Gerő Zsuzsa - A gyermek pszichoterápia elmélete és gyakorlata I

EÖTVÖS LORÁND TUDOMÁNYEGYETEM BÖLCSÉSZETTUDOMÁNYI KAR

A gyermek-pszichoterápia elmélete és gyakorlata I. A pszichoterápia elmélete

NEMZETI TANKÖNYVKIADÓ, 1993

TARTALOMJEGYZÉK A gyermek-pszichoterápia elmélete és gyakorlata I. A pszichoterápia elmélete Bevezető.......................................................................................... ..........................5 A neurózis dinamikus felfogása (Nemes L ív ia ).................. ....................................9 A tudatos és tudattalan rendszer (Nemes L ívia).................................................. 17 Elvek és törvényszerűségek a pszichés történésekben I. (Kónya Olga) ....................................................30 Elvek és törvényszerűségek a pszichés történésekben II. (Szerdahelyi E dit)............................................40 Az identifikáció jelentősége a fejlődés különböző szakaszaiban (Gerő Zsuzsa) ........................................................48 Ego-self-identitás fogalmai (Vikár György) ........................................................64 A self alakulásának mechanizmusai (Lukács D én es)..........................................79 Egyéni logika kortörténetekben (Alpár Zsuzsa) ..................................................91 A gondolkodás lelki determinánsai I. (Lukács Dénes) . . . . . . ...................... A gondolkodás lelki determinánsai II. (Varga Zsu zsa)................................ Erők és ellenerők a pszichés folyamatokban I. (Virág T eréz).................... .... 138 Erők és ellenerők a pszichés folyamatokban II. (Vikár György).................... 152 Piaget játékelmélete (Nemes L ív ia )................................................................ 169 Játék és kreativitás (Varga Zsuzsa)................................................................ 175 Az affektusok pszichoanalitikus elmélete (Nemes L ív ia ).............................. 19Q

3

Bevezető Ez a szöveggyűjtemény válogatás azokból a referátumokból, amelyek ere­ detileg előadások formájában hangzottak el a Fővárosi Gyermekpszichológiai Rendelőintézet Faludi utcai szemináriumán. Az összejöveteleknek a „Faludé­ ban nem volt más céljuk, minthogy a gyermek pszichés fejlődésével, a fejlődés viszontagságaival és terápiájával foglalkozó könyvekről és tanulmányokról szá­ moljunk be egymásnak, mindazoknak — s a hallgatóság egyre bővült - , akik munkájuk vagy tanulmányaik során kapcsolatba kerültek gyermek- és serdülő­ kori pszichés panaszokkal. E szeminárium soha nem volt „hivatalos”, nem volt „kötelező”, nem adott „igazolást” a résztvevőknek: a spontán érdeklődés és ta­ nulni vágyás tartotta fenn tizenkét éven keresztül - 1969-1981-ig-, sőt azontúl további hat éven keresztül a Pszichiátriai Klinikán, akkor már a Pszichoanaliti­ kus Munkacsoport keretében, ahol a referátumok kiterjedtek a felnőtt pszicho­ terápiás klinikumra is. E szeminárium népszerűsége több tényezőből tevődik össze. Indulásunk­ kor a pszichoterápiás képzés az egyetemi oktatás elhanyagolt területe volt, klinikuma pedig az egyes kórházi osztályokon illetve ideggyógyászati rendelők­ ben véletlenszerű és rendszertelen. Nevelési Tanácsadók szintén abban az idő­ ben kezdtek szerveződni, de kifejezetten azzal a céllal, hogy pedagógiai problé­ mák megoldásában segítsék az oktatásügyet. Ismeretes, hogy az ötvenes évek­ ben minden, ami „pszi”-vel kezdődött ideológiailag veszélyesnek, sőt ellenséges­ nek tűnt; ez a veszélyérzet csak nagyon lassan oldódott. György Júlia, amikor 1968-ban végre újból lehetőséget kapott arra, hogy gyermekterápiás rendelőt nyisson - amelyben döntő szerepet játszott Aczél György hálája „Júlia néni” iránt - akkor úgy válogatta össze munkatársait, hogy azok önálló és felelős gyermekterápiás munkát tudjanak végezni, s közü­ lünk a legtöbbnek pszichoanalitikus képzettségünk volt. A gyermekterápiás gyakorlatot azonban - úgy mondhatjuk - együtt és egymástól tanultuk. Ennek a „műhelymunkának” lett az egyik - szélesebb körre is kitekintő része - a szom­ bati szeminárium. Intézetünk volt az első, ahol analitikus szemléletű gyermek­ terápiát lehetett tanulni. Szemléletünkben, azaz a pszichoanalitikus szemléletben a normális és abnormális fejlődés nem válik külön, egészséges és kóros működés között e felfogás csak mennyiségi és nem minőségi különbséget lát. Ebben az értelemben vizsgáltuk a gyermek fejlődését és pszichopatológiáját a fejlődéssel járó funkciózavaroktól a gyermekkori neurózisig, különbözőségét a felnőttkori neurózisoktól és súlyosabb kórképektől. Foglalkoztunk olyan elméleti kérdésekkel, amelyek a lelki működés magyarázóelveit, azaz a pszichoanalízis „metapszichológiáját” ké­ pezik; áttekintettük a gyermekterápia eszközeit és módszereit, a terápiás kon­ zultáció és a rövidterápia lehetőségeit, gyakorlati kérdéseket, mint a kórházi tartózkodás hatása a gyerekre - sokszor irodalmi és saját eseteket ismertet­ tünk. Az évek folyamán számos neves analitikus vállalt szombati összejövetele­ inken előadást, így Hermann Imre vagy Rajka Tibor. Vendégként megtisztelték 5

szemináriumunkat egy-egy előadással Mérei Ferenc, Marton Magda, Ballay Judit és mások. Mégis úgy hiszem, hogy ezt a szemináriumot nem a nagy nevek fémjelez­ ték, hanem a referátumok magas színvonala. Egy tanulmány gondolatmenetét, egy könyv mondanivalóját vagy egy téma átfogó ismertetését végigkövetni, pon­ tosan és világosan összefoglalni, közben az ismertetett szerző és az ismertető véleményét különvalasztani nem is olyan könnyű. A referálásnak ezt a módját néhányan Mérei Ferenctől tanultuk még a Mária Terézia téri szombati szemi­ náriumban 1945-48 között, ahol megtanulhattuk azt a színvonalat, ahogy egy könyvről, témáról másoknak beszámolni érdemes, és ahogy megtanulhattuk ezen túl az együttgondolkodás örömét is. Úgy vélem e válogatásban kiemelkedő példája ennek a beszámolási mód­ nak Binet Ágnes referátujna - nem véletlenül. Binét Zazzonak, a neves francia gyermekpszichológusnak egy olyan vitaanyagarol számol be, amely egy pszicho­ analitikus koncepcióval az „attachment” (kötődés) jelensegevel foglalkozik; Zazzo könyve pedig maga is példa arra, hogyan kell különböző irányzatokat képvi­ selő szerzők véleményét összefoglalni és megvitatni. A francia vitastílust, az enciklopedikus és felvilágosult gondolkodás alapján álló pszichologiát örökítette Mérei ránk, Wallon közvetítésével, akit Zazzo is mesterének tartott. Mérei fejtette ki egyszer a Faludi utcai előadásában - amelynek kézirata sajnos nem maradt fenn - , az enciklopedikus és az analitikus gondolkodás különbségét. Az enciklopedikus gondolkodás egy jelenséget úgy ír le, hogy azt megkülönbözteti a másiktól. Minél finomabb distinkciót tud tenni, annál ponto­ sabban írja körül a megvizsgált jelenség körét, annál érvényesebb az arra ki­ mondott elméleti megállapítás. Példa erre Zazzo ikervizsgalata: az egyforma­ ságban a különbözőség keresése a környezeti és öröklött tényezők elkülönítésére a fejlődésben. (Ilyen megkülönböztetést tesz a pszichiátriai gondolkodás is a maga differenciáldiagnózisaival.) A pszichoanalitikus gondolkodásra, elsősor­ ban Freud elméletalkotására az a jellemző, hogy egy jelenség érvényességét, és az arra alapozott elméleti hipotézist akkor látja igazoltnak, ha a jelenséget mind szélesebb jelenségkörbe tudja beágyazni. Például a sűrítés mechanizmusa - amely a gondolkodás primer folyamatáira jellemző ismerhető fel az álom­ munkában, a vicctechnikában, a művészi ábrázolásban, a gyermeki és primitív gondolkodásmódban, a mítoszokban és a mesékben. A pszichoanalitikus gondol­ kodás az összefüggéseket keresi a szétválasztás és elszigetelés helyett, az intraés extrapoláció műveletét alkalmazza, az összetartozás evidenciáját mutatja fel. Az összefüggések feltárására, a múlt és jelen folytonosságának helyreállítására, az izolációk megszüntetésére építi fel terápiás tech káját. Az analitikus gondolkodást legtöbben Hermann Imrétől személyes analízi­ sünkben, vasárnapi szemináriumán illetve műveinek olvasása nyomán ismer­ tük meg. Míg Mérei személyiségét úgy szoktuk jellemezni, hogy pedagógus alkat volt, addig Hermannról inkább azt mondhatjuk, hogy nem próbált befo­ lyást gyakorolni a másik ember gondolkodására, nem volt tanítói alkat - ahogy Babits Jónása is, inkább „rühellé a prófétaságot”. Hermann szűkszavú megjegy­ zéseivel, gondolkodásának mélységével, a tudattalanra való beállítódásával adott biztatást és mintát az analitikus gondolkodásra; életművével, a pszichoa­

6

nalízishez való hűségével tette számunkra lehetővé, hogy a Ferenczitől kiinduló „budapesti” iskola fennmaradjon. Tizenkét éven keresztül folytatódó szemináriumunk természetesen nem tudta áttekinteni a teljes pszichoanalitikus irodalmat. Az alapok nélkül azon­ ban, amelyekből mi annak idején kiindultunk - úgy vélem - nehezebb volna kiismernünk magunkat a modem pszichoanalitikus elméletekben is. Bár az utóbbi évtizedben a hazai pszichoanalitikus közlemények száma megszaporo­ dott, publikációk terén még mindig jócskán le vagyunk maradva. Miközben a pszichoterápiás irányzatok száma egyre szaporodik, szaporodnak az áltudomá­ nyos „terápiák” is. Ezért érezzük aktuálisnak e szemelvénygyűjtemény megjelenését. Úgy hisszük, haszonnal forgathatják mindazok - függetlenül attól, hogy analitikus képzettségűek vagy más irányzatok elkötelezettjei akik a gyermek- vagy felnőttklinikumban, nevelési tanácsadókban, családgondozókban vagy iskola­ pszichológusként gyermekek és serdülők, s azok szüleinek gondjaival és problé­ máival találkoznak - de talán még azok is, akik a pszichoterápiás képzésben mint kiképző szakemberek vesznek részt. 1992. január Nemes Lívia

7

A neurózis dinamikus felfogása (Nemes Lívia) Bizonyos tünetekről (például: konverziók, fóbiák, kényszerek stb.) felteszszük, hogy azok egyfajta lelki betegségnek, a neurózisnak a tünetei. A neurózis egyik legáltalánosabb definíciója, hogy az az idegrendszer funkcionális zavara, kimutatható idegrendszeri károsodás nélkül. Ez a kizárásos meghatározas kételyt és szemléletet takar: Hátha a ki nem mutatható idegrendszeri károsodás csak eszközeink hiá­ nyossága? Igazán akkor fogunk többet tudni a betegsegekről, ha többet tudunk idegrendszeri alapjairól (organikus szemlélet). A tünet és mögötte meghúzódó neurózis is megkérdőjelezhető: Hátha a tünet maga a betegség? (Eysenck) A tünet és betegség összefüggésének elfogadása is különböző szemlélet- és magyarázatmódokhoz vezethet: A tünet mind pontosabb, részletesebb leírására és osztái yozására kell töre­ kedni, mert a differenciáldiagnozis alapján lehet csak az (oki) terápiáról dönteni (deskriptiv szemlélet). A pszichogén betegségeknél a tünet keletkezésének feltételei között kell vizsgálni a lelki aktusok működésmódját, ezeknek feltárasa megszűnésük felté­ teleit is meghatározhatja (dinamikus szemlélet). A tünet és mögötte meghúzódó neurózis kutatása, a lelki apparátus műkö­ désmódjának megismerése azonban egész tudományos korszakot felölelő út. Jelenleg nem a tünetek meglétére vagy. hiányára szokták tenni a hang­ súlyt, hanem két kritériumot tartanak szem előtt: Neurotikus az, akinek élvező, (örömszerző-), és teljesítőképessége megzavart, illetve a normalitás két kritéri­ uma az élvező- és teljesítőképesség intaktsága. A tünet oldaláról megragadva: a neurotikust a pszichotikustól a tünettel szembeni énidegenseg és a realitáskontroli intaktsága különbözteti meg. A két feltétel egymásból következik: aki tüneteit énjéhez tartozónak fogadja el, az a belső és külső, objektív és szubjektív valóság között nem tud különbséget tenni. Ezekből a kritériumokból a gyermekre nézve azonban nem tudunk meg többet, mint amit Alfred Binet tudott mondani több évtizedes intelligenciakuta­ tásai után: „intelligencia az, amit én vizsgálok”. A gyermekkori neurózisokra ugyanis nem érvényes sem az élvező-, sem a teljesítőképesség, nem érvényes sem a realitáskontroll, sem a tünet énidegensége. A gyermekkori neurózis defi­ níciója így A. Freud szerint: „neurózis gyermekkorban az, ami kezelésre szorul”. A neurózis dinamikáját tehát könnyebben fogjuk megérten felnőtt sémán, a történetiségből, a hisztériából kiindulva. Közbevetőleg: a múlt század utolsó évtizedeiben a hisztéria igen elteijedt betegség lehetett, ma már akkori formájá­ val alig találkozunk. Nagy pszichiáterek: Charcot, Bemheim, Janet Franciaor­ szágban, Breuer, Freud Becsben e betegség eredetét kutattak, illetve e betegség kezelése által váltak híressé. Addig az orvosok csak organikus bántalmakat ismertek el betegségnek, illetve a hisztériáról annyit tudtak, hogy az súlyos betegségi állapotok sorát 9

tudja utánozni. Az organikus és dinamikus szemlélet szembeállításáról érdemes Freudot idézni, jól világítja meg a két szemlélet közti különbséget (az idézet 1909-ból való). Breuer egy nevezetes betegéről - Anna O-ról - beszél előadásában, akinek súlyos tünetei voltak: bénult és érzéketlen mindkét jobboldali végtagja, időn­ ként balfele is, a szemmozgás zavarai és a látóképesség hiányosságai léptek fel, ideges köhögés, undorodás a táplálékfelvételtől, a beszédképesség lefokozódása, önkívületi állapotok stb. E tünetek alapján azt lehetne hinni, hogy súlyos agy­ bajról van szó - mondja Freud - de a vizsgálat kétséget kizárólag hisztériát diagnosztizált. Az idézet tehát a következő: „Tévednének ugyanis, ha azt hinnék, hogy azáltal, hogy a súlyos, organi­ kus agybántalom felvételének helyébe a hisztéria diagnózisa lép, lényegesen több kilátása volna a betegnek arra, hogy az orvos segítsen is rajta. Az agy súlyos megbetegedésével szemben az orvosi mesterség a legtöbb esetben tehe­ tetlen, de a hisztériás bántalommal sem tud mit kezdeni. A természet kegyes jósagára kell bíznia, hogyan és mikor van kedve a reményteljes kilátásokat valóra váltani. (Megjegyzés: Tudom, ez az állítás ma már nem állja meg a helyét, de ebben az előadásban magamat és hallgatóimat az 1890 előtti időbe vezetem vissza. Hogy a viszonyok azóta megváltoztak, abban éppen azoknak a törekvéseknek van részük, amelyeknek történetét vázolom). A hisztéria felismerése tehát a beteg helyzetét kevéssé változtatja meg, annál lényegesebben megváltozik utána az orvos viselkedése. Megfigyelhetjük, hogy az orvos a hisztériással egész másképp bánik, mint az organikusan beteg emberrel. Amannak a baja iránt nem akar olyan részvétet tanúsítani, mint emezé iránt, mert a hisztériásnak a baja sokkal kevésbé komoly és mégis mint­ ha azzal az igennyel lépne fel, hogy komoly baj számba vegyék. De ehhez még egyéb is járul. Az orvosnak, aki tanulmányai közben oly sok mindennel megis­ merkedett, ami az avatatlan előtt titokzatos marad, módjában volt egyes beteg­ ségek okairól és az azokra jellegzetes elváltozásokról, például az agyvérzésről és agydaganatról fogalmat alkotni, amennyiben aztán ez a tudása alapos és helyes, módot ad neki arra, hogy a kóreset egyes jelenségeit megértse. A hisztériás tünetek részleteivel szemben azonban egész tudása, boncolástani, élettani, kórtani előképzettsége csődöt mond. Nem érti meg a hisztériát, laikusként áll vele szemben maga is. Nos és ez nem eshetik jól olyasvalakinek, aki egyébként olyan sokra tartja tudományát. így aztán a hisztériások nem számíthatnak az orvos rokonszenvére, ki őket oly szemmel nézi, mint akik az ő tudományának törvény­ eit nem respektálják vagy mint ahogy az igazhívő néz az eretnekekre, minden rosszat feltételez róluk, túlzással, szándékos megtévesztéssel, színleléssel vádol­ ja és azzal bünteti őket, hogy megvonja tőlük érdeklődését” (1909) E beteg kortörténetéből - akinek tünetei úgy jöttek létre, hogy a lány gyöngéden sze etett apját súlyos és halálosan végződő betegsége alatt ápolta, és sok hasonló kórtörténetből keletkezett az első etiológia magyarázat: a hiszté­ riás tünet csaknem minden esetben maradványa valamely indulatteljes élmény­ nek, lelki traumának. A tünet érthetővé válik, ha sikerül az azt okozó traumatikus eseménnyel kapcsolatba hozni. Vagyis a tüneteket azok az események de­ terminálják, amelyek emlékezeti maradványaiként szerepelnek, tehát nem ön­ kényesek. A tünetnek értelme van az egyén lelki folytonosságában. 10

A trauma fogalma kiegészítésre szorul: Nem mindig egyetlen élmény ma­ radványa a neurózis tünet, hanem többnyire számos hasonló és ismételt trau­ ma, a kórokozó események egész láncolata hat közre. Ezek szummálódnak. Lehet az esemény maga közömbös, csakhogy olyan belső állapotot talál, amely traumássá teszi. A trauma felfogás fokozatosan átalakul a frusztráció felfogás­ sá. A kisgyermekkor különösen alkalmas az olyan frusztrációkra, amelyek haj­ lamossá tehetnek a neurózisra. Végül a mai felfogás: az anya-gyermek kapcso­ lat zavarai, frusztrációi hatnak döntően a neurózis létrejöttére. A fogalmi átalakulás ellenére a dinamikus szemléletmód egyik alappillére a trauma-tan. Bevezet egy dinamikus tényezőt, amennyiben a tünet keletkezé­ sét valamely indulat felhalmozódasának tulajdonítja, és egy ökonomikus ténye­ zőt, amennyiben ugyanazt a tünetet (konverzió) egy különben másképp felhasz­ nálható energiamennyiség áttételének tekinti (Freud 1926). Fenichel definíciója (1945): A stimulus növekedésével a pszichikus appará­ tus túl nagy izgalommal van elárasztva adott időegység alatt, amin az organiz­ mus képtelen uralkodni, képtelen azt kontrollálni - az ilyen helyzeteket nevez­ zük traumatikusnak. Ilyen például a köznapi életben a hirtelen ijedtség, vagy apró baleset. Az ember ilyenkor bizonyos ideig irritált állapotban marad, nem tud másra figyelni, el van foglalva az előző incidenssel, és nem marad energiája figyelmét másra fordítani. Az incidenst többször átéljük érzésben és gondolat­ ban, majd egy idő után ismét helyreáll a lelki egyensúly. Ehhez hozzáfűzhetjük a szavak szerepét a levezetésben (Hermann 1963): A szavak feloldják a traumát átélt személy elszigeteltségét, a szavak objektiválnak: az ember megnevezi és ezzel a külvilág részévé teszi az átélt eseményt, a szavakkal időbelivé is teszi: az eredetileg időtlen indulat ezután hozzátartozik a múlthoz. [Ezért is olyan nagy jelentőségűek a kisgyermek félelmei, mert nincsenek szavai a kifejezésükre, vagy ha kifejezi őket saját nyelvén (pl.: a farkastól fél), akkor a felnőtt bagatelli­ zálja, visszautalja a fantáziába, s így nem engedi objektiválni, a külvilág részévé tenni. így válnak a gyermekkori indulatok időtlenné.] Ezzel visszajutunk a hisztériás folyamat következő állomásához, amelyet Freud így nevez: A hisztériás betegek visszaemlékezésben szenvednek. Kórjelenségeik ma­ radványai és emlékezeti szimbólumai bizonyos (megrázó) élményeknek. Ügy viselkednek, mintha az elmúlt fájdalmas, szorongást keltő események jelenle­ vők és valóságosak lennének. Szellemes hasonlat (1909): évszázadokkal ezelőtt történt tűzvész emlékoszlopa előtt a békés londoni polgár sírni kezd a katasztró­ fa miatt, ahelyett hogy útjára sietne vagy örülne annak, hogy azóta sokkal szebb városrész épült. Vagy másutt (1926): normális, ha egy 4 éves kislány sír, ha eltöri babáját, a 6 éves, ha a tanítónő összeszidja, a 16 éves, ha szerelme nem foglalkozik vele, vagy a 25 éves, ha eltemeti gyermekét. Minden fájdalomnak megvan a maga ideje, kivéve az utolsót, amely egész életen keresztül megma­ rad. Furcsa volna azonban, ha ez a lány mint asszony és anya valami kis nipp eltörését úgy siratná, mint a 4 éves. A neurotikus azonban így viselkedik. Úgy viselkedik, mintha fennállna az a régi veszélyhelyzet, amely az indulat keletke­ zésekor érvényes volt. Fixáció a kórokozó traumához tehát a neurózis egyik legfontosabb, legje­ lentősebbjellemző vonása. 11

Abból indultunk ki, hogy a tünetet traumás esemény determinálja. Első megszorításunk az volt, hogy nem minden neurózis vezethető vissza traumás élményre, hanem kórokozó események, frusztrációk egész láncolatát kell feltéte­ lezni. Második és fontosabb megszorítás: nem minden lelki megrázkódtatás vezet neurózishoz, nem minden esetben jön létre fixáció. Van a traumának más feldolgozása is, pl. a gyász. (Átdolgozás, megmunkálás, álommunka stb. jelentő­ sége.) (Információ-feldolgozás biológiai háttere.) Traumához való fixació csak akkor jön létre, ha a beteg kénytelen a kóro­ san ható izga mát elfojtani, ahelyett, hogy az indulatainak szavakkal és cselek­ véssel szabad folyást engedhetne. (Ismét utalok a kisgyermeki szorongásra, amit nemcsak azért kell elfojtani, mert kínos, hanem azért is, mert a felnőtt megtiltja. Pl. nem szabad félni az orvostol.) A kórokozo eseményt a beteg elfelejtette vagy legalábbis széttépte közöt­ tük az okozati láncolatot. Az izgalmi folyamatból különös lelki képződmény jön létre, a tünet, amely idegen test gyanánt ekelődik be a normális állapotba. A tünet tudatos, de az emlékezethiány megszakítja az oksági láncolatot, az indíték tudattalan marad. Két fontos fogalomhoz jutottunk el: tudatos es tudattalan. A két tudatmi­ nőség felvetését Freud készen kapja. Charcot és Bernheim hipnózissal igazolják az olyan tudattartalmakat, amelyekről a beteg éber állapotában nem tud, de hipnózisban vagy posthipnózisban előhívhatók. A kérdés csak az, hogyan jön létre a tudatos és tudattalan kettéhasadása. Breuer a hipnózis mintájára ma­ gyarázza hipnoid állapottal, vagyis úgy véli, hogy a beteg az őt ért trauma idején tudatködös, hipnoid állapotba került, és ezért nem volt képes az élmény feldolgozására. (Ez a feltevés Anna O. esetében valószínűnek látszik, más ese­ tekben azonban nem volt jellemző.) Janet bár „double concience”-ről beszél, nem alkalmazza a hisztéria magyarázatára. Felteszi, hogy a hisztéria degeneratív elválozás, a lelki szintézis veleszületett gyengesége, a beteg eleve nem kepes az őt ért lelki hatásokat összerendezni, innen jön létre a disszociáció folytán kettős tudat. Freud szerint az elfojtás olyan erő, amely elzárja a tudathoz és a motori­ kus levezetéshez vezető utat, az elfojtott indulat (ösztönkésztetés) azonban en­ nek ellenére megtartja eredeti energiatöltését, és mint elfojtott tartalom, amely már tudattalanna vált, kerülő utakon keres levezetést, illetve pótkielégülést. E kerülőút hozza létre a tünetet, a konverziós hisztériánál a testi innervációt. Az elfojtott impulzus tehát valamely ponton keresztül tört, de már eltorzítva, céljá­ tól élté ítve, megalkuvás eredmenye, mégis pótkielégülés. Ideje példán megvilágítani a mondottakat. Egy szorongásos hisztéria ke­ letkezését vázolom. Egy 16 éves lanynak hirtelen meghal egy távoli rokona. Egy ikásban laktak vele, az idős hölgy sétara indult, az utcán összeesett, infarktust kapott. A család csak a halálhírről értesül. A lány nem tanúja az ijesztő jelenet­ nek, és szinte közömbösen fogadja a hírt. Különben sem szerette soha ezt a távoli rokont, sőt idegesítette őt, mert beleszólt a nevelésébe, úgy érezte, anyját is ellene hangolta. Egy hét múlva azonban szorongásos rohamok törtek rá, s ezek annyi -a fokozódtak, hogy egyedül az utcára menni, sem a lakásban marad­ ni nem volt képes. A pszichologusnál csodálkozását mondja el, hosszan ecseteli az elhalt nagynéni szörnyűségeit. Hiába, nem tudja sajnálni és nem érti, miért kell neki 12

mégis szorongania. Lassan anyjára terelődik a szó, arra, hogy anyja is túlneveli, túlfélti őt, és az anya is sokszor idegesíti. Kiderül róla, hogy ő sem fiatal már, és nem is egészséges. Az ő egészségét is félteni kell, amit bizony a kislány gyakran nem vesz tekintetbe. Az összefüggés hamarosan kibontakozik. Az anyához fűző­ dő ambivalens érzésekből - féltés, szeretet, aggodalom, „ne féltsen annyira, ne neveljen folyton, ne szóljon bele minden dolgomba, ne ellenőrizzen” stb. - a hirtelen haláleset előhívott egy tudattalan vágyat és egyben félelmet, ami talán ilyen formában tört fel: „Mi lenne, ha az anyám is hirtelen meghalna?” E rossz gondolat betörése a tudatba szorongásos rohamot váltott ki. A tudatos gondolko­ dás makacsul ragaszkodott továbbra is ahhoz, hogy a nem szeretett rokon halt meg, de elfojtotta azt a rossz gondolatot, amely az anya ellen irányult, és így értetlenül tudott szembeállni szorongásával. Egy ugyancsak 16 éves, macskafóbiás lány esete sokban hasonló. A lány évekkel ezelőtt tanúja volt egy gázolásnak, az autó egy macskát ütött el. Akkor nem hatott rá különösen, azelőtt sem szerette a macskákat, azóta még inkább irtózik tőlük. Feltűnik, hogy a macskának emberi tulajdonságokat tulajdonít: „végtelen alattomosak, csendesek, veszélyesek, pl. ha ránézek, nem néz vissza, de ha elnézek, rögtön odafordul.” Álmaiban macskák üldözik, de csak az utóbbi időben. Az utóbbi időben - ezt az apától tudom - a családi élet megromlott, az anya inni kezdett, gyakoriak a veszekedések. A kislány elmeséli, hogy a szobájá­ ban az anyja életnagyságú portréja lóg a falon. Fél ettől a képtől, álmaiban ez is üldözi „mindig engem néz, de soha nem néz rám, amikor a képre nézek”.A megfogalmazásból kitűnik a tudattalan macska-anya azonosság. Az anya ivása valószínűleg haragot keltett benne, rá azonban nem lehet haragudni, csak a macskáktól lehet méginkább irtózni. A tünet kompromisszum jellege itt világosabb: könnyebb a macskától félni, mint az alkoholos anyára haragudni vagy rosszat gondolni róla. Amit „pótkielé­ gülésnek” nevezhetünk e tünetben, az a macskára áttolt irtózás. Az elfojtás fogalmánál ismét el kell időznünk. Ez - írja Freud 1925-ben - a pszichoanalitikus elméletnek mintegy középpontja, a tan összes részei össze­ függnek vele. Az elmélet fejlődése során kérdésessé vált, hogy az elfojtás csak egyike lenne az elhárító mechanizmusoknak, amely a hisztériára jellemző, s a többi kórképnek szintén megvan a maga jellegzetes elhárító mechanizmusa (pl. a kényszerneurózisnak az izoláció), vagy az olyan kiemelkedő mechanizmus, amely minden neurózisban, sőt a felnőtté válásban is szerepet játszik. Lényegé­ ben az elfojtás annyiban emelkedik ki a többi elhárítás közül, hogy nem egyszeri aktus, hanem folyamat, erők és ellenerők állandó harca. Ennek bizonyítéka a terápiában mutatkozó ellenállás, amely a tünetben létrejött kompromisszumot fenn akarja tartani. Csak lépésről lépésre lehet feltárni. Bizonyítéka, hogy az emlékezeti hézag nem tölthető ki verbális közléssel, tudás és tudatosítás két különböző lelki aktus. Az egymással harcban álló lelki erők összeütközését, a két pszichikus réteg egymás elleni lázadását konfliktusnak nevezzük. Példáinkban világosan kitűnik a konfliktus (mindkettőben az anyával szembeni ambivalens érzések). így is fogalmazhatjuk: a neurózis (heves lefolyású) konfliktus elfojtásának eredménye. A konfliktus ismét olyan fogalom, amely a neurózis etiológiájában központivá vált. Ellentétes tendenciák küzdelmét nevezzük konfliktusnak. Itt is 13

jogos az ellenérv, sokszor kerülünk önmagunkkal konfliktusba, mégsem vezet neurózishoz. Feltétele, hogy az ellentétes motívumok közül az egyik az én által elfogadott, a másik elvetett legyen, vagyis önmagunk számára is kínosak, nem vállaltak. Hermann (1925) mutat rá világosan, hogy kínos, kellemetlen élmények sorsa többféle lehet: Ismétlés (fixádéból), ezzel az ember gyengíti a kínost és a megmenekülés örömét éli át (gyermeki lereagálás). Vannak kellemetlenségbe sodró vágyfantáziák, amelyek mások előtt kínosak, ezek elszólásban, tévcselekvésben tudatra kerülhetnek. Vannak gondolatok, amelyek önmagunk számára is kínosak, nem vállaltak, ezeket elfojtjuk. Az elfojtott konfliktusnak van tehát patogén szerepe. Ezek - írja Freud (1917) - leginkább olyan esetekben ismerhetők fel, amelyekben az eddig egész­ séges állapotot hirtelen megzavarja a neurotikus megbetegedés. A konfliktusok feltárásával lép be a pszichoanalitikus magyarázórendszerbe a szexualitás. Az önmagunk számára sem vállalt legkínosabb konfliktusok középpontjában a kis­ gyermekkori szexuális vágyak és fantáziák állnak, amelyeknek első tárgyai a szülők. Az incesztus vágyak klasszikus konfliktusa az ödipusz kon-fliktus, amely Freud szerint az emberi fejlődés elkerülhetetlen alapkonfliktusa. (Ezt az alapkapcsolódás mintát egészíti ki az anya-gyermek viszony későbbi kutatása és bizonyítja - többek közt - a kapcsolat és a normál szexualitás kialakulásának összefüggését és feltételeit.) A konfliktusok három fajtáját szokták megkülönböztetni: külső tilalmak és belső késztetések, és a belső ellentétes ösztönkésztetések konfliktusa. Freud a konfliktusok harcának eredményeként írja le a személyiségben kialakuló struktúrálódást. Az én az ösztönénből fejlődik, mint közvetítő az ösz­ tönkésztetések és külvilág között. De közvetítő a szülői tilalmakat képviselő felettes én és ösztönkésztetések között is. „Viselkedése akkor korrekt, ha egyide­ jűleg megfelel az ösztön én, felettes én és realitás követelményeinek, vagyis mindezek igényeit össze tudja egyeztetni.” (1938) E közvetítés leginkább abból áll, hogy e különböző igényeket szintetizálja, összerendezi. Ha mindez lehetet­ lenné válik, akkor jön létre a kórokozó konfliktus, vagyis meghasonlás az én és az ösztönkésztetések között vagy a felettes én tilalmai között. A létrejött tünettel az én ismét ki akar egyezni, ismét szintetizálni próbál­ ja, alkalmazkodni próbál hozzá. Ezt figyelhetjük meg a már évek óta fennálló neurózisnál: az ember (felnőtt vagy gyermek) szinte már nem is akar szabadulni tüneteitől, már kialakította a velük való együttélést. Az akut neurózis-tünet még inkább én-idegen, ezért is könnyebb megszüntetni. (Pl. a 16 éves lány szorongásos rohama, szemben a másikkal, aki elkerüléssel védekezik.) A hisztéria volt a neurózis-séma, amelytől végül messze kanyarodtunk. Öszszesen öt fogalommal próbáltam a tünet és neurózis létrejöttének dinamikáját megvilágítani: trauma (illetve kórokozó események láncolata) fixációt hoz létre, amely konfliktust tartalmaz, ezért elfojtást eredményez, és a tudattalanba száműzi az eredeti traumatikus történést vagy megbontja az összefüggések láncolatát. Szólnunk kell még a neurózis létrejötte közben fellépő szorongásról, hiszen, a szorongás az a legfőbb indulat, amely ezeket a lelki energiamozgásokat kiséri. Freud az első időkben úgy gondolta, hogy az elfojtás szorongást vált ki, vagyis az elfojtott energiák, indulatok átalakulnak más indulatokká, nevezete­

sen szorongássá. Ezt a feltevést 1926-ban revidiálta: az összefüggés fordított, nem az elfojtás vált ki szorongást, hanem a szorongás - mint a legrosszabb kínélmény —szüli az elfojtást. A szorongás kétféleképpen jöhet létre, egyszer mint a traumás folyamat egyenes következménye, máskor mint vészjel (Angstsignal), amely egy ilyen traumás mozzanat megismétlődésére figyelmeztet. Ez érthetővé teszi a szoron­ gás és tünetképzés viszonyát, a kettő között helyettesítő viszony áll fenn: a tünet megvéd a szorongástól. Pl. ha az agorafobiás nem megy az utcára, akkor nem kell félnie. A fóbiás a korlátozással általában a szorongást próbálja elkerül­ ni, a szorongásos rohamnál ez még nem sikerül. De a tünet világosan a szoron­ gásos rohamot helyettesíti. Fordítottja történik a kényszernél, ha megakadá­ lyozzuk, hogy valamely kényszeres szertartást végrehajtson, akkor elviselhetet­ len szorongás fogja el. A tünet, a kényszeres cselekvés végrehajtása tehát a szorongástól véd meg. A konverziós hisztériánál eltűnik a szorongás, a testi innerváció az indulatot tüntette el. Hasonlót figyelhetünk meg a pszichoszoma­ tikus betegeknél. A szorongás és az én viszonyát vizsgálva a neurotikus szorongás létrejöttét is meg lehet világítani. Az énről tudjuk, hogy az ösztön-én, a valóság, és a felettes-én igényeit kell összeegyeztetnie. „Az ösztönerőktől hajtva, a felettes-én­ től korlátozva, a valóságtól visszaszorítva igyekszik az én teljesíteni ökonómiai feladatát, amely abban áll, hogy összhangba hozza azon erőket és behatásokat, amelyek benne és reá hatnak...” (Freud 1932). Ha az én kénytelen beismerni gyengeségét, akkor szorongás jön létre, a külvilággal szemben reális félelem, a felettes-énnel szemben bűntudat és az ösztön én szenvedélyeivel szemben neu­ rotikus szorongás. Ez utóbbi három formája: szabadon lebegő aggodalmaskodás, fóbia és szorongásos roham vagy tartós szorongásos állapot. A külvilággal szembeni reális félelem lehetővé teszi a reális elkerülést, a bűntudat és szorongás ellen védekezik az én az elhárító mechanizmusokkal, illetve ha ezek sikertelenek, akkor tünetképzéssel. A tünet tehát olyan kompro­ misszum, amely megvéd a szorongástól. Ismét egy ok - a konfliktus kínosságán túl - amiért a beteg inkább ragaszkodik tünetéhez, mint a gyógyuláshoz. Kövessük ezek után a tünet és neurózis útját visszafelé, vagyis a gyógyu­ lás útján. A gyógyítás lépésről lépésre próbálja az ellenállást leküzdeni. A tüne­ tet vissza lehet vezetni a keletkezés sorrendjében az elfojtott emlékekre, esemé­ nyekre, eközben a hozzájuk fűződő szorongás feloldódik. Ez csak fokozatosan, az ellenállások feloldásával, az összefüggések feltárásával sikerül. így lehetővé válik a konfliktus jobb elintézése. Megoldás és megoldás-kombinációk: - a beteg részben vagy egészben elfogadja a kórokozó vágyat - magasabbrendű célok felé irányítja (pl. exhibicióból szereplés) - vagy az elfojtott vágyat el kell utasítani, de minthogy az elfojtás automati­ kus, tökéletlen mechanizmus, ezért az elítélés, tudatos fékentartás váltja fel. Hogy az indulat-automatizmust milyen nehéz a józan ész érveivel, tudatos belátással felváltani - ezt próbáltam ebben az előadásban vázolni. 1971. október 15

IRODALOMJEGYZÉK Breuer-Freud: Fenichel, O.:

(1895): Studien über Hysterie. Ges. W. I. (1945): The Psychoanalytic Theory of Neurosis. Norton Comp. N. Y. Freud, S.: (1909): Pszichoanalízis. Öt előadás. Ford.: Ferenczi S. Freud, S.: (1917): Bevezetés a pszichoanalízisbe. Ford.: Hermann I. Freud, S.: (1925): Önéletrajz. Ford.: Kovács V. Freud, S.: (1926): Hemmung, Symptom und Angst. Ges. W. XIV. Freud, S.: (1932): A lélekelemzés legújabb eredményei. Ford.: Lengyel J. Freud, S.: (1938): Abriss der Psychoanalyse. Ges. W. XVI. (A pszichoanalízis foglalata.) Hermann Imre: (1925): Pszichoanalízis és lélektan. (Magyar Orvos c. folyóirat) Hermann, Imre: (1963): Die Psychoanalyse als Methode. Westdeutscher V. Köln u. Opladen. (A pszichoanalízis mint módszer.)

16

A tudatos és tudattalan rendszer (Nemes Lívia) Ha Freud felfedezését egyetlen szóban akarjuk összefoglalni, akkor ez a tudattalan. A századfordulón, Freud működésének kezdetén a pszichológia tudománya a tudat-pszichológia volt, s amikor Freud a tudattalan lelki folyamatokat felfe­ dezte, szembekerült mindazokkal, akik csak a tudat birodalmát fogadták el a kutatás tárgyaként, es minden más felfogást - éppen reakcióképpen a korábbi filozófiai spekulációkra - a metafizika tárgykörébe utaltak. A pszichikus tarto­ mánynak ez a felfogása végigkísérte azt a mgyd félévszázadot, amelyben Freud a pszichoanalízis alapjait lerakta. Miközben a filozófiai spekulációkat a termé szettudományokhoz közelebb álló viz gálatok váltották fel, a tudattalan pszichi­ kus jelenségek továbbra is kiszorultak a pszichológia tárgyköréből. „Sokaknak a tudományon kívül és belül - írja F eud utolsó munkájában, 1938-ban - e égséges feltenni, hogy a tudatos egyenlő a pszichikussal, s így a pszichológiának nincs más dolga, minthogy a pszichikus fenomenológián belül megkülönböztessen észlelést, érzelmeket, gondolkodási folyamatokat és akarati cselekvést. Minthogy azonban ezek a tudatos folyamatok nem mutatnak önma­ gukba lezárt hézagnélküli tartományt, kénytelenek felvenni fizikai vagy szoma­ tikus kísérőfolyamatokat, - amelyeknek nagyobb teljességet tulEÜdonítanak mint a pszichikusnak - , és amelyek közül egyeseknek vannak, másoknak nin­ csenek paralell tudatos folyamatai. Ilyenmódon a szomatikus kísérőfolyamatok­ ra teszik a hangsúlyt, s ezekben vélik a tulajdonképpeni pszichikust felfedezni, így eljutnak ugyan a tudattalan feltevéséhez, de egyben kizárják ezeket a folya­ matokat a pszichológia tárgyköréből.” Freud egész életművén keresztülvonul a tudattalan leik: elenségek létezé­ sének és a tudattalan fogalma létjogosultságának elfogadtatása a pszichológiá­ ban. Bár metapszichológiájának második szakaszában a lelki apparátus szerke zetét már nem a tudatossághoz való viszony alapján építi fel, mégis ezen folya­ matok működése mindvégig középpontjában all a freudi kutatásnak. A mai előadás az un. első metapszichologiai korszakot mutatja be, amely korszak legfőbb jellemzője a tudatos és tudattalan rendszerek kidolgozása. A tudattalanról alkotott felfogását egy 1912-ben tartott előadása alapján vázolom fel. Szempontjai számunkra ismertek lesznek. Ezután térünk rá részle­ tesebben a szemináriumban eddig még kevésbé méltatott tudatos és tudattalan rendszer tárgyalására. A deskriptív és dinam kus értelmű tudattalan Egy képzet vagy más pszichikus elem jelen lehet a tudatban, majd a következő pillanatban eltűnhet, majd újra felbukkanhat az emlékezetből újabb érzéki benyomás nélkül. Fel kell tételeznünk, hogy a közti időben is bennünk volt, csak a tudat számára lappangó formában. 17

Hogy milyen formában, azt nem tudjuk. Már itt lehetne az első ellenvetést tenni (a filozófiisok tették is): a latens képzet nem a pszichológia tárgya, csak ugyanannak a pszichikus jelenségnek újralefutásához szükséges lelki diszpozició. Azzal azonban, hogy a tudatost egyenlővé tesszük a pszichikussal, csak megkerüljük a problémát és kizárjuk, hogy a pszichológia az emlékezetet a saját eszközeivel vizsgálja. Kiindulásul azt a képzetet fogjuk tudatosnak tekinteni, ami a tudatban felmerül és a látens képzetet az emlékezetben tudattalannak tekintjük. Tudat­ talan képzet tehát az, amit nem veszünk észre, de létezését más jelekből és bizonyítékokból elfogadjuk. Ez a pusztán deskriptív vagy klasszifikációs meghatározás nem érdekelne minket - írja Freud - ha csak az emlékezetre vagy asszociációkra támaszkodna. A posthipnotikus suggestió növeli a tudatos és tudattalan megkülönbözte­ tésének értékét. Mint Bemheim kísérleteiből tudjuk, az ember képes később éberen végrehajtani azt az utasítást, amelyet hipnotikus állapotban kapott anélkül, hogy tudná, miért hajtja végre. A jelenséget csak ilyen szavakkal tud­ juk leírni: a parancs a személyben latens vagy tudattalan formában volt benne és adott pillanatban vált tudatossá. De nem az egész helyzet merült fel a tuda­ tában, csak a kivitelezendő cselekvés elképzelése. A hipnotikus állapot emléke tudattalan maradt. Ebből a kísérletből a leíró felfogáson túl a dinamikus felfogásra térhetünk át. Feltűnő, hogy a kivitelezendő cselekvés nem pusztán a tudat tárgya, hanem hatásos is, végre kell hajtani, amikor a tudatban felmerül. Az orvos utasítása cselekvésre való késztetéssé vált, hatékony lett. Mégis nem az történt vele, mint a cselekvés gondolatával, amely újra felmerült a tudatban, hanem egyszerre volt hatékony és tudattalan. A posthipnotikus szuggestió laboratóriumi termék. A hisztériás jelenségek azonban természetes körülmények között is a posthipnotikus szuggestió jellegét mutatják - mint az elméletet először Janet, majd Breuerral együtt Freud kidol­ gozta. A hisztériás beteg hatásos és tudattalan gondolatokkal van tele, innen származnak tünetei. Egy hisztériás asszony annak a gondolatnak a következté­ ben hányhat, hogy terhes. Erről az elképzelésről nincs tudomása, de a pszichoa­ nalitikus technikával elképzelése könnyen felfedhető és tudatosítható. Amikor rohamának mozgásait és gesztusait végrehajtja, nem éli meg szándékos cselek­ vésnek, sőt esetleg egy közömbös néző érzéseivel figyeli önmagát. Az analízis azt is igazolja, hogy a roham életének egy drámai jelenetét adja vissza, amely­ nek emléke a roham alatt tudattalan. Az analízis megmutatja, hogy a neurózis minden más formájának is lényege a hatásos és tudattalan gondolatok megtartása. A neurotikus jelenségek analízise tehát arra tanít, hogy a látens vagy tudattalan gondolat indirekt módon kényszerítő jellegű, ami semmiképpen nem egyenlő értékű a közvetlenül tudatos gondc’ attal. Azt szoktuk gondolni, hogy a latens gondolat éppen lappangó mivolta következtében gyenge és a tudatosság­ gal nyeri vissza erejét. Most meggyőződtünk arról, hogy bizonyos gondolatok erősek lehetnek akkor is, ha nem hatolnak a tudatba. Alapvető megkülönbözte­ tést kell tehát a különböző gondolatfajták között tennünk. A latens gondolatok első csoportját (azokat, amelyek minden további nélkül a tudatba idézhetők) tudatelőttesnek nevezzük. Ezt nevezték eddig leíró értelembe tudattalannak. 18

V

I

Mi azonban a tudattalan kifejezést dinamikus értelmére tartjuk fenn, olyan latens gondolatokra, amelyek intenzitásuk és hatékonyságuk ellenére a tudattól távol maradnak. Van tehát hatékony tudatelőttes, amely minden nehézség nél­ kül a tudatba idézhető, és van hatékony tudattalan, amely a tudattól el van zárva (cselekvéshez vezető útja azonban nem). Nem tudjuk, hogy a pszichikus tevékenységnek ez a két módja azonos volt-e vagy lényegében különbözőek, de felvethetjük a kérdést, miért lettek azzá. A tapasztalat azt mutatja, hogy a hatékony tudattalan bizonyítékához bizonyos erőfeszítéssel tudunk csak eljutni, saját magunkban érezzük az elhárí­ tást, amelyet le kell győznünk, a paciensnél az ellenállást, amelybe beleütkö­ zünk. Ilyenmódon megtanuljuk, hogy élő erők zárják ki a tudatból a tudattalan gondolatokat, míg mások erőfeszítés nélkül kerülhetnek a tudatelőttesből oda. A pszichoanalízis kétséget kizáróan bizonyítja, hogy az elutasítás a tudattalan tartalom tendenciája miatt jött létre. Ebből következtetjük, hogy a tudattalan pszichikus folyamatok szabályszerű és elkerülhetetlen fázisa a lelki tevékeny­ ségnek. Minden pszichikus aktus tudattalanul indul és aszerint fejlődik tuda­ tossá, hogy ellenállásba ütközik-e vagy nem. Tudatelőttes és tudattalan tevé­ kenység között a különbség nem primer, csak akkor lép fel, ha elhárítás lép működésbe. A tudattalan bizonyítékát nemcsak a kóros folyamatokban találjuk meg, a nyelvbotlás, elfelejtés, tévcselekvés, az álom - mint Freud ezt máshelyütt részlete­ sen kidolgozta —szintén a tudattalan gondolatok hatékonyságáról tanúskodnak. A gyermekpszichológusoknak úgy hiszem nem kell tovább bizonyítanunk a tudattalan gondolatok vagy fantáziák létét, hiszen mindennap találkozhatunk olyan szorongó gyerekkel, akinek hiába magyarázzák, hogy a zárt ajtón vagy a csukott ablakon keresztül nem jöhet be a betörő, mégis fél, mert a hatékony és intenzív tudattalan fantáziát nem győzi le semmiféle racionális magyarázat. A deskriptív és dinamikus értelmén túl a tudattalan kifejezésnek van még egy jelentése, amely a tudattalan folyamatok összességét, a tudattalan rend­ szert jelenti. Ezt tartja Freud a tudattalan kifejezés harmadik és legfontosabb pszichoanalitikus jelentésének. Ennek tárgyalására térünk át a továbbiakban. A tudatos rendszer Mint említettem a tudatos-tudattalan rendszer az első metapszichológiai korszakot öleli fel. A metapszichológia egy Freud által bevezetett, a metafiziká­ val szembenálló kifejezés. A filozófiai spekulációval szemben metapszichológiának Freud a tudományos pszichológiát tekinti. Pontosabban a metapszichológia pszichikus folyamatoknak a tapasztalatból elvont elméleti konstrukciója. Lé­ nyegében olyan fogalmi modellek összességét tartalmazza, amelyek a pszicho­ analízis elméleti alapjait rakják le. Közelebbről metapszichológiai ábrázolásnak Freud azt nevezi, ha sikerül egy pszichikus folyamatnak dinamikus, topikus és ökonómiai viszonyait megragadni. E három szemponthoz Hartmann a geneti­ kus és Rapaport az adaptív szempontot fűzte hozzá. A dinamikus szempont a Janet-i statikus koncepcióval szemben született. A pszichikus jelenségeket konfliktus eredetűnek látja, amelyek ellentétes és 19

ezáltal állandóan ható erők eredményei; bizonyos hajtóerőt fejtenek ki és végső­ soron ösztöneredetűek. Ökonomikus szempont, ami arra a hipotézisre támaszkodik, hogy a pszi­ chikus folyamatok egy mérhető energia (ösztönenergia) körforgásából és eloszlá­ sából állnak, növekedhetnek vagy csökkenhetnek és ekvivalensek lehetnek egy­ mással. A topikus szempont bizonyos téri elképzelést jelent. A pszichikus appará­ tusról - függetlenül az agy anatómiai-fiziológiai viszonyaitól —térbeli elhelyez­ kedést tételez és az egyes rendszerek (vagy instanciák) egymáshoz való viszo­ nyát állítja fel. így Freud első metapszichológiájának topikus modellje a tudatos-tudattalan rendszerek egymáshoz való viszonya. A második metapszichológiai modell strukturális szempontból osztja fel a lelki apparátust ösztön-énre, énre és felettes énre. A két modell között van bizonyos megfelelés, az ösztön-énben a tudattalan folyamatok uralkodnak, a tudatelőttes és tudatos folyamatok inkább az én és a felettes én munkamódjára jellemzőek, bár ezek a viszonyok lényegesen bonyolultabbak - mint ezt a későb­ bi előadásokban hallani fogjuk. Hermann egy 1960-ban magyarult írt cikkében a tudat és a tudattalan problémájával foglalkozik. Itt vázolja a metapszichológiai fogalmakat is. Innen idézem: „Mielőtt a tudat kérdésében tovább mennénk és keresnők a rá jellemző törvényszerűségeket, éppen a metapszichológiai fogalomalkotás szükségessége miatt is, rá kell térnünk arra a lényeges kérdésre, hogy mennyiben van módja és joga a lélektannak az agyfiziológián túli fogalomalkotásra, sí\játos törvényszerűségek megállapítására. Hiszen mondhatná valaki, a lelki működés agymű­ ködés (ami valóban az), tehát törvényszerűségei, fogalomtára nem lehet más, mint agyfiziológiai”. Hermann egy moszkvai tanácskozás anyagából idézve, amely a természettudományok filozófiai kérdéseivel foglalkozik, rámutat arra, hogy más tudományokban is hasonló probléma vetődik fel. Egyes elemi részfo­ lyamatok jobb ismerete a fizikában vagy a kémiában pl. még nem jelenti azt, hogy a részfolyamatok összessége volna jellemző a bonyolultabb biokémiai mű­ ködésre. Ugyanez vonatkozik a biológiai törvényszerűségekre is. Nincs tehát ok feltételezni - írja Hermann - hogy a pszichológiában ez az elv, a saját törvényszerűségek elismerése csődöt mondjon. Másoldalról pedig, a modellek bevezeté­ se pl. a biológia jelenkori szakaszában eredményes eljárássá vált. A metapszi­ chológiai fogalmak ilyen modellek, amelyeket Freud a század első negyedében vezetett be. Jelenleg a tudatos, a tudatelőttes és a tudattalan rendszer működését akaijuk megérteni. A magyarázathoz Freud rendszerint a tudatból indul ki anélkül, hogy megpróbálná meghatározni: „A tudat minőséglámpása nélkül el­ tévednénk a mélylélektan sötétségében. Hogy mit értünk tudaton, ezt nem kell megmagyaráznunk, ez minden kétségen felül áll.” (1932) Freud úgy jár el a tudat fogalmával, mint akár az ösztön fogalmával, valami addig elfogadottból indul ki, evidenciáját nem vitatja, hogy nagyobb figyelmet szentelhessen az addig ismeretlen és általa felfedezett jelenségnek. Ügy vélekedik, ha egy új tudomány alapfogalmai hosszabb időn keresztül meghatározatlanok maradnak, akkor nem történik más, mint pl. a fizikában, ahol az erő, a tömeg, a vonzás szintén sokáig meghatározatlanok voltak. (1938) 20

A tudat meghatározása tehát nem más, mint rámütatás. Mint jelenségnek általában egyetlen vonását emeli ki, múlékonyságát, folytonos változását. A már idézett 1912-es cikkében: „Egy pszichikus elem jelen lehet a tudatban, majd a következő pillanatban eltűnhet, majd újra felbukkanhat az emlékezetből...” Vagy másutt: „a legtöbb tudatos folyamat csak rövid időre tudatos, hamarosan lappangó, de azután megint könnyen tudatossá lesz” (1932). Lényegében tehát azt a kérdést kell megoldani, hol vannak a régi ingerüle­ tek nyomai, ha a tudatban csak egy pillanatig vannak jelen. Az előző deskriptiv meghatározásból megtudtuk, hogy az emlékek a tudattalanból merülnek fel, ha minden akadály nélkül, akkor a tudatelőttesből, ha akadályba - cenzúrába ütközik felmerülésük, akkor a tudattalanból. Emlékezzünk, Freud azt állította, hogy ez az osztályozás nem érdekelné, ha nem volna dinamikai tényező, ame­ lyen keresztül a szó pszichoanalitikus értelmében vett tudattalan megismerésé­ hez jutott. Ugyanakkor az ingerfolyamatok topikus természete, téri elhelyezkedése, rendszerekbe foglalása, a neurológiától független modell megalkotása első mű­ vétől az utolsóig foglalkoztatja. A tudatos-tudattalan rendszer gondolata először 1900-ban, az Alomfejtésben merül fel, majd 20 év múlva a Jenseits-ben fejti ki részletesebben. (E tanulmány alapján fogom vázolni.) Előtte azonban a tudat és tudatrendszer különbségét Hermann előbb idé­ zett cikke alapján definiálom: „A tudat mint minőség (kvalitás) tisztán lélektani fogalom...” „A tudatrendszer a struktúráit személyiség egy része, és vele a lelki folyamatoknak és tartalmaknak a tudat megvilágítása mellett lefolyó és jelent­ kező részét jelöljük.” A tudat sajátos funkciója a tudatosság, amely bizonyos rendszer, a Bwrendszer (Bewusst-System) teljesítménye. Ha térbeli helyét akarjuk kijelölni, akkor a tudat lényegében a külvilágból érkező ingerek és a pszichikus appará­ tus belsejéből jövő érzések észrevevését szolgálja. A tudat tehát lényegében észlelő-tudatrendszer (W-Bw-System, Wahmehmung-Bewusst-System). Térbeli elképzelésben a külső és a belső világ határán kell lennie, a külvilág felé kell, hogy forduljon, és körül kell burkolnia a többi lelki rendszert. Ez a feltevés nem tesz mást, mint a lokalizáló agyanatómiához csatlakozik, amely a tudat „helyét” az agykéregben, a központi idegrendszer legkülső beburkoló rétegében képzeli. További feltevés, hogy a többi rendszerben minden ingerületi folyamat tartós nyomokat hagy vissza, ezek az emlékezés bázisai, de az emlékmaradvá­ nyoknak nincs közük a tudatossá váláshoz! Gyakran éppen akkor a legerő­ sebbek és legtartósabbak ezek az emléknyomok - mint ezt az előzőekben már láttuk - ha nem válnak tudatosakká. Az észlelő-tudatrendszerben nem jöhetnek létre az ingerületnek állandó nyomai, mert korlátoznák a rendszer befogadó képességét. Különben is nehéz volna elképzelni, hogy ugyanott válna egy inge­ rület tudattalanná, ahol ugyanakkor tudatossá válik. Tehát tudatossá válás és emléknyom hátramaradása ugyanabban a rendszerben összeférhetetlen. A tu­ datrendszerben az ingerület tudatossá válik, de nem hagy vissza állandó nyo­ mot; az ingerület emlékezeti maradványa a belülről legközelebb eső rend­ szerekben való átterjedés utján jön létre. Ugyanezt a gondolatot Freud az Álomfejtésben az emlékképek szempontjából világítja meg: Az emlékképek tudattalanok, s ha tudatossá válnak, nincs érzéki 21

kvalitásuk. Emlékezés és tudatos kvalitás kizárják egymást. Ez a megfogalmazás azért fontos, mert felveti az álomképek érzékleti kvalitásának kérdését, hogyan válnak az álomképek, mint emlékezeti maradványok olyan érzékletessé, mintha valóság volna? (Ennek a kérdésnek a megoldását a következő előadásra halasztjuk.) Jelen fejtegetés a tudat keletkezésének kérdését próbálja megoldani, és ahhoz a tételhez jut, hogy a tudat az észlelőrendszerben az emléknyomok helyében (am Stelle) keletkezik. Ezt a sajátosságot, a tudat tűnékenységét, a tudatrendszer expo­ nált helyzete, a külvilággal való közvetlen szomszédsága magyarázhatja. Freud a továbbiakban a külvilág ingereinek hatását vizsgálja az észlelő­ tudatrendszerre, és újabb hipotézishez jut: a külső ingerekkel szemben a pszichi­ kus apparátusnak rendelkeznie kell ingervédelemmel (Reizschutz), olyan védőberendezéssel, amely a külvilág energetikai intenzitását lecsökkenti, és az inge­ reknek csak kis töredékét engedi az ingerfelvevő rétegbe behatolni. Felteszi, hogy az érzékszervek már a fejlődésnek ilyen eredményei, mert nem a szervezet egészét éri az ingerhatás. Az érzékszervek lényege, hogy berendezéseket tartal­ maznak sajátos ingerhatások felvételére, a külső ingereknek csak kis mennyisé­ gét dolgozzák fel, találomra vesznek próbákat a külvilágból. Csápokhoz lehet őket hasonlítani, amelyek a külvilág felé tapogatóznak és aztán újra meg újra visszahúzódnak tőle. Ámde az érzékeny kéregréteget - folytatódik a fejtegetés - a későbbi tu­ datrendszert belülről is érik ingerek. Belülről az inger elleni védelem lehetetlen, a belső ingerületek közvetlenül folytatódnak a rendszerben és lefolyásuk az öröm-kín érzések sorozatát idézik elő. Igaz, hogy a belülről jövő ingerületek intenzitása, kilengésük nagysága megfelelőbb a rendszer munkamódjának, mint a külvilágból áramló ingereké. Lényegében tehát befelé nem kell ingervé­ delmet kialakítani. Ebből Freud két következtetést von le: 1. az öröm-kín érzéseknek elsőbbségük van a külső ingerekkel szemben; 2. a túl nagy kínérzésekkel szemben pedig az észlelő-tudat úgy fog védekezni, mintha azok kívülről hatnának, mert az ingervédelmet úgy tudja velük szem­ ben alkalmazni. (Ez volna a projekció eredete.) Közbevetőleg meg kell jegyeznem, hogy a belső ingerek elleni védekezés hiánya vagy fölösleges volta furcsa gondolatnak tűnik éppen Freudtól. Igaz ugyan, hogy az elhárító mechanizmusoknak, mint az én védekezésmódjának az ösztönveszéllyel szemben, csak később tulajdonított nagy jelentőséget, de már ebben a korszakban is fontosnak ítélte a cenzúra működését. Lényegét Freud határozta meg abban, hogy a cenzúra védi meg a tudatos rendszert a tudatta­ lanba száműzött és elutasított vágyaktól; a cenzúra nem engedi nappal hallucinációvá fejlődni az érzékleti kvalitásokkal bíró álomképeket; és általában a cenzúra véd meg a tudattalan betörésétől a tudatba, vagyis a pszichózistól. Fel kell tételeznem, hogy ezen a helyen, ahol Freud a külső ingervédelmet a traumatikus hatásokkal szembeni védtelenséggel veti egybe, csak pillanatnyi­ lag tekint el a belső ingervédelemtől, a cenzúrától. Az észlelés és emlékezet viszonyának topikus problémájára Freud 1925ben még visszatér, abból az alkalomból, hogy egy „Wunderblock” nevezetű cso­ daírótábla kerül forgalomba. Mint egy játszó gyerek csodálkozik rá a csodatáb­ lára, amelynek felületére rá lehet vésni a feljegyzést, de ha a celuloidlemez felületét elmozdítják, ismét üresen, feljegyzésre, a csoda megismétlésére készen 22

áll. A celuloidlemez alatt ugyanis vékony viaszpapír van, amely egy színes viaszréteggel érintkezve a celuloidra rávésett írást láthatóvá teszi. A vékony viaszpapíron nyomot is hagy a rávésés, de a két felület elmozdítása után a felső lemezen az írás ismét láthatatlanná válik. Freud a csodatáblán az észlelés és emlékezés viszonyának modelljét ta­ lálja meg: a lelki apparátus határtalanul felvevőképes újabb észlelésre (ez volna a celuloid lemez) és mégis tartós emlékezeti nyomokat szerez belőlük (a viaszpapíron tartós nyoma marad). Ez a kis szerkezet megoldja azt a problé­ mát, hogy nemcsak új felvételre alkalmas, de tartós nyomot is hagy. Két tel­ jesítményt egyesít, két különböző, de egymással összekapcsolódó részből (rendszerből) tevődik össze. A varázstábla még az ingervédelem feltételét is teljesíti, mert a celuloidle­ mez megvédi a vékony viaszhártyát a sérüléstől., ahogy az észlelő apparátusról feltette, hogy két rétegből áll, külső ingervédelemből, amely impulzusok nagysá­ gát lecsökkenti, és mögötte az ingerfelvevő felület, az észlelő-tudatrendszer. Igaz ugyan, hogy a celuloidlap az írást nem tudja reprodukálni, ahogy az emlékezet, de a hasonlat mégsem ér véget. Az írás eltűnik, ha megszűnik a kontaktus az ingert felvevő papír és a benyomást létrehozó viasztábla között. Ez megfelel annak a feltevésnek, amit az észlelő-apparátus működéséről gondolt: a megszállás innerváció gyors periodikus lökésekkel kerül a belsőből az átengedő észlelő-tudatrendszerbe és újra visszahúzódik. Freud felteszi, hogy a rendszer periodikus ingerelhetetlensége és diszkontinuus munkamódja az időképzet ke­ letkezésének alapja. A tudatelőttes rendszer Most rátérünk a tudatelőttes rendszer szerepének megértésére. A tudatelőttesről eddig azt tudjuk, hogy lényegében olyan gondolkodásfolyamatok (aszszociációk, emlékmaradványok), amelyek minden további nélkül tudatossá vál­ hatnak. Ha a tudatosság pillanatnyi állapot, akkor figyelem ráirányulással (energia megszállással) a tudatelőttesből bármilyen tartalom előhívható, amit a cenzúra nem zár el a tudatosodás elől. Cenzúrát ilyen módon csak a tudattalan és tudatelőttes rendszer között kell feltételeznünk, a tudat és tudatelőttes rend­ szer között nem őrködik külön lelki hatóság. Ez azonban csak leegyszerűsítés. Feltehető az is, hogy minden magasabb rendszer átmeneténél, vagyis minden pszichikus organizáció magasabb fokánál újabb cenzúrával kell számolni - írja ugyanitt 1915-ben Freud. Vagy a legalkalmasabb feltevés, hogy nem két cenzú­ ra van, hanem az egyéni fejlődés folyamán a cenzúra fokozatosan eltolódik. Hogyan működik a tudatelőttes, azt megfigyelhetjük abból, ahogy a tuda­ tosítás végbemegy. A tudatos és tudattalan tartalom közé tudatelőttes tagokat építünk. így járunk el az elvétés, elszólás, elfelejtés, álom, vagy neurotikus tünet okainak felderítése közben. Ebben a munkában azt tapasztaljuk, hogy az ötletszerűen elénk táruló tartalom szóképzetekhez fűződik. Leginkább szavakban emlékezünk, vagy vizuális emlékképéinket szavak­ ra fordítjuk át. A beszéd szerzeményének Freud igen nagy jelentőséget tulajdo­ nít az emberi fejlődésben, ha nem volna beszéd - mint az állatnál - nem létezne 23

tudatelőttes tartomány, csak tudatos és tudattalan. A beszéd szerzeményén keresztül az én belső folyamatai a tudatos kvalitását szerezhetik meg. Minthogy képzetáramlások és gondolkodásfolyamatok a szavakon keresztül tudatosakká válhatnak, a kéreg észlelő perifériája sokkal nagyobb mértékben ingerelhető belülről, és egy különleges berendezésre - a valóságvizsgálatra - van szükség ahhoz, hogy a belső reprezentáció és a külvilág között különbséget tudjunk tenni. A preverbális időszak azért is olyan nehezen megközelíthető, mert hiá­ nyoztak a szavaink, amelyekkel emlékeinket rögzíteni tudtuk volna. Freud a tudatelőttes érzéki forrásának a szómaradványokat tartja. A tudat­ talan és a tudatelőttes képzet (vagy gondolat) között a tulajdonképpeni különbséget abban látja, hogy a tudattalan valamely olyan anyagon megy végbe, amely ismeret­ len marad, míg ügy válik tudatelőttessé, hogy szóképzetekhez kapcsolódik (1915). A szóképzetek lényegében hallási érzékietekből származó emléknyomok­ ból származnak, vagyis a percepcióból. A szó tulajdonképpen a hallott szónak az emléknyoma. Nem szabad azonban - úja Freud - a dolgok optikai emlékma­ radványainak jelentőségéről elfelejtkezünk, vagy letagadunk, hogy a gondolati folyamatok vizuális nyomokra való visszatéréssel is tudatossá válhatnak. Sőt, sok embernél ez az út jártabbnak is látszik. Freud itt Varendonckra hivatkozik, aki kimutatta, hogy a vizuális gondolkodásnak milyen nagy jelentősége van a tudatelőttes fantáziák és álmok létrejöttében. De a vizuális gondolkodással leg­ többször csak a gondolatok konkrét anyaga lesz tudatos, a gondolkodási relációk vizuális kifejezést nem tudnak nyerni. A képekben való gondolkodás tehát töké­ letlen tudatossá válás; a tudattalan folyamatokhoz valahogy közelebb is áll, mint a szavakban való gondolkodás, és úgy onto- mint filogenetikusán kétségte­ lenül régebbi keletű, mint emez.(1923) Most egy gondolatmenettel megszakítom ezt a fejtegetést. A 20-as években Freud felfedezését a tudattalanról úgy próbálták megcá­ folni, hogy azon tulajdonképpen a szemlélettelen-tudatos értendő. Hermann, aki ebben az időben sokat foglalkozott a pszichoanalitikus kutatás és az általános pszichológia kérdéseinek összevetésével, kimutatja, hogy ez a kritika nem veszi tekintetbe a dinamikus tényezőt, de Hermann elismeri, hogy a topikus rend­ szerekben Freud kevés helyet biztosít a szemlélettelen folyamatoknak. (1926). Az előzőekben láttuk, hogy Freud a gondolkodási relációkat a verbális gondolkodáshoz köti. Hermann azonban felteszi, hogy a szemlélettelen gondol­ kodásban annak is jelentősége van, amit a lélektan beállításnak (Einstellung) nevez. Hivatkozva Achra, Marbera, Lindworskyra kifejti, hogy minden tájékozó­ dásnak van egy lényeges szemlélettelen eleme, a viszonyítás és irányulástudat. Egy új fogalmat vezet be, amelyet tudatos vonatkozási rendszernek nevez (bwBezugs-System), amely a tudatrendszer egy része, és a tájékozódáshoz, észlelés­ hez és gondolkodáshoz tartozó szemlélettelen-tudatos alkotórészt tartalmazza. Ennek a hiánya mutatkozik meg az álomban, amelyből - mint tudjuk hiányzik az ítélet, és a gondolkodási viszonylatok is csak szemléletesen tudnak megjelenni. Az álom tehát azt bizonyítja, hogy ennek a rendszernek a megszál­ lása csökkenhet. Ez a megszállás azonban növekedhet, túl is áradhat, erről tanúskodik a vonatkoztatásos téveseszme, de a vonatkozási rendszer erősebb megszállásáról és magasabb organizációjáról tanúskodhat a logikai-matemati­ kai tehetség is.

További feltevése: a vonatkozási rendszer a vesztibuláris apparátus műkö­ déséhez kapcsolódik. Láttuk előbb, hogy az álomban a vonatkozási rendszer megszállása visszahúzódik. Alváskor a test, de legalább is a fej helyzetét biztosí­ tani kell, hogy ne kelljen helyzetkontrollt gyakorolni. A test és főként a fej helyzetének adekvát ingere a vesztibuláris apparátuson megy keresztül. Hermann feltevése tehát az, hogy a test (fej) helyzetét biztosító vesztibuláris appa­ rátus az irányulásnak szublimált, relációkká finomult munkahelye. Ez az, ami a tudatrendszer speciális részében folyik le és vonatkozási rendszernek nevez­ hető. Ennek bizonyítéka az is, hogy a tudat és tudatrendszer gyengülésével karöltve járhat a vesztibuláris inger tudatossá válása szédülés formájában. A vesztibuláris izgalom a tudatban változást, tudatborulást okoz. Van továbbá a szédülésérzésnek egy kedvtelésből létrehozott ingerlése is, ez figyelhető meg gyermekek forgásjátékaiban és a táncnál. Térjünk vissza a tudatelőttes problémájához. Tudjuk, hogy a tudatelőttes az én (vagy a tudat) perifériájáról érkező észleléseket dolgozza fel gondolkodási folyamattá. Észlelések azonban nemcsak a külvilágból, hanem belülről is érkez­ nek, ezeket érzéseknek, érzelmeknek nevezzük. (Empfindungen und Gefühle). Vannak-e tudatelőttes érzelmek? Sőt az a kérdés is feltehető, hogy vannak-e tudattalan érzések, érzelmek vagy tudattalan ösztönrezdülések? Ezekre a kér­ désekre Freud így válaszol (1915): Tudatos és tudattalan ellentétét nem lehet az ösztönre alkalmazni. Egy ösztön nem lehet a tudat tárgya, csak az ösztönt reprezentáló képzet, de a tudattalanban is csak képzet reprezentálhatja. Ha az ösztön nem fűződne össze képzettel vagy affektusállapotként nem kerülne előtérbe, akkor nem tudnánk róla semmit. Elfojtott vagy tudattalan ösztönrezdülés kifejezés csak laza szóhasználat. Olyan ösztönrezdülést értünk alatta, amelynek képzetreprezentánsa tudattalan. Érzelmekre, érzésekre, indulatokra nem ilyen könnyű a válasz. Az érze­ lem lényegéhez tartozik, hogy érezzük, vagyis tudunk róla. Ha nem tudunk róla, akkor nincs. Mégis a pszichoanalitikus gyakorlatban tudattalan szeretetről, gyűlöletről, dühről stb. beszélünk, és feltételezünk tudattalan bűntudatot vagy tudattalan szorongást is. Mit jelent ez? Először is előfordulhat, hogy az indulatokat vagy az érzelmeket észre­ vesszük, de félreismerjük. Az elfojtás miatt eredeti jelentése másik képzettel került kapcsolatba és a tudat számára így jelenik meg. (Pl. egy gyerek fél a járművektől, hogy azokon beszorulhat, holott eredetileg az anyától való elszaka­ dástól fél, amelyet elfojtott.) Ha a helyes összefüggést helyreállítjuk, akkor az eredeti affektust „tudattalannak” nevezzük, bár az affektus (esetünkben a szo­ rongás) sohasem volt tudattalan, csak az elfojtott képzete visszaszorította. Má­ sodik esetben az affektus (pl. a letiltott gyengéd érzelmek) átalakulhatnak bűn­ tudattá, áttevődhetnek külső veszélyre (pl. félelmes vadállatokra). Leginkább álmainkban követhetjük az érzelmek és képzetek különválását, néha a félelme­ tes álomtartalom teljesen közömbösen érint bennünket, máskor a közömbösnek tűnő álmot heves szorongás kiséri. Tehát az affektusokkal az elfojtás mindenképpen igyekszik elbánni, viszszaszorítani, átalakítani, fel nem ismerhetővé tenni. Ilyenmódon joggal beszél­ hetünk mégis tudattalan vagy elfojtott érzelmekről. A különbség az elfojtott 25

*

érzelmek és képzetek között az, hogy míg az elfojtott képzetek közé közbülső, tudatelőttes tagokat kell létesíteni, addig az affektusok a tudatelőttes kikapcso­ lásával közvetlenül válnak tudatossá. A tudat és tudatelőttes megkülönbözteté­ sének az érzelmekre nézve nincs értelme, a tudatelőttes itt elesik. Az érzések vagy tudatosak vagy tudattalanok. Még ha szóképzetekhez is kapcsolódnak, nem ezeknek köszönhetik tudatossá válásukat, közvetlenül lesznek azokká. Másoldalról azonban az affektusok hasonlóak az ösztönimpulzusokhoz, változásra, lezajlásra, kiélésre (Abfuhr) törekszenek. A tudatelőttes rendszer ezeket a halaszthatatlan kisüléseket úgy igyekszik meggátolni, hogy kisebb energia mennyiségeket felhasználva gondolkodásfolyamatokra a külvilág lehe­ tőségeit kipuhatolja. A tudatelőttes rendszerben végbemenő gondolkodásfolya­ matoknak az a feladata, hogy a tudattalanra jellemző primer folyamatokat megkösse, szekunder gondolkodási folyamatokká alakítsa át. A tudatelőttes te­ hát az a lelki tartomány, amely a gondolkodás szintere, és csak az emberre jellemző. Ha viszont azt vizsgáljuk, hogy mi a tudatelőttes viszonya a tudattalan­ hoz, akkor azt találjuk, hogy itt sincs mindig szigorú határ. Az álomképzés például felhasználja a tudatelőttes gondolatokat is és úgy bánik velük, mintha azok a tudattalan származékai lennének. Az elfojtott magához tud vonzani olyan tartalmakat, amelyek eddig könnyen tudatszintre kerültek. A tudatelőt­ tes tehát a tudattalan törvényszerűségeinek is alávetett lehet. A tudattalan rendszer Térjünk át végül a tudattalan rendszer megismerésére. Kétféle tudattalan tartalmat különböztethetünk meg, az elfojtottat és azokat, amelyek sohasem váltak tudatossá. Freud tk. feltételez olyan tudattalan tartományt, amely örök­ lött. Ezt bizonyítanák olyan tipikus tartalmak, amelyek mesékben, mondákban, tipikus gyermekfantáziákban, álmokban, neurotikus tünetekben visszatérnek. Tudásunk mai szintjén ősök élményeinek örökletes lehetőségét elvetjük, mégis igaz, hogy az emberi fejlődés megismétlődései, közös vonásai mutatnak bizonyos fejlődési vonalakat, tipikus fantáziákat, amelyeket nem tudunk az egyéni élmé­ nyekből levezetni. (Ilyen pl. a felfalástól való gyermeki félelem.) Az olyan tudattalan tartalmak közé, amelyek sohasem válnak tudatossá, sorolja Hermann a már említett 1960-as cikkében a küszöbalatti ingerek kimu­ tatható hatását a cselekvésre, az ilyen kísérletek szintén legalizálják a tudatta­ lan feltevését. Fontosabbnak tartja azonban az elfojtott tartományt, amely a tudatos én számára elviselhetetlen, szégyenteljesnek, bűnösnek vélt gondolatok, vágyak tárhaza. Ez utóbbiak vagy valamikor tudatosak voltak és az elfojtás kiküszöbölte a tudatból, vagy a cenzúra soha nem engedte tudatszintre emel­ kedni. A tudattalan rendszerben (Esben) azok az állandó erővel visszatartott gondolatok, vágyak, ösztönfűtötte lelki impulzusok vannak, amelyek a gyermek­ kortól kezdve elítélt szexuális és agresszív jellegű ösztöntörekvések. „Talán most érezhető át - írja Hermann-, hogy a pszichoanalízis elleni vádak nem a tudattalannal való foglalkozás miatt emelkednek, hiszen ezt sokan elfogadják, hanem ezek miatt a társadalomtól hipokrízissel kezelt megállapítások miatt." 26

A tudattalan rendszer anyaga az érzékelés és az ösztön nyújtotta emlék­ nyomok. Törvényszerűségei részint negativek: a tudattalan rendszer nem ismer időt, a tudattalan indulatok időtlenek, nem ismer tagadást, mint a tudat logiká­ ja, és nem veszi tekintetbe a külső valóságot. A külső helyett a belső, lelki valóságot fogadja el irányadónak, amelyben az ellentmondások jól megférnek egymás mellett. A megszállási erők, képek sűríthetők, eltolhatok, (ez az ún. primer folyamat). Ezekhez fűzhető még egy freudi felfedezés a vicc munkamód­ járól: a tudatelőttes rendszerben lejátszódó primer folyamat elemei (vagyis a sűrítés és az eltolás) komikusnak tűnnek és nevetésre késztetnek. A tudattalan szimbolikus, ábrázolással dolgozik, részt alkalmaz az egész helyett. Hermann ezekhez hozzáfűz megkettőzéseket, görbe meneteket az egye­ nes helyett, a szélső keresését és kiemelését. (Ezekről is fogunk legközelebb részletesebben hallani.) Felvetődhet az a kérdés, vajon hogyan állunk ma a tudattalan kérdésével? Elfogadja-e a modem pszichológia a tudattalant, vagy inkább a tudat terminu­ sával együtt elvetette? Ha Hebb könyvét modernnek tekintem (első kiadása 1958), akkor kérdésünk második felére kapunk igenlő választ: a modem pszi­ chológia a tudatos és tudattalan terminológiát egyaránt az introspekció, a szub­ jektív pszichológia megvetett termékének tartja, amelynek az objektív pszicho­ lógiában nincs helye. Érdekes módon, bár Hebb azt írja, hogy Freud kétségtelenül az objektív pszichológia úttörője, majd Freudot hozza példának Galilei és Darwin mellett, akik megváltoztatták a világmindenségről, az embernek benne elfoglalt helyé­ ről, az emberi természetről vallott nézeteinket, - mégis téves megállapításból indul ki, amikor a pszichoanalitikus elmélet tudat kifejezését bírálja. Szerinte a freudi tudatos kifejezés azt jelenti, hogy tudatában vagyok gondolataimnak, képes vagyok introspekcióra. Más szóval a pszichikum egy részének tudatában vagyok, tudom, milyen pszichológiai folyamat zajlik le bennem, más részének nem vagyok tudatában, és ez volna a tudattalan. Ezután Hebb bebizonyítja, hogy a pszichikum nem képes önmaga megfigyelésére, pl. nem tudjuk megfi­ gyelni azt a legegyszerűbb mechanizmust sem, ami egyszer azt mondatja ve­ lünk, hogy „tíz”, máskor meg azt, hogy „nyolc”, ha egy 9-est és egy 1-est láttunk. Nos ha nincs ilyen értelmű tudat, akkor nincs szükségünk arra sem, hogy tudattalanról beszéljünk. Nem tudom, hogy aki ezt az előadást figyelmesen végighallgatta, mit szól ehhez az érveléshez. Találunk-e egyetlen utalást is arra, hogy a freudi tudat kifejezés valamiféle megkettőzést jelentene, vagyis azt, amit a tényleges közna­ pi szóhasználatban, hogy nemcsak látok, hanem tudom is, hogy látok? A tudat a külső és belső érzékietek összessége - mondja Freud. A tudat az ébrenlét és reakcióképesség állapota - mondja Hebb. Van-e a két megállapítás között elvi ellentmondás? Freud a tudattalan bizonyítékát a viselkedésből, cselekvésből vezeti le, mint az objektív pszichológia bármely más lelki jelenséget, nem pedig az introspekcióból, ahogy Hebb állítja. Nem a lelki mechanizmust tartja tudatosnak vagy tudattalannak, hanem a viselkedés indítékát. Freud nélkül a motivációku­ tatás volna sokkal elhanyagoltabb területe a pszichológiának. A modem motivá­ ciókutatások első úttörőjének és képviselőjének Freudot kell tekintenünk. 27

Ha a tudatos és tudattalan rendszer freudi felfogását ma mégis kissé nehézkesnek, szubsztancionálisnak érezzük, akkor az elsősorban azért van, mert maga Freud tért át 1923-tól a lelki apparátus egy világosabban kezelhető felosztására, a strukturális felfogásra. 1977. október

28

IRODALOMJEGYZÉK Freud, S.: Álomfejtés. (Traumdeutung, 1900. G. W. III.) 7.fej. Freud, S.: Einige Bemerkungen über den Begriff des Unbewussten in der Psychoanalyse. 1912. G. W. 8. Freud, S.: Das Unbewusste. 1915. G. W. 10. Freud, S.: Halálösztön és életösztönök. (Jenseits des Lustprinzips, 1920. G. W. 13.) Freud, S.: Az én és az ősvalami. (Das Ich und das Es, 1923. G. W. 13.) 1. 2. fej. Freud, S.: Notiz über den „Wunderblock”. 1925. G. W. 14. Freud, S.: A lélekelemzés legújabb eredményei. (Neue Folge der Vorlesungen zur Einführung in die Psychoanalyse. 1932. G. W. 14.) 31 fej. Freud, S.: Abriss der Psychoanalyse. 1938. G. W. 16. (A pszichoanalízis foglalata.) Hebb, D. O.: A pszichológia alapkérdései. 1975.Gondolat Hermann, I.: Das System Bw. 1926, Imago, 12. 203-210. Hermann I.: Tudat. Tudattalan. 1960. Magy. Pszichol. Szemle, 17. 415-425.

29

Elvek és törvényszerűségek a pszichés történésekben I. (Kónya Olga) Előadásomban Freud és Ferenczi az örömelv és a realitáselv fejlődésére és működésére vonatkozó gondolatmenetét ismertetem. Gondolatmenetük a jelen­ ségek leírásában a teoretikus szintet, a belső pszichés folyamatok szintjét és a végbemenő pszichikus dinamika energetikai változásainak szintjét állandóan váltogatja. Ismertetésem a téma teoretikus, dinamikai komplexitása miatt szin­ tén követi e szintek váltakozását. Freud és Ferenczi önálló cikkekben publikálták hipotésiseiket, tapasz­ talataikat, de úgy tűnik, hogy egymás gondolatmenetét vitték tovább, egyikük ott folytatja és építkezik, ahol a másikuk abbahagyta. A szakirodalom feldolgo­ zása során nagyon kellett figyelnem arra, hogy a fejtegetések, bizonyítékok, analógiák melyik kutatótól erednek; gondolatmeneteik annyira összefonódnak. Ebből következően előadásomban nem mindenhol tartom be a kronológiai sor­ rendet. Az örömelv és a realitáselv ismertetésén kívül előadásomban kitérek a következőkre: - a primer és szekunder folyamatok differenciálódása a realitáselv megje­ lenésével. - a primer és szekunder folyamatok munkamódjai, törvényszerűségei. - a valóságérzék fejlődési fázisai. Freud az 1900-ban megjelent Alomfejtésben a lelki szerkezet működésével is részletesen foglalkozik. Két feltevése van. Az első feltevés szerint a lelki szerkezet működését az a törekvés szabályozza, hogy az izgalmak torlódását elkerülje és önmagát izgalommentesen tartsa. Ké­ sőbb 1920-ban Freud a Túl az örömelven-ben ezeket a hipotéziseit stabilitási törekvésnek, a konstancia elvének nevezi. Második feltevése a következő: az izgalom felhalmozódását kínnak érezzük. Ez a kín indítja el a pszichés műkö­ dést, hogy a kielégüléses élmény újból előálljon; az ezt követő feszültségcsökke­ nést érezzük örömnek. Freud a kínból kiinduló és örömet célzó áramlatot nevezi vágynak. A pszichés szerkezetet csak ez a vágy képes mozgásba hozni. Ebből következően az izgalom lefolyását az öröm és a kín automatikusan szabályozza. Az első vágyódás a kielégülési emlék hallucinációs felidézésére törekedhe­ tett. A hallucináció azonban elégtelen a kín megszüntetésére, a kielégüléssel járó öröm érzetének előidézésére. Ezért egy újabb szabályozás szükséges, amely azt akadályozza meg, hogy az emlék, a hallucináció reális érzékelésként hasson, mert az állandósult hallucinatórikus kielégülés az élőlény pusztulásához vezet. Ez az újabb működés az izgalmat kerülő útra tereli, hogy végül az akaratlagos mozgások segítségével a külvilágot úgy változtassa meg, hogy valóságos kielé­ gülés következzék be. Ennek a második működésnek az eszközei a gondolkodási folyamatok. Ezt az automatikus és egyben ökonomikus szabályozást a pszichés működésben nevezi Freud a kínkerülés elvének az Alomfejtésben. Az elsődleges 30

folyamat célja az izgalom levezetése, az érzékleti azonosság létesítése, a hallucinatórikus kielégülés. A másodlagos folyamat célja, hogy a gondolati azonosság közbeiktatásával korrigálja az elsődlegest. A gondolkodás szükségszerű kerülő­ út ahhoz, hogy a kielégülési emlékből a motorium közbeiktatásával valódi kielé­ gülés jöhessen létre. Csupán elsődleges folyamattal rendelkező lelki szerkezet nem létezik - ez csak egy teoretikus feltevés. De míg az elsődleges folyamatok kezdettől léteznek, a másodlagos folyamatok fokozatos fejlődés útján, uralmu­ kat csak az élet derekán érik el. Mivel a másodlagos folyamatok és a működésü­ ket biztosító tudatelőttes később érnek; a személyiség magva tudattalan, fékezhetetlen vágyakból áll. A tudatelőttes szerepe annyi, hogy a vágyaknak a legcél­ szerűbb utakat jelölje ki, vagy magasabb célok felé terelje őket. A másodlagos folyamatok tehát, az élet biztosítása érdekében a realitáshoz való alkalmazkodásra képesítenek, és a verbalitáshoz kötött, intellektuálisig fejlődő logikus gondolkodásnak felelnek meg. Az elsődleges folyamat két alapvető mechanizmussal dolgozik: a sűrítéssel és az eltolással. Az eltolás az a munkamód, amely egy eredetileg kínos képzet­ hez tartozó jelentést vagy intenzitást egy jelentéktelen másik képzetre tol át. A sűrítés mechanizmusa azt jelenti, hogy egyetlen képzetben, az egymást ke­ resztező asszociációs láncban minden jelentés összemosódik. Lássunk egy-egy példát: Eltolás: pl. a kis Hans a félelmeit az apáról a lóra tolja. Ugyanez a mechanizmu­ sa az un. kutyafóbiának. A sűrítést egy hatéves kisfiúnak az első találkozásunkat megelőző álmával illusztrálom, amit az első ülésen le is rajzolt. Az álom röviden: hosszú bolyongás után egy sűrű erdőben találkozik a boszorkánnyal, aki azt mondja: „nem bán­ talak”... és az anyu mondta is; „kisfiam mondd el, amikor mész ide, akkor el kell mondani”... A rajzolás közben fény derül arra, hogy egyrészt én vagyok (a pszichológus) az álombéli boszorkány, akihez jönni készültek, másrészt a tanító­ nő is, aki küldte. Freud állandóan dolgozott elméleti megállapításain, továbbfejlesztette, módosította őket. „A pszichikus történések két elvének megfogalmazása” c. 1911-es cikkében foglalkozik újra a pszichikus működést szabályozó elvekkel és működési módjukkal. Ebben a munkában a kínkerülési elvet nevezi örö­ melvnek. Már az Álomfejtésben is abból indul ki, hogy a primer folyamatok az örömelv uralma alatt állnak, öröm elérésére törekszenek. Ennek hatására az egyén a kíntól visszahúzódik, ill. elfojtja azt. Az örömelv működése jól megfigyelhető álmainkban és olyan nappali tendenciáinkban, melyek során kínos benyomásoktól igyekszünk megszabadulni. Az álom úgy kerüli el a za­ varó tényezőket, hogy a vágyat hallucinatórikusan, bonyolult kerülő utakon jeleníti meg. A várt kielégülés elmaradásából, a csalódásból következően a hallucinációs kielégülési próbálkozást feladja, hogy a realitáshoz alkalmaz­ kodjék. Elképzelhető, hogy a csecsemő ilyen pszichés rendszerben működik. Miközben hallucinációs kielégülést él át, mozgással és sírással árulja el az elmaradó reális kielégülés kínját. Az elmaradó kielégülés hatására vezetődik be az új működés a pszichés rendszerbe; a csecsemő már nem azt képzeli, ami kellemes, hanem azt ami reális, még akkor is, ha ez kellemetlen számá­ ra. Ez a realitáselv, ami az örömelvvel együtt a pszichés történések reguláci­ 31

ós alakja lesz a freudi teóriában. A realitáselv a külvilághoz való alkalmaz­ kodást szolgálja. Működési módja a következő: a tudat kezdetben csak az öröm-kín kvalitásokat fogja fel. Majd új funkciók fejlődnek ki, a figyelem, az emlékezet. Az elfojtás helyébe az ítélőképesség lép. Az örömelv uralma alatt álló motoros tevékenység célzott cselekvéssé változik. A cselekvés gondolko­ dásvezérlésű lesz. A gondolkodás a megnövekedett ingerfeszültség elviselését a kielégülés halasztásával teszi lehetővé. A gondolkodás eredetileg valószínű­ leg tudattalan, volt képzetekre korlátozódott, és csak a képzetek és szavak összekapcsolásával vált tudatossá. (Ezt a témát Nemes Lívia előadása a Tu­ datos és tudattalan rendszerről részletesen ismertette.) Pszichés rendszerünk általános ökonomikus tendenciája, az örömhöz való ragaszkodás és a lemondás nehézsége. Ez nyilvánul meg abban is, hogy a gon­ dolkodási tevékenység egy része kivonja magát a realitáselv uralma alól és továbbra is az örömelvet szolgálja. Ez jellemzi a fantázia működését, a gyermeki játékot és a nappali álmodozásokat. A realitáselv érvényesülése nem egyszerre és nem egyidejűleg megy végbe. Az énösztönök fejlődésen mennek keresztül a realitáselv elismeréséig, a szexuá­ lis ösztönök viszont az autoerotika és a latencia következtében sokáig az örömelv uralma alatt állnak. Az örömelv uralma végeredményben csak a szülőktől való teljes pszichés leválással ér véget - írja Freud. A fejlődés során a szexuális ösztön és a fantázia között, valamint az én-ösztönök és a tudattevékenységek között jön létre szoros kapcsolat. A szexualitás és a fantázia közötti szoros kapcsolatra a gyermek játékából, ágálásából tudunk következtetni. Az is tapasz­ talható, hogy a szexuális izgalmak, vágyak, fantáziák nagyon nehezen verbalizálhatók. Ritkán lehet hozzájutnni egy-egy onániás fantáziához. Ebben nem­ csak a letiltásnak, az elfojtásnak van szerepe, hanem annak is, hogy szexuális vágyakhoz, izgalmakhoz gyermekkorban nem kötődnek szóképzetek. A környe­ zet segít a különböző díszkomfort érzések: az éhség, szomjúság, hideg, meleg, vizelési, székelési, stb. ingerek észrevevésében, tudatosításában. Nevük lesz ezeknek az érzeteknek, verbalizálhatók lesznek. Ugyanakkor a szexuális erede­ tű izgalmakkal, vágyakkal magára marad a kisgyermek, nevet nem kapnak ezek az érzések, így a tudatosításhoz a szóképek hiányoznak. Az ösztön termé­ szete mellett ez is hozzájárul ahhoz, hogy a szexuális ösztön megkésett nevelé­ sű, sokáig az örömelv uralma alatt marad. A szexuális ösztönöknek a realitáshoz való sajátos viszonya és megkésett nevelése a neurotikus diszpozíció fontos része. Míg a tudatos gondolkodás lényeges velejárója a realitásvizsgálat, addig a tudattalan, elfojtott folyamatokban a realitásvizsgálat nem érvényes, mivel itt az elsődleges folyamatok munkamódja uralkodik. Az örömelv legyőzésének és a realitáselv érvényesítésének szolgálatában áll a nevelés is. Az örömelv kiegészítése a realitáselvvel nem lemondás az örömről, hanem .biztosítása. Az örömelvet teljes mértékben csak a legmagasabb tudományos produkciónak sikerülhet legyőzni, mely viszont kárpótlásul intellektuális örö­ met ad és társadalmi hasznossága van. A művészetben a művész a fantáziából a realitásba talál vissza azzal, hogy fantáziájából a realitás egy új aspektusát ábrázolja.

