Gayle Callen His Trilogia 1 Jegyesek

Gayle Callen Jegyesek

ALEXANDRA

A könyv eredeti címe: His Betrothed Eredetileg kiadta: Avon Books Fordítás: Oberon Bt.

A jelen történetben előforduló szereplők mind a szerző képzeletének szüleményei, valós - élő vagy meghalt - személyekkel való bárminemű hasonlatosság pusztán a véletlen műve.

©Pécsi Direkt Kft. Minden jog fenntartva. ISBN: 963 368 277-0 Magyarországon kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója 7630 Pécs, Alkotás u. 3. Tel: 72/517-80

- Hogy jöttél rá? - kérdezte hűvösen. Ó, nagyszerűen csinálja, gondolta Thornton és közelebb hajolt. A lány szinte észrevehetetlenül húzódott az ajtó felé - de ó észrevette. - Az intézőm árult el téged, lady Roselyn. Roselyn a férfi mellkasának feszítette a kezét, megpróbálta ellökni, de az meg sem mozdult. - Mit értesz az alatt, hogy az intéződ? És menj messzebb tőlem! Azonnal! - Annyira ostoba voltál, hogy el sem olvastad a bennünket összekötő szerződést? - kérdezte. - Minden az enyém itt, a saját apád rendelkezése értelmében. Roselyn ezúttal meg sem próbálta elrejteni a vonásain felvillanó iszonyatot. - Hazudsz! Nem mentem feleségül hozzád, ezért a hozomány sem illet meg. - Hidd el, egyre hálásabb vagyok, amiért nem jöttél hozzám. A szerződés viszont kötelez. Elintézted, hogy soha ne élhessek törvényes házasságban. De átkozott legyek, ha nem vagyok a törvény nevében nekem ígért föld és pénz jogos birtokosa. Roselyn az ajtónak támaszkodott, és Thorntonra nézett. Ez az ember élt az emlékeiben. Erejével és nagy termetével próbálta megfélemlíteni, éppen úgy, ahogy régen, közömbös elutasító tekintetével. Sötét volt és idegen, lehet, hogy spanyol kém. Vajon most bántani fogja, hogy már nem kell tovább színlelnie?

Elisa Konieczkónak, főiskolai "kiadómnak" és legjobb barátomnak

Előszó London 1586. október Házasságának előestéjén - a családjaik egyesülésének megünneplésére szervezett estélyen - látta lady Roselyn Harrington először a jegyesét. Úgy érezte, menten kitépi a hajából az összes virágot. Ó, igen, Sir Spencer Thornton sötét, idegen és komor megjelenésével elég jóképű volt. Anyja Spanyolországban született, ő viszont már Angliában, ahol angol nemeshez méltó neveltetést kapott, valamikor pedig majd örökölni fogja apja vikomti címét. Az udvarlás azonban nem volt a kenyere. Egyáltalán nem hasonlított Philip Grantra, Roselyn apjának lovászára, aki el szokta kísérni őt a London parkjaiban tett vad vágtákra, amelyek során úgy érezte, a jövőt is megpróbálja maga mögött hagyni. Philip szőke volt és gondtalan, Roselyn néha úgy érezte, elmerül tengerkék szemeinek sugarában. A fiú megértette és törődött vele, amikor pedig egymás kezét fogva kettesben sétáltak, az olyan romantikus volt, mint a versekben. Thornton nyilvánvalóan ivott az ünnepség előtt, túl hangos és túl harsány nevetése árulkodott erről. Barátai között állt a teremben, és pontosan egy udvari piperkőc benyomását keltette, a selyem zekétől kezdve, a magas és keményített nyakfodron át, egészen a fülében himbálózó igazgyöngy függőig. Barátai botrányos lilára vagy narancsra festett szakállával szemben azonban az ő arca frissen borotvált volt. Minden mellette elhaladó hölgyre szélesen rá-mosolygott, legyen szó hajadonról vagy özvegyről, fogai holdsugárként villantak ki sötét arcából. Egyetlen pillantást sem vetett jegyesére. Roselyn füstölgött a dühtől, már javában készítette a lajstromot a férfi bűneiről, amiket rövid jegyességük alatt ellene követett el. Egyszer sem jött hozzá látogatóba, soha nem ajándékozta meg. Míg a többi fiatal hajadont körüludvarolta a család választotta vőlegény, Thornton úgy kezelte az egész eseményt, mint valami visszataszító üzleti ügyet. Philipp ajándéka mindössze egy csokor vadvirág és társaságának öröme volt, de imádata kellemesen ölelte körül Roselynt, aki ettől úgy érezte, hogy szeretik. Thornton viszont az előző héten korábban érkezett az eljegyzési szertartásra, és a szerződés aláírása után azonnal távozott, még mielőtt Roselyn lejött volna, így ő csak egy pillantást vethetett mátkájának hátára, amint az becsapta maga mögött az ajtót. Nem kellett volna jobbra számítania, hiszen szülei csak a pénzéért választották éppen őt férjéül. Amikor Roselyn megtudta, hogy nélküle állapodtak meg, apja csak annyit mondott: "Ne aggaszd magad, drágaságom!" És ha Thorntonról és a családjáról kérdezősködött, az anyja fagyosan válaszolt. - Megkérdőjelezed a választásunkat? Roselynt annyira sértette az egész procedúra, hogy nem ellenkezett. Végül is el sem kellett olvasnia azt a finomkodó kis kéziratot, hogy megtudja, mire

megy ki a vásár, hiszen az összes házassági szerződésben ugyanaz állt: a vőlegény szép pénzt kap, amiért elveszi a menyasszonyt. A vőlegény azonban egy kicsit megerőltethette volna magát, és legalább színlelhette volna, hogy udvarol, legalább a menyasszony kedvéért! Roselyn hallott a Thornton dorbézolásairól keringő történetekről, Erzsébet királynőhöz való feltétlen ragaszkodásáról, spanyol őseiről - ez utóbbit, soha senki sem hagyta szó nélkül. Meg-rázkódott a puszta gondolatra, hogy Anglia hamarosan háborúba léphet Spanyolországgal, ő pedig az egyik ellenség felesége lesz! Azt gyanította, hogy a háta mögött minden barátnője kineveti, és az ismerős úriemberek elfordulnak tőle. Végül Thorntont apja elvezette ama bizonyos első találkozásig, az övé pedig, Cambridge grófja, erősebben szorította a könyökét, miközben a terem közepére kísérte. - Lady Roselyn! - ahogy megszólította, vikomt Thornton barna szeme reménnyel telt meg. - A fiam, Sir Spencer Thornton. Spencer Thornton egy pillantást vetett rá titokzatos, sötét szemével, Roselyn pedig - valószínűleg a sokkhatás miatt - megremegett. A férfi aztán elfordult, és nagyot húzott a borból. Olyan sötét volt, mint maga a sátán. A lánynak az járt az eszében, hogy másnap a templom biztosan inkább lángba borul, de nem engedi át jegyesét a kapun. - Sir Spencer! - hallotta ekkor apját. - Engedje meg, hogy bemutassam a lányomat, lady Roselynt! Sértett büszkeségében Roselyn csak apja figyelmeztető kézszorítása után volt hajlandó pukedlizni. Felszegett állal, mélyen meghajolt. Vikomt Thornton melegen rámosolygott, a fia azonban csak állt, szobormerev arccal, míg az apa a könyökével kissé oldalba nem bökte. Még akkor is csak egy biccentésre futotta tőle. Roselyn dühe egyre nőtt, úgy érezte megalázták, tudatában volt a rájuk szegeződő tekinteteknek. Jegyese és annak barátai még az első tánc előtt otthagyták az ünnepséget. Roselyn ott állt egyedül, és keresztbe font karokkal nézte távozásukat. "Hogy mehetne egy ilyen emberhez feleségül?" - tűnődött, és haragosan nézte, amint szülei a nemesség gratulációit fogadják. Thornton valószínűleg elküldi majd a családja birtokára, Cumberlandbe, olyan messzire, amennyire valaki csak mehet, anélkül hogy át kellene kelnie a Skócia vadonjaiban lévő Pikt Falon - és éppen akkor történik ez, amikor végre abba a korba lép, hogy már őt is bemutathatják a királynő udvarában. A vendégek táncolni kezdtek, és Roselyn gondolatai visszatértek Philiphez, aki aznap esküdött neki örök szerelmet, és megígérte, hogy segít a kényszerházasságból elmenekülni. Roselyn elmagyarázta a fiúnak, hogy ezt soha nem teheti meg, de ahogy ott állt, egyedül, és a szerelem nélküli házasságon töprengett, kevésbé tudta, mint addigi életében bármikor, hogy mit is kellene tennie. A lovász tiltott személy volt számára - rangja és jegyese miatt is, de éppen ezért együttlétük őrült izgalmat okozott. Megtörténhet-e az elképzelhetetlen - lehet-e az övé egy olyan ember, aki saját magáért szereti? Esküvője napján Spencer Thornton a templom lépcsőjén várakozott, zúgott a feje, torka száraz, mint a sivatag, és azon imádkozott, hogy émelygése végre alábbhagyjon. Kicsivel hajnal előtt holtrészegen esett be az ágyba, de még ez sem tudta vele elfeledtetni a jegyese szemében látott utálatot. Az egész ügyet rosszul kezelte.

Milyen választási lehetőségei voltak? Spencer mindent elkövetett, hogy semmibe vegye a szegény lányt, akit a szülei szemeltek ki számára, mert azt remélte, hogy a lány családja így véget vet az udvarlási ceremóniának. A nyílt ellenkezés híján azonban - túlságosan szerette a szüleit ahhoz, hogy ezt megtegye - nem tudott mit tenni, az italba fojtotta dühét. Őszintén bánta már, ahogy a múlt este a lánnyal bánt. Nem az ő hibája, amiért a szülei zsaroláshoz folyamodtak, mert mindenáron örököst akartak a családnak. Bárcsak megértenék, hogy neki soha nem lesz olyan házassága, mint amilyen az övék. A bámészkodó tömegen keresztül Spencer észrevette Roselyn Harrington aranybevonatú hintóját. A kétségbeeséstől összeszorult a mellkasa, azonban szilárd eltökéltséggel kihúzta magát. A menyasszonyt kisegítették a kocsiból, esküvői ruháján megcsillant a napfény. Újra látta a sápadt arcot, felötlött benne, milyen sebezhetőnek tűnik a lány, az orra körül rendszertelenül elhelyezkedő szeplők látványa csak fokozta az érzést. Egyszerre azt kívánta, hogy ne gyűlöljék majd egymást. Roselyn egy lépést tett felé, aztán ahogy tekintetük találkozott, megállt. Majd hirtelen megfordult, és elrohant. Spencer döbbent csendben állt, csak nézte, amint jegyese tovasiklik az utcán tömörülő emberek mellett, letépi és a sárba veti fej díszét. Mindkét családban pokoli zűrzavar tört ki, kiabáltak, egymásra mutogattak. Valaki a lány után futott, de ha elfogják, sem változott volna semmi. A baj megtörtént. Spencer még mindig kővé dermedten állt, nem tudta biztosan, mit is érez. Nem kellene most megkönnyebbülnie vagy lelkesednie? Mindenki felé fordult, őt bámulták, Spenceren pedig jeges érzés futott végig. Megszokta már, hogy botrányt okoz, tulajdonképpen élvezte is, hogy a nemesség tud a létezéséről. De nem így. Tekintete szinte őrjöngve vándorolt emberről emberre, akik hamarosan már szájukat eltakarva sugdolóztak. Saját barátai kezdtek először nevetni, az ezt követő harsogás pedig a lelke legmélyén is visszhangzott. Örökké nevetség tárgya marad, a gúny kifogyhatatlan tárháza lesz - és mindez lady Roselyn Harrington miatt. Szüleire nézett, akiknek csalódottsága még rosszabbul esett neki, mint saját megalázottsága. - Elkéstem? - kérdezte egy ismerős hang. - Csak most érkeztem a városba az év esküvőjére. Spencer megfordult, és testvérét, Alexet pillantotta meg, aki a templom lépcsőjén támolygott felfelé, egy kirittyentett szajhával az oldalán. - Elment - felelte Spencer, közben azt latolgatta, vajon a bátyját elégedettséggel tölti-e el az őt ért elutasítás. - Nem lesz esküvő. - Pedig úgy akartam vele találkozni! - mondta Alex eltúlzott sóhaj kíséretében, majd szabad kezével átölelte a testvére vállát. - Gyere Spence, menjünk! Van egy jó borpince a folyónál... Még egyszer utoljára, Spencer végignézett az utcán, ahol menyasszonya eltűnt. Érezte, hogy a bensejében szétáramló keserűség megfagy, szúróssá válik. Aztán megfordult és elindult.

