George R. R. Martin - Lázálom

– Miféle rémmesét próbál velem megetetni? – kérdezte türelmetlenül. – Egy vámpírmesét – válaszolta York halvány mosollyal. – Bizonyára hallott már róluk. Az élőholtak, a haláltalanok, az éjszaka ragadozói. Lélektelen szörnyek, akik örök bolyongásra vannak ítélve. Koporsóban alszanak, amit hazai földdel töltenek meg; irtóznak a napfénytől és a kereszt jelétől; éjszakánként kirajzanak, hogy az élők vérét szívják. Cserélgetik az alakjukat, átváltozhatnak denevérré vagy farkassá. Akik rendszeresen farkasalakot öltenek, azokat farkasembernek nevezik, és külön fajnak tekintik őket, de ez tévedés. Csupán ugyanannak a sötét érmének a másik oldala, Abner. A vámpírok köd képében is meg tudnak jelenni, s áldozataik maguk is vámpírokká válnak. Figyelembe véve, hogyan szaporodnak, kész csoda, hogy még nem szorították ki az emberiséget a föld színéről. Szerencsére mérhetetlen hatalmuk mellett vannak gyöngéik is. Noha félelmetes az erejük, nem léphetnek be olyan házba, ahová nem hívták meg őket, méghozzá sem ember, sem fenevad, sem köd képében. Ugyanakkor azonban jelentékeny delejes kisugárzással rendelkeznek – ezt az energiát írta le Mesmer állati magnetizmus néven – és gyakran rá tudják bírni áldozataikat, hogy meginvitálják őket a hajlékukba. A kereszt elüldözi, a fokhagyma távol tartja őket, és nem képesek átkelni a folyóvízen. Bár látszatra nem különböznek magától vagy tőlem, nincs lelkük, ezért nem vetnek tükörképet. A szenteltvíz megégeti, az ezüst elriasztja, a napfény elpusztítja őket, ha virradat előtt nem tudnak visszatérni a koporsójukba. És ha a fejüket elválasztják a testüktől, a szívüket pedig átdöfik egy facövekkel, örökre meg lehet szabadítani tőlük a világot. Joshua hátradőlt, a poharáért nyúlt, belekortyolt, elmosolyodott. – Ezek a vámpírok, Abner. – Hosszú ujjával rákoppintott a cím nélküli könyvre. – Ez itt az ő történetük, legalábbis néhányuké. Tényleg léteznek. Vénségesen vének, örökké élnek és valóságosak. Ezt a könyvet egy tizenhatodik századi odorote írta azokról, akik előtte jártak. Egy igazi vámpír.

A FANTASY NAGYMESTEREI SOROZAT: Tim Powers: Anubisz kapui* (ELSŐ kötet) Tim Powers: Anubisz kapui* (második kötet) George R. R. Martin: Lázálom* Előkészületben: Dávid Eddings: A jóslat ösvénye George R. R. Martin: Trónok játékai *-gal jelölt köteteink megvásárolhatóak a Valhalla Páholy könyvesbolthálózatban

GEORGE R. R. MARTIN

LÁZÁLOM

Valhalla Pàholy Budapest, 2002

George R. R. Martin Fevre Dream A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Ace Books. Published by The Berkeley Publishing Group The name „ACE” and the „A” logo are trademarks belonging to Charter Communications, Inc. Copyright © George R.R. Martin 1983,2002 Fordította Kornya Zsolt Hungarian translation copyright © Kornya Zsolt, 2002 Hungarian edition copyright © Árkádia Kiadóház Kft., 2002 A borítón Boros Zoltán és Szikszai Gábor festménye látható Tipográfia: Boros-Szikszai Grafikai Stúdió Cover art copyright © Zoltán Boros és Gábor Szikszai, 1997,2002 Felelős szerkesztő: Novák Csanád Korrektor: Miskolci Szilvia Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek reprodukálásának jogát. All rights reserved! A kötetet terjeszti: a Pécsi Direkt Kft. (7630 Pécs, Alkotás u. 3.) ISBN 963 9238 44 9 HU ISSN 1587-8880 Kiadja az Árkádia Kiadóház és a Szukits Könyvkiadó, a Valhalla Páholy kiadói Felelős kiadó: Novák Csanád és Szukits László Szedés és tördelés: VDTP

Nyomta: Kaposvári Nyomda Kft. A nyomdai megrendelés törzsszáma: 220506 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató Készült Kaposvárott az Úr 2002. évében Internet: www.arcadia.hu E-mail: [email protected]

Howard Waldropnak, a fantasztikus írónak, a fantasztikus barátnak, a leglázasabb álmodónak, akit valaha ismertem.

ELSŐ FEJEZET St Louis, 1857. április Abner Marsh csattanósat vágott hikori sétabotja fejével a szállodapultra, hogy fölhívja magára a portás figyelmét. – Egy York nevű fickóval van itt találkozóm – mondta. – Josh York, így hívatja magát, azt hiszem. Van ilyen vendégük? A portás idősödő férfi volt, szemüveggel az orrán. A csattanásra összerezzent, aztán megfordult, észrevette Marshot, és elmosolyodott. – Nohát, Marsh kapitány! – szólt jókedvűen. – Fél éve nem láttuk! Hallom, micsoda balszerencse érte. Szörnyű, egyszerűen szörnyű! Hanninchat óta vagyok itt, de ilyen jégzajlást még nem pipáltam. – Törődjön a maga bajával! – felelte Abner Marsh mogorván. Számított az ilyen megjegyzésekre. A Planters' House népszerű szálló volt a gőzhajósok körében. Maga Marsh is rendszeresen itt étkezett azelőtt az istenverte tél előtt. De a jégzajlás óta kerülte, és nemcsak az árak miatt. Amennyire szerette a Planters' House konyháját, annyira rühellte a vendégkört: kormányosok, kapitányok és hajóstisztek, csupa folyami ember, régi barátok és régi riválisok, akik mind tudnak a tönkrejutásáról. Abner Marsh nem kért senki szánalmából. – Csak annyit mondjon, hol van York szobája! – mordult a portásra. Az idegesen csóválta a fejét. – Mister York nincs a szobájában, kapitány. Az ebédlőben fogja találni, vacsorázik. – Most? Ilyenkor? – Marsh a szálloda gazdag díszítésű faliórájára pillantott, majd kigombolta kabátját, s előhúzta saját arany zsebóráját. – Tíz perccel múlt éjfél – jegyezte meg hitetlenkedve. – Azt mondja, eszik? – Igen, uram. Vacsorázik. Furán osztja be az idejét ez a Mister York, és nem az a fajta, akivel vitatkozni lehet. Abner Marsh barátságtalan torokhangot hallatott, visszatette óráját a zsebébe, szó nélkül sarkon fordult, és lendületes, nehéz léptekkel átvágott a fényűzően berendezett hallon. Nagydarab férfi volt, nem éppen türelmes, és nem volt hozzászokva az éjféli üzleti tárgyalásokhoz. Sétabotját kimért méltósággal lengette, mint akit soha nem értek csapások és veszteségek, mintha még mindig az

7

az ember lenne, aki valaha rég. Az ebédlő majdnem olyan hivalkodó pompában tündöklött, akár egy nagy gőzös szalonterme, csiszolt üvegcsillárokkal és polírozott rézveretekkel. Az asztalokon a legfinomabb abroszok, a legdrágább porcelánok és kristályok. Rendes vacsoraidőben a terem zsúfolásig telt emberekkel – utazókkal és gőzhajósokkal –, most azonban üresen kongott, a legtöbb lámpát eloltották. Talán mégis van valami jó ebben az éjféli találkozóban, gondolta Marsh, legalább senki sem zaklatja együttérző megjegyzésekkel. A konyhabejárótól nem messze két színesbőrű pincér állt, és halkan társalogtak. Marsh ügyet sem vetett rájuk, és a terem másik végébe tartott, ahol egy jól öltözött idegen étkezett egymagában. A férfinak hallania kellett, ahogy közeledik, de nem pillantott föl. Teknősbékalevesét kanalazta egy porcelántányérból. Hosszú, fekete kabátjának szabása elárulta, hogy nem folyóvidéki; a keleti partról jöhetett, esetleg a tengerentúlról. Marsh látta rajta, hogy termetes ember, bár közel sem annyira, mint ő; ülve magasnak tűnt, de Marsh válla és mellkasa nélkül. Először öregnek nézte, mert a haja fehér volt. Aztán közelebb érve rájött, hogy az a haj egyáltalán nem ősz, hanem egészen fakószőke, s így az idegen már szinte kamaszosan fiatalosnak hatott. Arcát simára borotválta, bőre ugyanolyan sápadt volt, mint a haja. A keze, akár egy asszonyé, gondolta Marsh, ahogy megállt az asztala előtt. Megkopogtatta az asztallapot a botjával. A vastag abrosz tompította a zajt, halk zörgéssé szelídítette. – Josh York? – kérdezte. York fölpillantott, és a tekintetük találkozott. Abner Marsh sohasem felejtette el azt a pillanatot, amikor először nézett Joshua York szemébe. Bármilyen gondolatok forogtak a fejében, bármilyen terveket kovácsolt a találkozóra, Joshua York tekintetének örvénye mindet magába szippantotta. Kamaszifjú, öregember, ficsúr és idegen – mindez ott nyomban eltűnt, és csak York maradt, maga az ember, a belőle sugárzó erő, az álmok, az öntudat és a hatalom. York szürke szeme döbbenetesen sötétnek tetszett sápadt arcában. Tűhegynyi pupillái feketén lángoltak, belefúródtak Marshba, lelke legmélyéig hatoltak. Körülöttük az írisz szürkéje elevennek rémlett, úgy gomolygott, akár a köd a folyó felett a sötét éjszakákon, amikor a part eltűnik, a fények kihunynak, és nincs semmi más a világon, csak a hajó, a folyó és a köd. Abner Marsh különös dolgokat látott ebben a ködben, hirtelen fölvillanó s nyomban elenyésző víziókat. Hideg értelem figyelte őt a szürke ködfodrok leple alól. Ám ugyanakkor volt ott valami más is: ádáz és félelmetes ragadozó, mely láncait szaggatva próbál elszabadulni, tombolva átkozván a ködöt. Kacaj és magány és kegyetlen szenvedély. York a szemében hordta mindezt. Leginkább azonban erő volt abban a tekintetben: iszonyú erő, olyan

8

könyörtelen és kíméletlen, mint a jég, amely összeroppantotta Marsh álmait. Valahol a szürke ködben Marsh érezte a jég lassú-lassú mozgását, hallotta hajói rettenetes recsegés-ropogását, ahogy az álmai szétforgácsolódnak. Abner Marsh sok férfival nézett már farkasszemet életében, így hosszan állta York tekintetét is. Közben olyan görcsös erővel szorította a sétabotját, hogy attól félt, kettétörik a markában. Végül azonban elfordította pillantását. Az asztalnál ülő férfi félretolta levesét, invitáló kézmozdulatot tett, és megszólalt. – Marsh kapitány, már vártam magát. Kérem, csatlakozzon hozzám! – Hangja lágyan, iskolázottan, könnyeden csengett. – Hogyne – felelte Marsh, halkan és rekedten. Közelebb húzta a Yorkkal szemközti széket, és elhelyezkedett benne. Marsh valóságos óriás volt, két méter magas és százharminc kiló. Vörös képén torzonborz, fekete szakáll burjánzott, amit azért növesztett, hogy eltakarja laposra vert orrát és a tömérdek bibircsókot, nem nagy sikerrel; a folyóvidék legrondább emberének tartották, s ezt ő is tudta. Dupla rézgombsoros, sötétkék kapitányi kabátjában tiszteletet parancsoló, impozáns látványt nyújtott. York pillantása azonban az ellentmondás minden ösztönét kiölte belőle. Marsh eldöntötte magában: ez az ember fanatikus. Látott már ilyen szemeket őrültek és pokoltüzet hirdető prédikátorok arcában, egyszer pedig egy John Brown nevű embernél, lenn az istenverte Kansasben. És Marsh nem óhajtott fanatikusokkal közösködni: se prédikátorokkal, se rabszolgafelszabadítókkal, se absztinensekkel. Ahogyan viszont York beszélni kezdett, az egyáltalán nem vallott fanatikusra. – A nevem Joshua Anton York, kapitány. J. A. York az üzleti életben és Joshua a barátaimnak. Idővel, remélem, társak és barátok leszünk. Hangja nyugodtan és józanul csengett. – Meglátjuk – felelte Marsh bizonytalanul. A szürke szempár az asztal túloldalán most tartózkodónak és kissé derűsnek tűnt; amit korábban látott benne, elillant. Összezavarodott. – Gondolom, megkapta a levelemet? – Itt van nálam – bólintott Marsh, és előhúzta kabátzsebéből a kétrét hajtott borítékot. Az ajánlat hihetetlen szerencseként érte, reményt kínált, hogy visszaszerezze mindazt, amit elveszettnek hitt. Most már nem volt annyira biztos a dologban. – Maga bele akar vágni a gőzhajózásba, ugyebár? – kérdezte erélyesen előrehajolva. Ekkor megjelent a pincér. – Maga is Mister Yorkkal vacsorázik, kapitány?

9

– Azt hiszem, igen – felelt Marsh. Lehet, hogy nem állta York tekintetét, de nem akadt ember a folyó mentén, aki többet bírt volna enni nála. – Kérek abból a levesből, utána egy tucat osztrigát és két sült csirkét, zöldséggel meg minden hozzávalóval. De pirítsák meg rendesen, hallja! Aztán valamit, amivel az egészet leöblíthetem. York, maga mit iszik? – Burgundit. – Rendben, akkor hozzon nekem is egy üveggel! York olyan képet vágott, mint aki remekül szórakozik. – Bővérű étvágya van, kapitány. – Ez egy bővérű város – felelte Marsh óvatosan és egy bővérű folyó, Mister York. Az embernek vigyáznia kell az erőnlétére. Ez itten se nem New York, se nem London. – Ezzel teljes mértékig tisztában vagyok. – Remélem is! Ha gőzhajózni akar... a gőzhajózás itten a leg-bővérűbb az összes közül. – Hát akkor ne kerülgessük tovább, térjünk a tárgyra! Ön tulajdonosa egy teherhajózási társaságnak. Én kész vagyok fele részesedést vásárolni benne. Mivel itt van, gondolom, érdekli az ajánlatom. – Fenemód érdekel – ismerte el Marsh – és kicsit zavarba is hoz. Maga okos embernek látszik. Nyilván tudakozódott felőlem, mielőtt ezt a levelet megírta. – Rákoppintott az ujjával a borítékra. – Akkor viszont tudnia kell, hogy a tavalyi tél gyakorlatilag tönkretett. York nem szólt egy szót sem, de az arckifejezésében valami arra ösztönözte Marshot, hogy tovább beszéljen.

– A Láz és Vidéke Folyami Fuvartársaság, az én vagyok – folytatta. – Arról a helyről neveztem el, ahol születtem, fönn a Lázfolyó mentén, nem messze Galenától. Nem mintha csak ott körül hajóztam volna; megfordultam én mindenfele. Hat hajóm volt, és leginkább a Felső-Mississippit jártam, St. Louis meg St. Paul között; persze néha felruccantam a Láz-folyóra, az Illinoisra meg a Missourira is. Jól mentek a dolgok, majd' minden évben vásároltam egy-két új hajót, és már arra gondoltam, hogy beszállok az ohiói kereskedelembe, talán még a New Orleans-iba is. De tavaly júliusban az én Mary Clarke-om egyik kazánja felrobbant, és porig égett fenn Dubuque mellett; leégett egész a vízvonalig, százan haltak meg. És múlt télen... kegyetlen tél volt. Négy hajóm itt telelt 10

St. Louisban. A Nicholas Perrot, a Dunleith, az Édes Láz meg az Elizabeth A. – egy vadonatúj, csodaszép kis jószág, alig négy hónapos: majd' háromszáz láb hosszú, tizenkét nagy kazánnal, bármelyik gőzössel fölvette a versenyt a folyón. Igazán büszke voltam az én Lady Lizzymre. Kétszázezer dolláromba került, de megérte, az utolsó tetves centig! Megérkezett a leves. Marsh belekóstolt, és rosszkedvűen elhúzta a képét. – Túl forró – állapította meg. – Nos, mindenesetre St. Louis jó hely a teleltetésre. Idelent délen nincsenek erős fagyok, és ha mégis, nem tartanak soká. De ez a tél egészen más volt. Úgy bizony, uram! Jégzajlás. Az egész rohadt folyó fenékig beállt. – Marsh kinyújtotta kezét az asztal fölött, tenyérrel fölfelé, majd lassan ökölbe szorította. – Képzeljen bele egy tojást, York, és képe lesz a dologról! A jég könnyebben összeroppant egy gőzöst, mint én egy tojást. Olvadáskor aztán, ha zajlani kezd, még rosszabb. Jégtáblák sodródnak a folyón, szétmorzsolnak mólót, gátat, hajót, szinte mindent, ami az útjukba kerül. Tél végére mind a négy hajóm odalett. A jég elvette őket tőlem. – Biztosítás? – kérdezte York. Marsh hangos szürcsöléssel nekilátott a levesének. Két kanál között megrázta a fejét. – Én nem vagyok szerencsejátékos, Mister York. Sohase kötök biztosítást. Színtiszta hazárdjáték, semmi más, csak az ember saját maga ellen fogad. Ami pénzt kerestem, mind új hajókba fektettem. York bólintott. – Úgy hiszem, egy hajója még van.

– Az igaz – válaszolta Marsh. Befejezte levesét, és intett, hogy hozhatják a következő fogást. – Az Eli Reynolds, egy kis százötven tonnás farlapátkerekes. Az Illinoison járatom, mert nem túl mély merülésű. Peoriában telelt, így megúszta a jeget kisebb sérülésekkel. Ez az összes vagyonom, uram, ez minden, amim maradt. A baj csak az, Mister York, hogy az Eli Reynolds nem sokat ér. Összesen huszonötezer dolláromba került, és az újkorában volt, még ötvenben. – Tehát hét éve – mondta York. – Az nem nagy idő. Marsh a fejét rázta.

– Hét év hosszú, kemény idő egy gőzhajónak – magyarázta. – 11

Legtöbbjük nem ér meg többet négy-öt évnél. A folyó szépen megeszi őket. Az Eli Reynoldsot jól megépítették, jobban, mint a legtöbbjét, de már nem sok van neki hátra. Marsh hozzálátott az osztrigához. Egyik felével kikanyarította a másikból, és egészben nyelte le, minden falatot egy-egy kiadós korty borral kísérve.

– Ezért vagyok kicsit zavarban, Mister York – folytatta, miután féltucat kagylót eltüntetett. – Maga részesedést kíván vásárolni a cégemben, amelynek egyetlen vacak, vén hajója van. A levelében árat is írt. Túl nagyot. Meglehet, amikor hat hajóm volt, a Láz és Vidéke ért annyit. De most nem. – Bekapott egy újabb osztrigát. – Tíz év alatt se térül meg a befektetése, legalábbis a Reynoldsszal biztosan nem. Nem bír el elég rakományt, és utasokat se. Marsh megtörölte száját szalvétájával, és ismét szemügyre vette az idegent az asztal túloldalán. Az étel helyrebillentette lelki egyensúlyát, újra a réginek érezte magát, a helyzet magaslatán. York pillantása kemény és átható, ehhez kétség sem férhet, de nincs benne semmi, amitől félni kellene. – Magának szüksége van a pénzemre, kapitány – szólalt meg York. – Miért mondja el nekem ezt az egészet? Nem fél, hogy más üzlettársat keresek magamnak? – Nem az én stílusom – felelte Marsh. – Én harminc évet húztam le a folyón, York. Kölyökkoromban még tutajon csorogtam le New Orleansba, aztán uszályokon és naszádokon dolgoztam, míg föl nem verekedtem magam a gőzösökig. Voltam kormányos, első tiszt, fedélzetmester, még a kazánt is etettem egy darabig. Voltam én már minden, ami az ember ebben az üzletben lehet, de egyvalami sose: szélhámos. – Egy becsületes ember – jegyezte meg York, olyan hangsúllyal, hogy Marsh nem tudta eldönteni, gúnyolódik-e vagy sem. – Nagyon örülök, hogy őszintén tájékoztatott a vállalkozása helyzetéről, kapitány. Természetesen nem mondott újdonságot. Az ajánlatom továbbra is áll. – Miért? – förmedt rá nyersen Marsh. – Ez tiszta pénzkidobás, és csak egy bolond dobálja ki a pénzét! Maga igazán nem látszik bolondnak. Mielőtt York válaszolhatott volna, megérkezett a következő fogás. Marsh csirkéit gyönyörű ropogósra sütötték, pont úgy, ahogy szerette. Letépte az egyik combot, és nagy étvággyal nekilátott. York elé egy hatalmas szelet hátszínt tettek, vöröset és félig nyerset, amely véres pecsenyelében úszott. Marsh figyelte, amint ügyesen, könnyedén fog az evéshez. Kése úgy szelte húst, akár a vajat, nem fűrészelte vagy darabolta, ahogy Marsh tette. Úriember módjára forgatta a villát, és kezet váltott, amikor nem használt kést hozzá. Erő és elegancia; York karcsú,

12

sápadt injaiban a kettő egyesült, és ez tetszett Marshnak. Csodálkozott, hogy nézhette őket nőiesnek. Fehérek voltak, de erősek és kemények, akár a hangversenyzongora csontbillentyűi a Napfogyatkozás fedélzetén. – Szóval? – ismételte Marsh. – Nem válaszolt a kérdésemre. Joshua York egy pillanatra szünetet tartott az evésben. Végül így felelt: – Maga őszinte volt hozzám, Marsh kapitány. Nem fogom hazugsággal viszonozni az őszinteségét, ahogy eredetileg terveztem. De nem terhelem az igazsággal sem. Vannak dolgok, amiket nem mondhatok el magának; dolgok, amiket egyébként sem akarna tudni. Hallgassa meg a feltételeimet, és meglátjuk, tudunk-e egyezséget kötni. Ha nem, barátságban válnak el útjaink. Marsh leszakította második csirkéje mellehúsát. – Folytassa! – mordult fel ingerülten. – Nincs szándékomban távozni. York letette kését-villáját, és könnyedén összeillesztette ujjhegyeit, piramist formálva belőlük. – Merőben személyes okokból kifolyólag szeretnék magamnak egy gőzöst. Be akarom hajózni ezt a nagy folyót, az elejétől a végéig, zavartalanul és teljes kényelemben, méghozzá nem utasként, hanem kapitányként. Van egy álmom; vagy ha így jobban tetszik, egy célom. Barátokat és szövetségeseket keresek. Ellenségeim is vannak, sokan. A részletekre ne legyen kíváncsi. Ha kérdőre von, hazudni fogok. Úgyhogy inkább ne is erőltesse! – A tekintete hirtelen keményen villant, de rögtön ellágyult újra, ahogy elmosolyodott. – Magának annyit kell tudnia, kapitány, hogy a leghőbb vágyam egy saját gőzös, amivel fel-alá hajókázhatok. Mint bizonyára rég észrevette, én nem vagyok folyami ember. Semmit sem tudok a gőzösökről és a Mississippiről, eltekintve attól, amit a könyvekben olvastam, meg amit az elmúlt pár hétben tanultam, mióta St. Louisban vagyok. Egészen nyilvánvaló, hogy szükségem van egy társra: valakire, aki ért a hajózáshoz és a folyóvidékhez, aki felügyeli a mindennapos teendőket a gőzösömön, hogy én szabadon a saját céljaimnak szentelhessem magam. – Ennek a társnak más tulajdonságokkal is rendelkeznie kell. Legyen diszkrét, mivel nem szeretném, ha pletykák kapnának lábra a viselkedésemről – mely bevallom, néha bogaras. Legyen megbízható, elvégre teljes mértékben ráhagyom vállalkozásunk irányítását. Legyen bátor. Nem tudok mihez kezdeni vele, ha anyámasszony katonája, de akkor sem, ha babonás vagy túlságosan jámbor. Maga vallásos ember, kapitány? – Nem – felelte Marsh. – Sose állhattam a biblialengetőket, ők se engem. York elmosolyodott. – Roppant gyakorlatias hozzáállás. Nekem egy gyakorlatias emberre van szükségem. Olyanra, aki az üzlet ráeső részére összpontosít, és nem

13

kérdezősködik fölöslegesen. Nagy súlyt helyezek a magánszférám háborítatlanságára: hogy zavartalanul tevékenykedhessek, és közben nyugton hagyjanak. Előfordulhat, hogy a viselkedésem furcsának, érthetetlennek vagy szeszélyesnek tűnik majd; semmiképpen nem szeretném, ha ezzel kapcsolatban ostoba kérdések merülnének föl. Nos, elfogadja a feltételeimet? * Marsh mélázva tépkedte a szakállát. – És ha igen? – Akkor társak leszünk – mondta York. – A fuvartársaság ügyeit bízza az ügyvédeire és alkalmazottaira, maga pedig tartson velem a folyón! Én leszek a kapitány. Maga hívathatja magát főkormányosnak, rangidős tisztnek, másodkapitánynak vagy aminek csak akarja. A hajó tényleges irányítását magára hagyom. Ritkán fogok parancsot adni, de ha igen, akkor gondoskodik róla, hogy vita nélkül végrehajtsák. Van néhány barátom, aki velünk fog utazni, saját kabinban, díjtalanul. Előfordulhat, hogy rájuk bízok a hajón bizonyos feladatokat, amelyekre megfelelőnek ítélem őket. Maga nem kérdőjelezi meg ezeket a döntéseimet. Az is megtörténhet, hogy utunk során további emberekkel barátkozom össze, és meghívom őket a fedélzetre. Maga nem fog kifogásokat emelni ellenük. Ha elfogadja ezeket a feltételeket, Marsh kaptány, akkor együtt fogunk meggazdagodni, és gondtalanul, teljes kényelemben járjuk be a maga folyóját. Abner Marsh elnevette magát.

– Meglehet. De a folyó nem az enyém, Mister York, és ha azt hiszi, hogy teljes kényelemben fogunk utazni az öreg Eli Reynoldson, sehogy se fog tetszeni magának a fedélzeten. Zajos, vén dézsa az, elég ócska berendezéssel, és többnyire tele van mindenféle zsibongó népekkel, akik egyik isten háta mögötti helyről a másikra igyekeznek. Nem voltam én azon a hajón már vagy két éve – az öreg Yoerger kapitány vezeti nekem –, de legutóbb, ha jól emlékszem, eléggé bűzlött. Ha luxusszállást akar, a Napfogyatkozásba. vagy a John Simondsba kellene bevásárolnia magát. York belekortyolt a borába, és elmosolyodott.

– Nem az Eli Reynoldsra gondoltam, Marsh kapitány. – Pedig más hajóm nincs. York letette a poharát az asztalra. – Jöjjön – ajánlotta –, függesszük fel a beszélgetést! A szobámban behatóbban

14

megtárgyalhatjuk az ügyet. Marsh megpróbálkozott egy erőtlen tiltakozással – a Planters' House étlapján jobbnál jobb desszertek csábították a vendégeket, és ő nem akarta elszalasztani ezt a ritka alkalmat. York elhatározását azonban nem tudta megingatni. York szállása egy elegánsan berendezett lakosztály volt, a legjobb, amivel a hotel csak szolgálhatott; általában gazdag New Orleans-i ültetvényeseknek tartották fenn. – Üljön le! – mondta York ellentmondást nem tűrő hangnemben, és egy kényelmesnek tűnő fotelhez kalauzolta Marshot a szalonban. Marsh helyet foglalt, miközben vendéglátója eltűnt egy kisebb belső szobában, majd kisvártatva egy vasveretes ládikóval tért vissza. Lerakta egy asztalra, és babrálni kezdett a zárral. – Jöjjön! – intett, de Marsh már felkelt a fotelből, és a háta mögé lépett. York felnyitotta a fedelet. – Arany – lehelte Marsh halkan. Kinyújtotta kezét, és megérintette az érméket, átpergette őket az ujjai között, élvezte a lágy, sárga fém súlyát, a csengését és a csillogását. Az egyiket a szájához emelte, és ráharapott. – Igazibb nem is lehetne – vélte, miközben kiköpte a pénzt, majd visszapöckölte a ládikóba.

– Húszezer dollár, húszdolláros aranyakban – közölte York. – Még két ilyen ladikóm van, továbbá hitelleveleim Londonból, Philadelphiából és Rómából, ennél számottevően nagyobb összegekről. Fogadja el az ajánlatomat, Marsh kapitány, és lesz egy másik hajója, sokkal nagyobb és pompásabb a maga Eli Reynoldsánál. Vagy talán inkább úgy kellene fogalmaznom, hogy nekünk lesz egy másik hajónk. – Elmosolyodott. Abner Marsh már eldöntötte, hogy elutasítja York ajánlatát. Sürgetős szüksége volt a pénzre, ám gyanakvó ember lévén nem szerette a talányokat, és York túl sokat kívánt tőle, merőben bizalmi alapon. Ajánlata túl csábítóan hangzott; Marsh biztos volt benne, hogy valahol a háttérben veszély leselkedik, és később nagyon megbánná, ha most kötélnek áll. Így azonban, York vagyona láttán érezte, ahogy szilárd elhatározása olvadozni kezd. – Egy új hajót mondott? – kérdezte lenyűgözve. – Igen – bólintott York –, természetesen azon felül, amit a fuvartársasága feléért fizetnék. – Mennyit...? – kezdte Marsh. Az ajka pergamenszáraz volt. Idegesen megnedvesítette. – Mennyit hajlandó ennek az új hajónak az építésére szánni,

15

Mister York? – Mennyire van szükség? – pillantott rá York érdeklődve. Marsh kimarkolt a ládikóból egy marék aranyat, és lassan visszapergette az ujjai között. Micsoda csillogás, gondolta; de mondani csak annyit mondott: – Nem szabadna ennyi pénzzel szaladgálnia, York. Vannak itt gazemberek, akik egyetlen ilyen húszdollárosért elvágnák a torkát. – Meg tudom védeni magam, kapitány – felelte York. Marsh újra megpillantotta tekintetében azt a hideg, kemény fényt, és megborzongott. Nem szívesen lett volna a rabló bőrében, aki Joshua Yorkot próbálja kifosztani. – Nincs kedve sétálni velem egyet? A rakparton? – Még nem válaszolt az ajánlatomra, kapitány. – Megkapja a válaszát; de előbb kísérjen el! Mutatnom kell magának valamit. – Rendben – egyezett bele York. Becsukta a ládikó fedelét, és a meleg, sárga fény kihunyt a szobában, mely így hirtelen szűknek és komornak hatott. Hűvös, nyirkos éjszaka volt. A gőzösök zajai egybemosódó visszhangokat riasztottak a vízfodrok fölött, ahogy végigsiettek a sötét, kihalt utcákon – York ruganyos eleganciával, Marsh súlyos, tekintélyt parancsoló léptekkel. York bő, köpenyszabású kormányoskabátot öltött, a fején régimódi hódprém kalappal; mely hosszú árnyékot vetett a félhold sápadt derengésében. Marsh a sötét sikátorokat kémlelte a raktárházak sivár téglaépületei között, s igyekezett fenyegető erőt és önbizalmat sugározni, az esetleges kósza útonállók elijesztésére.

A rakpart mentén végig gőzösök zsúfolódtak, legalább negyvenet kötöttek ki a bakokhoz és a pontonokhoz. A kikötő még ezen a kései órán sem volt teljesen csendes. A hatalmas halmokba hordott rakomány fekete árnyékokat vetett a holdfényben. Csoportokban pihenő rakodómunkások mellett haladtak el, akik ládákon és szénabálákon heverésztek, s üvegeket adtak körbe cseréppipájukból pöfékelve. Tucatnál is több hajó ablakaiban még mindig fény égett. A missouri postahajó, a Wyandotte teljesen ki volt világítva, most fűtötték fel a kazánjait. Láttak egy férfit, aki egy nagy oldalkerekes tehergőzös parancsnoki hídjáról kíváncsian figyelte őket. Abner Marsh tovább vezette Yorkot, végig egy sor elsötétített, teljes csendbe burkolózó hajó mellett; magas kéményeik elszenesedett fatörzsek fekete erdejeként rajzolódtak ki a csillagos égre, csúcsukon különös virágszirmokkal. 16

Végül megálltak egy hatalmas, pompásan díszített oldalkerekes mellett. A főfedélzeten magas halmokban tornyosult a rakomány, a közlekedőpallót bevonták, védekezésül a hívatlan éjjeli látogatók ellen. A hajó békésen ringatózott a vízen, oldalát a viharvert, vén kikötőpontonhoz dörgölve. Még a félhomályos holdfényben is látszott rajta, milyen gyönyörű. Az egész kikötőben nem akadt nála nagyobb és büszkébb a gőzösök között. – Igen? – kérdezte Joshua York halkan, tiszteletteljesen. Talán ez döntötte el a dolgot, gondolta Marsh később: a tisztelet a hangjában.

– Ez a Napfogyatkozás – felelte Marsh. – Nézze, ott a neve a kerékházra festve! – A botjával mutatta. – El tudja olvasni? – Hogyne. Rendkívül jól látok a sötétben. Ez valami különleges hajó?

– Hogy az istenbe ne? Ő a Napfogyatkozás. Nincs ember a nyavalyás folyó mentén, aki ne ismerné. Már vénül – ötvenkettőben építették, öt éve. De még mindig gyönyörű. Háromszázhetvenötezer dollárba került, úgy beszélik, de megérte az utolsó centig. Sehol a világon nincs szebb és nagyobb gőzhajó, és nem is volt soha. Tüzetesen tanulmányoztam, még egy útra is befizettem rajta. Biztosan tudom. – Marsh botjával mutogatva magyarázta: – A hossza háromszázhatvanöt láb, a derékbősége negyven. A nagy szalon háromszázharminc láb hosszú, és nincs másik hozzá fogható. Az egyik végében Henry Clay aranyszobra áll, a másikban Andy Jacksoné; egész úton végig egymást bámulja a két nyavalyás. Több ott a kristály, az ezüst és a festett üveg, mint amennyiről az ültetvényesek klubja valaha is álmodhat. Olajfestmények, olyan ételek, amiket sehol másutt nem kóstolhat, és tükrök – óriási tükrök! És ez még mind semmi a sebességéhez képest. – A főfedélzet alatt tizenöt kazánja van. A főtengelye tizenegy láb, és én mondom magának, nincs az a folyami gőzös, amelyik lépést tudna tartani vele, ha Sturgeon kapitány amúgy istenigazából bedurrant neki. Ment már óránként tizennyolc mérföldet árral szemben. Akkor, ötvenháromban állította fel a rekordot New Orleans és Louisville között. Tudom az idejét is, fejből. Négy nap, kilenc óra, harminc perc – ötven percet vert a nyavalyás A. L. Shotwellre, pedig az se egy lassú hajó, teremtettét! – Marsh újra York felé fordult. – Arról ábrándoztam, hogy az én Lady Lizzym egy 17

nap fölveszi vele a versenyt, és legyőzi vagy legalábbis orr orr mellett fut be vele, de nem sikerült volna neki, ma már tudom. Csak áltattam magam. Soha nem volt elég pénzem, hogy olyan hajót építsek, amelyik kiállhatna a Napfogyatkozással. – Adjon nekem ennyi pénzt, Mister York, és megtalálta a társát. Tessék, uram, megkapta a választ. Maga a Láz és Vidéke felét akarja, meg egy olyan üzlettársat, aki csendben intézi a dolgokat, és nem kérdezősködik? Nagyszerű. Akkor adjon nekem annyi pénzt, amiből egy ilyen gőzöst építhetek. Joshua York az óriási oldalkerekest nézte, amint magasztosan és némán magasodik a az éjszakában, pihekönnyedén ringatózva a vízen, minden kihívásra készen. Azután halvány mosollyal az ajkán Abner Marshhoz fordult; sötét szemében apró lángok lobogtak. – Rendben. – Csak ennyit mondott. És kinyújtotta a kezét. Marsh ravaszkás vigyorra húzta képét, lecsupaszította hiányos fogsorát, sonkamancsába fogta York vékony, nyúlánk kezét, és megszorította. – Rendben – szólt fennhangon, és tagbaszakadt teste összes erejét a markába összpontosította, mint minden üzletkötésnél, hogy felmérje az új partner bátorságát és akaraterejét. Mindig addig morzsolta az ujjaikat, míg meg nem pillantotta szemükben a fájdalom fényét. York tekintete azonban tiszta maradt, keze pedig döbbenetes erővel szorította Marshét. Marsh meglepődött, de fokozta a nyomást. York ujjai egyre keményebben kulcsolódtak az övéire, az izmok acélrugókként feszültek a sápadt bőr alatt. Marsh nagyot nyelt, s alig tudta megállni, hogy fel ne jajduljon. York elengedte a kezét. – Jöjjön – mondta, és olyat csapott Marsh vállára, hogy az kissé megingott. – Terveket kell készítenünk!

18

MÁSODIK FEJEZET New Orleans, 1857. május Savanyú Billy Tipton röviddel tíz után érkezett meg a francia börzére, és végignézte, amint elárvereznek négy hordó bort, hét láda szövetet és egy egész bútorrakományt, mielőtt elővezették volna a rabszolgákat. Némán álldogált, könyökével a rotunda felén körbefutó márványpultra támaszkodva, ivott egy abszintot, és figyelte, ahogy az encanteurök két nyelven kínálják portékájukat. Savanyú Billy komor, hullasápadt férfi volt, hosszúkás lóképén csúf hegek éktelenkedtek – gyerekkori himlő nyomai –, vékony szálú, barna haja erősen korpásodott. Ritkán mosolygott, szeme pedig ijesztő jégkékben csillogott. Ez a szempár, ez a hideg és veszedelmes szempár volt a bástya, amelynek védelmébe Savanyú Billy behúzódhatott. A francia börze impozáns hely volt, túl fényűző Billy ízléséhez képest, és alapjában véve egyáltalán nem szívesen tartózkodott itt. Az árutőzsde a St. Louis Hotel rotundájában kapott helyet, egy hatalmas üvegkupola alatt, amin keresztül a napfény beragyogta a kikiáltási emelvényt és az érdeklődőket. A kupola átmérője legalább nyolcvan lábra rúgott. A körcsarnokot magas tartóoszlopok övezték, a kupola belső falán galériák futottak körbe, a mennyezetet dúsan aranyozott stukkók díszítették, a falakat freskók borították, a padló és a bárpult márványból volt, akárcsak az encanteurök emelvényei. A látogatók csaknem ugyanolyan előkelőek voltak, mint a berendezés; gazdag ültetvényesek a folyó felső folyása mellől és fiatal kreol ficsúrok az óvárosból. Savanyú Billy utálta a kreolokat – divatos öltözéküket, fennhéjázó modorukat és sötét szemük megvető tekintetét. Nem szívesen közösködött velük. Forróvérű népség, akik keresik a bajt, és bármilyen csekélységért készek párbajozni. Gyakran megesett, hogy egyik-másik ficsúr kihívónak találta Savanyú Billy agresszív és pimasz jenki fellépését, ahogy a nyelvüket kerékbe törte és az asszonyaikat megbámulta. Ám aztán beletekintettek abba a sápadt, rezzenetlen, fenyegető szempárba – s általában elfordultak, és kitértek az útjából. Mégis, ha rajta múlik, inkább az amerikai börzén vett volna niggereket, odaát a St. Charlesban, ahol kevésbé kifinomult modor járta, ahol angolul beszéltek francia helyett, és ahol nem érezte magát hívatlan betolakodónak. A St. Louis rotundájának fényűzése cseppet sem nyűgözte le, bár a felszolgált italok minőségét értékelni tudta.

19

Ennek ellenére havonta egyszer el kellett jönnie ide, nem volt más választása. Ha az ember mezei munkást vagy szakácsot akar vásárolni, olyan sötét bőrűt, amilyet csak kívánni lehet, az amerikai börzén megtalálja a számítását; de ha egy fiatal, csinos lányt keres, abból a kecses, egzotikus, tejeskávészínű fajtából, amelyet Julian annyira kedvelt, akkor bizony a francia börzére kell jönnie. Julian szépséget akart – ragaszkodott hozzá. Savanyú Billy pedig mindent megtett, amit Damon Julian kívánt tőle. Tizenegy körül az utolsó hordó bor is vevőre talált, és a kereskedők nekiláttak elővezetni az árut az Esplanade, a Moreau Street meg a Common Street rabszolgakarámaiból: férfiakat és nőket, fiatalokat, öregeket és gyerekeket, köztük aránylag sok világosabb bőrűt. Savanyú Billy tudta róluk, hogy a körülményekhez képest műveltek is, többségük alighanem beszél franciául. Fölsorakoztatták őket a csarnok egyik oldalán, hogy a vásárlók szemlét tarthassanak felettük; néhány ifjú kreol jókedvűen társalogva végigsétált előttük, szemügyre vették a mai nap kínálatát. Savanyú Billy a bárpultnál maradt, és rendelt még egy abszintot. Tegnap körülnézett a karámokban, és tájékozódott a választékról. Tudta, mit akar. Az egyik kikiáltó rácsapott fakalapácsával a márványpultra. A vásárlók azonnal elcsendesedtek, és feléje fordultak. Az encanteur intett, mire egy húsz év körüli fiatal nő lépett föl bizonytalanul egy nem messze elhelyezett ládára. Törékeny negyedvér volt nagy, ijedt szemekkel, a maga módján egészen csinos. Kalikóruhát viselt, zöld szalagokkal a hajában; a kikiáltó dagályos szavakkal magasztalni kezdte az előnyeit. Savanyú Billy minden érdeklődés nélkül figyelte, ahogy két kreol licitált rá. Végül ezernégyszáz dollárért kelt el. Ezután egy idősebb asszony következett, a kikiáltó szerint remek szakács, majd egy fiatal anya két gyerekével, akik együtt találtak vevőre. Savanyú Billy végignézett egy sor további tranzakciót. Negyed egy körül járt, és a francia börze zsúfolásig telt vásárlókkal és bámészkodókkal, mikor fölvezették az emelvényre azt a tételt, amit előzőleg kinézett magának. A neve Emily, közölte az encanteur a körülötte álldogálókkal. – Nézzék meg, uraim – áradozott franciául –, nézzék csak meg! Micsoda tökély! Évek óta nem volt ehhez fogható portékánk, évek óta; és évek fognak eltelni, mire újra lesz! Savanyú Billy teljes mértékben egyetértett vele. Becslése szerint Emily tizenhat-tizenhét éves lehetett, de már kimondottan asszonyos idomokkal. Kissé ijedtnek tűnt a pódiumon, ám egyszerű, sötét ruhája előnyösen emelte ki alakját, és szép arca volt – nagy, szelíd tekintetű szempár és tejeskávészín bőr. Tetszeni fog Juliannek. Élénk licitálás vette kezdetét. Az ültetvényeseket nem érdekelte egy ilyen formás teremtés, de hat-hét kreol egészen tűzbe jött tőle. A többi rabszolga kétségkívül felkészítette Emilyt, mik a kilátásai a jövőben. Elég csinos ahhoz,

20

hogy idővel elnyerje a szabadságát, és valamelyik finom kreol úriember költségén éljen egy kis házban a Ramparts Streeten, legalábbis amíg férjhez nem megy. Farsangi bálokra fog járni az Orleans Ballroomba, selyemruhákat és tarka szalagokat visel, s nem egy párbajt vívnak majd miatta. A lányainak még világosabb bőrük lesz, és ugyanebbe a kényelmes életbe fognak belenőni. Idősebb korára talán kitanulja a fodrászmesterséget vagy panziót nyit. Savanyú Billy tovább kortyolgatta az italát; arca jeges maszkká fagyott. A licitálók rendre fölülkínálták egymást. Kétezer dollárnál már csak hárman maradtak. Ekkor egyikük – egy tagbaszakadt, kopasz férfi – azt kívánta, hogy a lány vetkőzzön le. Az encanteur kurta parancsára Emily kecses mozdulatokkal kigombolta a ruháját, és kibújt belőle. Valaki trágár bókot kiáltott oda neki, harsány nevetést váltva ki a bámészkodókból. A lány fáradt mosollyal nyugtázta a szellemességet, a kikiáltó pedig elvigyorodott, és hasonló megjegyzéssel válaszolt. Aztán folytatódott az árverés. Kétezerötszáz dollárnál, miután látta, amit látni akart, a kopasz férfi kiszállt. Két licitáló maradt, mindkettő kreol. Háromszor is túlígérték egymást, háromezerkétszáz dollárra verve föl az árat. Aztán a tétovázás pillanata következett. A kikiáltó kicsalt a fiatalabbiktól egy végső ajánlatot: háromezer-háromszáz dollár. – Háromezer-négyszáz – kontrázott nyugodtan a vetélytárs. Savanyú Billy fölismerte. Egy Montreuil nevű fiatal, karcsú kreol volt az, hírhedt hazárdjátékos és párbajhős. A másik férfi a fejét rázta; az árverés véget ért. Montreuil várakozásteljes pillantással méregette Emilyt. Savanyú Billy várt még három szívdobbanásnyit, míg a kalapács már lecsapni készült. Aztán letette abszintos poharát a pultra, és harsány, tisztán érthető hangon megszólalt: – Háromezer-hétszáz! Az encanteur és a lány meglepetten néztek az irányába. Montreuil és néhány barátja komor, fenyegető pillantásokat vetettek Billy felé. – Háromezer-nyolcszáz – mondta Montreuil. – Négyezer – vágta rá Savanyú Billy. Ez rengeteg pénz volt, még egy ilyen szépségért is. Montreuil mondott valamit a mellette álló két férfinak, majd hirtelen mindhárman sarkon fordultak, és szó nélkül kisiettek a kupolás csarnokból; lépteik dühös visszhangokat vertek a márványon. – Úgy tűnik, én nyertem az árverést – állapította meg Savanyú Billy. – Öltöztessék fel és készítsék elő az indulásra! – Az emelvény körül tolongok mind őt bámulták. – Hogyne, természetesen! – dadogta az encanteur.

21

Egy másik kikiáltó jelent meg a pult mögött, s kalapácsának egyetlen csapásával egy újabb csinos lányra terelte a tömeg figyelmét; a francia börzén csakhamar ismét eluralkodott a megszokott zsibongás. Savanyú Billy Tipton kivezette Emilyt a rotundából a St. Louis Streetre nyíló hosszú árkádsoron, végig a sok divatüzlet előtt, ahol a sétálók és a jómódú átutazók kíváncsian néztek utánuk. Mikor kilépett a szabad ég alá, és hunyorogva összehúzta szemét a vakító verőfényben, Montreuil bukkant föl mellette. – Monsieur... – szólította meg. – Angolul beszéljen, ha akar valamit tőlem! – vágott közbe Savanyú Billy élesen. – Idekint Mister Tipton vagyok, Montreuil. – Hosszú ujjai összerándultak, és merőn nézett a kreolra hideg jégszemével. – Mister Tipton – mondta Montreuil színtelen hangon, hibátlan angol kiejtéssel. Pír szökött az arcába. Két kísérője mozdulatlanul, feszülten állt mögötte. – Máskor is előfordult már, hogy nem tudtam megszerezni egy lányt – folytatta a kreol. – Ez itt igazi szépség, mégis könnyű szívvel lemondok róla. Viszont sértőnek érzem a módot, ahogy maga licitált, Mister Tipton. Ön gúnyt űzött belőlem odabenn, elragadta tőlem a győzelmet, és megalázott a nyilvánosság előtt.

– Nocsak, nocsak – mondta Savanyú Billy. – Csigavér... – Ön veszélyes játékot űz – figyelmeztette Montreuil. – Tudja, ki vagyok én? Ha úriember lenne, elégtételt követelnék. – A párbajozást törvény tiltja, Montreuil – felelte Savanyú Billy. – Nem hallotta? És én különben sem vagyok úriember. – A negyedvér lány felé fordult, aki a szálloda falához húzódva hallgatta vitájukat. – Gyere! – vetette oda neki. Lesétált a járdára, a lány pedig követte. – Ezért még csúnyán megfizet, Monsieur! – kiáltotta utána Montreuil. Savanyú Billy ügyet sem vetett rá, és befordult a sarkon. Megszaporázta lépteit; most, hogy maga mögött hagyta a francia börzét, járása magabiztossá vált, szinte már peckessé. Az utcán Savanyú Billy otthon érezte magát; itt nőtt fel, itt tanult meg életben maradni. A rabszolgalány tőle telhetőleg igyekezett lépést tartani vele, meztelen talpa csattogott a járda burkolatán. A Vieux Carré utcáit stukkódíszes téglaépületek szegélyezték, művészi kovácsoltvas erkélyekkel, melyek beárnyékolták a gyalogjárót és igen elegáns benyomást keltettek. Maguk az utak azonban nem voltak kikövezve, és a legutóbbi esőzések egyetlen hatalmas sártengerré változtatták őket. A járdák mentén nyitott csatornák futottak, mély árkok a ciprusok között, melyekben megállt a víz, s szennytől és rothadástól bűzlött. A város képei sorra maradtak el mögöttük. Díszes kis boltocskák, megannyi

22

ékszerládikó; rabszolgakarámok, vastag rácsokkal az ablakaikon; fényűző szállodák, gazdag és előkelő vendégekkel; füstös csapszékek, öntudatos szabad négerek törzshelyei. Szűk, nyirkos sikátorok váltakoztak grandiózus udvarokkal, melyeket szökőkutak és zenélő vízórák díszítettek. Itt egy dölyfös kreol hölgy vonult el mellettük, rajongói és gardedámja koszorújában; ott egy csapat vasra vert rabszolgát hagytak el, akik rajtavesztettek a szökési kísérleten, s most nyakbilincsben tisztogatták a csatornákat egy kemény szemű fehér ember felügyelete alatt, akinek korbács lógott az övén. Hamarosan kijutottak a francia óvárosból New Orleans fiatalabb és nyersebb amerikai negyedébe. Savanyú Billy itt hagyta a lovát, egy kocsma elé kikötve. Nyeregbe lendült, és ráparancsolt a lányra, hogy fusson mellette. Déli irányban hagyták el a várost, és rövidesen lekanyarodtak a főútról, csak egyszer iktatva be egy kurta pihenőt, hogy Savanyú Billy lova kifújhassa magát, s ő maga is haraphasson valamit a száraz kenyérből meg a sajtból, ami a nyeregtáskájában lapult. Emilynek megengedte, hogy vizet igyon egy patakból. – Maga az új gazdám, uram? – kérdezte a lány meglepően jó angolsággal. – A felügyelőd – javította ki Savanyú Billy. – Juliannel majd este ismerkedsz meg. Sötétedés után. – Elmosolyodott. – Tetszeni fogsz neki. – Azután ráparancsolt, hogy hallgasson. Mivel a lány gyalogszerrel volt, csak lassan haladtak, és mire elérték a Julianültetvényt, már bealkonyodott. Az út egy kiserdőben kanyargott, az elmocsarasodott folyóág – a bayou – medrét követve; a sűrűn egymás mellett álló fák ágai meghajlottak a hatalmas spanyolmoha-leplek súlya alatt. Egy magasba nyúló, lombjavesztett tölgyet megkerülve kijutottak a nyílt terepre, melyet a lebukó nap fénye narancsvörös ragyogásba vont. Az udvarháztól a vízpartig nyúló földek parlagon hevertek, felverte őket a gaz. A parton régi, elhanyagolt kikötőhely málladozott az áthaladó gőzösök számára, a fatelep szinte eltűnt a burjánzó gyomok között. Hátul egy sor roskatag rabszolgabarakk állt, lakni azonban senki sem lakott bennük, aminthogy a földeket sem művelték már évek óta. Maga az udvarház korántsem tűnt olyan nagynak és fényűzőnek, mint amilyenben a gazdag ültetvényesek laknak; szerény, szögletes épület volt, viharvert faváza szürkére fakult, a festék mindenütt lepattogzott róla. Egyetlen szembeszökő vonása a magas, erkélyes torony volt. – Itthon vagyunk – mondta Savanyú Billy. A lány megkérdezte, van-e az ültetvénynek neve. – Régebben volt neki – vélte Savanyú Billy –, pár éve, még a vén Garoux idejében. De ő beteg lett és elpatkolt, a drágalátos kis fiacskáival együtt, és azóta nincsen. Te viszont inkább tartsd a szád és szedd a lábad! A ház mögé vezette a lányt, a hátsó bejárathoz, amit rajta kívül senki sem használt a lakók közül, és a kulccsal, amit láncon hordott a nyakában, kinyitotta a

23

redőnyzárat. A személyzeti szárnyban három saját szobája volt. Berángatta Emilyt a hálóba. – Vetkőzz! – sziszegte oda neki. A lány azonnal engedelmeskedett, ám közben ijedt pillantással méregette. – Ne bámulj így rám! – mondta Savanyú Billy. – Te Juliané vagy, én hozzád se nyúlok. Mindjárt melegítek vizet. A konyhában van egy fürdőkád. Lesikálod magadról a koszt, és szépen felöltözöl. – Kinyitott egy díszesen faragott szekrényt, és elővett belőle egy sötét brokátruhát. – Nesze, ez illeni fog rád. Emilynek elakadt a lélegzete. – Ilyet én nem vehetek föl! Ez csak a fehér hölgyeknek való. – Fogd be a szád, és csináld, amit mondok! – intette le Savanyú Billy. – Julian azt akarja, hogy szépen nézzél ki. – Azzal otthagyta, és az udvarház főtraktusába sietett. Juliant a könyvtárszobában találta, egy magas támlájú bőrfotelben üldögélt a sötétségben, konyakos pohárral a kezében. A polcokon körös-körül porlepte könyvek sorakoztak, az öreg René Garoux és fiai hagyatéka. Évek óta nem nyúlt hozzájuk senki. Damon Julian nem tartozott azok közé, akik sokat olvasnak. Savanyú Billy belépett, tiszteletteljes távolságban megállt, és némán várta, hogy Julian megszólaljon. – Nos? – kérdezte végül egy hang a sötétből. – Négyezer – felelte Savanyú Billy –, de tetszeni fog magának. Fiatal, csinos és szelíd; és szép, igazán csodaszép. – Mindjárt megjönnek a többiek. Alain és Jean már itt vannak, szegény bolondok. Gyötri őket a szomjúság. Ha elkészült, vidd a lányt a bálterembe! – Igenis – mondta Savanyú Billy gyorsan. – Volt egy kis gond az árverésen, Mister Julian. – Gond? – Egy Montreuil nevű kreol csirkefogó. Ő is hajtott a lányra, és egyáltalán nem tetszett neki, hogy elhalásztam az orra elől. Lehet, hogy gyanakodni fog. Hazárdjátékos, sokat jár a szalonokba. Foglalkozzak vele valamelyik este? – Mesélj nekem róla! – parancsolta Julian. A hangja dallamos volt, lágy és mély és kifejező, zamatokkal teljes, akár a nemes konyak. – Fiatal, heves. Fekete szem, fekete haj. Magas. Afféle párbaj-hős, ahogy hallom. Kemény fickó. Erős és ügyes, de jóképű, mint a kreolok általában. – Majd gondom lesz rá – mondta Damon Julian.

24

– Igen, uram – felelte Savanyú Billy Tipton. Sarkon fordult, és visszatért a szobájába. Emily valósággal átlényegült a brokát estélyiben. A rabszolgának, a gyereklánynak nyoma sem maradt; mosakodás után, az alkalomhoz illő öltözékben sötét, szinte éteri szépségű asszony vált belőle. Savanyú Billy alaposan szemügyre vette. – Megjárja – bólintott. – Gyere, bálba mész. A bálterem az udvarház legnagyobb és legfényűzőbb helyisége volt: három óriási abroncscsillár világította meg metszett kristályüvegből, mindegyikben százszáz gyertya égett. A falakon folyami látképek lógtak, erőteljes színekkel megmintázva; a padlót fényezett parketta borította. A terem egyik végében széles, kétszárnyú ajtó nyílt a tágas előcsarnokra; a másikban lépcsősor vezetett föl a galériára, korlátja csillogott a gyertyafényben. Már várták őket, mikor Savanyú Billy bevezette a lányt. Kilencen voltak, Juliant is beleszámítva; hat férfi és három nő, a férfiak sötét, európai szabású öltönyben, a nők világos selyemruhában. Juliant kivéve valamennyien a lépcsőn várakoztak, némán és mozdulatlanul, tisztelettudóan. Savanyú Billy mindegyiküket ismerte: a sápadt asszonyokat, akik Adrienne-nek és Cynthiának és Valerie-nek nevezték magukat; a barna bőrű, kisfiús képű Raymondot; Kurtot, akinek szeme perzselt, akár a parázsló szén; és a többieket is, valamennyit. Egyiküket, Jeant alig észrevehető reszketés rázta: ajka megfeszült, hogy kivillantak alóla hosszú, fehér fogai, keze idegesen össze-összerándult. Szörnyen kínozhatta a szomjúság, de nem tett semmit. Damon Julianre várt. Mind Damon Julianre vártak. Julian lassan átsétált a báltermen Emilyhez, a rabszolgalányhoz. Úgy mozgott, mint egy macska, egyszerre kecsesen és erőt sugározva. Úgy mozgott, mint egy nagyúr, mint egy király. Úgy mozgott, mint a cseppfolyós sötétség, céltudatosan és feltartóztathatatlanul. Valami megmagyarázhatatlan módon egész megjelenése az éjszakát idézte, noha sápadt bőre szinte világított; haja fürtös volt és fekete, öltönye sötét, szemei szikrázó tűzkövek. Megállt a lány előtt, és elmosolyodott. Kifinomult, vonzó mosolya volt. – Elragadó – mondta egyszerűen. Emily elpirult, dadogva próbált válaszolni valamit. – Csend! – csattant föl Savanyú Billy. – Csak akkor beszélhetsz, ha Mister Julian engedélyezi. Julian végigsimított mutatóujjával a puha, sötét arcbőrön. Reszketés borzongatta meg a lányt, látszott rajta, hogy alig tud mozdulatlanságot parancsolni magára. Julian megcirógatta a haját, majd gyengéden megemelte az állát, hogy

25

tekintetük találkozzon. Ebben a pillanatban Emily hirtelen hátrahőkölt, ijedt kiáltást hallatott; ám Julian már két kézzel tartotta az arcát, és nem engedte, hogy félrenézzen. – Gyönyörű – mondta. – Szép vagy, gyermekem: és mi tudjuk értékelni a szépet, mi itt mindannyian. Elengedte a lány arcát, egyik törékeny kezét a sajátjába fogta, fölemelte, kifordította, és előrehajolt, hogy csókot leheljen a csuklója belső oldalára. A rabszolgalány még mindig reszketett, de nem védekezett. Julian gyengéden megfordította, és odanyújtotta a kezét Savanyú Billy Tiptonnek. – Lennél olyan kedves, Billy? Savanyú Billy hátranyúlt, és előhúzta a kését, amit hátul hordott egy szíjon a nyakában. Emily szeme tágra nyílt a rémülettől, és megpróbált hátrahőkölni, kiszabadítani magát, de Billy szorosan tartotta, és gyors volt, nagyon gyors. Alig lehetett látni, ahogy a penge mozdult, egyszerre mégis nedvesség futotta el; egyetlen gyors vágás, keresztben a csukló belső oldalán, ahol az előbb Julian ajka érintette. Vér csordult a sebből; a nesz, ahogy cseppjei a padlóra hullottak, szinte fülsértőnek hatott a bálterem csöndjében. A lány kurta, nyöszörgő hangot adott ki, mielőtt azonban egyáltalán tudatára ébredt volna, mi történik vele, Savanyú Billy már vissza is csúsztatta kését a hüvelyébe, és Emily kezét megint Julian ragadta meg. Újra fölemelte a karcsú, kávébarna kart, aztán ajkát a csuklóra szorította, és kortyolni kezdett. Savanyú Billy visszahúzódott az ajtóhoz. A többiek elhagyták a lépcsőt és közelebb nyomultak, a nők ruhasuhogása, akár a halk suttogás. Éhesen vették körbe Juliant és zsákmányát, szemük sötéten, mohón parázslott. Mikor Emily elveszítette az eszméletét, Savanyú Billy fürgén előrelépett, és felfogta a karjában. Alig érezte a súlyát. – Micsoda szépség! – mormolta Julian, mikor végre elszakadt tőle. Ajka nedvesen csillogott, szemhéja jóllakottan elnehezült. Mosolygott. – Kérlek, Damon! – könyörgött az, akit Jeannak hívtak, és közben reszketett, mintha magas láza lenne. A vér lassan és sötéten csorgott le Emily karján, miközben Julian hideg,

megvető pillantással mérte végig Jeant. – Valerie – mondta –, rajtad a sor. A fiatal, sápadt, ibolyaszín szemű asszony előrelépett, kecsesen letérdelt sárga estélyi ruhájában, és nekilátott lenyalogatni a kifolyt vért. Csak miután végig tisztára nyalta a rabszolgalány karját, tapasztotta rá ajkát a nyílt sebre. Utána Raymond következett, mikor Julian engedélyt adott neki, aztán

26

Adrienne, aztán Jorge. Végül, mikor a többiek is mind végeztek már, Julian mosolyogva Jeanhoz fordult, és intett. Jean elfúló zokogással esett a lánynak, kitépte Savanyú Billy öleléséből, és marcangolni kezdte a puha húst a torkán. Damon Julian undorodva húzta el a képét. – Ha befejezte – utasította Savanyú Billyt –, takaríts fel!

27

HARMADIK FEJEZET New Albany, Indiana, 1857. június Sűrű köd telepedett a folyóra, a levegő nyirkos volt és hideg. Nem sokkal múlt éjfél, mikor Joshua York, aki végre megérkezett St. Louisból, találkozott Abner Marshsal az elhagyatott New Albany-i hajóépítő telepen. Marsh már vagy félórája várt rá, mikor York végre megjelent, kísérteties látomásként tűnve elő a ködből. Mögötte négy másik alak derengett, néma árnyékok gyanánt. Marsh szélesen elvigyorodott. – Joshua! – mondta üdvözletképpen. Kurtán odabiccentett a többieknek is. Futólag már megismerkedett velük, még áprilisban, St. Louisban, mielőtt egy folyami gőzös fedélzetén útra kelt New Albanybe, hogy felügyelje álma megépítését. York barátai és útitársai voltak, de Marsh még sosem találkozott náluk furább társasággal. Ketten meghatározhatatlan korú férfiak voltak, akiknek idegen csengésű nevét se megjegyezni, se kiejteni nem tudta, ezért elkeresztelte őket Smithnek és Brown-nak, York nagy derültségére. Ezek folyton valami külföldi halandzsanyelven susmusoltak. A harmadik, egy beesett arcú férfi valahonnan keletről, úgy öltözött, mint egy sírásó, a Simon nevet viselte, és egyáltalán nem beszélt. A nő, Katherine, állítólag Angliában született. Hórihorgas volt, görnyedezve járt, és egészen beteges látványt nyújtott, mint akit sápkór emészt. Marshot egy óriási, fehér keselyűre emlékeztette. De York barátja volt, mindannyian azok voltak, és York előre figyelmeztette, hogy furcsa barátai vannak, így hát Abner Marsh óvakodott megjegyzést tenni rájuk. – Jó estét, Abner! – köszöntötte York az üzlettársát. Megállt, és körülnézett a dokkokban, ahol a szürkén gomolygó ködben gigászi csontvázgyűjteménynek tűntek a félkész gőzösök. – Hideg éjszakánk van, nemde? Ahhoz képest, hogy júniust írunk. – Ha maga mondja. Messziről jöttek? – A Galt House-ban vettem ki lakosztályt, odaát Louisville-ben. Aztán hajóra ültünk, az hozott át a folyón. – Hűvös, szürke szeme érdeklődéssel tanulmányozta a legközelebb eső gőzöst. – Ez a mienk? Marsh felhorkant. – Ez a kis vacak? Az ördögbe is, dehogy; ez csak egy ócska farlapátkerekes, Cincinnatiben fog szolgálatba állni. Csak nem gondolja, hogy holmi istenverte farlapátot szereltetnék a hajónkra, ugye? York elmosolyodott.

28

– Bocsássa meg a tudatlanságomat. De hol a mi hajónk? – Erre jöjjenek! – mondta Marsh, széleset lendítve sétabotján. Átvezette őket a dokkok között. – Ott – mondta azután, a megfelelő irányba mutatva. A ködpászmák szétnyíltak előttük, szabad kilátást engedve: és igen, ott volt, büszkén és fenségesen, az összes többi hajót túlmagasodva. Kabinsora és korlátja olyan fehéren ragyogott a holdfényben, mint a frissen hullott hó, fényét még a szürke ködlepel sem tudta kifakítani. Fönt a parancsnoki hídon, félúton a csillagok felé, a kormányosfülke szinte sziporkázni látszott; valóságos üvegszentély, melynek díszkupoláját bonyolult faragások borították, olyan finom mívű mintázattal, akár az ír csipke. A kémények büszke oszloppárja közvetlenül a híd előtt szökött teljes száz láb magasra, feketén, egyenesen, dölyfösen. Csúcsuk bordázott szirmokra nyílt szét, sötét acélvirágok gyanánt. A hajótest keskeny volt, és úgy tetszett, nincs vége, tatja a ködbe veszett. Mint minden első osztályú hajó, ez is oldallapátkerekes volt. A középtájt elhelyezkedő, íves kerékdobok mérhetetlen nagynak tűntek, sejtetve a rettenetes erőt, mely a bennük forgó lapátkerekekben feszült. Azért is kellett ekkorának lenniük, hogy büszkén viselhessék a nevet, mely hamarosan rájuk kerül majd. Az éjszakai ködtengerben, a kisebb, egyszerűbb hajók között a gőzös látomásnak tűnt, fehér fantomnak, mely egy folyami ember álmaiból lépett elő. Lélegzetelállító, gondolta Marsh, miközben ott álltak és csodálták. Smith valamit halandzsázott, Brown pedig ugyanazzal a pergő lepcseléssel válaszolt neki, de Joshua York csak nézett merőn. Sokáig állt így szótlanul, aztán bólintott. – Valami csodaszépet teremtettünk, maga meg én, Abner – jelentette ki. Marsh elmosolyodott. – Nem számítottam rá, hogy az építkezés ilyen jól halad, és már a vége felé jár – mondta York. – Ez itt New Albany – mondta Marsh. – Ezért jöttem ide, nem pedig valamelyik St. Louis-i telepre. Itt kölyökkorom óta gőzhajókat építenek, csak tavaly huszonkettőt, és ahogy elnézem, idén is legalább ugyanannyit. Tudtam, hogy képesek rá. Magának is itt kellett volna lennie. Fogom az egyik ládikát, tele arannyal, ugye, kiszórom mind az igazgató asztalára, és azt mondom neki: „Egy gőzöst akarok, de sürgősen! A leggyorsabb, legszebb, legpompásabb nyavalyás hajó legyen, amit valaha épített, hallja? Most pedig kerítsen mérnököket! A legjobbakat. Nem érdekel, ha fülüknél fogva kell ideráncigálni őket valami louisville-i kuplerájból, itt legyenek ma este, mert holnap kezdünk! Idehozatja a legjobb ácsokat és festőket és kazánkovácsokat és mindenki mást, mert ha nem a legjobbat kapom, azt piszkosul megbánja!” – nevetett Marsh. – Látnia kellett volna! Nem tudta, hogy az aranyat nézze, vagy énrám figyeljen, mindkettő holtra

29

rémítette. De jó munkát végzett, az egyszer szent. – A hajó felé biccentett. – Persze még nincs teljesen kistafírozva a kicsikénk. A belső válaszfalakat még le kell festeni, nagyrészt kék-ezüstre, hogy menjen ahhoz a sok ezüsthöz, amit a szalonba akart. Még nem szállították le a díszbútorokat és a falitükröket, amiket Philadelphiából rendeltünk, meg pár apróságot. De a hajó lényegében kész van, Joshua, az építkezés befejeződött. Jöjjenek, megmutatom maguknak! A munkások a tat közelében az egyik farakáson felejtettek egy lámpást. Marsh végighúzott egy szál gyufát a nadrágján, meggyújtotta vele, és kihívó mozdulattal odanyújtotta Brownnak. – Ezt maga hozza – mondta nyersen. Döngő léptekkel fölsietett egy hosszú pallón a főfedélzetre, a többiek követték. – Vigyázzanak, mihez nyúlnak! – vetette hátra. – A festék még nem száradt meg mindenütt. A legalsó szint, a főfedélzet tele volt mindenféle gépezettel. A lámpás egyenletes, erős fényt adott, de Brown úgy himbálta ide-oda, hogy az idomtalan masinák árnyékai eltorzulva szétfutottak és összefolytak, mintha önálló életre keltek volna. – Mit kalimpál vele, tartsa nyugodtan! – förmedt rá Marsh. Yorkhoz fordult, és magyarázni kezdte neki a részleteket, botjával mint valami hosszú hikoriujjal bökdösve a kazánok felé. A hatalmas fémhengerek a főfedélzet elülső részét szegélyezték. – Tizennyolc kazán – mondta Marsh büszkén –, hárommal több, mint a Napfogyatkozáson. Az átmérőjük harmincnyolc hüvelyk, huszonnyolc láb hosszú mind. – Sétabotja irányt változtatott. – A kivezető szelepeket samott-téglával és vaslemezekkel raktuk körül, konzol tartja őket a fedélzet fölött, hogy kisebb legyen a tűzveszély. – Követte botjával a fejük fölött futó gőzvezetékeket, melyek a kazánokat kötötték össze a gépházzal, úgyhogy mind hátrafordultak a tat felé. – A hajtómű harminchat hüvelykes, magas nyomású, a főtengely tizenegy láb, ugyanannyi, mint a Napfogyatkozásé. Ez a bárka rendesen föl fogja kavarni az öreg folyót, azért kezeskedem! Brown halandzsázott, Smith halandzsázott, Joshua York mosolygott. – Jöjjenek fel! – mondta Marsh. – Úgy látom, a barátai nincsenek odáig a gőzgépektől, de fönt majd tetszeni fog nekik. A lépcsőfeljáró széles volt és gazdagon díszített: polírozott tölgyfából készült, elegánsan bordázott korlátoszlopokkal. Az orrtájékról indult, eltakarva a beszálló utasok elől a kazánokat és a hajtóművet, aztán kettévált, és ívesen jobbra-balra kanyarodva vitt föl a második szintre, a sétafedélzetre. A jobboldalt választották; Marsh és a botja, meg Brown és a lámpás vezették az utat. Cipőtalpuk hangosan kopogott a keményfa padlózaton, miközben megcsodálták az oszlopok és a korlát aprólékos, gót stílű faragását, a gondosan megmunkált virágdíszeket, girlandokat

30

és koszorúkat. A kabinajtók és -ablakok hosszú sorban futottak a tattól az orrig; az ajtók pácolt diófából voltak, az ablakok csiszolt üvegből. – Az utaskabinok még nincsenek bebútorozva – mondta Marsh, benyitva az egyikbe –, de a legjobb berendezést kapják, tollmatracokat és pihepárnákat, egyegy olaj lámpással és tükörrel. Egyébként tágasabbak is a szokásosnál; nem tudunk majd annyi utast szállítani, mint más ekkora hajók, de több helyük lesz. – Elvigyorodott. – Többet is fognak fizetni. Minden kabinnak két ajtaja volt; az egyik a sétafedélzetre nyílt, a másik befelé, a szalonba, a gőzös nagyterébe. – A nagyterem még nincs kész – mondta Marsh –, de azért jöjjenek, nézzék meg! Beléptek, és Brown felemelte a lámpást, hogy minél jobban bevilágítsa a hatalmas, visszhangos helyiséget. A szalon a kazánfedélzet felett, annak teljes hosszában húzódott, összefüggő teret képezve, eltekintve a hajó közepén keresztbe futó közlekedőhídtól, mely megtörte a folyamatosságot. – Elöl van az urak illemhelye, hátul a hölgyeké – magyarázta Marsh. – Az a márvány bárpult negyven láb hosszú, mögötte végig tükör lesz. Most rendeltem meg. Tükör kerül majd belül a kabinajtókra is, ezüst keretben, meg a hölgyek illemhelyének hátsó falára, tizenkét láb magasságig. – Felfelé mutatott sétabotjával. – Ebben a sötétben most semmit nem látni belőlük, de a csillárok mind festett üvegből vannak, a terem teljes hosszában elosztva. Alájuk brüsszeli szőnyeget terítünk, és jut szőnyeg minden kabinba is. Van egy ezüst vízhűsítőnk, a hozzá való kelyhekkel, amit egy pompás faragott asztalra teszünk majd, aztán lesz még itt egy hangversenyzongora, rendelésre készült bársonyszékek, és valódi szaténabroszok. De mindez még nem érkezett meg. A szalon még szőnyeg, tükrök és bútorok nélkül is lenyűgöző látványt nyújtott. Lassan végigsétáltak rajta, teljes némaságban. Az imbolygó lámpafényben sorra merültek föl előttük a sötétből a terem pazar pompájának részletei, hogy aztán a hátuk mögött újra belévesszenek: a magasan ívelt mennyezet, melynek összehajló gerendáit oly aprólékos faragás borította, mint valami csipke fehérneműt; a kabinajtókat közrefogó karcsú, finoman bordázott oszlopok hosszú sora; a feketemárvány bárpult határozott vonalú, színes erezetével; a sötét faburkolat meleg, olajos fényű csillogása; a kettős sorban elrendezett csillárok, mindegyik négy-négy hatalmas kristálygömbbel, melyek kecsesen cizellált kovácsoltvas rácsozatról függtek. Csak egy pisla fény és az a temérdek megrendelt tükör kellett volna hozzá, hogy az egész szalon tündöklő, szikrázó ragyogásba boruljon. – A kabinokat kicsit szűknek találtam – szólalt meg hirtelen Katherine –, de ez a terem valóban nagyszerű. Marsh homlokát ráncolva nézett rá.

31

– A kabinok nagyok, hölgyem. Mindegyik nyolcszor nyolc láb, a szokásos hat helyett. Ez egy hajó, ha eddig nem vette volna észre. – Elfordult tőle, s botjával a terem túloldalára mutatott. – A szállásmester irodája egészen elöl van, a konyha és a mosoda a kerékdobok mellett. Már azt is tudom, ki lesz a szakács. Korábban az én Lady Lizzymen dolgozott. A sétafedélzet födéme alkotta a viharfedélzetet. Megmásztak egy keskeny lépcsőt, és a hatalmas, fekete vaskémények előtt bukkantak ki a következő szintre. Innen egy rövidebb lépcső vezetett a parancsnoki hídra, mely a kémények és a kerékdobok között húzódott. – A legénységi szállás – intett Marsh, ezt a területet nem vonva be a körsétába. A kormányosfülke a hídon emelkedett. Marsh felkalauzolta a kis csapatot, és beinvitálta őket. Innen az egész műhelytelepet át lehetett tekinteni; az összes kisebb hajót ködleples állványzatukon, az Ohio fekete hullámait, még Louisville messzi fényeit is, melyek kísérteties sziporkákként pislákoltak a sűrű ködben. A kormányosfülke belseje tágas volt és fényűző. Az ablakok a legjobb minőségű, legtisztább üvegből készültek, a festett díszbetéteket is beleértve. A sötét faburkolatban köröskörül polírozott ezüst csillogott sápadtan és hűvösen a lámpafényben. És ott volt a kormánykerék. Csak a felső fele látszott, hatalmas méreténél fogva, de ez is magasabb volt Marshnál. Alsó része a padlódeszkák közötti vágatban tűnt el. Puha tikfából faragták, hűvös és kellemes volt az érintése. A küllőket keskeny ezüstszalagok díszítették, akár táncosnő combját a harisnyakötők. A kerék szinte vágyakozni látszott a kormányos keze után. Joshua York odalépett hozzá és megérintette, sápadt ujjaival végigsimítva a fekete fán és az ezüstdíszeken. Aztán megragadta, mintha ő lenne a kormányos, s egy hosszú percig mozdulatlanul állt, kezében a kerékkel; szürke szeme komor tekintettel meredt az éjszakába és a szokatlan júniusi ködbe. A többiek sorra egymás után elhallgattak, és Abner Marsh egy kurta pillanatra szinte érezni vélte, ahogy a gőzös elindul a képzelet sötét folyóján valami titokzatos, végtelen utazásra. Joshua York hátrafordult, és megtörte a varázst. – Abner – mondta – szeretném, ha el tudnám kormányozni ezt a hajót! Megtanítana rá? – Mármint a kormányzásra? – rezzent össze Marsh meglepetten. Kapitánynak, parancsnoknak elképzelni a társát nem esett nehezére – de a kormányzás, az más lapra tartozott. És mégis, pusztán ez a kérés valahogy közelebb hozta hozzá Yorkot, meghittebb viszonyt teremtett közöttük, érthetővé tette őt számára. Abner Marsh tudta, mi az: kormányozni vágyni.

32

– Hát, Joshua – mondta –, kormányoztam én a magam idejében eleget, nincs is annál jobb a világon! A kapitánykodás elbújhat mellette. De ez nem olyasmi, amit az ember egyik napról a másikra megtanulhat, érti? – Nekem úgy rémlik, ezt a szerkezetet nem túl nehéz kezelni – vélte York. Marsh felnevetett. – Az ördögbe is, ez így igaz; csakhogy nem a kormánykerék kezelését kell megtanulni, hanem a folyót, York, a folyót! Magát az öreg Mississippit. Én nyolc évig kormányoskodtam, míg saját hajóm lett, és kiváltottam az engedélyt a FelsőMississippire és az Illinoisra. De az Ohióra meg az Alsó-Mississippire nem; és bármilyen jól értek a gőzhajókhoz, azokon a vizeken egy nyamvadt farlapátkerekest se tudnék elvezetni a nyakam kockáztatása nélkül – nem ismerem őket. Ahol pedig ismerős vagyok, ott ez hosszú évek munkájába telt, és még ma is tanulok, ennek soha nincs vége. Ami azt illeti, olyan rég nem álltam már a kormányosfülkében, hogy minden folyót újra kellene tanulnom, elejétől végéig. A folyó változik, Joshua; szüntelenül változik. Sose ugyanaz kétszer egymás után, és hüvelykről hüvelykre meg kell jegyezni, minden porcikáját bevésni az emlékezetbe. Marsh a kormánykerékhez lépett, és gyengéden megsimogatta. – Akárhogy is legyen, ez a hajó meg fogja tapasztalni a markomat, ha csak próbaképpen is. Túl sokat álmodoztam róla, hogy ne kívánjam legalább egyszer a tulajdon kezemmel kormányozni. Ha majd kiállunk a Napfogyatkozással, egy darabon magam vezetem majd, az már biztos. De ez a hajó egyszerűen túl nagy a legtöbb folyami munkához, kivéve a New Orleans-i teherfuvarokat, ami azt jelenti, hogy az alsó folyás lesz a területünk. Vagyis neki kell látnom megtanulni a folyót, mérföldről mérföldre, minden egyes nyamvadt lépést. Soká tart, kemény munka. – Yorkra nézett. – Még mindig szeretne kormányozni, most, hogy tudja, mivel jár? – Együtt fogjuk megtanulni, Abner – felelte York. York társai kezdték elunni magukat. Ablaktól ablakig mászkáltak, Brown egyik kezéből a másikba vette a lámpást, Simon sztoikus zordságában egészen úgy festett, mint egy két lábon járó hulla. Smith mondott valamit Yorknak azon a furcsa idegen nyelven. York bólintott. – Mennünk kell – jelentette ki. Marsh még egyszer utoljára körülnézett – bármilyen későre járt, szívesen maradt volna –, aztán kivezette a látogatókat a kormányosfülkéből. Félúton jártak a kijárattól a dokkok között, amikor York megfordult, és visszanézett a gőzösükre, mely fakó-fehér árnyékként rajzolódott ki az éjszakai égre állványzatán. A többiek is megálltak, és csendben várakoztak.

33

– Ismeri Byront? – kérdezte York Marshtól. Marsh eltűnődött. – Ismerek egy embert, Pikkes Pete a neve, a Nagy Török kormányosa volt. Azt hiszem, a vezetékneve Brian. York elmosolyodott. – Nem Brian, Byron. Lord Byron, az angol költő. – Ó – mondta Marsh. – Arra gondol? Én nem vagyok odáig a költeményekért. De azt hiszem, hallottam már róla. Bátor fickó volt, ugye? És amolyan asszonyok kedvence. – Ő bizony, Abner. Lenyűgöző ember. Egyszer volt szerencsém személyesen találkozni vele. A gőzösünkről az ő egyik verse jut eszembe. Szavalni kezdte: Ahogy itt jár-kél, szép, miként a csillagtüzes éjszaka; fénybe árnyat és árnyba fényt szűr arca, szeme, mosolya: oly szelíden ragyog felénk, ahogy a vad nappal soha.1 – Byron persze egy nőről írta ezt, de igazán illik a mi hajónkra is, nem találja? Nézzen rá, Abner! Mit gondol? Abner Marsh nem igazán tudta, mit gondoljon. Tisztességes gőzhajósok nem szaladgálnak költeményeket deklamálva, és Marshnak fogalma sem volt, mit kellene most mondania. – Hát, fenemód érdekes, Joshua... – Mindössze ennyire futotta tőle. – Mi lesz a neve? – kérdezte York; tekintete még mindig a hajóra tapadt, ajkát halvány mosoly játszotta körül. – A vers nem sugall valami ötletet magának? Marsh a homlokát ráncolta. – Nem fogjuk valami hibbant ángliusról elnevezni, ha erre céloz – mondta mogorván.

1 Szabó Lőrinc fordítása 34

– Nem – felelte York –, nem ezt akartam javasolni. Valami másra gondoltam, például Sötét Hölgy, vagy talán... – Én is kifundáltam valamit – vágott közbe Marsh. – Végtére is mi vagyunk a Láz és Vidéke Fuvartársaság, és ez a hajó minden álmom megtestesülése. – Felemelte sétabotját, és a kerékdobra mutatott. – Oda fogjuk fölfesteni, nagy kékezüst betűkkel, olyan szépen kicirkalmazva, ahogy csak telik. Lázálom. – Elmosolyodott. – A Lázálom a Napfogyatkozás ellen. Erről még akkor is beszélni fognak, amikor mi már mind alulról szagoljuk az ibolyát. Egy pillanatra valami furcsa és kísérteties kifejezés ült ki Joshua York szürke szemébe. Aztán eltűnt, éppolyan gyorsan, ahogy jött. – Lázálom – mondta. – Nem találja, hogy kicsit talán... hmmm... baljóslatú? Számomra ez betegséget és lázat idéz, halált és őrült víziókat. Olyan álmokat, amiket... amiket nem szabadna megálmodni, Abner. Marsh komoran pillantott rá. – Én nem így látom. Nekem tetszik. – Hajlandók lesznek az emberek egy ilyen nevű hajóra felszállni, utazni a fedélzetén? Megesett már, hogy tífusz vagy sárgaláz tört ki a gőzösökön. Okos dolog ilyesmire emlékeztetni őket? – Az én Édes Lázamra, felszálltak – mondta Marsh. – Utaznak a Harci Sason, a Rossz Szellemen, még azokon a hajókon is, amiknek rézbőrű neve van. A Lázálomtól se fognak megijedni. Ekkor a sovány, hullasápadt férfi, akit Simonnak hívtak, hirtelen megszólalt; mióta Marsh megismerkedett vele, most először. Hangja rozsdás fűrészként csikorgott. A nyelv, amin beszélt, idegennek tűnt Marsh számára, de egészen másnak, mint amin Smith és Brown szoktak hablatyolni egymással. Ahogy hallgatta, York arca tűnődő kifejezést öltött, továbbra is aggodalommal árnyalva. – Lázálom... – ismételte. – Jobban szerettem volna egy... barátságosabb nevet, de Simon ráébresztett valamire. Legyen, ahogy maga akarja, Abner. Nevezze el nyugodtan Lázálomnak. – Jó – mondta Marsh. York szórakozottan bólintott. – Vacsorázzunk együtt holnap a Galt House-ban! Nyolckor. Ott megbeszélhetjük a St. Louis-i utat, meg a személyzet és az ellátmány dolgát is, ha magának megfelel. Marsh mogorva beleegyezésfélét fujtatott, York és társai pedig elindultak a folyópart felé, ahol a hajójuk várt rájuk, és elnyelte őket a köd. Távozásuk után Marsh még hosszan álldogált a dokkok között, a mozdulatlan, néma gőzösre

35

meredve. – Lázálom – mondta fennhangon, csak hogy megízlelje a szót az ajkán. De a név – furcsa módon – most először valahogy rosszul csengett a fülében, olyan előérzeteket ébresztett benne, amelyek egyáltalán nem voltak ínyére. Megborzongott, ahogy minden ok nélkül végigfutott a hideg a hátán; aztán horkantott egyet, és hazament lefeküdni.

36

NEGYEDIK FEJEZET A Lázálom fedélzetén, Ohio folyó, 1857. július A Lázálom röviddel a sötétség leszállta után futott ki New Albanyből egy fülledt július eleji estén. Abner Marsh egész folyami életében nem érezte magát annyira elevennek, mint azon a napon. Délelőtt elintézte az utolsó fontos apróságokat Louisville-ben és New Albanyben; borbélyt fogadott, a műhelytelep munkásaival ebédelt, és postára adott néhány levelet. A délutáni rekkenő hőségben kabinjába húzódott vissza, még egyszer utoljára körbejárt a gőzösön, hogy megbizonyosodjon róla, minden rendben van-e indulás előtt, és üdvözölte az első felszálló hálóutasokat. Vacsoráját sietve lapátolta magába, aztán rohant a főfedélzetre, hogy ellenőrizze a gépészt és a fűtőket, akik a kazánokat készítették elő, majd az első tisztet, aki a berakodás utolsó szakaszát felügyelte. A nap engesztelhetetlenül tűzött, a levegő tikkasztón, mozdulatlanul nehezedett rájuk. A rakodók verítékben úszva cipelték fölfelé a rekeszeket, bálákat és hordókat a keskeny rámpán, miközben az első tiszt szakadatlan káromkodással igyekezett nagyobb sietségre buzdítani őket. Marsh tudta, hogy a folyó túlpartján, Louisvilleben sok gőzös készül kifutni, vagy éppen áruval rakják meg őket: a behemót, kisnyomású Jacob Strader, a Cincinnati Postavállalat gőzöse, a fürge Délvidéki, a Cincinnati & Louisville Általános Fuvartársaságé, meg vagy féltucat másik kisebb hajó. Nézegette, melyik indul lefelé a folyón. A naplementekor feltámadó szúnyogfelhők és a bágyasztó hőség ellenére elemében érezte magát. A főfedélzet zsúfolásig volt rakománnyal; minden talpalatnyi helyet betöltött, amit nem a fásrekeszek, a kazánok és a gőzturbinák foglaltak el. A Lázálom felvett százötven tonna bálázott dohánylevelet, harminc tonna vasrudat, megszámlálhatatlan hordó cukrot, lisztet és pálinkát, valami St. Louis-i mágnás ládákba csomagolt, méregdrága bútorait, néhány sótömböt, jópár vég selymet és gyapotot, harminc hordó szöget, tizennyolc rekesz vadászpuskát, könyveket, papírt és egyéb vegyes árut. És zsírt. Egy tucat hordó zsírt a legfinomabb fajtából. De a zsír nem rakomány volt, elvben legalábbis nem. Marsh maga vásárolta és vitette föl a fedélzetre. A főfedélzeten azonban utasok is tolongtak, férfiak, nők és gyermekek; akár a víz színéről kélő szúnyogfelhők, rajzottak és kavarogtak a rakomány körül. Kis híján háromszáz ember fizetett fejenként egy dollárt az útért St. Louisba. Ez persze csak a szállítást fedezte. Azt ették, amit magukkal hoztak, a szerencsésebbek fekvőhelyet is találtak a fedélzet beszögelléseiben. Legtöbbjük külföldi volt, írek, svédek és kövér hollandusok, csupa olyan nyelven kiabáltak egymással, amit Marsh nem értett; iszogatva, káromkodva, porontyaikat ütlegelve nyüzsögtek mindenfelé. Néhány prémvadász és munkás is akadt köztük – túl

37

szegények, semhogy a fedélzeti jegynél többet engedhettek volna meg maguknak Marsh árai mellett. A kabinjegyért tíz dollárt adtak, legalábbis azok, akik végigutaztak St. Louisig. Majdnem az összes kabin elkelt, még ilyen áron is. A szállásmester jelentése szerint százhetvenhét hálóutasuk volt, amit Marsh kimondottan szerencsés számnak talált, benne azzal a sok hetessel. A névsorban szerepelt egy tucat ültetvényes, egy nagy St. Louis-i szőrmekereskedő, két bankár, egy gazdag angol és három lánya, valamint négy apáca, akik Iowába tartottak. Egy pap is utazott a hajón, de még ez se számított rossz ómennek, mert a rakományban szerencsére nem volt szürke kanca. Közismert tény a folyami nép körében, hogy papot és szürke kancát egy hajón utaztatni biztos katasztrófa. Ami a legénységet illeti, Marsh nagyon meg volt elégedve velük. Csupán a két kormányos nem volt túl különleges, de őket csak ideiglenesen alkalmazta, míg leviszik a gőzöst St. Louisba, mivel ők az Ohión dolgoztak, a Lázálom telephelyének pedig Marsh New Orleanst szánta. Már írt St. Louisba és New Orleansba, és a Planters' House-ban két talpraesett kormányos várta, akiknek az Alsó-Mississippire szólt az engedélyük. A maradék legénység viszont bármelyik folyó bármelyik hajóscsapatával fölvette a versenyt, Marsh szilárd meggyőződése szerint. A gépész Whitey Blake volt, egy paprikás kis fickó, akinek szerteszét meredező, ősz bajszán mindig foltokban száradt a korom és a gépzsír. Whitey már dolgozott Abner Marshnak az Eli Reynoldson, és később az Elizabeth A.-n meg az Édes Lázon is. Nem volt még egy ember, aki úgy értett volna a gőzgépekhez, mint ő. Jonathan Jeffers, a szállásmester aranykeretes okulárét viselt, ritkuló barna haját kínos gonddal hátrafésülte, s megjelenését divatos gombos kamáslival és aranyozott fejű tőrösbottal egészítette ki; ha azonban számokról és alkudozásról volt szó, felért az egyiptomi hét csapással, már ami az ellenérdekelt felet illeti. Soha nem felejtett el semmit, ismert minden trükköt a fuvarozási üzletágban, és dörzsölt sakkjátékosnak számított. Jeffers a cég központi irodáján dolgozott, amíg Marsh meg nem írta neki, hogy pakolja össze a holmiját, és jelentkezzen szolgálatra a Lázálom fedélzetén. Jött is késedelem nélkül; mert piperkőc külseje dacára ízig-vérig folyami ember volt, egészen sötét kalmárlelke legmélyéig. A szakács posztját egy Toby Lanyard nevű szabad színesbőrű töltötte be, aki már tizennégy éve szolgált Marsh mellett, mióta az lenn Natchezben megkóstolta a főztjét, majd tüstént megvásárolta és felszabadította. Az első tisztnél – akinek a becsületes neve Michael Theodore Dunne volt, de mindenki csak Szőrmók Mikenak hívta, a rakodómunkások kivételével, akik naccságos Dunne gazdának – tán az egész folyóvidéken nem akadt konokabb, keménykötésűbb és rosszabb természetű férfiember. Jóval nagyobbra nőtt két méternél, élénkzöld szeme koromfekete bajusszal párosult, kezét-lábát és mellét sűrű, sötét, göndör szőrzet borította. Mocskos szájjal káromkodott, ingerlékeny volt, akár egy csörgőkígyó, és egyetlen lépést sem tett hat láb hosszú, fekete ólmosbotja nélkül. Abner Marsh sohasem látta, hogy Szőrmók Mike használta volna az ólmosbotot, talán egy-két

38

eset kivételével, de mindig a keze ügyében tartotta. A rakodók között az a szóbeszéd járta, hogy egyszer kettéhasította vele egy fickó fejét, aki beleejtett egy hordó pálinkát a folyóba. Kemény, de igazságos főnök volt, és az ő felügyelete alatt soha nem ejtett el senki semmit. A folyón mindenki ismerte és tisztelte Szőrmók Mike Dunnet. Belevaló, remek csapat volt a Lázálomé. Az első naptól kezdve valamennyien tisztességgel tették a dolgukat, így mire a csillagok kigyúltak az égen New Albany fölött, a rakomány és az utasok mind a fedélzetre kerültek, a leltárt és az utaslistát lezárták, a gőz dübörgött, a kazánok ijesztő vörös fényben úsztak, oly pokoli hőséget okádva, hogy Natchez-under-the-Hill egy forró nyári estén elbújhatott volna mellettük, a konyhán pedig kiadós, laktató étel rotyogott a fazekakban. Abner Marsh személyesen ellenőrzött mindent, és mikor megbizonyosodott róla, hogy semmi sem hibádzik, felkapaszkodott a kormányosfülkébe, amely csillogva és méltóságteljesen magasodott a lenti lárma és zűrzavaros nyüzsgés fölé. – Kifarolunk – utasította a kormányost. Az leszólt a kazánházba egy kis gőzért, és tolatásra állította a két hatalmas lapátkereket. Abner Marsh tisztelettudóan a háta mögött állt meg, és a Lázálom lágyan kiúszott az Ohio csillagokkal teliszórt fekete vizére. Odakint a folyón a kormányos előremenetbe kapcsolt, és folyásirányba fordította a hajó orrát, a hatalmas gőzös pedig megremegett, s szinte súlytalanul siklott a fősodorba; a lapátkerekek zúgtak és csattogtak, ahogy tajtékot szórva kavarták a vizet. A hajó mind gyorsabban suhant az áramlat és a gőz szárnyán, olyan gyorsan, akár egy folyami ember álma, akár a bűn, akár maga a Napfogyatkozás. Fejük fölött a kémények két hosszan elnyúló, vastag, fekete füstoszlopot köptek az égre, és sűrű felhőkben záporoztak a szikrák, melyek tarkán szállingózva elmaradtak mögöttük, mint megannyi piros és narancssárga szentjánosbogár, melyek a folyó vizében lelnek végső nyugodalmat. Abner Marsh számára a füst, a gőz és a szikrák hosszú csóvája a hajó mögött szebb látványt nyújtott a méregdrága tűzijátéknál, amit Louisville-ben látott a Függetlenség Napján, július negyedikén. Ekkor a kormányos meghúzta a hajóduda zsinórját – az elnyújtott, érces hang fülsiketítőn bődült az éjszakába. Remek sípszó volt, vad, gyomorremegtetően öblös és mégis magas, hogy mérföldekre elhallatszott. Louisville és New Albany fényeit már elnyelte az éjszaka, s a Lázálom sötét, elhagyatott partok között suhant, amikor Marsh észrevette, hogy York felkapaszkodott a kormányosfülkébe, és közvetlenül mellette áll. Szépen ki volt öltözve, hófehér öltönyben, sötétkék bársonymellényben, csipkefodros fehér ingben és kék selyemnyakkendőben. A mellényén keresztbefutó óralánc ezüst volt, akárcsak a nagy gyűrű, amit sápadt bal kezén viselt, hatalmas, kéken csillogó drágakővel a foglalatában. Fehér, kék és ezüst; ezek voltak a gőzös színei, s York szinte a Lázálom részének tűnt. A kormányosfülkében mutatós kékezüst függönyök lógtak, a széles pamlag a

39

kormányos mögött kék színekben játszott, akárcsak a szőnyeg a padlón. – Hogy kirittyentette magát, Joshua! – mondta Marsh. York elmosolyodott. – Köszönöm – felelte. – Az alkalom megkövetelte. Maga is remekül néz ki. Marsh új kormányoskabátot csináltatott magának fényes rézgombokkal, és hozzáillő sapkát, melynek elejére a gőzös nevét hí-meztette ezüstszínű fonállal. – Hmmm... no persze... – dünnyögte Marsh. A dicséret mindig zavarba hozta; a káromkodás ismerősebb volt neki, jobban is boldogult vele. – Hát – bökte ki végül –, mégiscsak felkelt az induláshoz? York a hídon, a parancsnoki kabinban aludta végig csaknem az egész napot, mialatt Marsh izzadt, aggódott és általában véve ellátta a kapitányi teendőket. Lassan hozzászokott, hogy York és társai csak este ébrednek föl, éjszaka tevékenykednek és nappal alszanak. Ismert másokat is, akik ilyen időbeosztás szerint éltek, és az egyetlen alkalommal, amikor szóba hozta Yorknak a dolgot, az csak somolygott, és ugyanazt a költeményt idézte neki, amit egyszer már hallott tőle. – A viharfedélzeten voltam a kémények előtt, onnan figyeltem, mi történik. Meglepően hűvös volt ott, miután elindultunk. – A gyorsabb gőzösöket hűti a menetszél – mondta Marsh. – Nem számít, milyen meleg az idő, vagy mekkora tűz ég a kazánokban, fent mindig kellemesen hűvös van. Néha sajnálom azokat a szegény ördögöket a főfedélzeten, de a pokolba is, mit várnak tőlem, mikor az egész útért rongyos egy dollárt fizetnek? – Természetesen – helyeselt Joshua York. Ebben a pillanatban a hajó mély, tompa hangot hallatott, és enyhén megrázkódott. – Mi volt ez? – kérdezte York. – Valószínűleg fatörzs került az utunkba – felelte Marsh. – Ugye? – kérdezte a kormányostól. – Csak súroltuk – válaszolta a kormányos. – Ne aggódjon, kapitány! Nyoma se marad. Abner Marsh bólintott, és ismét Yorkhoz fordult. – Nem gondolja, hogy le kéne mennünk a szalonba? Az utasok mind ott lesznek, hisz ez első éjszakájuk a fedélzeten. Megismerkedhetnénk néhánnyal, szóba elegyedhetnénk velük, hogy mindennel elégedettek-e, nincs-e valami panaszuk. – Örömmel – felelte York. – De nem térne be előbb a kabinomba egy italra, Abner? Meg kellene ünnepelnünk a zökkenőmentes kifutást, nem gondolja?

40

Marsh megvonta a vállát. – Egy italra? Hát, nem is tudom... miért ne? – Megbökte kalapját a kormányos felé. – Jó éjszakát, Mister Daly! Küldetek kávét magának, ha tetszik. Lemásztak a kormányosfülkéből, és visszatértek a parancsnoki kabinhoz, ahol egy teljes percbe telt, míg York kinyitotta az ajtót. Ragaszkodott hozzá, hogy minden kabinajtó elsőrangú zárakkal legyen felszerelve. Ez kissé furcsának tűnt, de Marsh hajlandó volt engedni. Végtére is York, noha nem ismerte a folyami életet, általában igen jó javaslatokkal állt elő, például ő találta ki azt a sok ezüstöt és tükröt, ami oly káprázatossá varázsolta a szalont. York kabinja háromszor hosszabb és kétszer szélesebb volt a többinél, tehát hajózási léptékkel mérve hatalmas. Mióta York beköltözött, ez volt az első alkalom, hogy Marsh betette ide a lábát, így hát kíváncsian nézett körül. A két szemközti falon elhelyezett olajlámpások kellemes, otthonos fénybe vonták a helyiséget. A széles, csiszolt üvegablakok most sötétek voltak, a zsalukat lezárták, a nehéz, fekete bársonyfüggönyöket, melyek finomnak és puhának tetszettek a lámpafényben, összehúzták. Az egyik sarokban zömök komód állt, mosdólavórral a tetején; fölötte a falon ezüstkeretes tükör lógott. A berendezést egy keskeny, de kényelmesnek látszó, pihedunnás ágy, két öblös bőrfotel és egy fiókokkal meg titkos rekeszekkel gazdagon ellátott, széles rózsafa íróasztal egészítette ki, mely utóbbit közvetlen az egyik falhoz tolták. Fölötte egy bekeretezett, részletes régi térkép a Mississippi folyót és vízgyűjtő területét ábrázolta. Az asztalon bőrkötésű könyvek és újsághalmok hevertek. Ez is Joshua York furcsaságai közé tartozott; töméntelen mennyiségű újságot olvasott, általában a világ legkülönbözőbb tájairól. Akadt ott lap Angliából, idegen nyelvű kiadványok, Mr. Greely Tribuneje, természetesen a Herald New Yorkból, majdnem az összes St. Louis-i és New Orleans-i újság és mindenféle folyó-vidéki hetilap. Mindennap paksamétaszámra kapta az újságokat. És a könyveket is; a kabinban volt egy magas könyvszekrény, zsúfolásig rakva velük, és az ágy mellett, a kis olvasóasztalkán is halomban tornyosultak, a kupac tetején egy félig égett gyertyacsonkkal. Abner Marsh nem pocsékolta az idejét a könyvek mustrálgatására. A szekrény mellett megpillantott egy fából ácsolt borosállványt, húsz-harminc fekvő palackkal. Tüstént odasietett, és előhúzta az egyiket. Címkét nem talált rajta; sötétvörös, csaknem fekete folyadékkal volt tele. A dugót csillogó, fekete viaszpecsét zárta le. – Van kése? – fordult Yorkhoz az üveggel a kezében. – Nem hiszem, hogy az ízlene magának^ Abner – mondta York. Egy tálcát tartott a kezében két ezüstpohárral és egy krístálypalackkal. – Remek sherrym van. Miért nem azt isszuk inkább? Marsh habozott. Igazán nem szeretett volna lemaradni York kitűnő sherryjéről, ám eléggé ismerte már a társát, hogy biztosra vegye: ha valamiből

41

külön készletet halmoz föl saját fogyasztásra, az alighanem felülmúlhatatlan. És furdalta a kíváncsiság is. Egyik kezéből a másikba hengerítette az üveget; a benne lévő ital lassan, nyúlósan folyt, lomhán hömpölyögve oda s vissza, mint az édes likőr. – Különben mi ez? – kérdezte Marsh a homlokát ráncolva. – Egyfajta házipárlat – válaszolta York. – Egy rész bor, egy rész konyak, egy rész likőr, de az íze egyikre sem hasonlít. Ritka ital, Abner. Mi nagyon kedveljük a barátaimmal, de akik eddig kipróbálták, nem voltak elragadtatva tőle. Biztos vagyok benne, hogy a sherry inkább ínyére lenne. – Hát – mondta Marsh az üveget latolgatva –, amit maga iszik, az jó nekem is, Joshua. És a sherryje tényleg finom, az már igaz... – Hirtelen felderült. – Nézze csak, nem sietünk mi sehova, én meg erősen megszomjaztam! Miért nem próbáljuk ki mindkettőt? Joshua York felkacagott, mélyen és dallamosan, őszinte derűvel a hangjában. – Abner – mondta –, maga igazán remek fickó, egyedülálló alak. Kedvelem magát. Ettől függetlenül az én kis házipárlatom nem fog ízleni magának. Mégis, ha ragaszkodik hozzá, megihatjuk mindkettőt. Letelepedtek, kényelmesen elterpeszkedve a bőrfotelekben. York letette a tálcát kettejük közé az alacsony asztalkára. Marsh átadta neki az üveget, akármi is volt benne. York fehér öltönyének valamelyik rejtett zsebéből elővarázsolt egy kicsi, keskeny tőrt, ezüstözött pengével és elefántcsont markolattal. Lekanyarította a viaszt, egyetlen gyors, határozott mozdulattal a dugó közepébe szúrta a tőr hegyét, majd egy cuppanás kíséretében kirántotta. Az ital lassan, vörös-fekete méz gyanánt csorgott az ezüstkelyhekbe. Teljesen átlátszatlan volt, és mintha apró, fekete magvak úszkáltak volna benne. Erős lehetett; Marsh közelebb húzta poharát, beleszagolt, és a szesz gőze könnyeket csalt a szemébe. – Köszöntőt kellene mondanunk – vélte York, tósztra emelve kelyhét. – A sok pénzre, amit együtt fogunk keresni – javasolta tréfásan Marsh. – Nem – mondta komolyan York. Marsh szomorkás mélabút vélt kiolvasni delejes szürke szeméből. Remélte, hogy nem kezd el megint szavalni. – Abner – folytatta York –, én tisztában vagyok vele, hogy mit jelent magának a Lázálom. Szeretném, ha tudná, hogy nekem legalább ugyanannyira fontos. Ez a nap egy nagyszerű új élet kezdete számomra. Maga meg én, mi ketten tettük ezt a gőzöst azzá, ami, és közösen fogunk gondoskodni róla, hogy legendává váljon. Mindig csodáltam a tiszta szépséget, Abner, de ez az első alkalom hosszú életem során, hogy én magam hoztam létre, vagy legalábbis segédkeztem benne. Csodálatos érzés valami széppel és újjal gazdagítani a világot. Különösen nekem. Köszönettel tartozom érte magának. – Magasra emelte poharát. – Igyunk a Lázálomra és mindarra, amit képvisel, barátom: a szépségre, a szabadságra, a reményre! A

42

hajónkra és egy jobb világra! – A leggyorsabb gőzösre a folyón! – vágta rá Marsh, és ittak. Kis híján öklendezni kezdett. York különleges párlata tűzként lángolt fel a szájában, végigperzselte a torkát, izzó nyilakat lövellt szét a beleiben. Ugyanakkor émelyítően édes volt, valami undok mellékízzel, melyet sem a szirupos zamat, sem a szesz ereje nem tudott teljesen palástolni. Mintha valami beledöglött volna a nyavalyás üvegbe, gondolta. Joshua York egyetlen lendülettel hajtotta föl az italát, fejét hátravetve. Aztán letette a kiürült ezüstkelyhet, Marshra nézett, és ismét felnevetett. – Az arckifejezése kimondottan groteszk, Abner. Ne érezze úgy, hogy udvariasnak kell lennie. Én figyelmeztettem! Miért nem iszik inkább egy kis sherryt? – Azt hiszem, igaza van – ismerte el Marsh. – Fenemód igaza. Később, miután két pohár sherry kimosta Marsh szájából York párlatának utóízét, a tárgyra tértek. – Mi jön St. Louis után, Abner? – érdeklődött York. – A New Orleans-i fuvarok. Ekkora gőzösnek nincs más munka. York .türelmetlenül megrázta fejét. – Ezt tudom, Abner. Arra voltam kíváncsi, hogy akarja valóra váltani az álmát: a Napfogyatkozás legyőzését. Megkeresi és kihívja? Nincs kifogásom ellene, amíg nem okoz túl nagy késedelmet, és nem kell letérnünk miatta a tervezett útvonalról. – Bárcsak ilyen egyszerű lenne, de nem az. Az ördögbe, Joshua, ezrével hemzsegnek a gőzösök a folyón, és mind a Napfogyatkozással szeretne megmérkőzni. A Napfogyatkozásnak is megvannak a járatai, akárcsak nekünk, utasokat és rakományt kell szállítania. Nem versenyezhet egyfolytában. Azonkívül a kapitány bolond lenne elfogadni tőlünk a kihívást. Tőlünk, senkiktől. Kik vagyunk mi? Valami új gőzös, amiről a kutya se hallott, csak most gördült ki a New Albany-i műhelytelepről. Ha kiáll velünk, semmit nem nyerhet, de mindent elveszíthet.

Felkortyolta sherryjét, a poharat pedig odatartotta Yorknak utántöltésre. – Nem. Előbb végeznünk kell, a dolgunkat, és közben hírnevet szerezni. Az egész folyóvidéken bebizonyítani, milyen gyorsak vagyunk, és magunkra terelni a figyelmet. Nem kell sok idő, és a népek susmorogni kezdenek róla, hogy boldogulna egy ilyen fürge gőzös a Napfogyatkozás ellen. Talán összeakadunk vele párszor a folyón, és megelőzzük. Felszítjuk a szóbeszédet, és az emberek megkötik az első fogadásokat. Esetleg beállunk a Napfogyatkozás egyik-másik

43

útvonalára, és jobb időt futunk nála. A gyorsabb hajó több megrendelést kap. Az ültetvényesek, a szállítmányozók meg a hasonszőrűek minél hamarább piacra akarják vinni az árujukat, ezért a leggyorsabb gőzössel dolgoztatnak, amit találnak. És az utasok is szívesebben utaznak híres hajón, már ha van pénzük a jegyre. Egy idő múlva eljutunk odáig, hogy a népek minket tartanak az AlsóMississippi legfürgébb gőzösének, a megrendelések az ölünkbe hullanak, csupa jó üzletet csinálunk, a Napfogyatkozást pedig ott sebezzük meg, ahol a legjobban fáj neki: a bukszáján. Akkor majd meglátja, milyen könnyen ráállnak a versenyre, hogy egyszer s mindenkorra eldőljön, melyik a gyorsabb a két hajó közül. – Értem – mondta York. – Szóval ezzel a St. Louis-i úttal már a renoménk építésén dolgozunk? – Hát, jelenleg azért nem a rekordidő a cél. Új hajó ez még, előbb be kell járatnunk. Egyelőre az állandó kormányosaink sincsenek a fedélzeten. Senki se tudja igazán, hogy viselkedik a kicsikénk; és Whitey-nek is hagynunk kell egy kis időt, míg elrendezi a kisebb gondokat a kazánok körül, meg rendesen betanítja a fűtőit. – Marsh lerakta üres poharát. – Ami persze még nem jelenti azt, hogy nem tehetünk egyet s mást az ügy érdekében – mondta vigyorogva. – Már van is pár ötletem. Majd meglátja. – Remek – bólintott Joshua York. – Még egy kis sherryt? – Nem – hárította el Marsh. – Azt hiszem, ideje megmutatnunk magunkat lent a szalonban. Meghívom egy italra a bárban. Garantálom, hogy jobb íze lesz, mint annak az istenverte löttynek, amivel megitatott. York elmosolyodott. – Örömmel. Ez az éjszaka egészen másként alakult, mint Abner Marsh szokásos éjszakái. Varázslatos volt, akár egy álom. Megesküdött volna rá, hogy legalább negyvenötven órán át tartott, egyik csodálatosabb a másiknál. Hajnalig fenn maradtak Yorkkal, ittak és teljesen belefeledkeztek a beszélgetésbe; nem tudtak betelni a tündérhajóval, amit ők építettek maguknak. Másnap Marsh zúgó fejjel ébredt, és tán ha a felére emlékezett annak, ami előző éjjel történt vele. Ám bizonyos pillanatok kitörölhetetlenül belevésődtek az agyába. Ilyen pillanat volt, amikor belépett a nagy szalonba; jobb érzés volt, mint a legelegánsabb hotelbe bevonulni. A csillárok sziporkáztak, a lámpák mind égtek, a kristályfüggők ezerfelé szórták a fényt. A tükrök jóvoltából a hosszú, keskeny terem kétszer akkorának tűnt, mint valójában. A társaság a bár körül gyülekezett, politikáról és hasonlókról beszélgettek. Marsh csatlakozott hozzájuk, és egy darabig hallgatta, ahogy a rabszolgafelszabadítókra panaszkodnak, és azon vitatkoznak, milyen elnök válna Stephen A. Douglasből. York közben Smith-t és Brownt üdvözölte, akik leültek pókerezni egy ültetvényessel meg egy hivatásos kártyással. Valaki játszott a zongorán, a kabinajtók folyamatosan nyíltak és

44

csukódtak, az egész helyiség fényárban és nevetésben úszott. Később alászálltak egy másik világba, a főfedélzetre: mindenfelé tornyokban állt a rakomány, a kötélkötegeken és cukroszsákokon munkások és matrózok horkoltak, egy család egy kis tűz körül gyűlt össze, amin mintha valami étel főtt volna, egy részeg félájultan hevert a lépcső mögött, ahol összerogyott és elaludt. A gépház pokoli vörös fényben fürdött, Whitey-val a kellős közepén; ingét veríték áztatta lucskosra, szakállában fekete gépzsír csillogott, és teli torokból ordítozott a fűtőkkel, hogy a kazán dübörgését, a gőz sziszegését, a kerekek zakatolását túlkiabálja. A nagy hajtókarok, ahogy félelmetes lendülettel duhogtak előre-hátra a tengelyük körül, lenyűgöző látványt nyújtottak. Nézték egy darabig, York meg ő, amíg elegük nem lett a forróságból és a gépolaj bűzéből. Később fenn sétáltak a viharfedélzeten, ide-oda adogatva egymásnak egy borosüveget, a hajó menetszelében hűtőzve és beszélgetve. A csillagok gyémántokként ragyogtak a fejük fölött, az orrban és a tatban a zászlórudakon a Láz és Vidéke társaság lobogója lengett, és a folyó körülöttük feketébb volt a legfeketébb rabszolgánál, akit Marsh valaha látott. Egész éjszaka megállás nélkül haladtak. A kormányosfülkében Daly állt a vártán, jó iramot diktálva – persze ha muszáj, ennél sokkal több telt volna tőlük, Marsh tudta –, míg a fekete vizű Ohio áthatolhatatlan sötétséggel ölelte körül a hajót. Sima útjuk volt, se fatörzsek, se zátonyok, se homokpadok nem tartották fel őket. Két ízben kellett mélységmérő csónakot előreküldeniük, de mindkétszer elegendő vizet találtak, így a Lázálom gondtalanul pöföghetett tovább. Néhány házat is ki tudtak venni a homályba vesző folyóparton, többségük sötétbe burkolózott, az ablaktáblákat éjszakára bezárták; ám egy magányos padlásszoba ablakában fény világolt. Marsh csodálkozott, ki az ördög lehet fenn ilyenkor, és vajon mit gondolhat, mikor a nagy gőzös elhalad mellette. Bizonyára lenyűgöző látványt nyújthat az összes égő fedélzeti lámpával, a zene és nevetés szálló hangjaival, füstölgő-szikrázó kéményeivel, a kerékdobon az óriási kék díszbetűkkel fölfestett, ezüst ornamensekkel szegélyezett felirattal: Lázálom. Szinte szeretett volna kinn lenni a parton, csak hogy láthassa. Az est legizgalmasabb eseménye kevéssel éjfél előtt történt, amikor először pillantottak meg maguk előtt egy másik gőzöst a vízen. Mikor Marsh meglátta, karon fogta Yorkot, és felvezette a kormányosfülkébe. Már jócskán zsúfoltan találták: a keréknél még mindig Daly állt, kávét kortyolgatva, két másik kormányos és három utas pedig mögötte ült a pamlagon. A kormányosok nem tartoztak a legénységhez, de íratlan hajóstörvény volt, hogy ők – ha kedvük tartja – ingyen utazhatnak akárhová; ilyenkor idejük java részét a fülkében ücsörögve töltötték, hogy tapasztalatot cseréljenek szolgálatos kollégájukkal, és emlékezetükbe véssék a folyó járásának változásait. Marsh ügyet sem vetett rájuk. – Mister Daly – szólt a kormányosához –, mintha egy másik gőzös lenne előttünk.

45

– Már nekem is feltűnt, Marsh kapitány – felelte Daly vigyorogva. – Érdekelne, ki lehet. Van elképzelése, Mister Daly? Akárki is járt előttük, nem volt ellenfél. Valami tömzsi farlapátkerekes, szögletes kormányosfülkével, mint egy cipősdoboz. – A leghalványabb sem – válaszolta a kormányos. Abner Marsh ekkor Joshua Yorkhoz fordult. – Joshua – mondta neki –, itt voltaképpen maga a kapitány. Mármost én nem akarok beleszólni a dolgába, de ami azt illeti, nagyon kíváncsi lennék, ki az a hajó előttünk. Nem utasítaná a kedvemért Mister Dalyt, hogy eredjen utána, hátha le tudjuk olvasni az oldaláról a nevét? York elmosolyodott. – Természetesen – mondta. – Mister Daly, hallotta Marsh kapitányt. Gondolja, hogy a Lázálom utol tudja érni azt a hajót? – Utol tud ő érni bárkit – felelte a kormányos. Leszólt a gépházba egy kis gőzért, és meghúzta a kürt zsinórját: szilaj, rikoltó füttyszava úgy visszhangzott a vízen, mintha figyelmeztetni akarná az előttük járó gőzöst, hogy a Lázálom közeledik. A kürtszó elég volt hozzá, hogy az összes utast kicsalja a szalonból a fedélzetre. Még a fedélközi utasok is felkeltek liszteszsákjaikról, amelyeken nyugovóra tértek. Két utas felkapaszkodott a kormányosfülkéhez, és be akartak jönni, de Marsh visszaküldte őket azzal a hárommal együtt, akit már ott talált. Ahogy már az utasok szokása, mind az orrba tódultak, majd át a hajó jobb oldalára, amikor már biztos volt, hogy arról fogják megelőzni a másik gőzöst. – Átkozott utasok – morogta Marsh. – Sose ügyelnek a hajó egyensúlyára! Istenemre, ahogy folyton mind egy oldalra tömörülnek, egy szép napon még felborítanak minket! Zsörtölődött ugyan, de csak jókedvét palástolta vele. Whitey több fát hányatott a kazánokba, a gőzgép dübörgött, a lapátkerekek egyre gyorsabban forogtak. Csupán néhány percig tartott az egész. A Lázálom szinte falta a két gőzöst elválasztó mérföldeket, és mikor végre nekifogtak az előzésnek, az alsó fedélzetekről rekedt éljenzés harsant – valóságos muzsika Marsh fülének. Mikor lehagyták a kis farlapátkerekest, York leolvasta a nevét a kormányosfülkéről. – Úgy látszik, ő a Mary Kaye – mondta. – Nohát, ne csessze meg! – vigyorgott Marsh.

46

– Ismert hajó? – kérdezte York. – Fenéket – felelte Marsh. – Én még sose hallottam róla. Pedig ha én nem, akkor más se! Azzal megeresztett egy mennydörgő hahotát, és hátba veregette Yorkot. A kormányosfülkében mindenki vele nevetett. Pirkadatig a Lázálom még vagy féltucat másik hajót ért utol és előzött meg, köztük egy oldallapátkerekest, amelyik majdnem akkora volt, mint ő; de ezek már messze nem szolgáltak annyi izgalommal, mint az első alkalom, amikor a Mary Kaye-jel találkoztak. – Tudni akarta, hogy kezdünk hozzá – fordult Marsh Yorkhoz, mikor elhagyták a kormányosfülkét. – Hát, Joshua, így. – Igen – mondta York, és hátranézett, ahol a Mary Kaye alakja zsugorodott a távolban. – Elkezdődött.

47

ÖTÖDIK FEJEZET A Lázálom fedélzetén Ohio folyó, 1857. július Fejfájás ide, fejfájás oda, Abner Marsh túl jó hajós volt ahhoz, hogy átaludja a napot, különösen egy ilyen fontosat. Tizenegy felé ült föl az ágyában, alig néhány óra alvás után. Megmosta arcát a langyos vízben, mely éjjeliszekrénye tetején poshadozott a lavórban, és felöltözött. Sok munka várt rá, és York valószínűleg nem kel fel alkonyatig. Fejébe nyomta kalapját, korholó tekintetet vetett a tükörbe, kissé elegyengette szakállát, fölmarkolta sétabotját, és leballagott a hídról a sétafedélzetre. Előbb a mellékhelységet kereste föl, majd hátrament a konyhára. – Lekéstem a reggelit, Toby – mondta a szakácsnak, aki már az ebéden dolgozott. – Szóljon az egyik kuktának, hogy süssön ki nekem féltucat tojást egy szelet szalonnával, és küldje fel a hídra, rendben? És kávét is. Jó sokat. A szalonban Marsh legurított egy-két gyors kupicával, ettől mindjárt jobban érezte magát. Váltott pár udvarias szót az utasokkal és a pincérekkel, aztán visszasietett a parancsnoki hídra, és várta a reggelijét. Evés után Abner Marsh ismét régi önmaga lett. A reggelivel a hasában felkapaszkodott a kormányosfülkébe. Időközben szolgálatváltás volt, így most a másik kormányos állt a kerék mellett az egyik potyautas társaságában. – Jó reggelt, Mister Kitch – üdvözölte Marsh. – Hogy haladunk? – Nem panaszkodom – felelte a kormányos. Felpillantott Marshra. – Ez a maga hajója igen virgonc, kapitány. Ha megérkezünk New Orleansba, jó lesz megválogatni hozzá a kormányosokat. Ügyes kéz kell neki a keréknél. Marsh bólintott. Nem lepte meg a dolog; a gyorsabb hajókat általában nehezebb volt irányítani. Ez nem aggasztotta. Tapasztalatlan kormányos a Lázálom fülkéjének közelébe se fog kerülni. – Milyen időt futottunk mostanáig? – kérdezte Marsh. – Meglehetőset – felelte a kormányos vállat vonva. – Jobbat is tudnánk, de Mister Daly azt mondta, nem sietünk sehova, így csak szép kényelmesen csordogálunk. – Kössön ki Paducahban, ha odaérünk! – utasította Marsh. – Néhány utast kell partra tennünk, meg a rakomány egy részét is. Pár percig még a fülkében maradt és társalgott a kormányossal, aztán visszatért a sétafedélzetre.

48

A szalonban már megterítettek az ebédhez. A déli nap szivárványszínben játszva sütött be az ablakok üvegén, alattuk sorakoztak a terem teljes hosszában a feldíszített asztalok. A pincérek porcelánt és ezüst evőeszközöket készítettek a terítékre. A kristálypoharak sziporkáztak a napfényben. Marsh étvágygerjesztő illatokat szimatolt a konyha felől. Megállt, kerített egy étlapot, átnézte, és úgy döntött, hogy még mindig éhes. Különben is, York egyelőre nem mutatkozott, és az illendőség úgy kívánja, hogy a két kapitány közül az egyik a vendégekkel és tisztekkel ebédeljen. A löncs minden tekintetben megfelelt Marsh ízlésének. Eltüntetett egy nagy adag ürülapockát petrezselyemszószban, egy zsenge főtt galambot, rengeteg friss krumplit zöld kukoricával és céklával, végül pedig két szeletet Toby híres mogyorókrémtortájából. A vége felé már igen kellemes hangulatba került. Még azt is hagyta, hogy a lelkész kiselőadást tartson valami misszióról, amit az indiánok megtérítésére hoztak létre, pedig általában nem tűrte, hogy az ő fedélzetén a Bibliával hadonásszanak. Úgy vélte, elszórakoztatja az utasokat, hisz ugyebár egy idő múlva a legszebb táj is unalmassá válik. Kora délután a Lázálom kikötött Paducahban, a Kentucky felé eső parton, a Tennessee torkolatánál. Ez volt a harmadik állomásuk az úton, de az első, ami hosszabbnak ígérkezett. Rossborough-ban még az éjszaka kikötöttek, letenni három utast; később tűzifát és némi rakományt vettek fel Evansville-ben, miközben Marsh aludt. De Paducahban tizenkét tonna vasrudat kellett kirakodni, továbbá lisztet, cukrot és könyveket; ezenkívül vagy negyven-ötven tonna fa várta őket, a kazánok telhetetlen bendőjébe. Paducah nagy faipari város volt, ahol a Tennesseen leúsztatott fa majd' mindig feltartotta a gőzösforgalmat. Ahogy a gőzhajósok általában, Marsh ki nem állhatta a tutajosokat. Annak a népségnek a fele nem használ lámpást éjszaka, de ha valami szerencsétlen gőzös elgázolja őket, van képük kiabálni, káromkodni és szemetet hajigálni. Szerencsére nem találkoztak egy tutajjal sem, mikor kikötöttek Paducahban. Marsh végignézett a mólón várakozó szállítmányhegyen – mely nagyrészt dohánybálákól és toronymagas ládahalmokból állt –, és úgy döntött, hogy a főfedélzeten még elfér némi áru. Kár lenne kifutni Paducahból, gondolta, és valami más hajónak hagyni ezt a sok drága rakományt. A Lázálom már lehorgonyzott a rakpart mellett, és munkások raja sietett lefektetni a pallókat, hogy nekilássanak az áru kirakodásának. Szőrmók Mike felalá járkált közöttük, teli torokból ordítozva. – Gyorsabban, emberek, nem hálóutasok vagyunk sétahajókázáson! – Meg: – Ha elejted, fiam, én meg ezt az ólmosbotot fogom a fejedre ejteni! – És így tovább, ugyanebben a hangnemben. A közlekedőhíd nagy csattanással csapódott a rakpartnak, és az a néhány utas, aki Paducahba igyekezett, elkezdte a kiszállást.

