán ügyes volt. Ezeken a kis mellékutcákon osont, ha észrevétlenül el akart jutni egyik városrészből a másikba. Amióta nagyanyja halála után eltűnt, a rendőrség, a szociális munkások, a család barátai és a sok minden lében kanál mind őt kereste. Mindenütt felbukkantak. Szerencsére Crystal különös képességére is támaszkodhatott: ha kellett, hát hipnotizált. A nagyanyja tanította neki, és már az első pillanatban kiderült, rendkívüli adottságai vannak. Elég volt annyi, hogy néhány másodpercig fogva tartsa egy másik személy tekintetét, s az máris mély hipnotikus delíriumba merült. Ez különösen jól sikerült, ha az illetőt váratlanul meglepte, vagy ha gyenge akaratú emberrel találkozott. Tény, hogy Crystal ezen a reggelen is akadály nélkül eljutott Douglashoz. Megbújt a kertben, ahogy a barátja tanácsolta, s mindaddig ott maradt, míg Ken bácsi el nem indult biciklin a könyvtárba, Hettie néni pedig szokásos bevásárlókörútjára. A bokor alól, ahol meghúzódott, kiintegetett Peternek, aki tüntetőleg úgy tett, mintha észre sem venné. Tipikus női megnyilvánulás, gondolta a fiú, felháborodva Crystal óvatlanságán. A kapuban összefutott Douglas nagynénjével, onnan követte szemével, míg a néni el nem ért a buszmegállóig. Azt a járatot várta, amivel a lenti városrészbe tudott utazni a bevásárlóközpontba. Egy perccel később Douglas már a verandán üdvözölte barátját és jelzett Crystalnak, hogy tiszta a levegő. – Hogy nézel ki?… – szólította meg Crystal a tetőtér felé menet a lépcsőn. – Már megint valami rémeset álmodtál? Douglas kapott a kérdésen és elmesélte álmát. El sem merte hinni, hogy végre van valaki, akivel megoszthatja élményeit. – Óriási! – kommentálta Crystal. – Ez minden? Nincs más mondanivalód? Teleopatikus vagy, vagy nem? – Telepata. Vagy telepatikus… Mit vársz tőlem? Olvassuk el nagybátyád naplóját és meglátod, minden világosabb lesz. – Kösz, ez aztán a segítség. Egy szavam sem lehet… – válaszolta Douglas, szeme sarkából a kuncogó Petert figyelve. – Aztán vele mi lesz? – kérdezte feléje bökve. – Bevesszük őt is a bandába? – Hogy értsem azt, hogy őt is? Bocs, te mikor léptél be? – förmedt rá élesen Crystal. Douglasra rájárt a rúd, de úgy döntött, rátesz még egy lapáttal. – Hát nem te akartad feléleszteni a Láthatatlanokat? – Igen, de…

– Ugyan ki hallott már egytagú bandáról? Szerintem kettőnek legalább lennie kell… Három még jobb. Igaz, Peter? – Igaz, főnök! Vagyis, hogy… – Főnök??? – lépett közbe Crystal. – Na jó, egyelőre jegeljük a témát. Majd visszatérünk rá, ha túléltétek a Bátorság Próbát. – Bátorság Próbát? – visszhangozta Peter aggodalmaskodva. – Mi az, begyulladtál? Nem te voltál a rettenthetetlen robbantó? – ugratta Douglas. – Na, akkor megkeressük végre azokat a híres naplókat – szólt Peter a szokásosnál némileg élesebb hangon. A nagybácsiék padlástere tele volt mindenféle olyan limlomokkal, kacatokkal, amelyekben – Douglasszal egyetemben – minden gyerek szívesen elmatatott volna. De nem ezen a napon. Az idő egyre fogyott, remélte, nem telik bele sok, és előkerülnek a naplók. De elég volt egy pillantást vetni az összezsúfolt bútorok, polcok és könyvvel teli dobozok halmazára, hogy megértse, nem lesz egyszerű vállalkozás. – Kissé megfájdult a fejem… – kezdte Douglas. – Nekem dolgom van… – toldotta meg Peter. – Talán legjobb, ha Crystal fog hozzá, közben mi majd mást csinálunk… – folytatta Douglas. – Különben is, ez inkább nőknek való feladat… – zárta Peter. – Egy frászt! Nem fogtok itt hagyni egyedül turkálni. – dohogott Crystal. – Innen addig senki el nem megy, míg meg nem találtuk azokat az átkozott naplókat! – Hát, azt hiszem, nem maradt túl sok alternatívánk, igaz, Pete? – szólt Douglas és barátjára nevetett. – Határozottan így van – vágta rá Peter. – Egyetlen férfi sem tagadhatja meg a segítséget egy gyönge nőtől szükség esetén. A két fiú összenézett, hatalmas nevetésben törtek ki, majd belevetették magukat a régiségek közé. – Hülyék – morogta Crystal és tüntetőleg a helyiség fiúktól távoli oldalán kezdett pakolni. Bő egy óra telt el a kereséssel, mire a három gyerek kimerülten lerogyott egy széles díványra, amelyet valami porlepte takaró borított. – Eredmény? – szegezte nekik a kérdést Crystal. – Nálam semmi – lihegte Douglas. – Nálam a másik fele – sóhajtotta Peter. – Hát nálad, Crys? – A ló rúgja meg! Hogy a fenébe lehet megtalálni valamit ekkora rumliban? Komplett hülye, aki ennyi fölösleges kacatot összehord így egymás hegyén-hátán! – Úgy vélem, ő is azt akarja mondani: semmi. Így van, Pete? – nevetett Douglas. E szavak hallatán Crystal kezébe temette arcát, láthatólag azért, hogy fékezze dühét. Douglas hirtelen megfordult, mert szeme sarkából meglátta a bácsit felfelé jönni a lépcsőn. Peter is észrevehette, mert a dívány mögé ugrott. – Crys, a bácsi! Bújj el! – sziszegte Douglas, látva, hogy a lány kezével még mindig takarja a szemét. Ken bácsi épp a dívány felé tartott, ahol a kislány ült, most már lehetetlen volt, hogy ne vegye észre. Ám elhaladt mellette anélkül, hogy egy pillantást vetett volna rá, és határozottan a téglafal egyik pontja felé igyekezett. E pillanatban Douglas még egy furcsa dolgot észlelt: a bácsi semmi zajt nem csapott a lépteivel, mintha a levegőben járna! A férfi odaért a falhoz, nekitámasztotta a kezét. Hirtelen egész alakja vibrálni kezdett. Douglas hitetlenkedve dörzsölte meg a szemét. Amikor ismét odanézett, a bácsi alakja átlátszóvá vált, s egy szempillantás múlva már ott sem volt. A fiú Peterre nézett, aki tátott szájjal bámult arra a pontra, ahol az előbb még látni vélte Ken bácsit. Majd felállt és Crystalt vizsgálgatta. A lány még mindig takarta a szemét és erősen remegett. Douglas kinyújtotta feléje a karját és megérintette a vállát: a pólója csupa víz volt az izzadságtól. – Crys?

– Testet öltött kivetítés – magyarázta és végre elvette a kezét a szeme elől. Holtsápadt volt és még mindig csukva tartotta a szemét. – Miii? – Nagybácsid nem járt itt igazából… Én idéztem ide az alakját. Peter végignézett ruházatán, amely merő por és pók háló volt. – Bocs, nem csinálhattad volna ezt hamarabb? Crystal fenyegetőn nézett rá. – Jól van, na… – mondta Peter – Csak egy egyszerű, ártatlan kérdéssel hozakodtam elő. – Ez egy egyszerű, de nagyon kimerítő trükk – folytatta később Crystal, arcán halvány mosollyal. – Az emberek memóriája sokáig a környezetükben marad, mint egy parfüm illata… Ezt elcsípni, az első dolog volt, amire a nagyi megtanított. Eközben Douglas odament ahhoz a falrészhez, amerre a köddé vált nagybácsi eltűnt. Felidézte a mozdulatot, amit a bácsi tett és ő is ugyanoda támasztotta a kezét. Ujjait végigfuttatta a téglákon, mígnem megakadt a keze egy kissé kiálló darabon. Megfogta, és elkezdte kifelé húzni. A tégla megmozdult, s vele együtt kiesett még néhány szomszédos falazóanyag. Az üregben láthatóvá vált egy pléhdoboz, olyan, amit régen kekszek csomagolására használtak. Helyi újságkivágásokkal volt tele, valamennyi 1938. júniusi és júliusi számokból származott. Feltűnően szembeötlött köztük több öles betűkkel szedett cím: RUSSEL EVERETT AZ ÚJ ELTŰNT GYEREK NEVE: A RENDŐRSÉG TEHETETLEN KÖRÖZIK A TITOKZATOS MÁNIÁKUS GYERMEKRABLÓT ELŐKERÜLT AZ EGYIK ELTŰNT GYEREK SAPKÁJA: MÁS NYOM NINCS, A LEGROSSZABBTÓL LEHET TARTANI A POLGÁRMESTER KIJELENTI: ELFOGJUK A MÁNIÁKUST Douglas egy öreg fotelbe rakta a dobozt és belenézett az üregbe. Egymásra halmozott füzetek sorakoztak ott. A bácsi naplói.

11 Láthatatlanok, itt vagytok? 1938. július 3. 22.30 „Láthatatlanok, itt vagytok?” – Mától ez a csatakiáltásunk. Damon ötlete volt, hogy kell egy csatakiáltás. Állította, hogy minden valamire való bandának van ilyen, így nekünk is meg kell találnunk a magunkét. Egy csomó jelmondatot végigpróbálgattunk: „Láthatatlanok, hozzám!”, „Láthatatlanok, csatára!”, „Láthatatlanok vagy halál!”… Ezek voltak a legjobbak! Míg meg nem érkezett Greta. Elkésett, és amikor bekukucskált a sziklazátony barlangjában lévő rejtekhelyünkre, bekiabált: – Hé, itt vagytok? Abban a pillanatban valamennyien önkéntelenül elkezdtük bemondani a nevünket, mint az iskolában, de annál hangosabban, büszkén. A végén egyszerre néztünk egymásra mosolyogva, elégedetten, s akkor Damon kijelentette: – Ez lesz a mi csatakiáltásunk: Láthatatlanok, itt vagytok? És erre mindenkinek a saját nevével kell válaszolnia: „Damon, itt vagyok!” Egyszerű, de hatásos. Mit szóltok? Mark határozottan ellenezte, mert szerinte hülyeség a csatakiáltás, de a többiek nem hallgattak rá, mert közben Damon felállt és felszólított bennünket, hogy kövessük. Mindnyájan engedelmeskedtünk és a barlangrejtekhelyről kiszaladtunk a dombra, a város felé. Miközben futottunk, Damon egyre kiáltozott: – Láthatatlanok, itt vagytok? – és valamennyien egyenként feleltünk, bemondva a nevünket és hozzátéve: „itt vagyok!” Mind ezt tettük, kivéve talán Markot. Aztán sorban mindenki kiabálta: – Láthatatlanok, itt vagytok? – és a többiek egyenként feleltek rá. Lelkesítő volt. Eleinte nevettünk, de ahogy lélekszakadva futottunk a lakott helyek felé, lassacskán, ahogy egyre több lett a járókelő, mindinkább tudatosodott bennünk, hogy cseppet sincs szó holmi tréfáról. Vagyis ez azt jelentette, hogy mi és csakis mi vagyunk a Láthatatlanok, s ebből mindenki más kimarad! Az öreg matektanárnő háza előtt Susan: – Láthatatlanok, itt vagyok? Lejjebb, a baptista Rentall atya templománál Devlin: – Láthatatlanok, itt vagytok? Aztán Sandy Baker szüleinek pucerája előtt Greta: – Láthatatlanok, itt vagytok? Hogy ne hívjuk fel magunkra túlságosan az arra járók figyelmét, itt már nem kiabáltuk a nevünket, hanem kiki odafutott a csatakiáltást elordító mellé és a fülébe súgta a nevét. Aztán végre elértük a tengert. Ledobtuk magunkat a homokra, tüzelt a tüdőnk, a szívünk kalapált, mint a dobpergés. Akkor Damon még egyszer elismételte a kérdést, de most már halkan, nyugodtan: – Láthatatlanok, itt vagytok? – Örökre – válaszoltam én. – Örökre – ismételték a többiek is. Ezúttal Mark is válaszolt. – Csúcsszuper! – jelentette ki Douglas, amikor Peter befejezte annak a napnak a felolvasását Ken bácsi naplójából. – Folytasd, gyerünk! Peter villámgyorsan átlapozta az oldalakat. – Mmmm, a többi nem olyan érdekes, jelentéktelen dolgok leírása, mint a nagybácsid és szülei közti párbeszédek és hasonlók… – Várjatok, csak! – szólt közbe Crystal. – Van itt valami, amivel kezdhetünk valamit, ha közelebb akarunk jutni ahhoz, amit keresünk. Felolvasom. 1938. július 15. 22 óra – Láthatatlanok, itt vagytok? Én itt vagyok.

Tegnap eltűnt egy másik gyerek is, Russel Everett, Devlin barátja. Én is jóban voltam vele, igaz, nem sűrűn találkoztunk. A papájának fagyizója van a tengerparton. Egyszer, amikor nem volt pénzem, Russel mondta a papájának, hogy a barátja vagyok és ő adott egy pohár üdítőt ingyen. Damon szerint tennünk kellene valamit, hogy segítsünk neki… Mire való a bandánk, ha nem erre? Végül is szeretjük jó irányba terelni a dolgokat, és segítünk az embereknek, mint ma délután is, amikor megtaláltuk Plunder néni kutyáját. Otthagytuk a bejárati kilincshez kötözve, majd becsöngettünk és elfutottunk. Persze, előtte becsúsztattunk egy cédulát az ajtó alatt, amin ez állt: „A Láthatatlanok üdvözlik.” Nagy meglepetés lehetett Plunder néninek. Biztosra veszem, ha előbújtunk volna a bokrok mögül, ahol rejtőztünk, teletömött volna bennünket keksszel meg lekvárral (isteni lekvárokat tud főzni). Damon viszont ezt nem akarta. Azt mondja, az igazi hősök így viselkednek: jót cselekednek, de nem várják meg soha a jutalmat. Mint a rádióban az az álarcos: az Árnyék. Mindnyájan elismertük: Damonnak igaza van… Azért egy kis lekvárt nem bántam volna. Szóval, ma éjjel mi, Láthatatlanok találkozunk a régi világítótoronynál: két csoportra oszlunk és járőrözünk a városban. Azért lesz csak két csapat, mert Devlin megbetegedett (nem hülye, mindig megtalálja a módját, hogyan bújjon ki a kényelmetlen feladatok alól). Így Susan Damonnal és velem lesz együtt. Hoppá, a legjobb, ha máris elkezdek úgy tenni, mint aki lefeküdni készül. Félig felöltözve bebújok a paplan alá, és amint apa meg anya leoltják a villanyt, csak felkapom a sötét ingemet, lecsúszok az ereszcsatornán. Naná, hogy nem engednének el egyedül éjnek idején. Pláne most, hogy erre járkál a mániákus… Sok szerencsét, Láthatatlanok! Folytatom (remélem) holnap éjjel. A napló aznapi ismertetése véget ért. Crystal máris átlapozott a következő dátumra. 1938. július 16. 14.30 – Láthatatlanok, itt vagytok? Én itt vagyok. Húúúú! Na, a múlt éjjel jól megjártuk. Már egy órája mászkáltunk a városban, de semmi gyanúsat nem tapasztaltunk. Szokás szerint köd volt. Hogy lakhatunk mi a világon az egyetlen olyan városban, ahol még a legforróbb nyárban is köd van? (Lehet, hogy van még ilyen hely? Hát…) Szóval, ott tartunk, hogy semmi különös nem történik, és annak, hogy épp a mániákusba fussunk bele, annyi a valószínűsége, mint megtalálni egy tűt a szénakazalban. Hirtelen Susannak támadt egy ötlete: Damon és én maradjunk le tőle kissé távolabb, elrejtőzve a ködben, így azt a látszatot kelti, mintha egyedül lenne. Hátha ezzel kiugrasztja a mániákust a bokorból. Persze Damon azonnal letorkolta, mondván, ez túl veszélyes. Erre tudjátok, mit csinált? Azt mondja, rendben, semmi probléma, de amint elfordultunk, hogy folytassuk az utat, ő már ott sem volt. De nem vettük észre azonnal, mivel épp ebben a pillanatban Damon megböki a könyökömet, és azt súgja, nézzek hátra, mert pár perce az az érzése, hogy valaki követ minket. Egy pillanatra megálltunk, hogy figyeljük a neszeket meg a ködöt, majd hátrafordultunk, hogy szóljunk Susannak, de ő már sehol. Damon rémülten körülnéz, suttogva szólítja Susant és a sötétségből egyszer csak Susan nevetése hangzik. A hülye! Erre visszarohanunk, de nagy szerencse kellett, hogy megtaláljuk! Közben az öreg városrészbe érünk, a kikötőhöz közel, bódék, sikátorok, kosz mindenütt. Esküszöm, nem lepődöm meg, ha valamelyik sarkon elénk toppan személyesen Hasfelmetsző Jack! Egy elágazásnál megállunk tanakodni, és abban a pillanatban olyan zajt hallunk, ami egyáltalán nem hiányzott: egy felnőtt súlyos léptei közelednek a hátunk mögül. Szinte azonnal megtorpan, mindössze két-három lépést hallunk, de ez elég ahhoz, hogy biztosak legyünk abban: valaki követ minket. Damon int, hogy hallgassak és egy rakás kerítésháló mögé ráncigál. Ott lapulunk egy darabig, ami nekem örökkévalóságnak tűnik, valójában csak néhány perc volt. De semmi. Nem jön senki. Ami még ennél is rosszabb:

nem halljuk már Susan nevetését sem! Egymásra nézünk: egyszerre jut eszünkbe a következtetés: alighanem az illető nem minket, hanem Susant követte! Hirtelen Damon minden óvatosságot félretéve feláll és teli torokból kiáltja Susan nevét. Szaladni kezd találomra valamerre, én meg utána, s mindketten ordibáljuk: „Susan! Susan!” Ő pedig egy rémült sikollyal felel. Annyira kétségbeesett,hogy hirtelen meg sem ismerem a hangját. Ott van, lejjebb, vagy tíz méterre tőlünk, ahol a sikátor egy kis térbe fut. Nincs egyedül. Egy nagydarab férfit látunk ráhajolni, hosszú köpenyben, fején mélyen szemébe húzott kalappal. Megpróbálja lefogni. Susan minden erejét megfeszítve küzd, hogy kiszabaduljon, de nyilvánvaló, hogy nem húzza sokáig. Már ugrunk is arrafelé, de ekkor különös dolog történik. Az ember észrevesz minket. Megfordul, ránk néz és abban a pillanatban a köd átalakul valami sűrűbb dologgá… Hirtelen, mintha nyúlós masszában próbálnánk futni. Tény, hogy Susan karnyújtásnyira tőlünk az életéért küzd, és mi úgy szaladunk, mint egy lassított felvételen vagy mint rossz álmainkban. Damon felé fordulok és látom, az arcát könnyek szántják, talán a kudarc vagy az erőfeszítés miatt. Közben ordít: „Susaaan! Susaaaan!” Aztán egyszerre mindennek vége szakad. Az egyik viskóban lámpát gyújtanak, kicsapódik egy ablak a sikátorra. Megjelenik egy nem túl bizalomgerjesztő pofa, aki azonnal nagy hangon ránk mordul, hogy mi a frászkarikát művelünk itt. De már nyílik is egy másik barakk ajtaja, aztán egy harmadiké is. Damonnal mindketten leblokkolunk, mintha fellöktek volna, úgyhogy arra kell ügyelnünk, nehogy összetörjük az orrunkat az utca kövén. Amikor felemelem a fejem, a férfi már sehol, Susan pedig a földön fekszik, összegömbölyödve. A sikátor lakói nem tudják, mitévők legyenek, nem mozdulnak. Mi azonnal Susanhoz ugrunk, hogy felsegítsük és megvigasztaljuk. Damon ér oda először, átöleli, ő meg felemeli a fejét… az ijedtségtől feldúlva? Neeem! Széles vigyorral azt mondja, gratuláljunk neki! Én már teljesen kikészültem, a képébe ordítom, hogy mi az ördögért kellene gratulálnunk neki. Ő csak tovább nevet és felmutat egy zsebórát. A mániákusé – mondja. – Gyönyörű trófea, nem? – A mindenit! A nagyim igazán klassz csaj volt! – jegyezte meg büszkén Crystal – A fenébe! Mit csinálsz? Pont most hagyod abba? Gyerünk, olvass tovább! – kiáltott fel izgatottan Douglas, teljesen az elhangzottak hatása alatt. – Mi? Ja, igen. Bocs. De hát ez a nap itt véget ér. Lapozok a következőre. – Te jó ég, micsoda parázás – tette hozzá Douglas. 1938. július 17. 18.30 – Láthatatlanok, itt vagytok? Én itt vagyok. Mi a teendőnk? Egészen tegnapig bátornak tartottuk magunkat, telve optimizmussal. És ma? Mi változott meg? Minden. Annak a zsebórának, amit Susan emelt el a mániákustól, a hát oldalán van egy bevésés: „Szeretett Angusomnak”. Sok Angus nincs a városban, de nem volt ötletem rá, ki lehet az, hát javasoltam, menjünk el az anyakönyvi hivatalba. Akkor láttam, hogy Mark elsápadt. Intett, hogy menjek utána (a városháza terén jártunk). Apja egyik barátjának van itt importórás-üzlete. A kirakat előtt álltunk meg. Mark szótlanul meredt a kirakat fölötti falra. Nyakunkat nyújtogatva néztük a magasban az óra tulajdonosát, aki a mellképen büszkén mutatja kedvenc tárgyát. A felvételen Angus Scrimm, Misty Bay polgármesterévé választása napján. Elakadt a lélegzetünk. Greta sírva fakadt, Damon leült a járda szélére, hajába túrva két kezét. Hogyan is szállhatnánk szembe a város legfontosabb emberével? Még ha feljelentjük is, ki hinne nekünk?

Összevitatkoztunk. Én állítottam, hogy azonnal a rendőrégre kell mennünk. Damon viszont kitartott amellett, hogy magunknak kell rajtacsípni Angus Scrimmet. Mivel a csapatban mi ketten voltunk a hangadók, azonnal két táborra szakadt a társaság. Csakhamar egymást sértegettük. Végül Damon elkiáltotta magát, hogy fogjuk be! Még hogy Láthatatlanok! Inkább látványos műsort szolgáltattunk. Szótlanul elindult a sziklazátonyra, a barlang búvóhelyünkre. Mi meg utána, még mindig vitatkozva. Amikor célunkhoz értünk, azt kérte, szavazzunk neki még egyszer bizalmat és előállt a tervével. Szavazásra tettük fel a kérdést. Én ellene szavaztam, de ő győzött. Így aztán most megint elmenni készülök, amint elaludtak a szüleim. Damon azt feltételezi, hogy a polgármester tartja fogva az elrabolt gyerekeket a háza pincéjében (feltéve, hogy még életben vannak). Ma éjszaka lerohanjuk a Scrimm-villát. – Az álmom! Az álmom! – kiáltott fel Douglas. – Emlékeztek, mit álmodtam a repülőgépen? Ahová a Láthatatlanok behatoltak, az Scrimm villája volt? – Hát igen, és ha jól emlékszem, nem végződött valami fényesen – jegyezte meg Crystal és lapozott egyet Ken bácsi naplójában. Pillanatnyi csönd állt be, amíg elmélyedt a szövegben. – Hé, mi lesz? Azt akarod, hogy meghaljunk a kíváncsiságtól? – Douglasnak igaza van – szólt közbe Peter. – Megkérhetlek, hogy avass be minket is… – Jó, jó, olvasom. Csak hagyjatok békén! 1938. július 18. 0.55 A pokolba mindenkivel! Ezeket a sorokat úgy írom, hogy talán én sem úszom meg és Scrimm kicsinál mindnyájunkat! Már az is nagy szerencse, hogy a tegnap éjszakai katasztrofális akciónkat a Scrimm-villában túléltük. Mindent meg akartunk tenni, hogy kiszabadítsuk a gyerekeket. A villához érve kettéoszlottunk és ahányan voltunk, annyifelől hatoltunk be. Senkit nem találtunk, de Scrimm valami varázslatot csinálhatott, mert a társaim egymással kezdtek harcolni. Kis híján megölték egymást! Egyszóval, én vagyok az egyedüli, aki még viszonylag kisebb sérüléseket szerzett. A többiek teljesen kikészültek. Abból az ablakból néztem végig, ahol Damonnal bemásztunk. Nálam volt a frissen szerzett trófeám is, az egyik legfontosabb varázskönyv, amely Scrimm birtokában volt: a Malartium, vagyis a Rontás Könyve. Talán ez a Varázslók könyve, mert a pince ugyan tele volt egy csomó kötettel, de ez a többitől elkülönítve, kinyitva feküdt egy olvasóállványon. Mire végre kikeveredtünk a házból, fülünk, farkunk behúzva kullogtunk barlangrejtekünkre. Odalent, miközben mindnyájan nekikeseredtünk, ami természetes, Damon megállás nélkül azt az átkozott (itt igazán helyénvaló ez a jelző) könyvet lapozgatta. Elölről hátulra, hátulról előre. Azt hiszem, másnap is ezt tehette, mert amikor este újra találkoztunk, azzal állt elő, hogy talán akad egy módja annak, hogy semlegesítsük Scrimm varázslatát. Egy rítus! Szerintem ez az egész az agyára ment. Mostanra már meg is történt a szertartás, és épp Scrimm háza felé tarthatnak. Sietnem kell, hogy odaérjek a seriffhez. Remélem, hisz nekem. Megmutatom neki Scrimm óráját is és elmesélem a kikötői éjszakát. Istenem, add, hogy ne úgy legyen, ahogy Damon mondta, és Scrimm esetleg a seriffet meg az embereit is elvarázsolta. Add, hogy higgyenek nekem… – A csudába, miért hagyod abba megint? – tiltakozott Douglas ingerülten. – Nyugi már. Vége a naplónak, és ha nem tévedek, a folytatás épp nálad van. – A… folytatás? – Douglas elvörösödött és gyorsan belelapozott az előtte fekvő füzetek közül a legközelebb esőbe. – Igen, itt van… nem, ez nem az… ez sem… Na, ez az! Ebben a pillanatban a tetőtér ablaka kivágódott és jeges szélvihar süvített be a szobába.

A nap egy szempillantás alatt elborult és Douglas, Crystal meg Peter azzal küzdött, hogy fel ne kapja őket a szél. A könnyebb tárgyak, mint például a naplók úgy repkedtek a levegőben, mint falevelek a forgószélben. – Kapaszkodjatok, varázstámadás ért bennünket! – kiáltotta Crystal. – Micsoda? – kérdezett vissza Douglas, miközben megpróbált kiszabadulni egy rátekeredett szőnyegből, ami mintha meg akarta volna fojtani. – Ez Scrimm! A szelet használja fel, hogy elrabolja a naplókat! Miközben kiabált, Crystal megpróbálta elkapni a füzeteket, amelyek ott keringtek karnyújtásnyira. Hirtelen kitárult egy szekrény ajtaja, és a benne lévő régi horgászzsinórok, a rájuk akasztott horgokkal mind kifelé igyekeztek, megpróbálták körültekerni őt, a testére csavarodni őrült kígyókként. Minden mozdulata fájdalmas horzsolásokat eredményezett. – Cryyyys! – ordította Peter, s megpróbált segíteni neki, de épp csak egy-két lépést tudott tenni, amikor a padláson összegyűlt összes por szinte kiszakadt a falakból, s a levegőben összeállt sűrű szürke massza szinte rátámadt. Peter megpróbálta védeni az arcát. A szeme meg a szája összeszorítva, de az orrlyukai védtelenek voltak, és a por azokon keresztül kezdett beléhatolni. Crystal azonnal felismerte, hogy kis barátja halálos veszélyben forog. Hagyta a naplókat, s az egyre szorosabban rátekeredő damilszálak ellenére megpróbálta kinyújtani feléje a karját. A porfelhő azon nyomban szétoszlott Peter körül, így a fiú vehetett egy mély lélegzetet, s ezután valószínűleg élete leghatalmasabb tüsszentése robbant ki belőle. Az addig belélegzett tömény por egyetlen lökésre kizúdult, akkora erővel, hogy Peter térdre esett, majd gyorsan befogta az orrát, hogy megakadályozza az esetleges erős orrvérzést. A szél a legvadabbul tépázta őket, amikor a szobában tisztán kivehető volt egy hang: – A varázslat nem gyerekjáték, gyerekeim. Azzal a naplókat kiszippantotta a forgószél a nyitott ablakon. Egy perccel később a szél elült, s a nap ismét beküldte sugarait a régi padlástérbe. A tárgyak ismét láthatóvá váltak a szobában. A naplók azonban mind eltűntek. Douglas még mindig a rátekeredett, torkát fojtogató szőnyeggel küzdött; Crystalt a horgászzsinórok tartották gúzsba kötve, karja, lába telis-tele a horgok okozta karmolásokkal, horzsolásokkal; Peter pedig a vérző orrát törölgette.

