George R. R. Martin - A Hét Királyság Lovagja

GEORGE R. R. MARTIN

A HÉT KIRÁLYSÁG

LOVAGJA TÖRTÉNETEK A TŰZ ÉS JÉG DALA VILÁGÁBÓL

ALEXANDRA

A fordítás az alábbi szövegek alapján készült: The Hedge Knight The Sworn Sword The Mystery Knight Copyright © George R. R. Martin Hungarian translation © Novák Gábor, 2014

Minden jog fenntartva. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módon a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítóval és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került.

Kiadja az Alexandra Könyvesház Kft. Alexandra Kiadója, 2014 7630 Pécs, Üszögi-kiserdő u. 1. Telefon: (72) 777-000 E-mail: [email protected] www.alexandra.hu

Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója Felelős szerkesztő Stemler Miklós A kiadványt Bocz József tördelte A borítót Tóth Gábor tervezte ISBN 978 963 357 484 3

A KÓBOR LOVAG

A

tavaszi esők felpuhították a földet, így Dunknak nem okozott nehézséget a sír megásása. Kiválasztott egy helyet egy alacsony domb nyugati lankáján, mert az öregember mindig is szerette figyelni a napnyugtát. – Újabb nap múlt el – mondta ilyenkor nagyot sóhajtva –, és ki tudja, mit hoz nekünk a reggel, nem igaz, Dunk? Nos, az egyik reggel esőt hozott, amely csontig átáztatta őket, a következő nyirkos szélrohamokat, az azutáni fagyot. A negyedik napon az öregember már a lovagláshoz is gyenge volt. Most pedig meghalt. Néhány napja még énekelt lovaglás közben, egy régi nótát arról, hogy elmegy Sirályvárosba megnézni a torna hölgyét, de Sirályváros helyett mindig Hamugázlót mondott. El Hamugázlóba, a torna hölgyéhez, héjhó, héj-hó, gondolta Dunk elkeseredetten ásás közben. Amikor a gödör már elég mély volt, felemelte és odavitte az öreg testét. Kis termetű, vékony emberke volt; mellvértje, sisakja és kardöve nélkül mintha csak egy zsák levelet fogott volna. Dunk korához képest szép nagyra nőtt, a tizenhat vagy tizenhét (pontosan senki nem tudta volna megmondani) esztendős fiú vállas, erős csontozatú legény volt, közelebb a hét lábhoz, mint a hathoz, és még csak most kezdte el kitölteni termetét. Az öreg gyakran dicsérte erejét. Soha nem fukarkodott a jó szóval – ez volt minden, amit adhatott. Lefektette a testet a gödör aljába, és egy ideig némán állt fölötte. A levegőt újra megtöltötte az eső szaga, tudta, hogy be kell temetnie a sírt, mielőtt esni kezd, de nehezére esett földet dobálni arra a fáradt, öreg arcra. Kellene lennie itt egy septonnak, hogy elmondjon felette egy imát, ehelyett csak én vagyok neki. Az öregember mindent átadott Dunknak, amit a kard, a pajzs és a lándzsa használatáról tudott, de a szavak tanításában már nem jeleskedett.

– Itt hagynám a kardod, de a földben csak elrozsdásodna – mondta végül bocsánatkérőn. – Az istenek majd biztosan adnak neked egy újat. Bárcsak ne haltál volna meg, ser! – Elhallgatott, nem tudta, mit mondhatna még. Nem ismert egyetlen imát sem, legalábbis nem végig; az öregember sosem vitte túlzásba az imádkozást. – Igaz lovag voltál, sosem vertél meg ok nélkül – nyögte ki végül –, kivéve egyszer, Szűztónál. Az özvegyasszony pitéjét a kocsmárosfiú lopta el, nem én, de ezt mondtam is neked. Mindegy, most már nem számít. Az istenek őrizzenek, ser! – Földet rúgott a gödörbe, majd módszeresen elkezdte betemetni, közben egyszer sem pillantott az alján heverő testre. Hosszú életet élt, gondolta Dunk. Közelebb járt a hatvanhoz, mint az ötvenhez… hányan mondhatják el ezt magukról? Legalább megérte a következő tavaszt. A nap lassan lenyugodott, miközben megetette a lovakat. Három hátasról kellett gondoskodnia; saját csapott hátú gebéjéről, az öregember poroszkájáról és Villámról, a csataménről, melyet a lovag csak tornákon és harcban ült meg. A nagytestű barna csődör már nem volt olyan gyors és erős, mint egykor, de szeme csillogása és ádáz természete megmaradt, és sokkal többet ért, mint Dunk bármelyik másik vagyontárgya. Ha eladnám Villámot és a vén Pejkót, a szerszámmal és a nyergekkel együtt elég ezüstöt kapnék, hogy… Dunk összevonta a szemöldökét. Nem ismert más életet, mint a kóbor lovagokét. Egyik erődtől lovagoltak a másikig, egyszer ennek, másszor annak az úrnak a szolgálatába szegődtek, megvívták a harcaikat, a termeikben ettek, amíg tartott a háború, azután továbbálltak. Időnként tornákon is részt vettek, bár egyre ritkábban, és tudta, hogy néhány kóbor lovag a szűkös teleken rablónak állt, bár az öreg sosem tartozott ezek közé. Kereshetnék egy másik kóbor lovagot, akinek szüksége van fegyverhordozóra, hogy gondozza az állatait és tisztogassa a páncélját, gondolta, vagy elmehetnék valamelyik városba, Lannisrévbe vagy Királyvárba, esetleg csatlakozhatnék az Éjjeli Őrséghez. Vagy… Egy tölgyfa alá halmozta az öreg holmiját. Az erszényében talált három ezüstszarvast, tizenkilenc rézkrajcárt és egy gránátkő szilánkot; akárcsak a többi kóbor lovag esetében, világi javainak jó részét lovai és fegyverei alkották. Most Dunk birtokába került egy láncing, melyről már ezernyi alkalommal dörzsölte le a rozsdát; egy vas félsisak széles

orrvédővel, bal halántékánál horpadással; egy repedezett, barna bőröv, és egy hosszúkard fából és bőrből készített hüvellyel; egy tőr, egy borotvapenge, egy fenőkő; lábvért és nyakvédő, egy nyolc láb hosszú, hengeresre csiszolt lándzsa tölgyfából, gonosz vasheggyel; és végül egy tölgyfa pajzs ütött-kopott fémszegéllyel, rajta Krajcárfai Ser Arlan címere, a barna alapon szárnyas ezüstserleg. Dunk ránézett a pajzsra, felvette a kardövet, majd ismét a pajzsot vette szemügyre. Az övet az öregember keskeny csípőjére készítették. Sosem fog rámenni, ahogy a láncing sem. A hüvelyre rákötött egy darab kenderkötelet, a dereka köré kanyarította, és előhúzta a fegyvert. A penge egyenes volt és nehéz, valamelyik vár kovácsműhelyében edzhették, a famarkolatot puha bőr fedte, a kardgomb csiszolt, fekete kőből készült. Az egyszerű kardnak kényelmes fogása volt, és Dunk pontosan tudta, mennyire éles, mivel esténként, lefekvés előtt számtalan alkalommal vette kezelésbe fenőkővel és olajos ruhával. Ugyanúgy illik a kezembe, ahogy az övébe is illett, gondolta magában, és Hamugázló mezején hamarosan lovagi tornát rendeznek. Könnyűléptűt sokkal kényelmesebb volt megülni, mint a vén Pejt, de Dunk még így is elfáradt, és minden tagja sajgott, mire megpillantotta a fogadót, egy magas, rikító színűre festett rönképületet a patak partján. Az ablakokon kiszüremlő meleg, sárga fény annyira hívogatónak tűnt, hogy képtelen volt elmenni mellette. Van három ezüstöm, győzködte magát, elég egy jó ételre és annyi sörre, amennyi belém fér. Miközben leszállt a lóról, egy meztelen, víztől csöpögő fiú bukkant elő a patakból, és egy durva szövésű barna köpenyre telepedve elkezdte szárítgatni magát. – Te vagy az istállófiú? – kérdezte tőle Dunk. A kölyök nem lehetett több nyolc- vagy kilencévesnél, a sápadt képű, csontos teremtés csupasz lábát bokáig sár borította. De a legkülönösebb a haja volt. Pontosabban annak hiánya. – Le kellene csutakolni a poroszkát, és zabot adni mindháromnak. El tudod látni őket? A kölyök pimasz tekintettel nézett rá. – Tudnám, ha akarnám. Dunk összevonta a szemöldökét. – Elég a szemtelenségből! Jobb, ha tudod, lovag vagyok.

– Nem látszol lovagnak. – Mindegyik lovag ugyanúgy néz ki? – Nem, de nem is hasonlítanak rád. A kardöved kötélből van. – Amíg megtartja a hüvelyt, megteszi. Most pedig lásd el a lovaimat. Kapsz egy rezet, ha jó munkát végzel, vagy egy nagy pofont, ha nem. – Nem várta meg, hogyan fogadja a parancsot a fiú, megfordult, és belépett az ajtón. A napnak ebben az órájában arra számított, hogy a fogadó tömve lesz, ezzel szemben az ivó szinte teljesen üres volt. Egy finom damasztselyem köpenyt viselő ifjú nemes az egyik asztalra borulva halkan hortyogott a kiöntött bor tócsájában. Rajta kívül senkit sem látott. Dunk bizonytalanul nézelődött, amíg a konyhából elő nem került egy alacsony, tömzsi, savóképű asszonyság. – Ülj, ahová tetszik. Sört akarsz vagy ennivalót? – Mindkettőt. – Dunk helyet foglalt az ablak mellett, jó távol az alvó férfitól. – Van jó bárányunk, fűszerbundában sütöttük, és a fiam lőtt néhány kacsát. Melyikből hozzak? Dunk vagy fél éve nem evett fogadóban. – Mindkettőből. A nő nevetett. – Nos, elég nagy vagy hozzá. – Odahozott egy korsó sört az asztalhoz. – Szoba is kell éjszakára? – Nem. – Dunk semmit nem szeretett volna jobban, mint egy puha szalma derékaljat és tetőt a feje fölé, de nem szórhatta a pénzt. Jól meglesz a földön is. – Egy kis ennivalóval és sörrel kibírom Hamugázlóig. Milyen messze van? – Egynapi lovaglás. A leégett malomnál tarts észak felé. A fiam gondoskodik a lovaidról, vagy megint elcsavargott valamerre? – Nem, ellátja őket. Úgy látom, híján vagy vendégeknek. – A fél város elment megnézni a lovagi tornát. A kölykeim is mentek volna, ha hagyom. Egyszer övék lesz ez a fogadó, de a fiú állandóan a katonák körül lebzsel, a lány meg csak sóhajtozik és vihorászik, ahányszor erre téved egy lovag. Esküszöm, fogalmam sincs, miért. A lovagok is csak ugyanolyan emberek, mint mások, és a tojás még egy lovagi tornától sem lett olcsóbb. – Kíváncsian szemlélte Dunkot; a

fiatalember kardja és pajzsa egy dologról mesélt, kötélből készült öve és durva szövésű ruhája pedig egy másikról. – Magad is a tornára tartasz? Dunk ivott egy korty sört, mielőtt válaszolt. Mogyoróbarna, sűrű ital volt, pont, ahogy szerette. – Igen – bólintott végül. – Bajnok akarok lenni. – Valóban? – kérdezte udvariasan a fogadósnő. A terem másik végében a nemes felemelte a fejét a bortócsából. Arca beteges árnyalatúnak tűnt a kócos vörösesszőke haj alatt, állát szőke borosta fedte. Megdörzsölte a száját, pislogva nézett Dunkra. – Rólad álmodtam. – Remegő kézzel mutatott a fiatalemberre. – Maradj távol tőlem, hallod? Maradj nagyon távol! Dunk értetlenül meredt rá. – Uram? A fogadósnő közelebb hajolt. – Ne törődj vele, ser. Állandóan csak iszik, meg az álmairól beszél. Hozom az ételt. – Gyorsan távozott. – Étel? – A nemes úgy ejtette ki a szót, mintha szitkozódna. Támolyogva talpra állt, egyik kezével az asztalon támaszkodva próbálta megőrizni egyensúlyát. – Rosszul leszek – jelentette be. Ruhájának eleje rozsdavörösre színeződött a régi borfoltoktól. – Szajhát akartam, de egyet sem találtam. Mind elmentek Hamugázló mezejére. Az istenekre, szükségem van egy kis borra! – Bizonytalan léptekkel kitántorgott az ivóból, Dunk hallotta, ahogy halkan imbolyogva elindul felfelé a lépcsőn. Nyomorult teremtmény, gondolta. De miért hitte, hogy ismer engem? – töprengett a söre fölött elmerengve. A bárány a legfinomabb volt, amit életében evett, a kacsa pedig még jobb – cseresznyével és citrommal főzték, és sokkal kevésbé volt zsíros annál, mint amit megszokott. A fogadósnő hozott vajas borsót is, valamint a kemencéből frissen kivett zabkenyeret. Ilyen érzés hát lovagnak lenni, gondolta, miközben a hús maradékát szopogatta le a csontokról. Jó étel és sör, amikor csak akarom, és senki nem kever le egy pofont. Az étel mellé kért még egy korsó sört, majd egy harmadikat leöblíteni, és egy negyediket is, mert senki nem mondta, hogy nem teheti meg. Amikor végzett, adott egy ezüstszarvast a nőnek, és még kapott is vissza egy maréknyi rezet.

Teljesen besötétedett, mire kilépett az épületből. Hasa megtelt, az erszénye némiképp könnyebbé vált, de jó érzéssel sétált az istállóhoz. Egy ló nyerített. – Nyugalom, pajtás – szólalt meg egy fiúhang. Dunk a homlokát ráncolva szaporázta meg lépteit. Az istállófiút Villám hátán ülve találta, az öregember páncéljában. A láncing nagyobb volt nála, a sisakot hátra kellett billentenie kopasz fején, különben nem látott volna ki belőle. Láthatóan belemélyedt a tevékenységébe, és egészen képtelen látványt nyújtott. Dunk megállt az istálló ajtajában, és kitört belőle a nevetés. A fiú felnézett, elvörösödve ugrott le a földre. – Uram, én nem akartam… – Tolvaj! – Dunk megpróbált szigorúságot színlelni. – Vedd le azt a páncélt, és örülj, hogy Villám nem rúgta meg azt az ostoba kobakodat! Ez egy csatamén, nem holmi kölyköknek való póni! A fiú levette a sisakot és a szalmára hajította. – Ugyanolyan jól megülöm, mint te! – jelentette ki szemtelen merészséggel. – Fogd be a szád, nem vagyok kíváncsi a pimaszságodra! Ide a páncéllal is! Mégis, hogy képzelted ezt? – Hogyan tudnék válaszolni csukott szájjal? – A fiú lehámozta magáról a páncélinget, és azt is a földre ejtette. – Ha válaszolsz, kinyithatod a szádat. Most pedig vedd fel a páncélt, söpörd le róla a koszt, és tedd vissza oda, ahol találtad. A sisakot is. Megetetted a lovakat, ahogy utasítottalak? Lecsutakoltad Könnyűléptűt? – Igen – felelte a fiú, miközben a szalmaszálakat szedegette a láncingről. – Hamugázlóba mész, igaz? Vigyél magaddal, ser! Szerencsére a fogadósnő előre figyelmeztette. – Mit szólna hozzá anyád? – Anyám? – A fiú értetlenül nézett rá. – Anyám meghalt, nem szólna semmit. Dunk meglepődött. Tehát nem a fogadósnő az anyja? Talán csak itt szolgál nála? Kissé zúgott a feje a sörtől. – Árva vagy? – érdeklődött bizonytalanul. – És te? – kérdezett vissza azonnal a kölyök. – Az voltam – ismerte el Dunk –, amíg az öregember maga mellé nem vett.

– Ha te is magad mellé vennél, lennék a fegyverhordozód. – Nincs szükségem fegyverhordozóra. – Minden lovagnak szüksége van fegyverhordozóra. A kinézeted alapján neked még inkább, mint a többinek. Dunk fenyegetően emelte fel a kezét. – Én meg úgy látom, neked egy pofonra van szükséged. Rakj tele egy zsákot zabbal, indulok Hamugázlóba… egyedül! Ha a fiú meg is ijedt, jól leplezte. Egy pillanatig még dacosan állt ott, keresztbe font karral, de amikor Dunk már éppen feladta volna, megfordult, és elindult a zabért. Dunk megkönnyebbült. Milyen kár, hogy nem tehetem meg… de itt, a fogadóban jó élete van, jobb, mintha egy kóbor lovag fegyverhordozója lenne. Nem tennék jót vele, ha magammal vinném. Ám a kölyök csalódottsága nem hagyta nyugodni. Miközben felszállt Könnyűléptű nyergébe és megfogta Villám kantárszárát, eszébe jutott, hogy a rézkrajcár bizonyára jobb kedvre fogja deríteni. – Nesze, a segítségedért. – Mosolyogva odapöccintette az érmét a fiúnak, de az meg sem próbálta elkapni. A pénz leesett a porba, meztelen lába elé, és ő nem hajolt le érte. Felveszi, amint eltűnök, gondolta Dunk. Megfordította a poroszkát, és a másik két lovat vezetve maga mögött hagyta a fogadót. A fákat halvány derengésbe borította a holdfény, a felhőtlen égen pislákoltak a csillagok. Ám ahogy rátért az útra, érezte, hogy az istállófiú még mindig őt nézi, csüggedten és némán. A délután árnyai már kezdtek hosszúra nyúlni, amikor Dunk megállt Hamugázló széles mezejének szélén. A füves térségen már három sor sátor állt, kicsik és nagyok, kerekek és négyszögletesek, vitorlaselyemés vászonlaposak; ám mindegyik élénk színekben pompázott, központi póznájukon hosszú zászlót lobogtatott a szél, még a réti virágoknál is tarkábbakat: élénkvöröseket és napsárgákat, a zöld és a kék számtalan árnyalatát, feketéket, sötétszürkéket és mély bíborokat. A lovagok közül némelyikkel az öreg is együtt lovagolt; másokat Dunk a tábortüzek mellett és söntésekben mesélt történetekből ismert. Bár az írás és olvasás mágiáját sosem sajátította el, az öregember kíméletlen módszerességgel oktatta a címertanra, gyakran még útközben is vizsgáztatta. A fülemüle a határvidékről érkezett Caron úr

címerét díszítette, aki ugyanolyan jól bánt a hárfával, mint a lándzsával. A koronás szarvas Ser Lyonel Baratheon, a Kacagó Vihar jelvénye volt. Dunk felismerte a Tarlyk vadászát, a Dondarrion-ház bíbor villámát, a Fossowayek vörös almáját. Ott vicsorgott a Lannisterek arany oroszlánja a karmazsin háttér előtt, és nem hiányzott az Estermontok halványzöld mezőben úszó sötétzöld tengeri teknőse sem. A barna sátor a vörös csődör alatt csakis Ser Otho Brackené lehetett, akit Kegyetlen Brackennek neveztek, mióta három évvel ezelőtt, egy Királyvárban tartott tornán végzett Quentyn Blackwooddal. Dunk azt hallotta, Ser Otho olyan erővel csapott le hosszú nyelű, tompított élű fejszéjével, hogy a fegyver átszakította Blackwood úr sisakrostélyát, és összezúzta az arcát alatta. Látott néhány Blackwood-zászlót is a mező nyugati végében, olyan távol Ser Othótól, amennyire csak lehetett. Marbrand, Mallister, Cargyll, Westerling, Swann, Mullendore, Hightower, Florent, Frey, Penrose, Stokeworth, Darry, Parren, Wylde; mintha minden nyugati és déli nemesi ház elküldött volna néhány lovagot Hamugázlóba, hogy lássák a torna hölgyét, és megküzdjenek a kegyeiért. Ám bármennyire is szívesen nézegette a sátraikat, tudta, hogy neki nincs helye közöttük. Ma éjjel egy durva szövésű vászonköpeny lesz minden menedéke. Miközben az uraságok és dicső lovagok kappanokat és szopós malacokat lakomáznak majd, Dunk vacsorája egy darab inas, sózott marhahús lesz. Tudta, hogy ha tábort verne ezen a tarkabarka mezőn, egyaránt el kellene viselnie a csendes megvetést és a nyílt gúnyolódást. Néhányan talán barátságosan viselkednének vele, de oly módon, ami még a lenézésnél is rosszabb. Egy kóbor lovagnak ragaszkodnia kellett a büszkeségéhez, mert anélkül nem lett volna több egyszerű zsoldosnál. Ki kell érdemelnem a helyem ebben a társaságban. Ha jól harcolok, valamelyik úr talán a házába fogad. Akkor majd nemes kompániában lovagolhatok, mindennap friss húst ehetek egy vár nagytermében, és saját pavilonom lehet a tornákon. Vonakodva hátat fordított a mezőnek, és bevezette lovait a fák közé. A nagy térség szélén, jó fél mérföldnyire a várostól és a vártól, talált egy helyet, ahol apró, mély tavacska alakult ki egy patak kanyarulatában. Partján sűrű sás nőtt, és az egész fölött magas, dús lombú szilfa őrködött. A tavaszi fű selymes volt, és olyan élénkzöld,

mint bármelyik lovagi zászló. A barátságos kis zugot eddig még senki nem vette birtokba. Ez lesz az én pavilonom, gondolta Dunk, egy levéltetős sátor, zöldebb még a Tyrellek és Estermontok lobogóinál is. Először a lovakról gondoskodott. Miután ellátta őket, levetkőzött és megmártózott a tóban, hogy lemossa magáról az út porát. „Egy igaz lovag legalább olyan tiszta, mint amennyire istenfélő”, mondta mindig az öregember, és ragaszkodott hozzá, hogy tetőtől talpig lemosakodjanak minden holdfordulókor, akár szaglottak már, akár nem. Most, hogy lovaggá vált, Dunk megfogadta, ő is így fog tenni. Amíg megszáradt, meztelenül üldögélt a szilfa alatt, élvezte a tavaszi levegő melegét a bőrén, és figyelte a sás között lustán szálldosó szitakötőt, amit errefelé sárkánylégynek is neveztek. Vajon miért hívják sárkánylégynek?, töprengett. Nem is hasonlít sárkányra. Nem mintha látott volna valaha sárkányt. Az öregember viszont igen. Dunk vagy félszáz alkalommal hallgatta végig a történetet, melyben Ser Arlan még kisfiú volt, amikor nagyapja elvitte őt Királyvárba, ahol még látták az utolsó sárkányt egy évvel azelőtt, hogy elpusztult. Egy kicsi, satnya, csökevényes szárnyú, zöld nőstény volt, a tojásai közül soha nem kelt ki egy sem. – Némelyek szerint Aegon király mérgezte meg – mesélte az öreg. – Mármint III. Aegon, nem Daeron király apja, hanem akit Sárkányvésznek vagy Balszerencsés Aegonnak neveztek. Félt a sárkányoktól, mert látta, amint a nagybátyja szörnyetege elnyeli az anyját. A nyarak az utolsó sárkány halála óta egyre rövidebbek, a telek pedig hosszabbak és komiszabbak. A levegő hűlni kezdett, ahogy a nap a fák csúcsa alá süllyedt. Amikor Dunk érezte, hogy kezd libabőrözni, zubbonyával és nadrágjával megcsapkodta a szil törzsét, hogy leverje róluk a por nagyját, és újra felöltötte őket. Reggel felkeresi a viadal felügyelőjét, és feliratkozik a listára, ma éjjel azonban még el kell intéznie egy-két dolgot, hogy egyáltalán legyen reménye helytállni a küzdelemben. Nem kellett megnéznie a tükörképét a vízben, hogy tudja, semmi lovagi nincs a megjelenésében, ezért a hátára lendítette Ser Arlan pajzsát, hogy jól látszódjon rajta a címer. Otthagyta a kipányvázott lovakat a szilfa alatt, ahol dús és zöld volt a fű, és gyalog indult a torna mezejére.

A mezőt más időszakokban a folyón túl álló Hamugázló polgárai használhatták, most azonban az egészet átalakították. Szinte egyetlen éjszaka alatt új város nőtt ki a földből, egy selyemfalú város, sokkal nagyobb és szebb idősebb nővérénél. A rét szélén kereskedők tucatjai állították fel bódéikat, nemezszövetet és gyümölcsöt, derékövet és csizmát, prémet és sólymot, agyagedényt, ékkövet, óntányért, fűszert, tollat és ezer más dolgot árultak. Artisták, bábosok, mágusok járták a tömeget, mesterségüket bocsátották áruba… akárcsak a szajhák és a zsebmetszők. Dunk nagyon vigyázott a pénzére. Összefutott a nyál a szájában, amikor megérezte a füstös tűz fölött sülő kolbász illatát. Egy rézért vett egy darabot, és leöblítette egy szaru sörrel. Evés közben figyelte, ahogy egy festett falovag megküzd egy festett fasárkánnyal. A sárkányt mozgató nő is megért egy pillantást: csinos leányzó volt, a dorne-iakra jellemző olajbarna bőrrel és fekete hajjal. Nádszál karcsúságú test, keble szinte semmi, de Dunknak tetszett az arca, és ahogy ujjmozdulatai nyomán a sárkány csapkodott és tekergett a zsinegek végén. Dobott volna neki egy rezet, ha van feleslegben, de most minden pénzére szüksége volt. A kereskedők között, ahogy remélte, voltak páncélkovácsok is. Egy kék, villás szakállú tyroshi díszes sisakokat árult, a hihetetlen szépségű darabokat madarak és más állatok képére formázta, ezüsttel és arannyal cizellálta. Másutt egy kardkészítő olcsó pengéket kínált, és talált egy másikat is, akinél sokkal finomabb acélt vehetett volna, de neki nem kardra volt szüksége. A sor legvégén találta meg, akit keresett, az árus előtt az asztalon egy finoman kidolgozott láncing és egy pár bordázott kesztyű hevert. Dunk alaposan megvizsgálta őket. – Jó az árud – dicsérte meg. – Nincs ennél jobb. – A köpcös kovács nem lehetett magasabb öt lábnál, de a melle és a karja szélessége Dunkéval vetekedett. Hatalmas keze volt, fekete szakálla, és alázatnak a legkisebb jelét sem mutatta. – Páncélra volna szükségem a tornára – mondta Dunk. – Egy öltözet jó vértre, nyakvédővel, lábvédővel és zárt sisakkal. – Az öregember félsisakja ugyan illett rá, de nagyobb védelmet szeretett volna a fejének, mint amit egy orrvédő vas nyújtani tudott. A páncélkovács tetőtől talpig végigmérte.

– Szép nagyra nőttél, de felvérteztem már nálad nagyobbakat is. – Kilépett az asztal mögül. – Térdelj le, meg kell mérnem a vállad. Meg azt a vastag nyakadat is. Dunk letérdelt, a páncélkovács kifeszített egy megcsomózott nyersbőr szíjat a válla mentén, felmordult, aztán a nyaka kerületét is megmérte, és ismét morrantott. – Emeld fel a karod. Ne azt, a balt. – Harmadszor is morgott valamit. – Felállhatsz. – Izmos combja, lábikrája vastagsága és derekának mérete újabb mordulásokat csalt elő belőle. – Van a szekéren néhány darab, azok tán jók lesznek rád – mondta, amikor elkészült. – Semmi arany meg ezüst csicsák, csak egyszerű és erős acél. A sisakjaim is sisakra hasonlítanak, nem szárnyas disznókra és sosem látott gyümölcsökre, de jó szolgálatot tesznek, ha a lándzsa hegye eltalálná az arcod. – Másra nincs is szükségem – bólintott Dunk. – Mennyi? – Nyolcszáz szarvas, mert nagylelkű hangulatban vagyok. – Nyolcszáz? – Jóval több volt, mint amire számított. – Én… cserébe adhatok egy régi, kisebb emberre készült páncélt… egy félsisakot, egy mellvértet… – Acélos Pate csak a saját keze munkáját árulja – jelentette ki a férfi –, de a fémnek talán hasznát tudnám venni. Ha nem túl rozsdás, átveszem tőled, és hatszázért felöltöztetlek. Dunk megkérhette volna Pate-et, hogy adja oda előlegbe a páncélt, de tudta, hogy egy ilyen kérés miféle választ eredményezne. Elég sokáig utazgatott az öregemberrel, hogy tudja, a kereskedők hírhedten bizalmatlanok a kóbor lovagokkal, akik közül sokan alig voltak jobbak a közönséges útonállóknál. – Adok most két ezüstöt, a páncélt és a többit holnap reggel. A páncélkovács egy pillanatig némán méregette. – Két ezüst, és holnapig várok. Utána eladom a páncélt a következő vevőnek. Dunk kihalászta a szarvasokat az erszényéből, és a kovács kérges tenyerébe helyezte őket. – Megkapod mindet. Azért vagyok itt, hogy bajnok legyek. – Úgy? – Pate ráharapott az egyik érmére. – Gondolom, a többiek meg csak tapsolni jöttek.

A hold már magasan járt, mire visszaindult a szilfájához. A háta mögött Hamugázló mezeje szinte izzott a fáklyák fényétől. Énekszó és nevetés töltötte meg a térséget, az ő hangulata azonban gyászos maradt. Csak egyféleképpen szerezhette meg a pénzt a páncélra. És ha vereséget szenved… – Csak egy győzelemre van szükségem – mormolta félhangosan. – Az nem annyira reménytelen. Az öregember még ebben sem mert volna reménykedni. Ser Arlan nem szállt sorompóba azóta, hogy sok-sok esztendeje, a viharvégi tornán Sárkánykő hercege kiütötte a nyeregből. – Nem sokan büszkélkedhetnek azzal, hogy hét lándzsát törtek el a Hét Királyság legkiválóbb lovagja ellen – szokta mondogatni. – Ennél feljebb sosem jutok, miért próbálkoznék hát? Dunk gyanította, hogy ehhez sokkal több köze lehetett Ser Arlan korának, mint Sárkánykő hercegének, de kimondani sosem merte. Az öregember az utolsó pillanatokig megőrizte büszkeségét. Mindig azt mondta, gyors vagyok és erős, és ami rá igaz, az nem feltétlenül igaz rám is, győzködte magát makacsul. Magában az esélyeit mérlegelve éppen egy gazos területen vágott át, amikor a bokrok között tűz fényét pillantotta meg. Mi ez? Nem állt meg gondolkodni. A kard a kezében termett, úgy csörtetett át a növényzeten. Bömbölve és átkozódva bukkant elő a túloldalon, de a tábortűz mellett ülő fiú láttán rögtön meg is torpant. – Hé, te! – Leeresztette a kardját. – Mit művelsz itt? – Halat sütök – felelte a kopasz kölyök. – Kérsz te is? – Úgy értettem, hogy kerülsz ide? Elloptál egy lovat? – Egy szekér hátuljában utaztam egy emberrel, aki bárányhúst vitt Ashford urunk asztalára. – Akkor legjobb lesz, ha megkeresed, vagy kerítesz egy másik szekeret. Itt nem kellesz. – Nem küldhetsz el – mondta a fiú szemtelenül. – Elegem van a fogadóból. – Nekem meg a pimaszságodból! – csattant fel Dunk. – Most azonnal fel kellene dobnom téged a lovamra, hogy hazavigyelek. – Akkor egészen Királyvárig kellene lovagolnod – felelte a kölyök. – Elszalasztanád a tornát.

Királyvár. Dunk egy pillanatig arra gondolt, hogy gúnyt űz belőle, de a fiú nem tudhatta, hogy ő is ott született. Egy másik árva Bolhavégről, ugyan ki hibáztathatná, hogy ott akarta hagyni azt a helyet? Kissé ostobán érezte magát, ahogy ott állt kivont karddal egy nyolcéves árva felett. Eltette a fegyvert, de továbbra is mogorva képet vágott, nehogy a fiú azt higgye, bármit megengedhet magának. Legalább egy alapos verést megérdemelne, gondolta, de a gyermek annyira szánalmas látványt nyújtott, hogy nem tudta rávenni magát. Körülnézett a táborban. A tűz vidáman lobogott egy takaros kőgyűrűben, a lovakat lekefélték, a fa ágairól száradó ruhák lógtak. – Hát azok ott? – Kimostam őket – felelte a fiú. – Ezenkívül lekeféltem a lovakat, tüzet gyújtottam és megfogtam ezt a halat. Felállítottam volna a sátradat is, de nem találtam. – Ez a sátram – mutatott Dunk a föléjük magasodó szilfa terebélyes ágaira. – Ez egy fa. – A fiút láthatóan nem nyűgözte le. – Egy igaz lovagnak ennél jobb sátor nem kell. Szívesebben alszom a csillagos ég alatt, mint holmi füstös pavilonban. – És ha elered az eső? – A fa megvéd. – A levelek között átszivárog a víz. Dunk elnevette magát. – Valóban. Nos, az az igazság, hogy nincs pénzem sátorra. Te pedig jobban teszed, ha megfordítod azt a halat, mert az alja elég, a teteje meg nyers marad. Látszik, hogy sosem dolgoztál konyhán. – Dolgoztam volna, ha akarok – vágott vissza a kölyök, de megfordította a halat. – Mi történt a hajaddal? – kérdezte Dunk. – A mesterek leborotválták. – A fiú láthatóan zavarba jött, sötétbarna köpenyének csuklyáját a fejére húzta. Dunk hallott már róla, hogy időnként ezt teszik, főleg a tetvek, a gyökérférgek és bizonyos betegségek ellen. – Beteg vagy? – Nem – felelte a fiú. – Mi a neved? – Dunk.

A kölyök hangosan felnevetett, mintha ez lenne a legviccesebb dolog, amit valaha hallott. – Dunk? Ser Dunk? Ez nem lovagi név. A Duncan rövidítése? Az lett volna? Az öregember mindig csak Dunknak hívta, az az előtti életéről pedig nem sokra emlékezett. – Igen, a Duncané – felelte. – Ser Duncan. Dunknak nem volt másik neve, sem saját háza; Ser Arlan Bolhavég csatornáiban és sikátoraiban talált rá. Anyját vagy apját nem ismerte. Mit mondhatna? A Bolhavégi Ser Duncan nem hangzott valami lovagiasan. Mondhatna Krajcárfait, de ha valaki megkérdezi, merre található? Dunk soha nem járt Krajcárfán, és az öregember sem beszélt róla sokat. Egy pillanatra összevont szemöldökkel gondolkodott, aztán kibukott belőle: – Ser Duncan, a Magas. Elvégre valóban magas volt, ezt senki nem vitathatta, és a név megfelelően komolyan csengett. A kis fattyú láthatóan nem így gondolta. – Sosem hallottam Ser Duncan, a Magasról. – Te a Hét Királyság minden lovagját ismered? A kölyök bátran a szemébe nézett. – A jobbakat igen. – Vagyok olyan jó, mint bármelyik, a torna után ezt mindenki tudni fogja. És neked van neved, tolvaj? – Egg – felelte a fiú rövid habozás után. Dunk nem nevetett. A feje valóban olyan, mint egy tojás.1 A kisfiúk időnként kegyetlenek tudnak lenni, de a felnőttek sem különbek. – Nos, Egg, legszívesebben véresre vernélek és elküldenélek, de az az igazság, hogy nem csak sátram, fegyverhordozóm sincs. Ha megesküszöl, hogy azt teszed, amit mondok, engedem, hogy a torna ideje alatt engem szolgálj. Utána majd meglátjuk, mi lesz. Ha úgy döntök, megéri megtartani téged, mindig lesz ruhád és ennivalód. A ruha ugyan csak durva vászon, az étel pedig sózott hal és marhahús, esetleg időnként vadhús, ha nincs a közelben erdőkerülő, de éhezni nem fogsz. És ígérem, soha nem verlek meg, csak ha megérdemled. Egg elmosolyodott. – Igenis, uram. 1 Az „Egg” angolul tojást jelent.

– Ser – javította ki Dunk. – Egyszerű kóbor lovag vagyok. – Azon gondolkodott, vajon az öregember látja-e most őt. Megtanítom őt a harc művészetére, ahogy te is tanítottál engem, ser. Talpraesett kölyöknek tűnik, egy nap talán még lovag válhat belőle. A hal kicsit még nyers volt belül, amikor hozzáláttak, és a fiú nem távolította el az összes szálkát, de még így is egy világ választotta el a sózott marhahústól. Egg hamarosan elaludt a hamvadó tűz mellett. Dunk is hanyatt dőlt nem messze tőle, és az éjszakai égboltot bámulta. Távoli zeneszót hallott a torna mezeje felől, alig fél mérföldnyiről. Mindenhol csillagok ragyogtak, ezer és ezer volt belőlük. Az egyik éppen lehullott, a feketeségen fényes, zöld csík villant, aztán kihunyt. A hullócsillag szerencsét hoz annak, aki látja, gondolta Dunk. A többiek viszont mostanra visszahúzódtak a sátrukba, az ég helyett csak a selymet bámulják. Egyedül én vagyok szerencsés. Reggel kakaskukorékolásra ébredt. Egg még ott volt, az öregember második legjobb köpenye alatt kuporgott. Tehát nem szökött el éjszaka. Kezdetnek megteszi. Megbökdöste a lábával, hogy felébressze. – Felkelni, dolog van! – A kölyök a szemét dörzsölgetve ült fel. – Segíts felnyergelni Könnyűléptűt. – És a reggeli? – Van sózott marhahús. Miután végeztünk. – Előbb eszem meg a lovat – morogta Egg. – Ser. – Az öklömet fogod megkóstolni, ha nem teszed, amit mondok! Fogd a keféket, ott vannak a nyeregtáskában. Igen, az az. Együtt kikefélték a poroszka vörössárga szőrét, feltették a hátára Ser Arlan jobbik nyergét, és szorosan rögzítették a szíjakkal. Dunk megállapította, hogy Egg jól dolgozik, amint sikerül a feladatra összpontosítania. – A nap jó részében oda leszek – mondta a fiúnak, miközben nyeregbe szállt. – Maradj itt és vigyázz a táborra. Gondoskodj róla, hogy más tolvajok ne szaglásszanak a közelben. – Kapok egy kardot, amivel elkergethetem őket? – kérdezte Egg. Sötétkék szeme volt, szinte már lila, és kopasz feje miatt most még nagyobbnak látszott.

– Nem, egy kés is elég lesz. És jobban teszed, ha itt leszel, amikor visszajövök, hallod? Ha kirabolsz és elmenekülsz, esküszöm, utánad megyek és elkaplak. Kutyákkal! – Nincsenek is kutyáid – mutatott rá Egg. – Szerzek néhányat, csak miattad. Dunk a mező felé fordította Könnyűléptűt, és gyors ügetéssel elindult, miközben abban reménykedett, hogy a fenyegetés elegendő lesz a fiú féken tartására. A rajta lévő ruha, az elcsomagolt páncél és a ló kivételével minden vagyona a táborban maradt. Ostoba vagyok, hogy eddig is megbíztam benne, de ennyit az öregember is megtett értem, gondolta. Talán az Anya küldte hozzám, hogy törlesszem az adósságomat. A mezőn átvágva kalapácsok kopogását hallotta a folyópartról, ahol az ácsok a sorompót és a rögtönzött lelátókat állították fel. Néhány új pavilon is kinőtt a földből, a korábban érkezett lovagok pedig az előző éjszakai mulatozás fáradalmait pihenték ki, vagy reggeliztek. Dunk orrát fafüst és szalonna illata csapta meg. A mezőtől északra hömpölygött a Konkoly, a széles Mander mellékfolyója. A sekély gázlón túl terült el a város, és ott emelkedett a vár is. Dunk az öregemberrel utazgatva számos vásárvárost látott már. Ez itt szemrevalóbb volt a többinél; a fehérre meszelt falú, zsúptetős házak hívogató látványt nyújtottak. Amikor kisebb volt, gyakran elgondolkodott, milyen lehetne egy hasonló helyen élni; minden éjjel tetővel a feje fölött aludni, és reggelente mindig ugyanazon falak közt ébredni. Talán nemsokára megtudom. Igen, és Egg is. Megtörténhet. Sokkal furcsább dolgok is történnek nap mint nap. A hamugázlói vár háromszög alakú kőépítmény volt, a vastag, csipkézett kőfalak találkozásánál harminc láb magas tornyok emelkedtek. A mellvéden narancsszín zászlók lobogtak, rajtuk a vár urának nap és szarufa címere. A kapu előtt narancs-fehér egyenruhás gyalogosok őrködtek alabárddal, figyelték az érkező és távozó embereket, de szemmel láthatóan sokkal jobban lefoglalta őket egy szemrevaló fejőnő ugratása, mint a jövő-menők akadályozása. Dunk megállt lovával egy alacsony, szakállas férfi előtt, akit az őrség kapitányának vélt, és megkérdezte, merre találja a játékok felügyelőjét. – Te Plummert keresed, ő itt az intéző. Gyere, megmutatom.

Az udvarban egy istállófiú átvette tőle Könnyűléptűt. Dunk a vállára lendítette Ser Arlan viharvert pajzsát, és követte az őrkapitányt az istállók mögé, a bástyakör egyik szegletében álló toronyhoz. Meredek lépcső vezetett fel a falra. – Fel akarod íratni az uradat a listára? – érdeklődött a kapitány kapaszkodás közben. – Saját magamat íratom fel. – Valóban? – Dunk mintha gúnyos vigyort látott volna a férfi arcán, de nem volt benne biztos. – Az az ajtó ott. Én visszamegyek a posztomra. Dunk belökte az ajtót. Az intéző kecskelábú asztal mögött ült, és egy írótollal körmölt valamit egy darab pergamenre. Ritkás, ősz haja volt és keskeny, elgyötört arca. – Igen? – nézett fel. – Mit akarsz? Dunk becsukta az ajtót. – Te vagy Plummer, az intéző? A tornára jöttem, fel szeretnék iratkozni. Plummer az ajkába harapott. – Az uram csak lovagoknak rendez viadalt. Te lovag vagy? Bólintott, és remélte, hogy a füle nem vörösödött el. – Netán neved is van? – Dunk. – Ezt meg miért mondta? – Ser Duncan. A Magas. – És honnan jöttél, Ser Duncan, a Magas? – Mindenhonnan. Krajcárfai Ser Arlan fegyverhordozójaként szolgáltam öt- vagy hatéves korom óta. Itt a pajzsa. – Megmutatta az intézőnek. – A tornára indult, de útközben meghűlt és elhunyt, ezért én léptem a helyébe. Halála előtt a saját kardjával ütött lovaggá. – Dunk előhúzta a kardot, és letette az összekarcolt asztallapra. Az intéző szinte pillantásra sem méltatta a pengét. – Ez bizony egy kard, én is látom. Erről a Krajcárfai Ser Arlanról viszont sohasem hallottam. Azt mondod, a fegyverhordozója voltál? – Mindig azt mondta, engem is ugyanolyan lovaggá akar nevelni, amilyen ő maga volt. Amikor haldoklott, kérte a kardját és utasított, hogy térdeljek le. Megérintette előbb a jobb vállamat, aztán a balt, mormolt néhány szót, és amikor felálltam, azt mondta, lovag vagyok. – Hm. – Plummer megvakarta az orrát. – Bármelyik lovag lovaggá üthet bárkit, ez igaz, bár ez általában együtt jár a virrasztással, és az

eskü előtt egy septon is fel szokta kenni a jelöltet. Volt tanúja a ceremóniának? – Csupán egy vörösbegy a tüskebokorban. Hallottam énekelni, miközben az öregember kimondta a szavakat. Azt mondta, legyek jó és igaz lovag, engedelmeskedjem a hét istennek, óvjam a gyengéket és ártatlanokat, szolgáljam uramat hűséggel, és minden erőmmel védjem a birodalmat. Megesketett, hogy így fogok tenni. – Ezt nem kétlem. – Dunk figyelmét nem kerülte el, hogy Plummer nem hajlandó őt sernek szólítani. – Beszélnem kell Ashford úrral. Az összegyűlt lovagok közül ismer bárki téged vagy elhunyt uradat? Dunk egy pillanatra elgondolkodott. – Mintha láttam volna egy pavilont a Dondarrionok lobogójával. Fekete zászló, lila villámmal, igaz? – Az Ser Manfred lesz. – Ser Arlan az atyját szolgálta Dorne-ban, három évvel ezelőtt. Ser Manfred bizonyára emlékszik rám. – Azt javaslom, beszélj vele. Ha hajlandó kezeskedni érted, holnap ugyanebben az időben gyertek ide. – Ahogy kívánod, uram. – Dunk már indult is kifelé. – Ser Duncan! – szólt utána az intéző. Dunk megfordult. – Tisztában vagy vele, hogy a vesztesnek át kell adnia fegyverét, páncélját és lovát a győztesnek, és csak váltságdíjért kaphatja vissza őket? – Tudok róla. – És van pénzed a váltságdíjra? Most biztos volt benne, hogy vörös a füle. – Nem lesz szükségem pénzre. – Magában fohászkodott, hogy igaz legyen. Mindössze egy győzelmet kell kiharcolnom. Ha megnyerem az első viadalomat, megkapom a vesztes páncélját és lovát, illetve az aranyát, és akkor már én is veszíthetek. Lassan ereszkedett le a lépcsőn, vonakodott belefogni abba, amit meg kellett tennie. Az udvaron magához hívta az egyik istállófiút. – Beszélnem kell Ashford úr főlovászával. – Megkeresem.

Az istállóban hűvös volt és félhomály. Egy rakoncátlan, szürke csődör utána kapott, amikor elment mellette, Könnyűléptű viszont halkan felnyerített, és orrával megbökdöste a kezét. – Jó kislány – mormolta Dunk. Az öregember azt mondta, egy lovag sosem szeretheti a lovát, mivel valószínűleg több is ki fog dőlni alóla, de ő maga sem tartotta be saját tanácsát. Dunk gyakran látta, hogy az utolsó rezén almát vesz a vén Pejkónak, esetleg zabot Könnyűléptűnek vagy Villámnak. A poroszka volt Ser Arlan mindennapi lova, több ezer mérföldön át cipelte őt, fel és alá a Hét Királyságban. Dunk úgy érezte, mintha elárulna egy öreg barátot, de mi más választása volt? Pejkó már túl öreg ahhoz, hogy bármi hasznát vegye, a sorompóba Villám hátán kell majd beállnia. A lovászmester nem sietett. Dunk várakozás közben trombitaszót hallott a mellvédről, és valaki kiáltott az udvaron. Kíváncsian az ajtóhoz vezette Könnyűléptűt, hogy megnézze, mi történt. Lovagok és lovas íjászok népes csapata tódult be a várkapun, legalább százan lehettek, lovaikhoz hasonló pompás hátasokat Dunk még sohasem látott. Valami nagyúr jöhetett. Megragadta a mellette elsiető istállófiú karját. – Kik ezek? A kölyök furcsán nézett rá. – Nem látod a zászlókat? – Azzal kiszabadította a karját, és elrohant. A zászlók… Ahogy Dunk odanézett, a szél éppen meglebbentette az egyik kopja végén lévő zászlót, és a Targaryen-ház ádáz, háromfejű sárkánya mintha skarláttüzet okádva kiterjesztette volna a szárnyát. A zászlóvivő arannyal futtatott fehér pikkelypáncélt viselő magas lovag volt, válláról hófehér köpeny lógott. Két másik lovas is tetőtől talpig fehéret viselt. A Királyi Testőrség lovagjai a királyi lobogóval. Nem csoda, hogy Ashford úr és fiai sietve tódultak ki az erőd kapuján, nyomukban a nemes hajadon lánya, egy alacsony, szőke hajú, kerek képű teremtés. Nem is olyan szép, gondolta Dunk. A vásári bábos sokkal szemrevalóbb volt. – Fiú, engedd el azt a gebét, és gondoskodj a lovamról! Egy lovas ugrott le a nyeregből az istálló előtt. Hozzám beszél, jött rá Dunk. – Én nem vagyok istállófiú, nagyuram. – Tán nem találtak elég okosnak hozzá? – A lovas vörös szaténnal szegélyezett fekete köpenyt viselt, alatta viszont lángnyelvként izzó,

csupa vörös, sárga és aranyszín ruhát. A középtermetű férfi karcsú volt és szálfaegyenes tartású, körülbelül olyan idős lehetett, mint Dunk. Finom metszésű, fejedelmi vonású arcát arany-ezüst fürtök keretezték; magas homlokához és éles arccsontjához egyenes orr és hibátlan, sápadt bőr társult. Szeme mély ibolyaszínű volt. – Ha nem tudod ellátni a lovamat, hozz nekem egy kupa bort és egy szemrevaló lánykát! – Én… bocsánat, nagyuram, nem vagyok szolgáló sem. Az a megtiszteltetés ért, hogy lovag lehetek. – Szomorú idők járnak a lovagságra – dünnyögte a nemes úrfi, ám ekkor odaért egy istállófiú, akire rábízta hátasát, egy pompás telivér pejt. Dunkról egy pillanat alatt elfeledkezett, a fiú megkönnyebbülten húzódott vissza az istálló belsejébe, hogy ott várja meg a főlovászt. A nemesek pavilonjaiban sem érezte soha jól magát, és hercegekkel sem szokott társalogni. Egy pillanatig sem lehetett vitás, hogy jóképű ifjú herceg. A Targaryenek a tengeren túl fekvő, elbukott Valyria véréből származtak, arany-ezüst hajuk és ibolyaszín szemük különböztette meg őket az átlagos emberektől. Dunk tudta, hogy Baelor herceg idősebb, így a nemes valamelyik fia lehetett: Valarr, akit gyakran csak „Ifjú Hercegnek” hívtak, esetleg Matarys, akit Swann úr udvari bolondja egy alkalommal „Még Ifjabb Herceg”-nek nevezett. Voltak más hercegek is, Valarr és Matarys unokatestvérei. A jó Daeron király négy fiút nemzett, és háromtól már unokái is voltak. Apja idejében csaknem kihalt a sárkánykirályok vérvonala, de azt beszélték, II. Daeronnal és fiaival örökre biztosítva lett az utódlás. – Hé, te ott! Te kerestél? – reccsent rá egy durva hang. Ashford úr lovászmesterének kipirult képét még vörösebbé tette narancssárga egyenruhája. – Mi kell? Nincs időm… – El akarom adni ezt a poroszkát – vágott közbe gyorsan Dunk, mielőtt a férfi elküldhette volna. – Jó ló, biztos lábú… – Mondtam, hogy nincs időm. – A főlovász csupán rövid pillantásra méltatta Könnyűléptűt. – Ashford uramnak nincs szüksége ilyen állatokra. Vidd le a városba, Henly talán ad érte néhány ezüstöt. – És már fordult is el, hogy távozzon. – Köszönöm – szólt utána Dunk. – Uram, netán a király érkezett? A lovászmester felnevetett.

– Nem, hála az isteneknek. A hercegi horda is elég problémát jelent. Hol találok helyet ennyi hátasnak? És abrakot? – Az istállófiúk után kiabálva elvonult. Mire Dunk távozott az istállóból, Ashford úr már bekísérte hercegi vendégeit a nagyterembe, de a Királyi Testőrség két hófehér ruhás lovagja még az udvaron időzött, az őrség kapitányával beszélgettek. Dunk megállt előttük. – Nemes uraim… Ser Duncan vagyok, a Magas. – Örvendek a találkozásnak, Ser Duncan – felelte a nagyobbik lovag. – Én Ser Roland Crakehall vagyok, ő pedig felesküdött testvérem, Alkonyvölgyi Ser Donnel. A hétfős Királyi Testőrség lovagjai voltak a Hét Királyság legkiválóbb harcosai, talán csak a koronaherceg, Dárdatörő Baelor múlta felül őket. – Részt vesztek a tornán? – kérdezte idegesen Dunk. – Nem lenne illő azok ellen küzdeni, akiknek a védelmére felesküdtünk – válaszolta a vörös hajú és szakállú Ser Donnel. – Valarr herceget érte a megtiszteltetés, hogy Ashford úrnő bajnoka lehessen – magyarázta Ser Roland –, és két unokatestvére fog szembeszállni vele. Mi, többiek csupán nézők leszünk. Dunk fellélegezve köszönte meg a fehér lovagok kedvességét, és gyorsan kilovagolt a várkapun, mielőtt belebotlott volna egy másik hercegbe. Három herceg, merengett, miközben Hamugázló városa felé vette az irányt. Valarr Baelor herceg idősebbik fia, a Vastrón örököse, de Dunk nem tudta, mennyit örökölt apja mesés lándzsa- és kardvívó képességéből. A többi Targaryen-herceget még kevésbé ismerte. Mi van, ha egy herceggel kell megvívnom? Egyáltalán, engedik majd, hogy kihívjak egy ilyen magas rangú urat? Nem tudta a választ. Az öregember gyakran mondta neki, hogy annyi esze van, mint egy várfalnak, és most ő is így érezte. Henlynek tetszett Könnyűléptű, egészen addig, amíg meg nem tudta, hogy Dunk el akarja adni – onnantól már csak a hibáit látta. Háromszáz ezüstöt ajánlott, mire Dunk azt mondta, bizonyára háromezerre gondolt. Hosszas vita és kölcsönös átkozódás után megegyeztek hétszázötven ezüstszarvasban. Ez közelebb volt Henly kezdő ajánlatához, mint Dunkéhoz, amitől vesztesnek érezte magát, de a lovász nem volt

hajlandó magasabbra menni, így neki kellett engednie. A második vita akkor tört ki, amikor Dunk kijelentette, hogy az ár nem tartalmazza a nyerget, míg Henly ragaszkodott hozzá, hogy azt is megkapja. Végül sikerült megállapodásra jutni. Miközben Henly elment a pénzért, Dunk Könnyűléptű sörényét simogatta, és dicsérte a ló bátorságát. – Ha győzök, visszajövök, és újra megvásárollak, ígérem. – Semmi kétsége nem volt afelől, hogy a poroszka hibái addigra eltűnnek, és kétszer annyit fog érni, mint most. A lovász adott neki három aranyat, a maradékot ezüstben. Dunk ráharapott az egyik érmére és elmosolyodott. Még soha nem ízlelt aranyat, nem is tartott a kezében. Az emberek „sárkánynak” nevezték, mivel az egyik oldalára a Targaryen-ház háromfejű sárkányát verték. A másikat a király képmása díszítette. A három érme közül kettőn Daeron király képe volt, a harmadik, láthatóan sokkal régebbi pénzen azonban valaki másé. Odaírták a nevét is, de Dunk nem tudta kiolvasni a betűket. Azt is észrevette, hogy a széleiből levágtak valamennyit. Felháborodva mutatta meg Henlynek, aki morogva ugyan, de átnyújtott neki néhány ezüstöt és egy maroknyi rezet, pótolandó az elveszett értéket. Dunk azonnal vissza is adott néhány rezet, és Könnyűléptűre mutatott. – Ezt neki – mondta. – Gondoskodj róla, hogy ma este zabot kapjon. És almát. Karján a pajzzsal, a hátára vetett zsákban a páncéllal, gyalogszerrel vágott neki Hamugázló napsütötte utcáinak. Szokatlan érzés volt tele erszénnyel sétálni; szinte megrészegült, ugyanakkor ideges is volt. Az öregember soha nem bízott rá egy-két érménél többet. És ha elfogy, mit teszek? Eladom Villámot is? Ez az út a kolduláshoz és a törvényen kívüliséghez vezetett. Ilyen lehetőségem nem lesz még egy, mindent kockára kell tennem. Mire átkelt a gázlón a Konkoly déli partjára, a torna mezeje kezdett életre kelni. A borkimérők és kolbászsütők javában dolgoztak, egy medve a gazdája zenéjére táncolt, miközben egy énekmondó a „Medve és a szép szűz”-et dalolta, a zsonglőrök zsonglőrködtek, a bábosok pedig éppen akkor értek egy újabb harc végéhez. Dunk megállt megnézni, ahogy végeznek a sárkánnyal. Amikor a báblovag levágta a fejét, és vörös fűrészpor ömlött a fűre, hangosan nevetett, és két rezet dobott a lánynak.

– Egyet a tegnap estéért – mondta. A lány még a levegőben elkapta az érméket, és olyan édes mosolyt villantott rá, amilyenhez hasonlót Dunk még soha nem látott. Vajon nekem mosolyog, vagy a pénznek? Dunk még sosem volt lánnyal, zavarba jött a jelenlétükben. Egyszer, három éve, amikor az öregember erszénye tele volt a vak Florent úr szolgálatában eltöltött fél évnek köszönhetően, közölte fegyverhordozójával, hogy elérkezett az ideje elmenni egy bordélyba, ahol férfivá avatják. Ezt azonban részegen mondta, és amikor kijózanodott, már nem emlékezett semmire, Dunk pedig szégyellt szólni. Egyébként sem volt biztos benne, hogy szajhára vágyna. Ha nem is szerezhetett nemesi származású lányt, mint a rendes lovagok, legalább olyasvalakire vágyott, aki jobban szereti őt, mint az ezüstjét. – Iszol egy szaru sört? – kérdezte a lányt, aki a fűrészport tömködte vissza a sárkányba. – Úgy értem, velem. Esetleg egy kolbászt? Tegnap este ettem, és jó íze volt. Disznóhúsból készíthették. – Köszönöm, uram, de hamarosan kezdjük az újabb előadást. – A lány felállt, és odaszaladt egy nagyon kövér dorne-i asszonyhoz, aki a lovag bábján dolgozott. Dunk egészen ostobán érezte magát, ahogy ott állt, de tetszett neki, ahogy futott. Csinos lány, és magas is. Nem kéne letérdelnem, hogy megcsókoljam. Tudta, hogyan kell csókolni. Az egyik lannisrévi ivó felszolgálólánya megmutatta neki egy évvel ezelőtt, de olyan alacsony volt, hogy fel kellett ülnie az asztalra, csak úgy érte el az ajkát. Az emléktől lángra gyúlt a füle. Ostoba! Most csak a viadalra szabad gondolnia, nem a csókolózásra. Ashford úr ácsai éppen fehérre festették a küzdő feleket elválasztó derékmagasságú palánkot, Dunk egy darabig nézte, ahogy dolgoznak. Öt pályát alakítottak ki egymás mellett, észak–déli irányban, hogy egyik lovasnak se süssön a szemébe a nap. A küzdőtér keleti végén háromszintes lelátót építettek fel, narancsszínű ponyva védte a nemes urakat és hölgyeket az esőtől és a naptól. A többség padokon fog kuporogni, de középre odakészítettek négy magas támlájú széket is – Ashford úr, a lánya és a vendég hercegek számára. A mező keleti szélén forgó gyakorlóbábot helyeztek el, azon gyakorolt vagy tucatnyi lovag. A báb minden alkalommal megpördült, amikor a keresztrúd egyik végére erősített pajzsot találat érte. Kegyetlen

Bracken következett, majd Caron úr a határvidékről. Mindegyik jobban üli meg nálam a lovat, gondolta nyugtalanul. Mások gyalogosan gyakorlatoztak, fakardokkal csépelték egymást, miközben a fegyverhordozók trágár tanácsokat kiabáltak nekik. Dunk figyelte, amint egy köpcös ifjú megpróbál feltartani egy izmos lovagot, aki olyan karcsú és fürge volt, akár egy hegyi vadmacska. Mindkettejük pajzsán a Fossowayek vörös almája díszelgett, de a fiatalabbiké hamarosan darabokra hullott. – Itt egy alma, amelyik még nem elég érett – szólalt meg a lovag, kardjával a másik sisakjára csapva. A fiatal Fossoway egész testét zúzódások és vérző sebek borították, mire feladta, ellenfele azonban szinte nem is lihegett. Feltolta sisakrostélyát, körülnézett, és megpillantotta Dunkot. – Hé, te! Igen, te ott, megtermett barátom! A szárnyas serleg lovagja. Az ott egy hosszúkard az oldaladon? – Jog szerint az enyém – felelte védekezően Dunk. – Ser Duncan vagyok, a Magas. – Én pedig Ser Steffon Fossoway. Kiállnál velem, Ser Duncan, a Magas? Jó lenne egy új ellenfél, a kuzinom nem elég érett, mint te is láthattad. – Gyerünk, Ser Duncan! – nógatta a legyőzött Fossoway, miközben levette a sisakját. – Talán nem vagyok elég érett, jó kuzinom viszont a velejéig rothadt. Verd ki belőle a magokat! Dunk a fejét csóválta. Miért akarják bevonni őt ezek az úrfik a csetepatéjukba? Ebben nem akart részt venni. – Köszönöm, ser, de más dolgom van. – Nem szeretett ennyi pénzt magánál tartani. Minél előbb kifizeti Acélos Pate-et, és kapja meg a páncélját, annál nyugodtabb lesz. Ser Steffon megvetően pillantott rá. – A kóbor lovagnak dolga akadt. – Körülnézett, és megpillantott egy másik megfelelőnek tűnő ellenfelet. – Ser Grance, de jó, hogy itt vagy! Gyere, vívj meg velem. Raymun kuzinom trükkjeit már mind ismerem, Ser Duncannek meg, úgy tűnik, vissza kell mennie kóborolni. Gyere csak, gyere! Dunk vörös arccal eloldalgott. Ő maga nem sok trükköt ismert, sem jót, sem gyengét, és nem akarta, hogy a viadalig bárki is harcolni lássa. Az öregember mindig azt mondta, minél jobban ismered az ellenfeledet, annál könnyebben győzöd le, a Ser Steffonhoz hasonló lovagok pedig

egyetlen pillantással megállapították ellenfelük gyengéit. Dunk erős volt és gyors, testsúlya és karjának hossza előnyt biztosított neki, de egy pillanatig sem hitte, hogy fegyverforgató tudása vetekedhet a többiekével. Ser Arlan legjobb tudása szerint tanította, de az öregember még fiatalkorában sem tartozott a legjobb lovagok közé. A legnagyobbak nem kóborlással töltötték napjaikat, és nem egy sáros út szélén lehelték ki a lelküket. Velem ez nem fog megtörténni, esküdözött Dunk. Megmutatom nekik, hogy több vagyok egyszerű kóbor lovagnál! – Ser Duncan! – A fiatalabbik Fossoway utolérte. – Nem kellett volna arra biztatnom téged, hogy állj ki a kuzinommal. Dühös voltam az arroganciája miatt, te meg olyan nagy darab vagy, arra gondoltam… eh, tévedtem. Nem viselsz páncélt, eltörte volna a kezed vagy a térded, ha tudja. Szereti alaposan elverni az embereket gyakorlás címén, hogy később, amikor a küzdőtéren találkozik velük, sebesültek és sebezhetők legyenek. – Neked sem törte el semmidet. – Nem, de én a vére vagyok, bár ő származik az almafa fő ágáról, ahogy erre állandóan emlékeztet is. Raymun Fossoway a nevem. – Örvendek. Te és a kuzinod indultok a viadalon? – Ő biztosan. Ami engem illet, bár megtehetném! Még csak fegyverhordozó vagyok. Az unokatestvérem megígérte, hogy lovaggá üt, de azt hajtogatja, még nem vagyok elég érett. – Raymunnak kerek arca, tömpe orra és rövid, gyapjas haja volt, ugyanakkor elbűvölően mosolygott. – Rátermett fickónak tűnsz. Kinek a pajzsát szemelted ki? – Teljesen mindegy – felelte Dunk. Ezt a választ várták tőle, pedig nem is volt ennél fontosabb. – A harmadik napig nem lépek a küzdőtérre. – Addigra kiesik egy-két bajnok – bólintott Raymun. – Nos, a Harcos mosolyogjon rád, ser. – És rád is. – Ha ő csak fegyverhordozó, miféle lovag vagyok én? Egyikünk megbolondult. Dunk erszényében minden lépésnél csilingelt az ezüst, de tudta, hogy az egészet elveszítheti egyetlen szempillantás alatt. Még a torna szabályai is ellene dolgoztak, valószínűtlenné tették, hogy egy gyenge vagy ügyetlen ellenféllel kerüljön össze. Legalább tucatnyi különféle viadalt lehetett rendezni, az eseménynek helyet adó nemes úr kénye-kedve szerint. Némelyikben színlelt csatában csaptak össze lovagok csapatai, máshol ádáz közelharcot

vívtak, ahol az utolsó állva maradó küzdő aratta le a dicsőséget. Ahol párharcra került sor, ott a párokat sokszor a közönség határozta meg, vagy éppen a torna felügyelője. Ashford úr a tornát lánya tizenharmadik névnapja tiszteletére szervezte. A lány apja oldalán fog ülni, mint a szerelem és szépség királynője. Öt bajnok viseli majd a zálogát, ők lesznek a védelmezői. Mindenki más kihívóként léphet fel, de ha valaki legyőzi az egyik bajnokot, elfoglalja a helyét, és ő maga lesz a bajnok, amíg valaki mással szemben alul nem marad. A három napig tartó viadal végén az öt megmaradt bajnok dönti el, hogy a lány megtarthatja-e a szerelem és szépség koronáját, vagy ezentúl másnak kell viselnie. Dunk a füves küzdőtereket és a lelátók üres padsorait szemlélve az esélyeit latolgatta. Mindössze egy győzelemre volt szüksége; azután Hamugázló mezejének bajnokává válhat, ha csak egyetlen órára is. Az öregember megért csaknem hatvan esztendőt, de egyszer sem volt bajnok. Ha az istenek kegyesek, nem is olyan nagy kérés ez. Visszagondolt a korábban hallott dalokra Csillagszemű Symeonról és a nemes Tükörpajzsú Serwynről, Aemon hercegről, a Sárkánylovagról és Ser Ryam Redwyne-ról, valamint Bolond Florianról. Mindannyian sokkal félelmetesebb ellenséggel szemben győztek, mint akik rá várnak. Ők azonban hatalmas hősök voltak, nemesi származású, bátor emberek, kivéve Floriant. És ki vagyok én? Bolhavégi Dunk? Vagy Ser Duncan, a Magas? Úgy vélte, ez hamarosan kiderül. Megigazgatta vállán a zsákot, és elindult a kereskedők bódéi felé, hogy megkeresse Acélos Pate-et. Egg tisztességesen elvégezte a dolgát a táborban. Dunk elégedett volt; félig-meddig tartott fegyverhordozója szökésétől. – Jó árat kaptál a poroszkáért? – kérdezte a fiú. – Honnan tudod, hogy eladtam? – Lovon távoztál, de gyalog jöttél vissza, és ha útonállók lopták volna el, most sokkal dühösebb lennél. – Eleget kaptam, hogy megvegyem ezt. – Dunk előszedte az új páncélt, és megmutatta a fiúnak. – Ha valaha lovag leszel, meg kell tudnod különböztetni a jó acélt a rossztól. Nézd, ez itt kitűnő munka. A láncing dupla szövésű, minden szem két másikhoz kapcsolódik, látod? Sokkal nagyobb védelmet ad, mint a sima. A sisak tetejét pedig Pate

lekerekítette, látod, milyen íves? A kard vagy a fejsze lesiklik róla, míg egy lapos tetejűt széthasítana. – Dunk a fejére helyezte a sisakot. – Hogy festek? – Nincs rajta rostély – jegyezte meg Egg. – Légzőnyílások vannak rajta. A rostély gyenge pont. – Ezt Acélos Pate mondta. – Ha tudnád, hány lovagnak fúródott nyílvessző a szemébe, amikor felhajtotta a rostélyát, hogy szívjon egy kis friss levegőt, te sem akarnál magadnak. – És nincs rajta sisakforgó sem. Teljesen sima. Dunk levette a sisakot. – A magamfajtának pont megfelel. Látod, milyen fényes az acél? A te dolgod lesz, hogy ilyen is maradjon. Tudod, hogyan kell páncélt tisztítani? – Egy hordó homokkal – felelte a fiú –, de neked nincs hordód. Vettél sátrat is, ser? – Annyira jó árat azért nem kaptam. – A kölyök túlságosan merész, ezt ki kellene vernem belőle, mielőtt bajt hoz magára vele. Ám tudta, hogy nem fogja megtenni. Szerette a merészséget. Ő maga is lehetett volna merészebb. A fegyverhordozóm bátrabb nálam, és okosabb. – Jól dolgoztál, Egg. Holnap velem jöhetsz, megnézzük a torna helyszínét. Veszünk zabot a lovaknak, és friss kenyeret magunknak. Talán egy kis sajt is belefér, az egyik bódéban jó sajtot kínálnak. – Ugye, a várba nem kell bemennem? – Miért ne? Egy nap én is várban akarok élni. Remélem, ülhetek még az asztalfő közelében, mielőtt meghalok. A fiú csendben maradt. Talán fél belépni az uraság nagytermébe, gondolta Dunk. Erre számíthattam, de idővel majd kinövi. Tovább csodálta páncélját, és azon töprengett, meddig fogja viselni. Ser Manfred vékony, savanyú képű férfi volt. Fekete köpenyt viselt a Dondarrion-ház bíbor villámával, de Dunk egyébként is felismerte volna kusza, vörös-arany sörényéről. – Ser Arlan nemes atyádat szolgálta, amikor ő és Caron úr kifüstölték a Keselyűkirályt a Vörös-hegységből, ser – mondta fél térden állva. – Akkor még gyerek voltam, de már fegyverhordozóként kísértem őt. Krajcárfai Ser Arlan. Ser Manfred a homlokát ráncolta.

– Nem, nem ismerem. És téged sem, fiú. Dunk megmutatta neki az öregember pajzsát. – Ez volt a címere, a szárnyas kehely. – Nemes atyám nyolcszáz lovagot és közel négyezer gyalogost vezetett fel a hegyekbe. Nem várhatod el tőlem, hogy mindegyikre emlékezzem, vagy hogy megjegyezzem a címerüket. Lehet, hogy ott voltál velünk, de… – Ser Manfred megvonta a vállát. Dunknak egy pillanatra torkán akadt a szó. Az öregember megsebesült apád szolgálatában, hogyan felejthetted el? – Nem engedik, hogy részt vegyek a viadalon, csak ha egy lovag vagy nemes úr kezességet vállal értem. – Mi közöm nekem ehhez? – vonta meg a vállát Ser Manfred. – Azt hiszem, elég időt áldoztam rád, ser. Ha Ser Manfred nélkül megy vissza a várba, elveszett. Dunk a fekete gyapjúköpenyre hímzett bíbor villámra szegezte tekintetét. – Emlékszem, atyád a táborban elmondta, honnan való házatok címere. Ősöd egy viharos éjjelen éppen üzenetet vitt a dorne-i határvidéken, ám kilőtték alóla a lovát, és ő a földre zuhant. A sötétből két dorne-i ugrott elő láncingben és tolldíszes sisakban. A kardja eltört, amikor ráesett, azt hitte, megpecsételődött a sorsa. Ám amikor a dorneiak egészen közel értek, villám csapott le az égből. Izzó lila színű volt, és kettéválva végzett a fémbe öltözött dorne-iakkal, ott helyben agyonütötte őket. Az üzenetnek köszönhetően a Viharkirály győzedelmeskedett a dorne-iak felett, és hálából nemesi címet adományozott a hírvivőnek. Ő volt az első Dondarrion úr, és címeréül a bíbor kettős villámot választotta, csillagokkal telehintett fekete mezőben. Ha Dunk azt gondolta, meséje megmozdít valamit Ser Manfredben, nagyobbat nem is csalódhatott volna. – Apám szolgálatában minden csaposlegény és lovászfiú találkozik ezzel a történettel előbb vagy utóbb. Attól, hogy ismered, még nem leszel lovag. Most pedig távozz, ser! Dunk nehéz szívvel tért vissza Hamugázló várába, azon töprengett, mit kellene mondania Plummernek, hogy mégis részt vehessen a viadalon. Az intézőt azonban nem találta a tornyában. Egy őrtől megtudta, hogy átment a nagyterembe.

– Megvárjam itt? – kérdezte Dunk. – Mikor jön vissza? – Honnan tudjam? Tégy, amit akarsz. A nagyterem valójában nem is volt olyan nagy, mivel Hamugázló vára sem tartozott a nagyobb erődök közé. Dunk egy oldalajtón lépett be, tekintetével azonnal az intézőt kereste. A férfi Ashford úrral és tucatnyi másik emberrel beszélgetett a helyiség túlsó felében. Elindult feléjük a fal mellett, a gyümölcsöket és virágokat ábrázoló faliszőttesek alatt. – …bizonyára jobban aggódnál, ha a te fiaidról lenne szó – mondta éppen egy dühös tekintetű férfi. Egyenes haja és gondosan nyírt szakálla olyan szőke volt, hogy a terem félhomályában egyenesen fehérnek látszott, de ahogy Dunk közelebb ért, látta, hogy valójában arannyal árnyalt fakó ezüstszínű. – Daeron már korábban is tett ilyet – felelte valaki, de Dunk nem látta, ki az, mert Plummer pont eltakarta előle. – Soha nem szabadott volna utasítanod, hogy vegyen részt a viadalon. Ugyanúgy nem való a küzdőtérre, mint Aerys vagy Rhaegel. – Ami alatt azt érted, hogy szívesebben ül meg egy szajhát, mint egy valódi lovat – vágott vissza az előbbi megszólaló. – A zömök, erőteljes testfelépítésű herceg, mert biztosan herceg volt, vastag, fekete, hermelinprémes köpenye alatt ezüstszegekkel kivert bőrpáncélt viselt. Arcát himlőhelyek csúfították, melyeket csak részben takart el ezüst szakálla. – Nem szükséges emlékeztetned a fiam hibáira, testvér. Még csak tizennyolc éves, megváltozhat. Meg is fog változni, az istenekre, különben én magam végzek vele! – Ne beszélj ostobaságokat. Daeron olyan, amilyen, de akkor is a mi vérünk. Biztos vagyok benne, hogy Ser Roland előkeríti, és vele együtt Aegont is. – A torna végére talán. – Itt van Aerion. A lándzsával még Daeronnál is jobban bánik, ha a torna miatt aggódsz. Dunk most már látta a beszélőt. Az emelvényre állított széken ült, egyik kezében pergament tartott, háta mögött Ashford úr hallgatta a beszélgetést. Kinyújtott lábának hossza alapján legalább egy fejjel magasabb lehetett a másik férfinál, ez még ülve is jól látszott. Rövidre vágott haja sötét volt, bár itt-ott ősz szálak vegyültek bele, erős állát simára borotválta. Orra mintha több alkalommal is eltört volna. Bár

nagyon egyszerű ruhát viselt – zöld zekét, barna köpenyt, elnyűtt csizmát –, megjelenésének mégis súlya volt, erő és önbizalom áradt belőle. Dunk csak most döbbent rá, hogy olyasvalamibe sétált bele, amit soha nem szabadott volna hallania. Legjobb lesz, ha most megyek, és majd később visszatérek, ha már végeztek, gondolta, de elkésett. Az ezüstszakállú herceg felfigyelt rá. – Ki vagy, és hogy képzeled, hogy csak így ránk törsz? – reccsent rá durván. – Ő a lovag, akit a mi jó intézőnk várt – mondta az ülő férfi, és úgy mosolygott Dunkra, hogy sejteni lehetett, mindvégig tudott a jelenlétéről. – Itt mi vagyunk a betolakodók, öcsém. Jöjj közelebb, ser. Dunk előrébb araszolt, nem igazán tudta, mit várnak tőle. Plummerre nézett, de onnan nem kapott segítséget. A beesett arcú intéző, aki előző nap olyan határozottan beszélt vele, most csendben tanulmányozta a padló köveit. – Nagyuraim – szólalt meg bátortalanul –, megkértem Ser Manfred Dondarriont, hogy vállaljon értem kezességet, mert csak így vehetek részt a tornán, de elutasított. Azt állítja, nem ismer engem. Pedig Ser Arlan őt szolgálta, erre megesküszöm! Nálam van a pajzsa és a kardja, én… – Nem a pajzstól és a kardtól lesz valaki lovag – jelentette ki a megtermett, tar koponyájú, kerek és vörös arcú Ashford úr. – Plummer beszélt nekem rólad. Még ha el is fogadjuk, hogy ez Krajcárfai Ser Arlan holmija, az is megtörténhetett, hogy holtan találtad őt, és magadhoz vetted a felszerelését. Hacsak nincs valami jobb bizonyítékod az állításodra, valamiféle irat vagy… – Én emlékszem Krajcárfai Ser Arlanra – szólalt meg halkan a széken ülő férfi. – Tudtommal sosem nyert tornát, de nem is maradt szégyenben. Tizenhat évvel ezelőtt Királyvárban, a közelharcban legyőzte Stokeworth urat és Harrenhal Fattyát, azelőtt pedig Lannisrévben magát a Szürke Oroszlánt is kiütötte a nyeregből. Pedig az oroszlán akkoriban még nem is volt annyira szürke, ezt elhihetitek. – Sokszor mesélt róla – bólogatott Dunk. A magas férfi alaposan végigmérte. – Ez esetben biztos vagyok benne, hogy tudod a Szürke Oroszlán valódi nevét is.

Dunk fejében egy pillanatig csak a tökéletes üresség kavargott. Az öregember ezerszer mesélte el a történetet, ezerszer, az oroszlán, az oroszlán, a neve, a neve, a neve… Kezdett kétségbeesni, amikor hirtelen eszébe jutott. – Ser Damon Lannister! – kiáltotta. – A Szürke Oroszlán! Most ő Casterly-hegy ura! – Valóban – bólintott kedvesen a magas férfi és részt fog venni a holnapi küzdelemben. – Megrázta a kezében tartott pergament. – Hogyan emlékezhetsz egy jelentéktelen kóbor lovagra, aki véletlenül legyőzte Damon Lannistert tizenhat éve? – hitetlenkedett az ezüst szakállú herceg. – Szeretek mindent tudni az ellenfeleimről. – Egyáltalán, miért álltál ki egy kóbor lovag ellen? – Kilenc éve történt, Viharvégen. Baratheon nagyúr megünnepelte unokája születését, és a közönség Ser Arlant tette meg ellenfelemnek az első párosításban. Négy lándzsát törtünk el, mire sikerült kiütnöm a nyeregből. – Hetet – javította ki Dunk –, és az Sárkánykő hercege volt! – Amint kimondta, már szerette is volna visszaszívni a szavakat. Dunk, te fajankó, eszed annyi, mint egy várfalnak. Szinte hallotta az öregember korholását. – Vagy úgy – mosolyodott el a törött orrú herceg. – Tudom, hogy a történetek minden meséléssel egyre csak duzzadnak. Ne gondolj rosszat öreg mesteredről, de attól tartok, valóban csak négy lándzsa volt. Dunk hálás volt a félhomályért, mert tudta, hogy fülig vörösödött. – Nagyuram… – Nem, megint nem jó. – Kegyelmes uram. – Féltérdre ereszkedett, és fejet hajtott. – Ahogy mondod, négy volt, én nem akartam… én soha… Az öregember, Ser Arlan mindig azt mondta, annyi eszem van, mint egy várfalnak, és lassú vagyok, akár egy bölény. – És ahogy nézem, olyan erős is – mondta Dárdatörő Baelor. – Nem történt semmi baj, ser. Állj fel! Dunk engedelmeskedett, és közben azon töprengett, vajon lehajtva kell-e tartania a fejét, vagy ránézhet a hercegre. Baelor Targaryennel beszélek, Sárkánykő hercegével, a Király Segítőjével, Hódító Aegon Vastrónjának örökösével. Mit mondhat egy ilyen nagy úrnak egy egyszerű kóbor lovag?

– V-visszaadtad neki a lovát és a páncélját, és nem kértél váltságdíjat – hebegte. – Az öreg… Ser Arlan azt mondta, te vagy a lovagiasság megtestesítője, és a Hét Királyság egy nap biztonságban lesz az irányításod alatt. – Imádkozom, hogy arra még sok évet kelljen várni – mondta Baelor. – Igen – helyeselt rémülten Dunk. Nem úgy gondoltam, hogy a király haljon meg, de még időben megfékezte a nyelvét. – Bocsánat, nagyuram… úgy értem, kegyelmes uram. Eszébe jutott, hogy az ezüst szakállú férfi a testvérének szólította Baelor herceget. Ő is a sárkány vére, micsoda tökkelütött vagyok! Csak Maekar herceg lehet, Daeron király négy fia közül a legfiatalabb. Aerys herceg könyvmoly volt, Rhaegel pedig őrült, gyámoltalan és beteges. Egyikük sem kel át a fél birodalmon egy torna kedvéért, de Maekar félelmetes harcos hírében állt, igaz, bátyja árnyékából soha nem tudott kilépni. – Tehát jelentkezni szeretnél a viadalra? – kérdezte Baelor herceg. – A döntés természetesen a torna felügyelőjéé, de jómagam nem látom okát, hogy megtagadják a kérésedet. Az intéző fejet hajtott. – Ahogy kívánod, nagyuram. Dunk megpróbált köszönetet rebegni, de Maekar herceg közbevágott. – Értem, ser, hálás vagy. Most pedig távozz! – Bocsáss meg nemes fivéremnek, ser – mentegetőzött Baelor. – Idefelé két fiának is nyoma veszett, és aggódik értük. – A tavaszi esőzések megduzzasztották a folyókat – mondta Dunk –, a hercegek talán csak késnek. – Nem azért jöttem ide, hogy egy kóbor lovag tanácsait hallgassam – morogta Maekar herceg a bátyjának. – Távozhatsz, ser – mondta barátságosan Baelor Dunknak. – Értettem, nagyuram. Dunk fejet hajtott és megfordult, de mielőtt elhagyhatta volna a termet, a herceg utána szólt. – Ser, még valami. Ha jól sejtem, nem Ser Arlan vére vagy. – Igen, nagyuram. Úgy értem, jól sejted, nem vagyok az. A herceg a viharvert pajzs és a szárnyas kehely címer felé bökött az állával.

– A törvény értelmében csak a vér szerinti utód örökölheti egy lovag címerét. Szükséged lesz egy új pajzsra, ser, új címerrel. – Meglesz, nagyuram. És még egyszer köszönöm, kegyelmes uram. Bátran fogok küzdeni, majd meglátod! Bátran, akár Dárdatörő Baelor, mondogatta gyakran az öregember. A borkimérők és kolbászsütők ismét jó forgalmat bonyolítottak, a bódék és pavilonok között szajhák illegették magukat. Voltak köztük szemrevalók is, különösen egy vörös hajú lány. Dunk önkéntelenül is megbámulta a vékony ruha alatt ringatózó kebleket, és az erszényében lapuló ezüstökre gondolt. Megszerezhetném, ha akarnám. Biztosan tetszene neki az érméim csilingelése, visszavihetném a táborba, és az enyém lehetne, akár egész éjszakára. Még soha nem hált nővel, és lehet, hogy a viadal első összecsapásában életét veszti. A tornák mindig veszélyesek… de a szajhák is azok lehetnek, erre még az öregember figyelmeztette. Amikor a vörös hajú lány a válla fölött hátrapillantott rá, Dunk megrázta a fejét és továbbállt. Egget a bábjátékosoknál találta meg, a fiú törökülésben kuporgott a földön, csuklyáját a szemébe húzva rejtette el kopaszságát. Nem akarta elkísérni őt a várba, amit Dunk félszegségnek és szégyenkezésnek tudott be. Nem tartja magát méltónak rá, hogy nemes urakkal és hölgyekkel vegyüljön, nem is beszélve a hercegekről. Kölyökkorában ő is ugyanígy érzett. A Bolhavégen túli világ egyszerre tűnt félelmetesnek és izgalmasnak. Eggnek időre van szüksége, ennyi az egész. Jelenleg barátságosabb megoldásnak tűnt, ha ad neki néhány rezet, és hagyja, hogy jól érezze magát a bódék között, mintha akarata ellenére magával hurcolja a várba. A bábosok ma reggel Florian és Jonquil történetét adták elő. A kövér dorne-i nő játszotta a tarka páncélú Floriant, míg a magas lány Jonquil zsinórjait fogta. – Te nem vagy lovag! – mondta, a báb állkapcsát mozgatva. – Ismerlek téged, te vagy Bolond Florian! – Az vagyok, úrnőm – térdelt le a másik báb. – A létező legnagyobb bolond, és egyben lovag is. – Bolond és lovag? Ilyenről sosem hallottam! – Drága hölgyem, minden férfi bolond, és minden férfi lovag is, ha nőkről van szó.