49

Marsh elhatározta magát. A szállásmesteri irodába ment, ahol meg is találta Jonathon Jefferst; éppen valami rakomány listát nézegetett. – Feltétlenül most kell ezt megcsinálnia, Mister Jeffers? – kérdezte. – Szó sincs róla, Marsh kapitány – felelte Jeffers. Levette okuláréját, és megtörölte a zsebkendőjével. – Ezek a cairói rakománylisták. – Akkor jó – mondta Marsh. – Jöjjön velem! A parton kiderítjük, kié az a sok napon sütkérező áru, és hová akarja vitetni. Biztosra veszem, hogy legalább egy részét St. Louisba; és ha már itt van, miért ne keressünk egy kis pénzt? – Nagyszerű – felelte Jeffers. Felkelt, lesimította elegáns fekete öltönyét, megnézte, be van-e zárva a masszív acél páncélszekrény, és tőrösbotja után nyúlt. – Tudok egy remek kis kocsmát Paducahban – tette hozzá, miközben kiléptek a kabinból. Marsh expedíciója nagyon is megérte a fáradságot. Elég könnyen megtalálták a dohányszállítmányozót, és meghívták a kocsmába, ahol Marsh meggyőzte, hogy bízza az árut a Lázálomra, Jeffers pedig kialkudott egy jó árat. Három órájukba került, de Marsh igen elégedett volt, mikor visszatértek a rakpartra a Lázálomhoz. Szőrmók Mike a mólón heverészett, egy fekete szivart szopogatva, és egy másik hajó első tisztjével beszélgetett. – Az ott már a miénk – mondta neki Marsh, a dohánybálák felé bökve botjával. – Rakassa fel, amilyen gyorsan csak lehet, hogy kifuthassunk. Marsh kikönyökölt a sétafedélzet korlátjára, s elégedetten nézte az árnyékból, ahogy a munkások nekilendülnek a dohány berakodásának, miközben Whitey befűti a kazánokat, hogy gondoskodjon a kellő gőznyomásról. Véletlenül fölfigyelt valami másra is: egy sor konflisra, ajtajukon szállodacímerekkel, nem messze a kikötőhöz vezető utcán. Marsh egy darabig nézte-nézte őket, aztán nagyot rántott a bajsza hegyén, és felkapaszkodott a kormányosfülkébe. A kormányos éppen egy szelet mogyorótortával és egy csésze kávéval birkózott. – Mister Kitch – mondta neki Marsh –, ne induljon el, míg én nem mondom, hogy mehet! – Miért, kapitány? Majdnem kész vagyunk a berakodással, és kazán is nyomás alatt van. – Nézzen oda! – mutatta Marsh botját felemelve. – Azok a konflisok vagy utasokat hoztak a kikötőbe, vagy utasra várnak. Nem a mi utasainkra, annyi szent. És minden kis farlapátkerekes ladiknak nem jár ilyen fogadtatás. Az a gyanúm, ez csak egyet jelenthet. Egy percbe sem telt, és megérzése beigazolódott. Gőzt, füstöt és szikrát okádva, ördögien száguldva lefelé az Ohión, egy hatalmas, karcsú oldalkerekes

50

gőzös fordult be a kikötőbe. Marsh azonnal felismerte, még mielőtt leolvashatta volna nevét: a Délvidéki volt az, a Cincinnati & Louisville Általános Fuvartársaság hajója. – Tudtam – mondta. – Vagy fél nappal utánunk indulhatott Louisville-ből. És jobb időt futott nálunk. – Az oldalablakhoz lépett, félrehajtotta a forró délutáni napsütést kirekesztő függönyt, és figyelte a másik gőzöst, amint befut, kiköt és lebocsátja utasait. – Nem tart neki sokáig – mondta Marsh a kormányosnak. – Nem kell rakománnyal bíbelődnie, csak utasokat vesz fel. Hagyja, hogy előttünk fusson ki, megértette? Hagyja, hogy kicsit eltávolodjon, aztán tolasson ki és eredjen utána! A kormányos lenyelte az utolsó falat süteményt, és letörölt a szája sarkából egy kis mogyoróhabot. – Azt akarja, hogy előnyt adjak a Délvidékinek, aztán próbáljam meg utolérni? Egész Cairóig a füstjét fogjuk szagolni, ott meg szépen szem elől veszítjük. Abner Marsh arca elborult, akár egy zivatarfelhő. – Mit fecseg itt maga, Mister Kitch? Hallani sem akarok ilyen beszédet! Ha nem elég legény a talpán a munkára, csak szólnia kell, én kiborítom Mister Dalyt az ágyból, felrángatom ide, ő majd átveszi a kormánykereket. – De az ott a Délvidéki! – makacskodott Kitch. – Ez pedig a Lázálom, ezt ne feledje! – mennydörögte Marsh. Azzal sarkon fordult, és kiviharzott a fülkéből. Ezek az istenverte kormányosok mind azt hiszik, ők a folyó királyai! És persze hogy azok, amikor a gőzös a vízen van; de ettől még nincs joguk így elanyátlanodni egy kis versenygéstől, és kétségbe vonni az ő hajója képességeit! Dühe csillapodott kissé, mikor látta, hogy a Délvidéki már a felszálló utasokat fogadja. Már akkor ebben reménykedett, amikor Louisville-ben megpillantotta a Délvidékit a folyón, de nem akarta hiú ábrándokba ringatni magát. Ha a Lázálom megelőzi a Délvidékit, a renoméja már meg is van alapozva; a hír gyorsan terjed a folyó mentén, ha ilyesmiről van szó. A másik gőzös és testvérpárja, az Északvidéki cégük büszkeségei voltak. Különleges hajók voltak, még ötvenháromban építették őket, minden mást a sebességnek rendelve alá. Kisebbek voltak a Lázálomnál, és Marsh tudomása szerint az egyedüli olyan gőzösök, amelyek nem szállítottak árut, csak utasokat. Sehogy sem értette, hogy lehetnek így nyereségesek, de ez most nem számított. A fontos az volt, hogy mennyire gyorsak. Ötvennégyben az Északvidéki állította fel a St. Louis-Louisville vonalon azt a rekordot, amit a Délvidéki döntött meg a rákövetkező évben, és azóta sem ért a közelébe senki: kereken egy nap és tizenkilenc óra. Magasan a kormányosfülkéjén viselte az aranyagancsot, mely büszkén hirdette, hogy az egész Ohión ő a leggyorsabb hajó.

51

Minél többet latolgatta Marsh a versenyt, annál izgatottabb lett. Hirtelen eszébe jutott, hogy ez bizonyára olyasmi, amit Joshua a világ minden kincséért se mulasztana el, gyógyító alvás ide vagy oda. Marsh York kabinjához trappolt, szilárd elhatározással. Erősen megzörgette az ajtót botja fejével. Válasz nem érkezett. Marsh újra kopogott, ezúttal kitartóbban. – Ébresztő odabent! – mennydörögte. – Keljen ki az ágyból, Joshua, nemsokára kemény ellenféllel lesz dolgunk! York kabinjából azonban semmi nesz nem hallatszott. Marsh próbát tett a kilinccsel, de az ajtó zárva volt. Rángatta, dörömbölt a falakon, a bezsaluzott ablakokon, kiabált; mindhiába. – Az ördögbe is, York – bömbölte –, keljen fel, különben lemarad mindenről! Ekkor mentőötlete támadt. Visszament a kormányosfülkéhez. – Mister Kitch! – bődült el. Abner Marsh sok mindent és sok mindenkit túl tudott kiabálni, ha kieresztette a hangját. Kitch kidugta fejét az ajtón, és lenézett rá. – Szólaltassa meg a dudát, és hadd menjen, amíg nem intek, hallja? Visszatért York zárt ajtajához, és tovább dörömbölt rajta; ezzel egy időben a gőzkürt is süvölteni kezdett. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Hosszú, dühös futamokban. Marsh vadul megpörgette a botját. York kabinajtaja kinyílt. Marsh belenézett York szemébe, és az ordítás kellős közepén elakadt a lélegzete. A duda újra felbődült; sietve leintette. – Jöjjön be! – suttogta Joshua York jéghideg hangon. Marsh belépett, York pedig becsapta mögötte az ajtót. Marsh hallotta, ahogy újra kulcsra zárja, de látni nem látta. Egyáltalán nem látott semmit. Mikor az ajtó becsukódott, koromsötét lett a kabinban. Még egy parányi fénycsík sem szűrődött be az ajtólap alatt vagy a behúzott redőnyű, elfüggönyözött ablakon. Marsh úgy érezte, megvakult. Lelki szemei előtt azonban egy rémületes vízió lebegett: az utolsó dolog, amit látott, mielőtt a sötétség magába nyelte volna: Joshua York, az ajtóban állva, anyaszült meztelenül, bőre halotti alabástromfehér; ajka vicsorra torzul, mint valami ragadozó vadállaté; ködszürke szemei, akár a pokolra nyíló ablakok. – Joshua – mondta Marsh –, nem gyújtana lámpát? Vagy elhúzná a függönyt? Nem látok. – Én viszont remekül – felelt York hangja a sötétből a háta mögött. Marsh nem hallotta, mikor jött közelebb. Megfordult, és beleütközött valamibe. – Maradjon nyugton! – parancsolt rá York olyan élesen és határozottan, hogy Marsh önkéntelenül engedelmeskedett. – Inkább fényt gyújtok, mielőtt romba döntené a

52

kabinomat. Gyufa lobbant a helyiség túlsó végében. York meggyújtotta olvasógyertyáját, majd leült a gyűrött ágy szélére. Közben nadrágot húzott, de arca kemény maradt: a harag kővé dermedt maszkja. – Így – mondta. – Nos: miért van itt? Figyelmeztetem, ajánlatos lesz elfogadható magyarázattal szolgálnia. Marsh kezdett dühbe gurulni. Senkitől sem tűrte, hogy ilyen hangon beszéljen vele, senkitől a világon. – A Délvidéki horgonyoz mellettünk, York – fortyant fel. – A leggyorsabb istenverte gőzös ezen a folyón, a fülkéjén az aganccsal meg minden. Épp most fogom a Lázálmot a nyomába ereszteni, és úgy gondoltam, látni szeretné. Ha maga szerint ez nem elég ok, hogy fölkeljen, akkor maga nem igazi folyami ember, és nem is lesz az soha. A modorára pedig ügyeljen, ha velem beszél, hallja? Valami felszikrázott Joshua York szemében, egész teste megfeszült, mintha ugrásra készülne; ám a következő pillanatban úrrá lett indulatán, és félrefordult. – Abner... – mondta. Rövid szünetet tartott, a homlokát ráncolta. – Sajnálom. Nem akartam sem megsérteni, sem megijeszteni. Magát csak a jószándék vezette. Marsh borzadva látta, hogy York keze görcsösen ökölbe szorul, s minden tagját reszketés rázza. Hirtelen felpattant, és három sebes lépéssel átszelte a kabint. Az íróasztalán állt egy palack a különleges italából: ugyanaz, amit Marsh nyittatott ki vele előző este. Színültig töltött egy poharat, hátravetette a fejét, és egy húzásra kiürítette. – Ó... – lehelte halkan. Visszafordult Marsh felé. – Abner – mondta –, én megépítettem magának az álomhajóját, de nem ajándékba. Egyezséget kötöttünk. Maga követi az utasításaimat, napirendre tér a rigolyáim fölött, és nem kérdezősködik. Szándékában áll betartani a megállapodásunkat? – A szavamat adtam, vagy mifene! – mordult föl Marsh dacosan. – Nagyszerű – mondta York. – Figyeljen ide! Maga jót akart, de rosszul tette, hogy felébresztett. Eszébe ne jusson még egyszer! Soha. Mindegy, milyen okból. – Szóval ha felrobban egy kazán és kigyullad a hajó, hagyjam megsülni a saját zsírjában? York szeme megvillant a félhomályban. – Ne – fújt visszavonulót. – Bár a maga szempontjából alighanem ez lenne a legbölcsebb eljárás. Elég kiszámíthatatlan vagyok, ha hirtelen ébresztenek, nem mindig tudok uralkodni magamon. Előfordult már ilyenkor, hogy olyasmit tettem, amit később megbántam. Ezért voltam olyan nyers magához. Bocsánatkéréssel

53

tartozok érte, de ez fog történni legközelebb is. Vagy valami még rosszabb. Érti, Abner? Soha ne jöjjön be, ha az ajtó zárva van! Marsh elhúzta a képét, de sejtelme sem volt, mit válaszolhatna erre. Elvégre egyezséget kötöttek: ha York ennyire felizgatja magát egy kis alvás miatt, az ő baja. – Értem – mondta. – Elfogadom a bocsánatkérését, fogadja el maga is az enyémet. Most akkor feljön megnézni, hogy szedjük ráncba a Délvidékit? Ha már úgyis ébren van, és félig fel is öltözött. – Nem – felelte York komoly arccal. – Nem mintha nem érdekelne, Abner. Szó sincs róla. De meg kell értenie, hogy szükségem van a pihenésre, létfontosságú számomra. És elég rosszul viselem a napfényt. Olyan vakító, annyira perzsel! Égett már le tűző napon? Ha igen, biztos megérti. Maga is látta, milyen fehér a bőröm. A nap meg én, mi ketten valahogy nem illünk össze. Ez egyfajta betegség, Abner. És nem szeretnék beszélni róla. – Na jó – mondta Marsh. Lába alatt a fedélzet enyhén vibrálni kezdett. A gőzkürt fülrepesztő hangon elbődült. – Kifutunk – mondta Marsh. – Mennem kell. Sajnálom, hogy megzavartam, őszintén sajnálom. York bólintott, elfordult és töltött magának még egy pohárral az undok kotyvalékból. – Tudom. – Ebből már csak kortyolgatott. – Menjen! – mondta. – Ma este találkozunk a vacsoránál. – Marsh az ajtóhoz lépett, ám York hangja megállította, mielőtt kinyithatta volna. – Abner... – Igen? Joshua York megajándékozta egy fakó, keskeny mosollyal. – Verje meg, Abner! Győzzön. Marsh elvigyorodott, és elhagyta a kabint. Mire felért a kormányosfülkébe, a Lázálom már eltávolodott a kikötőtől, és előremenetbe kapcsolta a lapátkereket. A Délvidéki jócskán előttük járt. A fülkében vagy féltucat szolgálaton kívüli kormányos zsúfolódott össze, beszélgettek, bagót rágtak, és fogadásokat kötöttek, hogy utolérik-e a másik hajót vagy sem. Még Mister Daly is megszakította pihenőjét, és feljött figyelemmel kísérni a fejleményeket. Az utasok is megsejtették, hogy valami nagy dolog készülődik: az alsó fedélzetek tömve voltak, mindenki a korlátnál tolongott, az orr felé nyomakodtak, hogy jobban lássanak. Kitch elforgatta a jókora fekete-ezüst kormánykereket; a Lázálom besorolt a folyó fősodrába, és vetélytársa után eredt. Kitch több gőzt kért a gépházból. Whitey szurkot öntetett a kazánokba, a kéményekből sűrű, koromfekete füstfelhő csapott ki, a bámész kikötői népség nagy gyönyörűségére. Abner Marsh

54

sétabotjára támaszkodva állt a kormányos mögött, és hunyorogva kémlelt előre. A délutáni nap visszaverődő sugarai szemsajdító villódzással táncoltak a tiszta, kék víztükrön, kivéve azt a sávot, ahol a Délvidéki lapátkerekeinek tajtékja ezernyi apró sziporkára törte a fénycsíkokat. Egy röpke pillanatig nevetségesen könnyűnek tűnt az egész. A Lázálom füstöt és szikrákat okádva megiramodott, az orrban és a taton vadul csattogtak az amerikai zászlók, a lapátkerekek egyre gyorsuló ütemben hányták a vizet, a kazánok tompán dübörögtek. A távolság a két hajó között szemmel láthatóan zsugorodni kezdett. Ám a Délvidéki nem volt holmi Mary Kaye, tömzsi kis farlapátkerekes, amit bárki csak úgy megelőzhet. A kapitány vagy a kormányos percek alatt átlátta, mi történik, s válaszként irgalmatlan sebességre kapcsolt. A Délvidéki sűrűsödő füstje elborította a Lázálmot, farhullámai ádáz harci kedvvel csaptak mind magasabbra, úgyhogy Kitch kénytelen volt oldalra kerülni, kisodródva az áramlat főágából. A távolság újra nőni kezdett közöttük, aztán állandósult. – Maradjon a sarkában! – utasította Marsh a kormányosát, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy mindkét hajó tartja a pozícióját. Elhagyta a kormányosfülkét, és lement megkeresni Szőrmók Mike Dunne-t. A fő fedélzet elején talált rá, vaskos szivarral a szájában; csizmáját egy ládán nyugtatta. – Szedje össze a rakodókat és a matrózokat! – kiáltotta oda neki Marsh. – Egyensúlyozzák ki a hajót! Szőrmók Mike bólintott, felállt, eloltotta szivarját, és kiabálni kezdett. Néhány perccel később az egész legénység hátul, a hajó bal oldalán gyülekezett, hogy amennyire lehet, ellensúlyozzák az utasok terhét, akik szinte teljes számban elöl és jobboldalt tolongtak, hogy jobban lássák a versenyt. – Istenverte bagázs! – szitkozódott Marsh félhangosan. A Lázálom most, hogy az egyensúlya helyreállt, fokozatosan újra közelíteni kezdett a Délvidékihez. Marsh visszament a kormányosfülkébe. Mostanra mindkét hajó teljes gőzzel száguldott, nagyjából azonos sebességgel. Abner Marsh úgy becsülte, a Lázálom erősebb, de nem eléggé. A sok rakomány alatt mélyebbre merült, s mivel a Délvidéki nyomdokvizében haladt, a farhullámok át-átcsaptak az orrán. A Délvidéki ezzel szemben olyan könnyedén suhant, amennyire csak lehetséges, hisz csupán utasokat szállított, és a folyó szabad volt előtte. Más szóval, leszámítva az esetleges üzemzavart vagy balesetet, a verseny kimenetele a kormányosokon múlt. Kitch beleadott apait-anyait, finoman kormányzott, mindent megpróbált, hogy itt-ott lefaragjon pár pillanatnyi hátrányt. Mögötte Daly és a potyázók élénk disputába bonyolódtak, és elhalmozták jótanácsokkal a folyóról meg a szakma műfogásairól.

55

A Lázálom több mint egy órán keresztül üldözte a Délvidékit. A kanyarulatokban néhányszor szem elől veszítették, de apránként egyre többet behoztak a lemaradásukból, mert Kitchnek mindig sikerült szűkebb ívben fordulnia. Egyszer már olyan közel kerültek hozzá, hogy Marsh tisztán ki tudta venni a hátsó korlátnak támaszkodó utasok arcát, ám aztán a Délvidéki újra elhúzott tőlük, és helyreállította a régi távolságot. – Fogadok, hogy kormányost cseréltek – adott hangot Kitch a vélekedésének, nagy adag bagólét szortyantva egy közeli köpőcsészébe. – Látja, hogy felágaskodott az orra? – Látom – morogta Marsh. – Most a miénket is látni akarom, hogy az milyen szépen ágaskodik! És ekkor megkapták a lehetőségüket. A Délvidéki, továbbra is biztosan őrizve előnyét, befordulni készült egy sűrű erdővel övezett kanyarulatba; ám szinte nyomban megbőgette a gőzkürtjét, recsegve-ropogva igyekezett lassítani, lapátkerekei hátramenetben forogtak. – Vigyázzon! – mondta Daly Kitchnek. Kitch megint kiköpött, majd óvatosan elfordította a kormánykereket, és a Lázálom átbukdácsolt a Délvidéki farhullámain, hogy kibújjon a takarásából és a jobboldalára kerüljön. Félúton a kanyarulatban azt is meglátták, mi okozta a bajt: egy másik gőzös, melynek főfedélzetét valósággal eltemették a dohánybálák, homokpadra szaladt előttük. A legénység az első tiszt vezetésével elhagyta a fedélzetet, gerendákkal és csörlőkkel igyekeztek a hajót lebillenteni a zátonyról. A Délvidéki hajszál híján rájuk futott. Néhány torokszorító pillanatig a folyón tökéletes káosz uralkodott. A homokpadon serénykedő emberek kiabáltak és integettek, a Délvidéki eszeveszetten lapátolt hátrafelé, a Lázálom teljes gőzzel nyomult a szabad víz felé. Ekkor a Délvidéki ismét előremenetbe kapcsolt, orrát jobbra lendítette; mintha keresztben át akart volna vágni a folyón, közvetlenül a Lázálom előtt. – Istenverte kurafi! – káromkodott Kitch; újra fordított egyet a kormánykeréken, és leszólt Whitey-nek, hogy vegyen vissza baloldalt a gőzből. De nem váltott hátramenetbe, és nem próbált megállni sem. A két óriási gőzös sebesen sodródott egymás felé, a távolság rohamosan csökkent közöttük. Marsh hallotta az utasok ijedt kiáltozását, s egy-két másodpercig maga is azt hitte, hogy össze fognak ütközni. Ám ekkor a Délvidéki elkanyarodott, a kormányosa ismét folyásirányba fordította az orrát, a Lázálom pedig alig néhány láb távolságban elsiklott mellette. Odalentről éljenzés harsant. – Hadd fusson! – motyogta Marsh olyan halkan, hogy senki sem hallhatta.

56

A Délvidéki lapátkerekei valóságos tajtékfelhőt vertek, ahogy üldözőbe vette őket; most már előtte jártak, bár nem sokkal, legfeljebb egy hajóhossznyira. Persze a Lázálmon az összes nyavalyás utas a tatra tódult, a legénység meg előre, hogy megőrizzék az egyensúlyt; az egész hajó rázkódott a rohanó léptek alatt. A Délvidéki újra rákapcsolt. Nem tágított a baloldalukról, tartotta a párhuzamos pályát, és szinte rátapadt a Lázálom tatjára. Az orra már egy vonalba került vele, és hüvelykről hüvelykre dolgozta le hátrányát. A két gőzös olyan közel volt egymáshoz, hogy az utasok, ha akarnak, átugorhattak volna egyikről a másikra, bár a Lázálom kissé magasabb építésű volt. – Az ördögbe! – káromkodott Marsh, mikor a Délvidéki már közvetlenül mellettük lapátolt. – Ami sok, az sok! Kitch, szóljon le Whitey-nak, hogy vegye elő a disznózsíromat! A kormányos egy pillantást vetett rá, fülig ért a szája. – A zsírt, kapitány? Tudtam én, hogy ravasz gazfickó maga! És lekiabálta a parancsot a szócsövön a gépházba. A két gőzös fej fej mellett haladt. Marsh keze, mellyel görcsösen szorongatta sétabotját, verítékben úszott. Lenn a főfedélzeten a rakodók az utasokkal pöröltek, akik a hordók tetején ütöttek tanyát, és ki kellett akolbólítani őket, hogy a zsírt a kazánokhoz vihessék. Marsh éppúgy égett a türelmetlenségtől, ahogy a zsír fog égni nemsokára. A jó zsír drága volt, de sokszor kapóra jött a hajón. A konyhán mindig hasznát vették, és átkozottul nagy hőfokkal égett – márpedig most erre volt leginkább szükségük. Igazi, pokolforró, nagynyomású gőzre, amit a tűzifától hiába vártak volna. A kormányosfülkében azonnal tudni lehetett, mikor borították a zsírt a kazánokba. A túlnyomásos szelepekből fehér gőzoszlopok sivítottak elő, a kéményekből füst gomolygott; a Lázálom tüzet okádott és megremegett, aztán szikrát szórva nekilódult, oly sebesen robogva, akár egy gőzmozdony; a lapátkerekek tomboló zakatolásába belerázkódott a fedélzet. A Lázálom elszakadt a Délvidékitől, feltartóztathatatlanul elhúzott tőle, és amikor a távolság elég nagyra nőtt közöttük, Kitch bevágott a másik hajó elé, hadd lovagolja a farvizüket. A mihaszna csirkefogók, akik a kormányosfülkében potyáztak, nevetgélve szivarokkal kínálták egymást, és másról se locsogtak, csak hogy micsoda pokoli jó hajó ez a Lázálom, miközben a Délvidéki elmaradt mögöttük, Abner Marsh pedig úgy vigyorgott, mint egy kisgyerek. Teljes tíz percet vertek a Délvidékire, mikor befutottak Cairóba, ahol a széles Ohio tiszta hullámai az iszapos Mississippibe ömlenek. Abner Marsh ekkorra már szinte meg is feledkezett arról a kis közjátékról Joshua Yorkkal.

57

58

HATODIK FEJEZET Julian-ültetvény, Louisiana, 1857. július Amikor a lovasok megérkeztek, Savanyú Billy Tipton éppen célba dobált a késével egy nagy, kiszáradt fába, az udvarházhoz vezető kavicsútnál. Kora reggelre járt az idő, de már olyan hőség volt, mint a pokol fenekén. Savanyú Billy úszott a verítékben, és azt fontolgatta, hogy ha végzett a késdobáló gyakorlatokkal, lemegy a folyóhoz megfürödni. Aztán megpillantotta a lovasokat: az erdő takarásából bukkantak elő, ahol a régi országút kanyart írt le. Odaballagott a halott fatörzshöz, kihúzta belőle a kését, és visszacsúsztatta a tokjába, amit bőrszíjon viselt, hátul a nyakában; már nem akart fürödni. A lovasok lassan közeledtek, de olyan hetykén, mintha főrangok volnának, és olyan nyíltan, mintha otthon lennének. Környékbeliek nem lehetnek, gondolta Savanyú Billy; minden szomszéd tudta, hogy Damon Julian nem tűri meg a birtokán a hívatlan látogatókat. Még túl messze jártak, hogy bármi közelebbit ki lehessen venni rajtuk, és Savanyú Billynek eszébe jutott, hátha Montreuil kreol barátai közül jöttek el páran bajt keresni. Ha igen, csúnyán megkeserülik. Aztán meglátta, miért poroszkálnak ilyen lassan, és megnyugodott. Két nigger botladozott vasra verve a lovak mögött. Savanyú Billy karba fonta kezét, és a fatörzsnek támaszkodva várta a vendégeket. Mikor odaértek hozzá, megálltak. Az egyik lovas tekintete az udvarházra tévedt, a falakról pattogzó festékre és a félig romba dőlt főlépcsőre; kiköpött egy adag bagólevet, és Savanyú Billyhez fordult. – Ez itten a Julian-ültetvény? – kérdezte. Nagydarab, vörös képű ember volt, bibircsókkal az orrán. Bűzlő bőrruhát viselt, a fején pedig gyűrött nemezkalapot. – Az – felelte Savanyú Billy. De közben nem a lovast és a társát nézte – egy nyurga, pirospozsgás kamaszt, aki nyilván a fia lehetett –, hanem a foglyaikat. Odament a két zavartnak tűnő négerhez, akik imbolyogva, alázatos tartásban várakoztak, és rájuk mosolygott. – Nocsak, nocsak! – mondta. – Itt üssön meg a guta, ha ez nem Lily és Sam! Nem hittem volna, hogy látlak még titeket. Olyan régen szöktetek meg... két éve? Mister Julian biztos örülni fog neki, hogy visszatértetek. Sam – egy tagbaszakadt, izmos fickó – fölemelte a fejét és Savanyú Billyre meredt, ám a tekintetében nem volt dac. Csak félelem. – Arkansasban botlottunk beléjük, én meg a fiam – közölte a vörös képű. – Be akarták beszélni nekünk, hogy szabad niggerek, de én egy percig se hittem nekik,

59

én aztán nem, uram! Savanyú Billy a rabszolgavadászra nézett, és biccentett. – Folytassa! – Nagyon makacskodtak, ezek ketten. Alig akarták elárulni, honnét valók. Csúnyán el kellett verni őket, no meg tudok én pár másféle fogást is. A niggerekkel általában nem nehéz: elég jól rájuk ijeszteni, rögtön kipakolnak mindent, amire kíváncsi az ember. De ezek, ezek aztán nem! – köpött ki. – Hát, a végén csak kiszedtük belőlük. Mutassad meg neki, Jim! A fiú leszállt a nyeregből, a néger nőhöz ment, és felemelte a jobb karját. Három ujj hiányzott a kezéről. Az egyik csonkot még alvadt vér borította. – Azért a jobbal kezdtük, mert láttuk, hogy balkezes – mondta a rabszolgavadász. – Nem akartuk nagyon megnyomorítani, ezt biztos megérti, de hát a hivatalos hirdetményekben semmit sem találtunk, körözőlevelet se függesztettek ki, így aztán... – Egykedvűen vállat vont. – Láthatja, a harmadik ujjánál jártunk, amikor az embere végre kitálalt. Az asszony úgy szidta érte, mint aki megkergült. – Szaggatottan felnevetett. – Na mindegy, itt vannak. Két ilyen rabszolga csak megér maguknak valami fej pénzt, ha már visszahoztuk őket. Idehaza van ez a Mister Julian? – Nem – felelte Savanyú Billy, és fölnézett a napra. Még legalább két óra volt hátra délig. – Hát – mondta a vörös képű –, maga akkor biztos a felügyelő, ugye? A Savanyú Billy nevezetű? – Az vagyok – bólintott Billy. – Sam és Lily beszéltek rólam? A rabszolgavadász megint felnevetett. – Ó, rettentő sokat locsogtak, mikor végre kiderült, hová valók! Egész úton idefelé be nem állt a szájuk. Megpróbáltuk egyszer-kétszer elhallgattatni őket, én meg a fiam, de csak pár percig volt nyugtunk, aztán rákezdtek megint. A hajunk égnek állt, amilyen hibbant dolgokat meséltek. Savanyú Billy a két szökevényre nézett hideg, alattomos szemével, de egyikük sem viszonozta a tekintetét. – Talán átvehetné őket és kifizethetné a jutalmunkat, mi meg mennénk az utunkra – javasolta a vörös képű. – Nem – válaszolta Savanyú Billy Tipton. – Várniuk kell. Biztos vagyok benne, hogy Mister Julian személyesen óhajt köszönetet mondani maguknak. Nem tart sokáig. Estére megjön. – Csak estére? – kérdezte a rabszolgavadász. Összenéztek a fiával. – Furcsa, Mister Savanyú Billy, de ez a két nigger azt állította, hogy maga pontosan ezt

60

fogja mondani. Eszeveszett történeteket meséltek róla, mi minden folyik itt sötétedés után. A fiam meg én, mi inkább kérnénk a pénzünket, és már itt se vagyunk, ha magának is megfelel. – De Mister Juliannek nem felelne meg – vetette ellen Savanyú Billy. – És én különben sem tudok pénzt adni maguknak. Csak nem hisznek el minden rémmesét, amivel a niggerek traktálják magukat? A vörös képű a homlokát ráncolta, és elgondolkodva rágta bagóját. – A niggermesék olyanok, amilyenek – vélte végül –, de ismertem én már olyan niggert, aki néha igazat is mondott. Na jó, tudja mit, Mister Savanyú Billy, azt fogjuk csinálni, amit tanácsolt, és megvárjuk Mister Juliant! De ha valami hátsó szándéka lenne, hát jobb, ha tudja, hogy én nem vagyok az a fajta, akit csak úgy át lehet verni! – Pisztoly lógott az oldalán. Megveregette. – A kis barátnőm végig a kezem ügyében lesz; a fiamnak is van egy, azonkívül mindketten egész jól bánunk a késsel. Megértette? Ezek a niggerek beszéltek a kiskésről is, amit a nyakában hord, úgyhogy ne nagyon nyúlkáljon hátrafelé, vakarózni vagy ilyesmi, mert még rángatózni kezd az ujjunk. Szép nyugodtan megférünk így hármasban, ugye? Savanyú Billy jéghideg pillantást lövellt a rabszolgavadász felé, ám a nagydarab férfiről lepergett a hatása: túl buta volt hozzá. – A házban fogunk várakozni – közölte Savanyú Billy, ügyelve rá, nehogy a keze túl közel tévedjen a nyakszirtjéhez. – Felőlem – vont vállat a vörös képű. Leszállt a nyeregből. – Engemet amúgy Tom Johnstonnak hívnak, ez meg itten a fiam, Jim. – Mister Julian nagyon fog örülni, hogy megismerkedhet magukkal – mondta Savanyú Billy. – Kössék ki a lovaikat, és hozzák be a niggereket a házba! Vigyázzanak a lépcsőn, itt-ott kicsit korhadt. Az asszony nyöszörögni kezdett, mikor bevonszolták az udvarházba, de Jim Johnston keményen szájon vágta, mire elhallgatott. Savanyú Billy a könyvtárba vezette őket, és felvonta a súlyos függönyöket, hogy némi fényt bocsásson a félhomályos, porlepte helyiségbe. A rabszolgák a padlóra ültek, apa és fia pedig elnyújtózott a két nehéz bőrfotelben. – Nohát – mondta Tom Johnston –, ezt már nevezem! – Minden csupa por és penész, papus – jegyezte meg a fiú. – Ahogy a niggerek mesélték. – Nocsak, nocsak! – mondta Savanyú Billy, és szemügyre vette a két négert. – Nem, nem... Mister Juliannek nem fog tetszeni, hogy rossz hírbe hoztátok az udvarházát. Kiérdemeltetek egy kiadós verést.

61

A termetes fekete férfi, Sam, elég bátorságot merített, hogy fölszegje az állát, és dacosan tekintsen kínzójuk szemébe. – Én nem félek a veréstől! Savanyú Billy keskeny mosollyal nézett vissza rá. – Jó, jó, Sam; de hát vannak rosszabb dolgok is a verésnél! Bizony hogy vannak... Ez túl sok volt az asszonynak, Lilynek. Könyörögve pillantott a rabszolgavadász kamaszra. – Az igazat mondja, Massa Jim, a tiszta igazat! Massa Jimnek vigyáznia kell! Vigyen el minket innen, mielőtt sötét lesz! Massa Jim meg a Papusa tartson meg minket! Dolgozni fogunk nekik, reggel-este dolgozni, megígérjük! Nem szökünk meg tőlük! Mi jó niggerek vagyunk! Innen se szöktünk volna meg, ha nem... ha nem... Ne várja meg az estét, Massa Jim, ne várja meg! Akkor már késő! A fiú megütötte a pisztolya agyával, mely vörös foltot hagyott az arcán. Lily hanyatt zuhant a szőnyegre, s reszketve és zokogva fekve maradt. – Fogod be azt a hazug fekete pofádat? – Megkínálhatom önöket egy itallal? – kérdezte Savanyú Billy. Teltek-múltak az órák. A vendégek csaknem két teljes üvegnek a nyakára hágtak Julian legjobb konyakjából; úgy vedelték, mintha holmi olcsó lőre lenne. Ettek. Társalogtak. Savanyú Billy keveset beszélt, inkább csak kérdéseket tett fel, hogy minél többet kiszedjen az egyre részegebb Tom Johnstonból, aki öntelt tuskó volt, és szerelmes a saját hangjába. Úgy tűnt, a rabszolgavadászok székhelye az arkansasi Napóleon, mivel azonban gyakran vannak úton, kevés időt töltenek ott. Létezett egy Missus Johnston is, de ő mindig otthon maradt a lányával. Nemigen avatták be a viselt dolgaikba. – Miért kéne az asszonyoknak tudni, hogy merre mászkál a férjük? Ha elmondunk nekik ezt-azt, utána más dolguk sincs, mint nyavalyogni meg faggatózni, hogy hol voltunk, miért késtünk, mikor esz már minket haza a fene! A végén meg muszáj kicsit eltángálni őket. – Kiköpött. – Akkor már jobb, ha fogalmuk sincs semmiről, annál nagyobb az öröm, ha egyszerre csak beállítunk. – Savanyú Billynek az a benyomása támadt, hogy Johnston szívesebben cicázik niggerlányokkal, és egyáltalán nem hiányolja a feleségét. Odakinn a nap lassan a nyugati látóhatár mögé bukott. Mikor a könyvtárszoba kezdett megtelni gyorsan hosszabbodó árnyékokkal, Savanyú Billy fölállt, leeresztette a függönyöket, és meggyújtott néhány gyertyát. – Megyek, értesítem Mister Juliant – jelentette be aztán. Az ifjabb Johnston rettentő sápadtnak tűnt, ahogy az apjához fordult.

62

– Papus, én nem hallottam lódobogást – mondta. – Egy pillanat türelmet! – mentette ki magát Savanyú Billy Tipton. Otthagyta őket, átvágott a sötét, elhagyatott báltermen, és felsietett a széles lépcsősoron. Az emeleten benyitott egy tágas hálószobába, melynek ablakai szorosan be voltak zsaluzva, a baldachinos ágyat pedig fekete selyemfüggöny vette körül. – Mister Julian – szólt halkan a küszöbről. A szoba koromsötét volt, a levegője fojtó. A függöny mögött valami mozdult. Egy kéz félrehúzta a puha selyemredőket. Damon Julian tűnt elő; sápadtan, halkan, hidegen. Fekete tekintete valósággal előszökkent a sötétségből, hogy lecsapjon Savanyú Billyre. – Igen, Billy – válaszolta a lágy férfihang. Savanyú Billy mindenről beszámolt neki. Damon Julian elmosolyodott. – Vidd őket az ebédlőbe! Mindjárt megyek. Az ebédlő mennyezetéről hatalmas abroncscsillár lógott, de Billy nem emlékezett rá, hogy valaha is használták volna. Miután bevezette a rabszolgavadászokat, gyufát keresett, és meggyújtott egy apró olaj lámpást, melyet a hosszú étkezőasztal közepére tett, ahol kis fénykört rajzolt a fehér lenvászon abroszra, a magas, keskeny helyiség többi részét azonban sötétben hagyta. Johnstonék leültek; a fiú folyton körbe-körbe tekingetett, ideges kezét egy pillanatra sem vette le pisztolyáról. A négerek csüggedten álldogáltak az asztal végénél. – Hol marad ez a Julian? – tudakolta Tom Johnston gyanakodva. – Nemsokára, Tom – mondta Savanyú Billy. – Türelem! Csaknem tíz percig senki nem szólt egy szót sem. Aztán Jim Johnston szisszenve beszívta a levegőt. – Papus – mondta –, nézd! Valaki áll az ajtóban! Az ajtó a konyhára nyílt, ahol áthatolhatatlan sötétség honolt. Végleg leszállt az éjszaka, és az udvarháznak ebben a traktusában az egyetlen fényforrás az asztalon égő olajlámpa volt. A konyhaajtóban csak bizonytalan, fenyegető árnyékok derengtek – és még valami, ami leginkább egy mozdulatlanul álló emberalak körvonalaira hasonlított. Lily nyöszörögni kezdett, és Sam még erősebben magához szorította. Tom Johnston fölpattant, széklába végigkaristolta mögötte a fapadlót, arca megfeszült. Előrántotta pisztolyát, és hüvelykujjával hátrahúzta a kakast.

63

– Ki van ott? – kiáltotta. – Azonnal jöjjön elő! – Ijedségre semmi ok – nyugtatta meg Damon Julian. Mind sarkon pördültek, Johnston úgy rezzent össze, mint aki kísértetet látott. Julian a hallba nyíló átjáróban állt, háta mögött sűrű sötétség gomolygott. Megnyerő mosoly ült az arcán; hosszú, sötét öltönyt viselt, s hozzá vérvörös selyem nyakravalót. Fekete szeme fölényes derűvel pillantott körbe; a lámpaláng rőt lobot vetett benne. – Csak Valerie az – mondta Julian. Az asszony suhogó szoknyával előrelépett, és megállt a konyhaajtóban. Sápadt volt és néma, de megejtően gyönyörű. Johnston ránézett, és felnevetett. – Vagy úgy – sóhajtotta megkönnyebbülten –, csak egy nő! Bocsásson meg, Mister Julian, az a sok ostoba niggermese terjesen eszemet vette! – Ezt meg tudom érteni – mondta Damon Julian. – Nincs egyedül – súgta Jim Johnston. Most már látták a többieket is: elmosódott, kivehetetlen árnyalakok Julian mögött, félig még sötétségbe burkolózva. – Csak a barátaim – mondta Damon Julian mosolyogva. Egy világoskék estélyi ruhába öltözött nő lépett elő jobbról a háta mögül. – Cynthia – mutatta be. Egy újabb asszony, ezúttal zöldben jelent meg a balján. – Adrienne – biccentett Julian. Aztán fölemelte a karját, és lassú, elegáns mozdulatot tett vele. – Továbbá Raymond, Jean és Kurt. – Mindhárman egyszerre bukkantak föl nesztelen macskaléptekkel a hosszú ebédlő oldalajtóiban. – Azok pedig önök mögött Alain, Jorge és Vincent. Johnston megint sarkon fordult, mint a búgócsiga; és valóban ott voltak, szótlanul bontakoztak ki az árnyak öleléséből. Julian körül is egyre többen öltöttek alakot; semmi zajt nem csaptak, csak ruhájuk suhogása kísérte őket. És mind a látogatókat nézték, hívogatóan mosolyogva. Savanyú Billy nem mosolygott, jóllehet igen tetszett neki, ahogy Tom Johnston a pisztolyát markolászta, s vérben forgó szemét úgy kapkodta ide-oda, akár egy sarokba szorított vadállat. – Mister Julian – mondta Billy –, figyelmeztetnem kell önt, hogy a mi Mister Johnstonunk nem az a fajta, akit csak úgy át lehet verni. Elvégre fegyvere van neki, Mister Julian, akárcsak a fiának, és mindketten elég jól bánnak a késsel is. – Ó – mondta Damon Julian. A négerek imádkozni kezdtek. A Johnston fiú Damon Julianre nézett, és ő is pisztolyt húzott. – Visszahoztuk a niggereiket – mondta. – Nem kérünk jutalmat érte.

64

Köszönjük a vendéglátást, de mennünk kell. – Máris menni akarnak? – kérdezte Julian. – És fizetség nélkül bocsássam el magukat? Akik megtették azt a nagy utat Arkansas-ból idáig, hogy visszahozzanak nekünk két szökött feketét? Nem, ezt semmi esetre sem engedhetem. Átsétált a termen. Jim Johnston, aki megbabonázva meredt a szemébe, magasra emelte a pisztolyát, és mozdulatlanná dermedt. Julian kivette a kezéből, és az asztalra tette. Aztán megérintette az arcát. – Szép fiú vagy, a kosz alatt. – Mit művel a fiammal? – kiáltott rá Tom Johnston. – Hagyja békén! Ne nyúljon hozzá! – Elkeseredett mozdulatot tett a fegyverével. Damon Julian körülhordozta tekintetét az ebédlőn. – A maga fiát friss, őstermészeti szépség ékesíti – mondta tűnődve. – Magát ezzel szemben egy bibircsók. – Talán inkább ő ékesíti a bibircsókot – helyesbítette urát és parancsolóját Savanyú Billy Tipton. Tom Johnston dühödten meredt rá, Damon Julian pedig elmosolyodott. – Valóban – mondta. – Nagyon szellemes, Billy. Jelt adott Valerie-nek és Adrienne-nek, akik odasuhantak hozzá, és megragadták Jim Johnston két karját. – Szüksége van segítségre? – ajánlkozott Savanyú Billy. – Nem – válaszolta Julian –, nagyon köszönöm. Fölemelte a kezét, és elegáns, szinte már hanyag mozdulattal gyengéden körülsimította a fiú nyakát. Jim Johnston gurgulázó, fuldokló hangot adott ki. Hirtelen keskeny, piros csík jelent meg a torkán, egy ívesen hajló, finom nyakék, melynek rubinvörös gyöngyei rohanvást duzzadtak mind kövérebbre, majd sorra egymás után kifakadtak, s vékony erecskékben lecsordogáltak a nyakán. Jim Johnston felágaskodott, vadul hányta-vetette magát, ám a két törékenynek tetsző asszony vasmarka megfosztotta minden mozgásterétől. Damon Julian előrehajolt, s nyitott száját a forró-piros folyam forrására tapasztotta. Tom Johnston mellkasából tagolatlan, állati zaj tört fel, s egy fél örökkévalóságba telt, mire cselekedni tudott. Végül hörögve célra emelte pisztolyát. Alain a lővonalba lépett; jobbról hirtelen Vincent, balról Jean jelent meg mellette; hátulról Raymond és Cynthia érintették meg sápadt, hideg ujjaikkal. Johnston káromkodott és lőtt. Torkolattűz villant, orrfacsaró lőporbűz terjengett, s a karósovány Alain hátratántorodva hanyatt zuhant, leterítette a becsapódás ereje. Fehér fodros ingének elejét vér futotta el. Félig fekve, félig ülve megérintette a

65

mellét, és véresen húzta vissza a kezét. Raymond és Cynthia végre megragadta Johnstont, és Jean könnyed, hanyag mozdulattal kivette a kezéből a pisztolyt. A nagydarab, vörös képű férfi nem ellenkezett. Alaint bámulta merőn. A vérzés elállt. Alain elmosolyodott, s közben kivillantotta hosszú, fehér ragadozófogait. Felállt, és közelebb jött. – Nem! – üvöltötte Johnston – Ilyen nincs, lelőttelek, te halott vagy, lelőttelek! – A niggerek néha tényleg igazat mondanak, Mister Johnston – csóválta a fejét Savanyú Billy Tipton. – Színtiszta igazat. Hallgatnia kellett volna rájuk. Raymond benyúlt Johnston nemezkalapja alá, az üstökébe markolt, és hátrafeszítette fejét, hogy szabaddá tegye vastag, vörös nyakát. Alain fölkacagott, és feltépte Johnston torkát a fogaival. Aztán közelebb nyomultak a többiek is. Savanyú Billy Tipton hátranyúlt, előhúzta kését, és átosont a két négerhez. – Na gyerünk! – mondta. – Mister Juliannek ma éjszaka nincs szüksége rátok, de még egyszer nem fogtok megszökni tőle. A pincébe, lefelé! Mozgás, vagy itt hagylak titeket velük! – Ettől mindjárt felélénkültek, Savanyú Billy tapasztalatból tudta. A pince szűk volt és nyirkos. Egy csapóajtón keresztül kellett megközelíteni, amelyre álcázásul szőnyeget terítettek. A vizenyős talaj miatt ezen a vidéken nem lehetett rendes pincéket ásni, de hát ezt a nyomorúságos odút nem is nevezte volna senki rendes pincének. A padlón két hüvelyk magasan állt a víz, a mennyezet olyan alacsony volt, hogy nem lehetett kiegyenesedni tőle, a falak penésztől zöldelltek. Savanyú Billy megláncolta a négereket, elég közel egymáshoz, hogy megérinthessék a másikat. Ezért kimondottan jószívű fickónak tartotta magát. Még meleg ételt is vitt nekik. Utána magának is vacsorát készített, és leöblítette a második üveg konyak maradékával, amit a Johnstonoknak nyitott föl. Éppen végzett, mikor Alain lépett a konyhába. A vér rászáradt az ingére, ahol pedig a lövés érte, perzselt szélű lyuk tátongott rajta, máskülönben azonban kifogástalan volt az öltözéke. – Vége van – jelentette Alain. – Julian szeretné, ha fölmenne hozzá a könyvtárba. Savanyú Billy félretolta a tányérját, hogy eleget tegyen a felszólításnak. Az ebédlőn áthaladva látta, hogy alapos takarításra szorul majd. Adrienne, Kurt és Armand egy üveg bort kortyolgattak csendes elragadtatással; a holttestek – azazhogy ami megmaradt belőlük – alig pár lépésnyire hevertek tőlük. A többiek közül néhányan átvonultak a szalonba társalogni. A könyvtárban vaksötét volt. Savanyú Billy arra számított, hogy Damon Julian egyedül lesz, mikor azonban benyitott, három alakot fedezett föl az árnyékok között: ketten ültek, egyikük állt. Nem tudta azonosítani őket. Az ajtóban

66

várakozott, míg Julian végre szólásra méltatta. – A jövőben soha többé ne hozz ilyen embereket a könyvtáramba! – mondta a hang. – Koszosak voltak. Szagot hagytak. A hirtelen félelem késszúrásként hasított Savanyú Billybe. – Igenis, uram – mondta a fotel felé fordulva, ahonnan Julian beszélt. – Sajnálom, Mister Julian. Pillanatnyi csend. Aztán: – Csukd be az ajtót, Billy! Gyere be. Meggyújthatod a lámpást. A lámpás piros üvegből volt; vörösesbarna fénybe vonta a porlepte szobát, mely az alvadt vér színéhez hasonlított. Damon Julian egy magas támlájú fotelben ült, hosszú, vékony ujjait az álla alatt összefűzve, arcán szórakozott mosollyal. Valerie ült a jobbján. Az egyik ruhaujja elszakadt a harcban, de úgy látszott, nem vette észre. Savanyú Billy még a szokásosnál is sápadtabbnak találta. Valamivel odébb Jean állt egy másik fotel mögött; egyszerre tűnt elszántnak és idegesnek, egy vastag aranygyűrűt babrált az ujján. – Neki is muszáj itt lennie? – kérdezte Valerie Juliantól. Csak egy futó pillantást vesztegetett Billyre, s nagy, ibolyaszín szemében leplezetlen ellenszenv szikrázott. – Ejnye, Valerie! – felelte Julian. Kinyújtotta a karját, és megfogta az asszony kezét. Valerie megremegett, ajkát szorosra zárta. – Billyt azért hívattam, hogy biztonságban érezd magad – folytatta Julian. Jean összeszedte minden bátorságát, és homlokát ráncolva Savanyú Billy szemébe nézett. – Ennek a Johnstonnak van egy felesége. Tehát erről van szó, gondolta Savanyú Billy. – Csak nem fél? – kérdezte gúnyosan. Jean nem tartozott Julian kedvencei közé, őt nyugodtan piszkálhatta. – Van felesége – mondta –, de nem kell aggódni miatta. A fickó alig érintkezett vele, soha nem kötötte az orrára, hová megy és mikor jön vissza. Kötve hinném, hogy hiányozna neki a férje. – Nem tetszik ez nekem, Damon – morogta Jean. – Mi van a rabszolgákkal? – ragadta vissza a szót Valerie. – Két évig voltak távol. A Johnstonoknak sok mindent elmondtak, veszedelmes dolgokat. Ugyanígy beszélhettek másokkal is. – Billy? – kérdezte Julian. Savanyú Billy megvonta a vállát. – Szerintem elmondták azok minden istenverte niggernek innentől Arkansasig

67

– felelte. – De emiatt nem fáj a fejem. Ezek csak nigermesék, amikben úgysem hisz senki. – Ez cseppet sem nyugtat meg – mondta Valerie. Esedezve fordult Damon Julianhez. – Damon, kérlek! Jeannak igaza van. Túl régóta vagyunk itt: ez a hely már nem biztonságos. Emlékszel, mit műveltek New Orleansban azzal a Lalaurie nevű nővel, aki szórakozásból kínozta a rabszolgáit? A szóbeszéd a szájára kapta, és elintézték. És amit ő csinált, az semmi ahhoz képest, amit... – Tétovázott, nyelt egyet, majd sietve folytatta: – ...amit mi csinálunk. Amit muszáj csinálnunk. – Elfordította az arcát Juliantól. Julian lassan, szelíden kinyújtotta egyik sápadt kezét, megérintette Valerie-t a szemöldökén, gyengéden végigcirógatta ujjaival az arcát, majd az álla alá nyúlt, és úgy igazította, hogy kénytelen legyen a szemébe nézni. – Ennyire félénk lettél mostanában, Valerie? Nekem kell emlékeztesselek rá, ki vagy? Megint Jean beszélte tele a fejedet? Ő most a mester? A vérmester? – Nem – felelte a nő; ibolyaszín szeme még nagyobbra nyílt, hangja reszketett a félelemtől. – Nem. – Ki a vérmester, kedves Valerie? – kérdezte Julian. Tekintete fenyegetően szikrázott, mintha szét akarná perzselni áldozatát. – Te vagy az, Damon – suttogta az asszony. – Te. – Nézz rám, Valerie! Szerinted van okom megijedni holmi rémmeséktől, amiket pár rongyos rabszolga terjeszt? Mit törődök én vele, hogy miket fecsegnek rólam? Valerie kinyitotta a száját. Nem jött ki hang a torkán. Damon Julian elégedetten eleresztette. Ahol az ujjai a húsába mélyedtek, piros foltok maradtak utánuk. Valerie hallgatásba temetkezett, ő pedig rámosolygott Savanyú Billyre. – Te mit szólsz hozzá, Billy? Savanyú Billy Tipton a bakancsa orrát nézte, és idegesen toporgott. Tudta, mit kellene válaszolnia; csakhogy ő régóta utánagondolt már a helyzetüknek, és voltak dolgok, amiket feltétlenül el kellett mondania Juliannek, noha biztosra vette, hogy nem fogja szívesen hallani őket. Hosszú ideje húzta-halasztotta mindenféle ürüggyel, de most úgy látszott, nincs más választása, ki kell nyitnia a száját. – Nem tudom, Mister Julian – mondta tétován. – Nem tudod, Billy? Mit nem tudsz? – A hang hidegen csengett, fenyegető árnyalattal. Savanyú Billy folytatta, nem törődve a kockázattal.

68

– Nem tudom, hogy meddig csinálhatjuk ezt így tovább, Mister Julian – mondta bátran. – Gondolkodtam, és vannak dolgok, amik nem tetszenek nekem. Garoux idejében ez az ültetvény sok pénzt hozott, ma már szinte értéktelen. Maga a tanúm, hogy én aztán minden rabszolgát meg tudok dolgoztatni – átkozott legyek, ha nem! –, de akik elpatkolnak vagy megszöknek, azokat én is hiába osztom be munkára. Akkor kezdődtek itt a bajok, mikor maga meg a barátai rászoktak, hogy a barakkokból gyerekeket meg fiatal nőket hozassanak az udvarházba, ahonnan egyik se jött vissza. Már több mint egy éve nincs egy árva rabszolgánk se, kivéve a széplányokat, de azok se maradnak sokáig. – Idegesen fölnevetett. – Megszűnt a termelésünk. Eladtuk az ültetvény felét, a legjobb tábla termőföldeket. És ezek a széplányok, Mister Julian, nem olcsók. Komoly anyagi gondjaink vannak. – És ez még mindig nem minden. Niggereket öldösni, az egy dolog, de fehérek vérével oltani a szomjat, az veszélyes. Illetve hát, New Orleansban talán nem annyira, de maga meg én, mi ketten nagyon jól tudjuk, hogy Henri Cassand fiait Cara ölte meg. És ő az egyik szomszédunk, Mister Julian. A szomszédaink mind tudják, hogy itt furcsa dolgok folynak; ha most egyszerre csak hullani kezdenének a rabszolgáik, vagy ne adj isten a gyerekeik, akkor bizony nagy bajban lennénk. – Bajban? – kérdezte Damon Julian. – Majdnem húszan vagyunk, téged is beszámítva. Hogy árthatnának nekünk a jószágok? – Mister Julian – mondta Savanyú Billy –, mi van, ha nappal jönnek? Julian hanyagul leintette. – Az nem fog megtörténni. És ha mégis, úgy bánunk el velük, ahogy megérdemlik. Savanyú Billy elhúzta a képét. Juliannek tényleg nincs miért aggódnia, hiszen ez esetben nem ő, hanem Billy vállalná a legnagyobb kockázatot. – Azt hiszem, Valerie-nek igaza van, Mister Julian – vélte boldogtalanul. – Szerintem is át kellene települnünk valahová. Ezt a helyet teljesen kiszipolyoztuk. Túl veszélyes itt maradni. – Én jól érzem itt magam, Billy – vetette ellen Julian. – A jószágokra pedig vadászni szoktam, nem elfutni előlük. – És a pénz? Honnan szerzünk pénzt? – Vendégeink lovakat hagytak ajándékba nálunk. Holnap vidd be őket New Orleansba, és adj túl rajtuk! Ügyelj, nehogy szemet szúrjanak. A birtokból is lekanyaríthatunk még valamicskét. Neville biztosan vevő volna rá. Nézz át hozzá Bayou Crossba, Billy! – Julian elmosolyodott. – Ide is meghívhatod vacsorára, hogy megtárgyalja velem a részleteket. Mondd meg neki, hogy hozza az elragadó feleségét meg a bűbájos kisfiát is! Sam és Lily majd felszolgálnak. Megint olyan

69

lesz minden, mint régen, mielőtt a rabszolgáink elszökdöstek. Tréfál, gondolta Savanyú Billy. De Julian szavait, bármit is mondott, sohasem volt tanácsos tréfára magyarázni. – A ház – emlékeztette Billy. – Ha megjelennek a vacsorához, látni fogják, mennyire tönkrement. Ezt nem engedhetjük. Rengeteg mesélnivalójuk lenne, mikor hazatérnek. – Ha hazatérnek, Billy. – Damon – mondta Jean reszketve –, ezt nem mondhatod komolyan... Meleg volt a félhomályos, vörösbe borult könyvtárszobában, nagyon meleg. Savanyú Billyről dőlt a veríték. – Neville, ő... ő nem... ő a... kérem, Mister Julian, nem ölheti meg Neville-t! Ezt így nem lehet csinálni, hogy vásárolja a széplányokat és kedvére gyilkol a környéken, ez így egyszerűen nem működik! – Ebben most az egyszer tényleg igaza van ennek a kreatúrának – szólalt meg halk hangon Valerie. – Hallgass a szavára! Jean ugyancsak bólintott, felbátorodva, hogy nem maradt magára a véleményével. – Eladhatnánk az egész birtokot – mondta Billy. – Úgyis a szemünk láttára rohad szét. Aztán mind átköltözünk New Orleansba. Ott sokkal jobbak számunkra a feltételek. Ahány kreol meg szabad nigger meg folyami söpredék nyüzsög ott, senkinek se számít egypárral több vagy kevesebb. – Nem – válaszolta Damon Julian jéghidegen. A hangja egyértelművé tette, hogy nem kívánja folytatni a vitát. Savanyú Billy elhallgatott. Jean ismét a gyűrűjét kezdte babrálni, ajka csüggedten lebiggyedt. Megdöbbentő módon Valerie volt az, aki tovább ütötte a vasat. – Akkor minket engedj el! Julian lassan odafordította a fejét. – Minket? – Jeant és engem – mondta a nő. – Küldj el bennünket! Jobb lesz így. Neked is. Túl sokan vagyunk, ez mindig kockázatos. A széplányaid is valamivel tovább tartanak majd. – Küldjelek el, drága Valerie? De hát hiányoznál nekem. És folyton aggódnék érted. Nem is beszélve arról, hogy ugyan hová mennél? – Valahová. Bárhová. – Még mindig azt reméled, hogy valami barlangban megtalálod a sötét

70

városodat? – kérdezte Julian gunyorosan. – Hited megindító, gyermekem. Netán a mi szegény, esendő Jeanunkban véled fölfedezni a sápadt királyt? – Nem – felelte Valerie. – Nem. Csak ki akarjuk pihenni magunkat. Kérlek, Damon! Ha mind együtt maradunk, megtalálnak minket. Levadásznak és megölnek. Hadd menjünk el! – Olyan szép vagy, Valerie! Olyan egyedülálló... – Kérlek! – könyörgött a nő reszketve. – Elmenni!... Nyugalmat!... – Szegény, kicsi Valerie! – sóhajtotta Julian. – Nyugalmat, azt hiába keresel. Bármerre mész, a szomj elkísér. Nem, gyermekem, maradni fogsz. – Kérlek! – ismételte az asszony tompán. – Vérmesterem... Damon Julian sötét szeme a pillanat törtrészére összeszűkült, a mosoly lehervadt az arcáról. – Ha valóban ennyire eltökélt szándékod elhagyni minket, talán mégis beleegyezésemet kellene adnom hozzá. Valerie és Jean reménykedve nézett rá. – Talán elküldelek titeket – merengett Julian. – Mindkettőtöket. De nem együtt, nem. Te oly gyönyörű vagy, Valerie! Különbet érdemelsz Jeannál. Te mit gondolsz, Billy? Savanyú Billy elvigyorodott. – Küldje el őket mind, Mister Julian! Nincs szüksége rájuk. Itt vágyok magának én. Küldje csak el őket, majd meglátják, hogy boldogulnak egyedül! – Érdekes ötlet – mondta Damon Julian. – Még meggondolom. Most pedig hagyjatok magamra! Billy, add el a lovakat. Beszélj Neville-lel a földről. – Ne hívjam meg vacsorára? – kérdezte Savanyú Billy megkönnyebbülten. – Ne – felelte Julian. Savanyú Billy lépett az ajtóhoz utolsónak. Mögötte Julian eloltotta a lámpást, s a könyvtárra sötétség borult. Savanyú Billy azonban megtorpant a küszöbön, és még egyszer visszafordult. – Mister Julian – mondta. – Az ígérete... évek óta már. Mikor? – Ha majd nem lesz rád szükségem, Billy. Egyelőre te vagy nappal a szemem világa. Ezernyi olyan dolgot végzel el helyettem, amire én képtelen vagyok. Hogy tudnálak most nélkülözni? De ne félj! Már nem tart sokáig. És ha egyszer közénk emelkedsz, az idő semmit nem fog jelenteni neked. Aki örökké él, annak nincs különbség évek és napok között. A megújított ígéret a magabiztosság érzésével töltötte el Savanyú Billyt.

71

Elindult, hogy megszolgálja a bizalmat, és teljesítse Julian utasításait. Aznap éjjel álmot látott. Álmában sötét bőre volt, és olyan kecsesen mozgott, mint maga Julian. Elegáns ragadozó. Álmában mindig éjszaka volt, ő pedig New Orleans utcáit rótta a halovány telihold fényében. Látták őt ablakaikból és kovácsoltvas erkélyeikről, ahogy elhaladt előttük az utcán. Érezte magán a tekintetüket, a férfiak rettegését, a nők vonzódását sötét hatalmához. Az éj leple alatt utánuk osont, hangtalanul suhanva a macskaköves járdán, rohanó lépteiket és ijedt lihegésüket hallgatva. Egy utcai lámpa imbolygó fényében elkapott egy fiatal piperkőcöt, és hangosan nevetve kitépte a torkát. Egy izgató kreol szépség figyelte messziről. Ő utána eredt, sikátorokon és udvarházakon keresztül, hosszan követte, amerre menekült. Végül, egy udvarban melyet kovácsoltvas lámpák világítottak meg, a lány megfordult, és farkasszemet nézett vele. Valerie-ra hasonlított. Szeme sötét ibolyaszínű volt, tele tűzzel. Ő odalépett hozzá, lefogta és magáévá tette. A kreol vér éppolyan fűszeres és dús volt, mint a kreol ételek. Övé volt az éjszaka, az örökkévalóság minden éjszakája, és a vörös szomj űzte egyre tovább és tovább. Álmából ébredve egész testét forróság rázta, a foga vacogott, és az ágyát lucskosra áztatta a veríték.

72

HETEDIK FEJEZET St Louis, 1857. július A Lázálom tizenkét napig vesztegelt St. Louisban. Ezt az időt a legénység minden tagja kemény munkával töltötte, kivéve Joshua Yorkot és furcsa barátait. Abner Marsh pirkadatkor már talpon volt, és tíz órától késő estig forgott az élet sűrűjében. Szállítmányozókkal és szállodaigazgatókkal tárgyalt, az egekig dicsérte hajóját, igyekezett megbízásokat szerezni. Nagy paksaméta szórólapot nyomtattatott a Láz és Vidéke Fuvartársaság részére – most már, hogy nemcsak egy ócska tehergőzöse volt, igazán megengedhette magának –, és felfogadott néhány fiút, hogy ragasszák ki őket a városban mindenfelé. A legjobb éttermekben evett-ivott, újra meg újra elmesélve, hogyan előzte meg a Lázálom a Délvidékit; nem bízta a véletlenre, hogy a szóbeszéd lábra kapjon. Még hirdetéseket is megjelentetett három helyi lapban. A mesterkormányosok, akiket Abner Marsh a folyó alsó ágára alkalmazott, rögtön beállítottak, amint a Lázálom kikötött St. Louisban, és felvették a fizetésüket arra az időre, míg tétlenül várták, hogy a hajó megérkezzen. A kormányosok nem dolgoztak olcsón, különösen az olyanok nem, mint ez a kettő, de Marsh tőlük nem sajnálta a pénzt, a legjobbakat akarta megszerezni a gőzösére. Miután kézhez kapták a bérüket, a két férfi töretlenül folytatta a semmittevést. A kormányosoknak mindig teljes fizetés járt, de egy szalmaszálat sem tettek keresztbe érte, míg a hajó ki nem futott. A navigáláson kívül bármi mást csinálni méltóságukon aluli lett volna. Mindkét kormányos, akit Marsh a fedélzetére csábított, a maga egyéni stílusában lopta a napot. Dan Albright, egy tartózkodó modorú, szófukar, jóképű férfiú felsétált a Lázálomra, megtekintette a hajót, szemügyre vette a gépházat meg a kormányosfülkét, elégedetten bólogatott, és azonnal beköltözött a kabinjába. Napjait olvasással töltötte a gőzös jól felszerelt könyvtárában, és játszott néhány sakkjátszmát Jeffersszel, aki természetesen minden alkalommal megverte. Karl Framm ellenben általában a vízparti biliárdtermekben időzött, ferdén vigyorgott széles karimájú puhakalapja alatt, és azzal kérkedett, hogy ő meg az új hajója hogyan fog mindenki mást lesöpörni a folyóról. Framm nagy hazudozó hírében állt, szeretett például azzal tréfálkozni, hogy három feleséget tart egyszerre, egyet St. Louisban, egy másikat New Orleansban, és egy harmadikat Natchez-under-the-Hillben. Abner Marshnak nem nagyon maradt ideje, hogy felügyelje, kormányosai mivel töltik idejüket. Túl elfoglalt volt ügyes-bajos dolgaival. Joshua Yorkot sem látta sűrűn, bár tudta, hogy York gyakran indult hosszú éjszakai sétákra a városban, többnyire a hallgatag Simon társaságában, aki maradék szabadidejében

73

azt tanulta, hogyan kell italokat keverni, mivel Joshua közölte Marshsal, hogy éjszakai pultosként akarja alkalmazni a New Orleans-i úton. Marsh szabályos időközönként találkozott partnerével a vacsoránál, melyet Joshua York általában a szalonban fogyasztott el a tisztekkel együtt, majd visszavonult saját kabinjába vagy a könyvtárba, kiolvasni az újságokat, melyeket mindennap nagy kötegben hoztak neki az áthaladó gőzösök. Egy alkalommal York bejelentette, hogy a városba látogat egy hangversenyre. Abner Marshot és a tiszteket is hívta, hogy tartsanak vele, de Marsh kimentette magát, így végül York Jonathan Jeffersszel hódolt a műélvezetnek. – Költemények meg színház – morogta Marsh Szőrmók Mike Dunne-nak, mikor ezek ketten elballagtak a város felé. – Nem győz hüledezni az ember, mit kellett ennek az istenverte folyónak megérnie! Később Jeffers sakkleckéket kezdett adni Yorknak. – Félelmetes esze van neki, Abner – mondta a piperkőc fedélzetmester Marshnak néhány nap múlva, a nyolcadik St. Louisban töltött reggelükön. – Kinek? – Hát Joshuának, természetesen. Két napja tanítottam meg a lépésekre. Tegnap este összefutottam vele a szalonban; Morphy egyik klasszikus partiját játszotta újra, valamelyik lap nyomtatta ki, amit New Yorkból járat. Furcsa ember. Mennyire ismeri? Marsh arca elborult. Nem akarta felkelteni a legénység érdeklődését Joshua iránt. Ez része volt az egyezségüknek. – Joshua nem szeret sokat beszélni magáról. Én pedig nem kérdezem. Véleményem szerint az ember múltja csak őrá tartozik, senki másra. Önnek is ehhez kellene tartania magát, Mister Jeffers. És ez parancs. A fedélzetmester összevonta keskeny, sötét szemöldökét. – Ahogy parancsolja, kapitány – felelte. De a halvány, hűvös mosoly, mely közben kiült az arcára, nem nyugtatta meg Abner Marshot. Nem Jeffers volt az egyetlen, aki kérdezősködött. Szőrmók Mike is megkereste Marshot azzal, hogy a rakodók meg a fűtők a nyelvükre vették Yorkot és barátait, és kívánja-e Marsh, hogy tegyen ellene valamit. – Mit pletykálnak róla? Szőrmók Mike sokatmondóan vonogatta a vállát. – Hát, hogy csak éjszaka jön ki a kabinjából, meg azok a fura barátai is. Ismeri Tomot, aki a bal középső kazánt fűti? Ő mesélt egy történetet, hogy aszongya, azon az éjszakán, mikor elhagytuk Louisville-t, és annyi temérdek szúnyog volt, hát, aszongya, látta az öreg Simont lenn a főfedélzeten, csak úgy nézelődni, és

74

egyszer csak egy szúnyog szállt a kezére, ő meg a másik kezével rásózott, kilapította, és tudja, hogy megszíják magukat néha, hogy ha lecsapja őket az ember, csak úgy fröccsen a vér, hát Tom aszongya, ez történt avval a szúnyoggal is, csak éppen Tom szerint ez a Simon csak bámulta jó sokáig a véres kezét, és aztán megesküszik, hogy fogta és tisztára nyalta. Abner Marsh bosszúsan ráncolta homlokát. – Mondja meg annak a nyavalyás Tomnak, hogy hacsak nem akar egy másik gőzös bal középső kazánjánál lapátolni, meg ne halljam még egyszer, hogy ilyen baromságokat terjeszt. – Szőrmók Mike bólintott, átvette ólmosbotját a másik kezébe, és már indult is volna, de Marsh megállította. – Nem! – mordult föl. – Várjon! Mondja meg neki, nem akarom hallani, hogy ilyen történeteket mesél, de ha lát valami furcsát, jöjjön hozzám vagy magához. Mondja meg neki, hogy kap tőlünk egy féldollárost. – Annyiért hazudni fog. – Akkor felejtse el a féldollárost, de mondja meg neki a többit. Minél többet gondolkodott Abner Tom történetén, annál jobban zavarta valami. Ezért is örült, amikor Joshua York úgy döntött, hogy megteszi Simont pultosnak, így legalább szem előtt lesz, oda tud rá figyelni. Marsh sose állhatta a sírásókat, és Simon még mindig hátborzongatóan rájuk emlékeztette, ha nem éppen az elhantolandó személyre. Csak az aggasztotta kissé, nehogy akkor is lenyalogassa a szúnyogokat, amikor a szalonban italt szolgál fel a vendégeknek. Az ilyesmi igen gyorsan tönkreteheti egy hajó hírnevét. Marsh nem sokat tépelődött a dolgon, hamarosan elfelejtette az egészet, és újult erővel vetette magát a munkába. De az út előestéjén újabb incidens zavarta meg. Néhány, az utazással kapcsolatos részletet meg akart beszélni Joshua Yorkkal, így hát benézett hozzá. York az íróasztalánál ült, elefántcsont markolatú tőrével a kézben, és éppen egy cikket vágott ki az egyik újságból. Röviden megtárgyalták az aktuális ügyeket, és Marsh már éppen távozni készült, mikor észrevette, hogy a Democrat aznapi száma is York asztalán hever. – Ma kellett megjelennie benne az egyik hirdetésünknek – mondta, és az újságért nyúlt. – Végzett már vele, Joshua? York egy legyintéssel jelezte, hogy nem kell már neki. – Elviheti, ha akarja – mondta. Abner Marsh a hóna alá csapta, és a szalonba ment, ahol Simon kevert neki egy italt. Az újságot lapozgatva bosszúsan konstatálta, hogy sehol sem találja a hirdetésüket. Ez persze nem feltétlenül azt jelentette, hogy mulasztás történt: York éppen a hajózási hírek túloldaláról vágott ki egy cikket, így a hasáb közepén méretes lyuk tátongott. Marsh felhajtotta italát, és a fedélzetmester irodája felé vette útját.

75

– Megvan magának a Democrat mai száma? – kérdezte Jefferstől. – Attól tartok, az az ügyefogyott Blair kihagyta a hirdetésemet. – Amott van ni! – felelte Jeffers. – De nem hagyta ki. A hajózási híreknél keresse. És ott is volt, egy csomó más hirdetés kellős közepén: LÁZ ÉS VIDÉKE FOLYAMI FUVARTÁRSASÁG A leggyorsabb, legjobb és legtapasztaltabb legénységgel bíró luxusgőzös, a Lázálom csütörtökön indul New Orleansba, útba ejtve minden jelentősebb közbeeső kikötőt és felszállóhelyet. Garantáltan leggyorsabb áru- és utasszállítás ügyében érdeklődni lehet a fedélzeten vagy a Pine Street végén nyitott irodánkban. Abner Marsh, igazgató Marsh elolvasta a hirdetést, bólintott, és lapozott egyet, hogy lássa, mit vágott ki Joshua York. A cikk láthatólag átvétel volt egy közeli városkában kiadott újságból. Valami öreg fatelepvezetőt holtan találtak a folyóparti kunyhójában, New Madridtól nem sokkal északra. Egy tűzifát vételező gőzös első tisztje bukkant rá, aki benyitott hozzá, miután senki sem felelt a kopogtatására. Egyesek úgy vélték, az indiánok műve, mások szerint inkább a farkasoké, mert a testet csúnyán szétmarcangolták, és részben fel is falták. Körülbelül ennyi állt a cikkben. – Valami baj van, Marsh kapitány? – kérdezte Jeffers. – Olyan furcsa arcot vág. Marsh összehajtotta Jeffers Democratjét, és a hóna alá csapta, York példánya mellé. – Nem, semmi, csak az az átkozott szedő elírt néhány szót. Jeffers elmosolyodott. – Biztos benne, kapitány? Úgy tudom, a helyesírás nem tartozik a maga erősségei közé. – Maga csak ne viccelődjön az én rovásomra, megértette? Különben még a folyóba találom hajítani, Mister Jeffers – felelte Marsh. – Magammal viszem az újságját, ha nem bánja.

76

– Vigye csak – felelte Jeffers. – Már kiolvastam. A bárban Marsh újra átfutotta a fatelepvezetőről szóló híradást. Miért vágott ki Joshua York egy cikket valami félnótás szerencsétlenről, akit megettek a farkasok? Nem talált magyarázatot, de sehogy se tetszett neki a dolog. Mikor felnézett, Simon figyelő tekintetét látta magán a bár fölött függő nagy tükörben. Marsh gyorsan újra összehajtotta a Democratot, és belegyűrte a zsebébe. – Egy kis pohár whiskyt kérek – mondta. Marsh egy hajtásra itta meg az egészet, és hatalmasat sóhajtott, ahogy a forróság szétáradt a mellkasában. Kissé kitisztult a feje az italtól. Lett volna rá módja, hogy többet tudjon meg az ügyről, ugyanakkor úgy érezte, nem tartozik rá, hogy Joshua York milyen újságcikkeket olvasgat. Ezenkívül szavát adta, hogy nem fog York dolgai után szimatolni, és Abner Marsh komolyan vette a szavát. Elhatározásra jutott, letette a poharát a pultra, és távozott. Lecsattogott a széles, ívelt lépcsőn a főfedélzetre, és mindkét újságot bedobta az egyik feketén tátongó kazánba. A fedélzeti matrózok furcsán néztek rá, de Marsh mindjárt jobban érezte magát. Az ember ne hagyja, hogy gyanú árnyékolja be a partnerével való kapcsolatát, különösen, ha az a partner olyan bőkezű és finom modorú, mint Joshua York. – Ti meg mit bámultok? – förmedt a matrózokra. – Nincs mit csinálnotok? Mindjárt szólok Szőrmók Mike-nak, hogy keressen nektek valami elfoglaltságot! Az emberek tüstént serény munkálkodásba fogtak. Abner Marsh felment a szalonba, és kért még egy italt. Másnap reggel Marsh átballagott Pine Street-i irodájába, és a délelőtt java részét ottani ügyeinek intézésével töltötte. A Planters' House-ban ebédelt, régi barátokkal és vetélytársakkal, és igazán remekül érezte magát. Egekig magasztalta gőzösét, cserébe meg kellett hallgatnia Farrell és O'Brien himnuszait a maguk hajójáról, ami nem is volt akkora baj. Csak mosolygott, és annyit mondott: – Hát fiúk, lehet, hogy összefutunk a folyón. Az lenne csak a muri! Senki nem hánytorgatta fel régi balszerencséjét. Három férfi is odajött az asztalához, hogy megkérdezze, nincs-e szüksége kormányosra az Alsó-Mississippire. Csodás pár óra volt. Visszafelé úton a hajóhoz Marsh véletlenül egy szabóműhely mellett haladt el. Megállt, és szórakozottan babrált a szakállával, miközben a frissen fogant ötleten tűnődött. Majd vigyorogva belépett az üzletbe, és rendelt magának egy vadonatúj kapitányi zubbonyt. Fehéret, dupla ezüst gombsorral, pont olyat, mint Joshuáé. Előlegnek átadott két dollárt, és megállapodott a szabóval, hogy akkor veszi át a kész ruhadarabot, ha a Lázálom visszatér St. Louisba. Roppant elégedetten távozott. A rakparton nagy összevisszaság uralkodott. Egy szövetszállítmány késve

77

érkezett meg, a rakodók verítékezve szaladgáltak, hogy idejében a fedélzetre kerüljön. Whitey már befűtött a kazánokba, a gőznyomás megfelelő volt a kifutáshoz. Magas gőzcsóvák emelkedtek a túlnyomásos szelepekből, a kémények csipkés szélű torkából sötét füst gomolygott. A Lázálomtól balra dokkoló gőzös éppen kifelé tolatott a kikötőből, éktelen kürtölés és kiabálás közepette; jobboldalt egy nagy oldalkerekes pedig javában bonyolította a kirakodást, a mólóként szolgáló öreg, elaggott gőzösre, melyet végleges érvénnyel lehorgonyoztak. A folyópart mentén mindkét irányban hajók sorakoztak, ameddig a szem ellátott. Több hajó, mint amennyit Marsh meg tudott volna számolni. Kilenc dokkal fölöttük a John Simonds luxusgőzös utasokat vett fel három fedélzetére. Valamivel lejjebb az oldalkerekes Sarki Fény ringott a horgonyán, a kerékdobokra festett szivárványmintákkal. Vadonatúj gőzös volt a Felső-Mississippin, az Északnyugati Társaság állítása szerint a leggyorsabb hajó, mely valaha azokat a vizeket kavarta. Eggyel odébb a Szürke Sas pihent, amellyel a Sarki Fénynek meg kell majd küzdenie, ha igazolni akarja a körülötte csapott hírverést. Ott volt még az Északvidéki, a masszív, erőteljes St. Joe, a Vernon Sírja II. meg a Natchez. Marsh mindegyiket sorra szemügyre vette. Tanulmányozta a bonyolult rácsozatokat a kéménypárok között, a finom mívű ácsmunkát és az élénk színeket, a sistergő, sivítva magasba lövellő gőzt és a roppant lapátkerekeket. Majd a saját hajójára nézett, a hófehér és kék-ezüst Lázálomra. Olybá tűnt neki, az ő hajóján a többinél magasabbra emelkedik a gőz, kürtje tisztábban, édesebben szól, fényezése makulátlanabb, kerekei impozánsabbak. Talán három-négy kivételével magasabb volt az összes többinél, és hosszabb valamennyiüknél. – Mindet megverjük – mormolta halkan, azzal visszabaktatott szíve hölgyéhez.

78

NYOLCADIK FEJEZET A Lázálom fedélzetén Mississippi, 1857. július Abner Marsh lekanyarított egy darabot az asztal közepén álló sajttömbből, óvatosan ráhelyezte utolsó falat almáspitéjére, majd nagy, vörös kezének egy gyors mozdulatával mindkettőt a szájába lapátolta. Hatalmasat böffentett, megtörölte száját a szalvétájával, kirázott pár morzsát a szakállából, és széles mosollyal az arcán hátradőlt. – Jó a pite? – kérdezte Joshua York, és Marshra mosolygott konyakospohara felett. – Toby nem süt másmilyet – felelte Marsh. – Meg kellett volna kóstolnia. – Eltolta magát az asztaltól, és kiegyenesedett. – Hát, Joshua, fejezze be azt az italt, itt az idő! – Idő? – Meg akarta tanulni a folyót meg a kormányzást, nemde? Hát az asztal mellett ülve nem fog sikerülni, azt mármost megmondom. York végzett a konyakjával, és együtt kapaszkodtak fel a kormányosfülkébe. Most Karl Framm volt a szolgálatos. Ő maga a pamlagon lustálkodott, a kormányzást a tanoncára – egy magas, vékony, hosszú, szőke hajú legényre – hagyta. – Marsh kapitány! – biccentett Framm. – Ön pedig alighanem a titokzatos York kapitány. Örvendek a szerencsének. Még sosem dolgoztam olyan hajón, amelyiknek két kapitánya lett volna. – Széles, féloldalas vigyora megvillantott egy aranyfogat. – Ennek a gőzösnek majdnem annyi kapitánya van, ahány feleségem nekem. Ez persze érthető. Hisz ezen a hajón a kazán, a tükör meg az ezüst is több, mint bármelyik másikon, amit valaha láttam; gondolom hát, kapitányból is több kell hozzá. – A hórihorgas kormányos előrehajolt, és kiverte a hamut pipájából a nagy vaskályha fedelére. A kályha sötéten, hidegen gubbasztott az ablak alatt, mivel meleg, párás éjszaka volt. – Mit tehetek önökért, uraim? – kérdezte Framm. – Tanítson meg minket a folyó járására! – felelte Marsh. Framm szemöldöke a magasba ugrott. – Egy tanoncom már van. Nem igaz, Jody? – De igen, Mister Framm.

79

Framm mosolygott, és vállat vont. – Mostan Jodyt tanítom, vele már megállapodtunk. Hatszáz dollárt kapok az első fizetéséből, ha majd megkapja az engedélyét, és belép a kormányosligába. Csak azért tanítom ilyen olcsón, mert ismerem a családját. Azt viszont nem mondhatom, hogy a magukét is, mert nem lenne igaz. Joshua York kigombolta sötétszürke kabátját, hogy előtűnjön a pénztartó öve. Előhúzott egy húszdolláros aranyat, és a kályha tetejére tette. Az arany puhán csillogott a fekete vason. – Húsz – mondta York. – Egy másik pénzdarabot rakott az elsőre. – Negyven – mondta. A harmadik következett. – Hatvan. – Háromszázhoz érve begombolta a kabátját. – Attól tartok, több most nincs nálam, Mister Framm, de biztosíthatom, nem vagyok fedezet híján. Állapodjunk meg hétszáz dollárban magának és ugyanekkora összegben Mister Albrightnak, ha elvállalják, hogy megtanítanak a navigálás alapjaira, továbbá felfrissítik Marsh kapitány tudását, hogy el tudja vezetni a saját hajóját. Azonnal fizetendő, nem a majdani bérünkből. Ehhez mit szól? Framm döbbenetesen nyugodt maradt, gondolta Marsh. Egy percig a pipáját szopogatta, mintha az ajánlaton gondolkodna, végül kinyújtotta kezét, és elvette az aranyérmékből emelt tornyot. – Nem beszélhetek Mister Albright nevében, de nekem mindig is gyengém volt a sárga szín. Vállalom a tanításukat. Mit szólna, ha holnap reggel velem tartana, amikor fölveszem a szolgálatot? – Ez lehet, hogy megfelel Marsh kapitánynak – mondta York –, de én inkább most rögtön kezdeném. Framm körülnézett. – A mindenit – mondta – hát nem látja? Éjszaka van. Jodyt már vagy egy éve tanítom, és csak egy hónapja engedem neki, hogy éjszaka vezessen. Éjjel istenverte nehéz kormányozni. Nem – mondta határozottan. – Először nappal tanítom, akkor az ember látja, hová megy. – Éjszaka fogok tanulni. Tudja, elég szokatlan időbeosztás szerint élek, Mister Framm. De nem kell aggódnia. Remekül látok sötétben is, érzésem szerint jobban, mint maga. A kormányos kinyújtóztatta a lábát, felállt, és kimérten a kormánykerékhez lépett. – Menj le, Jody! – mordult a tanoncára. Miután a fiatalember távozott, Framm folytatta. – Nincs ember, aki elég jól látna hozzá, hogy sötétben elnavigáljon egy igazán ronda szakaszon. – Háttal állt vendégeinek, a csillagos, fekete vizet figyelte előttük. A távolban egy másik gőzös fényeit látták visszatürköződni rajta.

80

– A mai éjszaka igazán remek. Derült az ég, nincsenek felhők, elég kiadós holdunk van, jó a vízállás. Nézzék a vizet! Mint a fekete üveg. Nézzék a partot! Igazán semmiség megtalálni, nemde? – De igen – felelte York. Marsh nem szólt semmit, csak mosolygott. – Hát – folytatta Framm –, nem mindig ilyen. Van, hogy a hold nem süt, máskor meg felhők takarják. Na, akkor van igazán sötét. Olyan sötét, hogy szinte semmit se látni. Á partvonal eltűnik, ki se lehet venni, hol végződik a víz és hol kezdődik a föld. Aki nem eléggé jártas a kormányzásban, egyenesen nekiszaladhat. Máskor meg árnyékok terpeszkednek a vízen, tisztára mintha szigetek lennének a folyóban, és az embernek tudnia kell, melyik igazi és melyik nem, különben egész éjszaka nemlétező dolgokat kerülgethet. Mit gondol, York kapitány, honnan tudja mindezt egy kormányos? – Framm nem hagyott időt a válaszra. Megkocogtatta a halántékát. – Fejből, kérem szépen. Onnan, hogy nappal látja a fránya folyót, és éjjel emlékszik rá. Minden kanyarulatra, minden házra a parton, minden fatelepre, hogy hol mély a víz és hol sekély, hogy hol lehet átcsúszni a homokpadok között. Az ember azzal kormányoz, amit tud, nem azzal, amit lát. De előbb látnia kell, csak azután tudhatja; és éjszaka túl sötét van hozzá, hogy lássa. – Ez az igazság, Joshua – erősítette meg Abner Marsh, kezét York vállára téve. York halkan megszólalt. – Az előttünk haladó hajó oldalkerekes, a kéményei között a címer egy díszes „K” betűnek tűnik. A kormányosfülke teteje kupola alakú. Ebben a percben egy fatelep mellett halad el. A fatelep előtt egy félig elkorhadt stéghajó horgonyoz; a végében egy színesbőrű férfi üldögél, és a folyót nézi. Marsh elengedte York vállát, és szemét hunyorgatva az ablakhoz lépett. A másik hajó messze előttük járt. Azt ki tudta venni, hogy oldalkerekes. De a kémények közötti rácsozat... a kémények feketék voltak a fekete ég hátterén, éppen hogy látta őket, azt is csak a belőlük áradó szikrák miatt. – A pokolba! – mondta. Framm hátrafordult, és döbbenten meredt Yorkra. – Én a felét sem látom annak, amit beszél – ingatta a fejét –, de azt hiszem, igaza van. Néhány perc múlva a Lázálom elhaladt a fatelep mellett, és ekkor már ők is látták a vén színesbőrűt, szakasztott úgy, ahogyan York leírta. – Pipázik – jegyezte meg Framm vigyorogva. – Azt kihagyta. – Elnézést – mentegetőzött York. – Nos – mondta Framm elgondolkodva –, nos... – Egy darabig a pipája szárát

81

rágcsálta, tekintetét mereven a folyóra szegezve. – Magának jó szeme van, azt elismerem. De még mindig nem vagyok biztos a dologban. Nem túl nehéz egy fatelepet kiszúrni egy ilyen derült éjszakán. Egy vén niggert a stéghajón, az már kicsit nehezebb, ahogy beleolvadnak a sötétbe meg minden, de akkor is egészen más tészta, mint maga a folyó. Rengeteg kis apróság van, amit a kormányosnak észre kell vennie, de egy utas sose figyelne föl rá. Hogy milyen állagú a víz, amikor örvény vagy zátony van alatta. Öreg, kiszáradt fák, amik száz mérföldre előre jelzik a vízállást. Hogy miben különbözik a szél felőli zátony a szél alattitól. A folyót olvasni kell, mint könyvet. Az áramlások és az örvények benne a szavak. Van, mikor zavaros és sötét az egész, az ember semmit se lát rendesen, és olyankor az emlékeire kell hagyatkoznia, hogy mit olvasott utoljára ezen az oldalon. Szokott maga sötétben könyvet olvasni? York nem bocsátkozott vitába vele. – Az áramlásokat ugyanolyan jól látom, mint a fatelepeket. Csak azt kell tudom, mit keressek. Mister Framm, ha maga semmit sem tud megtanítani nekem a folyóról, akkor majd keresek egy másik kormányost, aki igen. Figyelmeztetem, hogy én vagyok a Lázálom tulajdonosa és parancsnoka. Framm ismét körülnézett, ezúttal savanyú képpel. – Még több munka éjszakára – nyögte. – Ha éjszaka akar tanulni, nyolcszázba kerül. York arckifejezése lassan kimért mosollyá szelídült. – Megegyeztünk — mondta. – Akár kezdhetjük is. Kari Framm hátratolta a tarkójára puhakalapját, és hosszút, mélyet sóhajtott, mint aki kénytelen-kelletlen belenyugszik valami szörnyű sorcsapásba. – Jól van – mondta –, a maga pénze és a maga hajója bánja. De aztán ne hozzám jöjjön panaszra, ha beszakítja a fenekét! Most figyeljen. A folyó St. Louistól nagyjából egyenesen fut Cairóig, ahol az Ohio beletorkollik. De ez nem jelenti azt, hogy nem kell kiismernie. Ezt a szakaszt néha „temetőnek” nevezik, mert rengeteg hajó süllyedt el itt. Némelyiknek még mindig látni a kéményeit, ahogy kiállnak a folyóból, vagy az egész nyavalyás roncsot az iszapban, ha alacsony a vízállás. De a mélyebben fekvők a legveszélyesebbek. Azoknak a helyzetét érdemes jól megjegyezni, különben a következő gőzös, ami errefelé csorog le az árral, már minket fog kerülgetni. A tájékozódási pontokat is meg kell tanulnia, meg a hajó irányítását. Jöjjön, fogja a kormánykereket, kóstoljon bele, milyen érzés! Itt egy templomtoronnyal se érne feneket, nincs veszély, nyugodtan kipróbálhatja. York és Framm helyet cseréltek. – Tehát az első pont St. Louis alatt... – kezdte Framm.

82

Abner Marsh letelepedett a pamlagra, és elmélázva hallgatta a kormányos előadását, aki a terep ismertetőjegyeiről előbb a kormányzás műfogásaira váltott át, majd az elsüllyedt gőzösök történetére, melyek az alattuk elnyúló „temető” iszapsírjában pihentek. Szenvedélyes mesélő volt, de minden hajóskaland után visszatért a feladatához, és folytatta a terepjegyek taglalását. York mukkanás nélkül szívta magába a tudományát, mint valami szivacs. Gyorsan ráérzett a kormányzás apró trükkjeire, és valahányszor Framm szünetet tartott, hogy visszakérdezze, Joshua hibátlanul mondta fel neki a leckét. Később, miután utolérték és lehagyták az előttük haladó oldalkerekest, Marsh azon kapta magát, hogy ásítozik. De olyan szép, derült éjszaka volt, hogy nem akaródzott lefeküdnie. Felszedelőzködött, és lement a parancsnoki hídra, ahonnan egy kanna forró kávéval és egy tányér süteménnyel tért vissza. Amikor belépett, Karl Framm éppen a Drennan Whyte hajmeresztő és szövevényes történeténél járt, ami '50-ben süllyedt el Natchez felett, kincsekkel a fedélzetén. Az Evermonde megpróbálta kiemelni, ám közben tüzet fogott, és csatlakozott hozzá a folyófenéken. Az Ellen Adams mentőgőzös '51-ben indult a kincs keresésére, de ráfutott egy fatörzsre, és szintén elmerült. – Az a kincs el van átkozva, tudja – magyarázta Framm. – Vagy a vén folyamördög nem hajlandó visszaadni, ami egyszer a karmaiba került. Marsh mosolygott, és töltött a kávéból. – Joshua – mondta ez a matrózmese történetesen igaz, de azért ne higgyen el mindent, amit ez a fickó összehord magának! Ő a leghírhedtebb hazudozó az egész folyóvidéken. – De kapitány! – tiltakozott Framm vigyorogva. Visszafordult a folyó felé. – Látja azt a vén viskót amott, a düledező tornáccal? – kérdezte. – Akkor jó, azt meg kell jegyeznie, mert... Természetesen megint a rémtörténeteinél lyukadt ki. Teljes húsz percig beszélt a lehető legnagyobb komolysággal az E. Jenkinsről mesélt, a harminc mérföldes gőzösről, aminek csuklókat szereltek a közepére, hogy be tudjon fordulni a folyókanyarokba. Ezzel még Joshua Yorktól is learatott egy tamáskodó pillantást. Framm azonban csak mosolygott. Egy órával azután, hogy kivégezte az utolsó süteményt, Marsh elvonult lefeküdni. Framm igazán szórakoztató volt, de ő inkább majd nappal vesz leckéket, amikor látni is fogja, mit kell megjegyeznie. Mikor felébredt, kora reggel volt, és a Lázálom Cape Girardeauban horgonyzott, éppen gabonát rakodtak fel. Framm utasítására kötöttek ki éjszakára, aki attól tartott, hogy fel fog támadni a köd. Cape Girardeau büszke városka volt, egy sziklaszál csúcsán trónolt a folyóparton. St. Louistól körülbelül százötven mérföldre. Marsh rövid számolgatás után kedvére való eredményre jutott. Nem futottak rekordidőt, de panaszra sem lehetett okuk.

83

Egy óra múlva a Lázálom ismét a habokat szelte folyásirányban. A júliusi nap kegyetlenül perzselt, a hőség, a pára és a rovarfelhők fojtóan fülledtté tették a levegőt, a parancsnoki híd azonban kellemesen hűs maradt. Gyakran kellett kikötniük. A gőzös tizennyolc nagy kazánja valósággal zabálta a tűzifát, de az utánpótlás nem jelentett gondot, mert mindkét parton sűrűn sorakoztak a fatelepek. Ha kezdtek kifogyni a tüzelőből, az első tiszt jelzett a kormányosnak, és kikötöttek valamelyik széltépázta kunyhónál, melyet hatalmas bükk-, tölgy- és gesztenyefarakások öveztek. Ilyenkor Marsh vagy Jonathon Jeffers kiszállt megalkudni a telepvezetővel. A rakodómunkások adott jelre a partra tódultak, megrohamozták a kijelölt tűzifahegyeket, s néhány perc alatt eltüntették az egészet, takarosan elrendezve a főfedélzet tárolórekeszeiben. A kabinutasok a sétafedélzet korlátjának támaszkodva nézték a mozgalmas műveletet, a fedélköziek pedig mindig pont ott tébláboltak, ahol a leginkább láb alatt voltak. Ha csak tehették, az útba eső településeken is megálltak, rettentő izgalmat keltve a helybéliek körében. Kikötöttek egy jelöletlen horgonyzóhelyen, hogy partra tegyenek egy utast, és egy privát mólónál, hogy fölvegyenek egy másikat. Déltájban megálltak egy asszonynak és gyermekének, akik a partról kiabáltak és integettek nekik; négy óra körül le kellett lassítani és hátramenetbe kapcsolni a lapátkerekeket, hogy három férfi egy evezős csónakban utolérhesse őket, és felmászhassanak. Aznapra rövidebb útszakasz volt betervezve, nem is erőltették hát az iramot. Mire a lenyugvó nap lángoló vörösbe borította a folyó lusta hullámait, felbukkant a láthatáron Cairo városa, és Dan Albright úgy döntött, ott fognak horgonyt vetni éjszakára. Cairótól délre ömlött az Ohio a Mississippibe, és a két folyó furcsa látványt nyújtott. Nem keveredtek össze rögtön, hanem egy darabig elkülönülve haladtak a közös mederben, s a keleti part mentén az Ohio tiszta, kék hullámai kiáltó kontrasztban álltak a Mississippi zavaros, barna vizével. Innentől kezdve érvényesült a folyó különleges, egyedi jellege. Cairótól New Orleansig, és még tovább, az Öbölig – tehát csaknem ezeregyszáz mérföld hosszan – a Mississippi kígyóként kanyargott: hol a legcsekélyebb terepakadályok előtt is megtorpant és megváltoztatta folyását, hol váratlanul belevájta magát a puha áradmányos talajba; hol szeszélyesen visszavonult, szárazon hagyva a mólókat és dokkokat, hol egész városokat öntött el a medréből kilépve. A kormányosok azt állították, a folyó sohasem mutatja nekik kétszer ugyanazt az arcát. A Felső-Mississippi, ahol Abner Marsh született, és ahol a hajózás mesterségét kitanulta, teljesen más vidék volt. Ott a víz magas, sziklás meredélyek között folyt, lényegében véve egyenes vonalban. Marsh hosszan állt fönt a viharfedélzeten, a mellettük elvonuló tájat nézte; megpróbálta átérezni másféleségét, kitapintani, hogy milyen kihatásokkal lesz majd ez a jövőjére. A felső ágról az alsóra váltott, gondolta, s új fejezetet fog nyitni az életében. Nem sokkal később Marsh éppen betért Jeffers irodájába egy kis tereferére, amikor meghallotta, hogy háromszor megkongatják a fedélzeti harangot. Ez a

84

kikötés jele volt. Kérdőn ráncolta szemöldökét, és kinézett Jeffers ablakán. Semmit sem látott a sűrű erdővel borított folyóparton kívül. – Kíváncsi volnék, miért állunk meg – mondta Marsh. – New Madrid a következő kikötő. Nem nagyon ismerem ezt a folyószakaszt, de hogy ez nem New Madrid, az hétszentség. Jeffers vállat vont. – Talán leintettek minket. Marsh kimentette magát, és fölkapaszkodott a kormányosfülkéhez. Dan Albright állt a keréknél. – Leintettek? – kérdezte Marsh. – Nem, uram – felelte Albright. Lakonikus ember lévén arra válaszolt, amit kérdeztek tőle, és akkor sem túl bőbeszédűen. – Hol vagyunk? – Egy fatelepen, kapitány. Marsh látta, hogy nem sokkal előttük a nyugati parton valóban van egy fatelep. – Mister Albright, ha emlékezetem nem csal, alig egy órája vételeztünk fát. Ennyi idő alatt nem tüzelhettük el az összesét. Szőrmók Mike adta a parancsot? A tüzelőkészlet számon tartása az első tiszt feladata volt. – Nem, uram. York kapitány. Értésemre adta, hogy ezen a telepen feltétlenül kössek ki, akár szükségünk van fára, akár nincs. – Albright hátrapillantott. Alacsony, jóképű férfi volt, keskeny, sötét bajusszal; tűzvörös selyemnyakkendőt és tükörfényes bőrcsizmát viselt. – Óhajtja, hogy tovább hajózzak? – Nem – mondta Abner Marsh sietve. York igazán szólhatott volna neki, gondolta, de megállapodásuk értelmében Joshuának joga volt bogaras parancsokat osztogatni. – Van valami elképzelése, meddig maradunk? – Mister Yorknak a parton van elintéznivalója. Mivel sötétedés előtt sohasem jön elő a kabinjából, feltehetőleg itt töltjük az egész napot, és talán még az éjszaka egy részét is. – A pokolba! A menetrend – az utasok nem fognak békén hagyni az ostoba kérdéseikkel. – Marsh képe elborult. – Hát, úgy látszik, ezen nem segíthetünk. Ha már itt vagyunk, akár vehetünk föl tűzifát is. Megyek, elintézem. A fatelepet egy hórihorgas néger vezette, könnyű pamutingben. Marsh egészen elfogadható árat csikart ki belőle. A néger nem sokat konyított az üzleteléshez; Marsh bükköt kapott tőle nyárfaáron, és hozzá még pár köteg fenyőt ráadásnak. Amikor a fedélzeti munkások és a matrózok nekiláttak a rakodásnak, Marsh a

85

fickó szemébe nézett, elvigyorodott, és nekiszegezte a kérdést. – Új fiú vagy itt, mi? A néger igent intett. – Az, kapitány úr, új fiú. – Marsh bólintott, és már fordult is vissza a hajóhoz, de a színesbőrű folytatta. – Még csak egy hete csinálom, kapitány. Az öreg fehér embert, aki azelőtt itt lakott, megették a farkasok. Marsh szúrósan rámeredt. – New Madrid ugye nincs messze innét? Pár mérföld, vagy ilyesmi? – Igenis, kapitány úr. Mikor Abner Marsh visszatért a Lázálom fedélzetére, igen izgatott állapotban volt. Az isten verje meg Joshua Yorkot! – gondolta. Miben sántikál ez az ember, és miért kell egy teljes napot elvesztegetni holmi rongyos fatelepen? Nagy kedve lett volna felcsörtetni York kabinjába, és alaposan odamondogatni neki. Futólag mérlegelte az elgondolást, majd éppoly gyorsan elvetette. Semmi köze hozzá, emlékeztette magát kelletlenül. Nincs más hátra, várnia kell, míg a partnere méltóztatik kidugni az orrát a kabinjából. Lomhán teltek az órák, ahogy a Lázálom szinte álomba dermedve ringatózott a telep mólójánál. Közben egy tucat másik gőzös húzott el mellettük délnek, Marsh nagy bosszúságára. Csaknem ugyanennyi jött fölfelé is, ár ellenében. Az egyetlen változatosság a délután során egy futó késpárbaj volt két fedélközi utas között, amelyben senki sem sérült meg. A Lázálom legénysége és utasai többnyire a fedélzeten töltötték az időt; egyesek leheveredtek napozni, mások szivaroztak vagy bagót rágtak, esetleg a politikáról vitatkoztak. Jeffers és Albright a kormányosfülkében sakkozott. Framm mindenféle vad rémtörténeteket mesélt a szalonban összegyűlt hallgatóságnak. A hölgyek közül néhányan táncolni szerettek volna. Abner Marsh pedig egyre türelmetlenebb lett. Sötétedéskor Marsh a parancsnoki hídon üldögélt, kávét ivott és a szúnyogokat csapkodta, s véletlenül épp idejében nézett le a folyópartra, hogy lássa Joshua Yorkot távozni a gőzösről. Simon is vele tartott. A fatelep kunyhójához mentek, pár szót váltottak a pamutinges négerrel, majd eltűntek az erdőbe vezető kátyús földúton. – Hát ilyet még nem pipáltam! – mondta Marsh, és fölállt. – Annyit se mondanak az embernek, hogy fapapucs! – dühöngött. – Meg se vacsoráztak! Erről eszébe jutott valami. Le is ment mindjárt a szalonba enni egy kiadósat. Telt-múlt az éjszaka. Az utasok és legénység lassan nyugtalankodni kezdett. Rengeteg ital fogyott a bárban. Egy ültetvényes kártyát hozatott, és partit szervezett az asztalához, szigorúan tisztességes tétekkel, persze. Mások nótázásba fogtak. Egy savanyú képű fiatalember kapott párat egy sétapálcával, mert

86

fennhangon követelte a rabszolgaság eltörlését. Röviddel éjfél felé Simon egyedül tért vissza. Abner Marsh a szalonban tartózkodott, mikor Szőrmók Mike megveregette a vállát. Előzőleg parancsba adtat, hogy azonnal értesítsék, ha York előkerül. – Szedje össze a léhűtőit, és mondja meg Whitey-nek, hogy fűtsön be, de tüstént! – förmedt az első tisztjére. – Jókora késést kell behoznunk. – Azzal ment volna Yorkhoz, csakhogy Yorknak híre-hamva sem volt. – Joshua azt üzeni, hajózzon el nélküle – jelentette Simon. – Ő a parton megy tovább, és New Madridban száll fel. Ott várjanak rá. – Hiába vonta Marsh kérdőre erélyesen, ennél többet nem lehetett kiszedni belőle. Csak meredt Marshra azzal az apró, hideg szemével, és újra meg újra elismételte az üzenetet: a Lázálom várja meg Yorkot New Madridban. Miután befűtötték a kazánokat, már csak egy rövid, kellemes utazás várt rájuk. New Madrid alig pár mérföldre volt a fateleptől, ahol az egész napjukat elvesztegették. Marshnak nem esett nehezére búcsút venni a nyavalyás porfészektől, mikor kipöfögtek az éjszakába. – Istenverte Joshua! – morogta a szakállába. New Madridban csaknem két teljes napra megrekedtek. – Halott – adott hangot a véleményének Jonathon Jeffers másfél napi meddő veszteglés után. New Madrid bő választékát kínálta a szállodáknak, biliárdtermeknek, templomoknak és mindenféle egyéb szórakozási lehetőségeknek, amelyeket a fatelepen nélkülözniük kellett, így a várakozás közel sem volt annyira unalmas, mint amott, mégis mindenki tűkön ülve várta, mikor indulhatnak már végre. Vagy féltucat utas felháborodott az érthetetlen késlekedés miatt – hiszen az időjárás kedvező, a gőzösnek semmi baja, a rakomány a helyén van –, fölkeresték Marshot, és követelték a viteldíj visszatérítését. Erélyes elutasításban részesültek, Marsh azonban belül valósággal forrt a dühtől, s meglehetősen cifra hangnemben emlegette, hogy mi a fene tarthatja fel Yorkot ilyen sokáig. – Joshua nem halt meg – mondta Marsh. – Azt nem mondom, hogy nem fogja átkozni a napot, amikor a világra jött, ha egyszer a kezem közé kapom, de egyelőre még életben van. Jeffers szemöldöke a magasba szaladt aranykeretes szemüvege mögött. – Igen? Honnan tudja ilyen biztosan, kapitány? Egyedül volt, és éjszaka, gyalog vágott neki az erdőnek. Ott mindenféle csőcselék tanyázik, nem is beszélve a vadállatokról. Ha emlékezetem nem csal, az utóbbi pár évben New Madrid környékén több gyilkosság is történt. Marsh rámeredt.

87

– Mire céloz ezzel? – kérdezte. – És egyáltalán, honnan veszi? – Az újságokból – felelte Jeffers. Marsh arca elsötétült – Az nem jelent semmit. York él. Tudom én azt, Mister Jeffers, egészen biztosan. – Akkor talán eltévedt? – találgatta a fedélzetmester, és hűvösen elmosolyodott. – Mi lenne, kapitány, ha csapatot szerveznénk a felkutatására? – Még gondolkodom rajta – vakkantotta Marsh. Ám erre végül nem került sor. Aznap este, egy órával napnyugta után Joshua York egyszerre csak felbukkant a kikötőben, és odasétált a Lázálom horgonyzóhelyéhez. Egyáltalán nem úgy festett, mint aki két napot töltött egyedül a vadonban. Csizmáját és nadrágszárát ugyan belepte a por, máskülönben azonban öltözéke éppoly rendezett és elegáns volt, mint aznap este, amikor elhagyta a gőzöst. Szaporázta a lépteit, de nem rohant. Felsietett a közlekedőhídon, és elmosolyodott, mikor meglátta Jack Elyt, a másodgépészt. – Keresse meg Whitey-t, és fűtsenek be! – mondta Elynek. – Indulunk. És mielőtt bárki kérdőre vonhatta volna, már félúton járt fölfelé a nagy lépcsőn. Minden haragja és bosszúsága dacára Marsh kénytelen volt megállapítani, hogy óriási megkönnyebbüléssel fogadja Joshua visszatérését. – Gyerünk, kongassa meg azt a nyavalyás harangot! – utasította Szőrmók Mike-ot. – Amilyen hamar csak lehet, kinn akarok lenni azon az istenverte folyón! York a kabinjában volt, és a kezét mosta az éjjeliszekrényén álló lavórban. – Abner! – szólt udvariasan, mikor Marsh kurta, mennydörgésszerű kopogtatás után berontott hozzá. – Mit gondol, zavarhatnám Tobyt azzal, hogy ilyen későn vacsorát készítsen nekem? – Előbb én fogom zavarni magát valami mással, hátha megfekszi a gyomrát! – horkant fel Marsh. – Tudni akarom, miért pocsékoltunk el ennyi időt! A pokolba is, Joshua, szólt ugyan, hogy néha furákat fog csinálni, de két nap! így nem lehet egy tehergőzöst vezetni, ezt meg kell mondanom magának. York gondosan megtörölgette hosszú, sápadt ujjait, és megfordult. – Fontos dolgom volt. És figyelmeztetem, nem ez az utolsó eset. Alkalmazkodnia kell a szokásaimhoz, Abner, és gondoskodnia róla, hogy ne zaklassanak kíváncsi kérdésekkel. – Áru van a fedélzeten, amit időre kell leszállítani, és utasok, akik nem azért fizettek, hogy fatelepeken ücsörögjenek. Mit mondjak nekik, Joshua? – Amit óhajt. Maga leleményes ember, Abner. Én hoztam a pénzt a

88

vállalkozásunkba. Cserébe elvárom, hogy maga szállítsa a kibúvókat. – Hangja barátságos volt, de határozott. – Ha ez valamelyes vigaszt jelent, ez az első út lesz a legkellemetlenebb. Később már, ha számításaim beválnak, ritkábban indulok ilyen titokzatos kirándulásokra. Nem fogom akadályozni benne, hogy megfuthassa az időrekordjait. – Elmosolyodott. – Remélem, ennyivel megelégszik. Fékezze egy kicsit a türelmetlenségét, barátom! Nemsokára New Orleansba érünk, onnantól fogva minden sokkal egyszerűbb lesz. El tudja ezt fogadni, Abner? Abner? Valami baj van? Abner Marsh egész idő alatt guvadó szemmel meredt valamire, és alig figyelt oda, mit beszél York. Csak most kapott észbe, milyen furcsa képet vághat. – Nem! – mondta sietve. – Csak ez a két nap, ez tényleg sok volt kicsit. De nem érdekes. Egyáltalán nem érdekes. Úgy lesz, ahogy kívánja, Joshua. York bólintott, szemlátomást elégedetten. – Átöltözöm, felzavarom Tobyt egy vacsora erejéig, aztán megyek a kormányosfülkébe, tovább tanulmányozni a maga folyóját. Ki van szolgálatban ma este? – Mister Framm – felelte Marsh. – Remek – bólintott York. – Karl igazán szórakoztató társaság. – Az biztos – dünnyögte Marsh. – Elnézést, Joshua. Le kell mennem egy-két dolgot elintézni, ha ma este még ki akarunk futni. Abner szó nélkül sarkon fordult, és elhagyta a helyiséget. De kinn, a fülledt, meleg éjszakában megállt, és a botjára kellett támaszkodnia, miközben a csillagos sötétségbe meredve megpróbálta felidézni, amit a kabinban látni vélt. Túl gyenge a szeme... Ha York mindkét olaj lámpást meggyújtotta volna... Ha egy kicsit közelebb mert volna lépni... de így nagyon nehéz volt kivenni, mi volt a komód tetején. Sehogy sem tudta kiverni a fejéből, amit látott. A törülköző, amellyel York a kezét szárítgatta, foltos volt. Sötét foltok virítottak rajta, nedvesek és vörösek... Vérvörösek. Igen, ez a helyes kifejezés.

89

KILENCEDIK FEJEZET A Lázálom fedélzetén Mississippi, 1857. augusztus Egyik unalmas nap követte a másikat, ahogy a Lázálom lefelé vánszorgott a Mississippin. Egy fürge gőzös oda-vissza huszonnyolc nap alatt meg tudta tenni az utat St. Louis és New Orleans között, még egy hét ráhagyást is számítva a közbeeső megállókra, a rakodásra és a rossz időre. Amilyen sebességgel a Lázálom haladt, egy hónapba is beletelik majd, mire New Orleansba ér. Abner Marsh úgy érezte, az időjárás, a folyó és Joshua York mind összeesküdtek ellene, hogy az előrejutását akadályozzák. Két napig sűrű, szürke köd ült a folyón, mintha piszkos gyapotleplet borítottak volna rá. Dan Albright vagy hat órán át manőverezett benne, óvatosan navigálva a vastagon gomolygó párafátylak között, melyek puhán szétnyíltak a gőzös előtt, majd nesztelenül összezárultak mögötte, míg a végén Marsh idegösszeroppanást kapott. Ha rajta múlik, azonnal kikötött volna, mihelyt a köd leszáll, és nem kockáztatja a hajóját; de ilyenkor a döntés joga a kormányost illeti, és Albright úgy határozott, hogy folytatják az utat. Végül a köd annyira megsűrűsödött, hogy még ő is jobbnak látta megállni. Aztán másfél napig vesztegeltek egy Memphis melletti horgonyzóhelyen, bámulták a tovairamló barna hullámokat, hallgatták a titokzatos, távoli csobbanásokat a ködben. Egyszer egy tutaj sodródott el mellettük, kis főzőtűz pislákolt rajta; a faúsztatók odakiáltottak nekik valamit, de nem értették, a nyirkos szürkeség eltorzította a hangjukat, egybemosta a hullámverés zajával, majd elnyelte őket tutajostul, mindenestül. Mikor végre felszállt a köd, és Karl Framm biztonságosnak ítélte a kihajózást, alig egy óra múlva kis híján zsákutcába futottak, mert Framm megpróbálta lerövidíteni az utat egy nem túl bizalomgerjesztő oldalágon, hogy behozzon valamicskét az elvesztett időből. A matrózok, a rakodók és a fűtők Szőrmók Mike vezérletével teljes számban kitódultak a partra, és szabályszerűen átvonszolták a gőzöst az útjukat álló homokpadon, ez azonban több mint három órába telt, és utána csigalassúsággal araszoltak tovább: Albright előrement a csónakkal, és folyamatosan mérte a mélységet, az értékeket hátrakiabálva kormányostársának. Nagy nehezen kivergődtek az oldalágból, és újra mélyvízre jutottak, ám megpróbáltatásaiknak ezzel még nem szakadt vége. Három nap múlva vihar söpört végig rajtuk, az egész folyót fenekestül felforgatva. A hullámok kidőlt fatörzseket dobáltak, az oldalágakat eltömte a hordalék. A Lázálom sorozatos kerülőkre kényszerült, máskor meg alig forgó kerekekkel sodródott az áramlásban, miközben a szolgálaton kívüli kormányos, az egyik tiszt meg néhány válogatott matróz előreevezett a csónakkal, és onnan kiabálták vissza a mérőónról leolvasott vízmélységet: „Negyed kettő!” vagy „Háromnegyed három!” vagy

90

„Három egész!” Amikor a köd megkímélte őket, az éjszakák borúsak és tintafeketék voltak; a hajó, ha egyáltalán tudott haladni, csak negyedgőzzel vagy még kevesebbel; a kormányosfülkében megtiltották a dohányzást, és az összes fedélzet minden ablakát gondosan lezsaluzták és elfüggönyözték, hogy egyetlen kósza fénysugár se szűrődhessen ki, ami zavarhatná a kormányost a navigálásban. Ezeken az éjszakákon a folyópart szuroksötét volt és teljesen kihalt, s mintha nyugtalan alvóként hánykolódott volna, folyton változtatva formáját és körvonalait, úgyhogy a kormányos sohasem tudhatta, elég mély vízen jár-e, vagy éppenséggel hol végződik a víz és hol kezdődik a föld. A folyó oly sötéten ölelte körül őket, akár a bűn, még a hold meg a csillagok fényét sem tükrözte vissza. Akadtak éjjelek, amikor még a „baglyot” se lehetett látni, a zászlórúdra félmagasságban fölerősített szerkezetet, amihez a kormányosok a tájékozódási pontokat viszonyították. Ám Framm és Albright, bármennyire különböztek is egymástól, mindketten első osztályú mesterkormányosnak bizonyultak, és mozgásban tartották a Lázálmot, ha erre a legcsekélyebb lehetőség is mutatkozott. Csak akkor álltak meg, amikor gyakorlatilag minden forgalom szünetelt a folyón, eltekintve a fatörzsektől, a tutajoktól meg a lapos fenekű kis ladikoktól, amiknek jóformán alig volt merülésük. Joshua York sokat segített nekik; mint egy eltökélt tanonc, minden este megjelent a kormányosfülkében, hogy fölvegye szolgálatát. – Rögtön mondtam neki, hogy ilyen éjszakákon semmi értelme – mesélte Framm egyszer Marshnak vacsora közben. – Amit magam se látok, azt megmutatni se tudom, nemde? Nohát, ahogy ez a fickó lát a sötétben, én olyat még nem pipáltam! Néha meg mernék esküdni, hogy csak körülnéz, és mindent lát a vízben, nem számít, milyen sötét van. Ott állok mellette, magyarázom neki a tájékozódási pontokat, és tíz esetből kilencszer hamarabb veszi észre őket, mint én. Ha tegnap nem lett volna velem, horgonyt vetek még a váltás félidejében, annyi bizonyos. Másrészt viszont York gyakran késleltette is őket. Hatszor álltak meg az utasítására, Greenville-ben és két másik városkában, egy privát mólónál Tennesseeben és két fatelepen. Két ízben egész éjszakára nyoma veszett. Memphisben semmi elintéznivalója nem volt, de másutt elviselhetetlenül hosszúra nyújtotta a pihenőiket. Helénában csak röviddel virradat előtt került elő, Napóleonban pedig három teljes napot vesztegeltek, míg ő meg Simon isten tudja, mit csináltak a parton. Vicksburg még ennél is rosszabb volt. Négy éjszakát töltöttek tétlenül, mire Joshua York végre visszatért a Lázálomra. Aznap, amikor kifutottak Memphisből, a naplemente különösen lenyűgöző volt. Néhány lebegő ködfoszlány izzó narancsszínbe öltözött, a nyugati horizonton a felhők rőtvörösen ragyogtak, míg az ég alja szinte lángolni látszott. De Abner Marsh, aki magányosan állt a hídon, csak a folyót nézte. Egyetlen más gőzös sem mutatkozott látótávolságon belül. A víz csendes volt előttük; a szél

91

ugyan néhol felfodrozta a tükrét, s a part közelében az áramlás tajtékot hányt egy kiszáradt fatörzs göcsörtös, fekete ágai körül, mindent egybevetve azonban a vén ördög békésen viselkedett. És amikor a napkorong alábukott, az iszapos víz vörhenyes árnyalatot öltött, mely egyre terjedt és mélyült, míg végül olybá tűnt, mintha a Lázálom vérfolyamon ringatózna. Ahogy a nap eltűnt a fák és a felhők mögött, a baljós szín rohamosan tovább sötétedett, előbb barnára, majd feketére váltva, az alvadó vérhez hasonlatosan, s végül fekete lett, halálos fekete, fekete, akár a sír. Marsh figyelte, ahogy az utolsó vörös sziporka is elenyészik. Aznap éjszaka nem voltak csillagok. Lement vacsorázni, és közben a vérre gondolt. New Madrid óta már napok teltek el, és Abner Marsh nem tett semmit, nem szólt semmit. De rengeteget töprengett azon, amit Joshua kabinjában észrevett vagy észrevenni vélt. Persze nem volt benne biztos, hogy látott-e egyáltalán valamit. Mellesleg, az sem lett volna perdöntő, ha igen. Joshua megsérülhetett az erdőben... bár másnap Marsh alaposan szemügyre vette Joshua kezét, és nem látott rajta sem vágást, sem sebet. Előfordulhatott, hogy megölt valami állatot, vagy rablók ellen kellett védekeznie; tucatjával kínálkoztak a kézenfekvő magyarázatok, ám mindegyiket megfosztotta hitelétől az az egyszerű tény, hogy Joshua hallgatott. Ha nincs rejtegetni valója, mit titkolózik annyira? Minél többet törte ezen a fejét Marsh, annál kevésbé tetszett neki. Marsh látott már vért életében, nem is keveset: verekedést, botozást, párbajt, lövöldözést. A folyóvidék rabszolgatartó terület volt, ahol olcsón mérték a színesbőrűek vérét. A szabad államok sem voltak sokkal különbek. Marsh töltött pár évet a vad Kansasben, többször is végignézte, ahogy embereket főbelőnek, agyonvernek, elevenen megégetnek. Fiatalkorában az illinoisi milíciában szolgált, és harcolt a Fekete Sólyom-háborúban. Néha még ma is álmodott a Csorba Fejsze-szorosról, ahol Fekete Sólyom egész törzsét lemészárolták, a nőket és gyerekeket is, mikor megpróbáltak átkelni a Mississippi nyugati partjára, ahol menedéket reméltek. Szörnyű vérfürdő volt, de szükséges; elvégre Fekete Sólymot senki sem hívta, magától jött Illinoisba portyázni és fosztogatni. Az a vér, ami talán Joshua kezéhez tapadt – és talán mégsem –, valahogy másmilyennek tűnt. Egészen fölzaklatta Marshot, valami bizonytalan, ködös iszonyodást ébresztett benne. Csakhogy, emlékeztette magát, ők egyezséget kötöttek. És Abner Marsh számára az egyezség fontos dolog volt, amit az embernek – ha már egyszer szavát adta rá – föltétlenül be kell tartania, akár jó, akár rossz, mindegy, kivel kötötte: prédikátorral, útonállóval vagy az ördöggel személyesen. Joshua York említette, hogy vannak ellenségei, jutott Marsh eszébe; és hogy ki mit intéz az ellenségeivel, az magánügy, nem tartozik senkire. York mindig tisztességesen viselkedett Marshsal szemben. Ilyen pályákon haladtak a gondolatai, és megpróbálta az egész ügyet kiverni a fejéből.

92

De a Mississippi vérbe borult, és az álmai is véresek voltak. A Lázálom fedélzetén nyomott, levert hangulat uralkodott el. Egy óvatlan fűtőt leforrázott a kitóduló gőz, Napóleonban partra kellett tenni. Egy rakodó megszökött Vicksburgben, aminél nagyobb őrültséget elképzelni se lehetett volna, hiszen az rabszolgatartó vidék volt, ő pedig szabad színesbőrű. A fedélközi utasok között verekedések tört ki. Az unalom meg a fojtogató augusztusi hőség miatt, állította Jeffers. A söpredék kivetkőzik magából a nagy melegben, helyeselt Szőrmók Mike. Abner Marsh nem volt ennyire biztos ebben. Neki már-már úgy tűnt, mintha büntetés sújtaná őket valamiért. Missouri és Tennessee elmaradt mögöttük, és Marshban egyre jobban forrt a düh. Városokat, falvakat, fatelepeket hagytak el, a napok gyötrelmesen hosszú hetekké nyúltak; York kószálásai miatt utasokat és szállítmányokat veszítettek. Marsh partra szállt, felkereste azokat a kocsmákat és szállókat, ahová a gőzhajósok jártak, belefülelt a beszélgetésekbe, és egyáltalán nem tetszett neki, amit a hajójáról hallott. Akárhány kazán van a fedélzetén – így az egyik történet –, a Lázálom túl nehéz és ormótlan építésű, és távolról sem gyors járású. Hajtóműgondok, híresztelte egy másik; a kazánok hamar túlhevülnek, és állandó robbanásveszély fenyeget. Ez nagyon kártékony pletyka volt a Lázálomra nézve. A gőzhajókon mindig tartani kellett a robbanástól. Vicksburgben egy New Orleans-i kis gőzös első tisztje bizalmasan közölte Marshsal, hogy a Lázálom nagyon takaros jószág, de a kapitánya egy felső ági kontár, akinek nincs bátorsága terjes gőzzel hajózni idelent az alsó ágban. Marshnak nagy erőfeszítésébe került, hogy be ne törje a fickó fejét. Elég szófia fecsegést hallott Yorkról meg a barátairól is. A Lázálom lassan valóban hírnévre tett szert, de nem arra a fajtára, amitől Abner Marsh jó kedvre derült volna. Mire megérkeztek Natchezbe, Marsh torkig volt mindennel. Egy órával napnyugta előtt pillantották meg Natchezt a távolban. A vörös alkonyatban elszórtan már látszottak a város fényei, az árnyékok megnyúltak kelet felé. Szép nap volt mögöttük, a hőséget nem számítva; a legjobb idejüket futották, mióta elhagyták Cairót. A víz aranyszínben szikrázott, a nap úgy táncolt a habok taraján, mintha minden hullámot csiszolt rézveret szegélyezne, ide-oda ugrált és cikázott rajtuk, ahogy a szél a folyót fodrozta. Marsh délután ledőlt pihenni, kissé levertnek érezte magát, talán az időjárás miatt. De kiugrott az ágyból, mikor meghallotta a kürt rikoltását, válaszként egy másik gőzös füttyére, mely éles-édesen szállt feléjük a víz fölött. Marsh tudta, hogy beszélgetnek, mint mindig, ha egy lefelé és egy felfelé haladó hajó találkozik, és megegyeznek, melyik haladjon a jobb, melyik a bal oldalon. Tucatnyiszor megtörtént ez naponta. Ám ezúttal volt a másik hajó hangjában valami, ami nem hagyta nyugodtan pihenni átizzadt lepedőjén, delejes erővel csábította. Épp idejében ért a hídra, hogy lássa: a Napfogyatkozás az. Sebesen és dölyfösen húzott el mellettük, kéményei között a díszes rácsozat szikrázott a napsütésben. Utasok tolongtak a fedélzeti korlátnál, füst ömlött a kéményeiből. Marsh addig nézett utána, míg már

93

csak a füstje látszott, s közben furcsa, szorító érzés kapta marokra a gyomrát. Mikor a Napfogyatkozás eltűnt a láthatáron, akár egy álom ébredés után, Marsh a másik irányba fordult, és meglátta Natchezt. Megkongatták a harangot, kikötési szándékukat jelezve, és megszólaltatták a hajókürtöt is. Rengeteg gőzös nyüzsgött a kikötőben. A rakpart fölött két város várt a Lázálomra. Fenn, a büszke ormon magasodott Natchez-on-the-Hill, a tulajdonképpeni város, széles utcáival, fáival, virágágyásaival és hatalmas udvarházaival. Neve is volt mindegyiknek. Monmouth. Linden. Auburn. Ravenna. Concord és Belfast és Windy Hill. Marsh fiatalkorában vagy féltucatszor megfordult Natchezben. Még azelőtt, hogy saját gőzösei lettek volna. Felment, és közelről szemügyre vette ezeket a híres, nagy múltú házakat. Valóságos paloták voltak egytől egyig, és Marsh nem érezte magát túl otthonosan közöttük. A régi családok, akik itt laktak, úgy viselkedtek, akár a királyok. Gőgös és arrogáns népek voltak, akik fodormentakoktélt és házasított sherryt ittak, jéggel hűtötték a nyavalyás borukat, idejük java részében versenylovakat tenyésztettek és medvére vadásztak, s a legkisebb sértést is pisztoly- vagy késpárbajjal orvosolták. A nábobok, ezen a néven hallotta emlegetni őket. Szép kis társaság volt, az utolsó istenverte senkiházi is úgy tette-vette magát közülük, mintha legalábbis ezredes volna. Néha megjelentek a kikötőben, akkor meg kellett invitálni őket a fedélzetre, és szivart meg italt kínálni nekik, akárhogy viselkedtek. Emellett sajátos vakságban szenvedtek. Fényűző kúriáikból kitekintve a nábobok jól látták a fenségesen csillámló folyót, de azt valami csoda folytán soha, ami közvetlenül az orruk alatt volt. A kúriák tövében, a meredély és a folyó között egy másik város húzódott meg: Natchez-under-the-Hill. Ennek nem voltak márványoszlopai, és virágot is csak elvétve lehetett látni benne. Por és sár uralkodott az utcákon. Bordélyházak szegélyezték a kikötőt és a Silver Streetet, már ami megmaradt belőle. Nagy részét ugyanis húsz éve elöntötte a folyó; a gyalogjárók azóta ferdén lógtak, s cifrán kiöltözött nőszemélyek páváskodtak rajtuk, hideg szemű, életveszélyes ficsúrokkal vegyesen. A Main Street teljes hosszában szalonok és biliárdtermek várták kétes hírű vendégeiket, s ez a város alatti város minden éjjel vadul forrt és fortyogott. Verekedések, késelések és vér, cinkelt póker és spanyol temetések, bármire hajlandó szajhák és mosolygó férfiak, akik elszedik az ember tárcáját, majd cserébe elvágják a torkát – ez volt Natchez-under-the-Hill. Whisky, emberi testek nehéz kipárolgása, kártya és vörös lámpák, dévaj gajdolás és vizezett gin, így zajlott az élet a folyó partján. A gőzhajósok imádták és gyűlölték Natchezunder-the-Hillt és olcsó lányokból, gégemetszőkből, hazárdjátékosokból, mulattokból, szabad négerekből egybekavargó lakosságát; ámbátor az idősebbek megesküdtek rá, hogy közel sem olyan vad hely már, mint negyven-ötven éve volt, a tornádó előtt, amit Isten küldött a megtisztítására 1840-ben. Marshnak erről nem volt véleménye; ő elég vadnak találta így is, és pár éve eltöltött itt néhány

94

emlékezetes éjszakát. Ezúttal azonban valami furcsa, baljós előérzet gyötörte. Marsh egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy elhajózik a város mellett, felmászik a kormányosfülkébe, és utasítja Albright-ot az út folytatására. De utasokat és rakományt kellett partra tenniük, a legénység pedig bizonyára türelmetlenül várta a híres-hírhedt natchezi örömöket; így hát Marsh elvetette komor balsejtelmeit. A Lázálom bepöfögött a kikötőbe, és horgonyt vetett éjszakára. A kirakodással gyorsan végeztek, a gőzt kieresztették, a kazánok gyomrában hagyták kialudni a tüzet;.aztán a legénység úgy tódult ki a hajóból, akár a vér az eleven húsba hasító sebből. Néhányan megálltak a rakparton, hogy fagylaltot vagy gyümölcsöt vásároljanak a színesbőrű árusoktól, akik kerekes kordékról kínálták a portékájukat, a legtöbbjük azonban egyenesen a Silver Streetre igyekezett, a forró, lüktető fények felé. Abner Marsh a parancsnoki hídon járkált, míg az első csillagok elő nem merészkedtek. A bordélyházakból dévaj dalfoszlányokat sodort felé a szél, de ez sem javított a hangulatán. Végül Joshua York kinyitotta a kabinajtaját, és kilépett az éjszakába. – Partra száll, Joshua? – kérdezte tőle Marsh. York hűvösen elmosolyodott. – Igen, Abner. – Most meddig lesz oda? Joshua York vállat vont. – Fogalmam sincs. Amint tudok, jövök. Várjanak meg. – Inkább magával mennék, Joshua – mondta Marsh. – Az odaát Natchezunder-the-Hill. Csúnya szelek fújnak arrafelé. A végén még egy hónap múlva is itt fogunk vesztegelni, miközben maga átvágott torokkal heverészik valami csatornában. Vigyázhatnék magára. Én folyami ember vagyok. Maga nem. – Nem – felelte York. – El kell intéznem néhány ügyet a városban, Abner. – Társak vagyunk, nem? A maga ügyei az én ügyeim is, ha a Lázálomról van szó. – Vannak kötelezettségeim a gőzösünkön kívül is, barátom. Bizonyos dolgokban nem tud segíteni nekem. Azokat egyedül kell elrendeznem. – Simont magával szokta vinni, nem? – Néha. De az más, Abner. Simonnak és nekem vannak... közös érdekeltségeink... amikben maga nem osztozik. – Egyszer említette nekem az ellenségeit, Joshua. Ha arra céloz, hogy velük akar leszámolni, nyugodtan beavathat. Segíteni fogok.