12 Fontos döntés A fürdőszobában Crystal és Peter a fürdőkád szélén ültek, Douglas serénykedett körülöttük. Alkoholt, vattát adott Crystalnak, jégkockákat csomagolt egy kendőbe Peternek; aztán ragtapaszokat még mindig a lánynak (egy egész dobozzal elhasznált már a legkülönbözőbb méretekből, kicsiket, közepeseket, nagyokat mindet magára rakta), aztán újabb jégkockákat hozott a barátjának, mert már elolvadtak. Mi mást mondhatnánk: ünnepi külsőben pompáztak. – Hé, Crys – szólalt meg egyszer csak Peter, miközben jégdarabokkal tamponálta az orrát. Levette a szemüvegét és a mosdó melletti polcra tette. – Köszödöb, hogy begbentettél a portól… – mondta orrhangon. – Áh, nem tudtam tenni semmit. Szörnyű volt… Tehetetlennek éreztem magam és ehhez nem vagyok hozzászokva. – Isten hozott a földi halandók között – mosolygott Douglas. A nagy izgalom utáni vigaszként készített egy hatalmas, jól megrakott szendvicset, azt majszolta éppen. – Fidob lehet – nézte gúnyos elismeréssel Peter. – Kérsz pár cseppet a vérebből kecsab helyett? – Fúúúj, Pete, de gusztustalan vagy – szólt rá Douglas. – És te? Ebben a helyzetben hogy tudsz így zabáldi? – Figyúzz, ez az én önnyugtató módszerem. Ez a legkevesebb, nem? A történtek után! Neked nincs saját önnyugtató módszered? Peter elgondolkodott. – Hát, tulajdodképpen van. Ilyedkor felbegyek a tetőre olvasdi. – A tetőre, mi? – ismételte Douglas, miközben a kezéről lemosta a majonézt, hogy segítsen Crystalnak egy újabb ragtapasz elhelyezésében. – Igen, kibújok egy világítóablakod, és leülök a cserepekre. Ott fedt úgy érzeb, bindentől és bindenkitől elszakadtab. Tavaly például az egész gyarat ott töltötteb… – Kinyitotta a batyuját, hogy újabb jégkockákat tegyen bele. Az orrvérzés mintha alábbhagyott volna, de az orra olyan dagadt és vörös volt, mint egy érett paprika. – Oddad föntről néztem a többieket, akik játszottak az utcán, és határozottad sajdáltab bagab. Ne padaszkodj, ha neb fáj a lábad… – Mi van? – szólt Douglas. – Én nem adom fel! – Vagyis? – Nem tudom, ti hogy gondoljátok, de én sosem csináltam azt, amit rám akartak kényszeríteni. Nem fogom épp most elkezdeni. – Bi a fenéről beszélsz? Egy varázslóval akarsz kikezdedi, aki ráadásul legyőzhetetled? örüljünk, hogy valabi csoda folytán életben baradtunk. Erre te… – Nem mindenható – vette elejét Crystal a további ellenvetésnek. – Hát, elég jól vette eddig az akadályokat, nem? – folytatta mégis Douglas és magába gyömöszölte az utolsó falatot is. – Nem gondoljátok, hogy fütyülne ő három gyerekre, ha tényleg olyan hatalmas lenne? Elrabolta a nagybátyád naplóját, mert abból valami fontosra rájöhettünk volna. Fél tőlünk. – Komolyan? Nekem inkább úgy tűnt, hogy mi tojtunk be… Te mit javasolsz? – Bit javasol? Da ebből elég. Éd haza akarok benni! Felbászok a tetőre, és gyár végéig le se jövök! – És azt hiszed, majd Scrimm békében hagy? – vágott vissza Crystal és mélyen a szemébe nézett. – Ha te lennél az ő helyében, mit tennél? Békén hagynál minket vagy mindent elkövetnél azért, hogy ne kellemetlenkedhessünk többé? Halványlila gőzöd sincs arról, hány módja van annak, hogy ártalmatlanná tegyen valakit egy varázsló. Hulla egy darab se, mert az felkeltené a figyelmet. De garantálom neked, hogy nem lenne nyugtod.

– Ebben nyilván igazad van – szólt közbe Douglas. – Gyerünk, elő a farbával! – Azt javaslom, menjünk a könyvtárba. Sőt még jobb, ha csak ti mentek, én kint megvárlak benneteket. Próbáljátok meg úgy, hogy a nagybátyád ne vegyen észre. Kerítsetek elő minden lehetséges információt erről az Angus Scrimmről, onnantól, hogy megszületett, egészen odáig, hogy milyen arcvizet használt. Mindent tudnunk kell róla ahhoz, hogy megértsük, mi lett vele és hol kell keresnünk a Rontás Könyvét, amit a nagybátyád vitt el… – És arról mit gondolsz, hogy ez már nincs a nagybátyámnál, vagy esetleg Scrimm megtalálta? – Az biztos, hogy egyik eredeti Láthatatlannál sincsen. Akkor éjszaka, amikor találkoztunk és te követted a bácsikádat egészen a jósnő Greta házáig, én már jó ideje ott lapultam és füleltem. Greta és Devlin folyton azt ismételgették, ha a kezükben lehetne a Rontás Könyve, talán lenne egy esélyük… De Scrimmnél sincs. Nem tudom, hogyan, miért, de biztos vagyok ebben. Ha akarjátok, hívhatjátok intuíciónak… – Parapszichológiai intuíció? – Nem, hívjuk inkább női intuíciónak… – nevetett Crystal. – Oké, tételezzük fel, hogy kiderítünk mindent, megtaláljuk azt az átkozott könyvet is – vetette közbe Douglas –, de remélem, nem oda akarsz kilyukadni, hogy mi is csináljuk meg a rítust? – Mit képzelsz? Én is remélem, hogy nem fogunk erre kényszerülni. Csak meg akarom akadályozni, hogy esetleg Scrimm megtalálja. Nem fogjátok fel, hogy mi vagyunk az egyetlenek, akik tudják, mi történik és csak mi állíthatjuk meg? – Hiszen azt sem tudjuk, mire készül. Hogyan állítjuk meg? – Ide hallgass! Bármit is akar csinálni valaki, aki gyerekeket rabol, nem hiszem, hogy jó dologra készül. És ha szabad utat engedünk neki, a föld legerősebb varázslójává válhat! – És az tényleg olyan veszélyes lenne? Crystal olyan torz vigyorral válaszolt, hogy Peterben és Douglasban meghűlt a vér. Végül a fiúk felé nyújtotta mindkét ragtapaszos karját, tenyérrel felfelé, és így szólt: – Douglas, Peter, higgyétek el: Scrimm visszatért. Ha azt akarjátok, hogy minden jól végződjön, akkor a Láthatatlanoknak is vissza kell térniük. Douglas Crystal nyitott tenyerére pillantott, majd Peter sápadt arcára. Bátortalanul kinyújtotta a kezét és megszorította Crystalét. – Én itt vagyok – mormogta. Most már a két gyerek fordult Peter felé. Nem szóltak semmit, csak néztek rá némán. A fiú visszanézett, remélve, hogy a szemükben felfedez valami parancsoló vagy szemrehányó árnyékot, de ennek nyomát sem látta; azok ketten már jól tudták, hogy saját életüket teszik kockára, de nem dönthettek a harmadik helyett. Egyedül kellett döntenie. Peter is kinyújtotta a kezét és megfogta a barátaiét. – Éd is itt vagyok – mondta és felvette a szemüvegét. – Ezennel a Láthatatlanok visszatértek – jelentette ki Crystal.

13 Az utolsó Láthatatlan Kendred Halloway a könyvtárában minden héten meghirdette a „Meghívó olvasásra” című programot, hogy a gyerekeket közelebb vigye ahhoz, amit ő úgy nevezett: a „Történetek fantasztikus világa” – így, nagy T-vel. Most is épp a következő esemény előkészítésén szorgoskodott. Figyelte a mesét előadó gyerekeket. A félkörben elhelyezkedő szereplők odaadóan követték őt, egészen elmerülve a történetben, amely a fantáziájukban megelevenedett, s ez volt a célja, hogy így legyen. – Szép a mese, Ken? – kérdezte suttogva Lydia Lodbell, egy idős könyvtárosnő, aki már sok éve munkatársa volt. Kendred Halloway szintén suttogva válaszolt, anélkül, hogy túlságosan elvonta volna a figyelmét: – Izgalmas, mint mindig, Lydia. Minden rendben? – Nincs semmi probléma, Ken, csak folytasd nyugodtan. Csak gratulálni akartam az unokaöcsédhez. – Ah, találkoztál vele? – Hát hogyne: odaát van a folyóirattárban. Ugyanolyan kíváncsi, mint a nagybátyja! – Nekem mondod? Mit gondolsz, segítenem kell neki valamiben? – kérdezte, abban reménykedve, hogy egy határozott nem lesz a válasz. – Ó, nem hiszem, én már minden szükséges információval elláttam. – Remek, Lydia. – Csak azt nem értem, mitől olyan érdekes neki az a régi polgármester… – Régi polgármester? – ismételte Kendred Halloway és először fordította el tekintetét a gyerekekről. – Igen, az az Angus Scrimm, a mi időnkből, amikor gyerekek voltunk… – Gyerünk Pete, haladjunk – szólt sürgetően Douglas –, nem akarom, hogy a nagybátyám itt találjon! A két gyerek már több mint egy órája ült a folyóirattár félhomályos termében és az 1938-as helyi lapok digitális archívumának oldalait nézték a monitoron. Több eltűnt gyerekről szóló cikket is találtak, miként azokról a nyilvános kezdeményezésekről is, amelyek Angus Scrimmtől indultak ki és a gyerekek felkutatására vonatkoztak, de más különösebb információra nem bukkantak. – Nyugi, Doug. Módfelett aprólékosnak kell lennünk. – Jó, jó, Pete, de nem ugorhatnánk rögtön arra az időszakra, amelyről a nagybátyám írt a naplójában? Ha valami áruló nyomot akarunk találni arról, mi történt azon az éjszakán, amikor a Láthatatlanok szembeszálltak Scrimm-mel, és főleg, hogy merre lehet a Rontás Könyve… – Szevasztok, fiúk! Lám, megint összefutottunk – üdvözölte őket a magas szőke, mosolygós férfi a folyóirattár kis szobájának küszöbéről. Közelebb jött, levette a napszemüvegét, sötét, csupazseb dzsekijét pedig egy szék támlájára tette összehajtva. Most már, hogy nem ellenfényben állt, a két gyerek felismerte. Az a férfi volt, aki Peterrel próbált szóba elegyedni, amikor a téren a tűzoltók leszedték Lance-t a városháza toronyórájáról. Douglas azon tűnődött, vajon mennyit hallott az idegen a beszélgetésükből. – Egy ideje figyellek benneteket, remélem, nem bánjátok – mondta Robert Kershaw, a vadászkopó, és továbbra is nyájasan mosolygott. – Én is régi újságokban szeretnék kutakodni, de amikor megjöttem, láttam, már megelőztetek… A nyári szünetre feladott leckéhez kerestek tán valamit? – Pontosan – felelte Douglas, és visszamosolygott. – Osztálytársak vagyunk és minden

szeptemberben úgy kezdjük az évet, hogy kezünkbe sem vettünk könyvet. Most úgy döntöttünk, hogy mégiscsak kicsit korábban kezdjük. ön nem Mistyből való, ugye? – Hékás, a kérdezés az én mesterségem! De eltaláltad. Újságíró vagyok, a nevem Robert Kershaw – felelte, és kezet nyújtott. – Üdvözlöm. Ő Peter Peaky – mondta Douglas, és kezet fogott a férfival. – Ő pedig Douglas Macleod – utánozta barátját Peter. – Egy utazási magazinnak dolgozom – vette vissza a szót az újságíró –, és a ti szép városkátokról készülök most írni… Ah, látom, egy régi polgármesterről gyűjtitek az anyagot. – Valójában Angus Scrimm a nagybátyám idejében volt polgármester – szólt közbe Douglas –, és ő sokat mesél róla. De, elnézést, most mennünk kell… – Ó, persze. Inkább én kérek elnézést. Tudjátok, mi, újságírók szeretjük olyan dolgokba ütni az orrunkat, amihez semmi közünk. Foglalkozási ártalom… Hát, a viszontlátásra – fejezte be a férfi, és felvette a dzsekijét. – Viszontlátásra – szólt egyszerre a két fiú. Az ember elindult az ajtó felé, majd mintha meggondolta volna magát. – Úgy hallottam, a napokban eltűnt egy kislány… – szólalt meg, miközben visszafordult – egy bizonyos Crystal Cooper. Tudtok róla valamit? – Ha tudnánk, már elmentünk volna a rendőrségre, nem gondolja? – felelte Peter. – Persze, persze. Csak azért kérdem, mert az iskolában is jártam, és ott azt mondták, a te osztálytársad, Peter – mondta Robert Kershaw, miután belenézett a jegyzetfüzetébe. – Viszont, na ez érdekes, a te neveddel nem találkoztam, Douglas… – Szia, Doug, szia, Peter – üdvözölte őket az ajtóban megjelenő Ken bácsi. – Segíthetek? – fordult az újságíróhoz. – A nevem Kershaw. Robert Kershaw, újságíró vagyok. Csak pár szót váltottunk, de már megyek is – felelte a férfi és még szélesebbre eresztette nyájas mosolyát. Douglasnak átsuhant az agyán, vajon nem fájdul meg az állkapcsa? – Akkor nem is tartóztatom. Beszélnem kell az unokaöcsémmel. – Hát, a viszontlátásra! – köszönt el Robert Kershaw és elindult a kijárat felé. – Szia, Douglas: majd később hívjuk egymást – szólt Peter sietve. – Viszontlátásra, Halloway úr. – Viharfelhők a láthatáron – gondolta, míg elérte a könyvtár forgóajtaját. Arra számított, hogy odakint megint belefut az újságíróba, de annak nyomát se látta. Gyorsan felszívódott, mint a köd Misty Bayben, az első hajnali napsugárra. Crystal az ablakból kukucskálva követte a könyvtárbeli történéseket, s most épp azon igyekezett, hogy az ablakpárkányról felkapaszkodjon az első emeletre, Kendred Halloway dolgozószobájához. Vajon mit akar mondani neki a nagybácsi? – gondolta. Bedugta a bal lábát egy falmélyedésbe, két tégla közé, így sikerült pár centivel közelebb jutnia, de a cél még jó másfél méterre volt tőle. Hm, hát tényleg jól jönne, ha tudnék seprűnyélen repülni… – Hé, kislány, te nem Susan Cooper unokája vagy? – szólt mögötte egy férfihang. A lány hátrakapta a fejét: egy utcaseprő volt, aki a könyvtár körüli kertben dolgozott. – Nem tudod, hogy a rendőrség már mindenütt keres? Aztán mit keresel itt a falra tapadva, mint egy pók? Ctystal lemondott tervéről és leugrott a fűbe. Szemével fogva tartotta az utcaseprő tekintetét és így szólt: – A kertnek ezt a részét még nem söpörte ki? – Aztán mi közöd hozzá? Én… – a szó félbeszakadt, az ember szeme félig lecsukódott és úgy is maradt, félárbocon, mintha félig elaludt volna. – …én… tulajdonképpen ezt a részt már kitakarítottam. Minek vagyok még itt? – Én pedig nem az a lány vagyok, akit a rendőrség keres. Sőt senki nem vagyok, nem áll előtted senki – folytatta Crystal monoton hangon. – Ó… igaz is… Na, nézd csak, a széllel beszélgetek, vagy mi? Talán igaza van a feleségemnek:

pár nap szabadság jót tenne nekem… – Bizony. Miért nem kezded most? – Persze, miért is ne? – felelte az ember. Azzal elengedte az ágsöprűt, sarkon fordult és elindult az utca felé. – Jó nap… Hé! – szólt Peter és elugrott az útból, nehogy a férfi fellökje. – Láttad ezt, Crystal? Ha nem térek ki az útjából, elgázolt volna minden teketória nélkül! – Hihetetlen alakok vannak – nevetgélt a kislány. – Épp téged várlak: gyere, tarts nekem bakot! – Gyere be, Douglas, ülj le. Ken bácsi irodájában voltak. A szoba az 50-es évek irodai bútoraival berendezve: régi könyvektől roskadozó könyvespolc, az újabb könyvek összevissza halmozva. A falakon híres könyvillusztrátorok dedikált képei. Douglas egyikük stílusát és aláírását felismerte: Quentin Blake. – Sápadtnak látszol, Douglas. Ma éjjel is rosszul aludtál? – Kissé. Megint egy szörnyű álom. Talán még nem szoktam meg a távollétet otthonról, de biztosan elmúlik majd. – Szóval Angus Scrimmről keresgéltél híreket? – kérdezte Ken bácsi. – Igen, Peternek segítettem – vágta ki magát Douglas. – Ide hallgass, Douglas. Megteszel nekem egy szívességet? – Hát persze, bácsi. Ha tehetem, nagyon szívesen. – Akkor azt kérem tőled, hagyj fel a kutatással arról az emberről. Nem tudom, Petert miért érdekli, de ha folytatod, abból semmi jó nem származik. Douglas egy darabig csöndben maradt, majd azt mondta: – Bácsi, te is tagja voltál a Láthatatlanoknak, igaz? Ken bácsi meglepetten nézett rá. – Ki beszélt neked erről? – Peter. Azt mondja, hogy Crystal, mielőtt eltűnt, elmesélt neki egy csomó történetet a Láthatatlanokról. Nagyok voltatok, igazán! – Hát, életem egy időszaka volt. Az ilyen gyerekbandából sok van, semmi különös… – Miért becsülöd le, Ken? A „nagyok” szerintem igazán megfelelő jelző a Láthatatlanok jellemzésére. Douglas az ajtó felé fordult, ahol egy magas, barna hajú férfi állt, tekintete átható és vidám volt. Fényes, sötétszürke, elegáns öltönyt viselt, színjátszó nyakkendővel. – Damon – kiáltott fel Ken bácsi és megkerülte az íróasztalt, hogy elébe siessen. A két férfi barátságosan mosolyogva összeölelkezett. Douglas elképedt: ilyen lett hát a Láthatatlanok vezére, Damon Knight felnőttként! Hűha! Alig várta, hogy elmesélje Peternek és Crystalnak. Nagyon igyekezett minden apró részletet megjegyezni a férfiról. A nagybácsi és barátja nagyjából egyidősek lehettek, de Damon legalább tíz évvel fiatalabbnak látszott. – Damon, csakhogy visszajöttél! – mondta Ken bácsi. – Hát a „vissza” kicsit elkötelezően hangzik. Mondjuk inkább úgy, hogy látogatóba jöttem. Különben is, Greta már több mint egy hete bombázza szegény üzenetrögzítőimet meg faxkészülékeimet. Akartam vagy nem, nem volt más választásom, jönnöm kellett – nevetett a férfi és megismételte az ölelést. – Félretéve a tréfát, igazán örülök, hogy látlak. – Ehm, bácsi, akkor én most megyek – motyogta Douglas teljesen elvörösödve. – Ó, bocsáss meg, Douglas. Damon, bemutathatom neked az unokaöcsémet? A férfi és Douglas tekintete először találkozott, s egy pillanatra az volt a fiú benyomása, mintha a meglepetéstől leesett volna az álla, mintha szellemet látott volna. De rögtön visszanyerte előző arckifejezését és rámosolygott. Douglas azt gondolta, talán tévedett és rosszul látta az előbb. – Szóval, te lennél Ken unokaöccse? – szólt Damon és kezet fogott vele. – Igazán örülök, hogy megismerhetlek. Gyere fel egyszer a villámba, fent van Misty tetején! Majd mesélek neked a nagybátyádról, milyen remek fickó volt.

– Köszönöm. Nagyon köszönöm – motyogta Douglas, szinte már lila fejjel, majd kiszaladt az ajtón. – Talpraesett kölyöknek látszik – jegyezte meg Damon. – Az. Sőt tán túlságosan is az… Damon az íróasztal előtt álló székre ült, Ken bácsi meg visszatelepedett a helyére. Egy pillanatra a feltoluló emlékek csöndje ereszkedett rájuk. Itt ül most a két egykori elválaszthatatlan jó barát, egyformák és mégis különbözők. Damon szeretett vezető egyéniség lenni, Ken inkább visszahúzódó volt. Ugyanakkor barátja titokban mindig kikérte a véleményét. Ken futkározni akart? Damon már szaladt is, aztán megállt, bevárta, úgy mégiscsak jobban esett a futás. Valahogy – gondolkodott el Kendred Halloway – a barátja mindig első lett a fiúk közti versengésekben. És az életben? – Nos hát, Ken – szólalt meg Damon –, te még mindig itt a kis könyvtáradban, mi? Ken bácsi kilépett a gondolataiból. – Nincs mit tenni, Damon. Más-más utat választottunk. Ez a kis könyvtár az én egész világom, jól tudod. A barát mosolygott. – Hát persze, hogy tudom, Ken, bocsáss meg. Csak képtelen vagyok beletörődni, hogy egy olyan ember, mint te, itt legyen bezárva egy kisvárosba egész életében. A többiekkel más a helyzet, akkor is, ha valamennyien nagyszerűen élnek. Gretát leszámítva, aki, ha nem tévedek, folytatja téves vállalkozásait. A jósnő, aki a jövőbe lát! Ken bácsi mosolygott, de nem szólt semmit. – Mi viszont együtt nagy dolgokat vihettünk volna végbe, Ken… tehetnénk még akár ma is, csak hát te… És most nem csak a dél-afrikai bányáimról beszélek. – Már megmondtam neked Damon, engem ezek a dolgok nem érdekelnek. Ez az én világom itt. – Azzal körbemutatott a kezével a könyvei, az ötvenes évekbeli bútorai felé. Egy darabig ismét csendesen szemlélték egymást, tele mondanivalóval, amit nem mondtak ki, vagy a már éppen sokszor ismételt mondatokat hallgatták el. Végül Damon elmosolyodott. – Na, de térjünk a lényegre. Már beszéltem Gretával. Mondta, mi történt Susannal és Markkal… Attól tart, hogy Scrimm visszatért. Te mit gondolsz? – Azt, hogy ha igaz, nagy bajban vagyunk. Sőt talán az egész világra komoly veszélyt jelent. Ismét kis szünet következett, majd Damon megkérdezte: – Ken, ugye nincs nálad a könyv? – Hányszor mondjam már nektek? – csattant fel idegesen Ken bácsi. – Az után az átkozott éjszaka után, amikor otthagytalak benneteket, hogy a seriffhez menjek, többé sose láttam a könyvet. Nagyon jól tudod, hogy a ti kezetekben volt utoljára. Én még azt sem tudom pontosan, hogyan végződött az egész Scrimm-mel. – Úgy tűnt, hogy vége, Ken. Úgy tűnt, hogy vége. – Hé, merre vagytok? – sziszegte Douglas, átvágva a kerten. Elfordult a sarkon, a könyvtár bal oldalán és a szája is tátva maradt: kicsivel arrébb Crystal épp Peter feje tetején egyensúlyozott, aki a vállát a falnak vetve úgy állt ott, mint aki nem igazán élvezi a helyzetet. – Crystal, ha nem hagyod abba, a végén letaposod a fejemről a hajat – nyöszörgött Peter panaszosan. – Uffa, de unalmas vagy. Már majdnem elértem… Próbálj meg lábujjhegyre állni! – Gyerekek, engem kerestek? – szólalt meg nevetve Douglas. – Hála Istennek! – sóhajtott fel Peter. – Megjött Damon??? – kiáltott fel Crystal, miután Douglas elmesélte, mi történt. – És milyen? Jóképű? Vagyis, akarom mondani… – Hát, nem is tudom. Normálisnak látszik, de hozzád kicsit öreg, tudod? Engem meghívott, hogy látogassam meg a házában. Azt ígérte, mesél majd nekem a nagybácsi kalandjairól, azokból az időkből, amikor még a Láthatatlanokhoz tartozott. Előbb-utóbb el kéne menni… – Méghozzá ma éjjel – vágta rá Crystal.

– Ma éjjel? – visszhangozta Douglas. – Bizony. Damon háza nincs messze tőletek. – Ez most hogy jön ide? – Arra gondoltam, hogy mivel csaknem minden éjjel Scrimm kicsinál egyet a régi Láthatatlanok közül, mostantól az lehetne a feladatunk, hogy kívülről őrizzük a házukat, nehogy történjen valami bajuk. Ez lehetne Láthatatlanokként az első igazi küldetésünk, nem gondoljátok? – És nekem jutna Damon, mi? Hát a nagybácsimmal mi lesz? – Vigyázhatnál egyszerre mindkettőre, ide-oda ingázva. Peter és én ebben nem tudunk segíteni, mert mi Gretára és Devlinre vigyázunk. Különben biztosra veszem, hogy a nagybátyádra pillanatnyilag nem leselkedik veszély… – Mitől vagy ebben olyan biztos? – Hát, abból, amit a naplókban olvastunk, világos, hogy ő nem vett részt a többiek varázsszertartásán. Szerintem Scrimmet elsősorban a többiek érdeklik. – És mi van, ha tévedsz? – Nem tévedek. Inkább az a kérdés, ébren tudsz-e maradni. Elég kimerültnek látszol… – Ez nem probléma. Ha akarom, akár egy hétig is ébren maradok. Egyszer a szomszédos moziban rendeztek egy maratoni horrorvetítést. 24 órásat. A végére már senki nem maradt, csak én… – Mmm, mindenesetre tartós telepatikus kapcsolatban maradok veletek. Ha valamelyikőtöket veszély fenyegeti, azt én érezni fogom, és értesítem a másikat. – Telepatikus kapcsolat? – nevetgélt Douglas. – Ugyan Crys, nem érzed kicsit túlzásnak? – Micsoda, nem hiszed? Na, tegyünk egy próbát! – Oké… mmm, lássuk csak… megvan! Mire gondolok most? Crystal egy percig koncentrálni látszott. – Arra, hogy kezdek tetszeni neked és abban reménykedsz, hogy köztem meg Pete között nincs semmi. – Micsoda? – nyílt kerekre mindkét srác szeme, ahogy egyszerre megszólaltak és olyan vörösek lettek, mint a paprika. – De én… De én… egy film címére gondoltam – tiltakozott Douglas. – Na, persze – vágott vissza Crystal elbizakodottan. – Boszorkány a feleségem a film címe, de ez csak a felszíne a gondolatodnak. A gondolatainknak különböző rétegei vannak, tudod? – zárta le Crystal és vetett egy hátrabukfencet úgy, hogy belehemperedett egy bokorba. Douglas széthajtotta az ágakat: – És ha a nagybátyámat illetően mégiscsak tévedsz? – kiabálta, de már csak a száraz leveleken taposó távoli léptek válaszoltak. – Mindenesetre kijelentem, hogy engem egy cseppet sem érdekel – pontosította Peter. – Á, engem sem. Ebben jól melléfogott – mondta Douglas, és indulni készült. A két barát hazafelé bandukolt. Kis idő múlva Peter megszólalt: – És a film címe? Abban is tévedett? – Hát, nem. Az talált. Douglas tett még néhány lépést, majd barátja felé fordult fenyegető arckifejezéssel. – Ezzel mire akarsz célozni? – Én??? – vágta rá ártatlan képpel Peter. Tovább ballagtak, és nem esett köztük több szó.

14 Váratlan áldozat Akkor éjszaka a köd annyira jelentéktelen volt, az ég pedig olyan tiszta, hogy meglehetett számolni a csillagokat. Az a furcsa érzése támadt az embernek, mintha az állandó ködpalást, amelybe Misty Bay mindig burkolózott, egyenesen az ég felé nyílt volna szét. Sajnos Douglasnak nagyon nehezére esett az ébrenlét. Más nem is hiányzott, mint a csillagok számlálása, holott legszívesebben azonnal a bárányokat számlálta volna! Ettől függetlenül, amint a nagybácsiék elaludtak, ő lement a konyhába és egy tasak nescafét belezúdított egy kétujjnyi vízzel telt pohárba, majd egy hajtásra kiitta. Azon nyomban meg is fogadta, hogy legközelebb hasonló esetben azért legalább három kis kanál cukrot is tesz a kávéba. Kinyitotta a kulcsos kisszekrényt és kivette a hátsó kijárat kulcsát. És már itt is van, mászik felfelé egy öreg gesztenyefán, Damon Knight villája mellett. A terebélyes fának volt egy belső elágazása is és azon a törzsön jó néhány lyuk könnyítette a felkapaszkodást. Elérve egy vastag ágat, ráakaszkodott, néhány vékonyabb ágat pedig letört, hogy jobban lásson. Alaposan szemügyre vette az épületet, amelyet csak a hold halvány sugarai világítottak meg, de ez is elegendő volt ahhoz, hogy elkápráztassa a látvány. A háromszintes házat legalább kétharmad részben elkerített, valódi erdő vett körül, míg a hátsó rész egyenesen a hegynek támaszkodott. Sőt nyugodtan lehet állítani, hogy az építményt szinte kivájták és beékelték a gránitba egészen finoman követve a természet szeszélyes lejtéseit. A hegy öblösen bemélyedt? A ház falai is követték a homorulatot. Másutt hirtelen előreugrott a hegyoldal? Ott a ház természetadta folyosói tekeregtek szerpentinként átlós formában és az egészet üvegfalak borították. Douglas eltűnődött, milyen érzés lehet egy ilyen házban lakni, ahol a szobákban lépcsők egyenlítik ki a szintkülönbségeket és ahol a falak elgörbülnek. Aztán eljutott hozzá Crystal telepatikus üzenete: „Douglas, abbahagynád az ellenállást? Ha továbbra is makacsul elzárod az agyadat, hogyan tudok veled kapcsolatot tartani?” „Azt hiszed, olyan nagy öröm – jaj, de kényelmetlen ez a faág –, hogy valaki betolakszik az agyamba és erre-arra kutakodik benne?” „Ne légy olyan sértődős. Ígérem, hogy nem kutakodom semerre. Semleges kapcsolatot tartok. Mit képzelsz, meglehetősen edzett vagyok. A telepátia volt …” „…az első dolog, amire a nagymamám megtanított” – idézte magában a mondatot Douglas. Igazán fura érzés volt. A fiú nem hallotta kifejezetten barátnője szavait. A megérzései jelezték inkább azok tartalmát, a lelkiállapota, a hangulata – s ezek együtt benne szavakká, kifejezésekké váltak, mint egy kódolt szöveg megfejtése. Szinte nagyobb nehézséget jelentett saját gondolatait szavakba önteni. Természetesen képes volt megfogalmazni egy mondatot, de közben betolakodott az agyába egy csomó kép, mint például egy csirkecomb vagy villanások abból, amit aznap csinált, de mindenekelőtt is szörnyűséges jelenetek képei. A zavarba ejtő gondolatfoszlányokról nem is beszélve. „Nem lenne jobb inkább – kevés sültkrumplit ettem vacsorára – ha veszély fenyeget – kényelmetlen! Kényelmetlen – én jelentkezem?” – próbálkozott Douglas. „Hékás, ez nem telefon! A telepátia nem így működik. Hagyd inkább teljesen nyitva az agyadat és akkor egyfajta gondolatáramkör alakul ki közöttünk. Tudom, eleinte mindenki szégyenkezik, de…” „Szégyenkezni? Miért kellene szégyellnem magam? – Úristen, micsoda szégyen. – Na jó, jó, meggyőztél. Megpróbálok jobban „nyitni”. Most elégedett vagy? – Izzadok, mint egy ló. – Miért nem