1. fejezet 1588. júliusa A növekvő sötétségben Spencer Thornton a hajókorlátnál állt, és nézte ahogy a tengerészek őrjöngő erőfeszítéssel másznak egyre feljebb a spanyol hajó árbocán, kétségbeesetten próbálják meglazítani a köteleket, hogy változtassanak a helyzeten. Az angol flotta még mindig mögöttük haladt, az ágyúikból kilőtt golyók sivítva szelték át az eget, aztán kettétörték az árbocokat és elsüllyesztették a hajókat. A halál már napok óta a közelében ólálkodott. Az éhségtől annyira legyengült, hogy a magára öltött tengeribeteg katona álcája most valóságnak tűnt. Az enyhülést hozó alvást sem engedhette meg magának, mert az angol kémeket egymás után ölték meg - akár ő is lehet a következő. Megragadta a korlátot, Wight szigetének homályba borult sziklái és partja felé meredt. Tervei szerint itt - ahol annak a szerencsétlen eljegyzésnek köszönhetően már birtokai voltak - kellene leugrania a hajóról. Legalább valami jó is származott a legutóbbi londoni botrányából. Mindent megtett volna, hogy megmeneküljön az eltűnt menyasszonya révén szerzett közismertségtől, és a brit kormány felvillantotta előtte a kiutat - ezzel egyúttal hűségét is bizonyíthatta. Több mint egy évig színlelte, hogy spanyol, információt gyűjtött az Armada katonáinak és tengerészeinek szánalmas helyzetéről. A spanyol flotta élelmiszer- és vízkészlete megsemmisült, ráadásul lőporból és lövedékekből is nagy volt a hiány. Majdnem bizonyos volt afelől, hogy a spanyolok nem tudják Angliát megtámadni. Már csak a királynőhöz kellett eljuttatni az információt - hacsak nem öli meg előbb az áruló. A hajón teljes zűrzavar uralkodott: a katonák zokogó csoportokba verődtek, a tengerészek a vitorlákon nyüzsögtek. Ez lehet a legjobb alkalom -és talán az egyetlen -, hogy bizonyítékot szerezzen az árulásról. Spencer áthajolt a korláton, mert biztosan akarta tudni, hogy az általa korábban vízre engedett csónak még mindig a hajótest mellett van. Majd Rodney Shaw - a magas pozíciót betöltő brit kém és Spencer szerint hazaáruló - kabinja felé indult. Amint az ajtóhoz ért, hatalmas robbanás rázta meg a hajót, és a kiabálás felerősödött. Szíve a torkában dobogott, az áporodott levegőben csörgött róla az izzadtság, ahogy a fejét a sötét kabinba dugta. Lépések dobbantak fölötte, a hajót újabb ágyúgolyó-találat rázta meg. Spencer eszeveszetten kutatott mindenütt: az asztalon, az utazóládákban, az ágynemű alatt. Egy pecséttel ellátott levelet talált, és a kabinablakon bevilágító fegyvertűz fényében sikerült kibetűznie néhány mondatot. Shaw spanyol feletteseitől származott - éppen erre volt szüksége. Olajjal átitatott, vízhatlan erszénybe tömte a levelet, majd egy szíjjal az inge alá, a mellkasára erősítette, hamarosan pedig már újra a homályos folyosón volt. Talán ha egy lépést tehetett, amikor kard hegyét érezte a hátában. - Señor? - állította meg egy hang. Spencer oldalra nyújtotta mindkét kezét, hogy jelezze, nincs nála fegyver, aztán lassan megfordult. Egyenesen egy spanyol katona sötét, önelégült szemébe nézett.

Spencer a válaszfalnak támaszkodott, remegő kezét végighúzta a homlokán. - Bocsásson meg, uram! Beteg vagyok, és csak az alsó fedélzetet kerestem, pihennék egy kicsit. A katona közelebb hajolt, de a kezét egy pillanatra sem vette le kardja markolatáról. - Az uram téged keres. Erre, hol talállak meg? Pontosan az ajtaja előtt. Spencer kezdte magát kényelmetlenül érezni. A katona Shaw-nak dolgozott. Vajon sejtette-e, mit talált a kabinban? Hagyta, hogy a másik a fedélzetre lökdösse, ahol az egyre nagyobb sötétséget csak a fegyverek fénye enyhítette. Még látta, amint a sziget eltűnik a hajó bal oldalán - ennyit a terveiről, hogy még elfogatása előtt elhagyja a hajót. A hajóorr két alig kivehető emberi kontúr kivételével teljesen kihalt volt. Spencer óvatosan közeledett, ennek eredményeként újabb kardszúrás hozta tudomására, hogy jobban tenné, ha sietne. Rodney Shaw - sötét hajú és még ebben a helyzetben is döbbenetesen jól öltözött úriember - előre lépett és elmosolyodott. - Lord Thornton, milyen jó, hogy a kezünkre adod magad! - lágyan beszélt, angolul. Spencer spanyolul válaszolt. - Nem álcáztad jól az árulásodat, Shaw! Nem jutott eszedbe, hogy mi felfedezzük a titkod? - Nincs többé "mi", Lord Thornton. A többi kém halott. Spencer visszafojtotta kitörni készülő haragját. - Nem értem, miért tetted. Minden bizonnyal nagyon is tisztában vagy azzal, hogy a korona gazdagon megjutalmazná a hűségedet. Shaw csak megrándította a vállát. - Így bármelyikük nyer, mindenképpen gazdag jutalmat kapok. Képzeld csak el, milyen hálás lesz a királynő, amikor tudomására hozom az áruló nevét - Spencer Thorntonét. Elmondom neki, mennyire sajnáltam, de meg kellett ölnöm, különben ő tette volna ugyanezt velem. Aztán, természetesen amikor a spanyolok az én segítségemmel sikeres támadást hajtanak végre, az ő szemükben is hőssé válók. Ebben a pillanatban valaki hátulról megragadta Spencer karját. Rövid dulakodás után hatalmas ütést érzett a gyomrában, közvetlenül utána pedig az arcában. Minden porcikáját átjárta a fájdalom, megpróbált arrébb kúszni. Shaw és csatlósai felváltva ütötték, Spencer számára pedig egyértelművé vált, hogy csak akkor hagyják abba, ha már halott. Ájulást tettetve a kezükbe roskadt, aztán amikor az egyik szolga fölé hajolt, kitépte kezéből a kardját és felugrott. Ugyanakkor Shaw kardja is megvillant a holdfényben. Nevetett. Spencer megtántorodott és néhányszor pislognia kellett, hogy kitisztuljon a látása, de minden erejét összeszedve megpróbálta szilárdan tartani a kezét. A fejük felett megvillanó kardok összecsaptak, és Spencernek egészen a mellkasáig gyűrűzött a remegés. Kétségbeesetten küzdött, közben pedig azt latolgatta, vajon melyik vágás lesz életében az utolsó. Ziháló lélegzete el-elakadt, izzadság csörgött a szemébe. Megbotlott, az oldalára esett, érezte, hogy Shaw kardja a bordái közé fúródik. Még ha le is tudná győzni, a spanyolok csak arra várnak, hogy átvehessék a helyét. Egy végső lendülettel sikerült Shaw-t egy lépéssel hátrébb taszítani, majd megragadta a korlátot és átvetette magát rajta. Egy pillanatig érezte a szél

sivítását a füle mellett. Görnyedt halomként esett a csónakba, a faülésnek ütődött lábába csontig hatoló fájdalom hasított. Nagy nehezen sikerült előhalásznia csizmájából a bicskáját, és elvágta a kötelet, amely a csónakot a spanyol vitorláshoz láncolta. A fájdalomtól kábultan és émelyegve evezett az ágyúk lőtávolságán kívülre, figyelte ahogy a flotta irányt változtatva egyre távolodik a szigettől. - Megtalállak Thornton! - visszhangozta a víz. Búcsúzóul még egy golyó süvített el a feje mellett. Amikor biztonságos távolságba került, Spencer megpróbálta az ingével elállítani a vérzést az oldalán. Északnyugat felé evezett, a sziget tengerből kibukkanó mészkőszirtjei felé, amelyek mintha csak őt akarták volna a sötétségen átvezetni. Sötét éjjeleken a La Manche csatornával szemező alacsony sziklákon Roselyn Grant szinte el is felejtette, hogy a közelben angol és spanyol flották horgonyoznak, és csak az új csaták kezdetét jelző hajnalt várják. A hullámokon ringatózó árbocokat megvilágító holdfény szünetre kényszerítette az ellenfeleket. Időnként lámpás fénye villant felé, tengerészek kiáltásait hallotta, néha kísértetiesen közelről. A szigetlakók közül sokan a szárazföldre menekültek, a falvak emiatt szinte teljesen elnéptelenedtek. Roselyn azonban itt építette fel újra az életét, és akár a spanyol hódításig is ott maradt volna, ha a szükség úgy hozza. Nem volt hova mennie. A csatorna felől érkező szél hűvös volt és friss, ugyanolyan mint a hideg, nedves nyár abban az évben. Roselyn szorosabbra vonta a vállán a kendőt, lehunyta szemét, és mélyen belélegezte a sós levegő illatát. Megszokott éjjeli békéje most cserben hagyta. Amikor újra felnézett, a hold fényében megdöbbenve vette észre a part menti hullámtörésben vadul himbálózó kis méretű csónak körvonalát. Egy pillanatig azt hitte, támadás érte a szigetet, azonban a magányos csónak ahogy felfordulva ott hevert a partra vetetten - üresnek tűnt. Győzködte magát, hogy rohanjon el, de a régi, zabolátlan Roselyn hirtelen újra felbukkant, mintha az elmúlt két év meg sem történt volna. A következő pillanatban már lefelé tartott a partra vezető ösvényen, meg-megcsúszott a kavicson, dudvacsomókba kapaszkodott, nehogy teljesen elveszítse az egyensúlyát. Kíváncsisága hosszú álomból ébredt, többé már nem lehetett féken tartani. Végül is, a csónak akár teljesen használható állapotban is lehet. Ingadozva botorkált a homokos lejtőn, törött vitorlákon és darabokra hasadt hordókon keresztül vezetett az útja - tengeri csaták nyomain. A víz által gömbölydedre koptatott sziklatömb mellett fekvő csónak közelében lelassított, de az üres volt. Hirtelen mély, szaggatott nyögés ütötte meg a fülét. Roselyn megdermedt, majd mély lélegzetet véve óvatosan a csónak távolabbi vége felé kémlelt. Egy pillanatig azt hitte, a képzelete játszik vele és csak a felriasztott sirályok hangját hallja. A hullámzás morajában bármit elképzelhetőnek tartott. Megint hallotta a hangot, ezúttal sötét árny is mozdult vele. Egy férfi feküdt ott, arccal a nedves homokban, testének alsó részét ide-oda lökdösték a parton megtörő hullámok. Roselyn gyanakvóan közelebb mászott az ismeretlenhez, aki megint felnyögött, de gyengébben, mintha ereje a dagály visszahúzódásával együtt gyengülne.

Lekuporodott a test mellé, minden bátorságát összeszedte és a vallanak feszült, hogy megfordítsa. A férfi karjai tehetetlenül terültek el az oldala mellett, a feje félrebicsaklott. A bozontos szakáll fölött eltorzult, meggyötört arc tűnt fel, és a lány a férfi szeme alatt csordogáló vérpatak sötétebb árnyalatát is jól ki tudta venni. Az idegen nagyot nyögött és megremegett, Roselyn pedig elkúszott mellőle. - Segít... segítsen! Angol volt, nem spanyol. A megkönnyebbüléstől Roselynt elhagyta az ereje. Térdre esett a férfi mellett. - Hozok segítséget! Mindjárt itt leszek, ígérem! Mielőtt felállhatott volna, a férfi felé nyújtotta reszkető kezét. - Kérem! Ne... Olyan erősen ragadta meg az kezét, hogy Roselyn meglepődött. Bőre nedves volt és élettelenül hideg, sötét szemének minden sugallatával próbálta a lány figyelmét magára vonni. A nedves szél kavarogva körülfonta őket. Roselyn úgy érezte, csapdába ejtette a tekintet. A lány lenyalta ajkairól a sót, elengedte a kezet. - Nem tudom egyedül elvinni, uram, és azt hiszem, az inge is csurom vér. Bizonyára súlyosan megsebesült. - Nem... a spanyolok... idejönnek... - nagyot sóhajtott és a könyökére emelkedett. - Tudok... járni. Roselyn tisztában volt vele, hogy most kellene segítségért mennie, mielőtt az ismeretlen még több kárt okoz magában, de a férfi már ülő helyzetbe küszködte magát. Egész teste belerázkó-dott, ahogy fejét mellkasának szegezve szaggatottan, mélyeket lélegzett. A víz patakokban csörgött hosszú, sötét hajából. - Uram... ! - kezdte tétován újra Roselyn. A tengerész nyögve négykézlábra emelkedett. A lány nem próbálta tovább maradásra bírni, felé hajolt, hogy segítsen. A férfi a vállába kapaszkodott, és a mozdulattal kis híján mindkettejüket visszadöntötte a partot verdeső hullámok közé. Valahogy mégis sikerült megtartania a súlyát. Tengervíz, izzadtság és vérszag áradt belőle, és amikor karját átvetette a vállán, Roselyn érezte, amint az ő ruhájába is átszivárog az óceán jeges vize. Akkor döbbent rá igazán, milyen hatalmas a férfi, amikor az teljes magasságában állt már mellette. Összekapaszkodva tették meg az első botladozó lépéseket a homokban. A lány biztosan tudta, hogy valami baj van az ismeretlen jobb lábával is, mert az érezhetően nem nehezedett rá. Minden egyes nyögése ott sípolt a fülében és a lány újra meg újra elátkozta magát. Túl nagy volt. Mit kellene tennie? Talán vigye egyenesen a kormányzóhoz? Bár minden megtett lépésnél úgy tűnt, nem bírja tovább, az idegen egyszer sem torpant meg. A sziklás ösvényen felfelé meg kellett néhányszor állniuk, és a tengerész a sziklának támaszkodva kapkodott levegő után. - Hadd hozzak segítséget! - könyörgött Roselyn. - Nem! - a válasz jóformán suttogás sem volt, mégis utolsó erejével a férfi a szoknyájába kapaszkodott, hogy maga mellett tartsa. Roselyn azon tűnődött, miféle szerzet lehet ez az ember, aki erejét meghaladva kényszeríti magát a továbbhaladásra. Épp csak profiljának a körvonalát látta a sötétben - határozott orrot, rendezetlen bajuszt és szakállt.