95

Joshua a fejét rázta. – Nem, Abner. Az én ellenségeim nem feltétlenül a maga ellenségei. – Ezt hadd döntsem el én, Joshua! Maga mindig tisztességesen bánt velem. Bízhatna benne, hogy én sem bánok másként magával. – Nem tehetem – felelte York, őszinte sajnálkozással a hangjában. – Abner, maga meg én megállapodtunk valamiben. Ne kérdezzen többet. Kérem! És most, ha megengedi, mennem kell. Abner Marsh bólintott, és félreállt. Joshua York ellépett mellette, és elindult lefelé a lépcsőn. – Joshua! – szólt utána Marsh, mikor már majdnem leért. York föltekintett. – Vigyázzon magára, Joshua! – intette Marsh. – Natchezben néha... túl sok vér folyik. York egy hosszú pillanatig merőn nézte őt. Szürke szeme kifürkészhetetlen volt, akár a füst. – Igen – mondta végül. – Vigyázni fogok. Azzal sarkon fordult, és már elsietett. Abner Marsh követte tekintetével, ahogy partra száll és eltávolodik Natchezunder-the-Hill irányába; nyúlánk alakja hosszú árnyékot vetett a gázlámpák fényében. Mikor eltűnt a szeme elől, Marsh megfordult, és a parancsnoki kabinhoz ment. Az ajtót zárva találta, ahogy számított rá. Marsh öblös zsebébe nyúlt, és elővette a kulcsot. Egy pillanatig habozott, mielőtt a zárba illesztette volna. Tartalék kulcsot csináltatni és a hajó páncélszekrényében őrizni nem csalás, csak józan előrelátás. Előfordul, hogy egy utas zárt ajtó mögött halt meg, és ilyenkor jobb, ha van pótkulcs hozzá, mint ha rá kellene törni. De használni a kulcsot, az már más lapra tartozik. Elvégre egyezséget kötöttek. De a társaknak bízniuk kell egymásban, és ha Joshua York nem bízik benne, akkor milyen alapon várja el tőle az ellenkezőjét? Marsh elszántan kinyitotta a zárat, és belépett York kabinjába. Odabent meggyújtott egy petróleumlámpát, és bezárta az ajtót maga mögött. Egy percig bizonytalanul álldogált, körülnézett, és azon tűnődött, tulajdonképpen mire is számított. York kabinja csak egy tágas magánlakosztály volt, és pontosan úgy nézett ki, mint minden más alkalommal, amikor Marsh megfordult benne. Mégis kell itt lennie valaminek, ami ha nem is magyarázza meg egy csapásra York különc szokásait, legalább némileg érthetőbbé, kiismerhetőbbé teszi őket. Marsh az íróasztalhoz lépett, mert ez tűnt számára a legkézenfekvőbb helynek, ahol megkezdheti nyomozását. Lassan letelepedett York székére, és nekilátott átlapozni az újságokat. Óvatos kézzel nyúlt hozzájuk, mielőtt behatóbb vizsgálatnak vette volna őket alá, pontosan megjegyezte a helyzetüket, hogy dolga

96

végeztével mindent ugyanúgy hagyhasson hátra, ahogy találta. Az újságok... nos hát, újságok voltak. Legalább ötven hevert az asztalon, régi és új kiadások vegyesen: a New York Herald és a Tribune, különböző chicagói lapok, az összes St. Louis-i és New Orleans-i hírlap, napóleoni, Baton Rouge-i, memphisi, greenville-i, vicksburgi és Bayou Sara-i újságok, és tucatnyi folyómenti városka hetilapja. Legtöbbjük sértetlen volt, csak néhányból ollóztak ki egy-egy cikket. Az újsághalom alatt Marsh két bőrkötésű főkönyvet talált. Vigyázva húzta elő őket, s megpróbált nem törődni gyomra ideges görcsölésével. Hátha naplók vagy jegyzetfüzetek, gondolta, amikből kiderülne, miféle szerzet York és milyen célok vezérlik. Felütötte az első könyvet, és csalódottan ráncolta homlokát. Nem napló. Csak újságcikkek, gondosan kivágva és felragasztva, mindegyik mellett egy dátum és egy helységnév Joshua lendületes kézírásával. Marsh átfutotta azt a cikket, amelyiknél a könyv kinyílt. Egy vicksburgi újságból származott, és egy holttestről szólt, amit a folyó vetett a partra. A dátumozás tanúsága szerint az eset hat hónapja történt. A szemközti oldalon két másik hír szerepelt, szintén Vicksburgből. Holtan találtak egy egész családot valami tanyán, a várostól húsz mérföldre; illetve egy néger lányt – valószínűleg szökött rabszolgát – az erdőben, a halál oka ismeretlen. Marsh lapozott, olvasott, lapozott. Egy idő múlva becsukta az első könyvet, és a másik után nyúlt. Ugyanaz a nóta: ismeretlen holttestek, titokzatos halálesetek, félreeső helyeken talált hullák, városonként csoportosítva. Marsh becsukta a könyveket, visszatette őket a helyükre, és megpróbált gondolkodni. Az újságok tele voltak olyan hirtelen elhalálozásokról, gyilkosságokról és balesetekről szóló hírekkel, amiket Yorknak eszébe sem jutott kivágni. Miért? Ismét átnézett pár lapot, és összehasonlította őket, míg egészen biztos nem lett a dolgában. Az arca elborult. Úgy látszott, Joshuát nem érdekelték a késelések és a lövöldözések; a gőzhajósok, akik a folyóba fulladtak vagy kazánrobbanások alkalmával égtek össze; a bűnözők, akiket elítéltek és felakasztottak. Másféle történeteket gyűjtött. Olyan haláleseteket, amelyekért senkit sem lehetett felelősségre vonni. Szétmarcangolt torkú emberek. Megcsonkított, feldarabolt vagy éppen a bomlás előrehaladott állapotában föllelt hullák, ahol a halál okát már nem lehetett megállapítani. De ép tetemek is, amelyekre egyszerűen nem találtak magyarázatot: a sérüléseik túl jelentéktelennek tűntek, semhogy önmagukban halált okozhattak volna, ezzel szemben szinte teljesen ki voltak véreztetve. A két főkönyvben legalább ötven-hatvan ilyen hír volt összeszedve; halálesetek az elmúlt kilenc hónapból, végig az egész Alsó-Mississippi mentén. Abner Marshot egy pillanatra iszonyú félelem szállta meg, csaknem rosszul lett a gondolattól, hogy Joshua netán a saját gaztetteiről gyűjt tudósításokat, mintegy trófeaként őrizgetve őket. Ám amint kitisztult a feje, rögtön rájött, hogy ez nem lehetséges. Néhány esetben talán, ám a legtöbb dátum nem egyezett;

97

amikor ezeket az embereket utolérte borzalmas végzetük, Joshua vele volt St. Louisban, New Albanyben vagy a Lázálom fedélzetén. Nem lehetett az ő műve. És mégis, Marsh most már tisztán látta, hogy a York által elrendelt szeszélyes megállók nagyon is egyértelmű mintát követtek, akárcsak titokzatos kirándulásai. Ezeknek a hátborzongató haláleseteknek a helyszínét látogatta meg sorra egymás után. Mit keresett York? Mit... vagy kicsodát? Egy ellenséget? Egy ellenséget, akinek ezek az emberéletek mind a lelkén száradnak, és valami rejtélyes álcában portyázik a folyó mentén? Ha ige, akkor Joshua a jó oldalon áll. De miért a szigorú titkolózás, ha a szándékai becsületesek? Többen kell lenniük, döbbent rá Marsh. Egyetlen személy nem követhette el az összes gyilkosságot, amikről a főkönyvekben olvasott, még a felüket sem; és Joshua annak idején kimondottan sok ellenségről beszélt. Azonkívül mikor New Madridban visszatért a hajóra, véres volt a keze, mégsem hagyott föl a további kutatással. A részletek nem akartak összeállni. Marsh hozzáfogott az íróasztal fiókjainak és rekeszeinek átforgatásához. Üzleti iratok; dombornyomásos levélpapír, a fejlécen a Lázálom képével és a fuvartársaság nevével; boríték, tinta, féltucat irón, itatóspárna. A folyóvidék térképe jegyzetekkel, cipőpaszta, pecsétviasz: más szóval semmi különös. Egy fiókban néhány levélre bukkant, és nyomban izgatottan beléjük mélyedt. De ismét csalódnia kellett. Kettő közülük hitellevél volt, a többi szokványos üzleti levelezés Londonban, New Yorkban, St. Louisban és másutt működő ügynökökkel. Az egyikben egy St. Louis-i bankár York figyelmébe ajánlotta a Láz és Vidéke Fuvartársaságot. „Véleményem szerint ez a társaság felel meg leginkább az ön által támasztott feltételeknek” – írta. „A tulajdonos igen tapasztalt folyami hajós, és becsületességéről közismert. Állítólag rendkívül csúnya ember, ugyanakkor messzemenően tisztességes, s a közelmúltban olyan veszteségek érték, melyek valószínűleg nyitottá teszik az ön ajánlatára.” A levél folytatódott, de nem állt benne semmi, amit Marsh számára újdonságot jelentett volna. Miután a leveleket ugyanolyan rendben visszatette a helyükre, ahogy találta őket, Abner Marsh felállt, és körbejárta a kabint. Még valamit keresett, valami mást, ami kezébe adhatta volna a rejtély kulcsát. Nem talált semmit; fehérnemű a komódban, York fertelmes kotyvaléka az italtartó állványon, öltönyök a szekrényben, könyvek mindenütt. Marsh megnézte a York olvasóasztalán lévő könyvek címét: az egyik egy Shelley-verseskötet volt, a másik valami orvosi szakmunka, amelynek egyetlen sorát sem értette. A magas polc egy csomó hasonló művet tartalmazott: széppróza és költemények, számos történelmi értekezés, orvostan, filozófia és természettudományok, egy ódon, porlepte fóliáns az alkímiáról meg egy egész sor idegen nyelvű írás. Állt közöttük néhány remekbe készült darab is, aranyozott éllel, kézi bőrkötésben, cím nélkül. Marsh reménykedve előhúzta az egyiket, hátha megtalálta a naplót, amely a választ rejti

98

a kérdéseire. Ha így is volt, nem sokra ment vele, mert a szöveggel nem boldogult; valami egészen furcsa, kifacsartnak tűnő nyelven írták, apró, pókhálós betűkkel, melyek még véletlenül sem hasonlítottak Joshua könnyed, elegáns tollkezelésére. Marsh még egyszer utoljára körüljáratta pillantását a kabinban, hogy megbizonyosodjon róla, semmi sem kerülte el a figyelmét. Végül elszánta magát a távozásra, nem sokkal okosabban, mint érkezésekor. A zárba csúsztatta a kulcsot, óvatosan elfordította, eloltotta a lámpát, kilépett az ajtón, és gondosan bezárta maga mögött. Odakint időközben kissé lehűlt a levegő. Marsh csak most vette észre, hogy egész teste verítékben úszik. Visszasüllyesztette kabátzsebébe a kulcsot, majd elfordult, hogy odébb sétáljon. És megdermedt. Alig pár lépésre tőle ott állt a kísérteties vén szipirtyó, Katherine, és őt bámulta, szemében jeges rosszindulattal. Marsh úgy döntött, nem hagyja magát zavarba hozni. Ujjával hanyagul megpöccintette a sapkaellenzőjét. – Jó estét, asszonyom! – mondta. Katherine lassan, hidegen elmosolyodott; vigyorra nyíló szája a kegyetlen káröröm maszkjává torzította rókaképét. – Jó estét, kapitány! – felelte. A fogai sárgák, észrevételezte Marsh – és igen hosszúak.

99

TIZEDIK FEJEZET New Orleans, 1857. augusztus Miután Adrienne és Alain kifutottak a folyóra a Gyapotkirálynő fedélzetén, amely a Baton Rouge és Bayou Sara felé tartó útvonalon közlekedett, Damon Julian úgy határozott, hogy elsétál a töltésen egy ismerős francia kávéházig. Savanyú Billy Tipton idegesen baktatott mellette, és bizalmatlan pillantásokkal méregetett minden szembejövőt. Őket Julian csapatának maradéka követte; Kurt és Cynthia kart karba öltve haladtak, a sort pedig az ide-oda cikázó tekintetű, nyugtalan Armand zárta, akit gyötört a szomj. Michelle az udvarházban maradt. A többiek már nem voltak velük, szétszóródtak az egész folyóvidéken: Julian parancsára gőzösökre szálltak és kirajzottak New Orleansból, hogy pénz, biztonság, új gyülekezőhely után kutassanak. Damon Julian végre cselekedett. A holdfény puhán és fehéren terült a folyóra, akár a vaj. Csillagok sziporkáztak. A töltés mentén végig hajók horgonyoztak, nemcsak gőzösök, hanem vitorlások is, magas, büszke árbocokkal és felgöngyölt vitorlakötegekkel. Négerek rakodtak gyapotot, cukrot és lisztet egyik hajóról a másikra. A páratelt levegőben édes illatok terjengtek, az utcákon sűrű forgalom uralkodott. Kerestek egy asztalt, ahonnan jó kilátás nyílt a tolongó tömegre, és café au lait-t rendeltek lekváros fánkkal, a híres helyi specialitással. Savanyú Billy beleharapott a fánkjába, és teleszórta porcukorral a mellényét meg a kabátujját. Cifrát káromkodott. Damon Julian elkacagta magát; nevetése szelíd és simogató volt, akár a holdfény. – Ó, Billy! Hogy te milyen mulatságos tudsz lenni! Savanyú Billy mindennél jobban utálta, ha kinevették, de most fölnézett Julian szemébe, és vigyort erőltetett magára. – Igen, uram – felelte semmitmondó fejrázással. Julian ügyesebben fogyasztotta el a maga fánkját, egyetlen cukorszemcse sem hagyott fehér nyomot sötétszürke öltönyén és skarlátpiros selyemnyakkendőjén. Miután az utolsó falattal is végzett, tejeskávéját kezdte kortyolgatni, miközben pillantása végigvándorolt a töltésen, szemlét tartva a járókelők fölött. – Ott – mondta kurtán –, az a nő a ciprus alatt! – A többiek követték a tekintetét. – Hát nem lélegzetelállító? A nő kreol volt, két veszedelmesnek tűnő úriember kísérte. Damon Julian úgy bámulta, mint egy szerelmes kisiskolás: sápadt arca rózsás volt és ránctalan,

100

göndör hajfürtjei rakoncátlanul a homlokába lógtak, nagy szemében mélabús kifejezés ült. Ám Savanyú Billy még az asztal túloldalán is érezte a tekintetéből perzselő erőt, és félelem fogta el. – Valóban rendkívüli – helyeselt Cynthia. – Olyan haja van, mint Valerie-nek – tette hozzá Armand. Kurt elmosolyodott. – Elejted, Damon? A nő és kísérői eltávolodtak tőlük, most egy remekmívű kovácsoltvas kerítés mellett haladtak. Damon Julian tűnődve nézett utánuk. – Nem – mondta végül, visszafordult az asztalhoz, és ivott egy kortyot a tejeskávéjából. – Fiatal még az éjszaka, az utcákon túl nagy a forgalom, és fáradt vagyok. Üldögéljünk még egy kicsit. Armand letörtnek és nyugtalannak látszott. Julian futó mosolyt villantott rá, aztán közelebb hajolt és a karjára tette kezét. – Inni fogunk, mire megvirrad! – ígérte. – Szavamat adom. – Tudok egy helyet – közölte Savanyú Billy cinkos hangon –, igazán elegáns: külön bár, piros bársony fotelek, jó italok. A lányok mind meseszépek, majd meglátják! Egy aranyhúszasért az egész éjszakát ott töltheti az ember. Míg rá nem virrad, úgy ám! – Felkuncogott. – Mire észreveszik, mi történt, mi már árkonbokron túl leszünk, és ez olcsóbb, mint széplányokat vásárolni. Bizony, uram. Damon Julian fekete szeme derűsen csillogott. – Ez a Billy a végén még kéjencet csinál belőlem – mondta a többieknek –, de hát mihez kezdenénk nélküle? – Bágyadtan körülnézett. – Gyakrabban kellene a városba járnom. Ha az ember el van töltekezve, hajlamos megfeledkezni a világ egyéb örömeiről. – Felsóhajtott. – Érzed, Billy? Itt pezseg a levegőben! – Micsoda? – kérdezte Savanyú Billy. – Az élet, Billy. – Julian mosolya gunyoros volt, ám Billy kényszerítette magát, hogy visszamosolyogjon. – Élet és szerelem és szenvedély, finom ételek és nemes borok, beteljesült álmok és remények, Billy. Ez vesz körül minket. Lehetőségek. – A szeme szikrázott. – Miért szegődjek a nyomába annak a szépségnek, aki az előbb ment el itt előttünk, mikor oly sok hozzá hasonló van még, annyi más lehetőség? Tudsz erre válaszolni nekem? – Én... Mister Julian, én nem teljesen... – Nem, Billy, nem tudsz; igazam van? – Julian fölnevetett. – Az én szeszélyem a csorda számára élet-halál ügye, Billy. Ha valaha is közénk akarsz emelkedni tisztában kell lenned ezzel. Én vagyok a szenvedély, Billy. Én vagyok a hatalom. És mindannak a lényege, ami vagyok – a szenvedélyé és a hatalomé – a lehetőség.

101

Az én lehetőségeim végtelenek és nem ismernek korlátokat, ahogyan az életemnek sincs természetes határa. Ám a csorda szemszögéből nézve én vagyok az a pont, ahol minden lehetőségük megszűnik, minden reményük szertefoszlik. Kezded már lassan érteni? A vörös szomjat eloltani semmiség, ahhoz bármelyik döglődő vén nigger elég. De mennyivel fölemelőbb a fiatalokból, a gazdagokból, a szépekből táplálkozni; azokból, akik előtt még ott áll az élet, akiknek a jövője tele van ragyogó ígéretekkel! A vér csak vér, bármelyik állat meg tudja inni, a legalantasabbak is. – Hanyag kézmozdulata magába foglalta a gőzhajósokat a töltésen, a hordókat rakodó négereket, a Vieux Carré fényűzően öltözött lakóit. – Nem a vér nemesít, nem az tesz mesterré – hanem az élet, Billy. Kortyolj az életükből, és a tiéd tovább tart. Egyél húsukból, és a tiéd erősebbé válik. Élvezd a szépségüket, és meg fogsz szépülni tőle. Savanyú Billy Tipton minden szavát itta; ritkán találkozott Juliannel ilyen beszédes kedvében. A könyvtárszoba sötétjében ülve általában szűkszavú volt és félelmetes. Most azonban, hogy visszatért az udvarházon kívüli világba, újra ragyogott és sziporkázott; a régi énjére emlékeztette Savanyú Billyt, amikor először jelent meg Charles Garoux-val az ültetvényen, ahol Billy rabszolgafelügyelőként dolgozott. Ki is bökte, mi jár a fejében. Julian bólintott. – Igen – mondta –, az ültetvény biztonságos hely; de a biztonságnak és a jóllakottságnak is megvannak a veszélyei. – Kivillantak a fogai, ahogy elmosolyodott. – Charles Garoux... – mormolta mélázva. – Ó, az ifjúság határtalan lehetőségei! A maga módján szép ember volt, erős, egészséges. Nyugtalan szellem, akit szerettek a nők és csodáltak a férfiak. Nagyszerű élete lehetett volna! És az a nyílt, közvetlen természete... Olyan könnyű volt megbarátkozni vele, elnyerni a feltétlen bizalmát, mikor megmentettem az életét a mi szegény Kurtunktól! – Julian fölnevetett. – És később, miután meghívott a házába, még könnyebb volt minden éjszaka meglátogatni, cseppről cseppre kiszipolyozni, hogy úgy tűnjön, mintha halálos kór emésztené. Egyszer fölébredt, mikor a szobájában voltam, és azt hitte, azért jöttem, hogy vigasztaljam. Az ágya fölé hajoltam, ő kitárta a karját, én pedig magamhoz szorítottam, és ittam. Ó, micsoda zamata volt az én drága Charlesomnak; az a férfias szépség, az az ifjúi erő! – A vénembert nagyon kikészítette a halála – vetette közbe Savanyú Billy. Ő titokban örült neki. Charles Garoux folyton azzal rágta az apja fülét, hogy Billy túl durván bánik a rabszolgákkal, és mindent elkövetett, hogy elbocsássak. Mintha bizony a niggerekből szép szóval ki lehetne nevelni a lustaságot! – Igen, Garoux teljesen összeomlott – mondta Julian. – Milyen hálás volt érte, hogy nem hagytam magára, és támasza lettem balsorsában! Én, a fia legjobb barátja. Később, legsötétebb gyásza óráiban gyakran mondogatta nekem, hogy szinte úgy tekint rám, mint a negyedik fiára.

102

Savanyú Billy még jól emlékezett rá. Julian mindent gondosan kitervelt. Az öreg Garoux csalódott a két kisebb fiában – Jean-Pierre iszákos volt, Philip pedig egy puhány, aki úgy zokogott a bátyja temetésén, mint valami vénasszony –, Damon Julian ezzel szemben a férfias jellem eleven megtestesítőjének tűnt. Charlest az ültetvényen temették el, a családi sírkertben. A vizenyős altalaj miatt egy hatalmas márványmauzóleumban helyezték örök nyugalomra, melynek bejárata fölött Victoriának, a győzelem szárnyas istennőjének szobra őrködött. Itt mindig kellemes hűvös volt, még a legnagyobb augusztusi hőségben is. Savanyú Billy gyakran járt a sírboltba iszogatni és levizelni Charles szarkofágját. Egyszer egy rabszolgalányt is magával cipelt, kicsit elverte, aztán lezavart vele pár numerát, hadd lássa Charles bátyó szelleme, hogy kell bánni a niggerekkel. Charles csak a kezdet volt, emlékeztette magát Savanyú Billy. Hat hónappal később Jean-Pierre átlovagolt a városba, hogy szokása szerint kuplerájokban és kártyaasztaloknál töltse az éjszakáját; soha többé nem tért vissza, és nem sokkal ezután találtak rá az erdőben a szegény, ügyefogyott Philipre, akit valami vadállat szinte cafatokra marcangolt. Az öreg Garoux csaknem beleőrült a fájdalomba, Damon Julian azonban mellette maradt, és támogatta, ahogy telt tőle. Garoux végül örökbe fogadta, és új végrendeletet írt, melyben rátestálta minden vagyonát. Röviddel ezután került sor arra az éjszakai jelenetre, amely örökre belevésődött Savanyú Billy emlékezetébe: mikor Damon Julian megmutatta, mennyire a hatalmában tartja René Garoux-t. Az emeleten történt, az öreg hálószobájában. Valerie is ott volt, meg Adrienne és Alain; az udvarházban laktak, hisz az öreg Garoux ajtaja Julian minden barátja előtt nyitva állt. Együtt nézték végig Savanyú Billyvel, ahogy Damon Julian halványan mosolyogva megállt a nagy, baldachinos ágy mellett, szinte keresztüldöfte az öregembert fekete szemével, és elmondta neki az igazságot, a teljes igazságot, hogy mi történt Charles-lal és Jean-Pierre-rel és Philippel. Julian Charles pecsétgyűrűjét viselte, Valerie-nek pedig egy másik ugyanolyan gyűrű függött a nyakláncán; ennek JeanPierre-rel együtt veszett nyoma. Nem szívesen hordta, de megszállta a szomj, és minél gyorsabban akart végezni Garoux-val, körülményeskedés nélkül. Damon Julian szelíd szavakkal és hideg szemekkel a torkára fojtotta a tiltakozást; Valerie fölvette a gyűrűt, alázatosan állt és hallgatott. Mire Julian a történet végére ért, Garoux-t reszketés rázta, könnymarta szemében fájdalom és gyűlölet lángolt. És ekkor Damon Julian – szinte hihetetlen volt! – megparancsolta Savanyú Billynek, hogy adja oda a kését az öregnek. – Túl virgonc ez még, Mister Julian! – ellenkezett Billy. – Ki fogja belezni magát! Julian azonban csak ránézett, és elmosolyodott; így hát Savanyú Billy hátranyúlt a válla fölött, előhúzta a kést, és Garoux ráncos, májfoltos kezébe nyomta. Az öreg ujjai annyira reszkettek, hogy Savanyú Billy attól félt, el fogja ejteni azt az átkozott vacakot, de végül valahogy sikerült megkapaszkodnia benne.

103

Damon Julian leült az ágy szélére. – René – szólt nyugodt, selyempuha hangon –, a barátaim szomjasak. Csak ennyit kellett mondania. Alain odalépett egy metszett kristálykehellyel, falán a család gravírozott címerével; az öreg René Garoux pedig óvatosan felnyitotta a vénát a csuklóján, és megtöltötte a poharat a saját gőzölgő vérével, miközben megállás nélkül sírt és reszketett. Valerie, Alain és Adrienne kézről kézre adták a kelyhet, de Damon Julian volt az, aki az utolsó cseppeket kiürítette belőle, mialatt Garoux elvérzett az ágyában. – Garoux szerzett nekünk néhány szép évet – mondta Kurt. Szavai kizökkentették Billyt az emlékeiből. – Sok pénz és biztos búvóhely, egyedül a miénk, ahol senki sem zaklat, de a szomszédban ott a város, bármikor átugorhatunk. Étel-ital, nigger cselédek, minden hónapban egy széplány. – És mégis vége lett – mondta Julian, s hangjába árnyalatnyi szomorúság vegyült. – Egyszer minden véget ér, Kurt. Bánod? – A dolgok már nem olyanok, mint régen – ismerte el Kurt. – Minden csupa por, a ház düledezik, tele van patkánnyal. De nekem nem olyan sürgős odébb állni, Damon. Kint a világban sohasem érezhetjük magunkat biztonságban. A vadászatra mindig a félelem következik, a bujkálás, a menekülés. Nincs nagy kedvem elölről kezdeni. Gonosz mosoly ült ki Julian arcára. – Kényelmetlen, mi tagadás, de megvan a maga varázsa. Te még fiatal vagy, Kurt. Ne feledd: akárhogy hajszolnak, te vagy az úr. Túl fogod élni őket, a fiaikat, az unokáikat. A Garoux-ház romba dől. Nem számít. Minden, ami a csorda műve, elpusztul egyszer. Én láttam elporladni Rómát. Csak mi nem vagyunk mulandók. – Vállat vont. – És lehet, hogy találunk egy második René Garoux-t. – Veled biztosan – mondta Cynthia kis hangon. Csinos, törékeny nő volt riadt, őzbarna szemekkel; mióta Julian elküldte Valerie-t, ő lett a kedvence, de még Savanyú Billy is látta rajta, hogy nem érzi szilárdnak a helyzetét. – Egyedül nehezebb. – Ezek szerint te nem óhajtasz elhagyni? – kérdezte Damon Julian mosolyogva. – Nem – felelte Cynthia. – Kérlek! Kurt és Armand is szorongva nézett rá. Julian néhány hónapja nekilátott felszámolni a csoportját, mindenki meglepetésére és nem kevesek riadalmára. Elsőként Valerie-t küldte el, engedve kérésének, bár megszabta neki, hogy fölfelé kell indulnia a folyón, és nem a szánalmas Jeant adta mellé útitársul, hanem sötét, jóképű Raymond-t, aki kegyetlen volt, erős, és – állítólag – Julian vér szerinti fia. Raymond majd ügyel

104

rád, nehogy bajod essen, mondta Julian gunyorosan, mikor Valerie letérdelt előtte. Jean másnap éjszaka kapott engedélyt a távozásra, egyedül, és Savanyú Billy azt hitte, ezzel be is van fejezve. Tévedett. Damon Julian új terv szerint járt el, és egy hét múlva elküldte Jorgét, majd Carát és Vincent-t, aztán sorra a többieket, egyenként vagy párosával. Akik még megmaradtak, már tudták, hogy ők is bármikor erre a sorsra juthatnak. – Jaj-jaj-jaj! – mondta Julian jókedvű vigyorral Cynthiának. – Nos, már csak öten vagyunk. Ha vigyázunk, mértékkel iszunk, és minden lány kitart egy-két hónapig... akkor, hmmm, télig valószínűleg elboldogulunk. Az már elég nagy idő, hogy közben jelentkezzen valaki a pionírjaink közül. Meglátjuk. Addig mindenesetre velem maradhatsz, kedvesem. Michelle ugyancsak, és te is, Kurt. Armand arca eltorzult a kétségbeeséstől. – És én? – nyögte. – Damon, kérlek... – Rád tört szomj, Armand? Attól remegsz így? Szedd össze magad! Megint tépni-marcangolni fogsz, ha találkozunk Billy barátaival? Tudod jól, mennyire undorodom az ilyesmitől. – Julian szeme résnyire szűkült. – Aggódok miattad, Armand. Még meggondolom. Armand lesütötte a szemét, és üres poharába meredt. – Én maradok – jelentette ki Savanyú Billy. – Ó – mondta Damon Julian. – Hát hogyne. Természetesen. Igen, Billy, mihez is kezdenénk nélküled? Savanyú Billy Tiptonnak egyáltalán nem tetszett a mosoly, amellyel Julian ezeket a szavakat kísérte, de nem tehetett ellene semmit. Röviddel később fölkerekedtek az intézmény felé, amit Billy meg akart mutatni nekik. A ház New Orleans amerikai negyedében volt, kívül a Vieux Carrén, de még gyaloglótávolságban. Damon Julian ment elöl, Cynthiával a karján; kényelmes sétatempót diktált a gázlámpákkal megvilágított, szűk utcákon. Egészen sajátos mosoly játszott az ajka körül, miközben a kovácsoltvas lámpaoszlopokat és függőerkélyeket nézegette, s időnként bepillantott egy-egy nyitott kapun a fáklyafényes udvarok közepén emelkedő kutakra. Savanyú Billy mutatta neki az utat. Hamarosan a városnak egy szegényesebb, nyersebb és sötétebb negyedébe értek. A házak itt fából vagy morzsalékos habarcstéglából épültek, melyet őrölt kagylóhéjból és homokból sajtoltak. Idáig még a gázvezetékek sem jutottak el, pedig a város már húsz éve kiterjedt gázszolgáltató hálózattal rendelkezett. A kereszteződésekben olaj lámpák himbálóztak nehéz vasláncokon, melyeket a két átellenes sarokház oldalfalába vert kampók között feszítettek ki. Érzéki, füstös fényt árasztottak. Julian és Cynthia útján fény- és árnyékfoltok váltakoztak, s ahogy sorra áthaladtak rajtuk, olybá tűnt, mintha végeérhetetlen bújócskát

105

játszanának a sötétséggel és a világossággal. Savanyú Billy és a többiek követték őket. Bal felől három férfi bukkant elő egy sikátorból, és átvágtak előttük az utcán. Julian nem vett tudomást róluk, ám egyikük megpillantotta Savanyú Billyt, amint éppen belépett egy lámpa fénykörébe. – Maga! – kiáltotta. Savanyú Billy a három idegen felé fordult, és nem szólt semmit. Fiatal kreolok voltak, félrészegek és ezért veszélyesek. – Én ismerem magát, monsieur – mondta a férfi. Közelebb jött Savanyú Billyhez, arcát a düh és a szesz pírja színezte. – Emlékszik még rám? Ott voltam, amikor megsértette Georges Montreuilt a francia börzén. Savanyú Billy felismerte. – Na és? – kérdezte. – Monsieur Montreuilnek júniusban nyoma veszett. Az utolsó estéjét a St. Louisban töltötte, a játékasztal mellett; azóta nem látták – mondta a férfi mereven. – Őszintén sajnálom – felelte Savanyú Billy. – Gondolom, túl sokat nyert, és kirabolták. – Veszített, monsieur. Hetek óta folyamatosan veszített. Nem maradt semmije, amit érdemes lett volna elvenni tőle. Nem, nem hiszem, hogy kirabolták. Szerintem inkább magával találkozhatott, Mister Tipton. Kérdezősködött maga után. Úgy akarta megleckéztetni, ahogy az ilyen fehér söpredéket szokás. Maga nem úriember, monsieur, különben most provokálnám. De azt megígérhetem, hogy ha még egyszer mutatkozni mer a Vieux Carréban, korbáccsal fogom végigverni az utcán, mint egy niggert. Megértette? – Nem vagyok süket – mondta Savanyú Billy. Leköpte a férfi csizmáját. A kreol elkáromkodta magát, arca elsápadt dühében. Lépett egyet előre, és Savanyú Billy után nyúlt, ám egyszerre csak Damon Julian termett közöttük, s kezét a mellére téve útját állta. – Monsieur... – A szó zamata, akár a mézes boré. A férfi zavartan megtorpant. – Biztosíthatom önt, hogy Mister Tipton nem bántotta a barátját, uram. – Ön kicsoda? – A kreol félrészegen is azonnal megérezte, hogy Julian egészen más kategóriába tartozik, mint Savanyú Billy; választékos öltözéke, arisztokratikus vonásai, művelt hanghordozása mind-mind úriemberre vallottak. Julian szeme baljósan villogott a lámpafényben. – Én Mister Tipton munkaadója vagyok – felelte. – Nem beszélhetnénk meg ezt az ügyet kevésbé nyilvános környezetben? Ismerek egy vendéglátóhelyet nem messze innen, ahol leülhetünk a szabad ég alatt, és ital mellett folytathatjuk a

106

társalgást. Meghívhatom önt és a barátait egy frissítőre? Egy másik kreol lépett a barátja mellé. – Hallgassuk meg, mit akar mondani, Richárd! A férfi kelletlenül beleegyezett. – Billy – szólt Damon Julian – mutasd az utat! Savanyú Billy elnyomott egy mosolyt, bólintott és megindult előre. A következő sarkon lekanyarodtak az első sikátorba, és addig gyalogoltak benne, míg egy sötét hátsó udvarra értek. A közepén elhanyagolt díszkút emelkedett, szeméttel teledobálva; Savanyú Billy lehuppant a szélére. A víz átáztatta a nadrágját, de nem törődött vele. – Mit keresünk itt? – akarta tudni Montreuil barátja. – Ez nem italmérés! – Még ilyet! – csodálkozott Savanyú Billy Tipton. – Hát, biztos elnéztem az utat, és rossz helyen fordultunk be. A többi kreol is bevonult az udvarra, nyomukban Julian kísérőivel. Kurt és Cynthia megálltak a sikátor torkolatában. Armand a kút felé indult. – Nem tetszik ez nekem – mondta az egyik férfi. – Mi ez az egész? – Hogy mi ez az egész? – visszhangozta a kérdést Damon Julian. – Hát kérem. Egy sötét udvar; egy kút; némi holdfény. A maga Montreuil barátja is egy ilyen helyen halt meg, monsieur. Nem, nem itt, de nagyon hasonlított ehhez. Nagyon kérem, ne nézzen így Billyre! Neki semmi köze az esethez. Ha úgy érzi, hogy elszámolnivalója van valakivel, szíveskedjen hozzám fordulni. – Magához? – kérdezte Montreuil barátja. – Ahogy óhajtja. Engedje meg, hogy kis időre visszavonuljak. A segédi teendőket a kísérőim fogják ellátni. – Kérem – mondta Julian. A férfi távolabb húzódott, váltott néhány szót a két barátjával. Egyikük előrelépett. Savanyú Billy felállt a kút széléről, és odament hozzá. – Mister Julian segédje vagyok – közölte. – Kívánja megtárgyalni a feltételeket? A kreolnak szép metszésű, ovális arca és sötétbarna haja volt. – Ön nem alkalmas segédnek, mert... – kezdte. – A feltételek – ismételte Savanyú Billy. Keze hátranyúlt a nyakszirtjéhez. – Ami engem illet, én a kést kedvelem. A férfi rekedt hördüléssel hátratántorodott. Rémülten meredt le magára. Savanyú Billy kése markolatig szaladt a hasába, mellényén sötétvörös folt

107

terebélyesedett. – Ó, istenem... – nyögte. – Persze, ez csak az én álláspontom – folytatta Savanyú Billy. – Én pedig nem vagyok úriember, de nem ám, monsieur, sőt még segédnek se alkalmas. A kés nem számít úri fegyvernek, ugye? A férfi térdre roskadt. A barátai észrevették, hogy valami nincs rendjén, és izgatottan megindultak feléjük. – Mister Julian például, ő erről egész másképpen gondolkodik. Az ő fegyvere – mosolyodott el Billy – a foga. Julian rávetette magát Montreuil barátjára, a Richárd nevűre. A másik megfordult és menekülni próbált. A sikátor torkolatában Cynthia átölelte, és hosszú, nedves csókot nyomott az ajkára. A kreol vonaglott és rúgkapált, de nem tudott kiszabadulni a törékeny karok közül. Sápadt ujjak simítottak végig a nyakán; hosszú, borotvaéles körmök hasították végig az ütőerét. Cynthia ajka elnyelte a kiáltásait. Savanyú Billy kihúzta a kését nyöszörgő áldozatából, és átengedte őt az éhes szemekkel föléhajló Armandnak. A holdfényben a pengét borító vér egészen sötétnek látszott, szinte feketének. Billy már indult volna, hogy lemossa a díszkút vizében, de hirtelen megtorpant. Lassan az ajkához emelte a kést, és végignyalta. Aztán elfintorodott. Szörnyű íze volt, egyáltalán nem olyan, mint álmában. De tudta, hogy ez megváltozik majd, ha Julian segít neki újjászületni. Savanyú Billy leöblítette a kését, és visszacsúsztatta a tokjába. Damon Julian időközben átengedte Richárdot Kurtnak; most magában állt az udvaron, és a holdat nézte. Savanyú Billy odalépett hozzá. – Ezzel megtakarítottunk egy csomó pénzt – mondta. Julian elmosolyodott.

108

TIZENEGYEDIK FEJEZET A Lázálom fedélzetén Natchez, 1857. augusztus Abner Marsh számára az éjszaka nem akart véget érni. Magához vett egy kis harapnivalót, hogy megnyugtassa háborgó gyomrát és lecsillapítsa félelmét, majd visszavonult a kabinjába, de sehogy sem jött álom a szemére. Órákig feküdt ébren, a sötétbe bámulva; lelkében szörnyű összevisszaság uralkodott, gondolatai kergén cikáztak gyanakvás, harag és bűntudat között. Úgy izzadt a vékony, frissen vasalt takaró alatt, akár egy versenyló. Mikor végre nagy nehezen elaludt, békétlenül hánykolódott és gyakran felriadt. Vérben úszó álmok gyötörték égő gőzhajókról és sárga fogakról és Joshua Anton Yorkról, aki sápadtan és jéghidegen állt egy skarlátvörös fénygömb alatt, s dühösen villámló szeméből láz és halál sütött. A lidérces éjszakát a leghosszabb nap követte, amit Abner Marsh valaha megélt. Minden gondolata körben forgott, és folyton ugyanoda vitte vissza. Déltájt már tudta, mit kell tennie. Rajtakapták, ezen már nem segíthetett. Oda kell állnia Joshua elé, és bevallani mindent; s ha ez egyezségük felbontását vonja maga után, hát legyen. Nem volt könnyű döntés. Már a puszta gondolattól, hogy elveszítheti dédelgetett Lázálmát, ugyanolyan nyomorultnak és kétségbeesettnek érezte magát, mint azon a napon, amikor szembesült a szétmorzsolt roncshalmazzal, amit a jég a gőzhajóiból meghagyott. Bele fog pusztulni, gondolta Marsh, és talán nem is érdemel mást, amiért visszaélt Joshua bizalmával. De a dolgok egyszerűen nem mehetnek úgy tovább, ahogy eddig. Joshuának tőle kell megtudnia, mi történt, határozta el magát; ami azt jelenti, hogy hamarabb kell beszélnie vele annál a Katherine nevű némbernél. Kiadta az utasításokat: – Azonnal értesítsenek, ha megérkezik! – mondta. – Mindegy, mikor jön, mindegy, mit csinálok éppen, maguk azonnal rohannak értem. Megértették? Azzal Abner Marsh megkezdte várakozását, s a lelkifurdalás kínjai elől egy ropogós malacpecsenyében keresett vigasztalást, hagymával és zöldborsóval körítve, utóétel gyanánt egy fél áfonyatortával. Két órával éjfél előtt egy matróz érkezett rohanvást. – York kapitány visszatért, kapitány úr. Vendégeket is hozott, Mister Jeffers most osztja be őket a kabinokba. – Joshua felment már kabinjába? – kérdezte Marsh. A férfi bólintott. Marsh

109

felragadta a sétabotját, és a lépcsőhöz sietett. York ajtaja előtt tétovázott egy pillanatra, aztán kihúzta emberes vállát, és keményen bezörgetett a botja fejével. York a harmadik koppantásra nyitotta ki. – Kerüljön beljebb, Abner! – köszöntötte mosolyogva látogatóját. Marsh belépett, becsukta maga mögött az ajtót, és nekitámaszkodott, miközben York visszatért a kabin másik végébe, és folytatta, amit a kopogtatás miatt félbehagyott! Ezüsttálcát és három poharat készített elő. Most kinyúlt egy negyedik után. – Örülök, hogy fölfáradt hozzám. Meghívtam pár embert a fedélzetre, akiket szeretnék bemutatni magának. Mindjárt beugranak egy italra, amint berendezkedtek a kabinjaikban. – York a borosállványhoz lépett, levett egy üveggel a különleges magánpárlatából, előhúzta tőrét, és lekanyarította a viaszpecsétet. – Hagyja csak, fölösleges! – mondta Marsh nyersen. – Beszélnünk kell, Joshua. York letette a tálcára a palackot, és Marsh felé fordult. – Igen? Miről? Feldúltnak látszik, Abner. – Az összes zárhoz van pótkulcsom ezen a hajón. Mister Jeffers őrzi nekem őket a páncélszekrényben. Amíg maga Natchezben járt, magamhoz vettem a kulcsot, és átkutattam a kabinját. Joshua York meg se mozdult, ám mikor meghallotta Marsh szavait, az ajka elkeskenyedett. Abner Marsh egyenesen a szemébe nézett, ahogy egy férfinek ilyen helyzetben tennie kell. York tekintete hirtelen kihűlt, és hideg düh lobbant benne: olyan ember dühe, akit elárultak. Marsh szinte szívesebben vette volna, ha ráordít vagy akár fegyvert ránt: ennél a pillantásnál az sem lehetne rosszabb. – Talált valami érdekeset? – kérdezte végül York kifejezéstelen hangon. Abner Marsh nagy erőfeszítéssel elfordította tekintetét a szürke szempárról, és botjával az íróasztal felé bökött. – A főkönyveit – mondta. – Tele vannak halott emberekkel. York nem szólt. Egy pillantást vetett az íróasztalra, a homlokát ráncolta, majd lassan letelepedett az egyik karosszékbe, és töltött magának a sűrű, émelyítő italból. Fél pohárral felhajtott belőle, csak utána intett oda Marshnak. – Üljön le! – parancsolta. Mikor Marsh helyet foglalt vele szemben, egyetlen szót fűzött még hozzá: – Miért? – Hogy miért? – ismételte Marsh. Hangjába indulat lopózott. – Talán azért, mert elegem van az olyan társból, aki semmit se mond el nekem, aki nem bízik bennem!

110

– Volt egy megállapodásunk... – Tudom, Joshua. És bánom, ha ez még számít valamit. Bánom, hogy megtettem, és százszorta jobban bánom, hogy rajtakaptak. – Sajnálkozva elvigyorodott. – Az a Katherine látott kijönni innen. Biztos szólni fog magának. Úgy lett volna tisztességes, ha egyenesen magához fordulok, és mindent kipakolok, ami a szívemet nyomja. Tessék, most hallhatja. Lehet, hogy későn, de itt vagyok. Joshua, én szeretem ezt a hajót, jobban szeretem, mint bármi mást ezen a nyavalyás világon. Amikor elhódítjuk a koszorút a Napfogyatkozástól, az lett volna életem legszebb napja. De gondolkoztam, és rájöttem, hogy ki kell vernem a fejemből ezt a napot, és a hajót is mindenestül. Nem csinálhatjuk így tovább. Ezen a folyón hemzsegnek a szélhámosok meg a hamiskártyások meg a biblialengetők meg a republikánusok meg a rabszolgafelszabadítók meg mindenféle más fura népség, de istenemre, maga a legfurább mind között! Hogy éjszaka miket művel, az nekem mindegy, nem érdekel. Az a két könyv a rengeteg halottal, az már kicsit erős, de alapjában véve senkinek semmi köze hozzá, hogy kinek mi a kedvenc olvasmánya. A fenébe, ismertem én egy fickót, kormányos volt a Nagy Törökön, az olyan könyveket hurcolászott magával, hogy még Karl Framm is elpirulna tőlük szégyenében! De ahogy folyton felborogatja a menetrendünket, meg ezeket a magányos kiruccanásokat, ezeket már nem veszi be a gyomrom. Akadályozza a hajót, az isten áldja meg, tönkreteszi a hírünket, mielőtt megalapoztuk volna! És Joshua, ez még nem minden. Láttam magát, amikor visszajött New Madridban. Véres volt a keze. Tagadja, ha akarja, kiabáljon velem, ha jólesik, én akkor is láttam. Vér tapadt a kezéhez, itt sújtson le rám az ég, ha nem így volt! Joshua York nagyot kortyolt az italából, és tűnődve ráncolta a homlokát, miközben újratöltötte a poharát. Mikor újra Marshra emelte tekintetét, a jég felengedett benne. Az arca komoly volt. – Azt akarja javasolni, hogy számoljuk föl a társulásunkat? – kérdezte. Marsh úgy érezte magát, mintha egy öszvér rúgta volna hasba. – Ha maga ezt szeretné, joga van hozzá. Természetesen nincs annyi pénzem, hogy kártalanítsam. De maga megtarthatná a Lázálmot, nekem meg ott lenne az Eli Reynolds. Az még talán termelne némi nyereséget, és amit nélkülözni tudok belőle, átutalnám magának. – Ezt akarja? Marsh szúrósan meredt rá. – Az isten verje meg magát, Joshua, maga is tudja, hogy nem. – Abner – mondta York –, szükségem van magára. Én nem tudom egyedül elvezetni a Lázálmot. Csak most tanulgatom a kormányzást, és valamelyest kezdek már hozzászokni a folyóhoz meg a szeszélyeihez, de mindketten tudjuk,

111

hogy nem vagyok gőzhajós. Ha maga elmegy, a legénység fele követné. Mister Jeffers, Mister Blake és Szőrmók Mike egészen biztosan, és kétségkívül sokan mások is. A hűségük magának szól, nem nekem. – Utasíthatom őket, hogy maradjanak – ajánlotta Marsh. – Én inkább azt szeretném, ha maga maradna. Ha szemet hunynék a túlkapása felett, tudnánk úgy folytatni az együttműködésünket, ahogy eddig? Abner Marsh torkában akkorára nőtt a gombóc, hogy azt hitte, menten megfullad tőle. Nagyot nyelt, és kimondta élete legnehezebb válaszát. – Nem. – Értem – bólintott Joshua. – Bíznom kell a társamban – magyarázta Marsh. – És neki is bíznia kell bennem. Beszéljen velem, Joshua, mondja el, mi a fészkes fene folyik itt voltaképpen, és akkor társak vagyunk! Joshua elfintorodott, aprókat kortyolt az italából, szemlátomást mérlegelte a javaslatot. – Nem hinne nekem – mondta végül. – Mister Framm legvadabb rémhistóriája bibliai igazságnak tűnik az enyémhez képest. – Akkor ki vele! Ártani nem árthat. – De még mennyire, hogy árthat, Abner, de még mennyire! – York hangja komolyan csengett. Letette a poharát, felállt, és a könyvespolchoz sétált. – Mikor körülnézett a kabinban – mondta –, a könyveimet is bevonta a vizsgálódásába? – Igen – vallotta be Marsh. York levette az egyik bőrbe kötött, cím nélküli könyvet, visszatért vele a székébe, és felütötte az egyik furcsa krikszkrakszokkal teleírt oldalon. – Ha el tudta volna olvasni – mondta –, ez a könyv meg a társai mindenre magyarázatot adtak volna. – Belenéztem, de nem értettem belőle semmit. – Természetesen nem – bólintott York. – Abner, amit most mondani fogok magának, azt nagyon nehezen fogja megemészteni. Ám akár elhiszi, akár nem, senkinek sem beszélhet róla, miután kitette a lábát ebből a kabinból. Megértette? – Igen. York tekintete merőn szegeződött rá. – Több hibát nem követhet el. Tisztában van vele, mit jelent ez? – A válasz igen volt, Joshua – mordult fel Marsh sértődötten.

112

– Nagyszerű – mondta Joshua. Mutatóujját könnyedén a lapra helyezte. – A rejtjelezés nem túl bonyolult, de a megfejtéséhez tudni kell, hogy ezt a szöveget az orosz nyelv egyik primitív dialektusában írták, amit több száz éve nem beszélnek. Az eredeti iratok, amikről ez másolat készült, nagyon-nagyon régiek. Egy maroknyi emberről van szó bennük, akik a Kaszpi-tengertől északra éltek. Ott is haltak meg, évszázadokkal ezelőtt. – Szünetet tartott. – Elnézést. Pontatlanul fogalmaztam. Nem „emberek” voltak. Az orosz nyelv nem tartozik az erősségeim közé, de tudtommal a helyes kifejezés odoroten. – Micsoda? – kérdezte Marsh. – Ez persze csak egy a sok megnevezés közül. Más nyelveken másként hívják őket. Kruvnik, védomec, wieszczy. A vilkakis és a vrkolák is használatos, bár ez a kettő némileg eltérő fogalmat takar. – Mit papol maga itt összevissza? – kérdezte Marsh, bár a Joshua által felsorolt szavak közül néhány elég ismerősnek rémlett neki, és halványan emlékeztette arra a halandzsára, ahogy Smith és Brown lefetyeltek naphosszat. – Az afrikai elnevezésekkel nem fárasztom magát – folytatta Joshua, eleresztve a megjegyzést a füle mellett – és azt hiszem, az ázsiaiaktól is eltekinthetünk. Mond magának az valamit, hogy nosferatu? Marsh értetlenül meredt rá. Joshua York felsóhajtott. – És az, hogy vámpír? Ezt a szót Abner Marsh már ismerte. – Miféle rémmesét próbál velem megetetni? – kérdezte türelmetlenül. – Egy vámpírmesét – válaszolta York halvány mosollyal. – Bizonyára hallott már róluk. Az élőholtak, a haláltalanok, az éjszaka ragadozói. Lélektelen szörnyek, akik örök bolyongásra vannak ítélve. Koporsóban alszanak, amit hazai földdel töltenek meg; irtóznak a napfénytől és a kereszt jelétől; éjszakánként kirajzanak, hogy az élők vérét szívják. Cserélgetik az alakjukat, átváltozhatnak denevérré vagy farkassá. Akik rendszeresen farkasalakot öltenek, azokat farkasembernek nevezik, és külön fajnak tekintik őket, de ez tévedés. Csupán ugyanannak a sötét érmének a másik oldala, Abner. A vámpírok köd képében is meg tudnak jelenni, s áldozataik maguk is vámpírokká válnak. Figyelembe véve, hogyan szaporodnak, kész csoda, hogy még nem szorították ki az emberiséget a föld színéről. Szerencsére mérhetetlen hatalmuk mellett vannak gyöngéik is. Noha félelmetes az erejük, nem léphetnek be olyan házba, ahová nem hívták meg őket, méghozzá sem ember, sem fenevad, sem köd képében. Ugyanakkor azonban jelentékeny delejes kisugárzással rendelkeznek – ezt az energiát írta le Mesmer állati magnetizmus néven –, és gyakran rá tudják bírni áldozataikat, hogy meginvitálják őket a hajlékukba. A kereszt elüldözi, a fokhagyma távol tartja őket, és nem képesek átkelni a folyóvízen. Bár látszatra nem különböznek magától

113

vagy tőlem, nincs lelkük, ezért nem vetnek tükörképet. A szenteltvíz megégeti, az ezüst elriasztja, a napfény elpusztítja őket, ha virradat előtt nem tudnak visszatérni a koporsójukba. És ha a fejüket elválasztják a testüktől, a szívüket pedig átdöfik egy facövekkel, örökre meg lehet szabadítani tőlük a világot. Joshua hátradőlt, a poharáért nyúlt, belekortyolt, elmosolyodott. – Ezek a vámpírok, Abner. – Hosszú ujjával rákoppintott a cím nélküli könyvre. – Ez itt az ő történetük, legalábbis néhányuké. Tényleg léteznek. Vénségesen vének, örökké élnek és valóságosak. Ezt a könyvet egy tizenhatodik századi odorote írta azokról, akik előtte jártak. Egy igazi vámpír. Abner nem szólt semmit. – Maga nem hisz nekem – állapította meg Joshua York. – Hát nem könnyű – vallotta be Marsh. Szerteszét meredező szakállbozontját cibálta. Volt néhány dolog, amit félt kimondani. Joshua részletes előadása a vámpírokról félannyira sem nyugtalanította, mint a kényelmetlen kérdés, hogy milyen szerepet játszik ebben az egész ügyben maga Joshua. – Hogy hiszek-e magának vagy sem, azt most hagyjuk – mondta Marsh. – Ha Mister Framm rémtörténeteit beveszi a gyomrom, annyit igazán megtehetek, hogy a magáét is meghallgathatom. Folytassa! Joshua elmosolyodott. – Maga okos ember, Abner. A többit már magától is össze tudja rakosgatni. – Pillanatnyilag kimondott sültbolondnak érzem magam – mordult föl Marsh. – Beszéljen! York ivott egy kortyot, és vállat vont. – Ők az ellenségeim. Valódiak, Abner, és itt vannak mindenütt a maga drágalátos folyója mentén. Régóta vadászok már rájuk. Az olyan könyvek, mint ez, sokat segítettek; és az újságok tanulmányozása is. Fáradságos munkával követtem a nyomukat a kelet-európai hegyekben, a német erdőségekben, Lengyelország vadonában, az orosz sztyeppén. És végül ide vezettek. A maga Mississippi-völgyébe, az Újvilágba. Ismerem őket; végezni fogok velük, és mindennel, amit jelképeznek. – Elmosolyodott. – Most már érti a könyveimet, Abner? Meg a vért kezemen? Abner Marsh hosszan fontolgatta, mit válaszoljon. Végül így szólt. – Emlékszem, mennyire ragaszkodott hozzá, hogy a szalonban csupa nagy tükör legyen olajfestmények helyett. Netán... védekezésül? – Pontosan. És az ezüst. Hallott már olyan gőzösről, amelyik ennyi ezüsttel lett volna megrakva? – Nem.

114

– És persze itt van nekünk a folyó. A vén folyamördög. A jó öreg Mississippi. A semmihez sem fogható folyóvíz! A Lázálom olyasmi számomra, mint egy biztos menedékhely. Mint látja, innen vadászhatok rájuk, de ők nem férhetnek hozzám. – Csodálkozom, miért nem utasította Tobyt, hogy mindenbe fokhagymát tegyen – mondta Marsh. – Gondoltam rá – felelte Joshua. – De ki nem állhatom az ízét. Marsh lassan emésztette a hallottakat. – Tegyük fel, hogy mindent elhiszek – csóválta tűnődve a fejét. – Nem mondom, hogy így van, de induljunk ki ebből, hogy tovább gondolhassuk a dolgot. Egy s más még így sem tiszta teljesen. Miért nem mesélte el nekem ezt az egészet már a legelején? – Ha előadom ezt magának a Planters' House-ban, biztos, hogy sosem enged a cége közelébe. Nekem pedig feltétlenül szabadon kellett mozognom, hogy gyorsan ott teremhessek, ahol szükség van rám. – És hogy van az, hogy mindig csak éjszaka mászkál? – Ők éjszaka portyáznak. Könnyebb rajtuk ütni, ha kimerészkednek, mint a rejtekhelyükön, amit minden lehető módon bebiztosítanak. Jól ismerem azoknak a szokásait, akikre vadászok. Gyakorlatilag az ő időbeosztásuk szerint élek. – És a barátai? Simon meg a többiek? – Simon hosszú évek óta a társam. A többiek csak nemrégiben csatlakoztak hozzám. Tudják az igazságot, és segítenek a küldetésemben. Remélem, most már magára is számíthatok. – Joshua fojtottan kuncogott. – Ne aggódjon, Abner, mindannyian ugyanolyan halandók vagyunk, mint maga! Marsh a szakállában kotorászott. – Innom kéne valamit – mondta. Mikor York előrehajolt, gyorsan hozzátette: – De nem azt a vacakot, Joshua! Valami mást. Whiskyje nincs? York felállt, és töltött neki egy pohárral. Marsh egy húzásra kiitta. – Nem állíthatom, hogy kedvemre volna a dolog. Félhullák, vérszopók, meg minden. Sose hittem az ilyesmiben. – Abner, ez a játszma borzasztó veszélyes. Sohasem állt szándékomban belevonni magát, vagy bárki mást a legénységből. Be sem avattam volna, ha nem kényszerít rá. Ha most ki akar szállni, nem tartóztatom. Végezze a munkáját, vezesse el nekem a Lázálmot; csak ennyit kérek magától, semmi többet. Őket majd elintézem én. Vagy talán nem hiszi, hogy képes vagyok rá? Marsh szótlanul hallgatta, milyen könnyedén beszél erről Joshua; és eszébe jutott a szürke szempárban szikrázó erő, az acélos kézszorítás.

115

– Nem is tudom. – Amikor csak a körülmények lehetővé tették, őszinte voltam magához – folytatta Joshua – A vadászat nem az egyetlen szenvedélyem. Én ugyanúgy szeretem ezt a gőzöst, Abner, mint maga, és sok közös álmunk van. Szeretném kitanulni a kormányosmesterséget. Szeretném megismerni a folyót. Szeretnék ott lenni azon a napon, amikor megelőzzük és a farvizünkbe szorítjuk a Napfogyatkozást. Higgye el nekem, hogy...

Kopogtattak. Marsh összerezzent. Joshua York elmosolyodott, és bocsánatkérőn vonta meg a vállát. – Natchezi barátaim megérkeztek a beígért italra – magyarázta. – Egy pillanat! – szólt ki emelt hangon. Aztán Marshhoz fordulva suttogásra váltott. – Gondolkodjon el azon, amit meséltem magának, Abner! Ha kívánja, bővebben is megtárgyalhatjuk még. De kérem, ne éljen vissza a bizalmammal, és ne beszéljen róla senkinek! Nem akarok még több embert belerángatni. – Szavamat adom – felelte Marsh. – Különben meg ki a fészkes fene hinne nekem? Joshua elmosolyodott. – Ha most volna olyan kedves beengedni a vendégeimet, míg én kitöltőm az italokat... – mondta. Marsh fölállt, és kitárta az ajtót. Odakint egy nő meg egy férfi állt, és izgatottan suttogtak egymással. Mögöttük Marsh megpillantotta a holdat, mely ezüst díszlámpásként függött az égbolton a két hajókémény között. Natchezunder-the-Hill felől dévaj dalfoszlányokat hozott a szél. – Kerüljenek beljebb! – mondta. Ahogy beléptek, Marsh közelebbről is megszemlélhette a két jövevényt: vitathatatlanul ragyogó párost alkottak. A férfi fiatalos volt, szinte kisfiús, nagyon karcsú és jóképű – haja fekete, bőre világos, ajka erőteljes, érzéki vonalú. Sötét szemében szúrós, hideg szikra villant, ahogy pillantása futólag súrolta Marshot. Ami pedig a nőt illeti... Abner Marsh ránézett, és alig bírta levenni róla a tekintetét. Tökéletes, lélegzetelállító szépség volt. Hosszú haja fekete, mint az éjszaka, bőre finom, akár a tejfehér selyem, járomcsontja magasan ívelt. A dereka olyan vékonynak tűnt, hogy Marsh önkéntelen vágyat érzett, hogy kinyújtsa karját és ellenőrizze, átéri-e ormótlan kezével? Inkább gyorsan fölpillantott az arcába, és meglepetten látta, hogy az asszony is őt nézi. Hihetetlen szeme volt. Marsh még sohasem látott ilyen színű szemeket: mély, bársonyos bíborban játszottak, tele ígérettel. Úgy érezte, el tudna veszni bennük. Arra a színárnyalatra emlékeztették, amit alkonyatkor figyelt meg néha a folyón, egy különös, illékony, sötétlila

116

tónusra, mely mindig csak pár röpke másodpercre jelent meg, mielőtt végleg leszállt volna az éjszaka. Marshnak úgy tűnt, mintha egy kisebb örökkévalóságon át bámult volna ebbe a varázslatos szempárba, teljesen feloldódva a bíbor ragyogásban, míg a nő meg nem ajándékozta egy talányos mosollyal, és hirtelen el nem fordult. Joshua négy pohárral töltött; Marshnak egy kupica whiskyt, magának és vendégeinek pedig a saját különleges keverékét. – Nagy örömömre szolgál, hogy itt üdvözölhetem magukat – mondta, miközben körbekínálta a tálcát. – Föltételezem, meg vannak elégedve a szállásukkal? – Tökéletesen – felelte a férfi, fölemelte a poharát, és gyanakodva méregette a tartalmát. Marshnak eszébe jutott az íze, és csöppet sem tudta hibáztatni érte. – Gyönyörű gőzhajója van, York kapitány! – szólalt meg a nő meleg, dallamos hangon. – Igazi élvezet lesz utazni rajta. – Ha így lesz, csakis az önök jelenléte miatt – válaszolta Joshua gálánsán. – Ami a Lázálmot illeti, valóban nagyon büszke vagyok rá, de a dicséret igazából a partneremet illeti. – Marsh felé intett. – Ha megengedik, összeismertetem a hölgyet és az urakat! Ez az úriember itt Abner Marsh kapitány, üzlettársam a Láz és Vidéke fuvarvállalatban, és az igazat megvallva a Lázálom valódi gazdája. Az asszony újfent rámosolygott Abner Marshra, míg a férfi kimérten biccentett neki. – Abner – folytatta York –, hadd mutassam be Mister Raymond Ortegát New Orleansból, és elragadó jegyesét, Miss Valerie Mersault-t! – Részemről a megtiszteltetés – mondta Marsh, és esetlenül meghajolt a hölgy előtt. Joshua tósztra emelte poharát. – Koccintsunk, barátaim! – szólt. – Az új kezdetre! Elismételték, és ittak.

117

TIZENKETTEDIK FEJEZET A Lázálom fedélzetén, Mississippi, 1857. augusztus Abner Marsh elméje sokban hasonlított a testéhez. Terjedelmes volt, méretben és befogadóképességben egyaránt, és rengeteg mindennel tömte tele. Nem hiányzott belőle az erő sem: ha Abner Marsh valamit egyszer a kezébe vagy a fejébe vett, azt nem egykönnyen eresztette el. Derekas ember volt, derekas szellemmel, ám teste és elméje még egy közös vonással rendelkezett: a megfontoltsággal. Ezt némelyek lomhaságnak, sőt lustaságnak vélték. Marsh sohasem rohant, nem táncolt, nem kapkodott és nem sietett; méltóságteljes, kimért léptekkel gyalogolt, mindig egyenesen, mégsem fordult elő vele soha, hogy ne érte volna el a kitűzött célt. Az agya is hasonlóképpen működött. Abner Marsh nem volt sem gyors szavú, sem gyors eszű, ám ezt nagy tévedés lett volna összetéveszteni a butasággal. Alaposan megrágott minden gondolatot, a maga kényelmes tempójában. Mialatt a Lázálom kifutott Natchezből, Marsh nekilátott megemészteni Joshua York történetét. Minél tovább kérődzött rajta, annál gondterheltebbé vált. Ha elfogadta valóságnak, Joshua őrült vámpírvadász meséje sok mindent megmagyarázott abból a rengeteg furcsaságból, ami az utóbbi időben a Lázálom körül történt. Sok mindent, de mégsem eleget. Abner Marsh lassú, ám megbízható agya sorra vetette föl az újabb kérdéseket, mindenféle zavaró emlékszilánkkal elegyesen, melyek aztán úgy úszkáltak a fejében, mint uszadékfa a folyón: hasznavehetetlenül, de idegesítően. Például Simon, aki lenyalja a kezéről az agyoncsapott szúnyogot. Joshua, aki lát a sötétben. És mindenekelőtt a váratlan dühroham, amely azon a napon ragadta el Joshuát, mikor Marsh rátört a kabinjában. Még azért sem volt hajlandó előjönni, hogy végignézze, hogyan taktikázzák ki és előzik meg a Délvidékit. Ez erősen nyugtalanította Marshot. Az még csak rendben volna, amit Joshua mondott, hogy tudniillik a vámpírjai miatt tért át az éjszakai életre; ám ez egyáltalán nem magyarázza meg, miért viselkedett úgy aznap délután. Ahogy Abner Marsh ezt a kérdést látta, az emberek többsége éjjel szokott aludni; de ez még korántsem jelenti azt, hogy ne kászálódnának ki az ágyukból hajnali háromkor, ha valami érdekes látnivaló ígérkezik. Marshnak nagy szüksége lett volna rá, hogy megtárgyalja valakivel ezeket a dolgokat. Jonathon Jeffers megszállott könyvmoly volt, Karl Framm pedig vélhetőleg ismerte a folyóvidék összes rémtörténetét; ők ketten együtt alighanem mindent tudtak, amit ezekről a nyavalyás vámpírokról csak tudni lehet. De nem beszélhetett velük. Megígérte Joshuának, aki lekötelezte őt. Nem akart még

118

egyszer visszaélni a bizalmával, legalábbis alapos ok nélkül; és egyelőre csak félig-meddig megfogalmazott gyanúi voltak, semmi más. Kétségei azonban napról napra erősödtek, ahogy a Lázálom lefelé pöfögött a Mississippin. Kezdett kialakulni az új napirendjük: sötétedés előtt horgonyt vetettek, másnap reggel pedig folytatták útjukat. Gyorsabban haladtak, mint Natchez előtt, és Marsh ennek csak örülni tudott. A többi változás már kevésbé tetszett neki. Marsh egyáltalán nem tudott összemelegedni Joshua új barátaival; igen hamar arra a meggyőződésre jutott, hogy ugyanolyan csodabogarak, mint a régiek, éjszaka kelnek föl, és így tovább. Raymond Ortegát izgága, nem túl bizalomgerjesztő fickónak találta. Nem maradt meg az utasok számára fenntartott részeken, Marsh lépten-nyomon ott botlott bele, ahol semmi keresnivalója sem volt. A maga nyegle, arrogáns módján őrizte ugyan az udvariasság látszatát, de Marshnak a háta borsódzott tőle. Valerie ezzel szemben kedvesnek tűnt, sőt, még annál is többnek – meleg szavai, ingerlő mosolya és azok az észveszejtő szemek határozottan nyugtalanítóvá tették. Egyáltalán nem úgy viselkedett, mint aki valóban jegyben jár Raymond Ortegával. Kezdettől fogva barátságos volt Joshuához. Túlontúl barátságos, Marsh véleménye szerint. Ebből semmi jó nem származhatott. Egy tisztességes nő a hölgyszalonban maradt volna, Valerie viszont szinte minden éjszakáját Joshuával töltötte a nagyteremben, és időnként sétálni ment vele a fedélzetre. Marsh még olyasmit is hallott valakitől, hogy egy ízben kettesben vonultak vissza Joshua kabinjába. Megpróbálta figyelmeztetni Yorkot a rohamosan elharapózó szóbeszédre, ő azonban egy vállrándítással napirendre tért fölötte. – Hadd legyen meg a botrányuk, Abner, ha szórakoztatja őket! – jelentette ki. – Valerie-t érdekli a hajónk, nekem pedig örömre szolgál, hogy körbevezethetem rajta. Nincs közöttünk semmi, csak barátság, erre szavamat adom magának. – Mikor ezt mondta, csaknem szomorúnak tűnt. – Néha talán szeretném, ha másként lenne, de ez az igazság. – Jobban tenné, ha ügyelne rá, miket szeretne! – tört ki Marsh. – Arra nem gondol, hogy ez az Ortega mit szól a dologhoz? New Orleansból jött, biztos egy istenverte kreol. Joshua, ezek egy rossz köhintés miatt leállnak párbajozni! Joshua csak mosolygott. – Nem félek Raymondtól, de azért köszönöm, hogy figyelmeztetett, Abner. És a kettőnk dolgát mostantól hagyja csak rám meg Valerie-re! Marsh pontosan ezt tette, ám nem minden fenntartás nélkül. Biztosra vette, hogy Ortega előbb-utóbb bajt fog keverni, különösen miután Valerie Mersault a

119

következő éjszakákon Joshua állandó kísérője lett. A megveszekedett némber teljesen megfosztotta Yorkot a tisztánlátásától; vakon botorkált az őt körülvevő veszélyek között, és Marsh semmit sem tehetett ez ellen. És ez csak a kezdet volt. Ettől fogva valahányszor horgonyt vetettek, mindig újabb idegenek jelentek meg a fedélzeten, és Joshua ezeket is rendre különkabinokba költöztette. Bayou Sarában Valerie-vel együtt szállt partra, és egy komor, sápkóros férfivel tértek vissza, akit Jean Ardant-nak hívtak. York azonnal kiadta a parancsot az indulásra, az istenverte éjszaka kellős közepén, és felmászott a kormányosfülkébe Dan Albright mellé, de csupán pár percet csorogtak lefelé a folyón, amíg elnavigálta a gőzöst egy nyavalyás fatelephez. Itt Ardant tűnt el, majd kisvártatva újra beállított egy Vincent nevű vérszegény ficsúr társaságában. Baton Rouge-ban négy további utas érkezett, és Donaldsonville-ben még három. És mindennek tetejébe jöttek a vacsorák. A társaság gyarapodtával Joshua York felhozatott egy étkezőasztalt a parancsnoki híd társalgójába, és minden éjjel ott lakmározott valamennyi régi és új ismerősével. A rendes vacsorájukat a szalonban költötték el a többi utassal, ezek az összejövetelek azonban zártkörűek voltak. Bayou Sarában rendezték az elsőt. Abner Marsh egyszer futólag megemlítette Joshua Yorknak, hogy mostanában őt is foglalkoztatja a rendszeres éjféli étkezés gondolata, de nem sikerült meghívatnia magát. Joshua csak mosolygott, és a privát vacsorák folytatódtak, miközben a vendégek száma napról napra nőtt. Végül Marsh engedett a gyötrő kíváncsiságnak, feltűnés nélkül elsétált néhányszor a hídon a társalgó előtt, és lopva besandított az ablakon. Nem sok látnivaló akadt: pár ember, akik közösen esznek-isznak és izgatottan beszélgetnek. A petróleumlámpákat lecsavarták, hogy épp csak pislákoljanak, a függönyöket félig behúzták. Joshua az asztalfőn ült, mellette jobbról Simon, balról Valerie. Mindenki Joshua nyavalyás elixírjét kortyolgatta, amelyből több bontott palack is állt az asztalon. Amikor Marsh először haladt el az ablak mellett, Joshua lelkesen magyarázott a többieknek, akik figyelmesen hallgatták. Valerie úgy bámult rá, mint egy szentképre. A második alkalommal Jean Ardant beszélt Joshuához, aki karját hanyagul az abroszon nyugtatva. Marsh éppen akkor ért az ablakhoz, amikor Valerie rátette kezét a Yorkéra. Joshua fölpillantott, és melegen rámosolygott. Valerie viszonozta a mosolyt. Abner Marsh gyorsan körülnézett Raymond Ortega után, félhangosan valami olyasmit morgott a szakállába, hogy „istenverte eszement cafat”, és visszavonult. Marsh megpróbálta összefüggő mozaikká rendezni a sok apró részletet: a furcsa idegeneket, a rejtélyes jövést-menést, a vacsorákat és mindazt, amit Joshua York mesélt neki a vámpírokról. Nem volt könnyű, és minél többet törte rajta a fejét, annál inkább zavarba jött. A Lázálom könyvtárában semmit nem talált a vámpírokról, Joshua kabinjába pedig nem szándékozott még egyszer betömi. Baton Rouge-ban bement a városba, és fizetett pár rundot egy-két kocsmában, hátha így kideríthet valamit. Ha alkalom kínálkozott, az asztaltársaihoz fordult, és óvatosan a vámpírokra terelte a beszélgetést. Ilyenformán:

120

– Mondják csak, nem hallottak véletlenül ezekről a vámpírfajzatokról, akik állítólag a folyó mentén lődörögnek? Úgy gondolta, ez biztonságosabb, mintha a hajón vetné föl a témát; ott elég lenne egyszer kiejteni ezt a szót, nyomban mindenféle csúf pletyka kerekedne belőle. Néhányan kinevették, vagy furcsa pillantásokat vetettek rá. Egy szabad színesbőrű – szénfekete, tagbaszakadt, törött orrú fickó –, akivel egy rettentő füstös csapszékben ismerkedett meg, fölpattant és elrohant a kérdés hallatán. Marsh megpróbált a nyomába eredni, de csakhamar sípoló tüdővel a verseny feladására kényszerült. Mások igen jól informáltnak bizonyultak vámpírügyekben, csak éppen amit meséltek, annak a leghalványabb köze sem volt a Mississippihez. Mindenesetre Joshua kiselőadása a keresztről, fokhagymáról, földdel tömött koporsókról és egyebekről többszörösen megerősítést nyert, helyenként újabb részletekkel bővítve. Marsh lopva figyelni kezdte Yorkot meg a barátait vacsora közben és esténként a szalonban. A vámpírok, mint értesült róla, nem esznek és nem isznak; Joshua és a többiek viszont – amikor éppen nem York privát nedűjét kortyolgatták – tetemes mennyiségű bort, konyakot és whiskyt fogyasztottak, továbbá nagyon szívesen elbántak egy-egy sült csirkével vagy sertéskotlettel. Joshua mindig viselte az ezüstgyűrűjét, foglalatában a galambszem nagyságú zafírral, és egyikük sem zavartatta magát a hajót díszítő rengeteg ezüsttől. Az ezüst evőeszközöket is tétovázás nélkül használták az étkezéshez, többnyire rendeltetésszerűbben, mint a Lázálom legénysége. És mikor sötétedés után meggyújtották a kristálycsillárokat, a nagyteremben körös-körül felragyogtak a tükrök, s életre kelt bennük az elegánsan öltözött társaság, akik ugyanúgy táncoltak, ittak és kártyáztak, mint az igazi emberek az igazi szalonban. Abner Marsh esténként rendszeresen azon kapta magát, hogy a tükröket lesi. Joshua mindig ott volt, ahol lennie kellett, mosolyogva, nevetve; Valerie-vel a karján libbent tükörről tükörre, politikáról csevegett az egyik utassal, félrehajtott fejjel hallgatta Framm hazug hajóstörténeteit, néhány személyes szót váltott Simonnal vagy Jean Ardant-nal; minden éjszaka ezrével járkáltak a Joshua Yorkok a Lázálom szőnyegekkel borított padozatán, egyik elevenebb és sugárzóbb, mint a másik. És barátainak is mind megvolt a tükörképük. Ezzel igazán be kellett volna érnie, ám Marsh lassú, gyanakvó elméje még mindig nyugtalankodott. Donaldsonville-ig tartott, mire elkészült a tervével, hogyan járhatna a dolog végére. Fogott egy tábori kulacsot, kiballagott a városkába, és nem messze a folyótól, egy pápista templomban megtöltötte szenteltvízzel. Aztán félrevonta a pincérfiút, aki a tiszti asztalnál szolgálta föl a vacsorát, és a markába nyomott ötven centet. – Ma este ebből a vízből töltesz York kapitánynak, megértetted? – utasította. –

121

Meg akarom tréfálni. Vacsora közben a pincérfiú egyre sűrűbben pislogott York felé, hogy mikor tör ki végre harsogó kacagásban. De csalódnia kellett. Joshua úgy nyelte a szenteltvizet, mint kacsa a nokedlit. – Nohát, hogy a nyavalya törje ki! – dörmögte a szakállába Marsh mogorván. – Végre tisztázódott ez az istenverte ügy... Ám balsejtelmei továbbra sem csitultak el teljesen, és Abner Marsh aznap éjjel szokatlanul korán hagyta el a szalont, hogy még egyszer alaposan végiggondolja az egészet. Már vagy két órája üldögélt a parancsnoki hídon, székét hátradöntve, lábát a korlátra rakva, mikor szoknyasuhogás ütötte meg a fülét a lépcső felől. Valerie közeledett, megállt szorosan mellette, és lemosolygott rá. – Jó estét, Marsh kapitány! – mondta. Abner Marsh széke tompa koppanással csapódott a fedélzetdeszkának, ahogy sötét képpel levette lábát a korlátról. – Az utasoknak tilos a hídra lépni – mondta, palástolni próbálva bosszúságát. – Nagyon meleg volt odalenn. Gondoltam, hátha itt hűvösebb van. – Hát, jól gondolta – felelte Marsh bizonytalanul. Nem igazán tudta, hogyan folytassa ezt a beszélgetést. Az igazat megvallva a nők társasága mindig feszélyezte kissé. Nem volt helyük a gőzhajósok életében, így hát sohasem tanult meg bánni velük. A csinos nők még inkább zavarba hozták, és Valerie nyugtalanítóbban hatott rá, mint bármelyik más New Orleans-i szépség. Az asszony csak állt a korlátnál, egyik karcsú karját könnyedén a faragott oszlop köré fonta, és kinézett a folyóra, Donaldsonville felé. – Holnap ugye befutunk New Orleansba? – kérdezte. Marsh fölegyenesedett, mert hirtelen eszébe jutott, hogy nem vall túl nagy udvariasságra, ha tovább üldögél, miközben Valerie itt ácsorog mellette. – Igen, hölgyem – válaszolta. – Alig pár órányira vagyunk tőle, és reggel teljes gőzzel fogok indítani, úgyhogy mire észbe kapna, már ott is leszünk. – Értem. – Valerie hirtelen megfordult. Sápadt, formás arca komoly kifejezést öltött, ahogy merőn ránézett hatalmas, bíborszín szemével. – Joshua azt mondja, maga a Lázálom igazi gazdája. Bizonyos értelemben roppantul tiszteli önt. Hallgat magára. – Társak vagyunk – jelentette ki Marsh. – Ha a társa veszélybe kerülne, segítene neki? Abner Marsh sötéten meredt maga elé; a vámpírhistóriákra gondolt, amiket Joshua mesélt a kabinban, s közben kínzóan tudatában volt, milyen sápadt és

122

gyönyörű Valerie a csillagfényben, milyen kifürkészhetetlenül mély bíborszínű a szeme. – Joshua tudja, hogy számíthat rám, ha bajba kerül – mondta Marsh. – Az férfi, aki nem segít a társának, nem érdemli meg, hogy férfinek nevezzék. – Szavak! – szólt Valerie megvetően, s egyetlen lendületes mozdulattal hátravetette dús, fekete fürtjeit. A szél beléjük kapott, s ahogy tovább beszélt, arcába fújta a kibomló szálakat. – Joshua York nagyszerű férfi, erős férfi. Egy király. Jobb társat érdemel magánál, Marsh kapitány. Abner Marsh érezte, hogy a vér az arcába szökik. – Mi az ördögöt fecseg itten? – fortyant fel. Valerie ravaszkásan elmosolyodott. – Maga betört a kabinjába – mondta. Marshot elöntötte a méreg. – Ezt ő mesélte magának? – fújtatta. – A fenébe a nyavalyással, azt mi már rég elrendeztük egymás között. Amúgy meg magának semmi köze hozzá. – De igen – mondott ellent a nő. – Joshua nagy veszélyben forog. Túl vakmerő, túl könnyelmű. Segítségre van szüksége. Én segíteni akarok neki, de magától, Marsh kapitány, csak nagy szavakra telik. – A leghalványabb sejtelmem sincsen, miről beszél itt maga összevissza, asszony! – jött ki sodrából Marsh. – Milyen segítségre van szüksége Joshuának? Felajánlottam, hogy segítek elintézni azokat az istenverte vám... – Dühöngése köhögőrohamba fulladt. -...istenverte vámügyeket, de hallani se akart róla. Valerie arcáról egyik pillanatról a másikra eltűnt a feszültség, vonásai ellágyultak. – Tényleg segíteni akar neki? – kérdezte halkan. – Hogy a nyavalyába ne, hiszen a társam! – Akkor fordítsa meg a gőzösét, Marsh kapitány! Vigyen el minket innen, vigyen Natchezbe vagy St. Louisba vagy akárhová! Csak New Orleansba ne. Holnap nem szabad kikötnünk New Orleansban. Abner Marsh hangosat horkantott. – És miért nem, az ördögbe is? – kérdezte. Mikor Valerie válasz helyett elfordította a tekintetét, folytatta. – Ez itten egy gőzös, nem egy istenverte ló, amit oda hajkurászok, ahova éppen tetszik. Menetrendünk van, amit be kell tartani, utasaink, akik fizettek a jegyért, rakományunk, amit várnak a megrendelők. Muszáj New Orleansba mennünk. – A homlokát ráncolta. – És mit szólna Joshua? – Joshua reggel aludni fog a kabinjában – felelte Valerie. – Mire felébred, már

123

jó darabon följebb leszünk a folyón. Biztonságban. – Joshua a társam – mondta Marsh. – Az embernek bíznia kell a társában. Igaz, hogy egyszer szaglásztam utána, de soha többé nem fogok ilyet csinálni, se magának, se másnak a kedvéért. És a Lázálmot se fordítom vissza a tudta nélkül. Ha Joshua idejön hozzám, és szól, hogy mégse akar New Orleansba menni, akkor a pokolba is, talán beszélhetünk a dologról. Másként nem. Akarja, hogy megkérdezzem? – Nem! – vágta rá Valerie, túl gyorsan és túl hangosan, mintha hirtelen megijedt volna. – Nagy kedvem lenne mégis szólni neki. – Marsh vállat vont. – Nem árt, ha tud róla, miket tervel maga a háta mögött. Valerie kinyújtotta a kezét, és karon ragadta. – Kérem, ne! – könyörgött. Meglepően erős volt a szorítása. – Nézzen rám, Marsh kapitány! Abner Marsh már éppen odébb akart volna állni, de valami a nő hangjában azt súgta neki, hogy tegye meg, amire kérték. Belenézett a bíborszín szemekbe, aztán csak nézte, nézte, nézte őket. – Látja, nem is olyan szörnyű rám nézni! – mondta Valerie mosolyogva. – Régóta figyelem már magát, kapitány. Alig tudja levenni rólam a szemét, ugye? Marsh torka hirtelen teljesen kiszáradt. – Én... Valerie újra hátravetette a haját, szilaj és kihívó mozdulattal, akár egy korbácsütés; fekete fürtjei csak úgy röpködtek a csillagfényes éjszakában. – Biztosan nem csak gőzösökről szokott álmodozni, Marsh kapitány. Ez a hajó hideg asszony, hitvány szerető. A hús-vér karok forróbban ölelnek a fánál meg a vasnál. – Marsh még sosem hallott nőt így beszélni. Úgy állt ott, mint akit mennykőcsapás ért. – Jöjjön közelebb! – mondta Valerie, és lábujjhegyre ágaskodva magához húzta, míg arcuk csaknem összeért. – Nézzen rám! – parancsolta ismét. Marsh érezte az asszony testének hívogató, meleg lüktetését. A hatalmas szemek végtelenül mély, bíborszín vizű tavakká változtak, hűssé és simogatóvá, akár a selyem, ingerlővé, csábítóvá... – Maga kíván engem, kapitány! – suttogta Valerie. – Nem... – nyögte Marsh. – Ó, dehogynem. Látom a vágyat a szemében. – Nem... – tiltakozott Marsh. – Maga... Joshua... Valerie felkacagott. Könnyed, levegős nevetés volt, érzéki és dallamos.

124

– Ne foglalkozzon most Joshuával! Vegye el, amit kíván. Maga fél, ezért ellenkezik. Nem kell félnie. Abner Marsh egész testében reszketett, és rémülten döbbent rá, hogy a vágytól. Soha életében egyetlen asszonyt sem kívánt még ennyire. Ám valahogy mégis ellenállt a csábításnak, minden erejét összeszedve védekezett, noha Valerie szeme egyre jobban bűvkörébe vonta, és az egész világ megtelt az illatával. – Vigyen a kabinjába! – suttogta a nő. – Ma éjjel a magáé vagyok! – Az enyém? – kérdezte Marsh bután. Csípős veríték csorgott a szemébe, elhomályosítva látását. – Nem... – motyogta. – Nem, ez nem lehet... – De igen, lehet! – búgta a fülébe Valerie. – Lehet; csak meg kell ígérnie. – Megígérni? – ismételte Marsh rekedten. A bíborszín szempár szikrázva csalogatta. – Vigyen el innen minket, vigyen el akárhová, csak minél messzebb New Orleanstól! ígérje meg, és megkaphat engem! Hiszen annyira kíván! Érzem. Abner Marsh lassan fölemelte mindkét kezét, és vállon ragadta az asszonyt. Reszketés rázta. Ajka kiszáradt. Magához akarta szorítani, leteperni az ágyára, olyan erővel ölelni, hogy szinte összeroppantsa. Ehelyett azonban összeszedte minden maradék erejét, elszántságát – és durván ellökte magától. Valerie felsikoltott, megbotlott és féltérdre esett. Marsh pedig, a bíborszín szempár delejes fényétől megszabadulva, belebődült az éjszakába. – Takarodjon! – ordította. – Tűnjön a hídról a fészkes fenébe, miféle nő maga, takarodjon, maga rongy, maga cafat, maga... hordja el magát! Valerie arca újra Marsh felé fordult, ajka hátrahúzódott a fogsoráról. – Jószág... – sziszegte fojtott indulattal. – Nem – mondta Joshua York nyugodtan a háta mögött. Olyan hirtelen bukkant elő az árnyékok közül, mintha maga sötétség öltött volna emberi alakot. Valerie rámeredt, valami furcsa, mély torokhangot hallatott, és lemenekült a lépcsőn. Marsh olyan kifacsartnak érezte magát, hogy alig bírt megállni a lábán. – Az istenverésit... – motyogta. Előhúzta a zsebkendőjét, és letörölte homlokáról a verítéket. Mikor végzett, Joshua ráemelte higgadt, várakozó tekintetét. – Nem tudom, mit látott, Joshua, de nem az történt, amire esetleg gondol. – Pontosan tudom, mi történt, Abner – felelte Joshua. A hangján nem érződött, hogy haragudna. – Szinte egész idő alatt itt voltam. Mikor észrevettem, hogy Valerie nincs a szalonban, a keresésére indultam, és a lépcsőn meghallottam, ahogy beszélgetnek.

125

– Én nem hallottam magát. Joshua elmosolyodott. – Ha a szükség úgy hozza, nagyon csendes tudok lenni, Abner. – Ez a nő... – dadogta Marsh – Ez a nő... felkínálta... a saját... a pokolba, ez egy közönséges... – A szavak nem akartak a nyelvére jönni. – Szóval nem úrinő – fejezte be bágyadtan. – Küldje el, Joshua, őt meg ezt az Ortegát is, mindkettőt! – Nem. – Miért nem, az ördögbe? – kiáltotta Marsh. – Talán nem hallotta, miket beszélt? – Az nem számít – felelte Joshua nyugodtan. – Vagy ha mégis, csak a javára szól. Valerie hatalmasat nőtt most a szememben. Értem tette, Abner. Fontosabb vagyok számára, mint hittem; fontosabb, mint legmerészebb álmaimban remélni mertem volna. Abner Marsh bőszen elkáromkodotta magát. – Semmi értelme annak, amit itt összehord! Joshua szelíden elmosolyodott. – Valószínűleg. Mindenesetre nem a maga dolga, Abner. Bízza rám Valerie-t! Nem fog több gondot okozni. Csak félt. – New Orleanstól – mondta Marsh. – A vámpíroktól. Tud róluk. – Igen. – Biztos benne, hogy bírni fogja egyedül? – kérdezte Marsh. – Ha ki akarja kerülni New Orleanst, most szóljon, az isten verje meg! Valerie szerint... – És maga szerint, Abner? – vágott a szavába York. Marsh nagyon hosszan nézett a szemébe. Aztán vállat vont. – Énszerintem megyünk New Orleansba. – És mindketten fölnevettek. Így esett hát, hogy a Lázálom másnap reggel befutott New Orleansba, a kormánykeréknél a skatulyából kihúzott Dan Albrighttal, a parancsnoki hídon pedig Abner Marshsal, aki a jeles alkalom tiszteletére felöltötte vadonatúj kapitánykabátját és -sapkáját. A nap forrón lángolt az azúrkék égen, arannyal hintve be minden hullámfodrot, a meder egyenetlenségei oly tisztán rajzolódtak ki a vízben, hogy a hajót egy tanonc is elkormányozhatta volna, és remek időt futottak. A New Orleans-i kikötő zsúfolásig telve volt gőzösökkel és a legkülönfélébb vitorlásokkal; a folyami élet tarka nyüzsgésének a kürtök, dudák és harangok zenéje szolgált aláfestésül Marsh a sétabotjára támaszkodott, és az előttük elterülő nagyvárost nézte. Közben a Lázálmot hallgatta, ahogy gőzsípjaival és fedélzeti harangjával köszönti a többi hajót. Folyami évei során

126

gyakran megfordult már New Orleansban, de még sohasem futott be így, saját gőzöse hídján állva, mely a legszebb, legnagyobb és leggyorsabb hajó az egész kikötőben. A teremtés koronájának érezte magát. Mihelyt azonban horgonyt vetettek a rakpartnál, rengeteg munka szakadt a nyakába: átadni a leszállított árut, megbízásokat keresni a St. Louis-i visszaútra, hirdetéseket feladni a helyi lapokban. Marsh úgy döntött, hogy a cégnek itt délen is szüksége lesz egy állandó irodára, s meg is tette a szükséges intézkedéseket: megtekintett néhány szóba jöhető bérleményt, bankszámlát nyitott és elhintette a hírt, hogy ügynököt keres. Este a St. Charles szállóban vacsorázott Karl Frammal és Jonathon Jeffersszel, ám gondolatai minduntalan elkalandoztak az ételről a titokzatos veszélyek felé, melyek annyira megrémítették Valerie-t, és azon tűnődött, mit forgathat a fejében Joshua York. Mikor Marsh visszatért a gőzösre, Joshua a barátaival beszélgetett a híd társalgójában, és semmi sem utalt rá, hogy bármiféle nagy horderejű esemény készülődne, noha Valerie – aki megint York mellett ült – valahogy letörtnek és kedvetlennek hatott. Marsh aludni tért, kiverte a fejéből az egész ügyet, és a rákövetkező napokban alig jutott eszébe. Nappal teljesen lekötötték a Lázálom körüli teendők, éjjel pedig kiadósakat vacsorált a városban, majd a kikötői csapszékekben italozgatva dicsekedett a hajójával. Máskor a Vieux Carréban sétálgatott, hol a gyönyörű kreol nőket csodálva az utcán, hol a házak belső udvarait kútjaikkal, kovácsoltvas rácsaikkal és balkonjaikkal. New Orleans most is ugyanolyan szép és gondozott város, ahogy régi emlékeiben élt, gondolta Marsh eleinte. Később azonban fokozatosan valami ködös nyugtalanság kerítette hatalmába, egyfajta gyanakvás és bizalmatlanság, melynek hatása alatt egészen más szemmel kezdte nézni az ismerős dolgokat. Az időjárás szinte elviselhetetlen volt; napközben fojtogató hőség uralkodott, s a folyami szellők hűsétől távol a levegő fülledtté és párássá vált. A nyitott csatornákból éjjel-nappal orrfacsaró gőzök szálltak fel, vastag, dögletes bűzt árasztva, mely úgy ülte meg a pangó állóvizeket, akár valami ocsmány parfüm aromája. Nem csoda, hogy New Orleanst olyan gyakran látogatja a sárgaláz, gondolta Marsh. A város tele volt szabad színesbőrűekkel, főleg fiatal, csinos lányokkal, mulattokkal meg negyed- és nyolcadvérekkel, akik ugyanolyan elegáns ruhákban jártak, mint a fehér nők. De tele volt rabszolgákkal is. Mindenütt látni lehetett őket, ahogy gazdájuk ügyeit intézve lótnak-futnak; ahogy letörten kuporognak a Common Street-i és Moreau Street-i rabszolgakarámokban; ahogy láncra verve, csapatostul hajtják őket a nagy emberbörzékre; ahogy a csatornanyílásokat tisztítják az utcaszélen. Még a gőzöskikötő sem maradt mentes a rabszolgaság bélyegétől; a nagy oldallapátkerekesek, melyeknek New Orleansban volt az állandó telephelyük, rendszeresen fuvaroztak színesbőrű árut, és Abner Marsh folyton látta jönnimenni őket, ha leballagott a Lázálomhoz. A rabszolgákat általában megbéklyózva szállították, és apatikusan ücsörögtek a rakomány többi tétele között, miközben

127

patakokban szakadt róluk a víz a kazánok rettenetes hőségében. – Nem tetszik ez nekem! – panaszkodott Marsh Jonathon Jef-fersnek. – Koszos fuvar. Előre megmondom, ilyesmi nem lesz a Lázálom fedélzetén! Az én hajómat senki se fogja niggerekkel bebüdösíteni, hallja? Jeffers furcsálkodó pillantást vetett rá az okuláréja fölött. – Hát, kapitány, ha nem szállunk be a rabszolgaüzletbe, akkor lemondhatunk egy nagy csomó pénzről. Maga tisztára úgy beszél, mint egy rabszolgafelszabadító. – Szabadítja őket a fészkes fene! – hárította el a vádat Marsh erélyesen. – De amit mondtam, komolyan gondoltam. Ha valaki magával akar hozni egy-két rabszolgát, inasnak vagy dajkának vagy udvari bolondnak, felőlem jöhetnek. Kapnak tőlem kabinjegyet vagy fedélközit, amelyiket a gazdájuk kifizeti. De rakományként nem fogjuk szállítani őket, valami nyavalyás kufár láncaival összekötegelve! A hetedik New Orleans-i estéjén Abner Marsh már jószerivel betege volt a városnak, alig várta, hogy kifuthassanak. Aznap Joshua York egy köteg folyótérképpel a hóna alatt jelent meg a vacsoraasztalnál. A megérkezésük óta Marsh alig látta partnerét. – Nos, hogy tetszik New Orleans? – kérdezte Marsh, miközben York helyet foglalt. – A város gyönyörű – felelte York olyan furcsa, gondterhelt hangon, hogy Marsh meglepetten pillantott föl rá a zsemléről, amit éppen vajazott. – A Vieux Carrénak csak csodálattal adózhatok. Teljesen más, mint a többi folyóparti város, amit láttunk, szinte európai, és az új negyedben is akad néhány pompás épület. Mindamellett nem tetszik itt nekem. Marsh a homlokát ráncolta. – Miért nem? – Rossz érzéseim vannak, Abner. Ez a város... a hőség, a rikító színek, a szagok, a rabszolgák... ez az egész New Orleans annyira pezseg, annyira eleven; de belül valami kórság rágja, és azt hiszem, már rothadásnak indult. Itt minden olyan sokszínű és látványos, a konyha, a szokások, az építészet; de mögötte... – Megcsóválta fejét. – Az ember elnézi azokat a bűbájos udvarokat, középen a remekbe készült kutakkal. Aztán látja a taligás handlékat az utcán, akik hordóból mérik a folyóvizet, és rájön, hogy a kútvíz ihatatlan. Élvezi a sokféle szószt meg a csípős ételeket; aztán megtudja, hogy azért fűszerezik őket ilyen bőven, mert a hús, amiből készülnek, általában romlott. Bejárja a St. Louis-tőzsdepalotát, álmélkodik a rengeteg márványon meg a csodálatos kupolán, amit úgy építettek, hogy áteressze a fényt a nagyrotundába; aztán közlik vele, hogy a leghírhedtebb rabszolgabörzén van, ahol úgy árverezik az embereket, mint a barmot. Itt még a

128

temető is gyönyörű. Nincsenek egyszerű sírkövek és fakeresztek, csak hatalmas márványmauzóleumok, egyik pompásabb a másiknál, a tetőkön szobrok, a homlokzatokon fennkölt feliratok. De odabent halmokban állnak a bomló tetemek, tele férgekkel és nyüvekkel. Azért kell kőépületekben elhelyezni őket, mert a talaj itt még temetkezésre sem jó, a belvíz elönti a sírgödröket. És a város állandóan a járványveszély árnyékában él. – Nem, Abner – mondta Joshua, és szürke szemébe különös kifejezés költözött, mintha valahová a messzeségbe révedne. – Én mélységesen tisztelem a szépséget; de megesik olykor, hogy ami külsőre szép, az belül valami ocsmány romlottságot rejteget. Minél hamarabb hagyjuk itt ezt a helyet, annál jobban fogom érezni magam. – Kénköves pokol! – helyeselt Abner Marsh indulatosan. – Itt sújtson agyon a ménkű, ha tudom, hogy miért, de ugyanígy érzek én is. Ne aggódjon, nemsokára elfüstölünk innen. Joshua York arca elborult. – Jó – mondta. – Ám előbb még lesz egy utolsó elintéznivalóm. – Félretolta tányérját, és kihajtogatta az asztalon az egyik térképet, amit magával hozott. – Holnap, nem sokkal sötétedés előtt, szeretnék lehajózni a folyón a Lázálommal. – Lehajózni? – visszhangozta Marsh elképedten. – Az ördögbe, innentől lefelé már semmi sincs, ami érdekelhetne minket. Pár ültetvény, rengeteg kajmán, mocsarak és bayouk, aztán meg az Öböl. – Nézze csak! – mondta York. Mutatóujját végighúzta a Mississippi mentén. – Követjük a folyót, körülbelül eddig, itt befordulunk ebbe a bayouba, és fölhajózunk rajta vagy féltucat mérföldre. Nem fog sokáig tartani, ha minden jól megy, másnap estére már vissza is érünk, és fölvehetjük a St. Louisba tartó utasokat. Itt akarok kikötni egy rövid időre – bökött rá egy pontra. Megérkezett Abner Marsh vacsorája – egy hatalmas, gőzölgő csülök mustárral, tormával és lila hagymával –, egyelőre azonban nem törődött vele, hanem előrehajolt, hogy lássa, hová mutat Joshua ujja. – Cipruspart – olvasta le a térképről. – Hát, nem is tudom... Szétnézett a szalonban, amely most, hogy nem voltak utasok a fedélzeten, háromnegyedrészt üresen kongott. Karl Framm, Whitey Blake és Jack Ely a tiszti asztal túlsó végén vacsoráztak. – Mister Framm! – kiáltotta Marsh – Jöjjön csak ide egy percre! – Mikor Framm megjelent, Marsh elmagyarázta neki az útvonalat, amit York mutatott neki. – Föl tud vinni minket ebbe a bayouba? Nem túl nagy a merülésünk? Framm vállat vont. – Egyes bayouk meglehetős szélesek és mélyek, másokban még csónakkal is

129

bajos a járás, nemhogy hajóval. De jó eséllyel meg tudom csinálni. Vannak ott ültetvények és horgonyzóhelyek, és más gőzösök is járnak arrafelé, bár a többségük nem akkora, mint a mi hölgyünk. Lassú utazás lesz, az biztos. Végig mérni kell a mélységet, ügyelni a sekély vízre meg a homokpadokra, és valószínűleg pár faágat is le kell fűrészelnünk, ha nem akarjuk, hogy leborotválják a kéményeinket. – Előrehajolt, hogy egy pillantást vessen a térképre. – Hová lesz a fuvar? Voltam már odalent egyszer-kétszer. – Egy Cipruspart nevű helyre – közölte Marsh Framm tűnődve csücsörítette az ajkát. – Nem lesz annyira vészes. Az a régi Garoux-ültetvény. Annak idején rendszeresen kötöttek ott ki gőzösök, hogy édesburgonyát meg cukornádat szállítsanak New Orleansba. Aztán Garoux meghalt, az egész családjával együtt, és Cipruspartot mindenki elfelejtette. Bár ha jól meggondolom, arról a környékről rebesgetnek pár fura történetet. Miért megyünk oda? – Személyes ügy – felelte Joshua York. – Magának csak az a dolga, hogy odavezesse a hajót, Mister Framm. Holnap kora este indulunk. – Maga a kapitány – mondta Framm. Azzal visszatért a helyére, és folytatta félbehagyott vacsoráját. – Hol az ördögbe késik a tejem? Így nem lehet vacsorázni! – méltatlankodott Abner Marsh. Körbenézett. A pincér, egy vékonydongájú néger kölyök a konyhabejáróban támasztotta az ajtó félfát. – Hozod már, te nyavalyás, vagy azt akarod, hogy éhen haljak? – mennydörgött rá Marsh. A fiú összerezzent ijedtében, és félig ugorva, félig hanyatt esve eltűnt a konyhaajtó mögött. Marsh újra Yorkhoz fordult. – Ez a kiruccanás – köszörülte meg a torkát –, ez is része annak, amiről beszéltünk? – Igen – válaszolta kurtán York. – Veszélyes? – kérdezte Marsh. Joshua York megvonta a vállát. – Nem tetszik ez nekem – mondta Marsh –, ez az egész vámpír-mizéria. – A vámpír szónál suttogássá halkította a hangját. – Türelem, Abner. Nem tart már sokáig. Fölkeresem ezt az ültetvényt, elintézek egy-két dolgot, magammal hozok néhány barátot, és lezárom az ügyet. Végérvényesen. – Akkor hadd menjek magával! – kérte Marsh. – Segítenék elintézni a... a dolgait. Nem azt akarom mondani, hogy nem hiszek magának, de könnyebben meg tudnám emészteni ezt az egészet, ha a saját szememmel láthatnék egy ilyen...

130

tudja, kicsodát. Joshua ránézett. Marsh tekintete egy másodpercre egybekapcsolódott az övével, és látott benne valamit, ami mintha utánakapott és megragadta volna. Hirtelen akarva-akaratlanul el kellett fordítania róla a pillantását. Joshua összehajtogatta a térképét. – Nem hiszem, hogy okos döntés lenne – szólt – de majd gondolkodom rajta. Most pedig elnézését kérem. Sok a dolgom. – Azzal fölállt, és távozott az asztaltól. Marsh elkísérte egy darabon a tekintetével, és azon törte a fejét, mi a fene történt voltaképpen az imént kettejük között. – Istenverte nyavalyás – mormogta végül a szakállába, és figyelmét a tányérján várakozó csülökre fordította. Néhány óra múlva Abner Marshnak látogatói érkeztek. A kabinjában feküdt, aludni próbált. A halk koppanás az ajtón úgy riasztotta fel, mintha mennydörgés lenne, a szíve kalapálni kezdett. Valamilyen oknál fogva hirtelen félelem fogta el. A kabinban koromsötét volt. – Ki az? – kiáltotta. – Az istenverésit! – Csak Toby, kapitány úr – jött a válasz suttogva. Marsh félelme pillanat alatt elpárolgott, s immár ostobaságnak látszott. Toby Lanyard a legjámborabb öreg fickó volt, aki valaha is gőzhajóra tette a lábát, s hozzá egyike a legalázatosabbaknak. – Jövök – szólt ki Marsh, és meggyújtott egy lámpát az ágya mellett, mielőtt felkászálódott volna, hogy ajtót nyisson. Két férfi állt odakint. Toby hatvan körül járt, tar koponyáját keskeny, acélszürke hajcsík futotta körül, arca fekete volt, ráncos és viharvert, akár valami vén, kényelmesre taposott csizma. Egy fiatal négert hozott magával, egy alacsony, köpcös, barna bőrű embert drága öltönyben. A félhomályban belekerült pár másodpercbe, míg Marsh felismerte benne Jebediah Freemant, a borbélyt, akit Louiseville-ben szerződtetett. – Kapitány úr – mondta Toby –, beszédünk volna magával, négyszemközt, ha lehet. Marsh intett, hogy jöjjenek be. – Mi a fene ez, Toby? – kérdezte, miközben becsukta az ajtót. – Minket, mondhassuk úgy is, szószólónak küldtek – közölte a szakács. – Régóta ismer engemet a kapitány úr, tudhassa, hogy nem hazudok magának soha. – Természetesen tudom – felelte Marsh.

131

– És megszökni se szöknék. Maga megajándékozott engemet a szabadsággal, meg minden, csak mert főztem egy jót magának. De páran a többi niggerek közül itten, a fűtők meg a rakodók, azok nem hallgatnak Jebre meg énrám, hiába mondjuk nekik, hogy milyen finom ember maga. Félnek és szökni akarnak. A pincérfiú hallotta ma este a vacsoránál, hogy maguk York kapitány úrral Cipruspartra készülnek, és mostan a niggerek egyébről se beszélnek. – Micsoda? – kérdezte Marsh. – Hisz sose jártak ott, egyikük sem. Mi bajuk azzal a hellyel? – Nekünk semmi – vette át a szót Jeb. – De a többi niggerek közül páran hallottak róla. Mindenféle történetek járják arról a helyről, kapitány úr. Csúnya történetek. Az összes niggerek elszöktek onnan, olyan dolgok történtek ottan. Borzalmas dolgok, kapitány úr, egyszerűen borzalmasak. – Azért jöttünk, hogy megkérjük magát, ne menjen oda, kapitány úr! – mondta Toby. – Tudja jól, hogy én még soha semmit nem kértem magától. – Egy szakács meg egy borbély nekem nem fogja megmondani, hova vihetem a hajómat! – fortyant fel Marsh. Ám aztán Toby arcába nézve .békülékenyebb hangot ütött meg. – Semmi sem fog történni – ígérte –, de ha maguk ketten New Orleansban akarnak maradni, felőlem nyugodtan. Ilyen rövid úton úgysem lesz szükség se szakácsra, se borbélyra. Toby fekete képe hálás mosolyra derült, de csak egy pillanatra. – Viszont a fűtők... – Azokra szükségem van. – Nem fognak a hajón maradni, kapitány úr, higgyen nekem! – Majd meglátjuk. Szerintem ehhez Szőrmók Mike-nak is lesz egy-két szava. Jeb a fejét rázta. – A niggerek biztos nagyon félnek Szőrmók Mike-tól, de még jobban félnek attól a helytől, ahova maga menni akar. Elszökdösnek, erre mérget vehet. Marsh káromkodott. – Átkozott hülyék! – horkantotta. – Hát, fűtők nélkül kifogyunk a gőzből, az hétszentség. De Joshua akarta ezt a kitérőt, nem én. Adjanak pár percet, hogy felöltözzek, fiúk, aztán megyünk York kapitányhoz, és megbeszéljük vele a dolgot. A két színesbőrű sokatmondó pillantást váltott, de nem szóltak semmit. Joshua nem volt egyedül. A parancsnoki kabin ajtajához közeledve Marsh hallotta, ahogy fennhangon, ütemesen beszél. Egy pillanatra habozott, aztán felnyögött, amikor rájött, hogy Joshua egy költeményt szaval. Harsányan, lendületesen. Marsh bedörömbölt botjával az ajtón, mire York abbahagyta a

132

felolvasást, és kiszólt, hogy kerüljenek beljebb. Joshua fesztelenül ült a karosszékében, ölében egy nyitott könyvvel, sápadt, hosszú ujját azon a soron nyugtatva, ahol félbeszakították; mellette az asztalon egy pohár bor, éppen kéznyújtásnyira. A másik fotelben Valerie ült. Fölnézett Marshra, majd gyorsan elfordult; az emlékezetes éjszaka óta, amikor az az afférjuk támadt a hídon, kerülte a kapitányt, és Marshnak nem esett nehezére rá se hederíteni. – Ki vele, Toby! – vakkantotta. Toby ezúttal sokkal fáradságosabban keresgélte a megfelelő szavakat, mint az előbb Marshnál, de nagy nehezen sikerült a végére jutnia. Utána csak állt ott lesütött szemmel, kezében öreg, viharvert kalapját gyűrögetve. Joshua York tekintete bosszúsan szikrázott. – Mitől félnek az emberek? – kérdezte kimért, hideg hangon. – Hogy valami történik velük, uram. – Közölje velük, hogy én megvédem őket. Toby a fejét rázta. – York kapitány úr, én nem akarok udvariatlan lenni, de a niggerek magától is félnek, főleg mostan, hogy oda akar vinni minket. – Azt hiszik, maga is közülük való – vetette közbe Jeb. – Hogy a barátaival le akar csalni minket a többiekhez. Merthogy amazok sose mutatkoznak nappal, és úgy tartják, kapitány úr, hogy maga se. Pont mint ők. Mi persze jobban tudjuk, én meg a Toby, de a többiek... – Akkor közöljék velük, hogy a bayouban dupla bért kapnak – mondta Marsh. Toby nem nézett föl, csak a fejét ingatta. – Nem a pénz miatt csinálják. Szökni akarnak. Abner Marsh elkáromkodta magát. – Joshua, ha se a pénz, se Szőrmók Mike nem bírja jobb belátásra őket, akkor semmisem. Ki kell rúgni az egész bandát, és új fűtőket, rakodókat meg matrózokat fogadni – de az rengeteg idő. Valerie előrehajolt, s kezét Joshua York karjára tette. – Kérlek, Joshua! – mondta halkan. – Hallgass rájuk! Ez intő jel. Nem szabad odamennünk. Vigyél vissza minket St. Louisba! Megígérted, hogy megmutatod nekem St. Louist. – Meg is mutatom – felelte Joshua –, de csak miután bevégeztem a feladatom. – Homlokát ráncolva nézett Tobyra és Jebre. – Szárazföldi úton is eljuthatnék

133

Cipruspartra – mondta. – Bizonyára ez lenne a leggyorsabb és legegyszerűbb megoldás. De ez így nem lesz jó, uraim. Vagy a gőzösömmel megyek oda, vagy sehogy. Vagy én vagyok a kapitány, vagy nem. Nem tűröm, hogy a legénységem gyanakodjon rám. És nem akarom, hogy féljenek tőlem. – Az asztalra lökte a verseskötetet, nem leplezve bosszúságát. – Ártottam én valaha maguknak, Toby? – akarta tudni Joshua. – Bántam rosszul bármelyikükkel? Tettem valami olyat, amivel kiérdemeltem a bizalmatlanságukat? – Nem, uram – válaszolta Toby alig hallhatóan. – Azt mondja, nem. És ennek ellenére cserben akarnak hagyni? – Igen, uram, attól tartok – felelte Toby. Joshua York arca elszánt kifejezést öltött. – És mi lenne, ha bebizonyítanám, hogy nem vagyok az, aminek hisznek? – Pillantása Tobyról Jebre siklott, majd vissza. – Ha látnának nappal, akkor megbíznának bennem? – Ne! – sikkantotta Valerie. Szemlátomást holtra rémült. – Joshua, ezt nem teheted... – Dehogynem – mondta York –, és meg is teszem. Szóval, Toby? A szakács fölemelte a fejét, Joshua szemébe nézett, és lassan bólintott. – Nos, talán... ha látnák, hogy nem... Joshua York hosszan méregette a két színesbőrűt. – Rendben – szólt végül. – Holnap magukkal ebédelek. Terítsenek nekem is. – Kész őrület... – dörmögte Abner Marsh.

134

TIZENHARMADIK FEJEZET A Lázálom fedélzetén New Orleans, 1857. augusztus Joshua a hófehér öltönyét vette föl az ebédhez, Toby pedig a konyhában túltett önmagán. A hír természetesen gyors szárnyakon járt, és a Lázálom legénysége gyakorlatilag teljes létszámban felvonult bámészkodni. A pincérek, mintha skatulyából húzták volna ki őket, fel-alá suhantak ropogósra vasalt, fehér zakójukban, s hatalmas, gőzölgő tálcákon és finom porcelántálakban hordták elő a konyhából Toby remekléseit. Volt itt teknősbékaleves és homársaláta, remeterák és göngyölt borjúszegy, osztrigapástétom és ürüpecsenye, szelenceteknős, serpenyős csirke, töltött paprika és karalábé, marhasült és rántott borjúszeletek, ír krumpli és zöld kukorica és sárgarépa és articsóka és csilis bab, gazdag választék péksüteményekből és borokból, szíverősítők a bárból és friss tej a városból, fűszeres vaj csészében, desszertnek pedig szilvapuding, citromtorta, fagylalt kreol módra és piskóta csokoládéöntettel. Abner Marsh soha életében nem lakmározott még be ilyen kiadósan. – A pokolba – mondta Yorknak –, miért nem ebédel velünk gyakrabban, ilyent ehetnénk mindennap! Joshua azonban alig nyúlt az ételhez. így nappal egészen más embernek tűnt; valahogy összeaszottnak, kevésbé impozánsnak. Bőre betegesen sápadt színben játszott a csillárok fényében, s Marsh krétaszürke árnyalatot vélt észrevenni rajta. York mozdulatai lomhának, időnként darabosnak hatottak, teljesen eltűnt belőlük az a ruganyosság és feszülő erő, ami egyébként jellemezte őket. Ám a legnyilvánvalóbb változás a tekintetében mutatkozott. A széles karimájú, fehér kalap árnyékában – melyet az asztalnál ülve sem tett le – a szeme fáradtnak látszott, végtelenül fáradtnak. A pupillák apró, tűhegynyi pontokká zsugorodtak, körülöttük az írisz haloványra fakult; nyoma sem volt annak az izzó-tüzes kisugárzásnak, amit Marshnak oly gyakran nyílt alkalma megfigyelni. De akárhogy is legyen, Joshua York itt volt, és ez tűnt most a legfontosabbnak. Fényes nappal előjött a kabinjából, átsétált a nyílt fedélzeten, leballagott a lépcsőn, s Isten, a legénység és mindenki más előtt asztalhoz ült, hogy elfogyassza ebédjét. Bármilyen rémmeséket és ijedelmeket is idézett elő az éjszakázásaival, ezek most átkozottul nevetségesnek tűntek, ahogy a napsütés körülragyogta őt elegáns fehér öltönyében. York csaknem az egész étkezés alatt hallgatott, bár a hozzá intézett kérdéseket kurtán és tömören megválaszolta, s egy-egy rövid megjegyzéssel kivette részét az általános társalgásból is. A desszert tálalásakor félretolta tányérját, és fáradtan

135

letette kezéből a kést. – Hívassa ide Tobyt! – mondta. A szakács lisztesen és olajpecsétes kötényben került elő a konyhából. – Nem ízlett az étel, York kapitány? – kérdezte. – Hisz alig evett belőle! – Az étel pompás volt, Toby. Attól tartok, ilyenkor déltájt soha nincs étvágyam. De itt vagyok, és ezzel azt hiszem, bizonyítottam valamit. – Igen, uram – felelte Toby. – Így már aligha lesznek nehézségei. – Nagyszerű – mondta York. Mikor Toby visszatért a konyhába, Marshhoz fordult. – Úgy döntöttem, maradunk még egy napot – mondta. – Csak holnap este futunk ki, nem ma. – Hát persze, hogyne, Joshua – sietett Marsh a válasszal. – Lenne szíves idenyújtani nekem még egy szelet tortát? – York mosolyogva engedelmeskedett. – Ma este jobb lenne, kapitány – vélte Dan Albright, miközben halcsont fogvájójával a fogait tisztogatta. – Vihar lóg a levegőben. – Holnap – szögezte le York. Albright vállat vont. – Toby és Jeb itt maradhatnak. És – folytatta York –, csak annyi embert akarok magammal vinni, ahányan feltétlenül szükségesek a hajó üzemben tartásához. A St. Louis-i utasokat, akik már a fedélzeten vannak, szállásolja el a városban arra a pár napra, míg visszatérünk, Abner! Rakományunk nincs, ezért a rakodók is kaphatnak pár szabadnapot. Csak egy váltás embert viszünk. Megoldható? – Gondolom, igen – felelte Marsh. Végignézett a hosszú asztalon. A tisztek egytől egyig kíváncsian méregették Joshuát. – Akkor hát, viszontlátásra holnap estig – szólt York. – Elnézésüket kérem. Ki kell pihennem magam. – Felállt az asztaltól, és egy pillanatra mintha megingott volna. Marsh gyorsan talpon termett, de York leintette. – Minden rendben – mondta. – Most visszavonulok a kabinomba. Gondoskodjon róla, hogy ne zavarjanak, míg készen nem állunk az indulásra! – Nem jön le este vacsorázni? – érdeklődött Marsh. – Nem – felelte York. Pillantása körbevándorolt a szalonban. – Azt hiszem, az éjszaka minden szempontból jobban tetszik nekem – állapította meg. – Lord Byronnak igaza volt. A nappal túl vakító. – Mi? – kérdezte Marsh. – Nem emlékszik? – mondta York. – A vers, amit a New Albany-i dokkban szavaltam magának. Csodálatosan illik a Lázálomra. Ahogy itt jár-kél, szép, miként...

136

– ...a csillagtüzes éjszaka – folytatta Jeffers, és megigazította pápaszemét. Abner Marsh döbbenten meredt rá. Jeffers valóságos ördög volt a sakkban és a könyvelésben, sőt színházba is járt – de verset szavalni. Marsh még sohasem hallotta. – Maga ismeri Byront? – kiáltott fel Joshua őszinte örömmel. Egy kurta pillanatra csaknem ismét régi önmagának látszott. – Hogyne – bólintott Jeffers, s fél szemöldökét magasba vonva nézett Yorkra. – Kapitány, csak nem arra céloz ezzel, hogy a mi napjaink itt a Lázálom fedélzetén színtiszta földi jóságban telnek? – Elmosolyodott. – Hát, Szőrmók Mikre-ra és Mister Frammra ez biztos az újdonság erejével fog hatni! Szőrmók Mike harsány hahotában tört ki, Framm pedig kézzel-lábbal tiltakozni kezdett. – Hé, hé, kérem szépen, várjunk egy pillanatra: három feleség még nem jelenti azt, hogy ne lennék jó ember! Hiszen szinte mindhárman tűzbe tennék a kezüket értem! – Mi a fészkes fenéről locsognak itten? – ragadta magához a szót Abner Marsh. A legtöbb tiszt, a legénységről nem is beszélve, ugyanolyan értetlen képet vágott, mint ő. Joshua futó mosollyal válaszolt. – Mister Jeffers csak a Byron-vers záróstrófájára utalt – mondta. És idézte: S mi ajkán s homlokán lebeg, az a pír, az az eleven, s az a derű a szeretet munkáját zengi édesen: földi jóságot és szivet, melyben tiszta a szerelem.1 – Szóval mi ilyen bűntelenek lennénk, kapitány? – kérdezte Jeffers. – Senki sem bűnös velejéig – felelte Joshua York. – Ez a vers a szívemből szól, Mister Jeffers. Az éjszaka csodálatos, s bennem él a remény, hogy sötét pompájában nyugalmat és méltóságot lelhetünk. Túl sokan félnek ok nélkül a sötétségtől. – Meglehet – mondta Jeffers. – De néha érdemes félni tőle.

1 Szabó Lőrinc fordítása 137

– Nem – válaszolta Joshua York, és távozott, kurtán-furcsán félbeszakítva a Jeffersszel vívott szópárbajt. Amint visszavonult, a többiek is kezdtek elszállingózni az asztaltól, hogy a dolguk után nézzenek; csak Jonathon Jeffers maradt a helyén, s gondolataiba merülve, mit sem látó szemekkel bámulta az üres szalont. Marsh visszaült, hogy befejezze tortáját. – Mister Jeffers – mondta –, én már nem tudom, mik történnek ezen az istenverte folyón. Nyavalyás versek! Mi haszna egyáltalán az ilyen együgyű locsogásnak? Ha ez a Byron valami fontosat akart mondani, miért nem rukkolt ki vele egyenesen, egyszerűen, hogy mindenki értse? Erre válaszoljon nekem! Jeffers ránézett, és pislogott egyet. – Bocsánat, kapitány – mentegetőzött. – Csak eltűnődtem valamin. Mit mondott? Marsh a szájába lapátolta az utolsó falat tortát, leöblítette egy kiadós korty kávéval, aztán megismételte kérdését. – Tudja, kapitány – felelte Jeffers elgyötört mosollyal –, a költészetnek az a lényege, hogy szép. Hogy gyönyörködtet. A szavak egybesimulásával, a ritmusukkal, a képekkel, amiket fölidéznek bennünk. Ha elszavalnak egy jó verset, öröm hallgatni. A rímek, a szavak zenéje miatt, ahogy összecsengenek. – Belekortyolt a kávéjába. – Nehéz elmagyarázni, ha valaki nem érzi magától. Kicsit úgy vagyok a költészettel, mint a gőzösökkel. – Én még nem találkoztam olyan verssel, ami szebb lett volna egy gőzhajónál – mondta Marsh nyersen. Jeffers elvigyorodott. – Kapitány, miért festettek szivárványt a Sarki Fény kerékdobjára? Tulajdonképpen semmi szükség rá. A lapátok nélküle is forognának. Miért olyan cifra a kormányosfülkénk, meg sok más hajóé is, miért díszítjük bordázattal, faragásokkal és veretekkel? Miért van megrakva minden folyami gőzös, amelyik rászolgál erre az névre, szőnyegekkel és olajfestményekkel és domborművekkel és nemesfa bútorokkal? Miért hasonlít a kémények csúcsa virágsziromra? A füst ugyanolyan simán kijönne rajtuk, ha egyszerűek és dísztelenek lennének. Marsh böfögött, és sötéten meredt a fedélzetmesterére. – Építhetnénk sokkal egyszerűbb és dísztelenebb gőzösöket is – fejezte be Jeffers –, de így, ahogy most kinéznek, az embereknek nagyobb öröme telik a látványukban és a rajtuk való utazásban. Ugyanez a helyzet a költészettel, kapitány. A költő nyilván egyenesen és keresetlenül is ki tudná fejezni a mondanivalóját, de ha rímbe és verslábba szedi, sokkal megkapóbban cseng. – Na igen, az meglehet – vélte Marsh kétkedőn. – Fogadok, hogy találok olyan verset, ami magának is tetszeni fog – mondta

138

Jeffers. – Byron ugyanis írt egy ilyet. A címe Sénakherib pusztulása. – Micsoda? – Nem micsoda, kicsoda – javította ki Jeffers. – Egy háborús vers, kapitány. Csodálatos ritmusa van. Olyan elevenen lüktet, mint a Buffalói jányok. – Felállt, és lesimította a kabátját. – Jöjjön, megmutatom! Marsh felhörpintette kávéja maradékát, fölegyenesedett, és követte Jonathon Jefferst hátra, a Lázálom könyvtárába. Megkönnyebbülten telepedett le az egyik nagy, párnázott karosszékbe, miközben a fedélzetmester a körös-körül a mennyezetig nyúló könyvespolcokon keresgélt. – Megvan – mondta végül Jeffers, s előhúzott egy középnagyságú könyvet. – Tudtam, hogy lennie kell valahol egy Byron-kötetünknek. Átlapozta – néhol még fel sem voltak vágva az oldalak, ezeket finoman szétválasztotta a körmével –, míg meg nem találta, amit keresett; ekkor kihúzta magát, és felolvasta a Sénakherib pusztulását. A versnek tényleg egész sajátos ritmusa volt, ezt Marshnak el kellett ismernie, különösen Jeffers előadásában. De a Buffalói jányokra cseppet sem hasonlított. Mindazonáltal valamiért tetszett neki. – Nem rossz – dicsérte őszintén, mikor Jeffers befejezte szavalatát. – De a végét, azt kihagyhatta volna. Ezek a nyavalyás biblialengetők a végén szinte mindig a drágalátos úristenükre lyukadnak ki. Jeffers fölnevetett. – Lord Byron nem volt biblialengető, erről biztosíthatom – mondta. – Sőt, igen laza erkölcsű ember hírében állt. – Tekintetébe újra tűnődő kifejezés költözött, és ismét lapozgatni kezdett. – Most mit keres? – Azt a költeményt, amit az asztalnál próbáltam felidézni – válaszolta Jeffers. – Byron írt egy verset az éjszakáról is. Eléggé ellentmond a... de tessék, itt is van! – Átfutotta az oldalt, és bólintott. – Hallgassa csak meg, kapitány! A címe Sötétség. – Azzal hozzáfogott. Álmot láttam, s nem álom volt csupán. Kihunyt a fényes nap, s a csillagok az örök térben vaksin tébolyogtak, út-vesztve, fénytelen s a megfagyott föld feketén ingott a holdtalan űrben.