teszel egy kört Peternél? – Zavarba ejtő képzetek! Zavarba ejtő képzetek! Segítség!” Douglas eltűnődött, vajon gondolatban is el lehet-e vörösödni. „Oké. Próbálj lehiggadni. Később jelentkezem. Pete, itt vagy? Megpróbállak téged is bekapcsolni a”körbe”…” „Itt vagyok, Crys. Befészkeltem magam egy kis furgon végébe, itt a Devlin Stevenson háznál. Tökéletes a nyugalom, a házat mély sötétség borítja, kivéve a hálószobát. Valószínűleg álmatlanságban szenved. A helyében én is így lennék. Aooóh! – De nagyot ásítottam…” Szóval ez így működik, gondolta Douglas, miközben megpróbálta lecsillapítani heves szívdobogását és egy zsebkendővel letörölte izzadságát, hogy amikor majd újra eléri a telepatikus kapcsolat, teljesen nyitott lehessen. Jobb, mint egy rádió adó-vevő, de sokkal zavarba ejtőbb. Minél jobban erre gondolt, annál több zavarba ejtő gondolata támadt! „Azt a” Doug!” – Petertől érkezett hirtelen ez az „üzenet”. – „Az a mcdonald”s-os pultoslány nekem sem közömbös!” „A fenébe, Pete! Lépj ki, ok?” „Douglasnak igaza van, Pete” – avatkozott közbe Crystal. – „Tartsuk tiszteletben egymás magánéletét, különben baj lesz.” „Egy pillanat, hogy is volt abban a filmben?” – tűnődött Douglas. – „Az elátkozott város vagy romba dőlt város, vagy mi a túró. Ott voltak azok a gyerekek, akik olvastak a gondolatokban és a főszereplő egy téglafalra koncentrált, így kívül maradtak!” „Ja, igen, nagyon jó film volt, én is láttam!” – gondolta Peter. „Pete, nem megmondtam, hogy hagyd békén?” – lépett közbe Crystal. „Ejha! Az ördögbe! Egy kis beszélgetés is tilos?” Így hát végül, hála a falnak, Douglasnak sikerült visszanyernie némileg a nyugalmát. Teltek, múltak az órák, de az égvilágon semmi nem történt. Crystal le nem vette a szemét Greta Rowlands házáról, egy percre sem lazított. Minden csöndes volt. Végül is, jobb így. A kislányt enyhe fejfájás környékezte. Először próbált mentálisan egy időben egyszerre két személlyel összekapcsolódni, ráadásul ilyen hosszú időn át. Egyébként az álmosság is erősen kínozta. Le-lecsukódtak a pillái, s közben a bensejében egyfajta kellemes zsibbadtság áradt szét… Nem, álljunk meg: ezek nem a saját érzetei voltak, nem ő készült elaludni! „Hé, Douglas!” A mentális impulzus olyan intenzíven érkezett, hogy a fiú majdnem leesett a fáról. – Mi, mi van? Mi történt? – kiáltott fel hangosan. „Csak annyi, hogy majdnem elaludtál! Tudtam, hogy neked nem lesz könnyű. Figyelj csak, írd le, mit látsz, így ébren tudod tartani magad.” „Hű, hát – dupla adag szalámis zsömle – látom Damon Knight villáját…” „Milyen? Próbáld meg részletesen körülírni” – gondolta Peter. – „Kövesd az alaprajzot, az épület struktúráját, mintha egy építészeti elemzést kellene készítened…” „Uffa, Pete” – tört ki Douglas. – „Te még gondolatban is ilyen cikornyás vagy! Na, jó, hagyjál, megpróbálom… Olyan… Azokra a mexikói sivatagban emelt épületekre emlékeztet, amelyeket a hegy oldalába vájva építettek. A Dagobert bácsi meséiben olvastam egy történetet, ami ehhez hasonló városban játszódik…” „Á, igen, Cibola hét városa!” „Remek, tökéletes válasz!… Na, legyetek jók!” „Mi van? Most mit csinálsz?” „Elmegyek. Azt csinálom, hogy elmegyek!” „Fékezd magad, Doug, még a végén Scrimmnek teszel szívességet!” „Ezúttal Petenek van igaza, Doug!” „Lazítsatok… csak elmegyek, megnézem, jól van-e a nagybácsim… juj!” „Mi van, Douglas? Nyisd ki a tudatod, dolgozzunk együtt!” De Douglastól semmi válasz nem érkezett. Semmiféle gondolathullám nem jött tőle, mintha

eltűnt volna a semmiben. „Peter, Peter, „érzékelsz” engem?” „Kétségtelenül, Crys. Douglast viszont képtelen vagyok „érzékelni”.” „A kapcsolat megszakadt. Valami történt vele!” – Hé, van ott fönn valaki? – kérdezte Douglas. Egyszerre csak az utca fényei elhalványultak, és a fa legmagasabb lombjai úgy zúgtak, remegtek, mintha valaki vagy valami mozogna az ágak között. Douglas odébb húzódott a gesztenyefa törzse felé, készen rá, hogy leugorjon. – Van ott valaki? – ismételte meg a kérdést. – Persze, én vagyok itt. A hang világosan a fa koronája felől érkezett. – Ki vagy? És mit csinálsz ott fönt? – Uh, ez jó. Ezt én kérdezhetném tőled. Az teljességgel természetes, hogy én itt vagyok fenn. Douglas hozott magával egy elemlámpát, amit most felfelé irányított. – Figyelmeztetlek, hogy csöppet sem vagyok tréfás kedvemben. Gyere le, vagy én és a barátaim ellátjuk a bajodat! – Uh, micsoda fenyegetés. Ellátjátok a bajomat… Nagyon szemtelennek tűnsz, fiú. Az elemlámpa fénycsóvája bevilágított a fatörzs mélyedéseibe, de csak poros pókhálórengeteget tett láthatóvá. Hát, én megpróbáltam, gondolta Douglas. Végül elkezdett matatni a levelek között és ekkor hirtelen két fényes kerek szem nézett rá… egy bagolyé! – Lennél olyan kedves, hogy nem világítasz a szemembe? – förmedt rá a szárnyas. – Hogyan… hogyan lehetséges? – Mi, fiú? – Vagyis, hát… a baglyok nem beszélnek! – Amikor nincs mondanivalónk, akkor nem… – Na, elég, én elmegyek – morogta Douglas és a fa törzse felé fordult. – Uh, de sietős – karattyolt a madár. – Szeretném neked bemutatni az én barátaimat. Douglas már elindult lefelé a törzsön, de leblokkolt. A fa belsejéből furcsa kaparászás hallatszott, mintha ezer svábbogár futkosna egy padlón. – Tudod – folytatta a bagoly –, ők nagyon szeretik a fákat, de azt nem, ha valaki tördeli az ágakat. A zaj egyre közeledett a letört ág csonkjához. Valami kibújni készült onnan. – De én… csak néhány elszáradt gallyacskát törtem le – nyafogott Douglas, és szemével a hasadékra meredt, a hátán pedig végigcsurgott a veríték. De hát mit is csinálok én? – kérdezte magától egy ponton. – Egy bagollyal beszélek? Leugrani készült… De azok megjelentek. Tucatnyi fura szerzet bújt elő a fából, akkorák, mint a lábfeje. zöld testüket toll fedte, horgas karmaikkal kapaszkodtak, a szemük, mint dühtől lángoló vörös bogyók. Mielőtt rámásztak volna, annyi ideje maradt csak, hogy elkiáltsa magát: – Koboldok! „Peter, hol vagy?” – gondolta Crystal és folytatta a futást. „A te szemeddel nézek, de képtelen vagyok felismerni, hol jársz, túl nagy a köd.” „Körülbelül két háztömbre lehetek Knigth házától. El kéne érnem Dougot, mintegy…” „Rendben, rendben, elég! Csipkedd magad! Én csak öt-hat perc múlva érek oda!” Douglas ordított. Ordított és ordított. Görcsösen ölelve kapaszkodott az ágba, de nem volt annyi ereje, hogy megtartsa magát, a körmei pedig széttöredeztek a fa kérgén. A lába kezdett eltűnni a fatörzs széles nyílásában. A koboldokat valami furcsa őrjöngés hajtotta. Egyfolytában futkostak körülötte és rajta, érthetetlen szavakat motyogtak, minden erőt oda összpontosítottak, ahol a fiú kapaszkodott. Egészen addig harapták, karmolták, míg el nem eresztette az ágat. Utána rávetették magukat a másik kezére. Már csaknem derékig behúzták. Nem sok kellett, hogy teljesen elnyelje őt a fa odva.

Peter már nem tudta, hol van. A köd annyira sűrű lett, hogy teljesen elvesztette tájékozódóképességét. „Crys, hol vagy?” „Mit tudom én, Pete. Nem látok semmit! Kénytelen vagyok megszakítani az összeköttetést!” „Hogyan? Miért?” „Meg kell próbálnom valamit. Te csak fuss tovább!” Crystal megtorpant. Lihegve összegörnyedt, így próbálta csillapítani a lépébe beleállt nyilallást. Ez így sehogy sem volt jól. Nem folytathatta a rohanást, amíg nem tudta, merre is menjen. Hogyan is mondta annak idején a nagyanyja? – A látás egy túlértékelt érzékelés, Crystal. Nincs annál vakabb, mint aki csak a látására bízza magát. Aztán bekötötte a szemét, megforgatta a tengelye körül. Egy erdőben voltak, ahol úgy kellett visszatalálnia az ösvényre, hogy nem is látott. Ezt a játékot többször is megismételték. – Meglásd, ez kiélesíti a többi érzékelőképességedet – mondta. – Szívd be az illatokat, gyűjtsd be magadba a természetet, hiszen mi is részei vagyunk. Csak túl gyakran megfeledkezünk róla. Crystal sosem találta meg az ösvényt anélkül, hogy ne kukucskált volna. Ez a helyzet azonban csöppet sem volt játék és nem lehetett kukucskálni. Azt kellett megpróbálni, hogy átlásson a ködön. Becsukta a szemét és ellazult. – Növeld érzékeléseidet, növeld érzékeléseidet – ismételgette. Egy kutya néhány házzal odébb nyüszített, egy hajó szirénája búgott fel lent a kikötőben, autó hajtott el távolabb, valahol leengedték a redőnyt. – Válaszd szét a zajokat, válogass… Leereszkedő redőny hangja? Hajnali négykor? Talán egy pékségé… vagy egy garázsé… Más érdekel… – Gyűjtsd be magadba a természetet… Ezzel mit akart mondani? Crystal még erősebben koncentrált. A közelben egy macska fújt, talán összeveszett egy másikkal. Még sosem próbált összekapcsolódni egy állat elméjével. Azt mondják, az állatokat jól lehet használni a telepátiában vagy más, érzékek feletti érzékelésben. „Vezess, macsusz. Damon háza nincs messze: talán ismered, tudod, hol van… vezess…” Crystal próbált olyan képet kivetíteni, amit egy macska láthat Damon Knight házából. Valami megmozdult előtte a ködben. Egy fekete foltos fehér cica. A kislány mögötte futott. Az állat gyorsabb volt nála. A lejtős utcán gyorsabban haladt, mint ő. „Várj meg, cicus! Túl gyorsan futsz, várj meg!” De a macska nem lassított és hamarosan el is tűnt a ködben. Crystalt letörte a kudarc. Ismét egyedül volt és abban is kételkedett, hogy a macska jó irányba vezette-e. Ismét koncentrált. Mi lehet itt a környéken? Valami vibrál… rezeg… Denevérek? A denevérek nem látnak, de rezgéseket bocsátanak ki. Egyfajta radarként működnek. „Segíts, barátom… taníts meg, hogyan használjam a rezgéseket.” Crystal lassan futásnak eredt, még mindig csukott szemmel. Rezgések… Ez működött egy egész háztömbön át: lélekszakadva szalad anélkül, hogy bárminek nekiment volna, de túlerőltette magát. Ismét megszakadt a kapcsolat, megtorpant. De már majdnem ott volt. Érezte. Kezdte érezni Douglas szorongását! Megpróbálta elhessegetni a tudatából és megnyitni az agyát az érzékelések felé. „Miféle szag ez? Egy olyan fa illata, amiből nincs a környéken egy sem, tehát ez csak máshonnan jöhet. A nagyi megtanította felismerni a növények illatát. Hol is volt Douglas? Egy gesztenyefán fészkelte be magát… Ott vagyok! Talán odaértem!” De már elkésett. Douglas feje is eltűnt a fa nyílásában.

Ahogy vonszolták egyre mélyebbre a meleg és nedves odúban, fölötte a nyílás mind jobban szűkült. Már nagyon távolinak látszott. A koboldok a Misty Bay alatti föld mélyébe hurcolták. Douglas sírt és kiáltozott, de mindhiába. Sírt és kiáltozott. – Douglas! – Sírt és kiáltozott. –Douglas! – Sírt és: – Douglas! Crystal hangja volt az. De honnan jött? Hogyan… – Douglas, ébredj! Csak álmodsz. Hallasz engem? Csak álmodsz! Douglas felnyitotta a szemét. Crystal rázogatta. Nem a föld alatt volt, hanem a szabadban, a gesztenyefa alatti járdán. Damon Knight háza távolabbról sejlett a ködben. A szabad levegőn volt, nem a föld alatt! – Crystal… Mi volt… – Én is szeretném tudni, Doug. – Nem aludtam el, Crys, esküszöm. Annyira valóságos volt, de annyira… Nem az én hibám! Fogalmam sincs, mi történt, csak… Hiszel nekem? Crystal kimerülten sóhajtott. – Hiszek neked, Doug. – Köszi, Crys, kösz! Douglas megölelte a kislányt, aki szoros öleléssel viszonozta a gesztust. – Uff! Na, végre megvagytok – jelent meg futástól lihegve Peter. – Mi történt? – Tudod mi, Peter? – kezdte Crystal kibontakozva az ölelésből. – Az történt, hogy hagytuk magunkat átverni. Devlin Stevenson kinyitotta a szemét és a kezével ösztönösen a feleségét kezdte keresni az ágy bal oldalán. Természetesen nem találta, hiszen épp ő győzte meg, hogy menjen el pár napra a barátnőjéhez, aki a városon kívül lakott. Úgy érezte, veszélyben van és nem akarta őt belekeverni. Akármi történik is, maga akart szembenézni vele. Egyedül randevúzik az ember a Sorssal. Újból megfogadta, hogy ezen az éjszakán ébren marad, de az álmosság és az évek legyőzték őt. Amint az újabban gyakran megtörtént, most is arról a kövér kisfiúról álmodott. A Láthatatlanok, a vihar, a Damon felé tőrt hajító Scrimm. És a gyerek. Hogyan is feledkezhetett meg róla e sok éven át, mintha nem is létezett volna? Ráadásul a megjelenése épp annyira volt titokzatos, mint amennyire isteni szerencse… Ha azon az éjszakán nem áldozza fel magát, Damon halott lenne, a Láthatatlanok pedig legyőzöttek. De hová lett a holtteste? Sosem találták meg… Hirtelen azt érezte, nincs egyedül. Nem tudta megmagyarázni, mitől támadt ez az érzése, de a szoba levegője egyszerre megfagyott. – Ki van ott? – kérdezte a semmit. Az éjjeliszekrény lámpája kialudt. Másnap egész Misty Bay arról beszélt, hogy az éjszaka újabb haláleset történt. Devlin Stevenson. Infarktus.

Közjáték Az öreg kedvtelve mosolygott, s lassú mozdulattal letörölte a homlokáról az izzadságot. A sakktábla fölött merengett. Mielőtt eltette volna összes tartozékával együtt, mindegyik figura helyét igyekezett megjegyezni. Persze nem az emlékezete hibádzott. Emlékezett rá, hogyan kezdte ezt a meccset, még mielőtt megalkotta a sakktáblát, amikor még a hegy foglya volt. A játszma alaposan előrehaladt. Az ellenfél megtette a maga lépéseit, de az öreg figurái könyörtelenül a sarkában jártak, mint egy közelgő vihar felhői. Eltűnődött a sakkba oltott varázslaton, s azon, milyen könnyű lenne ellenőrzés alatt tartani az emberi lényeket. Elegendő lenne elrendezni a figurákat és megfelelően adagolni a bűbájosságot. Most valamennyi sakklépés tökéletes összhangban állt az emberek cselekvéseivel. Két halott már volt és újabbak várhatók (ez elkerülhetetlen ár egy olyan játszmában, amelyben a tét igen magas). Szép nyugodtan elkezdte elrakosgatni a figurákat. Itt van mindjárt ez a Robert Kershaw, ez a minden lében kanál újságíró, a ló; itt meg a felnőtt álmodozó Kendred Halloway, a másik ló; és ez itt mi? Ez a két futár, Susan Cooper fiatal és vakmerő unokája, Crystal, meg bizalmas barátja, Peter… De a legfontosabb figura, amelyet, ha kártyáról lenne szó, ásznak nevezne, a királynő. A nagylelkű és tapasztalatlan Douglas Macleod. A kapu.

15 A vadászkopó csapásán Robert Kershaw, a vadászkopó abban a szobában ült a könyvtárban, ahol a régi újságokat mikrofilmen tárolták. Annyi fény derengett a helyiségben, amennyi a kis nézőablakon átszűrődött, ami előtt az 1938-as évfolyam lapjai futottak. Ugyanazok az oldalak, amelyeket előző nap a fiúk is olvasgattak, amikor rájuk nyitott. A szimata azt súgta, kövesse a fiúk mozgását, s minél többet vizsgálódott, annál több nyom vezetett hozzájuk. Úgy tett, ahogy máskor is, amikor új helyre érkezik. Szokásához híven Misty Bayben is a rendőrséghez közeli sörözőben töltötte az estéit. Ahhoz, hogy naprakész, pontos információi legyenek a legfrissebb eseményekről, nem kellett mást tennie, csak kicsit szóba elegyedni a szolgálat végén betérő rendőrökkel. Tapasztalata szerint a legtöbbnek nem kellett különösebben könyörögni, hogy meséljen a munkájáról, főleg az után, hogy néhány pofa sör már lecsúszott a torkán. Szinte mindegyik leginkább azokról a különös halálesetekről beszélt, amelyek néhány idős lakóval történtek. Az emberek azonban egy furcsa részletről nem tudtak: valamennyi elhunyt ruhája tengervízzel átitatott volt. Az említett körülményt azért is lehet rendkívülinek tekinteni, mivel a halottkémek jelentései minden esetben természetes halálokokról beszéltek… Hogy is hívták ezeket a személyeket…? Robert Kershaw a sokzsebű dzsekijéből előhalászott gyűrött jegyzetfüzetében bogarászott: Susan Cooper és Mark Warrick. Ma reggel a seriff hivatalából egyik informátora azzal hívta fel, hogy közölje a legújabb halott nevét: Devlin Stevenson, akinek holttestét a házvezetőnő fedezte fel. A körülmények hasonlóak az előző két esethez. Az újságíró mindegyik nevet feljegyezte egy külön lapra, majd a lapokat egymásra fektetve maga elé helyezte. A másik, aggodalmat kiváltó esemény egy kislány, bizonyos Crystal Cooper eltűnése volt. Susan unokájának fényképével Robert mindenütt találkozott, hiszen egész Misty Bayt teleplakátolták vele. Az elhunyt idős emberek nevei fölé tehát még egy ilyen szórólap is került. Crystal Peter iskolatársa volt, azé a fiúé, akivel egy nappal korábban találkozott annak a másiknak, Douglasnak a társaságában, aki szintén azt állította, hogy osztálytársak, de Robert kutatásai ezt nem támasztották alá. Vajon miért hazudtak? Nyilvánvaló, hogy valamit titkoltak… De mit? És ki védelmezte Petert? Az az ostoba fajankó, Lance, bizonyára nem saját akaratából került a városháza toronyórájára azzal a táblával a nyakában. Na, és itt a másik furcsaság: a tábla szövegezője ugyanazzal a névvel illette a titokzatos gyerekbandát, mint amit Robert már hosszú ideje nyomon követ egész Amerikában: a Láthatatlanok. Véletlen egybeesés? Egy másik zsebből egy még régebbi jegyzetfüzetet kotorászott elő. Átlapozva megtalálta, amit keresett: néhány nevet, amit ki tudott deríteni a fantomgyerekekről. Kitépett egy újabb tiszta lapot és egyenként fel írta ezeket a neveket: Greta, Mark, Susan és Devlin. Mark. Susan. Devlin. Ugyanazok a keresztnevek, mint a nemrég elhunytaké! Robert összezavarodott. Ez is valami egybeesés? Szórakozottan kihúzott egy cigarettát a dobozból. Még időben kapcsolt, hogy a könyvtárakban tilos a dohányzás, és türelmetlenül visszatette a helyére. Újra hozzálátott.

A közelben álló nyomtatóból kihúzott egy lapot és elkezdte összeírni azokat az elemeket, amiket eddig felfedezett. Először is a Láthatatlanok. Egyfelől a fantomgyerekek, másfelől a Misty Bay-beli Láthatatlanok. Aztán Mark, Devlin és Susan neve. Crystal, az eltűnt kislány Susan unokája. Felírta ezt a nevet is és összekötötte az asszonyéval. Crystal Peter osztálytársa. összekötötte ezt a két nevet is, ugyanakkor utóbbié kapcsolódott a Misty Bay-beli Láthatatlanokkal is. Aztán itt van ez a Douglas (egy nyilat húzott Peter nevéhez), Kendred Halloway unokaöccse, azé az emberé, aki a könyvtár igazgatója… és régi barátja az elhunytaknak. Az elhalálozottak gyerekkori barátja. Itt megállt. Ez mind nagyon érdekes, de hová vezet? Tekintetét a keresőablakra emelte. Annak az újságnak, amit a gyerekek böngésztek, az évfolyama: 1938. 1938-ban Kendred Halloway és barátai nagyjából annyi idősek voltak, mint most Crystal, Peter és Douglas. Pont az az életkor, amikor az ember összeverődik a barátokkal, együtt csavarognak, szórakoznak. Pont az az életkor, amikor bandába tömörülnek. Szép fiatalkori események, amelyekről öregkorban lehet majd mesélni a fiaknak, unokáknak… Felpattant, sebtiben összekapkodta a szétszóródott papírlapokat. Jegyzetfüzete új ötletet sugallt: talán az a kislány, Crystal Cooper tudhat valamit arról, mi történt a nagyanyjával. És a nagyanyja öreg barátaival. Meg kell találnia a lányt.

16 Oda-vissza időben és térben – Szent ég, Doug, sápadt vagy és egyre levertebbnek látszol – mondta Crystal, amikor kora reggel a fiú megjelent a sziklabarlangban, amelyet átkereszteltek „kalózok rejtekhelye” névre. – Ébren töltötted az éjszaka további részét is, mi? Douglas a kislánnyal és Peterrel szemközt lerogyott egy homokbuckára. – Ugyan ki mer már aludni itt? Már mást sem álmodom, csak szörnyű ütközetekről a Láthatatlanok és Scrimm között… Egyik kapucsínót iszom a másik után, hogy ébren maradjak!… Hát akkor, hagyjuk az egészet, vagy bele akartok vágni egy újabb kalandba? – Nos hát, Doug – szólalt meg Peter egy nagy sóhajtás után. – Cryssel felmértük, hogy valójában nincs sok értelme folytatni egy nálunk sokkal hatalmasabbal… – Á, na végre egy értelmes ötlet! – Természetesen, ha a kezünkben lenne a Rontás Könyve, a körülmények rögtön más megvilágításba kerülnének… – folytatta Peter. – Na, igen, ha hamarabb meg tudnánk találni, mint Scrimm, egy kicsit megszorongathatnánk a mogyo… khm… szóval akkor egyenlő felekként küzdhetnénk, vagy éppen fölényesen győzhetnénk – zárta le Crystal. – Az lehet, de nincs nálunk, nem igaz? És akkor miért ne tölthetnénk úgy a nyarat, mint más gyerekek, akik gondtalanul lógatják a lábukat egész nyáron, és… Most miért néztek így rám? – Pete-nek támadt egy rizikós, de működőképes ötlete – vette vissza a szót a lány. – Gondolom, olyan ötletről van szó, ami őt nem érinti – vágott vissza védekezőn Douglas. – Te magad is feltételezed, hogy ha elalszol, már másról sem bírsz álmodni, csak a Láthatatlanokról, nem? – szögezte le Peter. – Hmmm… hát, igen, talán… – Sőt mi több, nem holmi összevisszaságban álmodsz róluk, hanem az események időbeli sorrendben követik egymást… – Hová akarsz kilyukadni? – Ide hallgass, Douglas – lépett közbe Crystal. – Emlékszel, amikor megismerkedtünk, elneveztelek kapunak? – Persze, rögtön gondoltam is, ez a csaj flúgos. – Nézd, olyan egyénre mondják, hogy kapu, aki két dimenzió között képes utat nyitni, legyen az térbeli vagy időbeli dimenzió. Például, amikor te alszol, képes vagy arra, hogy régmúlt eseményekbe nézőként bekapcsolódj. – Ezt már mondtad. De miért éppen a Láthatatlanokat látom? És azelőtt miért nem történt velem ilyesmi? Itt, Misty Bayben még egyetlen normális álmom sem volt. Crystal felsóhajtott. – Nem tudom, Doug. Ezt egyelőre nem tudom. – Pedig te vagy a nagy szakértő? – Mindenesetre azt hiszem, te már túlzottan belekeveredtél ebbe a történetbe. Azt is gondolom, hogy még ha most azonnal elmennél is Misty Bayből, ezek az álmok tovább követnének… Sőt talán nemcsak az álmok. Douglas mélyen két barátja szemébe nézett. – Szóval szerintetek számomra az egyetlen lehetőség, hogy újra normális életet éljek az, ha megoldom ezt az ügyet a lehető leghamarabb, mi? – Igen, ez a véleményünk, Doug – felelte Peter szemlesütve. Douglas Crystalhoz fordult. – Halljuk azt az ötletet! – Egy parapszichológiai kísérletről van szó, amelyben te leszel az aktív sarokpont. – A micsoda?

– Jól figyelj! Különböző módokon próbára tettem a hipnotikus és a telepatikus képességeimet… Ezúttal összekapcsolhatnánk a kettőt. Megpróbállak hipnotizálni és mentális kapcsolatba lépni veled meg Peterrel, és arrafelé terelni, hogy „álmodd” azt az éjszakát, amikor a Láthatatlanok összecsaptak Scrimmel és elveszítették a Rontás Könyvét. – Ez most vicc? – Sajnos nem, Doug. – Ezt felejtsd el! Kisvártatva Douglas mellett, aki vízszintes helyzetben feküdt, ott térdelt Peter és Crystal, jobbról, balról fogták a kezét. – Crys – szólt Douglas –, ígérd meg, ha bármi veszély fenyeget, azonnal felébresztesz! – Megígérem, de most kérlek, lazíts, engedd el magad! – Siess, légyszi… végül is nem te vagy a kapu! – Ez igaz, de most lazíts, és nézz a szemembe! – Tudnod kell, hogy nem vagyok könnyű eset, ha hipnotizálni akarsz. Egyszer a papámmal elmentünk megnézni egy bűvészmutatványt, és… – És? – kérdezte Peter. – Pssszt! Hallgass, elaludt – suttogta Crystal. A kísérlet elkezdődött. – A Rontás Könyve világosan beszél – mondja Damon. Égeti örök barátja, Ken Halloway távolléte. Hiányzik a támasz és most sebezhetőbbnek érzi magát. De nem akarja, hogy mások is észrevegyék. A Láthatatlanok megbújnak a sziklazátony oltalmában, ugyanabban a barlangban, amelyet mintegy hatvan évvel később Crystal, Peter és Douglas is búvóhelyének választ. Odakint kegyetlen vihar tombol. – Figyeljetek jól ti is – folytatja Damon hallhatóan érzelemmentes hangnemben. – „Csak egy romlatlan kamasz képes szembeszállni egy varázslóval, feltéve, hogy megesküszik a számára legdrágábbra, hogy nem enged a hatalom csábításának, nem hagyja, hogy szelleme elfásuljon, nem mond le eszményeiről, álmairól, ahogy az felnőttkorban megtörténik.” – Hékás, eddig ez tök jó – kiált fel Mark. – Várj, van még más is: „…Azonban ahhoz, hogy érvénybe lépjen a varázslat, az ifjúnak egy rendkívüli áldozatot kell bemutatnia: egy másik ifjú vérét kell ontania.” Azt a’! Mintha valaki csuklana, de nem a Láthatatlanok közül. – Ez mi volt? Van itt még valaki? – kiált fel Damon talpra ugorva. – Mi ütött beléd, Damon? Én semmit sem hallottam – veti ellen Greta. – Úgy hallottam, valaki csuklott – a fiú visszaül. – Biztosan tévedtem. Szóval, egyetértetek? – Véráldozatot bemutatni? Megőrültél? És kit ölnél meg közülünk? – Nyugi, Susan. Ki beszél itt gyilkosságról? A könyv csak annyit mond, vért ontani, nem megölni. – Hát akkor? – szól közbe Mark. – Hát akkor elég annyi, hogy kicsit megvágjuk egymást… Én megsebezlek téged, te Susant, Susan Devlint… és végül elérkezünk hozzám. Mit szóltok? – Szerintem Susannak igaza van: őrült vagy! Én nem hagyom magam összekaszabolni! – Bravo, Mark – helyesel Greta. – Keressünk valami más megoldást! – Én benne vagyok – szól Devlin. – Micsoda? Odafigyeltél egyáltalán? – kérdezi Mark. – Ott… ott van a barátom is az elrabolt gyerekek között, Russel Everett, hiszen tudjátok. Egy kis vágás igazán nem nagy ügy, legalábbis ahhoz képest, ami rájuk vár. Én nem akarom őket magukra hagyni. Hát ti? A Láthatatlanok elnémulnak, zavartan lesütik a szemüket. Senki nem mer ellentmondani. – Damon, karcolj meg – mondja ekkor Devlin és átnyújtja a bicskáját. – Itt a karomon, de ne vágj túl mélyre! Damon habozik, majd megmarkolja a bicskát. A pengét a tűz fölött izzásig megforrósítja, megvárja, míg lehűl, végül hozzálát a művelethez. Épp csak annyira vág, hogy kiserkenjen a vér. Közben fennhangon mondja: – Én, Damon Knight ünnepélyesen fogadom, hogy mindig tiszta maradok, sosem