32

Az örömelv működését tehát az jellemzi, hogy kínos feszültség közben indul meg, a feszültség csökkentésére, a kín elkerülésére, vagy az öröm előidé­ zésére irányul, vagyis a lelki folyamatokat önműködően szabályozza. Az öröm és a kín érzések tehát kvalitatív megjelenései kvantitatív változásoknak. Freud 1920-ban, Túl az örömelven c. munkájában foglalkozik újra a témá­ val, és egészíti ki teoretikusan ezt a gondolatmenetet. Az elején összefoglalja és pontosítja az öröm- és a realitáselvvel kapcsolatos eddigi téziseit. A következőt írja: „... elytelen az a megfogalmazás, hogy az örömelv uralkodik a lelki folya­ matok lefolyásán. Ha valóban így lenne, lelki folyamatainkat túlnyomóan az örömérzés kellene, hogy kísérje vagy kövesse, holott a legáltalánosabb tapasz­ talat ellentmond ennek. Tehát az örömelv tulajdonképpen azt jelenti, hogy a lélekben erős hajlandóság él az örömelv követésére, mellyel más erők, vagy körülmények szállnak szembe, úgyhogy a végkimenetel nem mindig felel meg az örömre való hajlandóságnak.” Vagyis az örömelv érvényesülése csupán ten­ denciajellegű. Az örömelv önmagában alkalmatlan a szervezet önfenntartására, így egy másik elv, a realitáselv jelenik meg, hogy biztosítsa az alkalmazkodást és garantálja a kielégülést a valóságban. Ugyanitt Freud részletesen foglalkozik a pszichés működést mozgásba hozó kín forrásaival is. A realitáselv azzal, hogy elodázza a kielégülést, eléri a kín ideiglenes elviselését, s a kín egyik jól körülír­ ható forrása lesz. A kín másik forrása a lelki konfliktusokból és az én struktúrálódási folyamatából adódik. Ezen kívül az elfojtási folyamat bizonyos ösztönré­ szeket lehasít és elvágja előlük a kielégülés útját. Ha sikerül nekik kerülő úton közvetlen vagy pótló kielégüléshez jutni, akkor ezt az örömlehetőséget az én kínosnak érzi. Azt íija Freud, hogy minden neurotikus kín ilyen természetű: öröm, amelyet nem lehet annak érezni. A kín forrásai tehát: vagy belső kielégületlen ösztönkésztetések, vagy kül­ ső veszélyjelzések észlelése. Freud a realitás elfogadásához vezető úton 3 fejlődési fokot tételezett fel. Ezek: a mágikus, vallásos és tudományos fázis (Totem és tabu). A valósághoz való viszonyulás fejlődési fázisait, amelyen az önfenntartást szolgáló un. én-ösztönök keresztül mennek, Ferenczi Sándor vizsgálja 1913-as tanulmányában, melynek címe: ,A valóságérzék fejlődésfokai és pathológikus visszatérésük”. Ferenczi abból a kérdésből indul ki, amit 1911-ben Freud abba­ hagy: hogyan mutatkoznak meg az egyes fejlődési fázisok a normális és a pato­ lógiás jelenségekben. Regresszióként értelmezi a főbb pszichopatológiai álla potok kóros valóságviszonylatait, és feltételezi, hogy ezek valaha normális fejlő­ dési fokok voltak. Most ismertetem aTerenczi konstruálta fejlődési fokokat. Felteszi, hogy a méhen belül eltöltött idő az ember fejlődésében az örömelv kizárólagos uralmának korszaka. Nagyon idillikusán úgy képzeli, hogy egészséges fejlődés mellett a magzatnak mindig mindene megvan, ami az ösztönkielégüléshez szükséges. Ezért ezt a korszakot a feltétlen mindenhatóság fokának nevezi. (1) Az anyaméhből kikerülve az újszülött nem tud szükségleteihez alkalmaz­ kodni, ezért visszavágyik előbbi állapotába. Sírása és vergődése a megzavarás célszerűtlen reakciója, amit az anyatestben való nyugodt lét hallucinációs fel­ idézése követ. A csecsemőkorban a méhen belüli mindenhatósági érzés úgy változik meg, hogy a csecsemő elfojtja a ki nem elégítő valóságot, és azt amire 33

vágyik, hallucinatórikusan felidézi, hogy vágya teljesüljön. Ez a mágikus, hallucinatórikus mindenhatóság időszaka. (2) Ferenczi szerint a csecsemő első alvása nem más, mint a külső ingertől védett intrauterin állapot sikeres reprodukciója. És minden későbbi alvás is periodikusan ismétlődő visszaesés erre a fázisra, amely életünk végéig elkísér bennünket. Ennek patológiás megfelelője, a pszichotikusok hallucinatórikus vágyteljesülése. A hallucinatórikus felidézés is elégtelenné válik a kielégüléshez, mivel a környezet a szükséglet jelentkezéséről nem szerezhet tudomást. Reális kielégü­ lés csak egy új feltétel teljesítésével következik be. A gyermeknek jelt kell adnia, kapálódzással, visítással, tehát motorikus - bár adekvát - munkát kell végeznie, hogy a „képzeti azonosságot” a kielégítő „érzékleti azonosság” kövesse. Speciális vágyak speciális jeleket igényelnek. Lassan megtanulja azt is, hogy a kívánt tárgyak után kinyújtsa a kezét. így valóságos taglejtéses beszéd alakul ki, amely a környezet számára adekvát jelzés. Ez a mágikus taglejtések minden­ hatósági időszaka. (3) A pszichopatológiában a hisztériás konverziót a taglejtéses mágia idősza­ kára való visszaesésnek tekinthetjük. A hisztériás roham a beteg elfojtott vá­ gyainak teljesedését ábrázolja taglejtésekkel. Itt említhetnénk a babonás taglej­ téseket, amelyektől mágikus megvalósítást remélnek. Ezeket használják fel be­ csapásra bűvészek, jósok, magnetizőrök. Eddig a mindenható gyermek a mozdulatainak hódoló világgal azonosnak érezhette magát. Eddig még minden élmény beletartozi. az én-be, így ez a fázis a psziché introjekciós (magába vetítő) időszaka. A fejlődés során azonban szapo­ rodnak az olyan esetek, amikor a vágyak az eddigi feltételek t »tartásakor sem teljesülnek. A csecsemő azokat a dolgokat, melyek ellenszegülnek mozdulatai­ nak, mint külvilágot kénytelen önmagától elkülöníteni, vagyis megkülönböztet­ ni kényszerül szubjektív lelki tartalmait (érzéseket) a tárgyiasultaktól (érzékie­ tektől) így tanulja meg a gyermek, hogy csak a világ egy darabja felett rendel­ kezik (az én felett - ma úgy mondanánk: a self felett). Eközben a vágyainak gyakran ellenszegülő külvilágot olyan tulajdonságokkal ruházza fel, amelyeket önmagán ismert meg. Ez akivetítő, projekciós időszak. Ennek kezdete a valóságfelfogás animisztikus időszakával esik egybe (4); ekkor minden létezőnek lelket tulajdonít, mindenben saját szerveit, működéseit igyekszik fellelni, mint említettem projekcióval. Ekkor születnek meg az emberi test és tárgyak közötti szimbolikus kapcsolatok, melyek egész életünket végigkí­ sérik. A gyermek szimbolikus ábrázolással fejezi ki vágyait, mind testére, mind a külvilágra vonatkozóan. A szeretett és gondozott gyermek még ekkor is meg­ tartja mindenhatósági illúzióját. De a kielégülés beálltának bizonytalanságából sejti már, hogy magasabb hatalmak is léteznek (anya, gondozó) akiknek a ke­ gyét bírnia kell, hogy mágikus taglejtését kielégülés kövesse. Ekkor már a készséges környezetnek is mindenhatóságot tulajdonít a projekción keresztül. A következő stádiumban a taglejtési szimbolikát fokozatosan a beszéd­ szimbolika váltja fel. Ez lesz a mágikus gondolatok és szavak időszaka. (5) A mindenhatóságérzés átmenthető a felnőttkorra is, optimizmus formájában. A pesszimisták azok, akik a tudattalan, irracionális vágyaikról való lemondással soha nem békülnek meg. A legcsekélyebb okból sértve és mellőzöttnek érzik

magukat. A pszichopatológia szerint a mágikus gondolatok és szavak időszaká­ ra esnek vissza a kényszemeurotikusok, akik eltéríthetetlenek szavaik és gon­ dolataik mindenhatóságába vetett hitüktől. A neurotikusok alsóbbrendűségi ér­ zése nem más, mint reakció a túlzott mindenhatósági érzésre. A babona és a vallás területén is a szavak hatalmába vetett hit játszik szerepet: a varázsigét, átkot, imát csak el kell mondani, gondolni, vagy kiejteni, hogy hassanak. A természeti erők hatalmának meg- és elismerése a tudományos fázis (6) Ferenczi gondolatmenetében. Ez a végkicsengés azonos a freudi fejlődésvonal (Totem és tabu) végső állomásával. Az imént említett fejlődési fokokon jutnak el az önfenntartó ösztönök fokozatosan a realitáselv hatalmának elismeréséhez; ezt megkönnyíti az, hogy az önfenntartás és a realitás közti kapcsolat kezdettől fogva szoros, hiszen eleve reálisan kielégítő objektekre irányul. A szexuális ösztönök, mint már kifejtettem, függetlenebbek a külvilágtól. A szexuális ösztönnek is van mindenhatósági időszaka, ami egészen az autoerotikus kielégülési módok feladásáig tart. A szexualitás fejlődési fokairól bővebb felvilágosítást a libidófejlődés teóriája nyújt. (Ezt Freud: „Három értekezés a szexualitás elméletéről” c. munkájában fejtette ki részletesen.) A libidófejlődés nem tárgya előadásomnak, itt csak annyit jegyzek meg, hogy a szexualitás terén a realitáshoz való eljutás a genitális fennhatóságot és a heteroszexuális tárgy­ választást is jelenti, ami optimális esetben együttjár a szülőktől való teljes lelki elszakadással is. Mindezek alapján a realitásérzék fejlődése egyrészt elfojtások sorozatából áll a ki nem elégíthető vágyak miatt, másrészt a valóságérzék működése a kínkerülési és elfojtásos technikákkal élesen szembeáll. Ferenczi Sándor („Újabb lépések a valóságérzék felismerésében” c. tanul­ mányában) 1926-ban azokra a belső folyamatokra világít rá, amelyek az adaptá­ ció szolgálatában a realitás elismeréséhez vezetnek és amelyek egyben a tuda­ tos funkciók fejlődésének alapjai. Az első lépés a kín. A kín elismerése egy kettős aktus: először megpróbál­ juk az észlelt kínt, mint tényt letagadni. De a kín nem elismerése még kínosabb következményekkel jár. A csecsemő tapasztalhatja, hogy a kín-megnyilvánulá­ sok, sírás, kapálódzás, az anya segítségével reális kielégüléshez vezetnek. A kevésbé kínos relatív örömtelinek tűnik, és így válik igenelhetővé a második lépésben, ami a tagadás tagadásával jön létre. Tehát a kín elismeréséért a csecsemő kárpótlásul kielégüléshez jut, és elkerülheti a még nagyobb kínt. Ez teszi érthetővé a kín igenelhetőségét anélkül, hogy az örömkeresést, mint min­ den pszichés folyamat alaptendenciáját elvetnénk. A pszichoterápiában zajló folyamat is olyan, amely a kín végső elfogadásához a kettős tagadáson keresztül vezet. A pozitív indulatáttétel csúcspontján a beteg a kínosat is ellenállás nélkül elismeri. A pozitív indulattételben talál ugyanis kárpót­ lást arra a fájdalomra, amelyet a kín elismerése jelent. Az analitikusról való levá­ lásnál a beteg azért nem esik vissza a neurózisba, mert ezért a frusztrációért kom­ penzálja egyrészt a valóság, másrészt az analitikussal való azonosulás. A külső realitás elismerése a tárgyészlelés mentén halad, amelyben szin­ tén a kínnak van fontos szerepe. A tárgy észlelése létének elismerését jelenti. Hogyan is zajlik ez a pszichikus és energetikai szintek összjátékában? A csecse­ mőnél a tápanyagok hiánya a szervezet szöveteiben fiziológiai destrukciót hoz 35

létre, amely a pszichikus rendszerben kínként jelentkezik. A fiziológiai destruk­ ció a rendszerben egyfajta ösztönszétváláshoz vezet. Ha hosszabb kiabálás és várakozás után az anyamell ismét megjelenik, akkor ez már nem indifferens tárgy, amely mindig jelen van, hanem szeretetnek és gyűlöletnek a tárgya. így jelenik meg az ambivalencia, mint a tárgyészlelés és kötődés alapja. Azokat a dolgokat, amelyek állandóan kielégítenek, (mint pl. a levegő) énünkbe olvasztjuk, nem veszünk róluk tudomást. Amelyek teljesen ellensége­ sen állnak velünk szemben, elfojtjuk. Vannak dolgok, amelyeket szeretünk, mert kielégülést hoznak, s egyben gyűlölünk is, mert nem állnak mindig rendel­ kezésünkre; vagyis ambivalensek vagyunk velük szemben. Ezek hagynak olyan emlékezési nyomokat, amelyek az „objektív” jelzővel lesznek ellátva, vagyis a külső realitást jelentik; újra megtalálásuk örömet jelent, szeretetünket táplálja. (Ez Melanie Klein gondolatainak forrása, a jó anyáról és a rossz anyáról.) Az objektivitás eléréséhez szükséges az ösztönök szétválasztásának és újraösszekeveredésének ez a folyamata. Pszichikus szinten a tárgyészlelés során ahhoz a „belátáshoz” érünk el, hogy a jó dolgok nagy részét le kell választani az énről. Annak elismerésével párhuzamosan, hogy a külvilágban lévő dolgok egy részéről le kell mondani, folyik az elfojtott vágyak felismerése, a megvalósítá­ sukról való lemondással együtt. Ferenczi az organikus fejlődést magát analógnak tételezi fel az élőlénynek | a külvilág realitásához való fokozódó alkalmazkodásával. Hipotézise szerint [ már az organikusban szét lehet választani a primer folyamatot a szekundertól. Ferenczi feltételezi, hogy a szekunder folyamatok felléptével egy bizonyos fajta „számológép” iktatódik be a rendszerbe. Ez a bizonyos „számológép” megtalálha­ tó már a szekunder folyamatokkal rendelkező organikusban is egy sajátos érte­ lemben, amely nemcsak a kín és öröm kvalitásokkal, hanem kvantitásokkal is dolgozik. Ferenczi a „számológép” analógiával, mint a valóságérzék segítőszer­ vével, a számítás kettős értelmét veszi figyelembe. Ha az ember feladja azt, hogy a kínos környezetet az elfojtással megszüntetheti, akkor az azt jelenti, hogy egyrészt számol a környezettel, tehát mint tényt elismeri, másrészt a „számítás” játszik szerepet ama képességének kifejlődésében, hogy két tárgy vagy két cselekvés között választani tudjon. Ehhez ki kell „számítani”, melyik okoz több vagy kevesebb kínt. Ferenczi feltételezi, hogy a gondolkodási munka nagyrésze tudattalan „számítómunka”, és ahogyan a modern számítógépeknél, az emberi gondolko­ dásban is csak az eredmény jelenik meg a tudatban. Azok az emléknyomok, amelyekkel a gondolati munka történik, tudattalanok maradnak. Ebben a hipo­ tézisben még a legegyszerűbb gondolkodási művelet is számtani, „számítási” munkálaton alapul, és a beszéd-szimbólumokban való gondolkodás ennek a nagyfokú leegyszerűsítésnek egyik eszköze. Ez a pszichés matematika nem más, mint az organizmusokban a külvilághoz való alkalmazkodás során kiala­ kuló organikus matematika folytatása. A belső ill. külső valósághoz való alkalmazkodás kezdetén jelenik meg Freud szerint az ítéletalkotó funkció. Az ítéletalkotó funkció megjelenése már a másodla­ gos folyamat működésének bizonyítéka, amit Freud kiegészít a realitásvizsgálat­ tal, melyet az 1925-ben megjelent cikke, „A tagadás” alapján ismertetem. (Ennek továbbvitele a már ismertetett 1926-os Ferenczi gondolata a kettős tagadásról). 36

A teljes ignorálás és az elismerés között Freud feltételez egy átmeneti fázist, amikor az idegen, az ellenséges is tudatképessé válhat. Freud a taga­ dás működésének illusztrálására több példát hoz a pszichoterápiás kezelés­ ből. Példáiból én csak egyet említek: ha analitikusok kezelésében egy álom elemzésénél nem jutnak előbbre, és a terepauta megkérdezi az álmodét, hogy ki az, akit biztosan nem képviselhet az álombéli személy, és a páciens erre azt mondja: „az anyám biztosan nem lehet”, akkor biztos, hogy az anyja. A tagadásnak egy speciális módjáról van itt szó. Ez a tagadás az elfojtott tudo­ másulvételnek egy lehetséges módja, amely nem azonos az elfojtott elfogadá­ sával. Ebben a speciális tagadó ítéletben az intellektuális funkció különválik az affektív folyamattól. Egy ítélet tagadása azt jelenti, „ez az, amit a legszí­ vesebben elfojtanék”. Az intellektuális ítélet funkciója egy gondolat tagadásakor az, hogy a taga­ dással a gondolkodás szabaddá tegye magát az elfojtás korlátai alól, és az elfojtás ellenére gazdagítsa tartalmát - amelyet nem tud nélkülözni a valóság­ hoz való alkalmazkodásban. A tudati működések kezdetén az ítélet két lényeges mozzanatban dönt: 1) Először, amikor egy tárgy tulajdonságát elismeri vagy elveti. Itt az ítélet a primer ösztönimpulzusokból az intellektuális funkció keletkezéséhez vezet. Az ítélet eredetileg az énbe való bekebelezés vagy kivetés felett döntött, a primer örömelv szolgálatában. Ezt jelenthette, „megenni akarom, vagy kiköpni”, „ma­ gamévá tenni, vagy kizárni magamból”. Ez még abban a mindenhatósági fázis­ ban zajlik, amikor az én minden jót introjiciálni és minden rosszat kivetni akar. 2) A következő lépésben az ítélet már a képzet reális létezéséről dönt, vagyis, hogy az énben létező elképzelés megtalálható-e az észlelésben, ill. a realitásban. Itt is a külső és a belső dinamizmusának, a szubjektív és az objektív megkülön­ böztetésének folyamatairól van szó. A képzelt, a szubjektív, a nem reális belül van, a reális kívül is létezik. Ha valami jót introjiciálunk, ellenőrizni kell, hogy jelen van-e a külvilágban és rendelkezésünkre áll-e, amikor szükségünk van rá. A szubjektív és az objektív differenciálódását a gondolkodás két jellegzetessége biztosítja: egyrészt a gondolkodás az egyszer észleltet fel tudja idézni anélkül, hogy az jelen lenne. Ez a képzet. Másik jellegzetessége a realitásban való újramegtaláláshoz szükséges realitásvizsgálat. Ugyanis a gondolkodás utóbbi sajá­ tosságából adódóan a képzet nem mindig hű reprodukciója az észleltnek: lehet­ nek benne elhagyások, sűrítések, elemei változhatnak. A realitásvizsgálatnak kell aztán kontrollálni a képzet általánosítását. A realitásvizsgálat kialakulásá­ hoz pszichikus szinten azonban a reálisan kielégítő objektek időszakos távolléte szükséges, hogy létrejöhessen a libidinózus és agresszív ösztönszétválasztás, amint ezt már Ferenczinél az ambivalencia felléptének leírásából megismertük a tárgyészlelés feltételeként. Az ítélet végülis olyan intellektuális tevékenység, amely a cselekvés végre­ hajtásáról dönt, a halasztásnak vet véget és a gondolatot tettre vezérli. Az ítéletalkotás Freud megfogalmazásában olyan próbacselekvéses gondolkozás­ nak fogható fel, mely csekély energia befektetéssel való motorikus letapogatás. Ugyanez az én technikája már az észlelésnél, amikor kis megszállásmennyisé­ geket küld az észlelő rendszerbe, amelyekkel az a külső ingereket úgymond „letapogatja”. Mindezek előképe az anyamellet kereső csecsemő viselkedése.

A referátumban az elsődleges folyamatok működési módjait és a másodla­ gos folyamatok keletkezését követtem végig, mint az örömelv és realitáselv strukturáló folyamatainak eredményét. Freud és Ferenczi egymásra és egymásból építkező gondolatmenetének fejlődését addig a pontig mutattam be, amíg hipotézisükben az örömelv érvénye­ sülését a realitáselv regulációs funkciója ha kerülő úton is, de biztosítja, és minden pszichés történés ökonómiáját magyarázza. A Túl az örömelven-ben (1920-ban) Freud elméletileg felveti, hogy létezhet más szabályozó elv is, amely túlmutat az eddig ismertetett öröm- és realitáselven. 1977. november

38

IRODALOMJEGYZÉK Ferenczi Sándor: A valóságérzék fejlődésfokai és patologikus visszatérésük. (1913) (in.: Lelki problémák a pszichoanalízis történetében. Magvető Kiadó Budapest, 1982) Ferenczi Sándor: Újabb lépések a valóságérzékről szóló ismereteinkben. (1926) (Das Problem der Unlustbejahung in.: Bausteine zur Psycho­ analyse I. 84-101.p.) Freud, S.: Az álomféjtés. Somló Béla kiad., Budapest, 1935 (Die Traumdeutung. 1900) Freud, S.: Három értekezés a széxualitás elméletéről. Dick Manó kiad., Budapest, 1919 Freud, S.: Totem és tabu. Dick Manó kiad., Budapest, 1918 (Totem und tabu, Bécs, 1913) Freud, S.: A halálösztön és az életösztönök. Budapest, 1923 (Jenseits des Lustprinzips. Bécs, 1920)

39

Elvek és törvényszerűségek a pszichés történésekben II. (Szerdahelyi Edit) Túl az örömelven Jones azt íija a Túl az örömelven-ről, hogy a spekuláció páratlan merész­ sége és az egyetlen, amely Freud követői között sem aratott sikert; akárhány­ szor próbálták magyarázni, mindig kiderült, hogy félreértik. Az első rész az ismétlési kényszer jelenségkörének leírása, amely a Freudtól megszokott szigorú logikával, a klinikai tények elemzésével, a pszichoanalí­ zis induktív módszerével jut el a tézisnek, az ismétlési kényszernek a megfogal­ mazásáig. A második rész az előző gondolatmenet folytatásaként az „örömelven túli” tartományokat követi pszichikuson kívüli metaforákkal és analógiákkal. A biológiai és pszichikus jelenségek egységének tételezésével jut el az életösztönök és halálösztönök dualizmusának tételezéséig. Az első világháború után vagyunk. A halál elemi élménye egy egész gene­ ráció életében és produkciójában nyomot hagy. Freud gyógyult páciensei, köztük a Patkányember is, mint annyi más, reményteljes fiatalember, elpusztultak a nagy háborúban. Thomas Mann Hans Castorpot, az élet egyszerű, féltett gyer­ mekét a Varázshegyről a háború tűzvészébe küldi, és nyitva hagyja a kérdést, hogy túléli-e. Georg Trakl-ot a pszichózisba kíséri a háborús trauma. A háborús neurózisok gyógyítása mindennapi pszichoanalitikus feladattá válik, tünettana elméleti magyarázatot kíván. E történeti tényeken túl Freud személyes találko­ zásai a halállal magyarázhatják még azt a tényt, hogy Freud miért éppen ekkor konfrontálódott a szerves organizmusok létével összefüggő élet-halál dualizmus­ sal. A háborús neurózisok tünettana ahhoz a felismeréshez vezette, hogy lelki működésnek léteznie kell az örömelven túl is. Az őt mélyen érintő halálesetek pedig - Sophie lányának halála, amit szülői narcizmusa alig tudott elfogadni; valamint barátjának, Freund Antalnak elvesztése, akinek haláltudatát két éven át kísérte analitikusként - tovább vitték a halállal való konfrontációban, és hozzájárultak a végső elméleti hipotézis megalkotásához. Az ismétlési kényszer elemzése az emberi életen és a pszichikus tartomá­ nyon túli elvek birodalmába kísérte Freudot. E könyvének gondolatait élete végéig érvényesnek tartja, nem vizsgálja felül. 1923-ban Az ősvalami és az én-ben a pszichikusra alkalmazza, a Neue Folge-ban 1932-ben továbbfejleszti, és élete utolsó évének íráséban, az Abriss zűr Psychoanalyse-ben újra elismétli, mint elméleti építményének érvényes pilléreit. Követői körében e tételek mégis élénk vitát váltottak ki, amelynek középpontjában az ismétlési kényszer állt. Nem annak jelenségköre, hanem az az elméleti kérdés, hogy az ismétlési kény­ szer megkívánja-e az örömelven túli regulációs elv bevezetését. Egészen az ismétlési kényszer jelenségkörének elemzéséig Freud rendszere a pszichikus tartományon belül marad, kongruens: az öröm és a kín - Fechneréhez igazodó 40

definíciója, a konstancia elv, a stabilitásra törekvés, a primer örömelv érvénye­ sülésének felváltása a kielégülés elhalasztásának fokozatosan interiorizálódó folyamatával - ezek az alapjai ennek az önmagát korrigáló elméleti rend­ szernek. De a hosszú analitikus és elméleti munka eredményeként letisztult, számtalan láncszemből álló gondolatmenetnek integrálnia kellett azokat a ki­ egészítő tényeket, amelyeket alkotója nem tudott magyarázni sem a primer, sem a késleltetett kielégülésre törő örömelvvel. Freud szerint újabb magyarázó­ elv bevezetését kívánták meg az olyan klinikai megfigyelések, mint a háborús traumák álom-ismétlődései, a gyermeki játék traumát felidéző sajátossága, bi­ zonyos életvezetést tudattalanul irányító ismétlési tendenciák és az a pszichoa­ nalitikus tapasztalat, hogy az emlék-verbalizálás helyett, amely kisebb kínnal megterhelt terápikus csatorna lenne, a paciensek a terápiás indulatáttételben mégis az eredeti traumákat reprodukálják, tehát a módosított örömelv uralma helyett a nagyobb kínt „választják”. Freud már az álmok bizonyos fajtáinál is feltételezi, hogy nem az örömelv hatása alatt állnak, nem a vágyteljesülést szolgálják; egy olyan pszichés funkció megnyilvánulásai, amely ősibb az öröm­ elvnél. Ez a funkció működik, amikor nem a szorongás állapotában, hanem felkészületlenül ért bennünket a trauma, a rémület és vitális veszélyhelyzet teljes átélésével. Az álom ilyenkor azért jeleníti meg később a traumát, hogy az ingerleküzdés munkáját szorongás kifejtése közben utólag végezhesse el az ál­ modó. Ilyenek a balesetet és a gyermekkor pszichikus traumáit felidéző álmok, vagy a háborús neurotikusok álmai. Freud az ismétlési kényszer jelenségét nemcsak a kifejezetten patológiás jelenségekben, hanem a lelki készülék legkorábbi normális működéseinek egyi­ kénél, a gyermeki játékban is felfedezte. A gyermek a passzívan átélt traumás élményt addig ismétli, amíg aktívan átéltté nem teszi, „hatalombakerítési ösztö­ nét” ki nem elégíti, és ennek az ismétlő játéknak a során függetleníti magát attól, hogy az eredeti emlék önmagában örömteljes, vagy fájdalmas volt-e szá­ mára. (fórt, fórt játék) A terápiás indulatáttétel jelenségében ugyancsak felleli Freud az ismét­ lés törvényszerűségeit. Az indulatáttételt az magyarázza, hogy a beteg az elfojtottat éppen annak tudattalan volta miatt jelen élményként ismétli meg, ahelyett, hogy a múlt egy részeként idézné emlékébe. Amint a kezelés idáig eljutott, a régi neurózist az ú.n. indulatáttételi neurózis váltja fel. Az orvos igyekszik ennek az áttételi neurózisnak a területét szűkíteni, minél keve­ sebbet engedni a megismétlődés útjára térni és minél többet visszautalni az emlékezésbe, hogy így a látszólagos realitást a beteg mégiscsak a feledésbe merült múlt tükröződéseként ismerhesse fel. Az ekkor tapasztalható ellenál­ lás ugyanannak az énnek az ellenállása, amely annak idején az elfojtást vé­ gezte; az én ellenállása az örömelv szolgálatában áll, hiszen azt a kínt akarja elkerülni, amelyet az elfojtott rész felszabadulása okozna. Ezzel szemben a tudattalan, az ’elfojtott’ éppen arra törekszik, hogy a ráneheződő nyomás alól tudatosodhasson, vagy reális cselekvésben levezetésre juthasson. Tehát a te­ rápia során talált ellenállás a pszichikus apparátus felsőbb rétegeiből szár­ mazik. Amit tehát az ismétlési kényszer újból „átélet velünk, olyan kín, amely nem ellenkezik az örömelvvel, kín az egyik rendszer számára és egy­ idejűleg kielégülés a másik részére.” (Jenseits, 17.o.) 41

A játszó gyermek és az álmodó felnőtt trauma-ismétlésének - a rémület megkötésén túl - további közös sajátossága, hogy mint ahogyan az álmodó nem rendelkezik én-kontrollal, úgy a gyermek sem énerőinek kifejlett állapotában cselekszik. Ez pedig egy további érv amellett a feltételezés mellett, hogy az ismétlési kényszer az én szerveződésének archaikus rétegéből ered. Ennek a későbbi gondolatmenet szempontjából lesz jelentősége. Az örömelv abszolút uralmát Freud szerint nem is ezek az ismétlések korlátozzák, hanem az a tény, hogy „az ismétlési kényszer a múlt olyan élményeit is visszahozza, melyek nem tartalmaznak örömlehetőséget (a tudattalanban sem!), s amelyek soha sem le­ hettek kielégülések, még azóta elnyomott ösztönrezdületek kielégülései sem.” (i.m. 17.o.) Hiába van ez a tapasztalat, a már egyszer kínként átéltet mégis meg kell ismételni. Létezik egy kényszer, amely erre ösztökél - tételezi Freud. Az analizált indulatáttételében Freud annak jelét látja, hogy az őskori élmények elfojtott emléknyomai nem megkötött állapotban élnek a betegben, sőt úgyszól­ ván nem is képesek a másodlagos folyamatra. „Feltehető, hogy az a homályos aggodalom, amely az analízist nem ismerőkben feltámad, akik rettegnek vala­ mit felébreszteni, ami nézetük szerint jobb, ha szunnyad, alapjában véve ennek a démonikus kényszernek a feltámadásától tart.” (i.m. 32. o.) Itt Freud kilép a pszichikus rendszerre komponált rendszeréből - ösztönösség és ismétlési kényszer összefüggésében egy általánosabb, nemcsak a pszi­ chikus működésére érvényes elv megnyilvánulását látja. Azt tételezi, hogy „nyo­ mára jöttünk itt az ösztönök, esetleg minden organikus élet egy általános, eddig fel nem ismert - vagy nem eléggé hangsúlyozott karakterének -. Eszerint az ösztön nem volna egyéb, mint az élő organikus anyagban bennlakozó törekvés bizonyos korábbi állapot visszaállítására. „Egyszer valamikor, egy ma még telje­ sen elképzelhetetlen erőbehatás felkeltette az élettelen anyagban az élet tulaj­ donságait. Egy hasonló folyamat később az élő anyag bizonyos rétegében a tudatot teremtette meg. Az a feszültség, amely akkor az addig élettelen anyag­ ban támadt, kiegyenlítődésre törekedett, ezzel adva volt az első ösztön, az élettelenséghez való visszatérés ösztöne.” (i.m. 34.o.) Ez az a drámai pont - a halálnak mint természetesen regressziónak a kiterjesztése a pszichikus és biológiai minden funkcionális megnyilvánulásá­ ra - amelynek elfogadása oly sok ellenállásba ütközik mindmáig. Nézzük meg először Freud érvanyagát és következtetéseit, majd próbáljuk meg át­ gondolni azokat a tényeket, amelyeket a természettudomány kínál mindezek mellett, vagy ellen. Freud néhány biológiai, etológiái analógia után folytatja az előző gondolat­ menetet: „Ha minden organikus ösztön konzervatív, historikusán szerzett, és regresszióra, a korábbi állapot visszaállítására irányul, akkor a szerves fejlődés eredményeit külön zavaró és eltérítő hatások rovására kell írnunk. Az elemi élőlény kezdettől fogva nem akart volna megváltozni, mindig ugyanazt az élet­ pályát ismételte volna változatlan viszonyok mellett. A konzervatív organikus ösztönök életpályájuknak minden ilyen rájuk kényszerített átalakítását átvet­ ték és megőrizték az ismétlődés számára, és ezáltal megtévesztően olyan erők benyomását kell kelteniük, melyek átalakulásra és fejlődésre törekszenek holott csak a régi célt igyekeznek elérni, a fejlődés minden kerülő útján keresz­ tül. Minden élőlény belső okokból hal meg és tér vissza az organikus világba, 42

ezért csak azt mondhatjuk: az élet végcélja a halál.” Ezt a biológiai megfogalma­ zású, de lényegét tekintve filozófiai gondolatmenetet alkalmazva a pszichikus ösztönelméletre, Freud megfogalmazta híres alapvető ösztönellentétpárját: az életösztönök és a halálösztönök dualizmusát. Nem könnyű a 60 évvel ezelőtti természettudományos világkép bizonyítási apparátusával megtámogatott gondolatmenetet követni és elfogadni, de esetle­ ges ellenállásunkat leküzdve érdemes megvizsgálni, milyen, a freudi hipotézis­ sel kapcsolatba hozható tápanyagot nyújt a mai biológia, természettudomány, melynek álláspontját olyan művekben kerestem, amelyek még számomra is érthetőek voltak, ugyanakkor kompetenciájuk nem vitatható. Számomra az első kérdés az volt, hogy ha Freud a fejlődést - filogenetikus értelemben - a trauma hatásának tudja be, hogyan egyeztethetjük ezt össze azzal az alapvető másik freudi tétellel - melynek valóságáról a pszichoanalitikusok nap mint nap meggyőződnek - , hogy a trauma, éppen ellenkezőleg, meg akasztja a fejlődést ontogenetikus szinten? Talán úgy, hogy a trauma mindkét esetben a maga diktálta irányba vonja a fejlődést: a törzsfejlődés során az evolúciós mintát változtatja meg, míg az egyedfejlődésben a fajspecifikus szemé­ lyiségvariánst. Nézzük a biológia álláspontját. A biológusok szerint a megmaradás titka egy olyan menedék, egy olyan környezet, ahol állandóan megvannak a szükséges feltételek ahhoz, hogy egy bizonyos alakzat fennmaradjon. A fejlődés problémája az, hogy a sokszorozódás bármely közegben, vagy legalábbis minél szélesebb tartományban változó felté­ telek mellett is biztosítva legyen. Az organikus folyamatoknak a szándékosság értelmében nincs „célja”; a biológiai struktúrák ugyanúgy nem „akarnak” sem­ mit megvalósítani, mint ahogyan a Föld felszínén felgyűrődő hegyek sem akar­ ják elérni az eget. (Ducrocq). Az élet olyan egyszerű molekulatársulásokból született, amelyek szerkezetük eredményeként önmagukkal azonos struktúrát állítanak elő. Az anyag különböző kategóriái egymást segítik abban, hogy a környezettel való kapcsolat kedvezzen a létrejött struktúráknak. Pozitív vissza­ csatolás alakul ki, a biológiai képződmények szükségszerű sorsa a tökéletese­ dés. Ebben a folyamatban az élet az ismétléssel való fokozatos közelítést alkal­ mazza. Ennek a tökéletesedés felé vivő ismétlődésnek egyik legfontosabb lánc­ szeme az ivaros szaporodás, ami lehetővé teszi az összegyűjtött tapasztalatok felhalmozását generációkon át. Ez biztosít elsőbbséget a kedvezőbb tapasz­ talatoknak. Az ivartalanul szaporodó élőlények minden szerzeményüket az idő­ nek köszönhetik. A kétivarú élőlényeknél viszont a változatok létrejötte szinte fontosabb, mint az idő. Nincs szükség hosszú életre. Amikor egy élőlény teljesí­ tette szaporodási funkcióját, további élete nemcsak felesleges, hanem elmúlása egy fogyasztóval kevesebbet jelent és értékes anyagot szabadít fel. Közben az életfolyamat maga megtartja evolúciós jellegét: hatóanyagai olyan irányító erő­ vel bírnak, amelyek változási lehetőséget biztosítanak a láncreakciók sorrendjét meghatározó folyamatábrának. A freudi kérdés szempontjából ez nagyon fontos megállapítása a biológiának; az élet, a funkcionálás lehetőségét sok kompro­ misszum árán is kiharcoló élő organizmus erejéről van itt szó; márpedig ha az anyag egyrészt sosem lépett volna belső késztetésből a tökéletesedés útjára, másrészt viszont az evolúció legmagasabb szintjéig megtartotta azt a sajátsá­ 43

gát, hogy az anorganikusban való visszatérést tartja céljának - mi készteti akkor mégis arra, hogy a létét fenyegető traumákra progresszióval és ne reg­ resszióval válaszoljon? A halál azoknak a láncreakcióknak a megszűnése, amelyekkel az ugyan­ azon egyedet alkotó molekulák előzőleg kiszolgálták egymást. Baleset következ­ tében ezek a láncreakciók hirtelen szűnnek meg. Az öregedés viszont egy termé­ szetes élettani folyamat, a biológiai anyagok minőségének fokozatos romlása. Az élet fennmaradásához nem az lényeges, hogy az egyedek minél jobban éljenek, hanem hogy ne pusztuljanak el, mielőtt szaporodtak volna. .Az evolúció tehát úgy alakul, hogy az egyedeknek olyan közepes élettartamot biztosítson, amely nagyjából a generációs fejlődést szolgálja. Ivar és halál tehát kiegészítik egy­ mást. Ez a biológiai gondolatmenet már közelebb visz minket a freudi hipotézis­ hez; az utóbbi nyelvére fordítva az előbbit: az evolúció egyik „célja” az egyed halála - de sem nem idő előtti halála, sem nem magának az evolúciónak a halála. Mit mond erről Freud? Az önfenntartó ösztönök funkciója az, hogy az organizmust ezen a biológiailag kódolt kerülő úton segítsék az anorganikus­ ba, és kivédjék annak külső, váratlan, erőszakos megsemmisítését. A szerve­ zet úgy tölti be létét, ha biológiai elöregedésén át, energiáinak endogén lefu­ tásával regrediálhat az anorganikusba. Lehet-e ezt úgy érteni, hogy ha az ön­ fenntartó ösztönök a kívánatos halál (öregedés) érdekében a nem kívánatos haláltól (pl.: baleset) óvják a szervezetet, akkor tulajdonképpen az életet óv­ ják? Ez volna - bár nem a freudi terminológiában fogalmazva - a freudi ha­ lálösztön lényege. A freudi halálösztön az én-ösztönökből és a létfenntartó ösztönökből áll. Az életösztönök viszont ebben az új freudi rendszerben kizá­ rólag a szexuális ösztönök. Ezek közvetlen formában ösztökélnek az élet foly­ tatására azzal, hogy az egyed biológiai érettségének egy szintjén, a genitális fennhatóság időszakában a csírasejtek egyesülését segítik elő. Biológiailag a nemi funkciónak a teljes organizmusra kiterjedt uralma alkalmas egyedül arra, hogy az életet meghosszabítsa és - mint Freud írja - „a halhatatlanság lászatát kölcsönözze neki”, (i.m. 39. o.) A libidóelméletet Freud itt a sejtek szintjére is kiterjeszti. A minden egyes sejtben működő élet- és szexuális ösz­ tönök azok, amelyek egymást kölcsönösen tárgyul választják, egymás halál­ ösztöneit semlegesítik. A sejtek saját libidinózus és önfenntartó funkcióinak közös „kompromisszuma” a szervezet élete maga. Ez a kapocs, a nárcisztikus libidó egyes sejtre történő kiterjesztése vezette Freudot ahhoz a feltételezéshez, hogy a szexuális ösztön az élet kezdetétől fogva mint az élő anyag összetartását végző funkció jelen volt; az Erosz az, amely a szervezet életrekeltésével egyidőben létesült és az életösztönt a halálösztönnel az élet kezdetétől fogva működteti és egymással szembeállítja. Az Erosz az általában szexuálisnak nevezett ösztön tárgy felé fordult része; a sejtek szintjé­ től a legbonyolultabb működésekig. Ez természetesen csak egy biológiai modell végső leegyszerűsítése. Ügy gondolom, hogy történelme során az emberiség az élet meghosszabbí­ tásának nemcsak az életösztönök biológiailag kódolt konkrét útjait hasznosítot­ ta, hanem kitermelte ennek humánspecifikus ösztönelfojtásra épülő módjait is. Az egyéni élet végességét szimbolikus úton feloldó produkciók - művészi, tudó44

készteti ne regugyanivetkez' termélása. Az éljenek, ó tehát , amely ák egypotéziss egyed ónak a ogy az mikusszerven lefuaz önánatos tét óv- , idi hantartó i kizá!t folynitális lilag a »yedül anság sejtek is öszhalálóinak ezette fogva íely a önnel sz az intjéíodell abbísítotút is. tudo­

mányos teljesítmények, tanítványokon keresztüli továbbélés, az anyanyelvi kontinuitás stb. formájában - vesznek bennünket körül és biztosítják a kulturá­ lis folyamatosságot és az élet folyamatosságának illúzióját. Freud a szexualitáson belül a libidinózus ösztönök mellett primer jelenség­ ként különíti el a destrukciós ösztönöket is. Gondolatmenetéhez a hiányzó lánc­ szemet a szadizmus-mazochizmus jelenségében találja meg. Korábban ezeket pregenitális részösztönöknek tekintette, a szadizmust tételezte fel korábbinak. (Három értekezés.) A szexuális ösztönön belül a libidinózust a destrukció egészí­ ti ki, a szadizmus-mazochizmus formájában. Primeren az őseredeti destrukció, a mazochizmus létezik. Ez keres, az élet védelmében, külső tárgyat; így válik szadizmussá és ez a szexualitáson belül a halálösztön képviselőjévé. „Végül a fajfenntartás céljából kialakuló genitális vezérlet fokán a szadizmus veszi át azt a funkciót, hogy a tárgyat annyira hatalmába kerítse, amennyire azt a nemi aktus elvégzése megköveteli.” (v.ö. i.m. 48-49. o.) Freud 1923-ban Az ősvalami és az én-ben, a biológiai argumentációt már tel­ jesen mellőzve, kifejti a pszichikus rendszeren belül az ösztön-énben ható kétfajta alapösztön működésmódját, viszonyát az ösztön-énhez, az énhez és a felettes én­ hez. Majd az Abrissban, 1938-ban az eredeti gondolatot mint végső szentenciát megerősíti. Eszerint a szexuális élet legtöbb irányulása egyénenként különböző mértékben két komponensből ötvöződött: az erotikusból és a destruktívból, (v.ö. Abriss, 43. o.) Freud egészen az Es-ben ható organikus ösztönök szintjéig követi ezt a dualizmust. „Az Es-ben olyan organikus ösztönök hatnak, amelyek maguk is két ó'seróből, az Eroszból és a destrukcióból változó arányban tevődtek össze”. (Abriss, 53. o.) Ugyanitt veti fel újra az organikus alapösztönök és az örömelv viszonyát. Ezek az Es-ben uralkodó organikus ösztönök szintén a „könyörtelen örömelv ural­ mának vannak alávetve”. Ennek regulázása, mint azt Kónya Olga előadásában ki­ fejtette - „az azonnali, tekintet nélküli kielégülése, mint ezt az Es kívánja, túl gyakran eredményezne veszélyes konfliktusokat a külvilággal, és ezek egészen az or­ ganizmus megszűnéséig vezethetnek”. (Abriss, 53. o.) Freudban is felmerül a kér­ dés, hogy mikor, mi módon sikerülhet egyáltalán túljutni az örömelven, amikor más instanciák működése is csak módosítja, de megszüntetni nem tudja az öröm­ elv „könyörtelen” uralmát. Ennek az ellentmondásnak a feloldására definiálja itt Freud az örömelvet, mint Nírvana-elvet. Az örömelv —így értelmezve —tulajdon­ képpen a szükségleti feszültségek csökkentését vagy kioltását végzi - és az így fel­ fogott örömelvnek szoros kapcsolata a két őserőhöz, az Eroshoz és a destrukcióhoz mindvégig megtartott, (v.ö. Abriss 54. o.) A pszichoanalízis elméleti továbbépítőit foglalkoztatja ez a freudi hipoté­ zis. Hermann Imre az ismétlési kényszer jelenségkörét újragondolta saját vo­ natkoztatási rendszerében, és örvény elméletében helyezte azt el. Eszerint a tudattalan folyamatok jellemzője a görbeség és az örvény. „Az ösztönörvény a mag felé akar minden közelébe férkőző lelkit ragadni,” - így veszélyezteti az én elemi tájékozódási elemeit, a biztonsági intézkedésekhez szükséges energiát, a külső célrairányítottság képességét - vagyis a fennmaradást. Ha az énösztönök feladata az élet biztonsága feletti őrködés, akkor az énösztönöket, „az ént fogjuk így az ösztönörvénnyel harcban találni”. Az ösztönörvény feltételezett két irá­ nyát, a centrifugálisat és a centripetálisat, Hermann az élet- és halálösztönnel azonosítja. (Hermann, 1933, 53. o.)

Hermann végül az ismétlési kényszer Freud által leírt jelenségeire alkalmaz­ za görbeségi modelljét: „Ahol belső görbe irányítottság van, ott ez a régi állapotok visszatérését automatikusan fogja eredményezni.” „Ezt mondhatnék az ős-visszatérés tendenciájának, s ez a kényszer nélküli tendencia, mert az életbiztonság erő­ sítője, élvezete is lehet. Ilyen ős-visszatérésnek mutatkozik a visszatérés a fészek­ be, az anyához, az örök belekapaszkodási vágy az anyába...” „Ezzel szemben azokban a jelenségekben, amelyekre Freud az ismétlési kényszer elméletét alapítja, valódi ismétlési kényszert látunk, amelynek jellege a kielégíthetetlenség és az időnkénti újramegjelenés, túl minden élvezeti elven. Hatáijelenség voltát igazolja az a körülmény is, mennyire ingadozó annak a megálla­ pítása, hogy vajon az ismétlési kényszer élvezetellenes vagy sem.” (u.o. 54. o.) Hermann Az ember ősi ösztöneiben visszatér Freud életösztön-halálösztön elméletére. Bár felsorakoztat bizonyítékokat arra vonatkozóan, hogy léteznek „ha­ lál felől orientált, lebontó folyamatok” - de ezt az élet-halál polaritást ösztönkrité­ riumai felől megvizsgálva nem ösztönnek, hanem indítékoknak nevezi. Jelenlétét nem egy meghatározott ösztönben, hanem az ösztönökre vonatkozó általános ör­ vényszerűségben keresi, (v.ö. 178-181. o.) Freud ezen elméleti konstrukciója mai ismereteink szerint sem nem elvet­ hető, sem nem cáfolható, mindenképpen továbbgondolandó. Természetéről leg­ többet a terminológia árul el. Az életfennmaradást ugyanis Freud a szexualitás­ ra szűkíti, ezt a funkciót „életösztönnek” nevezi - míg az életjelenségek teljes körét, az önfenntartási funkcióktól a növekedésig, érésig - az egyén biológiailag kódolt kerülő útját a halálig - a „halálösztön” megnyilvánulásának tekinti. Ez a paradox terminológia azonban, mint ezt követni igyekeztem, valódi jelenségeket jár körül, tudományos argumentációval kíséri a spekulatív hipotéziseket. Freud a Neue Folge-ban, 1932-ben, annak okain gondolkodva, hogy mi játszik abban szerepet, hogy a pszichoanalízisnek magának is oly hosszú időre volt szüksége, hogy ezt a legtágabban értelmezett ösztönpolaritást felismerje, és miért játszik olyan erős affektivitás abban szerepet, hogy éppen ezt utasítják el a legmerevebben, arra az álláspontra jutott, hogy ha állatokban tételezné ezt a szeretet-gyűlölet végső polaritást, régen elfogadták volna. így azonban, emberi konstitudóra vonatkoztatva, a legtöbb vallási és szociális konvenciót kihívja maga ellen. Úgy látszik, az emberi jóságba vetett hit egyike azon illúzióinknak, amelyek életünket megszépítik, de a történelem tanúsága szerint ezek az illúzi­ ók a valóságban kárt okoznak - írja Freud. Az a „túl az örömelven”-nel kapcsolatos ellenállás egyik lehetséges forrása az is, hogy Freud személyes halálkonfliktusa is megjelenik a műben. Ezt a konfliktust a terminológiai paradoxon teszi láthatóvá, mármint az, hogy az életjelenségek a ha­ lálösztön megnyilvánulásai. A szóhasználatot metaforaként értelmezhetjük. De ez önmagában nem zárja ki, hogy a gondolat alapja valóságos legyen - mint ahogyan azt a biológiai oldalról végigkísérni igyekeztem. Segíthetne talán az elmélet tovább­ építésében néhány modem emberi teljesítmény (pl. profi autóversenyző, berepülő pilóta, asztronauta) ilyen szempontú elemzése is, hátha az Es-ben ható organikus alapösztönöket láttatná meg velünk, nemcsak spekulatív hipotézisként. 1977. november

alkalmazi állapotok ős-visszaonság erős a fészekismétlési kjellege a elven. Hai megállai4. o.) lálösztön íznek „haztönkritéJelenlétét alános őr­ iem elvet­ őéről legíxualitásjek teljes alógiailag inti. Ez a ínségeket Bt. hogy mi szú időre meije, és ásítják el zné ezt a i, emberi t kihívja óinknak, az illúzi-

IRODALOMJEGYZÉK Ferenczi, S„:

Bausteine zur Psychoanalyse. I. Verlag Hans Huber Bern und Stuttgart 1964. p. 84—101. Freud, S..: Halálösztön és életösztönök. (1920) Budapest 1922. Freud, S..: A lélekelemzés legújabb eredményei. (1932) Debrecen 1943. Freud, S..: Abriss der Psychoanalyse. 1937-38. Fischer Verlag 1976. Hermann Imre. A tudattalan és az ösztönöknek örvény-elmélete, in: Lélek­ elemzési tanulmányok Bp. 1933. 312. p. 41-54. o. Hermann Imre. Az ember ősi ösztönei. Budapest 1943. Hermann, Imre, Randbemerkungen zum Wiederholungzwang. (Széljegyzetek az ismétlési kényszerhez.) in: Int. Zschr. p.s.a. 1922. VIII. 1-13. Jones, E..: Sigmund Freud élete és munkássága. Budapest 1973. 722. p. Laplanche, J. - Pontalis, J. - B..: Das Vokabular der Psychoanalyse I. II. köt. Suhrkamp Taschenbuch Wissenschaft 7, 1975. Rapaport, D..: Die Struktur der psychoanalytischen Theorie. E. Klett Verlag, Stuttgart 1973. Schur, M..: Le mort dans la vie de Freud. Gallimard, 1975. 394. p.

brrása az míliktust gek a haiik. De ez ahogyan it tovább­ berepülő rganikus

47

Az identifikáció jelentősége a fejlődés különböző szakaszaiban (Gero Zsuzsa) „ Monda az Űr Jónásnak; ’K elj fel és menj Ninivébe’...” (Babits: Jónás könyve)

Az előadás a pszichoanalitikus irodalomban identifikációnak nevezett je­ lenségeket kívánja a fejlődés sorrendjében tárgyalni, rámutatva, hogy az identi­ fikáció látszólag egymással nem találkozó magyarázatai egységes gondolatme­ netbe illeszkednek. Az azonosítás fogalom modellje a bekebelezés - inkorporáció. Ilyen értele­ mű megfogalmazása a Totem és tabu-ban (1913) a totemállat bekebelezése filo­ genetikus örökségének kimutatásával történt. A tanulmány néhány elemét emelem ki emlékeztetőül: A néprajzi kutatásokból ismert totemtisztelet és exogámia látszólag értelmetlen együtt-előfordulásából kiindulva Freud feltételezi, hogy az apa-horda jellegű társadalmak úgy alakultak át testvér-klánná, hogy a hatalmat és a horda nőtagjait egyedül birtokoló apát a fiúk megölték, megették. „Az erőszakos apaó's, a testvérek csapata minden tagjának bizonyára irigyelt és rettegett példányképe volt. Az elfogyasztás tényében most megvalósították véle való azonosításukat, erejéből mindegyik elsajátított egy darabot. A totemlako­ ma, talán az emberiség első ünnepe, megismétlése és emlékünnepe az emléke­ zetes bűncselekedetnek... El kell fogadnunk, hogy a testvérek összecsődülő csa­ patát az apával szemben ugyanazon, egymásnak ellentmondó érzelmek fűtik át:... gyűlölték az apát, aki hatalmi szükségletüknek és nemi igényeiknek oly hatalmasan állott útjában, de szerették és csodálták is őt. Miután már eltették láb alól, gyűlöletüket kielégítették és a véle való azonosításra irányuló kívánsá­ guknak eleget tettek: az eközben elnyomott érzelmeknek is érvényre kellett jutniok. Ez a megbánás alakjában történt meg; bűntudat keletkezett, amely itt a közösen érzett bánattal egybeesik. A halott erősebb lett, mint amilyen az élő volt... Amit előbb létezésével akadályozott meg, azt most önmaguknak tiltották meg.... Viszavonták cselekedetüket, amennyiben az apa-pótló totemnek megölé­ sét meg nem engedettnek nyilvánították és lemondtak cselekedetük gyü­ mölcséről, amennyiben lemondtak a szabaddá vált asszonyokról. így alkották meg a fiúi bűntudatból a totemizmus két alapvető tabuját, melyeknek éppen ezért az Ödipusz-komlexum két elfojtott vágyával kellett megegyezniük.” Az apa-komplexum ambivalenciájának másik oldala: „A totemvallás nemcsak a megbánás nyilvánulásait és a kiengesztelés kísérletét foglalja magában, hanem arra is szolgál, hogy emlékeztessen az apa feletti diadalra. Az efölötti megelége­ dés rendeli el a totemlakoma megemlékezési ünnepét, amelynél az utólagos engedelmesség korlátozásai elesnek, ez teszi kötelességgé, hogy az apagyilkosság bűntettét a totemállat föláldozásával újra meg újra megismételjék, valahány­ szor ama cselekedet megőrzött szerzeményét, az apa tulajdonságainak elsajátí­ tását az élet változó befolyásai megsemmisítéssel fenyegetik.” Freud erre a 48

merész, tulajdonképpen az egész identifikációs elképzelést már magában foglaló feltételezésre egy megenyhítéssel teszi rá a koronát. Ha a neurotikusra jellem­ ző, mondja, hogy „a lelki valóságot a tényvalóság fölé helyezi, gondolatokra épp oly komolyan reagál, mint a normális ember csak a valóságokra”, a primitívek­ nél jellegzetes animizmus, mágia, a gondolati mindenhatóság megengedi, hogy „lelki tényeik rendkívüli túlértékelését tulajdonítsuk nekik... Eszerint az apa elleni gyűlölség puszta impulzusa, a megölésére és megevésére irányuló vágy­ fantázia létezése elégséges lehetett ahhoz, hogy ama morális reakciót létrehoz­ za, amely a totemizmust és a tabut megteremtette.” Freud analitikus tapasztalatokból építkező metapszichológiájában elkülö­ níti az azonosításnak azt a módját, mely az ösztönfejlődés orális szakaszára jellemzően bekebelezéssel törekszik a tárgy birtokbavételére. Ösztönök és ösz­ tönsorsok (1915) című tanulmányában kifejti, hogy a primer nárcizmus állapo­ tából - melyre a szervörömben adott autoerotikus kielégülés jellemző és a külső világ nincs megszállva, azaz a kielégülés vonatkozásában közömbös - az én úgy lép tovább, hogy az önfenntartó ösztönök révén szerzett élményeken keresztül a külvilágból tárgyakat szerez, és tapasztalja, hogy a belső ösztönimpulzusok időnként kínzóak. Az örömforrást jelentő tárgyakat magába vetíti (erre vonat­ kozó Ferenczi-terminus 1909-ből az introjekció), másrészt kiűz mindent, ami önmagán belül kínt okoz (projekció). Ez azzal a a következménnyel jár, hogy az eredeti „valóság-én” - mely egy úgynevezett objektív kritériummal külsőnek talált mindent, ami elől az izomakció révén kitérhetett, belsőnek mindazt, mely­ nek feszültsége a mozgás ellenére állandó maradt - most öröm-énné egyszerűsö­ dött, mely a külvilágból leválasztja az örömtelit és azt inkorporálja, a megmara­ dót tekinti külsőnek. Ugyanígy saját magából is elkülönít egy részt, melyet a külső világba vetít és ellenségesnek érez. Ezután a belső én az örömtelinek, a külső világ a kínosnak felel meg. Ha tehát egy tárgy örömforrásnak bizonyul, a szeretet tárgya lesz, de egyben az én inkorporálja is. Az elgondolás szerint az inkorporáció vagy bekebelezés fázisában a szeretet a tárgy elkülönült létének megszüntetésével jár együtt, ezt pedig ambivalenciának kell látnunk. Csak az én bizonyos fejlődése után vehető fel az, hogy a tárgymegszállás az elkülönült ösztön-énből indul, azaz, hogy az ösztön-én erotikus törekvéseként jelentkezik. Ekkor jelenhet meg az azonosításnak először a Gyász és melankóliában leírt módja: ha az én a szexuális tárgyat valamiért feladni kénytelen, annak helyére lépve átalakul, azaz az énben a tárgy újra feltámad. A melankolikusok önvádlásait vizsgálva - melyek, ahogy tapasztalható, nem a betegre, hanem egy régen vagy most szeretett másik személyre illenek rá lényegtelen változtatások­ kal - azt kell gondolnunk, a szemrehányás a szerelmi tárgynak szól, amely át van helyezve a paciens énjére. A folyamat a következőképpen képzelhető el: A tárgyválasztás, az egy bizonyos személyhez való ragaszkodás valaha létezett, valamilyen mellőztetés miatt a tárgykapcsolat azonban összetört. Ezután nem történt meg a libidó normális visszavonása és új tárgy megszállása. A szabad libidó az énbe visszahúzódik, mégpedig nem általános módon, hanem az énnek az elveszett tárggyal való azonosítását alapozza meg. Ebben a folyamatban mintegy a tárgy árnyéka vetül az énre, azaz az ént egy speciális hatóság fogja megítélni, mintha az az elhagyott tárgy volna. így a tárgyvesztés énvesztéssé alakult: az én és a szeretett személy konfliktusa az én kritikai aktivitása illetve

az identifikációval módosult én közötti hasadássá válik. Mindennek feltétele a szerelmi tárgyhoz való erős kötődés, és ugyanakkor a tárgymegszállás kicsi ellenállása. Ezt a látszólagos ellentmondást Freud megjegyzése szerint feloldja Ránk véleménye: a folyamat nárcisztikus tárgyválasztáson alapszik, így kudarc­ nál regresszió történik a nárcisztikus fokra. A nárcisztikus identifikáció helyet­ tesítés az erotikus megszállás számára: a szeretett személlyel való konfliktus ellenére sem kell feladni a szerelmi viszonyt. A tárgymegszállás identifikációs helyettesítése reprezentálja a tárgyválasztás egy módjáról az eredeti nárcizmusra történő regressziót. Az identifikáció tehát egy korábbi tárgyválasztási mód, az első út, ahogyan az én tárgyat választ. Az én magába akarja kebelezni a tárgyat a libidófejlődés orál-kannibalisztikus fázisának megfelelően, ami egyér­ telmű azzal, hogy szét akarja rombolni. A melankóliában történő identifikáció az énnek olyan átalakulását eredményezi, mely az énben feltámasztott szerelmi tárgyban megvalósítja a nárcisztikus szeretet lehetőségét, a bekebelezés legpri­ mitívebb birtokbavételi módját, az ezzel járó ambivalenciát, mely az én kettéhasadásában - az ítélkező hatalom különállásában - manifesztálódik. A csak melankóliás betegekre vonatkozó megállapításokat Az ősvalami és az én (1923)-ben kiteijeszti: Az ilyen identifikációs helyettesítéseknek az én kialaku­ lásában általában fontos szerepük van, lényegesen hozzájárulnak ajellem alakulá­ sához. „Lehet, hogy egyáltalában ez az azonosítás a feltétele annak, hogy az ősvalami (ösztön-én) a maga tárgyát feladja. Ez a folyamat mindenesetre, főleg a korai fejlődés szakában igen gyakori és arra az elgondolásra vezethet, hogy az én jelleme a feladott tárgymegszállások lecsapódása, a jellem a tárgyválasztások történetét tartalmazza.” A folyamat másik jelentősége, hogy a tárgyválasztás helyébe lépő énátalakulás módja annak is, hogy az én az ösztön-én felett úrrá lehessen. Ha az én a szerelmi tárgy vonatkozásait veszi fel, úgyszólván önmagát kínálja az elvesz­ tett tárgy kárpótlásaként. A tárgylibidó nárcisztikus libidóvá alakul. Ez deszexualizálódással jár, Freud értékelése szerint a szublimálás egy neme megy itt végbe. A jellemalakulás fontos aspektusa, amit az 1914-es tanulmányban (Beveze­ tés a nárcizmushoz) Freud az énideál alakulásáról ír. A kulturális, etikai normák tekintetbe vétele - mint ideál - mércéül szolgál az aktuális én számára. Ez az ön­ szeretet tárgya lehet, mint régen a tökéletesnek látott aktuális én. Külső kritikák, s a belső kritika felébredése ezt a tökéletesség érzést egykor lehetetlenné tette, de az én a szeretetet feladni nem akarta, tehát az énideálra áttéve tartja fenn. Az így teremtett ideál a gyermekkori nárcizmust, az én-szeretést helyettesíti. Freud újra egybeveti az ideálképzést a szublimációval, különbségét kiemeli; míg ott az Ösz­ töncél, az idealizációban a tárgy változik meg. Az idealizáció igényli a szublimációt, de a szublimáció folyamatát segíteni nem tudja. Az inkorporáció primitív formájából a tárgymegszállás identifikációs pót­ lása, a nárcisztikus önszeretésből az én-ideál alakítása jön létre. A jellem ily korai alakulására vonatkozó megállapításokra támaszkodva a preverbális idő­ szakkal foglalkozó gyermekanalitikusok megfigyelésekkel, és azokat értelmező elméletekkel bővítették az azonosítás kezdeteire vonatkozó tudásunkat. Leglényegesebbek az anya-gyerek kapcsolatra vonatkozó felismerések. Az élet kezdetén ugyanis a gyermek önmagát és az anyát teljes egységnek éli meg, az anya külvilágként történő észlelésére csak fokozatosan válik képessé. A Hermann Imre által duáluniónak nevezett állapot én-fejlődést meghatározó jelentő­ 50

ségére mutat, hogy Anna Freud egy későbbi korszakról írva a szülő ideáljainak átvételével kapcsolatban megjegyzi, hogy az azonosság élménye helyreállítja az anya-gyerek egységet, mely az élet kezdetén - amikor az örömkereső én és a szükséglet kielégítő vagy kielégítést visszatartó külvilág még nem különült el fennállt. René Spitz csecsemőmegfigyeléseinek az azonosításra vonatkozó megálla­ pításait veszem számba. Az anya-gyerek kapcsolat diádban az érzelmi klímát jelöli meg a megfelelő fejlődés alapfeltételének, amikor is az anya gyereke iránt érzett szeretete a figyelem állandó tárgyává teszi a gyereket, mindig megújuló gazdag tapasztalatok skáláját kínálva számára, mely tapasztalatokat az anyai érzelem színez, mely érzelemre a gyerek is érzelemmel válaszol. Ebben a fejlő­ désben az anya személyének biztos felismerése - melyet az idegentől való félelem megjelenése jelez - körülbelül 8 hónapos korra tehető, ez a valódi tárgykapcsolat kialakulásának ideje. Spitz gondolatmenetében az én-ösztön-én, én-külvilág elhatárolódását, azaz az én strukturálódását is erre az időre teszi. Az én stukturálódása során leírt megfelelő érzelmi klíma teszi lehetővé az azonosulás előfokának megjelenését - az anya gesztusainak imitációját. Az ér­ zelmi klíma serkenti ugyanis a gyereknek azt a kísérletét, hogy úgy cselekedjék, mint az anya. Ez serkentette már az akció patterneket, mozgássorok kivitelezé­ sét is korábban, az én kialakulásával egyidőben most olyan viselkedés pattéra jelenik meg, amit Berta Bornstein „identifikáció a gesztuson keresztül” néven emelt ki. Spitz ezt úgy érti, hogy a gyerek a gondolati tartalom megértése nélkül imitálja a mozdulatot. Ezek a gesztusok a kölcsönös kommunikáció (pl. labdagurítás) során jelentést nyernek. Ezt tartja Spitz a preverbális fejlődési szakasz befejezésének. - Érdemes megjegyezni, hogy Wallon egy más gondolatrendszer­ ben a váltogatós játékokkal az Én és a Másik elkülönülését írja le ebben a szakaszban. - A folyamatba verbális elemek is ágyazódnak - még értelem nél­ küli verbális gesztusok. Spitz itt látja a preverbális időszak végét: tehát az imitációval elinduló azonosítás, a jelentéssel teli beszéd kezdete egy időre esik. Kiemeli, hogy az azonosítás révén a gyerek egyre inkább képes az anyjától való függetlenséget elérni. Az anya imitációja révén el tudja magát látni azzal, ami­ ről eddig az anya gondoskodott. - Érdemes a beszéddel kapcsolatban azt az összefüggést kiemelni, hogy a beszéd révén az anyába való kapaszkodás a távol­ ságon keresztül is lehetséges. (Hermann) Mielőtt Spitz szerint folytatnánk a fejlődés követését, ennek a korai sza­ kasznak néhány más vonatkozását kell áttekintenünk. A váltakozással történő elhatárolódás jelenségének jól megfelel Hermann gondolata, mely szerint az azonosítás előfoka az átfolyás vagy határátlépés, melynek érzékelési modelljét a megkapaszkodási szindrómához tartozó hőorien­ tációban látja. Hermann a lélektani azonosítás és a logikai azonosság összefüggéseit vizs­ gálva az azonosítás háromféle minőségét különbözteti meg, azokat a gondolko­ dás kialakulásában szerepet játszó különböző érzékszervi modalitásokhoz rendelhetőnek látja. Megkülönbözteti az egyedi azonosítást, melyet a vizualitással mint a tárgyak egyedi konkrét felismerésének lehetőségével kapcsol össze, vala­ mint az úgynevezett kollektív sémával történő azonosítást, melyet a tárgyaknak csak tipikus jellegzetességeit felismerő tapintással hoz összefüggésbe. A kollek-

tív séma ismertetésére, mely az egyéneken túl csoportokkal való azonosulás kérdésére ad magyarázatot, még visszatérünk. A kétféle tulajdonképpeni azonosítás mellett most a hőtájékozódással össze­ függő átfolyás - határátlépés jelenségét kell megértenünk, melyet Hermann az azonosítás előfokának tart. A tárgykapcsolat legprimitívebb szintjén a szeretetgyűlölet hullámának még az én semmivel sem áll ellen, mint ahogy a testek hőcseréjekor a meleg-hideg szabadon átáramlik. Az anya-gyerek kezdeti egységben a hőáramlás jelenségeit az anya gyakran észreveszi. Analitikus tapasztalatok szerint erős nárcisztikus megszállás, regresszió esetén a hőorientáció állandóan felszínre akar törni. A csecsemőkori táplálkozási zavarok, táplálék elutasítás több példáján elemezhető, hogy az anya érzelmi állapota hogyan folyik át a gyerek reákcióiba. Például egy néhány hónapos gyermek leromlott állapotban azért került kórházba, mert anyja képtelen volt etetni őt. Az étel visszautasításának fizikális oka nem volt, a kórházi nővérek tudták táplálni. Kiderült, hogy az anya mindig állva etetett feszülten figyelve minden ajtónyitásra, hogy a család más kívánságainak eleget tegyen. Az anya feszültségének oldása oldotta meg a gyermek táplálkozási zavarát, példázva az anya és gyermek közötti érzelmi átfolyást. Az átfolyás az azonosítás előfoka, nincs is még igazi szétválás. Véleményem szerint az azonosítás fejlődésének duálunióból kiinduló magyarázata térmészetes magyarázatot ad a meginduló imitációra is, melyet Spitz homályos indoklással az anya elégséges érzelmi aktivitásához köt; ez ugyanis az átfolyás felvétele nélkül nem magyarázza, miért válaszol a gyerek ezekre az érzelmekre. A kapaszkodási ösztön alakulásának egy másik mozzanata szintén az azonosítás kérdésköréhez kapcsolódik. Az ujjszopást, különféle rongyok, párnavég szórongatását Hermann mint az anyába kapaszkodás pótló-képződményeit értelmezi. - Winnicott ugyanerre a jelenségre figyel fel, ezeket a különleges becsben tartott tárgyakat és a hozzájuk kapcsolódó szokásokat együttesen átmeneti tárgynak nevezi, melyet a kisgyerek anyja jelenléte hiányában vesz birtokba. Az átmeneti tárgy a külső és belső világ között létezik. A csecsemő az első frusztrációk során kezdi elkülöníteni a belső és külső világot: az anyát hallucináló ujjszopást, az autóerotizmust kiegészítik a pámavég, vagy egy szőrállat, köztes teret teremtve a gyérmek és a külvilág között. A gyermek számára külvilág, kívülről tekintve a gyerek szoros sajátja, ahova az anyát helyettesítő fantáziák vetíthetők. A átmeneti tárgy több - konkrétabb - mint a hiányolt anya illúziója; Winnicott az én-nem-én elkülönítését, a fantáziaműködést, introjekciós és projekciós folyamatok során a valódi tárgy kilakítását, az azonosulást származtatja belőle. Elgondolásában Melanie Klein identifikációs elmélete vezérli, aki feltételezi, hogy az anya szükségletkielégítő, illetve kielégítést késleltető váltakozó viselkedése nyomán jó és rossz anya előképe alakul ki a gyermekben. A bekebelezési törekvésnek megfelelő introjekció során körvonalazódó jó tárgy minden későbbi szerencsés identifikáció kiindulópontja. A folyamatban Klein a szeretet és a harag anyára vetítését, projekcióját tételezi fel, illetve azt, hogy az internalizált anya jellemzője ugyanez az érzéspár. Az anya az első tárgy az introjekciós és projekciós folyamatok számára. A pszichoanalízis foglalatá-bán Freud is foglalkozik ezzel a gondolattal: „Az anyamellnek azért kell a gyerek saját testétől különválnia és kívül, a külvilágban kapnia helyet, mert a gyerek gyakran kénytelen nélkülözni. így lesz 52

( m

k< ri sz a; ill ni je g: se

g^ m ri ki e{ el

le ti ti n g

n k r< s; e a v e n s ti ti n t e n b

h t t

nosulás ti összelann az zeretetí hó'cseígben a ,ok sze5an fel­ ás több k reakjltkórilis oka g állva gainak lkozási éleméita ternályos tfolyás nekre. azonoág szoilmezi. tartott ak neneneti során i autó»gyer­ ke rek tárgy ílkülövalódi ,ételevisellezési ísóbbi , és a ilizált Los és attal: külvi! lesz

belőle tárgy, amely az eredetileg nárcisztikus libidómegszállásának egy részét is magával viszi. Ez az első tárgy később az anya személyévé teljesedik ki.” A kellemetlen érzések elhárítására indulnak a projekciós folyamatok, a kellemetlent igyekszik külvilágnak tekinteni az én, a legősibb védekezés sze­ rint. A kivetítés a tárgyat ellenségesnek mutatja, az a leszakítás miatt az én széttagolódásával fegyeget. Ezzel ellentétes a jó érzések, a jó tárgy itrojekciója, az énben történő itegráció. Melanie Klein ugyanakkor a jó érzések kivetítését illetve a rossz anya introjekcióját is az introjekciós-projekciós folyamatok részé­ nek látja. Introjekció-projekció egyensúlya a megfelelő fejlődés feltétele. A pro­ jektív identifikáció szétdaraboló tendenciáját fontosnak tartja a skizofrénia ma­ gyarázatában, a más emberre vetített saját érzés, a másokba helyezkedés a sokszor emlegetett empátia. A projektív identifikáció nehezen érthető, sokszor mesterkéltnek tűnő ma­ gyarázata a skizofrénia elszemélytelenítő, illetve projekciós mechanizmusok dominarfETSfját mutató jelenségeibe számomra jól bevilágít. A normál kisgyerekko­ ri fejlődésre vonatkozóan pedig épp az átmeneti tárgy terében érthető, ahol kiderül, hogy a kétféle irányulás egy közös fantáziatérben zajlik. A két folyamat egyensúlya, a megfelelő identifikáció segíti épp a belső és külső világ megfelelő elhatárolódását, mely határt a fantázia, a kreativitás mindig átjárhatóvá teszi. Ide kívánkozik még Winnicott terápiás tapasztalatokra hivatkozó megkü­ lönböztetése a tárgyhoz kapcsolódás és a tárgy használata között. A tárggyal tartott kapcsolatban a személy a projektív identifikációs képe szerint szereti a tárgyat. Ezt a szubjektív tárgyat a szeretet-gyűlölet párosban szét kell rombol­ ni; a rombolást a tárgy túléli; az objektív, projektív folyamatoktól mentes tár­ gyat lehet aztán használni - ez a reális látás volna a terápia célja. Az azonosítás előjeleinek és előfeltételeinek számbavétele után ismét Spitz megfigyeléseihez térünk vissza, aki az azonosítás fejlődésében 15 hónapos kor körül érdekes fordulópontot figyelt meg. A gyerek, amikor járni kezd, a mozgása révén addig nem létező veszélyhelyzetekbe kerül, melyektől az anya korlátozás­ sal, tiltással kénytelen megóvni. A korábbi imitáció folytatásaként a gyerek elsajátítja a tiltást, a mozdulatot, majd a szót is, mely egy váratlan pillanatban a saját tiltakozás kifejezéseként, önálló akcióként jelenik meg a viselkedésben — visszautasít valamit, amit az anya kíván, vagy ajánl. Spitz hangsúlyozza, hogy ez a fordulat az utánzó viselkedéstől eltérően már az igazi azonosulás jele, nem magyarázható a tanuláselmélet emléknyom megerősítésről, asszociáció láncról szóló magyarázatával az az absztrakció és generalizáció, ahogy a gyerek ajánla’ tót, kérést, tiltást, felszólítást egyaránt visszautasít, a tagadás általános jelen­ tését átértve. A jelenség dinamikáját Spitz így értelmezi: a tiltás frusztráció, mely a gyerekben agressziót mobilizál, az agresszív rezdület összekapcsolódik a tiltás gesztus és szó emléknyomaival (ez az oka a tilalomra emlékezésnek, elsajátításnak). A tiltó gesztusnak, a tiltó szónak agresszív megszállása alkal­ massá teszi azt a frusztráló személlyel való szembeszállásra, az anyával szem­ beni tiltakozás kifejezésésre. A tiltás megértésével egyidőben történik a gyerek énjében az a változás, hogy a nárcisztikus szakaszra jellemző passzivitásról a kifelé irányított aktivi­ tásra tevődik át a hangsúly. A gyerek nfem tűri a passzivitásba való visszaszorí­ tást, énjében konfliktus támad a saját kívánság és a szerelmi tárgy tiltása; az

anyával való kellemetlen szembeszállás és tárgyvesztés illetve szeretetvesztés között. A kompromisszumos megoldás az éppen előtörő' elhárító mechanizmus, az identifikáció révén lehetséges. Az énben inkorporált tagadó gesztus és szó a tőle független kín-érzés által provokált agresszív impulzussal kapcsolódik össze. A szeretett tárgytól átvett ’nem’ szó a sok negatív élmény miatt agresszív meg­ szállással terhelt, így alkalmas az agresszió kifejezésére. Ez az oka, hogy a szeretett tárgy ellen fordulásra van felhasználva. Spitz a helyzetet hasonlónak látja az Anna Freud által leírt agresszorral történő azonosítás esetéhez; a továb­ bi hónapokban rendszerint kialakuló makacsság (dackorszak) magyarázatát az identifikációnak ebben a sajátosságában látja. Spitz kiemeli, hogy a tagadószó a korábbi sokjelentésű szómondatoktól abban különbözik, hogy jelentése olyan egyértelmű, mint a a matematikában, s mint ilyen, absztrakció általános terméke. Úgy tűnik, hogy itt kezdődik a másodlagos folyamat fokozatos érvényre jutása. Spitz úgy véli, hogy a felnőtt értelemben vett első absztrakció, «itat vé­ leménye szerint minden absztrakció, az agresszív megszállás áttolásával tör­ ténik. Nem egyszerűen identifikáció eredménye, hanem két lépésben törté­ nik. Az észlelt, felfogott dolog bizonyos elemeit leválasztjuk az agresszív energiával, a második lépésben az agresszív energiával leválasztott elemeket az én szintetizálja jelképben vagy fogalomban. Spitz fejtegetései a preverbális korszak lezárulását, egy új korszak kezdetét az azonosítás összefüggésé­ ben tárgyalják. A szeretett tárggyal való szembekerülés konfliktusával, a szeretetvesztés veszélyével a Freud által leírt azonosítás modellhez jutottunk vissza. Mielőtt továbbmennék, két esetet említek. Mindkét példa autisztikus gye­ reké. Talán a korai azonosítást ritkábban tudjuk tetten érni szokásos neuroti­ kus beteganyagunknál, a hozzánk kerülő gyerekek zöme túljutott ezen a fejlődé­ si szakaszon. Az első 5 éves, csak néhány szót beszélő fiú. Most kezd többet beszélni, beszédét csak anyja érti, aki a jelenlegi szakaszban kezd gyerekével többet foglalkozni. Korábban fő játéka a szobában lévő rolós szekrény ki-be csukása, ebből a szekrényben lévő emberfigurák kínálásával próbálom kimozdítani. Egy alkalommal kivesz egy női figurát. „Kivetted a mamát” - mondom. Nevet, a figura fejét a szkjába veszi, majd megöleli. „Megeszed. Úgy szereted, majd meg­ eszed.” „Mama-mama pápá” - mondja. „Elbúcsúztál a mamától, elment a mama, hozzám jöttél” - próbálom érteni a közlését. A figurát a székembe ülteti, majd ő is leül a helyemre. Vele szemben én a kisasztalra ülök. Feláll, mutatja, hogy mellém akar ülni, amikor segítek ebben, boldogan nevet. - A második egy 4 éves, már sokmindent beszélő fiú. Általában csövekkel, csatornalefolyókkal van elfoglalva, a szobám előtt lévő csatomafedőket, „vasakat” mindig felszedi, be­ hozza a homokba. Egy idő után ezt korlátozni kezdem: „Kint játszhatsz vele, de nem lehet behozni, a lyukba beleeshet a nénik lába, fájni fog.” A mozdulatot mindig meg kell mutatnom, „lába”, „fáj” szavakkal kíséri ezt, de a „vasról” igen nehezen mond le, gyakran sír. A folyamatban az anya jól együttműködik, kint engedi a vasazást, a korlátozást rámhagyja, de helybenhagyja, a kiváró, megér­ tő légkör megteremtésében végig partner. Többhónapos szünet (szabadság, be­ tegség stb.) után jönnek. A gyerek feltűnően többet, megfelelő grammatikai 54

vesztés íizmus, is szó a í össze, ív meghogy a nlónak továbatát az ltoktól kában, ódik a Ist vé­ si törtörtéesszív meket /erbáígéséml, a ttunk sgyeurotijlődézélni, öbbet kása, •Egy ret, a meg­ ama,

íyd ő hogy

!gy 4 1van !, bee, de latot igen kint igér, betikai

fűzéssel beszél, érzelemnyilvánítása gazdagodott. Első alkalommal ünnepélyes boldogsággal jön, nagyon csendes és nyugodt. A „vasakat” egyáltalán nem akar­ ja felszedni. Homokozni kezd, vizet kér: „utolsó”, teszi hozzá nagyon komoly arckifejezéssel. A szó a homokozás közben korábban alkalmazott korlátozás felidé­ zése: figyelmeztettem, hogy az utolsó kanna vizet adom, de utána mindig kellett Újabb utolsót adni. - A példában a frusztrálóval való azonosulás és a beszéd ug­ rásszerű fejlődése egybeesett, ugyanákkor az érzelemkifejezés nyilvánvalóvá vált. Közismert, hogy Freud elmélete szerint az ember életében az ödipusz helyzet megoldása kulcsfontosságú, hogy megfelelő elintézése a felettes én ki­ alakulásához vezet, hogy sokféle buktatója miatt a neurózis dinamikájában fontos szerepet kap. A folyamat másként zajlik le fiúk és másként a lányok esetében. Freud a jellegzetes változatokat „A pszichoanalízis foglalatú”-bán fog­ lalja össze: Fiú: nemi szerve védelme érdekében lemond anyja birtoklásáról, nemi élete esetleg végig ezt a tilalmat szenvedi. Ha erős benne a női komponens, akkor a tilalom, a férfiasságát fenyegető veszély ezt felerősíti. Apjával szemben olyan attitűdöt vesz fel, amit anyjának tulajdonít; passzív lesz. A maszturbációról lemond, de a kísérő fantáziatevékenységről nem. Sőt, mint egyedüli kielé­ gülés, ebbe egyre jobban belemegy. „És bár ezekben a fantáziákban még mindig az apjával azonosítja magát, egyidejűleg és talán túlnyomórészt az anyjával is azonosul. E korai onánia-fantáziáknak a származékai és átalakult képződmé­ nyei rendszerint helyet szereznek maguknak a fiú későbbi énjében, és részt vesznek jellemének kialakításában. De az apjától való félelme és az iránta érzett gyűlölete a nőiességének ettől a felerősödésétől függetlenül is jelentéke­ nyen fokozódik. Férfiassága az apjával való dacos szembenállás fedezékébe vo­ nul vissza, s ez az attitűd kényszerű meghatározója lesz majdani viselkedésé­ nek az emberi társadalomban. Az anyja iránti erotikus kötődésének rögzülése gyakran a tőle való túlzott függésben mutatkozik meg.” Lány: Egyszerűbb a fejlődés útja: a penis hiány, a csökkentértékűség érzé­ se miatt a maszturbáció abbahagyása, a szexualitástól elfordul. Ha túlzott a férfivá levés vágya, férfias szokások. Másik fejlődési lehetőség: elkeseredése miatt leválik a szeretett anyáról, és más tárgyat választ: az apát. Anyját gyűlöli; helyébe vágyik, penisre, gyerekre. „Ha egy szeretett személyt elveszítettünk, akkor a legtermészetesebb reakciónk a vele való azonosítás, vagyis úgy pótoljuk, hogy mintegy belsőleg válunk eggyé vele.... A kislány... Ragaszkodását anyjához a vele való azonosítás válthalja fel.” Különleges szerepe van az ödipális szakaszban a rivális szülővel történő identifikációnak. Freud Az ősvalami és az én-ben úgy látja, hogy a korábbi szakaszokban kialakult azonosításokba most az ellenkező nemű szülő iránt érzett szerelem miatt az azonos nemű szülővel szemben ellenséges rezdületek keverednek. A büntetéstől való félelem (fiú esetében az apa büntetésével kap­ csolatos kasztrációs félelem) az ellenkező nemű szülőhöz fűződő szerelem elfoj­ tására kényszerít, mely az azonos nemű (apa) szülő autoritásával való azonosí­ tás segítségével lehetséges. Az autoritás énbe vetítése képezi a felettes én mag­ ját. Az ősvalami és az én-ben a komplexum többféle lehetséges megoldásának részletes elemzése során a mindkét szülővel történő azonosulás jelentőségét emeli ki Freud. Szokásos lefolyás szerint az azonos nemű szülővel történő azo­ 55

nosulás megőrzi az ellenkező nemű szülőt, mint szerelmi tárgyat, de pótolja is az azonos neműt, mint a rivalizáló helyzetben elveszett tárgyat. A folyamat énben megjelenő származéka a két valamiképp összeegyeztetett azonosítás, mely a korábbi azonosításoktól eltérően megtartja különállóságát, én-ideálként, felettes énként áll az én egyéb tartalmával szemben. A kettősség értéséhez hozzá kell tennünk azt is, hogy a Tömeglélektan és én-analízis-ben hangsúlyozza a korábbi azonosításokkal való rokonságát is: kez­ dettől ambivalens, egyaránt fordulhat szeretet kifejezésbe illetve abba a kíván­ ságba, hogy valakit eltüntessen. Orális libidószerveződés származékaként visel­ kedik, ahol a kívánt és értékelt tárgy asszimilálása megevéssel történik, ami ugyanakkor meg is semmisíti azt. Ha az Ödipusz konfliktus egyszerű elfojtással oldódik meg - de nem tör­ ténik meg a komplexum szétrombolása a felettes én kialakulása helyett az azonosítások a tünetben jelennek meg. Az Ödipusz komplexum lesüllyedése című tanulmányában Freud hangsúlyozza, hogy itt húzódik egészség és be­ tegség - élesen soha nem megvonható - határa. Például: A rivális szülő he­ lyébe lépésnek kívánsága a szülő betegségének mint egy tulajdonságnak identifikációs átvételét eredményezheti, így a tünet egyben a tiltott kívánság büntetése is. Más esetben a tilos tárgy-kapcsolat elől identifikációba történő regresszió nyújthat menekvést - hisztériás tünet vagy kóros karakteralaku­ lás származik belőle. A tünetben megjelenő azonosítást a következő példán szemlélteti: Egy lány ugyanolyan kínos köhögést mutat, mint anyja. Az odipális időszakban anyja helyébe akar lépni, hogy apja szeretetét bírja, csak tünetben lép helyére, mely egyben a tiltott kívánság büntetése is. Ugyanez a tünet Dóra esetében az apával történő azonosítás: a tiltott tágyválasztás elhárításaként a szeretett sze­ méllyel való identifikáció történik, a tárgyválasztás identifikációra, a legkorábbi érzelmi kapcsolódásra regrediál. - Elfojtás esetén, mint tünetképződéskor, gya­ kori az identifikációra való regresszió. A védekező identifikáció példáinak Freud elemzései mellett nevezetes An­ na Freud altruizmusról írott tanulmánya, mely szerint ez a látszólag kedvező karakteralakulás a saját vágyak letiltásán és projekciós eltolásán keresztül valósul meg. Több ismertetett eset közül A. Freud nevelőnő példáját emelem ki, aki analízisében gyerekkori fantáziákról számol be, melyekben gyönyörű ruhákat, sok gyereket szeretne. Ezen kívül idősebb társainál mindent jobban akar csinál­ ni, azt akarta, hogy mindenki okosságát csodálja. Felnőtt életében kívánságai­ nak nyoma sincs, rosszul öltözött, látszólag nincsenek szexuális kívánságai. De mások gyerekeivel jól bánik, így választja foglalkozását is, nagyszerű házasság­ közvetítő, mások szerelmi történetei izgalomban tartják, férfi barátainak karrieije mindig fő gondjai közt szerepel. Úgy látszik felettes én alakulása miatt szexuális kívánságai le voltak tiltva, de azokat nem fojtotta el, hanem projekció­ val másokba helyezte, s ezekkel azonosulva, mások életében teljesülnek kíván­ ságai. Analíziséből előkerült egy emlék, mely fordulópont. Idősebb nővére ud­ varlójába titokban szerelmes volt, egyszer a nővérét váratlanul hívta a fiú sétál­ ni, ő lázasan segített öltözködni, s közben olyan örömet érzett, mintha ő menne szórakozni. - Hasonló mechanizmussal történt, amikor az egyik gyerek anyja 56