139

Reggel jött, ment, jött – s nem hozott napot, s az emberek feledtek szenvedélyt a puszta rettenetben, és szivük önző fényt kérő imává fagyott...1 Ahogy olvasta, a fedélzetmester hangja üres, hátborzongató árnyalatot öltött; a vers pedig folytatódott, egyre tovább és tovább, hosszabbra nyúlt az összes többinél. Marsh hamar elvesztette a szavak fonalát, ám ennek ellenére hatással voltak rá, baljós-hideg fuvallatot loptak a könyvtár légkörébe. Mondatszilánkok és sortöredékek kísértettek a lelkében lebegve; a költemény komor, hiábavaló imákról szólt, kétségbeesésről, őrületről és roppant halotti máglyákról, háborúról és éhínségről és emberekről, akik vadállat módjára viselkednek. ...minden falatot véren vettek, s mogorván félreült ki-ki koncával; szeretet kihalt, egy gondolat maradt csak: a halál, a gyors, dicstelen. Az éhség kínjai belekbe martak, halt az ember, és csontja, husa temetetlen feküdt. Vézna a véznát emésztette el... És Jeffers tovább olvasott, sorról sorra, míg a végére ért: ...hajók matróztalan korhadtak el, árbocuk szálanként hullt, s elmerülve az örvénytelen fenéken pihent. Meghalt a hullám, meg az árapály, a hold, úrnője, rég megsemmisült már. A pállott légben elhervadt a szél,

1 Tótfalusi István fordítása 140

felhő sem járt – rájuk már nem szorult a Sötétség: ő lett az Univerzum! Becsukta a könyvet. – Lázálom – mondta Marsh. – Ez a fickó hagymázas volt. Jonathon Jeffers tompán elmosolyodott. – Nem panaszkodhat, kapitány: itt nem hozakodik elő a végén az úristennel... – Felsóhajtott. – Azt hiszem, Byronnak kicsit tudathasadásos viszonya volt az éjszakához. Mindenesetre ebben a versben kevés szó esik földi jóságról és tisztaságról. Kíváncsi vagyok, hogy York kapitány ismeri-e. – Hát persze, hogy ismeri – mondta Marsh, és talpra tornázta magát a fotelből. – Kérem azt a könyvet! – nyújtotta ki a kezét. Jeffers átadta neki. – Csak nem támadt föl az érdeklődése a költészet iránt, kapitány? – Ne törődjön maga azzal! – felelte Marsh, a könyvet a zsebébe csúsztatva. – Nincs valami dolga az irodájában? – Hogyne volna – mondta Jeffers, és elbúcsúzott. Abner Marsh még vagy három-négy percig álldogált a könyvtárban, és igen furcsán érezte magát; a vers megrendítő hatást gyakorolt rá. Talán mégis van valami ebben a költészkedésben, gondolta. Elhatározta, hogy szabad idejében elolvassa a könyvet, és megpróbálja önerejéből kihámozni az értelmét. Ám akadt még néhány más elintéznivalója, s ezeké a délután legnagyobb részében lefoglalták, egészen kora estig. Közben megfeledkezett a zsebében lapuló könyvről. Karl Framm a városba készült, hogy a St. Charlesban vacsorázzon, és Marsh úgy döntött, vele tart. Éjfélre járt már, mire visszatértek a Lázálomra. Amikor levetkőzött a kabinjában, Marshnak megint a kezébe akadt a könyv. Óvatosan letette az asztalára, hálóinget húzott, és kényelembe helyezte magát egy kis olvasgatáshoz a gyertyafénynél. Éjszaka, a táncoló árnyékok között, a szűk hajókabin magányában a Sötétség még baljóslatúbban hatott, bár a papírra nyomtatott szavak nélkülözték azt a jeges, fenyegető kisugárzást, amellyel Jeffers szavalata telítette őket. Ennek ellenére nyugtalanítóan hatottak rá. Tovább lapozott, és elolvasta a Sénakherib pusztulását, az Ahogy itt jár-kélt és még néhány más verset, ám gondolatai folyton visszatértek a Sötétséghez. A fülledt éjszakai hőség dacára Abner Marsh karja lúdbőrözött. A könyv nyitólapját Lord Byron arcképe díszítette. Marsh szemügyre vette. Jóképű férfi volt, sötét és érzéki, akár egy kreol; rögtön látszott, miért keresték a

141

nők a kegyeit, noha állítólag nyomorék volt. És persze nemesúr. Ott állt a portréja alatt: GEORGE GORDON, LORD BYRON 1788-1824 Abner Marsh hosszan és behatóan tanulmányozta Byron arcát, s azon kapta magát, hogy irigyli a külsejéért. A szépség sosem volt olyasmi, amit a saját bőrén tapasztalhatott volna meg; talán azért is álmodozott annyit csillogó-villogó, pompázatos gőzhajókról, mert ő maga reménytelenül rútnak született. Rengő hasával, bibircsókjaival, laposra vert orrával Marshnak nem kellett sokat emésztenie magát a szoknyaügyek miatt. Fiatalabb korában, mikor még tutajokon és uszályokon járta a folyót, és később, mikor már gőzösökön dolgozott, Marsh rendszeresen látogatott néhány házat Natchez-under-the-Hillben és New Orleansban, ahol tisztes áron egész éjszakás szórakozás várta a hajósembereket. Aztán, mikor a Láz és Vidéke Fuvartársaság fölvirágzott, akadt pár asszony Galenában, Dubuque-ben és St. Paulban, akik hozzámentek volna, ha megkéri a kezüket; derék, állhatatos, szigorú arcú özvegyek, akik nem kergettek már délibábokat, s értékelni tudtak egy magafajta erős, egészséges férfiembert, kivált ennyi gőzössel. De miután híre ment a szerencsétlenségének, hamar elpárolgott az érdeklődésük; azonkívül egyikük sem volt olyasféle nő, amilyenre vágyott. Ha Abner Marsh engedélyezte magának, hogy gondolatai ilyen irányba kalandozzanak – ami elég ritkán fordult elő –, akkor sötét szemekről és kávébarna bőrről ábrándozott, New Orleans-i kreol szépségekről, akik karcsúak, kecsesek és büszkék, akárcsak a gőzösei. Marsh utálkozva horkantott, és elfújta a gyertyát. Aludni próbált, ám álmai zavarosak és nyomasztóak voltak; elméje legsötétebb bugyraiban halk, hátborzongató hangok sustorogtak. ...reggel jött, ment, jött – s nem hozott napot... ...ki-ki koncával; szeretet kihalt... ...az emberek feledtek szenvedélyt a puszta rettenetben... ...minden falatot véren vettek...

142

...lenyűgöző ember... Abner Marsh hirtelen felült az ágyában, szálegyenesen és teljesen éberen, s szíve nekivadult zakatolását hallgatta. – Az isten verje meg! – mormolta. Keresett egy gyufát, meggyújtotta a gyertyát az ágya melletti asztalkán, és felütötte a verseskötetet azon az oldalon, ahol Byron arcképe volt. – Az isten verje meg! – nyögött fel újra. Marsh sietve felöltözött. Nagyon szeretett volna valami csúf, vad társaságot tudni maga mellett, Szőrmók Mike-ot és fekete ólmosbotját vagy Jonathon Jefferst és sétapálcába rejtett tőrét. Ám ez a kettejük ügye volt, az övé meg Joshuáé, és ő szavát adta neki, hogy senkinek sem fog beszélni róla. Egy kis vizet fröcskölt az arcába, felmarkolta hikoribotját, és kilépett a fedélzetre. Bárcsak lenne lelkész a hajón, gondolta közben, vagy legalább egy nyavalyás kereszt. A verseskötet a zsebében lapult. Valamivel odébb egy másik gőzös épp a kazánjait fűtötte fel, a berakodás utolsó fázisában; Marsh hallotta is a munkások lassú, mélabús énekét, ahogy fölfelé hordták a bálákat a közlekedőpallón. Joshua kabinajtaja előtt Abner Marsh kopogásra emelte botját; aztán habozott, hirtelen kétség szállta meg. Joshua szigorúan meghagyta, hogy ne zavarják. Bizonyára szörnyen felbosszantja majd, amit Marsh mondani akar neki. Az egész színtiszta ostobaság, csak rosszat álmodott a vers miatt, vagy a bőséges ebéd feküdte meg a gyomrát. És mégis, mégis... Még mindig így állt ott, homlokát ráncolva, gondolataiba merülten, botját a magasba emelve, amikor a kabinajtó nesztelenül kitárult. Odabenn olyan sötét volt, mint egy tehén gyomrában. A hold és csillagok halovány derengésbe vonták az ajtókeretet, ám azon túl fülledt, bársonyos sötétség honolt. Az ajtótól pár lépésnyire bizonytalan árnyalak állt. Két meztelen lábszár rajzolódott ki a sápadt holdfényben; fölöttük épp csak hogy ki lehetett venni egy karcsú férfitest elmosódott körvonalait. – Jöjjön be, Abner! – hallatszott a sötétből. Joshua hangja rekedt suttogás volt. Abner Marsh mozgásba lendült, és átlépte a küszöböt. Az árnyék megmozdult, és az ajtó hirtelen becsukódott. Marsh hallotta a kulcs fordulását a zárban. Vaksötét volt. Az orráig se látott. Egy erős kéz karon ragadta és beljebb rántotta. Aztán hátralökték, s egy pillanatra félelem fogta el, míg meg nem érezte maga alatt a fotel kárpitját. Mozgás neszezett a sötétben. Marsh vakon bámult körbe, a szemét meresztve próbált látni valamit.

143

– Nem kopogtam – szaladt ki a száján. – Nem – érkezett Joshua válasza. – Hallottam, hogy jön. És egyébként is vártam már magát, Abner. – Tudta, hogy eljön – szólalt meg egy másik hang, egészen más irányból. Női hang, selymes és keserű. Valerie. – Maga! – fakadt ki Marsh döbbenten. Erre nem számított. Dühös volt, zavart és bizonytalan, és Valerie jelenléte tovább nehezítette a dolgát. – Mit keres maga itt? – fortyant föl Marsh. – Ezt én is kérdezhetném magától – válaszolta a selymes női hang. – Azért vagyok itt, mert Joshuának szüksége van rám, Marsh kapitány. Hogy segítsek neki. És ez több annál, amit maga tett érte, hiába kérkedett olyan nagy szavakkal. Maga meg az emberei, az örökös gyanakvásukkal, a képmutatásukkal, a sok babonás... – Elég, Valerie! – vágott a szavába Joshua. – Abner, nem tudom, miért jött ide ma éjjel, de biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb fel fog bukkanni. Valószínűleg jobban jártam volna, ha egy fajankóval társulok, aki gondolkodás nélkül teljesíti minden parancsomat. Maga túl ravasz, Abner, és ezzel nemcsak önmagát sodorja veszélybe, hanem engem is. Tudtam, hogy csak idő kérdése, és átlát a mesén, amit Natchezben adtam elő magának. Észrevettem, hogy szemmel tart minket. A kisded próbái sem kerülték el a figyelmemet. – Érdes, elgyötört kacajt hallatott. – Még hogy szenteltvíz, nahát! – A fenébe... szóval rájött? – kérdezte Marsh. – Igen. – Az az átkozott pincérkölyök. – Nincs oka haragudni rá, Abner. Nem ő árulta el, bár feltűnt, hogy vacsora közben végig engem bámul. – Joshua nevetése hamisan csengett, ijesztően görcsösen. – Nem, maga a víz volt gyanús. Pár nappal a beszélgetésünk után hirtelen egy pohár friss, tiszta víz jelenik meg előttem az asztalon – ez ne ütött volna szöget a fejembe? Mióta a folyón vagyunk, csupa kosz az ivóvizünk, tele van üledékkel. Veteményest ültethetnék a sok sárba, amit St. Louis óta a poharam alján hagytam. – Száraz, gúnyos, csettintő hangot adott ki. – Vagy megtölthetném vele a koporsómat. Ezt a megjegyzést Abner Marsh eleresztette a füle mellett. – Fölkavarni és a vízzel együtt meginni! – mondta. – Ez csinál magából igazi folyami embert. – Szünetet tartott. – Vagy talán igazi embert – tette hozzá. – Aha – mondta Joshua –, ezek szerint lassan kezdünk a tárgyra térni. – Elhallgatott, s a kabin légköre egyre fojtóbbá vált a néma sötétségben. Mikor újra megszólalt, hangja zordan, jéghidegen csengett. – Hozott keresztet, Abner?

144

Esetleg facöveket? – Ezt hoztam – mondta Marsh. Előhúzta a verseskötetet, és elhajította arrafelé, ahol Joshuát sejtette. Gyors mozdulatot hallott, egy éles csattanást, mintha a pörgő könyvet kiragadnák a levegőből. Lapok zizegtek. – Byron – állapította meg Joshua zavartan. A kabin olyan alaposan el volt sötétítve, hogy Abner Marsh a tulajdon ujjait sem tudta volna kivenni, ha az orra előtt kalimpál velük. Joshua azonban nemcsak ahhoz látott eleget, hogy elkapja a repülő könyvet, hanem ahhoz is, hogy beleolvasson. Marsh érezte, hogy a hőség ellenére a hideg futkározik a hátán. – Miért Byron? – kérdezte Joshua. – Nem értem. Valami újabb próbára számítottam, keresztkérdésekre, egy feszületre... de Byronra nem. – Joshua – mondta Marsh –, hány éves maga? Csend. – Elég jól meg tudom becsülni az emberek életkorát – folytatta Marsh. – Maga nem könnyű eset, a fehér hajával, meg minden. Mégis, a külseje alapján – az arca, a keze – harmincnak gondolnám, legfeljebb harmincötnek. Abban a könyvben az áll, hogy Byron harminchárom éve halt meg. És maga azt mondta, hogy ismerte. Joshua felsóhajtott. – Igen. – A hangja letörtnek tűnt. – Ostoba hiba. A gőzös látványa annyira lenyűgözött, hogy megfeledkeztem magamról. Utólag úgy véltem, jelentéktelen botlás volt. Maga semmit sem tudott Byronról. Biztosra vettem, hogy egyik fülén be, a másikon ki. – Nem vagyok túl gyors, az igaz. De feledékeny se. – Marsh olyan erővel ragadta meg a botját, mintha a markában feszülő fából új biztonságot meríthetne, és előrehajolt. – Joshua, szeretnék komolyan elbeszélgetni magával. Küldje ki a nőt! Valerie jéghidegen fölkacagott a sötétben. Most közelebbről jött a hangja, pedig Marsh nem hallotta, hogy elmozdult volna. – Pimasz bolond! – mondta. – Valerie marad, Abner – szólt Joshua nyersen. – A teljes bizalmamat élvezi, nincsenek titkaim előtte. Ő ugyanolyan, mint én. Marsh megborzongott, és hirtelen rettentően egyedül érezte magát. – Mint maga – visszhangozta nehézkesen. – Remek. Hát akkor, mi maga? – ÍTÉLJE meg maga! – felelte Joshua.

145

Gyufaszál sercent s lobbant fel hirtelen a koromsötét kabinban. – Édes jó istenem! – szakadt ki Marshból. Az ujjnyi lángocska éles fénybe vonta Joshua vonásait. Ajka feldagadt és lemezekre repedezett. Homlokát és arcát pörkös, elfeketedett bőr borította, oly szorosan rásimulva, hogy tisztán kirajzolódtak alatta a koponya körvonalai. Álla alatt és a gyufát tartó kezén tüszősen feszülő vízhólyagok dudorodtak. Szürke szeme vizenyősen nedvezve meredt elő beesett, cserepes gödréből. Joshua York zordan elmosolyodott, és Marsh hallotta, ahogy a megperzselt szövetek ropogva felszakadnak. Az arcán egy frissen nyílt hasítékból zavaros, tejszerű váladék szivárgott. Egy bőrdarab levált, a helyén rózsaszínben virított a nyers hús. Aztán a gyufaszál kialudt, és visszatért az áldott sötétség. – Maga a társának nevezte őt, kapitány – mondta Valerie vádlón. – Segít neki, bizonygatta. Ez hát a segítség, amit maguktól kapott, magától meg a legénységétől, a gyanakvásukkal meg a fenyegetőzéseikkel! Bele is pusztulhatott volna. Ő a fakó király, maguk pedig senkik, és mégis ezt művelte önmagával, hogy elnyerje a semmit érő hűségüket. Elégedett, Marsh kapitány? Úgy tűnik, nem; különben miért jött volna ide? – Mi a pokol történt magával? – kérdezte Marsh, ügyet sem vetve a nőre. – Nem egészen két órát tartózkodtam a maguk perzselő napsütésében – válaszolta Joshua, és Marsh most már értette, miért suttog ilyen rekedten és fájdalmasan. – Tudatában voltam a kockázatnak. Máskor is csináltam már ilyet, ha a körülmények szükségessé tették. Négy órába valószínűleg belehaltam volna, hatba egészen bizonyosan. De két óra, vagy még annyi sem, javarészt szórt fényben, nem közvetlenül a szabad ég alatt... nos, ismerem a képességeim határait. Az égési sérülések súlyosabbnak néznek ki, mint amilyenek valójában. A fájdalom elviselhető. És hamarosan túl leszek az egészen. Holnap ilyenkor senki sem fogja észrevenni rajtam, hogy valami történt velem. A gyógyulás folyamata már megkezdődött. A hólyagok kifakadnak, az elhalt bőr lehámlik. Maga is látta. Abner Marsh lehunyta szemét, aztán kinyitotta. Semmi különbség. A sötétség így is, úgy is változatlan maradt, akárcsak a gyufaláng halványkék szellemképe és Joshua szétroncsolt arcának borzalmas látványa, amint ott lebeg káprázó szeme előtt. – Szóval a szenteltvíz meg a tükör hatástalan – gondolkodott fennhangon. – Attól nem zavartatják magukat. Nappal viszont valóban nem mutatkozhatnak, vagyis hát csak nagy nehezen. Amiket mesélt nekem, Joshua – a nyavalyás vámpírjairól. Léteznek. De maga hazudott. Joshua, maga hazudott nekem! Maga nem vámpírvadász, hanem közülük való. Maga meg a barátnője meg az összes többiek. Maguk egytől egyig mind istenverte vámpírok! Marsh görcsösen maga elé tartotta sétabotját, mint valami haszontalan

146

hikorikardot, olyan dolgok ellen, amiket még csak nem is lát. Torka kiszáradt és kisebesedett. Hallotta, hogy Valerie gyöngyöző hangon fölnevet és közelebb lép. – Halkabban, Abner – mondta Joshua nyugodtan –, és kíméljen meg a felháborodásától! Igen, hazudtam magának. Már az első találkozónkon figyelmeztettem, hogy ha túl sokat faggatózik, hazudni fogok. Maga kényszerített rá. Csak az a kár, hogy nem csináltam elég jól. – A társam – mondta Abner Marsh dühöngve. – A pokolba, el se tudom hinni! A társam egy gyilkos, sőt még annál is rosszabb. Mivel töltötte maga azokat az éjszakákat? Magányos embereket támadott meg, kiitta a vérüket, feltépte a torkukat? És aztán egyszerűen odébbállt – igen, uram, most már mindent értek. Minden éjjel másik város, így semmi baja nem eshet, mire az emberek a parton rájönnek, hogy mit művelt, magának már rég bottal üthetik a nyomát. És nem egyszerűen gyalog portyázgat, nem, egy pompás luxushajón, nagystílűen, külön kabinnal és mindennel, ami vele jár. Nem csoda, hogy annyira vágyott egy saját gőzösre, York kapitány úr. Az úristen rogyassza magára az eget! – Fogja be a száját! – rivallt rá York olyan hangon, hogy Marsh-nak torkán akadt a szó, a foga összekoccant. – És eressze le azt a botot, mielőtt kárt tesz vele valamiben! Azt mondtam, tegye le! – Marsh a szőnyegre ejtette sétabotját. – Jól van – dicsérte meg Joshua. – Ugyanolyan, mint az összes többi, Joshua – mondta Valerie. – Nem érti. Nem érez mást irántad, csak félelmet és gyűlöletet. Nem hagyhatjuk futni. – Talán igazad van – felelte Joshua vonakodva. – Azt hittem, ő valahogy különleges, de valószínűleg tévedtem. Nos, Abner? Ügyeljen, mit mond. Úgy beszéljen, mintha az élete függne minden egyes szavától! Abner Marsh azonban túl dühös volt hozzá, hogy tiszta fővel gondolkodjon. Félelme elpárolgott, helyét bőszen tomboló harag vette át: hazudtak neki, tudtán kívül bevonták a játékukba, kiosztották rá a tohonya, bamba melák szerepét. Senki nem bánhat így Abner Marshsal, senki, akár emberi lény, akár nem. York meggyalázta, rútul megbecstelenítette a szíve hölgyét; úszó lidércnyomást csinált az ő Lázálmából. – Régóta járom ezt a folyót – mondta Marsh –, úgyhogy ne is próbáljon rám ijeszteni! Amikor az első gőzösömön dolgoztam, az egyik barátomat a szemem láttára belezték ki egy St. Joe-i kocsmában. Elkaptam a fickót, aki csinálta, elvettem tőle a kést, és kitörtem a nyakát. Ott voltam a Csorba Fejsze-szorosban, meg lent a fészkes Kansasben, szóval nem fogok berezelni egy istenverte vérszopótól! Engem akar? Jöjjön csak! Kétszer akkora vagyok, mint maga, és még össze is van égve, mint aki odakozmált. Letekerem a nyavalyás fejét! Már rég meg kellett volna tennem, akkor kevesebb emberélet száradna a lelkén. Csend. Aztán – bármilyen döbbenetes – Joshua York hosszan, harsányan felkacagott.

147

– Ó, Abner – mondta, miután derültsége elcsitult –, maga vérbeli gőzhajós! Felerészt álmodozó, felerészt hencegő, és mindent összevetve sült bolond. Itt ül teljesen vakon, és tisztában van vele, hogy annál a kevéske fénynél, ami beszűrődik a redőnyön, a függönyökön meg az ajtó alatt, én mindent tökéletesen látok magunk körül. Itt ül kövéren és lomhán, és átkokat szór a fejemre, pedig jól ismeri az én erőmet és gyorsaságomat. Voltaképpen azt is tudnia kellene, hogy milyen nesztelenül mozgok. – Kurta szünet, egy halk nyikordulás, és York hangja hirtelen a kabin túloldalán szólalt meg. – Például így. – Ismét csend. – És így. – A háta mögül. – És így. – Megint onnan beszélt, ahol elkezdte a bemutatót; Marsh, aki a fejét kapkodva próbálta követni a hangját, kissé szédült. – Megölhetném száz apró érintéssel; alig érezné őket, mialatt elvérzik. Odaosonhatnék magához és kitéphetném a torkát, mielőtt egyáltalán észrevenné, hogy elhallgattam. És mégis, mindennek ellenére maga itt kuporog, rossz irányba bámul, előreszegezi a szakállát, dicsekszik és fenyegetőzik. – Joshua felsóhajtott. – Maga bátor ember, Abner Marsh. Az ítélőképessége pocsék, de a bátorságára nem lehet panasz. – Ha meg akar ölni, ne untasson tovább, essünk túl rajta! – mondta Marsh. – Én készen állok. Meglehet, hogy a Napfogyatkozást sohasem fogom legyőzni, de ezenkívül szinte mindent megcsináltam az életben, amire vágytam. És szívesebben vagyok hulla egy cifra New Orleans-i kriptában, mint kapitány egy nyavalyás vámpírbanda gőzösén. – Egyszer megkérdeztem magától, hogy babonás ember-e – mondta Joshua. – Maga tagadta. Most mégis úgy beszél a vámpírokról, mint valami bárgyú félnótás, akinek válogatott ostobaságokkal tömték tele a fejét. – Miket hord itt össze? Hisz maga mesélte, hogy... – Igen, igen. Földdel teli koporsók; lélektelen szörnyek, akik nem vetnek tükörképet; élőholtak, akik képtelenek átkelni a folyóvízen; gonosz alakváltók, akik át tudnak változni farkassá, denevérré és ködfoszlánnyá, de meghőkölnek egy gerezd fokhagymától. Maga túl okos ember, Abner, hogy elhiggye ezeket a badarságokat. Tegye félre egy pillanatra a mérgét meg a félelmét, és gondolkodjon! Ez lehűtötte Abner Marsh indulatát. A gunyoros hang, amit Joshua használt, elég nevetséges fényben tüntette föl az egészet. Lehet, hogy Yorkot csúnyán összeégette a nap, ám ez nem változtatott azon, hogy megitta a szenteltvizet, ezüst ékszereket viselt, és ugyanúgy látszott a tükörben, mint mindenki más. – Ezzel most azt akarja mondani, hogy maga akkor mégse vámpír, vagy mifene? – kérdezte Marsh kissé tanácstalanul. – Vámpírok egyáltalán nincsenek – magyarázta Joshua türelmesen. – Ugyanúgy a képzelet szülöttei, mint azok a folyami históriák, amiket Karl Framm olyan lebilincselően tud előadni. A Drennan Whyte kincse. A Raccourcifantomgőzös. A kötelességtudó kormányos, aki holta után is jelentkezik a

148

váltásnál, hogy átvegye a szolgálatot. Ezek mesék, Abner. Szórakoztató történetek, amiket felnőtt ember soha nem vesz komolyan. – Azért egyik-másikban van némi igazság – tiltakozott Marsh erőtlenül. – Én például sok kormányost ismerek, akik esküsznek rá, hogy a Raccourci-ágban hajózva látták a fantomgőzös fényeit, sőt azt is hallották, ahogy a mélységmérő meg a kapitány szidja egymást. A Drennan Whyte-vól annyit, hogy én ugye nem hiszek az átkokban, de az a hajó pontosan úgy süllyedt el, ahogy Mister Framm meséli, és akik megpróbálták kiemelni, hát azok is mind a folyófenéken végezték. Ami pedig a szellemkormányost illeti, őt személyesen ismertem. Alvajáró volt, az bizony, és álmában kormányozta a gőzöst. Csak ahogy elterjedt a folyóvidéken, kicsit kicifrázták a történetét. – Ezzel roppant lényeges pontra tapintott rá, Abner. Ha ragaszkodik a szóhoz, akkor a vámpírokról is elmondhatjuk, hogy igen, léteznek. De a mi történetünket is jócskán kicifrázták. Ahogy teltek az évek, a maga alvajárójából a ki tudja, hányadik előadás után kísértet lett. Próbálja meg elképzelni, miket fognak mesélni róla egy évszázad múlva! – Ha maga nem vámpír, akkor micsoda? – Nem tudok olyan szót, ami tömören és egyértelműen kifejezné, mi vagyok én – felelte Joshua. – Angolul talán hívhatna vámpírnak, boszorkánynak, varázslónak, vérfarkasnak, mágusnak vagy démonnak. Más nyelvek más kifejezéseket használnak: nosferatu, odorote, upir, ghoul, loup-garou. Csupa olyan név, amit a maga népe talált ki azokra a balsors sújtotta teremtésekre, akik közé tartozom. Én nem szeretem őket. Egyik sem illik rám. Mégsem tudok mással szolgálni helyettük. Nekünk nincs önelnevezésünk. – És a saját nyelvükön... – mondta Marsh. – Nyelvünk sincs. Az emberek nyelvét beszéljük, az emberek társadalmában élünk. Mindig is így csináltuk. Nem vagyunk emberek, de vámpírok sem. Mi... egy másik faj vagyunk. Ha meg kell neveznünk magunkat, többnyire egy olyan kifejezést használunk, ami a maguk nyelvéből való, de mi titkos jelentéssel ruháztuk fel. Mi vagyunk az Éjszaka Népe, a Vér Népe. Vagy egyszerűen a Nép. – És mi? – akarta tudni Marsh. – Ha maguk a Nép, akkor kik vagyunk mi? Joshua York egy pillanatra tétovázott, és Valerie ragadta magához a szót. – A Nappal Népe – mondta gyorsan. – Nem – szólt Joshua. – Így csak én hívom magukat, meg néhányan a barátaim közül. A népem általában nem ezt a kifejezést használja. Valerie, a hazugságok ideje lejárt. Mondd meg Abnernek az igazat! – Nem fog tetszeni neki – figyelmeztette a nő. – Joshua, a kockázat... – Tisztában vagyok a kockázattal – szakította félbe Joshua. – Mondd meg

149

neki, Valerie! Néhány pillanatig ólmos csend uralkodott. Aztán Valerie megszólalt, olyan halkan, hogy alig lehetett hallani. – A jószágok. így hívjuk magukat, kapitány. A Csorda. Abner Marsh komoran meredt maga elé, kérges markát ökölbe szorította. – Abner – szólt Joshua –, az igazságot akarta tudni. Az utóbbi időben sokat gondolkodtam magán. Natchez után attól tartottam, meg kell rendeznem egy balesetet. Nem vállalhatjuk a lelepleződés kockázatát, és maga komoly veszélybe sodorhat minket. Simon és Katherine már régóta győzködnek, hogy tegyem el láb alól. Új társaim közül azok, akiket a bizalmamba fogadtam, mint Valerie és Jean Ardant, szintén ezt javasolták. Én mégsem hajlottam a szavukra, noha kétségkívül sokkal nagyobb biztonságban lennénk, ha maga nem élne. Torkig vagyok a halállal, a félelemmel, az örökös, ősi gyanakvással, ami a kettőnk fajtáját elválasztja. Inkább azon tűnődtem, nem próbálhatnánk-e meg együttműködni, de kétségek gyötörtek, hogy bízhatok-e magában. Egészen addig a donaldsonville-i éjszakáig, mikor Valerie rá akarta bírni, hogy fordítsa vissza a Lázálmot. Kevés embert ismerek, aki ellen tudott volna állni neki. Maga erősebbnek bizonyult, mint hittem volna, és messzemenően lojálisabbnak. Ekkor hoztam meg a döntésemet. Abner Marsh életben marad, és ha újra megkeres a kérdéseivel, elmondom neki az igazságot, a teljes igazságot, jót és rosszat egyaránt. Hajlandó meghallgatni? – Van más választásom? – kérdezett vissza Marsh. – Nincs – vallotta be York. Valerie felsóhajtott. – Joshua, könyörgök, gondold meg még egyszer! Ő is közülük való, bármennyire kedveled. Nem fogja megérteni. Egy szép napon majd ránk törik az ajtót a kihegyezett karókkal; tudod, hogy így lesz. – Remélem, nem – mondta Joshua. Aztán Marshhoz fordulva folytatta. – Valerie fél, Abner. Amire most készülök, az valami egészen új dolog, és az első lépések az új ösvényen mindig veszélyesek. Hallgasson végig, és ne ítéljen el, akkor talán valódi társak lehetünk. Ezt az igazságot még soha nem mondtam el senkinek a maguk népéből... – Vagyis a csordából – mordult föl Marsh. – Hát, én se diskuráltam még ilyesmiről egy vámpírral, úgyhogy kvittek vagyunk. Fogjon hozzá! A hű barom hallgatja.

150

151

TIZENNEGYEDIK FEJEZET Régmúlt setét időkről Akkor hát figyeljen, Abner – de előbb vésse jól agyába a feltételeimet! Nem óhajtok közbeszólásokat. Nem óhajtok felháborodott kirohanásokat, ítéleteket és kérdéseket. Legalábbis amíg be nem fejeztem a történetem. Amit most elmondok magának, abból sok mindent szörnyűnek és borzalmasnak fog találni, erre figyelmeztetem; de ha nyugodtan végighallgat elejétől végéig, talán megérti majd. Maga gyilkosnak, vámpírnak nevezett, és bizonyos értelemben az is vagyok. De maga is ölt embert, az előbb vallotta be. Nyilván úgy véli, hogy amit tett, az adott körülmények között igazolható volt. Nos, ezzel én is így vagyok. A körülmények, ha nem is mentesítenek a bűneim alól, de legalábbis enyhítik a súlyukat. Hallgasson meg mindent, amit mesélek, mielőtt elátkozna a fajtámmal együtt. Hadd kezdjem önmagammal, a saját életemmel, aztán elmondom a többit is, szép sorjában, ahogy kiderítettem. Maga a koromat kérdezte. Fiatal vagyok, Abner; népem mércéje szerint még alig nőttem ki a kamaszéveimből. 1785-ben születtem Franciaországban, Provence-ban. Anyámat nem ismertem, ennek az okára majd később térek ki. Apám nemesember volt, ami alatt azt kell érteni, hogy mikor beilleszkedett a francia társadalomba, felruházta magát egy jó csengésű címmel. Több nemzedék óta élt Franciaországban, ezért nagy tekintélynek örvendett, noha mindig hangsúlyozta, hogy Kelet-Európából származik. Jómódú volt, némi földbirtokkal is rendelkezett. Hosszú életére 1760 körül egy ügyes csellel adott magyarázatot, mikor is megrendezte a halálát, majd ismét megjelent a színen, mint saját felnőtt fia és jog szerinti örököse. Láthatja tehát, hogy hetvenkét éves vagyok, és valóban volt szerencsém megismerkedni Lord Byronnal. Erre azonban csak később került sor. Apám a mi fajtánkba tartozott. Ketten a szolgáink közül hasonlóképpen; ezek inkább társak voltak, mint hagyományos értelemben vett szolgák. Engem a három fajtámbéli felnőtt oktatott nyelvekre, illemszabályokra, a világ titkaira... és a köteles elővigyázatra. Nappal aludtam, csak éjszaka jártam ki, és úgy tanultam meg óvakodni a virradattól, mint a maguk gyermekei a tűztől, ha egyszer megégette őket. Én más vagyok, mint a többi ember, magyarázták nekem; uruk és gazdájuk, felsőbbrendű lény, nincs semmi közös vonás bennünk. Erről a különbségről azonban nem beszélhetek, mert félelmet ébresztenék a jószágokban, és elpusztítanának. Úgy kell tennem, mintha különc szeszélyből választottam volna az éjszakai életmódot, egyszerűen csak azért, mert így van ínyemre. Megismertettek a katolikus vallás külsőségeivel, melyeket szigorúan betartottam, még Krisztus testét is magamhoz vettem a családi kápolnánkban rendezett éjféli

152

miséken. Sőt, alkalmanként... de ezt inkább hagyjuk! Nem szabad elfelejtenie, Abner, hogy gyermek voltam. Idővel bizonyára sokkal többet tanulhattam volna, s talán megértem azt is, milyen sötét felleg vet árnyékot az életünkre. Akkor alighanem egészen más személy lett volna belőlem; de nem így alakult. Az 1789. évben a forradalom lángjai fenekestül felforgatták az életemet. A terror alatt letartóztattak minket. Bármennyire óvatos volt apám, végül a magánkápolna meg a sok tükör dacára gyanút keltett az éjszakázásával, a remetei magányával, a rejtélyes eredetű vagyonával. A szolgáink – mármint az igaziak – följelentették, mint boszorkánymestert, sátánimádót és de Sade márki követőjét. Ráadásul arisztokratának vallotta magát; mind közül ez számított a legszörnyűbb bűnének. Két társának, akikben a külvilág csupán bizalmi személyzetet látott, sikerült elmenekülnie, apámat és engem azonban bebörtönöztek. Bármilyen fiatal voltam még akkoriban, a cella, ahová bezártak minket, máig elevenen él az emlékezetemben. Hideg volt és nyirkos, csupa durva kő, meg egy hatalmas, nehéz vasajtó, amit olyan alaposan beágyaztak és elreteszeltek, hogy még apám erejével is dacolni bírt. A cella vizelettől bűzlött, és mi pokróc nélkül aludtunk a padlóra szórt koszos szalmán. Egyetlen ablak nyílt belőle, magasan a fejünk fölött, az is inkább csak keskeny hasíték a legalább tíz láb vastag falban. Nagyon kicsi volt, és a túlsó végén rács zárta le. Gyakorlatilag a föld alatt raboskodtunk, azt hiszem, valamiféle pincében. Igen kevés fény szűrődött le hozzánk, ám a mi szempontunkból persze ennek megvoltak az előnyei. Mikor magunkra maradtunk, apám elmagyarázta, mit kell tennem. Ő közelébe sem juthatott a külső ablaknyílásnak, egyszerűen nem fért el a szűk aknában; én viszont igen, hiszen még kicsi voltam – de ahhoz már elég erős, hogy leszaggassam a rácsokat. Rám parancsolt, hogy meneküljek, és tanácsokkal látott el. Öltözzek rongyokba és kerüljem a feltűnést. Nappal bújjak el, éjszaka lopjak ennivalót. Soha senkinek ne áruljam el, hogy másmilyen vagyok. Szerezzek egy keresztet, és hordjam mindig a nyakamban. A felét sem értettem annak, amit mondott, és később sokat el is felejtettem belőle, de megígértem, hogy engedelmeskedem. Azt javasolta, hagyjam el Franciaországot, és keressem meg a szolgáinkat, akiknek sikerült elmenekülniük. Ne akarjak bosszút állni érte, intett. Előbb-utóbb úgyis meglesz az elégtételem, mert ezek az emberek mind meg fognak halni, én pedig túlélem őket. Aztán mondott valamit, ami örökre megmaradt az emlékezetemben. – Nem tehetnek róla. Ezt a nemzetet megszállta a vörös szomj, amit csak a vér csillapíthat. Mindnyájunk átka ez. Megkérdeztem tőle, mi az a vörös szomj. – Időben megtudod majd – válaszolta. – A tévedés kizárt. Azzal felszólított az indulásra.

153

Átpréseltem magam a keskeny aknán az ablaknyílásig. A vén rácsot teljesen szétmarta a rozsda. Ennyire hozzáférhetetlen helyen lévén, senki sem fáradt vele, hogy kicserélje. Porrá omlott a kezemben. Apámat sosem láttam viszont, később azonban, mikor Napóleon után restaurálták a Bourbon-házat, kutatni kezdtem utána. Eltűnésem megpecsételte a sorsát. Bebizonyosodott róla, hogy nemcsak nemesúr, hanem varázsló is. A feje egy provence-i nyaktiló alatt hullott le. Holttestét elégették, ahogy egy boszorkánymesternek kijár. Abban az időben azonban még sejtelmem sem volt minderről. Megszöktem a börtönből, elhagytam a környéket, és Párizsba mentem, ahol a zűrzavaros állapotok miatt akkoriban könnyen elboldogultam. Nappal pincékben rejtőztem; minél sötétebbek voltak, annál jobb. Éjszakánként előosontam ennivalót lopni. Főleg húst. A zöldséget meg a gyümölcsöt nem igazán szerettem. Ügyes tolvaj vált belőlem. Fürge voltam, nesztelen és rettentő erős. A körmeim napról napra élesebbek és keményebbek lettek. Szükség esetén át tudtam kaparni velük a deszkafalat. Senkinek sem szúrtam szemet, senki nem zaklatott kérdésekkel. Franciául művelt, választékos modorban beszéltem, angolul egész tűrhetően, és németül is valamelyest. Párizsban a tolvajnyelvet is elsajátítottam. Kutattam eltűnt szolgáink után – rajtuk kívül senki mást nem ismertem a népünkből –, de nem találtam semmi nyomot, amin elindulhattam volna, s fáradozásaim eredménytelenek maradtak. Így hát a maga népében nőttem föl. A Nappal Népében, a Csordában. Jóeszű gyerek voltam, mindent tüzetesen megfigyeltem. Hamarosan rájöttem, hogy bármennyire is hasonlítok külsőleg az emberekhez, alapvetően egészen más vagyok. Méghozzá különb – a tanítóim nem túloztak. Gyorsabb, erősebb és – ezt már akkoriban biztosra vettem – hosszabb életű. A napfény volt az egyetlen gyöngém. Féltő gonddal őriztem titkomat. Párizsi életem azonban közönséges volt, züllött és unalmas. Többre vágytam. Az ennivalón kívül pénzt is kezdtem lopni. Kerestem valakit, aki megtanított olvasni, és attól fogva, ahányszor csak alkalmam nyílt rá, könyveket loptam. Párszor hajszál híján elcsíptek, de mindig el tudtam tűnni idejében. Az árnyékban jószerivel láthatatlanná váltam, villámsebesen másztam meg a falakat, és olyan halkan mozogtam, mint egy macska. Üldözőim néha valószínűleg azt hitték, köddé foszlottam. Nekik legalábbis olybá tűnhetett. Mikor kitörtek a napóleoni háborúk, nagyon vigyáztam rá, nehogy besorozzanak, mert tudtam, hogy a hadseregben kénytelen lennék kitenni magamat a napfény rombolásának. Ám a hadjáratra induló csapatoknak a nyomába szegődtem. Így kóboroltam be egész Európát, és sok öldöklést láttam, sok gyújtogatást. Ahol a császár megfordult, ott engem is gazdag zsákmány várt. 1805-ben Ausztriában megláttam a nagy lehetőségemet. Éjszaka az országúton

154

találkoztam egy gazdag bécsi kereskedővel, aki a francia hadak elől menekült. Az összes vagyona nála volt, veretlen aranyban és ezüstben, fantasztikusan nagy összeg. Követtem a fogadóba, ahol éjszakára megszállt, és mikor biztosra vettem, hogy már alszik, betörtem hozzá megcsinálni a szerencsémet. Csakhogy nem aludt. A háború óvatossá tette. Fölfegyverkezve várt. Előhúzott egy pisztolyt a takarója alól, és lelőtt. Elöntött a sokk és a fájdalom. A becsapódás ereje hanyatt döntött. Haslövés ért, iszonyúan véreztem. Ám aztán a vérözön hirtelen elapadt, a fájdalom alábbhagyott. Felálltam. Borzalmas látványt nyújthattam a sápadt arcommal, tetőtől talpig vérmocskosan. Különös, soha nem tapasztalt érzés fogott el. A hold besütött az ablakon, a kereskedő felordított, és mielőtt tudatára ébredtem volna, mit csinálok, már rá is vetettem magam. El akartam hallgattatni, a kezemet a szájára tapasztani, de... valami átvette fölöttem az irányítást. Az ujjaim megérintették őt – a körmeim nagyon kemények, és borotvaélesek. Felhasítottam a torkát. A tulajdon vérébe fulladt bele. Csak álltam ott reszketve, és néztem, ahogy a sűrű, fekete vér lüktetve ömlik belőle, ahogy a teste vonaglik az ágyon a fakó holdfényben. Haldoklott. Láttam már embereket meghalni, Párizsban meg a háborúban. Ez azonban más volt. Ezt én öltem meg. Valami iszonyú szenvedély horgadt föl bennem, és egyszerre csak elragadott... a vágy. A lopott könyvekben sokat olvastam a vágyról; a kéjről és a hús gyönyöreiről, amelyek az embereken uralkodnak. Korábban sohasem éreztem ilyesmit. Láttam meztelen nőket, meztelen férfiakat, egyesülő párokat, és egyik látvány sem izgatott fel. Ostobaságnak tartottam az egészet, amit a könyvek a féktelen szenvedélyről, a vágy emésztő tüzéről összehordtak. Ám most hirtelen megértettem. A bőven patakzó vér, ez a gazdag, kövér ember, akit puszta kézzel gyilkoltam meg, a furcsa hangok, amiket haldoklás közben hallatott, a lábai görcsös dobolása az ágyon... Mintha mindez jeladás lett volna, mely valami mélyen szunnyadó, ragadozó vadállatot ébresztett föl bennem. A vér elborította a kezemet. Olyan sötét volt, olyan forró! Gőzölgött, ahogy a kereskedő torkából kifröcskölt. Lehajoltam, és belekóstoltam. Az íze megőrjített, elvette az eszem. A torkába temettem az arcomat, belemartam a fogammal, téptem, marcangoltam, hörögve szürcsöltem belőle a vért. Rándult még egyet, és megszűnt vonaglani. Lakmároztam. Aztán kicsapódott az ajtó, és emberek álltak a küszöbön, késekkel és puskákkal. Riadtan néztem föl rájuk. Alighanem holtra rémítettem őket. Mire megmozdulhattak volna, kivetettem magam az ablakon, és eltűntem az éjszakában. Épp csak annyi lélekjelenlétem maradt, hogy ugrás közben fölmarkoljam a kereskedő pénzesövét. Csak a vagyona töredékét hordta benne, de nekem az is elég volt. Akkor éjjel még hosszan és sokáig rohantam, s a rákövetkező napot egy elhagyott, leégett parasztház pincéjében töltöttem. Húszéves voltam. Az Éjszaka Népének számítása szerint még gyermek;

155

gyermek, aki ím, felnőttkorba lépett. Mikor este felocsúdtam a pincében, alvadt vérrel borítva, kezemben a pénzesövvel, eszembe jutottak apám szavai. Megtudtam hát végre, mi az a vörös szomj. Amit – így mondta – csak vér csillapíthat. Torkig laktam. Erősebbnek és egészségesebbnek éreztem magam, mint valaha. Mégis a rosszullét kerülgetett, és rázott a hideglelés. Tudja, én a maga népében nevelkedtem, és úgy gondolkoztam, ahogy maguk. Nem voltam sem vadállat, sem szörnyeteg. Ott és akkor úgy döntöttem, alapvetően változtatni fogok az életmódomon, nehogy még egyszer ilyen borzalom történhessen velem. Megtisztálkodtam, és ruhát loptam magamnak, a legjobbat, amit csak a környéken találtam. Nyugat felé vettem az irányt, és eltávolodtam a hadszíntértől. Aztán északnak fordultam. Napközben szobát vettem ki az útbaeső fogadókban, éjszakánként pedig bérelt kocsival utaztam városról városra. Végül a háborús bonyodalmak közepette sikerült átkelnem Angliába. Nevet változtattam, és elhatároztam, hogy mostantól úriemberként élek tovább. Pénzem van rá, gondoltam; a többibe meg hamar beletanulok. Utazásaim körülbelül egy hónapig tartottak. A harmadik londoni éjszakámon furcsa émelygés fogott el. Soha életemben nem voltam beteg. A következő éjjel még rosszabbnak bizonyult. Másnap végre rádöbbentem, mi történik velem. Hatalmába kerített a vörös szomj. Őrjöngtem és üvöltöttem. Fejedelmi lakomát rendeltem, egy hatalmas, vastag, véres bélszínt, hátha csillapítani tudja a vágyamat. Megettem, és minden erőmmel igyekeztem nyugalmat kényszeríteni magamra. Hiába. Egy óra múlva már kint kóboroltam az utcákon. Meghúzódtam egy sikátorban, és vártam. Egy fiatalasszony jött arra először. Lényemnek egy része csodálta szépségét; ez az énem lángolt, mintha tűz hevítené. A másik énem egyszerűen farkaséhes volt. Mohóságomban szinte letéptem a fejét, de legalább gyorsan túlestem rajta. Utána sírtam. Hónapokig a legmélyebb kétségbeesésben éltem. A könyveimből tudni véltem, mi vagyok. Olvasás közben megjegyeztem a szavakat, és kitörölhetetlenül bevésődtek az emlékezetembe. Húsz évig felsőbbrendű lénynek hittem magam, és most rá kellett ébrednem, hogy természetellenes fajzat vagyok, lélektelen szörny, dühöngő fenevad. Nem tudtam eldönteni, hogy vámpír vagyok-e, vagy vérfarkas, és ez zavarba hozott. Sem apám, sem én nem voltunk képesek alakot váltani, ám a vörös szomj olyan havi rendszerességgel jelentkezett nálam, amely mintha a hold járásához igazodott volna – bár a tetőfoka nem mindig esett pontosan egybe a holdtöltével. Értesüléseim szerint ez a vérfarkasokat jellemezte. Akkoriban elég széleskörű kutatásokat folytattam ebben a témában, rengeteget olvastam, és megpróbáltam megérteni önmagamat. Akárcsak a mondai vérfarkas, én is gyakran felszakítottam áldozataim torkát, s a húsukból is ettem egy keveset, különösen ha nagyon gyötört a szomj. A szomjtól mentesen teljesen mindennapi embernek látszottam, ami szintén illett a vérfarkasokról szóló legendákba. Másrészt viszont semmi bajom nem volt sem az ezüsttel, sem a nadragulyával, nem változtattam az alakomat, és szőrzetem se nőtt. A vámpírokhoz hasonlóan én is csak éjszaka

156

tevékenykedhettem, és úgy éreztem, inkább a vért kívánom, mint a húst. Csakhogy ágyban aludtam, nem koporsóban, folyóvizeken pedig számtalanszor keltem át minden nehézség nélkül. Egészen biztosan nem voltam halott, és egyáltalán nem zavartak a vallásos szimbólumok. Egyszer kísérletképpen magammal vittem az egyik áldozatom tetemét, és izgatottan figyeltem, nem támad-e föl vámpírként vagy vérfarkasként. Hulla maradt. Egy idő után bűzleni kezdett, és eltemettem. Bizonyára el tudja képzelni a borzadályomat. Nem voltam ember, de meseszörny sem. Arra a következtetésre jutottam, hogy a könyveimnek semmi hasznát nem veszem. Teljesen magamra vagyok utalva. A vörös szomj hónapról hónapra elragadott. Bódulatos éjszakák voltak, Abner, iszonyú diadalmámorral teljesek. Ölés közben úgy lobogott bennem az élet, mint soha máskor. De utána mindig jött a kijózanodás ideje, mikor az irtózattól öklendezve gyötört a tudat, hogy mivé fajzottam. A fiatalokat, az ártatlanokat, a szépeket gyilkoltam, őket legkivált, mindenki más előtt. Egyfajta belső ragyogás áradt belőlük, mely úgy fölszította a szomjamat, ahogy az öreg, beteg emberek sohasem. És tiszta fővel ugyanazokhoz a tulajdonságokhoz vonzódtam leginkább, amiket tombolásomban vérbe fojtani vágytam. Kétségbeesetten igyekeztem megváltoztatni magam. Akaraterőm, mely máskülönben szilárd volt, nyomban semmivé foszlott, ha megszállt a vörös szomj. Reménykedve fordultam a valláshoz. Mikor megéreztem a fenyegető láz első előjeleit, bemenekültem egy templomba, és minden bűnömet meggyóntam a papnak, aki vad dörömbölésemre ajtót nyitott. Egy szavamat se hitte, de hajlandó volt együtt imádkozni velem. Keresztet akasztottam a nyakamba, letérdeltem az oltár elé, és imádkoztam, rekedten és zihálva és folyamatosan, körülöttem gyertyák és szentképek. Biztonságban vagyok, hajtogattam, Isten házában, az Ő szolgájával az oldalamon. Három óra múlva rávetettem magam, és ízekre téptem a templom kellős közepén. Jókora felzúdulás lett belőle, mikor másnap rátaláltak a holttestére. Aztán megpróbálkoztam a tudományos logikával. Ha a vallás nem nyújt menedéket, akkor bármilyen gonosz erő munkál bennem, nem lehet természetfölötti eredetű. Emberek helyett állatokat öltem. Embervért loptam egy orvosi rendelőből. Ravatalozókba törtem be, ha megtudtam, hogy másnap friss halottat temetnek. Mindez valamelyest enyhített a szomjamon, de nem szüntette meg. A legjobb módszernek az bizonyult, ha levágtam egy eleven állatot, és azon melegen kiszürcsöltem a vérét. Látja, az élet az, ami számít, legalább annyira, mint maga a vér. Közben nem feledkeztem meg az elővigyázatosságról sem. Több ízben körbeutaztam Angliát, nehogy feltűnővé váljon az eltűnések és a halálesetek halmozódása. Ha csak tehettem, eltemettem a holttesteket. És végül mind többet használtam a vadászathoz az eszem. Pénzre volt szükségem, ezért mindig tehetős

157

zsákmányt választottam. Gazdag lettem, aztán még gazdagabb. A pénz pénzt fíadzik, s miután szert tettem egy takarosabb összegre, egyre több hullott az ölembe, tisztán és törvényesen. Időközben egészen folyékonyan megtanultam angolul. Újra megváltoztattam a nevem, jómódú vidéki úriemberré léptettem elő magam, vettem egy magányos udvarházat a skóciai lápvidéken, ahol nem sok feltűnést keltettem a különcködésemmel, és felfogadtam néhány megbízható alkalmazottat. Havonta egyszer üzleti útra indultam, mindig éjszaka. Egyetlen áldozatom sem lakott a környéken. A személyzet semmiről nem tudott. Végül aztán támadt egy ötletem, amiről azt hittem, meg fogja oldani a gondjaimat. Volt a szolgáim között egy fiatal, csinos lány, akivel egyre bizalmasabb viszonyba kerültem. Úgy tűnt, kedvel, és nemcsak mint munkaadóját. Viszonoztam a vonzalmát. Őszinte volt, barátságos, és elég okos, bár kissé műveletlen. Kezdtem barátnőmnek tekinteni, aki kiutat kínálhat nekem a helyzetemből. Gyakran elgondolkodtam a lehetőségen, hogy láncra verem vagy valahogy bezárom magam, míg a vörös szomj elmúlik, de sohasem tudtam igazán működőképes tervet kidolgozni. Ha a kulcsot valami hozzáférhető helyen rejtem el, akkor nem habozok majd elővenni és fölhasználni, ha eluralkodik rajtam a vörös szomj. Ha viszont eldobom vagy megsemmisítem, hogy szabadulok meg utána a béklyóktól? Nem, szükségem volt egy másik személy segítségére – csakhogy még mindig, ennyi év távlatából is fülembe csengett apám figyelmeztetése, hogy soha ne osszam meg a titkomat senki kívülállóval. Elhatároztam, hogy ezúttal kockázatot vállalok. Elbocsátottam az összes többi alkalmazottamat, elküldtem őket, és nem vettem föl senkit helyettük. Aztán új szobát építtettem az udvarházamhoz: egy kicsiny, ablaktalan helyiséget, vastag kőfalakkal és ugyanolyan masszív vasajtóval, mint a börtöncelláé volt, ahol apámmal raboskodtunk. Kívülről három hatalmas vasretesz zárta le. Innen még én sem jutok ki, gondoltam. Mikor a szoba elkészült, hívattam csinos kis cselédemet, és kiadtam neki az utasításaimat. Annyira azért nem bíztam benne, hogy a teljes igazságot eláruljam. Attól féltem, Abner, hogy ha megtudja, ki vagyok én valójában, nyomban megszökik vagy feljelent, és akkor végérvényesen kicsúszik a kezemből a megoldás, a birtokommal, a vagyonommal és az egész életemmel együtt, melyet oly fáradságos munkával építettem föl magamnak. Így hát azt mondtam neki, hogy egy ritka betegségben szenvedek, és minden hónapban rövid lefolyású rohamaim vannak; az epilepsziásoknál figyeltem meg néha hasonlókat. Amíg a rohamok tartanak, vissza fogok vonulni a különleges szobámba, neki pedig az lesz a feladata, hogy zárjon be, és ne engedjen ki három teljes napig. Viszek magammal élelmiszert és vizet, továbbá néhány élő tyúkot, hogy valamelyest csillapítsam a szomjamat. Döbbenten és aggódva hallgatott végig, szemlátomást igen zavartan, végül azonban vállalta a dolgot. Azt hiszem, a maga módján szeretett engem, és bármit megtett volna értem. Így hát beköltöztem a szobába, ő pedig elreteszelte az ajtót a hátam mögött.

158

És jött a szomj. Rettenetes volt. Az ablaktalan szobában halálos biztonsággal érzékeltem a nappalok és éjszakák váltakozását. Nappal aludtam – mint mindig –, az éjszakák azonban lidércnyomássá váltak. Mindjárt az első napon legyilkoltam az összes tyúkot, és minden csepp vért kiszívtam belőlük. Őrjöngve követeltem hűséges kis cselédemtől, hogy eresszen ki; ő nem engedelmeskedett. Iszonyú átkokat szórtam a fejére. Később már csak üvöltöttem, és tagolatlan hangokat adtam ki, mint valami állat. Nekirohantam a falaknak, addig dörömböltem az ajtón, míg mindkét öklöm egyetlen merő seb lett, majd lekuporodtam az egyik sarokba, hogy mohón lenyalogassam róluk a saját véremet. Megpróbáltam átkaparni a kőfalat a körmömmel. Nem sikerült. A harmadik napon lecsillapodtam, gondolataim lassan kitisztultak. Mintha múlóban lett volna az önkívületem. Állapotom határozott javulásnak indult, fokozatosan visszanyertem a régi énemet. Éreztem, ahogy a szomj alábbhagy és elenyészik. Kiszóltam az ajtót strázsáló ki cselédemnek, hogy vége, most már kiengedhet. Megtagadta; az utasítás úgy szólt, hogy három teljes napig tartson bezárva. Fölnevettem, és elismertem, hogy ez így igaz, de hozzátettem, hogy a roham elmúlt, és csak egy hónap múlva fog újra jelentkezni. Még ekkor sem akarta kinyitni az ajtót. Nem szidtam le érte. Azt mondtam, értem, és megdicsértem, amiért ilyen pontosan betartja a rendelkezéseimet. Megkértem, hogy maradjon még egy kicsit, és beszéljen hozzám, mert elég magányos itt a börtönömben. Beleegyezett, és csaknem egy óráig cseverésztünk. Nyugodt voltam és derűs, még udvarolgattam is neki; nem örültem ugyan, hogy még egy éjszaka vár rám ebben a sivár és mocskos odúban, de beletörődtem a sorsomba. Olyan hosszan és kiegyensúlyozottan társalogtunk, hogy kis cselédem végül elismerte, valóban úgy tűnik, mintha teljesen rendbe jöttem volna. Igazán hízelgőnek találtam, hogy ennyire figyel a hangomra meg a szavaimra, és meg is mondtam neki, milyen jó kislány. Hálásan megköszöntem a segítségét, és megvallottam iránta érzett vonzalmamat. Amint kikerülök innen, ígértem, meg fogom kérni, hogy legyen a feleségem. Kinyitotta az ajtót. Olyan boldognak látszott, Abner, olyan boldognak és olyan szikrázóan elevennek! Csak úgy lüktetett az élettől. Odalépett hozzám, hogy megcsókoljon; én a karjaimba zártam, és a keblemre vontam. Csókolóztunk, mámoros odaadással. Aztán az ajkam lejjebb siklott a nyakára, rátaláltam az ütőérre, és szétharaptam. Ittam... mélyeket kortyolva... hosszan... Rettentő szomj kínzott, és az ő élete édes volt, olyan édes! De mikor elengedtem, mikor hátrahanyatlott a karomból, élt még; alig-alig, kivérezve és haldokolva, de tudatánál volt. A tekintete, ahogy nézett, Abner! A tekintete! Minden bűnöm közül, amit valaha elkövettem, ez volt a legiszonyúbb. Örökre beleégett az emlékezetembe. Valahányszor lehunyom a szemem, az ő tekintete jelenik meg előttem, ahogy engem néz haldokolva. Utána határtalan volt a kétségbeesésem. Megpróbáltam megölni magam.

159

Vettem egy ezüsttőrt, kereszt alakú markolattal – még mindig nem szabadultam ki teljesen a babonák bűvköréből. Felvágtam az ereimet, beleültem egy kád forró vízbe, és vártam a halált. Hiába. A kardomba dőltem, az ókori rómaiak példáját követve. Életben maradtam. Mindennap újabb képességeket fedeztem föl magamban. A sérüléseim gyorsan gyógyultak, a fájdalom mindig csak rövid ideig tartott. A vérem gyakorlatilag szempillantás alatt megalvadt, bármekkora volt a sebfelület. Továbbra sem tudtam magamról, miféle lény vagyok; de hogy a természet élő csodája, azt már bizonyosan. Végül találtam egy biztos módszert. Kint, az udvarházam előtt két nehéz vasláncot rögzítettem a falba, a másik végükön egy-egy kézbilinccsel. Éjszaka felcsatoltam őket a csuklómra, és olyan messzire hajítottam a kulcsot, amennyire csak bírtam; az pedig nem kevés. Vártam a virradatot. A napfény még szörnyűbb volt, mint ahogy az emlékezetemben élt. Perzselt és vakított. Káprázott a szemem, minden összefolyt előttem. A bőröm lángokban állt. Azt hiszem, üvöltöttem. Órákon át tartott a gyötrelem, a halál egyre közeledett. Semmit nem éreztem, csak borzalmas bűntudatot. És akkor, valahogy, haláltusám lázában elhatároztam, hogy életben maradok. Hogyan és miért, ezt nem tudom megmondani magának. De nekem úgy tűnt, én mindig is szerettem az életet, a sajátomat éppúgy, mint a másokét. Ezért vonzott annyira az egészség, a szépség, a fiatalság. Azért undorodtam magamtól, mert csak pusztulást hoztam a világra, és most mégis újból ölni készültem, noha ezúttal magam voltam az áldozat. Azt hittem, hogy még több vérrel, még egy halállal lemoshatom a bűneimet. Ha bűnhődni akarok, élnem kell, hogy új életet, új szépséget, új reményt adjak a világnak; hogy kárpótoljam mindazért, amitől megfosztottam. Ebben a pillanatban eszembe jutottak apám eltűnt szolgái. Nem vagyok egyedül; mások is osztoznak az átkomban. Vámpírok, vérfarkasok, varázslók – bárhogy is hívják őket, ott kóborolnak kint az éjszakában. Ők vajon hogy boldogulnak a vörös szomjjal? – kérdeztem magamtól. Ha megtalálnám őket... Az emberekben nem bízhatok; a saját fajtámban talán igen. Kölcsönösen segíthetnénk egymásnak sakkban tartani a lelkünk mélyén leselkedő gonoszt. És sokat tanulhatnék tőlük. Úgy döntöttem hát, hogy nem halok meg. A láncok igen masszívak voltak. Erre gondosan ügyeltem, mert attól féltem, hogy a fájdalomtól eszemet vesztve talán mégis menekülni akarok a haláltól. Most azonban nagyobb erőt merítettem az elhatározásomból, mint bármi másból, ami valaha történt velem, még a vörös szomj kínzó őrületét is beleértve, mely szörnyűbbnél szörnyűbb bűnökbe kergetett. Megpróbáltam kiszakítani a láncokat a falból. Húztam és téptem és rángattam őket. Nem engedtek. Erős láncok voltak. Órák óta szenvedtem a napon. Mi tartott még eszméletemnél, meg nem mondhatom. A bőröm feketére égett. A fájdalom úgy átjárta minden porcikámat, hogy már alig voltam tudatában. És még mindig a láncokkal kínlódtam.

160

Az egyik végre kiszakadt a foglalatából. A bal. A vasgyűrű, ami tartotta, magával rántott egy jókora faldarabot is. Félig kiszabadultam. De olyan gyengének éreztem magam, mintha bármelyik pillanatban meghalhatnék, és furcsa látomásaim támadtak. Tudtam, hogy nemsokára elájulok, és ha egyszer a földre kerülök, soha többé nem fogok fölállni onnan. És a jobboldali lánc ugyanolyan szilárdnak és erősnek tűnt, mint fáradozásaim legelején, pedig azóta egy örökkévalóság telt el. A lánc nem engedett, Abner. Én mégis megszabadultam tőle, és elvonszoltam magam sötét, hűs pincém biztonságába, ahol több mint egy hétig feküdtem önkívületben: mindenem égett és vonaglottam kínomban, de közben folyamatosan, napról napra gyógyultam. Önmagamat áldoztam fel, mondhatni. Lerágtam a jobb csuklómat, a csonkot kihúztam a bilincsből, és ott hagytam a kézfejem. Mikor körülbelül egy hét múlva eszméletre tértem, már visszanőtt. Kicsi, puha és formátlan volt, és fájt. Borzasztóan fájt. Egy idő múlva keményebb lett, aztán megdagadt, a bőr körös-körül felrepedezett rajta, és sűrű, tejszerű váladék szivárgott alóla. Mikor megszáradt és lehámlott, egészséges, feszes hús volt alatta. Ez háromszor ismétlődött meg. Az egész folyamat több, mint három hétig tartott, de mire befejeződött, az új kezemről senki meg nem mondta volna, hogy valaha is megsérült. El voltam képedve. Ez 1812-ben történt, és fordulópontot jelentett az életemben. Amikor visszanyertem az erőmet, megállapítottam, hogy nagy elhatározással kerültem ki viszontagságaimból: megváltoztatom az életemet és a népem életét, megszabadítom magunkat attól, amit apám „vörös szomjnak” hívott, segítek visszaadni a világnak a sok életet és szépséget, amitől megraboltuk. Ehhez előbb össze kellett gyűjtenem fajtám többi képviselőjét; és az egyedüliek, akiket ismertem, apám eltűnt szolgái voltak. Ám azokban az években nem nyomozhattam utánuk. Anglia háborúban állt a francia császársággal, minden kapcsolat szünetelt a két ország között. Nem zavartattam magam a kényszerű késlekedéstől. Tudtam, hogy annyi időm van, amennyit csak óhajtok. Várakozás közben elmélyedtem az orvostudományi stúdiumokban. A népemről természetesen semmit sem tudott a medicina. Puszta létezésünk is a legendák birodalmába tartozott. Rengeteget tanulhattam viszont a maguk fajáról, mely annyira hasonlított a miénkhez, s mégis alapjaiban különbözött tőle. Barátságot kötöttem egy sor orvossal, a kor egyik vezető sebészével, néhány tudóssal egy híres orvosi fakultásról. Orvosi szövegeket olvastam, régieket és újakat egyaránt. Beledolgoztam magam a kémiába, a biológiába, az anatómiába, még az alkímiába is, és felismerések után kutattam. Bizonyos kísérletek elvégzésére saját laboratóriumot rendeztem be abban a szobában, amely ama sorsdöntő napokban börtönömként szolgált. Ezentúl, amikor öltem – amit minden hónapban megtettem –, ha csak lehetséges volt, magammal vittem a holttestet,

161

hogy megvizsgáljam és felboncoljam. Ó, mennyire vágytam egy magamfajta lény hullájára, Abner, hogy tanulmányozhassam rajta a különbségeket! Stúdiumaim második esztendejében levágtam az egyik ujjamat a bal kezemről. Tudtam, hogy úgyis vissza fog nőni. Szövetmintára volt szükségem a saját szervezetemből, hogy megvizsgáljam és analizáljam. Egyetlen levágott ujj persze kérdéseim századrészét sem tudta megválaszolni, a fájdalom mégis kifizetődött, annyi mindenre jöttem rá belőle. A csont, a hús és a vér lényegesen különbözött az emberekétől. A vér világosabb volt, hasonlóan a kötőszövetekhez, és hiányoztak belőle egyes összetevők, amiket az emberi vérben megtaláltam. A csontok ezzel szemben több kémiai alkotóelemet tartalmaztak, erősebbek és ruganyosabbak voltak. A vérben és az izomszövetben sokkal nagyobb arányt mutatott Priestley és Lavoisier csodagáza, az oxigén. Sejtelmem sem volt, milyen következtetések adódhatnak ebből, de kidolgoztam néhány őrült elméletet. Úgy tűnt, a vérem hiányosságai összefüggésben vannak az ellenállhatatlan késztetéssel, hogy más élőlények vérét igyam. A következő hónapban, mikor újra úrrá lett rajtam a szomjúság és elejtettem soros zsákmányomat, eret vágtam magamon, és megvizsgáltam a vérmintát. A vérem összetétele megváltozott! A szervezetem valahogy átváltoztatta az áldozatom vérét a sajátommá, sűrűbbé és dúsabbá tette, legalábbis bizonyos időre. Utána naponta vérmintát vettem magamtól. Vizsgálódásaim azt az eredményt hozták, hogy a vérem napról napra hígul. Gyanítottam, hogy a vörös szomj alighanem akkor jelentkezik, ha az arányérték elér egy kritikus határt. Feltételezésem azonban egy sor kérdést megválaszolatlanul hagyott. Miért nem csillapítja a szomjat az állatok vére? Sőt, az emberi vér sem, ha holttestből származik? A halál megváltoztatná az összetételét? Miért nem jelentkezett nálam a szomj a huszadik születésnapom előtt? Mi van a korábbi éveimmel? Egyetlen kérdésre sem ismertem a választ, és azt sem tudtam, hol keressem őket, de most már legalább a remény megadatott nekem, volt honnan kiindulnom. Különféle vegyületekkel kezdtem próbálkozni. Mit meséljek magának erről? Évekig tartó munka következett, véget nem érő kísérletek, csüggesztő stúdiumok. Emberek és állatok vérét, vegyítettem fémsókkal és minden elképzelhető kemikáliával. Felforraltam a vért, kiszárítottam, fogyasztottam frissen és érlelve, kevertem vermuttal, konyakkal, orvosi tartósítószerekkel, gyógyfüvekkel, sókkal, illóolajokkal. Ezernyi főzetet ittam meg minden eredmény nélkül. Két ízben olyan szörnyű rosszullét fogott el, hogy, a gyomrom fellázadt, és görcsökben rángva öklendeztem vissza, amit lenyeltem. Minden igyekezetem meddőnek bizonyult. Hiába ittam százszámra a párlatokat, hiába dúsítottam föl a vért ajzó- és nyugtatószerekkel, a vörös szomj továbbra is kikergetett éji portyáimra. Most már bűntudat nélkül öltem, hisz tudtam, hogy a megoldást keresem, miként tarthatnám kordában a bestiális énemet. Nem estem kétségbe, Abner.

162

És végül, az 1815-ik évben, megtaláltam a választ. Egynémely párlatom hatásosabbnak bizonyult a többinél. Ezekkel dolgoztam tovább; hol ezen, hol azon az összetevőn módosítottam, türelmesen kipróbáltam minden változatot, és közben új utakat is kerestem. A keveréknek, amit végül összeállítottam, nagy mennyiségű birkavér volt az alapja, bőségesen vegyítve alkohollal, elsősorban az adalékanyagok tartósítására. Ez így azonban túlzottan leegyszerűsíti a dolgot. Van benne egy jókora adag laudánum is, az érzékek megnyugtatására és szép víziók fölidézésére, továbbá hamuzsír, vas és vermut, különféle gyógyfüvek és rég elfeledettnek hitt alkimista készítmények. Három évig dolgoztam rajta, és 1815-ben egy nyári estén ittam belőle először, mint korábban annyi más párlatból. Aznap éjjel nem szállt meg a vörös szomj. A rákövetkező éjszaka megéreztem a kezdődő heves nyugtalanságot, mely a közelgő szomj előjele; töltöttem hát magamnak egy pohárral az italomból, s rettegve ürítettem ki, hátha győzelmem csak ábránd, csak képzelődés. Ám a kínzó érzés elmúlt. Ezen az éjjelen sem vett erőt rajtam a szomj; nem vonultam ki vadászni és ölni. Tüstént munkához láttam, és nagy mennyiségben állítottam elő a párlatot. Elég nehéz feladat, mert ha a keverési arányok nem pontosak, nincs hatása. Én azonban rendkívül lelkiismeretesen dolgoztam. És az eredményt maga is látta, Abner. A privát italom. Mindig ügyelek rá, hogy bőséges készletem legyen belőle, a közvetlen közelemben. Olyasvalamit értem el, Abner, amit még egyetlen fajtámbéli sem, bár akkoriban nagy lelkesedésemben föl sem ismertem ezt. Egy új kor alapjait vetettem meg, a maga népének éppúgy, mint az enyémnek. A sötétségben többé nem lappang félelem; nincs vadász és nincs zsákmány, nincs rejtőzködés és kétségbeesés. Nincsenek éjszakák, amikor a vér szabadon folyik, és nincsenek gondolkodó lények, akik vadállatokká vedlenek. Abner, úrrá lettem a vörös szomjon! Ma már tudom, hogy hihetetlenül nagy szerencsém volt. Ismereteim felületesek voltak, és meglehetősen szűkösek. Úgy gondoltam, egyedül a vérben van különbség a fajtáink között. Csak később jöttem rá, mekkorát tévedtem. Azt hittem, valami rejtélyes módon a vérem oxigénbősége felelős az ereimben tomboló vörös szomjért. Most már inkább úgy vélem, az oxigénnek köszönhetjük az erőnket, meg hogy olyan könnyen felépülünk a súlyos sérülésekből. 1815-ben fontos felismerésnek tartottam sok olyasmit, ami a mai tudásom szerint merő ostobaság. Ám ez nem igazán lényeges – mert a megoldás, amit a problémánkra találtam, bevált. Azóta is öltem néhányszor, Abner, ezt eszemben sincs tagadni. De úgy, ahogy az emberek ölnek, emberi indítékokból. És azóta az 1815-ös skóciai éjszaka óta egyetlen csepp vért sem vettem magamhoz, és egyszer sem éreztem a vörös szomj kínjait.

163

A tanulással máig sem hagytam föl. Szépséget találok a tudásban, márpedig én a szépség minden fajtáját élvezem; és annyi minden van még, amit meg kell tanulnom magamról meg a népemről! Ám nagy felfedezésem megváltoztatta vizsgálódásaim irányát: kutatni kezdtem fajtám más tagjai után. Eleinte ügynököket fogadtam és leveleket írtam. Később, mikor helyreállt a béke, személyesen utaztam be a kontinenst. Így értesültem arról is, hogyan pusztult el apám. Ami még fontosabb, a régi feljegyzésekben utalásokat találtam rá, honnan származott – legalábbis az ő állítása szerint. Követtem a nyomot a Rajna-vidéken, Porosz- és Lengyelországon át. A lengyelek emlékezetében rettegett, zord remeteként élt, akiről csak suttogva mertek beszélni a dédszülők. Néhányan teuton lovagnak vélték. Mások még keletebbre küldtek, egész az Urálig. Nem számított; a teuton lovagok évszázadokkal ezelőtt kihaltak, az Urál pedig hatalmas hegység, puszta méreteivel is túlságosan jól őrzi titkait, semhogy értelme lett volna vaktában kutatóútra indulni benne. Végül elhatároztam, hogy kockázatot vállalok. Egészen nyíltan érdeklődni kezdtem a vámpírok, vérfarkasok és más hasonló legendák után, kereszttel a nyakamban és egy feltűnő ezüstgyűrűvel az ujjamon – így reméltem csírájában elfojtani minden esetleges szóbeszédet vagy gyanakvást. Egyesek kinevettek és gúnyt űztek belőlem, néhányan keresztet vetettek és elszaladtak, ám a többség egy italért vagy egy vacsoráért cserébe szívesen elmesélte a habókos angolnak a történeteket, amiket annyira hallani akart. Ezekből a történetekből rostáltam ki a nyomokat. Nem volt egyszerű. Teltek-múltak az évek. Megtanultam lengyelül, bolgárul és egy kicsit oroszul is. Tucatszám olvastam az idegen nyelvű lapokat; olyan haláleseteket kerestem bennük, melyek mögött talán a vörös szomj rejtőzik. Kétszer is kénytelen voltam megszakítani kutatóutamat és hazatérni Angliába, hogy új adagokat készítsek a párlatomból és rendbe tegyem személyes ügyeimet. A végén ők találtak meg engem. A Kárpátokban történt, egy ódon vidéki fogadóban. Föltettem néhány kérdést, s vizsgálódásaimnak gyorsan híre ment. Fáradtan és csüggedten, a vörös szomj első előjeleit érezve, korán visszavonultam a szobámba, jóval virradat előtt. Italomat kortyolgatva ültem a pattogó tűznél, mikor valami kaparászást hallottam – először azt hittem, csak a vihar rázza keretében a zúzmarával lepett ablakot. Odafordultam – a szobában a tűz vörhenyes fényétől eltekintve teljes sötétség uralkodott –, és ekkor valaki kívülről kinyitotta az ablakot. A párkányon egy férfi állt, alakja kirajzolódott a fekete égboltra, a hulló hóra és a szikrázó csillagokra. Olyan ruganyosan mozgott, akár egy macska; semmi neszt nem csapott, mikor leugrott a padlóra, a tél hideg leheletétől körülvéve, mely odakint vezette csatára viharezredeit. Árnyékban volt, de a szeme izzott, Abner, rőtvörösen izzott. – Vámpírokat kerestél, angol – mondta egész tűrhető angol kiejtéssel, miközben halkan becsukta maga mögött az ablakot. Ijesztő pillanat volt, Abner. Reszketés fogott el, talán a kintről beáradó hideg

164

miatt, mely az egész szobát eltöltötte; de nem hiszem. Olyannak láttam ezt az idegent, amilyennek engem láthattak oly sokan a maga fajtájából, mielőtt rájuk rontottam és kiszívtam a vérüket: sötétnek és fenyegetőnek, parázsló szemekkel, villogó fogú árnyéknak, amely macskaügyességgel mozog és félelmetes suttogással beszél. Mikor nekikészülődtem, hogy felálljak a karosszékemből, kilépett a tűz fénykörébe. Megláttam a körmeit. Karmok voltak, öt hüvelyk hosszúak, a végükön feketék és borotvaélesek. Aztán fölpillantottam az arcába. Ismertem ezt az arcot gyermekkori emlékeimből, és ahogy néztem, eszembe jutott a hozzá tartozó név is. – Simon – mondtam. Megtorpant. A tekintetünk találkozott. Maga nézett már a szemembe, Abner. Azt hiszem, látta benne az erőt; és talán más, sötétebb dolgokat is. Így van ez fajtám minden tagjánál. Mesmer írt egyszer az állati magnetizmusról, erről a különös erőről, mely ott szunnyad minden élőlényben, egyesekben jobban, másokban kevésbé. Emberekben is találkoztam már ezzel az erővel. A háborúban megeshet például, hogy két tiszt öngyilkos küldetésre utasítja csapatát. Az egyiket a saját katonái ölik meg a parancs miatt; míg a másik, aki talán ugyanabban a helyzetben ugyanazokat a szavakat használja, rá tudja venni az embereit, hogy önként kövessék a biztos halálba. Bonaparte rendelkezett ezzel a képességgel, méghozzá hitem szerint rendkívüli mértékben. Ám leginkább a mi fajtánkban van meg. A hangunkban vibrál, a szemünkből sugárzik. Ragadozók vagyunk; a tekintetünkkel meg tudjuk igézni a természetes zsákmányunkat. Mozdulatlanságba bűvöljük, rákényszerítjük az akaratunkat, néha még arra is rábírjuk, hogy segédkezzen a saját megölésében. Akkoriban még semmit sem tudtam erről. Csak Simon szemét láttam, a benne égő tüzet, a dühöt és a gyanakvást. Éreztem, hogy szomjúság hevíti; s e látványtól bennem is felébredt a lényem legmélyére temetett vérszomj, mintha egy hang kiáltozná a nevemet távolról, és elfogott a félelem. Nem tudtam elfordítani a pillantásomat. Ő sem. Némán meredtünk egymásra, ugrásra készen köröztünk a hideg szobában, tekintetünket a másikéba fúrva. A pohár kicsúszott a kezemből, és szilánkokra tört a padlón. Hogy mennyi idő telt el, meg nem mondhatom. Ám Simon egyszerre lesütötte a szemét, és vége lett. Aztán valami nagyon furcsát művelt, amitől megijedtem. Letérdelt előttem, fölharapta a verőeret a saját csuklóján – csak úgy ömlött a vér –, és felém nyújtotta a kezét, hogy szomjamat olthassam vele. – Vérmester – suttogta franciául. A szabadon áradó vér látványától, közvetlenül az arcom előtt, hirtelen kiszáradt a torkom. Reszketve megragadtam a kezét, lassan föléhajoltam. És aztán meggondoltam magam. Megütöttem Simont, elhátráltam tőle – és az üveg ott állt az asztalon, a kandalló előtt. Színültig töltöttem két poharat, kiürítettem az

165

egyiket, a másikat pedig odanyújtottam neki. Értetlenül bámulta. – Igyál! – parancsoltam rá, és ő engedelmeskedett. Én voltam a vérmester; a szavam törvényszámba ment. Így kezdődött, akkor rég, 1826-ban a Kárpátokban. Simon, mint arra mindjárt rájöttem, egyike volt apám két társának. Apám volt a vérmester. Halála után a rang Simonra szállt, erősebb lévén a másiknál. Másnap éjjel elvezetett a helyre, ahol lakott: egy kényelmes kis odúba, mélyen betemetve egy régi hegyi erőd romjai alatt. Ott találkoztam a többiekkel: egy asszonnyal, akiben felismertem gyermekkorom másik szolgáját, és népem két további tagjával, akiket maga Smithnek és Brownnak nevez. Simon volt a mesterük. Most én lettem az. Mi több, megszabadítottam őket a vörös szomjtól. Sok éjszakát töltöttünk együtt a párlatomat iszogatva, és ők tárták föl előttem az Éjszaka Népének történetét és szokásait. Régi nép vagyunk, Abner. Hosszú-hosszú idővel azelőtt, hogy a maguk faja megépítette a forró Délen az első városokat, az én őseim szabadon kóboroltak és vadásztak Észak-Európa zord telében. Hagyományaink úgy tartják, az Uraiból vagy a sztyeppékről származunk, s az évszázadok során tovább terjeszkedtünk nyugatnak és délnek. Lengyelországban éltünk, mikor még nem léteztek lengyelek; a német erdőségekben portyáztunk az első germán barbárok előtt; korábban uralkodtunk orosz földön, mint a tatárok és Novgorod Nagyságos Úr. Amikor azt mondom, régi, nem évszázadokat értek alatta, hanem évezredeket. Évezredek teltek el a hidegben és a homályban. Vadak voltunk, mesélik a történetek, csupaszon járó, ravasz vadállatok: egyek az éjszakával, gyorsak és gyilkosak és mámorítóan szabadok. Tovább éltünk minden más állatnál, és nem lehetett megölni minket: mi voltunk a teremtés urai és koronái. Így mondják a legendáink. Minden, ami két vagy négy lábon járt, rettegve menekült előlünk. Nappal a barlangokban aludtunk, falkákban és nagycsaládokban. Éjszaka mi uraltuk a Földet. Aztán dél felől megjelent a világunkban a maguk faja. A Nappal Népe, amely oly hasonlatos hozzánk, és mégis egészen más. Gyengék voltak. Könnyen megöltük a jövevényeket, és örömünket leltük benne, mert szépnek találtuk őket, és a mi fajtánk mindig vonzódott a szépséghez. Talán a hasonlóság nyűgözött le minket ennyire. Akárhogy is, évszázadokig nem tekintettük őket többnek puszta zsákmánynál. Ám az idők folyamán bizonyos változások történtek. Népünk hosszú életű volt, de kis létszámú. A párzási ösztön furcsa módon hiányzik belőlünk, míg magukat, embereket legalább annyira uralja, mint minket a vörös szomj. Simon mesélte, mikor anyám után érdeklődtem tőle, hogy a fajtámbéli hímek csak akkor éreznek nemi vágyat, ha egy nőstény tüzelni kezd a közelükben – ez pedig nagyon ritkán esik meg, leggyakrabban akkor, ha a férfi és a nő közösen ejtenek

166

zsákmányt. A nők még ilyenkor is csak ritkán fogannak meg, és hálásak ezért, mert a mi asszonyaink számára a szülés többnyire a halált jelenti. Anyámat én öltem meg, közölte velem Simon, mikor kimarcangoltam magam a méhéből, oly szörnyű sérüléseket okozva neki, amiket még a mi szervezetünk sem képes kiheverni. Fajtám tagjai általában így jönnek a világra. Vérrel és halállal kezdjük életünket, s ez az örökség holtunkig kísér. Van ebben egyfajta egyensúly, egyfajta igazságosság. Isten, ha hisz benne, vagy a természet, ha nem, az egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Az élettartamunk, ha semmi nem jön közbe, ezer évre terjedhet, talán még többre is. Ha olyan termékenyek volnánk, mint maguk, rövidesen tele lenne velünk a világ. A Nappal Népe folyton szaporodik, úgy özönli el a Földet, mint egy végehossza nincs sáskaraj; de hullani is úgy hullanak, mint a sáskák, belehalnak minden kis sebbe és betegségbe, amit mi szinte észre sem veszünk. Nem csoda, hogy kezdetben olyan kevésre tartottuk őket. Ők azonban sokasodtak, városokat építettek és tanultak. Értelem terén nem maradtunk el mögöttük; csakhogy mi sohasem kényszerültünk rá, hogy használjuk az eszünket, annyira erősek és hatalmasok voltunk. Az emberek adták a világnak a tüzet, a hadseregeket, az íjat és a nyilat, a ruhát, a művészetet és az irodalmat és a nyelvet: a civilizációt, Abner. És a civilizált zsákmány nem zsákmány többé. Fordult a kocka: ők vadásztak ránk, megöltek minket tűzzel és karóval, nappal betörtek a barlangjainkba. Számunk, mely sohasem volt túl nagy, egyre zsugorodott. Fölvettük velük a harcot és meghaltunk, vagy elmenekültünk előlük, de bárhová is fordultunk, az emberek hamarosan követtek minket. Végül megtettük, amire rákényszerültünk. Tanulni kezdtünk tőlük. A ruhát és a tüzet, a fegyvereket és a nyelvet, mindent. Saját találmányaink soha nem voltak, tudja. Mindent tőlük vettünk át. Ugyanúgy megszerveződtünk, gondolkodni és tervezgetni kezdtünk, és végül teljesen eggyéolvadtunk velük. Az emberek építette világ árnyékában éltünk, és úgy tettünk, mintha mi is közéjük tartoznánk; éjszaka kilopakodtunk, hogy a vérükkel csillapítsuk a szomjunkat, nappal pedig elrejtőztünk a bosszújuk elől. Ennyiből állt a fajtám története, az Éjszaka Népéé, évezredek távlatában. Mindezt Simontól tudtam meg, akinek mások mesélték hosszúhosszú idővel azelőtt; olyanok, akik azóta már rég porrá és hamuvá lettek. A csoportnak, amelyre rátaláltam, Simon volt a legöregebb tagja, és azt állította magáról, hogy csaknem hatszáz éves. Más dolgokat is hallottam, melyek szájhagyományunk legősibb rétegébe nyúlnak vissza, a világ hajnalkorába. Már ezekben is felismerni a maguk befolyását, mert mítoszaink a keresztény Bibliából származnak. Brown, aki egy ideig vándorprédikátorként működött, felolvasott nekem a Teremtés Könyvéből néhány passzust az első emberekről: Ádámról, Éváról és a gyermekeikről, Káinról

167

meg Ábelről, akik annak idején egyedül laktak a Földön. Ám amikor Káin megölte Ábelt, száműzetésbe ment, és asszonyt vett magához Nód földjéről. Hogy honnan jött a nő, amikor a férje családján kívül senki sem élt a világon, a szöveg nem magyarázza meg. Brownnak ez szöget ütött a fejébe. Nód az éjszaka és a sötétség országa a Bibliában, mondta, és ez az asszony népünk ősanyja. Tőle és Káintól származunk; vagyis mi vagyunk Káin gyermekei, nem a feketék, ahogy maguk közül állítják páran. Káin megölte a fivérét és elbujdosott; ebből következik, hogy mi is megöljük távoli rokonainkat, és ha fölkel a nap, el kell rejtőznünk előle, mert a nap Isten arca. Nagyon sokáig élünk, mint a Biblia szerint az ősidőkben minden ember; ám életünkre átok nehezedik, félelemben és sötétségben tengetjük. Megtudtam, hogy fajtámból sokan buzgó hívők voltak. Mások más mítoszokat vallottak, néhányan még a fülükbe jutó vámpírmeséket is elhitték, és a Gonosz halhatatlan megtestesülésének tekintették magukat. Figyelmesen hallgattam a történeteket a rég letűnt ősökről, a harcokról és üldözésekről, a vándorlásainkról. Smith beszélt nekem egy nagy csatáról, melyet ezer éve vívtak a Baltikum sivár vidékén, ahol pár százan a fajtámból éjszaka lerohantak egy több ezer fős hordát, s a kelő nap mindenütt csak vért és holttesteket talált. Byron Sénakheribje jutott eszembe. Simon mesélt a tündöklő, ódon Bizáncról, ahol számos fajtánkbéli élt láthatatlanul meglapulva a hatalmas, nyüzsgő városban, s évszázadokig jól ment a soruk, míg meg nem érkeztek a rabló-fosztogató keresztes lovagok, és sokat közülük máglyára nem vetettek. Ezek a hódítók keresztet viseltek, s fölmerült bennem, hátha ez húzódik meg a legenda mélyén, hogy a népem fél és undorodik a keresztények e jelképétől. És mindenekelőtt hallottam a legendát a városról, amit mi építettünk, az örök sötétség roppant városáról, melyet vasból és fekete márványból emeltünk az Ázsia szívében rejtőző óriási barlangrendszerben, azon a helyen, ahol egy földalatti folyó egy napfényt soha nem látott tengerbe torkollik. Városunk már hatalmas volt, mikor Róma alapfalait megvetették, s mielőtt Uruk tégláit kiégették volna, biztosítottak róla valamennyien, szöges ellentmondásban a korábban mesélt történetekkel, melyekben csupasz vadakként portyáztunk a holdsütötte téli erdőkben. A mítosz szerint valami bűn miatt űzettünk ki erről a helyről, s aztán évezredekig kóboroltunk fel-alá céltalanul és értelmetlenül. Ám a város még mindig ott van, és egy szép napon születni fog a népünkből egy király, egy vérmester, nagyobb az összes régebbinél, aki összegyűjti szétszórtan élő népünket, és visszavezet minket a sötétség városába a napot nem ismerő tenger partján. Abner, mindabból, amit hallottam és tanultam, ez a történet tette rám a legmélyebb hatást. Kétlem, hogy egy ilyen hatalmas földalatti város létezik, kétlem, hogy valaha is létezett volna, de ennek a mondának a puszta léte bizonyítja, hogy nem vagyunk olyan gonosz és kiégett torz alakok, mint a rémmesék vámpírjai. Nincs saját művészetünk, irodalmunk, még nyelvünk sem – ám ebből a legendából kitűnik, hogy tudunk álmodni, van képzelőerőnk. Sohasem

168

építettünk, sohasem teremtettünk semmit, még a ruháinkat is mástól loptuk, a maguk városaiban éltünk a maguk elorzott vérén – de mi is tudnánk alkotni, ha lehetőségünk nyílna rá, különben nem költenénk regéket a saját városainkról. A vörös szomj átka ellenséggé tett minket, minden nemes szándéktól megfosztotta a népemet. Káin bélyege, valóban. Nekünk is megvoltak a magunk híres vezérei, Abner, nagyszerű és művelt vérmesterek a letűnt századokban. Voltak Caesar-jaink, Bölcs Salamonjaink, Keresztelő Szent Jánosaink. De még várunk a megváltónkra, tudja, várunk a Jézus Krisztusunkra. Simon és a többiek hallgatták a szél süvöltését a lerombolt vár romjai között, itták a párlatomat, és komoly, lázas szemekkel néztek rám; én pedig rádöbbentem, mi járhat a fejükben. Mindegyikük évszázadokkal idősebb volt nálam, de én voltam a legerősebb, én voltam a vérmester. Elhoztam nekik az elixírt, amely legyőzte a vörös szomjat. Félig mintha ember lettem volna. Abner, a legendás megváltót látták bennem, a megjövendölt vámpírkirályt. És én nem tagadhattam le, ami nyilvánvaló. Akkor ébredtem rá, hogy ez a küldetésem: kivezetni a népemet a sötétségből. Annyi minden van, amit meg szeretnék tenni, Abner, annyi minden! Maguk félősek és babonásak és gyűlölködők, ezért a népemnek egy darabig még rejtőzködnie kell. Láttam magukat, hogy harcolnak egymással, olvastam Vlad Tepesről – ő egyébként nem tartozott közénk –, róla és Gaius Caliguláról meg a többi királyról, tanúja voltam, hogy kiáltanak ki fajtánkbélinek és égetnek el máglyán szerencsétlen öregasszonyokat a puszta gyanú alapján, és itt New Orleans-ban végignéztem, hogyan taszítják rabszolgasorba a tulajdon fajtársaikat, hogyan korbácsolják meg őket és adják-veszik barmok módjára, csak mert a bőrük sötétebb. A színesbőrűek sokkal közelebb állnak magukhoz, mint az én népem valaha is fog. Még gyermek is származhat az egyesülésükből, míg a Nappal és az Éjszaka Népe között az ilyen kereszteződés lehetetlen. Nem, el kell rejtőznünk maguk elől, a saját biztonságunk miatt. Ám azt remélem, hogy ha megszabadultunk a vörös szomjtól, egyszer majd feltárulkozhatunk azoknak, akik a legmesszebb tekintenek maguk közül: a vezetőiknek, a tudomány és a tudás letéteményeseinek. Annyi mindenben segíthetnénk egymásnak, Abner! Többet tudunk az emberek történelméről, mint saját maguk, és talán azt is megtaníthatjuk nekik, hogyan gyógyítsanak eredményesebben, hogyan hosszabbítsák meg az életüket. Ami minket illet, mi csak most tesszük az első lépéseket. Legyőztem a vörös szomjat, és arról ábrándozok, hogy külső segítséggel egyszer talán annak is megtalálom a módját, hogyan dacolhatunk a nappal, s kiszabadulhatunk a sötétség börtönéből. A maguk orvosai és bábái segíthetnének a várandós asszonyainknak, hogy ne csak az életük árán hozhassák világra a gyermeküket. Mert amit a mi fajtánk megtehet és elérhet, annak nincsenek határai. Simont hallgatva rájöttem, hogy a világ legnagyszerűbb népévé emelhetem az enyéimet. Ámde hogy nekiláthassak, ahhoz előbb meg kellett találnom őket.

169

A feladat nem volt egyszerű. Simon azt mondta, hogy az ő fiatalkorában csaknem ezren éltek közülünk szétszórva Európában, az Uraltól Britanniáig. A legendáink szerint egyesek délre vándoroltak Afrikába, vagy keletre Mongóliába és Kathájba, de ezekre az utakra senkinek nem volt bizonyítéka. Abból az ezerből, akik Európában éltek, a legtöbben elpusztultak a háborúkban és a boszorkányüldözésben, vagy levadászták és megölték őket, mert óvatlannak bizonyultak. Talán százan lehetünk még, becsülte Simon, esetleg kevesebben. Gyerek alig született az utóbbi időkben. A túlélők pedig szétszóródtak és rejtőzködnek. Így vette kezdetét nyomozásunk, mely körülbelül tíz évig tartott. Nem fogom untatni az összes részletekkel. Egy oroszországi templomban rátaláltunk a könyvekre, amiket már látott a kabinomban: tudomásom szerint az egyetlen olyan írásmű, amit fajtámbéli írt. Apránként lefordítottam, és megismertem belőle egy ötven fős közösség szomorú történetét: szenvedéseiket és vándorlásaikat, harcaikat és pusztulásukat. Mind halottak voltak, az utolsó hármat évszázadokkal a születésem előtt feszítették keresztre és égették el. Erdélyben a nyomok egy hegyi várkastély kiégett romjaihoz vezettek: az alatta húzódó barlangokban két csontvázra bukkantunk. Bordáik közül korhadt cövekek álltak ki, koponyájukat cölöpökre tűzték. Rengeteget tudtam meg a csontvázak vizsgálatából, de túlélőket nem találtunk. Triesztben eljutottunk egy családhoz, akik sohasem mutatkoztak nappal, és az a hír járta róluk, hogy hátborzongatóan sápadtak. Azok is voltak. Albínók. Pest-Budán lakott egy dúsgazdag nő, egy borzalmasan romlott és gonosz asszony, aki korbácsolta a komornáit, sebeket ejtett rajtuk fogókkal és késekkel, aztán a bőrébe dörzsölte a vérüket, hogy megőrizze a szépségét. Maguk közé tartozott. Bevallom, a tulajdon kezemmel öltem meg, úgy elborzadtam, mikor láttam, micsoda szörnyűségeket művelt. Egyáltalán nem állt a vörös szomj befolyása alatt; a saját rossz természetén kívül semmi oka nem volt arra, amit tett, és ez éktelen haragra gerjesztett. Végül, miután semmit nem találtunk, visszatértünk skóciai otthonomba. Teltek az évek. Az egyetlen asszony a csoportunkban – Simon társa, a másik gyermekkori szolgánk – 1840-ben elhunyt, pontosan soha nem tudtam kideríteni, miért. Még ötszáz éves sem volt. Felboncoltam; ez döbbentett rá igazán, mennyire mások vagyunk, mennyire különbözünk az emberektől. Legalább három olyan szervet találtam, amihez még hasonlót sem láttam soha emberi tetemben. Csak ködös elképzeléseim vannak róla, mire szolgálhattak. A szíve másfélszer akkora volt, mint az embereké, a bélrendszere viszont jóval egyszerűbb és rövidebb; és két gyomra volt, az egyik, fölteszem, kizárólag a vér emésztésére. Akadt még sok minden más is, de ez most nem fontos. Rengeteget olvastam, nyelveket tanultam, írtam néhány költeményt, próbát tettem a politikával. Minden jelentősebb társasági összejövetelen részt vettünk, legalábbis Simon meg én. Smith és Brown, ahogy maga nevezi őket, sohasem érdeklődött igazán az angol ügyek iránt, visszahúzódó életet éltek. Simonnal két

170

ízben átutaztunk a kontinensre, további kutatóexpedíciókra. Egyszer három évre elküldtem Indiába, egyedül. Végül – ennek alig két éve – rábukkantunk Katherine-re, aki Londonban lakott, gyakorlatilag az orrunk előtt. Természetesen a mi népünkbe tartozott. De még fontosabb volt a történet, amit mesélt nekünk. Beszámolt róla, hogy 1750 körül egy nagyobb csoport a fajtánkból szétszóródott Franciaországban, Bajorországban, Ausztriában, sőt Itáliában. Megadott néhány nevet; Simon felismerte őket. Évek óta sikertelenül kerestük ezeket az embereket. Katherine elmondta, hogy 1753 táján egyiküket Münchenben üldözőbe vette és lelőtte a rendőrség, s ezek után a többieken mind inkább eluralkodott a félelem. A vérmesterük úgy döntött, Európa túl sűrűn lakott és túl jól szervezett, semhogy biztos menedéket nyújthatna nekik. Az árnyékokban, a rejtett zugokban éltek, s ezekből úgy tűnt, egyre kevesebb lesz. Így hát kibérelt egy hajót, és mindannyian tengerre szálltak Lisszabonban az Újvilág felé, ahol a civilizáció alacsony foka, a végtelen erdőségek és a kemény gyarmati életkörülmények könnyű zsákmánnyal és biztonsággal kecsegtették őket. Hogy apám és az ő csoportja miért csatlakozott hozzájuk, Katherine nem tudta megmondani. Ő menni akart, de egy hirtelen felhőszakadás és egy törött kocsikerék fölborította terveit, s mire megérkezett Lisszabonba, a többiek már útra keltek. Természetesen haladéktalanul a városba utaztam, és fölforgattam az összes elérhető régi hajójegyzéket, amit a portugálok megőriztek. Egy idő után megtaláltam, amit kerestem. A hajó, mint gyanítottam, nem tért vissza útjáról. A tengeren töltött hosszú idő alatt aligha volt más választásuk, mint hogy a legénységből táplálkozzanak, sorra egymás után elemésztve őket. A kérdés csak az, megérkezett-e a hajó az Újvilágba. Erről nem találtam feljegyzést. Azonosítani tudtam viszont a célkikötőt: New Orleans. Onnan, a Mississippi révén, az egész földrész nyitva állt előttük. Innentől, gondolom, minden nyilvánvaló. Utánuk jöttünk. Meg voltam győződve róla, hogy valamennyiüket megtalálom. Azért döntöttem a gőzös mellett, mert így nem kell lemondanom a kényelemről, amihez az utóbbi időben hozzászoktam, ugyanakkor nem korlátozza gyorsaságomat és mozgásszabadságomat, mely feltétlenül szükséges a nyomozáshoz. A folyó tele van különcökkel, eggyel több fel se tűnik. S ha netán a folyóvidéken szóbeszédek kapnának lábra pompás gőzösünkről és furcsa kapitányáról, aki csak éjszaka bújik elő a kabinjából – annál jobb. A pletykák idővel eljutnak a megfelelő fülekbe, s a rokonaim eljönnek hozzám, ahogy Simon is tette annyi évvel ezelőtt. Így hát nekifogtam az előkészületeknek, és egy este találkoztunk St. Louisban. Azt hiszem, a többit tudja, vagy legalábbis nem esik nehezére összerakni. Egyvalamit azonban még szeretnék mondani magának. Mikor New Albanyben

171

megmutatta nekem a gőzösünket, nem színleltem a lelkesedést. A Lázálom gyönyörű, Abner, és ennek így is kell lennie. Most először segédkeztünk benne, hogy ez a világ valami széppel gazdagodjon. Új kezdet ez. A névtől kicsit megijedtem – a „láz” népünk szavajárásában a vörös szomj másik megnevezése. Simon azonban felhívta rá a figyelmemet, hogy ha egy fajtánkbéli meghallja ezt a nevet, alighanem fölébred benne a kíváncsiság. Ez volna hát a történetem, legalábbis dióhéjban. Az igazság, amihez ragaszkodott. Ön a maga módján tisztességes volt hozzám, Abner, és nincs okom kételkedni, ha azt mondja, nem babonás. Ha az álmaim valóra válnak, egyszer eljön majd az az idő, amikor a nappal és az éjszaka kezet nyújt egymásnak a félelem ködén át, mely közéjük telepedett. Ez most már magán múlik. A maga álmai és az enyémek, a gőzhajónk, a népem és a népe jövője, vámpíroké és jószágoké... ezt mind a maga kezébe teszem le, Abner. Hogyan fog dönteni? Bizalom vagy félelem? Vér vagy nemes bor? Barátság vagy háború?

172

TIZENÖTÖDIK FEJEZET A Lázálom fedélzetén, New Orleans, 1857. augusztus A súlyos csöndben, mely Joshua elbeszélését követte, Abner Marsh hallotta saját lélegzete egyenletes neszezését, s minden egyes tompa szívverést érzett a mellkasában. Úgy tűnt neki, Joshua órákon át beszélt, de a kabin sötét elszigeteltségében semmi jel nem mutatta az idő múlását. Kint akár már hajnalodhat is. Toby reggelit készít, a hálóutasok sétálgatva nézelődnek a fedélzeti promenádon, a kikötőben lázas sürgés-forgás folyik. Joshua York kabinjában azonban továbbra is sűrű sötétség uralkodott, nappal és éjszaka, örökkön-örökké. Újra eszébe jutott az az istenverte költemény; és Abner Marsh egyszerre csak meglepetten hallotta a tulajdon hangját: – Reggel jött, ment, jött – s nem hozott napot. – Sötétség – mondta Joshua halkan. – És maga így töltötte az egész istenverte életét – mondta Marsh. – Se reggel, se napsütés. Soha. Istenem, Joshua, hogy bírta ki? York nem válaszolt. – Valahogy az egésznek nincs semmi értelme – mondta Marsh. – Ez a legistenvertébb történet, amit valaha nyugton végigültem. De itt szálljak pokolra, ha nem hiszem el! – Reméltem, hogy így lesz – mondta York. – És most mi lesz, Abner? Most jön a nehezebbik része, gondolta Abner Marsh. – Nem tudom – felelte őszintén. – Ott az a rengeteg ember, akiket azt mondja, megölt... és valahogy mégis sajnálom magát. Fogalmam sincs, jól teszem-e. Talán meg kéne próbálnom kitörni a nyakát. Talán ez lenne az egyetlen keresztényi dolog, amit tehetnék. De az is lehet, hogy segítenem kéne magának. – Felhorkant, bosszantotta ez a belső meghasonlás. – Azt hiszem, egyet s mást még hallanom kéne magától, mielőtt döntenék. Mert valamit kihagyott, Joshua. Egészen biztos kihagyta. – Valóban? – kérdezte York. – New Madridot – felelte Abner Marsh makacsul. – A vért a kezemen – bólintott Joshua. – Mit mondjak róla, Abner? Igen, öltem New Madridban. De nem úgy történt, ahogy maga talán gondolja.

173

– Akkor mondja el, hogyan. Gyerünk, ki vele! – Simon sokat mesélt nekem népünk történetéről: a titkainkról, a szokásairól, a hagyományainkról. Egy dolgot, amit említett, rendkívül nyugtalanítónak találtam. Ez a világ, amit maguk teremtettek, a napfény világa, és nekünk nem olyan egyszerű benne az élet. Időnként, hogy könnyítsünk rajta, egy maguk közül valóhoz fordulunk. A hangunkat és a tekintetünket használjuk hozzá, az erőnket és az egészségünket, az örök élet csábítását. Javunkra fordítjuk a legendákat, amiket a maguk népe mesél rólunk. Hazugságokkal, megfélemlítéssel és ígérgetéssel rabszolgánkká teszünk egy emberi lényt. Az ilyen kreatúra roppant hasznos lehet. Nappal megvéd minket, el tud menni oda, ahová mi nem, és nem kelt gyanút, szabadon járhat-kelhet az emberek között. New Madridban történt egy gyilkosság. Ugyanazon a fatelepen, ahol kikötöttünk. Annak alapján, amit az újságokban olvastam, okom volt azt remélni, hogy egy fajtámbéli rejtőzik ott. De nem találtam, csak egy... nos, nevezze, aminek akarja. Egy rabszolgát, egy háziállatot, egy jobbágyot. Egy cselédet. Csúf vénember volt: kopasz, ráncos mulatt, hályogos szemmel és borzalmasan összeégett arccal. Nem nyújtott szép látványt, belül pedig – belül velejéig romlott volt. Rothadt. Mikor odamentem hozzá, fölpattant, és nekem esett egy baltával. És aztán a szemembe nézett. Fölismert, Abner. Azonnal tudta, mi vagyok. Térdre roskadt, bőgött és nyöszörgött, hódolt nekem; a lábamhoz csúszott, mint kutya a gazdájához, és zokogva rimánkodott, hogy váltsam be az ígéretet. „Az ígéret” – hajtogatta egyre –, „az ígéret, az ígéret!” Végül ráparancsoltam, hogy hallgasson, és megtette. Azonnal. Kétrét görnyedt félelmében. Egy vérmester szava törvény; ezt alaposan megtanulta. Utasítottam, hogy mesélje el az életét, hátha hallok tőle valamit, ami elvezethet elveszett testvéreimhez. A története ugyanolyan szörnyű volt, mint az enyém. Szabad színesbőrűnek született egy Mocsár nevű helyen; ha jól tudom, ez New Orleans egyik hírhedt negyede. Ott előbb szajhák futtatásából és zsebtolvajlásból, majd végül orgyilkosságból élt. Áldozatai többnyire a városba látogató teherhajósok közül kerültek ki. Tízéves korára már kétszer ölt embert. Később Vincent Gambi, a legvéresebb kezű baratariai kalóz alatt szolgált. Ő felügyelte a rabszolgákat, akiket Gambi a spanyol rabszolgakereskedőktől rabolt, és New Orleansban adott el. A vuduhoz is értett. És minket szolgált. Beszélt nekem a vérmesteréről, arról a férfiról, akinek a cselédje lett; aki kinevette a vudu varázslatait, és megígérte neki, hogy megtanítja valami erősebb, sötétebb mágiára. Szolgálj engem, ígérte a vérmester, és olyanná teszlek, mint én. A sebhelyeid begyógyulnak, a szemed újra látni fog, vért iszol majd és örökké élsz, nem öregszel meg soha. És a mulatt szolgálta őt. Közel harminc éven át mindent megtett, amire utasították. Ezért az ígéretért élt. És ölt is érte: megtanult nyers húst enni és vért inni.

174

Míg a mestere egy szép napon meg nem gondolta magát. A mulatt, aki időközben megöregedett és meggyengült, kezdett a terhére lenni. Már nem vette hasznát, így hát elbocsátotta. Talán könyörületesebb lett volna megölni, ő azonban elküldte a felső folyamvidékre, gondoskodjon magáról. A cseléd soha nem lázad a vérmestere ellen, még akkor sem, ha megtudja, hogy az ígéret, amivel kecsegtették, elejétől fogva hazugság volt. A vén mulatt tehát eltakarodott; attól kezdve rablásból és gyilkolásból élt, így vonult lassan, gyalogszerrel fölfelé a folyó mentén. Néha tisztességes munkával is keresett pénzt, rabszolgavadászként vagy napszámosként, többnyire azonban az erdőben bujkált: magányos remete, aki csak éjszaka támad életre. Ha nem fenyegette veszély, evett az áldozatai húsából és ivott a vérükből, még mindig abban a hitben, hogy ezáltal visszanyerheti fiatalságát és egészségét. Egy éve már, hogy New Madrid környékén tanyázik, mesélte nekem. Rendszeresen vágott fát a telep felügyelőjének, aki túl öreg és beteges volt már ehhez a munkához. Tudta, milyen ritkán állnak meg itt a gőzösök fát vételezni. Így hát... nos, a többit már tudja. Abner, a maga népe sokat tanulhat az enyémtől. De nem olyasmiket, mint ez a mulatt. Nem ezt. Sajnáltam őt. Öreg volt és csúnya és csüggedt. De haragudtam is rá, ugyanúgy haragudtam, mint Pest-Budán arra a gazdag asszonyra, aki annyira szeretett vérben fürdőzni. A maguk legendáiban mi vagyunk a gonosz legsötétebb megtestesítői. A vámpírnak nincs lelke, nincs méltósága, nincs reménye az üdvözülésre, mondják. Ezt nem fogadom el, Abner. Számtalanszor öltem már, sok rettenetes dolgot műveltem, de nem vagyok gonosz. Nem én akartam az lenni, ami kezdettől fogva voltam. Szabad választás nélkül nem létezhet sem jó, sem gonosz. Az én népem sohasem választhatott. A vörös szomj uralkodott rajtunk, átokként nehezedett ránk, megfosztott minket a lehetőségtől, hogy másmilyenek legyünk. De maguk, Abner... magukat nem nyomasztja ilyen kényszer. Az a szörnyeteg, akivel New Madrid mögött találkoztam az erdőben, sohasem érezte a vörös szomjat, bármi mást választhatott, bármi mást csinálhatott volna. Szabad akaratából döntött úgy, hogy az lesz, ami. Ó, belátom én, hogy egy fajtámbéli a. bűnös – az a férfi, aki hazudott az öregnek, és olyan ígéretet tett neki, amit nem állt hatalmában beváltani. Mégis értem az okát, bármennyire undorodok tőle. Egy szövetséges a Nappal Népéből döntő fontosságú lehet. Mindannyian ismerjük a félelmet, Abner, a maguk fajtája éppúgy, mint az enyém. Amit képtelen vagyok megérteni, az az, hogy miért akar valaki a sötétségben élni, és hogyan kívánhatja a vörös szomjat. Mert ez a mulatt kívánta, szíve teljes szenvedélyével. Könyörgött, hogy ne hagyjam magára, mint a másik vérmester. Nem adhattam meg neki, amire vágyott. Akkor sem tettem volna meg, ha lehetséges. Azt kapta tőlem, amit nyújtani tudtam. – Elharapta a nyavalyás torkát, mi? – kérdezte Abner Marsh a sötétben. – Én figyelmeztettelek – szólalt meg Valerie. Marsh szinte meg is feledkezett róla, hogy itt van, olyan csöndben volt mostanáig. – Nem érti. Hallod, miket

175

mond? – Megöltem – ismerte el Joshua –, puszta kézzel. Igen, a vére végigcsorgott az ujjaimon, felitta a föld. De az ajkamat nem érintette, Abner. És máskülönben sértetlenül temettem el. Ismét nyomasztó csend nehezedett a kabinra, miközben Abner Marsh a szakállát cibálva gondolkodott. – Amit a szabad választásról magyarázott – köszörülte meg végül a torkát –, hogy azon múlik jó és gonosz dolga, meg egyebek... Most úgy tűnik, én vagyok az, akinek döntenem kéne. – Mindannyian meghozzuk a magunk döntéseit, Abner. Napról napra. – Meglehet – mondta Marsh. – De attól még nem muszáj odáig lenni érte. Maga azt mondja, a segítségemet szeretné, Joshua. Tegyük fel, hogy megkapja. Mennyiben különböznék én akkor ettől az istenverte vén mulattól, akit hidegre tett? Erre válaszoljon nekem! – Én nem hazudnám magának azt, hogy... ilyesmiket – felelte Joshua. – Eddig sem próbálkoztam vele. Abner, én még évszázadokig fogok élni, miután maga meghalt és elporladt. Kecsegtettem én ezzel valaha? – Nem, maga egy istenverte gőzössel kecsegtetett – válaszolta Marsh. – És az aztán hétszentség, hogy telebeszélte a fejem hazugságokkal! – Még hazugságaim sem voltak híján minden igazságnak, Abner. Azt mondtam magának, vámpírokat keresek, hogy kiűzzem belőlük a gonoszt. Talán olyan nagyot hazudtam ezzel? Szükségem van magára, Abner – de társként, és nem úgy, ahogy egy vérmesternek az embercselédre. Abner Marsh ezt hosszan fontolóra vette. – Na jó – mondta végül. – Talán hiszek magának. Talán még bízok is magában. De ha azt akarja, hogy társak legyünk, magának is bíznia kell bennem. – Beavattam a titkomba. Ennyi nem elég? – A pokolba is, nem! – mondta Abner Marsh. – Elárulta az igazat, nagyszerű, és most választ vár tőlem. Csak éppen ha rossz választ adok, nem jutok ki élve ebből a kabinból, ugye? Ha maga nem is, a barátnője gondoskodni fog róla. – Jól ítéli meg a helyzetet, Marsh kapitány – szólt Valerie a sötétből. – Nincs bennem gyűlölet maga iránt, de Joshua semmi esetre sem kerülhet veszélybe. Marsh hangosat horkantott. – Látja, mire gondolok? Ennek semmi köze a bizalomhoz. Mi már nem vagyunk társak ezen a gőzösön. Fenemód egyenlőtlenül állnak a dolgok. Maga akkor ölhet meg engem, amikor csak kedve szottyan rá. Ha engem kérdez, ezzel rabszolgát csinál belőlem, nem társat. Azonkívül én egyedül vagyok. Maga a

176

fedélzetre hozta az összes vérszopó barátját, hogy segítsenek, ha valami gond adódna. A jóisten tudja, mit forgat a fejében; nekem egész biztosan nem fogja elárulni. Én viszont senkivel sem beszélhetek, így mondta, ugye, Joshua? A pokolba, talán az lenne a legjobb, ha itt és most megölne. Nem hiszem ugyanis, hogy ez a fajta társulás az ínyemre volna. Joshua York egy darabig csendben elgondolkodott ezen. – Rendben van, értem az álláspontját – felelte végül. – Mit kellene tennem, hogy kiérdemeljem a bizalmát? – Nos hát, kezdetnek – mondta Marsh – tegyük föl, hogy meg akarom ölni magát. Hogy fogjak hozzá? – Ne! – kiáltotta Valerie rémülten. Marsh hallotta a lépteit, ahogy átsuhant a kabinon Joshua mellé. – Ezt nem mondhatod meg neki! Nem tudhatod, mit tervez, Joshua! Miért kérdezne ilyet, ha nem akarna tényleg... – Hogy helyreállítsa köztünk az egyensúlyt – mondta Joshua halkan. – Megértem őt, Valerie, és ez olyan kockázat, amit vállalnunk kell. – A nő újra könyörgésekkel kezdte ostromolni, Joshua azonban csendre intette, és Marshhoz fordult. – Tűzzel sikerülne. Vízbefojtással. Pisztollyal, ha a fejemre céloz. Az agyunk sebezhető. A fejlövés megölne, a szívlövés viszont csak átmenetileg iktatna ki, míg a szervezetem működése helyreáll. A legendák egy vonatkozásban igazat beszélnek. Ha levágják a fejünket és facöveket ütnek át a szívünkön, meghalunk. – Rekedten fölkuncogott. – Ettől maguk is kiadnák a párájukat, azt hiszem. A napfény ugyancsak végezni tud velünk, mint láthatta. A többi, az ezüst meg a fokhagyma, mind merő badarság. Abner Marsh szisszenve fújta ki levegőjét, s közben alig vette észre, hogy eddig görcsösen visszafojtotta. – Egész tanulságos kiselőadás volt – mondta. – Most már elégedett? – kérdezte York. – Majdnem – felelte Marsh. – Még egyvalami. Gyufa sercent, s hirtelen apró lángocska táncolt York behajlított tenyerében. Odatartotta az olajlámpáshoz; a láng végignyaldosta a kanócot, s a kabint csakhamar félhomályos, sárga derengés töltötte be. – Nos tehát – mondta Joshua, és csuklóját rázogatva eloltotta a gyufát. – Jobb így, Abner? Elég barátságos? A társulás megpecsételéséhez világosság kell, nem találja? Hogy egymás szemébe nézhessünk. Abner Marsh konstatálta, hogy a szeme könnybe lábad; olyan sok időt töltött teljes sötétségben, hogy ez a kevéske fény is egészen elvakította. Ám a helyiség most sokkal nagyobbnak tetszett, az iszonyat fojtó, szorongató légköre elenyészett. Joshua York nyugodtan, várakozóan figyelte őt. Arcát száraz, hámló

177

bőrpikkelyek borították. Ahogy elmosolyodott, az egyik levált a szája szegletéről, és szállingózva ereszkedett a padló felé. Az ajka még mindig dagadt volt, a szeme pedig szénfeketének látszott, az égések és a hólyagok azonban szinte maradéktalanul eltűntek. A változás döbbenetes volt. – Mi volna ez a másik dolog, Abner? Marshnak eszébe jutottak York szavai, és nyíltan a szemébe nézett. – Egyedül én ezt nem csinálom – jelentette ki. – Másokat is be fogok avatni, mégpedig... – Nem! – vágott a szavába Valerie, aki most York mellett állt. – Az is elég baj, hogy egyikük előtt lelepleződtünk, nem hagyhatjuk, hogy tovább híresztelje! El fognak pusztítani minket. – Az ördögbe, maga fúria, nem a True Deltában akarok hirdetést feladni, tudja! Joshua egymáshoz illesztette az ujjhegyeit, és tűnődve nézett Marshra. – Kire gondolt, Abner? – Egy-két emberre – mondta Marsh. – Ugyanis tudniuk kell, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki gyanút fogott. És meglehet, hogy több segítségre lesz szüksége, amennyi tőlem telik. Csak olyanokkal fogok beszélni, akiket megbízhatónak ismerek. Például Szőrmók Mike-kal. És Mister Jeffersszel. Fenemód okos fickó, és maga már gondolkodóba ejtette. A többieknek nem kell tudni semmit. Mister Albright túl érzékeny és istenfélő lélek, hogy ilyesmi mesékkel traktáljam, ha pedig Mister Frammnek szólnék, egy hét múlva az egész folyó magukról pletykálna. Whitey felől leéghet az egész parancsnoki híd, azt se venné észre, amíg nincs gond a masináival. De Szőrmók Mike-ot és Mister Jefferst, őket be kell avatni. Igazán derék emberek, és könnyen megeshet, hogy még nagy hasznukat veszi. – Nagy hasznukat veszem? – kérdezte Joshua – Mire gondol, Abner? – Mi van akkor, ha valamelyik rokonának nem ízlik a maga főztje? Joshua York arcáról nyomban lehervadt a barátságos mosoly. Felállt, átvágott a kabinon, és töltött magának egy italt: whiskyt, tisztán. Mikor visszafordult, még mindig töprengve ráncolta a homlokát. – Nincs kizárva – mondta. – Ezt még fontolóra kell vennem. Ha valóban bízhatok bennük... Bizonyos balsejtelmeim vannak a bayouval kapcsolatban, ahová utazást tervezünk. A várt tiltakozás Valerie részéről ezúttal elmaradt. Marsh gyors oldalpillantást vetett rá, és látta, hogy görcsösen összeszorítja az ajkát, szeme pedig árulkodón csillog: a kitörni készülő pánik első előjelei.

178

– Mi ütött magukba? – kérdezte Marsh. – Miért vágnak ilyen furcsa képet? Valerie fölkapta a fejét. – Ő – mondta. – Följebb a folyón már kértem magát, hogy forduljon vissza. Megint megkérném, ha nem tudnám, hogy úgyse hallgat rám. Ő vár minket Ciprusparton. – Kicsoda? – kérdezte Marsh zavartan. – Egy vérmester – felelte Joshua. – Abner, tudnia kell, hogy nem minden fajtámbéli gondolkozik úgy, ahogyan én. Még a követőim között is akadnak, akik... Simon, ő szívvel-lélekkel mellettem áll, Smith és Brown inkább közönyösek, de Katherine – nála kezdettől fogva éreztem némi ellenkezést. Azt hiszem, a lelke mélyén van egy sötét tartomány, mely vágyódik a régi élet után, siratja a hajót, amiről lemaradt, elégedetlen az uralmammal, és lázadozik ellene. Engedelmeskedik, mert kénytelen. Vérmester vagyok. De nem tetszik neki. És a többiek, azok, akiket a folyó mentén vettünk a fedélzetre – az ő hűségük is ingatag. Valerie-n és Jean Ardant-on kívül egyikükben sem bízom teljesen. Emlékszik még, hogy figyelmeztetett Raymond Ortegára? Nos, osztozom a gyanújában. Persze nem féltékenységről van szó, Valerie semmit sem jelent neki; ebben tévedett, Abner, de máskülönben igaza volt. Hogy Natchezben a fedélzetre hozzam Raymond-t, előbb le kellett győznöm, mint hosszú-hosszú idővel ezelőtt Simont a Kárpátokban. Cara de Gruy-jal és Vincent Thibaut-val szintén adódtak összetűzéseim. Most engem követnek, mert nincs más választásuk. Ez népünk törvénye. Mégsem tudok szabadulni az érzéstől, hogy néhányan – ha nem is mind – csak várnak. Várnak, hogy lássák, mi történik majd, ha a Lázálom lepöfög a bayouba, és én szembenézek azzal, aki mesterük volt annyi éven át. – Valerie sokat beszélt nekem róla. Nagyon öreg. Öregebb Simonnál és Katherine-nél, öregebb mindannyiunknál. Már maga a kora is nyugtalanít. Most Damon Juliannek nevezi magát, de korábban Giles Lamont volt, ugyanaz a Giles Lamont, akit ez a nyomorult mulatt harminc értelmetlen éven át szolgált. Úgy hallottam, időközben új embercselédet talált... – Savanyú Billy Tiptont – mormolta Valerie utálkozva. – Valerie fél ettől a Juliantól – közölte Joshua York. – A többiek is rettegve emlegetik, ám ebbe néha egyfajta alattvalói hűség vegyül. Vérmesterként gondot viselt rájuk. Rejtekhelyet biztosított nekik, jólétet és ünnepi lakomákat. Rabszolgákból táplálkoztak. Nem csoda, hogy ezen a vidéken telepedett le. Valerie a fejét rázta. – Hagyd őt békén, Joshua! Kérlek! Ha másért nem, az én kedvemért. Damon nem fog örülni, ha megjelensz nála; nem látja szívesen a szabadságot, amit hozol. Joshua önkéntelenül elhúzta a képét.

179

– Még mindig vele vannak néhányan a mieink közül. Azt akarod, hogy cserben hagyjam őket? Nem. És talán rosszul ítéled meg Juliant is. Évszázadok óta szenved a vörös szomj átkától; én pedig csillapítani tudom ezt a lázat. Valerie összefonta a karját, ibolyaszín szeme dühösen szikrázott. – És ha számára már nincsen gyógyír? Te nem ismered őt, Joshua. – Művelt, okos, kifinomult ízlésű, a szépség nagy hódolója – mondta York makacsul. – Legalábbis ezt mesélted róla. – Azonkívül nagyon erős. – Simon is az volt, Raymond is, Cara is. Ma mind engem követnek. – Damon más – jelentette ki Valerie. – Az nem ugyanaz! Joshua türelmetlen kézmozdulatot tett. – Nem számít. Így vagy úgy, de fejet fog hajtani előttem. Abner Marsh eddig töprengő hallgatásba burkolózva kísérte figyelemmel a vitájukat, most azonban magához ragadta a szót. – Joshuának igaza van – mondta Valerie-nek. – Az ördögbe, én magam is néztem már a szemébe párszor, és mikor először ráztunk kezet, kis híján összetörte minden csontomat. Amúgy minek szólította őt az előbb? Királynak? – Igen – ismerte el Valerie –, a sápadt királynak. – Nohát, ha egyszer valóban ő ez a sápadt király, akinek maga hiszi, akkor okkal föltételezhető róla, hogy a végén úgyis ő fog győzni, nemde? Valerie tekintete Marshról Yorkra vándorolt, majd vissza. Reszketés borzongott rajta végig. – Maguk nem látták őt. Egyikük sem. – Egy pillanatra tétovázott, aztán karcsú, sápadt ujjaival hátrasimította sötét haját, és Abner Marsh szemébe nézett. – Talán mégis rosszul ítéltem meg magát, Marsh kapitány. Belőlem hiányzik Joshua ereje, és a bizalma is. A vörös szomj csaknem fél évszázadig uralkodott rajtam. A maga népéből ejtettem zsákmányt, ha vadászni űzött. A ragadozó nem barátkozik a zsákmányával. Képtelen rá. És bízni sem bízik benne. Ezért unszoltam Joshuát, hogy végezzen magával. Ha valakit születése óta arra neveltek, hogy az élete múlik bizonyos óvintézkedéseken, nem tudja egyik pillanatról a másikra sutba vágni őket. Megérti? Abner Marsh komoran bólintott. – Még mindig vannak kétségeim – folytatta Valerie –, de Joshua már annyi sok új dolgot mutatott nekünk... Belátom, hogy talán bízhatunk magában. Talán. – Hevesen megrázta a fejét. – Ám akár tévedek magával kapcsolatban, akár nem, ami Damon Juliant illeti, egészen biztosan igazam van!