Már egyáltalán nem támaszkodott a jobb lábára, a lányt használta mankó gyanánt. Végre kiértek a sziklák fölötti rétre, és Roselyn azt gondolta, a tengerész legalábbis térdre fog roskadni a megkönnyebbüléstől. Ehelyett csupán őrá támaszkodott pihenés közben, bár egész teste reszketett az addig kifejtett erőfeszítéstől. Roselyn saját lábai is gyengék voltak, és nem volt képes tisztán látni a helyzetet. Éppen most segített át egy vadidegen férfit a kietlen, holdfényes mezőn, és nem tudta, mit tegyen ezután. A másik szinte lógott a vállán, fejét lehajtotta, csupasz lábfejét betakarta a magas fű. Bár brit tengerész volt, a lány mégsem merte a kunyhójába vinni. Az apja földjén lévő valamelyik csűrbe viszi inkább, ahol el tudja látni a sérüléseit, aztán jelenti az esetet a főispánnak. Nem mintha a szomszédos faluban állomásozó milíciának sok ideje lett volna egyetlen magányos katonára minden idejüket lekötötte a lövészárkok ásása, folyamatosan lőporért portyáztak a szigeten, és egyúttal biztosították a védelmet egy esetleges spanyol támadás esetére. Bicegve és támolyogva küszködték át magukat az éjszakán. Órák telhettek el és Roselyn észre sem vette. Örömmel vette volna, ha belefutnak valamelyik őrjáratba, vagy bármibe, ami enyhítette volna a tengerész súlyának egyre növekvő és látszólag soha meg nem szűnő terhét. A végkimerülés szélén állt, mire elérték Wakesfieldet - apjának birtokát -, de a gazdasági épületek már homályosan derengtek a távolban. - Már... nincs messze - lihegte. A belekapaszkodó tengerész erejét azonban már meghaladta a beszéd. A lány magán érezte a férfi kiálló bordáit és csípőcsontját. Biztos volt benne, hogy a másik régóta nem evett. Az isten szerelmére, mi lesz, ha meghal? Roselyn betaszította vállával a pajta faajtaját, és a bányatónál kaszált száradó fű édes illata azonnal megcsapta őket. A férfi hang nélkül esett térdre, arccal előre az egyik szénarakásba, szinte eltűnt a csűr sötétjében. A lány lámpa nélkül semmit sem látott, így csupán a hátára gördítette és hallgatta a gyenge lélegzést. - Egy pillanat és visszajövök - lassan beszélt, azt remélte, hogy a másik megérti. - Hozok kötszert és élelmiszert. Otthagyta a sebesültet és átszaladt a telken, az istállók és karámok, a gyümölcsös és virágoskertek mellett. Apja majorsága sötét és csendes volt, csak a jószágigazgató, Francis Heywood és családja élt itt. A holdfény visszaverődött az üveg ablaktáblákról, egyetlen hatalmas, ragyogó szemként követte a lányt. A szülei álmukban sem gondolták volna, hogy itt keresett menedéket. Ha tudnák, elűznék. Roselyn nem volt hajlandó Francis munkáját kockára tenni azzal, hogy a birtokon él, inkább a környező kunyhók egyikében húzta meg magát. Az otthona apró üvegablakában ragyogó gyertyafény hívogató volt, bent pedig a vacsora illata még mindig a levegőben szállt. Levett egy vödör forró vizet a tűz fölé erősített kampóról, majd vásznat, kenőcsöt, takarókat, kenyeret és vízzel teli ivókürtöt tett egy zsákba, amelyet aztán a vállára vett. Végül előszedett néhányat Philipnek a szekrény aljában eltemetett ruhái közül. Amint visszaért a csűrbe, nekiállt hogy kihámozza a tengerészt átázott ruháiból. Vízhatlan erszényt talált a mellére erősítve, ezt félretette a fűbe. Mialatt a nadrágját rángatta le róla, egyre csak azt hajtogatta magában, hogy

ő is csak egy az ápolásra szorulók közül, mégis meztelen bőrének közvetlen érintése furcsán nyugtalanná tette. Gyors, mindent elnyelő pillantás után diszkréten törölközőt tett keresztbe a csípőjén, majd megvizsgálta a marcangolt szélű vágást az oldalán, ami nyilvánvalóan késtől vagy kardtól származott. Jobb lábának érintésekor a sebesült nagyot nyögött -biztosan eltört a csont. Bár teste soványán izmos volt, kiálló bordái egyértelműen elárulták, hogy a hajó fedélzetén nem bővelkedtek az élelemben. Roselyn kiégette az oldalán lévő vérző sebet, borral kitisztította, majd kenőcsöt tett rá. Ezután átkötözte, és a lábára is rögzítő kötést tett. Amikor betakarta, a tengerész remegése végre alábbhagyott. Közvetlenül hajnal előtt a férfin sebláz tört ki, önkívületben hánykolódott és nyöszörgött. Úgy tűnt, mintha pánik kerülgetné, kétségbeesés, a lány pedig csak találgatni tudta, miféle borzalmas emlékek gyötörhetik. Aztán motyogni kezdett, és Roselynben megfagyott a vér. A szavak nem angolul, hanem spanyolul törtek fel ajkaiból. Roselyn tengeri kikötők közelében nőtt fel, így könnyedén felismerte a nyelvet, bár nem értette. Baljós gondolatok kíséretében emelte fel a lámpát és fölétartotta. A férfi haja fekete volt, divatja-múltán hosszú, és csak most tűnt fel, hogy bőrének nem az angolokra jellemző halvány komplexuma volt. Szent egek, lehet hogy spanyol? Visszaakasztotta a lámpát a kampóra, és emlékeztette magát: eddig a férfi tökéletes angolsággal beszélt. Nem lehet mégis, hogy angolul tökéletesen beszélő spanyol kém? Az invázió miatt érkezhetett a szigetre? Roselynnek sikerült úrrá lennie pánikján. A férfi csatában harcolt, és félholt volt, amikor rátalált. Nem így szoktak a kémek partra szállni. A spanyolok elől menekült - legalábbis ezt mondta. És mivel sok angol beszél spanyolul, nincs joga ennyi bizonyíték alapján az ellenség címkéjét ráragasztani. - Hogy hívnak? - suttogta, de tudta, úgysem hallja a másik. Két napon keresztül a tengerész oda-vissza mozgott az eszmélet és öntudatlanság között, és Roselyn lassan elkezdte sajnálni, hogy nem a kunyhójába hozta. Állandóan utánpótlásért rohangált, zöldséglevest hozott, amit aztán cseppenként erőltetett a szájába, szappant, hogy lemossa a testét, csapzott haját és szakállát. Szándékosan választotta az eszméletlen pillanatokat a fürdetésre, majd igyekezett magának megmagyarázni, hogy nem is remeg a keze, amikor ilyen intim tevékenységeket végez egy vadidegen emberen. A sebesült néha érthetetlen szavakat mormolt, de egyszer érthetően nekiszegezte: - A földemen élsz? Mielőtt Roselyn átgondolhatta volna a választ a hirtelen jött kérdésre, a másik megint álomba zuhant. Folyamatosan aggódott amiatt, hogy Heywoodék felfedezik őket. Soha nem lenne képes belekeverni őket egy esetleges spanyol összeesküvésbe. Francis apja helyett apja volt, gyerekei gyakorlatilag a testvérei, és egy éve - amikor is Wight szigetére menekült - csak kedvességet kap tőlük. Nem vonhatta már megint be őket ebbe a hirtelen támadt problémába, semmi esetre sem. Ki fogja addig bírni, míg a tengerész elég erős nem lesz, hogy átadja a milíciának. Késő délután tért Roselyn vissza a csűrbe egy adag, a férfinak készített gyenge raguval. Megtorpant egy pillanatra az ajtóban, és csak nézte a másik arcát a napsugár alkotta fénynyalábban. A zúzódások okozta duzzanatok kissé

lelohadtak, a hosszú haj és szakáll alatt a férfi egész jóképűnek tűnt. Álmában elfordította a fejét és az arca, amelyet eddig eltakart a haj, láthatóvá vált. Roselyn elfintorodott, bizsergés futott végig a tarkóján. Mintha álmodna, úgy lépkedett előre, letérdelt mellé, majd letette a tálcát a koszos padlóra. Homályosan érezte, a pánik egyre inkább eluralkodik rajta, annyira hogy már szinte nyelni sem tudott. Remegő kézzel húzta el a sebesült forró homlokából a haját olyan formára, ahogy egy nemesember viselné. A lilába és zöldbe hajló zúzódások és a bozontos szakáll alatt felismerte Spencer Thorntonnak - a jegyesének - arcát.

2. fejezet Roselyn elhátrált Thornton mellől, és véletlenül felrúgta a raguval teli tálat. Hátát a falnak szorítva vadul bámult rá, minden pillanatban attól rettegett, a másik felébred, és összes bűnét a fejére olvassa. Hirtelen nagyon élénken törtek rá eljegyzésének eseményei, emlékezett Thornton közömbös, cinikus arcára, és arra ahogy unottan elfordult tőle. A katasztrófa miatt érzett saját bűntudatát egy pillanat alatt elnyomta a férfi ellen hirtelen feltörő düh, és a szüleire is haragudott, amiért ilyen helyzetbe kényszerítették. Az emléktől összerándult a gyomra. Éppen most, amikor élete normális kerékvágásba tér - volt fedél a feje felett, saját megélhetése, néhány barátja is, aki törődött vele -, kell szembenéznie múltjának egyik szellemével. Nem is szellem - győzködte magát -/hanem egy férfi, aki méltatlanul bánt vele, és akit - ezt kénytelen volt elismerni - ő is megbántott. Nem közönséges tengerész volt. Roselyn újra eltűnődött a férfi által mormolt idegen szavakon. Az anyja spanyol volt természetes, hogy ismeri a nyelvet. De mi keresnivalója volt a flottánál - és melyik flottánál? Egyszer már megpróbált Thorntontól elmenekülni, és Philiphez láncolta magát, aki egy cseppet sem volt jobb, ugyanazt akarta, amit Thornton: pénzt és hatalmat. Pont akkor, amikor már képes egyedül elboldogulni, Thornton újra megjelent. Eszébe jutottak a szavak, amiket mormolt: "A földemen élsz?" Vajon birtokot vett Shanklin mellett? Azon az éjjelen Roselyn nem tudott aludni. Kérdések és félelmek kavarogtak agyában, de nem akart szembesülni velük. Felkelt, a tűz fényében felöltözött, majd kiment az éjszakába. Mindössze a hold vezette útján. Nyugodtan akart sétálni, érezni akarta arcán a könnyű szellőt, belélegezni a virágok és a tenger nyugtató illatát. És egyáltalán nem lepődött meg, amikor céltalan barangolása végén ahhoz a csűrhöz ért, amelyikben Thornton feküdt. Minden, ami elől menekülni próbált, a férfihoz kapcsolódott. Nehéz sóhajjal kinyitotta az ajtót. A holdsugár megvilágította a száradó fűhalmot - de Thornton nem volt rajta. A korábban ráterített takaró csomóban hevert a földön. Egy pillanatra megdermedt a megdöbbenéstől, azonban hamar felocsúdott és gyorsan átkutatta a pajtát. A férfi elment. Talán felfedezte valaki és elvitte? Francis Heywood mostanra már bizonyára értesült volna a történtekről, és a pajta felé trappoló férfiak hangjára ő maga is felfigyelt volna. El tudott-e Thornton egyedül menni? A sérülések miatt nagyon legyengült, és bajosan tudna törött lábán megállni. De a sebláztól delíriumban volt. Roselyn átvizsgálta a pajta körül a hold világította területet és sötét foltokra bukkant. Egy másodpercig gyötörte csak a bizonytalanság, hogy hagyja-e Thorntont elmenni.