ótolja is olyamat inosítás, eálként, iktan és ; is: kezi kívánít visel­ ik, ami em töryett az lyedése és be­ ülő heságnak /ónság örténő alakui: Egy akban ilyére, jen az tt sze)rábbi gyass Andvezó' jsztül i, aki ákat, sinálágaili. De sságarriniatt kcióván! udétáljnne nyja

nem akart valamit enni adni a gyereknek, ő teljes agresszióval követelte, miköz­ ben magának sohasem volt fontos az evés. A. Freud úgy találja, hogy az altruiz­ mus eseteiben, ahol a vágy projekcióval és azonosítással kívülre helyezett kielé­ gülést talál, az elhárítás mindig irigységgel kapcsolatos. Esetében az apa és idősebb báty iránt érzett penis-irigység, mely szerint nő létére nem tud elég karriert csinálni, ez a vágya férfi barátai életében teljesül. Másrészt nővére szépségét irigyelte, mely a leírt módon oldódott meg az altruista törekvésekben. Több példával illusztrálja A. Freud, hogy a szigorú felettes én által letiltott vágyak a másokba helyezéssel aktívvá válhatnak. Érdekes megjegyzése, hogy ezeknél az embereknél nincs halálfélelem, azért aggódik, akire ösztönös vágyát kivetítette. Például a nevelőnő neveltjéért. A. Freud megjegyzi, hogy a teljesületlen vágyak kivetítése sok szülő gyereknevelését is jellemzi, ezzel az identifi­ kációval segítik vagy épp hátráltatják gyerekük fejlődését. Szintén az identifikáció védekező funkcióját emeli ki Anna Freud az agresszorral való azonosítás - gyermekterápiákban megfigyelt - jelenségének értelmezésekor. A kisgyerek a felnőtt elmarasztalásától való félelmén úgy lesz úrrá, hogy átveszi a támadó felnőtt viselkedésbeli sajátosságait: vagy a támadástól való félelme közepette ő maga válik támadóvá; vagy büntető atti­ tűdje mellett a bűnt projekciós mechanizmussal önmaga helyett a külvilág­ nak tulajdonítja. 1. Aichom esetét idézi egy fiúról, aki a tanár szidalmára, állítólagos csúfo­ lódó grimaszokkal reagált. Hármas beszélgetésben a terapeuta észrevette, hogy a grimaszok a dühös tanár arckifejezésének torzított mása, a fiú a dorgálástól való félelmén azonosítással lett úrrá, átvette a támadó viselkedését. - (A táma­ dó viselkedésével való azonosulás történik azokban az esetekben is, amikor a gyerekek orvos játéka a passzívan elszenvedett bántalmakat aktivitásba fordít­ ja. Fogorvostól jövő betege spárgát darabolt, minden ceruzát meghegyezett, he­ gyét letördelte.) 2. A várható támadás ellen védekezik az a fiú, aki amikor analízise az onánia fantáziákhoz közeledik, hirtelen otthon, az analitikusnál nyugtalan, ag­ resszív, virgáccsal csapkod, konyhakéssel üt a felnőttek felé. Amikor végre az onánia megbeszélésre kerül, megkönnyebbül, a virgácsot az analitikusnál hagy­ ja. A dolog lefolyása mutatja, hogy agressziója nem a férfivonások előtörését jelenti, hanem az onánia felőli rosszallástól félve agresszióval védekezett. Az agresszió a megoldás után szükségtelenné vált. 3. A projekciós mechanizmussal kiegészített büntető attitűd működik an­ nak a kislánynak az esetében, aki intim dolgai eltitkolása közepette szemrehá­ nyásokkal illeti az analitikust, hogy életéről nem beszél. A kezelés szabályainak megszegése miatt kritikája megszólal, de a hibát kivülre helyezi, hogy magát a szemrehányástól megvédje. - Hasonló az anyját kíváncsisággal vádoló fiú, aki maga akarja anyját meglesni. Anna Freud értelmezése szerint ez a védekezés közbülső fok a felettes én alakulásában: a kritika introjekciója megtörtént, de nem vált még önkritikává; az önkritika kellemetlensége ellen az én kivetítéssel védekezik. —Hogy a kivetí­ tett kritika a morálnak jellegzetesen megjelenő előfoka, érdemes az elmondotta­ kat összefüggésbe hozni Piagetnak a morális ítéletekkel kapcsolatos gyermekvizsgálataival. - Anna Freud megjegyzi, hogy sokan felnőttkorban sem jutnak 57

túl ezen a stádiumon, a felettes én tökéletlen alakulása miatt másokkal szem­ ben szigorú, támadó emberek maradnak. Az azonosítás az agresszorral jelenségkörében ki kell térnünk arra az esetre, amikor a felnőtt agresszió nem elmarasztalás, hanem valódi támadás, mint például szexuális csábítás. Ferenczi leírása szerint a felnőtt tekintélye kényszeríti a gyereket, hogy akaratának alávesse magát; a gyerek szorongása ellen a támadóval való azonosítással védekezik, így a történteket elmosódottan, mint belső történést éli meg, részben elfelejti. A dolog legsúlyosabb tényezője, hogy azonosítás révén a felnőtt bűntudatát is introjiciálja: önmagát érzi bűnös­ nek. - Nem érdektelen a leírt mechanizmust pedagógiai célzatú felnőtt agresszi­ ókkal kapcsolatban is végiggondolnunk. Ferenczi gondolatait példázza számomra egy 5 éves kislány esete, aki évekkel ezelőtt súlyos tikkel jött a rendelésre. Nemi szervéhez kapott, és közben jellegzetes nyögő hangot hallatott. Az anyától megtudtam, hogy hirtelen fellán­ goló onánia lenyugtatása érdekében távoli nagybátyjához vitték, ahol az onánia valóban csökkent, és a gyerek váratlanul elmesélte, hogy a velük egy házban lakó, valószínűleg pszichotikus debil nagybácsi milyen szexuális játékra kény­ szerítette. Az anyával folytatott katartikus megbeszélés után, amikoris megtud­ ta, hogy pár nap múlva hazaviszik, tehát találkozik a nagybácsival, kezdődött a tik. Mintha míg kezével a titkot mutogatná, a kísérő nyögés a hallgatás-kimon­ dás dilemmát dramatizálná. - A súlyos tünet a fellépés hirtelenségének megfe­ lelő gyorsasággal pár hónap alatt elmúlt, mert a Piroska és a farkas bábozásá­ val rátalált arra a kifejezési módra, melyben a trauma, a csábítás, a félelem és a magakelletés eljátszható volt. A játék során Piroska felülemelkedett a farkason, akit egyszer-egyszer szamárral helyettesítvén alkalmat adott a valódi törté­ nettel való összefüggés megbeszélésére. A kislány ötéves korának megfelelően a játék kimenetele, hogy a vitézzel már kacérkodhat Piroska, sőt anyja jóváhagyá­ sával tartott esküvője után Piroska gyerekeinek története is eljátszható volt. Noha a tik a titok bevallása után kezdődött, úgy látszik, a történték elbeszélése, a hozzá tartozó fantáziák terápiában történő feldolgozása segített abban, hogy az elfojtás, a tudattalanul átvett bűntudat ne okozzon további betegséget. - Az eset szépsége, hogy az anya, nevelési attitűdjét megerősítve látva a terápiában, a folyamatot megértve szintén valamiképp azonosított: a kisebbik gyerekével töltött GYES lejárta után óvodába ment dolgozni, azóta elvégezte az óvónőkép­ zőt, több gyereket küldött már óvodásai közül a rendelésre. Az ödipusz helyzet sikertelen megoldása, mint láttuk, tünetképzéshez, beteg karakter-alakulásához vezet. Megfelelő megoldása pedig a két valahogy összeegyeztetett azonosítás révén különálló instancia, a felettes én létrejöttét eredményezi. Az ősvalami és az én-ben Freud azt írja, hogy ez az azonosítás a korábbi azonosításokat megerősíti, végérvényessé teszi. A korábbi fejlődési szakaszra vonatkozóan ugyanitt tesz említést arról, hogy a különböző tárgyakkal való azonosítások konfliktusba kerülhetnek egy­ mással, s ennek megoldásában bárhogy is jár el az én, az élet első éveire eső azonosítások a legerősebbek, legtartósabbak; az Ödipusz helyzetben történő azo­ nosítás teszi ezután végérvényessé őket. A pszichoanalízis foglalatú-bán a felettes én kialakulását, működését a kö­ vetkezőkkel jellemzi: Akisgyermekkor vége felé az énben fontos változás követ­ 58

kezik be. Ekkor már legalábbis részlegesen lemondott arról, hogy a külvilág egy darabját, mint tárgyat birtokolja, ehelyett azonosítással tette azt magáévá, vagyis valami, ami addig a külvilághoz tartozott, mostantól fogva belső világá­ nak alkotórészévé vált. Ez az új pszichikus instancia ugyanazt a szerepkört tölti be, mint régebben a külvilágban lévő személyek: felügyel az énre, utasításokat ad neki, irányítja, büntetésekkel fenyegeti, pontosan mint a szülők, akiknek helyébe lépett. A felettes én bírói funkiójáról való élmény a lelkiismeret. Nem a szülők tényleges szigorával, nemcsak cselekedetért, de szándékért is büntet. Szigora az elhárítás erejének felel meg, amelyet az ödipusz helyzet kisértése ellen kellett latbavetni. A lelkiismeretfürdalás kínja megfelel a szeretet-elvesztés félelmének. A morális hatóság a külső tárgy helyébe lépett, így ezentúl is a külvilág szerepét játssza. Az egész élet során a kisgyerekkor hatását (gondozás, nevelés, függés) képviseli a felettes én# melyben „nemcsak a szülők személyes tulajdonságai érvényesülnek, hanem mindaz, ami rájuk magukra meghatározó hatással volt: társas környezetük követelményei, mértékei és a fajukra jellemző hajlamok, hagyományok. Azt mondhatjuk, hogy a külvilág a jelen hatalma, az öszton-én az organikus múlt, a felettes én a kultúra múltja, melyet a gyereknek első néhány életévében mintegy újra kell élnie. A felettes én átmeneti helyet foglal el az ösztön-én és a külvilág között, egyesíti magában a jelen és a múlt hatásait. A felettes én étrejöttében és működésében mintegy példán éljük meg, hogyan alakul át a jelen múlttá. Anna Freud korábban tárgyalt elemzéseiből lényeges azt is kiemelni, hogy a felettes én alakulása több lépésben történik. A szocializációról írt elgondolása szerint a szeretet-tárggyal való azonosulás folyamatát több lépésre bontja: imi­ tációnak nevezi a legkorábbi szakaszban azt a módot, ahogy a gyerek kipróbálja magát a csodált és hatalmasnak tartott szülő szerepében. Mindezt örömtelivé teszi az identifikáció, mely az én (self) állandó változtatásával igyekszik elérni a szülóképben kívánatosnak talált vonásokat. Ennek során a szülők ideálja a gyerek én-ideáljába kerül, mely a felettes én előfutára. A szülőképpel történő identifikációt, mely a felettesen előfutárának tartott ideális én kialakulásához vezetett, a külső szülői autoritás introjekciója követi, melynek eredményeként belső hatóság, aktív törvényhozó, az ösztönkorlátozó felettes én fejlődik. Jutal­ mazva illetve büntetve az én tevékenységét, a szülők szabályozó viselkedésének áttétele; ugyanakkor még hosszú ideig a külső autoritás támogatására szükség van. A szülői normák intemalizálása nem feltétlenül biztosítja a tágabb környe­ zet normáival való azonosulást. Anna Freud rámutat, hogy az iskolai környezet­ ben ugyan a nevelőkkel történő identifikáció még személyes színezetet ad az iskola szabályainak, de a szülői környezettel ellentétben itt tudomásul kell venni, hogy az egyéni különbségek helyett csak az életkori különbségeket veszik számításba; hogy azután felnőtt korra a „törvény előtti egyenlőség” absztrakt személytelen elvét elfogadva, bizonyos szabályokkal való személyes identifiká­ ció helyett az általános normákat internalizálja a felettes én. Hogy a szocializációs folyamat leírt időszakában is döntő jelentőségűnek tartja Anna Freud a szülőkkel történt elsődleges identifikáció hatását, kiemel­ jük a kriminális esetekről írt megjegyzését, miszerint azok mintha a szülői tekintélyt figyelmen kívül hagyó gyerek magatartását állandósították volna.

A tökéletlen felettes én alakulás egy másik lehetőségére figyelmeztet Hermann elgondolása a szülői kettős morálról (nyilvánvaló erkölcsösség, és titkolt ballépések), mely megfigyelt eseteiben kényszerbetegség kialakulásában ját­ szott komoly szerepet. Egy férfibeteg pl. anyja titkolt szerelmi viszonyáról tu­ dott, ugyanakkor apja munkaképtelen, felelőtlenül kivorya magát a család gondjaiból. - Egy fiú, aki tudományos munkával elfoglalt és szigorú apja elől kisebb sérüléseit mindig eltitkolta, akinek apja mindig megparancsolta az édes­ ség beosztását, pubertásban anyja abortusával kapcsolatban jött rá arra, hogy apjának része van a szexuális dolgokban. - Egy köztiszteletben álló nagyapáról kiderült, hogy a család egy fiútagjának születési dátumát meghamisította, hogy az elkerülje a katonaságot. - Hermann elemzésében kitér arra is, hogy a kettős­ ség gyakran a gyerek félreértéséből származik (lásd második eset), átélésében egy tulajdonság vagy esemény nem felel meg a szülő-ideálban reprezentált álta­ lános morálnak. Az identifikáció fejlődéstörténetében utolsó állomás az ifjúkorra jellemző identitás-formálódás. Erikson úgy gondolja, hogy a gyermeki identifikációk hatékonysága a szo­ ciális környezetben korlátozott, amennyiben a személy vonásai megerősítésre vagy visszautasításra lelnek, illetve a személy környezetét elutasítja vagy elfo­ gadja. A szociális környezet kölcsönhatásában alakul az identitás, a környezet egyetértése esetén harmonikus pszichoszociális közérzetként éljük át. Ifjúkor­ ban az identitás-keresés miatt az identitás kiélezetten tudatos. Erikson az identitás fogalmat a felettes én, én-ideál mellett a szociális környezettel való kölcsönhatás magyarázatára használja. Freud szerint, mint láttuk, a szülőkkel történő identifikációban a felettes én a kultúra hagyománya­ it, a szülők ideáljain keresztül a tágabb szociális környezet ideáljait is internalizálja. Erikson különbséget tesz a felettes én és én-ideál funkciója közt, az utób­ bit hajlékonyabbnak, az én valóságvizsgáló funkciójához közelebb állónak, a változó külső ideálokhoz alkalmazkodóbbnak mondja Míg az én-ideál a köve­ tendő ideál célokat közvetíti az én számára, az én-identitás az énnek a szociális környezetben elért, de mindig újravizsgált realitás érzése. Elmélete szerint az én és szociális környezete kölcsönhatásában alakul az én-identitás; a csoportba illeszkedés, illetve az én érvényesítése, elfogadtatása kölcsönös megerősítések és tagadások láncolatában történik. Az intrapszichés konfliktus és a viselke­ désszintű ambivalenciák specifikus emberi szorongást okoznak, és csak amikor kapcsolatainkban megerősítjük vagy negáljuk önmagunkat és egymást, alakult ki a pszichoszociális identitás. A fejlődés korábbi fordulópontjaihoz hasonlóan az ifjúkori identitás keresé­ sét krízis-állapotnak tartja, melynek túl korai, illetve túlzottan elhúzódó lezárá­ sa egyaránt káros lehet. Anna Freud a serdülőkorról írva a folyamat intrapszichikus dinamikájára tesz hangsúlyt: az elsődleges identifikáció a szülői tárgykapcsolat helyére lép, egyéb tárgykapcsolatok keresése a szülők egy-egy tulajdonságát hordozó szemé­ lyekkel történő identifikációk sorozatában, azaz egyelőre nárcisztikus színezet­ tel történik. A folyamat a következő lépésekben bontakozik ki: A serdülésben megnö­ vekedett ösztön energiák ellen aszketizmussal történik a védekezés. Ez a 60

gyerekkori tárgykapcsolattól való eltávolodással, sót annak származékától, a felettes éntói való eltávolodással is jár. Én és felettes én kapcsolatának sérü­ lése ösztönveszélyt okoz. Ez ellen védekezik az én a gyerekkori tárgyak he­ lyébe lépő új kapcsolatokkal, melyek rövid életűek, heves érzelmekkel. Jellegzetteségük, hogy az én a tárgyat nem birtokolni akarja, hanem asszimilál­ ni. Tulajdonképpen ezek nem tárgykapcsolatok, hanem igen primitív identifi­ kációk, mint amilyennel a tárgykapcsolat előtti gyermekkori fejlődésben ta­ lálkoztunk. Nem az egyén szeretőképessége változott, hanem a személyiség gyengült meg az identifikációs változás miatt: regresszió az énen belül, illet­ ve a tárgykapcsolatról nárcizmusra. A regresszió veszélye elől menekül az én az állandó tárgykapcsolat kísérletekbe, ezt a nárcizmus módján identifikáci­ ókkal tudja csak megoldani. Itt kell említést tenni a Freud Tömeglélektan és én-analízis című munkájá­ ban megfogalmazott identifikációs jelenségről: amikor közös érzelmi minőség a csoportvezető egy tulajdonsága - az alapja a csoport tagjai közt fertőzésszerűen kialakuló identifikációnak, melyben a vezető én-ideálja a saját én-ideál he­ lyébe lép. - Az intrapszichikus történések végiggondolása érthetőbbé teszi én és környezet konfliktusának veszélyeit, pl. az Erikson által identitás konfúziónak nevezett patológiás fejlődés dinamikáját. Eriksonhoz ill. a Tömeglélektanból említett Freud gondolatokhoz kapcso­ lódva említem egy ma már 19 éves fiú esetét. Első osztályos korában azután került hozzám, amikor apja autóbaleset következtében meghalt. A kisfiút, aki szintén a kocsiban volt, az apai rokonokhoz vitték felejteni. Ott súlyos dacreak­ ciókat produkált, pl. a szoba közepére pisilt. Első találkozásunkkor anyjával megbeszéltük, hogy hazaviszi, ezután kezdődött a terápia. Világjátékának két mozzanatát emelem ki: visszatérően autóból és valamilyen építőelemből egyre magasabb emlékművet épített, az autóban ülő „apá”-nak. A másik motívum egy magas kerítésekkel elkerített puszta terület, mely fokozatosan fákkal és virá­ gokkal népesül be, egy ponton kis törpe-figura lesz a lakója. A játékot nem értelmeztem a gyereknek; a gyászmunkát, az apa felmagasztalását, a ss^át érzésekbe menekülést értettem belőle. Kb. egy éves terápia után fokozatosan ritkábban jött (egy vidéki városban laknak), de a kapcsolat „gyógyulása” után sem szakadt meg. így észleltem, hogy felső tagozatos korára értelmi-érzelmi fejlődése megállt, lassan elmaradt kortársaitól. Szakmunkásképző iskolába ke­ rült, ami a család elvárásaival nehezen összeegyeztethető, apja ugyanis tanár volt. A serdülőkorban extrém módon bezárkózott, anyja második férjével ellen­ séges, általában érzelmeiben irreális; borderline esetnek gondolható. Mindez a kisgyermekkori terápia eredményeit erősen megkérdőjelezi. Ebben az időszak­ ban újra rendszeresen jár, s bár érzésem szerint soha nem történik semmi lényeges, nagyon ragaszkodik a terápiás kapcsolathoz. Egy alkalommal anyja és apai rokonai szemrehányóan közlik, hogy a hozzám utazást összeköti az Ameri­ kai Követség látogatásával, ahonnan újságokat hoz, és ahol szovjetellenes tar­ talmú levelet akart hagyni. Követségi látogatásairól ugyan tudtam (utazási felvilágosítás, országismeret), a primitív levélen azonban megdöbbentem, a szü­ lőkkel együtt megijedtem, pedagógus módjára próbáltam látogatásairól lebe­ szélni. Sikerült elérni, hogy hozzám továbbra is járhatott. Fő témája változatla­ nul a politika volt, kiderült, hogy tájékozottságát egy alkalommal a városukban 61

előadást tartó újságíró figyelemreméltónak találta, felvetette, hogy lehetne ri- 1 porter. - Az amerikai elnökválasztás nagy lázban tartotta, szabadságot vett ki, ! hogy egész éjjel hallgathassa a rádiót, Carter újraválasztásában reménykedett. Következő alkalommal teljesen letörten jött, közölte, hogy nem érdekli tovább a politika, az USA ezután lehanyatlik, stb. Miután a korábbiakban többször szó ' került nevelőapjáról, akit nem hajlandó apjaként elfogadni, most a két törté- i netet összekapcsolom: „Nem tudja elképzelni, hogy az Egyesült Államoknak más elnöke is lehet, mint akit politikai érdeklődése kezdetén megismert, ugyanúgy, ahogy elfogadhatatlannak érzi, hogy nevelőapja apja helyébe került. - Az értelmezést kelletlenül fogadta, tovább beszélt az aktuális eseményekről. Azóta , azonban szemlátomást megváltozott, otthon barátságosabb, elkezdett moziba járni, szórakozni, lánykapcsolatokkal próbálkozik, külföldi utazást tervez. Mint­ ha az azonosítás értelmezése lehetővé tette volna a múlthoz ragaszkodás feladását, a jelen, a külvilág felé fordulást. A szocializálódás itt kirajzolódó dilemmájának megoldását keresve befeje- [. zésül ismét Hermann egy gondolatára szeretnék utalni. Freud már idézett megállapításait tovább vezetve, a tömeggel való azonosulásban az egyes tagokkal ■ való azonosulás nehézségét tárgyalva úgy látja, hogy a folyamatban az úgynevezett kollektív séma áll az egyén rendelkezésére. A gondolat a szocializáció folyamatában a család jelentőségére utal. A család tagozódása, apa-anya-gyerek közt a saját hely besorolása, egyéb családtagok tudomásulvétele a kollektív séma kialakulásának alapja. I A kollektív sémában történő azonosuláskor nem a modell helyére lépés, hanem a kollektív sémában való helybiztosítás történik. Eredete a család: a kisgyerek igen korán a család tagjának érzi magát. A család mint egész külön megszállás alatt áll, mint ahogy az én nárcisztikus megszállása különbözik a testrészek megszállásától. A kollektív sémának tehát a testséma lehet a modellje. Ezt az analógiát egy 4 éves autisztikus kislány játéka tette számomra evi­ denssé: Játékában több alkalommal a „csirké”-vel van elfoglalva: egy hajlítható műanyag pálcával. Többször azt játssza, hogy a csirke elesik. Ilyenkor egyik kézévei fogja, másik kezével támasztja: „segít neki az anyja és az apja” - mondja. Valószínűleg többféle kollektív sémával azonosítunk, ez ad lehetőséget arra, hogy különféle csoportosulásokban helyünket megtaláljuk. Nemcsak egyént, csoportot is lehet tisztelni, a csoport tehát pszeudo felettes énként visel­ kedik, a felettes énként introjiciált apa a csoport vezetőjeként jelenik meg. Ez a modell feloldja a tömegben való feloldódás, illetve a társadalmi normákkal való azonosítás dilemmáját. A megfelelő elsődleges identifikáció tehát egyfelől segíti az egészséges fe­ lettes én fejlődését, másrészt a családi tagozódás bevetítésével a kollektívában való harmonikus helybiztosítást is elősegítheti. 1981. január

62

a

pT p£

pT p,

p, p1 p, p, p,

p, p, p

j]

p g y

y

IRODALOMJEGYZÉK A fogalom tartalmi körének rendszerezését lásd: J. Laplanche - J.-B. Pontalis: The Language of Psycho-Analysis. (Paris 1967) London 1973. Identifikáció, inkorporáció, intemalizáció, introjekció címszavak. Erikson, E.: Identity: Youth and Crisis. Norton 1968. Ferenczi Sándor: Nyelvzavar a felnőttek és a gyermek között. (Németül 1932. 1964.) in: A pszichoanalízis és modem irányzatai. Gondolat, 1971. Freud, A: The Ego and the Mechanisms of Defence, (németül 1934.) Lon­ don, 1968. Freud, A: Normality and Pathology in Childhood. London, 1966. 173-175. ill. 181-184. old. Freud, S. Totem és Tabu. (1913) - Budapest, 1918. Freud, S. On narcissism: an introduction. (1914) in: Complete Works XIV. Freud, S. Instincts and their Vicissitudes. (1915) in: Complete Works XIV. Freud, S. Mourning and Melancholia. (1917) in: Complete Works XIV. Freud, S. Group-psychology and the Analysis of the Ego. (1921) in: Com­ plete Works - XVIII. Freud, S.: Az ősvalami és az én. (1923) - Pantheon év nélk. The Dissolution of the Oedipus Complex, (1924) in: Complete Freud, S.: W o rk s-X IX Freud, S.: An Outline of Psycho-Analisis. (1940) in: Complete Works XXIII. Hermann, Imre: Das Ich und das Denken. Leipzig-Wien. 1929. Hermann, Imre: Die Zwangsneurose und ein historisches Moment in der ÜberIch Bildung. - Internationale Zeitschrift für Psychoanalyse. XV. 1929. Hermann Imre: Az ember ősi ösztönei. - Budapest, 1943. Klein, Melanie: Our Adult World. London, 1963. Piaget, J.: Le jugement moral chez l’enfant. Paris, 1932. Spitz, René: The First Year of Life, 1965. Walion, Henri: Az En és a Másik. A socius szerepe az éntudatban. (1946) in: Válogatott tanulmányok. Gondolat, 1971. Winnicott, D. W.: Playing and Reality. London, 1971.

63

Az ego, a self és az identitás fogalma (Vikár György) Az én, a „self’ (megfelelő magyar szó nincs rá, a „magunk” nyelvtani szerkezetben használhatatlan, az „énkép” jobb lenne, de nem fedi pontosan a fogalmat), valamint az „identitás” vagy „énazonosság” fogalmai fémjelzik legin­ kább azt a szemléleti változást, ami a pszichoanalízisben Freud óta bekövetke­ zett. Nem valamilyen revízióról van szó, valami fajta „neofreudizmusról”, ha­ nem az eredeti gondolatanyag további kibontásáról és az új tapasztalatokkal való integrálásáról. Hartmann fordulatot jelző könyve: az Ich-Psychologie und Anpassungsproblem 1939-ben jelent meg. Hartmann maga is - majd a könyv 1958-as amerikai kiadásának előszava hangoztatja, hogy a mű nem más, mint természetes folytatása a freudi struktúra-hipotézisnek és én-pszichológiának. De ki tagadhatja, hogy a mennyiségi változás ezúttal is - bizonyos fokig minőségi átcsapáshoz vezetett. A gyökereket azonban valóban Freudnál kell megkeresnünk - talán első­ sorban a Das Ich und das Es-ben (ma már klasszikus magyar címe: Az ősvalami és az én). Itt válik el először határozottan a tudat és az én. A tudat a lelki szerkezet felületén helyezkedik el: Úgy tekinthető, mint egy érzékszerv, amely a szerve­ zetben zajló pszichés folyamatok felfogására alkalmas, de azoknak csak kis részét érzékeli - mint ahogy a külvilágból érkező érzékszervi ingereknek is csak egy részét. Minthogy a lelki szerkezet és a külvilág közt helyezkedik el, Freud megjegyzi, hogy nem csupán funkcionálisan, hanem anatómiailag is. Az anató­ miai modell továbbra is vezeti Freud elképzeléseit ebben a műben - tudtommal utoljára. Az én lelki struktúra, melynek legszorosabb a kapcsolata a tudattal, de már nem minden működése tudatos. Elhárító tevékenysége pl. nagyrészt tudat­ talanul folyik. Az Ősvalami és az én megjelenése idején azonban nem az elhárí­ tás módjai foglalkoztatták elsősorban a pszichoanalitikust, hanem a tudattalan bűntudat. Ez volt a kor nagy felfedezése, amely az ismétlési kényszerrel együtt a metapszichológia első nagy reformjához vezetett. Szükségessé tette, hogy az énen belül egy elkülönült részt tételezzünk fel, mely a szülőkkel való azonosítás mentén alakul ki és a személyiségbe beépült, tudattalanul is ható erkölcsi nor­ mákat képviseli; a felettes énként. Ezzel az én átfogóbb fogalommá válik, minta tudat - a személyiség centruma, melyet leginkább sajátunknak érzünk. Egyen­ súlyoz a realitás követelményei, az erkölcsi normák és az ösztönerők közt. Hala­ dunk afelé, hogy Freud a tudatosságot, mint minőséget fogja fel és, nagyrészt megfossza topográfiai jellemzőitől. Mi akkor ez az én és miből fejlődik ki? Bizonyára kevésbé biológiai gyökerezésű, mint az ösztön-én. Ismerjük azonban két jellemzőjét, mely élettani ala­ pokra utal: érzékeli a külvilágot és uralkodik a motorium felett. Freud úgy fogja fel, hogy az érzékszervi központokból fejlődik ki a külvilág nyomására az Esszéi folytatott szüntelen küzdelemben. Ez arra utal, hogy Freud is feltételez veleszü­ letett én-csírákat. Sőt, - ezen a ponton ismét kisért az anatómiai párhuzam. 64

Freud analógiába hozza a homunkulusszal, mely gyrus centrális anteriorban és posteriorban helyezkedik el. Csakhogy puszta analógiának tekinthető-e, amikor megjegyzi: az én „hallgatősapkát” viseli, az agyanatómia tanulsága szerint csak az egyik oldalon. Hangoztatja az én szoros viszonyát az acusticussal, a beszéd­ del - ami véleményem szerint széles teret nyit a társadalmi hatásoknak. Mégis, ha az én ilyen anatómiai és élettani alapokból fejlődik ki, honnan származik az a nézet, hogy Freud az ént kizárólag konfliktus termékének tar­ totta? Kétségtelen, hogy amit eddig említettünk, az a műben nem kap különös hangsúlyt. Sokkal erősebb hangsúlyt kap az én kiszolgáltatottsága a reá ható erőknek. Groddecket idézi: amit énünknek nevezünk, az életben valójában passzívan viselkedik - tulajdonképpen nem mi élünk, hanem ismeretlen, uralhatatlan hatalmak élnek rajtunk keresztül. Megjelenik a híres hasonlat: én és ösztön-én úgy viszonylik egymáshoz, mint a lovas a lóhoz. Ahogy a lovas, ha nem akar elválni lovától, néha nem tehet okosabbat, mint hogy megy, amerre a ló viszi - az én is időnként az Es akaratát teljesíti, mintha csak a sajátja lenne. Az én tehát ebben az összefüggésben úgy jelenik meg, mint a külvilághoz való alkalmazkodás őre, mely az ösztönerőkkel folytatott elszánt és időnként ered­ ménytelen küzdelemben alakul ki, mintegy az Es-ből válik ki a külvilág nyomá­ sára, annak a tudatostól és tudatelőttestől módosult része. Ugyanakkor Freud még egy összetevőjét említi az én kifejlődésének és ez a saját testhez való viszony. A saját test észlelése, különösen annak felületén létrejött érzékietek vezetnek el egy külvilágtól elkülönült önálló én megélésé­ hez. Ezek a felületi érzéklések ugyanis kettős jellegűek, egyaránt lehetnek kül­ ső és belső (exteroceptív és interoceptív) észlelés tárgyai. Kiemelkedő szerephez jut ebben a fájdalomérzet. Ahogy egy belső szervünkről a fájdalom révén szer­ zünk igazán tudomást, ez mintájául szolgálhat ahhoz: hogyan jutunk el a fejlő­ dés során saját testünk képzetéhez. A pszichoanalízisnek azon felfedezése, hogy az emberben nemcsak az alacsonyrendű, de a legmagasabb rendű is tudattalan lehet, amellett szól, hogy a tudatos én elsősorban testi-én. Ha Freudnak ezt a gondolatmenetét (a Das Ich und das Es II. fejezetében) közelebbről megnézzük, olyan gondolat csírákat fedezhetünk fel benne, amelyek a freudi életműben nem kerültek kifejtésre és ellentmondásos jellegük ebben a formában nem is tűnhetett fel. így pl. a társadalmi realitás követelményeit akceptáló én konfliktusa az ösztönerőkkel annyira az érdeklődés középpontjába került, annyira megtalálható volt minden neurotikus tünet és minden karakter­ fejlődés hátterében, hogy fel sem merül sokáig: ha az én érzékelési középpontok­ ból fejlődik ki, anatómiai alapja van és uralkodik a motilitás felett, akkor talán olyan tevékenységet is tulajdoníthatunk neki, melynél ez a konfliktus irrele­ váns. Még kevésbé tűnhetett fel, hogy az én kétféle értelemben szerepel ebben a gondolatmenetben. Egyrészt, mint valamilyen lelki ügynökség, melynek felada­ ta, hogy veszedelmes ösztöntörekvéseket elhárítson, pszichés folyamatokat in­ tegráljon és a realitáshoz való alkalmazkodást biztosítsa. Másrészt a saját tes­ tünknek és személyiségünknek valamilyen interiorizált képe, mely libidómeg­ szállás tárgya lehet. Az elhárító mechanizmusok jobb megismerése a következő másfél évtizedben - melynek eredményeit A. Freud foglalta össze korszakalkotó művében, a Das Ich und die Ahwehrmechanismen-ben jobban élére állította ezt akérdést. 65

Nem domborodott ki, hogy a felettes én tulajdonképpen társadalmi genézisű, noha ez a fogalomban kezdettől fogva implikált. Hiszen a szülők, amelyek mintájául szolgálnak, nemcsak a saját, hanem egy társadalmi csoport normáit is képviselik és közvetítik (néha akaratuk ellenére is - metakommunikatíven). Freud tisztán látja az élete végén; 1938-ban az Abriss-bán írja: „És ebben ti. az azonosításban (nem csupán a szülők személyes tulajdonságai érvényesülnek, hanem mindaz, ami meghatározóan hatott rájuk, szociális helyzetük hajlamai, és követelményei, ama fajnak adottságai és tradíciói, amelyből származnak, „...azt is mondhatnánk, ...akülvilág, melynek az egyén, miután szüleiről levált, ki van téve, a jelen hatalmát képviseli, az Es öröklött tendenciával az organikus múltat, a később kifejlődő felettes én mindenekelőtt a kulturális múltat, ame­ lyet a gyermek kezdeti időkben néhány év alatt újra él.” (Megjegyzendő, hogy Freud itt nem veszi figyelembe, hogy nem csupán a felettes én, hanem az én általában is azonosítások útján fejlődik.) A mély gondolat, ami utolsó összefogla­ ló művének utolsó lapján olvasható, igazi jelentőségében csak jóval később, Erikson írásaiban és az identitás fogalmában bontakozik ki. Ha énről beszélünk, nem kerülhetjük ki Heinz Hartmann alapvető teoreti­ kus munkáit. Hartmann lényeges felismerése, hogy az én-pszichológia összekötő kapocs lehet a pszichoanalitikus elmélet és az általános lélektan között. Ha az én integrálja az érzékszervi adatokat és szervezi a cselekvést, akkor nemcsak az ösztönkésztetésekkel folytatott küzdelem, ill. az elhárító mechanizmusok tartoz­ nak bele ennek az instanciának a tevékenységébe, hanem beletartozhat mindaz a pszichés működés, amit az érzékeléslélektan megállapított, annak törvényei a konstancia-jelenségektől az alak és háttér viszonyáig. Vagy törvényszerűségek amelyeket az emberi cselekvésről a behaviorizmus kimutatott, adott esetben részei lehetnek az én-pszichológiának. Ehhez azonban az ént ki kell emelni abból az egyoldalú szerepből, amibe az analitikus tapasztalat állította. Az anali­ tikus az énnel szövetkezik —de mégis nem egyszer küzdeni kénytelen vele. Úgy ismeri a páciens énjét, amint biológiai késztetéseket elrejt a tudat elől, elhárít, illetve burkolt, kompromisszumos formában enged csak érvényesülni. Amint elfojt, izolál, áttol, ellentétbe fordít, kivetít, introiciál, vagy eredeti késztetéssel ellentétes tulajdonságokat vesz fel - és ezeket a képességeit használja fel elle­ nállásként is, amikor az analitikus olyan lelki történéseket akar a tudattalanból felszínre hozni, amelyekhez feledésbe merült szorongást keltő élmények tapad­ nak. Örökös konfliktusban ismeri meg az ént, akkor is amikor alkot, pályát választ, vagy művészi élvezetbe merül —azaz szublimál. Csakhogy az analiti­ kusnak célja van a kezeléssel, a tudattalan felderítése, ezért az egész élmény­ anyag úgy tárul eléje, mint amely a lelki szerkezeten belüli feszültségek és konfliktusok szemszögéből rendezhető el. Nem látja az ént, amikor egyszerűen csak észlel, vagy cselekszik a személyiség egészének érdekében, vagy egy szociá­ lis akcióban, vagy veleszületett tehetségeit használja. Nem figyel eléggé azokra a helyzetekre sem, amikor a pszichés szerkezeten belül a feszültség elhanyagol­ ható és az én éppen az Es törekvését valósítja meg a szociális tér segítségével. Mindez nem jelenti azt, hogy az észlelés pl. nem lehet belső konfliktus tárgya gondoljunk csak a percepciós gátlásra. Azt sem jelenti, hogy a konfliktus vala­ milyen formában nem lehet mindig is jelen, amikor cselekszünk. Hanem azt, 66

hogy van egy konfliktusmentes én-szféra, amelyik az adott pillanatban domi­ náns lehet. Amellett az én legsajátabb, konfliktusból eredó' működés-módjai is szem­ lélhettük egy másik aspektusból: ti. mint az adaptáció szolgálatában álló lelki munkamódok. Hartmann elemzés tárgyává tesz ebből a szempontból két elhárí­ tómechanizmust. 1. Az intellektualizálás Anna Freud szerint a serdülőkor egyik jellemző elhárítómódja. Amikor a serdülő filozófiai elméletet alkot, valójában saját ösz­ tönfeszültségeit dolgozza fel. Pl. szabadgondolkodóként küzd szexuális gátlásai ellen, vagy aszkézist hirdet, mikor saját onániáját akarja megfékezni. De ki tagadhatja, hogy az intellektualizálás egyben a szellemi fejlődés hatalmas mo­ torja, mely jelentős teljesítményekhez is vezethet. . 2. A tagadás - méginkább annak enyhébb formája: az elkerülés valójában a biológiai menekülési reakciónak pszichológiai formája. De ha ennek az elhárí­ tó mechanizmusnak a segítségével az egyén egy nem testére szabott helyzetből egy számára kedvezőbbé jut, akkor ez az adaptáció szempontjából pozitívnak tekinthető. (Véleményem szerint szinte valamennyi elhárítómechanizmusnak lehet pozitív funkciója. így az azonosít^s-az agresszorral a morális fejlődés első lépése lehet, az izolálás a logikus gondolkodásban kerül felhasználásra, az áttolás teszi lehetővé, hogy új kapcsolatokat kössünk, az ellentétbe fordítás és a reakcióképződmény egy altruista-humanista magatartás egyik építőköve lehet, stb. Számunkra ez a gondolatmenet meglepő, mert megszoktuk, hogy az elhárí­ tást mint patologikus lelki munkamódot szemléljük. Valójában csak akkor az, ha inadekvát, ha az én nem képes segítségével pszichés folyamatokat az adaptá­ ció érdekében sikeresen integrálni. Az én-nek bizonyos „lelki apparátusok” állanak rendelkezésére. (Talán készségeknek nevezhetnénk őket magyarul.) Ezek egy része tanult mechaniz­ mus, mint pl. a beszéd. Hartmann világosan látja, hogy a beszéd visszahat a gondolkodásra. Ilyen tanult készségek az automatizmusok - begyakorolt gon­ dolkodási és cselekvési folyamatok idővel lerövidülnek és számos láncszemük lepereg a tudatelőttesben a figyelem odafordítása nélkül. Automatizmusok igen különféle szerepet játszanak, az ösztönéletet jellemző ismétlési kényszer épp úgy lehet automatizmus, mint az ösztönelhárítás módjai, de magasrendű alkal­ mazkodási módok is automatizálódhatnak. Más készségek, mint pl, az érzéke­ lés, az intelligencia és a motilitás veleszületettek - legalábbis potenciáljuk vele­ született. Ezért egy veleszületett én-alkattal is számolnunk kell - nemcsak veleszületett ösztönalkattal. Hivatkozik arra, hogy Freud feltételezte: az ember­ ben az ösztöngátlásnak is van valamilyen filogenetikusán kialakult, öröklött alapja. Az öröklött én-apparátusok érési folyamaton mennek keresztül: ez az autonóm énfejlődés alapja. Ugyanakkor Hartmann a tanulásnak, az öröklött mechanizmusok begyakorlásának nagy szerepet tulajdonít - köztük a feltételes reflexnek is. Veleszületett készségek, én-autonómia, tanulási folyamat a kon­ fliktusmentes én-szférához tartozik, de másodlagosan bevonódhat én és ösztön­ énkonfliktusába. Ha az ént úgy tekintjük, mint e sokféle - az adaptáció szolgálatában álló szabályozó funkció integrált egységét, nehezen tudjuk elképzelni, hogy ez a szerkezet nárcisztikus megszállásának - Ady kifejezésével „a magunk szerelmé­ 67

nek” tárgya lehet. Van valami inadekvát abban, hogy ezt a fogalmat úgy hasz­ náljuk, mit egy potenciális libidóobjektnek a megjelölését. Ezért vezette be Hartmann a „self” fogalmát. Egy olyan tudatos és tudattalan elemekből álló pszichés struktúrát ért alatta, mely többé kevésbé nárcisztikus libidóval meg­ szállott. A „self” meghatározásában legjobb, ha Kohut gondolatmenetét követ­ jük. The analysis ofthe self c. művében erről a következőket írja: A „self fogalma az egyik oldalon; én, felettes én és ösztön-én a másik oldalon; akárcsak a szemé­ lyiség, vagy az identitás-absztrakciók, amelyek az elmélet-alkotás különböző szintjeihez tartoznak. Én, ösztön-én és felettes én összetevői a pszichoanalízis egy magasszintű, tapasztalat távoli absztrakciójának: a pszichés apparátusnak. A személyiség, noha gyakran használjuk általános értelemben (in a generál sense), akárcsak az identitás, különböző teoretikus építményékhez tartozik, nem a pszichoanalitikus pszichológia leszármazottja és jobban összhangban áll a szociális magatartás megfigyelésével és valakinek a másokkal való interakciói közben folyó tudatos önészlelésével, mint a mélylélektani tapasztalattal. A self ezzel szemben a pszichoanalitikus szituációban merül fel és konceptualizálódik és viszonylag alacsony szintű, viszonylag tapasztalatközeli pszichoanalitikus absztrakció, mint a pszichés apparátusnak egy tartalma. Ugyanis nem a lélek egy ügynöksége (agency), hanem egy struktúra a pszichén belül, amit ösztön­ energia tart megszállva és amelynek időbeli folyamatossága van. Továbbá mivel pszichés struktúra, pszichés lokalizációja is van. Hogy specifikusabb legyek: különböző - és gyakran nem következetes - self-reprezentánsok lehetnek jelen, nem csupán az ösztön énben, az énben és a felettes énben, hanem egyazon instancián belül is. Kiemelve a Kohut-i gondolatmenet fordulópontját: A „self’ tehát nem része a lelki szerkezetnek, annak egyik tartalma, akárcsak az objekt Ahogy az objekttel szemben is különböző hozzáállások lehetnek egyidőben, a selffel szemben is egyidőben állhat fenn öntúlértékelés és önleértékelés és az egyik kép elfedheti a másikat. A self tehát tudatos és tudattalan elemekből álló struktúra - valamilyen belső tapasztalásból kialakuló pszichés tartalom. Attól kezdve, hogy az ember önmagát mint különálló lényt megéli, az önmagával kapcsolatos észlelések és élmények egy egységbe szövődnek össze: ez a self. Tudattalan összetevői az analízis során válnak nyilvánvalóvá. Az identitás mint majd látni fogjuk - sokkal inkább tudatelőttes, mint tudattalan struktúra Az azonosítások sora, amelyből az identitás integrálódik, jelentős részben társa­ dalmi modellekkel történő azonosítás. Nem annyira korai és „intim” élmény­ anyag képezi magját, mint a selfnek. A kettő kapcsolata egymásraépülése per­ sze nyilvánvaló, hiszen mindkét fogalom ugyanazt a személyiséget, méghozzá a személyiség egészét ragadja meg különböző aspektusból. Kérdés, hogy az énkép fogalma mennyire azonos a selffel. Kulcsár Zsuzsa 1974-es előadásában szinonimaként kezeli őket. Az énképre is az vonatkozik, amit Kohut a többi rokon fogalomról állít. Nem az analitikus tapasztalat alap­ ján koncipiálódott. Az énkép szociálpszichológiai és tanuláselméleti vonatkozá­ sokat tartalmaz. Egyrészt a külvilág tükröző tevékenysége következtében ala­ kul ki - mint Mead állítja - másrészt egy kognitív struktúra, mely az yj ismere­ tek felvételében szelektáló szerepet visz. Ha a tudattalan összetevőit kellően értékeljük, alighanem valóban egybeesik a selffel. A továbbiakban mégis mara­

68

dunk az eredeti szóhasználatnál, azért, hogy a kohuti gondolatmenet tisztasá­ gát megőrizzük. A különálló, a külvilágtól elhatárolható önmaguknak az élménye —ami a selfnek nevezett pszichés struktúra kiindulópontja, valamikor az első életév során kezd kiválni az anya-gyermek kettős egységéből, alighanem frusztrációs élmények hatására és a testséma kialakulásával párhuzamosan. Kezdettől fog­ va nárcisztikus libidóval megszállott. Fejlődéstörténete nem is választható el a nárcizmustól. Ezért nem kerülhetjük el, hogy a nárcizmus-felfogás néhány fő fordulópontját emlékezetünkbe idézzük. Freud alapvető tanulmánya: Zur Ein­ führung des Narzismus 1914-ben jelent meg. A nárcisztikus libidó fogalmának bevezetése ekkor az ösztön-tan első refomyát hozza magával: nincs többet szük­ ség különálló én-ösztönökre. Az önfenntartási törekvés épp úgy libidinózus tö­ rekvésű, mint a tárgyszeretés. Mivel az élet kezdetén a csecsemő az anyamellet saját részének tekinti, a libidó eredeti irányulása nárcisztikus. E rövid ideig tartó monisztikus ösztön-elméletet a 20-as évektől kezdve újból egy dualisztikus váltja fel: a libidó és az agresszió kettőse. Mindkettő tárháza az én, innen áradnak ki tárgyakra és térnek vissza e rezervoárba. A születés utáni első stádiuma a libidófejlődésnek, az anya-gyerek szimbiotikus kapcsolat idején a primér nárcizmus. (Később az objekt-kapcsolatok megszakadása után visszatérő libidó az előbbire rárakódik, mint szekunder nárcizmus.) Tudjuk, hogy a budapesti iskola nem ért egyet a primer nárcizmus feltéte­ lezésével. Miután az anya-gyerek kettős egysége biológiai faktum, és az első hónapokban még nem beszélhetünk se önálló énről, se selfről, primer nárcizmusról szólni jogosulatlan. Viszont amikor az önálló énhatárok kialakulnak, a libidó nemcsak a selfre irányul, hanem nyomban objektre is - méghozzá a megkapaszkodási tendenciára rátámaszkodva nemcsak egy részobjektre, ha­ nem nyomban az egész anyai testre. Ezen a ponton azonban az ellentmondó nézetek szövevényébe tévedünk. Ugyanis Kohut - nyilván előfeltevésként fogad­ ja el a primér nárcizmust - ezt az objekt választást nárcisztikusnak nevezi, mivel az objekt még nem különálló lényként létezik a kisgyermek számára, hanem csupán eszköz nárcisztikus igényeinek kielégítésére. Éppen ezért az objektnek mindenttudónak és mindenhatónak kell lennie, hogy a szimbiózis bomlása idején a kisgyermek veszélybe került biztonságérzetét helyreállítsa. Csakhogy amint az anya empátiájába kisebb működési zavarok csúsznak be nem érzi meg jól gyermeke vágyait, nem elégíti ki - a gyermek nárcisztikus libidóját fokról fokra visszavonja az objektről és önmagát szállja meg és mintegy kompenzációképpen önmagát teszi meg mindenhatóvá. Ez a grandiózus self. A mindenható „self-objekt” és a „grandiózus self” a primer nárcizmus két alap­ vető konfigurációja. (Kohut) Freud az indulatáttételes neurózisokkal (hisztéria, fóbia, kényszer) szem­ beállította az ú.n. nárcisztikus neurózisokat (hipochondriás szindróma, skizoid személyiség, ill. skizofrénia). Az utóbbiaknál azt találta, hogy analízis nem végezhető, mivel nem képesek indulatáttételre. A második világháború után a pszichoanalitikus rendelőkben mind nagyobb számban jelentkezett egy betegtí­ pus, amely sem pszichotikus, sem feltűnően különc és beilleszkedésre képtelen nemvolt, látszólag kapcsolatai is voltak, az analízis során azonban kitűnt, hogy nem képes valódi objekt-kapcsolatra, vagy legalábbis ez a képessége erősen 69

beszűkült. Panaszaik: depresszió, belső üresség érzése, időszakos munkaképtelenség. De előfordult, hogy a kezdeti panasz valamilyen pszichoneurotikus tü­ net, vagy perverzió. A kezelés során hamar kiderült, hogy a kezdeti tünetek csak a felszínt jellemzik, és mögöttük nárcisztikus személyiségzavar húzódik meg. Ezek a betegek - a határesetekkel ellentétben —képesek voltak tartós indulatáttételre, de indulatáttételük egészen sajátos formában jelentkezett. Mintha az analitikus személyét nem élnék meg tőlük független, önálló élőlény­ ként, hanem saját részüknek. Pl. előfordul, hogy nem adják semmilyen áttéte­ les érzelem jelét, de amint az analízisben szünet áll be (pl. hét végén), egyszer­ re üresnek és minden tettre képtelennek érzik magukat. Az érzelmek, amik az analízis során a terapeutával szemben jelentkeznek, nem az ödipális korszak kulcsfiguráinak szóló érzelmek, hanem egy korábbi szakaszra jellemzőek: a két primer nárcisztikus konfiguráció érzelmei. A mindenható objektnek megfelel az idealizáló indulatáttétel, a grandiózus énnek (selfnek) a tüköráttét. Az utóbbira az jellemző, hogy: 1. Vagy úgy éli meg a beteg az analitikust, mint saját alteregóját (álmai­ ban, fantáziáiban stb.), 2. vagy csak külső funkciójában éli meg (pl. amint őrá figyel, helyette emlékezik stb.), de ebben a minőségben roppant fontos. Kohut szerint a nárcisztikus szeméyiség igazi diagnózisa csak analízis közben a jelleg­ zetes indulatáttételből állítható fel. Ha ez az indulatáttétel stabil, még átmeneti pszichotikus tünetektől (deperszonalizáció, derealizációs él­ mények) sem kell megriadni. . Heinz Kohut nárcisztikus személyek kezelése közben jutott arra a megál­ lapításra, hogy a nárcizmus épp úgy egy felődésmenetet kcvet, mint az objektlibidó. Ennek a fejlődésnek a során az önmagunkhoz való viszonyunk fokozatosan összhangba kerül a realitással. Az omnipotens objektbe való beolvadást felváltja az eszmékért és a szeretteinkért való lelkesedni tudás, a grandiózus selfet a jogos, eredményeken alapuló önértékelés és önbizalom. Ha azonban a korai nárcisztikus igények alapvetően kielégítetlenek maradnak, akkor nem jön létre egy kellően koherens és időben összefüggő self, és a nárcisztikus libidó az archa­ ikus nárcisztikus konfigurációkhoz fixált marad. Ezek az elméleti ízű megállapítások nyomban megtelnek eleven tartalom­ mal, ha egy kortörténet tükrében figyeljük meg érvényességüket. Mr. A. 20-as évei közepén járt, mikor felkereste Kohutot. Kutató vegyésze egy gyógyszergyárnak - munkájában sikeres. Panasza, hogy kamasz kora óta férfiak szexuálisan izgató hatást gyakorolnak rá. Csakhamar kiderül, hogy en­ nek a tünetnek nincs nagyobb jelentősége és meglehetősen izolált helyet foglal el a személyiségében. Fontosabbnak látszott hajlama a depresszióra, az energia csökkenésre, a lelkesedés hiánya a munkaképesség időszakos csökkenésével, és önértékelésének rendkívüli sérülékenysége. Különösen érzékeny volt minden­ fajta kritikára, az iránta való érdeklődés hiányára és ha idősebbek, vagy felet­ tesei nem ismerték el. Noha intelligens és tehetséges volt, folytonosan vezetést és biztatást várt, - a kutató laboratórium vezetőjétől, idősebb kollégáktól, a lányok apjától, akiknek udvarolt, stb. Amíg ezt az elismerést megkapta, kreatív

70

volt és jól dolgozott. De a legkisebb visszautasításra deprimált lett, izoláltnak és munkaképtelennek érezte magát. Mindezek a vonások az indulatáttétel során is jelentkeztek, és lehetővé tették a fejlődése egy bizonyos szakaszának rekonstrukcióját, amelyre személyi­ ség-defektusa visszavezethető volt. Gyermekkorában ismételten hirtelen és traumatikusan csalódnia kellett az apjában, éppen akkor, amikor egy erős, protektív apaimágót kezdett kialakítani magában. Az első ilyen emlék viszony­ lag késői volt. A paciens 9 éves korában a család az Egyesült Államokba költö­ zött. Apja, aki Európában sikeres.üzletembernek számított, itt sehogysem tudta megvetni a lábát. Ha új vállalkozásba fogott, mindig telve volt reménnyel, ezek­ be a reményekbe fiát is beavatta, a kudarc pedig valóságos pánikot váltott ki nála. Nemcsak fejét vesztette el, ha nem várt nehézségekkel találkozott, hanem depressziós lett, hipochondriás panaszokkal ágyba kényszerült. Majd korábbi emlékek merültek fel, amelyek azt mutatták, hogy az apa csodálatának és a benne való csalódásnak e szekvenciája a gyermek életében már előzőleg többször lejátszódott. Mégpedig 6 és 8 éves korában történt hason­ ló esemény. A család Kelet-Európa egyik országában élt, ahol az apa egy virágzó kis vállalat tulajdonosa volt. A katasztrófa időpontjáig - ami a gyermek 6. évében következett be, apa és fiú érzelmi kapcsolata igen szoros volt. Az apa, családi hagyományt követve a gyárba is magával vitte a fiát és már a 4 éves gyermeket is beavatta az üzlet rejtelmeibe. Ezt a jó kapcsolatot azonban meg­ szakította a fenyegető hír, hogy a német csapatok meg fogják szállni az orszá­ got. Az apa hosszabb időre külföldre utazott, megkísérelvén, hogy vállalatát egy szomszédos országba helyezze át. Mire a gyermek 6 éves lett, a német invázió valóban bekövetkezett és a család származása miatt menekülésre kényszerült. A fiú végignézte apja viharos kétségbeesését és tanácstalanságát. Majd egy másik európai országban az apának alacsonyabb színvonalon ugyan, de sikerült helyreállítania a család egzisztenciáját... Mire a fiú 8 éves lett, a németek oda is bevonultak és az előző történés megismétlődött. A paciens ezen emlékeinek gyújtópontja a korai latencia idejére esett. Kohut szerint az éppen kialakult pszichés struktúrák különösen sérülékenyek -így a korai latencia korban a felettes én. Nem kétséges azonban, hogy későbbi események teljessé tették ezt a defektust, valamint kisgyermekkori élmények (bizonyos alkati prediszpozícióval találkozva) különösen érzékennyé tették nár­ cisztikus sérelmekre. Kohut kettőt emel ki: az apa nagy hangulatingadozásait, amelyeket már előbb is észlelhetett és az anya megbízhatatlanul működő empá­ tiáját. Ezek a koragyermekkorban ható faktorok nem merültek fel az emlékezet­ ben, de következtetni lehetett rájuk egyrészt a paciens indulatáttételének jelle­ géből, (az érzékenységből, hogy az analitikus megértőképességének a legkisebb hiányára is reagált), másrészt az anya jelenlegi személyiségéből. Az anya ugyanis, noha látszólag nyugodt és csendes volt, valójában súlyosan megzavart személyiség, aki, ha nyomás nehezedik rá, szörnyű szorongással és érthetetlen (skizoid) izgalommal reagál. A pacienst az első életévben minden bizonnyal sok csalódás érte anyja mindenttudó empátiájában, amelyet az életkornak megfele­ lően elvárt. A paciens pszichológiai defektusa mégis arra a csalódásra volt (közvetle­ nül) visszavezethető, melyet idealizált apaimágójában a korai latencia kor ide71

jén elszenvedett. Emiatt a felettes én kialakulásában zavar támad, a felettes én normarendszerét, funkcióit nem tudta kellő libidóval megszállni, ennek ellené- ^ ben az idealizált preödipálás és ödipális apaimágónak szóló libidóval ismételten külső személyeket szállt meg. Ez volt személyiség-zavarának lényege. A felettes énje nem tudta önértékelését megfelelő szinten tartani, folyvást külső megerősí­ tésre szorult. Csalódása az apa hatalmában azonban csak nárcisztikus sérelem volt - csalódás az apában, mint olyan mindenható lényben, aki őt meg tudja védeni. De nem jelentett törést az apához fűződő objekt-libidinózus kapcsolatá­ ban. Ezért felettes énjének morális értékrendszere érintetlen maradt, csak az önértékelése vált labilissá. Az indulatáttételben ez a defektus abban mutatkozott, hogy két kívánsá­ gában kielégíthetetlen volt: 1. hogy az analitikus osztozzon az ő értékrendszeré­ ben, 2. hogy folytonos elégedettségét fejezze ki, ha a paciens saját erkölcsi normáinak eleget tett, vagy egy kitűzött célját elérte. Zsarnoki módon, szadisztikus színezettel követelte ezt idealizált analitikusától. Ha az analitikus ennek nem tett eleget (szóbeli megerősítés elegendő volt), akkor norma és cél nem lelkesítette és az elért sikernek sem érezte értelmét. Kohut még 3 fő vonatkozását emeli ki ennek a kórképnek: 1. A beteg diffúz nárcisztikus sérülékenysége nem volt specifikus. Nem­ csak mindenfajta lebecsülés sértette, hanem a külső körülmények is dühöt és elkeseredést váltottak ki belőle, ha bármiben hátráltatták, mintha egy animisztikus világban élt volna. Ez arra utalt, hogy a nárcisztikus sérülékenység erede­ tileg az anyával való kapcsolat megzavartságából eredt. Az archaikus apaimágó idealizálásának és a grandiózus selfnek előfutára a primer nárcisztikus ekvilibrium, mely az anya empátiájából, készséges reagálásából a gyermek kívánságai­ ra adódik. Ebből az állapotból a kibontakozás - az individuáció - természetesen csak frusztrációk sorozatán át jöhet létre, de ezeknek optimálisoknak kell len­ nie. Ha a gyermek korának megfelelő teherbíróképességet meghaladják, akkor nárcizmusa megtapad a korai self-állapotnál és nem fejlődik tovább. De Kohut szerint a primer nárcisztikus ekvilibrium e megzavartságát később ellensúlyoz­ hatta volna a fiú szövetsége egy erős apával. 2. Noha a paciens áttétét általában az analitikus idealizálása jellemezte, ha csalódás érte az analitikus mindenttudásban, hajlamos volt a grandiózus Self túlmegszállására. Ezt az átváltást a következők jelezték: nagyzásos tervek megjelenése (irreális tőzsdei spekulációk avagy kutatási tervek), emocionális hidegség, modoros beszéd (pl. spanyol szavakat kevert az angol szövegbe) és hipochondriás aggodalmak. Ez a nagyzásos énkép fixációt jelentett egy olyan élettörténeti korszakhoz, amikor még 6 éves kora előtt az apja hosszabb időre eltávozott és a gyermek azt a nagyzásos fantáziát dédelgetett magában, hogy most ő kormányozza a családot. 3. A patologikus nárcisztikus konstelláció időnként másodlagosan szexualizálódott. Ilyenkor perverz vágyak jelentkeztek, melyeket soha sem realizált. Szexuális libidóval szállt meg olyan külső figurákat, akik a belőle hiányzó morá­ lis, vagy testi erőt képviselték. Ennél a betegnél a nárcisztikus tárgy-megszállás és a homoszexualitás kapcsolatát közvetlenül is értelmezni lehetett. Általában ez nem célravezető. De szinte minden nárcisztikus személyiségzavarnál értel-

72

mezhető a perverz fantázia mint a nárcisztikus sérelem feszültségének időnkén­ ti levezetése. Láttuk tehát, hogy a self fogalma elválaszthatatlan a nárcizmustól, a self mint a nárcisztikus libidó tárgya kapja meg értelmét. A self valójában önma­ gunknak, mint elkülönült testi-lelki egységnek a megélése. De az ember nem­ csak külvilágtól elkülönült testi-lelki egység, hanem társadalmi szerepe van, ami összhangban, vagy ellentmondásban állhat belső késztetéseivel és viselke­ dési mintáival, helye van az emberi együttélésben, szociális és történelmi folya­ matok egy metszőpontján látta meg a napvilágot és egy társadalmi csoport kulturális atmoszférájában nőtt fel. Megélése annak a történelmi és társadalmi helynek, amit valaki az emberi együttélésben elfoglal és az ezzel való azonosu­ lás: ezt nevezi Erikson identitásnak. Az identitás tehát elsősorban a személyiség szociális perspektíváját foglalja magában. Az identitás Erikson zseniális leleménye, - de amint definiálni próbálja, a fogalom sajátosan illanóvá, megfoghatatlanná válik. Különbséget tesz pl. sze­ mélyes identitás és én-identitás között. A személyes identitás érzése két egyidejű megfigyelésen alapszik: érezzük saját létünk folytonosságát térben és időben és észleljük, hogy mások létünk azonosságát és folytonosságát elismerik. Az én­ identitás az egyéni létnek valamilyen minőségét jelenti; az érzést, hogy az én­ nek olyan szintetizáló módszerek vannak a birtokában, amellyel saját azonossá­ gát és kontinuitását uralja, emellett jelenti a saját individualitás stílusát és az érzést, hogy ez a stílus más szignifikáns személyek azonosságának és kontinui­ tásának stílusával összhangban áll. (Azt hiszem, jogosan érezzük, hogy ez a definíció egyrészt túl bő, másrészt mégis tetszés szerint tágítható lenne.) Máshelyütt csoport-identitásról beszél és az egyéni identitást is ebből kiin­ dulva próbálja megközelíteni. Alighanem ez a kérdés punctum saliense. A pszichoanalitikus én-kutatás - írja Erikson - csak az utóbbi időben kezd figyelni ennek a lelki instanciának a szociális élettel való kapcsolatára. Embe­ rek, akik ugyanahhoz az etnikai csoporthoz tartoznak, ugyanegy történelmi korszak kortársai, vagy ugyanazon gazdasági vállalkozásokban működnek együtt, avagy konkurálnak, a Jónak és a Rossznak azonos képeitől vezettetnek. Rendkívül sokoldalúan tükrözik ezek a képek a kulturális különbségeket és történelmi változásokat. Mint egy korszak társadalmi modelljei realitás értékű­ ek minden egyes ember én-szintézisért vívott küzdelmében - minden pacien­ sünk kudarcában. Pl- egy gyermek, amikor megtanult járni, nem csupán egy libidinózus öröm, a freudi lokomotoros erotika hajtóerejének hatása alatt áll, hanem sta­ tust is nyert. Ő most „az, aki járni tud” mindannak mellékzöngéivel, amit ez a fogalom az adott kultúra életterének koordinátái közt jelent, pl. „aki gyor­ san fut a menekülő zsákmány után”, vagy „aki hoz majd valamit a házhoz”, vagy „aki egyenesen tartja magát”, vagy „aki túl messzire mehet el.” A járni tudás a lépés előre. Nemcsak funkcionális örömöt jelent, hanem szociális elis­ merést is. A reális önértékelés egyik építőköve. Ez az önértékelés egyben meggyőződést jelent, hogy az egyén képes lépéseket tenni egy kollektív jövő felé. Az én-identitásba tehát beletartozik az az érzés, hogy ez a csoport-iden­ titás egy sikeres változata.

73

Az identitás élménye, akárcsak a testi egészségé, valójában akkor tűnik elő a maga realitásában, ha valahol törést szenved. Ezért vegyünk elő két esetet Erikson gazdag példatárából. A két eset egyben a probléma többarcúságát is mutatja A) A második világháborúban tengerészgyalogosok egy csoportját teszik partra a Csendes -óceán mellékén, közel ellenséges állásokhoz. Kemény embe­ rek, akik azt hitték, mindent kibírnak. A lövészároktól azonban idegenkednek. Most bizonytalan időre egy lövészárokban találják magukat ellenséges kereszt­ tűzben. Először a háború folyamán eluralkodik rajtuk az az érzés, hogy „azok ott fönt” tévesen intézkedtek - talán sorsukra is hagyták őket. Ebben az alakulatban szolgál egy 30 éves tanító is. Fegyvertelen szanitéc, akire a lappangó pánikhangulat látszólag nem hat, sőt - úgy érezte magát, mintha gyermekek közt lenne. Mindig jó hangja volt a vad és fegyelmezetlen gyermekekhez. O maga sohasem volt indulatos. Gyűlöletet sem érzett senki ellen. Nem ivott, nem dohányzott, nem káromkodott. Felemelő feladatnak találta, hogy példát mutasson a többieknek. Parancs­ noka közelében tartózkodott, akit nagyra értékelt. Aztán, ahogy az éjszaka előrehaladt, különös események sorozata kezdődött. Sohasem tudott pontosan visszaemlékezni rájuk. Egyes emlékek álomszerűnek tűntek. A szanitécek ahe­ lyett, hogy segélyhelyet állítottak volna fel, parancsot kaptak, hogy muníciót rakodjanak. Parancsnoka elvesztette önuralmát, durván, közönségesen viselke­ dett. Aztán valaki géppisztolyt nyomott a kezébe. Többre nem emlékezett. Következő nap egy rögtönzött segélyhelyen tért magához. Súlyos lázas bélhuruttal kezelték. Mikor így cselekvésre képtelenül ágyban feküdt, kitört rajta a félelem. Ezután kezdődött háborús neurózisa, a következő tünettel: a legkisebb zajra, pl. evőeszközök zörgése, elviselhetetlen, hasító fejfájást érzett. Panaszai a láz csillapultával is megmaradtak, életét kitöltötte a zaj iránti túlérzékenység, a fejfájás és a zajtól való rettegés. Tünetei miatt végül leszerelték. Felvetődik a diagnosztikai kérdés: mivel magyarázhatók ezek a tünetek? Az első fejfájás a láz és a toxikus állapot következménye lehetett, de tünetei fennmaradását a vizsgáló orvosok egyhangúlag háborús neurózisnak minősítet­ ték. Fel kell tennünk egy kérdést, amely a fejfájástól látszólag távol áll: miért volt ez az ember annyira jó? Miért nem tudott dühöt kifejezni? Miért hatott rá mások dühe pszichés sokként? Kezelés közben a haraggal kapcsolatos asszocióciói az anyjához vezettek. 14 éves volt, amikor anyja ittas állapotban fegyvert fogott rá. Ő a fegyvert elvette tőle, széttörte és kidobta az ablakon. Soha többé nem tért haza. Akkori munkavezetője atyailag támogatta, de megígértette vele, hogy soha nem fog inni, káromkodni, nem él kicsapongó szexuális életet és soha nem nyúl fegyver­ hez. Szorgalmas diák lett, majd jó tanító, akit a felszínen szokatlanul nyugodt magatartás jellemzett. Addig a háborús éjszakáig, amíg a csoport növekvő inge­ rültsége és szorongása közepette felettese el nem vesztette a fejét és neki valaki géppisztolyt nem nyomott a kezébe. A háborús neurózisokat általában jellemezte, hogy nem tudták az ingere­ ket kiszűrni. Alvászavaruk volt. Almaik rövid ideig tartóak és szorongásos tar­ talmúak. Napközben időnként tájékozódási zavaruk volt. Történéseket tévesen beszéltek el. Nem hagyatkozhattak egy jól funkcionáló én tipikus folyamataira. 74

Ez történt a tanító esetében is. Különböző faktorok játszottak közre: szomatikus traumatizáció, a csoportmorál felbomlása, a vezetésben megrendült bizalom és ennek következtében csoport-pánik, tehetetlenség érzése és belső konfliktus a bajtársi érzés és az életvágy között. Legszembeszökőbb azonban identitás érzé­ sének elvesztése volt. Amit azon az éjszakán átélt, ahogy viselkedett, az semmi­ képp sem állt összhangban addigi személyiségével. B) Egy táncosnő, aki nagyon szép, de nagyon kistermetű volt, azt a zavaró tünetet fejlesztette ki, hogy tánc közben igen mereven és egyenesen tartotta magát, ez végül már a táncban is akadályozta. Az analízis kimutatta, hogy ez a hisztériás konverziós tünete kisgyermekkori penis-irigységre vezethető vissza. Apja második nemzedékbeli német amerikai volt. Sikeres üzletember, testalka­ tára büszke, aki hajlamos volt valamelyest exhibicionizmusra. Szépszál szőke fiainál szigorúan vette az egyenes testtartást (valószínűleg nem tudatosítva ennek porosz tradícióját), leányánál azonban nem tartotta fontosnak. A lány táncában akarta felülmúlni fivéreit, míg végül az egyenes testtartás karikatúrá­ ját nyújtotta. A tünet eredete tehát visszavezethető volt tipikus kisgyermekkori konflik­ tusokra. Ugyanakkor a tünet lokalizációját, de talán a konfliktusok élét is egy kulturális történelmi hagyomány kodeterminálta. Egy ilyen tünet történelmi jelentése - írja Erikson - az ellenállásban mutatkozik meg. A paciensnő tudato­ san hasonlónak látta az analitikus és az apja testalkatát: nagynak erősnek, északinak. Nagy megrökönyödésére álmában az analitikus mégis mint kis, pisz­ kos, görnyedt zsidó jelent meg. Az alsóbbrendű fajhoz sorolta - azaz elvitatta a jogát, hogy tünetének titkát megfejtse. De ezek az álmok egyben mutatták az én- identitását fenyegető ellentétpárokat: a nagytermetű, a fallikus, a német ideál állt szemben a törpenövésűvel, a kasztrálttal, a zsidóval. A táncosnő emancipált szerepében próbálta ezt az ellentétet feloldani, de a gyermekkorban belétáplált apai előítéletek még jelentős hatalmat képviseltek, fenyegették töré­ keny én-identitását. A két példa érezteti, hogy az identitás fogalma mennyire különféle és komplex élményt foglal össze egy absztrakcióban. Az első esetben az identitás­ krízist az énképben bekövetkező traumatikus törés idézte elő, mely az egyéni élettörténetből magyarázható volt. A második esetben az énképet történelmi erők és egy tradicionális jelkép-rendszer feszíti - de erre az állandó identitás­ krízisre csak az analízis során derül fény. Mindkét esetben az ember önmagával kapcsolatos élmény-komplexuma szenved törést, ennek tudatos és tudattalan részeit nem sikerül integrálni, úgy is tekinthetjük, hogy a self integrációjában következett be zavar. Gondoljunk pl. arra, amikor a grandiózus énkép tudatos és elfedi a minoritás-komplexumot és a dependencia igényt. Vagy fordítva. Ezekben az esetekben is a személyiség összefüggő folytonosságában állt be ha­ sadás. Van-e különbség a kettő között? Úgy gondolom, a különbség elsősorban nem fenomenológiai, hanem a vo­ natkozási rendszerből adódik. A self az embernek önmagához való viszonyában kap értelmet. A viszony szót ezúttal hagyományos érzelmi tartalmával értem. A kérdés így vetődik fel: képesek vagyunk-e önmagunkat nárcisztikus libidóval megszállni, akkor is, ha ebben mások nem támogatnak és érett felnőtt én-struk­ túránkkal együtt, vagy csak kisgyermeki szinten. Az identitás a minket körül­ 75

vevő szociális térhez való viszonyunkban kapja meg értelmét. (Valójában ebben a fogalomban egy rejtett etikai vonatkozás is implikált. Ugyanis az én- azonos­ ság élménye akkor lehet harmonikus, ha személyiségünk összhangba hozható annak a csoportnak értékrendszerével, melyhez tartozunk. Ez akkor is így van, ha a tények látszólag ellene szólnak. Pl. - mint erre Erikson több példát is felhoz - a kriminalitás hátterében is fellelhető az identitásért folytatott küzde­ lem. (Másrészt a self zavarával elsősorban a nárcisztikus személyiségnél talál­ kozunk, noha más pszichés kórképekben is szerephez jut. Identitás-krízis azon­ ban egyaránt megtalálható lehet mind nárcisztikus személyiségzavar, mind pszichoneurotikus folyamatok hátterében.) Az identitásnak éppúgy van fejlődéstörténete, mint a selfnek. Erikson szoros összefüggésbe hozza a libidófejlődés fázisaival. Ezeknek a fázisoknak szerinte nemcsak zonális, hanem modális aspektusa is van. így az orális fázis zónája a száj, „modusa” a bekebelezés és eliminálás. Az análisnak modusa a visszatartás és kiengedés. A genitálisnak a behatolás és a befogadás. Ezek a modusok nemcsak a fázisra jellemző modellzónán mutatkoznak, hanem a gyer­ mek egész viselkedését jellemzik, különösen a tünetképzésben jutnak látványos kifejezésre. A zonális és modális aspektusra egy szociális is ráépül: a fázisra jellemző szociális modalitás, amely a fejlődés során az identitás építőköve lesz. Minden kialakulóban lévő szociális modalitást fázisspecifikus veszély fenyegeti. Az identitás bölcsője is valahol ott ring, ahol a selfé: Az anya-gyermek kapcsolatban. Az első szociális modalitás - írja Erikson - az elfogadás. Ahhoz azonban, hogy a gyermek zavartalanul fogadja el azt, amit anyja nyújt, a két partner közt libidinózus örömmel kisért interakciók sorozatában megvalósult összhangnak kell kialakulnia. Akkor támad a gyermekben az a pozitív érzelmi viszonyulás a szociális külvilághoz, amit Erikson „ősbizalomnak” nevez. Ha ez megtörik, kialakul az „ősbizalmatlanság”, amit egy egész élet során nehéz ellen­ súlyozni. A következő korszak - az anális-muszkuláris fázis - a szociális viszo­ nyulás szempontjából az autonómia szárnybontogatásának kora. Ha a bimbózó autonómiát gyors kudarc éri, szégyen és kétely támad nyomában. Az ödipális korszak szociális modalitása az önálló kezdeményezés, amely a hatalmas külvi­ lággal összeütközésbe kerülvén bűntudattól bénulhat meg. A latencia-kor telje­ sítményorientált. És speciális veszélye a kisebbségi érzés fellépése. A serdülő­ korban az identitást a környezet figuráival és a szociális modellekkel való gyors, változó azonosítások és ellenazonosítások fenyegetik, az identitás egy szerep­ konfúzióban veszhet el. Az ifjúnak már eléggé bizonyosnak kell lennie saját identitásában ahhoz, hogy én-elvesztés félelme nélkül léphessen egy partnerrel intim kapcsolatra. Ha ezt nem érte el, az izoláció veszélyével kell számolnunk. Az érett felnőttkor jellemzőjének Erikson a nemzőképességet tartja, ami alatt nem csak utódok létrehozását érti, nem is egyszerűen ennek jelképes értelmét: az alkotást, hanem részvételt a következő nemzedék létrehozásában és nevelé­ sében. A pszichoanalízisnek - írja Erikson - időbe tellett, amíg felismerte, hogy az én-érdeklődésének kiterjesztése és a libidinózus megszállása annak, amit az ember nemzett a pszichoszexuális és pszichoszociális fejlődés egy lényeges lépé­ se. Ha ez elmarad, akkor kényszeres szükséglet lép fel pszeudointimitásra és gyakran a stagnálás és a személyiség elszegényedésének érzése hatalmasodik el. Csak aki magára vette a felelősségét dolgokért és emberekért és az ezzel járó 76

diadalokhoz és csalódásokhoz alkalmazkodni tudott, éri el idős korára az én-in­ tegritás állapotát és menekül meg a kétségbeeséstói. Az én-integritás megint egy olyan fogalom, amit Erikson nem képes pontosan definiálni. Valamilyen harmóniát jelent önmagunkkal, saját sorsunkkal és a világrenddel. Ez az embe­ ri élet 8 korszaka. (Eggyel több, mint a Shakespeare-i.) Ha végiggondoljuk a 8 korszak jellemzőit, feltűnik, hogy a szociális modali­ tás összekötő kapocs a személyiségfejlődés és a társadalmi elvárások között. És ez Erikson egyik alapgondolata: a társadalom nemcsak ösztön-korlátozásra késztet, hanem egyben be is vezet az ösztönkielégítésnek egy, az adott kultúrá­ ra jellemző stílusába. Szerencsés esetben a környezet elvárásai és a személyiség biológiai és kulturális adottságai összhangban vannak - akkor az identitás zavartalan. De korántsem mindig az. Előfordul, hogy a környezet elvárásai súlyos ellentmondásban állnak a személyiség adottságaival, mint pl. az ameri­ kai négereknél. Ilyenkor az identitás vagy belevész egy szociális modellbe, vagy súlyos küzdelmek árán kell kiharcolni. Ha most azt kérdik tőlem: mi a kapcsolat az én, a Self és az identitás között, azt válaszolhatom: a self is, az identitás is olyan psz chés tartalmak, élménycsoportok, amelyek integrálásán az én szüntelen dolgozik. Az én az a pszichés instancia, amely az önmagunkkal kapcsolatos szétszórt élménytöredé­ kekből különálló egységet integrál, és ezt az egységes magunkat szintetizálja, leginkább énazonos történelmi- társadalmi modellekkel. De ne felejtsük el, hogy ezek absztrakciók, amelyek a lelki élettel kapcsolatos új tapasztalatokat fogják össze és helyezik el egy gondolkodási rendszerben. Értékük abban rejlik, hogy új szempontokat adnak pszichológiai munkánkhoz és építőkövei egy edd'ginél tel­ jesebb emberképnek. 1976. október

77

IRODALOMJEGYZÉK Bálint, M.: Erikson, E. H.: Erikson, E. H.: Freud, S.: Freud, S.: Freud, S.: Groddeck, G.: Hartmann, H.: Hermann I.: Kohut, H.: Kulcsár Zs.:

Frühe Entwicklungsstadien des Ichs. Primäre Objektliebe. Imago, Zschr. r. Psychoanalytische Psychologie. XXIII. 3, 270-288,(1937) Childhood and Society. Norton, New-York (1963) Identity: Youth and Crisis. Norton, New-York (1968) Das Ich und das Es. (1923) G. W. XIII. Fischer, Frankfurt Zur Einführung des Narzismus. (1914) G. W. X. Fischer,] Frankfurt a. M. Abriss der Psychoanalyse. (1938) G. W. XVII. Fischer, Frank­ furt a%M. (Magyarul: „A pszichoanalízis foglalata”. Ford.: Binét Ágnes. Freud: Esszék. Gondolat, Budapest, 1982) Das Buch vom Es. Int. Psych, anal. VI. Leipzig-Wien-Zürich, 1923 Ichpsychologie und Anpassungsproblem. Klett, Stuttgart / (1970) Az ember ősi ösztönei. Pantheon, Budapest, 1943 The Analysis of the Self. Int. Univ. Press, New-York (1971) Személyiséglélektan. Tankönyvkiadó, Budapest, (1971)

78

A self alakulásának mechanizmusai (Lukács Dénes) A self-alakulás folyamatának elméletei közül a két nagy irányzat: a tanu­ láselmélet és a pszichoanalízis elképzeléseit szoktuk legtöbbször idézni. Előbbi a tárgyi és a szociális feed-back, a testkép, a mozgás hatását tekinti jellemzőnek, míg az utóbbi a Freud által leírt topológikus illetve struktúrális modell fogalmá­ ból indul ki. Most az utóbbiak közül eggyel: Jacobson elméletével kívánok foglal­ kozni. Edit Jacobson 1897-ben Sziléziában született. Már orvostanhallgató korá­ ban kapcsolatba került a pszichoanalízissel, Fenichelnél, majd a berlini Pszicho­ analitikus Intézetben nyert kiképzést. 1928-tól kezdve gyermek-analízissel fog­ lalkozott. Hitler hatalomrajutásakor nem tudott azonnal emigrálni, terápiás tevékenységétől eltiltották. 1935-ben letartóztatták, és mivel megtagadta, hogy betegéről információt adjon, két és fél évi fegyházra ítélik. Súlyos betegen szaba­ dul 1937-ben és azonnal Prágába szökik, ahonnan még ugyanabban az évben sikerül New Yorkba jutnia. Ott megnyitja pszichoanalitikus praxisát, kiképzés­ sel is foglalkozik, az analitikus intézetben szemináriumot vezet. Számos publi­ káció és három könyv kiadása fűződik még az Amerikában eltöltött évekhez. A most ismertetésre kerülő könyve A self és az objektek világa az Egyesült Álla­ mokban 1964-ben jelent meg, 1973-ban német nyelvre is lefordították. A benne megtalálható gondolatok visszanyúlnak a harmincas évek elején, a még Német­ országban megkezdett kutatásokra. Jacobson, mint analitikus elmélet-alkotó, az én-pszichológia alapjaira épít­ kezik. Ez a munkája is jellemző módon magán viseli a Hartmann által posztulált állításokat, ezért szükséges, hogy emlékeztetőül felidézzünk néhány olyan én-pszichológiai fogalmat, amellyel Jacobson is foglalkozik. (- )

Jacobson a személyiségalakulás folyamatában az objektkapcsolatot tartja legfontosabb tényezőnek. Az objektek világának hatására alakul ki a self, az objekt játssza a döntő szerepet az ideálok kialakulásában, majd pedig a szuper­ ego képzésben is. A születést követő első időszakban még csak differenciálatlan ösztön-energia van jelen; libidó és agresszió nem határolható el egymástól. Amíg a gyermek az objektet nem fedezi fel, ösztönlevezetést is elsősorban befelé, a self irányába képes csak folytatni. Ez a kanalizáció kis mennyiségben, némán, de folyamato­ san történik, megnyilvánulásai a vazomotoros-szekréciós jelenségek, az orális, exkrementális funkciók gyakorolgatása, az alvás, stb., tehát mindaz, amit „affektív-szervi beszédeként értelmezhető. Libidó és agresszió egyaránt a selfet szállja meg, előbbi a nárcizmus, utóbbi a mazochizmus formájában. Ha ez az objekt-megszállás idején, később következne be, feltétlenül betegséghez vezetne: afelnőttkori „affektív-szervi beszéd” pszichoszomatikus betegséget eredményez (az affektusok reszomatizálódása formájában). Hogy a korai szakaszban nem okoz bajt, annak oka, hogy libidó és agresszió még nem választható el egymás79

tól. Tudjuk, hogy az ösztön-fúzióban a libidó kerül mindig túlsúlyba, és ez megvédi a szervezetet a veszélytől. Jacobson a születést követő első fázist tehát a primer nárcizmus és a primer mazochizmus állapotaként értelmezi, e szakaszban még hiányzik az objekt-kapcsolat. Habár a gyermek mindent megkap az anyától, őt magát csu­ pán kellemes vagy kellemetlen szenzációként percipiálja, ezért is nevezhető a csecsemő ösztönmanifesztációja nárcisztikusnak. A kellemes vagy kellemetlen inger hatására kialakulnak az első primitív, motoros reakciók, ezek már az objektirányult levezetés előfutárai. A levezetés öröm- és kíntartalmú szenzoros élményt eredményez, ez elősegíti az érzelmek és a gondolkodási képzetek kibon­ takozását. De az öröm- és kíntartalmú élményből származik az első tárgykap­ csolat is, idővel ilyen értelmet nyer az anya, és a gyermek fantáziavilágában magára ölti a „szerelmi-objekt” imagoját. Az anya - ápolási funkcióinak ellátásával, azaz kielégítéssel, frusztráció­ val, libidinózus stimulációval - emocionális függőséget épít ki, ezzel segíti nem­ csak a testi, hanem az énes fejlődést is. A duálúnióban az anya és a gyermek ösztönlevezetése összehangolódik. Ezt nevezi Erikson az „ősbizalom” szakaszá- f nak, az első identitásélmény megjelenésének. Az éhséggel járó feszültség, majd a kielégülés a gyermeki szempontok alapján óriásinak mondható kínos és öröm­ teli érzéseket eredményez. Az első komoly interperszonális kapcsolat a feszítő drive-ok és hatalmas redukciók talajára épül, és testet ölt a szimbiózis formájá- ! ban. Ez nem csupán szomatikus, hanem pszichés jellegű is: a csecsemő nem képes megkülönböztetni az örömteli észlelést a szükségletkielégítő objekttől, aki számára az észleletet szállítja. De szükségszerűen elkövetkeznek az első frusztrációk. A szerelmi objekt­ től való időszakos elválást a gyermek fejletlen emocionális világa az objekt bekebelezésével kapcsolatos fantáziával kárpótolja, ami már az identifikáció szomatikus szintű elődje. Mintegy három hónapos korban a gyermek az anyát - egyelőre még csak részobjektként —önmagától különállónak is kezdi érzékelni. Etetéskor kielégülnek az inkorporációs fantáziák, ekkor ismét átmeneti összemosódás jön létre a self és az objekt között, hiszen a határok még elégtelenek, az egymásba való átfolyás még könnyen létrejön. Az etetés végeztével azonban ismét szétválás következik, ami csak időleges, hiszen ismét feltámad az éhség, és a frusztráció­ val együtt fellépnek a libidinózus és agresszív feszültségek is, velük a bekebele­ zési fantáziák, majd az etetés idején az átmeneti összemosódás. „így lesz az éhes csecsemő kívánságából az objektkapcsolat elődje” - írja Jacobson. Az összemosódásos élmény eltarthat akár az ödipális szakasz kezdetéig is. \ Még az egészséges felnőtt életében is előfordul, pl. vonatkozási személyekkel kapcsolatos nagymértékű empátiás kapcsolatban, vagy az orgazmus-élmény- | ben. Felnőttkorban azonban ilyenkor is megmarad a self és az objekt határa, ugyanakkor az infantilis szakaszban a határok még kialakulatlanok, és ezért az összemosódási élmény az észlelési funkciók átmeneti gyengülését eredményezi, és az énes fejlődés egy korábbi, még differenciálatlanabb szakaszra regrediál. Az összemosódási élmény csak akkor okozhat zavart, ha túlzottan is kihúzódik. Ilyenkor akadályozhatja az ányai objektimago és a self-imago szétválását, ezzel az énes funkciók megerősödését. 80