180

Abner Marsh homlokát ráncolva ült a karosszékben, és nem tudta, mit feleljen erre. Joshua kinyújtotta a karját, és kézen fogta Valerie-t. – Azt hiszem, oktalanul félsz – mondta. – De a megnyugtatásodra megígérem, hogy a lehető legnagyobb óvatossággal fogok eljárni. Abner, tegye, amit jónak lát, avassa be Mister Jefferst és Mister Dunne-t. Ha Valerie-nek igaza van, még jól jöhet a segítségük. Válasszon ki annyi embert, hogy kiteljen belőlük egy tartalék váltás, a többit meg küldje partra! Azt akarom, hogy amikor a Lázálom beúszik a bayouba, csak a legjobb és legmegbízhatóbb emberek legyenek a fedélzeten, a minimális létszám, amennyivel még el tudjuk kormányozni a hajót. Nem kellenek se vallási fanatikusok, se anyámasszony katonái, se forrófejű suhancok. – Szőrmók Mike-kal kettesben fogjuk kiválogatni őket – jelentette ki Marsh. – Juliant a saját gőzösömön fogadom majd, az általam kiválasztott időpontban; maga fog fedezni a legénységgel. Gondolja meg jól, mennyit mond el Mister Jeffersnek és Mister Dunne-nak! A döntés és a felelősség a magáé. – Kérdőn nézett Valerie-re. – Most elégedett vagy? – Nem – felelte a nő. Joshua elmosolyodott. – Pedig többet nem tehetek. – Ismét Abner Marshra pillantott. – Abner, örülök, hogy nem vagyunk ellenségek. A cél előtt állok, karnyújtásnyira álmaim beteljesedésétől. Az első nagy diadalomat a vörös szomj elleni harcban arattam. Azt hiszem, hogy maga meg én ma éjjel megvívtuk a második győztes csatát: leraktuk alapjait a népeink közötti barátságnak és bizalomnak. A Lázálom az éjszakát a nappaltól elválasztó keskeny mezsgyén hajózik majd, s amerre jár, elűzi a régi félelmek kísértetét. Nagy dolgokat fogunk együtt véghezvinni, barátom. Marsh tulajdonképpen nem sokra tartotta az effajta virágos beszédet, mégsem tudta kivonni magát Joshua szenvedélyes szavainak hatása alól, s vonakodó mosolyfélével viszonozta őket. – Hát, ha azt akarjuk, hogy legyen is belőle valami, még átkozottul sok munka vár ránk – mondta Marsh, a sétabotja után nyúlt, és fölállt. – Akkor én megyek is. – Jól van – szólt Joshua mosolyogva. – Én lepihenek; ma este, sötétedés után találkozunk. Gondoskodjon róla, hogy a hajó mihamarabb kifuthasson. Szeretnék a lehető leggyorsabban túlesni ezen az ügyön. – Befűttetem a kazánokat – ígérte Marsh, mielőtt távozott. Odakint megvirradt. Kilenc körül járhat, gondolta Abner Marsh a kapitányi kabin előtt hunyorogva, miközben Joshua elreteszelte mögötte az ajtót. Lehangoló reggel volt, forró és fülledt, a napot szürke felhők takarták el az égen. A folyami gőzösök füstje és korma fojtón telepedett a levegőre. Nemsoká nyakunkon az ítéletidő,

181

morfondírozott Abner Marsh, és ez a kilátás csöppet sem lelkesítette. Hirtelen tudatára ébredt, hogy alig aludt az éjszaka, és végtelenül fáradtnak érezte magát; de annyi tennivalója volt még, hogy szunyókálásra nem is gondolhatott. Leballagott az ebédlőbe, hátha egy kis reggeli segít visszanyerni az életkedvét. Megivott egy akó forró feketekávét, miközben Toby gyorsan kisütött neki pár borjúszeletet, kétszersülttel és áfonyaszósszal. Már javában evett, mikor Jonathon Jeffers lépett a terembe, észrevette őt, és az asztalához sietett. – Üljön le, és egyen valamit! – invitálta Marsh. – Komoly beszédem lesz magával, Mister Jeffers. Mindenesetre nem feltétlenül itt és most. Előtte inkább befejezném a reggelimet, aztán fölmegyünk a kabinomba. – Rendben – felelte Jeffers kissé szórakozottan. – Kapitány, hol volt egész idő alatt? Már órák óta keresem. A kabinjában nem találtam. – Eldiskuráltunk egy kicsit Joshuával – közölte Marsh. – Mi...? – Van itt egy fickó, aki beszélni akar magával – mondta Jeffers. – Éjfélkor érkezett. Nagyon kitartó. – Cseppet sincs ínyemre, ha megvárakoztatnak, mint valami senkiházi söpredéket – jelentette be az idegen. Marsh nem is látta, mikor jött be. Bár senki nem kínálta hellyel, kihúzott egy széket és letelepedett rá. Csúf, alultápláltnak látszó férfi volt, himlőhelyes képpel. Vékony szálú, barna haja lankadt tincsekben lógott a homlokába. Arcszíne betegesnek tűnt, haját és bőrét helyenként olyan sűrű foltokban borította a korpa, mintha a saját külön hóesésében ácsorgott volna. Drága, fekete gyapjúöltönyt és fodros nyakravalójú inget viselt, az egyik ujján pedig hivalkodó aranygyűrűt, metszett ékkővel a foglalatában. Ugyanolyan kemény hangot ütött meg, amilyennek kinézett, Abner Marshnak azonban eszében sem volt meghőkölni a keskeny ajak és a jeges-kék szempár elől. – Ki az ördög maga? – kérdezte zordan. – A maga érdekében remélem, hogy átkozottul nyomós oka van reggeli közben zavarni, különben a folyóba dobatom. Ahogy kimondta, máris sokkal jobban érezte magát. Mindig is úgy tartotta, hogy szép dolog hajóskapitánynak lenni, de semmi öröm nincs benne, ha az ember időnként nem küldhet el valakit a pokolba. Az idegen savanyú arckifejezése nem változott, jéghideg szemében azonban kaján rosszindulat csillant, ahogy Marshra emelte tekintetét. – Jegyet akarok venni a maga cifra ladikjára. – Fenéket! – felelte Marsh. – Hívjam Szőrmók Mike-ot, hogy takarítsa el ezt a fickót? – ajánlotta föl a segítségét Jeffers hűvösen.

182

A himlőhelyes férfi kurta, gyűlölködő pillantást vetett a szállásmesterre, majd újra Marshoz fordult. – Marsh kapitány, tegnap azért jöttem, hogy átadjak egy meghívást önnek és üzlettársának. Azt hittem, éjszaka legalább egyikük elérhető lesz. Nos, most nappal van, így hát a meghívás ma estére szól. Vacsora a St. Louisban, napnyugta után egy órával, magával és York kapitánnyal. – Én nem ismerem magát, és nem is óhajtom megismerni – fújtatta Marsh. – Egészen biztosan nem fogok magával vacsorázni. Mellesleg a Lázálom ma este kihajózik. – Tudom. És azt is, hová. Marsh a homlokát ráncolta. – Miket fecseg maga? – Maga nem ismeri a niggereket, én viszont igen. Ha egy niggernek valami a fülébe jut, azt egykettőre tudja az összes többi nigger a városban. Ők pofáznak, én meg figyelek. Fölösleges levinni ezt a szép nagy gőzöst a bayouba, ahogy tervezik. Biztos zátonyra futnának, a végén még a fenekét is felszakítanák. Én megtakaríthatom maguknak a fáradságot. Nézze: a férfi, akit keresnek, már várja magukat. Szóval ha besötétedik, adja át szépen az üzenetet a mesterének, hallja? Mondja meg neki, hogy Damon Julian a St. Louis szállóban várja. Mister Julian ég a türelmetlenségtől, hogy megismerkedhessen vele.

183

TIZENHATODIK FEJEZET New Orleans, 1857. augusztus Savanyú Billy Tipton aznap este kissé elbátortalanodva tért vissza a St. Louis szállóba. Igazság szerint az életéért rettegett. Juliannek nem fog tetszeni a válasz, amit a Lázálomról hoz; és Julian, ha haragra gerjed, veszélyes és kiszámíthatatlan. Fényűző lakosztályuk elsötétített társalgójában egyetlen szál gyertya világított. Lángja visszatükröződött Julian fekete szemében, aki egy öblös bársonyfotelben ült az ablaknál, és Sazeracot ivott. A szobában halotti csend honolt. Savanyú Billyre ólomsúllyal nehezedtek a fürkész tekintetek. A zárnyelv halk, halálos kattanással ugrott a helyére, ahogy az ajtó becsukódott mögötte. – Nos, Billy? – kérdezte Damon Julian csendesen. – Nem jönnek, Mister Julian – felelte Savanyú Billy, egy kicsit túl gyorsan, túl szolgálatkészen. A félhomályban nem látta, hogyan fogadja a hírt Julian. – Azt mondja, maga menjen el hozzá. – ”Azt mondja...” – ismételte Julian. – Kicsoda, Billy? – Hát ő – nyelt nagyot Savanyú Billy. – A... a másik vérmester. Joshua York. Az, akiről Raymond írt magának. A társa, ez a Marsh kapitány, ez egy kövér, szakállas disznó, de ő se akar jönni. Tiszta rücsök a képe, és nagyon goromba. Szóval, én azért kivártam, ugye, a sötétedést, mikor a vérmester felébredt. A végén beengedtek hozzá. Savanyú Billyt még most is csontja velejéig kilelte a hideg, ha eszébe jutott az az iszonyú pillanat, amikor York szürke – szürke! – szeme felnyársalta, mint valami bogarat, és kiolvasta belőle lelke legtitkosabb vágyát. Annyi keserű undor áradt szét ebben a szemben, hogy Billy nyomban elkapta róla a tekintetét, s inkább bújt volna egy gyapotszedő nigger bőrébe, semhogy még egyszer belenézzen. – Mesélj nekünk, Billy! – mondta Damon Julian. – Meséld el, milyen ez a másik! Ez a Joshua York. Ez a vérmester. – Hát... – kezdte Billy, a szavakat keresgélve. – Fehér... mármint nem úgy értem, hogy nem nigger, hanem hogy fehér... illetve, nagyon sápadt a bőre meg mindene, és a hajának semmilyen színe sincs. Még az öltönye is fehér. No és az ezüst; rengeteg ezüstöt hord. Úgy mozog... mint azok az átkozott kreolok, Mister Julian, büszkén és urasan. Olyan, mint... mint... olyan, mint maga, Mister Julian. A szeme... – Sápadt és erős – mormolta Cynthia a szoba egyik távoli sarkából. – És olyan

184

bora van, ami legyőzi a vörös szomjat. Ő volna az, Damon? Nem lehet más. Szóval mégsem legenda... Valerie mindig hitt benne, és én kigúnyoltam érte, de neki lett igaza. Eljött, hogy egybegyűjtsön minket, és visszavezessen az elsüllyedt városba, a sötét hazába. A mi országunkba, ahonnan kiűzettünk. Ugye így van? Ő a vérmesterek vérmestere, a király, akit megjövendöltek nekünk. – Feszülten pillantott Damon Juiianre, a válaszát várva. Damon Julian belekortyolt a Sazeracba, arcán ravasz ragadozómosoly suhant át. – Egy király – mélázott. – És mit mondott neked ez a király, Billy? Hallgatlak. – Azt üzente, hogy várja magukat a hajóján, mindenkit, ahányan csak vannak. Holnap, sötétedés után. Vacsorára. Ők nem hajlandók idejönni, ő meg ez a Marsh, ahogy maga kérte, kettesben. Marsh azt mondta, ne nagyon hívogassa őket, mert ha mégis eljönnek, hát többen lesznek. – A király kicsit félős – állapította meg Julian. – Ölje meg! – robbant ki hirtelen Savanyú Billy. – Menjen el arra az átkozott hajóra, és ölje meg, ölje meg mindet! Pusztítsa ki a világból, Mister Julian! A szeme – úgy nézett rám vele, mint egy átkozott kreol! Mintha egy féreg lennék, egy porszem, pedig maga küldött! Azt hiszi, jobb magánál – és a többiek is, az a bibircsókos kapitány meg az átkozott fedélzetmestere, mind talpig felcifrázva... Engedjen oda hozzá a késsel, és szanaszét vágom, hogy csupa vér lesz a finom fehér ruhája! Meg kell ölnie, meg kell ölnie, meg kell ölnie! Savanyú Billy dühkitörése után újra csönd telepedett a társalgóra. Julian kinézett az ablakon az éjszakába. Az ablaktáblákat szélesre tárták, úgyhogy a függöny lágyan fodrozódott a beszökő léghuzatban, és lentről felszűrődött az utca lármája. Julian hosszan bámulta a távoli fényeket, tekintetét sötétség felhőzte. Mikor végre visszafordult, szembogara ismét magába zárta a magányos gyertyalángot, és megtelt sárgásvörös lobogással. Az arca hirtelen valahogy keskenyebbnek tűnt, ragadozószerűnek. – És a varázsital, Billy? – York mindenkitől megköveteli, hogy folyton azt vedelje – mondta Savanyú Billy. Az ajtónak támaszkodott, és előhúzta a kését. Jó érzés volt megint a kezében tartani. Beszéd közben nekilátott a hegyével kipiszkálni a koszt a körme alól. – Cara szerint nem csak vér. Van benne valami más is. A szomjat megöli, az egészen biztos. Körbejártam az egész hajót, beszéltem Raymond-nal, Jeannal, Jorgéval meg párral a többiek közül, és mind ezt állították. Jean egészen odavan érte, arról áradozott, micsoda áldás ez neki. Nem akartam hinni a fülemnek. – Jean! – fintorgott Julian megvetően. – Ezek szerint igaz – suttogta Cynthia. – A sápadt király legyőzte a szomjat...

185

– Van még valami – fűzte hozzá Savanyú Billy. – Raymond azt mondja, York összeszűrte a levet Valerie-vel. Feszült csend borult a társalgóra. Kurt a homlokát ráncolta. Michelle lesütötte a szemét. Cynthia kortyolt egyet a poharából. Mindannyian tudták, hogy Valerie – a szépséges Valerie – Julian különleges kedvence volt; most lopva őt figyelték, hogyan fogadja a hírt. Julian mintha gondolkodóba esett volna. – Valerie-vel? – kérdezte. – Értem. – Hosszú, sápadt ujjak doboltak a fotel karfáján. Savanyú Billy Tipton a fogai között kotorászott a kése hegyével, és elégedettnek tűnt. Remélte, hogy ez a mellékesen odavetett megjegyzés Valerieről megadja majd a döntő lökést. Damon Juliannek tervei voltak Valerie-vel, és Damon Julian nagyon nem szerette, ha keresztülhúzták a terveit. Billynek mindent elmondott, ravaszkás mosollyal az arcán, mikor Billy megkérdezte tőle, hogy miért kellett elküldeni az asszonyt. – Raymond fiatal és erős, meg tudja tartani őt – magyarázta. – Egyedül lesznek, Billy. Csak ők ketten, és harmadiknak a szomj. Romantikus helyzet, nem találod? És pár év múlva – legyen egy-kettő, legfeljebb öt – Valerie megfogan. Legszívesebben fogadnék rá, Billy. – És szabad folyást engedett jellegzetes, mély, dallamos kacajának. Most viszont nem nevetett. – Mit csinálunk, Damon? – kérdezte Kurt. – Elmegyünk? – Magától értetődik! – mondta Julian. – Szörnyű durvaság volna elutasítani egy ilyen szívélyes invitálást, a tetejébe egy királytól! Ti talán nem szeretnétek megkóstolni a borát? – Sorra végighordozta rajtuk kérdő tekintetét, de egyikük sem mert válaszolni. – Ó – csóválta a fejét –, hát hol marad a lelkesedés? Hisz a mi Jean barátunk már figyelmünkbe ajánlotta ezt a nedűt, és nincsenek kétségeim, hogy a bűbájos Valerie is hasonlóképpen fog cselekedni! Egy bor, mely édesebb a vérnél, az élet minden dús zamatával... Gondoljatok a békességre, amit ez hozhat nekünk! – Elmosolyodott. Senki sem szólt. Várt. Mikor már jó ideje teljes volt a csend, vállat vont. – Nos, remélem, a király nem fog megvetésével sújtani bennünket, ha mi más italt részesítünk előnyben. – A többiekre rákényszeríti – mondta Savanyú Billy. – Muszáj nekik azt a löttyöt inni, akár tetszik, akár nem. – Damon – szólalt meg Cynthia –, ugye nem akarod... visszautasítani? Ezt nem teheted. Mennünk kell, ha hív. Engedelmességgel tartozunk. Julian kimérten odafordította a fejét, pillantása megpihent a nő alakján. – Valóban így véled? – kérdezte keskeny mosollyal.

186

– Igen – suttogta Cynthia –, engedelmességgel. Ő a vérmester. – Lesütötte a szemét. – Cynthia – kérte Damon Julian szelíden –, nézz rám! Borzadály és kínzó tehetetlenség váltotta egymást az asszony arcán, ahogy a feje lassan, gyötrelmesen lassan emelkedni kezdett, míg szembe nem találta magát Julian tekintetével. – Ne! – nyöszörögte. – Kérlek! Ó, kérlek... Damon Julian hallgatott. Cynthia megigézetten meredt rá. Lecsusszant a fotelből, reszketve térdre hullott a szőnyegen. Vékony csuklóján aranyfonatos karkötő csillogott, ametisztekkel kirakva. Feltolta a könyöke fölé; ajka szétnyílt, mintha mondani akarna valamit; aztán a szájához emelte a kezét. Vérpatakok fakadtak. Julian rezzenetlenül várakozott, míg az asszony odakúszott hozzá a szőnyegen, és felkínálta neki magasra emelt karját. Akkor méltóságteljes mozdulattal érte nyúlt, és hosszan, kiadósan szomját oltotta. Miután végzett, Cynthia imbolyogva kiegyenesedett, visszahullott féltérdre, aztán fölállt megint, s ezúttal talpon maradt. – Vérmester – mondta lehajtott fővel. – Vérmester. Damon Julian ajka nedvesen vöröslött, s egy piciny vércsepp lecsordult a szája szegletéből. Julian zsebkendőt vett elő, fölitatta vele a cérnaszálnyi piros barázdát, majd gondosan összehajtogatta, és visszatette a helyére. – Nagy az a hajó, Billy? – érdeklődött. Savanyú Billy villámgyors, gyakorlott mozdulattal visszacsúsztatta kését a nyakszirtje mögé, és elmosolyodott. A Cynthia csuklóján ejtett seb, a Julian állára csorduló vér, az egész látványos büntetőceremónia határtalanul izgalomba hozta. Julian majd megmutatja ennek az átkozott folyami söpredéknek, gondolta. – Életemben nem láttam még nagyobbat – válaszolta. – És cifrábbat se. Annyi rajta az ezüst meg a márvány, csoda, hogy el nem süllyed tőle. Belül csupa tükör, kristály és csiszolt üveg; egy szál gyufával ki lehet világítani. Drága szőnyegek roskadásig. Tetszeni fog ott magának, Mister Julian. – Egy gőzös... – tűnődött Damon Julian fennhangon. – Nem is értem, nekem hogy nem jutott ez eszembe. Oly kézenfekvők az előnyei... – Ezek szerint megyünk? – kérdezte Kurt. – Hát hogyne – felelte Julian. – Hát hogyne! Elvégre a vérmester hívatott minket. A király. – Hátravetette fejét, és mennydörgő kacajra fakadt. – A király! – harsogta hahotázva. – A király! Savanyú Billy teli tüdőből vele röhögött, és sorra egymás után a többiek is

187

csatlakoztak. Julian hirtelen kiegyenesedett, akár a kipattintott rugós kés, arca ismét halálosan komoly volt. A nevetőkórus elnémult, mintha elvágták volna. Julian kinézett az ablakon a szálloda előtt ásító sötétségbe. – Ajándékot kell vinnünk – mondta. – Egy királyhoz nem állíthatunk be üres kézzel. – Savanyú Billyhez fordult. – Holnap leugrasz a Moreau Streetre, Billy. Be kell szerezned nekem valamit. Egy kis ajándékot a mi sápadt királyunknak.

188

TIZENHETEDIK FEJEZET A Lázálom fedélzetén, New Orleans, 1857. augusztus Úgy tűnik, a New Orleansban horgonyzó gőzösök közül minden második ma délután akar kifutni, gondolta Abner Marsh, amint a viharfedélzetről szétnézett a kikötőn. A szokás úgy parancsolta, hogy a folyón felfelé induló hajók úgy öt óra felé fussanak ki a töltésről. Három körül a gépészek befűttették a kazánok kemencéit, és a gőz elkezdett emelkedni. A tűzifa és a szén mellett fenyőgyantával és kátrányszurokkal is etették a kazánok éhes száját. Egyik hajó a másik után kezdett vastag fekete füstfelhőket eregetni cifrán díszített kéményeikből. A búcsú hatalmas, kormos fekete zsebkendőit a rakpart felett lengette a szél. Egy négy mérföld hosszú tömött hajósor igen sok füstöt termel. A kormos füstoszlopok lassan egymásba olvadtak néhány száz lábbal a folyó felszíne felett. A fekete összefüggő felhőtakaróban hamu és izzó pernye szállingózott fel s alá. A felhő egyre vastagabb, terebélyesebb lett, ahogy egyre több gőzös kazánjait gyújtották be, és a köd lassan a városra telepedett és eltakarta a napot. Abner Marsh nézőpontjából úgy tűnt, mintha egész New Orleans lángokban állna, és a gőzösök mind a tűz elől menekülnének. Kellemetlen érzés töltötte el, mintha a többi hajó kapitánya tudna valamit, amit ő nem. Valamit, ami arra késztette volna, hogy ő is felfűttesse a Lázálmot és kitolasson a kikötőből. Marsh alig várta, hogy valóban útra kelhessenek. Bármennyire is jövedelmező és elegáns is volt a New Orleans környékén hajózni, vágyott a folyókra amiket ismert. A Felső-Mississippi meredélyeire, sűrű erdőire. A vad, iszapos Missourira, mely úgy falta a gőzösöket, mint semmi más, és a keskeny Illinoisra, meg az agyagos, kavicsos, vidáman szaladó Láz-folyóra. A Lázálom felvezető útja az Ohión majdhogynem idillinek tűnt most emlékezetében. Egyszerűbb, jobb napok voltak azok, gondolta. Két hónap sem telt azóta, mégis egy örökkévalóságnak tűnt. St. Louis előtt egész jól mentek a dolgok, de úgy tűnt neki, hogy mióta elhagyták St. Louist és elindultak a folyó alsó ágán, minden a feje tetejére állt, és ahogy haladtak lejjebb, úgy zavarodott össze reménytelenül minden. – Joshuának igaza van – motyogta magának Marsh, ahogy elnézett New Orleans felett. – Valami romlottság van ebben a városban. – Átkozottul meleg volt, átkozottul fülledt volt és átkozottul sok bogár szívta az ember vérét ahhoz, hogy az emberben ne merüljön fel a gondolat, hogy ez a hely átkozott. És előfordulhat, hogy így is volt a rabszolgatartás büntetéseként, bár ebben Marsh nem volt biztos. Csak abban volt biztos, hogy egyet akart: utasítani Whitey-t, hogy fűttesse be a kemencéket, és felzavarni Frammot vagy Albrightot a

189

kormányosfülkébe, eltolatni a rakparttól, és a Lázálmot a folyón felfelé vinni, most. Azonnal. Még napnyugta előtt. Mielőtt ők megérkeznek. Abner Marsh annyira vágyott ezeket az utasításokat elordítani. Érezte a kimondatlan szavak keserűségét a nyelvén. Babonás félelmet érzett az estét illetően, bár újra és újra figyelmeztette magát, hogy ő voltaképpen nem is babonás. De nem volt vak sem... és az ég mintha leszakadt volna tőlük nyugatra. Vihar készült, hatalmas, szaggató, az a vihar, melyet Dan Albright már napokkal ezelőtt megszimatolt. És a hajók csak mentek. Egyik a másik után, tucatszám. S Marsh tekintetével követte őket, ahogy felfelé kapaszkodtak sodrás ellen, míg el nem vesztek szeme elől a nagy füstben. Egyre inkább magányosnak érzete magát, mintha minden hajó, ami elveszett a távolban egy kis részét magával vitte volna. Egy darabot bátorságából, egy csipetnyit bizonyosságából, egy álmot, vagy egy kormos reményt. Sok gőzös elhagyta New Orleanst aznap, gondolta Marsh, de a mai is csak egy nap mint a többi forró augusztusi, füstös és lusta nap a folyón, mikor mindenki lassan mozdul, és talán egy lélegzetnyi friss hűvös levegőre vár, amit a tiszta, friss eső hoz majd, lemosva a füstöt az égről. Egy másik, bölcsebb, mélyebb része tudta, hogy amire várnak az se nem hűvös, se nem tiszta, és nem fog megkönnyebbülést sem hozni a melegtől, párától, rovaroktól, és a félelemtől. Lenn, a főfedélzeten Szőrmók Mike teli torokból ordítozott a rakodókkal, és fenyegetőn lengette vas fütykösét, de a rakpart zaja és a többi gőzös kürtje és harangjai elnyomták hangját. Egy hegynyi rakomány állt a rakparton. Majd' ezer tonna, a Lázálom teljes kapacitása. Alig fele volt a fedezeten. Órákba kerül, amíg felrakodják a maradékot. Még ha valóban akarta is volna, nem indíthatta volna el a hajót. Nem mikor az a sok rakomány még a rakparton van... Szőrmók Mike és Jeffers meg a többiek mind azt hinnék, megőrült. Szeretett volna beszélni velük, elmondani nekik, ami a lelkét nyomta, ahogy eltervezte. Tervet készíteni... De nem volt rá idő. Minden hirtelen úgy meglódult, és ma este sötétedéskor feljön a Lázálom fedélzetére az a Damon Julian vacsorázni. Nem volt idő Szőrmók Mike-kal és Jeffersszel beszélni. Nem volt idő hogy elmagyarázzon nekik mindent és meggyőzze őket, vagy feloldja kétségeiket, mert hogy nem fog nekik tetszeni a dolog, annyi biztos. Így ma este Abner Marsh egyedül lesz, vagyis majdnem egyedül. Csak ő meg Joshua néz majd szembe egy szobában velük. Az éjszaka összegyűlt népével. Marsh nem számította Joshua Yorkot a többi közé. Ő valahogy más volt. És Joshua azt mondta, minden rendben lesz. Joshua, akinek varázsitala volt, Joshua, aki tele volt zengzetes szavakkal és álmokkal. De Abner Marshnak megvoltak a saját aggályai. A Lázálom csendes volt, szinte elhagyatott. Joshua jószerivel mindenkit a partra küldött. A ma esti vacsora olyan zártkörű lesz, amennyire csak lehet. Abner Marsh nem így akarta ezt, de Joshuával nem lehetett vitatkozni, ha a fejébe vett valamit. A szalonban már megterítettek. A lámpákat azonban még nem gyújtották

190

meg és a tetőablakon megszűrődő füstön, párán és a gyülekező felhőkön megtörő fény komorrá, félhomályossá és mogorvává tette a termet. Marsh úgy érezte, hogy az alkonyat már be is köszöntött a szalonban és az egész gőzösön. A szőnyegek feketéllettek az árnyékban és a tükrök elvesztették fényüket. A hosszú, fekete márvány bárpultnál egy pultos poharakat fényesített, de még ő is valahogy halványabbnak, valószínűtlenebbnek látszott. Marsh biccentett felé és hátra ment a kerékházak mögött húzódó konyhába. A konyhában legalább folyt az élet. Toby kuktái nagy rézüstöket kevergettek, meg csirkét sütöttek, míg a pincérek csak üldögéltek és egymást ugratták. Marsh érezte a kemencében sülő sütemények illatát is. Még a nyál is összefutott a szájában, de nagy önmegtartóztatással tovább ment. Végül hatalmas ketrecrakások között rátalált Tobyra. Körös-körül csirkék, galambok, vörösbegyek, kacsák és más szárnyasok ketrecei voltak felstócolva. Rettenetes zajt csaptak. Toby felnézett, mikor Marsh odalépett hozzá. A szakács éppen csirkéket ölt le. Három fejetlen szárnyas volt egymásra dobva könyöke magasságában, és egy harmadikat tartott éppen a vágódeszkán. Az állat veszettül vergődött és rikácsolt. Toby kezében húsvágó bárd volt. – Hisz ez Marsh kapitány – mondta mosolyogva. Azzal egy ügyes mozdulattal lecsapta a csirke fejét. A vér nagy ívben spriccelt ki a csirke nyakán, a madár pedig tovább vergődött Toby kezében. Sötét kezeit vörös vér borította, amit kötényébe törölt. – Mit tehetek magáért? – kérdezte. – Csak azt akartam mondani, hogy ma este, ha elkészül a vacsora, szálljatok le a hajóról – mondta Marsh. – Terítsetek meg rendesen, kifogástalan vacsorát akarok. Ha elkészültök, te és a kukták meg az összes pincér szálljon le. Megértetted? Hallod, amit mondok? – Igenis, kapitány – felelte Toby somolyogva. – Bizony isten értem. Kis murit csapnak az urak, mi? – Ne törődj te azzal egy percig sem – mondta Marsh. – Te csak azzal törődj, hogy mindenki lenn legyen, amilyen gyorsan csak lehet. – Azzal szigorú képet vágott és már ment is. De valami visszafordította. – Toby – mondta. – Igen, uram? – Te tudod, nem voltam odáig a rabszolgatartásért, bár nem is tettem ellene semmit se. Tettem volna én, de azok az átkozott rabszolgafelszabadítók egy csapat farizeus. De mostanában sokat gondolkoztam, és azt hiszem, lehet, hogy igazuk volt nekik mindvégig. Az ember nem... használhat más embereket, mintha azok nem is emberek volnának egyáltalában. Érted? Vége kell legyen előbb-utóbb. Jobb, ha békében történik, de ha vérrel és tűzzel kell annak lennie, hát úgy fog történni, érted? Lehet, hogy azok a rabszolgafelszabadítók erről papoltak egész végig. Az ember megpróbál szépszerivel boldogulni, de ha nem megy, késznek kell lenni a legrosszabbra. Vannak dolgok, amik nem működnek. S véget kell

191

vetni nekik. Toby rosszallóan nézett rá, szórakozottan tovább törölgette kezét köténye elején, oda-vissza, oda-vissza. – Kapitány, maga felszabadító dolgokat beszél. Ez itten rabszolgatartó vidék kapitány. Ezért hátba szúrják errefelé, ha nem vigyáz. – Meglehet Toby, de én azt mondom neked, az igazságot nem lehet elhallgattatni. – Maga jót tett az öreg Tobyval, Marsh kapitány, visszaadta szabadságomat, meg minden, hogy főzhessek magának. Az már igaz. Abner Marsh bólintott. – Toby – mondta – miért nem mész és hozol nekem egy kést a konyhából?. Ne szólj senkinek, hallod-e? Csak menj oda és hozz nekem egy jó éles kést. Olyant, amit bele tudok csúsztatni a csizmám szárába, érted? Tudsz nekem hozni egyet? – Hát persze, kapitány – felelte Toby. – Szemei összehúzódtak viseltes fekete arca redői között. – Igen, uram – és szaladt, hogy teljesítse a parancsot. Abner Marsh kissé furcsán járt az elkövetkező órákban, a nagy konyhakés érzése még új volt szoros csizmaszárában. De alkonyatra már, nem csak megszokta, de biztonságérzettel töltötte el, olyannyira, hogy majd' el felejtette, hogy ott van. A vihar épp napnyugta előtt érkezett. A felfelé induló gőzösök legtöbbje messze járt már ekkor, de helyüket más gőzösök foglalták el a New Orleans-i rakpart mellett. A vihar hatalmas dörrenéssel érkezett, hangja akár egy kazánrobbanás. Vakító villámlás cikázott a kikötő felett. Az eső néhány pillanat múlva már zuhogott, mintha dézsából öntenek. Marsh a kazánfedélzet társalgójának fedele alól nézett szét, hallgatta, ahogy az eső a hajótestet kalapálja és figyelte, ahogy az emberek sietősen fedél alá húzódnak a töltésen is. Sokáig állt ott, a korlátnak támaszkodva, gondolataiba merülve, mikor észre vette, hogy Joshua York közvetlen mellette áll. – Esik, Joshua – mondta Marsh, botját meglendítve az vízfüggöny felé. – Lehet, hogy ez a Julian nem jön ma este. Lehet, hogy nem akar megázni. Joshua York arcán furcsa, komoly, ünnepélyes kifejezés ült. – Jönni fog. – Mindössze ennyit mondott. – Jönni fog. És jött is. A vihar kissé lecsillapodott ekkora már. Az eső még most sem akarta feladni, de már nem volt ereje, lágyan szitált, alig volt több, mint a ködszitálás. Abner Marsh még mindig a kazánfedélzeten volt. Rögtön észrevette, ahogy az elhagyatott, víztől csúszós töltésen feltűnt alakjuk. Messziről felismerte őket.

192

Járásukban volt valami, valami kecses, ragadozókra emlékeztető, félelmetes szépség. Egyikük kilógott közülük. Peckesen, ruganyosan járt, mindent elkövetett, hogy mozgása olyan legyen, mint a többieké, csak éppen nem sikerül. Mikor közelebb értek, Marsh látta, hogy Savanyú Billy Tipton az. Valamit ügyetlenül cipelt hóna alatt. Marsh bement a szalonba. A többiek mind az asztal körül ültek már: Simon és Katherine, Smith és Brown, Raymond és Jean, Valerie és a többiek, akiket Joshua a folyó mentén szedett össze. Halkan beszélgettek, de azonnal elhallgattak, mikor Marsh belépett. – Jönnek – mondta Marsh. Joshua York azonnal felállt és eléjük ment. Abner Marsh a bárhoz lépett és töltött magának egy hosszú whiskyt. Egy hajtásra kiitta, ismét töltött, azt eltűntette, majd leült helyére. Joshua ragaszkodott hozzá, hogy az asztal fejénél üljön, közvetlen ballján. Jobbján a szék ennek a Damon Juliannek volt fenntartva. Marsh nagy testét a székbe eresztette, és utálkozó pillantást vetett a vele szemben álló üres székre. Ekkor beléptek. Csak a négy éjszakai ember lépett a szalonba, konstatálta Marsh. Savanyú Billyt hátrahagyták valahol, nem is volt ez ellen kifogása. Két nő volt, meg egy hatalmas, fehérképű férfi, aki mogorván fintorogva rázta kabarjáról a vizet. A negyedik, ő volt. Marsh azonnal tudta, hogy ő az. Finom, kortalan arcát fekete fürtök keretezték. Úgy festett, mint valami herceg. Vérvörös öltönyt viselt, nagy, puhagallérú, fodrozott mellű inggel. Egyik ujján aranygyűrűt viselt, akkora zafírral a foglalatában, mint egy kockacukor. Fekete mellényének gallérján tű hivalkodott. Hatalmas darab fekete csiszolt gyémánt, sárga arany pókhálóban. Végigment a termen, majd az asztalt megkerülve megállt Joshua széke mögött, az asztal fejénél. Finom, fehér kezét a szék támlájára tette, és rájuk eresztette tekintetét. Egyenként az asztal mellett ülők szemébe nézett. És azok felálltak. Először az a három, akik vele jöttek, majd Raymond Ortega, és Cara, majd a többiek is. Egyesével, kettesével, végül Valerie. A teremben mindenki állt, kivéve Abner Marshot. Damon Julian kedves, meleg mosolyt varázsolt arcára. – Jó ismét valamennyiőtöket együtt látni – mondta. Katherine-re nézett. – Kedvesem, milyen sok éve is volt már? A mosoly, mely keselyű arcán felragyogott rettenetes látvány volt, gondolta Marsh. Úgy döntött, saját kezébe veszi a dolgokat. – Üljön le – förmedt Damon Julianre. Megrángatta zakójának ujját. – Éhes vagyok, épp elég ideje várunk magukra. – Igen – mondta Joshua. Ez megtörte a varázst, és mindenki visszaült a helyére az asztal körül. De Julian elfoglalta Joshua helyét az asztal fejénél. Joshua Julianhez lépett, megállt fölötte és megszólalt.

193

– A helyemen ülsz – mondta. Hangja fénytelen és feszült volt. – Ez itt a tied uram. Ha leszel olyan szíves. – Azzal az üres szék felé tessékelte. Szemeit Damon Julianre szegezte, és Marsh aki titkon felpillantott arcára, látta erejét, a hideg izzást benne, az eltökéltséget. Damon Julian elmosolyodott. – Ó – szólt halkan. Alig észrevehetően megborzongott. – Pardon. – Majd, ügyelve, hogy tekintete ne találkozzon Joshuáéval egy pillanatra sem, felállt és elfoglalta helyét a másik székben. Joshua rá nem jellemző merevséggel ült le, kezével türelmetlen mozdulatot tett. Egy pincér lépett elő egy sötét sarokból hirtelen és egy üveget helyezett az asztalra közvetlen York elé. Kérem, hagyja el a termet – szólt a fiatalemberhez. Az üveg címkézetlen volt. A kandeláberek fényében, a köröskörül felhalmozott kristály és ezüst között sötét és fenyegető volt. Már nyitva volt. – Tudod, hogy ez mi – szólt Joshua York Damon Julianhez. – Igen. York kinyúlt, felemelte Julian poharát és töltött. A poharat színültig töltötte és visszatette a másik elé. – Igyál! – parancsolta. York Julianre szegezte szemét. Julian a poharat nézte, enyhe mosoly játszott szája sarkában, mintha valami titkos szórakozásban lenne része. A szalonban mindenki néma volt. Marsh hallotta, ahogy a távolban egy gőzös küszködi magát felfelé a folyón a szakadó esőben. A pillanatok örökkévalóság lassúságával peregtek. Damon Julian kinyúlt, felemelte poharát és ivott. Egyetlen hosszú korty volt az egész. Kiürítette a poharát, és ezzel mintha a teremben felgyülemlett feszültséget is elnyelte volna. Joshua elmosolyodott, Abner Marsh felhorkant és az asztal távoli végében egyesek értetlen pillantásokat váltottak. York három poharat töltött tele, és Julian három társának küldte őket az asztal felénél. Mind ivott. Párbeszédek kezdődtek lassan, nagyon halkan. Damon Julian Abner Marshra mosolygott. – A maga gőzöse valóban lélegzetelállító, Marsh kapitány – mondta szívélyesen. – Remélem, az étel is méltó lesz ilyen környezethez. – Az étel – felelte – még jobb. – Felkiáltott, és a pincérek elkezdték az asztalra hordani a lakomát, melyet Toby készített erre a különleges alkalomra. Marsh majdnem régi énje volt megint. Több, mint egy órán keresztül ettek. Ezeknek az éjszaka emberinek kifogástalan volt a modoruk, de étvágyuk akár egy matrózé. Úgy vetették magukat az ételre, akár egy csapat rakodómunkás, akik meghallották a tiszt kiáltását: „Vacsoraaa!” Mind, kivéve Damon Juliant. Julian lassan evett, majdnem finnyásán. Gyakran megállt és kortyolt borából, időnként látszólag ok

194

nélkül mosolyogva. Marsh már harmadik tányér ételét tűntette el, Julian tányérján az étel még több mint félig volt. A beszélgetés csendes volt, és általános témákra szorítkozott. Az asztal végében azonban halk, de élénk beszélgetés folyt, azonban Marsh nem értett egy szót sem az elhangzottakból. Joshua York és Damon Julian sok szót pazarolt a viharra, a melegre, a folyóra és a Lázalomra. Mikor a gőzöséről esett a szó, Marsh inkább nem figyelt oda helyette inkább a tányérjára koncentrált. Végül felszolgálták a kávét és brandyt, és a pincérek eltűntek. A gőzös szalonja teljesen kiürült, Abner Marsh meg az éjszaki emberek maradtak csak. Marsh brandyjét iszogatta, és csak akkor figyelt fel, mikor saját szürcsölésének hangját meghallotta. A társalgás teljesen abbamaradt. – Végre együtt vagyunk, mindannyian – mondta Joshua halk hangon. – Ez egy új korszak kezdete, nekünk az éjszaka népének. A nappal népe ilyenkor azt mondja, egy új korszak hajnalát éljük. – Elmosolyodott. – Nekünk, egy új napnyugta talán találóbb metafora lenne. Figyelmeteket kérem. Hadd osszam meg a terveimet mindannyiótokkal. – Ekkor felállt és igazából el kezdett beszélni. Milyen sokáig beszélt, Abner Marsh nem tudta volna megmondani. Már hallotta mindezt korábban. A vörös szomjúság alól szabadság, a rettegés vége, nappal és éjszaka közötti bizalom, milyen hatalmas dolgok válnak lehetővé egy szövetség keretein belül, egy fényes új kor. Csak beszélt és beszélt, ékesen, meggyőződéssel, versidézetekkel, hatalmas szavakkal. Marsh inkább a többieket figyelte, az asztal teljes hosszában, két oldalán ülő sápadt arcokat. Minden szem Joshuára szegeződött, mindenki némán hallgatta mondandóját. De nem mind ugyanúgy fogadták beszédét. Simon nyugtalannak tűnt, evőeszközeivel babrált, York és Julian között járt tekintete folyvást. Jean Ardant elragadtatva és imádattal hallgatta, de más arcok hidegek voltak, kemények és kiismerhetetlenek. Raymond Ortega sunyin vigyorgott, és a nagydarab Kurt fintorgott. Valerie a szokásosnál is sápadtabb volt, nagyon idegesnek látszott, Katherine sovány arcán pedig olyan utálat látszott, hogy Marsh megborzongott. Marsh vele szemben ülő Damon Julianre nézett, akinek szurokfekete, acélos csillogású kemény szemei egyenesen az övébe fúródtak. Marsh ürességbe tekintett, egy feneketlen szakadékba, mely mindannyiukat elnyelni készült. Elszakította tekintetét az övéről, meg sem próbált farkasszemet nézni vele, ahogy olyan rég' hebehurgyaságában megpróbálta azt Joshuával a Planters' House-ban. Julian mosolyogva nézett fel Joshuára, miközben kávéját kortyolgatta. Abner Marsh idegszálai mind felborzolódtak szemei láttán. Ismét elfogta a félelem. Végül Joshua befejezte és leült. – A gőzös remek ötlet – mondta Julian elismerően. Hangja halk volt, de könnyedén hallották azok is, akik az asztal végén ültek. – Még az italod is hasznos lehet időnként. A többit, kedves Joshua, el kell felejtened. – Hangja

195

kedves volt, mosolya nyugodt, ragyogó. Valaki mélyet sóhajtott hirtelen, de senki nem mert megszólalni. Abner Marsh szálegyenesen ült. Joshua összehúzta szemöldökét. – Már elnézést kérek – mondta. Julian lagymatagon leintette. – Történeted elszomorít, kedves Joshua – mondta. – A juhok között nőttél fel, és úgy is gondolkozol, ahogy ők. Ez persze nem a te hibád. Idővel tisztábban látsz majd, és megtanulod szeretni valódi természetedet. Ezek a kis állatok, amik között eddig éltél megfertőztek téged. Teletömték fejedet kicsinyes erkölcsükkel, erőtlen vallásaikkal, unalmas álmaikkal. – Mit akarsz ezzel mondani? – Joshua hangja dühös volt. Julian nem válaszolt egyenesen kérdésére. Inkább Marshhoz fordult. – Marsh kapitány – szólította meg – a sült, amit úgy élvezett az imént nem olyan régen egy élő állatnak a teste volt. Gondolja, hogy ha az a vad beszélni tudna, beleegyezne, hogy maga megegye? – Azok a fekete, izzó széndarabokra emlékeztető szemei kíméletlenül szegeződtek Marshra, választ követelek. – Hát... a pokol... nem... de... – De maga megeszi ennek ellenére, nem igaz? – nevetett Julian könnyedén. – Hát persze, hogy megeszi kapitány, ne szégyellje. – Nem szégyellem én – mondta Marsh komoran. – Az csak egy birka volt. – Persze, hogy az volt – mondta Julian –, és a juh mindig is juh marad. – Ismét Yorkra nézett. – Lehet, hogy a birka másként látja, ez azonban nem zavarja a kapitányt itt. Ő a juhnál magasabb rendű lény. Természetéből fakad, hogy öl és eszik, így a birkát le kell ölni, és meg kell enni. Látod, Joshua, az élet igen nagyon egyszerű. Hibád abból ered, hogy közöttük nőttél fel, akik megtanították neked, hogy ne edd meg őket. Gonosz, mondod te. Hol tanultad ezt a fogalmat? Tőlük természetesen, a birkáktól. Jó és rossz. Ezek birka szavak, üresek, csak arra valók, hogy értéktelen életüket védjék. Tőlünk való félelmükben élnek és halnak meg, a természet rendelte úgy, hogy magasabb rendűek vagyunk náluk. Még álmaikat is kísértjük, így vigaszt hazugságokban, kitalált istenekben keresnek, akiknek hatalmuk van felettünk. Elhitetik magukkal, hogy holmi keresztek és szenteltvíz megállíthat bennünket. – Meg kell értened, kedves Joshua, hogy nincs jó és gonosz, csak erős és gyenge, úr és rabszolga. Az ő erkölcsük lázában égsz, bűnösnek érzed magad, szégyenkezel. Milyen ostoba dolog. Ezek az ő szavaik, nem a mienk. Új kezdetről papolsz, de mit kellene elkezdenünk? A birkalétet? Napuk alatt égjünk, megdolgozzunk azért, amit el is vehetünk, birkaistenek előtt boruljunk le? Nem. Ők állatok, természetüknél fogva nálunk alacsonyabb rendű lények. A mi hatalmas, gyönyörű prédánk. Így van ez rendjén.

196

– Nem – mondta Joshua York. Hátra lökte székét és felállt, úgy magasodott az asztal fölé, mint valami sovány Góliát. – Ők gondolkoznak, álmodnak és felépítették ezt a világot, mely minket körülvesz Julian. Tévedsz. Rokonok vagyunk, egy érme két oldala. Ők nem kell, hogy préda legyenek. Nézd meg mi mindent alkottak! Szépséget hoznak a világba. Mit alkottunk mi? Semmit. A vörös szomj népünk átka volt. Damon Julian felsóhajtott. – Ahh, szegény Joshua – mondta. Kortyolt egyet brandyjéből. – Hadd alkosson a nyáj. Szépséget, életet, amit akarsz. Mi pedig elvesszük tőle amit teremtett, használjuk és ha akarjuk, elpusztítjuk, így megy ez. Mi vagyunk az urak. Az urak nem dolgoznak. Hadd varrják meg az öltönyt ők. Mi majd viseljük. Hadd építsék meg ők a gőzösöket, mi majd utazunk rajtuk. Hadd álmodjanak örök életről. Mi majd éljük, iszunk életükből és élvezzük annak szépségét. Mi vagyunk ennek a földnek az urai, ez az örökségünk. A végzetünk, ha így jobb, kedves Joshua. Örvendezz inkább Joshua, ne próbáld megváltoztatni. Azok a juhok, akik valóban ismernek bennünket, irigyelnek minket. Bármelyikük szívesen lenne olyan, mint mi, ha lehetősége lenne rá. – Julian arcán gonosz mosoly ült. – Gondoltál már arra, hogy ez az ő Jézus Krisztusuk miért mondta nekik, hogy igyák vérét, ha örökké akarnak élni? – kuncogott. – Égnek a vágytól, hogy olyanok legyenek, mint mi, ahogy a sötétbőrűek arról álmodnak, hogy fehérek legyenek. Látod milyen messze mennek az utánzásban. Az úr megjátszásában. Még a saját fajtájukat is rabszolgaságban tartják. – Ahogy te is teszed – szólt Joshua York. – Mi másnak nevezed azt az uralmat, melyet népünk felett gyakoroltál? Saját beteg akaratodnak rendeled alá, rabszolgáddá teszed azokat is, akiket úrnak neveztél az imént. – Még a mi sorainkban is vannak erősek és gyengék, kedves Joshua – mondta Damon Julian. – Az erős feladata, hogy vezesse a többieket. – Julian letette poharát és az asztal vége felé nézett. – Kurt – intett – parancsold elém Billyt. – Igen, Damon – bólintott a termetes férfi, és felállt. – Hova megy? – emelte fel hangját Joshua, ahogy Kurt tucatnyi tükörben visszaverődő, távozó alakját figyelte. – Elég régóta játszod a juhot Joshua – mondta Julian. – Megtanítalak, hogy milyen is úrnak lenni. Abner Marsh fázott és rettegett. Az asztal körül minden üveges szem megigézve nézte az asztal fejénél lepergő drámát. Állva Joshua York Damon Julian fölé látszott kerekedni, de mégis: nem ő uralkodott. Joshua szeme erős és szenvedélyes volt, ahogy egy emberé is az tudott lenni. De Julian nem is hasonlított emberre, gondolta Marsh. Kurt kisvártatva visszatért. Savanyú Billy bizonyára a közelben őgyeleghetett, akár egy rabszolga, ha ura hívására vár. Kurt ismét leült. Savanyú Billy Tipton odakacsázott az asztal fejéhez, valamit rejtegetve, furcsa izgalom lángolt jeges

197

szemeiben. Damon Julian egy karmozdulattal lesöpörte az asztalról tányérokat és egyéb tárgyakat, szabad felületet nyerve az asztalon. Savanyú Billy leeresztette terhét és egy apró barna csecsemőt tett Joshua York elé az abroszra. – Mi az ördög ez? – kiáltott fel Marsh. Hátralökte magát az asztaltól, és vicsorogva készült felállni. – Ülj le, és maradj nagyon csöndben öreg – mondta Savanyú Billy fakó, halk hangon. Marsh – felé fordultában – valami hideg és nagyon éles tárgy érintését érezte a nyakán. – Még egyszer kinyitod a szádat, és kieresztem a véredet. El tudod képzelni, mit tesznek majd ők, ha meglátják a szép, meleg véredet? A düh és rettegés között csapongó, remegő Abner Marsh mozdulatlanul ült. Billy késének hegye kissé erősebben nyomódott nyakának, és Marsh valami meleg nedvességet érzett lecsorogni gallérján. – Nagyon jó – suttogta Billy –, csak nyugodtan. Joshua York futólag Marshra és Savanyú Billyre nézett, majd figyelmét ismét Juliannek szentelte. – Julian, nem tudom, hogy miért hozattad ide ezt a csecsemőt, de nekem nem tetszik. Ez a játék itt most véget ért. Utasítsd emberedet, hogy vegye el kését a kapitány torkáról. – Ahh – sóhajtott fel Julian. – És ha nem engedelmeskedem? – Engedelmeskedni fogsz – felelte Joshua. – Én vagyok a vérmester. – Igazán? – kérdezte Julian könnyedén. – Igen. Nem szeretem a te kényszerítő módszereidet Julian, de ha kell használni fogom őket. – Ó – mondta Julian. Mosolygott. Felállt, lustán kinyújtózott, mint álmából ébredő hatalmas macska és kezét az asztal fölött Savanyú Billy felé nyújtotta. – Bill, add ide a késedet nekem – mondta. – De... mi lesz vele? – vetette ellen Savanyú Billy. – Marsh kapitány jól fogja viselni magát mostantól, mondta Julian. – A kést. Billy oda nyújtotta a kés markolatát. – Rendben – mondta Joshua. De nem jutott tovább. A gyerek – ványadt, sovány, nagyon sötét bőrű és nagyon meztelen – gurgulázó hangot hallatott és lustán megmozdult. És ekkor Julian a legocsmányabb dolgot tette, amit Abner Marsh egész életében látott. Gyorsan és igen kecsesen az asztal fölé hajolt, egy könnyed mozdulattal lecsapott

198

a gyerekre, és levágta apró jobb kezét. A csecsemő ordítani kezdett. Vér fröcskölt az asztalra, beszennyezte a kristálypoharakat és ezüstöt és finom abroszt. Sírás közben a csecsemő végtatjai erőtlenül rángatództak, vér kezdett tócsába gyűlni az asztalon. Julian felnyársalta a kis kezet, mely alig volt akkora, mint Marsh hüvelyk ujja, Billy késének élére. Joshua elé tartotta a vért csöpögő végtagot. – Igyál – mondta, és minden finomság hiányzott a hangjából. York lecsapott kést tartó kezére. Az kirepült Julian markából, a kicsiny végtag még mindig az élére tűzve, majd hat láb távolságban a szőnyegen állt meg. Joshua rettenetes arccal állt ott. Két erős ujját a csecsemő csuklójára tette és összeszorította. A vérzés elállt. – Hozzatok nekem zsineget – parancsolta. Senki sem mozdult. A csecsemő folyamatosan sírt. – Sokkal könnyebb módja van annak, hogy elhallgattasd – szólt Julian. Azzal rettenetes fehér kezét a gyerek szájára szorította. Keze az egész barna arcot, minden hangot belefojtva. Julian szorítani kezdett. – Engedd el! – kiáltotta York. – Nézz rám – mondta Julian. – Nézz rám vérmester. És egymásra néztek, az asztal fölött állva, egy-egy kéz az emberiség apró darabján, mely ott feküdt közöttük. Abner Marsh csak ült, mint akibe a villám csapott, elöntötte a gyűlölet, úgy érezte valamit tennie kell, de képtelen volt megmozdulni. Akár a többiek, ő is csak bámult Yorkra és Julianre, akaratuk néma harcára. Joshua reszketett. Száját összepréselte a harag, az inak kidomborodtak nyakán, szürke szeme hideg és rettenetes, akár a jégtolulás. Úgy állt ott, mint akit megigéztek, egy sápadt dühös fehérbe, kékbe és ezüstbe öltöztetett isten. Nem állhat senki ellen ennek a sugárzó erőnek, gondolta Marsh. Lehetetlen. Majd Damon Julianre pillantott. Szemek uralták az arcot: hideg, fekete, gonosz, kérlelhetetlen. Abner Marsh egy pillanattal tovább nézett azokba a szemekbe, mint kellett volna. Elszédült. Emberek sikolyát hallotta a távolban, szájában meleg vér ízét érezte. Szeme előtt pergett el, ahogy az álarcok, melyek Damon Julian, Giles Lamont, Gilbert d'Aquin, Philip Caine, Sergei Alexov és ezer más névre hallgattak, lefoszlanak róla. Mind mélyebb rétegek tűntek fel, ahogy az egyik szertefoszlott, alatta egy régibb, még félelmetesebb tűnt fel. Arc arcot követett, a következő mindig állatiasabb, mint az előző. A mélyben, lakozó lényben nem volt semmi kecses, nem volt mosoly, sem finom szavak, vagy drága ruhák és ékszerek. Nem volt benne semmi emberi, csak a szomjúság, a láz – vörös, vörös, ősi és olthatatlan.

199

Elemi volt, embertelen és erős. Élt, lélegzett, ivott – szívta magába a rettegés éteri nedűit. És öreg volt, jaj de öreg, öregebb, mint az emberiség és annak minden alkotása, öregebb, mint az erdők és folyók, öregebb, mint az álmok. Abner Marsh becsukta szemét, majd mikor ismét felnézett, ott, az asztal túloldalán egy állatot látott, egy magas, szépséges állatot, vörösbe öltözve és egy csepp emberség nem volt benne. Arca ráncai a rettenet ráncai voltak, szemei vörösen ragyogtak, nem feketén, vörösen, és izzottak, vörösen, szomjasan, égetően. Joshua York elengedte a csecsemő csuklóját. A felgyülemlett vér hirtelen szétspriccelt az asztalon. Egy pillanattal később borzalmas, nedves reccsenés hallatszott a szalonban. Ekkor Abner Marsh, még mindig félig magán kívül lenyúlt a késért csizmájában, és hirtelen ordítva, csapkodva felugrott helyéről. Savanyú Billy megpróbálta lefogni hátulról, de Marsh túl erős, és túl vad volt. Félre lökte Billyt, és az asztalon keresztül Damonra vetette magát. Damon Julian még időben tépte ki pillantását Joshua York delejes tekintetéből és hátralépett. A kés hegye egy hüvelykkel tévesztette el szemét, és mély, széles sebet hasított arcán. Vér csordult a sebből, és Julian torkából mély, hörgő hang szakadt fel. Valaki megragadta Marshot hátulról, lerántotta az asztalról és meglódította háromszáz fontos testét, olyan erővel és könnyedséggel, mintha ő sem lenne nehezebb egy csecsemőnél. Kápráztató fájdalomvillanás vágott végig rajta, ahogy földet ért, de sikerült ügyesen mozdulnia, és lendületből talpra állnia. Látta, hogy Joshua volt az, aki elhajította, ő állt hozzá legközelebb. Joshua sápadt kezei reszkettek, szürke szemeiben félelem tüzelt. – Fusson, Abner! – mondta. – Hagyja el a hajót. Fusson! Mögötte a többiek mind felálltak az asztaltól. Fehér arcok, éhes, követelő szemek, kemény, markoló kezek közelítettek felé. Katherine úgy mosolygott, mint mikor rajtakapta Joshua kabinjából kijönni. Öreg Simon reszketett. Még Smith és Brown is közeledtek, lassan, a gyűrűt szorosabbra fogva. Tekintetük barátságtalanul, ajkuk duzzadtan és nedvesen csillogott. Mind egyszerre mozogtak, és Damon Julian az asztalt megkerülve közeledett. Majdnem teljes volt a csend a teremben. Damon Julian arcán a vér már megszáradt, és szemmel láthatóan záródott arcán a seb. Abner Marsh lenézett kezére, és látta, hogy elvesztette kését. Lépésről lépésre hátrált, míg háta a lakosztály egy tükörrel borított ajtajának nem ütközött. – Fusson, Abner! – ismételte Joshua York. Marsh ügyetlenül babrált a kilinccsel, kinyitotta az ajtót és behátrált a kabinba. Látta, amint Joshua háttal neki megáll a kabin és a többiek között. Ez volt az utolsó dolog mielőtt megfordult és elfutott.

200

201

TIZENNYOLCADIK FEJEZET A Lázálom fedélzetén, Mississippi folyó, 1857. augusztus Másnap reggel a felkelő nap New Orleans felett úgy festett, akár egy bedagadt sárga szem, ami a folyón gomolygó ködöt vérvörösre festette, perzselő meleget ígérve. Abner Marsh a rakparton várt. Nagy távot futott le az előző éjszaka. Bevette magát a gázfényben fürdő Vieux Carré-ra, fellökte a sétálókat, lihegett, botladozott, futott, ahogy még életében nem futott soha, míg végül elkésve észrevette, hogy nem üldözi senki. Marsh gyorsan keresett egy sötét, füstös kocsmát, és gyorsan felhajtott három whiskyt, hogy térde remegését csillapítsa. Végül, hajnaltájt elindult vissza a Lázálom felé. Abner Marsh soha életében nem dühödött fel még ennyire, és nem alázták meg így, mint most. Elkergették a saját istenverte gőzöséről, kést nyomtak a nyakához, és a saját asztalán megöltek egy csecsemőt a szeme láttára. Senki sem ússza meg, ha így bánik Abner Marshsal, gondolta. Se fehér, se színes, se indián, se semmilyen istenverte vámpír. Damon Julian keservesen meg fogja bánni ezt, esküdözött magának. A nap felkelt, a vadászokból mostanára préda lett. A rakparton már sűrű összevisszaságban jöttek-mentek a munkások, mikor Marsh megérkezett. Egy másik nagy oldalkerekes is kikötött, éppen a Lázálom mellé. Most rakományát hordták éppen le. Árusok gyümölcsöt és fagylaltot kínáltak kerekes kocsikról, egy-két hotel omnibusza is megjelent. Marsh ijedten vette észre, hogy a Lázálom kazánjait befűtötték, a gőz már készen állt a kifutáshoz. A füst sűrű oszlopokban gomolygott a kéményekből, a parton pedig egy csapat szakadt rakodó éppen a tegnap estéről maradt árut hordta a fedélzetre. Meggyorsította lépteit és megszólította az egyiket. – Te ott! Megállj egy pillanatra! – kiáltotta. A munkás hatalmas, izmokkal borított fekete ember volt, feje simára borotválva, egyik füle hiányzott. Marsh kiáltására megfordult, vállán egy hordóval. – Igen kap'tány uram. – Mi folyik itt? – rivallt rá Marsh. – Miért fűtöttek be? Nem adtam én semmilyen parancsot. A munkás fintorgott. – Én csak rakodok itten, kap'tány. Nem tu'ok semmi mást 'ram. Marsh káromkodva hagyta ott. Szőrmók Mike Dunne ekkor jelent meg a palánkon, vasfütykösével a kézben.

202

– Mike! – kiáltott Marsh. Szőrmók Mike sötét arca fintorba rándult, úgy próbált összpontosítani. – 'Reggelt, kapitány. Tényleg eladta a hajót? – Micsoda? – York kapitány azt mondta, maga eladta neki a részét és nem jön velünk innen má'. Egypár órával éjfél után jöttem vissza néhány matrózzal, és York kapitány aszondta, hogy maguk ketten megegyeztek, hogy két kapitány egy hajón túl sok, és hogy ő megvásárolta a maga részét. És megparancsolta Whitey-nek, hogy fűttessen be a kemencékbe, és most itt vagyunk. Igaz ez kapitány? Marsh ekkor elkáromkodta magát. A rakodók ekkor már elkezdtek kíváncsian összegyűlni, ezért Marsh megragadta karjánál fogva és felrántotta a palánkról a fedélzetre. – Nincs időm hosszú történetekbe bocsátkozni, hallja? Tegye, amit mondok. Szőrmók Mike bólintott. – Baj van kapitány? – kérdezte, vasbotjával tenyerébe csapva. – Kik vannak a fedélzeten? – Majd a teljes legénység, és egynéhány utas. Kevesen. – Nem várunk a többiekre – mondta Marsh. – Minél kevesebb ember van a hajón, annál jobb. Maga iderángatja Frammet vagy Albrightot, nem bánom melyiket, és felküldi a kormányhoz, hogy vigyen minket ki a folyóra. Most azonnal, érti? Én megyek, megkeresem Mister Jefferst. És ne szóljon senkinek egy árva szót sem. Szőrmók Mike vastag fekete bajusza alatt cinkos vigyor villant. – Mit fogunk csinálni? Tán olcsón visszavesszük a hajót? – Nem – felelte Abner Marsh. – Nem, csak megölünk egy embert. És nem Joshuát. Most menjen. Jöjjön a fedélzetmester irodájába. Jonathon Jeffers nem volt az irodájában, így Marshnak körbe kellett mennie a fedélzetmester kabinjához, és addig dörömbölni, míg az álmos szemű Jeffers ajtót nem nyitott hálóingben. – Marsh kapitány – mondta elnyomva egy ásítást. – York kapitány azt mondta, maga kiszállt. Nem sok értelmet láttam benne, de maga nem volt itt, nem tudtam mit gondoljak. Jöjjön be. – Mondja el nekem, mi történt tegnap éjjel! – kérte Marsh, miután becsukta maga mögött az ajtót. Jeffers ismét ásított. – Pardon, kapitány – mondta. – Nem aludtam valami sokat. Fiókos ládája tetején álló lavórhoz lépett és vizet spriccelt az arcára. Okuláréjával babrált és

203

végül visszajött Marshhoz, már hasonlított magára. – Hát, hadd gondolkozzak egy percet. Mi a St. Charlesban voltunk, mondtam is magának előtte. Úgy terveztük, hogy ott maradunk egész éjjel, hogy maga meg York kapitány nyugodtan tölthessék az időt háborítatlanul. – Szemöldökét cinikusan emelte fel. – Jack Ely is velem volt, meg Karl Framm, Whitey és néhány fűtő, meg... hát, sokan voltunk. Mister Framm tanítványa is velünk jött. Mister Albright is velünk vacsorázott, de ő hamar felment aludni, mi meg lenn maradtunk a bárban, ittunk és beszélgettünk. Volt szobánk is, meg minden. De alighogy lefeküdtünk, lehetett kettő, három talán, Raymond Ortega és Simon meg az a Savanyú Billy Tipton fazon jöttek és vittek vissza a hajóra. Azt mondták, hogy York azonnal ott akar minket. – Jeffers megvonta a vállát. – Így mind visszamentünk, és York kapitány a szalonban fogadott minket. Azt mondta, hogy megvásárolta a maga részét, és hogy ma reggel kifutunk. Néhányat közülünk elküldtek, hogy kutassák fel azokat, akik még benn voltak a városban, és hogy tudassák az utasokkal, hogy indulunk. A legénység nagyja itt van, azt hiszem. Felvételeztem a rakományt, és úgy döntöttem, hogy alszom egy keveset. Mi folyik itt valójában? Marsh felhorkant. – Nincs időm elmondani, és maga amúgy sem hinné el. Látott valami gyanúsat a szalonban tegnap este? – Nem – felelte Jeffers. Bal szemöldökét felvonta. – Kellett volna? – Lehet – mondta Marsh. – Az asztalt leszedték vacsora után – töprengett Jeffers. – Most, hogy visszagondolok, ez furcsa. A pincérek mind a parton voltak. – Biztosan Savanyú Billy takarította le – biccentett Marsh – de ez nem számít. Julian is ott volt? – Igen, ő meg néhányan, akiket még sosem láttam. York kapitány megparancsolta, hogy jelöljek ki mindnek egy-egy kabint. Az a Damon Julian furcsa egy alak. Mindig igen közel maradt York kapitányhoz. Udvarias, meg szép férfi is, persze azt a sebet leszámítva. – Szóval maga kabinokban szállásolta el őket, igaz? – Igen – mondta Jeffers. – York kapitány azt mondta, hogy Julian kapja a maga kabinját, de én nem egyeztem bele, nem amíg a maga tulajdona odabenn van. Azt mondtam, költözzön be az egyik lakosztályba, a szalon mellett, amíg nem tudok magával beszélni. Julian beleegyezett, így nem volt komoly gond. Abner Marsh mosolygott. – Rendben – mondta. – És Savanyú Billy, hol van ő?

204

– Ő a Julian lakosztálya melletti kabint kapta – felelt Jeffers –, de aligha van ott most. Mikor legutóbb láttam, a szalonban volt, fel alá járkált, mintha övé lenne a hajó, és azzal a kis késével játszott. Kissé összeszólalkoztunk. Nem hinné mit csinált. Kését az egyik díszes oszlopnak dobálta, mintha egy öreg fa lenne. Rászóltam, hogy hagyja abba, mert különben szólok Szőrmók Mike-nak, hogy dobja a vízbe. Abba is hagyta, de nagyon ellenségesen nézett. Azzal még meggyűlik a bajunk, az szent. – Gondolja, még most is a szalonban van? – Hát, én aludtam, de legutóbb ott láttam, egy székben bóbiskolt. – Öltözzön fel! – utasította Abner Marsh. – Nagyon gyorsan. Menjen az irodájába, ott fogom várni. – Azonnal, kapitány – mondta csodálkozva Jeffers. – És hozza azt a pálcáját, amiben a kard van – vetette még oda Marsh kifele menet. Kevesebb, mint tíz perccel később ő, Jeffers meg Szőrmók Mike Dunne a fedélzetmester irodájában voltak. – Üljenek le, maradjanak csendben és figyeljenek! – parancsolt rájuk Marsh. – Amit most mondok, őrültségnek fog hangzani, de maguk ketten évek óta ismernek, és tudják, hogy nem vagyok félkegyelmű és nem terjesztek olyan történeteket sem, mint Karl Framm. Ez az istenverte színtiszta igazság, esküszöm, az istenverte kazán robbanjon fel a talpam alatt, ha hazudok. Abner Marsh mély lélegzetet vett és belekezdett. Elmondott nekik mindent egy szuszra. Gondolkodás nélkül beszélt megszakítás nélkül, kivéve mikor a kürt hangja elnémította egy percre és lábuk alatt remegni kezdett a padló. – Kifutunk – jegyezte meg Szőrmók Mike –, felfelé indulunk, ahogy parancsolta. – Rendben – mondta Marsh és folytatta történetét, miközben a Lázálom kitolatott a New Orleans-i kikötőből, előremenetbe kapcsolta hatalmas lapátkerekeit és elindult a Mississippin felfelé a forró tiszta napsütésben. Mikor Marsh befejezte, és elhallgatott, Jonathon Jeffers csendesen gondolataiba merülve ült. – Hát – mondta végül – elragadó. Lehet, hogy a rendőrséget kellett volna hívnunk. Szőrmók Mike Dunne felhördült. – Maga is tudja, hogy nem. A folyón az ember maga oldja meg a baját. – Felkapta fütykösét. Abner Marsh neki adott igazat.

205

– Ez itt az én hajóm, és én nem fogok semmiféle kívülállókat ide hívni, Mister Jeffers. – Ez a folyó törvénye volt. Kisebb fejfájás valakit megbotoztatni, vagy ledobatni a fedélzetről és hagyni, hogy a kerekek feldarabolják. A vén folyamördög jól őrzi a titkot. – És különösen nem a New Orleans-i rendőrséget fogom hívni. Nem fognak azok törődni egy színes csecsemővel, és még a holttest sincs meg. Mink amúgy is törvénytelen banda vagyunk, nem hinnének nekünk. És ha mégis, akkor mi van? Jönnének itt pisztolyokkal meg botokkal. Kevesebb, mint használhatatlan az ilyesmi a Julian-félékkel szemben. – Akkor magunk fogjuk elintézni – mondta Jeffers. – Hogyan? – Összeszedem a fiúkat, és megöljük mindet – bólintott Szőrmók Mike kedélyesen. – Nem – mondta Abner Marsh. – Azt hiszem, Joshua kordában tudja tartani a többieket. Eddig is így volt. Ő úgy akarta csinálni, ahogy helyes, meg akarta állítani, ami itt folyt tegnap este, de ez a Julian túl sok volt neki. Meg kell szabadulnunk Juliantól mielőtt besötétedik. – Nem lesz nehéz – vélte Szőrmók Mike. Abner Marsh gondterhelten nézett rá. – Nem vagyok abban olyan biztos – mondta. – Ez nem olyan mint a mendemondákban. Nem teljesen tehetetlenek nappal. Csak alszanak. És ha felébreszti őket az ember, borzasztó erősek, és nagyon gyorsak. Soha nem könnyű őket elkapni. Jól kell szerveznünk. Azt hiszem, mi hárman el tudjuk intézni, nincs értelme mást is beavatni. Ha nem sikerül, mindenkit leszállítunk a hajóról még jóval sötétedés előtt és lehorgonyzunk valahol a folyón, ahol nem tud más beavatkozni, ahonnan ezek nem tudnak megszökni, ha mást is meg kell ölnünk, nem csak Juliant. De azt hiszem, erre nem lesz szükség. – Marsh Jeffersre nézett. – Van másolata Julian kabinjának kulcsáról? – A páncélszekrényben – mondta a fedélzetmester, a fekete vasdobozra mutatva botjával. – Rendben – mondta Marsh. – Mike, milyen nagyot tud ütni azzal a szerszámmal? Szőrmók Mike mosolygott és tenyerébe csapott a vas fütykössel ismét. A hang elég meggyőzően csattant. – Milyen nagyot akarja, hogy üssek kapitány? – Azt akarom, hogy beszakítsa azt az istenverte fejét vele – mondta Marsh. – És csak egy esélye lesz, azonnal meg kell lennie. Nem lesz ideje másodjára próbálkozni. Ha nem loccsantja ki az agyát, a következő pillanatban ő fogja a maga torkát egy mozdulattal kiszakítani. – Egy ütés – biccentett Szőrmók Mike. – Csak egy. Abner Marsh bólintott, bízott hatalmas termetű tisztjében, és annak

206

meghízhatóságában. – Egy probléma maradt csak. Savanyú Billy. Ő Julian kis házőrzője. Lehet, hogy most egy székben szendereg, de arra teszek, hogy igen gyorsan felébred, ha látja, hogy Julian ajtaja felé közeledünk. De nem fog minket látni. Azoknak a kazánfedélzeti kabinoknak két ajtajuk van. Ha Billy a szalonban van, majd a sétálófedélzet felől jövünk. Ha kinn van, majd a szalonból közelítünk. Mielőtt bármit teszünk, ellenőrizzük, hogy hol van Billy. Ez a maga feladata Mister Jeffers. Maga megtalálja Mister Savanyú Billy Tiptont nekünk, tudatja velünk, hogy hol van és aztán vigyáz, hogy ne kóboroljon arra, amerre nem szeretnénk. Ha hallja a ricsajt, vagy Julian kabinja felé veszi útját, azonnal belemélyeszti kardját abba a savanyú hátába. Megértette? – Értve – mondta a fedélzetmester komoran. Megigazította okuláréját. Abner Marsh megállt egy pillanatra és keményen szövetségeseire nézett: a sovány piperkőc fedélzetmesterre, aranykeretes szemüvegében, gombos lábszárvédőjében, szája szorosan összezárva, haja, gondosan lenyalva, mint mindig, mellette pedig a hatalmas termetű tiszt, durva ruhájában, durva modorával, durva arcán és zöld szemében a harci kedv csillogott. Furcsa pár, de meglehetős, gondolta Marsh. Elégedetten horkant fel. – Hát mire várunk még? – kérdezte. – Mister Jeffers, menjen, keresse meg nekünk Savanyú Billyt! A fedélzetmester felállt és végigsimított ruháján. – Már itt se vagyok – mondta. Öt perc sem telt bele, már vissza is tért. – A szalonban van, reggelizik. A síp keltette fel az imént. Tojást és fasírtot eszik, rengeteg kávéval. Úgy ül, hogy jól lássa Julian kabinjának ajtaját. – Remek – mondta Marsh. – Mister Jeffers, miért nem megy maga is reggelizni? Jeffers mosolygott. – Azt hiszem, hirtelen én is megéheztem. – De előbb a kulcsot. Jeffers bólintott és lehajolt, hogy kinyissa a páncélszekrényt. Kulccsal a kézben, Marsh hagyott bőven időt a fedélzetmesternek, hogy elhelyezkedjen a szalonban. Szíve hevesen vert. – Jöjjön – mondta Szőrmók Mike Dunne-nak, azzal kinyitotta az iroda ajtaját. A nap ragyogott, és a hőség rekkenő volt. Ezt Marsh jó előjelnek vette. A Lázálom könnyedén szaladt árral szemben is, mintha nem is érezné az ár sodrását. Mögötte hosszan húzódott a dupla fehér, habos csík, melyet a kerekek vertek fel.

207

Legalább tizennyolc mérfölddel megy, gondolta Marsh, és még csak meg sem erőlteti magát, járása sima, akár egy kreol nemes modora. Azon morfondírozott, hogy milyen időt futnak majd Natchezig, és mindennél jobban szeretett volna fenn lenni a kormányfülkébe, a folyót nézni, amit kedvesebb volt neki mindennél. Abner Marsh nagyot nyelt, és könnyeket pislogott vissza. Igen férfiatlannak érezte magát. – Kapitány? – kezdte Szőrmók Mike bizonytalanul. Abner Marsh elkáromkodta magát. – Semmiség – mondta. – Csak... az isten verje meg... gyerünk. – Azzal kitrappolt a napfénybe, Damon Julian kabinjának kulcsát nagy vörös kezében szorongatva. Kezének bütykei elfehéredtek. A kabin ajtajában Marsh megállt egy pillanatra és körülnézett. A sétálóterasz majdnem üres volt. Egy hölgy magában álldogált a korlátnak támaszkodva távolabb tőlük. És vagy egy tucat kabinnal feljebb egy férfi üldögélt fehér trikóban, puha kalapban székének támláját a kazánház ajtajának vetve. De egyikük sem mutatott túlzott érdeklődést Marsh és Szőrmók Mike iránt. Marsh óvatosan becsúsztatta a kulcsot a lyukba. – Emlékszik, mit mondtam – suttogta az első tisztnek – gyorsan, és halkan. Egyetlen csapás. Szőrmók Mike bólintott, és Marsh elfordította a kulcsot. Az ajtó zárja halk kattanással kinyílt és Marsh benyomta az ajtót. Szűk és sötét volt odabenn. Minden el volt függönyözve és spalettázva, ahogy az éjszakai emberek szerették, de látták a takaróba gabalyodott halvány alakot a résnyire nyitva maradt ajtón beszűrődő fényben. Besurrantak, amilyen halkan csak két testes zajos ember tud, majd Marsh visszafordult, hogy becsukja az ajtót, Szőrös Mike Dunne pedig előre nyomult, felemelve három láb hosszú fekete vas fütykösét. Mintha Marsh mozdulni látta volna, aztán megfordult és a zaj és fény irányába mozdult. Szőrös Mike méretét meghazudtoló gyorsasággal, két hatalmas lépéssel mellette termett, és a vas a hatalmas karok végén félelmetes ívet rajzolt a levegőben. Zuhant és zuhant tovább a sápadt fej irányában, úgy tűnt, hogy örökké fog zuhanni. A kabin ajtó becsukódott, az utolsó fénycsíkot is megölve és a koromsötétben Abner Marsh olyan hangot hallott, amit egy jókora darab hús ad, mikor a vágódeszkára dobják és közben egy másikat, mint a tojáshéj ropogása. Marsh visszafojtotta lélegzetét. A kabinban tökéletes volt a csend, semmi sem mozdult, és Marsh az orráig sem látott. A sötétből mély, torokból jövő kuncogás jött. Marshot kiverte a hideg veríték. – Mike? – suttogta. Gyufa után kotorászott.

208

– Igen, uram – jött a tiszt hangja. – Egy ütés, aszondta, nem? – Ismét kuncogott. Abner Marsh a falnak dörzsölte a gyufát és pislantott néhányat. Szőrmók Mike az ágy fölött állt, kezében a vas fütykös vége nedves volt. A dolognak az ágyban beszakadt vörös roncs volt az arca helyén. A koponyája felső fele teljesen hiányzott, a lepedőn a vértócsa egyre nagyobb lett. Hajcsomók és valami sötét massza borította a párnát, a falat és Szőrmók Mike ruháját. – Meghalt? – kérdezte Marsh, ijedten, hogy a szétloccsan fej lassan összeáll ismét és a sápatag hulla felkel és rájuk mosolyog. – Aki ennél döglöttebb, az csal – mondta Szőrmók Mike. – Csak legyünk biztosak – parancsolta Abner Marsh. – Teljesen biztosak. Szőrmók Mike Dunne lassan megvonta hatalmas vállát és felemelte a fütyköst, majd lecsapott a fejre és párnára. Majd még egyszer. És harmadszor és negyedszer is. Mikor befejezte, nehéz lett volna azt állítani, hogy a testnek lett volna feje. Szőrmók Mike Dunne igen erős ember volt. A gyufa megégette Marsh ujját. Elfújta. – Menjünk – mondta rekedten. Marsh kinyitotta az ajtót. A nap és folyó fogadták, látványuk megnyugtatta. – Hagyjuk itt – mondta. – Sötétben, ma éjszaka bedobjuk a folyóba. – A tiszt követte Marshot, aki bezárta az ajtót mögöttük. Hányingere támadt. Nagy súlyát a korlátnak vetette és nagyon kellett erőlködnie, hogy össze ne essen. Vérszívó vagy sem, amit most tettek ezzel a Damon Juliannel, rettenetes látvány volt. – Jól van, kapitány? – Igen – felelte Marsh. Erőt vett magán és felegyenesedett. Már most reggel is fullasztó volt a hőség, a sárga nap fejük felett rettenetes dühvel égetett mindenkit, akit ért. Marsh izzadtsága átáztatta ruháját. – Nem aludtam valami sokat – mondta és erőltetetten elnevette magát. – Illetve nem aludtam egyáltalán. Amit most tettünk sem megy le nyomtalanul. Szőrmók Mike megvonta vállát. Láthatólag az ő gyomrát nem feküdte meg különösebben. – Menjen, feküdjön le – felelte. – Nem – mondta Marsh. – Nem tehetem. Meg kell keresnem Joshuát, és elmondani neki, mit tettünk. Tudnia kell, hogy kész legyen a többieket megfékezni. Csak most jutott eszébe azon gondolkodni, hogy Joshua York hogyan fogja venni, hogy ilyen brutálisan meggyilkoltak egyet az övéi közül. Az előző este

209

történtek után nem gondolta, hogy túlzottan zavarná, de nála sohasem lehetett tudni, ezen felül nem ismerte az éjszakai emberek gondolkodását, és ha Julian csecsemőgyilkos is volt, a többi vérszopó is hasonló ocsmányságokat művelt minden bizonnyal, még Joshua is. És Damon Julian volt Joshua vérmestere, az összes vámpírok királya. Ha valaki megöli az ember királyát – még ha olyan király is volt, akit az ember nem szeretett – nem kötelessége-e valamit tenni? Abner Marsh visszaemlékezett Joshua jeges haragjának erejére. Ezzel az emlékkel fejében hirtelen nem érezte olyan sürgősnek, hogy a parancsnoki hídra, a kapitány kabinjához menjen, különösen a napnak ebben a szakában, mikor Joshua legrosszabb formájában lesz, ha felébreszti. – Talán várhat még a dolog – mondta Marsh végül, majdnem akarata ellenére. – Alszom egy keveset. Szőrmók Mike bólintott. – De nekem kell Joshuával beszélnem először – mondta Marsh. Tényleg betegnek érezte magát: hányingere volt, láza volt és a hideg lelte. Le kellett feküdnie néhány órára. – Nem várhatom meg, míg felébred. – Megnyalta ajkát, ami olyan száraz volt, mint a csiszolópapír. – Menjen, beszéljen Jeffersszel, mondja el neki, hogy ment és egyikük jöjjön, ébresszen fel napnyugta előtt. Jóval napnyugta előtt, érti? Adjanak nekem egy órát, hogy beszéljek Joshuával. Felkeltem és elmondom neki, így estére tudni fogja, hogyan kezelje a többi vérszívót. És maga... tartsa egyik emberét szorosan Savanyú Billy sarkában... el kell majd intéznünk őt is. Szőrmók Mike mosolygott. – A folyó majd elbánik vele. – Lehet – mondta Marsh. – Lehet. Elmegyek lefekszem most, de vigyázzon, felkeltsenek mielőtt besötétedik. Ne hagyják, hogy rám sötétedjen aztán, megértette? – Értettem. Így aztán Abner Marsh felmászott a parancsnoki hídra, minden lépéssel gyengébbnek és betegebbnek érezte magát. Saját kabinjának ajtajában állva hirtelen elfogta a félelem. Mi lenne, ha közülük az egyik benn van, annak ellenére, hogy Mister Jeffers nem egyezett bele? De mikor belökte az ajtót és a fény bevilágította a kabint, üresnek bizonyult. Marsh betántorgott, félrehúzta a függönyöket és kinyitotta az ablakot, annyi fényt és levegőt eresztett be, amennyit lehetett. Az ajtót bezárta és nehezen huppant le ágyára, hogy levegye izzadtságtól nedves ruháit. Nem is bajlódott a hálóingével. A kabinban fojtogató hőség terjengett, de Marsh túl fáradt volt, hogy észrevegye. Szinte azonnal elaludt.

210

211

TIZENKILENCEDIK FEJEZET A Lázálom fedélzetén. Mississippi folyó, 1857. augusztus Az éles, kitartó kopogtatás végül felriasztotta Abner Marshot mély, álomtalan alvásából. Kótyagos fejjel fordult meg ágyán. – Egy perc! – kiáltotta. Lavórja fölé görnyedt, mint egy téli álmából ébredt medve. Csak miután vizet spriccelt arcába jutott eszébe. – Az ördög vigye mindannyiukat! – kiáltotta a sötét árnyékokat nézve a kabin sarkaiban. A ablakon át látta a sötétedő, lila eget. – Az isten verje meg – folytatta miközben tiszta nadrágot vett. Az ajtóhoz trappolt és felszakította. – Miért hagytak ilyen sokáig aludni? – kiáltott Jonathon Jeffersre. – Megmondtam Szőrmók Mike-nak, hogy egy órával napnyugta előtt ébresszenek fel, a pokolba is. – Éppen egy órával napnyugta előtt van – mondta Jeffers. – Felhős az ég, ezért látszik olyan sötétnek. Mister Albright azt mondja, hamarosan újabb vihart kapunk. – A fedélzetmester Marsh kabinjába lépett és becsukta maga mögött az ajtót. – Ezt magának hoztam – mondta, átnyújtva egy hikori sétabotot. – A szalonban találtam, kapitány. Marsh szégyenkezve vette el a botot. – Tegnap este vesztettem el – mondta. – Más dolgokkal voltam elfoglalva. – A botot a fal mellé támasztotta és gondterhelt képpel ismét kinézett az ablakon. A folyón túl, tőlük nyugatra egybefüggő felhő takarta a látóhatárt. Egy hatalmas felhőfal, mely éppen rájuk szakadni készült. A lenyugvó nap teljesen elbújt a felhők mögött. Rossz érzések kavarogtak benne. – Azonnal fel kell mennem Joshuához – mondta. Azzal inget húzott elő, és folytatta az öltözködést. Jeffers kardot rejtő botjára támaszkodva állt. – Magával menjek? – kérdezte. – Azt hiszem, egyedül kell Joshuának elmondanom – felelte Marsh, a tükörben nézve igyekezett nyakkendőjét megkötni. – Nincs sok kedvem hozzá. Miért nem jön fel velem, és vár meg a kabin előtt. Esetleg Joshua magával is akar majd beszélni arról, hogy mit fogunk csinálni most. – A másik okot, amiért Marsh közelében akarta Jefferst, (arra az esetre, ha ő akarná segítségül hívni, ha Joshua York nem éppen higgadtan fogadja Damon Julian halálhírét) nem említette.

212

– Rendben. Marsh belebújt kapitány zubbonyába, és felkapta botját. – Hát, induljunk Mister Jeffers. Máris túl sötét van. A Lázálom sebesen siklott, a zászlai zajosan csapkodtak a szélben, kéményéből dőlt a vastag fekete füst. Az alkonyati lila ég alatt a Mississippi vize feketének látszott. Marsh Jeffersszel az oldalán eltökélt arccal elindult Joshua York kabinja felé. Ezúttal nem tétovázott, hanem erősen kopogtatott. A vastag ajtón keresztül bekiáltott. – Joshua, engedjen be. Beszélnünk kell. Az első kopogtatásra lassan kinyílt az ajtó, mögötte teljes volt a bársonyos sötétség. – Várjon meg – szólt Jeffershez. Azzal belépett a kabinba. – Ne dühödjön fel Joshua, – mondta a sötétnek, torkában a gombóc egyre nagyobbra nőtt. – Nem zavartam volna, de ez nagyon fontos és már majdnem este van amúgy is. – Válasz nem érkezett, de valakinek a lélegzése hallatszott. – Az isten verje meg – mondta – miért kell nekünk mindig a sötétben beszélgetnünk Joshua? Pokolian kényelmetlen ez nekem. Gyújtson egy gyertyát legalább. – Nem. – A válasz kurta volt, mély és dallamos. És nem Joshuáé. Abner Marsh hátrált egy lépést. – Jézusom, ne! – szakadt ki torkán. Suhogást hallott maga mögött, miközben remegő kézzel a kilincset kereste. Megtalálta és kitárta az ajtót, ekkorra szeme már hozzászokott a sötéthez, így a viharral terhes lila ég halvány fénye is elég volt, hogy alakot adjon a kabinban rejtőző árnyaknak. Joshua Yorkot látta ágyán elnyúlva, sápadtan, meztelenül, csukott szemmel. Egyik karja lelógott az ágyról, csuklóján volt valami, ami csúnya zúzódás, vagy alvadt vér lehetett. És Damon Julian is ott volt, sebesen hozzá lépett, mosolygott. – Mi megöltük magát – ordította Marsh elképedésében, hátratántorodott, és gyakorlatilag kiesett a kabinból egyenesen Jonathon Jeffers lába elé. Julian megállt az ajtóban. Keskeny sötét csík – alig több, mint egy macska karmolása – húzódott végig arcán ott, ahol Marsh az előző éjszaka tátongó sebet nyitott. Ezen kívül sértetlen volt. Levette zakóját és mellényét, fodros selyemingén nem látszott szennyeződés. – Jöjjön be, kapitány – mondta Julian halkan. – Ne fusson el. Jöjjön be, beszéljünk. – Maga halott. Mike szétverte azt az átkozott fejét – mondta Marsh, saját szavain fulladozva. Nem nézett Julian szemébe. Még mindig nappal volt, gondolta, kinn biztonságban volt, Julian nem érhette el míg a nap fenn volt. Ha

213

nem néz azokba a szemekbe és nem megy vissza a kabinba. – Halott? – kérdezte Julian mosolyogva. – Ó. A másik kabin. Szegény Jean. Annyira akart hinni Joshuának, és most nézze meg, mit tettek vele. Szétverték a fejét, így mondta? Abner Marsh lábra tápászkodott. – Kabint cseréltek – mondta rekedten. – Maga az ördög. Őt küldte, hogy az ágyában aludjon. – Joshuának és nekem olyan sok megbeszélnivalónk volt – felelte Julian. Karjával befelé tessékelte. – Most jöjjön be kapitány. Eleget váratott. Jöjjön be és igyunk egyet. – Menjen a pokolba! – kiáltotta Marsh. – Lehet, hogy megúszta ma reggel, de nincs vége még. Mister Jeffers, szedje a lábát, hozza ide Szőrös Mike-ot és a fiúkat. Egy tucat elég lesz, remélem. – Nem – mondta Damon Julian –, nem megy sehova. Marsh fenyegetően hadonászott botjával. – De még mennyire, hogy megy. Maga akar megállítani? Julian felnézett az égre. Sötét lila volt, széles fekete csíkokkal, hatalmas, meggyötört alkonyat nyújtózott fejük felett. – Igen, – mondta és kilépett a fénybe. Abner Marsh a rettegés hideg kezét érezte szíve körül összezáródni. Sétabotját felemelve, hirtelen sikításba szökött hanggal kiáltotta: – Közelebb ne jöjjön! – Egy lépést tett hátra, Damon Julian mosolyogva közeledett. Nincs elég fény, gondolta Marsh kétségbeesetten. Ekkor fém és fa súrlódását hallották, Jonathon Jeffers a kapitány elé lépett, testével fedezte őt, tokjából előhúzott kardját Damon Juliannek szegezte. – Kapitány, maga hozzon segítséget – mondta Jeffers halkan. Szemüvegét szabad kezével igazította meg orrán. – Addig elfoglalom Mister Juliant. – A vivók könnyed, gyakorlott mozdulatával előre rukkolt és Julian felé suhintott. Vívó tőre duplapengéjű volt és nagyon helyes. Julian éppen idejében ugrott hátra, mosolya elpárolgott, ahogy a fedélzetmester vágása ujjnyira az arcától szántotta a levegőt. – Maradjon ki ebből – mondta vészjóslón Julian. Jonathon Jeffers nem szólt. Vívóállásban volt, lassan nyomult előre, Julian a kabin felé terelte. Hirtelen szúrt, de Julian túl gyors volt, ismét a tőr hatótávolságán kívül került. Jeffers türelmetlenül szisszent fel. Damon Julian egyik lábával visszalépett a küszöbön és nevetéssel felelt, de inkább vicsorgásnak hallatszott. Fehér kezeit felemelte és kinyújtotta. Jeffers ismét szúrt.

214

S ekkor Julian neki ugrott, karjai előre nyújtva. Abner Marsh pontosan tudta, mi fog következni. Jeffers szúrása pontos volt, és Julian nem is próbálta meg elkerülni. A tőr gyomrába fúródott. Julian arca megvonaglott, és felhördült fájdalmában, de tovább nyomult. Jeffers tovább vitte a tőrt, pedig mozgása ezt amúgy is elkerülhetetlenné tette és mielőtt a meglepett fedélzetmesternek ideje lett volna visszavonulni Julian Jeffers torka köré fűzte ujjait. Jeffers szörnyű hangokat hallatott, szemei kiguvadtak. Ahogy megpróbált szabadulni aranykeretes szemüvege elrepült és a fedélzet deszkáin landolt. Marsh előre ugrott és ütlegekkel látta el Julian fejét és vállait. A tőrrel átszúrt Julian alig látszott észrevenni. Nagyot rántott, Jeffers olyan hangot hallatott, mint mikor valaki fapálcát tör el, és egész teste elernyedt. Abner Marsh még egyszer lecsapott minden erejét összeszedve és Damon Juliant pont homloka közepén találta el, aki kissé megtántorodott. Mikor Julian szétnyitotta ujjait, Jeffers a földre zuhant, akár egy rongybaba, feje groteszk pózban, majdnem visszafelé állt testéhez képest. Abner Marsh sietősen visszavonult. Julian homlokához nyúlt, mintha Marsh ütésének eredményét akarta volna felmérni. Nem vérzett, konstatálta Marsh komoran. Ha erős is volt, közel sem annyira, mint Szőrmók Mike Dunne, és a hikori bot sem vasdorong. Damon Julian egy rúgással szabadította ki a tőr markolatát Jeffers halott szorításából. Fogát összeszorítva kihúzta a véres pengét saját hasából. Inge és nadrágja pillanatok alatt átázott, és testéhez tapadt, mozgás közben. A pengét könnyedén eldobta, és az pörögve repült a víz felett majd eltűnt a sötét, száguldó vízben. Julian előre tántorodott ismét, véres lábnyomokat hagyva a fedélzeten maga után. De tovább törtetett. Marsh pedig hátrált. Nem lehet megölni, gondolta vak, rettenetes pánikban. Nem segít semmi. Joshua és álmai, Szőrmók Mike és ólmosbotja, Mister Jeffers és kardja, semmi sem állíthatja meg Damon Juliant Marsh lebotorkált a rövid lépcsőn a viharfedélzetre, és futásnak eredt. Lihegve sietett a hajó hátulja felé, ahol a lépcső a viharfedélzetről a sétafedélzetre vezetett. Ott embereket talál, és biztonságot, gondolta. Már majdnem besötétedett. Három dübörgő lépés után azonban megmarkolta a korlátot és megpróbálta lendületét megfékezni. Savanyú Billy Tipton és közülük négyen jöttek felé a lépcsőn felfelé. Abner Marsh megfordult és visszalépett a fedélzetre. A harang felé vette útját. Megkongatni a hangot, segítség... de ekkorra Julian leért a parancsnoki hídról, és elzárta útját. Egy pillanatig kétségbeeséstől megmerevedve állt. Nem volt menekülés, Julian és a többiek közé volt szorítva, fegyvertelen volt a haszontalan botot kivéve, de az amúgy sem számított, mert semmi nem ártott nekik. Felvenni a harcot velük teljesen értelmetlen lett volna, egyetlen lehetősége volt, hogy

215

feladja. Julian arcán keskeny, kegyetlen mosoly ült, egyre közelebb került. Gondolatban Marsh már látta is a sápadt arcot, amint az övéhez közelít, fogai fedetlenül meredeztek, fényes, láztól és szomjúságtól szikrázó szemei vörösek, ősrégiek és halhatatlanok voltak. Ha lettek volna könnyei, Marsh bizonyára hullat belőlük ekkor. Úgy érezte, nem tudja lábát felemelni, mintha gyökeret eresztet volna, még botja is túl nehéznek tűnt. Ekkor, messze, láthatáron feltűnt egy másik nagy, oldalkerekes hajó. Abner Marsh sosem vette volna észre, de a kormányos igen, és a Lázálom éles gőzsípja megszólalt, hogy figyelmeztesse. A fülrepesztő sikoly felriasztotta bénultságából. Felnézett, és a távolban meglátta a lefelé haladó hajó fényeit, a kéményeiből felcsapó lángokat, a majdnem fekete eget felette, meg a halvány villámokat a távolban, melyek belülről világították meg a felhőket. A folyóra nézett, a fekete vizű végtelen folyóra, mely otthona volt, megélhetése, barátja és leggonoszabb ellensége, és hajóinak megbízhatatlan, durva, de szerető hitvese. Folyt, ahogy mindig is tette, nem tudott és nem is akart tudni semmit Damon Julianról, és a fajtájáról. Számára semmi voltak. Rég eltűnnek majd és elmerülnek a feledés szakadékában, mikor a vén ördög még mindig folyni fog, új ágakat vájva, városokat és ültetvényeket borítva el, újak helyét jelölve ki, hajókat ropogtatva fogai között, hogy aztán fogpiszkálónak aprítsa fel őket. Abner Marsh a sötéten meredező kerékházaknak hátrált. Julian követte. – Kapitány – szólt, hangja törött, de még mindig igéző. Marsh ügyet sem vetett rá. Felhúzta magát a kerékház tetejére, szükség szülte erővel, melyről nem gondolta volna, hogy megvan benne. Lába alatt érezte a remegést, és hallotta a kerekek hatalmas csapásait. Óvatosan lépkedett, nem akart rossz helyen a vízbe esni, ahol a kerekek bekebelezték volna. Lenézett. Majdnem teljes volt a sötétség, a víz fekete volt, de a Lázálom nyomában, ahol a kerekek felverték a vizet, zavaros és habos volt. A kéményekből áradó izzás vörösre festette a habokat, úgy festett, mintha forrásban lévő véren hajóznának. Marsh igézve bámulta. Még több vér, gondolta, még több istenverte vér, nem menekülünk tőle, sehogy sem menekülhetünk. A gőzös csapásai mennydörgésként visszhangoztak fülében. Savanyú Billy Tipton felugrott utána a kerékház fedelére és óvatosan közeledett. – Mister Julian magát akarja, kövér mamlasz – mondta. – Jöjjön hát, ha már nem ment el, amíg lehetett. – Elővette kis kését és mosolygott. Savanyú Billy Tiptonnak igazán félelmetes mosolya volt. – Nem vér az – mondta Marsh hangosan –, csak az istenverte folyó. Botját keményen megmarkolva mély lélegzetet vett és levetette magát a hajóról. Savanyú Billy káromkodása fülében csengett, mikor a vízbe csapódott.

216

217

HUSZADIK FEJEZET A Lázálom fedélzetén Mississippi folyó, 1857. augusztus Raymond és Armand támogatta Damon Juliant, mikor Savanyú Billy leugrott a kerékfedélről. Julian úgy festett, mintha legalább is egy disznót vágott volna le, egész ruházata átázott a vértől. – Elszalasztottad, Billy – mondta hidegen. Hangja félelemmel töltötte el Savanyú Billyt. – Vége – erősködött. – A lapátok maguk alá csűrik és összezúzzák, vagy ha nem is, a vízbe fog fulladni. Látnia kellett volna mekkorát csobbant, mikor a hasára érkezett. Nem látjuk azokat a bibircsókokat többé. – Beszéd közben Savanyú Billy szétnézett és nem tetszett neki amit látott. Julian vérben fürdött, vörös ragacsos nyomok vezettek végig a parancsnoki hídon, a lépcsőn és a viharfedélzeten folytatódtak, az a piperkőc fedélzetmester pedig félig lelógott a parancsnoki híd korlátja alatt, szájából vér csorgott a viharszintre. – Ha tévedsz, Billy, sosem leszel olyan mint mi – mondta Julian. – Remélem, hogy halott, a te érdekedben. Megértetted? – Igen – felelte Billy. – Mister Julian, mi történt magával? – Megtámadtak, Billy. Megtámadtak minket. A nagyságos kapitány elmondása szerint megölték Jeant. Szétverték azt az istenverte fejét, így mondta, ha emlékezetem nem csal. – Mosolygott. – Marsh és az a nyomorult fedélzetmestere, meg valami Mike nevű ember követték el. – Szőrmók Mike Dunne – szólt Raymond Ortega. – Ő a Lázálom első tisztje Damon. Nagy, buta és faragatlan. Az ő dolga a feketékkel ordítani, meg verni őket, ha nem dolgoznak elég keményen. – Ah – mondta Julian. – Engedjetek el, erősebbnek érzem magam. Már meg tudok állni egyedül is. A félhomály lassan sötétbe fordult. Árnyékban álltak. – Damon – szólalt fel Vincent – műszakváltás lesz hamarosan. A leváltott legénység feljön majd a kabinjaihoz. Tennünk kell valamit. Le kell szállnunk a hajóról, különben rájönnek. – Végignézett a vérnyomokon és a holttesten. – Nem – mondta Julian. – Billy majd feltakarít. Nem igaz Billy? – Igen – felelte. – A fedélzetmestert meg majd a kapitánya után küldöm. – Tedd hát Billy, a helyett, hogy papolsz itt nekem. – Julian mosolya hűvös

218

volt. – Aztán gyere York kabinjába. Oda vonulunk most vissza. Ruhát kell váltanom. Billynek majd húsz percébe került a halál nyomait eltüntetnie a parancsnoki hídon. Sietve dolgozott, annak tudatában, hogy bármelyik pillanatban feljöhetett valaki a lépcsőn, vagy kiléphetett kabinjából. A sötétség majdnem éjszakai volt ekkorra már, és ez segített. Lerángatta Jeffers testét a hídról és kisebb nehézséggel, felcibálta a kerékház tetejére – Jeffers nehezebb volt, mint Savanyú Billy valaha is álmodta volna –, és átlökte a peremen. Az éjszaka sötétje és a folyó elnyelték. Csobbanása közel nem volt akkora, mint amit Marsh keltett, elenyészett a lapátkerekek keltette zajban. Savanyú Billy éppen levette ingét, hogy elkezdje feltakarítani a vért, mikor nagy szerencséjére, a vihar, mely egész délután fenyegetett, végül eleredt. Nagy csattanással megdörrent, egy cikcakkos villám a folyóba csapott a távolban, pillanatra nappali fényben fürösztve a tájat, fedélzetet és az eső elkezdett kalapálni a fedélzet fadeszkáin. Tiszta, hideg eső ömlött, végigsöpörve a hajón, Billy bőrig ázott percek alatt, de a vért is ugyanilyen gyorsan mosta le. Savanyú Billyt ki lehetett volna csavarni, mikor végül Joshua York kabinjába lépett. Egykoron elegáns inge csomóba gyűrve a kezében volt. – Megvan – mondta. Damon Julian az egyik süppedős bőrszékben ült. Ruhát váltott, kezében italos pohár. Látszólag visszanyerte erejét és egészségét, mintha semmi sem történt volna. Raymond egyik válla felett állt, Armand egy másik székben ült, Vincent az íróasztal tetején, Kurt az íróasztal székén foglalt helyet. És Joshua York az ágyon ült, lábfejét nézte meredten lehajtott fejjel, bőre fehér volt, akár a krétapor. Megvert kutyához hasonlított, gondolta Savanyú Billy. – Billy... – kiáltott fel Julian. – Mihez kezdenék, ha te nem lennél nekem? Savanyú Billy bólintott. – Amíg odakinn voltam, gondolkodtam, Mister Julian – mondta. – Ahogy mostan a dolgok állanak, két választásunk van. Ennek a gőzösnek van egy kis csónakja. Azzal csinálják a mélységméréseket, ha nem biztosak, hogy elég mély a víz. Ezen a csónakon meg tudunk lépni. Vagy ha már eleredt az eső, várhatunk a hajón, amíg a kormányos kiköt, és akkor szállunk partra. Nem vagyunk messze Bayou Sarától, lehet, hogy épp ott fogunk kikötni. – Engem nem érdekel Bayou Sara, Billy. Nem akarok leszállni erről a fényűző gőzösről. A Lázálom a mienk mostantól. Ugye, Joshua? Joshua York felemelte a fejét. – Igen – mondta. Hangja olyan gyenge volt, hogy alig hallották. – Túl veszélyes – ellenkezett Savanyú Billy. – A kapitány és a fedélzetmester eltűntek, mit fognak az emberek gondolni? Hiányozni fognak, az emberek elkezdenek majd kérdezősködni. Igen hamar most már.

219

– Igaza van, Damon – szúrta közbe Raymond. – Én Natchez óta vagyok ezen a hajón. Az utasok jönnek-mennek, de a legénység... veszélyben vagyunk itt. Mi furcsák, gyanúsak, ismeretlenek vagyunk nekik. Mikor Marsh és Jeffersről kiderül, hogy eltűntek, ránk fognak először gyanakodni. – Meg aztán ott van az első tiszt is – toldotta meg Billy. – Ha segített Marshnak, tud minden mást is Mister Julian. – Öld meg, Billy. Savanyú Billy idegesen nyelt. – Tegyük fel, hogy megölöm, Mister Julian. Nem megyünk semmire. Őt is hiányolni fogják, meg aztán az a rengeteg nigger, meg buta német, meg kövér svéd. Kevesebb, mint húszan vagyunk mink, nappal meg csak magam vagyok. Le kell szállnunk erről a hajóról, méghozzá nagyon gyorsan. Nem győzhetünk a legénység ellen, és ha győzhetnénk is, egyedül nem tudom elintézni. Mennünk kell. – Mit akarsz ezzel mondani? Félni az ő osztályrészük Billy. Hogyan lehetsz úr, ha még mindig szolgamód gondolkodsz? Maradunk. – Mit teszünk, ha a legénység rájön, hogy Marsh és Jeffers eltűnt? – kérdezte Vincent. – És az első tiszt? Ő veszélyt jelent – szólt közbe Kurt. Damon Julian Savanyú Billy szemébe nézett mosolyogva. – Ó – mondta italát kortyolva. – Hiszen majd Billy elboronálja ezeket az apró problémákat nekünk. Igaz Billy? – Én? – kérdezte Savanyú Billy Tipton leesett állal. – Én nem tudom... – Igaz, Billy? – Igen – felelt Billy gyorsan. – Igen. – Én meg tudom oldani ezt a problémát további vérontás nélkül – mondta Joshua York régi határozottsága egy pillanatra felcsillant ismét. – Én vagyok ennek a hajónak a kapitánya. Elbocsátom Mike Dunne-t és a többit, akiktől félnünk kell. Tisztán el tudjuk őket távolítani a Lázálomról. Elegen meghaltak így is. – Igazán? – kérdezte Julian. – Az elbocsátás nem oldja meg a dolgot – mondta Savanyú Billy Yorknak. – Nem fogják érteni, miért, és a kapitányt fogják követelni. – Igen – értett egyet Raymond. – Nem hallgatnak Yorkra – tette hozzá. – Nem bíznak benne. Ki kellett mennie fényes nappal, mielőtt bárki bele egyezett, hogy lemenjen vele a mellékágba. Most, hogy Marsh és Jeffers nincsenek itt, nem tudja

220

uralni őket. Savanyú Billy Tipton új tisztelettel nézett Joshuára. – Maga megtette? – bukott ki belőle. – Kiment a napközben? A többiek néha korán kimerészkedtek, vagy napkeltekor egy kis ideig fennmaradtak, egyiküket sem látta fényes nappal kimerészkedni. Még Juliant sem. Joshua York hidegen nézett rá, és nem szólt. – Kedves Joshuánk imád jószágot játszani – mondta Julian. Láthatólag mulatságosnak találta a gondolatot. – Talán azt remélte, hogy lebarnul és megkeményedik. A többiek illemtudóan nevettek. E közben Savanyú Billynek új ötlete támadt. Fejét vakarta és eleresztett egy mosolyt. – Nem fogjuk elbocsátani őket – mondta hirtelen Juliannek. – Tudom már. Elijesztjük őket. És már tudom is hogyan. – Remek Billy. Mihez is kezdenék nélküled? – Rá tudja kényszeríteni őt, hogy engedelmeskedjen nekem? – kérdezte Billy, s hüvelykujjával York felé bökött. – Mindent meg fogok tenni a hozzám tartozók védelmében – mondta Joshua York –, és a legénység védelmében. Nincs szükség erőszakra. – Nohát, nohát – mondta Savanyú Billy. – Ez igazán kedves. – Még könnyebben fog ez menni, mint először gondolta. Julian nagyon elégedett lesz. – Kell nekem egy tiszta ing. Maga is öltözzön fel Mister York kapitány, aztán megyünk, csinálunk egy kis védelmezést. – Igen – mondta Julian halkan. – És Kurt is veletek megy. – York felé emelte poharát. – A biztonság kedvéért. Fél órával később Savanyú Billy levezette Joshua Yorkot és Kurtot a kazánfedélzetre. Az eső kissé enyhült, és a Lázálom kikötött Bayou Sarában, vagy egy tucat kisebb gőzös társaságában. A szalonban már feltálalták a vacsorát. Julian és a többiek ott voltak a többiekkel együtt, kis feltűnést keltettek. Azonban kapitány széke üres volt és csak idő kérdése volt, hogy valaki rákérdezzen. Szerencsére Szőrös Mike Dunne lenn volt a főfedélzeten, a rakodókkal ordítozott, akik árut és vagy egy tucat fatörzset hurcoltak felfelé. Savanyú Billy sokáig figyelte őt csendben fentről, mielőtt tervet készített. Dunne volt a legénység egyetlen veszélyes pontja. – Először a testet – mondta Savanyú Billy és a sétafedélzet felől egyenesen a kabinhoz mentek, ahol Jean Ardant végzetével találkozott. Kurt, karjának egyetlen

221

csapásával beszakította az ajtót. Mikor bent voltak, Billy lámpát gyújtott és meglátták az ágyon heverő valamit. Savanyú Billy Tipton füttyentett. – Nocsak, nocsak – mondta. – A maga barátai aztán jól elintézték szegény öreg Jeant – fordult Yorkhoz. – Fél agya a lepedőn, a másik a falon. York szürke szeméből nem lehetett mást kiolvasni, mint undort. – Fogjatok hozzá! – mondta. – Gondolom a folyóba akarod dobni a testet. – Dehogyis – mondta Savanyú Billy – elégetjük a testet. A hajó egyik kemencéjében, kapitány. És nem is fogjuk rejtegetni, hogy mit csinálunk. A szalonon keresztül fogjuk átvinni, és le a főlépcsőn. – Miért, Billy? – kérdezte York hidegen. – Csak tegye, amit mondok! – fortyant fel Savanyú Billy. – És én Mister Tipton vagyok magának kapitány! Jean testét a lepedőbe csavarták, hogy semmi sem látszott belőle. York segíteni akart Kurtnak, de Savanyú Billy elkergette onnan és maga fogta meg az egyik végét. – Nem festene valami jól, ha a hajó gazdája és kapitánya maga cipelne egy hullát. Maga csak jöjjön utánunk, és látsszon nagyon feldúltnak. Yorknak nem volt problémája a feldúltság látszatának keltésével. Kinyitották a szalonba nyíló ajtót és beléptek, Jean letakart teste Billy és Kurt között. A vacsoraasztal körüli helyek fele volt foglalt. Valaki felsikított, és a beszélgetés abbamaradt. – Segíthetek, York kapitány? – kérdezte egy alacsony ember, fehér bajusszal és olajfoltokkal a mellényén. – Mi történt? Valaki meghalt? – Maradjon, ahol van! – kiáltott rá Savanyú Billy, mikor a férfi újabb lépést tett feléjük. – Tegyen, ahogy az ember mondta, Whitey – mondta York. A férfi megállt. – Ahogy óhajtja, de... – Csak egy halott ember – mondta Savanyú Billy. – A kabinjában halt meg. Mister Jeffers talált rá. New Orleansban szállt fel és már akkor sem volt jól. Lázban égett és a végét járta, mikor Jeffers meghallotta nyögéseit. Az asztal körül ülők csendben nézték végig a jelenetet. Egy férfi hirtelen elsápadt, és felugorva az asztaltól saját lakosztálya felé rohant. Savanyú Billy nagyon vigyázott, hogy ne mosolyogjon. – Hol van Mister Jeffers? – kérdezte Albright. – A kabinjában – felelte Billy gyorsan. – Nem érezte magát valami jól. Marsh

222

is vele van. Mister Jeffers kissé sárga volt, gondolom egy ember halálát végignézni nem tett jót neki. Szavai elérték a hatást, melyet remélt, különösen miután Armand áthajolt az asztalon és hangos suttogással szólt Vincenthez: – Bronze John. – Majd mindketten vacsorájuk felét tányérjukon hagyva felálltak az asztaltól. – Nem Bronze John! – mondta Billy hangosan. Hangosan kellett mondania, mert hirtelen mindenki egyszerre kezdett beszélni és sokan fel is álltak már. – El kell égetnünk a testet minél hamarabb, gyerünk – tette hozzá, és Kurttal a főlépcső felé kezdték vonszolni terhüket. Joshua York követte őket, kezét a magasba emelve próbálta elhallgattatni az ezernyi neki intézett aggódó kérdést. Utasok és legénység egyaránt messze elkerülte őket. Néhány toprongyos bevándorló volt csupán a fedélközben a rakodókon kívül, akik talicskákkal jöttek-mentek, tűzifát hordtak. A kemencéket nem fűtötték már, de még forróak voltak. Savanyú Billy meg is égette magát, amint ő és Kurt a testet a legközelebbi kemencébe tuszkolták. Még mindig káromkodva rázta kezét, mikor Joshua rájuk talált. – Leszállnak – mondta York, sápadt arcán döbbenet tükröződött. – Majd' az összes utas kabinjában pakol és a legénység fele már kikérte a járandóságát. Fűtők, szobalányok, pincérek, még Jack Ely is, a másod gépész. Nem értem. – Bronze John a maga hajóján utazik felfelé a folyón – mondta Savanyú Billy Tipton. – Legalábbis ők így hiszik. Joshua értetlenül nézett. – Bronze John? – Sárgaláz, kapitány – mondta Savanyú Billy mosolyogva. – Látom, maga még sosem nem volt New Orleansban, mikor Bronze John arra járt. Senki épeszű ember nem marad a hajón tovább, mint azt muszáj neki. Senki még ennek a hullának közelébe sem fog menni, nem hogy Marshsal vagy Jeffersszel beszélni akarjon. Az emberek azt hiszik, hogy ők is elkapták. A láz nagyon fertőző. És gyors is. Az ember besárgul, asztán valami fekete nyákot hány, és felmegy a láza, asztán elpatkol. De most jobb, ha öreg Jeant elégetjük itten, hogy azt higgyék, komolyan vesszük mi a dolgot. Vagy tíz percig bajlódtak, míg begyújtották a kemencét, és végül oda kellett hívniuk á nagydarab svéd fűtőt, hogy segítsen nekik. Savanyú Billy figyelte az arcát, mikor az benézett a kemencébe, és meglátta a testet meg a sok fát betuszkolva, és jót vigyorgott, mikor dolga végeztével gyorsan odább állt. Jean hamarosan már javában hamvadt. Savanyú Billy nézte, ahogy lángra kap, aztán unottan elfordult. Észrevette a zsíros hordókat a közelben.

223

– Ezt meg versenyezni használják, mi? – kérdezte Joshua Yorkot. York bólintott. Savanyú Billy köpött. – Mifelénk, ha a kapitány versenyez és kell neki még több gőz, csak bedobat egy kövér niggert. A zsír túl drága. Látja, én is tudok egyet s mást a hajózásról. Kár, hogy nem használhatjuk fel Jeant versenyzésre. Kurt elmosolyodott erre, de Joshua York csak utálattal meredt rá. Savanyú Billynek nem volt ínyére ez a tekintet, de még mielőtt szólhatott volna meghallott egy hangot, amit már várt. – TE OTT! Szőrös Mike Dunne a hajó orra felől jött nagy lendülettel csörtetve. Esővíz csöpögött széles karimájú nemezkalapjáról és fekete bajuszáról, ruhája pedig testéhez tapadt. Szemei kemény zöld üveggolyók voltak arcában, vas fütykösével pedig tenyerébe csapkodott fenyegetően. Mögötte vagy egy tucat matróz, fűtő és rakodó gyülekezett. A nagy svéd is ott volt, meg egy még nagyobb nigger, akinek csak egy füle volt, egy félvér egy darab pallóval, meg néhányan késekkel. A tiszt közelebb jött és a többiek is előre nyomultak. – Kit égetsz te ottan gyerek? – ordította. – Mi ez a beszéd sárgalázról? Nincs ezen a hajón sárgaláz! – Tegye, amit mondtam magának – súgta sürgetően Savanyú Billy York fülébe. Ő maga elhátrált a kazántól, ahogy a tiszt közeledett. Joshua York közéjük lépett és felemelte kezeit. – Állj – mondta. – Mister Dunne, én elbocsátom magát, itt és most. Maga nem tisztje a Lázálomnak többé. Dunne gyanakodva nézett rá. – Nem-é? – kérdezte. Majd vigyorodott. – Maga aztán nem rúg ki engem. – Én vagyok a parancsnok és a kapitány itt. – Igazán? Hát én meg csak Marsh kapitánytól fogadok el parancsot. Ha ő mondja, hogy mennyek, hát megyek. Addig maradok. És ne is próbáljon előállni azzal, hogy kivásárolta őt, mert tudom, hogy hazudik. Már hallottam az igazat ma reggel. – Még egy lépést tett előre. – Most pedig lépjen félre kapitány. Kis beszélni valóm van Mister Savanyú Billyvel itten. – Mister Dunne, betegek vannak ezen a hajón. A saját érdekében szerelem le. – Joshua York szép őszinteséggel hazudott, gondolta Savanyú Billy. – Mister Tipton lesz a maga utódja. Ő már fertőzött. – Ő? – Az ólmosbot tenyerét ütötte. – Ő nem is ért a hajózáshoz.

224

– De voltam már rabszolgafelügyelő – mondta Billy. – Tudom, hogy kell a niggerekkel bánni. – Ismét előrelépett. Szőrmók Mike Dunne elnevette magát. Savanyú Billy hátán felállt a szőr. Ha volt valami a világon, amit valóban nem állhatott, az ez volt. Ott, rögtön elhatározta, hogy nem fogja Dunne-t leszállítani a hajóról. Megölni sokkal szórakoztatóbb lesz. – Maga mögött van az a sok nigger meg fehér söpredék – szólt a tiszthez. – Úgy látszik nekem, hogy fél egyedül kiállni ellenem. Dunne szemei veszélyesen összehúzódtak, még erősebben csattant tenyerén fütyköse. Még két gyors lépést tett előre, megállt a kemence szájából áradó pokoli vörös fényben és benézett. Végül ismét Savanyú Billy felé fordult. – Az csak ő odabenn – mondta. – Ez jó hír neked. Ha a kapitány vagy Jeffers lett volna, minden csontod összetörném, mielőtt megöllek. Így csak egyszerűen megöllek. – Nem – mondta Joshua York. Ismét a tiszt elé lépett. – Hagyja el a hajómat. Maga el van bocsátva. Szőrmók Mike félrelökte. – Maga maradjon ki ebből kapitány. Egyenlő küzdelem, csak én, meg ő. Ha megver, ő a tiszt. Csakhogy én beszakítom a fejét, a'ztán maga meg én megkeressük Marsh kapitányt, és meglássuk, ki az, aki lemegy a hajóról. Savanyú Billy hátra nyúlt és előhúzta kését. Joshua York egyikről a másikra nézett kétségbeesetten. A legénység ekkorra visszahúzódott és Szőrmók Mike-ot bíztatta. Kurt előre lépett és finoman félre vonta Yorkot, hogy ne tudjon közbeavatkozni. A kemence vörös fényében Szőrmók Mike Dunne úgy festett, mint akit most szalasztottak a pokolból. Víztől csillogó bőrét vörösre festette a kemence fénye, haja csapzottan lógott arcába, fütykösével pedig egyre tenyerét ütögette. Mosolygott. – Verekedtem már késes fiúkkal – mondta, a szóvégeknek tenyere csattanásával adott hangsúlyt. – Sok kis féreggel. – Puff. – Meg is vágtak. – Puff. – A vágás begyógyul, Savanyú Billy. – Puff. – De a fejed nem fog. – Puff, puff, puff. Billy folyamatosan hátrált, míg háttal egy magas rekeszrakásnak nem ütközött. Kését lazán tartotta ujjai között. Szőrmók Mike látta, hogy sarokba szorította, száját megnyalva emelte fütykösét feje fölé. És ordítva tört rá. Savanyú Billy Tipton eldobta kését, ami nyílegyenesen repült a levegőben. Az álla alatt találta el Szőrmók Mike-ot, és markolatig szaladt. Térdre rogyott, és

225

nyitott száján vér kezdett folyni. Arccal előre bukott. – Nocsak, nocsak – mondta Savanyú Billy, azzal odabaktatott a holttesthez. Fejberúgta, és rámosolygott a niggerekre és a bevándorlókra meg Kurtra, de leginkább Joshua Yorkra. – Nocsak, nocsak – ismételte. – Úgy látszik, én vagyok a Lázálom első tisztje.

226

HUSZONEGYEDIK FEJEZET St. Louis 1857. szeptember Abner Marsh erősen becsapta maga mögött az ajtót, mikor a Láz és Vidéke Fuvartársaság Pine Street-i irodájába lépett. – Hol van? – mennydörögte Marsh. Átszelte a szobát és a pultnak támaszkodott, hogy farkasszemet nézzen a mögötte ülő ügynökkel. Egy szemtelen légy körözött feje körül, Marsh türelmetlenül csapott utána. – Azt kérdeztem, hol van? Az ügynök komor külsejű fiatalember volt, zöld szemellenzőt viselt. Teljes volt zavara. – Hiszen Marsh kapitány, nagyon örülök... Sose' gondoltam volna... azaz nem vártuk magát, egyáltalán nem. A Lázálom is befut kapitány? Abner Marsh felhorkant, felegyenesedett és botjával a fapadlót verte felháborodásában. – Mister Green – mondta – hagyja abba a hetelést és figyeljen jól. Azt kérdeztem magától, hol van? Mit gondol, miről kérdeztem, Mister Green? Az ügynök nagyot nyelt. – Attól tartok, nem tudom kapitány. – A Lázálomról! – ordította Marsh kivörösödött képpel. – Tudni akarom, hol van! Nincs lenn a kikötőben, annyit tudok, szemem nekem is van. Nem láttam az egész átkozott folyón eddig. Kikötött és utána ismét kifutott? A St. Paulon vagy a Missourin indult felfelé? Esetleg az Ohión? Ne nézzen olyan bambán rám, hanem feleljen! Hol a pokolba' van az az istenverte hajóm? – Nem tudom, kapitány – felelte Green. – Úgy értem, ha maga nem hozta be, akkor ötletem sincs. Nem tért vissza St. Louisba, legalábbis azóta, hogy maga elindult vele a folyón lefelé még júliusban. De úgy hallottuk... mi... – Igen? Mit? – Hát a láz uram. Úgy hallottuk, hogy a sárgaláz kitört a Lázálmon lenn Bayou Saránál. Az emberek meg hullottak, mint a legyek. Mister Jeffers, meg maga, úgy hallottuk maga is megkapta. Ezért csodálkoztam annyira... sokan meghaltak, azt hittük, felgyújtották kapitány. A hajót. – Levette szemellenzőjét és fejét vakarta. – Látom jobban van kapitány. Nagyon örülök. De... ha maga nem a Lázálommal érkezett, akkor hol van? Biztos, hogy nem azzal jött, csak elfelejtette? Úgy hallottam, a láz nagyon feledékennyé tesz egyeseket. Abner Marsh magán kívül volt.

227

– Egyáltalán nem volt lázam, és az is szent, hogy meg tudok különböztetni két gőzöst egymástól Mister Green. A Princesszel érkeztem. Vagy egy hétig tényleg beteg voltam, de az nem láz volt. Megfáztam, mert beleestem a vízbe, majd' bele fulladtam. Így vesztettem el a Lázálmot, és most meg fogom találni, megértette? – Ismét felhorkant. – Honnan hallotta ezt a sok badarságot sárgalázról? – A legénység kapitány, akik leszálltak Bayou Sarában. Néhányan bejöttek, mikor St. Louisba érkeztek, vagy egy hete. Az Eli Reynoldsról kérdezősködtek, meg hogy van-e felvétel rá. De persze az már tele van, el kellett őket engednem. Remélem nem követtem el hibát. Maga nem volt itt, meg Mister Jeffers sem, meg azt hittem, hogy mind a ketten meghaltak, nem tudtam kitől kérhetnék utasítást. – Ne törődjön most azzal, – mondta Marsh. – A hír kissé jobb kedvre derítette. Ha Julian és csapata el is rabolták a gőzösét, legalább a legénység egy része megmenekült. – Kik jöttek ide be? – kérdezte. – Hát..., itt járt Jack Ely, néhány pincér, meg egy pár fűtő is, Sam Kline és Sam Thompson voltak azok azt hiszem. Meg még néhányan. – A városban vannak még? Green megvonta a vállát. – Mikor én nem vettem őket fel, tovább mentek a többi hajókhoz kapitány. Én igazán nem tudom. – Az isten verje meg. – Várjon – emelte fel ujját az ügynök. – Tudom már! Mister Albright, a kormányos, ő volt az egyik, aki a lázról beszélt nekem. Azt hiszem négy napja járt itt és nem is akart munkát – tudja, ő alsó folyami kormányos, az Eli Reynolds nem lenne jó neki. Azt mondta, a Planters' House-ban fog kivenni szobát, míg nem talál munkát valamelyik előkelőbb oldalkerekesen. – Albright, hmmm – mondta Marsh. – És Karl Framm? Őt látta? – Ha Albright és Framm is otthagyta a Lázálmot, nem lesz nehéz megtalálni. Tapasztalt kormányos nélkül mozdulni sem tudott. De Green a fejét rázta: – Nem. Nem láttam Mister Frammet. Marsh reményei szertefoszlottak. Ha Karl Framm még mindig a Lázálom fedélzetén volt, a hajó bárhol lehetett a folyón. Számtalan vakága volt a folyónak, ahol megbújhatott, vagy megfordíthatták a hajót és visszamehettek New Orleansba, míg ő azon az átkozott Bayour Sara-i fatelepen feküdt. – Most meglátogatom Dan Albrightot – szólt az ügynökhöz. – Míg odavagyok, maga megír néhány levelet. Akit csak ismer a folyó mentén, ügynökök, kormányosok, mindenki innét New Orleansig, érti? Tudja meg, hol van a

228

Lázálom. Valakinek látnia kellett. Ekkora hajók nem tűnnek csak úgy el. Még ma megírja azokat a leveleket, érti, leviszi a kikötőbe, és a leggyorsabb hajókra adja fel. Meg kell találnom a hajómat. – Igen, uram – felelte Green. Azzal elővett egy csomag papírt, tollat és tintát és már hozzá is látott. A Planters' House portása biccentve üdvözölte. – Hiszen ez Marsh kapitány – mondta. – Hallottunk a szerencsétlenségről. Igazán szörnyű, Bronze John kegyetlen vendég, valóban az. Örülök, hogy jobban van kapitány, nagyon örülök. – Ne törődjön most azzal, – mondta Marsh bosszankodva. – Melyik Dan Albright szobája? Albright éppen csizmáját fényesítette. Marshot hűvös, udvarias üdvözlettel engedte be, majd visszaült helyére, egyik kaját a csizmaszárba csúsztatta, és folytatta foglalatosságát, mintha nem is vendég érkezett volna az imént. Abner Marsh egy székre zöttyent, és nem vesztegette idejét udvariaskodással. – Miért hagyta el a Lázálmot? – kérdezte nyersen. – A láz, kapitány – felelte Albright. Egy darabig Marshot méregette, majd egy szó nélkül ismét csizmájának szentelte figyelmét. – Mondja el nekem, mi történt, Mister Albright. Én nem voltam ott. Dan Albright elhúzta száját. – Nem volt ott? Én úgy tudtam, hogy Mister Jeffers és maga találták meg a beteg embert. – Rosszul tudta. Mesélje el elejétől. Albright csizmapucolást félbe nem hagyva mesélte el. A vihart, a vacsorát, a holttestet, melyet Joshua York, Savanyú Billy Tipton és egy másik ember vitt át a szalonon, az utasok és legénység sietős leszállását. Nem pazarolta a szavakat, de minden benne volt beszámolójában. Mikor befejezte, csizmái szikráztak. Felvette őket. – Mindenki leszállt? – Nem – mondta Albright. – Volt, akik maradt. Vannak, akik nem ismerik a lázat olyan jól, mint én. – Ki? Albright vállát vonogatta. – York kapitány. A barátai. Szőrmók Mike. A fűtők, meg rakodók is. Bizonyára annyira félnek Mike-tól, hogy nem mertek elmenekülni. Különösen ott

229

a rabszolgavidékeken. Whitey Blake is maradt, azt hiszem. Meg úgy tudtam, maga és Jeffers is. – Mister Jeffers halott – mondta Marsh. Albright nem felelt. – És Karl Framm? – kérdezte Marsh. – Nem tudom. – Maguk társak voltak. – Mi nagyon más emberek vagyunk. Nem láttam őt. Nem tudom kapitány. Marsh homlokát ráncolta. – Mi történt miután kikérte a fizetségét? – Egy napot Bayou Sarában töltöttem, aztán leszerződtem Leathers kapitányhoz a Natchezre. Fölvittem Natchezbe, munka után néztem, ott töltöttem egy hetet talán. Végül St. Louisba jöttem a Robert Folkon. – Mi történt a Lázálommal? – Kihajózott. – Kihajózott? – Gondolom. A láz kitörését követő reggel, mikor felébredtem már nem volt Bayou Sarában. – Legénység nélkül? – Bizonyára elegen maradtak, hogy elindulhasson – felelte Albright. – De hova ment? Albright ismét vállat rándított. – Nem láttam a Natchez-ről. De az is lehet, hogy nem vettem észre. Nem figyeltem. Lehet, hogy lefelé indultak a folyón. – Maga aztán tényleg nagyon sokat segít Mister Albright, – mondta Marsh. – Nem tudom megmondani magának, amit nem tudok. Lehet, hogy felgyújtották. A láz. Szerintem nem szabadott volna ezt a nevet adni neki. Szerencsétlen omen volt. Abner Marsh türelme végén járt. – Nem gyújtották fel – mondta. – A folyón van valahol, és én meg is fogom találni. És nem is szerencsétlen, ezt jegyezze meg. – Én voltam a kormányosa, kapitány. Én láttam. Vihar, köd, állandó késések és végül a láz. Az a hajó átkozott volt. Ha magának lennék, én feladnám. Nem való

230

magához. Istentelen. – Felállt. – Erről eszembe jutott, van nálam valami, ami a magáé. – Két könyvet vett elő és Marsh felé nyújtotta. – A Lázálom könyvtárából valók, – magyarázta. – New Orleansban York kapitánnyal sakkoztunk, és megemlítettem, hogy szeretem a költészetet. Másnap ezeket adta nekem. Mikor összepakoltam, véletlenül elhoztam magammal. Abner Marsh kezében forgatta a könyveket. Költészet. Egy Byron- és egy Shelley-kötet volt. Épp erre volt szüksége, gondolta. Gőzöse eltűnt a folyó színéről, két verseskötet kivételével. – Tartsa meg őket, – szólt Dan Albrighthoz. Albright fejét rázta. – Nem kell. Nem olyan versek ezek, amiket én szeretek. Erkölcstelen mind a kettő. Ilyen könyvekkel a könyvtárában nem csoda, hogy hajója úgy járt. Abner Marsh zsebébe csúsztatta a könyveket, és mogorva arccal állt fel. – Azt hiszem eleget hallottam magától, Mister Albright. A hajómmal kapcsolatban nem tűröm az effajta beszédet. A legjobb hajó, amit a folyó a hátán hordott, és nincs elátkozva. A Lázálom egy istenverte... – Az bizony – vágott közbe Dan Albright. Ő is felállt. – Magam is menni készültem. Állásügyben van megbeszélésem valahol, – mondta. – Azzal Marshot az ajtó felé tessékelte. Marsh hagyta hogy tereljék. De ahogy Albright kikísérte, a fürge kis kormányos még megszólalt: – Marsh kapitány, hagyja annyiban. – Mit? – A hajót – felelte Albright. – Nem való magának. Tudja, hogy én messziről megszagolom, ha vihar közeleg. – Igen – Albright biztosabban érezte meg egy vihar közeledtét, mint bárki más akit Marsh ismert. – Van, hogy más dolgokat is megérzek – folytatta a kormányos. – Ne menjen a hajó keresésére kapitány. Felejtse el. Én azt hittem maga halott. Nem az. Legyen hálás érte. Ha meg is találja a Lázálmát, nem leli majd örömét benne. Abner Marsh némán meredt rá. – Hogy tud ilyent mondani? Az után, hogy a kormányánál állt, és levitte New Orleansig, hogyan mondhat ilyent? Albright nem felelt. – Hát, én nem hallgatok magára – mondta végül Marsh. – Az a hajó az én hajóm Mister Albright és egy szép napon én fogom kormányozni magam.