Jó előadás volt, egyszerre szomorú és édes, a végén fordulatos párbajjal és egy szépen kifestett óriással. A végén a kövér nő a nézők közé vegyült begyűjteni a pénzt, a lány pedig elkezdte összecsomagolni a bábokat. Dunk magához intette Egget, és a lányhoz lépett. – Uram? – pillantott rá oldalvást, apró mosollyal a lány. Egy fejjel lehetett alacsonyabb Dunknál, de még így is magasabb volt, mint bármelyik másik lány, akivel valaha találkozott. – Ez nagyon jó volt! – lelkendezett Egg. – Tetszik, ahogy mozgatod őket, Jonquilt, a sárkányt meg a többit! Láttam múlt évben bábelőadást, de azok nagyon darabosak voltak. A tieid sokkal simábban mozogtak! – Köszönöm – felelte a lány udvariasan. – Szépen faragott bábok – szólalt meg Dunk is. – Különösen a sárkány, félelmetes bestia. Te magad készíted őket? A lány bólintott. – A nagybátyám faragja, én festem. – Tudnál nekem festeni valamit? Fizetnék érte. – Lecsúsztatta válláról a pajzsot, és megmutatta. – Rá kellene festeni valamit a kehelyre. A lány a pajzsra pillantott, aztán rá. – És mit szeretnél ráfestetni? Dunk ezen még nem gondolkodott. Ha nem az öregember szárnyas serlege lesz rajta, akkor mi? Kiürült a feje. Dunk, te fajankó, eszed annyi, mint egy várfalnak. – Nem tudom… nem vagyok biztos benne… – Ismét vörös lett a füle, jött rá lelombozódva. – Most biztosan bolondnak tartasz. A lány elmosolyodott. – Minden férfi bolond, és minden férfi lovag. – Milyen színű festéked van? – Remélte, hogy a válasz hallatán támad valamilyen ötlete. – Bármilyet ki tudok keverni. Az öregember barnáját mindig is unalmasnak találta. – A háttér legyen olyan, mint a naplemente – bökte ki hirtelen. – Az öreg mindig szerette a naplementét. A címer pedig… – Egy szilfa! – szólt közbe Egg. – Egy nagy szilfa, olyan, mint a tó mellett, barna törzzsel és zöld ágakkal!

– Igen, az jó lesz – bólintott Dunk. – Egy szilfa… de legyen felette hullócsillag is. Meg tudod csinálni? A lány bólintott. – Hagyd itt a pajzsot. Éjjel megfestem, és reggel visszakapod. Dunk átadta neki. – Ser Duncan vagyok, a Magas. – Én pedig Tanselle – nevetett a lány. – Túl Magas Tanselle, a fiúk így hívtak. – Nem is vagy túl magas – vágta rá Dunk. – Éppen megfelelő a… – Rádöbbent, mit mondott ki majdnem, és elvörösödött. – Mihez? – kérdezte Tanselle félrebillentett fejjel, kíváncsian. – A bábozáshoz – fejezte be Dunk a mondatot sután. A torna első reggelét verőfényes napsütés köszöntötte. Dunk hozott magával ennivalót egy tarisznyában, így a helyszínen készíthették el lúdtojásból, pirított kenyérből és szalonnából álló reggelijüket, de mire végeztek, elment az étvágya. Gyomrában mintha kődarab lett volna, pedig tudta, hogy ma még nem fog lovagolni. Az első kihívás joga a nevesebb, előkelő származású lovagoké, a nemeseké és fiaiké, illetve más tornák bajnokaié. Egg végigfecsegte az egész reggelit, egymás után sorolta a lovagokat az esélyeket latolgatva. Nem csak ugratott, amikor azt mondta, ismeri a Hét Királyság jobb lovagjait, gondolta Dunk lehangoltan. Megalázónak érezte, hogy ennyire figyel egy szurtos árva fiú szavaira, de Egg tudásának még hasznát veheti, ha a küzdőtéren szembekerül ezekkel az emberekkel. A mezőn kavargott a tömeg, mindenki a könyökével próbált utat törni magának, hogy jobban lásson. Dunk is volt olyan jó könyöklésben, mint bárki más, ráadásul a többségnél magasabbra nőtt. Sikerült előrefurakodnia egy kisebb buckáig, a korláttól alig hatlábnyira. Amikor Egg panaszkodott, hogy fenekeken kívül nem lát semmit, Dunk a vállára ültette a fiút. A mező túlsó oldalán a padsorokat megtöltötték a nemes urak és hölgyek, a gazdagabb városi polgárok és azok a lovagok, akik ma még nem szállnak be a küzdelembe. Maekar herceget nem látta, de Ashford úr oldalán felismerte Baelort. A napsugarak arany fénnyel csillantak meg a köpenyét rögzítő vállcsaton és a homlokára helyezett keskeny fejdíszen, de ettől eltekintve a

nemesek legtöbbjénél egyszerűbb ruhát viselt. Igazság szerint azzal a sötét hajjal nem is néz ki Targaryennek. Ezt Eggnek is elmondta. – Állítólag az anyjára hasonlít – emlékeztette a fiú. – Ő pedig dorne-i hercegnő volt. Az öt bajnok a küzdőterek északi végénél, a folyóparton állította fel pavilonját. A két kisebbik narancssárga volt, a bejárat mellé akasztott pajzsokon fehér nap és szarufa látszott. Ők lehettek Ashford úr fiai, Androw és Robert, az ifjú hölgy bátyjai. Dunk soha nem hallotta, hogy valaki dicsérte volna őket, így valószínűleg ők fognak elsőként elesni. A narancsszín sátrak mellett sokkal nagyobb, sötétzöld pavilon állt. Fölötte Égikert arany rózsáját lobogtatta a szél, ugyanez a címer díszítette a bejárat mellé akasztott nagy, zöld pajzsot is. – Leo Tyrell, Égikert ura – árulta el Egg. – Tudom – felelte ingerülten Dunk. – Az öreggel szolgáltunk Égikertben, mielőtt te megszülettél. – Maga is alig emlékezett arra az időszakra, de Ser Arlan gyakran beszélt Hosszútövis Leóról, ahogy időnként nevezték. Kivételes képességű bajvívó volt, bár a haja már rég ezüstbe fordult. – Az lehet Leo úr, az a karcsú, ősz szakállú lovag a sátor mellett, zöldben és aranyban? – Igen – bólintott Egg –, egyszer láttam Királyvárban. Őt biztosan nem akarod kihívni, ser. – Kölyök, nincs szükségem a tanácsodra, hogy kit hívjak ki. A negyedik sátrat gyémánt alakú, vörös és fehér szövetdarabokból varrták össze. Dunk nem ismerte a színeket, de Egg azt mondta, egy Ser Humfrey Hardyng nevű lovagé, aki Arryn Völgyéből érkezett. – Múlt évben Szűztónál megnyert egy nagy tornát, kiütötte a nyeregből Alkonyvölgyi Ser Donnelt, majd Arryn és Royce urakat is. Az utolsó pavilon Valarr hercegé volt. Fekete selyemből varrták, és a csúcsáról vörös, háromszög alakú kopjalobogók lógtak le hosszú, vörös lángnyelvekként. A bejáratnál lévő pajzs is csillogóan fekete volt, rajta a Targaryenek háromfejű sárkánya. A Királyi Testőrség egyik tagja állt mellette, fehér ruházata szinte világított a ponyva fekete háttere előtt. Dunk azon töprengett, vajon melyik kihívónak lesz mersze megérinteni a sárkányos pajzsot. Elvégre Valarr a király unokája és Dárdatörő Baelor fia. Feleslegesen aggódott. Amikor megszólalt a kürtszó, a torna hölgyének mind az öt bajnokát előhívták, hogy küzdjenek meg

védencükért. Dunk hallotta a tömeg izgatott sustorgását, ahogy a kihívók egyesével megjelentek a küzdőtér déli végében. A heroldok dörgő hangon sorolták a lovagok nevét. A lelátó előtt megálltak, hogy lándzsájukat tiszteletadásként megbillentsék Ashford úr, Baelor herceg és a torna hölgye előtt, majd a mező északi végébe baktatva kiválasztották ellenfelüket. Casterly-hegy Szürke Oroszlánja Tyrell nagyúr pajzsát kocogtatta meg, míg aranyhajú örököse, Ser Tybolt Lannister Ashford úr idősebbik fiát hívta ki. A zúgói Tully nagyúr Ser Humfrey Hardyng pajzsát szemelte ki magának, Ser Abelar Hightower Valarrét választotta, az ifjabbik Ashford ellenfele pedig egy Ser Lyonel Baratheon nevű lovag lett, akit Kacagó Viharnak is neveztek. A kihívók visszaügettek a küzdőtér déli végébe, ott vártak ellenfelükre: Ser Abelar ezüstben és füstszürkében, pajzsán tűzzel koronázott kő őrtoronnyal; a két Lannister tetőtől talpig karmazsinban, Casterly-hegy arany oroszlánjával; a Kacagó Vihar fénylő, arany ruhában, mellén és pajzsán fekete szarvassal, sisakján acélaganccsal; Tully nagyúr kék-vörös csíkos köpenyben, mindkét vállán egy-egy pisztrángot formázó ezüstcsattal. Tizenkét láb hosszú lándzsájuk hegye az égre mutatott, a széllökések bele-belekaptak a kopjalobogókba. A mező északi végében fegyvernökök tartották a színes vértezetű csataméneket, amíg a bajnokok nyeregbe szálltak. A lovagok feltették sisakjukat, kézbe vették lándzsájukat és pajzsukat, pompájuk semmivel sem maradt el ellenfelüké mögött: az Ashfordok körül narancssárga selymek lobogtak, Ser Humfrey pajzsát vörös és fehér gyémánt alakzatok díszítették, Leo nagyúr fehér lovára zöld, arany rózsákkal hímzett atlaszselyem takarót terítettek, és ott volt persze Valarr Targaryen is. Az ifjú herceg lova fekete volt, akár az éjszaka, tökéletesen illett páncélja, lándzsája, pajzsa és lószerszáma színéhez. Sisakja csúcsán égővörösre festett, széttárt szárnyú, háromfejű sárkány csillogott; ugyanolyan, mint amit tükörfényes, fekete pajzsára festettek. Mindegyik védő vékony, narancsszín selyemszalagot kötött a karjára – ez volt a torna hölgyének záloga. Ahogy a küzdő felek a helyükre ügettek, Hamugázló mezejére szinte teljes csend borult. Aztán kürtszó harsant, és a csend egy szempillantás alatt őrjöngésbe csapott át. Tíz pár aranyozott sarkantyú mélyedt tíz csatamén oldalába, ezer hang üvöltött és sikoltott, negyven vasalt pata szántotta fel a füvet, a bajnokok és kihívók a fa és az acél fülsiketítő

csattanásával csaptak össze. A lovasok már el is száguldottak egymás mellett, befordultak az újabb menethez. Tully nagyúr megingott a nyergében, de még tartotta magát. Amikor a tömeg rájött, hogy mind a tíz lándzsa eltört, óriási üdvrivalgás tört ki. Kiváló előjele volt ez a tornának, és ékes bizonyítéka a küzdők tudásának. A fegyvernökök új lándzsákat hoztak, a törötteket félredobták, és a sarkantyúk ismét mélyre vájtak. Dunk érezte a talpa alatt a föld remegését. Vállán Egg boldogan kiabált, és pipaszár vékonyságú karjával hadonászott. Az ifjú herceg volt hozzájuk legközelebb. Dunk látta, ahogy fekete lándzsájának hegye megcsókolja az őrtornyot ellenfele pajzsán, majd a felületről lecsúszva a másik lovag mellének ütközik, miközben Ser Abelar kopjája szilánkokra hasadt Valarr mellvértjén. Az ezüst-füstszürke szerszámos csődör az ütközés erejétől felágaskodott, Ser Abelar Hightower kirepült a nyeregből, és keményen a földhöz csapódott. Tully nagyúr szintén a földre került – Ser Humfrey Hardyng ütötte ki a nyeregből –, de azonnal fel is pattant karddal a kezében. Ser Humpfrey eldobta épen maradt lándzsáját, és leszállt a lováról, hogy gyalogosan folytassák a küzdelmet. Ser Abelar korántsem volt ennyire élénk. Fegyvernöke odarohant, levette fejéről a sisakot, és segítségért kiáltott. Két szolgáló feltámogatta a kábult lovagot, és elvezették a sátrához. A nyeregben maradt hat lovag eközben megkezdte a harmadik kört. Újabb lándzsák törtek darabokra, és Leo Tyrell nagyúr ezúttal olyan pontosan célzott, hogy lándzsája hegyével leütötte a sisakot a Szürke Oroszlán fejéről. Casterly-hegy védelem nélkül maradt ura tisztelgésre emelte a kezét, leszállt a nyeregből és feladta a viadalt. Addigra Ser Humpfrey is feladásra késztette Tully nagyurat; megmutatta, hogy a karddal is bánik olyan jól, mint a lándzsával. Tybolt Lannister és Androw Ashford még háromszor csaptak össze, míg Ser Androw végül egyszerre veszítette el pajzsát, egyensúlyát és a viadalt. Az ifjabb Ashford még tovább bírta, nem kevesebb, mint kilenc lándzsát tört el Ser Lyonel Baratheonnal, a Kacagó Viharral. A tizedik menetben bajnok és kihívó egyszerre került a földre, majd felugorva azonnal folytatták a harcot, kard a buzogány ellenében. A megviselt Ser Robert Ashford végül feladta a küzdelmet, de a lelátón ülő apja a legkevésbé sem tűnt csalódottnak. Igaz, Ashford úr mindkét fia kiesett a

bajnokok közül, de nemes helytállást tanúsítottak a Hét Királyság legjobb lovagjaival szemben. Nekem még ennél is jobbnak kell lennem, gondolta Dunk a győztest és a legyőzöttet figyelve, akik összeölelkeztek, és együtt hagyták el a küzdőteret. Nem engedhetem meg magamnak, hogy jól küzdve veszítsek. Legalább az első párharcot meg kell nyernem, különben mindent elveszítek. Ser Tybolt Lannister és a Kacagó Vihar elfoglalják helyüket a bajnokok között, felváltják legyőzött ellenfelüket. A narancs pavilonokat már kezdték is bontani. Néhány lábbal odébb az ifjú herceg lazán, sisak nélkül üldögélt fekete sátra előtt, egy összecsukható tábori széken. Haja sötét volt, akár az apjáé, de egy világosabb sáv futott végig benne. Egy szolgáló ezüstkupában innivalót hozott neki, belekortyolt. Víz, ha van egy kis esze, gondolta Dunk, és bor, ha nincs. Azon töprengett, vajon Valarr örökölte-e apja képességeit, vagy egyszerűen csak a leggyengébb ellenfelet fogta ki. Harsonák hangja jelezte, hogy három újabb kihívó lépett a sorompóba. A heroldok fennhangon bejelentették a nevüket. – Ser Pearse a Caron-házból, a Határvidék ura! – Pajzsát ezüsthárfa díszítette, bár a köpenyére fülemüléket hímeztek. – Ser Joseth a Mallister-házból, Tengerszemből! – Ser Joseth szarvas sisakot viselt, pajzsán ezüstsas szárnyalt indigókék háttér előtt. – Ser Gawen a Swannházból, Kősisak ura a Harag-foknál! – Címerén egy fekete és egy fehér hattyú küzdött egymással. Gawen úr páncélja, köpenye és lótakarója, de még sávosra festett kardhüvelye és lándzsája is a fekete meg a fehér színek örvénye volt. Caron úr, a neves hárfás, énekmondó és lovag Tyrell nagyúr rózsájához érintette lándzsája hegyét. Ser Joseth Ser Humfrey Hardyng gyémántjait kongatta meg, Gawen Swann, a fekete-fehér lovag pedig a fekete herceget hívta ki a fehér testőr mellett. Dunk megvakarta az állát. Gawen úr még az ő öreg mesterénél is idősebb volt, az öregember pedig meghalt. – Egg, ki a legveszélytelenebb a kihívók közül? – kérdezte a vállán ülő fiút, aki szemlátomást rengeteget tudott a lovagokról. – Gawen úr – vágta rá a kölyök –, Valarr ellenfele. – Valarr herceg – javította ki Dunk. – Egy fegyverhordozó mindig forgassa tisztelettel a szavakat, fiú.

A három kihívó elfoglalta a helyét, a bajnokok nyeregbe szálltak. A nézők fogadásokat kötöttek és bátorító szavakat kiáltottak választottjaiknak, de Dunk csak a herceget figyelte. Az első összecsapásnál eltalálta ellenfele pajzsát, a fegyver tompa hegye oldalra siklott, akárcsak az imént Ser Abelar Hightowernél, de ezúttal a másik irányba, az üres levegőbe. Gawen úr lándzsája ugyanakkor a herceg mellén tört el, és egy pillanatig úgy tűnt, Valarr nem bír megmaradni a nyeregben, de végül visszanyerte az egyensúlyát. A második menetben Valarr balra rántotta a lándzsája hegyét, ellenfele mellét vette célba, de csak a vállát találta el. Az ütés azonban még így is elegendő volt ahhoz, hogy az idősebb lovag elveszítse a fegyverét. Gawen úr egyik karjával vadul csapkodva leesett a lováról. Az ifjú herceg is leugrott, és előhúzta kardját, de a földre került férfi intett, és feltolta a sisakrostélyát. – Feladom, kegyelmes uram – mondta. – Jó harc volt. Az urak a lelátón visszhangozták szavait: Jó harc! Jó harc! Valarr letérdelt, és felsegítette az ősz hajú nemest. – Egyáltalán nem volt az! – tiltakozott felháborodottan Egg. – Csend legyen, vagy mész vissza a táborba! Valamivel távolabb Ser Joseth Mallistert eszméletlenül vitték le a küzdőtérről, míg a hárfás és a rózsás úr tompított élű, hosszú nyelű csatabárddal esett egymásnak, az üvöltő tömeg legnagyobb örömére. Dunk olyan erősen összpontosított Valarr Targaryenre, hogy alig látta őket. Jó lovag, de semmi több, gondolta. Nekem is volna esélyem ellene. Ha az istenek kegyesek, még a nyeregből is ki tudnám vetni, gyalogosan pedig a súlyom és az erőm sokat jelentene. – Kapd el! – kiáltotta vidáman Egg, és izgalmában szinte felállt Dunk nyakában. – Kapd el! Üsd meg! Igen, ott van, ott van! – Úgy tűnt, Caron úrnak szurkol. A hárfás most másfajta muzsikát játszott, acélcsengés közepette szorította egyre hátrébb Leo nagyurat. Úgy tűnt, mindketten élvezik a tömeg felének támogatását, biztatások és átkok keveredtek a reggeli levegőben. Leo nagyúr pajzsáról festékdarabok és faszilánkok hasadtak le, ahogy Pearse úr fejszéje sorban, egyesével levágta az aranyrózsa szirmait, míg a pajzs végleg szét nem hasadt. Ám az utolsó támadásnál a fegyver éle egy pillanatra beleakadt a fába… és Leo nagyúr fejszéje abban a pillanatban lecsapott a markolatra, és kettészelte, alig

egyhüvelyknyire ellenfele kezétől. Félredobta törött pajzsát, és most már ő támadott. A hárfás lovag pillanatokon belül fél térdre roskadva jelezte, hogy feladja a harcot. A reggel hátralévő részében és délután is ugyanez zajlott, a kihívók kettesével-hármasával álltak fel a küzdőtérre, de volt olyan is, hogy egyszerre öten jöttek. A trombiták szóltak, a heroldok elharsogták a neveket, a csatamének rohamoztak, a tömeg éljenzett, a lándzsák törtek, akár a gallyak, a kardok csengtek a sisakokon és páncélokon. A köznép és a nemes urak egyvalamiben egyetértettek: kitűnő nap ez a viadalra. Ser Humfrey Hardyng és Ser Humfrey Beesbury – egy fiatal, bátor lovag, fekete-sárga csíkos pajzsán három méhkaptárral – fejenként nem kevesebb, mint tizenkét lándzsát törtek darabokra gigászi küzdelmükben, melyet az emberek hamarosan már csak a „Humpfrey-k csatájának” neveztek. Ser Tybolt Lannistert kiütötte a nyeregből Ser Jon Penrose, és az eséstől eltört a kardja, de egy szál pajzzsal is folytatta a tusát, és miután győzött, ő maradhatott a bajnok. A félszemű Ser Robyn Rhysling, egy megtermett, idős, őszes szakállú lovag már az első körben elvesztette a sisakját Leo nagyúr lándzsájának találatától, mégsem adta fel a harcot. Még háromszor csaptak össze, Ser Robyn haja lobogott a szélben, miközben a széttört lándzsák darabjai fatőrökként repkedtek az arca körül. Dunk még inkább csodálatra méltónak találta bátorságát, amikor Egg közölte vele, hogy Ser Robyn öt évvel korábban pont egy lándzsaszilánknak köszönhetően vesztette el a szemét. Leo Tyrell túlságosan lovagias volt ahhoz, hogy Ser Robyn védtelen fejét célozza meg, de Rhysling makacs bátorsága (vagy ostobasága?) még így is lenyűgözte Dunkot. Égikert ura végül eltalálta Ser Robyn mellvértjét a szíve fölött, és lerepítette őt a lováról. Ser Lyonel Baratheon is több emlékezetes párharcot vívott. Az ismeretlenebb ellenfelek ellen gyakran harsant fel mennydörgő nevetése, amikor megérintették a pajzsát, és akkor is kacagott, amikor lóra szállt, rohamozott, vagy kiütötte őket a nyeregből. Ha kihívójának sisakdísze is volt, Ser Lyonel levágta és a tömegbe hajította. A sisakdíszek ékes holmik voltak, faragott fából vagy gondosan alakított bőrből készültek, néha tiszta ezüsttel futtatták, díszítették, esetleg egyenesen abba foglalták őket. Ellenfelei tetszését nem nagyon nyerte el ez a szokása, bár a közemberek körében hamarosan kedvenccé vált. Egy idő után már csak sisakdísz nélküli ellenfelek hívták ki őt.

Akármilyen gyakran is harsant fel azonban Ser Lyonel nevetése, Dunk szerint a nap hőse Ser Humpfrey Hardyng volt, aki tizennégy neves lovagot győzött le. Közben az ifjú herceg fekete pavilonja előtt üldögélt, ezüstkupájából kortyolgatott, és időnként felkelt, hogy a lovára ülve újabb középszerű ellenfelet győzzön le. Kilencszer győzött, de Dunk mindegyik diadalt üresnek találta. Öregembereken és felkapaszkodott fegyvernökökön aratott diadalt, valamint néhány nagy hírű, de annál szerényebb képességű nemesen. Az igazán veszélyes ellenfelek elmennek a pajzsa mellett, mintha észre sem vennék. Délután érces fanfár jelentette be az újabb kihívó érkezését. Nagytestű, vörösesbarna csataménen lovagolt be, a hátas fekete takarójának hasítékain sárga, karmazsin és narancs foltok villantak elő. Amikor a lelátó elé léptetett tisztelegni, Dunk meglátta az arcát a felemelt sisakrostély alatt, és felismerte a herceget, akivel Ashford úr istállójában találkozott. Egg lába összeszorult a nyakán. – Ezt hagyd abba! – csattant fel Dunk, és meglazította a szorítást. – Meg akarsz fojtani? – Fényeslángú Aerion herceg – jelentette be a herold –, Királyvár Vörös Tornyából, a Targaryen-házból való, nyárodúi Maekar herceg fia, jó Daeron unokája, aki második ezen a néven, az Andalok, a rhoyne-iak és az Elsők királya, a Hét Királyság ura! Aerion a háromfejű sárkány címert viselte pajzsán, de sokkal ékesebb színekben, mint Valarr; az egyik fej narancsszínű volt, a másik sárga, a harmadik vörös, a szájukból kicsapó lángnyelveket pedig arannyal futtatták be. Köpenyét mintha kavargó füstből és tűzből szőtték volna, fekete sisakját vörös lángokat formázó sisakdísz ékesítette. Pillanatnyi várakozás után meghajtotta lándzsáját Baelor herceg előtt – a rövid kivárást szinte észre sem lehetett venni majd a küzdőtér északi végébe ügetett, elhaladt Leo nagyúr és a Kacagó Vihar pavilonja mellett, és csak Valarr herceg sátránál lassított le. Az ifjú herceg felállt, mereven várakozott pajzsa mellett, és Dunk egy pillanatig biztos volt benne, hogy Aerion azt akarja megkongatni… de aztán nevetve továbblovagolt, és inkább Ser Humfrey Hardyng gyémántjait érintette meg lándzsája hegyével.

– Gyere ki, gyere ki, kis lovagom – szólalt meg tisztán csengő hangon –, ideje szembenézned a sárkánnyal! Ser Humfrey kimérten fejet hajtott, miközben elővezették csataménjét, aztán tovább már nem is figyelt rá, feltette sisakját, kézbe vette pajzsát és lándzsáját. A nézők elcsendesedtek, a lovagok elfoglalták helyüket. Dunk hallotta a fémes csattanást, ahogy Aerion herceg leeresztette a sisakrostélyát. Megszólalt a kürt. Ser Humfrey lassan indult el, fokozatosan gyorsult, ellenfele azonban erősen megsarkantyúzta vöröses lovát. Egg lába újra rászorult Dunk nyakára. – Öld meg! – kiáltotta váratlanul. – Öld meg, ott van, öld meg, öld meg, öld meg! Dunk nem volt benne biztos, melyik lovagot biztatja. Aerion herceg aranyozott hegyű, vörös-sárga-narancs sávos lándzsája lefelé lendült a sorompó fölött. Alacsony, túl alacsony, gondolta Dunk. Elhibázza a lovast, Sir Humfrey lovát fogja eltalálni, feljebb kell emelnie! Aztán egyre nagyobb rémülettel döbbent rá, hogy Aerion hercegnek esze ágában sincs ezt tenni. Nem akarhatja… Ser Humfrey csődöre az utolsó pillanatban, rémülten forgó szemmel félreugrott a közeledő hegy elől, de elkésett. Aerion lándzsája a mellcsontot védő páncél fölött fúródott a ló testébe, és vörös vérpermet kíséretében bukkant elő a nyak hátsó oldalán. A hátas éles nyerítéssel dőlt oldalra, darabokra törve a fából emelt korlátot. Ser Humfrey megpróbált leugrani, de egyik lába beleakadt a kengyelbe, és mindenki hallotta a sikolyát, ahogy lábszára összezúzódott a palánk és a ló teste között. Hamugázló mezején kitört a káosz. Emberek rohantak a küzdőtérre kiszabadítani Ser Humfrey-t, de a haláltusáját vívó csődör miatt nem tudták megközelíteni. Aerion a kavarodást kikerülve gondtalanul ellovagolt a pálya végéig, ott megfordult, majd visszaügetett. Ő is kiabált, de Dunk a haldokló csatamén szinte emberi sikolyai miatt nem hallotta a szavait. Aerion leugrott a nyeregből, és kardját előrántva közeledett földre került ellenfeléhez. Saját fegyverhordozói és Ser Humfrey egyik embere rángatta el onnan. Egg izgett-mozgott Dunk vállán. – Tegyél le! – kérte a fiú. – Szegény ló… tegyél már le!

Dunk maga is rosszulléttel küzdött. Mit tennék, ha Villám járna így? Egy alabárdos végzett Ser Humfrey csődörével, a hátborzongató sikolyok elhallgattak. Dunk megfordult, és utat tört magának a tömegben. Amikor szabadabb területre ért, leemelte a nyakából Egget. A fiú csuklyája hátracsúszott, szeme kivörösödött a sírástól. – Igen, borzalmas látvány – mondta a kölyöknek –, de egy fegyverhordozónak erősnek kell lennie. Attól tartok, más tornákon ennél szörnyűbb baleseteket is láthatsz. – Ez nem baleset volt – felelte remegő szájjal Egg. – Aerion szándékosan tette, te is láttad! Dunk a homlokát ráncolta. Ő is így vélte, de nehéz volt elfogadni, hogy egy lovag ennyire lovagiatlan lehet, főleg, ha a sárkány vére folyik az ereiben. – Azt láttam, hogy egy zöldfülű lovag elvesztette az irányítást a lándzsája felett – mondta makacsul –, és többet erről nem akarok hallani! Azt hiszem, mára vége a viadaloknak. Gyere, kölyök! A viadalokkal kapcsolatban igaza volt. Mire elcsitult a zűrzavar, a nap már alacsonyan állt nyugaton, és Ashford úr elrendelte a torna befejezését aznapra. Miközben a mezőt birtokba vették az esti árnyékok, a kereskedők során száznyi fáklya gyúlt ki. Dunk vett magának egy szaru sört, és egy felet a kölyöknek is, hogy jobb kedvre derítse. Egy ideig céltalanul őgyelegtek, hallgatták a dudákon és dobokon játszó zenészeket, és megnéztek egy bábelőadást Nymeriáról, a tízezer hajóból álló flottát irányító harcos királynőről. A bábosoknak mindössze két hajójuk volt, de így is elő tudták adni a heves tengeri ütközetet. Dunk meg akarta kérdezni Tanselle-t, hogy befejezte-e a pajzsa festését, de látta, hogy a lány nagyon elfoglalt. Várok, amíg végez ma estére, gondolta. Addigra talán meg is szomjazik. – Ser Duncan! – szólalt meg egy hang a háta mögött. Majd újra. – Ser Duncan! – Dunknak hirtelen eszébe jutott, hogy ez az ő neve. – Láttalak ma a köznép között ezzel a fiúval a válladon. – Raymun Fossoway lépett hozzá mosolyogva. – Valójában nehéz lett volna nem észrevenni kettőtöket.

– A fiú a fegyverhordozóm. Egg, ő Raymun Fossoway. – Dunknak előrébb kellett rángatnia a fiút, aki még akkor is csak lehorgasztott fejjel, Raymun csizmája orrát bámulva motyogott valami köszönésfélét. – Örülök a találkozásnak, kölyök – mondta barátságosan Raymun. – Ser Duncan, miért nem a lelátóról nézted a viadalt? Minden lovagot szívesen látnak ott. Dunk jól érezte magát a közemberek és szolgálók között; kényelmetlenséggel töltötte el a gondolat, hogy nemes urak, úrhölgyek és földbirtokos lovagok között foglaljon helyet. – Nem szerettem volna még közelebbről látni az utolsó összecsapást. Raymun elfintorodott. – Én sem. Ashford úr Ser Humfrey-t hirdette ki győztesnek, és neki ajándékozta Aerion herceg csataménjét, de a versenyt még így sem folytathatja. Két helyen eltört a lába. Baelor herceg a saját mesterét küldte el hozzá, hogy ápolja. – Másik bajnok foglalja el Ser Humfrey helyét? – Ashford urunk arra gondolt, odaadja a helyet Caron úrnak, vagy talán a másik Ser Humfrey-nak, akivel Ser Hardyng olyan kitűnő párbajt vívott, de Baelor herceg azt mondta, ilyen körülmények között nem volna illő eltávolítani Ser Humfrey pajzsát és sátrát. Szerintem öt helyett négy bajnokkal fogják folytatni. Négy bajnok, gondolta Dunk. Leo Tyrell, Lyonel Baratheon, Tybolt Lannister és Valarr herceg. Eleget látott az első napon, hogy tudja, az első három ellen vajmi kevés esélye lenne. Így csak egy maradt… Egy kóbor lovag nem hívhat ki egy herceget. Valarr a második a Vastrón öröklési sorában. Ő Dárdatörő Baelor fia, az ő vére Hódító Aegon, az Ifjú Sárkány és Sárkánylovag Aemon herceg vére, míg én csak egy fiú vagyok, akire egy öregember bukkant rá Bolhavég egyik kocsmája mögött. Már a gondolatba is belefájdult a feje. – A kuzinod kit akar kihívni? – kérdezte Raymunt. – Ser Tybolt mellett döntött. Nagyjából ugyanolyan erősek. Az unokatestvérem azonban nagyon figyel minden összecsapást. Ha holnap valaki megsérülne, vagy gyengeség, esetleg fáradtság jeleit mutatná, Steffon azonnal megkopogtatná a pajzsát, azt elhiheted. Lovagias viselkedéssel még soha senki nem rágalmazta meg. – Felnevetett,

mintha el akarná venni szavai élét. – Ser Duncan, csatlakozol hozzám egy kupa borra? – El kell intéznem valamit. – Dunk nem akart olyan szívességet elfogadni, amit nem tudott viszonozni. – Én itt maradok, és elviszem a pajzsod, ha vége a bábelőadásnak, ser – ajánlkozott Egg. – Később eljátsszák a Csillagszemű Symeont, és a sárkányharcot is. – Látod, az ügyed elrendeződött, vár a bor! – vigyorgott Raymun. – Arbori nedű, hogy utasíthatnád el? Dunk kifogyott a kifogásokból, így nem maradt más választása, mint követni. Egget otthagyta a bábosoknál. A Fossoway-ház almája lobogott az aranyszínű pavilon fölött, ahol Raymun lakott az unokatestvérével. A sátor mögött, a tábortűznél két szolgáló kenegetett mézzel és fűszerekkel egy sülő kecskét. – Ennivaló is van, ha éhes vagy – jegyezte meg Raymun mintegy mellékesen, miközben félrehúzta a sátorlapot Dunk előtt. A belső teret parázstartó világította meg, a levegő kellemesen meleg volt. Raymun bort töltött két kupába. – Azt beszélik, Aerion dühös Ashford úrra, amiért odaadta a lovát Ser Humfrey-nak, de biztos vagyok benne, hogy a nagybátyja javasolta. – Átadta az egyik kupát Dunknak. – Baelor herceg becsületes ember. – Szemben a Fényes Herceggel? – Raymun nevetett. – Ne légy olyan ideges, Ser Duncan, itt csak mi vagyunk, más senki. Nem titok, hogy Aerion kissé félresikerült. Hála az isteneknek, hogy az örökösödési sorban meglehetősen hátul áll. – Komolyan azt hiszed, hogy szándékosan döfte le a lovat? – Te talán kétled? Ha Maekar herceg ott lett volna, minden másképp alakul, arra mérget vehetsz. Aerion a szóbeszéd szerint csupa mosoly és lovagiasság, amíg az apja látja, de ha nem… – Láttam, hogy Maekar herceg széke üres. – Távozott Hamugázlóból, hogy megkeresse a fiait, és vele ment Roland Crakehall is a Királyi Testőrségből. Vad mendemondák keringenek a környékbeli rablólovagokról, de fogadni mernék, hogy a herceg egyszerűen csak leitta magát, ahogy szokta. A bor finom volt és gyümölcsös, a legjobb, amit valaha kóstolt. Megforgatta a szájában, lenyelte, és csak azután szólalt meg. – Tulajdonképpen melyik hercegről is van szó?

– Maekar örököséről. A király után őt is Daeronnak nevezték el. Részeges Daeronnak is hívják, persze nem az apja előtt. Vele volt a legfiatalabb fia is. Együtt hagyták el Nyárodút, de sosem érkeztek meg Hamugázlóba. – Raymun kiürítette és félretette a kupáját. – Szegény Maekar. – Szegény? – kérdezte meglepetten Dunk. – A király fia? – A király negyedik fia – pontosított Raymun. – Nem olyan bátor, mint Baelor herceg, nem olyan ravasz, mint Aerys herceg, nem olyan finom úr, mint Rhaegel herceg. És most azt kell látnia, hogy a testvére fiai mellett az övéi elbújhatnak. Daeron iszákos, Aerion gyarló és kegyetlen, a harmadikban annyira nem látott semmi ígéretet, hogy elküldte a Fellegvárba, a mesterekhez, a negyedik meg… – Ser! Ser Duncan! – Egg esett be a sátorba lihegve. Csuklyája hátracsúszott, a parázstartó fénye megcsillant nagy, sötét szemében. – Siess, bántja őt! Dunk zavartan pattant fel. – Ki bánt kit? – Aerion! – kiabálta a fiú. – Bántja! A bábos lányt! Siess! – Azzal megfordult, és kirohant az éjszakába. Dunk azonnal követte volna, de Raymun elkapta a karját. – Ser Duncan! Aeriont mondott. Királyi vérből való herceg. Légy óvatos! Tudta, hogy jó tanácsot kapott. Az öregember is ugyanezt mondta volna. Ám úgy döntött, nem hallgat rá. Kiszabadította a karját a szorításból, és vállával félresodorta a bejárati ponyvát. A kereskedők sora felől kiabálást hallott. Egget már majdnem elveszítette szem elől, futva indult utána. Hosszú volt a lába, míg a fiúé rövid, gyorsan felzárkózott mögé. A bábosok körül nézők hada gyülekezett. Dunk utat tört magának köztük, ügyet sem vetett a szitkozódásra. Egy királyi egyenruhát viselő fegyveres lépett elé, elzárva az útját. Dunk hatalmas tenyerével mellbe taszította, a férfi hátratántorodott, és fenékkel a sárba huppant. A bábosok standját félrelökték, a kövér dorne-i nő a földön zokogott. Egy gyalogos katona a zsinóroknál fogva tartotta Florian és Jonquil bábját, miközben társa meggyújtotta őket. Másik három férfi ládákat nyitogatott, az előkerülő bábokat a földre dobták és rájuk tapostak. A sárkánybáb darabokban hevert körülöttük, egy törött szárny itt, egy fej

ott, a farok háromfelé esve. A zűrzavar közepén ott állt Aerion herceg pompás, hasított ujjú, vörös bársonyzekéjében, és mindkét kezével Tanselle karját csavarta hátra. A lány térdre esve könyörgött kegyelemért, de Aerion nem hallgatott rá; szétfeszítette az öklét és megragadta az egyik ujját. Dunk csak ostobán állt, nem hitt a szemének. Aztán reccsenést hallott, és Tanselle felsikoltott. Aerion egyik embere megpróbálta megállítani, de Dunk egy mozdulattal messzire repítette. Három hosszú lépéssel ott termett a herceg mellett, megragadta a vállát, és durván maga felé perdítette a nemest. Megfeledkezett kardjáról és tőréről, de minden másról is, amit az öregember tanított neki. Egyetlen ökölcsapással leterítette a herceget, aztán a gyomrába mélyesztette csizmája orrát. Amikor Aerion a kése után kapott, Dunk a csuklójára lépett és újra belerúgott, ezúttal a száján. Ott helyben halálra rugdosta volna, de a herceg katonái végül rárontottak. Mindkét karjába belekapaszkodott egy-egy ember, egy harmadik a hátát csépelte. Alig szabadult ki az egyik szorításából, máris két újabb esett neki. Végül a földre rántották, és lefogták a végtagjait. Aerion addigra felállt. A herceg arca vérzett, ujjával óvatosan benyúlt a szájába. – Meglazult az egyik fogam – mondta panaszosan –, ezért kezdetnek kiverjük a tieidet. – Kisöpörte szemébe lógó haját. – Ismerősnek tűnsz. – Istállófiúnak néztél. Aerion vörös mosolyt villantott rá. – Emlékszem, nem voltál hajlandó ellátni a lovamat. Miért dobtad el az életedet? Ezért a szajháért? – Tanselle összegömbölyödve markolászta megnyomorított kezét. A nemes megbökte csizmája orrával. – Nem hiszem, hogy megérte. Áruló némber, a sárkány sohasem veszíthet! Őrült, gondolta Dunk, de attól még egy herceg fia, és meg akar ölni. Imádkozhatott volna, ha ismer valamilyen imát az elejétől a végéig, de nem volt rá idő. Valójában megijedni sem volt ideje. – Nem akarsz mást mondani? – kérdezte Aerion. – Untatsz, ser. – Ismét megtapogatta vérző száját. – Wate, hozz egy kalapácsot, és verjétek ki az összes fogát! – utasította az egyik emberét. – Aztán vágjátok fel, nézzük meg, milyen színűek a zsigerei! – Ne! – kiáltotta egy fiúhang. – Ne bántsátok!

Az istenek legyenek kegyesek, a kölyök, az az átkozott, bátor kölyök! – gondolta Dunk. Küzdött az őt leszorító kezek ellen, de eredménytelenül. – Tartsd a szád, ostoba kölyök! Fuss! Bántani fognak! – Nem, nem fognak. – Egg közelebb jött. – Ha megteszik, apám, és persze a nagybátyám előtt kell felelniük. Azt mondtam, engedjétek el! Wate, Yorkel, ismertek. Tegyétek, amit mondok! Elengedték a bal karját, majd a jobbot is. Dunk nem értette, mi történik. A fegyveresek hátrébb húzódtak, az egyik le is térdelt. Aztán a tömeg szétvált Raymun Fossoway előtt. A fegyvernök páncélt és sisakot öltött, keze kardja markolatán nyugodott. Unokatestvére, Ser Steffon mögötte lépdelt, ő már elő is húzta pengéjét, és velük jött fél tucat katona is, köpenyük mellrészén a vörös alma címerrel. Aerion herceg ügyet sem vetett rájuk. – Neveletlen kis vakarék! – köpött egy adag vért Egg lábához. – Mi történt a hajaddal? – Levágtam, bátyám – felelte a fiú. – Nem akartam rád hasonlítani. A torna második napján borús volt az ég, és élénk szél támadt nyugat felől. Egy ilyen napon biztosan kisebb lesz a tömeg, gondolta Dunk. Így könnyebben találhattak volna jó helyet a kerítés mellett, ahonnan láthatják a viadalt. Egg felülne a korlátra, én pedig megállnék mögötte. Ehelyett Egg a lelátón fog ülni, selymekbe és prémekbe öltözve, az ő kilátásának pedig gátat szabott a toronycella négy fala, ahová Ashford emberei bezárták. A kamrának volt ugyan egy ablaka, de nem a megfelelő irányba nézett. Dunk ennek ellenére felmászott az ablak előtti párkányra, amikor feljött a nap, és komoran bámulta a várost, a mezőket és az erdőt. Megfosztották kenderkötél kardövétől, fegyvereitől, még az ezüstjét is elvették. Remélte, hogy Egg vagy Raymun gondoskodik Villámról és Pejkóról. – Egg – mormolta sóhajtva. Fegyverhordozója, egy szegény kölyök Királyvár utcáiról. Létezett valaha ennyire ostoba lovag? Dunk, te fajankó, eszed annyi, mint egy várfalnak, és lassú vagy, akár a bölény. Nem engedték, hogy beszéljen Egg-gel, mióta Ashford úr katonái mindannyiukat összegyűjtötték a bábosok standjánál, ahogy Raymunnal, Tanselle-lel vagy mással, még magával Ashforddal sem.

Vajon látja még bármelyiküket valaha? Lehet, hogy itt tartják ebben a kis szobában, amíg meg nem hal. Mégis, mire számítottam, mi fog történni? – gondolta keserűen. Leütöttem egy herceg fiát, aztán arcon rúgtam. A szürke ég alatt a nemes uraságok és dicső lovagok pompája bizonyára korántsem tűnt olyan káprázatosnak, mint előző nap. A felhők mögé szoruló nap nem simított végig sisakjukon ragyogó sugaraival, az arany és ezüst berakások sem csillogtak olyan vakítóan, de Dunk még így is nagyon szeretett volna ott lenni a tömegben, hogy figyelje őket. Ez a kóbor lovagok napja volt, az egyszerű páncéloké és a díszes csótár nélküli lovaké. Legalább hallotta őket. A heroldok kürtje messzire zengett, és időről időre a tömeg moraja tudatta vele, ha valaki elesett, felkelt, vagy valami különösen bátor tettet hajtott végre. Távoli patadobogást is hallott, valamint néha kardcsattogást vagy egy elhasadó lándzsa pattanását. Ez utóbbinál Dunk mindig elfintorodott; Tanselle ujja jutott eszébe, ahogy Aerion elroppantotta. Más, közelebbi hangok is beszüremlettek: léptek az ajtó előtti folyosóról, paták kopogása a lenti udvarról, kiáltások és hangok a várfalról. Néha még a torna zajait és elfojtották. Talán jobb is így, gondolta Dunk. „A kóbor lovagok a legigazabbak a lovagok közül, Dunk – mondta neki az öregember nagyon-nagyon régen. – Más lovagok kenyéradó uraikat szolgálják, vagy azt, akitől a földjeiket kapták, mi azonban ott szolgálunk, ahol akarunk, olyan embereket, akiknek az ügyében hiszünk. Minden lovag felesküszik a gyengék és ártatlanok védelmére, de azt hiszem, mi tartjuk be leginkább ezt az esküt.” Különös, milyen erősen megmaradt benne ez az emlék. Azt hitte, már rég elfeledte a szavakat, és a vége felé talán már az öregember is. A reggel délutánba fordult. A torna távoli hangjai fokozatosan elhalkultak, majd teljesen elhaltak. Az alkony beszüremlett a cellába, de Dunk még mindig a párkányon ült, a sűrűsödő sötétbe meredt, és megpróbált elfeledkezni korgó gyomráról. Aztán lépteket hallott, és kulcsok csörgését. Felegyenesedett és talpra állt, amikor az ajtó kinyílt. Az őrök benyomultak, egyikük lámpást tartott a kezében. Mögöttük egy szolgáló érkezett, étellel teli tálcával, és végül Egg. – Tegyétek le az ételt és a lámpást, aztán távozhattok – mondta a fiú.

Ügy tettek, ahogy parancsolta, bár Dunk figyelmét nem kerülte el, hogy nyitva hagyták a vastag faajtót. Az étel illata eszébe juttatta, mennyire éhes. Meleg kenyeret és mézet hoztak, egy tálka borsópürét, sült hagymát és nyárson pörkösre sütött húst. Leült a tálcához, kettétörte a kenyeret, és a szájába tömött egy darabot. – Nincs kés – jegyezte meg. – Azt hiszik, le akarlak szúrni, fiú? – Nem közölték velem, mit hisznek. – Egg testhez simuló fekete gyapjúzekét viselt pliszírozott derékkal, hosszú ujján vörös szaténdíszítéssel. A ruha mellrészére a Targaryen-ház háromfejű sárkányát hímezték. – A nagybátyám utasított, hogy alázatosan kérjek tőled bocsánatot, amiért megtévesztettelek. – A nagybátyád. Vagyis Baelor herceg. A fiú nyomorúságosan nézett rá. – Nem akartam hazudni neked. – Mégis megtetted. Szinte mindenről, kezdve a neveddel. Sosem hallottam Egg hercegről. – Az Aegon rövidítése. Aemon bátyám nevezett el Eggnek. Ő most a Fellegvárban van, mesternek tanul. És időnként Daeron is Eggnek hív, akárcsak a nővéreim. Dunk felemelte a nyársat, beleharapott a húsba. Kecske volt, valami úri fűszerrel, amit még soha nem kóstolt. A zsír lecsorgott az állán. – Aegon – ismételte. – Természetesen Aegon. Mint Sárkány Aegon. Hány Aegon nevű király is volt? – Négy – felelt a fiú. – Aegonból négy. Dunk rágott, nyelt, és tört magának még egy kis kenyeret. – Miért tetted? Csak valami tréfa volt, hogy gúnyt űzz az ostoba kóbor lovagból? – Nem. – A fiú szemében könnyek csillogtak, de egyenesen tartotta magát. – Én lettem volna Daeron fegyverhordozója. Ő a bátyám. Megtanultam mindent, hogy jó fegyverhordozó legyek, Daeron viszont nem túl jó lovag. Nem akart harcolni a tornán, így miután elindultunk Nyárodúból, elszakadtunk a kíséretünktől, de ahelyett, hogy visszafordultunk volna, továbbjöttünk Hamugázló felé, arra gondolva, hogy errefelé senki nem fog keresni minket. Ő vett rá, hogy levágjam a hajam. Tudta, hogy apám embereket küld utánunk. Daeron haja közönséges barna, nincs benne semmi különös, az enyém azonban ugyanolyan, mint Aerioné és apámé.

– A sárkány vére – bólintott Dunk. – Ezüst-arany haj és bíbor szem, ezt mindenki tudja. Eszed, mint egy várfalnak, Dunk. – Igen, ezért Daeron levágta nekem. El akartunk rejtőzni, amíg véget nem ér a torna. Csak amikor istállófiúnak néztél, és… – Lesütötte a szemét. – Nem érdekelt, hogy Daeron harcol-e vagy sem, viszont én fegyverhordozó akartam lenni valaki mellett. Sajnálom, ser… szívből sajnálom. Dunk elgondolkodva nézett rá. Tudta, milyen érzés annyira akarni valamit, hogy az ember még a legszörnyűbb hazugságokra is képes, csak hogy a közelébe jusson. – Azt hittem, kedvelsz engem – dünnyögte végül. – Talán így is van. Csak nem egészen olyan módon, ahogy képzeltem. – De azért mindketten Királyvárból származunk – mondta a fiú reménykedve. Dunk elnevette magát. – Igen, te Aegon Hegyének tetejéről, én meg az aljáról. – A kettő nincs olyan messze egymástól, ser. Dunk harapott a hagymából. – Akkor most nagyuramnak, kegyelmes uramnak, vagy hasonlónak kell, hogy szólítsalak? – Az udvarban igen – ismerte el a fiú –, de más alkalmakkor nevezhetsz Eggnek, ha úgy tetszik. Ser. – Mit fognak tenni velem, Egg? – A nagybátyám látni kíván. Persze csak miután végeztél az étellel, ser. Dunk félretolta a tálcát, és felállt. – Akkor végeztem. Már szájon rugdostam egy herceget, nincs kedvem megváratni egy másikat. Ashford úr a torna idejére Baelor herceg rendelkezésére bocsátotta saját lakosztályát, így Egg – nem, Aegon, ehhez hozzá kell szoknia – a nemes emeleti szállására vezette Dunkot. Baelor egy méhviasz gyertya fényénél ülve olvasott. Dunk letérdelt előtte. – Kelj fel – mondta a herceg. – Kérsz egy kis bort? – Ahogy jónak látod, kegyelmes uram.

– Aegon, tölts Ser Duncannek egy kupa édes dorne-i vöröset – parancsolta a herceg. – Próbáld nem ráönteni, már így is elég kárt okoztál neki. – A fiú nem önti rám, kegyelmes uram – mondta Dunk. – Rendes kölyök, jó fegyverhordozó. És tudom, hogy nem akart rosszat nekem. – Ahhoz, hogy ártsunk valakinek, nem szükséges szándék. Aegonnak hozzám kellett volna jönnie, amikor látta, mit művel a bátyja azokkal a bábosokkal. Ehelyett téged hívott. Nagyon rossz döntés volt. Amit tettél, ser… nos, én is ugyanezt tettem volna a helyedben, de én a birodalom hercege vagyok, nem egy kóbor lovag. Sosem bölcs dolog megütni egy király unokáját, bármi is legyen az indok. Dunk komoran bólintott. Egg odanyújtott neki egy vörösborral teletöltött ezüstkupát. Elfogadta, és nagyot kortyolt belőle. – Gyűlölöm Aeriont! – fakadt ki hevesen Egg. – És Ser Duncanért kellett mennem, bácsikám, mert a vár túlságosan messze volt. – Aerion a fivéred – jelentette ki határozottan a herceg –, és a septonok azt mondják, szeretnünk kell testvéreinket. Aegon, hagyj most magunkra, négyszemközt szeretnék beszélni Ser Duncannel. A fiú letette a boroskancsót, és mereven meghajolt. – Ahogy kívánod, kegyelmes uram. – Távozott, és halkan becsukta maga mögött a szoba ajtaját. Dárdatörő Baelor hosszú pillanatokig nézett Dunk szemébe. – Ser Duncan, hadd kérdezzem meg… valójában mennyire vagy jó lovag? Mennyire értesz a fegyverek forgatásához? Dunk nem tudta, mit feleljen. – Ser Arlan megtanított a kard és a pajzs használatára, lándzsával gyakoroltam gyűrűkön és bábokon. Baelor herceget mintha zavarba hozta volna a válasza. – Maekar fivérem néhány órával ezelőtt tért vissza. Az örökösét egynapi járóföldre, egy fogadóban találta meg részegen. Maekar sosem ismerné be, de szerintem titokban abban reménykedett, hogy a fiai ezen a tornán az enyémek fölébe kerekednek. Ehelyett szégyent hoztak rá, de mit tehetne? Az ő vérei. Maekar dühös, és kell egy célpont a haragjának. Téged választott. – Engem? – kérdezte nyomorultul Dunk. – Aerion már telebeszélte az apja fülét, és Daeron sem sietett a segítségedre. Hogy saját gyávaságát mentse, azt mondta a fivéremnek,

hogy egy megtermett rablólovag, akivel az úton találkozott, magával vitte Aegont. Attól tartok, a rablólovag leírása pontosan rád illik, ser. Daeron meséje szerint napokon át üldözött, hogy visszaszerezze tőled Aegont. – De Egg elmondhatja neki az igazat! Úgy értem, Aegon. – Egg el is fogja, efelől nincsenek kétségeim – bólintott Baelor herceg –, de a fiú nemegyszer hazudott már, ahogy arra te is rájöhettél. Melyik fiának fog hinni a fivérem? Ami a bábosokat illeti, mire Aerion befejezi a történet csavarását, felségárulás is kikerekedhet belőle. A sárkány a királyi ház címere. Úgy ábrázolni egyet, hogy megölik és vért jelképező fűrészpor ömlik ki a nyakán… nos, valóban ártatlan dolog, de messze áll a bölcstől. Aerion ezt a Targaryen-ház elleni burkolt támadásként fogja fel, lázadás szításáról beszél. Maekar valószínűleg egyetért vele. A fivérem meglehetősen érzékeny ember, és minden reményét Aerionba helyezte, mióta Daeron olyan sok csalódást okozott neki. – A herceg kortyolt a borból, majd félretette a kupát. – Bármit is hisz vagy hagy figyelmen kívül a fivérem, egyvalamit nem lehet vitatni. Kezet emeltél a sárkány vérére. Ezért a tettedért tárgyalást tartanak feletted, elítélnek és megbüntetnek. – Megbüntetnek? – Dunknak rossz előérzete támadt. – Aerion a fejedet akarja, fogakkal vagy nélkülük. Nem kapja meg, ezt megígérhetem, de a tárgyalást nem tagadhatom meg tőle. Mivel királyi atyám több száz mérföldnyire tartózkodik, én és a fivérem alkotjuk majd a tanácsot, valamint Ashford úr, akinek a birtokán tartózkodunk, és az égikerti Tyrell nagyúr, az ő hűbérura. A legutóbbi alkalommal, amikor valaki megütött egy királyi sarjat, levágták a bűnös kezet. – A kezem! – döbbent meg Dunk. – És a lábad. Meg is rúgtad, nem igaz? Dunk meg sem tudott szólalni. – Ne aggódj, könyörületességre szólítom fel bíratársaimat. Én vagyok a Király Segítője és a trón örököse, a szavam sokat nyom a latban. Sajnos a fivéremé is, így lesz bizonyos kockázat. – Én… – hebegte Dunk. – Én… kegyelmes uram, én… – Nem árulásnak szánták, az csak egy fasárkány volt, nem egy királyi herceget akart jelképezni, szerette volna mondani, de a szavak végképp cserbenhagyták. Soha nem bánt jól a szavakkal.

– Persze van egy másik lehetőséged is – folytatta Baelor herceg halkan. – Hogy jobb vagy rosszabb, azt nem tudom megmondani, de emlékeztetlek, hogy egy bűntettel vádolt lovag kérhet harc általi ítéletet. Ezért megkérdem még egyszer, Ser Duncan: mennyire vagy te jó lovag valójában? Őszintén. – Hetek próbája – mosolygott Aerion herceg. – Ehhez pedig nekem van jogom, ha jól tudom. Baelor herceg homlokráncolva kopogott ujjaival az asztallapon. Balján Ashford úr lassan bólintott. – De miért? – Maekar herceg a fia felé hajolt. – Netán félsz egyedül szembeszállni ezzel a kóbor lovaggal, és hagyni, hogy az istenek döntsenek vádjaid igazáról? – Félni? – horkantotta Aerion. – Egy ilyentől? Ne légy nevetséges, apám! Én csupán szeretett fivéremre gondolok. Ez a Ser Duncan Daeront is lóvá tette, elsősorban ő követelheti a vérét. A Hetek próbája lehetővé teszi, hogy mindketten kiálljunk ellene. – Nekem ugyan ne tegyél szívességet, öcsém – mormolta Daeron Targaryen. Maekar herceg idősebbik fia sokkal rosszabbul festett, mint amikor Dunk találkozott vele a fogadóban. Ezúttal ugyan józannak tűnt, vörös-fekete zekéjét nem szennyezte bor, a szeme viszont véreres volt, homlokát pedig vékony rétegben verejték borította. – De hajlandó vagyok éljenezni, amikor végzel azzal az útonállóval. – Igazán kedves tőled, drága bátyám – mosolygott szívélyesen Aerion herceg –, de önzés volna részemről megfosztani téged a jogtól, hogy akár saját épséged veszélyeztetésével bizonyítsd szavaid igazát. Ragaszkodom a Hetek próbájához. Dunk nem értette, miről beszélnek. – Kegyelmes uram, nagyuraim – szólt fel az emelvényre. – Nem értem, mi ez a hetek próbája. Baelor herceg kényelmetlenül fészkelődött a székén. – A harc általi ítélet másik formája. Ősi szokás, ritkán élnek vele. Az andalokkal és a hét istenükkel együtt jött át a Keskeny-tengeren. A harc általi ítéleteknél a vádlott és a vádló mindketten az isteneket kérik, hogy döntsenek az ügyükben. Az andalok hittek benne, hogy ha mindkét oldalon hét bajnok harcol, azt az istenek nagy megtiszteltetésnek veszik, és nagyobb eséllyel avatkoznak be, hogy igaz ítélet szülessen.

– Vagy egyszerűen csak szerettek harcolni – jegyezte meg cinikus mosollyal Leo Tyrell nagyúr. – A lényeg, hogy Ser Aerionnak joga van ezt kérni. Legyen hát Hetek próbája. – Hét emberrel kell megküzdenem? – kérdezte Dunk reményvesztetten. – Nem egyedül, ser – felelte türelmetlenül Maekar herceg. – Ne játszd az ostobát, nem áll jól! Hét a hét ellen. Kell keresned hat másik lovagot, akik az oldaladon harcolnak majd. Hat lovagot, gondolta Dunk. Akár azt is mondhatták volna, hogy keressen hatezret. Nem voltak fivérei, unokatestvérei, régi bajtársai, akik mellé álltak volna. Miért tenné kockára az életét hat idegen, hogy megvédjen egy kóbor lovagot két királyi hercegtől? – Kegyelmes urak, nagyuraim – kérdezte –, és mi van, ha senki nem áll ki mellettem? Maekar Targaryen hideg tekintettel nézett le rá. – Ha ügyed igaz, jó emberek állnak mellé. Ha nem találsz bajnokokat, ser, az a bűnösségedet bizonyítja. Mi lehetne ennél egyértelműbb? Dunk még soha nem érezte magát annyira magányosnak, mint amikor kisétált a hamugázlói vár kapuján, és hallotta, ahogy a csapórács leereszkedik a háta mögött. Lágyan csepergett az eső, harmatként ült meg a bőrén, mégis beleborzongott az érintésébe. A folyó túlsó partján a még égő tüzek színes dicsfénybe vonták a sátrakat. Az éjszaka fele már eltelhetett, néhány óra, és megérkezik a hajnal. És a hajnallal együtt a halál. Visszakapta kardját és pénzét, mégis komor gondolatokkal kelt át a gázlón. Vajon tartanak tőle, hogy nyeregbe száll és elmenekül? Megtehette volna, ha akarja. Az véget vetne lovagi pályafutásának, onnantól egyszerű törvényen kívüli lenne, amíg valami nemes el nem fogja, és le nem vágja a fejét. Jobb lovagként meghalni, mint úgy élni, hajtogatta magában makacsul. Térdig vizesen ballagott a párbajtér mellett. A pavilonok többsége sötét volt, tulajdonosaik már rég aludtak, de néhányban még égtek a gyertyák. Dunk halk nyögéseket és gyönyörteli kiáltásokat hallott az egyik sátorból. Vajon úgy fog meghalni, hogy nem hált lánnyal?

A közelben egy ló horkantott, és valamiért rögtön tudta, hogy Villám az. Futásnak eredt, és valóban ő volt, Pejkóval együtt kikötötték egy pavilon mellé, melyből lágy, aranyló fény ömlött ki az éjszakába. Központi póznáján zászló lógott ernyedten, de Dunk még így is ki tudta venni a Fossowayek almájának ívét. Reménykedve nézett fel rá. – Harc általi ítélet – sóhajtotta Raymun. – Az istenek legyenek kegyesek, Duncan, ez hadilándzsákat, cséphadarókat, csatabárdokat jelent… a kardok éle nem lesz tompítva, érted? – Raymun, a Vonakodó – gúnyolódott unokatestvére, Ser Steffon. Sárga gyapjúköpenyét aranyból és gránátkövekből kirakott alma díszítette. – Ne félj, kuzin, ez a lovagok harca. Mivel te nem vagy az, nincs veszélyben az irhád. Ser Duncan, legalább egy Fossoway melletted áll, mégpedig az érettebbik. Láttam, mit művelt Aerion azokkal a bábosokkal. A tiéd vagyok. – Én is! – csattant fel dühösen Raymun. – Csak azt akartam mondani… Unokatestvére azonban félbeszakította. – Ki harcol még velünk, Ser Duncan? Dunk reménytelenül tárta szét a karját. – Nem ismerek senki mást. Vagyis csak Ser Manfred Dondarriont. Arra sem volt hajlandó, hogy kezességet vállaljon értem, az életét biztosan nem teszi kockára. Ser Steffon kissé nyugtalannak tűnt. – Akkor szükségünk van még öt jó emberre. Szerencsére nekem ennél több barátom is van. Hosszútövis Leo, a Kacagó Vihar, Caron úr, a Lannisterek, Ser Otho Bracken… igen, és a Blackwoodok is, bár egy viadalban a Blackwoodok és a Brackenek soha nem fognak ugyanazon az oldalon harcolni. Beszélek néhányukkal. – Nem fognak örülni, hogy felébreszted őket – figyelmeztette unokatestvére. – Annál jobb – vigyorgott Ser Steffon. – Ha dühösek, csak még ádázabbul harcolnak. Számíthatsz rám, Ser Duncan. Kuzin, ha nem térek vissza hajnalra, fogd a páncélomat, és gondoskodj róla, hogy Haragot felnyergeljék. A kihívók állásában várlak titeket. – Felnevetett. – Azt hiszem, erre a napra sokáig emlékezni fognak! – Azzal kicsörtetett a sátorból. Szinte már boldognak tűnt.

Nem úgy Raymun. – Öt lovag – szólalt meg komoran rokona távozása után. – Duncan, nem akarom letörni a reményeidet, de… – Ha a kuzinod el tudja hozni azokat az embereket, akiket említett… – Hosszútövis Leót? Kegyetlen Brackent? A Kacagó Vihart? – Raymun felállt. – Ismeri mindegyiket, ezt nem kétlem, de abban már egyáltalán nem vagyok biztos, hogy azok is ismerik őt. Steffon csupán a dicsőség megszerzésének lehetőségét látja, számodra viszont az életed a tét. Én a helyedben magam keresnék embereket. Majd én segítek. Jobb, ha a kelleténél több bajnokod van, mint ha kevesebb. – Raymun egy halk neszre a bejárat felé kapta a fejét. – Ki van ott? Egy fiú dugta be a fejét, mögötte esőáztatta, fekete köpenyt viselő vékony férfi érkezett. – Egg? – Dunk felpattant. – Mit keresel itt? – A fegyverhordozód vagyok – felelte a kölyök. – Szükséged van valakire, aki rád adja a páncélt, ser. – Nemes atyád tudja, hogy távoztál a várból? – Az istenekre, remélem, hogy nem! – Daeron Targaryen kioldotta köpenye csatját, és hagyta, hogy a ruhadarab a földre csússzon keskeny válláról. – Te? Megőrültél, hogy idejössz? – Dunk előrántotta a kését. – Ezt a hasadba kellene döfnöm! – Talán igazad van – ismerte el Daeron herceg –, mégis jobb szeretném, ha inkább töltenél egy kis bort. Nézd a kezem. – Kinyújtotta az egyiket, és látszott, mennyire remeg. Dunk dühösen lépett előre. – Nem érdekel a kezed, hazudtál rólam! – Mondanom kellett valamit, amikor apám megkérdezte, mi lett az öcsémmel – mentegetőzött a herceg. Leült, ügyet sem vetett Dunkra és a késére. – Igazság szerint észre sem vettem, hogy Egg eltűnt. Nem volt a kupám alján, máshová pedig nem néztem, így… – Sóhajtott. – Ser, apám is csatlakozik a hét vádlóhoz – vágott közbe Egg. – Könyörögtem neki, hogy ne tegye, de nem hallgatott rám. Azt mondta, csak így tudja visszaszerezni Aerion és Daeron becsületét. – Nem mintha valaha is kértem volna, hogy szerezze vissza a becsületemet – tette hozzá savanyú képpel Daeron. – Akárkinél is van, felőlem megtarthatja. A lényeg, Ser Duncan, hogy tőlem nem kell

félned. A lovaknál talán csak a kardokat kedvelem kevésbé. Nehéz, átkozottul éles holmik. Az első rohamnál mindent megteszek, hogy bátornak tűnjek a nyeregben, utána azonban… nos, talán mérhetnél egy szép ütést a sisakom oldalára. Csengjen, de ne túl hangosan, ha érted, mire gondolok. A fivéreim felülmúlnak, ha harcról, táncról, gondolkodásról vagy olvasásról van szó, de fele olyan élethűen sem tudnak eszméletlenül feküdni a sárban, mint én. Dunk némán meredt rá, és azon gondolkodott, miért próbálja vele a bolondját járatni a herceg. – Miért jöttél ide? – Hogy figyelmeztesselek arra, ami rád vár – felelte Daeron. – Apám utasította a Királyi Testőrséget, hogy mellette harcoljanak. – A Királyi Testőrséget? – nyögte Dunk. – Legalábbis azt a három tagját, akik itt vannak. Hála az isteneknek, hogy Baelor bácsikám a másik négyet Királyvárban hagyta, felséges nagyapánk mellett. Egg elsorolta a neveket. – Ser Roland Crakehall, Alkonyvölgyi Ser Donnel, Ser Willem Wylde. – Nem mintha lett volna választásuk – vette vissza a szót Daeron. – Felesküdtek az uralkodó és a királyi család védelmére, a testvéreim és én pedig a sárkány vérei vagyunk, az istenek könyörüljenek rajtunk. Dunk az ujjain számolt. – Ez hat. Ki lesz a hetedik? Daeron herceg megvonta a vállát. – Aerion majd talál valakit. Ha szükséges, vásárol magának egy bajnokot. Aranyban nem szűkölködik. – Neked kid van? – kérdezte Egg. – Raymun kuzinja, Ser Steffon. Daeron elfintorodott. – Csak egy? – Ser Steffon elment szólni néhány barátjának. – Én is hozhatok embereket – ajánlkozott Egg. – Lovagokat. Meg tudom oldani! – Egg, a testvéreid ellen fogok harcolni – mutatott rá Dunk. – De Daeront nem bántod – felelte a fiú. – Hiszen megígérte, hogy le fog esni. Aerion pedig… emlékszem, amikor kicsi voltam, éjszakánként

bejött a hálószobámba, és kést fogott a lábam közé. Azt mondta, túl sok fivére van, egy nap talán húgot csinál belőlem, és elvesz feleségül. A macskámat is bedobta a kútba. Azt mondta, nem ő volt, de mindig hazudik. Daeron herceg fáradtan megvonta a vállát. – Eggnek igaza van, Aerion valóságos szörnyeteg. Tudjátok, emberbőrbe bújt sárkánynak hiszi magát, ezért bőszítették fel úgy azok a bábosok. Nagy kár, hogy nem Fossowaynek született, akkor almának képzelné magát, és mindannyian sokkal nagyobb biztonságban érezhetnénk magunkat, de sajnos nem ez a helyzet. – Lehajolt, felvette ledobott köpenyét, és kirázta belőle a vizet. – Vissza kell osonnom a várba, mielőtt apám furcsállni kezdi, hogy ilyen sokáig élezem a kardom, de előtte szeretnék négyszemközt szót váltani veled, Ser Duncan. Sétálsz velem egyet? Dunk gyanakodva pillantott a hercegre. – Ahogy kívánod, kegyelmes uram. – Eltette a tőrét. – Úgyis el kell hoznom a pajzsomat. – Egg és én keresünk lovagokat – ígérte Raymun. Daeron herceg megkötötte a köpenyt a nyakán, és fejébe húzta a csuklyát. Dunk követte a szemerkélő esőbe. A kereskedők szekerei felé indultak. – Álmodtam rólad – szólalt meg a herceg. – A fogadóban is ezt mondtad. – Valóban? Nos, így is van. Az én álmaim nem olyanok, mint a tieid, Ser Duncan. Ezek igaz álmok. Megrémisztenek. Te rémisztesz meg. Rólad és egy halott sárkányról álmodtam. Egy hatalmas szörnyetegről, akkora szárnyakkal, hogy elfednék ezt a mezőt. Rád zuhant, de te életben maradtál, a sárkány viszont elpusztult. – Én öltem meg? – Azt nem tudom megmondani, de ott voltál, és a sárkány is. Mi, Targaryenek egykor a sárkányok urai voltunk. Azóta mind eltűntek, de mi itt maradtunk. Nem érdekel, ha ma meg kell halnom. Az istenek a tudói, hogy miért, de nem törődöm vele. Azért ha tudsz, tegyél nekem egy szívességet, és gondoskodj róla, hogy inkább Aerion öcsémet öld meg. – Engem sem érdekel, ha meghalok – mondta Dunk.

– Nos, én nem foglak megölni, ser. Visszavonnám a vádamat is, de mit sem érek vele, ha Aerion nem vonja vissza az övét. – Felsóhajtott. – Lehet, hogy a hazugságommal megöltelek. Ha így van, nagyon sajnálom. Tudom, hogy valamelyik pokolba fogok jutni, minden bizonnyal egy olyanba, ahol nincs bor. – Megborzongott, azzal elváltak útjaik a hűvös, szemerkélő esőben. A kereskedők a mező nyugati végébe, a nyír- és kőrisfák alá húzódtak be szekereikkel. Dunk a fák lombjai alatt állva tehetetlenül nézte a bábosok szekerének hűlt helyét. Elmentek. Előre félt, hogy ez lesz. Én is menekülnék, ha nem lenne annyi eszem, mint egy várfalnak. Azon töprengett, honnan szerez most pajzsot. Volt elég ezüstje egy újra, ha sikerül találnia egyet… – Ser Duncan – szólalt meg egy hang a sötétből. Dunk megfordult. Acélos Pate állt mögötte, kezében vaslámpással. A páncélkovács rövid bőrköpenye alatt félmeztelen volt, széles mellkasát és vastag karját sűrű, sötét szőrzet borította. – Ha a pajzsodért jöttél, a lány nálam hagyta. – Végigmérte Dunkot. – Két kéz és két láb, mind megvan. Harc általi ítélet lesz? – Hetek próbája. Honnan tudod? – Nos, akár a keblükre ölelhettek és nemesi címet is adhattak volna neked, de ezt nem tartom valószínűnek, és ha az ellenkező megoldás mellett döntöttek volna, most kevesebb lennél néhány testrésszel. Gyere velem! A kovács szekerét könnyen fel lehetett ismerni az oldalára festett kardról és üllőről. Dunk követte Pate-et a kocsi belsejébe. A férfi felakasztotta a lámpást egy kampóra, kirázta nedves köpenyét, és belebújt egy durva szövésű zubbonyba. Az egyik falról lehajtott egy asztalként szolgáló deszkalapot. – Ülj le – lökött oda Dunknak egy hosszú padot. Dunk engedelmeskedett. – Hová mentek? – Dorne-ba. A lány nagybátyja bölcs ember. Ha maradnak, szem előtt lesznek, és a sárkány nem felejt. Emellett úgy gondolta, a lánynak nem kellene látnia, ahogy meghalsz. – Pate a szekér túlsó végébe sétált, egy darabig kotorászott az árnyékban, majd a pajzzsal tért vissza. – A perem régi, olcsó acélból készült, rozsdás volt és töredezett – mondta. –

Készítettem neked újat, ez kétszer olyan vastag, és tettem néhány vaspántot is a hátsó részére. Nehezebb lett, de erősebb is. A lány elkészült a festéssel. Sokkal jobb munkát végzett, mint amiben Dunk valaha reménykedni mert. A napnyugta színei még a lámpafénynél is gazdagok voltak és élénkek, a fa magasnak, erősnek és fejedelminek tűnt. A hullócsillag ragyogó festékcsík volt a fafelületen. Mégis, ahogy Dunk a kezében tartotta, valamiért rossznak érezte. A csillag lefelé hullott; miféle címer ez? Vajon ő is ugyanilyen gyorsan fog elhullani? A napnyugta az éjszaka előhírnöke volt. – Maradnom kellett volna a kehelynél – mondta elkeseredve. – Annak legalább voltak szárnyai, hogy elrepülhessen, és Ser Arlan azt mondta, a kupa tele van reménnyel, bajtársiassággal és más jó dolgokkal, melyekből mindig lehet meríteni. Ez a pajzs meg úgy néz ki, mint a halál. – A szilfa él – mutatott rá Pate. – Látod, milyen zöldek a levelei? Ezek nyári levelek. Láttam már pajzsokat koponyákkal, farkasokkal, hollókkal, még akasztott emberekkel és véres koponyákkal is. Mégis jó szolgálatot tettek, ahogy ez is azt fog. Ismered a régi pajzsrigmust? Tölgy és vas, vigyázz rám… – …mert ha meghalok, a pokol vár – fejezte be Dunk. Évek óta nem gondolt erre a versikére. Az öregember nagyon régen tanította meg rá. – Mennyit kérsz az új peremért meg a többiért? – kérdezte Pate-et. – Tőled? – A páncélkovács megvakarta a szakállát. – Egy rezet. Az eső szinte teljesen elállt, mire az első, halovány fénysugarak világosra festették a keleti égbolt alját, de addigra már elvégezte a dolgát. Ashford úr emberei eltávolították a korlátokat, a tornamező egyetlen zöldesbarna ingovánnyá vált. A ködpászmák fakó, fehér kígyókként tekeregtek a talajon, amikor Dunk elindult a küzdőtér felé. Acélos Pate is vele tartott. A lelátó lassan megtelt, a nemes urak és hölgyek szorosan összefogták magukon köpenyüket a reggeli hideg elleni védekezésül. A köznép is gyülekezett, a kerítés mellett már több százan álltak. Sokan eljöttek, hogy lássák a halálomat, gondolta Dunk keserűen, de rosszul ítélte meg őket. Alig néhány lépés után egy nő szólt oda neki: – Sok szerencsét!

Egy öregember hozzá lépett és megfogta a kezét. – Az istenek adjanak neked erőt, ser! Aztán egy rongyos, barna köpenyt viselő kolduló testvér mondott áldást a kardjára, egy fiatal lány pedig arcon csókolta. Ezek mellettem állnak! – Miért? – nézett Pate-re. – Ki vagyok én nekik? – Egy lovag, aki emlékszik az esküjére – felelte a kovács. Raymunt a küzdőtér déli végében, a kihívók állásainál találták meg, kuzinja és Dunk lovával várakozott. Villám türelmetlenül toporgott a fej- és mellvért, valamint a páncéltakaró súlya alatt. Pate megvizsgálta a páncélzatot és jó munkának ítélte, bár nem ő kovácsolta. Akárhonnan is származott a vért, Dunk örült neki. Aztán meglátta a többieket: a félszemű férfit a deresedő szakállal, az ifjú lovagot a sárga-fekete csíkos köpennyel és a méhkaptáros pajzzsal. Robyn Rhysling és Humfrey Beesbury, gondolta elképedve. És itt van Ser Humfrey Hardyng is! Hardyng Aerion vörös csődörét ülte meg, melynek hátára most vörös-fehér gyémántmintás takarót terített. Odalépett hozzájuk. – Lovag urak, az adósotok vagyok. – Aerion az adós – felelte Ser Humfrey Hardyng –, és mi most behajtjuk a tartozását. – Azt hallottam, eltört a lábad. – Így igaz – bólintott Hardyng. – Lábra állni nem tudok, de amíg lovon ülök, képes vagyok harcolni. Raymun félrehúzta Dunkot. – Reménykedtem benne, hogy Hardyng vissza akar vágni Aerionnak, és így is van. Kiderült, hogy a másik Humfrey házasság révén a fivére. Ser Robynt Egg toborozta, ismerte őt más tornákról. Így már öten vagytok. – Hatan – mutatta Dunk döbbenten. Egy lovag lépett be az istállóba, mögötte fegyvernöke a lovával. – A Kacagó Vihar! – A Ser Raymunnál egy fejjel magasabb, termetben Dunkkal vetekedő Ser Lyonel aranyszállal szőtt köpenyt viselt, rajta a Baratheon-ház koronás szarvasával. Agancsos sisakját a hóna alatt fogta. Dunk kezet nyújtott neki. – Ser Lyonel, nem tudom neked eléggé megköszönni, sem Ser Steffonnak, amiért értesített.

– Ser Steffon? – Ser Lyonel értetlenül nézett rá. – A fegyverhordozód keresett fel. Az a fiú, Aegon. A legényem megpróbálta elkergetni, de átsiklott a lába között, és a fejemre öntött egy kancsó bort. – Felnevetett. – Nem került sor Hetek próbájára több mint egy évszázada, tudtál róla? Nem szalasztom el a lehetőséget, hogy megküzdhessek a Királyi Testőrség lovagjaival, és megfricskázzam Maekar herceg orrát! – Hat – fordult Dunk reménykedve Raymun Fossowayhez, miközben Ser Lyonel csatlakozott a többi lovaghoz. – A kuzinod biztosan szerez még valakit. A tömeg felmorajlott. A mező északi végében lovagok oszlopa ügetett elő a folyópart ködéből. Elöl lovagolt a három Királyi Testőr, szellemeknek tűntek fehéren csillogó páncéljukban, hosszú, fehér köpenyükkel. Még a pajzsuk is fehér volt, üres és tiszta, akár a frissen hullott hó. Mögöttük érkezett Maekar herceg a fiaival. Aerion most egy foltos szürkén lovagolt, mindkét oldalon narancs és vörös villant ki a ló csótárjának hasítékain. Fivére csataménje valamivel kisebb termetű volt, egymást átfedő fekete és zöld pikkelyekből álló páncél védte. Daeron sisakját zöld tollforgó díszítette. A legfélelmetesebb látványt azonban apjuk nyújtotta. Fekete, íves sárkányfogak futottak végig a vállán, sisakja tetején és le a hátán, nyergéhez hatalmas, tüskés buzogányt erősített. Dunk még nem látott ennél halálosabb fegyvert. – Hat! – kiáltott fel hirtelen Raymun. – Csak hatan vannak! Dunk látta, hogy valóban így van. Három fekete lovag és három fehér. Ők is eggyel kevesebben vannak. Lehetséges, hogy Aerion nem talált hetedik embert? Mit jelent ez? Hatan küzdenek hat ellen, ha egyik oldal sem tud keríteni egy hetediket? Miközben ezen töprengett, Egg lépett oda mellé. – Ser, ideje felöltened a páncélodat. – Köszönöm, fegyverhordozó. Lennél szíves? Acélos Pate segített a kölyöknek. Mellvért és nyakvédő, lábvért és kesztyű, lánccsuklya és ágyékvédő öltöztette acélba, minden szíjat és csatot háromszor is megvizsgáltak. Ser Lyonel a kardját élezte egy fenőkővel, Ser Robyn imádkozott, Raymun Fossoway pedig türelmetlenül járkált fel-alá, azon gondolkodva, hol lehet az unokatestvére. Dunk teljesen felöltözött, mire Ser Steffon megérkezett.

– Raymun, a páncélomat, ha megkérhetlek – szólt oda rokonának. Időközben már magára öltötte a vért alá való párnázott zekét. – Ser Steffon, mi van a barátaiddal? – kérdezte Dunk. – Szükségünk van még egy lovagra, hogy meglegyünk heten. – Attól tartok, kettőre – felelte Ser Steffon. Raymun már a hátpáncélt szíjazta rá. – Uram? – Dunk nem értette. – Kettőre? Ser Steffon kézbe vette finom megmunkálású, átlapolt lemezekből álló kesztyűjét, beledugta a bal kezét, és megmozgatta az ujjait. – Ötöt látok itt – mondta, miközben Raymun felerősítette a kardövet. – Beesbury, Rhysling, Hardyng, Baratheon és te. – És te – tette hozzá Dunk. – Te vagy a hatodik. – Én a hetedik vagyok – mosolygott Ser Steffon –, de a másik oldalon. Aerion herceg és a vádlók oldalán fogok harcolni. Raymun már a sisakot nyújtotta volna kuzinjának, de most megdermedt, mintha villámcsapás érte volna. – Igen. – Ser Steffon megvonta a vállát. – Biztos vagyok benne, hogy Ser Duncan megérti. Kötelességgel tartozom a hercegemnek. – Azt mondtad, számíthat rád! – Raymun egészen elsápadt. – Valóban? – Kivette a sisakot rokona kezéből. – Nem kétséges, akkor még úgy is gondoltam. Hozd a lovamat! – Hozd magad! – csattant fel dühösen Raymun. – Ha azt hiszed, részt veszek ebben, ugyanolyan ostoba vagy, mint amilyen romlott! – Romlott? – Ser Steffon lekicsinylően csettintett. – Vigyázz a nyelvedre, Raymun! Mindketten ugyanarról az almafáról származunk, és te vagy a fegyverhordozóm. Vagy netán elfeledkeztél az esküdről? – Nem, és te a tiédről? Lovagi esküt tettél! – A nap végére már nem csak lovag leszek, nemesi címet is kapok. Fossoway úr… tetszik a hangzása. – Mosolyogva felhúzta a másik kesztyűjét is, megfordult, és a lovához sétált. Bár a többiek mind megvetően néztek rá, senki sem próbálta megállítani. Dunk figyelte, ahogy Ser Steffon átvezeti csataménjét a mezőn. Ökölbe szorult a keze, de túlságosan száraznak érezte a torkát ahhoz, hogy meg tudjon szólalni. Az ő fajtáját egyébként sem hatná meg semmilyen szó.

– Üss lovaggá! – Raymun megfogta Dunk vállát és maga felé fordította. – Elfoglalom a kuzinom helyét, Ser Duncan, csak üss lovaggá! – Fél térdre ereszkedett. Dunk a homlokát ráncolva nyúlt kardja markolata után, aztán tétovázva megállt. – Raymun, én… én nem tehetem. – Meg kell tenned! Nélkülem csak öten vagytok! – A kölyöknek igaza van – szólt közbe Ser Lyonel Baratheon. – Tedd meg, Ser Duncan. Bármelyik lovag felszentelhet új lovagokat. – Kételkedsz a bátorságomban? – kérdezte Raymun. – Nem – felelte Dunk. – Nem, csak… – Még mindig habozott. Fanfárok hangja hasított a reggeli ködbe. Egg odarohant hozzájuk. – Ser, Ashford úr hívat! A Kacagó Vihar türelmetlenül rázta meg a fejét. – Menj csak, Ser Duncan, majd én lovaggá ütöm a fegyverhordozót. – Előhúzta kardját, és félretolta az útból Dunkot. – Raymun a Fossoway-házból – kezdte ünnepélyesen, a fiú jobb vállához érintve a pengét –, a Harcos nevében bátorságra kötelezlek. – A kard a jobb válltól a balra vándorolt. – Az Atya nevében igazságosságra kötelezlek. – Vissza a jobbra. – Az Anya nevében a gyengék és ártatlanok megvédésére kötelezlek. – Megint bal. – A Szűz nevében a nők védelmére kötelezlek… Dunk otthagyta őket, legalább annyira érzett megkönnyebbülést, mint bűntudatot. Még mindig eggyel kevesebben vagyunk, gondolta, miközben Egg tartotta neki Villámot. Hol találok még egy embert? Megfordult a lóval, és lassan elindult a lelátó felé, ahol Ashford úr várakozott. A küzdőtér északi végéből Aerion herceg közeledett. – Ser Duncan! – kiáltott oda neki vidáman. – Úgy látom, csak öt bajnokod van. – Hat – felelte Dunk. – Ser Lyonel lovaggá üti Raymun Fossowayt. Hatan küzdünk majd hét ellen. – Tudta, hogy mások győztek már rosszabb erőviszonyok között is. Ashford úr azonban a fejét csóválta. – Ez nem engedélyezett, ser. Ha nem találsz még egy lovagot, aki kiáll melletted, bűnösnek leszel nyilvánítva az ellened felhozott vádakban.