Az egészséges fejlődés esetén már ebben a szakaszban beindul az utánzás. A gyermek viszonylag hamar megérti az anya gesztusait, hangváltozását, affek­ tiv megnyilvánulását, és képes azokat viszonozni. Ezt elősegíti a közös ösztönle­ vezetés, a kölcsönös ¿lkalmazkodás és a szoros empátiás kötelék, erre épül rá az imitáció. A szülői szeretetmegnyilvánulás jelzi a gyermek számára az anya célirányos cselekedetét (a drive-redukció kezdetét), ezért a gyermek igyekszik utánozni az anyai megnyilvánulásokat. Feltehetően szerepet kap ebben a gyer­ mek mágikus fantáziája is, a gyermek átmeneti illúziók segítségével törekszik arra, hogy az anyát, mint selfjének egy részét megtartsa, vagy ismét összeolvad­ jon vele. Nem ismeri fel tehát a self és az objekt kettősségét, differenciáltságát, ehelyett képes selfimagóját kiterjeszteni (kívánságok és omnipotencia-fantáziák révén), majd ismét összevonni azt. A megszállást a selfről az objektre tolja át, majd egyik objektről a másik objektre, miközben az imagok átmenetileg egye­ sülnek egymással, majd szétválnak és ismét összeolvadnak. Libido és agresszió vándorol selfről az objektre, miközben lassan oly tendencia érvényesül, hogy az egyiket csakis libidó, míg a másikat csak agresszió szállja meg. így jön létre az első ambivalencia. A gyermek csodálja az omnipotens szülőt, majd csalódik benne és gyanakvóan elfordul tőle. Mágikus gondolkodási világát azonban csak nehezen adja fel. Habár a self és az objekt még nem határolódik el ténylegesen, kialakulásuk már megkezdődik, és ez időszakos elkülönülésüket is jelenti. Ez már a szekunder nárcizmus szakasza. Erre regrediál a pszichotikus ego is. Lényeges különbség azonban a gyermeki szekunder nárcizmus és a pszichotikus regresszió között, hogy a gyermekkorban még mágikus összefonódást mutat a self és az objekt, de ez időben behatárolható folyamat. Ugyanakkor a felnőtt patológiás regressziójában már nem a fantázia, hanem a téveseszme iránti meggyőződés játssza a vezető szerepet. Az említett ambivalencia létrejöttével megkezdődik tehát a narcizmusból az objektkapcsolatba való átmenet korszaka. Kialakul a gyermekben a tenden­ cia, hogy a ,Jó objektet” igyekezzék selfjének egy részévé inkorpolálni, míg a „haragos (gonosz) objektet” kiköpéssel, projekcióval, vagy akármilyen módon eliminálni próbálja. A második életév változást hoz az objektek világával való kapcsolatban. A korai szimbiózist felváltja az individuáció, és kezdetét veszi a szekunder ego-autonómia korszaka. Kialakulnak az idői kategóriák (a jövő kép­ zete), és a gyermek képessé válik, hogy a szerelmi objekt egyes testi és lelki tulajdonsága közt differenciáljon, észreveszi az egyes (élő vagy élettelen) objekt közti különbséget, és az objekt és a self közötti eltérést. Megjelennek lassacskán az első versengési-tünetek is, és ezzel párhuzamosan fokozatosan visszafejlődik a gyermek olyan kívánsága, hogy a szerelmi objekt egy része lehessen, illetve vele összemosódjék, vagy inkorporálja azt. Mindez a self-imago fejlődésének újabb fokozata is: kialakul a kívánság­ meghatározott és a reális imago közötti különbség. A reális ego-funkciók csakis akkor működhetnek, ha a gyermek már képes a csodált objekt tulajdonságát tartósan inkorporálni selfímágójába. így a gyermek kívánságmeghatározott self-ímagoja részben nárcisztikus expanzióját és ego-gyarapítását fejezi ki, másrészt a megcsodált objekt tulajdon­ ságát is. A realisztikus self-reprezentánsok az ego számára tükörként szolgálva felvillantják az objekttől identifikációval átvett tulajdonságokat, így az objekt81

és self-imago közötti különbség vagy hasonlóság élményszerű, és reális élmény­ bázist nyer. Mindez jelzi az énes célok jelenlétét, a reális célok felismerését, és a jövőbe helyezett képzetek kialakulását. Látható, hogy a kívánságmeghatározott és a realisztikus self-reprezentán-I sok fontos előfeltételei az identitásalakulás folyamatának. Az előbbiek a poten-1 ciális, a jövőben létrehozható változást mutatják, így jelzik a gyermek számárai a változás irányát. A realisztikus self-reprezentánsok ugyanakkor jelenlegi álla-1 potát tükrözik (tehát az aktuális selfet) és mutatják a fejlődésnek már lefutott eredményeit is. A kettő közötti különbség: „az állandó változás ellenére is az önmagával való azonosság” élménye, tehát az identitásélmény. A gyermek annál védettebb a mágikus világba való visszatérés ellen, minél fokozottabban rendelkezik már kialakult valódi objekt-kapcsolatokkal, amelyek már nélkülözik a nárcisztikus minőséget. Mindez feltételezi a jól de­ finiálható self-reprezentánsok létrejöttét, elhatárolódásukat az objekt-reprezentánsoktól. Mindebben elsősorban a stimulatív szülő-kapcsolat játssza a legfontosabb szerepet: elősegíti a gyermek individuációját, azt a folyamatot, amely elindulva I a pszichológiailag determinált függőségtől az énes aktivitás, a független szociokultúrális, interperszonális kapcsolatok irányába halad. Fontos belátni, hogy a szülői kapcsolat elsősorban szeretetet és odafordulást jelent, és csakis az ilyen atmoszférában képes hatékony támogatásra. így isi létrejönnek frusztrációk, ezeknek hatására ambivalencia keletkezik. Az optimá­ lis frusztráció által felkeltett ambivalencia az agressziót külső objektre, mígal libidót a selfre irányítja, és így elősegíti a köztük lévő különbség élményének kibontakozását. Ugyanakkor a nagymérvű frusztrációk regresszív állapotot hív­ nak elő, ebben ismételten megjelenik az összemosódás élménye, és ez akadá­ lyozza az individuáció kibontakozását. Különösen nagy veszélyt jelenthet az olyan szülői viselkedés, amely prolongálni igyekszik a kezdeti szimbiózist (a Mahler-féle „prolongált” szimbiózis). Optimális esetben azonban a gyermek két-két és fél éves korában márt megerősödött én-funkciókkal rendelkezik, és képes észlelni identitásának! egyes jeleit. De még nem rendelkezik tartós és konzisztens képzetekkel self-i jéról, és még sok átalakulás szükséges ahhoz, hogy kontinuitásának érzései stabilizálódjék. A folyamaton belül feltételezhető, hogy az objektek elkülöní­ tése hamarább alakul ki, mint a self és az objekt szétválása, hiszen a külvi- ( lág észlelése könnyebb feladat, mint az önpercepció. Továbbá belejátszik ebbe az is, hogy a gyermek szívesen összemossa selfjét az anyával, ugyanakkor nem motivált a külvilági objektek összemosására. Serkenti ezt a differenciá­ lást az is, hogy a gyermek igyekszik megkülönböztetni a szükségletkielégítő objektet - amely számára szignifikáns - a semleges objekttől, illetve az olyantól, amely kielégülésében meggátolja. Az imago-határok meghúzásának igyekezete vezeti be egyben a kapcsolatokban jelentkező érzelmi különbsége- ' két. Megjelennek az első rivalizációs konfliktusok és ez az új érzés megtanít­ ja a gyermeket bizonyos összehasonlítás elvégzésére is. A saját kielégületlenség és mások kielégültsége, illetve az ezzel kapcsolatos frusztrációs élménye rávezeti a gyermeket arra, hogy különbséget tegyen a vágymeghatározott self- és objektimágó, és a többé-kevésbé realisztikus self- és objekt-imagok

között. így a szeretetteljes érzéseken túl negatív komponensek is szállítanak bizonyos motivációs alapot, amely arra ösztönzi a gyermeket, hogy fejlessze külsó'-bel só' realitásérzését, identifikációs tevékenységét, objektkapcsolatait és létrehozza az első primitív identitásélményt. Mindehhez az agresszió ne­ gatív impulzusa éppúgy hozzájárul, mint a libidómegszállás. A kívánság, hogy ugyanazzal rendelkezzék, hogy éppúgy kielégüljön, mint riválisa, csak egy rövid lépés csupán, és ezt máris felváltja az a kíván­ ság, hogy olyan is legyen, mint a rivális. A hatalmas és egyben kielégülést is nyújtó rivális iránti egyre növekedő csodálat, a szeretet, a hasonlóság iránti vágyat még jobban felerősíti, ugyanakkor a frusztráció arra készteti, hogy a különbségeket is észrevegye. Az objekt-észlelés fontos állomása, amikor a gyermek túljut azon a ponton, ahol minden jót bekebelezni, minden rosszat elimínálni igyekszik. Most már ott tart, hogy minden jót az anyára, minden rosszat a rivális objektre igyekszik áttolni. Ez segíti az egységes anyai-objekt kialakulását, amennyiben hozzájárul, hogy kialakuljon a ,jó, bár néha haragos” anya-imago. Mindez jótékony hatást gyakorol a feszültség-tolerancia emelkedéséhez, létrehoz bizonyos örömteli ér­ zés anticipációját, és segíti az idői kategóriák észlelését. Ezzel is biztosítja a tartós objektkapcsolat kialakulását, tehát az objektkonstanciát. Ezért az anyához fűződő kapcsolat mindig megelőzi a riválisnak, mint ,jó” vagy „haragos” objektnek percipiálását. Ez az utóbbi nehéz lépés a gyermek számára. Szükséges eléréséhez, hogy csökkenjen a riválisokkal szembeni intenzív ambivalenciája, és hogy irigysége és féltékenysége fölött pozitív érzelmei győzedelmeskedjenek. Ha ez bekövetke­ zik, úgy libidinozus kívánsága túlsúlyba kerül agresszív ösztönerői felett, és ez fejleszti self-imagojának libidinozus vonásait is, ez utóbbi pedig az egészséges önértékelés és az egységes self-képzet kialakulásának feltétele Minél fokozottabban képes tehát a gyermek megélni más személyt, annál könnyebb lesz számára a diszkrimináció, és elviselhetővé válik a self és mások selfje közti különbség, valamint a hasonlóság felfedezése. Az identifikáció tar­ tóssá, szelektívvé és állandóvá válik, integrálódik és átalakul én-funkcióvá. Ezzel segíti az ego-struktúra módosulását, az elhárítómechanizmusok szervező­ dését és stabilizálódását. Szilárdul az identitásélmény, a self és már bizonyos kontinuitással is rendelkezik: az állandó váltakozás ellenére is azonos marad. Mindehhez az szükséges, hogy az identifikációk tartós objektmegszállásból fa­ kadjanak. Ennek szükségessége a pszichotikus betegnél figyelhető meg, amikor a regresszióban az objektkapcsolatok és az identifikáció konfliktus-okozta össze­ omlása tapasztalható. Mindezt helyettesítheti az objekttel való összemosódás élménye, amely magába foglal olyan fantáziákat is, hogy az objektet szét kell zúzni, vagy általa szétzuzatni, hogy a self is velük pusztuljon: ez az iden­ titásvesztés állapota. Az ilyen betegnél gyakori a szorongás, ha másokkal hasonlóságot élnek át, hiszen a határok meggyengülésének következtében elmo­ sódik a különbség, veszélybe kerül az individuum önállósága. A hasonlóság és a különbség egyaránt szorongást kelt, a hasonlóság a selfet, a különbség az objek­ tet fenyegeti. Az egészségesen fejlődő gyermek lassacskán eljut odáig, hogy képes lesz a nemi különbségek észlelésére. Szexuális hovátartozásának felismerése a szemé-

lyes identitásérzés nagyon fontos feltétele. A genitáliák relatív láthatatlansága főleg kezdetben elősegítheti a saját és az ellentétes genitália imagojának össze­ mosódását. Ezt megkönnyíti az ödipusz- és a kasztrációs-konfliktus is. A nemi identitás kialakulásába belejátszik továbbá a szülői tiltás: következményként a „csúnya” genitáliáról a „szép” arcra, ill. testre tolódik át az érdeklődés. A nevelé­ si hatások azt eredményezik, hogy az anatómiai különbségek helyett a pszichés különbség válik hangsúlyossá. A szexuális hovátartozás felfedezése a pszichoszociálís szerep kialakulását eredményezi. A preödipális gyermek még ingadozott a hetero- és homoszexuális, az aktív-passzív törekvés között. Még élvezi szabadságát és játékosan próbál­ gatja a különböző nemi szerepeket; egyszer az apa, máskor az anya, váltakozva identifikálódik a különböző nemű szignifikáns személyekkel. A nemi identitás első megjelenésének időpontjában (a genitális fázisban) a szerep-próbálgatás­ nak szabadsága csökken. A nemi különbségek felfedezése és elfogadása mindkét nemű gyermeknél bevezeti arról a kívánságról való lemondást, hogy az anya egy részévé váljék és ílymódon ismét csecsemő lehessen. A két nemnél a szexuális szerep elfogadását más-más tényező segíti. A leányt - az ellentétes nemű szülő iránti vonzalmán túl —segíti a fiúk lebecsülő magatartása is, ami utat mutat számára, hogy hol is a helye. A fiúk-lányok közti barátság e ponton megszakadhat, mivel a fiúk attól tartanak: pipogyának nevezik őket, ha a lányokkal barátkoznak. De ebben az irányban hat a kasztrációs-szorongásuk is, ugyanakkor növekedő önérzetük és heteroszexuális érdek­ lődésük is alakítja fallikus attitűdjüket a nők iránt. Az ilyen általánosítás alól gyakran az anya sem kivétel, mivel a fiú, amikor felfedezi az apával való nemi azonosságot, ébredező rivalizációja valamint az apa iránti csodálata következté­ ben az apa válik szignifikáns személlyé. Ez jelzi az ödipális riválissal való azonosulás kezdetét, ezzel párhuzamosan az ellentétes nemű szülővel való iden­ tifikáció veszít jelentőségéből. Az ödipális szakasz vége felé - a latencia közeledtével - az autonóm én­ funkciók fokozatos érésével együtt - egyre inkább előtérbe kerülnek a deszexualizált gondolkodási és érzelmi folyamatok. Megkezdődik a szerelmi objekttől való függetlenedés, a gyermek az agresszív ösztönerőket egyre inkább levá­ lasztja a szerelmi objektről és selfjére irányítja. Ez gyakorlatilag annyit jelent, hogy amikor a gyermek megtanulja a szülőktől való függetlenedést, egyre foko­ zottabban konfrontálódik a sérüléssel és kudarccal. Amit korábban frusztráció­ ként vagy csalódásként élt át, vagy amiért a szülőt tette felelőssé, most már ön-okozta (self-okozta) sérülésként kell elszenvednie. Ezért hajlik a kisebbren­ dűségi érzésre, önkritikusságra, elsősorban akkor, ha reális méltánytalanság éri. Ezért mondjuk, hogy self-reprezentánsait agresszióval szállja meg, ezért a szekunder mazochizmus szakasza, amelyben ílymódon megkezdődik a felettes én képzése. A szuperego első megjelenése a reakcióképződmények kialakulásában nyilvánul meg. Hatására a self- és objekt-reprezentánsokban drasztikus átala­ kulás következik be. Az első reakcióképződmények már az anális fázisban kiala- I kulnak és új magatartást eredményeznek. Új elvek érvényesülnek, meghatáro­ zott cselekedetek és gondolkodás vehető észre. így például a tisztaságra szokta- ■ tással létrejött reakcióképzó'dmény előbb olyan gondolatok lecsapódását ered-

ményezi, hogy a széklet nem érdekes, hanem piszkos, nem jó, hanem a WC-be való. Az olyan gyermek, aki piszkot csinál, rossz gyerek. Kialakítja továbbá a széklettel kapcsolatos undorérzést, amely megnyilvánul a szégyenérzésben, amely mindig megjelenik, ha a gyermek elveszíti önkontrollját. Viszont ha sike­ rül megőriznie tisztaságát, úgy büszke lesz, sőt örömét leli a tiszta és szép dolgokban. Mindez új célokat tűz ki eléje, aktív cselekedeteket épít ki, pl. hogy a székletet időben és pontosan a WC-re szállítsa, mert így tiszta marad. Kialakít­ ja az idői terminus jelentőségét, elfogadja a megtervezhető értékek és folyama­ tok realitását. Ez már előrevetíti a szép iránti fogékonyságon át az esztétikai érdeklődést, és lehetővé válik az anális ösztön szublimációja. Átstrukturálja az anya-gyermek kapcsolatot, amennyiben felhívja a gyermek figyelmét, hogy a szeretetet nemcsak elfogadni, hanem adni is lehet. A reakcióképződmény sike­ res vagy sikertelen kialakulásának kritériuma, hogy mennyiben képes megvál­ toztatni a magatartást. Neurotikus esetben túlzott érzelmek keletkeznek, ame­ lyek azonban nem vezetnek el a cselekvésig. A reakcióképződménnyel együtt megjelenhet a túlzott felelősségvállalás is, ami ugyan cselekvésben manifesztá­ lódik, de a cselekvést nem kíséri valódi érzelem. Az ego függetlenségének folyamatát a székletkontroll felerősíti, ezzel ismét fejleszti az identitásérzés alakulását. Az önkritikus funkció gyarapításában az ag­ ressziónak is szerepe van, amikor a self ellen fordul, ezzel fejleszti az önkritikus funkciókat. De szolgálhatja az agresszió az objekt leértékelését is, amikor a gyer­ mek olyan viselkedést mutat, hogy kiköp mindent, ami nem izlik, vagy ami kelle­ metlen. Ez a fiziológiás reakció az undorérzés elődje, olyan reakcióképzcdmény, amely szoros kapcsolatot tart az orális és az anális élményekkel. A lebecsülő ag­ resszív reakció áttolódik az orális zónáról az análisra, és fantázia-szinten összefo­ nódik a hányással és a széklettel. Lecsapódása ettől kezdve a mély megvetés kife­ jezésének formáját ölti magára. Az undor, amely először a frusztráló anyamellre (mint külső objektre) adott reakció, most már a gyermek saját testére adott reakció is lehet: ami eddig az anyának adható legértékesebb ajándék volt, az mostantól kezdve a megvetés és undor tárgyát képezi. Az infantilis értékek között találunk olyanokat, amelyek az ösztönkontroll szolgálatába állíthatók és olyanokat is, amelyek a gyermeki én törekvésével, autonóm én-funkcióival, nárcisztikus igyekezetével állanak kapcsolatban. Utób­ biak mágikus gondolatok formáiban jelentkeznek, ezeknek középpontjában az omnipotencia érzése áll. A fantáziaélet az orális-anális tartományban folyik, az omnipotens gondolatok a saját hatalommal kapcsolatosak és összefonódnak a székletürítés vagy visszatartás - mint hatalmi megnyilvánulás - gondolatával. Az eddigi „érték = öröm” egyenlőség átadja helyét egy új érték-fogalomnak, amelyben az érték már az erővel válik egyenlővé. A gyermek kezd reálisabb képet alkotni az értékről és a hatalomról, a kívánságok már a fizikai erő, az ügyesség, a függetlenség fantáziájának formáiban jelentkeznek. Párhuzamosan megváltozik a gyermeknek az anyáról (mint objektről) al­ kotott képzelete is. Míg az első anyaimago a szükségletkielégítő (jó) vagy azt megtagadó (rossz) anya képe volt, most az erőteljes anya és az erőteljes apaimago kerül a fantáziák előterébe. A gyermek - énjének felépítéséhez - már igényli a szülők támogatását, azonosulási mintákra van szüksége. Inkább képes elvisel­ ni a frusztrációt, vagy akár az agressziót is, mintsem a gyengeséget vagy a szülő 85

elveszítését. Ez hat a self és az identitás alakulására is: elfogadja az elutasító, sőt elnyomó anyát is, sőt mindent megtesz, hogy önmagát alávesse annak. Inkább elveszíti saját selfjét, semmint hogy feladja a szerelmi objektet. A pregenitális ideálokról alkotott képzetek tehát az erővel kapcsolatosak, a hatalom és a birtoklás fantáziáival társulnak, ugyanakkor az ödipális sza kaszban már fallikus fantáziák formájában jelentkeznek. Megkezdődik az apai imago csodálata, amelyet irigység és az ebből fakadó ambivalencia kísér. Ez beindítja a szorongást, amely korábban a szeparáció és a kielégületlenség for­ májában jelentkezett. Most azonban a szorongást is genitális fantáziák veszik körül, a következmény pedig a kasztrációs félelem. A szuperego képződés szaka­ szának egy bizonyos pontján a kasztrációs szorongás részben szuperego-szorongássá alakul át. Olyan szorongás formájába nyilvánul meg, hogy a gyermek nem felel meg az énideál követelményének. A frusztráció fontos szerepet játszik a szuperego képzésében is. Megfelelő intenzitású frusztráció hasznos, míg az intenzív és túl korai káros, főleg, ha nem kompenzálódik a szülő empátiás magatartásával. Ilyenkor veszélyes ambivalen­ cia-konfliktus indulhat be. Kezdetben a gyermek még nem hozza összefüggésbe a frusztrációs élményt a szülő személyével. Csak az objektkapcsolat kiépülése után válik a frusztráció a szülő személyének közvetítésével csalódássá, súlyos esetben sebesüléssé. Ilyenkor leértékelő reakciókat hívhat elő: orális, anális és genitális fantáziák kombinálódnak agresszív leértékeléssel, és a gyermek sze­ relmi objektjét üres, piszkos, undortkeltő, kasztrált, szétzúzott egyénnek percipiálja. Mindennek végső formája a dezilluzionálás és a csalódás. Szerencsés esetben a gyermek eljut a külső és a belső realitás kontrolljához és ez segíti az objektről és a selfről alkotott illozorikus-mágikus fantáziák megszelidülését. Ha azonban a dezilluzionálás még az idealizáció előtti szakaszban alakul ki, úgy megzavarhatja a normális énideál és ezáltal a szuperego kialakulását. A self és az objekt határa ilyenkor még nem szilárdult meg kellően, és a libidinozus-agresszív megszállások szabadon ingadoznak a self- és objektimagok között. így a csalódás és a leértékelés is szabadon vándorolhat az objektről a selfre. így jön létre a self leértékelése: a nárcisztikus megbetegedés. Megfelelő esetben azonban a szerelmi objekt idealizálása, az én-ideál ki­ alakulása, majd a szuperego képzése jön létre. A gyermek igyekezete, hogy áthidalhassa a szülőkkel kapcsolatos agresszív feszültségét, reakcióképzés se­ gítségével csodálatban, túlbecslésben, glorifikációban nyilvánul meg. A reakcióképződmény oly fantáziák formájában manifesztálódik, amely kapcsolatos a biztonságot nyújtó, védelmező, hatalmas és csodálatos szülővel. Mindez kitágít­ ja a gyermek selfimagóját, megemeli önértékelését. Lépésenként felépíti morális kódjait és normáit, ezek pedig megkezdik az olyan érték túlhaladását, mint az örökös öröm és kielégülés, egyben mérséklődik a glorifikáció és átalakulás reális idealizációvá. Mindez visszatükröződik a selfben. Ez utóbbi lehetővé teszi, hogy a korábban elszenvedett nárcisztikus sebek begyógyuljanak. A glorifikáció így nemcsak a szülők, hanem a self leértékelése ellen is védelmet nyújt. Az énideál kiépítése tükrözi a realitáselv elfogadását de egyben elutasítá­ sát is. A self egy része állandó kontaktust tart a realitással. Ugyanakkor a másik rész - izolálódva az előbbitől - lehasad és mágikus fantáziákat zár magá­ ba. Míg az ideál a reális selftől megfelelő distanciát tartva reális távolságban 86

van, e lehasadó rész visszasüllyed az idbe és ott túlélve felvillantja időnként az infantilis értékrendszert: szerencséről, dicsőségről, gazdagságról, hatalomról alkotott fantáziák formáiban. E képzetek nem rendelkeznek a reális ideál krité­ riumával, így betegnél komoly, meghatározó szerepet tölthetnek be. A szuperego nemcsak az énideál függvénye, hatnak a különböző identifiká­ ciós befolyások is. Ezek - elsősorban az akusztikuscsatornákon át —közvetítik a szülők egykori parancsait: ezt tedd, ezt ne tedd. így vezetnek el az önkritikus funkciókig, amelyek kibontakoznak a szuperego morális tilalmaiban. Mindez pedig visszahat az ego építésre, amely a szuperego és a szülői tilalmak ellenőr­ zése alatt folyik. Az identifikáció most már nem puszta imitáció, hanem az objekttel, annak internalizált normáival való azonosulás. Felvetődhet a kérdés: mi készteti az infantilis pszichés organizációt, hogy egy új rendszer - a szuperego —felépítésével tovább terhelje önmagát? Jacobson azzal indokolja ezt, hogy a kasztrációs szorongás mágikus fé­ lelem, a bosszúálló szülőtől való szorongás, és ez az egon belül alakul ki, id-ego konfliktus formájában. A szuperego-szorongás ugyanakkor a felettes-én és az ego közti konfliktus, tehát interszisztematikus szorongás, és ez utóbbival a gyermek jobban képes boldogulni, mint intraszisztematikus félelmeivel. A szu­ perego szorongás a bűntudat képében jelenik meg, így bizonyos realitást hordoz. A kasztrációs szorongás ugyanakkor az infantilis fantáziavilág legkorábbi ke­ gyetlen minőségét hordozza, egyben irracionális félelem a fenyegető szülő-imagótól; így visszatükrözi mindazt a határtalan kegyetlenséget, amely a kisgyer­ mekben él. Jacobson modellje jól illeszthető a skizofrénia geneziségek egyik elméleté­ hez, a double-bind (Bateson) teóriához. Talán nem hat zavaróan, ha egy gondo­ lattal megszakítom most a könyv ismertetését. Feltételezésem szerint a double-bind helyzet akkor képes patológiás hatást kiváltani, amikor a szuperego még kialakulatlan. A kommunikációs csatorná­ kon át érkező ellentétes információk közül az egyik a kasztráló szülő imagoját közvetíti a gyermek felé, aki elsüllyed mágikus félelmeiben, amely elől nem védi saját felettes énje sem. Ha azonban a szuperego-rendszer a kialakulást követve átveszi a kasztrációs szorongás szignál-funkcióját, és hatékonyan egyesül az önkritikus funkcióval, képes már védelmet nyújtani a mágikus félelmek ellen olymódon, hogy utal arra: hogyan is kerülhető el a büntetés. A szuperego integráció a korai fantáziák ötvözésével kezdődik el. A mag a grandiózusán felmagasztalt, mgyd pedig idealizált szülő-imagóból kialakí­ tott ideál. Ugyanígy alkotórész a fenyegető szülő-imago is, az archaikus kasztrációs fantázia. Létezik továbbá egy, a realitással szorosabb kapcsolatot fenntartó fantázia is, ez hordozza a verbálisán kinyilvánított szülői tilalma­ kat. Végül vannak omnipotens (később perfekcionalista, morális) fantáziák, amelyek az idealizált objekt- és selfimagot tartalmazzák, ezekből fejlődik ki az énideál, a szuperego morális vezére. Mindez csak sematikus illusztrálása annak a sokrétű fejlődésnek, amely a szuperego képzés előfázisában folyik. A szuperego koherenciája ilyenkor még hiányzik. A pszichés organizmus még nincs abban a helyzetben, hogy az egofejlődés meghatározott szintje előtt a szuperegot funkcionális egy­

87

ségként felépítse. Ehhez még rendelkeznie kell az ego-fünkciók és az objektkapcsolatok bizonyos fejlettségével. A felettes-én végleges kialakulása a gyermeket függetlenebb és fejlettebb I helyzetbe juttatja. Most már nem csupán beindítja az elhárító mechanizmuso- I kát, hanem befolyásolja az egész egot. Átfogó struktúra, amely az ödipális törek- | vésekre adott reakcióként a letiltott szexuális kívánságokból ered. Kompro- [ misszum-képződmény, amely megoldja az ödipális konfliktust, lezárja az ambi­ valencia-küzdelmet, habár a konfliktus maradványai túlélnek a későbbi egoszuperego konfliktusokban. Mérsékli a gyermek határtalan nárcisztikus törek- | vését, bár azok részben fennmaradnak az én-ideálban, valamint a törekvésben, hogy megfeleljen a normáknak. Végül hatást fejt ki az önértékelésre is. Míg az önpercepció mindig ego-funkció, az önértékelés már nem kizárólag I az. Az önértékelés mindig a saját érték érzelmi kifejeződése, a self-reprezentánsok libidinózus és agresszív megszállása. Nem szükségszerűen az ego-superego konfliktusának tükröződése, hanem kifejezheti a harmóniát is a self-reprezentánsok valamint a vágymeghatározott selfkoncepció között. Végső eredményként a kialakult felettes-én, mint átfogó kontroll elvezet a központi intrapszichés regulációhoz, amely létrehozza a self- és objektmegszállás központi szabályozását. Mindez közelebb viszi a gyermeket ahhoz, hogy | selfjét koherens, önmagával azpnos egységként élje át. Főleg az identitásérzés profitál ebből. A gyermek már képes arra, hogy | összehasonlítsa önmagát más gyerekkel, vagy akár felnőttekkel is. Már csopor- I tokhoz tartozik, elfogadja annak szabályait. Á látenciában az identifikáció rész­ beni eltolódása jön létre, a szülőktől más autoritás-figurák irányába fordul a I gyermek. Ez új konfliktust is eredményezhet, ha a gyermek olyan etikus befo­ lyással szembesül, amelyik eltér az otthoni környezetben uralkodótól. Ha az iskola és az otthon normái ütköznek, a gyermek zavart állapotba kerül, hiszen \ az eddigi értékek kérdésessé válnak. Ez megzavarhatja az objektkapcsolatokat is, zavart kelt az objektkonstanciában, és ez előnytelen módon hat az identitás­ érzés alakulására. A konfliktusok szégyen, bűntudat és csökkentértékűség érzésében nyilvá­ nulnak meg. Jacobson bírálja Eriksont, mivel véleménye szerint nem határolja el egymástól megfelelően e három motívumot, de ugyanakkor az ő elemzése sem tér el sokban a hagyományos véleménytől: a szégyent vizuális komponens által terhelt élménynek tartja, míg a bűntudatban áz ő véleménye szerint is az audi­ tív komponensek hatnak elsődlegesen. A csökkentértékűség érzésében nárcisz­ tikus kudarc és néha a kasztrációs konfliktus nyilvánul ineg. Az újszerű megál­ lapításban, hogy véleménye szerint a bűntudat az ellenségességgel, így elsősor­ ban az objektkapcsolattal függ össze, a szégyen és a csökkentértékűség a self világát sérti, mivel kudarcra és hiányérzésre épülve nárcisztikus sérülést okoz. ' A fejlődés folyamatában a pubertás következik. Az ösztönfejlődés újrain­ dulásával ismét megkezdődik a másik nemmel való kapcsolat felvétele. A fiúnál a pubertás kezdetét az ejakuláció jelzi, ezt általában maszturbáció követi, és ez ismét beindítja a kasztrációs félelmeket. A lánynál az első menstruáció még veszélyesebb szorongást indukálhat, ennek ellenére a lány általában büszkébb nemi fejlődésére, mint a fiú. Mindkét nemnél jelentős intellektuális változás következik be, ez egyaránt hatást gyakorol a testi és a pszichés alakulásra. 88

Jellemző e korszakra, hogy az identitásérzés hol megerősödik, hol pedig gyen­ gül. Ez kihat a két nem közötti kapcsolatra. A fiúnál a másik nem iránti érdek­ lődés mindig nehézség forrása, mivel intenzív szexuális és ambivalencia konflik­ tus alakul ki, és ez agresszív szexuális ágálásban jelenik meg. Számos fiú visszariadva a heteroszexuális kapcsolattól - infantilis formákba menekül (pl. inceszt viselkedésbe) míg a leány az emocionális kötődés terén általában hama­ rabb halad előre, mint a fiú. Mindkét nemnél erőteljes nárcisztikus felerősödés következik be, ez fontos szerepet tölt be az ego építésében és a szuperegora gyakorolt hatás alakulásában. A lány hamarabb eléri azt a kort, amelyben már önálló családalapításra gondolhat, és amelyben gyermekre vágyik. Ha korán féijhez megy, úgy inkább választ apa- vagy testvérreprezentánst. A gyors pszichoszexuális fejlődés esetenként a lány intellektuális érzésének és hivatástuda­ tának rovására történik. Intenzív szükségletük, hogy megerősítést kaphassanak a férfiaktól, a múltban elszenvedett nárcisztikus sérülésükből ered. A konfliktusok a régebbi struktúrák szervezettségének felbomlását ered­ ményezik, egyben új hierarchikus rendet hoznak létre, és ebben az újonan ala­ kult struktúrák már felérendelt szerepet kapnak. Ez a korszak egyben a gyermekkortól való fájdalmas búcsú, elválás a regi selftől és a régebbi objektektől. A fiatal arra kényszerül, hogy feloldja családi kötelékét, ez az utolsó pillanat, hogy megoldja esetleges ödipális konfliktusát, hogy lazítsa a szimbiotikus köteléket. Szert kell tennie függetlenségre, fél kell szabadulnia a kultúrális és szociális befolyás alól. Mindez kihat majd a morális kódokra is, amelyeket most át kell dolgozni. Sok embernél hajótörést szenved ez a kísérlet: megbetegszenek, mivel a felnőttekről alkotott képzeteik abszurd fantáziákat tartalmaznak (pl. hatalom­ ról, szexuális szabadságról, vagy teljes szexuális lemondásról). Ez a szakasz nemcsak a szülői kapcsolatot, hanem általában az objekt kapcsolatokat is megzavarhatja. Gyakran tapasztalható hirtelen lázadás a szu­ perego nyomása ellen, és ha az id jut túlsúlyba, úgy agresszív-szadisztikus ágálás jelenik meg, nárcisztikus megnyilvánulás váltakozik aszketikus tünetek­ kel. Regresszív lehetőség, ha a szuperego átmeneti összeomlását követően ismét megjelennek az infantilis elhárítási stratégiák (tagadás, projekció). Ilyenkor az adoleszcens olyan magatartást is kifejleszthet, amely emlékeztet a pszichopátiára vagy akár a pszichózisra. Jellegzetesen megváltozik az ideál is: az aktuálisan glorifikált személyek átalakítják az énideált és a szuperegot, miközben aktivál ják ezek infantilis elődeit. A regresszió során a hírnév, a szociális csillogás, a siker változatos formái válhatnak fontossá, de példaként szolgálhatnak akár bűnözők, vagy a társadalom sub-groupjai is. Az ego-szuperego kapcsolat ismét ösztönös színezetet nyer, az énideál kínvánságmeghatározott self- és objektideálokkal helyettesül. Mindez kifejezést nyer az adoleszcens expanzív nárcisztikus törekvéseiben, objektirányultságának csökkentésében. A kívülálló számára a fia­ tal felelőtlennek és felszínesnek tűnik, pedig ilyenkor az nehéz időszakot él át. Ezt jelzik a fellépő konfliktusok, amelyeket ismét szégyen, csökkentértékúség, bűntudat kísér. Mindez nemcsak morális, hanem nárcisztikus konfliktus is: hiszen hatalmas a diszkrepancia az instabil kamaszos teremtmény és az ideál között, akivé válni szeretne. Mindez megingatja identitásérzését is, megjelen­

89

nek a pszichés konfliktusok. Néha az önértékelés totális elvesztése a selfVesztes regresszív szorongását is felidézi. Jellegzetes tünet ilyenkor az adoleszcens érzelmi-hangulati ingadozása, amely néha vad aktivitásban is megnyilvánulhat (pl. motoron való száguldozás), ez a túlburjánzó agresszió számára levezetésként szolgál. Az adoleszcencia utáni fejlődés tág teret nyit az autonóm egonak valamint i a kritikus-önkritikus ítéletalkotásnak. De ebben a szakaszban is hatnak a ko- 1 rábbi identifikációk. A fiúnak apjával való identifikációja befolyásolhatja apa- és férjszerepét, kihathat pályaválasztására. Ha mindez konfrontálódik a fiú valódi törekvésével, úgy a korábbi azonosulási minták konfliktus-forrást alkothatnak. A lánynál a házasság utáni időben figyelhető meg az identifikáció felerősödése, ez a terhesség és az anyaság során még intenzívebb formát ölthet. Végül lehet- I séges a házastársak közötti identifikáció is, amely a hosszas együttélés révén még külső hasonlóságot is eredményezhet. Külön identifikációs lehetőség egy ( szignifikáns csoporttal való azonosulás, ami meghatározza a társadalomban betöltött szerepet. De előállhatnak problémák is, amennyiben diszkrepancia keletkezik az | ösztön- és én-érés között. Ha a szexuális érés korai, az én pedig késedelmes, úgy szexuális problémák (pl. deviancia) alakulhatnak ki, pszeudo-értékek vagy pszeudo-ideálok keletkeznek. Ha az ego érése korai és a szexuális érés késik, úgy túlzott intellektualizáció, kényszeres munka-düh keletkezhet aszketizmussal vagy túlzott moralitással. Nem ritkán a szülői magatartás okoz problémát, mert nem engedi fellazulni a köteleket, és az ifjú így nem képes önállóságát megte­ remteni. Ilyenkor lázadozgat a szülők ellen, de mégsem képes szakítani velük. | Regresszív, az adoleszcencia szintjén megoldhatatlan problémákban fixálódik, | miközben váltakozva ingadozik a függőség valamint az agresszív-nárcisztikus tendenciák között. Ha a gyermek fiatalabb éveiben emocionális mínuszban és a szellemi szük­ ség légkörében nevelkedett, az önállósági törekvésének korlátozása és leválási i képtelenségének hatására nem ritka a pszichotikus epizód sem. Feloldódik az | objektkapcsolat és az énidentitás, patológiásán destruktív fantáziák az objekttel I való összemosódásos élményeket aktiválnak. Ez a folyamat irreverzibilisen összetörheti az objekt- és selfreprezentánsokat. De ez már ilyenkor a pszichopatológia hatáskörébe tartozik. (-) 1980. decemberi előadás rövidített változata

IRODALOMJEGYZÉK Jacobson, E.:

The self and the object world. New York IUP. 1964.

Egyéni logika kortörténetekben (Alpár Zsuzsa) Pszichoanalízis és logika. Hogyan kapcsolható össze ez a két tudomány egy és-sel? Hermann Imre könyve bevezetőjében ad erre a kérdésre választ. Kézenfekvőbb megmagyarázni azt, hogy mit kap a pszichoanalízis a logi­ kától, mint azt, hogy mit ad neki, hiszen a pszichoanalízis, akárcsak a többi tudomány, nem vonhat le téves következtetéseket, sem úgy, hogy a logikai lépéseket véti el, sem úgy, hogy a tényanyagot figyelmen kívül bagyja. A pszichoanalízis is lehet azonban adó fél. Elsősorban úgy, hogy evidenciá­ kat újravizsgál. Ezt tette Hermann Imre a Hogyan jönnek létre a tudományos tézisek evidenciái? c. tanulmányában, melyre a későbbiek során visszatérünk. Amennnyiben elfogadjuk a logikáról azt, amit művelői mondanak róla, hogy ugyanis „kritikus és normatív” tudomány, akkor megállapíthatjuk, hogy ugyanazt a funkciót tölti be, mint az egyes személyekben a kritikai instancia, azaz a cenzúra, mely azzal szolgálja az én-t, hogy kialakítja az én-ideált. A logikusok tevékenysége egy olyan gondolkodó egyén én-ideáljának felel meg, mely mindig a helyeset találja meg. Tehát a logika egy bizonyos én-funkciót idealizál és így kettős idealizálás jön létre: az idealizált én idealizált én-ideálja. Az idealizálás pedig a pszichoanalízis vizsgálódási körébe tartozik. A logika, kritikus természete mellett, normatív is. Normatív funkciója nem a szépre, nem a jóra, hanem a valóságra, az igazságra vonatkozik. Csakhogy éppen a pszichoanalitikus kutatások világították meg, hogy a valóság felfogása nem jelenti mindig ugyanazt, hanem a helyzetek más-más részletére vonatkoz­ hatnak és fokozatokat mutatnak az énfejlődés foka szerint. Eszerint felfogható a valóság a külső realitásnak megfelelően, de éppígy a hallucinatorikus valóság­ felfogás szerint is. A pszichoanalízis feladata, hogy megvizsgálja e szempont szerint a normákat felállító ént. A pszichoanalízis és a logika kapcsolatának van praktikus vonatkozása is. Apszichoanalitikus kezelés tulajdonképpen logikus kérdéseket tesz fel, amelyek megoldása a tünetek megoldásához járul hozzá. A hogyanra két esetet említ a szerző. Egyes betegeknél már a kezelés kezdetén feltűnő, hogy a rájuk jellemző gondolkodási mechanizmus tünet értékű, a személy karakteréhez tartozik. Ér­ telmezésük összefügg az analitikus munkával. Más betegek bizonyos életelveket tudatosan hangoztatnak, ill. tudattalanul ezek szerint élnek. Ezek az elvek számukra evidensnek tűnnek. Amennyiben a betegség összefonódott ezekkel az elvekkel, azt figyelhetjük meg, hogy a betegek ezen elvek evidenciái mögé sáncolják el magukat, és a kezelés alatt tapasztalható ellenállás is e területről származik. A vélt evidenciák megszüntetése egyenértékű az ellenálló beteg tehermentesítésével. A bevezetés utolsó gondolatként a szerző felteszi a kérdést, hogy van-e létjogosultsága egyedi esetek vizsgálatának a logikában? Végső válaszát a könyv egésze tartalmazza, elöljáróban pedig azt válaszol­ ja, hogy a beteg szempontjából igaznak és helyesnek vélt gondolattal van dol91

gunk. Gondolatai pedig az én fejlődési állapota szerint, az én-ideál sajátossága szerint éppúgy normatívok, mint a mieink és saját gondolkodási tevékenységére általánosan jellemzők. Ezt nevezi a szerző intra-individuális általánosságnak Látni fogjuk, hogy bizonyos gondolkodási mechanizmusok egyáltalán nem egye­ di, elszigetelt jelenségek, hanem a gondolkodás bizonyos fejlődési fokán mind az egyedfejlődésben, mind pedig az emberiség fejlődésében nagyonis elteijedtek j voltak. Ezt nevezi inter-individuális általánpsságnak. Azáltal, hogy individuális logikáról beszél, megnyitja az utat a relatíve , általános számára és egyben lehetővé válik, hogy a gondolkodás „centrumától” j távolabbra merészkedjünk, a „perifériára”. így a vizsgálódás körébe vonhatók a í széli folyamatok, azaz az individuális logika elvei alapján a személyiség maga- | tartás-módjai. Az általánosságok vizsgálatát a fejlődéslélektani jelenségeken túl a biológiá­ ra is kiterjeszti, hogy egyes jelenségek legmélyebb gyökeréig nyúlhasson vissza. Nem bírálható - írja Hermann - ha nemcsak gondolkodási mechanizmu­ sokról szól, hanem érzelmiekről is, hiszen a pszichoanalízis álláspontja szerint a pszichés folyamatoknak mindig van értelmük és a gondolkodási mechanizmust)- . kát azért táljuk fel, hogy az érzelmi életben is feldolgozzuk az értelemszerűt. A pszichés folyamatok egységet képeznek és a két tendencia elszakítása elhárító j lépésnek minősül. (-) Az ismertetésre kerülő két mű megjelenési éve - 1923 és 1924 - több szempontból is izgalmas. Először is, mint látni fogjuk a könyv tulajdonképpen én-pszichológiával foglalkozik, e nemben tehát első ilyen műnek tarthatjuk. Másodszor: noha a felettes-én kifejezés egyser sem fordul elő a könyvben, mégis nyilvánvaló lesz, hogy a logikát Hermann felettes-én funkciónak tartja. Ez vita­ pont lehet a pszichoanalitikus irodalommal, ahol az én-funkciók közé sorolják be. Harmadszor: Hermann műve úttörő abból a szempontból is, hogy az egyes gondolkodási lépéseket mint elhárító mechanizmusokat tárgyalja, megelőzve ezzel a modern pszichoanalitikus irodalmat. Térjünk vissza tehát a könyvhöz, melynek következő fejezete a kettőzést (Dualschritt) tárgyalja. A német elnevezés alapján betegét Dl.-nek nevezi. Dl. diáklány volt, aki depressziója, emberkerülése miatt ment analízisbe. Továb­ bi panasza az volt, hogy különösen fiatalemberek társaságában zavarban van és majdnem inkontinenciáig fokozódó vizelési ingere támad. Dl.-t szerették ugyan a férfiak, mégis sorompót emelt, mely arra kényszerítette, hogy távol tartsa őket magától, ill. magát tőlük. Állandóan azt érezte, hogy a háttérben konkurense van. Ez az érzés akkor fokozódott fel, ha a konkurens létezéséről már előzetesen meg is győződött. És természetesen mindig magát és nem a másikat tartotta megkárosítottnak. Nem hitt abban, hogy képes lenne vala­ kinek az érdeklődését osztatlanul magára vonni. Az analízis során bebizonyo­ sodott, hogy ezeket a helyzeteket maga rendezi. Pl. rábeszélte egy közeli ro­ konát, hogy saját analitikusánál kezeltesse magát, és amikor ez bekövetke- | zett, játszotta a sértettet, hogy orvosa a másikkal foglalkozik tüzetesen, ő a háttérbe szorult. Amikor kezelésre jövet ill. menet a váróban egy-egy fiatal­ emberrel találkozott, meg volt győződve arról, hogy orvosa terápiás alapon megparancsolta nekik, hogy kössenek vele ismeretséget. Házasodni nem

akart, mert úgy gondolta, hogy férjét nem tudná kielégíteni, és annak egy másik nőnél is kielégülést kellene keresnie. Fantáziájában kétféle csókkal foglalkozott: szelíddel és vadul izgatóval. Az előbbi után vágyódott, de azt gondolta, ha valaki megcsókolná, az a második módon történne. Egyéb kettő­ zésre utaló fantáziát, gyerekkori emléket is elmesélt. Egy alkalommal - egy gyerekkori emlék kapcsán - az az ötlete támadt, hogy ez kétszer esett meg vele. Kislányként a vonaton egy férfi szexuálisan molesztálta. A másik emlék azonban nővérével esett meg, akit szintén a vonaton, Dl. jelenlétében egy fiatalember szidalmazott. Jellemző még, hogy mindig 2 napos, 2 hetes termi­ nusokat szabott magának. Igen gyakran hozott két álmot analízisbe, és álma­ iban is gyakran szerepelt kettőzés. A kettőzést más személyekkel kapcsolat­ ban is használta. Pl.: nővérének van ugyan félje, de egy másik férfit szeretett és szeret azóta is. Orvosa feleségével néha találkozik az előszobában, néha azonban egy másik hölgyet vél benne felfedezni, talán a sógornőjét, aki bizo­ nyára a „második” a felesége mellett. E nőbeteg esetében tehát egy intra-individuálisan általános gondolkodási mechanizmust tapasztalunk: a kettőzést. A kettőzés - világít rá a szerző - korántsem ezen egyetlen eset jellemzője, de ha azt mondjuk, hogy több más betegnél is tapasztalható, még nem bizo­ nyítottuk általános elterjedtségét. Hogy ezt kellően megvilágítsa, fejlődéslélektani példákat említ, melyek felsorolására azért nem vállalkozom, mert úgy vélem, hogy a jelenséget Wallon óta más megvilágításban látjuk. Néhány példára utalok csupán: a gyerek-nyelv duplázó tendenciája: vau-vau, dádá, stb. Vagy: a számfogalom fejlődése során a kettő, a pár megelőzi az egységet. Az etnológusok tapasztalatai szerint a beszédbeli duálformák igen általá­ nosak a primitív népeknél. Hasonlóan kettős formákat a modem nyelvek is használnak, pl.: amikor a személyt az igealak is, a névmás is kifejezi. Bár van ellentendencia is a nyugati nyelvekben: a prepozíció egyben az esetet is kifejezi. A fejlődéslélektani megfigyelésekhez hasonlóan az etnológusok is észlelték, hogy a számolás nem történik eredetileg az egység segítségével, hanem kettesé­ vel, vagy párok szerint számolnak, pl.: a Torres tengerszoros nyugati bennszü­ lött törzse vagy a Herzog York sziget lakói. A polinéziai számhasználat metódu­ sa egy-egy számnál hallgatólagosan beleérti, hogy ennyi és ennyi párról és nem tárgyról van szó. Pl.: hokorua (20), jelenti a 40-t. Ezt a példát Levy Brühl: A természeti népek gondolkodása c. művéből idézi a szerző. Levy Brühl szól az egység és a párosság szimbolikus tartalmáról is: „Ott, ahol az egység a jónak, a rendnek, a tökéletességnek, a boldogságnak a princípiuma, a párosság a rossz­ nak, a rendetlenségnek, tökéletlenségnek a princípiuma, jelkép, azaz a boldog­ talanság oka.” Sok mai nyelv megőrizte e szembeállítás nyomát, pl.: kétszínű, kettős életet él, kétségbeesés, stb. Emil Lorenz fejlődéslélektanilag minden pszichikus élmény alapsémáját ő így nevezi: a primer totálélményt - az anya és gyermek közti egymással és egymásért létezésben látja. Későbbi műveiben Hermann erre a jelenségre a duálunió kifejezést használja. A kettőzés jelenségét a fejlődéslélektani és etnológiai megfigyelések után szellemtörténeti példákkal egészíti ki: pl: a görögöknél a hősök gyakran kettesé­ 93

vei tűnnek fel; a rómaiak eredetüket Romulusra és Remusra vezetik vissza, hogy csak legismertebb példáira hivatkozzak. Bibó István: A számok jelentése és a gondolkodás alapformáinak története c. munkájából is idéz: „Egyáltalán, a primitív ember szeretni szokta a számsorban a páros számot, megkívánja és később követeli, hogy kedvenc száma minden környező dologban és minden környező viszonyban alkalmazást nyerjen.” Pythagorasz iskolája is határozott duális gondolkozási irányt mutat. Ügy vélik, hogy az egyes ill. a bizonytalan kettősség azonos jelentésű istennel ill. a matériával. Zárójelben hívja fel figyel­ münket Hermann a matéria és mater szavak azonos eredetére. Pythagorasz az egyest férfiasnak, a páros számokat, nevezetesen a kettest nőiesnek jellemezte. Az alapot monasznak és diásznak hívta. A néplélektanilag megfigyelt kettőzést Ottó Ránk dolgozta fel pszichoanalitikusan „A hasonmás” c. tanulmányában. A jelenséget primitív narcizmwssal magyarázta. A fejlődéslélektani, etnológiai, szellemtörténeti kettőzés jelenségek után a biológiában tapasztalható kettőzésről is ejt pár szót a szerző. Az organikus fejlődés nagy lépése az egyedek kétféle kopulációja volt, valamint a kétneműség kialakulása. A kétneműség nemcsak a nemek kétféle alakjában mutatkozik meg, hiszen a sejtek szintjén is már találkozunk mag-dualizmussal: szomatikus és nemi magrészek. A magasabbrendű élőlények szimmetrikus elrendezésűek, páros szervekkel rendelkeznek. Több fejlődési rendellenesség vezethető vissza biológiai kettőzésre, pl.: spina bifida. E területek áttekintése után a szerző visszakanyarodik a fejezet elején leírt nőbeteghez és úgy ítéli meg, hogy a kettőzés - mely mint láttuk, a primitív szellemi szintre jellemző, sőt még a biológiában is nyomonkövethető - nos, a kettőzés betegünk esetében regresszió révén következett be. Ahhoz, hogy e gon­ dolatmenet geneziséhez általános magyarázatot találjon, munkahipotézist állít fel: össze kell kapcsolni azokat a jelenségeket, melyek ezt a speciális individuá­ lis regressziót mozgásba hozzák mindazzal, ami a primitív szellemben e gondo­ latmenet első „alkotásainál” szerepet játszik. Megkell tehát találni az általáno­ san emberit benne. Sőt, feltételezi, hogy már a primitív szellemnél is regresszió útján jött létre a kettőzés, hiszen a biológiai folyamathoz látszik kapcsolódni. Dl. polgári családból származott, szülei harmadik gyermeke és második leánya volt. Nővérén és bátyján kívül még egy öccse volt. Az anya egész nap megbízhatatlan félje üzletében dolgozott, a gyerekek nevelését átengedte a cse­ lédlánynak, aki Dl. 5 éves koráig volt náluk. Különösen intim lett a kapcsolata a cselédlánnyal, amikor Dl. 3 és 172 éves korában kisöccse született. Ekkor súlyo­ san megbetegedett. Úgy találta, hogy anyja lepipálta: ő szeretett volna gyereket és anyjának lett. Akkoriban érzelmileg elfordult az anyjától, és érzelmeit a cselédlányra vitte át. Dl. - a gyerekek közül egyedül - szülei egymás mellé tolt ágya közt aludt, így tanúja lett szülei szerelmi életének. Apja nagyothalló volt, hangosan beszélt. Dl. sokat fantáziáit arról, hogy szívesen átvette volna anyja szerepét. Amikor egy alkalommal, anyja távollétében, fültanúja volt, hogy apja a szolgálólánnyal szeretkezett, megváltoztatta apja meghódításának taktikáját: identifikálódott vele; rövid időre még rossz szokásait is átvette. Tette ezt anél­ kül, hogy anyjával való azonosítását feladta volna. Később ezek az azonosulások bátyjára és nővérére vándoroltak át. Az analízis során mondatott ki, hogy saját 94

lelki életében és működésében neki magának voltaképp nem volt tere: nőként a nővérében (anya) élt; és élt benne egy férfi - a bátyja (apa). Gyakran elszólást vétett: nővére vőlegényét vőlegényemnek nevezte. A férfi azonosítást támasztja alá, hogy nem adott sokat az öltözködésre, nem viselkedett házasságra készen, egyedül akarta megkeresni a kenyerét. Öccse születésekor valamit látott a születés folyamatából, nevezetesen azt, hogy a szülés az anya testi bántalmával jár. Nem sokkal ezután látta a kisfiú genitaleját, sőt, egyetlen pillanatra a rituális körülmetélést is. Ez a reális kaszt­ rációra figyelmeztette és arra, hogy neki nincs valamije, ami a fiúknak van. Később a menstruáció fellépése többszörös jelentőséggel bírt: kasztráció, semmi­ féle kielégülés, ill. megtermékenyülés nem történt, ill. hogy a graviditás végétért. Ekkor érdeklődését a melleire fordította, melyek lassan fejlődtek. Masszí­ rozta, hogy szép teljes mellei legyenek. Attól fogva gyakran viszketett a melle, és mosdásnál észrevette mellbimbói azonnali erekcióját. Gyakran viszketett két melle közt is, dörzsölési vágyának nem tudott ellenállni, melyet eltolt onániaként értékel a szerző. A mellek elcsitították kasztrációs gondolatát, hiszen neki nem egy, hanem két szerve van. És ezzel meglett a megváltó szó. E kettő azonban jelkép is, az anyaságé. Minél előbbre haladt az analízis, annál világo­ sabb lett, hogy az anya - ill. apa - és gyerek közötti kettős kapcsolatot szeretné helyreállítani. Az analízis maga is duál-helyzetet, valamint visszatérés helyze­ tet állít helyre. Gyereket szeretett volna és gyerek szeretett volna lenni. Hivatá­ sában is gyerekekkel akart foglalkozni. A mellek egyszerre közvetítették, hogy két nagy erigált szervvel rendelkezik, és hogy anya lehet. Nem elhanyagolható az anyamell erős orálerotikája sem. (Emlékezzünk csókfantáziáira). A végső összegzés előtt még prostitúciós fantáziáiról beszél a szerző. Eh­ hez aktuális élményei is voltak. Dl. közeli rokona bordélyház tulajdonos volt, és még kislányként megfigyelhette az ottani jövés-menést. Látta a lányokat, akiket szépnek talált, s akiket a férfiak kiválasztottak. Az volt a meggyőződése, hogy voltaképp a lányok joga a szexuális választás és hogy a szép lányok szexuális tevékenységének semmi sem áll útjában. Később ez a gondolat volt az, mely nem hagyta nyugodtan mozogni a férfiak között. Az, hogy tudattalanul nem tartotta szűznek magát, ezzel függött össze, valamint a vasúti kupéban átélt reális élménnyel. Több hónapi kezelés után mesélte el, hogy ha csak kívülről is, de még egy bordélyt figyelhetett meg gyerekkorában, azt, amelyik házuktól egy utcasaroknyira volt. Megemlítette még, hogy melleihez hasonló viszketést néha mindkét lába ujján is érzett. Itt a libidóeltolás szintén páros szervet választott, mégpedig széli preferenciával - a lábakat. A vázolt anyagot a következő körök szerint csoportosítja Hermann: 1. Az ödipusz komplexus köre, család-komplexus, az azonosítás eltolása a testvérekre. Az anya iránti szeretet átvitele az anya-helyettesre, azaz a cselédlányra. 2. Azonosítás asszonyokkal és férfiakkal. Ez kettős kötöttségű személyisé­ get hozott létre. 3. Kasztrációs komplexus és annak túlkompenzálása. 4. Gyereknek lenni és gyereket akarni. 5. Prostitúciós gondolatok. 6. A genitális libidó eltolása páros szervekre: mellekre, lábakra. 95

Mindezek a körök - talán az utóbbi kivételével - általános emberi (női) körök. A különös realitás azonban sajátos irányú fejló'dést eredményezett. így: ad 1. Ödipusz komplexus - családkomplexus: testvérszám (4). Szolgáló­ lány, mint anyahelyettes. Nagyothalló, megbízhatatlan, nem minden kritikán felülálló apa. ad 3. Kasztrációs komplexus: öcs születése, a circumcisio megfigyelése akkor, amikor a kasztrációs gondolatok egyébként is erősebbek. ad 5. Prostitúciós gondolatok: bordély-tulajdonos rokon. Látogatás kis­ lányként ebben a házban. Egy másik bordély a lakáshoz közel. A konstitucionális-pszichoszexuális helyzet csoportosítása: ad 2. Azonosítás asszonyokkal és férfiakkal: feltűnő biszexuális adottság. Lányokkal sem kötött bensőséges barátságot, abbeli félelmében, hogy libidinozus hajlamai ide kötnék. ad 6. Ideiglenesen elfojtott, majd az elfojtásból onánia-eltolás révén meg­ szüntetett genitális libidó. Erős orállibido. Dl. esetében a kasztrációs komplexus túlkompenzálása speciális kettőzést hívott elő, amely a mellekhez vezette, s amelyik más, többé vagy kevésbé elfoj­ tott vágy kielégülését szolgálta. Ezúttal vissza lehet utalni a primitív kettőzés inter-individuális feltűnésé­ hez és - amennyiben a szerző munkahipotézise jogosult - kimondhatjuk, hogy ez az eredetinek látszó kettőzés a primitív lélekben is az általános emberi kasztrációs kompléxum forrásából származott, és az általánosan emberi kaszt­ rációs gondolatokkal szemben megnyugtató lépés volt. Franz Alexander az általános emberi kasztrációs gondolat alapját a szü­ lésben vélte felfedezni. Hermann ehhez hozzáfűzi, hogy legalább ennyire fele­ lős érte a szopás időszakában a gyermek állandó erőszakos leválasztása az anya testéről. Azért nevezi erőszakosnak, mert a filogenezis arra tanít, hogy a csecsemő természetes és állandó helye hónapokon át az anya testén volt. Az emberi csecsemő is úgy épül fel, hogy igazán jól bele tudna kapaszkodni az anyai testbe. A megkapaszkodás kétszer két szerv funkciója (kéz és láb), melyek közül a láb már az első évben póttárgyat talál az anya helyett, a föl­ det. A primitív népek gyermekei néha éveket át naphosszat az anya testére vannak kötözve. A kettőzés alapja tehát ezen individuális kettős létezés erő­ szakos feladása. Ez az általános emberi sors, még ha valójában nincs is kasztráció, mégis kasztrációs modell, méghozzá olyan, aminek gondolati fel­ dolgozására már megtalálta az utat a kettőzésben. Dl. esetében a gyermeket akarás megfelel a (biológiai) emberideálnak, a két jólfejlett mell az általános női testideálnak. (Gondoljunk csak a prehisztorikus asszonyalak leletekre!) így tehát megállapítható, hogy bizonyos körök az ideálképzéssel is érintkeztek. Más körök pedig az ödipuszkomplexummal. Az ödipusz komplexus egyik megoldási kísérlete - hordában az erős ödipusz komplexus legyőzése után - nem így hangzik: „csak én”, hanem: „én is”. Ennek révén talál kielégü­ lést a kettőzés az ödipusz komplexus körében is. Dl. fantáziájában többé már nem akarta eltávolítani az anyát, hanem mellette akart helyet biztosítani magának, azaz duál viszonyt akart az apával szemben. Tehát csak az erős

96

ödipusz komplexus legyőzése után jöhet létre kettőzés révén kielégülés az ödipusz komplexusban. Ezután a szerző gazdag utalást ad a kettőzésre a szépirodalomból, Goethe és Gottfried Keller műveiből merítve, erre azonban időhiányában nem térhetek ki. A következő gondolatmenet - a megfordítás (Umkehrschritt) - bemutatá­ sát is esetismertetéssel indítja Hermann. Ezt a gondolatmenetet az érzelmek ambivalenciája (szeretet-gyűlölet) révén jól ismerjük. Mindenütt végbemehet, ahol két ellentétes irányzat, poláris ellentét létezik, és az egyik fellépése a másik elfojtását feltételezi. A pszichoanalízis már felismerte, hogy ez a fajta megfordítás különösen a primitív pszichében létezik. Uk. fiatal, kezdődő skizofréniában szenvedő férfi volt. Neve az Um­ kehrschritt rövidítése. Esete jól demonstrálja a megfordítás intraindividuálisan általános voltát. Uk. gyűlölte apját és azt hitte, hogy apja gyűlöli őt. Szerette volna a menyasszonyát megváltani (a Krisztus-identifikáció betegsége egyik komponense volt), de azt mondta, hogy menyasszonya fogja őt megváltani. Saját magát másoknál többre tartotta, azonban a vele kapcsolatban lévő emberek butábbnak hitték, mint amilyen. Azt hitte, nem illik menyasszonyához, mégis azt mondta, hogy menyasszonya úgy gondolja, nem illenek össze. Szeretett vol­ na megkönnyebbülni, megszabadulni az örökös, nyomasztó harcoktól, mégis nagyszabású, de borzalmasan végződő harcokról fantáziáit. Ezek háttere újraszületési fantázia volt. Korábban szigorral akart embertársaira hatni, mtyd „magnetikus” periódusában a szeretet által. A „magnetizmus” is valamiképp megfordítás volt, ugyanis elmagyarázta, hogy valami olyasmit kell reálisnak elképzelni, mely csak a jövőben fog bekövetkezni, és az így elképzelt ténylegesen bekövetkezik. Itt az időfolyamat megfordításáról volt szó. Álmaiban is, elszólá­ saiban is sok megfordítás volt. Például gyakran mondott vagina helyett péniszt. Ejakuláció helyett erekciót. Panaszkodott elírásról is, pl.: a hivatalban a számo­ kat felcserélte, 123 helyett 321-et írt. Az eset exponálása után az előző fejezetben már bemutatott módszer sze­ rint a jelenség biológiai és fejlődéslélektani vonatkozásait vázolja fel Hermann. Utal az asszimiláció-disszimiláció jelenségére; az életút felfelé ívelő' szakaszára, majd annak megfordítására az öregedéssel. Ekkor az apa (anya) - gyerek vi­ szony megfordul. Ez a biológiai megfordítás vasszigorral rajzolja előre egyesek család-komplexusának kimenetelét. Biológiai példái közül még kiemelem O. Schultze kísérleti-biológiai leletét: a békapete mesterséges megfordítása az első barázdálódás után nagyon gyakran szimmetrikus vagy nem tökéletes ikerképzó'dményekhez vezet. Eszerint mély biológiai kapcsolat létezik a biológiai meg­ fordítás és a biológiai kettőzés között. A fejlődéslélektani példák a gyerekek térfelfogását említik. Ide sorolódnak afordítva nézegetett mesekönyv, a fejreállítva rajzolt figurák, a tükörírás, stb. Természetesen, ahogy a korábbi fejezetben, itt is utal szellemtörténeti adalékokra. Ezek közül néhány idézet, pl.: Demokritosztól: ,A semmi éppoly jól létezik,mint a valami.”, Herakleitosztól: „A hideg meleg lesz, a meleg hideg, a nedves száraz, a száraz vizes.” vagy ,A Z út felfelé és lefelé egy és ugyanaz.” E fejtegetések után tér vissza Uk. esetének analitikus magyarázatához. Kiemeli, hogy az eset megértéséhez fontos a beteg anál-erotikájának és kétsze­ resen fontos ödipusz konfliktusának megértése. 97

Uk. már kisgyerekként manipulált a székletével. Hosszan visszatartotta, míg az valódi kínt nem okozott, más esetben képtelen volt tovább tartani, és még iskolás korában is összepiszkolta magát. Az anális terület megőrizte anális onániára való érzékenységét. A bélcsatoma a születési fantáziákban nagy szere pet játszott, sőt azt a fantáziát is megemlítette, hogy ő apja beléből származik. 3 és 1/2 éves korában genitális onánia is fellépett: bal kézzel tartotta péniszét,] jobb kézzel dörzsölgette - apja mozdulatait utánozta a borotválkozásnál. A fel ! nőttek észrevették, leleplezték és tiltották, olyannyira, hogy visszafejlődött és csak a pubertásban lépett fel ismét nagy intenzitással. Az utóbbi években a genitális és anális onánia egymás mellett állt fenn úgy, hogy WC-re menet először székelt, majd onanizált. Gyerekkorában főgenitálénak a hátsórész tűnt I neki. Emlékezetes maradt nevelőnője fenekének kitakarása, valamint apja kijelentése, melyet a fiú kérdésére válaszolt, hogy fajtalanság, ha a popót mezte­ lenül kidugjuk az ablakon. Apja iránti szeretete derekassága, tekintélyt paran­ csoló kiállása miatt az imádatig fokozódott, míg anyjának nem volt tekintélye előtte gyámolatlansága, lágysága miatt. A pubertás alatt megváltozott a viszony a fiú és szülei között. O, akit keresztényként neveltek és a zsidókat piszkos, mocskos, bűnös szenvedélyeknek hódoló népnek ismerte, megtudta, hogy az anyja kikeresztelkedett zsidó. Később megtudta, hogy apja is az, tehát ő is a zsidó rasszhoz tartozik. E tudás minden égiek összeomlását jelentette. Nemcsalt' azért, mert eszméiről kiderültek, hogy hamis eszmények. Anyja és apja iránti szeretete inceszt vágyai elé magas sorompót emelt és most azt tapasztalta, hogy szülei egyaránt ebből a tőle távolálló, mocskos népből származnak, tehát voltaképen rokonok, testvérek, akik nem félnek az incesztustól. így saját életét is az incesztusnak köszönheti. Erre más segítséget nem tudott elképzelni, csak ha eddigi életét visszavonhatná, ha mindent újra, tehát jobban kezdhetne. Valószínűleg Uk.-nak volt némi biszexuális adottsága. Apja gyakran ne­ vette nőies combjait. Biszexuális adottságával kapcsolatban említésre méltó nevelőnőjével való kapcsolata, akit Hahn-nak, tehát kakasnak hívtak. A gyere­ kek gyakran fordították magyarra a nevét. Uk. analitikusa - Hermann - felté­ telezi, hogy a gyermek tyúknak érezte magát mellette. Kisgyerekkorában a kutyával azonosítva gyakran feküdt az asztal alatt és ugatott. A kutya megfor­ dítása: a tyúk; feltehető tehát, hogy már gyerekkorában működött a megfordítási mechanizmus. Pl.: nagymamája ,jó reggelt”-jét gyakran „rossz reggelt”-tel viszonozta. A nő elképzelése nagy pénisszel gyakran előfordult álmaiban; ennek meg­ felelően a kasztrációs komplexus is óriási befolyást gyakorolt karakter- és pszi­ chózis képzésére. Uk. akkor betegedett meg, amikor nővérét egy tiszta, előkelő keresztény családból származó udvarló elhagyta, a beteg feltevése szerint azért, mert fülé­ be jutott a család származása, szégyenfoltja. Ez mély sebet ütött nárcizmusán. Regresszió következtében narcizmusa a koragyerekkori magasságig fokozódott. Azt fantáziálta, hogy ő a világ megváltója, Jézus, és száz halálon át is valami­ lyen megrendítően nagyot kell cselekednie. Narcizmusát érintette az is, hogy eredményes sport-tevékenységével fel kellett hagynia gonorrheás megbetegedé­ se miatt. Ez a testét ért csapás termékeny talajra hullott: gyerekkorában apja és barátai elhízottsága miatt csúfolták. 98

irtotta, ani, és anális r szereazik. 3 iniszét, . A feldött és kben a menet sz tűnt it apja mezteparanintélye iszony liszkos, logy az t ő is a smcsak i iránti a, hogy t voltá­ ét is az :sak ha ran neí méltó igyere- feltéában a megforfordítá;elt”-tel ;k meg­ ás psziesztény •rt fülémusán. ozódott. valamiís, hogy stegedéan apja

Dl. esetéhez hasonlóan Uk.-nál is számításba veszi a vonatkozó köröket: 1. Kettősen megalapozott ödipusz komplexus feltűnő formában. 2. Erős biszexuális adottság. Az a fantázia, hogy apja szülte. 3. Erős, nem-szublimált análerotika és anális onánia. 4. Felfokozott nárcizmus. 5. Az én- és szeretetideálként piedesztálra állított szülők az eszmények magasságából a mélységbe hullottak alá; emiatt szerette volna egész életét érvényteleníteni, hogy más szülőknél kifogástalan, fajtiszta gyer­ mekként újra világra jöhessen. Ezek közül a megfordítást kielégítő mechanizmus fő forrását a nárcizmusban látja a szerző. A nárcizmussal sérül a valóságérzék, mely az én-t magát tartja minden valóságos dolog forrásának és így a valóság relatívvá válik: min­ den és annak az ellenkezője is igaz lehet. A nárcizmus a megfordítást nem magától hozza létre, hanem már az análgenitális zóna harcában, a férfi és női szerep összecserélésében rá lehet bukkanni a nyomaira. Munkahipotézisünk szerint —hogy ugy anis az egyedi esetek interindividu álisan általános jelenségeket segítenek feltárni - megállapítható, hogy a meg­ fordítás kielégülési alapja az emberi nárcizmus. Már a kettőzésnél láttuk, hogy nem esik egybe a kielégülés alapja az evidencia alapjával. Uk. esetében az ödipusz konfliktus első legyőzésének sa­ játos, ősi módját tapasztaltuk: fantáziában a fiú az apa helyére akar lépni, anélkül azonban, hogy ki akarná túrni a családból; ő csupán a fiú korábbi helyét foglalná el. Hermann a praxisban általunk is gyakran tapasztalható jelenségre hívja fel a figyelmet, a rémálom és az ödipusz konfliktus összefüggésére: egy rémá­ lomból felriadt fiú megnyugvásul apja helyére feküdt és apját saját helyére küldte. Akárcsak a kettőzésnél, itt is kiengesztelődik fantáziában egymással az ödipusz konfliktus 3 személye. Az ödipusz komplexus ezen megoldásában az az általánosan emberi és reális, hogy a fiú előtt ott van a férfikor, míg az apa előtt az aggkor, azaz a második csecsemőkor. A könyv harmadik esetleírása a kettőzés és a megfordítás együttes előfor­ dulását demonstrálja. E két gondolatmenet szorosan egymáshoz kötött: Dl. is mutatott megfordítást, Uk. is kettőzést. A harmadikként említett beteg, Duk. — Dual+Umkehrschritt —impotenciában szevedő fiatalember volt. Analitikusa az alábbi karaktervonásokat tárta fel: erősebb fokú nárcizmus, feltűnő biszexuális adottság, szembetűnő análerotika, mell- és láberotika, mélyebben bevésődött kasztrációs komplexus. Duk. magatartasát szerelmi életében, tanulmányaiban kételyre vajó hajlam jellemezte. A kétely ragaszkodás a megfordítás mindkét végpontjának tartalmához, tehát a megfordítással összefüggő kettőzés, a helyes­ ség evidenciájának hiánya. A magyar tő a kettőt is tartalmazza. Más megfordításokat is észlelt nála Hermann, melyek közül néhányat említek: „A jó bornak nem kell cégér” közmondás helyett „A jó cégérnek nem kell bor”, mondta. Szívesen vitatkozott az életben és gyakran állította az ellen­ kezőjét annak, amit vitapartnere mondott, anélkül, hogy ennek igazságáról meggyőződött volna. Egyik gondolatmenete így hangzott: „Ferenczi egyik mun­ kájában olvastam, hogy a homoszexualitás manifesztációja előtt egy erősebb heteroszexuális periódus létezik, ha tehát érzéseimben erős heteroszexuális éle99

tét vezetek, úgy bizonyára homoszexuális leszek.” Itt a szillogizmus megenged­ hetetlen megfordításáról van szó. Megfordítások mutatkoztak a szexuális fejlődésben is. A koitusz anális j teóriájáról az uretrális elméletre tért át, amikor 14 éves korában tapasztalta, hogy a koitusz nem hátulról, hanem élőről történik. Gyermekéveiben apját jobban szerette anyjánál. Kamaszéveiben ez a vi­ szony megfordult. Meglátta apja iszákosságát, üzlettel szembeni oktondiságát, anyja gyötrését. Mélységbe döntötte az apát a korábbi magasságból, és őt okolta a család rossz gazdasági és szociális helyzetéért. A nárcizmust is beleértve Uk. esetéhez hasonló viszonyokat találunk itt is. Eszerint az ott feltártakhoz hasonló a kielégülési mechanizmus, a jelenség terje-1 delme és evidenciája. Lássuk a kettőzéseket! Majdnem mindig két lánynak udvarolt, két könyvet olvasott egyszerre, tanulmányai során is két területtel foglalkozott. Mindig két hasonló füzetet, nyakkendőt, inggallért vásárolt. Állítása szerint hasonló dol­ gokból mindig két példányra volt szüksége ahhoz, hogy „teljesnek” érezze ma­ gát. Álmaiban is sok kettőzés fordult elő: „Két lány kölnizte magát...” „két farkaskutya óriási pénisszel, két férfi, akiknek kalapjára ejakulátumát ráfröcs­ köli. Onániája is két periódusban zajlott: elalvás előtt erekcióig jutott el, alvás közben ejakuláció erekció nélkül. A koituszt is két részben lefutónak fantáziálta. Mindezek a példák igazolni látszanak a kettőzés széleskörű elterjedtségét. A pszichoszexuális alaphelyzet a kettőzésnek megfelelően alakult: a kasztrációs szorongás a genitállibidó mellbimbókra való eltolásához vezetett; a mell­ bimbók erogén zónát jelentettek, melyek érintése erekcióhoz, esetenként ejaku­ lációhoz vezetett. Az asszonyok, különösen a kövér asszonyok lába erős izgató hatást gyakorolt rá; eredetileg a kövér anya lába tett rá ilyen hatást. A családi konstellációban is sok kettőzés figyelhető meg: kisgyerekkori fantá­ ziáiban, pubertásos álmaiban anyjának is pénisze volt, tehát a két szülő kezdetben egyforma emberek voltak. Duk. nevelését dajkájának engedték át, itt is szerepel tehát két anya-figura, valamint megemlítendő, hogy két fiútestvére volt. E jelenség, azaz a megfordítás és kettőzés együttes előfordulására gazdag illusztrációs anyagot hoz a szerző az ógörög filozófiából; Herakleitoszt, Empedokleszt idézi. A következő gondolatmenet bemutatását egy típushelyzet exponálásával indítja a szerző: Dl. mindaddig, míg erre nem figyelmeztette orvosa, soha nem üdvözölte őt helyes tartásban, vele szembefordulva, hanem testével, de főleg fejével oldalrafordult. Ez az analízisben is agitált tartás mindannyiszor előfordult, valahány­ szor egy fiatalemberrel megismerkedett. Akkor is előadódott, ha a rettegett rivális még fel sem lépett, de Dl. biztos volt benne hogy fel fog lépni, s hogy a komplikációknak elejét vegye, már jóelőre elfordult. Mint Hermann mondja, a beteg sok gondolata jutott hasonló sorsra, a kínosat nem akarván mélyebben szemügyrevenni. El is rejtőzött a külső realitás elől, elfordult tőle, mindent fantáziában akart megélni. Ezt a fajta gondolatmenetet nevezi Hermann az elfordulás lépésének. Dl. már kislányként kidolgozta magában ezt a lépést, mégpedig a szülők nemi életével szemben, amit kettejük közt feküdve könnyen megfigyelhetett 100

volna. Ez a fajta elfordulás reakció volt arra az időre, amikor az odafordulás nem illetlenség volt, hanem reménykedés abban, hogy kettős kívánsága teljesül. Elfordulást tapasztalt apjánál is, aki, mint említettük, nagyothalló volt, és ha nem akart valamit meghallani, ha feleségével összeveszett, elfordította a fejét. Ilyenkor gyakran elhagyta a családi kört is, szakítólevelet hátrahagyva. Az elfordulást a biológiában is megfigyelhetjük, alacsonyabbrendű orga­ nizmusok védekező-reakcióinál. A gondolatmenet interindividuálisan is igen elteijedt; megnyilvánulási formái: a realitás beburkolása tipikus fantáziákkal, ill. a tabuelőírások. A lépés helyességét evidenciának érezhetjük. Pl. Dl. abból az észlelésből kiindulva, hogy a prostituáltak nemi életet élnek, a konkréttól az absztrakt felé fordulva leve­ zette, hogy csak a szép, fiatal leányok élhetnek nemi életet. Az elfordulás olyan gondolkodási sajátosság, mely új, igaz tételek alkotá­ sakor alkalmazható, bár jelen lehet üres filozófálgatásnál is. Dl. esetében az elforduló lépés az ödipusz konfliktusban önmaga legyőzé­ sére vezethető vissza. Az absztrakció megjelenése tehát, korábbi munkahipoté­ zisük szerint, általánosan is az ödipusz konfliktus legyőzésén alapul, ez adja a gondolatmenet evidenciáját. Meg kell keresnünk a kielégülési alapot is, melyről már említettük, hogy nem esik egybe az evidenciával. Jelen esetben a kielégü­ lést a nárcisztikus önelégültség szolgáltatja, a „nekem sikerült” érzése. Kielégü­ lést ad továbbá a parancsadókkal (apa, anya) való azonosítás is, akik arra késztetik, hogy érzéki vágyának gátat vessen. Az apa iránti szeretet feladása alapot ad további énideál-képzésre. Ebben tehát megjelenik a korábbi szeretet ideáltól való elfordulás és az ödipusz komplexus feladása, mely szintén evidenci­ ához vezet. Dl. elégedetlensége ezzel az én-ideállal kifejeződik az elforduló tar­ tás szubjektive átélt kellemetlenségében, elviselhetetlenségében. A következőkben tárgyalásra kerülő gondolatmenetet Hermann az eddigi­ eknél összetettebbnek tartja. Ismét mozgásos metaforához nyúl jellemzésére: lefelé haladásként, hanyatlásként írja le. Egy beteg kapcsán figyelt fel erre a lépésre, ill. egy olyan kijelentés kap­ csán, mely a szóbanforgó nőbeteg számára evidensnek tűnt. A kijelentés kb. így hangzik: „Minden jóra következik valami rossz.” E mondat értelme okot adott az ellenállásra, hiszen a kúra sikere egészségét adta volna vissza, a rég óhajtott jót engedélyezte volna, amit azonban éppen e mondat miatt nem hitt. A hanyatlás - Sinken - német neve nyomán a beteget Si.-vel jelöli a szerző. Si. panasza frigiditás volt. Környezete pesszimistának ismerte, Uhu gúnynévvel ugratta azóta, amióta nővére házasságát illetően rosszakat próféci­ áit. Az említett kijelentés hátterét Si. életsorsa adja: apját korán elvesztette, akkor halt meg, amikor Si.-t épphogy kivették a pólyából. Háromgyerekes anyja súlyos, nyomasztó szegénysége került, s annak ellenére, hogy gazdag rokonai voltak, lealacsonyító szolgamunkát kellett végeznie. A család a nagyapai ház­ ban talált hajlékot, ahol Si.-t minden falatért szemrehányással illették. Később egy nőtlen rokon vette magához őket. Si. teljes szívvel szerette jótevőjét. Egy rövid, boldog periódus után azonban a férfirokon elutasítóvá, hideggé vált. Si-nek éveken át udvarolt vőlegénye, míg egyszercsak távirat jött, hogy egész­ sége romlása miatt visszamondja a házasságot. Si. ennek ellenére keresztülvitte az esküvőt, és egy rövid, boldog periódus után elhagyatottnak, védtelennek, 101

szeretetlennek érezte magát. Ezek a sorsfordulatok erősítették meg kijelentése evidenciáját. A fenti eseményeknek van közös lelki vonatkozásuk is, amennyiben énide­ álja és szeretetideálja sorsát érintik, s végső soron megalapozták pesszimista világnézetét. Si. mondatát az analízisben nyert anyag segítségével „folyamattá” általá­ nosíthatjuk. Hermann itt is - akárcsak a könyv során a korábbiakban is - az anyagból a témát érintő részleteket és nem a teljes kazuisztikát közli: Si. 3-4 éves koráig ágybavizelő volt. Ez a rossz szokás erős vágy és annak autoerotikus lezárása nyomán lépett fel, de micsoda következménnyel! Regge­ lente naponta összeszditák, ez lett a szégyenfoltja, melyet mindenki számára láthatóan demonstrált a száradni kiakasztott nedves lepedő. Végülis minden erejét összeszedve néhány éjszakán át ébren tartotta magát, így szabadulva mf'.g öngyógyítással szégyenétől. Ismét egy példa más területről: nem volt csu­ rig díjb Idslány, mint nővére, mégis 6-10 éves kora körül átalakult a külseje és úgy vette észre, úgy érezte, hogy egyre csúnyább lesz, a szépséget illetően állandóan háttérbe szorul. A folyamatot az analízisben közölt fantáziák is tükrözik: szeretne egy bálványt, hogy a lábaihoz omolhasson; szeretne egy tirannust maga fölött érez­ ni, aki elnyomná; úgy érzi magát mint egy ázott veréb, amely a záporeső miatt nem röppenhet fel; kitalált egy süllyesztőt, amin át elhagyhatná az óra végezté­ vel a rendelőt, stb. Tünetei is a hanyatlás folyamatát közvetítik: hídról letekintve az az érzé­ se, hogy valami húzza lefelé; fejfájás, ami fejét olyan nehézzé teszi, hogy fekve kell maradnia; szédülés; ami miatt nem tudta fejét tartani, fejét, amit az onánia vétke miatt le kellett horgasztania. Úgy érezte, nehezek a lábai, ami az egyenes járásban akadályozta. Tünetei, fantáziái mind-mind érthetővé teszik a hanyatlás lépésének intra-individuálisan általános voltát. A lépésnek kielégülési alapot a büntetés ten­ denciája ad. Szintén a hanyatlás lépését támogatja gyermek utáni kielégületlen vágya; többéves házasság után is gyermektelen maradt. A hanyatlás gondolatmenetének inter-individuális gyakorisága közismert: pesszimista világnézetnek szoktuk hívni. A gyász során válik nyilvánvalóvá, hogy a hanyatlás lépése az affék tusokat és a fiziológiás paramétereket is meg­ változtatja: csökken az izomtónus és a pulzusszám, megváltozik a testtartás. Igaznak és evidensnek tartott ez a lépés a büntető, tehát az apához iga­ zodni akaró én számára. Si. esetében az ödípusz komplexus sajátos kiutat ta­ lált. Akkor halt meg az apja, amikor épphogy megtanult járni és beszélni, fel­ nőtt korára minden tudatos emlékét elvesztette róla. Az apa helyét mégsem élő ember, hanem az apa „szelleme” foglalta el. És így, elfordulva a realitás­ tól - ahogy Hermann mondja - e szellem által megszállottnak érezte magát. A realitástól való elfordulását Dl.-hez hasonlóan testtartása is kifejezésre juttatta, pl. a búcsúzás során, sőt, frigiditása is részben elfordulás volt. Visszatérve a megszálláshoz: a szellem mellére telepedett és így egyedül bir­ tokolhatta az apát. Ezáltal az ödipusz komplexus türelmes formája alakult ki, ahol az anya nem jött szóba riválisként. Ez a forma plasztikusan mutatja a hanyatlás lépését: a szellem ráhanyatlik és elsüllyed benne - így adódhat 102

az evidencia a morál és a vallás, azaz az apa szempontjából. A folyamat evi­ denciáját tükrözi Si.-nél, hogy nem felelt meg a női életideálnak, azaz nem szült gyermeket. Nem hallgatható el, hogy ahogy a beteg pesszimizmusa mel­ lett jelen volt optimizmusa, a szomorúság mellett a vidámság, úgy a hanyat­ lás folyamata mellett az emelkedés folyamata is létezett. Ez ugyan Si.-ben csak legutolsó vágyként, reményként élt, mégis legbelül remélte, hogy az élet a sok rossz után még sok jóval ajándékozza meg. (-) Visszatérve a nagyobb részletességgel referált könyvhöz, az összefoglalást ebből merítem. A szerző több olyan logikai lépést tárgyalt, melyben az ödipusz komplexus legyőzési kísérletére ismerhettünk rá, azonban nem a végső követelmény sze­ rinti legyőzésre. „A szigorú logika azonban egy olyan lelki nívóhoz tartozik, ahol már elfojtott az ödipusz komplexum és helyére a tudattalanban bizonyos tipikus konstellációk lépnek. Először is az apával való azonosítás tiltott. Az apa apa marad, a fiú, fiú, azaz A est A és ideális esetben az is marad állandóan... Felfogásunk szerint tehát, a szigorú logika a gondolkozás egy olyan alkalmazko­ dási állapotát ábrázolja, melyet az ember családsorsa, az ödipusz komplexum kimenetele jellemez.” 1978. januári előadás rövidített változata

103

IRODALOMJEGYZÉK Hermann, Imre: Psychoanalyse und Logik. (Individuell-logische Unter­ suchungen aus der psychoanalytischen Praxis) Internationaler Psychoanalytischer Verlag, Leipzig/Wien/Zü­ rich, 1924. Hermann, Imre: Wie die Evidenz wissenschaftlicher Thesen entssteht? Imago IX. 1923. 383-390. 1.

