George R. R .Martin - A MAGÁNYOS LAREN DORR DALAI(elbeszélések)

George R. R .Martin

A MAGÁNYOS LAREN DORR DALAI Fantasy elbeszélések

Borítókép: .Gabriel Art Címlapmunkálatok: .Gabriel Art Tördelés, és formázás: .Gabriel Art

Tartalom: George R. R .Martin - A MAGÁNYOS LAREN DORR DALAI George R. R .Martin - A kóbor lovag George R. R. Martin – Homokkiralyok George R. R. Martin - A KERESZT ÉS A SÁRKÁNY ÚTJA

George R. R .Martin

A MAGÁNYOS LAREN DORR DALAI Galaktika 45. számában - ban jelent meg magyarul 1982 - ben Nagy Erzsébet fordítása Borítókép: .Gabriel Art Címlapmunkálatok: .Gabriel Art Tördelés, és formázás: .Gabriel Art

Van egy lány, aki átjár a világok között. Szeme szürke, bőre halvány, haja éjfekete vízesés, néha vöröses fényben csillog. Szemöldöke fölött csiszolt fémkarika fogja össze sötét koronaként, és árnyékot vet a szemére. Neve Sharra; ismeri a kapukat. Nem ismerjük a történet elejét, sem azt a világot, ahonnan egyszer csak felbukkant. És nem érkeztünk még el a történet végéhez, nem is fogjuk megtudni soha. Csak a közepét ismerjük, talán annak is csak kis részét, a legenda töredékét. Egy pici mesét a nagyból, az egyik világot, ahol Sharra megpihent, és a magányos dalnokot, Laren Dorrt. Azt, hogy egyszer találkoztak egymással. Az alkonyati fényben fürdő völgy néptelen volt. Kövér, lila nap terpeszkedett a hegygerincen, ferde sugarai némán hatoltak át a sűrű erdőn, ahol feketén csillogott a fák törzse, és a levelek kísértetiesen színtelenek voltak. Csak az éjszakai kuvik hangja szólt, és az erdőt sziklás medrében átszelő, gyors folyású víz csobogása hallatszott. Ekkor a láthatatlan kapun át Sharra fáradtan és vérző sebekkel megérkezett Laren Dorr világába. Egyszerű, fehér ruhája átizzadt és bepiszkolódott, vastag prémköpenyét félig letépték a hátáról. Mezítelen bal karja három mély sebből vérzett. A patak partján bukkant elő, remegett, és mielőtt letérdelt, hogy bekötözze sebeit, gyors, óvatos pillantással körülnézett. A víz – gyors folyása ellenére – sötét, zavaros zöld színű volt, Sharra nem tudta, tiszta-e. De gyenge volt és szomjas, ivott tehát, majd lemosta karját a különös és gyanús vízben, és a ruhájából tépett csíkkal bekötözte sebeit. Aztán, amikor a bíborszínű nap lebukott a hegygerinc mögé, védett helyet keresett a fák között, és kimerült álomba zuhant. Arra ébredt, hogy karok fonódnak köréje, erős karok emelik fel, és viszik könnyedén. Megpróbált ellenállni, de a karok szorítása erősödött, szilárdan tartották. – Csak nyugodtan! – mondta valaki lágyan, és a lány a sűrűsödő köd mögött homályosan látta is az arcot; egy keskeny, rokonszenves férfiarcot. – Gyenge vagy – mondta a férfi –, és közeledik az éjszaka. Be kell érnünk, mielőtt besötétedik. Sharra már nem állt ellen, bár tudta, ezt kellene tennie. Hosszú harc állt mögötte, és elfáradt. Zavartan nézett a férfira. – Miért? – kérdezte. Aztán választ sem várva tovább kérdezett: – Ki vagy? Hová megyünk? – Biztonságba – felelte a férfi. – Hazaviszel? – kérdezte a lány álomittasan. – Nem – mondta a férfi olyan halkan, hogy a lány alig hallotta a hangját. – Nem, nem haza, egyáltalán nem. De azért megteszi ez is. A lány ekkor csobogást hallott, mintha a férfi patakon vinné át, és a hegygerincen megpillantott egy komor, bonyolult rajzolatú árnyképet: háromtornyú kastély sötétlett ott a nappal szemben. Furcsa – gondolta –, az előbb még nem volt ott. Elaludt. Amikor felébredt, meglátta a férfit, aki őt nézte. Puha, meleg takarók alatt feküdt egy függönyös, baldachinos ágyban. De a függönyök széthúzva, házigazdája pedig egy nagy fotelban ült a szoba túlsó, árnyékos végében. Szemében visszatükröződött a gyertya fénye, állát összekulcsolt kezére támasztotta. – Jobban érzed magad? – kérdezte, de nem mozdult. Sharra felült és észrevette, hogy meztelen. Rosszat sejtve, villámgyorsan a fejéhez kapott. De a sötét korona változatlanul a helyén volt, a fém hűvösen ért a szemöldökéhez.

Megnyugodva dőlt vissza párnáira, és magára húzta a takarót, hogy elrejtse meztelenségét. – Sokkal jobban – felelte, és csak amikor már kimondta, jött rá, hogy sebei eltűntek. A férfi rámosolygott, szomorú, merengő mosollyal. Erős vonásai voltak, grafitszínű haja lágy fürtökben gyűrűzött, és belehullott különös, nagy, sötét szemébe is. Ültében is magas volt és karcsú. Puha szürke bőrből készült ruhát és körgallért viselt. Úgy burkolózott be búskomorságába, mint valami köpenybe. – Karmolások – mondta tűnődő mosollyal. – Karmolások végig a karodon, és a ruhát szinte teljesen letépték rólad. Valaki nem kedvel téged. – Valaki – mondta Sharra. – Egy őr, egy őr a kapunál. – Sóhajtott. – Mindig van őr a kapunál. A Heteknek nem tetszik, hogy világról világra járunk. Engem különben sem szeretnek. A férfi felemelte az állát, kezét a szék faragott karfájára tette. Bólintott, de a szomorú mosoly ott maradt az arcán. – Tehát – mondta – ismered a Heteket, és ismered a kapukat. – Szeme a lány homlokára siklott. – Persze a korona. Kitalálhattam volna. Sharra gúnyosan nézett rá. – Kitaláltad. Sőt tudtad. Ki vagy te? Milyen világ ez? – Az én világom – felelte a férfi egykedvűen. – Már ezer nevet adtam neki, de valahogy egyik sem illett rá. Egyszer volt egy név, amit kedveltem, amit találónak éreztem. De már nem emlékszem rá. Régen volt. Az én nevem Laren Dorr, legalábbis ez volt, amikor még hasznát vettem ilyesminek. Itt és most valahogy ostobaságnak tűnik. De legalább ezt nem felejtettem el. – A te világod – mondta Sharra. – Tehát király lennél? Vagy talán isten? – Igen – válaszolta Laren Dorr könnyű nevetéssel. – Még annál is több. Minden lehetek. Senki sincs itt, aki vitába szállna velem. – Mit csináltál a sebeimmel? – kérdezte a lány. – Begyógyítottam őket. – Bocsánatkérően vállat vont. – Ez az én világom. Van némi hatalmam. Nem annyi, amennyit szeretnék, de azért hatalom. – Ó! – A lány mintha kételkedett volna. Laren türelmetlenül legyintett. – Nem hiszed, ugye? A koronád persze. Félig-meddig igazad van. Nem árthatok neked a... hatalmammal, amíg ez a fejeden van. De segíteni tudok. – Újra elmosolyodott, szeme kedves és álmodozó lett. – Nem is erről van szó. Még ha tudnék, sem ártanék neked soha, Sharra. Hidd el! Már régóta így gondolkodom. A lány nagyon meglepődött. – Tudod a nevem. Honnan? A férfi mosolyogva felállt, közelebb jött, és leült melléje az ágyra. Szelíden megfogta a lány kezét, és hüvelykujjával gyöngéden simogatta. – Igen, tudom a neved. Sharra vagy, aki a világok között jár át. Évszázadokkal ezelőtt, a ciklus kezdetén, amikor a hegyeknek más alakjuk volt, és a lila nap még skarlátvörös fényben izzott, eljöttek hozzám, és mondták, hogy egyszer majd eljössz. Gyűlöltem őket, mind a Hetet, és gyűlölni is fogom őket, de akkor örültem a látomásnak, amivel megajándékoztak. Csak a nevedet árulták el, és azt, hogy idejössz, az én világomba. És még valamit. Egy Ígéretet. Megígérték, hogy valami véget ér, talán elkezdődik, talán megváltozik. És ebben a világban minden változás jó. Ezer napciklus óta egyedül vagyok itt, Sharra, és minden napciklus négy évszázadig tart. Nagyon kevés esemény jelzi itt az idő múlását. Sharra a homlokát ráncolta. Megrázta hosszú, fekete haját, és a gyertyák halvány fényében puha, vörös fények csillantak meg rajta. – Messze járnak előttem? – kérdezte. – Tudják, mi fog történni? – Zavartan nézett a férfira. – És mit mondtak még? A férfi szelíden megszorította a lány kezét. – Hogy szeretni foglak – felelte még mindig szomorúan. De ezt nem volt nehéz megjósolni. Én is megmondhattam volna nekik. Már nagyon régen – azt hiszem, a nap akkor sárga volt – rájöttem, hogy bármilyen emberi hang boldoggá tenne, ami nem az enyém visszhangja. Sharra hajnalban ébredt. Ragyogó bíborfény ömlött be a keskeny ívű ablakon át, amely előző este még nem volt ott. Megpillantotta a kikészített ruhákat: egy bő, sárga ruhát, egy ékszerekkel díszített vöröst és egy zöld kosztümöt. A zöldet választotta, és gyorsan

felöltözött. Kifelé menet megállt, és kinézett az ablakon. Toronyban volt: málló kőpártázatra és poros, háromszögletű belső udvarra látott. A háromszög másik két csúcsán csavart vonalú, kúpos tetejű torony magasodott. Erős szél lobogtatta a falak mentén kitűzött szürke kopjazászlókat, más mozgás nem volt. És a kastély falain túl nyoma sem látszott a völgynek. A kastély, udvarával és csavaros tornyaival, egy hegy tetején állott; körös-körül óriási hegyek, fekete kősziklák, hasadozott sziklafalak magasodtak, a lila napfény fehéren csillogó jeges hegyoldalakat világított meg. A lezárt, lepecsételt ablak mögül a szél hidegnek látszott. Az ajtó viszont nyitva állt. Sharra lesietett a kanyargó kőlépcsőkön, átvágott az udvaron, és belépett a főépületbe, egy alacsony faépítménybe a fal mellett. Számtalan szobán haladt át, némelyik hideg és – a port nem számítva – üres volt, némelyik gazdagon bútorozott; végül megtalálta a reggeliző Laren Dorrt. Laren mellett üresen állt egy szék, az asztal roskadozott az ételtől és italtól. Sharra leült, kezébe vett egy meleg süteményt, és akaratlanul elmosolyodott. Laren visszamosolygott rá. – Még ma elmegyek – mondta a lány két falat között. – Ne haragudj, Laren. Meg kell találnom a kaput. A férfit reménytelen szomorúság fogta el. Mint álmában. – Tegnap este is mondtad már – felelte sóhajtva. – Úgy látszik, hiába vártam ilyen sokáig. Hús, többféle sütemény, gyümölcs, sajt és tej volt az asztalon. Sharra megrakta a tányérját, fejét lehajtotta, hogy elkerülje Laren tekintetét. – Ne haragudj – mondta újra. – Maradj még – kérlelte a férfi. – Csak egy rövid ideig. Megteheted. Hadd mutassam meg a világomat. Hadd énekeljek neked. – Nagy, sötét és fáradt szemével kérőn nézett rá. A lány habozott. – Hát... sokáig tart, míg megtalálom a kaput. Nem bánom, maradjunk együtt egy kicsit. De Laren, aztán mindenképpen el kell mennem. Megígértem. Megérted? A férfi mosolygott, tanácstalanul megvonta a vállát. – Megértem. De látod, én tudom, hol a kapu. Megmutathatom neked, nem kell keresgélned. Maradj velem, csak egy hónapig. Egyetlen hónapig, a te időd szerint. Aztán elvezetlek a kapuhoz. – Kutatva nézett a lányra. -Már nagyon-nagyon régóta úton vagy, Sharra. Pihenned kellene. A lány lassan, elgondolkodva evett egy gyümölcsszeletet, közben mer őn figyelte a férfit. – Lehetséges – mondta végül. – És persze megint lesz kapuőr. De te segítesz nekem. Egy hónap... nem olyan hosszú idő. Voltak világok, ahol sokkal több időt eltöltöttem – Bólintott, arca lassan felderült. – Igen – mondta, és újra bólintott. – Jó lesz így. A férfi könnyedén megérintette a kezét. Reggeli után hozzákezdett, hogy bemutassa a világot, amit nekiadtak. Egymás mellett álltak a három torony legmagasabbikának a tetején, egy kis erkélyen, Sharra sötétzöldben, Laren szürkében. Mozdulatlanul álltak, Laren forgatta kettejük körül a világot. A nyugtalanul háborgó tengerek fölé repítette a kastélyt, a vízből hosszú, fekete kígyók dugták ki a fejüket, és nézték, amint ők elhaladnak. Aztán lementek a föld alá, óriási, visszhangos barlangba, mely lágy zöld fényben izzott. Csöpögő cseppkövek ütődtek a tornyokhoz, és fehér vadkecskék mekegtek a kőpártázat mellett. Laren tapsolt egyet, mosolygott, s hirtelen párás, sűrű vadon támadt körülöttük, egymásra nőtt fák törtek az ég felé, óriás virágok pompáztak tucatnyi színben, és a falakról vicsorgó majmok makogtak vékony hangon. Laren újra tapsolt, mire a falak eltűntek, az udvar földje homokká vált, ködszürke óceán végtelen partján álltak, fölöttük hatalmas kék madár lengette lassan papírszerű szárnyait. Ezt is, azt is megmutatott a lánynak, és még többet, míg végül az alkony leszálltával visszavitte a kastélyt a hegy tetejére, a völgy fölé. Sharra lenézett a fekete törzsű fákra, ahol Laren rátalált, felhallatszott hozzá az áttetsző levelek között nyöszörgő és síró kuvik hangja. – Nem is csúnya ez a világ – mondta a férfi felé fordulva az erkélyen. – Nem – válaszolta Laren. A hideg korlátra támaszkodva nézett le a völgyre. – Tulajdonképpen nem. Egyszer bejártam gyalog, csak kard volt nálam és sétabot. Örömöt és izgalmat találtam benne. Minden hegy mögött új titkot. – Kuncogott. – De ez is régen volt. Már tudom, mi van a hegyek mögött. Újabb és újabb üresség. – A lányra nézett, és jellegzetes mozdulattal megvonta a vállát. – Gondolom, rosszabb poklok is vannak. De ez az

enyém. – Akkor gyere el velem – mondta a lány. – Keressük meg együtt a kaput, és menjünk el innen. Másmilyen világok is vannak. Talán nem ilyen különösek, nem ilyen szépek, de nem leszel egyedül. A férfi újra vállat vont. – Mintha az olyan könnyű lenne! – mondta hanyagul. – A kaput már megtaláltam, Sharra. Ezerszer is megpróbáltam. Engem nem állít meg az őr. Átlépek, gyors pillantást vetek egy másik világra, de máris itt vagyok újra a várudvaron. Nem. Nem tudok elmenni. A lány megfogta a férfi kezét. – Milyen szomorú! Milyen régóta élsz egyedül. Nagyon erős lehetsz, Laren. Én néhány év alatt megőrülnék. A férfi nevetett, de hangjában keserűség csengett: – Ó, Sharra! Ezerszer megőrültem én is. De meggyógyítanak, kedvesem. Mindig meggyógyítanak. – Újabb vállvonogatás után átkarolta a lányt. A hideg szél egyre erősödött – Gyere – mondta. – Be kell mennünk, mielőtt teljesen besötétedik. Átmentek a lány toronyszobájába, és leültek az ágyra. Aztán Laren ennivalót hozott; kívülről feketére égett, belül vörös húst és bort. Ettek és beszélgettek. – Miért vagy itt? – kérdezte a lány evés közben, majd kortyolt a borból is. – Mivel sértetted meg őket? Ki voltál azelőtt? – Már alig emlékszem rá, legfeljebb amikor álmodom – felelte a férfi. – És az álmok... oly régen volt, hogy arra sem emlékszem, melyik igaz, és melyik csak őrültségem víziója. – Felsóhajtott. – Néha azt álmodom, hogy király voltam, nagy király egy másik világban, és az volt a b űnöm, hogy boldoggá tettem az embereket. Boldogságukban a Hetek ellen fordultak, a templomok pedig üresen maradtak. Egy napon arra ébredtem a szobámban, ebben a várban, hogy a szolgáim eltűntek. És amikor kimentem, láttam, hogy népem, országom is eltűnt, még az asszony is, aki velem aludt. De vannak másfajta álmaim is. Néha felrémlik bennem, hogy isten voltam. Afféle majdnemisten. Volt varázserőm, tudományom, és ez nem a Hetek tudománya volt. A Hetek féltek tőlem valamennyien, mert hatalmam vetekedett az övékkel. De egyszerre nem bírtam velük, s ők mégis arra kényszerítettek, hogy egyedül álljak ki ellenük. Végül hatalmamnak csak töredékét hagyták meg, és idehelyeztek. Kegyetlenül mulatságos dolog volt. Istenként mindig azt tanítottam az embereknek, hogy tartsanak össze, hogy a sötétséget szeretettel, vidámsággal, sok beszélgetéssel távol tarthatják. A Hetek éppen ezért vehettek el tőlem mindent. De ez még nem is a legrosszabb. Mert néha előfordul, hogy azt hiszem, mindig itt voltam, itt születtem időtlen időkkel ezelőtt. Az emlékeim hamisak, arra valók, hogy még kegyetlenebbül gyötörjenek velük. Sharra nézte a férfit, aki ködös tekintettel bámult valahová a messzeségbe. Vontatottan beszélt, mintha a hangjára is köd szállt volna, kavargott és úszott, mintha bizonyos dolgokat rejtegetne; érezni lehetett, hogy titkok lapulnak a szavai mögött, értelmük éppen csak előbukkan a homályból, a fények pedig elérhetetlenül mesz-sze vannak. Laren elhallgatott, a szeme ismét megelevenedett. – Jaj, Sharra – mondta –, vigyázz magadra! Ha nyíltan támadnak rád, a koronád sem segít. És Bakkalon, a sápadt gyermek széttép, és Naa-Slas a fájdalmadból, Saagael pedig a lelkedből táplálkozik. A lány megborzongott, és újabb szelet húst vágott. De amikor beleharapott, érezte, hogy hideg és kemény, és hirtelen azt is észrevette, hogy a gyertyák majdnem csonkig égtek. Mióta hallgatja már Laren beszédét? – Várj – mondta a férfi, aztán felállt, kiment egy ajtón, nem messze onnan, ahol előzőleg még ablak volt. Immár durva, szürke kő maradt csak, az ablakok helyét a nap utolsó sugarainak kihunytával újra tömör szikla borította. Laren néhány perc múlva visszatért, fekete fából készült, szelíden fénylő hangszer lógott bőrszíjon a nyakában. Sharra még sohasem látott ilyen hangszert. Tizenhat húrja mind más színű volt, és a fényezett fa belsejében élénk színű fénycsíkok játszottak. Amikor Laren leült, a hangszert megtámasztotta a padlón, s az

fölmagasodott a válla fölé. Könnyedén, merengve pendítette meg, a fények felizzottak, és a szobát betöltötte az életre kelő, majd nyomban elhaló zene. – A társam – mondta a férfi mosolyogva. Újra megérintette, dallamtalan zene hangzott fel, majd halt el. Aztán végighúzta kezét a fénycsíkokon, mire a levegő csillámlani és színesedni kezdett. A magányosság ura vagyok.Birodalmam kihalt... – énekelte. Az első szavak halkan, édesen szálltak Laren lágy, távoli, tompa hangján. Bár Sharra figyelt, hallott minden szót, és megpróbálta megjegyezni, a dal folytatására mégsem tudott visszaemlékezni. A szavak végigsimították, megérintették, aztán eltűntek, köddé váltak, jöttek és szétfoszlottak. A szomorú és titokzatos dallam körülfogta, ezer el nem mondott mese ígéretét suttogta és zokogta. A gyertyák felragyogtak, fénygömbök táncoltak, majd összefolytak a szoba átszínesedő levegőjében. Szavak, zene és fény; Laren Dorr mindezt egyetlen látomássá szőtte össze. Most a lány olyannak látta, amilyennek ő látta magát álmaiban: magas, erős, büszke királynak, akinek a haja fekete, mint az övé, a szeme villogó. Laren fényes, fehér ruhában volt, szorosan simuló nadrágot és bő, puffos ujjú inget viselt, fölötte hosszú, lobogó köpenyt, mely dermedt hóként szikrázott. Szemöldöke fölött ezüstkorona csillogott, fénye visszatükröződött az oldalán függő vékony, egyenes ezüstkardon. A fiatal Laren lankadtság, szomorúság nélkül mozgott kecses elefántcsont minaretek és álmos kék vizek között. A világ körülötte forgott: barátok és nők, és volt egy asszony, akit Laren szóval és tüzes fénnyel magához húzott, és a napok könnyedén, vidáman teltek Aztán hirtelen vége lett; sötétség támadt, és ő visszakerült ide. A zene nyöszörgött. A fények eltompultak. Szomorú szavak foszlottak szét. Sharra látta, hogy Laren ébredezik az elhagyatott, mégis ismerős várban. Látta, hogy szobáról szobára jár, kimegy, szétnéz a világban, mintha még sohasem látta volna. Kimegy a kastélyból, elindul a ködös látóhatár felé, hátha a köd nem más, mint füst. Csak megy, és napról napra új látóhatárok maradnak el mögötte, és a nagy, kövér nap viaszos fénye vörösről narancsra, majd sárgára halványodik, de világa még mindig néptelen. Bejárt mindent, amit a lánynak korábban megmutatott, még többet is, míg végül kétségbeesve otthont keresett, és a kastély megérkezett hozzá. Fehér ruhája addigra megszürkült. De a dal még nem ért véget. Napok, évszázadok teltek el, Laren fáradt lett és eszelős, mégsem öregedett. A nap zöld, majd ibolya–, végül hideg kékesfehér színű lett, és világában minden ciklus elmúltával kevesebb fény maradt. Laren végtelen, üres nappalokról és éjszakákról énekelt, amikor csak a zene és az emlékezés segítette, és a dalból Sharra mindezt megérezte. Amikor a látomás elhomályosult, a zene elhalt, a hang végképp szertefoszlott, Laren mosolyogva nézett rá. Sharra remegett. – Köszönöm – mondta a férfi halkan, vállát megvonva. Vette hangszerét, és magára hagyta a lányt éjszakára. Másnap hideg és felhős hajnal jött, Laren mégis az erdőbe vitte Sharrát vadászni. Sovány, fehér, félig macska, félig gazella volt a vad, túl gyors, szájában gyilkos, éles fogak villogtak. Sharra nem sokat törődött vele. Űzni szerette a vadat, nem ölni. Különös élvezettel rohant a sötét erdőben íjával, amit nem használt, tegzében fekete fából készült nyílvesszőkkel, melyek a körülöttük levő kemény törzsű fákból származtak. Mindketten szürke prémbe burkolóztak, és Laren egy farkasfejből készült sisak alól mosolygott a lányra. Csizmáik alatt recsegve törtek szét az üvegszerűen átlátszó, törékeny levelek. Később, vérontás nélkül, kimerülten tértek vissza a kastélyba, és Laren nagy lakomát tálalt fel az ebédlőben. A csaknem húsz méter hosszú asztal két végéről mosolyogtak egymásra, és Sharra látta, hogy Laren mögött az ablakban felhők gomolyognak, és később látta, hogy az ablak kővé dermed. – Miért történik ez? – kérdezte. – És miért nem mész ki soha éjszaka? A férfi vállat vont. – Hát, van okom rá. Az éjszakák, tudod, nem kellemesek itt. – Nagy, drágakövekkel kirakott serlegéből fűszeres bort ivott. – Mondd, Sharra, a világban, ahonnan jöttél, ahonnan először elindultál, voltak csillagok? A lány bólintott. – Igen. Régen volt, de még emlékszem rá. A sötét, fekete éjszakában a csillagok kis fényfoltok

voltak, ridegek és távoliak. Néha alakzatokat lehetett felfedezni bennük. Az én világomban az emberek, amikor még fiatalok voltak, neveket adtak ezeknek az alakzatoknak, és csodálatos történeteket meséltek róluk. Laren lehajtotta a fejét. – Azt hiszem, tetszene a világod – mondta. – Az enyém is hasonló volt. De a mi csillagaink ezer színben csillogtak, és kísérteties lámpásokként mozogtak az égen. Néha fátylat vontak maguk elé, és elrejtették a fényüket. Ilyenkor a mi éjszakáink csillámló pókhálószőttesre emlékeztettek. Csillagos éjszakákon gyakran vitorláztam az asszonnyal, akit szerettem. Együtt néztük a csillagokat. Olyankor énekeltem. – Hangjában újra szomorúság csengett. Sötétség kúszott a szobába, sötétség és csend, az étel kihűlt, Sharra már alig látta a férfi arcát az asztal másik végén. Felállt, odament hozzá, és könnyedén felült az asztalra. Laren bólintott és mosolygott. Ekkor suhogva fáklyák lobbantak fel a hosszú ebédlő falai mentén. A férfi újra borral kínálta, a lány ujjai a férfiéhoz értek, amint a pohárért nyúlt. – Mi is ilyenformán éltünk – mondta Sharra. – Ha elég melegen fújt a szél, és a többiek távol voltak, szívesen feküdtünk együtt a szabad ég alatt. Kaydar és én. – Habozott, rápillantott a férfira. A férfi szeme kutatóan fürkészte. – Kaydar? – Te is kedvelted volna őt, Laren. És ő is téged, azt hiszem. Magas volt, vörös hajú, és tűz égett a szemében. Kaydarnak is varázsereje volt, de az enyémnél nagyobb. Egy éjszaka elfogták, de nem ölték meg, csak elvitték tőlem és a világunkból. Azóta keresem. Ismerem a kapukat, viselem a sötét koronát, így nem láthatnak meg egykönnyen. Laren itta a borát, és a fáklyák visszaverődő fényét nézte a serlegen. – Végtelen számú világ van, Sharra. – Az én időm is végtelen. Kortalan vagyok, Laren, csakúgy, mint te. Meg fogom találni. – Annyira szeretted? Sharra mosolya egy pillanatra felvillant, majd eltűnt. – Igen – felelte, és most az ő hangjára telepedett köd. – Igen, annyira. Boldoggá tett, Laren. Csak rövid ideig voltunk együtt, de valóban boldoggá tett. A Hetek ezt nem érthetik. Már az is öröm volt, ha láttam, hát még amikor éreztem ölelő karját, s közben úgy mosolygott rám, mint senki más. – Értem – mondta a férfi, és elmosolyodott, de mint akit legyőztek. A csend összesűrűsödött. Aztán Sharra a férfi felé fordult. – Messze elkalandoztunk onnan, ahol elkezdtük. Még mindig nem mondtad el, miért forrnak be az ablakok éjszaka. – Messziről jöttél, Sharra. A világok között jársz. Láttál-e már olyan világot, ahol nincsenek csillagok? – Igen. Sokat, Laren. Láttam világmindenséget parázslóan izzó nappal, ahol az ég éjszaka hatalmas és üres. Láttam a rosszkedvű énekesek földjét, ahol nincs égbolt, és sziszegő napok égnek az óceán alatt. Jártam Carradyne mocsarain, ahol sötét boszorkányok szivárványt gyújtanak, hogy világosságot vigyenek a nap nélküli földre. – Ezen a világon nincsenek csillagok. – És ez annyira félelmetes, hogy bent kell maradnod? – Nem. Másról van szó. – Ránézett a lányra. – Megnézed? A lány bólintott. Hirtelen, mint ahogy meggyulladtak, a fáklyák kialudtak. A szoba szurokfekete lett. Sharra megmozdult az asztalon, és átnézett Laren válla fölött. Laren nem mozdult. De mögötte az ablak kövei porként omlottak le, és fény ömlött be rajta. Az égbolt sötét volt, a lány mégis látott mindent, mert a sötétben mozgott valami. Fény jött belőle, ós az udvar földje, a párkányzat kövei és a szürke kopjazászlók mind ragyogtak fényében. Sharra zavartan nézett fel. Valami visszanézett rá. Nagyobb volt, mint a hegyek, betöltötte az égbolt felét, és bár annyi fényt bocsátott ki, hogy láthatóvá tette a kastélyt, Sharra tudta, hogy az maga a sötétségnél is sötétebb. Emberalakja volt, legalábbis megközelítően, hosszú köpenye és csuklyája alatt még sűrűbb volt a feketeség. Csak Laren lélegzetét és saját szívverését hallotta, és a kuvik távoli hangját, de a fejében démoni nevetés hangzott fel.

Az árny lenézett rá az égről, és Sharra érezte, hogy fagyos sötétség támad a lelkében. Megmerevedett, szemhéja is szinte megbénult. De az alak megmozdult. Megfordult, felemelte a kezét, és ekkor Sharra még valamit meglátott ott fönn: tüzes szemű, apró kis emberalak nézett le rá, és gyötrődve, már-már sikoltva hívogatta a tekintetével. Sharra felsikoltott és elfordult. Amikor visszanézett, az ablak helyén biztonságos kőfal volt, egy sor égő fáklya és Laren, aki erős karjában tartotta. – Csak rémlátomás volt – mondta a férfi. Szorosan magához vonta, és a haját simogatta. – Régebben időnként próbára tettem magam éjszaka – mondta inkább magának, mint a lánynak. – De fölösleges volt. Egyenként figyelnek, mind a Heten. Nagyon gyakran láttam, ahogy fekete fénnyel világítanak a tiszta, sötét égen, s kezükben tartják azokat, akiket szerettem. Már nem nézem. Itt maradok bent, és énekelek, és ablakaim éjszaka kővé változnak. – Mintha... letiportak... volna – súgta a lány még mindig reszketve. – Gyere – mondta a férfi –, van fent forró víz, felmelegedsz tőle. Aztán majd énekelek neked. – Kézen fogta a lányt, és felvezette a toronyba. Sharra forró vízben megfürdött, ezalatt Laren felállította és felhangolta hangszerét a hálószobában Amikor elkészült, bejött a lány tetőtől talpig óriási, bolyhos, barna törülközőbe csavarva. Leült az ágyra, haját szárítgatta és várt. És Laren látomásokkal ajándékozta meg. Ezúttal egy másik álmát énekelte el, azt, amelyikben isten volt, a Hetek ellensége. Vadul lüktetett a zene, villámként csapott le, félelmet kavart, és a fények vörös csatamezővé olvadtak össze, ahol Laren vakító fehérben küzdött árnyakkal és rémképekkel. Heten voltak, körbefogták, ki-be cikáztak, fekete lándzsákkal döfködték, Laren pedig tűzzel és viharral válaszolt. De végül fölébe kerekedtek, a fény megfakult, a dal elhalkult, újra szomorúvá vált, a látomás egyre homályosodott, amint a magányos évszázadok elvillantak. Alig hullott le az utolsó dallamfoszlány, alig hunyt ki a csillogás utolsó maradéka, Laren új dalba kezdett. Ezt nem ismerte olyan jól. Vékony, kecses ujjai tétováztak, vissza-visszatértek, hangja is bizonytalan volt, mert a szöveg is most alakult. Sharra tudta, miért. Mert most róla énekelt, az ő útjának balladáját mondta el. Égő szerelemről szólt a dal, végtelen bolyongásról világról világra, sötét koronákról és várakozó őrökről, akik karommal, csellel és hazugsággal harcolnak ellene. A férfi mindent visszaadott, amit a lány elmesélt neki, mindent felhasznált, de mindent átalakított. A hálószoba csillogó fénnyel telt meg, fehéren izzó napok égtek a végtelen óceánok alatt, és gőzfelhőben sziszegtek, hajdan élt emberek gyújtogattak szivárványokat, hogy távol tartsák a sötétséget. És Kaydarról is énekelt, és valahogy igaznak hatott a kép, amit róla festett, megragadta a tüzet, Sharra szerelmét, és a dal új hitet adott a lánynak. De a dal kérdéssel ért véget, a hirtelen abbamaradt dallam még ott rezgett a levegőben, és egyre visszhangzott. Mindketten várták, mi jön még, és mindketten tudták, hogy semmi sem. Még nem. Sharra sírva fakadt. – Nekem kell befejeznem, Laren – mondta. Aztán hozzátette: – Köszönöm, hogy visszaadtad Kaydart! – Csak egy dal volt – mondta a férfi vállvonogatva. – Régen énekeltem már új dalt. Az ajtóban búcsúzóul újra könnyedén megsimogatta a lány arcát. Sharra törülközőbe csavarva állt az ajtóban. Aztán bezárkózott, és sorra elfújta a gyertyákat. Egy székre dobta a törülközőt, bebújt a takaró alá, és sokáig feküdt ébren, mielőtt álomba merült volna. Sötétben ébredt, maga sem tudta, miért. Kinyitotta a szemét, és csendben feküdt, majd körülnézett a szobában, de nem látott semmit; semmi sem változott. Vagy mégis? Ekkor vette észre, hogy a férfi ott ül a szoba másik végében a széken, éppúgy, ahogy először. Mereven, kitartóan nézett, szeme hatalmas volt a sötét szobában. – Laren? – kérdezte Sharra halkan, bizonytalanul. – Igen – hangzott a válasz, de az alak nem mozdult. – Múlt éjjel is néztelek, mialatt aludtál. El sem tudod képzelni, milyen régóta vagyok itt egyedül, és hamarosan újra egyedül leszek. Itt vagy, és ez csoda, még akkor is, ha alszol. – Ó, Laren! – mondta a lány.

Csönd volt, várakozás, mérlegelés, néma beszélgetés. Azután a lány felhajtotta a takarót, és Laren odament hozzá. Mindketten látták már a jövő-menő évszázadokat. Egy hónap vagy egy pillanat, mindegy volt nekik. Minden éjjel együtt aludtak, Laren minden éjjel énekelt, Sharra pedig hallgatta. Az éjszaka sötét óráit átbeszélgették, nappal meztelenül úsztak kristálytiszta vizekben, melyet bíborszínűre festett az ég. Finom fehér homokos partokon szerelmeskedtek, és sokat beszéltek a szerelemről. De semmi sem változott. És múlt az idő. Az utolsó előtti nap alkonyán együtt sétáltak az árnyas erdőben, ahol a férfi először rátalált. Laren, aki a Sharrával töltött egy hónap alatt megtanult nevetni, most újra komor és szótlan volt. Lassan lépkedett, szorosan fogta a lány kezét, kedve szürkébb volt, mint puha selyeminge. Végül letelepedett a völgyben fakadó forrás mellé, és magához húzta a lányt. Levették csizmáikat, és a vízbe mártva hűtötték a lábukat. Meleg este volt, nyugtalan, magányos szél támadt, és hallani lehetett az első éjszakai madarakat. – Menned kell – mondta a férfi a lány kezét fogva, de nem nézett rá. Kijelentés volt, nem kérdés. – Igen – felelte a lány, és ő is elszomorodott, hangja súlyosan kongott. – Mit mondhatnék neked, Sharra? – mondta Laren. – Ha most el tudnék énekelni egy látomást, elénekelném. Látomást egy valaha üres világról, melyet mi és a gyermekeink népesítenek be. Ezt tudnám neked felajánlani. Az én világom szép, varázslatos és titokzatos, csak szemek kellenek, hogy észrevegyék. És ha az éjszakák gonoszak is, hát, az ember más világokban is szembenézett már sötét éjszakákkal. Úgy szeretnélek, Sharra, ahogyan csak szeretni képes vagyok. Megpróbálnálak boldoggá tenni. – Laren... – kezdte a lány. De a férfi egy pillantásával elhallgattatta. – Mondhatnám, de mégsem teszem. Nincs jogom hozzá. Kaydar tesz téged boldoggá. Csak önző ember kérhetne arra, hogy felejtsd el azt a boldogságot, és oszd meg velem a nyomorúságomat. Kaydar csupa tűz és nevetés, én csak füst, dal és szomorúság vagyok. Túl régóta vagyok egyedül, Sharra. Már a lelkem is szürkévé vált, és nem akarom, hogy te is ilyen legyél. De mégis... A lány két kezébe fogta a férfi kezét, felemelte, és gyorsan megcsókolta. Aztán elengedte, és fejével a férfi vallanak dőlt. – Próbálj meg velem jönni, Laren – mondta. – Fogd a kezem, amikor átmegyünk a kapun, és a sötét korona majd téged is megvéd. – Mindent megpróbálok, amire kérsz. De ne kérd, hogy higgyek abban, hogy sikerülhet. – Felsóhajtott. -Számtalan világ van előtted, Sharra, és nem tudom, hol érsz célba. De nem itt, azt tudom. És lehet, hogy így a legjobb. Ennél többet nem tudok, talán sohasem tudtam. Halványan még emlékszem a szerelemre, fel tudom idézni, és arra is emlékszem, hogy soha nem tart sokáig. Lásd, mindketten halhatatlanok és változatlanok vagyunk, hogyan tudnánk megakadályozni az unalmat? Meggyűlölnénk-e egymást? Nem szeretném. – A lányra nézett, és fájdalmas szomorúsággal elmosolyodott. – Azt hiszem, rövid ideig ismerhetted Kaydart, hogy ennyire szereted. Talán nem fejezem ki magam világosan. Lehet, hogy megtalálod Kaydart, és nyomban el is veszíted. A tűz kialszik egy nap, kedvesem, a csoda elmúlik. És akkor talán eszedbe jut majd Laren Dorr. Sharra halkan sírni kezdett. Laren magához húzta, megcsókolta, és kedvesen súgta: – Ne. – A lány visszacsókolta, és némán átölelték egymást. Amikor a bíborfény csaknem feketévé sötétedett, felvették csizmáikat, és felálltak. Laren átkarolta a lányt, és rámosolygott. – Mennem kell – mondta Sharra. – Kell. De nehéz elmennem, Laren, hidd el! – Elhiszem – felelte a férfi. – Talán azért szeretlek, mert elmész. Mert nem tudod elfelejteni Kaydart és a neki tett ígéretedet. Sharra vagy, aki a világok között jár, és azt hiszem, a Hetek sokkal jobban félnek tőled, mint attól az istentől, aki talán én lehettem. Ha nem ilyen volnál, nem gondolnék ennyit rád. – Egyszer azt mondtad, bármilyen emberi hangot tudnál szeretni, ami nem a te hangod visszhangja. Laren megvonta a vállát.

– Ahogy már mondtam, kedvesem, az már nagyon régen volt. Sötétedés előtt visszatértek a kastélyba, az utolsó vacsorára, éjszakára és dalra. Aznap éjjel nem aludtak, és Laren hajnalban újra énekelt a lánynak. A dal nem volt igazán jó egy vándorénekesről szólt, valami homályosan meghatározott világban. Alig törtónt valami érdekes az énekessel, Sharra nem nagyon értette, miről szól a dal, és Laren kedvetlenül énekelt. Furcsa búcsúzkodás volt, de mindketten zavarban voltak. A férfi napkeltekor magára hagyta, mondván, átöltözik és megvárja az udvaron. Így is történt. Amikor a lány leért, mosolyogva várt rá, nyugodtan és magabiztosan. Tiszta fehér ruhát viselt, szorosan simuló nadrágot, puffos ujjú inget és nagy, súlyos köpenyt, mely csapkodott a feltámadó szélben. De a nap tompa bíbora színesre festette. Sharra odament hozzá, és megfogta a kezét. Durva bőrruha volt rajta, övébe kést dugott, hogy szembeszállhasson az őrrel. Szurokfekete haja, melyben vörös és bíborfények csillogtak, szabadon lengett, akárcsak a férfi köpenye, de sötét koronája a helyén volt. – Isten veled, Laren – mondta. – Bárcsak többet adhattam volna neked! – Eleget adtál. Az elkövetkezendő évszázadokban és napciklusokban rád fogok emlékezni. Tőled fogom számítani az időt. Ha majd a nap egyszer kék színben kél fel, ránézek, és azt mondom: igen, ez az első kék nap azután, hogy Sharra nálam járt. A lány bólintott. – Én pedig új ígéretet teszek. Egy napon megtalálom Kaydart. És ha kiszabadítom, együtt jövünk el hozzád, a koronámmal és Kaydar tüzével felvesszük a harcot a Hetek sötétje ellen. Laren vállat vont. – Jó. Ha nem lennék itt, üzenjetek – mondta és kényszeredetten mosolygott. – Most pedig a kapu. Azt mondtad, megmutatod a kaput. Laren megfordult, és a legalacsonyabb torony felé mutatott, egy kormos kőfal felé, amerre Sharra még nem járt. Az aljában egy széles faajtó volt. Laren kulcsot vett elő. – Itt van? – kérdezte a lány zavartan. – A kastélyban? – Itt – mondta Laren. Átmentek az udvaron. Az ajtónál Laren beillesztette a súlyos fémkulcsot a zárba, és megpróbálta kinyitni. Ezalatt Sharra még egyszer körülnézett. A másik két torony is rideg és élettelen volt, az udvar elhagyatott, és a magas, hófödte hegycsúcsokon túl üres volt a látóhatár. Minden némaságba burkolózott, csupán Laren csapott némi zajt a zárral; a szél felkavarta az udvar porát, és lobogtatta a falak mentén kitűzött hét szürke kopjazászlót. Sharra megremegett a magányosságtól. Laren kinyitotta az ajtót. Mögötte nem volt szoba, csak kavargó köd, néma és színtelen. – Itt a kapu, hölgyem – mondta az énekes. Sharra figyelmesen nézte, mint oly sokszor korábban. „Milyen világ jön most?" – gondolta. Sohasem tudta előre. De talán a következőben megtalálja Kaydart. Érezte, hogy Laren a vállára teszi a kezét. – Tétovázol – mondta halkan. Sharra keze a késére csúszott. – Az őr – mondta hirtelen. – Őr mindig van! – Pillantása gyorsan átfutott az udvaron. Laren felsóhajtott. – Igen. Mindig. Van olyan, aki karommal próbál darabokra tépni, van, aki el akar veszejteni, és olyan is akad, aki rossz kapuhoz próbál csalni. Van, aki fegyverrel, más lánccal vagy hazugsággal próbál fogva tartani. És volt legalább egy, aki szerelemmel próbált megállítani. De azért mégis igaz volt, soha nem énekelt hazug dalt. És kedves, de lemondó vállrándítással Laren átlökte Sharrát a kapun. Vajon megtalálta-e a lány égő szemű szerelmesét? Vagy még mindig keresi? Milyen őrrel szállt szembe ezután? Vajon amikor éjszaka egyedül, idegenként rója az útját valami kihalt vidéken, vannak-e az égen csillagok? Nem tudom. A férfi sem tudja. Talán még a Hetek sem. Hatalmasak, igaz, de nem minden hatalom az övék, és a világok száma nagyobb, mintsem számon tarthatnák. Van egy lány, aki a világok között jár, de nyoma a legendákba veszett. Talán meg is halt már, talán nem. A tudás lassan terjed a világok között, és nem is mindegyik igaz. De valamit tudunk: a bíbor nap alatt üres kastélyában egy magányos énekes várja, és róla énekel. Nagy Erzsébet fordítása

G. R. R. Martin

A kóbor lovag Békési József fordítása Borítókép: .Gabriel Art Címlapmunkálatok: .Gabriel Art Tördelés, és formázás: .Gabriel Art

A nagy, több kötetes fantasy elbeszélések egyik legújabb darabja George R. R. Martin Jég és Tűz Dala című ciklusa, mely teljes egészében négy kötetet fog felölelni. A hatalmas saga a Hét Királyság világán játszódik, ahol az évszakok rendje felborult, s mind a nyár, mind a tél évekig tart. Az első könyv elején az olvasó megtudja, hogy három nemesi család összeesküvést szőtt őrült királyuk trónról való letaszítására és a birodalom feletti hatalom átvételére. A Lannisterek, a Baratheonok és a Starkok kényszerű fegyverszünetet kötnek, mely hamarosan véget ér, amikor az új király, Robert Baratheon megkéri Ned Starkot, hogy jöjjön el Deres északi városából és segítsen neki az uralkodásban, megkapva az áhított Király Keze címet, mely a Hét Királyság második leghatalmasabb emberévé teszi. Ned, elődjének halála ügyében folytatott nyomozása miatt hamarosan összetűzésbe kerül a királynővel és a királynő testvéreivel. Így felborul a nagy családok közötti hatalmi egyensúly. Ahogy a trónért folytatott játszma végzetessé válik, még fenyegetőbb erők ütik fel fejüket északon, a Hét Királyságot és az emberiséget oltalmazó hatalmas jégfalon túl. Az országot polgárháború fenyegeti, amikor a Lannisterek meggyilkolják Robertet, és megpróbálják magukhoz ragadni a hatalmat. Csak a Starkok és a Baratheonok szállnak szembe velük. Közben a Targaryen család feje, Viserys, belekényszeríti húgát egy házasságba, cserébe a

seregekért, melyek segítségével visszahódíthatja a Hét Királyságot. A sorozat megjelenés előtt álló kötetei a hányattatott sorsú világot sújtó, szörnyű, több oldalú konfliktus fokozatos kibontakozását és megoldását mutatják be. Az itt közölt történet körülbelül száz évvel a Trónok Harcában bemutatott események előtt játszódik.

A tavaszi esők feláztatták a talajt, így Dunk könnyedén megásta a sírt. Egy alacsony domb nyugati lejtőjén választotta ki a helyét, mivel az öreg míg élt, szeretett a naplementében gyönyörködni. – Megint eltelt egy nap – sóhajtott fel –, és ki tudja, mit hoz majd a reggel, igaz, Dunk? Nos, az első reggel esőt hozott, és csontig áztak, a következı viharos szelet, a harmadik pedig hideget. A negyedik napon az öreg már túl gyenge volt ahhoz, hogy lóra üljön. Most pedig ott feküdt, holtan. Alig néhány napja még énekelt lovaglás közben, azt a régi dalt, hogy Sirályvárosba megy egy szıke lányhoz, de Sirályváros helyett Ashfordot mondott. Irány Ashford, a szőke lány, hej-hó, hej-hó, gondolta Dunk nyomorúsággal eltelve, miközben ásott. Amikor a gödör elég mély lett, a karjaiba vette és odavitte az öreg testét. Kis ember volt, vékony; páncélingétől, sisakjától és kardövétől megfosztva alig nyomott többet, mint egy zsák falevél. Dunk korához képest óriásira nıtt – a cammogó, kócos, erős csontú tizenhat-tizenhét éves (nem lehetett biztosan tudni) fiú közelebb járt a hét láb magassághoz, mint a hathoz, és még éppen csak elkezdett hozzátermetesedni alakjához. Az öreg gyakran dicsérte az erejét. Mindig is bőkezűen osztogatta a dicséretet. Mást nem is nagyon osztogathatott. Dunk lefektette a testet a sír aljára, s egy időre megállt fölötte. A levegőt ismét esőszag ülte meg, és tudta, hogy be kellene temetnie a gödröt, mielőtt rázendít az ég, de nehezen szánta rá magát, hogy földet szórjon abba a fáradt, öreg arcba. Egy Septonnak kellene itt állnia, hogy imádkozzon fölötte, de csak én vagyok neki. Az öreg tanított meg neki mindent, amit a kardokról, pajzsokról és lándzsákról tudott, de a szavak tanítása sohasem ment neki. – Veled hagynám a kardodat, de csak elrozsdállna a földben – szólalt meg végül bocsánatkérőn. – Az istenek biztosan adnak majd egy újat, úgy hiszem. Bárcsak ne haltál volna meg, Ser! – Elhallgatott, nem tudta, mi mást mondhatna még. Egyetlen imát sem ismert, legalábbis végig; az öreg

nem sokra tartotta az imádkozást. – Igazi lovag voltál, soha nem vertél meg, még akkor sem, mikor megérdemeltem volna – préselte ki magából. – Kivéve akkor egyszer, Szűztóban. A fogadósfiú ette meg az özvegyasszony lepényét, nem én. Mondtam is. De most már nem számít. Az istenek tartsanak meg, Ser. – Földet rúgott a gödörbe, majd módszeresen elkezdte betemetni. Egyszer sem nézve az alján fekvő valamire. Hosszú élete volt, gondolta. Közelebb járhatott a hatvanhoz, mint az ötvenhez, és ugyan hányan mondhatják ezt el magukról? Legalább az új tavaszt megérte. A nap nyugovóra tért, miközben megetette a lovakat. Hárman voltak; csapott hátú, erős hátasa, az öreg poroszkája, és Mennydörgés, a harci ménje, akire csak lovagi tornákon és csatában ült föl. A nagy, barna csődör gyorsasága és ereje már megkopott, szeme azonban még mindig fényesen csillogott, tüze sem csillapodott, és többet ért, mint bármi, amit csak Dunk magáénak tudhatott. Ha eladnám Mennydörgést és az öreg Pejkót, meg a nyergeket és a kantárokat is, akkor elég ezüstöm lenne ahhoz, hogy... Dunk összeráncolta a homlokát. Nem ismert más életet, csak a kóbor lovagokét, az erődről-erődre vándorlást, egyik úr szolgálatát a másik után, mások csatáinak vívását, mások csarnokainak ételeit, míg csak véget nem ért a háború, és tovább nem állt. Időről-időre tornák is voltak, bár egyre ritkábban, és tudta, hogy egyes kóbor lovagok a szűkös teleken útonállásra adták a fejüket, bár az öreg soha nem tett ilyet. Kereshetnék egy másik kóbor lovagot, akinek szüksége van egy apródra, hogy gondozza az állatait és tisztán tartsa a páncélját, gondolta, vagy esetleg elmehetnék valamelyik városba, Lannisrévbe, vagy Királyrévbe, és beléphetnék a városi őrségbe. Vagy... Egy tölgyfa alatt halomba rakta az öreg holmiját. A vászonerszényben három ezüst, tizenkilenc rézpenny, és egy durván faragott gránátkő lapult. Mint a legtöbb kóbor lovagnak, az öregnek is lovai és fegyverei képezték világi vagyona java részét. Dunké lett a páncéling, amiről legalább ezerszer ledörzsölte már a rozsdát. Egy vassisak, széles orrvédővel és egy horpadással a bal halántékán. Egy repedezett, barna kardöv, s egy fából és bőrből készített hüvelyben pihenı hosszúkard. Egy tőr, egy borotva, egy fenőkő. Lábvértek, nyakvédő, egy nyolc láb hosszú, esztergált kőrisfa lándzsa, kegyetlen vasheggyel, és egy kopott fémperemű tölgyfapajzs, Fillérfai Ser Arlan címerével: barna alapon egy szárnyas ezüstserleg. Dunk ránézett a pajzsra, felvette a kardövet, majd ismét ránézett a pajzsra. Az öv az öreg ösztövér csípőjére készült. Nem fogja hasznát venni, mint ahogy a páncélingnek sem. Rákötötte a hüvelyt egy kenderkötélre, azt megcsomózta a dereka körül, és kivonta a kardot. A penge egyenes volt és súlyos, jól kovácsolt acél, a markolat fára tekert puha bőr, a markolatgomb egy simára csiszolt fekete kő. Az egyszerű kard Dunk tenyerébe simult, és a fiú tudta, milyen éles, hiszen számtalan éjjelen dolgozott rajta a fenőkővel és egy olajos ronggyal, mielőtt nyugovóra tért volna. Ugyanúgy illik a kezembe, min az övébe illett, gondolt magában, az ashfordi mezőn pedig lovagi torna lesz. Könnyűláb simábban lépdelt, mint az öreg Pejkó, Dunk mégis törődötten, fáradtan pillantotta meg a fogadó magas, tapasztott fatörzsekből emelt épületét a patak mellett. Az ablakokon kiszűrődő meleg, sárga fény olyan hívogatónak tűnt, hogy nem tudott elmenni mellette. Van három ezüstöm, mondta magában. Elég lesz egy jó vacsorára, és annyi sörre, amennyit csak akarok. Miközben leszállt a lóról, egy meztelen fiú emelkedett ki víztől csöpögve a patakból, és kezdett el szárítkozni egy durva szövésű barna köpennyel. – Te vagy az istállós? – kérdezte Dunk. A tésztaképű, vézna kölyök nyolc-kilenc évesnek tűnt, pucér lábát bokáig sár lepte be. A haja volt a legbizarrabb – ugyanis nem volt neki. – Le kellene csutakolni a poroszkát. És adj zabot mindháromnak! El tudod látni őket?