tagadom meg a Láthatatlanokhoz fűződő barátságomat, sem pedig más álmomat, eszményemet, amelyben most hiszek. Utána átadja a kést Marknak. – Egy dolog aggaszt engem – mondta Crystal, kilépve a mentális összeköttetésből. Douglas mélyen aludt tovább. – Csak egy? – próbált tréfálkozni Peter. – Doug nem úgy éli ezt az álmot, mint egyszerű néző… – Arra a csuklásra gondolsz, amit Damon is észrevett? – Igen. Ők is hallották, érted? Nem tudom, folytassuk-e. Attól félek, túl veszélyes. Mi van, ha Douglas úgy elalszik, hogy nem ébred fel többé? – Ez akkor is megtörténhet, ha bármikor magától alszik el. Tudod te is jól, nem? Muszáj folytatnunk, és feltárni mindazt, amire szükségünk van, hogy aztán lezárhassuk ezt az ügyet Scrimm-mel olyan gyorsan, ahogy csak lehet. – Talán igazad van, Pete. – Nem tudom. De tény, hogy Doug szénája nagyon rosszul áll. – Folytassuk? Ebben a pillanatban Douglas mindkét keze, amely még a barátaiét szorította, hirtelen megrándult és panaszosan nyögdécselni kezdett. – Gyerünk tovább, Crys! Gyorsan! Sötét és nedves szobában vagyunk. A téglafalakat vastag pókháló borítja, a padló csupa penész és sáros pocsolya. A cellát lezáró súlyos tölgyfa ajtó parányi ablakán halvány fénycsík kúszik be. Valaki sír. Gyerekhangon. Láncok villannak a sötét félhomályban és három gyerek körvonalai látszanak. Két fiú és egy lány. Az egyik fiú sírdogál, a másik kettő ijedt szemmel mered a sötétbe. Hirtelen a kislány megfordul. Látott valamit? Száját szóra nyitja, de nem jön belőle hang azonnal. Végül összeszedi bátorságát. – Ki vagy? Hogyan lehetséges ez? Hogy létezik az… – Christine, mi történt? – kérdi a fiú, aki nem sír. – Nem tudom, Russel, egyszer csak azt éreztem, mintha lenne itt még valaki, egy kövér fiú… – Hol marad a rendőrség, Christine? Miért nem jön senki, hogy kiszabadítson minket? – Bátorság, kicsinyeim. – Ez Angus Scrimm, aki bekukkant a kisablakon. – Hamarosan vége az egésznek. Fémes kulcszörgés hangja, majd egyszerre kinyílik az ajtó. A Láthatatlanok az erdős részen át felfelé kaptatnak a sziklazátonyon Angus Scrimm rezidenciája fölött. A vihar őrjöngve dühöng, szinte szünet nélkül szórja a villámokat. Azonban Damon és társai most másként viselkednek, mint korábban. Nem félnek többé, hiszen elvégezték a vérszerződés rítusát, és Scrimmnek már nincs hatalma felettük. Damon előbújik a fák közül a ház mögött, és a lába döbbenten földbe gyökerezik. Angus Scrimm lenn van a tengerparton, azon a kis földnyelven, amely benyúlik a tengerbe, és ott a három eltűnt gyerek is. A gazember felfüggesztette őket fejjel lefelé egy vastag faágra és alájuk odakészített egy-egy öblös edényt is, amibe felfogja majd a vérüket! A férfi az emberi véráldozat végrehajtására készül, ami majd hozzásegíti, hogy ő legyen a legnagyobb varázsló. Most Angus Scrimm egy nagy kést az ég felé tart és fennhangon kántál egy ismeretlen nyelvű szöveget. A Christine nevű kislányhoz lép, hajánál fogva megragadja. A dühöngő vihar a tetőfokára hág, a víz, amely a kislány arcát mossa, nemcsak eső, hanem a tenger hullámai

is: az óceán olyan erővel csapódik a sziklafalnak, mintha el akarná söpörni onnan mindazzal együtt, ami fölötte van. – Végre elérkezett a te pillanatod, kislány… – NEM! – üvölti Damon, ahogy a torkán kifér, s már vetődik is le a sár borította lejtőn, nyomában a Láthatatlanokkal. – Á, nicsak, kik járnak erre… a kis taknyosok – csúfolódik Angus Scrimm. Otthagyja a kislányt, és feléjük indul. – Köszönöm, hogy ti is eljöttetek, szegény ábrándozók. Így majd ti is a rítust szolgáljátok. – Ezt felejtsd el, varázsló! Nézd csak! – vág vissza Damon és magasba emeli a Rontás Könyvét. Angus Scrimm pillanatra megtorpan, félelem jelenik meg a tekintetében. De szinte azonnal visszanyeri lélekjelenlétét. – Mit akarsz tenni, kölyök? Engem fenyegetsz, aki épp most válok a Föld legnagyobb varázslójává? – De még nem vagy az, Angus – válaszol Damon, s baljával Mark kezét keresi, aki már nyújtja is az övét, hogy megfogja a hozzá legközelebb eső másik Láthatatlan kezét. A lánc hamar létrejön. Damon szabad kezében tartja a könyvet, s kinyitja az előre kijelölt helyen. Olvasni kezdi fennhangon: „Mi, romlatlan és tiszta ifjak megfosztunk téged, varázsló, minden hatalmadtól!” Hatalmas villám sújt le az égből, Angus Scrimm megdermed a félelemtől: – Átkozott, öntelt kölykök! – ordítja. Aztán… Aztán nem történik semmi. Az eső tovább ömlik, Angus Scrimm pedig továbbra is ott áll sértetlenül. Fékezhetetlen nevetésben tör ki. – Beképzelt kis hülyék! Rosszul végeztétek el a szertartást! – Az nem lehet… hiszen vérünket ontottuk… – Na, persze, csakhogy a könyvben a „vért ontani” kifejezés úgy értendő: ölni! S mivel jelenleg mindnyájan életben vagytok, a szertartás érvénytelen! – kiáltja diadalmasan a varázsló. Váratlanul felkapja a hosszú kést és Damon felé hajítja. – Neeee! – hirtelen egy gyerek a semmiből Damon és Scrimm közé veti magát. A kés a mellkasában áll meg. – Douglas – kiáltotta Crystal egy másik helyen, egy másik időben. – Ki… ki vagy te? – kérdezi Damon és a haldokló fiú fölé hajol. – Nem számít, Damon – feleli elhaló hangon. – A szertartást… most már megcsinálhatjátok… – Átkozottak! – bömböli Angus Scrimm. Nem tudja, támadjon-e újból, vagy inkább meneküljön. Utóbbi mellett dönt és a meredek sziklafal felé rohan. Ott a közelben nyílik egy barlang bejárata. A haldokló fiú vérébe mártott kézzel a Láthatatlanok megismétlik a rítust. – A barlang! – kiáltja Damon a végén. – Ha a varázslónak sikerül szétszórnia minket, örökre eltűnhet a szemünk elől! Angus Scrimm gyors és cseles, de a fiúk többen vannak és már bebizonyították, hogy vannak olyan ügyesek, mint ő. Villámgyorsan beszorítják egy szurdokba. – Annak a hatalomnak a birtokában, amit ez a könyv ad – hirdeti ki Damon, miközben újra alkotják a láncot –, mi, Láthatatlanok, arra ítélünk, hogy maradj fogoly örökre ebben a barlangban! Angus Scrimm tehát csapdába esett: tőle balra fut a zabolátlan föld alatti patak, körülötte nincs más, csak a gránit. Rettegés keríti hatalmába, nekidől a sziklafalnak. Hirtelen a szikla mintha sárrá változna: a varázsló elsüllyed benne. Abban a pillanatban különös fényt lát felvillanni Damon Knight szemében, egy könyörtelen kifejezést, amely egyértelművé teszi: nincs remény. – Legyőztetek, Láthatatlanok! – bömböli. – De megátkozlak benneteket! – Utolsó erőfeszítésével minden maradék energiáját összeszedi, karját az égnek emeli és fennen kiáltja: – Felnőttök majd és megváltoztok, ahogyan a természetben minden. De ha megtagadjátok gyerekkori eszményeiteket, magatokkal kell elszámolnotok! – Az ördögbe veled, vén bolond! Nem látod, hová vezetett a buta varázslatod? – vág vissza dühösen Damon. – Nos, lehet, hogy te nem vagy elégedett, de én nagyon!

Ekkor a fiú a feje fölé emeli a Rontás Könyvét és behajítja a föld alatti patakba. – Ezt még megbánod, hallod? – ordít még egyszer Angus Scrimm. – Megbánod, mert már megérintett a varázslat, s mire felfogod, már késő lesz! Végül egy utolsó halálhörgés után a varázslót elnyeli a szikla. A vihar egyszerre elül. Angus Scrimm háza mögött a három, lábánál felakasztott gyerek még nem tudja, hogy megmenekült. Rémülten körülnéznek, megpróbálják kiszabadítani a kezüket a kötelekből, amikor meglátják az öt alakot közeledni: a fák mögül előbújt gyerekek, akik legyőzték a varázslót. Odaszaladnak, kiszabadítják, megölelik őket. A kicsik megkönnyebbült sírásban törnek ki. Damon oda szalad, ahol a semmiből felbukkant gyerek elesett, de a teste eltűnt. – Douglas! Douglas! Ébredj! Hallasz engem? Ébredj! Már egy ideje Crystal megszakította az „összeköttetést” és megpróbálta magához téríteni Douglast, de ő nem mutatta jelét az ébredésnek. Peter mozdulatlanságba dermedve szorongatta tovább barátja kezét és elhűlve csodálkozott azon, mi féle sós víz áztatta el a haját és a ruháját. – Crys! Nincs pulzusa! – kiáltott fel hirtelen. – Micsoda? – A szíve… nem dobog! – Jaj, ne, a szentségit, csak ezt ne! – sikoltotta Crsytal és ráütött a mellkasára. Majd további elkeseredett kísérletek után száját Douglaséra illesztette és energikusan, ritmikusan kezdte befújni a levegőt, ahogy az iskolában tanították az újraélesztést. – Ne halj meg, Douglas! Ne halj meg! Aztán egyszer csak: – Khm, khm, khm! – Douglas köhögni kezdett. Később a három gyerek búvóhelyük, a kis barlang különböző sarkaiban elheverve próbálta összeszedni magát. – Crys, meg tudod ezt nekem magyarázni? – Pontosan mit, Doug? – felelt kérdéssel a kislány, szemét ki sem nyitotta: ez a kísérlet őt is kimerítette. – Tehát: én tizenkét éve születtem, de éltem hatvan évvel ezelőtt is, a harmincas években és segítettem az eredeti Láthatatlanoknak. Meghaltam, majd tizenkét évvel ezelőtt újból megszülettem, hogy ismét meghaljak…? Szóval, mindez hogyan lehetséges? – Jaj, Doug, én sem tudom mindenre a választ… – Ennyivel nem úszod meg! Kell, hogy legyen rá valami magyarázat. Te mindig mindenre tudsz egyet. – Hát akkor halld, mit gondolok erről én: az idő fura dolog, Doug… és te egy kapu vagy. – Uffa, ebből elég! Én olyan gyerek akarok lenni, mint a többi! – Talán most már olyan vagy. Talán a te… képességed – természetfeletti erőd – célja mindössze az volt, hogy megmentsd Damont, hogy legyőzhesse Scrimmet és ezzel vége. Ki tudja? – Akkor már nem vagyok kapu? – Elgondolkodott, majd hozzátette: – Pont most, amikor kezdtem különlegesnek érezni magam… – Túl későn – összegezte Peter mosolyogva. – A lényeg, hogy végre megismertük a Rontás Könyve és Scrimm sorsának végét. Ha jól meggondolom, ez hátborzongató esély. – Mire? – kérdezte Douglas. – Azt akarom ezzel mondani, hogy Scrimmet itt valamelyik szikla nyelte el. Libabőrös leszek a gondolattól, hogy esetleg a közelünkben történt mindez. – Közelebb, mint gondolnád… – dünnyögte Crystal, szemét továbbra is csukva tartva. – Hogy érted ezt? – kérdezte egyszerre Douglas és Peter. Körülnéztek, mintha most látnák először búvóhelyüket, a barlangot: szemügyre vették a sziklanyílást, mögötte a nagy rakás törmeléket, amely kitöltötte az üreg többi részét, mintha robbanás szedte volna darabokra a sziklát, azért, hogy valami vagy valaki… – Még hogy kalózok! Scrimm pont ezen a helyen volt fogoly! Innen szökött meg! – kiáltott fel

Douglas. A gyerekek kis időre szavukat vesztették. Hirtelen Crystal törte meg a csöndet. – Mondd, Doug. – Honnan tudod, hogy…? Ja, majdnem elfelejtettem. – Igen, érzem, hogy kérdezni akarsz valamit, igaz, megígértem, nem olvasok a gondolataidban az engedélyed nélkül. – Á, megígérted? – Neked talán nem, de magamnak igen. – Hát… – kezdte a fiú kis szünet után – nem tudom, kapu vagyok-e még vagy sem, csak azt érzem, hogy hátborzongató félelem fog el, ha a következő éjszakára gondolok… Ezért szeretnék egy szívességet kérni… – Ki vele – biztatta a lány, a szemét is kinyitotta, és oldalra fordult, hogy jobban lássa a fiút. Aznap este Douglas a szokásosnál korábban elköszönt a nagybácsiéktól és visszahúzódott a szobájába. Míg azok odalenn a nappaliban olvasgattak, ő újból lement a földszintre, a konyhába és összekészített magának egy nagy tál harapnivalót a frizsiderben található étkek közül a legjobbakat összeválogatva. Még egy bögre tejet is tudott melegíteni, amit Crystal nagyra értékelt. Utána a fürdőszobába ment, felvette a pizsamáját, majd visszatért a szobájába és bebújt a takaró alá. A kislány az ágy végében álló fotelban üldögélt, majd megfogta a fiú kezét. – Biztos, hogy kényelmesen elhelyezkedtél? Nem akarsz te is inkább ledőlni? – kérdezte Douglas. – Kösz, tök kényelmesen vagyok. Fönn, a világítótoronyban megtanultam, hogy kényelmetlenül is lehet aludni. Itt most királyi a kényelem. – Tudod, Crys, már akartam neked mondani… – Ne kímélj! Douglas megfordult és szeme összetalálkozott a lányéval. Felötlött benne, vajon a lány kiolvasta-e már a gondolataiból, mit is akar mondani neki? Tudvalévő, hogy egy dolog megfogadni: „nem kukucskálok”, s más dolog a legyőzhetetlen kíváncsiság… A lány mosolygott, s ő eldöntötte: telepátia vagy sem, nincs szükség több szóra. Oldalára fordult, leoltotta a lámpát, de nem engedte el a lány kezét. – Crys? – szólt kisvártatva. – Mondd… – Amikor a Láthatatlanok esküt tettek… – Igen… – …fogadalmat tettek, hogy mindig együtt maradnak és a barátságuk nem szűnik meg soha… Igen, ezt is megfogadták… De nem tartották be. Nem keresték egymást, Damon még Misty Bayből is elment. Mi történhetett? Crystal az ablakot nézte. Az utcai lámpa fénye furcsa figurákat vetített a falra. – Nem tudom, Doug… talán csak egyszerűen felnőttek. – Ezt hogy érted? Amikor felnőtt lesz az ember, mindent elfelejt, amiben gyerekként hitt? Az álmok és a barátságok miért csak a képzeletben léteznek? Miért nem számítanak semmit? A lány nem felelt rögtön, de Douglas érezte, hogy szorosabban fogja a kezét. – Tudod, a nagyim néha azt mesélte: higgyük azt, hogy a felnőttek egy sajátos ítélet áldozatai… mintha valami arra kényszerítené őket, hogy folyton változzanak, más emberekké váljanak, olyanokká, akik nem csak hogy nem képesek visszaemlékezni dolgokra, amelyekben korábban hittek, hanem, ha találkoznának, meg sem ismernék egymást. Azt mondta, örömét lelte abban, hogy megszakítsa ezt a káprázatot. Akkor nem értettem, mit akart ezzel mondani, de most már kezdem sejteni. – Ez mindenkivel így van? Mindnyájunkra érvényes ez az … ítélet? – Nem találkoztam olyan felnőttel, akivel ne ez történt volna. Douglasnak mintha gombóc nőtt volna a torkában. A sötétben is érezte Crystal kezének

szorítását, mégis hirtelen rázuhant az egyedüllét. Bámult bele a sötétbe, amerre kis barátnője szemét remélte. – Ma éjjel nem lesz rémálom? – Ha akár csak egy szörny is idedugja a képét, megmondom, nem vagy itthon – tréfálkozott a lány. Majd a hangja kedvesebb lett. – Semmi rémálom ma éjjel, megígérem. És betartotta az ígéretét.

17 Nagy galiba a temetőben Másnap reggel Douglas a nagybácsiékkal Devlin Stevenson temetésére ment. A templomban részvétüket fejezték ki Devlin feleségének, lányának, Jessicának, aki New Englandben él, onnan repült ide; aztán Ken bácsi tekintete mindenfelé elkalandozott, mígnem összetalálkozott Greta Rowlands szemével. Amikor észrevette őt, a testes nő csöndesen közelebb jött és szorosan megölelte a bácsit. Hettie néni hátra maradt Douglasszal. A gyászszertartás végén mindenki csatlakozott a menethez, amely elkísérte a koporsót a temetőig, egy erdővel övezett, kis zöldellő dombra a sziklazátony peremén. Nem volt túl nagy, a sírok rendezett sorban álltak egymás mellett, gyeptakaróval borítva, köztük a közlekedés ösvényeit fehér murva borította. A bejáratnál Damon Knight várakozott, s miután megölelte Gretát és Hettie nénit, kezet fogott Ken bácsival, Douglas fejére pedig nyomott egy barackot. Ismételten szemügyre vette a fiút, a kelleténél kicsit tovább időzött tekintetével rajta, mintha megpróbálna emlékezni valamire… – Kendred, Damon, beszélni szeretnék veletek – szólt egyszer csak Greta Rowlands. Vetett egy oldalpillantást Hettie nénire és Douglasra, majd hozzátette: – Hatszemközt. – Ó, persze – felelt Ken bácsi kicsit zavartan. – Megbocsátotok egy percre? – Természetesen – válaszolta azonnal Hettie néni. – Gyere, Douglas, járjunk egyet. Greta Rowlands megvárta, míg eltávolodnak, majd kijelentette: – Nekifogok. – Jól meggondoltad? – kérdezte Kendred Halloway, aki tudta, mire céloz. – Ha egyáltalán létezik, ez az egyedüli út, Ken. – Egy pillanat – szólt közbe Damon Knight. – Megmagyaráznátok nekem is…? – Damon, te és Ken mindig is szkeptikusok voltatok, de a Misty Bayiek évek óta járnak hozzám, hogy megtudják, a jövőben mi vár rájuk… Most magunk előtt nem látok mást, csak sötétséget… – Az asszony elhallgatott egy pillanatra, kereste a megfelelő szavakat. – Mintha a barátnőim cserbenhagytak volna, vakságban tartanak. – A barátnőid…? – A kártyalapok – magyarázta Ken. – Greta velük konzultál… a jövőről. – Ó, Ken, ez sokkal több, mint egyszerű konzultáció. Hosszú évek óta a társaim, és néhány héttel ezelőttig sosem csalatkoztam bennük. – Hát, ez szörnyű lehet neked – mondta Damon és igyekezett megértőnek mutatkozni. – Ámde hirtelen ma reggel megint közlékenyekké váltak. S csak azért szakítottam félbe őket, hogy elbúcsúzzam Devlintől, máris sietek haza. Biztosra veszem, hogy megtalálom, hol rejtőzik Angus Scrimm. A két férfi szótlanul állt, miközben a nő már sarkon is fordult és elindult a visszafelé vezető úton. Peter közben utolérte Douglast. A temető végében, a bokrok között megbújt Crystal is. Olyan volt az egész, mintha az új Láthatatlanok kötelességüknek érezték volna, hogy elköszönjenek a régi Láthatatlanok egyik tagjától. – Hé, Pete! – kezdte Douglas, amint olyan közelségbe ért, hogy barátja meghallhatta a suttogást. – Alig vártam, hogy végre beszélhessek veled meg Crysszel! – Hiszen veled volt egész éjszaka, vagy nem? – csattant fel Peter meglehetősen ingerülten. – Igen, de a „képek” csak akkor jöttek, amikor a templomban elkezdődött a szertartás. – Tán csak nem azt akarod mondani, hogy megjelent előtted Devlin Stevenson szelleme? – Nem, de legalább annyira meghökkentő a dolog! – Az ég szerelmére, Doug, hajlandó vagy végre összefüggően beszélni, vagy azt várod, hogy letérdeljek és itt mindenki előtt könyörögjek neked? – Tudom, hol van a könyv – bökte ki végre Douglas.

– A Rontás Könyve?! – kiáltott fel Peter. – A fenébe, fogd halkabbra! Igen, jól hallottad. – Hogyhogy? Azt gondoltam, hogy ezek a látomások csak akkor jönnek elő, amikor alszol, de most… – Hát – válaszolt Douglas elvörösödve –, tudod, a szertartás kicsit uncsi volt, úgyhogy… – Szóval elaludtál! – nyerített fel vihogva Peter, de rögtön megborzongott a gondolatra, hogy az anyja vagy annak barátnői a parókiáról esetleg megláthatták. – Pssszt! Halkítsd már le magad, a jó fenébe! Azt nem mondhatnám, hogy elaludtam, csak egy kicsit kikapcsoltam, és … – És elaludtál. – Jó, rendben, elaludtam, de ha nem bánod, beszéljünk inkább a könyvről, ok? Végül is ez a dologban a lényeg, nem? Nem ettől függ, hogy Angus Scrimmet sikerül-e lépre csalnunk vagy sem, és megmentenünk a kis tyúkszaros életünket, meg Misty Bay lakóiét, sőt esetleg másokét is?! – Na jó, nem szólok közbe többé. Micsoda alak! – Beszélhetünk végre a könyvről? – Beszélj, mondtam már, hogy nem szólok közbe, gyerünk, folytasd! – Na, hála az égnek! Szóval, a Rontás Könyve… Tehát, ha emlékszel rá, az utolsó vízióban Damon behajította a föld alatti folyóba… – Igen, igen, a szikla hasadékán át. – Úgy van, aztán nyoma veszett. De az imént, miközben… aludtam a templomban, újra láttam a jelenetet, amelyben Damon eldobja a könyvet, csakhogy ezúttal az álom nem a Láthatatlanokra fókuszált, hanem a könyvre! Láttam, amint a rohanó folyó magával ragadja, ahogy ide-oda sodródik a szűk meder falai között… aztán elsötétült minden, majd megint a víz, és egyszer csak egy vízesést láttam, majd egy föld alatti tavat… – Aztán? És aztán?… – Aztán lezuhantam a padról és jól bevertem a térdem a térdeplőben. – Ezt nem kellett volna! – Hát nem, ide nézz, mekkora pukli… – Ugyan, én a könyvről beszélek! Ha még egy kicsit alhattál volna, akkor most tudhatnánk, hová keveredett, és van-e remény arra, hogy visszaszerezzük. A leginkább az a rengeteg víz aggaszt… – Bizony. Igaz, hogy nem vagyok telepata, de tudom, mire gondolsz: szinte lehetetlen, hogy ilyen hányattatás és ennyi év után épségben legyen. – Ami még ennél is rosszabb, hogy nincs más reményünk, mint kivárni a következő álmodat. De most legyünk már csöndben, mert nem szeretném, ha valaki kihallgatna minket. – Na, emiatt nem kell aggódnod, mert az itt lévők többsége félig süket, már csak koruknál fogva is. A legközelebb állók meg a nagybátyámék és Damon, akik, ahogy elnézem őket, meglehetősen elmerültek saját kilátásaik megtárgyalásában. Crystal eközben arra várt, hogy az utolsó gyászoló is megérkezzen a temetőbe, majd végre előbújt a bokrok közül és maga is belépett a kapun. Már messziről észrevette Douglast és Petert, akik élénk izgalommal magyaráztak egymásnak valamit. Hirtelen félbeszakították, amint beérték Ken bácsit, Hettie nénit és Damon Knightot. A kislány félrehúzódott, számítva arra, hogy a sötét szemüveg, amit feltett és hipnotikus képességei megóvják a kellemetlenségektől, ha valaki véletlenül felismerné. Devlin Stevenson koporsóját leengedték a gödörbe, megszentelt földet szórtak rá. A pap belefogott a ceremónia utolsó aktusába. Crystal közelebb merészkedett, hogy jól agyába vésse a jelenlévők fizimiskáját (Ki tudja, egyszer még hasznára lehet…), amikor egyszer csak hangot hallott a háta mögül. – Crystal Cooper kisasszony, ha nem tévedek. Crystal már akkor tudta, ki szólította, mielőtt hátrafordult: az a szőke pasas, sötét szemüvegben, a sokzsebes dzsekijében. Pár napja már, hogy mindenütt belebotlott, de akárhányszor megkísérelte, nem sikerült behatolni a gondolataiba. Robert

Kershaw, ahogy igazi vadászkopóhoz illik, aki már lecsapott a prédájára, élvezte a kislány zavarodottságát. – Mit akarsz? – förmedt rá minden kertelés nélkül. – Nyughass, hékás, miféle stílus ez! Nem találod ki, mit akarok? – nézett a lányra, arckifejezése elárulta, szórakoztatja a helyzet. – Megpróbálsz a gondolataimban turkálni, mi? A kislány hátrahőkölt. – Honnan tudod? – Ó, meglepődnél, ha sejtenéd, mennyi mindent tudok rólad. És most már te is tudsz rólam valamit: nálam a telepátia nem működik. Túl sok éve foglalkozom az úgynevezett paranormális jelenségekkel ahhoz, hogy magam is el ne sajátítottam volna néhány apró trükköcskét. – Mit akarsz? – ismételte el a kislány még jobban elborulva. – Arra vagyok kíváncsi, mit tudsz a Láthatatlanokról – mondta Robert Kershaw, s egy percre sem lankadt le szájáról a mosoly. – A… Láthatatlanok? – kérdezett vissza Crystal, s úgy tett, mint aki nem is érti, miről van szó. – …Ki hallott róluk bármit is? – Ó, szóval játsszuk az „értetlenkedőt”?… Nem érdemes, tudod-e? Vagy esetleg azt akarod, hogy itt mindenki megtudja, hová tűnt szegény Susan Cooper unokája? – Gazember! – ordította Crystal, s megpróbált elhelyezni egy jól irányzott rúgást a férfi alfelén, de a férfi felfogta a rúgást és elkapta a lány csuklóját. – Nyughass már, hallod-e! Csak néhány információ kell nekem! – Mi történik ott? – lépett közelebb a gyászolók közül kiválva egy sötétlila kabátos asszonyság. – Crystal Cooper… te vagy az? – Na, látod, nem volt érdemes ekkora lármát csapnod! Gyere velem! – korholta a lányt az újságíró, és a temető kijárata felé vonszolta. Közben mások is csatlakoztak a hölgyhöz, de a többi jelenlévő is érdeklődéssel fordult a jelenet felé. – Hagyjál, gazember! – sziszegte Crystal –, különben azt mondom, hogy pedofil vagy és el akarsz rabolni! – Tényleg intézetbe akarsz kerülni? – sziszegte vissza Robert Kershaw, aki kezdett már nagyon ideges lenni. – Hát nem érted, hogy ezerszer jobban jársz, ha velem jössz, mint ha rád teszi a kezét valami iskolai bizottság szipirtyója? – Hogy menjen magával? – egy súlyos kéz markolta meg az újságíró karját. – Abból nem lesz semmi. – A francba! – káromkodott egyet Robert Kershaw. – Más nem is hiányzott, mint a híres Damon Knight! – és megpróbálta kiszabadítani magát Damon szorításából, de közben arra is ügyelt, hogy el ne eressze Crystalt. Ám hiába volt a másik idősebb, nem gyöngült a markolása és mindaddig nem eresztette Robert Kershaw-t, míg egy hústorony nem érkezett, aki bilincset kattintott a csuklójára. Kiderült, nem akárki avatkozott közbe, hanem maga a seriff, vagyis Misty Bay rendőrségének feje, aki Damon Knight és Kendred Halloway régi jó barátja volt. – Az ördögbe, hiszen nem csináltam semmi rosszat! – védekezett Robert Kershaw. – Neked kuss! Előbb elbeszélgetünk odabent egy kicsit, aztán majd meglátjuk. Rendben van így, Knight? – Köszönöm a közbelépését – válaszolta Damon Knight, aki valójában maga is képes lett volna megoldani a helyzetet. A seriff figyelme középpontjába akkor a kislány került, akit addigra már körülvettek a temetésre érkezett hölgyek, és megállás nélkül folytatták a kérdezősködést, miért tűnt el, hol volt eddig stb. Nem messze ott állt Douglas és Peter is, akik tehetetlenül bámulták kis barátnőjüket. – Nos, kislány – kezdte a seriff –, attól tartok, neked is velem kell jönnöd. Crystal keményen végigmérte. Egy pillanatra felmerült benne a lehetőség, hogy valamelyik kis trükkjét beveti, de rájött, hogy elméjét nem tudná megosztani ekkora tömeg között. Úgy érezte,

csapdába esett. – Nem tartóztathatja le, hiszen ő nem csinált semmi rosszat – lépett közelebb Douglas. – Nem is tartóztatom én őt le, fiam. De el sem engedhetem úgy, hogy a bíróság nem jelölt ki számára egy felelős felnőttet, aki gondoskodik róla! Ez az ő érdeke. Majd ha felnősz, magad is megérted. – Na persze, majd ha nagy leszek – ismételte gúnyosan a szöveget Douglas. A tömegben kialakult zűrzavar közepette Crystal szeme ide-oda rebbent, keresve a menekülés lehetőségét. – Ugyan, seriff, nem kell elhamarkodott döntéseket hozni – mondta ekkor Damon Knight. – Bízza rám, néhány napig gondoskodom róla, aztán majd eldöntjük, mi legyen vele. A jelenlévők némán hallgattak, majd innen is, onnan is elindult néhány támogató megjegyzés. A seriffet készületlenül érte a váratlan fordulat. – Hát… nem is tudom, Knight úr. Természetesen valamennyien ismerjük önt a városban, csak hát… – Persze úgy értettem, hogy ha Crystal kisasszonynak nincs ellenére a javaslatom, hogy velem maradjon kis időre – folytatta Damon Knight. – Közel álltam érzelmileg a nagyanyjához és bármit megtettem volna érte. Most legalább bebizonyíthatom. – Ugyan már! Tudják nagyon jól, hogy ez törvénytelen! – vetette ellen Robert Kershaw. – Te fogd be a csőröd! – pirított rá a seriff. – Áll az alku – jelentette ki Crystal ragyogó arccal. Damon Knight felajánlotta, hogy magához veszi! A nagy Damon Knight, az eredeti Láthatatlanok parancsnoka! – Remek, kicsim – felelte a férfi és átölelte. – Értékeljük a nagylelkűségét – szólt a seriff –, de a helyzet az, hogy ennek az alaknak itt igaza van… – Nagyon köszönöm – felelt gyorsan Robert Kershaw. – Ken bácsi, mondj már te is valamit – súgta oda Douglas. – Ó, igen, Andrew – lépett ekkor közbe Ken bácsi. – Végül is mindnyájan jól ismerjük Damon Knightot… – Valóban, seriff – szólalt meg pártolóan maga a pap is. – Hát igen, végül is ez a legjobb döntés – erősítette meg Hettie néni is. – Gyerünk, Andrew, ne légy olyan merev – szólt rá ekkor egy hölgy, aki a megszólalása alapján nem lehetett más, csak a felesége. – Hát… hát… ha mindnyájan egyetértetek, akkor rendben, nem bánom. Néhány napig az ön felügyelete alatt lehet, Knight úr, legalábbis addig, míg a kiskorúak bírósága meg nem hozza a megfelelő döntést. A seriff döntését mindenki megtapsolta. – Hurrá! – ugrált örömében összeölelkezve Crystal, Douglas és Peter. – Éljen Knight úr! – kiáltott fel Hettie néni, majd: – Khm… elnézést… – Mindnyájan megbolondultak? – tiltakozott Robert Kershaw. – Úgy viselkednek, mintha mind berúgtak volna! De az emberek már rá sem hederítettek és megkönnyebbülten folytatták Devlin Stevenson temetését. Egy kivétel akadt csak, a seriff, aki egy zárt helyre kísérte Robert Kershaw-t. Mielőtt végleg elhagyták volna a temetőt, az újságíró még vetett egy utolsó pillantást Damon Knightra. – Milyen remek emberbarát – morogta végül egy sunyi mosoly kíséretében. A vadászkopó új nyomon kezdett szaglászni, amely minden eddiginél közelebb vitte őt a Láthatatlanok titkának felderítéséhez.