A gondolkodás lelki determinánsai I. (Lukács Dénes) Woodworth - Schlosberg: Kísérleti pszichológia c. könyve azt írja, hogy mindeddig a gondolkodás pszichológiája nehéznek bizonyult a gyakorló pszicho­ lógus számára. Ezt a tényt az is bizonyítani látszik, hogy a könyv gondolkodás­ sal foglalkozó fejezete egyike a legrövidebbeknek. A mai alkalommal nem magá­ val a gondolkodással, hanem annak pszichés determináltságával foglalkozunk. Szükségszerűen arra kényszerülünk, hogy ezt a területet is célszerűen szűkít­ sük. Ezért tárgyunkat Hermann Imre kutatásainak segítségével fogjuk megkö­ zelíteni, mivel ő az a kutató, aki a gondolkodás pszichés hátterének értelmezése területén számos fontos eredményt ért el, és ezeket összefüggéseiben, általános és átfogó értelemben elemzi. Referátumom során azt az utat szándékozom követni amelyet Hermann Imre bejárt. Hermann, mint Révész Géza tanítvány, az általános lélektan terü­ letéről indult, és mint Ferenczi tanítványa, a pszichoanalízishez érkezett el. Ez a bejárt út egy és oszthatatlan, erre maga Hermann tanít bennünket, amikor a tudományos gondolatok megszületése és a tudományos kutató személyes élmé­ nyei, élettörténete közötti összefüggésekről ír. Joggal feltételezhetjük, hogy Her­ mann munkássága során jelentkező szintézis: az általános pszichológia és a pszichoanalízis összefonódása sem véletlenül jött létre. Látni fogjuk, amint ekét terület harmonikusan illeszkedik gondolkodás-kutatásának első percétől kezd­ ve, és szintetizáló tevékenysége révén kialakított megállapításai dialektikus kapcsolatban vannak. Kezdjük a legelején: a legelső publikáció megjelenésének időpontja 1911. Hermann Imre ekkor medikus, és a farmakológia, valamint az általános lélektan területéről ír cikkeket. Az I. világháború kezdetéig 4 publiká­ ciója jelenik meg, majd a háború után másik 4 cikk előzi meg a gondolkodáslé­ lektani tanulmányokat. Ezeknek megjelenési éve 1920 és 1921. A legelső: Intel­ ligenz und tiefer Gedanke (Intelligencia és elmélyült gondolkodás) a sterni intel­ ligencia fogalmát bővíti, és analitikus indíttatású. Az ezt közvetlenül követő cikk ismét az általános pszichológia talaján áll, a cikkben az analízisre sem­ miféle utalást nem találunk. A közlemény címe: Über formale Wahltendenzen (A formális választásokról) és a Zeitschrift für Psychologie folyóiratban jele­ nik meg. Ez a cikk képezi alapját Hermann gondolkodáslélektani vizsgálatai­ nak. Egyszerű kísérletről van szó: vízszintesen kirakunk 9 db. zsetont az asz­ talra, és felszólítjuk a ksz.-t, hogy válasszon egyet a 9 közül. Hermann a kísérle­ tet előbb felnőttekkel végezte el, majd ezután gyermekekkel. Az eredmények érdekes különbségeket tártak fel. A gyermekeknél az eltérések az életkor függ­ vényében adódtak: a 3-6 év közötti gyermekek csoportjában túlnyomó mérték­ ben a széli tagok választása fordult elő (tehát az 1. és a 9. számúaké), mintegy 6 éves kor után ez a tendencia azonban csökkenni kezdett, és a középső tag (azaz az 5. számú tag) választási előfordulása emelkedett. A felnőttek csoportjában szintén gyakori volt a középső tag kiválasztása, sőt elmebetegek feltűnő figyel105

met tanúsítottak a közép iránt: mintegy 33%-ban gyakrabban választották ki a sorból, mint az egészséges felnőttek csoportjának tagjai. A gyermek-csoportban egy másik érdekesség is adódott: a választó kéz iránya szabta meg a választott oldalt, azaz a gyermekek egy része jobb kezével a jobb oldalról, balkézzel pedig a bal oldalról választotta ki a széli tagot. Hermann Imre a kísérleteket - amelyeknek lebonyolításában kísérletveze­ tőként Hermann Alice is segítségére volt - több változatban is elvégezte. így pl „izolált közép” formájában, ami azt jelenti, hogy a 9 tagú sorból eltávolították a 4. és a 6. számú tagot, ezzel a középső helyet elfoglaló, 5. sz. zseton „izolált” helyen szerepelt, azaz felhívó-jellege intenzívebbé vált. Érdekes, hogy a 3-6 év közötti gyermekek ennek ellenére többségükben továbbra is a széli tagot válasz­ tották. Égy másik változat abból állt, hogy a gyermekek a kísérletet „adott közbülső tagok” hiányában végezték el: egy síma papírcsíkra kellett egyetlen zsetont elhelyezniük, miközben azt figyelték meg, hogy a gyermekek a szélekre, vagy inkább a csík közepére helyezik-e a zsetont. Ezen kísérletek eredményei tartalmukban megegyezést mutattak a korábbi kísérletekkel. Ha azonban az utolsó kísérletet a ksz-ek zárt (eltakart) szemmel végezték el, úgy csökkent a szélek választása, és a középé emelkedett. Hermann az eredményt a következő módon értelmezi: A széli helynek kitüntetett szerepe van, amennyiben valaminek „kezdete”. Ezért megragadása közvetlenebb, egyszerűbb, ezzel szemben a közép választása nem önmagától adódik, hanem ehhez a szubjektum aktívabb tevékenysége szükséges: le kell küzdenie a szélek un. „csábítását”. Az a gyermek, aki életkoránál fogva még a kognitív fejlettség alacsony szintjén áll, az objektív helyzet befolyása alá kerül, és így nem képes elszakadni a közvetlen ingerhatástól. A fejlettebb kognitív szinten lévő személy képes elhagyni a közvetlen ingerbeállítódást, és kialakul benne egy, Hermann által „komplex-hatás”-nak nevezett élmény, ez tereli fi­ gyelmét a közép irányába. A szellemi fejlettség egyszerű fokán álló személyre az említetteken kívül jellemző még egyfajta motoros-beállítódás is, amely a választó kéz szerepében nyilvánul meg, ezért a választó kéz az esetek egy jelentős részében a maga oldaláról választja ki a széli tagot. Hermann ezt Révész Géza állatkísérleteivel is alátámasztja: az egy sorban kirakott magvakat a csirkék mindig a szélek irányából kezdik el felcsipegetni, akkor is, ha az állatot a sor közepéhez helyez­ zük el. Falun járva magunk is megfigyelhetjük, hogy a sertések a vályú végénél gyülekeznek etetéskor, és egymást kitúrva igyekeznek a táplálékhoz jutni, ho­ lott a vályú közepénél könnyebben hozzáférnének. Hermann a közép preferenciáját „magasabb”, míg a szélekét „alacsonyabb” választási formaként értelmezi. A széli-választás célját, értelmét bizonyos cse­ lekvési ökonómiában látja: ez „tehermentesíti a szubjektumot a választás fára­ dalmaitól”. Ugyanez a motívum nyilvánul meg a spontán szervi (motoros) beállí­ tódásban is, míg a magasabb választási formában (azaz a közép kiválasztásá­ ban) már bizonyos ökonomikus munkamegosztás elve érvényesül. 1923-ban a kísérletek újabb szakaszba léptek. Hermann Imre közösen Hermann Alice-szal ismét a formális választás módszerének segítségével vizs­ gálja a gondolkodás fejlődését, de most más formában: az egyensúly fogalmának kialakulását vizsgálják a kétkarú emelő fizikai törvényének felhasználásával. 106

A gyermeknek egy prizma élére úgy kell egy vonalzót elhelyezni, hogy az egyensúlyi állapotba kerüljön. Ez akkor lehetséges, ha a gyermek megleli a vonalzó középpontját, és ezt helyezi a prizma élére. Tehát itt is a közép kiválasztásáról van szó, az adja a megoldás kulcsát. Ha a gyermek a széleket részesíti előnyben - ez elsősorban a 3-4 évesek csoportjában fordul elő - úgy nem képes az egyensúlyi helyzet kialakítására, tehát nem tudja elvégezni a feladatot. Mivel a közép kiválasztása mintegy az ötödik életév után kezd előfor­ dulni, az ilyen korú gyermek a fenti helyzetben előbb jön rá a megoldásra, mint fiatalabb társai. Amennyiben azonban a vonalzó végére egy súlyt he­ lyeznek el, amelynek következtében az egyensúlyi helyzet nem a középpont­ ban való alátámasztással, hanem aszimmetrikus elhelyezéssel alakítható ki, úgy a gyermekek többsége nem tudta megoldani a feladatot. A jelek szerint ebben a korban a közép-preferencia tendenciája annyira erőteljes, hogy a gyermek képtelen ettől elszakadni, és ezért nem jön rá a megoldás nyitjára. Ha azonban a feladatot eltakart szemekkel végzik, úgy könnyebbnek tűnik számukra a megoldás, mivel a vizuális beállítódás kikapcsolásával megszű­ nik a közép uralkodó szerepe, azaz a közvetlen ingerbeállítódás hatása. A gyermek ilyenkor egyedül a tapintásos érzékelésére van utalva, ami lehetővé teszi számára a középtől való elszakadást. Az eredmények értékelése a korábbiakkal azonos álláspont alapján törté­ nik. A szerzőit a következőket írják: „...az egyszerű gyermeki értelem a ’közvetlen ingerbeállítódás’ talaján áll, és még nem éri el a ’köztes feladatok’, azaz a produktív gondolkodás szintjét. A magasabb szintű választás....... csak a fent leírt ’közvetlen’ beállí­ tódás háttérbeszorulása után jöhet létre. Ilyenkor már nem csupán egyetlen résznek (pl. a szélnek) van felhívó-jellege, hanem több tényező együttesen ha­ tározza meg a választást. Minden olyan esetben, amikor az ember ’szenzomotoros-Gestalt’-ot igyekszik létrehozni, ún. ’lokalizációs komplexhatás’ alakul ki. Ezt látszik igazolni a 3-4 éves gyermek széli-, az ennél idősebb gyermekek közép-preferenciája.” A motoros-beállítódás szerepéről a szerzők azt írják, hogy ezen a téren is létezik egy primitívebb és egy fejlettebb forma. Az emberi fejlődés az inko­ ordinált egykezes manipuláció felől a kétkezes, koordinált manipuláció felé halad. Ez esetben is kialakulhat a komplex-hatás, amely az emelő-kísérlet­ ben olymódon jelentkezik, hogy a ksz., szemben állva az eszközzel, két kéz­ zel, koordinált módon igyekszik kialakítani az egyensúlyi helyzetet, és ez a közép-preferenciának kedvez. Amikor tehát a gyermek az aszimmetrikusan terhelt vonalzót középpontjával az ékre helyezve igyekszik azt egyensúlyi helyzetbe hozni, úgy kettősen determinált módon kötődik a középhez: a köz­ vetlen ingerbeállítódás, valamint az életkorából fakadó szenzomotoros-lokális komplexhatás (azaz a motoros-szervi beállítódás) révén. Ezért nem képes megoldani a feladatot. Szerzők az eredményeiket a következő módon értelmezik: Az emberi értelem fejlődésének iránya egyrészt a szélek felől a közép irányába, másrészt a motoros beállítódás felől az intellektuális beállítódás irá­ nyába, harmadrészt a tendencia-szintű megnyilvánulás felől a gondolkodási 107

folyamatok irányába halad, előbb periferikus, majd a centrális gondolkodási folyamatok révén. A szerzők feltételezik a periferikus és a centrális folyamatok önálló, füg­ getlen fejlődésmenetét. Az eddigiekben Hermann gondolkodás-lélektani vizsgálatait az általános­ pszichológia felől közelítette meg, ezen belül alaklélektani megfontolásokat kö­ vetve. Elemezve azonban a ksz-ek viselkedését, munkamódszerét és gondolko­ dási folyamatait, analitikus értelmezést is ad. Feltűnik ugyanis, hogy egyik-má-1 sik gyermek szinte megszállott módon ismételgeti hibás megoldási kísérleteit. A gyermekben nem alakul ki olyan felismerés, hogy a megoldás saját próbálkozá­ sán múlik, hanem inkább azt várja el, hogy az eredményt csupán a befektetett erőfeszítés hozza meg. így pl. nagy erővel préselték a vonalzót az ékre, mintha ezáltal odaragaszthatnák. Hermann e viselkedésformában a gyermek mágikus I gondolkodását látja megvalósulni, azt a jelenséget, amit Freud omnipotenciá- 1 nak, Ferenczi mágikus-hallucinatorikus érzésnek nevez. A gondolatok minden hatóságába vetett hite készteti arra a gyermeket, hogy elképzelését sikerül I megvalósítania. Más gyermekek ugyanakkor nem fejtettek ki erőt, hanem vala­ miféle fatalista módon állandóan megismételték a hibás megoldást. (-) Az 1924-ben megjelent A széli preferencia, mint primer folyamat (Die Randbevorzugung als Primarvorgang) munkában az előzőekben ismertetett, ki- , sérleti pszichológiai cikk értelmezését Hermann nemcsak kiterjeszti, hanem egyben analitikus értelmezés alapján dolgozza fel azt. (-) A széli-preferenciáról írott tanulmányban Hermann először általánosítja a fogalmakat. A kísérletekben tapasztalt széli választás így bővül ki széli prefe- j renciává. Az absztrahálás során feltételezi, hogy primitív megnyilvánulásként a széli preferencia minden egyszerű tevékenységi formában fellelhető. Felállít egy hipotézist, ennek segítségével vizsgálat alá veszi a pszichés folyamatokat. Elő- I szőr funkciójuk szerint vizsgálva azokat, a pszichés reflexívet a következő tagokkal jellemzi: inger-érzékelés-asszociáció-produkció-innerváció-reakció. Amikor a pszichés tevékenység során a széli preferencia érvényesül, úgy a reflexívnek csupán két széli tagja jut szerephez, azaz az ingerre közvetlenül következik a reakció. így tudatszinten csakis az ingerre való közvetlen beállító­ dás, vagy pedig a közvetlen motoros/szervi beállítódás jelenik meg. Ezért törté­ nik, hogy a gyermek a kísérletben a szélekről, mégpedig a választó kéz oldalán lévő szélről választ. Hermann felhasználja hipotézisét arra is, hogy segítségével megvizsgálja: megjelenik-e a széli-preferencia tendenciája a tudományokban is? Úgy véli, hogy ez megtörténik, indoklásul pedig a következőket írja: „Mivel a közép-helyzet, mint folyamat, a széli-helyzeteknek mintegy nyug­ vópontjaként értelmezhető, érthetővé válik, miért jelennek meg tudo­ mánytörténetileg a folyamatok későbben,mint a stacioner adottságok.” - Arról van szó, hogy a széli/közép-preferencia ütközése esetén - a gondolkodás fejlődé­ se révén a konfliktus a közép győzelmével a széleket háttérbe szorítja. Hermann példái is ezt igazolják: előbb volt az egyensúlyi helyzet mechanikája, mint a dinamikája, az anatómia tudománya megelőzte az élettant, a biológia a fejlődés­ 108

tant. Nincsen másként a pszichológiában sem: lélekről beszéltek már réges-régen, amikor a lelki folyamatok vizsgálata még nem volt lehetséges. Ez volt a funkció-szerinti elemzés, most a tartalmi összefüggések feltárása következik a cikkben. Az egyén pszichés tényezőit vizsgálva feltűnik Hermannak, hogy a primitív fejlettség fokán (vagy az arra való regresszió esetén) a hic et nunc elve kiemelt jelentőségre tesz szert. Emellett megjelennek a legrégibb tapasztalatok, élmények, szokások, és összefonódva az itt-és-mosttal, az adott személy életében különleges fontosságot nyernek. Ilyenek az álmok, ahol a napi élmények fonódnak össze gyermekkori élményekkel, ilyen a libidó-fejlődés, amely a személy korai tapasztalatait hordozza és így jeleníti meg a szülőkhöz való kötődést, ödipális konfliktus, vagy szexuális probléma formájában. Mindez szintén bizonyítja a szélek - azaz tartalmilag a kezdeti és a finális események fontosságát a primitív kognitív állapotokban. A tartalmi összefüggések vizsgálatakor Hermann ismét integrálja az álta­ lános pszichológiát a pszichoanalízissel, és az alaklélektan szemszögéből hason­ lítja össze a Gestalt-egységet, az alaklélektan komplex, minőség-fogalmát a pszichés „tartalmi-egységgel” . Véleménye szerint a Gestalt tartalmi egysége nem azonos a pszichés egység fogalmával. Utóbbi egy sajátságos „konglomerát”(halmaz)egység, amely csakis egy adott személy pszichés folyamatainak kontinuitásához kapcsolódva alkot Gestaltot (egységet). Éppen ezért csakis az adott személy sajátos élettörténésén keresztül tárható fel és érthető meg. (-) „Kétféle pszichés egység létezését tételezhetjük fel. Minden pszichés Ges­ talt mindaddig primitív (pszichés) egységet alkot, amíg azt ingerkonglomerátként értelmezzük. Mihelyt azonban hatásegységként jelenik meg, úgy fejlettebb egység képében jelentkezik és mint speciális minőség kerül értelmezésre.” Az állítást a freudi libidó-elmélettel illusztrálja: a részösztönök képezik a konglomerátot, és a genitáliák dominanciája alatti integrálódásuk után jön létre a fejlettebb pszichés egység, az a speciális minőség, amelyet Wirkungseinheitnek, hatékonysági-egységnek nevezünk. A továbbiakban Hermán azt úja, hogy a széli preferenciának a tudattalan kedvez, mivel Freud szerint a tudattalanban a primitív folyamatok (a primer folyamatok) uralkodnak. Hermann felveti annak lehetőségét, hogy összefüggés van az ego valamint a széli (ill. közép) preferencia között. A kísérleti vizsgála­ tokhoz felhasznált 9-tagú sort szimbolizálva pszichés kontinuummá bővíti azt. A két szélen a „tiszta” (azaz nárcisztikus) ego, valamint a „tiszta” (azaz énmen­ tes) külvilág helyezkedik el. Mindkét széli folyamat a terápiában mint primitív (regresszív, patológiás) folyamat jelenik meg. Ugyanakkor a fejlettebb gondolko­ dásban mindez nem izolálódik, tehát nem szélsőséges formában, hanem belső (közép-)folyamatként tükröződik. A fejlett gondolkodás nem ismeri el a tiszta nárcizmust, vagy a személytelen, elidegenedett külvilágot, hanem pszichés egységként, én- ill. tárgykapcsolatok formájában jeleníti meg. Ebben a formá­ ban jelenik meg egymással integrálódva a külvilági realitás és az ego rejtett törekvése, és egymást egyensúlyba tartva megtöltik a pszichét egyfajta sajátos minőségi tartalommal. Ezt a sajátos minőségű gondolkodást nevezi Hermann „elmélyült” gondolkodásnak, (tiefe Gedanke). Ez abban különbözik a „hétközna­

pi” gondolkodástól, hogy benne „egyfajta ugrás figyelhető meg, amelynek során a széli-preferencia leválik a közép-preferenciáról.” (-) Az érzelmi életben a széli-preferencia szintén primitív megnyilvánulási formában jelentkezik: a gyermeki érzelmek, az álomban jelentkező érzelmek szertelenségükkel, extremitásukkal állanak a szélekhez közel, ilyenkor a ki­ egyensúlyozottság (közép) a háttérbe szorul. A motoros-szervi beállítódás pedig, mint egyfajta széli-preferencia, akifejezőmozgások terén nyer jelentőséget. Hermann itt Czemy-Feer megállapítására hivatkozik: a pylorus-szűkületben szen­ vedő gyermek homlokán ráncok képződnek. De elemzi a sírást is, a könny nélküli ordítástól (csecsemőknél) a néma könnyezésig, és Darwin tanulmányát a világtalan-siketnéma Laura Bridgemanról. (-) Következő lépésként Hermann a széli-preferencia és az örömelv kapcso­ latát vizsgálja meg. Az örömelv definíciójából indul ki: az örömelv hatására mondja Freud - a pszichés folyamat valamely (kellemetlen) feszültség által beindulva olyan irányba halad, hogy a feszültség csökkenjen, azaz elkerülje a kellemetlenséget és örömet indukáljon. Az örömelvben tehát a lelki folyama­ tok ökonómiája nyilvánul meg. Az örömelv, mint funkció, a pszichés appará­ tust igyekszik egy lehetőleg alacsony feszültségi szinten tartani. A széli-pre­ ferencia és az örömelv közti összefüggés magyarázatához Hermann ezt az ökonomikus motívumot használja fel: a széli-tag kiválasztása könnyebb, ké­ nyelmesebb, jobban „kézre áll”. Azonban ezt a magyarázatát önmaga sem tartja elégségesnek, éppen Révész állatkísérleteinek tapasztalatai miatt. Ugyanis a szárnyasok akkor is a széleket keresik fel a csipegetés megkezdé­ sekor, ha a sor közepéhez helyezzük el őket. Hermann azt írja, hogy lehetsé­ ges a kapcsolat az ökonomikus elvekkel, de ez az elv önmagában még nem tekinthető elégséges magyarázatnak. Ha azonban arra gondolunk, hogy az ember igyekszik pszichés apparátusát konstans feszültségi szinten tartani, úgy a széli-preferencia egy bizonyos határon való megállást képvisel, szem­ ben az izgalmi szintnek a határon való átlépéssel történő emelésével. Az ide­ vágó részt idézem: „A széli-preferencia... az ökonomikus elvnek van alárendelve. Mint könynyebb, a kéznek jobban eső választási forma, általában - de nem mindig nagyobb örömmel jár, mint a másik hely választása. Az öröm iránti törekvés gyakran, bár nem mindig, mint egyfajta széli-preferencia értelmezhető.” ... „Mindez azt jelenti, hogy bár a széli-preferencia és az örömelv szoros kapcsolat­ ban állanak, de ez nem jelent általános-specifikus kapcsolatot... Valószínű, hogy a széli-preferenciát a primitív szellem működteti, mivel az legtöbbször az öröm­ elv alapján tevékenykedik, de előfordulhat az is, hogy a széli-preferencia juttat­ ja érvényre az örömelvet.” A tanulmány befejező része a széli-preferenciának a neurotikus tünetek­ ben való megnyilvánulásával foglalkozik. Ez a fejezet tulajdonképpen esetis­ mertetések sorozata, az esetek túlnyomó többségükben Freud: Studien über Hysterie c. munkájából valók, és bizonyítják, hogy a tünetek, mint széli megnyil­ vánulási formák, a patogenezis kezdetéből, valamint egy aktuális, befejező traumatikus élményből állanak össze. Hermann Freudnak 5 esetét ismerteti, és 110

mindegyikben kimutatja az említett összefüggést. Befejezésül a saját terápiás praxisából vett esetet ír le. A beteg egy fiatal férfi, aki évek óta kisebb megeről­ tetésre is háttáji fajdalommal reagál. Hipochondriás szorongásai vannak, hogy hátgerincsorvadást fog kapni. Másik tünete a gyakori vizelési inger. A panaszok levezethetőek voltak gyermekkorában elfojtott onániás kívánságaiból, ez elhárí­ tómechanizmusai révén, áttolt formában, vizelési ingerként jelentkezik. Siker­ telen elhárítás esetén az onániát követő kielégülés hipochondriás szorongássá alakult lelkűsmeretfurdalása következtében. A beteg tünetei azért is fixálódtak, mert szorosan összefonódtak a nemrégen elhunyt apa emlékével, aki a beteget elsőként figyelmeztette még gyermekkorában a maszturbáció „következményé­ re”, ezzel alaposan megijesztve őt, és aki élete utolsó napjaiban uretrális bántalmaktól szenvedve egy hibás diagnózis következtében meghalt. A beteg az analí­ zis során attól félt, hogy saját panaszai esetében is apjának lesz igaza, és nem a terapeutának. A beteg az érzelmi extremitások világában él, egyszer az egekben, más­ szor a porig sújtva, keresi állandóan a „középutat” (ez a kifejezés a neuroti­ kus betegtől származik), de nem leli meg azt. Hermann leírja, hogy a neuro­ tikus beteg a nap legelső élményét gyakran olyan determináló tényként éli át, amely egész napjára megszabja hangulati világát. Idézem Hermannt: „így tehát - mondja egy neurotikus beteg - az egész napom azon múlik, hogyan vagyok képes kényszeres impulzusaimat uralni rögtön az ébredés után. Ha korán reggel megpillantva a lefolyót (ehhez a látványhoz kötődik a beteg kényszeres gondolata) sikerül a látványtól gyorsan elszakadnom, úgy a nap folyamán utamba kerülő többi lefolyó látványától már könnyű gondolataimat leválasztani.” (-) Hermann a gondolkodás pszichés determináltságának problémáját az 1940ben megjelent Gondolkodáslélektani tanulmányok (Studien zűr Denkpsychologie) c. munkájában elemzi. Mindenekelőtt a gondolkodásban előforduló minőségi különbségeket cso­ portosítja. Ilyenek: a formális különbségek (szél - közép), a struktúrális különb­ ségek (mágikus, vagy reális gondolkodás stb.) és az elvi különbségek (duális gondolkodás, a nagyság, a rend elve alapján működő gondolkodás). Hermann itt is kimondja, hogy a minőségi különbségeket csakis tartalmuk ismeretében vizsgálhatjuk, ettől elszakítva nem. A vizsgálatot éppen ezért olyan területen kell végezni, ahol az említett minőségi és tartalmi egység összefonód­ va jelenik meg. Az ilyen összefonódott alakzatot „gondolkodási képződmény”nek nevezi, a kutatás területeként az analitikus helyzetben folyó vizsgálatot tartja célszerűnek. Amennyiben a minőségi-tartalmi egységet különválasztva vizsgálnánk, úgy hamis absztrakciót végzünk - mondja Hermann. Idealizálnánk valamit, ami valóságos humán megnyilvánulásként nem létezik. Az ilyen esetben nem leszünk képesek a valós értelem feltárására, márpedig a terápiás értelmezés célja éppen ez lenne. Az interpretáció nem más, mint a személyes-pszichés kontinuitásból kiemelt értelmi-gondolkodási összefüggés. Hermann úgy véli, hogy végezhető ilyen izolált módszerrel is gondolkodás-kutatás, de ez nem a pszichológia, hanem a logika területét képezi. 111

A személyes-pszichés kontinuitáson belül vizsgált gondolkodás termé­ szetesen függ az adott személy legkülönbözőbb motívumaitól. Hermann 3 fontos függőségi kapcsolatot mutat ki: a) A teljesítmény által befolyásolt gondolkodás. Ezt az összefüggést „oki meghatározottságnak” nevezi, a szónak dinamikus-energetikai értelmében. Pél­ daként Anna Freudra hivatkozik, aki az elhárítómechanizmusokról írott köny­ vében említi, hogy a gyermek szexuális kutatása általános kíváncsiságba, majd generalizált tudásvágyba mehet át. „Az ösztönveszély megokosít”. b) A második csoportot az ún. „irányított függőségek” alkotják. Ilyenkor a gondolkodási-képződmények a szuperego befolyása alatt jönnek létre. Ebbe a csoportba tartozik pl. a duális gondolkodás, vagy a mindennapi praxisból merí­ tett olyan példák, mint a hűség gondolata, amely, mint a felettes én diktálta kötelesség határozza meg a gondolkodási képződményt. c) A harmadik csoport az ún. „kongruens, leképezett tagok” függőségéből alakul ki. A tagok egymástól függenek, egyik tag a gondolkodásból, míg a másik a gondolkodáson kívüleső tartományból származik. Bár eredetük eltérő, minősé­ gileg és tartalmilag korrelálnak egymással. Hermann feltételezése szerint a tagok létrejötte a fejlődésmenet különböző időpontjaiban valósul meg. (Egyik korábban, a másik később.) Az időbeli különbséget azonban a tartalmi-minőségi kontinuitás áthidalja. Ezen folyamatban két lépcsőfokot különböztethetünk meg: az első az alap, amelyről idővel a második tag leválik. Az ilyen leválás teszi pl. lehetővé, hogy a beteg saját gyakorlati gondolkodásáról nyert terápiás ta­ pasztalatait leválassza, és átvigye a gondolkodási képződményt a mindennapi gondolkodási stratégiájára. Ezt követően Hermann a gondolkodási függőségek nyolc változatát sorolja fel, itt csupán illusztrációként említeném az ösztönvezérelte függőséget. Ilyen a kényszeres, vagy depressziós beteg gondolkodásában megjelenő formális elemek uralma, az ilyen betegnél kimutatható az agresszió kötetlensége. A skizofréniás beteg sivár érzelme, kontrollálatlan dühkitörése szintén formális elemekkel áll összefüggésben. Ez a túlméretezett formalizmus, mint formális absztrakció, Hermann szerint a destrukciós ösztönből táplálkozik, és ily módon nyilvánul meg a beteg gondolkodás ösztönvezéreltsége. De ugyanígy a megkapaszkodás­ keresés ösztönpáros is szerepet kaphat a gondolkodási képződmények irányítá­ sában. A gondolkodás, amelyet Freud próbacselekedetnek nevez, a keresés funckióját is mutatja, míg a megkapaszkodás ösztönével a duális gondolkodás mutat kapcsolatot, mint az anya-gyermek kettős egységnek a gondolkodásban meg­ nyilvánuló reminiszcenciája. (-) Egy másik gondolkodási függőség a motoros-szervi beállítódás, mint a kéz periferikus folyamata és a gondolkodási képződmények közötti függőség. Ez a fejlődés során visszahúzódik, és az irányító tevékenységet a képzeleti, ismereti tartalom veszi át, ennek eredményeként a gondolkodás az intelligencia függvé­ nyében tevékenykedik. Egyes esetekben azonban fennmarad az eredeti függősé­ gi kapcsolat, így pl. a képzőművészek esetében, ahol a motoros-szervi beállító­ dás beleolvadva a gondolkodásba nem vész el, hanem mint annak alakító-eleme képes relatíve erős hatást kifejteni.

112

Végül egy harmadik függőségi kapcsolat a gondolkodási értékek és a gon­ dolkodási értéktelenségek közötti összefüggés. Akét ellentétes értelmű kifejezés magába foglalja mindazon jelzőket, amelyekkel a gondolkodást minősíteni tud­ juk, pl. „igaz”, „őszinte”, „valódi”, „találó”, „produktív”, illetve mindezeknek el­ lentétpárjai. Hermann ezt a függőségi kapcsolatot a felettes énből, illetve az elhárító tevékenységből vezeti le, amint működésük közben igyekeznek a széli preferenciát legátolni. Az értékeket és értéktelenségeket párokba rendezve ne­ vezi meg függőségi kapcsolatukat. így pl. az igaz, valódi / nem-igaz, valótlan, hamis értékpár a szuperegótol mutat függőséget. Az „igazban” a gondolkodás legmagasabb elve érvényesül, így a felettes én alakulásának függvényében jön létre. Ugyanígy van a „valódiság” esetében is. „Mindenütt - úja Hermann - ahol a valódi felettes én helyett pseudo superego alakul ki, ez utóbbi mesterkéltsége miatt a gondolkodás is elveszíti valódiságát.” Számomra ez a gondolat akkor válik nyilvánvalóvá, ha Kohut nárcizmus-elméletére gondolok. O a nárcisztikus személyiségalakulás egyik következményeként a felettes-én képzés elmaradá­ sát, ill. torz fejlődését említi, tünetként pedig a pseudologica phantasticat nevezi meg, mint a szuperego képződés elmaradásával összefüggő csökkent önbizalom „támaszát”. A pseudologica phantastíca kapcsolata a „nem igaz”, „valótlan”, „hamis” fogalmával, mint gondolkodási értéktelenségekkel egyértelmű. A hazudozás oka pedig a felettes én képzés elmaradása, ahogyan Hermann mondja: pseudo szuperego létrejötte. A továbbiakban a tanulmány a fogalmi gondolkodás kialakulásával foglal­ kozik. Ennek áttekintése céljából figyeljük meg a következő modellt: Gondolkodási áramlat

II Kollektivitási élmény

A.

1.

Konglomerat (mágikus-projektív gon­ dolkodás) B.

A klán, a totem

A „határok megteremtése” a széli preferencia, motoros-szervi beállító­ dás, a manipuláció révén

A csoport, a család, az anya-gyermek duális kapcsolat, az emocionálisan színezett kollektivitási élmény

2.

'1

r e leválik a széli preferencia, (a manipu­ leválik a kollektivitási élmény, kong­ ruens leképződés történik, kialakul a láció), a határok megteremtése fogalmi dualitás, mint gondolkodási képződ­ gondolkodássá válik (határ=fogalom) mény, megtörténik a fogalmak osz­ tályba sorolása Hermann tanítása szerint a fogalmi gondolkodás kialakulása két úton történhet: magában a gondolkodási áramlatban történő folyamatként és a 113

kojlektivitási élményből táplálkozva. A két folyamat nem vagylagos, hanem együttesen meg végbe. A totemisztikus társadalomban a család nem izolált egység, (1. a 113. j oldal modelljét: II/l) hanem a közös mítosz, az ősapa hatalma, az endogámia i és az exogámia tilalma kovácsolja a klánt szervezeti egységgé. Ez a fejletlen I társadalmi csoport olyan „konglomerát”, amely nem kedvez a család kialaku­ lásának éppúgy, mint ahogyan nem kedvez más osztálybasorolásnak, elkülö- I nülésnek sem. Nem véletlen, - írja Hermann - hogy a fogalmi (fejlett) gon­ dolkodás nem a totemisztikus társadalomban, hanem éppen ott alakult ki, ahol nem történt totemisztikus szerveződés (pl. Görögországban). Maga a to­ tem sem kedvez az egyedinek, a totemáliat, amely összetartja a köréjeverődött hordát, nem egyetlen, meghatározott állat, (tehát nem az a kígyó, ame- j lyik azon a fán lakik), hanem az egész állatfajtát (kígyókat) átfogó és megsze­ mélyesítő közös minőség, tehát általában a kígyók. (Freud: Totem és tabu) | A csoport, a család fogalmának kialakulása már fejlettebb, elhatároltabb gondolkodást tételez fel. A család azonban nem csupán gondolkodási termék, I azaz nem csupán tiszta kognitív minőség, hanem érzelmileg színezett kollektivitási élmény is. Ennek egy különleges fajtája az anya-gyermek duális egység, amely a fogalmi gondolkodásban is szerepet játszik. A család, az anya lesz az „első tag”, erről válik le a „kongruens leképezett rész”, mint második tag, és generalizálódva létrehozza a gyermek első, még fejletlen gondolkodási képződ-1 ményét, a duális gondolkodást, amely a továbbiakban már segíti a gyermeket az osztálybasorolás gyakorlásában, a fogalmi kategóriák kialakításában. Ezzel a folyamattal együtt, vagy külön, de mindenképpen hasonló módon megy végbe a gondolkodási áramlatban történő átalakulás (1. a 113. oldal mo: delijét: I/A). Itt azonban a kéz perifériás beállítódásának, mint széli preferenciá­ nak jut szerep a határok kialakításában. A manipulációról mint első tagról válik le határok megteremtésének tendenciája, és generalizálódik kategorizációs te­ vékenységgé, fogalmi gondolkodássá. A duális gondolkodás kialakulásáról Hermann a következőket írja: Fejlet­ len szinten az anya-gyermek kapcsolat révén alakul ki, a már említett módon, míg fejlettebb szinten az Ödipus-konfliktus terméke. A háromszög-konfliktus kompromisszumos megoldásaként a gyermek kialakít egy olyan gondolatot, amely szerint „...én és az apa (ill. én és az anya) a család azonos értékű tagjai vagyunk”. A duális gondolkodás a logikában a vagylagosság-elvében, ill. a „ha igen, úgy...” fordulatban nyilvánul meg. A betegek patológiás gondolkodási kép­ ződményei a logikai képződmények torzulásainak tekinthetők. Ismertetem Her- I mann két esetét, amely jól illusztrálja megállapítását. A „vagy-vagy” képződmény torzulásához: Egy nőbetegnek olyan kényszeres gondolatai vannak, hogy az általa na­ gyon vágyott gyermek majd halva születik, vagy ugyancsak terhes barátnőjével fog valami hasonló szerencsétlenség történni. Ez lenne gondolkodásában a tüne­ ti szinten jelentkező logikai torzulás. Az asszony egyetlen reménye a férjével való jó kapcsolata (a kapaszkodás ösztönének megnyilvánulása), de attól fél, j hogy a házassága is széthullik a katasztrófa miatt, és ekkor ő éppúgy elveszíti életerejét, „mint Sámson, amikor levágták a haját”. Ez a szószerinti idézet a kasztrációs szorongásra, a duális uniót veszélyeztető' traumára vezethető vissza,

amely most logikai torzulásként vagylagos formában jelentkezik, a kétféle ve­ szélyérzés formájában. A „ha igen, úgy...” logikai formula torzulásához: Egy másik nőbeteg szintén kényszeres gondolatokkal küzd: „Ha ebből eszem, apám meg fog halni”, „ha anyámnak délben jó lesz az étvágya, úgy nekem koplalnom kell, különben baj történik vele”, stb. Kényszeres gondolatai­ nak hátterében az anyai nevelési stratégia jellegzetessége tárul fel: az anya szerint a család szétválaszthatatlan egység, egy hús-egy vér, a családon kívül nem létezik más, csak szervezetlen külvilág. Azonban a férjével való intim együttlét áthallatszik a gyerekszobába, és a beteg már gyermekkorában ráesz­ mél, hogy létezik a családnál egy még szorosabb egység, amiből ő ki van zárva. Az anya a továbbiakban ellentmondásba keveredik, mivel feltűnő rokonszenvet mutat egy másik, a családon kívülálló személy iránt. Sőt még egy ellentmondás is adódik: amikor a gyermek apjával „forgósdit” játszik, (átfogja lábaival annak lábát, és közben az apa körbe forgatja) ezt a játékot az anya letiltja. Hermann azt írja, hogy a beteg torzult duális logikájában (Ha «ebből eszem» ...úgy...) megnyilvánul az összetartozás (anyai tanítás) és ennek cáfolata (anyai ellent­ mondás, hűtlenség). A jellegzetes torzulás megjelenik verbális fordulatokban, kényszeres gondolatokban: ha ebből eszem, úgy tragédia történik. A fogalmi és duális gondolkodás kialakulása után Hermann a tagadás létrejöttét vizsgálja. Logikai formulaként a tagadás a szintézis ellen irányuló gondolkodás, a pozitív ítéletre adott reakció, egy ellenérv (oppozíció) vagy egy hiány (privatio) igazolásának alapja. Fejlődési modellje a gyermeki viselkedés az autoritással szemben, illetve az ego elhárító tevékenysége. Ahogyan Hermann írja Freudra hivatkozva: ,A tagadás az elfojtás intellektuális pótléka”. Amint a duális gondolkodás, úgy a tagadás is kialakulhat fejlettebb szin­ ten is. Ilyenkor a hiányt tartalmazó állítás formájában jelenik meg. Ezért egyér­ telmű kapcsolatban van - írja Hermann - a kasztrációs komplexus feldolgozásá­ val. Egy meghatározott gondolkodási hiba eredményeként jelenik meg. Amikor a gyermek „hiány” formájában felfedezi a nemek közötti különbséget, nem is gondol arra, hogy tévedhet, hanem biztos, hogy az észlelt objektben van hiány. („Neki is volt, de most már nincsen”) Ennek a gondolatnak a feldolgozása a tagadás. A gyermeki gondolkodás több ilyen lépést is tartalmaz: az apával szem­ beni agresszió (eltünteti, megsemmisíteni az apát) a parancsoló személy miatt van, nem magából a gyermekből származik. így lesz az elhárításból tagadás. Hermann a tagadás kialakulásában szerepet tulajdonít a kapaszkodás­ keresés ösztönpáros frusztrálódása ellen, ill. az anyától való elszakadás ellen működő elhárításnak is. Ismeretes, hogy ez a hárítás a bujócska-játékban is megnyilvánul (mint a frusztráló trauma feldolgozása). A bujócska-játékban a „nem látom” egyenlővé válik a „nincs jelen”-nel. A gyermek pl. behunyja a szemét, és anélkül, hogy elbújna, szabadot kiált. így vezet el az út a „szemelől-eltűnt-objekt” fogalmán keresztül a „hiány” fogalmának kialakulásához. A távollévő (hiányzó) objekt szerepet kap a felettes-én képzésében: ismeretes, hogy ez az identifikációs tárgy időszakos távollétében jobban végbemegy, mint amikor a tárgy (a szülő) állandóan szem előtt van. Itt zárul össze Hermann bizonyításai folyamata: a tagadás kialakulását a gyermeknek a 115

parancsoló személyhez fűződő kapcsolatából indította el, és a szuperego-alakulás indentifíkációs figurájával visszaérkezik a kiindulási pontra, kettősen is igazolva hipotézisét. A gondolkodás fejlődésében Hermann figyelemmel van a fejlődés gondolko­ dására is. Ez a szójátéknak tűnő gondolat a természettudományban használatos kétféle fejlődési elméletet: a preformációt és az epigenezist hozza összefüggésbe a gondolkodással. A preformáció azt* állítja, hogy a csírában a jövő szervezet minden része és szerve benne van, a fejlődés csupán a már létező részek kibon­ tása. Filozófiailag tehát mennyiségi változásról van szó. Ezzel szemben az epigenezis azt állítja, hogy a csíra alaktalan tömegéből a szervek fokozatosan alakulnak ki, azaz nincsenek „előkészítve” a csírában. Itt tehát minőségi fejlő­ désről van szó. Hermann azt vizsgálja, hogy e kétféle gondolkodási stratégia hogyan befolyásolja az emberi gondolkodást? A gyermek a preformáció-elvének alapján gondolkodik - mondja. A 3-4 éves gyermek szexuális-kutatása a születést a székeléssel hozza összefüggésbe, azaz szerinte a gyermek „készen” jön a világra. Mint ahogyan a tudományos preformációs-tanokban, úgy a gyermeki gondolkodásban is megjelenik a trauma gondolata. A tudományos megnyilvánulási formánál Hermann Cuvier tanaira hivatkozik, akinek preformációs fejlődéstanában az új fajok létrejötte katasztró­ fákhoz kötődik. A gyermeki gondolkodásban a nemek közötti különbséget is a kasztráció (trauma) okozza. Tehát mind a fejletlen gyermeki, mind pedig a kezdetleges biológiai gondolkodásban először a preformáció uralkodik. A biológi­ ában az epigenezis csupán a 18. szd. közepétől jelenik meg. Hermann elemzése szerint a pszichoanalízis maga is ezt az utat járta be, előbb volt a trauma és a katarzis-elmélet, és csak később következett a belső fejlődés, az átformálás lehetőségének gondolata, azaz az epigenetikus gondolkodás. Felvetődik a kérdés, hogy az elszakadás, a gondolkodási képződmények leválásának elmélete alapján leválhat-e az epigenetikus gondolkodási mód az eredeti (fejlődéselméleti) területről, és áttevődhet-e más területekre is. Her­ mann az abszolút geometria felfedezésében kimutatja azt a kongruens-leképezett függőséget, amely az akkoriban a legújabbnak számító epigenetikus elmé­ letről —mint első tagról —való leválást, és a gondolkodási képződmény megjele­ nését az abszolút geometriában (második tag) igazolja. Hermann szerint a preformáció (ill. az .epigenetikus) gondolkodás csak a fejlődéstanban, ill. a biológiában jelent egymásra ráépülő, tehát kevésbé fejlett (ill. fejlettebb) formát. Mint gondolkodási mód (tehát kongruens, leképezett kép­ ződményként) egyenértékűek, és az egymással való küzdelemben együttesen képviselik a belső élményekhez közelítő vagy távolodó gondolkodást. Végezetül Hermann kísérletet tesz egy általános gondolkodási-elmélet megalkotására. Ehhez a gondolkodás és az ösztön kapcsolatából indul ki: mind­ kettő célirányos és tárgyra irányuló. A gondolkodás és az ösztön egyaránt fontos életfunkció, de míg a gondolkodás egyenes, addig az ösztön görbe utat jár be. Az ösztönküzdelemben az ego harcban áll az iddel, a harc az elhárító tevékenység­ ben nyilvánul meg, és a harc eredménye a gondolkodás. Részletesebben: a gör­ bevonalú ösztön-örvényről leszakadva létrejött az egyenes irányú gondolkodási teljesítmény. A gondolkodás tehát ösztönközeli, de az ego irányítása alatt áll. Hermann szerint a gondolkodási képződmények leválása önálló funkció, amely 116

az ego kereső tevékenységének segítségével, kerülőutak bejárásával válik ké­ pessé újabb és újabb szempontok elsajátítására. A leválási tendencia szinte majdnem mindig tudattalanul megy végbe. .Alapjaiban talán minden problémamegoldó gondolkodás az értelmi vonatkozások leválását jelenti egy rejtett ösz­ tönről, vagy ösztönszármazékról” - írja Hermann, akit a továbbiakban szószerint idézek. ,Áttekintve a gondolkodás fenti elméletét, megtaláljuk benne... az ego funkcionális beállítódását, amely az elhárítótevékenységben és a leválási tevé­ kenységben analóg módon van jelen. Hellyel-közzel a felettes én is bekapcsolód­ hat szabályozóként. Mind az ösztönfolyamatban, mind pedig a gondolkodási folyamatban egyaránt megtalálhatók a primitív (görbe) valamint az egyenesirá­ nyultság kompromisszumos képződményei.” Majd pedig később: „A gondolkodás egy leváló és rákapaszkodó, egyenesirányú és nivelláló ego-funkció. Röviden ezt jelenti a gondolkodás leválási elmélete.” (-) 1978. januári előadás rövidített változata

IRODALOMJEGYZÉK* Hermann, Imre:

Über formale Wahltendenzen. Zschrift für Psychologie, 87. 345-363. 1921. Hermann, Imre: Zur Entwicklungspsychologie des Umgehens mit Gegenstän­ den. (közösen Hermann—Cziner A.-zal) Zschrift für Angew. Psych. 12. 337-380. 1923. Hermann, Imre: Die Randbevorzugung als Primärvorgang. Int. Zschrift für Psa. 9. 137-167. 1923. Hermann, Imre: Studien zur Denkpsychologie (Abhängigkeiten des Denkens. Loslösungstheorie) Acta Psych. 22-102. 1940.

* Az iroilalomjef’yzfkben csak Hermáim Imre azon müvei szerepelnek, amelyek a tanulmányban elemzésre kerültek.

118

A gondolkodás lelki determinánsai II (Varga Zsuzsa) A gondolkodásról nagyon sokféle értelemben beszélnek a pszichológia különböző' ágazataiban. Az általános lélektanban rendszerint a problémame­ goldó gondolkodást értik rajta. Nehéz elkülöníteni az emlékezettél, a percep­ ciótól, az érzelmektől stb. - mégis a könyvek külön fejezetben tárgyalják ezeket Korszerűbb szemléletről tanúskodik az alig több, mint tíz éve létrejött információ-feldolgozás irányzat, amely a percepciót, a tanulást, a gondolko­ dást egységesebb nézőpontból közelíti meg, itt azonban az érzelmek nem kapnak nagy szerepet. A mai alkalommal Hermann Imre gondolkodáslélektani kutatásait követem tovább, és a legutóbbi előadásban Lukács Dénes által hangsúlyozott szintetizáló törekvését újabb szempontokból fogom bemutatni. - Hermannak egy 1929-ben megjelent tanulmányát ismertetem; az: Az én és a gondolkodás-1 (Das Ich und das Denken). Végül pedig néhány gondolattal kiegészítve a szintetizáló törekvés jegyében, visszatérek a gondolkodást determináló tényezőkhöz. Induljunk ki a gondolkodási képződmény fogalmából, amelyhez Hermann az 1940-es Gondolkodáslélektani Tanulmányokbán jutott el. Az ehhez vezető utsk^egyikét az elmúlt alkalommal végigkövettük. A gondolkodási képződmény a gondolkodás tartalmi, formai, elvi és struktúrális sajátosságainak együttesét jelenti. (I. táblázat) Magunk is el tudjuk képzelni, mit jelentenek ezek a fogal­ mak. Tekintsünk el egy pillanatra a hermanni megfogalmazástól. Bárki megfi­ gyelheti, hogy gondolkodásában bizonyos szabályok uralkodnak. Ezeket nevezi Hermann a gondolkodás elvi sajátosságának. Az elvek lehetnek a logika elvei, de másfélék is, amelyek alapján a gondolatainkat csoportosítjuk, s itt nem a tartalmi csoportosításra gondolok. Ezeket nevezi Hermann rendező elveknek, amelyekkel kapcsolatban 1922-ben kísérleteket végeztek. (Függőlegesen elhe­ lyezkedő egymás mellé rakott gyufák meghatározott ritmusát kellett utánozni, s egyes kísérleti személyek a megadott „rend helyett” a saját „belső” rendjüket követték, pl. szimmetria helyett párba rendezték a gyufákat stb.) Ilyen rendező elv lehet: nagyság, dualitás, szimmetria, stb.... A gondolkodás struktúrális és formai sajátosságainak fogalma (mágikus­ misztikus —realitáshoz alkalmazkodó valamint széli preferencia —közép prefe­ rencia), továbbá az, hogy a tartalmi sajátosság mit jelent, nem szorul magyará­ zatra. Ezeket a minőségeket, ahogyan Hermann nevezi őket, együttesen kell szem előtt tartani, így mindjárt választ kaphatunk néhány gyakorlati kérdésre. Pl. arra, hogyan lehetséges az, hogy egyes emberek, bár kiváló eszük van, mégis tévednek - pl. a paranoidok. A logikájuk talán jó, de nem adekvát tartalmakhoz kötik, akkor is működtetik, amikor nem kellene. Mondhatnánk „túl jó”. Még a logikának sem szabad túl jónak lenni, csak elég jónak. Hermann hangsúlyozza egyik cikkében, hogy ezek minőségi különbségei a gondolkodásnak, tehát önma­ gukban se nem jók, se nem rosszak. A mágikusság, mint a saját hatékonysá­ gunkban való nagyfokú hit, adott esetben éppúgy lehet hasznos, mint káros.

119

A másik táblázat a gondolkodást determináló tényezőket tünteti fel, ame­ lyekről már szintén hallottunk. Kísérleti úton, klinikai tapasztalatok és gyere­ keken tett megfigyelések során, továbbá másféle tudományos vizsgálódásokkal, Hermann ezeket a tényezőket találta a különböző gondolkodási minőségek hát­ terében. Nem egyik vagy másik tényező függ össze a gondolkodással, hanem valamennyi, legföljebb egy vagy több kiemelkedő szerepet kap. A harmadik táblázaton a függőségek természete látható. Három függőségi viszonyról beszél Hermann. Az egyik az energetikai -dinamikai értelemben vett függőség: pl. egy ösztön működő ereje élteti a gondolkodást, úgy, hogy - mint egy tnger-generalizációs folyamat - arra kiterjed. Ez és a második az „irányított” függőség, egyirányú kapcsolat: csak az egyik befolyásolja a másikat, fordítva nem. Az irányított függőségeknél a vezető szerep a gondolkodási elveké, amelyek a felettes én kormányzása alatt állnak. A harmadik típusú függőségi viszony a kölcsönös determináltság (kongru­ encia), pl. az érzékszervi modalitás és gondolkodás között, itt a kettő folytonos kölcsönhatásban áll - erre még visszatérek. Most rátérek a dolgozat második és egyben lényegi részére, Az én és a gondolkodás c. tanulmányra. Hermann betegektől és gyerekektől szerzett tapasztalatokból indul ki. Két fontos megfigyelése: Az egyik; bizonyos hibás logikai elvek, lépések rögződése betegeknél; a másik pedig az, hogy egyes gondolkodási formák meghatározott érzékleti folyamatokkal együtt jelennek meg, pl. projekciós tendenciák mellett s szag- és hóelmények jelentkezhetnek. Hermann mindkét esetben magyarázatot keres, tehát a hibás logikai elvek rögződésének lelki hátterét, valamint a szag- és hóelmények és a projekció együttes előfordulásának okát kutatja. Az előbbi esetben az Odipusz komplexum legyőzésének sikertelenségét fedezi fel mint döntő tényezőt. Erről az 1924-es Pszichoanalízis és Logika c. tanulmányában olvashatunk. E tanulmányban kezd el Hermann elméleti szinten foglalkozni a logikatudomány lélektani hátterével. Az érzékelés és projekció összefüggésére általános-lélektani jelenségek segítsé­ gével talál magyarázatot - ezt 1927-ben közli A lelki projekció c. tanul­ mányában. így jut el Az én és a gondolkodás megírásához, a megjelenés éve, 1929. A tanulmánynak kettős kérdésfeltevése van. Egyrészt a korábbi elméletek továbbfejlesztéseképpen a logikatudomány lelki hátterének a további vonatko­ zásait keresi, továbbá magyarázatot keres a gondolkodás és az érzékmodalitás összefüggéseivel kapcsolatos újabb tapasztalatokra. Másrészt (másik oldalról) azt kutatja, hogy a személyiség (struktúrálisan az ösztön-én —én- felettes én) egyedi és történelmi fejlődése hol és hogyan befolyásolta a gondolkodás alakulá­ sát. (Az ösztön-én vonatkozásairól ebben a munkában nincs szó, csak a felettes énről és az énről.) A logikatudomány lelki hátterében - ugyanúgy, mint az egyéni logikában - Hermann az Ödipusz-problémát sejti, tehát a felettes én képződés Freud által leírt útját, az énnek és az érzékmodalitásoknak az összetalálkozása pedig adva van a klinikai tapasztalatokban. >

120

A tanulmány első fejezetében a logikatudomány történetének egy részét tekinti át és egyben a felettes én és a gondolkodás kapcsolatát vizsgálja. A harmadik fejezet az érzékszervi modalitások és gondolkodás összefüggését tár­ gyalja. A második fejezet pedig hidat képez az első és a harmadik között, tárgya: a logikai azonosság-tétel pszichoanalitikus megismerése. A szerző itt kifejti, hogy az azonosság tétel pszichikus hátterében az indentifikáció áll, amely maga is visszavezethető más folyamatokra az énben. Ami a módszert illeti, Hermann Imre mindig a jelenségekből indul ki, és ezt követi a teoretikus megfontolás, de ahogyan azt magunk is láttuk és ő maga is leírja később az ösztöntörvényről szóló tanulmányában: „... amint ez már lenni szokott, a jelenségek kiválogatásában és csoportosításában voltaképpen ott kering maga a kész elmélet.” Ezzel az idézettel egyben az adatok értelmezésének módjára, a kölcsönös meghatározottság, a kongruencia természetének lényegére is rámutattam. Most rátérek a tanulmány első részének ismertetésére, a régebbi és az újabb logikatudomány történetének áttekintésére a felettes én kialakulásának vonatkozásában. (Két dolgot szeretnék előrebocsátani. Az egyik, hogy - mint már mondtam - , mindvégig gondoljunk arra, hogy a felettes én az Ödipusz komplexum legyőzésének útján alakul ki.) A másik, hogy Hermann már a Pszi­ choanalízis és logikában „gondolkodási morálnak” nevezi a logikát, vagyis első­ sorban felettes én funkciónak tartja. Hermann három szempont köré csoporto­ sítja az anyagot. Egyrészt a logikatudósok általános beállítottságának lelki meg­ határozóit keresi, másrészt a logikatudomány egy-egy tételét vizsgálja, harmad­ részt a logikatudósok példáit. A logikatudósok alapbeállítódása Hermann Chiosi Arisztont idézi: „aki belemélyed a dialektikába, az olyan emberhez hasonlítható, aki szívesen eszik rákot. Egy icipici húsért elpazarolja az életét sok-sok héj fölött.” - Liliéi Alanus (1200) szerint a logika szimbolikus alakja egy szorgos, törekvő szűz. Különös - fűzi hozzá Hermann - hogy Liliéi Alanus e szimbolikus kép ellenére Porfiriust,a híres logikatudóst olyan Odipuszhoz hasonlítja, aki megoldja a Sphynx rejtélyét. Tekintsük át az Ödipusz helyzetet. A fiú az apa helyét akarja elfoglalni az anya mellett, de nem teheti. Az apával ambivalens lesz, emiatt bűntudata tá­ mad, ezt pedig el kell hárítania. Végső megoldásként azonosítja magát az apá­ val, így az anya iránti gyöngéd érzelmeit megtarthatja. A követelmény így hangzik: légy azonos apáddal, de légy különböző is tőle! Hol láthatók ennek a nyomai a logikatudósok beállítódásában? Az elhárításra a logika elvontsága, az érzékletes anyag mellőzése utal. A logikatudós minden érzékletestől elvonatkoztat, még a szavak akusztikus-moto­ ros jellegétől is. Bolzanotól idéz Hermann: „Képesnek kell lennünk arra, hogy megszereztünk légyen egy olyan készséget, hogy lehántott fogalmakkal dolgoz­ zunk, hogy elvonjuk figyelmünket minden minket körülvevő érzékletes tárgyról, és a fogalmak mellett kitartanunk, amelyben semmi érzékeltes nem keveredik.” Az érzékletes anyag mellőzése a mágikus-misztikus világkép érzékfelettiségére utal. A fogalmakban való gondolkodás pedig a fajokra való beállítódásra emlé­ kezteti Hermannt (a fogalom a dolgok faját, osztályát képviseli). A fajokra való beállítódás viszont a totemintézménynek a sajátossága. A logikatudósok fogal­ 121

makra való beállítódása tehát analógnak látszik a primitív népeknek a fkokra való beállítódásával. Freud Totem és tabu c. könyvében olvashatjuk, hogy a totemintézmény az Odipusz konfliktus elhárítási kísérlete. Nincsenek egyének, csak törzsek vannak, egy-egy törzs közös ősének tekinti a totemállatot. A törzsi szabályok közül a legfontosabbak: 1. az exogámia 2. a totemállatot, a fajnak minden egyedét tilos megölni. Közösen időn­ ként azonban mégis megölik, ez az ún. áldozati lakoma. 3. A törzs tagjai egy családhoz tartozónak érzik magukat. Hermann a továbbiakban azt igyekszik bebizonyítani, hogy a logikatudósok fajokra való beállítódása és a totemintézmény közötti kapcsolat több, mint ana­ lógiás, a totemintézmény jellegzetességei (exogámia, származási prob­ léma, totemállathoz való viszony) valamilyen módon fölbukkannak a logikatudósok alapbeállítódásában és problémáiban is. Az exogámia legyőzési kísérleteire Arisztotelész példáját említi Her­ mann. Arisztotelész fontosnak tartotta, hogy a bizonyításnál mindig a fajon belül kell maradni. Ezzel a szabállyal Arisztotelész az analógiával való bizo­ nyítást akarta kikerülni, amely kilép a faj koréból. A bizonyításnak ez a módja, tehát az analógiás bizonyítás, Baconnél újra megjelenik. Arisztote­ lészhez hasonló beállítódásra utaló idézetet Platónnál találtam (Hermann ugyanis idézetet itt nem hoz): „Hát nem azt állítjuk-e, hogy a dialektika tu­ dományának a dolga, hogy a dolgokat nemek és fajok szerint szétválassza és se azt, ami ugyanazon nembe tartozik ne tartsa különbözőnek, se azt, ami különböző, ne vélje ugyanazon fajnak”? Az eredetet illetően a Totem és tabu-bán hosszú vitákról olvashatunk, közöttük a nominalisztikus elképzelésről, amely szerint a totemizmus kizárólag a névadás szükségességéből jött létre. Hermann pedig említi a középkori logika­ tudományoknak az univerzáliákról szóló vitáját: léteznek-e a dolgok valóban, vagy csak a nevük létezik? Hermann több dolgot említ a mágikus-misztikus világképpel kapcsolat­ ban, én kettőt emelek ki közülük. Az egyik Platón misztikus logikája. Magam is találtam ehhez idézetet: ,A geometriai és aritmetikai fogalmak ideák. Ezért az érzékelhető világban nincs olyan objektum, amely valódi geometriai vagy aritmetikai tárgy len­ ne... az ideális számok tökéletes esetei valahol az érzékelhető világon kívül egzisztálnak.” A másik misztikus vonás a logika időtlensége, az örökéletű igazságnormák keresése, ami különösen a skolasztikusoknál kap nagy jelen­ tőséget. A mágikusság, mint az erők mindenre áttolhatósága a logikában ennek ellentétbefordításaként, szembeszállásként jelenik meg. Követelik a dolgok szi­ gorú elhatárolását, kitartanak amellett, hogy egy név csak egyetlen dolgot je­ lenthet. (Pl. a lovat nem lehet ugyanazon a néven nevezni, mint az embert). A faj, és a nem nevekben azonban a mágikusság újból visszatér, egy faj neve több dologra vonatkozhat.

122

Összefoglalom a logikatudósok alapbeállítódásra vonatkozó adatokat: LOGIKA

EGYEDI LÉLEK

1. elvont gondolk., ELHÁRÍTÁS fogalmakban való gond. 2. fajokra való beállítódás: ÖDIPUSZ KOMPL. a) analógiás bizonyítás vitája b) univerzália vita 3. érzékletesen „túli”-ság hangsúlyozása, időtlenség elérése az örök igazság által

KOLLEKTÍV ÉLET

TOTEMIZMUS exogámia eredet kérdése

Ha úgy tesszük föl a kérdést, hogy milyen jelek utalnak a logikában a felettes én képződés útjára, akkor a következőket állíthatjuk: az elhárítás mozzanata, valamint az, hogy mit kellett elhárítani (tehát az Ödipusz kon­ fliktus) a totemintézményre utaló jegyek formájában jelennek meg a logiká­ ban (ld. táblázat). A tudattalan tartalmakkal szembeni küzdelem (amely az Ödipusz komplexum elfojtott tartalmának feltörekvésére utal)., a logikatudó­ sok mágikus-misztikusságra emlékeztető gondolkodásmódjában mutatkozik meg. Mindezek alapján valószínűsíthető, hogy amint a totemintézmény a felet­ tes én képződés kerülőútjának az Ödipusz komplexus kollektív úton történő elhárítódási kísérletének tekinthető, úgy a logikus gondolkodás létrejöttének is kerülőútja, vagyis az emberiség első prelogikus kísérlete. A logikatudomány pe­ dig e kísérlet szublimált folytatásának mondható. Hermann szerint: A logikus gondolkodást az emberiség Ödipusz komplexus legyőzése útján, a totemintéz­ mény kerülőútján tanulta meg. De vajon a logikatudomány egy-egy tételében, fölismerhető e az ödipusz komplexus elhárítási kísérlete. Említettük eddig a fogalomtant, mint az exogámiára utaló logikai problé­ mát, ami közvetlenül az ödipusz konfliktusra utal. Az ödipusz konfliktusra közvetve utaló jelnek tekinti Hermann azt a küzdelmet, amit a logikatudósok egy-egy új elmélet bevezetése ellen folytattak. Ezek az elméletek ugyanis a tudattalan munkamódjára emlékeztetnek. A logikatudósok ugyanúgy harcot vívtak minden feltörekvő tudattalan gondolat ellen, mint ahogyan ez az egyedi lélekben történik. Az egyik, a tudattalan munkamódjára emlékeztető küzdelem a szillogizmusok körül folyt. A szillogizmusokról elég annyit tudni, hogyha 3 fogalomról valamit állítok, akkor két állítás után egy harmadikra tudok követ­ keztetni. A 3 fogalom legyen M; P; S; a négy állítás pedig: mindenki, egyik sem, néhány, van amelyik nem. Ezt állítom pl: minden M-P, minden S-M, akkor minden S-P.

A négy állítás közül az alábbi képletekbe nem mind illik bele, a megfelelőt kell kiválasztani. M -P

S=M S-P

P-M

M -P

S=M

M=£

S-P

S-P

P-M

M=& S-P

A szillogizmusok felállítása Arisztotelész nevéhez fűződik. Ő azonban a négy variációból csak hármat állapított meg. Hermann a negyedik variációban a tudatelőttesnek a szabad asszociációs munkamódját véli fölfedezni. (Minden következő tag ott kezdődik, ahol az előző végetér.) Valószínűnek tartja, hogy Arisztotelész éppen ezt igyekezett elhárítani. Galénusz vezette be a negyedik variációt, s ezzel hosszú, heves vitákat keltett a logikatudományban. Az előbbiekhez hasonló vitát váltott ki a múlt században megalkotott hal­ mazelmélet. Cantor, a logikai halmazelmélet fölépítóje arra a feladatra vállalko­ zott, hogy „minden szemléletes tapasztalattól függetlenül építsen föl egy mate­ matikát”. Ebben a tanban a rész egyenlő lehet az egésszel, itt nem érvényes a harmadik kizárásának elve. Rész egyenlő az egésszel: ez éppen a tudattalan munkamódja. Hermann szerint minél inkább eltávolodik a logika a szemléletestől, annál közelebb fog kerülni végül is a szemléletesre vak tudattalanhoz. Harmadiknak említi Hermann, a negatív ítéletek körüli vitát. A vita a körül forog, vajon a negatív ítélet primer-e vagy szekunder? Az emberi lélekben a tudattalan az, ami a negatívumot nem ismeri, így nem véletlen, mondja Hermann, hogy ez a kérdés annyi gondot jelentett a logikatudósoknak. A legérthetőbbek és a legmeggyőzőbbek számunkra a logikatudósok példái. A példák, logikai ismeretek nélkül is önmagukért beszélnek. íme néhány: Sigwart (1889)-tól idéz Hermann: „Ez Szókratész”, „Ez hó'” „Ez vér”. Szók­ ratész a logikatudomány atyja. A hó a szeplőtelen nőt jelenti. Nem kérdéses, hogy miféle fantáziákat háríthatott el a szerző. A következő példa Stammler-től való: A logikatudós háborog a fölhozott példák miatt: „A fogalomhoz ne hozzunk olyan példákat, mint ló, állam, Szókratész.” A következőkben állat és halál-motívumokat idézek. így hangzik néhány álokoskodás: „Ami Athénhez tartozik, az Athén tulajdona és így van ez minden másnál. *Az ember azonban az állathoz tartozik, Tehát az ember az állat tulajdona” Vagy egy másik: „Ennek a kutyának kölykei vannak, tehát apa. De a tied, tehát a te apád” Vagy: Állat az, aminek lelke van, az isteneink apailag nemzett istenek, az isteneknek lelkűk van, tehát az istenek állatok.

124

Vagy: Arisztotelész: Az ember illendő módon nem ló. Ha illendő, hogy egyetlen ember sem tartalmaz lovat, akkor az is illendő, hogy egyetlen Íó sem tartalmaz embert. Állat-apa, az előbbi példákban apa-nő-vér, mind a totemintézményre em­ lékeztető „szabad asszociáció” pótlékok. A következő csoportba tartoznak a ha­ lállal kapcsolatos példák. A legközismertebb közülük: Minden ember halandó. Szókratész halandó, tehát Szókratész ember. A halál motívuma azonban az ödipusz komplexus problémájánál többet is elárul a logikatudósok érzületéről. Hermannak föltűnt, hogy a logikatudósok milyen könnyen közelítik meg a halhatatlanság hitét. „Vagy talán fordítva?” - teszi föl a kérdést, „a hívő válik logikatudóssá?” Bolzano híres könyvére is hivatkozik, a könyv címe: Atanázia avagy a lélek halhatatlanságainak okairól. Az alcíme pedig: „Könyv minden művelt ember számára, aki ezzel megnyugvást akar találni.” „Á logika - mondja Hermann - mint a bizonyítás tudománya, legszívesebben a halhatatlanságot bizonyítja be. Mivel erre nem képes, kárpótló valóságul hozza föl az örök igazság értéket.” Az eddigiek alapján így foglalhatnánk össze a felettes-én képződés problé­ májának jelentkezését a logikatudományban: Az elhárítás mozzanata mutatkozik meg a szavak érzékletességének konk­ rét tartalmának távoltartásában, valamint a szillogizmus és a halmazelmélet körül folyó vitában. A totem, exogámia, leszármazás motívumára utal a fogalomtanban jelent­ kező különböző törekvések gondolata. Az apa, állat, halál pedig a logikatudósok példáiban tűnik föl. Mindezekben az Ödipusz konfliktus problémájára ismerhetünk. De ha felettes-én képződésről beszélünk, akkor az Ödipusz komplexus legyőzésének törekvését is meg kell találni a logikatudományban. A legyőzés módja pedig, mint már említettem, az azonosítás. A következő fejezetben Her­ mann arra tesz kísérletet, hogy a hagyományos logika alaptörvényeinek egyi­ két, az az azonosság törvényét a pszichoanalitikus értelemben vett identifikáció­ val hozza összefüggésbe. Előbb az identifikáció pszichológiai jelentését tisztázza, különböző szerzők értelmezései szerint. Az identifikációnak olyan specifikus módjai is léteznek, amelyek nem a felettes-én képződését megalapozó azonosításból erednek. Freud egy külső objektumnak az intrapszichikus helyettesítését nevezi azonosításnak. Megkülönbözteti az énben lejátszódó azonosítást attól az azonosítástól, ami a felettes én képződéséhez vezet. Az azonosítás első modelljének a primitív orális bekebelezést tekinti. Beszél továbbá a tömegben való azonosításról, amelynek során az én több más személlyel azonosít. Hermann az azonosításnak ezt a módját kollektív identifikációnak nevezi. Nem valószínű, - mondja hogy az egyén a tömegben minden egyes személlyel külön-külön azonosít. Sokkal kézen­ fekvőbb, hogy a tömeggel és nem annak egyes tagjaival történik az azonosítás. Ez pedig egy már meglévő kollektív sémán alapul; ugyanúgy, ahogy minden tárgykapcsolatnak van egy előtörténete az egyén életében, úgy a csoporttal való kapcsolatnak is kell legyen eZó'története. 125

Az azonosításnak egy különleges módját Schneider írta le, 1926-ban. Kér­ ni annígy fogalmazza meg: az azonosítás a differenciálódással ellentétes irányú folyamat. Az én-határok tágítását, fokozatos fölszámolását, majd teljes megszű­ nését jelenti. A végeredmény az összefolyás a mindenséggel. Ez utóbbit Her­ mann az azonosítás előfokának tekinti. így megállapítja, hogy a pszichoanaliti­ kus értelmezések szerint az azonosításnak három formája írható le: 1. Én-te azonosítás (azonosítás egy másik személlyel) 2. Én-kollektív séma azonosítás (azonosítás a csoporttal) 3. Határ-átlépés, vagy átfolyás (azonosítás a mindenséggel, én-határok fölszámolása) További kérdése, hogy honnan származik a kollektív séma. Ennek modell­ je - mondja - a kisgyerekkori családhoz tartozás élménye. (Később, a Gondolko­ dáslélektani tanulmányokbán már anya-gyerek duálegységről beszél). A család­ modell pedig a testsémához hasonló úton alakul ki: ahogyan az egyes testrészek autoerotikus megszállása egységes én-szeretetté integrálódik, úgy integrálódik a család egyes tagjaira irányuló szeretet egységes családszeretetté. Hermann egy lábjegyzetben azt a lehetőséget is fölveti, hogy a kollektív sémának egy második modellje talán a testséma lenne. A történelmi fejlődésben a kollektív séma modelljét a totemintézmény adja. Az azonosítás előfokának eredetéről egyenlőre nem szól. Azt hiszem, joggal gondolhatnánk ebben a vonatkozásban arra a csecsemőkori állapotra, amelyben én és külvilág határai még elmosódnak, s amelyet Mahler szimbiotikus szakasz­ nak nevez. A továbbiakban Hermann az azonosítás leírt három formájának megfelelő­ jét mutatja be a logikatudományban. A logikai azonosság tételben ugyanúgy fölismerhető annak háromféle értelme, mint az identifikációs folyamatban. A logikatudósok problémái között szerepel az, hogy vajon egy dolognak az általá­ nos képzete is azonos lehet-e az egyedi képzetével (pl. a hal általános képzete megfelel egy pisztráng és egy ponty képzetének is). Arisztotelész az „egyedi” azonosság léte mellett szállt síkra. Idézem egy logika jegyzetből: „ha egy szó nem egy meghatározott dolgot jelent, akkor nem jelent semmit. Ha pedig a szavak nem jelentenének semmit, akkor megsemmisülne az emberek egymással való beszélgetése”. A logika azonosságának ez a kétféle értelmezése megfelel az identifikáció egyedi és kollektív formájának. Az azonosítás előfokának logikai megfelelőjét Überweg-nél találja meg, aki szerint az azonosságnak csak akkor van ételme, ha individuumok vannak, az individuumok pedig „a külvilágból való fokozatos kiemelkedés útján keletkez­ nek.” Az azonosítás (identifikáció) három formája az én-ben játszódik le. A felettes én képződéshez vezető azonosítás mellett, amely egy belső parancson alapul, a „mássá levés” törekvése is megtalálható. (Az apával bizonyos tekintet­ ben nem szabad azonosítani.) Ez egy olyan törekvésben jelentkezik, amelyben az én a maga egyedi voltát akaija hangsúlyozni Schneider értelmezése szerint ez a differenciálódási folyamat, ahogyan ő nevezi, végül az énhatárok teljes beszűkítéséhez, az elidegenedéshez vezet. Kérdés, hogy a pszichológiai értelem­ ben vett mássá levésnek van-e megfelelője a logikában. Hermann úgy véli, hogy a mássá levés adva van az azonosság tételben, hiszen a logikatudósok maguk 126

azt hangoztatják, hogy az azonosságnak csak akkor van értelme, ha elképzelhe­ tő egyáltalán a különbözőség is. Arisztotelész Organon c. művében találtam erre példát. Arisztotelész a mozgásokról szóló fejtegetéseiben beszél egy olyan mozgásformáról, amit ő más­ sá levésnek nevez. Azt a kérdést teszi föl, hogy a hatféle mozgás között a mássá levés önálló mozgásfajta-e, vagy valamelyik másik alapján lett-e az. (A mozgás­ formák: keletkezés, pusztulás, nagyobbodás, kisebbedés, mássá levés, helyválto­ zás.) A magyarázó lábjegyzetben a szerkesztő hozzáfűzi, hogy ez a kérdés is vita tárgyát képezte a logikatudósok között. Az Ödipusz komplexum legyőzésének, a felettes én képződésének a módja, az azonosítás (és az ellenkezője, a tiltott azonosítás, mássá levés tehát szintén megtalálható a logikatudományban. Az azonosítás eredetére azonban a felettes én képződés nem ad magyarázatot, modelljeit tehát nem a felettes én, hanem az én-fejlődésében kell keresni. Az említett háromféle identifikáció modelljeit Hermann a kollektivitás élményben találta meg. A kollektivitás élmény azonban szintén egy fejlődési folyamat során keletkezik, a továbbiakban tehát ezt a fejlődési utat fogjuk követni. Röviden összefoglalom az eddigieket. Hermann a logikatudomány törté­ netének tanulmányozása során arra a kérdésre ad választ, hogy a felettes én képződés az egyéni és a történelmi fejlődés során hogyan befolyásolta a gondol­ kodást, hol található erre utalás a logikatudományban. A logikatudósok alapbe­ állítódása, egyes tézisek és a példák elemzése az Ödipusz komplexus legyőzésé­ re, illetve annak kerülőútjára vezethető vissza. A totemintézmény a felettes-én előfutárának tekinthető, a totemisztikus gondolkodásmód pedig a logikus gon­ dolkodás előfutárának. A felettes én képződés legfontosabb mechanizmusa az azonosítás, amely­ nek a pszichoanalitikus értelmezés szerint három formája ismeretes: 1. előfok, határ-átlépés, átfolyás 2. kollektív azonosítás 3. egyedi azonosítás Az azonosítás e három fajtájának fejlődéslélektani gyökerei az énben talál­ hatók. Egyfelől a kollektivitás élményben, másfelől az én más területein, az érzékelési folyamatokban. Következzék tehát az érzékszervi modalitás és a gondolkodás összefüggésé­ nek vizsgálata. Itt két kérdést lehetne ellenvetésként föltenni. Az egyik: ha Hermann az én szerepét kutatja a gondolkodás fejlődésében, akkor miért az érzékszervek vizsgálatát tűzi ki céljául. Erre egy gyakorlati és egy elméleti meggondolással lehet válaszolni. A gyakorlatira már korábban válaszoltam: a klinikai tapasz­ talatok szerint bizonyos érzékelési folyamatok és meghatározott gondolkodási folyamatok együtt fordulnak elő. (Pl. szaglás-projekció.) - Ami az elméleti megfontolást illeti: Hermann az ént úgy határozza meg, ahogyan Freud: az én az ősvalamiből hasad le külső érzékelési folyamatok útján. A továbbiakban tehát az énről mint érzékelő énről fogunk beszélni. A második ellenvetés az lehetne, hogy á projekció például nem gondolko­ dásforma! Van köze a gondolkodáshoz, de mégsem egészen az. Nyilván az 127

ilyen ellenvetések megelőzését célozza Hermannak az a megjegyzése a fejezet legelején, hogy ő most éppen az ilyen - gondolkodáshoz hasonló folyamatok­ ról fog beszélni, azokról amelyek az énnek a külvilágban való tájékozódását szolgálják. Ezeknek a folyamatoknak egyik részét a gondolkodás képezi, má­ sik részét pedig az érzékelés. A gondolkodás és az észlelés tehát ugyanannak a funkciónak vannak alárendelve, közös cél felé tartanak. Ha pedig két funk­ ciónak a célja közös, akkor valószínű, hogy adandó alkalommal egymás segít­ ségére lesznek. Hermannak is, más analitikusoknak is feltűnt, hogy bizonyos betegeknél túlzott szerepet kapnak az alacsonyabb rendű érzékszervek, pl. a szaglás vagy a hőérzékelés. Úgy tűnik, regresszióról van szó, hiszen az egészséges felnőtt em­ ber érzékszervi tájékozódása elsősorban látás és hallás útján történik, és nem mondjuk szaglás útján, mint az állaté. Ha pedig regresszió áll fönn, akkor valószínű, hogy az egyes érzékmodalitások a fejlődés során magasabb egységek­ be szerveződnek - úgy ahogyan a részösztönök magasabb rendű ösztönné szer­ veződnek. így elképzelhető, hogy a szerveződés során valamelyik érzékmodalitas kiemelkedő szerephez jut. Téijünk most rá az egyes érzékleti folyamatok és a gondolkodás össze­ függésének részletes elemzésére. A sorrend a következő lesz: szaglás-hőérzékelés tapintás-látás. I. Szaglás Hermann több olyan példát közöl, amelyben a szaglás összefüggése a leleplezéssel, a bizalmatlansággal, a projekcióval egészen nyilvánvaló. A klinikumban: 1. Egy beteg az analitikus órán közli: tudja, hogy egy másik beteg több napja nem jön kezelésre. A kérdésre, hogy honnan tudja, azt feleli, hogy nem érzi a megszokott parfümszagot. Az óra további részében az analitikusnak min­ den csekélységre ügyelnie kell, mert észreveszi, hogy a betegen elhatalmasodott a bizalmatlanság. 2. Egy skizoid férfinak „gyanús” helyzetekben, amikor úgy érezte, hogy ide­ genekkel áll szemben, ilyen gondolatai támadtak: „O, milyen büdös lábs ag van!” 3. Egy dadogó attól fél, hogy rossz szaga van, és ezt mások is kifogásolni fogják. Nincs önbizalma, másokban sem bízik. 4. Freud „szagoló” páciense, aki minden embert a szagáról ismert fel, attól szenvedett, hogy meg volt győződve róla: a szülei belelátnak a gondolataiba. A mindennapi életben Egy gyerek panaszkodik az anyjának, hogy szálka ment a kezébe. Anyja azt feleli: „biztosan segítettél a szakácsnénak befűten .” Mire a gyerek csodál­ kozva megkerdi: „Honnan tudod, megszago tad?