– El tudnám – meredt rá a fiú pimaszul. – Ha akarnám. – Nem tőröm az ilyen beszédet! – ráncolta a homlokát Dunk. – Lovag vagyok, és ha kell, ezt a fejedbe is verem! – Nem látszol lovagnak. – Minden lovag ugyanúgy néz ki? – Nem, de nem is úgy, mint te. A kardöved kötélből van. – Amíg megtartja a kardomat, addig megteszi. Most pedig lásd el a lovakat! Ha jól dolgozol, kapsz egy rezet, de ha nem, akkor egy nyaklevest. – Nem várta meg a lovászfiú reakcióját, hanem megfordult és belépett az ajtón. Arra számított, hogy ebben az órában zsúfoltság lesz a fogadóban, de a nagyterem szinte teljesen üres volt. Az egyik asztalnál egy finom damasztmentét viselı, fiatal nemes hortyogott egy bortócsába hajtva fejét. Dunk rajta kívül senkit sem látott. Bizonytalanul körülnézett, míg csak fel nem bukkant a konyhából egy testes, alacsony, sápadt arcú nő. – Ülj le, ahova csak akarsz – szólt üdvözlésképp. – Sört hozhatok, vagy valami ennivalót? – Mindkettőt. – Dunk az ablak mellé telepedett le, távol az alvó férfitól. – Van finom zöldséges báránysültünk, és néhány kacsa, amit a fiam lőtt. Melyiket kéred? Dunk már több, mint fél éve nem evett fogadóban. – Mindkettőt. A nő felnevetett. – Hát, elég nagy vagy hozzá! – Kivitt az asztalhoz egy kancsó sört. – Szobát is kérsz éjszakára? – Nem. – Dunk semmit sem szeretett volna jobban, mint egy puha szalmazsákot és tetőt a feje fölé, de vigyáznia kellett a pénzére. A puszta föld is megteszi. – Étel, sör, és már megyek is tovább Ashford felé. Milyen messze van innen? – Egy napi lovaglásra. A leégett malomnál, ahol az út elágazik, fordulj északnak. Ellátja a fiam a lovaidat, vagy már megint elcsavargott valamerre? – Nem, kint van – felelte Dunk. – Úgy látom, nincs túl nagy forgalom. – A fél város elment a lovagi tornára. Az enyéim is mennének, ha hagynám. Ha meghalok, övék lesz a fogadó, de a fiam szívesebben fontoskodik a katonákkal, a lányok pedig vihognak és sóhajtoznak, ahányszor csak erre jár egy lovag. Szavamra, nem tudom miért! A lovagok is csak olyanok, mint a többi ember, és még egyetlen lándzsadöféstől sem lett olcsóbb a tojás. – Kíváncsian végigmérte Dunkot; a kardja és a pajzsa árulkodott valamiről, a derekára kötött kötél és a durva szövésű ing azonban teljesen másról. – Magad is a tornára igyekszel? Dunk belekortyolt a sörébe, mielőtt válaszolt volna. A mogyoróbarna ital testes ízzel áradt szét a nyelvén, ahogy szerette. – Aha – bökte ki. – Bajnok akarok lenni. – Nahát, igazán? – kérdezte a fogadós elég udvariasan. A terem másik végében a nemes felemelte a fejét a bortócsából. A kusza, homokbarna haj sárgás, beteges arcot keretezett, arcát szıke, rövidre nyírt szakáll övezte. Megdörzsölte a száját, pislogva ránézett Dunkra, és megszólalt: – Rólad álmodtam – mutatott rá remegı kézzel. – Tartsd távol magad tőlem, hallod-e! Igen távol! – Uram? – bámult rá Dunk tétován. – Ne foglalkozz vele, ser! – hajolt közelebb a fogadós. – Mást se csinál, csak iszik és az álmairól hablatyol. Megyek, megnézem az ételt. – Azzal elsietett. – Az ételt? – A nemes szájából káromkodásnak hangzott a szó. Talpra kecmergett, s egyik kezével megtámaszkodott az asztalon, hogy fel ne bukjék. – Mindjárt elhányom magam -jelentette be. A mellén száraz, vörös borfoltok rondították el ingét. – Kellett volna egy szajha, de nincs itt egy sem. Mind elment Ashford mezejére. Az istenek legyenek jók hozzám, muszáj innom még egy kis bort! – Bizonytalanul kitántorgott a nagyteremből,

s Dunk hallotta, ahogy magában énekelgetve felhág a lépcsőkön. Szerencsétlen alak, gondolta. De miért hitte, hogy ismer? Eltöprengett a kérdésen a söre fölött. A bárány volt olyan jó, mint bármelyik, amit életében evett, a kacsa pedig még jobb lett: cseresznyével és citrommal sütötték, és annyira faggyús sem volt, mint általában. A fogadós vajban párolt borsót és kemencemeleg zabkenyeret hozott mellé. Hát ilyen lovagnak lenni, gondolta Dunk, miközben az utolsó falat húst is leszopogatta a csontokról. Jó étel és sör, amikor csak akarom, és senki sem pofoz fel. Evés közben rendelt még egy kancsó sört, a harmadikkal leöblítette az egészet, a negyediket pedig azért itta, mert senki nem mondta neki, hogy nem teheti. Amikor végzett, egy ezüstöt adott a nőnek, de még így is visszakapott egy maréknyi rezet. Mire kilépett az ajtón, már teljesen besötétedett. A hasa tele volt, az erszénye pedig kissé könnyebb lett, de jól érezte magát, ahogy az istálló felé lépdelt. Az épületben felhorkant egy ló. – Nyugalom, pajtás! – hallatszott egy gyerekhang. Dunk a homlokát ráncolva megszaporázta lépteit. A lovászfiút Mennydörgés hátán, az öreg páncéljában feszítve találta. A páncéling egészen a bokájáig leért, a sisakot pedig fel kellett támasztania kopasz feje búbjára, különben eltakarta volna a szemét. Láthatólag teljesen elmélyedt abban, amit csinált, és rendkívül bizarr látványt nyújtott. Dunk megállt az istálló ajtajában, és felnevetett. A fiú összerezzent, elvörösödött és leugrott a földre. – Uram, én nem akartam... – Tolvaj! – próbált szigorú hangot megütni Dunk. – Azonnal vedd le azt a páncélt, és örülj, hogy Mennydörgés nem rúgott bele abba a bolond fejedbe! Ő csatamén, nem gyerekpóni! A fiú ledobta a szalmára a sisakot. – Ugyanolyan jól meg tudnám ülni, mint te! – vágott vissza merészen. – Fogd be a szád, hallani sem akarom a pimaszkodásodat! Vedd le a láncinget is! Mégis, mit képzeltél, mit művelsz? – Hogy mondhatnám meg csukott szájjal? – A fiú kibújt a láncingből és a földre dobta. – Ha válaszolni akarsz, kinyithatod a szád – felelte Dunk. – De előbb vedd fel az inget, rázd le róla a koszt és tedd vissza oda, ahonnan elvetted. És a sisakot is. Megetetted a lovakat, ahogy mondtam? És lecsutakoltad Könnyűlábat? – Igen – bólintott a fiú, miközben lerázta a láncingről a szalmát. – Ashfordba tartasz, igaz? Vigyél magaddal, ser! A fogadós figyelmeztette. – És az anyád vajon mit szólna hozzá? – Az anyám? – fintorodott el a fiú. – Az anyám meghalt, úgyhogy semmit. Dunk meglepődött. Nem a fogadós az anyja? Lehet, hogy inaskodik a fiú. Dunk egy kicsit szédült a sörtől. – Árva vagy? – kérdezte bizonytalanul. – És te? – dobta vissza a fiú a kérdést. – Valaha az voltam – ismerte el Dunk. Míg az öreg magához nem vett. – Lehetnék az apródod, ha magaddal vinnél. – Nincs szükségem apródra. – Minden lovagnak szüksége van apródra – vitatkozott a fiú. – És úgy látom, neked még nagyobb szükséged van egyre, mint a többinek. – Én pedig úgy látom – emelte fel a kezét fenyegetően Dunk –, hogy neked meg egy nagy nyaklevesre van szükséged! Tölts meg egy zsákot zabbal! Indulok Ashfordba... de egyedül. Ha meg is ijedt a fiú, jól leplezte. Egy pillanatig dacosan, keresztbefont karral állt, de épp amikor Dunk előre lépett volna, megfordult és elindult a zabért.

Dunk megkönnyebbült. Kár, hogy nem... de jó élete van itt, a fogadóban, jobb, mintha egy kóbor lovag apródja lenne. Rosszul tenném, ha magammal vinném. De azért érezte a fiú csalódását. Miközben felült Könnyűláb nyergébe és megfogta Mennydörgés kantárját, arra jutott, hogy egy rézpenny talán felvidítja. – Tessék, kölyök, a segítségért! – Mosolyogva ledobta az érmét, de a lovászfiú meg sem próbálta elkapni. A pénz lehullott a porba, meztelen lábai közé. Nem hajolt érte. Amint eltűnök, felkapja, mondta magában Dunk. Megfordította a poroszkát és a másik két lovat maga mögött vezetve kilovagolt a fogadó udvaráról. A fák szinte ragyogtak a holdfényben, a felhőtlen eget csillagok pöttyözték. Mégis, miközben elindult az úton, a hátában érezte a fiú komor, néma tekintetét. A délután árnyékai hosszúra nyúltak, mire Dunk megérkezett Ashford tágas mezejének szélére. A füves réten már három tucatnyi pavilon állt: kisebbek, nagyobbak; négyszögletesek, kerekek; vitorlavászonból, vászonból, vagy selyemből valók – de mind élénk színekben pompázott, középső oszlopaikon hosszú zászlók lengedeztek, tarkábban, mint egy vadvirágos rét, élénkvörösben és napsárgában, a zöld és a kék végtelen árnyalataiban, mélyfeketében, szürkében és bíborban ragyogva. Az öreg együtt harcolt a lovagok némelyikével; a többit a fogadókban és a tábortüzek körül mesélt történetekből ismerte Dunk. Noha soha nem sajátította el az írás és olvasás varázslatát, az öreg addig nem nyugodott, míg ki nem okította címertanból. Gyakran lovaglás közben sulykolva bele az ismereteket. A csalogányok a gyepűi Lord Caronhoz tartoztak, ki legalább Olyan jól bánt a hárfával, mint a lándzsával. A koronás bika Ser Lyonel Baratheont, a Nevető Vihart jelölte. Dunk felismerte a Tarlyk vadászalakját, a Dondarrion ház bíbor villámját, a Fossoway-ek piros almáját. Ott üvöltött Lannister arany oroszlánja a karmazsin háttéren, amott pedig az Estermontok sötétzöld tengeri teknőse úszott át egy halványzöld mezőn. A vörös csődör alatti barna sátor csak Ser Otho Brackené lehetett, akit csak Brutális Brackennek hívtak, mióta három évvel annak előtte levágta Lord Quentyn Blackwood-ot a királyrévi tornán. Dunk úgy hallotta, hogy Ser Otho olyan erősen csapott le tompa élő bárdjával, hogy Lord Blackwood arcába préselte sisakrostélyát. Látott néhány Blackwood-zászlót is a mező nyugati szélén, a lehető legtávolabb Ser Othótól. Aztán Marbrand, Mallister, Cargyll, Westerling, Swann, Mullendore, Hightower, Florent, Frey, Penrose, Stokeworth, Darry, Parren, Wylde – úgy tűnt, mintha minden nyugati és déli nemesi ház elküldte volna két-három lovagját Ashfordba, hogy lássák a szép mezőt és sorompóba lépjenek dicsőségéért. Mégis, akármilyen szép pavilonokat is látott Dunk, tudta, hogy számára nincs hely közöttük. Éjjelre csak egy elnyűtt gyapjúköpeny lesz minden oltalma. Míg a lordok és híres lovagok kappanokat és süldő malacokat fognak vacsorázni, addig ő egy darab kemény, inas sózott húst. Tudta jól, hogy ha azon a tarka mezőn verne tábort, akkor mind a néma megvetést, mind a nyílt gúnyolódást el kellene szenvednie. Néhányan talán kedvesen bánnának vele, ami a maga módján még a lenézésnél is rosszabb lenne. Egy kóbor lovagnak mindig meg kell őriznie büszkeségét. Anélkül nem más, csak zsoldos. Ki kell vívnom a helyemet ebben a társaságban. Ha jól harcolok, talán a kíséretébe vesz valamelyik lord. Akkor majd nemesek között lovagolok, minden este friss húst eszek egy kastélyban, és saját pavilont állítok a tornákon. De előbb bizonyítanom kell! Vonakodva hátat fordított a torna mezejének, és bevezette lovait a fák közé. A tágas mező szélén, jó fél mérföldnyire a kastélytól és a várostól talált egy helyet, ahol egy csermely kanyarulata mély tóvá szélesedett. A parton

sűrű nád nőtt, s egy magas, sűrű lombú szilfa vetett árnyékot a környékre. A puha tavaszi fő oly zölden pompázott, mint bármelyik lovag zászlaja. Szép hely volt, és még senki sem foglalta el. Ez lesz az én pavilonom, mondta magában Dunk, egy levéltetejű pavilon, zöldebb még a Tyrellek és az Estermontok zászlóinál is. Először a lovakat látta el. Miután gondoskodott róluk, Dunk levetkőzött, és begázolt a tóba, hogy lemossa magáról az út porát. „Az igazi lovag nem csak istenfélő, hanem tiszta is", mondogatta mindig az öreg, ragaszkodva hozzá, hogy minden holdfordulókor tetőtől-talpig megmosakodjanak, akár szaglottak, akár nem. Most, lovaggá válva, Dunk megfogadta, hogy nem hagy fel a szokással. Meztelenül letelepedett a szilfa alá száradni, élvezve a bőrét simogató meleg tavaszi szellőt, s közben egy, a nádszálak között lustán kóválygó szitakötőt, vagy ahogy a környéken nevezték, sárkánylegyet bámult. Vajon miért hívják sárkánylégynek? – töprengett. Nem is hasonlít sárkányra. Nem mintha Dunk látott volna már sárkányt. Az öreg viszont látott. Dunk legalább félszázszor hallotta a történetet. Ser Arlan még kisfiú volt, amikor a nagyapja elvitte Királyrévbe, és ott látták az utolsó sárkányt, a halálát megelőző évben. Egy zöld nőstény volt, kicsi, kába, ráncos szárnyú. Egyetlen tojása sem kelt ki. „Azt beszélik, Aegon király mérgezte meg", mondogatta az öreg. „Mármint a harmadik Aegon, nem Daeron király apja, hanem az, akit a Sárkányok Átkának, vagy Balszerencsés Aegonnak neveztek. Rettegett a sárkányoktól, mert a nagybátyja fenevadja a szeme láttára falta fel az anyját. És az utolsó sárkány halála óta rövidebbek a nyarak, s egyre hosszabbak, keményebbek a telek.” Ahogy a nap lebukott a fák mögé, hűlni kezdett a levegő. Amikor Dunk megérezte, hogy libabőrözni kezd a karja, néhányszor a szilfa törzséhez csapkodta ingét és nadrágját, hogy kirázza belőlük legalább a kosz nagyját, majd gyorsan felöltözött. Reggel majd megkeresi a játékmesterét és feliratkozik nála, de este még el kellett intéznie néhány dolgot, ha egyáltalán sorompóba akart állni. Nem kellett belenézni a víztükörbe ahhoz, hogy tudja, nem igazán látszik lovagnak, ezért a hátára vetette Ser Arlan pajzsát, hogy lássák címerét. A lovakat kipányvázta a nagy fa alá, hadd legelésszenek a sűrű, zöld főben, s gyalogosan indult el a torna mezeje felé. A mező máskor a folyón túli Ashford népének legelőjéül szolgált, most azonban teljesen átalakult. Az előző éjszaka folyamán egy újabb város szökkent szárba: egy kő helyett selyemből épült város, mely szebb is, nagyobb is volt nővérénél. A rét szélén tucatnyi kereskedő állította fel pultját, ételt, gyümölcsöket, öveket, csizmákat, szőrméket, sólymokat, agyagedényeket, drágaköveket, óntálakat, főszereket, tollakat és mindenféle egyéb javakat árulva. A tömegben zsonglőrök, bábosok és bűvészek őgyelegtek, mesterségüket fitogtatva... akárcsak a szajhák és a zsebmetszők. Dunk egyik kezét elővigyázatosan az erszényén tartotta. Összefutott a nyál a szájában, amikor megcsapta az orrát a füstös tőz fölött sercegő kolbász illata. Egy rézért vett egy darabot, és egy kupa sört, hogy leöblítse. Miközben evett, egy festett fa lovag és egy festett fa sárkány küzdelmét figyelte. A sárkányt mozgató báboson is meg-megakadt a szeme. A magas lány olajbarna bőre és fekete haja dorne-i származásra utalt. Karcsú volt, mint egy lándzsa, a melléről szinte beszélni sem lehetett, de Dunknak tetszett az arca és az, ahogy ujjai játékára a sárkány a fogát csattogtatta és ide-oda tekergeti a madzagok végén. Szívesen odavetett volna egy rezet a lánynak, ha lett volna fölös pénze, de most minden pennyre szüksége volt. Ahogy remélte, kereskedık között páncélkovácsok is felállították sátraikat. Egy villás kék szakállú tyroshi díszes sisakokat, csodálatos, madár–

és állatformájú, arannyal és ezüsttel futtatott darabokat árult. Arrább egy fegyverkovács olcsó acélpengéket kínált, egy másik pedig jobb minőségűeket, de Dunknak most nem kard kellett. Az árus, akit keresett, a sor végén állt, asztalán egy finoman kidolgozott láncinggel és egy pár ízeit acélkesztyűvel. Dunk alaposan szemügyre vette az árut. – Jók a munkáid – ismerte el. – A legjobbak. – A köpcös kovács nem lehetett magasabb öt lábnál, karja és mellkasa szélessége mégis a Dunkéval vetekedett. Arcát fekete szakáll övezte, hatalmas kezeivel az asztalra támaszkodott, és nyoma sem látszott rajta szerénységnek. – Kellene egy páncél a tornára – mondta Dunk. – Egy jó vértre, nyakvédőre, lábvédőre és egy nagysisakra lenne szükségem. – Az öreg félsisakja ráment ugyan a fejére, de az orrvédőnél több védelmet szeretett volna biztosítani az arcának. A páncélműves tetőtől-talpig végigmérte. – Elég nagyra nőttél, de nálad nagyobbakat is felvérteztem már – lépett ki az asztal mögül. – Térdelj le, meg akarom mérni a válladat! És igen, azt a vastag nyakadat is. – Dunk letérdelt. A páncélműves kifeszített egy csomózott nyersbőrcsíkot a vállára, megköszörülte a torkát, nyelt egyet, majd ismét krákogott. – Emeld fel a karod! Nem, a jobbat! – Harmadszor is harákolt. – Most már felállhatsz. – Dunk belső combjának hossza, lábikrájának vastagsága és derékbősége újabb krákogásokat keltett. – Van egykét darab a szekeremen, ami talán jó lesz rád – közölte végül a férfi. – De figyelmeztetlek: semmi arany meg ezüst cicoma, csak acél, erős, puszta acél. Az én sisakjaim sisaknak néznek ki, nem holmi szárnyas disznóknak, meg fura külhoni gyümölcsöknek, de jobb szolgálatot is tesznek, ha egy lándzsa csapódik az arcodba. – Pontosan ez kell nekem – felelte Dunk. – Mennyibe kerül? – Nyolcszáz ezüst, de csak mert tetszel nekem. – Nyolcszáz ezüst? – Ez több volt, mint amire számított. – Én... van néhány régi vértem, kisebbek... egy félsisak, egy páncéling... – Acél Pate csak a saját keze munkáját árulja – szögezte le a férfi –, de a fémnek talán hasznát veszem. Ha nem túl rozsdás, akkor ideadhatod és tiéd a páncél hatszázért. Dunk elkezdhetett volna könyörögni Pate-nek, hogy adja oda a páncélt hitelbe, de tudta, hogy milyen válaszra számíthatna. Elég hosszú időt töltött az öreg mellett ahhoz, hogy megtanulja, a kereskedők hírhedten bizalmatlanok a kóbor lovagokkal, kik némelyike nem sokkal volt jobb a közönséges útonállóknál. – Két ezüstöt adok most, holnap reggel pedig hozom a páncélt és a többi pénzt. A páncélműves egy pillanatra a szemébe nézett. – Két ezüst, és kapsz egy napot. Azután eladom az árut az első vevőnek. Dunk előhalászta az erszényéből az ezüstöket és beletette a páncélműves kérges tenyerébe. – Meg fogod kapni a többit is. Győzni jöttem ide. – Valóban? – harapott bele Pate az egyik érmébe. – A többiek meg azért vannak itt, hogy neked tapsoljanak, mi? A hold már magasan járt, mikor Dunk a szilfája felé vette az irányt. Ashford mezejét fényárba borították mögötte a fáknak. A rét fölött ének és nevetés szállt, az ifjú lovag mégis komoran lépdelt. Egyetlen módot talált, hogy összeszedje a páncél árát. És ha legyőzik... – Egyszer, csak egyszer kell győznöm! – morogta fennhangon. – És egy győzelem nem hiú ábránd. Az öreg mégsem ábrándozott volna róla. Ser Arlan azóta nem lépett küzdőtérre, amióta Sárkánykő hercege sok-sok évvel azelőtt egy viharvégi

viadalon kivetette a nyeregből. „Nem sokan dicsekedhetnek azzal, hogy hétszer törtek lándzsát a Hét Királyság legjobb lovagjával”, mondogatta. „Ennél jobb soha sem leszek, akkor meg minek próbálkozzak?” Dunk gyanította, hogy Ser Arlan korának több köze lehetett a döntéshez, mint Sárkánykő hercegének, de véleményének soha nem mert hangot adni. Az öreg megőrizte a büszkeségét, egészen a legutolsó pillanatig. Gyors vagyok, és erős, mindig ezt mondta, s ami igaz volt rá, az nem feltétlenül igaz rám is, mondta magában makacsul. Épp egy nádcsomón vágott át, az esélyein rágódva, amikor a bokrok között megpillantotta a tűz fényét. Ez meg mi? Dunk nem állt meg gondolkodni. Kardja a kezében termett, és futva vágott át a füves térségen. Ordítva, átkozódva robbant ki a tisztásra, hogy aztán a tábortűz mellett kuporgó fiú láttán megtorpanjon. – Te! – Leengedte a kardot. – Te meg mit művelsz itt? – Halat sütök – felelte a kopasz fiú. – Kérsz? – Úgy értem, hogy kerültél ide? Elkötöttél egy lovat? – Egy kordély hátuljában, egy paraszttal, aki bárányokat hozott a kastélyba urunk, Ashford lordja asztalára. – Hát akkor jobb, ha megnézed, itt van-e még, vagy keresel egy másik kordélyt! Itt nem maradhatsz. – Nem megyek sehová! – csattant fel a fiú pimaszul. – Elegem van abból a fogadóból. – Elegem van az arcátlanságodból! – figyelmeztette Dunk. – Mindjárt feldoblak a lovamra, és hazaviszlek. – Akkor egészen Királyrévig kellene lovagolnod – közölte a fiú. – Lemaradnál a tornáról. Királyrév! Dunk egy pillanatig nem tudta, hogy gúnyt őz-e belőle a másik, de a fiú nem tudhatta, hogy ő is Királyrévben született. Valószínűleg még egy nyomorult Tetűmélyből, és ki hibáztathatja, amiért el akart kerülni onnan? Ostobán érezte magát, ahogy ott állt, karddal a kezében, egy nyolcéves árva fölött. Eltette a fegyvert, de morogva, hogy a fiú lássa, nem szenvedheti az ostobaságát. Legalább alaposan el kellene vernem, gondolta, de a gyerek olyan siralmasan nézett ki, hogy nem tudta rávenni magát. Körülnézett a táborban. A tűz vidáman pattogott egy szép kis kőkörben. A lovakat lekefélték, a szilfáról pedig ruhák lógtak a tőz fölé, láthatólag száradva. – Azok meg mit keresnek ott? – Kimostam őket – felelte a fiú. – És lekeféltem a lovakat, tüzet raktam, halat fogtam. A pavilonodat is felállítottam volna, de nem találtam. – Ez az én pavilonom – intette a feje fölé, a szilfa magasban tornyosuló ágaira Dunk. – Ez egy fa – állapította meg a fiú. – Egy igazi lovagnak nincs is szüksége jobb pavilonra. Inkább alszom a csillagok alatt, mint valami füstös sátorban. – És ha esik? – A fa eltakar. – A fák beáznak. – Tényleg beáznak! – nevetett fel Dunk. – Nos, az igazat megvallva, nincs pénzem pavilonra. Te viszont fordítsd meg azt a halat, különben a hasa megég, a háta meg nyers marad. Látom, sosem dolgoztál a konyhán. – Dolgozhattam volna, ha akartam volna! – dacoskodott a fiú, de azért megfordította a halat. – Mi történt a hajaddal? – kérdezte Dunk. – Leborotválták a magiszterek. – A fiú hirtelen támadt öntudattal a fejére húzta sötétbarna köpenye csuklyáját. Dunk hallott róla, hogy néha ezt teszik a tetvek, férgek vagy bizonyos betegségek ellen. -Beteg vagy? – Nem – rázta meg a fejét a fiú. – Hogy hívnak? – Dunk – felelte a lovag.

A szerencsétlen fiú felnevetett, mintha ez lett volna a legmulatságosabb dolog, amit életében hallott. – Dunk? – kérdezte. – Ser Dunk? Ez nem lovagi név. A Duncan rövidítése? Az lenne? Az öreg Dunknak szólította, amióta csak ismerte. Az azt megelőző életéből pedig szinte semmire sem emlékezett. – Igen, Duncan – motyogta. – Ser Duncan, a... – Dunknak nem volt másik neve, sem háza; Ser Arlan Tetűmély sikátoraiban talált rá. Anyját, apját nem ismerte. Mit mondjon? A „Tetűmélyi Ser Duncan" nem hangzik túl lovagian. Felvehette volna Fillérfa nevét is, de mit mondjon, ha megkérdezik, merre van? Soha nem járt még Fillérfában, és az öreg sem mesélt túl sokat róla. Összeráncolta a homlokát. – Ser Duncan, a Magas! – tört ki belőle egy pillanat múlva. Tényleg magas volt, ezt senki sem vitathatta, és erő áradt a névből. Igaz, a kis taknyos láthatólag nem így gondolta. – Soha nem hallottam még semmiféle Ser Duncan, a Magasról. – Ezek szerint te minden lovagot ismersz a Hét Királyságban? – A jókat igen – nézett rá a fiú kihívóan. – Én is vagyok olyan jó, mint bárki más. A torna után mindenki tudni fogja. És neked van-e neved, tolvaj? A fiú tétovázott. – Egg – bökte ki végül. Dunk nem nevette ki. Olyan a feje, mint egy tojás. A kisfiúk néha nagyon kegyetlenek, akárcsak a felnőttek. – Egg – ismételte meg tűnődve. – El kellene fenekeljelek és vissza kellene küldjelek a fogadóba, de az az igazság, hogy se pavilonom nincs, se apródom. Ha megesküszöl, hogy azt csinálod, amit mondok, akkor megengedem, hogy szolgálj a torna ideje alatt. Azután pedig... majd meglátjuk. Ha úgy látom, méltó vagy arra, hogy velem maradj, akkor mellettem lesz ruhád, amit magadra vehetsz, és lesz étel, amit a hasadba tömhetsz. Lehet, hogy durva ing, sózott hús és szárított hal, esetleg nagy néha, amikor nem látja az erdész, egy-egy szarvas, de éhezni nem fogsz. És megígérem, hogy soha nem verlek meg, kivéve ha megérdemled. – Igen, nagyuram! – mosolyodott el Egg. – Ser – helyesbített Dunk. – Én csak egy kóbor lovag vagyok. – Kíváncsi lett volna, vajon figyeli-e az öreg odafentről. Megtanítom a háború művészetére, ugyanúgy, ahogy te tanítottál engem, ser. Rendes legénykének látszik, egy nap talán még lovag is lehet belőle. A hal belseje egy kicsit még nyers volt, mikor ették, és a fiú az összes szálkát sem szedte ki belőle, de még így is jobban esett, mint a kemény sózott hús. Egg hamar elaludt a kihunyó tűz mellett. Dunk a közelben feküdt, nagy kezeit a feje alá téve, az éjszakai égboltot bámulva. A fél mérföldnyire lévő mezőről halk zeneszó szűrődött felé. Az eget ezer és ezer csillag pöttyözte. Az egyik a szeme láttára hullott le, egy pillanatra élénkzöld fénycsíkot húzva a fekete háttérre. A hullócsillag szerencsét hoz annak, aki látja, gondolta Dunk. De a többiek mind a pavilonjaikban fekszenek, és a selymet bámulják az ég helyett. Úgyhogy a szerencse csak az enyém. Reggel kakaskukorékolásra ébredt. Egg az öreg második legjobb köpenye alatt kuporgott. Szóval nem szökött el éjszaka. Kezdetnek nem rossz. Megbökte a lábával, hogy felébressze. – Felkelni! Sok dolgunk van. – A fiú elég gyorsan talpra állt, a szemét dörzsölgette. – Segíts felnyergelni Könnyűlábat! – szólt rá Dunk. – Mi lesz a reggelivel? – Van sózott hús. Miután elkészültünk. – Előbb eszem meg a lovat – húzta el a száját Egg. – Ser.

– Az öklömet fogod megenni, ha nem csinálod, amit mondok. Fogd a keféket! Ott vannak a nyeregtáskában. Igen, abban. Együtt kefélték le a poroszka pejszín szőrét, együtt tették fel rá Ser Arlan legjobb nyergét, együtt húzták szorosra a szíjakat. Dunk látta, hogy Egg jól dolgozik, ha rászánja magát. – Valószínűleg egész nap távol leszek – közölte, miközben nyeregbe szállt. – Te itt maradsz, és rendet raksz a táborban! Gondoskodj róla, hogy más tolvajok ne kíváncsiskodjanak! – Kapok egy kardot, hogy el tudjam kergetni őket? – kérdezte Egg. Kék szeme volt, nagyon sötét, szinte már liláskék szeme. A kopasz fejtől valahogy hatalmasnak tűnt az a szempár. – Nem – rázta meg a fejét Dunk. – Elég lesz a kés is. És itt találjalak, mikor visszajövök, hallod-e! Ha meglopsz és kereket oldasz, szavamra, vadászni fogok rád! Kutyákkal, ha kell. – Nincs is kutyád – mutatott rá Egg. – Majd szerzek – biztosította Dunk. – Csak a te kedvedért. – A mező felé fordította Könnyűláb fejét és élénk ügetésben útnak indult, remélve, hogy a fenyegetés elég lesz a fiú megzabolázására. A rajta lévő ruhától, a zsákjában lévő vértektől és az alatta lévő lótól eltekintve minden, amit csak e világban magáénak tudhatott, a táborban maradt. Sült bolond vagyok, hogy ennyire megbízom a fiúban, de ennyit az öreg is megtett értem, gondolta. Biztos az Anya küldte hozzám, hogy kiegyenlíthessem a tartozásomat. Miközben átvágott a mezőn, hallotta a folyóparton csattogó kalapácsok hangját, ahol az ácsok a bajvívó sorompókat és egy magas emelvényt állítottak fel. Néhány új pavilon is feltűnt, míg a korábban érkezett lovagok az előző éjszaka mulatságait aludtak ki, vagy épp reggelihez készülődtek. Dunk érezte a levegőben terjengı fafüst és szalonnaillatot. A mezőtől északra folyt a Konkoly, a hatalmas Mander egyik mellékfolyója. A sekély gázlón túl terült el a város és a kastély. Dunk számos vásárvárost látott az öreggel töltött évei alatt. Ez szebb volt, mint a legtöbb; a zsúptetejű, hófehérre meszelt házak barátságos hangulatot árasztottak. Dunk fiatalabb korábban sokat gondolkodott rajta, milyen lehet egy ilyen helyen élni; minden éjjel tető alatt aludni, minden reggel ugyanazok között a falak között ébredni. Lehet, hogy nemsokára megtudom. És igen, Egg is. Megtörténhet. Furcsább dolgok történnek nap mint nap. Ashford kastélya háromszög alakban épült, minden csúcsán egy-egy harminc láb magas toronnyal, melyeket vastag, lőrésekkel ellátott falak kötöttek össze. Az oromzaton narancssárga zászlók lobogtak, fel-felvillantva a lord fehér, nap és szarufa mintájú címerét. A kapuk előtt fehérnarancs egyenruhás katonák álltak, kezükben alabárddal figyelve a jövőmenő embereket, noha inkább incselkedtek a csinosabb tejeslányokkal, mintsem bárkit is megállítottak volna. Dunk lefékezte lovát egy alacsony, szakállas férfi előtt, akit a kapitányuknak vélt, és megkérdezte, hol találja a játékok mesterét. – Plummert keresed, ő itt az intéző. Várj, megmutatom. Odabent, a udvaron egy lovászfiú vette gondjaiba Könnyűlábat. Dunk a vállára vetette Ser Arlan ütött-kopott pajzsát, és követte az őrkapitányt hátra, az istállók mögé, egy a kurtinával párhuzamosan épített tornyocskába. Kőlépcsők vezettek fel a gyilokjáróra. – Urad nevét akarod felvéttetni a listára? – kérdezte a kapitány, miközben felhágtak a fokokra. – Nem, a sajátomat. – Valóban? – Vigyorgott volna? Dunk nem tudta megállapítani. – Az az ajtó. Magadra hagylak, vissza kell térnem az őrhelyre.

Amikor Dunk benyitott az ajtón, az intéző egy kecskelábú asztalnál ült, s épp egy pergamenre írt valamit egy lúdtollal. Keskeny, csontos arcát ősz haj keretezte. – Igen? – nézett fel a pergamenről. – Mit akarsz, ember? Dunk behúzta maga mögött az ajtót. – Te vagy Plummer, az intéző? A tornára jöttem. Feliratkozni. Plummer lebiggyesztette az ajkát. – Uram a lovagoknak rendez tornát. Te lovag vagy? Dunk bólintott. Kíváncsi lett volna, vajon elvörösödött-e a füle. – Esetleg neved is van? – Dunk. – Ezt meg miért mondta? – Ser Duncan, a Magas. – És honnan jöttél, Ser Duncan, a Magas? – Mindenhonnan. Fillérfai Ser Arlan apródja voltam öt-hat éves koromtól fogva. Ez az ő pajzsa – mutatta oda az intézőnek. – A tornára igyekezett, de megbetegedett és meghalt, ezért én jöttem helyette. Halála előtt lovaggá ütött, a saját kardjával. – Dunk előhúzta a hosszúkardot, és lefektette a karcos asztallapra, kettejük közé. Az intéző alig méltatta pillantásra a kardot. – Kard, az már biztos. Erről a Fillérfai Arlanról viszont sohasem hallottam. Azt mondod, az apródja voltál? – Mindig azt mondta, lovagnak szánt, ahogyan ő is az volt. Haldoklása közben kérte a kardját, és rám szólt, hogy térdeljek le. Megérintette a jobb vállamat, majd a balt, mormogott néhány szót, s amikor felálltam, azt mondta, lovag vagyok. – Hmm – dörzsölte meg az orrát Plummer. – Igen, így van, bármelyik lovag lovaggá üthet valakit, bár a szokás szerint virrasztás előzi meg az eseményt, és egy septon ken föl az eskütétel előtt. Volt tanúja a lovaggá ütésednek? – Csak egy rigó, egy galagonyafa tetején. Hallottam, mit mondott az öreg. A lelkemre kötötte, hogy legyek jó és igaz lovag, engedelmeskedjem a hét istennek, oltalmazzam a gyengéket és ártatlanokat, szolgáljam hőséggel uramat, védjem meg a királyságot minden erőmmel, és én meg is esküdtem, hogy így lesz. – Kétségtelen. – Dunk önkéntelenül is észrevette, hogy Plummer nem részesíti abban a kegyben, hogy Ser-nek szólítsa. – Ezt meg kell beszélnem Lord Ashforddal. Ismer téged, vagy néhai uradat valaki az itt egybegyűlt jó lovagok közül? Dunk elgondolkodott. – Láthattam egy pavilont a Dondarrion ház lobogójával? A fekete alapon bíbor villámmal? – Ser Manfred az, abból a házból. – Ser Arlan három évvel ezelőtt, Dorne-nál atyjaura alatt szolgált. Ser Manfred talán emlékszik még rám. – Akkor azt tanácsolom, beszélj vele. Ha kezeskedik érted, akkor holnap ilyentájt hozd ide magaddal. – Úgy lesz, uram – indult el Dunk az ajtó felé. – Ser Duncan! – kiáltott utána az intézı. Dunk visszanézett. – Bizonnyal tudod – meredt rá Plummer –, hogy a legyőzöttek fegyverei, páncélzata és lovai a győztesé lesznek, és ki kell váltani őket? – Igen, tudom. – És van elég pénzed a váltságra? Dunk most tudta, hogy lángolnak a fülei. – Nem lesz szükségem arra a pénzre – jelentette ki, magában imádkozva, hogy igaza legyen. Csak egy győzelemre van szükségem. Ha győzök az első összecsapásban, az enyém lesz a vesztes páncélja és lova, vagy az aranya, és magam is ki fogok bírni egy vereséget. Lassan lépdelt le a lépcsőn, nem érezve túl nagy elszántságot ahhoz, amit eztán kellett tennie. Az udvaron elcsípte az egyik lovászfiút. – Beszélnem kell Lord Ashford lovászmesterével! – Azonnal megkeresem, uram.

Az istállóban hűvös volt és félhomály. Egy makrancos szürke mén felé kapott, miközben elment mellette, de Könnyűláb csak halkan felnyerített, és belefújt Dunk tenyerébe. – Jó kislány! – suttogta a fiú. Az öreg mindig azt mondta, hogy egy lovagnak nem szabad megszeretnie a lovát, hiszen nem egy fog kidőlni alóla élete során. Azonban ő maga sem fogadta meg saját tanácsát. Dunk gyakran látta, amint utolsó rezén egy almát vett az öreg Pejkó-nak, vagy egy kis zabot Könnyűlábnak és Mennydörgésnek. A poroszka volt Ser Arlan hátasa, és fáradhatatlanul hordozta gazdáját mérföldek ezrein át, a Hét Királyság minden szegletében. Dunk úgy érezte, mintha egy régi barátot árulna el, de mi más választása volt? Pejkó a kora miatt semmit sem ért már, Mennydörgésnek pedig a küzdőtéren kellett helyt állnia. Eltelt egy kis idő, mire a lovászmester méltóztatott megjelenni. Dunk várakozása közben harsonaszót hallott a falakról és kiáltásokat az udvarból. Kíváncsian odavezette Könnyűlábat az istálló ajtajába, hogy megnézze, mi történt. A kapukon egy nagy csapat lovag és lovas íjász özönlött be, legalább száz katona, a legcsodálatosabb lovakat megülve, amiket Dunk valaha látott. Valami nagy úr jöhetett. – Kik ezek? – ragadta meg egy mellette elrohanó lovászfiú karját. A fiú furcsállva mérte végig. – Tán nem látod a lobogókat? – Azzal elrántotta a karját és elsietett. A lobogók... Ahogy Dunk elfordította a fejét, egy szélroham megemelte a hosszú rúd tetején lévő fekete selyem kopjalobogót, s egy pillanatra úgy tűnt, mintha a Targaryen ház ádáz háromfejű sárkánya skarlát tüzet okádva kitárta volna szárnyát. A zászlót egy magas lovag tartotta, arannyal futatott fehér pikkelypáncélban, vállán hófehér köpennyel. A többi lovas közül ketten szintén tetőtől-talpig fehérbe voltak öltözve. A királyi testőrlovagok a királyi zászlóval. Nem csoda, hogy Lord Ashford és a fiai szinte rohanva bukkantak fel az erőd ajtóiban, sőt, a kisasszony, a szalmaszín hajú, kerek, rózsás arcú alacsony lány is. Nem is olyan szép, gondolta Dunk. A bábos lány szebb volt. – Hé, fiú, engedd el azt a gebét, és gondoskodj a lovamról! Az egyik lovas az istállók előtt szállt le a nyeregből. Hozzám szólt, jött rá Dunk. – Én nem vagyok lovász, uram. – Nincs hozzá elég eszed? – A férfi skarlát szaténnal szegett fekete köpenyt viselt, alatta azonban mintha lángolt volna az öltözéke: csupa vörös és sárga és arany. Karcsú volt és egyenes, mint egy szálfa, bár csak közepes súlyú. Nagyjából egyidős lehetett Dunkkal. Szoborszerű, uralkodói arcát ezüst-arany fürtök vették körül – magas homlok, kiugró pofacsontok, egyenes orr, szeplőtelen fehér, sima bőr. A szeme mély ibolyaszínben izzott. – Ha nem boldogulsz egy lóval, akkor hozz egy kis bort meg egy csinos szolgálót! – Én... bocsáss meg, uram, de szolgáló sem vagyok. Lovag lennék, tisztelettel. – Szomorú napok járnak a lovagságra! – sóhajtott fel a herceg, de ekkor előrohant egy lovászfiú, s átvette a ló, egy csodálatos vörössárga kantárját. Dunk azonnal elfelejtődött. Megkönnyebbülve húzódott hátra az istálló mélyére, hogy megvárja a lovászmestert. Épp eléggé feszengett a lordok pavilonjai között, semmi keresnivalója nem volt a hercegek között. Biztosra vette, hogy a gyönyörű ifjonc herceg volt. A Targaryenek a tengeren túli elveszett Valyria véréből származtak, ezüst-arany hajukkal és ibolyaszín szemükkel kiríttak a közemberek közül. Dunk tudta, hogy Baelor herceg idősebb, de az ifjú akár valamelyik fia is lehetett: Valarr, kit gyakran „az ifjú herceg"-nek neveztek, hogy megkülönböztessék apjától, vagy Matarys, a „még ifjabb herceg", ahogy az öreg Lord Swann bolondja egyszer elnevezte. És éltek még más fiatal hercegek is, Valarr és Matarys kuzinjai. A jó Daeron királynak négy felnőtt fia volt, három már saját gyerekkel. A sárkánykirályok vérvonala majdnem kihalt atyja idejében, mostanában viszont az a mondás járta, hogy II. Daeron és fiai örök időkre

biztosították az utódlást. – Te! Te, ott! Kerestél. – Lord Ashford lovászmesterének vörös arca még vörösebbnek látszott narancsszín egyenruhájától, és pattogós modorától. – Mit akarsz? Nincs időm... – El akarom adni ezt a poroszkát – vágott a szavába gyorsan Dunk, mielőtt lerázta volna a fickó. – Jó ló, biztos lábú... – Mondtam már, hogy nincs időm. – A lovászmester pillantásra sem méltatta Könnyűlábat. – Ashford uramnak nincs szüksége ilyenekre. Vidd el a városba, Henly talán ad érte két-három ezüstöt. – Azzal sarkon fordult. – Köszönöm, uram – szólt utána Dunk, mielőtt elmehetett volna. – Uram, a király érkezett az imént? A lovászmester felnevetett. – Nem, hála az isteneknek! Ez a hercegáradat is épp elég nagy teher. Hol helyezem el ezt a rengeteg állatot? Honnan kerítek nekik takarmányt? – A lovászfiúknak kiabálva elviharzott. Mire Dunk kilépett az istállóból, Lord Ashford bekísérte hercegi vendégeit a csarnokba, csak két királyi testőrlovag maradt az udvaron, hófehér vértezetben, hófehér köpennyel vállukon. Az őrkapitánnyal beszélgettek. Dunk eléjük lépett. – Uraim, Ser Duncan vagyok, a Magas. – Üdvözöllek, Ser Duncan! – felelte a magasabb fehér lovag. – Én Ser Roland Crakehall vagyok, ő pedig fegyvertársam, Alkonyvölgyi Ser Donnel. A királyi testőrök hét bajnoka volt az egész Hét Királyság legnagyobb harcosa, kivéve talán magát a koronaherceget, Lándzsatörő Baelort. – Részt vesztek a tornán, jó lovagok? – kérdezte Dunk aggodalmasan. – Nem lenne helyénvaló azok ellen sorompóba állni, kiknek oltalmazására felesküdtünk – felelte a vörös hajú és szakállú Ser Donnel. – Valarr herceget érte a megtiszteltetés, hogy Lady Ashford egyik bajnoka legyen – magyarázta Ser Roland –, és két kuzinja tervezi kihívni. Mi, többiek csak nézők leszünk. Dunk megkönnyebbülten megköszönte a két fehér lovag kedvességét, majd kilovagolt a kapun, mielőtt még egy másik herceg is a fejébe vette volna, hogy szolgálatot bíz rá. Három hercegecske, töprengett, miközben Ashford városának utcái felé fordította a poroszkát. Valarr Baelor herceg legidősebb fia volt, a Vastrón második örököse, de Dunk nem tudta, mennyit örökölhetett apja mesés bajvívótudásából. A többi Targaryen hercegről pedig még kevesebbet tudott. Mit csinálok, ha egy herceggel kell majd kiállnom? Egyáltalán megengedik, hogy kihívjak egy előkelő származású ellenfelet? Nem tudta a választ. Az öreg gyakran mondogatta, hogy olyan tompa, mint egy buzogány, és Dunk most érezte is ezt. Henlynek tetszett Könnyűláb, egészen addig, amíg meg nem tudta, hogy Dunk el akarja adni. A lovász ezután már csak a hibáit látta. Háromszáz ezüstöt kínált érte. Dunk kijelentette, hogy háromezer alatt nem adja. Hosszas vita és átkozódás után hétszázötven ezüstben állapodtak meg. Ez közelebb állt Henly kezdőajánlatához, mint Dunkéhoz, s a fiú ettől az alku vesztesének érezte magát, de látta, hogy a lovász nem fog feljebb menni, úgyhogy végül nem tehetett mást, elfogadta az összeget. Amikor aztán kijelentette, hogy az árban nem szerepel a nyereg, újabb heves vita robbant ki közöttük. Valahogy csak megegyeztek. Miközben Henly leszámolta az érméket, Dunk megsimogatta Könnyűláb sörényét, és a fülébe súgta, hogy legyen bátor. – Ha győzök, visszajövök és visszaveszlek, ígérem! – Biztos volt benne, hogy a poroszka hibái addigra mind eltűnnek, és legalább kétszer annyit fog érni, mint most.

A lovász három arannyal fizetett, a többit pedig ezüstben számolta ki. Dunk beleharapott az egyik aranyba, és elmosolyodott. Soha nem kóstolt, de még csak a kezében sem tartott aranyat. Az emberek „sárkányoknak” hívták az érméket, mivel az egyik oldalukra a Targaryen ház háromfejű sárkányát nyomták. A másik oldalon a király képmása kapott helyett. A Henlytől kapott érmék közül kettőn Daeron király arca díszelgett; a harmadik azonban öregebb, kopottabb volt, és valaki mást ábrázolt. A neve ott szerepelt a fej alatt, Dunk azonban nem tudta elolvasni a betűket. Ugyanakkor látta, hogy az érmét megnyírták. Fennhangon felhívta rá Henly figyelmét. A lovász morgott valamit, de átadott még egy marék ezüstöt és néhány rezet a különbség kiegyenlítésére. Dunk azonnal visszaadott egy pár rezet, és Könnyűláb felé biccentett. – Ez az övé – mondta. – Gondod legyen rá, hogy ma este zabot kapjon! És egy almát is. A pajzsot a karjára, a zsákba tett régi páncélt a vállára vetve gyalog indult el Ashford napfényes utcáin. Az erszényét lehúzó érmék súlya furcsa érzésekkel töltötte el; egyfelől szinte szédült az örömtől, másfelől nagyon aggódott. Az öreg egy-két érménél többet soha nem bízott rá egyszerre. Ennyi pénzből egy egész évig megélhetne. És mit csinálnék, amikor elfogyott, eladnám Mennydörgést? Ez az út a kolduláshoz vagy az útonálláshoz vezetett. Ezt az esélyt nem kapom meg még egyszer, mindent kockára kell tennem. Mire áttocsogott a gázlón a Konkoly déli partjára, már dél felé járt az idő, és ismét életre kelt a mező. A borárusok és kolbászsütők előtt tolongtak a vevők, egy medve pedig gazdája énekére táncolt: „Medve, medve, barna medve, merre fordul a lányok kedve”. A zsonglőrök zsonglőrködtek, a bábosok pedig épp akkor fejeztek be egy újabb küzdelmet. Dunk megállt, hogy megnézze a fa sárkány legyőzetését. Amikor a lovagbáb levágta a fejét és vörös fűrészpor ömlött a fűre, hangosan felnevetett, és odadobott két rezet a lánynak. – Az egyiket a tegnap estéért! – kiáltotta. A lány még a levegőben elkapta az érméket, és megajándékozta a fiút egy mosollyal, amihez hasonlót az még sohasem látott. Vajon nekem szól a mosoly, vagy a pénznek? Dunk soha nem volt még lánnyal, és félszeggé vált, ha nők közelébe került. Egyszer, jó három éve, amikor az öreg erszénye megtelt a vak Lord Florent szolgálatában töltött fél év végén, Ser Arlan azt mondta, itt az ideje, hogy elmenjenek egy bordélyba és férfivá avassák. Azonban részegen mondta, s amikor kijózanodott, nem emlékezett semmire, Dunk pedig szégyellte volna emlékeztetni ígéretére. Egyébként sem volt biztos benne, hogy egy szajhára vágyott. Ha már nem lehetett előkelő hölgye, mint a rendes lovagoknak, akkor legalább olyasvalakit szeretett volna, akinek jobban tetszik ő maga, mint az ezüstjei. – Iszol egy kupa sört? – kérdezte a bábos lánytól, miközben az visszaseperte a fűrészpor-vért a sárkányba. – Mármint velem, úgy értettem. Vagy inkább kolbászt kérsz? Tegnap este ettem egyet, és jó volt. Azt hiszem, disznóhúsból készítették. – Köszönöm, jó uram, de van még egy előadásunk. – A lány felállt, és odaszaladt a lovag bábját mozgató, harcias kinézető, kövér dorne-i nőhöz. Dunk csak állt, és nagyon ostobának érezte magát. Viszont tetszett neki, ahogy a lány szaladt. Milyen csinos, és milyen magas! Hozzá nem kellene letérdelnem, hogy meg tudjam csókolni. Tudta, hogy kell csókolózni. Egy kocsmároslány mutatta meg neki Lannisportban, egy évvel azelőtt, de az a lány olyan alacsony volt, hogy fel kellett ülnie az asztalra, hogy ajkaik találkozhassanak. Az emléktől lángolni kezdett a füle. Milyen bolond vagyok, gondolta. A viadalon kellene járnia az eszének, nem a csókolózáson.