Bűnös, gondolta Dunk. Bűnös egy fog kilazításában, és ezért kell meghalnom. – Uram, kérnék egy kis időt. – Megkapod. Dunk lassan végigléptetett a kerítés mentén. A lelátó tele volt lovagokkal. – Uraim – szólt hozzájuk fennhangon –, egyikőtök sem emlékszik Krajcárfai Ser Arlanra? Az ő fegyverhordozója voltam. Sokatoknak a szolgálatában is álltunk. – Megpillantotta Manfred Dondarriont a legfelső sorban. – Ser Arlan megsebesült atyád szolgálatában. – A lovag mondott valamit a mellette ülő hölgynek, nem is figyelt a neki címzett szavakra. Dunk továbbállt. – Lannister nagyúr, Ser Arlan egy tornán kiütött téged a nyeregből. – A Szürke Oroszlán elmélyülten tanulmányozta kesztyűs kezét, a tekintetét sem emelte fel. – Jó ember volt, ő tanította meg nekem, hogyan legyek jó lovag. Nem csak kard- és lándzsaforgatásra oktatott, de becsületre is. Azt mondta, a lovag megvédi az ártatlanokat. Én ezt tettem. Még egy lovagra van szükségem, aki mellettem harcol. Mindössze egyre. Caron uram? Swann uram? Swann halkan felnevetett, amikor Caron valamit a fülébe súgott. Dunk megállt Ser Otho Bracken előtt, lehalkította a hangját. – Ser Otho, mindenki tudja, milyen dicső bajnok vagy. Könyörgöm, csatlakozz hozzánk! A régi és az új istenek nevében, igaz az ügyünk! – Lehetséges – felelte Kegyetlen Bracken, akiben legalább annyi becsület maradt, hogy válaszoljon neki –, de ez a te ügyed, nem az enyém. Nem ismerlek téged, fiú. Dunk nehéz szívvel fordította meg Villámot, és végiglovagolt a rideg, sápadt arcokkal teli lelátó előtt. – HÁT EGYETLEN IGAZ LOVAG SINCS KÖZTETEK? Csak a csend válaszolt. A mező másik oldalán Aerion herceg felnevetett. – A sárkányt nem lehet hergelni! – kiáltotta oda. Aztán megszólalt egy hang: – Én kiállok Ser Duncan oldalán. A folyóparti ködből egy fekete ló bukkant elő, hátán fekete lovaggal. Dunk látta a sárkányos pajzsot és a vörös sisakdíszt a három ágaskodó fejjel. Az ifjú herceg. Az istenek legyenek kegyesek, ez valóban ő?

Ashford úr is ugyanúgy tévedett. – Valarr herceg? – Nem. – A fekete lovag feltolta sisakrostélyát. – Nem gondoltam, hogy sorompóba lépek Hamugázlóban, uram, ezért nem hoztam magammal páncélt. A fiam viszont volt olyan kedves, hogy kölcsönadja az övét – magyarázta Baelor herceg szomorkás mosollyal. Dunk látta, hogy a vádlókon eluralkodik a zavarodottság. Maekar herceg előrerúgtatott a lovával. – Bátyám, elment az eszed? – Vaskesztyűs ujjával Dunkra mutatott. – Ez az ember megtámadta a fiamat! – Ez az ember védte a gyengét, ahogy minden lovag kötelessége lenne – vágott vissza Baelor herceg. – Hadd döntsék el az istenek, igaza volt-e, vagy sem. – Megrántotta fekete lova kantárszárát, és a pálya déli végébe ügetett. Dunk utána eredt Villámmal, a többi védő is köréjük gyűlt; Robyn Rhysling, Ser Lyonel és a Humfrey-k. Jó emberek egytől egyig, de vajon elég jók? – Hol van Raymun? – Ser Raymun, ha szabad kérnem. – Az ifjú előrelovagolt, tollforgós sisakja alatt komoran mosolygott. – Bocsánat, lovag urak. Kissé meg kellett változtatnom a címeremet, nehogy összetévesszenek becstelen kuzinommal. – Megmutatta nekik a pajzsát. A csiszolt aranymező ugyanaz maradt, akárcsak a Fossoway-alma, ám ez az alma vörös helyett zöld volt. – Attól tartok, még nem vagyok elég érett… de még mindig jobb a zöld alma, mint a férges, nem igaz? Ser Lyonel nevetett, Dunk önkéntelenül elvigyorodott, és még Baelor herceg is elégedettnek tűnt. Ashford úr septonja kiállt a lelátó padsorai elé, és felemelte kristályát, hogy imára szólítsa fel a tömeget. – Mindannyian figyeljetek rám – szólalt meg halkan Baelor. – A vádolók az első rohamra nehéz hadilándzsával szerelkeznek fel. Ez kőrisből készül, nyolc láb hosszú, vasgyűrűk védik a szétforgácsolódástól, és a végén vashegy van, amelyik a harci mén lendületénél fogva könnyedén átfúr bármilyen páncélt. – Nekünk is hasonlót kellene használnunk – vélekedett Ser Humfrey Beesbury.

A septon közben a Hetet kérte, hogy tekintsenek le, döntsék el a vitát, és vezessék győzelemre azt a felet, amelyiknek igaz az ügye. – Nem – mondta Baelor. – Mi tornalándzsával megyünk ki. – A tornalándzsákat arra tervezték, hogy eltörjenek – tiltakozott Raymun. – Ezenkívül tizenkét láb hosszúak. Ha mi eltaláljuk őket, ők nem tudnak minket. Célozzatok a sisakra vagy a mellre. Egy tornán lovagias dolognak számít eltörni a lándzsát az ellenfél pajzsán, itt azonban a halált jelentheti. Ha sikerül a földre vinni őket, míg mi nyeregben maradunk, előnybe kerülünk. – Dunkra pillantott. – Ha Ser Duncant megölik, azt úgy tekintik, hogy az istenek bűnösnek ítélték, és a viadal véget ér. Ha mindkét vádlónk meghal, vagy visszavonja a vádat, ugyanez a helyzet. Egyébként valamelyik oldal mind a hét harcosának vereséget kell szenvednie, vagy feladnia a harcot, hogy a próba véget érjen. – Daeron herceg nem fog küzdeni – mondta Dunk. – Jól legalábbis biztosan nem – nevetett Ser Lyonel. – Helyette viszont van három Fehér Kardunk, akikkel el kell bánnunk. Baelor nyugodtnak tűnt. – A fivérem hibát követett el, amikor követelte, hogy a Királyi Testőrség a fia mellett harcoljon. Az esküjük tiltja, hogy ártsanak egy királyi hercegnek. Szerencsére én éppen az vagyok. – Halványan elmosolyodott. – Ha elég ideig távol tartjátok tőlem a többieket, én elbánok a testőrökkel. – Hercegem, ez lovagias tett? – kérdezte Ser Lyonel Baratheon, miközben a septon végzett az imával. – Az istenek majd eldöntik – felelte Dárdatörő Baelor. Mély, várakozással teli csend ereszkedett Hamugázló mezejére. Százlépésnyire Aerion szürke csődöre türelmetlenül horkantott, patájával a sáros földet túrta. Hozzá képest Villám teljesen nyugodtnak tűnt; idősebb ló volt, félszáz csata veteránja, és pontosan tudta, mit várnak tőle. Egg feladta Dunknak a pajzsát. – Az istenek legyenek veled, ser! A szilfa és a hullócsillag látványa lelket öntött belé. Dunk a szíjak alá csúsztatta bal karját, ujjai a markolatra szorultak. Tölgy és vas,

vigyázz rám, mert ha meghalok, a pokol vár. Acélos Pate odahozta a lándzsát, de Egg ragaszkodott hozzá, hogy ő adja a kezébe. Társai kétoldalt szintén megkapták lándzsájukat, és a kezdővonal mentén széjjelebb húzódtak. Baelor herceg volt a jobbján, Ser Lyonel a balján, de a sisak keskeny szemnyílása az előtte lévő területre korlátozta Dunk látását. A lelátó eltűnt, ahogy a kerítésen túl tömörülő köznép is; csak a sáros mezőt látta, a sápadt, kavargó ködöt, a folyót, a várost, északon a várat, valamint a herceget a szürke csődör hátán, lángnyelvekkel díszített sisakjával és sárkányos pajzsával. Aerion fegyverhordozója átadta urának a nyolc láb hosszú, éjfekete hadilándzsát. Ha tudja, keresztüldöfi a szívemen. Kürtszó harsant. Dunk egy pillanatig dermedten ült, akár egy borostyánba ragadt légy, a többi ló viszont mozgásba lendült. Belehasított a pánik. Elfelejtettem, gondolta kétségbeesetten, mindent elfelejtettem, szégyenben maradok, mindent elveszítek! Villám mentette meg. A nagy testű barna csődör tudta, mit kell tennie, még ha a lovasa nem is. Lassú ügetéssel elindult, és Dunk kiképzése onnantól átvette az irányítást. Gyengéden megérintette sarkantyújával a csatamén oldalát, és erősen megmarkolta a lándzsát. Ugyanakkor fellendítette pajzsát, amíg el nem takarta bal oldala jó részét. Enyhén elfordította, hogy a találatok lecsússzanak róla. Tölgy és vas, vigyázz rám, mert ha meghalok, a pokol vár. A tömeg moraját távoli hullámverés zajaként érzékelte. Villám vágtába ugrott, Dunk fogai összekoccantak. Lenyomta a sarkát, teljes erejéből megfeszítette a lábát, és hagyta, hogy teste a ló mozgásának részévé váljon. Én vagyok Villám, és Villám én, egyetlen lény vagyunk, összeolvadtunk, egyek vagyunk. A sisakon belül máris olyan forrónak érezte a levegőt, hogy alig tudott lélegezni. Egy tornaviadalon ellenfele a sorompó bal oldalán jött volna vele szembe, neki pedig át kellett volna lendítenie a lándzsát Villám feje fölött. Ebben a szögben a fegyver nagyobb eséllyel hasadt volna szét találatkor. Ma azonban halálosabb játékot játszottak. Nem volt köztük korlát, a csatamének egyenesen rohantak egymás felé. Baelor herceg hatalmas, fekete lova gyorsabb volt Villámnál, Dunk a szemnyílás sarkában egy pillanatra meglátta őt maga előtt. A többieket inkább csak érezte, mint látta. Nem számítanak, csak Aerion számít, egyedül ő.

Figyelte a sárkány közeledését. Sárgöröngyök repültek hátra Aerion herceg szürkéjének patái alól, Dunk látta a hátas kitágult orrlyukait. A fekete lándzsa még mindig felfelé mutatott. Egy lovag, aki így tartja a lándzsáját, és csak az utolsó pillanatban engedi le, mindig azt kockáztatja, hogy túlságosan alacsonyra ereszti, tanította neki az öregember. Ő maga a herceg mellének közepét célozta meg. A lándzsa a karom része, mondogatta magában. Az ujjam, egy faujj. Csak annyit kell tennem, hogy megérintem őt ezzel a hosszú faujjal. Próbált nem figyelni az egyre közelebb érő fémhegyre Aerion fekete lándzsájának végén. A sárkányt, a sárkányt nézd! – figyelmeztette magát. A nagy, háromfejű bestia beterítette a herceg pajzsát, csupa vörös szárny és arany tűz. Nem, csak oda nézz, ahová célzol, jutott eszébe hirtelen, de a lándzsája addigra már oldalra lendült. Próbálta visszamozdítani, de elkésett. Látta, hogy a hegye eltalálja Aerion pajzsát a sárkány két feje között, és belefúródik az egyik festett lángnyelvbe. A tompa reccsenéssel egy időben érezte, hogy Villám megrándul alatta az ütközés erejétől, és egy fél pillanattal később valami iszonyatos erővel nekicsapódott az oldalának. A lovak egymásba rohantak, páncél kongott és csilingelt, Villám megingott, és Dunk kezéből kihullott a lándzsa. Aztán már túl is jutott az ellenfelén, kétségbeesett erővel kapaszkodva próbált nyeregben maradni. Villám oldalra dőlt a sáros talajon, és Dunk érezte, hogy a hátsó lábai kicsúsznak alóla. Pörögve csúsztak tovább, a csődör hátsó lábai összecsuklottak. – Fel! – mennydörögte Dunk, és vadul megsarkantyúzta a hátast. – Fel, Villám! És a vén harci mén valahogy lábra állt. Éles fájdalmat érzett a bordái alatt, és a bal karja furcsán nehéznek tűnt. Aerion lándzsája áthatolt tölgyfán, gyapjún és acélon; háromlábnyi szilánkosra tört kőrisfa és hegyes vas állt ki az oldalából. Dunk odanyúlt a jobb kezével, megragadta a lándzsát a feje alatt, és a fogát összeszorítva egyetlen, vad rántással kihúzta. Páncélja szemein át vér buggyant elő, vörösre festette köpenyét. A világ megfordult körülötte, kis híján elájult. Elmosódottan, a fájdalom ködén át hallotta, hogy a nevét kiáltják. Csodálatos pajzsa használhatatlanná vált. Félredobta a szilfát, a hullócsillagot, a törött lándzsát, mindent, és előhúzta kardját, de a fájdalma olyan erős volt, hogy meglendíteni sem tudta volna.

Szűk körben megfordította Villámot, és próbálta felmérni, mi történik a mező többi pontján. Ser Humfrey Hardyng lova nyakába kapaszkodott, láthatóan megsérült. A másik Ser Humfrey mozdulatlanul feküdt egy véres sártócsában, gyomrából törött lándzsa meredt elő. Baelor herceg sértetlen lándzsával vágtatott tovább, miután az egyik királyi testőrt kiütötte a nyeregből. Egy másik fehérköpenyes is a földre került, akárcsak Maekar. A harmadik testőr hárította Ser Robyn Rhysling támadását. Aerion, hol van Aerion? A háta mögül felhangzó lódobogásra odakapta a fejét. Villám felnyerített és felágaskodott, mellső patáival hiábavalóan rúgkapált, ahogy Aerion szürke csődöre teljes vágtában belerohant. Dunk ezúttal nem is remélhette, hogy sikerül megőriznie az egyensúlyát. Kardja pörögve repült ki a kezéből, a föld egyre gyorsabban közeledett. Csontrepesztő erővel csapódott a talajnak. Olyan erővel hasított bele a fájdalom, hogy felzokogott. Egy pillanatig képtelen volt másra, mint hogy ott feküdjön mozdulatlanul. Száját betöltötte a vér íze. Dunk, a fajankó, azt hitte, lovaggá válhat. Tudta, hogy talpra kell állnia, különben meghal. Hangos nyögéssel négykézlábra állt. Nem tudott lélegezni, nem is látott. Sisakja szemnyílását eltömte a sár. Vakon tántorogva talpra kecmergett, és vaskesztyűs ujjával lekotorta a sarat. Ez az, így most… Ujjai között egy repülő sárkányt pillantott meg, és egy lánc végén pörgő szöges buzogányt. Aztán a feje mintha darabokra szakadt volna. Amikor kinyitotta a szemét, újra a földön feküdt, a hátán elterülve. Az összes sár kirepült a sisakjából, de most az egyik szeme telt meg vérrel. Csak a szürke eget látta maga fölött. Arca lüktetett, érezte a nedves, hideg fém nyomását az arccsontján és a homlokán. Betörte a koponyámat és haldoklom. Ám még ennél is rosszabb volt, hogy a társai is vele halnak… Raymun, Baelor herceg és a többiek. Cserbenhagytam őket. Nem vagyok bajnok, még kóbor lovag sem. Semmi vagyok! Daeron herceg azzal kérkedett, hogy senki nem tud úgy eszméletlenül feküdni a sárban, mint ő. Még soha nem látta Dunkot, a fajankót. A szégyen még a fájdalomnál is jobban kínozta. A sárkány megjelent fölötte. Három feje volt, szárnya vörös, sárga és narancs lángként ragyogott.

– Meghaltál már, kóbor lovag? – kérdezte. – Könyörögj irgalomért, ismerd be bűnödet, és talán megelégszem egy kézzel és egy lábbal. Ó, és persze a fogakkal, de mit számít néhány fog? Egy magadfajta évekig el tud lenni borsópürén. – A sárkány nevetett. – Nem? Nos, akkor ezt edd meg! A szöges golyó megperdült az égen, és olyan sebességgel zuhant a feje felé, akár egy hullócsillag. Dunk oldalra gördült. Hogy hol találta meg hozzá az erőt, nem tudta, de megtalálta. Rágurult Aerion lábára, acélba öltöztetett karjával átkarolta a combját, átkozódva lerántotta maga mellé a sárba, és ránehezedett. Most lengesd azt az átkozott csatacsillagot! A herceg megpróbálta Dunk fejének rántani pajzsa peremét, de a viharvert sisak felfogta az ütés nagyját. Aerion erős volt, de Dunk még erősebb, ráadásul nagyobb és nehezebb is. Mindkét kezével megragadta a pajzsot, és addig csavarta, amíg a szíjak el nem pattantak. Aztán lecsapott vele a herceg sisakjának tetejére, újra és újra és újra, összeroncsolva a díszes lángnyelveket. A pajzs vastagabb volt, mint Dunké, tömör tölgyfából készült, és vasalással látták el. Az egyik lángnyelv letört. Aztán még egy. A herceg lángjai előbb fogytak el, mint Dunk ereje. Aerion végül elengedte használhatatlan csatacsillagja markolatát, és az övébe tűzött tőr után kapott. Sikerült kiszabadítani a tokjából, de amikor Dunk rácsapott a pajzs élével a kezére, a fegyver a sárba hullott. Legyőzheti Ser Duncant, a Magast, de Bolhavégi Dunkot soha! Az öregember megtanította a lándzsa- és kardvívásra, de ezt a fajta harcot még korábban tanulta, a városi kocsmák mögött, a szűk, kanyargós sikátorokban. Dunk elhajította a megviselt pajzsot, és feltépte Aerion sisakrostélyát. A rostély gyenge pont, emlékezett vissza Acélos Pate szavaira. A herceg szinte már alig küzdött, lilás szeme megtelt rettegéssel. Dunk hirtelen késztetést érzett, hogy megragadja az egyiket acélujjaival, és szétnyomja, akár egy szőlőszemet, de az nem lett volna lovagias tett. – ADD FEL! – üvöltötte. – Feladom – suttogta a sárkány, sápadt ajka alig mozdult. Dunk értetlenül pislogva nézett le rá. Egy pillanatig nem hitt a fülének. Akkor hát vége? Lassan előbb az egyik, majd a másik oldalra fordította a fejét, próbált körülnézni. A szemnyílást félig lezárta az arca

bal oldalára kapott ütés. Megpillantotta Maekar herceget, aki buzogánnyal a kezében próbált utat törni magának a fiához, de Dárdatörő Baelor feltartotta. Dunk imbolyogva talpra állt, és magával húzta Aerion herceget is. Egy darabig matatott sisakja szíjával, aztán letépte a fejéről és elhajította. Egyszerre megrohanták a képek és a hangok; a nyögések és a szitkok, a tömeg üvöltése, egy csődör nyerítése, egy másik gazdátlan vágtája át a mezőn. Mindenhol acél csengett acélon. Raymun és kuzinja a lelátó előtt csépelték egymást, mindketten leszálltak a lovukról. A pajzsok szilánkos ronccsá lettek, a zöld alma és a vörös is szétforgácsolódott. A Királyi Testőrség egyik lovagja sebesült testvérét cipelte le a harcmezőről. Mindketten ugyanúgy néztek ki fehér páncéljukban és köpenyükben. A harmadik fehér lovag földre került, és a Kacagó Vihar csatlakozott a Maekarral küzdő Baelor herceghez. Buzogány, csatabárd és kard csengett sisakon és pajzson. Maekar minden ütése után hármat kapott vissza, és Dunk látta, hogy hamarosan véget ér a harc. Véget kell vetnem neki, mielőtt még többen halnak meg. Aerion herceg hirtelen a csatacsillaga után vetette magát. Dunk hátba rúgta és arccal lefelé a földre taszította, aztán megfogta az egyik lábát, és elkezdte keresztülhúzni a mezőn. Mire odaért a lelátóhoz, ahol Ashford úr ült, a Fényes Herceg barna volt, akár egy árnyékszék. Dunk talpra rángatta és alaposan megrázta, néhány csepp sár az uraságra és a torna hölgyére fröccsent. – Mondd meg neki! Fényeslángú Aerion kiköpött egy adag sarat és füvet. – Visszavonom a vádat. Dunk később nem tudta megmondani, hogy saját erejéből hagyta-e el a küzdőteret, vagy segítséget kellett igénybe vennie. Egész teste fájt, de egyes helyeken jobban, mint máshol. Most már valóban lovag vagyok? Emlékezett, hogy ezen tűnődött. Igazi bajnok? Egg, Raymun és Acélos Pate segítettek levenni a lábvértet és a nyakvédőt. Túlságosan kába volt ahhoz, hogy meg tudja különböztetni őket egymástól. Csak az ujjakat érezte és a hangokat hallotta. Pate panaszkodott, ebben biztos volt.

– Lássuk, mit műveltél a páncélommal – mondta. – Csupa mocsok, karcolás és horpadás! Miért is fáradozok itt? Attól tartok, úgy kell levágnom rólad! – Raymun! – Dunk megragadta barátja karját. – A többiek… mi van velük? – Tudnia kellett. – Meghalt valaki? – Beesbury – felelte Raymun. – Alkonyvölgyi Donnel végzett vele az első összecsapásnál. Ser Humfrey szintén súlyos sebet kapott. Mindenki más tele van sebekkel és zúzódásokkal, de ettől eltekintve kutya bajunk. Kivéve neked. – És ők? A vádlók? – Ser Willem Wylde-ot, a Királyi Testőrség lovagját eszméletlenül vitték le a küzdőtérről, és azt hiszem, eltörtem a kuzinom néhány bordáját. Legalábbis remélem. – És Daeron herceg? – bukott ki a kérdés Dunkból. – Túlélte? – Amint Ser Robyn kiütötte a nyeregből, mozdulatlanul elterült. Lehet, hogy eltörte a lábát. Saját elszabadult lova lépett rá. Dunk szédülése és zavarodottsága ellenére is megkönnyebbülést érzett. – Akkor hát nem vált valóra az álma a halott sárkányról. Hacsak Aerion meg nem halt. Ugye, életben van? – Igen, megkönyörültél rajta – felelte Egg. – Nem emlékszel? – De, azt hiszem. – Emlékei a harcról ködösek és zavarosak voltak. – Egyik pillanatban részegnek érzem magam, a másikban olyan fájdalmaim vannak, hogy azt hiszem, haldoklom. Lefektették a hátára, és ott beszélgettek fölötte, miközben ő a szürke eget bámulta. Úgy tűnt, még mindig csak reggel van. Vajon mennyi ideig tarthatott a küzdelem? – Az istenek legyenek kegyesek, a lándzsahegy teljesen belenyomta a húsába a láncinget – hallotta Raymunt. – El fog fertőződni, hacsak… – Itassátok le és öntsetek rá forró olajat – javasolta valaki. – A mesterek is így szokták. – Bor kell – mondta egy fémes csengésű hang. – Nem olaj, az megöli, hanem forró bor. Elküldetek Yormwell mesterért, hogy vessen rá egy pillantást, ha végzett a fivéremmel. Egy magas lovag állt fölötte, fekete páncélját súlyos csapások horpasztották be. Baelor herceg. A skarlát sárkány a sisakján elvesztette az egyik fejét, mindkét szárnyát, és a farka nagy részét is.

– Kegyelmes uram – suttogta Dunk –, tiéd az életem. Kérlek… fogadd el! – Az enyém. – A fekete lovag megfogta Raymun vállát, hogy megtámassza magát. – Szükségem van jó emberekre, Ser Duncan. A birodalom… – Hangja furcsán elmosódottá vált. Talán ráharapott a nyelvére. Dunk nagyon fáradt volt, alig tudott ébren maradni. – A tiéd vagyok – mormolta. A herceg lassan ingatta a fejét. – Ser Raymun… a sisakomat, ha lennél oly kedves. A rostély… a rostély eltört, és az ujjaim… mintha fából lennének… – Azonnal, kegyelmes uram. – Raymun mindkét kezével megragadta a herceg sisakját, és felnyögött. – Pate mester, segítenél? Acélos Pate odahozott egy fellépő széket. – Hátul, baloldalt behorpadt, kegyelmes uram, és összepréselődött a nyakvédővel. Kiváló acél, felfogott egy ilyen erejű csapást. – A fivérem buzogánya lehetett – mondta alig érthetően Baelor. – Erős ember. – Elfintorodott. – Ez… furcsa érzés, én… – Meg is van. – Pate leemelte a viharvert sisakot. – Az istenekre! Ó, az istenekre, az istenekre, az istenek legyenek kegyesek… Dunk látta, hogy valami vörös és nedves esik ki a sisakból. Valaki magas hangon, rémülten sikoltott. A komor, szürke ég háttere előtt egy magas, fekete páncélos herceg imbolygott, a fél koponyája hiányzott. Látta a vörös vért, a sápadt csontot és alatta valami mást, valami szürkéskéket és pépeset. Dárdatörő Baelor arcán különös kifejezés suhant át, akár egy felhő a nap előtt. Felemelte a kezét, két ujjával gyengéden megérintette a tarkóját. Aztán összeesett. Dunk kapta el. – Fel! – Állítólag ezt mondta, akárcsak Villámnak a küzdőtéren. – Fel, fel! Ám erre később már nem emlékezett, a herceg pedig nem állt fel. A Targaryen-házból való Baelort, Sárkánykő hercegét, a Király Segítőjét, a Birodalom Védelmezőjét, Westeros Hét Királyságának trónörökösét a hamugázlói vár udvarán, a Konkoly folyó északi partján adták át a tűznek. Más nagy házak a fekete földbe vagy a zöld tengerbe

temették halottaikat, de a Targaryenek a sárkány vérei voltak, végzetüket a lángokba írták. Baelor kora legnagyszerűbb lovagja volt, és többen amellett érveltek, hogy fekete páncélban, karddal a kezében kellene távoznia. Végül azonban királyi atyja kívánsága teljesült, és II. Daeron békésebb természet volt. Amikor Dunk odalépett Baelor ravatalához, a herceg fekete bársonyzekét viselt, melynek mellére skarlátvörös szállal a háromfejű sárkányt hímezték. Nyakába súlyos aranyláncot akasztottak, kardja a hüvelyében pihent mellette, de a sisakja a fején volt, egy vékony aranysisak felnyitott rostéllyal, hogy az emberek láthassák az arcát. Valarr, az ifjú herceg őrt állt a ravatal lábánál, a mozdulatlan test mellett. Atyja alacsonyabb, karcsúbb, jóképűbb változata volt, a kétszeresen törött orr nélkül, ami Baelort sokkal emberibbé tette. Valarr haja barna volt, de ezüst-arany sáv futott végig benne. Dunkot inkább Aerionra emlékeztette, de tudta, hogy ez nem tisztességes. Egg visszanövő haja is ugyanolyan színű volt, mint a bátyjáé, pedig ő rendes kölyök volt ahhoz képest, hogy hercegi címet birtokolt. Amikor megállt a ravatalnál, hogy elmondja hálálkodással teli részvétnyilvánítását, Valarr herceg ránézett hideg, kék szemével. – Apám mindössze harminckilenc éves volt. Nagy király lehetett volna belőle, a legnagyobb Sárkány Aegon óta. Miért szólították el az istenek, és hagytak itt téged? – Megrázta a fejét. – Távozz innen, Ser Duncan! Távozz! Dunk szótlanul bicegett ki a várból, le a folyóparti táborhoz. Nem volt válasza Valarr számára. Sem a saját magának feltett kérdésekre. A mesterek és a forró bor jó munkát végeztek, sebei tisztán gyógyultak, bár a bal karja és a mellbimbója között maradni fog egy mély, redős heg. Nem tudott úgy ránézni, hogy ne jutott volna eszébe Baelor. Egyszer a kardjával mentett meg, aztán a szavával, bár amikor ott állt, már halott volt. Nem látta értelmét a világnak, ahol egy ilyen nemes herceg meghal, csak hogy egy kóbor lovag élhessen. Dunk letelepedett a szilfája alá, és komoran bámulta saját lábát. Amikor később négy, királyi egyenruhát viselő katona jelent meg a táborában, biztos volt benne, hogy mégis megölik. Túl fáradt és gyenge

volt ahhoz, hogy a kardja után nyúljon, ezért a fa törzsének dőlve türelmesen várt. – Hercegünk szeretne szót váltani veled. – Melyik herceg? – kérdezte óvatosan Dunk. – Ez a herceg – felelte egy nyers hang, mielőtt a kapitány válaszolhatott volna. Maekar Targaryen lépett ki egy fa mögül. Dunk lassan talpra állt. Most mit fog velem tenni? Maekar intésére a katonák ugyanolyan gyorsan eltűntek, mint ahogy korábban megjelentek. A herceg hosszú pillanatokig tanulmányozta őt, aztán megfordult, a kis tó partjához sétált, és lenézett a tükörképére. – Aeriont Lysbe küldtem – közölte váratlanul. – Néhány év a Szabad Városokban talán a javára válik. Dunk sosem járt a Szabad Városokban, így nem tudta, mit mondhatna erre. Örült, hogy Aerion eltűnik a Hét Királyságból, és remélte, hogy soha nem jön vissza, de ilyesmit nem mond az ember egy apának a fiáról. Hallgatott hát. Maekar herceg odafordult hozzá. – Egyesek azt beszélik, szándékosan öltem meg a bátyámat. Az istenek a tudói, ez hazugság, de halálomig el fog kísérni a suttogás. A halálos csapást az én buzogányom okozta, efelől nincs kétségem. A többi ellenfele mind királyi testőr volt, akiknek az esküjük tiltja, hogy védekezésen kívül mást is tegyenek. Vagyis biztosan én voltam. Különös, de nem is emlékszem az ütésre, ami bezúzta a koponyáját. Ez vajon áldás vagy átok? Azt hiszem, egy kicsit mindkettő. Ahogy Dunkra nézett, úgy tűnt, választ vár a kérdésére. – Nem tudom megmondani, kegyelmes uram. – Talán gyűlölnie kellett volna Maekart, mégis, valami furcsa szimpátiát érzett iránta. – Te lendítetted meg a buzogányt, nagyuram, de Baelor herceg értem halt meg. A halálában legalább akkora szerepem volt, mint neked. – Igen – ismerte el a herceg –, a suttogásokat te is hallani fogod. A király már öreg. Ha meghal, Valarr foglalja el a helyét a Vastrónon. Minden elvesztett csata vagy rossz termés után a bolondok azt fogják mondani: „Baelor ezt nem hagyta volna megtörténni, de a kóbor lovag végzett vele.” Dunk érezte, hogy ez az igazság. – Ha nem harcoltam volna, levágatod a kezem. És a lábam is. Néha a fa alatt ülve a lábamra nézek, és azt kérdezem, nem tudnám-e

nélkülözni az egyiket. Hogy érhet a lábam annyit, mint egy herceg élete? És a másik kettő, a Humfrey-k, ők is jó emberek voltak. Ser Humfrey Hardyng az elmúlt éjjel halt bele a sebeibe. – És mit válaszol a fa? – Semmi olyasmit, amit értenék. De az öregember, Ser Arlan minden alkonyatkor azt mondta: „Azon töprengek, mit hoz a reggel.” Sosem tudta, nem jobban, mint mi. Lehet, hogy eljön a reggel, amikor szükség lesz a lábamra? Amikor a birodalomnak lesz szüksége rá, jobban, mint egy herceg életére? Maekar ezen eltöprengett egy darabig, ajka megfeszült a vonásait szögletessé tevő ezüstszakáll alatt. – Az nem valószínű – közölte nyersen. – A birodalomban több a kóbor lovag, mint a kóbor kutya, és mindegyiknek van lába. – Ha kegyelmes uramnak van jobb válasza, szívesen meghallgatom. Maekar a homlokát ráncolta. – Lehet, hogy az istenek szeretik a kegyetlen tréfákat. Vagy talán nincsenek is istenek. Talán ennek az egésznek nincs semmi jelentése. Megkérdezném a főseptont, de a legutóbbi alkalommal, amikor nála jártam, azt mondta, ember nem értheti meg az istenek szándékait. Talán neki is egy fa alatt kellene aludnia. – Elfintorodott. – Úgy tűnik, a legfiatalabb fiam megkedvelt téged, ser. Ideje, hogy fegyverhordozónak álljon, de azt mondja, nem szolgál más lovagot, csak téged. Öntörvényű kölyök, mint bizonyára már te is észrevetted. Magad mellé fogadod? – Hogy én? – Dunk eltátotta a száját, aztán becsukta, és megint kinyitotta. – Egg… úgy értem, Aegon… nagyszerű kölyök, kegyelmes uram, és tudom, mennyire megtisztelsz ezzel, de… én csak egy kóbor lovag vagyok. – Ezen változtathatunk – legyintett Maekar. – Aegon visszatér nyárodúi váramba, ott neked is jut hely, ha kívánod. A házam lovagja lehetsz. Felesküdsz rám a kardoddal, és Aegon lesz a fegyverhordozód. Amíg őt tanítod, a fegyvermesterem befejezi a te kiképzésedet is. – A herceg jelentőségteljes pillantást vetett rá. – A te Ser Arlanod mindent megtett érted, amit tudott, ezt nem kétlem, de van még mit tanulnod. – Tudom, jóuram. – Dunk körülnézett. A zöld fűre, a sásra, a magas szilfára, a napsütötte tó felszínén táncoló fodrokra. Újabb sárkánylégy cikázott a vízen, vagy talán még a tegnapi volt? Mi legyen, Dunk?, tette fel magának a kérdést. Sárkányok vagy sárkánylegyek? Néhány nappal

ezelőtt még nem gondolkodott volna a válaszon. Ez volt minden, amiről valaha álmodott, de most, hogy karnyújtásnyi távolságba került tőle, megrémítette. – Mielőtt Baelor herceg meghalt, neki ajánlottam az életemet. – Elhamarkodott tett volt. Mit felelt? – Azt, hogy a birodalomnak szüksége van jó emberekre. – Ez igaz. És? – Elfogadom fegyverhordozónak a fiadat, kegyelmes uram, de nem Nyárodúban. Egy vagy két évig biztosan nem. Azt hiszem, elég várkastélyt látott már. Csak akkor csatlakozhat hozzám, ha együtt vándorolhatunk. – Az öreg Pejkóra mutatott. – Lovagolhat a hátasomon, viselheti a régi köpenyemet, cserébe élesen tartja a kardomat és tisztítja a páncélomat. Fogadókban és istállókban fogunk aludni, időnként földbirtokos lovagok vagy kisebb nemesek termeiben, vagy ha a szükség úgy hozza, fák alatt. Maekar herceg hitetlenkedve nézett rá. – A kihívás elvette az eszedet, ember? Aegon a birodalom hercege, a sárkány vére! A hercegek nem arra valók, hogy árkokban aludjanak, és sózott húst egyenek. – Észrevette Dunk tétovázását. – Mit nem mersz elmondani nekem? Halljam, mi nyomja a szíved! – Biztos vagyok benne, hogy Daeron sem aludt soha csatornában – mondta Dunk nagyon halkan. – És ami marhahúst Aerion megevett, az mind puha volt, ízletes és véres. Maekar Targaryen, Nyárodú hercege hosszú ideig nézte Bolhavégi Dunkot, álla hangtalanul mozgott ezüst szakálla alatt. Végül megfordult, és elsétált anélkül, hogy egyetlen szót szólt volna. Dunk hallotta, ahogy ellovagol az embereivel. Távozásuk után nem hallatszott más, csak a szitakötő szárnyának halk kerepelése, ahogy a víztükör fölött repdesett. A fiú másnap reggel, napkeltekor érkezett. Viseltes csizma volt rajta, barna nadrág, barna gyapjúzubbony és egy régi utazóköpeny. – Nemes atyám azt mondta, téged foglak szolgálni. – Téged foglak szolgálni, ser – emlékeztette Dunk. – Kezdheted a lovak felnyergelésével. Pejkó a tiéd, bánj vele kedvesen. Nem akarlak Villám hátán látni, hacsak nem én teszlek oda. Egg már indult is a nyergekért.

– Hová megyünk, ser? Dunk egy pillanatig gondolkodott. – Sosem voltam még a Vörös-hegységben. Lenne kedved megnézni Dorne-t? Egg elvigyorodott. – Azt hallottam, kitűnő bábosok vannak arrafelé – mondta.

A FELESKÜDÖTT KARD

A

keresztútnál lógó vasketrecben két halott oszladozott a nyári napon. Egg megállt alattuk, hogy alaposabban szemügyre vegye őket. – Szerinted kik voltak, ser? – Öszvére, Mester, a pillanatnyi pihenőt kihasználva legelészni kezdte az út mentén növő, barnára száradt ördögfüvet, ügyet sem vetve a hátára erősített két nagy boroshordóra. – Útonállók – felelte Dunk. Villám hátán ülve sokkal közelebb volt a halottakhoz. – Erőszaktevők. Gyilkosok. – Régi, zöld zubbonyának hónaljánál sötét, kör alakú foltok ütköztek ki. Az ég kék volt, a nap perzselően sütött, és szakajtónyi vizet kiizzadt, mióta reggel tábort bontottak. Egg lekapta széles, lecsüngő karimájú szalmakalapját, alatta a fejbőre kopasz volt és fénylett. A kalappal elhessegette a legyeket. Több száz rovar lakomázott a halottakon, és még több zümmögött lustán a forró, fullasztó levegőben. – Valami nagyon rosszat tehettek, ha hagyták meghalni őket ebben a varjúketrecben. Egg időnként bölcs volt, akár egy mester, máskor azonban látszott, hogy még csak egy tízéves kisfiú. – Vannak ilyen és olyan urak – magyarázta Dunk. – Némelyiknek nem kell komolyabb indok, hogy halálra ítéljen egy embert. A vasketrec ahhoz is alig volt elég nagy, hogy egy ember elférjen benne, mégis kettőt zsúfoltak bele. Egymással szemben álltak, összegabalyodott végtagokkal, hátuk a rács forró, fekete vasrúdjainak feszült. Az egyik megpróbálta megenni a másikat, megrágta a nyakát és a vállát. Most mindkettejükből varjak lakmároztak. Amikor Dunk és Egg megkerülték a dombot, a madarak fekete felhőként rebbentek fel, olyan sűrűségben, hogy még Mester is megriadt.

– Akárkik is voltak, szemlátomást éheztek – állapította meg Dunk. Csontvázak zöld és rothadó bőrben. – Lehet, hogy kenyeret loptak, vagy elejtettek egy vadat valamelyik nemes úr erdejében. Az aszály második évében a földesurak egyre kevésbé tolerálták a vadorzókat, pedig már kezdetben sem voltak elnézőek velük szemben. – Lehet, hogy egy törvényen kívüli csapat tagjai. Doskban hallották, amint egy hárfás „A nap, amikor felakasztották Fekete Robynt” című dalt énekelte, és azóta Egg minden bokorban bátor és lovagias törvényen kívülieket vélt felfedezni. Dunk találkozott törvényen kívüliekkel, amíg az öregember fegyverhordozójaként szolgált, és egyáltalán nem akart újabbakkal találkozni. Akiket ismert, azok nem voltak különösebben bátrak vagy lovagiasak. Emlékezett egy törvényen kívülire, akit Ser Arlan segített fellógatni, mert előszeretettel lopkodott gyűrűket. A férfiak ujját levágta, hogy hozzájusson az ékszerhez, de a nőknél inkább harapáshoz folyamodott. Róla nem szóltak dalok. Törvényen kívüliek vagy vadorzók, teljesen mindegy. A halott ember sosem jó társaság. Villámmal lassan körbejárta a ketrecet, az üres tekintetek mintha követték volna. Az egyik halott feje előrebillent, szája nyitva volt. Nincs nyelve, vette észre Dunk. Valószínűleg a varjak ehették ki. Azt hallotta, a madarak elsőként mindig a szemet vájják ki, de utána talán a nyelv következik. Vagy egy nemes tépette ki valamiért, amit mondott. Dunk beletúrt napszítta hajába. A holtakon már nem segíthetett, viszont a hordókat el kellett vinnie Sziklaerődbe. – Merről jöttünk? – kérdezte, egyik útról a másikra nézve. – Teljesen összezavarodtam. – Sziklaerőd erre van, ser – mutatta Egg. – Akkor arra megyünk. Estére odaérhetünk, de csak ha nem itt ülünk a legyeket számolgatva. – Megérintette sarkával Villám oldalát, és a bal oldali út felé fordította a nagytestű harci mént. Egg visszatette a fejére petyhüdt kalapját, és erősen megrántotta Mester kantárszárát. Az öszvér abbahagyta az ördögfű ropogtatását, és most az egyszer ellenkezés nélkül engedelmeskedett. Neki is melege van, gondolta Dunk, és azok a boroshordók sem könnyűek. A nyári nap téglakeménységűre perzselte az utat. A barázdák elég mélyek voltak, hogy kitörjék egy ló lábát, ezért Dunk nagyon ügyelt rá, hogy a közöttük lévő magasabb részen léptessen Villámmal. Egy nappal

azután, hogy maguk mögött hagyták Doskot, kificamította a bokáját, amikor az esti hűvösben gyalogoltak. Egy lovagnak együtt kell élnie a fájdalommal és sajgással, mondogatta egykor az öregember. Igen, kölyök, valamint a törött csontokkal és forradásokkal is. Ugyanúgy részei a lovagi életnek, mint a kard és a pajzs. Viszont ha Villám töri el a lábát… nos, egy ló nélküli lovag nem is lovag. Egg ötlépésnyire követte Mesterrel és a boroshordókkal. A fiú egyik lábával egy vájatban, a másikkal mellette lépdelt, így minden lépésnél feljebb emelkedett, majd visszazökkent. Egyik csípőjén lógott a tőre, csizmáját átvetette a hátizsákján, rongyos, barna zubbonyát felhajtotta és megkötötte a derekánál. Széles karimájú szalmakalapja alatt arca koszos volt és maszatos, szeme nagy és sötét. Tízéves volt, alig öt láb magas. Mostanában növésnek indult, bár még nagyon hosszú út állt előtte, ha utol akarta érni Dunkot. Úgy festett, akár egy istállófiú, pedig nem az volt, egy fikarcnyit sem emlékeztetett valódi önmagára. A halott emberek hamarosan elmaradtak mögöttük, de Dunk továbbra is csak rájuk tudott gondolni. A birodalom manapság tele volt törvényen kívüliekkel. Az aszály mintha soha nem akart volna véget érni, közemberek ezrei járták az utakat, keresve egy helyet, ahol még esik az eső. Vérholló utasította őket, hogy térjenek vissza saját földjeikre és hűbéruraikhoz, de nem igazán hallgattak rá. Sokan Vérhollót és Aerys királyt okolták az aszályért. Ez az istenek büntetése, állították, az átok, amivel a rokongyilkost sújtották. Ám ha volt egy kis eszük, hangosan nem mondták ki. Hány szeme van Vérholló nagyúrnak?, hangzott az óvárosi találós kérdés. Ezer és egy. Hat évvel ezelőtt Dunk a saját szemével látta őt Királyvárban, ahogy fakó lován végigléptetett az Acél utcáján, háta mögött ötven Hollófoggal. Ez még azelőtt volt, hogy Aerys király elfoglalta a Vastrónt, és kinevezte őt Segítővé, de így is lenyűgöző látványt nyújtott füstszürke és skarlátszín ruhájában, oldalán a Sötét Nővérrel. Sápadt bőrével és fehér hajával olyan volt, mint egy élőhalott. Arcán és állán jellegzetes anyajegy húzódott, amely állítólag vörös hollóra emlékeztetett, de Dunk csupán egy különös alakú bőrhibát látott benne. Olyan meredten bámulta, hogy még Vérholló is felfigyelt rá. A király varázslója odafordult és végignézett rajta. Csupán egyetlen szeme volt, az is vörös. A másik helyén üres gödör tátongott, ezt az ajándékot

Keserűacél hagyta neki Vörösfű Mezején. Dunk mégis úgy érezte, mindkét szem a bőre alá lát, tekintetük egészen a lelkéig hatol. Az emléktől a hőség ellenére megborzongott. – Jól vagy, ser? – kérdezte Egg. – Nem – felelte Dunk. – Ugyanolyan forróságot és szomjúságot érzek, mint azok – mutatott az úton túl elterülő mezőre, ahol a dinnyék hosszú sorokban fonnyadoztak indáikon. A széleken a királydinnye és az ördögfű csomói még kapaszkodtak az életbe, de a termény sokkal rosszabb állapotban volt. Dunk pontosan tudta, mit éreznek a dinnyék. Ser Arlan mindig azt mondta, egy kóbor lovagnak sosem kell szomjaznia. „Addig nem, amíg van sisakja, és össze tudja gyűjteni az esővizet. Az esővíz a legjobb ital, kölyök.” Az öregember azonban sosem látott ehhez hasonló nyarat. Dunk Sziklaerődben hagyta a sisakját; túlságosan forró és nehéz volt a viseléshez, és nem sok eső esett, amit be lehetett volna gyűjteni. Mit tehet egy kóbor lovag, amikor még a bokrok is megbarnulnak és elszáradnak? Talán ha elérik a patakot, megfürödhetnek. Elmosolyodott, arra gondolt, milyen jó érzés lesz beleugrani a vízbe, majd előbukkanni nedvesen és boldogan, miközben gubancos hajából víz csorog az arcára, és zubbonya átázva tapad a bőréhez. Eggnek is jól fog esni, bár a fiú száraznak tűnt, bőrét verejték helyett csak por lepte. Alig izzadt, szerette a meleget. Dorne-ban félmeztelenül szaladgált, és úgy lebarnult, akár egy született dorne-i. A sárkány vére, gondolta Dunk. Ki hallott már izzadó sárkányról? Boldogan levette volna ő is a zubbonyát, de nem lett volna illő. Egy kóbor lovag akár meztelenül is lovagolhatott, ha úgy tartotta kedve; saját magán kívül senkit nem hozott szégyenbe vele. Egészen más volt a helyzet azonban, ha felesküdött valakire a kardjával. Ha elfogadod egy nemes úr ételét és borát, minden, amit teszel, visszatükröződik rá, mondta egykor Ser Arlan. Mindig tegyél többet, mint amit elvárnak tőled, sosem kevesebbet. A szemed se rebbenjen a nehézségek és kihívások láttán. Sziklaerdőben az „étel és a bor” csirkét jelentett és sört, de Ser Eustace is ugyanazt ette. Dunk magán tartotta a zubbonyt, és inkább izzadt. Barnapajzsú Ser Bennis a régi deszkahídon várt rájuk. – Visszajöttetek hát! – kiáltotta oda nekik. – Olyan sokáig voltatok oda, már azt hittem, elfutottatok a vénember ezüstjével! – Bennis

bozontos gebéjén ült, és savanyúlevelet rágott, amitől úgy nézett ki, mintha vérrel lenne tele a szája. – Egészen Doskig kellett mennünk borért – magyarázkodott Dunk. – A krakenek rajtaütöttek Kis-Doskon. Magukkal vitték a pénzt és az asszonyokat, amit pedig nem tudtak elrabolni, felgyújtották. – Az a Dagon Greyjoy kiszemelte magának a bitófát – csóválta a fejét Bennis. – Igen ám, de ki lógatná fel? Találkoztál az öreg Ragyásülepű Pate-tel? – Azt mondták, meghalt. A vasemberek végeztek vele, amikor megpróbálta megakadályozni, hogy elvigyék a lányát. – A hét véres pokolra! – Bennis elfordította a fejét és köpött egyet. – Láttam egyszer azt a lányt, ha engem kérdezel, nem érte meg meghalni miatta. Az az ostoba Pate tartozott nekem fél ezüsttel. – A barna lovag ugyanúgy festett, mint amikor távoztak; és ami még rosszabb, ugyanúgy szaglott is. Mindennap ugyanazt a ruhát viselte: barna nadrág, formátlan, durva szövésű zubbony, lóbőr csizma. Amikor páncélba öltözött, bő, barna köpenyt öltött rozsdás láncinge fölé. Kardöve keményített bőrfonat volt, és mintha barázdált arca is ugyanabból készült volna. Olyan a feje, mint az útközben látott összeaszott dinnyék. Még a foga is barna volt a savanyúlevél levének vöröse alatt. A nagy barnaságtól csupán a szeme ütött el; az halványzöld volt, kicsi és közel ülő, rosszindulattól csillogó. – Két hordó – jegyezte meg. – Ser Haszontalan négyet akart. – Szerencse, hogy kettőt is találtunk – mondta Dunk. – Az aszály az Arbort is elérte. Azt beszélik, a szőlőszemek mazsolává aszalódtak az indákon, a vasemberek pedig arrafelé is kalózkodnak… – Ser! – szólt közbe Egg. – Eltűnt a víz! Dunkot annyira lefoglalta Bennis, hogy észre sem vette. A híd megvetemedett deszkái alatt csak kövek maradtak, és a homok. Különös. A patak vékonyan csordogált, amikor elmentünk, de legalább csordogált. Bennis nevetett. Kétfajta nevetése volt. Néha kotkodácsolt, akár egy tyúk, máskor pedig hangosabban bőgött, mint Egg öszvére. Ez most a tyúknevetés volt. – Azt hiszem, kiszáradt, míg odavoltatok. Ilyen az aszály. Dunk elcsüggedt. Nos, akkor nem fogok megmártózni. Leugrott a nyeregből. Mi lesz így a terménnyel? A Síkvidék kútjainak fele

kiszáradt, és a folyók is leapadtak, még a hatalmas Feketevíz és a Mander is. – Komisz dolog ez a víz – jegyezte meg Bennis. – Egyszer ittam, de kutya beteg lettem tőle. A bor jobb. – Csak nem a zabnak, az árpának, a répának, a hagymának meg a káposztának. Még a szőlőnek is szüksége van vízre. – Dunk a fejét csóválta. – Hogy száradhatott ki ilyen gyorsan? Csak hat napig voltunk távol. – Eleinte sem volt valami sok víz benne, Dunk. Ennél még én is nagyobb patakot tudnék pisálni. – Nem Dunk, mondtam már! – Eltűnődött, miért is vesződik ezzel. Bennis komisz fickó volt, szeretett gúnyolódni. – Úgy hívnak, Ser Duncan, a Magas. – És ki hív úgy? A kopasz kölyökkutyád? Magasabb vagy ugyan, mint amikor az öreg Krajcárfai mellett szolgáltál, de nekem még mindig csak egy Dunknak tűnsz. Dunk a tarkóját vakargatva lenézett a kövekre. – Mit tegyünk? – Vidd a bort, és mondd meg Ser Haszontalannak, hogy kiszáradt a patakja. Sziklaerőd kútja még ad vizet, nem fog szomjazni. – Ne nevezd Haszontalannak. – Dunk kedvelte az öreg lovagot. – A házában alszol, add meg neki a tiszteletet. – Megadod te helyettem is, Dunk. Úgy nevezem, ahogy akarom. Az ezüstös, szürke deszkák megnyikordultak, ahogy Dunk továbbra is a lenti homokot és köveket nézve rálépett a hídra. A kövek között sáros pocsolyák csillogtak, de egyik sem volt nagyobb a tenyerénél. – Döglött halak, ott meg ott, látod? – Szaguk a halott embereket juttatta eszébe az útelágazásnál. – Látom, ser – felelte Egg. Dunk leugrott a patakmederbe, leguggolt és felfordította az egyik követ. Száraz és forró felül, nedves és sáros alul. – A víz csak nemrég tűnhetett el. – Felállt, és kidobta a mederből a követ, amely tompa puffanással csapódott a száraz földnek a bokrok között. – Oldalt ki van repedezve a talaj, középen viszont lágy és iszapos. Ezek a halak tegnap még éltek. – Dunk, a fajankó, Ser Arlan mindig így hívott. – Bennis egy adag savanyúlevelet köpött a kövekre. Nyálkásan és nedvesen csillogott a

napfényben. – A fajankóknak nem kellene gondolkodniuk, a fejük túlságosan nehéz az ilyesmihez. Dunk, a fajankó, esze akár egy várfalnak. Ser Arlantól mindig szeretetteljesen hangzottak a szavak. Kedves ember volt, még akkor is, amikor dorgált. Barnapajzsú Ser Bennis szájából egészen másként szóltak. – Ser Arlan két éve halott – felelte –, azóta a nevem Ser Duncan, a Magas. – Erős késztetést érzett, hogy ököllel a barna lovag arcába sújtson, és darabokra törje azokat a rothadó, vörösre színeződött fogakat. Barnapajzsú Bennis kellemetlen ellenfél lett volna, de Dunk másfél fejjel magasabb, és vagy ötven fonttal nehezebb volt nála. Lehet, hogy fajankó, de megtermett fajankó. Néha úgy tűnt, Westeros ajtófélfáinak a felébe már beverte a fejét, nem beszélve a fogadók gerendáiról Dorne-tól egészen fel a Nyakig. Egg bátyja, Aemon, Óvárosban megmérte őt, és kiderült, hogy egy hüvelyk híján hét láb magas, de annak már fél éve. Azóta nőhetett. A növés az egyetlen dolog, amiben Dunk valóban kiváló, mondogatta mindig az öregember. Visszament Villámhoz, és nyeregbe szállt. – Egg, vidd el Sziklaerődbe a bort. Én megnézem, mi történt a vízzel. – A patakok ki szoktak száradni – mutatott rá Bennis. – Csak meg akarom nézni… – Ahogy a kő alá is benéztél? Ne forgasd a köveket, fajankó, sosem tudhatod, mi mászik ki alóluk. Sziklaerődben kényelmes szalma derékaljak várnak minket. Szinte minden napra jut tojás, és cserébe nem kell mást tenni, mint végighallgatni Ser Haszontalan meséit egykori nagyságáról. Azt mondom, hagyd annyiban, a patak egyszerűen kiszáradt. Dunk makacsságával azonban nem bírt. – Ser Eustace már várja a bort – fordult Egghez. – Mondd el neki, hová mentem. – Úgy lesz, ser. – Egg megrántotta Mester kantárszárat. Az öszvér megbillentette a fülét, de ismét szó nélkül elindult. Szeretne mielőbb megszabadulni azoktól a hordóktól. Dunk nem tudta hibáztatni érte. A patak északkelet felé folyt – már amikor folyt ezért délnyugatnak indult. Alig tett meg néhány tucat lépést, Bennis már utol is érte.

– Vigyázok rád, nehogy fellógassanak. – A barna lovag friss savanyúlevelet tolt a szájába. – Ott a homokfűzeken túl az már a pókok földje. – A mi oldalunkon maradok. – Dunk nem akart összeveszni Hidegárok úrnőjével. Sziklaerődben igen furcsa dolgokat hallott róla. Vörös Özvegynek nevezték, annyi férjét temette már el. A vén Púpos Sam szerint boszorkány volt, méregkeverő, és még annál is rosszabb. Két évvel ezelőtt átküldte a lovagjait a patakon, hogy elfogják az egyik Osgrey-t birkalopás miatt. – Amikor az urunk ellovagolt Hidegárokba, visszakövetelni az emberét, azt mondták, keresse az árok alján – mesélte Sam. – Bevarratta szegény Dake-et egy kövekkel teli zsákba, és a vízbe vetette. Ser Eustace ezután fogadta fel Ser Bennist, hogy távol tartsa a pókokat a földjétől. Villám lassú, egyenletes tempóban lépdelt a perzselő napon. Az ég vakítóan kék volt, felhőnek nyomát sem lehetett látni. A patakmeder sziklás kiszögellések és magányos füzek között kanyargott, keresztül a haldokló gabonával teli földeken és kopár dombokon. Egy óra múlva már a Wat Erdeje néven ismert kis Osgrey-birtok határán lovagoltak. A zöld lombozat távolról hívogatónak tűnt, Dunk gondolataiban megjelentek az árnyékos ligetek és csobogó csermelyek, de amikor odaértek a fákhoz, kiderült, hogy szinte mindegyik csenevész és göcsörtös törzsű, ágaik a földre konyultak. Némelyik öreg tölgyfa teljesen lehullatta a lombját, a fenyők fele pedig olyan barna lett, mint Ser Bennis, a törzsek tövénél halott tűlevelek alkottak vastag gyűrűket. Ez egyre rosszabb és rosszabb, gondolta Dunk. Elég egyetlen szikra, és az egész úgy lobban lángra, akár a tapló. A Kockásvíz partját övező bozótost átszőtték a tüskés indák, a csalánbokrok, a fehér vadrózsa és a fiatal fűzfák. Ahelyett, hogy keresztülgázoltak volna rajta, inkább átkeltek a medren a Hidegárok felőli oldalra, ahol a fák kivágásával legelőhelyet alakítottak ki. A barna fű és a kifakult vadvirágok között néhány fekete orrú bárány legelészett. – Nincs a birkánál ostobább állat – jegyezte meg Ser Bennis. – Nem gondolod, hogy a rokonaid lehetnek, fajankó? – Amikor Dunk nem felelt, újra felhangzott tyúknevetése. Másfél mérfölddel délebbre rábukkantak a gátra.

Nem volt nagy, de erősnek látszott. Parttól partig két vastag fát fektettek keresztbe a patakban, a törzseken még ott volt a kéreg. A közöttük lévő teret kövekkel és földdel töltötték ki, és az egészet keményre döngölték. A gát mögött a partig felduzzadt a víz, és belefolyt a Webber úrnő földjein ásott árokba. Dunk felállt a nyeregben, hogy jobban lásson. A vízen megcsillanó napsugarak kisebb csatornák tucatjait fedték fel, melyek pókhálószerűen futottak minden irányban. Ellopták a patakunkat. A látvány felháborodással töltötte el, főként amikor ráébredt, hogy a fákat minden bizonnyal Wat Erdejéből vágták ki. – No nézd csak, mit ástál elő, fajankó – morogta Bennis. – Nem, neked nem felelt meg, hogy a patak egyszerűen kiszáradt, de nem ám! Lehet, hogy a vízzel kezdődött, de vérrel fog befejeződni. A legvalószínűbb, hogy a tiéddel és az enyémmel. – A barna lovag előhúzta a kardját. – Nos, most már nincs mit tenni. Ott vannak a te háromszor elátkozott áskálódóid. Menjünk, ijesszünk rájuk egy kicsit. – Megsarkantyúzta gebéjét és elindult keresztül a réten. Dunknak nem maradt más választása, követnie kellett. Oldalán ott lógott Ser Arlan kardja, a megbízható, egyenes acél. Ha az árokásóknak van egy kis eszük, menekülőre fogják. Villám patái alól földdarabok repültek fel. A lovagok közeledésére az egyik férfi eldobta az ásóját, de más nem történt. Körülbelül tucatnyian lehettek, magasak és alacsonyak, fiatalok és öregek, mindannyian napbarnítottak. Egyenetlen vonalba álltak, ahogy Bennis a közelükbe érve lelassított, megmarkolták ásójukat és csákányukat. – Ez itt Hidegárok-föld! – kiáltotta egyikük. – Az ott pedig egy Osgrey-patak – mutatta Bennis a kardjával. – Ki építette oda azt az átkozott gátat? – Cerrick mester volt – felelte egy fiatalember. – Nem – szólt közbe egy idősebb. – A szürke kölyök mondott ezt-azt, meg mutogatott, de mi készítettük el. – Akkor most szépen le is bonthatjátok! Az árokásók dacosan néztek rá, egyikük letörölte a homlokáról a verejtéket. Senki sem szólt. – Úgy látom, baj van a fületekkel – folytatta Bennis. – Netán csapjak le néhányat? Kivel kezdjem?

– Ez itt Webber-föld. – Az idős árokásó inas férfi volt, hajlott hátú és csökönyös. – Nincs jogotok itt lenni. Ha levágsz egyetlen fület is, az úrnőnk zsákba varrva dob a vízbe. Bennis közelebb léptetett hozzá. – Én itt nem látok úrnőt, csupán néhány pimasz parasztot. – Kardja hegyével megbökte az öreg meztelen, lebarnult mellét, épp csak olyan erővel, hogy vért fakasszon. Túl messzire megy. – Vissza az acéllal – figyelmeztette Dunk. – Nem az ő műve, ez a mester adta nekik a feladatot. – A növények miatt, ser – mondta egy elálló fülű férfi. – A mester azt mondta, a búza haldoklik, és a körtefák is. – Nos, vagy a körtefák halnak meg, vagy ti. – Nem ijesztesz meg minket – morogta az öreg. – Nem? – Bennis kardja meglendült, és a fülétől az álláig felhasította az árokásó arcát. – Azt mondtam, vagy a körtefák, vagy ti! Az öreg arcát elborította a vér. Ezt nem kellett volna. Dunk visszanyelte haragját, elvégre Bennis az ő oldalán állt. – Tűnjetek innen! – kiáltott az árokásókra. – Menjetek vissza az úrnőtök várába! – Futás! – vakkantotta Bennis. Hárman eldobták a szerszámaikat és engedelmeskedtek, futásnak eredtek a fűben. Egy barna bőrű munkás azonban felemelte a csákányát. – Csak ketten vannak. – Ostobaság ásókkal menni kardok ellen, Jorge – szólt rá az idős férfi az arcát tapogatva. Ujjai közt vér csordult. – Ez itt nem ért véget, ne is higgyétek. – Még egy szó, és számodra véget ér! – Nem akartunk bántani titeket – mondta Dunk az öregnek. – Csak a vizünket akarjuk, ezt mondjátok meg az úrnődnek. – Ó, megmondjuk, ser – morogta a megtermett árokásó, még mindig a csákányt markolva. – Nyugodt lehetsz, megmondjuk. Hazafelé keresztülvágtak Wat Erdejének szívén, hálásak voltak azért a kis árnyékért is, amit a fák nyújtani tudtak. Még így is kis híján megfőttek. Az erdőben éltek szarvasok is, de most csak legyeket láttak.

Körbezsongták Dunk arcát, ott döngicséltek Villám szeménél, folyamatosan bosszantva a testes csatamént. A levegő mozdulatlan volt és fullasztó. Dorne-ban ugyan szárazak voltak a nappalok, de éjszakára úgy lehűlt a levegő, hogy vacogtam a köpenyemben. A Síkvidéken, még itt, az északi területeken is, az éjszakák alig voltak hűvösebbek a nappaloknál. Amikor elhajolt egy mélyre lógó ág elől, Dunk leszakított egy levelet, és elmorzsolta az ujjai között. Szétporladt, akár egy ezeréves pergamen. – Nem volt rá szükség, hogy megvágd azt az embert – mondta Bennisnek. – Csak egy apró karcolás az arcán, hogy megtanuljon ügyelni a nyelvére. Átvághattam volna az átkozott torkát is, akkor a többi mind futásnak ered, és lekaszabolhattuk volna őket. – Te megöltél volna húsz embert? – kérdezte hitetlenkedve Dunk. – Huszonkettőt. Az kettővel több, mint ahány ujjad van a kezeden és a lábadon, fajankó. Mindet meg kell ölni, különben meséket terjesztenek. – Megkerültek egy kidőlt fát. – Ser Haszontalannak azt kellene mondanunk, hogy az aszály kiszárította a patakot. – Ser Eustace. Tehát hazudnál neki? – Igen, miért is ne? Ki mondaná el neki az igazat? A legyek? – Bennis nedves, vörös vigyort villantott rá. – Ser Haszontalan soha nem hagyja el a tornyát, csak ha a fiúkat akarja megnézni a szedresben. – Egy felesküdött kard tartozik urának az igazsággal. – Van ilyen, és van olyan igazság, fajankó. Van, amelyik semmilyen célt nem szolgál. – Köpött egyet. – Az aszály az istenek műve, és az ember átkozottul nem tehet semmit az istenekkel. A Vörös Özvegy viszont… ha elmondjuk Haszontalannak, hogy az a szuka elvette a vizét, becsületbeli üggyé teszi a visszaszerzését. Csak figyeld meg. Azt fogja gondolni, tennie kell valamit. – Nagyon helyes. A közembereinknek szükségük van a vízre a terményekhez. – A mi közembereinknek? – Ser Bennis ezúttal a bőgő hangján nevetett. – Netán épp a dolgomat végeztem, amikor Ser Haszontalan az örökösévé jelölt téged? És mégis, hány közembered lesz? Tíz? Persze Kancsal Jeyne félbolond fiával együtt, aki nem tudja megkülönböztetni egymástól a fejsze két végét. Szerintem üssük lovaggá mindet, és máris

lesznek feleannyian, mint az Özvegynek, a fegyverhordozókat, íjászokat meg a többit nem is számolva. Szükséged lesz mindkét kezedre és lábadra, ha meg akarod számolni őket, de a kopasz fiú összes ujjára is! – Nem kellenek ujjak, hogy számolni tudjak. – Dunk kezdett rosszul lenni a hőségtől, a legyektől és a barna lovag társaságától. Lehet, hogy régen Ser Arlannal lovagolt, de annak már sok-sok éve. Azóta gyávává, hazuggá és rosszindulatúvá vált. Lova oldalába mélyesztette a sarkát, és előrelovagolt, hogy maga mögött hagyja a szagot. Sziklaerődöt csak nagy jóindulattal lehetett várkastélynak nevezni. Ugyan bátran magasodott egy sziklás magaslat tetején, és mérföldekről látni lehetett, valójában nem volt több egyszerű őrtoronynál. Egy néhány száz évvel ezelőtt bekövetkezett omlás miatt egy részét újjá kellett építeni, így az északi és nyugati falak az ablakok fölött fakószürkék voltak, alattuk viszont még a régi, fekete kövekből álltak. Az újjáépítés során a tetővonalnál fiatornyokat emeltek, de csak azon az oldalon, ahol a munkák zajlottak; a másik két sarkon megmaradtak a régi kőfaragványok, de a szél és az eső oly mértékben lekoptatta őket, hogy már rájuk sem lehetett ismerni. A fenyőfából épített tető teljesen lapos volt, de a deszkák megvetemedtek és átengedték a vizet. A domb aljából kanyargós ösvény vezetett fel a toronyhoz, olyan keskeny volt, hogy ketten nem fértek el rajta egymás mellett. Dunk vágott az élre, Bennis valamivel lemaradva követte. Jóval feljebb észrevette Egget, a fiú egy sziklakiszögellésen állt petyhüdt szalmakalapjában. Megálltak a festett sövényfonadékból emelt, félig a lilás mohatömeg alatt rejtőző istállónál. Az egyik állásban ott volt az öregember szürke heréltje, mellette Mester. Úgy tűnt, Egg és Púpos Sam már bevitték a bort. Az udvaron csirkék kapirgáltak. Egg odajött hozzájuk. – Megtudtad, mi lett a patakkal? – A Vörös Özvegy gátat épített rá. – Dunk leszállt, és átadta Villám kantárszárát a fiúnak. – Ne hagyd, hogy egyszerre túl sokat igyon. – Nem fogom, ser. – Kölyök! – kiáltott oda Bennis. – Lásd el az én lovamat is! Egg pimaszul nézett a másik lovagra. – Nem a te fegyverhordozód vagyok.

A nyelve egy nap nagy bajt hoz rá, gondolta Dunk. – Ellátod a lovát, ha nem akarsz egy nagy pofont! Egg elfintorodott, de szó nélkül engedelmeskedett. Ám amikor a kantárszár után nyúlt, Ser Bennis harákolt és köpött egyet. A csillogó, vörös nyálgömb a két lábujja között találta el a fiút. Jeges tekintettel nézett fel a férfira. – Leköpted a lábam, ser. Bennis lekászálódott a földre. – Igen. A legközelebbi a képedbe megy. Nem tetszik az átkozott szájalásod! Dunk látta megvillanni a haragot a fiú szemében. – Gondoskodj a lovakról, Egg – mondta gyorsan, mielőtt a helyzet elmérgesedett volna. – Nekünk beszélnünk kell Ser Eustace-szel. Sziklaerőd egyetlen bejárata egy vasalt tölgyfa ajtó volt, mintegy húsz lábbal feljebb. Az alsó lépcsőfokokat sima, fekete kőből faragták, de az idők folyamán annyira elkoptak, hogy a közepükön mélyedés alakult ki. Valamivel feljebb ez meredek falépcsőben folytatódott, melyet baj esetén fel lehetett húzni, akár egy csapóhidat. Dunk elhessegette a csirkéket, és kettesével véve a fokokat, elindult felfelé. Sziklaerőd nagyobb volt, mint amekkorának látszott, mély pincéi és kazamatái elfoglalták a domb belsejének jó részét. A torony a föld fölött négy emelet magasba emelkedett. A felső kettőn voltak ablakok és erkélyek is, az alsókon csak keskeny lőnyílások az íjászoknak. Odabent hűvösebb volt ugyan, de Dunknak szoktatnia kellett a szemét a félhomályhoz. Púpos Sam felesége a kandalló előtt térdelt, és a hamut sepregette össze. – Ser Eustace fent van, vagy lent? – kérdezte Dunk. – Odafent, ser. – Az öregasszony háta annyira görbe volt, hogy a válla a feje fölé nyúlt. – Nemrég jött vissza, meglátogatta a fiúkat a szedresben. A „fiúk” alatt Eustace Osgrey gyermekeit kellett érteni: Edwynt, Harroldot és Addamot. Edwyn és Harrold lovagok voltak, Addam ifjú fegyverhordozó. Vörösfű Mezején estek el tizenöt évvel ezelőtt, a Blackfyre-lázadás végén. – Jó halált haltak, bátran harcoltak a királyért – mondta egyszer Ser Eustace Dunknak. – Hazahoztam és a szedresben temettem el őket. – A felesége is ott nyugodott. Amikor az öregember felnyitott egy új

boroshordót, mindig lesétált a dombról, hogy áldozzon belőle a fiainak. – A királyra! – kiáltotta fennhangon, mielőtt inni kezdett. Ser Eustace hálóterme a torony teljes negyedik szintjét elfoglalta, alatta volt a lakosztálya. Dunk tudta, hogy ott fogják megtalálni, a ládák és hordók közt matatva. A helyiség vastag, szürke falait rozsdás fegyverekkel és zsákmányolt zászlókkal aggatták tele, hosszú évszázadokkal ezelőtt aratott diadalok emlékeivel, melyekre Ser Eustace-en kívül már senki sem emlékezett. A poros zászlók felét megtámadta a penész, és mindegyik kifakult, egykor élénk színeik szürkévé és zölddé változtak. Ser Eustace éppen egy viharvert pajzsról kaparta le a koszt egy rongydarabbal, amikor Dunk belépett. A bűzfelhőt árasztó Bennis ott jött közvetlenül mögötte. Az öreg lovag szeme felcsillant Dunk láttán. – Az én jóságos óriásom, és a bátor Ser Bennis! Gyertek, nézzétek meg ezt! Annak a ládának az alján találtam. Valódi kincs, bár sajnálatos módon elhanyagolták. Egy pajzsot tartott a kezében, vagy legalábbis ami megmaradt belőle, és az nem sok volt. Majdnem a fele hiányzott, a maradék beszürkült és szétforgácsolódott. A vasperemet vastag rozsda borította, a fába férgek rágtak lyukakat. Néhány festékfoltot még fel lehetett fedezni rajta, de az alapján lehetetlen lett volna azonosítani a címert. – Jóuram – hajtott fejet Dunk. Az Osgrey-k évszázadok óta nem voltak urak, Ser Eustace mégis szerette így hívatni magát, mivel háza régi dicsőségére emlékeztette. – Mi az pontosan? – A Kis Oroszlán pajzsa. – Az öregember megdörzsölte a fémperemet, a rozsda darabokban hullott le róla. – Ser Wilbert Osgrey viselte abban a csatában, amelyikben életét vesztette. Biztosan ismeritek a történetet. – Nem, jóuram – ingatta a fejét Bennis. – Éppenséggel nem ismerjük. Azt mondtad, a Kis Oroszlán. Netán törpe volt, vagy valami hasonló? – Ugyan dehogy! – Az öregember bajsza megremegett. – Ser Wilbert magas és erős férfiú volt, dicső lovag. A nevet még gyermekkorában kapta, mivel ő volt a legfiatalabb az öt fivér közül. Az ő idejében még hét király uralkodott a Hét Királyságban, és Égikert gyakran háborúzott a Sziklával. Akkoriban a zöld királyok uralkodtak, a Gardenerek. Az öreg Zöldkezű Garth vérei voltak, királyi címerük fehér alapon zöld

kéz. III. Gyles vitte ezt a címert keletre, hogy háborút vívjon a Viharkirállyal, és Wilbert fivérei mind vele tartottak, mert abban az időben a kockás oroszlán mindig ott lobogott a zöld kéz mellett, amikor a Síkvidék királya csatába vonult. Ám amíg Glyes király távol járt, a Szikla királya meglátta a lehetőséget, hogy kiharaphasson egy darabot a Síkvidékből, így összegyűjtött egy nyugati sereget, és lecsapott ránk. Az Osgrey-k voltak az északi határvidék felvigyázói, ezért a Kis Oroszlánnak kellett szembeszállnia velük. Azt hiszem, a Lannistereket IV. Lancel király vezette, vagy talán az ötödik. Ser Wilbert elállta Lancel útját, és megállította őt. „Ne tovább!, mondta, nem vagy itt kívánatos! Megtiltom, hogy a Síkvidékre tedd a lábad!” Ám a Lannister uralkodó elindította zászlóhordozóit. Fél napig tartott az arany és a kockás oroszlán csatája. A Lannister valyriai kardot viselt, mellyel közönséges acél nem vetekedhetett, így a Kis Oroszlán hátrányba került, pajzsa darabokra tört. Végül, amikor már tucatnyi súlyos sebből vérzett, és a kardja is eltört a kezében, rávetette magát ellenfelére. Az énekmondók szerint Lancel király szinte kettészelte, ám a Kis Oroszlán haláltusájában megtalálta a rést ellenfele páncélján, a hóna alatt, és beledöfte a kardját. Királyuk halálára a nyugatiak visszafordultak, és a Síkvidék ezzel megmenekült. – Az öregember olyan gyengéden simogatta a pajzsot, mintha a gyermeke lenne. – Értem – krákogta Bennis. – Most is hasznát tudnánk venni egy ilyen embernek. Dunkkal megnéztük a patakodat, jóuram. Kiszáradt, akár egy csont, de nem az aszálytól. Az öregember félretette a pajzsot. – Hallgatlak. – Helyet foglalt, és intett, hogy kövessék a példáját. A barna lovag belekezdett a történetbe, ő pedig figyelmesen hallgatta, felemelt állal és hátrahúzott vállal, egyenesen, akár egy lándzsa. Ser Eustace Osgrey fiatalkorában a lovagiasság élő szobra lehetett magas termetével, széles vállával, jóvágású arcával. Az idő és a gyász ugyan rajta hagyta a nyomát, de a tartása egyenes maradt, és az erős csontú, vállas, hordó mellkasú férfiú arcvonásai élesek és erősek voltak, mint egy öreg sasé. Rövidre vágott haja tejfehérre színeződött, a száját eltakaró sűrű bajusz azonban hamuszürke maradt. Szemöldöke ugyanolyan színű volt, alatta a szeme valamivel halványabb árnyalatú szürke, tele gyásszal.

Arca még jobban elkomorodott, amikor Bennis a gátat említette. – Azt a patakot ezer éve, vagy tán még régebb óta Kockásvíznek nevezik – mondta az öreg lovag. – Kölyökként ott fogtam halat, akárcsak a fiaim. Alysanne az ehhez hasonló forró, nyári napokon szívesen pancsolt a sekélyesben. – Alysanne a lánya volt, tavasszal ment el. – Először a Kockásvíz partján csókoltam lányt. Az egyik unokatestvérem volt, a nagybátyám fiatalabbik lánya, a levéltói Osgreyk közül. Mára mind odalettek, a lány is. – Bajsza megremegett. – Ezt nem tűrhetjük, lovag urak. Az a nő nem teszi rá a kezét a vizemre. Nem lesz az övé az én kockás vizem! – A gát erős építésű, jóuram – figyelmeztette Ser Bennis. – Túl erős ahhoz, hogy Dunk és én egy óra alatt lebontsuk, még a kopasz kölyök segítségével sem fog menni. Kötelekre lesz szükségünk, csákányokra és fejszékre, valamint egy tucat emberre. És ez csak a munka része, nem a harcé. Ser Eustace a Kis Oroszlán pajzsát bámulta. Dunk megköszörülte a torkát. – Jóuram, ha már itt tartunk, amikor találkoztunk az árokásókkal, nos… – Dunk, ne terheld urunkat apróságokkal – vágott közbe Bennis. – Leckét adtam egy bolondnak, ennyi történt. Ser Eustace felkapta a fejét. – Miféle leckét? – A kardommal. Tettem egy kis karcolást a képére, ez minden, jóuram. Az öreg lovag hosszan nézett rá. – Ez… ez meggondolatlan cselekedet volt, ser. Annak a nőnek pókszíve van. Három férjét meggyilkolta, és minden bátyja zsákba varrva lelte halálát. Öten voltak, vagy hatan, már nem emlékszem. Csak ők álltak közte és a várkastély között. Biztos vagyok benne, hogy lenyúzza minden paraszt bőrét, akivel nincs megelégedve, de az, hogy te megvágtad az egyiket… nem, ezt a sértést nem tűri el. Ne legyen kétséged, el fog jönni érted, ahogy eljött Lemért is. – Dake, jóuram – javította ki Ser Bennis. – Bocsánatodért esedezem, hiszen te ismerted őt, én pedig sosem, de a neve Dake volt.

– Ha jóuram megengedi, elmennék Aranyligetbe, és beszámolnék Rowan úrnak a gátról – ajánlotta fel Dunk. Rowan volt az öreg lovag hűbérura, és a Vörös Özvegy földje is az ő birtokán belül feküdt. – Rowannek? Ott inkább ne keress segítséget. Rowan úr nővére Wyman kuzinjához, Wendellhez ment feleségül, vagyis a Vörös Özvegy rokona. Meg aztán engem sem kedvel. Ser Duncan, reggel járd körbe a falvaimat, és szedj össze minden hadra fogható embert. Öreg vagyok, de nem halott. Az a nő nemsokára megtudja, hogy a kockás oroszlánnak még vannak karmai! Kettő is, gondolta lehangoltan Dunk, és én vagyok az egyik. Ser Eustace birtokán három apró falu volt, mindegyik maroknyi házból állt, juhkarámokkal és disznókkal. A legnagyobbikban még egy zsúptetős, egy helyiségből álló templom is helyet kapott, melynek falaira szénnel rajzolták fel a Hét képmásait. Mudge, a hajlott hátú, öreg kondás, aki egyszer már járt Óvárosban, minden hetedik napon ott vezette az istentiszteletet. Egy évben kétszer valódi septon is érkezett, hogy az Anya nevében megbocsásson a bűnösöknek. A közemberek hálásak voltak a feloldozásért, ugyanakkor gyűlölték a septon látogatását, mivel nekik kellett etetniük. Dunk és Egg látványának sem örültek jobban. Dunkot ismerték a falvakban, tudták, hogy ő Ser Eustace új lovagja, de még csak egy kupa vízzel sem kínálták meg. A férfiak többsége a földeken dolgozott, így főként nők és gyermekek jöttek elő a kalyibákból érkezésükre, valamint néhány öregember, akik már nem bírták a munkát. Egg az Osgrey-k zászlóját cipelte, a fehér háttér előtt ágaskodó zöld-arany kockás oroszlánt. – Sziklaerdőből jöttünk, Ser Eustace üzenetével – mondta Dunk a falusiaknak. – Holnap reggel minden tizenöt és ötven év közötti, fegyverforgatásra alkalmas férfi gyülekezzen a toronynál. – Háború van? – kérdezte egy vékony nő, akinek a szoknyája mögött két gyermek rejtőzött, és egy csecsemő lógott a mellén. – Újra eljött a Fekete Sárkány? – Nincs itt semmilyen sárkány, sem vörös, sem fekete – felelte Dunk. – Most a kockás oroszlán és a pók csap össze. A Vörös Özvegy elvette a vizeteket.

A nő bólintott, bár láthatóan megriadt, amikor Egg levette a kalapját, hogy azzal legyezze magát. – A fiúnak nincs haja. Netán beteg? – Levágtam – mondta Egg. Visszatette a kalapot, megfordította Mestert, és lassan elléptetett. A kölyök ma igencsak ingerült. Alig szólt valamit, mióta elindultak. Dunk megérintette sarkával Villám oldalát, és hamarosan utolérte az öszvért. – Azért vagy mérges, mert tegnap nem fogtam pártodat Ser Bennis ellenében? – kérdezte komor fegyverhordozóját, miközben elindultak a következő falu felé. – Nem kedvelem jobban a fickót, mint te, de ő is lovag. Udvariasan kellene beszélned vele. – A te fegyverhordozód vagyok, nem az övé – morogta a fiú. – Koszos, mocskos szájú, és állandóan belém csíp. Ha volna fogalma, ki vagy, előbb hugyozná össze magát, minthogy hozzád érjen. – Régen engem is csipkedett. – Dunk el is feledkezett róla, amíg Egg meg nem említette. Ser Bennis és Ser Arlan egy csapatnyi lovaggal szolgált, akiket egy dorne-i kereskedő bérelt fel, hogy elkísérjék őt Lannisrévből a Herceghágóig. Dunk nem lehetett idősebb, mint most Egg, bár magasabb volt nála. Olyan erősen megcsípett a karom alatt, hogy ott maradt a nyoma. Az ujjai olyanok voltak, akár a vasfogók, de soha nem szóltam róla Ser Arlannak. Az egyik lovagnak Kőszentély közelében nyoma veszett, és az a pletyka terjedt el, hogy Ser Bennis végzett vele egy vita hevében. – Ha újra megcsíp, szólj nekem, és én majd elintézem. Addig azonban nem nagy fáradság ellátni az ő lovát is. – Valakinek meg kell tennie – értett egyet Egg. – Bennis soha nem csutakolja le, nem takarítja ki az állását. Még csak nevet sem adott neki! – Vannak lovagok, akik nem adnak nevet a lovaiknak – mondta Dunk. – Így amikor egy csatában elpusztulnak, nem olyan mély a gyász. Persze mindig van másik ló, de nem könnyű elveszíteni egy hűséges barátot. – Legalábbis ezt mondta az öregember, de sosem fogadta meg a saját tanácsát. Mindegyik lovát elnevezte. Akárcsak Dunk. – Meglátjuk, hányan jönnek el a toronyhoz… de legyenek öten vagy ötvenen, róluk is gondoskodnod kell.