A mesében A Két testvér c. óegyiptomi mesében a fáraó feleségének ottlétét egy hajszál szaga árulja el. Kifejezésekben Ha valakinek - főleg egy gyereknek - nem hisznek, azt szokták n§ki mondani, hogy orrának puhasága vagy keménysége árulja el, igazat mondott-e. Vagy ezt: „az orrára van írva”. Ezekben a példákban a leleplezés motívumára ismerhetünk. A leleplezés pedig - mondja Hermann - a bizalmatlanság magvát képezi. Abban tér el ettől, hogy a bizalmatlanság a jövőre irányul, úgy is mondhatnánk, a bizalmatlanság a meg nem valósított leleplezése. Mi indokolja a szaglás- bizalmatlanság-leleplezés-projekció összefüggését? Mi szüksége van egy bizalmatlan, valamit vagy valakit leleplezni akaró személynek a szaglásra? - Ha arra gondolunk, amit az érzékelés és a gondolko­ dás konvergencia-viszonyáról elmondtam, akkor az összefüggés érthetőbbé vá­ lik. Szaglás és leleplezés, szaglás és bizalmatlanság, szaglás és projekció ugyan­ annak tájékozódási funkciónak van alárendelve. Hogy mi ez a funkció, az akkor válik világossá, ha megvizsgáljuk a szaglás és az említett gondolkodásformák belső természetét, a bennük rejlő gondolkodási lépéseket. Hermann - Helene Deutsch és Gruhle tanulmányaiból merítve - a bizal­ matlanságbelső lényegét így határozza meg: A bizalmatlan ember nem hisz a tényeknek, távolabbra következtet annál, amit a valóság kínál. - Rendszerint egy belülről származó kellemetlen érzés az, aminek okát a bizalmatlan embera külvilágban keresi. Amint a keresés aktív nyomozássá válik, leleplezéssé vagy legalábbis leleplezési törekvéssé lesz. Vala­ ki nyomozni kezd bizonyítékok után, de nem egyenes irányban keres, hanem mindenfelé „szimatol”, egyre több gyanújelet talál, míg végül eljut a másik ember leleplezéséig. A belső érzésnek okát a külvilágnak tulajdonítja - tehát a projekció me­ chanizmusával dolgozik. Kiemelem a leleplezésre jellemző gondolkodási lépéseket: Az érzés belül van, az ok kívül (1) Keresés, nyomozás (2) Keresés - tehát nem meghatározott irány Fokozatos közelítés a bizonyíték felé (3) - egyre több gyanújel birtokában A bizonyíték megtalálása (4) Most nézzük meg a szaglásban rejlő gondolkodási lépéseket: Aszag-érzet az orrnyálkahártyában van, de a tárgy a külvilágban. (1) A szagforrást fel kell kutatni (2) A szag diffúz, így a keresés nem egye­ nes irányú. Minél közelebb vagyunk a szagforráshoz, annál koncentráltabban hat (an­ nál több „szagjelnek” vagyunk birtokában) (3) A szagforrás „leleplezése” (4)

Lényeges szempont a bizalmatlanságban a leleplezésben, hogy csalhatat­ lan nyomok után kutat. Erre pedig a szag a legalkalmasabb. A szagot árasztó anyagról „egyetlen” specifikus szag-anyag árulkodik. Egy állatnak pl. egyetlen dolgot kell emlékezetében rögzíteni. Míg egy látott tárgy képe a rálátásnak, világításnak stb... megfelelően sokféle lehet. így már világos, hogy a szaglási érzékelés ugyanazokat a gondolkodási lépéseket tartalmazza, mint a leleplezés, a bizalmatlanság és a projekció. Úgy tűnik, ezek szerint, hogy az érzékelés az ént nemcsak az ingerről tájékoztatja, hanem magáról az érzékelési folyamatról is. Természetesen az érzékelési folya­ matnak csak bizonyos részleteiről. Hermann ezt úgy fejezi ki, hogy az egyes észlelési rendszereknek van egy tárgyra irányuló és van egy énre irányuló osztálya. Az énre irányuló osztály az érzékelési folyamatokat kísérő élményeket rögzíti, a tárgyra irányuló pedig az ingernek a sajátosságait. Feltételezi továbbá, hogy az észlelési rendszerek énre irányuló osztálya, elszakadva az érzékszervtől, önálló rendszer, a freudi tudatelőttes rendszerhez hasonló. Freudnál a tudatelőttes a hallási érzékietekből szár­ mazik. A hallási érzékietek a hangingeren túl az idő fogalmáról tájékoztatják az egyént, így a tudatelőttes rendszer gyűjtőhelye mindazon ismeretnek, amelyek az időre vonatkoznak. Ebben a rendszerben a szavak, szóképek azok, amelyek egymással idői kapcsolatba kerülnek, olyan szavak is, amelyeknek az összefüg­ gése az egyén számára különben ismeretlen. Ennek megfelelően a „szaglási” tudatelőttes rendszer a szaglásban rejlő legfontosabb gondolkodási lépések gyűj­ tőhelye lesz. így kerül közös rendszerbe a szaglás és a projekció, így teremtődik meg közöttük az asszociatív kapcsolat. A többi érzékszervnél ugyanez a helyzet. Ha az énben leleplezési törekvés él, akkor valószínűleg minden lehetőséget fölkeres, hogy ezt megvalósítsa, s mivel ugyanez a „törekvés” jellemzi a szaglás én­ re irányuló osztályát, - a szaglás lesz az, amit ebben a törekvésben felhasznál. De még egy lehetőség adódik: ha az érzékszerv, pl. a szaglószerv túl nagy jelentőséget kap gyerekkorban, akkor lehet, hogy a szaglási funkció kielégülést keres az én más területein, pl. a gondolkodásban. (Erre példa amikor az anális túlmegszállás a szagok túlmegszállására terjed ki.) így a gondolkodás az érzékeléssel együtt az ösztönnel is kapcsolatba kerül. Ez is azt bizonyítja, hogy a gondolkodást befolyásoló tényezőket együttesen kell vizsgálni. A következőkben a hőorientáció, a tapintás és a látás egy olyan összefüg­ gésével ismerkedünk meg, amely az azonosítás vonatkozásában az egész tanul­ mányt egységbe foglalja. II. Hőorientáció A kiindulópontot olyan megfigyelések adták, amelyekben különböző hőél­ mények kísérték a betegek projekciós tendenciáit, és félelmeit az én szétesésétől. A két évvel korábbi Lelki projekció c. tanulmányban Hermann két ilyen esetet ismertet. Az egyik egy saját betege. Az analitikus órán projekcióra és ezzel egyide­ jűleg hő- és szagélményekre utaló gondolatokról számol be. A beteg elmeséli egy 130

előző napi társasági élményét: barátnője egy pikáns részletekkel megtűzdelt novellát mondott el, s közben nem volt tekintettel a jelenlévő szexuálisan gátolt fiatalemberre. A beteget bosszantotta barátnőjének tapintatlansága a fiatal­ emberrel szemben, holott valójában ő maga volt az, aki szexuális elfojtásokkal küszködött. Legközelebb meleg-hiányról panaszkodott, miközben a hideg futott rajta végig. A másik a Freud által leírt Schreber-eset. Schreber egyik téveszméje az volt, hogy a lelkét mások el akarják pusztítani, ezáltal ő istennel kerül kapcso­ latba. Szenvedett továbbá attól, hogy büntetettnek érezte magát, de ennek okát nem a saját bűnében, hanem másvalakiéban, és istenében is látta: Freud a projekció hátterében homoszexuális tendenciát tárt fel. Hermann pedig Schreber életét tanulmányozva kimutatta a szaglási és a hő-élmények előtérbe nyomulását. Pl. Schreber sétái közben fölkeresett hideg helyeket, kezét órákig zúzmarás fán tartotta, a világ végét annak eljegesedésében látta és ehhez hasonlók. (A szaglási élményeket most nem említem.) A hőérzékelés öszszefüggését a projekció, és az én szétesésének gondolatával nem lesz nehéz megindokolni, hiszen az elvet a szaglásból már ismeijük. A projekcióban az én és külvilág határai elmosódnak, az én a külvilág helyébe kerül. A hőérzékelésnek is éppen ez a lényege. Amikor meleg kézzel egy hideg tárgyat megfogunk, hőkiegyenlítődés útján a kezünk lehűl. így egy hógo­ lyó nemcsak a hidegségről tájékoztat minket, tehát nemcsak az inger tulajdon­ ságáról, hanem egy olyan élményről is, hogy a hideg a hógolyóból „átmegy” a kezünkbe, vagy fordítva, a meleg megy át a hógolyóba és elolvad. A kéz és a golyó határai elmosódnak, a tulajdonságok kiegyenlítődnek. Gyerekkori rögződés következtében a hőészlelési rendszer túlmegszállás alá kerül. A túlmegszállás egyik összetevője lehet a később kialakuló paranoid gondolkodásmódnak, a határátlépés gondolatának - ez pedig visszahat az érzé­ kelésre és alkalomadtán hőélményeket hív elő. Mi lehet az oka a hőérzékelés regresszív megszállásának? Egyik eredete az ösztönben van. Hermann leíija, hogy ahogyan a szaglás összefügghet az análerotikával, ugyanúgy a hőérzékelés az uretrálerotikához is kapcsolódhat. Erről a kérdésről bővebbet Rotter Lilliannál olvashatunk az Uretrálerotika és jellemfejlődés c. tanulmányában. Röviden annyit, hogy szerinte a vizelés élveze­ te (pl. gyerekek közös edénybe vizelés-játékai) az összemosás, összefolyasztás tendenciájával állhatnak összefüggésben, így összefügghetnek enurézissel is. A hőérzékelési rendszer regresszív megszállása a megkapaszkodás ösztö­ néhez is szorosan kapcsolódik. Ezt az ösztönt Hermann 1929-ben még nem írta le, de Az ember ősi ösztöneiben (1943-ban) a keresés ösztönét, amely a megka­ paszkodás részletösztöne, már a meleg keresésére vezeti vissza. A megkapasz­ kodás a csecsemő számára a testhőmérséklet biztosítását is szolgálja. A jelen tanulmányban Hermann Rankra hivatkozik, aki szerint a vacogás, az elpirulás összefügg a szülési traumával, tehát a hirtelen hőveszteségnek a tudattalanban való reprodukálásával. Visszatérve a hőorientáció és a határelmosódás kérdéséhez, Hermann gaz­ dag anyagon mutatja be, hogyan képezi a határtalanság a misztikus élmények egyik lényeges alkotórészét. Pl. Cassirertől idéz, aki a misztikus gondolkodási formát így jellemzi: „Azt hinné az ember, hogy ha itt két képzet egy bizonyos 131

közelségben találtatik, akkor nem fog többé sikerülni ezeket külön tartani. Itt I még minden mindenből lehet, mert minden mindennél érintkezhet, időben vagy térben.” Egy másik idézet Schubert Alomszimbolika c. könyvéből való (1840): „Álta­ lában a testek a következő úton jutnak el az égés és a világítás állapotához vagy I a szellemi tisztánlátásához: megragadva a minden különvalóságot fölszámoló I hőtől képessé válnak arra, hogy minden egyes részükben felszabaduljanak eddi- I gi kölcsönös kötöttségüktől és a részeiknek egy újfajta, egymás közötti összefüg­ gését létesítsék.” A misztikus élmény eksztatikus állapota is azt jelenti, hogy leomolnak a közfalak, az egyén az istenséggel kerül kapcsolatba. Bak Róbert - Hermann gondolataira építve - a skizofrén tünetekben tárta I fel az átfolyásos gondolkodás szerepét. A skizofrének modorosságát az én kozmi­ kus szétesésétől való rettegés következtében, az én elhatárolódási igyekezete­ ként értelmezte. A többi példára nem térhetek ki, csak arra hívom fel a figyelmet, hogy a I határok elmosódásában az identifikációnak az említett előfokára ismerhetünk. I Az azonosítás e módjának a határ-átlépésnek tehát a hőészlelésben lelhetők föl a fejlődéslélektani gyökerei. . A következőkben az azonosítás fonalán haladunk tovább. A látással és a ta­ pintással való összefüggését vizsgáljuk. Kezdjük a látással, s induljunk ki ezúttal I az elméleti meggondolásból. A látást Hermann az egyedi, egyéni azonosítással hoz- I za összefüggésbe. Miért? Freud megfogalmazása szerint az azonosítás egy külső | tárgynak az intrapszichikus helyettesítése. A látás pedig nem más mint a külső tárgynak a retinán levő képpel, tehát egy belső képpel való helyettesítése. Ennek a gondolatnak a klinikai alátámasztására Hermann egyrészt a hipnotikus szuggesztiót említi, - másrészt a látás szerepét a felettes én képző- I désben. A felettes én pedig azonosítás útján jön létre. A gyereknek a kialakuló- I ban lévő felettes énjében gyakran a mindent látó szülő vagy a mindent látó Isten képe parancsol. Közbevetőleg megemlítem Pető András Rettegett szem c. publikációját, amely a Psychoanalytical Study of the Child c. folyóirat 1969-es kötetében jelent meg. Pető ebben a tanulmányában Hermann-nak a „világító szemről” tett megfi­ gyelésére hivatkozva az ijesztő, szétdarabolással fenyegető szemet a felettes én előfutárának tekinti. Erről tanúskodnak a betegeknek a test szétdarabolását tartalmazó álmai. Ezekben a szétdarabolás egyrészt az én szétesését szimboli­ zálja, (ti. a felettes énnek az énből való lehasadását), másrészt pedig a szigorú szülőt, aki „szétszedéssel”, „kibelezéssel” fenyeget. A szem az álomban a szétdarabolást végignéző másik személy képében jelenik meg. Az eddigiekben az azonosításnak két formáját próbáltuk egy-egy érzék­ szervi modalitáshoz hozzárendelni; az előfokot mint határátlépést a hőorientáci­ óhoz, az azonosítást pedig a látáshoz. A tulajdonképpeni azonosításnak két esetéről beszéltünk, a kollektívval és az egyedivel való azonosításról. A látás nyilvánvalóan az egyedi azonosításhoz rendelhető hozzá, miután optikai úton az egyedi tárgyakat tudjuk megragadni. A kollektívval való azonosításnak viszont a tapintás felelne meg. Tapintással ugyanis a tárgyak kollektív köréről szerzünk benyomást, (gömbölyű, érdes stb.) 132

Az azonosítás három formája tehát így függ össze a három érzékszervi modalitással: 1. Átfolyás vagy határátlépés - hőorientáció. 2. Kollektív identifikáció —tapintás. 3. Egyedi identifikáció - látás. *** Hermann az ismertetett tanulmányban azt vizsgálja, hogyan befolyásolja a felettes én és az én fejlődése a gondolkodás egyes sajátosságainak fejlődését. A felettes én az Ödipusz-komplexum legyőzése folytán alakul ki azonosítás útján. Az Ödipusz-komplexum legyőzése a gondolatok, vágyak, cselekvések korlátozá­ sát, szabályokhoz kötését vonja maga után. Ezek a szabályok, mint kötelező érvényű elvek, a gondolkodásnak is szabályai lesznek, a gondolkodás logikáját fogják meghatározni. A primitív népek felettes énjét a totem-intézmény pótolja. Mivel itt még nincsenek individuumok, a fogalmi gondolkodás sem alakulhat ki, ezért a primitív népek gondolkodása prelogikus gondolkodásnak fogható föl. A logikatudomány történetében fölismerhető az Ödipusz-komplexum elhárítási kísérletének minden főbb mozzanata, beleértve a totemintézményt is. A felettes én-képződés módja az azonosítás, s a logikatudósok problémái között ez a prob­ léma is szerepel. Az azonosításnak azonban az Ödipusz-komplexumtól függetle­ nül is létezik egy fejlődéstörténete az énben, gyökerei az érzékelési folyamatok­ ban találhatók meg. Az identifikáció előfoka a kollektivitási élménynek azzal a stádiumával függ össze, amelyben a csecsemő még nem tud különbséget tenni én és külvilág között. Az érzékelésben ennek az állapotnak a hőérzékelés felel meg. A gondolko­ dásban ennek az állapotnak az átfolyásos gondolkodás felel meg, amely egyszer­ smind a mágikus-misztikus gondolkodásmódnak is jellemzője. A kollektív identifikáció, mint kollektivitási élmény az anya-gyerek duálegységből, illetve a totemizmusból, mint érzékelés, a tapintásból származik. A gon­ dolkodásban pedig a fajokra, fajtákra, rendszerekre való beállítódásként jelenik meg. Az egyedi identifikáció a látással tűnik konvergensnek. 1978. február

közelségben találtatik, akkor nem fog többé sikerülni ezeket külön tartani. Itt még minden mindenből lehet, mert minden mindennél érintkezhet, időben vagy térben.” Egy másik idézet Schubert Alomszimbolika c. könyvéből való (1840):,Álta­ lában a testek a következő úton jutnak el az égés és a világítás állapotához vagy a szellemi tisztánlátásához: megragadva a minden különvalóságot fölszámoló hőtől képessé válnak arra, hogy minden egyes részükben felszabaduljanak eddi­ gi kölcsönös kötöttségüktől és a részeiknek egy újfajta, egymás közötti összefüg­ gését létesítsék.” A misztikus élmény eksztatikus állapota is azt jelenti, hogy leomolnak a közfalak, az egyén az istenséggel kerül kapcsolatba. Bak Róbert - Hermann gondolataira építve - a skizofrén tünetekben tárta fel az átfolyásos gondolkodás szerepét. A skizofrének modorosságát az én kozmi­ kus szétesésétől való rettegés következtében, az én elhatárolódási igyekezete­ ként értelmezte. A többi példára nem térhetek ki, csak arra hívom fel a figyelmet, hogy a határok elmosódásában az identifikációnak az említett előfokára ismerhetünk. Az azonosítás e módjának a határ-átlépésnek tehát a hőészlelésben lelhetők föl a fejlődéslélektani gyökerei. . A következőkben az azonosítás fonalán haladunk tovább. A látással és a ta­ pintással való összefüggését vizsgáljuk. Kezdjük a látással, s induljunk ki ezúttal az elméleti meggondolásból. A látást Hermann az egyedi, egyéni azonosítással hoz­ za összefüggésbe. Miért? Freud megfogalmazása szerint az azonosítás egy külső tárgynak az intrapszichikus helyettesítése. A látás pedig nem más mint a külső tárgynak a retinán levő képpel, tehát egy belső képpel való helyettesítése. Ennek a gondolatnak a klinikai alátámasztására Hermann egyrészt a hipnotikus szuggesztiót említi, - másrészt a látás szerepét a felettes én képző­ désben. A felettes én pedig azonosítás útján jön létre. A gyereknek a kialakuló­ ban lévő felettes énjében gyakran a mindent látó szülő vagy a mindent látó Isten képe parancsol. Közbevetőleg megemlítem Pető András Rettegett szem c. publikációját, amely a Psychoanalytical Study of the Child c. folyóirat 1969-es kötetében jelent meg. Pető ebben a tanulmányában Hermann-nak a „világító szemről” tett megfi­ gyelésére hivatkozva az ijesztő, szétdarabolással fenyegető szemet a felettes én előfutárának tekinti. Erről tanúskodnak a betegeknek a test szétdarabolását tartalmazó álmai. Ezekben a szétdarabolás egyrészt az én szétesését szimboli­ zálja, (ti. a felettes énnek az énből való lehasadását), másrészt pedig a szigorú szülőt, aki „szétszedéssel”, „kibelezéssel” fenyeget. A szem az álomban a szétdarabolást végignéző másik személy képében jelenik meg. Az eddigiekben az azonosításnak két formáját próbáltuk egy-egy érzék­ szervi modalitáshoz hozzárendelni; az előfokot mint határátlépést a hőorientáci­ óhoz, az azonosítást pedig a látáshoz. A tulajdonképpeni azonosításnak két esetéről beszéltünk, a kollektívval és az egyedivel való azonosításról. A látás nyilvánvalóan az egyedi azonosításhoz rendelhető hozzá, miután optikai úton az egyedi tárgyakat tudjuk megragadni. A kollektívval való azonosításnak viszont a tapintás felelne meg. Tapintással ugyanis a tárgyak kollektív köréről szerzünk benyomást, (gömbölyű, érdes stb.) 132

Az azonosítás három formája tehát így függ össze a három érzékszervi modalitással: 1. Átfolyás vagy határátlépés - hőorientáció. 2. Kollektív identifikáció - tapintás. 3. Egyedi identifikáció - látás. *** Hermann az ismertetett tanulmányban azt vizsgálja, hogyan befolyásolja a felettes én és az én fejlődése a gondolkodás egyes sajátosságainak fejlődését. A felettes én az Odipusz-komplexum legyőzése folytán alakul ki azonosítás útján. Az Odipusz-komplexum legyőzése a gondolatok, vágyak, cselekvések korlátozá­ sát, szabályokhoz kötését vonja maga után. Ezek a szabályok, mint kötelező érvényű elvek, a gondolkodásnak is szabályai lesznek, a gondolkodás logikáját fogják meghatározni. A primitív népek felettes énjét a totem-intézmény pótolja. Mivel itt még nincsenek individuumok, a fogalmi gondolkodás sem alakulhat ki, ezért a primitív népek gondolkodása prelogikus gondolkodásnak fogható föl. A logikatudomány történetében fölismerhető az Ödipusz-komplexum elhárítási kísérletének minden főbb mozzanata, beleértve a totemintézményt is. A felettes én-képződés módja az azonosítás, s a logikatudósok problémái között ez a prob­ léma is szerepel. Az azonosításnak azonban az Ödipusz-komplexumtól függetle­ nül is létezik egy fejlődéstörténete az énben, gyökerei az érzékelési folyamatok­ ban találhatók meg. Az identifikáció előfoka a kollektivitási élménynek azzal a stádiumával függ össze, amelyben a csecsemő még nem tud különbséget tenni én és külvilág között. Az érzékelésben ennek az állapotnak a hőérzékelés felel meg. A gondolko­ dásban ennek az állapotnak az átfolyásos gondolkodás felel meg, amely egyszer­ smind a mágikus-misztikus gondolkodásmódnak is jellemzője. A kollektív identifikáció, mint kollektivitási élmény az anya-gyerek duálegységből, illetve a totemizmusból, mint érzékelés, a tapintásból származik. A gon­ dolkodásban pedig a fajokra, fajtákra, rendszerekre való beállítódásként jelenik meg. Az egyedi identifikáció a látással tűnik konvergensnek. 1978. február

133

I. táblázat

GONDOLKODÁSI KÉPZŐDMÉNY

TARTALMAK

STRUKTÚRÁK

/\

Mágikus

Valósághoz alkalmazkodó

FORMÁK

ELVEK

Logikai

Rendező: nagyság szimmetria dualitás

134

/ \ Széli

Közép

Preferencia

J

II. táblázat

A GONDOLKODÁS FÜGG 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7.

ÖSZTÖNÖKTŐL ÉRZÉKELÉSI FOLYAMATOKTÓL KOLLEKTIVITÁSI ÉLMÉNYTŐL FELETTES ÉNTŐL BIOLÓGIAI FOLYAMATOKTÓL MOTOROS BEÁLLÍTÓDÁSTÓL EGYEDI ÉLMÉNYEKTŐL *

A FÜGGÉS TERMÉSZETE 1. ENERGETIKAI-DINAMIKAI 2. IRÁNYÍTOTT 3. KONGRUENS

135

III. táblázat

EGYEDI

LÁTÁS

TAPINTAS

KOLLEKTIV

HÖ ORIENTÁCIÓ ■ ELÓFQK (Átfoíyásos^

VONATKOZTATAS VISZONYÍTÁS

LABIRINTUS ORIENT.«

136

IRODALOMJEGYZÉK Alpár Zsuzsa:

Hermáim Imre Psychoanalyse und Logik c. könyvének re­ ferátuma 1978. Arisztotelész: Organon. Akadémiai Kiadó, Budapest 1961. Bak Róbert: A személyiség szétesésének kórlélektanához. Orvostudo­ mányi közlemények, 1940. Freud, S.: Az ősvalamí és az én. 1923. Bp. Pantheon Freud, S.: Totem és tabu. 1919. Bp. Havas Katalin: Formális logika filozófiai megközelítésben. - kézirat, Tankönyvkiadó, Bp. 1969. Hermann, Imre: Intelligenz und tiefer Gedanke. - Internationale Zeitschrift für Psychoanalyse VI. 1920. Hermann Imre: Kísérleti tanulmányok a gyermeklélektan koréból. A Gyer­ mek, XIX. 1926. Hermann Imre: Minőségi különbségek a gondolkodásban és az intelligen­ cia. - Gyógyászat, LXVII. 1927. Hermann Imre: A lelki projekció. - Gyógyászat, LXVII. 1927.. Hermann, Imre: Das Ich und das Denken. - Internationale PsychoanalitischerVerlag, 1929. Hermann Imre: A tudattalan és az ösztönöknek örvényelmélete. Lélek­ elemzési Tanulmányok, 1933. Hermann, Imre: Studien zűr Denkpsychologie. - Acta Psychologica, V. 1940. Hermann Imre: Az ember ősi ösztönei. —Bp. Pantheon, 1943. Lukács Dénes: A gondolkodás lelki determinánsai. - Referátum, 1978. Mahler, Margaret: Symbiosis and Individuation. - The Psychoanalytic Study ofthe Child, 1974/29. Madarászná Zsigmond Anna: A görög logika kezdetei. - Logikai Tanulmá­ nyok c. kötetben, Akadémiai kiadó, Budapest, 1971. Marton L. Magda: A tanulás szerepe az emberi észlelésben c. tanulmánykötet bevezető tanulmánya. - Gondolat, 1975. Pető, András: Terryfying Eyes: A visual Superego Forerunner. - The Psychoanalytic Study of the Child, 1969. Rotter Lilian: Uretrálerotika és jellemfejlődés. —kézirat, 1943.

137

Erők és ellenerők a pszichés folyamatokban I.

(Virág Teréz) Tanulmányomban a pszichés működésben az erők és ellenerők harcát Ferenczi és Hermann munkássága alapján kívánom bemutatni. A harmincas években Freud egyes elméleti megállapításai, mint például az álom vágyteljesítő funkciója, az ismétlési kényszer szerepe a neurózisokban vagy a halálösztön kérdése, egyre problematikusabbá váltak. Ferenczi és Hermann kísérletet tettek arra, hogy „természettudományi fogalmakat alkalmazzanak a lélektanra” (Ferenczi) és „Freud sokszor vitatott eredményeit erősebb biológiai alapokra helyezzék” (Hermann). Vessünk egy pillantást arra, hogy milyen változásokon ment át a tudo­ mány a harmincas években. 1. Ez az idő a fizika új forradalmának korszaka. A modern atomfizika két szempontból alapvetően megváltoztatta a klasszikus fizika világképét. A klaszszikus fizika az anyag tovább már nem bontható legkisebb részének az atomot tartotta. A világmindenségben végbemenő jelenségekre a kanti oksági elvet és a szigorú determinizmust abszolút érvényűnek tekintette. Az atomfizikai kutatá­ sok egyrészt igazolták azt, hogy az atom maga is elemi részecskékből áll, más­ részt rámutattak a véletlen jelentőségére az atomon belüli folyamatok magyará­ zatában. A modem fizikának ezek a gondolatai tükröződnek Hermann mun! 'Lan, amikor fellazítja a szigorú determinizmust és nagyobb szerepet ad a véletlennek. A pszichoanalízis mint módszer c. művében a következőket úja: „Rádónak, aki sze­ rint a modern fizikában túlhaladott a szigorú determinizmus, de a lélektanban hosszú ideig fenntartható, nincs igaza, és az analitikusnak kell a véletlennel szá­ molnia ott, ahol nem egy lehetőségkörön belül játszódó eseményekről van szó.” 2. A modem fizikában Einstein munkássága nyomán megváltozott felfo­ gásunk az idődimenzióról. Az idő abszolút kategória helyett relatív kategóriává válik, melyben ritkulások, illetve a sűrűsödések lépnek fel. Ezt a gondolatot majd viszontlátjuk Ferenczi és Hermann traumatanában. 3. Későbbi munkáiban Hermann a pszichológia területére alkalmazza a ki­ bernetikában általánosított feed-back fogalmát is. Abban, ahogyan Hermann az ösztönfolyamatokat kezeli, szerepe van más tudományágak területén elért eredmé­ nyeknek is. Az a tény azonban, hogy éppen a harmincas évek kezdetén fordult figyelme az ösztönműködés felé, nagymértékben összefügg a korabeli társadalmi háttérrel. Thomas Mann 1930-ban írta az Olaszországban játszódó Mario és a varázsló c. híres novelláját, amelyben már nyílt utalás van a fasizmusra. „A strandon csupa hazafias gyermek nyüzsgött” és Cipolla körül olyan események történtek, amelyeket valójában senki sem akart. Az ösztönök démonikus ereje tükröződik Cipolla szavaiban: „Azt teszed, amit akarsz. Vagy 138

előfordult már, hogy nem tetted azt, amit akartál? Vagy éppen azt tetted, amit nem akartál?” Hermann örvényelméletével ad magyarázatot arra, hogy hogyan merülhet el valaki egyre mélyebben abban, amit nem akar. Ugyanakkor a kivezető út lehetőségét is megmutatja annak, hogyan tudunk a lehetőségek körén belül olyanok lenni, amilyenek szeretnénk.

Ferenczi traumatana /. A tudattalan működése az álom-mechanizmusban A pszichoanalízis történeti fejlődésében egy súlypont-eltolódás állott be az általános fejlődéstani törvények felé, - írta Hermann 1933-ban Ferenczi a trau­ máról szóló tanulmányához írt bevezetésében. Kezdetben a pszichoanalízis a trauma felé fordult, az analitikus kezelés célja a traumásan ható esemény indu­ lattal telt levezetése volt. Majd - amint az más tudományterületeken is nem egyszer előfordult - „a kiindulási alap egy jellegzetessége, a megrázkódtatás mint élmény és mint kezelési cél, mindinkább a háttérbe szorult”. A külső traumának ilyen változó szerepére mutat rá Hermann abban, ahogyan Lamarck és Darwin megállapításai szembekerültek Cuvier katasztrófa elméletével. Cuvier álláspontja az volt, hogy borzasztó események kavarták fel az életet a Földön, és akatasztrófákat mindig az élővilág megváltozása követi. Ezzel szemben Lamarck és Darwin a hosszú idő alatt mutatkozó rend­ szeres, lassú változást tanítják, és e változások törvényszerűségeit kutatják. A két nézet közötti ellentmondás feloldható akkor, ha a fogalmak individuális különbségét nézzük - mondja Hermann. Cuvier az egyes egyén katasztrófájára helyezi a hangsúlyt és nem az általános, faji átalakulásokat meghatározó törvényekre. Darwinnál a hangsúly, az egész élővilág egyetemes fejlődésén van, így az egyén katasztrófája aláren­ delt szerepet kap. A súlypont eltolódása az általánosra, illetve az egyesre való beállítódás következménye. Amíg a pszichoanalízisben az egyénen van a hangsúly, addig a középpont­ ban a trauma fogalma áll. Akkor veszít jelentőségéből, ha az általános törvényszerűségek kerülnek az érdeklődés előterébe. Ferenczi figyelmének középpontjában a beteg egyén állt a maga egyedülvalóságában, a feltett kérdéseket és a reá vonatkoztatott magyarázatokat is ebben az irányban kereste; így vizsgálódásai elsősorban a traumás megrázkód­ tatás problémáira irányultak. „A pszichoanalízis által a neurózisok keletkezéséről eredetileg felállított tiaumateória mind a mai napig helytállónak bizonyult. Freud újabb elmélete a nemi konstitucióról és annak hajlamosító jelenségéről nem dönti meg a trauma­ tant, csak kiegészíti azt” - írta Ferenczi 1918-ban. Ferenczi utolsó éveiben jutott elatrauma igazi magvához, amikor felfigyelt a gyermekeket a felnőtt környezet

részéről ért szexuális trauma szerepére. De már nem tudta bizonyítani, hogy a gyermek egy gyermektől is elszenvedhet hasonló traumát. Ferenczi továbblépett a freudi álomteóriában is, amikor megtalálta a vágy­ teljesülés mögött meghúzódó rejtett mechanizmust: a kísérletet a traumától való megszabadulásra. Hogy megértsük Ferenczi gondolatmenetét, néhány szóval érintenünk kell Freud elgondolását az álom funkcióját illetően. Az álomfejtés ben (1900) az álom egyedüli feladatának az előző nap kavargó, kellemetlen eseményeinek vágytelje­ sítő átformálását tartotta. Ferenczi ezzel szemben úgy gondolja, hogy a nappali kellemetlen események visszatérése önmagában is, tehát akkor is, ha nem sike­ rül a vágyteljesítés, - az álom feladatai közé tartozik. Ferenczinek feltűnt, hogy ha az élettörténet és az álomtartalom pontosabb összefüggését sikerül követ­ nünk, kiderül, hogy ezek az eseménymaradványok valójában traumák ismétlési tünetei. Az ismétlési tendenciának az a hasznos funkciója, hogy megkísérel hozzásegíteni egy jobb kimenetelhez, elintézéshez, mint amilyen a megrázó ese­ mény lezajlásakor lehetséges volt. Freud tudniillik beleütközött a szorongásos álmokkal kapcsolatban abba a megoldhatatlannak látszó ellentmondásba, hogy a szorongásos álmok nyilván nem tekinthetők vágyteljesüléseknek. Az ellentmondást két módon próbálta feloldani. Az egyik feltevése az volt, hogy a szorongásos álmok a bűntudatot oly módon oldják, hogy lelki életünk kritizáló és bűntető hatóságainak parancsait teljesítik. Másik feltevése szerint a traumás neurózisnál, ahol az álmok szoron­ gással kezdődnek, az álom nem felelt meg feladatának. Ferenczi az álmot, így általában a szorongásos álmokat is kísérletnek tekinti a traumás élmények jobb feldolgozására, Jobb elintézésére”. Ferenczi a nappali életesemények visszatérését nem a mechanikus ismétlési kényszernek tudja be, hanem azt a tendenciát látja benne, amely újra és újra megkísérli az ismétlés útján a traumát jobb elintézéshez eljuttatni. Ehhez az elintézéshez a tudattalan rendelkezésére álló eszköz a vágyteljesü­ lés. Kérdés, képes-e az álom ezt a funkcióját mindig betölteni? Ferenczi felfogása szerint a szorongásos álmok esetén ez tökéletlenül, vagy sehogysem sikerül. De - ellentétben Freuddal - Ferenczi ezért a sikertelenségért nem az álmot, hanem a traumát teszi felelőssé. A traumás neurózis azért jön létre, mert a trauma túlságosan erős ahhoz, hogy hallucinatorikus vágyteljesülésként fel­ dolgozható legyen. Tehát nem az álommunka gyenge, hanem a trauma túl erős, mint ahogyan gyomormérgezésnél nem a gyomrot tesszük felelőssé, hogy képte­ len a mérgező táplálékot megemészteni. Freudnál a szorongásos álmok azok a „kivételek, amelyek erősítik a sza­ bályt”. Freud azon megállapításánál, hogy az álom vágyteljesülésre irányuló kísérlet, nem tesz lényeges különbséget a tényleges vágyteljesülés és a vágy teljesülésének átélésére tett kísérlet között. Ferenczi felfogásában a kettő alapvetően különbözik egymástól. Ha nem sikerül az álommunkában feldolgozni a traumát, nem sikerül az öngyógyító kísérlet, jelenik meg a traumás neurózis. Ez megfelel annak a freudi gondolat­ nak, hogy abban az esetben, ha az álom feladatának teljesítése akadályozott, fellép egy traumához való tudattalan rögzítődés. Kisebb traumát a lelki appará­ tus önmaga is képes feldolgozni. 140

Ferenczi foglalkozik azzal a kérdéssel is, hogy mit jelent a trauma elinté­ zése? Az elintézésre két lehetőség áll rendelkezésre: 1. Az ártalmat a valóságban elhárítani, kiküszöbölni a zavar okát. Ezt nevezi Ferenczi alloplasztikus reakciónak. 2. Kedvező fantáziával megváltoztatni a valóságot. A fantázia lehetővé teszi azt, hogy a kínt megszüntessük, vagy legalábbis elviselhetővé tegyük. Ide sorolja Ferenczi a „nemsokára vége lesz”, „csak egy pillanat még'’ gondolatokat is, amit például műtétek, fájdalmas beavatkozások előtt élünk át. De vajon ez a kétféle elintézési mód adva van-e a trauma pillanatában? A megrázkódtatás - íija Ferenczi - mindig váratlan - , hirtelen hat, és hirtelen vált ki összeomlást. A trauma hirtelensége olyan szenvedést okoz, amit az adott pillanatban nem lehet semmilyen módon feloldani. A trauma közvetlen következménye a szorongás, a tehetetlenség érzése (Ferenczi a „képtelenség” kifejezést használja), hogy a kínos helyzetből nem lehet szabadulni, de az alkal­ mazkodásra sincs lehetőség. Sem elkerülni nem lehet, sem az ártalmat a való­ ságban elhárítani nincs mód. Ebben a súlyos helyzetben még a legkönnyebb útként a tudat lerombolása kínálkozik, az átélt események egységbe fűzésére, az asszociációra vonatkozó képesség megszüntetése. Ekkor áll be a lelki dezorientálódás, mert ez szünteti meg legalább a baj további szemlélését. Ferenczi szerint ettől a dezorientálódott állapottól való félelem miatt alakul át a traumás szorongás könnyen a megbolondulástól való félelemmé. A trauma hatására a tudás és az érzés kettéhasad „tudás nélküli érzelmekre és érzelem nélküli tudásra”. így fogalmazza meg Ferenczi a freudi elfojtási folyamatot. Különösen érdekes számunkra a dezorientálódás állapotát Ferenczi egy másik gondolata kapcsán megfigyelni. Ferenczi szerint a gyermek megbün­ tetése nagy igazságtalanságként hat a gyermekre. Katonadolognak nevezik a baját, és olyan heroizmust követelnek tőle, amelyhez még nem elég érett. Néha agyonhallgatják a bajt, és ennek következményeként a gyermek olyan tudatlan­ ságot mutat, amilyen tudatpalástolást követelnek tőle. Az elszenvedett trauma nagyságát Ferenczi traumatana alapján visszafelé tudjuk mérni. A traumás neurózis mögött egy önerővel nem gyógyítható trauma húzódik meg. A pszichés apparátus rendelkezik a trauma feldolgozásához szük­ séges erővel. Ez az ismétlés mind a nappali emléknyomokban, mind az éjszakai álmokban fellelhető. Az öngyógyítás modellje Ferenczinél a fehérvérsejtek chemotaktikus reak­ ciója. Ferenczi úgy gondolja, hogy a beteg testrészben nemcsak a fehérvérsejtek sereglenek össze, hanem a többi szervek készletéből a libidó is itt halmozódik fel. E felfogás szerint a libidó-szaporulat a testi traumát gyógyítaná, az álom pedig a trauma lelki következményeit. Ha az álom nem tudja a traumás él­ ményt feldolgozni, akkor vagy 1. a személyt ért trauma volt túlságosan erős 2. a beteg volt konstitucionálisan gyenge 3. a két erő egymást nem gyengítette, hanem erősítette. Mindez hasonló lenne ahhoz, hogy a testi traumát vagy infekciót sem tudja a szervezet sok esetben önerejéből, minden külső beavatkozás nélkül meggyó­ gyítani, de minél erősebb a szervezet, annál nagyobb az öngyógyító képessége. 141

Ferenczi elméletét a gyakorlatban is felhasználjuk. Sok esetben a gyermeknek van ideje felkészülni a traumás eseményre. A műtéti előkészítések (Alpár Zsu­ zsa klinikai munkája), a családi változások (testvér születése, a családtagok elutazása vagy előrelátható kórházba kerülésük, stb.) nyomán keletkezett fájda­ lom csökkenthető, ha a gyermek ezeknek az eseményeknek aktív részesévé válhat. De a már bekövetkezett, kiküszöbölhetetlen traumák is feldolgozhatóbbá válnak, ha a gyermeknek van kivel megosztania az elszenvedett esemény miatti szomorúságát, érzéseit, fantáziáit. II. Hermann ösztönelmélete Mielőtt rátérnénk Hermann kibővített ösztönelméletének tárgyalására, rö­ viden összefoglalnám Freud ösztónteóriáját. Freud meghatározásában az ösztön a külvilágból eredő ingerrel ellentétben a test belsejéből származó ingerforrás­ ból jön létre, és állandó erőként hat, mely elől az élőlény nem tud elmenekülni. Freud a testben fellépő izgalmi állapotot tartja az ösztön forrásának. Az izgalmi állapot megszüntetését rendszerint egy külső tárgy beiktatásával lehet elérni, és ezt tekinti Freud az ösztön céljának. Az ösztönműködés belső célja tehát egy olyan változás létrehozása, mely megszünteti a feszültséget. Ezt a változást, mint kielégülést éljük meg. Ha tehát az ösztön megtalálta a maga tárgyát, az izgalmi állapot levezetődött, „kisült”. Ha az ösztön célja a feszültség csökkenté­ se, ez eleve magában foglalja azt a feltételezést, hogy az ideális állapot a halál mert az abszolút feszültségmentes. Freud munkássága végén az ösztönöket két nagy csoportba osztotta. 1. Az erotikus ösztönökre; melynek célja minél több élő anyagot egyesíteni. 2. halál­ ösztönre; melynek célja az előbbi folyamatnak ellenszegülni és az élőt az anor­ ganikus, a születés előtti állapotba visszavinni. Az elmondottakkal kapcsolatban felvetődik az az elméleti kérdést, hogy vajon minek a szolgálatában áll az ismétlési tendencia? Arról van-e szó, mint a pszichés traumát követő ismétlési álmokban, hogy az én kísérletet tesz a szélső­ séges feszültségek lereagálására (ahogyan azt Ferenczi traumatanában ismer­ tettük), vagy azt kell-e feltételeznünk, hogy az ismétlés végső soron kapcsolat­ ban áll azzal, ami az ösztön önmagában, „Trieb an sich”, ami mint „démonikus” minden ösztönhöz hozzátartozik, amit az abszolút kisülés tendenciája, a halá­ lösztön magyarázna. A továbbiakban erre az elméleti kédésre próbálunk magya­ rázatot keresni. A pszichés traumák megoldásának kísérletét már megvizsgáltuk Ferenczi munkássága alapján, most rátérünk annak tárgyalására, hogyan közelíti meg Hermann az ösztönnek ezt a „démonikus” jellegét. Hermann tanulmánya bevezető részében összefoglalja megfigyeléseinek lényegét: a tudattalan görbesége és az ösztönök örvényszerüsége segítséget nyújt a tudattalanba való lejutáshoz, és az ösztönök lefutásának az elképzelésé­ hez. A pszichés folyamatok, különösen az ösztönfolyamatok lefutásának örvény­ szerű ábrázolásával Hermannak az a célja, hogy a folyamatok specifikus dina­ mikáját egy geometriai modellen tudja ábrázolni. Megfigyelte, hogy az ösztönle­ folyásnak különböző nívó lefutásai vannak, melynél a mag ereje a centrumtól 142

való távolsággal fordítottan arányos. Ez a megállapítás feltételezi, hogy a tudat­ talan folyamat spirális pályán mozog. Ezzel a geometriai modellel jellemezhető a tudattalan változékony iránya, ti. az, hogy a mozgása közeledik a célhoz, majd távolodik tőle. A pszichés folyamatok törvényszerű lefutásának szemléltetésére először egy sor megfigyelést mutat be, hogy ezekből aztán következtetéseket vonjon le az ösztöntörténésekre vonatkozóan. 1. Tapasztalati jelenségek ■

A) Indirektség, görbeség a tudattalan irányvezetésben Az analízisben a tudattalan tartalom felszínrehozását a szabad asszociáci­ ótól várjuk. Szabad asszociációval, ellentétben a kötött társítással, az én a figyelmi beállítódástól elszakad, a tudatos figyelem „lecsúszik” a kezdetben fi­ xált anyagról. Ezt a beállítódást analitikus és analizált egyaránt vállalja. Ez a helyzet például, amikor reggel egy tovatűnt álmot akarunk a tudatba visszahozni. A határozott intenció: mit álmodtam? - az álmot vissza akaija szerezni. Ha a figyelem továbbra is a tudathoz rögzítődik, az álom nem idézhető fel. Á kezdeti elhatározást egy figyelmi „lecsúszással” segíthetjük. Ez az állapot mes­ terségesen is előállítható. Hermann például kényszeres betegeknél a figyelem­ nek ezt a lecsúszását megkísérelte elősegíteni azzal, hogy beszéd közben Bour­ don szöveggel vagy labirintus-játékkal vonta el a beteg tudatos figyelmét. Egy fiú a labirintus-játék közben így fogalmazta meg az analízis lényegét: ez a játék olyan, mint az analízis: közeledik és távolodik a kerülő utak egész rendszerével. Hermann két módon közelíti meg a figyelem lecsúsztatás jelenségét. Az első az ellenállások dinamikája, mely szerint az énben lévő ellenállások a figye­ lem lecsúsztatásával lecsökkennek, és a nem várt helyen gyengébb erőket állíta­ nak fel. Hermann szerint ilyenkor az ellenállás „elszundikál” és a figyelemlecsú­ szással ezt az elszundikálást használjuk ki. A másik mód egy erődinamikai megközelítés. Itt szintén az ellenállásból indulunk ki, majd arra a kérdésre kell válaszolnunk, hogy ez a beállítódás hogyan tudja az ellenállást legyengíteni. A figyelem lecsúsztatásával a tudatta­ lan működésmódjához hasonló beállítódást vesz fel az analizált és az analitikus. A kezdeti figyelem és az ezt követő lecsúsztatás azért harmonizál a tudattalan­ nal, mert a tudattalan nem ismer direkt, egyenesen és állandóan a cél felé törekvő irányt, gondoljunk az örvény menetére. A tudatos figyelem kiegyenesíti, a cél felé vezeti az ént. A tudattalanban nem egyenes, hanem a figyelemmel analóg „görbe” irányítás működik. Szeretnék egy saját gondolatot hozzáfűzni az elmondottakhoz. Rubinstein az ösztönös viselkedés kapcsán kiemeli annak „magasfokú célszerűségét”. Idé­ zem: „A méh úgy építi lépeit, mintha tisztában lenne a maximum-minimum feladat megoldásának matematikai módozataival, a gilisztás kutya fekete ür­ möt kezd enni, mely gyógyító hatású. Mindezek „ösztönök”, a cselekvések jelen­ tőségük és következményeik ismerete nélkül mennek végbe, azonban a szerve­ zet szempontjából célszerűségük kétségtelen.”

143

Véleményem szerint a „célszerűség” szempontjából tudattalan görbe irá nyitása szintén jelentőséggel bír. Az élőlények - és ez alól a primitív ember sem kivétel - egy meghatározott téren belül élnek, egész élettevékenységük egy, a fészek, az utódok által meghatározott körzeten belül folyik le. A figyelemmel analóg görbe irányítás így teljes értelmet kap, hiszen az egyenes ettől a körzet­ től elvezetne, egyenes irányítással az állat soha nem találna vissza a fészkébe. Az ösztönök patologikus megjelenése is összhangba hozható Rubinstein nézeteivel. Rubinstein az ösztönök célszerűsége mellett hangsúlyozza azok „szélsőséges célszerűtlenségét” is és ennek példájaként felhozza, hogy a méh ugyan olyan igyekezettel dugaszolja be azoknak a lépeknek a sejtjeit is, ame­ lyeknek az alja ki van lyukasztva, mint az ép sejtekét. „Az ösztönös viselkedés célszerűsége tehát egyáltalán nem olyan abszolút jellegű, mint azt néha képze­ lik. A célszerűség tulajdonképpen nem más, mint alkalmazkodás, adaptálódás bizonyos életfontosságú körülményekhez.” Visszatérve Hermann megfigyeléseire, megállapítható, hogy a tudattalan befolyása alatt álló ember lelki folyamatai mind az analízisben, mind az analízi­ sen kívül kerülő úton haladnak. Ilyen kerülő útnak tartja Hermann az anali záltnak azt az elvárását is, hogy a kényes dolgokat az analitikus mondja ki helyette. Több beteg az órán ívben ment feléje, „mintha a tudattalan hatása alatt a térbeli tájékozódásba belefolyna a görbeségi irányvezetése”. B) Cirkuláris, önmagukra visszautaló jelenségek A pszichopatológiából jól ismert jelenség a tárgylibidónak énlibidóvá való átalakulása. Freud megfigyelte, hogy az én bizonyos esetekben saját magát választja tárgyul, úgy viselkedik, mintha önmagába lenne szerelmes. Amikor a gyermek környezete rideg, nem nyújt elegendő szeretetet, az énlibidó nem tud tárgylibidóvá átváltozni, mert nincs egy olyan vonzóerő, amely a libidó önmagá­ ba visszagörbülő útját kiegyenesítené. Többek között ez az alapja annak, hogy a budapesti iskola nem ismeri el a primer nárcizmust. Hermann gondolatmenete szerint, ha az elutasító környezet miatt a tárgymegszállás akadályozott, az ösztönműködés — sajátos törvényének megfelelően —visszakanyarodik eredeti kiindulási pontja felé, a tárgylibidó énlibidóvá alakul. Ez a mechanizmusa a libidó elfojtásának szorongást kiváltó hatásának. A kiváltott szorongás újra libidó elfojtást eredményez. Az agresszió és a szoron­ gás ugyanilyen kölcsönhatásban vannak. Az ösztönfolyamatok irányítottsága olyan, hogy eleve magában foglalja a kiindulási pont felé való visszatérést. C) Örvényszerű jelenségek a) Az analitikus anyag felszínrehozása. Az analízis során az analizált belekerül egy gondolati, érzelmi áramlatba. Valami magával ragadja. Kavargó gondolataitól napokig nem tud szabadulni. Ezzel az érzéssel függ össze az óra utáni szédülés is. b) Ellenállás az analitikus anyag felszínrehozatalával szemben. A kavargó érzések a beteget félelemmel töltik el, ami ellenállást vált ki benne. Ezért inkább visszatartja érzéseit, leállítja az asszociációt. 144

c) A depressziós és kényszeres tünetek megindulása is magán viseli az örvény sajátosságait. Hermann megkülönbözteti az inkubációs időt, amely alatt a beteg alig észrevebétően csúszik bele a tünetébe és a tünet tobzódási idejét. A második szakaszban az akarat, mely az inkubációs idő alatt még segíthetett volna meg­ szabadulni a tünettől, tehetetlenné válik. Példának hoz fel egy beteget, akinek a tünete kényszeres nyelésben jelentkezett. Ha a nyálzás megindulásakor a beteg katonás fegyelmet tanúsított, úrrá tudott lenni a tüneten. Ha azonban ezt a pillanatot elmulasztotta, később már nem tudta a tünetet megfékezni. E felismerésnek jó hasznát vehetjük a terápiában, ha a beteg figyelmét felhívjuk egyrészt az inkubációs idő megfigyelésére, másrészt arra, hogy eb­ ben a szakaszban tünete még nem örvényszerű lefutású, akaratával uralkod­ hat a tünet tobzódás felett. Ezt a módszert ajánlja Rotter a szuicid személyek terápiájánál is. Ebben a terápiás elgondolásban láthatjuk amint fellazul a szigorú determinizmus elve, hiszen a betegnek módjában van a tünet tobzódá­ sát leállítani. d) Ösztönös jelenségek és jellemek. Kifejezetten ösztönös jelenségnek tartja Hermann az onánia lefolyását, amely ösztönösen örvény jellegű. A beteg egy darabig megtartóztatja magát, de ha csalódás éri, újra belemerül az onániába. Ekkor már nem tud szabadulni, az örvény nem engedi. Bálint Alice nyomán jobban megérthetjük az onánia örvény­ jellegét. Megfigyelése szerint az autoerotizmus a gyerekre csak abban az eset­ ben nyugtató hatású, ha egy jó anyakép idézhető fel hallucinatorikus úton, ha az anya nem elutasító. Elutasító anya gyermekénél az autoerotizmus szenve­ déllyé válik, és örvény lefutású lesz. Minél ridegebb a külvilág, annál erősebb a külvilágtól való elfordulás. e) A koitusz lefutása is örvényszerű. Reich a koitusz-görbének két szakaszát különbözteti meg: 1. az ingeremelkedés lassú és az akarat hatalmában van 2. az inger emelkedése meredek, az akarat már csak ártólag tudja befo­ lyásolni. Hermann szerint a két szakasz is az örvénylefutásnak felel meg. f) Ugyanez a dinamikája a táplálkozási ösztön lefutásának is. Hermann megfigyelt egy páciensnőt, aki éhezett. Ha az éhezési napok elején nem evett, tovább tudott éhezni. Ha azonban elkezdett enni, akkor a falánkságának nem tudott ellenállni. g) Az örvénytől való félelem, mint tünetmagyarázat. Hermann az analízisben fellépő ellenállást összefüggésbe hozta az örvény­ től való félelemmel. De megérthetjük belőle sok tünet lappangó értelmét is. Aki kis okok miatt nagy következményektől fél, attól retteg, hogy örvénybe kerül. Ilyen félelem a tömegtől való félelem is. A beteg tudatosan attól fél, hogy a tömeg elragadja, tudattalanul azonban e mögött az ösztönörvénytől való félelem húzódik meg. Hermann a frigid nők magatartását is az örvénytől való félelemre

vezeti vissza. A frigid nőt izgalomba hozza a partner felizgatása, de 6 magát távoltartja az izgalmi állapottól. h) Az örvényszerűség visszájára fordítása jelenik meg azoknál, akik ösztö­ neiket elfojtják. Ezeknél az embereknél a szögletesség a mozgásukra is jellemző. 2. Elméleti meggondolások Hermann több tanulmányában tapasztalati alapon vizsgálta és szemléltette Freudnak azt a megállapítását, hogy az „én” számára a „szemléletnek” ugyanaz a jelentősége, mint a tudattalan számára az „ösztönnek”. E vizsgálatok során egy, a gondolkodás intencionáltságát vezető énrendszert talált, melynek eredetét a vesztibuláris érzetekig vezeti vissza Qásd Nemes Lívia előadása a kötetben 24 - 25. o.). Hermann valószínűnek tartja, hogy erre az irányítottságot vezető tudatos rend­ szerre a tudattalan is valamilyen módon kihat, hiszen az ösztönök határozottan a görbeség mentén irányítottak. Ez a hatás azonban mindaddig nem volt megmagya­ rázható, amíg az irányok egyenes, illetve görbe voltát nem vették figyelembe. Az én vonatkozási rendszere egyenes irányítottsággal, direkt intenciókkal dolgozik, de az inger őse a vesztibuláris rendszer maga, ívjáratok rendszere. Freud szerint a tudattalan szubsztrátumát, melynek szerepe ugyanaz, mint a látási én számára a látási adottságoké, a tudatelőttes számára a szóké­ peké, nem isméjük. Hermann megállapítása szerint a tudattalan szubsztrátuma az irány, mégpedig annak a kezdetleges, a tapasztalattól nem kiegyenesített formája, a görbeség. A tudattalan legfőbb irányjelzője a vágy, és a fő irányokat a fel-le, az összekapcsolás-szétválasztás, az üldözés-elszakadás jellemzi. Ezeket a mozgáso­ kat, amelyeket a „vágy” vezérel, lehetne „ősmozgásoknak” nevezni. Az életjelen­ ségek a mozgással kezdődnek, és a mozgásnak mindig valamilyen iránya van. A körbemozgás biztosítja a fészek közelében maradást, az emelkedés-idealizálás talán a naphoz, a meleghez való közeledést, a süllyedés-romlás a hideget jelen­ tené. Később a belekapaszkodáshoz a biztonság, a szétváláshoz az üldözés fogal­ ma társul. Az elméleti megfontolások egy másik aspektusa az idó' és a tudattalan viszonyához kapcsolódik. Freud szerint az ösztön független az időtől, ném isme­ ri az időfogalmat, tehát az idő nem is változtatja meg a tudattalan tartalmát. Hermann ezt a megállapítást annak következtében korrigálja, hogy beve­ zeti a görbe irányítottság gondolatát. Hollósra hivatkozik, aki a mély tudatta­ lannak is tulajdonít valami időcsírát. a) A vágyat, illetve az ennek megfelelő irányt nem tudjuk a tudattalanban működő idó'csíra nélkül elképzelni. De ez az időcsíra nem egyenes, hanem görbe, sűrűsödései és ritkulásai vannak. b) Az idó' megváltoztatja a tudattalan tartalmat. Egyenes irányítottságot feltételezve ez persze nem állana fenn, de görbe irányítottság mellett lehetőség van a trauma előbukkanására, aminek magának is egyik jellegzetessége éppen időbeli lefolyása. Ugyanazon erejű élmény nagyobb időre elosztva már nem lenne feltétlenül traumatikus. Hermann Ferenczire hivatkozik, aki, mint már 146

említettük, nagy jelentőséget tulajdonított annak, hogy a trauma a tudattalan­ ban robbanást idéz elő, és ezáltal roncsol és pusztít. Ehhez a gondolathoz hozzátehetjük, hogy a trauma feldolgozhatósága is az ösztön-énnek az időben való változtathatóságát bizonyítja. Ez a gondolat megta­ lálható Hegelnél is: „A szemléletben az idő rövid lesz számunkra, ha sokat szemlélünk, ellenben hosszú, ha az adott anyag hiánya tartalmatlan, szubjekti­ vitásunk szemléletére szorít bennünket: hogy azonban megfordítva a képzelet­ ben azok az idők, melyekben sokszorosan el voltunk foglalva, hosszúnak tetsze­ nek nekünk, míg azok, melyekben keveset voltunk elfoglalva, rövidnek.” A görbe irányítottság alapján felállított örvény-modellről deduktíve adódik a tudattalan két ismert mechanizmusa, az eltolás és a sűrítés is. Az eltolás az örvény elején léphet fel, az inkubációs szakaszban, a sűrítés pedig az örvény­ magban, ahol az örvény mindent magával sodorni igyekszik. Az ösztön énről már Freud megállapította, hogy az az ösztönkívánságokat felfogja, magában hordozza, de hogy ezek milyen szubsztrátumban jutnak kife­ jezésre, az nem volt ismeretes. Hermann feltevése szerint a szubsztrátum valamilyen irány, mégpedig I egy örvényszerűséggel jellemezhető görbeség. Mint bemutattuk, Hermann magukat az ösztönöket is örvényszerűnek ábrázolja, és ezzel a modellel különböző jelenségek alapján adja magyarázatát annak a freudi megállapításnak, hogy az ösztön nem a legrövidebb utat szokta választani. Hermann az ösztönörvényen belül megkülönbözteti az ívet és a ma­ got. ,Az ösztönörvény a mag felé akar minden közelébe férő lelket ragadni, és ha szabad így kifejezni magunkat, az ösztön energetikája az, hogy az ösztönmag­ ban mindent izzásba, az élet legteljességébe hozzon. Mondjuk, ez az izzás az ösztön célja.” „Hát nem a halál?” - teszi fel a kérdést Hermann - „Különös körülágyazottságában látjuk itt az ösztönmagban az élet teljességében az ösz­ tönt. Ott leselkedik rá a halál, de nem mert céljái között van, hanem, mert minden mellékes már, mert az ösztön az én minden erejét magával ragadta, még a biztonsági intézkedéshez szükséges erejét is. Az egyén süket és vak lesz, elvesztette a külvilági tájékozódás elemét, az egyenes beállítottságot.” Ilyen esetben az én harcban áll az ösztönörvénnyel. Feladata az őrködés, az élet biztonsága felett. Ezt a biztonságot veszélyezteti a legnagyobb mértékben az ösztönörvény. Hermann az orgazmust is más felfogásban tárgyalja. Nem az orgazmust tartja a nemi ösztön céljának, hanem az izzást. Az ejakuláció, az orgazmus a már direkt irányú, kiegyenesített koituszhoz tartozik. Freud a szorongás helyét az énben - és nem a tudattalanban - határozza meg: az én a szorongásról csak jelzéseket ad a tudattalannak. Ezzel összhang­ ban Hermann az élvezet elvét követő orgazmust is az énbe helyezi és nem a tudattalanba. Az ösztönök és az én ellentétes - életbiztonságot fenyegető és óvó -beállítódása alapján ez közvetlenül belátható. Ezt a gondolatot alátámasztja mint arra Hermann rámutat - a Weber - Fechner törvény is. Az ingerintenzitás kezdeti ereje, és későbbi gyengülése megfelelnek az örvény kezdeti gyenge, és későbbi erős intenzitásának. Pauli a lélektan legáltalánosabb törvényének a Weber - Fechner törvényt tartja. ,A logaritmus görbe a lelki jelenségek nagyrészének általános illusztrációja. 147

Az adaptáció, az optikai csalódások, az alvás mélysége, a szókincsnövekedés, a munka, a tanulás, sőt még az érzelmek is mind ilyen lefolyást mutatnak, ti. a szub­ jektív nagyság úgy is mondhatjuk, hogy a lelki jelenség először gyorsabban, majd lassabban közeledik egy bizonyos határérték felé, teljesen a logaritmus görbének megfelelően.” „Pauli ezt az általános relativitás törvényének nevezi, és ez nem más, mint a Weber - Fechner törvény általános alakja.” (Lénárd) Ez azt jelenti, hogy az érzékietek a számtani haladvány szerint, az ingerek a mértani haladvány szerint növekednek. Más szavakkal a mértani haladvány szerint növekvő ingerekre a receptorok csak a számtani haladvány szerinti növekedéssel válaszolnak. Mintha a külvilággal szemben az én ugyanúgy visel­ kednék, mint a tudattalannal szemben. Az ösztöníven Hermann kétféle irányt különböztet meg: egy centrifugális és egy centripetális erőt. E két erő azonosítható lehet az élet- és halálösztönnel: a centrifugális az életösztönnek, míg a centripetális a halálösztönnek felel meg. Az irányok görbesége most újra előtűnik, hiszen az életbiztonságot veszélyeztető halálirány egyben irány az élet teljessége felé. Az ismétlési kényszer is más magyarázatot kap az örvényfelfogás alapján. Freud az ismétlési kényszert minden ösztönös alapjellemvonásának tartja, és ebből von le következtetéseket az ösztön traumatikus keletkezésére. Mivel Hermann a görbeséget ősinek tekinti, így keletkezésének kérdése nála fel sem vetődik. Ahol belső görbe ív nyitottság van, ott az automatikusan magában foglalja a régi állapot visszatérését, hiszen a görbe mindig a visszaté­ rés útja is. Megkülönböztet kétféle visszatérést: a) Egy ősvisszatérést, mely független a kényszertől. Ez a visszatérés az életbiztonságot erősíti, és élvezetes is lehet. Ilyen ősvisszatérésnek tartja az anyához, a fészekbe való visszatérést, az örök belekapaszkodási vágyat az anyába, ami filoge­ netikusán Ferenczi felfogásában a tengerbe való visszatérésnek felel meg. b) Azokban a jelenségekben, melyekre Freud az ismétlési kényszert alapítja, Hermann egy valódi ismétlési kényszert lát. Ezt a kielégítetlenség, a tünet időn­ kénti újramegjelenése, és az élvezet teljes hiánya jellemzi. Ezt a valódi ismétlési kényszert határjelenségnek tartja az örvény és egyenes irányítottság között. A valódi ismétlési kényszer mögött egy ki nem fejlett örvény húzódik meg, melyről az én ideiglenesen leszakít valamit, de nem tud „ősvisszatéréssé” válni, - a teljes kiegyenlítést elvégezni. Ezt a gondolatot Hermann tovább fejleszti 1943-ban Az ember ősi ösztönei c. művében. A tudattalan úgy viselkedik, mint az anya. Ha az elutasító volt, akkor az én a szorongásban a tudattalant elutasítja, ha szerető volt, megvigasz­ talja. Bálint Alice említett gondolatai is ebből a hermanni elméletből táplálkoz­ nak. Az autoerotika megnyugtat, ha az anya is megnyugtató volt, a szorongást tovább fokozza, ha az anya nem tudta megnyugtatni gyermekét. III. Az elfojtás dinamikája és az én alávetettsége Hermann Fónagy Ivánnal egy kísérletsorozatot végzett, melynek során a kísérleti alanyt beszéd közben olyan erős külső zajjal zavarták, mely a hangját elnyomta. Ilyen helyzetben a beszélő tudatos szándéka nélkül is a hangját fel­ 148

emelte. Ezt a jelenséget hangönregulációnak nevezték el. A kísérlet során azt tapasztalták, hogy az önregulációra csak normális és neurotikus személyek képesek. A paralitikus ilyen zajnál nem emeli fel a hangját, nem képes önregu­ lációra. A normális és neurotikus személyeknél ezt a homeosztatikus reakciót a negatív feed-back biztosítja. A zaj által túlharsogott hang hallatni akarja ma­ gát. Amikor a beszélő hangját felemeli, azt biztosítja, hogy hangja és a külső zaj közötti különbség azonos szinten maradjon. A paralitikus azért nem emeli fel a hangját, mert függetlenedett a külső zajtól, nála nincs visszacsatolás. Mi történik akkor, ha egy impulzusnak a tudathoz vezető útja el van zárva? Mi történik ilyen esetben az impulzus energiájával, csökken-e vagy nő-e ezáltal? Az akadályoztatás az energiát nem csökkenti, ellenkezőleg, megnöveli. Ha valamilyen tudattartalom a tudatból ki van szorítva, azaz elfojtásra kerül, az elfojtott tartalom vissza akar jutni a tudatba. A folyamat - az elfojtott és elfojtó harca - felfogható két erő harcaként. Ebből viszont az következik, hogy az elfojtással arányosan az elfojtott is növeli erejét. Ez a jelenség a pozitív feed-back, melyben a két erő egymást erősíti. Mivel a tudatba vezető közvetlen út el van zárva, az impulzus kerülő utat keres és egy indirekt, örvényszerű folyamat keletkezik. Hermann szerint az elfojtott felerősödése egy sor kora gyermekkorban megfigyelt ténnyel illusztrálható. Tudjuk, hogy a tiltott milyen vonzó, izgalmas. Analízisekből ismert, hogy minél erősebb a szülők halálához fűződő gondolatok elfojtása; annál többet kell a betegnek a halálra gondolnia. Ugyanez a belső dinamika jelentkezik, amikor valaki szándékos elhatározással kíván barátságos lenni, rendszerint annál barátságtalanabbul viselkedik, minél szilárdabb az el­ határozása. Ugyanez a helyzet az elpirulással. Ha az enuretikus uralkodni akar enurézise felett, a tünet rendszerint rosszabbodik. Ugyanez a jelenség alakul ki, ha az elfojtást a szülők provokálják. Ilyenkor a gyermeknek fel kell adnia énjét, vágyait, impulzusait, amire ezek a feladott vágyak megnövekedett intenzitással válaszolnak. Ehhez a mechanizmushoz kapcsolja Hermann azt az ismert jelenséget is, amikor az analizált valamit eltitkol az analitikus előtt. Ez a titkolózás ellenállásnak is felfogható, de a jelenség világosabbá válik, ha a feladott vágyak megnövekedett intenzitásának megnyilvánulásaként fogjuk fel. A titkolózás annak a reakciójaként lép fel, hogy az analízisban a beteg szabadjára engedi titkait, ez felfokozza azt a tudattalan vágyat, hogy legalább egy titkot megtartson magának. Ennek az ellenkezője játszódik le akkor, amikor valakinek valamilyen titkot kell megőriznie; erre a kényszerre gyakran egy tudattalan árulással reagál. Ezek a gondolatok vezetnek bennünket az önreguláció jelenségéhez. Ha az elfojtásban az elfojtott ereje nő, akkor az elfojtónak is növelnie kell éberségét, az elfojtás intenzitása növekszik. Az elmebetegeknél, paralitikusoknál a központi idegrendszer önreguláció­ ja hiányzik. A pupilla nem reagál a fényre. Ez a jelenség nem vonatkoztatható mechanikusan olyan jelenségekre, ahol nem reflexszerű önregulációról van szó. Ismeretes, hogy ezeknek a betegeknek gyenge az énjük, a tudattalan tartalma akadálytalanul tódul a tudatba. A paralitikusnál hatástalan az elfojtás.

Visszatérve az említett példákhoz: a gyerek, aki nem akar a halálra gon­ dolni, ezt a gondolatát nem tudja elfojtani és a halálgondolat a tudatba kerül; a piruló, akarata ellenére egyre gyakrabban elpirul - mindezeknek közös vonása a tudattalan tartalmak túláradása. Normális, illetve neurotikus személyeknél ez a túláradás az én önregulációs funkciójának feláldozása révén jön létre. Ennek következtében az énerők lecsökkennek. Gyerekek esetében ez az énfelál­ dozás az őket szabályozó felnőtteknek való alávetettség következménye. Az én alávetettsége szoros összefüggésben van a szégyenre neveléssel. A szégyen a szorongás egy felfokozott, módosult formája. A szorongásnál a megkapaszkodási vágy még hatékony, a szégyenkező azonban már nem tud megkapaszkodni. A megszégyenített nem mer a megszégyenítő szemébe nézni, lába alatt megnyílik a fold, a fejét, karját lecsüggeszti. A megszégyenítő által lealacsonyított én szolgává válik. Ez az állapot egészen más, mint a félelem, amikor a megfélemlí­ tett személy kapcsolatot keres a másikkal, mint ahogyan a csecsemő az anyjá­ hoz bújik. A megszegyenítettnek mindezt nem szabad. * * * Hermann törekvéseit a hang önregulációs modelljének vizsgálatában ugyanaz a gondolat vezérli, mint az örvénymodell megalkotásában. Célja a modellkeresés a pszichés történések képszerű ábrázó ásához. Milyen célt szol­ gálnak ezek a modellek? A modell analógia, mely egymástól távol eső fogalma­ kat összekapcsol és összehasonlít. Bizonyos értelemben asszociációként is felfog­ ható. Az analóg gondolkodásról tudjuk, mennyire jellemző a tudattalan folya­ matra. Ahermanni modellekben való gondolkodás kétfelé is utat nyit a pszichés folyamatok jobb megértéséhez. Egyrészt hozzáférhetővé teszi a tudattalan mű­ ködését, amely a görbeség és az analógiák mentén halad. Másrészt segít a tudatos gondolkodás törvenyszerűsegeinek feltárásában is, hiszen ismeretes, hogy a modellek, például a számológép és az agy esetében, milyen módon hasz­ nosíthatók a már ismert jelenségnek egy másik, még ismeretlen terület jelensé­ geire való transzferálása útján az utőbbak jobb megértésében. Hermann dinamikus szemlélete feltálja a harcot, illetve a pszichés erők közötti dominanciaviszonyokat a lelki történések különböző területein. Az ösz­ töntörténések örvényszerűségének feltárásával azok specifikus dinamikáját igyekszik képszerűen ábrázolni. Ez a - különböző tapasztalati tényeken nyugvó - megállapítás számos jelenségnek, például az ismétlési kényszernek is magya­ rázatát adja, de megvilágítja az úgynevezett halálösztön mibenlétét is, melynek lényege olyan örvénybekerülés, melyben az egyén, az én minden biztonsági intézkedését feladja. A hang önregu áló dinamikus modelljéből kiindulva tis: tázódik az elfojtott es elfojtandó közötti visszacsatoláson alapuló erőjáték mibenléte, és világossá válik az is, hogy az erőjáték egyensúlyának fenntartására csak egy önszabályo­ zásra képes én alkalmas. 1978. április

150

IRODALOMJEGYZÉK Bálint Alice: Ferenczi S.:

Anya és gyermek, Budapest, 1941. Pantheon. A trauma a psychoanalízisben. Gyógyászat, 74. sz. 1934. 310-312. o. Ferenczi S.: A hisztéria és a pathoneurózisok. Pszichoanalitikai érte­ kezések 1919. Dick Manó 5-15. o. Ferenczi S.: Katasztrófák a nemi működés fejlődésében. Pantheon 1928. 105 o. Freud, S.: Pszichoanalízis. Öt előadás. Dick Manó 1919. Freud, S.: A lélekelemzés legújabb eredményei. Ampelos, 1934. Heisenberg: A rész és az egész. Beszélgetés az atomfizikáról. Gondo­ lat, 1978. Hermann I.: Bevezetés Ferenczi traumáról szóló tanulmányához. Gyógyászat 74. 1934. 301-310. o. Hermann I.: A tudattalan és az ösztönök örvényeiméi ete. Lélekelem­ zési tanulmányok, 1933. 41-54. o. Hermann I.: Az ember ősi ösztönei. Pantheon, 1943. Hermann I.: A pszichoanalízis mint módszer. Novák, 1933. Hermann, I.: Drei Arten der psychodynamischen Abläufe. Dynamische Psychiatrie 1971. Hermann I.-Fónagy I.: A hangerő önvezérlése szokatlan körülmények között. Magyar Nyelv, 1963. LIX 317-321. o. Mann, Th.: Mario és a varázsló. Novellák Európa, 1966. 472-520. o. Laplanche, J.-Pontalis , J.-B.: Das Vokabular der Psychoanalyse. I. II. köt. Suhrkamp Taschenbuch Wissenschaft 7, 1975. 627-631, 525-539,513-518. o. Lénárd Ferenc: A lélektan útjai. Franklin, 1947. 115-116. o. Rubinstein: Az általános pszichológia alapjai. Akadémiai Kiadó, 1964. 166-173. o. Hegel: Esztétika. Gondolat. 1974. 254. 285. o.

151

Erők és ellenerők a pszichés folyamatokban*

II. (Vikár György)

Fejtegetésünket meglehetősen a régmúltban kezdjük. 1895-ben - a neuró­ zisok megfigyelése kapcsán felgyülemlő tapasztalatok hatására - Freud megkí­ sérli egy természettudományos alapon álló pszichológia megalkotását. Ez a mű­ ve: Egy pszichológia vázlata életében nem jelent meg - hátrahagyott kéziratai­ ból került elő. A lelki működést az idegrendszeren belüli energia eloszlással magyarázza. A neuronok nyugalmi állapotban vannak mindaddig, míg egy Qval jelzett ismeretlen- energia? (anyag?) meg nem szállja őket. A Q a Quantitatszóra azaz a mennyiségre utal és azt a reményt fejezi ki, hogy ez a valami egyszer mérhető lesz. A sors iróniája - ha szabad ebben az esetben ezt a morális kifejezést használnunk - , hogy Freud, aki első metapszichológiai elmélete kö­ zéppontjába a mennyiség fogalmát helyezi, hosszú élete során szinte egy új világot teremtett - de semmi olyat, ami mérhető lett volna. Amikor megpróbálja elképzelni azonban, hogy ez az energia hogyan működteti az idegsejteket, nyom­ ban beleütközik a pszichológia egy ősi alapkérdésébe: az emlékezés rejtélyébe. Ha a neuronok valamiképpen megőrzik régebbi működésük emlékét, hogyan képesek a folyvást változó körülményekhez alkalmazkodni? Freud ezt a dilem­ mát úgy oldja meg, hogy két csoportra osztja a pszichés működésben résztvevő neuronokat. A fi neuronokon a Q akadálytalanul átáramlík, a pszi neuronok határán azonban egy barriérbe ütközik, - ahhoz, hogy eléije a következő ideg­ sejt differenciált protoplazmáját, differenciálatlan protoplazmán kell áthalad­ nia. Ez csak erős, vagy ismétlődő ingerlés hatására lehetséges. így jönnek létre az emlékezés alapjául szolgáló asszociációk - lényegében a pszi neuronokat elválasztó barrière átjárhatóvá válik. Freud itt olyan fogalmakkal operál, ame­ lyek a neurofiziológiában csak évekkel később nyertek polgáijogot. Hiszen a neuronokat elválasztó barrière valójában az idegsejtek összeköttetését szabályo­ zó szinapszis megsejtése - a barrière könnyebb átjárhatósága többszöri ingerlés hatására olyan jelenség, amely ugyan szórványosan szerepelt a korabeli német szakirodalomban „Bahnung” néven, de Sherington csak néhány évvel később írta le mint a facilitáció jelenségét. Sokáig valóban az emlékezés alapját sejtet­ ték benne. Ma a limbikus rendszer szerepének felismerése, a hippocampus sérülések és a memóriazavar összefüggése, valamint bizonyos adatok, amelyek a rövid és tartós emlékezésnek az idegsejtek fehérje-szintézisével való kapcsola­ tára utalnak, ezt a kérdést bonyolultabbnak mutatják, semhogy egy általános neurofiziológiai jelenség, mint facilitáció kielégítően megmagyarázhatná. Az első Freud-i koncepcióban tehát más neuronok foglalkoznak az ingerek­ re való promt reagálással és mások az emlék megőrzésével. A pszi neuronok egy * Hermann Imre munkássága alapján

152

része tartós megszállás alá kerül - ezek képezik az ént. Az én elsősorban gátló funkciót fejt ki. Egy fi neuron olyan inger hatása alá kerül, mely azonnali kielégülésre tör. Csakhogy ez az ingerlés egyszersmind egy tiltó emléket kelt fel az énben, melynek energiája átmenetileg megszállja a mozgásba hozott neuront és nem engedi kisülni. Az idegrendszer általában inerciára, nyugalomra törek­ szik - szabadulni akar az energia - megszállástól. Külső ingerektől el tud húzódni, a belső ingerektől (Freud itt az éhséget, a légzést és a szexualitást említi) nem, ezeket a külvilágban kell kielégítenie. Nem nehéz ezekben a későb­ bi Freud-í ösztönfogalom előfutárait felfedezni. Ahhoz, hogy az idegrendszer meg tudja különböztetni a képzeletet a valóságtól, Freud kénytelen egy harma­ dik neuroncsoportot megjelölni, amit ómegával jelez, az érzékszervi ingereket vezető neuronokat. Ha egy pszi neuron egyszerre jön ingerületbe egy omega neuronnal, akkor észlelésről van szó, ha az érzékelő neuron „visszajelzése” ki­ marad: gondolatról. Nem folytatom tovább Freudnak ezt a korai —saját véleménye szerint zsák­ utcába vezető' - gondolatmenetét, amellyel a kóros lelki jelenségek magyarázatát is megkísérelte. Ha valaki azt hinné, hogy a kiindulópontként szolgáló kérdésfelte­ vés: ti. hogyan tudnak a neuronok egyszerre alkalmazkodni és emlékezni, ma már meghaladott, annak elegendő, ha idézem Grastyán 1976-ban az Ideggy. Szemlében megjelent cikkét, mely azt a címet viseli: „Kísérlet a hippocampus működésének értelmezésére.” A tanulmányban klinikai, állatkísérleti és elektrofiziológiai adatok alapján azt a lehetőséget veti fel, hogy a hippocampusnak az emlékezésben a „ne­ gatív megerősítés” feladata jut - ahogy a pozitív megerősítés az „írd be”, a neg. megerősítés a „töröld” szóval jelezhető. „A negatív megerősítés látszólag jelentékte­ len mechanizmusa biztosítja azt - íija - , hogy a folyamatosan változó környezet­ ben az organizmus régebbi tapasztalataitól átmenetileg, vagy véglegesen meg is szabadulhat és új alkalmazkodási módokat alakíthat ki. E mechanizmus hiányá­ ban semmi sem biztosítja, hogy az alkalmazkodást igénylő helyzetet hasonló, de valójában sohasem azonos ismétlődéseikor a szervezet ne korábbi cselekvéseit perszeverálja, tehát ne váljék saját tapasztalata foglyává.” Látszólag messzire kerültünk témánktól —de csak látszólag. Az előadás végén ugyanis a valósághoz való alkalmazkodás és az emlékezés problémája beleértve a limbikus lebeny szerepét —a perverziókkal és a deja vu élménnyel kapcsolatban még egyszer fel fog merülni. 1896 elején Freud, látván, hogy fiziológiai ismereteink nem elegendők a lelki élet megmagyarázásához, kimerültén és elkeseredetten félretette az Egy pszichológia vázlata-1, mely csak 50 évvel később került elő ismét, nagy megle­ petést keltve a tudományos világban. Az első metapszichológíai koncepció szá­ mos gondolata azonban tovább élt benne - miközben tudatosan elfordult az anatómiai alaptól. Amikor az 1900-ban megjelent Alomfejtésben ismét felvázolja a lelki szerkezetről alkotott elképzelését, Fechner egy gondolatából indul ki: az álmok szintere más, mint az éber gondolkodásé. Eszerint a lelki szerkezet úgy képzelhető el, mint valami pszichikus helyiség - valamilyen a térben elhelyez­ kedő műszer, teleszkóp vagy mikroszkóp. „Mellőzöm egészen - úja - hogy a lelki szerkezet, amelyről itt szó lesz, mint bonctani készítmény is ismeretes...” Lényég az, hogy egy több részből összetett műszerhez hasonlítható, optikai műszerhez, melynek vannak helyiségei, amelyen a fény áthalad és amelyeken a

kép még csak fejletlen fokon jön létre. „A górcsőnél és messzelátónál ezek rész­ ben csak eszmei helyiségek, olyan területek, amelyekben a műszernek semmi­ lyen megfogható alkatrésze nincsen.” - azért is találja megfelelőnek az optikai hasonlatot. A hangsúly nem a térbeliségen van - ez csak megkönnyíti az elkép­ zelést - hanem a pszichés apparátus összetettségén és azon, hogy a képzet a különböző rendszereken csak meghatározott sorrendben haladhat át, mintha egymásba nyíló helyiségek volnának. De miért kell a lelki szerkezetnek összetettnek lennie? A reflexfolyamat tanúsága szerint két végpontja van: egy érzékelőrendszer (W) és egy, amely „a mozgás zsilipéit megnyitja” (M). Tudjuk azonban, hogy a hozzánk érkező érzék­ ietek lelki szerkezetünkben nyomot hagynak, amelyet emléknyomnak neve­ zünk. Az emléknyomot azonban csak úgy képzelhetem el maradandónak, ha a lelki szerkezet elemeinek elváltozásai maradandóak. Ismét beleütközünk tehát a régi problémába: hogyan őrizhetnek meg egy rendszer elemei minden válto­ zást és ugyanakkor hogyan lehetnek mégis frissek és befogadóképesek új inge­ rekkel szemben? A megoldás ismét a rendszer megkettőzése, - de most már anatómiai hivatkozások nélkül. Miközben az inger W-től M felé halad, ugyanak­ kor áthalad az Er (Erinnerung) rendszerek során, melyek nem csupán az emlék­ nyomokat, hanem egymással való különböző (időbeli, hasonlósági) asszociációit őrzi. Csakhogy, míg az ingerek általában nyomban tudatosulnak - az emléknyo­ mok és társulásaik tudattalanok. Igaz, hogy bizonyos feltételek mellett tudato­ sulhatnak - olyankor is halványabbak maradnak, mint az érzetek - de tudatta­ lan állapotban is kifejtik hatásukat. Hiszen, amit jellemnek nevezünk, éppen legkorábbi emlékeinken alapszik, melyek szinte sohasem válnak tudatossá. A mozgatóvéghez legközelebb fekvő rendszer a tudatelőttes. Itt helyezkedik el az a „bíráló hatóság”, mely eldönti, mi juthat a tudatba - és ez uralkodik a motoriumon is. Ezzel megkaptuk a lelki apparátus újabb képét - sokáig ezt tartották az első freudi koncepciónak. Látjuk, hogy 3 részből tevődik össze: tudattalanból, tud atel ó'ttesből és tudatból. Az én fogalma nem szerepel az Alomfejtésben, de nyilvánvaló, hogy a tudatelőttessel esik egybe, a cenzúrával azonos. Ez a metapszichológiai elképzelés sokáig alkalmas keretnek bizonyult a pszichoanalitikus tapasztalatok magyarázására. A következő két évtizedben azonban olyan új felfedezések születtek, amelyek ezt a keretet szétfeszítették. Mivel előttünk ismert és sokat tárgyalt felfedezésekről van szó, most csak utalok rájuk. Az elhárítómechanizmusok pontosabb megismerése világossá tette, hogy az én nem esik egybe a tudatelőttessel, hiszen van tevékenysége, amely tudattalan és csak nagy ellenállás legyőzésével tudatosítható. A tudattalan bűntudat felfedezése szükségessé tette, hogy az énben feltételezzünk egy elkülönült részt, mely a gyermekkorban introiciált morális követelményeket képviseli (Felettes én). Ide­ tartozik az ösztöntan revíziója is: a nárcizmus felfedezésével fölöslegessé vált külön én-ösztönök feltételezése. Mindezek a változások 1922-ben Freudot egy új modell felállítására késztették. Ez a modell előttünk jól ismert, a mai napig ezen alapszik az analitikus pszichológia személyiségelmélete - és más személyi­ séglélektanok is többé kevésbé módosításokkal átveszik. A személyiség energe­ tikai magva az Es, az ősi ösztönök tartálya. Ebből válik le — az érzékelési központokhoz kapcsolódó Én-magvakból kifejlődve, a szülőkkel való azonosítás útján az Én, mely egyensúlyoz az ösztönerők és a realitás közt, miközben az 154

-V

Ödipusz-komplexum megoldása nyomán belőle lehasadt felettes én követelmé­ nyeinek is eleget kell tennie. A személyiség struktúrális felosztása mellett fenn­ marad a tudat, tudatelőttes, tudattalan hármas tagozódása, mint topikai elv illetve Freud utolsó művében már csak minőségeknek nevezi őket. Most nézzük meg: hogyan értelmezhető a kényszerneurózis ennek a mo­ dellnek a segítségével. Az ösztön-én részéről a kényszemeurotikust a libidó fixálódása az anál- szadisztikus részösztönhöz jellemzi, ami az öröklött lelkial­ kat és kisgyermekkori fázisspecifikus élmények hatására következett be. Ezért a kényszerbeteg erős ambivalens érzésekkel kapcsolódik a szeretett személyhez - beleértve a tudattalan halálkívánást is. Az ambivalencia negatív szára, az agresszív indulat azonban egy túlszigorú felettes énbe ütközik. Ezért az én nem engedi tudatosulni és védekezik ellene. Fő elhárító mechanizmusa az izolálás: a veszélyes gondolattartalomról a hozzátartozó indulatot leválasztja - egyben összefüggéseiből is kiemeli. Az összefüggéseiből kiragadott, indulati töltéstől megfosztott gondolattartalom - amit még kihagyások, eltolások és sűrítések is lepleznek — mint érthetetlen kényszerképzet vagy kényszerkésztetés jelenik meg a tudatban. A destruktív indulatokat a pozitív érzelmek túlhangsúlyozása fedi el, az anál-szadisztikus diszpozícióból kifejlődik a pedantéria, tisztaságsze­ retet és morális aggályoskodás reakcióképződménye - így áll össze a kényszeres karakter. A freudi kórrajzokban jól követhető a tünetek élménydetermináltsága az ösztönfejlődés vonalán. Pl. a patkányember „nagy” kényszerképzetébe (hogy ti. ha nem végez el bizonyos kényszercselekedeteket, akkor szeretett személyek fenekéhez egy patkánnyal teli kosarat kötöznek büntetésből) számtalan élmény sűrítődik egészen addig, a kisgyerekkori konfliktusig, amikor megharapta a nevelőnőjét. Más tüneteiben az apával való azonosítás is felbukkan. A felettes én élménydetermináltsága azonban, nem csak ebben a kortörténetben (amely még a Das Ich und das Es előtt íródott), hanem az egész Freud-i koncepcióban halvány marad. Úgy látszik nem annyira a szülők személyiségével való azonosí­ tás képezi alapját, inkább az erkölcsi elvekkel, amiket képviselnek és a tradíció­ val, amit közvetítenek. Freud szerint az Odipusz komplexum meghaladása mentén fejlődik ki és szigorúsága nem a szülői magatartással, hanem az ag­ resszív-erotikus ödipális fantáziák hevességével korrelál. Engedékeny szülők gyermekének gyakran túl szigorú a felettes énje. Éppen ezért élmény-modelljei nehezen követhetők. Hermann ezen a ponton tesz egy érdekes megfigyelést 1929-ben. I. A kényszerneurózis Hermann-i koncepciója Ha az ember abban a helyzetben volt, hogy néhány valódi kény­ szerneurózisnak alapjáig lehatolhatott - írja Hermann - egy tényállás rajzoló­ dik ki, vitathatatlanul, mely a neurózisok kóroktanából jól ismert, a később megbetegedő gyermek családjában uralkodó kettőn morálnak egy sajátos válfaja. Nevezetesen arról van szó, hogy a felettes én-képződést nem csupán egymással ellentmondó morális példaképek terhelik meg, hanem az apa, anya vagy más tekintélyes személy magatartása a kriminalitás határát súrolja úgy, hogy való­ jában vagy csak majdnem összeütközésbe kerül a hatóságokkal. Emellett ezen 155

tekintélyi személyek morális életvezetését általános elismerés övezi. Vala­ mennyi valódi kényszerneurózis esetében rábukkant erre a kórelőzményre. Va­ lódi kényszerneurotikus alatt olyan beteget ért, aki folyamatosan belső paran­ csokat és tilalmakat közvetítő impulzusok és ellenimpulzusok hatása alatt áll, amelyek időnként örvényszerűen felerősödnek szinte a tudatborulásig. (Hermann „deliriumszerü állapotokról” beszél.) A parancsok és tilalmak bizonyos a betegre jellemző mintát követnek, amely a gondolatmenetet megtöri. Kény­ szertünetek ugyanis igen sok neurózisban előfordulnak, de Hermann szerint valódi kényszerneurózissá csak akkor fejlődnek, ha a Freud által leírt ösztön­ konstelláció mellett a felettes én fejlődési zavara is fennáll. Egyik esetében a beteget kényszeres lelkifurdalások gyötörték olyan bűn­ tettekért, amelyeket nem követett el. Pl. „hogy csecsemőket dobott a csatorna­ nyílásba, vagy a hídról ledobta őket a folyóba, vagy tűzbe vetette őket.” ,Apját injekcióval megölte, anyjával koitált.” Tiszta tudatállapotban ezeket az önmagá­ nak tett szemrehányásokat értelmetlennek tartotta. Ennek ellenére, ha nyitott csatomanyílás mellett ment el, vissza kellett oda térnie, hogy meggyőződjön róla, nem dobott-e bele véletlenül egy csecsemőt. A beteg apja nagytekintélyű orvos volt, akit a beteg nagy tisztelettel és szeretettel vett körül. Csak erős ellenállások leküzdése után derültek ki az analízisben kompromittáló adatok erről az apáról. Fiatalkorában ki kellett lép­ nie a hadseregtől, mert mint katonaorvos, a sorozásra behívott hadköteleseket hajlandó volt pénzért alkalmatlannak nyilvánítani - „kidobni a katonaságtól”. Az emlék, hogy gyermekkorában az apjával egy jódos forrásokban bővelkedő fürdőhelyen nyaralt, később fedőemléknek bizonyult, mely mögött az apja lueses megbetegedésével kapcsolatos fantáziái bújtak meg. Majd kiderült egy csa­ ládi történet: amikor ő született, a spártai nézeteket valló apa, látván a gyenge újszülöttet, azt a kijelentést tette, hogy a gyereket az ágy alá kellene dobni. Később is voltak apjának kisiklásai, de ő védekezett tudomásul vételük ellen és ha anyja beszélt róluk, befogta a fülét. Egy súlyosan kényszerneurotikus leány apja az anyával szemben csaló­ ként viselkedett. Házasságot ígért, de ezt hosszú ideig nem teljesítette, úgyhogy a külsőleg kifogástalannak látszó házasság sokáig illegitim volt. Más csalásai is voltak és Amerikából, ahová még házassága előtt kivándorolt, azért kellett sietve hazatérnie, mert belekeveredett egy bűnügybe. Egy kényszerneurotikus férfi időnként megtiltja magának feleségével a nemi érintkezést. Határidőket szab, amelyeket nem tud betartani. Szigorúan fenyegeti magát: ha nem tartottad be a hat napot, most hat hetet kell várnod - és ha azt sem tartod be, akkor hat évet. Az utcán mindenféle eldobott pa­ pírdarabot fel kell emelnie, az elégetéstől „megmentenie”, mert különben így szól a kényszerfélelem - feleségének nagy baja történik. Ha a villamosról kitekintve papírhulladékot lát, küzdelem indul meg benne: hagyja-e, vagy szakítsa meg útját. Előfordul, hogy emiatt visszautazik. Mivel a papírdara­ bok felszedése feltűnést kelthet, igyekszik észrevétlen maradni. Ilyenkor tol­ vajként surran el. Az apa szigorú erkölcsű, vallásos ember volt, anyja azon­ ban áruházi tolvajlások miatt egyszer a rendőrség elé került. Az anya szám­ lákat is hamisított. Az anya apját a megbízhatatlansága miatt minden állá-