18 Crystal új lakhelye „A kártyaszobában” – ahogy Greta Rowlands hívta – teljes sötétség honolt: a spaletták behajtva. A kerek asztalon egyetlen szál gyertya pislákolt, de ez elegendő volt Gretának a művelethez. Az asszony az asztalra tette a tarot kártya színes tömbjét, ujjhegyével érintette és Angus Scrimm re koncentrált. Alázatos, tiszteletteljes hangon szólalt meg: – Barátnőim, segítsetek! Beszéljetek Angus Scrimmről… hol van most Angus Scrimm? Válaszoljatok, segítsetek, hogy meg értsem… Összekeverte a lapokat. Greta félig lehunyt szemmel kiválasztott egyet a pakliból. Megfordította és az asztalra helyezte ábrával felfelé: a halál, a változások, újjászületések lapja. Valami véget ért és valami más hamvaiból újjászületett… – …és végül, ez az ajtó itt… – mondta Damon Knight sokadik hatásszünetet tartva – … az úszómedencére nyílik. – Húúú, Damon úr: ez a ház csaknem olyan szuper, mint az én elhagyott világítótornyom – kiáltott fel Crystal és a hatalmas, kivilágított medencéhez szaladt. – Mmmm, hát igen, de gondolom, nincs olyan panoráma, mint ami a világítótoronyból kínálkozott, viszont feltételezem, hogy a luxusra érzékeny – mosolygott a férfi. A kislány a medence szélére kuporodott és belemártotta a kezét a vízbe, de még arra sem ügyelt, nehogy lefröcskölje a ruháját. – Lehetséges, hogy ennyi sok év alatt sosem vágyott arra, hogy mindezt megossza valakivel? – Hát, hm, tudod, hogy van az: üzleti ügyek… aztán meg bizonyos életkorig túlságosan el voltam foglalva önmagammal. Mostanában már megesik, hogy magányosnak érzem magam… – Ó, hát mostantól erre már ne legyen gondja – válaszolt sietve Crystal egy ravasz pillantás kíséretében. Hirtelen Damon Knight elkomorult. – Te is magányos lehettél, nem? A kislány tekintete elmerült a víz mélyében. Felsóhajtott. – Susan nagyi csodálatos volt és nekem szentelte egész életét. Amikor hazaértem a suliból, hatalmas erdei sétákra indult velem… – Felnézett, szeme megtelt az emlékek fényével. – Nagyon szerette a természetet és meggyőződése volt, hogy az emberek már elfeledték, ők is a természet részei, és hogy ez nem vezet semmi jóra. Órákon át bolyongtunk, figyeltük a virágok, a fák mozgását. Azelőtt azt gondoltam, hogy a növények mozdulatlanul állnak a helyükön, de hála a nagyinak, megtanultam, hogy ez egyáltalán nem így van, sőt szinte állandó mozgásban vannak, harmóniában a nappal, a széllel, és minden élőlénnyel, aki a közelükben van… Igen, megtanított rá, hogy magamat is a természet részének tartsam, a természetet pedig egy résznek magamból… – …de? A kislány meglepetten rápillantott, mintha semmiféle „de” nem bujkálna a gondolataiban. Aztán mégis úgy érezte, válaszolnia kell. – …De nem voltak velem egykorú barátaim, már csak azért sem, mert mindenki elkönyvelt furcsának, és gyakran még féltek is tőlem… aztán elkezdtek boszorkánynak nevezni… A férfi odatelepedett mellé és gyengéden átölelte. – Megértelek, kislány, de még mennyire megértelek! – suttogta. Aztán elengedte és rámosolygott. – De most már nem így van, igaz? Találtál két jó barátot… Crystal a ruhaujjába megtörölte az orrát, és visszamosolygott. – Bizony… Peterrel már évek óta ismerjük egymást, igazából ő az egyetlen osztálytársam, aki jóban van velem. Aztán itt van Douglas… Hát, Dougot csak néhány napja ismerem. Messziről jött, de jó fej. Nagyon jó lenne, ha mind egy család lehetnénk.

– Hiányzik neked a család, igaz? Crystal elfordult, nem válaszolt. – Figyelj csak, mit szólnál, ha Petert, Douglast és a nagybácsiékat meghívnánk estére, vacsorára? – Azt mondanám: fantasztikus! – Rendben – felelte a férfi és felállt. – Akkor érezd magad otthon. Én gyorsan elintézek néhány fontos üzleti ügyet. Majd ebédnél találkozunk. – Feltéve, hogy nem tévedek el ebben a nagy házban! Crystal továbbra is ülve maradt, kezét önfeledten a vízbe lógatta, s közben a széles fehér padlócsempén hosszan távolodó Damon Knightot figyelte, míg el nem tűnt egy csiszolt üvegajtó mögött. Először érezte derűsnek magát nagyanyja halála óta. Talán ebben az emberben újra családra lel. De valami mégis zavarta, egy fura érzés, amit szeretett volna elhessegetni. Az utóbbi napokat az igazság fanatikus keresésével töltötte, kockáztatva a saját és barátai életét. Fáradt volt, pihenni vágyott… Miért nem hagyhatta az egészet a csudába, hogy élje a ha sonlókorú gyerekek életét? Bulik, mozi, jó cuccok, esetleg szerelem? Hirtelen rátört a vágy: elmerülni egy jó meleg fürdőben és kimosni magából mindent, hogy csak önmagával törődjön. Béke, derű, nyugalom… Valami azonban zavarta Damon Knight villájában. Béke, derű, nyugalom, elfelejteni mindent, elölről kezdeni mindent… „Érzékelte” valami gonosz jelenlétét, azt, hogy valaki az egész házat fenyegeti. Béke, derű, nyugalom, elfelejteni mindent, elölről kezdeni mindent… Scrimm az. A közelében érezte. Talán Damon Knightot szemelte ki következő áldozatnak! – Hol van Angus Scrimm? – ismételte ki tudja hányadszor Greta Rowlands. Végre a kártyák beszélni kezdtek. Kihúzta a Pénzkirály lapját. Fordítva ütötte fel, fejjel lefelé: ez is jelentett azonban valamit. Miként az emberi természet sokrétűsége, a kártyák sem csupán egyetlen értelmezési lehetőséget kínáltak, jót vagy rosszat, pozitívat vagy negatívat; de ha fejjel lefelé húzzák ki valamelyiket, az egyértelműen a negatív értelmezésre utal. Az történt, amitől Greta tartott: a gonosz újra megjelent Misty Bayben… Nem valami, hanem valaki. Egy könyörtelen ember visszatért és végtelenül ki akarta terjeszteni hatalmát. És talán még sikerülhet is neki. – Angus Scrimm, légy ezerszer átkozott! Végre megkapta a választ: a barátai, Susan, Mark és Devlin nem véletlenszerűen haltak meg, megölték őket! És a gyilkos nem éri be ennyivel. A következő kártya az ördögöt szimbolizálta. A gonosz… barátságosan közelít, majd lecsap… Valaki kettős játékot űz: másnak akar látszani, mint aki valójában, hogy minden helyzetet a maga javára fordítson. Jött a kard kártyalapokból a tízes. Jelentése: a barátok nagy veszélyben vannak Életveszélyben! Majd a Papnő… Köszönöm, Istenem! Talán mégis van remény: egy fiatal, a természetfeletti érzékelésre különlegesen kifinomult adottságú nő megakaszthatja Angus Scrimm kerekét. Aki még e pillanatban is épp a hatalmát gyakorolja… Crystal összegömbölyödve ücsörgött a medence partján. Két kezét a szemére szorította, megpróbálta beazonosítani Angus Scrimm jelenlétét, ami igen erősen érződött a házban. Eközben bensejében egyre erősödött valami zavaró nyugtalanság: nem képes olvasni Damon Knight gondolataiban. Nem mintha megpróbálta volna, nem állt szándékában. Azonban már olyannyira természetessé vált a számára, hogy a közelében tartózkodó emberek érzelmei, gondolatai elárasztják őt, ezért szinte magától értetődő volt egy-egy aprócska „kukucskálás”. Nála azonban semmi. Olykor persze ez is megtörténik, mint ott a temetőben Robert Kershaw esetében is. A gondolatolvasás akkor ütközött nehézségekbe, amikor erős akaratú és jellemű emberekkel találkozott. De rendszerint még olyankor is előfordult, hogy elérte egy-egy gondolatfoszlány.

Megpróbálta kiterjeszteni a képességét. A személyzet érzelmeinek érzékelésével kezdte, akik éppen átöltözködtek, örülve, hogy hazatértek, majd folytatta a házban és a ház körül található kis állatokig bezárólag valamennyi élőlénnyel. Hirtelen elkapott egy gonosz áramlatot, amely a házból indulva Misty Bay egy meghatározott pontjára irányult. Ráakaszkodott, megpróbálta követni. Greta Rowlands a Torony nevű kártyát húzta ki. A Torony! Minden jel egyre sebesebben a rossz irányába mutatott, minden a legrosszabbá változott. Megjelent a viszály, a bizalom elvesztése. Az Akasztott ember lapja, amely kételyt, szorongást jelent… És végre itt a Serleg édes Dámája (még mindig az a különlegesen érzékeny kislány), kedves, védtelen… és most egy sor kard, mindegyik negatív… Nagy veszély fenyegeti, figyelmeztetni kell! Álljunk csak meg: itt a Nap! A Nap megvilágít mindent és meghozza a jót. A kislány nem volt egyedül, számíthatott bátor szövetségesekre. Két kortársa, egyikük talán Kendred Halloway kis rokona… Szóval akkor rájuk leselkedik a halálos csapda veszélye és ehhez a csapdához valamiképpen Damon Knightnak is köze volt (de miféle szerepben?). Aztán észrevett valamit, ami még jobban megdöbbentette: valamiféle kapcsolat Angus Scrimm és Damon Knight között, meg a villája… mintha… – Hogy lehettem ilyen buta? Sötét felismerés kerítette hatalmába Greta Rowlandsot, s ugyanakkor egyfajta beletörődés. Ebben a pillanatban, miközben az ablak zárva volt, egy szélfuvallat szétzilálta a kártyákat. – Értem jöttél, fölösleges rejtőzködnöd – mondta a nő, és a szoba sötét sarka felé fordult. Felfedett még egy kártyát: a különleges képességű kislány tudatában volt a veszélynek. – Greta, neeee! – kiáltott fel Crystal több kilométerre távolabb tőle. Túlságosan messze volt ahhoz, hogy hangja elérje az asszonyt: hogyan tudna segíteni neki? A falra akasztott telefonhoz rohant. Tárcsázott, amilyen gyorsan csak bírt. – Seriffiroda – felelt egy női hang. Greta szomorúan elmosolyodott és folytatta a kártyalapok felfedését. Ha létezik akár csak egyetlen menekülési lehetőség, a barátnői, a kártyák megmutatták volna. – Gyere elő, barátom. A múlt mindig visszatér, igaz? – szólt, és az egyre sűrűbbé váló sötétség felé fordult, mintha egy éhes fekete lyuk lenne, amely felfalja maga körül a sötétséget. – Segítsenek! Egy asszonyt mindjárt meggyilkolnak, segíteniük kell! – kiáltott Crystal a telefonba. – Nyugodjon meg. Mondja be a nevét, a címet, ahonnan telefonál – hallatszott a vonal túlfeléről egy szenvtelen női hangtól. – Nem fontos! A nő veszélyben van, Greta Rowlandsnak hívják és a lakcíme… A jósnő a kártyák segítségével megpróbálta követni Crystal kétségbeesett próbálkozását, ugyanakkor valami kiutat keresett, előre megírt sorsa lehetséges alternatíváját. A „fekete lyuk” egyre terebélyesebbé vált, magába szippantotta az asztalon kiterített kártyákat, s azokat is, amelyek a földre estek, már a könnyebb dísztárgyakon volt a sor. Csakhogy velük együtt kezdett eltűnni a levegő is a szobából. – Rendben, értettem és most nyugodjon meg – felelte a női hang a telefonban. – Hagyja már abba, hogy nyugodjak meg! Inkább arról beszéljen, hogy elindult-e már a járőrkocsi a helyszínre! – Járőrkocsi? Minek erre egy járőrkocsit fecsérelni? – Hogyan…? A hang mélyebbre váltott. – Nem ülhetünk fel minden kis kotnyeles csitrinek, aki idetelefonál. Crystal nem akart hinni a fülének. – Én egy készülő gyilkosságot jelentek be önöknek, és… – Mit tud a gyilkosságokról egy ilyen édes kis madárka, mint te, Crystal? A kislány megdermedt. – Honnan tudja a nevemet? Én nem mutatkoztam be…

A hang határozottan férfi jelleget öltött. – A varázslat nem gyerekjáték, kislányom. Gretát iszonyatosan ellepte a veríték, a szíve őrülten kalapált, a lélegzete egyre zihálóbbá vált. Már tudta, nincs remény, de folytatta a kártyalapok felfedését, amelyek hirtelen ismét visszatértek az oxigénnel együtt. Talán a kis barátainak kínálkozik mégis egy lehetőség? A rosszat sikerült legyőzni? A Serleg ötös kártya. Visszatérés, meglepetés, hamis ígéretek… Valakik, talán öten, úton vannak, hogy segítsenek a gyerekeknek. Kik ők? A múlt… valaki a múltból érkezik? Nem, legfeljebb valaki, aki a múltat képviseli és valamiképpen ő volt a múlt. Valaki, aki nem a tengeren át, nem a földön, nem a levegőből érkezik, de mégis érkezik: ez hogyan lehetséges? A látása elhomályosult, nehezére esett fókuszálnia a szemét. Már csak percek kérdése volt. Feldobta az utolsó lapot, s végre megtalálta, amit keresett. A Hold. Távoli fények, amelyek kivilágosodnak, aztán a csillagok, s végül a Nap. S vele a reménység. A múlt visszatérőben volt, hogy összekösse a megszakadt szálakat. Utolsó gondolatát Crystalnak küldte. Egy szaggatott vigaszt, biztatást, hogy menjen tovább. Az üzenet eljutott Crystalhoz, de nem tudta lefékezni ömlő könnyeit. Ezúttal sem sikerült megálljt parancsolni Angus Scrimmnek.

19 Le az álarccal! Aznap este, amikor Peter Peaky megjelent a Halloway házban Douglas és a nagybácsiék meghívására, nagy izgalomban találta őket. – Ó, Peter. De jól nézel ki – fogadta Hettie néni, de máris magára hagyta őt a küszöbön és hájpárnáit meghazudtolva elképesztő sebességgel száguldott fel az emeletre. – Ehm, bejöhetek, Halloway néni? – kérdezte óvatosan Peter. – Persze, gyere csak, Peter. Bocsáss meg, kicsit késésben vagyok. Douglas a szobájában van, menj fel hozzá. Nagyon jól nézel ki. – Köszönöm, Halloway néni – válaszolta Peter és a nyakkendőjét igazgatta, amelyet szokása szerint ünneplő öltözetének nevezett. Felment a lépcsőn, Douglas szobája felé vette az irányt, kockáztatva ezzel, hogy Hettie néni, aki a fürdőszobába szeretett volna bejutni, s most ott kopogtatott az ajtón, esetleg elsodorja őt. – Elnézést, Peter, de jól nézel ki. Hé, mikor jössz már ki végre?! Ken bácsi kinyitotta az ajtót: – Szia, Peter. A szokásos bársonynadrág volt rajta, könnyű kis mellény, a könyökén rátett foltos zakó, amiben a könyvtárba szokott menni. – Meg akarsz őrjíteni, igaz? – kérdezte Hettie néni nagy nyugalommal. – Ennyi évig vártál, hogy most végre megőrjíts. – Hogyan? Mit akarsz ezzel mondani, Het? – Csak azt próbálom elmagyarázni, hogy az Egyesült Államok egyik legillusztrisabb személyiségéhez nem megy az ember mosogatórongyba öltözve vacsorázni! – Ugyan már, Het. Damonnal születésünk óta ismerjük egymást és most csak azért, mert… – Na, tessék, tényleg megbolondulok, érzem, már nem sok kell… – Jó, rendben, akkor mondd meg te, mit vegyek fel. Peter magában jól szórakozott a két öregen, de hagyta, hadd civakodjanak, ő bekopogott Douglashoz. – Hé, Doug, bejöhetek? – Gyere csak, Pete… Mit szólsz? – kérdezte félénken Douglas, amikor barátja kinyitotta az ajtót. Ugyanaz a Doug volt, mint korábban, csak most a ruhája tisztább és vasaltabb. Nyilvánvalóan apukája nem gondolt arra, hogy elegáns öltözéket is csomagoljon a bőröndbe. Azért a nadrágjára vasalt egy élt, valószínűleg Crystal tiszteletére. – Tudom, mit gondolsz – mondta Douglas elvörösödve. – A megszokott ruhámban vagyok, de nem volt jobb. Bezzeg te… mit gondolsz, hülyének fognak nézni? – Hát, nem jobban, mint engem – vágta rá a barátja, miközben szomorúan nézte magát a szekrényajtó nagy tükrében. – Tudod, mit? – mondta, és már vette is le a zakóját meg a nyakkendőjét. – Hé, Pete, mit csinálsz? Olyan jól… – Olyan jól néztem ki, tudom – mosolygott Peter, le csapva a zakót meg a nyakkendőt az ágyra. – Gondold el, Crys hogy kinevetne, ha így látna! Tudsz kölcsönadni egy flanelinget? – Azt mondod, hogy Crysnek nem tetszenek az elegáns férfiak? – kérdezte Douglas és odanyújtott neki egy frissen vasalt flanelinget. – Nyugi, nagyon jól nézel ki – tréfálkozott Peter, miközben belebújt az ingbe. Benézett a tükörbe: néhány számmal nagyobb volt az ing. Nem baj, így a barátja sem érzi majd kényelmetlenül magát. – Pete, figyelj csak – szólt kisvártatva Douglas teljes komolysággal. – Ma délután, ebéd után épp egy képregényt olvasgattam itt az ágyon… Szóval, elaludtam… – Csak azt ne mondd, hogy a Rontás Könyve álom folytatódott! – szakította félbe Peter

izgatottan. – De, pont ez történt. És már azt is tudom, most hol van. – Honnan tudod, hogy „most”? Nem lehet, hogy egy hatvan évvel ezelőtti helyzetet vizionáltál? – Igaz, bizonyosan nem állíthatom, de érzem. Emlékszel, a múlt alkalommal az álom ott szakadt meg, amikor a könyv egy föld alatti tóba esett? – Igen, igen… – Jó. Hát azt nem tudom, onnan hogyan került ki, de most egy barlangban van, törmelékek borítják… nem tudom… valami kristályfélék… talán kvarc lehet. – Aztán? – Aztán semmi. Ezúttal nem történt semmi különös. Az álom jött, aztán elmúlt. De ebből arra következtetek, hogy a könyv most is ott van abban a barlangban, és ami a legfontosabb, száraz helyen. – A mindenit! – Ez még nem minden: talán nincs jelentősége, de most nyugodtan ébredtem, nem pedig úgy, ahogy szoktam, hogy a szívem majd kiugrik a helyéből. Valahogy, mintha ezek a víziók itt véget érnének és most végre felszabadultam a nyomás alól. Fogadni mernék, hogy a következő már nem lesz rémálom. Az ajtó hirtelen felpattant, Peternek nyitva maradt a szája, mert épp felelni akart valamit. – Remélem, legalább ti készen vagytok már! – rontott be Hettie néni. – Abszolút készek, néni. – Jól van, gyerekek, legalább helyreállítjátok a férfibecsületet. – Köszönjük! – felelték egyszerre a fiúk. …Halloway néni – tette hozzá Peter. A Damon Knight villa távirányítós kapuja halk nyikorgással nyílt ki. Kendred Halloway előzőleg kiszállt, hogy megnyomja a csöngőt, most visszaült az autóba és egyesbe tette a sebváltót. – Nahát, meg sem kérdezte, ki az. Honnan tudhatta, hogy mi vagyunk? – jegyezte meg Douglas. – Nézd, Doug – szólt közbe Peter –, feltételezhető, hogy van itt néhány rejtett kamera. – Azt hiszem, Peternek igaza van, Douglas – mondta Ken bácsi. – S mivel a környéken még portást sem látok, nagyon bízhat ebben a biztonsági rendszerben. – Aha – súgta Douglas Peter fülébe. – Míg csak Angus Scrimm meg nem látogatja… Az esti friss levegőben a kocsi hosszan haladt előre egy fenyőkkel övezett kavicsos úton. Az út végén felbukkant a milliárdos fényűző villája, egyfajta gigantikus kígyóvonal, amely lágyan illeszkedett a hegyoldalba. – Na, Pete, ehhez mit szólsz? – bökte meg barátját Douglas. – Szóhoz sem tudok jutni! – Baromi klassz! Vajon parabolaantennája is van? – Szerintem egy saját műholdja is van! – Gyerekek, ajánlom, illedelmesen viselkedjetek – szólt Hettie néni – Ne feledjétek: neki ez mind természetes. Kisvártatva Ken bácsi megállította a kocsit a gránit lépcsősor előtt, amely egy tömör, kétszárnyú, intarziás kapuhoz vezetett. Minden nyugodtnak látszott, Douglasnak mégis valami furcsa, megmagyarázhatatlan veszélyérzete támadt. A kapu feltárult, megjelent Damon Knight és Crystal, aki barátai elé szaladt. Mosolygott, de mind két fiú azonnal megértette, hogy valami nincs rendjén. – Hé, Crys, mi a baj? – kérdezte halkan Peter. – Greta – felelte Crystal, s láthatóan erőlködött, hogy leplezze szomorúságát. – Meghalt. Scrimm megölte! – Micsoda? De hogy… Mi?! – És még nincs vége – folytatta a kislány egészen lehalkítva a hangját. – Ott bent valami nem stimmel, egész testemben érzem, de képtelen vagyok beazonosítani, mi az és ki fenyeget minket!

– Hát – vágta rá Douglas –, azt hiszem, elég világos, kiről van szó, nem? Crystal Damonra nézett, majd a nagybácsiékra, akik épp beléptek a házba. – Nem olyan biztos az, Doug, egyáltalán nem. – Mit akarsz ezzel mondani? – Nos, gyerekek, ti nem jöttök? – Damon Knight szólította őket a nagykapu küszöbéről. – Jövünk már – felelte mosolyogva Crystal, s már szaladt is befelé. A két fiú elgondolkodva követte. Amit lent a városban fecsegtek, semmi volt ahhoz képest, ami a szemük elé tárult. Óriási nappalik (ahol akár biciklivel is lehetett volna közlekedni); olyan széles kandallók, amelyek elé nemcsak egy fotel fért, hanem akár egész szalongarnitúra; de mindenekfelett… – Knight úr, gondolom, ez nem kacsatojás… – tréfálkozott Douglas elhűlve, arra a termetes drágakőre utalva, amely egy oszlop tetején állt, üvegbura alatt. A férfi mosolyogva felkapcsolt egy spotlámpát. – Ez a gyűjteményem egyik legszebb darabja. A legnagyobb gyémánt, amit a dél-afrikai bányámban kitermeltek. A vendégek az ékkő köré csoportosultak. – Mindazonáltal odalent van valami, ami titeket, fiatalokat még jobban fog érdekelni – mondta Damon Knight és elhúzott egy fából készült rejtett válaszfalat. A gyerekek közelebb mentek, s feltárult előttük egy legalább kétszáz férőhelyes moziterem, hatalmas panorámavászonnal. – Lenyűgöző, Knight úr – kommentálta Peter, csodálata tetőfokán. – Lenyűgöző? – ismételte Douglas hitetlenkedve. – Én inkább azt mondom, váu! sőt szuperváu! sőt… – És látnotok kell az uszodát is – szólt közbe Crystal, hogy elejét vegye a további, véget nem érő csodálkozásnak. – Uszoda? Damon Knight szívélyes kacagásban tört ki. – Kísérd oda őket, Crystal. Az ebédlőben várunk benneteket. A gyerekek az alsóbb emeletek felé rohantak, miközben a házigazda az ebédlő irányába terelte a vendégeket: hatalmas, márványpadlós terembe, amelynek magas üvegfalai a tengeröbölre néztek. De a legkülönösebb az volt, hogy a sziklafal közepe táján vízesés csobogott, amit csak egy vastag, domború üvegkorlát választott el. – A mindenségit, Damon… – most Kendred Hallowayn volt a sor, hogy elakadjon a szava a látványtól. Feleségére nézett, aki egy mukkot sem szólt. Hiába figyelmeztette éppen ő a gyerekeket, úgy tűnt, rá tette a legnagyobb hatást a látvány. Amióta átlépték a küszöböt, tátott szájjal nézelődött, s még mindig nem csukta be. – Az üvegfalak hangszigeteltek – magyarázta kéjes hangsúllyal Damon Knight. – Ha nem így lenne, most ordítanunk kellene, hogy halljuk egymás szavát. – Majd intett a vendégeinek, hogy a három lépcsőfokkal lejjebb lévő sziklamélyedésben helyezkedjenek kényelembe, amely szalonként szolgált. Aztán odatolta a zsúrasztalt és hozzáfogott az aperitifek elkészítéséhez. – Bocsásson meg a kérdésért, Damon – szólalt meg végre felocsúdva Hettie Halloway. – Hogyan képes itt mindent rendben tartani? Még egyetlen embert sem láttam a személyzetből. Mi maga, varázsló? A férfi jóízűen felnevetett. – A városon kívülről jön egy vállalkozó hetente egy alkalommal takarítani. Többre nincs szükségem, mert, mint jól tudják, gyakran vagyok távol a munkám miatt. – Úgy bizony, olvastunk rólad az újságban – tréfálkozott Kendred Halloway. A házigazda lejött a három lépcsőn, kezében a tálca, amelyen az italok voltak. – Ken – kezdte komolyabb hangon –, legutóbb már szóba hoztam, de most, hogy itt a feleséged is, szeretném mélyebben érinteni a témát.