231

Versenyre kelek majd a Napfogyatkozás ellen, hallja, és... és... – arca kivörösödött a haragtól, izgatottságában nyelve megmakacsolta magát, elhallgatott. – A túlzott büszkeség bűn, kapitány – mondta Dan Albright. – Hagyja annyiban. – Azzal becsukta az ajtót, Marshot egyedül hagyva a folyósón. Abner Marsh a Planters' House éttermében ebédelt, egy sarokba húzódva egyekül. Albright felrázta, s most ugyanazok a gondolatok követték egymást fejében, melyekkel északnak jövet a Princess fedélzetén is küzdött. Megevett egy báránycsülköt borsmenta szósszal, egy nagy halom petrezselyemgyökeret meg zöldbabot, majd három adag tapióka pudingot, de még ez sem nyugtatta meg felborzolt idegeit. Mikor már a kávénál tartott, Marsh nem tudott ellenállni a gondolatnak: Lehet, hogy Albrightnak igaza van. Itt ült St. Louisban, és pontosan ott tartott, mint mielőtt találkozott volna Joshua Yorkkal ugyanebben a teremben. Még mindig meg volt neki cége, meg az Eli Reynolds és pénze is volt a bankban. Felsőfolyami ember volt ő. Hatalmas hiba volt egyáltalán lemenni New Orleansba. Álma igazi rémálommá vált odalenn délen, a lázas, forró rabszolgavidéken. De véget ért. Hajója felszívódott, és ha akar, akár úgy is tehet, mintha soha nem is létezett volna. Sem olyan emberek, mint Joshua York, Damon Julian meg Savanyú Billy Tipton. Joshua a semmiből lépett elő és ismét semmivé lett. A Lázálom nem létezett áprilisban, és most sem látszott létezni, ahogy Marsh látta. Épeszű ember sose hitte volna el azt a sok sületlenséget éjszakában lopakodó vérszívókról, meg valami fertelmes likőrről. Az egész egy lázálom volt, gondolta Abner Marsh, de mostanra a láz csillapodott, és ő folytathatja megszokott életét itt St. Louisban. Marsh még több kávét rendelt. Tovább fognak gyilkolni, fűzte tovább gondolatait miközben kávéját kortyolgatta, tovább folytatják a vérivást és a gyilkolást és senki sem fogja őket megállítani. – De nem lehet őket megállítani sehogyse' – motyogta szakállába. Ő mindent megtett, ő meg Joshua meg Szőrös Mike, meg szegény Mister Jeffers, aki nem fogja még egyszer szemöldökét rángatni, vagy sakkbábut rakosgatni. És sehova nem jutottak vele. Annak sem lenne értelme, ha a hatóságokhoz fordulna, legalábbis azzal, hogy egy csapat vámpír elrabolta a hajóját. Biztos a sárgaláz históriát hinnék, meg azt, hogy az agyára ment a láz, még a végén bezárnák valami kórházba. Abner Marsh fizetett és visszasétált a Láz és Vidéke Fuvartársaság irodájába. A rakparton nyüzsgött az élet. Feje felett a nap sütött, lábánál a tiszta, csillogó víz. A levegő füst és gőz illatát hozta és gőzösök kürtjének hangját, ahogy egymást kerülgették a folyón. Tisztek ordítoztak a rakodókkal, akik énekelve hordták fel az árut, Abner Marsh pedig csak állt, szimatolt, nézett és hallgatott. Ez az ő valódi élete, a másik csakugyan egy lázálom volt. Vámpírok évezredek óta gyilkoltak már, Joshua ezt mondta, hogyan is gondolhatta, hogy ő, Abner Marsh változtat ezen? Talán Juliannek igaza volt. Talán a természetük diktálta, hogy gyilkoljanak.

232

És Abner Marsh természete az volt, hogy hajózzon. Nem volt ő harcos, York meg Jeffers megpróbálták, és fizettek is érte. Mikor az irodájába lépett, már eldöntötte: Dan Albrightnak igaza volt. Elfelejti a Lázálmot, elfelejt mindent, ami történt. Ez volt a logikus lépés ebben a helyzetben. Ő majd cégének igazgatásával fog foglalkozni, talán keres egy kis pénzt, és ha jól mennek a dolgok, talán egy-két év múlva épít egy második hajót, egy nagyobbat. Green fel-alá rohangált az irodában. – Már húsz levelet megírtam, és fel is adtam mindet kapitány – mondta. – Ahogy parancsolta. – Rendben – mondta Marsh, és egy székbe ereszkedett. Majdnem a verseskötetekre ült, melyek kényelmetlenül nyomták zsebét. Előhúzta a könyveket, lapozgatott bennük egy darabig, elolvasott egy-két verscímet, majd félretette őket. Tényleg versek voltak. Marsh felsóhajtott. – Vegye elő a könyvelést, Mister Green – mondta – át akarom futni őket. – Igen, kapitány. – A polchoz lépett és levette a könyveket. Észrevett még valamit és odahozta Marshnak a könyvekkel együtt. – Ó – mondta – majd elfelejtkeztem erről. – Egy nagy csomagot adott át Marshnak, melyet barna papírba csomagoltak, és zsineggel kötöttek át. – Valami apró ember adta le úgy három hete talán, azt mondta, magának érte kellett volna menni, de sosem jelent meg. Mondtam neki, hogy maga még távol van a Lázálommal, és kifizettem. Remélem, helyesen cselekedtem. Abner Marsh fintorogva nézegette a csomagot. Elszakította a zsineget puszta kezével, és leszakította a papírcsomagolást. A dobozban egy remekbe szabott kapitányi zubbony volt, fehér, mint a hó, mely a folyó felső ágát szegélyezte télen. Dupla sor csillogó ezüst gombokkal, mindegyiken a Lázálom felirat domborodott. Kivette, és a doboz a földre csúszott. És ekkor hirtelen végre megindultak könnyei. – Takarodjon! – ordította Marsh. Az ügynök egy pillantást vetett arcára, és már ott sem volt. Abner Marsh felállt, felvette a fehér zubbonyt, és begombolta az ezüst gombokat. Tökéletesen illett rá. És könnyű volt, sokkal könnyebb, mint a nehéz kék zubbony, amit máskor hordani szokott. Nem volt tükör az irodában, Marsh nem láthatta, hogy fest, de el tudta képzelni. Lelki szemei előtt úgy festett, mint Joshua York. Finom, nemes és csiszolt. Az anyag olyan fehér, gondolta... – Úgy nézek ki, mint a Lázálom kapitánya, – mondta magának Marsh hangosan. Botjával a földre vert erélyesen, arcába futott a vér, és elragadták emlékei. Visszaemlékezett, a látványra, ami a ködön keresztül elősejlett New Albanyben, hogy szikráztak a szalon teljes hosszán végigfutó tükrök, a gőz

233

sivítására, a gőzgép hangjára, mely vetekedett a mennydörgéssel. Hogyan hagyta messze maga mögött a Délvidékit, és hogyan előzte meg a Mary Kaye-t, és az emberekre. Framm, meg a hihetetlen történetei, olajfoltos Whitey Blake, Toby, amint éppen csirkéket ölt le, Szőrmók Mike amint ordítozott és káromkodott a rakodókra és matrózokra, meg Jeffers sakkozás közben, századszorra verve meg Dan Albrightot. Ha Albright olyan okos volt, hogyhogy sosem tudta Jefferst megverni sakkban? De Joshuára emlékezett leginkább. Joshuára talpig fehérben, italát kortyolgatva. Joshuára, amint az a sötétben üldögélt, és terveit szövögette. Szürke szemeire, erős kezére és költészetére. Mindannyian meghozzuk a magunk döntéseit, súgta az emlék. Reggel jött, ment s jött – s nem hozott napot. – GREEN! – bődült fel Marsh ahogy a torkán kifért. Az ajtó kinyílt, és az ügynök aggódó arca jelent meg a résben. – A hajómat akarom – mondta Marsh. – Hol a pokolban van? Green nagyot nyelt. – Kapitány, ahogy már mondtam, a Lázálom... – Nem őt! – mondta Marsh, türelmetlenül koppantva botjával. – A másik hajómat. Hol a pokolban van a másik hajóm, most, hogy szükségem van rá?

234

HUSZONKETTEDIK FEJEZET Az Eli Reynolds fedélzetén Mississippi folyó, 1857. október Egy hűvös kora őszi estén végre az Eli Reynolds kifutott St. Louis kikötőjéből, s a Lázálom keresésére indult. Marsh szíve szerint hetekkel korábban elindult volna, de a rengeteg elintézni való visszatartotta. Meg kellett várnia, míg az Eli Reynolds visszatér legutóbbi útjáról, melyet nem sokkal azelőtt kezdett meg az Illinois folyón. Mikor végre megérkezett, át kellett vizsgáltatnia, hogy alkalmas-e az alsó folyón hajózni, végül keresnie kellett egy pár alsó-ági kormányost. Marshnak több benyújtott követelést is rendeznie kellett szállítmányozóktól, akik St. Louisba tartó árut adtak fel a Lázálomra, még New Orleansban, és igen idegesek voltak a Lázálom eltűnését követően. Marsh elvárhatta volna, hogy osztozzanak veszteségeiben, de mivel igyekezett mindig igazságosan eljárni, és erre büszke is volt, kifizette a követelőket, ötven centtel egy dollárra. És ott volt az igen kellemetlen kötelesség, fel kellett keresnie Mister Jeffers hozzátartozóit. Eszébe sem jutott, hogy elmondja nekik, hogy valójában mi történt, így aztán a sárgaláz mesénél maradt. Mások is voltak, akiknek fivérei, fiai, vagy férjei tűntek el, s a válaszolni nem tudó Marshot, folyvást kérdéseikkel zaklatták. Nyakára járt egy felügyelő a kormányzóságról, egy másik a kormányosok egyesületétől, számlákat kellett rendezni, könyvelést ellenőrizni és az út előkészületeit intézni. Mindez egy hónap késés, fejfájás és bosszúság egyenlője volt. De ezalatt folytatta a keresést. Mikor Green leveleire nem érkezett válasz, újabbakat küldött szét. Mikor csak ideje engedte a kikötőbe ment és kikérdezte a befutó hajók legénységét, láttak-e hallottak-e valamit a Lázálomról, Joshua Yorkról, Karl Frammről, Whitey Blake-ről, Szőrmók Mike-ról, meg Toby Lanyardról. Felbérelt két detektívet is, azzal, hogy utazzanak a folyón lefelé, és tudjanak meg mindent, amit csak lehet. Jég Joshua trükkjét is kölcsönvette és előfizetett a folyó menti újságokra, lapokra. Esténként az újságok fölé görnyedve olvasta a hajózási híreket, a hirdetéseket, és a hajók érkezési és kifutási listáit Cincinnatitői New Orleansig. Még a szokásosnál is gyakran járt a Planters' Houseba és egyéb folyami emberek által látogatott helyekre, és ezernyi kérdést tett fel. De nem tudott meg semmit. A Lázálom egyszerűen eltűnt, látszólag felszívódott. Senki sem látta. Senki sem beszélt Whitey Balke-kel, vagy Mister Framm-mal, vagy hallott Szőrmók Mike felől. Az újságok sem adták hírül, hogy valahol is befutott volna. – Nincs értelme – panaszkodott Marsh fennhangon az Eli Reynolds tisztjeinek. – Egy háromszázhatvan láb hosszú, villámgyors gőzös mindenhol feltűnést kelt. – Ha csak nem süllyedt el – tette hozzá Cat Grove, az Eli Reynolds alacsony,

235

ideges első tisztje. – Vannak a folyón elég mély szakaszok, ahol teljes falvak eltűnnének. Elsüllyedhetett a teljes legénységgel a fedélzeten. – Nem – mondta Marsh makacsul. Nem mondta el nekik mi történt. Tudta, ez lehetetlen. Egyikük sem járt a Lázálom fedélzetén, nem hittek volna neki. – Nem, nem süllyedt el, – mondta. – Itt van valahol a folyó mentén, csak bujkál előlem. De én meg fogom találni. – Hogyan? – kérdezte Yoerger, az Eli Reynolds kapitánya. – Hosszú a folyó – ismerte el Marsh – és igen sok más folyó és holtág ágazik le belőle, sok olyan töltés, csatorna és kanyarulat van, ahol elbújhat egy gőzös észrevétlen, de nem olyan hosszú, hogy ne lehetne átfésülni. Elkezdjük az egyik végén, és a másik felé haladunk lassan. Amerre csak megyünk, mindenkit megkérdeztünk, látták-e, hallottak-e róla valamit. Ha elérjük New Orleanst, és nem tudtunk meg semmit, felhajózunk az Ohión, a Mississippin, az Illinois-n, a Yazoon, a Vörös-folyón, és minden más istenverte vizén, amíg meg nem találjuk azt az istenverte hajót. – El fog tartani egy darabig – mondta Yoerger. – És akkor mi van? Yoerger megvonta vállát, és az Eli Reynolds tisztjei sokatmondó, bizonytalan pillantásokat váltottak. Abner Marsh elkáromkodta magát. – Maguk csak ne aggódjanak, hogy meddig fog tartani! – fortyant fel. – Csak azzal törődjenek, hogy a hajóm kész legyen az útra, megértették? – Igen, uram – felelte Yoerger. Magas görnyedt, gaunt, halk szavú öregember volt. Gőzösökön dolgozott, amióta gőzösök léteztek. Nem sok minden hozta ki sodrából, hanglejtése el is árulta ezt. Mikor elérkezett a nap, Abner Marsh felvette fehér, dupla ezüstgombsoros kapitányi zubbonyát. Valahogy helyénvalónak tetszett ez a viselet. Hatalmas vacsorát kebelezett be a Planters' House-ban – az Eli Reynoldson nem volt valami jó az ellátás, a szakács arra sem volt méltó, hogy Toby serpenyőjét elsikálja – és lesétált a rakpartra. Az Eli Reynolds kazánjait már befűtötték, a gőznyomás elég volt a kifutáshoz. Marsh elégedetten nézte. Mégis, nem volt valami nagy látvány. Felsőági hajó volt, keskeny, rövid és alacsony, hogy a felső ág sekély, sebes sodrásban könnyen manőverezzen. A hossza kevesebb, mint negyede az eltűnt Lázáloménak. Körülbelül fele olyan széles, és legfeljebb százötven tonna áru szállítására volt képes, az ezer tonnával szemben, melyre a másik képes volt. A Reynolds-nak csak két fedélzete volt, nem volt texas, és a legénység foglalta el a hajó orrában, a kazánfedélzeten lévő kabinokat. Amúgy is igen ritkán voltak, akik hajlandók voltak rajta utazni. Egyetlen magasnyomású kazán hajtotta farkerekét, és

236

kinézetre is olyan közömbös volt, hogy senki sem tudta volna megkülönböztetni vagy száz másik hasonlótól a folyón. Majdnem teljesen üres volt a hajó, így a túlságosan előre helyezett kazánház a kelleténél mélyebbre merítette orrát. Hosszú sor napfehérítette riketty stilts oszlop tartotta a főfedélzetet. A sétálófedélzet tartóoszlopai pedig egy sor szögletes díszítés nélküli pilléren pihent. A farban elhelyezkedő raktár egy nagy kocka alakú faláda volt, melyet, mint egy szomorú uszály, a kopott lapátkerék követett. Piros festése rég lekopott a hosszú évek használatában. A fakó festés mindenütt pergett a hajón. A kormányos fülke ormótlan fa, és üveg kalitka tornyosult a hajó fölött, a zömök vaskémények teljesen dísztelenül meredeztek az ég felé. Ahogy az Eli Reynolds ott ringatózott a vízen, nagyon látszott rajta élemedett kora. Borzasztóan fáradtan, és kissé féloldalasan állt a töltésnek támaszkodva, mint valami kiöregedett birkózó a kötélnek támaszkodva a menetek közti szünetben. Kevésbé esélytelen ellenfelet képzelni sem lehetett volna a hatalmas, rettenetesen erős Lázálomnak. De ez volt Abner Marshnak mindene, meg kellett elégednie ennyivel. Lesétált a hajóhoz, és felment a palánkon, melyet mély árkokkal tarkított számtalan csizma lépése. Cat Grove már várta a palánk végében. – Minden indulásra kész, kapitány. – Parancsolja meg a kormányosnak, hogy induljunk – mondta Marsh. Grove felkiáltotta a parancsot, hogy a kormányos hallja, és az Eli Reynolds kürtje felharsant. A sikoly vékony, panaszos, és reménytelenül bátor volt, gondolta Marsh. Felmászott a meredek, keskeny lépcsőn a szalonba, mely félhomályos volt és a bezártság érzésével töltötte el. Alig húsz láb hosszú volt. A szőnyegek pókhálóvá koptak helyenként, a lakosztályok ajtaira festett tájképek felismerhetetlenségig fakultak. A hajó belsejében mindenhol érezhető volt a rossz étel, savanyú bor, olaj és füst keveredő szaga. A szalonban kellemetlenül meleg is volt, a homályos, piszkos tetőablak kevés fényt engedett át. Yoerger és a szolgálaton kívüli tisztek fekete kávét iszogattak egy kerek asztal mellett, mikor Marsh belépett. – Felrakodták a zsirt? – kérdezte, mikor belépett. Yoerger bólintott. – Rajta kívül nincs is más ezen az átkozott fedélzeten,– tette hozzá Marsh. Yoerger elhúzta száját. – Úgy gondoltam, ez lesz a legcélszerűbb kapitány. Ha felrakodtunk volna, lassabban haladnánk, és gyakrabban kellene megállnunk. Abner Marsh elgondolkodott, és egyetértően bólintott. – Jó – mondta. – Jól gondolta. A többi csomagom is felkerült?

237

– A kabinjában van – felelte Yoerger. Marsh otthagyta őket, és lakosztályába ment. Az ágy nyikorgott súlya alatt, mikor szélére ült. Kinyitotta a csomagot, és kivette a puskát és a töltényeket, melyeket benne talált. Gondosan megvizsgálta mindet, kezében tartva latolgatta súlyát, belenézett a csőbe. Jó érzés volt. Lehet,hogy egy szokványos pisztoly, vagy puska meg se' kottyant egy vérszívónak, de ez más dolog volt. Külön megrendelésre készítette neki St. Louis legjobb fegyverkovácsa. Bölénypuska volt, rövid, széles, nyolcszögletű csővel. Arra tervezték, hogy lóhátról lőve, egy támadó bölényt állítson meg. Az ötven kézzel készített töltény nagyobb volt, mint amit a kovács valaha is készített. – Az isten szerelmére, ember – zsörtölődött – ezek szét fogják szaggatni zsákmányát, nem marad semmi, amit megehetne belőle. Abner Marsh csak bólogatott. A fegyver nem volt pontos, főleg Marsh kezében, de nem is volt erre szükség. Közelről tüzelve könnyedén letörli azt a mosolyt Damon Julian arcáról, fejét pedig leszakítja nyakáról, mintha sosem lett volna ott ráadásként, az szent. Marsh gondosan töltötte meg a fegyvert, és akasztotta fel ágya felett a falra. Egy gyors mozdulattal felültében le tudta emelni kampójáról. Csak miután megpróbálta néhányszor, feküdt le. Így kezdődött hát. Nap nap után haladt az Eli Reynolds lefelé a folyón, esőben, ködben, napsütésben, és fátyolos derengésben. Minden kikötőben, városban, és fatelepen kikötöttek, hogy kérdezősködjenek. Abner Marsh a viharfedélzeten üldögélt egy faszéken a hajó viharvert harangja mellett és a folyót nézte sokszor órákon keresztül mozdulatlanul, senkihez sem szólva. Sokszor még ebédjét is oda kérte. Mikor aludni térte, Yoerger kapitány, Cat Grove, vagy a mud-fedélzetmester váltotta fel, és a virrasztás tovább folytatódott. Mikor uszályok, tutajok, vagy más gőzösök mellett haladtak el, Marsh átkiáltott. – Hé, maguk! Látták a Lázálom nevű gőzöst? De a válasz, ha kapott választ, mindig ugyanaz volt. – Nem, kapitány, mi bizony nem. – A kikötőkben, és fatelepeken sem tudott senki semmit. A folyó pedig éjjel-nappal nyüzsgött a fel-, s lefelé haladó, kis és nagy hajóktól. De egyik sem a Lázálom volt. Az Eli Reynolds lassú hajó volt. Ilyen tempótól a legtöbb folyami embert szégyen fogta volna el, és a sok megállás még lelassította haladását. És mégis, a városok, a fatelepek, az erdők és házak mögöttük maradtak, rengeteg gőzös úszott el mellettük és lassan a napok és éjszakák összefolytak szemük előtt. Szigetek, homokzátonyok, félig elsüllyedt hajók mellet kormányoztak könnyedén és biztonsággal a tapasztalt kormányosok, egyre csak délnek tartva. Sainte Genevieve jött és maradt mögöttük, Cape Girardeau és Crosno is elmaradt a távolban. Röviden megálltak Hickman-ben és hosszabb ideig maradtak New Madridban. Mikor Caruthersville-be értek, sűrű köd borította, de előlük nem bújt

238

el. Osceola csendes volt, Memphis lármás. Helena. Rosedale. Arkansas City. Napoleon. Greenville. Lake Providence. Mikor az Eli Reynolds egy viharos októberi reggelen befutott Vicksburgbe, a kikötőben már két férfi várta. Abner Marsh csaknem a teljes legénységet a partra küldte. Ő, Yoerger kapitány és Cat Grove a gőzös nagytermébe vonultak a látogatókkal. Az egyik nagydarab, keménykötésű fickó volt elegáns gyapjúöltönyben, vörös harcsabajusszal és olyan tükörsima fejjel, mint egy galambtojás. A másik nyúlánk, fekete hajú férfi, szintén jól öltözött, szúrós, sötét szemekkel. Marsh hellyel kínálta őket, és kávét szervírozott. – Nos? – nézett rájuk sürgetőn – Hol van? A kopasz detektív a kávéját fújogatta, és komoran elhúzta a képét. – Nem tudom. – Azért fizetem magukat, hogy találják meg a hajómat – mondta Marsh. – Égen-földön kerestük, Marsh kapitány – mondta a fekete hajú. – Hank és én mindenütt kerestük, az biztos. – Nem mondom, hogy nem találtunk semmit – szólt ismét a kopasz – de még nem tudjuk, hogy pontosan hol van. A fekete hajú előhúzott egy papírt zakója belső zsebéből, és széthajtogatta. – Hajója legénységének és utasainak nagy része leszállt Bayou Sarában az után a lázpánik után. Másnap reggel a maga Lázálma kifutott. Felfelé indult a szemtanúk szerint. Beszéltünk néhány niggerrel egy fatelepen, akik esküsznek, hogy náluk vettek fel fát. Lehet, hogy hazudnak, de nem látom okát, miért tennék. Szóval tudjuk, hogy a maga gőzöse merre indult el. Elég sok emberrel beszéltünk, akik megesküsznek, hogy látták. Mindenesetre azt hiszik, hogy látták. – Csakhogy nem futott be Natchezbe – tette hozzá partnere. – Az... mi... nyolc, tíz órára van a folyón felfelé? – Kevesebb, – mondta. – A Lázálom átkozottul gyors hajó. – Gyors vagy sem, Bayou Sara és Natchez között nyoma veszett. – A Vörös-folyó azon a szakaszon ágazik ki a Mississippiből. A fekete férfi bólintott. – Csakhogy nem látták sem Shreveportban, sem Alexandriában, és egyetlen fatelepen sem emlékeznek a Lázálomra. – Az ördögbe! – mondta Marsh. – Lehet, hogy tényleg elsüllyedt – kockáztatta meg Cat Grove. – És ez nem minden – mondta a kopasz detektív. Kortyolt kávéjából és

239

folytatta. – A maga gőzösét sosem látták Natchezben. De néhányat azok közül ez emberek közül, akiket maga keres, igen. – Folytassa! – mondta Marsh. – Sok időt töltöttünk a Silver Streeten, – mondta. – Sok emberrel beszéltünk. A Raymond Ortega nevű férfi, aki a maga listáján is rajta volt közismert ember volt arrafelé. Szeptemberben ismét megjelent, látogatást tett az egyik nábob házában Natchez-on-the-Hillben, majd sok más házban Natchez-under-theHillben is. Négy férfi volt vele. Egyikükre illik a leírás, melyet maga adott Savanyú Billy Tip-tonról. Körülbelül egy hétig maradtak a városban, és elég érdekes dolgokat műveltek. Sok embert vettek béreltek fel. Fehéreket, színeseket, nem számított. Maga pontosan tudja, hogy milyenek azok az emberek, akiket Natchez-under-the-Hillben lehet felbérelni. Abner Marsh valóban tudta. Savanyú Billy elbocsátotta Marsh legénységét, és magafajta csőcselékkel helyettesítette. – Hajós embereket vett fel? – kérdezte. – Igen – bólintott a kopasz. – De ez még mindig nem minden. Savanyú Billy Tipton ellátogatott Fork-in-the-Roadba is. – Hatalmas rabszolgapiac van ott, – egészítette ki a fekete. – Rengeteg rabszolgát vásárolt ott, és arannyal fizetett. – A kopasz egy húszdolláros aranyat húzott elő zsebéből, és az asztalra tette. – Vett egyet s mást még Natchezben, ott is ugyanezekkel fizetett. – Mit vásárolt? – kérdezte Marsh. – Rabszolgafelszerelést – mondta a fekete. – Bilincseket, láncot, kalapácsokat. – És festéket is – tette hozzá a másik. És ekkor az igazság a felszínre tört Abner Marsh agyában is, akár egy petárda robbanása. – Jézusom! – mondta. – Festék! Nem csoda, hogy senki sem látta. Az isten verje meg. Okosabbak, mint gondoltam, és én pedig egy cuclisüvegszopó hülye vagyok, hogy nem gondoltam erre azonnal. – Kemény öklével az asztalra sújtott, olyan erővel, hogy a kávésbögrék ugrálni kezdtek. – Mi is ugyanezt gondoltuk, mint maga – mondta a kopasz. – Lefestették és átkeresztelték. – Egy kis festék nem elég. hogy egy híres gőzöst felismerhetetlenné tegyen, – vetette ellen Yoerger. – Nem – mondta Abner Marsh. – De ez a hajó nem volt még híres. Az isten verje meg, elégre egyetlen egyszer mentünk le a folyón, de vissza már sosem

240

jöttünk. Hányan ismernék fel? Hányan hallottak egyáltalán róla? Majd mindennap újabb hajók készülnek, és vágnak neki a folyónak. Új nevet festettek a kerékházra, itt-ott más szint adtak neki, és már kész is volt az új hajó. – De a Lázálom hatalmas volt, és nagyon gyors, a maga állítása szerint. – Rengeteg nagy hajó van a folyón – mondta Marsh. – Nagyobb volt, mint bármelyik, talán a Napfogyatkozást, de hány ember tudja azt ránézésre, a nélkül, hogy másik hajó állna mellette, hogy összehasonlíthassa őket? Hogy gyors, azt hiszem semmi sem egyszerűbb mint azon segíteni. Így már senki sem fog felfigyelni rá. Marsh dühöngött. Tudta, hogy ez pontosan az, amit tettek. Lassan futtatták, messze teljesítménye alatt, így elkerülve a figyelmet. Dühítőén perverznek tartotta ezt az eljárást. – A probléma az, hogy semmi módon nem tudhatjuk meg, milyen nevet adtak neki – mondta a kopasz. – így nem lesz könnyű megtalálnunk. Felszállhatunk minden egyes hajóra a folyón, ezeket az embereket keresve, de... – Megvonta vállát. – Nem – mondta Marsh. – Könnyebben megtaláljuk annál. Nincs az a mennyiségű festék, mely annyira megváltoztatná, hogy én ne ismerném fel. Eljöttünk idáig, most nem adjuk fel. Lemegyünk New Orleans-ba. – Marsh szakállát tépkedte. – Mister Grove – mondta a tiszthez fordulva –, hívja ide nekem azokat a maga kormányosait. Alsó folyami emberek, ismerni fogják az itteni hajók nevét. Kérje meg, hogy nézzék át ezt a kupac újságot, amit összegyűjtöttem, és jelöljék meg azokat a neveket, amik ismeretlenül hangzanak nekik. – Már megyek is, kapitány – felelte Grove. – Az önök szolgálataira nem lesz szükségem tovább, azt hiszem, – mondta. – De ha látni vélik a hajót, tudják, hogyan tudassák velem. Biztosítani fogom, hogy megérje maguknak a fáradságot. Felállt. – Ha velem jönnek, kifizetem, amivel tartozom még maguknak. A nap további részét Vicksburgben töltötték. Marsh éppen befejezte vacsoráját – egy szomorúan sületlen csirkét, és régi, ízetlen krumplit – mikor Cat Grove széket húzott mellé és leült, kezében egy papírszelet. – Sajnos eddig tartott, de kész vagyunk vele – mondta Grove. – De túl sok hajó maradt. Legalább harminc nevét nem ismerte egyik sem. Én magam azzal töltöttem a nap nagy részét, hogy végigolvastam a lapokat, és a hírekben, meg hirdetésekben nézegettem, hogy mit tudhatnék meg a kérdéses hajók méretéről, kik voltak a tisztek rajtuk, meg ilyesmit. Voltak nevek, amiket magam is felismertem és a legtöbb farlapátosokat meg kisebb hajókat kihúztam a listáról.

241

– Hány maradt? – Csak négy. Négy nagy oldalkerekes hajó, melyekről senki sem hallott még, – mondta Grove, azzal átnyújtotta Marshnak a listát. A négy név szép nyomtatott betűvel egymás alá volt írva. B. SCHROEDER KIRÁLYNŐ VÁROSA OZYMANDIÁS L. A. HECKINGER Marsh összehúzott szemöldökkel meredt a papírra. Valamelyiknek jelentenie kellene valamit számára, ezt tudta, illetve érezte, de az istennek sem akart eszébe jutni. – Mit gondol kapitány? – Hát, nem a B. Schroeder – mondta hirtelen Marsh. – Egy időben épült az enyémmel fenn New Albanyben. Fejét vakarta. – Azaz utolsó ottan – mutatott Grove – nézze azokat a kezdőbetűket kapitány. Talán L. A., mint Lázálom. – Lehet – felelte Marsh. Felolvasta a neveket hangosan egymás után. – L. A. Heckinger. Királynő Városa. Ozy... – ez nehéz volt. Örült, hogy nem kellett betűznie. – Ozy-man-di-ás. Ekkor Abner Marsh agya, az a lassú, de alapos agya, mely sosem felejtett el semmit, hirtelen felvillantotta a választ. Oda hajította, mint az örvénylő folyó egy darab fát. Már felfigyelt erre a szóra nem is olyan rég. Valami könyvben olvasta, ezt az átkozott szót, de hol? – Várjon! – mondta Grove-nak. Felállt és kabinjába sietett. Könyvei fiókos ládájának alsó fiókjában voltak. – Ez meg mi? – kérdezte Grove, mikor Marsh visszatért. – Istenverte versek – hangzott a felelet. Átlapozta Byront, de nem talált semmit. Shelleynél folytatta. És ott állt előtte. Gyorsan átfutotta a verset, hátradőlt, fintorgott, majd még egyszer végigolvasta a sorokat. – Marsh kapitány? – szólalt meg Grove. – Ezt hallgassa meg – mondta Marsh, és olvasni kezdett:

242

„Király légy bár, jöjj és reszketve nézz: nevem Ozymandiás, urak ura.” Más semmi jel. A roppant rom körül határtalan szélesre s hosszura a holt homoksík némán szétterül.1 – Ez meg mi? – Egy vers – felelte Marsh. – Egy istenverte vers. – De mint jelent? – Ez azt jelenti, – mondta Marsh becsukva a könyvet –, hogy Joshua szomorúnak érzi magát, és leigázottnak. De maga nem fogja megérteni, hogy miért, Mister Grove. A fontosabb értelme az, hogy mi egy gőzöst keresünk, ami az Ozymandiás névre hallgat. Grove ekkor előhúzott egy másik darab papírt. – Lejegyeztem néhány dolgot, amit az újságokban olvastam, – mondta, miközben hunyorogva nézegette saját írását. – Lássuk csak. Az az Ozy... Ozy.. akármi is a neve, a natchezi vonalon jár. A kapitány neve J. Anthony. – Anthony – kapta fel Marsh a fejét. – A pokolba is, Joshua második neve Anton. Szóval Natchez? – Natchez és New Orleans között. – Ma éjszakára itt maradunk, hajnalban pedig elindulunk Natchezbe. Megértette Mister Grove? Nem akarok egyetlen perc napfényt sem elvesztegetni. Mikor az az istenverte nap felkel, készen legyen a gőznyomás az indulásra, hallja? – Lehet, hogy szegény Joshua osztályrésze nem volt más, mint szomorúság, de Abner Marshot nem olyan fából faragták, mint mélabúra hajlamos barátját. Kiegyenlítetlen számlák vártak rá, s mire ő befejezi a kiegyenlítést nem marad több Damon Julianból, mint a versbeli szoborból.

1 Tóth Árpád fordítása 243

HUSZONHARMADIK FEJEZET Az Eli Reynolds fedélzetén, Mississippi folyó, 1857. október Abner Marsh nem aludt aznap éjszaka. A hosszú órákat a viharfedélzeten töltötte, székének két lábán hintázva üldögélt, háttal a füstös vicksburgi fényeknek a vízbe meredt. Az éjszaka hűvös volt, a víz pedig sötét, mintha fekete üveg lett volna. Időnként egy-egy gőzös tűnt fel, tüzet, füstöt és hamut okádva, és a csend egy pillanat alatt összetört. De a hajó továbbhaladt, vagy kikötött, sípja elhalt, és a sötét összeállt és kisimult ismét. A telehold akár egy ezüstdolláros úszott karnyújtásnyira tőle. Marsh hallotta a nedves, nyikorgó hangokat, melyeket az öreg Eli Reynolds hallatott időnként, néha pedig egy láb dobbanását, beszédhangokat, és Vicksburgből felé szűrődő dal hangjait. De ő csak a folyó hangjaira figyelt, a végtelen tovarohanó vízre, mely cibálta a hajót, megpróbálta elragadni délnek, egyre csak délnek, ahol az éjszakai emberek és a Lázálom vártak rá. Marshot tőle szokatlan módon meghatotta az éjszaka szépsége és sötét szépsége, mely úgy megihlette Joshua kedvelt nyomorék költőjét. Hátradőlt, székének támláját a hajó fáradt harangjának támasztotta, és a csillagos éjszakába meredt, tűnődve, hogy vajon ez lesz-e élete utolsó nyugodt éjszakája. Mert holnap, vagy azután bizonyosan meg fogják találni a Lázálmot, és a nyár rémálma újra kezdődik majd. Fejében egyre kavarogtak az aggodalmas gondolatok, sötét emlékek és látomások kergették egymást. Élesen látta maga előtt Jonathon Jefferst, amint túlzott magabiztossággal, kardjával kezében döf, és aztán teljesen tehetetlenül vergődik Julian kezei között. Emlékezett hogyan repült szemüvege fejéről, és a hangra, aranyos villanásra, mellyel a fedélzet deszkáin landolt. Szinte hallotta a rettenetes reccsenést, mellyel Jeffers nyakcsigolyája megadta magát Julian rettenetes kezei között. Nem is vette észre, ahogy nagy marka szorosan botjának fogantyúja köré szorult. A sötét folyó háttere előtt más dolgok is felsejlettek szeme előtt. A kés élére tűzött, vértől csöpögő apró kéz. Ahogy Julian Joshua sötét elixirjét kortyolta. A nedves szenny, mely Szőrös Mike fütykösén maradt, miután elvégezte borzasztó dolgát a sötét lakosztályban. Abner Marsh-t kiverte a hideg verejték. Fél. Jobban, mint bármikor életében. Hogy az elkergesse a sötétben kísértő gondolatokat, felidézte saját, legkedvesebb álmát. Amint ő, Abner Marsh a bölényvadász puskával kezében áll a Lázálom kapitányi kabinja előtt. Hallotta a fegyver rettentő dörrenését, iszonyatos rúgását vállán, és látta Damon Julian sápadt arcát és sötét hajfürtjeit darabjaira szétesni, mint amikor az ember dinnyét ejt le a magasból. Egy vérrel

244

teli dinnyét. De mégis, amikor az arc eltűnt és a füstöt is szétoszlatta a szellő, a szemek még mindig ott lebegtek előtte. A bámuló, hívogató, kegyetlen szemek, melyek feldúlták legbelül, gyűlölet, harag, és mélyen elrejtett agresszió tört fel belőle hatásukra. A szemek feketék voltak, mint a pokol maga, vörössel átszőve, halhatatlan, feneketlen szakadékok, hívogatva őt, felkavarva vérszomját, felébresztve benne is a vörös szomjat. Előtte lebegtek, és Marsh farkasszemet nézett velük, bámult a meleg feketeségbe, és felismerte a választ bennük, látta, hogyan végez majd velük, sokkal biztosabban, mint bármilyen kard, faék, vagy bölényvadász fegyver valaha is képes lett volna. Tűz. Kinn, a nyílt vizén a Lázálom lángolt. Abner Marsh bőrén érezte a perzselő meleget. Felcsattant a félelmetes hirtelen dörrenés, mely rosszabb, mint bármilyen mennydörgés, felszakítja a dobhártyát is. Toronymagas lángnyelvek és mindent beborító füst csaptak fel a fedélzetről. Égő gerendák váltak le a hajóról és zuhantak a vízbe nagy robajjal. Éles sikítással és mindent felperzselve tört elő a fehér gőz, az égető fehér pára beborította a hajót és szén hullott az égből, mint valami pokoli eső. A hajó oldala felszakadt és félig elszenesedett, félig megfőtt testek repültek ki a nyíláson. A hajókémények megrogytak és a vízbefúlók halálsikolya közepette a reszkető hajótest elmerült a vízben, míg csak a repedt kémények virágszirmos teteje látszott ki a vízből. Mégis – mikor a kazánok felrobbantak, a hajó kerékházain a Lázálom felirat díszelgett. Könnyű lesz, Abner Marsh tudta. Egy New Orleansba tartó rakomány. Sosem gyanakszanak majd. Hordók. Tele lőszerrel, lenn, a főfedélzeten azok mellett a forró kazánok és kezelhetetlen nagynyomású gőzgépek közelében. Könnyedén megszervezhetné, és ezzel vége lenne Damon Juliannek és az összes éjszakai vérszívónak. Akár időzítővel, akár kanóccal, és vége volna mielőtt bárki is eszmélne. Abner Marsh becsukta szemét. Mikor ismét kinyitotta, a lángoló hajó eltűnt, a sikolyok és robbanó kazánok hangja elcsendesedett és az éjszaka ismét nyugalomba merült. – Nem tehetem, – mondta hangosan magának. – Joshua még mindig a fedélzeten van. Joshua, és remélte mások is: Whitey Blake, Karl Framm, Szőrmók Mike Dunne és a rakodók. És persze álmai asszonyáról volt itt szó, a Lázálomról. Szeme előtt fellebegett egy újabb látomás. A maihoz hasonló éjszakán két hajó száguld egymás mellett, kéményeik tüzet okádva, a sebességtől a füst nem felfelé, hanem ellenkezőleg, a víz színe felé szállt, kerekeik rettentő sebességgel kapálták a vizet, mely nagy fehér felhőként szállt mögöttük. Ahogy közelednek, az egyik előre tört, először alig észrevehetően, de lassan egyre jobban, míg végül az egyik egy teljes hajóhossznyira elhagyja a másikat. Még mindig távolodott a másiktól, mikor kívül kerültek a látóhatáron. Mikor Marsh utánuk nézett látta, hogy a Lázálom vezet, a Napfogyatkozás pedig a nyomában, még vereségében is

245

tündökölve. Véghez fogom vinni, mondta magának Abner Marsh. Az Eli Reynolds legénysége majdnem kivétel nélkül visszatért a hajóra éjfélre. Marsh látta, amint visszaszállingóztak Vicksburg-ból, és nem sokkal később, ahogy Cat Grove kurta parancsait, amint a tüzelő felrakodását irányítja a holdfényben. Egy óra múlva megjelentek az első füstcsíkok a kémény felett. Virradatig még egy óra volt hátra. Ekkor Yoerger és Grove is megjelent a viharfedélzeten, székeket, és egy kanna forró kávét hoztak. Szó nélkül ültek le mellé, és öntöttek neki egy csészével. Fekete volt és tűzforró. Marshnak nemcsak a meleg kávé esett jól. – Hát, kapitány – szólalt meg Yoerger egy idő múlva. Hosszú arca szürke volt és fáradt. – Nem gondolja, hogy eljött az ideje, hogy elmondja nekünk mi is folyik itt valójában? – Mióta visszajöttünk St. Louisba – tette hozzá Cat Grove – másról sem beszél, mint hogy visszaszerezze a hajóját. Holnap talán megtaláljuk. És akkor mi lesz? Nem mondott nekünk valami sokat kapitány, csak annyit, hogy nem akarja a rendőrséget értesíteni. Miért nem, ha a hajóját ellopták? – Olyan oka van annak, amit nem mondhattam el Mister Grove. Nem hinne nekem a rendőrség. – A legénység nyugtalan – mondta Grove. – És én is. – Semmi közük hozzá – mondta Marsh. – Ez a hajó az én tulajdonom, nemde? Maga nekem dolgozik, meg azok is. Tegyék, amit mondok. – Marsh kapitány – szólt Yoerger –, mi sok éve járjuk már a folyót ezzel az öreglánnyal. Maga adta át nekem, amikor a második hajóját megépíttette, még ötvenkettőben. A Nick Perrot volt az, ha jól emlékszem. Én az óta vigyázom ezt a hajót, és maga nem váltott le engem posztomról uram. Ha le akar szerelni, mondja meg a szemembe egyenesen. De ha nem, és még mindig én vagyok ennek a hajónak a kapitánya, akkor mondja el nekem is, hogy mibe viszem a hajómat. Megérdemlek legalább ennyit. – Elmondtam Jonathon Jeffersnek – mondta Marsh és szeme előtt ismét arany villant –, és meghalt miatta. Lehet, hogy Szőrmók Mike is. Nem tudom. Cat Grove előrehajolt és Marsh csészéjébe langyos kávét töltött. – Kapitány – mondta – abból a kevésből, amit nekünk elmondott nem derült ki, hogy Mike életben van-e, vagy sem. De nem ez a lényeg. Másokról sem tudja biztosan. Whitey Blake, az a maga kormányosa, meg mindenki, akik a Lázálmon maradtak... Nekik is elmondta? – Nem – vallotta be Marsh. – Akkor nem számított, hogy tudják-e vagy sem – állapította meg Grove.

246

– Veszély leselkedik a folyó alsó szakaszán, jogunk van tudni róla – mondta Yoerger. Abner Marsh gondolkodott egy darabig. – Igazuk van – mondta végül –, de nem fogják elhinni, amit mondani fogok. És nem engedhetem meg, hogy elhagyjanak. Szükségem van erre a hajóra. – Nem megyünk mi egy tapodtat sem – mondta Grove. – Mondja el nyugodtan. Abner Marsh felsóhajtott, és ismét elmesélte töviről hegyire. Mikor befejezte hallgatósága arcába nézett. Mindketten óvatos arcot vágtak, nem árult el semmit kifejezésük. – Nehezen hihető – mondta Yoerger. – Én hiszem – mondta Grove. – Nem nehezebb elhinni, mint hogy léteznek szellemek. Én már láttam szellemet, a pokolba, tucatszor is. – Marsh kapitány – szólalt meg Yoerger –, maga gyakran beszél arról, hogy meg akarja találni a Lázálmot, de arról sosem, hogy mihez kezd, ha megtalálja. Van valami terve? Marsh a tűzre gondolt, robbanó kazánokra, ellenségei sikolyira. Elhessegette a gondolatot. – Visszaveszem a hajómat – mondta. – Látták a fegyveremet. Úgy hiszem, ha leszakítom vele Julian fejét, Joshua el tudja intézni a többieket. – Maga azt mondja, már megpróbálták. Maga, meg Jeffers meg Dunne, még amikor maguk uralták a hajót és a legénységet. Most ellenben, ha a maga detektívei nem tévedtek, a hajó tele van rabszolgákkal és gyilkosokkal. Nem juthat fel a nélkül, hogy fel ne ismernék. Hogyan fog hozzáférni Julianhez? Abner Marsh nem sokat gondolt erre eddig. De most, hogy Yoerger szóba hozta a témát, tisztán látta, hogy képtelenség lenne azt várni, hogy a palánkon keresztül felsétálhat a hajóra, bölénypuskával kezében, teljesen egyedül – pedig ez nagyjából amit tervezett. Egy pillanatig gondolkodott. Ha fel tudna jutni a hajóra, mint utas... de Yoerger jól látta, ez teljességgel lehetetlen volt. Még ha meg is borotválkozott volna... nem volt még egy ember a folyó teljes hosszán, aki még csak hasonlított is volna rá. – Erőszakkal jutunk fel, – mondta rövid habozás után. – Magammal viszem a Reynolds egész legénységét, az isten verje meg. Julian és Savanyú Billy biztosan azt hiszik, halott vagyok. Meglepjük őket. Nappal, természetesen. Nem kockáztatok többé, ha napfényről van szó. A vérszívók közül senki sem hallott az Eli Reynoldsról, talán Joshua kivételével. Megkeressük s a közelében maradunk. Aztán egy szép napos reggelen, én, meg azok akik tartanak, odamasírozunk. A söpredék az söpredék. Nem fogják a bőrüket vásárra vinni, nem fognak kiállni

247

fegyverek és kések ellenében. Lehet, hogy Billyt el kell intéznünk, de ha az megvolt, az út tiszta. Másodszorra megbizonyosodom benne, hogy Julian az, mielőtt szétloccsantom a fejét. – Széttárta kezeit. – Elégedettek? – Jól hangzik – mondta Grove. Yoerger hitetlenebbnek tűnt. De mivel egyiküknek sem volt ötlete, ami ért is volna valamit, rövid tanácskozás után beleegyeztek. Ekkorra a hajnal fénye hosszú árnyékokat vetett Vicksburg dombjainak nyugati oldalán és a völgyekben. És az Eli Reynolds kazánjában a hőz kész volt a kifutáshoz. Abner Marsh felállt és kinyújtóztatta végtagjait. Meglepően frissnek érezte magát ahhoz képest, hogy egy hunyást nem aludt egész éjszaka. – Indulunk – szólt hangosan a kormányosnak, aki a sivár kis kormányosfülke felé tartott. – Natchezbe! A matrózok kilazították a köteleket, amik a rakparthoz kötötték, és a farlapátkerekes gőzös kifarolt a kikötőből. Majd előre menetbe kapcsolta a kerekeket, és a középső sodrásba állt, miközben vörös és szürke árnyékok kergették egymást a víz színén, a keleti ég pedig rózsaszínbe borult. Az első két órában remek időt futottak, elhagyták Warrentownt, Hard Timest és Grand Gulföt. Három, vagy négy nagyobb gőzös hagyta maga mögött őket, de ez természetes volt. Az Eli Reynoldsot nem versenyzésre tervezték. Abner Marsh meg volt elégedve a sebességükkel, így hát lement a fedélköbe, hogy megtisztítsa puskáját, megtöltse, és gyorsan bekapjon valamit reggelire. A szalonban áfonyás palacsintát és rántottát szolgáltak fel neki. St. Joseph és Rodney között jártak, mikor Marsh nagy bosszúságára az ég beborulni látszott. Nem sokkal később zivatar kerekedett a folyó felett. Nem volt ott elég sem a villámlás, sem az eső, hogy egy légynek árthatott volna, gondolta Marsh, de a kormányos mégis vagy másfél órára kikötött egy fatelep mólójánál. Marsh nyugtalanul rótta a fedélzetet. Framm vagy Albright az esőben is tovább hajtott volna, de egy ilyen hajóra nem vehetett fel egy olyan tapasztalt és tehetséges kormányost, mint azok voltak. Az eső hideg és szürke volt. Mikor végre alábbhagyott, gyönyörű szivárvány feszült az égen. Ez bizakodással töltötte el Marshot, és a tény, hogy elegendő idejük maradt, hogy elérjék Natchez-t, valósággal felvillanyozta. Alig tizenöt perccel az után, hogy ismét kifutottak, az Eli Reynolds erősen nekifutott egy zátonynak. Buta, bosszantó hiba volt. A fiatal kormányos, alig néhány úttal a háta mögött mióta vizsgáját letette, időt akart megspórolni azzal, hogy egy széles, nagy kanyarulat belső ívére kormányzott, a helyett, hogy a fő sodrásban maradt volna, mely nagy kerülőt tett kelet felé. Egy hónappal korábban, lehet, hogy ügyes kormányos megoldás lett volna, de most, hogy a folyó szintje leapadt, még egy ilyen kis merülésű hajónak sem volt elég mély. Abner Marsh dühödten trappolt fel, s alá a hajó orrában, s mikor kiderült,

248

hogy nem is tudnak maguk erejéből lekászálódni a szirtről, azt hitte, megüti a guta. Cat Grove összehívta embereit, elővették a csörlőket és az emelőrudakat, és munkához láttak. Néhányszor eleredt az eső, csak hogy megnehezítse a dolgukat, de négy és fél verítékmocskos óra után a kormányos ismét beindította a lapátkereket, és az Eli Reynolds előreszökött, iszapot és sarat hányva, közben úgy remegve, mintha darabjaira akarna esni. Aztán mélyebb vizekre talált. A kormányos meghúzta a kürtöt, mely megkönnyebbülten sivított fel. A kanyarulat további részét lassan, vagy fél óra alatt tették meg, de mikor visszaértek a sodrás közelébe, a víz megragadta a hajót és ismét sebesebben haladtak. Teljes gőzzel haladt, recsegett és ropogott, füstöt okádott, mint maga az ördög, de arra remény sem volt, hogy behozza a lemaradást. Marsh a kormányos fülke kifakult heverőjén ült, mikor meredek sziklafal tetején ülő várost megpillantották. Felállt, kávéscsészéjét a vastűzhelyre tette és a kormányos mögé lépett, aki éppen egy sebes sodrású árral volt elfoglalva. Marsh azonban csak előre figyelt, a partot kémlelte, ahol vagy három tucat gőzös volt a rakparthoz kikötve. Ott volt. Ahogy érezte, hogy ott lesz. Marsh azonnal ráismert. Messze nagyobb volt, mint a többi, jó ötven méterrel hosszabb, és kéménye is magasabb volt, mint bármelyik másiké. Ahogy az Eli Reynolds megközelítette, Marsh látta, hogy nem sokat változtattak rajta. Most is többnyire kék, fehér és ezüst volt, bár a kerékházakat rikító pirosra festették. Úgy néztek ki, mint egy natchezi szajha szája. Neve sárga betűkkel, cirkalmasan, de ügyetlenül festve állt a kerékházakon. Ozymandiás. Marsh undorodva nézte. – Látja azt a nagyot arra? – szólt a kormányosnak, ujjával mutatva. – Keresse meg a legközelebbi helyet hozzá. – Igen, kapitány. Marsh gyomra felfordult a várost nézve. Az árnyékok hosszúra nyúltak, a folyó vizét vörösre festette a nyugvó nap. Az ég is erősen felhős volt. Túl sok időt vesztettek. Aztán meg, gondolta Marsh, a napnyugta sokkal hamarébb jön, most télen, mint nyáron. Yoerger kapitány ekkor lépett be a fülkébe és megállt mellette és szavakba öntötte, amit Marsh is gondolt. – Nem mehet ma este, kapitány. Túl késő van. Egy órán belül leszáll a sötétség. Várjon holnapig. – Mit gondol, teljesen elment az eszem? – förmedt rá Marsh. – Hát persze, hogy várni fogok. Már egyszer elkövettem ezt a hibát, nem fordul elő még egyszer. – És türelmetlenül koppantott botjával a padlón. Yoerger még mondani akart valamit, de Marsh nem hallgatott rá. Még mindig a nagy, oldalkerekes hajót firtatta szemével.

249

– A pokolba! – kiáltott fel. – Mi a baj? Marsh hikoribotjával mutatta. – Füst – mondta. – Az átkozottak befűtötték. Biztos kifutni készülnek. – Ne hamarkodjunk el semmit, – vetette közbe Yoerger. – Ha kifut, hát kifut. Úgyis utolérjük valahol lejjebb. – Bizonyára éjszaka járatják, – mondta Marsh – és nappal mindig kikötőben vesztegelnek. Erre számítanom kellett volna. – A kormányoshoz fordult. – Mister Norman, meg ne álljon. Tovább megyünk, és az első fatelepnél állunk csak meg. Megvárjuk, míg az a hajó elhagy minket. Aztán utána ered, ahogy csak tud. Sokkal gyorsabb az Eli Reynoldsnál, ne aggódjon, ha szem elől veszti, csak hajtson tovább, olyan közel maradva hozzá, ahogy tud. – Ahogy parancsolja, kapitány – felelte a kormányos. Nagyot fordított a kopott fakeréken, és a hajó hirtelen irányt váltva, a fő sodrás felé vette útját ismét. Már vagy másfél órája álltak a fatelep mólójánál, és már majd fél órája leszállt az éjszaka, mikor a Lázálom elhaladt mellettük. Marsh megborzongott, mikor meglátta. A hatalmas oldalkerekes félelmetes folyékony könnyed eleganciával száguldott. Volt halk, finom mozgásában valami, ami Damon Julian járására emlékeztette. Majdnem teljesen sötét volt. A főfedélzet a kazánok vöröses fényében úszott, de csak egy-két árva kabinablak volt kivilágítva. A parancsnoki híd teljesen fekete volt. Marsh mintha egy alakot látott volna a kormány mögött állni, de a hajó túl messze volt, hogy kivehesse ki volt az. A hold fényében sápadtan csillogó fehér és ezüst szegélyek alatt a piros kerékházak szörnyen közönségesen festettek. Miközben elhaladt, egy másik hajó fényei tűntek fel az ellenkező irányban. Éles kürtszóval köszöntötték egymást. Marsh megismerte volna füttyét ezer közül is, de most olyan siralmas, elkeseredetten fájdalmas hangot adott, melyet sosem hallott még benne. – Tartson távolságot – mondta a kormányosnak –, de kövesse. Egy matróz eloldotta a kötelet, mely a mólóhoz kötötte őket és az Eli Reynolds szálló kátrány és fatörmelék közepett nekilendült, hogy nagy testvérét üldözőbe vegye. Egy perccel később, a felfelé haladó hajó elhaladt a Lázálom mellett, és feléjük tartott, három-szólamú kürtjelzéssel. A Reynolds felelt is, de olyan gyengének és vékonynak tűnt a hangja a Lázáloméhoz képest, hogy Marshot kétségek újabb hulláma öntötte el. Arra számított, hogy a Lázálom percek alatt maga mögött hagyja őket, de nem így történt. Az Eli Reynolds közvetlen a nagy hajó felverte hullámok között siklott vagy két órán keresztül. Néha eltűnt szem elől, de csak a folyó kanyarulatai miatt, és minden alkalommal néhány perc múlva ismét megpillantották. A köztük lévő távolság nőtt, de alig észrevehetően.

250

– Majd teljes gőzzel haladunk, – mondta Marsh később Yoerger kapitánynak. – De ez nekik csak vánszorgás. Hacsak rá nem térnek a Vörös-folyóra, gondolom, Bayou Sarában kötnek majd ki. Ott majd utolérjük. – És mosolyogva hozzátette. – Éppen ott... Nyolc hatalmas kazánjával, és nagy testével a Lázálom sokkal több fát égetett el, mint apró árnyéka. Több alkalommal is megállt fáért, és az Eli Reynolds még közelebb került ilyenkor, bár Marsh mindig negyed sebességre kapcsoltatott, nehogy utolérjék rakodás közben. A Reynolds is megállt egyszer, hogy felrakjanak húsz köteg frissen vágott bükköt majdnem teljesen üres főfedélzetére. Mire eltávolodtak a parttól, a Lázálom csak egy halvány vöröses fény volt távol az előttük elterülő fekete vízen. Marsh megparancsolta, hogy egy hordó zsírt tegyenek a kemencébe, és a hirtelen feltörő hő és gőz gyorsan behozta lemaradásuk nagyját. Mire a Vörös-folyó torkolatához értek, egy kényelmes mérföld választotta el őket egymástól. Marsh éppen egy kanna friss forró kávét hozott a kormányosfülkébe, mikor a kormányos a kormánykerék fölé görnyedve megszólalt: – Odanézzen, kapitány! A sodrás keresztbe fordítja a Lázálmot. Nem fogunk tudni ott átkelni. Marsh a sötétben meresztette a szemét. A Lázálom most hirtelen sokkal közelebb volt, és a kormányos nem tévedett, és ball oldalából nagy rész volt látható. Ha nem kikerülni készült valamit, elképzelhető volt, hogy a kisebb folyóból beáramló víz sodorta el, bár egy valamire való kormányos nem engedte volna. – Csak egy zátonyt kerül ki – mondta Marsh, de a meggyőződés hiányzott a hangjából. E közben a nagy hajó tovább fordult, s majdnem keresztben állt a folyón. El lehetett olvasni nevét a holdfényben. Azt lehetett volna hinni, hogy csak a sodrás mozgatja, de kéményén még mindig szállt a füst és időnként lángcsóvák csaptak fel belőle, és most már az orra is látszott. – Az isten verje meg! – káromkodta el magát Marsh. Kirázta a hideg, mintha ismét a folyóba esett volna. – Fordul. Az isten verje meg! Fordul! – Most mit csinálunk kapitány? – kérdezte a kormányos. Abner Marsh nem felelt. A Lázálmot figyelte és félelem szorította össze a szívét. Az Eli Reynolds-féle, farlapátkerekes hajók kétféle módon változtathattak irányt, mindkettő körülményes volt és ügyetlen. Ha a sodrás és a hajózható szakasz, elég széles volt, széles U alakban visszafordulhatott, de sok hely és idő kellett hozzá. Különben vissza kellett fordítania lapátját, farolva kanyarodni, majd ismét előremenet-be kapcsolni, és úgy fejezni be a fordulatot. Mindkettő időbe került, és Marsh nem volt biztos benne, hogy ezen a helyen megkockáztathatja-e. Egy oldalkerekes összehasonlíthatatlanul mozgékonyabb volt. Egyik kerekét

251

visszafelé menetbe kapcsolja, a másikat pedig előre, és a hajó úgy fordult meg tengelye körül, mint egy táncos, aki lábujjhegyen pörög. Mostanra már látták a Lázálom orrát. Rakodóállványai függőleges állásban úgy tűntek, mintha a hajónak is nagy fehér szemfogai nőttek volna. Sápadt arcú, fekete ruhás alakok tolongtak a főfedélzet és kazánfedélzet elülső részein. A Lázálom tornyosult előttük, rettenetes szépségébe. Most nagyobbnak és jelentékenyebbnek tűnt mint valaha. Ekkorra teljesen megfordult, az Eli Reynolds pedig még mindig egyenesen előre siklott, whapwhapwhap, előre a sápadt kísértetarcok, sötétség és égő vörös szemek felé. – Maga bolond! – ordított fel Marsh. – Álljon meg! Kapcsoljon hátramenetbe, az isten verje meg, kerülje ki! Nem lát a szemétől? Miattunk fordultak vissza! A kormányos bizonytalanul nézett rá, majd mikor már mozdult, hogy visszafordítsa a kereket, és megkezdje a fordulást, Marsh megmarkolta a kormányos karját. Túl késő volt. Nem tudták volna befejezni a fordulatot időben, és ha mégis, a Lázálom perceken belül utolérte volna őket. A sodrással szemben még jobban érezhető lett volna az árral szemben. – Nem! – mondta. – Hajtson tovább előre. Gyorsabban. Kerülje meg őket jobbról. Több zsírt, a pokolba is, ki kell kerülnünk őket, amíg nem késő. A Lázálom egyenesen feléjük tartott már, a fedélzeten tolongtak az éjszaka lényei. Kéményén dőlt a füst, és lassan olyan közel került, hogy meg lehetett számolni az alakokat a fedélzeten. A kormányos a hajókürt felé nyúlt, de Marsh megragadta és ráförmedt: – Nem! – De összeütközünk! – mondta a kormányos. – Kapitány, jeleznünk kell, hogy melyik oldalra fogunk kerülni. – Hadd találgassanak – mondta Marsh. – A pokolba is magával, ez az egyetlen lehetőségünk! És mi lesz már azzal a zsírral?! A holdfényes vízen a Lázálom egyre közeledett. Mint valami félelmetes farkas démon tornyosult fölébük, mint aki magát áldozatára vetni készül, gondolta Marsh.

252

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET Az Ozymandiás fedélzetén Mississippi folyó, 1857. október – Nocsak, nocsak – mondta Savanyú Billy Tipton – ő talált meg minket. Nem kedves? – Biztos vagy benne, hogy az Marsh? – kérdezte Damon Julian. – Nézze meg maga is! – mondta Savanyú Billy és átnyújtotta a távcsövet. – Ott fenn annak a lélekvesztőnek a kormány fülkéjében. Senki más nem olyan kövér és bibircsókos mint ő. Még jó, hogy észrevettem, hogy azok ottan csak mindig mögöttünk maradtak. Julian leeresztette a távcsövet. – Igen – mondta mosolyogva. – Mihez kezdenék nélküled, Billy? – A mosoly eltűnt arcáról. – De Billy, te azt mondtad nekem, hogy a kapitány meghalt, mikor a vízbe esett. Biztos emlékszel magad is Billy. Savanyú Billy félénken nézett rá. – Most nem hibázzuk el, Mister Julian. – Ó, igen – mondta Julian. – Kormányos, olyan közel kerüljünk, hogy csak lábnyira kerüljön el minket. Megértetted kormányos? Joshua York elvette szemét a sötét folyóról egy pillanatra, miközben biztos fogását egy percre sem lazította a nagy ezüst és fekete kormánykeréken. Hideg szürke szeme találkoztak Julianével a kormányos fülke sötétjében, majd hirtelen félrenézett. – Közel haladunk majd el – mondta üres, kongó hangon. A vastűzhely mögött, a heverőn Karl Framm fordult egyik oldaláról a másikra lassan, majd felállt és York háta mögé lépett, és zavaros, félig halott szemeivel a folyót nézte. Mozgása lassú és bizonytalan volt, mint egy részegnek, vagy mint aki nagyon beteg. Most nézve nehéz elhinni, hogy milyen makrancos volt az elején, gondolta Billy. Damon Julian azonban megrendszabályozta. Azon az estén, mikor igen jókedvűen érkezett vissza a hajóra, és a változásokból nem vett észre semmit, Julian hallatára dicsekedett három feleségével. Damon Juliant szórakoztatta a történet. – Mivel nem fogja viszont látni egyiket sem, – mondta Karl Frammnak később – három felesége lesz itt a fedélzeten. Egy kormányosnak kiváltságai vannak elvégre. – És ettől kezdve Cynthia, Valerie, és Cara felváltva jártak hozzá, vigyázva, hogy nem igyanak túl sokat egyszerre. Mint az egyetlen képzett

253

kormányos a hajón, nem engedhették, hogy meghaljon, bár többnyire York kormányzott. Framm nem volt többé nagyhangú, sem pedig makrancos. Száját alig nyitotta ki, járása lassú, töredezett volt, és vékony karjai teljes hosszán sebek és harapások nyomai éktelenkedtek. Szemében lázas fény csillogott. Marsh közeledő lapos farkerekese felé pislogva Framm mintha kissé feléledt volna. Még mosolygott is. – Közel? – motyogta – bizony közel lesz. – Mit ért ezen, Mister Framm? – Ó semmit – felelte Framm vigyorogva –, csak annyit, hogy egyenesen belénk fog rohanni. Fogadok, hogy az a dörzsölt Marsh a kazánfedélzetig töltette fel a hajót robbanószerrel. Régi trükk az már a folyón. Julian visszanézett a folyóra. A kis farkerekes tüzet és füstöt okádva egyenesen a Lázálomnak tartott. – Hazudik – mondta Savanyú Billy. – Mindig hazudik. – Nézzék, milyen gyorsan közeledik, – mutatott Framm, és igaza volt. A folyó sodrásával maga mögött, az Eli Reynolds pokolian gyorsan közeledett. – Mister Frammnek igaza van – mondta Joshua York, és könnyed, elegáns mozdulatokkal már beszéd közben fordította is el a nagy kormánykereket. A Lázálom hirtelen jobbra rántotta orrát. Egy másodperccel később a másik hajó az ellenkező irányba ugrott, tőlük távolodva. A kopott szögletes betűk olvasható távolságban siklottak el mellettük: Eli Reynolds. – Beugrattak! – ordította Savanyú Billy. – Ő meg elengedi mellettünk őket! – Nincs rajta semmiféle robbanószer. Hajts rájuk. York azonnal visszafelé fordította a kormányt, de késő volt. Marsh hajója kihasználta a lehetőséget és meglepő fürgeséggel iramodott előre, sistergő gőzoszlopokat okádva a túlnyomásos szelepekből. A Lázálom gyorsan mozdult, orra visszaállt a korábbi helyzetbe, de az Eli Reynolds addigra már a jobboldalukra került, és biztonságos távolságban haladt el mellettük a folyón lefelé. Egy lövés dörrenése volt tisztán hallható a Lázálom kazándübörgése és kerekeinek csapkodása felett is, de kárt nem okozott. Damon Julian Framm vigyorgására ügyet sem vetve Yorkhoz fordult. – Elkapod őket nekem, Joshua, különben Billy a folyóba fogja dobálni az üvegeidet és velünk együtt fogsz szomjazni. Megértettél? – Igen – hangzott York felelete. Leszólt, hogy állítsák meg mindkét kereket majd lassan előre indítsák el a baloldalit, a jobboldalit pedig hátra. A Lázálom a sodrás segítségével gyorsan fordult. Az Eli Reynolds egyelőre távolodott tőle, kereke vadul kapált, kéményéből pedig lángcsóvák lőttek az ég felé.

254

– Jó – szólt Damon Julian. Savanyú Billyhez fordult. – Billy, most kabinomba megyek. – Julian sok időt töltött kabinjában, egyedül üldögélve a sötétben, konyakot iszogatva és a semmibe bámulva. Egyre inkább Billyre bízta a hajó irányítását, ahogy az ültetvényt is rá bízta, míg ő a poros könyvtárban üldögélt. – Te maradj itt, és vigyázz, hogy kormányosunk úgy tegyen, ahogy parancsoltam neki. Mikor utolérjük őket, hozd Marsh kapitányt hozzám – folytatta Julian. – A többiekkel mi legyen? – kérdezte Savanyú Billy bizonytalanul. – Biztos vagyok benne, hogy lesz ötleted – felelte Julian mosolyogva. Mikor Julian elment, Savanyú Billy visszafordult, és a folyót nézte. Az Eli Reynolds pár száz méter egérutat nyert, míg a Lázálom megfordult, de nyilvánvaló volt, hogy nem fog soká tartani, míg befogják. A Lázálom előrerukkolt, mint azt már hónapok óta nem tette, hatalmas szökőár kíséretében mindkét kereke teljes sebességgel forgott, a kazánok ordítva lobogtak, a fedélzet a gép hosszú löketének ütemére remegett. Nagy lendülettel közeledtek a kis hajóhoz, a Lázálom csak úgy ette a folyót. Marsh nemsokára látogatást tesz Damon Juliannél, ahhoz nem fért kétség. Savanyú Billy Tipton nagyon várta már ezt a látogatást, türelmetlenül várta. York leszólt, hogy lassítsanak a jobboldali keréken, és elfordította a kormányt. – Hé! – kiáltott Billy. – Maga hagyja, hogy meglógjanak! Mit csinál? – Hátra nyúlt és előhúzta kését, és York hátának szegezte. – Mit művel? – Átkelek a torkolaton, Mister Tipton – felelte York szárazon. – Azonnal visszafordítja a kormányt. Marsh nem babrált vele, ahogy én látom, viszont egyre messzebb kerül tőlünk. – York nem reagált a parancsra és Billy felfortyant. – Állítsa egyenesbe, azt mondtam. – Fél perccel ezelőtt elhagytuk egy patak torkolatát – mondta York – aminek a szájában egy halott gyapotfa törzse megszorult. Az egy jel. Ha itt nem kerülünk egyet, kifut alólunk a mélyvíz, és megfeneklünk. Egy éles, meredek zátony van közvetlen előttünk. Elég mélyen, hogy ne látsszon a víz felszínén semmi, de nem olyan mélyen, hogy ne szakítaná fel a hajó fenekét. Nem így van Mister Framm? – Nem mondhattam volna jobban én sem. Savanyú Billy gyanakvóan nézett rájuk. – Nem hiszek maguknak, – mondta. – Marsh nem került semerre és az ő hajójának nem lett semmi baja. Legalábbis nem látszik, hogy lenne. – Megvillantotta a kést. – Nem fogja hagyni, hogy elmeneküljön, – kiáltotta. Az Eli Reynolds ismét vagy száz métert nyert, és csak ekkor kezdett kissé jobbra fordulni. – Micsoda tiszt – mondta utálattal Karl Framm. – A pokolba is, az a farkerekes nem is merül a vízbe hozzánk képest. Egy kiadós eső után áthajózhat fele New

255

Orleanson, mielőtt észreveszi, hogy elhagyta a folyót. – Abner nem buta ember, és a kormányosa sem az – mondta York. – Tudták, hogy a zátony nem fogja bántani őket, még így sem, hogy a víz igen alacsonyan áll. Azért mentek neki egyenesen, mert azt remélték, hogy mi követjük majd őket és megfeneklünk. Legjobb esetben csak itt rekedtünk volna reggelig. Érti már Mister Tipton? Savanyú Billy hirtelen megértette, milyen hebehurgya volt. Elhúzta száját. Ahogy eltette kését, Karl Framm felnevetett. Inkább csak kuncogás volt, de leég ahhoz, hogy Savanyú Billy meghallja. – Fogja be a száját, vagy hívom az asszonyát – mordult rá. Ekkor rajta volt a nevetés sora. Az Eli Reynolds egy kanyarulat mögé került, de füstje még mindig a levegőben lógott és fényeit is lehetett látni a fák mögött. Savanyú Billy némán a fényeket nézte. – Miért fél annyira, hogy Marsh megszökik? – kérdezte York halkan. – Tett valaha is valamit a kapitány maga ellen Mister Tipton? – Nem állhatom a bibircsókokat – felelte Billy hidegen – és Julian akarja őt. Én azt teszem, amit Julian akar. – Mihez is kezdene maga nélkül – mondta Joshua York. Savanyú Billynek nem tetszett a hang, ahogy ezt mondta, de mielőtt ellenvethetett volna, York folytatta. – Kihasználja magát, Billy. Maga nélkül ő semmi lenne. Maga helyette gondolkodik, helyette cselekszik, és megvédi nappal. Maga teszi őt azzá, ami. – Igen – mondta Billy büszkén. Tudta, milyen fontos. És ez tetszett is neki. A hajón még jobban érezte magát. Tetszett neki, hogy ő az első tiszt. A niggerek, meg a fehér szemét, akiket felfogadott mind féltek tőle, Mister Tiptonnak hívták és már ugrottak is, hogy kívánságát teljesítsék, még csak fel sem kellett emelnie a hangját, vagy szemükbe néznie hozzá. A fehérek között voltak, akik hangoskodni mertek az elején, de miután Savanyú Billy felvágta az egyik hasát, és úgy gyömöszölte be az egyik kazánba, hogy a belei kilógtak, hirtelen mind igen tisztelettudó lett. A niggerek sem okoztak gondot, csak mikor kikötöttek, és Billy odaláncolta őket a vasakhoz, amiket a főfedélzet szélébe veretett, hogy el ne szökhessenek. Jobb volt a hajót igazgatni, mint az ültetvényt irányítani. A felügyelő fehér söpredék volt, mindenki lenézte. De a folyón, egy gőzös első tisztje valaki volt, egy hatalmat képviselt, akivel udvariasan kellett vészelni. – Az ígéret, melyet Julian magának tett, hazugság volt – mondta York. – Soha sem lesz közülünk való Billy. Különböző faj vagyunk. Más a testünk, húsunk, vérünk különbözik. Nem tudja magát átváltoztatni, bármit is ígért. – Maga meg azt hiszi, hogy én hülye vagyok – mondta Billy. – Nem kellett Julianre hallgatnom. Hallottam én a történeteket. Tudom, hogy egy vámpír azzá

256

tehet bárkit. Maga is olyan volt egyszer, mint én, akármit is mond. Csakhogy maga gyenge és én erős vagyok. Maga fél? – Ez az, gondolta Billy. York rá akarta venni, hogy elárulja Juliant, hogy Julian ne változtathassa át, mert ha megteszi, ő erősebb lesz, mint York. Talán olyan erős, mint maga Julian. – Josh, maga fél tőlem, ugye? Maga azt hiszi, hogy olyan előkelő, de csak várjon, míg Julian átváltoztat engem is, és a porban fog előttem mászni. Vajon milyen íze van a vérének? Julian tudja jól, nemigaz? York nem szólt, de Savanyú Billy tudta, hogy gyenge pontjára tapintott. Damon Julian megízlelte York vérét tucatszor az első hajón töltött éjszakája óta. Valójában senki másét nem itta azóta. – Mert te olyan gyönyörű vagy, kedves Joshua, – mondta mindig sápadt mosolyával, amint átnyújtotta Yorknak megtöltésre váró poharát. Láthatóan nagyon szórakoztatta, ahogy York behódolt neki. – Mindig magán nevet – mondta York egy idő múlva. – Minden nap és minden éjszaka. Kifigurázza magát. Gyűlöli magát. Maga csúnya és nevetséges, akármilyen hasznos is. Maga nem több mint egy állat, és úgy fogja félre dobni, mint a szemetet, ha magánál erősebb házőrzőt talál. Sportot fog űzni belőle, de addigra maga már velejéig romlott lesz, hogy még akkor is hinni fog, és a lába előtt fog csúszni-mászni a porban. – Én nem csúszok-mászok – mondta Billy. – Fogja be a száját! Julian nem hazudik! – Akkor kérdezze meg, mikor akarja átváltoztatni magát. Kérdezze meg, hogyan fogja ezt a csodát véghezvinni. Hogyan fogja kifehéríteni a bőrét, növeszteni magának új szerveket, és szemét megtanítani, hogy a sötétben is lásson. Kérdezze meg Juliant, hogy szerinte maga azt gondolja-e, hogy ő hazudik. És hallgassa őt, Mister Tipton. Hallja meg a gúnyt hangjában, mikor magával beszél. Savanyú Billy Tipton fogát csikorgatta. Ez volt minden, amit tehetett, hogy ellenálljon a vágynak, hogy kését Joshua széles hátába döfje. De tudta, hogy Joshua ellene fordulna, és Julian nem venné jó néven. – Rendben – felelte. – Lehet, hogy meg fogom kérdezni. Ő öregebb magánál York, és olyan dolgokat tud, amiket maga nem. Lehet, hogy most rögtön meg is kérdezem. Karl Framm ismét kuncogott és még York is elvette szemét a folyóról, és gúnyosan rámosolygott. – Mire vár még? – kérdezte. – Menjen, kérdezze meg. Savanyú Billy pedig lement a texas-ra, hogy megkérdezze. Damon Julian beköltözött York kapitányi kabinjába. Billy udvariasan kopogott.

257

– Igen, Billy – érkezett a halk válasz. Ekkor kinyitotta az ajtót és belépett. A szobában teljesen sötét volt, de érezte, hogy Julian néhány lábra tőle a karosszékben ül. – Megfogtuk Marsh kapitányt már? – kérdezte Julian. – Még fut – felelte billy. – De hamarosan a magáé Mister Julian. – Ó. Akkor mit keresel itt, Billy? Azt parancsoltam, maradj Joshuaval. – Kérdeznem kell valamit – mondta Billy. És elismételte mindazt, amit Joshua mondott neki. Mikor elhallgatott, a szobában tökéletes csend honolt. – Szegény Billy – mondta végül Julian. – Kétségek gyötörnek, ennyi idő után? Ha kételkedsz, sosem fogod megérni a változást, Billy. Ezért olyan elkínzott Joshua is. Kételyei miatt félúton rekedt. Félig úr, félig jószág. Érted? Türelmesnek kell lenned. – De én el akarom kezdeni – ellenkezett Savanyú Billy. – Évek teltek el, Mister Julian. Most, hogy mienk ez a hajó és jobban megy a sorunk, mint régen. A maga fajtája akarok lenni. Megígérte nekem. – Megígértem. – kuncogott Damon Julian. – Hát akkor, Billy, el kell kezdenünk, nem igaz? Remekül szolgáltál engem, és ha ennyire ragaszkodsz hozzá, nem tagadhatom meg tőled. Hogy is tehetném? Te olyan okos vagy, nem szeretnélek elveszteni. Savanyú Billy nem akart hinni a fülének. – Szóval megteszi? – Joshua York nagyon meg fogja bánni, hogy olyan hangot engedett meg magának vele szemben, gondolta Billy vérszomjasán. – Természetesen Billy, megígértem neked. – Mikor? – A változás nem történhet meg egyetlen éjszaka alatt. Időbe fog kerülni, míg átváltozol Billy. Évekig. – Évekig? – kérdezte Savanyú Billy elképedve. Nem számított ilyen hírre. A mendemondákban, amiket hallott, nem volt szó évekről. – Attól tartok, igen. Ahogy lassan gyerekből felcseperedtél, úgy fogsz szolgából úrrá lenni. Jól fogunk táplálni, Billy, és a. vértől megerősödsz, szép és gyors leszel. Az életet fogod inni, és az szétterjed majd ereidben, míg újjá nem születsz az éjszaka számára. Nem megy gyorsan, de lehetséges. Úgy lesz, ahogy ígértem neked. Örök életed lesz, és hatalmad. A vörös szomjúság átjár majd. Hamarosan elkezdjük. – Milyen hamar? – Ahhoz, hogy elkezdjük, innod kell Billy. Ehhez áldozatra van szükségünk. –

258

Elnevette magát. – Marsh kapitány – mondta hirtelen – pont megfelelő lesz számodra, Billy. Mikor utolérjük hajóját, hozd ide nekem, ahogy mondtam. Sértetlenül. Én hozzá sem fogok érni. Ő a tied lesz, Billy. Odakötözzük a saját szalonjában az asztalra, és te nap nap után belőle fogsz inni. Egy ekkora emberben sok vér kell hogy legyen. Sokáig fog tartani, Billy, messze fog vinni a változás útján. Igen. Marsh kapitánnyal fogjuk kezdeni, amint elkaptuk. Fogd el nekem, Billy. Nekem, és magadnak is.

259

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET Az Eli Reynolds fedélzetén, Mississippi folyó, 1857. október Abner Marsh árgus szemekkel figyelte, mikor a Lázálom a mélyvíz felé kanyarodott. Keményen dobbantott a padión botjával, és hangosan káromkodott, de valójában nem volt biztos benne, hogy bosszankodik, vagy örül-e. Tudta, hogy megszakadt volna a szíve, ha álmai hölgye felszakítja hasát azokon az átkozott zátonyokon. De így, a Lázálom még mindig üldözte őket, és ha elkapják az Eli Reynoldsot, biztos volt benne, hogy Damon Julian egyenesen kiszakítja a szívét melléből. Mindenképpen veszett játszmának látszott a dolog. Ahogy mögöttük hasította a vizet, a Lázálom félelmetes látvány volt. Marsh arra építette, hogy túlszárnyalja az Napfogyatkozást, és most a folyó egyik legrozogább bárkájával kellett versenyre kelnie ellene. – Nincs segítség – mondta a kormányoshoz fordulva. – Ez verseny. A maga feladata, hogy ne kapjanak el. Az ember rá emelte tekintetét, és úgy nézett rá, mint az őrültre. És lehet, hogy őrült is volt. Abner Marsh lement a főfedélzetre, hogy körülnézzen, mit is tehetne. Cat Grove és a gépész Doc Turney már átvették az irányítást. A fedélzeten pokoli volt a hőség. A kazán dübörgött, és recsegett, és lángnyelvek csaptak ki belőle minden alkalommal, mikor friss fát dobtak be a fűtők. Grove minden tüzelője ott volt, és egyre csak etették azt a vörös-narancs szájat. Minden hasáb bükk és fenyőfát zsírral kentek be, mielőtt bedobták volna. Grove egy vödör whiskyvel járt körbe, és itatta az embereket, hogy minél kevesebb időkiesés legyen. Patakokban folyt verejtéke meztelen mellén, és ahogy az embereié, az ő arca is vörös volt a rettenetes melegtől. Nehéz volt elhinni, hogy kibírják, de a kazánt folyamatosan etették. Doc Turney folyamatosan figyelte a nyomásmérőt a kazán oldalán. Marsh is odament, megnézte. A nyomás egyre magasabbra szökött. A gépész ránézett. – Négy év alatt, hogy ezen a hajón dolgozom, nem engedtem, hogy ilyen magasra menjen a nyomás – ordította. Kiabálniuk kellett, hogy a másik meghallja hangjukat a kazán ordítása és a gőz sistergése meg a gőzgép zakatolása felett. Marsh kinyújtotta kezét, de hirtelen el is kapta. A kazán túl forró volt, hogy megérinthette volna. – Mit tegyünk a biztonsági szelep ügyében kapitány? – Zárja le! – ordította vissza Marsh. – Ami gőz csak van, mind kell.

260

Turney fintorogva teljesítette a parancsot. Marsh látta, hogy a nyomás folyamatosan emelkedik. A gőz sivított a csövekben, de meg is volt az eredménye. A gőzgép dohogott és úgy remegett, mintha darabjaira akarna esni. A kerék forgott, méghozzá gyorsabban, mint az elmúlt években bármikor, whapwhapwhapwhapwhap, vízpermetet szórva a sötétbe maga mögött. Gyorsabban mentek, mint az Eli Reynolds valaha is ment. A másodgépész és a fűtők a gép körül ugráltak, olajoztak és zsírozták ahol kellett, hogy simán menjen. Úgy festettek, mint kis fekete majmok, akik kátrányban táncolnak. Nem könnyű munka mozgó alkatrészeket olajozni, különösen, mikor olyan sebesen mozognak, mint az Eli Reynolds gőzgépe tette ekkor. – GYORSABBAN! – mennydörögte Grove. – Gyorsabban azt a zsírt! – Egy nagydarab vöröshajú fűtő eltántorodott a kazán szájától, megszédült a hőségben. Térdre rogyott, de egy másik foglalta el helyét azonnal, Grove pedig odaugrott és az elesett ember fejére öntött egy csajka whiskyt. A férfi kinyitotta szemét, pislogott és kinyitotta száját. A tiszt pedig újabb adagot öntött le torkán. Egy perc múlva már talpon is volt, és zsírral kente be a hasábokat. A gépész kinyitotta túlnyomás szelepeket, ami hatalmas felhő izzó gőzt küldött fel az éjszakába, és kissé csökkentette a nyomást. Majd ismét emelkedni kezdett. A forrasztás olvadozott a csöveken, de minden helyen emberek álltak készen, hogy betömjék a lyukat, ha valamelyik felreped. Marsh ruhája átázott a verejtékben, mely patakokban szakadt róla a gőz nedves melegének és a kazán száraz perzselésének köszönhetően. Körülötte mindenütt emberek rohangáltak, kiabáltak, fát és zsírt adtak egymásnak. Fűtötték a kazánt, figyelték a gépet. A hajtókar és kerék rettenetes hangokat hallatott, és a kazán vörös fénye még félelmetesebbé tette az amúgy is rettenetes látványt. Fortyogó pokol volt ez, tele zajjal, mozgással, füsttel, gőzzel és rettenetes veszéllyel. A hajó remegett és köhögött, mint egy ember, aki éppen meghalni készül. De ment, és idelenn nem volt semmi, amit Marsh tehetett volna, amitől gyorsabb lett volna. A hajó orrába ment, el a melegtől, zakója, inge és nadrágja olyan vizes volt, mintha most mászott volna ki a folyóból. A szélben hirtelen megkönnyebbülten lélegzett fel. Egy szigetet pillantott meg előttük, és utána fényeket a parton. Gyorsan közeledtek felé. – A pokolba is, – morogta szakállába. – Legalább húsz mérföldes sebességgel megyünk. Lehet, hogy harminccal is, – kiáltotta, mintha kiáltása igazzá tenné. Az Eli Reynolds tizennyolc mérföldes hajó volt fénykorában. Persze most a sodrás is segítette. Marsh felkaptatott a lépcsőn, át a szalonon és feljutott a hurrikán fedélzetre. Látni akarta mi történik mögöttük. A rövid, tömzsi kéményen keresztül szikrázó folyam távozott, és a feltörő gőz is belevegyült, mely most tört fel a túlnyomó

261

szelepekből, amiket Doc Turney nyitott ki ismét, hogy fel ne robbanó kazán pokolra ne küldje mindannyiukat. A fedélzet imbolygott Marsh lába alatt, mint egy hatalmas állat bőre. A farkerék olyan gyorsan forgott, hogy a szétspriccelt víz úgy nézett ki, mint egy fejére állított vízesés. Mögöttük pedig a Lázálom magasodott. Majdnem teljesen sötét volt, magas kéményéből a füst magasra szállt, elhomályosította a holdat. Vagy húsz yarddal közelebb volt, mint mikor Marsh lement. Yoerger kapitány lépett ekkor Marsh mellé. – Nem menekülhetünk meg tőle – mondta szomorú szürke hangján. – Még több gőzre van szükségünk, még több melegre! – A kerék nem tud gyorsabban forogni, Marsh kapitány. Ha Doc csak rosszkor tüsszent, a kazán felrobban, és mindannyiunkat megöl. A gép hét éves, darabjaira fog esni. Meg a zsír is fogyóban van. Mikor vége, csak fával tüzelhetjük. Ez már egy öregasszony kapitány. Maga úgy táncoltatja, mintha lakodalmának éjszakáján lenne, de nem bírja már sokáig. – A pokolba! – mondta Marsh. Visszanézett a kerékre. A Lázálom pedig csak közeledett. – A pokolba! – ismételte. Yoergernek igaza volt, tudta. Marsh pillantott. Egészen megközelítették a szigetet. A folyó keletnek kanyarodott. A nyugati ág egy kanyarátvágás volt, de nagyon keskeny. Még a sötétben is látszott, hogy egyre keskenyedik és a fák fekete ágai a víz fölé nyúlnak. Visszasietett a kormányosfülkéhez. – Menjen be a mellékágba – mondta belépve. A kormányos rémülten nézett rá. A folyón a kormányos döntött ilyen kérdésekben. A kapitány ajánlatot tehetett, de parancsot nem adott. – Nem, uram – felelte kevésbé mérgesen, mint ahogy egy idősebb kormányostól várni lehetett volna. – Nézze meg a partot, Marsh kapitány! A folyó nagyon alacsony. Ismerem azt a vágást, és az évnek ebben a szakában járhatatlan. Ha beviszem oda, a márciusi áradásig ott fog ülni. – Lehet – felelte Marsh – de ha mi nem jutunk át rajta, akkor nincs az az isten, aki a Lázálmot átsegítené... Meg kell majd kerülje. És akkor elveszítjük. Most fontosabb, hogy megszabaduljunk tőle, mint akármilyen zátony, amire ráfuthatunk, érti? A kormányos elhúzta száját. – Nincs helye annak, hogy maga mondja meg, merre menjek ezen a folyón, kapitány. A híremre is ügyelnem kell. Én még nem süllyesztettem el hajót és ez ma éjszaka sem lesz másként. A főágban maradunk. Abner Marsh érezte, ahogy a szín az arcába fut. Hátranézett. A Lázálom alig

262

háromszáz lábra volt tőlük. – Maga barom! – kiáltotta Marsh. – Ez a legfontosabb verseny melyet valaha futottak ezen a folyón, és egy gyengeelméjű kormányossal áld meg az ég. Már rég utolértek volna, ha Framm kormányozza, vagy ha van egy tisztjük, aki tudja, mit csinál. Biztos gyapotfával tüzelik. – Botjával a Lázálom felé hadonászott. – De nézze meg, még ilyen lassan is hamarosan utolérnek, ha nem manőverezünk jobban, mint ők. Hall engem? Menjen be az átkozott mellékágba! – Feljelenthetem a szövetségnél – felelte a kormányos mereven. – És én meg kidobhatom a fedélzetről – felelte Abner Marsh, fenyegetően előrelépve. – Küldje ki a csónakot, kapitány – ajánlotta a kormányos. – Nézzék meg, milyen mély odabenn. Abner Marsh felordított rettenetes türelmetlenségében. – El az útból, – förmedt rá, azzal ellökte a kormányost. A férfi megbotlott és elesett. Marsh megragadta a kormányt és hirtelen jobbra rántotta. A hajó orra ugyanilyen hirtelen lódult jobbra. A kormányos hangosan káromkodott és csapkodott. Marsh nem vett róla tudomást, és a kormányzásra koncentrált, míg el nem hagyták a sziget csúcsát és a kacskaringós, iszapos nyugati ágba nem futottak. Ekkor visszanézett és látta, hogy a Lázálom alig kétszáz lábra tőlük hátramenetbe kapcsolt és eszeveszetten lassít, majd a keleti ág felé kanyarodik hirtelen. Aztán már nem volt több idő, hogy nézzen, mert az Éli Reynolds nekiütközött valaminek. A hangjából ítélve egy fatörzs lehetett. Az ütközéstől összekoccant Marsh fogsora, majd leharapta a nyelvét, és a kormányba kellett kapaszkodnia, hogy el ne veszítse az egyensúlyát. A kormányos, aki csak ekkor állt fel, ismét elesett és felnyögött. A hajó lendülete átsegítette az akadályon. Marsh látta is: egy hatalmas, félig elmerült fatörzs volt. Félelmetes zakatolás következett, fülsiketítő zajok, és dübörgés, a hajó megremegett, mintha valami őrült óriás ragadta volna meg és kezdte volna rázni. Egy hatalmas csattanás következett, és recsegve forgácsolódó fa hangja érkezett hozzájuk hátulról, ahogy a kerék elérte a fatörzset. – Ez a világ vége – mondta a kormányos, miközben ismét lábra állt. – Adja át a kormányt! – Örömmel – felelte Abner Marsh, és ellépett a kormány mellől. Az Eli Reynolds maga mögött hagyta a fatönköt és őrült sebességgel haladt tovább a sekély vízben, fel-le hintázva, és recsegve, ahogy egyik homokzátony a másik után szántotta végig az alját. Mindegyik egy kissé visszafogott sebességéből, és a kormányos is megtette ami tőle telt, eszeveszetten rázva a gépház csengőjét. – Állj! – kiáltotta. – A kereket azonnal állítsák meg. A kerék még lustán fordult egyet és megállt. Vastag gőzfelhők emelkedtek a túlnyomó szelepeken

263

keresztül. Az Eli Reynolds orra szabadon táncolt, és a kormány szabadon forgott a kormányos kezében. – Elvesztettük a kormány lapátot, – mondta, miközben a hajó újabb homokzátonyra futott. Ez meg is állította. Ezúttal Marsh valóban elharapta nyelvét és előre bukott, egyenesen neki a kormánynak. Valaki felordított alattuk, miközben felállt és kiköpött egy nagy adag vért. Szerencsére nem harapta le a nyelvét teljesen. – Ez a világ vége! – mondta a kormányos. – Nézze. Nézzen oda! Az Eli Reynolds nem csak a kormánylapátot vesztette el, hanem a fél lapátkereket is. Még mindig a hajóhoz tartozott, de féloldalasan állt, és a lapátok fele összezúzódott, vagy teljesen hiányzott. A hajó ismét kieresztett egy nagy adag gőzt, majd lassan elhelyezkedett a zátonyok között, kissé jobb oldalára dőlve. – Én megmondtam magának, nem járható ez az ág – kiabált a kormányos. – Én megmondtam! Ilyenkor csak homokot és fatönköt találni itt. Ez nem az én művem volt, és nem állok jót azért, aki azt állítja, hogy az volt! – Fogja be azt a lepcses száját! – förmedt rá Marsh. Hátrafelé kémlelt, ahol a folyó még látható volt a fákon keresztül. Nem látott semmit. Lehet, hogy a Lázálom továbbment volna? Talán. – Mennyi időbe kerülne megkerülni a szigetet? – kérdezte a kormányost. – Ez a világ vége! Mit törődik maga azzal? Nem mozdulunk mink innét tavaszig. Új kormánylapát meg kerék kell, hogy innét kikeveredjünk. Meg magas víz. – A kanyarulat – ismételte Marsh. – Mennyi idő megkerülni? A kormányos hebegett-habogott. – Harminc... talán húsz, ha továbbra is úgy megy, ahogy eddig, de mit számít az? Én mondom magának... Abner Marsh felszakította a kormányos fülke ajtaját, és leordított Yoerger kapitányért. Sokáig kellett ordítoznia, és eltelt vagy öt perc is mire Yoerger megjelent. – Sajnálom, kapitány – mondta az idős férfi – lenn voltam a főfedélzeten, Ír Tommy és Big Johansen csúnyán összeégett. – Ekkor megpillantotta az összezúzott lapátkereket. – Szegény kicsikém... – jajdult fel. – Csőtörés volt? – kérdezte Marsh. – Igen, sok cső tört el – javította ki Yoerger, tekintetét elszakítva a kerékről. – Rosszabb is lehetett volna, ha Doc nem nyitja ki a túlnyomó szelepeket időben, és

264

nem tartja nyitva őket végig. Az ütközés ereje mindent felszaggatott. Marsh lecsüggedt. Ez volt a végső csapás. Így most már, még ha le is tudnák erőlködni a hajót a zátonyról, ha fel is szerelnének egy új kormánylapátot, és a fatörzset elvinnék az útból, hogy a megmaradt lapátkerékronccsal menjenek tovább, a repedt csövek és lehetséges kazánhiba is az útjukban állt. Hosszan, cifrán káromkodott. – Kapitány – mondta Yoerger –, nem mehetünk utánuk most, ahogy tervezte, de legalább biztonságban vagyunk. A Lázálom megkerüli a szigetet, és amikor nem látnak, azt fogják gondolni, hogy már kijutottunk. Tovább fognak menni minket üldözve. – Nem – mondta Marsh. – Kapitány, azonnal hozassa elő a hordágyakat azoknak, akiket leforrázott a gőz, és mindenki szálljon le, gyalog kell elindulniuk az erdőn keresztül. – Botjával mutatta az irányt. A part ha tíz lábnyira volt, és a víz sekély. – Lakott területre kell érniük. Biztos van a közelben falu. – Két mérföldre a sziget csúcsától – szúrta közbe a kormányos. Marsh helyeslően bólintott. – Jó. Akkor maga fogja őket oda vezetni. Mindenki meneküljön! Azonnal! Marsh visszaemlékezett Jeffers elrepült szemüvegére. Ahogy az arany megcsillant. Nem fordul elő még egyszer. Nem miatta. – Keressenek orvost, lássák el a sebesülteket. Azt hiszem, maguk biztonságban lesznek. Engem akarnak, nem magukat. – Maga nem jön velünk? – kérdezte Yoerger. – Itt van a puskám – felelte Marsh. – És van egy megérzésem. Vámi fogok. – Jöjjön velünk. – Ha futok, utánam jönnek. Ha engem elkapnak, maguk biztonságban lesznek. Legalábbis azt hiszem. – Ha nem jönnek... – Akkor maguk után megyek pirkadatkor, – mondta Marsh. Botjával türelmetlenül koppantott. – Még mindig én vagyok a kapitány ezen a hajón, nemde?! Fogja be a száját, és tegye amit mondtam. Mindenki hagyja el a hajómat, megértette? – Marsh kaptány – mondta Yoerger –, legalább azt engedje meg, hogy én meg Cat maradjon magának segíteni. – Nem, menjenek! – Kapitány...

265

– MENJENEK! – ordította Marsh vörös képpel. – LE A HAJÓRÓL! Yoerger elsápadt, megragadta az elképedt kormányos karját és kivezette a fülkéből. Mikor eltűntek, Abner Marsh visszanézett a folyóra – semmit nem látott – és maga is leereszkedett a kormányos fülkéből. Saját kabinjába ment. Leemelte a puskát a falról, ellenőrizte és megtöltötte. A töltényes dobozt fehér zubbonya zsebébe dugta. Így felfegyverkezve felment a hurrikán fedélzetre és olyan helyre húzta a székét, ahonnan láthatta a folyót. Ha nem voltak teljesen tudatlanok, tudniuk kellett, hogy milyen alacsony a folyó állása. Azt is tudniuk kellett, hogy az Eli Reynolds vagy át tud kelni a mellékágon, vagy nem. De még ha át is tud kelni, lassan kell haladnia, a mélységet folyamatosan ellenőrizve. Tudniuk kellett, hogy mikor megérkeznek a sziget alsó pontjához, előbb értek oda, mint az Eli Reynolds. És ha ezt tudják, akkor nem fognak továbbmenni lefelé, hanem bevárják az Eli Reynoldsot. És ez alatt, néhányan csónakba szállnak majd a sziget bejáratánál, és elindulnak felfelé a mellékágon, hátha a Reynolds megállt, vagy megfeneklett. Legalábbis Abner Marsh ezt tette volna. A folyó rövid szakasza, melyet helyéről látott, még mindig csendes volt. A hideg futkározott hátán. Minden pillanatban várta, hogy meglássa a csónakot, amint megkerüli azt a facsoportot nem messze – és benne a holdfényben vigyorgó, sötét, sápadt arcú alakokat. Ismét ellenőrizte puskáját, és remélte, hogy Yoerger siet. Yoerger és Grove meg a legénység már tizenöt perce eltűntek, de még semmi mozgást nem látott a folyón. Az éjszaka sokféle zajait hallgatta. A víz csobogva nyaldosta körbe a roncsot, a szél levelei zenéltek a szélben, állatok mozogtak a sötét erdőben. Marsh felállt, és a ravaszon tartva ujját, figyelmesen a felső ágat kezdte pásztázni. Nem volt semmi látnivaló, csak homokzátonyok között kanyargó, iszapos folyóvíz, görcsös gyökerek, és a fekete fatörzs, ami leszakította hajója kormánylapátját. Sodródó farönköket látott, semmi mást. – Lehet, hogy nem is olyan okosak – motyogta szakállába. Szeme sarkából villanást látott a szigetről, egészen a hajó közeléből. Hirtelen arra fordult, fegyverrel a vállánál, de nem volt ott semmi, csak iszap és sűrű erdő. Húsz yard sekély víz választotta el sötét, néma szigettől. Abner Marsh nehezen lélegzett. Mi van, ha kikötnek, és mind a parton jönnek? Az Eli Reynolds nyikorgott alatta, és Abner Marsh egyre nyugtalanabb lett. Csak ülepszik, mondta magának, zátonyon fekszik és még nem találta meg helyét a homokban. De egy másik része azt súgta neki, hogy talán a nyikorgás léptek hangja volt, hogy talán felsettenkedtek a hajóra, míg ő a folyót nézte. Talán már a hajón voltak. Talán Damon Julian éppen most jött fel a lépcsőn, átszelve a szalont – tudta, milyen nesztelenül járt Joshua – a kabinokat kémlelve, és lassan a

266

viharfedélzetre vezető lépcsőhöz ért. Marsh megfordította székét, hogy a lépcsőt is lássa, ha egy sápadt arc meg találna jelenni rajta. Ahol a tust tartotta, keze izzadni kezdett és a fegyver csúszkált a kezében. Nadrágja szárán törölte meg tenyerét. Halk suttogás hangja jött hozzá a lépcső felől. Lenn voltak, gondolta Marsh. Lenn, arról tanácskozva, hogy miként kapják el. Nem volt menekülése itt fenn, egyedül. Nem mintha számított volna, hányadmagával van. Máskor volt segítsége és nem segített rajta. Marsh felállt és a lépcső tetejéhez ment. Lenézett a halvány holdsugarakkal sávozott sötétbe. Keményen tartotta a puskát, pislogott egyet-kettőt, várta, hogy valami megmozdul. Sokáig állt így, a sejtelmes suttogást és saját szíve zakatolását hallgatva, mely úgy vert, mint az Eli Reynolds fáradt gőzgépe. Azt akarták, hogy hallja őket, gondolta Marsh. Azt akarták, hogy féljen. Fellopakodtak hajójára, mint a kísértetek, olyan halkan, hogy nem hallotta meg, és most rá akartak ijeszteni. – Tudom, hogy odalenn vannak – kiáltotta. – Jöjjenek csak fel. Van nekem valamim a maga számára Julian. – Megrázta fegyverét. Teljes csend. – Az isten verje meg! – ordította Marsh. Valami megmozdult a sötétben. Egy sötét alak surrant a lépcső lábánál. Marsh vállához rántotta fegyverét, de az alak rég eltűnt, mielőtt célba vehette volna. Halkan káromkodva lement két lépcsőt. Ezt akarják, gondolta. Le akarják csalogatni a sétáló teraszra, meg a sötét kabinok árnyékába. Vagy talán a piszkos szalonba, ahova a hold fénye nem süt be a mocskos tetőablakon keresztül. Idefenn a viharfedélzeten távolt tarthatja magától őket. Nem közelíthetik meg könnyen idefenn. Látja majd őket, ha felmásznak a hajó oldalán, vagy a lépcsőn. De odalenn teljesen ki lenne szolgáltatva nekik. – Kapitány? – Egy halk hang szólította. – Marsh kapitány? Marsh felemelte fegyverét, de nem látott semmit. – Ne lőjön, kapitány! Én vagyok az. Csak én. – És kilépett a hold fényébe a lépcső lábánál. Valerie. Marsh elbizonytalanodott. A nő rámosolygott. Haján játszott a hold fénye. Várt. Nadrágot viselt és fodrozott elejű férfi inget, melyet végig kigombolt. Bőre sima és sápadt volt. Szemei elkapták az övét, s nem engedték. Ragyogó, violaszín jelzőtűz, hívogató, mély, feneketlen. Örökké tudott volna úszni azokban a szemekben.

267

– Jöjjön ide, kapitány – hívta Valerie. – Egyedül vagyok. Joshua küldött. Jöjjön ide, hogy beszélhessünk. Marsh tett két lépést felé, a szemek rabulejtették. Valerie széttárta karját. Az Eli Reynolds hirtelen felnyögött, és jobbra billenve ismét megnyugodott. Nevetés hangját hozta a szél felé lentről, és látta, hogy Valerie mosolya megtörik s elillan. Marsh káromkodva rántotta magához fegyverét és lőtt. A rúgás majd kiszakította vállát, hanyatt esett a lépcsőre. Valerie eltűnt, mint egy szellem, felszívódott. Marsh káromkodva tápászkodott fel, újabb töltényt keresve zsebében turkált, és visszavonult a lépcsőn felfelé. – A poklot Joshua! – ordította le a sötétnek. – Julian küldte, az átkozott. Mikor hátrafelé fellépett a viharfedélzetre, mely mostanra harminc fokos szögben dőlt, valami keményet érzett a hátának szegeződni. – Nohát, nohát, – mondta egy hang mögötte. – Hiszen ez Marsh kapitány. A többiek is megjelentek, egyesével léptek elő. Marsh hangos zajjal elejtette puskáját. Valerie utolsónak jött, és nem nézett rá. Abner Marsh szitkokkal árasztotta el. Cifra nevekkel illette, mint egy megveszekedett ringyót. Végül egy rettenetes, vádló pillantással illette. – Maga szerint volt választásom? – kérdezte keserűen. Marsh nem szólt többet. Nem szavai némították el Marshot, és nem is más, mint a tekintete. Mert a viola szín mélységben Marsh meglátta a szégyent és rettegést... és szomjat. – Mozduljon! – mondta Savanyú Billy Tipton. – Menjen a pokolba! – felelte Abner Marsh.

268

HUSZONHATODIK FEJEZET Az Ozymandiás fedélzetén, Mississippi folyó, 1857. október Abner Marsh sötétségre számított, de mikor Savanyú Billy belökte a kapitány kabinjának ajtaján, a szoba olajlámpák fényében úszott. Talán porosabb volt, mint ahogy Marsh emlékezett, de amúgy minden úgy volt, ahogy Joshua hagyta. Savanyú Billy becsukta az ajtót, és Marsh egyedül maradt Damon Juliannel. Görcsösen markolta hikori botja fogantyúját – Savanyú Billy a folyóba dobta puskáját, de engedte, hogy megtartsa botját – és gyűlölettel nézett a másik szemébe. – Ha meg akar ölni, jöjjön és próbálja meg, – mondta. – Nincs kedvem játékokhoz. Damon Julian mosolygott. – Megölni? Miért kapitány? Én vacsorával akartam kínálni. – Ezüst tálca pihent a két bőrfotel közötti asztalkán. Julian felemelte a burát, és egy fél sült csirke, zöldség, petrezselyemgyökér, és dinsztelt hagyma tűnt elő. Meg egy szelet túrótorta, sajttal a tetején. – Bor is van. Kérem kapitány, üljön le. Marsh az ételt nézte, és orrát megcsapta az illata. – Toby még életben van, – mondta hirtelen meggyőződéssel. – Természetesen életben, – mondta Julian. – Kérem üljön le. Marsh óvatosan lépett előre. Nem tudta kitalálni, Julian mire készül, de meggondolva úgy döntött, nem is érdekli. Lehet, hogy megmérgezték az ételt, de annak semmi értelme nem lett volna, hiszen sokkal könnyebb útját tudták ők annak. Leült és felemelte a csirkét. Még mindig forró volt. Beleharapott, és révülten gondolt vissza, milyen rég nem evett valamirevaló ételt. Lehet, hogy hamarosan meghal, de legalább tele hassal teszi. A pazarul öltözött, barna öltönyt és aranyszín mellényt viselő Damon Julian-t nyilvánvalóan szórakoztatta a látvány, sápadt arcán mosoly ragyogott. – Bort, kapitány? – Mindössze ennyit mondott. Két poharat töltött meg, és kecsesen kortyolt sajátjából. Mikor Abner Marsh fényesre törölte tányérját, megette tortáját, hátra dőlt székén, nagyot böfögött, és ellenséges arcát vendéglátója felé fordította. – Remek étel – mondta kelletlenül. – Most pedig, miért vagyok itt Julian? – Hirtelen távozásának éjszakáján már megmondtam, beszélni akarok

269

magával. Úgy döntött, nem hisz nekem. – Nem hittem magának, ahogy most sem hiszek – felelte Marsh. – De nem sok beleszólásom van a dologba, hát beszéljen. – Maga vakmerő Marsh kapitány. És erős. Tisztelem önt. – Nem mondhatom, hogy hasznát látnám. Julian elnevette magát. Nevetése tiszta zene volt. Fekete szemei villogtak. – Szórakoztatóan fellengző – mondta. – Nem tudom, hogy miért teszi itt nekem a szépet, de nem ér el vele semmit. Nincs az a csirke a világon, amitől elfelejteném, hogy mit tett maga azzal a csecsemővel, és szegény Mister Jeffersszel. – Maga elfelejteni látszik, hogy Jeffers éppen tövig szúrta belém kardját. Ez nem olyasmi, amit jó néven vesz az ember. – Annak a csecsemőnek nem volt kardja. – Rabszolga volt – mondta Julian könnyedén. – A maga nemzetének törvényei szerint tulajdon. A maga népe szemében alsóbbrendű. Én egy rabságban töltött élettől szabadítottam meg kapitány. – Menjen a pokolba! – mondta Marsh. – Csak egy szerencsétlen csecsemő volt, és maga levágta a kezét, mintha csak egy csirkének a feje lett volna és aztán összeroppantotta a fejét. Nem tett az maga ellen semmit se. – Nem – látta be Julian. – És Jean Ardant sem ártott magának, vagy másnak. Mégis, maga, meg a tisztje bezúzták a fejét, míg ő aludt. – Mert azt hittük, hogy maga az. – Ó – mondta Julian. Mosolygott. – Hiba volt tehát. De akár tévedésből, akár nem, maguk megöltek egy ártatlan embert. Nem úgy néz ki, mint akit a bűntudat emészt. – Nem ember volt. Magafajta. Vámpír. Julian fintorgott. – Kérem. Én is osztom Joshua utálatát e név iránt. Marsh megvonta a vállát. – Maga ellent mond saját magának Marsh kapitány, – szólt ismét Julian. – Maga gonosznak nevez engem olyasmiért, melyet maga is megtesz lelkiismeretfurdalás nélkül – elveszi olyan teremtmények életét, melyek magához nem hasonlítanak. De nem érdekes. Maga a saját fajtáját védi. És még a sötétbőrűeket is oda sorolja. Tudja, ezt tisztelem. Maga tuja, hogy kicsoda, ismeri magát, tudja hol a helye, milyen a természete. És ez így van rendjén. Maga és én, mi

270

hasonlítunk ebből a szempontból. – Én semmiben sem hasonlítok magához. – Ó, dehogynem! Mi elfogadjuk amit a természet ránk osztott, maga meg én, nem törekszünk mássá lenni, mint amik vagyunk. Megvetem a gyengéket, akik olyannyira utálják magukat, hogy másnak akarnak látszani, mint amik. Maga is így érez. – Nem, én nem érzek így. – Nem? Miért gyűlöli Savanyú Billyt annyira? – Mert hitvány. – Hát persze, hogy az! – Julian nagyon élvezni látszott a helyzetet. – Szegény Billy gyenge, és szomjazik az erőre. Bármit megtenne, hogy olyan legyen, mint mi. Bármit. Ismertem olyanokat mint ő, nagyon sokat. Hasznosak, szórakoztatóak, de sosem tiszteletre méltók. Maga megveti Billyt, mert az én fajtámat majmolja, és a magáét irtja Marsh kapitány. Kedves Joshua is így érez, és nem veszi észre, hogy Billyben saját képmását látja. – Joshua és Savanyú Billy nem hasonlítanak egy cseppet sem – mondta Marsh makacsul. – Billy egy istenverte sunyi patkány. Joshua, ha tett is borzalmas dolgokat, most már próbálja jóvátenni. És segített volna mindannyiukon. – Olyanná tett volna minket, amilyen maga. Marsh kapitány, a maga nemzete két tárborra szakadt a rabszolgakérdés felett. A faji megkülönböztetés felett. Tegyük fel, hogy magának hatalmában lenne, hogy véget vessen neki. Tegyük fel, hogy hatalmában lenne minden fehér ember koromfeketévé varázsolni egyetlen éjszaka alatt. Megtenné? Abner Marsh szótlanul, dühösen nézte. Nem tetszett neki a gondolat, hogy korom fekete legyen, de már látta, hogy Julian hova akar kilyukadni, és oda sem kívánkozott. Így csendben maradt. Damon Julian borát kortyolgatta és mosolygott. – Ó – mondta végül. — Látja? Még a magafajta rabszolgafelszabadítók is azt gondolják, a sötét fajok alsóbbrendűek. Nem lenne türelmük ahhoz a rabszolgához, aki úgy tesz, mintha fehér lenne. És elfordulnának attól a fehér embertől, aki megissza a csodaitalt, hogy fekete lehessen. Én nem gonoszságból öltem meg azt a csecsemőt Marsh kapitány. Nincs bennem gonoszság. Azért tettem, hogy megértessem szegény Joshuával. Ő olyan gyönyörű, de felfordul tőle a gyomrom. – Maga más eset. Komolyan azt gondolta, hogy bántani fogom magát azon az augusztusi éjszakán? Ó, persze, lehet, hogy fájdalmamban, és dühömben megtettem volna. De előtte nem. Engem a szépség vonz, Marsh kapitány, és magában szikrája sincs a szépségnek. – Felnevetett. – Nem hiszem, hogy valaha is

271

láttam magánál csúfabb embert. Maga undorító, tiszta zsír, tetőtől talpig szőr borítja, bibircsókos, verítéktől bűzlik, az orra lapos, a szeme, mint egy disznóé, a fogai összevissza állnak és feketék. Maga kevésbé ébreszti fel bennem a szomjat, mint Savanyú Billy. De maga erős, félelmetesen bátor, és tuja a helyét a világban. Mindezeket tisztelem. És tudja, hogyan kell egy hajót irányítani. Kapitány, nekünk nem szabadna ellenségeknek lennünk. Csatlakozzon hozzám! Vezesse nekem a Lázálmot! – mosolyodott el. – Vagy akármi is a neve most. Billy úgy döntött, hogy át kell keresztelnünk, és Joshua talált neki nevet valahol. Visszakeresztelheti, ha akarja. – Billy irányítja a hajót, igaz? Julian megvonta vállát. – Billy felügyelő, nem gőzhajós. Megválhatok Billytől. Szeretné, kapitány? Ez lehet az első jutalma, ha csatlakozik hozzám. Billy halála. Megölöm a maga kedvéért, vagy maga teheti meg. Megölte a maga első tisztjét, tudja? – Szőrmók Mike-ot? – Marsht kirázta a hideg. – Igen – hangzott a felelet. – És a gépészét is néhány héttel később. Elkapta, amikor a kazánokat bütykölte, hogy felrobbanjanak. Szeretné megtorolni az emberei halálát? Megteheti. – Julian hirtelen előre hajolt és várakozón függesztette rá szemeit. – Mást is megkaphat. Vagyon. Engem nem érdekel az. Maga kezelheti az összes pénzemet. – Amit Joshuától lopott. – Egy vérmester sok ajándékot kap – mondta Julian mosolyogva. – Nőket is kaphat. Régóta élek a maga fajtája között, ismerem a vágyaikat, szomjúságukat. Mikor volt nővel utoljára kapitány? Szeretné megkapni Valerie-t? A magáé lehet. Szebb, mint bármelyik a maga fajtájából, és nem fog megöregedni s megcsúnyulni, legalábbis nem a maga életében. A magáé. Meg a többi is. Nem fogják bántani magát. Mi mást szeretne még? Ételt? Toby még mindig életben van. Napjában hatszor, hétszer is eheti a főztjét, ha úgy kívánja. – Maga gyakorlatias ember kapitány. Nem osztozik fajtája vallásos szemfényvesztésében. Vegye számba ajánlatom előnyeit. Hatalma lesz, hogy megbüntesse ellenségeit, és megvédje a barátait, a gyomra tele lesz, lesz pénze és női. És mindezt olyasmiért, amit elkeseredetten vágyik amúgy is, ennek a gőzösnek az irányításáért. A maga Lázálmáért. Abner Marsh felhorkant. – Ő nem az enyém már. Maga bemocskolta. – Nézzen körül. Tényleg olyan rossz a helyzet? Rendszeresen járunk Natchez és New Orleans között, a hajó rendszeresen karban volt tartva, többszáz utast szállítottunk, és senki észre sem vette, hogy valami ne lenne rendben. Néhányan

272

eltűnnek, többnyire a part menti falvakban, városokban, ahol megállunk. Billy szerint így biztonságosabb. Csak néhányan haltak meg a maga hajóján, olyanok, akiknek szépsége túlságosan sugárzó és ellenállhatatlan volt. Több rabszolga hal meg naponta New Orleansban, mégis, maga semmit sem tesz a rabszolgaság ellen. A világ tele van rossz dolgokkal, Abner. Nem kérem, hogy áldását adja, vagy vegyen részt. Csak igazgassa a saját hajóját és törődjön a maga dolgával. Szükségünk van a maga tapasztalt tudására. Billy elriasztja az utasokat, minden úton pénzt veszítünk. Még Joshua vagyona sem végtelen. Jöjjön, Abner, adja a kezét. Egyezzen bele. Tudom, hogy ezt akarja. Látom a szemében. Vissza szeretné kapni ezt a hajót. Ez a maga szomjúsága, a maga szenvedélyes vágya. Vegye el. Jó és rossz buta hazugságok csupán, arra szolgálnak, hogy megzavarják az olyan okos és tisztánlátó embereket, mint maga. Én ismerem magát Abner, és megadhatom amit kíván. Csatlakozzon hozzám, szolgáljon engem. Kéz a kézben mi legyőzzük a Napfogyatkozást. Szemében a feneketlen mélység felett örvénylő fények izzottak, megérintették, belsejébe hatoltak, tisztátalan, mégis ellenállhatatlanul vonzó erők megérintették, hívogatták, hívogatták. Keze felé nyúlt. Abner Marsh is nyújtotta kezét. Julian olyan szépen mosolygott, és szavai olyan logikusan hangoztak... Nem kérte, hogy Marsh bármi rosszat tegyen, csak hogy vezesse a hajót, védje meg őt, megvédje a barátait. A pokolba is megvédené ő Joshuát, pedig Joshua ugyanolyan vámpír volt, nemde? És ha meg is hal néhány ember a hajón? Egy férfit megfojtottak a Sárgalázon, ötvennégyben, és két szerencsejátékost agyonlőttek a Nick Perrot-n, az ő kapitánysága alatt. Nem vádolta őt senki. Ő a maga dolgával foglalkozott, hajóit igazgatta, nem mintha ő maga megölt volna bárkit is... Egy ember megvédheti a barátait, de az egész világot nem. Elintézheti, hogy Savanyú Billy megkapja, amit érdemel. Remek ajánlatnak hangzott, istenverte jó üzlet volt. Julian szeme éhesen parázslott, bőre hűs volt, és kemény, mint Joshuáé, Joshuáé azon az éjjelen a töltésen... ...és Abner Marsh visszarántotta kezét. – Joshua – mondta hangosan. – Ez az. Tudja, maga még nem győzte őt le. Maga megverte, de még mindig életben van, és maga nem tudta rákényszeríteni, hogy vért igyon, nem tudta megváltoztatni. Ezért... – Marsh érezte, ahogy a vér az arcába fut. – Magát nem érdekli, hogy az a hajó mennyi pénzt hoz. Ha holnap elsüllyed, maga azt sem bánná, kapná magát és tovább állna. És Savanyú Billy, lehet, hogy tőle meg akar szabadulni, és engem használni helyette, de nem erről van itt szó. Joshuáról van szó. Ha én maga mellé állok, minden ellenvetését letörte. És bizonyítaná, hogy magának van igaza. Joshua megbízott bennem, és maga azért akar engem, mert tudja, hogy az mit tenne vele. – Julian keze még mindig felé nyúlt, hosszú sápadt ujján drágaköves gyűrűk csillogtak halványan. – Az isten verje meg magát! – ordított Marsh, azzal felkapta botját és nagy erővel a felé nyújtott kézre vert. – MENJEN A POKOLBA!

273

Damon Julian ajkairól eltűnt a mosoly, és arca emberhez nem hasonlatos alakot öltött. Nem volt más a szemében, csak sötétség, idő és halvány villogó tűz, az ősi gonosz tüze. Felállt, és megállt Marsh felett. Kikapta kezéből a felé lendített botot. Puszta kézzel törte ketté, ahogy Marsh egy félig égett gyufaszálat, és félredobta. A darabok csattanva verődtek vissza a falról, és a szőnyegre hullottak. – Magáról megemlékezhettek volna, mint az ember, aki legyőzte a Napfogyatkozást. – mondta Julian gonoszul hidegen. – E helyett meghal. Sokáig fog tartani, Marsh kapitány, ne aggódjon. Vigyázni fogok Rá, miután maga elhagyott minket. Soha ezen a folyón nem fogják elfelejteni a maga Lázálmát.