Egg felháborodottan nézett rá. – Közembereket szolgáljak? – Nem szolgálod őket, hanem segítesz nekik. Harcost kell belőlük faragnunk. – Ha az Özvegy ad nekünk elég időt. – Ha az istenek kegyesek, néhányan közülük korábban már katonáskodtak, a legtöbben azonban olyan zöldek lesznek, akár a nyári fű, többet fogtak kapát, mint kardot. Mégis eljöhet a nap, amikor tőlük fog függni az életünk. Milyen idős voltál, amikor először kardot fogtál a kezedbe? – Kicsi voltam, ser, és a kard is fából készült. – Az egyszerű fiúk is fakarddal harcolnak, csak az övék törött ágból vagy botból készül. Egg, ezek az emberek talán ostobának tűnnek számodra, mert nem ismerik az egyes páncélok nevét, a nagy házak címereit, vagy nem tudják, melyik király szüntette meg az első éjszaka jogát… de akkor is ugyanolyan tisztelettel kell bánnod velük. Te nemesi származású fegyverhordozó vagy, de akkor is csak egy kisfiú. Ők többnyire felnőtt emberek. Egy férfinak mindig van büszkesége, származzon bármilyen alacsony sorból is. Az ő falujukban te tűnnél ostobának és elveszettnek. És ha ebben kételkedsz, kapálj végig egy sort, nyírj meg egy birkát, vagy nevezd meg Wat Erdejének összes gyógynövényét. A fiú ezen elgondolkodott. – Meg tudom tanítani nekik a nagy házak címereit, és azt is, hogy Alysanne királyné vette rá Jaehaerys királyt az első éjszaka jogának eltörlésére. Ők pedig megtaníthatják, mely növényekből lehet mérget készíteni, és hogy azokat a zöld bogyókat meg lehet-e enni. – Lehetséges – bólintott Dunk –, de mielőtt eljutunk Jaehaerys királyig, inkább a dárda forgatására tanítsd meg őket. És ne egyél meg semmi olyasmit, amit még Mester is elkerül. Másnap tucatnyi reménybeli harcos gyülekezett Sziklaerőd udvarán, a csirkék között. Egyikük túl öreg volt, kettő túl fiatal, az egyik vézna kölyökről pedig kiderült, hogy valójában lány. Dunk őket visszaküldte a falujukba, így maradt nyolc: három Wat, két Will, egy Ben, egy Pate és az együgyű Nagy Rob. Szánalmas társaság, gondolta önkéntelenül. Sehol sem látta a keménykötésű, jóképű parasztfiúkat, akik az énekekben elnyerik a nemesi származású lányok szívét. Egyik földműves mocskosabb volt, mint a másik. Lem egy nappal sem lehetett

fiatalabb ötvennél, Pate pedig folyamatosan könnyezett; ők ketten voltak azok, akik már belekóstoltak a katonaéletbe. Mindketten Ser Eustace-szel és fiaival tartottak, hogy harcoljanak a Blackfyrefelkelésben. A másik hat pontosan olyan zöldfülű volt, ahogy Dunk előre elképzelte. Mind a nyolcukat tetvek kínozták. A Watok közül ketten testvérek voltak. – Ha jól sejtem, anyátok nem ismert más nevet – kacarászott Bennis. Ami a fegyvereket illeti, hoztak magukkal egy kaszát, három kapát, egy régi kést és néhány erős fahusángot. Lemnek volt egy kihegyezett karója, amelyik elment dárdának, és az egyik Will elmondta, hogy jól tud követ dobni. – Nagyszerű – morogta Bennis szert tettünk egy katapultra. Onnantól csak Katának hívta a férfit. – Ért valamelyikőtök a hosszúíjhoz? – kérdezte őket Dunk. Az emberek a földre szegezték tekintetüket, körülöttük tyúkok kapirgáltak. Végül a nedvező szemű Pate válaszolt. – Bocsánatodat kérem, ser, de jóurunk nem engedélyezi nekünk az íjat. Az Osgrey-szarvasok a kockás oroszláné, nem a mifélénké. – Kapunk kardot, sisakot és láncinget? – érdeklődött a legfiatalabb Wat. – Hát hogyne – felelte Bennis amint megölitek az özvegy egyik lovagját, és kifosztjátok a hulláját. Nyúljatok bele a lova seggébe is, mert ott tartja az ezüstjét. – Akkorát csípett az ifjú Wat karjába, hogy a parasztlegény felkiáltott fájdalmában, aztán mindenkit elküldött Wat Erdejébe, hogy vágjanak maguknak dárdának való fát. Amikor visszatértek, hoztak magukkal nyolc különböző hosszúságú, tűzben megedzett botot, és vesszőkből font pajzsokat. Ser Bennis is készített magának dárdát, majd megmutatta, hogyan döfjenek a hegyével, hogyan hárítsanak a nyelével… és hogy hová szúrjanak, ha végezni akarnak ellenfelükkel. – A torok és a gyomor a legjobb. – Öklével a mellére csapott. – A szív is megteszi, itt, csak útban vannak a bordák. A gyomor nagy és puha célpont. A kibelezés lassú, de biztos halál. Nem ismerek olyat, aki túlélte, hogy kilógnak a zsigerei. Na most, ha jön valami ostoba, és hátat fordít nektek, a lapockái közé vagy a veséjére célozzatok. Az itt van. Ha átszúrjátok a veséjét, már nem ficánkol soká.

Mivel három Wat is volt a csapatban, támadt egy kis kavarodás, amikor Bennis megpróbálta elmagyarázni nekik, mit tegyenek. – Elnevezhetnénk őket a falujukról, ser – javasolta Egg. – Ahogy a mesteredet, Krajcárfai Ser Arlant is hívták. – Jó ötlet lett volna, de a falvaknak sem volt nevük. – Akkor legyen az, amit termelnek – állt elő Egg az újabb ötlettel. Az egyik falu a babföldek szélén állt, a másik főleg árpával foglalkozott, a harmadik pedig káposztát, sárga- és fehérrépát, hagymát és dinnyét nevelt. A Káposzta és a Répa nevet senki nem szerette volna, ezért az utolsó csoport tagjai lettek a Dinnyék. Végül lett négy Árpa, két Dinnye és két Bab. Mivel a Wat testvérek mindketten Árpák voltak, további megkülönböztetést kellett tenni. Amikor a fiatalabbik fivér megemlítette, hogy egyszer beleesett a falu kútjába, Bennis azonnal lecsapott. – Vizes Wat! Ebben maradtak. Az emberek örültek, hogy „úri” nevet kaptak, kivéve Nagy Rob, aki nem emlékezett, hogy ő tulajdonképpen Bab vagy Árpa. Amint mindenki megkapta a nevét és a dárdáját, Ser Eustace előjött a Sziklaerődből, hogy szóljon hozzájuk. Az öreg lovag megállt a torony bejárata mellett, hosszú, az időtől megsárgult gyapjúköpenye alatt páncélt viselt. Ruhája mellére és hátára a zöld-arany kockás oroszlánt hímezték. – Fiaim – kezdte –, mindannyian emlékeztek Dake-re. A Vörös Özvegy zsákba varrta és vízbe fojtotta. Elvette az életét, és most azt hiszi, a vizünket is elveheti, a Kockásvizet, amely a földjeinket öntözi… de nem kapja meg! – Felemelte a kardját. – Osgrey-ért! – kiáltotta csengő hangon. – Sziklaerődért! – Osgrey! – visszhangozta Dunk. Egg és az újoncok átvették a kiáltást: Osgrey, Osgrey! Sziklaerődért! Dunk és Bennis megkezdte a kiképzést a disznók és csirkék között, miközben Ser Eustace a fenti erkélyről figyelte őket. Púpos Sam közben nedves szalmát tömködött zsákokba. Azok lesznek az ellenfelek. A parasztok a dárda használatát gyakorolták, Bennis üvöltve utasítgatta őket. – Szúrsz, megcsavarod, kirántod! Szúrsz, megcsavarod, kirántod, rántsd ki azt az átkozott dárdát! Gyorsan, hogy felkészülj a következő

szúrásra! Túl lassú, Kata, ez átkozottul lassú! Ha nem megy gyorsabban, menj vissza követ dobálni! Lem, add bele a súlyodat a döfésbe! Ez az, fiú! Be és ki, be és ki! Baszd meg vele őket, be és ki, úgy, rántsd, rántsd! Amikor a zsákok szétfoszlottak a félezer dárdadöféstől, és az összes szalma a földre omlott, Dunk felöltötte páncélját, és fakardot ragadott, hogy megnézze, hogyan boldogulnak tanítványai egy élő ellenféllel szemben. Megkapta a választ: nem túl jól. Csak Kata volt elég gyors hozzá, hogy dárdájával átjusson Dunk pajzsán, és neki is csak egyszer sikerült. Dunk egyik ügyetlen döfést a másik után hárította, félrelökte a dárdák hegyét, majd belépett a közelharchoz. Ha kardja acél lett volna fenyő helyett, fél tucat alkalommal végezhetett volna mindegyikükkel. – Halottak vagytok, amint a dárdátok hegye mellé kerülök – figyelmeztette őket, miközben a karjukat és a lábukat csépelte, hogy a fejükbe verje a leckét. Kata, Lem és Vizes Wat egy idő után legalább arra rájöttek, hogyan hátráljanak. Nagy Rob eldobta a dárdáját és elfutott, Bennis hozta vissza a zokogó férfit. Délutánra mindegyik tele lett kék foltokkal és horzsolásokkal, kérges kezükön új vízhólyagok jelentek meg a dárda szorításától. Dunkot egy karcolás sem érte, de félig megfulladt saját verejtékétől, mire Egg segített neki lehámozni a páncélját. Napnyugtakor Dunk levezette kis csapatát a pincébe, és mindenkinek meg kellett fürödnie, még azoknak is, akik múlt télen már túlestek rajta. Utána Púpos Sam felesége hozott nekik egy tál répával, hagymával és árpával teli ragut. Az emberek kimerültek voltak, de a beszédük alapján sokkal halálosabb ellenfeleknek ígérkeztek, mint a Királyi Testőrség bármelyik lovagja. Már alig várták, hogy bizonyíthassák bátorságukat. Ser Bennis a katonaélet előnyeinek ecsetelésével tüzelte őket, főként a zsákmányról és a nőkről beszélt. A két egykori katona bólogatott. Lem elmesélte, hogy egy késsel és egy pár jó csizmával tért vissza a Blackfyre-felkelésből; a lábbeli túl kicsi volt rá, ezért a falra akasztotta. Pate nem tudott eleget mesélni a sárkány nyomában járó táborkísérőkről. Púpos Sam hozott nyolc, szalmával megtöltött derékaljat, így miután megtöltötték a hasukat, rögtön aludni is tértek. Bennis egy darabig még ott őgyelgett, undorodva figyelte őket.

– Ser Haszontalan megdughatott volna még néhány parasztmenyecskét, amíg el nem száradt a kórója – jegyezte meg Dunknak. – Ha akkor nemz egy rakás fattyat, most bővelkednénk katonákban. – Nem rosszabbak, mint bármelyik földművesből lett katona. – Dunk jó néhány hasonlóval találkozott, amíg Ser Arlan mellett szolgált. – Aha – morogta Ser Bennis. – Két héten belül ki merném állítani őket egy hasonló paraszthorda ellen, de lovagokkal szemben? – A fejét csóválta és köpött egyet. Sziklaerdő kútja a pincében volt, egy kőbe és földbe ágyazott nyirkos helyiségben. Púpos Sam felesége itt áztatta be, gyömöszölte és sulykolta a ruhákat, mielőtt felvitte őket a tetőre száradni. A nagy kő mosóteknőt fürdésre is használták. Ehhez vödrönként kellett felhúzni a vizet a kútból, nagy vasüstben megmelegíteni a tűzhelynél, majd beleönteni a teknőbe, és kezdeni az egészet elölről. Az üstbe két vödör víz fért, a teknő pedig két üsttel telt meg. Mire a második üst víz felmelegedett, az első a teknőben langyosra hűlt. Ser Bennis szerint az egész folyamat túl sok átkozott hercehurcával járt, ezért is hemzsegtek rajta a tetvek és a bolhák, és ezért árasztott romlott sajt szagot. Egg legalább segített Dunknak, amikor már nagyon szükségét érezte egy jó fürdőnek, például ma este is. A kölyök komor hallgatással húzta a vizet, alig szólt a melegítés közben. – Mi a baj, Egg? – kérdezte Dunk, miközben az utolsó adag víz melegedett. – Gyere, segíts az üsttel. Együtt cipelték oda a teknőhöz, vigyázva, nehogy magukra loccsantsák. – Ser, szerinted mit akar tenni Ser Eustace? – Ledönti a gátat, és visszaveri az Özvegy embereit, ha megpróbálnak akadályozni minket ebben. – Dunk hangosan beszélt, hogy a víz csobogásán keresztül is hallatsszon, amit mond. A gőz fehér függönyként emelkedett, a hőtől kivörösödött az arca. – A pajzsuk vesszőfonatból van, ser. Egy lándzsa vagy számszeríjlövedék akadálytalanul áthatol rajtuk. – Ha készen állnak rá, szerzünk nekik valamilyen páncélt. – Ez volt a legtöbb, amiben reménykedhettek.

– Meg fogják ölni őket, ser. Vizes Wat félig még gyerek. Árpa Will nősülni akar a septon legközelebbi látogatásakor. Nagy Rob nem tudja megkülönböztetni a bal lábát a jobbtól. Dunk a keményre döngölt földpadlóra dobta az üstöt. – Krajcárfai Roger fiatalabb volt Vizes Watnál, amikor meghalt Vörösfű Mezején. Apád hadseregében voltak, akik éppen előtte házasodtak, és olyanok is, akik még sosem csókoltak lányt. Százak, talán ezrek nem tudták, melyik a jobb lábuk, és melyik a bal. – Az más volt! – vitatkozott Egg. – Akkor háború dúlt. – Akárcsak most. Ugyanaz van itt is, csak ez kisebb. – Kisebb és ostobább, ser. – Ezt nem mi fogjuk eldönteni. Az ő kötelességük, hogy háborúba vonuljanak, amikor Ser Eustace hadba hívja őket… és meghaljanak érte, ha kell. – Akkor nem kellett volna nevet adnunk nekik, ser. Így csak nagyobb lesz a gyászunk, amikor meghalnak. – A fiú hirtelen felnézett. – Ha használnánk a cipőmet… – Nem! – Dunk fél lábra állt, és lehúzta a csizmáját. – Igen, de az apám… – Nem! – A másik lábbeli is követte az elsőt. – Mi… – Nem! – Dunk kibújt az átizzadt zekéből, és odadobta Eggnek. – Kérd meg Púpos Sam feleségét, hogy mossa ki nekem. – Megkérem, ser, de… – Azt mondtam, nem! Egy pofontól jobban fogsz hallani? – Kioldotta nadrágja madzagját; alatta nem viselt semmit, túlságosan meleg volt az alsóruházathoz. – Kedves tőled, hogy aggódsz Watért, Watért, Watért meg a többiekért, de az a cipő végszükség esetére van. – Hány szeme van Vérholló nagyúrnak? Ezer és egy. – Mit mondott apád, amikor mellém adott fegyverhordozónak? – Hogy mindig borotváljam vagy fessem a hajam, és senkinek ne mondjam meg a valódi nevem – felelte látható vonakodással a fiú. Egg jó másfél éve szolgálta Dunkot, bár időnként húsznak tűnt. Együtt mászták meg a Herceghágót, és vágtak át Dorne mély, vörös és fehér homokján. Egy rönkbárka levitte őket a Zöldvéren Palánkvárosba, ahonnan a Fehér Úrnő nevű hadigályán áthajóztak Óvárosba.

Istállókban, fogadókban és árkokban aludtak, szent testvérekkel, szajhákkal és komédiásokkal osztoztak az ételen, száz bábelőadást látogattak meg. Egg gondozta Dunk lovát, élesen tartotta a kardját, tisztogatta a rozsdát páncéljáról. Nála jobb társat senki nem kívánhatott volna magának, a kóbor lovag szinte már az öccseként gondolt rá. Csakhogy nem az. Ezt a tojást nem csirkék, hanem sárkányok rakták. Egg talán egy kóbor lovag fegyverhordozója, a Targaryen-házból való Aegon azonban Maekar, Nyárodú hercegének legfiatalabb fia, aki maga is a negyedik fia volt az elhunyt Jó Daeron királynak, a másodiknak ezen a néven, aki huszonöt évig ült a Vastrónon, amíg a nagy tavaszi járvány el nem vitte. – Az emberek úgy tudják, Aegon Targaryen a Hamugázló mezején rendezett torna után visszament Nyárodúba fivérével, Daeronnal együtt – emlékeztette a fiút Dunk. – Apád nem akarta közhírré tenni, hogy holmi kóbor lovaggal járod a Hét Királyságot. Így hát ne is halljak többé arról a cipőről! Válaszként csupán beszédes pillantást kapott. Eggnek egyébként is nagy szeme volt, ami borotvált feje miatt még nagyobbnak látszott. A lámpással megvilágított pincehelyiségben most feketének tűnt, de nappali fényben jól látszott, hogy valójában liláskék. Valyr szempár, gondolta Dunk. Westeroson csak a sárkány véreinek volt ilyen színű szeme, illetve ezüstszálakkal átszőtt, vert aranyként csillogó haja. Amikor a Zöldvéren ereszkedtek lefelé, az árva lányok szórakozásból folyton Egg fejét dörzsölgették, hátha szerencsét hoz nekik. A fiú ettől állandóan elvörösödött, akár egy gránátalma. – A lányok annyira buták! – panaszkodott. – A következő, amelyik megérint, a folyóban köt ki! – Akkor én érintelek meg – mondta Dunk. – Olyan pofont adok, hogy egy holdfordulón át csak harangszót fogsz hallani! Ez azonban csupán további pimaszkodásra sarkallta a fiút. – Még mindig jobb a harangszó, mint ezek az ostoba lányok! – morogta, ám senkit sem dobott be a vízbe. Dunk belépett a teknőbe, és lassan elnyújtózott benne, amíg a víz az álláig nem ért. A felszínen még mindig perzselően forró volt, de lejjebb hűvösebbé vált. Összeszorította a fogát, nehogy felkiáltson, mert tudta, hogy a fiú kinevetné. A kölyök tűzforró vízben szeretett fürdeni.

– Melegítsek még vizet, ser? – Ennyi elég lesz. – Dunk megdörzsölte a karját, és figyelte a szürke felhőkben távozó koszt. – Add ide a szappant. Ó, és a hosszú nyelű súrolókefét is. – Egg nem létező hajáról eszébe jutott, hogy az övé azonban mocskos. Vett egy mély lélegzetet, és lemerült a víz alá. Mire újra előbukkant, Egg már ott állt mellette a szappannal és a hosszú nyelű lószőr kefével. – Szőrt látok az arcodon – mondta Dunk, miközben elvette tőle a szappant. – Két szálat is, a füled alatt. Ha legközelebb borotválod a fejed, ne feledkezz meg róluk. – Nem fogok, ser. – A fiú láthatóan örült a felfedezésnek. Nem kétséges, egy kis szakállkezdeménytől már férfinak érzi magát. Dunk is ugyanezt gondolta, amikor először fedezte fel a pihéket a felső ajka fölött. Megpróbáltam a tőrömmel lekaparni, és kis híján levágtam az orromat. – Menj, aludj egyet – mondta a fiúnak. – Reggelig már nem lesz rád szükségem. Sokáig tartott, amíg az összes koszt és verejtéket ledörzsölte magáról. Utána félretette a szappant, kinyújtózott, amennyire tudott, és lehunyta a szemét. Addigra a víz is kihűlt, ami a nappali ádáz hőség után megkönnyebbülésként hatott. Áztatta magát, amíg össze nem ráncolódott a bőre, a víz pedig hideggé és szürkévé vált, és csak akkor mászott ki vonakodva. Bár ő és Egg is kaptak vastag szalma derékaljakat a pincében, Dunk jobban szeretett a tetőn aludni. A levegő ott frissebb volt, és néha még a szél is fújt. Esőtől nem nagyon kellett tartania. Ez lenne az első alkalom érkezésük óta, hogy csapadékot látnak. Egg már aludt, mire Dunk felért a tetőre. Tarkóját a kezére fektetve hanyatt feküdt, és felnézett az esti égboltra. Mindenhol csillagokat látott, ezret és ezret. Eszébe jutott az éjszaka Hamugázló mezején, a torna kezdete előtt. Akkor hullócsillagot látott. A hullócsillag szerencsét jelent, ezért azt festette rá Tanselle-lel a pajzsára, de Hamugázló nem hozott neki sok szerencsét. Még a torna vége előtt kis híján elveszítette az egyik kezét és lábát, három jó ember pedig az életét. Viszont kaptam egy fegyverhordozót. Egg velem tartott, amikor magam mögött hagytam Hamugázlót. Ez volt az egyetlen jó dolog, ami kikerekedett a történtekből. Remélte, hogy ma éjjel egyetlen csillag sem hullik le.

A távolban vörös hegyek magasodtak, a talpa alatt fehér homok csikorgott. Dunk lapátolt, az ásót belemélyesztette a száraz, forró talajba, és a válla felett hátradobta a finom homokot. Lyukat ásott. Egy sírt, gondolta, a remény sírgödrét. Három dorne-i lovag figyelte, halk hangon gúnyolódtak rajta. Távolabb a kereskedők várakoztak öszvéreikkel és homokszánjaikkal. Már indultak volna, ő azonban nem mehetett, amíg el nem temette Pejkót. Nem hagyja hátra öreg barátját a skorpióknak, kígyóknak és homoki kutyáknak. Az állat a Herceghágó és Vaith közötti hosszú, szomjazásban bővelkedő átkelés során halt meg, Egg-gel a hátán. Mellső lábai egyszer csak összecsuklottak, letérdelt, az oldalára gördült és elpusztult. Teteme most ott hever a gödör mellett, már megmerevedett, nemsokára elkezd szaglani. Dunk a dorne-i lovagok legnagyobb derültségére zokogott ásás közben. – A víz drága dolog itt a pusztaságban – mondta egyikük –, ne vesztegesd hát, ser. A másik kuncogva tette hozzá: – Miért sírsz? Csak egy ló volt, ráadásul nem is a jobb fajtából. Pejkó, gondolta Dunk ásás közben, Pejkó volt a neve, évekig hordott a hátán, soha nem dobott le, és nem harapott meg. A vén hátas valóban szánalmas látványt nyújtott a dorne-iak karcsú, elegáns fejtartású, hosszú nyakú, lobogó sörényű homoki lovai mellett, de odaadással szolgálta gazdáját. – Sírni egy görbe hátú gebéért? – kérdezte Ser Arlan hangja. – Ugyan, kölyök, engem sem sirattál meg soha, pedig én ültettelek a hátára. – Felnevetett, hogy jelezze, nem akarta megbántani. – Dunk, a fajankó, esze akár egy várfalnak. – Értem sem hullatott könnyet – szólalt meg Dárdatörő Baelor hangja a sírból. – Pedig a hercege voltam, Westeros reménysége. Az istenek nem akarhatták, hogy ilyen fiatalon haljak meg. – Apám mindössze harminckilenc éves volt – mondta Valarr herceg. – Nagy király lehetett volna, a legnagyobb Sárkány Aegon óta. – Hideg, kék szemével Dunkra nézett. – Miért vitték el az istenek, és hagytak itt téged? – Az ifjú hercegnek ugyanolyan világosbarna haja volt, mint apjának, de ezüst-arany sáv futott végig benne.

Halottak vagytok, akarta üvölteni Dunk, mind a hárman halottak vagytok, miért nem hagytok békében? Ser Arlan meghűlésbe halt bele, Baelor herceget a saját öccse ölte meg a Hetek próbáján, fiát, Valarrt pedig a nagy tavaszi járvány vitte el. Nem én tehetek róla! Dorne-ban voltunk, nem is tudtam róla! – Te megőrültél – mondta az öregember. – Mi sem fogunk gödröt ásni neked, amikor végzel magaddal emiatt az ostobaság miatt. A sivatag mélyén az ember takarékoskodjon a vizével. – Távozz innen, Ser Duncan! – förmedt rá Valarr. – Távozz! Egg segített ásni. A fiúnak nem volt szerszáma, csak a keze, és a homok ugyanolyan gyorsan folyt vissza ujjai közül a sírba, mint ahogy lapátolta kifelé. Mintha a tengerbe próbált volna lyukat ásni. Nem szabad abbahagynom, gondolta Dunk, bár a háta és a válla már hasogatott. Mélyre kell temetnem, ahol a homoki kutyák nem találják meg. Meg kell… – …halnod? – kérdezte az együgyű Nagy Rob a sír aljától. Ott feküdt mereven és hidegen, gyomrán tépett szélű sebbel, és most egyáltalán nem tűnt nagynak. Dunk megállt és rámeredt. – Te nem vagy halott, a pincében alszol! – Segélykérőn nézett Ser Arlanra. – Mondd meg neki, ser! – kérte az öregembert. – Mondd meg neki, hogy jöjjön ki onnan! Csakhogy most már nem Krajcárfai Ser Arlan állt fölötte, hanem Barnapajzsú Ser Bennis. A barna lovag kotkodácsolva nevetett. – Dunk, a fajankó – mondta. – A kibelezés lassú, de biztos halál. Nem ismerek olyat, aki túlélte, hogy kilógnak a zsigerei. – Vörös hab csillant az ajkán. Megfordult és köpött egyet, a homok beitta a nyálat. Kata állt mögötte nyílvesszővel a szemében, arcán vörös könnycseppek gördültek le. És ott volt Vizes Wat is, feje szinte kettévágva, valamint az öreg Lem, a vörös szemű Pate és a többiek. Mindannyian savanyúlevelet rágnak, mint Bennis, gondolta először Dunk, de aztán rájött, hogy vér szivárog a szájukból. Halottak, mindannyian halottak! A barna lovag helyeselt. – Igen, úgyhogy jobb, ha sietsz. Még kell ásnod néhány sírt, fajankó. Nyolcat nekik, egyet nekem, egyet a vén Ser Haszontalannak, és egyet a tar fejű kölyöknek. Az ásó kicsúszott Dunk kezéből.

– Egg, fuss! – kiáltotta. – Meneküljünk! Ám a homok besüppedt a lábuk alatt, amikor a fiú megpróbált kikászálódni a gödörből, a lyuk oldalai beomlottak. Dunk látta, hogy a homok elborítja Egget, betemeti, miközben kiáltásra nyitja a száját. Megpróbált odajutni hozzá, de a homok egyre csak emelkedett körülötte, lehúzta a sírba, megtöltötte a száját, orrát, szemét… Ser Bennis kora reggel felsorakoztatta az újoncokat, és megtanította nekik, hogyan alkossanak pajzsfalat. Vállt vállnak vetve álltak, pajzsuk összeért, dárdahegyeik hosszú, hegyes fogakként meredtek előre. Aztán Dunk és Egg lóra szálltak, hogy megrohamozzák őket. Mester nem volt hajlandó tíz lábnál közelebb menni a dárdákhoz, hirtelen megtorpant, Villámot azonban erre képezték ki. A nagytestű harci mén nem ingott meg, egyre nagyobb sebességgel vágtatott, a csirkék hangos tiltakozással rebbentek félre az útjából. Pánikjuk ragadósnak bizonyult. Elsőként ismét Nagy Rob dobta el a dárdáját és fogta menekülőre, széles rést hagyva a fal közepén. Ahelyett, hogy összezártak volna, Sziklaerőd harcosai csatlakoztak a futáshoz, Villám már az eldobált pajzsokon taposott, mire Dunk meg tudta állítani, a vesszőfonatok recsegve hasadtak szét a vasalt paták alatt. Ser Bennis cifrán káromkodott, miközben csirkék és parasztok menekültek minden irányban. Egg vitézül küzdött a nevetés ellen, de végül csatát vesztett. – Elég ebből! – Dunk megállította Villámot, és lekapta fejéről a sisakot. – Ha ez harcban történt volna meg, a nagy részük most halott lenne! – Minden bizonnyal veled és velem együtt. Már kora reggel forróság uralkodott, olyan koszosnak és ragacsosnak érezte magát, mintha meg sem fürdött volna. Lüktetett a feje, és képtelen volt megfeledkezni az éjszaka látott álomról. Nem igaz, próbálta mondogatni magának. Teljesen másként történt. Pejkó a Vaithbe tartó hosszú úton pusztult el, ez a része igaz volt. Ő és Egg azután együtt lovagoltak, amíg Egg fivére oda nem adta nekik Mestert. A többi azonban… Sosem sírtam. Talán akartam, de nem tettem. A lovat is el akarta temetni, de a dorne-iak nem voltak hajlandóak várni rá. – A homoki kutyáknak etetniük kell a kölykeiket – mondta az egyik dorne-i lovag, miközben segített leszedni Dunknak a nyerget és a

szerszámot. – A húsa vagy a kutyákat, vagy a homokot fogja táplálni. A csontjai egy éven belül tiszták lesznek. Ez itt Dorne, barátom. Dunk az emlék hatására önkéntelenül is arra gondolt, kik fognak lakmározni Wat húsán és Watén és Watén. A Kockásvízben talán élnek kockás halak. Visszalovagolt a toronyhoz, és leszállt a nyeregből. – Egg, segíts Ser Bennisnek összeszedni és visszahozni őket. – Odadobta a sisakját a fiúnak, és felhágott a lépcsőn. Ser Eustace lakosztályának félhomályában várt rá. – Ez nem ment túl jól. – Nem, jóuram – értett egyet Dunk. – Nem felelnek meg. Egy felesküdött kard szolgálattal és engedelmességgel tartozik hűbérurának, de ez őrület! – Ez volt az első alkalom. Apáik és bátyjaik talán még rosszabbak voltak, amikor megkezdték a kiképzést. A fiaim foglalkoztak velük, mielőtt elindultunk segíteni a királynak. Mindennap, jó két hétig. Ők faragtak belőlük katonákat. – És amikor eljött a harc ideje, jóuram? – kérdezte Dunk. – Mi lett velük? Hányan tértek haza veled? Az öreg lovag hosszan nézett rá. – Lem, Pate és Dake – felelte végül. – Dake rekvirálta nekünk az ételt és a takarmányt. Abban nagyon jó volt. Sosem kellett éheznünk. Hárman jöttek vissza, ser. Ők hárman, és én. – Bajusza megremegett. – Lehet, hogy tovább fog tartani két hétnél. – Jóuram, az a nő már holnap reggel itt lehet az embereivel. – Rendes fickók, gondolta, de nemsokára halott fickók lesznek, ha szembeszállnak Hidegárok lovagjaival. – Kell lennie más megoldásnak. – Más megoldásnak. – Ser Eustace végigsimított a Kis Oroszlán pajzsán. – Nem kapok igazságot sem Rowan úrtól, sem ettől a királytól… – Megragadta Dunk karját. – Eszembe jutott, hogy régen, amikor még a zöld királyok uralkodtak, vérzálogot fizethettél valakinek, ha megölted egy állatát vagy parasztját. – Vérzálogot? – kérdezte Dunk kétkedve. – Más megoldást említettél. Ser Bennis azt mondta, épp csak megkarcolta annak a parasztnak az arcát. Fizethetnék neki egy ezüstszarvast, és másik hármat a nőnek a sértésért. Fizethetnék, és fizetnék is… ha lebontaná a gátat. – Az öregember a homlokát ráncolta.

– Azonban én nem mehetek el hozzá. Hidegárokba nem. – Egy kövér, fekete légy körberepülte a fejét, és letelepedett a karjára. – Az a vár egykor a miénk volt. Tudtad ezt, Ser Duncan? – Igen, jóuram. – Púpos Sam említette neki. – A Hódítás előtt ezer esztendővel mi voltunk az északi határvidék felvigyázói. Tucatnyi kisebb nemes tartozott nekünk hűséggel, és vagy száz földbirtokos lovag. Akkor még négy várunk volt, és őrtornyok a magaslatokon, hogy figyelmeztessenek az ellenség közeledésére. Hidegárok volt a legnagyobb várunk, Perwyn Osgrey építtette. Büszke Perwynnek is nevezték. A Tűz Mezeje után Égikert a királyokról az intézőkre szállt, az Osgrey-k befolyása pedig apadni kezdett, majd végképp elenyészett. Aegon fia, Maegor király elvette tőlünk Hidegárkot, amikor Ormond Osgrey felszólalt a Csillagok és Kardok elnyomása ellen… akkoriban így nevezték a Szegény Testvéreket és a Harcos Fiait. – Hangja rekedtebbé vált. – Hidegárok kapuja fölé, a kőbe egy kockás oroszlán van bevésve. Apám mutatta meg, amikor első alkalommal elvitt meglátogatni az öreg Reynard Webbert. Utána én is megmutattam a fiaimnak. Addam… Addam szolgált Hidegárokban apródként és fegyverhordozóként, és… egyfajta… jó viszony alakult ki közte és Wyman úr lánya között. Így az egyik télen felöltöttem legszebb ruhámat, és átmentem Wyman úrhoz a házassági ajánlatommal. Udvariasan utasított vissza, de amikor távoztam, hallottam, hogy Ser Lucas Inchfielddel nevetnek. Soha többé nem tértem vissza Hidegárokba, csak egyszer, amikor az a nő elrabolta egy emberemet. Amikor közölték, hogy szegény Lemet az árok alján keressem… – Dake-et – szólt közbe Dunk. – Bennis azt mondta, Dake-nek hívták. – Dake? – A légy leszállt a ruhája ujjára, és összedörzsölte a lábait, ahogy a legyek szokták. Ser Eustace elhessegette, és megdörzsölte ajkát a bajusza alatt. – Dake, én is ezt mondtam. Hűséges fickó volt, jól emlékszem rá. A háborúban ő rekvirált nekünk, sosem maradt üres a gyomrunk. Amikor Ser Lucas elmondta, mi történt szegénnyel, szent esküt tettem, hogy soha többé nem lépek be abba a várba, csak ha elfoglalom. Ezért nem mehetek oda, Ser Duncan. Sem a vérzálogot kifizetni, sem más okból. Nem tehetem meg. Dunk megértette. – Majd én elmegyek, jóuram. Engem nem köt eskü.

– Te jó ember vagy, Ser Duncan, bátor és igaz lovag. – Ser Eustace megszorította Dunk karját. – Bárcsak az istenek megkegyelmeztek volna az én Alysanne-emnek! Az a fajta ember vagy, amilyet mindig is férjül szerettem volna neki. Igaz lovag, Ser Duncan. Igaz lovag. Dunk elvörösödött. – Tudatom Webber úrnővel, amit a vérzálogról mondtál, de… – Nem hagyod, hogy Ser Bennis is Dake sorsára jusson. Tudom, hogy nem. Jól meg tudom ítélni az embereket, és te valódi acél vagy. Már a puszta látványod is gondolkodásra készteti őket. Amikor az a nő meglátja, hogy Sziklaerdőnek ilyen bajnoka van, talán saját magától is ledönti azt a gátat. Dunk nem tudta, mit mondhatna erre. Letérdelt. – Jóuram, holnap reggel indulok, és megteszem, amit tudok. – Holnap. – A légy visszatért, és letelepedett Ser Eustace bal kezére. A lovag felemelte a jobbját és agyoncsapta. – Igen, holnap. – Újabb fürdő? – kérdezte Egg kétségbeesetten. – Hiszen tegnap fürödtél! – Aztán eltöltöttem egy egész napot páncélban, a saját verejtékemben ázva. Fogd be a szád, és töltsd meg az üstöt! – Fürödtél, amikor Ser Eustace a szolgálatába fogadott minket – mutatott rá Egg. – Aztán múlt éjjel, és most. Ez már három alkalom, ser. – Egy nemes hölgyhöz megyek látogatóba. Azt akarod, hogy olyan szagom legyen, mint Ser Bennisnek, amikor odaállok elé? – Ahhoz egy Mester ürülékével teli teknőben kellene megmártóznod, ser. – Egg megtöltötte az üstöt. – Púpos Sam szerint Hidegárok várnagya legalább akkora, mint te. Lucas Inchfield a neve, de a mérete miatt inkább csak Hosszúinchnek nevezik. Szerinted is van akkora, mint te, ser? – Nem. – Dunk évek óta nem találkozott hozzá hasonlóan magas emberrel. Fogta az üstöt, és felrakta a tűzre. – Harcolni fogsz vele? – Nem. – Dunk szinte már azt kívánta, bárcsak másképp lenne! Nem ő volt a birodalom legjobb harcosa, de mérete és ereje sok hátrányáért kárpótolta. Kivéve az eszem hiányáért. Nem bánt jól a szavakkal, és még kevésbé a nőkkel. Ez a Hosszúinch Lucas feleannyira sem

rémítette meg, mint a találkozás a Vörös Özveggyel. – Beszélek a Vörös Özveggyel, ez minden. – Mit mondasz neki, ser? – Hogy le kell bontania a gátat. – Le kell bontanod a gátat, úrnőm, máskülönben… – Úgy értem, megkérem, hogy bontsa le. – Kérlek, add vissza nekünk a Kockásvizet. – Ha neki is megfelel. – Egy kis vizet kérnénk, úrnőm, ha te is úgy látod jónak. Ser Eustace biztosan nem akarja, hogy könyörögjön. De akkor mit mondjak? A víz hamarosan forrni és bugyogni kezdett. – Segíts beleönteni a dézsába – mondta Dunk a fiúnak. Együtt leemelték az üstöt, és óvatosan átvágtak a helyiségen a nagy fadézsáig. – Nem tudom, hogy beszéljek a nemes hölgyekkel – vallotta be a víz kiöntése közben. – Amit Dorne-ban Vaith úrnőnek mondtam, az alapján nyugodtan kivégezhettek volna minket. – Vaith úrnő őrült volt – emlékeztette Egg –, de valóban lehettél volna udvariasabb. A hölgyek szeretik, ha lovagias vagy. Ha a Vörös Özvegyet is ugyanúgy megmentenéd, mint azt a bábos lányt Aeriontól… – Aerion Lysben van, az Özvegyet pedig nem kell megmenteni. – Nem akart Tanselle-ről beszélni. Túl Magas Tanselle-nek hívták, de nekem nem volt túl magas. – Némelyik lovag választékos dalokat énekel hölgyének – mondta a fiú –, vagy dallamokat játszik neki egy furulyán. – Nekem nincs furulyám – felelte mogorván Dunk. – És aznap éjjel, amikor Palánkvárosban túl sokat ittam, azt mondtad, úgy bőgtem éneklés gyanánt, akár egy dagonyázó öszvér. – Elfelejtettem, ser. – Hogy tudod ezt elfelejteni? – Te mondtad, hogy felejtsem el, ser. – Egg maga volt a megtestesült ártatlanság. – Azt mondtad, ha legközelebb megemlítem, nyakon csördítesz. – Éneklés nem lesz. – Ha lett volna is hangja, az egyetlen dal, amit az elejétől a végéig tudott, „A medve és a szép szűz” volt, és kételkedett benne, hogy azzal sok mindent elérne Webber úrnőnél. Az üst újra gőzölögni kezdett. Odacipelték a dézsához, és beleöntötték a tartalmát. Egg harmadszor is megtöltötte vízzel, majd visszament a kúthoz.

– Jobban teszed, ha Hidegárokban nem fogadsz el ételt és italt, ser. A Vörös Özvegy az összes férjét megmérgezte. – Nem akarom feleségül venni. Ő egy nemesi származású hölgy, én pedig Bolhavégi Dunk vagyok, elfeledted tán? – Összevonta a szemöldökét. – Egyébként hány férje volt? – Négy – felelte Egg –, de gyereke egy sem. Amikor szült, éjszaka jött egy démon, és elvitte a gyermeket. Púpos Sam felesége szerint még a születésük előtt eladta őket a Hét Pokol urának, aki cserébe megtanította a fekete mágia művészetére. – Nemes hölgyek nem foglalkoznak a fekete tudománnyal. Táncolnak, énekelnek és hímeznek. – Talán démonokkal táncolt és gonosz varázslatokat szőtt – találgatott lelkesen Egg. – És te honnan tudod, mivel foglalkoznak a nemes hölgyek, ser? Vaith úrnőn kívül egyet sem ismertél. Pimasz megjegyzés volt, de igaz. – Lehet, hogy valóban nem ismerek egyet sem, viszont ismerek egy szemtelen kölyköt, aki már nagyon szeretne egy nagy pofont. – Dunk megvakarta a tarkóját. Egy páncélban töltött nap után mindig megmerevedtek az izmai. – Te ismersz királynőket és hercegnőket. Démonokkal táncolnak és a fekete tudományokat gyakorolják? – Shiera úrnő igen. Ő Vérholló nagyúr szeretője. Vérben fürdik, hogy megőrizze a fiatalságát. És Rhae nővérem egyszer bájfőzetet tett az italomba, hogy őt vegyem feleségül Daella nővérem helyett. Egg úgy beszélt a vérfertőzésről, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga. Számára az is. A Targaryeneknél évszázadok óta fivér vett feleségül nővért, hogy tisztán tartsák a sárkány vérét. Bár az utolsó valódi sárkány már Dunk születése előtt meghalt, a sárkánykirályok sora folytatódott. Az istenek talán nem bánják, hogy a saját lánytestvéreiket veszik feleségül. – Hatott a főzet? – kérdezte Dunk. – Hatott volna, de kiköptem. Nincs szükségem feleségre, a Királyi Testőrség lovagja akarok lenni, hogy a királyt szolgáljam és védjem. A királyi testőrök esküt tesznek, hogy nem házasodnak meg. – Nemes fogadalom, de ha idősebb leszel, talán rá fogsz jönni, hogy inkább van szükséged egy lányra, mint a fehér köpenyre. – Dunk Túl Magas Tanselle-re gondolt, ahogy rámosolygott Hamugázlóban. – Ser

Eustace azt mondta, olyan ember vagyok, akit el tudott volna képzelni a lánya mellé. Alysanne-nek hívták. – Már halott, ser. – Tudom, hogy halott! – csattant fel Dunk ingerülten. – Azt mondta, ha élne. Ha élne, örülne, ha én venném feleségül. Vagy valami hozzám hasonló. Még soha egyetlen nemes úr sem ajánlotta fel nekem a lányát. – A halott lányát. És bár az Osgrey-k régen valóban nemesek voltak, Ser Eustace csupán egy földbirtokos lovag. – Én is tudom. Szeretnél egy pofont? – Inkább, mint egy feleséget. Különösen egy halott feleséget, ser. Forr a víz. Odavitték az üstöt a dézsához, majd Dunk kibújt a zubbonyából. – A dorne-i zekémet fogom viselni Hidegárokban. – A ruha homokselyemből készült, az volt a legjobb öltözéke, a szilfáját és a hullócsillagot festették rá. – Ha abban lovagolsz oda, teljesen átizzadod, ser – figyelmeztette Egg. – Szerintem ebben menj. Én majd viszem a másikat, és a várnál átöltözöl. – A vár előtt. Ostobán festenék, ha a csapóhídon állnék neki ruhát váltani. És ki mondta, hogy te is velem jössz? – Egy lovag sokkal jobban mutat, ha a fegyverhordozója kíséri. Igazat kellett adnia neki. A fiúnak jó szeme volt ezekhez a dolgokhoz. Így is volt rendjén, két évig szolgált apródként Királyvárban. Dunk ennek ellenére vonakodott őt veszélynek kitenni. Elképzelni sem tudta, miféle fogadtatás vár rá Hidegárokban. Ha ez a Vörös Özvegy valóban olyan veszélyes, mint amilyennek mondják, egy varjúketrecben végezheti, akár az a két férfi a keresztútnál. – Maradsz, segítesz Bennisnek az újoncokkal – határozott. – És ne nézz rám ilyen sértődötten! – Lerúgta a nadrágját és bemászott a gőzölgő vízbe. – Indulj aludni, hagyj nyugodtan fürdeni. Nem jössz, és ez a végső szavam! Egg már rég távozott a dolgára, mire Dunk felébredt. Az istenekre, hogy lehet ilyen korán ennyire meleg? Felült és ásítva nyújtózkodott, aztán talpra kászálódott és álmosan lebotorkált a kúthoz, ahol meggyújtott egy vastag faggyúgyertyát, locsolt egy kis vizet az arcára, és felöltözött.

Amikor kilépett a napfénybe, Villám már felnyergelve, felkantározva várt rá az istálló mellett. Ott volt Egg is az öszvérével, Mesterrel. A fiú felvette a cipőjét. Most az egyszer úgy nézett ki, mint egy valódi fegyverhordozó, zöld-arany kockás zekéjében és szűk, fehér gyapjúharisnyájában. – A harisnya az ülepénél elszakadt, de Púpos Sam felesége megvarrta nekem – közölte. – Addam ruhái voltak – mondta Ser Eustace, aki ekkor vezette ki szürke heréltjét az istállóból. Az öregember válláról leomló, elvékonyodott selyemköpenyt a kockás oroszlán díszítette. – A zeke kissé dohos szagú a ládától, de megteszi. Egy lovag sokkal jobb benyomást tud tenni fegyverhordozójával az oldalán, ezért úgy döntöttem, Egg is elkísér téged Hidegárokba. Túljárt az eszemen egy tízéves fiú. Dunk Eggre nézett, és ajkával némán a pofon szót formálta. A kölyök elvigyorodott. – Számodra is van valamim, Ser Duncan. Ezt nézd! – Ser Eustace előkapott egy köpenyt, és látványos mozdulattal kibontotta. Fehér gyapjúból készült, szegélyén zöld és arany kockás minta futott végig. A legutolsó dolog, amire ilyen melegben vágyott, egy gyapjúköpeny volt, de Ser Eustace ráterítette a vállára. Dunk látta a büszkeséget az öreg lovag arcán, és nem volt szíve visszautasítani. – Köszönöm, jóuram. – Illik rád. Bárcsak ennél többet is adhatnék! – Az öregember bajsza megremegett. – Leküldtem Púpos Samet a pincébe, hogy nézzen körül a fiaim holmija közt, de Edwyn és Harrold kisebbek voltak, mellben vékonyabbak, és alacsonyabbak is. Szomorú, de a ruháik nem jók rád. – Elég lesz a köpeny, jóuram. Nem hozok rá szégyent. – Ebben nem kételkedem. – A lovag megveregette lova nyakát. – Arra gondoltam, egy darabig elkísérlek, ha nincs ellenedre. – Nincs, jóuram. A háromfős menetet a Mester hátán ülő Egg vezette a domb aljáig. – Muszáj viselnie azt a lötyögő szalmakalapot? – kérdezte Ser Eustace Dunkot. – Nem gondolod, hogy kissé ostobán fest benne? – Nem annyira, mint amikor hámlik a fejbőre, jóuram. Bár a nap még alig emelkedett a láthatár fölé, máris tombolt a forróság. Délutánra olyan forró lesz a nyereg, hogy felhólyagosodik tőle az ülepem. Egg most még pompásan festett a halott fiú ruháiban, de

estére főtt tojás lesz belőle. Dunk legalább át tud öltözni; a nyeregtáskájában ott lapult jobbik zubbonya, a hátán pedig a régi zöldet vitte. – A nyugati úton megyünk – közölte Ser Eustace. – Az elmúlt években nem sokan használták, de még mindig az a legrövidebb út Sziklaerőd és Hidegárok vára között. – Az ösvény megkerülte a magaslatot, és elhaladt a sírok mellett, ahol az öreg lovag eltemette feleségét és fiait a szederbokrok tövében. – A fiaim szerettek itt szedret szedni. Amikor kicsik voltak, maszatos képpel és összekarcolt karral jöttek vissza, és rögtön tudtam, hol voltak – mosolygott ellágyulva. – A te Egged az én Addamomat juttatja eszembe. Bátor fiú volt a korához képest. Addam megpróbálta megvédeni a sebesült Harroldot, amikor átcsapott rajtuk a harc. Egy folyami harcos, akinek a pajzsát hat makk díszítette, levágta a karját egy fejszével. – Szomorú, szürke tekintete megtalálta Dunkét. – A te régi mestered, az a krajcárfai lovag… harcolt a Blackfyre-felkelésben? – Igen, jóuram, még mielőtt maga mellé vett. – Dunk három- vagy négyéves lehetett akkoriban, félmeztelenül rohangált Bolhavég sikátoraiban, inkább élt állati, mint emberi életet. – A vörös vagy a fekete sárkány oldalán? A „vörös vagy fekete?” még most is veszélyes kérdésnek számított. A Targaryen-ház címere Hódító Aegon kora óta a háromfejű sárkány volt, fekete alapon vörössel. Daemon, a trónkövetelő saját zászlóján felcserélte a színeket, sok más fattyúhoz hasonlóan. Ser Eustace a hűbéruram, emlékeztette magát Dunk. Joga van megkérdezni. – Hayford nagyúr zászlaja alatt harcolt, jóuram. – Zöld rácsminta arany alapon, a közepén zöld hullámvonallal? – Lehetséges, jóuram. Egg biztosan tudja. A kölyök fejből sorolta Westeros lovagjainak a címerét, legalábbis a jó részükét. – Hayford nagyúr királyhűsége közismert volt. Daeron király nem sokkal a csata előtt nevezte ki Segítővé. Butterwell olyan gyalázatos munkát végzett, hogy sokan megkérdőjelezték a hűségét, de Hayford nagyúr a kezdetektől lojális volt. – Ser Arlan ott volt mellette, amikor elesett. Egy nemes vágta le, a pajzsán három várral.

– Sok jó ember esett el aznap mindkét oldalon. A csata előtt még nem volt vörös a fű. A te Ser Arlanod ezt is elmesélte? – Ser Arlan sosem szeretett beszélni a csatáról. A fegyverhordozója is ott halt meg. Krajcárfai Rogernek hívták, Ser Arlan nővérének a fia volt. – Dunk már a név kiejtésére is enyhe bűntudatot érzett. Elloptam a helyét. Csak a hercegek és a legnagyobb urak engedhettek meg maguknak két fegyverhordozót. Ha Méltatlan Aegon örökösének, Daeronnak adja a kardot a fattyú Daemon helyett, sor sem került volna a Blackfyre-felkelésre, és Krajcárfai Roger még ma is élne. Lovag lenne valahol, igazabb lovag, mint én. Én pedig a bitófán végeztem volna, vagy elküldenek az Éjjeli Őrségbe, hogy halálomig a Falat járjam. – Egy nagy csata mindig rettenetes dolog – mondta az öreg lovag –, de a vér és a pusztítás közepette időnként szívet tépően csodálatos dolgok is történnek. Sosem felejtem el, hogy nézett ki a nap, amikor rásütött Vörösfű Mezejére… tízezer ember halt meg, a levegőt nyögések és könyörgések töltötték meg, de felettünk az ég aranyra, vörösre és narancsra színeződött, olyan csodálatos volt, hogy sírnom kellett, amiért a fiaim már nem láthatják. – Felsóhajtott. – Nagyon kevésen múlt, kevesebben, mint hinnéd. Ha nincs Vérholló… – Mindig azt hallottam, Dárdatörő Baelor nyerte meg a csatát – szólt közbe Dunk. – Ő és Maekar herceg. – A pöröly és az üllő? – Az öregember bajusza megrándult. – Az énekmondók nagyon sok mindent kihagynak. Daemon aznap maga volt a Harcos, senki sem állhatott meg előtte. Darabokra szaggatta Arryn nagyúr előhadát, megölte Kilenccsillag lovagját és Vad Wyl Waynwoodot, majd szembeszállt Ser Gwayne Corbrayjel a Királyi Testőrségből. Majdnem egy órán át táncoltak egymás mellett a lovaikkal, forogtak, pörögtek és vagdalkoztak, miközben emberek haltak meg körülöttük. Azt beszélik, amikor Blackfyre és a Magányos Hölgy összecsaptak, a csengést három mérföldről is hallani lehetett. Félig ének volt, félig sikoly, úgy mondják. Ám a Hölgy egyszer csak megremegett, Blackfyre áthatolt Ser Gwayne sisakján, a penge megvakította a lovagot. Daemon leszállt a lováról, gondoskodott róla, nehogy földre került ellenfelét összetapossák, és utasította Vörösagyart, hogy vigye hátra őt a mesterekhez. Ott követte el a végzetes hibát, mert a Hollófogak közben elfoglalták a Könnyező-gerincet, és Vérholló

megpillantotta féltestvére királyi lobogóját alig háromszáz lépésnyire, alatta pedig Daemont és a fiait. Először Aegont ölte meg, az idősebbik ikert, mert tudta, hogy Daemon nem hagyja magára a fiút, amíg ki nem hűl a teste, bár a fehér nyílvesszők egyfolytában záporoztak. Nem is tette, pedig hét nyílvessző fúródott belé, melyeket Vérholló mágiája és íja juttatott célba. Az ifjú Aemon felkapta Blackfyre-t, amikor a penge kicsúszott haldokló apja ujjai közül, de Vérholló vele, az ifjabbik ikerrel is végzett. Így távozott a Fekete Sárkány, a fiaival együtt. – Sok minden történt még azután, egy részét magam is láttam… a lázadók futását, és amikor Keserűacél megfordította a menekülők hullámát, hogy őrült rohamot vezessen… a Vérhollóval vívott párharcát, melyhez csak Daemonét és Gwayne Corbrayét lehet hasonlítani… Baelor herceg támadását a felkelők hátsó alakzata ellen, az üvöltő dorne-iakat, akiknek a dárdái megtöltötték az eget… de a végeredmény szempontjából mindez mit sem számított. A háború eldőlt Daemon halálával. – Olyan kevésen múlott… ha Daemon ellovagol és a sorsára hagyja Gwayne Corbrayt, megtörte volna Maekar bal szárnyát, mielőtt Vérholló elfoglalja a gerincet. Akkor a fekete sárkány arat diadalt, és a Segítő eleste után nyitva áll az út Királyvárba. Daemon már a Vastrónon ült volna, mire Baelor herceg odaér a viharurakkal és a dorne-iakkal. – A dalnokok énekelhetnek az üllőjükről és a pörölyükről, amennyit csak akarnak, ser, de a csatát a rokongyilkos fordította meg egy fehér nyílvesszővel és a fekete mágiájával. Most is ő uralkodik, ne tévesszen meg a látszat. Aerys király az ő bábja. Nem lepne meg, ha kiderülne, hogy Vérholló varázslattal hajtotta az akarata alá őfelségét. Nem csoda, hogy el vagyunk átkozva. – Ser Eustace megrázta a fejét, és komor hallgatásba süppedt. Dunk azon töprengett, vajon mennyit hallhatott Egg, de nem merte megkérdezni. Hány szeme van Vérholló nagyúrnak? Máris forróbb lett a levegő. Még a legyek is elbújtak, gondolta Dunk. Több eszük van, mint a lovagoknak, távol maradnak a naptól. Vajon milyen fogadtatás várja őt és Egget Hidegárokban? Egy kupa hűs, barna sör könnyen lecsúszott volna. Dunk egy darabig élvezettel dédelgette a gondolatot, aztán eszébe jutott, amit Egg mondott: a Vörös Özvegy megmérgezte a férjeit. Azonnal elmúlt a szomjúsága. A száraz toroknál léteztek rosszabb dolgok is.

– Volt idő, amikor az Osgrey-ház birtokolt minden földet sok mérföldes körzetben, a keleti Nővérvártól a nyugati Kövestetőig – szólalt meg Ser Eustace. – A miénk volt Hidegárok, a Patkó-dombok, a Derring-buckák, Dosk, Kis-Dosk és Pálinkavég falvai, a Leveles-tó mindkét partja… az Osgrey lányokat Florentek, Swannok és Tarbeckek, sőt, Hightowerek és Blackwoodok vették feleségül. Megpillantották Wat Erdejének szegélyét. Dunk a szeméhez emelte a kezét, és hunyorogva nézte a fákat. Most az egyszer irigyelte Egget a kalapja miatt. Ott legalább lesz egy kis árnyék. – Wat Erdeje egykor egészen Hidegárokig nyúlt – folytatta Ser Eustace. – Már nem emlékszem rá, ki volt Wat. A Hódítás előtt bölények éltek az erdőben, és húsz tenyérnél is magasabb jávorszarvasok. Több volt itt a szarvas, mint amennyit egy ember egész életében le tud vadászni, mivel vadászni csak a királynak és a kockás oroszlánnak lehetett. Még apám korában is nőttek fák mindkét parton, de a pókok kivágták, hogy legelőket biztosítsanak a birkáiknak, marháiknak és lovaiknak. Dunk mellén vékony verejtékpatak indult el lefelé. Nagyon szerette volna, ha hűbérura egy kicsit csendben marad. Túl meleg van a beszédhez. Túl meleg van a lovagláshoz. Egyszerűen túl meleg van! Az erdőben egy nagy, barna famacska férgektől hemzsegő tetemére bukkantak. – Pfuj! – Egg széles ívben megkerülte a maradványokat Mesterrel. – Ez még Ser Bennisnél is büdösebb! Ser Eustace odalovagolt. – Egy famacska. Nem tudtam, hogy maradt még belőle az erdőben. Vajon mi ölhette meg? – Amikor senki nem válaszolt, újra megszólalt. – Innen visszafordulok. Csak kövessétek a nyugati utat, az egyenesen elvezet Hidegárokba. Nálad van a pénz? – Dunk bólintott. – Helyes. Térj vissza a vizemmel, ser. – Azzal az öreg lovag megfordította a lovát. Egg megvárta, hogy hallótávolságon kívül érjen. – Azon töprengtem, hogyan kellene beszélned Webber úrnővel, ser. Udvarias bókokkal állíthatnád az oldaladra. – A fiú ugyanolyan nyugodtnak és frissnek tűnt kockás zekéjében, mint Ser Eustace a köpenyben. Én vagyok itt az egyetlen, akiről ömlik a víz? – Udvarias bókokkal – ismételte Dunk. – Miféle udvarias bókokkal?

– Ugyan, ser! Mondd meg neki, mennyire szépnek és fiatalnak látod. Dunkban maradtak kételyek. – Négy férjet élt túl, öreg lehet, mint Vaith úrnő. Ha azt mondom neki, hogy szép és fiatal, miközben csúf és ráncos, hazugnak fog tartani. – Csak kell találnod valami igazat, amit elmondhatsz róla. Daeron bátyám is mindig ezt teszi. Azt mondja, még az öreg, csúf szajháknak is lehet szép hajuk vagy formás fülük. – Formás fülük? – Dunk kételyei fokozódtak. – Vagy szép szemük. Mondd neki, hogy a ruhája kiemeli a szeme színét. – A kölyök elgondolkodott egy pillanatra. – Kivéve, ha félszemű, mint Vérholló nagyúr. Hölgyem, a ruhád kiemeli a szemed színét. Dunk hallotta már, hogy lovagok és nemes úrfik ehhez hasonló szavakkal bókolnak a hölgyeknek. Persze nem ilyen nyersen fogalmazták meg. Nemes úrnőm, ez a ruha csodálatos. Felhívja a figyelmet gyönyörű szemed színére. Némelyik hölgy öreg volt és csontsovány, vagy kövér és vörös arcú, esetleg himlőhelyes és egyszerű kinézetű, de mindegyiknek volt ruhája és szeme, és ahogy Dunk felidézte, mindig örültek a kedves szavaknak. Mily gyönyörűséges ruha, úrnőm! Kiemeli igéző szemed színének csodálatos szépségét. – Egy kóbor lovag élete ennél egyszerűbb – morogta Dunk. – Ha rossz dolgot mondok, bevarr egy kövekkel teli zsákba, és meg sem állok az árok aljáig. – Kétlem, hogy van akkora zsákja, ser – felelte Egg. – Inkább használhatnánk a cipőmet. – Nem, azt nem fogjuk. Amikor kibukkantak Wat Erdejéből, valamivel a gát fölött találták magukat. A víz elég magasra duzzadt, hogy meg lehessen fürödni benne. Elég mély, hogy az ember bele tudjon fulladni. Szemben a partoldalt átvágták, és csatornát ástak, hogy a víz egy részét elvezessék. Ha átkelünk, az Özvegy markában leszünk. Vajon mi vár rájuk odaát? Ő csak egyetlen ember volt, akire egy tízéves fiú vigyázott. Egg az arcát legyezgette. – Ser? Miért álltunk meg? – Nem álltunk. – Dunk megsarkantyúzta a lovát, és belegázolt a patakba. Egg az öszvérrel követte. A víz középen egészen Villám hasáig

ért. Nedves lábbal kaptattak fel a túloldalon, előttük a csatorna nyílegyenesen futott, zöld és arany színben csillogott a napfényben. Amikor néhány óra múlva megpillantották Hidegárok tornyait, Dunk megállt, hogy felvegye jobbik, dorne-i zubbonyát, és meglazítsa hosszúkardját a hüvelyében. Nem szerette volna, ha a penge beakad, amikor hirtelen elő kell rántania. Egg is megmozgatta saját tőrét, arca komornak tűnt a kalap lelógó karimája alatt. Egymás mellett lovagoltak tovább, Dunk a nagytestű csataménen, a fiú az öszvéren, az Osgrey zászló ernyedten csüngött a botról a mozdulatlan levegőben. Hidegárok csalódást keltett benne azok után, amit Ser Eustace mesélt róla. Viharvéghez, Égikerthez és más nagyúri székhelyekhez képest meglehetősen szerény vár volt… de legalább vár, nem holmi megerősített őrtorony. Csipkés külső fala harminc láb magasra emelkedett, minden sarkon torony állt, önmagukban feleakkorák voltak, mint Sziklaerőd. Mindenhol a Webberek fekete lobogója függött súlyosan, rájuk hímezve a pöttyös pók az ezüst hálóval. – Ser – szólalt meg Egg. – A víz… nézd, hová megy! A csatorna Hidegárok keleti fala alatt ért véget, a víz a várnak nevet adó árokba ömlött. A csobogás hallatán Dunk a fogát csikorgatta. Nem kapják meg a kockás vizemet. – Gyere! – szólt oda Eggnek. A főkapu ívén, a kőbe vésett régi címer fölött egész sornyi pókos zászló lógott ernyedten a mozdulatlan levegőben. Több évszázad szele és esője koptatta a mintát, de a kockás, ágaskodó oroszlánt még így is ki lehetett venni. A kapu nyitva állt. Miközben végigléptettek a csapóhídon, Dunk felbecsülte a távolságot az árok felszínéig. Legalább hat láb, gondolta. A csapórácsnál két dárdás őr állta el az útjukat. Az egyiknek tömött, fekete szakálla volt, a másiknak nem. A szakállas megkérdezte, mi dolguk errefelé. – Osgrey urunk küldött, hogy tárgyaljunk Webber úrnővel – felelte Dunk. – Ser Duncan vagyok, a Magas. – Azt látom, hogy nem Ser Bennis vagy – morogta a szakáll nélküli őr. – Az ő közeledtét messziről megéreztük volna. – Az egyik foga hiányzott, ruhája mellrészére a foltos pókot hímezték. A szakállas gyanakodva sandított fel Dunkra.

– Senki nem látogathatja meg az úrnőt, csak ha Hosszúinch engedélyezi. Jöjj velem, az istállófiúd itt maradhat a lovakkal. – Fegyverhordozó vagyok, nem istállófiú! – csattant fel Egg. – Vak vagy, netán félkegyelmű? A csupasz képű őr elnevette magát, a szakállas pedig Egg torkának szegezte a dárdáját. – Ezt mondd még egyszer! Dunk nyakon suhintotta Egget. – Fogd be a szád, és gondoskodj a lovakról! – Leszállt Villám hátáról. – Én meglátogatom Ser Lucast. A szakállas leeresztette a fegyverét. – Az udvaron van. Áthaladtak a tüskés vas csapórács, majd egy gyilokrés alatt, és kijutottak az udvarra. A kennelekben kutyák ugattak, egy hétoldalú, fából épített, ólomüveg ablakú szentélyből énekszó hallatszott. A kovácsműhely előtt egy kovács lovat patkolt segédje közreműködésével. A közelben egy fegyverhordozó és egy hosszú copfos, szeplős lány íjjal gyakorolt a kitömött célbábun. A lovassági gyakorlóbáb is használatban volt, fél tucat, párnázott zekét viselő lovag felváltva rohamozta a forgó célpontot. Ser Lucast a nézők között találták meg, éppen egy kövér septonnal beszélgetett, aki még Dunknál is jobban izzadt. A fehér bőrű, rengő hájú férfi köpenye annyira átázott, mintha abban fürdött volna. Inchfield szinte vékonynak tűnt mellette, pedig egyenes tartású és magas ember volt… de nem olyan magas, mint Dunk. Hat láb és hét hüvelyk, becsülte fel Dunk, és mindegyik hüvelyk büszkébb a másiknál. Bár ezüsttel díszített fekete ruhát viselt, Ser Lucas mintha csak a Falon sétált volna, szemlátomást egyáltalán nem viselte meg a meleg. – Uram – szólította meg az őr –, ez az ember a csirketoronyból jött, beszélni szeretne az úrnővel. A septon fordult oda elsőként, olyan nevetéssel, hogy Dunk egy pillanatig azt hitte, részeg. – Nohát, ki van itt? Csak nem egy kóbor lovag? Szép nagyra nőttetek ott a Síkvidéken. – A pap az áldás jelét rajzolta a levegőbe. – A Harcos küzdjön mindig az oldaladon. Sefton septon vagyok. Szerencsétlen név, de az enyém. És téged hogy hívnak? – Ser Duncan, a Magas.

– Igencsak szerény fickó – fordult a septon Ser Lucashoz. – Ha én lennék ekkora, biztosan úgy hívnám magam: Ser Sefton, az Óriás. Ser Sefton, a Torony. Ser Sefton, a Felhőkavaró. – Holdvilágképe kipirult, köpenyén borfoltok látszottak. Ser Lucas alaposan megnézte magának Dunkot. Idősebb férfi volt, legalább negyven-, talán ötvenéves is, inkább inas, mint izmos, figyelemre méltóan csúf arccal. Vastag ajak, kusza és sárga fogak, széles és húsos orr, kidülledő szem. És dühös, állapította meg Dunk, mielőtt a másik megszólalt volna. – A kóbor lovagok jó esetben koldusok karddal, rossz esetben útonállók. Távozz, nincs itt szükség a fajtádra! Dunk arca elborult. – Ser Eustace Osgrey küldött Sziklaerődből, hogy beszéljek a vár úrnőjével. – Osgrey? – A septon Hosszúinchre pillantott. – A kockás oroszlános Osgrey? Azt hittem, az Osgrey-ház már kihalt. – Majdnem, de nem sok vizet zavar. A vénember a ház utolsó tagja. Engedjük, hogy néhány mérföldnyire keletre, egy omladozó toronyban éljen. – Ser Lucas a homlokát ráncolva nézett Dunkra. – Ha Ser Eustace beszélni akar az úrnővel, jöjjön ide maga. – Összehúzta a szemét. – Te voltál ott Bennisszel a gátnál, ne is próbáld tagadni! Fel kéne, hogy lógassalak. – A Hét óvjon minket! – A septon ruhaujjával megtörölte izzadó homlokát. – Tehát útonálló, azt mondod? És szép nagy darab. Ser, hagyd ott a gonosz utat, és az Anya könyörületes lesz! – A pap hangos szellentéssel húzta alá ájtatos könyörgését. – Ó, jaj, a szelek… bocsáss meg, ser, ez a bab és az árpakenyér miatt van. – Nem vagyok útonálló – jelentette ki Dunk minden méltóságával, amit csak össze tudott szedni. Hosszúinchet nem hatotta meg a tagadása. – Ne tedd próbára a türelmemet, ser… ha valóban ser vagy. Fuss vissza a csirketornyodba, és mondd meg Ser Eustace-nek, hogy adja át nekünk Ser Bűzös Bennist. Ha megkímél a vesződségtől, hogy nekünk kelljen kifüstölnünk őt Sziklaerődből, úrnőnk talán meghallgatja kérelmét. – Pontosan Ser Bennisről, a gátnál történtekről és a vizünk ellopásáról kell beszélnem az úrnővel.

– Ellopás? – horkantotta Ser Lucas. – Ha ezt mondod az úrnőnek, már egy zsákban fogsz úszni, mire lemegy a nap. Biztos vagy benne, hogy találkozni szeretnél vele? Dunk csak abban volt biztos, hogy szeretné átrendezni az öklével Lucas Inchfield kusza, sárga fogait. – Már közöltem, mit szeretnék. – Hadd beszéljen vele – nógatta a septon Ser Lucast. – Mi baj lehet belőle? Ser Duncan hosszú utat tett meg a tűző napon, hadd mondja el, amiért jött. Ser Lucas újra Dunkra nézett. – A septonunk jóságos ember. Kövess, úgysem fog sokáig tartani. – Elindult át az udvaron, Dunk kénytelen volt a nyomába eredni. A vár szentélyének ajtaja kinyílt, hívők sorjáztak ki az udvarra a lépcsőn. Lovagok és fegyverhordozók, tucatnyi gyermek, néhány öregember, három septa fehér csuklyás köpenyben… és egy testes nemes hölgy sötétkék, myri csipkével szegélyezett damasztruhában, amely olyan hosszú volt, hogy az alja a földet súrolta. Dunk körülbelül negyvenévesnek becsülte. Gesztenyebarna haját magasra tornyozta az ezüstháló alatt, de a legvörösebb dolog rajta az arca volt. – Úrnőm. – Ser Lucas megállt előtte. – Ez a kóbor lovag azt mondja, üzenetet hozott Ser Eustace Osgrey-től. Meghallgatod? – Ha úgy látod jónak, Ser Lucas. – Olyan áthatóan meredt Dunkra, hogy a fiatalembernek önkéntelenül is eszébe jutott, amit Egg a mágiáról mondott. Nem hiszem, hogy vérfürdővel próbálná megőrizni a szépségét. Az özvegy zömök, telt asszonyság volt furcsa, csúcsos fejjel, melyet még a haja sem tudott egészen elrejteni. Túlságosan nagy orrához túlságosan kis száj társult. Megkönnyebbülten látta, hogy mindkét szeme megvan, de addigra már minden bókról megfeledkezett. – Ser Eustace bízott meg, hogy tárgyaljak veled a gátnál történtekről. A nő pislogott. – Azt mondod… gát? A tömeg odagyűlt köréjük, Dunk barátságtalan tekinteteket érzett magán. – A pataknál – mondta. – A Kockásvíznél. Úrnőm, építtettél oda egy gátat… – Ó, meglehetősen biztos vagyok benne, hogy semmi ilyesmit nem tettem – felelte az Özvegy. – Egész reggel imádkoztam, ser.

Dunk hallotta Ser Lucas kuncogását. – Nem azt mondtam, hogy saját kezeddel építetted a gátat, úrnőm, csak… a víz nélkül minden terményünk kihal… az emberek babot, árpát és dinnyét termesztenek a földjeiken… – Valóban? Nagyon szeretem a dinnyét. – Az apró száj boldog mosolyra görbült. – Miféle dinnyét? Dunk nyugtalanul nézett végig az arcokon, és érezte, hogy az övé egyre vörösebbé válik. Valami itt nincs rendben. Hosszúinch a bolondját járatja velem. – Úrnőm, folytathatnánk ezt a beszélgetést… kisebb hallgatóság előtt? – Egy ezüstöt rá, hogy a nagy barom ágyba akarja vinni! – rikkantotta valaki, mire felcsapott a nevetés. Az özvegy ijedten hőkölt hátra, és az arca elé kapta a kezét. Az egyik septa gyorsan odalépett mellé, és óvón átkarolta a vállát. – Mire ez a nagy vidámság? – kérdezte egy hűvös, nyugodt hang. – Nos, senki nem osztja meg velem? Lovag uram, miért zaklatod a sógornőmet? A lány volt az, akit korábban íjászkodni látott. Csípőjén vesszőkkel teli tegez lógott, kezében íjat tartott, amely csaknem olyan hosszú volt, mint ő maga – vagyis nem túl hosszú. Ha Dunk egy hüvelyk híján hét láb magasra nőtt, az íjász egy hüvelyk híján öt lehetett. Két kezével át tudta volna fogni a derekát. Szoros copfba font vörös haja a combját verdeste, állán apró gödröcske látszott, fitos orrát szeplők vették körül. – Bocsáss meg nekünk, Rohanne úrnő. – A megszólaló egy jóképű, fiatal nemes volt, zekéjén a Caswellek kentaurjával. – Az a nagy ökör összetévesztette veled Helicent úrnőt. Dunk egyik nőről a másikra nézett. – Te vagy a Vörös Özvegy? – bukott ki belőle a kérdés. – De hiszen te túl… – Fiatalnak tartasz? – A lány odalökte az íjat a langaléta kölyöknek, akivel együtt lőtt célba. – Éppenséggel öt és húsz éves vagyok. Vagy inkább kicsit akartál mondani? – Csinos. Csinost akartam. – Dunk nem tudta, honnan jött a gondolat, de örült, hogy megérkezett. Tetszett neki a lány orra, hajának vörösesszőke árnyalata, és apró, de formás keble a bőrmellény alatt. –

Azt hittem, te… úgy értem… azt mondták, négyszeres özvegy vagy, így… – Első férjem tízéves koromban halt meg. Ő tizenkettő volt, apám fegyverhordozójaként szolgált, Vörösfű Mezején veszett oda. Sajnos az utána következők sem húzták sokáig. A legutolsó tavasszal ment el. Ezt szokták mondani azokra, akik a két évvel korábbi nagy tavaszi járványban vesztek oda. Tavasszal ment el. Több tízezren mentek el tavasszal, köztük egy bölcs, öreg király és két, ígérettel teli herceg is. – Én… sajnálom a veszteséged, úrnőm. – Bókok, fajankó, bókolj neki! – Csak azt akarom, mondani, hogy… a ruhád… – A ruhám? – A lány lenézett nadrágjára és csizmájára, bő vászonzubbonyára, bőrmellényére. – Nincs is rajtam ruha. – Úgy értem, a hajad… olyan lágy, és… – Azt meg honnan tudod, ser? Szerintem emlékeznék rá, ha valaha megérintetted volna a hajam. – Nem lágy – nyögte szánalmasan Dunk. – Vörös, azt akartam mondani. A hajad nagyon vörös. – Nagyon vörös, ser? Ó, remélem, azért nem annyira, mint a képed. – Nevetett, és a többiek vele nevettek. Mindannyian, Ser Lucas kivételével. – Úrnőm – szólt közbe –, ez az ember Sziklaerőd egyik zsoldosa. Itt volt Barnapajzsú Bennisszel, amikor megtámadta az árokásóidat a gátnál, és megvágta Wolmer arcát. A vén Osgrey küldte, hogy tárgyaljon veled. – Így van, úrnőm. Ser Duncan vagyok, a Magas. – Inkább Ser Duncan, az Ostoba – jegyezte meg egy szakállas lovag, aki a Leygoodok hármas villám címerét viselte ruháján. Többen nevettek. Még Helicent úrnő is összeszedte magát annyira, hogy kuncogjon. – A hidegároki udvariasság nemes atyámmal együtt lett az enyészeté? – csattant fel a lány. Nem lány, felnőtt nő. – Vajon mivel érdemelte ezt ki Ser Duncan? – Én tehetek róla. – Dunk gonosz pillantást vetett Inchfieldre. – Valóban? – A Vörös Özvegy tetőtől talpig végigmérte Dunkot, tekintete hosszan elidőzött a mellén. – Egy fa és egy hullócsillag. Még soha nem láttam ezt a címert. – Megérintette a zekét, két ujját végigfuttatta a szilfa egyik ágán. – És festve van, nem varrva. Azt

hallottam, a dorne-iak festik a szöveteiket, de te túl nagy vagy ahhoz, hogy dorne-i legyél. – Nem minden dorne-i kicsi, úrnőm. – Dunk érezte az ujjait az anyagon keresztül. A keze is szeplős volt. Fogadni mernék, hogy mindenhol szeplős. Szája furcsamód kiszáradt. – Egy évet töltöttem Dorne-ban. – Ott minden tölgy ilyen magasra nő? – A lány ujjai a szívénél matattak. – Ez szilfa akar lenni, úrnőm. – Próbálom nem elfelejteni. – Komoran visszahúzta a kezét. – Az udvar túl meleg és poros a beszélgetéshez. Septon, mutasd meg Ser Duncannek a fogadótermemet! – A legnagyobb örömmel, húgom. – A vendégünk bizonyára megszomjazott. Küldess neki egy kancsó bort is. A kövér férfi szinte kivirult. – Ahogy kívánod. – Csatlakozom hozzád, amint átöltöztem. – Lecsatolta magáról az övet a tegezzel, és átnyújtotta társának. – Legyen ott Carrick mester is. Ser Lucas, szólj neki. – Magam hozom ide, úrnőm – bólintott Inchfield. Az úrnő hűvös pillantást vetett várnagyára. – Nem szükséges. Tudom, milyen sok a dolgod a várban, elég, ha elküldöd a szállásomra. – Úrnőm! – szólt utána Dunk. – A fegyverhordozóm a kapunál várakozik. Csatlakozhat hozzánk? – A fegyverhordozód? – Amikor elmosolyodott, tizenöt éves lánynak látszott csupán, nem huszonöt esztendős felnőtt nőnek. Egy szemrevaló lány, tele pajkossággal és nevetéssel. – Ha szeretnéd, semmi akadálya. – Ne igyál a borból, ser! – suttogta Egg, miközben a fogadóteremben várakoztak a septonra. A kőpadlót édes illatú sással szórták fel, a falakon szőnyegek lógtak csaták és lovagi tornák képeivel. Dunk felhorkant. – Nem kell megmérgeznie – suttogott vissza. – Azt hiszi, valami nagy mamlasz vagyok, borsópürével a fülei között.

– Ami azt illeti, az én drága sógornőm szereti a borsópürét. – Sefton septon jelent meg egy kancsó borral, egy kancsó vízzel és három kupával. – Igen, igen, hallottam. Kövér vagyok, nem süket. – Két kupát megtöltött borral, a harmadikat vízzel. Az utóbbit Eggnek adta, aki kétkedő pillantást vetett rá, és félretolta. A septon ügyet sem vetett rá. – Ez arbori nedű – mondta Dunknak. – Nagyon finom, és a méreg ad neki egy kis pikáns ízt. – Eggre kacsintott. – Jómagam ritkán fanyalodom rá, csak hallottam valakitől. – Odatolta Dunknak az egyik kupát. A bor testes volt és édes, de Dunk csak tétován kóstolt bele, és azt is csak azután, hogy a septon három hatalmas, cuppogó korttyal eltüntette a sajátja felét. Egg összefonta maga előtt a kezét, és továbbra sem vett tudomást a vízről. – Tehát kedveli a borsópürét – folytatta a septon és téged is, ser. Jól ismerem a sógornőmet. Amikor először megpillantottalak az udvaron, félig-meddig abban reménykedtem, valamiféle kérő vagy, aki Királyvárból jött elnyerni úrnőnk kezét. Dunk a homlokát ráncolta. – Honnan tudtad, hogy királyvári vagyok, septon? – Az ottaniak beszéde jellegzetes. – A pap ivott egy kortyot, megforgatta a szájában, lenyelte, majd élvezettel sóhajtott. – Sok évet szolgáltam Baelor Nagy Szentélyében, a fősepton mellett. Tavasz óta rá sem ismernél a városra. A tüzek mindent megváltoztattak. A házak negyede összeomlott, a másik negyede kiürült. A patkányok is eltűntek. Ez a legkülönösebb, sosem tudtam elképzelni egy várost patkányok nélkül. Erről Dunk is hallott. – Ott voltál a nagy tavaszi járvány idején? – Ott bizony. Borzalmas időszak volt, ser, borzalmas. Erős emberek reggel egészségesen ébredtek, és estére már halottak voltak. Olyan sokan haltak meg nagyon rövid idő alatt, hogy nem lehetett őket eltemetni. Inkább bedobálták őket a Sárkányverembe, és amikor már tíz láb vastagságban álltak a halottak, Folyami nagyurunk utasította a piromantákat, hogy gyújtsák fel őket. A tüzek fénye az ablakban izzott, ugyanúgy, mint amikor még élő sárkányok fészkeltek a kupola alatt. Éjszaka az egész városban lehetett látni a futótűz sötétzöld ragyogását. Azt beszélik, a tavasz vészt hozott Lannisrévre, és még nagyobbat Óvárosra, de Királyvárban minden tíz emberből néggyel végzett. Nem

kímélt sem öreget, sem fiatalt, sem gazdagot, sem szegényt, sem nemes urat, sem közembert. A mi jó főseptonunkat is elvitte, isteneink e világi hangját, valamint a Leghívebbek harmadát, és szinte az összes csendes nővért. Őfelségét, Daeron királyt, a kedves Mataryst és a bátor Valarrt, a Segítőt… szörnyű időszak volt. A végén már a fél város az Idegenhez imádkozott. – Újra meghúzta a kupáját. – És te hol voltál, ser? – Dorne-ban – felelte Dunk. – Akkor adj hálát az Anyának a könyörületességéért. – A nagy tavaszi járvány sosem érte el Dorne-t, talán mert a dorne-iak lezárták a határaikat és kikötőiket, akárcsak az Arrynok a Völgyben, melyet szintén elkerült a kór. – Ez a sok beszéd a halálról elég hozzá, hogy az ember a borhoz nyúljon, de a mostani időszakban sincs sok ok az örömre. Imáink ellenére az aszály kitart. A királyi erdő egyetlen nagy taplósdoboz, a tüzek éjjel és nappal tombolnak. Keserűacél és Daemon Blackfyre fiai terveket szőnek Tyroshban, Dagon Greyjoy krakenjei pedig farkasfalkaként járják a napnyugati tengert, egészen az Arborig portyáznak. A Szép-sziget vagyonának felét állítólag már elhordták, és vele együtt száz nőt is. Farman úr a védelmét foltozgatja, bár erről az az ember jut eszembe, aki erényövet csatol a lányára, amikor annak már akkora a hasa, mint az enyém. Bracken úr lassan haldoklik a Három Folyónál, legidősebb fiát elvitte a tavasz. Ez azt jelenti, hogy Ser Otho lesz az örökös. A Blackwoodok nem fogják elviselni szomszédjukként Kegyetlen Brackent. Háború közeleg. Dunk tudott a Brackenek és Blackwoodok közötti ősi ellenségeskedésről. – A hűbéruruk nem tudja békére kényszeríteni őket? – Tully nagyúr jelenleg nyolcéves, és asszonyok veszik körül – legyintett a septon. – Zúgó nem sokat fog tenni, Aerys király még kevesebbet. Hacsak valamelyik mester nem ír róla könyvet, ez az ügy teljesen elkerüli királyunk figyelmét. Folyami nagyúr egyetlen Brackent sem fog a színe elé engedni. Ne feledd, a mi Segítőnk félig Blackwood. Ha közbe is lép, csak annyit fog tenni, hogy segít a rokonainak kordában tartani a Kegyetlent. Az Anya a születése napján megjelölte Folyami nagyurat, majd Keserűacél újra megtette Vörösfű Mezején. Dunk tudta, hogy Vérhollóról beszél. A Segítőt valójában Folyami Bryndennek hívták. Anyja a Blackwood családból származott, apja IV. Aegon király volt.

A kövér ember ivott a borából, és folytatta a panaszkodást. – Ami Aeryst illeti, őfelségét jobban foglalkoztatják a régi tekercsek és poros próféciák, mint a nemesei és a törvények. Még arra sem veszi a fáradságot, hogy örököst nemzzen. Aelinor királyné naponta imádkozik a Nagy Szentélyben, könyörög a mennyben lakozó Anyának, hogy áldja meg egy gyermekkel, de eddig még szűz maradt. Aerys a saját szállásán lakik, azt beszélik, előbb vinne ágyba egy könyvet, mint bármilyen fehérnépet. – Újra megtöltötte a kupáját. – Persze tévedés ne essék, valójában Folyami nagyúr uralkodik a varázslataival és a kémeivel. Nincs, aki szembeszállna vele. Maekar herceg Nyárodúban duzzog, dédelgeti királyi fivére iránti ellenszenvét. Rhaegal herceg legalább olyan jámbor, mint amennyire őrült, a gyermekei pedig… nos, ők gyermekek. Minden hivatalt Folyami nagyúr barátai és kedvencei töltenek be, a kistanács urai a kezét nyalják, az új nagymester pedig ugyanúgy kötődik a mágiához, mint ő. A Vörös Torony helyőrségét a Hollófogak alkotják, és az ő engedélye nélkül senki nem találkozhat a királlyal. Dunk kényelmetlenül mocorgott a székén. Hány szeme van Vérholló nagyúrnak? Ezer és egy. Remélte, hogy a Király Segítőjének nincs ezer és egy füle is. Sefton septon szavainak egy része súrolta a felségárulást. Eggre pillantott, kíváncsi volt, mit tesz a fiú. A kölyök láthatóan minden erejével küzdött, hogy befogja a száját. A septon nehézkesen felállt. – A sógornőm egy ideig még távol lesz. Ahogy minden nemes hölgy esetében, az első tíz felpróbált ruha nem fogja megnyerni a tetszését. Kérsz még bort? – A választ meg sem várva újratöltötte mindkét kupát. – A hölgy, akivel összekevertem… – Dunk szeretett volna témát váltani. – A nővéred? – Mindannyian a Hét gyermekei vagyunk, ser, de ettől eltekintve… te jó ég, dehogy! Helicent úrnő Ser Rolland Uffering húga volt, Rohanne úrnő negyedik férjéé, aki tavasszal halt meg. Az én fivérem volt az elődje, Ser Simon Staunton, aki balszerencséjére megfulladt egy csirkecsonttól. Azt kell mondanom, Hidegárokban hemzsegnek a visszajáró lelkek. A férjek meghalnak, de a rokonaik itt maradnak, hogy igyák úrnőm borát és egyék az ételét, mint egy seregnyi kövér, rózsaszín sáska, selyembe és bársonyba öltöztetve. – Megtörölte a száját. – Mégis, újra férjhez kell mennie, mégpedig mihamarabb.