Ajaj, gondolta Ken bácsi. – Félre a kerteléssel! Mit szólnál ahhoz, ha mindezt megosztanám veled? Halloway asszony éppen belekóstolt az italába, de e szavak hallatán mellényelt és köhögni kezdett. – Valóban, már beszéltünk erről, Damon, de nekem ott a könyvtár, én azzal szeretek foglalkozni. Szeretem a könyveket, a fantáziát, az írókat… – Fantázia, fantázia – szakította félbe Damon Kinght, miközben egy süppedős fotelba ereszkedett. – Hány éves is vagy, Ken? Nem, ne válaszolj, hiszen egyidősek vagyunk… Kendred Halloway ismételten megnézte magának régi barátját: egyidősek voltak, s mégis, a másik legalább tíz… nem húsz évvel fiatalabbnak látszott. – A fantáziát emlegetted – folytatta Damon. – Szeretnéd a valóságban ismét átélni azt az élményt, amikor szaladgáltunk, hogy egy titkos és titokzatos rejtekhelyet találjunk? Szeretnéd újra az eget bámulni és felfedezni, hogy a csillagok kevésbé ragyognak, mint a te valóságra rácsodálkozó szemed? Szeretnél újból az a fiú lenni, aki voltál? Én épp azt kínálom neked, hogy a fantáziát tedd a hétköznapok részévé. Hogy oszd meg velem a valóság legmagasabbrendű varázslatát! Damon Knight szünetet tartott, hogy legyen ideje barátjának végiggondolni utolsó szavait. Odakint az ég kezdett elborulni. Kendred Halloway elképedve hallgatott. Nem tudta követni a másik gondolatmenetét, fogalma sem volt, hová akar kilyukadni… vagy éppen hogy nagyon is értette, de szerette volna megállítani, mielőtt túl messzire megy. – Damon, köszönöm, de ahogy már mondtam… Damon Knight elkeseredetten felsóhajtott, a karját magasba emelte, mire a padlóból előtört egy zöld lángnyelv, felszaladt a plafonig és meggyújtotta az egész mennyezetet, az ablakokat is, mintha ezer kis szentjánosbogár lepte volna el a termet. – A varázslat, Ken! Az igazi varázslat! A következő mozdulattal Damon Knight eltüntette az előbbi jelenséget, minden visszatért a korábbi állapothoz: mintha mi sem történt volna. A félig nyitott ajtó résén át Douglas, Crystal és Peter mindent láttak. – Damon az – suttogta Crystal, de a barátai nem figyeltek rá. – A varázslat, Ken! – ismételte Damon Knight. – Szóval, mit válaszolsz? Kendred Halloway végre egészen más szemmel nézett barátjára, aztán a feleségére, aki szorosan közel húzódott, mintegy védelmet keresve… És elgondolkodott. Végiggondolta mindazt, amit birtokolhatott volna. Mindent, pontról pontra. Egy új ifjúkort, egy új életet, gazdagságot, hatalmat, a legkisebb szeszélyének kielégítését, hozzájuthatna örökre elveszettnek hitt könyvekhez és kifürkészhetné az igazságot a legnagyobb titkokról! És aztán? Ha már megismert és megtudott mindent, ha már látott és birtokolt mindent, mi kellene még? Felidézett egy régi emléket, amikor a vonatból látott egy kivilágított házat és eszébe jutott saját családja, gyerekkora. A gyerekkor, amely oly messzire tűnt el az időben, de amely visszatérhetett bármikor az emlékek révén, az illatokkal, ízekkel, valahányszor csak vágyott rájuk, valahányszor csak megkóstolhatott valamit, újra ott lehetett valahol, vagy megérinthetett egy régi tárgyat… Mint egy váratlan ajándék. Azokra az emberekre gondolt, akik a könyvtárába jártak. Az arcukra, a szemükre, amelynek fényén nyomot hagyott az élet, a kis és nagy események, amelyek az ő arcát is átrajzolták, hiszen nemcsak szép napokat élünk meg, hanem olyanokat is, amelyekkel szembe kell nézni, noha sosem gondoltuk, hogy egyszer elérkeznek. S aztán azok is, akárcsak ő, tovább szeretnek, álmodnak. A feleségére gondolt és a szeretetre, amely még mindig, sok év után is hozzáfűzte. Ezekre és ezer más dologra gondolt. És megértette, hogy ez az egyetlen varázslat, ami érdekli őt. Ez pedig már az övé. Szerette volna megmagyarázni régi barátjának, megértetni vele és biztatni, próbálja meg ő is…

De amint a szemébe nézett, megértette, hogy az idő, az élet áthidalhatatlan szakadékot épített közéjük. Olyan hatalmasat és mélyet, amely már lehetetlenné tette, hogy úgy értsék egymást, ahogyan régen. Ezért egyszerűen csak ennyit mondott: – Köszönöm, nem érdekel. Damon Knightnak elállt a lélegzete. – Hogyan…? – csak ennyit tudott kinyögni végül. – Te vén érzelgős. Én a világot kínálom fel neked, te meg… Ebben a pillanatban Crystal rontott be a szobába. – Vigyázzon, Halloway úr! Damon a bűnös, nem Angus Scrimm az, aki… – de szavai elvesztek, hangja elfulladt, mert Damon Knight dühödten felordított, tett egy mozdulatot, és a kislány a falhoz vágódott. Kendred Halloway felpattant felesége mellől és Crystalhoz ugrott, ölbe kapta és megvizsgálta, nem esett-e komolyabb baja. E pillanatban egy felismerés villant át rajta. Régi barátjához fordult és így szólt: – Damon, azt mondtad, bármit kívánhatok, megkapom. Így van? – Persze – felelte az óvatosan. Kendred Halloway hosszan a szemébe nézett. – Add vissza nekem Susant, Markot és Devlint – szólt végül. Damon Knight előbb elsápadt, majd belekékült a méregbe. – Hallgass! Hallgass, hallgass, hallgass! Douglas kővé dermedten állt a küszöbön, a földre rogyott Ken bácsit nézte, aki torkára szorított kézzel vonaglott, s látta, amint mellkasa fel-felemelkedik, ahogy próbál… próbál… levegőt venni! Az a démon valamiképpen megtudta akadályozni, hogy lélegzethez jusson! A férfi még egy utolsót vergődött, majd elvesztette az eszméletét. – Hagyd békén! – Hettie néni a férjéhez ugrott, hogy segítsen neki, de az kisvártatva ismét lélegezni kezdett. – Mit akarsz megszerezni ezzel?! – kérdezte az asszony. – A férjed bolond! Mindent felajánlottam neki, amire valaha csak vágyott! A fantáziát, a képzelőerőt szereti? Hát tessék, most megkapta, hogy megélje a valóságban… Azt adnám neki, hogy fantáziával újrateremtse a világot, de ő visszautasította! – Te pont az ellenkezőjét kínáltad neki, hát nem érted? A fantáziában az a szép, hogy vágyunk valamire, nem pedig az, hogy megkapjuk; a fantáziában az illúzió, a rá fordított idő a szép! Amit te adnál neki, az a fantázia halála! Damon Knight magasba emelte a kezét. – Elég volt, asszony, én… – Hitvány gazember! – Douglas a varázsló felé ugrott. – Fiacskám – szólt Damon Knight abba az irányba fordulva. – Nem vagy te kissé duci ahhoz, hogy Schwarzeneggert utánozd? Hirtelen Douglas elnehezülni érezte a testét. Minden egyes lépésnél valami legyőzhetetlen erő nyomta a földhöz, míg végül, amikor már majdnem elérte a varázslót, megbotlott és térdre esett. Rájött, hogy képtelen többé felállni. – Átko…zott… – nyögte Douglas tehetetlenül. – Geronimóóóó! – ordította kétségbeesve Peter, hátulról meglepve Damont és a fejére borított egy terítőt. Szemével Crystalt kereste, s közben megpróbálta megtartani a textil fogságába esett férfi fejét. – Crys, mi lesz már? Gyere, segíts! Igaz, a lány már magához tért, de nem mozdult, figyelte az eseményeket, s mintha ő valami mást is látott volna, amit a fiú nem vett észre. – Kölyök – Damon hangja a háta mögül szólt. Peter megfordult, s látta, amint a férfi teljes nyugalommal tölt egy pohár vörösbort, s közben tovább beszélt: – …Ha fogságba akarsz ejteni valakit vagy valamit egy asztalterítővel… előbb meg kell győződnöd róla, hogy a terítő valóban tartalmaz-e mindent… – Tartalmaz-e mindent? – mormogta Peter, s a kezében szorosan tartott göngyölegre nézett. A

foglyul ejtett ember lábai eltűntek, s most a terítőben… Egy óriási, szőrös pók esett a cipőjére, majd egy másik, meg egy újabb és még és még: sárgák, feketék. Hirtelen a terítő egyik sarka kicsúszott a kezéből, s a hemzsegő sokaság mind ráborult. – Segítséééég! Crystaaaal! Cryyys! A gyerek a földön hemperegve csapkodott, megpróbálta lesöpörni magáról a pókokat, amelyek teljesen ellepték a testét, bemásztak a ruhája alá is. – Crystaaaal! – Peter! – A fiú érezte, ahogy kislány ráteszi a kezét. – Peter, nem tudom, te mit látsz, de nincs rajtad semmi. Hallasz engem? Semmi! Hiába Crystal nyugtató szavai, Peter nem merte kinyitni a szemét attól való félelmében, hogy a szemébe is bemásznak a pókok. Lehetséges, hogy az egész csak szemfényvesztés volt? De hát ezer meg ezer ízeltláb csiklandozta, ahogy a ruhája alatt szaladgáltak! – Peter, nyugodj meg végre, nincs ott semmi! Damon hirtelen nevetésben tört ki. – Kinyitha tod a szemed, kisfiú – szólt a varázsló. – Valóban csak tréfa volt, remélem, nem vetted a szívedre, szellemes kis fickónak tűntél! Peter óvatosan kinyitotta egyik szemét. Egyetlen pókot sem látott. Kinyitotta a másikat is, megtapogatta a ruháját. Nem, tényleg, egyetlen pók sincs sehol. Damon nevetése még mindig visszhangzott az óriási nappaliban. A sokktól még mindig remegve a mellette összekuporodott kislányra nézett. – Szemfényvesztés, csak szemfényvesztés volt… – Frontális támadással nem megyünk semmire, Pete. Másként kell próbálkoznunk. – Kezdtek untatni, kölykök – szólalt meg Damon, s nyakoncsípte Douglast, hogy a barátaihoz vonszolja. – Amíg kigondoljátok, hogyan tegyetek ártalmatlanná… – Jártában előhúzott a nadrágzsebéből egy távirányítót, s megnyomott rajta egy gombot. A domború üvegfal, amely a vízesést elválasztotta a szobától, behúzódott a sziklába. Hideg és nedves fuvallat árasztotta el a szobát. A férfi megnyomott egy újabb gombot, kigyúlt egy reflektor, s megvilágította a barlang bejáratát. – …van egy kis munka a számotokra – fejezte be a mondatot széles mosollyal. A seriff eleresztett egy megkönnyebbült mosolyt, amint látta felszállni a vonatra Robert Kershawt, hogy a lehető legtávolabbi helyre vigye Misty Baytől. Egész éjjel és a nap nagy részében mást sem hallgatott, mint ezt a lökött újságírót, aki összevissza locsogott szellemgyerekekről meg egy hatvan évvel ezelőtti bandáról. Nem tudta eldönteni, hogy ártatlannak vélje az újságírót, mint ahogy azt állandó olvasói tették, vagy mivel az eltelt évek során folyton szellemekkel tömte az agyát, azt gondolja, hogy megbolondult. Bárhogy is van, ez már nem őrá tartozik. A vasutas már megfújta a sípját, s egyre-másra csattantak a becsukódó ablakok: szinte biztos, hogy az életben soha többet nem fogja látni ezt a Robert Kershaw-t. Néhány méterrel odébb masszív férfiak parancsra várakozva álldogáltak. Ránézett a karórájára, s gondolatai már otthon, a feleségénél jártak, aki bizonyára hozzáfogott valami finom vacsora készítéséhez. – Hallja, főnök! A férfi ingerülten felpillantott a közeli ablakba. Robert Kershaw nézett le rá széles műmosolyával. – Hallja, főnök, javítson ki, ha tévednék, de úgy látom, a történeteim nem rázták meg túlságosan, mi? – Mrf – dörmögte a seriff. – Bizony, helyes a következtetése fiatalember. – Attól tartok, annak sincs sok foganatja, ha most azt mondom önnek, hogy itt, Misty Bayben valami szörnyű dolog készülődik, amit csak én tudnék megakadályozni. – Abszolút semmi. – Mindjárt gondoltam. Akkor hát a viszontlátásra. – Inkább Isten vele! Magában nevetgélve Robert Kershaw visszahúzódott az ablakból. Ellenőrizte még egyszer a

nevét és a címét a bőröndje céduláján. Igen, minden rendben: hála a papírnak, ezzel majd nyugodtan ki tudja váltani a megőrzőből a csomagját. Jól megerősítette a nyakában a fényképezőgépét. Bélelt, ütésállótokban volt. Amikor legutóbb kihajította a Nikonját egy mozgó vonatból, az ezer darabra tört. Miután a vonat elindult, kénytelen volt ülve maradni mindaddig, míg a szerelvény ki nem gördült az állomásról, majd felállt, s keresett egy üres fülkét. – Damon Knight – mormogta –, vigyázz, jövök!

20 Az elveszett könyv keresése Modern, személytelen bútorokkal berendezett helyiség volt Damon Knight dolgozószobája. Polarizált ablaküvegek tartották távol a hajnali fényt, hogy segítsék Crystal koncentrációját. A kislány egy heverőn feküdt csukott szemmel, arccal felfelé, hasán összekulcsolt kézzel. – Felfogod a gondolataikat? – kérdezte Damon Knight. – Persze. Mit képzelsz, kezdő vagyok? – vágta rá keserűen Crystal. – Félnek. – Nincs mitől. Olyan felszerelést kaptak, amit a dél-afrikai kutatóim használnak, ráadásul még egy „telepata” segítségére is számíthatnak. Ha valakik képesek rá, hogy megtalálják a Rontás Könyvét, és sértetlenül visszatérjenek, azok egyedül csak ők le hetnek. – Na, épp ez a ha idegesít engem – kommentálta Douglas gúnyosan. Crystal helyreállította a mentális „hidat” közte és két barátja között: „vett” mindent, amit éreztek, amin átmentek. Az elején Douglas kérte az elkülönülést: viszketett a tenyere, és amikor megvakarta, akkor jött rá, hogy nem is az ő keze viszket, hanem Peteré. Ugyanez vonatkozott a legegyszerűbb mozdulatokra is, zavart keltett benne, hogyan járjon, vagy mikor hajoljon le. Eltelt kis idő, mire meg tudta különböztetni saját gondolatait, érzéseit másokéitól. Újra átnézte a felszerelést, amit Damon Knight készített össze nekik. Nem lehetett azzal vádolni, hogy spórolt volna. Azon túl, hogy mindketten a barlangászok által használt bukósisakot kaptak, amelynek a közepén lámpa világít, speciális, Douglas számára ismeretlen vízhatlan anyagból készült bélelt kezeslábast viseltek, amely kettős védelmet nyújtott: ha elesnének, akkor is biztosítja az egyenletes testhőmérsékletet; lábukra vastag csizmát húztak, ahhoz hasonlót, amit a hegyi túrákon szoktak, kezükön viszont ujjatlan kesztyű volt, amely védett is, de nem akadályozta őket abban, hogy kellően érzékeljenek, amikor kapaszkodni kell. Peternek ezenfelül még egy vízhatlan hátizsákja is volt, abba kellett beletenni a Rontás Könyvét, ha valóban ráakadnak. A legkülönösebb izé azonban egy hangot adó ketyere volt, alig nagyobb, mint egy cigarettásdoboz, s ezt mindkettejük övére ráerősítették. A kijelzőjén a több mint száz méterre előttük lévő falak kontúrjai rajzolódtak ki. Ezzel a módszerrel kizárták annak veszélyét, hogy egy átjárhatatlan szakaszba tévedjenek be. Úgy döntöttek, hogy felváltva használják, hol egyikükét, hol a másikét, nehogy az elemek lemerüljenek. – Mit látsz? – kérdezte Douglas. – Még semmit – felelte Peter, anélkül, hogy levette volna szemét a készülékről. Már jó ideje elhagyták Damon Knight házát, de a szűk alagút csak nem akart véget érni. – A jó fenébe, hát mikor érünk már oda a barlanghoz? Ahelyett, hogy ebbe az űrhajóscuccba pakolt minket, és játszotta a nagyvonalút, akinek semmi sem drága, inkább két bicajt adott volna alánk, azzal már rég odaértünk volna! – Te meg, ha a temetőben nem adod elő a Rontás Könyve című álmodat, most nem lennénk ebben a slamasztikában! – Honnan a fenéből tudhattam, hogy Damon Knight kihallgatott minket? Az ilyennek sasfülei vannak! – Miért éppen sasfülek? Eddig még sosem hallottam arról, hogy a sasoknak különleges fülei lennének… Várj csak! – Peter megrázkódott. A kis monitoron az alagút falait jelző két piros szaggatott nyomvonal hirtelen kitágult. A fiú megnyomta a zoom gombot, s a kép a távolabbi látványt is közelebb hozta, kitágult, és láthatóvá tette a nagy barlangüreget. – Bingó, Douglas! Megcsíptük! – Látod? Csak emlegetni kellett…

A két barát immár ismerős helyre érkezett; a vízesés robaja dübörgött a fülükben. – Nézd csak, hol vagyunk: onnan lentről nyílik a titkos bázisunk bejárata – szólt Douglas. – Vagy más szavakkal Angus Scrimm börtönének kijárata – pontosította Peter. – Az ám, de aztán vajon mi lett a vén varázslóval? – Sajnálattal kell megállapítanom, hogy jelenleg egy sokkal fontosabb küldetés köti le a figyelmünket, semhogy az ő sorsával foglalkozzunk – vágta rá Peter, s hogy jobban tudjon koncentrálni, még a szemét is behunyta. „Crys, érzékelsz minket? Elértük a barlangüreget. Most merre?” A két fiú várakozva megállt egy pillanatra, de máris megérkezett Crystal világos válasza. „Mindig érezlek benneteket, Pete. Damon azt mondja, préseljétek át magatokat a résen, ahonnan látható a föld alatti csatorna vízfolyása. Kérlek, legyetek óvatosak!” Douglas átbújt a résen és nyelt egyet. – Az áldóját! Ha ijedősebb lennék, azt mondanám, ahogy az a folyó rohan, egyenesen a pokolba vihetne minket! – Inkább vigyázz, bele ne essél – vágta rá Peter, s lassan a föld szintje alá kezdett ereszkedni. – Könnyű azt mondani, hogy vigyázzak, és ha mégis beleesek? – Hát, akkor ússzál, és igyekezz magad távol tartani a sziklakiszögellésektől. – Tudod, eddig nem mondtam el neked valamit… – Hogy klausztrofóbiád van? – Az ám, azt hiszem, klausztrofóbiám is van, de most másról beszélek… Peter hátrafordult, s a sisakján lévő lámpa megvilágította barátja holtsápadt arcát. – Nehogy azt mondd, hogy… „Ó, nem!” – kiáltott fel Crystal az elméjükben. – Na, ez szép, gyerekek. Duci haverotok még úszni sem tud – állapította meg ingerülten Damon Knight. Peter a föld alatti alagutat nézte, amelyben a folyó őrülten száguldott az óceán felé. Egyetlen talpalatnyi hely sem volt, ahol végigmehettek volna: muszáj volt így maradniuk, a sziklafalba kapaszkodva araszolni a teljes szakaszon. Oda is, és remélhetőleg visszafelé is. – Hát, Doug – szólalt meg Peter végül. – Az előbbi tanács továbbra is érvényben marad: vigyázz, bele ne essél! – Tudod, mit? Egy krumpliban is több spiritusz van, mint benned. – Szóval, nem tudom, mennyire nyugtat meg téged, de elég jó vagyok úszásból. A nagynéném edző, s még azt is megtanította, hogyan kell egy fuldoklót kimenteni. A mesterséges lélegeztetés is benne volt a tanfolyamban. – Vagyis a szádat a fuldokló szájára teszed és újraéleszted? – Persze, bízhatsz bennem. – Akkor ide hallgass: ha ez velem megtörténne, mármint, hogy beleesek… – Igen, Doug? – Akkor inkább hagyj megfulladni. „Mi lesz, fiúk, mentek végre tovább?” – avatkozott közbe Crystal. – „Kezd fárasztó lenni ilyen messziről tartani a telepatikus kapcsolatot!” „Jól van, Crys, ne húzd fel magad” – válaszolt Douglas. – Ehm, mész te elöl, Pete? – Rendben, nyuszi, gyere mögöttem. Aztán használd a szemedet! – Megigazította a szemüvegét és eltűnt a sziklahasadékban. – Tovább mentek végre? – kérdezte Damon türelmetlenül. – Igen, Damon bácsi – horkant föl Crystal, gúnyosan megnyomva az utolsó két szót. A kislány észrevette, hogy remeg a keze: hamarosan kénytelen lesz megszakítani a kapcsolatot, hogy pihenjen. A férfi kitalálta a kislány gondolatait. – Talán most felfüggeszthetnéd a kontaktust kis időre. Gondolom, a következő órákban alaposan leköti majd őket, hogy megmásszák az alagút falát. – Mi van, Damon bácsi, csak nem aggódsz értem? A férfi hideg és szenvtelen arckifejezésén a sajnálkozás felhője futott át. – Tudom, hogy érezheted magad, Crystal. De ha vége lesz ennek a

históriának, azt akarom, hogy velem maradj. Biztosra veszem, hogy idővel megfogsz érteni és helyeselni fogod a döntéseimet. A lány eleresztett egy gúnyos mosolyt. – Különben úgy végezném, mint a régi barátaid? Ez történt velük is? Szembeszegültek az akaratoddal? – Nem. Ők csak homokszemek voltak abban a gépezetben, amely arra hivatott, hogy én legyek a legnagyobb varázsló. Legfeljebb megérezhettek volna valamit. Teljességgel valószínűtlen, hogy meg tudtak volna állítani, mindenesetre a játék tétje túl nagy volt. – Ha majd vége ennek a históriának, azt tehetsz, amit csak akarsz? – folytatta Crystal egyre növekvő undorral a hangjában. – Még arra is rávehetsz, hogy megváltoztassam a nézetemet. Úgyhogy ne játszd meg magad, kár olyan érzelmeket színlelni, amikre képtelen vagy. Amíg képes vagyok önállóan dönteni, sosem fogok a te oldaladon állni! „Fiúk, veszitek az üzeneteimet?” „Igen, csak gyengébben, mint korábban” – felelte Peter mindkettőjük nevében. „Hát igen, kezdek fáradni. A nagy varázsló itt mellettem engedélyezett egy kis pihenőt…” „Probléma egy szál se” – válaszolta Douglas, és próbált tréfás hangsúlyt kicsikarni magából, noha tisztában volt azzal, hogy nem tudja elrejteni Crystal elől félelmét, amely azóta fogva tartotta, hogy meghallotta az alatta rohanó víz dübörgését. – „Légy nyugodt, nagyon óvatosak leszünk. Különben is Pete gyakorlott úszó.” „Akkor jó. Vigyázzatok magatokra!” „Igenis, mama. Vételnek vége.” Egyik kéz, másik kéz, egyik láb, másik láb, folytatták a fiúk az araszolást. Douglas magában nem győzte bánni fölös kilóit. Peter sokadszor is ránézett a kijelzőre: az a sötét alagút csak nem akart véget érni. – Doug, gondolom, az álmodból nem tudod kikövetkeztetni, milyen messze lehet még a föld alatti tó. – Nyet, nein, abszolút nem, Pete. Nagyon zavaros és töredékes látomás volt. Próbáltad a maximumra állítani a zoomot? Peter követte barátja tanácsát, megállt, hogy megnyomja a gombot. – Várj, ellenőrzöm. Lássuk csak, megpróbálom a távolságot kétszáz méterre beállítani… Ekkor a szikla, amelybe Peter jobb kézzel kapaszkodott, letört. – Pete…? – szólt Douglas elhaló hangon, miközben elképedve nézte az őrülten száguldó vízbe zuhanó barátját. Peter egy kiszögellésbe csapódott, amely átmenetileg leblokkolta az esést, de testének teljes súlya a bal vállára esett, amely reccsent egyet. A gyerek felordított a fájdalomtól. – Jaaaj! Segíts, Douglas, rettentően fáj! A karom lebénult, nem bírom… nem bírom… – Próbáld meg, és ne mozdulj! – kiáltotta Douglas, s máris kezdett ereszkedni hozzá. – Azt mondtam, ne mozdulj! – Nem tehetek semmit! A sziklafal síkos! Csúszom lefelé!! – Tarts ki! Látod, mindjárt ott vagyok. Nyújtsd ki a lábad! Douglas elkapta a cipőjénél fogva. – Megvagy, Peter, foglak! Most pedig… De barátja teste már csaknem teljesen lefordult a sziklafal széléről. Egy pillanat és elvesztette egyensúlyát, a cipő kicsúszott Douglas kezéből, még a körmeit is letépte. – Douglaaas! – egy kiáltásnyi ideje volt még Peternek, azzal a hömpölygő áradatba zuhant. Crystalnak mintha egy penge hasított volna az agyába: először arra gondolt, hogy egy erős migrén fogta satuba a fejét, amely olyan volt, mint egy harapás. A nagymama megtanított neki néhány relaxációs technikát, amit a telepatikus megerőltetés okozta fájdalom ellen tudott alkalmazni, remélte, most is gyorsan hatni fog. Damon Knight magában szitkozódott, hogy ne zavarja a pihenő lányt. Ha már végre a birtokában lesz a Rontás Könyve, nem fog senkitől sem függeni, hogy megtudja, mi történik a világ valamely pontján … és még azon is túl. Ha már most a kezében lenne, személyesen tudná szemmel tartani a srácokat. Ha már most a kezében lenne, elcsodálkozna a döbbenettől, amikor rájönne, hogy egyik sem ott

van, ahol hiszi. A föld alatti alagút falai üresek voltak. A folyó folytatta őrjöngő száguldását.

21 Lóhalálában Vannak, akik bátornak hiszik magukat, de amikor eljön az alkalom, hogy ezt bizonyítsák, visszakoznak. Mások viszont javíthatatlan gyávának tartják magukat, aztán ők csodálkoznak a legjobban, na meg mások is, amikor látják viselkedésüket. Sosem lehetünk biztosak abban, hogyan reagálunk egy kiélezett helyzetben, míg valójában bele nem kerülünk. Douglas nem gondolkodott azon, kövesse-e barátját az örvénylő föld alatti folyóba. Ha csak egyszer is megfontolja, inkább választotta volna az alagút biztos, szilárd falát. De ösztönei erősebben működtek. Az első pillanatban azonban ügyet sem vetett Peterre. Egy másodpercnyi pánik után minden erejét megpróbálta összeszedni, hogy képes legyen legalább egy szippantásnyi levegőhöz jutni, valamint hogy elkerülje a sziklafalnak ütközést. A fején lévő sisakon a reflektort egy erős szalag szorosan rögzítette, s mivel vízhatlan volt, a lámpa továbbra is működött. Ugyan nem tudott úszni, de próbálta úgy mozgatni a kezét meg a lábát, ahogy a filmeken látta. Végre sikerült a fejét kiemelnie a vízből és egy mélyet lélegezni. Fogalma sem volt, milyen sebes sodrásba került, de jócskán haladt elő re. Arra gondolt, vajon valaha is visszajutnak-e még. Észrevette, hogy a falak láthatóan szűkülni kezdenek. Odébb felfedezte Peter sisakjának fényét. – Peter! Pö…pö… Peter! Az ár ismét maga alá gyűrte, hánykolódott a víz alatt, végül teljesen elvesztette tájékozódóképességét. Hirtelen vadul úszni kezdett, hogy ismét a felszínre kapálózza magát, de a sisakja a folyó medrének ütközött. Az ütközés azonban a felszínre dobta. Köhögött és levegő után kapkodott. A továbbiakban összeszűkült a folyó alagútja, a plafon már csak pár méterre volt tőle, akárcsak az oldalfalak. Most közelebb került Peterhez. Ha szerencséje van, talán… Nem! Mi az ott távolabb? Elágazás! A folyó két kisebb ágra szakadt. Mindenáron abba az irány ba kell keverednie, amerre a barátja sodródik, remélve, hogy még életben van. Látta, amint a bal oldali folyosó elnyelte őt. Minden erejét megfeszítve próbálta magát abba az irányba kormányozni, de túlságosan csapkodott, veszélyesen a sziklafal közelébe lökte magát. Egy nagy rúgással sikerült visszafordulnia, de cipője az ellenkező oldal sziklafalához csapódott. Egy szempillantás alatt belesodródott a jobb oldali áradatba. Crystal kezdte kissé jobban érezni magát: a fejfájás elbágyasztotta. Damon Knightot hívta és megpróbált vissza kapcsolódni két barátjához. „Pete, Doug, mi a helyzet? Hol tartotok?” „Kilyukasztottuk a vizet, Crys” – felelte mentálisan Douglas, de erősen kellett koncentrálnia, hogy a fejét kint tartsa a vízből, ugyanakkor arra is ügyelnie kellett, nehogy a sziklafalnak ütközzön az igen szűk csatornában. „Petert elvesztettem szem elől. Megsérült. Próbálj meg vele kapcsolatba lépni!” „Próbálkozom, de csak gondolatfoszlányokat kapok. Fel a fejjel Doug. Túléled!” „Ne hagyj el minket, Crystal. Tartsd a kapcsolatot! „Úgy lesz, Douglas, megígérem!” Ezúttal drasztikusan megszakadt a kapcsolat. Douglas hatalmas levegőt vett, átfutott rajta, hogy talán az utolsót, és elmerült. Hátával, hasával, lábával a sziklát horzsolta, áldotta a vastag, bélelt kezeslábast, amit Damon Knight rájuk kényszerített. A sisakján a lámpa a vízen át is megvilágította a sziklafalat körülötte. Már annyiszor körbefordult saját tengelyén és olyan sebesen, hogy ismét csak elvesztette a tájékozódó képességét, fogalma sem volt, hol a lent meg a fent. De sehol nem látott olyan szakaszt, ahol reménye lett volna rá, hogy levegőt vegyen. A látása elhomályosult, érezte,

elájul. Amikor magához tért, mintha fejjel lefelé zuhanna, de nem tudta meghatározni, mennyi ideig, közben Crystal elkeseredetten kiabált a fejében. Egy pillanatra kinyitotta a szemét, mielőtt ismét elmerült volna a vízben. De ez most másféle víz volt, nyugodtabb, örvény nélküli. Felfelé lökődött, elérte a felszínt. Most már az jelentett problémát, hogyan tud ott maradni. Körülnézett, s egy szempillantás alatt megértette, odaért a földalatti tóhoz, amit álmában látott! Aztán: – Khr… hrl…segít… – eszébe jutott, hogy nem tud úszni. „Figyelj, Doug, hallasz engem? Lazíts és nyisd ki az elmédet! Tudom, nehéz, de meg kell próbálnod átvenni az én ismereteimet! Ússzál, mintha én úsznék!” „Nem bírok… pö… nem bí…” „Meg tudod tenni, Douglas. Nyújtózz el, maradj a hátadon. Előbb az egyik kar. Majd a másik. Most a lábad jön. Rajta, a víz színén vagyunk, látod? Lélegezz, elég, ha csak kicsit mozgatod a lábad és a karod ahhoz, hogy lebegj a vízen, lazíts!” „Sikerült, Crystal! Sikerült!” „Érzem, Doug. Nagyon ügyes vagy!” „Nahát, Crys, ez nem is nehéz! Most egyedül csinálom!” „Remek, de most gondolj Peterre! Felvettem vele a kapcsolatot: lát téged, de a válla nem működik. Nem bírja fenntartani magát a vízen.” Douglas megfordult, s nem messze felfedezte Peter lámpását. Óvatosan a hasára fordult és úszni kezdett feléje, előbb csak lassan, aztán egyre energikusabban. „Folytasd így, Doug. Egyik kar, másik kar. Egyik láb, másik láb…” „Oké, oké, már tudom a folytatást.” Végre Douglas elérte a barátját. – Nyugi, Peter… pö…pö… Megtanultam úszni! – Aztán sok fáradságos karcsapás után elértek a föld alatti tó partjára. – Nagyszerű, Doug – lihegett Peter két köhögés között. – Nyugi, nem hiszem, hogy szükségem lenne a szájon át lélegeztetésre. – Nos? Hogy megy? – kérdezte Damon Knight szúrósan. – Sikerült – válaszolta Crystal és megkönnyebbülten fellélegzett. – Jól van… Nagyon jó! És a felszerelés? A kislány kipréselt egy mosolyt a varázsló aggodalma láttán. – Épségben van minden, beleértve az ultrahangos készüléket is. – Ez esetben mondd nekik, hogy sürgősen folytassák. Lassacskán Peter visszaszerezte bal karja mozgásképességét. A válla még nagyon fájt, de alighanem csak kis zúzódás lehet. A vízhatlan kezeslábas általában jól védte őket. A sisak alatt azonban csurom víz volt a hajuk. Remegtek, mint a falevél. Douglas töprengeni látszott. – Egy dollárt rá, hogy mire gondolsz – szólt Peter. – Néztem a tavat. Esküdni mernék, hogy ezt láttam álmomban… és mégis, mintha más lenne. – Úristen, nehogy már az derüljön ki, hogy van még egy: talán a másik csapáson azt értük volna el… Láttad te is, nem? – Nemcsak láttam, de én ott kötöttem ki, aztán itt találkoztunk. – Igazad van, nézz csak oda! – felelte Peter, és fejével a két sziklaalagút felé intett, amelynek nyílása bőséggel okádta a vizet. – Itt jöttem ki én, te meg onnan bukkantál elő. – Mmmm… igen, valószínűleg. Mégis minden másmilyennek látszik. Lássuk csak… – Douglas bekapcsolta a maga készülékét. – A föld alatti tó átmérője körülbelül száz méter lehet. – Azért, tudod, az álmok csak furcsák. A te esetedben inkább látomást emlegethetünk, és a valósággal összevetve nem zárható ki némi különbözés. – Hát, nem is tudom… olyan zavarosak az emlékeim… „Talán én segíthetek, Doug” – szólt közbe Crystal. – „Most átmenetileg felfüggesztem a mentális

hidat Peterrel, hogy jobban tudjak koncentrálni a kettőnkére. Te arra összpontosíts, amire emlékszel az álmodból.” „Hihetetlen vagy, Crys! Na jó, próbáljuk meg ezt is!” Douglas koncentrálni kezdett álomfoszlányaira. Crystal, mintha egy különleges háromdimenziós videojátékban merült volna el, egymástól elkülönülve látta az egyes jeleneteket. Az ifjú Damon belehajította a Rontás Könyvét a föld alatti folyóba. Hirtelen sötétség, a vízben volt, mégis látta a könyvet, amint az saját tengelye körül forgott, mert az örvény ide-oda dobálta. Még néhány másodpercig tartott – víz, buborékok, fönt, lent – aztán sötétség. A lány kitalálta, hogy itt a barátja emlékezete hagyott ki és erőltetve igyekezett tovább „mozdulni”, mígnem vissza tértek a képek a könyvről, amelyet elnyelt az alagút, ahol Douglas végigsodródott egészen a föld alatti tóig. Na, és itt kiugrott az eltérés! Semmi szintkülönbség nem volt a tó és a két beleömlő csatornaág vízszintje között, ámde Douglas és Peter is több métert zuhant, amíg a tóba esett. Valószínűleg hatvan évvel korábban a víz sokkal magasabban állhatott. Most a könyvet beszippantotta egy rés a sziklában… Crystal a legmagasabbra „kapcsolta” a koncentrációját: szüksége volt valami támpontra, amiről a fiúk jobban be tudják azonosítani a helyzetüket, hogy megtalálják azt a rést. Az a kiszögellés! Az a kakasfej formájú kiszögellés pont jó lesz. Még mindig sötét, memóriaszünet, és végül egy kristályok borította barlang… „Elég! Nem bírom tovább” – tört ki a lány Douglas fejében. „Ne aggódj, Crys. Nagyon sokat segítettél. Most pedig kapcsolódj le pár percig és pihenj. Láttam, amit láttál, képes vagyok megtalálni azt a kakasfej formájú követ” – nyugtatta meg Douglas a kislányt. „Rendben fiúk, akkor hamarosan…” – Kakasfej? – ismételte Peter, aki eddig kimaradt a „közvetítésből”. – Úgy ám! Hatvan évvel ezelőtt a tó vize sokkal magasabb volt és a könyv valahol egy ilyen formájú szikla résén át jutott tovább. – Fel kell mászni, mi? – Igen, de ez nagyon könnyű, egyedül megyek. Apropó, hol van a szemüveged? A folyóba veszett, igaz? – Á, dehogy – mosolygott elégedetten a barátja. – Előrelátó voltam, ha esetleg vízbe esne, úgyhogy… – azzal jobb keze gyors mozdulatával előkapott egy madzagot, ami a nyakában lógott: a végén ott fityegett a kissé megviselt, de ép szemüveg. – Óriási! A két fiúnak körbe kellett volna sétálnia a tó szegélyén, de hirtelen… – Ott van! – kiáltott fel Douglas és a felettük mint egy tizenöt méterre kiálló sziklára mutatott. – A kakasfej! – Mmm – mormogta Peter. – Úgy látom, a falon van elég kapaszkodó… Igen, azt hiszem, jövök én is. – Várj, talán nem is kell. Előbb felmegyek én és majd szólok. Valóban nem volt nehéz megmászni a falat, s Douglas hamarosan elérte a „kakasfejet”. A sisakjára erősített kis lámpával körbevilágított, és tessék, ott volt a nyílás, ahol eltűnt a könyv. Odakúszott és bekukucskált: egy újabb, lejtős alagutat látott. A műszert beállította és konstatálta, hogy körülbelül tíz méterrel odébb az alagút egy szélesebb barlangba torkollik. – Várj, jövök én is! – szólt fel Peter, amikor Douglas beszámolt neki a látottakról. Feltette a szemüvegét és centiméterről centiméterre haladva utolérte barátját, aki segített neki bebújni a nyílásba. Ez utóbbi szűk szakaszon nagyon kényelmetlen volt végighaladni. A fiúk kénytelenek voltak hason csúszva mászni, s ez Peternek, aki csak egyik karjára bírt támaszkodni, felettébb nagy fájdalmat okozott. Végre a lámpása bevilágított a barlang torkolatába.