Lord Ashford ácsai a bajvívókat elválasztó derékmagas fasorompókat meszelték fehérre. Dunk elnézte egy darabig, hogyan dolgoznak. Öt sorompót állítottak fel, észak-déli irányban, hogy egyik küzdőfélnek se kelljen nappal szemben lovagolnia. A küzdőtér keleti szélén egy háromsoros lelátó állt, tetején narancssárga ponyvával, megóvandó a hölgyeket és az urakat a naptól és az esőtől. Ülőhelyül padok szolgáltak, csak az emelvény közepén állt négy magas támlájú szék, Lord Ashford, a lánya és a két herceg számára. A mező keleti végében forgó bábut állítottak fel, melyet tucatnyi lovag rohamozott egymás után, mind megpörgetve a célpontot, ahányszor csak eltalálták a ráfüggesztett ütött-kopott pajzsot. Dunk végignézte Brutális Bracken rohamát, majd a gyepűi Lord Caronét. Mindegyik biztosabban ül nálam a nyeregben, gondolta nyugtalanul. Arrébb gyalogosan, fakardokkal gyakoroltak a lovagok, apródjaik harsány, trágár biztatása közepette. Dunk észrevett egy köpcös ifjút, aki macskafürgeségű és hajlékonyságú, izmos ellenfelével szemben próbált megállni. Mindkettejük pajzsán a Fossoway-ek piros almája díszelgett, de az ifjút hamarosan számos döfés és vágás érte el. – Íme egy alma, mely még éretlen! – mondta az idősebb, miközben lesújtott a másik sisakjára. A fiatalabb Fossoway vérzett, mire feladta, ellenfele viszont jóformán nem is lihegett. Felemelte sisakrostélyát, körülnézett, és meglátta Dunkot. – Hé, te ott! Igen, te, te nagydarab! A szárnyas serleg lovagja. Az egy hosszúkard az oldaladon? – Jog szerint az enyém – felelte Dunk védekezően. – Ser Duncan vagyok, a Magas. – Én pedig Ser Steffon Fossoway. Szeretnél kiállni ellenem, Ser Duncan, a Magas? Szívesen akasztanék kardot egy ismeretlen ellenféllel. Kuzinom még elég éretlen, mint láthattad. – Állj ki, Ser Duncan! – biztatta a megvert Fossoway, miközben levette sisakját. – Lehet, hogy éretlen vagyok, kuzinom viszont a csutkájáig rohadt. Verd ki belőle a magokat! Dunk megrázta a fejét. Miért vonják be ezek az uracskák a vitájukba? Nem akart belekeveredni. – Köszönöm, ser, de dolgom van. – Kényelmetlenül érezte magát ennyi pénzzel az erszényében. Minél hamarabb kifizeti Acél Pate-et, annál jobb. Ser Steffon gúnyosan végigmérte. – A kóbor lovagnak dolga van. – Körülnézett, és talált egy másik neki tetszı ellenfelet a közelben. – Ser Grance, jó hogy látlak! Jöjj, állj ki velem! Raymun kuzinom szánalmas trükkjeit ismerem, Ser Duncannek pedig tovább kell kóborolnia: dolga van. Jöjj hát, ne kéresd magad! Dunk égő arccal oldalgott el. Ő maga nem sok trükköt ismert, szánalmasat, vagy akármilyet, és nem akarta, hogy a torna előtt bárki is vívni lássa. Az öreg mindig azt mondta, hogy minél jobban ismeri valaki az ellenfelét, annál könnyebben legyőzheti. Az olyan lovagok, mint Ser Steffon, egyetlen pillantással felmérik ellenfelük gyengéit. Dunk erős volt és gyors, súlya és karhossza is neki kedvezett, de egy pillanatra sem ringatta magát abban az illúzióban, hogy tudását összemérhetné ezekkel a lovagokkal. Ser Arlan mindent megtanított neki, amit csak tudott, de hát ő sem tartozott a legnagyobb lovagok közé, még fiatal korában sem. A nagy lovagok nem kóborlással töltik az életüket, és nem egy sáros út szélén halnak meg. Velem ez nem történhet meg! – fogadkozott Dunk. Meg fogom mutatni nekik, hogy több vagyok, mint egy kóbor lovag. – Ser Duncan! – sietett utána az ifjabb Fossoway. – Bocsáss meg, nem kellett volna biztassalak, hogy kiállj a kuzinommal. Felbőszített a

gőgjével, te pedig olyan hatalmas vagy, azt hittem... modortalanság volt a részemről. Nincs rajtad a vérted. Eltörte volna a kezed, ha tudja, vagy a térded. Előszeretettel töri össze az ellenfeleit a gyakorlótéren, hogy ha később esetleg a küzdelemben találkozik velük, már sebesülten, sebezhetően álljanak ki ellene. – Téged nem tört össze. – Nem, de én a rokona vagyok, bár ő az almafa idősebb ágából való, ahogy arra folyton emlékeztet is. Raymun Fossoway a nevem. – Örvendek. Részt vesztek a tornán a kuzinoddal? – Ő biztosan. Ami engem illet, részt vennék, ha tudnék. De még csak apród vagyok. A kuzinom megígérte, hogy lovaggá üt, de egyre csak azt hajtogatja, hogy még nem értem be. – Raymundnak szögletes arca, pisze orra és rövid, gyapjas haja volt, de megnyerően mosolygott. – Úgy látom, te kihívó leszel. Kinek a pajzsára fogsz ráütni? – Nem számít – felelte Dunk. Ezt a választ várták tőle, pedig csak ez számított, semmi más. – Csak a harmadik napon állok ki. – Igen, addigra már elbukik néhány bajnok – bólintott Raymun. – Nos, a Harcos mosolyogjon rád, Ser! – És rád is. – Ha ő még csak apród, akkor miféle lovag vagyok én? Az egyikünk bolond. Dunk erszényében minden lépésnél megcsörrentek az ezüstök, de tudta, hogy az egészet elveszítheti egyetlen szívdobbanásnyi idő alatt. Még a torna szabályai is ellene dolgoztak, igen valószínűtlenné téve, hogy tapasztalatlan, vagy gyenge ellenféllel kerül szembe. Lovagi tornát tucatnyi különbözı szabály szerint rendezhettek, a rendező lord szeszélyei szerint. Voltak lovagcsapatok közötti színlelt küzdelmek, voltak vad összecsapások, melyekben a dicsőség az utolsó állva maradt harcosé lett. Ahol párokban küzdöttek a lovagok, ott néha sorshúzás, máskor a játékok mesterének szava döntötte el, ki kivel került szembe. Lord Ashford a leánya tizenharmadik neve napja alkalmából rendezte a tornát. Az ifjú hölgy atyja oldalán ülve fog uralkodni a Szépség és Szerelem Királynőjeként. Őt, a kegyeit élvező lovag fogja védelmezni. Ennél fogva mindenki más csak kihívó lehet, de aki legyőzi valamelyik bajnokot, annak a helyébe is kell lépnie, míg csak egy újabb kihívó ki nem veti a nyeregből. A három napos küzdelem végén az öt talpon maradt bajnok fogja eldönteni, hogy az ifjú hölgy megtarthatja-e a Szépség és Szerelem koronáját, vagy valaki más üljön a helyébe. Dunk rámeredt a füves küzdőtérre, a lelátó üres székeire, és eltöprengett az esélyein. Mindössze egyetlen győzelemre volt szüksége; azután joggal nevezheti magát Ashford bajnokának, még ha csak egy óráig is. Az öreg majdnem hatvan évet élt meg, és soha nem lett bajnok. Nem hiú ábránd, ha kegyesek az istenek. Visszagondolt a dalokra, amiket hallott, a vak Csillagszemű Symeonról, a nemes Tükörpajzsú Serwynrıl, Aemon hercegről, a Sárkánylovagról, Ser Ryam Redywne-rıl és Florianról, a Félnótásról szóló énekekre. Ők mind sokkal rettenetesebb ellenfelek fölött diadalmaskodtak, mint akikkel neki szembe kell néznie. De ők hatalmas hősök, nemesi származású bátor férfiak voltak, kivéve Floriant. De mi vagyok én? Tetűmélyi Dunk? Vagy Ser Duncan, a Magas? Úgy vélte, erre a kérdésre igen hamar meg fogja tudni a választ. A hátára vetette a zsákot, melyben a régi vértet tartotta, és elindult a kereskedık pultjai felé, hogy megkeresse Acél Pate-et. Egg emberes munkát végzett a táborban. Dunk elégedett volt vele; félig-meddig attól tartott, hogy apródja elszökik tőle. – Jó árat kaptál a poroszkáért? – kérdezte a fiú. – Honnan tudod, hogy eladtam? – Lovon mentél el, de gyalog jöttél vissza, és ha ellopták volna, akkor sokkal dühösebb lennél.

– Eleget kaptam érte ahhoz, hogy megvegyem ezt – vette elő Dunk az új vértet, hogy megmutassa a fiúnak. – Ha lovag akarsz lenni, meg kell tanulnod, hogyan különböztesd meg a jó acélt a rossztól. Nézd csak, ez remek munka. A láncing kettős láncolású, minden szem két másikba kapcsolódik, látod? Nagyobb védelmet nyújt, mint az egyszeres láncolás. És itt van a sisak, Pate lekerekítette a tetejét, látod az ívét? Erről lecsúszik a kard, vagy a csatabárd. A lapos tetejű sisakokat bezúznák. – Nincs sisakrostély – mutatott rá Egg. – Vannak szellőzőlyukak. A rostély a sisak gyenge pontja. – Legalábbis ezt mondta Acél Pate: „Ha tudnád, hány lovag kapott nyílvesszőt a szemébe, amikor felemelte a rostélyt, hogy szippantson egy kis friss levegőt, akkor te sem akarnál rostélyt”. – Forgója sincs – folytatta Egg. – Egyszerűen csak sima. Dunk leemelte a fejéről a sisakot. – A sima tökéletesen megfelel az én fajtámnak. Nézd csak, milyen fényes az acél! A te feladatod lesz, hogy ilyen is maradjon. Tudod, hogy kell tisztítani a láncinget? – Egy hordó homokban – felelte a fiú –, csak éppen neked nincs hordód. Pavilont is vettél, ser? – Annyira jó árat azért nem kaptam. – Túl merész ez a fiú, még baja lesz belőle. Ki kellene vernem belőle. De tudta, hogy nem fogja. Tetszett neki a merészség. Saját magának is merészebbnek kellett volna lennie. Az apródom bátrabb, mint én, és okosabb is. – Jó munkát végeztél itt, Egg. Reggel velem jössz. Megnézzük a küzdőteret. Veszünk zabot a lovaknak, és friss kenyeret magunknak. Esetleg egy darab sajtot is. Az egyik helyen jó sajtot árulnak. – Ugye nem kell bemennem a kastélyba? – Miért ne kellene? Úgy tervezem, egy nap kastélyban fogok lakni. Remélem, sikerül közel jutnom az asztalfőhöz, mielőtt meghalok. A fiú nem válaszolt. Talán fél belépni a lordok csarnokába, gondolta Dunk. De hát erre számítani lehetett. Idővel majd kinövi. Azzal folytatta vértje csodálását, miközben azon töprengett, vajon meddig fogja viselni. Ser Manfred vékony, keserű arcú férfi volt. A Dondarrion ház bíbor villámjával hasított fekete köpenyt viselt, de Dunk egyébként is felismerte volna zabolátlan vörösarany sörényéről. – Ser Arlan atyádurad alatt szolgált, amikor Lord Caronnal kifüstölték a Keselyűkirályt a Vörös-hegységből, Ser – magyarázta féltérdre ereszkedve. – Én akkor még gyerek voltam, de már az apródja. Fillérfai Ser Arlan, uram. – Nem – ráncolta a homlokát Ser Manfred. – Nem ismerem. És téged sem, fiú. Dunk felmutatta az öreg pajzsát. – Ez volt a címere, a szárnyas serleg. – Atyámuram nyolcszáz lovagot és közel négyezer gyalogost vitt fel a hegyekbe. Nem várhatod tőlem, hogy emlékezzem mindenkire, vagy arra, hogy milyen pajzsot hordoztak. Lehet, hogy velünk voltál, de... – Ser Manfred vállat vont. Dunk egy pillanatig nem talált szavakat. Az öreg megsebesült atyád szolgálatában, és nem emlékszel rá? – Nem engedik, hogy bárkit is kihívjak, míg egy lovag vagy lord nem kezeskedik értem. – És mi közöm nekem ehhez? – kérdezte Ser Manfred. – Azt hiszem, eleget áldoztam rád az időmből, Ser. Dunk tudta, hogy ha Ser Manfred nélkül tér vissza a kastélyba, akkor elveszett. Végigmérte a Ser Manfred köpenyén áttört bíbor villámot, és így szólt: – Emlékszem, atyád elmesélte a táborban, hogyan tett szert házatok erre a címerre. Egy viharos éjjelen, amikor ősöd egy üzenettel kelt át a dorne-i mocsarakon, egy nyílvessző végzett a hátasával, s ő a földre zuhant. A sötétségből két dorne-i bukkant elő, láncingben és sisakban. Ősöd

kardja eltörött, mikor leesett a lóról. Amikor észrevette, azt hitte, megpecsételődött a sorsa. Ám ahogy a dorne-iak közelebb léptek, hogy levágják, villám lobbant az égen. Vakító bíborban izzott, és lecsapva a két dorne-i acéljára, ott helyben végzett velük. Az üzenet győzelemhez juttatta a Viharkirályt a dorne-iak fölött, s ő hálából nemesi rangot adományozott a hírnöknek. Ő lett az első Lord Dondarrion, s címeréül a csillagokkal pöttyözött fekete ég háttere előtt kettéágazó bíbor villámot választotta. Ha Dunk azt hitte, hogy a történet meghatja Ser Manfredet, nagyobbat nem is tévedhetett volna. – Ezt a történetet minden kukta és inas ismeri, aki valaha is szolgált nekünk. Attól még nem leszel lovag, hogy hallottad valahol. Távozz hát, Ser! Dunk szívén ólomsúllyal tért vissza Ashford kastélyába. Azon törte a fejét, hogy mit mondhatna, aminek hallatán Plummer megadná neki a kihívás jogát. Az intéző azonban nem volt toronyszobájában. Dunk egy őrtől megtudta, hogy a nagyteremben találhatja. – Várjam meg itt? – kérdezte. – Meddig lesz oda? – Honnan tudjam? Csinálj, amit akarsz. A nagyterem nem volt olyan nagy, mint általában a nagytermek, de Ashford sem tartozott az Igazán nagy kastélyok közé. Dunk egy oldalajtón lépett be, és azonnal észrevette az intézőt. A terem végében állt Lord Ashforddal és egy tucat másik férfival. Dunk elindult feléjük a gyümölcsöket és virágokat ábrázoló gyapjú faliszőnyeg alatt. -...te is aggódnál, ha a te fiaidról lenne szó! – mondta éppen az egyik férfi dühösen, ahogy Dunk közelebb ért. Egyenes szálú haja és egyenesre vágott szakálla olyan szőke volt, hogy fehérnek tűnt a terem félhomályában, de a fiú látta, hogy valójában sápadt ezüstszínűek, leheletnyi arany árnyalattal. – Daeron már máskor is eljátszotta ezt – válaszolta egy másik. Plummer eltakarta Dunk elől a beszélőt. – Nem kellett volna megparancsolnod neki, hogy vegyen részt a tornán. Annyi keresnivalója van a küzdőtéren, mint Aerysnek vagy Rhaegelnek. – Amivel azt akarod mondani, hogy inkább lovagol meg egy szajhát, mint egy kancát – felelte az első férfi. A testes, erős herceg – csak herceg lehetett – hermelinnel szegett súlyos fekete köpönyege alatt ezüstszegekkel kivert pikkelyvértet viselt. Arcát himlőhelyek csúfították, amiket csak részben fedett el ezüstös szakálla. – Nem kell emlékeztetned fiam hibáira, bátyám. Még csak tizennyolc éves. Még megváltozhat. Meg fog változni, az istenekre is, vagy esküszöm, kitekerem a nyakát! – Ne légy bolond! Daeron olyan, amilyen, de akkor is a mi vérünk. Biztos vagyok benne, hogy Ser Roland megtalálja, és vele Aegont is. – Mire a torna véget ér, talán. – Aerion itt van. Egyébként is jobb bajvívó, mint Daeron, már ha a torna miatt aggódsz. – Dunk most látta meg a beszélőt. Egy magas széken ült, egyik kezében több pergamenívvel, válla mellett Lord Ashforddal. Még ülve is jó egy fejjel magasabbnak tűnt, mint a másik, legalábbis maga elé nyújtott hosszú lábaiból ítélve. Rövidre vágott sötét haját deresedı foltok tarkították, erős állkapcsát simára borotválta. Az orra úgy nézett ki, mint amit már nem egyszer betörtek. Noha igen egyszerű öltözéket viselt – zöld zekét, barna pelerint, elnyűtt csizmát –, mégis súlya volt megjelenésének, erő és önbizalom áradt belőle. Dunk csak most döbbent rá, hogy egy olyan beszélgetés kellős közepébe sétált be, amit nem lett volna szabad hallania. Jobb lesz, ha majd később visszajövök, amikor végeztek, döntötte el magában. De már elkésett. Az ezüstös szakállú herceg észrevette. – Ki vagy te, és hogy merészelsz így ránk törni? – követelte nyersen.

– Ő az a lovag, akit jó intézőnk várt – mondta a széken ülő férfi, úgy mosolyogva Dunkra, hogy abból kiderült, egész idő alatt tudott a jelenlétéről. – Te és én vagyunk a hívatlan vendégek itt, öcsém. Jöjj közelebb, Ser! Dunk közelebb óvakodott, nem tudva, mit várnak tőle. Rápillantott Plummerre, de nem kapott segítséget. Az előző nap még oly határozott csontos arcú intéző most némán állt, s a padló köveit tanulmányozta. – Uraim – kezdte Dunk –, megkértem Ser Manfred Dondarriont, hogy kezeskedjen értem, hogy felvétessek a kihívók közé, de elutasította kérésemet. Azt mondja, nem ismer. Ser Arlan azonban alatta szolgált, erre megesküszöm. Itt van a kardja és a pajzsa, és... – Egy kard és egy pajzs még senkit sem tesz lovaggá! – szögezte le Lord Ashford, egy nagydarab, vörös arcú, kopasz férfi. – Plummer beszélt rólad. Még ha el is fogadjuk, hogy ezek a fegyverek ezé a Fillérfai Ser Arlané voltak, akkor is lehetséges, hogy holtan bukkantál rá, vagy elloptad tőle őket. Ha nem tudod még valamivel alátámasztani szavaidat, valami írással, vagy... – Én emlékszem Fillérfai Ser Arlanra – mondta halkan a magas széken ülő férfi. – Tudomásom szerint soha nem nyert egyetlen tornát sem, de szégyenben sem maradt. Királyrévben, tizenhat évvel ezelőtt legyőzte Lord Stokeworth-t és a Harranhali Fattyút, előtte pedig Lannisportban magát az Ősz Oroszlánt is. Igaz, az oroszlán akkor még nem volt olyan szürke. – Erről sokszor mesélt nekem – bólintott Dunk. A magas férfi alaposan szemügyre vette. – Akkor biztosan emlékszel az Ősz Oroszlán igazi nevére is. Dunk feje egy pillanatra teljesen kiürült. Az öreg ezerszer elmesélte a történetet, legalább ezerszer, az oroszlán, az oroszlán, a neve, a neve, a neve... Már a kétségbeesés határán járt, amikor egyszer csak eszébe jutott. – Ser Damon Lannister! – kiáltott fel. – Az Ősz Oroszlán! Ma ő Hódszirt lordja! – Úgy van – biccentett a magas férfi elégedetten –, és holnap sorompóba lép – rázta meg a kezében tartott pergameneket. – Hogy emlékezhetsz valami jelentéktelen kóbor lovagra, aki tizenhat évvel ezelőtt véletlenül kivetette Damon Lannistert a nyeregből? – ráncolta a homlokát az ezüstös szakállú herceg. – Szeretek minél többet tudni az ellenfeleimről. – És ugyan miért ereszkednél le addig, hogy megküzdj egy kóbor lovaggal? – Kilenc éve történt, Viharvégen. Lord Baratheon tornát rendezett unokája születésének megünneplésére. A sorshúzás Ser Arlant hozta ki ellenfelemül az első összecsapásban. Négyszer törtünk lándzsát, míg végre sikerült legyőznöm. – Hétszer! – szólt közbe Dunk. – És az Sárkánykő hercege ellen történt! – Alig mondta ki a szavakat, a legszívesebben már vissza is szívta volna őket. Dunk, te tökfej, tompa vagy, mint egy buzogány, hallotta az öreg feddését. – Értem – mosolyodott el szelíden a törött orrú herceg. – Tudom, a történetek minden egyes elmondásnál dagadnak egy kicsit. Ne gondolj rosszat öreg mesteredről, Ser, de attól tartok, csak négy lándzsa volt. Dunk örült, hogy a teremben félhomály uralkodott; tudta, hogy vörösek a fülei. – Uram... – Nem, ez sem jó. – Kegyelmes úr! – ereszkedett fél térdre, fejet hajtva. – Négy volt, ahogy mondtad. Én nem akartam... én soha... Az öreg, Ser Arlan mindig azt mondta, tompa vagyok, mint egy buzogány, és lassú, mint egy bölény. – És erős, mint egy bölény, ahogy elnézlek – felelte Lándzsatörő Baelor. – Nem történt semmi, Ser. Állj föl! Dunk talpra állt, de nem tudta, lesüsse-e a szemét, vagy felnézhet a herceg arcára. Baelor Targaryennel, Sárkánykő hercegével, a Király Kezével, Hódító Aegon Vastrónjának örökösével beszélek! Mit merészeljen mondani egy kóbor lovag egy ilyen előkelő személynek?

– Emlékszem, visszaadtad neki a lovát és a páncélját, és nem kértél váltságdíjat – rebegte. – Az öreg... Ser Arlan azt mondta, benned testesült meg a lovagság lényege, s hogy egy nap biztos kézzel fogod kormányozni a Hét Királyságot. – Imádkozom, hogy erre csak sok-sok év múlva kerüljön sor – felelte Baelor herceg. – Igen! – helyeselt Dunk rémülten. Majdnem kimondta, hogy nem úgy értettem, hogy a királynak meg kellene halnia, de még idejében észbe kapott. – Bocsáss meg, uram. Kegyelmes uram. Késve jutott eszébe, hogy az ezüstös szakállú férfi a bátyjának szólította Baelor herceget. Ő is a sárkány véréből való, én bolond! Csak Maekar herceg lehetett az, Daeron király négy fia közül a legifjabb. Aerys herceget csak a könyvek érdekelték, Rhaegel pedig őrült volt, gyámoltalan és beteges. Egyikről sem lehetett feltételezni, hogy átvágjon a fél birodalmon egy lovagi torna kedvéért, Maekarról azonban azt beszélték, félelmetes harcos, bár egész életében rávetült bátyja nagyszerűségének árnyéka. – Részt kívánsz venni a tornán, igaz? – kérdezte Baelor herceg. – A döntés a játékok mesteréé, én azonban nem látom okát, hogy elutasítson. – Ahogy kívánja, nagyuram! – hajtott fejet az intéző. Dunk megpróbált köszönetet hebegni, de Maekar herceg a szavába vágott. – Igen, Ser, tudjuk, nagyon hálás vagy. Most pedig távozz! – Bocsáss meg, jó öcsémnek, Ser – mondta Baelor herceg. – Két fia elkódorgott az idevezető út során, őket félti. – Sok patak felduzzadt a tavaszi esőktől – felelte Dunk. – A hercegek talán csak késlekednek. – Nem azért jöttem ide, hogy egy kóbor lovag okoskodását hallgassam! – szögezte le Maekar herceg a bátyjának. – Távozhatsz, Ser – mondta Baelor herceg kedvesen. – Igenis, nagyuram. – Dunk meghajolt és sarkon fordult. Mielőtt azonban elment volna, a herceg utána kiáltott. – Még valami, ser! Nem Ser Arlan vére vagy, igaz? – Igen, uram. Úgy értem, nem, nem vagyok az. A herceg a Dunk karján csüngő pajzsra, s a szárnyas serleget ábrázoló címerre bökött az állával. – A törvény szerint egy lovag fegyvereit csak vér szerinti fia örökölheti. Új címert kell keresned, ser, a sajátodat. – Úgy lesz, uram – bólintott Dunk. – Még egyszer köszönöm, kegyelmes uram. Bátran fogok harcolni, majd meglátod. – Olyan bátran, mint Lándzsatörő Baelor, mondogatta annak idején az öreg. A borárusoknak és kolbászsütőknek nagy forgalma volt, a pultok és pavilonok között pedig szajhák járkáltak hetykén. Akadtak csinosak is, különösen egy vörös hajú lány. Dunk tekintete önkéntelenül is megakadt a laza ing alatt megmegrezzenő mellén. Az erszényében lapuló ezüstre gondolt. Az enyém lehetne, ha akarnám. Tetszene neki a pénzem csörgése, visszaküldhetném a táborba, és egész éjjel vele lehetnék, ha akarnék. Még soha nem hált nővel, és másnap akár meg is halhat, már az első összecsapás során. A lovagi tornának megvannak a veszélyei... de a szajháknak is, erre többször figyelmeztette az öreg. Kirabolhat, míg alszom, és akkor mit csinálok? Amikor a vörös hajú lány hátranézett a válla fölött, Dunk megrázta a fejét és továbbment. Egget a bábosoknál találta, keresztbe tett lábbal üldögélt a földön, csuklyáját teljesen előrehúzva, hogy elrejtse kopaszságát. Azt, hogy a fiú félt belépni a kastélyba, Dunk részben a félénkségének, részben a szégyenlősségének tulajdonította. Nem tartja magát méltónak arra, hogy elvegyüljön az urak és a hölgyek között, a hercegekről nem is beszélve. Ugyanígy volt ezzel ő is gyerekkorában. A Tetűmélyen túli világ legalább annyira ijesztőnek, mint amilyen izgalmasnak látszott. Időt kell hagyni neki, ez minden. Pillanatnyilag az tűnt helyesebbnek, hogy adjon neki néhány

rezet és hagyja, hadd szórakozzon a pultok között, semmint hogy magával vonszolja a kastélyba. A bábosok aznap délelőtt Florian és Jonquil történetét adták elő. A kövér dorne-i nő mozgatta a tarka páncélba öltöztetett Floriant, a magas lány pedig Jonquil zsinórjait fogta. – Te nem vagy lovag – mondta éppen, fel-le mozgatva a báb száját. – Ismerlek. Te Florian vagy, a Félnótás. – Az vagyok, hölgyem – felelte a másik bábu, miközben letérdelt. – Akkora bolond, amilyet még nem látott a világ, és hatalmas lovag is egyben. – Bolond és lovag? – kérdezte Jonquil. – Soha nem hallottam még ilyet. – Drága hölgyem – mondta Florian –, minden férfi bolond, de lovag is, ha nőkről van szó. Jó előadás volt, édes és szomorú egyszerre, a végén fürge kardvívással és egy szépen festett óriással. Amikor véget ért, a kövér nő körbement a tömegen, hogy begyűjtse a pénzt, a lány pedig elrakta a bábokat. Dunk összeszedte Egget, és odament a lányhoz. – Uram? – nézett rá az a szeme sarkából, ajkán halvány mosollyal. Egy fejjel alacsonyabb volt, mint Dunk, de még mindig magasabb, mint bármelyik lány, akit a lovag életében látott. – Ez nagyon jó volt! – lelkendezett Egg. – Tetszett, ahogy mozgattátok őket, Jonquilt, a sárkányt, meg mindenkit. Tavaly is láttam egy bábelőadást, de azok a bábok összevissza rángatóztak. A tieitek viszont simán mozogtak. – Köszönöm – biccentett udvariasan a lány. – És szép a figurák faragása is – tette hozzá Dunk. – Különösen a sárkányé. Félelmetes fenevad. Te készítetted őket? – A bácsikám faragja, én pedig befestem – bólintott a lány. – Nekem nem festenél valamit? Megfizetem – csúsztatta le a válláról a pajzsot Dunk, hogy megmutassa a lánynak. – A serleg helyett kellene valami más. A lány rápillantott a pajzsra, majd az ifjúra. – Mit szeretnél? Dunk ezen még nem is gondolkodott. Mi lehetne az öreg szárnyas serlege helyett? Teljesen üres volt a feje. Dunk, te tökfej, tompa vagy, mint egy buzogány. – Nem is tudom... Még nem döntöttem el. – Elvörösödött a füle, vette észre letörten. – Most biztos bolondnak tartasz. – Minden férfi bolond, de lovag is – mosolyodott el a lány. – Milyen színű festékeid vannak? – remélve, hogy talán kap valami ötletet. – Bármilyen színt ki tudok keverni, amilyet csak akarsz. Dunk mindig is komornak tartotta az öreg barnáját. – A mező színe legyen a napnyugtáé – mondta hirtelen. – Az öreg szerette a naplementét. A kép pedig... – Egy szilfa – szólt közbe Egg. – Egy nagy szilfa, mint amilyen a tó partján áll, barna törzzsel és zöld ágakkal. – Igen! – helyeselt Dunk. – Az jó lesz! Egy szilfa... de legyen fölötte egy hullócsillag. Meg tudnád csinálni? A lány bólintott. – Add csak ide azt a pajzsot! Még ma éjjel megfestem, holnap reggel jöhetsz is érte. – Ser Duncan vagyok, a Magas – nyújtotta át Dunk a pajzsot. – Én pedig Tanselle! – nevetett fel a lány. – Tanselle, a Túl Magas, ahogy a fiúk neveztek gyerekkoromban. – Nem vagy túl magas! – tört ki Dunkból. – Pont illesz... – Rádöbbent, mit akart mondani, és elvörösödött. – Mihez? – kérdezte Tanselle, kíváncsian félrehajtott fejjel. – A bábokhoz – nyögte ki Dunk esetlenül. A torna első napja fényes, tiszta hajnalra virradt. Dunk előző nap vett egy zsák élelmet, így libatojást, kenyeret és szalonnát reggelizhettek, ám

amikor elkészült az étel, rá kellett jönnie, hogy nincs étvágya. Mintha egy kő lett volna a gyomrában, pedig tudta, hogy aznap nem száll sorompóba. Az első kihívás joga az előkelő származású, hírnevesebb lovagokat, a lordokat és fiaikat, illetve más tornák bajnokait illette meg. Egg végigfecsegte a reggelit, hol az egyik, hol a másik lovag esélyeit latolgatva. Nem csak hencegett, amikor azt mondta, hogy ismeri a Hét Királyság összes jobb lovagját, gondolta Dunk gyászosan. Megalázónak érezte, hogy ilyen áhítattal csügg egy cingár árva szavain, de Egg tudása még a hasznára válhatott, ha a szóban forgó lovagok valamelyikével kerül össze a küzdőtéren. A mezőn hatalmas embertömeg nyüzsgött, s szaporán dolgoztak a könyökök, ahogy mindenki igyekezett jobb helyet találni magának. Könyökharc dolgában Dunk sem maradt el senkitől, a termete pedig egyértelműen előnyt jelentett neki. Sikerült elfoglalni egy, a korláttól hat yardnyira lévő kis földhányást. Amikor Egg panaszkodni kezdett, hogy csak fenekeket lát, az ifjú a nyakába ültette a gyermeket. A küzdőtér másik oldalán az emelvényre gyülekezni kezdtek az előkelő urak és hölgyek, néhány gazdag városi, és tucatnyi lovag, akik aznap nem versengtek. Maekar herceget nem látta Dunk, Lord Ashford oldalán viszont felismerte Baelor herceget. A napfény aranyszínben csillant meg a köpenyét rögzítő vállcsaton és a homlokát övező vékony koronán, de ettől eltekintve sokkal egyszerűbben öltözködött, mint a lordok legtöbbje. Ezzel a sötét hajjal igazából nem is látszik Targary-ennek, gondolta Dunk, majd Egggel is megosztotta véleményét. – Azt mondják, az anyjára, a dorne-i hercegnőre hasonlít – emlékeztette a fiú. Az öt bajnok a küzdőtér északi végében, a folyó előtt állította fel pavilonját. A két legkisebb narancsszínben tündökölt, a bejáratuk mellé akasztott pajzsokon pedig a fehér nap és szarufa díszelgett – Lord Ashford fiai, az ünnepelt ifjú hölgy bátyjai, Androw és Robert várakoztak a sátrakban. Dunk még sehol sem hallotta emlegetni őket, ami azt jelentette, hogy valószínűleg az elsők között fognak kiesni. A narancsszín pavilonok mellett egy sokkal nagyobb mélyzöld állt. Fölötte Magaskert arany rózsája lobogott, s ugyanez a kép díszítette a bejárat melletti nagy, zöld pajzsot is. – Az Leo Tyrell, Magaskert lordja – közölte Egg. – Tudom! – mordult fel dühösen Dunk. – Még meg sem születtél, amikor én már alatta szolgáltam az öreggel. – Igaz, erre ő maga is alig emlékezett, de Ser Arlan sokszor mesélt Hosszúlándzsás Leóról, ahogy néha nevezték. Páratlan bajvívó volt, pedig már ezüstben játszott a haja. – Látod, ott áll a sátor mellett maga Lord Leo... az a karcsú, ősz hajú férfi, aranyban és zöldben. – Igen – bólintott Egg. – Egyszer láttam Királyrévben. Őt nem kellene kihívnod, ser. A negyedik pavilont rombusz alakú, piros és fehér szövetdarabokból varrták össze. Dunk nem ismerte ezeket a színeket, de Egg szerint egy Ser Humfrey Harding nevű, Arryn völgyéből érkezett lovaghoz tartoztak. – Tavaly Szűztóban megnyert egy óriási küzdelmet, Ser, legyőzve Alkonyvölgyi Ser Donnelt, Lord Arrynt és Lord Royce-t. Az utolsó pavilon Valarr hercegé volt. Fekete selyemből készült, tetejéről egy sor skarlát kopjazászló lógott le hosszú, vörös lángnyelvekként. A pajzs üveges feketén csillogott, rajta a Targaryen ház háromfejű sárkányával. A pavilon mellett ott állt a királyi testőrlovagok egyike, s ragyogó fehér páncélja élesen elütött a sátorszövet feketéjétől. A lovagot megpillantva Dunk kíváncsi lett volna, hogy meg merik-e érinteni egyáltalán a sárkányos pajzsot a kihívók. Hiszen Valarr a király unokája, s Lándzsatörő Baelor fia volt. Feleslegesen aggódott. Amikor felharsantak a kihívókat szólító harsonák, a torna hölgye mind az öt védelmezőjének nyeregbe kellett szállnia. Dunk hallotta a tömeg izgatott morajlását, ahogy a kihívók egyesével felbukkantak a küzdőtér déli végén. A heroldok egymás után elharsogták a

lovagok nevét, akik az emelvény előtt megállva tisztelgésképp meghajtották lándzsájukat Lord Ashford, Baelor herceg és az ifjú hölgy előtt, majd elkanyarodtak a mező északi vége felé, hogy kiválasszák ellenfelüket. Hódszirt Ősz Oroszlánja Lord Tyrell pajzsára csapott, aranyhajú örököse, Ser Tybolt Lannister pedig Lord Ashford legidősebb fiát hívta ki. Folyófutami Lord Tully Ser Humfrey Hardyng rombuszmintájú pajzsát zendítette meg, Valarrét Ser Abelar Hightower, az ifjabb Ashford kihívója pedig Ser Lyoneli Baratheon, más néven a Nevető Vihar lett. A kihívók a küzdőtér déli végébe visszaporoszkálva vártak ellenfeleikre; Ser Abelar ezüst– és füstszínben, pajzsán egy kőből emelt, tűzzel koronázott őrtorony képével; a két Lannister tetőtől talpig karmazsinban, Hódszirt arany oroszlánjával; a Nevető Vihar aranyban ragyogva, mellvértjén és pajzsán egy-egy fekete szeggel, sisakján vasagancsokkal; Lord Tully kék-vörös sávos köpenyben, vállán egy-egy ezüstcsattal. Tizenkét láb hosszú lándzsáikat az ég felé fordították, s a fel-feltámadó szél belekapott a kopjazászlókba. A mező északi végén az apródok fényes páncélokkal ékesített csatamének kantárjait tartották, míg a bajnokok nyeregbe szálltak. Ellenfeleikhez méltó pompa közepette feltették sisakjaikat, felvették pajzsaikat és lándzsáikat. Az Ashfordok körül narancsszín selymek kavarogtak, Ser Humfrey pajzsát vörös és fehér rombuszok díszítették, Lord Leo fehér csataménjének zöld szatén nyeregtakaróján arany rózsák csillogtak, és természetesen ott volt Valarr Targaryen is. Az ifjú herceg éjfekete csődörre szállt, mely illett páncélja, lándzsája, pajzsa és lószerszáma színéhez. Sisakja tetején háromfejű aranysárkány tárta ki vörös zománccal futtatott szárnyait; ikertestvére a csillogó fekete pajzson tette ugyanezt. A bajnokok mindegyike narancsszín selyemkendőt – a torna hölgyének zálogát – kötött az egyik karjára. Ahogy a bajnokok a helyükre ügettek, Ashford mezejére szinte tökéletes csend ereszkedett. Aztán felharsantak a kürtök, és a csönd egy fél szívdobbanás alatt zűrzavarrá változott. Tíz pár aranyozott sarkantyú vágott tíz hatalmas csatamén véknyába, ezernyi hang kezdett sikoltani és üvölteni, negyven vaspatkós pata dobbant meg a füvet feltépve, tíz lándzsa ereszkedett le támadó tartásba. A mező szinte megrázkódott, ahogy a bajnokok és kihívóik az egymásnak csapódó acél csörgése és a széthasadó fa reccsenései közepette találkoztak. A harcosok egy pillanat alatt elszáguldottak egymás mellett, s azonnal újabb összecsapásra fordították ménjeiket. Lord Tully megingott ültében, de sikerült nyeregben maradnia. Amikor a köznép észrevette, hogy mind a tíz lándzsa eltörött, elismerő ujjongásban tört ki. Csodálatos előjele volt ez a torna sikerének, s méltó tanúbizonysága a küzdő felek kiválóságának. Az apródok új lándzsákat nyújtottak fel a bajvívóknak a félredobott töröttek helyett, és a sarkantyúk ismét megcsillantak. Dunk érezte, hogy a föld megremeg a lába alatt. Egg pipaszár karjait lengetve, boldogan rikoltozott a nyakában. Az ifjú herceg közvetlenül előttük dübörgött el. Dunk látta, amint fekete lándzsájának hegye csókot csattintott ellenfele pajzsának köldökére, majd félrecsúszva a mellének csapódott, miközben Ser Abelar fegyvere szilánkokra tört Valarr mellvértjén. Az ezüst– és füstszínű lószerszámot viselő szürke csődör hátrahőkölt a becsapódás erejétől, Ser Abelar Hightower pedig kiemelkedett a kengyelből, és hatalmasat esve a földre zuhant. Lord Tully sem maradt nyeregben, Ser Humfrey Hardyng vetette ki, de azonnal talpra ugrott és kardot rántott. Ellenfele félredobta töretlen lándzsáját, és leszállt lováról, hogy gyalogosan folytassák a küzdelmet. Ser Abelar nem volt ilyen eleven. Apródja odarohant hozzá, meglazította sisakját, majd segítségért kiáltott, s a kábult lovagot végül két szolgálója támogatta vissza pavilonjához. A küzdőtéren a nyeregben maradt hat

lovag ráfordult a harmadik összecsapásra. Újabb lándzsák törtek szét, és ez alkalommal Lord Leo Tyrell olyan pontosan irányozta célra fegyverét, hogy leszakította az Ősz Oroszlán fejéről a sisakot. Hódszirt lordja fedetlen fővel tisztelgésre emelte kezét, majd leszállt lováról, feladva a küzdelmet. Ekkorra Ser Humfrey is megadásra késztette Lord Tullyt, bebizonyítva, hogy ugyanolyan jól bánik a karddal, mint a lándzsával. Tybolt Lannister és Androw Ashford még háromszor rontottak egymásnak, mielőtt Ser Androw elvesztette volna pajzsát, s ezzel a párviadalt is. Az ifjabb Ashford még ennél is tovább tartott ki, nem kevesebb, mint kilenc lándzsát törve Ser Lyonel Baratheonnal, a Nevető Viharral. A tizedik összecsapás során mind a bajnok, mind kihívója kizuhant a nyeregből, de azonnal folytatták a harcot, kard a buzogánnyal szemben. Végül a számos találatot kapott Ser Robert Ashford elismerte vereségét, de az emelvényen helyet foglaló apja mindennek látszott, csak csalódottak nem. Igaz, Lord Ashford mindkét fia elvesztette helyét a bajnokok közt, de nemes küzdelemben mutatkoztak be a Hét Királyság legjobb lovagjaival szemben. Nekem még ennél is jobbnak kell lennem, gondolta Dunk, miközben a küzdőtérről összeölelkezve távozó győztest és vesztest figyelte. Nekem nem elég jól harcolni, és veszíteni. legalább az első összecsapásban diadalmaskodnom kell, különben mindent elveszítek. Győzelmüket követően Ser Tybolt Lannister és a Nevető Vihar fogja elfoglalni a legyőzöttek helyét a bajnokok között. A narancsszín pavilonokat már el is kezdték lebontani. Néhány lábbal arrébb az ifjú herceg kényelmesen elterpeszkedett tábori székében, nagy, fekete sátra előtt. Nem volt rajta sisak. Haja az apjáéhoz hasonló sötét színben játszott, de végigfutott benne egy világos sáv is. Egy szolgáló egy ezüstserleget nyújtott felé; átvette és belekortyolt. Ha van esze, víz, gondolta Dunk, ha nincs, bor. Azon töprengett, hogy Valarr vajon tényleg örökölte-e apja legendás vitézségét, vagy pusztán neki jutott a leggyengébb ellenfél? A harsonák hangja jelezte, hogy három új kihívó lépett a küzdőtérre. A heroldok elharsogták neveiket. „Ser Pearse, a Caron házból, a Gyepű Lordja!” A lovag pajzsán ezüst hárfa csillogott, bár köpenyét csalogányok díszítették. „Ser Joseth, a Tengervégi Mallister házból!” Ser Joseth szárnyas sisakot viselt; pajzsán ezüst sas repült az indigókék ég háttere előtt. „Ser Gawen, a Swann házból, a Harag-foki Kősisak Lordja!” Pajzsán egy fehér és egy fekete hattyú vívott ádáz harcot. Lord Gawen páncélja, köpenye és lószerszáma szintén fekete-fehérben pompázott, egészen a kardhüvelyét és lándzsáját díszítő szalagokig. Lord Caron, a híres énekes, hárfás és lovas Lord Tyrell rózsáját érintette meg lándzsája hegyével. Ser Joseth Ser Humfrey Hardyng rombuszaira sújtott le. A feketefehér lovag, Lord Gawen Swann pedig a fehér testőr mellett üldögélő fekete herceget hívta ki. Dunk megdörzsölte az állat. Lord Gawen még az öregnél is idősebb volt, az öreg pedig már meghalt. – Egg, ki a legkevésbé veszélyes a kihívók közül? – kérdezte a nyakában ülő fiútól, aki láthatólag többet tudott ezekről a lovagokról, mint ő. – Lord Gawen! – vágta rá az rögtön. – Valarr ellenfele. – Valarr hercegé – javította ki Dunk. – Az apród beszéljen tisztelettel, fiú! Miközben a három bajnok nyeregbe szállt, a három kihívó is elfoglalta helyét. A nézők fogadásokat kötöttek, kiáltozva biztatták választottjukat, de Dunk csak a herceget figyelte. Valarr tompa hegyű lándzsája az első összecsapás során félrecsúszott Lord Gawen pajzsáról, akárcsak korábban, Sir Abelar Hightower esetében, csakhogy ez alkalommal célját tévesztve, kifelé. Lord Gawen fegyvere tisztán eltalálta a herceg mellkasát, s egy pillanatig úgy tűnt, Valarr lezuhan a nyeregből, de aztán sikerült visszanyernie egyensúlyát.

A második rohamban Valarr ellenfele mellkasára célozva balra lendítette lándzsáját, de csak a vállát találta el. Az idős lovag azonban még így is elejtette fegyverét az ütés erejétől. Lord Gawen egyensúlyért kapkodott szabaddá vált karjával, aztán lezuhant. Az ifjú herceg leugrott a nyeregből és előhúzta kardját, de földön fekvő ellenfele leintette, és felemelte sisakrostélyát. – Megadom magam, kegyelmes úr! – kiáltotta. – Szép harc volt! – Az emelvényen ülő urak harsányan átvették a kiáltást: „Szép harc volt! Szép harc volt!" Valarr letérdelt, és felsegítette az ősz hajú lovagot. – Pedig nem volt az – panaszkodott Egg. – Hallgass, vagy mehetsz vissza a táborba! Távolabb Sir Joseth Mallistert eszméletlenül vitték le a küzdőtérről, míg a hárfa lordja és a rózsa lordja szenvedélyesen küzdöttek tompa élű csatabárdjaikkal, az üvöltöző tömeg legnagyobb örömére. Dunk olyannyira Valarr Targaryenre figyelt, hogy alig látta a többieket. Jó lovag, de ez minden, gondolta. Lenne esélyem ellene. Ha az istenek segítenek, talán még le is vethetem a lováról, gyalog pedig a súlyom és az erőm velem lenne. – Kapd el! – kiáltotta Egg vidáman, izgalmában ide-oda fészkelődve Dunk vállán. – Kapd el! Kapd el! Igen! Ott van, ott van az orrod előtt! – Úgy tűnt, Lord Caront biztatja. A hárfa lovagja most másféle zenét játszott: az acélon csattanó acél dala szólt, miközben egyre csak hátrálásra kényszerítette Lord Leót. A közönség kegye egyenlően oszlott meg közöttük, így bőven szálltak örömkiáltások és káromkodások is a tiszta levegőben. Lord Leo pajzsáról fa– és festékdarabok záporoztak, ahogy Lord Pearse csatabárdja egymás után lecsapott az arany rózsa szirmaira, mígnem a pajzs eltört és kettéhasadt. Ám eközben a csatabárd egy pillanatra megszorult a fában... Lord Leo fegyvere pedig lesújtott ellenfele fegyverének markolatára, alig egy lábnyira kettészelve azt a kezétől. Lord Leo félrelökte törött pajzsát, és egyszerre átvette a kezdeményezést. Néhány pillanat, és a hárfa lovagja fél térdre rogyva jelezte, hogy megadja magát. Többé-kevésbé ugyanez ismétlődött a délelőtt hátra lévő részében, mélyen belenyúlva a délutánba is, ahogy kettesével, hármasával, néha ötösével fel-felbukkantak az újabb és újabb kihívók a küzdőtéren. Kürtök rikoltoztak, a heroldok neveket harsogtak, a csatamének rohamra dübörögtek, a tömeg ujjongott, a lándzsák ágakként reccsentek ketté, a kardok pajzsokon és vérteken csattogtak. A köznép és a nemesség egyöntetűen csodálatosnak találta a tornát. Ser Humfrey Beesbury, egy fekete-sárgába öltözött, pajzsán három méhkaptárt hordozó, merész ifjú lovag nem kevesebb, mint tucatnyi lándzsát tört Ser Humfrey Hardynggal, s hősies küzdelmüket a köznép hamarosan „a két Humfrey csatája”-ként kezdte emlegetni. Ser Tybolt Lannistert kivetette a nyeregből Ser Jon Penrose, esés közben a kardja is eltörött, de csak pajzsával küzdve is felülkerekedett ellenfelén, és megőrizte bajnoki címét. A félszemű Ser Robin Rhysling, az ősz hajú, deresedı szakállú idős lovag már az első összecsapáskor elvesztette sisakját Lord Leóval szemben, mégsem adta fel a harcot. Még háromszor rontottak egymásnak – Ser Robyn üstöke lobogott a szélben, a törött lándzsák szilánkjai fakésekként záporoztak az arcába, s ezt Dunk annál is inkább csodálatosnak tartotta, mivel Egg elmondta neki, hogy Ser Robyn nem egészen öt évvel korábban épp egy törött lándzsa szilánkja miatt veszítette el fél szemét. Leo Tyrell lovagias módon nem támadta Ser Robyn védtelen fejét, de Rhysling makacs bátorsága (vagy ostobasága) így is ámulatba ejtette Dunkot. Végül Magaskert lordja tisztán eltalálta Ser Robyn mellvértjét, pont a szíve fölött, s az idős-lovag pörögve a földre zuhant. Ser Lyonell Baratheon szintén több figyelemre méltó párviadalt vívott. A gyengébb ellenfelek ellen nem egyszer harsány nevetésben tört ki,

amikor megérintették pajzsát, és egyre csak nevetett, miközben lóra szállt, rohamra indult és kiütötte őket a nyeregből. Ha kihívója sisakján forgó díszelgett, akkor Ser Lyonel levágta és bedobta a tömegbe. A forgók általában díszesek voltak, fából faragták, vagy bőrből hajlították őket, nemegyszer arannyal, zománccal bevonva, sőt, színezüstből öntve, így a legyőzöttek nem lelkesedtek a szokásáért, mely ugyanakkor a köznép egyik kedvencévé tette. Hosszú ideig csak forgótlan lovagok hívták ki. Ám akármilyen hangosan és sűrűn nevetett Ser Lyonel vesztes kihívói fölött, Dunk úgy vélte, a nap lovagja mindenképpen Ser Humfrey Hardyng, aki tizennégy kitűnő ellenfelet győzött le. Mindeközben az ifjú herceg fekete pavilonja előtt üldögélt, ezüst serlegéből kortyolgatva, időről-időre lóra szállva, hogy legyőzze újabb jelentéktelen ellenfelét. Kilenc győzelmet aratott, de Dunk értéktelennek látta mindegyiket. Öregeket és alig lovaggá ütött apródokat, meg néhány előkelő származású, de nem túl vitéz lordot győzött le. Az igazán veszélyes ellenfelek úgy lovagolnak el a pajzsa mellett, mintha nem is látnák. Valamivel később érces fanfárszó jelezte, hogy új kihívó érkezett a küzdőtérre. Hatalmas vörös csataménjének fekete vértezete alól elővillant a nyeregtakaró sárga, karmazsin és narancsszín mintája. Miközben az emelvény felé haladt, hogy tisztelegjen a házigazda előtt, Dunk a felemelt sisakrostély alatt meglátta az arcát, és felismerte a herceget, akivel Lord Ashford istállójánál találkozott. Egg combjai összeszorultak a nyaka körül. – Hagyd abba! – csattant fel Dunk, szétfeszítve a fiú lábait. – Meg akarsz fojtani? „Fényeslángú Aerion herceg”, kiáltotta egy herold, „Királyrév Vörös Erődjéből, a Targaryen ház Nyárterméből való Maekar hercegnek a fia, az e néven másodikként uralkodó Jó Daeronnak, az Andalok, a Rhoynarok és az Első Emberek királyának, a Hét Királyság Lordjának az unokája!” Aerion egy háromfejű sárkányt viselt a pajzsán, de ez sokkal élénkebb színekben pompázott, mint Valarré; az egyik feje narancsszín volt, a másik sárga, a harmadik vörös, a szájakból kicsapó lángnyelvek pedig aranyfüsttől csillogtak. Köpenyében mintha a tüzet és a füstöt szőtték volna egybe, fekete sisakját vörös zománclángok koronázták. Kivárt egy pillanatot, mielőtt meghajtotta volna lándzsáját Baelor herceg előtt – a késedelem olyan rövid volt, hogy szinte észre sem lehetett venni. A küzdőtér északi végébe vágtatva elhaladt Lord Leo és a Nevető Vihar pavilonjai előtt, s csak Valarr herceg sátrának közelébe érve kezdett lassítani. Az ifjú herceg felállt, és mereven pajzsa mellé lépett. Dunk egy szívdobbanásnyi ideig biztosra vette, hogy Aerion rá fog sújtani a pajzsra... de a herceg felnevetett, és tovább léptetett, hogy lándzsájával nagyot üssön Ser Humfrey Harding rombuszaira. – Állj ki, kis lovag, állj ki! – csendült fel erős, tiszta hangon. – Most a sárkánnyal kell megküzdened! Ser Humfrey kimérten fejet hajtott kihívója előtt, míg elővezették csataménjét, majd egyetlen további pillantást sem vetve ellenfelére nyeregbe szállt, becsatolta a sisakját, átvette lándzsáját és pajzsát. A nézősereg elnémult, ahogy a két lovag elfoglalta helyét. Dunk még Aerion herceg leereszkedő sisakrostélyának csattanását is hallotta. Aztán felharsantak a kürtök. Ser Humfrey lassan indult el, fokozatosan növelte sebességét, ellenfele azonban mélyen belevágta sarkantyúit csataménje véknyába. Egg lábai ismét megfeszültek. – Öld meg! – kiáltotta hirtelen a fiú. – Öld meg, ott van, öld meg, öld meg, öld meg! – Dunk nem tudta, melyik lovagnak kiabálhat. Aerion herceg aranyhegyű, vörös, narancs és sárga csíkos lándzsája átlendült a sorompó fölött. Túl alacsonyan tartja, gondolta Dunk, amint