Nem hagyhatta, hogy a fűben elvérezzen vagy a szikláról a köves tengerpartra essen. Képtelen lenne a gyávasága okozta bűntudattal együtt élni. Követte tehát a Thornton testének nyomása alatt a talajra simuló, megtöredezett fűszálak keltette nyomot. Minden pillanatban arra számított, i hogy megpillantja, azonban a férfi messzebbre kúszott, mint gondolta. Ideges félelmei felerősödtek, a sötétség szinte körbefonta, a feltámadó szél belebelekapott kiengedett hajába. Úgy gondolta, hangokat hall, de azok olyan gyorsan elhaltak, hogy az csak a képzelete műve lehetett. Hol lehet Thornton? Amikor már kezdte azt latolgatni, hogy esetleg rossz csapást követett, felsejlett előtte valami, ami elütött a fű árnyalatától. Letérdelt, és Thorntont találta maga előtt. A hold fényében csupasz mellkasa kivillant a kötések alól. Csupán Philip régi nadrágja volt rajta. Az oldalán feküdt, éppen ülő helyzetbe próbálta felküszködni magát. Bár Roselyn nem akart hozzáérni, kényszeredetten mégis megérintette a karját. Érezte a másik testét gyötrő forró lázat, de a férfi hirtelen megragadta a csuklóját és a földre rántotta. A lány a hátára gördült, és még mielőtt megmozdulhatott volna, Thornton már fölé hengeredett, alkarját pedig a torkának feszítette. Roselyn kiáltani próbált, de csak tompa hörgés tört fel az ajkán. Sarkát a földnek vetve küszködött, megragadta Thornton karját, és sikerült annyira hátraszorítania, hogy lélegzethez jusson. A férfi szeme összeszűkült, fogai kivillantak grimaszba rándult szája mögött. - Thornton! - zihálta Roselyn. - Én nem az ellenséged vagyok! Átfordult, végre sikerült lelöknie magáról, azonban viaskodásuk közben a férfi szabad keze a lány derekára tévedt. Abban a pillanatban mozdulatlanná dermedt. Roselyn nem hallott mást, csak a másik zörejes légzését. Az lassan végigsimította a kezével, egészen a melléig. - Igen, nő vagyok - sziszegte dühösen, még mielőtt az érintés túl intimmé válhatott volna. Kicsusszant alóla, Thornton pedig hagyta, hogy elmeneküljön, aztán előrezuhant a könyökére. - Mr. Thornton! - őszinte sajnálat érződött a suttogásban. - Vissza kell jönnie velem! A férfi egyik térdét maga alá húzta, megpróbált elmászni a közeléből, végül egy nagy nyögés kíséretében visszahanyatlott a fűbe. Motyogott valamit, és ahogy Roselyn közelebb hajolt, ismét spanyol szavakat hallott. Libabőrös lett a karján hirtelen végigfutó hidegtől, és megmerevedett. Megint hallotta a hangokat, és lassan terjedő iszonyat kezdett úrrá lenni rajta, ahogy rádöbbent, hogy emberek vannak a sziklán. Hasra vetette magát Thornton mellett, szíve őrjítő ritmusban vert. A férfi lángoló arcára és remegő szemhéjára meredt, úgy hallgatta a hangok közeledtét. Mi dolguk lehet idekint az éjszaka közepén? Lassan felemelkedett, éppen csak annyira, hogy átlásson a hajladozó fűszálak felett. Férfiak egy csoportja lézengett a sziklák környékén, alakjukról visszaverődött a holdfény. Kardot viseltek. Talán a milícia emberei a közeli Shanklinből? Vagy a spanyolok azok, készen arra, hogy Angliát megtámadják? Roselyn újra lehasalt, csak hogy Thorntonnal szemközt találja magát, aki kimerültén és értetlenül bámult rá. Most mit tegyen? Ha arrébb kúszik, talán

megtalálják a férfit, és akkor egy csapásra megszabadul tőle. Hamarosan felébred, aztán már ő is el tud magyarázni mindent. Talán őrá nem is fog emlékezni. De ha azok ott kint spanyolok... Thornton hirtelen megragadta a karját, és közelebb húzta magához. A lány elfojtott egy sóhajt, és ahogy a másik sötét és vadul csillogó szemébe nézett, érezte, a benne tomboló láz az ő bőrét is égeti. Megmozdult az ajka, hallotta a másik rekedt suttogását - megint spanyolul. Mikor cselekszik helyesen? Ha a milícia emberei ebben az állapotban meglátják, sötét haja, olajbarna bőre és idegen nyelvű szavai miatt biztosan spanyolnak hiszik. Ha a katonák spanyolok, akkor a szigeten vége mindennek. Roselynnek nem maradt más választása, szorosan a férfi köré fonta a karját és megpróbálta csendben tartani. Az őrjárat egyre közeledett, a szél rekedtes nevetés hangját sodorta felé - és a királynő nyelvét. Megremegett a megkönnyebbüléstől, számos félelme közül az egyik eltűnt. - Csss... - suttogta. A nyakához szorította Thornton arcát, közben forrón imádkozott, hogy nyugton maradjon. A tengerész megmerevedett, és Roselyn most már amiatt aggódott, nehogy a másik ereje még így is túl sok legyen az övéhez képest. Aztán a férfi teste egy sóhajjal elernyedt, súlyosan nehezedett a lányra, aki érezte hogy karjai átkulcsolják a derekát. Egy pillanattal később újfajta félelem borította el, mert Thornton a lábai közé csúsztatta a térdét. Minden sejtje lázadni akart, megütni és ellökni a másikat. Ehelyett azonban a dühtől forrongva nekifeszült, de fekve maradt, hagyta hogy a szájával végigpásztázza a torkát, majd lejjebb, a kulcscsontját. Roselyn reszketett. Élesen élt emlékezetében az összes hír, amit az elmúlt évben a férfiról hallott: a viszonyai, a szeretői, a botrányok, amelyek - bárhová is ment - követték. Csak egy erkölcstelen, bolond nő hinne egy, hozzá hasonló férfi csábító szavának. Ajkába harapott és szorosan lehunyta a szemét, ahogy Thornton ajkai köntösének magasan zárt nyakrészét cirógatták. Megpróbálta ujjait a szájára tapasztani - bármit, hogy a figyelmét elvonja -, aztán azonnal el is húzta őket, mert Thornton már azokat csókolgatta. Szent egek! Hogy az ő ujjait csókolgassa!? Roselyn még erősebben próbálta fejét a férfiéhoz szorítani, szinte azt kívánta, bárcsak az eszméletet is ki tudná a levegővel együtt szorítani belőle. A lány saját tervének a csapdájába esett, hiszen ha együtt találják őket... Jeges rémület öntötte el. Spencernek úgy tűnt, csak az álmaiban él, amelyek a csaták forró, lázas rémlátomásai voltak: fojtogató füst, a vitorlarúdról lecsüngő, égő vitorlavásznak, a fejek felett átsüvítő ágyúgolyók. Megint átélte az oldalába hasító kard okozta fájdalmat, és ez felébresztette. A szemébe tűző napsugarak mintha nem a megszokott helyükön lettek volna, hunyorognia kellett, mert szinte áthatoltak a fején. Képtelen volt felemelni a kezét, hogy azzal vessen egy kis árnyékot az arcára nem tudott semmit csinálni, csak nyugodtan feküdni. Volt valami, amit meg kellett tennie, egy sürgős küldetés, amelyet mindeddig nem sikerült végrehajtania. - Kér egy kis vizet?

Spencer izmai megfeszültek. Ezt a hangot hallotta álmaiban - angol beszédet. Kinyitotta a szemét, és apró csűrt pillantott meg, amelynek ablakait szélesre tárták a ragyogó napfényben. Lassan elfordította fájó nyakát, és megpillantotta a pókhálóval átszőtt gerendákat, amelyek beleolvadtak a tető sötétjébe, majd az ablakon beáramló ragyogó fényben a nő elmosódott sziluettjét is. A filigrán, nőies, aggódó alak föléhajolt, a szemében azonban, mintha a félelem apró szikrája is megvillant volna. Az egyszerű, házi készítésű vászonköntös felett fehér kötényt viselt. Világosbarna haját szigorúan hátraszorította arcából, és dísztelen, fehér főkötő alá rejtette. Nem festette magát, semmilyen rafinált frizura vagy ékszer nem vonta el a férfiember figyelmét sima bőrének abszolút tökéletességétől. Kicsi orrán pajkos szeplők virítottak, amelyek fölött tiszta szürke szemek tekintettek a világra. - Kér egy kis vizet? - kérdezte újra Roselyn. Hangja lágyabb és mélyebb volt, mint amilyenre Thornton számított volna egy, az övéhez hasonlóan finom torokból. Hirtelen rádöbbent, hogy szája cserepes a szomjúságtól. Növekvő zavarral vette észre, hogy a lány arcának csupán a látványa is elfeledteti vele minden kényelmetlenségét. Megpróbált megszólalni, de csak egy bólintásra futotta. A nő karjával megtartotta a fejét és a szájához emelte az ivókürtöt. Spencer arca szinte a mellét súrolta, vadvirág és sült kenyér illata érződött a bőrén, olyan illatok, amelyek megnyugtatták és enyhülést hoztak a férfinak. Aztán a hűvös víz elérte a nyelvét, és ő mohón kortyolni kezdett. - Lassan! - szólalt meg a nő. Spencer érezte mellének rezdülését. - Mi a... neved? - hangja rekedten és reszelősen szólt. A nő hátrahajolt, a sarkára nehezedett, és összefonta ölében a kezét. - Rose Grant - mondta lágyan, kifinomult hanghordozása nem állt összhangban öltözékével. - És ön kicsoda? A férfinak majdnem az a név csúszott ki a száján, amit másfél éven át használt, azonban még időben észbe kapott. - Spencer Thornton - valódi neve idegennek és tiltottnak tűnt. - Hálával tartozom neked, amiért megmentetted az életemet. Rose Grant bólintott, aztán egy párnával megtámasztotta a férfi fejét, és mint valami kisbabát, megetette. Annyira régóta nem evett meleg ragut, hogy Spencer úgy döntött, inkább nem bánja az etetést. A lány túl hamar tette félre a tálat, és ahogy a beteg vágyakozva fordította fejét a maradék után, először pillantott meg egy zavart mosolyt ápolónője arcán, amely meglágyította a vonásait és félénk bájt kölcsönzött neki. - Később ehet még - mormolta -, de előbb hadd vizsgáljam meg a sebeit! A kis kalandja után tegnap este megint vérezni kezdett. - Kis kalandom? - Úgy döntött, elindul - Roselyn habozott. - Nem emlékszik? - Nem - suttogta, hirtelen nagyon nehéznek érezte a szemhéját. - Mit csináltam? - Elvonszolta magát. A sziklák mellett találtam meg. - Feltételezem, örülhetek, hogy élek - hirtelen eszébe jutott, miért próbált megszökni: a csata Rodney Shaw-val, a fejes a hajókorláton át, hogy ne kelljen árulók kezétől végeznie. És Shaw ígérete is, hogy megtalálja őt! Londonba kell jutnia.

Azonban amikor Roselyn lerántotta mellkasáról a kötést, hirtelen a fájdalom mindent elsöprő hulláma öntötte el. Elájult. Roselyn hátradőlt és visszafojtotta remegő lélegzetét. A férfi végre megint aludt, és neki nem kell továbbra is azokba a sötét, titokzatos szemekbe néznie. Keze még mindig Thornton mellkasán nyugodott, és bár bőre már régen elveszítette a londoniakra jellemző sápadt árnyalatot, mégis még mindig élesen elütött Thornton olivára emlékeztető árnyalatától. Elkapta a kezét, mert eszébe jutott, félrevezette a férfit saját nevével kapcsolatban. Gyáva volt. Aztán eszébe jutott, hogy kijátszotta a milícia embereit, és mennyire rettegett amiatt, hogy a sebesültet csendben tudja tartani, akinek a szája eközben meglehetősen nagy intimitással tanulmányozta az ő bőrét. Igenis, kellett egyfajta bátorság ahhoz, hogy ne adja az őrség kezére, főleg azután, hogy az megpróbálta megfojtani! És minden kitartására és szívósságára szüksége volt, mert csak így tudta a férfit félig maga után vonszolva, félig cipelve a csűrbe visszahozni. Ráadásul nagyon késő volt, a hajnali szürkeség már tengeri ködfüggönyként emelkedett a sziget peremén. A férfi mély álomba zuhant, mialatt ő a silány szalmapriccsen forgolódott. A kötözés végeztével még mindig fáradt volt, majd a falnak támaszkodott és a férfit tanulmányozta. Mostanra már két éve lennének házasok, ha ő, akkor nem rohan el. Lady Roselyn Thornton teljesen más személyiség lenne, mint Roselyn Grant. Eszébe jutott a gyerekkora, elszégyellte magát önzése és meggondolatlansága miatt, amely családjának és korábbi életének a megtagadására késztette, pusztán azért, mert úgy gondolta, hogy ő jobban tudja a dolgok menetét. Most békében élte mindennapjait, egyedül -de Thornton mindent elronthat. Bármikor érkezett is vissza Francis a szárazföldről, vele együtt pedig a legújabb londoni botrányok. Roselyn hálát adott az égnek, amiért nem ment Thorntonhoz nőül. A férfi neve gyakran felbukkant - tulajdonképpen nem is olyan régen hallotta azt a történetet, miszerint Thorntonnak a tetőn át kellett elmenekülnie egy házas nő férjének a bosszúja elől. Elfintorodott, ahogy újra megérezte betegének kiálló bordáit, amikor megigazította rajta a takarót. Nem úgy tűnt, mintha az utóbbi időben vad, kicsapongó életet élt volna Londonban. De semmi köze sem volt hozzá. Csak azt remélte, a férfi nem fogja felismerni, hiszen eddig csak kétszer néztek egymásra. Akkor Roselyn a legfinomabb és legdrágább, ékszerrel díszített ruháját viselte, az abroncsos szoknya a divatnak megfelelően kiemelte a csípőjét, fejdísze pedig szabadon hagyta leomló haját. A korábban folytatott kényelmesebb élettől gömbölydedebb is volt. Nem valószínű, hogy Thornton emlékszik rá. Roselyn megfogadta, keveset fog beszélni, gondosan ápolja a férfit, és azonnal átadja a milíciának, amint elég erős lesz, hogy megvédje magát a kérdésekkel szemben. Nem az ő feladata, hogy kiderítse a kémekről az igazságot, vagy hogy politikai ügyekbe ártsa magát. Most csupán egy falusi pék, és nem is akart más lenni. Amikor Spencer legközelebb felébredt, már közeledett az alkony, a nyitott ablakokon át szürke köd gyanánt kúszott be - Rose Grant szeme is ilyen szürke volt.