„Megvan!” – ujjongott Crystal az agyukban. – „Nézd meg a barlang falát, Doug, kristályos-e, vagy ha nem, hát milyen?” A két fiú kibukott a nyíláson és végre felállhattak. Peter letört egy kristálydarabot. – Só – állapította meg, miután alaposan megvizsgálta, és még meg is nyalta. – Az egész barlang falát vastag sólerakódás borítja. – Vajon miért? Akarom mondani, mit keres itt ez a temérdek só? – Nem tudom, de már kezd nagyon elegem lenni ebből a lyukból. – Igazad van. Keressük meg a könyvet, aztán végezzünk gyorsan. Miközben ezt mondta Douglas, ránézett a műszerére. A barlang hossza körülbelül húsz méter lehetett, a legmagasabb pontja elérte a hét métert. A tetejét temérdek apró járat nyílása tarkította, s valamennyi meredeken felfelé ívelt: némelyik csak egy lyuk volt, a többi hosszú, szűk folyosóban folytatódott, amelyeknek a végét be sem fogta a műszer. – Hé, Doug! Álmodom vagy ébren vagyok? Douglas abba az irányba fordult, amerre a barátja nézett. Pár lépésre tőlük, egy vékony sókristály fal mögött látszott a Rontás Könyve! „Megvan, megvan, megtaláltátok!” – örvendezett Crystal. – Várj még a győzelmi dallal. Ezt nem lesz könnyű kihalászni onnan – mondta Peter és a kezét rátámasztotta a sófalra, ami elválasztotta a könyvtől. – Doug, nézz csak be a hátizsákomba, kell ott lennie egy kis csákánynak. Barátja engedelmeskedett. – Igen, itt van. Nekem is van egy az övembe akasztva. Gyerünk, fogjunk neki! Energikusan csákányozni kezdtek, de a művelet sokkal nehezebbnek bizonyult, mint amilyennek elsőre tűnt. Az utolsó csákányütés nyomán keletkezett kis résből vékony vízpatakocska kezdett csörgedezni. – Hékás, még a végén átfúrjuk Damon Knight vízvezetékét – tréfálkozott Douglas. Peter azonban komoly maradt: kinyújtotta a csészéjét, felfogott pár csepp vizet és az orrához emelte. – Tengervíz – mormogta. – Tengervíz? Honnan jöhet? – Hát… alighanem nagyon mélyen lehetünk… talán a tengerfenék alatt. Lehetséges, hogy valaha itt… – Micsoda? Jól értettem? Az óceán alatt lennénk? – Ez csak egy hipotézis, de az egyetlen magyarázat arra, honnan került ide ez a rengeteg só. Valószínűleg valaha ezt a barlangot is tenger borította. – Nem tudom, miért, de ez valahogy csöppet sem nyugtat meg. Mozgás, folytassuk! A fiúk a korábbinál is nagyobb erőbedobással dolgoztak, és végre… – Győzelem, megvan a könyv! – mondta Crystal tőlük néhány kilométerrel odébb. – Nagyon ügyesek! – jelentette ki Damon Knight, s lehajolt, hogy leüljön a kislány mellé. – Mondd nekik, hogy siessenek vissza. A lámpáik és a műszereik bármelyik pillanatban lemerülhetnek. – Ez probléma lehet. – Mit akarsz ezzel mondani? – Olyan mélyre ereszkedtek ezen az ismeretlen helyen és járhatatlan ösvényeken, hogy gyakorlatilag lehetetlen lesz ugyanazon az úton visszatalálniuk. – Hm, alighanem igazad van. Javasold, hogy keressenek másik utat. A sziklaszirt tele van folyosókkal, valamelyik a felszínre hozhatja őket. – Egy másik ösvény? – kérdezte Douglas a barlangot kémlelve. – Legfeljebb ezek a vájatok itt fölöttünk, de hogyan mászunk oda fel? Peter megvakarta az állát. – Nem, ezt kizárhatjuk. Talán megpróbálhatnánk a tavon át… – Nézd csak, Peter, ez a rengeteg víz az előbb még nem volt itt a földön. A két fiú egyszerre kapta a fejét a hasadék felé, amit a Rontás Könyve megszerzéséért vágtak a

falba: szemmel láthatóan egyre szélesebbé vált, s közben innen is, onnan is egyre több víz bugyogott elő. – Gyorsan, ki innen! – kiáltotta Douglas. – Különben úgy járunk, mint a Titanic egerei! – Várj! – állította le Peter és átnyújtotta neki a könyvet. – Előbb rakd be ezt a hátizsákomba. Douglas igen színes és folyékony káromkodásba fogott, de engedelmeskedett. Éppen lezárta a vízhatlan rekeszt, amikor óriási robaj hallatszott, a föld pedig remegni kezdett. – A fene egye meg, már csak egy földrengés hiányzott! – visította Douglas és gyorsan az alagút felé igyekezett, amelyiken ide jutottak. – Gyerünk srácok, mozogjatok! – sürgette őket Crystal. Épp, hogy elérték az alagutat, egy kavicsos omlás elborította a járatot. – Doug, utállak noszogatni, de… – Peter lökdöste a barátját, aki nem bírt felmászni. – Az ördögbe, Pete, nem megy! Itt minden omlik! Kődarabok görögtek végig az egész alagútban, s egyre nagyobb törmelékek potyogtak. Mindennek tetejébe Douglas sisakjának lámpája pislogni kezdett. – Jaj, mamám, Pete! Az életünkkel játszunk!! – Hát jó. – A kőzuhatag közepette Peter mintha megtalálta volna a megoldást. A hasadék irányába fordult, ahonnan a víz egyre vastagabb sugarakban áradt. Már a kis barlangüreg plafonjáról is elkezdtek potyogni a törmelékek. Douglas elkeseredve fordult barátja felé, de tátva maradt a szája: Peter teljes erejéből csákányütéseket mért a tengervíz forráshelyére. „Hát ez” – gondolta – „megbolondult!” „Nem, Doug: jól teszi!” – kiabált a fejében Crystal. – „Elkeseredett próbálkozás, de ebben a helyzetben ez az egyedüli lehetőségetek!” Hirtelen leomlott a fal és a bezúduló víz pillanatok alatt elöntötte az üreget. – Ez az, romboljunk szét mindent! – nevetett fel hisztérikusan Douglas páni félelmében. Peter azonban úgy tűnt, megőrizte hidegvérét: odalépett hozzá, és rámutatott a műszerére, majd a fejük fölött függőlegesen nyíló járatok egyikére. – Annak nagyon magasan lehet a kijárata! Ott ki tudunk jutni! – Pete, neked elszállt az agyad! A barátjának ideje sem volt a válaszra. Egy szempillantás alatt a barlang megtelt vízzel, s ahogy emelkedett a szintje, őket is nyomta felfelé. Peter tűnt el elsőnek a fenti járatban, s Douglasnak egy hatalmas „Mammaaaaaaa” kiáltással sikerült egy leheletnyivel utána érkeznie. Barátja mellé került, akit azonnal szorosan átkarolt. A víz nyomása tovább nőtt: elképesztő sebességgel haladtak. Peter szüntelenül felfelé kémlelt, Douglas viszont szorosan összezárta a szemét, és hol ordított, hol a sós vizet köpködte ki. Erőt véve magán, olykor sikerült kinyitnia a szemét, de az csak arra volt jó, hogy konstatálja: teljes és tökéletes a sötétség. A lámpácskáik kimerültek. Sisakjára pattant egy kő, egy másik meg a vállára: a járat kezdett összeomlani! Ismét lehunyta a szemét, gondolatban keresgélte a megfelelő imádságot, s amikor ismét ki merte nyitni a szemét, látta, hogy valóságos kőeső hullik rájuk. – Várjunk csak! – futott át rajta –, látok! Egyre több fény áradt be, és Douglas egy villanásnyi idő alatt már repült is felfelé a sziklazátonyra! Végre az égbolt! És odalent – de mókás! – Petert látta, amint fejjel lefelé pörög, s most, hogy megszűnt a víz lökése, elkezdett zuhanni, látta a sziklazátony csúcsát ott fenn széttöredezni, a magasban, miközben ő – micsoda gyönyörű érzés! – ereszkedett, ereszkedett, mint egy meredeken zuhanó madár… De hová? Repül, az rendben van, de hol ér majd földet? Az óceán! Alatta csak az óceán volt és nagy halom hegyes sziklatömb, és… Megpróbált maga körül megfordulni, és pont abban a pillanatban becsapódott a tengerbe. „Doug, akarod, hogy elmondjam ismét, hogyan kell úszni?” – szólalt meg a fejében Crystal, miközben ő a felszínre érkezett. „Crys, azok után, amiket átéltem, négy karcsapás már meg se kottyan!”

– Nos? – kérdezte Damon Knight türelmetlensége csúcsán. – Megmenekültek, jól vannak – felelte Crystal fáradtan, de boldogan, s megszakította a mentális kapcsolatot a két fiúval. – Ne játssz velem, kislány, tudod jól, mire vagyok kíváncsi. – A könyvvel minden rendben. Biztos helyen van Peter hátizsákjában, s ő épp most úszik a partra Douglas segítségével. – Remek, nagyon jó! – felelte Damon elégedetten, s elgondolkodva fordult egy széles ablak felé, amely az óceánra nézett. Crystal csendben figyelte: néhány órája nem hagyja nyugodni egy gondolat. Hogyan lehetséges, hogy ez a férfi ugyanaz a Damon, aki valaha az eredeti Láthatatlanok vezére volt? Crystal maga is látta Angus Scrimm börtönét, ahonnan az elszabadult… Nem lehetséges, hogy az egész mögött a vén varázsló áll, aki meghipnotizálta Damon Knigthot? Hát persze! Csakis ez lehet a magyarázat. Eldöntötte, hogy tesz még egy utoló kísérletet, hogy belelásson a férfi fejébe. Damon Knight megmerevedett és hátrakapta a fejét. Hatalmas léptekkel Crystalhoz ugrott és mindkét kezét a lány nyakára fonta úgy, hogy az nem kapott levegőt. – Velem ezt meg ne próbáld, megértetted? Ne próbálj olvasni a gondolataimban! – azzal elengedte. A kislány fuldokolva a díványra hanyatlott. – Damon, meg kell próbálnod lázadni – szólalt meg két köhögés között. – Angus Scrimm hatása alatt állsz. A férfi kővé dermedve állt, majd nevetésben robbant ki. – Angus Scrimm hatása alatt lennék? Ah, kislány, nektek, gyerekeknek minden fehér vagy fekete, így van? Elhallgatott és mélyen a kislány szemébe nézett. Crystal kezdte kényelmetlenül érezni magát. – Valóban tudni akarod, hogyan végezte Angus Scrimm, mi? – folytatta. – Hát jó, megérdemelsz némi választ! Megragadta a karjánál fogva és kivonszolta a szobából. Az előcsarnokban kinyitotta egy kis felvonó ajtaját és belökte a lányt, majd maga is beszállt. A legalsó gombot nyomta meg. A kabin mintha a hegy gyomrába ereszkedett volna le, s amikor megállt, az ajtó egy a gránitba vájt szűk folyosóra nyílt, amelyet a plafonba mélyesztett lámpák világítottak meg. A férfi kiszállt, de a lányt még mindig a karjánál fogva tartotta és vezette végig a folyosón, egészen egy vastag tölgyfa ajtóig. Furcsa, nagy, élesen fogazott, vöröses kulcsot halászott ki a zsebéből, s mielőtt a zárba tette volna, megmutatta Crystalnak. – Egy varázslót csak egy varázskulccsal lehet bezárni – jelentette ki, majd a kulcslyukba helyezte. Háromszor megforgatta, és a súlyos ajtó megnyílt. Bent csaknem teljes volt a sötétség. A helyiség mélyén egy poros asztal és mellette egy ember körvonalai bontakoztak ki, fáradtan, roskadtan ült egy széken. – Öreg, hoztam neked társaságot – mondta baljós mosollyal Damon Knight. – Ajánlom, gondod legyen rá! – azzal belökte a kislányt. Crystal nyomban visszafordult, hogy megakadályozza az ajtó bezárását, de Damon Knight gyorsabb volt, és a kislány már csak tenyerével üthette a bezáródó ajtót. A vastag ajtó letompította a kintről jövő hangot, de így is hallható volt Damon Knight távolodó nevetése. Crystal mozdulatlanul állt, s egyszer csak: – Gyere közelebb, kislány – hallott egy hangot a háta mögül. Egy nagyon idős férfi hangját. A kislány összeszedte minden bátorságát és megfordult. A szeme már kezdett hozzászokni a félhomályhoz és lassan kibontakoztak az öreg körvonalai, a haja, a hosszú, fehér szakálla, a sötét, poros ruhája, amely egészen a bokájáig elfedte. – Gyere közelebb, már vártalak – ismételte az ember, és meglebbentve ruhaszegélyét, előhúzott onnan egy négyszögletes falemezt és letette az asztalra. – A nevem Angus Scrimm – mondta. – Te… Susan Cooper unokája vagy, gondolom. – Igen… – felelte Crystal és óvatosan közelebb ment. Innen már jobban látta a falemezt: primitív sakktáblának látszott, rajta a bábuk olyan állásban, ami előrehaladott sakkjátszmára utalt. Több

figura már hiányzott róla. Az öreg a lányra emelte a tekintetét és fogatlan szájával elmosolyodott. Aztán így szólt: – Tudsz sakkozni?

22 Robert Kershaw története – Ki vagyok, és mit csinálok Misty Bayben? Ó, gyorsan elmondom – kezdte Robert Kershaw és tovább törölgette a még mindig vérző orrát. Ken és Hettie Halloway csupa fül volt. Ken bácsi néhány perccel ezelőtt még mély álomba merülve feküdt a tágas ebédlő díványán, fejét Hettie néni ölébe hajtva. Az asszony ujjait férje fehér fürtjeibe mélyesztette és magában azt kérdezgette, vajon minden jól végződik-e. Sietve letörölt egy könnycseppet. Sikerült visszafojtania a sírást Damon Knight előtt, s most nem akart elgyöngülni, amikor a férje bármelyik pillanatban felébredhet. Mintha valami az ablaknak ütközött volna, a zaj kizökkentette gondolataiból. Fejét abba az irányba fordította, de ott csak a hegy lejtős vonala gördült alá, amely a bokrok és a lemenő nap vöröses fényében rozsdás színnel elöntött sziklatörmelékek közül bukkant elő. Még egy kavics pattant az ablakon. Hettie néni erősebben figyelni kezdett: egy szőke férfi mosolygott rá és integetett. Az asszony elővigyázatosan felállt, az ablakhoz ment és elfordította a kilincset. Meglepetésére könnyedén kinyílt. – Üdvözlöm – suttogta a férfi. – Kérem, ne kiáltson. A nevem Robert Kershaw, újságíró vagyok. Nyilván furcsállja a viselkedésemet, de… – Fiatalember, az ég küldte magát – szakította félbe Hettie néni –, de tudja meg, maga is veszélyben van! Ne vesztegesse az időt: menjen azonnal a rendőrségre, és jelentse, hogy Damon Knight a villájában fogva tart bennünket. Értett engem? – Megértettem, asszonyom – Robert Kershaw nemhagyta abba a mosolygást. – Pont ezt gyanítottam: Knight úr nem éppen az, akinek látszik. – Gratulálok a megérzéséhez, de most siessen a rendőrségre és hívja ide őket! – Sajnos a seriffel nem vagyok épp a legjobb viszonyban… – Nem számít! Ez az ember elrabolt minket, meg kell, hogy hallgassák! Az újságíró nem tűnt túl elégedettnek, hogy el kell hagynia a nyomvonalát, amit eddig szívósan követett, de azt mondta: – Rendben van, asszonyom, őrizze meg a lélekjelenlétét. Fordulok, és jövök vissza. – Remek, fiatalember! Megfordult, hogy felmásszon a meredek sziklafalon, de a visszaút nehezebbnek látszott, mint a jövet, és így, egyik lépést a másik mögé helyezve ereszkedett le a meredek, kavicsos sziklafalon, míg újra a Knight-villa parkjában nem találta magát. Amilyen gyorsan csak bírt, átszaladt a bokrok, fák között, s közben megpróbálta elképzelni, milyen képet fog vágni a seriff, ha ismét ott áll majd előtte. Végre az utolsó fát is elhagyta, de meglepetten megtorpant. Arra számított, hogy a kerítés falán már túljutott, amikor megmászta, most mégis ugyanott találta magát, ahonnan indult, a villa bejárata előtt. Úgy látszik, túlságosan szórakozott vagyok és körbeszaladtam – gondolta. – Jobban kell figyelnem. Hátraarc, és újból nekifutott, hogy átküzdje magát a fák és a tömören összenőtt növények között a sűrű bozóton… de csak megint ugyanoda jutott. Itt valami nem stimmel. Hogyan lehetséges ez? Mégegyszer megfordult a tengelye körül és újból nekiiramodott. Damon Knight baljós mosollyal várta félúton. Azt mondta, megspórolhatta volna ezt a sok loholást, hiszen innen úgysem mehet el. Jobban teszi, ha visszamegy a Halloway házaspárhoz és szépen leül melléjük: néhány kérdést is mielőbb feltenne neki, de előbb ennél sokkal fontosabb dolga

van. Az újságíró minden külön bejelentés nélkül nekiment, de egy tölgyfának ütközött. Damon Knightnak csak a nevetése hallatszott. Robert Kershaw-nak valóban nem volt más választása, mint az orrából megeredt vért felitatni és visszamenni Douglas nagybácsijáékhoz (ahol Kendred Halloway végre kezdett magához térni); Hettie néni éppen tájékoztatta őt a legújabb fejleményekről. – Varázsló, mi? – ez volt az újságíró összes kommentárja, amikor végighallgatta a hihetetlen történetet. Megnézte még egyszer a zsebkendőt és végre úgy döntött, elmeséli a saját sztoriját. – Sok éve követem egy gyerekbanda nyomát, amely kiskorúak védelmezését látja el. Hirtelen tűnnek fel, mintha a semmiből érkeznének, megtorolják a sérelmeket, majd ahogy jöttek, titokzatosan el is tűnnek. Egy ideje a nyomok egy irányba mutatnak, Misty Baybe. Nem tudom, kik lehetnek, de magukat Láthatatlanoknak nevezik… – Láthatatlanok…? – szólt közbe Kendred Halloway. Mintha nem is hallotta volna, a fiatalember izgatottan fellapozott egy blokkfüzetet, amelyet a sokzsebű dzsekijéből húzott elő. Átlapozott pár oldalt, mielőtt megtalálta, amit keresett. – Minden dokumentálva van: a Láthatatlanok több mint tíz évvel ezelőtt tűntek fel először. Szinte egész Amerikában hagytak nyomokat maguk után. Tessék, itt van: New York, Boston, Memphis, Los Angeles… – A férfi elgondolkodva szünetet tartott, majd felderült az arca egy mosollyal. – Valami azt súgja nekem, hogy hamarosan itt, Misty Bayben is feltűnnek. Damon Knight nem tudott több időt fordítani új vendégére, Robert Kershawra, mert a fiúk visszatértek. A Rontás Könyve végre az övé lesz! – Gondolod, hogy helyes, amit teszünk? – kérdezte Douglas Petertől, miközben megnyomta a kapucsengő gombját. A fiú levette a hátizsákját, s most a könyvet a kezében tartotta. – Igazándiból, ha a kifinomult etika szerint nézzük… Douglas a szájára tette a kezét. – Nem érdekel az értekezésed az etikáról, nekem elég egy igen vagy egy nem! – Nem hiszem, hogy túl sok választásunk lenne – felelte a barátja csüggedten. – Mindnyájunk életéről van szó. – Gratulálok, srácok! – hallatszott Damon Knight hangja a video-kaputelefon kis monitorja mögül. – Tudtam, hogy megcsináljátok, gyertek be. A kapu hangtalanul kinyílt. A két jó barát még egyszer egymásra nézett, majd beléptek. Amint a varázsló magához ölelhette a régóta vágyott és keresett könyvet, arckifejezése egyszerre tükrözött sóvárgást és diadalt. Izgatottan belelapozott: kicsit kikezdte a lapokat a só, de egészében használható állapotban volt. Még méricskélte rövid ideig, aztán visszatért korábbi önmagához. Még mindig szorosan magához ölelte a könyvet, úgy adott utasítást a fiúknak, hogy öltözzenek át. Aztán intett nekik, hogy kövessék a liftbe. Damon Knight visszatért a cellához, ahol Angus Scrimmet tartotta fogva. – Douglas, Peter, jól vagytok? – kiáltott fel Crystal és szaladt elébük. Megölelte Douglast, aki elsőnek lépett be, de az ajtó máris hatalmas csattanással becsapódott mögötte. – Peter, ne! – kiáltott a kislány. De Damon a cellán kívül tartotta Petert. Vállánál fogva szorosan fogta a remegő gyereket és továbbvezette a hosszú folyosón. – Ne aggódj, Crystal – mondta kívül a férfi jó hangosan, hogy a kislány meghallja –, Peterrel más dolgunk van most, igaz, Peter? A cellában elkeseredett a két gyerek. – Hová akarja vinni? – kérdezte Douglas. – Átadtátok neki a Rontás Könyvét? – szólt közbe az öregember, aki eddig a félhomályba húzódott. – Igen, de… – Akkor ma éjjel a mi Damon Knightunk elvégzi a rítust, ami a legnagyobb varázslóvá teszi. – Ó, ne! – jajdult fel Crystal. – Úgy érted, hogy fel akarja áldozni Petert?

– Biztosan nem állat vérét akarja venni – fogalmazott tömören az öreg. – És te honnan tudod? – förmedt rá Douglas, majd a barátnője felé fordult: – Ez meg ki? Az öregember felállt. – Angus Scrimm vagyok – felelte. – Téged pedig Douglasnak hívnak, megismerlek… te vagy a kapu, az én királynő figurám! A fiú a barátnőjére pislogott, de amikor kezet fogott Angus Scrimm-mel, kezdte magát furcsán érezni, az ereje mintha elhagyta volna. Az asztalon még ott állt a sakktábla. Angus Scrimm megfogta a fekete királynőt és a fehér király felé mozdította. – Sakk, matt, kedves Damon Knight! – jelentette ki.

23 Angus Scrimm titka A teljes sötétségben végre megjelent egy halvány fény sugár. – Gyerekek, nézzétek csak! – kiáltott fel Mark. – Nyílik a kapu. Mindjárt kiszabadulunk! Damon, Susan, Greta és Devlin egyszerre fordultak meg. – Marknak igaza van – mondta Damon, a fiatal Damon. – Álljatok készen. Nem tudom, mi zárt be ide minket, de akármi is az, kezd veszíteni az erejéből. Figyeljetek most rám – folytatta. A félhomályban a többi Láthatatlan közelebb jött. Megfogták egymás kezét és körbe álltak. – Nem tudjuk, mi vár ránk, ha újból odaát leszünk. De bármi történjék is, érzem, az lesz küldetésünk legnehezebb szakasza. Talán mindennél nehezebb, de keresztülvisszük, mert egységben vagyunk, igaz? – Én itt vagyok – felelte Susan. – Én itt vagyok – felelte Mark. – Én itt vagyok – felelte Greta. – Én itt vagyok – felelte Devlin. Douglas Angus Scrimm priccsén hevert, amin az öreg ember szokott aludni. Egyre gyengébbnek érezte magát, Crystal fogta a kezét. – Damon szabadította ki Angus Scrimmet – mondta a kislány. – Az eredeti Láthatatlanok megfosztották őt a varázserejétől, de Scrimm még nagyon sok trükköt ismert, amit megtaníthatott neki. – Álljunk csak meg – szólt közbe Douglas. – Miért higgyünk neki? Vagyis hogy Angus Scrimm mindig Rossz volt, így nagy „R”-rel, nem? – Tudod – szólalt meg az öregember, s amikor Crystal ránézett, felismerte rajta a legyőzött ember arckifejezését –, a börtönömben volt időm elgondolkodni sok mindenen. Azóta más ember vagyok. – Na persze, most a kés nyele nem a te kezedben van – ironizált Douglas. – Nem – mondta Crystal. – Érzem. Scrimm úr igazat mond. – Oké, tegyük fel, hogy igazat mondott. De ha Damonnak ekkora hatalma van, mi a fenének kell neki az az átkozott varázskönyv? – Mert ez a kulcsszó, Doug: varázslat – felelte a lány. – Most Damonnak hatalmában áll kontroll alatt tartani az elemeket, nagyszerű szemfényvesztő, de az igazi varázslást csak messziről ugatja. – Hogyhogy? Azt akarod mondani, hogy a koboldok, amelyek a fa odvába akartak behúzni, meg a szél, ami a semmiből támadt és szétzilálta Ken bácsi naplójának lapjait, vagy a Peter terítőjéből előbújó pókok mind csak… – Ahogy mondod. Szemfényvesztés. Leszámítva a szélvihart, az hozzátartozik a különleges képességeihez, amivel képes uralni az elemeket… A koboldok? Minden csak szuggesztió: leestél a fáról, és kész, ennyi. A pókok?… Nagyjából ugyanez: ha belegondolsz, mindig találsz valamilyen választ. Sose csinált semmi kézzelfogható, tartós dolgot, mondjuk… mit tudom én… nem rakott odébb egyetlen hegyet sem. Azonban most, hogy a könyv a birtokában van… – És a tengervíz a holttesteken? – Az is csak egy kis cseles trükk, hogy jobban megijessze a még élő volt barátait. Szinte hallom őket, amint összejönnek és rettegve sugdolóznak: „A holttesteket tengervíz itatta át, pont, mint akkor, azon a viharos éjszakán”… – Oké, oké, de ez az egész hogyan történhetett? Vagyis azt akarom mondani, hogyhogy Damon ilyen gonosszá vált? Éppen ő, aki a Láthatatlanok vezére volt! – Nézd, fiú – szólt közbe Angus Scrimm. – Akár akarták, akár nem, a régi Láthatatlanok közül mindenkit valamilyen szinten megérintett a varázslás. Egy szó, mint száz, a varázslat, a bűverő minden emberi lényt átjár kisgyerekkorában, aztán eltávolodik tőle, mert ez a dolgok rendje.