meglátta. Elvéti a lovast, a lovat fogja eltalálni, fel kell emelnie. Aztán felderengő rémülettel gyanítani kezdte, hogy Aerionnak nem áll szándékában felemelni a fegyvert. Nem gondolhatja komolyan, hogy... Ser Humfrey csődöre az utolsó lehetséges pillanatban megrettenve hátrahőkölt a közeledő lándzsahegy elől, de elkésett. Aerion lándzsája pontosan a szügyét védő vértezet vonala fölött találta el az állatot, hogy vérzivatar kíséretében a tarkójából bukkanjon elő. A ló visítva oldalra ugrott, esés közben pozdorjává zúzva a fasorompót. Ser Humfrey megpróbált leugrani róla, de az egyik lába beakadt a kengyelbe, és mindenki hallotta a sikolyát, ahogy a csont szétzúzódott a sorompó maradványai és az elzuhanó ló teste között. Ashford mezején zűrzavar lett úrrá. Többen berohantak a küzdőtérre, hogy kiszabadítsák Ser Humfrey-t, de a csődör haláltusájában vadul rúgkapált, így nem tudtak a közelébe jutni. Aerion, miután könnyedén végigügetett a folyosón a sorompó végéig, megfordította lovát, és elindult visszafelé. İ is kiabált, bár Dunk nem tudta kivenni szavait a haldokló ló szinte emberi sikolyai közepette. Aerion leugrott a nyeregből, kardot rántott, és odalépett ellenfeléhez. A saját és Ser Humfrey apródjainak kellett visszarángatniuk. Egg izegni-mozogni kezdett Dunk nyakában. – Tegyél le! – kérte a fiú. – Szegény ló, tegyél már le! Maga Dunk is émelygett. Mit csinálnék, ha ez történne Mennydörgéssel? Egy alabárdos katona megadta a kegyelemdöfést Ser Humfrey lovának, véget vetve a rettenetes sikolyoknak. Dunk sarkon fordult és elindult, szembe a korláthoz tóduló tömeggel. Amikor kiverekedte magát az emberáradatból, leemelte Egget a nyakából. A fiú csuklyája hátracsúszott, a szeme vörös volt. – Tudom, borzalmas látvány – hajolt le hozzá Dunk –, de egy apródnak erősnek kell lennie! Attól tartok, ennél szörnyűbb baleseteket is fogsz még látni a tornákon. – Ez nem baleset volt! – vágott vissza Egg remegő szájjal. – Aerion szándékosan csinálta. Te is láttad. Dunk összevonta a szemöldökét. Neki is úgy tűnt, de nehéz lett volna elhinni, hogy egy lovag ilyen lovagiatlan módon viselkedjen, különösen ha a sárkány véréből származott. – Én csak egy makulátlan lovagot láttam, aki elvesztette az uralmát a lándzsája fölött! – jelentette ki makacsul. – Szót sem akarok hallani róla többet! Azt hiszem, mára vége a viadalnak. Gyere, kölyök! A viadal végét illetően nem tévedett. Mire véget ért a zűrzavar, a nap már alacsonyra ereszkedett a nyugati látóhatár fölött, és Lord Ashford leállította a tornát. Ahogy az est árnyai átkúsztak a mezőn, száz és száz fáklya lobban fel a kereskedők sora mentén. Dunk vett magának egy kupa sört, és egy fél kupával a fiúnak is, hogy jobb kedvre derítse. Egy ideig céltalanul lézengtek, a dudák és dobok élénk hangját hallgatva, aztán megnéztek egy bábelőadást Nymeriáról, a tízezer hajónak parancsoló harcos királynőről. A bábosoknak csak két hajójuk volt, de így is sikerült heves tengeri csatát előadniuk. Dunk meg akarta kérdezni Tanselle-t, hogy átfestette-e már a pajzsát, de látta, hogy a lánynak sok dolga van. Megvárom, míg végez, döntötte el. Akkorra talán meg is szomjazik. – Ser Duncan! – kiáltotta mögötte egy hang. Majd ismét: – Ser Duncan! – Dunknak hirtelen eszébe jutott, hogy ő Ser Duncan. – Láttalak a köznép között, nyakadban ezzel a fiúval – érte utol mosolyogva Raymun Fossoway. – Ami azt illeti, nehéz is lett volna nem észrevenni titeket. – A fiú az apródom. Egg, ő Raymun Fossoway. – Dunknak úgy kellett előrerángatnia a fiút, de Egg még ekkor is csak a Raymun csizmáját bámulta leszegett fejjel, miközben valami üdvözlésfélét mormogott. – Örvendek, kölyök! – vetette oda Raymun könnyedén. – Ser Duncan, miért nem az emelvényről nézi a viadalt? Minden lovagot szívesen látnak

ott. Dunk a köznép és a szolgák körében érezte jól magát; még a gondolattól is feszengeni kezdett, hogy az urak, hölgyek és előkelő lovagok között kérjen helyet. – Nem szívesen láttam volna ennél közelebbről a legutolsó összecsapást. – Én sem – fintorodott el Raymun. – Lord Ashford Ser Humfrey-t nyilvánította győztesnek, és neki ítélte Aerion herceg csataménjét, de Ser Humfrey még így sem tudja folytatni a versengést. Két helyen is eltörött a lába. Baelor herceg a saját magiszterét küldte el hozzá. – És átveszi valaki a helyét a bajnokok között? – Lord Ashfordnak megfordult a fejében, hogy felajánlja a helyet Lord Caronnak, esetleg a másik Ser Humfrey-nak, akivel Hardyng olyan csodálatos küzdelmet vívott, de Baelor herceg úgy vélte, jelen helyzetben nem lenne illő levonni Ser Humfrey pavilonját és pajzsát. Szerintem négy bajnokkal fogják folytatni a tornát. Négy bajnok, gondolta Dunk. Leo Tyrell, Lyonel Baratheon, Tybolt Lannister és Valarr herceg. Épp eleget látott az első napon ahhoz, hogy tudja, milyen kis eséllyel állhatna ki az első hárommal szemben. Azaz nem maradt más, csak... Egy kóbor lovag nem hívhat ki egy herceget! Valarr a Vastrón második örököse. Lándzsatörő Baelor fia, Hódító Aegon, az Ifjú Sárkány és Aemon herceg, a Sárkánylovag leszármazottja, én meg csak egy fiú vagyok, akit egy öregember egy tetűmélyi fazekasműhely mögött talált. Belefájdult a feje a gondolatba. – A kuzinod kit akar kihívni? – kérdezte Raymunt. – Mindent egybevetve, Ser Tyboltot. Körülbelül egyforma erősek. De a kuzinom minden összecsapást feszülten figyel. Ha valaki megsebesül, vagy fáradtnak tűnik, akkor Steffon az ő pajzsára fog ráütni, erre mérget vehetsz. Még soha, senki sem vádolta azzal, hogy túlteng benne a lovagiasság. – Felnevetett, mintha csak szavai élét akarta volna enyhíteni. – Ser Duncan, megiszol velem egy kupa bort? – Sajnos el kell intéznem valamit – hárította el Dunk a meghívást, amit nem tudott volna viszonozni. – Ser, én majd megvárom itt az előadás végét, és elhozom a pajzsodat – ajánlotta fel Egg. – Nemsokára megint Csillagszemű Symeon lesz műsoron, és a sárkány is ismét harcolni fog. – Tessék, a dolog el van intézve, minket meg vár a bor! – örvendezett Raymun. – Nem is akármilyen: a Tüskéről való. Hogy tudnád visszautasítani? Dunk, megfosztva kifogásaitól, nem tehetett mást, mint hogy követte Raymunt, otthagyva Egg-et a bábosok előtt. A Fossoway ház almája egy aranyszínű pavilon fölött lobogott, itt szolgálta Raymun a kuzinját. A sátor mögött két szolgáló sütögetett egy kecskét mézzel és zöldségekkel lassú tűzön. – Ha éhes vagy, ehetünk is – vetette oda Raymun könnyedén, miközben félrehúzta Dunk előtt a sátorlapot. A pavilon belsejét egy parazsaskosár világította meg és fűtötte fel kellemes melegre. Raymun megtöltött két kupát borral. – Azt beszélik, Aerion dühöng, amiért Lord Ashford nekiadta a csataménjét Ser Humfrey-nak – jegyezte meg –, de fogadni mernék, hogy a nagybátyja ötlete volt. – Baelor herceg tisztességes ember. – Miért, a Fényes Herceg nem az? – nevetett fel Raymun. – Ne nézz ilyen ijedten, Ser Duncan, magunk közt vagyunk. Nem titok, hogy Aerion eléggé balul sikerült. Hála az isteneknek az öröklési sor végén áll. – Tényleg azt hiszed, hogy szándékosan ölte meg a lovat?

– Fér hozzá bármi kétség? Ha Maekar herceg itt lett volna, minden másképp történik, elhiheted. Aerion csupa mosoly és lovagiasság, míg az apja látja, ha igaz a szóbeszéd, de amikor nem... – Láttam, hogy Maekar herceg széke üresen áll. – Elment Ashfordból, a fiait keresi, és magával vitte Roland Crakehallt is a testőrlovagok közül. Vad történetek keringenek holmi rablólovagokról, de szerintem a herceg megint csak leitta magát. A bor finom volt, testes, Dunk talán még soha nem ivott ilyen jót. Megforgatta a szájában, lenyelte, s csak azután szólalt meg. – Melyik hercegről beszélsz? – Maekar örököséről. Daeronnak hívják, a király után. Illetve Daeron-nak, a Részegesnek, az apja háta mögött. Vele volt a legkisebb fiú is. Együtt indultak el Nyárterméből, de nem érkeztek meg Ashfordba. – Raymun felhajtotta, majd félretette kupáját. – Szegény Maekar! – Szegény? – kérdezte Dunk döbbenten. – A király fia? – A király negyedik fia – pontosított Raymun. – Nem olyan vitéz, mint Baelor herceg, nem olyan okos, mint Aerys, és nem olyan nemes, mint Rhaegel. És most még azt is végig kell néznie, hogyan múlják felül fiait a bátyja fiai. Daeron iszákos, Aerion hiú és kegyetlen, a harmadik fia annyira reménytelennek tűnt, hogy beadták a Citadellába, csináljanak belőle magisztert, a legkisebb pedig... – Ser! Ser Duncan! – rohant be a sátorba Egg zihálva. A csuklyája hátrahullott, a parázs fénye megcsillant nagy, sötét szemében. – Siess, bántják a lányt! Dunk értetlenül szökken talpra. – Ki bánt kicsodát? – Aerion! – kiáltotta a fiú. – Bántja a lányt! A báboslányt! Siess! -Azzal sarkon fordult és kirohant az éjszakába. Dunk utána lépett, de Raymun elkapta a karját. – Ser Duncan! Aerion... Királyi herceg. Légy óvatos! Dunk tudta, hogy a tanács jó. Az öreg ugyanezt mondta volna. De egyszerűen nem tudta megfogadni. Kiszabadította magát Raymun szorításából, és kirohant a pavilonból. A kereskedők sora felől kiabálást hallott. Egg már majdnem eltűnt a szeme elől. Dunk utána eredt. Az ő lába hosszú volt, a fiúé rövid; hamar behozta a lemaradását. A bábosok köré bámészkodók hada gyűlt. A kövér dorne-i nő zokogva hevert a földön. Egy fegyveres Florian és Jonquil bábuit csavarta ki épp a kezei közül, hogy társa meggyújtsa őket egy fáklyával. Három másik katona a ládákat törte fel, a földre lökve és megtaposva a bábukat. A sárkány bábját teljesen szétszórták: egy törött szárny itt, a feje ott, a farka három darabban. A tumultus közepén ott állt Aerion herceg, tündöklő vörös bársony zekében, hosszan hasított ujjal, kezével kicsavarva Tanselle karját. A lány térden állva könyörgött neki. Aerion tudomást sem vett róla. Szétfeszítette öklét, és megragadta az egyik ujját. Dunk ostobán állt, nem hitt a szemének. Aztán meghallotta a reccsenést és Tanselle sikolyát. Aerion egyik embere megpróbálta megállítani, de elrepült. Dunk három hosszú lépést megtéve megragadta a herceg vállát, és egy heves mozdulattal megpördítette a férfit. A kardjáról és a tőréről megfeledkezett, mint ahogy mindenről, amit az öreg valaha tanított neki. Az első ökölcsapás a földre terítette Aeriont, majd csizmája orra mélyedt a herceg gyomrába. Amikor Aerion a tőréért nyúlt, Dunk rálépett a csuklójára, és ismét belerúgott, egyenesen a szájába. Talán ott helyben agyonrugdosta volna, de ekkorra rávetették magukat a herceg emberei. Mindkét karjára jutott egy, a harmadik pedig a hátát ütötte. Alig szabadult meg ezektől, amikor újabb kettő vetette rá magát.

Végül lerántották, és leszorították végtagjait. Aerion közben ismét felállt. A szája véres volt. Benyúlt az egyik ujjával. – Meglazult az egyik fogam – panaszkodott –, ezért azzal kezdjük, hogy kiverjük az összes fogadat. – Félresöpörte a szeméből a haját. – Ismerős vagy valahonnan. – Lovászfiúnak néztél. – Emlékszem – mosolyodott el véresen Aerion. – Nem vetted el a lovamat. Miért dobtad el az életedet? Ezért a szajháért? – Tanselle összegömbölyödve, megnyomorított kezét dédelgetve hevert a földön. A herceg megbökte csizmája orrával. – Nem hiszem, hogy megérte. Áruló. A sárkány sohasem veszíthet. Őrült, gondolta Dunk, de attól még a herceg fia, és meg akar ölni. Imádkozhatott volna, ha ismert volna egyetlen imát is végig, de nem volt ideje. Még arra sem volt ideje, hogy féljen. – Semmi mást nem akarsz mondani? – kérdezte Aerion. – Untatsz, ser. – Ismét benyúlt véres szájába. – Wate, hozzatok egy kalapácsot és törjétek ki az összes fogát! – parancsolta. – Aztán vágjátok fel és mutassátok meg neki a belei színét! – Nem! – kiáltotta egy fiúhang. – Ne bántsátok! Jó istenek, a fiú, az a bátor, bolond fiú! – gondolta Dunk. Nekifeszült a végtagjait leszorító karoknak, de hiába. – Tartsd a szád, te ostoba! Fuss, menekülj! Bántani fognak! – Nem, nem fognak – lépett közelebb Egg. – Ha bántanak, atyámnak felelnek érte. Vagy a bácsikámnak. Engedjétek el! Wate, Yorkel, ti ismertek engem. Tegyétek, amit mondok! Elengedték a bal karját, aztán a jobbat. Dunk nem értette, mi történik. A fegyveresek hátrálni kezdtek. Az egyik még fél térdre is ereszkedett. A tömeg utat nyitott Raymun Fossoway-nak. Az apród sisakot és mellvértet öltött, kezét a kardmarkolatán nyugtatta. Mögötte lépdelt kuzinja, Ser Staffon, meztelen pengével, s őt pedig fél tucat fegyveres követte, mellén a vörös almás címerrel. Aerion herceg ügyet sem vetett rájuk. – Pimasz kis vakarcs! – köpött ki egy véres nyálcsomót Egg lába elé. – Mi történt a hajaddal? – Levágtam, bátyám – felelte Egg. – Nem akartam olyan lenni, mint te. A torna második napja borús volt, és erős nyugati szél fújt. Ma biztos kisebb lesz a tömeg, gondolta Dunk. Könnyebben találhatnának egy helyet a korlát mellett, hogy közvetlen közelről nézhessék a viadalt. Egg ráülne a korlátra, én meg mögötte állnék. Egg azonban az emelvényen ült, selyembe és prémbe öltözve, Dunk pedig legfeljebb annak a toronyszobának a négy falát bámulhatta, ahová Lord Ashford emberei zárták. A szobának volt ugyan egy ablaka, de rossz irányba nézett. Dunk mindazonáltal napkeltekor felkuporodott az ablakfülkébe, és komoran elnézett a város, a mező és az erdő fölött. Elvették hevenyészett kardövét, kardjával és tőrével együtt, és az ezüstjeit is. Remélte, hogy Eggnek vagy Raymunnak eszébe jut Pejkó és Mennydörgés. – Egg – morogta magában. Az apródja, a Királyrév sikátoraiból kihúzott szegény kölyök. Csináltak-e valaha ekkora bolondot lovagból? Dunk, te tökfej, tompa vagy, mint egy buzogány, és lassú, mint egy bölény. Nem engedték meg, hogy beszéljen Egg-gel, mióta Lord Ashford emberei mindannyiukat lefogták a bábosoknál. Nem beszélhetett Raymunnal, Tanselle-lel, de még magával Lord Ashforddal sem. Amennyire tudta, addig akarták abban a szűk szobában tartani, míg meg nem hal. Miért, mit hittem, mi lesz? – kérdezte magától keserűen. Leütöttem egy herceg fiát, és belerúgtam az arcába. A szürke égbolt alatt korántsem tűnik majd olyan csodálatosnak az előkelő lordok és a nagy bajnokok színpompás öltözéke, mint előző nap. A

felhőfal mögé zárt nap nem simítja végig sisakjaikat csillogással, az ezüst és arany berakások sem szikráznak majd fel, de Dunk még így is azt kívánta, bárcsak ott lehetne a tömegben és láthatná a viadalt. Jó nap lenne ez a kóbor lovagoknak, az egyszerű vértet viselő, dísztelen lovakon sorompóba szálló harcosoknak. De legalább hallotta őket. A heroldok fanfárjainak hangja tisztán szállt felé a levegőben, a tömeg időnkénti felmordulása pedig elárulta, hogy valaki elbukott, felkelt, vagy valami különösen merész dolgot művelt. Halk patadobogást is hallott, és olykor-olykor kardcsattogást, vagy egy lándzsa reccsenését. Ez utóbbira Dunk mindannyiszor összerezzent – arra a hangra emlékeztette, amit Tanselle ujja hallatott, amikor Aerion eltörte. És persze voltak más, közelebbi hangok, zajok is: lépések az ajtója előtti folyosón, patkódobogás lent, az udvaron, kiáltások a kastély falairól. Néha teljesen elnyomták a torna neszeit. Dunk úgy érezte, talán jobb is így. „– A kóbor lovagok a legigazabb lovagok, Dunk – mondta neki réges-rég az öreg. – A többi lovag az őket eltartó urakat szolgálja, vagy akitől a földjüket kapták, mi viszont azt, akit akarunk, azt, akinek az ügyében hiszünk. Minden lovag felesküszik a gyengék és az ártatlanok védelmére, de szerintem mi tartjuk be a leginkább ezt az esküt.” Az emlék ijesztően erősnek tűnt. Dunk azt hitte, már rég elfeledte ezeket a szavakat. És talán az öreg is, élete vége felé. A délelőtt délutánba fordult. A torna távoli hangjai megritkultak, majd elhaltak. A cellába elkezdett belopózni a szürkület, de Dunk még mindig ott ült az ablakfülkében, a sűrűsödő sötétségbe bámulva, próbálva nem venni tudomást üres gyomráról. Aztán lépéseket hallott, és kulcscsörgést. Lekászálódott az ablakfülkéből, s közben kinyílt az ajtó. Két őr nyomakodott be, az egyik egy olajlámpást tartott a kezében. Őket egy szolga követte, ételekkel megrakott tálcával. A sort Egg zárta. – Tegyétek le a lámpát és az ételt, és menjetek! – parancsolt rá az embereire. Azok engedelmeskedtek a parancsnak, bár Dunk figyelmét nem kerülte el, hogy nyitva hagyták a súlyos faajtót. Az étel illatától rádöbbent, milyen éhes is valójában. Meleg kenyeret és mézet, egy tál borsófőzeléket, s egy hagymás nyárson sültet kapott. Leült a tálca mellé, széttépte a kenyeret, és betömött egy darabot a szájába. – Nincs kés – állapította meg. – Azt hiszik, hogy le akarlak szúrni, fiú? – Nem mondták, mit hisznek. – Egg testre simuló fekete, ráncos derekú, vörös szaténnal hasított ujjú gyapjúzekét viselt. A mellkasára a Targaryen ház háromfejű sárkányát hímezték. – A bácsikám azt mondja, hogy alázatosan kérjek bocsánatot tőled, amiért becsaptalak. – A bácsikád – hümmögte Dunk. – Azaz Baelor herceg. – Nem akartam hazudni – nézett rá nyomorúságosan a fiú. – Mégis hazudtál. Mindenben. Kezdve a neveddel. Soha nem hallottam még Egg hercegről. – Az Aegon rövid alakja. Aemon bátyám nevezett el Eggnek. Most a Citadellában van, magiszternek tanul. És néha Daeron is Eggnek hív, akárcsak a nővéreim. Dunk megfogta a nyársat, és beleharapott a húsba. Kecske, valami úri fűszerrel fűszerezve, amit még soha nem kóstolt. Zsír folyt le az állán. – Aegon – ismételte meg. – Hát persze, hogy Aegon. Mint Aegon, a Sárkány. Hány Aegon nevű királyunk volt? – Négy – felelte a fiú. – Négy Aegon. Dunk rágott, nyelt, és tépett még magának egy kis kenyeret. – Miért csináltad? Valami tréfa volt, hogy bolondot csinálj egy ostoba kóbor lovagból? – Nem. – A fiú szeme könnybe lábadt, de férfiasan tartotta magát. – Úgy volt, hogy Daeron apródja leszek. Ő a legidősebb bátyám. Mindent

megtanultam, ami ahhoz kell, hogy jó apród legyek, de Daeron nem túl jó lovag. Nem akart indulni a tornán, ezért miután elindultunk Nyárterméből, megszökött a menetből, de nem visszafelé indult el, hanem egyenesen Ashfordnak, mondván, hogy arra úgysem fognak keresni minket. Ő vágta le a hajamat is. Tudta, hogy apánk kerestetni fog minket. Daeronnak hétköznapi haja van, olyan halványbarna, semmi különös, de az enyém olyan mint az Aerioné, vagy az apámé. – A sárkány vére – bólintott Dunk. – Ezüst-arany haj, lila szem... ezt mindenki tudja. – Tompa vagy, mint egy buzogány, Dunk. – Igen. Ezért aztán Daeron levágta. El akart rejtőzni, míg véget nem ér a torna. Csak éppen te lovászfiúnak néztél, aztán... – Lesütötte a szemét. – Nem érdekelt, hogy Daeron harcol-e vagy sem, de valaki apródja akartam lenni. Sajnálom, Ser, őszintén sajnálom. Dunk elgondolkodva méregette a fiút. Tudta, milyen az, amikor valaki annyira akar valamit, hogy akár szörnyű hazugságokra is képes, csak hogy a közelébe kerüljön. – Azt hittem, olyan vagy, mint én – mondta végül. – Lehet, hogy így is van. Csak nem úgy, ahogy gondoltam. – Akkor is Királyrévből származunk mind a ketten – felelte a fiú reménykedve. Dunknak nevetnie kellett. – Igen, te az Aegon-hegy csúcsáról, én meg az aljáról. – A két hely nincs is olyan messze egymástól, Ser. – Dunk beleharapott az egyik hagymába. – És most nagyuramnak vagy kegyelmes uramnak kell szólítsalak? – Az udvarban igen – ismerte el a fiú –, de egyébként továbbra is szólíthatsz Eggnek, ha akarsz. Ser. – Mit fognak csinálni velem, Egg? – A bácsikám látni akar. Ha végeztél az evéssel, Ser. – Dunk félrelökte a tálcát és felállt. – Akkor végeztem. Egy herceget már szájba rúgtam, nem akarom megvárakoztatni a másikat. Lord Ashford a saját lakosztályát bocsátotta Baelor herceg rendelkezésére a torna ideje alatt, így Egg – nem, Aegon, ehhez hozzá kell szoknia – a lord lakószobájába vezette Dunkot. Baelor méhviasz gyertyák fényénél olvasgatott. Dunk térdre ereszkedett előtte. – Kelj föl! – üdvözölte a herceg. – Kérsz bort? – Ahogy parancsolod, kegyelmes uram. – Aegon, tölts Ser Duncan-nek egy kupa dorne-i édeset! – parancsolta a herceg. – De próbáld meg nem leönteni, épp elég bajt okoztál már neki így is. – A fiú nem fog leönteni, kegyelmes uram – szólt közbe Dunk. – Jó fiú. Jó apród, és tudom, hogy nem akart ártani nekem. – Nem akart, mégis ártott. Aegonnak hozzám kellett volna jönnie, amikor látta, mit művel a bátyja a bábosokkal. Ehelyett hozzád rohant. Rosszul tette. Ami téged illet, Ser... nos, lehet, hogy én is hasonlóképp cselekedtem volna a helyedben, de én a birodalom hercege vagyok, nem egy kóbor lovag. Nem túl bölcs dolog dühünkben leütni a király unokáját, akármilyen ügyről legyen is szó. Dunk komoran bólintott. Egg odakínált neki egy ezüstkupát, tele borral. A lovag elvette és hosszan belekortyolt. – Gyűlölöm Aeriont! – bukott ki Eggből. – És csak Ser Duncanhez rohanhattam, bácsikám, a kastély túl messze volt. – Aerion a testvéred – szögezte le a herceg határozottan –, márpedig a septonok azt tanítják, hogy szeretnünk kell testvéreinket. Aegon, most távozz, négyszemközt szeretnék beszélni Ser Duncan-nel! A fiú letette a boroskancsót és mereven meghajolt. – Ahogy parancsolod, kegyelmes uram. – Kiment a szobából, és halkan behúzta maga mögött az ajtót. Lándzsatörő Baelor egy hosszú pillanatig mélyen Dunk szemébe nézett.

– Ser Duncan, hadd kérdezzek valamit... Milyen lovag vagy, de igazából? Mennyire értesz a fegyverforgatáshoz? Dunk nem tudta, mit feleljen. – Ser Arlan megtanított bánni a karddal és a pajzzsal, és gyakoroltam a lándzsával is. Baelor herceget láthatólag gondterheltté tette ez a válasz. – Maekar öcsém néhány órája tért vissza a kastélyba. Örökösét részegen találta, egynapi lovaglásra délre, egy fogadóban. Maekar sohasem vallaná be, de szerintem titokban azt remélte, hogy a fiai felülmúlják majd az én fiaimat a tornán. Ehelyett mindkettő szégyent hozott rá, de mit tehetne? Vér a véréből. Maekar dühös, és kell valaki, akin kitöltheti dühét. Téged választott. – Engem? – kérdezte Dunk nyomorultul. – Aerion már telebeszélte a fejét. És Daeron sem segített rajtad túl sokat. A saját gyávaságát mentendő azt mondta az öcsémnek, hogy egy hatalmas termetű rablólovaggal találkozott az úton, aki elvitte tőle Aegont. Attól tartok, téged vélnek ennek a rablólovagnak, Ser. Daeron a saját elmondása szerint egész idő alatt téged üldözött, hogy visszaszerezze öccsét. – De Egg el fogja mondani a hercegnek az igazat. Akarom mondani Aegon. – Egg tényleg el fogja mondani, ezt nem kétlem – felelte Baelor herceg. – De a fiú többször hazudott már, amint arra talán te is emlékezel. Szerinted melyik fiának fog hinni az öcsém? Ami pedig a bábosok ügyét illeti, Aerion addig fogja csűrni-csavarni a történetet, míg felségárulás nem lesz belőle. A sárkány a királyi ház címere. Úgy bemutatni egyet, hogy levágják, és fűrészpor-vér folyik a nyakából... nos, kétségtelen ártatlan móka volt az egész, de korántsem bölcs dolog. Aerion szerint burkolt támadás a Targaryen ház ellen, sőt, lázítás. Maekar valószínűleg egyet fog érteni vele. Az öcsém elég heves természetű, és mivel olyan nagyot csalódott Daeronban, minden reményét Aerionba helyezte. – A herceg belekortyolt borába, majd félretette a kupát. – Akármit is hisz, vagy nem hisz az öcsém, egy dolog vitathatatlan: kezet emeltél a sárkány vérére. Ezért a sértésért pedig büntetés jár. – Büntetés? – Dunknak nagyon nem tetszett a szó. – Aerion a fejedet akarja, foggal, vagy fog nélkül. Ígérem, nem fogja megkapni, de a tárgyalás jogát nem tagadhatom meg tőle. Mivel királyi atyám több száz mérföldnyire van innen, rám és öcsémre hárul a feladat, hogy ítélkezzünk fölötted. Lord Ashford társaságában, hiszen az ő birtokán vagyunk, illetve Lord Tyrellében, aki pedig Lord Ashford hűbérura. Legutóbb, amikor valakit bűnösnek találtak a királyi család egyik tagjának megütésében, a keze elvesztésére ítélték. – A kezem? – döbbent meg Dunk. – És a lábad. Bele is rúgtál, nem? Dunk szóhoz sem jutott. – Nyugodj meg, én könyörületre fogom biztatni a bírákat. Én vagyok a Király Keze, a trónörökös, úgyhogy van némi súlya a szavamnak. De az öcsémének is. És ez jelenti a kockázatot. – Én... – hebegte Dunk -...én, kegyelmes uram, én... – Szó sem volt árulásról, csak egy festett fasárkány volt, eszükbe sem jutott királyi hercegnek nevezni, akarta mondani, de elhagyták a szavak. A beszéd soha nem volt az erőssége. – Mindazonáltal van még egy választásod – folytatta Baelor herceg halkan. – Nem tudom, jobb választás-e, vagy rosszabb, de hadd emlékeztesselek, hogy ha egy lovagot valamilyen bűnnel vádolnak, akkor joga van istenítéletet kérni. Ezért kérdezem hát ismét, Ser Duncan, a Magas... Milyen jó lovag vagy? – Hetes próba – mondta Aerion herceg mosolyogva. – Ehhez meg nekem van jogom, azt hiszem.

Baelor herceg homlokráncolva dobolt az asztalon az ujjaival. A balján ülő Lord Ashford lassan bólintott. – Miért? – követelte Maekar herceg fia felé hajolva. – Félsz egyedül kiállni a kóbor lovaggal, hogy az istenek eldöntsék, igazak-e vádjaid? – Hogy félek-e? – kérdezett vissza Aerion. – Egy ilyentől ? Ne légy abszurd, atyám. Csak szeretett bátyámra is gondolok. Daeront szintén megsértette ez a Ser Duncan, jogosan formál igényt a vérére. A hetes próbában mindketten összemérhetjük vele fegyvereinket. – Nekem ne tégy szívességet, öcsém! – morogta Daeron Targaryen. Maekar herceg legidősebb fia még annál is rosszabbul nézett ki, mint amikor Dunk a fogadóban találkozott vele. Most józannak tűnt ugyan, vörös-fekete zekéjén nem éktelenkedtek borfoltok, de a szeme véreres volt, homlokán izzadtságcseppek gyöngyöztek. – Én beérem azzal, hogy megéljenezhetlek, amikor levágod a gazembert. – Túl kedves vagy hozzám, bátyám – mosolygott Aerion herceg. – Önzés lenne részemről, ha megfosztanálak a lehetőségtől, hogy bebizonyítsd szavaid igazát, akár életed árán is. Ragaszkodnom kell a hetes próbához. Dunk semmit sem értett. – Kegyelmes uram, nagyurak – szólt a bírákhoz. – Nem értem. Mi az a hetes próba? Baelor herceg feszengve mocorgott székén. – Az istenítélet egy másik változata. Ősi, nagyon ritkán alkalmazzák. Andalból jött át, a tenger túlpartjáról, a hét istennel együtt. Az istenítélet során a vádló és a vádlott az istenektől kéri, hogy döntsenek a vitás ügyben. Az andaliak szerint ha mindkét oldalon hét bajnok küzd, akkor az istenek, nagyobb tiszteletben részesülvén, szívesebben nyilvánítják ki egyértelműen akaratukat, s azzal az igazságot. – Persze lehet, hogy csak szerették a párviadalokat – tette hozzá Lord Leo Tyrell, ajkán cinikus mosollyal. – Mindazonáltal Ser Aerion-nak igaza van. Hetes próbának kell lennie. – Ezek szerint hét ellenféllel kell megküzdenem? – kérdezte Dunk csüggedten. – Nem egyedül, ser! – csattant fel Maekar herceg türelmetlenül. – Ne játszd az ostobát, nem segít rajtad! Hét lovagnak kell megküzdenie hét lovaggal. Keresned kell hat lovagot, aki hajlandó melletted harcolni. Hat lovagot! – gondolta Dunk. Ennyi erővel hatezret is kérhettek volna tőle. Nem voltak testvérei, rokonai, régi bajtársai, akik mellé álltak volna a küzdelemben. Miért kockáztatná az életét hat idegen egy kóbor lovagért, két királyi herceg ellenében? – Kegyelmes uram, nagyurak – köszörülte meg a torkát –, mi van akkor, ha senki sem áll mellém? – Ha az ügyed igaz – nézett le rá hidegen Maekar Targaryen –, akkor a jó emberek harcolni fognak érte. Ha nem találsz egyetlen bajnokot sem, ser, akkor ez azért van, mert bűnös vagy. Mi lehetne ennél egyszerűbb? Dunk még soha életében nem érezte annyira egyedül magát, mint amikor kilépett az ashfordi kastély kapuján, és meghallotta a háta mögött leereszkedő kapurostély csikorgását. Csendes, harmatkönnyű eső szemerkélt, Dunk mégis megborzongott, ahogy a vízcseppek a bőrére hullottak. A folyó túlpartján színes fénygyűrűk vették körül azt a néhány pavilont, melyekben még égett a tűz. Dunk úgy becsülte, az éjszaka fele már eltelt. Néhány óra múlva megvirrad. És ez a hajnal a halált hozza el. Visszakapta a kardját és a pénzét, mégis komor gondolatok jártak a fejében, ahogy átkelt a gázlón. Nem tudta, nem azt várják-e tőle, hogy felnyergeljen és elmeneküljön. Megtehette volna. A lovagságának persze vége lenne; nem lenne más, csak egy számkivetett, míg el nem fogja és le nem fejezteti egy lord. Inkább halok meg lovakként, mint hogy úgy éljek, mondta magában makacsul. Térdig vizesen haladt el a kihalt küzdőtér

mellett. A legtöbb pavilonban sötét volt, gazdáik rég aludtak, de itt-ott még égett néhány gyertya. Dunk az egyik sátorból halk nyögéseket és sóhajokat hallott kiszűrődni. Önkéntelenül is felmerült benne a kérdés, hogy vajon úgy fog-e meghalni, hogy nem ölelt lányt? Aztán felhorkant egy ló, s a horkanásról valahogy tudta, hogy Mennydörgésé. A hang forrása felé fordult és rohanni kezdett. Hamarosan rátalált csataménjére, Pejkó társaságában, egy belülről arany fényben izzó pavilon előtt. A középső oszlopon ázottan lógott a zászló, de így is ki tudta venni rajta a Fossoway-ek almáját. Mintha a remény csillant volna fel előtte. – Istenítélet – ismételte meg Raymun súlyosan. – Az istenekre, Duncan, ez csatalándzsákat, buzogányokat, bárdokat jelent... és a kardok éle sem lesz letompítva. Felfogtad? – Raymun, a Tétova! – gúnyolta kuzinját Ser Steffon. Sárga gyapjúövét aranyból és gránátkőből készített csat fogta össze. – Nem kell félned, kuzin, ez lovagi küzdelem lesz. És mivel te nem vagy lovag, nincs veszélyben az irhád. Ser Duncan, legalább egy Fossoway melletted áll. Az érett. Láttam, mit művelt Aerion azokkal a bábosokkal. Veled vagyok. – Én is! – csattant fel Raymun. – Csak azt akartam mondani... – Ki van még velünk, Ser Duncan? – vágott a szavába kuzinja. Dunk reménytelenül széttárta a karját. – Senki mást nem ismerek. Kivéve Ser Manfred Dondarriont... de ha kezeskedni nem akart értem, akkor az életét sem fogja kockára tenni. Ser Steffont láthatólag nem zavarta a válasz. – Akkor kell még öt jó ember. Szerencsére ötnél több barátom van. Hosszúlándzsás Leo, a Nevető Vihar, Lord Caron, a Lannisterek, Ser Otho Bracken... és igen, a Blackwoodok is, bár Blackwood és Bracken soha nem fog ugyanazon az oldalon harcba szállni. Megyek, beszélek velük. – Nem fognak örülni, hogy felébreszted őket – ellenkezett a kuzinja. – Remek! – lelkendezett Ser Steffon. – Minél dühösebbek, annál vadabbul harcolnak majd. Bízhatsz bennem, Ser Duncan. Kuzin, ha napkeltéig nem jövök vissza, készítsd elő a vértemet, és nyergeld fel Lidércet! A kihívók kifutójánál találkozunk. – Felnevetett. – Azt hiszem, sokáig nem felejtjük el ezt a napot! – Szinte átszellemülten robogott ki a sátorból. Nem úgy Raymun. – Öt lovag – motyogta komoran, miután kuzinja távozott. – Duncan, nem szeretném szertefoszlatni a reményeidet, de... – Ha a kuzinod elhozza a lovagokat, akikről beszélt... – Hosszúlándzsás Leót? Brutális Brackent? A Nevető Vihart? – állt fel Raymun. – Nem kétlem, ismeri mindegyiket, abban viszont nem vagyok olyan biztos, hogy ők is ismerik őt. Steffon-nak ez csak egy esély a dicsőségre, neked viszont az életedről van szó. Jobb lesz, ha te szeded össze a lovagjaidat. Majd én segítek. Inkább legyen több bajnokunk, mint a kelleténél eggyel kevesebb. – Odakintről zaj hallatszott, Raymun arra fordította a fejét. – Ki van ott? – követelte, miközben egy fiú bújt be a sátorlap alatt, nyomában egy ázott fekete köpenybe burkolózott, vékony férfival. – Egg? – ugrott fel Dunk. – Mit keresel itt? – Az apródod vagyok – felelte a fiú. – Szükséged lesz valakire, aki segít felölteni a vértedet, ser. – Atyádurad tudja, hogy eljöttél a kastélyból? – Az istenekre, remélem nem – vetette le ázott köpenyét Daeron Targaryen. – Te? Megőrültél, hogy ide merészelsz jönni? – rántotta elő kését Dunk. – Most azonnal ki kellene belezzelek! – Valószínűleg – ismerte el Daeron herceg. – Bár jobban örülnék egy kupa bornak. Nézd csak a kezem! – Előretartotta az egyik kezét, hogy mindenki láthassa, mennyire remeg. – Nem érdekel a kezed! – lépett közelebb fenyegetően Dunk. – Hazudtál rólam!

– Valamit mondanom kellett apámnak, amikor megkérdezte, hová lett az öcsém – felelte a herceg. Dunk késéről tudomást sem véve letelepedett egy székre. – Az igazat megvallva észre sem vettem, hogy Egg eltűnt. Mivel a boroskupa fenekén nem volt, másfelé meg nemigen néztem... – Felsóhajtott. – Ser, apám csatlakozik a hét vádlóhoz – vágott a szavába Egg. – Könyörögtem, hogy ne tegye, de nem hallgat rám. Azt mondja, csak így szerezheti vissza Aerion és Daeron becsületét. – Nem mintha én kértem volna rá, hogy szerezze vissza – mondta Daeron herceg keserűen. – Akárkinél is van, felőlem megtarthatja. Mindenesetre eljöttünk. Nem tudom, mennyit ér ez, Ser Duncan, de tőlem nem kell tartanod. Nincs semmi, amit jobban utálnék a kardnál és a lónál. Nehezek és élesek. Mindent meg fogok tenni, hogy lovagiasan nézzek ki az első rohamban, de aztán... esetleg elhelyezhetnél egy szép ütést a sisakom oldalán. Hadd zengjen... de ne túl hangosan, ha érted, mire gondolok. Az öcséim lepipálnak, ha harcról, táncról, gondolkodásról és olvasásról van szó, de sárban hempergésben a nyomomba sem érnek. Dunk csak értetlenül bámult; nem tudta eldönteni, hogy a bolondját járatja-e vele a herceg. – Miért jöttetek ide? – Hogy figyelmeztessünk, mi vár rád – felelte Daeron. – Apám megparancsolta a testőrlovagoknak, hogy szálljanak harcba a mi oldalunkon. – A testőrlovagoknak? – döbbent meg Dunk. – Mármint annak a háromnak, aki itt van. Hála az isteneknek Baelor bácsikánk a másik négyet otthagyta Királyrévben királyi nagyatyánkkal. – Ser Roland Crakehall, Alkonyvölgyi Ser Donnel és Ser Willem Wylde – sorolta Egg a neveket. – Nincs túl sok választásuk – folytatta Daeron. – Felesküdtek a király és a királyi család védelmére, márpedig az öcséim és én a sárkány véréből származunk, hogy az istenek segítsenek rajtunk. – Ez hat – számolt Dunk az ujjain. – Ki a hetedik? Daeron herceg vállat vont. – Aerion találni fog valakit. Ha kell, megvesz egy bajnokot. Aranya van bőven. – Ki áll melletted? – kérdezte Egg. – Ser Steffon, Raymun kuzinja. – Daeron felnyögött. – Csak egy? – Ser Steffon elment néhány barátjáért. – Én tudok hozni embereket – mondta Egg. – Lovagokat. Tényleg. – Egg! – nézett rá Duncan. – Hiszen a bátyáid ellen fogok harcolni! – Daeront úgysem fogod bántani – felelte a fiú. – Megmondta, hogy le fog feküdni. Aerion pedig... emlékszem, kiskoromban néha bejött a hálószobámba, és a lábam közé nyomta a kését. Túl sok öccse van, mondta, lehet, hogy egy éjszaka húgot csinál belőlem, és feleségül vesz. És a macskámat is bedobta a kútba. Azt mondja, nem ő tette, de mindig hazudik. – Egg igazat mond – vont vállat fáradtan Daeron herceg. – Aerion igazi szörnyeteg. Tudod, azt hiszi, hogy ő egy emberbőrbe bújt sárkány. Ezért bőszült fel annyira a bábosoknál. Kár, hogy nem Fossoway-nek született... akkor almának képzelné magát, és mindenki nyugodtabb lehetne, de hát ez van. – Lehajolt, felvette köpenyét és lerázta róla a vizet. – Vissza kell osonnom a kastélyba, mielőtt még atyám kíváncsiskodni kezd, miért tart olyan sokáig megélezni a kardomat. De előbb szeretnék néhány szót váltani veled, Ser Duncan. Elkísérsz egy darabon? Dunk egy pillanatig gyanakodva méregette a herceget. – Ahogy parancsolod. Kegyelmes uram. – Visszacsúsztatta tőrét a hüvelyébe. – Úgyis el kell mennem a pajzsomért. – Addig Egg és én felkeresünk néhány lovagot – ígérte Raymun.

Daeron herceg megkötötte a nyakában a köpenyét és a fejére húzta a csuklyát. Dunk követte a szemerkélő esőbe. A kereskedők szekerei felé indultak el. – Álmodtam rólad – szólalt meg a herceg. – Igen, már mondtad a fogadóban. – Tényleg? Nos, valóban álmodtam. De az én álmaim nem olyanok, mint a tieid, Ser Duncan. Az enyémek igazak. Megrémisztenek. Te is megrémisztesz. Álmomban téged láttalak és egy halott sárkányt. Egy hatalmas, óriási fenevadat, akkora szárnyakkal, hogy az egész mezıt be tudta volna teríteni velük. Rád zuhant, de te éltél, a sárkány pedig halott volt. – Én öltem meg? – Azt nem tudom, de ott voltál, és ott volt a sárkány is. Hajdan mi, Targaryenek voltunk a sárkányok urai. A sárkányok kipusztultak, de mi itt maradtunk. Nem érdekel, ha ma meghalok. Csak az istenek tudják, miért nem, de nem érdekel. Úgyhogy kérlek, tégy nekem egy szívességet, és ügyelj rá, hogy Aerion öcsémet vágod le. – Engem sem érdekel, ha meghalok – felelte Dunk. – Hát, én nem foglak megölni, ser. A vádat is vissza fogom vonni, de annak csak akkor lesz értelme, ha Aerion is visszavonja az övét. – Felsóhajtott. – Lehet, hogy megöltelek a hazugságommal. Ha így van, akkor bocsáss meg! Tudom, hogy úgyis valamelyik pokolra kerülök. Valószínűleg olyanra, ahol nincs bor. – Megborzongott, majd elváltak a hűvös, szemerkélő esőben. A kereskedők a mező nyugati szélén, egy sor szil– és nyírfa alatt állították fel pultjaikat. Dunk a fák alatt állt, és tehetetlenül nézte a bábosok szekerének üres helyét. Elmentek. Tartott tőle, hogy így lesz. Én is elszöknék, ha nem lennék tompa, mint egy buzogány. Nem tudta, honnan lesz most pajzsa. Pénze volt, vehetett volna egyet, ha talál egy eladót... – Ser Duncan! – kiáltotta egy hang a sötétből. Dunk megfordult, és Acél Pate-et találta a háta mögött, kezében egy vaslámpással. A fegyverkovács deréktól felfelé meztelen volt rövid bőrköpenye alatt, széles mellkasát és vaskos karjait durva fekete szőr borította. – Ha a pajzsodért jöttél, a lány itt hagyta nálam. – Tetőtől-talpig végigmérte Dunkot. – Két kar és két láb, ha jól számolom. Szóval istenítélet lesz, igaz? – Hetes próba. Honnan tudod? – Hát, megcsókolhattak és lorddá emelhettek volna azért, amit tettél, de ez elég valószínűtlennek tűnik. Másképp viszont rövidebb lennél néhány testrésszel. Na, gyere csak velem! A szekerét könnyen fel lehetett ismerni az oldalára festett kardról és üllőről. Dunk követte Pate-et a ponyva alá. A kovács felakasztotta a lámpát egy kampóra, levetette vizes köpenyét, és belebújt egy durva szövésű ingbe. A szekér egyik oldalfaláról lehajtott egy széles deszkát, asztal gyanánt. – Ülj le! – tolt egy alacsony zsámolyt Dunk felé. – Hová mentek? – ereszkedett le az ifjú. – Dorne-ba. Ott él a lány nagybátyja, bölcs ember. Jól tették. Elmentek, elfelejtik őket. Ha maradnak, szem előtt vannak, és a sárkány nem felejt. Meg aztán nem szerette volna végignézni, hogyan halsz meg. – Pate átment a szekér másik végébe, néhány pillanatig szöszmötölt a félhomályban, majd a pajzzsal a kezében tért vissza. – A perem öreg, olcsó acél volt rajta, törékeny és rozsdás – közölte. – Lecseréltem. Most kétszer olyan vastag, és a hátuljára is tettem néhány keresztpántot. Nehezebb, de erősebb is. A lány meg lefestette. Tanselle jobb munkát végzett, mint Dunk remélni merte. A naplemente színei még lámpafénynél is teltek, élénkek voltak, a fa pedig magas, erős

és nemes. A hullócsillagot egy élénkszínű ecsetvonás jelképezte a tölgyszínű égen. És mégis, most, hogy Dunk a kezébe fogta a pajzsot, helytelennek tűnt az egész. Hulló csillag, miféle címer ez? Ő is ugyanígy el fog hullani? A naplemente pedig az éjszaka előhírnöke. – Maradnom kellett volna a serlegnél – jegyezte meg gyászosan. – Annak legalább szárnya volt, amivel elrepülhetett. Ser Arlan mindig azt mondta, hogy tele van hittel, barátsággal és jó dolgokkal. Most meg úgy néz ki az egész, mint a halál. – A szilfa él – mutatott rá Pate. – Látod, milyen zöldek a levelei? Nyári levelek, az biztos. Meg aztán láttam én már koponyákkal, farkasokkal, hollókkal, sőt, még akasztott emberrel és véres fejekkel díszített pajzsokat is. Jól szolgáltak, és ez is jól fog. Ismered az ősi pajzsverset? Tölgy és vas, vigyázz rám... -...mert ha meghalok, a pokol vár – fejezte be Dunk a mondatot. Évek óta nem gondolt már a versikére. Az öreg tanította meg rá, réges-régen. – Mennyit kérsz az új peremért meg a többiért? – kérdezte Pate-től? – Tőled? – vakarta meg Pate a szakállát. – Egy rezet. Az eső szinte teljesen elállt, mire a keleti égbolton feltűntek az első bágyadt napsugarak, de így is megtette a magáét. Lord Ashford emberei elvitték a korlátokat, és szabadd vált a megtépázott főcsomókkal tarkított barnásszürke sártengerré változott mező. A talaj fölött ködcsápok örvénylettek sápadtfehér kígyókként, ahogy Dunk Acél Pate társaságában elindult vissza, a küzdőtér felé. Az emelvény már kezdett megtelni, az urak és a hölgyek szorosan maguk köré tekerték köpenyeiket a reggeli hidegben. A köznép is a küzdőtér felé szállingózott, több százan álltak a korlátnál. Milyen sokan eljöttek megnézni a halálom, gondolta Dunk keserűen, de tévedett. Néhány lépéssel arrébb odakiáltott neki egy nő: – Sok szerencsét! – Aztán egy öreg lépett mellé, és megszorította a kezét. – Az istenek adjanak erőt neked, ser! – Majd egy kopott barna csuhás kolduló barát áldotta meg a kardját, egy lány pedig csókot nyomott az arcára. Velem vannak! – Miért? – kérdezte Pate-től. – Mi vagyok én nekik? – Egy lovag, aki nem feledte el az esküjét – felelte a kovács. Raymunt a kihívók kifutójánál, a küzdőtér déli végében találták, kuzinja és Dunk lovával várakozva. Mennydörgés nyughatatlanul toporgott a fejpáncél, a mellvért és a nehéz oldalvért súlya alatt. Pate megvizsgálta a páncélzatot, és kijelentette, hogy jó munka, bár nem ő készítette. Akárhonnan is származott a felszerelés, Dunk hálás volt érte. Aztán meglátta a többieket: a félszemű öreget deres szakállával, a fiatal lovagot sárga-fekete sávos köpenyében, pajzsán a méhkaptárral. Robin Rhysling és Humfrey Beesbury, gondolta álmélkodva. És Ser Humfrey Hardyng is. Hardyng Aerion vörös csataménjén ült, melyen most saját vörös-fehér rombuszmintás nyeregtakarója díszelgett. – Uraim – lépett oda hozzájuk –, az adósotok vagyok. – Az adósság Aerioné – felelte Ser Humfrey Hardyng –, és be is fogjuk hajtani. – Hallottam, hogy eltört a lábad, ser. – Jól hallottad – biccentett Hardyng. – Nem tudok járni. De amíg meg tudom ülni a lovat, addig harcolni is tudok. Ekkor Raymun félrevonta Dunkot. – Bíztam benne, hogy Hardyng örülne még egy lehetőségnek Aerion ellen, és örült is. A másik Humfrey véletlenül a sógora. Ser Robynt Eggnek köszönheted, más tornákról ismerik egymást. Úgyhogy öten vagytok. – Hatan – helyesbített Dunk álmélkodva. A kifutóra épp akkor lépett be egy lovag, nyomában csataménjét vezető apródjával. – A Nevető Vihar! –

A Ser Raymunnál majd' egy fejjel magasabb, Dunk-kal szinte azonos termetű Ser Lyonel aranyszövésű, a Baratheon ház koronás szarvasával kivarrt köpenyt viselt, agancsos sisakját pedig hóna alatt fogta. Dunk a kezét nyújtotta felé. – Ser Lyonel, el sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok neked, amiért eljöttél, és Ser Steffonnak, amiért felkeresett. – Ser Steffonnak? – nézett rá értetlenül Ser Lyonel. – Az apródod jött el hozzám. Az a fiú, Aegon. A legényem megpróbálta elzavarni, de átbújt a lábai közt, és ráborított egy kancsó bort a fejemre. – Felnevetett. – Tudtad, hogy több, mint száz éve nem volt hetes próba? Csak nem fogom elszalasztani az esélyt, hogy a testőrlovagok ellen mérkőzzek, és a sárba nyomjam Maekar herceg orrát! – Hat! – fordult oda Dunk Raymun Fossoway-hez, miközben Ser Lyonell csatlakozott a többiekhez. – A kuzinod biztosan meghozza a hetediket is! A tömeg felmorajlott. A mező északi végében egy sor lovag ügetett elő a folyóról felszálló ködből. A három testőrlovag haladt legelöl, mint három kísértet fehér zománcú páncéljukban, hátuk mögött lobogó fehér köpenyükkel. Még a pajzsuk is fehér volt, tiszta, mint a frissen hullott hóval borított mező. Mögöttük lovagolt Maekar herceg és két fia. Aerion egy almásderest ült meg, lószerszámja minden lépésnél vörösben és narancsszínben villant meg. Bátyja ménje egy kisebb pej volt, fekete-arany pikkelypáncélban. Daeron sisakján zöld selyemforgó díszelgett. Mindazonáltal apjuk tűnt a legfélelmetesebbnek. A vállain, a sisakja tetején és a gerincén fekete, görbe sárkányfogak sorjáztak, és Dunk nem látott még halálosabb fegyvert a nyeregkápájára szíjazott hatalmas, tüskés buzogánynál. – Hat! – kiáltott fel Raymun váratlanul. – Csak hatan vannak! Igazat szólt, vette észre Dunk is. Három fekete lovag és három fehér. Ők is eggyel kevesebben vannak. Lehetséges lenne, hogy Aerion nem talált még egy embert? Mit jelentene ez? Hatan fognak hat ellen küzdeni, ha egyik fél sem leli meg a hetediket? Töprengése közben odasurrant mellé Egg. – Ser, ideje felölteni a vértjét! – Köszönöm, apródom. Lennél szíves? Acél Pate is segített a legénykének. Mellvért és nyakvédő, lábvért és kesztyű, combvért és ágyékvédő. Acéllá változtatták, háromszor is ellenőrizve minden csatot és szíjat. Ser Lyonel a kardját élezgette, a Humfrey-k halkan beszélgettek, Ser Robyn imádkozott, Raymun Fossoway pedig fel-alá járkált, nem értve, hol késik kuzinja. Mire Ser Steffon megérkezett, Dunk már teljesen beöltözött páncéljába. – Raymun! – kiáltotta az idősebb Fossoway. – A vértemet, légy szíves! – Zekéje helyett párnázott kabátot vett az acél alá. – Ser Steffon, hol vannak a barátaid? – kérdezte Dunk. – Szükségünk van még egy lovagra, hogy heten legyünk. – Attól tartok, kettőre – felelte Ser Steffon. Raymun feladta rá a páncél hátsó részét. – Uram? – nézett rá Dunk értetlenül. – Kettőre? Ser Steffon felhúzta bal kezére finom, ízeit acélkesztyűjét, és megfeszítette benne néhányszor ujjait. – Öt lovagot látok itt – mondta, miközben Raymun felkötötte kardövét. – Beesbury, Rhysling, Hardyng, Baratheon és te magad. – És te – tette hozzá Dunk. – Te vagy a hatodik. – Én a hetedik vagyok – mosolyodott el Ser Steffon –, de a másik oldalon. Aerion herceg és a vádlók oldalán fogok harcolni. Raymun épp a sisakját akarta odanyújtani kuzinjának. Megdermedt, mint akibe villám csapott. – Nem!