274

HUSZONHETEDIK FEJEZET Az Ozymandiás fedélzetén, Mississippi folyó, 1857. október Hajnal hasadt, mikor Abner Marshot kivezették a kapitány kabinjából. A szürke, füstszerűen gomolygó vastag pára, a víz felett hömpölygött, és a hajó oszlopai és korlátjai között kacskaringózott, mint valami élőlény, mely arra kárhoztatott, hogy a reggeli nap első sugarainak martaléka legyen. Damon Julian látta a vöröses derengést keleten, és a kabin sötétjében maradt. Kilökte Marshot az ajtón. – Vidd a kapitányt a kabinjába, Billy – mondta. – Vigyázz rá estig. Lenne olyan kedves, hogy velünk tart vacsorára, Marsh kapitány. – Elmosolyodott. – Tudtam, hogy nem utasít vissza. Kinn vártak rá. Savanyú Billy fekete öltönyt viselt kockás mellénnyel. A texas falának döntött széken ült, és késével tisztogatta körmét. Felállt, mikor az ajtó kinyílt, és könnyedén csúsztatta vissza kését tokjába. – Igen, Mister Julian – mondta és jégszín szemét Marshra szegezte. Ketten voltak vele. Az éjszakai lények, akik segítettek Billynek az Eli Reynoldsról Marsh-t ide hozni, már visszavonultak lakosztályaikba, hogy a reggel fényétől elrejtőzzenek, így Billy a folyami söpredék közül hívott segítséget. Ahogy Julian becsukta az ajtót, közelebb jöttek. Egyikük egy testes fiatalember volt, kusza bajuszt viselt. Tölgyfa husáng volt kötélből készült derékszíjába tűzve. A másik valóságos óriás volt. A legrondább dolog, amit Marsh valaha is látott. Legalább hét láb magas lehetett, de feje apró, kis szemei hunyorogva néztek a világba, fából volt a fogsora és az orra hiányzott. Abner Marsh visszahőkölt. – Ne bámuljon Orrtalanra, – szólt rá Savanyú Billy. – Nem szép dolog az kapitány. – Orrtalan, egyetértése gyanánt durván elkapta Marsh karját és hát mögé csavarta. Marsh csillagokat látott. – Egy aligátor harapta le az orrát, – mondta Savanyú Billy. – Nem az ő hibája. Fogd szorosan a kapitányt Orratlan. Marsh kapitány szeret a vízbe ugrani, és mi ezt nem szeretnénk. – Billy odacsámpázott Marshhoz, és hasának szegezte kését, csak épp annyira, hogy érezze a szúrást. – Maga jobban úszik, mint gondoltam kapitány. Biztos az a sok zsír az oka, könnyebben lebeg tőle a vízen. – Hirtelen mozdulattal felrántotta kését, és levágott egy gombot Marsh zubbonyáról. Csilingelve hullott a fedélzetre, és körbe-körbe gurult, míg Billy rá nem lépett. – Ma nem úszunk kapitány. Ágyba bújtatjuk magát. Még a kabinját is visszakapja. És ne gondolja, hogy kisurranhat. Lehet, hogy az éjszakai emberek alszanak, de Orrtalan vagy én egész nap az ajtó mellett leszünk. Na gyerünk. –

275

Billy lustán forgatta meg kését a levegőben, elkapta és megfordult. A hajó fara felé indult, Orrtalan Marshot irányította, a harmadik ember pedig követte őket. Befordultak a sarkon, és majdnem bele ütköztek Toby Lanyardba. – Toby! – kiáltott fel Marsh. Előre akart lépni, de Orratlan megcsavarta kezét. Fájdalmában felszisszent és megállt. Savanyú Billy Tipton is megállt és rájuk bámult. – Mi a poklot keresel te idefenn, nigger? – förmedt rá. Toby nem nézett rá. Csak állt ott kopott barna öltönyében, kezét háta mögött összekulcsolva, fejét lehajtva, egyik csizmájával idegesen dobogva a fedélzet deszkáin. – Azt kérdeztem, mi a poklot keresel idefenn nigger? – mondta Savanyú Billy fenyegetően. – Miért nem vagy a konyhában a helyedre láncolva? Felelj nekem, mert megbánod nigger, – kiáltott Billy. – Láncolva? – ordított fel Marsh. Erre Toby Lanyard felemelte fejét és bólintott. – Mister Billy azt mondja, hogy újra rabszolga vagyok, mert nincsenek meg a szabadságos papírjaim. Leláncol minket, amikor nem kell dolgoznunk. Savanyú Billy előhúzta kését. – Hogyan szabadultál el? – kérdezte parancsolón. – Eltörtem a láncát, Mister Tipton, – mondta egy hang fölöttük. A texas tetején Joshua York állt és őket nézte. Fehér öltönye ragyogott a felkelő nap fényében, szürke köpenyét lobogtatta a szél. – Most pedig – mondta York –, lesz olyan szíves elengedni Marsh kapitányt. – Már felkelt a nap – mondta a köpcös fiatalember, a nap felé intve tölgy husángjával. Ijedten csengett a hangja. – Maga maradjon távol innen, – mondta Savanyú Billy Tipton Yorknak. Nyakát természetellenesen hátrahajtotta, hogy lássa a betolakodót. – Ha bármit megpróbál, hívom Mister Juliant. Joshua York mosolygott. – Igazán? – kérdezte a napra tekintve. Mostanra teljes korongja előbújt a láthatár fölött, körötte narancs és vörös felhők gyülekeztek. – Gondolja, hogy jönne? Savanyú Billy idegesen nyalta meg vékony ajkait. – Nem félek magától. – meglengette kését. – Nappal van már és maga egyedül

276

van. – Nincs – mondta Toby Lanyard. Toby előhúzta kezét a háta mögül. Egy húsvágó bárd volt egyik kezében, a másikban pedig egy recés csontkés. Savanyú Billy Tipton tágra nyílt szemekkel nézte, és egy lépést hátrált. Abner Marsh válla fölött Orrtalanra pillantott. Az óriás még mindig Joshuára meresztette hunyorgó szemeit. Szorítása kissé elernyedt. Marsh kihasználta az alkalmat. Teljes erejével hátravetette magát, Orrtalan pedig hanyatt esett. Abner Marsh rajta landolt mind a háromszáz fontjával. Az óriás felnyögött, mint akit épp egy ágyúgolyó talált gyomron. Lélegzete is elakadt. Marsh kirántotta kezét és átfordult. Éppen időben állt meg, egy kés penderült a padlódeszkába egy ujjnyival arcától. Marsh nagyot nyelt, és aztán elmosolyodott. Megragadta a kést és talpon termett. A husángos ember tett két lépést előre, de aztán meggondolta magát. Visszalépett, és ekkor Joshua leugrott, gyorsabban, mint ahogy Marsh pillanthatott volna, a férfi mögött állt, kivédte a husáng csapását, és a következő pillanatban a súlyos fiatalember a földön feküdt eszméletlenül. Marsh nem is látta a csapást, ami leterítette. – Hagyjanak engem békén! – kiáltott Savanyú Billy. Hátrálva lépkedett Toby elől. Egyenesen nekihátrált Marshnak, aki elkapta, meglendítette és egy ajtónak csapta. – Ne öljenek meg! – visította Billy. Marsh karját Billy nyakának vetette, és a kést sovány bordáinak szegezte. Szívét vette célba. A jégszín szemek tágra nyíltak rémületében. – Ne! – Öklendezte. – És miért ne? – Abner! – figyelmeztette Joshua, és Marsh éppen idejében pillantott hátra, hogy látta amint Orrtalan lábra állt. Állati hangot hallatott és előre vetette magát. Ekkor Toby is megmozdult, gyorsabban, mint azt Marsh valaha is képzelte volna róla, és az óriás térdre rogyott saját vérén fulladozva. Toby egyetlen suhintással felnyitotta torkát a csontkéssel. Vér spriccelt torkából, Orrtalan tovább pislogott apró szemeivel, és kezét nyakához emelte, mintha el akarta volna kapni, amint zuhant. Végül összerogyott. – Erre nem volt szükség, Toby – mondta Joshua York halkan. – Én megállítottam volna. A jámbor Toby csak elhúzta száját és állt ott bárdjával és a véres késsel a kezében. – Én nem vagyok olyan jó, mint maga, York kap'tány – mondta. Azzal Marsh és Billy felé fordult. – Nyissa fel gyomortól állig Marsh kap'tány, – buzdította. –

277

Fogadok, hogy itten Mister Billynek nincsen szíve odabennt. – Ne, Abner! Egy gyilkosság elég volt. Abner Marsh hallotta mindkettőjüket. Billy mellének nyomta a kés hegyét, de csak annyira, hogy egy keskeny csíkban megeredt a vére. – Tetszik ez magának? – kérdezte Billyt. Izzadtság áztatta Billy hitvány haját és szemöldökét. – Igen tetszik ez magának, ha maga fogja a kést, nem igaz? Billy nem tudott válaszolni, s Marsh enyhített a nyomáson, hogy beszélni engedje. – Ne öljön meg! – Billy hangja vékony és magas volt. – Nem az én ötletem volt. Julian parancsolta, ő kényszerít, hogy azt tegyem amit mond. Ha nem engedelmeskedem, megöl. – Megölte Szőrmók Mike-ot meg Whitey-t – mondta Toby. – És másokat is, sokat. Egy embert bedobatott a kemencébe, messze hallani lehetett a szegény ember ordítását. Aszonta nekem, hogy megint rabszolga vagyok Marsh kapitány. Mentem és megmutassam neki a szabadságos papírjaimat, ő meg összetépte és elégette őket. Vágja fel, kapitány. – Hazudik! Átkozott niggerhazugság! – Abner – szólt ismét Joshua – engedje el. Nincs fegyvere, ártalmatlan. Ha most megöli, maga sem jobb nála. Segíthet nekünk, ha fel akarnak tartóztatni menekülés közben. Még mindig el kell érnünk a csónakot. – Csónak – ismételte Marsh. – A pokolba a csónakkal. Visszaveszem a hajómat. – Savanyú Billyre mosolygott. – Billy itten, biztos segít nekünk bejutni Julian kabinjába. Savanyú Billy nagyot nyelt. Marsh érezte ádámcsutkáját, amint karja alatt mozgott. – Ha Juliant akarja, egyedül kell mennie – mondta Joshua. – Nem segítek magának. Marsh elképedve fordult York felé. – Mindazok után, amit tett? Hirtelen szörnyű fáradtnak és gyengének látszott. – Nem segíthetek, – suttogta. – Túl erős, Abner. Ő a vérmester, uralkodik rajtam. Hogy ennyit mertem tenni, már az is hallatlan népem történelmében. Magához láncolt tucatszor, arra kényszerített, hogy saját véremmel tápláljam. Minden alkalommal, mikor engedek neki tovább... gyengülök. Még inkább a markában leszek. Abner, kérem értse meg. Nem tudom megtenni. Rám emelné szemeit, és mielőtt tehetnék két lépést ismét az övé lennék. Aligha nem magát

278

ölném meg, nem őt. – Toby és én fogjuk megtenni akkor – mondta Marsh. – Abner, esélye sincs. Hallgasson meg. Most el tudunk menekülni. Nagy kockázatot vállaltam, hogy megmentsem magát. Ne dobja el a lehetőséget. Marsh ismét a kétségbeesett Billyre nézett, és elgondolkozott. Hátha Joshuának igaza volt. Ráadásul nem volt már fegyvere, nem volt mivel elintézzék Juliant. Kés és húsbárd nem lenne elegendő, és Marsh nem volt oda az ötletért, hogy ölre menjen Juliannel. – Megyünk – mondta végül. – De csak az után, hogy megöltem ezt. Savanyú Billy nyüszíteni kezdett. – Ne! – mondta. – Engedjen el, és én segítek magának. – Himlős arca nedves volt. – Magának könnyű azzal az átkozott cifra hajójával, meg mindennel. Nekem sosem volt esélyem, sose volt semmim. Se családom, se pénzem, mindig azt kellett tennem, amit mondtak. – Maga nem az egyetlen, aki szegénynek született, – felelte Marsh. – Az nem mentség. Maga döntött úgy, hogy azzá lesz, ami. – Keze reszketett. Annyira szerette volna beleszúrni a kést, de valahogy nem tudta. Nem így. – Az isten verje meg magát, – mondta Marsh haragosan. Elengedte Billy torkát, és hátra lépett. Billy térdre rogyott. – Mozogjon, segíteni fog nekünk, hogy biztonságban elérjük a csónakot. Toby undorodva krákogott, és Billy félve nézett fel rá. – Tartsa azt az istenverte niggert távol tőlem! Meg azt a bárdot, hallja? – Lábra átkozott! – mondta Marsh. Joshuára pillantott, aki homlokához emelte kezét. – Jól van? – A nap – mondta York gyengén. – Sietnünk kell. – És a többiek? – kérdezte Marsh. – Mi lett Karl Frammel? Ő még él? Joshua bólintott. – Igen, és mások is, de nem szabadíthatjuk ki mindet. Nincs időnk. Már így is túl soká tartott ez az egész. Abner Marsh arca eltorzult. – Lehet – mondta –, de nem megyek innen Mister Framm nélkül. Maga és Mister Framm az egyedüliek, akik vezetni tudják ezt a hajót. Ha mindketten velem jönnek, ide lesz láncolva, míg vissza nem jövünk. Joshua bólintott. – Őrzik. Billy, ki van mos Frammel?

279

Savanyú Billy feltápászkodott. – Valerie – mondta és Marshban felsejlett az emlék. Azok a hívogató violaszín szemek, egyre mélyebbre csalogatva őt. – Jó – mondta Joshua. – Gyerünk. És elindultak. Marsh aggódva figyelte Savanyú Billyt. Toby elrejtette fegyvereit kabátja zsebében és hajtókája mögött. Framm kabinja fenn volt a texason, de a hajó másik végében. Az ajtó zárva, az ablak elfüggönyözve. Joshua beszakította az ajtót egyetlen rövid, gyors mozdulattal és belökte. Marsh utána nyomult, Savanyú Billyt maga előtt rángatva. Framm teljesen felöltözve feküdt arccal lefelé, hulla mereven. De mellette egy halvány alak emelkedett fel és bámult rájuk ijedt, haragos szemekkel. – Ki... Joshua? – gyorsan felkelt. Éjjeli ruhája hullámokat verve szállt körülötte. – Nappal van, mit akarsz? – Őt – mondta Joshua. – Nappal van, – ellenkezett Valerie. Szeme megtalálta Marshot és Savanyú Billyt. – Mi folyik itt? – Elmegyünk – mondta Joshua –, és Mister Framm is velünk jön. Marsh meghagyta Tobynak, hogy tartsa szemmel Savanyú Billyt és odalépett az ágyhoz. Karl Framm nem mozdult. Marsh átfordította. Sebek voltak a torkán, és száradt vér az arcán és inge nyakán is. Súlyosan, lazán mozdult, nem ébredt fel. De még lélegzett. – Rám tört a szomj – mondta Valerie vékony hangja Marshról Yorkra nézett és vissza. – A vadászat után... nem volt választásom... Damon nekem adta. – Él még? – kérdezte Joshua. – Igen – felelte Marsh. – De vinnünk kell. – Felállt és intett. – Toby, Billy, maguk leviszik a csónakhoz. – Joshua, kérlek! – könyörgött Valerie. Ahogy éjjelijében ott állt, tökéletesen elesettnek és védtelennek látszott. Nehéz volt elhinni, hogy ő volt előző este az Eli Reynoldson, vagy hogy ő Framm vérét itta volna. – Mikor Damon megtudja, hogy elment, engem fog megbüntetni. Kérlek ne! Joshua elbizonytalanodott. – El kell vinnünk, Valerie. – Vigyetek engem is akkor! Könyörgöm. – Nappal van. – Ha te megkockáztatod, akkor én is. Erős vagyok. Nem félek.

280

– Túl veszélyes – erősködött Joshua. – Ha itt hagysz, Damon biztos lesz benne, hogy segítettem neked, – mondta Valeirie. – Meg fog büntetni. Nem büntetett eleget eddig is? Gyűlöl engem, Joshua... gyűlöl, mert téged szeretlek. Segíts nekem. Nem akarom... a szomjat. Nem! Kérlek, Joshua, hadd menjek veled! Abner Marsh látta félelmét, és hirtelen nem tűnt közéjük valónak neki, csak egy nő volt, akár egy ember, aki segítségért könyörög. – Hadd jöjjön velünk, Joshua. – Akkor öltözz azonnal! – mondta Joshua. – Siess! Vegyél fel valamit Mister Framm ruhái közül. Vastagabb, mint a sajátod, és többet fog fedni a bőrödből. – Igen – hangzott a felelet. Leeresztette éjjeli ruháját, és előtűnt vékony alakja, magas, telt mellei, erős, hosszú lába. Egy inget vett ki Framm fiókjából, és begombolta magán. Kevesebb, mint egy perc telt el és tetőtől talpig felöltözött. Nadrág, csizma, mellény, kabát és egy nemezkalap. Mind túl nagy volt neki, de nem látszott, hogy zavarná a mozgásban. – Gyerünk! – fortyant fel Marsh. Billy és Toby cipelték Frammet. A kormányos még mindig eszméletlen volt, csizmája a padlót súrolta. A lépcső felé siettek. Marsh követte őket, kését kézben tartva, melyet zubbonya alá rejtett. Valerie és Joshua zárta a sort. A szalon tele volt utasokkal, akik érdeklődve nézték a menetet, de senki sem szólt. Lenn, a főfedélzeten alvó rakodók felett kellett átlépkedniük, Marsh egyiket sem ismerte fel. Ahogy megérkeztek a csónakhoz, néhány ember lépett elébük. – Hova mennek? – akarta tudni az egyik. – Semmi közöd hozzá, – mondta Savanyú Billy. – Frammet itten orvoshoz visszük. Nincs jól. Ti ketten, jöjjetek, segítsetek betenni a csónakba. Az egyik habozott. Joshuát és Valerie-t nézte. Nem volt kétség, most látta őket először nappal. – Julian tud erről? – kérdezte. Marsh látta, hogy a többiek köröskörül a fedélzeten őket figyelik. Keményen markolta kését, készen, hogy elvágja Savanyú Billy torkát, ha csak egy rossz szót szól. – Te feleselsz velem, Tim? – kérdezte Billy hidegen. – Jusson eszedbe, mi történt Aligátor George-dzsal. Most pedig mozogj, és tedd, amit mondok! Tim összerezzent, és már ugrott is. Három másik sietett segítségére. Nem telt bele egy perc és a csónak a hajó mellett a vízen ringatózott. Karl Frammot beleemelték. Joshua lesegítette Valerie-t, és utánuk Toby ugrott le. Ekkorra a fedélzeten összeverődtek a kíváncsi szemek. Abner Marsh közel hajolt Savanyú Billy Tiptonhoz és a fülébe suttogta:

281

– Remekül csinálta eddig. Most pedig szálljon be a csónakba. Savanyú Billy ránézett. – Azt ígérte, elenged – mondta. – Hazudtam – mondta Marsh. – Maga velünk jön, míg el nem távolodtunk. Savanyú Billy hátrálni kezdett. – Nem – mondta. – Maga meg akar engem ölni. – Felemelte a hangját. – Állítsátok meg őket! – kiáltotta. – Túszul ejtettek, el akarnak menekülni. Állítsátok meg őket! – Hátravetette magát, Marsh kartávolságán kívül került. Marsh elkáromkodta magát, és előhúzta kését, de túl késő volt, az összes matróz és rakodó elindult felé. Jópárnál kést is látott. – Öljétek meg! – ordította Savanyú Billy. – Hozzátok ide Juliant, hozzatok segítséget! Öljétek meg őket! Marsh megragadta a kötelet, mely a csónakot a hajóhoz kötötte, egy mozdulattal elvágta és a kést Billy torka felé hajította. Rossz dobás volt, és Billy amúgy is elhajolt az útjából. Valaki megmarkolta Marsh karját. Teljes erejéből ütött, az a mögötte állónak esett. A csónak lassan sodródva távolodott a hajó mellől. Marsh éppen lelépni készült, mielőtt még túl messzire sodródna. Ekkor valaki megragadta torkát hátulról és visszarántotta. Abner Marsh dühödt erőfeszítéssel rúgott hátra, de a kar erősen fogta, miközben a csónak egyre messzebb került. Joshua kiabált, és Marsh azt hitte, ütött az órája. Ekkor Toby Lanyard istenes bárdja süvített el füle mellett, magával is vitte egy darabját, mikor Marsh érezte, hogy elernyed a kar nyaka körül, és vér fröccsen a vállára. Előre vetette magát, a csónakot célozta, de a távolság felét sem tette meg, és a vízbe esett. Hasra. Elakadt a lélegzete, a hideg víz pedig perzselte a bőrét. Abner Marsh tekergett és vergődött, ivott is néhány korty iszapot meg vizet, mire a felszínre került ismét. Látta a gyorsan távolodó csónakot, és nagyokat tempózott. Egy kő, vagy kés zuhant a vízbe közvetlen a feje mellett, egy másik pedig egy méterrel előtte tűnt el. De Toby evezni kezdett és kissé lelassította a csónak mozgását. Marsh elérte és egyik karját átvetette a peremén. Majd felborította, miközben bemászni igyekezett, de Joshua megragadta, és mielőtt észbe kapott volna, már a csónak fenekén feküdt, vizet és sarat prüszkölve. Mikor feltápászkodott, vagy húsz méterre voltak a Lázálomtól. Egyre sebesebben sodorta őket az ár. Savanyú Billy Tipton valahonnan szerzett egy pisztolyt, és a hajó orrából lövöldözött rájuk, de nem talált. – A pokolba – mondta Marsh. – Meg kellett volna ölnöm Joshua. – Ha megteszi, sosem jutunk le a fedélzetről. Marsh lebiggyesztette száját. – Az ördögbe. Lehet. Talán mégis érdemes lett volna. – Körbenézett. Toby evezett, de látszott, hogy segítségre szorul. Marsh megragadta a másik evezőt.

282

Karl Framm még mindig eszméletlen volt. Marsh azon gondolkozott, vajon mennyi vért vett tőle Valerie. Maga Valerie nem nézett ki valami fényesen. Ahogy Framm ruháját szorosan magaköré csavarva guggolt, úgy tűnt reszket a fényben. Sápadt bőre már halvány rózsaszín volt, és nagy, violaszín, fényét vesztett szemeit fájdalmában összehúzta. Ahogy evezőjét kiemelte a vízből és ismét bemerítette, azon tűnődött, hogy vajon tényleg elszöktek-e egyáltalán. Karja fájt, füle vérzett, a nap pedig ragyogott és egyre csak emelkedett.

283

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET A Mississippi folyón, 1857. október Abner Marsh több mint húsz éve nem evezett csónakban. Mivel csak ketten húztak Tobyval, átkozottul kemény munka volt, még ár mentében is. A karja és a háta fél óra múlva már hevesen tiltakozott. Marsh elmorzsolt a bajsza alatt egy káromkodást, és tovább evezett. A Lázálom már látótávolságon kívül volt, eltűnt mögöttük, mintha a föld nyelte volna el. A nap magasabbra hágott, a folyó jócskán kiszélesedett. A két átellenes part legalább egy mérföldre esett egymástól, legalábbis innen a csónakból így látszott. – Fájdalmaim vannak – közölte Valerie. – Akkor takard be magad, amennyire csak tudod – tanácsolta York. – Éget – mondta Valerie. – Sosem hittem volna, hogy ennyire fáj. – Fölnézett a napra, és úgy hőkölt vissza, mint akit megütöttek. Marsh kissé ijedten látta a gyulladt pírt az arcán. Joshua York közelebb akart húzódni hozzá, ám hirtelen megtorpant, meginogni látszott. Kezét a homlokára tette, mély lélegzetet vett. Aztán óvatosan tovább nyomult. – Ülj az árnyékomba – javasolta –, és húzd mélyen a szemedbe a kalapot! Valerie lekuporodott a csónak fenekére, gyakorlatilag Joshua ölében ült. Joshua föléhajolt, és furcsamód gyöngéd mozdulattal megigazította a kabátgallérját. Aztán a tarkójára tette a kezét. Idelent nincsenek erdők a folyóparton, állapította meg Marsh, néhány díszsövénytől és facsemetétől eltekintve. Helyette mindkét oldalon gondosan művelt szántóföldek és ültetvények nyúltak a végtelenbe, sík egyhangúságukat csak itt-ott törte meg egy-egy görög templomra emlékeztető, fényűző udvarház a csöndes, széles folyó fölé magasodó kupolatetőjével. Valamivel messzebb, a nyugati parton csípős, szürke füstoszlop szállt az égre egy parázsló halom cukornádhulladékból. A halom akkora volt, mint egy ház; a füst súlyos lepelként terült a folyóra. Marsh nem látott lángokat. – Talán érdemes lenne kikötni – mondta Joshuának. – Itt mindenütt ültetvények vannak. Joshua szeme le volt hunyva, csak Marsh szavára nyitotta ki. – Nem – döntött –, még túl közel vagyunk hozzájuk. Minél távolabb kell kerülnünk. Billy a nyomunkba eredhet gyalog a parton, és ha leszáll az éjszaka... – A többit kimondatlanul hagyta.

284

Abner Marsh valami érthetetlent morgott, és tovább evezett. Joshua újra lehunyta a szemét, és mélyen a homlokába húzta a széles karimájú kalapot. Több mint egy óráig szótlanul siklottak lefelé. A csendet az ütemes evezőcsapásokon kívül csak egy-egy kósza madár éneke zavarta. Toby Lanyard és Abner Marsh kitartóan evezett, miközben Joshua és Valerie összekuporodott a csónak fenekén, mintha aludnának, Karl Framm pedig továbbra is eszméletlenül feküdt a takaró alatt. A nap mind magasabbra emelkedett az égen. Hűvös, szeles idő volt, de ragyogóan tiszta. Marsh magában hálát adott az ültetvényeseknek és a folyót parázsló halmokban szegélyező cukornádhulladéknak, mert a szürke füstfelhők némi árnyékot vetettek a csónakban szenvedőkre. Valerie egyszer felsikoltott, mintha rettenetes kínjai lennének. Joshua kinyitotta a szemét, és föléhajolt, megsimogatta hosszú, fekete haját, és valamit suttogott a fülébe. Valerie nyöszörgött. – Azt hittem, te vagy az, Joshua – mondta. – A sápadt király. Azt hittem, azért jöttél, hogy mindent megváltoztass, hogy visszavigyél minket. – Egész testét reszketés rázta, ahogy beszélni próbált. – A város, apám mesélt nekem a városról. Létezik, Joshua? A sötét város? – Csitt! – mondta Joshua. – Hallgass! Kimeríted magad a beszéddel. – De létezik? Azt hittem, haza fogsz vezetni minket, haza a városba, drága Joshua. Álmodtam róla, tényleg. Olyan fáradt voltam, nem bírtam már tovább. Azt hittem, azért jöttél, hogy megments minket. – Csend! – mondta Joshua. Megpróbált erősnek mutatkozni, ám hangja letörten, csüggedten csengett. – A sápadt király – suttogta Valerie. – A megváltó. Azt hittem, azért jöttél, hogy elvigyél, hogy megvédj minket. Joshua York gyengéden megcsókolta a földagadt, hólyagos ajkat. – Én is – mondta keserűen. Aztán ujja hegyét az asszony szájára illesztette, hogy ne beszéljen többet, és újra becsukta a szemét. Abner Marsh evezett, miközben a folyó körüláramlotta őket, a nap magasról szórta rájuk sugarait, a szél füstöt és pernyét sodort a víz fölött. Egy koromfoszlány került valahogy a szemébe; Marsh káromkodott, és addig dörzsölte, míg feldagadt és kivörösödött és nem könnyezett tovább. Egész teste egyetlen óriási fájdalomgócként sajgott. Két órája eveztek már megszakítás nélkül folyásirányban, amikor Joshua beszélni kezdett, csukott szemmel, fájdalomtól eltorzult hangon. – Tudja, Julian őrült – mondta. – Igen. Ivott belőlem, minden éjjel. A sápadt király, igen, azt hittem, én vagyok az... De Julian legyőzött, újra meg újra, és én behódoltam neki. A szeme, Abner, maga látta a szemét. Sötétség, iszonyú

285

sötétség... És öreg, nagyon öreg. Azt hittem, ő a megtestesült gonosz, hogy erős és ravasz. De rájöttem, hogy ez nem így van. Julian nem... Abner, Julian őrült, teljesen őrült. Valaha rég valóban olyan lehetett, amilyennek hittem, de most... Olyan, mintha aludna. Néha fölébred, csak rövid időre, és akkor érezni lehet, milyen volt előtte, réges-régen. Maga látta, Abner, aznap éjjel a vacsorán, akkor a valódi Juliant látta, ébren. De az idő nagy részében... Abner, őt egyáltalán nem érdekli a hajó, sem a folyó meg az emberek, sem hogy mi történik körülötte. Savanyú Billy vezeti a Lázálmot, ő szövi a terveket, ő gondoskodik a népem biztonságáról. Julian ritkán ad parancsokat, és mégis, akkor ellentmondásosak, néha egyenesen ostobák. Nem olvas, nem társalog, nem sakkozik. Oda se figyel, mikor eszik. Szerintem nem is érzi az étel ízét. Mióta birtokába vette a Lázálmot, valamiféle sötét álomba merült. Az ideje nagy részét a kabinjában tölti, vaksötétben, egyedül. Billy vette észre, hogy a maga gőzöse követ minket, nem Julian. – Először azt hittem róla, hogy gonosz, egy sötét király, aki pusztulásba vezeti a népét, de aztán figyelni kezdtem... Ő már tönkrement, üres, kiégett. Azért van szüksége a maguk életére, mert neki nincs sajátja; még neve sincs, ami valóban az övé lenne. Régebben sokat tűnődtem rajta, min gondolkodhat egyedül, éjjelnappal vaksötétben. Most már tudom, hogy egyáltalán nem gondolkozik. Talán álmodik. Ha igen, akkor azt hiszem, a halálról álmodik, az elmúlásról. Úgy tanyázik abban a sötét, üres kabinban, mintha valami kripta lenne, amit csak akkor hagy el, ha vért szimatol. És amiket művel... Az több, mint vakmerőség. A pusztulással játszik, a fölfedeztetéssel. Azt hiszem, kívánja az elmúlást, arra vágyik, hogy vége legyen. Annyira öreg. Borzalmasan fáradt lehet. – Üzletet ajánlott nekem – mondta Abner Marsh. Aztán anélkül, hogy egy percre is kizökkent volna az evezés megerőltető üteméből, beszámolt a Damon Juliannel folytatott beszélgetéséről. – Maga csak a félig jött rá az igazságra, Abner – mondta Joshua, miután befejezte. – Igen, szerette volna megrontani magát, már csak azért is, hogy gúnyt űzzön belőlem. De ez nem minden. Hiszen maga elfogadhatta volna az ajánlatát cselből is. Hazudhatott volna neki, hogy aztán kivárja a lehetőséget, amikor megölheti. Azt hiszem, Julian tudta ezt. Amikor a fedélzetre hozatta magát, a saját halálával játszott. Marsh felhorkant. – Ha tényleg meg akar halni, tanúsíthatna kicsit több együttműködést! Joshua kinyitotta a szemét, mely fátyolos volt, és mélyen besüppedt az üregébe. – Ha a veszély valódi és közvetlen, az felébreszti őt. A benne szunnyadó bestiát, a fenevadat... a fenevad öreg, fáradt és nincs öntudata, de ha fölébred, irtózatos erővel küzd érte... nagyon erős, Abner. És öreg. – Joshua tompán

286

felnevetett; keserű, örömtelen nevetés volt. – Azután az éjszaka után... mikor minden olyan szerencsétlenül alakult... újra meg újra azt kérdeztem magamtól, hogy történhetett meg ez az egész. Julian egy egész pohárral ivott – elixíremből... ennek elégnek kellett volna lennie, hogy elfojtsa a vörös szomjat, hatnia kellett volna, de Julianre nem hatott, nem... őrá nem. Először azt hittem, túl erős volt, túl hatalmas, túl gonosz. Aztán... később, egy este kiolvasta a kérdést a szememből, és nevetett, és megmondta. Abner, biztosan emlékszik még... mikor elmeséltem magának az életem történetét... hogy egészen fiatal koromban nem szenvedtem a vörös szomjtól. Emlékszik? – Igen. Joshua erőtlenül bólintott. Arcán erősen feszült a bőr, gyulladtan vöröslött és fölrepedezett. – Julian öreg, Abner, nagyon öreg. A szomj... évek óta nem érzi a szomjat... évszázadok, évezredek óta... ezért volt az, hogy... az ital nem hatott rá. Ezt nem tudtam, egyikünk sem tudta. Túl lehet élni a szomjat, és ő... ő már nem szomjazik... de iszik, mert inni akar, azok miatt a dolgok miatt, amikről akkor éjjel beszélt... emlékszik, Abner: erő és gyengeség, úr és rabszolga, és amit ezek alatt értett, az összes többi. Néha azt hiszem... hogy az emberi énje csak üres álarc... ő csak egy öreg fenevad, annyira öreg, hogy már étvágya sincsen, mégis tovább vadászik, mert ez az egyetlen dolog, amire még emlékezni tud, ez tölti ki az egész valóját, ebben merül ki a lényege. A maguk legendái, Abner, azok a vámpírmesék... az élőhalottakról, a sírontúliakról... így hívnak minket maguk a meséikben, és Julian.... azt hiszem, Julianre ez igaz. Számára már a szomj sem létezik. Élőhalott, igen. Hideg, üres és élőhalott. Abner Marsh gondolatban épp olyasmi választ próbált megfogalmazni, hogy ő bizony szívesen kihúzná Damon Juliannek ebből a Joshua-féle jellemzéséből az „élő-” előtagot, mikor Valerie hirtelen felült a csónakban. Marsh összerezzent, és mozdulatlanná dermedt a markában az evezőlapát. A nemezkalap alatt Valerie arca olyan nyersen vöröslött, mint egy nyílt seb, feszülő bőrét mindenütt hólyagok borították, és már nem élénkpirosan lángolt, hanem nagy, szabálytalan foltokban sötétlilára színeződött, akár a véraláfutás. Fölrepedt ajkát tébolyult vihogásra húzta, lecsupaszítva hosszú, fehér fogait. A szeme kifordult; úgy nézett ki, mint aki megvakult és megőrült. – Fáj! – rikoltotta, és a feje fölé emelte rákvörös karját, kétségbeesetten próbálva elhárítani a napfényt. Aztán tekintete a csónak másik végébe rebbent, megakadt Karl Framm akadozva lélegző alakján, és mohón kitátott szájjal kúszni kezdett felé. – Ne! – bömbölte Joshua York. Rávetette magát és elrántotta, mielőtt a fogai Framm torkába mélyedhettek volna. Az asszony görcsösen küzdött és sikoltozott. Joshua lefogta, hogy mozdulni sem bírt. Valerie fogai újra meg újra

287

összecsattantak, míg foszlányokra nem harapta a saját ajkát. Szájából vér és nyál tajtéka fröcskölt. Bármilyen hevesen védekezett, Joshua York túl kemény ellenfélnek bizonyult. Végül mintha minden erő elszivárgott volna a tagjaiból. Visszazuhant a csónak aljába, és vak, fehér szemekkel meredt a napba. Joshua kétségbeesetten a karjába vette. – Abner – mondta –, a mérőzsinór. Alatta. Tegnap dugtam oda, mikor elmentek magáért. Kérem, Abner! Marsh abbahagyta az evezést, és négykézláb odamászott a tizenegy méteres kötélhez, amit a vízmélység mérésére használtak, és egy ólomhulladékkal teli csődarab volt a végén. A gondosan föltekercselt köteg alatt megtalálta, amit Joshua kért: egy címkézetlen borosüveget, épp hogy megkezdve. Odanyújtotta Yorknak, aki kihúzta a dugót, s az üveg száját Valerie földagadt, cserepes ajkához illesztette. Az ital végigcsorgott az asszony állán, és a nagyja az ingét áztatta el, de Joshuának sikerült néhány cseppet a szájába bűvészkednie. Ez segíteni látszott. Hirtelen mohón szopni kezdte az üveget, mint egy csecsemő az anyja csecsét. – Csak lassan – mormolta Joshua York. Abner Marsh a mérőzsinór alatt turkált, és homlokát ráncolva nézett körül. – Csak ez az egy van? – kérdezte. Joshua York bólintott. Az ő arca Marshot most egy ismerős másodtisztére emlékeztette, aki túl közel állt egy gőzvezetékhez, amikor felrobbant. Repedések és hólyagok kezdtek kirajzolódni rajta. – Julian a kabinjába vitette a készletemet, és egyenként osztotta ki. Nem mertem tiltakozni. Így is elég gyakran mondogatta, hogy elpusztítja az egészet. – Elhúzta az üveget Valerie-től. Már félig sem volt. – Azt hittem... elég lesz, míg utánpótlásról gondoskodhatok. Nem vettem tervbe, hogy Valerie is elkísér. – A keze remeget. Sóhajtott, a szájához emelte a palackot, és mélyet kortyolt belőle. – Nagyon fáj – nyöszörögte Valerie. Békésen összegömbölyödött; az egész teste reszketett, de a roham elmúlt. Joshua York visszaadta Marshnak az üveget. – Fogja, Abner – mondta. – Ennek ki kell tartania. Majd beosztjuk. Toby Lanyard abbahagyta az evezést, és megbűvölten figyelte őket. Karl Framm mozgolódni kezdett a takaró alatt. A csónak az áramlással sodródott, és a menetirányukban Marsh egy szembejövő gőzös füstjét pillantotta meg. Az evező után kapott. – Ki a partra, Toby! – parancsolta. – Igyekezz! Le fogom inteni azt a hajót. Sürgősen szükségünk van egy kabinra. – Igenis, kapitány.

288

Joshua a homlokára tette a kezét, és összerezzent. – Nem – mondta halkan. – Nem, Abner, ez lehetetlen. Túl sok kérdés. – Megpróbált fölállni, szédülten megingott, visszaroskadt a térdére. – Szörnyen éget – mondta. – Nem. Hallgasson ide! Hagyja azt a hajót, Abner. Evezzen tovább. Egy város, előbb-utóbb eljutunk egy városig. Mire leszáll a sötétség... Abner? – Az isten verje meg – mordult rá Abner Marsh –, talán négy órája lehetnek a napon, és nézzen magára! Nézzen őrá. És még dél sincs. Mindketten szénné égnek, ha nem szerzünk valahogy fedelet a fejük fölé. – Nem – mondta York. – Kérdezősködni fognak, Abner. Egyszerűen nem... – Fogja már be végre az istenverte száját! – förmedt rá Marsh, és elcsigázott teste minden erejével újra nekifeküdt a lapátnak. A csónak keresztezte a folyót. A gőzös közeledett hozzájuk; zászlócskák lobogtak, néhány utas bámészkodott a sétafedélzeten. New Orleans-i teherhajó, állapította meg közelebb jutva Marsh, egy közepesen nagy oldallapátkerekes, H. E. Edwards nevezetű. Az evezőjét lengetve odakiáltott neki, miközben Toby folytatta a lapátolást, a csónak pedig vészes himbálózásba kezdett. A gőzös fedélzetén az utasok visszaintegettek és mutogattak rájuk. A hajókürt kurta, türelmetlen sivítást hallatott, és Abner Marsh a nyakát nyújtogatva megpillantott egy másik hajót, jóval lejjebb a folyón, mely egyelőre csupán fehér pontnak látszott a távolban. Reményei nyomban lelohadtak. Ezek itt versenyeznek, jött rá, és nincs az a gőzös az egész világon, amelyik ilyenkor megállna, csak mert valaki egy apró lélekvesztőn segítséget kér. Az H. E. Edwards teljes gőzzel robogott el mellettük, keréklapátjai oly hevesen kavarták a hullámokat, hogy föl-le ugráltak a nyomdokvizében, mintha egy zúgóban kapta volna el őket a sodrás. Abner Marsh káromkodott, szitkokat kiabált utána, és fenyegetően rázta az evezőt. Közeledett a második hajó, és még gyorsabban száguldott el mellettük, sűrű szikraesőt szórva rájuk a kéményeiből. Magukra maradtak a folyó kellős közepén; körülöttük kihalt szántóföldek, ameddig a szem ellát, a fejük fölött a nap, kissé lejjebb folyásirányban pedig egy cukornádhulladékból rakott hegy, szürke füstoszloppal koronázva. – Kikötünk – mondta Marsh Tobynak, és a nyugati partnak vették az irányt. Mikor fövényre futottak, kiugrott a csónakból, és térdig iszapban gázolva vonszolta tovább maga mögött a szárazföld felé. Még ezen az istenverte parton sincsen árnyék, gondolta Marsh, miközben körülnézett; sehol egy fa, ami alá behúzódhatnának a kegyetlen napsütés elől. – Gyerünk, kiszállás! – parancsolt rá Toby Lanyardra. – Föl kell vinnünk őket a szárazra. Aztán kihúzzuk a vízből ezt az istenverte csónakot a vízből, megfordítjuk és rájuk borítjuk. Toby bólintott. Először Frammet vitték ki a partra, aztán Valerie-t. Mikor Marsh a hóna alá nyúlt és fölemelte, borzongás futott rajta végig. Az arca olyan szörnyen nézett ki, hogy Marsh félt hozzáérni, nehogy szétmálljon kezében.

289

Mire visszatértek Joshuáért, ő már kimászott magától. – Segítek – mondta. – Nagyon nehéz lesz. – Nekivetette vállát a csónak oldalfalának. Marsh bólintott Tobynak, és hármasban kiemelték a csónakot a vízből. Kemény munka volt. Abner Marsh minden erejét megfeszítette. A folyópart iszapja nyirkos, ragacsos ujjakkal kapaszkodott belé. Joshua nélkül valószínűleg nem sikerült volna. Végül azonban mégis kivergődtek a csónakkal a szilárd talajra; a felfordítása már könnyen ment. Marsh újra megragadta Valerie-t hóna alatt, és behúzta az árnyékba. – Magának is be kell másznia, Joshua – mondta hátranézve. Toby Karl Frammel volt elfoglalva, éppen folyóvizet próbált a tenyeréből a kormányos sápadt ajkai közé csorgatni. Joshua azonban nem volt sehol. Marsh zord képet vágott, és körüljárta a csónakot. Átázott, iszapmocskos nadrágja a lábához tapadt. – Joshua – bömbölte –, hol a keserves pokolban... Joshua York összeesett a folyóparton, vörösre égett keze az iszapot markolta. – Az isten verje meg! – ordította Marsh – Toby! Toby futva érkezett, és kettesben bevonszolták Yorkot az árnyékba. A szeme csukva volt. Marsh elővette az üveget, és belediktált pár cseppet a tartalmából. – Igya meg, Joshua, igyon! Igyon már, az isten verje meg magát! Végül York kortyolni kezdett, és nem is hagyta abba, míg a palack ki nem ürült. Abner Marsh elvette a szájától, és homlokát ráncolva méregette. Megfordította. Joshua York különleges elixírjének utolsó cseppje kicsordult, és Marsh iszapmocskos csizmájára hullott. – A pokolba! – mordult föl, és a folyóba hajította az üres üveget. – Maradj velük, Toby – kérte –, hozok segítséget. Csak kell lennie valakinek a közelben. – Igenis, Marsh kapitány – vágta rá Toby. Marsh nekivágott a földeknek. A cukornádat már mind learatták. A környék teljesen elhagyatottnak tűnt, de a távolban, egy kis magaslaton vékony füstcsíkot pillantott meg. Arrafelé vette az irányt, és remélte, hogy egy ház lesz az, nem megint egy istenverte kupac nádvagdalék. Reménye hamar elszállt, de pár perccel a füstölgő szeméthalom után meglátott egy csapat rabszolgát, akik a földeken dolgoztak; hangos kiáltásokkal fölhívta magára a figyelmüket, és odaszaladt hozzájuk. Ők elvitték az udvarházba, ahol előadott a munkafelügyelőnek egy szomorú történetet a kazánrobbanásról, mely elsüllyesztette a hajóját és mindenkit megölt a fedélzeten, pár ember kivételével, akiknek sikerült megmenekülniük a mélységmérő csónakban. A férfi bólintott, és fölment az ültetvény tulajdonosáért.

290

– Van velem két ember, akik elég csúnyán összeégtek – mondta neki Marsh. – A lehető leggyorsabban el kell látni őket. Két perc múlva már lovasfogattal hajtottak végig a földeken. Mikor megérkeztek a felfordított csónakhoz, Karl Framm a saját lábán állt mellette, kábán és rogyadozva. Abner Marsh leugrott a fogatról, és izgatottan mutogatott a kísérőinek. – Igyekezzenek – mondta az embereknek –, az égési sérülteket a csónak alá fektettük. A házba kell vinnünk őket, amilyen gyorsan csak lehet. – Frammhez fordult. – Most már jobban érzi magát, Mister Framm? Framm erőtlenül elvigyorodott. – Hát, voltam már jobban, kapitány – felelte –, de mindent összevetve, sokkal rosszabbul is. Két férfi a fogathoz cipelte Joshua Yorkot. Fehér öltönyét bor- és iszapfoltok szennyezték be; magatehetetlen volt. A harmadik kísérő, az ültetvényes kisebbik fia előmászott a csónak alól, és beletörölte kezét a nadrágjába. A fejét rázta, és sokkal kevésbé tűnt napbarnítottnak, mint az udvarházban. – Marsh kapitány – mondta. – A másik, aki alatta van, a nő... az annyira összeégett, hogy már meghalt.

291

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET Gray-ültetvény, Louisiana, 1857. október Két házirabszolga emelte le Joshua York testét a fogatról, és indult meg vele a széles, ívelt lépcsőn az egyik hálószoba felé. – De sötét legyen ám! – kiabált föl nekik Abner Marsh. – És húzzátok be az istenverte függönyöket, megértettétek? A legkisebb napsugarat se akarom látni! A társaihoz fordult, mialatt az ültetvényes, a fiai meg két másik rabszolga újra kisiettek a házból, hogy Valerie holttestéről gondoskodjanak. Frammet Toby támogatta, hogy meg tudjon állni a lábán. – Itt az ideje, hogy végre valami tisztességes étel kerüljön a gyomrába, Mister Framm! – mondta Marsh. A kormányos bólintott. – És ne feledje, mi történt! Az Eli Reynoldson voltunk, amikor felrobbant a kazán. Mindenki meghalt – rajtunk kívül. A hajó azonnal elsüllyedt, elég messze fölfelé innen, ahol a folyó a legmélyebb. Ez minden, amit tud, megértette? A többit bízza rám. – Ez sokkal több, mint amit tudok – felelte Framm. – Hogy az ördögbe kerültem én ide? – Ne törődjön maga azzal egy percet se! Csak arra emlékezzen, amit mondtam. – Marsh sarkon fordult, és feltrappolt a lépcsőn, miközben Toby segített Frammnek leülni egy fotelbe. Joshuát egy széles baldachinos ágyba fektették le, és éppen vetkőztették, mikor Marsh belépett. Az arca és a keze nézett ki a legcsúnyábban, ott borzalmasan összeégett, de fehér bőre még a ruha alatt is halványan kipirosodott. Mikor lehúzták róla a csizmát, erőtlenül megmozdult és felnyögött. – Jesszus, ez bizony csúnyán megpörkölődött – mondta az egyik rabszolga a fejét csóválva. Marsh sötét pillantást vetett rá, és a tárva-nyitva álló ablakhoz ment. Becsukta, és leeresztette a redőnyt. – Hozzatok egy takarót vagy ilyesmit – parancsolta –, amit ideakaszthatok! Túl sok itt az istenverte fény. És az ágy körül is húzzátok össze a függönyöket! – Pattogó hajóskapitány-hangon beszélt, csírájában fojtva el minden ellentmondást. Csak akkor volt hajlandó elhagyni a szobát, amikor már semmi újat nem tudott

292

kitalálni az elsötétítésére, és gyógynövényekkel, sebkenőcsökkel meg vizes törülközőkkel megrakodva megérkezett egy görnyedt hátú, kórósovány néger boszorka, hogy kezelésbe vegye York égéseit. A földszinten az ültetvényes – egy kemény, zömök férfi, akinek az álla mintha kőből lett volna kifaragva, és Aaron Gray néven mutatkozott be – már az ebédlőasztalnál ült két fia és Karl Framm társaságában. Az ételek illatáról Marshnak eszébe jutott, milyen régen evett utoljára. Farkaséhesnek érezte magát. – Csatlakozzon hozzánk, kapitány! – kérte Gray, és Marsh örömmel húzott ki magának egy széket, majd némi csirkemellet, kukoricakenyeret, édesborsót és krumplit halmozott a tányérjára. Joshuának nagyon igaza volt, amikor tartott a faggatózástól, gondolta Marsh, miközben az ebéddel birkózott. A Gray-ek legalább száz kérdést tettek föl neki, s ő tőle telhetőleg meg is felelte őket, amikor éppen nem volt tele a szája. Mikor másodjára szedte tele a tányérját, Framm – aki még mindig elég megviseltnek látszott – kimentette magát az asztaltól, útmutatást kérve egy hálószoba felé. Minél több kérdésre válaszolt Marsh, annál rosszabbul érezte magát a bőrében. Ellentétben egyes ismerős kormányosokkal, akiket a saját nyaka kockáztatásával húzott ki a bajból, ő nem volt született hazudozó, és ez minden istenverte szóval egyre nyilvánvalóbbá vált, amit kidadogott a száján. Valahogy azért csak átvészelte az ebédet, noha korántsem kerülte el a figyelmét, hogy Gray meg idősebb fia kissé furcsálkodó pillantásokkal mustrálták, miközben a desszertet fogyasztotta. – A niggere jól van – mondta a kisebbik fiú, mikor felálltak az asztaltól –, Robert pedig elment Doktor Moore-ért, hogy a másik kettőt ellássa. Sally addig majd ápolja őket. Nincs értelme most felizgatni magát, kapitány. Valószínűleg az lesz a legjobb, ha pihen egy kicsit. Végtére is nem csekélység, amin keresztülment, elveszteni a gőzösét és minden barátját! – Igen, ez igaz – ismerte el Abner Marsh. És amint kiszaladt a száján ez a vallomás, egyszerre végtelenül fáradtnak érezte magát. Több mint harminc órája le sem hunyta a szemét. – Azt hiszem, ez tényleg jót tenne – mondta hálásan. – Kísérd fel az egyik szobába, Jim! – mondta az ültetvényes. – Ó, és még valami, kapitány. Róbert szól a sírásónak is. Amiatt a szegény asszony miatt. Szörnyű sors, igazán szörnyű, ilyen szépen és fiatalon... Mit is mondott, mi a neve? – Valerie – felelte Marsh. Natchezben bemutatták neki, még az utaslistára is fölvezette, de most ha megnyúzzák, se tudta volna kicsiholni az emlékezetéből a vezetéknevét. – Valerie York – improvizált. – Tisztességes keresztény temetést kap – ígérte Gray –, hacsak a rokonai nem kívánnak ide... – Nem – mondta Marsh gyorsan. – Nem.

293

– Jó. Jim, kísérd föl Marsh kapitányt! Tudod, hol fekszik szegény barátja, a szomszéd szobát add neki. – Igen, papa. Marsh szinte körül sem is nézett a szobában, ahová vezették. Úgy aludt, mint egy mormota. Mikor felébredt már sötét volt. Marsh nehézkesen ült fel ágyán. Az evezés megtette magáét, ízületei recsegtek mikor mozgott, vállában éles fájdalom lüktetett, karjaiban nem volt érzés, mintha valaki egész nap egy fahusánggal verte volna őket. Felnyögött, és lassan az ágy széle felé araszolt. Lábát leeresztette a padlóra. Minden lépésnél fájdalom nyilallt végig testén. Az ablakhoz ment, és tágra nyitotta, hogy friss éjszakai levegő áradjon a szobába. Az ablak alatt kis erkély, alatta kínafák álltak kis csoportban, és azokon túl a végeláthatatlan tar elhagyatott földek húzódtak a holdfényben. A távolban Marsh ki tudta venni a még mindig izzó, füstöt okádó nádszárhalmokat. Azokon túl a folyó cérnavékony, csillogó csíkja látszott. Marsh megborzongott, becsukta az ablakot és visszamászott az ágyba. Hűvös volt a szobában, magára húzta a takarót és oldalára fordult. A holdfény árnyakat és alakokat festett a falra körös-körül, és a számára idegen bútorzat még idegenebben hatott a kísérteties fényben. Nem jött álom a szemére. Damon Julianre gondolt, meg a Lázálomra. Azon kapta magát, hogy aggódik, ott van-e még a hajó, ahol hagyta. És Valerie-re is. Jól megnézte, mikor kihúzták a csónak alól, és nem volt szívmelengető látvány. Aki így látta, sosem gondolta volna, hogy valaha gyönyörű volt, sápadt és érzéki, hatalmas ibolyaszín szemekkel. Abner Marsh sajnálta, és arra gondolt, milyen furcsa az ember, hisz tegnap még ilyenkor ő maga lőtt rá a bölényvadász puskájával. A világ rettentő hely, gondolta, ahol ilyen sok minden változhat meg egyetlen nap alatt. Végül ismét elnyomta az álom. – Abner! – jött egy suttogó hang, mely felriasztotta álmából. – Abner – hallotta ismét –, eresszen be! Abner Marsh talpon termett. Joshua York állt az erkélyen, sebes kezével az ablakot kocogtatta. – Jövök – felel Marsh. – Még mindig sötét volt odakinn, a házban egy hangot nem lehetett hallani. Joshua elmosolyodott, mikor látta, hogy Marsh odabotorkál az ablakhoz. Arcát repedések, és vágások éktelenítették, másutt száraz bőr hámlott. Marsh kinyitotta az ablakot, és Joshua belépett a szobába. Még mindig szennyes és gyűrött öltönye volt rajta. Csak ekkor jutott eszébe az üveg, melyet a folyóba dobott. Hirtelen önkéntelenül hátralépett. – Joshua, izé... ugye nem... szomjas? – Nem – felelte Joshua. Szürke köpenyébe belekapaszkodott a szellő, mely a nyitott ablakon keresztül jött a szobába. – Nem akartam feltörni a zárat, vagy az

294

ablakot. Ne féljen Abner. – Jobban van – mondta Marsh végignézve rajta. York ajkai még mindig cserepesek voltak, szemei mély lilás-fekete gödrökben ültek. Délben még úgy festett, mint maga a kaszás. – Igen – felelte Joshua. – Abner, búcsúzni jöttem. – Micsoda? – kérdezte Marsh elképedve. – Nem mehet sehova. – El kell mennem, Abner. Láttak. Látott az ültetvény tulajdonosa, és ködösen emlékszem, hogy talán egy orvos vagy valami sarlatán bekötötte a sebeimet. Holnapra nyoma sem lesz a sebeimnek. Mit fognak gondolni akkor? – Mit fognak gondolni, mikor hozzák a reggelijét és maga nincs sehol? – Semmi kétség, csodálkozni fognak, de azt még mindig könnyebb megmagyarázni. Maga is legyen ugyanolyan értetlen, mint ők, Abner. Mondja nekik azt, hogy bizonyára lázas félálomban kószáltam el. Sosem találnak rám. – Valerie halott – bukott ki Marsh száján ekkor. – Igen – mondta Joshua keserűen. – Az udvaron egy fogat áll, rajta koporsó. Gondoltam, hogy az övé. – Sóhajtott, és a fejét rázta. – Cserbenhagytam őt. Cserbenhagytam a népemet. Nem lett volna szabad magunkkal hoznunk. – Ő döntött így – felelte Marsh. – Legalább tőle megszabadult. – Szabad – ismételte Joshua a szót keserűn. – Ez az a szabadság, melyet a népemnek hozok? Szegényes ajándék. Egy ideig, mielőtt Damon Juliannel találkoztam azt mertem remélni, hogy Valerie meg én szeretők lehetünk egyszer. Nem az én fajtám módjára, mely a vérből születik, hanem olyan szerelemmel, mely gyöngédségből, szeretetből és kölcsönös vágyból táplálkozik. Beszéltünk is róla. – Ajka megvonaglott. – Hitt bennem. Én pedig megöltem. – Nem igaz – ellenkezett Marsh. – A végén azt mondta, hogy szereti magát. Nem kellett velünk jönnie. Jönni akart. Maga mondta nekem, mindannyiunkat választások elé állít az élet. Én azt gondolom, jól döntött. Rendkívül szép hölgy volt. Joshua York összerázkódott. – Ahogy itt jár-kél, szép, miként a csillagtüzes éjszaka... – mondta halkan, saját ökölbe szorított kezét bámulva. – Néha eltűnődök rajta, van-e egyáltalán olyan órája a napnak, amelyik békével köszönt a népemre, Abner. Az éjszaka tele van vérrel és borzalommal, de a nappal könyörtelen. – Hova megy? – kérdezte Marsh. Joshua komoran nézett rá. – Vissza.

295

– Azt nem teheti meg, – mondta indulattal Marsh. – Nincs más választásom. – Épp csak megszökött onnan – mondta Marsh. – Mindazok után, amit azért tettünk, hogy megszökjön, nem mehet vissza csak úgy. Várjon. Bújjon el az erdőben, vagy bármi. Keressen egy várost. Én kikeveredek innen valahogy és találkozzunk valahol. Készítsünk tervet, hogy visszaszerezzük azt a hajót. – Már megint? – Joshua megrázta a fejét. – Van egy élményem, amiről még nem meséltem magának, Abner. Régen történt, az első angliai években, amikor még minden hónapban megszállt a vörös szomj, és kiűzött az éjszakában vért keresni. Egy este küzdöttem vele, és veszítettem: szomjazva portyáztam a sötét utcákon. Találkoztam egy párocskával, egy férfivel meg egy nővel, akik sietősen igyekeztek valahová. Az ilyen zsákmányt általában a biztonság kedvéért futni hagytam, csak magányos embereket támadtam meg. De a szomj borzalmasan gyötört, és már messziről láttam, hogy a nő nagyon szép. Úgy vonzott, mint a láng vonzza az éjjeli pillét, és becserkésztem. A sötétségből rontottam rájuk, nyakon ragadtam a férfit, és a fél torkát kiszakítottam – legalábbis azt hittem. Aztán félrelöktem, és eldőlt. Hatalmas termetű férfi volt. A karomba vettem az asszonyt, amilyen gyengéden csak tudtam, és a nyaka fölé hajoltam. Tekintetem fogságban tartotta, megigézte. Éppen hogy megízleltem a forró, édes nedvet, mikor valaki megragadott hátulról és elrántott tőle. A férfi volt az, a kísérője. Egyáltalán nem öltem meg. Erős nyaka volt, vastag izomkötegekkel, és bár szörnyen vérzett, ahol felszakítottam, nem verte le a lábáról. Nem szólt egy szót sem. Csak meglendítette öklét, mint egy bokszbajnok, és egyenesen az arcomba vágott. Igen erős volt. Az ütés elszédített, és a szemöldököm felrepedt. Megzavarta figyelmemet. Ha így elrántanak áldozatomtól, rettenetes, émelyítő érzés. A férfi újabb csapást mért rám, én tombolva visszaütöttem. Hanyatt zuhant, az arca összetört, fél szeme kifordult az üregéből. Visszafordultam az asszonyhoz, és újra a nyitott sebre vetettem magam. De a társa megint rám vetette magát. Elkaptam a karját, és kis híján kitéptem. Egy rúgással eltörtem a lábát. Elesett. Most már figyeltem, mi fog történni. Rettenetes erőfeszítéssel felállt, és emelt ököllel ismét nekem jött. Még kétszer ütöttem le, és mindkétszer felkelt. Végül eltörtem a nyakát, aztán megöltem az asszonyát is. – Később nem tudtam megszabadulni az emléktől. Biztosan rájött, hogy nem vagyok egészen ember. És bizonyára észrevette, hogy bármilyen erős, nem ellenfél számomra. Lázas szomjam és az nő szépsége megzavart, ezért nem öltem meg azonnal. Megmenekülhetett volna. Elszaladhatott volna. Segítséget hívhatott volna. Fegyvert kereshetett volna. De nem tette egyiket sem. Látta, amint az asszonyát a karomba zárom, és nem gondolt másra, csak hogy lesújtson rám a kemény öklével. Mikor később visszagondoltam rá, tiszteltem erejét, őrült bátorságát, a szerelmet, amit a társa iránt érezhetett. – De Abner, mindemellett együgyű volt. Nem mentette meg sem magát, sem

296

az asszonyát. Maga arra a férfira emlékeztet engem Abner. Julian elvette magától a Lázálmát, és maga egyébre sem tud gondolni, csak hogy visszaszerezze. Maga felkel, ismét felemeli ökleit, és egyenesen neki megy. És Julian ismét leüti magát. Egy nap nem fog felkelni, ha folytatja a támadást. Abner! Adja fel! – Mi a pokolról beszél maga? – kérdezte Marsh dühösen. – Most Juliannek és a vámpírjainak van aggódnivalójuk. Az az istenverte hajó nem megy egy tapodtat sem kormányos nélkül. – Én el tudom kormányozni – mondta Joshua York. – És meg is teszi? – Igen. Marsh hirtelen azt hitte rosszul lesz a dühtől és az árulás rettenetes érzésétől. – Miért? – kérdezte. – Joshua, maga nem olyan mint ők. – Olyan leszek, ha nem megyek vissza – mondta York komoran. – Ha nem jutok hozzá az elixíremhez, a szomj meg fog szállni, és annál szörnyűbb lesz, mivel évek óta sakkban tartottam. És akkor gyilkolni fogok, és inni és olyan leszek, mint Julian. Legközelebb, ha éjszaka beosonok egy hálószobába, nem beszélgetni akarok majd. – Menjen vissza hát! Szerezze vissza az italát! De ne vigye a hajót onnan, míg én oda nem érek. – Felfegyverzett emberekkel. Kihegyezett karókkal és gyűlölettel a szívükben. Hogy gyilkoljanak. Nem engedem! – Kinek az oldalán van maga? – Az enyéim oldalán. – Julian oldalán – köpött Marsh. – Nem – mondta Joshua York és nagyot sóhajtott. – Hallgasson meg, Abner, és próbáljon megérteni. Julian a vérmesterem. Ő parancsol mindannyiuknak. Van köztük olyan, mint ő: korrupt és gonosz. Katherine, Raymond, és mások. Szívesen követik. De nem mind. Látta Valerie-t, és hallotta is őt a csónakban. Nem vagyok egyedül. A mi két fajtánk nem olyan különböző. Mindannyiunkban van jó és gonosz, és mindannyian álmodunk. Ennek ellenére, ha maga megtámadja a hajót mind védeni fogják attól függetlenül, hogy mit gondolnak, vagy remélnek. Évszázadok gyűlölködése fogja hajtani őket. Az éjszakát és nappalt vérfolyam választja el egymástól és nem könnyű rajta átkelni. Azok, akik megtorpannak, azokat majd kényszerítik. – Ha maga eljön, Abner, maga meg a népe, vér fog folyni. És nem Juliané egyedül. A többiek védelmezni fogják, és meg fognak halni, és a magáéi is

297

ugyanúgy. – Van, mikor az embernek kockázatot kell vállalnia, – mondta Marsh. – És azok, akik Julian védelmére kelnek, megérdemlik a halált. – Valóban? – Joshua szomorúan nézett rá. – Talán igaza van. Talán mi mindannyian megérdemeljük a halált. Mi hontalanok vagyunk ebben a világban, amit a maga fajtája épített. A maga fajtája egy pár kivételével kiirtotta az én fajtámat. Talán eljött az idő, hogy az utolsó túlélőket is megöljék. – Borzalmas mosoly villant fel arcán. – Ha ez az, amire készül, emlékezzen, ki voltam én. Maga a barátom, de ők a vérem, az én népem. Hozzájuk tartozom. Azt hittem, a királyuk vagyok. Hangja olyan keserű és kétségbeesett volt, hogy Marsh haragja kezdett elpárologni. Helyette szánalom töltötte el. – Maga megpróbálta – mondta vigasztalón. – Én kudarcot vallottam. Cserbenhagytam Valerie-t és Simont és mindazokat, akik hittek bennem. Cserbenhagytam magát és Mister Jefferst és azt a csecsemőt is. És azt hiszem, talán még Juliant is cserbenhagytam valami furcsa módon. – Maga nem tehet róla – erősködött Marsh. Joshua York megvonta vállát, de szemében hideg kegyetlen fény villant. – Ami elmúlt, elmúlt. Ami engem foglalkoztat most az ma éjszaka, meg a holnapi, meg az azutáni. Vissza kell mennem. Szükségük van rám, noha nem tudják. Vissza kell mennem, és megtenni ami tőlem tellik, akármilyen elenyésző is legyen az. Abner Marsh felhorkant. – És maga mondja nekem, hogy adjam fel? Maga azt hiszi, én olyan vagyok, mint az a bolond, aki újra meg újra magának ment? És maga? Hány alkalommal vette a maga vérét Julian? Maga éppen olyan önfejű és ostoba, mint amilyennek engem tart. – Lehet – vallotta be Joshua mosolyogva. – Eredjen a pokolba! – káromkodott Marsh. – Rendben, maga visszamegy Julianhez, mint valami fejre ejtett idióta. De mi az ördögöt csináljak én? – Tűnjön el innen, amilyen gyorsan csak lehet – mondta Joshua, – mielőtt vendéglátóink még gyanakvóbbá válnak, mint amilyenek máris. – Ennyit magam is kitaláltam. – Vége, Abner. Ne jöjjön utánunk még egyszer. Abner Marsh arca elborult. – Menjen a pokolba!

298

Joshua elmosolyodott. – Maga megveszekedett bolond – mondta. – Hát jöjjön, ha akar. Nem fog megtalálni soha. – Meglátjuk. – Talán van még remény. Visszamegyek, megfékezem Juliant és maga meg én megteremtjük azt a hidat nappal és éjszaka között. Mi ketten együtt legyőzzük a Napfogyatkozást. Abner Marsh gúnyosan horkantott, de mélyen legbelül szeretett volna hinni. – Maga vigyázzon a hajómra. – mondta. – Soha nem volt annál gyorsabb hajó, és legyen jó állapotban, mikor visszakapom, megértette? Mikor York elmosolyodott erre, az elszáradt bőr szája körül megrepedezett és lehullott. Kezét arca elé emelte, és leszakította. Arca egy darabban jött le, mintha csak egy álarc lett volna. Egy csúnya, gonosz, ráncos maszk. Alatta bőre tejfehér volt, csendes és sima. Kész egy új kezdetre, készen arra, hogy a világ újra írjon rá. York összegyűrte régi arcát kezében. Régi fájdalom emléke és elhalt bőr pergett ki ujjai között és a padlóra hullott. Kabátjába törölte kezét, és kinyújtotta Marsh felé. Kezet ráztak. – Mindannyian meghozzuk a magunk döntéseit – mondta Marsh. – Ezt maga mondta nekem, és igaza volt. A döntés nem mindig könnyű. Egy napon magának is döntenie kell majd, azt hiszem. A maga népe és... hívja aminek akarja... a jó oldal között. Hogy helyesen cselekedjen. Tudja, mire gondolok. Döntsön jól, Joshua. – És maga is, Abner. Bölcsen válassza meg döntéseit. Joshua York megfordult, és kilépett az erkélyre, szürke palástja mögötte lobogott. Könnyed, elegáns mozdulattal átvetette magát a korláton, és vagy húsz métert zuhant, mintha mi sem történt volna, könnyedén talpra érkezett. Majd eltűnt. Olyan gyorsan mozgott, hogy úgy tűnt, egyszerűen szertefoszlott az éjszakában. Talán köddé vált, gondolta Abner Marsh. A távolban, a csillogó cérnaszál folyón egy gőzös kürtje szólalt meg, bánatosan. Rossz éjszaka volt ez a folyón. Abner Marsh megborzongott, és azon töprengett, vajon fagy-e még az éjjel. Bezárta az ablakot, és visszamászott ágyába.

299

HARMINCADIK FEJEZET Lázas évek 1857. november – 1870. április Mindketten betartották a szavukat: Abner Marsh tovább kereste a Lázálmát, de nem találta meg. Néhány nappal Joshua York eltűnése után, amint Karl Framm eléggé megerősödött az utazáshoz, elhagyták Aaron Gray ültetvényét. Marsh örült, hogy végre elszabadulhatott. Gray és az emberei már nagyon gyanakodtak, tudni akarták, miért nem írnak az újságok a hajókatasztrófáról, miért nem hallotta senki a környéken a robbanást, és miért szökött meg Joshua a betegágyából. Marsh egyre jobban belegabalyodott saját hazugságainak hálójába. Mire Tobyval és Karl Frammel nekivágtak a folyónak, a Lázálom várakozásuknak megfelelően eltűnt. Marsh visszatért St. Louisba. A hosszú, kemény tél alatt lankadatlanul folytatta a kutatást. Még több levelet írt, kitartóan járta a mulatókat és biliárdtermeket, újabb detektíveket fogadott, naphosszat az újságokat bújta. Megkereste Yoergert, Grove-ot meg az Eli Reynolds legénységének többi tagját, és a saját költségén elküldte őket körülnézni a folyóvidéken. Minden fáradozása eredménytelen maradt. Senki sem látta sem a Lázálmot, sem az Ozymandiást. Abner Marsh arra a meggyőződésre jutott, hogy megint nevet változtattak. Elolvasott minden istenverte verset, amit Byron és Shelley valaha írt, ezúttal azonban hiába. A helyzet odáig fajult, hogy a végén fejből fel tudta mondani az összeset, sőt – más istenverte költőkkel is kísérletezett, de így se talált semmit, csak egy meglehetősen lerobbant farlapátkerekest a Missouri-vidéken, amely a Hiawatha névre hallgatott. A detektívektől Marsh kapott egy részletes jelentést, ám ebből semmi olyasmi nem derült ki, amit ne tudott volna korábban. Az Ozymandiás azon az októberi estén mintegy négyszáz tonna rakománnyal a fedélzetén futott ki Natchezből. Kabinjegyet negyvenen váltottak rá, a fedélközi utasok talán kétszer ennyien lehettek. A rakományt sohasem szállították le. Sem a hajót, sem az utasokat nem látták soha többé, csak néhány fatelepen Natchez alatt. Abner Marsh legalább féltucatszor olvasta át homlokráncolva ezt a jelentést. A számok túl alacsonyak voltak, vagyis Savanyú Billy rosszul végezte a munkáját – hacsak nem szándékosan hagyta kihasználatlanul a gőzöst, hogy Juliant meg a pereputtyát ne zavarja a zsúfoltság és a sok jövés-menés. Mindenesetre százhúsz ember eltűnt, mintha a föld nyelte volna el őket. Marshot ettől kiverte a hideg veríték. A jelentésre meredt, és eszébe jutott, mit mondott neki Damon Julian: ezen a folyón soha nem fogják elfelejteni a maga Lázálmát. Abner Marshot hónapokig rettenetes rémálmok gyötörték egy sötét hajóról,

300

mely hangtalanul szeli a habokat az éjszakában, nem ég rajta egyetlen lámpás, egyetlen szál gyertya sem, a főfedélzet körül hatalmas, fekete ponyvák feszülnek, hogy még a kazánnyílások vörhenyes fénye se szűrődhessen ki. Oly sötét, mint a halál, oly fekete, mint a bűn, sebesen szálló árnyék a holdsütötte ködben. Zaj nélkül siklik a hullámokon, fedélzetén sápadt alakok suhannak nesztelenül, benépesítik a szalont; az utasok reszketve kuporognak a kabinjaikban, míg egy éjszaka ki nem nyílnak az ajtók, és akkor kitör belőlük az üvöltés. Két-három alkalommal maga Marsh is üvöltve riadt fel, és éber óráiban sem tudta kiverni a fejéből a sikolyokba és árnyakba burkolózó álomhajót, melynek füstje fekete, akár Julian szeme, a kazánból felcsapó gőz pedig vörös, akár a vér. Mire a felső folyóágban lassan feltöredezett a jég, Abner Marsh nehéz döntés elé került. Nem találta meg a Lázálmát, és a nyomozás a tönk szélére juttatta. Könyvelése szomorú látványt nyújtott, folyószámlái kiürültek. Volt egy gőzhajózási társasága, gőzhajója viszont egy darab se, és annyi tőkéje sem maradt, amiből legalább egy közepes méretűt építtethetett volna. Így hát Marsh kelletlenül kapcsolatba lépett ügynökeivel és detektíveivel, és lefújta a kutatást. A kevés megmaradt pénzével levonult az Eli Reynoldshoz, mely még mindig abban a folyókanyarban pihent, ahol zátonyra futtatta. Kijavítatta a kormány lapátját, úgy-ahogy rendbe hozatta a kerekeit, és várta a tavaszi áradást. Az áradás meg is érkezett, a mellékág ismét hajózhatóvá vált, Yoerger és a legénysége pedig visszavitte az Eli Reynoldsot St. Louisba, ahol vadonatúj lapátkerékkel és nagyobb teljesítményű hajtóművel látták el, továbbá fölszereltek rá egy második kazánt. Még új festést is kapott, meg egy sárga szőnyeget a szalonba. Aztán Marsh beszállt vele a New Orleans környéki fuvarüzletbe – amihez tulajdonképpen túl kicsi, túl ütött-kopott és túl hiányosan felszerelt volt –, hogy személyesen folytathassa nyomozását. Abner Marsh már a kezdet kezdetén tudta, hogy a vállalkozás gyakorlatilag reménytelen. A víziutak összesített hossza csak Cairo és New Orleans között több mint ezeregyszáz mérföldet tett ki. Aztán ott volt a Felső-Mississippi Cairótól fölfelé a St. Anthony-vízesésekig. Ott volt a Missouri, ott az Ohio, a Yazoo meg a Vörös-folyó, és mintegy ötven további kisebb mellékfolyó és oldalág, melyek az év egy részében mind hajózhatóak voltak, ha jó kormányost fogadott föl az ember. A Lázálom ezek közül bármelyikben megbújhatott, és ha az Eli Reynolds elpöfög mellette és nem veszi észre, kezdhetik az egészet elölről. A Mississippi vízgyűjtő területén ezrével nyüzsögtek a gőzösök, a lista minden hónapban újabbakkal bővült, ami azt jelenti, hogy rengeteg ismeretlen nevet kell ellenőriznie az újságokban. Marsh azonban ha másban nem is, de konokságban föltétlenül kiemelkedett embertársai közül. Tovább kutatott, és az Eli Reynolds lett az otthona. Nem halmozták el megbízásokkal. A St. Louis és New Orleans közötti folyószakaszon a legnagyobb, leggyorsabb, legfényűzőbb gőzösök vetélkedtek egymással, az Eli Reynolds pedig, öreg és lomha lévén, kevés fuvart tudott

301

elhalászni a nagy oldallapátkerekesek elől. – Az még hagyján, hogy olyan lassú, mint egy csiga, és kétszer olyan csúnya – mondta Marshnak 1858 őszén az ügynöke, mikor búcsút vett tőle, hogy más munkát keressen. – De a tetejébe maga is rajta van, és üssön belém a mennykő, ha nem ez a nagyobbik baj! – Hogy én rajta vagyok? – bömbölte Marsh. – Mi az ördögöt fecseg maga? – Az emberek a folyón mindenfélét pletykálnak, ha nem tudná. Azt mondják, maga a legnagyobb vészjónás, aki valaha gőzösre szállt. Hogy átok ül magán, mint a Drennan Whyte-on, csak rosszabb. Az egyik gőzösén felrobban a kazán, és senki sem éli túl. Négy másikat összezúz a jég. A következőt fel kell gyújtani, mert mindenkit elvisz róla a sárgaláz. Az utolsót meg, azt beszélik, maga vezette zátonyra, miután megkergült és bottal verte el a keréktől a kormányosát. – Abból maga is kaphat, ha így folytatja, az úristenit neki! – szitkozódott Marsh. – Kérdem én, ki az ördögnek van kedve egy ilyen átokverte emberrel üzletelni? Hát nekem nincs, afelől aztán nyugodt lehet! Nekem nincs. A fickó, akit Jonathon Jeffers helyére vett fel, többször is nyomatékosan javasolta Marshnak, hogy ne kínlódjon tovább az Eli Reynoldsszal New Orleans körül, hanem hurcolkodjon át a Felső-Mississippire vagy az Illinoisra, ahol sokkal jobban boldogulna, vagy akár a Missourira, ami zord és veszedelmes ugyan, ám épp ezért roppant jövedelmező, már ha az ember nem aprítja fogpisz-kálóvá a gőzösét valami kőzátonyon. Abner Marsh nem engedett, és mikor a fickó tovább erősködött, kirúgta. Úgy vélte, az északi vizeken nem sok értelme lenne a Lázálmot keresni. Mellesleg az utóbbi hónapokban gyakran kötött ki bizonyos fatelepeken Louisianában és lakatlan szigeteken Arkansasben, hogy szökött rabszolgákat vegyen föl, és északra szállítsa őket a szabad államokba. A találkozókat egy Földalatti Vasútvonal nevű titkos társaság szervezte, akikkel Toby révén került kapcsolatba. Abner Marsh ki nem állhatta az istenverte vasutat, és ragaszkodott hozzá, hogy Földalatti Folyónak hívja őket, de jó érzéssel töltötte el, hogy segíthet – mintha valamiféleképpen Damon Juliannek ártana ezzel. Néha lement a szökevényekhez a főfedélzetre, és kifaggatta őket az Éjszaka Népéről, a Lázálomról meg más hasonlókról, hátha a feketék tudnak valamit, amiről a fehéreknek sejtelmük sincsen, de soha nem tudott kiszedni belőlük semmi használhatót. Abner Marsh csaknem három évig folytatta nyomozását. Nehéz évek voltak. Az Eli Reynolds annyi veszteséget termelt, hogy 1860-ra Marsh úszott az adósságban. Kénytelen volt bezárni az irodákat, melyeket St. Louisban, New Orleansban és más folyó-menti városokban tartott fönn. A rémálmok nem gyötörték már olyan sűrűn, mint korábban, ám az évek múlásával egyre zárkózottabbá vált. Néha olybá tűnt neki, hogy igazi életének az utolsó szakasza

302

az volt, mikor Joshuával hajózott a Lázálmon, és minden, ami azóta történt, álom csupán. Máskor éppen fordítva érezte: hogy ez a valóság, a piros tinta a főkönyveiben, az Eli Reynolds fedélzete a talpa alatt, a gőzének az illata, az új, sárga szőnyegen szaporodó foltok. Joshua, a csodagőzös, amit együtt építettek, a jeges iszonyat, amit Julian ébresztett benne – ezek az emlékek tartoztak az álomba, és nem csoda, hogy kifakultak, nem csoda, hogy a folyón őrültnek tartják őt. Az 1857 nyarán történt események még álomszerűbbé sápadtak, amikor azok az emberek, akik részben osztoztak Marsh élményeiben, sorra kiléptek az életéből. Az öreg Toby Lanyard keletre költözött, alig egy hónappal azután, hogy visszatértek St. Louisba. Rövid időre bár, de megint rabszolgát csináltak belőle, és ez elég volt neki: minél gyorsabban el akart tűnni a rabszolgavidékről. 1858 elején Marsh kapott tőle egy rövid levelet, amelyben azt írta, szakácsként dolgozik egy bostoni szállodában. Utána soha többé nem hallott róla. Dan Albright elszegődött egy vadonatúj oldalkerekesre, amelynek New Orleansban volt az állomáshelye. Itt horgonyzott 1858 nyarán is, amikor kitört a sárgaláz. A járvány ezreket ragadott el, köztük Albrightot, aminek végül az lett az eredménye, hogy a város felújította a teljes csatornarendszerét, és nyaranta valamivel kevésbé emlékeztetett egy nyitott pöcegödörre. Yoerger kapitány egészen 1859 nyaráig vezette Marshnak az Eli Reynoldsot, aztán nyugalomba vonult wisconsini farmján, ahol egy évvel később békésen elszenderült örökre. Yoerger távozását követően Marsh maga vezette a farlapátkerekest, hogy ezzel is pénzt takarítson meg. A legénység, között ekkor már csak maroknyi ismerős arc akadt. Doc Turneyt előző nyáron kirabolták és megkéselték Natchez-under-the-Hillben, Cat Grove pedig végleg hátat fordított a folyónak, és nyugatra ment, előbb Denverbe, majd San Fransiscóba, a végén Kínában, Japánban vagy valami hasonló isten háta mögötti helyen kötött ki. Turney helyére Marsh Jack Elyt, a Lázálom régi másodgépészét fogadta fel, és pár másik embert is alkalmazott az eltűnt gőzös legénységéből, ezek azonban idővel meghaltak, odébbálltak vagy más munkát találtak. 1860-ra már csak maga Marsh és Karl Framm maradt azok közül, akik megélték 1857 dicsőségben induló, borzalomba fúló nyarát. Framm kitartott az Eli Reynolds kormánya mellett, noha az ő tudásával sokkal nagyobb és fényűzőbb hajókra is elszegődhetett volna. Framm rengeteg olyan dologra emlékezett, amiről nem akart beszélni, még Marshnak sem. Megőrizte kedélyes természetét, és továbbra is szeretett tréfálkozni, de távolról sem mesélt annyi történetet, mint azelőtt, és Marsh valami keserű keménységet látott a szemében, ami korábban hiányzott belőle. Fölvett egy új szokást is: pisztolyt viselt. – Arra az esetre, ha megtaláljuk őket – mondta. Marsh felhorkant. – Ez a kis vacak meg se karcolná Juliant! Karl Framm vigyora még mindig ferde és ravaszkás volt, aranyfogán is

303

ugyanúgy csillogott a fény, mint régen, a tekintetében azonban nyoma sem volt vidámságnak, amikor válaszolt. – Nem Juliannek lesz, kapitány. Nekem. Még egyszer nem kapnak meg élve. – Marshra nézett. – Magának is megteszem, ha odáig jutunk és nincs más kiút. Marsh komor képpel megrázta a fejét. – Erre nem fog sor kerülni – jelentette ki, és elhagyta a kormányosfülkét. Soha nem felejtette el ezt a beszélgetést. És a karácsonyi fogadást sem, amit 1859-ben adott St. Louisban az egyik nagy ohiói gőzös kapitánya. Az összes gőzhajós részt vett rajta, aki a városban tartózkodott, így Marsh és Framm is; és mikor az ital megoldotta az emberek nyelvét, előkerültek a folyami történetek. Marsh mindet ismerte, de nagyon kényelmes és megnyugtató volt figyelni, ahogy elmesélik őket a kereskedőknek, bankároknak és szépasszonyoknak, akik még nem hallották egyiket sem. Szó esett Vén Alről, az alligátorkirályról, a Raccourci-könyök fantomgőzöséről, Mike Finkről és Jim Bowie-ról és Dübörgő Jack Rus-sellről, a nagy versenyfutásról a Napfogyatkozás meg az A. L. Shotwell között, a kormányosról, aki a sűrű ködben átvezette a hajóját egy veszélyes folyószakaszon, pedig a sírból kellett visszatérnie hozzá, az elátkozott gőzösről, amelyik húsz éve behurcolta a felső ágra a himlőt, és kiirtott valami húszezer indiánt. – Ez aztán végleg betett a prémkereskedésnek! – fejezte be az elbeszélő, és mindenki nevetett, Marshot és még néhány embert kivéve. Aztán az óriásgőzösökről mesélt valaki, a Hurrikánról meg az E. Jenkinsről, amelyeknek erdő nő a viharfedélzetén, lapátkerekük meg akkora, hogy egy évbe telik, míg körbefordul. Abner Marsh elmosolyodott. Kari Framm furakodott át a tömegen pálinkáspohárral a kezében. – Tudok egy történetet – mondta kissé ittasnak tűnő hangon. – Ráadásul színigaz. Van egy gőzös, úgy hívják, Ozymandiás... – Sose hallottam róla – kottyantott közbe valaki. Framm felvillantott egy gyors, futó mosolyt. – Jobb lesz, ha látni se fogod – mondta –, mert ha igen, hát annyi neked, cimbora! Ez csak éjjel jár, ez a hajó. És fekete, teljesen fekete. Nemcsak a kéményei. Minden porcikája fekete az utolsó szögig, kivéve a szalont, mert abban van egy nagy szőnyeg, ami vérvörös, és egy csomó ezüsttükör, ami nem mutat semmit. Ezek a tükrök mindig üresek, pedig rengeteg ember van a fedélzeten, sápadt, sovány emberek előkelő ruhákban. Sokat mosolyognak. Csak nem látszanak a tükörben. Valaki borzongva megrázta a fejét. Az egész terem elcsöndesedett. – Miért nem? – kérdezte egy gépész, akit Marsh futólag ismert.

304

– Mert halottak – felelte Framm. – Halottak mind egy szálig. De nem feküsznek le pihenni. Bűnösök, és az örökkévalóság végezetéig a hajón kell utazniuk, a fekete hajón a vérvörös szőnyeggel meg a vak tükrökkel, fel-alá a folyón, soha ki nem kötve... – Fantomok – mondta valaki. – Szellemek – toldotta meg egy nő –, mint a Raccourci-gőzösön. – Az ördögbe, dehogyis! – mondta Karl Framm. – A szellemeken keresztülsétálhatsz, de az Ozymandiáson nem! Az valódi; és akit a balsorsa éjjel az útjába vet, az a maga bőrén győződhet meg erről, nagyon gyorsan és nagyon fájdalmasan. Mert tudnotok kell, hogy a halottak éhesek. Vért isznak. Forró, piros vért. Megbújnak a sötétben, és ha meglátják egy másik gőzös fényeit, a nyomába erednek, utolérik és lerohanják. Elözönlik a fedélzetét, nevetve és sápadtan, a férfiak öltönyben, a nők estélyiben... Utána elsüllyesztik vagy felgyújtják, és másnapra csak a két zászlórúd hegye mered ki a vízből, az utasok holtan úszkálnak lenn a roncsban. Kivéve a bűnösöket. Azok átszállnak az Ozymandiásra a többihez, és velük hajóznak tovább az idők végezetéig. – Kiitta a pálinkáját, és elmosolyodott. – Úgyhogy ha éjszaka kint jártok a folyón, és árnyékot láttok magatok mögött a vízen, nézzétek meg jól! Lehet, hogy egy fekete gőzös az, sápadt legénységgel, akik nem szellemek. Az Ozymandiás soha nincs kivilágítva, így néha csak akkor venni észre, ha már szorosan az ember sarkában van, és a fekete lapátok magasra csapják a vizet. Ha megpillantjátok, reménykedjetek, hogy a kormányosotok érti a dolgát, és talán van egy kis petróleum vagy disznózsír a rakományban. Mert a fekete hajó hatalmas és gyors, és ha beér titeket, vége a dalnak. Figyeljétek a gőzkürtjét! Csak akkor dudál, ha már biztos, hogy elkapott valakit. Szóval ha meghalljátok, kezdhetitek számba venni a bűneiteket. – Milyen hangja van a kürtnek? – Mint amikor egy haldokló sikolt – mondta Framm. – Hogy hívják még egyszer ezt a hajót? – kérdezte egy fiatal kormányos. – Ozymandiásnak – felelte Framm. Tudta, hogy kell kiejteni. – Az meg mit jelent?

Abner Marsh fölállt. – Egy versből van – mondta. – Király légy bár, jöjj és reszketve nézz... A vendégek értetlenül meredtek rá, egy terebélyes asszonyság éles hangon, idegesen felkuncogott. – Bizony, a vén folyamördög sok szörnyűséget rejteget – vélte egy kisnövésű fedélzetmester. – Emlékszem, egyszer... Miközben belemelegedett az elbeszélésbe, Marsh karon fogta Karl Frammet,

305

és megindult vele az ajtó felé. – Mi az ördögöt akart ezzel a mesével? – förmedt rá dühösen odakint. – Rájuk ijeszteni – válaszolta Framm. – így talán lesz annyi eszük, hogy ha egy éjszaka tényleg találkoznak vele, sürgősen elkotródnak az útjából. Abner Marsh ezen elrágódott egy darabig, majd kelletlenül bólintott. – Azt hiszem, igaza van. Szerencséje, hogy azon a néven hívta, amit Savanyú Billy adott neki. Ha Lázálmot mond, Mister Framm, ripityára törtem volna az istenverte fejét. Megértette? Framm értette, de már nem számított. Jó végre vagy rosszra, a történet kiszabadult a folyóvidékre, és önálló életre kelt. Marsh egy hónap múlva, mikor a Planters' House-ban vacsorázott, kissé átszabva visszahallotta valaki mástól, és ezt még azon a télen két további alkalom követte. Ahogy szájról szájra járt, a mese persze folyton változott, s ez vonatkozott a fekete gőzös nevére is. Úgy tűnt, az Ozymandiás egyszerűen túl bonyolult a legtöbb pletykafészek nyelvének. De akármilyen nevet adtak az istenverte hajónak, az istenverte történet mindig ugyanaz maradt. Nagyjából fél évvel később Marsh hírt kapott valamiről, ami megváltoztatta az életét. Éppen vacsorázni készült egy kis St. Louis-i szálló éttermében, amely olcsóbb volt a Planters' House-nál és a Southernnél, de a főztje remek. Kevés hajósember látogatta, amit Marsh egyáltalán nem bánt. Régi barátai és vetélytársai elég ferdén néztek rá az utóbbi években; némelyikük egyenesen kerülte, hisz szemlátomást balszerencse járt a nyomában, mások meg csak azért ültek le hozzá, hogy az őt sújtó sorscsapásokról beszélgessenek, és Marshnak kezdett mindkét fajtából elege lenni. Szívesebben vette, ha nyugton hagyják. Aznap, 1860-ban békésen üldögélt az asztalánál, s egy pohár bort kortyolgatva várta, hogy a pincér kihozza a rendelését – kacsasültet jamszgyökérrel, babbal és kenyérrel –, amikor valaki megszólította. – Nahát, legalább egy éve nem láttam magát! – mondta a fickó. Marsh némi gondolkodás után felismerte. Pár éve az A. L. Shotwellen volt fűtő. Kelletlenül hellyel kínálta. – Na, ilyet se kell nekem kétszer mondani! – felelte a férfi, nyomban odahúzott egy széket, és ömleni kezdett belőle a szó. Most másodgépész volt valami New Orleans-i hajón, amiről Marsh most hallott először, és a friss folyami pletykák kimeríthetetlen kútfejének tűnt. Marsh udvariasan hallgatta a locsogását, s közben azon tűnődött, mikor jön már meg végre a vacsorája. Aznap még nem evett semmit. Megérkezett a kacsasült, és Marsh éppen vajat kent egy forró kenyérszeletre,

306

amikor a gépész azt kérdezte tőle: – És a nagy viharról hallott már, lent New Orleansban? Marsh megrágta a szájában lévő falatot, lenyelte, újabbat harapott a kenyérből. – Nem – felelte különösebb érdeklődés nélkül. Amilyen visszavonultan élt mostanában, kevés hír jutott el hozzá árvizekről, viharokról és más szerencsétlenségekről. A fickó éleset füttyentett a sárga fogai között tátongó hézagon keresztül. – Az volt még a pokoli felfordulás! Pár hajó leszakadt a horgonyáról, és csúnyán összetört. A Napfogyatkozás is köztük volt. Rendesen tönkrement, úgy hallom. Marsh lenyelte a kenyerét, és visszatette az abroszra a kést meg a villát, amit éppen föl akart emelni, hogy támadást intézzen a kacsasült ellen. – A Napfogyatkozás – mondta. – Az ám. – Nagy a kár? – kérdezte Marsh. – Sturgeon kapitány rendbehozatja, ugye? – Á, túlságosan megrongálódott ahhoz – mondta a gépész. – Azt hallottam, Memphisbe fogják vontatni dereglyének. – Dereglyének – ismételte Marsh tompán, és eszébe jutottak a kivénhedt, megszürkült ladikok, melyek St. Louis, New Orleans és a többi nagy folyami kikötő rakpartjait szegélyezik. Kazánjaiktól és hajtóművüktől megfosztott hajóvázak, amik már csak arra valók, hogy a gőzösök és a part között ingázzanak a rakománnyal. – A Napfogyatkozást... dereglyének... – Nos, ami engem illet, szerintem rászolgált – mondta a fickó. – A fenébe, mi simán lefutottuk volna a Shotwellel, ha nincs az a... Marsh rekedt, fuldokló torokhangot hallatott. – Kotródjon az asztalomtól, az isten verje meg! – csattant fel. – Ha nem szolgált volna a Shotwellen, most kirugdosnám az ajtón! Takarodjon! A gépész gyorsan felállt. – Maga tényleg olyan őrült, ahogy mondják! – tört ki még belőle, mielőtt sietősen távozott volna. Abner Marsh sokáig ült az asztalánál, hozzá sem nyúlt az ételéhez, tekintete a semmibe meredt; arcán hideg, keserű kifejezés terült szét. Végül habozva megjelent egy pincér. – Valami baj van a kacsával, kapitány?

307

Marsh lenézett maga elé. A sültje lassan kihűlt. A zsír már kezdett rádermedni. – Nem vagyok éhes – mondta. Félretolta a tányért, kifizette a számláját és távozott. A következő héten átnézte a főkönyveit, és összeszámolta minden tartozását. Aztán hívatta Karl Frammet. – Nincs értelme – mondta neki. – Sosem fog ő már a Napfogyatkozás ellen futni, még ha meg is találjuk; de nem fogjuk. Semmi kedvem tovább kutatni. Átviszem az Eli Reynoldsot a Missourira, és megnézem, mihez kezdhetek ott, Karl. Ideje már, hogy némi pénzt keressek. Framm vádlón meredt rá. – A Missourira nincs engedélyem. – Tudom. Maga el van bocsátva. Jobb hajót érdemel amúgy is. Karl Framm a pipáját szopogatta, és hallgatott. Marsh nem bírt szemébe nézni. A papírokkal zörgött. – Kifizetem, amivel még tartozok magának – mondta. Framm bólintott, és sarkon fordult. A küszöbön megállt. – Nyitva tartom a szemem – mondta. – Ha megtalálom, hallani fog rólam. – Nem fogja megtalálni – felelte Marsh kiábrándultan. Framm becsukta az ajtót, elhagyta a gőzöst és eltűnt az életéből, Marsh pedig olyan egyedül maradt, mint még soha. Most már senki sem volt rajta kívül, senki, aki emlékezett volna a Lázálomra, Joshua fehér öltönyére és a pokoltűzre, mely Damon Julian szemében lobogott. Mindez már csak Marsh emlékeiben létezett, és Marsh felejteni akart. Teltek az évek. Az Eli Reynolds egész jól boldogult a Missourin. Majd' egy évig járta a folyót; Marsh vezette, karban tartotta, törődött a rakománnyal, az utasokkal és a főkönyveivel. Az első két úttal elég pénzt keresett, hogy kifizethesse tetemes tartozásai háromnegyedét. Akár meg is gazdagodhatott volna, ha a nagyvilág eseményei nem esküdnek össze ellene; Lincoln megválasztása (Marsh rá szavazott, noha utálta a republikánusokat), a polgárháború, a Sumter-erőd ostroma. Amikor ez a vérfürdő kezdetét vette, Marshnak Joshua York szavai jutottak az eszébe: ezt a nemzetet megszállta a vörös szomj, amit csak a vér csillapíthat. Méghozzá iszonyú sok vér, gondolta később keserűen. Ritkán beszélt a háborús élményeiről, és ki nem állhatta azokat a fickókat, akik minden csatát folyton újra akartak vívni szóban.

308

– Háború volt – emelte föl ilyenkor a hangját. – Mi győztünk. Vége van, és én föl nem foghatom, miért lepcselnek róla egyesek, mintha olyasmi volna, amire büszkék lehetnénk. Az egyetlen jó, ami származott belőle, hogy véget vetett a rabszolgaságnak. A többi nekem nem hiányzik. Beteg dolog azzal hencegni, ki hány embert puffantott le, az isten verje meg! A háború első évében Marsh visszatért az Eli Reynoldsszal a FelsőMississippire, és katonákat szállított délre St. Paulból, Wisconsinból meg Iowából. Később az unió egyik hadihajóján szolgált, és részt vett néhány folyami csatában. Karl Framm szintén a folyón harcolt. Marsh azt is hallotta, hogy elesett Vicksburgnél, de sosem tudta kideríteni, pontosan mi történt vele. Mikor helyreállt a béke, Marsh visszatért St. Louisba, és a Felső-Mississippit járta az Eli Reynoldsszal. Közös fuvarvállalatot alapított négy konkurens hajótulajdonossal: kötött menetrendet alakítottak ki, hogy hathatósabban vehessék föl a versenyt a Felső-Mississippit szilárdan kézben tartó nagy cégekkel. Ám mind a négyen konok, hirtelen haragú emberek volt, és félévi szakadatlan veszekedés után feloszlatták a társaságot. Marsh ekkor rájött, hogy elment a kedve a gőzhajózástól. A folyó valahogy megváltozott. A háború óta harmadannyi gőzös sem közlekedett rajta, mint azelőtt, a versengés mégis kiélezettebbé vált, mert a vasút mind nagyobb részt követelt magának a teher- és személyszállításból. Ha az ember befutott St. Louisba, alig tucatnyi gőzöst látott a rakpart mentén, ahol korábban mérföldhosszan horgonyoztak. Más változások is történtek a háborút követő években. A szén mindenütt kezdte kiszorítani a tűzifát, a Missouri vadabb szakaszait kivéve. Gombamódra szaporodtak az új törvények és az előírások, köztisztviselők lepték el a folyóvidéket, akik hajónyilvántartásról, forgalomszabályozásról és más istenverte ostobaságokról papoltak, még a versenyfutásokat is megpróbálták betiltani. Már a gőzhajósok sem voltak a régiek. Marsh legtöbb ismerőse meghalt vagy nyugalomba vonult, és furcsa szokásoknak hódoló idegenek léptek a helyükbe. A régi, goromba, zabolátlan, mocskos szájú, nyakló nélkül költekező emberfajta, aki hátba veregeti a cimboráit, egész éjjel itatja és a legvadabb hazugságokkal traktálja őket, kezdett kihalni a folyó vidékről. Marsh úgy hallotta, már Natchez-under-the-Hill is csak árnyéka önmagának, majdnem ugyanolyan csendes, mint a másik város, fölötte a hegyen, ahol kacskaringós nevű családok laknak fényűző villákban. Egy este 1868 májusában, több mint tíz évvel azután, hogy utoljára látta Joshua Yorkot és a Lázálmát, Abner Marsh sétára indult a folyóparton. Eszébe jutott az a másik, régi este, amikor először találkozott Joshuával, és együtt jöttek végig ugyanezen az úton. Akkor valósággal tolongtak a rakpart mentén a gőzösök, nagy, büszke oldalkerekesek és kis, szívós farkerekesek, régiek és újak, köztük – dereglyéjéhez kötve – a Napfogyatkozás. Azóta magából a Napfogyatkozásból lett dereglye, és tömegével nyüzsögtek olyan fickók a folyón, akik soha életükben

309

nem látták őt, noha vén gőzhajós rókának tartották magukat, nem is látták soha. És a kikötő jóformán üres volt. Marsh megállt, és számolt. Öt hajó. Az Eli Reynoldsszal együtt hat. A Reynolds már olyan öreg volt, hogy Marsh szinte félt kivinni a folyóra. Alighanem a világ legvénebb gőzöse, gondolta, a világ legvénebb kapitányával. És mindketten kezdtek elfáradni. A Nagy Köztársaság éppen rakományt vett fel. Hatalmas, új oldallapátkerekes volt, tavaly gördült ki egy pittsbourghi dokkból. Állítólag háromszázharmincöt láb hosszú; a legnagyobb hajó a folyón, mióta a Napfogyatkozás meg a Lázálom eltűnt és feledésbe merült. Nagyszerű látványt nyújtott. Marsh biztos megcsodálta már vagy hússzor, egy ízben még a fedélzetén is járt. A díszkupolás kormányosfülkét tetőtől talpig veretek és faragások borították, odabent pedig annyi csiszolt üveg, lakkozott fa és bolyhos szőnyeg pompázott, hogy az embernek a szíve szorult el tőle. Alighanem ez volt a leggyönyörűbb, legragyogóbb gőzhajó, amit valaha építettek, oly csodaszép, hogy az összes régebbinek el kellett volna süllyednie szégyenében. Ámde Marsh azt hallotta róla, hogy nem igazán gyors, és ijesztő összegű veszteséget termel. Megállt karba tett kézzel, zordan magára kanyarította sötét kabátját, és szigorú képpel nézte, hogyan dolgoznak a rakodók. Csupa néger. Ez is megváltozott. Most már a folyóvidék összes rakodója fekete volt. A bevándorlók, akiket a háború előtt rakodónak, fűtőnek, fedélzeti matróznak alkalmaztak, mind elmentek – Marsh nem tudta, hová –, helyüket felszabadított rabszolgák vették át. Munka közben énekeltek. Daluk halk volt, vágyódó, mélabús. Sötét az éj, hosszú a nap, Az otthon messze elmarad – Csupa könny a szemünk, testvér... Marsh ismerte a dalt. Volt egy második strófája is, az így hangzott: Fölszállt az éj, letelt a nap Az otthon fénye hívogat – Csupa dal a szívünk, testvér... Ezt a strófát azonban nem énekelték. Ma este nem, ezen az elhagyatott rakparton, a vadonatúj, pompás gőzös megrakodása közben, amely valamennyi elődjénél fényűzőbb, és mégsem jut neki elég fuvar. Ahogy nézte és hallgatta őket, Marshnak hirtelen olyan érzése támadt, mintha az egész folyó haldokolna –

310

ahogy ő maga is. Látott ő már egy életre elegendő sötét éjszakát és hosszú napot; abban azonban, hogy van-e otthona, többé egyáltalán nem volt biztos. Abner Marsh lassú léptekkel elhagyta a rakpartot, és visszatért a szállodájába. Másnap elbocsátotta tisztjeit és a legénységet, felszámolta Láz és Vidéke Fuvartársaságot, és meghirdette, hogy az Eli Reynolds eladó. Marsh összeszedte minden maradék pénzét, elhagyta St. Louist, és vett magának egy kis házat Galenában – a városkában, ahol született –, látótávolságra a folyótól. Csakhogy az már nem a Láz-fo-lyó volt. Nekiestek és átkeresztelték Galenának, már évekkel korábban, és most mindenki így hívta. Az új név kellemesebb képzettársításokat ébreszt, mondták. Abner Marsh számára továbbra is Láz-folyó maradt, mint gyerekkorában. Nem sok mindent csinált Galenában. Leginkább újságot olvasott. Ez még akkoriban vált szokásává, mikor Joshua után nyomozott; azonkívül érdekelték a gyors hajók, melyik milyen távon mennyi időt futott. Mert azért még akadt néhány belőlük. A Robert E. Lee 1866-ban került ki New Albanyből, és igazi úszó versenyparipa volt. A folyami emberek Vad Bob Leenek hívták, vagy röviden csak Vad Bobnak. És Tom Leathers kapitány – egy kőkemény, mogorva, mocskos szájú hajós a régi fajtából – 1869-ben épített egy új Natchezi, ezen a néven a hatodikat. A lapok szerint gyorsabb volt az összes elődjénél, úgy szelte a vizet, mint kés a vajat, és Leathers nagy hangon kérkedett szerte a folyóvidéken, hogy nemsokára megmutatja vele John Cannon kapitánynak meg a Vad Bob Leenek. Az újságok valósággal áradoztak róla. Marsh az orrában érezte, hogy ebből hamarosan versenyfutás lesz, méghozzá olyan, amiről még hosszú évekig beszélni fognak. – Szívesen megnézném ezt az istenverte versenyt – mondta egy nap az asszonynak, akit a ház rendben tartására fogadott fel. – Bár a Napfogyatkozás ellen egyiknek se lenne esélye, azt elhiheti nekem! – Mindkettő jobb időket fut, mint a maga rozoga Napfogyatkozása – feleselt vissza a házvezetőnője. Szeretett csipkelődni vele. Marsh felhorkant. – Az nem jelent semmit. A folyó most rövidebb. Évről évre fogy. Nem telik sok időbe, és száraz lábbal elsétálhatunk St. Louis-ból New Orleansba. Marsh nemcsak újságokat olvasott. Joshua káros befolyása rákapatta a költészetre, és időnként kísérletezett egy-egy regénnyel is. Ezenkívül kitanulta a fafaragást, és emlékezet után aprólékos kidolgozású modelleket készített a gőzöseiről. Ki is festette őket, és mindhez egyforma léptéket használt, hogy sorba rakva látni lehessen, mekkorák voltak egymáshoz képest. – Ez volt az én Elizabeth A.-m – jelentette ki büszkén a házvezetőjének aznap, mikor elkészült a hatodik és legnagyobb modellel. – Az egyik legszebb hajó, amit ez a folyó valaha a hátán hordott. Csúcsidőket futhatott volna, ha nincs az a

311

jégzajlás. Tessék, így tisztán láthatja, milyen nagy volt, majdnem háromszáz láb hosszú. Nézze, hogy eltörpül mellette az én Nick Perrot-m! – mutatott a másik modellre. – Az ott az Édes Láz, az a Dunleith – rengeteg baj volt a bal hajtóművével –, az meg ott az én Mary Clarke-om! Felrobbant a kazánja. – Marsh a fejét rázta. – Nagyon sokan belehaltak. Talán az én hibám. Nem tudom. Néha eszembe jut. Az a kicsi ott hátul az Eli Reynolds. Nem néz ki sok belőle, de szívós egy öreglány volt. Mindent megcsinált, amit megköveteltem tőle, sőt még annál is többet, csak pöfögte a gőzt és forgatta a kerekét... Tudja, milyen sokáig kitartott? Az a csúnya kis farlapátkerekes? – Nem – felelte a házvezetőnő. – Nem volt magának még egy hajója? Egy nagyon cifra? Úgy hallottam... – Felejtse el, mit hallott, az isten verje meg! Igen, volt még egy hajóm. A Lázálom. A folyóról kapta a nevét. A házvezető rosszalló kis csettintést hallatott. – Nem csoda, hogy ez a város ilyen kis porfészek maradt, ha maga meg a többi hasonszőrű mindig csak a Láz-folyóról beszél! A kinti népek biztos azt hiszik, hogy itt mindenki halálos beteg. Miért nem adott rendes nevet annak a hajónak? A folyót Galenának hívják. Abner Marsh a fejét rázta. – Megváltoztatni az istenverte nevét egy istenverte folyónak, hát ilyen istenverte hülyeséget életemben nem hallottam! Ami engem illet, ez itt a Lázfolyó, és Láz-folyó is marad, bármit beszél az istenverte polgármester. – Sötét pillantást vetett az asszonyra. – Vagy maga. A pokolba, ha továbbra is belecsorgatnak minden szart, a végén egy istenverte patak lesz belőle! – Nahát, micsoda hang! Azt hinné az ember, hogy aki verseket olvas, legalább igyekszik kultúráltan kifejezni magát. – Ne törődjön maga az én kultúrámmal! – felelte Marsh. – És ha ki meri fecsegni a városban az istenverte verseket, kirúgom, megértette? Ismertem egyszer valakit, aki szerette a költészetet, kizárólag ezért tartom ezeket a könyveket. Maga meg ne üsse bele mindenbe az orrát, hanem porolja le a hajóimat! – Máris. De mondja csak, ennek a másik hajónak nem akarja megcsinálni a modelljét? Ennek a Lázálomnak? Marsh hátradőlt a fotelében, és megrázta a fejét. – Nem – mondta –, azt aztán végképp nem. Az az egyetlen hajóm, amit legszívesebben elfelejtenék. Porolja már le őket, és hagyjon engem békén a buta kérdéseivel! – Azzal felkapott egy újságot, és belemerült a legfrissebb jelentésbe Leathers kapitány új Natchezéről. Az asszony megint csettintett a nyelvével, és

312

végre nekilátott a házimunkának. Marsh házának volt egy magas, kerek, délre néző tornya, ahová csigalépcsőn lehetett feljutni a nappaliból. Esténként Marsh gyakran felballagott ide egy pohár borral vagy egy csésze kávéval, néha egy darab süteménnyel. A háború óta nem evett olyan jó étvággyal, mint régen. Az étel mintha már nem ízlett volna neki annyira. Megjelenése továbbra is tiszteletet parancsolt, de a Joshuával a Lázálmon töltött napok óta legalább harminc kilót fogyott. Egész testén megereszkedett a bőr, mintha néhány számmal nagyobbat vásárolt volna a kelleténél, attól tartva, hogy összemegy a mosásban. A könnyzacskói is petyhüdt ráncokban lógtak. – Rondább vagyok, mint valaha – morogta olykor, ha a tükörbe nézett. A toronyablakból nagyszerű kilátás nyílt a folyóra. Sok estét és éjszakát töltött idefönt, olvasgatva, iszogatva, a vizet figyelve. A folyó csodálatos látványt nyújtott a holdfényben, ahogy lomha hullámokkal hömpölygött tova. Így tett már akkor is, amikor Marsh még meg sem született, és ugyanígy fog tenni, ha már rég a sírjában pihen. Marshot ilyenkor mélységes béke és nyugalom töltötte el, és ő nagyon megbecsülte ezt az érzést. Általában fáradt és mélabús volt. Egyszer azt olvasta Keats egyik versében, hogy nincs annál szomorúbb, ha valami szép dolog haldoklik, és Marshnak úgy tűnt, mintha a világ minden szépségén a mulandóság átka ülne. A magány is nyomasztotta. Olyan sokáig élt a folyón, hogy Galenában nem maradtak igazi barátai. Senki sem látogatta, és beszélgetni sem tudott senkivel, leszámítva azt az istenverte, kotnyeles házvezetőnőt. Az asszony folyton bosszantotta, de Marsh alapjában véve nem bánta; ez volt az egyetlen, ami időnként még fölpezsdítette benne a vért. Néha az az érzése támadt, az élete tulajdonképpen már véget is ért, és ettől olyan dühös lett, hogy csak úgy lángolt az arca. Annyi minden volt még, amit nem próbált ki soha, oly sok elintézetlen ügy... De nem tagadhatta le, hogy megöregedett. Régen azért hordta a hikoribotot, hogy mutogasson vele és elegáns legyen a megjelenése. Most egy drága, aranygombos sétabotra támaszkodott járás közben. És ráncok voltak a szeme körül, még a bibircsókjai között is, a bal kézfején pedig furcsa, barna folt jelent meg. Néha, ahogy elnézte, azon töprengett, hogyan került oda. Sohasem tűnt fel neki. Aztán elharapott a foga között egy káromkodást, és újság vagy könyv után nyúlt. Marsh a nappaliban üldögélt, és Mister Dickens beszámolóját olvasta az amerikai folyókon tett utazásáról, amikor a házvezetőnője behozott neki egy levelet. Meglepetten köhögött, és letette az asztalra a Dickens-könyvet. – Istenverte ánglius – morogta félhangosan a szakállába –, legszívesebben a folyóba hajítanám! Átvette a levelet, felszakította a borítékot, és hagyta a földre lebegni. Már az is meglepte, hogy valaki levelet írt neki, de ami még furcsább volt: St. Louisba címezte, a Láz és Vidéke Fuvartársaságnak, onnan küldték utána Galenába. Abner

313

Marsh kihajtogatta a ropogós, kissé megsárgult papírlapot, és elakadt a lélegzete. Régi, fejléces levélpapír volt, nagyon jól emlékezett rá. Tizenhárom éve egy egész tömbbel nyomtatott belőle, és minden kabin íróasztalfiókjába tett néhány lapot a hajója fedélzetén. Felső szélét egy hatalmas oldallapátkerekes gőzös tollrajza díszítette, alatta kacskaringós betűkkel a Lázálom név állt. A kézírást is ismerte, ezeket az elegáns, lendületes, magabiztos vonásokat. Az üzenet rövid volt. Kedves Abner! Meghoztam döntésemet. Ha jó egészségben van és kedvet érez hozzá, látogasson meg New Orleansban, amilyen hamar csak módjában áll. A Gallatin Streeten talál a Zöldfában.

Joshua – Ördög és pokolba! – káromkodta el magát Marsh. – Ennyi év után az az istenverte bolond azt hiszi, elég egy istenverte levél, és én azonnal kapom magam, rohanok az istenverte New Orleansba? Egy sor magyarázat nélkül... Kinek képzeli ez magát? – Tőlem ugyan hiába kérdezi – felelte a házvezetőnője. Abner Marsh talpra ugrott. – Asszony, hova az ördögbe rakta a fehér kabátomat? – bömbölte.

314

HARMINCEGYEDIK FEJEZET New Orleans, 1870. május A Gallatin Street éjszaka úgy fest, mint a pokol főutcája, vélte Marsh, miközben sietősen végigsétált rajta. Mindkét oldalon tánctermek, kocsmák és bordélyházak szegélyezték, valamennyi egyformán zsúfolt, mocskos és lármás, a gyalogjárón pedig részegek, szajhák és zsebtolvajok tolongtak. A lányok csúfondáros ajánlatokat kiabáltak utána, melyek dühös rikoltozásba csaptak át, mikor eleresztette őket a füle mellett. Durva képű, hideg szemű férfiak méregették nyílt ellenségességgel, s mivel kést vagy rézbokszert mindegyiknél látott, Marsh kezdte azt kívánni, bárcsak ne nézne ki ilyen jómódúnak, s egyúttal ilyen átkozottul öregnek. Átment az utca túloldalára, hogy kikerüljön egy tánctermet, amelynek bejáratát vastag tölgyfabunkókkal fölszerelt férfiak állták körül, és hirtelen a Zöldfa előtt találta magát. Ugyanolyan táncterem volt, mint a többi, egy pokoli odú a sok közül. Marsh bepréselte magát az ajtón. Odabent zsúfolt, verítékszagú félhomály uralkodott. A kékes füstködben párok forogtak a durva, harsogó zene ritmusára. A táncparketten egy pocakos, borotválatlan fickó tántorgott piros flanelingben, és eszméletlennek tűnő partnere mellét fogdosta a vékony kalikóruhán keresztül, miközben fel-alá hurcolászta. A többi táncos ügyet sem vetett rájuk. A nők mind olcsó táncházi lányok voltak, kopott kalikóruhában és kirojtosodott cipőben. Mialatt Marsh körülnézett valami támpont után, a piros inges férfi megbotlott, elejtette táncosát és rázuhant; mutatványát harsogó hahota fogadta. Káromkodva föltápászkodott, a nő azonban fekve maradt a padlón. Föléhajolt, s ahogy a röhögés lassan elcsendesedett, megragadta a mellén a ruhát, és rángatni kezdte. A szövet elszakadt, ő pedig mindenestül letépte, és vigyorogva félrehajította. A nő semmit sem viselt alatta, kivéve egy piros harisnyakötőt feszes, fehér combján, amelybe apró tőrt tűzött. A markolata rózsaszínű volt és szív alakú. A piros inges férfi már a nadrágját gombolgatta, amikor jobbról-balról két kidobólegény indult meg feléjük. Tagbaszakadt, vörös képű fickók voltak, rézbokszerrel és vastag fabunkóval. – Menj föl vele! – morogta egyikük. A piros inges káromkodott, de a vállára dobta a nőt, és elbotorkált vele, újabb nevetésorkántól kísérve. – Táncol, mister? – búgta Marsh fülébe egy kásás női hang. Megfordult, és fenyegető pillantást vetett a tulajdonosára. Az asszony biztosan nyomott annyit, mint ő. Tésztafehér volt és olyan szín pőre, ahogy a világra jött, eltekintve egy keskeny bőrövtől, amin két kés lógott. Elmosolyodott, és megsimogatta Marsh arcát, aki sürgősen hátat fordított neki, és folytatta útját a tömegben. Joshuát

315

keresve körbejárta a termet. Egy különösen zajos sarokban tucatnyi fickó verődött össze egy faláda körül, patkányviadalt néztek böfögve és szitkozódva. A bárpultnál kettős sorban álltak a férfiak, csaknem mindegyik fegyvert viselt és veszélyesnek látszott. Marsh folyamatos bocsánatkéréseket mormolva átfurakodott egy elég lobbanékonynak tűnő alak mellett, akinek fojtóhurok lógott övén, és élénk eszmecserét bonyolított egy pisztolytáskás cimborával. A fojtóhurkos fickó elhallgatott, és gyanakodva mustrálta Marshot, amíg a másik oda nem szólt neki és ismét bele nem merültek a beszélgetésbe. – Whiskyt! – rendelt Marsh a pultra könyökölve. – Ez a whisky lyukat fog égetni a gyomrába, Abner – mondta a csapos halkan; mégis tisztán hallatszott a táncterem fülzsongító lármájában. Abner Marshnak leesett az álla. A férfi, aki mosolyogva nézett rá a pult túloldaláról, buggyos posztónadrágot viselt, melyet öv helyett egy darab zsineg tartott a derekán, fehér inget, ami a sok piszoktól inkább szürkének tűnt, és fekete mellényt. De az arc ugyanaz volt, mint tizenhárom évvel azelőtt, sápadt és ránctalan, és ugyanaz a sima szálú, fehér haj keretezte, csak most kissé ziláltabbnak hatott. Joshua York szürke szeme mintha belülről fénylett volna a táncterem félhomályában. Kinyújtotta kezét a pult felett, és karon ragadta Marshot. – Jöjjön fel – mondta sürgetőn. –, ott beszélhetünk. Mikor otthagyta a helyét és előjött, a másik csapos rámeredt, és egy inas kis emberke érkezett rohanvást sötét öltönyben. – Hova az ördögbe mész? – förmedt rá. – Vissza a pult mögé, és töltsed a whiskyt! – Kilépek – felelte Joshua. – Kilépsz? Elvágom a nyavalyás gigádat! – Tényleg? – kérdezte Joshua. Várt, körülnézett a hirtelen elcsendesedő teremben, mindenkihez kihívást intézett a tekintetével. Senki sem mozdult. – Fent leszek a barátommal, ha valaki meg akarná próbálni – mondta a féltucat kidobólegénynek a pult körül. Aztán könyéken fogta Marshot, és elvezette a táncolók mellett egy keskeny hátsó lépcsőhöz. Az emeleten rövid folyosóra jutottak, amit egyetlen pislákoló gázlámpa világított meg, és féltucat szoba nyílt belőle. Az egyik csukott ajtó mögül hangok szűrődtek ki, horkantások és nyögések. Egy másik nyitva állt, előtte a padlón egy férfi feküdt arccal lefelé elterülve, félig kint a szobából, félig bent. Ahogy átlépte rajta, Marsh látta, hogy a piros inges fickó az a táncteremből. – Ezzel meg mi az ördög történt? – kérdezte Marsh fennhangon. Joshua York vállat vont. – Bridget valószínűleg magához tért, összeverte és elvette a pénzét. Igazi

316

cukorfalat. Azt hiszem, legalább négy embert ölt már meg azzal a kis késével. Négy rovás a szívecskére a markolaton. – Mosolyféle suhant át az arcán. – Ha vérontásról van szó, az én népem nem sok újat tud mutatni maguknak. Joshua kinyitotta az egyik üres szoba ajtaját. – Ide tessék, ha megfelel. – Meggyújtott egy lámpást, és becsukta maguk mögött az ajtót. Marsh lehuppant az ágyra, kissé még kábultan. – Uramatyám – mondta –, maga aztán ki tudja választani, hol adjon találkát az embernek, Joshua! Ez tisztára ugyanolyan, mint Natchez-under-the-Hill volt harminc éve. Itt sújtson le a mennykő, ha valaha megfordult a fejemben, hogy egy ilyen helyen látom viszont magát! Joshua York mosolygott, és letelepedett egy ócska, szakadt fotelbe. – Így van ezzel Julian és Savanyú Billy is. Éppen ez a lényeg. Tudom, hogy keresnek. De még ha eszükbe is jutna körülnézni a Gallatin Streeten, nem menne könnyen. Juliant azonnal megtámadnák, lerí róla, hogy gazdag, Savanyú Billyt pedig ismerik látásból errefelé. Túl sok nőt vitt el innen, akik sosem tértek vissza. Ma legalább ketten voltak a Zöldfában, akik gondolkodás nélkül leszúrták volna. Kint az utca meg a Tölgyes Fiúk területe, a bunkós bandáé, akiket talán már maga is látott; azok merő szórakozásból is agyonverhetnék Billyt, hacsak nem döntenek úgy, hogy segítenek neki. – Megvonta a vállát. – A Gallatin Streetre még a rendőrség sem jár. Olyan biztonságban vagyok itt, mint sehol másutt, és az éjszakázásom sem szúr szemet senkinek. Errefelé mindenki így csinálja. – Hagyja most ezt az ostobaságot! – mondta Marsh türelmetlenül. – Levelet küldött nekem. Azt írta, meghozta a döntését. Maga tudja, hogy miért jöttem ide, én viszont nem igazán, hogy miért hívott. Talán jobb lenne, ha kibökné. – Azt se tudom, hol kezdjem... Rég volt már, Abner. – Legalábbis nekem – mondta Marsh gorombán. Aztán lehalkította a hangját. – Kerestem magát, Joshua. Amikor belevágtam, el se tudtam képzelni, milyen sokáig fogom keresni. Magát meg a hajómat. De a folyó olyan átkozottul nagy, és nekem se pénzem, se időm nem volt elég. – Abner – mondta York –, ha a világ összes ideje és pénze a magáé, minket akkor sem talált volna meg a folyón. A Lázálom szárazon volt az elmúlt tizenhárom évben. Az indigóvermekben van, Julian régi ültetvényén, úgy százhetven méterre a bayoutól, de remekül elrejtve. Marsh felhorkant. – Hogy az ördögbe... – Az én művem. De hadd kezdjem az elején! – Felsóhajtott. – Tizenhárom

317

évet kell visszamennem, addig az éjszakáig, amikor elbúcsúztunk egymástól. – Emlékszem. – Olyan gyorsan haladtam folyásirány ellenében, ahogyan csak telt tőlem – kezdte Joshua –, még ott akartam találni őket, és féltem, hogy erőt vesz rajtam a vörös szomj. Elég nehezen jutottam előre a parton, de az indulásom utáni második éjszakán elértem a Lázálmot. Alig mozdult onnan, ahol hagytuk. Most valamivel távolabb állt a parttól, sötét hullámok nyaldosták mindkét oldalát. Hideg, ködös éjszaka volt, mikor megközelítettem; teljesen sötétnek és kihaltnak látszott. Se füst, se gőz, sehol egyetlen fényfolt; olyan csendes volt, hogy majdnem elmentem mellette a ködben. Nem akartam visszatérni, de tudtam, hogy kénytelen vagyok. Odaúsztam hozzá. – Egy pillanatra tétovázott. – Abner, maga tudja, milyen életet éltem én. Sok szörnyűséget láttam és műveltem. Ám mindez semmi volt ahhoz képest, amit a gőzösön találtam, semmi, érti? Marsh arca megkeményedett. – Tovább! – Beszéltem én magának arról, hogy Damon Julian őrült. – Emlékszem. – Hogy őrült, nincsenek gondolatai és a halálról álmodik – folytatta Joshua. – És bebizonyította. Ó, igen. Bebizonyította. Mikor fölmásztam a fedélzetre, halotti csend volt a gőzösön. Sehol egy hang, sehol egy moccanás, csak a folyó neszezett körülöttünk. Senki sem állta utamat, miközben bejártam az egész hajót. – Pillantása Abner Marshra szegeződött, de messzire tekintő, kissé üveges kifejezés ült benne, mintha valami mást látna; valami olyasmit, ami örökké a szeme előtt lebeg. Elhallgatott. – Mondja már, Joshua! – unszolta Marsh. York ajka vonásnyivá keskenyült. – Mészárszék volt, Abner. – Egy pillanatra hagyta a levegőben lebegni ezt az egyszerű kijelentést, mielőtt folytatta volna. – Mindenütt hullák hevertek. Mindenütt. És nem egészben. Bejártam a főfedélzetet, és hullákat találtam... a rakomány között meg hátul, a gépeknél. Voltak ott... karok, lábak és más testrészek. Letépve. Leszaggatva. A rabszolgák, a fűtők, akiket Billy vásárolt, legtöbbjükön még rajta volt a béklyó, halottak mind, egytől egyig, a torkuk fölszakítva... A gépészt fejjel lefelé akasztották a hajtómű fölé, és végig felhasították... ott vérzett el... mintha vérrel akarták volna pótolni a kenőolajat. – Joshua kurtán megrázta a fejét. – Az a rengeteg halott, Abner! El se tudja képzelni. És ahogy szétmarcangolták, ahogy megcsonkították őket... A köd beszivárgott a hajóba, ezért első pillantásra föl se tudtam mérni, micsoda borzalmak vesznek körül. Csak bolyongtam kába fővel, és hirtelen merültek föl előttem a dolgok, ahol az előbb még elmosódott árnyak rémlettek csupán. Láttam őket és elhátráltam, tettem két-három lépést, a köd pedig ismét szétnyílt, s egyre

318

újabb iszonyúságokat tárt a szemem elé. Végül, amikor már a rosszullét környékezett a megrendüléstől, fölkapaszkodtam a nagy lépcsőn a sétafedélzetre. A szalon... ott is ugyanúgy nézett ki minden. Hullák és testrészek. Annyi vért ontottak, hogy a szőnyeg még most, ennyi idő után is lucskos volt tőle. Küzdelem nyomait láttam mindenütt. Tucatnyi tükör összetört, több kabinajtót bezúztak, asztalok, székek felforgatva. Az egyik asztal még állt, rajta ezüsttálcán egy emberi fej. Életemben nem láttam annyi borzalmat, mint ott a szalonban, alig száz méter hosszan. Semmi sem mozdult a sötétségben, a ködben. Nem láttam semmi elevent. Nyugtalanul járkáltam fel-alá, nem tudtam, mit tegyek. Megálltam a vízhűsítőnél, annál a nagy, agyondíszített szörnyetegnél, amit maga a terem bejáratához rakott. Rettentő száraznak éreztem a torkomat. Fogtam egy ezüstcsészét, és elfordítottam a csapot. A víz... a víz lassan folyt, Abner. Nagyon lassan. Még a szalon sötétjében is láttam, hogy fekete és csomós. Kezdett már... alvadni. Ott álltam, a kezemben a csészével, szédülten bámultam körül, és az orrom eltelt a szaggal... ez a szag, aligha kell mondanom, milyen rettenetes volt, ez... de azt hiszem, el tudja képzelni. Ott álltam ennek a pokoli csendéletnek a kellős közepén, és néztem azt a szirupos valamit, ami a vízhűsítőből szivárgott. Úgy éreztem, mindjárt megfulladok. Az iszonyat, a felháborodás, a harag... szétáradt bennem, szinte eszemet vette. A terem túlsó végébe vágtam a csészét, és felüvöltöttem. Ekkor szólaltak meg a hangok. Suttogás, kopogás, rimánkodás, nyöszörgés, fenyegetőzés. Hangok, Abner, élő emberek hangja. Legalább egy tucat kabinnak beszögezték az ajtaját, az utasok odabent voltak. És várták az éjszakát, a mait vagy a holnapit. Julian eleven éléskamrája. Reszketés fogott el. A legközelebbi ajtóhoz mentem, és nekiláttam leszaggatni a keresztléceket. Fülsértő reccsenésekkel váltak le róla, szinte mintha fájdalmukban sikoltoznának. Még mindig ezzel az ajtóval voltam elfoglalva, amikor meghallottam a hangját. – Drága Joshua, azonnal hagyd abba! Szegény, tévelygő Joshua, térj vissza hozzánk! Mikor megfordultam – egyszerre csak ott voltak. Julian mosolygott; Savanyú Billy mellette állt; és a többiek, az összes többi, még az én kísérőim is, Simon, Smith és Brown, mind, akik megmaradtak... engem néztek. Rájuk ordítottam, vadul és tagolatlanul. Az én véremből valók voltak, és mégis ezt tették, Abner. Gyűlölet lángolt bennem, gyűlölet és undor. Később, napok múlva aztán mindent megtudtam; borzadva hallgattam, milyen mélységekbe vezette Juliant az őrülete. Talán bizonyos értelemben az én bűnöm. Azzal, hogy megmentettem magát, Tobyt és Mister Frammet, száznál több ártatlan utasnak okoztam a halálát. Abner Marsh felhorkant. – Nem – mondta –, akármi történt, az egyedül Julian lelkén szárad. Julian

319

tette, és neki kell felelnie érte. Maga a környéken se volt; nehogy már a saját szemére hányja, hallja? Fájdalom ült ki Joshua szürke tekintetébe. – Ezt már én is sokszor mondtam magamnak – felelte. – De hadd fejezzem be! A következő történt: Julian aznap este arra ébredt, hogy eltűntünk. Tombolt dühében. Olyan volt, mint egy vadállat. Leírhatatlan, ahogy dühöngött. Talán a vörös szomj is fölizzott benne, annyi sok évszázad után. Azonkívül úgy tűnhetett neki, itt a vég. Nem maradt kormányosa. Kormányos nélkül a hajó mozdulni sem bírt. És Juliannek tudnia kellett, mit tervez maga: hogy visszatér, nappal tör rá és elpusztítja. Aligha gondolta, hogy ehelyett én fogok visszajönni. Az árulásom és Valerie szökése nyilván félelemmel töltötte el, kizökkentette a nyugalmából és elbizonytalanította. Elvesztette az irányítást. Vérmester volt, és mi mégis az akarata ellenére cselekedtünk. Az Éjszaka Népének hosszú történelmében még sohasem fordult elő ilyen eset. Azt hiszem, azon a borzalmas éjszakán Damon Julian szembenézett a halállal, amire úgy vágyott s amitől úgy rettegett. Mint később értesültem róla, Savanyú Billy azt javasolta, hogy szálljanak partra és oszoljanak szét. Menjen tovább mindenki külön-külön, aztán találkozzanak Natchezben vagy New Orleansban. Ez okos döntés lett volna, Juliannel azonban már nem lehetett beszélni. A téboly lobogott a szemében, mikor a szalonba lépve az egyik utas odasietett hozzá, és panaszkodni akart, amiért egész nap meg sem mozdultak, pedig a gőzös így is nagy késésben van. – Ahá – mondta Julian –, ez esetben sürgősen tennünk kell valamit. Kicsit beljebb manőverezett a hajóval a folyó közepére, hogy senki se juthasson ki a partra. Utána visszatért a szalonba, ahol az utasok éppen vacsoráztak, odalépett a férfihoz, aki panaszkodott, és mindenki szeme láttára megölte. Aztán kezdetét vette a mészárlás. Az emberek persze kiabáltak, szétszaladtak, elrejtőztek, bezárkóztak a kabinjaikba. De sehol sem volt számukra menedék. Julian bevetette minden hatalmát, a hangját és a tekintetét, úgy uszította ölésre az övéit. Azt hiszem, aznap éjjel talán százharminc utas volt a Lázálom fedélzetén, és húszan az én népemből: akadt, akit a vörös szomj hajtott, akadt, akit Julian akarata. Ám a szomj félelmetes tud lenni ilyenkor. Úgy fertőz sorra, mint a forróláz, míg mindenkit hatalmába nem kerít. És Savanyú Billy harcba vitte azokat az embereket is, akiket Natchez-under-the-Hillben fogadott fel. Azt mondta nekik, az a terv, hogy megölik és kirabolják az utasokat, aztán megosztoznak a zsákmányon. Mikor az enyéim a végén ellenük fordultak, már késő volt. Akkor történt az egész, mialatt mi az erkélyen beszélgettünk, Abner. A sikolyok, a vérfürdő, Julian vad végvonaglása. Nem minden alakult úgy, ahogy ő akarta. Az utasok védekeztek. A népemből gyakorlatilag senki sem úszta meg

320

sértetlenül, bár a legtöbb seb persze azonnal begyógyult. Nem mind. Vincent Thibaut lövést kapott a szemébe, és meghalt. Katherine-t két fűtő ragadta meg, és betuszkolták az egyik kazánba. Elégették, mire Kurt és Alain közbeléphetett volna. Így hát két testvérem lelte halálát aznap éjjel. Ketten közülünk, és több mint százan maguk közül. A túlélőket bezárták a kabinokba. Mikor vége lett, Julián nem csinált semmit, csak várt. A többiek féltek, menekülni szerettek volna, de Julián nem engedte. Azt hiszem, azt akarta, hogy megtalálják. Úgy mondják, magát emlegette, Abner. – Engem? – Marsh sóbálvánnyá meredt döbbenetében. – Állítólag azt ígérte magának, hogy ezen a folyón soha nem fogják elfelejteni a Lázálmát. Nevetett, és azt hajtogatta, hogy betartotta az ígéretét. Abner Marshot elöntötte a düh, és halk szitokban fakadt ki belőle. – Hogy rohadna el a legmélyebb pokolban! – mondta furcsamód nyugodt hangon. – Egyszóval, így történt – mondta Joshua York – De aznap éjszaka, amikor visszatértem a Lázálomra, nekem sejtelmem sem volt minderről. Csak azt tudtam, amit a saját szememmel láttam, amit az orromban éreztem, amit gyanítottam és kikövetkeztettem. És megvadultam, Abner, teljesen kivetkőztem önmagamból. A léceket szaggattam a kabinajtóról, ha még emlékszik, és egyszeriben ott volt Julian, én pedig hirtelen csak ordítani tudtam, görcsösen ordítani, ahogy kiszakadt a tüdőmből, és az arcába ordítottam. Bosszút akartam. Meg akartam ölni, föltépni a sápadt torkát és kiszürcsölni az átkozott vérét, úgy vágytam a halálára, mint még soha senkiére. Olyan düh izzott bennem... ó, nem lehet azt szavakkal leírni! Julian megvárta, míg abbahagyom az üvöltözést, aztán nyugodtan azt mondta: – Két deszkaszál még a helyén van, Joshua. Szedd le őket, és engedd ki a jóembert! Nagyon szomjas lehetsz. Savanyú Billy kuncogott. Én nem szóltam semmit. – Tovább, tovább, kedves Joshua! – mondta Julian. – Ma valóban visszatérsz közénk, és soha többé nem fogsz elhagyni minket. Folytasd, Joshua! Szabadítsd ki! Öld meg! És a tekintete fogva tartott. Éreztem az erejét, éreztem, ahogy a bűvkörébe von és rám parancsolja az akaratát. Ha újra megízlelem a vért, az övé leszek testestüllelkestül, mindörökre. A számát se tudom, hányszor győzött le, hányszor kényszerített, hogy térdre hulljak előtte és a véremet ajánljam neki. De arra sohasem sikerült rábírnia, hogy öljek. Ez volt az utolsó védőfala mindannak, ami voltam, amiben hittem, amit tenni akartam; és a tekintete most kőről kőre rombolta le ezt a falat, és mögötte nem várt rám semmi, csak iszonyat, vér, halál meg a végtelen, üres éjszaka, amelybe nemsokára belevész az életem.