156

sából rövid idő múlva elbocsátották. Az anya egyik fivérét csalás miatt több hónapra börtönbe zárták. A betegek eszményképeinek ezen morális vétségei általában csak erős ellenállás leküzdése után derülnek ki. De volt rá példa, hogy sikerült Hermann-nak SZTK rendelésen is fényt derítenie egy ilyen összefüggésre. Egy fiatalembernek minden H. betű olvasásakor erősen kínos érzés kíséretében Hitlerre kellett gondolnia, ami olvasásban és tanulásban is nagyon zavarta. Még gyerekkorában egy ideig szüleitől távol, egy parasztnál nevelkedett, aki nagyon jól bánt vele - akinek viszont különböző gyanús ügyei voltak. Pl. lo­ pott lovat vásárolt stb. A fiút is be akarta vonni üzleteibe, arra bíztatta, hogy befolyásos hozzátartozói segítségével mossa őt ki a hatóságoknál. Még régeb­ bi események is kiderültek: egy mostohatestvérét pl. még az ő születése előtt kriminális cselekedetei miatt elűzték a szülői háztól. Nem egyszer hallhatta gyermekkorában anyjától a figyelmeztetést, ha „rosszalkodott”: vigyázzon, nehogy a testvére nyomába lépjen. Akényszemeurózisnak itt vázolt dinamikája összhangban áll azzal az ismert állítással, hogy a szülői nevelés következetlenségei szorongásokat és neurotikus tüneteket okozhatnak a gyermeknél, gyakran kényszeres magatartást, cselekvé­ sek ismétlését, számolási kényszert, túlzott precizitást, stb. Csak itt ez az összefüg­ gés szűkebb, specifikusabb és konkrétabb értelmű. Természetesen a környezet ha­ sonló ellentmondásai nyílt bűnözéshez is vezethetnek. (Bettelheim, Sylvester). így . a generációk egymásrakövetkezésében egy érdekes és fontos körfolyamatra figyel­ hetünk fel: szülők ambivalenciája kriminalitáshoz vezethet, viszont az egyik szülő kriminalitása a másik szülő morális magatartása mellett ambivalenciához „kettős­ séghez” a felettes énben, esetleg kényszemeurózishoz. A felettes én-fejlődés zavara szoros kapcsolatban áll a szülőkkel való azo­ nosítással (az énben) nem csak a karakter vonásaiban, hanem a tünetképzésben is. Sok kényszemeurotikus tünetében a tekintélyi személy valamely jellemvoná­ sa, vagy jellemző mozgása, vagy hivatása tükröződik. Pl. az első esetben a félelem attól, hogy csecsemőt dobott a csatornába, az apa kriminális tettére utalt - a föl-alá járkálás a csatomanyílás körül pedig ez őrségen lévő katona föl-alá haladó lépteire. A kényszerneurotikus leány is a csaló apával azonosít, amikor kényszeresen kutat kompromittáló íratok után, amelyeket véletlenül elhagyott - holott tudja, hogy nem tett ilyet. Amikor többször megismételteti, amit neki mondtak, akkor is „csal”, hiszen már először megértette. A papírfelszedegető beteg nem csak az anyával azonosít tüneteiben - aki áruházakban lopott, hanem a takarékos apával is - és az ide-oda utazgatásban az apa foglal­ kozásával, aki utazó volt. Hermann a kényszemeurózis dinamikájában szerepet tulajdonít az ag­ ressziószint fenntartásának. A homeosztázis - Cannon értelmében - nem csak normálfiziológiai állapotokban uralkodik, hanem a patológiás állapotokban is: a funkciók egyensúlya patológiás szinten is stabilizálódhat. A kényszer­ neurózisban a tünetek fenntartásához nagymennyiségű agresszió szükséges. Ezért az agresszió nívóját magasan kell tartani. Pl. egy kényszerneurotikus leány a serdülőkorban rendszeresen kezdett böjtölni. A koplalás —mint ismere­ tes - fokozza az agressziót. Ugyanez a páciensnő határidőket szabott magának a böjtölés betartására. A határidő várakozást kelt és a várakozás ugyancsak tü157

relmetlenné és agresszívvé tesz. (Gondoljunk csak a rendelők zsúfolt váróhelyi­ ségeinek hangulatára.) Az agresszió ébrentartásának harmadik módja kissé nehezebben érthető: a térben való tájékozódás megzavarása szintén agresszióforrás. Ezt láthatjuk pl. amikor balkezeseket jobbkezességre szoktatnak át. Az első esete pl. balkezes volt és dadogott. Két esetében fordult elő ide-oda utazga­ tás. Ez a megtanult euklidesi térorientációt megzavarja, primitívebb színvonal­ ra süllyeszti, ami ugyancsak fokozza az agresszió-készséget. A Pavlov-iskola kísérleti neurózisaiban azt látjuk, hogy az ellentmondó ingereknek kitett kísér­ leti állatnál dühkitörések is jelentkeznek - tehát a neurózis keletkezése közben ösztönenergiát használ fel. (...„das heisst, die Neurose sorgt für die Erhöhung dér Trieb-Grundlagen dér Zwangsneurose.) A kényszerneurózis sajátos formája a töprengési kényszer. Hermann meg­ különbözteti a valódi kényszemeurózistól, mert ennél a formánál hiányzik az örvényszerű lefolyás és a gondolatmenetet megtörő fantasztikus gondolati-cse­ lekvési minta. Ehelyett a beteget szüntelenül szó és fogalmi problémák foglal­ koztatják. Brun a kisgyermek kérdezőkedvével hozza összefüggésbe, ami mögött az a fontos kérdés rejtőzik: honnan jön*a gyerek? Hermann megfigyelése szerint is a töprengési kényszer összefüggésben van ezzel a gyermekszülésre vonatkozó kérdéssel, de egy specifikus összefüggésben, ugyanis ezeknek a betegeknek származásával valami probléma van, a szülők házassága körül valami nem volt rendben. így volt ez a töprengő Leonardónál is. A „Grübelzwang”-ot éppen ez a morális vonatkozása hozza rokonságba a valódi kényszemeurózissal. Mint említettük, Hermann a kényszemeurózis terápiájáról eléggé szkepti­ kusan nyilatkozik. „Se a pszichoterápia, -se az alvókúra nem hozza meg az eredmények olyan nagy számát, mint más neurózisoknál” (1960-ban vagyunk! A neurózisok alvókúrája még elterjedt kezelési módszer, amelyhez nagy reménye­ ket fűznek.) Ez az ellenállás a kezeléssel szemben a felettes én felépítésében rejlik. A szabályszerűen végigvitt analitikus kúra azonban nem tehetetlen, ha a tünetek enyhítését és az örvényszerűen fokozódó „deliriumszerű” állapotok meg­ előzését nézzük. A beteg hosszú ideig tartó aprólékos munka eredményeként munkaképes lesz és a kényszereinek íátszatvilága helyett érdeklődését a való világ felé fordítja. Ha maradnak is kényszerképzetek, a neurózis „elveszti mé­ regfogát”. Megemlíti még, hogy SZTK rendelésen, ahol az idő szűkös, egy kényszemeurotikusuál eredményt ért el úgy, hogy a pszichoterápia közben ¿1 beteg előtt egy felületén spirális csíkokkal díszített korongot forgatott, mely a tér tágulásának illúzióját kelti (Ehrenstein egy kísérletére hivatkozik.) Azt találta, hogy depresszív és kényszeres betegeknél ez felszabadulás érzéshez vezet és a szabad gondolattársulást megkönnyíti. Hermann kényszemeurózissal kapcsolatos megállapításai jellemző példát nyújtanak arra, hogy egyszerre milyen hűséggel és szabadsággal fejleszti tovább a Freud-i koncepciót. Egy olyan ponton ragadja meg, ahol a megoldás —gyakor­ lati okokból - nem látszik kielégítőnek. A felettes énből indul ki, amelynek szerepéről régóta tudjuk, hogy a depressziónál és a depresszióval bizonyos feno­ menológiai rokonságot mutató kényszerneurózisnál különösen hangsúlyos. Freud a felettes ént a szülőkkel való azonosításból származtatja - de sajátos jelle­ gét mégsem a szülők személyiségére való mintázódás adja, hanem az, hogy az ödipális indulatok és ösztönfeszültségek elfojtására szolgáló reakcióképződ­ 158

mény. Ettől kezdve azonban a szuperegót, mint önálló morális hatalmasságként kezeli, mely a közmorállal nagyrészt összhangban áll. Hermann itt is, mint mindig, konkrét élménymodellt keres, melyre ez a morális instancia mintázódott. Ez a modell persze a tudattalan törvényeit követve burkoltan, csak az analízisben felismerhető metamorfózisokban jelenik meg. Tudjuk, hogy az el­ sődleges folyamatnak ezeket a törvényeit, amelyek mai fogalmaink szerint a szinkretikus gondolkodáséval egyezőek, Freud fedezte fel. De Hermann talán még a bécsi mesternél is merészebben alkalmazza őket - különösen ami a fejlődéstanilag magasabb fokon álló pszichés tevékenységet: a szellemet és a morált illeti. Elég ha itt az anya-gyermek kapcsolat és a duális gondolkodás általa feltárt összefüggésére utalok. A szuperego élménymintájának kibontásá­ val azonban az a Freud-i megállapítás is konkrétabb formát ölt, hogy a szülők nem csak saját morális nézeteiket közvetítik a gyermek felé, hanem a tágabb környezet erkölcsének és a tradíciónak is hordozói. Ma azt mondanánk, a felettes ént nem csak a szülők, hanem általában a mikromiliő formálja - Hermann nem használja ezt a kifejezést, hanem 1929-es cikké­ ben „kollektív sémáról” beszél. Ezzel mindenesetre egy olyan kaput nyit meg, amelyen a szociális összefüggések széles skálája áramolhat be az analitikus személyiségelméletbe. Ugyanakkor a gondolatmenet egy határozott utalást is tartalmaz a bioló­ giai-fiziológiai alap irányába. Természetesen a tünetképzés is, mint minden lelki folyamat valahonnan energiát merít és honnan meríthetne máshonnan, mint az ösztönvilágból? Az egyensúlyt egy patologikus szinten meg kell őrizni, az agresszív feszültséget fenn kell tartani ahhoz, hogy a tünetek újra és újra létrejöhessenek. (Tudjuk, hogy Hermann az agressziót nem tartja önálló ösztön­ nek, hanem a frusztált megkapaszkodás reakciójának. Tehát az előbbi megálla­ pításban egy újabb gondolatmenet forrása rejlik, amely még kiaknázatlan. (A perverziók magyarázási kísérleténél egy erőteljesebb törekvést látunk majd a pszichoanalízis élettani-anatómiai alapjaihoz való visszatérésre. Azt látjuk tehát, hogy a Hermann-i gondolatmenet a metamorfózisok lép­ csőfokain lefelé haladva erőteljesen megragadja a konkrét élménymodellt —és, ha metapszichológiai erőről, instanciáról, szerkezetről beszél, azt mindig az élmény, a biológiai és társadalmi egységében érti. Ez lenne rá a legjellemzőbb? Engedjék meg, hogy itt egy tárgyunkhoz szorosan nem tartozó, de mégis ah­ hoz közelálló példára hivatkozzam: ti. a szégyen Hermann-i értelmezésére. Tud­ juk, hogy a szégyent Freud az exhibicionizmus reakcióképződményének tartotta. Hermann valószínűleg nem tagadja ennek jelentőségét, de nyilvánvalóan nem tartja kielégítőnek, hiszen a szégyen társadalmi vonatkozásai szembeszökőek, az egyik leghatalmasabb eszköz, amellyel egy közösség tagjait engedelmességre kény­ szeríti. Az ő felfogása szerint a szégyen a szorongás egy módosulása, amit az jelle­ mez, hogy a megkapaszkodás lehetetlenné válik. A szorongó első reakciója a meg­ kapaszkodás a védelmet nyújtó embertársban végső soron az anyában. A szégyen­ kező ezt nem teheti, hiszen „bűne” miatt kitaszított a közösségből. Nem mer a fenyítő szemébe nézni, lecsüggeszti tekintetét, a földbe süllyedne. Ugyanakkor a szé­ gyennél is van „kollektív séma”. A büntetés azért sújt, ami a közösség szemében bűn, elvetendő (azaz potenciálisan a közösség tagjainak tudattalanjában jelen van - ez az utóbbi saját megjegyzésem.) A szégyen ezért kollektív érzés: a fenyítő is szé­ 159

gyenkezik, a szülő, a család is szégyelli gyermekét, amikor fenyíti (később a helyzet megfordulhat, a gyermek szégyelli szüleit). Viszont a szégyen, éppen azért mert kitaszít a védő emberi közösségből, a teljes védtelenség ősi filogenetikus félelmét idézi fel a szégyenkezőben: azt, amit az ősember érezhetett az erdő homályában az ugrásra készülő vadállat rőt tekintete előtt. Ennek a tekintetnek vörös izzása „folyik át” a szégyenkező arcá­ ra az elpirulásban (a mimikri szabályait követve a hajszálerek tágulásának mechanizmusával). A konkrét élmény elemzésétől tehát szinte egy pillanat alatt az emberréválás évmilliós távlataihoz érkeztünk el. Aztán egy kis visszakanyarodás a konkréthoz: a szégyenkező tekintete a végtelenbe mered és ugyanakkor a fenyítőé is - létezik egy pillanat, amikor a retina vörös színe előtűnik, akkor a szemtükörben és mint küszöb alatti észlelés befolyásolhatja az élményt. Ezt sikerült finom érzékenységű fényképfelvételekkel regisztrálhatóvá tenni. A Hermann-i gondolkodásmódnak két jellemző vonására szeretnék ezzel a példával rámutatni, amit leginkább két tőle vett idézettel támaszthatnék alá. Az egyik a módszertanból való, amelyben a pszichoanalitikusnak egyik fő szabá­ lyaként írja elő a „megmaradást a konkrét élményszinten”. A másik: 80 éves születésnapi ünnepségén mondott beszédéből egy mondat: „Az igazság megtalá­ lásához fantázia kell.” A konkrét megragadásának és a hipotézisalkotó fantáziának sokszor zavarbaejtő, de mindenképp elgondolkodtató ötvözetével találkozunk a perverziók magyarázási kísérletében is. II. A perverziók Hermann-i elmélete. Amikor Freud megállapította, hogy a nemi kielégülésnek azok a formái, amelyek felnőttkorban perverzióknak számítanak, a fejlődés egy korai szakában normális jelenségek, csupán akkor kórosak, ha felnőttkorban is megkötve tart­ ják a szexuális ösztön energiáját és nem engedik, hogy az a genitális szexualitás felé áramolják, tulajdonképpen a korabeli neurofiziológia gondolatmenetével ha­ ladt párhuzamosan. Hiszen a kor nagy idegélettani kutatói (pl. Jackson) számos tünetet az idegrendszer leépülésével, egy régebbi szintre való regresszióval ma­ gyaráztak. Gondoljunk csak az un. liberációs reflexekre, amelyek az első életév­ ben fiziológiásak, csak később patológiás értékűek. Az ellenállás, amit ez a nézete keltett, nyilván a témához tapadó előítéletekből fakadt. Ma már szinte természetesnek vesszük, hogy a perverziók az infantilis szexualitás egy korsza­ kához való fixálódás, vagy oda való regresszió útján jönnek létre. Ezzel azonban a rejtély mégsem oldódott meg teljesen. Ugyanis hasonló fixációs pontok - alkati adottságok és traumatizáló élmények összetalálkozásának hatására —minden ember ösztönfejlődésében előfordulnak. Bizonyos esetekben az átlagnál hangsú­ lyosabbak, a libidó egy részét lekötve tartják. Az én elhárító mechanizmusokat hoz működésbe ellensúlyozásukra - ezek eredményeképpen jönnek létre a neu­ rotikus tünetek és karaktervonások. Ezért mondja Freud, hogy a perverzió a neurózis negatívja. Miért jön létre egyik esetben neurózis, a másik esetben nyílt perverzió? Azok a próbálkozások, hogy a trauma természetében találjanak kü­ lönbséget, nem vezettek megnyugtató eredményhez. Valószínűvé vált, hogy „Es” 160

és én dialektikájában az ellenpartnert, az ént kell vizsgálat tárgyává tenni. Hermann valóban ezt az utat járja. Ebben azonban támaszkodik néhány fontos előzményre. Kiemelendő ezek­ ből Freud egy jelentős megállapítása, valamint két hipotézis: az egyik Ferenczitől származik, a másik magától Hermáimtól. A Freud mondás így hangzik: a szemléletmódok az én számára ugyanazt jelentik, mint az ösztönök az „Es” számára. A Freud mondás értelme majd a későbbiekből fog kiviláglani. Ferenczi hipotézise az erotikus valóságérzékre vonatkozik. Mint ismeretes, Freud megfi­ gyelését, hogy a gyermeki én a mágikus mindenhatóság illúziójától fokozatosan fejlődik a realitáselvhez való alkalmazkodásig, Ferenczi 1913-ban írt tanul­ mányában: A valóságérzék fejlődésfokaiban részletesen kidolgozza, és egyben egy olyan elméleti koncepcióba helyezi bele, hogy az ember egykor az anyaméh­ ben valóban mindenható volt: minden kívánsága teljesült - az anyába való visszatérés vágya a későbbi élet során az egész libidófejlődésen végigvonul. Itt jelenik meg először az erotikus valóságérzék fogalma, mely 1924-ben, a Katasz­ trófák a nemi élet fejlődésében c. művében filogenetikus távlatot kap. Ahogy a kisgyermekeknél a fantázia egy ideig helyettesíteni tudja a valóságot, úgy a kisgyermeki autoerotika - a maga orális, anális, fallikus manipulációival - fel tudja idézni az anyával (ill. az anyaimágóval, a nővel) való egyesülés illúzióját. Ahogy a felnőtt valóságérzéke megszilárdul, úgy az autoerotika is elveszti azt a varázshatalmát és a teljes kielégülést már csak a koitusz nyújtja. A libidófejlő­ dés ily módon az énfejlődéstől - legalábbis egy lényeges vonásban - függő hely­ zetbe kerül. Hermann az erotikus valóságérzék fogalmát csak jóval később, a perverzi­ ók magyarázatában használja fel. Ellenben kiindulva Freudnak előbb idézett megállapításából a „Das Ich und das Denken” (1929). c. könyvében az én-fejlő­ désre vonatkozó meglepő következtetésekre jut. Az én az érzékszervi informáci­ ók újtán tájékozódik először a valóságban és tulajdonképpen az érzékszervekhez kapcsolódó én-magvakból fejlődik ki. (Pl. amikor a csecsemő a fölé hajló anyai arc látványát összekapcsolja a szoptatással, ebben már nem csupán ösztönfunk­ ció szerepel, hanem én-funkció is: orális és látási érzetek lépnek egymással aszociációba. Ez azonban még nyilvánvalóan nem a személyiség viselkedésének egészét integráló én, hanem csupán egyik magja a később kifejlődő struktúrá­ nak.) A kisgyermek tapintási érzékietek, majd szagok, hangok és látási érzetek segítségével kezd tájékozódni a vilában - elsősorban az anya személye után, aki a megkapaszkodási helyzetből mindinkább kiválik és térben távolodik. Kezdet­ ben szinte valamennyi érzékszerv egyformán hagsúlyos - később mindinkább a látási érzékietek válnak a térbeli tájékozódás fő információs forrásává. Amikor a tájékozódás a világban túllépi a közvetlen észlelés hatókörét és kiegészül a gondolkodással, a gondolkodás a tájékozódás ősforrásaira az érzékszervi moda­ litásokra mintázódik. így a gondolatmenet körültapogathatja a tárgyat; követ­ heti a szaglásos tájékozódás modelljét, tehát a szétszórt nyomokból következtet­ het egy közös okra, akárcsak egy látótéren kívüli szagforrásra; mintázódhat a hangok tünékeny világára, vagy az optikus észlelés stabilabb formációs módjá­ ra. Az utóbbi áll legközelebb a felnőtt logikus gondolkodáshoz. Hermann a para­ noid gondolkodásban kimutatja a szaglásos tájékozódás modelláló szerepét.

161

Később a perverziók elem éseben felfigyel a zenei tehetség és a perverziók szokatlanul gyakori találkozására. Ebből támad az az ötlete, hogy ezeknél a személyiségeknél a hangvilágra való orientálódás - élménydetermináltan, vagy talán anatómiai-fiziológiai okból - hangsúlyosabb és a későbbi fejlődés során sem szorul hátté be a látási tájékozódással szemben. Énjük viszonya a valósághoz határozatlanabb marad az átlagnál - így erotikus valóságérzékük sem éri el teljes kifejlődését. Hipotézisét — előzetes közlések után —1970-es cikkeben fejti ki, amit most részletesen ismertetek. Amikor évekkel ezelőtt pszichoanalitikus praxisában beleütközött a külön­ böző perverziók és a zenei tehetség gyakori összetalálkozásába, nyomban azt gondolta: egy törvényszerűségre bukkant, ami a laikus előtt ismert, de a tudo­ mányban eddig értékelést nem nyert. Az összefüggés magyarázata nehézségek­ be ütközik. Egyrészt olyan megfontolásokat tesz szükségessé, amelyek a pszi­ choanalízis szokásos magyarázási kísérleteinek határát túllépik. Másrészt a szerzőt bizonyos fokig visszariasztja, hogy ezzel az elméletével árnyékot vethet a muzsikusokra, sőt magára a zenére, mely talán a legnagyobb minden művé­ szetek között. Ezért siet kijelenteni azt - ami egyébkénl magától érthetődő hogy egy összefüggés gyakorisága semmikepp sem jelenti annak általánosítását. Semmiképp nem vonhatjuk le azt a következtetést, hogy a muzsikusok szükség képpen perverzek, vagy perverzió fenyegeti őket és az összefüggés nem is köz­ vetlenül a zene és perverzió közt áll fenn, hanem olyan egyénekre vonatkozik, akiknek pszichés működését áthatja a hangvilág. A zenészek azért kerülnek a vizsgálat előterebe, mert náluk ez az összefüggés könnyebben kimutatható. Egy ilyen összefüggés tudományos nyeresége nem magában az ismeretben rejlik, hanem abban hogy a perverziók megértésének új útját nyitja meg. A félreérté­ sek elkerülése végett idézi H. Hartmann egyik megállapítását: „Az alkotóerő lényegének kérdésére a pszichoanalízis nem tud semmilyen választ adni.” A hangvilág kapcsolata szexualitással embernél, állatnál közismert. Hangingerek kiválthatják a szexuális impulzust. A hang más területek felett uralko­ dó hatalomra tehet szert, uralkodhat az izomzat felett a táncnál és a színérzékleten a synaesthesia esetében. Egyes nyelvekben a szó értelme megvá tozik, ha változik a beszéd me ódiája. A hangvilág a realitás más minőségét jelenti, mint a látható és tapintható világ. Merhetünk kiállni egy olyan feltevéssel, hogy kapcsolatba hozható a hangvi ágra orientált valóságérzék és a perverzió olyan értelemben, hogy a perverz „erotikus valóságérzéke” a genitális szexualitását éppoly kevéssé éri el, mint a bangók világának valósága a látott világhoz alkalmazkodó valóságérzé­ két? Reméli, hogy ehhez a hipotézishez adatokat szolgáltathat. A) ' apasztalati tények Kraepelin állítja: „Gyakran találunk széplelkeket művészi adottságokkal, különösen zeneivel, a színház és a jó olvasmányok’ nyújtotta élvezettel” a homo­ szexuálisok között. „A színészek között is úgy tűnik (a perverzióknak) sok képvi­ selője van.” E rövid megállapítások két hipotézist is magukban rejtenek: kapcso­ lat van a perverzió és a zeneiség közt és rokonság a különböző perverziók közt. 162

(Bak 1968.) Az utóbbi is indokolttá teszi a perverziók keletkezésének új elméleti megközelítését. Hermann Kraepelin impresszión alapuló megjegyzése után sta­ tisztikai adatokat ismertet, részint az irodalomból, részint s^ját anyagából. Az általa ismert irodalomban 33 szerzőnél összesen 61 esetet talált, ahol a zenei képesség és perverzió összetalálkozott. S^ját esetei: 15 zeneileg tehetséges férfi betegéből 9 perverz volt, 9 hivatásos muzsikusból 6! 4 zeneileg tehetséges nőből 2 perverznek bizonyult és egy harmadik hajlott a homoszexualitásra. Ez a kis statisztika mindenesetre mond annyit, hogy több mint a fele a zeneileg tehetsé­ geseknek, akik rendelőjét felkeresték, egyik vagy másik perverzió jeleit mutat­ ta. Ez mindenképpen meghaladja a perverziók arányát az átlag népességben, mely 5-8%. Sok adat szól az irodalomban amellett, hogy különböző perverziók együtt is előfordulhatnak - saját eseteiben is. Életrajzi és önéletrajzi adatok szólnak amellett, hogy híres muzsikusok perverzek és híres perverzek zeneszeretők voltak. Pl. Csajkovszkij homoszexualitása közismert, Brahms szexuálisan gátolt volt szado-mazochista vonásokkal. Reich szerint Beethoven és Mozart mazochista karakterek. Marquis de Sade jó zenész és táncos volt. Sacher-Masoch érettségi dolgozatát a „Zene hatalmáról” írta. Tanára nem osztályozta, mert nem iskolai dolgozatnak tartotta, hanem önálló irodalmi műnek. Ez mindenesetre erős vonzalmat jelez a témához. B) Kazuisztika Saját eseteiből 5 kortörténetet mutat be. Ebből kettőt emelek ki, a harma­ dikat és a negyediket, mint legjellemzőbbet. 3. Egy homoszexuális fiatalember, aki egy ideig hivatásos zongorista volt, onánia közben egy nagy férfi hímtagot képzel el. Mint gyermek gyakran volt tanúja szülei szexuális életének és az észlelt zajokat szadista értelemben fogta fel. Szexuális izgalommal kevert agressziót érzett ilyenkor. Izgatottan bújt a takaró alá és befogta a fülét. Ezt az elhárító tartást máig megőrizte alvás I közben. A zene fortissimója erotikus izgalmat kelt benne. Fantáziában opera­ énekesnő —borotválkozás, öltözködés közben szoprán áriákat énekel. GyermekI korában szép szopránhangja volt. Miután ezekről beszél, analízisében indulatát­ tételes szerelem jelentkezik - bizonyítva a kapcsolatot zeneiség és erotikus , élmény között. Az egyik következő analitikus órán a gyönyörről beszél, amit gyermekkorában a has és bél hangjai szereztek neki. Ekkor megjegyzi; csodála­ tos, hogy ebből az időből nincs emléke saját péniszéről. Mintha nem is lett volna. Felmerül a gyanú, hogy a fallikus periódusban teljesen akusztikusán orientáló­ dott, csak annyiban élte meg saját testét, amennyiben az hangot adott. Ez a fejlődés persze a kasztrációs félelem elkerülését is szolgálhatta. A tudattalan­ ban a páciens pénisznélkülinek, leánynak fantáziálta magát, babákkal játszott és anyjának segített a házimunkában. 4. Egy fiatal hegedűművész azzal a kívánsággal keresi fel, hogy szabadít­ sa meg abnormális szexualitásától. Amputált asszonyok protéziséhez kötődik. Az anyja zongoratanárnő volt. Teátrális és aggódó. 11 hónapos koráig szoptatta. 4-5 éves korában mellette aludt az ágyban, elalvás előtt anyja alkarját simogat­ ta. Akkor is ezt tette, amikor reggeli kakaóját itta. Anyja gyakran énekelt neki, 163

mialatt az ölében ült. így tanította zongorázni is, miközben térdével a taktust verte. Az apa - szintén hegedűs - nőies volt, magassarkú cipőt, női harisnyát hordott, parfümözte magát. 0 is színpadiasan viselkedett. Tanítás közben min­ dig fölvette szemüvegét. Emlékszik egy jelenetre: 4 éves korában az ágyban anyja hasán ül, aki ringatja. Pénisze egyszercsak nemiszervéhez ér. Nyomban szigorúan figyelmeztetik. Kisgyermekkora óta onanizál. Keményen megfenyege­ tik, ha ilyet tesz, hímvesszője kőkemény lesz, úgyhogy orvos le fogja vágni és egy üvegpénisszel helyettesíti. 18 éves korában két ízben próbált prostituálttal közösülni, sikertelenül. A perverziót úgy írja le, mint egy hirtelen ütést, mint magnetikus vonzást. Ha egy sántító nőt lát műlábbal, vagy egy nőt karprotézissel, torka kiszárad, szive hevesen dobog. A szexuális érintkezés közben a csonkot simogatja és legnagyobb élvezete, ha a péniszét hozzá dörzsölheti. Ha a csonkot kézbeveszi, úgy érzi, mintha kebleket simogatna, olyan testrészeket érne el, amelyekben van valami földöntúli. (Az anyamell a szoptatás után elérhetetlen.) Gyakran énekelni kezd, ha megpillant az úton egy ilyen nőt. Felismerhető ebben az emlékezés az anyjával töltött időre, vágyakozás valami földöntúlira, amit a zene és ének fejez ki. A paciensnek abszolút hallása volt. A hallásnak anyjával való kapcsolatá­ ban különleges szerep jutott. Intim testi közelségükben talán mellén a szívdobo­ gást is hallotta. J. C. Solomon írja, hogy a csecsemő az anyja szívhangjaira ellazulással reagál. Salk vizsgálataira hivatkozik, aki egy erre a célra szerkesz­ tett készülékkel az anyja szívhangjait adja vissza és távollétében ezzel a gyer­ meket megnyugtatja. Salk sok asszonynál megfigyelte (majomnősténynél is), hogy magzatukat előszeretettel szorítják magukhoz baloldalt. Úgy hiszi, az ösz­ tönmeghatározott válasz az anyai szívritmus intrauterin észlelésének megsza­ kadására. A hallás összefonódása intim élményekkel visszamegy egészen az ősjelenet specifikus hangjainak észleléséig. Talán a libidó fixálódása a protézis­ hez is az ebből eredő zajokhoz kapcsolódik. Otthon sok zenét hallott. Az apa úgy tűnt - összenőtt hegedűjével. Amikor apja egy reggel Dvorák humoreszkjét és Weber Largettóját játszotta, az úgy hatott rá, mint valami varázslat. Bizo­ nyos szavakkal szemben túlérzékeny (pl. csat, csatolni, paráználkodni). Ezek péniszzsugorító hatásúak. Más szavak hátborzongató hatásúak, mint bizonyos hegedűhangok. Az ütemes tapsolás idegesíti, fájdalmasnak és szorongás keltő­ nek találja. A monoton ritmus olyan, mint a szívdobogás, mint az élet maga. 4-5 éves korában megpillantotta az asztal alatt egy fiatal tanítvány anyjá­ nak lábprotézisét. A tanítvány az apjától vett hegedűórákat. Jövésnél, menésnél az asszonyt elárulta léptei kopogó ritmusa. Ez a láb - gondolta - semmit sem érez, de beszél, mint a hegedű, vagy a zongora. Más tárgyaknak fétis jellegük van: pl. magassarkú cipő, napszemüveg. Szeretné, ha napszemüvegben fényké­ peznék le (mint az apját), ez édes érzést kelt, noha ugyanakkor péniszzsugorító. A szemüveg nemcsak az apjával való azonosítást szolgálja, hanem az üvegpéniszt is helyettesíti, amellyel fenyegették. Ebben a korban - 5 éves korában - a WC-én ülve egyszer addig játszott kis hegedűjén, míg annak húrtalpa kettétört. A hegedű már ekkor is protézist jelentett. 16 éves korában egy pádon ülő kol­ dusasszonyt látott, mellette mankója és a szoknya alól kilátszott a lábcsonkja. Ez a látvány lenyűgözően hatott rá. így halad érdeklődése a fétistől (cipő) a 164

protézisen át (hegedű, napszemüveg) a koldusasszony lábcsonkjáig. A háttérben a szívhangokat hallja - a sántító járás ritmusát, édes és hátborzongató varázsvilágát a hangoknak. C) Teória Ezeket az összefüggéseket két oldalról is megközelíthetjük. Egyrészt kiin­ dulhatunk a hangoknak és a vibrációs érzéseknek a szexualitásra gyakorolt hatásából - tehát modellekből, amelyeket a hangvilág a perverz szexualitásnak nyújt. Másrészt a valóságérzék minőségéből, mely egyaránt jellemzi a zenét és a perverziót. Először a modellek: ha pl. a gyermeki szexualitás erősen rezonál a hangra, akkor a disszonancia fájdalomkeltő hatása mazochizmushoz vezethet - míg a konszonancia kedvelése - a hasonlóság keresése - egyfajta mintának fogható fel a homoszexualitáshoz. E két - inkább gondolatkísérlet jellegű ötlet után - Her­ máim a vibrációs érzés és a testséma kapcsolatára irányítja a figyelmünket, amire a III. sz esetben analitikus anyagot kapott. (A neurológus tudja, hogy a vibrációs érzés az érzéskvalitások azon csoportjába tartozik, amibe a helyzet mozgásérzés, érzéslokalizáció és a finomabb taktilitás, tehát a testvázlat felépí­ tésében szerepe lehet.) De a főleg hangra és vibrációs érzésre felépülő testséma különbözik a vizuális taktilis ingerek nyomán felépülőtói. A simogatás is vibrá­ ciós ingerként hathat (1., 4. sz. eset), de a testsémának nemcsak felépülése, de megzavarása is bekövetkezhet ilyen ingerek hatására. A vibrációs ingerre sza­ kadás állhat be a testsémában, mivel bizonytalanabbul lokalizálható: egyszer a mellkasban, majd a fejben, majd a végtagokban érezzük inkább. (Linczényi dr. ezt így magyarázza 1969-es előadásában: Képzeljék el, hogy magukban züm­ mögnek egy i hangot és nem hiszem, hogy bárki ne inkább a fejébe lokalizálná, de ha U-t zümmögnének, az mindenesetre valahol lejjebb lokalizált. Tehát a hangok magassága is, vibrációs eltérése is, részekre szakadozottság érzését hozhatják létre a testsémában. A testséma hasadásával viszont én-hasadás jár­ hat együtt.) Greenacre írja: „bizonyos körülmények közt a gyermek testsémájá­ ban zavar áll be... specifikus aktivitás hatására, mint gyakori masszírozás, ismételt magasbadobálás...” Jelentőséget tulajdonít ennek a perverziók keletke­ zésében, de nem említi akusztikus - vibrációs ingerek hatását. Egy ilyen szakadás a személyiségkép hasadásához vezethet. A IV-es sz. eset pl. önmagát keresztnevén szólította. Mint hallottuk: az én a fejlődés folya­ mán rész-szisztémákból épül fel és áll össze, melyek észlelési modalitásokra szerveződnek (én-magvak). Sejthető, hogy az akusztikusra orientált, zenei adŐttsággal rendelkezőnél specifikus W-szisztéma (Wahrnehmung-system, észlelési rendszer) fejlődik ki, amely az én-magvak integrációjánál az énbe beleépül és ott a maga specifikus munkamódját folytatja, anélkül, hogy eredeti tonális anyag­ hoz kötve maradna. így a variációk keresése, vagy a specifikus akusztikus realitás-irrealitás érzés kiterjedhet más területre. A variációk a zenében a régi és új (archaikus és forradalmi) küzdelmét jelentik. Ezért az akusztikushoz tar­ tozó én-részt is az állandó változás keresése és a meglévőhöz való ragaszkodás jellemzi. Éppen ez a kettő jellemzi a perverziót a változatok folytonos hajszolása és egyben megtapadás egy kisgyermeki kielégülési módnál.

És most érkezünk el a zene és a realitás-irrealitás érzés kapcsolatához. „A hang és ritmus hatására a létkorlátai eltűnnek” (H. Frank). A hangvilág a valóság egy más rétegét jelenti, mint amire a többi érzésszervi modalitás támaszkodik. El­ hangzik, láthatatlan, tapinthatatlan, saját törvényeit követi. A hangokkal való já­ ték külön mágikus világot teremt, mely nem része a való világnak. Költők és írók gyakran hivatkoznak a zene irrealitására. Pl. Thomas Mann: A zene démonikus birodalom, mely legtávolabb fekszik a valóságtól és a legszenvedélyesebb minden művészetek között, absztrakt és misztikus. Sartre: A zene téren és időn kívül játszódik le. Hasonlóan vélekedik Kierkegaard: „Mi­ közben a szellem elszakad ettől a világtól és saját útjára tér, megjelenik az érzéki a maga egész hatalmával, a szellem elhagyta a világot. Az érzéki szere­ lem nem más, mint eltűnés az időben. Az anyag azonban, mely ezt az eltűnést kifejezi: a zene. „Az irreális, az életidegenség gyakran a művészek személyiségé­ ben is tükröződik, panaszkodnak is rá (pl. Bruno Walter). Feltehető, hogy a perverzek szexuális ösztöne a zene valóságérzékéhez igazodik és nem az eroti­ kus valóságérzék útját járja. (Itt Ferenczire hivatkozik, akinek nézetét az eroti­ kus valóságérzék fejlődéséről az elején röviden kifejtettük.) Glover is a hiányos valóságérzéket látja a perverzió egyik gyökerének (1933). Hasonlóan vélekedik több mai kutató (pl. Friend, Rosen). Anatómiai kapcsolat is lehetséges a zene és perverzió között. A temporális lebenyt tekintik auditív és zenei centrumnak. Somogyi szerint a zenei tehetsé­ geknél a gyrus temporális primus elülső része gyrifikáltabb. Ugyanakkor a majmoknál a kétoldali temporális lobektómia sajátos magatartáshoz vezet, amelyet gátlástalanság, fokozott szexualitás, oralitás és öncsönkításos hajlam jellemez (Klüver-Bucy 1958). Friend olyan temporális epilepsziákat ír le, me­ lyeknél fetisizmus, tranzvesztitizmus és exhibicionizmus szerepelt. Epstein (1960-1964) tekintettel saját eseteire és a szakirodalomra állítja, hogy a fetisiz­ mus és a tranzvesztitizmus között egyrészről, az agy, főként a temporális lebeny diszfunkciója között másrészről összefüggés áll fenn. Négy évvel később Hermann a „Déja vü” élményt is bevonja ebbe a gondo­ latmenetbe. Tudjuk, hogy olyan tünetről van szó, mely egyrészt a halán­ téklebeny epilepsziájának egyedüli, vagy bevezető tünete lehet, másrészt előfor­ dul organikusan érintetlen, sőt pszichésen is teljesen intakt személyiségeknél is. A jelen történéseit az a rejtélyes érzés kíséri, hogy mindez ugyanígy már megtörtént egyszer. Állítólag az organikus és pszichogén déja vü között fenome­ nológiai különbség van: az organikus eredetű kínzó, szorongást keltő, a pszichés eredetűt inkább valami nosztalgikus titokzatosság lengi körül. Grastyán szerint a jelen és múlt különtartása, az alkalmazkodáshoz szükséges aktuális emlék­ anyag mobilizálása, a nem aktuális emlékek gátlás alatt tartása a limbikus rendszer és ezen belül főként a hippokampus működésén múlik. A hippokampus betegről szerinte fel kell tételeznünk, hogy rá észleléseink többsége „déja vü” élményként hat. Tehát ilyenkor is egy valóságészlelési zavarról - az idő valósá­ gának észlelési zavaráról van szó. Hermann viszont azt figyelte meg, hogy a perverzeknél feltűnően gyakori­ ak a „déja vü” élmény. Tehát ez esetben is a hangvilágra orientáltság, a perver­ zió és a valóságérzék zavara közti összefüggést sejti. Húsz esetet gyűjt össze az irodalomból: 11 ebből zenei tehetség volt és 10 és fél perverz (fél esetnek egy 166

gyermekkorban kezdődő, m^jd elakadt perverziót számít.) S^ját praxisából 5-6 esetet említ, ahol perverzió, muzikalitás és déja vű együttjártak. Miért e bizonytalanság: 5 vagy 6? Ugyanis az egyik esetben amit közöl, mintha az eddigi gondolatmenetnek a fordítottjáról lenne szó. Egy fiatal­ ember, akinek szexualitása egyébként normális, a Margitszigeten a rózsalu­ gasban találkozik első ízben szerelmével. Ekkor az az érzése: mindez már megtörtént egyszer. Az analitikus anyag alapján feltehető, hogy gyermekko­ rában látott a Margitszigeten a bokrok közt elbújó, csókolózó, koitáló páro­ kat. Ennek a gyermekkori emléknek és a jelen szituációnak hatására tudat­ talan exhibicionista-voyeur tendenciái felerősödtek. Ez esetben tehát nem a valóságérzék zavara az elsődleges, hanem egy infantilis perverz ösztönten­ dencia átmeneti megerősödése az irrealitás-élményt lehetővé teszi. A kettő közti kapcsolat azonban itt is világos. A „déja vű” élménnyel tulajdonképpen visszajutottunk ahhoz a kérdéshez, amibe Freud ütközött 1895-ben: hogyan képes ugyanaz a struktúra az emléket megőrizni - azaz változni - ugyanakkor az új befogadására mindig készen állni - azaz változatlan maradni. (Nem lenne csoda, ha nekünk is déja vű élményünk lett volna az utolsó téma hallatán.) Utaltunk rá, hogy a mai neurofiziológia is küszködik ezzel a problémával. Freud akkor anatómiai és élettani tudásunkat kevésnek találta a probléma megoldására, ezért úgy döntött, hogy pusztán a lélektani tapasztalat alapján konstruál egy személyiségmodellt. Hermann ezt a személyiségmodellt úgy lépi túl, hogy egyben teljes egészében megőrzi - amint ezt az előadás elején említettem. Ott veti fel az anatómiai-élettani faktor lehető­ ségét, ahol ez a rendszerben amúgy is implikált. Nem a perverziót, mint tünetet vezeti vissza organikus alapra. Az - az esetek többségében - autonóm pszichés fejlődésen belül értelmezendő. Hanem az én-fejlődés kiindulópontjául szolgáló tájékozódási módok anatómiai-élettani alapjaiban sejt eltérést. Ez vezet egy olyan élményvilághoz, mely hátterezi a szexualitás megélésének irreális infanti­ lis szinten történő fixálódását és traumatizáló tényezők hatására - tudattalan törvényeit követő áttételekkel — modellül szolgálhat a szexualitás számára. Nem hiszem, hogy Hermann ezt az elméletét a perverziók problémája teljes megoldásának gondolná. De fontos tapasztalati korrelációkra hívja fel a figyel­ met, amelyek talán egy még átfogóbb én-fejlődési elméletbe lesznek majd integ­ rálhatók. Egyben egy olyan kutatói beállítódást jelez, mely a pszichoanalízist saját kifejezésével „ezt a különös hajtást az élettan nagy fáján” - változatlanul a társtudományokkal szerves összefüggésben fejlődőnek látja, mint ahogy kelet­ kezése idején is volt. És ez egy olyan szerző szemléletmódja, aki a lélekelemzés rendszerét talán mindenkinél következetesebben gondolta végig. 1978. júniusi előadás némileg rövidített változata

167

IRODALOMJEGYZÉK Freud, S.: Freud, S.: Freud, S.: Freud, S.: GrastyánE.: Hermann, Imre: Hermann, Imre: Hermann, Imre: Hermann, Imre:

Der Entwurf einer Psychologie. (1895) G. W. XVII. kötet, Fischer, Frankfurt a.M. Die Traumdeutung. (1900) G. W. II—III. kötet. Fischer, Frankfurt a.M. Bemerkungen über einem Fall von Zwangsneurose. (1909) G. W. VII., Fischer, Fankfurt a.M. Das Ich und das Es. (1923) G. W. XIII. Fischer, Frankfurt a.M. Kísérlet a hippocampus működésének az értelmezésére. Ideggy. Szemle, Budapest, 1976. Die Zwangsneurose, und ein historisches Moment in der Überichbildung. Int. Z. f. Psychoanal. 15. 471—480, 1929. Beobachtungen über die Zwangsneurose. Acta Psychotherapeutica et Psychosomatica (Basel - New-York) 81-88, 1960. Perversion und Hörwelt. Psyche 11 827-839, 1970. Drei Arten der psychodynamischen Abläufe. - Dynamische Psychiatrie, 1971.

168

Piaget játékelmélete (Nemes Lívia) (-)

Amióta az előadás elhangzott, Piaget-nak ez a fontos műve magyarul is megjelent. Emiatt itt a referátumnak csak azt a részét vettük át, amely a freudi fogalmakkal ill. koncepcióval vitatkozik. A két gondolkodásmód között a leglényegesebb eltérésnek azt gondoljuk, hogy míg Freud a tudattalan működésében dinamikus tényezőt lát, addig Piaget a tudatos és tudattalan szimbólumok között csak fokozati különbséget fogad el. Felfogása szerint a játékban és álomban megjelenő szimbólumalkotás a beszéd­ fejlődést megelőző szenzomotoros intelligenciának fontos állomása. Játék-álom-tudattalan Hogyan viszonylik a gyermeki szimbolikus játék a tudattalan szimbólum­ hoz? A szimbolikus játék felveti a szimbolikus gondolkodás kedését. Ellentéte a racionális gondolkodásnak, amelynek eszköze a jel. A Saussure-i lingvisztikus iskola szerint a jel önkényes, a jelzettel szociális konvenció és nem hasonlóság köti össze. Ilyenek a szavak, verbális jelek, matematikai szimbólumok. A jelek rendszere teszi lehetővé a szociális gondolkodást. E lingvisztikus iskola szerint a szimbólum motivált jelzés, mert a jelzettel valamiféle hasonlóságot mutat. A metafora pl. szimbólum, mert az alkalmazott kép és a tárgy, amire vonatkozik, kapcsolatban állnak, személyes érzést és nem szociális konvenciót tartalmaz. A soussuri iskola és a pszichoanalitikus iskolák által használt szimbolikus foga­ lom egybeesik: olyan képzet, amely hordoz egy, a közvetlen tartalmától megkü­ lönböztetettjelentést, ugyanakkor a jelzés és jelzett között közvetlen hasonlóság is van. De a tudatos szimbólum mellett Freud megkülönböztet tudattalan szim­ bólumot is, amelynek jelentése a személy számára rejtve marad. Freud, Jung és mások a szójelektől független gondolkodást írnak le, mely struktúrájában és funkciójában szembenáll a racionális gondolkodással. Ennek a gondolkodásnak individuális természete és intimitása szembenáll a szociális gondolkodással is, főként álomban és ábrándozásban manifesztálódik, gyökerei tudattalanok. Piaget tétele: a gyermeki képzeleti játék, vagy fikció, amelynek döntő sze­ repe van a gyermeki gondolkodásban, azt mutatja, hogy a szimbolikus gondolko­ dás meghaladja a tudattalant. Kétségtelen, hogy a gyermeki játéknak van rej­ tettebb szimbolizmusa is olyan előzményekből, melyeket őmaga is ignorál. En­ nekjelentőségét kimutatták a gyermekanalitikusok (A. Freud, M. Klein, Lőwenfeld). De a probléma lényege: van-e demarkációs vonal a tudatos és a rejtett szimbólumok között, vagy csak egyfajta szimbolikus gondolkodás van, amelynek fokozatai vannak? Piaget 1922-ben a berlini pszichoanalitikus kongresszuson előadást tartott a szimbolikus és a gyermeki gondolkodásról, amelyet Freud is érdeklődéssel

169

hallgatott. Ebben azt állítja, hogy a gyermeki gondolkodás szinkretikus és prelo gikus, ezért mutat hasonlóságot a tudattalan szimbolikus gondolkodással és feltehetően átmenetet képez ez utóbbi és a racionális gondolkodás között. Ebből a hasonlóságból kétféle leszármazási sor következik. Kezdetben lehetett az álom, vagy a tudattalan nagy káosza, ebből emelkedett ki a gyermeki gondolko­ dás és közvetítésével a logikus gondolkodás. (Ez volt Piaget régebbi álláspontja.) Vagy fordítva: a gyerek tudatos gondolkodása az első tény, mégpedig a szenzomotoros intelligencia, majd a gondolkodás félig szocializált formjya, amely még prekonceptuális, ezt követi a szociális élet segítségével a gondolkodási művelet. E fejlődés peremén rajzolódna ki akár az utánzás és a belső szemléleti kép, akár a fordítottja: a játék és az álom, amelynek szélsőséges pólusa a tudattalan szimbolizmus - tudattalan abban az értelemben, hogy az egocentrizmus maxi­ muma kiszorítja az éntudatot. Amikor a gyermek az egyik tárgyat átalakítja másikká, feltételezhetjük, hogy ez az asszimiláció tudatos. Pl. J. 1,1 évben egy dobozon lévő kagylót tologat és azt mondja: a macska mászik a falon. Ez tudatos, vagy primér szimbólum; a gyerek tudatában van annak, amit ábrázol. Gyakran megfigyelhetjük azonban olyan szimbólum létét, amelynek jelen­ tését a gyerek maga sem érti. Pl. amikor féltékeny öccse születése miatt és két babával azt játssza véletlenül, hogy a kicsi elutazik, míg a nagy anyjával marad, - feltehetően nem érti, hogy önmagáról és öccséről van szó. Ilyenkor másodla­ gos, vqgy tudattalan szimbólumról beszélhetünk. Átmenet a tudatos és tudattalan szimbólum között főként a likvidációs és kompenzációsjátékban látható, azokban, amelyek meghatározott érzelmi funk­ ciót töltenek be és nem csupán az én kielégülését szolgálják általában. Tehát különösen az affektív szimbólumok közt találkozunk másodlagos szimbolikával és annál inkább, minél mélyebb az érzelem. Ez azonban csak fokozat kérdése és nem elszigetelt válaszfal. Á megkülönböztetés azért is viszonylagos, mert min­ den szimbólum egyszerre tudatos és tudattalan, eredménye mindig tudatos. Pl. amikor a gyerek a kagylót a macskához asszimilálja, miért akarja előhívni a macskát és főleg miért bármivel? Ő maga sem tudja. Á kagyló nem szimbolizál mást, minthogy látott egy macskát a falon, vagy valamely más dolgot, vagyis minden egymásba illesztés a sémába lehetséges. Ennek obskurus mechanizmu­ sa magyarázná egyszerre a meghatározott macska iránti érdeklődést és a szim­ bólum struktúrát általában? Figyelembe kell venni - mondja Piaget - ha nem akarunk a tudattalan mitológiájába elveszni, ha a mentális munka eredménye tudatos is, a mechanizmus maga rejtve marad. A tudattalan nem egy külön régiója a pszichikumnak, mert minden lelki folyamat folytonos, oda-vissza jár a tudatos és tudattalan között. Ez vonatkozik a szimbolikus és racionális gondol­ kodásra egyaránt. Minden szimbólum lehet elsődleges és másodlagos, azaz lehet olyan mé­ lyebb tartalma, amely az adott pillanatban - vagy régóta, vagy sohasem - nem világos a személy számára. Vannak olyan szimbólumok, amelyekről nagyjából lehet látni, hogy a jelentés meghaladja azt, amit a gyerek tulajdonít neki. Ide tartozik Piaget szerint a szimbolikus játékok három csoportja: ami a gyerek saját testére vonatkozik (szopás, kiválasztás); az elemi családi érzelmekre vonat­ kozóak (szeretet, féltékenység, agresszió) és a gyermek születésére vonatkozó 170

játékok. A közvetlen megfigyelés azt mutatja, hogy amikor ilyen érdeklődés kíséri a játékot, a gyerek enyhe izgalmat mutat, sajátosan nevet, zavarban van, hogy hallják, stb. Mért látjuk gazdagabbnak és rejtélyesebbnek ezeket, mint általában a játékszimbólumokat? - kérdezi Piaget. Általános oka, hogy e szimbólumok tar­ talma közvetlenebb kapcsolatban van az alany énjével, regresszívebb, vagy vi­ szonylag állandó affektív sémákat érint. Intim és folytonos foglalkozások ezek, amelyek titkos, be nem vallható vágyakat fejeznek ki. A saját testre, családi viszonyokra és a gyerek születésére korlátozott másodlagos szimbólumok tudattalan volta nem szorul különösebb magyarázat­ ra - Piaget szerint. A gyerek fokozottan érdeklődik olyan dolgok iránt, amit a szülők tiltanak (pl. exkrementum, saját, vagy másik gyerek genitaléja) és tabu­ ként kezelnek (mint a gyerek-születés), és így tudatos feldolgozásukat megaka­ dályozzák. Nem tagadja, hogy a szülőkre és testvérekre vonatkozó játékok nagy­ részt tudattalan tendenciákat fejeznek ki, mert olyan kapcsolatok és érzelmek ezek, amelyek sohasem váltak teljesen világossá és ezért nem is válnak kérdé­ sessé. Vagyis a gyereknek környezetével való viszonya számos affektív sémát mozgósít, amelyekben összekeverednek a személyhez fűződő különböző érzel­ mek. Ezek a sémák gyakran determinálják a későbbi rokon- vagy ellenszenvet is, amelyet nehéz volna másként magyarázni, mint a múltbeli viselkedésmódok tudattalan asszimilációjaként. Az elsődleges és másodlagos szimbolikus játékot Piaget összehasonlítja gyermekeinek ugyanebből az időkből származó álmaival. Megfigyelése szerint az álom 1,9-2 év között jelenik meg a beszéd kezde­ tén. Valószínű, hogy előtte a gyerek nem lát álomképeket, ahogy az emlősök sem álmodnak, ahogy sokan vélik, csak szenzomotoros automatizmusaik van­ nak. (pl. kutya morog álmában.) A csimpánzok lehetséges, hogy képekben ál­ modnak, mivel szimbolikus funkciójuk születőben van. De problémánk függet­ len első megjelenésétől: a gyermeki álom szimbolizmusa összehasonlítható-e a megfelelő kor játékaival, vagy szakadék van köztük, mint a felnőtt gondolkodá­ sa és álmai között? Tudjuk, hogy Freud minden álomban vágyteljesítést lát és felállította azt a hipotézist, (melyet később módosított), hogy a gyerek első álmai közvetlenül vágyait valósátják meg a valóság álcázása nélkül (pl. olyat eszik, amit diétája miatt nem szabad). Kérdés, hogy a szimbolizmus bonyolultabbá válik-e a fejlődéssel úgy ahogy a gyerek játékában, vagy a szimbolikus gondolko­ dás két területe között nincs összefüggés? Gyermekeinek álmaiban könnyű felismerni a hasonlóságot azzal a különb­ séggel, hogy az álomszimbolizmusban van rémálom, míg a félelem a játékos szimbólumban öröm marad, vagyis a dolgok könnyebben intéződnek el a játék­ ban, mint az álomban. De minthogy könnyebb irányítani a játékot, mint az álmot, az természetes és a hasonlóságot még frappánsabbá teszi. Piaget az álmokat is csoportosítani próbálja: vannak egyszerű vágyál­ mok és helyettesítések, hasonlóan a primér szimbólumokhoz. Más álmok kí­ nos eseményt tesznek jóvá, mindezek nem különböznek a játéktól. Más oldal­ ról vannak szorongásos, büntető és önbüntető álmok, amelyek talán álcázotI tabbak, végül aktuális inger áttételei álomképbe (pl. öntözésről álmodik, beI vizel). Ezekre az összehasonlításokra nem érdemes szót vesztegetni. Tudjuk, 171

hogy az álomnak nem a nyilvánvaló, hanem a latens tartalma mutatja meg értelmét, amelyet nem érthetünk meg az álmodó asszociációi nélkül. Piaget azonban nem elemzi az álmokat, hanem arra lyukad ki, amiből kiindul: az álomban a primér szimbólumtól a szekunder szimbólumig minden átmenet megtalálható és feltehető, hogy ebben igaza is van. A gyermeki álom tehát tartalmában és struktúrájában teljesen hasonló a fikciójátékhoz. A különbség a kétféle tudatállapotból adódik: az álmodó elhiszi, amit álmodik, míg a fikci­ óban való hit viszonylagos. Piaget ezután részletesen foglalkozik a freudi tudattalan szimbolikus gon­ dolkodás magyarázatával. Kiemeli a szabad asszciációkat és az álomelemzés technikáját és hangsúlyozza, hogy aki ezt a módszert nem próbálta ki önmagán, az nem tudja a tudattalan folyamatokat megítélni. Két alapvető tényt fogad el: a gyermeki affektivitás jól jellemezhető szakaszokon megy keresztül és tudatta­ lan kontinuitás köti össze a jelenlegi affektív helyzetet a régebbi, sőt legrégebbi szituációkkal. Ezeknek, a tényeknek teljesen megfelel az intellektuális fejlődés, az intelligencia is szakaszokon megy keresztül és ezek a szakaszok megfelelnek nagy vonalakban az affektív fejlődésnek. Másrészt a gondolkodás genetikus vizsgálata is mutatja a jelenben adott tények állandó bekebelezését a régebbi sémákba és a saját aktivitasba, amely szintén kontinuus. Piaget a következő freudi fogalmakkal vitatkozik: Az álomelméletből a cenzúra fogalmát nem fogadja el. Freud szerint az álom mindig vágyat valósít meg, de rejtetten, a nyilvánvaló álom szimbolikus áttétele a latens tartalomnak. Ez az áttétel a cenzúrából, vagy a személy tuda­ tából és felettes énjéből ered. A látens tartalom tehát azért cenzúrázott, mert elfojtott tendenciákat tartalmaz. Az álomelmélet fontos tétele továbbá, hogy minden aktual's helyzet régebbi szituációba agyazódik és minden jelenlegi elfő, tott vágy szükségszerűen kapcsolódik régebben elfojtott vágyakhoz. A szimbó­ lum sohasem egyszerű, mindig poliszimbolikus, többféle jelentésű, amelyeket ezen elfojtott tendenciák eredmenyeznek. A legelemibb szimbólumok is sűrítés eredményei, amelyek —Freud szerint —függetlenek a cenzúrától és a gondolko­ dás ökonómiáéból erednek. De ezenkívül az érzelmi hangsúly eltolódhat egyik képről a másikra és ezt az eltolódást az elfojtás eredményezi. A szimbolizmus felhasználja az azonosítás, projekció, ellentét kettőzés, stb. mechanizmusát. Ellentéte a logikának, mert az örömelvnek engedelmeskedik és funkciója a tudat megtévesztése. Piaget szerint a tudattalan nem más, mint különös esete az általános szimbolizmusnak és így is kell magyarázni. Ha túl nagy távolság is van a felnőtt tudatos szimbolizmusa és a tudattalan szimbolizmus (álom) között, a gyereknél átmenetek vannak a két véglet között,mert a szimbolikus játék hasonló szimbó­ lumokkal dolgozik, mint az álom. Sőt a 2—4 éves gyerek gondolkodása félúton van a tudatos és a tudattalan szimbolizmus között. Ha ez így van, a szimbolikus játék ipso facto magyarázza a tudattalan szimbolizmust, ő maga tartalmaz olyan általános lehetőséget, új dimenziót, mint a tudattalan, vagyis ahogy a személy maga nem érti saját szimbolizmusát Ha a szimbolikus játék a realitás asszimilációja az énhez, amelynek nincs aktu­ ális akkomodációs megfelelője, a tudattalan szimbolizmus eleve radikális egocentrizmusról tanúskodik. Ilyen az álom éppen, mert megszakad a kontaktus a 172

valósággal, vagy ilyenek az elfojtott tendenciák, minthogy a realitás elutasításá­ ból erednek. Elégséges tehát a tudattalan szimbólummal számolni, mert radiká­ lisan egocentrikus állapot teljes elhatárolatlanság az én és a külvilág között, olyan állapot, amelyben nincs éntudat, vagyis a belső impressziók kivetítése a külvilágra is érvényes. Az elfojtás fogalma elégséges tehát a magyarázathoz, de ez részleges és nem általános tényező. A szimbólum érthetetlensége, tudattalan jellegének oka az akkomodáció teljes hiánya, vagyis a realitással való kontaktus hiánya, egé­ szen az éntudat megszűnéséig. Az elfojtás olyan tendencia, hogy az alany vala­ mit nem akceptál, visszautasítja a valósághoz való akkomodációt. Felesleges a cenzúrát segítségül hívni, mert az elfojtás az akkomodáció lehetőségét utasítja vissza, ugyanezért képtelen tudomásul venni. Piaget érvelésének helyességét abban látja, hogy önbüntető álmok is álcázottak, vagyis azok az álmok, ahol a cenzúrának érdeke lehetne a büntetést nyilvánosságra hozni. Minthogy a vágy­ teljesítő és önbüntető álmok hasonlók, közös okot kell keresnünk a szimbolikus ábrázoláshoz: ez pedig a gyermeki és regresszív gondolkodás strukturálódásá­ ban keresendő. A magam részéről nem tudom eldönteni, hogy hasznos-e elvetnünk a cen­ zúra munkahipotézisét. Tény, hogy Freud későbbi műveiben nem tér vissza rá, mert a személyiség instanciái váltják fel a topikus szempontot. De ha ettől a fogalomtól eltekintünk, az a kérdés merül fel, hogy Piaget, aki az élet első két évétől megvonja a tudattalant, s csak a reprezentáció szint­ jén fogadja el, termékenyen hatott-e Piaget további kutatásaira? Egyértelműen nem, ha a gyermeki jelenségvilág feltárására vonatkoztatjuk. Piaget 1945 után a logisztika, a gondolkodás formalizálása és gyermeki megfelelője között keres összefüggést és teljesen eltávolodott a gyermeki és lelki jelenségvilágtól. Ezzel szemben 1945-től új korszak indul el a 0-2 év kutatásaiban Spitz és A. Freud vizsgálataival, amely feltáija a gyerek fejlődésére döntő anya-gyerek kapcsolatot. Piaget bár évekig tartó aprólékos megfigyeléseivel kísérte végig károm gyermeke fejlődését, a kutatási terület beszűkítése miatt az érzelmi tényezők negligálása következtében döntő jelenségeket nem vett észre. Jelenleg Piaget kutatásaival úgy állunk, hogy azokat kell integrálni a gyermekkel foglalkozó kutatások egészébe. 1973. januári előadás második része

173

IRODALOMJEGYZÉK Piaget, J.: Szimbólumképzés a gyermekkorban. II. r. A játék 93-228. old. (Ford.: Mérei Ferenc, Gondolat, 1978.) (La formation du symbole chez l’enfant. Delachaux et Niestlé, 1945.)

174

Játék és kreativitás* (Varga Zsuzsa) A dolgozat első részében Winnicott: Játék és valóság c. könyvéből ismer­ tetem azt a gondolatmenetet, ami a játék és a kreativitás szoros összetarto­ zását mutatja be. Ennek a résznek ezt az alcímet adtam: az átmeneti tárgy­ tól és jelenségektől a kreativitásig vezető út. Winnicott könyve nem foglalko­ zik a játék magyarázó elveivel, a gyermeki játék különböző formáival. Ugyanígy a kreativitást sem mint gondolkodási megnyilvánulást, annak sa­ játosságait tárgyalja, hanem nagyon általános értelemben, inkább mint speci­ ális életforma beszél róla. A második részben egy Greenacre tanulmány nyomán rátérek játékelméle­ tekre, a játék és a szorongás, a szorongás és a kreativitás összefüggésének problémájára. A tanulmány címe: A játék és a kreatív képzelet összefüggése (1959). Harmadszor a játékban, a kreatív tevékenységben rejlő egyik legalapve­ tőbb folyamatról fogok beszélni a szublimáció kérdéséről. Ismertetek néhány, egymástól eltérő elképzelést a szublimációról. Az ehhez felhasznált cikkek: Hartmann Megjegyzések a szublimáció elméletéhez (1955), Kris: Neutralizáció és szublimáció (1955), valamint Hermann: Az egyidejűség szabálya a szublimációs munkában (1924). Végül pedig egy Hermann tanulmányt ismertetek arról, hogyan követhető a szublimációs folyamat speciális művészi tehetségeknél - elsősorban festő és rajztehetségeknél, hogyan egészíti ki a tehetségek magyarázatának addigi elméleteit a szervi lokalizáció tétele. A tanulmány címe: Szervlibidó és tehetség, 1923-ból való. Hivatkozom itt Ferenczi: Hisztéria és a patoneurózisok c. könyvé­ nek egy fejezetére, amelynek címe: A hisztériás materializáció jelenségei. Játék és valóság Winnicett könyvéből, a Játék és valóságból néhány fejezetet emelek most ki. Nem véletlenül adtam ennek a résznek az említett alcímet, ti., hogy az „átmeneti jelenségtől a kreativitásig vezető út”. Könyvéből ugyanis azt a gondo­ latsort követem végig, amelyik bemutatja, hogy az ember belső, szubjektív vilá­ ga és az őt körülvevő objektív világ között létezik egy ún. köztes tér (persze pszichikai és nem fizikai tér). Ebben a közös tartományban helyezkedik el a kreatív tevékenység, a játék, az átmeneti tárgy és átmeneti jelenség, s mindhá­ rom egy közös csecsemőkori élményre vezethető vissza. Kövessük most végig azt a fejlődést, amely az átmeneti tartományban játszó­ dik le, kezdve egy csecsemőkori állapottól egészen a kreatív megnyilvánulásig.

*

D. Winnicott, E. Kris és mások cikkei alapján.

175

Születésünktől kezdve folyton szembekerülünk azzal a kérdéssel: hol a határ a külvilág és a „belvilág” között. A csecsemő belső világának a része pl. az, hogy éhes, a külvilág része pl. az anyamell - nem a csecsemő szempontjából, a mi szempontunkból. A csecsemő szempontjából ez a két világ még nem különült el, a legelső frusztrációs élmény során tapasztalja először a külső és belső világ szétválását. Ebben a még el nem különült külső és belső világban, mondjuk térben helyezkedik el a közbülső élmények kiindulópontja: az illúzió. Ez azt jelenti, hogy ha az anya „elég jó ” - mondja Winnicott, és aktívan alkalmazkodik a gyerek szükségleteihez, vagyis éppen abban a pillanatban szoptatja, amikora gyerek éhes, akkor a gyerek mindenhatónak érzi magát. Ez az érzés azonban illúzión alapul. Kezdetben nagyon fontos, hogy az anya 100%-ig alkalmazkodjon a gyermek szükségleteihez. Az ember életének első aktívan előállított produktu­ ma, kreációja ezen az illúzión nyugszik. Ahhoz azonban, hogy a gyerek a valósá­ got is megtapasztalja, egy idő után elengedhetetlen a fokozatos frusztrálás, ezáltal érzékeli, hogy - Ferenczi szavaival - nem omnipotens. Kezdetben az omnipotencia érzését hallucinációval pótolja, pl. megjeleníti magának az anyamel­ let. A hallucináció lenne tehát a második, amit a gyerek aktívan előállít. Winnicott úgy véli, hogy a hallucináció egyszersmind a fantáziálás kiindulópontja. Ebben a köztes, másképpen: megosztott világban, térben jelenik meg az autoerotízmus, pl. az ujjszopás. A gyerek már nem hallucinációval pótolja a hiányzó anyamellet, hanem egy valódi tárggyal, az öklével, vagy ujjával. Ez a tárgy azonban még nem a külvilág tartozéka. Az autoerotizmus jelensége már megfigyelhető a gyereknél az előbbi kettő, az illúzió és a hallucináció állapota nyilvánvalóan nem. 6 hónapos kortól kezdve megfigyelhető, hogy a gyerek olyan tárgyakhoz kezd különösen ragaszkodni, amelyek már nem a saját testének részei: pl. egy lepedőcsücsökhöz, rongydarabhoz. Ezeket gyakran szájba veszi, simogatja ma­ gát vele, stb. Később egyéb puha tárgyakkal helyettesíti őket: pl. mackóval, amit a gyerek különös szeretettel tüntet ki, mindenhova magával viszi, vele alszik, hagyja hogy piszkos, büdös legyen. Egyszóval omnipotenciával ruházza föl. Ezeket nevezi Winnicott átmeneti tárgyaknak. Az átmeneti tárgy a gyermek szempontjából egyrészt a külső valóság része, másrészt a belső világának része - amennyiben az anyát, az anyamellet helyettesíti, vagy szimbolizálja. Éppúgy egy különböző tartomány része, mint az illúzió a hallucináció az ujjszopás - autoerotizmus. Az átmeneti tárgy és jelenség általános - mondja Winnicott. WulfF fétis­ tárgynak nevezett hasonló tárgyakat. A Freud is megfigyelt korábban ilyeneket gyerekeknél. Talizmánnak nevezte ezeket. A szépirodalom is megörökített át­ meneti tárgyakat: pl. a Micimackót. Hogy illeszkedik e jelenségekhez a játék? A játék kiindulópontja az illúzió vagy a mindenhatóság állapota. Az anya egy ideig a gyerek belső világának egy részét is képviseli. Winnicott - talán nem véletlenül - így fogalmaz: az anya eljátssza a gyerek belső világának egy részét. A játék a gyerek szempontjából ebben a játéktérben kezdődik, az anya-gyerek közötti ún. „potenciális” térben, ami egyben az anyában való alapvető bizalmat

teremti meg. (Ösbizalmat.) Az anya és gyerek közti játék, az illúziótól való megfosztással folytatódik - amelyben a gyerek hol elutasítja, hol újra elfogadja az anyát. Itt kezdődik tulajdonképpen a játék izgalma. A játék az izgalmasságát nem az autoerotizmusnak köszönheti, mondja Winnicott, hanem annak, hogy egy bizonytalanságot rejt magában, azt a bizonylatanságot, amelyet a belső világnak a valóság által történő aktuális kontrollja kelt. (Winnicott a gyerek játékát a pszichoterapeuta és a páciens közötti játék­ hoz hasonlítja. A pszichoterapeuta, ugyanúgy, mint az anya, kezdetben igyek­ szik teljesen „eljátszani” a beteg belső világát; alkalmazkodik hozzá, majd foko­ zatosan segít a betegnek felismerni, hogy élményeiből mi az, ami belső, s mi az ami a külső világhoz tartozik. A játék lenne tehát a gyereki világ közbülső tartományának ötödik meg­ nyilvánulása (az illúzió, a hallucináció, az autoerotizmus, az átmeneti jelensé­ gek és tárgyak után.) Melyek a gyerek játékának a legfontosabb sajátosságai? - teszi fel a kér­ dést Winnicott. Összefoglalva ezeket, a következőket mondja: 1. Jellemzi a gyereket egy olyan állapot, amely leginkább az idősebb gyere­ kek, vagy felnőttek koncentrálásához hasonló 2. A játék tere nem a belső pszichikus valóság. Bár valójában a gyereken kívül helyezkedik el, nem is egészen a külvilág tartozéka. 3. Ebben a játéktérben a gyerek „begyűjt” külvilági tapasztalatokat, s eze­ ket a személyes világból származó „minta” szolgálatába állítja. Ugyan­ akkor az álomvilágból kivetít valamit, álomtartalommal, álombéli érzé­ sekkel mintegy megszállja a külső jelenségeket. 4. Az átmeneti jelenségek egyenes folytatása a játék, a játéknak a megszo­ kott játék, ennek pedig a kultúrális tapasztalatok a folytatásai. 5. A játék feltétele az anya-gyerek közti bizalom. Tere az anya-gyerek közti potenciális tér, amelyben a gyerek az abszolút függőség fenntartá­ sa nélkül is megőrizheti a bizalmat. 6. A játék magábafoglalja a saját testet, mint a) tárgyakkal való manipulálást b) testi izgalmakkal kapcsolatos intenzív érdeklődést. 7. Az erogén zónák izgalma folytonosan veszélyezteti a játékot, ezzel együtt a gyerek én-érzését. 8. A játék kielégülést eredményez még akkor is, ha egyúttal szorongást kelt. A szorongás egy bizonyos fokon túl persze „meggyilkolja” a játékot. 9. A játékot az teszi kellemessé, hogy nem túl erős ösztönös izgalmak kísérik. 10. A játék izgalmasságot és bizonytalanságot rejt magában, ez pedig nem az ösztönös arculatából ered, hanem az anya-gyerek azon kölcsönös játékából, ami a szubjektív (egyéni) tapasztalatoknak az objektívtól (megosztottaktól) való elkülönülését szolgálja. A következőkben azt fejtegeti Winnicott, hogy a kreativitás - amelyen ő egy bizonyos életformát ért, - rokonságot mutat a játékkal, annak ugyanúgy egyenes folytatása, mint az átmeneti jelenségnek a játék. A kreatív személyekről szóló gondolatmenete egészen hasonló ahhoz, amit a csecsemőkről mond: Ott arról beszél, hogy az objektív és a szubjektív világ

közötti térben milyen folyamatok játszódnak le, a kreatív személyekre ugyanezt a formulát alkalmazta a következőképpen: Egyesek számára a külső valóság többé-kevésbé mindig szubjektív ma­ rad. Szélsőséges esetben hallucinálnak: az ilyen személyeket mondjuk skizoidoknak. Nagyon lényeges, mondja, hogy ne búzzunk éles határvonalat skizoid és nem skizoid, sőt skizofrén és nem skizofrén személyiség között. Amiben eltérnek a többiektől, az a nagyon gyönge valóságérzékük. De az embereknek egy másik csoportja éppen az ellenkezője ennek: túlságosan tapadnak az objektiven észlelt realitáshoz, s a szubjektív világ többé-kevésbé érintetlenül hagyja őket. A skizoid személyiséget végerédményben ugyanaz jellemzi, ami a kisgye­ rekeket, a csecsemőket, mégsem mondjuk a csecsemőre, hogy skizoid, mivel az életkorának megfelelő módon mégis alkalmazkodik a környezetéhez. (Itt szeret­ ném megjegyezni, hogy Winnicottot nagyon foglalkoztatja a csecsemő és a skizo­ id személyiség hasonlósága; pl. könyve legelső fejezetében, amelyben a csecsemő világát részletezi, példaként egy skizoid páciensét említi; itt, ebben a fejezetben, amelyben a skizoidokról beszél, a csecsemőt hozza fel példának.) Winnicott szerint, ha a kreativitás lényegét akarjuk megragadni, azt kell meghatározni, hogy az ember szubjektív világa milyen viszonyban van az őt körülvevő objektív világgal. Az előbb ennek két szélsőséges esetét említettem. A kreativitás valahol e kettő között helyezkedik el, az objektív világhoz való nagy­ fokú alkalmazkodást, ugyanakkor a szubjektív világ nagyfokú megőrzését jelenti. A kreativitás tehát annyiban folytatása az illúziónak, a hallucinációnak, az átmeneti tárgynak és jelenségnek, és a játéknak, hogy velük közös térben helyezkedik el, a személy és a külvilág közötti poten­ ciális térben. Míg az átmeneti tárgy és jelenség még végeredményben az anyá­ nak a szimbóluma, az anya és gyerek közötti potenciális térnek a része, - a játék és a kreativitás már egy sokkal tágabb térnek a része - a személy és a környező világ közötti teret tölti ki. Az egyén és a környezet közötti „szakadék” áthi­ dalását szolgálja - azét a „szakadékét” - , ami az anyától való elszakadáskor kezd kialakulni. Ajátékról Greenacre tanulmánya, melynek címe: A játék és a kreatív képzelet össze­ függése, 1959-ben jelent meg. Fölépítése a következő: Először néhány általános megjegyzést fűz a játék és a munka hagyományos elkülönítéséhez, s kiemeli a játék legfőbb sajátosságait. Majd e sajátosságok egyikéről, az ismétlési kényszer eredetéről szóló elgon­ dolásokat csoportosítja. Ismertet ezután néhány játékelméletet, majd néhány szót szól a játék és a kreativitás, végül pedig a kreativitás és a szorongás össze­ függéséről.

178

A játék és a munka szokásos elkülönítése, amely szerint a játéknak nincs meghatározott hasznos célja, míg a munkának igen - meglehetősen felületes különbségtétel - mondja Greenacre. Figyelembe kell venni ugyanis a tudatos cél mellett a tudattalant is. Ugyanakkor - szemben egyes pedagógiai pszichológiai felfogásokkal a kreatív alkotásoknak sem szükségszerű feltétele az, hogy meg­ határozott, kézzel fogható eredménye legyen, sokkal fontosabb az, hogy új erede­ ti produkció szülessen. A játékot az élet egyetemes kísérőjelenségének véli: állatok is játszanak, sőt játékuk speciális funkciót tölt be: pl. udvarlási előjáték, stb. ... Sőt, metafori­ kusán szólva az élettelen dolgok játékát is megfigyelhetjük, pl. a fii játékát a szélben, a fényjátékát az égen, stb... Ezt nem azért említi, hogy mélyremenő következtetéseket vonjon le belőle, pusztán érzékelteni szeretné a könnyedség, a mozgás, az élvezethez jutás szere­ pét a játékban. De legalább olyan lényegesnek tartja a játékban az elhitetést, és az ismétlési törekvést. Az ismétlési törekvés bizonyos értelemben ellentmond a játékra jellemző szabadságnak, spontaneitásnak. Az ellentmondás feloldható, ha arra az ismétlé­ si kényszerre gondolunk, amelyet tudattalan törekvések diktálnak. Mi lehet az ismétlési törekvés forrása? Freud (1920) szerint a jelentős és zavaró élmények megismétlése belső késztetésünk. Ezt az ismétlési kényszert Greenacre fontosnak tartja megkü­ lönböztetni az ismétlési törekvéstől; annak egy speciális esetenként kezeli. Fenichel (1954) 3 kategóriát állít fel az ismétlési törekvések magyarázatához: 1. az ösztönöknek egy, a természetes fizikai forrásaiból származó periodi­ citása, 2. a folytonos küzdelem az elfojtott impulzusok és az elfojtó erők között, 3. a traumatikus élmények megismétlésére való késztetés annak érdeké­ ben, hogy hatalmunkba kerítsük őket. Gyerekek játékára különösen jellemző ez, lényege, hogy a régebben passzívan elszenvedett traumá­ kat aktív módon átélje, úgy, hogy közben ő uralja a helyzetet. Ez nem csak azt jelenti, hogy a kellemetlen élményeket esetleg játékban a ma­ ga javára fordítja, hanem azt is, hogy a saját teherbíróképességének megfelelően adagolva játssza el azokat. 4. Fontos célja az ismétlési tendenciának a valóság-érzék megalkotása. Az egészen új dolgokat idegennek, vagy ellenkezőleg, túlságosan nyugtala­ nítónak éljük meg, a kevéssé újakat kellemesen izgatónak. (Ezt egyéb­ ként számos általános lélektani kísérlet igazolta, pl. elektrofiziológiai kísérletek, komplexitás-preferencia vizsgálatok, stb. ...) A következő kérdésre, hogy ti. miért játszunk egyáltalán, Freud, Waelder, Hendric és Alexander elméletei nyomán válaszol Greenacre. Freud-nsik a felnőtté válni vágyás gondolatát emeli ki, amely részint a belső érési folyamat szükségszerű velejárója, másrészt pedig maga a vágy, hogy a gyermekből felnőtt legyen. A gyermeki játékot mintegy a felnőttség „főpróbájának tartja”. Greenacre a játék szorongásredukáló szerepével kapcsolatosan vitába száll Waelderrel. Nem kétséges - mondja - , hogy a játék a traumatikus élmény után csökkenti a szorongást. Az azonban már igen, hogy olyan mértékben redukálja, 179

mint az Waelder elméletéből kiderül. Valószínűbb, hogy a szorongás egy marad­ ványa hozzájárul a játék mulatságához és izgalmához és ezt a gyerek éppenhogy nem azért tűri, mert a fantázia és a realitás még nem különül el gondolatá­ ban, hanem ellenkezőleg, azért, mert nagyon is meg tudja különböztetni azt, ami valóságos attól, ami csak játék. És csak ezután, miután a játékban repre­ zentációs úton előhívja a zavaró emléket - képes arra, hogy a valóságos élmé­ nyen is úrrá legyen. Waelder elmélete néhány évvel megelőzte A. Freud: Én és az elhárító mechanizmusok c. könyvét. Valóban kérdéses, hogy a gyerekkori játék jóté­ kony” hatása nem abban rejlik-e, hogy a hatalombakerítés által csökkenti a szorongást, azáltal, hogy a gyermek újra meg újra eljátssza a kellemetlen él­ ményt. Bizonyos esetekben azonban a játékban az ismétlés nemhogy segítené, előrevinné a terápiát, de éppen az ellenállásnak, az erős neurotikus elhárítás­ nak a megnyilvánulása. Hendrick játékelméletében a hatalmi ösztönt és a funkciós örömöt említi. A funkciós örömről megállapítja, hogy jellemző rá egy folytonos oszcillálás a prog­ resszió és a regresszió között, mégpedig éppen a legintenzívebb érési időszakban. Ez pedig abból ered, hogy az érés egyik szakaszában a szenzomotoros válaszok enyhébb izgalma kellemes élmény a gyerek számára; - elősegíti a játékosságot. A további érés azonban túl erős izgalommal jár - ez kivált egy regressziót a már ismerős biztonságosabb válasz felé, még mielőtt a további fejlődés megindulna. S ez folyton ismétlődik. A funkciós öröm az élet legkorábbi időszakára, a csecsemőkorra nyúlik vissza. Később a 3. 4. életévben a funkciós játékot még mindig belső késztetések vezérlik, azok azonban egyre komplikáltabbá válnak. A funkciós örömmel jelle­ mezhető játék egyik megnyilvánulása az átmeneti tárgy használata, amire nem­ csak az jellemző, mondja Greenacre, amit Winnicott hangsúlyoz, hogy az egy közbülső szféra az én és a nem én között, hanem az is, hogy bizonyos ritmikus mozgások figyelhetők meg eközben - ugyanúgy, mint a szopás, a gondozás közben - ami pedig az átmeneti tárgy kiindulópontja. Alexander játékelméletében szintén a játék és a kreativitás összefüggé­ sével foglalkozik. Alexander új ötlete az eddigiekhez képest az, hogy a játék egy energiafölöslegből alakul ki, abból az energiafölöslegből, ami már nem szükséges a test fenntartásához, s ami minden szexuális tevékenység forrá­ sa. A gyerek első szexuális ténykedése az, hogy saját testrészeit kezdi új mozgásokra használni, mintegy kikísérletez rajta új lehetőségeket. így Alexander a legfontosabbnak a játék kísérletező voltát tartja, ami ellentéte az alkalmazkodó viselkedésnek. Ezt a kísérletezést őrzi meg a kreativitás is, nem lényeges egy bizonyos probléma megoldása. Az ismétlés szerepe a játék­ ban csak annyi, mondja, hogy ezzel automatikussá válnak a reakciók, s ez újabb energiamegtakarításra ad lehetőséget. És ugyanez érvényes a kreativi­ tásra is, - minden művészi alkotásra jellemző a motivációs erőnek a komplex szervezettsége, ugyanakkor az önmagáértvalósága. Ez a fajta nézőpont behaviorista kicsengésűnek tűnik Greenacre szemében. Úgy véli, Alexander figyelmen kívül hagyja a művész tudattalan törekvéseit, azt, hogy a művészet bizonyos értelemben nem a racionális gondolatok kifejezése.

180

A játék és a kreatív képzelet összefüggésével kapcsolatban Greenacre rövi­ den megemlíti az eredeti, új termék létrehozását, amelyet azonban az ismétlési kényszer többé-kevésbé korlátok közé szorít. Nem hiszi Greenacre, hogy a kreatív erő kialakulását a személyes konflik­ tusok feladása döntő módon elősegítené. Azt sem hiszi, hogy a kreativitás a gyerek játékának szublimált formája lenne. Ellenkezőleg: a művészek gyakran a gyerekekre jellemző játékosságot őrzik meg, gyakran neurotikusak, pszichotikusok, pszichopaták. (Ezt a kérdést a következő fejezet részletesebben tárgyal­ ja.) Utolsó probléma, amit a szerző felvet, hogy a szorongás hogy függ össze a kreativitással. Jogos-e a kreatív egyénnek az a félelme, hogy analitikus terápiá­ ja során nemcsak a szorongása oldódik, de a tehetsége is szertefoszlik. Ezért aztán - mondja Greenacre - sokszor nem is akarnak megszabadulni szorongá­ suktól. Dehát nem éppen ez a lényege a művészetnek, ti. hogy a személy lerea­ gálja a szorongását? De igen, feleli a szerző, de ez csak a művészi produkció idejére vonatkozik, de nem igaz általában. Mint már szó volt róla, a művé­ szetben felhasznált energia a magánéletben ugyanúgy szorongás marad. Még egyetlenegy gondolat arról, hogy képes a művész személyes konfliktu­ saiból, szorongásaiból művészi alkotást létrehozni, mi az, ami az alkotást meg­ különbözteti a játéktól, vagy a neurózisoktól. (Eddig ugyanis többnyire a hason­ lóságukat emeltük ki.) Az, olvashatjuk Greenacre-nál, hogy a művész egyéni konfliktusait nem őrzi meg saját személyének keretein belül, kollektív-kifejezésekké alakítja, s ezzel (bár ez a freudi gondolat nincs benne a tanulmányban, mégis ide kívánko­ zik) „legyőzi az én és a mások között emelhető korlátokat”. A szublim ációról (Kris és Hartmann elgondolása) Ebben a részben azt szeretném bemutatni, milyen elméleti viták alakultak ki a szublimáció fogalmával kapcsolatban, milyen egyéb fogalmakat vezettek be a fo­ lyamat alaposabb megértéséhez (pl. szexualizációt, a neutralizációt, stb.) s hogyan illeszthetők ezek az elméleti megfontolások a gyakorlati ismeretekhez, Kris saját megfigyeléseihez, illetve más szerzők megfigyeléseihez (Freud, Hermann pl.) Hartmann: A szublimáció elméletéről szóló tanulmányban azt fejtegeti, hogy a szublimáció elnevezés, melynek hagyományos jelentése, a szexuális ösz­ tönerők (drive-ok, ahogy Hartmann nevezi) eltolódása az ösztönös céloktól a nem ösztönös, kultúrálisan elfogadott célok felé - nem elég precíz, nem fedi mindazokat a jelentéseket, amelyeket ezzel a fogalommal magyaráznak. Újabb terminusok bevezetésére van tehát szükség, mondja Hartmann, célszerű lenne elkülöníteni, a szublimációt a neutralizációtól és a szexuálizációtól. Szexualizációnak nevezi Hartmann azt a folyamatot, amely során az ego funkciókat szexuális tartalmak szállják meg (a szexuális impulzusok kielégülé­ sének módja tehát kiterjed). A szexualizáció ennyiben megegyezik a szublimáci­ óval. Az eltérés ott van, mondja Hartmann, hogy nem mindegy, hogy az ego funkciók nyernek szexuális jelentőséget, vagy pedig azok a tárgyak, amelyekre 181

az ego törekvések irányulnak. Az ego funkciók (gondoljunk itt pl. gyerekeknél a tisztaságra szoktatásra, bár Hartmann egyetlenegy példát sem említ ezzel kap­ csolatban) elsősorban sokkal labilisabbak, könnyebben ki vannak téve regresszió­ nak, könnyebben átalakulnak közvetlen ösztönkiéléssé, mint a külső tárgyakra szublimált törekvések; másodsorban a szexualizációt a primer, a szublimációt a szekunder folyamatok túlsúlya jellemzi, harmadsorban a szexuális tartalmak­ kal megszállt ego funkciók nem feltétlenül alkalmazkodnak a realitáshoz, (a szublimált törekvések igen). Hiányolja Hartmann továbbá az egyéb, nem szexuális ösztönök átalakulá­ sáról való elmélkedéseket, s javasolja, hogy, nevezzük neutralizációnak, min­ denfajta drive (szexuális és agresszív) eltolódását az ösztönös céltól a nem ösztö­ nös cél felé. Megállapítja, hogy mindezek a fogalmak egy kettős folyamatot rejtenek magukban: egyrészt az energia átalakulását másrészt a cél eltolódását, amelyre az átalakult energia irányul. Kris elmélkedése is ezzel a fogalomelkülönítéssel indul: bár a két folyamat nem elválasztható, és folytonos kölcsönhatásban állnak, mégis célszerű külön elnevezéssel illetni, bizonyos ponton megkülönböztetni őket - mondja a Neutralizáció és szublimáció cikk elején. Nevezzük tehát neutralizációnak az ösztönös (mind szexuális, mind ag­ resszív) energiák átalakulását, vagyis leválását a szexuális vagy az agresszív tartalmaktól, ezen belül deszexualizációnak a szexuális energiák átalakulását; szublimációnak pedig az eredeti ösztönös célok behelyettesítését más célokkal. Kris szerint azért lényeges ez a különbségtétel, mert a cél eltolódása energiaáta­ lakulás nélkül is bekövetkezhet. Mennyiben lényegesek számunkra ezek az elnevezések? Nyilván arra va­ gyunk kiváncsiak, milyen folyamatok zajlanak le a gyermekben, amikor bizo­ nyos - ösztöneihez közelebb álló konfliktusait játékká alakítja; vagy a felnőtt­ ben, aki ösztöntörekvéseit művészi produkciókban éli ki. Mindegy nekünk, hogy neutralizációnak vagy szublimációnak nevezzük-e ezeket a folyamatokat, min­ ket a folyamatok lényege érdekel. Kris és Hartmann nézetei ott térnek el egymástól, hogy Kris e két folya­ matot elkülöníti, mindkettőt alapvetőnek tartja a játék, a művészi tevékenysé­ gek létrejöttében. Hartmann ezzel szemben úgy véli, hogy mindössze egyetlen többszakaszos folyamatról van szó, melynek elsó' lépcsőfoka a neutralizáció (az energia leválása az ösztönös céltól), második a szublimáció, vagyis a levált neutralizált energia hozzárendelődése magasabb célokhoz. A szublimációt azon­ ban mindenképpen megelőzi az energiaátalakulás, a neutralizáció. Hermann egy korábbi, 1924-es tanulmányában, melynek címe: Az egyide­ jűség szabálya a szublimációs munkában, így vélekedik erről a kérdésről: Pfistemek arra az 1922-es publikációjára hivatkozik, melyben a szerző bővebben kifejti, példákon szemlélteti a következő freudi tételt: még a legmagasabb szel­ lemi funkciók kibontakozásánál is jelen kell lennie primer, szexuális ösztön­ energiáknak.