– De igen – vont vállat Ser Steffon. – Biztos vagyok benne, hogy Ser Duncan megérti. Engedelmességgel tartozom hercegemnek. – Azt mondtad, bízhat benned! – sápadt el Raymun. – Valóban? – vette ki kuzinja kezéből a sisakot Ser Steffon. – Akkor bizonyára komolyan is gondoltam. Hozd a lovamat! – Hozd magad! – csattant fel Raymun dühösen. – Ha azt hiszed, hogy ezek után segítek neked, akkor ugyanolyan ostoba vagy, mint amilyen elvetemült! – Elvetemült? Cö-cö-cö! Vigyázz a szádra, Raymun! Ugyanannak a fának vagyunk az almái. Te ráadásul az apródom vagy. Vagy elfeledted az esküdet? – Nem. És te a tiédet? Lovagnak esküdtél fel. – Még a nap vége előtt több leszek, mint egyszerű lovag. Lord Fossoway. Tetszik a hangzása. – Mosolyogva felhúzta másik kesztyűjét is, sarkon fordult és átvágott a kifutón a lovához. Noha a többiek megvető tekintettel méregették, senki sem mozdult, hogy megállítsa. Dunk szótlanul nézte, ahogy Ser Steffon átvezeti csataménjét a mezı másik végébe. A keze ökölbe szorult, de egyszerűen nem tudott megszólalni. Az ilyenekre egyébként sem lehet szavakkal hatni. – Üss lovaggá! – fordította maga felé Raymun Dunkot. – Átveszem a kuzinom helyét. Ser Duncan, üss lovaggá! – ereszkedett fél térdre. Dunk homlokráncolva megfogta kardja markolatát, aztán elbizonytalanodott. – Raymun... én... én nem tehetem. – Muszáj! Nélkülem csak öten vagytok. – A kölyöknek igaza van – szólt közbe Ser Lyonel Baratheon. – Üsd lovaggá, Ser Duncan! Lovagként jogodban áll. – A bátorságomban kételkedsz? – kérdezte Raymun. – Nem – rázta meg a fejét Dunk. – Nem kételkedem benne, de... – Még mindig tétovázott. Fanfarok hangja hasított a párás reggeli levegőbe. – Ser Ashford látni kíván, Ser! – érkezett Egg rohanva. A Nevető Vihar türelmetlenül megrázta a fejét. – Menj, Ser Duncan! Én majd lovaggá ütöm ezt az apródot. – Azzal kivonta kardját és félretolta Dunkot. – Raymun, a Fossoway házból! – kezdte ünnepélyesen, kardjával megérintve az apród jobb vállát. – A Harcos nevében kötelezlek, hogy légy bátor! – A kard átkerült a jobb vállról a babra. – Az Atya nevében kötelezlek, hogy légy igazságos! – Vissza a jobbra. – Az Anya nevében kötelezlek, hogy védd meg a gyengéket és az ártatlanokat! – Bal. – A Szűz nevében kötelezlek, hogy oltalmazz minden nőt... Dunk megkönnyebbülten, de bűntudattal hagyta őket ott. Egy ember még mindig hiányzik, gondolta, miközben Egg megtartotta neki Mennydörgés kantárszárát. Hol találok még egy lovagot? Megfordította a lovat, és lassan elindult az emelvény felé, ahol Lord Ashford várta. A küzdőtér északi feléből Aerion herceg közeledett ugyanabba az irányba. – Ser Duncan! – mondta vidáman a herceg. – Úgy látom, csak öt lovagod van. – Hat – felelte Dunk. – Ser Lyonel épp most üti lovaggá Raymun Fossoway-t. Hatan állunk ki hétőtök ellen. – Tudta, hogy ennél sokkal egyenlőtlenebb küzdelemben is győztek már lovagok. Lord Ashford azonban a fejét rázta. – Azt nem lehet, ser. Ha nem találsz még egy lovagot, aki kiáll melletted, akkor bűnösnek nyilváníttatsz az ellened felhozott vádakban. Bűnösnek, gondolta Dunk. Bűnösnek abban, hogy meglazítottam egy fogat, s ezért meg kell halnom. – Uram, egy percet kérek. – Megkapod. Dunk lassan végigléptetett a korlát mellett. Az emelvényen rengeteg lovag gyűlt össze.

– Urak! – kiáltott oda nekik. – Egyikőtök sem emlékszik Fillérfai Ser Arlanra? Az apródja voltam. Sokatoknak szolgáltunk. Az asztalotoknál ettünk és a termeitekben háltunk. – A legfelső sorban megpillantotta Manfred Dondarriont. – Ser Arlan megsebesült atyádurad szolgálatában. – A lovag rá sem hederítve mondott valamit a mellette ülő hölgynek. Dunk kénytelen volt továbbmenni. – Lord Lannister, Ser Arlan egyszer kivetett a nyeregből egy tornán! – Az Ősz Oroszlán kesztyűs kezét vizsgálgatta, ügyelve rá, nehogy felemelje a tekintetét. – Jó ember volt, ő tanított meg rá, mitől lesz valaki lovag. Nem csak a kardtól meg a lándzsától, hanem a becsülettől is. A lovag megvédi az ártatlanokat, mondta. Én is csak ezt tettem. Szükségem van még egy lovagra, aki kiáll mellettem. Egyetlen egyre! Lord Caron? Lord Swann? Dunk megállt Ser Otho Bracken előtt és lehalkította a hangját. – Ser Otho, téged mindenki kiváló bajnokként ismer. Könyörgöm, állj közénk! A régi és az új istenek nevében! Az ügyem igaz. – Meglehet – felelte Brutális Bracken, legalább válaszra méltatva a kóbor lovagot –, de a te ügyed, és nem az enyém. Nem ismerlek téged, fiú. Dunk elszoruló szívvel megsarkantyúzta Mennydörgést, és fel-alá kezdett ügetni a sápadt, hideg arcokkal teli padsorok előtt. – HÁT EGYETLEN IGAZ LOVAG SINCS KÖZTETEK? – üvöltötte kétségbeesésében. Csak a csend felelt. A mező másik végében Aerion herceg felnevetett. – A sárkányt nem lehet legyőzni! – kiáltotta. Aztán felharsant egy másik hang. – Én kiállok Ser Duncan mellett! A folyóparti ködből egy fekete csődör lépett elő, hátán egy fekete lovaggal. Dunk megpillantotta a sárkányos pajzsot és a háromfejű vörös zománc sisakforgót. Az ifjú herceg! Az istenek legyenek kegyesek hozzám, valóban ő lenne az? Lord Ashford is félreértette a helyzetet. – Valarr herceg? – Nem – emelte föl sisakrostélyát a fekete lovag. – Nem szándékoztam sorompóba lépni Ashford mezején, jó uram, így nem hoztam magammal vértemet. Fiam volt szíves kölcsönadni az övét. – Baelor herceg szinte szomorúan mosolyodott el. Dunk látta, hogy a vádlók között zavar támadt. Maekar herceg előresarkantyúzta lovát. – Bátyám, elment az eszed? Ez az ember – mutatott páncélkesztyűs kezével Dunkra – megtámadta a fiamat! – Ez az ember megvédte a gyengéket, ahogy minden igaz lovagnak kellene – felelte Baelor herceg. – Majd az istenek eldöntik, helyesen tette-e, avagy sem. – Azzal rántott egyet a kantáron, megfordította Valarr hatalmas fekete ménjét, és elügetett a mező déli végébe. Dunk felzárkózott mellé Mennydörgéssel, és a többiek is köréjük gyűltek: Robin Rhysling, Ser Lyonel és a két Humfrey. Jó emberek, de vajon elég jók-e? – Hol van Raymun? – Ser Raymun, ha szabad kérnem! – vágtázott oda a legény, arcán komor mosollyal, tolldíszes sisakban. – Elnézésedet kérem, Ser. Apró változtatást kellett végrehajtanom a címeremen, nehogy összetévesszenek becstelen kuzinommal. – Megmutatta bajtársainak a pajzsát. A fényes arany háttér maradt, mint ahogy a Fossoway-ek almája is, ám ez az alma zölden csillogott, nem pirosan. – Attól tartok, még mindig éretlen vagyok... de inkább legyek zöld, mint férges, nemdebár? Ser Lyonel felnevetett, és Dunk is elvigyorodott. Úgy tűnt, még Baelor hercegnek sincs ellenére a tréfa. Lord Ashford septonja előrelépett az emelvény korlátjáig, és kristályát magasba emelve imára szólította a sokaságot.

– Figyeljetek rám! – szólt Baelor herceg halkan. – A vádlók nehéz csatalándzsákkal indulnak az első rohamra. Nyolc láb hosszú kőrislándzsákkal, betekert markolattal, hogy ne csússzanak, és olyan éles acélheggyel, ami egy csataménen a legjobb vértet is átdöfi. – Akkor nekünk is ugyanezt kell használnunk – vélte Ser Humfrey Beesbury. Mögötte a septon a Hetekhez fohászkodott, hogy tekintsenek le, ítéljenek a vitában és adják a győzelmet annak, aki az igaz ügyért száll síkra. – Nem – rázta meg a fejét Baelor. – Mi tornalándzsákkal fegyverkezünk fel. – A tornalándzsák eltörnek! – tiltakozott Raymun. – Viszont tizenkét láb hosszúak. Ha mi betalálunk, ők nem találhatnak el minket. Célozzatok a sisakra vagy a mellvértre! A tornán szép dolog az ellenfél pajzsán eltörni a lándzsát, de most a halálotokat jelentheti. Ha ki tudjuk vetni őket a nyeregből, de mi fent maradunk, akkor a miénk lesz az előny. Ha Ser Duncan elesik – pillantott Dunkra –, akkor az istenek bűnösnek találták, és a próba véget ér. Ha mindkét vádló meghal, vagy visszavonja vádját, akkor ugyanez a helyzet. Egyébként valamelyik oldalon mind a hét lovagnak el kell buknia, vagy meg kell adnia magát, hogy véget érjen az istenítélet. – Daeron herceg nem fog harcolni – jegyezte meg Dunk. – Hát jól semmiképpen! – nevetett fel Ser Lyonel. – Viszont ott van. a három fehér kardú, akikkel gondunk lesz. Baelort láthatólag ez a lehetőség sem töltötte el aggodalommal. – Öcsém hibát követett el, amikor megparancsolta a testőrlovagoknak, hogy szálljanak harcba fiaiért. Az esküjük tiltja, hogy kezet emeljenek a sárkány vérére. Szerencsére én is az vagyok – mosolyodott el halványan. – Tartsátok távol tőlem a többieket, én majd elbánok a testőrökkel. – Hercegem, lovagias ez? – kérdezte Ser Lyonel Baratheon, miközben a septon befejezte a fohászkodást. – Majd eldöntik az istenek – felelte Lándzsatörő Baelor. Mély, várakozásteljes csend telepedett Ashford mezejére. Nyolcvan yarddal távolabb Aerion szürke csődöre türelmetlenül felhorkantott, és a sáros földet kapálta. Ezzel szemben Mennydörgés teljes nyugalommal állt; idősebb volt, félszáz küzdelem veteránja, tudta, mit várnak tőle. Egg feladta Dunknak a pajzsát. – Az istenek legyenek veled, ser! – suttogta a fiú. Szilfájának és hullócsillagának látványa erőt öntött Dunkba. Becsúsztatta bal karját a szíjak alá, és megragadta a fogót. Tölgy és vas, vigyázz rám, mert ha meghalok, a pokol vár. Acél Pate odavitte a lándzsáját, de Egg ragaszkodott hozzá, hogy ő adja azt Dunk kezébe. Két oldalt bajtársai átvették saját lándzsáikat, és hosszú vonalban széthúzódtak. Baelor herceg várakozott a balján, Ser Lyonel a jobbján, de a sisak szűk szemrésén keresztül Dunk csak azt látta, ami közvetlenül előtte volt. Az emelvény eltűnt, akárcsak a kerítés mellett tolongó köznép; csak a sáros mező, a kavargó, sápadt köd, a folyó, a város, a kastély és a szürke csataménen ülő fiatal herceg maradt, pajzsán sárkánnyal, sisakján lángokkal. Dunk látta, ahogy Aerion átveszi apródjától nyolc láb hosszú, éjfekete csatalándzsáját. Át fogja döfni vele a szívem, ha tudja. Felharsant egy kürt. Dunk egy szívdobbanásnyi ideig mozdulatlanul ült, mint egy borostyánba ragadt légy, pedig az összes többi ló elindult. Pánik futott végig rajta. Elfelejtettem! – gondolta kétségbeesetten. Mindent elfelejtettem, szégyenben maradok, elveszítek mindent! Mennydörgés mentette meg. A nagy barna csődör akkor is tudta, mit kell tennie, amikor lovasa nem. Lassú ügetésbe fogott. Ettől Dunk-on is úrrá lett a kiképzése. Finoman megsarkantyúzta csataménjét, és előreszegezte lándzsáját. Ezzel egy időben felhúzta pajzsát, mely így majdnem

teljesen eltakarta teste bal oldalát. Kissé megdöntötte, hogy kifelé csússzon le róla a lándzsahegy. Tölgy és vas, vigyázz rám, mert ha meghalok, a pokol vár. A tömeg harsogása távoli hullámverésnek hallatszott. Mennydörgés vágtázni kezdett. Dunk fogai összekoccantak a ló heves lépteitől. Lenyomta sarkait, teljes erejéből összeszorította combjait, és hagyta, hogy teste az alatta lévő mén mozgásának részévé váljon. Én vagyok Mennydörgés és Mennydörgés én, egy lény vagyunk, összenőttünk, egyek vagyunk. A sisakjában már most úgy felforrósodott a levegő, hogy alig tudott lélegezni. Ha tornán lett volna, ellenfele a sorompó túlfelén, bal kézről dübörgött volna felé, így Dunknak át kellett volna vetnie lándzsáját Mennydörgés nyaka fölött. A ferde tartás miatt a fegyver valószínűleg eltört volna becsapódáskor. Ma azonban halálosabb játékot játszottak. Az elválasztó sorompó híján a csatamének egyenesen egymásnak rontottak. Baelor herceg hatalmas feketéje sokkal gyorsabb volt, mint Mennydörgés, s Dunk sisaknyílása sarkából meg is pillantotta a herceget maga előtt. A többieket inkább érezte, semmint látta. Nem számítanak, csak Aerion számít, senki más! Figyelte, hogyan közeledik a sárkány. Aerion herceg szürkéjének patái alól sárgöröngyök csapódtak fel, s Dunk még lángoló orrlyukait is ki tudta venni. A fekete lándzsa hegye még mindig felfelé mutatott. Az, aki magasra tartja a lándzsáját, hogy csak az utolsó pillanatban engedje le, mindig azt kockáztatja, hogy túl alacsonyra engedi, mondogatta az öreg. Dunk saját lándzsája hegyével a herceg mellvértjének közepére célzott. A lándzsám a karom része, mondta magában. Az ujjam, egy faujj. Nem kell mást tennem, csak megérintenem hosszú faujjammal. Megpróbált nem tudomást venni Aerion fekete lándzsájának pillanatról pillanatra növekvő acélhegyéről. A sárkányt nézd, a sárkányt! – gondolta. A hatalmas, háromfejű fenevad lángcsóvái és szárnyai teljesen beborították a pajzsot. Nem, csak oda nézz, ahová célzol! -jutott eszébe hirtelen, de lándzsája már el is kezdett félrecsúszni. Dunk megpróbált korrigálni, de elkésett. Látta, ahogy fegyvere hegye nekicsapódik Aerion pajzsának, a sárkány két feje között, lepattintva egy festett lángnyelvet. A tompa reccsenés közben Mennydörgés hátratántorodott alatta, megremegve az ütközéstől, és fél szívdobbanással később valami rettenetes erővel csapódott Dunk oldalába. A lovak vadul összeütköztek, páncélok csörögtek és ropogtak, ahogy Mennydörgés megbotlott és Dunk elejtette lándzsáját. Aztán már túl is jutott ellenfelén, kétségbeesetten kapaszkodva nyeregkápájába, hogy a földre ne zuhanjon. Mennydörgés oldalra tántorodott a sárban, és Dunk érezte, hogy lova hátsó lábai kicsúsznak alóla. Pörögve siklottak félre, majd keményen a földnek ütődött a csődör hátsó fele. – Fel! – üvöltötte Dunk, Mennydörgés véknyába vágva sarkantyúját. – Mennydörgés, fel! – És az öreg csatamén valahogy ismét lábra kapott. Éles fájdalmat érzett a bordái alatt, és a bal karját ólomsúly húzta le. Aerion lándzsája áthatolt a tölgyön, az acélon és a gyapjún, három lábnyi szálkás kőrisfa és acél meredt ki Dunk oldalából. Átnyúlt a jobb kezével, közvetlenül a hegy alatt megmarkolta a lándzsadarabot, összeszorította a fogát, és egyetlen hatalmas rántással kitépte a sebből. Vér fröccsent, átáztatva láncingét, vörösre festve köpenyét. A világ meglódult, és Dunk majdnem lezuhant a lóról. A fájdalom ködében tompán hallotta, hogy valakik a nevét kiáltják. Gyönyörű pajzsa használhatatlanná vált. Félredobta, félredobta a szilfát, a hullócsillagot, a törött lándzsát, mindent; kardot rántott, de a mozdulat olyan fájdalommal járt, hogy nem hitte, hogy képes lesz forgatni is. Szűk körben megfordította Mennydörgést, és megpróbálta felmérni, mi történik a csatamezőn. Ser Humfrey Hardyng láthatólag sérülten

kapaszkodott lova nyakába. A másik Ser Humfrey mozdulatlanul feküdt a vérmocskos sárban, ágyékából egy törött lándzsa állt ki. Dunk látta Baelor herceget elvágtatni, sértetlenül, hogy kivessen egy testőrlovagot a nyergéből. Egy másik testőr már a földön hevert, és Maekar sem ült a nyergében. A harmadik testőr Ser Robyn Rhyslinget szorongatta. Aerion, hol van Aerion? Dunk élesen elfordította a fejét a háta mögött felhangzó patadobogás hallatán. Mennydörgés hiábavalóan kapálózva megtántorodott és hátrálni kezdett, ahogy Aerion szürke csődöre teljes vágtában nekirontott. Dunk ez alkalommal nem is remélhette, hogy nyeregben marad. Kardja pörögve repült ki kezéből, és a föld hirtelen közeledni kezdett felé. Csontropogtató erővel ért talajt. Fájdalom nyilallt végig rajta, olyan élesen, hogy feljajdult. Egy pillanatig képtelen volt megmozdulni, csak feküdt tehetetlenül. A vér íze betöltötte a száját. Dunk, a tökfej azt hitte, lovag lehet. Tudta, hogy lábra kellene állnia, különben meghal. Nyögve négykézlábra küzdötte magát. Nem kapott levegőt, nem látott semmit. Sisakrése teletömődött sárral. Vakon talpra kászálódott, és egyik páncélkesztyűs kezét a sárhoz emelte. Igen, ez az... Az ujjai között egy repülő sárkányt és egy lánc végén pörgő tüskés csatacsillagot pillantott meg. Aztán mintha darabokra hullott volna a feje. Amikor kinyílt a szeme, ismét a földön feküdt, a hátán elterülve. A sár kirepült a sisakrésből, de most vér takarta el az egyik szemét. Semmit sem látott maga felett, csak a sötétszürke eget. Az arca fájdalmasan lüktetett, és érez te a pofacsontjának meg a halántékának nyomódó hideg fémet. Betörte a fejemet, haldoklom! Ám még ennél is rosszabb volt, hogy társai is vele fognak halni: Raymun, Baelor herceg és a többiek. Cserben hagytam őket, nem vagyok bajnok. Még csak kóbor lovag sem vagyok. Nem vagyok semmi. Eszébe jutott Daeron herceg dicsekvése, hogy senki sem tud úgy mozdulatlanul feküdni a sárban, mint ő. Nem látta még Dunkot, a tökfejet, igaz? A szégyen rosszabb volt, mint a fájdalom. Megjelent fölötte a sárkány. Három feje volt, szárnyai mint a lángnyelvek, vörösek, sárgák és narancsszínűek. Nevetett. – Meghaltál már, kóbor lovag? – kérdezte. – Könyörögj kegyelemért, ismerd be bűnödet, és talán csak a kezed meg a lábad fogom követelni! Ah, és persze a fogaidat, de mit számít néhány fog? Egy ilyen alak évekig elélhet zabkásán. – A sárkány ismét felnevetett. – Nem? Akkor edd meg ezt! – A tüskés golyó újra és újra körbefordult az égen, majd egy hullócsillag sebességével Dunk feje felé kezdett zuhanni. Dunk félregurult. Nem tudta, hol talált rá az erejére, de rátalált. Nekigurult Aerion lábainak, acélba burkolt karját combja köré kulcsolta, átkozódva lerántotta a herceget a sárba, és fölébe kerekedett. Most lengesd azt az átkozott csatacsillagot! A herceg megpróbálta fejbe vágni páncélja élével, de a horpadt sisak felfogta az ütés erejét. Aerion erős volt, de Dunk még erősebb, ráadásul nagyobb és nehezebb is. Mindkét kezével megmarkolta a pajzsot, és addig csavarta, míg el nem szakadtak a szíjak. Aztán lesújtott vele a herceg sisakjának tetejére, újra és újra és újra, szilánkokra zúzva a zománc lángnyelveket. A pajzs vastagabb volt, mint Dunké, tömör tölgy, vaspántokkal. Letört egy lángnyelv. Aztán még egy. Hamarabb fogytak el a herceg lángjai, mint Dunk ütései. Aerion végül elengedte hasznavehetetlen csatacsillagjának markolatát, és a csípőjén lógó tőr felé kapott. Kiszabadította hüvelyéből, de amikor Dunk félrerántotta a pajzsot, a fegyver a sárba repült. Ser Duncant, a Magasat legyőzhetted, de Tetűmélyi Dunkot soha! Az öreg megtanította a bajvívás és a kardforgatás alapjaira, de ezt a fajta harcot korábban, a város csapszékei mögött, a kanyargós sikátorokban tanulta meg. Dunk félrelökte az ütött-kopott pajzsot, és felrántotta Aerion

sisakrostélyát. A rostély a gyenge pont, jutottak eszébe Acél Pate szavai. A herceg szinte teljesen felhagyott az ellenállással. Lila szemét rémület töltötte el. Dunk hirtelen késztetést érzett, hogy benyúljon, és két acéllal borított ujja közt szétmorzsolja valamelyik szemgolyóját, mint egy szőlőszemet, de ez nem lett volna lovagias. – ADD MEG MAGAD! – üvöltötte. – Megadom magam – suttogta a sárkány. Sápadt ajkai alig mozdultak. Dunk pislogva nézett le rá. Egy pillanatig nem hitt a fülének. Ennyi? Vége? Lassan körbenézett. A látómezejét félig eltakarta az arca bal felét szétzúzó csapás. Megpillantotta Maekar herceget, amint kezében buzogánnyal próbálta fia mellé verekedni magát. Lándzsatörő Baelor állt az útjában. Dunk talpra kászálódott és felrángatta Aerion herceget is. Remegő ujjakkal megoldotta sisakja szíjait, és félrelökte a sisakot. Azonnal képek és hangok törtek rá; nyögések és káromkodások, a tömeg kiáltásai, egy csődör nyerítése, egy gazdátlanul vágtató hátas. Mindenfelé acél csattant acélon. Raymun és kuzinja gyalogosan küzdöttek az emelvény előtt. Pajzsaik szilánkokra törve, a piros és a zöld alma is forgáccsá vált. A testőrlovagok egyike sebesült társát támogatta le a küzdőtérről. Teljesen egyformának tűntek fehér páncéljukban és köpenyükben. A harmadik fehér lovag a földön feküdt, és a Nevető Vihar Baelor herceg mellé lépett Maekar herceg ellenében. Buzogány, csatabárd és kard csattogott a mellvérteken és a sisakokon. Maekar minden ütésére három érkezett válaszul, és Dunk látta, hogy a küzdelem hamarosan véget ér. Véget kell vetnem neki, mielőtt még többen halnak meg! Aerion herceg hirtelen lehajolt a csatacsillagjáért. Dunk hátba rúgta, letaszította a földre, majd megragadta egyik lábát, és átvonszolta a küzdőtéren. Mire odaért az emelvényhez. Lord Ashford elé, a Fényes Herceg barna volt, mint egy árnyékszék. Dunk talpra rángatta és megrázta. A sár egy részre Lord Ashfordra és leányára fröccsent. – Mondd ki! Fényeslángú Aerion kiköpte a száját eltömı füvet és sarat. – Visszavonom a vádat. Dunk később nem tudta volna megmondani, hogy a saját lábán távozott-e a küzdőtérről, vagy letámogatták. Mindene fájt, egyik része jobban, mint a másik. Most már igazi lovag vagyok? – jutott eszébe a kérdés. Bajnok lettem? Egg, Raymun, sőt Acél Pate is segített neki levenni a lábvértet és a nyakvédőt. Dunk szédült, alig tudta megkülönböztetni őket egymástól. Ujjak voltak, hangok és mozdulatok. A panaszok Pate-től származtak, ezt tudta. – Nézzétek, mit csinált a páncélommal! – morogta a kovács. – Csupa horpadás, repedés és karcolás! De mit számít, kérdem én? Attól tartok, le kell róla vágni a mellvértet. – Raymun! – szólalt meg Dunk sürgetően, elkapva barátja karját. – A többiek? Hogy vannak? – Tudnia kellett. – Meghalt valaki? – Beesbury – felelte Raymun. – Alkonyvölgyi Donnel végzett vele még az első rohamban. Ser Humfrey is súlyosan megsebesült. A többiek csak horzsolásokat szereztek, semmi komoly. Kivéve téged. – És a vádlók? – Ser Willem Wylde-ot, a testőrlovagot, eszméletlenül vitték le a küzdőtérről, és valószínűleg én is eltörtem a kuzinom néhány bordáját. Legalábbis remélem. – És Daeron herceg? – bukott ki Dunkból. – Él? – Ser Robyn kiütötte a nyeregből, és mozdulatlanul fekve maradt. Talán eltört a lába. A lova is megtaposta, miközben ide-oda vágtatott a mezőn, Dunkra szédülése és zavarodottsága ellenére óriási megkönnyebbülés tört.

– Ezek szerint tévedett az álma. A halott sárkány. Hacsak Aerion meg nem halt. De nem halt meg, ugye? – Nem – rázta meg a fejét Egg. – Meghagytad az életét. Nem emlékszel? – Nem is tudom. – A küzdelem emlékei már most kezdtek elhomályosulni, összezavarodni. Az egyik pillanatban részegnek érzem magam. A következőben annyira fáj, hogy tudom, hogy haldoklok. Lefektették, beszéltek hozzá, de ő csak a zavaros szürke eget bámulta. Úgy érezte, mintha még mindig reggel lenne. Kíváncsi lett volna, mennyi ideig tartott a próba. – Az istenek legyenek jók hozzá, a lándzsa hegye mélyen benyomta a bordáit! – hallotta Raymun hangját. – El fog fertőzni, hacsak... – Itassátok le, és öntsetek rá forró olajat! – tanácsolta valaki. – így csinálják a magiszterek is. – Bort! – csendült fel egy fémesen kongó hang. – N e olajat, az megöli, hanem forró bort. Amint ellátta az öcsémet, ide küldöm Yormwell magisztert, hogy nézze meg. Egy magas lovag állt meg Dunk fölött, számtalan ütéstől behorpadt és összekarcolódott fekete vértben. Baelor herceg. A sisakját díszítő skarlát sárkány elvesztette az egyik fejét, mindkét szárnyát és farka nagy részét. – Kegyelmes uram – rebegte Dunk –, az életem a tiéd. Kérlek. Fogadd el. – Az enyém. – A fekete lovag megtámaszkodott Raymun vállán. – Szükségem van jó emberekre, Ser Duncan. A birodalom... – Furcsán kásásnak tűnt a hangja. Talán megharapta a nyelvét. Dunk nagyon fáradt volt. Alig bírt ébren maradni. – Az életem a tiéd – motyogta még egyszer. A herceg lassan ide-oda forgatta a fejét. – Ser Raymun... a sisakom, ha lennél szíves. A rostély... eltört a rostély, és az ujjaim... mintha fából lennének... – Azonnal, kegyelmes uram. – Raymun két kézzel megfogta a herceg sisakját, és felnyögött. – Pate, segíts! Acél Pate odahúzott egy zsámolyt. – Behorpadt a hátulja, kegyelmes uram, a bal oldalon. Belenyomódott a nyakvédőbe. Jó acél, hogy kibírt egy ilyen ütést. – Az öcsém buzogánya, valószínűleg – felelte Baelor akadozó nyelvvel. – Erős ember. – Felnyögött. – Ez... furcsa... én... – Jön már – emelte le Pate a horpadt sisakot. – Az istenek legyenek kegyesek! Ó istenek ó istenek ó istenek tartsátok meg... Dunk valami vörös-nedveset látott kiesni a sisakból. Valaki magas, rettenetes hangon felsikoltott. A kietlen szürke ég előtt egy magas, nagyon magas herceg támolygott, fél koponyával. Dunk látta alatta a vörös vért és a fehér csontot, és valami mást is, valami kékesszürkét, valami pépeset. Lándzsatörő Baelor arcán különös, zavart kifejezés suhant át, mint felhő a nap előtt. Felemelte az egyik kezét, és finoman, ó, nagyon finoman megérintette a tarkóját két ujjával. Aztán elzuhant. Dunk kapta el. – Fel! – mondta, miként Mennydörgésnek a viadal során, legalábbis így mesélték neki. – Fel, fel! – Ő azonban nem emlékezett erre később, és a herceg nem állt fel. A Targaryen házból való Baelort, Sárkánykő hercegét, a Király Kezét, a Birodalom Védelmezőjét, Westeros Hét Királysága trónjának örökösét Ashford kastélyának udvarán, a Konkoly folyó északi partján helyezték máglyára. A többi nagy ház a sötét földbe temette vagy a hideg zöld tengerbe süllyesztette volna halottját, de a Targaryenek a sárkány leszármazottai voltak, így végzetük a lángokba íródott. Baelor kora legvitézebb lovagja volt, és egyesek szerint vértbe öltözve, kezében karddal kellett volna szembenéznie a sötétséggel. Végül azonban királyi atyja kívánsága győzedelmeskedett, márpedig II. Daeron békés uralkodó volt. Amikor Dunk elbicegett Baelor ravatala mellett, a

herceg fekete bársonyzekét viselt, mellén skarlátfonallal hímzett háromfejű sárkánnyal. A nyakában egy nehéz aranylánc lógott. Kardja hüvelyben nyugodott az oldalán, de fejét sisak födte, egy vékony aranysisak, felhúzott rostéllyal, hogy a nép láthassa az arcát. Valarr, az ifjú herceg a ravatal végénél állt. Atyja alacsonyabb, karcsúbb, jóképűbb mása volt, a kétszeresen törött orr nélkül, amitől Baelor inkább emberinek tűnt, semmint királyinak. Valarr haja barna volt, de egy fényes ezüst-arany sáv futott végig benne. Dunknak Aerion jutott eszébe róla, de tudta, hogy ez nem fair. Egg növésnek indult haja ugyanúgy csillogott, mint bátyjáé, pedig Egg elég rendes legény volt, ahhoz képest, hogy hercegnek született. Amikor megállt, hogy esetlenül részvétét nyilvánítsa és köszönetet mondjon, Valarr herceg rászegezte hidegkék tekintetét és így szólt: – Apám még csak harminckilenc éves volt. Nagy király lehetett volna, a legnagyobb Aegon, a Sárkány óta. Miért szólították el az istenek őt, és hagytak meg téged? – Megrázta a fejét. – Távozz, Ser Duncan. Távozz! Dunk szótlanul kibotorkált a kastélyból, és visszament a zöldtó melletti táborba. Nem tudott megfelelni Valarr kérdésére. Sem a sajátjaira. A magiszterek és a forró bor megtették a magukét, a sebe szépen gyógyult, bár a bal karja és a mellbimbója között mély, ráncos heg marad egész életére. Nem tudott úgy ránézni a sebre, hogy ne jusson eszébe Baelor. Egyszer a kardjával, egyszer pedig a szavával mentett meg, és mégis halott volt. Ahogy ott állt, értelmetlenné vált az a világ, melyben egy nagy hercegnek kellett meghalnia ahhoz, hogy egy kóbor lovag élhessen. Dunk leült a szilfája alá és komoran a lábára meredt. Amikor másnap megjelent a királyi egyenruhát viselı négy őr a táborában, biztosra vette, hogy mégiscsak megölik. Túl gyenge és fáradt volt ahhoz, hogy a kardjáért nyúljon. Csak ült, hátát a szilfának vetve, és várt. – Egy herceg kéri, hogy szót válthasson veled. – Melyik herceg? – kérdezte Dunk riadtan. – Ez a herceg! – reccsent meg egy nyers hang, mielőtt a kapitány válaszolhatott volna. A szilfa mögül Maekar Targaryen lépett elő. Dunk lassan feltápászkodott. Mit akar most tőlem? Maekar intett, és az őrök ugyanolyan váratlanul eltűntek, mint ahogy felbukkantak. A herceg egy hosszú pillanatig Dunkot méregette, majd megfordult, és a tóhoz lépve lenézett a vízfelszínen tükröződő képmására. – Elküldtem Aeriont Lysbe – közölte hirtelen. – Néhány év a Szabad Városokban talán a javára válik. Dunk soha nem járt még a Szabad Városokban, így nem tudta, mit mondhatna erre. Örült, hogy Aerion eltűnt a Hét Királyságból, és remélte, soha nem is tér vissza, de ilyesmit nem mond az ember egy apának a fiáról. Úgyhogy némán állt. Maekar herceg szembe fordult vele. – Egyesek azt fogják mondani, meg akartam ölni a bátyámat. Az istenek tudják, hogy ez hazugság, de most már halálom napjáig hallgathatom a suttogásokat. És nem kétlem, az én buzogányomtól származott a halálos ütés. A küzdelem során rajtam kívül csak a három testőrlovaggal szállt szembe, akik esküjük miatt csak védekezhettek. Tehát csak én lehettem az. Furcsa, de nem emlékszem arra az ütésre, amelyik betörte a koponyáját. Hogy ez áldás, vagy átok? Egy kicsit mindkettő, azt hiszem. Abból, ahogy a herceg Dunkra nézett, úgy tűnt, választ vár. – Nem tudnám megmondani, kegyelmes uram. – Talán gyűlölnie kellett volna Maekart, különös módon mégis együtt érzett vele. – Uram, a te kezedben volt a buzogány, Baelor herceg mégis értem halt meg. Tehát én is legalább annyira oka vagyok a halálának, mint te.

– Igen – látta be a herceg. – Te is hallani fogod a sugdolózásokat. A király öreg. Amikor meghal, Valarr lép a Vastrónra atyja helyett. Akárhányszor elveszítünk egy csatát, akárhányszor rossz lesz a termés, a bolondok mindig azt fogják mondani: „Baelor nem hagyta volna, hogy így legyen, de megölte a kóbor lovag.” Dunk látta a herceg szavainak igazságát. – Ha nem harcolok, levágatod a kezem. És a lábam. Néha csak ülök itt, a fa alatt, a lábaimat bámulva, és azt kérdezem magamtól, hogy feláldozhattam-e volna az egyiket? Hogy is érhetne fel a lábam egy herceg életével? Vagy a másik kettőével, a két Humfrey-ével? Ők is jó emberek voltak. – Ser Humfrey Hardyng épp előző este halt bele sérüléseibe. – És mit válaszol a fád? – Semmit, amit hallanék. De az öreg, Ser Arlan, minden este azt mondta: „Kíváncsi vagyok, mit hoz a reggel”. Soha nem tudta, nem jobban, mint mi. Nem lehet, hogy felvirrad egyszer a reggel, amikor szükségem lesz arra a lábra? Amikor a birodalomnak lesz szüksége arra a lábra, jobban, mint egy herceg életére? Maekar elrágódott ezen egy ideig. Száját összeszorította ezüstfehér szakálla alatt, amitől oly szögletesnek tűnt az arca. – Kötve hiszem! – bökte ki végül nyersen. – A birodalomban annyi kóbor lovag van, mint kóbor macska, és mindegyiknek megvan a két lába. – Ha kegyelmes uram jobb választ tud, szívesen meghallgatom. Maekar összeráncolta a homlokát. – Lehet, hogy az istenek szeretik a kegyetlen tréfákat. Vagy lehet, hogy nem léteznek istenek. Talán értelmetlen ez az egész. Megkérdezném a főseptont, de amikor utoljára felkerestem, azt mondta, hogy senki sem értheti meg teljesen az istenek szándékait. Lehet, hogy meg kellene próbálnia egy fa alatt aludnia. – Elfintorodott. – Úgy tűnik, ser, a legkisebb fiam igen megkedvelt. Ideje, hogy apródnak álljon, de azt mondja, senki mást nem hajlandó szolgálni, csak téged. Zabolátlan a fiú, de ezt bizonyára te is észrevetted. Magad mellé veszed? – Én? – Dunk kinyitotta, becsukta, majd megint kinyitotta a száját. – Egg... akarom mondani, Aegon... rendes legény, de... kegyelmes uram... tudom, micsoda megtiszteltetés ez... de... én csak egy kóbor lovag vagyok. – Azon lehet változtatni – felelte Maekar. – Aegon visszatér nyártermei kastélyomba. Neked is jut ott hely, ha akarod. Házam lovagja lehetsz. Felesküszöl rám, és akkor Aegon lehet az apródod. Miközben te őt tanítod, a fegyvermestereim befejezik a te képzésedet. – A herceg szúrósan rámeredt Dunkra. – A te Ser Arlanod megtett mindent, amit tudott, nem kétlem, de sokat kell még tanulnod. – Tudom, uram. – Dunk körülnézett a tisztáson. A zöld füvön, a nádon, a szilfán, a napsütötte tó felszínén táncoló fodrokon. Megint egy sárkánylégy repült a víz fölött, talán ugyanaz, mint néhány napja. Mi legyen, Dunk? – kérdezte magától. Sárkánylegyek vagy sárkányok? Nemrég még azonnal válaszolt volna. Erről álmodott egész életében, de most, hogy elérhető közelségbe került az álma, megrémült tőle. – Mielőtt Baelor herceg meghalt, neki ajánlottam az életemet. – Pimaszság volt – szögezte le Maekar. – Mit mondott? – Azt, hogy a birodalomnak szüksége van jó emberekre. – Az már igaz. Na és? – Magam mellé veszem a fiad apródomul, kegyelmes uram, de nem megyek Nyártermébe. Sem egy évre, sem kettőre. Egg eleget látott már a kastélyokból, azt hiszem. Csak akkor veszem magam mellé, ha velem jöhet az útra. – Rámutatott az öreg Pejkóra. – Az én lovamat fogja megülni, az én régi köpenyemet fogja viselni, a kardomat fogja élezni és a páncélomat fogja csiszolgatni. Fogadókban, istállókban fogunk aludni, néha

földesurak és lovagok kastélyaiban, de ha kell, fák alatt. Maekar herceg hitetlenkedve meredt rá. – Elvette a próba az eszed, ember? Aegon a birodalom hercege! A sárkány vére! A hercegek nem csatornákban alszanak és nem kemény sózott húst esznek! – Látta Dunk tétovázását. – Mit nem mersz megmondani nekem? Ki vele, Ser! – Biztosra veszem, hogy Daeron soha nem aludt csatornában – mondta Dunk halkan, nagyon halkan –, és Aerion sem evett soha mást, mint friss, véres húst. Maekar Targaryen, Nyárterme hercege hosszú ideig bámulta Tetűmélyi Dunkot. Állkapcsa némán mozgott ezüstös szakálla alatt. Végül sarkon fordult és elment, anélkül, hogy egy szót szólt volna. Dunk hallotta, ahogy elvágtatott embereivel. Amikor elhalkult a lódobogás, nem hallatszott más hang, csak a víztükör fölött repdeső sárkánylégy szárnyainak halk zümmögése. A fiú másnap reggel érkezett, épp napkeltekor. Régi csizmát, barna nadrágot, barna gyapjúzekét és egy régi utazóköpenyt viselt. – Atyámuram azt mondta, téged kell szolgálnom. – Szolgálnom, Ser – emlékeztette Dunk. – Kezdheted a nyergeléssel. Pejkó a tied, bánj vele rendesen! Mennydörgés hátán pedig csak akkor akarlak látni, ha én teszlek fel rá. – Hová megyünk, ser? – indult el Egg a nyergekért. Dunk elgondolkodott egy pillanatra. – Még sohasem jártam a Vörös-hegység túloldalán. Mit szólnál hozzá, ha megnéznénk Dornet? Egg elvigyorodott. – Azt mondják, jó bábelőadások vannak arrafelé.

George R. R. Martin

HOMOKKIRÁYOK Pavlov Anna fordítása Borítókép: .Gabriel Art Címlapmunkálatok: .Gabriel Art Tördelés, és formázás: .Gabriel Art

Simon Kress egyedül élt terjedelmes vidéki kastélyában, sivár, sziklás dombok között, ötven kilométerre a várostól. Így aztán, ha üzleti ügyei váratlanul elszólították birodalmából, nem volt a környéken sekki; akire nyugodtan rábízhatta volna a kedvenceit. A dögevő héjával nem volt gond: befészkelte magát a rég nem használt harangtoronyba, és ahogy egyébként is szokta, önállóan szerezte be táplálékát. A totyogót pedig egészen egyszerűen elzavarta, gondoskodjon csak önmagáról. A kis szörnyeteg jóllakott meztelen csigákkal, madarakkal és sziklabogarakkal. A valódi földi piranhákkal teli medence azonban komoly gondot jelentett. Végül is mindig úgy oldotta meg a dolgot, hogy bedobott a tartályba egy marhacombot. Ha a vártnál tovább maradt távol, a piranhák rendszerint egymást falták fel. Eddig legalábbis ez történt, s Kresst felettébb mulattatta a dolog.

Ám ezúttal sokkal hosszabb idáig maradt távol, mint gondolta. Mire hazaért, az összes-hal kipusztult. A dögevő héja is. Őt a totyogó zabálta fel, felmászva a harangtoronyba. Simon Kresst igen felbosszantotta az eset. Másnap légsiklóján átrepült a jó kétszáz kilométerre fekvő Asgardba. Asgard volt a legnagyobb város a Balduron. A legrégibb és legnagyobb csillagkikötővel büszkélkedhetett., Kress szerette elkápráztatni barátait szokatlan, szórakoztató és drága állatokkal, amelyeket elsősorban Asgardban lehetett megvásárolni. . Most azonban nem sok szerencsével járt. A Xenopets bezárt, a t'Etherane állatkereskedésben megpróbáltak rásózni egy újabb dögevő héját, az Idegen Vizek kereskedésében a szokásos kínálatot találta: piranhákat, parázscápákat és tengeri tintahalakat. Ilyen állatai már voltak. Kress valami egészen újat, sokkal egzotikusabbat akart. Mér szürkült, amikor a Szivárvány bulváron találta magát. Olyan helyek után kutatott, ahol még nem vásárolt. A bulvárt, amely közel volta csillagkikötőhöz, két oldalról importkereskedések szegélyezték. A hatalmas részvénytársasági áruházak tekintélyes, hosszú kirakataiban ritka és drága importtermékek sorakoztak megdöntött párnákon. A hátterükben a sötét drapériák rejtelmessé varázsolták az áruházbelsőket. A nagy áruházak között bóvliboltok lapultak meg. A szűk; csúf kis üzletek kirakatai zsúfolva voltak mindenhonnan összeszedett értéktelen kacattal. Ide is, oda is betért, de sehol nem talált semmi kedvére valót. Ekkor rábukkant egy egészen különleges üzletre. A bolt közel esett a kikötőhöz. Még sohasem járt benne. Az üzlet egy kicsi, egyemeletes, minden feltűnést nélkülöző épületet foglalt el, amely beékelődött egy eufóriabár és a Titkos Nővérség szentélye, egy bordélyház közé. Ezen a környéken a Szivárvány bulvár kezdett egészen bazárivá alakulni, ez a bolt azonban rendkívüli volt, teljesen lebilincselő. A kirakatokat hol sápadtvörös, hol ködszerű szürke; hol aranyosan csillogó színekben játszó ködfátyol borította. A ködfüggöny belülről kavargott, gomolygott és gyengén parázslott. Kress különböző tárgyakat pillantott meg a kirakatban: gépeket, művészi alkotásokat s egyéb dolgokat, amelyeket képtelen volt azonosítani. Igazából egyiket sem tudta szemügyre venni, mivel a tárgyak között sejtelmesen gomolyogtak a ködfelhők, s hol egyik, hol másik tárgyból mutattak meg egy-egy részletet, aztán újra elrejtették. Nagyon érdekes látvány volt. Nézte a kirakatot, s a ködből egyszer csak betűk formálódtak ki. Egyszerre egy-egy szó jelent meg. Olvasni kezdte:

WO & SHADE IMPORTCIKKEK TERMÉKEK, MESTERS. ÉLETFORMÁK ÉS EGYÉB

A betűknek itt vége szakadt. Kress mozogni tátott valamit a ködön át. Ennyi elég volt számára. Na meg az "életformák" szó a hirdetésben. Hátracsapta sétaköpönyegét, és belépett a boltba.

Belépve úgy érezte, megcsalják az érzékei. Az üzletbelső hatalmasnak tűnt, sokkal nagyobbnak, mint amekkorát a viszonylag szerény külső sejtetett. A szűrt fényű világítás nyugalmat árasztott. A mennyezetre csigavonalú csillagköddel csillagtájképet festettek, amely sötét volt, életszerű és nagyon szép. A pultok halványan világítottak, hogy jobban kiemeljék az üveg alatt kiállított árut: Az oldalfolyosók padlóját köd borította, amely helyenként Kress térdéig ért, s a lába körül kavargott, ahogy lépett. - Parancsoljon. A nő mintha a ködből bukkant volna elő. Magas, nyúlánk és sápadt volt. Kényelmes szürke overallt viselt fura kis sapkával, amelyet egészen hátratolt a feje búbján. - Wohoz vagy Shade-hez van szerencsém? - kérdezte Kress. - Vagy maga csak eladó? - Jala Wo vagyok, a szolgálatára - felelte a hő. - Shade nem foglalkozik a vásárlókkal, eladókat pedig nem alkalmazunk. - Hát nincsenek túl sokan - állapította meg Kress. - Különös, hogy eddig még nem hallottam önökről. - Ezt az üzletet nemrég nyitottuk a Balduron - mondta a nő -, de számos más világban is vannak üzleteink. Mivel szolgálhatok? Parancsol esetleg valami művészeti darabot? Gyűjtőnek látszik. Van néhány gyönyörű Nor T'alush kristálymetszetünk. - Nem, köszönöm - válaszolta Simon Kress: - Megszereztem az összes kristálymetszetet, ami tetszik. Valami állatfélét keresek. . - Talán egy életformát? - Igen. - Idegen legyen? - Természetesen. - Van egy mimikánk a Celia világról. Okos kis majmocska. Nemcsak beszélni tanul meg, hanem a végén utánozni fogja a hangját, a hanghordozását, a gesztusait, sőt az arckifejezését is. - Aranyos lehet - mondta Kress -, de nincs benne semmi különös. Nincs rá szükségem, Wo. Valami egzotikusat szeretnék, szokatlant és nem aranyosat. Ki nem állhatóm az aranyos állatokat. Most van egy totyogóm. Cothóból hozattam, s nem volt valami olcsó. Időnként megetetek vele egy ellésnyi semmirevaló kismacskát. Hát ez a Véleményem az aranyos állatokról. Ért engem? - Volt-e már olyan állata, amely istenként tisztelte? - kérdezte Wo titokzatos mosollyal. - Egyszer-másszor - vigyorgott Kress. - De nem igénylek imádatot, Wo, csupán szórakozásra vágyom. - Félreértett - mondta Wo ugyanazzal a titokzatos mosollyal. - A szó szoros értelmében gondoltam az imádatot. - Mire céloz? - Azt hiszem, van itt valami a maga számára - mondta Wo. - Jöjjön velem.