Most miért jutott ez az eszébe? Megpillantotta a lányt, aki az ablak mellett ült és őt nézte. Megint fekete köpenyt viselt, ezúttal azonban kendő is díszítette a vállát. Vajon még ugyanaz a nap van, mint amelyiken elaludt? Arra számított, hogy a lány majd fölé hajol, hűhót csap, ő azonban kezét a térdén összekulcsolva továbbra is mozdulatlanul ült, és méregette olyan kifejezéssel az arcán, amelytől a férfi szinte megijedt. Egy pillanatig az a furcsa érzése támadt, hogy már látta valahol ezeket az átható szemeket. Azonban ki tudja, hány napja ápolja már a lány, ennyi idő alatt illik is ismernie az arcát. Hallevest kapott, gondozója egyszer sem panaszkodott lassúságára. Amikor végzett, Rose felállt és meggyújtotta a lámpást. Felemelte a tálcát, aztán az ajtó felé indult. - Ne menj még! - Spencer is meglepődött, milyen nyersen csengett a hangja. - Nem tudom, hogy kerültem ide. Azt sem tudom, hol vagyok. A lány válla megmerevedett, és talán egy pillanattal tovább fordított hátat a kelleténél. A zsámolyra tette a tálcát, majd a férfi felé nézett. Nem tűnt magasnak a válla keskeny volt, szinte finom. A fény megpihent és felragyogott azokon a fürtökön, amelyeknek sikerült elkerülni a főkötő börtönét. A dereka köré szorosan simuló kötény törékennyé tette alakját. Hogy tudta egyedül a csűrbe hozni? - Ez az ötödik napja Wight szigetén - mondta. - A parton találtam magára, egy törött csónak mellett. Spencer lehunyta a szemét és megpróbált emlékezni: nedves homok az arca alatt - egy nő, amint a hátára fordítja, arca az éjjeli égbolton lévő sápadt holdhoz hasonlatosan tüneményes. - Láttál másik csónakot is? - visszafojtott lélegzettel várt, tudatában volt a válasz fontosságának. - Nem. Thornton visszaejtette a párnára a fejét, a megkönnyebbülés gyenge hulláma öntötte el. - Azt mondta, szüksége van a segítségemre - tette hozzá Roselyn -, mert lehet hogy a spanyolok eljönnek magáért. A férfi szeme összeszűkült, és a jól begyakorolt szavak hirtelen könnyedén törtek fel szájából. - A Newcastle fedélzetén voltam, és aznap a hajónkat rengeteg lövés érte. Emlékszem, ahogy süllyed... de ez minden. Roselyn tovább fürkészte, és Thorntont a másodperc erejéig kellemetlen érzés kerítette hatalmába, amiért hazudnia kell ennek a nőnek. De olyan régóta hazudozott már, hogy a másik biztonsága érdekében kimondott hazugság szinte megváltásnak tűnt. - Mi történt a csatornán? - faggatózott tovább. - Még mindig folynak a harcok? - A flották elhajóztak, mindjárt a megérkezését követő napon. Harcoltak, és úgy hírlett, hogy megtámadják a szigetet, de egyszer sem tették. Roselyn tétovázott, tágra nyílt szemével szinte nem is pislantott. - Üzenjek a kapitányának? - Úgysem tudna most mihez kezdeni velem. Csatlakozni fogok hozzájuk, amint újra képes vagyok a szolgálatra. Hitt-e neki a nő? Az utolsó mondata végül is igaz volt.

- Neked köszönhetem az életemet, Rose! Miért segítettél nekem? A lány a földre sütötte a szemét, vállat vont. - Nem hagyhattam, hogy meghaljon. - Mások hagyták volna. - Épp elég halált láttam már - felelte, és a férfi mintha egy csipetnyi indulatot is kihallott volna a hangjából. Spencernek feltámadt az érdeklődése, de miért kérdezősködne egy vidéki leányzó magánélete felől. Saját gyengesége miatt pont akkor nem tud Londonba menni, amikor erre tényleg nagy szükség volna, és ez zavarta. Remegő kezével megdörzsölte arcát, a zúzódások még mindig fájtak. - Rose - maga is meglepődött elcsukló hangján -, kinek a földjén vagyunk? Mások is tudnak az ittlétemről? A lány megigazította a feje alatt a párnát. A gyenge fényben legalább olyan fáradtnak látszott, mint amilyennek érezte magát. Ilyen sok energiát venne igénybe a férfi ápolása? Roselyn a sarkára nehezedett, imádkozott, hogy Thornton még a válasza előtt elaludjon. A férfi most sápadtabbnak tűnt, és Roselyn ellenőrzésképpen megemelte a takarót, de nem látott a kötéseken átszűrődő vérnyomot. - A lakosoknak több mint fele elhagyta a szigetet a spanyolok miatt, a falvak ezért olyan csendesek - felelte. - Rajtam kívül csak a jószágigazgató meg a családja van ezen a birtokon, de nem említettem nekik magát. A férfi lehunyta a szemét, a szája elernyedt, a következő pillanatban pedig már aludt is. Roselynből reszkető sóhaj szakadt fel, fejét a mellére ejtette. Meddig bírja még elhárítani a férfi kérdéseit és csak a lehető legkevesebbet elmondani neki? Miért nem akarta, hogy az emberek tudjanak róla? Eszébe jutott, hogy Thornton nem nézett egyenesen a szemébe, amikor a Newcastle-en tett szolgálatairól beszélt. A legelső találkozásukkor tőle kapott tekintet beleégette magát az agyába, még két évvel ezelőtt. Az apja mutatta be Roselynt, és nagyon úgy tűnt, Thornton még csak látni sem akarja. A harag és a megaláztatás keserűsége öntötte el akkor, hiszen annak ellenére, hogy neki sem tetszett a közöttük lévő szerződéses eljegyzés, kíváncsi volt, mert érezte a férfi lelke mélyén rejlő tisztességet. Roselyn szorosan lehunyta a szemét - és maga előtt látta a férfiét: hosszú szempillák keretezte sötét szemeket, amelyek elrejtették a gondolatait, mégis elég áthatóak ahhoz, hogy átlássanak az övéin.

3. fejezet Másnap késő délután Roselyn a pékműhelyben foglalatoskodott, vacsorát készített. Fáradtnak és nehézkesnek érezte magát, miközben folyamatosan azt próbálta elhitetni magával, hogy ennek csak Thornton lehet az oka. A kívülről jövő lépések zajára még a lélegzete is elakadt, és késsel a kezében, dobogó szívvel megfordult. John Heywood megállt az ajtóban, arcán a mosoly elhalványult. - Roselyn? A kés kiesett a lány remegő kezéből, csak hajszálnyival tévesztette el a lábát. Végigsimított az arcán és tétován Johnra mosolygott. Vajon mi járhat Roselyn fejében? Talán annyira feszültek már az idegei, hogy azt képzeli, a szigeten mindenütt ellenség van a nyomában? - John, megijesztettél! - mondta ügyefogyottan, miközben lehajolt a késért. - Egész nap olyan... rosszul érzem magam. - Ez teljesen természetes, ha ilyen közel dúl a háború. A lány felé lépett, és ő megpróbálta ellazítani magát, arra gondolt, mennyire szokott örülni a férfi látványának. John volt a legidősebb Heywood fiú. Középmagas és a kemény munkától szikár, de keze nyomán csodálatos, fából készült dolgok születtek. Egyre gyakrabban látogatta Roselynt, néha még házasságra is tett utalást, pedig tisztában volt azzal, hogy legálisan nem esküdhetnek templomban, ezért csak vadházasságban élhetnek. Roselyn jól érezte magát vele, és lassan kezdte úgy gondolni, ez is van annyira jó, mint amilyen a tüzes szerelem valaha is lehet. Most viszont, amikor Thornton ennyire közel volt, John csak idegesítette. - Aggódtunk miattad, Roselyn - kezdte, és kivette a kést a kezéből, majd az asztalra tette. - Hiányoznak a reggeli látogatásaid is. - A kenyér! - Roselyn megrázta a fejét. - Mostanában nem vittem el a megrendeléseket. - Nem a kenyeret hiányoljuk. Anya és Charlotte megsüti, amire szükségünk van - mosolyodott el, aztán lehajolt és könnyedén arcon csókolta. - Alig látunk. Majdnem olyan, mintha megint gyászolnál. Charlotte már kétszer járt nálad, hogy a sütést gyakorolja, de egyszer sem talált itthon. Charlotte John tizennégy éves húga volt, vidám társasága enyhítette Roselyn magányát, amikor visszatért a szigetre. Mi van akkor, ha a kislány követte a csűrbe? - Biztosan túl sokat dolgozol - John még mindig mosolygott. - Jobban szemmel kell tartanom téged. Roselynt általában szórakoztatta évődésük, most viszont aggodalommal töltötték el a férfi szavai. Nem kockáztathatta meg, hogy Heywoodék esetleg rátaláljanak Thorntonra, pláne ha kiderül róla, hogy ellenség. Hogyan is hozhatna ekkora veszedelmet arra a családra, amelyet olyan nagyon szeret? Miután John elment, Roselyn a pajta felé indult, és rögtön észrevette, hogy Thornton nem ott fekszik, ahol hagyta. Egy pillanat alatt páni rémület száguldott végig rajta, mert arra gondolt, hogy ezúttal a férfi tényleg megölte magát.

Belépett az ajtón, aztán élesen felsikoltott, amint egy kéz ragadta meg a felsőkarját és beljebb rántotta. Megremegett kezében a tálca, végül azonban felismerte Thorntont, aki ott állt, csupasz mellkassal, impozánsan. A falnak támaszkodott, hiszen csak az egyik lábán tartotta a súlyát, karját összefonta a mellén. Egész teste remegett ahogy a lányra nézett, aki csak most döbbent rá, milyen magas és milyen könnyen leteperhetné, ha akarná. A növekvő esti félhomályban is látszottak az arcán gyöngyöző izzadtságcseppek. - Eltörött a lábam, igaz? - suttogta. Nagy kezét a lány feje mögé csúsztatta, és maga felé fordította. Roselyn még mindig levegő után kapkodott, annyira megdöbbentették az elmúlt perc eseményei. - El kell mennem innen - Thornton suttogása szinte sziszegésnek hatott. Már öt napja! Soha nem voltam még ennyire cselekvésképtelen! Sajnálom... a szó azt jelenti, hogy... - Tudom, mit jelent - Roselyn hangjával vágni lehetett volna. A férfi biztosan tartotta, ujjai beterítették koponyáját, tekintete a lányéba fúródott. - Látom, hogy tudod. Nem egy átlagos vidéki szolgálólány vagy. - És már hat nap telt el. - Hat nap? Még egy ilyen egyszerű dolgot sem vagyok képes követni! Thornton szája keserű vigyorra húzódott. - Azt sem tudom, kinek a ruháit hordom, és hogy ki adta rám őket. - Én segítettem. A férfi tekintete ismét rászegeződött, és Roselyn beleremegett a gondolatba, hogy a lelkébe lát. - Te vagy az ápolónők gyöngye! Egy másodpercig Roselyn csak arra a pillanatra tudott emlékezni, amikor a másik alatt feküdt a sziklákon, és a férfi keze csak egy hajszálnyival volt a melle alatt. Hirtelen nem bírta elviselni Thornton közelségét, mert azt juttatta az eszébe, hogy valamikor apáik próbálták kierőszakolni kettejük közt ugyanezt az intimitást. - Hadd tegyem le a tálcát! Thornton azonnal elengedte, ő pedig a padlóra tette. - Le kellene feküdnie! Nem elég erős a mászkáláshoz. A férfi felnevetett, mint aki jól szórakozik valamin. - Te viszont erős vagy, nem igaz? Holt teher lehettem, amikor levetkőztettél. Roselyn érezte, hogy a pír elönti a vonásait, és hálát adott az égnek, amiért a nap már lement, mert Thornton így nem láthatta. Önmaga előtt is alig akarta elismerni, hogy úgy tanulmányozta Thornton meztelenségét, mint aki soha nem látott azelőtt férfit. - Ha mindent láttál - a szája szögletében megbújó gúnyos vonás most elhalványult -, nem találtál egy erszényt a mellemre szíjazva? - Nem. A lány habozás nélkül megtartotta magának az igazságot, annak ellenére, hogy észrevette a férfi szemében felvillanó pillanatnyi kétségbeesést. Teljesen megfeledkezett az erszényről, de reményei szerint még mindig ott hevert a fűbe temetve, ahol korábban Thornton feküdt. Meg kell vizsgálnia, mielőtt visszaadná, hogy el tudja dönteni, kém-e.