182

Ez azt jelenti, mondja Hermann, hogy a magasabb szellemi funkciók kiépí­ tésében nem elég egy bizonyos libidómennyiség jelenléte, hanem az kell, hogy az éppen kiterjeszkedni törekedjék. Szublimációról akkor beszélhetünk, ha az éppen kiteijeszkedni akaró libi­ dó egy másik, magasabb célhoz rendelődik hozzá oly módon, hogy jelen vannak a libidórezdületek és vele egyidejülegy egy görcsös, valami másra gondolni aka­ rás. Hogy ez konkrét esetekben hogyan nyilvánul meg, azt látni fogjuk majd a tehetségről szóló fejezetben. Mindenesetre Hermann itt hivatkozik egy régebbi tanulmányában bővebben kifejtett gondolatára, mely szerint egy átmeneti mazochisztikus beállítódás lehetővé teszi, hogy pl. a testi fájdalmakat ne űzzük el teljesen, ne is élvezzük mazochisztikusan, ne éljük ki hipochondrikusan, hanem gondolkodás útján dolgozzuk fel. Hasonló folyamatról lehet szó nem fájdalmas, hanem egyéb pl. ösztönös impulzusok esetén is. (Az előbbi gondolatra előadásom során még utalni fogok.) Néhány példát is említ Hermann, ezek közül egyet emelek ki: élet­ rajzokból ismeretes, hogy művészek a munkájuk közben gyakran furcsa szoká­ sokat vesznek föl. Ilyen pl. a kortyonkénti ivás versírás közben (Schillernél), vagy (ugyancsak Schillernél): hideg lábfürdővel kellemetlen érzések előhívása, vagy rothadó gyümölcs szaglásával halálkomplexus előidézése. Még néhány példán keresztül Hermann arra következtet, hogy bár általá­ nos törvény még nem állítható fel a szublimációs munkára nézve, egy szabály azonban igen: A kezdeti ösztönkésztetés és a szublimált tevékenység között a pszichikus jelen (és nem a fizikai idő) értelmében egyidejűségnek kell lennie. Sem Hartmann, sem Rris nem hivatkozik Hermannra, mi azonban összevet­ hetjük az elgondolásaikat. Bár más-más oldalról közelítették meg a kérdést Hartmann teoretikusan, Kris elősorban gyermekeken tett megfigyeléseken, Her­ mann felnőtt betegek anyagán, ill. művészek életrajzán keresztül mindnyájuk­ nál felmerül, hogy mi történik az elsődleges ösztöntörekvésekkel: generalizáció út­ ján eredeti formájukban terjednek-e át más, nem ösztönös tevékenységekre (amelynek feltétele - mint az ingerület terjedésénél a téri, vagy idői egybeesés) lásd Hermann egyidejűségről szóló cikkének zárószavai), vagy pedig az ösztön­ energia átalakulása előzi-e meg a szublimált tevékenység létrejöttét. Nyilvánvaló, hogy ez az egyéni sorsoktól, tevékenységektől függ, s csak egyes esetek elemzése során lehet eldönteni, hogy a két folyamat egyike, vagy másika döntő-e. Hartmann a szublimáció sikerét vagy kudarcát attól teszi függővé, meny­ nyire tud az egyén távol kerülni az eredeti konfliktustól; minél jobban, annál sikeresebbnek véli a szublimációt. Hermann szerint viszont az eredeti konflik­ tusnak egy bizonyos optimális közelsége szükséges a szublimációs munkához. Nem arról van szó, hogy előbb megszabadul valaki a konfliktusaitól, azután keres tevékenységet, amelybe azt szublimálhatja, hanem arról, hogy a konflik­ tus kézbentartása segíti elő a szublimációt. Ehhez pedig annak egy bizonyos közelsége szükséges. A következőkben néhány példát ismertetek Kris tanulmányából gyerekek szublimációs munkájával kapcsolatban. Minden jól felszerelt óvodában van egy nagy festőállvány, ecsetek, állvány I előtt tartókban különböző színű festékek. Kris 2—4 éves gyerekek viselkedését I figyelte meg a festőállvány előtt. Megfigyelése elsősorban a festési folyamatra 183

terjed ki, s csak másodsorban a produkcióra. / azon kevesek akik még ezt a kérdést vizsgálták, nagyobb hangsúlyt helyeztek a produkcióra írja Kris, Alschure és Hatwick (1947-ből, valamint Friess 1952.ből való tanulmányára hivat­ kozva.) Mi a jelentősége éppen a festőállványnak abban az életkorban - kérdi Kris, amelyben a gyermek játékai közül az utánzó szerepjátékoknak van döntő szerepük? A festőállvány ezt a fajta játékot nem teszi lehetővé. Lehetővé teszi azonban, hogy az erre az életkorra jellemző ösztöntörekvést, az anális impulzu­ sokat, s ezeknek is a bepiszkítással szembeni küzdelem rezdületeit transzponál­ ja játékos tevékenységbe. A Kris által megfigyelt gyerekek egy része hosszú időn keresztül pl. azzal foglalatoskodik, hogy különböző színű festékeket összekeveijen egy nagy tálban, vagy az ecseteket összemaszatolja olyan módon, hogy nem a megfelelő színű festékesdobozba helyezi. Ha azután az ecsettel a festőáll­ ványon lévő vászonra (papírra) maszatolhatnak, akkor a piszkítás mellett még egy törekvésük is kielégülést nyerhet, ti. a nagy mozgások kiélése, amelynek kinesztétikus élménye összekapcsolódik az eredménnyel: ecsetnyomot hagy a papíron, ezzel az érdeklődést folyton fenntartja. Nyilván ismerték már ezt az összefüggést a piszkítás és a festékkel való maszatolás között. Amit Kris hozzá­ fűz az eddigiekhez, az a nagymozgás élményével való összekapcsolódás jelentő­ sége. Az anális impulzusok másik fő összetevőjének, a visszatartás-kiengedés élményének gyakorlását Kris nagyon jellemzőnek tartja. Előfordul, hogy a gye­ rekek percekig jelentéktelen dologgal foglalatoskodnak, pl. a kötényükkel, az­ után rohamszerűen kezdenek maszatolni, miközben esetleg anális hangokat hallatnak, genitáléjukat érintik, stb.... (Hogy az ösztönimpulzusnak ez a része „mivé” szublimálódik, arra Kris nem tér ki.) A festési produkció oldaláról nézve Kris nagy jelentőséget tulajdonít a különböző színekkel való bánásnak (pl. sokféle színből nagy gonddal féceszhez hasonló szín kikeverését figyelte meg egy gyereknél), lehetőséget ad például a színkontrasztok, árnyalatok, formák megfigyelésére. A továbbiakban Kris az azonosítás jelentőségét emeli ki a szubl. munká­ ban. Két esetet mutat be, ahol az anyával való azonosulás (aki pl. rajztanár volt) hozzásegített bizonyos konfliktusok rajzolás útján való feldolgozásához. Az ese­ tet részletesen nem ismerteti. Az elmondott Kris tanulmány tehát arra a kérdésre válaszol, hogy egy ösztöntörekvést milyen módon lehet alkalmazkodó tevékenység útjára terelni. De ez csak egy példa a számtalan közül. S bennünket bizonyára az is érdekel, hogy az ilyen általános ösztönimpulzuson kívül az egyéni konfliktusok (mint­ hogy a lelki megbetegedések javarészt ez utóbbiakra vezethetők vissza) hogyan oldhatók fej szublimációs munka útján. Ezt a kérdést tárgyalja a következő, a tehetségről szóló fejezet. A tehetség problémájáról Számos alkotórésze van a művészi tehetségnek. Nyilvánvaló, hogy minden alkotórész külön-külön energiatöbbletet feltételez. Ez az energiatöbblet gyakran bizonyos tipikus konfliktus-konstellációkból származik. Bennünk nyilván olyan kérdések merülnek fel, miért fest a festő, mitől színész a színész, stb ... Kris az előbb említett tanulmányában futólag felsorol néhány ilyen lehetséges szubli­ 184

máció-forrást. Hogy ezeket elméleti hipotézisként állítja-e fel, vagy beteganya­ gán tett megfigyeléseit közli, az nem derül ki. Ilyenek pl: a gyorsan változó azonosítás problémája a színészeknél, mások eltorzításának vágya a karikatu­ ristáknál, a mások díszítésére való törekvés a divattervezőnél stb. Megjegyzen­ dő, hogy Hermann a színészi tehetség tipikus konfliktusának a családi jelenetek által indukált jelenetrendezési törekvést tartja, példaként Chaplint említi. Egy saját betegénél Hermann összefüggést talált a karmesteri pálya és a „mágikus taglejtések” között. Ferenczi a bűvészkedést a mágikus taglejtések korszakára vezeti vissza (ld. A valóságérzék fejlődésfokai...). Kris úgy gondolja, hogy ezek a konfliktusok önmagukban nem elegendők ahhoz, hogy belőlük művészi, vagy egyéb hivatás alakuljon ki, az azonban tény, hogy mint általános libidótónus emelkedettség, nagymértékben hozzájárulnak. Hermann veti fel az Organlibido und Begabung. c. tanulmányában, hogy az általános libidótónushoz hozzájárul a tevékenység kivitelező szervének nagyobbfokú erogenitása. Ezt az elgondolást szervi lokalizáció tételének nevezi, és megpróbálja összeilleszteni bizonyos speciális művészi tevékenységnek egyéb összetevőivel. Indítóul Hermann Ferenczi: A hisztériás materializáció c. cikkére hivatko­ zik, amelyben a szerző Freudot idézve, ezt írja: „A hisztériáról megmondta Freud, hogy az a művészet torz képe”. Röviden ismertetem a tanulmány főbb gondolatait. Ferenczi többek között azt fejtegeti, hogy a konverziós hisztéria egyrészt ,genitalizálja a test azon pontjait, amelyeken a tünetek nyilvánulnak”, s ennek feltétele a „valóság iránti érzék fixáltsága egy bizonyos fejlődési perió­ dushoz”, mely fejlődési fokon a szervezet még nem a környező külvilág megvál­ toztatására igyekszik, hanem saját testének változtatásával - mágikus taglejté­ sekkel kísérli meg a realitáshoz való alkalmazkodást. Alkalmasint erre a fejlő­ dési fokra való visszaesést jelenti a hisztériának a tagi ejtéssel való beszélni igyekvése is. Nem térhetek ki ennek a rendkívül sokatmondó gondolatnak a részletes kifejtésére, illusztrálására, azt azonban még el kell mondani Ferenczi tanulmányából, hogy ezt a korszakot, amelyet autoplasztikusnak nevez, szem­ ben a későbbi alloplasztikussal, jellemzi, hogy „ott az alkalmazkodás még nem a külvilág megváltoztatásával történik” - (gondoljunk itt megint Piaget asszimilá­ ció- akkomodáció tételére). A konverzió mechanizmusa, egyrészt egy álombéli hallucinációval analóg mozzanatot tartalmaz, mivel az álom sem tesz egyebet, mint, hogy az ember vágyait teljesedve ábrázolja, másrészt tartalmaz egy az álomnál mélyebb reg­ ressziós folyamatot, amennyiben a „motilitás” alvás közben meg van bénítva, ellenben a materializációs jelenségnél .... „a tudattalan és tudatképtelen vágy nem elégszik meg a lelki észrevevő szerv érzéki ingerlésével, hanem átugrik a tudattalan motilitásra is.” Ez azt jelenti, hogy topikus tekintetben a regresszió itt a lelki szerkezet oly mély rétegéig hatolt alá, ahol az ingerületi állapotok még nem úgy intéződnek el, hogy azok lelkileg, habár csak hallucinatórikusan is, megszálltak, hanem úgy, hogy az ingerület egyszerűen motorikus úton vezető­ dik le.” Ferenczi ezekkel a szavakkal zárja munkáját: „Valószínű ki fog derülni, hogy ahisztériások tisztán autoplasztikus mutatványai példaképül szolgálnak nemcsak

az artisták és színészek testi produkcióinak, hanem azon alkotóművészek munká­ jának is, akik már nem a saját tes tikkel, hanem a külvilági anyaggal dolgoznak.” Visszatérve Hermannhoz, így folytatja gondolatait: Betegek analíziséből felismerhető, hogy a tehetség összefügg a hisztéria testi megnyilvánulásaival. Rajztehetségeknél, költői tehetségeknél a kivitelező szervnek a szublimálásig jutó erogenitását- a kéz-szájzóna emelkedett tónusát - lehet megfigyelni. E tehetségek pszichogenezisének elméletét próbálja Hermann felépíteni: az addigi - mondjuk - szublimációs elméletekhez (melyek a tehetség és /alamilyen általános libidótónus emelkedet ség összefüggését ismerték fel) hozzájárul egy dinamikus orientáltságú ún. szervi lokalizációs elmélettel. Az elmélet annyi­ ban dinamikusan orientált, hogy feltételezi az ösztönkibontakozás eltolását, vagyis egyik tehetségforma lehetséges transzponálását a másikba pl. rajztehet­ séget költői tehetségbe, stb.... Hermann is megp óbál válaszolni arra a kérdésre, hogy vajon a tehetség öröklésében milyen szerepe van a szervi lokalizációnak. Ezt írja: „Betegek analí­ ziséből kiderül, hogy a végrehajtó szerv magasabb libidója csak egy szélesebb meder, amely bizonyos libidósorsokat meghatároz, és alapjában nem a tehetsé­ get örököljük, hanem a tehetség organikus libidinózus összetevőit, bizonyos szer­ vek libidóhangsúlyát. Hermann több példát említ betegeinek analíziséből, ezek közül egyet ismertetek: Egy idősebb beteg, akinek apai-anyai rokonságában van egy műkedvelő rajzoló —magasfokú kézerotikát mutat. Nemi ténykedésében nagy szerepe van a tapintásnak - ha egy nő a péniszét érinti - ez néha orgazmust idéz elő nála. Kisfiú korában nagy élvezettel simogatott színes bársonyt (kéz-színek oszszefiiggése). Ugyancsak gyermekkorában nagyon tetszettek neki a templomi színes függönyök, különösen a kék és az ezüst. Páciensünknek egyébként feltű­ nően szép kék szeme van. Fiatalabb korában egyszer lelkes romantikus hangu­ latba került, amikor szülővárosában az „Aranykéz” utcában sétált, az utcának még a neve is varázslatos volt számára. Kiskorában aranyműves akart lenni. Mint gyermek, nagyon csintalan volt, sőt kis barátját egyszer kővel halálosan megsebezte. Másodikos korában egyszer a tanítónéni hátrakötötte a kezét. Fel­ tűnő tehát az összefüggés: a színes báj sony simogatása, a kék és ezüst templomi függönyök, a szép kék szeme, az „Aranykéz” utca romantikus élménye, az aranyművesség, a barátja megsebzése a kezével, az iskolai megszégyenítés em­ léke (kézhátrakötés) között; k'emelkedő tehát a kezek és a színek összekapcsoló­ dása. Ez a példa csak egy területen mutatja be a szervi lokalizációs elmélet hasznosságát - mondja Hermann - , de jó lenne más, hasonló jelenségekre álta­ lános magyarázatot találni. így két kérdés merül fel: 1. A festőin kívül a többi művészi tehetségnek nem forrása-e a szervlibi­ dó? 2. Nem művészi tehetségekre vajon alkalmazható-e e felfogás, vagy nem? Az első kérdésre könnyebb válaszolni: rajztehetség gyakran függ össze testi szépséggel, pl. az előbb említett festő gye ekkorában állítólag gyönyörű volt. Gondoljunk pl. Leonardora. Vagy Dürerre, akinek híresen szép keze volt. így a rajzban tehetséges embereknek az alábbi csoportjait különböztet­ jük meg: 186

1. szervi oldalról a) endogén szépség, pl. szép test, szép testrész (pl. kéz) b) szerzett: pl. kéz erogeneitás 2. szervi szépség hiányánál a szépnek lenni vágyás hívhatja elő a tehetsé­ get (pl. Michelangelo). Ugyanez a kérdés költőknél nehezebb: költői tehetségek esetében Hermann felfigyelt az ún. „látnokkomplexum” jelenségére - ami a prófétai képes­ ségről való meggyőződéssel függ össze és kisgyerekkorra vezethető vissza. De ennek is megvan a lokális szervi alapja. Főleg vakokra és csökkentlátókra, de ép látókra is néha jellemző az ún. perceptio facialis, a távolbalátás képessége. Lehetséges, hogy a költők gyerekkorukban észrevették: sötétben is érezni tud­ ják tárgyak jelenlétét - ez pedig valahogy az orális libidónak az arcra, homlokra való kiterjedésével függ össze. Feltehetően ez a látnokkomplexum tudósoknál is fennáll, hiszen a tudás nem más, mint előretudás (vagy előrelátás). Költők direkt vizsgálata esetleg megerősítené, vagy cáfolná ezt a hipoté­ zist. Az azonban figyelemre méltó, hogy ismerünk nagy költőket, akik vakok voltak: pl. Homérosz, vagy Milton. Vagy csökkent látók, mint Arany, Petőfi. Ismeretesek költő tudósok is, akik látászavarokkkal küszködtek. Pl. Bolyai Far­ kas, Fechner. További kérdés, hogy a költők halálkomplexumának lehet-e valamilyen szervi alapja. Tény, hogy Petőfi és Rousseau gyengén fejlett csecsemőként jött világra, Goethe aszfixiásan született. Végül Hermann felhívja a figyelmet a testi fájdalom és a tehetség össze­ függésére. Ez egyben az előbbi felvetett két kérdés másodikára felel, ti. arra, hogy nem művészi tehetségekre vajon alkalmazható-e a szervi lokalizációs tétel. Megint Ferenczit idézi Hermann: „á megsérült testhelyekre nagyobb libi­ dómennyiség áramlik, ha azonban az én elfojtással védekezik ezek ellen, akkor hisztérikus tünet alakulhat ki”. Életrajzokból ismeretes, hogy nagy gondolkodók életében gyakori volt a testi fájdalom, betegség. Darwin tehetsége egy hgyóutazáson kezdett kibontakozni. Előtte szívpana­ szai voltak, ott a hajón heves tengeribetegséget kapott. Élete végéig beteg ma­ radt, így ír magáról: „egész életem egyetlen elfoglaltsága a tudományos munkál­ kodás volt, s az ezen közben átélt izgalom elfelejteti a mindennapos rossz közér­ zetemet...” leírja továbbá, hogy a hajón szokott rá a koncentrálásra. Fechner betegsége megelőzte zseniális alkotóperiódusát. O maga írja: „Okt. 1-én egy rosszullét folytán egyszerre gyorsan és élénken kezdtem beszélni, nem ügyelve azokra a rossz érzésekre, amelyek egyébként jelen voltak. Ekkor nem éreztem a rossz érzéseket. Ha félénken beszéltem, akkor a fejem szenve­ dett, ha nem félénken, akkor nem. Ugyanezt vettem észre elmélkedés közben is...” - Kiemelkedő itt a mazochizmus szerepe. Cardano matematikusról röviden csak annyit (Hermann bővebben ír róla), hogy gyerekkorában apja, anyja többször elverte, egyszer annyira, hogy életve­ szélyesen megbetegedett. Ugyanakkor, ha nem érzett testi fájdalmat, ő idézett elő magának. Pl. virgáccsal ütötte a lábát, harapdálta a karját , böjtölt. Lovaglás, ágyban fekvés, evés közben mindig görcsösen valami másra gondolt.

187

A következtetés, mint azt már a szublimációról szóló fejezetben előrebocsátottam: a fájdalom távoltartásának egy speciális módja az, amit átmenet mazochisztikus jelenségnek lehet nevezni. Nem adjuk át magunkat teljesen a testi fájdalomnak, nem is fojtjuk el, hanem gondolkodás útján dolgozzuk fel azt. Befejezésül és a tehetségről elmondottak összefoglalásáként szeretnék ki­ emelni néhány gondolatot Hermann Tehetség és pszichoanalízis c. tanul­ mányából. A tehetséget mint minden más lelki jelenséget pszichoanalitikus néző­ pontból nem tudjuk teljes egészében meghatározni, matematikai nyelven szólva annak szükséges, de nem elegendő feltétele az, ami a pszichoanalízis problémája. A tehetséghez - csakúgy mint a neurózisok keletkezéséhez is szükségesek biológiai diszpozíciók is. Ezek valószínűleg nem a művészi képesség egészét, hanem bizonyos gyökereit képezik. Emellett nélkülözhetetlenek a kiváltó erők meghatározott traumák, élmények. Pl. egy paciens, aki elsőrangú zongorista volt „fel tudta idézni azokat a kisgyerekkori imádási érzéseket, amelyeket csu­ pasz karokkal zongorázó anyja benne kiváltott.” Beleérzéssel érthető is, hogy az anyai kar-kéz meztelenség erotikuma a zongorajátszás nagyfokú hangsúlyozá­ sában élheti ki magát, hiszen ennek a szublimálásnak az útja már az élmény­ ben ki volt jelölve. De még ha a tehetség hajlamosító tényezői adottak is, kibontakozásukat gyakran gátló tényezők akadályozzák. Ilyen lehet a szorongás, (pl. lámpaláz nyilvános produkciónál), vagy kellemetlen emlékek felidézése: pl. számolási te­ hetségnél válófélben lévő szülők vagyoni megbeszéléseire vonatkozó élmények.. s, olvashatjuk Hermannál „tehetségeket analitikusan összekalapálni nem tud az analitikus, de gátlásokat megszüntetni annál inkább”. Úgy gondolom, az elhangzottak alapján nyilvánvaló, hogy mennyire nehéz akár a szublimációról, akár a művészi, vagy más képesség kibontakozásáról általánosságban beszélni, elméleteket, modelleket felállítani. Megnyugtató is­ meretekhez - csakúgy, mint pl egy-egy neurózis, helyesebben inkább egy-egy beteg megértésénél - csakis egyes esetek alapos elemzése útján juthatunk. /

1977. március

188

IRODALOMJEGYZÉK Ferenczi S.:

A hisztériás materializáció jelenségei. - in: A hisztéria és a patoneurózisok. (1920) Ferenczi S.: A valóságérzék fejlődésfokai és patologikus visszatérésük. - in: Ideges tünetek. (1914) Freud, S.: A költő és a fantáziaműködés. - in: Művészetpszichológia, 1973. Greenacre, P.: Play in relation to Creative Imagination. (A játék és a kreatív képzelet összefüggése.) The Psychoanalytic Study of The Child, 1959. vol. 14. Hartmann, H.: Notes on the theory of Sublimation. (Megjegyzések a szublimá­ ció elméletéhez.) The Psychoanalytic Study of the Child, 1955. Hermann, I.: Organlibido und Begabung. (Szervlibidó és tehetség) Internationale Zeitschrift für Psa. 1923. 9. Hermann, I.: Die Regei dér Gleichzeitigeit in dér Sublimierungsarbeit. (Az egyidejűség szabálya a szublimációs munkában.) Imago 10. 1924. Hermann I.: A tehetség pszichoanalízise. - in: Tehetségproblémák. Budapest 1927/1930. Kris, E.: Neutralization and Sublimation. (Neutralizáció és szublimáció.) The psychoanalitic Study of the Child, 1955 Nemes Lívia: Az értelmi fejlődés és a gondolkodás szakaszai Piaget műveiben. in: Pszichológiai Tanulmányok I. Akadémiai Kiadó, 1958. Winnicott, D. W.: Transitional Objects, and Transitional Phenomena. International Journal of Psychoanalysis vol. 34. 1953. Winnicott, D. W.: Playing and Reality. (Játék és valóság.) Pelican Books, 1974.

Az affektusok pszichoanalitikus elmélete* (Nemes Lívia) Alapjelenségeket, alapmechanizmusokat szeretnénk jobban megismerni, és ez a célkitűzés találkozik azzal a törekvésünkkel, hogy a modem pszichoana­ litikus kutatásokat referáljuk. Az újabb kutatások azonban a legkevésbé jelenségszintűek, hanem inkább elméleti megfontolások, pontosabban Freud elméleti munkáinak filozófiai elméletté emelése vagy tudományelméleti vitája. Úgy tű­ nik, ez az ellentmondó célkitűzés mégis a modern kutatásokból jön, hiszen Green tanulmánya - amelyet referálni fogok - célkitűzésében hasonlóan ellent­ mondó. A szerző' bevezetőjében megállapítja, hogy a freudi és az azóta írott pszichoanalitikus affektus elméletek nem kielégítőek. Tanulmányában azonban nem az elméleteket fogja bemutatni, ezeket közismertnek tekinti, hanem in­ kább ezen koncepciók elméleti hátterét. Tanulmányának célja azonban, hogy a gyakorlati munkát tegye világosabbá, hiszen a mai analitikus praxis az affektus témájára koncentrálódik. „Tudjuk” - írja - „hogy az analízisben nem lehet ked­ vező eredményt elérni affektus változás nélkül. Jó volna, ha kielégítő affektus elmélethez tudnánk visszanyúlni, ez az azonban nem áll rendelkezésünkre, s így a régi koncepciókkal dobálózunk”. Green kiemeli, hogy az elméleti nehézség részint magából az affektus természetéből ered: hiszen nehéz valamiről beszél­ ni, ami lényegénél fogva csak részben közölhető. Ezt a nehézséget nehéz áthi­ dalni - teszi hozzá ironikusan - hiszen könnyebb arról beszélni, amit az affektusról mondtak, vagy arról a módról, ahogy felfogták, mint magáról az affektusról. Ilyen ellentmondó bevezető után, amely Green szerint az affektus termé­ szetéből, Freud nem kielégítő' elméletéből, a praxis hatékonyabbá tételének óha­ jából, s a magunk részéről a jelenségek jobb követésének vágyából ered - meg­ próbálom nemcsak az elméletek elméleti hátterét ismertetni, hanem röviden azt is felvázolni, amit Freud munkái során az affektusról írt; a második részben pedig az utána következő elméletekből csak azokat, ami Green munkájából kimaradt: a budapesti iskola affektus felfogását. Az affektus érzések, érzelmek, indulatok, szenvedélyek összessége, ha eze­ ket a szavakat felváltva is használom, lényegében az affektust jelentik. A Pszi­ choanalitikus Szótár meghatározása: Az affektív állapot lehet kínos vagy kelle­ mes, bizonytalan vagy határozott, jelentkezhet általános feszültség vagy erőtel­ jes levezetés (Abfuhr) formájában. Freud szerint minden ösztön az affektus és a képzet síkján fejeződik ki. Az affektus az ösztönenergia mennyiségének minősé­ gi kifejezésformája. Affektus és képzet viszonya Freud műveiben, ez Green vizsgálatának tár­ gya. Bocsássuk azonban előre, mielőtt e gondolatkörbe belemennénk: Ha a kép­ zet fogalmát a kognitív funkciók összessége felé tágítjuk, és az affektust a motivációk felé általában (amely motivációk között az emóciók speciális cselek­ vésre késztetnek), akkor az általános pszichológia egyik alapkérdésével állunk

A. Green (1977) tanulmánya alapján

190

szemben: hogyan viszonylik az intellektus és az emóció egymáshoz? Mint tud­ juk, a válasz általában nem kielégítő. Piaget (1955) szerint például az értelmi és érzelmi fejlődés párhuzamos, „az érzelmi világ ugyanis azoknak a magatartá­ soknak energetikáját képviseli, amelyeknek struktúrája a megismerő funkció­ kat meghatározza.” Ehhez a nem túl világos megfogalmazáshoz magyarázatot fűz zárójelben: „Ez nem jelenti azt, hogy az érzelmi életet az értelem határozza meg vagy megfordítva, hanem mindkettő elválaszthatatlanul egyesül a személy működésében.” (magy. kiad. 334. o.). Hogyan történik ez az elválaszthatatlan egyesülés a személy működésé­ ben? - ezt a kérdést Piaget fel sem veti, de ez a kérdés izgatja Freudot munkás­ sága kezdetétől. Szinte egész életművén keresztül foglalkozik az affektus prob­ lémájával. Minden korszakában a pszichikus apparátus működésének teljes koncepcióját fejti ki ill. íormulázza újra, amely magában foglalja az affektusról alkotott felfogását is. Ez bizonyítja, hogy ez a fogalom nem tanulmányozható izoláltan. De kezdettől szakít a régi pszichológiai affektiv tónus elképzelésével (vagyis, hogy az érzelmek a megismerési funkciók kisérő jelenségei volnának). Amikor a képzetet és az affektust szembeállítja, kezdettől kimondja, hogy az affektus nincs szükségszerűen a képzethez kötve. Szétválasztásuk: indulat kép­ zet nélkül és képzet indulat nélkül, különböző sorsot biztosít mindkettő számá­ ra. A képzet és indulat szembeállítása természetesen a tudatos és tudattalan szembeállításából következik. Freud még a hisztéria tanulmánya előtt, 1893-ban vezette be az Affektbet­ rag (indulat kvantum) fogalmát. Feltevése szerint minden pszichikus történés ilyen - ha nem is mérhető - indulat kvantummal rendelkezik, amelytől az én vagy mozgásos reakcióval vagy asszociatív munkával szabadulni próbál. Freud feltevésében az affektus olyan energiamennyiség, amely nagyjából az idegimpulzus elektromos töltéséhez hasonló. A feltevés azt is magában fog­ lalja, hogy a pszichikus apparátusnak homeosztatikus funkciója van, amely ezt a megszállást azonos optimális szinten tartja és a túl erős ingadozást kiegyenlí­ ti. E funkció betöltésének két útja lehetséges: a motorika, vagyis az indulat kvantum levezetése (specifikus reakció) és a kötés az asszociatív munkán ke­ resztül. Az asszociációs tevékenység olyan eszköz, amely az affektust kisebb indulat mennyiségekre osztja fel, miközben a kisebb kvantumokat egymáshoz kapcsolt képzetcsoportokra viszi szét. (Gondoljunk pl. egy baleset látványára és annak feldolgozására, amikor sokféle változatban újabb és újabb részletek bőví­ tésével elmeséljük.) Ez a szétszedés, szétosztás azonban nem mindig sikeres. Ez a magyarázata annak, hogy egy csekély benyomás később traumatikúsan hat­ hat patogén kiváltó ok nélkül is. Közbevetőleg csak utalok arra, amit Ranschburg (1973) ír a modern emó­ ció felfogásáról a Félelem, harag, agresszió c. könyvében: Az érzelem intenzitá­ sától és nem minőségétől függ, hogy az egyén veszélynek vagy kedvezőnek itéli meg, menekülni próbál vagy közelíteni. Ezt a megítélést azonban nem az inten­ zitás határozza meg egyedül, hanem a hozzáfűződő asszociációk, az előző ta­ pasztalatok. (Pl. az apa heves ölelése a csecsemőből kezdetben riadtságot vált ki, amely csak később, asszociatív úton válik örömmé.) Az affektusnak bizonyos összeggel, mennyiséggel, intenzitással való kifeje­ zése Freudnál már a legkoraibb műveiben kifejezésre jut és úgy tűnik, máig is 191

jogos koncepció. Hozzárendeli a motoros levezetést (menekülés) és az asszociatív munkát (feldolgozás). A Tanulmányok a hisztériáról (1895) középpontjában a „beszorított” (eingeklemmt) affektus elmélet áll. A „csevegő kúra” (talking cure, ahogy Anna 0. nevezi) pszichoterápiás hatása abból áll, hogy a beszéd cselekvés pótlékul szol­ gálhat, az affektus kiegyenlítődését teszi lehetővé lereagálás helyett. Mint ismeretes, Freud Breuerral együtt azt tapasztalta, hogy a beteg a traumatikus élményt ismételte addig a meglepő eredményig, amíg a tünetet kiváltó okot újra teljes élmémyszerűséggel át nem élte és az indulatokat szavak­ ba nem öntötte. Indulatmentes emlékezés - írja Freud - majd mindig hatásta­ lan; a pszichikus folyamatnak (traumának) olyan élénken kell ismétlődnie, ahogy eredetileg lefutott, in statu nascendi-be kell hozni és azután „kibeszélni”. Közben a hozzátartozó tünet teljes intenzitással újra fellép, majd örökre eltűnik. Gondoljunk pl. Anna O. egyik tünetére a sok közül: képtelen volt vizet inni. Hipnózis közben felidéződött egy emlék: apja betegágyánál egy este a szobába lépve észrevette, hogy angol társalkodónője ölebét a pohárból itatja. Nem szólt semmit, udvarias akart maradni és undorát visszafogta. Az emlék elfojtódott. Hipnózisban felidézve heves szomjúság fogja el, az undor kisérő tünetével, majd a jelenet felidézése és kimondása oldódást hoz, a beteg szomjúságát oltva iszik és ajkán a pohárral ébred a hipnotikus álomból. A tünet ezzel megszűnik. Ebben a példában az undor tünetté, ivásképtelenséggé vált. A hozzáfűződő emlék, képzet - öleb a pohárból iszik - elfojtódott és levált az affektusról. A képzet sorsa - hisztéria esetében - az elfojtás, a hozzátartozó indulaté pedig a tünetképzés, konverzió. A képzet és indulat szétválásának azonban más sorsa is lehetséges, mégpedig az eltolás és a szorongásba átfordítás. Ezekre később lá­ tunk majd példákat. Az a munka, amelyet a pszichikus apparátus az affektusra fordít, párhu­ zamosan fut a képzetre fordított munkával, de különbözik is tőle. Eredetük is különböző. Mint tudjuk Freud, Darwinra támaszkodva az indulatot egykor al­ kalmazkodó és erősen motivált cselekvés posthumus reprezentásának tekinti. (A dühkitöréskor fellépő fogvicsorítás pl. őrzi a filogenetikus múltból eredő szétmarcangolás emléknyomát.) Ez a fajta biológizálás ma már divatja múlt, Green sem fogadja el, az önkéntelenül fellépő fogvicsorítás jelenségét azonban ma sem tudjuk jobban megmagyarázni. Freud ahhoz a tradícióhoz marad hű, amely az affektus eredetét a biológiába, az állati bázisra helyezi. A beszéd szóképei őrzik ennek az eredetnek a nyomait. Freud 1895 körül írt elméleti munkáiban (amelyek kéziratban maradtak) a pszichikus apparátus működési elvét kutatja. Itt fogalmazza meg az örömel­ vet. Ugyanakkor Freud számára a pszichikus apparátus feladata az, hogy a funkcionálását zavaró túl nagy feszültséget csökkentse. Az örömre és feszültség mentességre törekvés ellentmondásnak tűnik. De ha a kínkerülést tartjuk veze­ tő funkciónak és az örömet feszültség csökkenésnek fogjuk fel, ez az ellentmon­ dás feloldható. Ezt az elvet alkalmazta Freud 1924-ig. Ebből adódik, hogy az affektust olyan tényezőnek fogta fel, amely a lelki működést dezorganizálja. Szerző emlékeztet arra, hogy Freud ebben az időben az örömet a fájdalommal állítja szembe (nem a kínossal). így érthető, hogy elméleti rendszere először a fájdalom által előhívott dezorganizáció megoldásának kutatására irányul és a 192

kvantitás mérhető konceptusnak tűnik. Bár fontos szerepet játszik rend­ szerében az örömélmény is, lényegesebb az affektus káros hatása a gondolkodás működésére. Ez a nézőpont - Green szerint - kezdete annak a freudi elmélet­ nek, amely a tudományos gondolkodást emeli emberi ideállá. Freud számára a pszichikus apparátus célja kevésbé az, hogy gazdag élményekhez jusson, inkább az, hogy az élményeket a kül- és belvilág adottságaival egyeztesse és a gondol­ kodáson keresztül uralja. Freud az Egy pszichológiai vázlatában (1895) tisztázni próbálja a vágy és az indulat különbségét is. Ennek a különbségtevésnek heurisztikus értéke, hogy míg a pszichikus apparátus egy képzet előállításával, amely a vágyat teljesíti áltatni hagyja magát, addig az indulat, amely a test belső állapotáról tudósít, nem tud ilyen segítséghez viszonyulni, hanem a primer elhárítást kell fenntar­ tania. így jut el Freud ahhoz a gondolathoz, hogy az elhárítás funkcióját köze­ lebbről megvizsgálja. Úgy határozza meg, hogy az elhárítás a fájdalom elkerülé­ sére és ugyanakkor a szociális, morális tilalmak fenntartására szolgál. Biológiai funkciója, hogy a dezorganizációt elkerülje és pszichikus funkciója, hogy a tiltott vágyakat a tudattól távöltartsa. Hogyan történik azonban ez? Freud hallatlan gondolati teljesítménye, amelynek jelentőségére maga is csak később ébred rá (Fliesshez írt leveléből tudjuk), a következő elméleti stratégia: Az alvást hasz­ nálja fel a pszichikus rendszer működésének természetes határaként, és azt vizsgálja, milyen szerepet játszik a már teljesített vágy, a hallucinációs vágytel­ jesítés produktuma, az álom. És az elhárítást már nemcsak korlátozó funkciójá­ ban fogja fel, hanem úgy is, ahogy átalakulásra ösztönöz az álommunkában. Azt, hogy az Alomfejtés Freud legnagyobb alkotása, magam is így gondol­ tam, de azt a szempontot, amelyet Green emel ki, érdemes átgondolni. Freud célja —Green szerint —a pszichikus apparátus teóriájának megalkotása és ezt sikerült az álom tanulmányozásával elérnie. Alvás közben a lelki tevékenység valóban zavartalanul működik, hiszen a külső információk kikapcsolása miatt az észlelés visszaszorul, és a mozgás, viszonylagos bénultsága miatt a mini­ mumra redukálódik. Freud elérte célját - mondja Green -, de ára, hogy teljes figyelmét a képzetre irányította az affektus rovására. Bár az álommunka fejeze­ tének egy részét az affektusnak szentelte, mégis mellékszerepet játszik, az álomélmény lényegtelenebb, mint az álom jelentése, amelyből az értelmezés adódik. Mint tudjuk, Freud nagy jelentőséget tulajdonít a szorongásos álmok­ nak. A nyers indulatok megjelenésében az álommunka sikertelenségét látja. Az indulat feldolgozása az álommunka különböző mechanizmusainak leírásához vezet. Ismerjük ezeket: sűrítés, eltolás, másodlagos megmunkálás. Részletesebben idézem, amit Freud az álombéli indulatokról ír. Az álombéli indulatokat nem olyan könnyű lerázni, mint az álomtartalmakat szoktuk. Egy mondást idéz: „Ha az álomban rablóktól félek, akkor a rablók képzel­ tek ugyan, de a félelem reális.” Az álomban vagy ébren átélt indulat hasonló inten­ zitású, sőt a képzettartalommal szemben az élmény reálisabb. Az álombéli indulat azonban gyakran nem illik az álom képzettartalmához. Előfordul, hogy közömbös tartalomhoz intenzív indulati megnyilvánulás járul vagy fordítva, borzalmas, ve­ szélyes, utálatos álomtartalom érzelmileg közömbös az álomban. Az álomnak ez a rejtélye könnyen megfejthető. A képzettartalmak eltolá­ son, helyettesítésen mentek át, míg az indulatok változatlanul maradnak. Ha a 193

manifeszt álomtartalom torzításait a latens álomgondolatra cseréljük, eltűnik az ellentmondás. Egy lány pl. álmában nővére kisfiát holtan látta a koporsóban, fájdalmat vagy gyászt azonban nem érzett. Az elemzésből tudjuk, hogy az álom azt a vágyát burkolta el, hogy a szeretett férfit viszontlássa; az indulatnak erre a vágyra kellett hangolva lennie, nem pedig arra, ami azt burkolta. A gyászra tehát nem volt semmi ok. Más álomelemzésből kitűnik, hogy máskor az álom­ munka az indulat okát összefüggéseiből kiemeli és az álomtartalomban tetszés szerint máshova illeszti. (Freud egyik saját álmát elemzi, ahol az egyik helyen a várt indulat elmarad, de máshelyütt, látszólag értelmetlenül, ijedtség lép fel.) Kimondható az a szabály, ha az álomban indulat van, úgy az az álom­ gondolatban is feltalálható, de megfordítva nem. Az álom általában szegé­ nyebb indulatban mint az a lelki anyag, amelynek feldolgozásából keletke­ zett. Az álommunka révén az indulatok elfojtása jön létre. Pl. Freud botani­ kai monográfiáról szóló álma egy a szabadsága érdekében tartott szenvedé­ lyes védőbeszéd, amely felszólítást rejt, cselekedjék úgy, ahogy jónak látja és rendezze be az életét kizárólag tetszése szerint - írja Freud. Az ebből kiindu­ ló álom közömbösen hangzik: Monográfiát írt, előtte fekszik színes táblákkal ellátva, szárított növények vannak mellékelve. „Olyan ez, mint a hullákkal fedett barcmező nyugalma, nem érezni semmit a csata zajából.” (Alomfejtés, 1900, magy. kiad. 347. o.). Freud az álommunka indulat elfojtásának teljes elméleti magyarázatát nem tudja adni. Az indulat felszabadulást centrifugális, a test belseje ellen irányuló folyamatnak gondolja. Olyan ez, mint a mozgató és elválasztási beidegzési folyamatok. Amint a mozgási impulzusok látszólag megszűnnek az álomban, éppúgy meg lehet nehezítve, hogy az indulatokat a tudattalan gon­ dolkodás centrifugálisan felébressze. Ezek szerint az indulatok elfojtása nem az álommunka, hanem az alvás eredménye. Ez az egyszerűbb magyarázat. De Freud hozzárendeli a cenzúrát, mint a konfliktus megalkuvásának ered­ ményét. Az álomtorzítás a cenzúra első eredménye, az indulatgátlás a máso­ dik. A megszüntető, kihagyó, megfordító folyamatok révén végül az álomgon­ dolat indulataiból az álom indulatai lesznek, amelyek az analizált álmok szintézisében jól áttekinthetők. Freud felüdítő szövege után téijünk vissza Green fejtegetéséhez. Döntő különbség a képzet és indulat feldolgozása között az álomban, hogy míg a tartal­ mak elfojtódnak, addig az indulat visszaszorul. Viszont az álommunka legfonto­ sabb mechanizmusai: sűrítés, eltolás, mindkettőre vonatkozik. Az elfojtást azon­ ban Freud hatásosabbnak tartja, inkább „tudattalanná” teszi a pszichikus tevé­ kenységet mint az elnyomás. Green szerint Freud ebben a fázisban elmélete bizonyíthatóságán dolgo zott, azért helyezett nagyobb hangsúlyt az álom megfejtésére, tartalmára, va­ gyis a képzetekre, mintha az indulat és szubjektív minősége azt a veszélyt rejtené, hogy a szubjektivizmus vádja éri. Ha a hangsúly a képzeten van és átalakulása bizonyítható - gondolja Green, hogy gondolta Freud - , akkor a tudattalan léte meggyőzőbb és „tudományosabb”. Azt remélte, hogy mindenki által utánvizsgálható módszert teremt. Az Álomfejtés ideálja - hasonlóan az öt éve írt Vázlathoz - a tiszta tudományosság, és emiatt az affektusok problémája tisztázatlanul marad. 194

A következő 15 év munkája a klinikai tapasztalatokat növelte és valószí­ nűleg már érdeklődtek Freudban a néhány év múlva megfogalmazott elméleti változások is. Green úgy gondolja, hogy mielőtt Freud új elméletére rátért vol­ na, metapszichológiai munkáiban összefoglalta az eddigieket. Két nehéz cikk következik, mindkettő 1915-ben jelent meg Az elfojtás ill. A tudattalan címmel. Vizsgáljuk meg előbb, mint mond Freud. Az elfojtás c. cikkének kérdésfel­ tevése, hogyan megy végbe a kinkerülés, ha a veszély belső illetve egy ösztöninpulzus mikor válik veszélyessé? Feltételezi, hogy a kielégítetlen ösztöninpulzus nem közvetlenül válik kínossá (ez legfeljebb növeli a szükségletfeszültséget), hanem az elfojtás folyamatában válik azzá. Az elfojtás lényege, hogy az nem egy aktus, hanem folyamat: utánfojtás. Fel kell tételezni, hogy eredetileg egy infan­ tilis őselfojtás történt, amely fixációt hozott létre, s ez a fíxáció minden közelébe kerülő asszociációt magához vonz és ugyanakkor kínossá tesz vagyis eltaszít. Ez a vonzó és taszító hatás szüntelenül megújul az elfojtásban. így a tudatból kivont ösztönreprezentáns zavartalanul tovább fejlődik, a sötétben burjánzik tovább. Extrém kifejezésformákat talál, amelyeket a neurotikus túlértékel, ide­ gennek érez, veszélyes ösztönerőnek tart. Ez a csalóka ösztönerő a fantáziában való gátlástalan kibontakozásnak és a meghiúsult kielégülés feltorlódásának, pangásának eredménye. így okoz tehát a kielégítetlen ösztön kínt és termeli újra meg újra önmagát. Az elfojtás fenntartása állandó erőbevetés, míg felszá­ molása ökonómiai megtakarítás. Ez a szép és tömör megfogalmazás bármely neurózisra alkalmazható, fel­ idézi a tünettel való hiábavaló küzdelmet és egyben a gyógyulás útját. Freud itt felfigyel arra is, hogy a klinikai tapasztalat alapján szét kell választani valamit, amit eddig egységesnek tartott, mégpedig az ösztönöket reprezentáló képzeteket és a pszichikus reprezentánsok másik elemét, amelyet indulat kvantumnak nevezett. Erről az affektus kvantumról azt tudjuk, hogy levált a képzetről (követtük már a hisztériás tünetben és az álomban) és menynyiségének megfelelő kifejezés formát talál az érzésekben. Az elfojtás azonban nemcsak a képzetek elfojtásából áll, hanem az ösztönreprezentáns mennyiségi tényezőjének elfojtásából is. Az elfojtást tehát a képzetek elfojtásán és a ráható ösztönenergia elfojtásán keresztül kell követnünk. A képzet sorsa nem lehet más, mint a tudattól való távoltartás. Ennek különböző fokozatai lehetnek. (Szép hasonlata, hogy a nem kívánt vendéget nem engedem be a szalonba, az előszobába vagy a lakásba sem, sőt őrt állítok az ajtó elé.) Az ösztönreprezentáns mennyiségi tényezőjének háromféle sorsa lehet: az ösztön teljesen el lesz nyomva vagy minőségileg színezett érzelemként lép előtérbe vagy az ösztönenergia szorongássá alakul. A gondolatmenet abból indult ki, hogy az elfojtás szándéka a kínkerülés. Ebből következik - állapítja meg Freud - , hogy az affektus sorsa sokkal fonto­ sabb mint a képzeté. Ha az egyénnek nem sikerül a kíntól vagy szorongástól megszabadulnia, akkor az elfojtás nem mondható sikeresnek akkor sem, ha a képzetrész eléri célját. A megelőző tanulmányokban már említettünk háromféle sorsot, ott a tü­ netképzés szempontjából említi Freud, hogy az affektus konverzióvá alakul a hisztériánál, indulat eltolással dolgozik a kényszemeurotikus és az indulat szo­ rongássá alakul a szorongásos neurózisban. Itt Freud lehetségesnek tartja, hogy

az ösztönreprezentáns mennyiségi tényezője teljesen elfojtódik és így sikeresnek mondható, hiszen nem okoz tünetet, de lehetségesnek tart minőségileg színezett érzelmeket is, de úgy véli, hogy minden neurózisban az ösztönenergia affektussá és különösen szorongássá alakul. Green e cikkel kapcsolatban azt vitatja, hogy míg Freud ösztönrepre­ zentánsról beszél, addig az affektusnak nem tulajdonít reprezentáló funkciót. Az ösztönreprezentáns - Freud szerint - képzetreprezentánsra és affektusra hasadhat. Talán azért, mert az affektus tudattalan státuszát tisztán mennyi­ ségileg próbálta megragadni. A reprezentáns státuszt a képzetekre (répresentation) tartotta fenn, vagyis az észlelés sorra. Gondolkodásában a repre­ zentánsok emléknyomok, míg az indulatok levezetés folyamatok. Ma - írja Green — nem tűnik elfogadhatatlannak, hogy minden pszichikus művelet energiát mozgósít, a képzetreprezentánsnak éppúgy mint a beszédnek van le­ vezetés funkciója is. Ez a levezetés bizonyára kisebb mint az affektusnál, de mégsem lehet tőle eltekinteni. Összehasonlítva az affektus elnyomás 1900-as fogalmát, amelynek az volt a funkciója, hogy a kínos tartalmakat mind távolabb tartsa a tudattól, mind tudattalanabbá tegye, addig 15 év klinikai tapasztalata abban látja az indulat­ elnyomás feladatát, hogy a kínos indulatokat gondosan semlegesítse. Green hozzáfűzi, hogy ha ez a semlegesítés túl jól sikerül, akkor az én elszegényedik és nem tudja az elfojtást szelektálni, illetve a kínosra redukálni. A tudattalan (1915) munkájában Freud felveti a tudattalan érzelmek kér­ dését. Azt vitatja, hogy az érzelem lényegéhez tartozik, hogy érezzük vagyis tudunk róla. Ha nem tudunk róla, akkor nincs. Mégis a pszichoanalitikus gya­ korlatban tudattalan szeretetről, gyűlöletről, dühről beszélünk, de megtalálha­ tóak a tudattalan bűntudat vagy tudattalan szorongás kifejezések is. Az a hely­ zet ugyanis, hogy lehet egy érzelmi-indulati rezdülést észrevenni, de félreismer­ hetjük. Az elfojtás miatt eredeti jelentése másik képzettel kerül kapcsolatba és a tudat számára így jelenik meg. Ha a helyes összefüggést helyreállítjuk, akkor az eredeti affektust tudattalannak nevezzük, bár az indulat sohasem volt tudat­ talan, csak az elfojtott képzet visszaszorította (lásd A.O. undorát az ivástól). A tudattalan képzettel összehasonlítva: a tudattalan képzet elfojtás után a tudattalan rendszer reális képződménye, míg a tudattalan indulat ugyanitt csak kiindulási lehetőség, amelynek nem szabad kibontakozni. A különbség az, hogy a képzetek megszállások az emléknyomok alapján, míg az érzelmek levezetés folyamatok, amelyeknek megnyilvánulását érzésként vesszük észre. Ha az elfoj­ tásnak sikerül meggátolni az ösztönrezdülés átfordítását affektusba, az azt mu­ tatja, hogy a tudatos rendszer éppúgy uralja az affektivitást mint a motilitást. Az elfojtás tehát az affektus kifejlődésétől és a motilitástól is távoltart. Indula­ tainkat normális esetben uraljuk, de még a normál életben is bizonyos esetek­ ben felismerhető a tudatrendszerben az affektus primátusa. Az affektust Freud egy potenciális túlerő szempontjából fogja fel - állapítja meg Green - amelyet uralni lehet. Freud az érzelmeket azonban csak mennyisé­ gi szempontból, a tudathoz való viszonyában tárgyalja. Igaza van abban, hogy az affektus csökkenthet egészen a kioltásig vagy bizonyos kvalitás felvételével egészen a tudatosodásig juthat el. Eddig a pontig érthető, hogy az indulat elnyo­ más hatása mennyiségi. A szorongás elmélet azonban, amely szerint az elfojtott 196

libidó szorongássá alakul, nem lehet pusztán mennyiségi változásokkal minősé­ gi átalakulás nélkül magyarázni. Hiszen a klinikai tapasztalat is azt mutatja, hogy a szorongásnak különböző formái és a kínos indulatok különböző fajtái lehetségesek. A kényszemeurózis pl. a szorongást a cselekvés síkján rituálékká alakítja, a gondolkodás síkján kétségekkel való gyötrődéssé válik, a morális szférában pedig lekiismeret furdalást okoz és figyelmeztet az ösztön elleni szün­ telen harcra. Sok elvi nehézség eltűnt volna - írja Green - ha Freud felteszi, hogy a képzeteknek és az affektusnak a tudattalanban különböző módusza érvényesül. Az indulatok kapcsolódhatnak a képzetekhez vagy szabadon lebegő állapotban maradhatnak, de belső átalakuláson mennek keresztül. A kérdést úgy lehet összefoglalni, hogy ökonómiai szempontból az affektus az, amelynek az elnyo­ más következtében tudattalanná kell válnia, míg topikus szempontból a képze­ tek azok, amelyek az elfojtás segítségével tudattalanok maradnak. Az ökonó­ miai és topikus szempont — amelyeket Freud állandóan ellentétbe állít — a dinamikus szempont befolyása alatt állnak. Green szerint, ha Freud nem fáradozott volna kezdettől azon, hogy az affektust a képzeteknek rendelje alá, éppen ezért, mert szabadulni akart a hipnózis és katarzis kezdeti fertőzéseitől, ahol az affektusnak nyíltan elsőbbsége volt, akkor talán korábban felismeri az affektus problémájának jelentőségét. A második topika kidolgozása után 1923-ban (.Az ősvalami és az énben) Freud visszatér a tudattalan affektus irritáló problémájára. így ír róla: A belső érzékelés a lelki apparátus legmélyebb rétegeiben lejátszódó folya­ matokról ad érzéseket. Ezek kevéssé ismertek, legjobb példájuk még az öröm­ kín sorozat. Ezek az érzések ősibbek, elemibbek, mint azok az érzékietek, ame­ lyek a külvilágból származnak és még az öntudat homályos állapotában (csecse­ mőkorban) is létrejöhetnek. Ezek az érzések -sok helyen jelentkezhetnek és el­ lentétes kvalitással bírhatnak. Az öröm jellegű érzések egyáltalán nem kényszerítőek, de ilyen jellegűek a kín-érzések, amelyek változásra, lezajlásra, leve­ zetésre törnek... „Ha a lelki élet lefolyásában mennyiségileg és minőségileg valami másnak nevezzük azt, ami mint öröm és kín válik tudatossá, akkor kérdés, hogy ez a másvalami tudatossá válhatik-e az eredeti helyén vagy az érzékelő rendszerigkell-e tovább haladnia.” Ezt idézve úgy tűnik, hogy a külső és belső észlelések inkább közelítve vannak egymáshoz mint ellentétbe állítva. Ebben a megfogalmazásban Freud az érzelmek ősi, elementáris jellegét emeli ki illetve azok testben való gyökerezését. Valóban kivehető, hogy elméletének továbbfejlődésével az affektusok és ösztönimpulzusok mind közelebb kerülnek egymáshoz, szemben a korábbi­ akkal, ahol inkább a képzetreprezentáns volt az, amely az ösztön ismertető­ jeléül szolgált. Tehát általános odafordulás történt az affektus felé. Ezt az Es definíciójában is felismerjük (1923), amelyet Freud úgy fogalmazott meg, hogy minden utalás hiányzik a képzetre. Sőt Freud olyan messzire megy megállapításában, hogy az Esben nincs semmi, ami a képzetnek vagy tarta­ lomnak megfelelne. Az Es-ben nin más, csak ösztönimpulzusok, amelyek ki­ elégülésre törnek. A tudattalan indulatok kérdése azonban még mindig nem megoldott. Tér­ jünk vissza az idézett textushoz és a talányos „másvalamihez”. Freud így foly197

tatja: „A klinikai tapasztalat azt mutatja, hogy ez a másvalami úgy viselkedik, mint egy elfojtott rezdület. Hatóerőket tud kifejteni anélkül, hogy az én ezell­ nek kényszerítő mivoltát észrevenné. Csak az ellenállás e kényszerrel szembeni és a lezajló reakciók visszatartása teszik rögtön ezt a másvalamit kínérzéskéntl tudatossá. Ilyen pl. a fajdalom - ez a külső és belső észlelés között álló átmeneti j jelenség amely belső érzékletként viselkedik akkor is, ha a külvilágból erei Helyes tehát az a tétel, hogy az érzések csak úgy válhatnak tudatossá, ha azok az érzékelő rendszerhez eljutnak. Ha az odavezető út el van zárva nem jöhetne! létre, bár a nekik megfelelő másvalami az izgalom lefutásában ugyanaz.” {k idézet nem szó szerinti, Az én és az ősvalami 25. o.) így jut el Freud ahhoz a tételhez, hogy az affektus vagy tudatos vaj; tudattalan, de nem képez tudatelőttes szóképzeteket. Ha az érzelmek szóképp tekhez is kötődnek, nem azáltal válnak tudatossá, hanem közvetlenül. Ez az idézet megmutatja, hogy Freud fenntartásai terminológiai terme szetűek és hogy a tudattalanban többféle lét-modus van. Ez megengedi, hogj az affektusról mint tudattalan modalitásról beszéljünk. Végső soron az affektus és képzet leglényegesebb különbsége abban áll, hogy az indulat nem toll közvetlenül a szóbeli emléknyomokkal kapcsolatban állni. Green ismét ráiríj nyitja a figyelmet a bevezetőben mondottakra: az affektus artikulációjának« beszéd szab határt. A verbalizálás indukálja az affektust, főként indirektpl lyákon. Az affektus önmagában való szubjektív modalitás. Expresszív dima ziója azonban nem zárja ki, hogy jelentését felfogjuk. Kommunikatív közvei tés áll fenn affektustól affektusig vagy konszenzus a szóbeli üzeneteken ki resztül, amelyek az érzelmek üzenetére vonatkoznak, míg a szóbeli infom cióknak pusztán tükrözés jellegük van. Készen áll-e már az út ahhoz, hogy Freud az affektus minőségének jelent® gét is felismerje? Bizonyos megjegyzések már utalnak erre. 1924-es cikkében fék ti a kellemes feszültséget és a kellemetlen oldódás lehetőségét is. 1925-ös cikkét fontos megállapítást tesz: A beszéd a tagadáson keresztül csökkentheti az elfojl és így pusztán előjel váltással orvul a tudatba engedheti az elfojtott tartalmat. (I 9 éves fiú pl. arról mesél, hogyan szerel a lakás különböző pontjaira csengd fényvillanókat és hogyan adhat le egyik szobából a másikba morzejeleket.-ff gyón fontos lehet neked, hogy anyuval folyton kapcsolatban legyél - mondom-l Ián ha nincs ott, valamitől félni kell? - A betörőtől biztos nem, hiszen zárva vas ajtó - feleli rögtön, vagyis a tagadáson keresztül bevallja, hogy a betörő miatti rel vészcsengőket.) Az elfojtott tartalom intellektuális átengedése az elhárításiJ nőverek közül a legmegfoghatatlanabb - állapítja meg Freud. Végül 1926-os tanulmányában korábbi nézeteinek teljes megfordítása jut. Elnyomásról már nincs szó: „Ha a képzet és affektus sorsát szigoréra akarjuk szétválasztani, akkor az elfojtás kifejezést az affektus számárai fenntartanunk és a képzet sorsának számára a tagadás kifejezés a helyes« írja Freud. Végül tehát az affektus lesz elfojtva, amely megjelölés elősii képzet számára volt fenntartva. Green szerint ez a változás azzal függ ifi hogy Freud ebben az időben a pszichózissal és perverzióval, a hasadással} fragmentációval foglalkozik, vagyis túllép a neurózis keretein. Most áttérünk a Gátlás, tünet és szorongás (1926) Freud tanulmánya zésére, Green az új szorongás elmélet szempontját emeli ki. Az elmélet léi* 198

abban áll, hogy míg Freud eddig úgy gondolta, bogy a libidó a neurózisban az elfojtás mentén alakul át szorongássá, addig ebben a munkájában revidiálja eddigi álláspontját: a szorongás helye az énben van, az én szorongás készenléte ük, a primer. Ezért ad le az én vészjelet (szorongás szignált), ha valami kínosan ekérinti és ez ad indítékot az elfojtásra. Tehát nem az elfojtott libidóból indul ki a sen szorongás, hanem az énből, amely mozgósítja az elfojtást. ént Ez az elmélet először átfogó klinikai területet tár fel. Áttekintést ad az leti indulatáttételes neurózisok korlátozott szorongás formáiról, a kevésbé korláred. tozottakról, a heves, ismétlődő szorongás formákról, a szomatikus részvétel izok formáiról és azokról, ahol a szorongás látszólag eltűnt, neutralizálódott. Más.nek részt a szorongás pszichogén eredetének különböző formáit veszi tekintetbe: (Az szorongás a fenyegető tárgyvesztéstől, a szeretet elvesztésétől, a felettes én­ től. Innen kezdve minőségi megfontolások kerülnek túlsúlyba a mennyiségivagy vei szemben. Itt Freud különbséget tesz szorongás, fájdalom és gyász között, spzeEzeknek a minőségi különbségeknek a vizsgálatára az első topikus modell nem volt megfelelő. rméA szignál szorongás és traumatikus szorongás megkülönböztetése, az én hogy szerepének felismerése a szorongás kiváltásában olyan eredmények, amelyiffek- nek az elméletben messzemenő következményei vannak. Az aktuálneurózis n tud szomatikus szorongását megkülönbözteti az áttételes neurózisok pszichés ráirá- szorongásától; a szignál szorongásnak jelentésfunkciót tulajdonít, míg a traunak a matikus szorongásnak, amely az ingerkorlátot és az elfojtást áttöri, energetikt pá kai funkciót. Itt két rendszer válik láthatóvá: egyik az értelemnek, a másik imen az erőnek engedelmeskedik. Az indulat szignálfunkciójával bizonyos mértéizvetí kig lehetővé válik olyan affektus elmélet, amely szerint az affektus a gondolen ke kodással analóg módon funkcionál. Hogy a szignál szorongásnál a levezetés farmé kisebb energia hozzájárulással történik, megfelel annak a tapasztalatnak, hogy a pszichikus apparátus a külvilágot kis energia befektetéssel tapogatja entó'si le. Affektus és gondolkodás között csökken a szakadék, az affektus továbbra n felv már nem az egyetlen tényező, amely a gondolkodást zavarja. De továbbra is kkébt áll, hogy az affektus túlsúlya vagy betörése hasonló a külső traumához, slfojtá amelyre a pszichikus apparátus nincs felkészítve. at. (E|Az elmélet átgondolásában igen nagy jelentőségű, hogy Freud érdeklőingőki dése a belső trauma koncepciójára irányul, amelynek mennyiségi és minőségi t. —IS variánsai az anyai objekt frusztrációiból keletkeznek. A biológiai védtelenség om — tehetetlenül szolgáltatja ki a csecsemőt feldolgozatlan ösztönkövetelményeia van nek annak lehetősége nélkül, hogy legmohóbb vágyait kielégítés útján csökliatt s kentse. Ez mély zavart hív elő és helyt ad az én dezorganizációjának, amely ítási r még nem képes elhárításra, hogy az elviselhetetlen szorongáson úrrá legyen. Valószínű, hogy súlyos kommunikációs zavaroknak hasonló következményei lításá vannak (lásd autizmus). jorúbl Freud e tanulmányának jelentősége, hogy az ödipusz ill. kasztrációs komp­ iára lexum túlsúlyát az elszakadásos szorongásra helyezi. Ezzel az apa szerepének yeseb hangsúlyozása az anya szerepére helyeződik. Ennek kapcsán feltehetjük, hogy előszi az anya a gyerek számára olyan szorongásokat közvetít, amelyek elvesztésének igg ös katasztrófájából vagy hosszabb távollétének kétségbe eséséből keletkezik és traással umatikus szorongásban manifesztálódik. Másoldalról az anyának ezzel ellentéány e et lén

199

tes szerepe is van, a pszichikus folytonosság élményének organizálója, a rombo­ ló hatásokat jóvá teszi, előkészít más elhárító mechanizmusokra, amelyekre a gyereknek veszélyhelyzetekben szüksége van. A regresszív tendenciákkal szemben - amelyek a belső trauma dezorganizác'ójából és elhárításukból adódnak - az anya lehetőséget kínál anticipációkra, vagyis emléknyomok képzetszerű és affektív megszállásra, amelyek a fejlődés során lehetővé teszik a szimbólum funkciókat. Ez az összefoglalás, amit Green ad, természetesen nemcsak Freud 1926-os munkájának rezüméje, hanem sűríti mindazt, amivel a pszichoanalitikus gon­ dolkodás éppen e tanulmány nyomán, az azóta eltelt 50 évben gyarapodott. Következtetések. A képzet és affektus kezdeti szétválasztása Freud azon fáradozásáról tanúskodik, hogy a tudattalanban különválasszon két alrend­ szert, amelyek lényegüknél és sorsuknál fogva különbözőek. Ha előbb a képze­ tek feldolgozása részesült előnyben, akkor ez —Green szerint —talán az illuszt­ ráció es demonstráció lehetősége miatt történt. Különben igaz, hogy a képzetek szorosabban kapcsolódnak a beszédhez és így átszólag nagyobb szerepet játsza­ nak egy beszédre alapozott kezelésben, mint az affektus, amely sokkal inkább kivonja magát a beszedből. Ezzel magyrázható, hogy Freud az indulatáttételt viszonylag későn fedezte fel és az első időkben inkább akadálynak tekintette. A pszichoterápia számára a képzet látszott alkalmasabb anyagnak. Az affektus kapcsolatai a testtel Freudot inkább a biológiai oldal felé tolta. Felállította az affektus egyenlő menny'ség egyenlő ökonóm ai elméletet, amelnyek kettős hátránya oda vezetett, hogy elsiklott a mennyiségben érdekelt me­ chanizmusok szerepe felett, és főként félreérte te a ökonómiai átalakulások jelentőségét. A növekvő analitikus tapasztalatnak köszönhetően az affektus a freudi elméletben mind nagyobb jelentőségre tett szert. Az ösztönimpulzusok­ hoz való közelsége az ósztöntevékenység kitüntetett indikátorává tette. A máso­ dik topikus modell, amely módosította a tudattalan és az Es viszonyát, a hang­ súlyt az ösztönimpulzusokra és ennek következtében az affektusra helyezi. Et­ től kezdve az affektus státusza a tudattalanban elismert. Tudatos vagy tudatta­ lan lehet, a képzetnek ezen kívül tudatelőttes státusza is van, s ez köti össze a képzeteket a nyelvvel. De az analitikus kezelés, amely indulatáttétellel dolgo­ zik, az affektusnak növekvő jelentőséget tulajdonít. A freudi ismeretelmélet kritikai analízisében elsikkadt az összefüggés a komplex affektus-ósztönimpulzus hangsúly eltolódása és az utolsó ösztönteória között. Freud világossá teszi, hogy a szorongás energia forrásában neutrális; és az a körülmény, hogy a neutralizációt más helyeken is a halálösztön munkája eredmenyének latja, annak olyan elvi konzekvenciája van amit nem veszünk figyelembe. A szorongás az analitikus elméletben a pár excellence affektus, most az énbe tolódott és ott kettős módon válik hatékonnyá: mint szignál szo­ rongás, amely az érzelmi élet lefutását a gondolkodáshoz teszi közeállóvá és mint traumatikus szorongás, amely egy betűszerinti kimondhatatlan pszichikus dezorganizáció kifejezője marad. Az utolsó szorongáselmélet egyszerre tünteti fel az anyai objektumot mint szemantikus ingerek forrását, és mint ökonómiai átalakulasok előhívóját. Értelem és erő egyesítik hatásukat abban, hogy a gye­ rek kibontakoztathassa minőségileg differenciáltabb, árnyaltabb érzelmek sok­ oldalú rendszerét, amelynek kommunikációs értéke felbecsülhetetlen. Az apa­ 200

komplexum eltolódása az anya szerepére olyan komplexummal való kapcsolatot kíván meg, amelynek Freud nem tulajdonított organizáló szerepet. A primer tárgykapcsolat pusztán genetikus szempontból nem helyreálk'tható. Mind­ azonáltal az affektus a freudi elmélet primer rendszere marad, amelyet az öröm-kín-elv ural, ezek változásaihoz és fejlődéséhez teret biztosít, de szűkebb határú mint a képzet, amelynek fejlődése a beszédfunkcióhoz és a gondolkodás ­ hoz vezet. Végül Green egy Freud idézettel zárja következtetéseit: „Az affektus logikájának alapjait úgy kell megteremteni, hogy a tudattalan képzetek logikája ne maradjon szétválasztva az érzelmi élet logikájától.” „Affektusok” Freud óta. Már Freud életében mind nagyobb teret nyert az affektus tanítványainak klinikai, elméleti és technikai munkáiban. Ez mutatkozik Abraham művében, Jones bizonyos munkáiban és mindenek előtt Ferenczi munkásságának utolsó fázisban. - Ennyit ír Green Ferencziről, s mint már említettem, követőiről, a budapesti iskoláról nem tesz a későbbiek­ ben sem említést. Green bárom nagy irányzat vagy inkább nyelvterület továbbfejlődését vizsgálja: Hartmannt és követőit Amerikában, az angolszász iskolát „az óceán innenső partján” és a franciák vitáját Lacan-nal az affektusról és nyelvről. Igaz, a magyar pszichoanalitikus iskola, ha ezen nyelvterületek nagyságára gondo­ lunk igen csekély, de ha mint ma is élő irányzatot tekintjük, amelyre az affektus kérdésében is érdemes odafigyelni, akkor számottevőbb. Hartmannt nem azért veszi számításba Green, mert továbbfejlesztette az affektus elméletét, inkább azért, mert sok neves szerzőre hatással volt. A hartmanni elmélet a pszichoanalitikus fogalmakat pszichológiai irányba fordítja át: én-pszichológia az én pszichoanalízise helyett. A metapszichológiai szemponto­ kat Rapaport kiegészítette genetikai, strukturális és adaptív szempontokkal, ezekkel azonban a meglévő ellentmondásokat nem oldotta fel. Green bírálata szerint „többet ér egy gyümölcsöző sötétség, mint egy elsietett tisztázás”. Hart­ mann és követői Freud affektus elméletéből leginkább az én szerepét hangsú­ lyozzák, s így az affektusok helyett az affektus kontrollt emelik ki. Egyesek az affektusnak is tulajdonítanak kognitív funkciót, amely a szorongás szignálban jut kifejezésre. Emellett néhányan vitatják az indulat levezetés fiziológiai szere­ pét, ugyanakkor az intra- és interszisztémás feszültségek szabályozásában az én homeosztatikus funkcióját emelik ki, vagyis megmaradnak a fiziológiai szin­ ten. Hartmann és követői felfogásában az én egyre inkább olyan központnak tűnik, amely az affektusokat a valósághoz való alkalmazkodás szolgálatában módosítja és szabályozza. Green szerint, ha az affektusok vizsgálata helyett az affektus kontroll kerül a középpontba, akkor elvész az érzelmi élet szubjektív, gazdag, ellentmondásos és sokoldalú mivolta. Az amerikai szerzők viszont szkeptikusak az angolszáz iskola metapszi­ chológiai koncepciójával szemben, akik - M. Klein nyomán - ahelyett, hogy a primer affektusokat meghagynák a biológiának, bevonják az eredeti tárgykap­ csolatba és egy kezdettől működő fantáziavilág létezését posztulálják. M. Klein bár keveset írt az affektusról, azt viszont ő állapította meg, hogy a képi kifejezés - így nevezte a pszichikus apparátus működését —arra vonatkozik, amit ő jobb híján „érzések formájában történő emlékezésnek” nevezett (memories in feel­ ings). A klasszikus freudi ellentmondást képzet és affektus között a fantáziáit 201

affektus elemei egységével helyettesítette. Igaz, ezzel elkerülte az érzelmek és a képzet szembeállítását, de a kérdés változatlanul megoldatlan marad. Az affektus legjobb angol szószólója Margorie Brierley (1937). Elsők között értette meg, hogy inkább tárgymegszállásról kell beszélni, mint a képzetek affektív feltöltődéséről. Az eredeti, ősi affektív fejlődést összekapcsolja a tárgy­ kapcsolatokkal. A tárgy megszállás megelőzi a kognitív képesség kialakulását. Az angolok az affektusokat nem szorították be a biológiába, hanem egy ősi, érzékelési képesség kereteibe igyekeznek helyezni, amelynek maradványaival az analitikus az indulatáttételes helyzetben találkozik. Felismerik, hogy a tu­ dattalan affektusok pre-affektusok, amelyeknek léte felől nincs kétség. Az affek­ tív beszéd mindig korábbi keletű a beszélt nyelvnél, ezt vallotta Freud is. Az affektus sajátossága, hogy a másik ember érzékeli és hasonló reakcióval vála­ szol. El kell fogadni tehát Brierley követelményét, hogy az analitikusnak megér­ ző belátás és az érzelmi megértés kombinációjára van szüksége. Ennek a nézetnek képviselője Paula Heiman (1950), aki az indulatáttétel­ ben és viszont-indulatáttételben elemzi az affektusokat. Az analitikusnak nem szabad visszariadnia attól, hogy ő maga is részese a kapcsolatnak, érintett benne és késznek kell lennie arra, hogy saját indulatairól gondolkodjék; hogy ezeket úgy élje át, mint a beteg selfjével való azonosulás egy módját vagy azzal a hatással való azonosulást, amelyet a self az objektből előhívni kíván. Mindez emlékeztet Winnicott holding (tartás) fogalmára. Winnicott ugyan nem fogalmazott meg affektus elméletet, de gyakorlatilag nem beszél másról, mint a primer affektus fejlődéséről. Az analitikus indulatait az anali­ tikus folyamatban éppoly kevéssé szabad figyelmen kívül hagyni - írja mint a gyermeki fejlődés koncepciójából az anya affektusait, vagy kizárni az anyának azt a képességét, hogy észrevegye ezeket és a csecsemő számára olyan formában továbbítsa, hogy annak selfje integrálni tudja. Itt lép túl az affektus koncepció az egyénre való korlátozottságon és kerül az affektív kom­ munikáció kéretei közé. - Winnicott nemcsak az affektusról alkotott szemlé­ letünket változtatta meg, hanem új gondolat bukkan fel: az affektusok kate­ góriába sorolása helyett az analitikus klímára vonatkoztatja. A regresszió mindkét felet olyan világba ragadja, ahol értelmetlen lenne az affektusról izoláltan beszélni. Winnicott elveti az analitikus kommunikációban a kleini fantáziastruktúrákat is. Ezek közlése a megismerésre korlátozódik, csak a kapcsolat személytelenítése árán lehetséges, ami pedig káros. Az analitikus­ nak a paciens regresszív szükségleteivel szembeni toleranciája révén kell megkönnyíteni a fejlődést, úgy hogy azok átélését nem kényszeríti közben olyan formákba, amelyek korlátoznák a pszichés funkciók mozgásszabadsá­ gát. Azok a paciensek, akik az affektív kapcsolattól függnek, azt igénylik, hogy az analitikus résztvegyen élményeikben. Ez számukra olyan létérzését közvetíti, amelyben hallgatag selfjük számára tágabb tér nyílik, és állapotuk jelentése hozzáférhetővé válik anélkül, hogy belső világuk beszűkülnie. (Ez volna a holding: az értelmezéssel szembeállított „tartás”) Green szerint lehetséges, hogy a kleini szerzők leírása a pszichikus appará­ tus működéséről nagyrészt helyes. De éppen az egyedül érdekes kérdést felejtik ki: hogyan módosul ez a működés. Green az intellektuális megértést az affektív meg­

202

érzés fölé helyezi, ehhez kell megtalálni az értelmezési technikát, amely nem kí­ vülről szól a pacienshez akkor sem, ha azt közli vele, ami benne a egrejtettebb. Franciaországban főként Lacan műve körül folynak a viták. 1966-os mun­ kája indította el az affektus körüli diszkussziót. Alaptézise, hogy a tudattalan úgy van struktúráivá, mint egy nyelv. A jelentőről alkotott koncepciója adja Lacan eredetiségét a strukturalista irányzaton belül is. Lacan szerint hiába akarunk konceptuális státuszt adni az affektusnak, amikor az éppen a differen­ ciálatlan pszichés működés kifejeződése. Green fejtegetéseit is átszövi a lacani terminológia, ezeket az átfogalmazásokat - esetleg önkényesen, de kihagytam. A lacani átfogalmazásban a tudattalan helyettesítve van egy szemantikus rend­ szerrel, amely másik értelmet vagy másként funkcionáló értelmet tesz felismer­ hetővé. Az affektus pedig az értelem konnotációjának rendszere, amely —ha jól értem — a nyelvi kifejezések felhangjának felel meg és Lacan rendszerében elhanyagol. Engedjék el nekem a vita részleteit. Áttérek ezután a budapesti iskola affektus felfogására. Mint Green is emlí­ ti, elsősorban Ferenczi figyelme fordult a regresszió, a szavakkal ki nem fejezhe­ tő érzelmek felé, ő volt az első, aki „gyermekanalízist” végez felnőttekkel. Az emóciókat nem értelmezési, hanem regresszív ágálási szin ;en próbálja átélni és bizonyos fokú ágálást is megenged betegeinek. A katarzist újítja fel és a legko­ raibb traumákig - mai kifejezéssel - a dezintegrált affektusok átélésé'g próbál eljutni. Ebben Winnicott közelít hozzá a leginkább. Ferenczi hatását azonban nem technikai újításaiban látom, hanem az introjekcióról szóló korai cikkében, amely M. Klein közvetítésével a „fantáziáit affektus” illetve a projekdó-introjekció és projektív identifikáció alapmechaniz­ musok kiterjesztésével került át a kleini gondolatrendszerbe. Ferenczi már 1909-ben kutatja a pszichés mechanizmusok legkezdetlege sebb működését, amelyek már a csecsemőben is fellelhetők, és ahol az affektu­ sok és a képzetek vagyis az érzések és érzékietek Szétvá asztása lehetetlen. Ferenczi szembeállítja az introjekció mechanizmusát a Freud által leírt projek­ cióval. Ha a projekció a kínos indulat külvilágba vetítésére szolgál, akkor az introjekció, ennek nyomán, a jó befogadásara. Ezek olyan mechanizmusok, ame­ lyeknek fiziológiai mintája az evés és a kiválasztás. Még pusztán a kedv-kín princípiumának engedelmeskednek: a csecsemő a jót igyekszik besővé tenni és a kínosat kilökni. Az introjekciót tartja Ferenczi a szülőkkel való azonosulás legköraibb mechanizmusának. Az érzések és érzékietek, a fiziológiai és pszichés működések Ferenczinél olyan természetességgel tartoznak együvé, hogy úgy érezzük, a későbbi elméletek mesterségesen választják azokat külön. Bálint Mihály Ferenczi nyomán és Hermann megkapaszkodás elméleté­ nek ösztönzésére fordul a beteg regresszív megnyilvánulásai felé. Az indulatát­ tételes helyzet regresszív fázisában az anya-gyermek kapcsolat újraéledését fedezi fel. Eszereveszi, hogy betegei kívánságai, amelyek érintési, gyengédségi, kedveskedési vágyak, olyanok, amilyeneket a kisgyerek kíván anyjától. Ezt a jelenséget nevezte el „újrakezdés”-nek, t.i. az újrakezdés azon lehetőségének, amely a betegből kiindulva érzelmi szinten teszi feldolgozhatóvá az anyához fűződő kapcsolat frusztrációit és ambivalenciáját. Bálint az anyához fűződő „pri­ mer szeretet” feltevésével gyarapította az affektus elméletet.

203

Hermann foglalja elméleti egységbe ezeket az analitikus helyzetben fellé­ pő regresszív jelenségeket, részint módszertani kutatásaiban, részint megka­ paszkodás elméletében. O sem ad külön affektus elméletet, de sok új indulat minőséget, azaz differenciált érzelmeket von vizsgálódása körébe és épít egysé­ ges elméletbe. Továbbá az érzelmek térvonatkozásának kutatásával teljesen originális szempontot talál az érzelmek objektív vizsgá atához. A Pszichoanalízis mint módszerben (1964) Hermann részletesen foglalko­ zik az affektus és a beszéd összefüggésével. Talán emlékeznek, hogy Green is felveti a beszéd levezetés funkciójának kérdését, és idéztük azt is, hogy Freud kezdetben a katartikus hatás eléréséhez a „kibeszélést” tartotta szükségesnek: az indulat és képzet in statu nascendi-be hozva levezeti az elfojtott vagy „beszo­ rított” affektust. Green szerint Freud később a beszédre alapozott terápiának inkább a kepzet részét tartotta fontosnak. Hermann az értelemmel szembenálló indulat automatizmusból indul ki. A filogenetikus meghatározottságon túl az ndulat lefutása örvényszerű, amely megfelel az ösztönök működési elvének is. Ezt az automatikus, örvényszerű lefutást kell az analízisnek a beszéd irányába vezetnie. Alkalmas-e azonban a beszéd az indulatok levezetesére illetve van-e belső szükségszerűsége, hogy éppen a beszéd váljék terápiás hatásúvá —erre kell a módszertannak válaszolnia. A hang indulat közelsége kézenfekvő. Anatómiai-fiziológiai tény, hogy a hangadc zmokat ugyanaz az ideg, a vágusz innerválja, amely indulat kitöréseknél is fontos szerephez jut. (Csak emlékeztetek rá, hogy ma a hangadasr epített terá­ pia extrém példájával is találko ¡hatunk, amit „őskiáltás” néven ismerünk.) Hermann azonban tovább követi a hangadás jelentőségét a szóban, amely­ nek regresszív része a mágikus világba vezet: kimondása nemcsak közlés érté­ kű, hanem erőt jelenít meg, amely a valóság megváltoztatására ir ányul. A ki­ mondott szó megjeleníti a félelmeset, de tagadásával el is tünteti azt, a kimon­ dott szóval varázsolni lehet — ahogy ezt a gyermekterápiában napról napra tapasztaljuk. A szavakba foglalt gondolat - mondja Hermann - azonban még fontosabb: az indulat objektívalódik kimondásával. Az énbe zárt, az én részévé vált, a teljesen hozzatartozó, de mégis idegen indulattól az egyén csak úgy tud szaba­ dulni, ha megnevezi és ezzel a külvilág részévé teszi. Továbbá a szavakba foglalt eredetileg időtlen indulat időbelivé válik, kihelyeződik az objektív időbe és ezáltal lehasad a szubjektumról. A beszéd felépítésén tűi, a beszéd funkcióját tekintve hasonló eredmény­ hez jutunk. A beszéd funkciója a kommunikáció. A csak én nem beszél. A beszéd az, ami a csak éntől, a magánytól meg tud szabadítani. A beszéd által az indulat szocializálta, illetve szublimálttá válik. Mindezek alapján látja bizonyítottnak Hermann, hogy létezik egy belső szükséglet, amely az egyént kibeszelesre hajtja, és nem a bevallási kényszert, ahogy némely analitikus feltételezi. Hermann a bevallási kényszert is tágabb értelemben fogja fel. Az elszigetelő, magányossá tevő, az elhallgatásra és mégis közlésre ösztönző titok kimondasa, „kibeszélése”, amely megszabadítja az egyánt magányától. A titok elszigetel. A gyereket leginkább közölhetetlen titkai zárják el a felnőttektől, szüleiktől, a külvilágtól. A közölhetetlen titok kimondá­ sa, verbalizálása az erzelmek szabad áramlását hívják elő. 204

Mint látjuk, Hermann nem tesz olyan éles különbséget a képzet és az affektus között, mint Green - esetleg a vita kiélezése miatt. A szó erőt, mági­ kus erőt is tartalmaz. A ki nem mondott gondolatokban indulatok rejtőznek, a titok nem tartozik kizárólag a kognitív világba; a titkolt, esetleg önmagunk előtt is titkolt tudattalan érzelmek éppúgy elszigetelnek, mint a titok tartal­ ma, vagy ttalan értelme. Hermann bizonyos affektus kvalitásokat lát az ösztönhöz, nevezetesen a megkapaszkodás ösztönhöz tartozónak. A szeretet előfoka - pre-affektus - a hőorientáció, amely a későbbi szeretettel szoros kapcsolatban van. A gyengéd szeretetet a szeretet „melegsége” nélkül le sem tudjuk írni, bizonyos melegség érzése nélkül átélni sem lehet. Emiatt válhat a melegkeresés, mint a megkapasz­ kodás ösztön egyik összetevője a szeretet szimbólumává, és az én feladása esetén, pszichózisban olyan veszélyessé, ami az én átáramlásának, átömlésének, vagy Green kifejezésével az affektus túláradásának (Überflutung), vagy Hermann szavaival az ösztön örvénybe sodrásának veszélyévé válik. A hőorientáció szere­ pét a skizofrén téveszmében Bak R. (1941) szép tanulmánya foglalja össze. A hőorientáció és átfolyásos azonosítás, az én permeabilissá, áthatóságával ugyanebben az időben Rotter L. (1941) másik szép tanulmánya foglalkozik. A hőorientáció, hasonlóan az íz érzékeléséhez, ősi, csecsemőkori érzés és érzéklet, amelynek lényege az átfolyás, átömlés, határtalanság, határ be nem tartás, átömlik az affektus és képzet határán is. Hasonlóan ősi a szagorientáció, amelynek indulati lecsapódását Hermann - mint tudjuk - a gyanakvásban látja. A gyanakvásban vajon el lehet-e választani a kognicíót az élménytől, az ellenséges indulatot az indulat tartalmától? A mindnyájunk által ismert és ezen a helyen sokat emlegetett megkapasz­ kodás ösztönről tudjuk, hogy ez két affektus, a szeretet és a gyűlölet előfoka, hogy a megkapaszkodás önmagában még nem szeretet, de azzá válhatik, ha simogatássá szelídül és ha már el tudja viselni a szeretett személytől való távolságot. A szeretet a melegség érzése mellett a tágasság növelésének érzésé­ vel kapcsolatos A gyűlölet (szadizmus és agresszió) ezzel szemben a frusztrált megkapaszkodásból ered, a megkapaszkodás ütéssé, összeszorítássá, kiszorítás­ sá torzul, ha a szeretett személy eltaszító, ha gyenge és alkalmatlan a megka­ paszkodás vágyának kielégítésére, ha elvesztésével, nem létével az önmagába kapaszkodás auto-agresszióját erősíti fel. A megkapaszkodás eredetében nem érzelem, hanem cselekvésre ösztönző indíték. De differenciált affektusok átélésére a biológiailag frusztrált megka­ paszkodás teszi az embert alkalmassá. Az én fejlődésének különböző fázisaiban az egyedüllét, a magára mara­ dottság, a védtelenség és kiszolgáltatottság, a fenyegetettség, a halálfélelem szorongás formái fejlődhetnek ki neurotikus formában. A szorongás szignál nem egyéb, mint az anyának leadott jelzés, (tehát közlés és nem kognitív értékű), mely később interiorizálódik énfunkcióvá, de ha az anya nem tudja a szorongás szignált felfogni vagy a szorongást leállítani, akkor a szorongás elmélyül és az ént az ösztönörvény felé ragadja. Csak megemlítem a szégyen affektusát, mint a megkapaszkodás származékát. A téri dimenziók jelentőségét már a megkapaszkodás és affektus összefüg­ gésének taglalásánál láttuk. A szeretet a tágasság érzésével jár, a gyűlölet beszű205

kiti a teret (laposra ver, falhoz ken, kiszorítja a levegőt). Már ezeknek a szavak­ nak a kimondása is indulatot kelt a támadóban és tárgyában. Ezért lehet pusz­ tán szavakkal lekicsinyíteni, megalázni, az embert téri dimenziójában össze­ nyomni. A tér tágasságának és szűkösségének a mánia és depresszió patológiás formáiban is szerepe van. A hipomán állapot a tér egyre nagyobb tágasságát követeli, míg a depresszív állapot a teret beszűkíti. A tér tágassága vagy szűkössége nélkül hasonlatainkat is nehezen tud­ nánk megfogalmazni. Mint előbb idéztem Winnicott paciensei élményei számá­ ra „tágabb teret” nyit, amely nélkül hallgatag selfjük „beszűkülne”. A hermanni affektus felfogásnál azért időztem ennyit, mert Greennel ma­ gam is vitába keveredtem. Green személyes megjegyzéseiben a végén még egy­ szer leszögezi, miben nem ért egyet Freuddal. Túlhaladottnak érzi a hidraulikus modellt, a biológiai illetve ökonómiai szempontokat. Amivel tartalmilag nem ért egyet az Freud tévedése. Green nem hiszi, amit Freud állít, hogy a képzet az észlelésből fakad. Én úgy gondolom, a Freud idézetekből is láttuk, hogy ez az állítás nem ilyen k :árólagos. Freud az érzetek és érzékietek határán lévő érzé­ seket is meglátja és állítja, hogy a csecsemő homályállapotaiban ezek nem szétválaszthatok. A budapesti iskola azonban ennél tovább megy. Már Ferenczitől kezdve az affektusokat az anya-gyerek kapcsolat keretében vizsgálja a pri­ mer érzékelés-érzés-érzelem határán. Nem a fantáziáit affektusból, hanem az anyával való testi kontaktus érzékelhető érzéseiből vezeti le a kialakuló mecha­ nizmusokat illetve ezek viselkedési és gondolkodási modelljeit. Ez a felfogás pontosan megfelel annak, amit Green Freudból hiányol. Foly­ tatva gondolatmenetét: Ma sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítunk az affektusnak a képzet át- sőt kialakulásában. A pszichikus apparátus az érzelmek tapasztalati nyomait még azelőtt feljegyzi, mielőtt képes lenne arra, hogy kiala­ kítsa az észlelés emlékezeti nyomait. Az egész pszichikus működés célja az, hogy a képzeteket megszabadítsa az affektus ellentmondásos, diffúzióra hajla­ mos beszűrődéseitől, mialatt a képzetek formálódnak. Alapvető feladata, hogy tartalmat adjon annak, ami nem reprezentálható vagyis nem alakítható képzet­ té. - Úgy gondolom ezek a budapesti iskola argumentációi is lehetnének. Green Lacannal illetve Freuddal való vitájában arra a következtetésre jut, hogy kétféle affektus megkülönböztetését javasolja: Az egyik tipusú, amely a tudattalan lánc egyéb jelentőivel integrálódik és értelme van abban a sorozat­ ban, amelynek része. A másik tipusú indulat pedig szétpattintja ezt a láncot, dezorganizálja és szétzúzza az értelem struktúrákat; az Es közvetlen ösztön­ késztetéseiből jön, áttöri az én korlátait és behatol a belsejébe. A lánc dezorganizálódása felelős a traumatikus affektusért. Ez a második tipusú affektus működés megfelel annak, amit Hermann osztönörvénynek nevez. Számomra, a mondottakat átgondolva az ösztönörvény két eleme vált hangsúlyossá: az egyik, az Esből, az indulat automatizmusból jön, amikor az örvénybe sodró szorongás az én feladásához vezet; a másik az én feladásából vagy regressziójából indul, amelynek eredménye a világ és az én egybefolyása. Vagy ha a duális egység szempontjából nézzük, akkor a szorongó az anyát adja fel önmagában, az én-betegek pedig önmagukat. Green összefoglalója: Freud az affektus vizsgálatánál a neurotikus tünetek összefüggő tünettani csoportosításából indult ki és ezt a kritériumot tartotta 206

szem előtt a képzet és affektus eltérő sorsának differenciálásában. Életműve kibontakozásával, az utolsó ösztönelmélet és a második topikai modell segítsé­ gével illetve klinikai tapasztalatainak bővülésével jutott fokozatosan oda, hogy az eredeti egyensúlyt az affektus javára és a képzet rovására feladja. Később máshogy nézték ezt a problémát. A szindrómák kifejlődését ma már nem tekintik a pszichikus működés releváns pontjaként. A modem klinikumban már kevésbé érdekesek a nozográfiai szempontok, a tünetek differenci­ ált elrendezései. Inkább struktúra típus szerint különböztetnek meg karakterneurotikust, borderline eseteket, depressziós, pszichotikus vagy pszichoszomati­ kus struktúrákat. Jobban támaszkodunk a tárgykapcsolatokra, az elhárító me­ chanizmusokra és az anya-gyermek korai történetének vizsgálatára, ahol az affektív tényezők állnak az előtérben. Végül azt javasolja a szerző, hogy a primer szimbolizációt kutassuk. Eb­ ben az átélt értelem affektus és képzet megkülönböztetése nélkül egyfajta primer logikában alakul ki. Ebben a folyamatban a tudattalan minden me­ chanizmusa résztvesz, mint a tudattalan minimális szemantikájának a kife­ jezése. -Green hű marad a freudi hagyományokhoz, az érzelmek vizsgálatá­ ban is a rációt emeli emberi ideállá. 1980. november

207

IRODALOMJEGYZÉK Greeen, A.

(1977): Psychoanalytische Theorien über den Affekt. (Vitajavaslat a jeruzsálémi 30. IPA kongresszushoz, amelynek főtémája: Az affektus a pszichoanalitikus helyzetben), Psyche, 33. 681-732. 1979. Inhelder, B. és Piaget, J. (1955): A gyermek logikájától az ifjú logikájáig. Akad, Kiadó, Bp. 1967. (1909): Introjektion und Übertragung, in: Bausteine I. Ferenczi, S. (1895): Studien über Hysterie. G. W. 1. Freud, S. (1900): Traumdeutung. G. W. 2-3. Álomfejtés. Somló B. Bp. Freud, S. (1915): Die Verdrängung. G. W. 10. Freud, S. (1915): Das Unbewusste. G. W. 10. Freud, S. (1923): Das Ich u. das Es. G. W. 13. Az ősvalami és az én. Freud, S. Pantheon, Bp. (1926): Hemmung, Symptom und Angst. G. W. 14. Freud, S. (1943): Az ember ősi ösztönei. Pantheon, Bp. Hermann I. (1964): Psychoanalyse als Methode, in: A pszichoanalízis és Hermann, I. modern irányzatai. 256-268. Gondolat, Bp. 1971. (1965): Az ösztönök és érzelmek térvonatkozása. Pszich. Hermann I. Tan. 7. 255-263. Laplanche-Pontalis (1967): Das Vokabular der Psychoanalyse. Suhrkamp V. Frankfurt, 1972. RanschburgJ. (1973): Félelem, harag, agresszió. Tankönyvkiadó, Bp. Má­ sod. bőv kiad. 1975.