– Kell? – kérdezte Dunk. – Nemes atyja követelte. Wyman úrnak unokák kellettek, akik továbbviszik a vérvonalat. Amikor megbetegedett, megpróbálta férjhez adni az úrnőt Hosszúinchhez, hogy egy erős férfi vigyázzon a lányára, miután ő eltávozott, de Rohanne nemet mondott. Az uraság a végrendeletében állt bosszút. Ha apja halálának második évfordulójára sem megy férjhez, Hidegárok és a környező földek az unokatestvérére, Wendellre szállnak. Talán az udvaron láttad őt. Alacsony kis ember, golyvával a nyakában, bizonyára a szelektől. Bár talán nem méltó pont nekem ezt mondani, miután ugyanúgy kínoznak a bélgázok. A lényeg, hogy Ser Wendell mohó és ostoba fickó, viszont a felesége Rowan úr húga… és átkozottul termékeny, ezt le sem lehet tagadni. Gyakrabban szül, mint ahogy a férje szellent. A fiúk ugyanolyan rosszak, mint az apjuk, a lányok még rosszabbak, és már mindegyik számolja a napokat. Rowan úr fenntartja az igényt, így az úrnőnek csak a következő újholdig van ideje. – Miért várt ilyen sokáig? – töprengett Dunk hangosan. A septon megvonta a vállát. – Igazság szerint szűkében vagyunk a kérőknek. A sógornőm szemrevaló teremtés, ahogy azt bizonyára te is észrevetted, és az erős vár meg a földterületek még kelendőbbé teszik. Az ember azt gondolná, úgy hemzsegnek itt a fiatalabb nemesi sarjak és a föld nélküli lovagok, mint a legyek, de ez tévedés. A négy halott férj miatt gyanakodnak, és olyanok is vannak, akik azt állítják, terméketlen… bár sosem a füle hallatára, hacsak nem akarnak belülről megnézni egy varjúketrecet. Két gyermeket is szült, egy fiút és egy lányt, de egyik sem érte meg a neve napját. Azon keveseket, akik nem hisznek a méregről és a mágiáról szóló pletykáknak, Hosszúinch riasztja el. Wyman úr a halálos ágyán azzal bízta meg, hogy óvja a lányát a méltatlan kérőktől, amit ő úgy értelmezett, hogy minden kérőtől. Aki az úrnő kezét akarja, annak előbb az ő kardjával kell szembenéznie. – Végzett a borával, félretolta a kupát. – Persze nem azt mondom, hogy nem jön senki. Cleyton Caswell és Simon Leygood a legkitartóbbak, bár jobban érdekli őket a föld, mint a sógornőm. Ha fogadnom kéne, Gerold Lannisterre tenném a pénzem. Egyelőre még nem látogatott el hozzánk, de azt beszélik, aranyszőke hajú, gyors észjárású, több mint hat láb magas…

– …és Webber úrnő sokat remél a levelei alapján. – A szóban forgó úrnő az ajtóban állt, egy jóképű, horgas orrú, fiatal mester mellett. – Elvesztenéd a fogadást, sógor uram. Gerold soha nem fogja önként feladni Lannisrév kényelmét és Casterly-hegy gazdagságát egy kis uradalomért. Tybolt nagyúr testvéreként és tanácsadójaként nagyobb a befolyása, mint amennyit az én férjemként remélhetne. Ami a többieket illeti, Ser Simonnak el kellene adnia a földjeim felét, hogy kifizesse az adósságait, Ser Cleyton pedig remeg, akár a falevél, amikor Hosszúinch ránéz. Emellett még nálam is csinosabb. Neked pedig, septonom, a legnagyobb szád van egész Westeroson. – A nagy has nagy szájat igényel. – Sefton septont láthatóan nem hatotta meg a dorgálás. – Különben hamar kicsivé válna. – Te vagy a Vörös Özvegy? – álmélkodott Egg. – Hiszen majdnem olyan magas vagyok, mint te! – Nem egészen fél évvel ezelőtt egy másik fiú is ugyanezt a megállapítást tette. A kínpadra küldtem, hogy egy kicsit megnyújtsák. – Rohanne úrnő letelepedett az emelvényen álló székbe, és a bal válla fölött előrehúzta a copfját. Olyan hosszú volt, hogy a vége az ölében pihent, akár egy alvó macska. – Ser Duncan, nem szabadott volna gúnyolódnom veled az udvaron, amikor oly nagy erőfeszítéseket tettél, hogy udvarias légy. Egyszerűen csak annyira elvörösödtél… a faluban, ahol ilyen magasra nőttél, egy lány sem akadt, aki incselkedett veled? – Az a falu Királyvár volt. – Bolhavéget nem említette. – Voltak lányok, de… – A bolhavégi incselkedések gyakran egy lábujj elvesztésével jártak. – Azt hiszem, féltek incselkedni veled. – Rohanne úrnő végigsimított a hajfonatán. – Nem kétséges, hogy megriadtak a méretedtől. Kérlek, ne gondolj semmi rosszat Helicent úrnőről. A sógornőm egyszerű teremtés, de nincs benne ártó szándék. Nagyon vallásos, de a septák segítsége nélkül felöltözni sem tud. – Nem ő tehet róla, én voltam a hibás. – Igen lovagiasan hazudsz. Tudom, hogy Ser Lucas volt. Gonosz tréfái vannak, és már a megjelenéseddel megsértetted őt. – Hogyan? – hökkent meg Dunk. – Hiszen nem ártottam neki! Az úrnő olyan mosollyal válaszolt, melynek láttán Dunk azt kívánta, bárcsak kevésbé lenne csinos!

– Láttam, ahogy ott állsz mellette. Egy tenyérnyivel magasabb voltál, vagy közel annyival. Ser Lucas nagyon rég nem találkozott olyannal, akire fel kellett néznie. Milyen idős vagy, ser? – Majdnem húsz, úrnőm, szolgálatodra. – Dunk szerette a húsz csengését, bár valószínűleg egy vagy két évvel fiatalabb lehetett. Neki is volt anyja és apja, mint bárki másnak, de nem ismerte őket, még a nevüket sem tudta, és Bolhavégen senki nem törődött vele, mikor és kinek a fiaként született. – Vagy olyan erős, amilyennek kinézel? – Milyen erősnek nézek ki, úrnőm? – Ahhoz elég erősnek, hogy felbosszantsd Ser Lucast. Ő a várnagyom, bár nem én választottam. Hidegárokhoz hasonlóan ő is apám örökségéhez tartozik. Valamilyen harcmezőn ütöttek lovaggá, Ser Duncan? A beszéded alapján gyanítom, hogy nem nemesi származású vagy, ha nem sértelek meg vele. A csatornák leve folyik az ereimben. – Egy Krajcárfai Ser Arlan nevű kóbor lovag vett maga mellé fegyverhordozónak, amikor még kisfiú voltam. Ő tanított meg a lovagi eszmékre és a háború művészetére. – És ugyanez a Ser Arlan ütött lovaggá? Dunk megmozdította a lábát. Látta, hogy az egyik cipőjének zsinórja félig kibomlott. – Nem volt más, aki megtegye. – Hol van most Ser Arlan? – Meghalt. – Dunk felemelte a fejét. Majd később megköti a lábbelit. – Egy domboldalban temettem el. – Bátran esett el, csatában? – Rossz volt az idő, megfázott. – Tudom, milyen törékenyek az öregemberek, a második férjem mellett tanultam meg. Tizenhárom voltam, amikor összeházasodtunk. Ő ötvenöt lett volna a következő névnapján, ha megéri. Már fél éve a földben volt, amikor fiút szültem neki, de az Idegen érte is eljött. A septonok azt mondták, az apja szerette volna maga mellett tudni. Te mit gondolsz, ser? – Ez… lehetséges, úrnőm – felelte tétován Dunk. – Nevetséges! A fiú gyengének született, a szopáshoz is alig volt ereje szegény csöppségnek. Az istenek ötvenöt esztendőt adtak az

apjának. Az ember azt gondolná, adhattak volna három napnál többet a fiúnak is. – Igaz. – Dunk nem sokat tudott az istenekről. Időnként meglátogatott egy-egy szentélyt, és imádkozott a Harcoshoz, hogy öntsön erőt a karjába, de egyébként kerülte a Hetet. – Sajnálom Ser Arlant – mondta végül az úrnő –, és még jobban sajnálom, hogy Ser Eustace szolgálatában kötöttél ki. Nem minden öregember ugyanolyan, ser. Haza kellene menned Krajcárfára. – Nekem ott az otthonom, ahová felesküdök a kardommal. – Dunk soha nem látta Krajcárfát, azt sem tudta, hogy a Síkvidéken van-e. – Akkor esküdj fel ide. Bizonytalan idők járnak, szükségem van lovagokra. Egészséges étvágyú embernek tűnsz, Ser Duncan. Hány csirkét tudsz megenni? Hidegárokban megtölthetnéd a hasad meleg, rózsaszín hússal és édes gyümölcskrémekkel. Úgy látom, a fegyverhordozódra is ráférne egy bőséges evés. Olyan sovány, hogy még a haja is kihullott. Egy szobában lakhatna a hasonló korú fiúkkal, tetszene neki. A fegyvermesterem mindent megtaníthatna neki a háborúzás művészetéről. – Én tanítom – mondta védekezőn Dunk. – És ki még? Bennis? Ser Osgrey? A csirkék? Voltak napok, amikor Dunk elküldte Egget csirkéket kergetni. Fejleszti a gyorsaságát, gondolta, de tudta, hogyha elmondaná, a nő kinevetné. Egyébként is összezavarta fitos orrával és szeplőivel. Dunknak emlékeztetnie kellett magát, miért küldte ide Ser Eustace. – A kardommal Osgrey úrra esküdtem fel, úrnőm – mondta –, és ez így is marad. – Legyen hát, ser. Beszéljünk akkor kevésbé kellemes dolgokról. – Rohanne úrnő megrángatta hajfonatát. – Nem tűrjük a Hidegárok és népe elleni támadásokat. Indokold meg nekem, miért ne varrassalak be egy zsákba. – Tárgyalni jöttem – emlékeztette Dunk –, és ittam a borodból. – A gazdag, édes íz még ott bizsergett a szájában. Eddig nem mérgezték meg. Talán a bor tette bátorrá. – És egyébként sincs ekkora zsákod. Legnagyobb megkönnyebbülésére a nő elmosolyodott Egg tréfáján. – Bennis méretében viszont több is van. Cerrick mester szerint majdnem a csontig felhasította Wolmer arcát.

– Ser Bennis elvesztette a türelmét, úrnőm. Ser Eustace azért küldött, hogy kifizessem a vérzálogot. – A vérzálogot? – nevetett. – Tudtam, hogy öreg ember, de azt nem, hogy ennyire. Azt hiszi, még a Hősök Korában élünk, amikor egy ember élete nem ért többet egy zsák ezüstnél? – Az árokásó nem halt meg, úrnőm – emlékeztette Dunk –, és senki más sem. Csak az arcára kapott egy vágást. A nő ujjai szórakozottan táncoltak a hajfonatán. – És mondd csak, Ser Eustace szerint mennyit ér Wolmer arca? – Egy ezüstszarvast. És neked még hármat, úrnőm. – Ser Eustace fösvényen méri a becsületemet, bár azt hiszem, három ezüst még mindig jobb, mint három csirke. Ám jobban tenné, ha Bennist küldené ide engesztelésképpen. – Ehhez köze lenne az imént említett zsáknak is? – Lehetséges. – Az egyik keze köré csavarta a copfot. – Osgrey megtarthatja az ezüstjét, vérért csak vérrel lehet fizetni. – Lehet, hogy úgy van, ahogy mondod, úrnőm, de miért nem küldetsz el azért az emberért, akit Bennis megvágott, és kérded meg, mit látna szívesebben: egy ezüstöt, vagy Bennist egy zsákban? – Ó, ő biztosan az ezüstöt választaná, ha nem kaphatja meg mindkettőt, efelől nincs kétségem, ser. Csakhogy ez nem az ő választása. Ez már a pókról és az oroszlánról szól, nem egy paraszt képéről. Bennist akarom, és meg is szerzem. Senki nem lovagolhat be a földemre, és bánthatja az egyik alattvalómat, majd oldhat kereket nevetve. – Úrnőm is belovagolt Sziklaerőd földjére, és bántotta Ser Eustace egyik alattvalóját – vágott vissza Dunk, mielőtt átgondolta volna, mit mond. – Ezt tettem volna? – Újra megrángatta a hajfonatot. – Ha a birkatolvajra gondolsz, az az ember bűnöző volt. Kétszer mentem panaszra Osgrey-hez, mégsem tett semmit. Nem fogok harmadszor is könyörögni. A király törvénye megadja nekem a jogot az árokra és a bitóra. Ezúttal Egg válaszolt neki. – A saját földeden igen. A király törvénye minden nemesnek megadja az árok és bitó jogát a saját földjén.

– Okos fiú – bólintott Rohanne úrnő. – Ha ilyen sokat tudsz, bizonyára arról is van tudomásod, hogy földbirtokos lovagoknak nincs joguk büntetni hűbéruruk engedélye nélkül. Ser Eustace Rowan úr nevében uralja Sziklaerődöt. Bennis megszegte a király békéjét, amikor vért ontott, és ezért lakolni fog! – Dunkra nézett. – Ha Ser Eustace átadja nekem Bennist, levágom az orrát, és ezzel le is zárjuk az ügyet. Ha nekem kell elmennem érte, nem tudok ilyen ígéretet tenni. Dunknak hirtelen felkavarodott a gyomra. – Megmondom neki, de nem fogja kiszolgáltatni neked Ser Bennist. – Pillanatnyi habozás után folytatta: – Mindennek a gát az okozója. Ha úrnőm hajlandó volna lebontani… – Az lehetetlen – jelentette ki a nő mellett álló ifjú mester. – Hidegároknak legalább hússzor annyi alattvalója van, mint Sziklaerődnek. Az úrnőnek haldokló búza-, kukorica- és árpamezőkről kell gondoskodnia. Van fél tucat gyümölcsöskertje, almával, barackkal és háromféle körtével. A szarvasmarhák hamarosan ellenek, ezenkívül itt van még ötszáz feketeorrú juh, és ő tenyészti a Síkvidék legjobb lovait. Tucatnyi kanca készül csikózni… – Ser Eustace-nek is vannak juhai – szólt közbe Dunk. – A földeken érik a dinnye, a bab és az árpa, és… – Elvettétek a vizet az árok miatt! – csattant fel Egg. Én is ott fogok kikötni, gondolta Dunk. – Az árok létfontosságú Hidegárok védelme szempontjából – közölte hajthatatlanul a mester. – Azt javasoljátok, hogy Rohanne úrnő tegye ki magát a támadásoknak ezekben a bizonytalan időkben? – Nos, a száraz árok is árok – dünnyögte Dunk. – Ráadásul úrnőmet erős falak is védik, megfelelő számú emberrel. – Ser Duncan – szólalt meg Rohanne úrnő –, tízéves voltam a Fekete Sárkány felkelésekor. Könyörögtem apámnak, hogy ne sodorja veszélybe magát, vagy legalább hagyja itt a férjemet. Ki véd meg, ha mindketten elmennek? Felvitt a mellvédre, és megmutatta Hidegárok erős pontjait. „Tartsd őket erősen – mondta –, és cserébe ők is megvédenek téged. Ha gondoskodsz a védelmedről, senki sem árthat neked.” Az első dolog, amit megmutatott, az árok volt. – Copfja végével megsimogatta az arcát. – Első férjem odaveszett Vörösfű Mezején. Apám talált nekem másokat, de az Idegen őket is magával vitte. Nem bízom többé a férfiakban, tűnjenek bármennyire is megfelelőnek. A

kőben, az acélban és a vízben bízom. Az árokban bízom, ser. És az én árkom nem fog kiszáradni! – Amit nemes atyád mondott, azzal nincs semmi baj – mondta Dunk –, de ez nem jogosít fel arra, hogy eltulajdonítsd az Osgrey-k vizét. Az úrnő rántott egyet a copfján. – Gondolom, Ser Eustace azt mondta neked, hogy a patak az övé. – Vagy ezer éve – bólintott Dunk. – Elvégre Kockásvíznek hívják, ez egyértelművé teszi. – Vagy úgy. – Újabb rántások; egy, kettő, három. – Ahogy a folyót is Mandernek hívják, a Manderlyket mégis elűzték a partjáról ezer esztendeje. Égikert pedig továbbra is Égikert, bár az utolsó kertészkirály meghalt a Tűz Mezején. Casterly-hegyen hemzsegnek a Lannisterek, sehol nem látni egyetlen Casterlyt sem. A világ változik, ser. Ez a Kockásvíz a Patkó-dombok között ered, ami viszont az én területem volt, amikor utoljára néztem. Vagyis a víz is az enyém. Cerrick mester, mutasd meg neki. A mester leereszkedett az emelvényről. Nem sokkal lehetett idősebb Dunknál, de szürke köpenye és a nyakában lógó lánc miatt éveit meghazudtoló, komor bölcsesség áradt belőle. Kezében egy régi pergament tartott. – Nézd meg a saját szemeddel, ser. – Kigöngyölte és Dunk elé tartotta a lapot. Dunk, a fajankó, esze akár egy várfalnak. Érezte, hogy újra elvörösödik. Tétován elvette a mestertől a pergament, és a homlokát ráncolva tanulmányozni kezdte a rajta lévő írást. Nem értett belőle egyetlen szót sem, de felismerte a viaszpecsétet a cikornyás aláírás alatt: a Targaryen-ház háromfejű sárkányát. A király pecsétje. Valamiféle királyi rendeletet tartott a kezében. Fejét lassan mozgatta egyik oldalról a másikra, mintha olvasna. – Van itt egy szó, amit nem tudok kibetűzni – mormolta egy idő után. – Egg, gyere csak ide, neked élesebb a szemed. A fiú azonnal ott termett mellette. – Melyik szó az, ser? – Dunk megmutatta. – Az? Ó! – Egg gyorsan átfutotta az írást, aztán Dunk szemébe nézve aprót bólintott. Tehát az ő patakja. Papírja van róla. Dunk úgy érezte, mintha gyomron vágták volna. A király pecsétjével.

– Ez… itt bizonyára valami tévedés van. Az öregember fiai a király szolgálatában haltak meg, miért vette volna el tőle őfelsége a patakot? – Ha Daeron király kevésbé lett volna megbocsátó, bizonyára a fejét is elveszíti. Dunk egy pillanatra elvesztette a fonalat. – Hogy érted ezt? – Úgy érti – felelte Cerrick mester –, hogy Ser Eustace Osgrey lázadó és áruló. – Ser Eustace a fekete sárkányt választotta a vörös helyett, abban a reményben, hogy egy Blackfyre király majd visszaadja neki a Targaryenek uralkodása alatt elveszített földeket és várakat – magyarázta Rohanne úrnő. – Leginkább Hidegárokra fájt a foga. Fiai az életükkel fizettek árulásáért. Amikor hazahozta a csontjaikat, a lányát pedig elküldte a királyhoz túsznak, a felesége levetette magát a torony tetejéről. Ser Eustace ezt is elmondta? – kérdezte szomorú mosollyal. – Nem, azt hiszem, nem. – A Fekete Sárkány… – Egy árulónak esküdtél fel a kardoddal, fajankó. Egy áruló kenyerét etted, egy lázadó házában aludtál. – Úrnőm – kezdte óvatosan –, a Fekete Sárkány… annak már tizenöt éve. Most viszont aszály van. Még ha Ser Eustace lázadó is volt egykor, vízre akkor is szüksége van. A Vörös Özvegy felállt, és lesimította a szoknyáját. – Akkor jobban teszi, ha imádkozik esőért. Dunknak eszébe jutottak Osgrey búcsúszavai az erdőben. – Ha miatta nem vagy hajlandó megosztani vele a vizet, tedd meg a fiáért. – A fiáért? – Addamért. Itt szolgált, atyád apródjaként és fegyverhordozójaként. Rohanne úrnő kifejezéstelen arccal meredt rá. – Lépj közelebb! Dunk nem tudta, mi mást tehetne, engedelmeskedett. Az emelvény jó egy lábat hozzáadott a nő magasságához, de a kóbor lovag még így is fölé tornyosult. – Térdelj le! Megtette. Rohanna úrnő minden erejét beleadta a pofonba, ráadásul jóval erősebb volt, mint amilyennek látszott. Dunk arca égett, vér ízét érezte

felhasadt ajkán, de valójában nem esett semmi komolyabb baja. Egy pillanatra kísértést érzett, hogy elkapja azt a hosszú, vöröses copfot, a térdére fektesse a nőt és jól elfenekelje, akár egy rossz gyereket. Viszont ha megteszem, sikoltozni kezd, és húsz lovag terem itt, hogy felkoncoljon. – Addam nevében merészelsz könyörögni hozzám? – sziszegte az úrnő kitágult orrlyukkal. – Távozz Hidegárokból, ser, most azonnal! – Én nem akartam… – Menj, különben találok a méretednek megfelelő zsákot, még ha saját kezemmel is kell megvarrnom! Mondd meg Ser Eustace-nek, hogy holnap reggelre hozza ide Barnapajzsú Bennist, különben én megyek érte tűzzel és karddal! Megértettél? Tűzzel és karddal! Sefton septon megfogta Dunk karját, és gyorsan kivonszolta a helyiségből. Egg követte őket. – Ez meggondolatlanság volt, ser – suttogta a lépcsőn a kövér septon. – Felettébb nagy meggondolatlanság. Megemlíteni Addam Osgrey-t… – Ser Eustace azt mondta, kedvelte a fiút. – Kedvelte? – A septon nagyot szusszant. – Szerette a fiút, és az is őt. Sosem jutottak tovább egy-két csóknál, de… Vörösfű Mezeje után a fiúért sírt, nem a férjéért, akit alig ismert. Ser Eustace-t okolja a haláláért, nem is ok nélkül. A fiú mindössze tizenkét éves volt. Dunk tudta, milyen érzés egy ilyen sebet hordozni. Amikor valaki szóba hozta Hamugázló mezejét, arra a három derék emberre gondolt, akik ott haltak meg érte, és a fájdalom sosem akart szűnni. – Mondd meg az úrnődnek, hogy nem akartam megsérteni őt. Bocsánatot kérek. – Megteszem, amit tudok, ser – felelte a pap –, de te is add át az üzenetet Ser Eustace-nek: hozza ide Ser Bennist, mégpedig gyorsan. Különben rosszul fog járni, nagyon rosszul. Dunk csak azután fordult Egghez, hogy Hidegárok falai és tornyai a távolba vesztek a hátuk mögött. – Mi állt azon a papíron? – Jogok adományozása, ser. Wyman Webber úrnak, a királytól. A lázadás során mutatott hűségéért cserébe Wyman úr és leszármazottai megkapnak minden jogot a Kockásvízre, a Patkó-dombok közötti

forrástól a Leveles-tó partjáig. Továbbá Wyman úr és leszármazottai vadászhatnak szarvasra, vaddisznóra és nyúlra Wat Erdejében, amikor csak jónak látják, és évente húsz fát kivághatnak az erdőből. – A fiú megköszörülte a torkát. – A jog azonban csak egy bizonyos időre szól. A papír szerint, ha Ser Eustace fiú utód nélkül hal meg, Sziklaerőd tulajdonjoga visszaszáll a koronára, és Webber úr jogai megszűnnek. Az északi határvidék felvigyázói voltak ezer éven át. – Vagyis hagytak az öregembernek egy tornyot, ahol meghalhat. – És a fejét – tette hozzá Egg. – Őfelsége meghagyta neki a fejét, ser. Annak ellenére, hogy lázadó volt. Dunk a fiúra nézett. – Te nem ezt tetted volna? Eggnek ezen el kellett gondolkodnia. – Apródként az udvarban időnként részt vettem a király kistanácsának gyűlésén, ott sokat vitatkoztak erről. Baelor nagybátyám azt vallotta, a leghelyesebb irgalmat mutatni, ha nemes ellenfélről van szó. Ha egy legyőzött ember elhiszi, hogy megbocsátanak neki, talán leteszi a kardot és térdet hajt. Másként halálig harcolna, még több hűséges embert és ártatlant ölne meg. Vérholló nagyúr azonban azt mondta, ha megbocsátasz a lázadóknak, csak a következő felkelés magvait ülteted el. – Hangja tele volt kétellyel. – Miért fordult Ser Eustace Daeron király ellen? Jó király volt, mindenki ezt mondja. A birodalomhoz csatolta Dorne-t, és a barátainkká tette a dorne-iakat. – Esetleg kérdezd meg Ser Eustace-t, Egg. – Dunk sejtette a választ, de biztos volt benne, hogy a fiú nem szeretné hallani. Szeretett volna egy várat, oroszlánnal a kapuja fölött, de csak néhány sírt kapott a szedresben. Amikor felesküszöl valakire a kardoddal, szolgálatot és engedelmességet fogadsz neki, hogy szükség esetén harcolsz érte, nem avatkozol bele az ügyeibe, és nem kérdőjelezed meg a döntéseit… Ser Eustace viszont a bolondját járatta vele. Azt mondta, a fiai a királyért harcoltak, úgy haltak meg, és elhitette velem, hogy övé a patak. Az éjszaka Wat Erdejében érte őket. Ez Dunk hibája volt. Egyenesen visszamehettek volna, amerről jöttek, de inkább északnak indult, hogy vessen még egy pillantást a gátra. Az is megfordult a fejében, hogy puszta kézzel szaggatja szét az építményt. A Hét és Ser Hosszúinch Lucas azonban nem voltak ennyire elnézőek. A gátat elérve látták, hogy két számszeríjas katona őrködik a

parton, zekéjükön a pók jelével. Egyikük a földön ült, és a lopott vízbe lógatta a lábát. Dunk már csak ezért is szívesen megfojtotta volna, de a férfi meghallotta közeledésüket, és gyorsan magához vette a számszeríjat. Társa még fürgébb volt, ő már a megtöltött fegyvert emelte célzásra. Dunk legfeljebb annyit tehetett, hogy haragosan mered rájuk. Nem maradt más választása, mint visszamenni, amerről érkezett. Dunk nem ismerte ezt a vidéket olyan jól, mint Ser Bennis; szégyen lett volna eltévedni egy ilyen kis erdőben. Mire átkeltek a patakon, a nap már alacsonyan állt a láthatáron, és a szúnyogok hordáival együtt az első csillagok is megjelentek. Egg a magas, fekete fák alatt újra megtalálta a nyelvét. – Ser… az a kövér septon azt mondta, apám Nyárodúban duzzog. – A szavak olyanok, akár a szél. – Apám nem duzzog. – Pedig megtehetné. Te is szoktál. – Én nem, ser! – A fiú a homlokát ráncolta. – Vagy szoktam? – Néha, nem túl gyakran, különben sűrűbben kapnál pofont. – A kapunál is kaptam. – Az csak egy legyintés volt. Ha igazi pofont adnék, arról tudnál. – Te azt kaptál a Vörös Özvegytől. Dunk megérintette felduzzadt ajkát. – Nem kellene annyira örülnöd neki. – Apádat viszont soha senki nem vágta pofon. Talán ezért olyan Maekar herceg, amilyen. – Amikor a király Vérholló nagyurat nevezte ki Segítővé, nemes atyád visszautasította a kistanácsi tagságot, és visszatért Királyvárból saját székhelyére – emlékeztette Egget. – Másfél évig ki sem mozdult Nyárodúból. Minek hívnád ezt, ha nem duzzogásnak? – Haragnak – felelte Egg. – Őfelségének apámat kellett volna Segítővé tennie. Elvégre a fivére, és a birodalom legjobb hadvezére Baelor nagybácsi halála óta. Vérholló nagyúr még csak nem is valódi nemes, csupán ostoba udvariasságból hívják így. Egy varázsló, ráadásul balkézről született. – Ezt úgy mondják, fattyú. Vérholló talán valóban nem volt igazi nagyúr, de mindkét oldalról nemesi sorból származott. Anyja Méltatlan Aegon király számtalan szeretőjének egyike volt. Aegon fattyai megkeserítették a Hét Királyság

életét a király halála óta. Halálos ágyán sokat a magáénak ismert el közülük; nem csak az úgynevezett „nagy fattyakat”, mint Vérhollót, Keserűacélt és Daemon Blackfyre-t, akiknek az anyja nemes hölgy volt, hanem másokat is, akiket szajhák és kocsmai felszolgálólányok, kereskedők lányai, mutatványosok és szemrevaló parasztlányok szültek neki, bárki, akin megakadt a tekintete. Tűz és vér, ezek voltak a Targaryen-ház szavai, de Dunk egy alkalommal hallotta, amint Ser Arlan azt mondja, Aegonhoz jobban illett volna a Mosdasd meg és hozd az ágyamba! – Aegon király kiemelte a fattyúsorból Vérhollót, ahogy a többieket is – emlékeztette a fiút. – Az öreg fősepton azt mondta apámnak, a király törvényei különböznek az istenek törvényeitől – makacskodott a fiú. – A tisztavérű fiúkat hitvesi ágyban nemzik, ők az Atya és az Anya áldását élvezik, a fattyak viszont a vágy és a gyengeség szülöttei. Aegon király kijelentette, hogy a fattyai nem fattyúk, de ez nem változtatja meg a természetüket. A fősepton szerint minden fattyú árulásra született… Daemon Blackfyre, Keserűacél, még Vérholló is. Folyami nagyúr ravaszabb volt a másik kettőnél, de a végén róla is kiderül, hogy áruló. A fősepton azt tanácsolta apámnak, sose bízzon meg benne, sem más fattyúban, legyen az fontos vagy jelentéktelen ember. Árulásra született, gondolta Dunk. A vágy és a gyengeség szülötte. Sose bízz benne, legyen fontos vagy jelentéktelen. – Egg – kérdezte –, sosem gondoltál rá, hogy talán én is fattyú vagyok? – Te, ser? – hökkent meg a fiú. – Te biztosan nem. – Pedig lehetséges. Sosem ismertem anyámat, azt sem tudom, mi lett vele. Talán túl nagy voltam, és megöltem. Valószínűleg egy szajha vagy kocsmai felszolgáló lehetett. Bolhavégen nem sok nemes hölgyet találsz. És ha valaha feleségül is ment apámhoz… nos, akkor vele mi lett? – Dunk nem szerette, ha a Ser Arlan előtti életére emlékeztetik. – Volt egy italmérés Királyvárban, ahová patkányt, macskát és galambot adtam el a barna ragujukhoz. A szakács mindig azt mondogatta, apám biztosan tolvaj vagy zsebmetsző volt. „Valószínűleg láttam is lógni, mondta, de az is lehet, hogy elküldték a Falra.” Amikor Ser Arlan mellett voltam fegyverhordozó, meg is kérdeztem tőle, nem mehetnénke el egyszer arrafelé, hogy Deresben vagy valamelyik északi várban

vállaljunk szolgálatot. Dédelgettem a gondolatot, hogy ha eljutnék a Falhoz, találkoznék egy nagyon magas öregemberrel, aki hasonlít rám. Persze sosem vetődtünk arra. Ser Arlan azt mondta, északon nincsenek sövények, ahol megalhatnánk, és az erdőkben hemzsegnek a farkasok. – Megrázta a fejét. – Hogy rövidre fogjam, nagy a valószínűsége, hogy egy fattyú fegyverhordozója vagy. Egg erre már nem tudott mit mondani. A homály egyre mélyült körülöttük. A fák között szentjánosbogarak repkedtek, apró fényeik sodródó csillagokként izzottak. Az égen is voltak csillagok, jóval több, amint amit az ember életében megszámolhatott, még ha olyan sokáig él is, mint Jaehaerys király. Dunknak csak a tekintetét kellett felemelnie, hogy ismerős barátokat lásson: a Csődör és az Emse, a Király Koronája és a Vénasszony Lámpása, a Gálya, a Szellem és a Holdszűz. Északon azonban felhők gyülekeztek, és eltakarták előle a Jégsárkány északi irányt jelölő kék szemét. Mire elérték a dombtetőn sötéten és magasan emelkedő Sziklaerődöt, a hold is felkelt. A felső ablakokból sápadt, aranyló fény áradt kifelé. Ser Eustace általában már vacsora után lefeküdt aludni, de úgy tűnt, ma kivételt tett. Ránk vár, gondolta Dunk. Barnapajzsú Bennis is rájuk várt. A torony lépcsőjén üldögélt, savanyúlevelet rágott, és a kardját élezte a holdfényben. A kő csikorgása az acélon messzire hallatszott. Akármennyire is elhanyagolta saját magát és a ruházatát, a fegyvereire mindig nagyon ügyelt. – A fajankó visszatért – horkantotta. – Már éleztem a kardomat, hogy kiszabadítsalak a Vörös Özvegy fogságából. – Hol vannak a többiek? – Kata és Vizes Wat a tetőn őrködnek, arra az esetre, ha az Özvegy támadna. A többiek nyöszörögve másztak be az ágyba, azt mondják, mindenük fáj. Alaposan megdolgoztattam őket. Annak a nagydarab féleszűnek még a vérét is vettem, hogy egy kicsit feldühödjön. Sokkal jobban harcol, amikor haragos. – Felvillantotta barnásvörös mosolyát. – Szépen feldagadt a képed. Legközelebb majd nem kezded el felforgatni a köveket. Mit mondott az Özvegy? – Megtartja a vizet, és téged is akar, amiért megvágtad azt az árokásót a gátnál.

– Sejtettem. – Bennis köpött egyet. – Mennyi fáradozás egy paraszt miatt. Inkább meg kéne köszönnie nekem, a fehérnépek szeretik a forradásos férfiakat. – Akkor bizonyára nem gond, ha levágja az orrodat. – Megbaszhatja. Ha le akarnám vágatni az orromat, már megtettem volna magam. – Hüvelykujjával felfelé bökött. – Ser Haszontalant a szállásán találod, egykori nagysága fölött kesereg. – A Fekete Sárkány oldalán harcolt – szólalt meg Egg. Dunk le akart keverni egyet a fiúnak, de a barna lovag csak nevetett. – Persze hogy ott, csak rá kell nézni. Úgy fest, mint aki a győztes oldalt választja? – Nem jobban, mint te, különben itt sem lennél. – Dunk Eggre nézett. – Lásd el Villámot és Mestert, aztán csatlakozz hozzánk. Dunk a kandalló előtt ülve találta az öreg lovagot, de a tűz nem égett. Apja kupáját tartotta a kezében, a nehéz ezüstöt valamelyik Osgrey-nek készítették még a Hódítás előtt. Az ivóedényt a kockás oroszlán díszítette, jáde- és aranylemezekből kirakva, bár némelyik lemez már hiányzott. Dunk lépteire felnézett, és úgy pislogott, mint aki mély álomból ébredt. – Ser Duncan… hát visszatértél. Remélem, a látványod meglepte Lucas Inchfieldet. – Nem vettem észre, jóuram. Inkább mintha haragudott volna. – Dunk beszámolt a látogatásról, bár kihagyta belőle Helicent úrnőt, nehogy ostobának tűnjön. Legszívesebben a pofonról sem tett volna említést, de felhasadt ajka a kétszeresére dagadt, ami nem kerülte el Ser Eustace figyelmét. – Az ajkad… – vonta össze a szemöldökét az öregember. Dunk tétován odanyúlt. – Az úrnő megütött. – Megütött? – Ser Eustace szája kinyílt, majd becsukódott. – Megütötte a küldöttemet, aki a kockás oroszlános zászló alatt érkezett hozzá? Kezet mert emelni rád? – Az egyiket biztosan, ser. Nem számít, mire távoztam a várból, már nem vérzett. – Ökölbe szorította a kezét. – Ser Bennist akarja, nem az ezüstödet, és nem bontja le a gátat. Mutatott nekem egy pergament a

király pecsétjével. Az áll rajta, hogy a patak az övé. És… – Tétovázott. – Azt mondta, hogy te… hogy te… – …fellázadtam a Fekete Sárkány oldalán. – Az öregember válla megrogyott. – Féltem tőle, hogy ez lesz. Ha ki akarsz lépni a szolgálatomból, nem tartalak vissza. – Belenézett a kupájába, bár hogy mit látott ott, azt Dunk nem tudta volna megmondani. – Azt mondtad, a fiaid a királyért harcolva haltak meg. – Így is van. Az igaz királyért, Daemon Blackfyre-ért. A királyért, aki a kardot hordozta. – Az öregember bajusza megremegett. – A vörös sárkány hívei hűségeseknek nevezik magukat, de akik a feketét választották, egykor ugyanolyan hűségesek voltak. Mostanra… azok az emberek, akik régen mellettem meneteltek, hogy a Vastrónra ültessék Daemon herceget, elpárologtak, akár a reggeli harmat. Talán csak álmodtam őket. Vagy még valószínűbb, hogy Vérholló nagyúr és a Hollófogai ültettek félelmet beléjük. Lehetetlen, hogy mind halottak legyenek. Dunk ennek az igazát nem tagadhatta. Eddig a pillanatig nem találkozott olyan emberrel, aki a trónkövetelő oldalán harcolt volna. Pedig kellett volna, hiszen több ezren voltak. A birodalom fele a vörös sárkány oldalán harcolt, a másik fele a feketéén. – Mindkét oldal bátran küzdött, Ser Arlan mindig ezt mondta. – Úgy vélte, az öreg lovag ezt szívesen hallja. Ser Eustace két kézre fogta kupáját. – Ha Daemon otthagyja Gwayne Corbrayt… ha Tűzgolyót nem ölik meg a csata előestéjén… ha Hightower, Tarbeck, Oakheart és Butterwell a teljes haderejüket rendelkezésünkre bocsátják ahelyett, hogy megpróbálnak két vasat tartani a tűzbe… ha Manfred Lothston hűséges marad, és nem árul el minket… ha a viharok nem hátráltatják Bracken úr hajóit, rajtuk a myri számszeríjászokkal… ha Fürgeujjat nem kapják el a lopott sárkánytojásokkal… oly sok a ha, ser… ha bármelyik ezek közül nem így alakul, az egész más véget érhetett volna. Akkor most mi lennénk a hűségesek, és a vörös sárkány híveire csak úgy emlékeznének, mint azokra az emberekre, akik megpróbálták a trónon tartani a bitorló, balkézről született Daeront, és elbuktak. – Lehetséges, jóuram – bólintott Dunk de az események úgy alakultak, ahogy. Évek teltek el azóta, és te kegyelemben részesültél.

– Igen, kegyelmet kaptunk. Daeron megkegyelmezett az árulóknak és lázadóknak, miután térdet hajtottunk és adtunk neki egy túszt. – Keserű volt a hangja. – A lányom életével vásároltam vissza a fejem. Alysanne hétéves volt, amikor elvitték Királyvárba, és húszesztendősen halt meg mint csendes nővér. Egyszer elmentem meglátogatni, de még csak hozzám se szólt, a saját apjához. A király kegyelme mérgezett ajándék. Daeron Targaryen meghagyta az életemet, de elvette a büszkeségemet, az álmaimat és a becsületemet. – Keze megremegett, vérvörös bor fröccsent az ölébe, de az öregember észre sem vette. – Keserűacéllal kellett volna tartanom a száműzetésbe, vagy meghalnom a fiaim és szeretett királyom mellett. Az méltó halál lett volna egy kockás oroszlánhoz, büszke urak és hatalmas harcosok leszármazottjához. Daeron kegyelme csak kisebbé tett. A szívében soha nem halt meg a Fekete Sárkány, jött rá Dunk. – Jó uram… Egg hangja volt. A fiú akkor jött be, amikor Ser Eustace a haláláról beszélt. Az öreg lovag úgy nézett rá, mintha most látná őt először. – Igen, kölyök? Mi az? – Ha megengeded… a Vörös Özvegy azt mondta, azért lázadtál fel, hogy megszerezd a várat. Ez igaz? – A várat? – A lovag zavartnak tűnt. – Hidegárkot… Hidegárkot Daemon valóban nekem ígérte, ez igaz, de… nem volt bennem haszonlesés, egy csepp sem… – Akkor miért? – kérdezte Egg. – Miért? – Ser Eustace a homlokát ráncolta. – Miért lettél áruló? Ha nem csak a várért. Az öregember hosszan nézett Eggre, mielőtt válaszolt. – Még fiatal vagy, nem értenéd meg. – Talán mégis. – Az árulás… csak egy szó. Amikor két herceg egy olyan székért harcol, amelyre csak egyvalaki ülhet le, nemes uraknak és közembereknek egyaránt választaniuk kell. És amikor véget ér a harc, a győzteseket hűséges és igaz emberekként ünneplik, míg a veszteseket mindörökre lázadónak és árulónak bélyegzik. Nekem ez volt a sorsom. Egg ezen egy ideig gondolkodott. – Értem, jó uram, csak… Daeron király jó ember volt. Miért választottad Daemont?

– Daeron… – Ser Eustace összemosta a szavakat, és Dunk csak most jött rá, hogy félig részeg. – Daeron nyakigláb, gyenge vállú ember volt apró pocakkal, amely rengett járás közben. Daemon ezzel szemben egyenes és büszke tartású, a hasa lapos és kemény, akár egy tölgyfapajzs. És tudott harcolni. Fejszével, lándzsával vagy cséphadaróval volt olyan jó, mint bármelyik lovag, akit valaha láttam, karddal viszont ő maga volt a Harcos. Amikor Daemon herceg Blackfyre-t tartotta a kezében, senki nem szállhatott szembe vele… sem Ulrick Dayne a Hajnallal, sem a Sárkánylovag a Sötét Nővérrel. Egy embert a barátairól lehet megítélni, Egg. Daeron mesterekkel, septonokkal és énekmondókkal vette körül magát. Mindig asszonyok suttogtak a fülébe, és az udvara tele volt dorne-iakkal. Hogy is ne lett volna így, amikor egy dorne-i nőt fogadott az ágyába, és saját édes húgát eladta Dorne hercegének, miközben ő Daemont szerette? Daeron ugyanazt a nevet viselte, mint az Ifjú Sárkány, de amikor dorne-i felesége fiút szült neki, a gyermeket Baelornak nevezte el a Vastrónon valaha ült legalkalmatlanabb király után. Daemon viszont… Daemon nem volt ájtatosabb, mint egy királynak lenni kell, és a birodalom legnagyobb lovagjai mind odagyűltek köré. Vérholló nagyúr érdeke azt kívánja, hogy el legyen feledve a nevük, ezért énekelni is tilos róluk, én azonban emlékszem. Robb Reyne, Szürke Gareth, Ser Aubrey Ambrose, Gormon Peake, Fekete Virágos Byren, Vörösagyar, Tűzgolyó… Keserűacél! Kérdem tőled, létezett valaha ennél nemesebb kompánia, hősök hasonló sora? Hogy miért, kölyök? Azt kérded, miért? Mert Daemon volt a jobb ember, és ezt az öreg király is látta. Ő adta a kardot Daemonnak. A Blackfyre-t, Hódító Aegon kardját, a pengét, melyet minden Targaryen király viselt a Hódítás óta… aznap adta Daemon kezébe a kardot, amikor lovaggá ütötte őt, a tizenkét éves fiút. – Apám azt mondta, azért történt így, mert Daemon kardvívó volt, Daeron pedig nem – mondta Egg. – Miért adjunk lovat valakinek, aki nem tud lovagolni? Szerinte a kard nem jelent egyet a királysággal. Az öreg király keze olyan erővel rándult meg, hogy a bor kiömlött az ezüstkupából. – Apád bolond. – Nem az! – vitatkozott a fiú. Osgrey arca eltorzult a haragtól.

– Feltettél egy kérdést, és én válaszoltam, de a pimaszságot nem tűröm! Ser Duncan, gyakrabban el kéne verned ezt a kölyköt. A viselkedése hagy némi kívánnivalót maga után. Ha nekem kell megtennem, nagyon szívesen… – Nem – szakította félbe Dunk. – Nem fogod. Ser. – Hirtelen döntésre jutott. – Most már sötét van. Reggel elmegyünk. Ser Eustace döbbenten meredt rá. – Elmentek? – El Sziklaerődből. A szolgálatodból. – Hazudtál nekünk. Hívd, aminek akarod, ez becstelenség volt. Kioldotta köpenyét, összetekerte és az öregember ölébe helyezte. Osgrey összehúzta a szemét. – Az a nő felajánlotta, hogy állj a szolgálatába? Innen egyenesen a szajha ágyába mész? – Nem tudom, hogy szajha-e – felelte Dunk –, esetleg boszorkány vagy méregkeverő, netán egyik sem. De akármelyik is, nem számít. Útra kelünk, vándorlunk tovább, nem Hidegárokba megyünk. – Vagyis maradnak a sövények és az árkok. Elhagysz, hogy farkasként kószálj az erdőben, és becsületes embereket fosztogass az utakon. – Remegett a keze, a kupa kicsúszott az ujjai közül, a bor kiömlött belőle, ahogy végiggurult a padlón. – Menj hát. Menj! Nem kellesz ide! Soha nem szabadott volna felfogadnom téged! Menj! – Ahogy mondod, ser. – Dunk távozott, Egg követte. Dunk az utolsó éjszakán szeretett volna a lehető legtávolabb lenni Ser Eustace Osgrey-től, ezért lent aludt a pincében, Sziklaerőd foghíjas seregének katonái között. Nyugtalan éjszakája volt. Lem és a vörös szemű Pate horkoltak, az egyik hangosan, a másik folyamatosan. Nyirkos gőzök ülték meg a helyiséget, melyek a pince alsóbb szintjeiről szivárogtak fel a csapóajtón keresztül. Dunk csak hánykolódott és forgolódott a fekhelyén, többször is elbóbiskolt, majd hirtelen felriadt a sötétben. Az erdőben szerzett csípések viszkettek, és a derékalj is tele volt bolhákkal. Hamarosan megszabadulok ettől a helytől, a vénembertől, Ser Bennistől és a többiektől. Talán ideje visszavinnie Egget Nyárodúba, hogy lássa az apját. Majd reggel, ha már messzebb járnak, megkérdi a fiút, mi a véleménye.

A reggel azonban nagyon távolinak tűnt. Dunk feje tele volt sárkányokkal, vörösekkel és feketékkel… kockás oroszlánokkal, régi pajzsokkal, viharvert lábbelikkel… patakokkal és árkokkal és gátakkal, királyi pecsétes papírokkal, melyeket nem tudott elolvasni. És ott volt ő is, a Vörös Özvegy, Rohanne Hidegárokból. Látta maga előtt szeplős arcát, vékony karját, hosszú, vörös hajfonatát. Bűntudatot érzett tőle. Tanselle-ről kellene álmodnom. Túl Magas Tanselle, így hívták, de nekem nem volt túl magas. Ő festette a címert a pajzsára, ő pedig megmentette a lányt a Fényes Hercegtől, de Tanselle eltűnt még a Hetek próbája előtt. Nem tudta volna végignézni, ahogy meghalok, szokta magának mondogatni Dunk, de ugyan honnan tudhatta volna? Hiszen annyi esze volt, mint egy várfalnak. Ezt mutatta az is, hogy a Vörös Özvegyre gondolt. Tanselle rám mosolygott, de sosem ölelkeztünk, sosem csókolóztunk, még az ajkát sem éreztem az arcomon. Rohanne legalább megérintette, felduzzadt ajka őrizte a nyomát. Ne légy ostoba, ő nem a magadfajtáknak való. Túl kicsi, túl ravasz, és főként túlontúl veszélyes. Végül sikerült elaludnia, és álmodott. Egy tisztáson rohant Rohanne felé Wat Erdejében, és a nő íjjal lövöldözött rá. Minden egyes vesszője talált, belefúródott a mellébe, Dunk valahogy mégis édesnek találta a fájdalmat. Ha megfordul, elmenekülhetett volna, de inkább tovább futott felé, lassan, ahogy az álmokban lenni szokott, mintha a levegő mézzé vált volna körülötte. A tegezből nem fogytak a vesszők. A nő szeme szürke volt és zöld, tele hamissággal. A ruhád kiemeli a szemed színét, akarta mondani neki, de Rohanne nem viselt semmiféle ruhát. Apró mellét szétszórtan szeplők pettyezték, mellbimbói vörösek voltak és kemények, akár az apró gyümölcsök. Dunk a nyílvesszőktől már úgy nézett ki, mint egy hatalmas sündisznó. Térdre rogyott a nő előtt, de még volt annyi ereje, hogy megragadja a hajfonatát. Egyetlen rántással lehúzta magához és megcsókolta. Kiáltásra riadt fel. A sötét pincehelyiségben zűrzavar uralkodott. Átkok és panaszszavak visszhangoztak, az emberek átestek egymáson, ahogy ruháik és fegyvereik felé botladoztak. Senki nem tudta, mi történt. Egg talált egy faggyúgyertyát, és meggyújtotta, hogy legyen egy kis fény a teremben. Dunk sietett fel elsőként a lépcsőn. Majdnem összeütközött a

lefelé rohanó Púpos Sammel, aki erősen zihált, és érthetetlenül kiabált. Dunknak mindkét kezével meg kellett ragadnia a vállát, nehogy elessen. – Sam, mi történt? – Az ég! – motyogta az öregember. – Az ég! – Többet nem lehetett kihúzni belőle, ezért mindannyian feltódultak a tetőre. Ser Eustace megelőzte őket, hálóruhájában már a mellvédnél állt, és a távolba meredt. A nap nyugaton kelt fel. Hosszú pillanatokba telt, mire Dunk rájött, mit jelent ez. – Wat Erdeje ég! – suttogta. A torony tövéből Bennis káromkodása hallatszott, olyan meglepő változatossággal, amitől még Méltatlan Aegon is elvörösödött volna. Púpos Sam imádkozott. Túl távol voltak, hogy ki lehessen venni a lángokat, de a vörös ragyogás a fél nyugati látóhatárra kiterjedt, és a fény fölött eltűntek a csillagok. A Király Koronája már csak félig látszott, elhomályosította a felemelkedő füstfátyol. Tűzzel és karddal, azt mondta. A tűz reggelig égett, Sziklaerődben aznap éjjel már senki nem aludt. Hamarosan a füstöt is megérezték, és megpillantották a távolban a skarlátvörös szoknyás lányokként táncoló lángokat. Mindannyian azon töprengtek, vajon a tűz elnyeli-e őket. Dunk égő szemmel állt a mellvéden, lovasok után kutatott az éjszakában. – Bennis – szólította meg a barna lovagot, amikor az savanyúlevelet rágva feljött hozzá –, téged akar. Talán el kéne menekülnöd. – Meneküljek? – horkantotta gúnyosan a lovag. – Az én lovammal? Azzal az erővel egy átkozott csirke hátára is felülhetnék. – Akkor add fel magad. Csak az orrodat fogja levágni. – Én ott szeretem az orromat, ahol van, fajankó. Próbáljon csak elkapni, majd meglátjuk, kinek mije lesz levágva! – Keresztbe tett lábbal leült, nekidőlt a mellvédnek, elővett egy fenőkövet, és nekiállt megélezni a kardját. Ser Eustace ott állt mellette, halkan megbeszélték, hogyan vívják meg a háborút. – Hosszúinch a gátnál számít ránk – mondta az öreg lovag –, ezért inkább a termést égetjük fel. Tüzért tűzzel. Ser Bennis egyetértett a tervvel, de ő a malmot is felgyújtotta volna.

– Majdnem húsz mérfölddel a vár mögött van, Hosszúinch ott biztosan nem keres minket. Felgyújtjuk a malmot és megöljük a molnárt, az érzékeny veszteség lesz neki. Egg is hallgatta a beszélgetést. Köhintett, és tágra nyílt szemmel fordult Dunkhoz. – Ser, meg kell állítanod őket! – Hogyan? – Majd a Vörös Özvegy megállítja őket. Ő, és az a Hosszúinch Lucas. – Csak zajonganak, Egg. Vagy ezt teszik, vagy televizelik a nadrágjukat. Egyébként is, most már semmi közünk hozzá. A hajnal füstködös szürkeséggel érkezett, a levegő égette a szemet. Dunk korán akart indulni, bár az álmatlan éjszaka után nem tudta, meddig jutnak. Ő és Egg főtt tojást reggeliztek, amíg Bennis kivitte a többieket gyakorlatozni. Ők Osgrey emberei, mi már nem, mondogatta magának. Négy tojást evett meg, úgy vélte, Ser Eustace ennyivel tartozik neki. Egg is végzett kettővel. Az ételt sörrel öblítették le. – Elmehetnénk a Szép-szigetre, ser – mondta a fiú, miközben a holmijukat szedték össze. – Ha a vasemberek oda járnak fosztogatni, Farman úr biztosan keres kardokat. Nem volt rossz gondolat. – Jártál már a Szép-szigeten? – Nem, ser, de azt beszélik, nagyon szép, akárcsak Farman úr vára. Szépvárnak hívják. Dunk nevetett. – Legyen hát Szépvár. – Mintha hatalmas súlyt vettek volna le a válláról. – Megyek a lovakért – mondta, miután összecsomagolta és egy kenderkötéllel átkötötte a páncélját. – Menj fel a tetőre, és hozd le a derékaljakat, fegyverhordozó. – Nem szeretett volna még egyszer találkozni a kockás oroszlánnal. – Ha látod Ser Eustace-t, ne szólj hozzá. – Úgy lesz, ser. Odakint Bennis felsorakoztatta az újoncokat pajzzsal és dárdával, és megpróbálta a fejükbe verni, hogyan nyomuljanak előre egyszerre. A barna lovag rá se hederített az udvaron átvágó Dunkra. Az egész csapatot a halálba fogja vezetni. A Vörös Özvegy bármelyik pillanatban itt lehet. Egg bukkant elő a torony ajtaján, és a derékaljakkal a kezében lesietett a lépcsőn. Fölötte Ser Eustace állt merev tartással az erkélyén, kezével a korlátra támaszkodva. Amikor tekintete találkozott Dunkéval,

megrezzent a bajusza, és a fiatal lovag gyorsan elfordult. A levegő nehéz volt a gomolygó füsttől. Bennis is a hátára csatolta hosszú, festetlen, vaspántokkal megerősített pajzsát, amely az idők során megbarnult a számtalan réteg fapáctól. A pajzson nem volt semmiféle címer, csak középen egy becsukott szemre emlékeztető kidudorodás. Ugyanolyan vak, mint ő. – Hogyan akarsz harcolni ellene? – kérdezte Dunk. Ser Bennis végignézett a harcosain, szája vörös volt a savanyúlevéltől. – Ilyen kevés dárdával nem tarthatjuk a dombot. Visszahúzódunk a toronyba és befészkeljük magunkat. – Az ajtó felé biccentett. – Csak egy út van befelé. Felhúzzuk a lépcsőt, és nem érhetnek el minket. – Amíg nem építenek egy sajátot. Hozhatnak köteleket és kampókat is, és a tető felől támadhatnak. Vagy hozzák a számszeríjászokat, és teletűzdelnek vesszőkkel, amíg megpróbáljátok tartani az ajtót. A Dinnyék, Babok és Árpák hallgatták a beszélgetést. A korábbi bátor hencegést mintha elfújták volna, pedig nem is volt szél. Görcsösen markolták kihegyezett botjaikat, felváltva nézték Dunkot, Bennist és egymást. – Ezzel a kompániával nem sokra mész – nézett végig Dunk a szedett-vetett Osgrey-hadseregen. – A Vörös Özvegy lovagjai darabokra szabdalják őket a nyílt terepen, a toronyban pedig nem veszik hasznát a dárdáknak. – Dobálhatnak mindenfélét a tetőről – vélte Bennis. – Kata nagyon jól dob követ. – Biztosan eldobhat egyet-kettő – bólintott Dunk –, amíg az Özvegy egyik számszeríjásza le nem lövi. – Ser. – Egg megállt mellette. – Ser, ha indulni akarunk, még most tegyük, mielőtt megérkezik az Özvegy. A fiúnak igaza volt. Ha tovább időzünk itt, csapdába esünk. Dunk mégis tétovázott. – Engedd őket elmenni, Bennis. – Mi? Hogy megváljak bátor fiainktól? – Bennis nevetve nézett a parasztokra. – Eszetekbe se jusson! – figyelmeztette őket. – Aki futni próbál, azt kibelezem! – Csak próbáld meg, és én belezlek ki téged. – Dunk előhúzta a kardját. – Menjetek haza, mind! – vakkantotta. – Menjetek haza a falvaitokba, próbáljátok megóvni a házatokat és a termést a tűztől.

Senki nem mozdult. A barna lovag őt figyelte a leveleket rágva. Dunk ügyet sem vetett rá. – Tűnés! – kiáltott újra a parasztokra. Mintha valamelyik isten adta volna a szájába a szavakat. Biztos nem a Harcos. Talán a bolondok istene? – TŰNÉS! – bömbölte. – Vigyétek a dárdáitokat és a pajzsaitokat, de menjetek, különben nem éritek meg a holnapot. Meg akarjátok még csókolni a feleségeteket? Átölelni a gyerekeiteket? Akkor menjetek haza! Mindannyian megsüketültetek? Mint kiderült, nem. Őrült kavarodás kezdődött a csirkék között. Nagy Rob rálépett egy szárnyasra, ahogy elindult, Pate pedig kis híján kibelezte Bab Willt, amikor megbotlott a saját dárdájában. Mindannyian futottak, a Dinnyék az egyik irányba, a Babok a másikba, az Árpák a harmadikba. Ser Eustace odafentről kiabált nekik, de senki sem figyelt rá. Legalább az ő hangjára süketek, gondolta Dunk. Mire az öreg lovag előkerült a toronyból és lesietett a külső lépcsőn, csak Dunk, Egg és Bennis maradt a csirkék között. – Gyertek vissza! – kiáltott Ser Eustace menekülő hada után. – Nem volt jogod elküldeni őket! Nem volt jogod! Nem mehetnek el, megtiltottam! Megtiltottam, hogy elküldd őket! – Nem hallottuk, jó uram. – Egg levette a kalapját, azzal legyezte a füstöt. – A csirkék túl nagy zajt csaptak. Az öregember leroskadt Sziklaerőd legalsó lépcsőfokára. – Mit ajánlott az a nő, hogy átadj neki? – kérdezte gyászos hangon Dunkot. – Mennyi aranyat fizetett, hogy elárulj, hogy elküldd a legényeimet és itthagyj egyedül? – Nem vagy egyedül, jóuram. – Dunk eltette a kardját. – A tetőd alatt aludtam, és ma reggel a te tojásodat ettem. Tartozom még neked némi szolgálattal. Nem fogok a lábam közé húzott farokkal eliszkolni. A kardom még itt van. – Megérintette a fegyver markolatát. – Egyetlen kard. – Az öregember lassan felállt. – Mit remélhet egyetlen kard az ellen a nő ellen? – Kezdetnek megpróbálhatja távol tartani őt a földedtől. – Dunk szeretett volna olyan magabiztos lenni, mint ahogy a szavai hangzottak. Az öreg lovag bajusza megremegett minden egyes lélegzetvételénél. – Igen – mondta végül. – Jobb bátran kiállni, mint kőfalak mögé bújni. Jobb oroszlánként meghalni, mint nyúlként. Ezer évig voltunk az

északi határvidék felvigyázói. Hozom a páncélomat! – Elindult felfelé a lépcsőn. Egg felnézett Dunkra. – Nem is tudtam, hogy van farkad, ser. – Kérsz egy pofont? – Nem, ser. Hozzam a páncélodat? – Azt is, és még valamit. Felvetődött, hogy Ser Bennis is velük tart, de Ser Eustace végül ráparancsolt, hogy maradjon és tartsa a tornyot. A kardja nem sokat fog érni akkora túlerő ellen, viszont a látványa még jobban feldühítené az Özvegyet. A barna lovagot nem kellett sokat győzködni. Dunk segített neki meglazítani a lépcsőt tartó csapokat. Bennis felsétált, megragadta a régi kenderkötelet, és teljes erejéből megrántotta. A falépcső hangos nyikorgással és recsegéssel fellendült, a kőlépcső és a torony bejárata között tíz láb hosszú rés támadt. Púpos Sam és a felesége mindketten bent maradtak. A csirkék majd gondoskodnak magukról. A szürke heréltjén ülő Ser Eustace felkiáltott nekik: – Ha estig nem jönnék vissza… – …akkor ellovagolok Égikertbe, jóuram, és elmondom Tyrell nagyúrnak, hogy az a nő felégette az erdődet és megölt! Dunk követte Egget és Mestert a dombról lefelé. Őket követte az öregember halkan zörgő páncéljában. A szél végre feltámadt, köpenye csattogva lobogott. Wat Erdeje helyén csupán füstölgő pusztaságot találtak. Mire odaértek, a tűz nagyjából kitombolta magát, de néhány facsoport még mindig égett, lángoló szigetként a hamu és zsarátnok tengerében. Az elégett fák törzsei fekete dárdákként meredtek az égre. Némelyik fa kidőlt, törzsük a nyugati úton feküdt keresztben, megperzselődött és törött ágakkal, üreges szívükben még izzott a parázs. Az erdő talaján is voltak forróbb részek, és olyan helyek is, ahol a füst forró, homályos ködként telepedett meg. Ser Eustace csüggedten köhécselt, és Dunk attól félt, hogy az öregembernek vissza kell fordulnia, de végül folytatták az utat.

Elhaladtak egy szarvas teteme mellett, később egy borz maradványaiba botlottak. Semmi nem élt, csak a legyek. Úgy tűnt, a legyek bármit túlélnek. – A Tűz Mezeje festhetett így – szólalt meg Ser Eustace. – Ott kezdődött a balszerencsénk, kétszáz évvel ezelőtt. Az utolsó zöld király életét vesztette, s vele együtt a Síkvidék legszebb virágai. Apám azt mondta, a sárkánytűz olyan forrón égett, hogy a kard megolvadt az emberek kezében. A pengéket aztán összegyűjtötték, és abból kovácsolták a Vastrónt. Égikertet nem királyok, hanem intézők kormányozták tovább, és az Osgrey-k is sorvadásnak indultak, míg az északi határvidék felvigyázói végül már nem voltak mások, mint a Rowanokra felesküdött földbirtokos lovagok. Dunk erre nem tudott mit mondani, így némán lovagoltak tovább, amíg Ser Eustace köhécselve újra meg nem szólalt. – Ser Duncan, emlékszel a történetre, amit meséltem neked? – Biztosan, ser. Melyikre? – A Kis Oroszlánról. – Emlékszem. Öt fivér közül a legfiatalabb volt. – Igen. – Újabb köhögés. – Amikor megölte Lancel Lannistert, a nyugatiak visszavonultak. A király nélkül nem volt háború. Érted, mire akarok kilyukadni? – Igen – felelte Dunk vonakodva. Meg tudnék ölni egy nőt? Dunk most szerette volna, ha tényleg annyi esze van, mint egy várfalnak. Arra nem kerülhet sor. Nem hagyhatom, hogy sor kerüljön rá. Ahol a nyugati út keresztezte a Kockásvizet, még állt néhány zöld fa, törzsük megperzselődött és elfeketedett az egyik oldalon. Azokon túl sötéten csillogott a víz. Zöld és kék, gondolta Dunk, de az összes arany eltűnt. A füst elfátyolozta a napot. Ser Eustace a parton megtorpant. – Szent esküt tettem. Nem kelek át a patakon, amíg a túlsó földeket ő birtokolja. – Az öreg lovag láncinget és mellvértet viselt megsárgult köpenye alatt. Derekán kard lógott. – Mi van, ha el sem jön? – kérdezte Egg. Tűzzel és karddal, gondolta Dunk. – Eljön. El is jött, mégpedig egy órán belül. Először a lovakat hallották meg, aztán a páncélok egyre hangosodó, fémes csörgését. A kavargó füst

miatt nem lehetett megállapítani, milyen messze vannak, amíg a zászlóvivő elő nem bukkant a szürkeségből. A bot végén vasból kovácsolt, fehérre és vörösre festett pók ült, közvetlenül a Webberek élettelenül lekonyuló fekete lobogója fölött. Amikor megpillantotta a túlparton várakozó két férfit, megállt. A tetőtől talpig páncélba öltözött Ser Lucas Inchfield fél szívdobbanásnyi idővel később vált láthatóvá. Rohanne úrnő csak ezután érkezett, féloldalasan ült szénfekete kancáján, melyet ezüst pókhálómintás selyemcsótárral takartak le. Az Özvegy köpenye ugyanabból az anyagból készült, légies könnyedséggel hullott alá a válláról. Ő is páncélt öltött, a zöldre festett pikkelyvértet arannyal és ezüsttel díszítették. Úgy illett rá, akár egy kesztyű, és úgy festett benne, mintha őszi levelekbe öltözött volna. Hosszú, vörös haj fonata a ló lépteinek ütemére mozgott a háta mögött. Sefton septon kivörösödött arccal lovagolt mellette egy nagytestű, szürke herélten. Másik oldalról Carrick mester kísérte öszvérháton. Újabb lovagok következtek, legalább tucatnyian, ugyanannyi fegyverhordozóval. A hátvédet lovas számszeríjászok alkották, ők azonnal szét is szóródtak legyező alakban az út két oldalán, amikor elérték a Kockásvizet, és megpillantották a túloldalt várakozó Dunkot. Összesen harminchárom harcos és maga az Özvegy. Dunk felfigyelt az egyik lovagra, egy zömök, kopasz férfira, láncingben és bőrpáncélban, golyvás nyakkal. Dühösnek tűnt. A Vörös Özvegy egészen a partig előrejött kancájával. – Ser Eustace, Ser Duncan – szólt át a vízen. – Láttam, hogy egész éjszaka égett a tűz nálatok. – Láttad? – kiáltott vissza Ser Eustace. – Azt gondolom, hogy láttad… miután meggyújtottad. – Ez aljas rágalom! – Egy aljas tettért. – Egész éjjel aludtam, hölgyeim társaságában. A kiáltások ébresztettek fel, ahogy szinte mindenkit. Az öregek felmentek a legmagasabb tornyokba, hogy lássák, a csecsemők a vörös fény láttán sírtak a félelemtől. Ez minden, amit tudok a tüzedről, ser. – A te tüzed volt, asszony! – makacskodott Ser Eustace. – Az erdőmnek vége. Vége! Sefton septon megköszörülte a torkát.

– Ser Eustace, a királyi erdőben, de még az esőerdőben is égnek a tüzek. Az aszály minden fát taplóvá változtatott. Rohanne úrnő felemelte a kezét. – Nézd meg a földjeimet, Osgrey. Milyen szárazak. Bolond volnék tüzet gyújtani. Ha a szél irányt vált, a lángok könnyen átugranak a patakon, és felégethetik a termésem felét. – Felégethetik? – gúnyolódott Ser Eustace. – Az én erdőm gyulladt fel, és te voltál, aki a tüzet gyújtotta! Minden bizonnyal valami mágiával irányítottad a szelet, ugyanúgy, ahogy sötét tudományoddal megszabadultál férjeidtől és testvéreidtől is! Rohanne úrnő arca megfeszült. Dunk már látta ezt a tekintetet Hidegárokban, közvetlenül azelőtt, hogy pofon ütötte. – Badarság! – ripakodott az öregemberre. – Nem vesztegetek rád több szót, ser! Add át Barnapajzsú Bennist, különben mi magunk megyünk érte! – Azt nem fogod megtenni – jelentette ki csengő hangon Ser Eustace. – Azt soha nem teszed meg! – Bajusza megrezzent. – Nem jössz tovább. A pataknak ez az oldala az enyém, és te nem vagy itt kívánatos. Nálam nem számíthatsz vendégszeretetre. Nem kapsz kenyeret és sót, de még árnyékot vagy vizet sem! Betolakodóként jössz, megtiltom, hogy Osgrey-földre tedd a lábad! Rohanne úrnő előrevetette copfját a válla fölött. – Ser Lucas. – Csak ennyit mondott. Hosszúinch intett, mire a számszeríjászok leszálltak, a kengyel és a horog segítségével felajzották fegyverüket, és vesszőt húztak elő a tegezükből. – Nos, ser – kérdezte a nő, amikor minden számszeríjat célzásra emeltek –, most mit tiltasz meg nekem? Dunk eleget hallott. – Ha engedély nélkül átkelsz a patakon, megszeged a király békéjét. Sefton septon előrelépett a lovával. – A király nem tud róla, de nem is érdekli – mondta. – Mindannyian az Anya gyermekei vagyunk, ser. Az ő kedvéért, állj félre! Dunk összevonta a szemöldökét. – Én nem sokat tudok az istenekről, septon… de nem vagyunk egyben a Harcos gyermekei is? – Megvakarta a tarkóját. – Ha megpróbáltok átkelni, megállítalak titeket. Ser Lucas Hosszúinch felnevetett.

– Íme, egy kóbor lovag, aki szeretne sündisznóvá válni, úrnőm – mondta a Vörös Özvegynek. – Csak add ki a parancsot, és máris gazdagabb lesz egy tucatnyi vesszővel. Ebből a távolságból úgy hatolnak át a páncélon, mintha ott sem lenne. – Nem. Még nem, ser. – Rohanne úrnő Dunkot tanulmányozta a patak másik partjáról. – Ketten vagytok, meg a fiú. Mi hárman és harmincan. Hogyan gondolod megakadályozni az átkelésünket? – Elmondom, de csak neked. – Ahogy kívánod. – Megérintette sarkával a lova oldalát, és belegázolt a patakba. Amikor a víz már a ló hasáig ért, megállt. – Itt vagyok. Jöjj közelebb, ser. Ígérem, nem varrlak be egy zsákba. Ser Eustace megragadta Dunk karját, mielőtt válaszolhatott volna. – Menj – suttogta az öreg lovag –, de ne feledd a Kis Oroszlánt! – Ahogy kívánod, jóuram. – Dunk is belegázolt a vízbe Villámmal, hamarosan odaért a nő mellé. – Úrnőm. – Ser Duncan. – Előrenyúlt és megérintette az ifjú lovag feldagadt ajkát. – Ezt én tettem, ser? – Mostanában nem kaptam pofont mástól, úrnőm. – Hibáztam. Megszegtem a vendéglátás szabályait. A jó septon alaposan meg is dorgált érte. – A víz fölött Ser Eustace-re pillantott. – Mostanában már alig gondolok Addamre. Egy fél élettel ezelőtt történt. Arra viszont emlékszem, hogy szerettem. Nem úgy, mint a többieket. – Az apja a szedresben temette el, a fivérei mellé – mondta Dunk. – Szerette a szedret. – Emlékszem. Sokszor szedett nekem is, és tejszínnel ettük meg egy tálból. – A király megbocsátott az öregnek Daemonért. Neked is rég meg kellett volna bocsátanod neki Addam miatt. – Add át Bennist, és megfontolom. – Bennis felett nem rendelkezem. A nő sóhajtott. – Nagyon szívesen megkímélném az életedet. – Nagyon szívesen életben maradnék. – Akkor add át Bennist. Levágjuk az orrát, visszaadjuk nektek, és vége lesz ennek az egésznek. – Nem, nem lesz – ingatta a fejét Dunk. – Ott van még a gát és a tűz. Átadod nekünk a gyújtogatókat?

– Az erdőben lámpás bogarak éltek – mondta a nő. – Talán ők gyújtották a tüzet a kis lámpásaikkal. – Elég a tréfából, hölgyem – figyelmeztette Dunk. – Ennek most nincs itt az ideje. Bontsd le a gátat, és hagyd vízhez jutni Ser Eustace-t, ha már erdeje nem maradt. Ez így tisztességes, nem gondolod? – Az lenne, ha én gyújtottam volna fel az erdőt. De nem én tettem. Hidegárokban voltam, az ágyamban. – Lenézett a vízre. – Mi akadályozna meg minket abban, hogy átlovagoljunk? Töviseket szórtál szét a kövek között? Íjászok rejtőznek a bokrok között? Mondd el, mi állítana meg! – Én. – Levette az egyik kesztyűjét. – Bolhavégen mindig nagyobb és erősebb voltam a többi fiúnál, ezért megszoktam, hogy véresre verem és kirabolom őket. Az öregember megtanított rá, hogy ne tegyem. Azt mondta, ez helytelen dolog, ráadásul azoknak a fiúknak lehetnek sokkal nagyobb fivéreik. Tessék, nézd ezt. – Dunk lehúzta az ujjáról a gyűrűt, és előrenyújtotta. A nőnek el kellett engednie a copfját, hogy megfogja. – Arany? – kérdezte, megérezve a súlyát. – Mi ez, ser? – Megforgatta az ujjai között. – Egy pecsétgyűrű. Arany és ónix. – Zöld szeme összehúzódott, ahogy a címert tanulmányozta. – Hol találtad ezt, ser? – Egy cipőben. Rongyokba volt csomagolva, és bedugva egy cipőbe. Rohanne úrnő ujjai összezárultak, Eggre és az öreg Ser Eustace-re pillantott. – Nagy kockázatot vállaltál ennek a gyűrűnek a megmutatásával, ser. De mi módon akadályozna ez minket? Ha megparancsolom az embereimnek, hogy keljenek át… – Nos, az azt jelentené, hogy harcolnom kell. – És meghalnod. – Valószínűleg – biccentett Dunk –, aztán Egg visszamenne oda, ahonnan jött, és elmondaná, mit látott. – Nem, ha ő is meghal. – Nem hiszem, hogy megölnél egy tízéves fiút. – Nagyon remélte, hogy igaza van. – Nem, ezt a fiút biztosan nem. Mint mondtad, három és harminc embered van itt. Az emberek beszélnek. Az a kövér különösen sokat. Akármilyen mélyre ásod a sírokat, a történet elterjed. Aztán pedig… egy pöttyös pók marása talán végez az oroszlánnal, de a sárkány egészen másfajta szörnyeteg.

– Inkább lennék a sárkány barátja. – Rohanne felpróbálta a gyűrűt, de még a hüvelykujjára is túl nagy volt. – Sárkány vagy sem, szükségem van Barnapajzsú Bennisre. – Nem. – Te egy hét láb makacsság vagy! – Pont egy hüvelykkel kevesebb. A nő visszaadta a gyűrűt. – Nem térhetek vissza üres kézzel Hidegárokba. Azt fogják mondani, a Vörös Özvegy már nem tud harapni, hogy túl gyenge az ítélkezéshez, hogy nem képes megvédeni az alattvalóit. Te ezt nem érted, ser. – Talán mégis. – Jobban, mint hinnéd. – Emlékszem, egyszer egy viharvidéki ifjú nemes fogadta a szolgálatába Ser Arlant, hogy segítsen neki egy másik nemes elleni harcban. Amikor megkérdeztem az öregembert, miért harcolnak, azt felelte: „Semmiért, kölyök. Ez amolyan ki tud messzebbre hugyozni verseny.” Rohanne úrnő döbbenten meredt rá, de ezt az arckifejezést csupán fél szívdobbanásnyi ideig tudta megőrizni, utána vigyorgásba fordult. – Annak idején ezernyi üres bókot hallottam, de te vagy az első lovag, aki a jelenlétemben hugyozást emleget. – Szeplős arca hirtelen elkomorodott. – A nemesek ezekkel a hugyozóversenyekkel mérik fel egymás erejét, és jaj annak, aki gyengeséget mutat. Egy nőnek kétszer olyan messzire kell hugyoznia, ha uralkodni akar. És ha az a nő történetesen még apró termetű is… Stackhouse úr szemet vetett a Patkó-dombokra, Ser Clifford Conklynnak ősi igénye van a Levelestóra, azok az alávaló Durwellek marhatolvajlásból élnek… a saját tetőm alatt pedig ott van Hosszúinch. Minden reggel azzal a gondolattal ébredek, hogy talán ez lesz az a nap, amikor erőszakkal feleségül vesz. – Keze összeszorult a hajfonata körül, mintha a copf kötél volna, ő pedig a mélység fölött egyensúlyozna. – Tudom, hogy azt akarja. Egyelőre még fél tőlem, ahogy Stackhouse, Conklyn és a Durwellek is óvatosak, ha a Vörös Özvegyről van szó. Ha viszont bármelyikük is úgy gondolná, meggyengültem és erőtlenné váltam… Dunk visszahúzta a gyűrűt az ujjára, és elővonta tőrét. – Mit művelsz? – kérdezte a nő. – Elment az eszed? Tucatnyi számszeríj szegeződik rád! – Vért akarsz a vérért cserébe. – Dunk saját arcához szorította a pengét. – Rosszul mondták neked. Nem Bennis vágta meg azt a

parasztot, hanem én. – A bőrébe nyomta és lefelé húzta a tőrt. Amikor lerázta a vért a pengéről, egy része a nő arcára fröccsent. Újabb szeplők, gondolta. – Tessék, a Vörös Özvegy megkapta, amit akart. Arcot az arcért. – Te megőrültél! – Rohanne úrnő szemébe könnyeket csalt a füst. – Ha nemesi származású lennél, hozzád mennék. – Igen, hölgyem. És ha a disznóknak lenne szárnyuk meg pikkelyeik, és tüzet lehelnének, elmehetnének sárkánynak. – Dunk eltette a kést. Az arca lüktetett, a vér befolyt a nyakvédője alá. Villám nyugtalanná vált a szagtól, idegesen toppantott a vízben. – Add át, aki felgyújtotta az erdőt. – Senki nem gyújtotta fel, de ha valamelyik emberem volt, minden bizonnyal azért tette, hogy a kedvemben járjon. Hogy adhatnék át neked egy ilyen embert? – Hátranézett a kíséretére. – A legjobb lenne, ha Ser Eustace visszavonná a vádját. – Előbb fognak azok a disznók tüzet fújni, úrnőm. – Ebben az esetben az istenek és emberek szeme előtt kell ártatlanságomat bizonyítanom. Mondd meg Ser Eustace-nek, hogy bocsánatkérést követelek… vagy próbát. Övé a döntés. – Azzal megfordult és visszalovagolt az embereihez. A patak lett kijelölve harcmezőnek. Sefton septon előrejött és elmondott egy imát, kérte a mennyekben lakozó Atyát, hogy tekintsen le erre a két emberre, és ítélkezzen felettük igazságosan, aztán a Harcoshoz könyörgött, hogy adjon erőt annak, akinek igaz az ügye, és végül az Anyához fordult kegyelemért és megbocsátásért a hazug számára. Amikor az ima véget ért, utoljára még Ser Eustace Osgrey-hez fordult. – Ser, megkérlek ismét, hogy vond vissza a vádat. – Nem fogom – felelte az öregember remegő bajusszal. A kövér Septon Rohanne úrnőre nézett. – Húgom, ha te tetted ezt, valld be bűnöd, és ajánlj fel kárpótlást Ser Eustace-nek az erdejéért. Másként vér fog folyni. – Bajnokom az istenek és emberek előtt fogja bizonyítani ártatlanságomat. – A harc általi ítélet nem az egyetlen megoldás – győzködte a derékig vízben álló septon. – Menjünk el együtt Aranyligetbe, és tárjuk az ügyet Rowan urunk igazságszolgáltatása elé.

– Soha! – sziszegte Ser Eustace. A Vörös Özvegy is a fejét rázta. Ser Lucas Inchfield a haragtól bíborvörös arccal nézett Rohanne úrnőre. – Ha vége ennek a komédiának, hozzám jössz feleségül, ahogy nemes atyád kívánta! – Nemes atyám soha nem ismert úgy téged, mint én! – vágott vissza a nő. Dunk féltérdre ereszkedett Egg mellett, és a fiú kezébe nyomta a pecsétgyűrűt; négy háromfejű sárkány volt rajta, kétszer kettő, Maekar, Nyárodú urának címere. – Tedd vissza a cipődbe. Ha netalán meghalnék, keresd fel apád legközelebbi barátját, ő majd visszakísér Nyárodúba. Ne próbálj egyedül átkelni az egész Síkvidéken. Fogadj szót, különben a szellemem visszatér, és lekever egy pofont. – Úgy lesz, ser – bólintott Egg –, bár jobb lenne, ha nem halnál meg. – Túl meleg van a halálhoz. – Dunk feltette a sisakját, Egg segített neki hozzárögzíteni a nyakvédőhöz. A vér rászáradt az arcára, hiába próbálta Ser Eustace a köpenyéből tépett szövetdarabbal ellátni a sebet. Felállt és odasétált Villámhoz. Miközben nyeregbe szállt, észlelte, hogy a füst jó része eloszlott, bár az ég még mindig sötét volt. Felhők, gondolta, sötét felhők. Talán előjel. De neki vagy nekem? Dunk sosem értett igazán az előjelekhez. A patak túlsó partján Ser Lucas is felült a lovára. A pej harci mén kitűnő hátas volt, gyors és erős, de nem olyan nagy, mint Villám. Ami azonban hiányzott méretben, azt pótolta vértezetben; fejét és szügyét páncél védte, testét pedig könnyű láncháló. Maga Hosszúinch fekete, lakkozott páncélt és láncinget viselt. Sisakja tetején ónix pók kuporgott fenyegetően, pajzsán viszont saját címerét hordta: szürke mezőben fekete-fehér kockás, átlós sáv. Dunk látta, hogy átadja a fegyverhordozójának. Nem akarja használni. Amikor egy másik fegyverhordozó odahozott egy kétkezes bárdot, már tudta, hogy miért. A fejsze hosszú és halálos fegyver volt, vasalt nyéllel, nehéz fejjel, a hátsó oldalán gonosz tüskével, viszont csak két kézzel lehetett forgatni. Hosszúinchnek a páncéljára kell bíznia a védelmét. Gondoskodnom kell róla, hogy megbánja a döntését.

Saját pajzsát a bal karjára rögzítette, erre a pajzsra festette Tanselle a szilfát és a hullócsillagot. Egy gyermekmondóka visszhangzott a fejében. Tölgy és vas, vigyázz rám, mert ha meghalok, a pokol vár. Előhúzta kardját, a fegyver megnyugtató súllyal húzta a kezét. Sarkával megérintette Villám oldalát, és a csatamén besétált a vízbe. A túloldalon Ser Lucas ugyanezt tette. Dunk kissé jobbra húzódott, hogy pajzzsal védett bal oldalát mutassa ellenfelének, de Ser Lucas ezt láthatóan nem akarta engedni. Élesen balra rántotta a lovát, és a következő pillanatban szürke acél és zöld vízcseppek forgatagában csaptak össze. Ser Lucas támadott elsőként, Dunknak el kellett fordulnia a nyeregben, hogy hárítani tudjon a pajzsával. Az ütés erejétől elzsibbadt a karja és összekoccantak a fogai. Válaszként meglendítette a kardját, az oldalsó csapás felemelt karja alatt érte a másik lovagot. Acél csikorgott acélon, és folytatódott a harc. Hosszúinch körbefordult a lovával, megpróbált Dunk védtelen oldalára kerülni, de Villám vele együtt fordult, és a másik ló felé kapott. Ser Lucas egyik ütést a másik után mérte Dunkra, felállt a kengyelben, hogy minden erejét bele tudja adni csapásaiba. Dunk a pajzsát mozgatva hárította a támadásokat. Félig összekuporodva ült a pajzs mögött, és közben Inchfield karját, oldalát és lábát kaszabolta, de a lemezpáncél mindennek ellenállt. Egyre újabb és újabb köröket tettek egymás körül, a víz felcsapott a lábukig. Hosszúinch támadott, Dunk védekezett, és kereste ellenfele gyenge pontjait. Végül talált egyet. Minden alkalommal, amikor Ser Lucas felemelte a bárdot, rés nyílt a karja alatt. Ott is volt láncing és bőrpáncél, valamint alatta a párnázott alsóöltözet, de lemez nem. Dunk a pajzsát markolva próbálta megtalálni a megfelelő pillanatot a támadásra. Mindjárt. Nemsokára. Az alabárd lezúdult, kiszabadult, felemelkedett… Most! Megsarkantyúzta Villámot, közelebb ugratott, és kardja hegyével célba vette a rést. Ám az ugyanolyan gyorsan el is tűnt, mint ahogy megjelent. Pengéje megcsikordult az acélon, és a túlságosan előrehajoló Dunk kis híján kizuhant a nyeregből. A bárd reccsenve zúdult le, irányt változtatott a pajzs vasalt peremén, végigsúrolta Dunk sisakját, és végül Villám nyakát találta el. A ló éles nyerítéssel két lábra ágaskodott, szeme fehéren forgott a fájdalomtól, a levegőt megtöltötte a vér orrfacsaró, rezes szaga. Éppen

akkor rúgott ki vasalt patáival, amikor Hosszúinch közelebb húzódott. Az egyikkel a lovag fejét találta el, a másikkal a vállát. Aztán a nagytestű harci mén rázuhant a másik hátasra. Minden egy pillanat alatt történt. A két ló összegabalyodva, egymást rúgva és harapva zuhant el, felkavarták a vizet és az iszapot. Dunk megpróbálta kivetni magát a nyeregből, de az egyik lába beleakadt a kengyelbe. Arccal előre csapódott a patakba, az utolsó pillanatban még kétségbeesetten kortyolt egyet a levegőből, mielőtt a víz a szemnyíláson beömölve megtöltötte a sisakját. A lábfeje még mindig nem szabadult ki, és erős rántást érzett, ahogy Villám a kapálózásával kis híján kirántotta a lábát a helyéről. Végül szabaddá vált, és forogva süllyedt le a fenékre. Egy pillanatig tehetetlenül csapkodott, a világ kék, zöld és barna színt öltött. Páncélja súlya lehúzta, amíg válla bele nem ütközött a meder aljába. Ha ez a lefelé, akkor a másik irány a felfelé. Acélkesztyűs keze a kavicsokat és a homokot markolta, de végül sikerült maga alá húznia a lábát, és felállt. Imbolygott, csöpögött róla az iszap, behorpadt sisakjának nyílásaiból ömlött a víz, de végre állt. Mélyet lélegzett. Bal karján még ott csüngött viharvert pajzsa, de a hüvelye üres volt, és a kardját is elvesztette. Sisakját vér és víz töltötte meg. Amikor megpróbálta áthelyezni a testsúlyát, bokájából fájdalom nyilallt a lábába. Látta, hogy mindkét lónak sikerült felállnia. Elfordította a fejét, fél szemmel sandított át a vérfátyolon, ellenfelét kereste. Vége. Megfulladt, vagy Villám betörte a koponyáját. Ser Lucas jobbra robbant ki a víz alól, karddal a kezében. Vadul lecsapott Dunk nyakára, és csak a nyakvédő vastagságának köszönhette, hogy nem esett le a feje a válláról. Nem volt pengéje, amivel válaszolhatott volna, csak a pajzsa. Hátrálni kezdett, Hosszúinch üvöltve és csapkodva követte. Dunk felemelt karját bénító erejű ütés érte a könyöke fölött, majd a derekába vágó pengétől nyögött fel. Hátrálás közben kifordult egy kő a lába alól, és térdre zuhant, mellig elmerült a vízben. Felemelte a pajzsát, de Ser Lucas ezúttal olyan erővel csapott le, hogy középen kettérepesztette a vastag tölgyfát, és a darabok Dunk arcába repültek. Csengett a füle, szája megtelt vérrel, de valahonnan a távolból hallotta Egg üvöltését. – Kapd el, ser, kapd el, ott van előtted!