Á férfi köré fonta karját, az pedig félig ugrálva, félig vánszorogva tette meg a zsámolyig az utat. Thornton egyszer már elkóborolt - most majdnem megint megtette. És ha elmondja az embereknek, hogy ő ápolja? A szülei akár fel is fedezhetik a hollétét, akkor pedig arra kényszerítik, hogy elhagyja az egyetlen helyet, ahol valaha is biztonságban érezte magát. Roselyn mély lélegzetet vett. - Ez a rendszer így nem működik. - Rendszer? - a fekete szemöldökök magasra szöktek. - Ez úgy hangzott, mintha szállást bérelnék tőled. - Sajnálom, de lassan túl nehéz a normális kerékvágásban tartani a dolgokat. Én vagyok a falu pékje, kötelezettségeim vannak, amelyeket nem hanyagolhatok tovább. Haza kell velem jönnie, ott jobban tudnék... gondoskodni magáról. És ahonnan visszajöhet megkeresni az erszényt. Forróság öntötte el a gondolatra, hogy kettesben lesz kunyhójában a férfival. Élénken élt emlékezetében az a pillanat, amikor a lába az övéi közé furakodott. Mi történik vele? - Ennie kellene egy kicsit, hogy visszanyerje az erejét, aztán elindulunk. - Most? - Nem mehetünk nappal, megláthatnak bennünket. Thornton nem kérdezősködött többet, de szemmel láthatóan elgondolkozott valamin, mialatt a pástétommal birkózott. Roselyn meggyújtotta a lámpát, de hirtelen úgy érezte, túl bizalmas a másikat evés közben nézni, ezért inkább az ablak felé fordult. A férfi kortyolt még egy utolsót a sörből, majd felé nyújtotta a fedeles korsót. - Készen állsz, Rose? Ne haragudj, de kénytelen vagyok rád támaszkodni. Most bezzeg szívélyesen bánt vele, pedig csak egy idegen volt a számára. Amikor a jegyese volt, ijedt fiatal lány, akkor kegyetlen volt hozzá. Soha nem fogja elfelejteni. - Nagyszerű, Mr. Thornton! - ügyelt rá, hogy a megszólításban ne használja a férfi címét, amit az egyszerű Rose Grant nem tudhatott. Megfogta a kezét és a saját vállára tette, megpróbálta kizárni tudatából a kérges tenyerek melegségét. - Támaszkodjon rám, amikor feláll! Thornton a megerőltetéstől felhördülve ép lábára emelkedett. Roselyn összerezzent a vállára nehezedő nyomástól, de azért a férfi karja alá siklott. Odanyúlt a mécsesért, elfújta a gyertyát és megszólalt: - Az intéző nem láthat meg bennünket! Hacsak nem akar hozzájuk kerülni, hogy az ő családja ápolja magát. - Nagyon jól végzed a dolgod - vágta rá Thornton, talán egy hajszálnyival gyorsabban is a kelleténél. Nyilvánvalóan nem akarta, hogy más is tudomást szerezzen a hollétéről. Elindultak a birtokon keresztül, csak a hold és Roselynnek az otthona felé vezető út biztos ismerete volt irányjelzőjük. A lány minden árnyékban őket figyelő falusiakat vélt felfedezni, felkészült a pletykára, hogy egy idegen férfit tart a házában. Talán John gyanút fogott, és még mindig a közelben lézengett. Csak nehezen tudott idegességén úrrá lenni, különösen úgy, hogy különös bizonyosság bizsergette tarkóján a bőrt. Van még valaki más is odakinn a sötétben?

Negyed óra sem telt el, és Thornton lélegzése már a ráspoly érdességével tört fel mellkasából, az izzadtság teljesen eláztatta a ruháját. Végre Roselyn megpillantotta a házikója kunyhója ablakából kiszűrődő gyenge fényt, és beleremegett a megkönnyebbült sóhajba. Belökte az ajtót, szinte átvonszolta rajta a férfit. Ügyefogyottan tartotta, mialatt áthajolt az asztal fölött és arrébb húzta a padot. - Üljön ide, Mr Thornton! Adjon egy percet, elkészítem a fekhelyét! Saját lúdtoll matracát hozta le a padlásról és a kandallóhoz legközelebb eső sarokban vetette meg a férfi ágyát. Magának készíthet másnap másikat. Lábra segítette, Thornton pedig előretántorgott, mindkét karját a lány köré fonta, ez szinte olyan volt, mint egy intim ölelés. Roselyn érezte, elpirul ahogy arca a férfi mellkasához simult, de ha álló helyzetben akarta tartani, nem maradt más választása, mint hogy szorosan átölelje a derekát. - Bocsáss meg nekem! - mormolta a hajába. Roselyn megdermedt, de nem felelt, túlságosan tudatában volt Thornton közelségének. - Csodálatos az illatod. A lány még mindig nem válaszolt, és Thornton mellkasát nevetés rázta meg. - Fogadni mernék, hogy az enyém nem! Roselyn nem tudta megállni, futó mosoly suhant végig az arcán. Miért kell olyan elbűvölőnek lennie még betegen is? Nem is gyanította korábban, hogy ilyen is tud lenni. Közös erőfeszítéssel sikerült Thorntont a priccsre fektetni, aki azonnal hátrahanyatlott, lehunyta a szemét, ahogy Roselyn ráterítette a takarót. - Rövid időre magára kell hagynom - mondta. - Vissza kell mennem a tálcáért és a lámpáért. A csűrhöz érve azonban rögtön az erszény után kezdett kutatni a fűcsomóban. Hamar megtalálta, és szembefordította a gyenge fénnyel. A zacskó még mindig nedves volt, de a csomó a tetején szorosan tartott. Végtelennek tűnő percek után sikerült csak kibogozni. Roselyn hirtelen azt vette észre, hogy sietség nélkül bontogatja az apró csomagot, nem égett a vágytól, hogy megismerje a tartalmát. Ő ápolta Thorntont, és ő mentette meg a haláltól. Bár azt szerette volna, ha végre elmegy az ő kis békés szigetéről, nem akarta, hogy hazaárulásért letartóztassák. És mégis - ez megfelelő bizonyítéka lenne, annak idején jól döntött, amikor nem ment hozzá feleségül. Remegett a keze, amint a néhány ív gondosan összehajtott és számára ismeretlen viaszpecséttel ellátott pergament előhúzta. Mindössze egyetlen pillanatig habozott, aztán óvatosan lepattintotta a viaszt és kiterítette a levelet. Spanyolul írták. Roselyn az érthetetlen levélre bámult, annyira összeszorította a száját, hogy megcsikordult a foga a düh a királyi udvarban terjedő pletykák gyorsaságával öntötte el. Elárulná-e egy angol vikomt az országát az édesanyja népéért? Azzal próbálta megnyugtatni magát, hogy a levél akár Thornton anyjának is íródhatott. De rákérdezett volna-e a férfi egy ennyire egyszerű dologra rögön azután, hogy magához tér?

Nem adhatja vissza úgyis azt hazudta, hogy nincs nála. A milíciának sem adhatja oda. Ha senki sem tud spanyolul, nagyon könnyen letartóztathatják, pusztán elővigyázatosságból - ne adj isten, esetleg csupán a kinézete alapján kémnek vélik, és felakasztják. Nem engedheti, hogy ez megtörténjen. Meg kell elégednie azzal, hogy Thornton addig nem tudja elárulni a hazáját, amíg ő el nem engedi az otthonából. Figyelni fogja, még azt is eléri, hogy a férfi jól érezze magát a társaságában. És figyelni fogja minden egyes szavát is, hátha meg tudja fejteni a rejtvényt, aminek Spencer Thornton a neve. Megkérdőjelezhető tartalmával együtt megint eltemette a vízhatlan erszényt a rövidre nyírt fű alá. Amikor visszatért a kunyhóba, megállt Thornton felett és lenézett rá. A férfi a kimerültségtől mély álomba zuhant, a szeme alatt az árnyékok sötétebbé váltak. Roselyn rettegett az újabb fürdetéstől. Jobb, ha addig megcsinálja, amíg alszik. Törülközőt tekert köré, hogy felfogja a szappanos vizet, és elkezdte mosdatni. Ezúttal zavarba ejtőbb és intimebb volt a nadráglevétel. Most már tudta, ki a sebesült, és mi lehetett volna az életében - a férje. Nem hasonlított Philipre, sötétebb és nagyobb volt nála, és Roselyn énjének egy része nézni akarta a férfit. Ehelyett arra koncentrált, hogy eltávolítsa a rögzítőkötést és megmossa a lábát, megpróbált úgy tenni, mintha nem erezné a benne szétáradó forróságot és nyugtalanságot. Csak amikor a teste felső részét kezdte volna lemosni, döbbent rá, hogy milyen hatással volt tevékenysége a férfira. Kezdett... felizgulni. Roselyn arca lángolt, nem tudta, mit tegyen vagy merre forduljon. Még nem végzett a fürdetéssel, de nem is nézheti tovább... így. A férfi ágyékára dobta a nedves ruhát, és a lélegzete is elállt, amikor az hirtelen felriadt és a könyökére támaszkodott. - Mi a...? - kezdte, majd alig leplezett meztelenségére bámult. - Meg kellett... fürdetnem - Roselyn dadogott, nem szokott hozzá, hogy zavarban legyen. - Gondoltam, jobb ha addig csinálom, amíg alszik. Thornton a csípőjére húzott egy törülközőt. - Nem vagy kissé fiatal ahhoz, hogy egy vadidegent fürdess? A férjed bizonyára helytelenítené. - A férjem halott. Az ő ruháit hordja. - Sajnállak a veszteséged miatt - mordult fel gorombán Thornton. Volt valami abszurd abban, ahogy a meztelen, felizgult férfi az együttérzéséről biztosította. Kínos csend lengte őket körül - Roselyn érezte, el kellene fordulnia - de nem tudott. Úgy tűnt, egyikük sem képes megmozdulni, tekintetük összefonódott, testük túlságosan közel volt egymáshoz. Thornton végül megköszörülte a torkát, szeme még egyszer végigfutott a lány testén, mielőtt másfelé nézett. - Hadd fejezzem be én ezt a... fürdetést, ha nem bánod! - Még mindig gyenge... - Hadd gondoskodjak én... bizonyos területekről. Roselyn kint várakozott a sötétben, hátát a kunyhó falának támasztotta, a hideg éjjeli szél ellen mindössze összefont karjával védekezett. Feje felett a

csillagok távolinak, hidegnek tűntek, és különös módon elhagyatottnak érezte magát. Lehunyta a szemét, úgy tett, mintha nem azt erezné, hogy valaki figyeli. Amikor Thornton kiszólt érte, azonnal belépett és gyorsan becsukta maga mögött az ajtót. A férfi törölközőt tekert szorosan a csípője köré. Roselyn kicsavarta a szappanos vizet a ruhából, majd a férfi hosszú karját megtartva óvatosan lemosta sebei környékét. Ahogy felpillantott, ijedten vette észre, hogy Thornton megint őt nézi. Hamiskásan rávigyorgott. - Nem is merem feltételezni, hogy egy nap esetleg megengeded, hogy viszonozzam a szívességet!? Lassan terjedő tűz hevítette a lány arcát. Hogy merészel incselkedni vele miután elutasította? De a férfi nem emlékezett rá - és végül mégis csak Roselyn volt az, aki őt utasította el. Sikerült hűvösen az arcába néznie, mialatt szappant kent Thornton rövid szakállára. - Megborotváljam? Thornton arcáról elillant a mosoly, szeme összeszűkült, Roselynt pedig jeges érzés kerítette hatalmába. - Miért kérdezel ilyet? - mély volt a hangja. - A te ismeretségi körödben nem viselnek szakállt a férfiak? Két évvel azelőtt Roselyn szakáll nélkül látta a férfit, és elkövette azt a hibát, hogy azt hitte, most sem hord. Miért kellett neki megsértődnie? - Nem tudtam, hogy visel-e szakállt. Csupán udvarias akartam lenni. Egészen addig állta Thornton tekintetét, amíg az végre elmosolyodott és megrázta a fejét. - Ne haragudj. Nem szoktam hozzá, hogy egy nő ennyit kényeztessen. - Nincs felesége, Mr. Thornton? - Nincs. A háború okozta bizonytalanság miatt későbbre halasztottam a házasság gondolatát. Roselyn arra vágyott, hogy legalább a bűntudat legparányibb jelét megpillanthassa a férfi arcán, azonban csalódnia kellett. Törülközőket tett hát a nyaka köré, és nekiállt megmosni a haját. Megpróbálta elfojtani e különös intimitás miatt kialakuló kényelmetlen érzését.