321

Joshua York félbeszakította beszámolóját, és lesütötte a szemét. Tekintete fátyolossá vált, különös, kiismerhetetlen kifejezés jelent meg benne. Abner Marsh elképedve látta, hogy Joshua keze reszket. – Joshua – mondta –, akármi történt, annak már tizenhárom ével Elmúlt, vége, mint azoknak az embereknek, akiket Angliában ölt meg. És nem tehetett mást, nem volt más választása. Maga mondta nekem, hogy szabad akarat nélkül az ember nem lehet se jó, se gonosz. Maga sohasem vált olyanná, mint Julian, bármennyi vér tapad a kezéhez. York fölpillantott rá, és furcsán elmosolyodott. – Abner, én nem öltem meg azt az embert. – Nem? Akkor meg mi a... – Védekeztem – mondta Joshua. – Dühös voltam, Abner. A szemébe néztem, és elöntött az undor. Harcoltam ellene. És ezúttal győztem. Tíz teljes percig álltunk ott, és Julian végül fogcsikorgatva elfordította a tekintetét. Fölsietett a lépcsőn a kabinjába; Savanyú Billy utánaloholt. A többiek csak álltak, és döbbenten meredtek rám. Raymond Ortega előrelépett, hogy kihívjon. Egy percbe sem telt, és térdre hullott előttem. – Vérmester – mondta lehajtott fővel. Aztán letérdeltek a többiek is, sorra egymás után. Armand és Cara, Cynthia, Jorge és Michel LeCoeur, még Kurt is, mindannyian. Simon arca diadalmasan ragyogott. Örültek mások is. Julian kemény kézzel uralta őket. Most szabadok voltak. Legyőztem Damon Juliant, akármilyen hatalmas, akármilyen öreg. Újra népem vezére voltam. Aztán ráébredtem, hogy döntés előtt állok. Cselekednem kell, méghozzá sietve, különben a Lázálmot felfedezik, mi pedig elpusztulunk Juliannel és az egész fajtámmal együtt. – Mit csinált? – Megkerestem Savanyú Billyt. Bármilyen nyomorult féreg, első tisztnek bevált. Julian kabinja előtt ácsorgott, zavartan és holtra ijedve. Rábíztam a főfedélzetet, és megparancsoltam a többieknek, hogy tegyék, amit mond. Dolgoztak. Inuk szakadtáig, a fűtők, a gépészek és a rakodók helyett. Billy irányításával, aki halálos félelemben osztogatta a parancsait, befűtöttük a kazánokat. Fával, faggyúval és hullákkal. Iszonyatos, tudom, de valahogy el kellett tüntetnünk őket, különben nem köthettünk volna ki a fatelepeken. Én a hídra mentem, és átvettem a kormányt. Odafönt legalább nem hevertek halottak. Kivilágítatlanul futottunk, nehogy meglássanak minket. Eleinte lassan haladtunk, és többször vízre kellett tennünk a mélységmérő csónakot, de később, mikor a köd fölszakadozott, fokoztuk az iramot, és úgy rákapcsoltunk, hogy büszke lett volna a hajójára, ha látja! A sötétben megelőztünk néhány gőzöst, rájuk köszöntem a gőzkürttel, ők meg visszadudáltak, de egyik sem került elég közel hozzánk, hogy

322

leolvashatta volna a nevünket. Aznap éjszaka szinte üres volt a folyó a köd miatt. Olyan vakmerően kormányoztam, mint aki megunta az életét, de a másik lehetőség a fölfedeztetés és az azonnali halál lett volna számunkra. A virradat a folyón talált minket. Nem hagytam lepihenni őket. Billy ponyvákat feszített ki a főfedélzet körül a nap ellen. Én a kormányosfülkében maradtam. Napkeltekor elhagytuk New Orleanst, tovább haladtunk folyásirányban, és bekanyarodtunk a bayouba. Keskeny volt és sekély: a legnehezebb útszakasz. Folyton mérnünk kellett a mélységet, szinte araszról araszra. Végül azonban elvergődtünk Julian régi ültetvényéig. Csak ekkor vonultam vissza a kabinomba. Borzalmasan összeégtem. Már megint. – Keserűen elmosolyodott. – Lassan szokásommá válik – mondta. – Másnap este szemlét tartottam Julian birtoka fölött. A gőzöst kikötöttük egy félig szétkorhadt mólóhoz, de túl feltűnő volt. Ha eszébe jut Cipruspart, Abner, rögtön megtalálta volna. Lerombolni nem akartam, hiszen még szükségünk lehet rá – ostobaság lett volna feladni a mozgásszabadságunkat –, de tudtam, hogy el kell rejteni valahogy. Végül megoldottam a kérdést. Az ültetvényen régen indigót termesztettek. A tulajdonosok már több mint ötven éve áttértek a sokkal jövedelmezőbb cukornádra, Julian meg persze nem törődött az egésszel; ám az udvarháztól délre megtaláltam a régi indigóvermeket, a bayoubói leágazó csatorna mentén. Pangó holtvíz volt, mocsaras és büdös. Az indigótermesztés nem túl kellemes dolog. A csatorna épp hogy elég széles volt a Lázálomnak, és mindenképpen túl sekély. Így hát elhatároztam, hogy kimélyítjük. Lerakodtunk a gőzösről, kiirtottuk az aljnövényzetet, kikotortuk a medret, és kivágtuk a szélén növő fákat. Egy hónapig dolgoztunk, Abner, majd' minden éjjel. Aztán keresztbe fordultam a hajóval a bayouban, és betolattam a csatornába. Mikor a feneke talajt ért, megállítottam. Itt már gyakorlatilag láthatatlan volt, minden oldalról növényzet takarta. A következő héten levágtuk a csatornát, visszahánytuk bele a sok iszapot és homokot, amit oly nagy fáradsággal kotortunk ki, és mindenestül kiszárítottuk. Egy hónap múlva a Lázálom a nedves altalajon pihent a tölgyek és ciprusok takarásában, és senkinek eszébe nem jutott volna, hogy errefelé valaha vízfolyás volt. Abner Marsh rosszallóan ráncolta homlokát. – Nem valami szép vég egy gőzhajónak – morogta keserűen. – Különösen a Lázálomnak. Ő jobbat érdemelt volna. – Tudom – mondta Joshua –, de a népem biztonsága múlt rajta. Meghoztam a döntésemet, Abner, és mikor mindennel elkészültünk, elégedett voltam. Senki sem fog ránk bukkanni. A hullák többségét elégettük vagy eltemettük. Julian alig mutatkozott a veresége éjszakája óta. Csak enni jött elő a kabinjából. Savanyú Billy volt az egyetlen, aki beszélt vele. Billy még félt tőle és engedelmeskedett neki. A többiek engem követtek és velem ittak. Megparancsoltam Billynek, hogy hozza elő az italkészletemet Julian kabinjából, és rakja ki a bárpolcra a szalonban. Minden este azt ittuk vacsorához. Már csak egyetlen probléma várt megoldásra,

323

mielőtt elkezdhettem volna gondolkozni népem jövőjén – a foglyaink, az utasok, akik túlélték az iszonyat éjszakáját. Míg dolgoztunk, a kabinokban hagytuk őket, de hajuk szála sem görbült. Rendesen kaptak ételt-italt. Még beszélni is próbáltam velük, hátha sikerül meggyőznöm őket, mindhiába – ha betettem hozzájuk a lábamat, majd' eszüket vesztették a félelemtől. Nem éreztem nagy kedvet hozzá, hogy életük végéig elzárva tartsam őket, de mindent láttak, és ha futni hagyom őket, pusztulást hoznak ránk. Aztán ezt a gondot levették a vállamról. Egyik éjszaka Damon Julian előjött a kabinjából. Még mindig a gőzösön lakott, azokkal együtt, akik a legközelebb álltak hozzá. Én aznap éjjel kint voltam a parton, az udvarházat igyekeztünk rendbe hozni néhány társammal, amit Julian szégyenletesen elhanyagolt. Mikor visszatértem a Láz-álomra, azt kellett látnom, hogy két foglyot előhoztak a kabinjából és megöltek. Raymond, Kurt és Adrienne a szalonban ült a halottakkal, a vérüket szürcsölték, az asztalfőn pedig Julian elnökölt. Abner Marsh a fejét rázta. – Az istenit, Joshua, végeznie kellett volna vele, amíg alkalma volt rá. – Igen – ismerte el Joshua, Marsh legnagyobb elképedésére –, azt hittem, uralkodok rajta. Súlyos tévedés volt. Természetesen megpróbáltam jóvá tenni a dolgot. Őrjöngtem dühömben. Lehordtam mindennek, és szilárdan eltökéltem, hogy ez lesz az utolsó bűn, amit hosszú és förtelmes életében elkövetett. Kihívást intéztem hozzá, kényszeríteni akartam, hogy térden állva ajánlja föl nekem a vérét, mindennap újra és újra, míg üresre szipolyozva ártalmatlanná nem válik a gyöngeségtől. Fölállt, a szemembe nézett, és... – York keserűen felkacagott. – Legyőzte magát? – kérdezte Marsh. Joshua bólintott. – Könnyűszerrel, mint mindig, egyetlenegy alkalmat kivéve. Minden erőmet összeszedtem, ami gyűlölet csak lobogott bennem, de nem bírtam ellenállni neki. Azt hiszem, még őt is meglepte dolog. – A fejét rázta. – Joshua York, a vámpírok királya ismét csődöt mondott. Uralkodásom alig két hónapig tartott. Azóta – tizenhárom éve – Julian a vérmesterünk. – És a foglyok? – kérdezte Marsh; már tudta a választ, de remélte, hogy téved. – Meghaltak. Julian és a társai egyenként hozták elő őket a következő pár hónapban. Marsh arcán együttérző fintor suhant át. – Tizenhárom év, az hosszú idő, Joshua. Miért nem szökött meg egyszerűen? Biztos volt lehetősége rá. – Nem is egy – vallotta be Joshua York. – Azt hiszem, Julian-nek egyáltalán nem lett volna ellenére, ha eltűnök. Elvégre évezredeken át volt vérmester, a legfélelmetesebb ragadozó, akit valaha hátán hordott a föld, én pedig két hónapig

324

tartottam rabszolgasorban. Sem ő, sem én nem találtunk magyarázatot arra az egyetlen diadalomra, de megfeledkezni sem tudtunk róla. Az évek során számtalanszor összemértem vele az erőmet, és mindig láttam a szemében a bizonytalanság csillogását, a félelmet, hogy megint legyőzöm. De sohasem sikerült. Én pedig maradtam. Hová mentem volna, Abner? És mihez kezdhettem volna? A népem között a helyem. És egész idő alatt azt reméltem, hogy egy szép napon megszabadíthatom őket. Hiába szenvedtem újra meg újra vereséget, valahogy az volt az érzésem, a puszta jelenlétem is kordában tartja Juliant. A párharcainkat mindig én kezdeményeztem, sohasem ő. Azzal sem próbálkozott többet, hogy ölésre kényszerítsen. Mikor kezdtem kifogyni az elixírből, laboratóriumot rendeztem be az udvarházban, hogy felfrissítsem a készleteimet, és Julian békén hagyott. Sőt, másoknak is megengedte, hogy csatlakozzanak hozzám. Simonnak, Cynthiának, Michelnek és még néhánynak. Ittunk, és elűztük a szomjat. Julian visszavonult a kabinjába. Akár azt is mondhatnám, hogy eltemetkezett. Előfordult, hogy még Savanyú Billyt sem engedte be hetekig. így teltek az évek. Julian mind mélyebbre merült az álmaiban, bár a jelenlétéről nem feledkezhettünk meg soha. A vérről persze nem mondott le. Savanyú Billy minden hónapban New Orleansba ment új prédáért. A háború előtt rabszolgákat hozott. Utána tánctermi lányokat, szajhákat, iszákosokat, tolvajokat... akit éppen ki tudott csalni a birtokra. A háború nehéz időszak volt. Julian fölébredt, és többször is átlátogatott néhány hívével a városba. Később már csak másokat küldött. A mi fajtánk nem igazán kedveli a háborús időket: könnyebb zsákmányt ejteni, de a veszélyek is nagyobbak. A Csorda nemcsak önmagát pusztította, a mi sorainkból is szedett áldozatokat. Egy éjszaka Carát megtámadta egy uniós katona. Természetesen megölte, de a katona nem volt egyedül, így Cara lett az első közülünk, akinek meg kellett halnia! Philipet és Alaint letartóztatták. Egy nyitott börtönudvarba zárták őket, ott kellett kihallgatásra várniuk. Felkelt a nap, és végzett mindkettejükkel. És egy este portyázó katonák gyújtották fel az udvarházat. Félig romba dőlt már, ám nem volt lakatlan. Armand elpusztult a tűzvészben, Jorge és Michel pedig borzalmasan összeégett, ők azonban később felépültek. Mi többiek elmenekültünk, és csak azután tértünk vissza a Lázálomhoz, hogy a martalócok elvonultak. És azóta a hajó az otthonunk. Az évek során egyfajta fegyverszünet alakult ki köztem és Julian között. Kevesen vagyunk már, alig tucatnyian, és két részre szakadtunk. Az én követőim az elixíremmel élnek, Julian hívei vérrel. Simon, Cynthia és Michel az én oldalamon állnak, a többiek az övén; egyesek azért, mert úgy gondolkodnak, mint ő, mások azért, mert ő a vérmester. Kurt és Raymond a két legerősebb támogatója. Meg Billy. – Komor kifejezés ült ki Joshua York arcára. – Billyből kannibál lett, Abner. Julian tizenhárom éve dolgozik rajta, hogy közülünk valóvá tegye, legalábbis ezt állítja. Billy még ennyi idő után is rosszul van a vértől. Rengetegszer láttam, hogy kihányja. Helyette inkább emberhúst eszik, bár előtte

325

megfőzi. Julian ezt igen szórakoztatónak találja. – Hagynia kellett volna, hogy megöljem. – Talán. Ámbár Billy nélkül tizenhárom éve alighanem mind ott pusztultunk volna a gőzösön. Az esze gyorsan és csavarosan jár, de Julian szörnyűségesen megrontotta, mint mindenkit, aki hallgat rá. Billy nélkül ez az életvitel, amit Julian összetákolt magának, szabályszerűen darabokra hullana. Billy az, aki a városba jár és zsákmányt hord Juliannek. Billy az, aki eladja az ezüstneműt a hajóról, a birtokból kihasított parcellákat meg minden mást, amit pénzzé lehet tenni. És bizonyos értelemben Billy felelős azért is, hogy mi ketten most újra találkozunk. – Vártam már, hogy rátérjen végre – mondta Marsh. – Hosszú időt töltött Juliannel, belenyugodott a helyzetbe, nem próbált se megszökni, se bármi mást csinálni. És most mégis itt van, Julian és Savanyú Billy üldözi, maga meg levelet irkál nekem. Miért éppen most? Mi változott? Joshua keze megszorult a fotel karfáin. – A fegyverszünet, amiről beszéltem, véget ért – mondta. – Julian megint fölébredt. – Hogy? – Billy – mondta Joshua – a kapcsolatunk a külvilággal. Ha átmegy New Orleansba, hoz élelmiszert, bort és új áldozatokat, meg újságokat és könyveket nekem. És odafigyel a szóbeszédre is, hogy miféle hírek járják a városban meg a folyón. – És? – kérdezte Abner Marsh. – Az utóbbi időben mindenki ugyanarról beszél. Az újságok is tele vannak vele. Ez a dolog közel áll a maga szívéhez, Abner. Gőzhajókról van szó. Pontosabban mondva két gőzhajóról. Abner Marsh a homlokát ráncolta. – A Natchez és a Vad Bob Lee – mondta. Nem értette, hová akar kilyukadni Joshua. – Úgy bizony – mondta York. – Annak alapján, amit az újságok írnak meg Billy mesél, nagyon úgy tűnik, hogy ebből versenyfutás lesz. – Az ördögbe, hogyne – mondta Marsh –, méghozzá rövidesen. Leathers körbehencegte az egész folyóvidéket, és úgy hallom, már egy csomó fuvart elkaparintott a Lee orra elől. Cannon kapitány nem sokáig fogja tűrni. Sistergős egy verseny lesz, az hétszentség. – Megcibálta a szakállát. – Csak azt nem értem, mi köze ennek Savanyú Billyhez, Julianhez meg a maga istenverte vérszopóihoz. Joshua York ajka keskeny mosolyra húzódott.

326

– Billy túl sokat fecsegett. Julian érdeklődni kezdett a dolog iránt. És emlékszik, Abner, még mindig nem felejtette el, mit ígért magának. Egyszer már megtette. De a fenébe is, most megint ezt tervezi. – Micsodát? – Meg akarja ismételni a mészárlást, amit a Lázálmon rendezett – felelte Joshua. – Abner, ez a vetélkedés a Natchez és a Robert E. Lee között az egész ország figyelmét fölkeltette. Még Európában is nagy összegekben fogadnak rájuk, ha az újságoknak hinni lehet. Ha New Orleans és St. Louis között futják a versenyt, három-négy napig fog tartani. És három-négy éjszakáig, Abner. Háromnégy éjszakáig. Abner Marsh hirtelen megértette, mire gondol Joshua, és olyan hideget érzett a szíve körül, amilyet még soha életében. – A Lázálom... – suttogta. – Újra vízre teszik – mondta York –, megnyitják a csatornát, amit feltöltöttünk. Savanyú Billy gondoskodik a pénzről. A hónap végén a városba jön legénységet toborozni; rendbe hozzák a hajót, és ha elkészült, ellátják rajta a szolgálatot. Julian nagyszerű mókának tartja. Fel akarja vinni New Orleansba, és valahogy elrejteni a verseny napjáig. Megvárja, míg a Natchez és a Robert E. Lee kifut, aztán utánuk ered a Lázálommal. Ha leszáll az éjszaka, befogja az élen álló gőzöst, és... nos, nyilván sejti, mi a szándéka. Egyik hajón sem lesznek utasok, és legénység is alig, hogy minél kevésbé legyenek megterhelve. Juliannek nem lesz nehéz dolga. És mindannyiunkat rákényszerít, hogy részt vegyünk benne. Én vagyok a kormányosa. – Keserűn felnevetett. – Vagyishogy voltam. Mikor meghallottam, milyen őrült ötlete támadt, kihívtam párharcra, és megint veszítettem. Másnap hajnalban elkötöttem Billy lovát, és megszöktem. Azt hittem, ha faképnél hagyom, azzal meghiúsíthatom a tervét. Kormányos nélkül semmire sem megy. De mire felépültem az égési sebeimből, már rájöttem, milyen ostoba voltam. Billy egyszerűen felfogad majd egy másik kormányost. Abner Marsh gyomra háborgott. Énjének egy része dühödten és undorodva fogadta Julian tervét, hogy pokolgőzöst akar csinálni a Lázálomból. Másik részét azonban lenyűgözte az elképzelés vakmerősége, a lelki szeme előtt fölmerülő vízió, ahogy az ő Lázálma most aztán megmutatja mindenkinek, Cannonnak és Leathersnek és az egész istenverte világnak. – Másik kormányos, a fészkes fenét! – mondta Marsh. – Az a két gőzös a két leggyorsabb ladik az egész istenverte folyón. Ha Julian maga elé engedi őket, sohasem ér a nyomukba, és megölni se fog senkit. – De még ki se mondta, már tudta, hogy ezt ő maga sem hiszi. – Épp ezért véli Julian olyan mulatságosnak a dolgot – felelte Joshua York. – Ha tartani tudják az előnyüket, életben maradnak. Ha nem... – Megrázta a fejét. – És azt mondja, nagyon bízik a gőzösünkben, Abner. Örökre híressé akarja tenni.

327

Utána mindkét hajót elsüllyesztjük, és a szárazföldön megyünk tovább keletre, Philadelphiába vagy talán New Yorkba. Julian azt állítja, elege van a folyóból. Szerintem ez üres fecsegés. Neki az életből van elege. Ha sikerül a terve, az megpecsételi népem sorsát. Abner Marsh fölállt az ágyról, és hatalmasat vágott botjával a padlóra. – Ördög és pokol! – bömbölte. – Igenis utoléri őket, utol bizony; azt az átkozott Napfogyatkozást is elintézte volna, ha esélyt kap rá, esküszöm! Meg se kottyan neki lefutni a Natchezt meg a Vad Bobot! Az ördögbe is, hiszen egyik sem ér fel a Napfogyatkozással. A keserves úristenit, Joshua, az én hajómmal nem fog ilyet csinálni az a gazember, de nem ám! Joshua York keskeny, hátborzongató mosollyal fogadta kitörését, és amikor Marsh a szemébe nézett, ugyanazt az elszántságot látta benne, mint annak idején a Planters' House-ban; ugyanazt a hideg dühöt, mint amikor egyszer nappal rontott be hozzá. – Nem – mondta York –, nem fog. Ezért írtam magának, Abner, és ezért imádkoztam, hogy még életben legyen. Sokat rágódtam ezen, és meghoztam a döntésemet. Meg fogjuk ölni Damon Juliant. Nincs más lehetőség. – A pokolba! – fortyant fel Marsh. – Elég soká tartott, míg kiokoskodta. Ezt tizenhárom éve is megmondhattam volna magának. Nohát, én benne vagyok. Még valami... – Sétabotja hegyét York mellének szegezte. – ...a hajót nem bántjuk, megértette? Az egyetlen gond Julian nyavalyás tervével, hogy a végén mindenki meghal. A többi tetszik. – Elvigyorodott. – Cannonra és Leathersre olyan meglepetés vár, hogy kiesik a szemük. Joshua mosolyogva felállt. – ÍGÉREM, Abner, minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy a Lázálomnak ne essen baja. Csak ne feledje figyelmeztetni az embereit is. Marsh a homlokát ráncolta. – Miféle embereimet? A mosoly lehervadt Joshua arcáról. – A legénységét – mondta. – Azt hittem, az egyik gőzösével jött, teljes legénységgel. Marshnak hirtelen eszébe jutott, hogy Fuvartársaságnak címezte a levelét St. Louisba.

Joshua

a

Láz

és

Vidéke

– Az isten verje meg – mondta. – Joshua, nekem nincs se hajóm, se legénységem. Gőzössel jöttem, abban nincs hiba, fizető utasként. – Karl Framm – mondta Joshua. – Toby. A többiek, az emberek, akik az Eli Reynoldson szolgáltak...

328

– Meghaltak vagy szétszéledtek. Én is már szinte haldokoltam. Joshua gondterhelten ráncolta homlokát. – Úgy gondoltam, nappal fogunk támadni, nagy erőkkel. Ez természetesen mindent megváltoztat, Abner. Abner Marsh arca úgy borult el, mint az ég hurrikán előtt. – Fenéket – mondta. – Az égvilágon semmit sem változtat meg, ahogy én látom a dolgokat. Maga talán azt hitte, hogy egy hadsereggel fogunk harcba vonulni, de én jobbat tudok annál. Én egy istenverte vénember vagyok, Joshua, valószínűleg nemsokára elpatkolok, és már nem félek Damon Juliantól. Túl régóta ül a gőzösömön, egyáltalán nem tetszik, amit művelt vele, és vissza fogom venni tőle, ha belegebedek is. A szentségit, maga azt írta, meghozta a döntését! Most akkor mi van? Velem tart vagy sem? Joshua York csendben hallgatta végig Marsh dühkitörését, és arcának sápadt vonásaira lassan, szinte vonakodva mosoly lopózott. – Nos hát, rendben – mondta végül. – Megpróbáljuk ketten.

329

HARMINCKETTEDIK FEJEZET Julian-ültetvény, Louisiana, 1870. május Az éjszaka kellős közepén hagyták el New Orleanst a Joshua York pénzén vásárolt fogaton, sötét, kátyús utakon rázkódva és zötykölődve. Sötétbarna, csuklyás köpönyegébe burkolózva, mely vadul csattogott mögötte a szélben, Joshua éppoly impozáns látványt nyújtott, mint a régi időkben, ahogy a gyeplővel a kezében a lovakat hajtotta. Abner Marsh komor képpel ült mellette, fölfölhuppant a bakról, mikor a kerekek bukkanókon és mélyedéseken gördültek át, s közben görcsösen markolta a térdére fektetett kétcsövű puskát. Kabátzsebei csak úgy feszültek a beléjük tömött töltényektől. Mihelyt kiértek a városból, Joshua letért a főútról, és hamarosan a bekötőútról is; gyommal fölvert kerékvágásokon haladtak tovább, melyek néptelenül és elhagyatottan nyújtóztak előttük ezen a kései órán. Az utak szűk, kanyargós ösvényekké keskenyedtek a magnóliák és ciprusok, a tölgyek és lucfenyők fojtó ölelésében. A fák koronája helyenként összehajolt a fejük fölött, mintha hosszú, fekete alagútban haladnának. A lombok sűrű szövedéke néhol teljesen eltakarta a holdat, és Marsh az orráig sem látott, Joshua azonban egyszer sem lassított nyaktörő iramukon. Az ő szemének nem jelentett gondot a sötétség. Egy idő múlva felbukkant mellettük a bayou, és az ösvény hosszan követte a medret. A sápadt hold némán ragyogott a rezzenetlen, fekete víztükör fölött. Szentjánosbogarak ropták táncukat a párás éjszakában. Marsh hallotta a kecskebékák torokhangú brekegését, és érezte a pangó víz nehéz, fülledt szagát, ahol sűrűn nőttek a tavirózsák, és a partot a magasra meredő, vén fák között hófehér fagyalszőnyeg borította. Talán ez életem utolsó éjszakája, gondolta Marsh. Így hát mélyeket lélegzett, magába szippantva a környező világ minden illatát, édeset és keserűt egyaránt. Joshua York feszülten kémlelt előre, s tovább hajtotta fogatukat az éjszakában, ügyet sem vetve hangokra és szagokra; arcán eltökélt kifejezés ült, mélyen elmerült gondolataiban. Röviddel pirkadat előtt – keleten bizonytalan derengés színezte az eget, és néhány csillag sápadni látszott – megkerültek egy évszázados, félig szétkorhadt spanyoltölgyet, melynek viharvert ágain szürke mohaleplek lógtak, és tágas, gazzal benőtt mezőn találták magukat. Marsh a távolban egy sor düledező rabszolgabarakkot pillantott meg; feketén meredeztek, akár az odvas fogak. Közvetlenül mellettük egy régi udvarház kormos, tetejüket vesztett falai magasodtak, üres ablaklyukakkal ásítva rájuk. Joshua York megállította a lovakat.

330

– A fogatot itt hagyjuk, és gyalog megyünk tovább – mondta. – Már nincs messze. – Fölnézett a látóhatárra, ahol egyre terjedt a derengő világosság, sorra nyelve el a csillagokat. – Amint megvirrad, lecsapunk. Abner Marsh beleegyezőn horkantott, és lemászott a bakról, egy pillanatra sem eresztve el sörétes puskáját. – Azt hiszem, szép napunk lesz – mondta. – Kicsit tán túl fényes. York elmosolyodott, és mélyen szemébe húzta kalapját. – Erre – mutatta. – És ne feledje a tervünket! Én betöröm az ajtót, és felverem Juliant. Ha magamra tereltem a figyelmét, jön maga és szétlövi a fejét. – Az ördögbe – mordult föl Marsh –, ezt ugyan nem fogom elfelejteni! Álmomban évek óta az ő fejére lövöldözök. Joshua gyors, hosszú léptekkel indult meg, Abner Marsh pedig kissé nehézkesen szaporázta mellette; igyekeznie kellett, hogy le ne maradjon. A sétabotját New Orleansban hagyta. Ma reggel, oly sok év után, újra fiatalnak érezte magát. A levegő friss volt és édes ízű, tele zsongító illatokkal, ő pedig vissza fogja hódítani szíve hölgyét, a csodagőzöst, az ő Lázálmát. Az udvarház romjai. A rabszolgabarakkok. Egy újabb mező, ahol elvadult indigócserjék burjánzanak, lila és bíborvörös szirmokat nyitva az égre. Egy magas, vén fűzfa, melynek lelógó ágai oly szelíden simítanak végig Marsh arcán, akár az asszonykéz. Egy sűrű erdőcske, ciprusok és pálmák, közöttük virágzó nádbugák, íriszek és liliomok a szivárvány minden színében. A talaj nyirkos, egyre süppedősebb. Az öreg csizma talpán nedvesség szivárog át. Joshua átbújt egy vastag, szürke spanyolmoha-függöny alatt, mely egy alacsony, görcsös faágról csüngött. Marsh, aki csak egy lépéssel volt lemaradva tőle, követte – és meglátta a hajóját. Abner Marsh keze görcsbe rándult a puskacső körül. – A pokolba... – szaladt ki a száján. A víz visszaszivárgott a régi csatornába, és megült a Lázálom körül, de nem elég mélyen, hogy a hátára kapja. A hajó egy iszapos homokpadon pihent, orrát a magasba szegve, tíz fokkal megdőlve jobb felé; lapátkerekei magasan álltak, teljesen szárazon. Valaha kék-fehér-ezüst színeket viselt; most jobbára szürkét. A viharvert, elöregedett faanyag szürkesége volt ez, melynek bőven kijutott esőből, napsütésből, ám festékből annál kevesebb. A gőzös úgy nézett ki, mintha Julian és az istenverte vámpírjai minden életet kiszipolyoztak volna belőle. A kerékdobon Marsh még látta a szajhapiros festék nyomait, amivel Billy mázolta be, és halvány, elmosódott emlékként két betű – OZ – kontúrjait. A többi azonban mind lepergett, és ahol az új festés fölpattogzott és lehámlott, újra kivehetővé vált a régi, igazi név. Az idő múlását a fehérre meszelt korlátok és oszlopok sínylették

331

meg leginkább; teljesen szürkére fakultak, s itt-ott szabálytalan, zöld foltok éktelenkedtek rajtuk. Reszketés fogta el Marshot, ahogy a hajóját nézte. Ez a nyavalyás hőség, gondolta, a sok pára meg nedvesség; és ekkor valami a szemébe ment. Bosszúsan megdörzsölte. A kémények ferdén álltak, mert a Lázálom kissé jobbra dőlt. Spanyolmoha borította a kormányosfülke egyik oldalát, és lógott a zászlórúdon. A baloldali közlekedőhidat tartó kötelek rég elszakadtak, az egész híd az előfedélzetre zuhant. A széles főlépcső, ez a grandiózus ívű, pompás építmény, nyálkásan csillogott a penészgombától. Marsh itt-ott vadvirágokat pillantott meg, melyek gyökeret vertek a fedélzetdeszkák eresztékeiben. – Az isten verje meg... – mondta. – Az isten verje meg, Joshua, hogy hagyhatta így tönkremenni? Hogy az ördögbe volt képes... – Ám aztán a hangja megtört, elfúlt, és Abner Marshot cserben hagyták a szavak. Joshua York lágyan a vállára tette a kezét. – Sajnálom, Abner – mormolta. – Én mindent megpróbáltam. – Ó, tudom én azt! – fortyant fel Marsh. – Ezt ő művelte vele, ő rohasztotta meg, mint minden mást, amihez hozzáér. Ó, tudom én, ki tette ezt, átkozottul jól tudom. De az ördög vigye el magát, miért hazudott nekem, Mister York? Mire volt jó ez az egész halandzsa a Natchezröl, meg a Róbert E. Leeről? Az isten verje meg! Nem ér utol ő már senkit, még úszni sem fog soha! – Arca céklavörösre gyúlt, hangja egyre élesebben harsogott. – Ördög és pokol, itt vesztegel majd ebben a pocsolyában, míg végleg szét nem rohad, és maga tudta ezt, egész idő alatt tudta, hogy az úristen verje meg! – Hirtelen elhallgatott, mielőtt amúgy istenigazából kieresztené a hangját, és az összes átkozott vámpírt fölverné a kiabálásával. – Tudtam – ismerte el Joshua bűntudatos pillantással. A háta mögött fölkelt a nap, s ő sápadtnak és gyöngének látszott a hajnali fényben. – De szükségem volt magára, Abner. Nem én találtam ki az egészet. Julian valóban azt tervezte, amit mondtam magának, de Billy elmagyarázta neki, milyen szörnyű állapotban van a Lázálom, és ő azonnal feladta az ötletet. A többi viszont színigaz. – Hogy az ördögbe higgyek így magának? – kérdezte Marsh kifejezéstelenül. – Mindazok után, amin együtt mentünk keresztül, megint hazudott nekem. Eredjen a pokolba, Joshua York; aki be akar csapni, azzal én nem társulok! – Abner, könyörgök, hallgasson meg! Kérem! Megmagyarázom. – York a homlokára tette a kezét, és hunyorgott. – Ki vele! – mondta Marsh. – Beszéljen már! Hallgatom, az isten verje meg. – Szükségem van magára. Egyedül nem tudom legyőzni Juliant. A többiek... nem bírnak szembeszállni vele... még azok sem, akik az én pártomon állnak... összetöri őket a tekintetével... kiperzseli belőlük az akaratot. Maga volt az utolsó reményem, Abner. Maga meg az emberei; mert akkor még azt hittem, nincs

332

egyedül. Szörnyen fonák helyzet ez, Abner. Mi, az Éjszaka Népe évezredeken át élősködtünk a Nappal Népén... a Csordán. Vadásztunk rájuk, elejtettük őket. És most, ha meg akarom menteni az enyéimet, senkihez sem fordulhatok, csak magához. Julian elpusztít minket. A maga álma talán romba dőlt, Abner, de az enyém még valóra válhat! Egyszer segítettem magának. Nélkülem sohasem tudta volna megépíteni őt. Most maga segítsen nekem! – Jókor kéri, az isten verje meg! – morogta Marsh. – Mi lett volna, ha nem hazudozik összevissza, hanem rögtön kiböki az igazat? – Nem voltam benne biztos, számít-e magának a népem. Azt viszont tudtam, hogy a hajója igen. – Nekem maga számít, istenverte idióta! A pokolba, hiszen társak vagyunk! Vagy tán nem jól emlékszem? Joshua York komolyan a szemébe nézett. – De igen – mondta. Marsh fölpillantott a kiszürkült, korhadó roncsra, mely valaha szívének büszke hölgye volt, és látta, hogy egy nyavalyás madár fészket rakott az egyik kéményben. Más madarak is voltak a környéken, fáról fára röpködtek, csicsergésük mintha őt gúnyolta volna. A lombok megszűrték a reggeli napfényt, mely halványsárga kévékben vetült a gőzösre, fölvillantva a fedélzet fölött örvénylő porszemeket. Az éjszaka utolsó árnyékai is eltünedeztek, visszahúzódtak az aljnövényzet menedékébe. – De miért éppen most? – kérdezte Marsh, és homlokát ráncolva mustrálta Yorkot. – Ha nem a Natchezröl, meg a Robert E. Leeről van szó, akkor miről? Mitől más ez a nap, mint az elmúlt tizenhárom év? Mi a fene ütött magába, hogy egyszerre csak levelet írt nekem? – Cynthia terhes – felelte Joshua. – Az én gyermekemmel. Abner Marshnak eszébe jutott valami, amit York mondott neki sok-sok évvel ezelőtt. – Együtt gyilkoltak le valami szegény nyomorultat. – Nem. Ez az első eset népünk történetében, hogy a vörös szomj nélkül magzat fogant. Cynthia már évek óta issza az elixíremet. Nem élt a vérrel, nem szállta meg a láz, mégis... fogékonnyá vált. Viszonoztam. Lenyűgöző volt, Abner. Ugyanolyan sodró erejű és ellenállhatatlan, mint a szomj, de másképpen... tisztábban. Az élet szomja, nem a halálé. Cynthia nem fogja túlélni a szülést, ha nem kérünk segítséget a maga népétől – amit Julian sohasem engedne meg. És ott van még a gyermek; rá is gondolnom kell. Nem akarom, hogy Damon Julian megrontsa és tönkretegye. Azt szeretném, ha a születésével új korszak venné kezdetét a fajtánk történetében. Nem várhatok tovább; cselekednem kell.

333

Egy istenverte vámpírpalánta, gondolta Abner Marsh. Azt kérik tőlem, hogy szálljak szembe Damon Juliannel egy kölyök miatt, aki ha felnő, talán ugyanolyan lesz, mint ő. De talán mégsem. Talán olyan lesz, mint Joshua. – Hát ha tényleg cselekedni akar – mondta Marsh –, akkor mi az ördögöt keresünk idekint, mikor már rég odabent lehetnénk? – S a puskacsővel a hatalmas partra vetett gőzösre bökött. Joshua York elmosolyodott. – Sajnálom, hogy hazudtam magának – mondta. – Abner, nincs még egy olyan ember a világon, mint maga. Köszönöm. – Hagyja már ezeket a sületlenségeket! – morogta Marsh gorombán. Joshua hálálkodása igencsak zavarba hozta. Elhagyta a fák árnyékát, és megindult a Lázálom felé. A hajó mögött rothatag bűzt árasztva magasodtak a régi indigósilók, falukon vörhenyes foltokkal. A vízbe gázolva az iszap mohón nyelte magába csizmáját, majd undok cuppanással bocsátotta el, mikor a következő lépéshez készülve kiráncigálta. Marsh ismét ellenőrizte, csőre van-e töltve a fegyvere. Aztán a sekély holtvízben talált egy régi, viharvert pallót, nekitámasztotta a hajótestnek, és fölmászott rajta a fő-fedélzetre. Joshua York ruganyos, nesztelen léptekkel követte. A főlépcső magasodott előttük, mely fölfelé vezetett a sötét sétafedélzetre, az elfüggönyözött kabinokhoz, ahol ellenségeik aludtak, majd még tovább, a nagy szalon visszhangos mélységébe. Marsh rátette a lábát az első fokra, aztán megtorpant. – Körül akarok nézni a hajómon – mondta végül, és a lépcsőt megkerülve a gépházba sietett. Több kazán fölrepedt a hegesztések mentén. Rozsda marta szét a gőzvezetékeket. A hatalmas gépezetek barnára színeződtek, helyenként pikkelyek peregtek róluk. Marshnak vigyáznia kellett, hová lép, nehogy beszakadjon a lába alatt egy korhadt fedélzetdeszka. Odament az egyik kazánhoz. A tüzelőnyílást hideg hamu borította, amelyben sárgásbarna tárgyak hevertek, itt-ott feketére pörkölődve. Benyúlt a rostélyon, és előhúzott egy csontot. – Csontok a kazánban – mondta. – Korhadt deszkák. Istenverte rabszolgabéklyók az istenverte fedélzetbe csavarozva. Rozsda. A fenébe. A fenébe! — Sarkon fordult. – Eleget láttam. – Én figyelmeztettem – mondta Joshua York. – Akkor is látni akartam. Visszatértek a napsütötte előfedélzetre. Marsh megállt, hátranézett az árnyékba, amit a gőzös múltja vetett; álmai és élete rozsdabűzös árnyékába. – Tizennyolc nagy kazán – mondta rekedten. – Whitey imádta ezeket a

334

masinákat. – Abner! El kell intéznünk, amiért jöttünk. Óvatosan felsiettek a főlépcsőn. A fokokat borító nyálka csúszós volt, és szörnyűségesen bűzlött. Mikor Marsh megkapaszkodott egy faragott oszlopdíszben, a kezében maradt. A szürke, elhagyatott sétafedélzeten bizonytalan járás esett. A szalonba lépve Marshot pusztulás és sivárság fogadta, a hajdanvolt pompa rothadó roncsai, száz méter hosszan a szemközti falig. A pecsétes, elrongyolódott szőnyeget félig fölfalta a doh és a penész. Zöld foltok terpeszkedtek rajta rákos daganat gyanánt, mely a hajó lelkén élősködik. A tetőablak színes üvegét valaki átfestette feketére. Sötét volt. A hosszú, márvány bárpulton vastagon állt a por. Kabinajtók lógtak bezúzva és megvetemedve a sarokvasakon. Az egyik csillár a padlón hevert. Megkerülték az üvegcserepek halmazát. A tükrök egyharmada összetört vagy hiányzott. A többi megvakult, az ezüstbevonat levált róluk vagy megfeketedett. Mikor fölértek a viharfedélzetre, Marsh örült, hogy újra látja a napot. Ismét ellenőrizte fegyverét. A parancsnoki híd fölébük magasodott; zárt kabinajtók sorakoztak rajta. – Még mindig a kapitányi kabinban lakik? – kérdezte Marsh. Joshua bólintott. Felsiettek a hídra vezető lépcsőn, és némán arrafelé vették az irányt. A napellenző árnyékában Savanyú Billy Tipton várta őket. Ha nincs a szeme, Abner Marsh fel sem ismerte volna. Savanyú Billy ugyanúgy tönkrement, mint a hajó. Mindig nagyon sovány volt, ám mostanra két lábon járó csontváz lett belőle, szögletes csontjai szinte kibökték sárgás árnyalatú bőrét. Úgy nézett ki, mint aki évek óta nem hált fedél alatt. A nyakán fej helyett egy istenverte koponya ült, egy megsárgult, himlőhelyes koponya. Jóformán az összes haja kihullott, a fejét korpa és nyílt, nyersvörös fekélyek borították. Fekete rongyokat viselt, az ujjai hegyén arasznyi körmök meredeztek. Csak a szeme volt a régi: jégszínű, lázas, sóvárgó. Félelmet próbált sugározni, vámpírszemnek tűnni, mint Juliané. Savanyú Billy tudta, hogy jönnek. Nyilván meghallotta őket. Mikor befordultak a sarkon, egyszerre csak ott állt, kezében – biztos, tapasztalt, halálosztó kezében – a késsel. – Nocsak... Abner Marsh mindkét csőből mellbe lőtte. Nem várta meg a második nocsakot. Ezúttal nem. A fegyver felbömbölt, keményen visszarúgott, fájdalmasan beleöklelt Marsh karjába. Savanyú Billy mellét mintha vörös permettel hintették volna végig, és a becsapódás ereje hátravágta. A híd korhadt korlátja reccsenve engedett a súlya alatt, és szörnyű robajjal hanyatt zuhant a viharfedélzetre. A kését nem ejtette el,

335

és megpróbált feltápászkodni. Kábán tántorogva bukott előre, mint aki részeg. Marsh utánaugrott, le a viharfedélzetre, és újratöltött. Savanyú Billy az övébe tűzött pisztoly után tapogatózott. Marsh beleeresztett még két adag sörétet, és szabályszerűen lesöpörte a viharfedélzetről. Billy kezéből kihullott a pisztoly, és Marsh hallotta, ahogy ordítva nekicsapódik valaminek. Lenézett az előfedélzetre. Billy arcra borulva hevert a hajópadlón, természetellenesen kicsavarodott tagokkal, sebesen terjedő vörös tócsában. Az istenverte kését még mindig a markában szorongatta, de nem úgy nézett ki, mintha kárt tudna tenni vele valakiben. Abner Marsh felmordult, két újabb patront halászott elő a kabátzsebéből, és visszafordult a parancsnoki híd felé. A kapitányi kabin ajtaját szélesre tárták, és Damon Julian állt a napellenző alatt. A testet öltött gonosz sápadt szobrának tűnt, ahogy Joshuára meredt fekete szemével, melyben különös, igéző lángok lobogtak. Joshua York mozdulatlanul állt, mint akit megbabonáztak. Marsh gyorsan elkapta a tekintetét, mereven a sörétes puskára szegezte, meg a két töltényre a másik kezében. Tegyél úgy, mintha ott se lenne, mondta magának. Kint állsz a napon, nem tud kijönni hozzád, csak ne nézz rá, hanem töltsél, töltsd meg ezt az istenverte puskát, és süsd bele mindkét csövet az istenverte pofájába, amíg Joshuával van elfoglalva. A keze reszketett. Nyugalmat parancsolt rá, és betöltötte az első patront. És Damon Julian fölnevetett. Erre a hangra Marsh önkéntelenül felpillantott, a második töltény megakadt az ujjai között. Julian nevetése olyan dallamosan csengett, annyi melegség és derű áradt belőle, hogy Marshnak nehezére esett félni tőle, nehezére esett emlékeztetni magát, ki ez a szörnyeteg valójában és micsoda borzalmakra képes. Joshua térdre roskadt. Marsh káromkodott, három elszánt lépést tett előre, Julian pedig hirtelen megpördült, és rávetette magát. Legalábbis megpróbálta. Már lendült volna át a törött korlát fölött, de Joshua meglátta, fölpattant, utánaugrott és hátulról visszarántotta. Egy kurta pillanatig dulakodva hemperegtek a hídon. Aztán Marsh meghallotta Joshua fájdalomkiáltását, lekapta a tekintetét, betöltötte a második patront, felcsapta a csövet, fölnézett, és meglátta Juliant, a sápadt arcot a villogó fogakkal, alig karnyújtásnyira maga előtt. Az ujja önkéntelenül rászorult a ravaszra, mielőtt célra emelhette volna a fegyvert, és a lövés az üres levegőbe durrant el. A visszarúgás hanyatt vágta Marshot a fedélzeten, és megmentette az életét. Julian elvétette, megpördült – és megtorpant, mert megpillantotta a hídon felegyenesedő Joshuát, négy hosszú, tépett sebbel az arcán. – Nézz rám, Julian! – szólt Joshua halkan. – Nézz ide! Marshnak még maradt egy lövése. A hátán fekve emelte célzásra a fegyvert,

336

de nem elég gyorsan. Damon Julian letépte a tekintetét Joshuáról, és észrevette a puskacső lendülését. Villámgyorsan félreszökkent, és a lövés nem talált. Mire Joshua York fölsegítette Marshot, Juliant már elnyelte a főlépcső sötétje. – Utána! – sziszegte Joshua. – És vigyázzon! Csapdát állíthat. – És maga? – Én lentről jövök – mondta Joshua. Azzal sarkon fordult, elrugaszkodott a viharfedélzet széléről, és nesztelenül és kecsesen, akár egy macska, leugrott az előfedélzetre. Alig egy méterre érkezett meg a vérében fekvő Savanyú Billytől. Elég keményen fogott talajt, de könnyedén kihemperedte. A következő pillanatban már talpon is volt, és felsuhant a főlépcsőn. Marsh két újabb patront vett elő a zsebéből, és utánatöltött. Aztán a lépcsőhöz ment, éberen körbekémlelt, majd óvatosan, fokról fokra leereszkedett rajta. A puskacsövet lövésre készen, gyomormagasságban előreszegezte, lassú, vízszintes íveket írva le vele a lépcső teljes szélességében. Csend volt, csak a fa nyik orgott a csizmái alatt. Marsh tudta, hogy ez nem jelent semmit. A kísértetek is nagyobb zajt csapnak ezeknél az istenverte vérszopóknál... Gyanította, hol rejtőzhet Julian. Vagy a nagy szalonban, vagy valamelyik onnan nyíló kabinban. Marsh a ravaszra feszítette az ujját, belépett a szalonba, és várt néhány pillanatot, hogy a szeme hozzászokjon a félhomályhoz. Messze, a terem túlsó végében valami mozdult. Marsh célzott, megdermedt, majd leeresztette a fegyvert. Joshua volt az. – Nem jött ki lent – szólt Joshua. A feje lassan mozgott, ahogy tekintetével végigpásztázta a kabinokat. Marsh azt se tudta, merre keresse őket. – Gondoltam – mondta. Hirtelen jeges fuvallat suhant át a szalonon, oly csendes és hideg, akár egy rég lezárt sírbolt lehelete. Túl sötét volt. Marsh csak elmosódott, bizonytalan árnyakat látott maga körül. – Fényre van szükségem, az isten verje meg! – morogta. Fölemelte a sörétes puskát, és belelőtt a tetőablakba. A dörrenés fülsiketítő visszhangot vert a teremben, az üvegtábla szétrobbant. Szilánkok és napsugarak záporoztak a szalonba. Marsh újabb patront kotort elő, hogy utánatöltsön. – Nem látom sehol – mondta, és a puskával a hóna alatt előrelépett. Amennyire ki tudta venni, a hatalmas terem teljesen üres volt, sehol semmi mozgás. Talán a bárpult mögött lapul, gondolta. Óvatosan megindult arrafelé. Halk csilingelés ütötte meg a fülét, mintha vékony falú kristálypoharak csendülnének össze. Abner Marsh a homlokát ráncolta. És Joshua felordított. – Abner! Fent!

337

Marsh ugyanabban a pillanatban nézett föl, amikor Julian eleresztette a lengő csillárt, és zuhanni kezdett. Megpróbálta fölrántani a puskacsövet, de elkésett vele, és istenverte lassan mozdult. Julian a nyakába esett, kirúgta a kezéből a fegyvert, és mindketten elterültek a padlón. Marsh megkísérelt félrehemperedni. Valami elkapta és visszahúzta. Vakon odavágott roppant öklével. A válaszcsapás a semmiből érkezett, és kicsi híján letépte a fejét. Egy pillanatig kábán hevert. A karját megragadták és hátracsavarták. Marsh felüvöltött. A szorítás nem enyhült. Megpróbálta talpra küzdeni magát, mire iszonyatos erővel fölfelé feszítették a karját. Reccsenést hallott, és megint felordított, ezúttal hangosabban, ahogy a fájdalom szétáradt a testében. Durván a padlóra lökték, arcra bukott a dohos szőnyegen. – Kapálózzon csak nyugodtan, kedves kapitányom, legfeljebb kitöröm a másik karját is – mondta Julian lágy hangja. – De jobban jár, ha abbahagyja. – El onnan! – kiáltotta Joshua. Marsh kínlódva megemelte a fejét, és meglátta őt, talán hét méterre tőlük. – Inkább maradnék – felelte Julian. – Ne mozdulj, kedves Joshua! Ha egy lépést teszel felém, kitépem Marsh kapitány torkát. Maradj, ahol vagy és megkímélem. Megértettél? Marsh mozdulni próbált, és az ajkába harapott kínjában. Joshua ugrásra készen állt, karját előrenyújtva. – Igen – mondta. – Megértettelek. Szürke szemében gyilkos düh lobogott, ám bizonytalansággal elegyesen. Marsh körülnézett a puskája után. Két méterre hevert tőle, jóval messzebb, mint ameddig az ép karjával elért. – Remek – mondta Damon Julian. – Miért nem helyezzük magunkat kényelembe? – Marsh hallotta, hogy Julian odahúz magának egy fotelt. Közvetlenül Marsh háta mögött telepedett le. – Én szépen elüldögélek itt az árnyékban. Te pedig talán foglalj helyet a napon, ha már a kapitány volt oly kedves gondoskodni a megvilágításról. Ugyan már, Joshua, csak nem tétovázol? Tedd, amint mondok, ha nem akarod látni, ahogy meghal. – Ha megölöd, semmi sem fog visszatartani – mondta Joshua. – Talán vállalom ezt a kockázatot – felelte Julian. – Hát te? Joshua lassan körülnézett, az arca elborult. Megragadott egy fotelt, és a szétlőtt tetőablak alá lökte. Aztán leült a napfényben, jó öt méterre tőlük. – Vedd le a kalapodat, Joshua! Látni szeretném az arcod. York savanyúan elvigyorodott, és behajította az árnyékba széles karimájú kalapját.

338

– Nagyszerű – mondta Damon Julian –, így már igazán hangulatos. Most pedig, kedves Joshua, várni fogunk. – Elégedetten fölnevetett. – A sötétségre.

339

HARMINCHARMADIK FEJEZET A Lázálom fedélzetén, 1870. május Savanyú Billy Tipton kinyitotta szemét, és kiáltani próbált. Az ajkáról csupán halk nyöszörgés szakadt fel. Lélegzetet vett, és vért nyelt. Savanyú Billy elég vért ivott már, hogy felismerje az ízét. Csak éppen ezúttal a saját vére volt. Köhögve kapkodott levegő után. Nem érezte valami jól magát. A mellkasa mintha lángokban állt volna, és hatalmas, élénkvörös tócsában feküdt. Vér, rengeteg vér. – Segítség... – nyögte tompán. Egy méterre, ha elhallatszott. Megborzongott, és újra lehunyta szemét, mintha aludna; talán akkor elmúlik a fájdalom. A fájdalom azonban maradt. Savanyú Billy sokáig feküdt ott csukott szemmel; akadozva lélegzett, mert a melle egyetlen kínörvénnyé változott. Semmi másra nem tudott gondolni, csak a testéből elfolyó vérre, a kemény deszkákra az arca alatt, meg a bűzre. Undorító szag terjengett körülötte. Savanyú Billy végül rájött, mitől: maga alá piszkított. Nem érezte ugyan, de ezt a bűzt semmi mással nem lehetett összetéveszteni. Sírva fakadt. Egy idő múlva aztán sírni sem bírt tovább. A könnyei elapadtak, és majd' beleőrült a fájdalomba. Igyekezett valami másra gondolni, hátha megfeledkezik róla. Lassan visszatértek az emlékei. Marsh és Joshua York és az arcába dörrenő puska. Azért jöttek, hogy megöljék Juliant, ő pedig fel akarta tartóztatni őket, ám ezúttal nem bizonyult elég gyorsnak. Újra kiáltani próbált. – Julian! – Ez már hangosabbra sikerült, de még mindig nem eléggé. Válasz nem érkezett. Savanyú Billy Tipton nyöszörgött, és megint kinyitotta a szemét. Látta, hogy az előfedélzeten fekszik. Ezek szerint lezuhant a parancsnoki hídról. És fényes nappal van. Damon Julian akkor se hallaná, ha teli tüdőből ordítana. Vagy ha mégis, túl erős lenne neki a napsütés. Julian nem tud kijönni hozzá, csak ha leszáll az éjszaka. De addigra ő meghal. – Ma este meghaltam – mondta fennhangon, egyszersmind olyan halkan, hogy maga is alig hallotta. Köhögött, és még több vért nyelt. – Mister Julian... – hörögte. Pihent egy darabig, és gondolkodni próbált. Lepuffantották, szitává lőtték. A melle véres roncs lehet. Tulajdonképpen rég el kellett volna patkolnia, Marsh az orra előtt állt, amikor meghúzta a ravaszt. Csakhogy ő még élt. Savanyú Billy felkuncogott. Rájött, miért nem halt meg. A puskalövés nem árthatott neki, hiszen már majdnem olyan, mint ők. Minden úgy történt, ahogy Julian mondta. Savanyú Billy érezte a változást. Minden alkalommal, amikor a tükörbe nézett, egy kicsit

340

sápadtabb volt, egy kicsit színehagyottabb, és a szeme is egyre inkább hasonlított Julianéhez. Nem kerülték el a figyelmét ezek a jelek, és mostanában mintha már a sötétben is jobban látott volna. Az utóbbi egy-két évben sokat haladt. Ezt a vérnek köszönheti. Csak ne lenne mindig olyan rosszul tőle! Néha szabályos gyomorgörcsöt kapott, és ki kellett hánynia, de ő azért csak itta és itta, ahogy Juliantól tanulta, és ettől egyre erősödött. Néha érezte magán, ahogyan most is: lelőtték és lezuhant, csakhogy ő nem halt bele, de nem ám, él és virul! Felépül a sebeiből, akárcsak Damon Julian. Már majdnem közéjük tartozik. Savanyú Billy elmosolyodott. Úgy döntött, pihen még egy kicsit, megvárja, míg teljesen felgyógyul, aztán fölkel, és megöli Abner Marshot. Elképzelte, hogy megijed majd a hájas vén disznaja, ha meglátja közeledni Billyt, a jó öreg Billyt, akibe négy adag sörétet pumpált... Csak ne fájna ennyire! Kíváncsi volt, hogy Mister Julian is így megszenvedtee, amikor az a piperkőc fedélzetmester keresztüldöfte a tőrösbotjával. De utána aztán megmutatta neki! És Billy is meg fogja mutatni pár embernek. Egy ideig azt latolgatta, miket fog csinálni. Akkor jár a Gallatin Streetre, amikor kedve tartja, és mindenki tisztelettudóan bánik majd vele, és nem kell beérnie a tánctermi lotyókkal, hanem megkapja az összes szőke lányt meg a kreol úrikisasszonyokat, és ha eljátszadozott velük, kiszívja a vérüket, hogy senki mást ne szórakoztathassanak utána, és a szajhák se fogják kinevetni, mint a régi rossz napokban. Savanyú Billy Tipton nagy élvezettel merült el jövője tervezgetésében. Egy idő múlva azonban – pár perc lehetett, vagy talán pár óra, nem igazán tudta felmérni – kénytelen volt felhagyni vele. Szívesen folytatta volna, de nem engedte a fájdalom, amely minden lélegzetvételnél foszlányokra tépte az idegeit. Pedig most már lassan csillapodnia kéne, gondolta. Ráadásul továbbra is úgy ömlött belőle a vér, hogy kezdte egészen kábának érezni magát. Ha gyógyul, miért nem forrtak be még a sebei? Savanyú Billy hirtelen megrettent. Talán még nem alakult át eléggé. Talán egyáltalán nem fog felépülni. Talán sohasem mutatja meg Abner Marshnak; talán egyszerűen elvérzik. Újra összeszedte maradék erejét. – Julian! – kiáltotta olyan hangosan, ahogy csak telt tőle. Julian befejezhetné az átváltoztatást, adna neki vért, amitől meggyógyulna. Ha valahogy el tudná érni, minden rendbe jönne. Julian gondoskodna róla. Savanyú Billy tudta. Mihez kezdene nélküle Julian? Megismételte a kiáltást, amilyen hangosan csak bírta, hogy majd' kiszakadt a torka kínjában. Semmi. Csend. Fülelt, nem közeledik-e valaki, Julian vagy bárki más a többiek közül. Semmi. Hacsak... Minden idegszálával figyelt. Savanyú Billy mintha hangokat hallott volna. És az egyik Damon Julian hangja volt! Hallja Juliant! Elöntötte a megkönnyebbülés. Igen ám, de Julian nem hallja őt. És még ha hallaná, akkor sem jöhetne ki

341

hozzá a napra. Erre a gondolatra Savanyú Billyt páni félelem fogta el. Julian csak sötétedés után jöhet, csak este fejezheti be az átváltoztatást. De akkor már késő lesz. Valahogy el kell jutnia Julianhez, határozta el Savanyú Billy Tipton iszonyú kínok között, a saját vérében fekve. Valahogy felszedelőzködik és megkeresi Juliant, hogy a segítségét kérje. Savanyú Billy az ajkába harapott, összeszedte minden erejét, és megpróbált fölállni. És felüvöltött. Fehéren izzó késpenge járta át a testét, inakat-idegeket szaggató lángörvény, mely minden gondolatot, minden reményt, minden félelmet kiperzselt belőle, míg nem maradt más, csak a fájdalom. Még egyet ordított, és ernyedten zuhant vissza a fedélzetre. Minden porcikája lüktetett. A szíve vadul kalapált, a gyötrő kín fokról fokra alábbhagyott. És ebben a pillanatban Savanyú Billy rádöbbent, hogy nem érzi a lábát. Megpróbálta megmozgatni a lábujjait, ám deréktól lefelé mintha nem is létezett volna. Haldoklott. Ez nem igazság, gondolta Savanyú Billy. Olyan közel járt már! Tizenhárom éve itta a vért, egyre erősebb lett, és már majdnem sikerült neki. Örökké élhetett volna, de megint elvettek tőle mindent, kirabolták és becsapták, mint már annyiszor. Sohasem volt semmije. Árulás az egész. A világ újra kisemmizte, a niggerek és a kreolok és a gazdag ficsúrok, akik folyton átverték és kinevették, és most kiforgatják az életéből, a bosszújából, mindenéből. El kell érnie Juliant. Ha sikerül átváltoznia, minden rendbe jön. Máskülönben itt fog meghalni, és megint kinevetik. Hülyének csúfolják, fehér söpredéknek, niggerszarnak, és lehugyozzák a sírját. El kell jutnia Mister Julianhez. Akkor majd rajta lesz a nevetés sora, úgy bizony, azt fogja csinálni, a pofájukba nevet. Savanyú Billy mély lélegzetet vett. Érezte, hogy a kés még a kezében van. Megmozdította a karját, és a szájába vette a csupasz pengét, a fogai közé. Reszketett. Tessék! Ez nem is fáj olyan rettenetesen. A karját még tudja használni. Ujjai a fedélzeten kaparásztak, fogást kerestek a vér és a penész alatt. Aztán minden erejét megfeszítve húzózkodott egyet. A mellkasa lángolt, a zsigereiben tombolt a kín, a kifent késpenge alul-felül a fogai közé szaladt. Kimerülten hanyatlott vissza. Mikor azonban a fájdalom enyhült valamicskét, Savanyú Billy kinyitotta a szemét, és mosoly vöröslött fel a kése körül. Megmozdult! Majdnem fél métert csúszott előre. Még öt-hat ilyen nekiveselkedés, és eléri a főlépcsőt. Onnan már könnyebb lesz felvonszolni magát, a faragott korlátoszlopokba kapaszkodva. Mert a hangok fentről jöttek. Eléri őket. Tudta, hogy eléri. Muszáj! Savanyú Billy Tipton kinyújtotta a karját, hosszú, kemény körmeit a hajópadlóba vájta, és keményen ráharapott a kése élére.

342

343

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET A Lázálom fedélzetén, 1870. május Csendben teltek az órák, és ez a csend félelemmel volt terhes. Abner Marsh szorosan Damon Julian mellett ült, hátát a feketemárvány bárpultnak vetette, igyekezett kímélni törött karját, és dőlt róla a veríték. Mikor már nem bírta tovább hason fekve, hátracsavart kézzel, és nyöszörögni kezdett, Julian végre megengedte neki, hogy kiegyenesedjen. Ebben a testhelyzetben a fájdalom egész elviselhetőnek tűnt, de tisztában volt vele, hogy az első mozdulatra ismét fellángolna. Így hát Marsh próbált minél kevesebbet fészkelődni, és gondolkodott. Marsh sohasem volt jó sakkozó, ahogy azt Jonathon Jeffers vagy féltucatszor be is bizonyította. Néha még azt is elfelejtette két játszma között, hogy kell lépni azokkal az istenverte bábukkal. Ahhoz azonban eleget tudott, hogy felismerje a patthelyzetet. Joshua York mereven ült a fotelében, a szeme sötétnek és kifürkészhetetlennek tűnt ebből a távolságból, egész teste megfeszült. A napsugarak könyörtelenül záporoztak le rá, elfonnyasztották az életét, úgy szárították ki belőle az erőt, mint reggelenként a folyóra telepedő ködöt. Mozdulatlanul tűrte. Marsh miatt. Mert Joshua tudta, hogy ha támadásba lendülne, Marsh a saját vérébe fúlna, mire ő eléri Juliant. Aztán talán meg tudná ölni, talán nem, de Marshnak ez már nem számítana. Julian is patthelyzetbe került. Ha megöli Marshot, oda a védelme. Akkor semmi sem gátolná meg Joshuát a támadásban. És Damon Julian félt ettől, Abner Marsh biztosra vette. Igaz, Julian számtalanszor megtörte és megalázta Joshua Yorkot, ivott a véréből, hogy megpecsételje vereségét. Ám egyszer – egyetlenegyszer – York győzött. És ez elég volt. Julian elvesztette az önbizalmát. A félelem úgy rágta belülről, mint a féreg a hullát. Marsh rosszul érezte magát. A karja pokolian fájt, és teljesen tehetetlen volt. Ha nem Juliant és Joshuát figyelte, pillantása vissza-visszatévedt a sörétes puskára. Túl messze van, mondta magának. Túlságosan messze. Legalább két méter. Lehetetlen. Marsh tudta, hogy sohasem jutna el odáig, még akkor sem, ha fiatal volna és gyors. Törött karral pedig... Az ajkába harapott, és megpróbált más megoldást találni. Jonathon Jeffers biztos kifundálna valami agyafúrt tervet. Jeffers azonban rég halott volt, és Marshnak semmi nem jutott eszébe azon az egyszerű, kiszámítható és buta ötleten kívül, hogy felpattan és az istenverte puska után veti magát. Megtehetné; ha sürgős neki a halál. – Zavar a fény, Joshua? – kérdezte egyszer Julian, miután már hosszú ideje

344

ültek teljes némaságban. – Hozzá kell szoknod, ha közéjük akarsz tartozni. Minden derék jószág szereti a napot. – Elmosolyodott; aztán a mosoly ugyanolyan gyorsan eltűnt az arcáról, ahogy megjelent rajta. Joshua York nem válaszolt, és Julian elhallgatott. Ahogy elnézte őt, Marshnak az a benyomása támadt, hogy Julian éppúgy megsínylette az évek múlását, mint a gőzös és Savanyú Billy. Valahogy más lett, még félelmetesebb. Egyetlen kurta kérdést vetett oda Joshuának, és nem gúnyolta tovább. Néma maradt. Nem nézett se Yorkra, se Marshra, egyáltalán sehová. Szeme a semmibe révedt; hideg volt, fekete és halott. Időnként mintha felfénylett volna a sűrű árnyékban, a sápadt, keskeny homlok alatt – de már nem volt benne semmi emberi. Marsh emlékezett arra az estére, amikor Julian a Lázálom fedélzetére jött, és ő először tekintett bele ebbe a szempárba. Akkor úgy tűnt neki, mintha álarcokat látna lehullani, egyiket a másik után, míg végül csak a csupaszon vicsorgó fenevad maradt. Ezúttal nem látott álarcokat. Damon Julian mindig is gonosz volt, ám ennek a gonoszságnak egy része természetének emberi oldalához tartozott: az aljasságai, a hazugságai, a félelmetes, fülbemászó nevetése, a kegyetlenség, ahogy örömét lelte mások szenvedésében, az élvezet, amit a szépségben és a szépség elpusztításában talált. Mindez most semmivé foszlott, csupán a fenevad kuporgott a sötétben hideg ragadozószemekkel. Julian nem gúnyolódott Joshuával, nem tartott értekezést az erősek és a gyengék viszonyáról, nem próbálta üres ígéretekkel elbódítani Abner Marshot. Csak ült és várt, sötétségbe burkolózva; kortalan arca kifejezéstelen volt, tekintete ősöreg és üres. Abner Marsh ebben a pillanatban döbbent rá, hogy Joshua igazat beszélt. Julian őrült, vagy még annál is rosszabb. Kísértet, üres héj, a fenevad burka, amelyben csak a nyers, elemi ösztön munkál, híján van minden öntudatnak. És a végén ez marad majd felül, gondolta Marsh borzadva. Damon Julian elpusztulhat, mint a többi álarc, de a fenevad túl fogja élni őt. Hiába álmodik Julian sötétségről és nyugalomról, a ragadozó nem hal meg benne. Túl ravasz, túl türelmes, túl erős. Abner Marsh újra a puskára pillantott. Ó, ha a kezébe kaparinthatná! Bárcsak

olyan gyors és erős lenne, mint negyven éve! Ha Joshua valahogy lekötné a fenevad figyelmét... De nem, ez lehetetlen. A ragadozó kerülte Joshua tekintetét, Marsh pedig nem volt se gyors, se erős, törött karjában lángolt a fájdalom. Nem érné el idejében a fegyvert. Ráadásul a puska úgy hevert a szőnyegen, hogy a csöve Joshua felé nézett. Ha fordítva állna, talán érdemes lenne megkockáztatni. Akkor elég volna odaugrani hozzá, felkapni és lőni. Így viszont meg kellene fordulnia vele, különben még Joshuát találná el. És mindezt törött karral. Nem. Marsh tudta, hogy reménytelen a dolog. A fenevad sokkal gyorsabb nála. Nyögés szakadt fel Joshua torkából, vagy inkább félig elfojtott fájdalomsikoly. A kezét a homlokára tette, majd előregörnyedt és a tenyerébe temette az arcát. A

345

bőre már rózsaszínre pirult. Nemsokára kivörösödik. Aztán feketére ég, mint a faszén. Abner Marsh szinte látta, hogyan szivárog el belőle az élet. Szörnyű akaraterő kellett hozzá, hogy a helyén maradjon. És Marshnak hirtelen szavak tolultak az ajkára. – Öld meg! – kiáltotta harsányan. – Joshua, menj a napról, és kapd el, az isten verje meg! Ne törődj velem! Joshua York felnézett, és tompán elmosolyodott. – Nem. – Eredj a pokolba, te konok hülye! Csináld, amit mondok! Én már vénember vagyok, az én életem nem számít. Hallod, Joshua? Öld meg! Joshua megrázta a fejét, és újra a kezébe temette az arcát. A fenevad különös arckifejezéssel meredt Marshra, mintha nem értené, mit mond; mintha elfelejtette volna, mire való az emberi beszéd. Marsh belenézett a tekintetébe, és megborzongott. Fájt a karja, könnyek szöktek a szemébe. Félhangosan szitkozódott, míg egészen ki nem vörösödött tőle. Még mindig jobb, mint sírva fakadni, akár egy istenverte vénasszony. Aztán újra fölemelte a hangját. – Joshua, nagyszerű társ voltál. Nem felejtelek el, amíg élek! York elmosolyodott. Még a mosolya is elgyötörtnek tűnt. Látszott rajta, hogy percről percre gyengül. A napfény hamarosan végez vele, és akkor Marsh visszavonhatatlanul magára marad. Hosszú órák voltak még hátra estig. De bármilyen lassan peregnek is a percek, előbb-utóbb órákká folynak össze, és egyszer leszáll az éjszaka. Abner Marsh éppoly kevéssé tudta feltartóztatni, mint elérni azt az istenverte puskát. A nap lebukik a látóhatár mögé, sötétség borul a Lázálomra, és a fenevad fölkel trónusáról. A kabinajtók sorra kinyílnak, és megjelennek a többiek, az éjszaka gyermekei, a vámpírok: a fenevad fiai és lányai és rabszolgái. Törött tükrök és kifakult festmények mögül lépnek elő, hidegen mosolyogva, némán, iszonyú lánggal a szemükben. Néhányan közülük Joshua barátai, az egyik asszony az ő gyermekét hordja a szíve alatt, ám Marsh tudta, hogy ez nem számít semmit. Valamennyien a fenevad alattvalói. A harc egyenlőtlen: Joshua fegyverei a szavak, az igazság és egy nagyszerű álom, ám a fenevad fegyvere az erő. Fölébreszti a többiekben szunnyadó ragadozót, aláveti őket az akaratának és a vörös szomjnak, ő maga már nem érzi a szomjat, de még emlékszik rá. És amikor azok az ajtók kinyílnak, Marsh meghal. Damon Julian ugyan azt ígérte, hogy megkíméli, a fenevadat azonban nem kötik Julian ígéretei, és jól tudja, mekkora veszélyt jelent számára Marsh. Csúf vagy sem, ma éjjel Abner Marsh lesz a lakomájuk. Joshua szintén meghal, vagy – ami még borzalmasabb –, olyanná válik, mint ők. A gyermeke ifjú fenevaddá növekszik, és a vérontás folyik tovább, a vörös szomjat nem csillapítják az évszázadok, a lázálom vetéséből

346

iszonyat sarjad. Hogyan is végződhetne másként? A fenevad hatalmasabb náluk, elemi erő, örökkévaló, akárcsak a folyó. Nincsenek kétségei és gondolatai, nincsenek álmai és tervei. Damon Juliant talán legyőzheti Joshua York, de ha ő elbukik, az álarc alatt ugrásra készen vár a fenevad: elevenen, erőtől duzzadón, fékezhetetlenül. Joshua elkábította a saját ragadozóját, alávetette az akaratának. Ezért csak emberi mivoltában szállhat szembe a fenevaddal. Az pedig kevés. Esélye sincs a győzelemre. Abner Marsh a homlokát ráncolta. Tudta, hogy a gondolatmenete helyes, mégis zavarta benne valami. Megpróbálta kitapogatni, mi az, de folyton kicsúszott az ujjai közül. A karja fájt. Bár lenne nála egy üveggel Joshua istenverte varázsitalából! Az íze pokoli, de Joshua egyszer azt mondta, laudánum is van benne; az legalább enyhítene a kínjain. Meg persze a szesz se tenne rosszat. A szétlőtt tetőablakon beeső fénysugarak szöge megváltozott. Elmúlt dél, taksálta Marsh. Méghozzá jócskán. Már csak pár órája maradt. Julianre nézett, aztán a puskára. Szorosabban ölelte magához a karját, mintha ezzel csillapítani tudná a fájdalmat. Hol is tartott? Joshua varázsitalánál, hátha jó lenne erre az istenverte karra... nem, nem, a ragadozónál, meg hogy Joshua sohasem tudná legyőzni... Abner Marsh szeme résnyire szűkült, és fölpillantott Joshuára. Hiszen egyszer legyőzte. Fenevad ide vagy oda, egyszer sikerült neki. Miért ne lenne rá képes újra? Marsh megragadta törött karját, és előre-hátra hintázva igyekezett kirekeszteni a tudatából a fájdalmat, hogy tisztábban gondolkodhasson. Miért, miért, miért? És ekkor rájött. Lehet, hogy lassan járt az esze, de Abner Marsh soha nem felejtett el semmit. Az elixír, gondolta. Maga előtt látta, hogy történt. Az üveg alján lötyögő maradékot akkor diktálta bele Joshuába, mikor eszméletét vesztette a napon. Az utolsó csepp a csizmájára hullott, és az üres palackot a folyóba hajította. Joshua csak órák múlva indult vissza a Lázálomra, és az út eltartott... meddig is?... igen, két teljes napig. Rohant az istenverte flaskáihoz, menekült a vörös szomj elől. Aztán rátalált a gőzösre meg arra a rengeteg halottat, nekilátott leszaggatni a keresztléceket, és akkor jött Julian... Marsh tisztán emlékezett Joshua szavaira... az arcába ordítottam. Bosszút akartam. Meg akartam ölni, föltépni a sápadt torkát és kiszürcsölni az átkozott vérét, úgy vágytam a halálára, mint még soha senkiére. Olyan düh izzott bennem... Nem, gondolta Marsh, nemcsak düh. Szomjúság is. Joshua nem vette észre, de a vörös szomj első stádiumában járt! Biztos rögtön ivott egy pohárral a varázsitalából, amint Julian visszavonult, és el sem jutott a tudatáig, hogy mi történt vele. Marsh hátán végigfutott a hideg. Tudja-e vajon Joshua, mi volt az igazi ok, amiért letépte a deszkákat arról a kabinajtóról? Mi történt volna, ha Julian nem

347

zavarja meg? Akkor Joshua győzött, utána soha többé. Az égései, a félelme, az öldöklés nyomai körülötte, az elixír nélkül töltött napok.. .Nem lehetett más, csak a vörös szomj. Aznap éjjel fölébredt az ő fenevada, és erősebb volt, mint a Juliané. Abner Marshban egy pillanatra föllángolt a lelkesedés, de hamar földerengett benne, hogy őrült reményei hiábavalóak. Legutóbbi szökése alkalmával Joshua bőséges italkészletet hozott magával. És New Orleansban, mielőtt útra keltek volna Julian ültetvényére, fél üveggel felhajtott belőle. Marsh semmilyen lehetőséget nem látott rá, hogy felgyújtsa Joshuában a lázat, pedig ez lett volna az egyetlen esélyük... Tekintete ismét a puskán állapodott meg. – Az isten verje meg – mormolta. Felejtsd el azt a nyavalyás flintát, úgyse veszed hasznát, hacsak nem akarod megöletni magad. Inkább gondolkodj, ahogy Mister Jeffers tenné, találj ki valami okosat! Ez az egész olyan, mint a gőzösök versenyfutása. A gyorsabb hajót csak csellel lehet legyőzni, például ha az ember ismer minden mellékágat, vagy ha felvásárolja az összes bükköt, hogy a vetélytárs csak gyapotszárral fűthessen, vagy ha tartalékol egy kis disznózsírt... Cselek! Marsh komoran elhúzta a képét. Tudta, hogy nem tehet semmit. Egyedül Joshuán múlik a dolog. Csakhogy Joshua percről percre gyengébb, mindjárt elevenen megsül a napon, és amíg Marsh élete veszélyben forog, nem fog kimozdulni onnan. Ha fel tudná rázni Joshuát... ha fölkelthetné valahogy a szomját... A szomj akkor tört rá, nagyjából havonta, ha nem itta az elixírt. De mivel lehetne előidézni? A düh talán közrejátszik benne, ám önmagában nem elegendő. A szépség? A szép dolgok mindig vonzották és lenyűgözték Joshuát, még akkor is, ha ivott a nyavalyás varázsitalából. Valószínűleg azért választott társnak éppen engem, mert azt mondták neki, én vagyok a legrondább ember az egész istenverte folyóvidéken, gondolta Marsh. De ez sem elég. A fenébe, Damon Julian igazán jóképű fickó, és Joshua iszonyúan dühös rá, mégse tudja legyőzni, folyton veszít, hála annak az átkozott kotyvaléknak... Marsh felidézte magában, amit Joshua mesélt neki a gyilkosságairól. A sötét éjszakákról. A rettenés időkről, amikor még a vörös szomj uralta testét-lelkét. ...haslövés ért, mondta Joshua, iszonyúan véreztem... Felálltam. Borzalmas látványt nyújthattam a sápadt arcommal, tetőtől talpig vérmocskosan. Különös, soha nem tapasztalt érzés fogott el... Julian belekortyolt a borába, és elmosolyodott. Komolyan attól félt, hogy bántani fogom azon az augusztusi éjszakán? Ó, talán megtettem volna, fájdalmamban és dühömben. De előtte nem... Marsh előtt fölrémlett Julian bestiálisán eltorzult arca, ahogy kihúzza a gyomrából Jeffers pengéjét... látta Valerie-t, ahogy a nap halálra perzseli a csónakban, hallotta eszeveszett rikoltását, ahogy nekiesik Karl Framm torkának... Joshua hangja

348

csengett a fülébe: ...a férfi újabb csapást mért rám, én tombolva visszaütöttem... rám vetette magát... Szóval ez az, gondolta Abner Marsh. Legalábbis semmi más nem jutott az eszébe. Fölnézett a tetőablakra. A fénysugarak most hegyesebb szögben estek be rajta, és mintha vöröses árnyalatot öltöttek volna. Joshua már félig az árnyékban ült. Marsh egy órája még örült volna ennek. Most nem volt olyan biztos benne. – ...segítsen... – mondta a hang. Hörgő suttogás volt csupán, elfúló zihálás. De mindannyian hallották. Savanyú Billy Tipton kúszott elő az árnyékból, vércsíkot hagyva maga után a szőnyegen. Marsh látta, hogy kínlódva vonszolja előre magát, a padlóba vágott kését használva kapaszkodónak. A gerince természetellenes szögben kicsavarodott. Billy alig hasonlított már emberi lényhez. Tetőtől talpig mocsok, nyálka és alvadt vér borította, és még mindig vérzett. Megint közelebb húzta magát fél méterrel. A melle ronccsá szakadt, arcát hátborzongató grimaszba torzította a fájdalom. Joshua York lassan fölemelkedett a fotelből, mint egy alvajáró. Az arca már nyersvörösre égett. – Billy... – kezdte. – Maradj, ahol vagy! – parancsolta a fenevad. York tompán ránézett, és megnedvesítette fölrepedt, cserepes ajkát. – Nem fogok támadni – mondta. – Őt akarom megölni. Megváltás lenne neki. Damon Julian elmosolyodott, és megrázta a fejét. – Ha megölöd szegény Billyt – mondta –, én is kénytelen leszek megölni Marsh kapitányt. – Most szinte régi önmaga volt. Hangja dallamosan csengett, halvány derű színezte. Savanyú Billy ismét tovább csúszott egy darabon, és fekve maradt. A teste reszketett. Vér szivárgott az orrából és a szájzugából. – ...Julian... – mondta. – Hangosabban, Billy. Nem hallunk. Savanyú Billy megmarkolta a kését, arca eltorzult. Megpróbálta fölemelni a fejét. – ...én... segítsen... nagyon fáj... itt belül... Mister Julian... Damon Julian felállt a foteléből. – Látom, Billy, látom. Mit szeretnél? Savanyú Billy szája széle megrándult.

349

– ...segítsen... – suttogta. – ...átváltozás... befejezni... meghalok... Julian Billyt és Joshuát figyelte. Joshua nem ült vissza. Abner Marsh megfeszítette az izmait, és a puskára nézett. Így, hogy Julian már áll, szinte lehetetlen. De talán... Billyre pillantott, akinek a látványa majdnem feledtette vele a törött karját. – ...örök élet... – esdekelt Billy. – ...Julian... változtasson... mint maga... – Ó – mondta Julian –, attól tartok, rossz hírem van számodra, Billy. Nem tudlak átváltoztatni. Tényleg azt hitted, hogy egy magadfajta jószág olyanná válhat, mint mi? – ...megígérte... – suttogta Billy metsző hangon. – ...megígérte... meghalok... Damon Julian rámosolygott. – Mihez kezdek majd nélküled? – kérdezte. Fölnevetett; és Marsh ekkor halálos bizonyossággal érezte, hogy újra Julian az, hogy a fenevad ismét a felszínre engedte. Ez Julian nevetése volt: dallamos, gyöngyöző és őrült. Ott zengett Marsh fülében, miközben Savanyú Billy arcát figyelte, s látta reszkető kezét, amint kirántja a kést a padlóból. – Eredj a pokolba! – bődült Marsh Julianre, és talpon termett. Julian meglepetten odafordult. Marsh összeszorított foggal a puska után vetette magát. Egyenesen rázuhant, és kis híján elájult a beléhasító fájdalomtól, de alig érezte meg a fegyver nyomását a hasa alatt, Julian hideg keze máris a torkára fonódott. Aztán egyszerre csak eltűnt. És Damon Julian felordított. Abner Marsh hanyatt fordult: Julian támolyogva hátrált, mindkét tenyerét az arcára szorította. Bal szeméből Savanyú Billy kése állt ki, sápadt ujjai közül vér szivárgott. – Dögölj meg! – bömbölte Marsh, miközben megrántotta a ravaszt. A lövés letaglózta Juliant. A puska visszarúgott Marsh törött karjába. Felüvöltött, és egy pillanatra elfeketedett előtte a világ. Mikor a fájdalom eléggé alábbhagyott, hogy az agya kitisztuljon, alig bírt feltápászkodott. Némi fáradsággal azért sikerült. Épp idejében, hogy meghallja az éles reccsenést, mint amikor egy ázott faág kettétörik. Joshua York véres kézzel egyenesedett föl Savanyú Billy teste mellől. – Számára már úgysem volt remény – mondta. Marsh mély kortyokban szedte a levegőt, a szíve vadul kalapált. – Megcsináltuk, Joshua! – mondta. – Elkaptuk azt az istenverte... Valaki fölnevetett. Marsh megfordult, és hátrahőkölt. Julian mosolygott. Nem halt meg. A bal szemét elvesztette, ám a kés nem hatolt elég mélyre. Félig megvakult, de élt. A mellén cafatokban lógott az ing.

350

Marsh túl későn jött rá, hol hibázott. Julian mellére lőtt, pedig az istenverte fejét kellett volna szétloccsantania. A könnyebbik célpontot választotta, és ez végzetesnek bizonyult. – Engem nem olyan könnyű megölni, mint szegény Billyt – mondta Julian. A szemgödréből vér csorgott az arcára. Máris kezdett megalvadni. – Vagy mint magát. – Lassú, nyugodt léptekkel indult meg Marsh felé, mint aki tudja, hogy nincs miért sietnie. Marsh megpróbálta a törött karjával megtartani a puskát, miközben két töltényt kotort elő a kabátzsebéből. A hóna alá szorította, de a fájdalomtól megtántorodott. Ujjai erőtlenül reszkettek, és az egyik patron a padlóra hullott. Marsh háta nekiütközött a bárpultnak. Damon Julian fölnevetett. – Nem! – mondta Joshua York. Közéjük lépett; vörösre perzselt arcát hólyagok borították. – Megtiltom. Vérmester vagyok. Állj, Julian! – Ó – sóhajtott Julian –, már megint, Joshua? Ahogy óhajtod. De ha nem bánod, ez lesz az utolsó alkalom. A végén még szegény Billy is megértette, hová tartozik. Most te vagy soron, kedves Joshua. – Bal szemére rákérgesült a vér; a jobb sötét szakadékként ásított. Joshua York nem mozdult. – Nem tudod legyőzni – mondta Abner Marsh. – Az istenverte fenevad az. Joshua, ne! Joshua York azonban már nem hallotta. Marsh hóna alól kicsúszott a puska. Lehajolt érte, fölemelte, letette a háta mögött húzódó pultra, és nekilátott megtölteni. Fél kézzel nehezen lassan ment. A patronok folyton kicsúsztak engedetlen ujjai közül. Végül sikerült betöltenie őket, felcsapta a fegyver csövét, és ügyetlenül az ép karja alá szorította. Joshua York hátrafordult, lassan, mint a Lázálom a folyón, mikor az Eli Reynolds után eredt. Egy lépést tett Abner Marsh felé. – Joshua, ne! – mondta Marsh. – Maradj ott! – Joshua közeledett. Reszketve küzdött, hogy visszanyerje uralmát a teste fölött. – Félre az utamból! – förmedt rá Marsh. – Hadd puffantsam le! – Joshua mintha meg sem hallotta volna. Az arca halott volt. A fenevad parancsolt neki. Lassan kinyújtotta a kezét. – Az isten verje meg – mondta Marsh –, az isten verje meg! Joshua, muszáj megtennem. Tudom, mi folyik itt. Nincs más lehetőség. Joshua York torkon ragadta Abner Marshot, szürke szemében démoni lángok gyúltak. Marsh Joshua hóna alá dugta a puskacsövet, és meghúzta a ravaszt. Fülsiketítő dörrenés hallatszott, lőpor és vér szaga terjengett. York megpördült a tengelye körül, és éles fájdalomsikollyal elzuhant. Marsh verítékező homlokkal elhátrált tőle.

351

Sátáni mosoly ült ki Damon Julian arcára. Villámsebesen csapott le, akár egy csörgőkígyó, és kitépte a füstölgő fegyvert Marsh kezéből. – Ketten maradtunk hát – mondta. – Maga meg én, kapitány. Nem látta fölegyenesedni a háta mögött Joshuát, s még akkor is mosolygott, amikor York velőtrázó rikoltással rávetette magát. Julian meglepetten felkiáltott. Mindketten a földre zuhantak, s vadul dulakodva hemperegtek ide-oda, míg nekigurultak a bárpultnak és az ütközés szétválasztotta őket. Damon Julian állt talpra elsőnek, Joshua rögtön utána. York válla véres roncs volt, karja bénán lógott az oldala mellett, résnyire húzott szeméből azonban az éhes fenevad tomboló haragja sütött. York sebe iszonyúan fáj, gondolta Marsh diadalittasan, és a fájdalom fölébreszti a szomjat. Joshua lassan megindult előre; Julian mosolyogva hátrált. – Nem én voltam, Joshua – mondta. – A kapitány lőtt le. A kapitány. Joshua megtorpant, tekintete kurtán súrolta Marshot. Marsh egy végtelen hosszúnak tűnő pillanatig lélegzetvisszafojtva várta, hogy melyik irányba űzi Joshuát a vörös szomj, úrrá tud-e lenni a benne tanyázó fenevadon. Végül York visszanézett Julianre, ajkát ijesztő vicsorra húzta, és kezdetét vette a néma küzdelem. Marsh tagjaiból minden erő kiszaladt a megkönnyebbüléstől, és beletelt egy kis időbe, míg eléggé össze tudta szedni magát, hogy lehajoljon a puskáért, és fölemelje a szőnyegről, ahová Julian félredobta. A pultra fektette, letörte a csövét, és némi bajlódással újratöltötte. Mire visszavette a hóna alá, Damon Julian már térdelt. Ujjaival kivájta gödréből vak, vérkérges szemét, és magasra nyújtotta, Joshua pedig az áldozati adomány fölé hajolt. Abner Marsh gyorsan előrelépett, Julian halántékához szorította a puskát, a selymes, fekete fürtök közé, és mindkét csövet kilőtte. Joshua meghökkent arcot vágott, mint aki hirtelen riad föl álmából. Marsh felmordult, és a padlóra lökte a fegyvert. – Más kell most neked – mondta Joshuának. – Maradj itt! Mindjárt hozom, amire szükséged van. A pult mögé sietett, és megtalálta a sötét, címkézetlen borospalackokat. Megragadta az egyiket, és lefújta róla a port. Aztán fölnézett, és meglátta a nyitott ajtókból bámuló sápadt arcokat. A lövések, gondolta. A lövések ébresztették fel őket. Fél kézzel Marsh nehezen boldogult a dugóval. Végül a fogait hívta segítségül. Joshua York révetegen a pulthoz lépett. A tekintetében még mindig dúlt a harc. Marsh odanyújtotta neki az üveget, Joshua pedig megragadta a karját. Marsh nem mozdult. Hosszú percekig nem tudta, mi fog történni, Joshua a

352

palackot veszi-e el vagy a karját hasítja végig. – Mind meghozzuk a magunk istenverte döntéseit, Joshua – mondta halkan. Joshua egy fél örökkévalóságig meredt a szemébe. Aztán kivette Marsh kezéből az üveget, hátravetette a fejét, és hatalmasat kortyolt belőle. A sötét elixír bugyogva dőlt a palackból, és végigfolyt az állán. Marsh elővett még egy üveggel az undok kotyvalékból, lecsapta a nyakát a márványpult szélén, és köszöntőre emelte. – Az istenverte Lázálomra! – kiáltotta. És együtt ittak.

353

EPILÓGUS A temető öreg, gyomos, és a folyó hangjai veszik körül. Magasan a hegyoldalban terül el, alatta a hatalmas Mississippi hömpölyög, ahogy ezredévek óta teszi szakadatlanul. Az ember kiülhet a meredély szélére, a lábát lógázva kitekinthet a folyóra, elmerülhet békéjében és szépségében. Innen fentről a folyónak ezer arca van. Néha aranyszínben játszik, a partokat betölti a felszín fölött kavargó rovarok zúgása és zümmögése, a víz sietősen és serényen örvénylik a félig elmerült ágak és fatörzsek körül. Napnyugtakor rövid időre bronzfényűre, majd vérvörösre színeződik, s ahogy a pír végigömlik rajta, az a bibliai Mózesre emlékezteti az embert, meg egy másik, messzi-messzi folyóra. Derült éjszakákon a víz sötéten és tisztán áramlik, akár a fekete selyem, csillagok sziporkáznak a tükre alatt, s a tündérhold a hullámokon olykor szebben és fényesebben ragyog, mint az igazi hold az égen. A folyó az évszakokkal is változik. A tavaszi áradások idején barna és iszapos, a szintje megemelkedik, s mohón nyeli el a fák törzsébe meg a mólók gerendáiba vésett vízállásjeleket. Ősszel tarka színekben pompázó levelek ezreit ringatja sötétkék ölén. Télen pedig befagy a folyó, jéggé dermed és hópalástot ölt, fehér országúttá változik, amin senki sem jár, mert oly vakítón szikrázik, hogy belesajdul a szem. Ám a jég alatt a víz nyughatatlanul folyik tovább, s a folyó végül megrázza magát, és rettentő recsegés-ropogással leveti hideg páncélját. A temetőből nyomon lehet követni a folyó hangulatának minden változását. Innen fentről ugyanolyan látványt nyújt, mint ezer éve. Az iowai partot még ma is szűz vadon borítja, erdők és sziklás meredélyek. Maga a folyó csendes és békés. Ezer évvel ezelőtt órákig várakozhatott a figyelmes szemlélődő, míg felbukkant rajta egy magányos indián nyírfakéreg kenujában. Manapság zárt teherhordó uszályok hosszú füzérét pillantaná meg, melyet egyetlen dízelmotoros hajó vontat az ár ellenében. A két időpont között volt egy korszak, amikor a folyó pezsgett az élettől, amikor mindenütt füst szállt, gőz gomolygott, duda szólt, tűz sistergett. A gőzösök mind eltűntek azóta, a folyó visszakapta régi nyugalmát. A temetőben pihenő holtaknak nem tetszene így. Majdnem mind folyami emberek. A temető szintén nyugalmas hely. Akiket idefönt hantoltak el, azoknak már az unokái is rég halottak. Kevés látogató jár ide, azok is ritkán, és csak egyetlenegy félreeső sírhoz. A sírok némelyike igen impozáns. Az egyiken még szobor is áll, egy szálas férfi kapitányi díszben, aki kezét a kormánykeréken nyugtatva fürkészi a messzeséget. A sírkövek kalandos életekről regélnek, kazánrobbanásokról, háborúkról és hajótörésekről. A látogatók azonban nem ezeket keresik. Az a sír, ahová ők járnak, nem tűnik ki a többi közül. Meglehetősen viharvert, hisz több mint száz éve dacol széllel és esővel. A kőbe vésett szavak már alig olvashatók:

354

egy név, két évszám, és két sor egy költeményből. Abner Marsh kapitány 1805-1873 Többé nem csatangolunk hát ily késő éjbe már...1 A név fölött kis díszítmény emelkedik ki a kőlap síkjából; értő kézre valló, igen gondos munka. Két versenyző gőzöst ábrázol. Az idő nem múlt el fölötte nyomtalanul, de azért kivehető a kéményekből gomolygó füst, és szinte érezni lehet, milyen sebesen száguldanak a hajók. Ha az ember elég közel hajol, és az ujjal hegyével végigsimít a kövön, még a nevüket is kibetűzheti. Az üldöző hajó a Napfogyatkozás, korának egyik híres gőzöse. A másik, amelyik nyerésre áll, a folyam legtöbb történésze számára ismeretlen. Úgy tűnik, a Lázálom nevet viseli. Az a látogató, aki a leggyakrabban jár ide, meg szokta érinteni a hajót, mintha jó szerencsét remélne tőle. Furcsa, de mindig éjszaka érkezik. VÉGE

1 Devecseri Gábor fordítása 355

EGY VÉRBELI MESÉLŐ KALANDOZÁSAI avagy pályakép elfogult tollal A név, amely ennek a kötetnek a borítóján köszönti a nagybecsű olvasót, Magyarországon talán még nem cseng túl ismerősen, pedig George R. R. Martin régi, jeles művelője a spekulatív irodalomnak. Gyakorlatilag minden ágazatába belekóstolt, a SF-től kezdve a horroron keresztül a fantasyig: ízig-vérig profi, kisujjában van a mesterség összes műfogása, ám még véletlenül sem tucatiparos, hanem vérbeli mesélő, abból a kiveszőben lévő fajtából, akit a torkának szegezett rohamkéssel sem lehet visszariasztani tőle, hogy történeteket találjon ki és megossza őket másokkal. Az ilyen szerzőt az különbözteti meg a bóvligyárostól, hogy minden írásából sugárzik az eredetiség, és képtelen leragadni egyetlen műfajnál vagy témakörnél: ha úgy érzi, kimerítette a benne rejlő lehetőségeket, egyszerűen faképnél hagyja, és vidáman – pillangó módjára – csapong tovább. A magam részéről páratlan szerencsének tartom, hogy a sok tarka rét közül éppen azon ízlelgeti a virágnektárt, amelyre szerénytelen személyem is kiruccan olykor egy-egy szippantás erejéig. Mr. Martin írói pályafutása huszonöt éve kezdődött, egy sor rendkívül eredeti, sajátos hangulatú SF-novellával. Ezek csak igen laza összefüggésben állnak egymással, mások a szereplők, az alapötletek, a cselekményvonalak; közös viszont a háttérvilág, egy hatalmas, egzotikus színekkel ecsetelt csillagbirodalom, melyet valami különös mélabú leng be, mintha valahogy elfáradt vagy kiégett volna – mégsem hiányzik belőle sem a pátosz, sem a drámai feszültség. Nyoma sincs benne az űroperás Csillagok Háborúja-feelingnek; nincs gonosz Császár és gonosz Birodalom, arctalan rohamosztagosokkal, akiket minden rosszért automatikusan hibáztatni lehet; és bár a hősök bizonyos értelemben jedi-lovagok, de nem hótiszta és együgyű Luke Skywalkerek, hanem önmagukkal meghasonlott Darth Vaderek. Igaz, szörnyű csatákat kell megvívniuk, de nem a Sápadt Angyal Gyermekeivel, a Hazugok Rendjével vagy a Csillagközi Katolikus Anyaszentegyházzal – jóllehet ezek a kedves kis testületek oly érzékletes színekkel vannak lefestve a novellákban, hogy az olvasónak a háta borsódzik tőlük –, hanem elsősorban önmagukkal. A hazai közönség számára ismerős lehet néhány novella Martinnek ebből a korszakából: A fehér féreg háza a második (és sajna mindeddig utolsó) Analógiában jelent meg magyarul, A kereszt és a sárkány útja pedig a Rúna magazin 27. számában. Utóbbi egyébként Hugo-díjat is nyert, akárcsak a Homokkirályok c. írás, amelynek ezenfölül még a Nebulát is odaítélték. A szerző nem érdemtelenül részesült az elismerésben: mindig és mindenütt jellemző rá, hogy nem ragad le a puszta szórakoztatásnál (bár azt is nagyon jól csinálja!), hanem egyúttal mélyebb, magvasabb kérdéseket is boncolgat – ha úgy tetszik, van

356

mondanivalója. Más kérdés, hogy a lektűrpiacon erre nem mindig van kifejezett igény. Mr. Martin egyfajta kultuszfigurává vált SF-körökben: akik megszerették a stílusát, azok kitartó és következetes hívei lettek, ám ez a rajongótábor aránylag szűk körű maradt. Hogy bestsellert is tud írni, méghozzá a tőle megszokott színvonalból jottányit sem engedve, azt 1982-ben bizonyította be, amikor egy váratlan húzással a SF-ről áttért a horrorra. (Ámbátor ő saját bevallása szerint sohasem vált műfajt, csak új történeteket talál ki: az ostoba címkéket a kritikusok aggatják rá.) A könyv, amellyel ezt a sikert elérte, a Lázálom volt, egy vámpírregény; méghozzá szerény véleményem szerint a legjobb vámpírregény, amit valaha írtak. Ha már ilyen kategorikus kijelentésre ragadtattam magam, tartozom azzal, hogy kissé bővebben megmagyarázzam. A könyvesboltok polcait manapság valósággal ellepik a vámpírregények, túlnyomórészt a White Wolf cég Maskarádé szerepjátékának melléktermékei, melyek egytől egyig az úgynevezett, „játékirodalom” kategóriájába tartoznak, s ebbeli minőségükben számomra olvashatatlanok és emészthetetlenek. Ugyanide sorolhatók a Ravenloft-regények; ami a fennmaradó néhány művet illeti, Anne Rice-t túlságosan érzelgősnek találom, Bram Stokert pedig túlságosan avíttnak. A Lázálom ezzel szemben... telitalálat. Erről a regényről csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni, s ezt kéretik nem bújtatott reklámnak venni, elvégre aki olvassa ezeket a sorokat, az nagy valószínűséggel már megvásárolta a könyvet. Becsülettel bevallom, hogy nagy rajongója vagyok Mr. Martinnak: még soha egyetlen műve nem okozott nekem csalódást, pedig – lévén békétlen és folyton akadékoskodó természet – fél kezemen meg tudnám számolni, hány fantasy-szerzővel állok így. A Lázálom azonban, amikor annak idején először vettem a kezembe, minden pozitív várakozásomat túlszárnyalta. Ebben a könyvben a vámpírok nem szőnek világméretű intrikákat, nem érzelegnek rózsaszín lányregénybe illő módon, és nem keseregnek vérkönnyeket hullatva elvesztett emberi örökségük után. Mely utóbbi egyáltalán nem esik nehezükre, mivel nem emberek, hanem egy teljesen másik faj: ragadozók, akik titkos parazitaként élősködnek az emberiségen. És pontosan így vannak ábrázolva, mindenféle hamis szentimentalizmus nélkül. Gondolkodó, értelmes ragadozók. Szörnyetegek. Mr. Martin vámpírjait nem lehet utálni vagy gyűlölni, sajnálni pedig végképp nem. Egyvalamit lehet tenni velük: félni tőlük – de azt rettenetesen! Van köztük egy pozitív szereplő, aki a két egymásra utalt faj összebékítésén munkálkodik: olyan ijesztő figura, hogy bármely más regényben beillene főgonosznak. (A negatív vámpírszereplőkről inkább szó se essék...) Összhangban van ezzel az emberi főhős alakja is, aki – fittyet hányva minden sablonnak és klisének – csúnya, kapzsi, erőszakos, goromba és távolról sem fiatal. A vámpírokhoz képest

357

ő a sarkalatos erények megtestesült szobra – ezért nem esik nehezünkre olvasóként azonosulni vele. Mindehhez egzotikus hátteret nyújt a Mississippi vidéke a XIX. század derekán, a lapátkerekes folyami gőzösök hőskorában. A helyszínválasztás aligha véletlen: Mark Twain még minálunk, a buzgón épülő szocializmus idején is kötelező tananyag volt az iskolában. Ahogy a cselekmény fokról fokra kibontakozik, Tom Sawyer és Huckleberry Finn derűs világa szép lassan tényleg lázálomba fordul; a tetőponton egy sor lidércnyomásos jelenet követi egymást, mindegyik szörnyűbb az előzőnél, bármilyen hollywoodi horrorfilmet lepipálva. (Amivel nem szimpla vérengzésekre gondolok: az ilyesmi csak undort ébreszt, nem igazi iszonyatot, s könyvben és filmvásznon egyaránt nagy fantáziaszegénységre vall.) És persze a végső megoldás sem úgy és akkor következik be, ahogyan arra számítunk... George R. R. Martin a Lázálom után nem írt több vámpírregényt, noha a közönség és a kiadók egyaránt harsányan követelték tőle. Számomra ezzel adta legékesebb tanújelét, hogy vérbeli mesélő, a szónak abban a patinás értelmében, ahogy az internet, a tévé és a nyomtatott könyv előtti korokban használták. Kimerítette a témában rejlő lehetőségeket; tudta, hogy ha újra próbálkozna, nem érné el az előző mű színvonalát. Mosolyogva tovább bandukolt más tájakra. Pályafutásának következő állomása egy „megosztott világ”-antológiasorozat volt, Wild Cards (Dzsókerek) címen. Ennek a koncepciónak az a lényege, hogy több szerző ír novellákat egy közös háttérvilágra, kölcsönösen felhasználva egymás szereplőit, ötleteit és cselekményfonalait. A fantasyben Robert L. Asprin honosította meg az általa szerkesztett Tolvajvilág-ciklussal; a Wild Cards azonban csak igen tág értelemben nevezhető fantasynek, alapötletét az Amerikában roppant népszerű szuperhős-képregények adják. (Tapasztalataim szerint minden amerikai fantasy-szerző rajongott gyermekkorában az ilyen képregényekért; ugyanolyan menetrendszerűen átestek ezen, mint a bárányhimlőn.) A Wild Cardssorozat tizenöt kötetet ért meg, ám átütő siker nem lett belőle. Valószínűleg azért nem, mert a szuperhős-képregények többsége meglehetősen leegyszerűsítve ábrázolja a világot, s az olvasók nyilván valami ilyesmit vártak el a Wild Cardskönyvektől is – ám Mr. Martin és munkatársai nem tudták megtagadni önmagukat. Némelyikük olyan hősöket ötölt ki, akikhez képest a jó öreg Spawn jámbor kis kölyökcica. Mr. Martin időközben Hollywoodban talált állást: forgatókönyveket írt a Homályzóna és A szépség és a szörnyeteg sorozatokhoz. Pályafutásának ez a szakasza meglehetősen hosszúra nyúlt, amin igazán nem lehet csodálkozni: a forgatókönyvírás egyike azon ritka munkáknak, amivel egy hivatásos író tisztességes pénzeket kereshet, még Magyarországon is. Ugyanakkor azonban számtalan hátulütője van: kismillióan beleszólnak, hogy az ember mit írjon és mit ne, és noha minden forgatókönyvért megkapja a honoráriumot (mármint

358

Hollywoodban; mi itt azért még nem tartunk), nagy átlagban tíz közül egyből lesz valami, a többi örök időkre talonba kerül. Egy tucatiparost az ilyen apróságok nem zavarnak; egy vérbeli mesélő előbb-utóbb felőrlődik tőlük. Így esett, hogy Mr. Martin két forgatókönyv között nekilátott high fantasyt írni: merőben a maga örömére, no meg időnként az idegei megnyugtatására. Ezzel az irányzattal még sohasem próbálkozott: kihívást látott benne, hogy meg tudja-e ezt is az önmagától elvárt színvonalon csinálni. Ennél ideálisabb körülményeket ehhez a fajta munkához elképzelni sem lehet. Hollywoodi állása két alapvető követelményt biztosított Mr. Martin számára: a szabadidőt és az anyagi biztonságot. A többi a saját fantáziáján és mesterségbeli tudásán múlt – márpedig ő sem egyikben, sem másikban nem szenvedett hiányt. George R. R. Martin két évig dolgozott a történet alapvonalain és a háttérvilágon, majd nekilátott írni, és töretlen buzgalommal folytatta további két éven keresztül, míg a kézirat ezerötszáz oldalra nem duzzadt. Lényegében véve még csak a kezdeteknél járt, ám ennél több szöveget szinte képtelenség egy eladható áron kínált könyv borítói közé zsúfolni – így hát amivel elkészült, azt kinevezte első kötetnek, A Songs of Ice and Fire (Jég és Tűz dala) címet adta neki, és az ügynöke gondjaira bízta. A regény rekordidőn belül elkelt, valamennyi eddigi művét meghaladó példányszámban, még a Lázálmot is beleértve. Mikor Mr. Martin értesült erről, haladéktalanul föladta az állását Hollywoodban, és immáron minden idejét a további kötetek írásának szentelte. Egyáltalán nem mellékesen: jóval szerényebb honoráriumért, mint amennyit a forgatókönyvekért kapott, bestseller ide vagy oda. (Ő javíthatatlan romantikusnak tartja magát; mivel a „romantikus” szónak számomra határozottan életidegen mellékíze van, én szívesebben jellemzem őt a kedvenc epitheton ornansommal – egy vérbeli mesélő...) A Songs of Ice and Fire „csupán” öt kötetre van tervezve, ám ezek a kötetek monumentális terjedelműek: mindegyikből simán kitelne egy teljes trilógia, plusz mellékletek és függelékek (térképek, szószedetek, családfák, időrendi táblázatok, szemelvénytár stb.). Az elsőt követően a másodikra három évet kellett várni, utána a harmadikra már csak egyet; a negyediket idénre ígérik, az ötödik egyelőre a jövő zenéje. Olvasói szempontból ez roppant idegesítő; ha fordítok egyet a dolgon, és megpróbálom az író helyzetébe képzelni magam, akkor is. Igazán őrjítő, hogy az ember évekig dolgozik egy könyvön, aztán amikor végre megjelenik, a közönség két-három hét alatt átrágja magát rajta, és követeli a folytatást. A high fantasy-művek cselekményét összefoglalni mindig csüggesztő vállalkozás – az ember szédülten áll a félelmetes szövegmennyiség előtt –, de ha ráadásul még nem is olvashattuk teljes terjedelmükben őket, akkor aztán végképp reménytelen; mindenkinek felhívom hát a figyelmét, hogy ami alább következik,

359

az csupán egy nagyon vázlatos és felületes áttekintés. A Songs of Ice and Fire háttérvilágát Westerosnak hívják, és van egy egészen különleges sajátossága: az évszakok nem szép rendben követik egymást, hanem hosszú évekig tartanak – ráadásul sohasem lehet megmondani előre, hogy egészen pontosan meddig. Amikor az első kötetben fölvesszük a cselekmény fonalát, éppen vége felé jár a tízesztendős nyár, a negyedik vagy az ötödik kötetben pedig kétségkívül be fog köszönteni a tél is, ami persze az adott körülmények között mindig rettentő katasztrófát jelent. Westeros középkori világ, mégpedig nemcsak díszleteiben. Megtaláljuk benne a fényes páncélú lovagokat, a fellobogózott kastélytornyokat, a kecses léptekkel bálozó várkisasszonyokat, a pompát és a csillogást – ám ugyanakkor a kiéhezett, elvadult zsoldoskatonákat, a roskadozó jobbágyviskókat, a korán megvénült utcalányokat, a nyomort és a nyers erőszakot is. A kép így teljes, így hiteles. Méghozzá a legapróbb részletekig menően: Mr. Martin olyan tájékozott a hidegfegyverek használata, a feudális jogszolgáltatás vagy éppen a címertan szabályai terén, hogy ha valóságosan létező helyszínt választott volna, a műve akár történelmi regénynek is beillene. Mindig nagy örömmel tölt el, ha egy fantasy-könyvben ilyen kellemetes apróságokra bukkanok, hiszen az írók elsöprő többsége hajlamos nagyvonalúan figyelmen kívül hagyni őket. Államformáját tekintve Westeros királyság, ám csupán nemrégiben egyesítették egyetlen központi hatalom alatt: eredetileg hét független ország alkotta, saját uralkodóházakkal, amelyek továbbra is léteznek, hercegi és bárói rangra visszacsúszva, és persze folyamatosan intrikálnak egymás és a király ellen. (Mondanom sem kell, a trón már az első kötetben megüresedik; és azután is, többször.) A nagyúri dinasztiákban örökletes a varázserő, és minden családnak más a specialitása: a Starkoké például a jég-, a Lannistereké a tűzmágia. A cselekmény tengelyében ennek a két családnak a gyilkos vetélkedése áll, és kezdetben elég egyértelműnek tűnik a helyzet: a Starkok a jók, a Lannisterek a gonoszak. Később aztán igencsak homályossá válnak a dolgok, egyre nehezebb lesz eldönteni, voltaképpen ki kicsoda; és így a harmadik kötetnél járva már azon sem lepődnék meg, ha a végén kiderülne, hogy valójában minden pont fordítva van. Igaz, a cselekményfolyam ismeretében tökéletesen érthető lenne, ha a Starkok vérben gázoló fenevadakká keserednének: Mr. Martinnél ugyanis nemcsak a mellékszereplőkkel történnek csúnya dolgok, és amit a boldogtalan Stark családdal művel, azt csak azért nem nevezhetjük genocídiumnak, mert páran azért életben maradnak – jóllehet kivétel nélkül mind azt kívánják, bár meghaltak volna. Bonyolítja a helyzetet Westeros északi határán egy gigantikus jégfal, amit erős helyőrség strázsál: csupa életveszélyes harcos, akik családostul esküdtek föl a fal védelmére, és nemzedékek óta állomásoznak itt. Hogy egészen pontosan mi ellen kellene megvédeniük a falat, azt már mindenki elfelejtette, őket magukat is

360

beleértve; nem csoda hát, hogy egyre lanyhább buzgalommal látják el a szolgálatot, és folyton belekeverednek a nagyúri házak belviszályaiba. Ennek legkésőbb az ötödik kötetben nyilván meglesz a böjtje; mert bármi is lappangjon északon a jégfal mögött, az kétségtelen, hogy ha végül beköszönt a tél, elő fog jönni onnan. Erről a titokzatos veszedelemről az olvasó egyelőre éppoly keveset tud, mint a szereplők: csupán itt-ott elszórt információmorzsák alapján találgathat, amikben az a legidegesítőbb, hogy majdnem összeáll belőlük a kép – de csak majdnem. A sorozat egyik legüdítőbb vonása, hogy nem csöpög a mágiától. Amit egyikmásik Lannister néha művel, az elég megrendítő; ezek az epizódok azonban éppen azért hatásosak, mert nincs túl sok belőlük. Bőven marad hely furtonfúrt udvari cselszövéseknek, gyilkosságoknak és emberrablásoknak, látványos kardpárbajoknak és még látványosabb nyílt színi csatáknak. Rengeteg fantasyszerző követi el azt a hibát, hogy elárasztja a regényét mágiával, ami egyrészt igencsak próbára teszi az olvasó egészséges valóságérzékét; másrészt gyakorta önellentmondásokhoz és logikai bukfencekhez vezet; harmadrészt pedig – és ez talán a legfontosabb – eltávolítja a földközelből a szereplőket, élettelenné és irreálissá teszi őket. Ha egy hősalak minden gondolata és cselekedete a mágia körül forog, soha nem esik szó az egyszerű, mindennapos viselt dolgairól, akkor egy idő után kiürül, hitelét veszti, sablonossá és érdektelené válik. (Érzékletes példa a magyar nyelven is hozzáférhető irodalomból: Terry Brooks rendszeresen beleesik ebbe a csapdába, Raymond E. Feist viszont úgyszólván soha.) Nos, ebben a vonatkozásban Mr. Martint igazán nem kell félteni. Az ő szereplői élnek: olvasás közben szinte érezni a verítékük szagát, a vérük ízét, szerelmes öleléseik mámorát, fogcsikorgató dühüket, ha ellenséggel szembesülnek. Pedig a szerző nagyon ritkán enged betekintést a gondolataikba, és sohasem taglalja hosszú bekezdéseken keresztül, mit éreznek és miért. Természetesen közli mindezt az olvasóval; de sokkal rafináltabb írói eszközöket használ hozzá. A párbeszédek például nem dagályosak és kimódoltak – egy másik gyakori hiba a fantasy-regényekben! –, hanem életszerűek, pergősek, kitűnően tükrözik a szereplők pillanatnyi hangulatát. (Mr. Martin forgatókönyvírói múltjának üdvös öröksége.) Egészében véve olyan impozáns megjelenítő erővel ábrázolja regényalakjait, hogy szinte filmvásznon látjuk őket magunk előtt, ahogy járnak-kelnek, beszélnek és hallgatnak, örülnek és szenvednek, küzdenek és meghalnak. A Songs of Ice and Fire-ciklusból egyelőre csupán egy novella olvasható magyarul, A kóbor lovag, amely a Robert Silverberg által szerkesztett Legendák 2. antológiában látott napvilágot. Reményeim szerint ez hamarosan változni fog. Addig is hadd kívánjak a nagybecsű olvasónak egy kellemes Lázálmot... Raoul Renier

361

362

GEORGE R. R. MARTIN Életrajz és bibliográfia George R. R. Martin 1948 szeptember 20-án született New Jersey állam Bayonne nevű városában – két. nővére után – harmadik gyermekként. Már egészen kiskorában írni kezdett: „szörnyeteges” történeteit néhány centért adta el a környéken élő pajtásainak, ám az árban a dramatizált felolvasás is benne foglaltatott. A középiskolás éveiben lett képregénybolond és -gyűjtő, de közben amatőr lapok (fanzinok) számára írt novellákat, képregénysztorikat. Első novelláját „The Hero” (A hős) címmel 1970-ben vette meg a Galaxy magazin, és az 1971 februári számban jelent meg. Ekkor még csak 21 éves volt, ám ettől fogva folyamatosan publikált. 1968 és '72 között az Illinois állam béli, Northwestern University hallgatója újságírás és modern angol irodalom szakon, az egyetem után két éven keresztül alternatív katonai szolgálatot teljesített. Főállást Iowa egyik főiskolájában (Clarke College) vállalt: újságírást tanított, miközben a VISTA kötelékében önkéntesként tevékenykedett és sakkbajnokságokat is rendezett. (A Volunteers in Service to America az Egyesült Államok oktatási segélyprogramja, amely az elmaradott, szegénységtől sújtott – elsősorban színesbőrű – lakosság kulturális felzárkóztatását és integrálódást célozza.) 1975-ben megnősült, majd 1979-ben elvált, s ezzel egyidőben a főállású írók viszontagságos életpályájára lépett. 1986-ban Hollywoodba költözött: a CBS televízió megbízásából a Twilight Zone sorozat (Homályzóna címmel néhány epizódját Magyarországon is vetítették) story-editorja lett. Karrierje az álomgyárban azonnal káprázatos felívelésnek indult: az érkezését követő évben már a Beauty and the Beast (Szépség és a szörnyeteg) sorozat forgatókönyveinek főatyamestere és koordinátora, tizennégy hónap múltán pedig producere is. A kilencvenes évek közepéig Hollywood majd minden kreatív területét kipróbálta: fantasztikus történetek filmrevitelénél bábáskodott, producerkedett, és a legkülönfélébb titulusok birtokosaként irányította látványtervezők, technikai forgatókönyvírók és maszkmesterek munkáját. 1993-ban új kihívást talált magának – elhatározta, hogy high-fantasy regényt ír. A Song of Ice and Fire ciklus első kötetének kirobbanó sikere után otthagyta a filmipart, Új Mexikóba (Santa Fe város) költözött és újra az írásnak szentelte magát.

363

NCS

364

BIBLIOGRÁFIA REGÉNYEK DYING OF THE LIGHT, 1977 WINDHAVEN, 1981 (társszerző Lisa Tuttle) LÁZÁLOM (FEVRE DREAM), 1982 THE ARMAGEDDON RAG, 1983 DEAD MAN'S HAND, 1990 (társszerző John J. Miller) A SONG OF ICE AND FIRE (JÉG ÉS TŰZ DALA) CIKLUS: A GAME OF THRONES, 1996 A CLASH OF KINGS, 1999 A STORM OF SWORDS, 2000 A DANCE WITH DRAGONS, még nem jelent meg THE WINDS OF WINTER, még nem jelent meg

NOVELLÁSKÖTETEK/ANTOLÓGIÁK: A SONG FOR LYA AND OTHER STORIES, 1976 SONGS OF STARS AND SHADOWS, 1977 SANDKINGS, 1981 SONGS THE DEAD MEN SING, 1983 NIGHTFLYERS, 1985 TUF VOYAGING, 1986 PORTRAITS OF HIS CHILDREN, 1987

365

SZERKESZTŐKÉNT/VILÁGTEREMTŐKÉNT JEGYZETT ANTOLÓGIÁK: NEW VOICES IN SCIENCE FICTION, 1977 NEW VOICES II, 1979 NEW VOICES III, 1980 NEW VOICES 4, 1981 THE SCIENCE FICTION WEIGHT-LOSS BOOK, 1983

(társszerkesztő: Isaac Asimov és Martin Harry Greenberg) THE JOHN W. CAMPBELL AWARDS, VOL.5, 1984 NIGHT VISIONS 3, 1986 WILD CARDS, 1987 WILD CARDS II: ACES HIGH, 1987 WILD CARDS III: JOKERS WILD, 1987 WILD CARDS IV: ACES ABROAD, 1988 WILD CARDS V: DOWN & DIRTY, 1988 WILD CARDS VI: ACE IN THE HOLE, 1990 WILD CARDS VII: DEAD MAN'S HAND, 1990 WILD CARDS VIII: ONE-EYED JACKS, 1991 WILD CARDS IX: JOKERTOWN SHUFFLE, 1991 WILD CARDS X: DOUBLE SOLITAIRE, 1992

(Melinda M. Snodgrass regénye) WILD CARDS XI: DEALER'S CHOICE, 1992 WILD CARDS XII: TURN OF THE CARDS, 1993

(Victor Milan regénye) CARD SHARKS (WILD CARDS 13), 1993 MARKED CARDS (WILD CARDS 14), 1994 BLACK TRUMP (WILD CARDS 15), 1995

366

TELEVÍZIÓS FORGATÓKÖNYVEK (BEMUTATÁSRA KERÜLTEK) HOMÁLYZÓNA (TWILIGHT ZONE EPISODES) THE LAST DEFENDER OF CAMELOT, 1986

Roger Zelazny novellája alapján, WGA Award, legjobb televíziós adaptáció díjára jelölve, 1986. THE ONCE AND FUTURE KING, 1986

Bryce Maritano története alapján LOST AND FOUND, 1986 Phyllis Eisenstein novellája alapján THE TOYS OF CALIBAN, 1986 Terry Matz története alapján THE ROAD LESS TRAVELLED, 1986 BEAUTY AND THE BEAST (SZÉPSÉG ÉS A SZÖRNYETEG) TERRIBLE SAVIOR, 1987 MASQUES, 1987 SHADES OF GREY, 1988 társszerző David Peckinpah. PROMISES OF SOMEDAY, 1988 OZYMANDIAS, 1988 DEAD OF WINTER, 1988 BROTHERS, 1989 WHEN THE BLUE BIRD SINGS, 1989 társszerző Robert John Guttke A KINGDOM BY THE SEA, 1989 CEREMONY OF INNOCENCE, 1989 SNOW, 1989 BEGGAR'S COMET, 1990 INVICTUS, 1990 367

368

SOROZATKEZDŐ EPIZÓDOK (PILOT) DOORWAYS írta 1991, forgatva 1992, video megjelenés 1993. TELEVÍZIÓS FORGATÓKÖNYVEK (NEM KERÜLTEK BEMUTATÁSRA) XMAS Max Headroom sorozat, 1987 BLACK CLUSTER Kezdőepizód egy ABC sorozathoz, 1990 THE SURVIVORS Kétórás kezdőepizód egy CBS sorozathoz, 1992 DEEP IN THE HEART Doorways sorozat, 1992. STARPORT Kétórás kezdőepizód egy Fox sorozathoz, 1994 MOZIFILM FORGATÓKÖNYVEK (NEM KERÜLTEK BEMUTATÁSRA) FADEOUT, 1990. WILD CARDS, 1993-1995 Társszerző Melinda M. Snodgrass, a Wild Cards antológia sorozat alapján

A MARS HERCEGNŐJE (A PRINCESS OF MARS), 1993-94 Társszerző Melinda M. Snodgrass, Edgar Rice Burroughs regénye alapján 369

370

FILMRE ALKALMAZOTT TÖRTÉNETEK REMEMBERING MELODY, 1984 NIGHTFLYERS, 1987 HOMOKKIRÁLYOK (SANDKINGS), 1995 DÍJAK/ELISMERÉSEK A SONG FORLYA Hugo Award, kisregény kategóriában, 1974

HOMOKKIRÁLYOK (SANDKINGS) Nebula Award, kisregény kategóriában, 1979 Hugo Award, kisregény kategóriában, 1979 A KERESZT ÉS A SÁRKÁNY ÚTJA (THE WAY OF CROSS & DRAGON) Hugo Award, novella kategóriában, 1979 PORTRAITS OF HIS CHILDREN Nebula Award, kisregény kategóriában, 1985 NIGHTFLYERS Daikon Award (Japán Hugo), legjobb külföldi novella kategóriában, 1982 THE ARMAGEDDON RAG Balrog Award, legjobb fantasy regény, 1983 SONGS THE DEAD MEN SING Gigamesh Award (Spanyolország), legjobb antológia, 1987 WILD CARDS Daedelus Award, 1987 THE PEAR-SHAPED MAN Bram Stoker Award, kisregény, 1987 THE SKIN TRADE

371

World Fantasy Award, kisregény, 1988 BLOOD OF THE DRAGON Hugo Award, kisregény kategóriában, 1997 A CLASH OF KINGS (A SONG OF ICE AND FIRE CIKLUS MÁSODIK KÖTETE) Nebula Award nevezés, 1999 Locus Poll for Best Fantasy Novel, 1999 A STORM OF SWORDS (A SONG OF ICE AND FIRE CIKLUS HARMADIK KÖTETE) #1 a SF Site Readers' Choice Best SF and Fantasy Books of 2000 (Az SF Site olvasói díjjá, a legjobb SF és Fantasy regény kategóriában)

MAGYARUL MEGJELENT MÜVEI A MAGÁNYOS LARENDORR DALAI Fordította Nagy Erzsébet, (in) Galaktika 45., 1982 HOMOKKIRÁLYOK Fordította Pavlov Anna, (in) Galaktika 127, 1991 A FÉREG PALOTÁJA FordítottaTóth Judith, (in) Analógia 2., 1993 A FECSKENDŐS EMBEREK Fordította Pap Viola, (in) Galaktika 167, 1994 A KERESZT ÉS A SÁRKÁNY ÚTJA Fordította Kornya Zsolt, (in) Rúna magazin VI. 1. (27), 2000 JÉG ÉS TŰZ DALA: A KÓBOR LOVAG Fordította Békési József, (in) Legendák 2., 2001 LÁZÁLOM Fordította Kornya Zsolt, 2002

372

(A bibliográfia 2002 május 5.-én került lezárásra.)

373

A RETTEGÉS HOMÁLYÁBAN A BORZALOM VÉRSZÍN ÁLMA KÍSÉRT... Amikor a nappal éjre vált, az alkonyat baljós homályában a borzalom álmai kúsznak elő. Az est leszálltával fehér szellemhajó indul útjára a Mississippi vérszínű habjain: fedélzetén egy ősi faj tagjai keresik szabadulásukat a vér béklyójából és a megváltást szentségtelen létükre, ám küldetésüket nemcsak fénylakó emberek akadályozzák, de népük leghatalmasabbjai is... A Lázálom úgy tűnik ki ragyogó mivoltában a többi rémregény közül, ahogyan a hold kísérteties fénye tündököl a Mississippi hullámai fölött. Elegáns, izgalmas és a klasszikus regényírás legjobb hagyományait felelevenítő mű, amelyet képtelenség letenni, mielőtt a végére érnénk: magával ragadó miliője, pokoli irama és élénk, vibráló karakterei a legjobb vámpír-regénnyé teszik, ami valaha is született. George R. R. Martin regénye nem csupán nagyszerű – eredetiségével, zseniális történetével, utánozhatatlan stílusával mindent felül múl, amit eddig a vámpírokról írtak.

374