Dunk előrevetette magát. Ser Lucas már kiszabadította a kardját, felkészült a következő csapásra. Dunk a derekánál kapta el, és leverte a lábáról. A patak ezúttal is mindkettejüket elnyelte, de Dunk most már tudta, mire számíthat. Egyik karjával belekapaszkodott Hosszúinchbe, és leszorította őt a fenékre. Inchfield viharvert, elferdült sisakrostélya alól levegőbuborékok szálltak fel, de nem adta fel a harcot. Talált egy követ a fenéken, ütni kezdte vele Dunk fejét és kezét. Dunk a deréköve körül matatott. A tőrömet is elvesztettem? Nem, ott volt. Ujjai rászorultak a markolatra, kiszabadította a fegyvert, és a kavargó vízben lassan átnyomta a láncingen és a keményített bőrön Hosszúinch hóna alatt, majd meg is csavarta. Ser Lucas teste megrándult, tagjaiból kiszállt az erő. Dunk ellökte magát és odébb sodródott. Mellében tűz égett. Egy hal suhant el a szeme előtt, hosszú, fehér és karcsú. Mi ez? – töprengett. – Mi ez? Mi ez? Nem a megfelelő várban ébredt. Amikor kinyitotta a szemét, nem tudta, hol van. A levegő kellemesen hűvös volt. Szájában vér ízét érezte, szemét kötés fedte, valami kenőccsel átitatott, nehéz ruha. Olyan szaga volt, mint a fokhagymának. Odanyúlt az arcához, levette a kendőt. A mennyezeten fáklyafény táncolt, a gerendákon hollók tipegtek, apró, fekete szemükkel őt bámulták, és halkan károgtak. Legalább nem vakultam meg. Egy mester tornyában feküdt. A falak mentén polcok sorakoztak, rajtuk gyógynövényekkel és italokkal teli agyagkorsók és zöld üvegcsék. Egy kecskelábú asztalon pergamenek, könyvek és különös bronzszerkezetek sorakoztak, beszennyezte őket a hollók ürüléke. Hallotta a madarak halk motyogását. Megpróbált felülni. Súlyos hibának bizonyult. Megszédült, bal lába görcsösen összerándult, pedig alig nehezedett rá. Látta, hogy a bokáját is bekötötték, de a melle és a karja köré is vászoncsíkokat tekertek. – Maradj nyugton. – Egy fiatal, pirospozsgás arc jelent meg fölötte, kampós orral és sötétbarna szemmel. Ismerte ezt az arcot. A férfi szürke ruhát viselt, nyakában laza lánc lógott, a mesterek több fémből készült jelvénye. Dunk megragadta a csuklóját. – Hol…? – Hidegárokban – felelte a mester. – Túlságosan súlyosak voltak a sérüléseid, hogy visszatérj Sziklaerődbe, ezért Rohanne úrnő

megparancsolta, hogy hozzunk ide. Idd meg ezt. – Dunk ajkához emelt egy kupa… valamit. Az ital savanyú volt, akár az ecet, de legalább elmosta a vér ízét. Dunk kényszerítette magát, hogy mindet megigya. Utána behajlította kardtartó keze ujjait, majd a másikat. A kezemnek és a karomnak legalább nincs baja. – Mi… mim sérült meg? – Mid nem? – horkantotta a mester. – Törött boka, kificamodott térd, törött kulcscsont, zúzódások… a felsőtested csupa zöld és sárga, a jobb karod lilásfekete. Azt hittem, a koponyád is betört, de a jelek szerint semmi baja. És van egy vágás az arcodon, ser. Attól tartok, mostantól viselni fogod a forradást. Ó, és mire kihúztunk a vízből, megfulladtál. – Megfulladtam? – Sosem gondoltam, hogy egy ember képes ennyi vizet lenyelni, legyen akár akkora, mint te, ser. Tekintsd szerencsésnek magad, mert a vas szülötte vagyok. A Vízbe Fúlt Isten papjai tudják, hogyan fullasszanak meg és hozzanak vissza másokat, én pedig sokat tanulmányoztam szokásaikat és módszereiket. Megfulladtam. Dunk ismét megpróbált felülni, de elhagyta az ereje. Megfulladtam a vízben, amelyik a nyakamig sem ért. Elnevette magát, majd rögtön fel is nyögött a fájdalomtól. – Ser Lucas? – Halott. Netán kételkedtél benne? Nem. Dunk sok mindenben kételkedett, de ebben nem. Emlékezett rá, hogyan szállt ki egy pillanat alatt az erő Hosszúinch tagjaiból. – Egg! – bukott ki belőle. – Egg kell nekem!2 – Az éhség jó jel – bólogatott a mester –, de most inkább alvásra van szükséged, nem ennivalóra. Dunk a fejét rázta, de rögtön meg is bánta. – Egg a fegyverhordozóm… – Valóban? Bátor kölyök, és erősebb, mint amilyennek látszik. Ő húzott ki a patakból. Segített levenni a páncélodat is, és veled utazott a szekéren, amelyiken idehoztunk. Nem aludt, ott ült melletted a kardoddal az ölében, arra az esetre, ha valaki megpróbálna bántani. Még rám is gyanakodott, és ragaszkodott hozzá, hogy kóstoljak meg mindent, amit beléd diktálok. Különös gyermek, de elkötelezett. 2 Az „Egg” angol jelentése tojás

– Hol van? – Ser Eustace megkérte, hogy segédkezzen neki az esküvői lakomán. Mivel senki más nem volt vele, udvariatlanság lett volna a fiú részéről, ha visszautasítja. – Esküvői lakoma? – Dunk nem értette. – Persze, nem tudhatod. Hidegárok és Sziklaerőd a párbajod után békét kötött. Rohanne úrnő könyörögve kérte Ser Eustace-t, engedje átkelni a földjére, hogy meglátogathassa Addam sírját, ő pedig megadta neki ezt a jogot. Úrnőnk a szederbokroknál letérdelve sírva fakadt, az öregember látható meghatódottsággal vigasztalta. Egész éjszaka beszélgettek az ifjú Addamről és úrnőm apjáról. Wyman úr és Ser Eustace jó barátok voltak, egészen a Blackfyre-lázadás kezdetéig. Uraságát és az úrnőt ma reggel adta össze a jó Sefton septon. Mától Eustace Osgrey Hidegárok ura, a falakon és minden tornyon a kockás oroszlán lobog a Webberek pókja mellett. Dunk körül lassan forogni kezdett a világ. Az az ital. Újra elaltat. Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a fájdalom távozzon a tagjaiból. Hallotta az egymással civakodó hollókat, saját lélegzetét, és valami mást… egy lágyabb, állandó, nehéz, mégis valahogy simogató hangot. – Mi ez? – mormolta félálomban. – Ez a hang… – Ez? – A mester fülelt. – Ó, csak az eső. A távozás napjáig nem látta az úrnőt. – Ez meggondolatlanság, ser! – tiltakozott Sefton septon, miközben Dunk sínbe rakott lábával, egy botra támaszkodva átbicegett az udvaron. – Cerrick mester szerint még félig sem gyógyultál meg, és ez az eső… meghűlést kaphatsz, hacsak nem fulladsz meg előbb. Legalább várj, amíg eláll az eső! – Az évekig eltarthat. – Dunk hálás volt a kövér septonnak, aki mindennap meglátogatta… saját állítása szerint hogy imádkozzon érte, bár leginkább csak történeteket és pletykákat hozott. Hiányozni fog a szószátyársága és vidám társasága, de ez semmin sem változtatott. – Mennem kell. Az eső zuhogott körülöttük, ezer hideg, szürke korbáccsal verte a hátát. A köpenye máris átázott. Még ugyanaz a fehér gyapjúköpeny volt, amit Ser Eustace adott neki, a zöld-arany kockás szegéllyel. Az öreg lovag ismét nekiadta, ezúttal búcsúajándékként.

– Bátorságodért és hűséges szolgálatodért, ser – mondta. A köpenyt a vállánál összefogó tű is ajándék volt; elefántcsont pók, ezüstlábakkal, a hátán apró gránátkövek formáltak foltokat. – Remélem, ez nem holmi őrült küldetés Bennis elfogására – sopánkodott a septon. – Ebben az állapotban aggódom érted, ha esetleg összeakadnátok. Bennis, gondolta Dunk keserűen. Az az átkozott Bennis! Miközben Dunk a pataknál harcolt, Bennis megkötözte Púpos Samet és a feleségét, a tetejétől az aljáig feldúlta Sziklaerődöt, és elvitt minden értékesebb holmit: gyertyatartókat, ruhákat, Osgrey régi ezüstkupáját és egy kis láda pénzt, amit az öregember a szobájában rejtegetett, az egyik penészes faliszőnyeg mögött. Dunk remélte, hogy egy nap még találkozik Barnapajzsú Ser Bennisszel, és akkor… – Bennis megvár. – Akkor hová mész? – A septon erősen zihált. Hiába sántikált bottal Dunk, a kövér férfi még így is alig tudta tartani vele a lépést. – A Szép-szigetre. Harrenhalba. A Három Folyóhoz. Mindenhol vannak sövények és árkok, ahol aludni tudok. – Megvonta a vállát. – Mindig is szerettem volna látni a Falat. – A Falat? – A septon megtorpant. – Kétségbe ejtesz, Ser Duncan! – Széttárt karral állt a sárban, miközben ömlött rá az eső. – Imádkozom, ser! Imádkozom a Vénasszonyhoz, hogy világítsa meg utadat! Az úrnő az istállóban várt rá, a sárga szalmabálák mellett állt a nyár zöldjét idéző ruhájában. – Ser Duncan – szólalt meg, amikor Dunk belépett az ajtón. Vörös hajfonata a válla fölött előrelógott, vége a combját simogatta. – Jó újra talpon látni téged. Sosem láttál a hátamon. – Úrnőm, mi hozott az istállóba? Esős nap ez a lovagláshoz. – Ezt én is mondhatnám neked. – Egg szólta el magát? – Tartozom neki még egy pofonnal. – Örülj neki, különben embereket küldtem volna utánad, hogy hozzanak vissza. Nem szép dolog búcsú nélkül elosonni. Egyszer sem látogatta meg, amíg Carrick mester ápolta, egyetlen alkalommal sem. – Jól áll neked a zöld, úrnőm – mondta. – Kiemeli a szemed színét. – A botra nehezedve zavartan áthelyezte a testsúlyát. – A lovamért jöttem.

– Nem kell elmenned. Ha meggyógyulsz, lesz itt helyed, mint az őrség kapitánya, Egg pedig csatlakozhat a többi fegyverhordozóhoz. Senkinek nem kell tudnia, ki ő valójában. – Köszönöm, úrnőm, de nem. – Megpillantotta Villámot az egyik állásban, bicegve elindult felé. – Kérlek, gondold át, ser. Veszélyes idők ezek, még a sárkányok és barátaik számára is. Maradj legalább, amíg meggyógyulsz. – Felzárkózott hozzá. – Eustace úr is örülne, nagyon megkedvelt. – Kedves ember – bólintott Dunk. – Ha a lánya nem lenne halott, hozzám akarná adni. Akkor te lehetnél az anyám. Sosem volt anyám, főként nem egy nemes hölgy. Egy pillanatra úgy tűnt, Rohanne úrnő ismét pofon akarja vágni. Talán csak kirúgja a mankómat. – Dühös vagy rám, ser – mondta e helyett. – Hagyd, hogy jóvátegyem! – Nos, segíthetnél felnyergelni Villámot. – Én valami másra gondoltam. – Megfogta a kezét. Ujjai karcsúak voltak, erősek és szeplősek. Biztosan mindenhol szeplős. – Mennyire értesz a lovakhoz? – Lovagolni szoktam egyen. – Egy harcra tenyésztett vén, rossz természetű és lassú csatalovon. Nem arra való, hogy egyik helyről a másikra menj vele. – Megteszi, és itt vannak ezek is – mutatott a lábaira. – Szép nagy lábad van – jegyezte meg a nő. – És nagy kezed is. Gondolom, mindened nagy. A legtöbb poroszka számára túl nagy. Póniknak tűnnek, amikor a hátukon kuporogsz. Mégis, egy gyorsabb ló jó szolgálatot tenne. Például egy kitartó dorne-i homoki hátas. – A Villáméval szembeni állásra mutatott. – Mint például az ott. A kanca egy vörösesbarna pej volt, csillogó szemmel és hosszú sörénnyel. Rohanne úrnő elővarázsolt egy répát, és miközben odaadta a lónak, megsimogatta az orrát. – A répát, ne az ujjamat – figyelmeztette az állatot, majd újra Dunkhoz fordult. – Lángnak hívom, de úgy nevezed el, ahogy tetszik. Akár Bocsánatkérésnek is. Dunk egy pillanatig szóhoz sem jutott. A mankóra támaszkodott, most már egészen más szemmel nézett a kancára. Fejedelmi hátas volt,

sokkal jobb, mint az öregember bármelyik lova. Csak rá kellett pillantania azokra a hosszú lábakra, hogy lássa, mennyire gyors. – A szépségéért és a gyorsaságáért tenyésztettem. Dunk visszafordult Villámhoz. – Nem fogadhatom el. – Miért nem? – Túl jó lenne nekem. Nézz csak rá! Rohanne arcát elfutotta a pír. Megmarkolta a copfját, ujjai között tekergette a fonatot. – Férjhez kellett mennem, te is tudod. Apám végakarata… ó, ne légy már ilyen ostoba! – Mi más lehetnék? Eszem annyi, akár egy várfalnak, ráadásul fattyú is vagyok. – Vidd a lovat. Nem vagyok hajlandó elengedni téged ajándék nélkül, ami emlékeztetne rám. – Emlékezni fogok rád, úrnőm, attól ne félj. – Vidd el! Dunk elkapta a copfját, és odarántotta az arcát az övéhez. Esetlen volt a mozdulat a mankó és a köztük lévő magasságkülönbség miatt, kis híján elesett, amikor az ajkára tapasztotta az övét. Keményen megcsókolta. A nő egyik keze a tarkójára siklott, a másik a hátára. Dunk egyetlen pillanat alatt többet tanult a csókolózásról, mint amit addig a megfigyelései alapján tudott. Ám amikor szétváltak, előhúzta a tőrét. – Tudom, miről akarok emlékezni rád, úrnőm. Egg a kaputoronynál várt rá, egy új, vörössárga poroszka hátán, Mester kantárszárával a kezében. A fiú meglepettnek tűnt, amikor Dunk Villám nyergében csatlakozott hozzá. – Azt mondta, adni akar neked egy új lovat, ser. – Még a nemes hölgyek sem kapják meg mindig, amit akarnak – felelte Dunk, miközben kilovagoltak a csapóhídon. – Nekem nem egy ló kellett. – Az árokban olyan magasan állt a víz, hogy már-már kiöntéssel fenyegetett. – Inkább valami mást vettem el, amiről emlékezhetek rá. Egy vörös hajfürtöt. – Előhúzta zekéje alól a fonatot, és elmosolyodott. A keresztútnál lévő ketrecben a holttestek még mindig egymást ölelték. Magányosnak, elhagyatottnak tűntek, még a legyek és a varjak is

magukra hagyták őket. A holtak csontjain már csupán néhány húscafat és egy kis haj maradt. Dunk megállt, összevonta a szemöldökét. Bokája fájt a lovaglástól, de ez nem számított. A fájdalom ugyanúgy a lovagi élet része volt, mint a kard és a pajzs. – Merre van dél? – kérdezte Egget. Nehéz volt megállapítani, amikor az egész világ esőből és sárból állt, az ég pedig gránitfal szürkeségűre változott. – Arra van dél, ser – mutatta Egg. – Arra észak. – Délre van Nyárodú. Az apád. – A Fal pedig északra. Dunk ránézett. – Az nagyon hosszú út. – Van új lovam, ser. – Valóban. – Dunk elmosolyodott. – És miért akarod látni a Falat? – Hát… azt hallottam, hogy magas.

A REJTÉLYES LOVAG

K

önnyű, nyári eső szitált, amikor Dunk és Egg elindultak Kőszentélyből. Dunk öreg harci ménjén, Villámon lovagolt, Egg pedig a tüzes, fiatal poroszkán, melyet Esőnek nevezett el. Mestert, az öszvért a kantárszáránál fogva vezette. Mester cipelte Dunk páncélját és Egg könyveit, a derékaljakat, a sátrat és a ruhákat, néhány nagyobb darab kemény, sózott marhahúst, fél kancsó mézsört és két vizestömlőt. Az öszvér fejét Egg régi, széles és lelógó karimájú szalmakalapja védte az esőtől. A fiú vágott rá két lyukat Mester füleinek. Ő maga már egy új szalmakalapot viselt, de Dunk szerint ez is ugyanúgy nézett ki, mint az előző, eltekintve a két lyuktól. Egg a városkapuhoz közeledve hirtelen megtorpant. A bejárat fölött egy áruló vasdárdára tűzött feje díszelgett. Kinézete alapján nemrég kerülhetett oda, a bőre még inkább rózsaszín volt, mint zöld, de a dögevő varjak már kikezdték. A halott ember ajkát és arcát megtépték, szeme csupán két barna lyuk volt, az esőcseppek a száradt vérrel összekeveredve vörös könnyekként csorogtak belőlük. Nyitott szájával mintha az alatta elvonuló utazókhoz szónokolt volna. Dunknak már volt szerencséje hasonló látványban. – Kölyökkoromban, Királyvárban egyszer leloptam egy fejet a tüskéről – mondta Eggnek. Valójában Menyét mászott fel a falra a fejért, miután Rafe és Puding azt mondták, gyáva hozzá, de amikor jöttek az őrök, eldobta, és Dunk vette fel. – Valami lázadó nemes vagy rablólovag lehetett, esetleg egy egyszerű gyilkos. A fej az fej, mindegyik ugyanúgy néz ki néhány nap után. Ő és három barátja azzal ijesztgették a bolhavégi lányokat. Végigkergették őket a sikátorokon, és csak akkor szabadulhattak, ha megcsókolták a fejet. A fej rengeteg csókot kapott. Nem volt lány Királyvárban, aki olyan gyorsan tudott futni, mint Rafe. Ám úgy vélte,

jobb, ha Egg a történetnek ezt a részét már nem hallja. Menyét, Rafe és Puding. Apró szörnyetegek mind, és én voltam köztük a legrosszabb. Megtartották a fejet, amíg a hús el nem feketedett és oszlásnak indult. Megunták a lányok kergetését, és egy éjjel bedobták zsákmányukat az egyik kocsma hordójába. – A varjak mindig kivájják a szemet. Aztán az arc beesik, a bőr zöldre színeződik. – Összehúzta a szemét. – Várj! Ismerem ezt az arcot! – Valóban, ser – bólintott Dunk. – Három nappal ezelőtt. A görbe hátú septon, aki Vérholló nagyúr ellen prédikált. Most már emlékezett. Szent ember volt a Hét szolgálatában, még ha árulásról is prédikált. „Kezén ott szárad saját testvére és ifjú unokaöccsei vére! – mennydörögte a púpos pap a piactéren összegyűlt tömegnek. – Árnyat idézett, hogy fojtsa meg a bátor Valarr herceg fiait még az anyjuk méhében! És hol van most a mi ifjú hercegünk? Hol van fivére, a kedves Matarys? Hová tűnt Jó Daeron király és a rettenthetetlen Dárdatörő Baelor? Elnyelte őket a sír, mindegyiket, egytől egyig, ő azonban még mindig él, ez a sápadt madár a véres csőrrel, aki ott ül Aerys király vállán, és folyamatosan a fülébe sugdos! A pokol jele ott az arcán és üres szemgödrében, aszályt, járványt és gyilkosságot hozott nekünk! Ébredjetek fel, és jusson eszetekbe igaz királyunk a nagy víz túlsó partján! Hét isten van, hét királyság, és a Fekete Sárkány hét gyermeket nemzett! Ébredjetek, hölgyek és urak! Ébredjetek, bátor lovagok és merész önkéntesek, és sújtsatok le Vérhollóra, arra a romlott varázslóra, különben gyermekeitek és azok gyermekei átkozottak lesznek mindörökre! Minden szavával árulást követett el. Ennek ellenére döbbenetes volt őt ott látni, a szeme helyén lyukakkal. – Igen, ez ő – bólintott. – Egy újabb jó ok, amiért magunk mögött kell hagynunk ezt a várost. – Sarkantyújával megérintette Villám oldalát, és az eső lágy susogását hallgatva kilovagoltak Kőszentély kapuján. Hány szeme van Vérholló nagyúrnak? – hangzott a találós kérdés. – Ezer és egy. A Király Segítője egyesek szerint a sötét művészetet gyakorolta, és ettől változott meg az arca, ettől hasonlított félszemű kutyára, aki akarata szerint tudott füstté változni. Ellenségeit kiéhezett, szürke farkasok vették űzőbe, dögevő varjak kémkedtek neki, és súgtak titkokat a fülébe. Dunk tudta, hogy a történetek jó része csupán

kitaláció, abban azonban nem kételkedett, hogy Vérhollónak mindenhol vannak besúgói. Egyszer a saját szemével is látta őt, még Királyvárban. Folyami Brynden bőre és haja csontfehér volt, a szeme pedig vörös – az az egy, a másiktól Vörösfű Mezején szabadította meg őt féltestvére, Keserűacél. Arcán és nyakán jól látszott az anyajegy, melyről a nevét kapta. Amikor már jócskán maguk mögött hagyták a várost, Dunk megköszörülte a torkát. – Nem tesz jót az üzletnek levagdosni a septonok fejét. Nem tett mást, csak beszélt. A szavak pedig olyanok, akár a szél. – Némelyik szó olyan, ser. Mások árulásnak számítanak. – Egg vékony volt, akár a szalmaszál, csupa csont és bőr, de a szájára soha nem tett lakatot. – Ez pont úgy hangzott, mintha egy igazi herceg mondta volna. Egg ezt sértésnek vette, hiszen annak is szánta. – Lehet, hogy septon, de akkor is hazugságokat prédikált, ser. Az aszály nem Vérholló nagyúr műve volt, ahogy a nagy tavaszi járvány sem. – Lehet, de ha elkezdjük minden bolond és hazudozó fejét lecsapkodni, a Hét Királyság városainak a fele kiürül. Hat nappal később az eső már csupán távoli emlék volt. Dunk levette a zubbonyát, hogy érezze a nap melengető sugarait a bőrén. Amikor apró szellő támadt, hűvös, friss és illatos, akár egy szűz lehelete, felsóhajtott. – Víz. Érzed? A tó nem lehet messze. – Én csak Mestert érzem, ser. Bűzlik. – Egg vadul megrántotta az öszvér kantárszárát, mert az állat jó szokása szerint ismét megállt legelészni az út szélén. – A tóparton áll egy régi fogadó. – Dunk járt ott egyszer, amikor még az öregember fegyverhordozója volt. – Ser Arlan azt mondta, finom barna sört főznek. Talán megkóstolhatnánk, amíg a kompra várunk. Egg reménykedve pillantott fel. – Hogy leöblítsük vele az ételt, ser? – Miféle ételt? – Esetleg egy szelet sültet? Egy kis kacsát vagy egy tál ragut? Amijük van, ser.

Három nappal ezelőtt ettek rendes meleg ételt utoljára, azóta lehullott gyümölcsökön és fahasáb keménységű sózott marhahúson éltek. Jó lenne valódi ételt tenni a gyomrunkba, mielőtt északra indulunk. Az a Fal jókora távolságra van. – Esetleg az éjszakát is ott tölthetnénk – javasolta Egg. – Nagyuram tán tollas ágyra vágyik? – A szalma is megteszi, ser – felelte sértődötten a fiú. – Nincs pénzünk szobára. – Huszonkét krajcárunk van, három csillagunk, egy szarvasunk és az a régi, töredezett gránátkő, ser. Dunk megvakarta a fülét. – Azt hittem, maradt még két ezüstünk. – Annyi volt, amíg meg nem vetted a sátrat. Most csak egy van. – Annyi sem lesz, ha elkezdünk fogadókban aludni. Meg akarod osztani a fekhelyedet holmi kufárral, aztán bolhákkal ébredni? – Dunk horkantott. – Én nem. Vannak saját bolháim, és ők nem szeretik az idegeneket. A csillagok alatt fogunk aludni. – A csillagokkal semmi baj – ismerte el Egg –, a föld viszont kemény, ser, és néha jó érzés egy párna az ember feje alatt. – A párna hercegeknek való. – Egg olyan jó fegyverhordozó volt, amilyet egy lovag csak kívánhatott magának, de időnként kiütött rajta a neveltetése. A kölyök a sárkány vére, ne feledd. Dunk koldusok vére volt… legalábbis ezt mondogatták neki Bolhavégen, amikor éppen nem azzal fenyegették, hogy hurokkal a nyakán végzi. – Talán egy kis sört és meleg ételt megengedhetünk magunknak, de ágyra nem pazarolnám a pénzt. Tartalékolnunk kell a krajcárokat a kompra. – Legutóbb, amikor átkelt a tavon, a komp alig néhány rézbe került, de annak már hat éve volt, vagy talán hét is. Azóta minden sokkal drágább lett. – A cipőmmel is át tudnánk kelni – javasolta Egg. – Át tudnánk, de nem fogunk. – A cipő használata veszélyeket is hordozott. Elterjed a híre. A hír mindig elterjed. Fegyverhordozója nem véletlenül volt teljesen kopasz. Egg lila szeme az ősi Valyriát idézte, haja pedig úgy ragyogott, akár a vert arany, benne ezüst sávokkal. Ha hagyja megnőni a haját, az olyan lett volna, mintha a háromfejű sárkányos címert viselné. Westeroson veszélyes idők jártak, és… nos, tanácsosabb volt kerülni a kockázatot. – Még egy szó az átkozott cipődről, és olyan pofont kapsz, hogy átrepülöd a tavat!

– Inkább úsznék, ser. – Egg jól úszott, ellentétben Dunkkal. A fiú megfordult a nyeregben. – Ser, valaki jön utánunk az úton. Hallod a lódobogást? – Nem vagyok süket. – Dunk már a porfelhőt is látta. – Nagyobb csapat, szemlátomást sietős a dolguk. – Gondolod, hogy törvényen kívüliek lehetnek, ser? – Egg inkább izgatottan, mint riadtan állt fel a kengyelben. Ilyen fiú volt. – A törvényen kívüliek csendesebben járnának. Ekkora zajt csak nemes urak csapnak. – Dunk megrázta a kardja markolatát, hogy meglazítsa a pengét a hüvelyben. – Lehúzódunk az útról, hadd menjenek. Vannak ilyen és olyan urak is. Sosem ártott az óvatosság. Az utak már nem voltak olyan biztonságosak, mint amikor Jó Daeron király ült a Vastrónon. Behúzódtak egy tüskebokor mögé, Dunk leakasztotta a pajzsát, és felszíjazta az alkarjára. Ősrégi, magas és nehéz holmi volt, alul elkeskenyedett, fenyőfából készítették és vasperemmel látták el. Kőtemplomban vásárolta a helyett, amelyiket Hosszúinch darabokra aprított a párbaj során. Dunknak még nem volt ideje ráfesteni a szilfát és a hullócsillagot, így a legutóbbi használója címerét viselte: egy komoran és szürkén ringatózó halottat a bitófa alatt. Soha nem választott volna magának ilyen címert, de a pajzshoz olcsón jutott hozzá. Az első lovasok pillanatok múlva elvágtattak előttük; két fiatal úrfi, harci ménen. A pejen ülő férfi nyitott elejű sisakot viselt, az aranyozott fejfedőt három toll díszítette: egy fehér, egy vörös és egy arany. Lova fejpáncélján is ugyanilyen tollak lengtek. A másik, fekete hátast kékarany csótárral takarták le, a kelme hullámzott a szélben vágta közben. A két fiatalember egymás mellett haladt, jókedvűen kurjongattak, hosszú köpenyük lobogott a hátuk mögött. Egy harmadik nemes követte őket jóval visszafogottabban, egy hosszabb oszlop élén. Mintegy kéttucatnyian lehettek a csapatban, lovászfiúk, szakácsok és szolgálók, mindannyian a három lovag igényeinek kielégítésére, valamint gyalogosok és lovas számszeríjászok, továbbá néhány szekér megrakva páncélokkal, sátrakkal és készletekkel. A nemes nyergéről pajzs lógott, rajta sötétnarancs mezőben három fekete vár.

Dunk ismerte ezt a címert, de vajon honnan? A nemes idősebb férfi volt, savanyú képű és mogorva, rövidre vágott, őszes szakállal. Ott lehetett Hamugázló mezején, gondolta Dunk. Vagy talán a várában szolgáltunk Ser Arlannal. Az öreg kóbor lovag az évek során olyan sok várban és erődben szolgált, hogy Dunk már a felére sem emlékezett. A nemes hirtelen megállt, szigorúan meredt a bokorra. – Te ott a bokorban! Mutasd magad! Mögötte két számszeríjász vesszőt helyezett a vájatba. A többiek folytatták az utat. Dunk pajzsával a karján kilépett a magas fűbe, másik keze kardja markolatgombján pihent. Arca vörösesbarna maszk volt a lovak által felvert portól, felsőtestét semmi sem takarta. Tudta, hogy furcsa látványt nyújt, bár inkább a mérete hökkentette meg a másikat. – Nem akarunk bajt, jóuram. Csak ketten vagyunk, én és a fegyverhordozóm. – Intett Eggnek, hogy lépjen elő. – Fegyverhordozó? Azt akarod mondani, hogy lovag vagy? Dunknak nem tetszett, ahogy a férfi nézte. Az a tekintet képes lenne megnyúzni egy embert. Illőnek érezte, hogy elvegye a kezét a kardjától. – Kóbor lovag vagyok, munkát keresek. – Mindegyik rablólovag ugyanezt mondta, akiket felakasztottam. A pajzsod látnoki lehet, ser… ha egyáltalán ser vagy. Egy bitófa és egy akasztott ember. A te címered? – Nem, jóuram. Még át kell festetnem. – Miért? Egy holttesttől loptad el? – Jó pénzért vettem. – Három vár, narancs és fekete… hol láttam már ezt? – Nem vagyok rabló. A nemes szeme olyan volt, akár két kovakő. – Hol szerezted azt a vágást az arcodra? Netán korbács nyoma? – Egy tőré, bár az arcomhoz nincs sok közöd, jóuram. – Majd én eldöntöm, hogy mihez van közöm. Addigra a két ifjú lovag is visszatért, hogy megnézzék, mi tartja fel a menetet. – Hát itt vagy, Gormy! – kiáltotta a fekete lovon ülő karcsú, jóképű, simára borotvált állú ifjú. Fekete haja fényesen omlott a gallérjára, sötétkék selyemköpenyét arany szaténcsíkkal szegték be. Mellére rovátkolt szegélyű keresztet hímeztek arany fonallal, az első és harmadik negyedben arany hegedűvel, a másodikban és negyedikben

karddal. Ruhájához hasonlóan sötétkék szemében vidám szikrák csillogtak. – Alyn attól tartott, leestél a lóról. Kifogásnak nem rossz, mert már csak a port nyelettem vele. – Ki ez a két útonálló? – kérdezte a másik lovas. Egg felfortyant a sértésre. – Nincs jogod minket útonállóknak nevezni, jó uram! Amikor megláttuk a porfelhőt, mi hittünk titeket annak, ezért rejtőztünk el. Ő Ser Duncan, a Magas, én pedig a fegyverhordozója vagyok. Az úrfik annyira sem figyeltek rá, mintha egy béka brekegett volna. – Ez a legnagyobb mamlasz, akit valaha láttam – jelentette ki a három tollas lovag. Mézszínű, göndör szakálla alatt húsos arc rejtőzött. – Le merném fogadni, van vagy hét láb. Mekkora zajt csaphat, amikor leesik a lováról! Dunk érezte, hogy kezd elvörösödni. Elvesztenéd a fogadást, gondolta. A legutóbbi alkalommal, amikor megmérték, Egg bátyja, Aemon megállapította, hogy egy hüvelyk híján hét láb magas. – Ez a te lovad, Ser Óriás? – kérdezte a tollas lovag. – Levághatnánk a húsáért. – Alyn urunk gyakran elfeledkezik az udvariasságról – mosolygott a fekete hajú lovag. – Kérlek, bocsásd meg neki modortalan szavait. Alyn, kérj bocsánatot Ser Duncantől! – Ha muszáj… megbocsátasz nekem, ser? – A választ meg sem várva megfordította a pejt, és elügetett az úton. Társa még ott maradt. – Az esküvőre tartasz, ser? Volt valami a hangsúlyában, amitől Dunk legszívesebben megrángatta volna az üstökét, de inkább ellenállt a kísértésnek. – A komphoz tartunk, jóuram. – Akárcsak mi… de az egyetlen úr itt Gormy, meg az a vakarék Alyn Cockshaw, aki most távozott. Jómagam ugyanolyan kóbor lovag vagyok, mint te. Ser John, a Hegedűs, így neveznek. A név kóbor lovaghoz illő volt, de Dunk még soha nem látott kóbor lovagot ilyen pompás öltözékben, fegyverzetben és lovon. Az arany sövények lovagja, gondolta. – Az én nevemet már tudod. A fegyverhordozóm Egg.

– Örvendek a találkozásnak, ser. Gyere, lovagolj velünk Fehérfalba, és törj el néhány lándzsát Butterwell úr új házasságkötésének megünnepléseként. Biztos vagyok benne, hogy nem vallasz szégyent. Dunk Ashford mezeje óta nem vívott lándzsával. Ha sikerülne megnyernem néhány kört, biztosítva lenne az utunk északra, gondolta, ám közbeszólt a narancspajzsos nemes. – Ser Duncant várja a saját dolga, ahogy minket is. Hegedűs John ügyet sem vetett az idősebb férfira. – Örömmel mérném össze veled a kardom, ser. Számos föld és faj harcosaival vívtam már, de ekkora emberrel még soha. Apád is ilyen nagy volt? – Nem ismertem apámat, ser. – Szomorúan hallom. Tőlem is korán elvették az enyémet. – A Hegedűs a háromváras lovaghoz fordult. – Megkérhetnénk Ser Duncant, hogy csatlakozzon vidám társaságunkhoz. – Nincs szükségünk a fajtájára. Dunk szóhoz sem jutott. Pénztelen kóbor lovagokat nem gyakran kértek fel, hogy nemes urakkal lovagoljanak. Sokkal inkább hasonlítok a szolgálóikra. A menetoszlop hossza alapján Cockshaw urat és a Hegedűst lovászfiúk, szakácsok, fegyverhordozók és katonák kísérték. Dunk egyedüli kísérete Egg volt. – A fajtájára? – nevetett a Hegedűs. – És miféle fajta az? Nagy fajta? Nézd meg, mekkora! Szükségünk van erős emberekre. Azt mondják, a fiatal kard többet ér az öreg névnél. – Az ostobák mondják. Alig tudsz valamit erről az emberről. Lehet útonálló is, vagy Vérholló nagyúr kéme. – Nem vagyok senki kéme – jelentette ki Dunk. – És jóuramnak nem kellene úgy beszélnie, mintha süket volnék, halott, vagy éppen Dorneban járnék. A kovakő szempár végigmérte. – Dorne pedig jó hely volna számodra, ser. Engedélyezem, hogy rögtön elindulj. – Ne is törődj vele – legyintett a Hegedűs. – Keserű vénember, gyanakszik mindenkire. Gormy, nekem jó érzésem van ezzel a fickóval kapcsolatban. Ser Duncan, velünk tartasz Fehérfalba? – Jóuram, én… – Hogy pihenjen le ezekkel közös táborban? A szolgálóik felállítják a pavilonjaikat, a lovászaik ellátják a lovaikat, a

szakácsok kappant és vesepecsenyét készítenek nekik, miközben Dunk és Egg a kemény sózott húst rághatják. – Nem tehetem. – Látod? – horkantotta a háromváras nemes. – Tudja a helyét, és az nem mellettünk van. – Visszafordult az út felé. – Cockshaw már másfél mérföldet tett meg ezalatt. – Azt hiszem, ismét üldözőbe kell vennem. – A Hegedűs bocsánatkérő mosolyt villantott Dunkra. – Talán egy nap még találkozunk. Nagyon remélem. Szeretném összemérni veled a lándzsámat. Dunk nem tudta, mit mondjon erre. – Sok szerencsét a küzdőtéren, ser – préselte ki végül magából, de Ser John addigra már megfordult és az oszlop után indult. Az idősebb nemes követte. Dunk örült, hogy végre már csak a hátát látja. Nem tetszett neki az a kovakő szempár, sem Alyn arroganciája. A Hegedűs barátságos fickónak tűnt, de benne is volt valami különös. – Két hegedű és két kard egy kereszt körül – dünnyögte Eggnek, miközben a távozók után felverődött port nézték. – Melyik ház ez? – Egyik sem, ser. Sosem láttam ezt a pajzsot semmilyen címerjegyzéken. Talán mégis kóbor lovag. Dunk saját maga találta ki a címerét még Hamugázló mezején, amikor egy Túl Magas Tanselle nevű bábos megkérdezte, mit fessen a pajzsára. – És az idősebb nemes? Netán a Frey-házzal állhat rokonságban? – A Freyek címere ábrázolt várat, és a székhelyük nem is volt olyan messze. Egg vágott egy grimaszt. – A Frey-címer két kék torony szürke mezőben, egy híddal összekötve. Ez viszont három vár volt, narancs alapon feketével, ser. Láttál ott hidat? – Nem. – Csak azért csinálja, hogy bosszantson. – És ha még egyszer így grimaszolsz, amikor velem beszélsz, olyan pofont kapsz, hogy a füled is belecsendül. Egg láthatóan elszégyellte magát. – Nem akartam… – Ne törődj vele, mit akartál, csak mondd meg, ki volt ez. – Gormon Peake, Csillagorom ura. – Az a Síkvidéken van, igaz? Valóban három várat birtokol?

– Csak a pajzsán, ser. A Peake-háznak régen valóban három vára volt, de kettőt elveszített. – Hogy lehet elveszíteni két várat? – Ha a Fekete Sárkány oldalán harcolsz, ser. – Ó! – Dunk ostobán érezte magát. Már megint. A birodalmat kétszáz esztendeje Hódító Aegon és testvérei leszármazottai uralták, akik egyesítették a Hét Királyságot, és összekovácsolták a vastrónt. Királyi lobogójuk a Targaryen-ház háromfejű sárkányát ábrázolta, fekete alapon vörössel. Tizenhat évvel ezelőtt IV. Aegon király fattyú fia, Daemon Blackfyre lázadást szított tiszta vérű fivére ellen. Daemon is a háromfejű sárkányt választotta címerül, de sok fattyúhoz hasonlóan megcserélte a színeket. Lázadása Vörösfű Mezején ért véget, ahol Daemonnal és ikerfiaival végzett Vérholló nagyúr nyílzápora. A magukat megadó és térdet hajtó lázadóknak megkegyelmeztek, de sokan közülük földeket, címeket, aranyat veszítettek el. És mindannyiuktól túszokat szedtek, hogy ezzel garantálják jövőbeli hűségüket. Narancs alapon három fekete vár. – Már emlékszem. Ser Arlan soha nem szeretett Vörösfű Mezejéről beszélni, de egyszer, amikor a kupa fenekére nézett, elmesélte, hogyan halt meg a nővére fia. – Szinte újra hallotta az öregember hangját, érezte borszagú leheletét. – Krajcárfai Roger, így hívták. Buzogány zúzta be a fejét, és egy olyan nemes forgatta a fegyvert, akinek három vár volt a pajzsán. Gormon Peake úr. Az öregember sosem tudta meg a nevét. Vagy nem is akarta. Peake, Hegedűs John és a csapat addigra apró, vörös porfelhővé zsugorodtak a távolban. Tizenhat éve történt. A trónkövetelő meghalt, és akik követték, azokat száműzték vagy bocsánatot nyertek. Egyébként sincs semmi közöm hozzá. Egy ideig csendben lovagoltak, hallgatták a madarak panaszos károgását. Másfél mérföldet is megtettek, mire Dunk megköszörülte a torkát. – Azt mondta, Butterwell. A közelben vannak a földjei? – A tó túlsó partján, ser. Butterwell úr volt a kincstárnok, amikor Aegon király ült a Vastrónon. Daeron király Segítővé nevezte ki, de nem hosszú időre. A címere zöld, fehér és sárga hullámvonalakból áll, ser. – Egg szeretett kérkedni heraldikai tudásával.

– Apád barátja? A fiú elfintorodott. – Apám sosem kedvelte. A lázadás során Butterwell úr második fia a trónkövetelő oldalán harcolt, a legidősebb viszont a királyén. Hogy biztosan a győztes oldalon kössön ki, Butterwell úr inkább senki mellé nem állt. – Némelyek ezt megfontoltságnak neveznék. – Apám inkább hívná gyávaságnak. Igen, ő biztosan. Maekar herceg kemény és büszke ember volt, tele megvetéssel. – El kell mennünk Fehérfal mellett, ha rá akarunk térni a Királyi útra. Miért nem ott töltjük meg a hasunkat? – Már a gondolatra is megkordult a gyomra. – Az is lehet, hogy valamelyik vendégnek kíséretre lesz szüksége, amikor haza akar menni. – Azt mondtad, északnak tartunk. – A Fal nyolcezer éve áll, egy kis ideig talán még kibírja. Háromezer mérföld választ el minket tőle, és nem ártana, ha lenne néhány ezüst az erszényünkben. – Dunk elképzelte magát Villám hátán, amint kiüti a nyeregből azt a savanyú képű, idős nemes urat a három várral a pajzsán. Kellemes volt a gondolat. „A vén Ser Arlan fegyverhordozója győzött le, mondanám neki, amikor eljönne kiváltani a páncélját és a fegyverét. A fiú, aki az általad megölt helyére lépett.” Az öregembernek ez biztosan tetszene. – Ugye nem azon gondolkodsz, hogy nevezel a viadalra, ser? – Talán ideje lenne. – Nem, ser. – Talán egy jó nagy pofonnak is ideje lenne. – Csak két összecsapást kell megnyernem. Ha begyűjtök két váltságdíjat, és csak egyet fizetek ki, egy évig királyként élhetnénk. – Ha lesz közelharc, talán arra nevezek. – Mérete és ereje miatt ott nagyobb esélye lehetett, mint a sorompóban. – Házasságkötésnél nem szoktak közelharcot rendezni, ser. – Lakomát viszont igen. Hosszú út áll előttünk, most az egyszer miért nem teli hassal vágunk neki? A nap már alacsonyan állt nyugaton, mire megérkeztek a tóhoz. A víz vörösen és aranyszínben csillogott, vakítóan, akár a vert rézlemez. Amikor néhány fűzfa felett megpillantották a fogadó tornyait, Dunk

ismét felöltötte átizzadt zekéjét, és megállt, hogy egy kis vizet locsoljon az arcára. Amennyire csak tudta, lemosta magáról az út porát, és nedves ujjaival beletúrt dús, napszítta hajába. Nem tudott vele mit kezdeni, sem az arcán végighúzódó forradással, de szeretett volna minél kevésbé hasonlítani egy vad rablólovagra. A fogadó nagyobb volt, mint várta, hatalmasan és szürkén terült el a tóparton rönkfalaival és csipkézett tornyaival, félig a vízbe vert cölöpökre támaszkodva. Az iszapos parton lefektetett gerendákból alakítottak ki utat a kompkikötőig, de sem a hajót, sem a révészt nem lehetett látni. Az út másik oldalán zsúptetős istálló állt. Az udvart kőfal vette körül, de a kapu nyitva állt. Odabent találtak egy kutat és egy vályút. – Gondoskodj az állatokról – utasította Dunk Egget –, de ügyelj rá, hogy ne igyanak túl sokat. Addig én intézkedem az ennivalóról. A fogadósnő már jött is lefelé a lépcsőn. – A komphoz jöttetek? Elkéstetek. A nap már lefelé megy, és Ned nem szeret éjszaka útra kelni, legfeljebb teliholdnál. Csak reggel jön majd át. – Nem tudod, mennyit kér az átkelésért? – Három krajcárt fejenként, és tízet a lovakért. – Két lovunk és egy öszvérünk van. – Az öszvér is tíz. Dunk fejben kiszámolta az összeget. Harminchat krajcár, több mint amennyiben reménykedett. – Legutóbb kettő volt fejenként, és hat a lovakért. – Ezt beszéld meg Neddel, nekem semmi közöm hozzá. Ha ágyat akarsz, az nincs. Shawney és Costayne urak kísérettel érkeztek, tele van a ház. – Peake úr is itt van? – Ő ölte meg Ser Arlan fegyverhordozóját. – Cockshaw úrral és Hegedűs Johnnal érkezett. – Ned átvitte őket az utolsó fordulóval. – A nő végigmérte Dunkot. – Te is az ő csapatukhoz tartozol? – Csak az úton találkoztunk. – A fogadó ablakán át ínycsiklandó illatok szüremlettek ki, Dunk szájában összefutott a nyál. – Esetleg kérnénk abból, amit sütsz, ha nem túl drága. – Vaddisznó jól megborsozva, hagymával, gombával és répapürével.

– A répát tudjuk nélkülözni. Néhány szelet húst nagyra értékelnénk, és egy kancsóval abból a jó barna sörből. Mennyit kérsz ezért? És ha elalhatnánk az istállóban… Ezzel hibát követett el. – Az istálló a lovaknak van, ezért hívják istállónak. Akkora vagy ugyan, mint egy ló, ezt elismerem, de csak két lábat látok. – Meglendítette a seprűjét, odébb tessékelve a fiatalembert. – Nem várhatod el, hogy az egész Hét Királyságot én etessem. A vaddisznó a vendégeknek van, akárcsak a söröm. Rám egyik nemes úr sem fogja mondani, hogy kifogytam az ételből és italból, mielőtt jóllakott! A tó tele van hallal, és a fatönköknél már táborozik néhány csavargó. Kóbor lovagok, ha hiszel nekik. – A hangsúlyából egyértelmű volt, hogy ő nem. – Talán ennivalójuk is van, amit megosztanak veled, bár mit érdekel ez engem? El innen, dolgom van! Az ajtó hangos csattanással becsukódott az asszony mögött, mielőtt Dunk egyáltalán megkérdezhette volna, hol találja azokat a tönköket. Egget a vályún ülve találta meg, a fiú a vízben áztatta lábát, miközben arcát legyezgette széles karimájú kalapjával. – Malacot sütnek, ser? Mintha azt éreznék. – Vaddisznót – felelte Dunk komoran –, de ki akarna vaddisznót, amikor jó sózott marhahúst is ehet? Egg elfintorodott. – Megehetem inkább a cipőmet, ser? A húsból meg készítek egy másik párat, az keményebb. – Nem. – Dunk megpróbált nem mosolyogni. – Nem eheted meg a cipődet, de még egy szó, és az öklömet fogod megkóstolni. Vedd ki a lábad abból a vályúból. – Leakasztotta a sisakját az öszvérről, és odanyújtotta Eggnek. – Húzz vizet a kútból, és áztasd meg benne a húst. – Ha nem áztatták jó sokáig, a szárított marhahúsba beletört az ember foga. A legjobb sörben áztatva lett volna, de a víz is megteszi. – A vályút ne használd, a lábad ízére nem vagyok kíváncsi. – A lábam csak javítana az ízén, ser. – Egg megmozgatta a lábujjait, de engedelmeskedett az utasításnak. A kóbor lovagokat nem volt nehéz megtalálni. Egg észrevette a tüzük pislákolását a tóparti fák között, és az állatokat vezetve elindultak arrafelé. A fiú a hóna alatt cipelte Dunk sisakját, melyből minden

lépésnél kiloccsant egy kis víz. A nap addigra már csak vörös emlék volt nyugaton. Hamarosan kiértek egy tisztásra, amely egykor varsafa liget lehetett, most már csak fehér tönkök köre, és gubancos, csontfehér gyökerek mutatták, hol álltak egykor a fák, amikor még az erdő gyermekei uralták Westerost. A tönkök között két férfi kuporgott egy tábortűznél egymásnak adogattak egy borostömlőt. Lovaik a liget mellett legelészték a füvet, fegyverük és páncéljuk takaros halomban pihent nem messze. Valamivel távolabb, hátával egy mogyorófának támaszkodva egy fiú ült. – Üdv, urak! – köszönt vidáman Dunk. Fegyveres embereket soha nem volt tanácsos meglepni. – Ser Duncan vagyok, a Magas. A kölyök itt Egg. Osztozhatunk a tüzeteken? Egy középkorú, zömök férfi, állt fel az üdvözlésükre, egykor előkelő ruhája meglehetősen elrongyolódott. – Köszöntelek, Ser Duncan. Szép szál legény vagy… és természetesen örömmel látunk, a legényeddel együtt. Egg, azt mondtad? Könyörgöm, miféle név ez? – Rövid, ser. – Egg okosabb volt annál, semhogy bevallja, az Egg az Aegon rövidítése. Főleg ismeretleneknek. – Való igaz. Mi történt a hajaddal? Tetvek, gondolta Dunk. Mondd, hogy tetves voltál, fiú. Ez volt a legbiztonságosabb válasz, amivel a leggyakrabban éltek… bár Egg időnként gyerekes játékokhoz folyamodott. – Leborotváltam, ser. Így is marad, amíg el nem nyerem a sarkantyúmat. – Nemes fogadalom. Ser Kyle vagyok, Ködláp Macskája. Amott a fa alatt Sir Glendon… ühm… Ball, ő pedig a jó Ser Maynard Plumm. Egg a név hallatán felkapta a fejét. – Plumm… rokona vagy tán Viserys Plumm úrnak, ser? – Távoli – ismerte el a magas, vékony, görnyedt tartású, hosszú lenszőke hajú Ser Maynard –, bár kétlem, hogy ezt az uraság is bevallaná. Egyesek úgy mondanák, ő az édes szilva3, én meg a savanyú. Plumm köpenye lila volt, akár a nevezett gyümölcs, de a széle már foszladozott, és nem is egyenletesen festették be. Vállánál tyúktojás 3 A „plum” angolul szilvát jelent

méretű holdkő kapoccsal fogta össze. Durva szövésű, barna ruhát és foltos bőrvértet viselt. – Van sózott marhahúsunk – ajánlotta fel Dunk. – Ser Maynardnak van egy zsák almája – mondta Macska Kyle –, én pedig hoztam tojást és hagymát. Ez így már kész lakoma! Foglalj helyet, ser, egész sor kényelmes tönkünk van számodra. Ha nem tévedek, itt leszünk egészen délelőttig. Mindössze egy komp jár, de az sem elég nagy mindannyiunknak. Az uraknak és a kíséretüknek kell elsőként átkelniük. – Segíts a lovakkal! – mondta Dunk Eggnek. Együtt leszedték a nyerget Villámról, Esőről és Mesterről. Dunk csak azután fogadta el a borostömlőt Maynardtól, hogy ellátták a lovakat, és kikötötték őket éjszakára. – A savanyú bor is jobb a semmilyennél – bölcselkedett Macska Kyle. – Fehérfalban majd jobb borokat iszunk. Az Arbortól északra állítólag Butterwell úrnak vannak a legjobb borai. Egykor a Király Segítője volt, ahogy az apjának az apja előtte, és a szóbeszéd szerint nemcsak gazdag, de igen istenfélő ember is. – A vagyona a tehenekből van – szólalt meg Maynard Plumm. – A címere akár egy tele tőgy is lehetne. A Butterwellek ereiben tej folyik, és a Freyek sem jobbak náluk. Marhatolvajok és adószedők frigye lesz ez, az egyik pénzszámolgató banda egyesül a másikkal. Amikor a Fekete Sárkány fellázadt, a tehenészúr az egyik fiát Daemonhoz, a másikat Daeronhoz küldte, hogy a győztes oldalon biztosan legyen egy Butterwell. Mindketten meghaltak Vörösfű Mezején, és tavasszal a legkisebb is távozott. Ezért kell ez az új házasság. Hacsak az új asszony nem szül neki fiút, a Butterwell név vele hal. – Ahogy annak lennie kell. – Ser Glendon Ball végighúzta kardján a fenőkövet. – A Harcos gyűlöli a gyávákat. A hangjából sütő megvetés arra késztette Dunkot, hogy alaposabban is szemügyre vegye az ifjoncot. Ser Glendon ruhái jó anyagból készültek, de kopottak és nem megfelelő méretűek voltak, látszott, hogy rengeteget viselték őket. A vas félsisak pereme alól sötétbarna hajfürtök lógtak ki. A kölyök alacsony volt és izmos, közel ülő szemmel, széles vállal és izmos karral. Sűrű, borzas szemöldöke, mint két hernyó egy tavaszi esőzés után, orra hagymaszerűen duzzadt, álla előreugró. És nagyon fiatalnak tűnt. Talán tizenhat lehet, de tizennyolcnál biztosan

nem több. Dunk fegyverhordozónak nézte volna, ha Macska Kyle nem hívja sernek. Ajka fölött bajusz helyett csak pattanások látszottak. – Mióta vagy lovag? – érdeklődött Dunk. – Elég ideje. Holdfordulóval lesz fél éve. A zuhatagi Ser Morgan Dunstable ütött lovaggá, kéttucatnyian látták, de már születésem óta lovagnak neveltek. Előbb lovagoltam, mint jártam, és előbb vertem ki egy felnőtt férfi fogait, minthogy a sajátom hullani kezdett volna. Nevet akarok szerezni magamnak Fehérfalban, és rátenni a kezem a sárkánytojásra. – Sárkánytojás? Ez a bajnoknak járó díj? Valóban? – Az utolsó sárkány fél évszázada pusztult el, Ser Arlan azonban még látott néhány tojást. Azt mondta, kemények voltak, mint a kő, de gyönyörűség volt rájuk nézni. – Hogy jutott hozzá Butterwell úr egy sárkánytojáshoz? – Még Aegon király adta az apja apjának, amikor vendégül látta őt a régi várban – felelte Maynard Plumm. – Valami bátor tett ajándékaként adományozta neki? – kérdezte Dunk. Ser Kyle kuncogott. – Úgy is lehet mondani. Az öreg Butterwellnek három szűz lánya volt, amikor őfelsége meglátogatta őket. Reggelre mindegyiknek egy királyi fattyú volt a hasában. Dolgos éjszakája lehetett. Dunk hallott már hasonló történeteket. Méltatlan Aegon a birodalom szüzeinek felét ágyba vitte, és soknak közülük gyermeket is nemzett. És ami még rosszabb, az öreg király a halálos ágyán törvényesítette őket; mindegyiket, akár kocsmai felszolgáló, akár szajha, akár pásztorlány szülte őket, és az úgynevezett Nagy Fattyakat is, akiknek az anyjuk nemesi sorból származott. – Ha a meséknek csak a fele igaz, mindannyian Aegon király fattyú fiai lehetünk. – És ki mondja, hogy nem azok vagyunk? – csipkelődött Ser Maynard. – Velünk tarthatnál Fehérfalba, Ser Duncan – ajánlotta fel Ser Kyle. – A te méreteddel biztosan magadra vonzod valamelyik uraság tekintetét. Lehet, hogy kedvező szolgálatot is találsz. Mert én igen, ebben biztos vagyok. Joffrey Caswell is ott lesz, Keserűhíd ura. Amikor hároméves volt, én készítettem neki az első kardját. Fenyőből faragtam

ki, pontosan a kezéhez. Fiatalabb éveimben az apjára esküdtem fel a kardommal. – Azt is fenyőből faragtad? – ugratta Ser Maynard. Macska Kyle kissé erőltetetten nevetett. – Jó acélból volt, biztosíthatlak róla. Örömmel esküdnék fel vele ismét a kentaur szolgálatára. Ser Duncan, ha nem is akarsz sorompóba szállni, legalább az esküvői lakomára gyere el velünk. Lesznek énekesek és muzsikusok, zsonglőrök és akrobaták, meg egy törpe komédiás csoport. Dunk a homlokát ráncolta. – Egg és én hosszú útra készülünk. Északra megyünk, Deresbe. Beron Stark nagyúr kardokat toboroz, hogy végleg elüldözze a partjaitól a krakeneket. – Túl hideg van nekem odafent – mondta Maynard. – Ha krakeneket akarsz ölni, menj nyugatra. A Lannisterek hajókat építenek, hogy a saját szigeteiken támadják meg a vas embereket. Így számolhatsz le egyszer és mindenkorra Dagon Greyjoyjal. A szárazföldön harcolni ellene semmi értelme, visszamenekül a tengerre. A vízen kell legyőznöd őt. Ebben biztosan volt igazság, de Dunk nem vágyott rá, hogy a tengeren szálljon szembe a vasemberekkel. Ebben már volt némi tapasztalata a Fehér Úrnőn, Dorne-ból Óvárosba menet, amikor páncélt öltött, hogy segítsen a legénységnek visszaverni a fosztogatókat. Véres és elkeseredett csata volt, egy alkalommal majdnem beleesett a vízbe. Az a véget jelentette volna számára. – A trónnak Starkról és Lannisterről kellene példát vennie – jelentette ki Ser Kyle, a Macska. – Ők legalább harcolnak. De mit tesznek a Targaryenek? Aerys király a könyvei között rejtőzködik, Rhaegel herceg meztelenül kószál a Vörös Torony termeiben, Maekar herceg pedig Nyárodúban duzzog. Egg a tüzet piszkálta egy bottal, vörös szikrák szálltak fel az éjszakában. Dunk örömmel látta, hogy meg sem rezzen apja neve hallatán. Talán végre megtanulta befogni a száját. – Én Vérhollót hibáztatom – folytatta Kyle. – Ő a Király Segítője, mégsem tesz semmit, miközben a krakenek lángba és rettegésbe borítják a napnyugati tengert. Ser Maynard megvonta a vállát.

– Tyroshra szegeződik a tekintete, ahol Keserűacél gubbaszt a száműzetésben, és terveket sző Daemon Blackfyre fiaival. Ezért tartja közel magához a királyi flottát, máskülönben azok megpróbálnának átkelni. – Lehetséges – bólintott Ser Kyle –, de sokan üdvözölnék Keserűacél visszatérését. Vérholló minden bajunk forrása, a fehér féreg a birodalom szívét rágja. Dunk összevonta a szemöldökét, eszébe jutott Kőszentély púpos septonja. – Az ilyen szavak könnyen az ember fejébe kerülhetnek. Egyesek azt mondanák, árulásról beszéltek. – Hogy lehet az igazság árulás? – kérdezte Macska Kyle. – Daeron király idejében senkinek sem kellett félnie attól, hogy kimondja a véleményét, de most? – Durva kézmozdulatot tett. – Aerys királyt Vérholló helyezte a trónra, de vajon meddig? Aerys gyenge, és ha meghal, véres háború robban ki Folyami nagyúr és Maekar herceg között a koronáért. A Segítő a trónörökös ellen. – Megfeledkeztél Rhaegel hercegről, barátom – vitatkozott Ser Maynard szelíden. – Aerys után ő jön a sorban, nem Maekar, majd a gyermekei. – Rhaegel félnótás. Nincs vele semmi bajom, de azt az embert akár halottnak is tekinthetjük, akárcsak az ikreit, bár hogy Maekar buzogánya vagy Vérholló varázslata végez velük… A Hét mentsen meg minket, gondolta Dunk, amikor felcsendült Egg éles hangja. – Maekar herceg Rhaegel herceg fivére! Szereti őt, sosem ártana neki vagy az övéinek. – Csend legyen, fiú! – mordult rá Dunk. – A lovag urak nem kíváncsiak a véleményedre. – Ha akarok, beszélek! – Nem, nem fogsz. – Az a nagy szád egy nap megöl. És veled együtt minden bizonnyal engem is. – Azt hiszem, eleget ázott már az a hús. Vágj belőle a barátainknak, de gyorsan! Egg elvörösödött, és Dunk egy pillanatig azt hitte, a kölyök vissza fog beszélni. Végül azonban megelégedett egy lesújtó pillantással, amilyenre csak a tizenegy éves fiúk képesek.

– Igenis, ser. – Belenyúlt Dunk sisakjába. Kopasz fejbőre vörösen izzott a tűz fényében, ahogy kihalászta a húsdarabot. Dunk átvette a saját részét, és alaposan megvizsgálta. Az áztatás fából bőrré változtatta a húst, de ennél többet nem értek el vele. Ráharapott az egyik sarkára, megízlelte a sót, és próbált nem gondolni a fogadóban sülő vaddisznóra, ami sercegve forog a tűz fölött, és csöpög belőle a zsír. Ahogy mélyült az alkony, a tavat rajokban lepték el a legyek és a szúnyogok. A legyek inkább a lovakat kínozták, a szúnyogok viszont embervérre vágytak. Csak úgy lehetett megmenekülni előlük, ha közel ültek a tűzhöz, és belélegezték a füstöt. Főj, vagy téged esznek meg, gondolta letörten Dunk. Szegényes lehetőségek. Vakarózva húzódott közelebb a lángokhoz. A borostömlő hamarosan új kört kezdett, a bor savanyú volt és erős. Dunk nagyokat kortyolt, majd továbbadta a tömlőt, miközben Ködláp Macskája mesélni kezdte, hogyan mentette meg Keserűhíd urát a Blackfyre-felkelés idején. – Amikor Armond úr zászlóhordozója elesett, leugrottam a lovamról. Körülöttünk mindenhol árulók… – Ser – kérdezett közbe Glendon Ball –, kik voltak azok az árulók? – Blackfyre hívei, természetesen. Ser Glendon fémkesztyűjén megcsillant a tűz fénye. Arcán a himlőhelyek nyílt sebként lángoltak, minden izma pattanásig feszült. – Apám a Fekete Sárkány oldalán harcolt. Már megint ez. Dunk horkantott. Vörös vagy fekete? – Ezt a kérdést nem szabadott feltenni senkinek. Mindig csak baj származott belőle. – Biztos vagyok benne, hogy Ser Kyle nem akarta megsérteni atyádat. – Így van – bólintott Kyle. – Régi történet ez, a Vörös Sárkány és a Fekete. Semmi értelme most összekapni rajta, kölyök. Mi itt mindannyian kóbor lovagok vagyunk, a sövények testvérei. Ser Glendon láthatóan fontolgatta a Macska szavait, próbálta eldönteni, vajon gúnyolódik-e a másik férfi. – Daemon Blackfyre nem volt áruló. Az öreg király neki adta a kardot. Meglátta az értékeket Daemonban, még ha fattyúnak is született. Miért az ő kezébe adta a Blackfyre-t Daeroné helyett? Azt akarta, hogy a királyság is az övé legyen. Daemon volt a jobb ember.

Csend ereszkedett a tisztásra, Dunk hallotta a tűz halk ropogását. Érezte a szúnyogokat a tarkóján. Odacsapott, de közben Egget figyelte, nem akarta, hogy a fiú megszólaljon. – Én még csak kölyök voltam, amikor Vörösfű Mezején dúlt a harc – szólalt meg végül, amikor látta, hogy senki más nem akar –, de egy olyan lovag mellett voltam fegyverhordozó, aki a Vörös Sárkány oldalán küzdött, majd szolgáltam egy másiknál, aki a Fekete mellé állt. Mindkét oldalon voltak bátor emberek. – Bátor emberek – visszhangozta kissé sután Macska Kyle. – Hősök. – Glendon Ball megfordította a pajzsát, hogy mindannyian lássák a címerét: az éjfekete mezőben vörösben és narancsban izzó tűzgolyót. – Hősi vérből származom. – Te Tűzgolyó fia vagy! – lehelte Dunk. Ser Glendon most mosolyodott el először. Ser Kyle alaposabban szemügyre vette a fiút. – Hogy lehet az? Milyen idős vagy? Quentyn Ball meghalt… – …mielőtt megszülettem, igen – fejezte be a mondatot Ser Glendon –, de bennem mégis tovább él. – Visszalökte a kardját a hüvelybe. – Megmutatom nektek Fehérfalban, amikor elnyerem a sárkánytojást. A következő nap olyan volt, amilyennek Ser Kyle megjósolta. Ned kompjára nem fért fel mindenki, aki át akart kelni, ezért Costayne és Shawney urak mentek először, természetesen a kíséretükkel. Ez több fordulót igényelt, és mindegyik több mint egy óráig tartott. Ügyelni kellett az iszapos lapályra, deszkákat kellett lefektetni a lovaknak és szekereknek, berakodni a hajóba, majd a túlsó parton kiüríteni. A két nemes tovább lassította a folyamatot, amikor összeszólalkoztak az elsőbbségen. Shawney volt az idősebb, de Costayne előkelőbb származásúnak tartotta magát. Dunk nem tehetett mást, várt és izzadt. – Mehetnénk elsőként, ha engednéd, hogy használjam a cipőmet – vetette fel Egg. – Mehetnénk, de nem tesszük. Costayne és Shawney urak előttünk érkeztek. Meg aztán ők nemesek. Egg elfintorodott. – Lázadó nemesek. Dunk összevont szemöldökkel nézett rá.

– Hogy érted? – A Fekete Sárkány oldalán harcoltak. Pontosabban csak Shawney és Costayne apja. Aemon és én többször is lejátszottuk a csatát Melaquin mester zöld asztalán, apró bábukkal és zászlókkal. Costayne címere negyedekre osztott pajzs, a fekete mezőkön ezüst serleggel, az arany mezőkön fekete rózsával. Ez a zászló Daemon főhadának bal szárnyán harcolt. Shawney Keserűacéllal volt a jobb szárnyon, és kis híján belehalt a sebeibe. – Régi és poros história. Most itt vannak, nem? Vagyis térdet hajtottak, és Daeron király megbocsátott nekik. – Igen, de… Dunk a fiú ajkára tapasztotta az ujját. – Meg kell tanulnod befogni a szádat. Egg szót fogadott. Nem sokkal Shawney embereinek távozása után Smallwood úr is megérkezett a feleségével és kíséretükkel, ezért Dunkéknak megint várniuk kellett. Egyértelmű volt, hogy a sövény testvérisége nem éli túl az éjszakát. Ser Glendon ingerülten és komoran vonult félre tőlük. Kyle, a Macska úgy becsülte, lesz dél is, mire felszállhatnak a kompra, ezért otthagyta a többieket, és megpróbált összebarátkozni Smallwood úrral, akit futólag ismert. Ser Maynard közben a fogadósnővel beszélgetett. – Maradj távol tőle – figyelmeztette Dunk Egget. Valami zavarta Plummban. – Amennyit tudunk róla, lehet akár rablólovag is. A figyelmeztetés szemlátomást még érdekesebbé tette Ser Maynardot Egg szemében. – Sosem láttam még rablólovagot. Szerinted el akarja lopni a sárkánytojást? – Biztos vagyok benne, hogy Butterwell úr jól őrzi azt a tojást. – Dunk megvakarta a szúnyogcsípéseket a nyakán. – Szerinted kiállítja a lakomán? Szeretnék egy pillantást vetni rá. – Megmutatnám az enyémet, ser, de az Nyárodúban van. – A tiédet? A te sárkánytojásodat? – Dunk szigorúan nézett a fiúra, nem tudta, tréfál-e. – Honnan szerezted? – Egy sárkánytól, ser. A bölcsőmbe tették. – Kérsz egy pofont? Sárkányok nincsenek!

– Igaz, de tojások vannak. Az utolsó sárkány ötöt is rakott, és Sárkánykőn több is van, nagyon régiek, még a Tánc előtti időkből. A testvéreim is kaptak. Aerionét mintha aranyból és ezüstből kovácsolták volna, és tűzvörös erek futnak végig rajta. Az enyém örvénylő fehér és zöld. – A te sárkánytojásod. – A bölcsőjébe tették. Dunk már annyira hozzászokott Egghez, hogy időnként elfeledkezett róla, Aegon egy herceg. Persze hogy sárkánytojást helyeznek a bölcsőjébe. – Nos, mások előtt talán ne említsd ezt a tojást. – Nem vagyok ostoba, ser. – Egg lehalkította a hangját. – A sárkányok egy nap visszatérnek. Daeron fivérem megálmodta, és Aerys király is olvasta egy próféciában. Talán pont az én tojásom fog kikelni. Az nagyszerű lenne! – Valóban? – Dunknak voltak kételyei a dologgal kapcsolatban. Nem úgy Eggnek. – Aemon és én néha elképzeljük, hogy a mi tojásaink kelnek ki. Ha így lenne, sárkányháton szállnánk fel az égbe, akárcsak az első Aegon és a testvérei. – Igen, és ha a birodalom összes lovagja meghalna, én lennék a Királyi Testőrség parancsnoka. Ha ezek a tojások olyan átkozottul értékesek, miért válik meg Butterwell úr az övétől? – Hogy megmutassa az egész birodalomnak, mennyire gazdag? – Valószínű. – Dunk újra megvakarta a nyakát, és Ser Glendon Ballra pillantott, aki várakozás közben szorosabbra húzta lova nyergének szíjait. Nem sok öröme lehet abban az állatban. Ferde hátú, kistestű, öreg gebe volt. – Mit tudsz az apjáról? Miért hívták Tűzgolyónak? – A forró feje és a vörös haja miatt. Ser Quentyn Ball volt a Vörös Torony fegyvermestere. Ő tanította apámat és a nagybátyáimat harcolni. Meg a Nagy Fattyakat is. Aegon király megígérte neki, hogy felveszi a Királyi Testőrségbe, ezért Tűzgolyó a csendes nővérekhez küldte a feleségét, ám mire támadt egy szabad hely, Aegon király meghalt, Daeron pedig inkább Ser Willem Wylde-ot nevezte ki. Apám szerint Keserűacél nem egyedül, hanem Tűzgolyó segítségével győzte meg Daemon Blackfyre-t, hogy szerezze meg a koronát, és ő mentette meg, amikor Daeron elküldte hozzá a Királyi Testőrséget, hogy vegyék őrizetbe. Tűzgolyó később Lannisrév kapujában végzett Lefford

nagyúrral, és visszakergette a Sziklára a Szürke Oroszlánt. A manderi átkelésnél sorban levágta Penrose úrnő fiait. Azt mondják, a legfiatalabb életét csak az anyja miatt kímélte meg. – Ez igen lovagias volt tőle – ismerte el Dunk. – Ser Quentyn is Vörösfű Mezején halt meg? – Még előtte, ser – felelte Egg. – Egy íjász átlőtte a nyakát, amikor egy pataknál leszállt a lováról inni. Egy egyszerű ember, senki sem tudja, ki volt. – Ezek az egyszerű emberek veszélyesek tudnak lenni, amikor a fejükbe veszik, hogy nemes urakat és hölgyeket öljenek. – Dunk megpillantotta a lassan közeledő kompot. – Ott jön. – Elég lassan. Elmegyünk Fehérfalba, ser? – Miért ne? Látni akarom azt a sárkánytojást. – Dunk elmosolyodott. – Ha megnyerem a tornát, már mindkettőnknek lesz. Egg kétkedve nézett rá. – Igen? Mit jelentsen ez a pillantás? – Elmondanám, ser – felelte komolyan Egg –, de meg kell tanulnom befogni a számat. A kóbor lovagok az asztalfőtől távol kaptak helyet, közelebb voltak a bejárathoz, mint az emelvényhez. Fehérfal szinte új vár volt, alig negyven esztendeje építtette a jelenlegi úr nagyapja. Az itteni közemberek Tejháznak hívták, mert falait, épületeit és tornyait gondosan méretre vágott fehér kövekből emelték, melyeket a Völgyben termeltek ki, majd hatalmas költségek árán hoztak át a hegyeken. Odabent a padló és az oszlopok aranyerezetű tejfehér márványból voltak, a fenti gerendákat varsafák csontfehér törzséből vágták ki. Dunk bele sem mert gondolni, mibe kerülhetett mindez. A nagyterem azonban nem volt olyan hatalmas, mint várta. Legalább beengedtek minket a tető alá, gondolta Dunk, miközben helyet foglalt a padon, Ser Maynard Plumm és Macska Kyle között. Bár egyiküket sem hívták meg, mindhármukat örömmel fogadták a lakomán; balszerencsét hozott volna, ha egy nemes az esküvője napján nem invitál az asztalához egy lovagot. Az ifjú Sir Glendon azonban akadályokba ütközött.

– Tűzgolyónak nem volt fia – hallotta Dunk Butterwell úr intézőjének ellentmondást nem tűrő kijelentését. A fiú dühösen válaszolt, majd többször elhangzott Ser Morgan Dunstable neve is, de az intéző hajthatatlan maradt. Amikor Ser Glendon megérintette a kardja markolatát, tucatnyi dárdás gyalogos jelent meg, és egy pillanatig úgy tűnt, nem lehet elkerülni a vérontást. A helyzetet egy Kirby Pimm nevű megtermett, szőke lovag oldotta meg. Dunk túlságosan távol volt, hogy hallja, de látta, hogy Pimm átkarolja az intéző vállát, valamit belesúg a fülébe és elneveti magát. Az intéző összevonta a szemöldökét, és mondott valamit Ser Glendonnak, amitől a fiú arca sötétvörössé vált. Úgy néz ki, mint aki mindjárt elsírja magát, gondolta Dunk. Vagy az, vagy megöl valakit. Az ifjú lovagot végül beengedték a vár nagytermébe. Szegény Egg már nem volt ilyen szerencsés. – A nagyterem a nemes uraknak és a lovagoknak van fenntartva – közölte velük sietve egy szolgáló, amikor Dunk megpróbálta bevinni a fiút. – A belső udvarban asztalokat állítottunk fel a fegyverhordozók, lovászok és gyalogosok számára. Ha volna róla fogalmad, ki ő, az emelvényre ültetnéd egy párnázott trónra. Dunknak nem tetszett a többi fegyverhordozó. Néhányan Egg korabeliek lehettek, de az idősebbek voltak többségben, veterán harcosok, akik már rég meghozták a döntést, hogy inkább szolgálnak egy lovagot, semmint maguk is azok legyenek. Volt egyáltalán választásuk? A lovagi cím nem csak önzetlenséget és fegyverforgatási jártasságot igényelt; kellett hozzá fegyver, páncél és ló is, márpedig ezek sokba kerültek. – Ügyelj a nyelvedre – intette Egget, mielőtt magára hagyta. – Ezek felnőtt férfiak, nem fogják eltűrni a pimaszságodat. Ülj le, egyél és figyelj, talán megtanulhatsz ezt-azt. Dunk a maga részéről szívesen húzódott tető alá a forró napsütésről, élvezte a kupa bort maga előtt, és a reményt, hogy végre megtöltheti a gyomrát. Még egy kóbor lovag is meg tudja unni, hogy minden falatot fél órán át kell rágnia. Itt, az asztal végén ugyan nem lesz olyan választékos a kínálat, de biztosan nem kell majd hiányt szenvednie. Nagyon is megfelelt neki ez a hely. Ám ahogy az öregember szokta mondogatni: „A paraszt büszkesége a nemes úr szégyene.”

– Nem ez a hozzám méltó hely – közölte hevesen Ser Glendon Ball az egyik szolgálóval. Tiszta zekét öltött a lakomára, egy régi, de tetszetős darabot, a nyakánál és az ujjánál arany csipkével, mellén a Ball-ház vörös szarufájával és fehér korongjaival. – Tudod, ki volt az apám? – Nemes lovag és hatalmas úr, efelől semmi kétségem – felelte a szolgáló –, de ez itt sok mindenkire igaz. Kérlek, foglald el a helyed, vagy távozz, ser. Nekem teljesen mindegy. A fiú végül duzzogva leült a többiek mellé. A hosszú, fehér terem fokozatosan megtelt, egyre több lovag szorongott a padokon. A tömeg nagyobb volt, mint ahogy Dunk várta, és némelyik vendég nagyon messziről érkezhetett. Ő és Egg nem látott ennyi nemes urat Hamugázló mezeje óta, és nem lehetett tudni, ki bukkan fel következőnek. Kint kellett volna maradnunk a sövények és fák alatt. Ha felismernek… Amikor egy szolgáló barna cipókat helyezett az előttük lévő kendőkre, Dunk hálás volt a figyelemelterelésért. Levágta a kenyér tetejét, az aljából kikotorta a belét, a tetejét pedig megette. Kissé állott volt, de a sózott marhahús után mennyeinek érezte. Legalább nem kellett tejbe, sörbe vagy vízbe áztatni, hogy ehetővé váljon. – Ser Duncan, úgy látom, sikerült magadra vonnod a figyelmet – jegyezte meg Ser Maynard Plumm, miközben Vyrwel úr és kísérete ellejtettek mögöttük a terem másik, előkelőbb vége felé. – Azok a lányok ott az emelvényen le sem veszik rólad a szemüket. Fogadni mernék, hogy még soha nem láttak ekkora embert. Még ülve is fél fejjel magasabb vagy bárkinél a teremben. Dunk meggörnyesztette a vállát. Hozzászokott, hogy megbámulják, de ez nem jelentette azt, hogy szereti is. – Hadd nézzenek! – Az ott az emelvény aljában a Vén Ökör – mondta Maynard. – Hatalmas embernek mondják, de ahogy nézem, a pocakja a legnagyobb rajta. Te egy átkozott óriás vagy hozzá képest. – Így van, ser – szólalt meg egy sárgás bőrű, savanyú képű, szürkébe és zöldbe öltözött férfi, aki nem messze ült tőlük a padon. Közel ülő szeme apró volt és ravasz a vékony, ívelt szemöldök alatt. Száját gondosan nyírt szakáll keretezte, mintegy ellensúlyozva ritkuló haját. – Egy ilyen társaságban a te méreteddel bárkinek komoly kihívást jelenthetsz.

– Azt hallottam, Kegyetlen Bracken is eljön – szólt közbe egy távolabb ülő férfi. – Nem hinném – ingatta a fejét a zöld-szürke ruhás. – Itt csak egy kis viadal lesz, megünneplendő az úr házasságkötését. Némi lándzsavívással utalnak a lepedők közti harcra. Nem hiszem, hogy felkeltené az Otho Brackenhez hasonló lovagok figyelmét. Ser Kyle, a Macska belekortyolt a borába. – Fogadni mernék, hogy Butterwell úr kihagyja a küzdelmet. A maga kis páholyából, az árnyékból fogja ünnepelni bajnokait. – Akkor végignézi bajnokai elhullását – kérkedett Ser Glendon Ball –, és végül átadja nekem a tojást. – Ser Glendon Tűzgolyó fia – magyarázta Ser Kyle az új embernek. – Megtudhatnánk a neved, ser? – Ser Uthor Underleaf. Egy teljesen jelentéktelen ember fia. – Underleaf ruhája jó anyagból készült, tiszta volt és ápolt, de egyszerű szabású. Köpenyét csigát formázó ezüstcsat fogta össze. – Ha a lándzsád is forog olyan jól, mint a nyelved, Ser Glendon, talán ellenfele lehetsz ennek a megtermett fickónak itt. Miközben bort töltöttek, Ser Glendon Dunkra pillantott. – Ha találkozunk, elbukik. Nem számít, mekkora. Dunk figyelte, ahogy a szolgáló teletölti a kupáját. – Jobb vagyok karddal, mint lándzsával – ismerte el –, és még jobb csatabárddal. Lesz itt közelharc is? – Mérete és ereje miatt ott jó eséllyel indult volna, és tudta, hogy képes adni is, nem csak kapni. A lándzsavívás egészen más dolog volt. – Közelharc? Egy esküvőn? – Ser Kyle döbbentnek tűnt. – Az nem lenne illő. Ser Maynard kuncogott. – A házasság maga a közelharc, ezt bármelyik nős férfi elmondhatja. Ser Uthor is nevetett. – Attól tartok, itt csak lándzsavívás lesz, de Butterwell úr a sárkánytojás mellett harminc aranysárkányt ígért az utolsó párharc vesztesének, az előző körben kieső lovagoknak pedig tízet-tízet. Tíz sárkány nem olyan rossz. Tíz sárkányból vehetne egy poroszkát, így nem kellene Villámon lovagolnia, csak harcban. Tíz sárkányból kijönne egy páncél is Eggnek, és egy rendes lovagi pavilon, ráhímezve

Dunk szilfájával és hullócsillagával. Tíz sárkány sült libát, malacot és galambot jelentene. – Akik megnyerik a párharcaikat, váltságdíjat is kapnak – mondta Ser Uthor a cipója kibelezése közben –, és azt hallottam, fogadni is lehet. Butterwell úr ugyan nem szeret kockáztatni, de a vendégei között vannak, akik nagy tétekkel játszanak. Alig mondta ki, a galérián álló harsonások fanfárja közepette belépett Ambrose Butterwell. Dunk a többiekkel egyszerre pattant fel, ahogy Butterwell új feleségével az oldalán végiglépdelt a myri szőnyegen az emelvényig. A lány tizenöt éves lehetett, nemrég virágzott ki, férje ötven, és nemrég özvegyült meg. Egyikük rózsaszín volt, másikuk szürke. A feleség zöld-fehér-sárga hullámmintás köpenye hullámzott mögöttük, a ruhadarab melegnek és nehéznek tűnt, Dunk azon csodálkozott, hogyan képes egyáltalán viselni. Szemlátomást Butterwell úrnál is melege volt, nehéz tokáján és ritkás, lenszőke haja alatt verejtékcseppek csillogtak. Mögöttük jött az ara apja, kéz a kézben fiatalabb fiával. Frey, az Átkelő karcsú ura ragyogóan festett kék és szürke ruhájában, örököse csapott állú, csöpögő orrú négyéves forma kisfiú volt. Costayne és Risley urak következtek a sorban feleségükkel, Butterwell úr első feleségétől született lányaival, majd a Frey lányok a férjükkel. Utánuk érkezett Gormon Peake, Smallwood és Shawney urak, egy sor kisebb nemes és földbirtokos lovag. Dunk megpillantotta köztük Hegedűs Johnt és Alyn Cockshaw-t. Utóbbi láthatóan már a kupa fenekére nézett, bár a lakoma még nem kezdődött el. Mire mindannyian felértek az emelvényre, az ottani asztal csaknem ugyanúgy megtelt, mint a lenti padok. Butterwell úr és felesége egy aranyozott, vastagon kipárnázott dupla tölgyfa trónra telepedtek le, a többieknek faragott karfájú székek jutottak. Mögöttük, a falon két nagy kárpit lógott a gerendákról: az egyiken a Freyek ikertornya kékkel, szürke alapon, a másikon a Butterwellek zöld, fehér és sárga hullámvonalai. Frey úrnak jutott a pohárköszöntő elmondásának feladata. – A királyra! – kezdte. Ser Glendon előrenyújtotta kupáját, Dunk hozzákoccintotta a sajátját, majd Ser Uthoréhoz és a többiekéhez. Ittak.