4. fejezet Spencer azt hajtogatta magában, hogy kellemetlenül kellene éreznie magát, amiért Rose úgy fürdeti, mintha régi szeretők lennének, nem pedig idegenek. A lány fejbőrét dörzsölő keze azonban furcsa módón megnyugtatta, lemosta róla a tengeri élet hónapjait. Rose eltökélt arcára összpontosította figyelmét, miközben az megszárította a haját, majd gyengéden megtörölgette a törülközővel a karját. Thornton úgy vélte, nem lehetett sokáig férjnél, bár az a fajta kimerültség lengte körül, ami egy jó ideje tartó, nehéz életre utal. A lány végigcsúsztatta a férfi törzsén a törülközőt, és Thornton nagyon remélte, teste nem fog reagálni, különben a csípőjére tekert vászondarab megint inkább háztetőre fog hasonlítani, mint egyszerű tisztálkodó eszközre. - Engedje, hogy segítsek felöltözni - kérte Roselyn. A lány mély, bársonyos hangja hirtelen... bensőségesnek tűnt. Ha máskor és más körülmények között jön az ajánlat, Thornton örömmel fogadja, és még saját előnyére is fordítja. Jóval több, mint egy éve nem volt nővel bizalmas kapcsolata. Kompromisszumot kötöttek. Roselyn tiszta nadrágot húzott a lábszárára, aztán hátat fordított, amíg Thornton teste maradékára is felküzdötte a ruhadarabot. - Azon tűnődtem, nem szeretné-e ha üzennék a családjának, hogy életben van? - a kérdés váratlanul érkezett. Ez hideg zuhanyként hatott buja gondolataira. - Nem. Most már visszafordulhatsz. A lány bizonytalanul állt a szoba közepén. - Biztos érdekelné a szüleit, hogy egészséges-e? - Az anyám csak még jobban aggódna, ha tudna a sérüléseimről - felelt Thornton lágyan. Még mindig a lányt tanulmányozta. Aztán valami, amit nem tervezett, ostobán kicsúszott a száján: - Az apám tavaly meghalt. - Részvétem - mormolta a lány. Miért kellett egy ennyire személyes dolgot elmondania egy olyan nőnek, akit alig ismert? - Talán így volt a legjobb - nézett Spencer a lány nyílt, szürke szemébe. Nem szeretném, ha tudná... ha látná... - Mit is? A szégyenét? A meg aláztatást, amit hamarosan el kell majd szenvednie Londonban? - Csalódna bennem fejezte be ügyefogyottan. - Biztos vagyok benne, hogy ez nem így van. Thornton ritkán engedte meg magának, hogy végiggondolja, hányféleképpen okozott csalódást a szüleinek. Gyerekként nem tudott segíteni anyján, a spanyol nemes hölgyön. Bármikor vitte el apja őt és Alexet Londonba, anyjuk rendszerint egyedül maradt otthon. Még mindig maga előtt látta a szüleit, amint halk hangon a cumberlandi rezidenciájuk nagytermében beszélgetnek, szeretetteljes kézfogásukat, anyja arcán a reménytelen vágyakozást a távozó családnak adott búcsúcsók során. Nem mindenhol volt

olyan szívesen látott vendég, mint az apja - Spencer és bátyja ugyanezt az árat fizették. Apja mindezt nem látta - nem akarta látni. Spencer és Alex azonban tudta, milyen érzés egy olyan terembe bemenni, ahol a tekintetek elsiklanak mellettük, hallani a sugdolózást a hátuk mögött, tudni, hogy minden mosoly hamis. Hozzászokott ahhoz, hogy idegennek érzi magát Londonban, aki szégyelli örökségét, bántotta és dühítette, amiért bátyját és őt semmibe vették. Mindketten hamar rájöttek, az emberek csak akkor kénytelenek tudomást venni róluk, ha botrányt csapnak. Rose segített neki befejezni az öltözködést, csendesen jó éjszakát kívánt, majd kezében a gyertyatartóval, felmászott a kötéllétrán a padlásszobába. A gyertya őrülten táncoló árnyakat vetett a tetőre és a gerendákra, mialatt a lány átöltözött. Miután elfújta, Spencer hallgatta halk lélegzését, és átkozta magát, amiért ilyen bolond. Megpróbálta elterelni gondolatait, ezért inkább a lány otthonát tanulmányozta, a kulcsokat kereste a Rose nevű titok nyitjához. Száradó gyógynövények és kosarak lógtak a zsúptetőt megtámasztó gerendákról. Bár a fagerendákból épült kunyhónak csak egy szobája volt, építettek bele tűzhelyet és kéményt is, az ablakkeretekbe pedig valódi üveget illesztettek. Úgy tűnt, egyedül él, de hogy tartotta el magát? Egész életében csak két emberrel találkozott, akik ennyire nemes lelkűek voltak idegenekhez -a szüleivel. A szüleire való emlékezés szerencsétlen módon felidézte benne esküvőjének napját. A szüleit már korábban figyelmeztette, hogy a finomkodó fiatal hölgyek semmit sem jelentenek a számára. Azonban nem készült fel az anyja szemében megcsillanó könnyekre, és arra, mennyire nyomorultul fogja magát érezni, amiért megint csalódást okozott neki. Felnyögött a képzeletében felvillanó kép látványára, amelyben Rodney Shaw éppen azt bizonygatja, hogy ő az áruló. Csak az erszény állt közte és az akasztófa között, de most már az sincs meg. Shaw le fogja győzni Londonban, olyan hazugságokat sugdos a királynő fülébe, amilyeneket csak akar, Spencert vádolja majd a saját bűneivel. Talán még meggyőző bizonyítékokat is kreál ellene - vagy szerez egy "szemtanút". Londonba kell jutnia. Könyökére támaszkodott, és a padló felé lendítette a lábát, de a fájdalmat és a gyengeséget nem tudta pusztán akaraterővel legyőzni. Rose segítségével is alig tud járni. Visszahanyatlott a matracra és öklével nagyot csapott a falra. A hajnal Roselynt már a kunyhó melletti apró pékségben találta, nyolc vekni kenyér sült a hatalmas udvari kemencében. Míg a spanyol veszedelem el nem űzte a falubelieket, pékárujának nagy részét Shanklinben adta el, azonban állandó vevői voltak a Wakesfield majorságban is - még egy dolog, amiért hálás lehet Heywoodéknak. Már régen vitt kenyeret nekik, ahogy erre John látogatása is emlékeztette. Nem kerülheti őket tovább. Visszament a kunyhóba, kenyeret és almabort tett a szendergő Thornton mellé, magához vette a kosarakat és elindult. A birtokon álló ház - inkább ablakokból, mint falakból állt - ékszerdobozként csillogott a zölden hullámzó mezők és gondosan nyírt sövények között. Roselyn követte a kúria hátsó részéhez vezető kavicsos ösvényt. Az ajtón belépve a Heywood családot pillantotta meg, akik már a szolgálók által használt x-lábú asztal köré gyűltek.

Francis kivette a kenyérrel teli kosarat Roselyn kezéből és arcon csókolta hosszú, bozontos bajusza csiklandozta a lány arcát. Felesége, Margaret igazán anyás kinézetű volt, dundi és fehér hajú - megpaskolta maga mellett a padot, és Roselyn leült mellé. Saját anyja jutott eszébe, aki sárgára festette a haját, és mindig túl sok rúzst tett a szájára. Margaret megölelte, Roselynt pedig túláradó vágy töltötte el, hogy mindent elmondjon az idősebb nőnek és könnyítsen a Thornton miatt magára vett terhén. De ha kém, akkor hogy tehetné ki Heywoodékat ekkora kockázatnak? Így aztán ragyogó, kissé erőltetett mosolyt küldött Charlotte felé, aki gyakran töltött Roselynnel hosszú órákat a faluban és segített neki eladni a kenyeret meg a péksüteményeket. Thomas - néhány évvel volt idősebb Charlotte-nál - szintén rámosolygott és fülig vörösödött. - Hol van John? - kérdezte Roselyn. Francis és Margaret egymásra mosolyogtak, mintha csak azt kérdezte volna, hogy mikor mehet hozzá feleségül. - Valami ácsmunkája akadt ma Shanklinben - válaszolta Margaret. Roselyn az elé tett zabkására koncentrált. - Kérlek, adjátok át neki üdvözletemet! - Átadjuk! - Charlotte bugyborékoló nevetésében annyi élvezet volt, hogy Roselyn kénytelen volt egy összehúzott szemű figyelmeztető pillantást küldeni felé. A kislány csak vigyorgott, és Roselyn nem bírt ellenállni, vonakodva ő is elmosolyodott. Az ő húga is olyan, mint Charlotte? A lányok szinte egykorúak voltak, de Roselyn már két éve nem látta a húgát. Francis leült vele szemben, levágott egy szeletet a vekniből. - Hiányoltunk a vasárnapi vacsoráról, lady Roselyn! Nem kellene annyira magadba zárkóznod! Már egy év eltelt, neked pedig élned kell. Azt hittem, már jobban vagy, amikor múlt vasárnap délután nem láttalak a temetőben. Most először hagyta ki Roselyn heti egyszeri látogatását. A bánat a szívébe mart, és könnyek szöktek a szemébe. Charlotte megérintette a kezét. - John azt szeretné, hogy tudd: tett helyetted virágot a sírra. Roselyn legszívesebben felnyögött volna. John még egy férj kötelességeit is magára vállalta. A wakesfieldi temető kápolnája üres volt, amikor Roselyn megérkezett. Elindult a sírkövek között, a kitaposott, kanyargós ösvényen. Férje sírjánál mindössze egyszerű fejfa állt, rajta az ő és a gyermekük neve. Roselyn térdre esett, tenyerével megérintette a füvet és a földet, ami a testeket borította. Philipre nem sokszor gondolt - miután a szülei kitagadták, a férfi megkeserítette az életét. De Mary, a lányuk mindössze kéthónapos volt, amikor a pestis elvitte. Bár Roselyn tiltakozott, Heywoodék egy helyre temették apát és lányát. Nem mintha Philip életében akár egyszer is a kezébe vette volna a kicsit. Roselyn a sírra helyezte a vadvirágokat, John hervadó virágai mellé. A Philip feleségeként átélt szenvedésekért kárpótolta az öröm, amit a lánya jelentett, ha mellette vagy a karjában volt, noha mindez csak hónapokig tartott. Rájött, gyásza többé már nem tör rá olyan elemi erővel, inkább lényének részévé vált. Énjének racionális oldala tudta, hogy lesznek még gyermekei - de a szívében senki sem pótolhatja Maryt.

Spencer soha nem töltött még ágyban egyhuzamban ennyi időt. Csalódottsága és gyengesége egyre jobban bőszítette - minden nap egy lépéssel közelebb került a teljes kétségbeeséshez. Tisztában volt azzal, hogy a következő héten sem tud még elmenni, két hét azonban bizonyosan elegendő idő... Törött lábára nézett, ami bordáival együtt érezhetően fájdalmas különálló életet élt testének többi részétől, már akkor is, ha tüsszentett. Hogy tudna lóra szállni? Hogy védené meg saját magát? Hallotta, amint kinyílik az ajtó és egy pillanatra megdermedt. Csak Rose volt az, üres kosarat cipelt magával, és Thornton tudta, már halott lenne, ha Shaw jött volna el érte. A lány majdnem... megkönnyebbültnek tűnt. - Azt hitted, elmenekültem? - kérdezte Thornton. - Reméltem, hogy nem lesz megint olyan ostoba - Rose áthajolt rajta és ellenőrizte a rögzítőkötést a lábán. Thornton mélyen belélegezte a lány bőrének az illatát, ami senki máséhoz nem hasonlított. Amikor felemelte az ingét, hogy a kötéseket is megnézze, a férfi elképzelte, amint leveszi a fejéről az egyszerű főkötőt és leomló haja mindkettőjüket beborítja. Biztosan unatkozik, amiért egy vidéki leányzót ennyire elbűvölőnek talál, azonban volt valami az őszinteségében, derűs nyugalmában, ami felkeltette az érdeklődését. A lány gyógykenőcsöt tett a sebre, érintése gyengéd volt és határozott. Thornton még kezének cserepes bőrét is elragadónak látta. Rose befejezte a kötözést, ráadta az inget, és Thornton most buja, telt ajkaira figyelt fel. Spencer utálta magát érte, de hirtelen elhatározással az ágy alá csúsztatta a lány kését, amikor az felállt. - Rose - szólította meg, és a könyökére emelkedett. - Ma járni fogok. - De a lába... - Majd nem nehezedek rá - de úgy nem nyerem vissza az erőmet, ha csak itt fekszek. Roselyn vesztes csatát vívott saját magával. Hogy fogja így megtudni az igazságot és hogy szabadul meg a múltjától? A férfi sötét szemei titkokat rejtettek a felszíni barátságosság mögött. A lány különös módon vonzónak találta a Thornton és az általa ismert többi férfi közti különbségeket. Annak ellenére, hogy az ápolónő szerepét játszotta, nem a másik sebeit látta maga előtt, hanem a testét, ami olyan nagy volt és annyira más, mint Philipé. Tenyere nyirkos lett, és hirtelen nagyon nehéz volt a férfi szemébe nézni. Thornton megpróbált a jó lábára támaszkodni, de Roselyn a szoba másik részéből is jól látta karjának remegését. Hirtelen mellé lépett, a válla alatt átölelte, és nekifeszítette a súlyát, így Thorntonnak végre sikerült egy lábra emelkednie - és össze is csuklott volna, ha Roselyn nem tartja szorosan. Egész testében hozzásimult, szinte elmerült szikár, izmos alakjában. A férfi csípője az övéhez tapadt, és lélegzetének legkisebb fuvallatát is tisztán érezte arcán. Képtelen volt ránézni, tudta, elpirulna. Miért árulta így el a teste, amikor minden erejével azt próbálta csak felidézni, hogy mennyire kegyetlenül bánt el vele Thornton. A férfi magas volt és impozáns, éles kontrasztot alkotott az apró kunyhóval, de átható tekintete, amellyel őt fürkészte, ennél is rémisztőbb volt. Roselyn