A világító pultok között a nő végigvezette egy mesterséges csillagfénnyel megvilágított hosszú, ködfátyolos folyosón. A ködfüggönyön áthaladva eljutottak az üzlet másik végébe, s megálltak egy nagy műanyag tartály előtt. "Akvárium lehet" - gondolta Kress. Wo közelebb intette Kresst, aki odalépett, és látta, hogy tévedett. Terrárium volt, amelyben két négyzetméternyi területen egy miniatűr sivatagot rendeztek be. A sápadt vörös fény skarlátszínűvé festette a fakó homokot. Bazalt-, kvarc és gránitsziklák. A terrárium mind a négy sarkában egy-egy erőd állt. Kress hunyorogva jobban szemügyre vette a tartályt, észrevette, hogy tévedett: valójában csak három ép erőd volt, a negyedik, egy málladozó lepusztult rom, már teljesen összedőlt. A többi három kőből és homokból épült, s bár kezdetlegesek voltak, de sértettének. A lőréses oromzatok tetején és az oszlopcsarnokokban apró lények kúsztak-másztak. Kress a műanyag terráriumfalhoz nyomta az arcát. - Rovarok? - kérdezte. - Nem - felelte Wo. - Sokkal bonyolultabb életformák. És sokkal intelligensebbek is. Összehasonlíthatatlanul okosabbak a totyogójánál. Homokkirályoknak hívják éket. - .Akkor is rovarok - szögezte le, elhúzódva a tartálytól. - S nem is érdekel, mennyire bonyolultak. - Összeráncolta a homlokát. - Nagyon kérem, ne is próbáljon megetetni az intelligenciájukkal. Ezek a kis vackok sokkal apróbbak annál, semhogy több legyen a fejükben egy csökevényes agynál. - Közös rajtudattal rendelkeznek - mondta Wo. - Jelen esetben - erődtudattal. A terráriumban tulajdonképpen csak három szervezet él, a negyedik elpusztult. Az erődje is összedőlt, mint látja. Kress megfordult, s még egyszer megnézte a tartályt. - Szóval, rajtudatuk van? Hm. Érdekes. - Elgondolkodott. - Akkor is csak egy túlméretezett hangyafarm. Valami jobbra számítottain. - Háborúznak egymással. - Háborúznak? Hm. - Megint megnézte a terráriumot. - Nézze csak még a színeket mutatott Wo a legközelebbi erődön nyüzsgő állatkákra. Egyikük a tartályfalat kaparászta. Kress figyelmesen megnézte, de továbbra sem találta többnek egy rovarnál. Épphogy akkora, mint Kress körme, hatlábú, testét hat pici szem veszi körül, fenyegető kis állkapcsa összecsattan, két hosszíj csápja köröket ír le a levegőben. A teremtmény csápja, állkapcsa, szeme és lába koromfekete volt, de az alapszínt, a téglavörös árnyalatot, testének kemény páncélja adta meg. - Rovar ez - ismételte Kress. - Pedig nem az - mondta nyugodtan, de határozottan Wo. - Amikor a homokkirály megnő, levedli páncélozott külső csontvázát. Ha egyáltalán megnő, mert egy ekkora terráriumban nemigen. - Megfogta Kress könyökét, és odavezette a következő erődhöz. - Nézze meg itt a színeket.

Megnézte. Másmilyenek voltak. Az itteni homokkirályok páncélja élénkpiros volt, csápjuk, állkapcsuk, szemük és lábuk pedig sárga. Átnézett a tartály túlsó felére. A harmadik erőd lakói piszkosfehérek, piros oldalúak voltak. - Hmm - dünnyögte. - Mint mondtam, háborúznak egymással - közölte Wo. - Szövetségre is lépnek egymással, sőt még fegyverszünetet is tartanak. A negyedik erődöt is egyesített erővel rombolták le. A feketék nagyon elszaporodtak, ezért a többiek szövetségre léptek; és közös erővel elpusztították őket. Kresst ez sem győzte meg. - Jópofa, nem vitás, csakhogy a rovarok is háborúznak egymás közt. - A rovarok nem istenítenek senkit - mondta Wo. - Tényleg? Wo mosolyogva az erődre mutatott. Kress döbbenten nézte. A legmagasabbik erődtorony falába egy arc volt bevésve. Felismerte Jala Wo arcát. - Hogyan...? - A terrárium belső falára kivetítettem arcképem hologramját, az isten arcát, érti ugye? Én etetem őket, én vagyok mindig a közelükben. A homokkirályok elementáris pszichikus érzékkel rendelkeznék. Telepátia. Érzékelik a közelségemet, s miután istenként tisztelnek engem, az arcképemmel díszítik az építményeiket. Ott vagyok az összes erődön, látja? Tényleg ott volt. Jala Wo arca az erődtalon derűt és nyugalmat árasztott. Nagyon életszerű volt. Kress, döbbenten nézte ezt a mestermunkát. - Hogy Csinálják? - Elülső lábaik karként funkcionálnak, még ujjszerűségek is vannak rajtuk: három kicsi, hajlékony nyúlvány, melyek jó szolgálatot tesznek nekik mind az építkezésben, mind a csatározásban. Csak emlékeztetőképpen: ugyanazon szín egyedei közös tudattal rendelkeznek. - Meséljen még róluk - kérte Kress. Wo mosolygott. - A "gyomor" az erődben él. Én hívom "gyomornak". Ez persze csak szójáték. Ez az öklömnyi méretű, mozdulatlan nőnemű valami egyszerre anya és "gyomor". A "homokkirályok" igazából téves elnevezés. A mozgó egyedek munkások és harcosok, az igazi uralkodó - a királynő. Ám ez az analógia is hibás. Lényegét tekintve mindegyik erőd egy-egy-hermafrodita lény. - És mivel táplálkoznak? - A mozgó egyedek pempőt esznek, egyfajta előemésztett élelmet, amelyhez az erődben jutnak hozzá. A "gyomortól" kapják, miután az néhány napon át emésztette. A mozgók gyomra nem fogad be mást, ezért ha az anyakirálynő elpusztul, hamarosan ők is elpusztulnak. A "gyomor" ...nos, a királynő mindenevő. Táplálása nem-fog sokba kerülni önnek. Például ételmaradékok is remekül megteszik.

- S mi van az eleven táplálékkal? - kérdezte Kress. Wo megvonta a vállát. Igen, az egyes anyakirálynők felfalják a másik erőd mozgóit. - Kíváncsivá tett - vallotta be Kress. - Csak ne volnának ennyire picik. - A maga homokkirályai megnőhetnek. Ezek azért kicsik, mert kicsi a hely számukra. Úgy tűnik, szabályozni tudják a növekedésüket, hogy elférjenek a rendelkezésükre álló helyen. Ha egy nagyobb tartályba tenném őket, újra növekedésnek indulnának. - Hmmm. A piranhás medencém kétszer ekkora, és most éppen üresen áll. Ha kitisztítanám és megtölteném homokkal... - A felszerelésről a Wo & Shade gondoskodik. Ezer örömmel. - Persze, persze - mondta Kress. - Négy sértetlen erődöt kérek. - Igenis - mondta Wo. Ezután az árról kezdtek alkudozni.

Három nappal később Jala Wo megérkezett Simon Kress birtokára az alvó homokkirályokkal és a berendező személyzettel. Wo segédei egytől egyig idegen lények voltak. Ilyenekkel Kress soha életében nerci találkozott: zömök, széles testű kétlábúak voltak, négy karral és kidülledt, több irányba tekintő szemekkel. Testüket vastag, érdes bőr borította, és teljesen lehetetlen helyeken csáp-, tüske- és dudorszerű bőrkinövések. Úgy tűnt, a lények erősek, és jól is dolgoztak. Wo különös zenei nyelven irányította őket, amilyet Kress még sohasem hallott. Egy nap alatt mindennel elkészültek. A furcsa lények Kress terjedelmes nappalijának közepére helyezték a piranhás medencét, tisztára súrolták, s kétharmadig megtöltötték homokkal és kaviccsal. A kész terrárium köré kanapét tettek, melyekről kényelmesen lehetett szemlélni a "lakókat". Ezután beszereltek egy speciális világítórendszert, amellyel egyrészt biztosították a homokkirályok létéhez nélkülözhetetlen homályos vöröses fényt, másrészt lőhetővé tették hologramok kivetítését a tartály belső falára. A tartály tetejére etetőszerkezettel ellátott, kemény műanyag tető került. - Így anélkül tudja etetni a homokkirályokat, hogy el kellene mozdítania a terráriumtetőt magyarázta Wo. - Gondolom, nem akarja megkockáztatni, hogy a mozgó egyedek kiszökjenek. A tartálytetőben elhelyezett klímaberendezés pont a meg-. felelő mennyiségű nedvességet kondenzálta a levegőből. T Száraz klímát kell fenntartani, de vigyázni kell; hogy ne legyen túl száraz - mondta Wo. A munka befejeztével az egyik munkás bemászott a tartályba, és mély gödröket ásott mind a négy sarokba. A másik átnyújtotta neki az alvó anyákat, miután egyesével kiszabadította őket

a. fagyos hűtőanyaggal átitatott utazódobozkákból. Nem sok néznivaló volt rajtuk. Kresst leginkább egy foltos, félig romlott, szájjal rendelkező húscafatra emlékeztették. Az egyik furcsateremtmény minden sarokba beásott egy-egy királynőt. Woék ezután lezárták a tartályt, majd elvonultak. - A meleg hatására a királynők felélednek álmukból mondta Wo. - Nem kell hozzá egy hét sem, hogy kikeljenek és előbújjanak a homokból a mozgók. Fontos, hogy bőségesen etesse őket. Minden erejükre szükségük lesz, hogy megállapodjanak. Úgy számolom, körülbelül három héten belül felépítik az erődöket. - És az arcom? Mikor fogják bevésni a falba az arcképemet? - Úgy egy hónap múlva vetítse ki a hologramot - tanácsolta Wo. - És legyen türelemmel. Ha valami kérdése merülne fel, hívjon fel. Wo & Shade mindig a szolgálatára állnak. - Ezzel meghajtotta a fejét, és elment. Kress visszabandukolt a terráriumhoz, és bekapcsolta a világítást. A kis sivatag üres volt és mozdulatlan. Homlokát ráncolva türelmetlenül dobolt ujjaival a műanyag falon.

A negyedik napon mozgást vélt felfedezni a homok alatt: alig észrevehető, föld alatti sürgölődést. Az ötödik napon megpillantotta az első mozgót - egy magányos fehéret. A hatodik napon már tucatnyit számlált meg belőlük: fehéreket, vöröseket és feketéket. A narancssárgák késlekedtek. Beszórt a tartályba egy tál félig romlott ételmaradékot. A mozgók nyomban megszimatolták. Rárontottak, és darabonként elcipelték, ki-ki a saját sarkába. A különböző színű csapatok nagyon szervezetten dolgoztak. Nem harcoltak. Némi csalódást érzett, de úgy döntött, hagy még nekik időt. A narancssárgák a nyolcadik napon tűntek elő. Akkorra a többi homokkirály már építkezésbe kezdett: apró kavicsokat cipeltek, és építették a kezdetleges erődítményeket. Továbbra sem háborúztak. Még csak fele akkorák voltak, mint a Wo és Shade üzletében látottak, de Kress arra gondolt, hogy gyorsan megnőnek. A második héten az erődök már félig elkészültek. A mozgók szervezett csapatokban nehézhomok-, gránit- és kavicsdarabokat vonszoltak a sarkokba, míg a többiek állkapcsuk és csápjuk segítségével helyreigazították a homokot. Kress vásárolt egy kisebb távcsövet, hogy jobban láthassa a homokkirályokat munka közben, bármerre mennek is a terráriumban. Körbe-körbe járt a magas műanyag falak körül, és tanulmányozta a teremtményeket. Lenyűgöző látványt nyújtottak. Az erődök kissé egyszerűbbekre sikeredtek, mint szerette volna, de kitalált valamit. Másnap az élelemmel együtt beszórt a tartályba egy kis obszidiánt meg színes üvegszilánkokat. Néhány óra elteltével már az erődök falait díszítették. Elsőnek a fekete erőd készült el, utána a fehér, majd a vörös. A narancssárgák mint mindenben, ebben is utolsónak végeztek. Kress a nappaliban étkezett a kanapén ülve, hogy

figyelemmel kísérhesse a homokkirályokat. Úgy gondolta, hogy most már bármelyik pillanatban kitörhet a háború. De csalódott. Múltak a napok, Kress csak nagy ritkán mozdult el a terráriumtól - ha fontos dolga volt, vagy ha üzleti hívásokat kellett elintéznie. De a homokkirályok csak nem akartak háborúzni. Kezdett nyugtalanná válni. Végül abbahagyta az etetésüket. Két napra rá, hogy a "sivatagi égből" megszűnt potyogni az ételmaradék, négyen a fekete mozgók közül bekerítettek egy narancssárgát, és hátravonszolták a "gyomrukhoz". Először megcsonkították: letépdesték az állkapcsát, a csápjait, és a lábait, majd a sötét főkapun át becipelték a miniatűr erődbe. A narancssárga többé nem került elő. Egy óra múlva negyvennél több narancssárga egyed keresztülmasírozott a homokon, és megtámadta a feketék erődjét. A számbeli fölényben levő feketék a mélyből törtek rájuk. A harc a támadók elpusztításával ért véget. Az elpusztult és döglődő mozgókat levitték a mélybe, és odavetették a fekete "gyomornak". Kress jókedvre derült: Dicsérte az eszét, hogy ilyen agyafúrt ötlete támadt. Másnap, amikor élelmet helyezett a terráriumba, megszerzéséért három sarokból indult el a harc. A feketék kerültek ki győztesként. Ezután egymást követték a háborúk. Majdnem egy hónappal azután, hogy Jala Wo elhozta a homokkirályokat, Kress bekapcsolta a holográfvetítőt, s a terráriumban megjelent az arcképe. A kép lassan forgott körbe-körbe, így Kress azonos arányban tekinthetett le a képről mind a négy erődre. Élethűnek találta a képet: ugyanaz a hamiskásan vigyorgó, széles száj, ugyanaz a telt arcforma, csillogó kék szempár, divatosan oldalra fésült ősz haj, ívelt, erőteljes szemöldök. A homokkirályok rövidesen munkához láttak. Mialatt egükről Kress képmása sugárzott rájuk, ő gondoskodott a bőséges ennivalóról: A háborúskodást ideiglenesen felfüggesztették. Minden tevékenységük az imádat tárgyára irányult. Az erődfalakon végre megjelent Kress arcképe. Először egyformának találta mind a négy metszetet, de a munkálatok előrehaladtával figyelmesebben megnézte a reprodukciókat, és apró különbségeket fedezett fel a technikában és a kivitelben. A vörösek voltak a legtalálékonyabbak: apró palalemezkék berakásával kiemelték Kress hajnak őszes színét. A fehérek idólja fiatalnak és dévajnak látszott, míg a feketék kreálta arc, bár tulajdonképpen hajszálra ugyanolyan volt, megdöbbentette őt bölcs és jótékony arckifejezésével. A narancssárga homokkirályok mint mindig, most is utoljára fejezték be legkevésbé érdekes művüket. A háborúban szintén ők húzták a rövidebbet; s erődjük is sivárabb volt a többinél. Az ő arcképük primitív és karikatúraszerű volt, s úgy tűnt, nem is áll szándékukban változtatni rajta. Amikor végképp abbahagyták a kép megmunkálását, Kress még sértve is érezte magát, de semmit sem tehetett ez ügyben. Amikor valamennyi homokkirály elkészítette az arcképet, kikapcsolta a holográfot, s úgy döntött, itt az ideje, hogy partit rendezzen. Barátai le lesznek nyűgözve. Talán még háborút is prezentálhat nekik, gondolta. Nekiült összeírni a vendégek névsorát, s közben elégedetten hümmögött magában.

A parti remekül sikerült. Meghívott vagy harminc embert: néhány közeli barátját, akik osztoztak szórakozásaiban, néhány volt szeretőjét, továbbá számos üzleti és társaságbeli, riválisát, akik nem utasíthatták vissza a meghívását. Tudta, hogy néhányukra kínosan, sőt sértően fognak hatni a homokkirályok: Számított is rá. Simon Kress általában sikertelennek könyvelte el azokat az összejöveteleket, amelyekről legalább egy vendég nem távozott el megbotránkozva. Hirtelen felindulásból Jala Wo nevét is felírta a vendéglistára. "Ha gondolja, hozza magával Shade-et is" - diktálta rá utóiratként a meghívóra. Nem okozott neki különösebb meglepetést, hogy Jala Wo elfogadta a meghívást. "Sajnos, Shade nem jön el a partira, ugyanis nem szokott részt venni semmilyen társasági eseményen írta Wo. - Ami engem illet, örömmel ragadom meg az alkalmat, hogy megnézzem, hogy fejlődnek a homokkirályai: Kress pazar vacsorát rendelt a vendégeknek. Amikor a beszélgetés végre kezdett ellaposodni, s a vendégek zöme unottan a borospohár és a szivarka felé nyúlt, Kress felrázta őket. Megrökönyödésükre az ételmaradékaikat összekaparta egy nagy tálba. - Fáradjon ide mindenki - invitálta őket. - Be szeretném mutatni önöket legújabb kedvenceimnek. - Kezében a tállal, a nappaliba tessékelte őket. A homokkirályok beváltották Kress hozzájuk fűzött reményeit. Előkészületként két napig éheztette őket, így most harcias hangulatban voltak. A vendégek körülállták a terráriumot, és a távcsöveken keresztül, melyeket Kress előzékenyen odakészített nekik, nézték a homokkirályokat, amint dicső csatát vívnak az ételmaradékokért. A csata végére Kress csaknem hatvan elpusztult mozgót számlált össze. Előbukkantak a nemrégiben szövetségre lépett vörösek és feketék, magukkal cipelve az eleség zömét. - Undorító vagy, Kress - fordult hozzá Cath m'Lane. Két évvel ezelőtt rövid ideig együtt éltek, míg Kress úgy nem érezte, nyomban megőrül a lány szentimentalizmusától. - Hülyeség volt eljönnöm. Azt hittem, talán megváltoztál, bocsánatot akarsz kérni. - Cath sosem tudta megbocsátani Kressnek azt, hogy a totyogó felfalta a kiskutyáját, amely olyan édes volt; és amelyért annyira odavolt. - Többet ne hívjál meg, Simon. Cath és mostani szeretője kivonult. Nevetés kísérte őket. A többi vendég kérdésekkel ostromolta Kresst. Azt akarták tudni, honnan jöttek a homokkirályok. - A Wo & Shade cégtől - felelte, s udvariasan az egész este csendesen visszahúzódó Jala Wo felé mutatott. - Miért díszítették erődeiket a maga arcképével? - Mert én vagyok a számukra minden jó forrása. De, gondolom, ezt úgyis tudják. - Ez a megjegyzés többekből kuncogást váltott ki. - Fognak még harcolni? - Persze, csak nem ma. De ne aggódjanak, rendezek máskor is partit.

Az amatőr tudós, Jad Rakkis, aki az idegen világokból jött élőlényeket tanulmányozta, más szervezett társadalmakban élő rovarokról kezdett mesélni, és a csatákról, melyeket azok egymással vívnak. - A homokkirályok ugyan szórakoztatóak, de voltaképpen nem túl érdekesek. Javaslom, olvasd el, amit például a Terran harcos hangyákról írnak. - A homokkirályok nem rovarok - vágott közbe élesen Jala Wo, csakhogy Jad már elment, és senki sem figyelt a nőre. Kress rámosolygott, és megvonta a vállát. Malada Blade azt javasolta, hogy a legközelebbi összejövetelükön tegyenek fogadásokat a háború kimenetelére. Ötlete lelkes fogadtatásra talált. Élénk, csaknem egyórás beszélgetés következett a fogadási szabályokról és esélyekről, azután a vendégek szedelőzködni kezdtek. Legtovább Jala Wo maradt. - Nos - mondta neki Kress, amikor kettesben maradtak -, úgy tűnik, a homokkirályaim sikert arattak. - Szépen fejlődnek - állapította meg Wo. - Máris nagyobbak az enyéimnél. - Igen - mondta Kress -, kivéve a narancssárgákat. - Észrevettem - felelte Wo. - Számban is kevesebben vannak, és az erődjük is olyan ütöttkopott. - Hát, valakinek veszítenie is kell - mondta Kress. - A narancssárgák későn bukkantak elő, és később is telepedtek meg. Meg is isszák a levét. - Ne haragudjon, de megkérdezhetem, hogy megfelelően eteti-e a homokkirályokat? érdeklődött Wo. Kress megvonta a vállát. - Időnként koplaltatom őket. Tudja, így harciasabbakká válnak. Jala Wo összeráncolta a szemöldökét. - Semmi szükség arra, hogy éheztesse őket. Hadd háborúzzanak akkor, amikor jónak látják, és amikor okuk van rá. A háborúzás hozzátartozik a természetükhöz. Elragadóan agyafúrt és bonyolult összeütközéseknek lehet tanúja. Az éheztetéssel előidézett folytonos háborúskodás lealacsonyító, s elveszíti művészi jellegét. Kress nem hagyta annyiban Wo rosszallását. - Kedves Wo, a saját házamban én ítélem meg, hogy mi a lealacsonyító és mi nem. A maga tanácsa szerint etettem a homokkirályokat, de nem akartak harcolni. - Legyen türelmes. - Nem - mondta Kress. - Én vagyok az uruk és az istenük. Miért kellene az ösztöneikre hagyatkoznom? Nem harcoltak olyan gyakran, mint szerettem volna, így aztán igazítottam a helyzeten.

- Értem - mondta Wo. - Megbeszélem a dolgot Shade-del. - Nincs beleszólásuk - sem magának, sem neki! - csattant fel Kress. - Hát akkor jó éjszakát - mondta megadóan Wo. Távozóban, amikor belebújt kabátjába, egy utolsó rosszalló pillantással illette Kresst. - Nézze meg az arcmásait, Simon Kress - figyelmeztette a férfit. - Nézze csak meg őket. Ezzel Jala Wo elment; Kress pedig zavartan visszabandukolt a terráriumhoz; és meredten nézte az erődöket. Arcmásai a helyükön voltak, mint eddig is. Hacsak... Felkapta a távcsövet, és a szeméhez emelte. Így is nehéz volt észrevenni a változást, de úgy tűnt, a képek arckifejezése alig észrevehetően módosult. Mosolya mintha eltorzult volna, s kissé gonosznak látszott. A változás olyan jelentéktelen volt, hogy aligha lehetett változásnak tekinteni. Végül úgy döntött, hogy csak bebeszéli magának, s eltökélte, többé nem hívja meg Jala Wot az összejöveteleire. Az elkövetkező néhány hónapban Kress hetente elhívta magához néhány kebelbarátját, hogy végignézzék, amit ő előszeretettel "háborúsdinak" nevezett. Miután elszállt a kezdeti lelkesedés, kevesebb időt töltött a terráriumnál és többet az üzleti ügyeivel, a társasági élettel, de továbbra is szívesen látta a barátait egy-két háborúra. A harcosokat szüntelenül a mardosó éhség állapotában tartotta. Az éhezés keményen sújtotta a narancssárgákat, melyek szemmel láthatóan sorvadtak, míg Kress arra nem kezdett gyanakodni, hogy királynőjük elpusztult. A többiek azonban egész jól bírták. Néha, álmatlan éjszakáin egy üveg bor társaságában áttelepedett az elsötétített nappaliba, ahol az egyetlen fényforrást a miniatűr sivatag homályos, vörös izzása jelentette. Órákon át üldögélt ott egyedül, ivott, és nézte a homokkirályokat. Rendszerint mindig folyt valahol harc, s ha mégsem, semennyibe sem került beindítani egyet, csupán egy falatka ennivalót kellett bedobnia. Hetente társaság gyűlt össze Kressnél, hogy fogadjanak a csatákra, mint Malada Blade javasolta annak idején. Kress már szép összeget nyert a fehérekre fogadva, melyek a terrárium legerősebb és legszámosabb kolóniájává váltak. Az ő erődjük volt a legnagyobb. Az egyik összejövetelen Kress félretolta a tartálytető sarkát, s nem a szokásos középső csatatérre, hanem a fehérek erődje elé dobta le az ennivalót. Így a többieknek, ha táplálékhoz akartak jutni, az erőd körzetében kellett rátámadniuk a fehérekre. Meg is próbálták, de a fehérek védekezni is kitűnően tudtak. Kress száz standardot nyert el Jad Rakkistől. Tény az, hogy Rakkis szinte minden héten komoly összegeket vesztett a homokkirályokon, Lépten-nyomon hangoztatta, milyen jól ismeri ezeket a lényeket és szokásaikat, azt állította, hogy az első parti után behatóan tanulmányozni kezdte őket, ám amikor fogadásra került sor, sohasem volt szerencséje. Kress gyanította, hogy Jad állításai nem többek üres hencegésnél. Unalmában vagy talán kíváncsiságból egyszer ő maga is megpróbált többet megtudni a homokkirályokról. Könyvtárba ment, hogy kiderítse, melyik világból származnak kedvencei. A homokkirályokat azonban sehol sem jegyezték. Kress arra is gondolt, hogy felveszi a kapcsolatot Woval, és tőle kérdezi meg, de aztán más elfoglaltsága akadt, és a dolog teljesen kiment az eszéből.

Egy hónap múlva Jad Rakkis, amikor vesztesége már ezernél több standardra rúgott, hóna alatt egy kis műanyag dobozzal érkezett a "háborúsdira". A dobozkában egy finom aranyszínű szőrzettel bevont, pókszerű lény lapult. - Ez itt egy homokpók - jelentette be Jad Rakkis. A Cathaday világból érkezett. Ma délután vettem a t'Etherane állatkereskedésben. A homokpók méregzacskóit általában eltávolítják, de ez a példány érintetlen. Benne vagy egy csatában, Simon? Vissza akarom nyerni a pénzemet. Ezer standardra teszem fel a pókomat a homokkirályok ellen. Kress szemügyre vette a műanyagbörtönében kuksoló állatkát. A homokkirályok kétségtelenül megnőttek, már kétszer akkorák voltak, mint Wo példányai - ezt Wo meg is jósolta -, de eltörpültek a homokpók mellett. A pók mérges volt, a homokkirályok viszont nem, de számbeli fölénnyel rendelkeztek: Egyébként a homokkirályok közti folytonos háborúk már kezdtek unalmassá válni. Kresst csábította e csata újdonsága. - Benne vagyok - mondta. - De szerintem ostobaságot csinálsz, Jad. A homokkirályok addig támadnak, amíg ez a csúf teremtmény el nem pusztul. - Te vagy az ostoba, Simon - felelte mosolyogva Rakkis., - A cathadayi homokpók különféle zugokban és repedésékben megbújó földtúrókkal táplálkozik és... nos, nézd, a. pókom egyenesen besétál az erődökbe, és felfalja az anyakirálynőket. A körülöttük feltörő nevetés hallatán Kressnek elsötétült a tekintete. Erre nem számított. - Hát akkor elő vele - mondta ingerülten, s elment egy újabb italért. A pók akkora volt, hogy az etetőrésen nem fért volna át egykönnyen. Rakkis két vendég segítségével arrébb csúsztatta a terráriumtetőt, s Malada Blade odatartotta a műanyag dobozkát. Rakkis kirázta belőle a pókot, amely puhán landolt egy miniatűr homokbuckára a vörös erőd előtt. Egy pillanatig zavartan álldogált, vészjóslóan mozgatta a száját, és rángatta a lábait. - Na mi lesz már! - sürgette, Rakkis. Mindenki a terrárium köré sereglett. Simon Kress elővette a kukkerét, és a szeméhez emelte. Ha már egyszer veszít, legalább lássa, mire megy rá ezer standardja. A homokkirályok észrevették a betolakodót, és az egész erőd környékén leállt a tevékenység. A pici skarlátvörös mozgók dermedtén figyeltek. A pók elindult a sokat ígérő sötét kapu irányába. Simon Kress arcképe szenvtelenül bámult le a kapu feletti tornyocskából. Egyszerre csak lázas tevékenység kezdődött. A legközelebb álló vörös mozgók ék alakba sorakoztak, és a homokon át özönleni kezdtek a pók felé. Az erőd belsejéből újabb harcosok tódultak ki, és hármas sort alkottak, hogy megvédjék azt a föld alatti kamrát, amelyben a királynő lakott. Homokbuckákon keresztül felderítők siettek a harcba. Megkezdődött az ütközet... A támadó homokkirályok megrohanták a pókot. Lábát és potrohát állkapcsok ragadták meg, s csüngve rajta maradtak. Az aranyszínű lábakról a vörösek a támadó hátára csaptak.

Harapták és marták. Az egyik homokkirály ráakadt egy szemre, s apró sárga csápjaival kiszakította a helyéről. Kress mosolyogva mutogatott rá. Csakhogy a homokkirályok kicsik voltak és nem mérgezők, a pók pedig nem engedett. Lábával lepöckölte magáról a homokkirályokat. Csöpögő állkapcsával megérintett többeket is, melyek megmerevedtek a mérges érintéstől. Immár tucatnyi vörös vergődött haláltusában. A homokpók egyre támadott. Megpróbált keresztültörni az erőd előtt hármas sorban álló őrökön, de azok bekerítették, és kétségbeesetten harcolva ellepték, Kress észrevette, hogy egy csapat homokkirály leharapta a pók egyik lábát. A bástyák tetejéről a vonagló, duzzadó masszára ugrottak a védők. A homokkirályok alatt eltűnt póknak valahogy sikerült lebuknia a sötétségbe és elmenekült. Jad Rakkis hatalmasat sóhajtott. Sápadtnak látszott. - Elképesztő - mondta valaki. Malada Blade elfojtott egy kacajt. - Nézd csak! - fogta meg Kress karját Idi Noreddian. Mindenkit annyira lekötött a sarokban zajló küzdelem, hogy senki sem vette észre, mi folyik a terrárium többi részében. Az erőd mozdulatlan volt; a homokban az elpusztult vöröseken kívül semmi sem látszott. De mi az ott? A vörösek erődje előtt felsorakozott három hadsereg. Többsornyi homokkirály állt majdnem mozdulatlanul, tökéletes elrendezésben: narancssárgák, fehérek és feketék. Várták, mi bukkan fel a homok mélyéről. Simon Kress mosolygott. - Mentőkordon - mondta. - Nézd csak meg a többi erődöt, Jad. Jad szitkozódott. Mozgók csapatai zárták el a kapukat homokkal és kaviccsal. Ha a póknak sikerült is valahogy túlélnie az előző viadalt, nem lesz könnyű bejutnia a többi erődbe. - Négy pókot kellett volna hoznom - mondta Jad Rakkis. - De azért én nyertem. A pókom most ott van, és eszi az átkozott királynődet. Kress nem válaszolt. Várt. Az árnyékos részekben mozgolódás támadt. Hirtelen vörösek áradata özönlött ki a kapun. Elfoglalták állásaikat az erődön, és elkezdték helyrehozni a pók által okozott károkat. A hadsereg többi tagja szétszéledt, és visszavonult saját helyére. - Jad - szólt Sirnon Kress -, szerintem igazából nem is tudod, hogy mi eszik mit. A következő héten Rakkis négy karcsú, ezüstös kígyóval állított be. A homokkirályok különösebb nehézség nélkül azokat is elintézték. Jad ezután egy hatalmas fekete madárral próbálkozott. A madár felfalt legalább harminc fehér mozgót, s szárnycsapkodásával és ügyetlenkedésével jóformán lerombolta a fehérek erődjét, de a végén szárnyai elfáradtak, és a homokkirályok nagy lendülettel támadtak rá, ahol csak leszállt.

A madarat rovarok követték, páncélos bogarak, mélyek nem sokban különböztek a homokkirályoktól, viszont végtelenül ostobák voltait. A szövetségre lépett narancssárgák és feketék leverték a páncélosok alakulatát, majd szétosztották és feltrancsírozták őket. Rakkis már kötelezvényeket adott Kressnek. Körülbelül ez idő tájt egyik este Kress újra találkozott Cath m'Lane-nél, amikor Asgardban vacsorázott. Néhány percre elidőzött a lány asztalánál, mesélt neki a "háborúsdikról", s hívta, vegyen ő is részt bennük. Cath felháborodott, de aztán visszanyerte az önuralmát, és fagyossá vált. - Valaki meg kell hogy állítson, Simon. Azt hiszem, én leszek az - mondta. Kress megvonta a vállát, és visszament az asztalához, ahol jó étvággyal elfogyasztotta a vacsoráját. Cath fenyegetése teljesen kiment a fejéből. . Egy hét múlva azonban egy alacsony, tömzsi nő állt az ajtajában, s egy rendőrjelvényt mutogatott neki. - Panaszok érkeztek hozzánk - közölte. - Valóban egy veszélyes rovarokkal teli terráriumot tart a házában, Kress? - Nem rovarok - felelte dühösen. - Jöjjön, megmutatom. A nő, megtekintve a homokkirályokat, a fejét rázta. - Nem lesz ez így jó. Egyébként mit tud ezekről a teremtményekről? Például tudja, melyik világról valók? Megvizsgálta őket az Ökológiai Bizottság? Van engedélye a tartásukra? A jelentésben, amit kaptunk, az állt, hogy Nagyon veszélyes húsevők, és ezenkívül félérzékenyek. Különben honnan szerezte ezeket a micsodákat? - Wo & Shade üzletéből - felelte Kress. - Sosem hallottam róluk - mondta a nő. - Biztos becsempészték őket, sejtve, hogy ökológusaink sosem hagyták volna jóvá a behozatalukat. Nem, Kress, ez így nem megy. Kénytelen leszek elkoboztatni és megsemmisíttetni ezt a terráriumot. Ezenkívül nem ússza meg a büntetést sem. Kress száz standardot ajánlott fel a nőnek, hogy felejtse el őt a homokkirályokkal együtt. A nő lekicsinylően csettintett a nyelvével. - Ráadásul egy megvesztegetési kísérletet is hozzá kell írjak a számlájához. Amikor Kress kétezerre emelte fel az összeget, a nő kezdett ráállni. - Nem lesz könnyű, remélem, tudja - mondta. - Űrlapokat kell megváltoztatni, felvételeket letörölni. Aztán egy amis ökológiai engedély beszerzése sem megy máról holnapra. A panaszbejelentésekről nem is beszélve. És ha az a nő ismét telefonál? - Bízza csak rám - mondta Kress. - Majd én elintézem. Először csak gondolkozott rajta. Aztán egy este felhívott néhány helyet. Elsőnek a t'Etherahe állatkereskedés jött be. - Kutyát szeretnék venni - mondta Kress. - Egy kölyökkutyát. A kereskedő elcsodálkozott.

- Kölyökkutyát? Ez nem vall magára, Simon. Miért nem ugrik be? Remek kínálatom van. - Nem akármilyen kölyökkutyára van szükségem - mondta. - Írja, elmondom, milyennek kell lennie. Később feltárcsázta Idi Noreddiant. - Idi - mondta -, örülnék, ha ina este át tudnál jönni a holofelszereléseddel. Fel szeretnék venni egy homokkirálycsatát. Ajándékba lesz az egyik barátomnak.

Azon az éjszakán, amikor elkészítették a felvételt, Simon Kress sokáig fennmaradt. Betáplált az agyába egy ellentmondásos új drámát, készített magának némi harapnivalót, elszívott egykét szivarkát, és felbontott egy üveg bort. Roppantelégedett volt önmagával, és kelében egy pohárral átsétált a nappaliba. Odabenn nem égett lámpa. A terráriumból áradó vörös világítástól az árnyékok bíborvörös, izgató fénybe játszottak. Közelebb ment, hogy megnézze birodalmát. Kíváncsi volt, hogy haladnak a feketék az erőd helyreállításával. A kiskutya szörnyű romokat hagyott maga után. Az újjáépítés szépen haladt. Kress tekintete, amint kukkerfán keresztül figyelte a munkálatokat, véletlenül az arcképre tévedt. Megrémült. Hátrább lépett, hunyorgott, jókorát kortyolt a borból, majd újból megnézte a képet. Az ő képe látszott a falakon, de ez az arc gonosz volt. Felpuffadt, malacszerű arc, rajta torz, ferde mosoly. Elképesztően rosszindulatúnak látszott. Szorongva körbejárta a terráriumot, és megvizsgálta a többi erődöt is. Alapjában véve mind egyforma volt, csak hajszálnyira különböztek egymástól. A narancssárgák kihagyták a legtöbb finom részletet, de az eredmény így is szörnyű durvának tűnt: kegyetlen száj és kifejezéstelen szemek. A vörösek sátánian vonagló mosollyal ruházták tel a képét. Szája furcsán, visszataszítóan rángott. Kedvencei, a fehérek egy kegyetlen, ostoba idolképet véstek az erődjükre. Simon Kress a szoba szemközti sarkába hajította a borospoharat. - Hogy meritek! - sziszegte. - Most aztán egy hétig nem kaptok enni, átkozottak... Felemelte a hangját, már-már visított. - Majd megtanítalak benneteket! - Eszébe jutott valami. Nagy léptekkel kisietett a szobából, s egy pillanattal később visszatért, kezében egy antik acélkarddal. Az egy méter hosszú kard éle még nem tompult él. Vigyorogva felmászott a terráriumhoz, és kissé félretolta a fedelet, csak annyira, hogy hozzáférjen a sivatag egyik sarkához. Lehajolt, és kardjával lesújtott az alatta levő fehér erődre. Lengette a kardot, semmivé zúzva a tornyokat, a sáncokat. A homok- és kavicsfalak leomlottak, maguk alá temetve a tülekedő mozgókat. Egy kardsuhintással felismerhetetlenné tette a pimasz, sértő karikatúrát, amit a homokkirályok készítettek róla. Ezután a kard hegyével megcélozta a

"gyomor" kamrájába vezető sötét torkolatot, s tiszta erőből lecsapott. Halk, buggyanásszerű hangot hallott, és érezte, hogy a kard beleütközik valamibe. A mozgók remegtek és lerogytak. Kress elégedetten visszavonult. Egy pillanatig még figyelt. Kíváncsi volt, megölte-e az anyakirálynőt. A kard hegye nedves és ragacsos volt: Végül a fehér homokkirályok újra mozgolódni kezdtek. Erőtlenül, lassan; de mozogtak: Éppen vissza akarta csúsztatni a helyére a tetőt, és át akart menni a második erődhöz, amikor úgy érezte, mászik valami a kezén. Felüvöltött, és kiejtette a kardot. Egy homokkirályt söpört le a bőréről. Le a Szőnyegre.: Cipője sarkával rálépett; s csak taposta, még akkor is, amikor az állat már régen nem élt. A homokkirály összeroppant, amikor rálépett. Ezután még mindig reszketve gyorsan lezárta a tartályt, és rohant a zuhany alá, hogy alaposan megvizsgálja magát. A ruháit kifőzte. Később, néhány újabb pohár bor után visszament a nappaliba. Kicsit restellte, hogy egy homokkirály ennyire elrémisztette, de esze ágában sem volt megint kinyitni a tartályt. Ettől kezdve állandóan lezárva tartotta a terráriumtetőt, mégis úgy érezte, meg kell büntetnie a többieket is. Arra gondolt, hogy meg kell olajoznia az agyát egy újabb pohár borral. Ahogy megitta a bort, támadt egy ötlete. Vigyorogva a tartályhoz ment, és átállította a nedvességszabályozót. Mire pohárral a kezében elaludt a kanapén, a homokerődöket kezdte elmosni az eső.

Arra ébredt, hogy valaki dühösen zörget az ajtaján. Felült. Feje kótyagos volt, agya lüktetett. Az a legrosszabb, ha bortól rúg be az ember, gondolta. Kitámolygott az előszobába. Az ajtóban Cath m'Lane állt. - Szörnyeteg vagy - mondta Cath. Arca megdagadt, püffedt és barázdás volt a könnyektől. Egész éjjel sírtam, te átkozott. De ennek vége, Simon, vége! - Csak ne olyan hevesen - mondta Kress a fejét fogva. - Másnapos vagyok. A lány átkozódva félretolta az útból, és becsörtetett a házba. Az egyik sarokból előjött a totyogó, és kíváncsian nézte, mi ez a felfordulás. Cath leköpte; és nagy léptekkel bevonult a nappaliba. Kress tehetetlenül cammogott a nyomában. - Várj! - mondta. - Hova... nem teheted... - Rémülettől dermedten megtorpant. A lány egy súlyos pörölykalapácsot cipelt a bal kezében. - Ne - kérte Kress. Cath egyenesen a terrárium felé tartott. - Ugye nagyon szereted ezeket a kis bűbájosokat, Simon? Akkor tessék, élj velük együtt!

- Cath! - üvöltötte torkaszakadtából Kress. Cath kénkézzel megragadta a kalapácsot, s tiszta erőből rácsapott a tartály oldalára. A csapódás hangjától Kress legszívesebben sikított volna, de a kétségbeeséstől csak halk nyöszörgés jött ki a torkári. A műanyag ózonban tartotta magát. Cath megint lesújtott - reccs! - s a műanyagon hajszálvékony repedésháló keletkezett. Amikor Cath hátralendítette a kalapácsot, hogy harmadszor is odacsapjon, Kress rávetette magát. Hadonászva gurultak végig a padlón. Cath kiejtette a kalapácsot, és fojtogatni kezdte Kresst. A férfi kitépte magát, és beleharapott a lány karjába. Kiserkent a vére. Feltápászkodtak. - Nézd meg magad a tükörben; Simon - mondta a lány dühösen. - A szádról csöpög a vér. Úgy nézel ki, mint a kedvenceid. Hogy ízlik? - Ki innen! - mondta Kress. Észrevette az előző éjjel elejtett kardot, és felkapta. - Kifelé! ismételte, s nyomatékul meglengetté a kardot. - Közelébe ne merészkedj még egyszer a terráriumnak! Cath falnevetett. - Hozzám ne merj nyúlni! - figyelmeztette, és lehajolt a kalapácsért. Kress szitkozódva rárontotta karddal. Mielőtt felfogta volna, mi történik, az acél kardpenge belefúródott a lány hasába. Cath m'Lane csodálkozva nézett Kressre, majd le a kardra. Kress nyöszörögve visszahőkölt. - Nem akartam... Csak azt akartam... A lány ott állt keresztüldöfve, vérzett; már csaknem halott volt, de valamiért nem rogyott a földre. - Te szörnyeteg - sikerült kinyögnie, bár szája tele volt vérrel. Hirtelen megperdült - Kress nem akart hinni a szemének, hiszen a lányból kiállt a kard -, s utolsó erejével rácsapott a terráriumra. Az összezúzott fal apró darabokra tört, s a műanyag-, homok- és kavicslavina magé alá temette Cath m' Lane-t. Kress, időnként hisztérikusan feljajdulva, összekuporodott a kanapén. A nappali szobában rendezett felfordulás romjai alól kezdtek előbukkanni a homokkirályok. Keresztülmásztak Cath testén. Néhányan óvatosan kimerészkedtek a szőnyegre, a többiek máris ott voltak a nyomukban. Kress nézte a formálódó hadoszlopot, a homokkirályok kígyózó négyszög alakzatát. Valamit vittek - nyálkás, alaktalan valamit, egy emberfej nagyságú nyershúscafatot. Ki akarták menteni a terráriumból. Ez a valami lüktetett. Ez már sok volt Kressnek. Kirohant a szobából.

Csak késő délután merészkedett vissza a házba. Szinte belebetegedett a fémelembe. Rohant a légsiklójához, és berepült a legközelebbi, úgy ötven kilométerre fekvő városba. Amint biztonságos távolságban érezte magát, keresett egy kis éttermet, ahol megivott több csésze kávét, bevett két darab másnaposság elleni tablettát, majd megevett egy komplett reggelit. Lassanként kezdte visszanyerni a lélekjelenlétét. Borzalmas reggelt élt át, de nem volt értelme sokat töprengeni rajta. Rendelt még egy kávét, és higgadtan végiggondolta a helyzetet. Megölte Cath m'Lane-t. Adja fel magát vagy állítsa azt, hogy baleset történt? Semmi értelme, hiszen leszúrta a lányt, s előzőleg már azt mondta annak a rendőrnőnek, hogy bízza csak rá. El kell tüntetnie a bizonyítékokat, s csak reménykedhet, hogy a lány senkinek sem árulta el, hova megy aznap reggel. Ez már jobban hangzik. Valószínűlég Cath csak tegnap, késő éjjel kapta meg az ajándékot. Azt mondta, hogy átsírta az éjszakát. Egyedül jött. Remek! Csak egy holttesttől és egy légsiklótól kell megszabadulnia. Csakhogy ott maradtak a homokkirályok. Ők megoldhatatlan nehézséget jelentenek. Mostanra mind kiszabadult, efelől semmi kétség. Annak gondolatára, hogy most ott nyüzsögnek a ház összes zugában, az ágyában és a ruhái között, megfertőzik az ennivalóját, megfagyott benne a vér. Összeborzadt, de aztán sikerült legyőznie az undort. "Nem hiszem, hogy olyan nehéz lenne elpusztítani őket" gondolta: Nem kell megölnie minden egyes mozgót, elég a négy királynőt. Ezt véghez tudja vinni. Elég nagynak látszottak. Megkeresi és megöli őket. Mielőtt hazarepült volna, elment bevásárolni. Vett egy védőruhát, amely a feje búbjától a lábujja hegyéig befedte, a testét, valamint néhány tasak sziklabogár elleni méregpirulát és egy doboz betiltott, erős rovarirtószert. Ezenkívül vásárolt egy mágneses vontatószerkezetet is. Hazaérve tervszerűen nekilátott a teendőknek. Először Cath légsiklóját a mágneses vontatókötéllel a sajátjához kötötte. Átkutatta Cath járművét; és nagy kő esett le a szívéről. Az első ülésen megtalálta, ami miatt aggódott: Idi Noreddian holográfjának kristálymetszetét, amely a homokkirályok csatáját tartalmazta. A légsiklókkal végezve magára öltötte a védőruhát, és bement a házba Cath holttestéért: Nem találta. Gondosan végigkotorta a gyorsan száradó homokot, s nem maradt semmi kétsége: a holttest eltűnt. Lehet, hogy a lány arrébb vonszolta magát? Nem valószínű, Kress azonban tovább kutatott. Futólag átvizsgálta a házat is, de nem lelte nyomát sem a holttestnek, sem a homokkirályoknak. A lány légsiklója a ház előtt parkolt, ami gyanút kelthetett, így felhagyott az alaposabb kutatással. Úgy döntött, majd később folytatja. Hetven kilométernyire a birtokától egy működő vulkánsor terült el. Odavontatta Cath légsiklóját. A legnagyobbik vulkán izzó kúpja fölött kioldotta a mágneses vontatókötelet, s nézte, ahogy a légsikló eltűnik az odalent kavargó lávában. Már szürkült, mire visszatért a házához. Nem tudta, mitévő legyen. Átvillant az agyán, hogy visszarepül a városba, és ott tölti az éjszakát. De hamar elvetette ezt az ötletet. Még dolga van, hiszen továbbra sincs biztonságban.

Kress körbeszórta a házat méregpirulákkal Ez nem kelthet gyanút, ugyanis máskor is tett már hasonló óvintézkedéseket. Végezve az első számú feladattal, megtöltötte méreggel a szórópalackot, és bemerészkedett a házba. Szobáról szobára végigjárta a házat. Mindenütt villanyt gyújtott, míg végül mesterséges fényár ragyogta körül. A nappaliban tovább elidőzött. Takarított. A széttört terráriumba visszalapátolta a homokot és a műanyagszilánkokat. Megtörtént, amitől rettegett: az összes homokkirály eltűnt. Az erődök összezsugorodtak és elmállottak. A Kress okozta "esőzés" salakossá tette őket, s az a kevés, ami még maradt belőlük, szinte semmivé lett a száradás során. Gondterhelten tovább kutatott. A méreggel teli szórópalackot a hátára szíjazta. A legmélyebb borpincéjében végre rátalált Cath m'Lane-nek a meredek lépcső alján elterülő holttestére. A lány lábai, valószínűleg a zuhanástól, kificamodtak. A holttestet ellepték a nyüzsgő fehér mozgók, s Kress úgy látta, mintha a holttest meg-megrándult volna a keményre döngölt földes padlón. Elnevette magát, s a legerősebbre csavarta a világítást. A leghátsó sarokban két palackállvány között egy zömök kis földerődöt és egy sötét lyukat pillantott meg. A pince falán ki tudta venni arcképének durva körvonalait. A holttest újból megvonaglott, s néhány centiméterrel közelebb került az erődhöz. Kress egyszer csak észrevette az éhesen várakozó fehér királynőt. Lehet, hogy be tudta volna kapni szájával Cath lábfejét, de többet nem. Az egész teljességgel képtelenségnek tűnt. Újfent elnevette magát, és lefele indult a pincébe. Ujját készenlétben tartotta a jobb karjára csavarodó szórópalackcső nyomógombján. Az egy testként mozduló homokkirályok százai otthagyták a holttestet. Egy csapat fehér homokkirály csatasort alakított Kress és a homokkirálynő között. Hirtelen újabb ötlete támadt. Vigyorogva leengedte a kezét, amellyel az imént még mérget akart fecskendezni. - Catht sohasem volt könnyű megemészteni - mondta, jót derülve saját szellemességén. Hát még akkoráknak, mint ti. Segítek nektek. Végül is mire valók az istenek? Felment a lépcsőn, s nemsokára egy húsvágó bárddal jött vissza. A homokkirályok türelmesen vártak, míg feldarabolta Cath m'Lane-t apró, könnyen emészthető darabokra.

Éjjel a védőruhájában aludt. A mérget a keze ügyében hagyta, de nem volt rá szüksége. A jóllakott fehérék ott maradtak a pincében, a többiek nem mutatkoztak. Reggel végzett a nappali kitakarításával. Eltekintve a törött terráriumtól, a dulakodásnak nem maradt nyoma. Egy könnyű ebéd elfogyasztása után folytatta az eltűnt homokkirályok keresését. Nappali világosságnál könnyen rájuk talált. A feketék a sziklakertben ütöttek tanyát, s obszidiánból és kvarcból erős várat építettek maguknak. A vöröseket a rég nem használt úszómedence alján

fedezte fel, amelyet az évék során a szél telehordott homokkal. Látta, hogy mindkét szín mozgó egyedei a kertjében kószálnak, és sokan méregpirulákat cipelve térnek vissza a királynőjükhöz. Rájött, hogy az erős méregre semmi szükség. Nincs értelme megkockáztatni a harcot, amikor a méregpirulák úgyis megteszik a magukét. Estére mindkét királynő elpusztul. Már csak a narancssárga homokkirályok hiányoztak. Kress, egyre szélesebb köröket róva, többször megkerülte a birtokot, de a narancssárgáknak nyoma veszett. Forró, száraz nap volt, és izzadni kezdett a védőruhában. Ekkor rájött, hogy nem is olyan fontos megtalálnia őket. Valószínűleg idekinn vannak, és akárcsak a vörösek és a feketék, ők is eszik a méregpirulákat. Visszasétált a házhoz. Útközben összeroppantott a talpa alatt néhány homokkirályt, és ettől egyfajta elégedettséget érzett. Benn a házban levette magáról a védőruhát, kényelmesen és jóízűen megebédelt, végül kezdett megnyugodni. Minden rendben van. Két Királynő nemsokára elpusztul, a harmadik olyan helyen van, hogy könnyen megszabadulhat tőle, ha már kiszolgálta a szándékait, és semmi kétség, hogy megtalálja a negyediket. Ami Catht illeti, látogatásának semmi nyoma sem marad. Ábrándozását félbeszakította a képernyő villogása. Jad Rakkis volt. Azért hívta őt, hogy eldicsekedjen a kannibál férgekkel, melyeket el akart hozni a ma esti "háborúsdi"-ra. Kress teljesen megfeledkezett az összejövetelről, de nyomban feltalálta magát. - Ezer bocsánat, Jad. Elfelejtettem szólni neked. Elegem fett az egészből, és túladtam a homokkirályokon. Undorító kis jószágok voltak. Nagyon sajnálom, de ma este nem lesz parti. - Akkor most mit csináljak a férgeimmel?! - kelt ki magából Jad. - Tedd be őket egy gyümölcskosárba, és küldd el a kedvesednek - felelte Kress, s ezzel be is fejezte a beszélgetést. Gyorsan körbehívta a többieket is. Isten őrizz, hogy bárki is eljöjjön, amikor a homokkirályok még élnek. Éppen tárcsázta Idi Noreddiant, amikor bosszúságára rájött, hogy nem kellett volna. De a képernyő világosodni kezdett, tehát a vonal túlsó végén felvették. Kress gyorsan, kikapcsolta a készülékét. Idi egy órával később érkezett a megbeszélt időpontnál. Csodálkozott, hogy az összejövetel elmarad, de örült, hogy kettesben töltheti Kresszel az estét. Kress elmesélte, hogy reagált Cath a hologramra, amit együtt készítettek Idivel. Idi nagyon mulatságosnak találta. Mesélés közben Kressnek sikerült kipuhatolnia, hogy Idi senkinek sem tett említést a csínytevésükről. Elégedetten bólintott, és újratöltötte a borospoharaikat. Már csak az üveg alján maradt egy kis bor. - Hozok egy teli üveget - mondta Kress. - Nem akarsz lejönni velem a borpincébe? Segítenél kiválasztani valami jó évjáratot. Mindig is jobban értettél a borokhoz, mint én. Idi szívesen ment, ám amikor Kress kinyitotta a pinceajtót, és maga elé engedte a lányt, az megtorpant a lépcső tetején. - Hol van a lámpa? - kérdezte. - És ez a szag! Mi ez a furcsa szag, Simon? . A következő pillanatban belökte a nőt. Idi rémülten sikoltozva bukfencezett le a lépcsőn. Kress becsukta az ajtót, és az előre odakészített deszkákkal beszögezte. Már majdnem kész volt a munkával, amikor lentől meghallotta Idi nyöszörgését.