– Gyerekjáték… – motyogta maga elé Douglas. – Hogyan? – Az jutott eszembe, hogy a te mottód akkor mégiscsak téves: gyerekjáték a varázslás. Az öreg varázsló egy pillanatra meghökkent, majd elmosolyodott. – Kitűnő észrevétel, fiam. Ahogy mondani szokás, felfedted a titkot. – Néhány percig csönd telepedett közéjük, mialatt igyekezett összeszedni a gondolatait. Majd így folytatta: – Bizony, valójában a varázslás gyerekkori kiváltságnak tűnik… még ha valakiben felnőttként meg is maradnak a nyomai: ezt nevezik vonzerőnek, karizmának, sármnak… Aki ezzel szemben, amikor már akaratereje és tudatossága teljében van, vagyis felnőttként is ura akar lenni a varázslásnak, az nagyon veszélyes dolog, hát még gyerekként. A legrosszabb az, hogy észre sem veszed: a varázslás alattomos, cirógat, elképzelhetetlen hatalommal ruház fel másokkal szemben, ugyanakkor beléd költözik, birtokba veszi a lelkedet. Elveszíted a mértékletesség képességét és bármilyen elvetemült gazságra képes vagy, hogy még többet megszerezz ebből a hatalomból. És van még valami, ez nem fog nektek tetszeni, tudom, de a dolgok természetéhez ez is hozzátartozik: idővel az ember változik. Felnőve másvalaki lesz, mint volt. A tisztesség, igazságosság elvei, amelyek egykor olyan fontosak voltak, másodrangú helyre szorulnak. Douglas és Crystal egymásra néztek, s szemükben valami olyasféle kifejezés jelent meg, mintha azt mondanák: „Mi nem, velünk ez nem eshet meg.” De megjelent bennük még valami: nagyon mély szomorúság. – Felnőve, a Láthatatlanok közül senki nem tette többé próbára tevékenyen a varázslásról tanultakat – folytatta az öregember –, pedig mindegyikükben maradt valami érdeklődés… Senki, mondom, csak Damon Knight, mind közül a legmerészebb, legambiciózusabb. Sajnos, ha fiatalon alkalmazza valaki a varázslást, az olyan, mint egy kétélű fegyver: visszaüthet a saját fejére. Képzeljetek el egy fiatalembert, aki úgy lesz felnőtt, hogy nem kell többé morális kérdésekkel, erkölcsi gátakkal foglalkoznia, mert megvan a képessége, hogy uraljon másokat. Higgyetek nekem: ez kárt tehet a személyiségében – fejezte be egy gúnyos vigyorral, s még hozzátette: – Erről én is mesélhetnék… – És nekem mindehhez mi közöm? – tette fel a kérdést Douglas értetlenkedve. – Mindjárt oda is eljutok. Akkor éjjel, amikor a Láthatatlanok legyőztek, felfedeztem egy különös fényt Damon Knight szemében. Ha valaki olyan sokáig elmerült a varázslásban, mint én, nem moshatja le magáról. De még így is volt erőm hozzá, hogy komolyan figyelmeztessem őket. Akkor nagyon büszkék voltak magukra és erősnek érezték a barátságukat, de számolniuk kellett azzal, hogy ha felnőnek, megváltoznak. Ez volt a kettéhasadás pillanata. – Azt hiszem, értem – szakította félbe Crystal szokatlanul kemény arckifejezéssel. – Attól a pillanattól a Láthatatlanok mindegyikéből létrejött két tökéletesen egyforma lény. Csak miközben az egyik folytatta a korábbi életét és felnőtt lett belőle, a másik megmaradt annyi idősnek, amennyi akkor volt, arra várva, hogy a felnőtt része viselkedését majd megítélje, s ha kell, közbeavatkozzon! Scrimm ábrázata felderült. – Nagyon vág az eszed, kislány. – Jó, de nekem mi közöm ehhez? – folytatta a panaszkodást Douglas. Ereje egyre inkább elhagyta, és tudta, nem lesz képes kitartani addig… meddig is? – Mit tettél velem? – Csak segítettem a sorsnak: igaz, nem tudok Damon Knighttal egyenlő félként fegyveresen megküzdeni, de van egy ősi bölcsesség. Egyetlen varázsló sem vonulhat vissza, ha egy másik kihívja. A párbaj nemét a kihívó fél határozza meg. Lehet az egy varázs verseny, de akár egy egyszerű sakkjátszma. – Most ugratsz bennünket? – zsörtölődött Douglas. De már a beszéd is nehezére esett. – Nézd, fiú, te vagy a kapu, amin keresztül a Láthatatlanok a jelen valóságba átléphetnek. Azzal, hogy idehívtalak a téged jelképező fekete királynő lépéseivel, amely a sakkban az egyik legfontosabb figura, megteremtettem az ideális feltételeit annak, hogy a gyereknek megmaradt Láthatatlanok elszámoljanak Damon Knighttal!

– És ha megpróbálnánk kitörni azon az ajtón át? Nem látszik túl vastagnak – kockáztatta meg Robert Kershaw. – Ó, talán be sincs zárva – felelte Kendred Halloway, és nyújtózkodott egyet. Már teljesen visszatért az ereje. – Akkor miért nem… – az újságíró elharapta mondandóját. – Ah, hát persze: az a trükk a parkban, mi? – Úgy bizony – bólintott Hettie néni. – Néhányszor már oda akartam menni az ajtóhoz, de mindig ehhez a díványhoz tértem vissza. – Pedig kell, hogy legyen valami módja – mormogta Robert Kershaw és körülnézett. Valóban kínálkozott másik út: megtalálni a távirányítót és megnyitni a vízeséshez és az alagúthoz vezető bejáratot, amiről Hettie beszélt. Ámde még ha járható is lett volna ez az út, ki tudja, milyen messzire kellett volna menniük, s közben az idő egyre fogyott. Ezért nem maradt más: az ajtón kellett kijutnia. – Lássuk csak – morfondírozott hangosan. – Nem bírunk eljutni az ajtóig, mert valami sarkon fordít bennünket és hátraarcra kényszerít. Így van? – Nagyjából – felelte Kendred Halloway, követve az újságíró tekintetét. – Na jó, most olyasmit kérek maguktól, amiért tök hülyének érzem magam, hogy ilyet kérek, higgyék el, de… próbáltak csukott szemmel, tapogatózva is eljutni odáig? – Persze, de úgy sem ment – felelte Hettie Halloway. – Valószínűleg a hipnózis az akaraterőre hat. – Oké és mi lenne, ha járművön utaznánk? Valamin, ami akaratunktól függetlenül elvisz az ajtóig? – Egy jármű… – szólt közbe Kendred Halloway –, amit valaki meglök, mint mondjuk egy kerekeken guruló bútort! – kiáltott fel és tekintete megállt a kerekes zsúrkocsin. – Hát, ez akkora őrültség, hogy sikerülnie kell – zárta le Robert Kershaw. Az emelőszerkezet nyikorgott, ahogy a lánc fordult a keréken, lassan felemelve Petert a földről. A gyerek fejjel lefelé lógott megkötözve, szája bekötve. Nem nehéz kitalálni, milyen sors várt rá. Mindez a hegybe vájt föld alatti teremben zajlott, közvetlenül Angus Scrimm cellája fölött. Damon Knight hosszú, lila tunikát viselt, amely csak a fejét hagyta szabadon. Nem pazarolta a szavakat. Már csak a rítusra koncentrált, ami a legnagyobb varázslóvá teszi. Angus Scrimmet kényszerítette, hogy fedje fel előtte a varázsigéket, s most, hogy a Rontás Könyve a kezében van, a többit már tudja. Jobb kezébe vette a könyvet és egy Peter számára teljesen ismeretlen nyelven fura kántálásba kezdett; bal kezébe vette a kést. – Szóval én kötöttem össze a Láthatatlanok kettős fonalát, mi? Ez lenne a magyarázat az emlékezetkieséseimre – nyögte ki Douglas egyre közelebb kerülve az elalváshoz. – Amikor alszom, ők szabadon átjöhetnek a jelenbe. De hogyhogy korábban sosem avatkoztak be? – Én sem tudom mindenre a választ, fiú – felelte Angus Scrimm. – Talán mert abba a városba jöttél, ahol mindez megesett, a történet befészkelte magát az elmédbe, hogy mindaddig ott legyen, míg át nem éled az egészet. Bizonyos értelemben ez is egy módja az újjászületésnek. Crystal lazulni érezte barátja kézszorítását. – Douglas – szólongatta rémülten. – Douglas, hallasz engem? – Pszt – intette le gyengéden az öreg, a kislány vállára téve a kezét. – Fölösleges. Már nem tudod elérni. Ebben a pillanatban az ajtó fölött függő lámpa elhalványult, a hőmérséklet érezhetően csökkent. – Már jönnek – suttogta Angus Scrimm.

Robert Kershaw minden erejét beleadta a lökésbe. Az arca is eltorzult az igyekezettől, amitől jól megfájdult az orra. A zsúrkocsi Kendred Hallowayjel meglódult az ebédlőterem ajtaja felé. A hatalmas, fényes márványlapok ideális terepnek bizonyultak, viszont a likőrökkel megrakott zsúrkocsi nem volt alkalmas arra, hogy elbírja egy felnőtt ember súlyát. Miközben az ajtó felé száguldott, Kendred Hallowayt egyre nagyobb hányinger fogta el, amikor meghallotta az egyik kerék baljós nyikorgását. Bátorság – gondolta Ken –, már csak pár méter! Hirtelen reccsent egyet, majd a kerék kifordult a helyéből. A kocsit még vitte a lendület, de egyszer csak oldalra dőlt és felborult. Az ember káromkodva hempergett a földön, majd nekivágódott az ajtónak… – Talált! – ujjongott Robert Kershaw. – Odaért, odaért! Kendred Halloway kinyitotta a szemét, s látta, tényleg úgy van. Bal oldalával a csukott ajtónak dőlve ért célba. Még mindig afelett hitetlenkedve, hogy az ötlet működőképes volt, megpróbált feltápászkodni, hogy elérje a kilincset, ám ebben a pillanatban a hányinger elérte tetőfokát. – Nem bír – mondta Hettie Halloway. – Nem bír felállni! – Dehogynem, menni fog! – vágta rá az újságíró. – Ha akarja, sikerülni fog! Rajta, gyerünk! A kilincs elérhetetlenül távolinak tűnt. Kendred Halloway arcát az elkeseredettség könnyei szántották végig. – Nem… nem megy! – Nem vagy képes lenyomni egy kilincset, öreg? – csúfolódott Robert Kershaw. – Megadod magad a gyerekkori barátodnak? Átengeded neki a győzelmet? Hettie Halloway könnyeivel küszködve lépett közelebb az újságíróhoz, hogy elhallgattassa, de az rá sem hederített. Villámlás cikázott át a termen és odakint őrjöngő zápor kezdte verni az ablakokat. Baljós jel… – Én… én… – motyogta Kendred Halloway. – Nem bírom, az ő varázslata, ami… – Egy fenét! Ez csak az akaratereje, amit ide bezárt. Mindnyájan jól tudjuk, hogy amikor kicsik voltatok, Damon Knight semmit nem csinált a te egyetértésed nélkül, nem igaz? Akkor most mi van? Fordult a kocka? – Te könnyen beszélsz, fiatalember, de az igazság az, hogy… – Az igazság az, hogy ő fiatal maradt, te pedig megöregedtél, vagy nem? Nem így van? Kendred Halloway tudta, hogy az újságíró csak provokálni akarja, hogy ellenkezésre bírja, de a megjegyzése szíven találta. Valószínűleg Robert Kershaw nem is hitt igazán abban, amit mondott, de Kendred Halloway annál inkább. Már azóta foglalkoztatta ez a gondolat, amióta sok év után újra találkozott Damon Knighttal. Nem igazságos – mondta magában, miközben dühe nőttön nőtt –, nem igazságos, hogy csupán azért, mert ő… Végsőkig megfeszítette minden erejét, kinyújtotta a karját és megragadta a kilincset. Az ajtó nyitva volt: régi barátja alábecsülte őt. Damon alábecsülte őt. – Kinyílt! – lelkesedett Robert Kershaw. – Nagy vagy, Ken! Az idős férfi ott állt a nyitott ajtónál. – Talán képes leszek rá, hogy értetek menjek, és idehozzalak titeket is! – Hé, Ken, azt mondtam, nagy vagy – nevetett az újságíró –, de azért ne húzzunk ujjat a szerencsével. – Aztán komolyan hozzátette: – Ezt az ütközetet megnyerted, barátom.

24 A Láthatatlanok visszatérnek Mivel Peter szája be volt kötve, nem szólt, de ha lehetett volna, akkor sem tette volna. Életében először elakadt a szava. Amióta Damon Knight elkezdte kántálni a Rontás Könyve formuláit, különös dolgok történtek. Tárgyak odébb tolódtak, színes fénysugarak cikáztak, megvilágítva a szobát; sejtelmes szél lebegett egyre erősebben, egyre agresszívebben. Fogadni mert volna, hogy odakint özönvíz támadt. Maga Damon is megtorpant egy pillanatra, elbátortalanodva attól, ami körülötte történt. A mai napig csak játszott a szemfényvesztéssel, a természet elemeivel, de most igazi varázslatba fogott. Összeszedte magát és folytatta fennhangon az olvasást, késsel a kezében lassan közeledve Peterhez. Peter torkához hajolt. – Állj le, Damon! Kendred Halloway hangja túlharsogta a szél zúgását. Peter megpróbált a hang irányába fordulni. – Ken, barátom! – kiáltotta Damon Knight hasonlóképpen. – Nagyon rosszul teszed, hogy visszaélsz a türelmemmel! – Hagyd azt a gyereket, oldjuk meg a kérdést egymás közt! – Ó, szegény Ken, a te véred a semminél is kevesebbet ér: öreg vagy és tisztátalan. Különben is az ügy már nem csak kettőnkön múlik. Nézd csak: az elszabadult erők vért követelnek! – A padlón egy fekete örvénylő hasadás keletkezett. Kendred Halloway lenézett a lábára: kezdett elsüllyedni a márványban, mintha az hirtelen iszappá változott volna. Rémült kiáltással az ajtó felé ugrott, ahol szilárd volt a padló. Damon Knight újra nekifogott a hangos olvasásnak. Crystal és Angus Scrimm Douglas testét őrizték és vártak. – Odafönt valami történik – kiáltott fel a kislány. – Érzem Halloway úr feldúlt lelkiállapotát. – Légy türelemmel – intette le az öreg varázsló. – Nincs más, csak várakoznunk kell! A biztonsági ajtó felől zaj hallatszott. A zár nyelve megmozdult, pedig nem tett senki kulcsot a kulcslyukba. Az ajtó kitárult, a küszöbön egy kislány alakja körvonalazódott. – Ki… ki vagy? – kérdezte Crystal, és közelebb lépett hozzá. – Gyertek ki, szabadok vagytok – szólt a titokzatos figura. Ahogy meghallotta a hangját és meglátta az arcát, Crystalnak támadt egy sejtelme. – Nagyi?… – mondta hitetlenkedve. – Nagymama, te vagy az? A kislány bizonytalankodott. Védekezni látszott, de közelebb jött. Most, hogy Crystal jobban látta, biztos volt benne: ő az, Susan Cooper, felismerte Douglas álmaiból. Halott nagyanyja nemcsak hogy ott állt előtt, de nagyjából annyi idős volt, mint most ő! Crystal szeme megtelt könnyel, kinyújtotta a karját, hogy megérintse. Susan szeme is fénylett, de arcán átsuhant a felelősségtudat árnyéka. Úgy döntött, visszahúzódik: – Erre most nincs idő. A barátaimnak szüksége van rám. – Szemét erőltetve kérdezte: – Ki az ott, az árnyékban? Ebben a pillanatban Damon, Mark, Greta és Devlin, a régi Láthatatlanok berobbantak a szobába, ahol a szertartás zajlott. Elég volt egy pillantás, hogy a gyerek Damon felmérje a villódzó fények és a fejjel lefelé megkötözött fiú látványából, mi történik. Angus Scrimm visszatért. – Jól van, barátaim – jelentette ki Damon. – Az öreg Scrimm megint próbálkozik, de már nem vagyunk védtelen gyerekek! Kerítsük be!

A varázsló háttal állt nekik és folytatta a kántálást. A szoba sarkában, az ajtó közelében egy idős férfi álldogált; szemmel láthatóan rettegett, nem jelentett számukra problémát. – Most! – kiáltott az ifjú Damon, s abban a pillanatban a társai ráugrottak a varázslóra, de a padlón nyílt hasadékból lángnyelvek csaptak fel, telibe találták a Láthatatlanokat és a falhoz taszították őket. Nyomban iszonyú fájdalmat keltve a tűz a testükben is meggyulladt: a lángnyelvek a szemükön, szájukon törtek elő. A Láthatatlanok vezérét azonban nem lehetett egykönnyen leállítani. Kerülte a közvetlen összecsapást és eltűnt… amikor ismét előbukkant, hátulról fonta át a varázsló vállát. – Hagyd őt, Scrimm, engedd el, te átkozott! A varázsló megfordult és az idős Damon Knight farkasszemet nézett a fiatal Damon Knighttal. A fiú levette róla a karját és hátrált néhány lépést. Az öreget ez megzavarta, de szinte azonnal folytatta a rítust, fennhangon olvasta a strófát és a késsel Peter torkához közelített: a szöveg a végéhez közeledett. Sötét, nyálkás polipkarok nyúlkáltak ki a lángokból. Színes villámok záporoztak a levegőben, miközben a többi Láthatatlan a földön fetrengett kínjában, mert a bennük gyulladt tűz tovább marta őket. Az ifjú Damon nem számított erre az ellenfélre, s most nem tudta, mitévő legyen. – Damon, neked kell megfékezni őt! Ez Ken hangja volt, de ugyanakkor mintha mégsem. A fiú zavartan körülnézett. Lehetséges? Régi barátja visszajött, hogy segítsen neki? – Ken? Ken, merre vagy? – Most nem kísértetnek látszott, hanem csak egy rémült kisfiúnak. Tekintete az ajtó mellett álldogáló öregre tévedt, végre mindent megértett. Hát itt van az ő régi barátja, egykori legjobb barátja. Csakhogy az az „egykor” már nem létezett: átadta a helyét egy felnőttnek, akiben ő már nem bízhatott meg… Crystal és Susan Cooper kiléptek a liftből, de szemüket elkápráztatta a folyosó végéből érkező vakítóan erős fény. Ott, egy szoba küszöbén emberi alak körvonalai rajzolódtak ki. Crystal azonnal felismerte Kendred Halowayt. Egy szempillantás alatt ott termettek mellette. – Damooon! – sikoltotta a kislány Susan, amint felismerte a helyzetet. Már ugrott is, hogy barátja segítségére legyen, de Crystal elkapta a kezét és visszarántotta. Pontosan tudta, mit kell tennie. Szabad kezével megfogta Kendred Halloway kezét, aki tehetetlenül nézte. Ebben a pillanatban a fiatal Damon érzett valamit: érezte, hogy az az öregember, aki egy másik életszakaszban a legjobb barátja volt, meg tudta őrizni magában azt a tisztaságot, ami fiatalon benne volt; az igazságosság és a barátság eszméjét, amit egykor közösen védelmeztek. S akkor a másik önmagára nézett, a felnőtt önmagára, aki mindazt megtagadta, amiben valamikor hitt, aki eladta a lelkét, s akit most fékezhetetlen düh tartott hatalmában. Felállt és a varázsló felé indult. – Damon Knight – szólította meg –, megtagadtad az elveidet, a barátságot, a Láthatatlanok egyezségét. Átkozott légy ezért! E pillanatban az idős Damon Knight befejezte a felolvasást. Már csak az maradt hátra, hogy elvágja Peter torkát. De valami megakasztotta. – Damon Knight – ismételte a Láthatatlanok fiatal vezére –, megtagadtad az elveidet, a barátságot, a Láthatatlanok egyezségét. Átkozott légy ezért! Susan a Láthatatlanok vezéréhez lépett és odanyújtotta a kezét. Damon Knight – ismételték együtt –, megtagadtad az elveidet, a barátságot, a Láthatatlanok egyezségét. Átkozott légy ezért! Damon szabad kezét elkapta Mark és a mardosó lángnyelvek azon nyomban eltűntek. – Damon Knight – ismételték most már hárman –, megtagadtad az elveidet, a barátságot, a Láthatatlanok egyezségét. Átkozott légy ezért! Mark szabad kezét megfogta Greta és ő is bekapcsolódott a kórusba: – Damon Knight – ismételték együtt –, megtagadtad az elveidet, a barátságot, a Láthatatlanok egyezségét. Átkozott légy ezért!

Végül Greta szabad kezét megfogta Devlin. – Damon Knight, megtagadtad az elveidet, a barátságot, a Láthatatlanok egyezségét. Átkozott légy ezért! – NEM! – üvöltött fel az öreg Damon Knight. – Nem tudtok megállítani! Már a végén vagyok, halljátok? A végén! – Damon Knight, megtagadtad az elveidet, a barátságot, a Láthatatlanok egyezségét. Átkozott légy ezért! – ismételték a Láthatatlanok egyhangúan és szorosabbra fogták a kört körülötte. Kéz a kézben kerültek egyre közelebb, a padlón nyílt sötét árok mind kisebb lett, a lángnyelvek ritkultak, a nyálkás polipkarok visszahúzódtak. – Nem, ez így nincs rendjén, nincs rendjén! – tiltakozott a varázsló, s elkeseredett kísérletet tett, hogy Peter torkára csapjon. De a polipkar gyorsabb volt: elkapta a lábát és húzta lefelé a mélybe. A Rontás Könyve kiesett a kezéből. – Damon Knight, megtagadtad az elveidet, a barátságot, a Láthatatlanok egyezségét. Átkozott légy ezért! – Ken! – kiáltott fel az öreg Damon Knight. – Barátom, segíts, ne hagyj elveszni! Kendred Halloway dermedten állt. Ami történt, meghaladta az erejét. Mégis tett egy részvétteli mozdulatot és ekkor észrevette, hogy valamikori barátja most a valódi életkorának megfelelő külsőt öltött: a haja megőszült, mint az övé, arcát ráncok barázdálták. Az utolsó illúzió is szertefoszlott. – Damon Knight, megtagadtad az elveidet, a barátságot, a Láthatatlanok egyezségét. Átkozott légy ezért! – Ken, könyörgök, csak te segíthetsz! – Damon Knight már szinte teljesen elsüllyedt a nyílásban. Kendred Halloway nem bírt tovább ellenállni. Elengedte Crystal kezét és öreg barátja felé nyújtotta. De a Láthatatlanok köre áthághatatlan sorompóként immár összezárult Damon körül. – Damon Knight, megtagadtad az elveidet, a barátságot, a Láthatatlanok egyezségét. Átkozott légy ezért! – Segíts, Ken, segíts! – A kezemet, Damon, kapd el a kezemet! Egy pillanatra a két barát keze összekulcsolódott. – Hagyja, Halloway úr – kiáltott rá Crystal. – Ha megérinti, maga is átkozott lesz! – De nem hagyhatom magára csak úgy, valamikor ő és én… régen… – Régen… – ismételte el az öreg Damon Knight, és épp amikor Kendred Halloway keze elérhette volna, ő visszahúzta a magáét. Egy utolsó rántással az a valami végleg lehúzta és a nyílás összezárult fölötte. – Ne, te buta őrült! – jajdult fel Kendred Halloway. – Szerencsétlen barátom. – Damon Knight, megtagadtad az elveidet, a barátságot, a Láthatatlanok egyezségét. Átkozott légy ezért! Ennyi volt. A Láthatatlanok elengedték egymás kezét és összenéztek megviselten. Crystal odaszaladt Kendred Hallowayhoz és forrón átölelte. A férfi viszonozta az ölelést. A beállt csöndben felhangzott egy hang. – Ej, ej… Öregség, öregség… Na, itt vagyok – mondta Angus Scrimm belenézve a Rontás Könyvé- be. – Nos, ennyi a titok? Ez, bizony mondom, gyerekjáték… – Add ide – szólt rá Damon Knight, a Láthatatlanok vezére. – Hékás, ne húzd fel magad, tudod, én már a jók közé tartozom! – Add ide! – ismételte a fiú és kinyújtotta a kezét. Az öreg Angus Scrimm tétovázni látszott, majd átnyújtotta a Rontás Könyvét Damonnak, aki tovább adta Marknak. Crystal fejében megszólalt egy hang: – És a te neved… – kérdezte tőle a Láthatatlanok vezére. – Crystal. – Segíthetnél nekünk, Crystal, mit szólsz? A kislány Susanra pillantott. összemosolyogtak. – Azt, hogy örömmel, naná! – Nagyszerű, akkor egy nap majd találkozunk – válaszolta Damon. A Láthatatlanok egy szempillantás alatt eltűntek.

– Egy pillanat! Hogyan tudlak megtalálni benneteket? – Douglas tudja a módját – volt a válasz. – Óriási, előléptettek – tréfálkozott a kislány. – Hogyan, micsoda? – kérdezte Kendred Halloway, aki hitetlenkedve nézett körül. – Ó, semmi, semmi. Az öreg átfogta a vállát. Nézte, de nem szólt egy szót sem. Amikor elindultak az ajtó felé, egyikük sem gondolt már Angus Scrimmre, s az öreg varázsló ki is használta a szórakozottságukat: meglépett. Helyette azonban… – Mmff… Mmmff!! – Jaj, Peter! – kiáltott fel a kislány, és odaszaladt. – Egészen elfeledkeztem rólad! – Annak ismeretében, amit az elmúlt percekben átéltél, megértem a helyzetedet – tréfálkozott a gyerek, amikor leszedték a szájáról a kendőt. – De amúgy az enyém sem volt túl kényelmes, erről biztosíthatlak. – Pete, nincs több ilyen, mint te – nevetett Crystal és egy cuppanós puszit nyomott a még fejjel lefelé lógó fiú homlokára. Éppen befejezték a kötelek kioldozását, amikor Douglas robbant be a szobába. – Abbahagyhatjátok az aggódást értem, jól vagyok! – jelentette ki. – Nemrég ébredtem fel a cellában. Ken bácsi ölelésre nyújtotta a karját, de Crystal megelőzte, a férfi meg hagyta. – Ejha, úgy tűnik, a legjobbról lemaradtam, mi? – mondta aztán Douglas kibontakozva az ölelésből. – Tréfálsz? A java csak most jön! – Ehm, ehm… – Peter zavartan köszörülte a torkát. – Ó, barátom – üdvözölte őt Douglas egy öleléssel –, de örülök, hogy jól vagy! Hogy bírtad ki? – Hát, a legrosszabb az volt, hogy Damon előrelátóan a legerősebb fegyveremet tette ártalmatlanná – felelte a fiú, és nevetve mutatta a szájáról levett kendőt. A fiúk nevettek és újból összeölelkeztek. – Jöttök végre? – hangzott a folyosóról Ken bácsi hangja. – Odalent két türelmetlen ember várja, hogy megtudja a fejleményeket! – Douglas, Crystal és Peter egyszerre indultak el. – Mi lesz veled most, hogy egyedül maradtál? – kérdezte Peter. – Hát… – vonta meg a vállát Crystal. – Talán én tudom a választ – szólt közbe Ken bácsi helyet csinálva nekik a liftben. – Tudod, Crystal, nekünk a feleségemmel nincs gyerekünk. Ha te is úgy gondolod, velünk maradhatnál. Mi már akkor beszéltünk erről, amikor nagymamád meghalt és… A kislány hitetlenkedve nézett a férfira. Szeme megtelt könnyel, megpróbált válaszolni. – Halloway úr… köszönöm, én… nem is tudom, mit mondjak… Köszönöm, én… – Ha úgy érzed, nyugodtan szólíts Ken bácsinak. – A csudába, de cukros befejezés, ki is lyukadt tőle egy fogam – nevetett Douglas és barátságosan megveregette Ken bácsi vállát. – Igazán jó fej vagy, bácsi. Így még könnyebb lesz kapcsolatot tartanunk, igaz? Legalábbis nyaranta biztosan találkozunk! – Igen, és miatta nem kell aggódnod – lépett közbe Peter, kezét barátnője karjára téve –, őrá majd én vigyázok. – Ó, éppenséggel te ne aggódj miatta, Pete – felelt rögtön Douglas, elkapva a fiú másik karját. – Biztos vagyok benne, hogy bármelyik pillanatban eltudom érni, ha szüksége lesz segítségre. – Részemről biztos vagyok ebben, Doug – mondta Peter és átkarolta a kislány vállát –, de meglátod, erre nem lesz szükség. Mindenesetre a kis Crystal és én mindig közlünk majd veled mindent.

Douglas magához húzta a lányt, s közben a másik kezével eltolta a barátját. – Ezt meg hogy értsem? Azt mondtam, majd nekem gondom lesz a kis Crystalra! – Tudjátok, mit mond nektek a kis Crystal? – kiáltott fel a lány lerázva magáról mindkét fiút. – Ha én nem vigyáztam volna rátok, mi lenne most veletek, mi? Mi?? – Hát, az biztos, Crys, hogy hasznos volt a szereped, de… – válaszolt Douglas. – Nagyon hasznos, Crys, csakhogy ez egy csodabogár… – folytatta Peter. – Csodabogár? – szólt közbe Douglas, és meglökte a barátját. – Bizony, egy csodabogár, na és? – Hékások, hozzátok beszélek! – lépett közbe Crystal. A fiúk észre sem vették, hogy leértek a földszintre. Bajsza alatt mosolyogva Ken bácsi bölcsen úgy döntött, hogy nem avatkozik közbe, és aggódva gyorsan továbbment, hogy megölelje a feleségét.

Utószó Robert Kershaw elfoglalta a helyét a vonatfülkében. Míg a vonat kifelé haladt a városból, figyelte Misty Bayt és arra gondolt, hogy ezúttal sem sikerült megtalálni, amit keresett. Másrészt viszont egyáltalán nem lehetett elégedetlen az események alakulásával. Igaz, megpróbált feltenni néhány kérdést Hallowaynak és a gyerekeknek, de csak kitérő válaszokat kapott. Végül is, az áldóját! Életében először vett részt elfogulatlanul valami fontos eseményben, valami nagy dologban. És ha ez sem tette őt fontossá…, hát, a Láthatatlanok forró nyomát még mindig követhette. Naná, követte is. Nem éppen ezért volt a gúnyneve vadászkopó? Néhány fülkével arrébb egy öt év körüli vörös hajú kisfiú folyamatosan dolgoztatta az utasokat, felejthetetlenné téve magát számukra. Először ugrálni kezdett a hét napjait sorolva, majd kidobta az ablakon a banán héját, de a szél visszasodorta és egy tokás asszonyság arcába csapta, aki a korábbinál is vörösebb lett. De még mindig elégedetlenkedve, ügyet sem vetve anyja dorgálásaira, elkezdett majszolni egy szalámis szendvicset, majd szétköpködte: – Ahogy az elefánt is csinálta a múltkor a tévében, ugye, mama? Egy elegáns, hosszú, hollófekete hajú, kis tüskés szakállú harmincas úr egy ujjcsettintéssel magára vonta a gyerek figyelmét. Egy mozdulattal füstfelhőt szórt a levegőbe, amit hamar szétoszlatott, s tenyerét kinyitva láthatóvá tett egy nyalókát. A kisgyerek utánakapott, de a „varázsló” egy újabb észrevétlen gesztussal eltüntette. Már épp tiltakozni készült a kisfiú, amikor az ember odanyúlt a füle mögé, hogy megsimogassa… és lám, megint ott volt a kezében a finom nyalóka. A közönség megtapsolta, s közben ő hagyta, hogy a gyerek elragadja tőle a cukorkát, majd a kicsi minden különösebb ceremónia nélkül az ölébe telepedett. – Megtanítod nekem is? – kérdezte. – Kevin – szólt rá az anyja. – Ne zavard a bácsit. – Ó, csak hagyja, asszonyom, igazán nem zavar – mosolygott a férfi, majd a fiúcskához fordult. – Ha jól figyelsz, megtanulhatod: hiszen a varázslás a gyerekek játéka, kisfiam.