– Butterwell úrra, nagylelkű vendéglátónkra! – folytatta Frey. – Az Atya adjon neki hosszú életet és sok fiút! Újra ittak. – Butterwell úrnőre, a szűz menyasszonyra, kedves lányomra! Az Anya tegye őt termékennyé! – Frey a lányra mosolygott. – Még az év vége előtt unokát szeretnék. Ikrek még jobbak lennének, tehát ma éjjel jól köpüld a vajat, kedvesem! Nevetés harsant a teremben, a vendégek ismét ittak. A bor sűrű volt, vörös és édes. Frey folytatta: – A Király Segítőjére, Folyami Bryndenre! A Vénasszony lámpása világítson neki a bölcsességhez vezető úton. – Magasra emelte a kupáját és ivott, egyszerre Butterwell úrral, a feleségével és a többiekkel az asztalnál. Odalent Ser Glendon a földre öntötte kupája tartalmát. – Kár a jó borért – dünnyögte Ser Maynard Plumm. – Nem iszom rokongyilkosokra – felelte Ser Glendon. – Vérholló nagyúr fattyú és varázsló. – Fattyúnak született – vitatkozott szelíden Ser Uthor –, de királyi atyja a halálos ágyán törvényesnek ismerte el. – Hosszan ivott, akárcsak Ser Maynard és sokan mások a teremben. Majdnem ugyanannyian azonban leengedték a kupájukat, vagy ugyanúgy kiöntötték a bort, mint Ball. Hány szeme van Vérholló nagyúrnak? Ezer és egy. Pohárköszöntő követett pohárköszöntőt, némelyiket Frey úr mondta el, némelyiket mások. Ittak az ifjú Tully nagyúrra, Butterwell hűbérurára, aki kimentette magát az esküvőről. Ittak Hosszútövis Leóra, Égikert urára, aki a szóbeszéd szerint betegeskedett. Ittak bátor halottaik emlékére. Igen, emlékezett vissza Dunk. Rájuk örömmel iszom. Az utolsó pohárköszöntőt Ser John, a Hegedűs mondta. – Bátor testvéreimre! Tudom, hogy ma este mosolyognak! Dunk nem akart sokat inni a reggel kezdődő torna miatt, de a kupáját minden pohárköszöntő után újratöltötték, és rájött, hogy igazából megszomjazott. – Sose utasíts vissza egy kupa bort vagy egy szaru sört – mondta neki egyszer Ser Arlan –, mert lehet, hogy csak egy év múlva látsz másikat. Udvariatlanság lett volna nem inni a vőlegényre és a

menyasszonyra, győzködte magát, és veszélyes a királyra és a segítőjére, amikor ennyi idegen van körös-körül. Szerencsére a Hegedűs köszöntője volt az utolsó. Butterwell úr nehézkesen felállt, hogy megköszönje a vendégeknek a megjelenést, és jó harcot kívánjon másnapra. – Kezdődjék a lakoma! A főasztalnál szopós malacot tálaltak fel, tollában megsütött fácánkakast, és egy mandulakéregben megsütött hatalmas csukát. A terem végébe már egyikből sem jutott. Az ott ülők szopós malac helyett sózott disznóhúst kaptak, melyet előzőleg mandulatejben áztattak és bőségesen meglocsoltak borral. A fácán helyett szép barnára sütött kappanok érkeztek, megtöltve hagymával, fűszernövényekkel, gombával és sült gesztenyével. Csuka helyett pedig tésztában megsütött fehér, pikkelyes tőkehalat ettek, valamilyen ízletes, barna szósszal, melyet Dunk nem tudott hová tenni. Hoztak még borsópürét, vajas tarlórépát, mézzel meghintett sárgarépát, és egy érett, fehér sajtot, melynek szaga erősen emlékeztette Dunkot Barnapajzsú Bennisére. Jó étvággyal lakmározott, de közben azon gondolkodott, mit kaphat Egg az udvaron. A biztonság kedvéért belecsúsztatott egy fél kappant köpenye zsebébe, néhány szelet kenyérrel és egy darab sajttal együtt. Evés közben a sípok és hegedűk tüzes dalokat játszottak, és a beszélgetés témája hamarosan a másnapi viadalra terelődött. – Ser Franklyn Freyt sokra tartják a Zöld-ágnál – mondta Uthor Underleaf, aki szemlátomást jól ismerte a helyi hősöket. – Ő az ott az emelvényen, a menyasszony nagybátyja. Lucas Nayland Banyalápból érkezett, vele is számolni kell. Ahogy Ser Mortimer Boggsszal a Karom-fokról. Ha ők nem lennének, ez a viadal a házak lovagjainak és a falusi hősöknek a tornája lenne. Kirby Pimm és Zöld Galtry a legjobbak közülük, bár egyik sem ér fel Butterwell úr vejéhez, Fekete Tom Heddle-höz. Komisz egy fickó. Állítólag azzal nyerte el az úr legidősebb lányának a kezét, hogy végzett három másik kérővel, és egyszer még Casterly-hegy urát is kiütötte a nyeregből. – Az ifjú Tybolt nagyurat? – kérdezte Ser Maynard. – Nem, a Szürke Oroszlánt, aki tavasszal ment el. Így emlegették az emberek azokat, akik a nagy tavaszi járvány idején haltak meg. Tavasszal ment el. Több ezren mentek el tavasszal, köztük egy király és két herceg.

– Ne feledkezz el Ser Bufold Bulwerről sem – mondta Macska Kyle. – A Vén Ökör negyven emberrel végzett Vörösfű Mezején. – És ez a szám minden évben emelkedik – horkantotta Ser Maynard. – Bulwernek már leáldozott, nézz csak rá. Hatvanon túl jár, puha és kövér, a jobb szemére szinte teljesen vak. – Ne keressétek a bajnokot a teremben – szólalt meg Dunk háta mögött egy hang –, mert itt áll mellettetek, urak. Legeltessétek csak rajta a szemeteket. Dunk megfordult. Hegedűs John magasodott fölé, ajkán apró mosollyal. Fehér selyemzekéjének ujjairól vörös szaténrojtok lógtak majdnem a térdéig. Mellén nehéz ezüstlánc feszült keresztben, benne a szeméhez tökéletesen passzoló, sötét ametisztkövek. Az a lánc annyit ér, mint az összes tulajdonom, gondolta Dunk. A bor megszínezte Ser Glendon arcát, lángra gyújtotta pörsenéseit. – Ki vagy te, hogy ilyesmivel kérkedsz? – Hegedűs Johnnak hívnak. – Harcos vagy, vagy muzsikus? – Éppenséggel lándzsával vagy gyantázott húrral is képes vagyok édes dallamokat előcsalni. Minden esküvőre kell egy énekmondó, és minden tornára egy rejtélyes lovag. Csatlakozhatom hozzátok? Butterwell volt olyan kedves az emelvényre ültetni, de jobban szeretem a magamfajta kóbor lovagok társaságát, mint a kövér, kipirult hölgyekét és az öregemberekét. – A Hegedűs Dunk vállára csapott. – Légy oly jó cimborám, és húzódj arrébb egy kicsit, Ser Duncan. Dunk engedelmeskedett. – Az ételről már lekéstél, ser. – Nem számít, tudom, hol van Butterwell konyhája. Remélem, bor azért még maradt? – A hegedűs narancs- és citromillatot árasztott, és valami különös, keleti fűszerét. Talán szerecsendió lehetett, de Dunk nem lehetett biztos benne. Elvégre mit tud ő a szerecsendióról? – A kérkedésed nem illő – mondta Ser Glendon a Hegedűsnek. – Valóban? Ez esetben a bocsánatodat kell kérnem, ser. Soha nem sérteném meg szándékosan a Tűzgolyó egyik fiát sem. Az ifjú láthatóan meghökkent. – Te tudod, ki vagyok? – Nagyon remélem, hogy apád fia. – Nézzétek! – szólt közbe Macska Kyle. – Az esküvői lepény!

A süteményt egy széles kerekes kocsin hat szolgáló tolta be a terembe. A lepény barna volt, ropogós és hatalmas, és hangok hallatszottak a belsejéből – csiripelés, károgás, kopogás. Butterwell úr és a felesége karddal a kezükben lépdeltek le az emelvényről. Amikor felvágták a lepényt, félszáz madár repült szét belőle a teremben. Az eddigi esküvői lakomákon, melyeken Dunk részt vett, a pitéket galambokkal vagy énekesmadarakkal töltötték meg, itt azonban voltak kék szajkók és pacsirták, poszáták és fülemülék, apró, barna verebek és nagy, vörös papagájok. – Egy és húsz fajta madár – mondta Ser Kyle. – Egy és húsz fajta madárszar – tette hozzá Ser Maynard. – Nincs költészet a szívedben, ser. – Neked viszont leszarták a válladat. – Így kell megtölteni egy lepényt – jelentette ki Ser Kyle a zekéje tisztogatása közben. – Ez jelképezi a házasságot, és egy igazi házasságban nagyon sokféle dolog van… öröm és gyász, fájdalom és élvezet, szerelem, vágy és hűség. Illő tehát, hogy madárból is sokféle legyen. Egy férfi sosem tudhatja igazán, mit hoz neki egy új asszony. – A lyukát – morogta Ser Plumm. – Vagy mit akarsz ezzel mondani? Dunk eltolta magát az asztaltól. – Szívok egy kis friss levegőt. – Valójában a szükség szólította, de egy ilyen finom társaságban nem akart arra hivatkozni. – Bocsássatok meg! – Siess vissza, ser! – mondta a Hegedűs. – Nemsokára jönnek a komédiások, és az ágyba vitelt is kár lenne kihagynod. Odakint az éjszakai szél úgy nyalta végig Dunkot, akár egy nagy szörnyeteg nyelve. Az udvar keményre döngölt talaja mintha mozgott volna a lába alatt… vagy talán csak ő dülöngélt. A küzdőteret a külső udvar közepén alakították ki. A fal alatt háromszintes lelátót húztak fel, így Butterwell úr és nemesi vendégei az árnyékban üldögélhetnek párnázott székükben. A tér két oldalán pavilonok álltak, a lovagok ott ölthették fel páncéljukat, a tornalándzsákat már előre odakészítették. Amikor a szél egy pillanatra meglebbentette a zászlókat, Dunk megérezte a frissen festett sorompó szagát. Elindult megkeresni a belső udvart. El akarta küldeni Egget a torna felügyelőjéhez, hogy vetesse fel őt a listára. Ez a fegyverhordozók dolga volt.

A vár azonban idegen volt számára, sikerült is eltévednie. Hamarosan a kenneleknél találta magát, ahol a kutyák a szagát megérezve ugatni és morogni kezdtek. Szét akarják marcangolni a torkom, gondolta, vagy csak a köpenyemben lévő kappan kell nekik. Visszament arra, amerről jött, el a szentély mellett. Egy nő rohant át előtte a nevetéstől kifulladva, a nyomában egy kopasz lovaggal. A férfi állandóan elesett, végül prédájának kellett visszajönnie, hogy felsegítse. Besurranhatnék a szentélybe, hogy könyörögjek a Héthez, ez a lovag legyen a holnapi első ellenfelem, gondolta Dunk, bár ezt szentségtörésnek tartotta volna. Inkább árnyékszékre volna szükségem, nem imára. Megpillantott néhány bokrot az egyik sápadt kőlépcső alatt. Megteszi. Besietett mögéjük és kioldotta nadrágja fűzőjét. Hólyagja teljesen megtelt, csak vizelt és vizelt… Valahol a feje fölött kinyílt egy ajtó. Dunk lépteket hallott a lépcsőn, csizmatalp csikordult a kövön. – …jól becsaptál minket. Keserűacél nélkül… – Keserűacél elmehet a pokolba! – vágott közbe egy ismerős hang. – Egyetlen fattyúban sem lehet megbízni, még benne sem. Néhány győzelem majd áthozza őt a tenger innenső partjára. Peake úr. Dunk visszatartotta a lélegzetét… és a vizeletét. – Könnyebb a győzelmekről beszélni, mint kivívni őket. – A másiknak mélyebb hangja volt, mint Peake-nek, a morajló dörmögésbe jól felismerhető harag vegyült. – A vén Tejvér azt várta, hogy a fiúnál van, ahogy a többiek is. A sima beszéd és az elbűvölő megjelenés ezt nem helyettesíti. – Egy sárkány viszont igen. A herceg biztos benne, hogy a tojás ki fog kelni. Megálmodta, ahogy annak idején a fivérei halálát is. Egy élő sárkány megnyeri nekünk a szükséges számú kardot. – A sárkány egy dolog, az álmodozás egy másik. És biztosíthatlak róla, Vérholló nem az álmodozó fajta. Nekünk harcosra van szükségünk, nem álmodozóra! A fiú az apjára ütött? – Te csak tedd a dolgod, ahogy megígérted, és hagyd, hogy ezzel a részével én foglalkozzam. Ha megszerezzük Butterwell aranyát és a Frey-ház kardjait, Harrenhal követni fog minket, aztán a Brackenek is. Otho tudja, hogy nem szállhat szembe…

A hangok elhalkultak, ahogy a beszélgetők távolabb értek. Dunk folytatta megkezdett dolgát. Az utolsó cseppeket lerázta, és visszafűzte a nadrágját. – Az apja fia – mormolta. Kiről beszélhettek? Tűzgolyó fiáról? Mire előbukkant a lépcső alól, a két nemes már az udvar túlsó végében járt. Majdnem utánuk kiáltott, hogy lássa az arcukat, de aztán meggondolta magát. Egyedül volt, fegyvertelenül, félig becsípve. Talán nem is csak félig. Egy pillanatig csak állt ott a homlokát ráncolva, aztán visszament a nagyterembe. Odabent már az utolsó fogást szolgálták fel, és megkezdődött a mulatság. Frey úr egyik lánya rettentő hamisan a „Két szív egyként dobban”-t játszotta egy hárfán. Néhány zsonglőr égő fáklyákat dobált egymásnak, az akrobaták pedig a levegőben pörögve ugráltak. Frey unokaöccse belekezdett a „Medve és a szép szűz”-be, míg Ser Kirby Pimm egy fakanállal ütötte a taktust az asztalon. Mások is csatlakoztak, míg végül az egész terem egyként üvöltötte: „A medve! A medve! Csupa szőr, barna meg fekete!” Caswell úr az asztalra borulva aludt egy bortócsában, Vyrwel úrnő pedig zokogásban tört ki, bár senki nem tudta igazán bánata okát. És mindeközben szabadon folyt a bor. A zamatos arbori vörösöket hamarosan felváltották a helyi nedűk, legalábbis a Hegedűs ezt állította; Dunk nem fedezte fel a különbséget. A hippokrászt is ki kellett próbálnia. Lehet, hogy egy évig nem lesz rá újra lehetőségem. A többi kóbor lovag – derék férfiú mindegyik – az általuk valaha megismert nőkről mesélt. Dunk azon gondolkodott, hol lehet ma este Tanselle. Azt tudta, hol van Rohanne úrnő – ágyban fekszik Hidegárok várában, a bajsza alatt horkoló Ser Eustace mellett –, ezért rá inkább próbált nem gondolni. Vajon eszükbe jutok néha? – töprengett. Melankolikus elmélkedését durván félbeszakította egy csapatnyi kifestett törpe, akik egy kerekeken gördülő famalac hasából előbújva üldözőbe vették Butterwell úr bolondját, és felfújt malachólyaggal csapkodva kergették az asztal körül; a hólyagok minden találatnál illetlen hangot adtak ki. Ez volt a legmókásabb dolog, amit Dunk az utóbbi években látott, és a többiekkel együtt kacagott. Frey úr fiának annyira megtetszett a dolog, hogy az egyik törpétől kölcsönvett hólyaggal ő is ütlegelni kezdte a vendégeket. A gyermek nevetése idegesítette Dunkot, az éles, visító hang hallatán legszívesebben

elfenekelte vagy egy kútba hajította volna a kölyköt. Ha hozzám ér azzal a hólyaggal, talán meg is teszem. – Ő hozta tető alá ezt a házasságot – mondta Ser Maynard, amikor a csapott állú fiú visítva elszáguldott mellettük. – Hogyan? – A Hegedűs feltartotta üres kupáját, egy arra járó szolgáló teletöltötte. Ser Maynard az emelvényre pillantott, ahol az ifjú feleség éppen cseresznyével etette férjét. – Urasága nem az első, aki megvajazza azt a kalácsot. Azt beszélik, felesége virágját egy konyhalegény szakította le az Ikreknél. A lány lesurrant a konyhába, ott találkozgattak. Ám egy éjjel a kisöccse is követte. Amikor meglátta, hogy papás-mamást játszanak, elkiáltotta magát, mire az összes szakács és őr odasereglett. Meglátták az ifjú hölgyet és a konyhai segédet a márványlapon üzekedni, ahol a tésztát szokták gyúrni. Mindketten meztelenek voltak, akár a születésük napján, és tetőtől talpig liszt borította őket. Ez nem lehet igaz, gondolta Dunk. Butterwell úrnak hatalmas földjei vannak, és rengeteg aranya. Miért venne el egy lányt, akit megbecstelenített egy konyhai segéd, és válna meg a sárkánytojásától a frigy megpecsételéseként? Az Átkelő Frey urai nem nemesebb származásúak a Butterwelleknél, az egyetlen különbség az köztük, hogy tehenek helyett egy hidat birtokolnak. Nemesek… ki érti őket? Dunk bekapott néhány mogyorót, és közben azon gondolkodott, amit vizelés közben hallott. Fajankó Dunk, mit is véltél hallani pontosan? Kért még egy kupa hippokrászt, mivel az első nagyon ízlett. Aztán behajlított karjára fektette a homlokát, és egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy ne csípje annyira a füst. Amikor felriadt, a vendégek fele talpon volt és kiabált: – Ágyba velük! Ágyba velük! Dunk azonnal kizökkent álmából, melyben Túl Magas Tanselle és a Vörös Özvegy is szerepelt. – Ágyba velük! Ágyba velük! Felegyenesedett és megdörzsölte a szemét. Ser Franklyn Frey felkapta a menyasszonyt, és elindult vele le az emelvényről, fiúk és férfiak kavarogtak körülöttük. A hölgyek a főasztalnál Butterwell urat vették körül. Vyrwel úrnő magához tért

gyászából, és megpróbálta kirángatni a nemest a székéből, miközben a férfi egyik lánya a cipőjét oldotta ki, egy Frey asszony pedig a zekéjét hámozta le róla. Butterwell nevetve, eredménytelenül küzdött ellenük. Dunk látta, hogy ő is részeg, de Ser Franklyn sem maradt el mögötte… kis híján elejtette a menyasszonyt. Mielőtt Dunk rájött volna, mi történik, Hegedűs John talpra rángatta. – Hé! – rikkantotta. – Vigye az óriás! A következő, amire emlékezett, hogy a torony lépcsőjén lépdel felfelé, karjában a ficánkoló menyasszonnyal. Maga sem értette, hogyan képes talpon maradni. A lány nem maradt nyugton, a férfiak pedig durva tréfákat harsogtak holmi belisztezésről és dagasztásról, miközben lerángatták róla a ruhát. A törpék is csatlakoztak, ott nyüzsögtek Dunk lába körül, nevetve csapkodták a lábszárát a hólyagokkal. Erősen kellett összpontosítania, hogy ne essen át rajtuk. Dunknak fogalma sem volt róla, hol találja Butterwell úr hálótermét, de a többiek addig lökdösték és taszigálták, amíg oda nem ért. A menyasszony addigra kivörösödött arccal kacarászott, és már majdnem teljesen meztelen volt, eltekintve a harisnyától a bal lábán, ami valami csoda folytán túlélte az utat. Dunk is kivörösödött, de nem a megerőltetéstől. Vágya mindenki számára nyilvánvaló lett volna, ha valaki odanéz, de szerencsére minden tekintet a menyasszonyra tapadt. Butterwell úrnő nem is hasonlított Tanselle-re, de ahogy meztelenül vonaglott Dunk karjában, eszébe juttatta a másik lányt. Túl Magas Tanselle, így hívták, de nekem nem volt túl magas. Vajon megtalálja valaha? Voltak éjszakák, amikor vele álmodott. Nem, fajankó, csak képzelted, hogy kedvel téged. Butterwell úr hálóterme nagy volt és fényűző. A padlót myri szőnyegek borították, a sarkokban és zugokban száz illatos gyertya égett, az ajtó mellett aranyozott, ékkövekkel díszített páncélruha állt. A külső fal egyik bemélyedésében még saját illemhelye is volt. Amikor Dunk végre ledobta a hitvesi ágyra a menyasszonyt, az egyik törpe azonnal felugrott mellé, és megfogta a mellét. A lány felsikoltott, a férfiak harsányan nevettek, Dunk pedig megragadta a kis ember gallérját, és felemelte a rúgkapáló komédiást. Átvágott vele a szobán, hogy kidobja az ajtón, amikor megpillantotta a sárkánytojást. Butterwell úr fekete bársonypárnán helyezte el, egy márványoszlop tetején. Sokkal nagyobb volt egy tyúktojásnál, bár nem olyan nagy, mint

várta. Felszínét apró, vörös pikkelyek borították, ékkövekként csillogtak a gyertyák és lámpások fényében. Dunk elengedte a törpét és kézbe vette a tojást, hogy legalább egy pillanatig érezze a tapintását. Nehezebb volt, mint várta. Ezzel be lehetne zúzni egy ember fejét, és még csak meg se repedne. A pikkelyek simának tűntek, mélyvörösen csillogtak, ahogy a tojást forgatta a kezében. Vér és láng, gondolta, de voltak benne arany pettyek is, és fekete, örvénylő minták. – Hé, te! Mégis mit művelsz, ser? – Egy ismeretlen, megtermett, éjfekete szakállú, himlőhelyes arcú lovag meredt rá haragosan, de Dunk igazából a hangján lepődött meg; a mély zengésű, dühös hangon. Ő beszélgetett Peake-kel, jött rá. – Tedd azt le! És tartsd távol az enyves ujjaidat az uraság kincseitől, vagy a Hétre esküszöm, megbánod! A másik lovag korántsem volt olyan részeg, mint Dunk, ezért tanácsosnak tűnt engedelmeskedni neki. Nagyon óvatosan visszahelyezte a tojást a párnára, és megtörölte az ujjait a ruhájában. – Nem akartam semmi rosszat, ser. – Dunk, a fajankó, esze akár egy várfalnak. Ellépett a fekete szakállas férfi mellett, és kisietett az ajtón. A lépcső felől női nevetés és elégedett kiáltások hallatszottak. Az asszonyok Butterwell urat hozták a feleségéhez. Dunk nem akart találkozni velük, ezért inkább felfelé indult, és hamarosan a torony tetején találta magát, a csillagok alatt. A vár sápadtan izzott alatta a holdfényben. Szédült a bortól, nekitámaszkodott a mellvédnek. Rosszul leszek? Miért érintette meg a sárkánytojást? Eszébe jutott Tanselle bábelőadása, és a fasárkány, amelyik minden baj okozója volt Hamugázlónál. Az emlék hatására bűntudatot érzett, ahogy mindig. Három jó ember halt meg, hogy megmentsék egy kóbor lovag lábát. Az egésznek nem volt semmi értelme, egy szemernyi sem. Tanulj belőle, fajankó. A magadfajtának inkább ne legyen köze a sárkányokhoz és a tojásaikhoz. – Majdnem olyan, mintha hóból lenne. Dunk megfordult. Hegedűs John állt mögötte mosolyogva, tetőtől talpig aranyszálas selyembe öltözve. – Mi lenne hóból? – A vár. Ez a sok fehér kő a holdfényben. Jártál valaha a Nyaktól északra, Ser Duncan? Azt mondják, ott még nyáron is van hó. Láttad a Falat?

– Nem, uram. – Miért beszél a falról? – De oda készülünk, Egg és én. Északra, Deresbe. – Bárcsak csatlakozhatnék hozzátok! Megmutathatnátok az utat. – Az utat? – Dunk értetlenül nézett rá. – Csak fel kell menni a Királyi úton. Ha nem térsz le róla, és északnak tartasz, el sem tévesztheted. A Hegedűs felnevetett. – Nem, biztosan nem… bár meg lennél lepve, mi mindent képesek eltéveszteni az emberek. – A mellvédhez lépett és elnézett a vár fölött. – Azt beszélik, az északiak vad népek, és az erdeik tele vannak farkasokkal. – Uram… miért jöttél fel ide? – Alyn keres, és nem akarom, hogy megtaláljon. Amikor iszik, nagyon fárasztóvá válik. Láttam, hogy kisurransz a rémségek hálószobájából, és követtelek. Sokat ittam, ezt elismerem, de annyit nem, hogy elviseljem Butterwell urat meztelenül. – Titokzatos mosolyt villantott Dunkra. – Álmodtam rólad, Ser Duncan, még mielőtt találkoztunk. Amikor megláttalak az úton, azonnal felismertem az arcodat. Mintha régi barátok lettünk volna. Dunknak különös érzése támadt, mintha ezt az egészet egyszer már átélte volna. Azt mondta, álmodott rólam. Az én álmaim nem olyanok, mint a tieid, Ser Duncan. Az én álmaim igazak. – Rólam álmodtál? – kérdezte a bortól kásás hangon. – És mit álmodtál? – Tetőtől talpig fehérben voltál – felelte a Hegedűs –, válladról hosszú, világos köpeny lógott. Fehér Kard voltál, ser, a Királyi Testőrség felesküdött testvére, a Hét Királyság legjobb lovagjainak egyike, életedet annak szentelted, hogy szolgáld és megvédd királyodat. – Megfogta Dunk vállát. – Tudom, hogy te is ugyanazt álmodtad. Valóban így volt. Az első alkalommal, amikor az öregember a kezembe adta a kardját. – Minden fiú arról álmodik, hogy egyszer majd a Királyi Testőrségben szolgál. – De felnőve közülük csak heten ölthetik magukra a fehér köpenyt. Szeretnél egy lenni közülük? – Én? – Dunk egy vállvonással lerázta magáról az úrfi kezét, aki közben masszírozni kezdte a vállát. – Talán. Vagy nem. – A Királyi

Testőrség lovagjai életük végéig szolgáltak, megesküdtek, hogy nem lesz feleségük, és nem birtokolnak földet. Egy nap talán megtalálom Tanselle-t. Miért ne lenne feleségem és fiaim? – Nem számít, mit álmodtam. A Királyi Testőrség lovagjait csak a király nevezheti ki. – Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy el kell foglalnom a trónt. Szívesebben tanítanálak inkább hegedülni. – Te részeg vagy. – Bagoly mondja verébnek. – Csodálatosan részeg. A bor mindent lehetségessé tesz, Ser Duncan. Szerintem istenien néznél ki fehérben, de ha nem tetszik a szín, jobb szeretnél inkább nemes úr lenni? Dunk elnevette magát. – Inkább növesztenék nagy, kék szárnyakat, és repülnék. Az egyik pontosan annyira lehetséges, mint a másik. – Most gúnyolódsz rajtam. Egy igaz lovag soha nem gúnyolódik a királyán. – A Hegedűs sértettnek tűnt. – Remélem, sokkal jobban hallgatsz majd a szavamra, amikor kikel a sárkány. – Kikel? Egy élő sárkány? Itt? – Megálmodtam. Ezt a sápadt, fehér várat, téged, a sárkányból kikelő tojást, megálmodtam az egészet, ahogy egykor a fivéreim halálát is. Tizenkét évesek voltak, én csak hét, ezért kinevettek… aztán meghaltak. Most huszonkettő vagyok, és hiszek az álmaimnak. Dunk visszaemlékezett egy másik tornára, amikor egy ifjú herceggel sétált a könnyű tavaszi esőben. Egy halott sárkányról és rólad álmodtam, mondta akkor Egg fivére, Daeron. Egy hatalmas szörnyetegről, akkora szárnyakkal, mint ez a mező. Rád esett, de te életben maradtál, a sárkány viszont meghalt. És pontosan ez történt szegény Baelorral. Az álmok ingoványos talajára nem lehetett építeni. – Ahogy gondolod, uram – mondta. – Ha megbocsátasz… – Hová mész, ser? – Az ágyamba, aludni. Berúgtam, mint a kutya. – Légy az én kutyám, ser. Az éjszaka tele van ígéretekkel. Együtt vonyíthatunk, még az isteneket is felébresztjük. – Mit akarsz tőlem? – A kardodat. Az emberemmé tennélek és magasra emelnélek. Az álmaim nem hazudnak, Ser Duncan. Megkapod a fehér köpenyt, és enyém lesz a sárkánytojás. Az enyém kell, hogy legyen, az álmaim ezt egyértelművé tették! A tojás talán kikel, vagy…

Az ajtó kivágódott a hátuk mögött. – Itt van, nagyuram! – Két gyalogos lépett ki a tetőre, mögöttük Gormon Peake. – Gormy – mondta elnyújtva a Hegedűs. – Mit keresel a hálószobámban, uram? – Ez egy tető, ser, és te túl sokat ittál. – Peake intésére a katonák közelebb jöttek. – Engedd meg, hogy az ágyadhoz kísérjünk. Ne feledd, holnap sorompóba kell lépned. Kirby Pimm veszélyes ellenfél. – Abban reménykedtem, hogy a jó Ser Duncannel vívhatok meg. Peake dühös pillantást vetett Dunkra. – Talán később. Az első ellenfélnek Ser Kirby Pimmet húztad. – Akkor Pimmnek el kell buknia! Mindegyiknek! A rejtélyes lovag felülkerekedik minden kihívóján, és csoda kíséri lépteit! – Az egyik őr megfogta a Hegedűs karját. – Ser Duncan, úgy tűnik, most el kell válnunk – mondta, miközben a lépcsőhöz indultak vele. Csak Gormon úr maradt a tetőn Dunkkal. – Kóbor lovag – morogta –, anyád soha nem tanította meg, hogy ne dugd a kezed a sárkány szájába? – Nem ismertem anyámat, uram. – Ez sok mindent megmagyaráz. Mit ígért neked? – Nemesi címet, fehér köpenyt és nagy, kék szárnyakat. – Íme, az én ígéretem: háromlábnyi hideg acél a gyomrodba, ha egyetlen szót is szólsz az itt történtekről. Dunk megrázta a fejét, hogy kitisztuljanak a gondolatai. Nem segített. Összegörnyedve öklendezett. A hányás egy része Peake úr csizmájára fröccsent. A nemes átkozódott. – Kóbor lovagok! – horkantotta undorral. – Nincs itt helyetek. Egyetlen igaz lovag sem volna olyan arcátlan, hogy meghívás nélkül megjelenjen, de a ti kóbor fajtátok… – Minket sehol nem várnak, mégis mindenhol ott vagyunk, jóuram. – A bor bátorrá tette Dunkot, máskülönben ügyelt volna a nyelvére. Kézfejével megtörölte a száját. – Próbáld nem elfelejteni, amit mondtam, ser. Rosszul jársz, ha nem teszed. – Peake lerázta a csizmájáról a hányást, és távozott. Dunk ismét nekitámaszkodott a mellvédnek. Azon töprengett, ki az őrültebb: Gormon úr vagy a Hegedűs.

Mire visszajutott a nagyterembe, társai közül már csak Maynard Plumm volt ott. – Volt liszt a csecsén, amikor letépted róla az alsóruhát? – tudakolta. Dunk megrázta a fejét, töltött magának még egy kupa bort, megkóstolta, aztán úgy döntött, eleget ivott. Butterwell intézői a nemes urakat és hölgyeket szobákban szállásolták el, a kíséretüknek a kaszárnyákban biztosítottak ágyakat. A többi vendég választhatott a pince és a szalma derékalj, vagy a nyugati fal töve között, ahol felállíthatták pavilonjaikat. A szerény vitorlavászon sátrat, melyet Dunk Kőszentély városában vett, ugyan nem lehetett pavilonnak nevezni, de legalább megóvta őt az esőtől és a tűző naptól. Némelyik szomszédja még ébren volt, a selyemfalak színes lámpásként izzottak az éjszakában. A napraforgókkal díszített kék pavilonból nevetés szűrődött ki, egy bíbor-fehér csíkosból pedig a szerelem hangjai. Egg a sátrat a többitől valamivel távolabb állította fel. Mestert és a két lovat a közelben pányvázta ki, Dunk páncélját és fegyvereit takaros halomba rendezte a fal tövében. Amikor belépett a sátorba, fegyverhordozóját keresztbe tett lábbal üldögélve találta egy égő gyertya mellett, a fiú kopasz fejbőre fénylett, ahogy egy könyv fölé görnyedve olvasott. – Megvakulsz, ha gyertyafénynél olvasol. – Az olvasás továbbra is rejtélyes tudomány maradt Dunk számára, bár a kölyök megpróbálta tanítani. – Szükségem van fényre, hogy lássam a szavakat, ser. – Akarsz egy nagy pofont? Miféle könyv az? – Dunk élénk színeket látott a lapon, a betűk között apró, festett pajzsok bújtak meg. – Címerek gyűjteménye, ser. – A Hegedűsét keresed? Nem fogod megtalálni. Kóbor lovagokat nem vesznek jegyzékbe, csak nemes urakat és bajnokokat. – Nem az övét néztem. Láttam más címereket is az udvaron… Sunderland úr is itt van, ser. Az ő címere három női fej, kék és zöld hullámvonalakon. – A Nővérekről? Valóban? – A Három Nővér a Harapás egyik szigetcsoportja volt. Dunk septonoktól hallotta, hogy a szigetek a bűn és a kapzsiság melegágyai; Nővérfalva egész Westeros leghírhedtebb

csempésztanyája volt. – Hosszú utat tett meg. Biztosan Butterwell új feleségének a rokona. – Nem az, ser. – Akkor a lakoma miatt jött. A Három Nővéren csak halat esznek, nem? Férfiember abba belebetegszik. Kaptál eleget enni? Hoztam neked egy fél kappant, és némi sajtot. – Dunk a köpenye zsebében kotorászott. – Oldalast adtak, ser. – Egg teljesen beletemetkezett a könyvbe. – Sunderland úr a Fekete Sárkány oldalán harcolt, ser. – Mint az öreg Ser Eustace? Ő sem volt rossz ember, nem igaz? – Nem, ser, de… – Láttam a sárkánytojást. – Dunk a száraz kenyér és a sózott marhahús mellé tette zsákmányát. – Jórészt vörös volt. Vérholló nagyúrnak is van sárkánytojása? Egg leeresztette a könyvet. – Miért lenne? Ő alantas származású. – Pontosabban fattyú. – Vérholló ugyan a lepedő rossz oldalán született, de mindkét oldalról nemesi származású volt. Dunk éppen meg akarta említeni Eggnek a kihallgatott beszélgetést, amikor megpillantotta a fiú arcát. – Mi történt a száddal? – Verekedtem, ser. – Hadd lássam! – Alig vérzett. Locsoltam rá egy kis bort. – Kivel verekedtél? – Néhány másik fegyverhordozóval. Azt mondták… – Nem számít, mit mondtak. Én mit mondtam neked? – Hogy ügyeljek a nyelvemre és ne kerüljek bajba. – A fiú megérintette felhasadt ajkát. – De rokongyilkosnak nevezték az apámat! Az is, kölyök, bár nem hiszem, hogy szándékosan tette. Dunk már vagy félszázszor elmondta Eggnek, hogy az ilyesmit ne vegye a szívére. Te tudod az igazságot, elégedj meg ezzel. Korábban is hallottak már hasonló beszédet az ivókban és fogadókban, valamint a tábortüzek körül az erdőben. Az egész birodalom tudta, hogy Maekar herceg buzogánya terítette le Dárdatörő Baelort Hamugázló mezején. Nem meglepő, hogy az emberek összeesküvést szimatoltak. – Ha tudnák, hogy Maekar herceg az apád, sosem mondanának ilyesmit. – A hátad mögött igen, de szemtől szemben soha. – És te mit

mondtál ezeknek a fegyverhordozóknak, ahelyett hogy befogtad volna a szádat? Egg zavartnak tűnt. – Hogy Baelor herceg halála baleset volt. Amikor azt mondtam, hogy Maekar herceg szerette a fivérét, Ser Addam fegyverhordozója megjegyezte, hogy a halálba szerette őt, mire Ser Mallor fegyvernöke hozzátette, hogy legszívesebben Aerys fivérét is hasonló szeretetben részesítené. Ekkor ütöttem meg. Jó erősen. – Nekem kéne jó erősen megütnöm téged, hogy a füled is hozzádagadjon a szádhoz. Apád is ezt tenné, ha itt lenne. Gondolod, hogy Maekar hercegnek szüksége van egy kisfiú védelmére? Mit mondott, amikor elküldött velem? – Hogy szolgáljalak fegyverhordozóként hűséggel, és álljam a kihívásokat és nehézségeket. – És még? – Hogy engedelmeskedjek a király törvényeinek, a lovagi szabályoknak és neked. – És még? – Hogy borotváljam vagy fessem a hajam – felelte a fiú látható vonakodással –, és senkinek ne áruljam el a valódi nevem. Dunk bólintott. – Mennyi bort ivott meg az a kölyök? – Árpasört ivott. – Látod? A sör beszélt belőle. A szó olyan, mint a szél, Egg. Csak hagyd, hogy átsuhanjon rajtad. – Némelyik szó olyan – makacskodott a fiú. – Némelyik viszont árulás. Ez az árulók tornája, ser. – Az összes az lenne? – Dunk a fejét csóválta. – Ha igaz is, az már nagyon régen történt. A Fekete Sárkány halott, és akik érte harcoltak, elmenekültek vagy kegyelemben részesültek. Egyébként sem igaz, Butterwell úr fiai mindkét oldalon küzdöttek. – Ezért ő csak félig áruló, ser. – Tizenhat éve volt. – Dunk bormámora elpárolgott. Dühös volt, kezdett kijózanodni. – Butterwell úr intézője a torna felügyelője, a neve Cosgrove. Keresd meg és vetess fel vele a jegyzékbe. Ne, várj… a nevemet ne áruld el. – A sok jelen lévő nemes közül valamelyik

emlékezhet Ser Duncanre, a Magasra Hamugázló mezejéről. – Az Akasztófás Lovag néven írass fel. A köznép szerette, amikor egy rejtélyes lovag jelent meg a tornán. Egg megtapogatta felduzzadt ajkát. – Akasztófás Lovag, ser? – A pajzs miatt. – Igen, de… – Tedd, amit mondtam. Ma éjszakára eleget olvastál. – Dunk hüvelyk- és mutatóujjával eloltotta a gyertyát. A nap forrón és kíméletlenül sütött. Csillogó hőhullámok emelkedtek fel a vár fehér kőfalairól. A levegőben a felperzselt föld és a kiégett fű szaga terjengett, a legkisebb szellő sem mozgatta az erődre és a kaputoronyra kitűzött zöld, fehér és sárga zászlókat. Villám szokatlanul nyugtalan volt, ami még Dunkot is meglepte. A csődör egyik oldalról a másikra vetette a fejét, miközben Egg meghúzta a nyeregszíjat, egyszer még a fiú után is kapott hatalmas fogaival. Túl nagy a forróság, gondolta Dunk, embernek és állatnak egyaránt. A csatamének egyébként sem a szelídségükről voltak híresek. Ebben a hőségben még maga az Anya is ingerült volna. Az udvar közepén a küzdő felek újra összecsaptak. Ser Harbert aranyderes csataménjét fekete páncél védte, rajta a Paege-ház vörös és fehér kígyói. Ser Franklyn vörössárga hátast ült meg, a szürke selyemcsótáron a Freyek ikertornyai látszottak. Amikor találkoztak, a vörös-fehér lándzsa kettétört, a kék pedig szilánkokra hasadt, de egyik férfi sem billent ki a nyeregből. Éljenzés harsant a lelátóról és a falakról, de csak rövid ideig tartott, és hiányzott belőle a lelkesedés. Túl meleg van ahhoz is. Dunk felitatta a verejtéket a homlokáról. Akárcsak a víváshoz. Feje lüktetett, akár egy dob. Csak nyerjem meg a párbajomat, meg még egyet, és elégedett leszek. A lovagok a küzdőtér széléhez érve megfordították lovukat, és eldobták törött fegyverüket – már a negyedik lándzsánál tartottak. Az hárommal több a kelleténél. Dunk amennyire csak mert, könnyített páncélzatán, de az acél alatt még így is nedvesen tapadt a testére alsóruhája. Van rosszabb is, mint verejtékben úszni, gondolta, és

felidézte a harcot a Fehér Úrnő fedélzetén, amikor a vasemberek elözönlötték a hajót. Akkor vérben úszott, mire véget ért a küzdelem. Paege és Frey új lándzsával a kezükben sarkantyúzták meg lovukat. A hátasok patái alól minden lépésnél magasra repültek a keményre száradt földgöröngyök. Az elpattanó lándzsák hangjára Dunk elfintorodott. Túl sok volt a bor múlt éjjel, és az étel is. Halványan fel tudta idézni, ahogy felcipeli a menyasszonyt a lépcsőn, és a találkozást a tetőn Hegedűs Johnnal és Peake úrral. Mit kerestem a tetőn? Emlékezett rá, hogy sárkányokról beszéltek, vagy sárkánytojásokról, vagy valami hasonlóról, de… Egy hang ragadta ki révedezéséből, félig üvöltés, félig nyögés. Az aranyderes lovas nélkül ügetett tovább, Ser Harbert Paege ügyetlenül próbált felállni a porból. Még két menet, és én jövök. Minél előbb kilöki a nyeregből Ser Uthort, annál hamarabb leveheti a páncélt, hogy igyon valami hideget és pihenjen. Lesz legalább egy órája, mire újra szólítják. Butterwell úr pocakos heroldja felmászott a lelátó legfelső sorába, hogy szólítsa a következő párt. – Ser Argrave, a Hajthatatlan, Nővérvár lovagja, a fehérfali Butterwell úr szolgálatában! Ser Virágos Glendon, Fűzbarka lovagja. Lépjetek elő és bizonyítsátok bátorságotokat! A nézők sorain nevetés hullámzott végig. Ser Argrave cingár, inas férfi volt, veterán lovag horpadt, szürke páncélban és csótár nélküli hátassal. Dunk ismerte a fajtáját; az ilyen emberek szívósak, akár a régi gyökér, és tudják a dolgukat. Ellenfele az ifjú Ser Glendon volt szánalmas gebéjén, nehéz láncingben és az arcát szabadon hagyó félsisakkal. Karjára rögzített pajzsán apja tüzes címere díszelgett. Szüksége volna egy mellvértre és egy rendes sisakra, gondolta Dunk. Ilyen öltözetben belehalhat, ha a lándzsa a fejét vagy a mellét találja el. Ser Glendon láthatóan dühös volt a bemutatás miatt. Vadul körbefordította a lovát, és elkiáltotta magát: – Glendon Ball vagyok, nem Virágos Glendon! Vigyázz, kivel gúnyolódsz, herold! Egy hős vére folyik az ereimben! A herold válaszra sem méltatta, de az ifjú lovag tiltakozását további nevetés fogadta.

– Miért nevetnek rajta? – töprengett Dunk hangosan. – Mégiscsak fattyú lenne? – A Virágos nevet a Síkvidéken született nemesi fattyaknak adták. – És mi ez a Fűzbarka dolog? – Kiderítem, ser – ajánlkozott Egg. – Nem. Nem a mi dolgunk. Nálad van a sisakom? – Ser Argrave és Ser Glendon megbillentették a lándzsájukat Butterwell úr és felesége felé. Dunk látta, hogy a nemes odahajol új asszonyához, és súg valamit a fülébe. A lány kuncogott. – Igen, ser. – A fiú feltette lelógó karimájú kalapját, hogy óvja szemét és tar fejét a nap sugaraitól. Dunk szerette ugratni a kölyköt a kalappal, de most jól jött volna neki is egy. Ilyen napsütésben inkább szalmakalap, mint vassisak. Kisöpörte a haját a szeméből, két kézzel a helyére igazgatta a sisakot, és hozzáerősítette a nyakvédőhöz. A bélés régi verejtéktől bűzlött, és érezte a vas súlyát a nyakán és a vállán. Feje még mindig lüktetett az előző esti ivászattól. – Ser, még nincs késő visszalépni – mondta Egg. – Ha elveszíted Villámot és a páncélodat… Akkor véget érne lovagi pályafutásom. – Miért veszíteném el? – morogta. Ser Glendon és Ser Argrave a küzdőtér két végébe lovagoltak. – Nem a Kacagó Viharral készülök megütközni. Van itt olyan lovag, aki gondot okozhatna nekem? – Szinte mindegyik, ser. – Ezért tartozom neked egy pofonnal. Ser Uthor tíz évvel idősebb, és feleakkora, mint én. Ser Argrave leeresztette a sisakrostélyát. Ser Glendonnak nem volt mit leeresztenie. – Hamugázló mezeje óta nem voltál tornán, ser. Pimasz kölyök. – Gyakoroltam. – Bár nem olyan lelkiismeretesen, mint kellett volna, ez igaz. Amikor lehetősége volt rá, nekifutott a gyűrűnek vagy a gyakorlóbábnak, és néha utasította Egget, hogy másszon fel egy fára, és valamelyik ágról lógasson le neki egy pajzsot vagy hordódongát. – Karddal jobb vagy, mint lándzsával – mondta Egg. – Fejszével vagy buzogánnyal pedig nem sokan vetekedhetnek az erőddel. Szavainak igazsága még jobban felbosszantotta Dunkot.

– Itt most nincs kard- vagy buzogányviadal – mutatott rá, miközben a Tűzgolyó fia és Ser Argrave, a Hajthatatlan egymásnak rontottak. – Hozd a pajzsomat! Egg fintorogva bár, de engedelmeskedett. A küzdőtéren Ser Argrave lándzsája eltalálta Ser Glendon pajzsát, de lesiklott róla, és hosszú vájatot hagyott az üstökösön. Ball fegyverének hegye viszont megtalálta ellenfele mellvértjének közepét, de olyan erővel, hogy még a nyeregrögzítő szíj is elszakadt. Dunk önkéntelenül is elismerően biccentett. A kölyök valóban van olyan jó, mint mondta. Vajon ezután is nevetnek majd rajta? Trombita harsant, az éles hang hallatán Dunk fájdalmasan elfintorodott. A herold újra felmászott az emelvény tetejére. – Ser Joffrey a Caswell-házból, Keserűhíd ura, a Gázlók Védelmezője! Ser Kyle, Ködláp Macskája! Lépjetek előre és bizonyítsátok bátorságotokat! Ser Kyle páncélja jó minőségű, de régi és viseltes darab volt, sok karcolással és horpadással. – Az Anya legyen kegyes hozzám, Ser Duncan – szólt oda Dunknak a küzdőtér felé indulva. – Caswell úr ellen sorsoltak, aki miatt idejöttem. Ha akadt ember a várban, aki még Dunknál is pocsékabbul érezte magát ma reggel, az Caswell úr lehetett, miután előző éjjel, a lakomán eszméletlenre itta magát. – Csoda, hogy a tegnap este után egyáltalán képes megülni a lovát – felelte Dunk. – Tiéd a győzelem, ser. – Ó, nem – mosolygott Ser Kyle. – Ha egy macskának szüksége van a tejfölre, tudnia kell, mikor doromboljon, és mikor villantsa meg a karmait, Ser Duncan. Ha urasága lándzsája akár csak megkarcolja a pajzsom, pörögve bukok le a nyeregből. Aztán amikor elviszem neki a páncélomat és a lovamat, megdicsérem, mennyit fejlődött a harci tudása, mióta az első kardját elkészítettem neki. Így emlékezni fog rám, és mire lemegy a nap, újra Caswell embere leszek, Keserűhíd lovagja. Ebben nincs semmi becsület, akarta mondani Dunk, de gyorsan beleharapott a nyelvébe. Ser Kyle nem az első kóbor lovag lesz, aki a becsületét egy meleg helyre cseréli a tűz mellett. – Ahogy gondolod – mormolta. – Sok szerencsét! Vagy inkább keveset, ha úgy jobban tetszik.

Joffrey Caswell ösztövér, húszéves fiatalember volt, bár páncélban kétségtelenül sokkal emberesebben festett, mint előző este, amikor arcra borulva feküdt egy bortócsában. Pajzsára íjat tartó, sárga kentaurt festettek. Ugyanilyen kentaur díszítette lova fehér selyemcsótárját, és ott csillogott a sisakja csúcsán is, sárga aranyból. Ha valakinek kentaur a címere, ennél jobban kellene megülnie a lovat. Dunk nem tudta, hogyan forgatja Ser Kyle a lándzsát, de Caswellt látszólag egy erőtlen köhintés is lefordíthatta a nyeregből. Elég, ha a Macska egy kicsit gyorsabban ellovagol mellette. Egg megfogta Villám zabláját, amíg Dunk nehézkesen fellendült a magas, merev nyeregbe. Érezte a rászegeződő tekinteteket. Azon gondolkodnak, mennyire lehet jó a megtermett kóbor lovag. Dunk maga is ezen töprengett. Nemsokára kiderül. Ködláp Macskája állta a szavát. Caswell lándzsája erősen imbolygott, Ser Kyle pedig szándékosan rosszul célzott. Egyikük sem gyorsított fel a lovával, ügetésben közelítették meg egymást. Ennek ellenére a Macska látványosan lebukott a nyeregből, amikor Joffrey úr lándzsája véletlenül hozzáért a vállához. Azt hittem, minden macska kecsesen a talpára esik, gondolta Dunk a porban fetrengő lovagot figyelve. Caswell lándzsája el sem tört. Miközben megfordult a lovával, többször is diadalmasan a levegőbe döfött fegyverével, mintha Hosszútövis Leót vagy a Kacagó Vihart győzte volna le. A Macska levette a sisakját, és elindult a lova után. – A pajzsomat! – szólt le Dunk Eggnek. A fiú odaadta neki. Bal karját a szíj alá csúsztatta, és ráfogott a markolatra. A pajzs súlya megnyugtatóan hatott rá, bár a hossza miatt csak esetlenül lehetett forgatni, és az akasztott ember képe nyugtalansággal töltötte el. Baljóslatú címer. Elhatározta, hogy az első adandó alkalommal átfesteti. A Harcos adjon nekem sima lovaglást és gyors győzelmet, fohászkodott, miközben Butterwell heroldja újra felkapaszkodott a lépcsőn. – Ser Uthor Underleaf! – harsogta. – Az Akasztófás Lovag! Lépjetek előre és bizonyítsátok bátorságotokat! – Légy óvatos, ser! – figyelmeztette Egg. Átnyújtotta Dunknak a tornalándzsát, a tizenkét láb hosszú, elkeskenyedő, a végén ökölbe zárt kezet formázó, tompított heggyel ellátott fegyvert. – A többi

fegyverhordozó azt mondta, Ser Uthor jól üli meg a lovat, és nagyon gyors. – Gyors? – horkantotta Dunk. – Egy csiga van a pajzsán. Mennyire lehet gyors? – Sarkantyújával megbökte Villám oldalát, és felemelt lándzsával lassan elindult előre. Egy győzelem, és ott vagyok, ahonnan elindultam. Kettő, és előreléptem. Ilyen társaságban lehet két győzelemben reménykedni. Legalább a sorsolásnál szerencséje volt. Könnyen húzhatta volna a Vén Ökröt, Ser Kirby Pimmet vagy valamelyik helyi hőst. Az is eszébe jutott, hogy a viadal felügyelője talán szándékosan sorsolta össze egymással a kóbor lovagokat, nehogy a nemes úrfikat az a szégyen érje, hogy már az első körben veszítenek ellenük. Nem számít. Egyszerre csak egy ellenfél, az öregember mindig ezt mondta. Most csak Ser Uthorra szabad gondolnom. A lelátó alatt találkoztak, ahol Butterwell úr és felesége ültek párnázott székükön, a várfal árnyékában. Ott volt velük Frey úr is, taknyos orrú fiával a térdén. Szolgálólányok hada legyezte őket, a házigazda ruhájának hónaljánál mégis sötét folt terjengett, és az úrnő hajfürtjei is csomókba álltak az izzadságtól. Látszott, hogy melege van, unatkozik, és nem érzi jól magát, de amikor meglátta Dunkot, úgy előretolta a mellét, hogy a fiatalember elpirult a sisak alatt. Megbillentette a lándzsát előbb felé, majd a férje irányába. Ser Uthor ugyanezt tette. Butterwell mindkettejüknek jó viadalt kívánt. Felesége kidugta a nyelvét. Eljött az idő, Dunk visszaügetett a párbajtér déli végébe. Nyolcvanlábnyira tőle ellenfele is elhelyezkedett. Szürke csődöre kisebb volt Villámnál, de fiatalabb és tüzesebb. Ser Uthor zöld, lakkozott páncélt és szürke láncinget viselt. Lekerekített sisakját zöld és szürke selyemszalagok díszítették, zöld pajzsán jól látszott címerállata, a csiga. A jó ló és a jó páncél jó váltságdíjat jelent, ha sikerül legyőznöm. Megszólalt a trombita. Villám lassú ügetésben indult el. Dunk balra lendítette és lejjebb eresztette a lándzsát, így a ló feje fölött átnyúlt a két pályarészt elválasztó fasorompón. Pajzsa teste bal oldalát védte. Előrekuporodott, lábát megfeszítette, ahogy Villám egyre jobban felgyorsult. Egyek vagyunk. Ember, ló, lándzsa, egyetlen vérből, fából és vasból való lény.

Ser Uthor erős rohamot indított, szürkéje patái alól magasra verődött a por. Amikor már csak negyven lépés választotta el őket egymástól, Dunk vágtába ugratta Villámot, és lándzsája hegyével megcélozta az ezüstcsigát. A fojtogató nap, a por, a hőség, a vár, Butterwell úr és a felesége, a Hegedűs és Ser Maynard, a lovagok, a fegyverhordozók, a lovászok, a köznép – mind semmivé vált. Csak az ellenfél maradt. Újabb sarkantyúzás. Villám száguldott. A csiga gyorsan suhant feléjük, a szürke hosszú lábainak minden lépésével közelebb ért… de előtte még ott volt Ser Uthor lándzsája a vasököllel. A pajzsom erős, kibírja az ütést. Csak a csiga számít. Ha eltalálom a csigát, győztem. Tíz lépés távolságnál Ser Uthor feljebb emelte a lándzsáját. Dunk füle belecsendült az ütközésbe. Érezte a becsapódást a karjában és a vállában, de magát a találatot nem látta. Uthor vasökle pontosan a szeme közt kapta el, egy ember és egy ló teljes súlyával és lendületével. Amikor felébredt, a hátán feküdt, és egy boltíves mennyezetet látott maga fölött. Egy pillanatig nem tudta, hol van, vagy egyáltalán hogyan került oda. Visszhangok zúgtak a fejében, arcok suhantak el előtte – az öreg Ser Arlan, Túl Magas Tanselle, Barnapajzsú Bennis, a Vörös Özvegy, Dárdatörő Baelor, Aerion, a Fényes Herceg és az öreg, szomorú Vaith úrnő. Aztán hirtelen eszébe jutott a viadal; a hőség, a csiga, az arca felé közeledő vasököl. Keserves nyögéssel feltolta magát az egyik könyökével. A mozdulattól lüktetni kezdett a feje, akár egy hatalmas harci dob. Mindkét szemével látott, és lyukat sem érzett a fején, ennek pedig kifejezetten örült. Egy pincében lehetett, mindkét oldalon boros- és söröshordók sorakoztak. Itt legalább hűvös van, gondolta, és közel az innivaló. Vér ízét érezte a szájában. Belehasított a félelem. Ha leharapta a nyelvét, nemcsak fajankó lesz, de néma is. – Jó reggelt! – krákogta, csak hogy hallja a saját hangját. A hangok visszaverődtek a mennyezetről. Megpróbált felállni, de az erőfeszítéstől forogni kezdett körülötte a világ. – Lassan, csak lassan – szólalt meg nagyon közelről egy remegő hang. Egy hajlott öregember jelent meg a fekhelye mellett, köpenye ugyanolyan szürke volt, mint a haja. Nyakában a mesterek többféle fémből készült lánca lógott. Arca öreg volt és ráncos, orra két oldalán

egy-egy mély barázda húzódott. – Maradj nyugodtan, és engedd, hogy megnézzem a szemed. – Megvizsgálta Dunk bal szemét, aztán a jobbat, hüvelyk- és mutatóujjával tartva nyitva őket. – Fáj a fejem. A mester felhorkant. – Légy hálás, hogy még egyáltalán a nyakadon van, ser. Tessék, ez majd segít. Idd meg! Dunk kényszerítette magát, hogy lenyelje a borzalmas ízű italt, sikerült megállnia, hogy kiköpje. – A torna. – Kézfejével megtörölte a száját. – Mi történt? – Ugyanaz az ostobaság, ami mindig megtörténik az ilyen eseményeken. Az emberek hosszú botokkal lelökik egymást a nyeregből. Smallwood úr unokaöccse eltörte a csuklóját, Ser Eden Risley lába pedig beszorult a lova alá, de mindeddig senki nem halt meg. Bár érted azért aggódtam, ser. – Leestem a lóról? – A feje még mindig mintha tele lett volna tömve gyapjúval, másként fel sem tesz ilyen ostoba kérdést. Meg is bánta abban a pillanatban, ahogy kiejtette a szavakat. – Méghozzá olyan csattanással, hogy a felső sor is beleremegett. Akik rád fogadtak, nagyon csalódottak voltak, a fegyverhordozód pedig egészen kétségbeesett. Most is itt ülne melletted, ha nem zavarom el. Nincs szükségem lábatlankodó kölykökre. Emlékeztettem a kötelességére. Dunk rájött, hogy őt is emlékeztetni kell. – A kötelességére? – A lovad, ser. A kardod és a páncélod. – Igen. – Most már emlékezett. A fiú jó fegyverhordozó volt; tudta, mit kell tennie. Elveszítettem az öregember kardját és a páncélt, amit Acélos Pate kovácsolt nekem. – A Hegedűs barátod is érdeklődött utánad. Azt mondta, részesítselek a legjobb ellátásban. Őt is kidobtam. – Mióta kezelsz? – Dunk behajlította kardforgató keze ujjait. Úgy tűnt, mindegyik rendesen mozog. Csak a fejem sérült meg, Ser Arlan pedig azt mondta, azt úgysem használom. – A napóra szerint négy órája.

Négy óra, az nem olyan rossz. Egyszer hallott egy lovagról, aki úgy megütötte magát, hogy negyven évig aludt, és ráncos öregemberként ébredt fel. – Ser Uthor megnyerte a második párbaját? – A Csiga talán az egész tornát megnyeri. Csökkentené a vereség keserűségét, ha Dunk elmondhatná, hogy a torna legjobb lovagja győzte le. – Igen, Ser Addam Frey, a menyasszony kuzinja, egy igen ígéretes harcos ellen. Az úrnő rosszul lett, amikor Ser Addam lezuhant a lóról. Úgy támogatták vissza a lakosztályába. Dunk talpra kényszerítette magát. Bizonytalanul állt a lábán, de a mester segített neki. – Hol van a ruhám? Mennem kell. Nekem… meg kell… – Ha nem jut eszedbe, nem lehet olyan sürgős. – A mester ingerülten intett. – Azt javasolnám, kerüld a nehéz ételeket, az erős italokat és a további ütéseket a szemed közé, de rég megtanultam, hogy a lovagok az ostobaságig süketek tudnak lenni. Menj, menj csak! Más bolondokat is el kell látnom. Odakint egy köröző sólymot pillantott meg a vakítóan kék égen. Irigyelte a madarat. Keleten néhány felhő gyülekezett, sötétek voltak, akárcsak Dunk hangulata. Miközben a küzdőtér felé sétált, a nap sugarai lecsaptak a fejére, akár a kalapács az üllőre. A föld mintha mozgott volna a lába alatt… vagy talán csak ő imbolygott. A pince lépcsőjén kétszer majdnem elesett. Hallgatnom kellett volna Eggre. Lassú léptekkel ballagott át az udvaron, mindvégig a tömeg szélén maradt. A küzdőtéren a kövérkés Alyn Cockshaw két fegyverhordozó között sántikált – ő volt Glendon Ball legújabb áldozata. Egy harmadik fegyverhordozó a sisakját hozta, a három büszke toll törötten lógott róla. – Ser John, a Hegedűs! – jelentette be a herold. – Ser Franklyn a Frey-házból, az Ikrek lovagja, az Átkelő urának felesküdött kardja! Lépjetek elő és bizonyítsátok bátorságotokat! Dunk csak állt és figyelte, ahogy a Hegedűs nagy, fekete lova arany kardok és hegedűk, valamint kék selyem örvénylése közepette beüget a küzdőtérre. A kóbor lovag a mellvértjét is kékre festette, akárcsak a térd- és könyökvédőjét, a lábvértjét és a nyakvédőjét. Alatta aranyozott láncinget viselt. Ser Franklyn szürke lova foltos volt és ezüst sörényű,

tökéletesen passzolt a szürke selymekhez és páncélja ezüstjéhez. Pajzsát, köpenyét és lova csótárját a Freyek ikertornya díszítette. Újra és újra egymásnak rontottak. Dunk nézte, de nem látta őket. Dunk, a fajankó, esze akár egy várfalnak, szidalmazta magát. Egy csiga volt a pajzsán. Hogyan győzhet le valaki, akinek csiga van a pajzsán? Körülötte mindenki éljenzett. Amikor felnézett, látta, hogy Franklyn Frey a földre került. A Hegedűs is leszállt, hogy felsegítse legyőzött ellenfelét. Egy lépéssel közelebb jutott a sárkánytojáshoz, gondolta Dunk. És hol vagyok én? A hátsó kapuhoz közeledve belebotlott a törpecsapatba, akik éppen távozni készültek. Pónikat kötöttek a kerekes famalac és egy hagyományosabb szekér elé. Most látta csak, hogy összesen hatan vannak, egyik kisebb és torzabb volt, mint a másik. Lehet, hogy gyerekek is voltak köztük, de a méretbeli hasonlóság miatt ezt nehéz lett volna megállapítani. Nappali fényben, lóbőr nadrágban és csuklyás köpenyben már egyáltalán nem tűntek olyan vidám társaságnak, mint előző este a lakomán. – Szép reggelt! – köszönt oda udvariasan Dunk. – Útra keltek? Keleten felhők gyülekeznek, talán esni fog. Válaszként mindössze egy dühös pillantást kapott a legcsúfabb törpétől. Vajon ő volt, akit tegnap lerángattam Butterwell úrnőről? A kis ember bűzlött, akár egy árnyékszék. Egyetlen szippantás elég volt, hogy Dunk megszaporázza a lépteit. A séta a Tejházon át olyan hosszúnak tűnt Dunk számára, mint egykor Eggnek az átkelés a dorne-i sivatagon. Mindvégig a fal mellett maradt, időnként neki is támaszkodott. Minden alkalommal, amikor elfordította a fejét, a világ megperdült körülötte. Víz, gondolta. Innom kell egy kis vizet, különben összeesem. Egy arra járó lovászfiú megmutatta, merre van a legközelebbi kút. Ott találta Macska Kyle-t, aki halkan beszélgetett Maynard Plumm-mal. Ser Kyle láthatóan kedvetlen volt, válla megrogyott, de Dunk közeledtére kihúzta magát. – Ser Duncan? Azt hallottuk, meghaltál, de legalábbis haldokolsz. Dunk megdörzsölte a halántékát. – Bár úgy lenne! – Ismerem az érzést – sóhajtotta Ser Kyle. – Caswell úr nem ismert meg. Amikor elmondtam neki, hogy én faragtam az első kardját, úgy

nézett rám, mint egy féleszűre. Közölte, hogy Keserűhídban nincs helyük az ilyen ügyetlen lovagoknak. – A Macska rosszkedvűen felnevetett. – A fegyveremet és a páncélomat azért elvette. És a lovamat is. Mihez kezdek most? Dunk erre nem tudott mit válaszolni. Még egy szabadlovasnak is szüksége volt lóra, és a zsoldosoknak kardra, amivel felesküdhetnek munkaadójukra. – Majd találsz másik lovat – mondta, miközben felhúzta a vödröt. – A Hét Királyság tele van lovakkal. Találsz egy másik nemest, aki felfegyverez. – Tenyerével merített a vízből, és ivott. – Egy másik nemest, igen. Te ismersz egyet? Én nem vagyok olyan fiatal és erős, mint te. Sem olyan nagy. A nagy embereket mindig jobban keresik. Példának okáért Butterwell úr is azt szereti, ha a lovagjai nagyok. Nézd csak meg azt a Tom Heddle-t. Láttad a tornán? Mindenkit kiütött a nyeregből, aki ellen kiállt. Igaz, Tűzgolyó fia is. Meg a Hegedűs. Bárcsak engem is ő győzött volna le inkább! Ő nem kér váltságdíjat. Azt mondja, csak a sárkánytojás kell neki… az, és a legyőzött ellenfelek barátsága. Az a fickó a lovagiasság mintaképe. Maynard Plumm felnevetett. – Vagy inkább a megcsúfolása. Hidd el nekem, a kölyök vihart kavar, és jobb lenne eltűnnünk innen, mielőtt csapkodni kezdenek a villámok. – Nem kér váltságdíjat? – hökkent meg Dunk. – Igen nagyvonalú gesztus. – Könnyű nagyvonalúnak lenned, amikor az erszényed dagad az aranytól – morogta Ser Maynard. – Van itt tanulság, ha elég okos vagy hozzá, hogy megértsd, Ser Duncan. Még nem késő távoznod. – Távozni? Hová? Ser Maynard megvonta a vállát. – Akárhová. Deresbe, Nyárodúba, Asshaiba az árnyakon túl. Nem számít, csak minél messzebb innen. Fogd a lovad és a páncélod, és osonj ki a hátsó kapun. Senki nem fog hiányolni. A Csiga már a következő viadalára gondol, a többiek pedig csak a küzdelmet figyelik. Dunkot egy fél pillanatra elfogta a kísértés. Amíg van páncélja és lova, valamiféle lovagnak számít. Nélkülük nem több koldusnál. Egy megtermett koldus, de akkor is csak koldus. A fegyvere és a páncélja viszont már Ser Uthort illeti. Akárcsak Villám. Jobb koldusnak lenni,

mint tolvajnak. Bolhavégen mindkettő volt, amikor még Menyéttel, Rafe-fel és Pudinggal járkált, de az öregember megmentette attól az élettől. Tudta, hogy Krajcárfai Ser Arlan mit mondana Plumm javaslatára. Ám mivel Ser Arlan halott volt, Dunk mondta ki helyette: – Még egy kóbor lovagnak is van becsülete. – Inkább halsz meg makulátlan becsülettel, mint élsz beszennyezve? Ne, kímélj meg, tudom a válaszodat. Fogd a fiút és fuss, akasztófás lovag. Mielőtt a címered lesz a végzeted. Dunk felfortyant. – Mit tudsz te a végzetemről? Netán te is álmot láttál, mint Hegedűs John? Mit tudsz Eggről? – Tudom, hogy a tojásnak tanácsos távol maradnia a serpenyőtől – felelte Plumm. – Fehérfal nem egészséges hely a fiú számára. – Te hogy szerepeltél a viadalon, ser? – érdeklődött Dunk. – Ó, én nem is neveztem. Nem voltak jók az előjelek. Mondd csak, szerinted ki nyeri el a sárkánytojást? Nem én, gondolta Dunk. – A Hét tudja, én nem. – Találgass, ser! Van két szemed. Egy pillanatig gondolkodott. – A Hegedűs? – Nagyon jó. Megindokolnád, miért? – Én csak… úgy érzem. – Én is – bólintott Maynard Plumm. – És úgy érzem, kifejezetten rossz lesz bárki emberfiának, legyen férfi vagy fiú, aki lesz olyan botor, hogy a mi Hegedűsünk útjába álljon. Egg Villám szőrét kefélte a sátor mellett, de a tekintete a távolba révedt. A fiú nehezen viseli a bukásomat. – Ha így folytatod, Villám is olyan kopasz lesz, mint te – szólt oda neki. – Ser? – Egg eldobta a kefét. – Tudtam, hogy egy ostoba csiga nem képes végezni veled, ser! – Átölelte Dunkot. Dunk lekapta a fiú szalmakalapját, és a saját fejébe nyomta. – A mester azt mondta, magaddal vitted a páncélomat. Egg felháborodottan szerezte vissza a kalapját.

– Ledörzsöltem a láncinget, kifényesítettem a mellvértet, a nyakvédőt és a lábvértet, ser, a sisakod viszont behorpadt és elrepedt ott, ahol Ser Uthor lándzsája eltalálta. Meg kell javíttatnod egy páncélkováccsal. – Majd Ser Uthor megjavíttatja, most már az övé. – Nincs ló, nincs kard, nincs páncél. Talán a törpék megengedik, hogy csatlakozzam hozzájuk. Mókás látvány volna, amint hat törpe csépel egy óriást disznóhólyagokkal. – Villám is az övé. Gyere, elvisszük őket neki, és sok szerencsét kívánunk a további viadalaihoz. – Most, ser? Nem váltod ki Villámot? – Mivel, kölyök? Kavicsokkal és birkabogyókkal? – Gondolkodtam, ser. Ha kölcsönkérnél… Dunk közbevágott. – Senki nem adna kölcsön annyi pénzt, Egg. Miért tennék? Csak egy nagy marha vagyok, aki lovagnak nevezte magát, amíg egy csiga egy hosszú bottal kis híján le nem ütötte a fejét. – Használhatnád Esőt, ser, én meg visszaülök Mesterre. Elmegyünk Nyárodúba, szolgálatba állsz apám udvarában. Az ő istállója tele van lovakkal, választhatsz egy csatamént, és mellé egy poroszkát is. Egg csak jót akart, de Dunk nem tudta volna rávenni magát, hogy visszaoldalogjon Nyárodúba. Így nem, pénz nélkül és legyőzve, szolgálatot keresve egyetlen kard nélkül, amit felajánlhatna. – Kölyök – felelte –, neked talán jó lenne, én viszont nem akarom a morzsákat nemes atyád asztaláról, sem az istállójából. Talán ideje szétválnunk. Dunk még mindig csatlakozhat a lannisrévi vagy óvárosi városi őrséghez; az ilyen feladatokra szeretik a nagy embereket. Lannisrévtől Királyrévig már minden fogadó tetőgerendáiba bevertem a fejem, talán itt az ideje, hogy a méreteimmel egy kis pénzt is szerezzek magamnak, ne csak fejfájást. A városi őröknek azonban nincs fegyverhordozójuk. – Megtanítottam neked, amit tudtam, de lássuk be, ez nem valami sok. Jobban jársz egy rendes fegyvermesterrel, aki felügyeli a képzésedet, egy ádáz, idősebb lovaggal, aki tudja, melyik végét kell megfogni a lándzsának. – Én nem akarok rendes fegyvermestert! – ellenkezett Egg. – Nekem te kellesz. Mi lenne, ha használnám a…

– Nem! Arról szó sem lehet. Ne is halljak róla! Menj, szedd össze a páncélomat, átadjuk Ser Uthornak a jókívánságainkkal együtt. A nehéz dolgok még nehezebbé válnak, ha halogatod őket. Egg cipője orrával a földet rugdosta, szája sarka ugyanolyan búsan konyult le, mint szalmakalapja karimája. – Rendben, ser. Ahogy kívánod. Ser Uthor egyszerű sátrat állított: a vörösesbarna vitorlavásznakból álló nagy kockát kenderkötéllel karózták ki a talajhoz. A központi rúd tetején ezüstcsiga ült a hosszú, szürke zászló felett, de ez volt minden díszítés. – Várj itt! – mondta Dunk Eggnek. A fiú Villám kantárszárát tartotta, a nagy, barna csataménre rakták fel Dunk fegyverét és páncélját, még a régi-új pajzsot is. Az Akasztófás Lovag. Micsoda nyomorúságos rejtélyes lovag vagyok. A sátor külalakja nem készítette fel arra a kényelemre, ami odabent fogadta. A padlót fonott, élénk színű myri szőnyegek borították, középen díszes asztal állt néhány tábori székkel. A tollas derékaljon puha párnák sorakoztak, a vas parázstartóban illatos füstölő izzott. Ser Uthor az asztalnál ült, előtte egy halom arany és ezüst, a könyökénél kancsóban bor. Fegyverhordozójával, egy esetlen, Dunk korabeli fiatalemberrel éppen a pénzt számolta. A Csiga időnként beleharapott valamelyik érmébe, némelyiket félretette. – Látom, még sok mindent meg kell tanítanom neked, Will – mondta. – Ez a pénz meg van nyesve, ezt pedig megfaragták. És ez? – Egy aranyérme táncolt az ujjai között. – Mindig nézd meg a pénzt, mielőtt elteszed. Tessék, mondd el nekem, mit látsz! A sárkány megperdült a levegőben. Will megpróbálta elkapni, de lepattant az ujjáról és a földre esett. Térdre kellett ereszkednie, hogy megtalálja. Kétszer is megforgatta, alaposan megnézte, csak aztán válaszolt. – Ezzel nincs baj, jóuram. Az egyik oldalán ott a sárkány, a másikon a király… Underleaf Dunkra pillantott. – Az akasztott ember. Jó látni, hogy ismét talpon vagy, ser. Attól féltem, megöltelek. Lennél oly kedves beavatni a fegyverhordozómat a sárkányok természetébe? Will, add oda a pénzt Ser Duncannek.

Dunknak nem volt más választása, el kellett vennie. Kiütött a nyeregből, most meg is akar alázni? Összevont szemöldökkel nézte a tenyerén fekvő érmét, megforgatta, beleharapott. – Ez arany, jóuram, és csorbítatlan. A súlya megfelelőnek tűnik. Én is elfogadnám. Mi a baj vele? – A király. Dunk alaposabban megnézte. Az arc az érmén fiatal volt, frissen borotvált, jóképű. Aerys király szakállt viselt a pénzein, akárcsak az öreg Aegon. A kettejük között uralkodó Daeron király ugyan csupasz képű volt, de ez a kép nem őt ábrázolta. A pénz nem tűnt olyan réginek, hogy Méltatlan Aegon ideje előttről származzon. Dunk tekintete a fej alatti szóra tévedt. Hat betű. Ugyanolyannak látta őket, mint a többi aranysárkányon. DAERON, ez állt rajta, Dunk azonban ismerte Jó Daeron képmását, és ez nem ő volt. Újra odanézve valami furcsát látott a negyedik betű formáján. – Daemon! – bukott ki belőle. – Daemon áll rajta! De Daemon soha nem volt király, csak… – …trónkövetelő. Daemon Blackfyre a lázadása idején saját pénzt veretett. – De ez is arany – érvelt Will. – És ha arany, akkor ugyanolyan jó, mint a többi sárkány, uram. A Csiga nyakon legyintette. – Féleszű. Igen. Valóban arany, lázadóarany. Árulóarany. Az ilyen pénzt már birtokolni is árulás, továbbadni pedig kétszeresen az. Ezt itt be kell olvasztanom. – Újra meglegyintette a fegyverhordozót. – Tűnés innen! A jó lovagnak és nekem megbeszélnivalónk van. Will nem vesztegette az időt, gyorsan elkotródott. – Foglalj helyet – udvariaskodott Ser Uthor. – Kérsz egy kis bort? – Itt, a saját sátrában Underleaf egészen más embernek látszott, mint a lakomán. Egy házában rejtőzködő csiga, gondolta Dunk. – Köszönöm, nem. – Visszapöckölte Ser Uthornak az aranyat. Árulóarany. Blackfyre-arany. Egg mondta, hogy ez az árulók tornája, de nem figyeltem rá. Tartozott a fiúnak egy bocsánatkéréssel. – Csak egy fél kupával – győzködte Underleaf. – Úgy tűnik, rád fér. – Megtöltött két kupát, és az egyiket odanyújtotta Dunknak. Páncél

nélkül sokkal inkább tűnt kereskedőnek, mint lovagnak. – Feltételezem, a zálog miatt jöttél. – Igen. – Dunk elvette a bort. Talán segít csillapítani a dübörgést a fejében. – Elhoztam a lovamat, a fegyveremet és a páncélomat. Fogadd el őket, szerencsekívánataimmal együtt. Ser Uthor elmosolyodott. – És itt van az a pont, amikor közlöm, hogy nagyon bátran lovagoltál. Dunknak eszébe jutott, hogy a „bátor” talán az „ügyetlen” lovagias megfelelője lehet. – Köszönöm, hogy ezt mondod, de… – Azt hiszem, félreértettél. Nagy merészség volna megkérdezni, hogyan jutottál lovagi címhez, ser? – Krajcárfai Ser Arlan talált rám Bolhavégen, ahol a malacokat kergettem. Az előző fegyverhordozóját Vörösfű Mezején ölték meg, ezért szüksége volt valakire, aki ellátja a lovait és tisztítja a páncélját. Megígérte, hogy ha a szolgálatába szegődöm, megtanít lovagolni, valamint a kard és a lándzsa használatára, ezért beleegyeztem. – Elbűvölő történet… bár a helyedben a malacos részt kihagynám. És mondd csak, hol van most ez a Ser Arlan? – Meghalt. Én temettem el. – Értem. Visszavitted Krajcárfára? – Nem tudtam, merre van. – Dunk sosem járt az öregember szülőfalujában. Ser Arlan ritkán beszélt róla, nem többet, mint Dunk Bolhavégről. – Egy nyugati fekvésű domboldalon földeltem el, hogy mindig lássa a naplementét. – A tábori szék riasztóan megnyikordult a súlya alatt. – Van saját páncélom, és a lovaim is jobbak a tiednél. Mit kezdjek egy vén gebével és egy rozsdás vérttel? – A páncélomat Acélos Pate készítette – felelte sértődötten Dunk. – Egg jól gondját viselte, egyetlen rozsdafolt sincs rajta, az acélja pedig jó és erős. – Erős és nehéz – fanyalgott Ser Uthor ráadásul túl nagy egy rendes emberre. Te elképesztően nagy vagy, Ser Duncan. Ser Duncan, a Magas. Ami a lovadat illeti, a lovagláshoz túl öreg, megenni túl inas.

– Villám már valóban nem olyan fiatal – ismerte el Dunk –, és a páncélom is nagy, ahogy mondod. Viszont el tudod adni. Lannisrévben és Királyvárban rengeteg kovács van, akik szívesen átveszik tőled. – Az értéke tizedéért, talán – legyintett Ser Uthor –, és csak azért, hogy beolvasszák. Nem. Nekem vas helyett csengő ezüst kell. A birodalom pénze. Nos, vissza akarod vásárolni a felszerelésedet, vagy sem? Dunk gondterhelten forgatta a kupát. Tömény ezüstből készült, peremén aranycsigák tekeregtek. A bor is aranyszínű volt, részegítő ízű. – Ha a kívánságok halak volnának, igen, fizetnék. Örömmel. Csakhogy… – Nincs két szarvasod, akik összeakaszthatnák az agancsukat. – Ha hajlandó volnál… hajlandó volnál kölcsönadni nekem a páncélomat és a lovamat, később kifizetném a váltságdíjat. Amint lesz pénzem. A Csiga láthatóan remekül szórakozott. – És mondd csak, hol fogod megkeresni? – Beállhatok egy nemes szolgálatába, vagy… – Nehezen préselte ki a szavakat, koldusnak érezte magát tőle. – Lehet, hogy beletelik néhány évbe, de kifizetlek. Esküszöm! – Lovagi becsületszavadra? Dunk elvörösödött. – Akár egy pergamenre is ráteszem a jelem. – Egy kóbor lovag firkája egy darab papíron? – Ser Uthor megvetően nézett rá. – Azzal legfeljebb a seggemet törölhetem ki, másra nem jó. – Te is kóbor lovag vagy. – Megsértesz. Oda megyek, ahová akarok, és csak saját magamat szolgálom, ez igaz… de évek óta nem aludtam szabad ég alatt. A fogadókat sokkal kényelmesebbnek találom. Én tornalovag vagyok, talán a legjobb, akivel valaha találkoztál. – A legjobb? – A Csiga arroganciája feldühítette Dunkot. – A Kacagó Vihar ezzel nem értene egyet, ser. Sem Hosszútövis Leo vagy Kegyetlen Bracken. Hamugázló mezején még csak nem is beszéltek csigákról. Vajon miért nem, ha ennyire neves bajnok vagy? – Úgy hallottad, hogy bajnoknak neveztem magam? Az együtt jár a hírnévvel, de én előbb kívánnék magamnak himlőt. Köszönöm, inkább nem. Igen, a következő párbajomat megnyerem, de a döntőben el fogok

bukni. Butterwell harminc sárkányt ígért a második helyezett lovagnak, azzal én beérem… valamint a váltságdíjakkal és a fogadási pénzekkel. – Az asztalon tornyosuló pénzhalmokra mutatott. – Egészséges fickónak tűnsz, és szép nagyra nőttél. A méret mindig lenyűgözi az ostobákat, bár a lovagi tornán nem sokat számít. Will három az egyhez tétet tudott rakni rám ellened. Shawney úr ötszörös pénzt fizetett… a bolond! – Felkapott egy ezüstszarvast, és hosszú ujjai között pörgetni kezdte. – Legközelebb a Vén Ökör hullik ki, aztán Fűzbarka lovagja, ha egyáltalán eljut addig. Az az érzésem, ellenük is jól fizetnék. Az egyszerű népek szeretik a falusi hőseiket. – Ser Glendonban egy hős vére folyik – vitatkozott Dunk. – Ó! Azt remélem is. A hősi vér legalább kétszeres pénzt jelent. Egy szajha vérvonala sokkal rosszabbul fizet. Ser Glendon minden adandó alkalommal hangoztatja a származását, de megfigyelted, hogy az anyját egy szóval sem említi? Nem ok nélkül, ugyanis egy táborkísérő volt, Jennynek hívták. Krajcár Jenny, ez volt a neve, legalábbis Vörösfű Mezejéig. A csata előtti éjjelen annyi férfival hált, hogy onnantól már csak Vörösfű Jennynek hívták. Tűzgolyónak már korábban megvolt, ezt nem kétlem, de rajta kívül még vagy száz másiknak is. Glendon barátunk egy kicsit sokat képzel magáról, hiszen még a haja sem vörös. Egy hős vére, gondolta Dunk. – Lovagnak vallja magát. – Ó, abban nem hazudik. A fiú és a húga egy Fűzbarka nevű bordélyban nőttek fel. Krajcár Jenny halála után a többi szajha gondoskodott róluk, és beadták nekik a mesét, amit még az anyjuk talált ki, nevezetesen, hogy Tűzgolyó gyermekei. Egy közelben élő idős fegyverhordozó tanította a fiút, némi sörért és kufircolásért cserébe, de fegyverhordozóként nem üthette lovaggá a kis fattyút. Fél évvel ezelőtt azonban egy csapatnyi lovag vetődött arrafelé, és egy bizonyos Ser Morgan Dunstable részegen a kedvét akarta tölteni Ser Glendon húgán. A lány viszont még szűz volt, és a lovag ezért nem tudott fizetni, így alkut kötöttek. Ser Morgan lovaggá ütötte a bátyját ott, a Fűzbarka előtt, húsz tanú szeme láttára, aztán felvitte a lányt az emeletre, és leszakította a virágját. Ennyi a történet. Bármelyik lovag felszentelhetett új lovagokat. Amikor Dunk Ser Arlan mellett szolgált, hallott történeteket olyan emberekről, akik kedvességgel, fenyegetéssel vagy éppen egy erszény ezüsttel vettek

maguknak lovagi címet, de olyanról még soha, aki egy lány szüzességéért jutott hozzá. – Ez csak egy mese – motyogta. – Ez nem lehet igaz. – Kirby Pimmtől hallottam, aki saját elmondása szerint ott volt, és saját szemével látta a lovaggá ütést. – Ser Uthor megvonta a vállát. – Hős vagy szajha fia, esetleg mindkettő, nem számít. Ha a fiú szembeszáll velem, elbukik. – Lehet, hogy mással sorsolnak össze. Ser Uthor felvonta a szemöldökét. – Cosgrove is szereti annyira az ezüstöt, mint bárki más. Hidd el, a Vén Ökröt fogom húzni, aztán a fiút. Van kedved fogadni? – Nincs mit feltennem. – Dunk nem tudta, mi zavarja jobban: a tudat, hogy a Csiga lefizette a torna felügyelőjét, vagy a felismerés, hogy a férfi őt akarta ellenfelének. Felállt. – Elmondtam, amiért jöttem. A lovam és a kardom a tiéd, a páncélommal együtt. A Csiga csettintett az ujjával. – Talán van más megoldás is. Nem vagy híján a tehetségnek, látványos esést produkáltál. – Ser Uthor ajka megcsillant, ahogy elmosolyodott. – Visszaadom kölcsönbe a lovadat és a páncélodat… ha a szolgálatomba lépsz. – A szolgálatodba? – Dunk nem értette. – Miféle szolgálatról beszélsz? Fegyverhordozód már van. Netán helyőrséget gyűjtesz valamilyen várba? – Azt tenném, ha lenne váram. Igazság szerint többre tartok egy jó fogadót. Nem, azt akarom, hogy más tornákon is legyél az ellenfelem. Mondjuk húsz alkalommal elég lesz. Ez biztosan nem okoz gondot neked. A nyereményem tíz százaléka a tiéd, és megígérem, hogy a jövőben nem a fejedre célzok, hanem arra a széles mellkasodra. – Azért tartsak veled, hogy kiüthess a nyeregből? Ser Uthor vidáman kuncogott. – Amilyen keménykötésű legény vagy, senki nem gondolná, hogy egy csigás címeres, roggyant vállú öregember le tud győzni. – Megdörzsölte az állát. – Mindenesetre új címerre lesz szükséged. Az az akasztott ember elég ijesztő, elismerem, de… mégiscsak fel van akasztva, nem? Legyőzték és meghalt. Valami ádázabb kell neked. Talán egy medvefej. Egy koponya. Vagy három koponya, az még jobb! Egy karóra tűzött csecsemő. És hagynod kéne megnőni a hajadat és a

szakálladat, hogy minél vadabbul és ápolatlanabbul fess. El sem hinnéd, hány ehhez hasonló kis tornát rendeznek. Amilyen eséllyel fogadnak rám, eleget nyerhetünk, hogy akár vásároljunk magunknak egy sárkánytojást, mielőtt… – …elterjed a reménytelenségem híre? A páncélomat vesztettem el, nem a becsületemet. Megkapod Villámot és a felszerelésemet, mást nem. – Nem állna jól neked a koldulás, ser. Rosszabbul is járhatsz annál, minthogy velem tartasz. Megtaníthatnálak egy-két dologra a párbajról, mert úgy látom, jelenleg csak nagyon halvány fogalmaid vannak róla. – Bolondot csinálnál belőlem. – Azt már korábban is megtettem. És még a bolondoknak is kell enniük. Dunk legszívesebben az öklével törölte volna le a mosolyt a férfi képéről. – Most már értem, miért van csiga a pajzsodon. Te nem vagy igazi lovag. – Te viszont úgy beszélsz, mint egy igazi bugris. Ennyire vak vagy, hogy nem látod a veszélyt? – Ser Uthor félretolta a kupáját. – Tudod, miért a fejeden találtalak el, ser? – Felállt, és ujja hegyével megérintette Dunk mellkasának közepét. – Ha ide célzok, ugyanúgy a földre kerültél volna. A fej kisebb célpont, sokkal nehezebb eltalálni… bár nagyobb eséllyel lesz halálos a sérülés. Fizettek érte. – Fizettek? – Dunk hátrahőkölt. – Hogy érted? – Hat sárkányt előre, és további négyet ígértek a halálod után. Csekély összeg egy lovag életéért. Mondj köszönetet ennek. Ha többet fizetnek, átdöföm a lándzsát a szemnyílásodon. Dunk megszédült. Miért fizetne bárki is a halálomért? Fehérfalban senkinek sem ártottam. Ennyire biztosan nem gyűlölte őt senki, legfeljebb Egg bátyja, Aerion, a Fényes Herceg azonban száműzetését tölti a Keskeny-tenger túlsó partján. – Ki fizetett? – Egy szolgáló hozta a pénzt napkeltekor, nem sokkal azután, hogy a torna felügyelője kihirdette a párosításokat. Csuklyát viselt a fején, és nem mondta meg az ura nevét. – De… miért?