- Megsebesültem - zokogta a nő. - Mi ez az egész, Simon? - Ekkor felvisított, majd sikoltozni kezdett. Órákon át hallatszott a sikoltozása. Kress a szenzoriumhoz ment, és bekapcsolt magának egy pikáns vígjátékba, hogy kitörölje az agyából ezt a hangot. Amikor biztos volt abban, hogy Idi már halott, elszállította a nő léksiklóját északra, és a vulkánok fölött levetette a mélybe. A mágneses vontató jó befektetésnek bizonyult. Másnap reggel lement megvizsgálni a pinceajtót. Belülről furcsa kaparászó hangokat hallott. Néhány másodpercig nyugtalanul fülelt, s azon töprengett, hátha Idi Noreddiannak sikerült túlélnie. az éjszakát, és most ki akar jutni, ezért kaparja az ajtót. Nem, ez képtelenség. Csak a Homokkirályok lehetnek. Belegondolt eme feltételezésének a következményeibe, s nem örült nekik. Úgy döntött, hogy - legalábbis egyelőre - lezárva hagyja az ajtót. Ezután fogott egy lapátot, és kiment a kertbe, hogy betemesse erődjükbe a vörösek és a feketék királynőit. A királynőket azonban igen jó erőben találta. A feketék erődje tele volt nyüzsgő homokkirályokkal. Javították és tökéletesítették az obszidiántól csillogó építményüket. A legmagasabb tornyon, mely Kress derekáig ért, a férfi félelmetes karikatúrája ékeskedett. Amikor közelebb ment, a feketék abbahagyták a munkát, és felsorakoztak két fenyegető hadoszlopba. Kress hátrapillantott, és látta; hogy a többiek felzárkóztak mögéje, hogy ne tudjon, elmenekülni. Úgy megrémült, hogy elejtette a lapátot, és hanyatt-homlok rohant a csapdából, csizmájával összelapítva néhány mozgót. A vörösek erődje már majdnem elégte az úszómedence szélét. A homokkal, betonnal és sáncokkal körbekerített királynő biztonságban terpeszkedett egy gödörben. A medence fenekét ellepték a vörös homokkirályok. Épp egy sziklabogarat és egy nagy gyíkot cipeltek az erődbe. Kress rémülten lépett vissza a medence szélétől. Valami reccsent. Lenézett. Három mozgó mászott fel a lábán. Ezeket lesöpörte és agyontaposta, de a többiek gyorsan közeledtek. Némelyik akkora volt, mint Kress hüvelykujja. A férfi kisebbekre emlékezett. Futni kezdett. Mire megérkezett a biztonságot nyújtó házba, szíve vadul kalapált, s teljesen kifulladt. Az ajtó becsukódott. Sietve bezárta... Remélte, hogy a házba nem került méreg. Itt biztonságban lesz. Egy erős ital megnyugtatta az idegeit. Tehát a méreg nem ártott nekik. Gondolhatta volna. Wo figyelmeztette, hogy a "gyomor" bármit megeszik. A rovarölőt kellett volna bevetnie. Ivott még egy jókora pohárral, magára öltötte a védőruhát, és a hátára szíjazta a szórópalackot. Kinyitotta az ajtót. Odakinn várták a homokkirályok. Két, a közös veszedelem ellen szövetségre lépett hadsereggel, találta szemben magát. Nem számított erre. Azok az átkozott homokkirálynők egymás után nemzették a homokkirályokat. Szaporodtak, mint a sziklabogarak. Tengernyi volt belőlük, mindenütt homokkirályok kúsztak-másztak. Felemelte a csövet, és megnyomta a szórófejet. A homokkirályok első sorára szürke ködfátyol zúdult. Kress minden irányba szórta a mérget.

A homokkirályok, amelyeket elért a méregköd, hirtelen összerándultak és görcsös vonaglások közepette elpusztultak. Mosolygott. Ezek akarnak szembeszállni vele? Széles ívben szórta a mérget, magabiztosan átlépve a feketék és vörösek hullahalmazát. A hadseregek meghátráltak. Kress támadásba lendült. Eltökélte, hogy a homokkirályokon keresztültörve megközelíti a homokkirálynőket. Egyszer csak vége szakadt a visszavonulásnak. Kress irányába ezernyi homokkirály özönlött. Készen állt az ellentámadásra. Nem engedett. Méregködöt szóró kardjával hatalmas nyolcasokat írt le a levegőben. A homokkirályok támadtak, de odavesztek. Néhányuknak sikerült áttörni, mivel Kress egyidejűleg nem tudott minden irányba fecskendezni. Érezte, hogy felmásznak a lábára, érzékelte, amint állkapcsukkal hasztalan marnak bele védőruhájának áthatolhatatlan műanyagába. Mit se törődve velük szórta, szórta szerteszét a mérget. Ekkor a fején és a vállán finom koppanásokat észlelt. Összerezzent, majd hirtelen megfordult és felnézett. Házának homlokzata szinte mozgott a nyüzsgő homokkirályoktól, melyek levetették magukat föntről, s esőként hulltak rá a levegőből. Kress köré pottyantok. Egyikük a férfi arcvédőjére landolt, és egy végtelennek tűnő iszonyatos pillanatiga férfi szeme táján kapirgált az állkapcsával. Úgy kellett letépnie onnan. A magasra emelt csővel permetezte a levegőt és a házat. Addig szórta a mérget, míg a repülő homokkirályok teljesen vagy félig elpusztultak. Kress köhögött a visszaszálló méregködtől, de folytatta a permetezést. Csak akkor fordult ismét a föld felé, amikor a ház homlokzata már teljesen tisztának látszott. Az összes homokkirály körülötte mászkált. - Testén már több tucat rohangált, s pár százan sietve igyekeztek csatlakozni. A cső felmondta a szolgálatot. Hangos sistergést hallott, s válla mögül felszállt egy halált hozó óriási ködfelhő, mély beborította és fojtogatta őt. A férfinak égett és könnyezett a szeme. A palackcső után matatott, s kezét ellepték a haldokló homokkirályok. A kis szörnyetegek keresztülrágták a csövet, s az elszakadt. A megvakított Kresst méreglepel vette körül. A férfi botladozva és ordítva rohant vissza a házhoz, futtában tépdeste le magáról a homokkirályokat. Amikor beért, bezárta az ajtót, és lerogyott a földre. Ide-oda gurult a szőnyegen, míg megbizonyosodott róla; hogy összelapította az összes homokkirályt: A szórópalack addigra kiürült, s erőtlenül sistergett és sípolt. Kibújt a védőruhából, és lezuhanyozott. Bőre kipirosodott és fájt a tűzforró vízsugártól, viszont megszűnt a "hangyamászás"-érzés. Felvette a legvastagabb holmiját. Előtte idegesen, egyenként kiázta az összes ruhadarabot: a sűrű szövésű alsóneműt és a bőrnadrágot. - Az ördögbe - morogta a foga közt egyfolytában. - Az ördögbe! - Torka kiszáradt. Miután alaposan átvizsgálta az előszobát, hogy tiszta-e, végre leült, és töltött magának egy italt. - Az ördögbe! - ismételte. Remegett a keze, és a konyak kilöttyent a szőnyegre. Az alkohol lecsillapította, de nem szüntette, meg a félelmét. A második ital után lopakodva az ablakhoz osont. A vastag műanyag ablaktáblán hemzsegtek a homokkirályok.

Összeborzadt, s hátrament a kommunikációs állványhoz. Segítséget kell kérnem, gondolta pánikba esve. Hívja a hatóságokat. Rendőrök jönnek lángszóróval és... Simon Kress félbehagyta a tárcsázást, és felsóhajtott. Nem hívhatja ki a rendőrséget, hiszen akkor be kell vallania a fehéreket is, és a rendőrök megtalálják a pincében a holttesteket. A "gyomor" talán már bekebelezte Cath m'Lane-t, de Idi Noreddiant még biztos nem. Hiszen őt fel sem darabolta. Aztán meg ott vannak a csontok. Nem, csak végső esetben szabad kihívnia a rendőrséget. Gondterhelten ült az álvány mellett. A kommunikációs berendezés beborította az egész falat. Innen bárkit el lehetett érni a Balduron. Kress dörzsölt volt és nagyon gazdag. Mindig kérkedett az ügyességével. Hát most itt az ideje; hogy hasznosítsa. Eszébe jutott, hogy felhívja Wot, de azon nyomban elvetette ezt az ötletet. Wo túl sokat tud, s valószínűleg kérdezősködni fog. Nem bízhat meg benne. Nem, olyan valakire van szüksége, aki ezt teszi, amit kér tőle, és nem kérdezősködik. Arcáról lassan eltűnt a gondterhelt kifejezés, és mosoly ült ki rá. Simon Kressnek vannak kapcsolatai. Felhívott egy rég elfelejtett számot. A képernyőn megjelent egy női arc: ősz haj, szelíd arckifejezés, hosszú, hajlott orr. Élénk bársonyos hang szólalt meg. - Hogy megy az üzlet, Simon? - kérdezte. - Remekül, Lissandra - felelte. - Lenne egy megbízásom a maga számára. - Megint szállítás? Annak már jó tíz éve, ha jól számolom. Azóta felmentek az áraim, Simon. - Jól megfizetem - mondta Kress. - Hiszen tudja, hogy nem vagyok fukar. Egy kis rovarirtásról lenne szó. A nő bágyadtan elmosolyodott. - Beszéljen nyíltan, Kress. A beszélgetést senki sem hallgatja le. - Komolyan beszélek. Tele vagyok rovarokkal. Veszélyes rovarokkal. Intézze el. Csak semmi kérdezősködés. Megértette? - Igen. - Lássuk csak, mire is lesz szüksége... úgy gondolom, három vagy négy munkásra. Viseljenek hőálló védőruhát, és legyen náluk lángszóró vagy lézer, szóval, ami a célnak megfelel. Jöjjön ki hozzám és nézze meg, mi a problémám. Tengernyi rovar. A sziklakertben és a régi úszómedencémben erődöket-fog találni. Rombolják le, és pusztítsanak el mindent, ami bennük van. Ezután kopogjanak be, és elmondom a további teendőket. Milyen hamar tudnak ideérni? - Egy órán belül ott vagyunk - felelte a nő szenvtelen arccal.

Lissandra állta a szavát. Három munkás kíséretében érkezett egy karcsú fekete légsiklóban. Kress a második emeleti ablak biztonságából figyelte őket. A sötét műanyag védőruhában egyik munkásnak sem látszott az arca. Kettőnél hordozható lángszóró volt, a harmadik egy lézerágyút és robbanószereket cipelt. Lissandra üres kézzel jött. Kress arról ismerte fel, hogy ő adta az utasításokat. A fekete légsikló először elhaladt a levegőben, felmérve a terepet. A homokkirályok teljesen megőrültek: mindenütt eszeveszetten rohangáltak a bíborvörös és az ébenfekete mozgók. Kress megfigyelőállásából rálátott a sziklakerti erődre, amely embermagasságúra nőtt. A fekete mozgók kúsztak-másztak a bástyafalakon, és egyenletesen özönlöttek az erőd belsejébe. Lissandra Kress járműve mellé landolt légsiklójával. A gépből kipattantak a munkások, és felállították a fegyvereket. Rettenthetetlennek s kegyetlennek tűntek. A fekete hadsereg felsorakozott a munkások és az erőd közé. A vörösek... Kress hirtelen ráeszmélt, hogy nem látja a vöröseket. Hunyorgott. Hová lehettek? Lissandra hadonászva elkurjantotta magát, erre a két lángszórós munkás kétfelé szaladt, és tüzet nyitott a fekete homokkirályokra. Fegyvereik tompa köhögésszerű hangot adtak ki, amint eldördültek. Torkolatukból kék-vörös hosszú lángnyelvek csaptak ki. A homokkirályok a nagy hőtől összezsugorodtak, megfeketedtek s végül elpusztultak. A munkások cikcakk sorozatokat adtak le előre s hátra. Tűzélésük nem maradt eredménytelen. A lángszórósok óvatos, kimért léptekkel utat törtek maguknak. A fekete hadsereg megégett és felbomlott. A mozgók, ahányan voltak, annyifelé menekültek: néhányan vissza az erődhöz, a többiek az ellenség irányába. Ám egynek sem sikerült a lángszórósok közelébe férkőznie. Lissandra profikkal dolgoztatott. Ekkor az egyik munkás megtántorodott. Legalábbis úgy tűnt. Kress újból odanézett, s látta, .hogy az ember alatt megmozdult a talaj. Alagutak, gondolta félelemtől reszketve Kress. Alagutak, gödrök, csapdák. A lángszórós derékig süppedt a homokba. Körülötte hirtelen vulkánszerűen kitört a talaj, és az embert ellepték a bíborszínű homokkirályok. A munkás elejtette a lángszórót, és vadul vakarózni kezdett, miközben velőtrázó üvöltéseket hallatott. Társa egy pillanatig habozott, majd nekilendülve tüzelni kezdett. A lángsugár elnyelte az embert és a homokkirályokat. Az üvöltésnek egy csapásra vége szakadt. A másik lángszórós elégedetten visszafordult az erődhöz, de az első lépés után visszaugrott, amikor lába bokáig elsüppedt a beomlott talajban. Megpróbálta visszahúzni. Menekült volna, de a homok beszakadt körülötte. Az ember hadonászva csetlett-botlott, elvesztette az egyensúlyát. Mindenütt, mint forrongó massza, homokkirályok nyüzsögtek. Ellepték a vonagló, hempergő embert. A hemzsegő homokkirályok között haszontalanul s elárvultan hevert a lángszóró. Kress, hogy felhívja magára a figyelmet; vadul verte ököllel az ablakot, és kiabált: - Az erődhöz! Be kell venni az erődöt! Lissandra, aki hátul állt a légsiklójánál, meghallotta, és intett a kezével. Harmadik munkása célzott a lézerágyúval, és tüzelt. A lézersugár végigsöpört a talajon, és leszelte az erőd tetejét. Egy hirtelen mozdulattal a munkás lefelé irányította az ágyút, s a lövés, végigszántva a

homokot, darabokra aprította a kő mellvédeket. A tornyok leomlottak. Kress arcképe szétmállott. A lézer belemart a földbe, és keresztül-kasul feltúrta. Az erőd összeomlott, csak egy homokbucka maradt belőle. A feketék azonban még mindig mozogtak. A jó mélyen eltemetett királynőt nem érte sérülés. Lissandra újabb parancsot adott. A munkás félretette a lézert, meggyújtotta a robbanószer gyújtózsinegét, és előrerontott. Átugorva az első lángszórós füstölgő holttestét, szilárd talajra érkezett Kress sziklakertjében, és elhajította a robbanószert. A robbanógömb derékszögben zuhant rá a fekete erőd tetejére. Kresst elvakította a fehéren izzó fény. A levegőben homok, kavicsok és homokkirályok repültek szerteszéjjel. Egy pillanatra mindent elhomályosított a por. Fentről, mintha dézsából öntötték volna, homokkirályok és homokkirály darabok hulltak. Kress látta, hogy a fekete mozgók meg sem mozdulnak, tehát elpusztultak. - A medencéhez! - kiabálta az ablak mögül. - Rombolják le a medencében az erődöt! Lissandra gyorsan felfogta, miről van szó. A földön szőnyegként hevertek a mozdulatlan feketék, de a vörösek sietve visszavonultak, és újra csatasorba álltak. Lissandra embere először nem tudta, mit tegyen, de aztán lehajolt és előhúzott egy másik robbanógömböt. Lépett egyet előre, ám Lissandra hívására visszarohant. Ezután simán ment minden. Az ember a légsiklóhoz ért, s Lissandra felvette őt. Kress a másik szobába rohant az ablakhoz, hogy lássa, mi történik. Lissandráék száguldva a medence fölé repültek, és a munkás a légsikló biztonságából lehajigálta a bombákat a vörösek erődjére. A negyedik bevetés után az erődöt már nem lehetett felismerni. A homokkirályok abbahagyták a mozgást. Lissandra alapos munkát végzett. Többször egymás után bombáztatta mindegyik erődöt. Ezután a munkás bevetette a lézerágyút. Módszeresen tüzelt minden irányba, amíg meg nem bizonyosodott, hogy egyetlen élőlény sem maradt épségben a kis földparcellák alatt. Végezve Lissandráék kopogtattak Kress ajtaján. A férfi eszelősen vigyorogva nyitott ajtót. - Gyönyörű munka volt - mondta. - Egyszerűen gyönyörű. Lissandra levette fejéről a védőmaszkot. - Nem ússza meg olcsón, Simon. Két emberem odaveszett, arról nem is beszélve, hogy az én életem is veszélyben forgott. - Persze hogy jól megfizetem, Lissandra - mondta gyorsan Kress. - Bármennyit kér, megkapja, csak fejezze be a munkát. - Mit kell még csinálni? - Ki kell takarítani a borpincéket - felelte. - Odalenn is van egy erőd. De robbanószerek nélkül kell elintézniük. Nem szeretném, ha rám omlana a ház. Lissandra intett az emberének. - Menj és hozd el Rajk lángszóróját. Valószínűleg sértetlen.

A munkás felfegyverkezve jött vissza. Szótlanul és elszántan. Kress lekísérte őket a borpince bejáratához. Bedeszkázva találták a nehéz ajtót, ahogy otthagyta, de mintha kissé megvetemedett volna. Kidomborodott, mintha valami hatalmas nyomás érte volna belülről. Ez, akárcsak a körülöttük uralkodó csend, nyugtalanította Kresst. Amikor Lissandra embere eltávolította a szögeket és a deszkákat, Kress messzire lépett az ajtótól. Azon kapta magát, hogy a foga közt mormog. - Biztonságos lesz ez így? - kérdezte a lángszóróra mutatva. - Tudja, nem szeretnék tüzet. - Van lézerünk - felelte Lissandra. - Azzal fogjuk elpusztítani őket. A lángszóróra valószínűleg nem lesz szükség. De szeretném, ha itt maradna a biztonság kedvéért. Van, ami veszélyesebb a tűznél, Simon. Kress bólintott. A pinceajtó megszabadult az utolsó deszkáktól is. Lentről még mindig nem hallatszott semmi. Lissandra csettintett az ujjaival, mire az embere. hátrahúzódott, beállt Lissandra mögé, és derékszögben az ajtóra irányította a lángszórót. Lissandra visszahúzta arcára a maszkot, felemelte a nehéz lézerágyút, s előrelépve hirtelen rántással kitárta az ajtót. Odalentről semmi mozgás, semmi hang, csak a sötétség. - Van itt lámpa? - kérdezte Lissandra. - Csak belül - felelte Kress. - Jobb kéz felől. Vigyázzon a lépcsőn, nagyon meredek. Lissandra átlépte a küszöböt, átvette bal kezébe a lézert, s a felemelt jobbal a kapcsolótábla után kutatott. Nem történt semmi. - Valahol itt van - mondta -, de úgy tűnik, hogy nem... Felsikoltott és hátratántorodott. Csuklójára rátapadt egy hatalmas fehér homokkirály. Ahol belevájta az állkapcsát, a védőruhán keresztül kibuggyant a vér. A homokkirály akkora volt, mint Lissandra kézfeje. Lissandra átszökdécselt a helyiségen, és csapkodni kezdte a kezét a legközelebb. eső falhoz. Egyszer, kétszer, háromszor. Kézfeje nehéz, tömör puffanással-csapódott a falhoz. A homokkirály végre lepottyant. Lissandra nyöszörögve térdre rogyott. - Azt hiszem, eltörtek az ujjaim - mondta gyenge hangon. Kezéből még mindig patakzott a vér. A lézerágyút leejtette a pinceajtó közelében. - Nem megyek le - jelentette ki a munkás színtelen, de határozott hangon. Lissandra felnézett. Nem. kell - mondta. - Az ajtóból tüzelj, és égesd szénné mind. Megértetted? Az ember bólintott.

- A házam - sopánkodott Kress. Felfordult a gyomra. A homokkirály iszonyatosan nagy volt. Mennyi lehet még belőlük odalenn? - Nem - folytatta. - Hagyják. Meggondoltam magam. Hagyják. Lissandra nem értette. Kinyújtotta a kezét, melyet vér és zöldes-fekete gennyes váladék borított. - A kis barátja kesztyűn keresztül belém mart. Láthatta, mi erőfeszítésembe került, míg le tudtam rázni. Nem érdekel a háza, Simon. Akármi van is odalenn, elpusztul. Alig hallotta, mit mond a nő. Mozgást vélt felfedezni a pinceajtó mögötti árnyékok között. Azt képzelte, mindjárt előretör egy fehér hadsereg, s katonái akkorák lesznek, mint a Lissandrát megtámadó homokkirály. Lelki szemével látta, hogy száz apró kar felemeli őt és levonszolja a sötétségbe, ahol már várja az éhes "gyomor". Félt. - Nem - mondta. Lissandráék azonban nem törődtek vele. Kress nekilendült, s vállal nekiment az éppen tüzelni készülő munkás hátának. Lissandra embere felmordult, elvesztette az egyensúlyát, s lebukott a feketeségbe. Kress hallotta, amint végigzuhant a lépcsőn. Ezután más zajok következtek: futkosás, fogcsattogtatás és gyenge bugyogó hangok. Megfordult, s szembetalálta magát Lissandrával. A férfit hideg veríték lepte el, és egyfajta beteges izgalom uralkodott el rajta. Szinte szexuális izgatottságot érzett. Lissandra nyugodt, hideg tekintettel nézett rá a maszkján keresztül. - Mit művel? - kérdezte, amikor Kress felemelte az elejtett lézerfegyvert. - SIMON! - Békét teremtek - felelte kuncogva. - Az istenüket csak nem fogják bántani. Addig legalábbis, amíg ez az isten jó és nagylelkű. Kegyetlen voltam velük. Éheztettem őket: Ezért kárpótlást érdemelnek. Érti? - Maga őrült - szögezte le Lissandra. Ez volt az utolsó, amit mondott. A lézerrel Kress lyukat égetett a nő mellkasában. Átdugta rajta a kezét, s végigvonszolva a holttestet a padlón, legurította a pincelépcsőn. A zajok felerősödtek: kitines kerepelés, kaparászás és mély, tiszta visszhangok hallatszottak. Újból bedeszkázta az ajtót. Amint menekült a pincéből, mélységes elégedettség töltötte el, és szirupos rétegként beborította a félelmét. Úgy érezte, nem fél.

Azt tervezte, hogy otthagyja a házát, berepül a városba, és egy éjszakára kivesz egy szobát. Elképzelhető, hogy egy évig is ott marad. Ehelyett azonban inni kezdett. Maga sem tudta pontosan, mi késztette erre. Órákon át, megállás nélkül ivott, aztán kihányt mindent a nappali szőnyegére. Valamikor elaludt. Mire felébredt, a házban koromsötét volt.

Összekuporodott a kanapén. Zajokat hallott. A falakon mászkáltak. Mind ott voltak körülötte. Rendkívül élesen hallott mindent. Minden egyes reccsenésben a homokkirályok lépéseit vélte felfedezni. Becsukta a szemét, és várt. Mindjárt érzi magán iszonyatos tapintásukat. Félt megmozdulni, nehogy ő érjen hozzá valamelyikhez. Zokogott, de nerc mert megmozdulni. Eltelt egy kis idő, és nem történt semmi. Kinyitotta a széniét. Reszketett. Az árnyékok lassan világosodni kezdtek, majd eltűntek. A magas ablakokon keresztül beszűrődött a holdfény. Szeme kezdett hozzászokni a világossághoz. A nappali üres volt. Nem látott az égadta világon semmit. Részeg, lidérces képzelgései voltak csupán. Összeszedte magát, felkelt, és közelebb ment a fényhez. Nem látott semmit. A szoba csendes volt és elhagyatott. Hallgatózott. Semmi. Egy hang sem. A falakon sem volt semmi. Félelemi szülte fantaziálás volt csupán. Kressnek önkéntelenül eszébe jutott Lissandra és az a lány a pincében. Elöntötte a düh és a szégyen. Miért tette? Hiszen segítenie kellett volna Lissandrának, elégetni, elpusztítani őket. Miért tette? ... Tudta a választ. A királynő tette ezt vele, ő ültette bele a félelmet. Wo azt mondta, a királynő pszichonikus. Már akkor is, amikor még kicsi. Most pedig nagy, szörnyen nagy. Lakomázott Cathből meg Idiből, s most ott van neki két újabb holttest. Egyre növekszik. Rájött az emberhús ízére, gondolta. Remegni kezd t, de visszanyerte önuralmát, és a remegés abbamaradt. A királynő nem bánthatja őt, hiszen ő az istenük, s a fehérek mindig is kedvencei közé tartoztak. Eszébe jutott, hogyan döfködte kardjával a királynőt, még mielőtt Cath jött volna. Ó, az az átkozott Cath! Nem maradhat itt. A királynő ismét megéhezhet. Amilyen óriási, nem is kell sok idő hozzá. Borzalmas étvágya lesz. Akkor vajon mit csinál? El kell mennie, gondolta, vissza az oltalmat adó városba, még addig, míg a királynő a borpincében van. Hiszen odalenn csak vakolat van, és döngölt földpadló, és a mozgók játszva áshatnak benne alagutakat... S ha kiszabadulnak... Kress nem akart belegondolni. Felment a hálószobájába, és összecsomagolt. Három táskát vitt magával. Csak egy váltás ruhát tett be, többre nem lesz szüksége. A maradék helyet megtöltötte az értékeivel: ékszerekkel, műtárgyakkal és mással, amit nem akart elveszteni. Nem remélte, hogy még visszajöhet. A totyogó lekísérte a lépcsőn. Mereven bámult rá vészjóslóan csillogó szemekkel. Az állat lesoványodott. Kressnek eszébe jutott, hogy régóta nem etette meg. Máskor a totyogó gondoskodott magáról, de az utóbbi időben az élelemforrások kétségtelenül megcsappantak. Az állat megpróbálta megragadni a lábát, de a férfi rámordult, és elrúgta magától. A teremtmény sértődötten elkotródott. Kress kisurrant a házból, és becsukta maga mögött az ajtót. Esetlenül cipelte a táskákat. Egy pillanatig a házhoz lapulva álldogált. Mellkasában vadul- dobogott a szíve. Csupán néhányméter választotta el a légsiklótól. De félt megtenni ezt a rövid távolságot. A ragyogó

holdfény megvilágította a mészárlás színhelyét a ház előtt. Lissandra két lángszórósának tetemei ugyanott hevertek, ahol a földre zuhantak. Látta az egyik megégett, kificamodott testét, a másikat szinte maguk alá temették a döglött homokkirályok. Körülötte ott voltak a fekete és vörös mozgók. Nehezen tudta elhinni, hogy már csak tetemek. Inkább úgy tűnt, csak várnak, mint oly gyakran ezelőtt. Badarság, szögezte le magában. Újabb részeg rémképek. Hiszen látta, hogy az erődök felrobbantak. A homokkirályok elpusztultak; a fehér királynő pedig a borpince foglya, Néhány mély és kimért sóhajtás után rálépett a homokkirályokra, melyek megroppantak a talpa alatt. Irgalmatlanul beletaposta őket a homokba. Nem mozdultak. Mosolyogva keresztülsétált a csatamezőn, hallgatva a hangokat, a biztonság hangjait. Reccsenés. Roppanás. Reccsenés. A földre rakta a táskákat, és kinyitotta a légsikló ajtaját. Az árnyékból valami mászott a fény felé. Körvonalai homályosan kirajzolódtak a légsikló ülésén. Olyan hosszú volt, mint Kress alkarja. Finoman összekoccantotta az állkapcsát, és mind a hat, a teste körül elhelyezkedő szemével felnézett rá. Kress a nadrágjába vizelt, és lassan hátrálni kezdett. A légsiklóból újabb mozgás hallatszott. Nyitva hagyta az ajtót. A homokkirály előjött, és gyanakvóan közeledett felé. Követték a többiek, melyek eddig az ülések alatt lapultak, beásva magukat a kárpitba. Előbújtak, és egyenetlen gyűrűt alkottak a légsikló körül. Megnyalta az ajkát, megfordult, és gyorsan elindult Lissandra légsiklója felé. Félúton megtorpant. A másik légsiklóban is nyüzsögtek a homokkirályok. A hatalmas rovarszérű lények csak félig látszottak a holdfényben. Feljajdult, és rohant vissza a házhoz. A bejárati ajtóhoz érve felnézett. Tucatnyi hosszú, fehér alakot fedezett fel, amint fel-alá mászkálnak az épület falain. Négyen csapatba verődtek az elhagyott harangtorony csúcsánál, ahol egykor a dögevő héja ütötte fel tanyáját. Valamin munkálkodtak. Egy arcot véstek a falba, egy könnyen felismerhető arcot. Simon Kress felsikoltott, és berohant a házba.

A jókora italmennyiség meghozta számára az áhított zsibbadt álmot. De felébredt. Mindennek ellenére felébredt. Borzalmasan fájt a feje, a szája büdös volt, és iszonyú éhséget érzett. Még sohasem volt ennyire éhes. Tudta, hogy nem az ő gyomra korog. A hálószobai toalettszekrény tetejéről egy fehér homokkirály nézett le rá, alig észrevehetően mozgatva a csápjait. Akkora volt, mint a légsiklóbeli társa az éjjel. Erőt vett magán, és a helyén maradt.

- Meg... megetetlek - mondta a homokkirálynak. - Megetetlek. - Szája rettenetesen kiszáradt, olyan volt, mint a dörzspapír. Megnyalta az ajkát, és kimenekült a szobából. A házat ellepték a homokkirályok. Vigyáznia kellett, hova lép. A homokkirályok szemmel láthatóan különböző feladatokon buzgólkodtak. Ki-ki végezte a dolgát. Átalakításokat csináltak a házon. Hol elbújtak a falakban, hol előbújtak. Véstek. Kress két, teljesen váratlan helyen észrevetté rábámuló arcmását. Az arcok ferdék és torzak voltak, s hamuszínűek a félelemtől. Kiment a házból, hogy behozza a két bomlásnak indult holttestet, amelyekkel úgy gondolta, lecsillapíthatja a fehér királynő étvágyát. Ám mindkét holttest eltűnt. Eszébe jutott, hogy a mozgók könnyedén el tudnak cipelni a saját súlyuknál többszörösen nehezebb dolgokat. Szörnyű még belegondolni is, hogy a "gyomor" mindezek után még mindig éhes. Amikor visszajött a házba, egy hadoszlop homokkirály éppen lefele tartott a lépcsőn. Darabonként cipelték a totyogót. Kressnek úgy tűnt, hogy a fej szemrehányóan nézett rá, amint elvitték mellette. Kiürítette a hűtőt, a mélyhűtőt, a szekrényeket, mindent, s a házban fellelhető összes ennivalót halomra rakta a konyhaköré. Tucatnyi fehér már várt rá, hogy elvigye. A fagyasztott élelmiszerekhez nem nyúltak; ott hagyták olvadozni, de minden egyebet elhordtak. Miután az ennivaló mint eltűnt, úgy érezte mintha már nem gyötörné annyira az éhség, bár egy fatatot sem evett. Tudta, hogy csak rövid időre kapott haladékot. Nemsokára a gyomor újra megéhezik, és akkor meg kell hogy etesse. Tudta, mit kell tennie. A kommunikátorhoz ment. - Malada - mondta mintegy mellékesen az első visszajelzésre -, ma este összejönnek nálam egypáran. Tudom, hogy későn szótok, de remélem, el tudsz jönni. Nagyon örülnék neki. Jad Rakkis volt a következő, akit felhívott, és utána a többieket is. A végére kilencen fogadták el a meghívását. Ennyi elég lesz, reménykedett.

Odakinn várta a vendégeit - a mozgók fantasztikus sebességgel eltakarodtak, és a kert csaknem úgy nézett ki, mint a csata előtt -, és bekísérte őket a bejárati ajtóhoz. Előretessékelte őket, ő azonban nem ment utánuk. Amikor négyen már benn voltak a házban, Kress végre összeszedte a bátorságát. Becsukta az utolsó vendég mögött az ajtót, fittyet hányva a rémült kiáltozásokra, melyek rövidesen fülhasogató hangzavarrá változtak, és az egyik vendég légsiklójához rohant. Nehézség nélkül bejutott, és nyomogatni kezdte az indítógombokat. Elkáromkodta magát. Természetesen a légsikló úgy volt beprogramozva, hogy csak a tulajdonos parancsára emelkedett a magasba. A következő érkező Jad Rakkis volt. Alig szállt le a légsiklója, Kress odarohant, és karjánál fogva megragadta az éppen kikecmergő Rakkist. - Vissza, gyorsan! - lökdöste Rakkist. - Vigyél a városba! Siess, Jad! El innen!

Rakkis azonban csak bámult rá, s nem akart megmozdulni. - Miért, mi a baj, Simon? Nem értem. Mi van a partiddal? De ekkor már késő volt, mert a laza homok megmozdult körülöttük. Vörös szemek meredtek rájuk, csattogtak az állkapcsok. Rakkis levegő után kapkodott. Már mászott volna vissza a légsiklóba, de két állkapocs szorosan megragadta a csuklóját. Hirtelen térdre bukott. A homok szinte forrt a föld alatti mozgásoktól. Jad ide-oda dobálta magát, s velőtrázóan ordított, amikor a homokkirályok szétszaggatták. Kress alig bírta végignézni. Ezután már nem próbált elmenekülni. Amikor mindennek vége lett, maga elé tette az összes italt, amit a bárszekrényben talált, és leitta magát a sárga földig. Tudta, ez az utolsó alkalom, hogy része lehet ebben az élvezetben. Ezenkívül csak a borospincében maradt ital. Egész álló nap egy falat ennivalót sem vett magához, mégis eltelve, végre jóllakottan aludt el. A csillapíthatatlan éhség elmúlt. A lidérces álom előtti utolsó gondolatai a körül forogtak, kit hívhatna el holnap.

Forró száraz reggelre ébredt. Amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy egy fehér homokkirály újra elfoglalta a toalettasztalt. Gyorsan becsukta a szemét, reménykedve, hogy a rossz álom elmúlik, de nem múlt el. Már nem tudott elaludni, s nemsokára azon kapta magát, hogy jó ideje nem tudja levenni a szemét a lényről. Jó öt percre volt szüksége, mire rájött, mi az, ami olyan furcsa: a homokkirály mozdulatlan volt. Az biztos, hogy a mozgók természetellenes mozdulatlanságban tudnak lenni. Ezerszer látta már, ahogy várnak és figyelnek. De Valami mindig megtörte ezt a mozdulatlanságot: egy összecsattanó állkapocs, egy megrezzenő láb, egy megmoccanó vagy meglibbenő hosszú, finom csáp. De a toalettasztalon a homokkirály teljesen mozdulatlan volt. Kress lélegzet-visszafojtva felállt. Nem mert reménykedni. Csak nem egy döglött homokkirály? Mitől pusztulhatott el? Keresztülment a szobán. A homokkirály szeme sötét volt és üveges. Mintha felfúvódott volna. Belseje puha és rothadó, tele gázzal, mely kifele nyomja a fehér páncéllemezeket. Kinyújtotta remegő kezét, és megérintette a homokkirályt. Meleg volt, sőt forró, s egyre forróbbnak tűnt. Visszarántotta a kezét, s ettől a mozdulattól a homokkirály külső fehér vázából leesett egy darabka. Alatta ugyanolyan fehér színű hús volt, de látszott rajta, hogy lágyabb. Duzzadt volt és forró, s szinte lüktetett. Kress hátrahőkölt, s kirohant az ajtón. A hallban még három, a hálószobaihoz hasonló, fehér mozgót talált. Homokkirályokon átugrálva rohant le a lépcsőn. Az összes teremtmény mozdulatlan volt. Tele volt velük a ház: némely már döglött, némely csak döglődő vagy kábult, vagy ki tudja, milyen. Nem érdekelte, mi bajuk, csak az érdekelte, hogy nem bírnak megmozdulni.

A légsiklójában négyet talált belőlük. Egyenként felszedegette és elhajította őket, amilyen messzire csak tudta. Átkozott szörnyetegek! Bemászott a félig tönkretett ülésekre, és nyomogatni kezdte az indítógombokat. Semmi eredmény. Újra és újra próbálkozott. Semmi. Ez nem igazságos, hiszen ez az ő légsiklója, indulnia kellene. Nem értette, miért nem akar felemelkedni. Végül kiszállt, és rosszat sejtve megvizsgálta a járművet. Megtalálta a hibát. A homokkirályok megrongálták a gravitációs fogaskereket. Csapdába esett. Nem tud elmenekülni. Dühöngve visszamasírozott a házba. Kiment a verandára, és leakasztotta az antik bárdot, amely a Cath m'Lane halálát okozó kard mellett lógott. Munkához látott. A homokkirályok meg sem moccantak, amint apró darabokra hasította őket. Az utolsó csapástól szétloccsantak, testük mintha felrobbant volna. Belsejük borzalmas dolgokat rejtett magában: furcsa, félig kifejlődött szerveket, nyúlós, vöröses váladékot, amely kísértetiesen hasonlított az emberi vérre, és sárga, véres-gennyes ragacsot. Elpusztított vagy húsz homokkirályt, s ekkor rájött erőfeszítésének hiábavalóságára. A mozgók már nem jelentettek semmilyen veszélyt. Semmilyent. Különben is, annyi volt belőlük, hogy akkor sem tudná megölni valamennyit, ha éjt nappallá téve dolgozna. Arra az elhatározásra jutott, hogy le kell mennie a borpincébe és lesújtania a bárddal a királynőre. Elszántan elindult lefele, de amikor meglátta a pinceajtót, megtorpant. Az ajtót már nem tehetett ajtónak nevezni. A szörnyetegek átrágták a falakat, s az ajtónyílás helyén egy nagy lyuk tátongott. Mit lyuk, üreg! A beszegelt ajtónak nyoma sem, maradt, csak a feketén tátongó mélység. A pincéből irtózatos, fojtogató bűz tört föl. A nedves, véres falakat foltokban fehér taplószerűség borította. S ami a legrosszabb lélegzett. Kress a helyiség túloldalán is érezte, hogy a kilégzés meleg szele átfúj rajta. Erőlködött, hogy meg ne fulladjon, s amint a szél irányt váltott, elmenekült. Visszatérve a nappaliba, elpusztított még három mozgót, és összeroskadt. Mi történik? Nem értette. Ekkor eszébe jutott, hogy van valaki, aki értheti. A kommunikátorhoz ment, siettében rálépett egy homokkirályra, s buzgón imádkozott, hogy a berendezés működjön. Amikor a túlsó végén megszólalt Jala Wo, Kress zokogásba tört ki, és elmondott mindent. A nő hagyta, hogy Kress beszéljen, egyszer sem szakította félbe. Keskeny, sápadt arcára, eltekintve az alig észrevehető ránctól a homlokán, nem ült ki semmilyen kifejezés. Miután befejezte, Wo csak ennyit mondott:

- Magára kellene hagynom. Kress megint zokogni kezdett. - Ezt nem teheti. Kérem, segítsen. Annyit fizetek... - Magára kellene hagynom - ismételte Wo -, de nem teszem. - Ó, köszönöm - sóhajtotta Kress. - Köszönöm... - Nyugalom - szólt Wo. - Figyeljen rám. Maga tehet mindenről. Ha jót tartja a homokkirályokat, elegáns, rituális harcosokká válnak. Éheztetéssel és kínzással megváltoztatta a természetüket. Az istenük volt. Maga tette őket azzá, amik. A királynő a pincében megsérült, s valószínűleg még nem épült fel. Elképzelhető, hogy a sebtől, melyet okozott neki, megtébolyodott. A viselkedése... nos, szokatlan. Mielőbb el kell menekülnie, Kress. A mozgók nem pusztultak el, csak alvó állapotba kerültek. Mondtam magának, hogy amikor megnőnék, külső vázuk leesik. Normális körülmények között a "vedlés" tulajdonképpen hamarabb is bekövetkezhet. Még sohasem hallottam ekkora homokkirályokról, mint a magáéi, Kress. Főképp nem ilyenekről, melyek fejlődésükben még a rovarszakaszban vannak. Még merném kockáztatni, hogy ez a fehér királynő megnyomorításának az eredménye. De mindez most nem fontos. Lényeg az, hogy ezek a homokkirályok most metamorfózison esnek át. Az a helyzet, hogy a királynő, ahogy növekszik, fokozatosan egyre intelligensebbé válik. Pszichonikus ereje megerősödik, tudata kifinomultabb, nagyravágyóbb lesz. A páncélos mozgó egyedek csak addig használhatók, amíg a királynő kicsi és csupán félérzékeny. Most azonban jobb szolgálókra van szüksége, több képességgel rendelkező testekre. Érti? A mozgó egyedek újfajta homokkirályoknak adnak életet. Hogy milyenek lesznek, magam sem tudom egészen pontosan. Minden egyes királynő megalkotja a saját faját, amely megfelel elképzelt szükségleteinek és igényeinek. Az új faj egyedei kétlábúak, négykarúak, elálló hüvelykujjúak lesznek. Képesek lesznek fejlett szerkezetek megépítésére és működtetésére: A homokkirályok nem lesznek érzékenyek, de a királynő annál inkább. Kress szájtátva nézett Wo arcára a képernyőn. - Az alkalmazottai - nyögte ki végül -, akik kijöttek felállítani a terráriumot... Jala Wo bágyadtan elmosolyodott. - Shade - mondta. - Shade egy homokkirály - ismételte dermedten Kress. - S maga egy tartályra való gyerekegyedet adott el nekem. - Ne mondjon ilyen ostobaságokat - mondta Wo. - Az első életszakaszban egy homokkirály inkább spermiumhoz, mint gyerekegyedhez hasonlít. A háborúk megedzik és kialakítják a természetüket. Százból csak egy homokkirály éri el a második életszakaszt. Ezerből csupán egy érkezik el a harmadik és a negyedik stádiumba és válik Shade-hez hasonlóvá. A felnőtt homokkirályok nem táplálnak különösebb érzelmeket a kicsi királynők iránt. Túl sok van belőlük, s az a rengeteg mozgó valóságos istencsapás. - Jala Wo felsóhajtott. - De csak az időt vesztegetjük ezzel a sok beszéddel. Az a fehér homokkirály rövidesen érzőként fog felébredni. Már nem lesz magára szüksége, sőt gyűlölni fogja, és igen éhes lesz. Az átváltozás megköveteli

a magáét. A "gyomornak" óriási táplálékigénye van az átváltozás előtt és után. Ezért nem maradhat a házban. Ért engem? - De nem tudok elmenni - mondta Kress. - A légsiklómat tönkretették, a többiekét pedig képtelen vagyok elindítani. Nem tudom újraprogramozni őket. El tud jönni értem? - Igen - felelte Wo. - Azonnal indulunk Shade-del. Csakhogy Asgardtól több mint kétszáz kilométer az út, és magunkkal kell hoznunk a berendezést, melynek segítségével elbánhatunk a maga alkotta elfuserált homokkirályokkal. Ott azonban nem várhat. De van két lába. Induljon el gyalog kelet felé. Lehetőleg tartsa az irányt, és siessen, ahogy csak bír. Arrafelé, meglehetősen kietlen a vidék. A légi keresővel könnyűszerrel megtaláljuk. Lényeg az, hogy biztonságos távolságba kerüljön a homokkirályoktól. Mindent értett? - Igen - rebegte. - Ó, igen, igen. Miután szétkapcsoltak, az ajtóhoz sietett. Félúton valami zajt hallott: egy félig pukkanó, félig reccsenő hangot. Szétrepedt az egyik homokkirály. Négy, rózsaszínessárga vérrel borított, apró kar bukkant elő, s kezdték leráncigálni az élettelen bőrt. Kress rohanni kezdett.

Nem számított a hőségre. A dombok szárazak és sziklásak voltak. Kress menekült a háztól. Futott, amilyen gyorsan csak bírt. Bordái alatt szúrni kezdett az oldala, és elakadt a lélegzete. Csaknem egy órán át futott és gyalogolt, futott és gyalogolt a kegyetlenül perzselő nap alatt. Patakokban csurgott róla a veríték. Szidta magát, hogy nem jutott eszébe vizet hozni magával. Reménykedve, hogy megpillantja Wot és Shade-et, folyton az eget fürkészte. Nem volt felkészülve az efféle megpróbáltatásokra, a forróságra és a szörnyű szárazságra. Nem volt valami jó kondícióban. Ám amikor eszébe jutott a lélegző királynő vagy az, hogy házát már biztosan ellepték a csúszó-mászó, vonagló kis teremtmények, erőre kapott. Bízott abban, hogy Wo és Shade tudni fogják a kis szörnyetegek elpusztításának a módját. Azt is kitervelte, mit fog csinálni Woval és Shade-del. Mindez az ő bűnük, és lakolni fognak érte, határozta el. Lissandra ugyan halott, de ismer másokat, akik hasonló mesterséget űznek. Bosszút áll! Százszor is megfogadta, amint küszködve és verítékezve haladt kelet felé. Legalábbis remélte, hogy kelet felé tart. Nem tájékozódott túl jól, s nem is tudta biztosan, kétségbeesésében merre vette az útját, de azóta valószínűleg kelet felé tart, ahogy Wo tanácsolta. Már több órája futott, s mivel a légsiklónak semmi jelét nem látta, kezdett gyanakodni, hogy mégis rossz irányban halad. Eltelt még néhány óra, és félni kezdett. Mi lesz, ha Wo és Shade nem találja meg? Meghal. Két napja nem evett, legyengült és félt; torka szinte felhorzsolódott a szomjúságtól. Képtelen volt továbbmenni. A nap lemenőben van, és a sötétségben biztos nem akadnak rá. Mi történhetett? Lehet, hogy a homokkirályok felfalták Wot és Shade-et? Ismét félelem szállta meg, betöltötte minden porcikáját. Ráadásul kínzó szomjúságot és gyötrő éhséget érzett. De folytatta útját. Futni próbát, de csak bukdácsolt, majd kétszer

elesett. A második esésnél egy szikla véresre horzsolta a kezét. Menet közben kiszívta a vért. Aggasztotta a fertőzésveszély. A láthatáron mögötte felkelt a nap. A talaj kissé lehűlt, s már ezért is hálás volt. Úgy döntött, hogy teljes sötétedésig megy, és aztán letelepszik valahol éjszakára. Most már biztos elég messzire került a homokkirályoktól. Felérve a következő emelkedőre, egy ház körvonalait látta kirajzolódni. Az ő házánál ugyan kisebb volt, de őzért nagy háznak lehetett tekinteni. Mindenesetre egy lakóhely, ami biztonságot jelent. Kiabálva futni kezdett a ház felé. Ételt és italt talál. Most már muszáj valami táplálékot vennie magához. Szinte érezte az étel izét. Minden porcikája sajgott az éhségtől. Lerohant a dombon, és futott a ház felé. Integetett és kiabált a lakóknak: Még ki tudta venni az alkonyatban, hogy a ház. előtt vagy fél tucat gyerek játszik. - Hé, erre! - kiabált. - Segítség! A gyerekek szaladva jöttek felé. Kress hirtelen megállt. - Nem - mondta. - Ó, nem, nem, ó, nem! Hátralépett. Megcsúszott a homokon, felállt, és megpróbált elfutni. A kidülledt szemű és barnás-narancssárga bőrű irtózatos kicsi teremtmények könnyűszerrel elkapták Kresst, aki hiába próbált küzdeni. A ház felé cipelték. Nyomorúságos, rozoga, omladozó homokház volt, az ajtaja azonban széles és sötét. S mindennek tetejében lélegzett. A látvány elborzasztotta Kresst, de nem ezért ordított fel. A többiek miatt, az apró, narancsszíne gyerekek miatt; akik kimásztak az erődből, és közömbösen nézték az előttük elhaladó menetet. Arcuk pont olyan volt, mint Simon Kressé.

George R. R. Martin

A KERESZT ÉS A SÁRKÁNY ÚTJA

1979

Kornya Zsolt fordítása A kereszt és a sárkány útja A mû eredeti címe: The Way of Cross and Dragon

A szöveg elektronikus átirata az alábbi kiadás alapján készült: George R. R. Martin: A kereszt és a sárkány útja; in: Rúna, VI. évf. 1. szám, 2000. február, 50-57. o. Aurin fantázia-irodalmi és -mûvészeti honlap Utolsó változtatás: 2003. szeptember 28. 1996-2003.

Borítókép: .Gabriel Art Címlapmunkálatok: .Gabriel Art Tördelés, és formázás: .Gabriel Art

— Eretnekség! — fújtatta. Ülőmedencéjében hullámokat vetett a zavaros víz. — Megint egy? — feleltem unottan. — Mostanában valósággal burjánzanak. A nagykomtúr nem zavartatta magát a megjegyzésemtől. Mogorván helyzetet változtatott, újra felkavarva a vizet, mely átcsapott a medence szélén, és végigömlött a fogadóterem kőlapjain. A csizmám persze megint csuromvizes lett. Sztoikus nyugalommal tértem napirendre fölötte. A legócskább csizmámat viseltem, amim csak volt, tisztában lévén vele, hogy az ember sohasem úszhatja meg átázott láb nélkül, ha látogatást tesz Torgathon Nine-Klariis Thûnnál, a ka-Thán nép Vénjénél, aki egyúttal vessi érsek, a Négy Fogadalmak Legszentebb Atyja, a Jézus Krisztus Lovagjai egyházi rend főinkvizítora és XXI. Daryn őszentsége — az új-római pápa — titkos belső tanácsosa. — Lehetnek bár az eretnekségek oly számosak, mint csillag az égen, az egyes esetek ettől nemkevésbé veszélyesek, atyám! — jelentette ki ünnepélyesen. — Mint Krisztus Lovagjaira, reánk hárul a magasztos feladat, hogy valamennyivel fölvegyük a harcot. És meg kell jegyeznem, hogy ez a legújabb tévelygés különösen undorító. — Természetesen, méltóságos uram — válaszoltam. — Nem állt szándékomban félvállról venni a dolgot. Bocsánatodért esedezem. A finnegani misszió rendkívül megerőltető volt. Meg is akartam kérni méltóságodat, hogy átmenetileg oldozzon fel kötelességeim alól. Nyugalomra lenne szükségem, egy kis időre, hogy pihenhessek és elmélkedhessek. — Nyugalomra? — Az érsek ismét megmozdult ülőmedencéjében, s bár ezúttal épp csak áthelyezte roppant testtömegét, ez is elég volt ahhoz, hogy újabb árhullámot szabadítson a padlóra. Pupillátlan, fekete szeme kifejezéstelenül hunyorgott rám. — Nem, atyám, attól tartok, ez teljességgel lehetetlen. Ez a mostani misszió nem nélkülözheti kegyelmed képességeit és tapasztalatait. Mély, dörgő basszusa mintha egy árnyalattal engedékenyebbre váltott volna.

— Még nem volt időm átnézni a finnegani jelentését — mondta. — Hogy alakult a küldetés? — Nem jól — közöltem —, bár azt hiszem, végső soron mi kerekedtünk felül. Az egyház erős a Finneganon. Miután megegyezési javaslatunkat visszautasították, haladéktalanul intézkedtem a megfelelő fórumokon, úgyhogy az eretnekek sajtóját és műholdas adásait elhallgattattuk. Barátaink arról is gondoskodtak, hogy az ellenség jogi természetű ellenlépései meghiúsuljanak. — Hisz ez egyáltalán nem kevés! — vélte az érsek. — Kegyelmed jelentős győzelmet aratott az Úr és az Anyaszentegyház nevében. — Összetűzésekre is sor került, méltóságos uram — folytattam. — Több mint száz eretnek esett áldozatul, és a mi híveink közül is legalább egy tucat. Attól tartok, további erőszakos cselekményekre számíthatunk, mielőtt lezárhatnánk ezt az ügyet. A városban, ahol a tévhit gyökeret vert, igehirdetőink állandó támadásoknak vannak kitéve. Az eretnekek hangadói az életüket kockáztatják, ha kiteszik onnan a lábukat. Én azt reméltem, elejét lehetne venni a gyűlölködésnek és a vérontásnak. — Dicséretes elgondolás, ám kissé életidegen — mondta Torgathon érsek. Megint rám hunyorított, s nekem eszembe jutott, hogy az ő fajánál ez a türelmetlenség jele. — A javíthatatlan tévelygőknek bűnhődniük kell, és bele kell nyugodnunk abba is, hogy az egyház hű szolgái olykor vértanúvá magasztosuljanak. Miért bánkódnánk azon, hogy életüket áldozzák a hitükért, mikor lelkük cserébe elnyeri az örök üdvösséget? — Jól beszél méltóságod — helyeseltem. Türelmetlenség ide vagy oda, Torgathon valószínűleg órákig folytatta volna az előadását, ha hagyom. A fogadótermet azonban nem az emberi kényelemhez szabták, és nekem semmi kedvem nem volt tovább időzni benne, mint feltétlenül muszáj. A falak nyirkosak és dohosak voltak, az áporodott levegőben avas vajbűz terjengett; ez a jellegzetes szag a ka-Thánok sajátja. Körgallérom már sebesre dörzsölte a nyakamat, a reverenda alatt szakadt rólam a víz, a csizmám teljesen átázott, és a tetejébe a gyomrom is korogni kezdett. Így hát — amennyire az udvariasság szabályai engedték — igyekeztem céltudatosan a lényegre térni. — Méltóságod az imént mintha említette volna, hogy ez az újfajta métely különösen visszataszító? — De még mennyire! — fújtatta a nagykomtúr felháborodottan. — És hol gyökerezett meg? — Az Ariónon. Ez a világ három heti utazásra van innen a Vesstől, és kizárólag emberek lakják. Képtelen vagyok felfogni, atyám, hogy a kegyelmed fajtáját miért olyan könnyű megrontani. Ha egy kaThán egyszer rátalált az igaz ösvényre, csak a legritkább esetben téved le róla. — Mint az széles körben ismeretes — feleltem udvariasan. Azt óvakodtam szóba hozni, hogy az igaz ösvényre rátaláló ka-Thánok száma elenyészően kevés. Lomha, nehézkes nép a ka-Thán; milliószámra élnek szerte a galaxisban, ám túlnyomó többségüknek eszébe sem jutna feladni megszokott életmódját, és felcserélni ősei hitét egy másik, idegen vallásra. Torgathon Nine-Klariis Thûn nevezetes kivétel volt. Közel kétszáz éve, amikor L. Vidas pápa dekrétuma megnyitotta a papi rend sorait a nem-emberi fajok előtt, egyike volt az elsőknek, akik felszentelésért folyamodtak. Hosszú élettartama és acélosan szilárd hite fényes pályafutáshoz segítette, bár a saját népéből ezernél is kevesebben követték őt az egyház kebelére. Még legalább száz éve volt hátra. Ha ezalatt elegendő téveszmét és eretnekséget tipor el, egy szép napon kétségkívül elnyeri a bíbort, és Torgathon Thun eminenciás úr lesz belőle. Elvégre ez a világ rendje. — Az Ariónon alig van befolyásunk — mondta. Ahogy beszéd közben a karjaival gesztikulált, a négy zömök, foltos, zöldesszürke csonk fölkavarta körülötte a vizet; a piszkosfehér szőrszálak a légzőnyílása körül minden szóra megremegtek. — Egy-két templom, néhány pap, pár ezer hívő, de semmi különösebb világi hatalom. Az eretnekek már többen vannak, mint mi. A kegyelmed intelligenciájára és körültekintésére hagyatkozom, atyám. Fordítsa valahogyan a javunkra ezt az áldatlan helyzetet! Az

eretnekség olyan szembeszökő, hogy hamisságát minden nehézség nélkül kimutathatja. Talán még néhány tévelygő bárányt is vissza tud majd vezetni az igaz akolba... kellő purgálás után, természetesen. — Ha az Úr is úgy akarja — bólintottam. — És milyen természetű ez az eretnekség? Milyen tévtanokat kell megcáfolnom? Szomorú tanúsága kifáradt hitemnek, ha hozzáteszem, hogy alapjában véve mindegy volt. Túl sok eretnek téveszmével szálltam már harcba az évek során. Dogmáik és kétségeik befészkelték magukat a gondolataimba, megzavarták éjszakánként az álmomat. Hogyan is lehetnék biztos a saját hitemben? Ugyanaz a dekrétum, amely megnyitotta Torgathon előtt a papi hierarchiát, féltucat világot szakított el Új-Rómától, és akik ezt az utat választották, azok bizonyára förtelmesen rút eretnekséget látnának abban az idomtalan szörnyetegben, amely most itt fetreng előttem az ülőmedencéjében, papi körgallérjától eltekintve teljesen mezítelenül, és az Anyaszentegyház méltóságát tartja ormótlan, úszóhártyás mancsában. A kereszténység a legelterjedtebb emberi vallás, de ez nem sokat jelent. A nem-keresztények legalább ötször annyian vannak, ráadásul a kereszténység hétszáznál több felekezetre oszlik, s ezek közül nem egy csaknem ugyanakkora tekintélynek örvend, mint a Föld és az Ezer Világ Egyetlen Igaz Csillagközi Katolikus Anyaszentegyháza. Még a hatalmas XXI. Daryn is csupán egyike annak a hét személynek, akik ez idő szerint jogot formálnak a pápai címre. Hajdan erős volt a hitem, ám azóta túl sok időt töltöttem eretnekek és hittagadók között, és most már az imáim sem tudják elűzni szívemből a kétkedést. Ezért történt, hogy borzadály helyett csupán némi intellektuális érdeklődés ébredt bennem, amikor a nagykomtúrom feltárta előttem az arióni eretnekség mibenlétét. — Ezek a tisztátalanok — fröcsögte — szentet csináltak Júdás Iskariótból! ***

Mint az inkvizíció főrangú lovagjának, az egyház külön űrhajót rendelt a parancsnokságom alá, melyet volt szerencsém Krisztusi Igazságnak elnevezni. Eredetileg, mielőtt kiutalták volna nekem, Szent Tamás volt a neve, az apostol után, én azonban úgy találtam, hogy a hitetlenkedéséről ismert szent nem megfelelő védnök egy olyan hajó számára, amit az eretnekek elleni harcra szántak. A Krisztusi Igazság fedélzetén nem voltak tennivalóim; a legénységet Vándorló Szent Kristóf rendjének hat testvére és nővére alkotta, a kapitányt pedig — egy fiatal nőt — egy kereskedőhajóról csábítottam át. Így hát megtehettem, hogy a Vesstől az Ariónig tartó utazás három hetét teljes egészében az eretnek Biblia tanulmányozásának szenteljem, amiből az érseki udvar intézője utalt ki nekem egy példányt. A vaskos, nehéz, reprezentatív kiállítású könyv fekete bőrbe volt kötve és aranyozott veretekkel ellátva. Számos remekmívű, színes, holografikus illusztrációt tartalmazott. Figyelemreméltó munka volt, első pillantásra látszott, hogy szerkesztője nagyra becsülte a könyvészet manapság már — sajnos — jóformán feledésbe merült művészetét. A festményreprodukciók — az eredeti darabok, véltem, nyilván az arióni Szent Júdás-főházat díszíthetik — istenkáromlók voltak ugyan, de mesteri kivitelűek, és mint műalkotások, bátran versenyre kelhettek volna az új-római Nagy Szent János katedrális Tammerwenés RoHolliday-freskóival. Az imprimatúra szerint a kiadói munkát egyházi részről Lukyan Judassson, Szent Júdás Iskariót rendjének Első Tudósa felügyelte. A címe A kereszt és a sárkány útja volt. Szorgosan olvasgattam, miközben a Krisztusi Igazság a csillagközi űr ösvényeit rótta. Kezdetben szaporán jegyzeteltem, hogy jobban megértsem az eretnekséget, ami ellen harcba fogok szállni; később azonban félretettem a tollat, annyira lebilincselt a könyv különös, bonyolult és groteszk története. Nyelvezete egyszerre volt szenvedélyes, erőteljes és lírai. Így ismerkedtem meg Szent Júdás Iskariót

figyelemreméltó alakjával — ezzel a keményfejű, dölyfös, ellentmondásos, de mindent összevetve mégis rendkívüli személyiséggel. Egy szajha fiaként látott napvilágot Babilon legendás városában, ugyanazon a napon, amikor Betlehemben a Megváltó. Gyermekkorát a sikátorokban töltötte; ha szükséget szenvedett, testét bocsátotta áruba, felnövekedvén pedig utcalányokat futtatott. Még ifjan kísérletezni kezdett a sötét művészetekkel, és húszesztendősen már avatott fekete mágusnak számított. Ekkor Sárkányigázó Júdás vált belőle: ő volt az első és egyetlen ember, aki rá tudta kényszeríteni akaratát az Úr legfélelmetesebb teremtményeire, az Óföld gigászi, szárnyas, tűzokádó hüllőszörnyeire. A könyvben volt egy nagyszerű kép Júdásról, amint szikrázó szemmel pattogtatja lángostorát egy óriási, félhomályos barlangban, sakkban tartva vele egy fenyegetően ágaskodó, zöld-arany páncélos sárkányt. Hóna alatt fonott kosarat tart, melynek félrecsúszott fedele alól három kölyöksárkány apró, pikkelyes feje kandikál elő. A negyedik sárkányfióka Júdás ruhaujján mászik fölfelé. Ez a jelenet élete első szakaszában játszódott le. A második szakaszban Hódító Júdás lett belőle; Júdás, a Sárkánykirály; a babiloni Júdás, a Nagy Bitorló. Legvénebb sárkányán lovagolva, vaskoronával a fején és karddal a kezében, a leghatalmasabb világbirodalom székvárosává tette Babilont, amit az Óföld valaha látott; határai Ibériától Indiáig terjedtek. Sárkánytrónusán ülve uralkodott a babiloni függőkertekből, melyeket ő építettett. Itt trónolt akkor is, amikor a názáreti Jézus, a hamis próféta fölött ítélkezett, akit vérezve, láncokban hurcoltak elébe. Júdás nem volt türelmes ember, és Krisztusnak még sok vére hullott el, mire a király megelégelte a vallatását. Mikor Krisztus még ekkor sem volt hajlandó megfelelni a kérdéseire, megvetően kidobatta őt az utcára. Előbb azonban még parancsba adta őreinek, hogy vágják le mindkét lábát. „Gyógyító” — mondta —, „gyógyítsd meg magad!” Azután jött a bűnbánat, a látomás az éjszakában, melynek hatására Júdás Iskariót odahagyta vaskoronáját, sötét művészetét és temérdek kincsét, hogy hívéül szegődjön annak az embernek, akit ő tett nyomorékká. Kitéve mindazok gúnyának és megvetésének, akik fölött egykor zsarnokoskodott, Júdás lába helyett lába lett a Megváltónak, és egy teljes esztendeig hordozta őt a hátán, szerte a birodalomban, ahol nemrég még uralkodott. Amikor aztán Jézus meggyógyította magát, Júdás vele együtt rótta tovább az országutakat, s attól fogva hű barátja és tanácsadója lett, a legelső és legelőbbvaló a tizenkettő közül. Végül Jézus felruházta Júdást a nyelvek adományával, összehívta mind a sárkányokat, akiket Júdás annak idején szélnek eresztett, s magányos misszióra küldte tanítványát a tengerentúlra, „hogy ott is terjeszd az Igét, ahová én már nem juthatok el”. Majd bekövetkezett a rettenetes óra, amikor fényes délben elsötétült a nap; és Júdás, aki megértette, mi történik, nyomban keletnek fordította roppant hátasát, hogy hazarepüljön a tomboló tengerek fölött. Ám mire Jeruzsálem városába ért, már holtan találta Krisztust a keresztfán. Ekkor megrendült hitében, és gyöngének bizonyult; és a rákövetkező három nap Júdás haragja gyilkos förgetegként söpört végig az egész Óföldön. Sárkányai lerombolták a jeruzsálemi templomot, kiűzték a népet a városból, a földdel tették egyenlővé Rómát és Babilont. És mikor Júdás rájött, hogy a Simon nevezetű, akit Péternek hívtak, háromszor megtagadta az Urat, önkezével fojtotta meg őt, tetemét pedig a sárkányoknak vetette martalékul. Majd szerteküldte sárkányait, hogy szítsanak tüzeket az egész világon, ezer és ezer halotti máglyát gyújtva a názáreti Jézusnak. És Jézus harmadnapra föltámadott; és Júdás sírt, de a könnyei nem tudták kiengesztelni Jézus haragját, hisz őrjöngésében mindenben az Ő tanításai ellen cselekedett. ***

Jézus visszahívta a sárkányokat; azok hallgattak a szavára, és szerte az Óföldön kialudtak a tüzek. És Jézus előszólította a bendőjükből Pétert, és tagról tagra összerakta újra, és az ő kezébe tette le a vezérletet az egyháza fölött.

És ezután mindenütt a világon kimúltak a sárkányok, mert ők voltak Júdás Iskariót hatalmának és bölcsességének eleven pecsétei; Júdás Iskarióténak, aki nagyot és súlyosat vétkezett. És Krisztus visszavette tőle a nyelvek adományát meg a gyógyító hatalmat; és mivel Júdás vak módjára cselekedett, a szeme világától is megfosztotta. (A könyvben volt egy nagyon szép kép a vak Júdásról, amint sírva görnyed sárkányainak teteme fölé.) És azt mondotta Júdásnak, hogy az emberek időtlen időkig úgy fognak emlékezni rá, mint árulóra; még a nevét is elátkozzák, és minden, ami ő volt és amit valaha tett, örök feledésbe fog merülni. Ám mivel Júdás annyira szerette őt, Jézus tett neki egyetlen engedményt: hosszú élettel adományozta meg, hogy legyen ideje magába szállni és elmélkedni a vétkein; hogy végül mégis bűnbocsánatot nyerjen, és megtisztult lélekkel távozhassék az élők világából. Ezzel kezdődött Júdás Iskariót életének utolsó és leghosszabb szakasza. Ő, aki hajdan sárkánykirály és Krisztus barátja volt, most számkivetett, magányos, világtalan vándorként rótta az Óföld hideg útjait; meg kellett élnie minden város, ember és tárgy elmúlását, amit valaha ismert. Péter pedig, az első pápa és Júdás örök ellensége, addig terjesztette az egész földkerekségen a rágalmat, hogy Júdás harminc ezüstpénzért elárulta az Urat, míg ő végül már a saját nevét sem merte vállalni. Egy ideig egyszerűen Vándor Jünek hívta magát; később, az idők folyamán még sok más nevet is viselt. Több mint ezer évig élt, mint prédikátor, gyógyító és az állatok barátja. Miközben a Péter alapította egyház egyre növekedett és egyre romlottabbá vált, őt folyton üldözték és rágalmazták. Ám neki sok ideje volt, és végül bölccsé érett, és megbékélt a sorsával. És amikor, hosszú-hosszú évszázadok múlva, végül eljött az ideje és halottas ágyán feküdt, Jézus eljött hozzá kibékülni; és Júdás ekkor újra sírt. És mielőtt meghalt, az Úr megígérte neki, hogy néhányan a teremtett lelkek közül emlékezni fognak rá, ki és mi volt valójában Júdás Iskariót; és ahogy telnek majd a századok, ennek a híre egyre terjedni fog, míg végül Péter gonosz hazugságait örökre megcáfolják és elfelejtik. Ez volt Szent Júdás Iskariót élete, ahogy A kereszt és a sárkány útjában olvasható. A kötet tartalmazta még a tanításait, valamint azokat az apokrif bibliai könyveket, amiket állítólag ő írt. Miután elolvastam, odaadtam Arla-k-Baunak, a Krisztusi Igazság kapitányának. Arla szikár, pragmatikus nő volt, különösebben nem hitt semmiben, de a véleményét mindig nagyra tartottam. A legénység többi tagja, Szent Kristóf rendjének jámbor testvérei és nővérei, a könyv láttán csak az érsek vallásos borzadályát visszhangozták. — Érdekes — mondta Arla, mikor visszaadta nekem. Nevetnem kellett. — Ez minden? Arla vállat vont. — Szórakoztató történet. Könnyebb olvasmány, mint a ti Bibliátok, Damien; azonkívül sokkal izgalmasabb. — Ez igaz — bólintottam. — De az egész történet abszurd. Elképesztő zagyvalék egyházi doktrínákból, apokrif hagyományokból, pogány mítoszokból és népi babonákból. Persze szórakoztató, ezt elismerem. Még azt is merném mondani, hogy ötletes. De egyúttal nevetséges is, nem találod? Ugyan ki hisz manapság a sárkányokban? Vagy a lábatlan Krisztusban? Péterben, akit négy szörnyeteg bekebelez, Krisztus meg utána összeragasztgatja? Arla mosolyába némi gúny vegyült. — Talán együgyűbb dolgok, mint a borrá változtatott víz, a vízen járó Krisztus, vagy az a fickó, aki a cethal gyomrában lakott?

Arla-k-Bau élvezi, ha feleselhet velem. Emlékszem, mekkora botrány lett belőle, mikor egy hitetlent neveztem ki az űrhajóm kapitányának; de Arla érti a mesterségét, én pedig szeretem a közelemben tudni, mert köszörülhetem rajta az elmémet. Okos nő ez az Arla, és én ezt többre tartom a vak engedelmességnél. Meglehet, ez bűn. — Az teljesen más — válaszoltam neki. — Valóban? — vágott vissza. Tekintete áthatolt az álarcomon. — Valld be, Damien! Ez a könyv kimondottan tetszett neked. Megköszörültem a torkomat. — Felébresztette az érdeklődésemet — helyesbítettem. — Hiszen tudod, Arla, miféle ügyekkel van dolgom általában! Száraz kis eltérések a doktrínáktól, obskurus teológiai szőrszálhasogatás... Vagy leplezetlen politikai sakkhúzások, hogy pápát csináljanak egy nagyravágyó planetáris püspökből, esetleg valami koncessziót csikarjanak ki Új-Rómától vagy a Vesstől. A háború dicsőséges, de a csaták ostobák és mocskosak. Teljesen kimerítenek, szellemileg, érzelmileg, fizikailag egyaránt. Üresnek érzem magamat utánuk, és furdal a lelkiismeret. A bőrkötésű könyvre koppantottam. — Ez valami más. Az eretnekséget természetesen el kell fojtani, de bevallom, alig várom, hogy megismerkedjek ezzel a Lukyan Judassonnal. — A kivitele is szép — vélte Arla, és belelapozott A kereszt és a sárkány útjába. Megállt, hogy alaposabban szemügyre vegyen egy különösen látványos illusztrációt. Gondolom, Júdást, amint halott sárkányai fölött zokog. Mosolyognom kellett, hogy ez a kép rá is ugyanolyan nagy hatást tesz, mint rám. Aztán hirtelen elkomorodtam. Ez volt az első jele a rám váró nehézségeknek. ***

Így jutott el a Krisztusi Igazság Ammadon porcelánvárosába, Szent Júdás Iskariót rendjének otthonába. Az Arión kedves, barátságos világ volt, háromszáz éve lakták. A népessége nem érte el a kilencmilliót; ebből kétmillióan a bolygó egyetlen igazi városában, Ammadonban éltek. A technológia színvonala közepesnek volt mondható, bár legnagyobbrészt importból származott. Az Ariónon nem honosodtak meg jelentősebb iparágak, és újító szellemben sem bővelkedett, legfeljebb művészeti téren. Mert a szépművészetet nagyon nagyra tartották; virágzott is mindenfelé. A vallásszabadság elve a társadalom egyik fontos alappillérét alkotta, bár a légkör egyáltalán nem volt vallásos szellemű, a lakosság többsége önfeledten hódolt a világi élvezeteknek. A legnépszerűbb hit az esztéticizmus volt, amit nem is igazán lehet vallásnak tekinteni. Éltek még a bolygón taoisták, erikánusok, ókeresztények, az Álmodó Gyermekei, és tucatnyi alárendelt jelentőségű szekta. Továbbá volt kilenc temploma az Egyetlen Igaz Csillagközi Katolikus Egyháznak is. Kilenc — a hajdani tizenkettőből. A többi hármat a közelmúltban elhódította tőle a legenergikusabban terjeszkedő arióni felekezet: Szent Júdás Iskariót rendje, amely ezenkívül még egy tucat újonnan épült templommal is büszkélkedhetett. Az arióni püspök komor, szigorú arcú férfi volt. Fekete haját rövidre nyírva hordta, és nem tűnt túlzottan boldognak, hogy láthat.

— Damien Her Varis atya! — kiáltotta döbbenten, amikor bejelentés nélkül betoppantam a rezidenciájára. — Természetesen hallottunk már kegyelmedről, de álmodni sem mertem volna, hogy egyszer személyesen is megismerhetem, sőt, vendégül láthatom szerény hajlékomban! Kicsiny nyáj a miénk... — Sőt, egyre kisebb — vágtam a szavába. — Amit nagykomtúrom, Torgathon érsek aggasztónak talál. A püspök úr bizonyára másként ítéli meg a helyzetet, hiszen még azt sem tartotta szükségesnek, hogy informáljon minket ennek a Júdás-imádó szektának a tevékenységéről. Bosszús képet vágott a rendreutasításra, de gyorsan lenyelte a dühét. Még egy püspöknek is van oka óvakodni az inkvizíció fölszentelt lovagjaitól. — Természetesen mi is aggódunk — felelte. — Minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy szembeszálljunk a terjedő métellyel. Ha kegyelmed esetleg jótanácsokkal tudna szolgálni ez ügyben, a legnagyobb örömmel hallgatom. — Én Jézus Krisztus Lovagja vagyok, militáns rendi inkvizítor — mondtam nyersen. — Én nem tanácsokat adok, püspök úr, én cselekszem. Ezért küldtek az Ariónra, és nekem feltett szándékom eleget tenni elöljáróim kívánalmainak. Először is mindent tudni akarok az eretnek szektáról és erről az Első Tudósról, Lukyan Judassonról. — Magától értetődik, Damien atya, magától értetődik — bólogatott a püspök. Intett egy szolgának, aki behozott egy tálcát borral és sajttal, majd belekezdett a Júdás-kultusz rövid, de robbanásszerű történetének összefoglalásába. Figyelmesen hallgattam; közben a körmömet fényesítgettem papi öltönyöm karmazsinvörös hajtókáján, míg a fekete lakk makulátlanul nem csillogott. Időnként kérdéseket tettem fel. Még a felénél sem járt a mondandójának, amikor arra az elhatározásra jutottam, hogy személyesen fogom felkeresni Lukyant. Ez látszott a legcélravezetőbbnek. Azonkívül kezdettől fogva ezt akartam. ***

Fontosnak véltem az első arióni fellépésemet; a lehető legnagyobb hatást kívántam tenni Lukyanra rangommal és megjelenésemmel. A legjobbik csizmámat vettem föl, egy puha, római bőrből készült mestermunkát, amely még nem látta Torgathon fogadótermét, s hozzá szigorú szabású, fekete öltönyt, burgundivörös hajtókával és merevített körgallérral. Nyakamban pompás, tömör aranykereszt lógott; ennek stílusához igazodott a galléromat összefogó tű, egy kicsinyített kardpenge, az inkvizíció lovagjainak jelvénye. Denis testvér gondosan ébenfeketére lakkozta a körmömet, aztán sötéttel kihúzta a szemöldököm, és finom, fehér púderrel sminkelte ki az arcomat. Mikor a tükörbe néztem, kis híján megijedtem magamtól. Elmosolyodtam, de csak egy pillanatra. Rontotta az összhatást. Gyalog mentem Szent Júdás Iskariót főházába. Ammadon városát széles, aranyszínben ragyogó sugárutak szelték át meg át; skarlátvörös levelű fák szegélyezték őket, amiket a helyi nyelvjárásban szélsóhajnak hívtak. Földig hajló, dús lombjaik mintha valóban elfeledett titkokról sóhajtoztak volna a könnyű szellőben. Judit nővér kísért, egy apró termetű, középkorú nő, aki még a Szent Kristóf rend bő csuhájában is véznának és törékenynek hatott. Szelíd, barátságos arca volt, és nagy, ártatlan, fiatalos szeme. Nagyon hasznos emberem volt. Már négy alkalommal végzett az életemre törő merénylőkkel. A főház hatalmas, tiszteletet parancsoló, szemlátomást újonnan emelt épület volt. Gondosan ápolt kert övezte, tarka virágágyakkal és aranyló pázsittal. Az egész telket magas fal vette körül. A kerítés- és az épületfalat egyaránt freskók díszítették. Néhányat közülük már ismertem A kereszt és a sárkány útjából; egy pillanatra megálltam megcsodálni őket, mielőtt besiettem volna a főkapun. Senki nem állta utamat. Nem voltak őrök, de még kapus sem. A kertben férfiak és nők sétálgattak a virágágyak

között; mások az ezüstfák és a szélsóhajok árnyékában meghúzódó kőpadokon üldögöltek, nyugodtan és tétlenül. Megálltam a kavicsos sétányon, körülnéztem, aztán folytattam utamat Judit nővérrel az épület felé. Amikor az első lépcsőfokhoz értem, egy férfi lépett ki elém a házból. Megállt az ajtóban, és várt. Testes, szőke ember volt; erős szálú, dús szakálla barátságos mosolyt keretezett. Szandált és bokáig érő, bő szabású leplet viselt, melyet hímzett sárkányok díszítettek, keresztet tartó lovassal a hátukon. Mikor odaértem hozzá, meghajolt. — Damien Her Varis atya, az inkvizíció lovagja — mondta. Mosolya szélesebb lett. — Üdvözlöm Jézus és Szent Júdás nevében! A nevem Lukyan. Utána kell néznem, ki szállít a püspöki udvarból információkat a Júdás-kultusznak, villant az agyamba; de megőriztem a tartásomat. Régóta vagyok már az inkvizíció lovagja. — Lukyan Mo atya — mondtam, miközben kezet ráztunk —, lenne önhöz egy-két kérdésem. — Nem mosolyogtam. Ő viszont igen. — Gondoltam — felelte. ***

Lukyan irodája tágas volt, de csöppet sem hivalkodó. Inkvizítori pályafutásom során többször megfigyeltem, hogy az eretnekek olykor hajlamosabbak a szerénységre, mint az anyaszentegyház hű szolgái. Egy gyöngéje mindenesetre Lukyannak is volt. A dolgozóasztalába épített oltár mögött a falat egy festmény uralta, amelyikbe már beleszerettem: a vak Júdás, amint sárkányait siratja. Lukyan elégedett sóhajjal leült, és nekem is intett, hogy nyugodtan foglaljak helyet. Judit nővért az előszobában hagytuk. — Inkább állok, Lukyan atya — mondtam, mert előnyt láttam benne. — Egyszerűen csak Lukyan — felelte. — Vagy Luke. Ahogy jobban tetszik. Mi itt nem használunk címeket. — Kegyelmed Lukyan Mo atya. Arióni születésű, iskoláit a cathadayi szemináriumban végezte, majd a Föld és az Ezer Világ Egyetlen Igaz Csillagközi Katolikus Egyházának rendtartása szerint papi felszentelésben részesült — mondtam. — Úgy fogom szólítani, ahogy az a rangodnak kijár, atyám. És kegyelmedtől is ugyanezt várom el. Értjük egymást? — Hát persze — hagyta rám szívélyesen. — Felhatalmazásom van rá, hogy megfosszam a szentségek kiosztásának jogától, továbbá egyházi átokkal sújtsam eretnek tévelygése miatt. Egyes világokon még a kivégzését is elrendelhetném. — De az Ariónon nem — vetette közbe gyorsan. — A hatóságok itt roppant toleránsak. Másrészt többen is vagyunk önöknél — mosolyodott el. — Ami pedig a többit illeti, tudnia kell, hogy amúgysem osztom ki gyakran a szentségeket. Voltaképpen már évek óta nem. Most Első Tudós vagyok, tanító, filozófus. Utat mutatok másoknak, segítek nekik rátalálni a hitre. Ha ez önt boldoggá teszi, Damien

atya, átkozzon csak ki bátran! Elvégre mindnyájunknak az a célja az életben, hogy eljussunk a boldogság állapotába. — Ön tehát megtagadta a hitét, Lukyan atya? — kérdeztem, és letettem az asztalára A kereszt és a sárkány útját. — De úgy látom, szerzett helyette másikat. — Most én mosolyodtam el; de nagyon hidegen, nagyon fenyegetően, nagyon gunyorosan. — Nevetségesebb hitvallást keresve sem találhattam volna. Fölteszem, most be fog számolni róla, hogy beszélt Istennel, aki megbízta kegyelmedet az új kinyilatkoztatással, és ön csak az ő akaratát teljesíti, amikor igyekszik megtisztítani Szent Júdás méltatlanul bemocskolt nevét. Igazam van? Lukyan mosolya a füléig ért. — Frászkarikát! — legyintett. — Én találtam ki az egészet. Elakadt a lélegzetem. — Hogyan? — Én találtam ki az egészet — ismételte meg. Büszkén kezébe fogta a könyvet. — Természetesen sokféle forrásból merítettem, főleg a Bibliából, ám összességében A kereszt és a sárkányt a saját művemnek tekintem. Igazán jól sikerült, ugye? Persze büszkeség ide vagy oda, a nevemet nem írhattam ki rá, de az imprimatúrámat azért rátetettem. Egy pillanatig szóhoz sem jutottam. Aztán elhúztam a számat. — Azt hittem, valami jó képzelőerővel megáldott őrülttel fogok találkozni, egy szerencsétlen bolonddal, aki önmagát vezeti félre, és szilárdan meg van győződve róla, hogy az Úr őt szemelte ki új prófétának. Volt már dolgom ilyen fanatikusokkal. Ehelyett kit találok? Egy szemforgató cinikust, aki a saját hasznára kieszelt magának egy egész vallást. Azt hiszem, a fanatikus rokonszenvesebb lett volna. Kegyelmedtől már undorodni sem tudok, Lukyan atya. Az örökkévalóságig fog gyötrőddni a pokol tüzén. — Nem hinném — felelte. — Azonkívül ön rosszul ítél meg engem, Damien atya. Nem vagyok cinikus, és az én kedves Szent Júdásomból sem profitálok különösebben. Sőt, egyáltalán nem. Míg a kegyelmedék papja voltam, jobban éltem. Azért csinálom, mert ez a hivatásom. Le kellett ülnöm. — Nem értem — vallottam be. — Magyarázza meg! — Most megmondom önnek az igazat. — Lehalkította a hangját; egészen furcsán beszélt, szinte selypegve. — Én Hazug vagyok! — Gyermekded paradoxonokkal akar összezavarni? — fortyantam fel élesen. — Nem, dehogyis! — csitított mosolyogva. — Hazug vagyok. Nagybetűs Hazug. Ez egy szervezet, Damien atya. Egy vallás, ha kegyelmednek így jobban tetszik. Egy nagy és hatalmas hit. És én csak porszemnyi képviselője vagyok. — Ilyen egyházat nem ismerek — mondtam. — Persze, hogy nem! Csodálkoznék is, ha tudna róla. Titkos. Muszáj titkosnak lennie. Nem érti? Az emberek nem szeretik, ha hazudnak nekik... — Én sem szeretem, ha hazudnak nekem — szakítottam félbe. Lukyan sértődött képet vágott.

— Szóltam előre, hogy igazat fogok mondani, nem? Ha egy Hazug ezt ígéri, nyugodtan hihet neki. Különben hogyan bízhatnánk meg egymásban? Kezdtem azt hinni hogy Lukyan mégis őrült; ugyanolyan fanatikus, mint minden eretnek, ha kissé komplikáltabb módon is. Itt nyilván valami bonyolult eretnekségről volt szó az eretnekségen belül, én azonban tisztán láttam a kötelességemet: feltárni az igazságot és a helyükre tenni a dolgokat. — Sokan vagyunk — folytatta Lukyan mosolyogva. — Meglepődne, ha tudná, milyen sokan, Damien atya; tényleg meglepődne. De erről inkább nem beszélek. — Akkor mondja el azt, amiről beszélhet! — Örömmel — bólintott Lukyan Judasson. — Mint minden vallásnak, nekünk Hazugoknak is van néhány alapigazságunk, amiben hiszünk. A hit mindig szükséges. Vannak dolgok, amiket nem lehet bizonyítani. Hisszük, hogy az élet méltó rá, hogy végigéljük. Ez a dogmatikus alapvetésünk. Az élet értelme abban áll, hogy az ember él, ellenáll a halálnak, talán még dacol az entrópiával is. — Tovább! — sürgettem; és szándékom ellenére egyre jobban érdekelt, amit mondott. — Hisszük továbbá, hogy a boldogság jó dolog, amelyre törekedni kell. — Az egyháznak semmi kifogása a boldogság ellen — vetettem közbe szárazon. — Ebben a magam részéről nem vagyok biztos — jelentette ki Lukyan. — De erről most ne nyissunk vitát! Akárhogy viszonyul az egyház a boldogsághoz, lényegileg azt hirdeti, hogy higgyünk a halál utáni létben, a Legmagasabb Lényben és egy elég komplikált erkölcskódexben. — Úgy van. — A Hazugok nem hiszik, hogy lenne élet a halál után, és istenük sincsen. Mi olyannak látjuk az univerzumot, amilyen valójában, Damien atya; és az a meztelen igazság, hogy az univerzum iszonyú. Nekünk, akik hisszük és becsüljük az életet, meg kell halnunk. Utána semmi nincsen, csak örök űr, sötétség, nemlét. Az életünknek nincs értelme, nincs jelentősége. És ugyanez áll a halálunkra is. Ha egyszer eltávozunk, nem telik sok időbe, és az univerzum elfelejt minket; nemsokára már úgy fog tűnni, mintha soha nem is léteztünk volna. Végül mindent fölfal az entrópia, és a mi gyarló kis igyekezetünk semmit nem tehet a borzalmas vég ellen. Mindennek vége lesz, mintha soha semmi nem lett volna. Maga az univerzum is mulandó, a halál fia... és teljesen mindegy neki. Hátradőltem a székemen, és a hideg futkározott a hátamon, miközben Lukyan sivár szavait hallgattam. Azon kaptam magam, hogy a keresztet babrálom a nyakamban. — Nyomasztó bölcselkedés — mondtam —, és ráadásul hamis. Nekem is voltak már ilyen rémisztő látomásaim. Azt hiszem, legalább egyszer életében mindenkinek. De ez nem így van, atyám. Az ilyen nihilizmustól megóv a hitem. A hit védőpajzs a kétségbeesés ellen. — Ó, hát ez egyértelmű, inkvizítor barátom! — mosolygott rám Lukyan. — Örülök, hogy ilyen jól értjük egymást. Már majdnem közénk tartozol. Ráncba szaladt a homlokom. — Telibe találtál! — folytatta Lukyan. — Az igazságok — minden nagy igazság, és többnyire a kevésbé nagyok is — az emberiség zöme számára elviselhetetlenek. A hitben találunk védőpajzsot ellenük. Te a te hitedben, én az enyémben, mások a magukéban. Nem számít, melyikben. Amíg őszintén és teljes szívünkből hisszük, teljesen mindegy, hogy milyen hazugságba kapaszkodunk. Megsimogatta szőke szakálla kirojtosodott végét.

— Tudod, a pszichológusok mindig azt mondják, a hívők boldogok. Hihet az ember Krisztusban, Buddhában vagy Erica Stromjonesban, a lélekvándorlásban, a halhatatlanságban vagy a természetben, a szerelem hatalmában vagy egy politikai párt programjában, a végeredmény ugyanaz. Hisz; tehát boldog. Akinek a szeme rányílik az igazságra, az kétségbeesik és elveti magától az életet. Az igazság oly hatalmas; a hit oly csekélyke, oly szegényes, oly sok benne a tévedés és az ellentmondás! A homlokzatok mögé tekint és átlát rajtuk; aztán megérzi magán a sötétség súlyát, és képtelenné válik a boldogságra... Nem vagyok nehéz felfogású. Rég rájöttem, mire akar kilyukadni Lukyan Judasson. — Szóval ti, Hazugok új hiteket találtok ki. Elmosolyodott. — Mindenféle hitet, Damien. Nemcsak vallásokat. Gondolj csak bele! Mi tudjuk, micsoda szörnyű dolog az igazság. Ezerszer többre tartjuk nála a szépséget. Szépséget teremtünk: felekezeteket, politikai mozgalmakat, magasztos eszméket, hitet a szerelemben és a barátságban. Mind csupa hazugság. Mi önzetlenül terjesztjük őket, és sok más hazugságot is, el sem tudod képzelni, mennyit. Megszépítjük a történelmet, a mítoszokat, a vallást; mindent szebbé, jobbá, hihetőbbé teszünk. A hazugságaink persze nem tökéletesek. Az igazságok túl nagyok: rájuk nehezednek, idővel összezúzzák őket. Ám egy szép napon talán rábukkanunk egy igazi, nagy hazugságra, ami az egész emberiség számára megfelelő lesz. Addig be kell érnünk sok-sok kicsivel. — Attól tartok, meglehetősen hidegen hagy a tanításotok — feleltem hűvösen és szenvtelenül; szinte transzban. — Én egész életemben az igazságot kerestem. Lukyanban volt elnézés. — Damien Her Varis atya, az inkvizíció lovagja! Jobban ismerlek téged, mint te önmagadat. Te is Hazug vagy. Jól végzed a munkád. Világról világra utazol, és mindenütt elpusztítod az ostobákat, a lázadókat, a kétkedőket... akik megingathatnák a hatalmas hazugság építményét, amelynek a szolgálatában állsz! — Ha a hazugság, amit szolgálok, valóban ennyire csodálatraméltó — néztem rá szúrósan —, akkor miért tagadtátok meg? — A vallásnak igazodnia kell a kultúrához és a társadalomhoz; együtt kell vele működnie, nem ellene. Ha súrlódások, ellentmondások támadnak, a hazugság összeomlik, és a hit meginog. A te vallásod, Damien, sok világnak jó, de az Ariónnak nem. Itt barátságos az élet; a te hited viszont szigorú. Mi szeretjük a szépséget; a te hited szűkmarkúan méri. Ezért kijavítottuk. Sokat foglalkoztunk ezzel a világgal. Ismerjük a pszichológiai profilját. Szent Júdásnak itt sikere lesz. A történet színes, drámai és nagyon megindító. Júdás tragédiája boldogan vágződik. Az Ariónon rajonganak az ilyen mesékért. A sárkányok? Kedves kis adalék. Érdemes lenne a ti tanaitokba is beépíteni őket. Csodálatos szörnyetegek. — Nem léteznek — mondtam. — Dehogynem! — vágta rá. — Nézz csak hátra! — Rám vigyorgott. — Látod, tényleg hit kérdése az egész. Hát te honnan tudod, mi történt valójában háromezer évvel ezelőtt? Neked megvan a magad Júdása; nekem is a magamé. Mindkettőnknek van könyve hozzá. Melyik a valódi? A tiéd? Valóban azt hiszed? Még csak a Hazugok Rendjének első körébe nyertem beavatást, úgyhogy nem ismerem minden titkunkat, de azt tudom, hogy nagyon-nagyon régóta működünk. Nem lepódnék meg, ha kiderülne, hogy az evangéliumokat hozzám hasonló emberek írták. Júdás talán sohasem létezett. Talán Krisztus sem. — Meg vagyok róla győződve, hogy valamiféleképpen léteztek — mormoltam.

— Ebben az épületben több száz ember van, aki őszintén és szívből hisz Szent Júdásban meg A kereszt és a sárkány útjában — felelte Lukyan. — A hit nagyon jó dolog. Tudod, hogy mióta megalapítottuk Szent Júdás rendjét, az Ariónon majdnem egyharmaddal csökkentek az öngyilkossági statisztikák? Emlékszem, milyen lassan keltem föl a székből. — Ugyanolyan őrült vagy, mint minden eretnek, akivel valaha dolgom volt, Lukyan Judasson! — mondtam neki. — Sajnállak, amiért elvesztetted a hitedet. Ő is felállt. — Magadat sajnáld, Damien Her Varis! — nézett a szemembe. — Én új hitet, új életcélt találtam, és boldog ember vagyok. Te, drága barátom, kétségek közt kínlódsz, és nyomorultul érzed magad. — Hazugság! Attól tartok, ezt teli torokból kiáltottam. — Gyere velem! — mondta Lukyan. Megnyomott egy falipanelt, és a sárkányait sirató Júdás képe nesztelenül a magasba siklott. Mögötte lépcső vezetett az épület alsó traktusába. A pincehelyiség közepén hatalmas üvegtartály magasodott, színültig telve halványzöld folyadékkal — a folyadékban pedig petyhüdten lebegett valami, ami egy elaggott embrió torz benyomását keltette. Idomtalan vízfeje és csenevész, sorvadt teste egyszerre tűnt vénnek és csecsemúszerűnek. Karjából, lábából és nemi szervéből lüktető csövek futottak egy halkan zúgó gépezetbe; szemlátomást csak ez tartotta életben. Mikor Lukyan felkattintotta a világítást, a valami kinyitotta nagy, sötét szemét, és lelkem legmélyére tekintett vele. — A munkatársam — közölte Lukyan, és megveregette a tartályt. — Johannes Azure Crux, a Hazugok Rendjéből, a negyedik kör beavatottja. — És telepata — tettem hozzá halálos bizonyossággal. Több világon vezettem már pogromokat telepaták — többnyire gyermekek — ellen. Az Anyaszentegyház azt tanítja a pszionikus erőkről, hogy a Sátán mesterkedései, hiszen a Bibliában nincsen szó róluk. Az öldöklések után sohasem éreztem tisztának a lelkiismeretemet. — Johannes abban a pillanatban átvizsgált téged, amikor betetted a lábadat a kertbe, és közölte velem a megfigyeléseit — mondta Lukyan. — Még közülünk is csak néhányan tudnak róla. Nagyon hatékonyan segít nekünk hazudni. Megérzi, kinek a hite szilárd, és kinek csak álca. Nekem telepatikus vevőkészülék van a koponyámba ültetve, hogy bármikor kapcsolatba léphessen velem. Annak idején ő nyert meg engem a Hazugok ügyének. Érezte a hitem megrendülését; érezte a kételyeimet, a kétségbeesésemet. Ekkor fémes, kifejezéstelen géphang szólt hozzám a létfenntartó berendezésből; a tartályban lebegő torzó beszélt. — És érzem a te kétségbeesésedet is, Damien Her Varis, hamis pap. Túl sok kérdést tettél föl magadnak, inkvizítor; kifáradtál, korhadt a szíved, nincs többé hited. Jöjj hozzánk, Damien! Igazi Hazug vagy régóta már. Egy pillanatig tétováztam. Lelkem háborgó mélyére tekintettem, és megkérdeztem magamtól, mi az, amiben hiszek. A hitemet kerestem, azt a tüzet, mely hajdan lángolt bennem; a bizonyosságot az egyház tanaiban, Krisztus jelenlétét a szívemben. Semmit nem találtam — semmit. Bensőm üres volt és kiégett, tele kétségekkel és fájdalommal. Ám amikor a szám már szólásra nyílt volna, hogy választ

adjak Johannes Azure Cruxnak és a mosolygó Lukyan Judassonnak, hirtelen rábukkantam valami másra: valamire, amiben mindig is hittem, gyermekkoromban éppúgy, mint akkor a pincében. Az igazságra. Hittem az igazságban, még ha fájt is. — Elvesztettük őt, Lukyan — mondta a telepata, akit groteszk módon Cruxnak hívtak. Lukyan arcáról lehervadt a mosoly. — Valóban? Pedig reméltem, hogy csatlakozni fogsz hozzánk, Damien. Az volt a benyomásom, hogy már megértél rá. Hirtelen elöntött a félelem, és legszívesebben felrohantam volna a lépcsőn Judit nővérhez. Lukyan nagyon sok titokba beavatott, és én visszautasítottam az ajánlatát. A telepata megérezte a félelmemet. — Nem árthatsz nekünk, Damien — szólt. — Eredj békével! Lukyan nem mondott neked semmit. Lukyan a homlokát ráncolta. — Rengeteg mindent elmondtam neki, Johannes. — Persze. De hihet-e egy olyan megrögzött Hazugnak, mint te? A tartályban úszó torzó apró, ráncos szája korcs mosolyra húzódott, ahogy lehunyta óriási szemét. Lukyan Judasson nagyot sóhajtott, és felkísért a lépcsőn. ***

Csak évekkel később jöttem rá, hogy Johannes Azure Crux volt az igazi Hazug, és Lukyan az áldozat, akinek hazudott. Persze hogy tudtam ártani nekik. Meg is tettem. Ami azt illeti, nem bizonyult túl nehéznek. A püspöknek voltak kapcsolatai kormány- és sajtókörökben. Én is szereztem pár barátot a megfelelő számlákra átutalt összegekkel. Aztán lelepleztem Cruxot, hogy ott rejtőzik lenn a pincében, és megvádoltam, hogy titokban agymosásnak veti alá Lukyan híveit. Barátaink magukra vállalták a vád képviseletét. A rendőrség házkutatást tartott, letartóztatta a telepata Cruxot, és bíróság elé állította. Természetesen felmentették. A vádam merő ostobaság volt: az emberi fajú telepaták legfeljebb pár lépésről tudnak olvasni mások gondolataiban, ennél többre ritkán képesek. Mivel azonban nincsenek sokan, az emberek ösztönösen félnek és irtóznak tőlük, Crux pedig elég visszataszító volt hozzá, hogy különösebb fáradság nélkül az elvakult babona céltáblájává tegyem. Miután szabadlábra helyezték, csakhamar ismeretlen helyre távozott Ammadon városából, ha ugyan nem az egész Ariónról. Meg sem fordult a fejemben, hogy rábizonyíthatnám a vádat. A puszta gyanú is elég volt. A hazugság építményén, amit Lukyannal közösen emeltek, megmutatkoztak az első repedések. Hitet szerezni nehéz; elveszíteni könnyű. A leghalványabb kétely is alááshatja a legerősebb alapozást. A püspök közreműködésével tovább szítottam a kételyeket. Nem volt olyan egyszerű, mint kezdetben hittem. A Hazugok alapos munkát végeztek. Ammadonban — mint a legtöbb civilizált városban — hatalmas mennyiségű információt halmoztak fel. Az iskolákat, egyetemeket és könyvtárakat összekötő számítógépes hálózat bárki számára hozzáférhetővé tette ezt a koncentrált bölcsességet, aki el akart mélyedni benne.

Mikor utánanéztem a témának, rájöttem, hogy a Róma és Babilon történetében ügyes változtatásokat hajtottak végre, és hogy Júdás Iskariótról három címszó van — az egyikben mint Babilon hódító királya szerepel. Ezenkívül megemlítették a nevét a függőkertekkel kapcsolatban, és találtam egy szócikket az úgynevezett Codex Judae-ről is. És az ammadoni központi adatbázis szerint a sárkányok körülbelül Krisztus idejében haltak ki az Óföldön. Végül kigyomláltuk az összes hazugságot: mindet kitöröltük a számítógépek memóriájából, noha féltucat nem-keresztény világ tudományos szaktekintélyeit kellett segítségül hívnunk, mire a könyvtárosok és akadémikusok belátták, hogy nem csupán vallási tárgyú belvillongásokba akarjuk belerángatni őket. Szent Júdás rendje időközben hervadozni kezdett a nyilvánosság vakító fényében. Lukyan Judasson lefogyott és ingerült lett, templomainak legalább a felét kénytelen volt felszámolni. Az eretnekség persze nem pusztult ki teljesen. Mindegy, mit találunk ki, mindig lesznek, akik hinni fognak benne. Így hát az Ariónon, Ammadon porcelánvárosában, a szélsóhajok susogó lombsátrai alatt a mai napig olvassák A kereszt és a sárkány útját. Arla-k-Bau a Krisztusi Igazsággal egy év múlva szállított vissza a Vessre, ahol Torgathon érsek végre engedélyezte nekem a régóta kért szabadságot, mielőtt harcba küldött volna a legújabb eretnekségek ellen. Győzelmet arattam hát: az egyház ügye rendületlenül haladt tovább, Szent Júdás Iskariót rendjét pedig alaposan megtépáztuk. Akkor még azt hittem, Johannes Azure Crux — a telepata — tévedett. Megfizetett érte, hogy alábecsülte a Szent Inkvizíció lovagjának hatalmát. Később azonban újra eszembe jutottak a szavai. Nem árthatsz nekünk, Damien. Nekünk? Szent Júdás rendjének? Vagy a Hazugoknak? Azt hiszem, tudatosan hazudott, noha tisztában volt vele, hogy el fogom pusztítani A kereszt és a sárkány útját. Mint ahogy azzal is, hogy a Hazugokhoz nem nyúlhatok, sőt — említeni sem merem őket. Hogyan is tehettem volna? Ki hitt volna nekem? Gigászi, csillagokat átszövő összeesküvés, oly ősi, akár a történelem? Ennek túlságosan őrületszaga van — és nekem nem volt semmi bizonyítékom. A telepata azért hazudott Lukyannak, hogy épségben elengedjen a Szent Júdás-főházból. Ebben ma már biztos vagyok. Crux nagyon sokat kockáztatott, hogy beszervezzen. Mikor végül kudarcot vallott, lelkifurdalás nélkül leírta veszteségként Lukyan Judassont meg a hazugságát: feláldozható sakkfigurák voltak egy nagyobb játszmában. Így hát élve távoztam az Ariónról, és magammal vittem a felismerést, hogy nem hiszek többé, csak az igazságban — az igazságban, amit már nem találok meg egyházam kebelén. Tizenkét havi szabadságom alatt, melyet olvasással és tanulással töltöttem a Vessen, a Cathadayon és Celia Világán, erről végérvényesen megbizonyosodtam. Amikor letelt az időm, újra megjelentem Torgathon Nine-Klariis Thûn fogadótermében, a legeslegrosszabb csizmámmal a lábamon. — Érsek úr — mondtam neki —, nem fogadhatok el újabb missziókat. Arra kérem méltóságodat, mentsen föl az aktív szolgálat alól. — Miért? — mordult fel a nagykomtúr, indulatosan fröcskölve maga körül. — Elvesztettem a hitemet — feleltem egyszerűen.

Hosszan, áthatóan hunyorgott rám pupillátlan szemével. — Semmi közöm az ön személyes hitéhez. Az kegyelmedre tartozik, meg a lelkiatyjára — fújtatta végül. — Engem csak az eredményei érdekelnek, Damien atya. Kegyelmed mindig jó munkát végez. Nem vonulhat nyugalomba, nem engedélyezem. Az igazság felszabadít minket. De az igazság hideg és üres és ijesztő, a hazugságok pedig szépek és kényelmesek. Tavaly az egyház új űrhajót utalt ki nekem. Sárkánynak kereszteltem el.