– Azt nem kérdeztem. – Ser Uthor teletöltötte a kupáját. – Azt hiszem, több ellenséged van, mint gondolnád, Ser Duncan. Megértem, hiszen vannak, akik azt állítják, te vagy minden bajuk okozója. Dunk szívét mintha hideg kéz markolta volna össze. – Ezt hogy érted? A Csiga megvonta a vállát. – Lehet, hogy nem voltam ott Hamugázló mezején, de a lovagi tornák jelentik az életemet. Távolról is ugyanúgy figyelemmel követem őket, akár a mesterek a csillagok állását. Tudom, hogy egy bizonyos kóbor lovag volt az okozója a hamugázlói Hetek próbájának, ami Dárdatörő Baelor halálát eredményezte, mégpedig saját fivére, Maekar keze által. – Ser Uthor visszaült, és kinyújtotta a lábát. – Baelor herceget mindenki szerette. A Fényes Hercegnek is voltak barátai, olyan barátok, akik nem felejtették el száműzése okát. Gondolkodj el az ajánlatomon, ser. A csiga talán nyálkás nyomot hagy maga után, de egy kis csiga nem árt egy embernek… míg ha sárkányokkal táncolsz, könnyen megégetheted magad. Mintha sötétebb lett volna odakint, amikor Dunk kilépett a Csiga sátrából. A felhők keleten megduzzadtak és szürkés árnyalatot kaptak, a nyugaton lefelé ereszkedő nap hosszú árnyékokat vetett az udvarra. Will éppen Villám patáját vizsgálta. – Hol van Egg? – kérdezte a fegyverhordozót. – A kopasz fiú? Honnan tudnám? Elfutott valamerre. Nem tudta rávenni magát, hogy elbúcsúzzon Villámtól, gondolta Dunk. A sátorban lesz a könyveivel. Ám nem volt ott, csak a könyvek, takaros halomba rakva a fiú fekhelye mellett. Dunk érezte, hogy valami nincs rendben. Egg nem szokott az engedélye nélkül elkóborolni. Néhány lábnyira, egy csíkos pavilon mellett két megtermett gyalogos katona itta az árpasört. – …eh, a fene belé, egyszer elég volt nekem – mormolta az egyik. – Igen, a fű még zöld volt, amikor felkelt a nap. – Elhallgatott, amikor a társa megbökte, csak most vette észre Dunkot. – Ser? – Nem láttátok a fegyverhordozómat? Egg a neve. A férfi megvakarta a füle alatti szürke borostát.

– Emlékszem rá. Kevesebb a haja, mint nekem, de a szája háromszor akkora. Néhány másik kölyök megnevelte kicsit, de az még tegnap éjjel volt. Azóta nem láttam, ser. – Biztos elijesztették – tette hozzá a másik. Dunk metsző pillantást vetett rá. – Ha visszajön, mondjátok meg neki, hogy itt várjon rám. – Úgy lesz, ser. Talán csak elment megnézni a viadalt. Dunk is elindult a párbajtér felé. Az istállók mellett összetalálkozott Ser Glendon Ball-lal, aki egy szép vörössárga harci mént csutakolt. – Nem láttad Egget? – kérdezte tőle. – Nemrég szaladt el erre. – Ser Glendon előhúzott egy répát a zsebéből, és odaadta a lónak. – Hogy tetszik az új lovam? Costayne úr elküldte a fegyverhordozóját, hogy váltsa ki, de közöltem vele, hogy tartsa meg az aranyát. Én meg megtartom a lovat. – Ez nem fog neki tetszeni. – Azt mondta nekem, nincs jogom a tűzgolyót viselni a pajzsomon. Azt mondta, inkább egy szőrös fűzbarkának kellene lennie rajta. Őurasága megbaszhatja. Dunk önkéntelenül elmosolyodott. Ő is átélte ugyanezt, le kellett nyelnie a keserű pirulát olyan emberektől, mint a Fényes Herceg és Ser Steffon Fossoway. Érzett bizonyos fokú hasonlóságot az ifjú, rátarti lovaggal. Amennyire tudom, az én anyám is lehetett szajha. – Hány lovat nyertél? Ser Glendon megvonta a vállát. – Nem számoltam. Mortimer Boggs még tartozik eggyel. Azt mondta, inkább megeszi, mint hogy egy szajha fattya lovagoljon rajta. És előbb veri szét a páncélját egy pöröllyel, mint hogy elküldje nekem. Egyébként is tele van lyukakkal, de a fémért talán kapok valamit. – Inkább tűnt szomorúnak, mint dühösnek. – Volt egy istálló a… fogadó mellett, ahol felnőttem. Kölyökkoromban ott dolgoztam, és amikor csak tudtam, kiszöktem a vendégek lovaival. Mindig is jól bántam a lovakkal. Gebék, egyszerű hátasok, poroszkák, szekérhúzók, munkalovak, harci mének, ültem mindenfélén. Még egy dorne-i homoki csataménen is. Az öregember megtanított lándzsát készíteni. Azt gondoltam, ha megmutatom nekik a képességeimet, nem lesz más

választásuk, mint elismerni, hogy az apám fia vagyok. De nem teszik, még most sem. Egyszerűen nem! – Egyesek sosem fogják – mondta Dunk. – Nem számít, mit teszel. Mások viszont… nem mindenki ugyanolyan. Találkoztam jó emberekkel is. – Egy pillanatra elgondolkodott. – A torna után Egg és én északra indulunk. Deres szolgálatába állunk, és a Starkok oldalán fogunk harcolni a vas emberek ellen. Velünk tarthatnál. Ser Arlan mindig azt mondta, Észak egy külön világ. Ott fent senki nem ismeri Krajcár Jenny és Fűzbarka lovagjának történetét. Ott senki nem nevetne rajtad. Csak a pengéd és a képességeid alapján ítélnének meg. Ser Glendon gyanakodva pillantott rá. – Miért tenném? Azt mondod, tanácsos lenne menekülnöm és elrejtőznöm? – Nem, csak arra gondoltam… hogy két kard egy helyett. Az utak már nem olyan biztonságosak, mint egykor. – Ez igaz – bólintott komoran a fiú –, de apámnak egyszer helyet ígértek a Királyi Testőrségben. Meg akarom szerezni a fehér köpenyt, amit ő sosem viselhetett. Annyi esélyed van a fehér köpeny viselésére, mint nekem, mondta ki majdnem Dunk. A te anyád táborkísérő volt, én pedig Bolhavég csatornáiból másztam elő. A királyok nem tartogatnak dicsőséget a magunkfajtának. A kölyök azonban nem fogadta volna jól az igazságot. – Akkor hát erősítsd meg a karod. Alig tett néhány lépést, amikor Ser Glendon utána szólt. – Ser Duncan, várj! Én… nem kellett volna ilyen durvának lennem veled. Egy lovag mindig legyen udvarias, anyám ezt mondogatta. – A fiú láthatóan küzdött a szavakkal. – Az utolsó párbajom után Peake úr meglátogatott. Felajánlott egy helyet Csillagoromban. Azt mondta, olyan vihar közeleg, amihez hasonlót Westeros emberöltők óta nem látott, ezért szüksége lesz kardokra, és jó emberekre, akik forgatják őket. Hűséges emberekre, akik tudják, hogyan engedelmeskedjenek. Dunk ezt alig tudta elhinni. Gormon Peake egyértelműen kifejezte, mennyire megveti a kóbor lovagokat, odabent és a szabadban egyaránt, de akkor is nagylelkű volt az ajánlata. – Peake nemes úr – felelte óvatosan –, de… azt hiszem, nem az az ember, akiben megbíznék.

A fiú elvörösödött. – Nem ingyen ajánlotta. Azt mondta, a szolgálatába fogad… de először bizonyítsam a hűségemet. Gondoskodik róla, hogy a következő körben a Hegedűssel kerüljek össze, de meg kell esküdnöm, hogy veszíteni fogok. Dunk ezt már sokkal hihetőbbnek tartotta. Tudta, hogy döbbenetet kellene éreznie, mégsem érzett. – Mit feleltél? – Azt, hogy a Hegedűs ellen akarattal sem tudnék veszíteni, hogy sokkal jobb lovagokat is legyőztem, és hogy a sárkánytojás még a nap vége előtt az enyém lesz. – Ball félszegen elmosolyodott. – Nem erre a válaszra számított. Ostobának nevezett, és figyelmeztetett, hogy figyeljek a hátam mögé. Azt mondta, a Hegedűsnek sok barátja van, nekem viszont egy sincs. Dunk a vállára tette a kezét. – Egy van, ser. Kettő, ha megtalálom Egget. A fiú a szemébe nézve bólintott. – Jó tudni, hogy vannak még igaz lovagok. Dunk először vehette szemügyre alaposabban Ser Tommard Heddle-t, miközben Egg után kutatott a tömegben. Butterwell úr megtermett, hordó mellkasú veje fekete páncélt viselt a keményített bőrvért fölött, és pikkelyes, nyáladzó démonfejet formázó, díszes sisakot. Lova háromtenyérnyivel magasabb volt Villámnál, és vagy harminc fonttal nehezebb, egy valódi láncpáncélba bújtatott szörnyeteg. A rengeteg vas súlya lelassította az állatot, ezért Heddle nem fogta vágtára, de még így is gyorsan elintézte Ser Clarence Charltont. Miközben Charltont hordágyra tették és elvitték, Heddle is levette démonsisakját. Feje kerek volt és kopasz, szakálla fekete és gondosan nyírt. Arcát és nyakát haragos vörös kelések borították. Dunk ismerte ezt az arcot. Heddle volt az a lovag, aki rámordult a hálóteremben, amikor megérintette a sárkánytojást, a mély hangú férfi, aki Peake úrral beszélgetett. Eszébe jutottak a szavak… jól átvertél minket… az apja fia… Keserűacél… szükség van a kardra… a vén Tejvér elvárja… az apja fia… Vérholló nem álmodozó fajta… az apja fia?

Végignézett a lelátón is, hátha Egg úgy gondolta, elfoglalja méltó helyét a nemesek között. A fiúnak azonban nyomát sem látta. Butterwell és Frey is hiányoztak, bár a házigazda felesége ott ült a helyén, láthatóan unatkozott és idegeskedett. Furcsa, gondolta Dunk. Ez Butterwell vára, az ő esküvője, Frey pedig az asszony apja. Ezt a tornát az ő tiszteletükre rendezték. Hová mehettek? – Ser Uthor Underleaf! – jelentette be a herold. Árnyék vetült Dunk arcára, ahogy egy felhő úszott a nap elé. – Ser Theomore a Bulwerházból, a Vén Ökör, Feketekorona lovagja! Lépjetek elő és bizonyítsátok bátorságotokat! A Vén Ökör félelmetes látványt nyújtott vérvörös páncéljában, sisakján a fekete bikaszarvakkal. Ám szüksége volt vállas fegyverhordozója segítségére, hogy lóra tudjon szállni, és ahogy lovaglás közben tartotta a fejét, az Ser Maynardot igazolta: valóban nem látott jól a jobb szemére. Ennek ellenére lelkes éljenzés fogadta, amikor kilovagolt a küzdőtérre. Nem úgy a Csigát – bár kétségtelen, neki ez nagyon is megfelelt. Az első összecsapásnál mindkét lándzsa lecsúszott a pajzsokról. A másodiknál a Vén Ökör eltörte a lándzsáját Ser Uthor pajzsán, míg a Csiga elhibázta ellenfelét. Ugyanez történt a harmadiknál is, és a Csiga megingott a nyeregben. Színlel, jött rá Dunk. Elhúzza a párbajt, hogy növelje a téteket. Látta, hogy Will fogadásokat köt az urára. Csak akkor jutott eszébe, hogy ő is megtölthette volna az erszényét, ha feltesz némi pénzt a Csigára. Dunk, a fajankó, esze akár egy várfalnak. A Vén Ökör az ötödik körben bukott le a nyeregből, amikor Ser Uthor lándzsájának hegye a pajzs pereme mellett elsuhanva mellkason találta. Lába beleakadt a kengyelbe esés közben, és a ló még vagy ötvenlépésnyit vonszolta az udvaron, mire az emberei meg tudták állítani. Újra előkerült a hordágy, azonnal vitték is a mesterhez. Lehullott néhány esőcsepp, sötétre festették Bulwer köpenyének szövetét. Dunk kifejezéstelen arccal bámult maga elé, Eggre gondolt. Mi van, ha a titkos ellenségem kezébe került? Ennek is volt annyi értelme, mint bármi másnak. A fiú nem tehet semmiről. Ha valakinek velem van baja, ne ő fizessen érte. Ser John, a Hegedűs a következő összecsapására öltözött be, amikor Dunk rátalált. Nem kevesebb, mint három fegyverhordozó sürgölődött

körülötte, felöltöztették a páncéljába és meghúzták a nyerge szíjait, miközben a zúzódásokkal borított, láthatóan rosszkedvű Alyn Cockshaw a közelben ülve vizezett bort kortyolgatott. Amikor megpillantotta Dunkot, Alyn úrra rátört a köhögés, a borcseppek beborították a mellkasát. – Hogyhogy sétálgatsz? A Csiga bezúzta a képedet! – Acélos Pate jó sisakot készített nekem, uram. A fejem pedig kemény, mint a kő, ahogy Ser Arlan mondogatta. A Hegedűs nevetett. – Ne törődj Alynnal! Tűzgolyó fattya lelökte őt a nyeregből, és ráesett arra a kövér hátsójára, így most minden kóbor lovagot gyűlöl. – Az az átkozott pattanásos ficsúr nem Quentyn Ball kölke! – morogta Alyn Cockshaw. – Nem is szabadott volna beengedni a tornára. Ha ez az én esküvőm lenne, megkorbácsoltattam volna a hazugságáért! – Miféle szűz menne hozzád? – kérdezte Ser John. – Ráadásul Ball hazugsága még mindig sokkal elviselhetőbb, mint a te duzzogásod. Ser Duncan, nem vagy te véletlenül Zöld Galtry barátja? Hamarosan le fogom lökni a lováról. Dunk ebben nem kételkedett. – Nem ismerem őt, uram. – Kérsz egy kupa bort? Esetleg egy kis kenyeret és olajbogyót? – Csak szót szeretnék váltani veled. – Ó, szóból annyit kapsz, amennyit csak akarsz. Menjünk a sátramba. – A Hegedűs félrehúzta a ponyvát. – Te maradj, Alyn. Odabent a Hegedűs Dunkhoz fordult. – Tudtam, hogy Ser Uthor nem ölt meg. Az álmaim sosem tévednek. A Csiga pedig hamarosan velem kerül szembe. Ha legyőztem, visszakövetelem tőle a páncélodat és a fegyveredet. Persze a lovadat is, de jobb hátast érdemelnél. Elfogadsz egyet ajándékként? – Én… nem… nem tehetem. – Dunk kényelmetlenül érezte magát a gondolattól. – Nem akarok hálátlannak tűnni, de… – Ha az ár zavar, azt verd ki a fejedből, ser. Nincs szükségem az ezüstödre, csak a barátságodra. Hogyan lehetnél a lovagom ló nélkül? – Ser John felhúzta átlapolt lemezekből álló kesztyűjét, és behajlította az ujjait. – Eltűnt a fegyverhordozóm. – Talán elkószált egy lánnyal?

– Egg még túl fiatal a lányokhoz, uram. Magától soha nem hagyna el. Ha haldokolnék, akkor is mellettem maradna, amíg a testem ki nem hűl. A lova itt van, és az öszvérünk is. – Ha gondolod, szólhatok az embereimnek, hogy nézzenek utána. Az embereim. Dunknak nem tetszett a hangzása. Árulók tornája, gondolta. – Te nem kóbor lovag vagy. – Nem. – A Hegedűs mosolya tele volt kisfiús bűbájjal. – De ezt már kezdettől tudtad. Uramnak hívsz, mióta az úton találkoztunk, vajon miért? – A beszéded. A kinézeted. A mozgásod. – Dunk, a fajankó, esze akár egy várfalnak. – Tegnap a tetőn mondtál néhány dolgot… – A bortól túl sokat beszélek, de mindent komolyan gondoltam. Mi összetartozunk. Az álmaim nem hazudnak. – Az álmaid talán nem, de te igen. Nem John a valódi neved, igaz? – Nem. – A Hegedűs szemében hamisság csillant. Olyan szeme van, mint Eggnek. – A valódi nevét hamarosan megtudják mindazok, akiknek tudniuk kell. – Gormon Peake komor képpel lépett be a sátorba. – Kóbor lovag, figyelmeztetlek… – Ugyan, Gormy, hagyd már ezt! – intette le a Hegedűs. – Ser Duncan velünk van, vagy hamarosan velünk lesz. Mondtam már, álmodtam róla. – Odakint felharsant a herold trombitája. A Hegedűs elfordította a fejét. – Engem hívnak a sorompóba. Kérlek, bocsáss meg, Ser Duncan. Folytatjuk a beszélgetést, amint leszállítottam a lováról Ser Zöld Galtryt. – Legyen erős a karod! – kívánt neki Dunk sok szerencsét, puszta udvariasságból. Ser John távozása után Gormon úr még ott maradt. – Az álmaival mindannyiunkat megöl. – Mibe került megvenni Ser Galtryt? – kérdezte merészen Dunk. – Elég volt neki az ezüst is, vagy aranyat kért? – Látom, valakinek eljárt a szája. – Peake leült az egyik tábori székre. – Tucatnyi emberem várakozik odakint. A szavamra berontanak és elvágják a torkodat, ser. – Miért nem te? – Őfelsége helytelenítené.

Őfelsége. Dunkot mintha gyomron vágták volna. Egy újabb Fekete Sárkány, gondolta. Egy újabb Blackfyre-felkelés. És nemsokára egy újabb Vörösfű Mezeje. A fű még nem volt vörös, amikor a nap felkelt. – Miért ez a házasság? – kérdezte. – Butterwell úr szeretett volna magának egy szép, ifjú feleséget ágymelegítőnek, Frey úrnak pedig volt egy némiképp bemocskolódott lánya. A menyegző nagyszerű alkalmat kínált néhány hasonló gondolkodású nemesnek a találkozásra. A meghívottak jó része egykor a Fekete Sárkányért harcolt, de a többinek is van oka gyűlölni Vérholló uralmát, vagy éppen saját sérelmeiket és becsvágyukat dédelgetik. Sokunknak a fiát vagy lányát túszként vitték Királyvárba, hogy biztosítsák jövőbeli hűségünket, de a túszok többségét elvitte a nagy tavaszi járvány. A kezünk többé már nincs megkötve, eljött a mi időnk. Aerys gyenge, nem harcos, csak egy könyvmoly. A közemberek alig ismerik, és amit tudnak róla, az sincs az ínyükre. A nemesei még kevésbé kedvelik. Az apja is gyenge volt, ez igaz, de amikor veszély fenyegette a trónját, a harcmezőre küldhette a fiait. Baelort és Maekart, a pörölyt és az üllőt… csakhogy Dárdatörő Baelor nincs többé, Maekar herceg pedig Nyárodúban duzzog, haragszik a királyra és a Segítőjére. Igen, gondolta Dunk, és egy ostoba kóbor lovag most az ellenségei kezére játszotta a kedvenc fiát. Hogy lehetne ennél jobban biztosítani, hogy a herceg ne mozduljon ki Nyárodúból? – Ott van még Vérholló – mutatott rá. – Ő nem gyenge. – Nem – ismerte el Peake –, de a varázslókat senki sem szereti, a rokongyilkosok pedig az istenek és emberek szemében is átkozottak. Vérholló emberei a gyengeség vagy a vereség első jelére elolvadnak, akár a nyári hó. És ha a herceg álma valóra válik, és egy élő sárkány jön a világra itt, Fehérfalban… Dunk fejezte be a mondatot. – …akkor a tiétek a trón. – Az övé – javította ki Gormon Peake. – Én csupán egyszerű szolgáló vagyok. – Felállt. – Ne hagyd el a várat, ser. Ha megpróbálod, azt az árulásod bizonyítékának veszem, és az életeddel fizetsz érte. Túl messzire jutottunk, most már nem fordulhatunk vissza. Az ólomszín égből egyre sűrűbben hullott az eső, miközben Hegedűs John és Ser Galtry, a Zöld új lándzsákat vettek magukhoz a pálya két

végében. Az esküvői vendégek némelyike a köpenyébe burkolózva indult a nagyterem felé. Ser Galtry egy fehér csődört lovagolt, sisakját lekonyuló, zöld toll díszítette, akárcsak a lova fejpáncélját. Köpenyét kisebb szövetdarabokból varrták, mindegyik más-más árnyalatú zöld volt. Lábvédőjén és kesztyűjén megcsillant az aranyozás, pajzsán a címer kilenc jádezöld márnát ábrázolt hagymazöld mezőben. Még a szakállát is zöldre festette, a Keskeny-tenger túlpartján fekvő Tyrosh divatja szerint. Kilenc alkalommal csaptak össze a Hegedűssel, a zöld foltos lovag és az arany kardok és hegedűk ifjú nemese, és kilencszer törték darabokra a lándzsáikat. A nyolcadik menetnél már fellazult a talaj, a nagytestű csatamének sáros tócsákban vágtattak. A kilencediknél a Hegedűs megingott, de még időben visszanyerte az egyensúlyát. – Szép találat! – kiáltotta nevetve. – Kis híján elkaptál, ser! – Arra is sor kerül! – felelte a zöld lovag az esőben. – Nem, nem hiszem. – A Hegedűs félredobta törött lándzsáját, egy fegyverhordozó újat adott a kezébe. A következő összecsapás volt az utolsó. Ser Galtry lándzsája hatástalanul siklott le a Hegedűs pajzsáról, míg Ser John pontosan a melle közepén találta el a lovagot, és kivetette a nyeregből. Hangos toccsanással, barna sarat felverve zuhant a földre. Dunk keleten távoli villámlást látott. A lelátók gyorsan kiürültek, közemberek és nemesek ugyanolyan sietve húzódtak tető alá az eső elől. – Nézd csak, hogy futnak – mormolta a Dunk mellé lépő Alyn Cockshaw. – Elég néhány csepp eső, és a bátor uraságok nyüszítve menekülnek. Vajon mit fognak tenni, amikor kitör a valódi vihar? A valódi vihar. Dunk tudta, hogy Cockshaw nem az időjárásról beszél. Mit akar tőlem? Hirtelen úgy döntött, a barátságába fogad? A herold újra felkapaszkodott az emelvényére. – Ser Tommard Heddle, Fehérfal lovagja, Butterwell úr szolgálatában! – kiáltotta, miközben a távolban mennydörgött. – Ser Uthor Underleaf. Lépjetek elő és bizonyítsátok bátorságotokat! Dunk még időben pillantott Ser Uthorra, hogy lássa megkeseredni a Csiga mosolyát. Nem ezért a párosításért fizetett. A torna felügyelője felültette, de vajon miért? Valaki másnak is benne van a keze,

valakinek, akit Cosgrove többre becsül Uthor Underleafnél. Dunk ezen eltöprengett egy ideig. Nem tudják, hogy Uthor nem akarja megnyerni a tornát, jött rá. Fenyegetést látnak benne, ezért Fekete Tomnak el kell távolítania őt a Hegedűs útjából. Heddle benne volt Peake összeesküvésében; lehetett rá számítani, hogy veszít, amikor úgy hozza a szükség. Vagyis nem maradt más, mint… Hirtelen Peake úr csörtetett át a zivataron, és lobogó köpennyel felsietett a herold emelvényére. – Elárultak minket! – üvöltötte. – Vérholló kéme jár köztünk! Ellopták a sárkánytojást! Hegedűs John megfordult a lovával. – Az én tojásomat? Hogy lehet az? Butterwell úr hálókamráját éjjelnappal őrök vigyázzák! – Megölték őket – felelte Peake –, de egyikük a halála előtt még megnevezte a gyilkosát. Vajon engem vádolnak meg? – töprengett Dunk. Tucatnyian látták, hogy előző éjjel megérintette a sárkánytojást, amikor Butterwell úrnőt felcipelte férje ágyába. Gormon úr ujja vádlón mutatott lefelé. – Ott áll! A szajha fattya! Elfogni! Ser Glendon Ball a pálya túlsó végén zavartan nézett fel. Egy pillanatig mintha nem értette volna meg, mi történik, aztán látta, hogy minden irányból emberek futnak felé. A kölyök sokkal gyorsabban mozdult, mint azt Dunk várta. Mire az első támadó a nyaka köré fonta a karját, már félig előrántotta a kardot a hüvelyből. Ball kiszabadult a szorításból, de addigra odaértek még ketten. Ráugrottak és a földre teperték. Mások is odasereglettek, kiabáltak és rugdosták a földön fekvőt. Ez akár én is lehetnék, döbbent rá Dunk. Ugyanolyan tehetetlennek érezte magát, mint Hamugázlóban, amikor közölték vele, hogy levágják az egyik kezét és lábát. Alyn Cockshaw megfogta a karját. – Maradj ki ebből, ha meg akarod találni a fegyverhordozódat. Dunk odafordult. – Mit akarsz ezzel mondani? – Esetleg tudhatom, hol találod meg a fiút. – Hol? – Dunknak nem volt kedve a játékokhoz.

Az udvar túlsó végében Ser Glendont durván talpra rángatták, és két páncélos, félsisakos gyalogos közrefogta. Könyékig sáros volt, arcán vér és esővíz csorgott. Hősi vér, gondolta Dunk, miközben Fekete Tom leszállt a lóról a fogoly előtt. – Hol a tojás? Ball szájából vér csöpögött. – Miért loptam volna el? Éppen el akartam nyerni! Igen, gondolta Dunk, és ezt nem engedhették. Fekete Tom vaskesztyűs kezével Ball arcába vágott. – Kutassátok át a nyeregtáskáit! – adta ki az utasítást Peake. – Fogadni mernék, hogy ott lesz becsomagolva és elrejtve a tojás. Alyn Cockshaw lehalkította a hangját. – Úgy bizony. Gyere velem, ha kell a fegyverhordozód. Nincs ennél alkalmasabb időpont, most el vannak foglalva. – Meg sem várta a választ. Dunknak követnie kellett. Három hosszú lépéssel fel is zárkózott mellé. – Ha Eggnek valami baja esett… – Nem kedvelem a kisfiúkat. Erre, szaporán! Átsiettek egy boltív alatt, lementek egy sáros lépcsőn, befordultak egy sarkon. Dunk követte a nemest, tócsákon gázolt át, az eső zuhogott rájuk. A fal mellett maradtak, végig az árnyékban, és végül megálltak egy zárt, sima és csúszós kövekkel borított udvaron. Minden oldalon épületek magasodtak, a falakon csukott, bezsaluzott ablakok. Az udvar közepén alacsony kőfallal körülvett kút állt. Magányos hely, gondolta Dunk. Nem tetszett neki. A régi ösztönöknek engedelmeskedve a kardjáért nyúlt, aztán eszébe jutott, hogy a Csiga elnyerte tőle. Ahogy a derekánál, kardhüvelye helyén matatott, egy kés hegyének érintését érezte a hátán. – Ha megfordulsz, kivágom a veséd és odaadom Butterwell szakácsainak, hogy süssék meg a lakomára. – A penge áthatolt Dunk zekéjén. – Be a kútba! Semmi hirtelen mozdulat, ser. Ha bedobta Egget a kútba, az a békanyúzó nem fogja megmenteni. Dunk lassan előrelépett. Érezte, ahogy a gyomrában gyűlik a harag. A penge eltűnt a hátából. – Most szembefordulhatsz velem, kóbor lovag. Dunk megfordult.

– Jóuram… ez a sárkánytojás miatt van? – Nem, ez a sárkány miatt van. Azt gondoltad, tétlenül állok és megvárom, hogy ellopd őt? – Ser Alyn elfintorodott. – Okosabb is lehettem volna, mint hogy azt az elfajzott Csigát bízom meg a megöléseddel. Visszaszerzem a pénzem, az utolsó aranyig. Ő? – gondolta Dunk. – Ez a kövér, tésztaképű, parfümözött úrfi a titkos ellenségem? Nem tudta, sírjon-e vagy nevessen. – Ser Uthor megdolgozott a pénzéért. Túl kemény a fejem. – Úgy tűnik! Hátra! Dunk tett egy lépést hátra. – Még. Még! Még egyet! Nekiütközött a kútnak, a kövek a hátába nyomódtak. – Ülj a peremre. Ugye, nem félsz egy kis fürdéstől? Ennél sokkal vizesebb már nem leszel. – Nem tudok úszni. – Dunk letámaszkodott a peremre. A kövek nedvesek voltak, az egyik megmozdult a tenyere alatt. – Milyen kár! Ugrasz, vagy megcsiklandozzalak? Dunk lenézett. Látta a vízfelszínre hulló esőcseppeket jó húsz lábbal maga alatt. A falakat csúszós alga borította. – Soha nem ártottam neked. – És nem is fogsz. Daemon az enyém. Én fogom vezetni a Királyi Testőrséget. Te nem vagy méltó a fehér köpenyre. – Soha nem is állítottam. – Daemon. A név ott visszhangzott a fejében. Nem John. Daemon, az apja után. Dunk, a fajankó, esze akár egy várfalnak. – Daemon Blackfyre hét fiút nemzett. Kettő meghalt Vörösfű Mezején, az ikrek… – Aegon és Aemon. Nyomorult, nehéz felfogású bugris volt mindkettő, olyanok, mint te. Amikor kicsik voltunk, élvezettel kínozták Daemont és engem. Zokogtam, amikor Keserűacél elvitte őt magával a száműzetésbe, és akkor is, amikor Peake elmondta, hogy hazatér. De amikor meglátott téged az úton, a létezésemről is megfeledkezett. – Cockshaw fenyegetően lengette a tőrt. – Mehetsz a vízbe, ahogy most vagy, vagy mehetsz véresen. Melyik legyen? Dunk ujjai rászorultak a kilazult kőre. Kiderült, hogy mégsem annyira laza, mint gondolta. Mielőtt kiszabadíthatta volna, Ser Alyn előrelendült. Dunk oldalra hajolt, így a tőr csak a pajzstartó kezét szúrta

át. A kő egy pattanással elvált a többitől. Dunk a nemes képébe nyomta, és érezte, ahogy a fogak darabokra törnek az ütés alatt. – Tehát a kútba? – Újra lesújtott ugyanoda, aztán eldobta a követ, megragadta Cockshaw csuklóját, és addig csavarta, amíg a csont el nem roppant. A tőr koppanva hullott a kövezetre. – Csak utánad, jóuram! – Oldalra lépett, megrántotta a férfi karját, és belerúgott az ülepébe. Alyn Cockshaw fejjel előre zuhant a kútba, és hangos csobbanással ért a vízbe. – Szép volt, ser. Dunk megperdült. Az esőben csak egy csuklyás alakot tudott kivenni, és egyetlen sápadtan izzó szemet. A csuklya árnyékában lévő arc csak akkor vette fel Ser Maynard Plumm ismerős vonásait, amikor a férfi közelebb lépett, és a sápadt szem is átalakult a köpenyét rögzítő holdkő csattá. Odalent a kútban Alyn Cockshaw kapálózva kiabált segítségért. – Gyilkos! Valaki segítsen! – Megpróbált megölni – mondta Dunk. – Ez megmagyarázza a sok vért. – Vér? – Lenézett. Bal karja válltól könyékig véres volt, ruhája a bőréhez tapadt. – Ó… Dunk nem emlékezett rá, mikor esett össze, de hirtelen a földön találta magát, az arcán esőcseppek csorogtak. Hallotta Cockshaw nyöszörgését a kútból, de a csapkodás egyre tompábbá vált. – Be kell kötnünk ezt a kart. – Ser Maynard felnyalábolta Dunkot. – Állj fel, egyedül nem tudlak megtartani! Használd a lábad! Dunk használta a lábát. – Alyn úr… meg fog fulladni. – Senkinek sem fog hiányozni, legkevésbé a Hegedűsnek. – Ő nem… egy hegedűs. – Dunk elsápadt a fájdalomtól. – Nem, Daemon a Blackfyre-házból, második ezen a néven. Legalábbis így fogják szólítani, ha egyszer megszerzi a Vastrónt. Meg lennél lepve, ha tudnád, milyen sok nemes úr szereti, ha a király bátor és ostoba. Daemon fiatal és jóképű, ráadásul jól mutat a lovon. Már alig hallotta a hangokat a kútból. – Nem kellene ledobni neki egy kötelet? – Megmenteni most, csak hogy később ki lehessen végezni? Nem hiszem, hogy jó ötlet. Egye csak meg, amit neked főzött. Gyere,

támaszkodj rám! – Plumm átsegítette az udvaron. Ilyen közelről volt valami furcsa a vonásaiban, de Dunk minél tovább nézte, annál kevésbé tudta, mi az. – Ha még emlékszel, én mondtam, hogy menekülj, de te többre tartottad a becsületedet az életednél. A dicső halál nem rossz dolog, de mi van, ha nem a te életed forog kockán? Akkor is ugyanazt válaszolnád, ser? – Kinek az élete? – A kútból még egy utolsó csobbanás hallatszott. – Eggé? Eggről beszélsz? – Dunk megragadta Plumm karját. – Merre van? – Az istenekkel. És azt hiszem, te is tudod, miért. Dunk a gyomrába markoló fájdalomtól még a karjáról is megfeledkezett. – Megpróbálta használni a cipőt. – Magam is azt feltételezem. Megmutatta a gyűrűt Lothar mesternek, aki elvezette őt Butterwellhez, aki kétségtelenül összehugyozta magát, és rögtön elgondolkodott, vajon a megfelelő oldalra állt-e, és Vérholló mennyit tudhat az összeesküvéséről. Az utóbbi kérdésre a válasz: meglehetősen sokat. – Plumm kuncogott. – Ki vagy te? – Barát – felelte Maynard Plumm. – Valaki, aki figyelt téged, és nem tudta, mit keresel ebben a viperafészekben. Most pedig maradj csendben, amíg ellátom a sebed. Mindvégig az árnyékban maradva visszasiettek Dunk sátrához. Odabent Ser Maynard tüzet gyújtott, bort töltött egy tálba, és feltette forrni. – Tiszta vágás, és legalább nem a kardforgató kezedet érte. – Végighasította Dunk véráztatta zubbonyát. – Úgy látom, nem ért csontot, de ki kell mosnunk, különben elveszítheted a karodat. – Nem számít. – Dunk gyomra forgott, úgy érezte, bármelyik pillanatban öklendezni kezdhet. – Ha Egg halott… – …akkor te vagy a felelős érte. Távol kellett volna tartanod ettől a helytől. Viszont nem mondtam, hogy a fiú meghalt, csak hogy az istenekkel van. Van tiszta ruhád? Selymed? – A zekém. A jobbik, amit Dorne-ban vettem. Hogy érted, hogy az istenekkel van? – Mindent a maga idejében. Most a karod a fontosabb.

A bor hamarosan gőzölögni kezdett. Ser Maynard megkereste Dunk selyemzekéjét, gyanakodva megszaglászta, aztán előhúzott egy tőrt és felszabdalta. Dunk visszanyelte tiltakozását. – Ambrose Butterwell sosem volt olyan ember, akire azt mondanánk: határozott – mondta Maynard, miközben a borba dobott három selyemcsíkot. – Már a kezdetektől voltak kételyei ezzel az összeesküvéssel kapcsolatban, melyek még jobban fellángoltak, amikor megtudta, hogy a fiú nem viseli a kardot. Ma reggel pedig eltűnt a sárkánytojás, és vele együtt bátorságának maradéka is. – Nem Ser Glendon lopta el – mormolta Dunk. – Egész nap az udvaron volt, párbajozott, vagy mások párbaját figyelte. – Peake akkor is megtalálja a tojást a nyeregtáskájában. – A bor felforrt, Plumm bőrkesztyűt húzott. – Próbálj nem üvölteni! – Azzal kivette a folyadékból az egyik selymet, és elkezdte kitisztítani a sebet. Dunk nem üvöltött. Összeszorította a fogát, a nyelvébe harapott, és olyan erővel szorította az öklét a combjához, hogy bekékült a helye, de nem üvöltött. Ser Maynard a jó zeke maradványaiból kötést készített, és szorosan bebugyolálta a sebesült kart. – Milyen? – kérdezte, miután végzett. – Átkozottul kellemetlen. – Dunk megborzongott. – Hol van Egg? – Mondtam már, az istenekkel. Dunk ép kezével elkapta Plumm nyakát. – Beszélj érthetően, rosszul vagyok már az utalásoktól és célozgatásoktól! Mondd el, hol találom a fiút, vagy elroppantom az átkozott nyakadat, akár barát vagy, akár nem! – A szentélyben. Jobban teszed, ha fegyverrel mész. – Ser Maynard elmosolyodott. – Ez elég érthető volt, Dunk? Először Ser Uthor Underleaf sátránál állt meg. Amikor belépett, csak Willt találta ott, a fegyverhordozó egy mosóteknő fölé hajolva tisztította mestere alsóruházatát. – Megint te? Ser Uthor a lakomán van. Mit akarsz? – A kardomat és a pajzsomat. – Kifizetted a váltságdíjat? – Nem. – Akkor miért adnám oda? – Mert szükségem van rájuk.

– Az nem elég jó ok. – És ahhoz mit szólsz, hogy ha megpróbálsz megállítani, halott vagy? Will szája tátva maradt. – Ott vannak. Dunk megpihent a vár szentélye mellett. Az istenek adják, hogy ne késsek el! Kardövét időközben felcsatolta, szorosan fogta körül a derekát. Pajzsát rögzítette sebesült karjához, súlya minden lépésnél fájdalmas nyilallással emlékeztette sérülésére. Attól tartott, már attól is üvölteni fog, ha valaki éppen csak hozzáér. Ép kezével lökte be az ajtót. Odabent csend és félhomály fogadta, csak a Hét oltárain pislákolt néhány gyertya. A Harcosén volt a legtöbb, ahogy lovagi tornák idején általában; sok lovag idejött erőért és bátorságért fohászkodni, mielőtt sorompóba szállt. Az Idegen oltárára árnyék borult, ott csak egyetlen gyertya égett. Az Anyának és az Atyának tucatnyi is jutott, a Kovácsnak és a Szűznek valamivel kevesebb. A Vénasszony fénylő lámpása alatt ott térdelt Ambrose Butterwell úr, lehajtott fejjel imádkozva bölcsességért. Nem volt egyedül. Ahogy Dunk elindult felé, két gyalogos katona zárta el az útját, arcuk feszültségről árulkodott a félsisak alatt. Láncinget és a Butterwell-ház zöld-fehér-sárga hullámvonalaival díszített köpenyt viseltek. – Megállj, ser! – mordult rá az egyik. – Nincs itt semmi keresnivalód. – De igen, van. Én figyelmeztettelek titeket, hogy megtalál. Egg hangja volt. Amikor Egg kilépett az Atya alatti árnyékból, és borotvált fejbőre megcsillant a gyertyafényben, Dunk kis híján odarohant hozzá, hogy örömteli kiáltással felkapja és alaposan megszorongassa, de valami Egg hangjában habozásra késztette. Inkább dühösnek látszik, mint ijedtnek, és még soha nem láttam ennyire komolynak. Butterwell pedig térdel. Valami itt nincs rendben. Butterwell lassan talpra állt, bőre még a félhomályban is sápadtnak és nyirkosnak tűnt. – Engedjétek át! – szólt oda az őröknek. Amikor azok hátraléptek, közelebb intette magához Dunkot. – Nem bántottam a fiút. Jól ismertem

az apját, amikor még a Király Segítője voltam. Maekar hercegnek tudnia kell, hogy ez nem az én ötletem volt. – Tudni fogja – ígérte Dunk. – De mi történik itt? – Peake. Az egész az ő műve, a Hétre esküszöm! – Butterwell egyik kezét az oltárra helyezte. – Az istenek sújtsanak le rám, ha hazudok. Ő mondta meg, kiket kell elhívnom és kiket nem, ő hozta ide ezt a trónkövetelő kölyköt. Soha nem akartam részt venni semmilyen árulásban, hinned kell nekem! Tom Heddle biztatott ugyan, ezt nem tagadom. A vejem, legidősebb lányom férje, de nem hallgatom el, hogy ő benne volt. – Ő a te bajnokod – mondta Egg. – Ha ő benne volt, akkor te is. Maradj csendben! – akarta üvölteni Dunk. – A nagy száddal mindkettőnket megölsz! Butterwell azonban láthatóan meghunyászkodott. – Nagyuram, ezt te nem érted. Heddle az őrségem parancsnoka. – Biztos van legalább néhány hűséges katonád – erősködött Egg. – Ezek az emberek itt, és még páran. Elismerem, túlságosan hanyag voltam, de soha nem árultam el senkit. Freynek és nekem már a kezdetektől kételyeink voltak Peake trónkövetelőjével szemben. Nem viseli a kardot! Ha az apja fia volna, Keserűacél átadta volna neki a Blackfyre-t. És ez a sok beszéd a sárkányról… őrültség, őrültség és ostobaság! – Ruhája ujjával megtörölte verejtékes arcát. – Most meg elvitték a sárkánytojást, amit nagyapám magától a királytól kapott, hűsége elismeréseképpen. Reggel, amikor felkeltem, még ott volt, és az őreim megesküdtek, hogy senki nem lépett be a helyiségbe, és nem is távozott onnan. Lehet, hogy Peake lefizette őket, nem tudom, de a tojás eltűnt! Biztosan náluk van, vagy… Vagy a sárkány kikelt, gondolta Dunk. Ha Westeroson ismét megjelenik egy élő sárkány, a nemesek és a köznép azonnal annak az oldalára áll, aki a magáénak vallja. – Uram, váltanék egy szót a… a fegyverhordozómmal, ha nem bánod. – Ahogy kívánod, ser. – Butterwell letérdelt, és folytatta az imádkozást. Dunk félrehúzta Egget, és fél térdre ereszkedett, hogy az arcuk egy magasságban legyen.

– Olyan pofont kapsz, hogy a fejed körbetekeredik, és egész életedben hátrafelé fogsz nézni! – Megérdemelném, ser. – Egg láthatóan szégyellte magát. – Sajnálom. Csak egy hollót akartam küldeni apámnak. Hogy én lovag maradhassak. A fiú jót akart. Dunk az imádkozó Butterwellre pillantott. – Mit műveltél vele? – Ráijesztettem, ser. – Igen, azt látom. Reggelre csupa seb lesz a térde. – Nem tudtam, mi mást tehetnék, ser. Ott is voltak őrök, mindenki idegeskedett. Valaki ellopta a sárkánytojást. – Remélem, nem te voltál. Egg a fejét rázta. – Nem, ser. Tudtam, hogy bajban vagyok, amikor a mester megmutatta Butterwell úrnak a gyűrűmet. Arra gondoltam, azt mondom, hogy loptam, de nem hitt volna nekem. Aztán eszembe jutott, hogy apám egyszer arról beszélgetett Vérhollóval, mennyivel jobb félelmet kelteni, mint félni, ezért közöltem, hogy apám kémkedni küldött ide, és hogy már ő is úton van egy hadsereggel, ezért ha szüksége van a fejére, jobban teszi, ha elenged és hátat fordít az árulóknak. – Szégyenlősen elmosolyodott. – Jobban bevált, mint vártam, ser. Dunk legszívesebben addig rázta volna a fiút, amíg össze nem koccannak a fogai. Ez nem játék, akarta bömbölni. Itt életről és halálról van szó! – Frey úr is hallotta mindezt? – Igen. Boldog házasságot kívánt Butterwell úrnak, és közölte, hogy haladéktalanul visszatér az Ikrekbe. Utána jöttünk ide, hogy az uraság imádkozzon. Frey elmenekülhetett, gondolta Dunk, de Butterwell számára ez a lehetőség nem áll nyitva, és hamarosan elgondolkodik rajta, miért nem érkezett még meg Maekar herceg a hadseregével. – Ha Peake úr megtudja, hogy a várban vagy… A szentély ajtaja hangos reccsenéssel tárult ki. A nyílásban Fekete Tom Heddle állt tetőtől talpig páncélban, a köpenyéből csorgó esővíz tócsába gyűlt a lábánál. Tucatnyi gyalogos érkezett vele, dárdákkal és fejszékkel felfegyverkezve. Villámok festették kékre és fehérre az eget a

hátuk mögött, vibráló árnyékokat vetve a fakó kőpadlóra. A becsapó nedves szélfuvallattól az összes gyertya lángja megremegett. Ó, a hét kénköves pokolra! – Dunk mindössze ennyit tudott magában elmondani, mielőtt Heddle megszólalt. – Itt a fiú. Fogjátok el! Butterwell úr felpattant. – Nem, állj! Békén hagyni a fiút! Tommard, mit jelentsen ez? Heddle arca eltorzult a megvetéstől. – Nem folyik mindenkinek tej az ereiben, uram. Elviszem a fiút. – Nem érted! – Butterwell hangja élessé és remegővé vált. – Végünk! Frey elment, és mások is követni fogják. Maekar herceg egy hadsereg élén közeledik! – Még egy ok, hogy túszként tartsuk a fiút. – Nem, nem! – tiltakozott a nemes. – Nem akarom, hogy közöm legyen Peake úrhoz vagy a trónkövetelőjéhez! Nem fogok harcolni! Fekete Tom hűvösen mérte végig urát. – Gyáva! – Köpött egyet. – Mondj, amit akarsz, uram, de harcolni fogsz, vagy meghalsz! – Eggre mutatott. – Egy szarvas az első embernek, aki vérét veszi! – Nem, nem! – Butterwell a saját őreihez fordult. – Állítsátok meg őket, halljátok? Megparancsolom! Állítsátok meg őket! Ám az őrök zavartan álltak, nem tudták, kinek engedelmeskedjenek. – Akkor hát nekem kell elintéznem! – Fekete Tom kardot rántott. Dunk is ugyanezt tette. – Egg, a hátam mögé! – Tegyétek el a kardot, mindketten! – rimánkodott Butterwell. – A szentélyben nem onthattok vért! Ser Tommard, ez az ember a herceg felesküdött kardja, meg fog ölni! – Csak ha rám esik. – Fekete Tom ádáz vigyorral villantotta meg fogait. – Láttam, amit párbaj címén művelt. – Karddal jobb vagyok – figyelmeztette Dunk. Heddle csak egy horkantással válaszolt, és már támadott is. Dunk durván maga mögé rántotta Egget, majd fogadta ellenfele rohamát. Az első csapást tisztán hárította, de abban a pillanatban, ahogy a kard a pajzsnak csapódott, fájdalom cikázott végig bekötözött karján. Válaszként megpróbálta eltalálni Heddle fejét, de Fekete Tom oldalra lépett és újra lesújtott. Dunk alig tudta időben maga elé kapni a pajzsát.

Fenyőforgácsok szálltak, Heddle nevetett, és folytatta a támadást, lent, fent, majd újra lent. Dunk minden ütést kivédett a pajzsával, de a fájdalom kezdett elviselhetetlenné válni, és folyamatosan hátrálnia kellett. – Kapd el, ser! – hallotta Egg kiáltozását. – Kapd el, kapd el, ott van! Dunk vér ízét érezte a szájában, de sokkal rosszabb volt, hogy a sebe ismét felszakadt. Elfogta a szédülés. Fekete Tom pengéje darabokra hasogatta a hosszú, elkeskenyedő végű pajzsot. Tölgy és vas, vigyázz rá, mert ha meghalok, a pokol vár, gondolta Dunk, aztán eszébe jutott, hogy a pajzsa fenyőből készült. Amikor háttal nekiütközött az oltárnak, fél térdre roskadt, és rájött, hogy már nincs hová hátrálnia. – Te nem vagy lovag – gúnyolódott Fekete Tom. – Csak nem könnyet látok a szemedben, bugris? A fájdalom könnyeit. Dunk felállt, és a pajzsát előretolva nekirohant ellenfelének. Fekete Tom hátratántorodott, de valahogy sikerült megőriznie az egyensúlyát. Dunk követte, újra és újra lesújtott rá a pajzzsal, méretét és erejét kihasználva egészen a szentély közepéig visszaszorította Heddlet. Ott félrelendítette a pajzsot, odavágott a kardjával, és Heddle felüvöltött, ahogy a penge a gyapjút és az izmot átvágva mélyen a combjába hatolt. Próbált visszatámadni, de suhintása kétségbeesett volt és ügyetlen. Dunk utoljára még hárított a pajzsával, majd minden erejét beleadva újra lecsapott. Fekete Tom hátratántorodott, és iszonyattal meredt az Idegen oltára alatt heverő alkarjára. – Te… – hörögte. – Te… te… – Én megmondtam. – Dunk keresztüldöfte a férfi torkát. – Karddal jobb vagyok. Két katona kimenekült az esőre, miközben Fekete Tom teste körül egyre terjedt a vértócsa. A többiek a dárdájukat markolászva tétováztak, és gyanakodva méregették Dunkot, miközben uruk utasítására vártak. – Ez… ez helytelen volt – szólalt meg végül Butterwell. Dunkhoz és Egghez fordult. – El kell tűnnünk Fehérfalból, mielőtt az a kettő beszámol Gormon Peake-nek a történtekről. Sokkal több barátja van a vendégek között, mint nekem. A hátsó kapun, az északi falnál kijuthatunk… gyertek, sietnünk kell!

Dunk visszacsúsztatta a kardot a hüvelyébe. – Egg, te menj Butterwell úrral. – Átkarolta a fiút és halkabban folytatta. – Ne maradj vele tovább, mint ameddig feltétlenül szükséges. Vágtass el Esővel, mielőtt őurasága ismét köpönyeget fordít. Szűztó felé indulj, az közelebb van, mint Királyvár. – És mi lesz veled, ser? – Ne törődj velem. – A fegyverhordozód vagyok! – Igen – bólintott Dunk. – Éppen ezért azt teszed, amit mondok, ha nem akarsz egy nagy pofont. Egy csapatnyi férfi lépett ki a nagyteremből, éppen csak annyi időre álltak meg, hogy fejükbe húzzák a csuklyájukat, mielőtt nekivágtak az esőnek. Köztük volt a Vén Ökör és az ösztövér Caswell úr is, ismét meglehetősen ittas állapotban. Mindketten messzire elkerülték Dunkot. Ser Mortimer Boggs kíváncsi pillantást vetett rá, de inkább nem szólt hozzá. Uthor Underleaf már nem volt ilyen szégyenlős. – Lekésted a lakomát, ser – mondta a kesztyűjét húzogatva. – És látom, ismét viseled a kardodat. – Megkapod érte a váltságdíjat, ha emiatt aggódsz. – Dunk hátrahagyta széthasogatott pajzsát, vérző karját pedig köpenye alá rejtette. – Kivéve, ha meghalok. Akkor kifoszthatod a holttestemet. Ser Uthor felnevetett. – Bátorságot érzek, netán ostobaságot? Úgy emlékszem, mindkettőnek hasonló az illata. Még nem túl késő elfogadnod az ajánlatomat, ser. – Jobban elkéstem vele, mint gondolnád – felelte vészjóslóan Dunk. Nem várta meg Underleaf válaszát, ellépett mellette, be a dupla szárnyú kapun. A nagyteremben füst, sör és nedves gyapjú szaga terjengett, a galérián néhány muzsikus halkan zenélt. Az elülső asztalok felől nevetés hallatszott, Ser Kirby Pimm és Ser Lucas Nayland versenyt ittak egymással. Az emelvényen Peake úr elmélyült beszélgetést folytatott Costayne úrral, Ambrose Butterwell felesége pedig magányosan üldögélt a helyén. Dunk az emelvény alatt megtalálta Ser Kyle-t, aki megpróbálta Butterwell úr sörébe fojtani bánatát. Fatányérja tele volt sűrű raguval, melyet az előző napról maradt húsokból készítettek. „Egy tál barna”,

így nevezték az ételt Királyvár ivóiban. Ser Kyle-nak láthatóan nem volt hozzá gusztusa. Az érintetlen ennivaló kihűlt, tetején vékony zsírréteg csillogott. Dunk becsusszant mellé a padra. – Ser Kyle. A Macska bólintott. – Ser Duncan. Iszol egy kis sört? – Nem. – A sör volt a legutolsó dolog, amit kívánt. – Nem vagy jól, ser? Ne haragudj, de a kinézeted… …sokkal jobb, mint ahogy érzem magam. – Mi van Glendon Ball-lal? – Levitték a tömlöcbe. – Ser Kyle a fejét csóválta. – Akár szajha szülte, akár nem, a kölyök nem tűnt tolvajnak. – Mert nem is az. Ser Kyle összehúzott szemmel sandított rá. – A karod… hogyan…? – Tőr. – Dunk felnézett az emelvényre. Ma már kétszer megszökött a halál elől. Tudta, hogy a legtöbb ember számára ez bőven elegendő lenne. Dunk, a fajankó, esze akár egy várfalnak. Felállt. – Kegyelmes uram! – szólalt meg jól hallhatóan. Néhányan a közelben letették a kanalukat, abbahagyták a beszélgetést, és odafordultak. – Kegyelmes uram! – ismételte Dunk még hangosabban. Elindult a myri szőnyegen az emelvény felé. – Daemon! A terem felére csend borult. A főasztalnál a férfi, aki Hegedűsnek nevezte magát, mosolyogva pillantott rá. A lakomára bíbor zekét öltött. Bíbor, hogy kiemelje a szeme színét, gondolta Dunk. – Ser Duncan. Örülök, hogy csatlakoztál hozzánk. Mit kívánsz tőlem? – Igazságot, Glendon Ball számára. A név visszaverődött a falakról, és egy pillanatra mintha minden férfi, nő és gyermek kővé dermedt volna a teremben. Aztán Costayne úr ökle lecsapott az asztalra. – Halált érdemel, nem igazságot! Tucatnyi másik hang csatlakozott hozzá, Ser Harbert Paege pedig kijelentette:

– Az egy fattyú! Minden fattyú tolvaj, vagy még rosszabb. A vér nem hazudik! Dunk kezdett kétségbeesni. Egyedül vagyok. Ám ekkor Ser Kyle, a Macska is felállt, ha kicsit imbolyogva is. – A fiú talán fattyú, uraim, de Tűzgolyó fattya! Úgy van, ahogy Ser Harbert mondja: a vér nem hazudik! Daemon a homlokát ráncolta. – Nálam többre senki nem becsüli Tűzgolyót – mondta –, de nem hiszem, hogy ez a hamis lovag az ő sarja lenne. Ellopta a sárkánytojást, és közben három derék emberrel végzett. – Nem lopott el semmit, és nem ölt meg senkit – vitatkozott Dunk. – Ha meghalt három ember, máshol keresd a gyilkosukat. Kegyelmes uram ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy Ser Glendon egész nap az udvaron volt, egyik párbajt vívta a másik után. – Igen, ezen én is csodálkoztam – ismerte el Daemon. – Viszont a sárkánytojást az ő holmija között találták meg. – Valóban? És hol van most? Gormon Peake úr villámló szemmel, dölyfösen emelkedett fel. – Biztonságban, erős őrizet alatt. Miért érdekel ez téged, ser? – Hozd elő – szólította fel Dunk. – Szeretném megnézni. Tegnap éjjel csak egy pillanatra láttam. Peake összehúzta a szemét. – Kegyelmes uram – fordult Daemonhoz most jut eszembe, ez a kóbor lovag Ser Glendonnal együtt érkezett Fehérfalba, hívatlanul. Talán ő is szerepet vállalt a tettben. Dunk ügyet sem vetett rá. – Kegyelmes uram, Peake úr azt a tojást találta meg Ser Glendon holmija között, amelyet ő maga tett oda. Hadd hozza elő, ha tudja. Ellenőrizd te magad. Fogadni mernék, hogy csak egy festett kő az. A csarnokban kitört a zűrzavar. Száz hang beszélt egyszerre, tucatnyi lovag ugrott talpra. Daemon most ugyanolyan fiatalnak és elveszettnek látszott, mint Ser Glendon, amikor megvádolták. – Részeg vagy, barátom? Bár az lennék! – Vesztettem némi vért – ismerte el Dunk –, de az elmém ép. Ser Glendont igazságtalanul gyanúsítják.

– De miért? – kérdezte meglepetten Daemon. – Ha Ball nem tett semmit, ahogy állítod, Peake uram miért próbálja gyanúba keverni holmi festett kővel? – Hogy eltávolítsa őt az utadból. A többi ellenfeledet megvehette arannyal és ígéretekkel, Ball azonban nem volt eladó. A Hegedűs elvörösödött. – Ez nem igaz! – Igaz. Küldess el Ser Glendonért, és kérdezd meg te magad. – Pontosan azt fogom tenni. Peake uram, azonnal hozasd ide a fattyút! És a sárkánytojást is, szemügyre akarom venni. Gormon Peake gyűlölködve nézett Dunkra. – Kegyelmes uram, a fattyút már vallatjuk. Még néhány óra, és a kezünkben lesz a beismerő vallomása, efelől nincs kétségem. – A vallatás alatt jóuram kínvallatást ért – mondta Dunk. – Még néhány óra, és Ser Glendon bevallja, hogy ő ölte meg nemes atyádat, két fivéreddel együtt. – Elég! – Peake arca bíbor színt öltött. – Még egy szó, és tőből tépem ki a nyelved! – Hazugságot állítasz. Tessék, ez két szó. – És meg is bánod mindkettőt! – ígérte Peake. – Verjétek láncra ezt az embert, és vigyétek a tömlöcbe! – Nem. – Daemon hangja vészjóslóan halk volt. – Az igazságot akarom. Sunderland, Vyrwel, Smallwood, fogjátok az embereiteket, és keressétek meg a tömlöcben Ser Glendont. Hozzátok ide, és ügyeljetek rá, hogy semmi bántódás ne érje. Ha bárki megpróbál az utatokba állni, mondjátok, hogy a király ügyében jártok. – Ahogy parancsolod – hajolt meg Vyrwel úr. – Úgy intézem ezt az ügyet, ahogy apám tenné – mondta a Hegedűs. – Ser Glendont súlyos bűnökkel vádolják. Lovagként joga van a fegyverével védeni az igazát. A sorompóban találkozom vele, és majd az istenek döntenek a bűnösségéről vagy ártatlanságáról. Hősi vér vagy szajhavér, gondolta Dunk, amikor Vyrwel úr két embere a lábához lökte a meztelen Ser Glendont. Akármelyik is, most már jóval kevesebb van neki belőle. A fiút kegyetlenül megverték. Arca vérzett és felduzzadt, több foga letört vagy hiányzott, jobb szeme vért könnyezett, mellén a bőr

felhólyagosodott és vörösre színeződött, ahol a forró vasat hozzányomták. – Most már biztonságban vagy – mormolta Ser Kyle. – Itt csak kóbor lovagok vannak, és az istenek a tudói, mennyire ártalmatlan társaság vagyunk. Daemon rendelkezésükre bocsátotta a mester kamráját, utasította őket, hogy lássák el Glendon sebeit, és készítsék fel őt a párviadalra. Ball bal kezének három ujjáról letépték a körmöt, Dunk ezt a fiú mosdatása közben vette észre. Ez a sérülés az összes többinél jobban aggasztotta. – Tudod tartani a lándzsát? – Lándzsát? – Vér és nyál csorgott Ser Glendon ajkáról, amikor beszélni próbált. – Megvan minden ujjam? – Mind a tíz, de csak héten van köröm. Ball bólintott. – Fekete Tom le akarta vágni az ujjaimat is, de elhívták. Vele kell harcolnom? – Nem, őt megöltem. A fiatalember elmosolyodott. – Valakinek meg kellett tennie. – A Hegedűs ellen fogsz kiállni, a valódi neve egyébként… – …Daemon, tudom. Mondták. A Fekete Sárkány. – Ser Glendon felnevetett. – Az apám érte halt meg. Örömmel lettem volna az ő embere. Harcoltam, öltem, meghaltam volna érte, de veszíteni nem fogok ellene. – Elfordította a fejét és kiköpött egy letört fogat. – Kaphatok egy kupa bort? – Ser Kyle, a tömlőt! A fiú hosszú kortyokkal ivott, aztán megtörölte a száját. – Nézz rám… reszketek, akár egy lány. Dunk aggódva nézett rá. – Meg tudod ülni a lovat? – Segíts megmosakodni, aztán hozz nekem egy lándzsát, egy pajzsot és egy nyerget. Majd meglátod, mire vagyok képes. Hajnalodott, mire az eső annyira alábbhagyott, hogy sor kerülhessen a párbajra. A várudvart borító puha sár nedvesen csillogott a száznyi fáklya fényében. A mezőn túl szürke köd gomolygott, szellemujjaival

felkúszott a sápadt falakon, és belemarkolt a mellvédbe. Az elmúlt órák során nagyon sok esküvői vendég távozott, de akik maradtak, azok ismét birtokba vették a lelátót, és elhelyezkedtek az átázott fenyődeszkákon. Ott volt köztük Ser Gormon Peake is, körülvéve néhány jelentéktelenebb nemessel és házának lovagjaival. Alig néhány év telt el azóta, hogy Dunk Ser Arlan fegyverhordozójaként szolgált, nem felejtett semmit. Rögzítette a csatokat Ser Glendon rosszul illeszkedő páncélján, hozzákapcsolta a sisakot a nyakvédőhöz, segített neki lóra ülni, és odaadta neki a pajzsát. A korábbi párharcok bemélyedéseket hagytak a fában, de az izzó tűzgolyó még így is látható maradt. Úgy fest, mint az ifjú Egg, gondolta Dunk. Egy ijedt, komoly fiú. Vörössárga kancája nem viselt páncélt, és meglehetősen idegesnek tűnt. Maradnia kellett volna a saját lovánál. Ez a hátas talán jobb vérvonalú és gyorsabb, de egy lovas az ismert lovat üli meg a legjobban, ez pedig teljesen idegen számára. – Szükségem van egy lándzsára – mondta Glendon. – Egy hadilándzsára. Dunk az állványhoz sietett. A hadilándzsák rövidebbek és nehezebbek voltak a tornákon használatosoknál: nyolclábnyi erős kőris, a végén vasheggyel. Kiválasztott egyet és végigfuttatta rajta a tenyerét, hogy megbizonyosodjon róla, nincs elrepedve. A pálya másik végében Daemon fegyverhordozója hasonló lándzsát nyújtott át urának. Többé már nem ő volt a Hegedűs, lova csótárját a kardok és hegedűk helyett immár a Blackfyre-ház vörös alapon fekete háromfejű sárkánya díszítette. A herceg a hajából is kimosta a fekete festéket, a vállára omló arany és ezüst tincsek vert fémként csillogtak a fáklyafényben. Eggnek is ilyen haja lenne, ha hagyná megnőni, gondolta Dunk. Nehezen tudta úgy elképzelni a fiút, de tudta, hogy egy nap majd úgy is látni fogja, persze csak ha megérik. A herold felhágott az emelvényre. – Ser Glendont, a fattyút lopással és gyilkossággal vádolják – jelentette be –, ezért előlép, hogy saját életével próbálja bizonyítani ártatlanságát. Daemon a Blackfyre-házból, második ezen a néven, az andalok, a rhoyne-iak és az Első jog szerinti királya, a Hét Királyság ura, a Birodalom Védelmezője előlép, hogy bizonyítsa a fattyú Glendonnal szemben felhozott vádak igazát!

Az eltelt évek semmivé váltak, és Dunk ismét ott találta magát Hamugázló mezején, amint a viadal előtt Dárdatörő Baelort hallgatja. Visszatette a helyére a hadilándzsát, és levett egy tornafegyvert a szomszédos állványról; egy tizenkét láb hosszú, karcsú, kecses lándzsát. – Használd ezt – nyújtotta át Ser Glendonnak. – Mi is ilyennel harcoltunk Hamugázlóban, a Hetek próbáján. – A Hegedűs hadilándzsát választott. Meg akar ölni. – Ahhoz előbb el kell találnia. Ha pontosan célzol, hozzád sem érhet. – Nem is tudom… – Én igen. Ser Glendon elvette tőle a fegyvert, megforgatta, és elindult a sorompó felé. – Akkor a Hét kegyelmezzen mindkettőnknek. Valahol keleten villám hasította ketté a halvány rózsaszín égboltot. Daemon aranysarkantyúját lova oldalába vágta, és lejjebb eresztette a hadilándzsa halálos vashegyét. Ser Glendon felemelte a pajzsát, és ő is elindult, a hosszabb lándzsát a kanca feje felett átemelve megcélozva vele ellenfele mellét. Sár verődött fel a paták alól, a fáklyák mintha még fényesebben izzottak volna, ahogy a két lovas egymás felé vágtatott. Dunk lehunyta a szemét. Hangos reccsenést hallott, kiáltást, majd puffanást. – Nem! – üvöltött fel elkeseredetten Peake úr. – Neeeem! Dunk egy fél pillanatra szinte megsajnálta. Kinyitotta a szemét. A hatalmas, fekete csatamén egyre lassulva, lovasa nélkül ügetett felé, gyorsan odaugrott és megragadta a kantárszárat. A pálya túlsó végén Ser Glendon Ball megfordította kancáját és felemelte darabokra tört lándzsájának csonkját. Férfiak rohantak a mozdulatlanul, arccal a földön fekvő Daemonhoz. Amikor felsegítették, tetőtől talpig sáros volt. – A barna sárkány! – rikkantotta valaki. Nevetés hullámzott végig az udvaron, miközben Fehérfal várát beragyogta a hajnali fény. Dunk és Ser Kyle már Ser Glendont segítették le a lóról, amikor trombitaszó harsant, és a falakon az őrök riadót fújtak. A reggeli ködből egy hadsereg bukkant elő. – Egg mégsem hazudott – mormolta elképedve Dunk Ser Kyle-nak.

Szűztóból Mooton jött, Hollófáról Blackwood, Alkonyvölgyből Darklyn. A királyvári birtokokról Hayfordok, Rosbyk, Stokeworth-ök, Massey-k és a király felesküdött kardjai érkeztek a Királyi Testőrség három lovagjának vezetésével, megerősítve további háromszáz Hollófoggal és hosszú, fehér varsafa íjaikkal. Őrült Danelle Lothston is kilovagolt seregével Harrenhal kísértetjárta várából, fekete páncélját mintha ráöntötték volna, hosszú, vörös haja lobogott a szélben. A felkelő nap fénye megcsillant az ötszáz lándzsa és a tízszer annyi dárda hegyén. Az éjszaka szürke zászlói félszáz élénk színben születtek újjá. És felettük ott lobogott két uralkodói sárkány éjfekete mezőben: I. Aerys Targaryen király hatalmas, háromfejű szörnyetege, vérvörösen, és egy skarlátszín lángot fújó fehér bestia. Mégsem Maekar, gondolta Dunk a zászlók láttán. Nyárodú hercegének, a néhai II. Daeron Targaryen király negyedik gyermekének címere négy háromfejű sárkány volt. Az egyetlen fehér sárkány azt jelentette, hogy a Király Segítője, Folyami Brynden nagyúr érkezett a vár alá. Vérholló maga látogatott el Fehérfalba. Az első Blackfyre-felkelés vérben és dicsőségben halt el Vörösfű Mezején. A második panaszos nyüszítéssel ért véget. – Nem ijesztenek meg minket – jelentette ki az ifjú Daemon a mellvédről, miután szemügyre vette a várat körülzáró acélgyűrűt –, mert igaz az ügyünk. Átvágunk rajtuk, és egyenesen Királyvárba vágtatunk! Fújjátok meg a trombitákat! A lovagok, nemesek és katonák azonban csak halkan motyogtak egymás között, néhányan pedig eliszkoltak az istállók, a hátsó kapu vagy valamilyen búvóhely felé, ahol biztonságban remélhették magukat. Amikor pedig Daemon kardot rántott és a magasba emelte a pengét, mindenki láthatta, hogy az nem a Blackfyre. – A mai napon újra átéljük Vörösfű Mezejét! – harsogta a trónkövetelő. – Hugyozok rá, hegedűs fiú! – kiáltotta vissza egy megtermett fegyverhordozó. – Én inkább élek! Végül a második Daemon Blackfyre egyedül lovagolt ki, megállt a királyi sereg előtt, és párbajra hívta Vérholló nagyurat. – Megvívok veled, a gyáva Aerysszel, vagy bármelyik bajnokkal, akit megnevezel!

Vérholló emberei azonban körbevették, lerángatták a lóról, és arany lábbéklyót adtak rá. A magával vitt lobogót a sárba dobták és felgyújtották. Hosszú ideig égett, az égre kanyarodó füstcsíkot mérföldekről látni lehetett. Aznap csak egy alkalommal folyt vér, amikor Vyrwel úr egyik embere kijelentette, hogy ő is Vérholló nagyúr egyik szeme volt, és hamarosan gazdagon megjutalmazzák. – Mire a hold megfordul, én már szajhákat dugok és dorne-i vöröset iszok! – kérkedett, mielőtt Costayne egyik lovagja elvágta a torkát. – Ezt igyad! – mordult a saját vérében fuldokló férfira. – Nem dornei, de vörös. Komor, csendes menet vonult ki Fehérfal várának kapuján. Az emberek csillogó halomba dobálták a fegyvereiket, majd béklyót tettek rájuk és elvezették őket, hogy később Vérholló nagyúr ítélkezzen felettük. Dunk a többiekkel együtt sétált ki, Ser Kyle, a Macska és Glendon Ball társaságában. Keresték Ser Maynardot is, de a lovag valamikor az éjszaka folyamán eltűnt. Ser Roland Crakehall, a királyi testőr csak délután talált rá Dunkra a foglyok között. – Ser Duncan, hol a hét pokolban rejtőztél? Urunk órák óta keres. Tarts velem, ha megkérhetlek. Dunk csatlakozott hozzá. Crakehall hosszú köpenye minden szélfuvallatnál meglebbent, fehéren, akár a holdfény a havon. Dunknak erről eszébe jutottak a Hegedűs szavai a tetőn. Azt álmodtam, tetőtől talpig fehérben voltál, válladról hosszú, világos köpeny lógott. Gúnyosan horkantott. Igen, és kőtojásokból kikelő sárkányokról is álmodtál. Egyik ugyanolyan valószínű, mint a másik. A Segítő pavilonját a vártól fél mérföldnyire állították fel, egy terebélyes szilfa árnyékában. A közelben vagy tucatnyi tehén legelészett a füvön. Királyok jönnek és mennek, gondolta Dunk, de a köznép és a tehenek végzik a dolgukat. Ezt az öregember mondogatta mindig. – Mi lesz velük? – kérdezte Ser Rolandot, amikor elhaladtak egy csapatnyi fogoly mellett, akik a fűben ülve várakoztak. – Királyvárba vonulnak, ahol döntenek a sorsukról. A lovagok és egyszerű katonák viszonylag olcsón megússzák, ők csak a hűbérurukat követték. – És a nemesek?

– Némelyik bocsánatot nyer, ha elmondanak mindent, amit tudnak, és átadják az egyik fiukat vagy lányukat, biztosítandó jövőbeli hűségüket. Akik Vörösfű Mezeje után már bocsánatot nyertek, azok nehezebb helyzetben lesznek. Őket börtönbe vetik vagy megfosztják rangjuktól. A főkolomposoknak a fejüket veszik. A pavilonhoz érve Dunk látta, hogy Vérholló ez utóbbit már el is kezdte. A bejárat mellett ott díszelgett Gormon Peake és Fekete Tom Heddle feje egy-egy dárdára tűzve, alattuk a pajzsuk közszemlére téve. Három fekete vár, narancs alapon. Az ember, aki megölte Krajcárfai Rogert. Gormon úr szeme még halálában is kemény és kovakőszerű volt. Dunk az ujjaival lezárta. – Minek fárasztod magad? – kérdezte az egyik őr. – A varjak nemsokára úgyis kieszik. – Ennyivel tartoztam neki. Ha Roger nem halt volna meg aznap, az öregember soha nem vetett volna még egy pillantást sem a Királyvár sikátoraiban malacot kergető Dunkra. Valami rég halott király egyik fia helyett a másiknak adott egy kardot, ezzel kezdődött az egész. És most itt állok, szegény Roger pedig a földben nyugszik. – A Segítő már vár – mondta Ser Roland Crakehall. Dunk ellépett mellette, és ott találta magát Folyami Brynden nagyúr, a fattyú, a varázsló, a Király Segítője előtt. Egg is ott volt, megfürödve és hercegi díszben, ahogy egy király unokaöccséhez illik. Valamivel odébb Frey úr ült egy tábori széken, kezében egy kupa borral, ölében ijesztő, izgő-mozgó örökösével. És nem hiányzott Butterwell úr sem… bár ő térden állva, sápadt arccal reszketett. – Az árulás bűne nem lesz kisebb, csak mert az árulóról bebizonyosodik, hogy gyáva – mondta éppen Vérholló nagyúr. – Végighallgattam a mekegésedet, Ambrose uram, de minden tíz szóból csak egyet hittem el. Éppen ezért engedélyezem, hogy vagyonod egytized részét megtartsd. A feleséged szintén a tiéd lehet, leld örömöd benne. – És Fehérfal? – kérdezte Butterwell remegő hangon. – A Vastróné lesz. Kövenként el akarom bontani, majd sóval behinteni a földet, ahol állt. Húsz év múlva már emlékezni sem fognak

rá. Az öreg bolondok és a fiatal elégedetlenkedők még mindig elzarándokolnak Vörösfű Mezejére, hogy virágokat helyezzenek el Daemon Blackfyre halálának helyén. Nem tűrhetem, hogy Fehérfal is a Fekete Sárkány egy újabb emlékhelye legyen. – Intett sápadt kezével. – Most pedig kotródj innen, csótány! – A Segítő igen kegyes – motyogta Butterwell. Úgy elvakította a keserűség, hogy észre sem vette Dunkot, miközben kifelé botorkált a sátorból. – Te is mehetsz, Frey uram – mondta Vérholló. – Később beszélünk. – Ahogy parancsolod. – Frey kivezette gyermekét a pavilonból. A Király Segítője csak ekkor fordult Dunkhoz. Idősebb volt, mint amire Dunk emlékezett, arcán mély árkok húzódtak, bőre azonban továbbra is sápadt volt, és jól látszott a nyakától induló borvörös anyajegy, amely sokak szerint hollóra hasonlított. Fekete lábbelijéhez skarlátvörös zekét húzott, fölötte füstszín köpenyt viselt, melyet vasból készült, kezet formázó tűvel fogott össze. Hosszú, fehér, egyenes szálú haja a vállára omlott, az előreomló tincsek eltakarták hiányzó szemét, melytől Keserűacél fosztotta meg Vörösfű Mezején. A megmaradt szem vörösen izzott. Hány szeme van Vérhollónak? Ezer és egy. – Nem kétséges, Maekar hercegnek jó oka volt engedélyezni, hogy a fia egy kóbor lovag fegyverhordozója legyen – szólalt meg a Segítő –, bár nem tudom elképzelni, hogy szerette volna őt egy olyan várban tudni, amelyik tele van felkelést fontolgató árulókkal. Hogyan lehetséges, hogy az unokaöcsémet egy viperafészekben találom, ser? Vajfej4 uraság azt akarta elhitetni velem, Maekar herceg küldött ide téged, hogy rejtélyes lovagként a lázadók után kémkedj. Igaz ez? Dunk fél térdre ereszkedett. – Nem, nagyuram. Úgy értem, igen, nagyuram. Mármint Egg ezt mondta neki. Vagyis Aegon. Aegon herceg. Ez a része igaz. Viszont valójában nem ez az igazság. – Értem. Tehát ti ketten tudomást szereztetek a korona elleni összeesküvésről, és úgy döntöttetek, hogy saját erőtökből hiúsítjátok meg, jól gondolom? – Nem igazán. Mi csak… belecsöppentünk, talán ez a megfelelő szó rá. 4 Szójáték Butterwell úr nevével: a „butter” angolul vajat jelent.

Egg karba fonta a kezét. – Ser Duncan és én kézben tartottuk a dolgokat, mielőtt felbukkantál a hadseregeddel. – Segítségünk is akadt, nagyuram – tette hozzá Dunk. – Kóbor lovagok. – Igen, nagyuram. Ser Kyle, a Macska, és Maynard Plumm. Valamint Ser Glendon Ball. Ő győzte le a Heg… a trónkövetelőt. – Igen, azt a mesét már legalább ötven embertől hallottam. Fűzbarka Fattya. Egy szajha és egy áruló gyermeke. – Hősök leszármazottja – vitatkozott Egg. – Ha a foglyok között tartják, azt akarom, hogy elengedjék és jutalmazzák meg. – És ki vagy te, hogy megmondd a Király Segítőjének, mit tegyen? Eggnek a szeme sem rebbent. – Nagyon jól tudod, ki vagyok, kuzin. – A fegyverhordozód igen pimasz, ser – nézett Vérholló Dunkra. – Ezt nem ártana kiverned belőle. – Próbáltam, nagyuram. Csakhogy ő egy herceg. – Ő egy sárkány – javította ki a Segítő. – Kelj fel, ser. Dunk felállt. – Már a Hódítás előtt is voltak Targaryenek, akik megálmodták a jövőt, így nem meglepő, hogy időnként a Blackfyre-vérvonalban is felbukkan ez a képesség. Daemon azt álmodta, Fehérfalban sárkány születik, és így is történt. Az ostoba csak a színben tévedett. Dunk Eggre nézett. A gyűrű. Az apja gyűrűje. Ott az ujján, kivette a cipőből. – Eszembe jutott, hogy visszaviszlek Királyvárba – mondta Vérholló Eggnek –, és ott tartalak az udvarban… vendégként. – Apám annak nem örülne. – Sejtem. Maekar herceg meglehetősen… ingerlékeny tud lenni. Talán vissza kellene, hogy küldjelek Nyárodúba. – Az én helyem Ser Duncan mellett van. Az ő fegyverhordozója vagyok. – A Hét könyörüljön rajtatok, de ahogy kívánod. Szabadon távozhattok. – Azt tesszük – bólintott Egg de előbb szükségünk volna némi aranyra. Ser Duncannek ki kell fizetnie a Csiga váltságdíját. Vérholló elnevette magát.

– Mi történt azzal a szerény fiúval, akivel egyszer Királyvárban találkoztam? Ahogy kívánod, hercegem. Utasítom a kincstárnokot, hogy adjon annyi aranyat, amennyit kérsz. Persze az ésszerűség határain belül. – Csak kölcsönként – szólt közbe Dunk. – Visszafizetem. – Majd ha megtanulod a lándzsa használatát, nem kétlem. – Folyami nagyúr egy intéssel elbocsátotta őket, kigöngyölt egy pergament, és egy tollal elkezdte bejelölni rajta a neveket. Most dönti el, kik haljanak meg, jött rá Dunk. – Nagyuram, odakint láttuk a fejeket. A Hegedűs… Daemon… őt is kivégezteted? Vérholló felnézett a pergamenből. – Ezt Aerys királynak kell eldöntenie, de Daemonnak van négy fiúés lánytestvére. Ha olyan ostoba lennék, hogy a fejét veszem, az anyja gyászolna, a barátai megátkoznának és rokongyilkosnak neveznének, Keserűacél pedig megkoronázná Haegon öccsét. A halott ifjú Daemon hős, élve viszont akadály a féltestvérem útjában. Nem nagyon koronázhat meg egy harmadik Blackfyre királyt, amíg a második még él, bármennyire kellemetlen is ez neki. Emellett egy ilyen nemesi fogoly udvarunk dísze lehet, valamint élő bizonyítéka őfelsége Aerys király nagylelkűségének és jó szívének. – Nekem is volna egy kérdésem – szólalt meg Egg. – Kezdem érteni, miért akart apád annyira megszabadulni tőled. Mit kívánsz még tőlem, kuzin? – Ki lopta el a sárkánytojást? Az ajtónál őrök álltak, a lépcsőn is, senki sem juthatott észrevétlenül Butterwell úr hálótermébe. Folyami Brynden elmosolyodott. – Ha találgatnom kéne, azt mondanám, valaki felmászott az árnyékszéken át. – Az a járat túl keskeny. – Egy felnőtt embernek. Egy gyermeknek nem. – Sem egy törpének – bukott ki Dunkból. Ezer és egy szem. Miért ne lehetne valamelyik egy törpe a mutatványos társulatnál?