nem tudott már elnézni a másik, arcán barangoló tekintete elől, amely a kelleténél egy pillanattal tovább időzött az ajkán. A lányt megbénította saját nőiességének tudata. Miért nem vette a férfi soha a fáradtságot, hogy így bánjon vele, amikor jegyesek voltak? A régi emlékek megszilárdították az elhatározását. Hűvösen kérdezte: - Elkezdjük? Ketten együtt valamivel többre voltak képesek egy-két bicegő lépésnél, de ez igazából még tántorgásnak sem nagyon volt nevezhető. Amikor elértek az egy szobás kunyhó végébe, megfordultak és elindultak vissza a szalmaágy felé. Roselyn tudta, a férfinak fájdalmai vannak, de az egyszer sem mutatta. - Ki szeretnék menni - jelentette ki. - Nem hiszem, hogy bölcs dolog lenne - Roselynnek eszébe jutott az, milyen váratlanul bukkant fel John a pékségnél, és Charlottenak az a szokása, hogy néha csak úgy betoppan hozzá. Amikor azonban megpróbálta Thorntont elirányítani az ajtótól, az nem mozdult. Ereje csak azt juttatta a lány eszébe, milyen könnyen ellene fordulhatna, ha ismerné kilétét. - Engedd meg, hogy csak egy kicsit üljek a napon! - már nyúlt is az ajtóretesz felé. Ahhoz képest, hogy el akart rejtőzni, meglehetősen makacsul ragaszkodott vakmerő ötletéhez. Roselynnek nem maradt más lehetősége, beadta a derekát, tudván, hogy csak kedvességgel veheti rá a férfit titkai feltárására. - Akkor a lehető leggyorsabban kell eljutnunk a kunyhó mögötti udvarba. Üres házakra néz, ott nem látják meg. Az út egy örökkévalóságnak tűnt, és Roselyn folyamatosan küzdött a kísértéssel, hogy ne nézzen hátra. Az udvarban segített Thorntonnak letelepedni az egyik gyümölcstől roskadozó almafa melletti padra. A férfi nagyot sóhajtott és kinyújtóztatta maga előtt a lábát. - Kigyomlálom a kertet - mondta Roselyn. - Csak szóljon, ha szüksége van rám! - Rose? A lány visszanézett, a napfényben a férfi az éjszakára emlékeztette, tele volt sötét árnyakkal és homályos igazsággal. Hátradőlt a padon, ellazult testhelyzetében elfojtott erő rejlett. Roselyn érezte, valami furcsa, kavargó dolog kezd életre kelni a gyomra mélyén. Nem tudta, mit érez, azt kívánta, bárcsak valami biztonságos helyre tudna elfutni, vissza az időben, amikor Thornton még nem érkezett meg a szigetre. A férfi oldalra fordította a fejét, úgy tanulmányozta. - Azt hiszem, még egyszer sem említetted ennek a birtoknak a nevét. Roselyn legszívesebben hazudott volna, és azt sem bánta volna, ha később kell szembesülnie a következményekkel. De képtelen volt egy ilyen hely nevét, amelyet annyira jól ismernek a szigeten, titokban tartani. - Wakesfield uradalom - felelte felszegett állal. A férfi szeme összeszűkült, és abban a pillanatban, ahogy beszédre nyílt a szája, Roselyn keresztbe fonta a karját maga előtt. Hirtelen üdvözlést kiáltó hang hallatszott a kunyhó bejárata felől, és a lány egész testét rémület járta át - Francis Heywood volt az.

5. fejezet Spencer látta, amint Rose Grant arcából az összes vér kifut a kiáltás hallatán. Mi folyik itt? Az egyik pillanatban még nyugodt és arról a békéről álmodozik, amelyet egy ilyen nővel - csinos, ügyes, könnyen kielégíthető - az oldalán erezne. Aztán egy szempillantásnyi időbe sem telik el, és a lánnyal kapcsolatban feléled a gyanúja. Miért is nem hozta magával a kést, noha csak egy konyhakés volt? - El kell bújnia! - jelentette ki a lány, a hangja árnyalatnyival magasabb volt a megszokottnál. - Hová menjek? Ki ez az ember? - Én... ó, csak maradjon itt! - Rose mindkét kezét felemelte, mintha puszta akarattal a helyén tudná tartani a férfit. - Nem láthatja meg magát! Spencer nézte, amint kireteszeli a kaput és úgy menekül az udvarból, mintha maga a kénköves pokol nyílt volna meg, hogy magával ragadja. Még meg sem próbált felállni, amikor meghallotta a hangjukat, és ereiben megfagyott a vér. - Francis! - Rose hangja csengő volt és erőltetett. - Szép napunk van ma. Miben segíthetek? - Csak szólni akartam, hogy John és Thomas átjönnek holnap hozzád és learatják a termést, lady Roselyn. Akármit is mondott ezután az öreg, az elveszett a Spencer agyát elborító, régóta visszatartott düh vörös ködében, amely most teljesen úrrá lett rajta. Lady Roselyn Harrington? Lady Roselyn Harrington és Rose Grant ugyanaz a nő. Hogy lehetett annyira ostoba, hogy nem vette észre? A lány sokat habozott, távolságtartó volt, szinte félt tőle. Spencer az egészet spanyolos külsejének tudta be. Ehelyett a lány a bolondját járatta vele. Az első pillanattól fogva tisztában volt az ő kilétével, és soha nem szólt egy szót sem. Milyen játékot űzhet? Életében először gondolta azt, hogy odaadó és könyörületes nővel találkozott, és most kiderül, hogy egész végig csak a kis önző érdekei miatt segített neki. Megfordult a fejében, talán ez a büntetése a sérelemért, amit a lány ellen elkövetett. Azt kívánta, bárcsak el tudná űzni csalódottságát. Több mint valószínű, hogy a lány élvezte, hogy még jobban megalázhatja, és csak a megfelelő alkalomra vár, amikor is az arcába nevethet. Végül is, egyszer már megtette vele. Akkor az összes barátja ott volt és végignézték, miként válik nevetség tárgyává. Azt hitte, a hazájának tett szolgálat elfelejteti vele és a londoni társasággal a történteket, de még ez a dolog sem úgy alakul, ahogy kellene. Mostanra a királynő már bizonyára árulónak tartja. ^ És éppen most ábrándozott arról, hogy egy Rose-hoz hasonló nővel köti össze az életét. Ha a lány tudná, diadalittasan kacagna. Nem volt többé Rose, a nőies, édes nő. Csak Roselyn maradt helyette, a hazug ringyó, akinek sikerült másodszor is - ezúttal utoljára - megaláznia őt.

Roselyn feltűnt a kunyhó oldala mellett, és Spencert felkészületlenül érte a benne szétáradó gyűlölet ereje. Olyan volt, mintha az elmúlt néhány hónap minden dühe, bizonytalansága és félelme hirtelen elérte volna a gyújtópontot. Most, hogy tudta a lány igazi nevét, megértette miért nem ismerte eddig fel. Soványabb volt, mint emlékeiben, nem viselt arcfestéket vagy ékszerrel teletűzdelt ruhakölteményeket, sem fűzőt és abroncsos szoknyát - a haja pedig mindig rejtve maradt. Szinte törékeny volt, sebezhető a fekete özvegyi ruhában, de mindez csak látszat volt, aminek ő bedőlt. Meghalt-e a szeretője vagy csak elhagyta, amikor rájött, milyen állhatatlan és szeszélyes nő is valójában? A lány kinyitotta a kaput és lassan közeledett felé. - Nem kell bemennie. Már elment. Thorntonnak erőlködnie kellett, hogy ne kezdjen el azonnal acsarkodni vele. - Ki volt az? - kérdezte és maga is meglepődött, mennyire normális a hangja. - Francis Heywood. - A Wakesfield uradalom intézője. - Igen - válaszolt Roselyn elbizonytalanodva. Spencer tudta, a másik most azon tűnődik, vajon honnan tudja ezt. Egészen addig bámult a lány után, amíg az odaért a konyhakert egyik ágyasához, letérdelt a földre, és elkezdett gyomlálni. Most kellene szembesítenie az igazsággal, de ahogy elnézte a kezén és térdén térdeplő alakot, máris megszállta a sötét elégedettség. Ez lenne az ő büntetése? Életfogytig tartó, alantas munka? Vagy csupán kivárja a megfelelő időt, hogy az apja eljöjjön érte és megmentse? Legalább egy órán át figyelte, amint a lány a forró napsütésben gürcölt, fekete köpenye a hátára tapadt. Thornton úgy gondolta, győzelemittasnak kellene lennie, ám ahogy a lány maga mellé tette a zöldséget, amivel majd az ő ételét fogja megízesíteni, hirtelen azt kívánta, bárcsak abbahagyná már. Thornton felállt, kezével az almafának támaszkodott, és megint feldühödött azon, hogy még ép lába is mennyire remeg és gyenge. - Szeretnék bemenni! - szólította meg, de képtelen volt a felvett nevén megszólítani a lányt. Roselyn a sarkára ült, ruhája ujjával megtörölte izzadt homlokát. - Még van egy sor... - Most kell bemennem! - szakította félbe. Látta, hogy a másik meghökken, majd bizonytalan kifejezés jelenik meg az arcán. Ha fiúnak születik, tehetséges játékával a londoni színpadra kerülhetne. Roselyn odament hozzá, kezében a zöldséggel teli kosár. Thornton émelygett a gondolattól, hogy a segítségére szorul. Felemelte a karját, a nő pedig szorosan mellé lépett. Spencer undorodni akart tőle, ehelyett azonban - amikor a másik átkarolta - újra érezte mellének nyomását a bordáin, belélegezte a belőle áradó kert- és konyhaillatot. Agyában folyamatosan dübörögtek a kikívánkozó mondatok, emiatt nagyon hosszúnak tűnt az út az udvartól a kunyhóig. Haragudott a lányra, és saját magára is, amiért teste reagál annak nőiességére. Roselyn kapkodva nyitotta ki az ajtót, besegítette a férfit, aztán becsukta maguk mögött. Thornton felé fordult, de az a testével az ajtóhoz szorította. A kosárnyi zöldség kibukfencezett a lány kezéből és szanaszét szóródott a padlón. Nagy szürke szemeivel a férfira nézett, az pedig mindkét kezét az

ajtónak támasztotta a feje mellett, és a termetében rejlő összes fenyegetést felvonultatta ellene. - Mr. Thornton, mit...? - Maradj csendben, lady Roselyn! - lágyan morajló morgás volt Thornton hangja. A rémülettől kikerekedett Roselyn szeme, a következő pillanatban azonban már szobormerev arccal állt előtte. - Hogy jöttél rá? - kérdezte hűvösen. Ó, nagyszerűen csinálja, gondolta Thornton és közelebb hajolt. A lány szinte észrevehetetlenül húzódott az ajtó felé - de ő észrevette. - Az intézőm árult el téged, lady Roselyn. Roselyn a férfi mellkasának feszítette kezét, megpróbálta ellökni, de az meg sem mozdult. - Mit értesz az alatt, hogy az intéződ? És menj messzebb tőlem! Azonnal! - Mindent a maga idejében, lady Roselyn. A birtokomon élsz? Azért ilyen kunyhóban, hogy megszánjalak? - Talán azt akartad mondani: a szüleim birtokán. Igen, ebben a kunyhóban élek. Bizonyára emlékszel rá, hogy nemkívánatos személy lettem Wakesfieldben... egyáltalán, a családom közelében! - Annyira ostoba voltál, hogy el sem olvastad a bennünket összekötő szerződést? - érdeklődött a férfi. Vajon mikor kezd el a lány sírni és remegni, a megértéséért könyörögni? - Megszakítottam a jegyességünket, többé semmi nem fűz minket egymáshoz. - Ne legyél olyan magabiztos, hölgyem... ok nélkül! Minden az enyém itt, az apád rendelkezése értelmében. Roselyn ezúttal meg sem próbálta elrejteni a vonásain felvillanó iszonyatot. - Hazudsz! Nem mentem feleségül hozzád, ezért a hozomány sem illet meg. - Higgy nekem! Egyre hálásabb vagyok, amiért nem jöttél hozzám. A szerződés viszont kötelez. Elintézted, hogy soha ne élhessek törvényes házasságban - de átkozott legyek, ha nem vagyok, a törvény nevében a nekem ígért föld és pénz jogos birtokosa. Roselyn rekedten fellélegzett, Spencer kitörő könnyekre számított. De a lány szinte természetellenesen nyugodt maradt. Megfogadta, nem fog sikítozni, nem adja meg Spencer Thorntonnak azt az elégtételt, hogy megtudja, megint megsebezte. Apja soha nem adná el gyermekkorának otthonát, az egyetlen helyet, ami szent volt számára. A férfi szavai nem lehetnek igazak. De a szülei nem engedték neki elolvasni a házassági szerződést. Hátát az ajtónak vetve nézett fel Thorntonra. Ez az ember élt emlékeiben. Erejével és nagy termetével próbálta megfélemlíteni, éppen úgy, ahogy régen ezt közömbös, elutasító tekintetével érte el. Sötét volt és idegen, még az is lehet, hogy spanyol kém. Megpróbálja most bántani őt, mikor már nem kell tovább színlelnie? - Ezért jöttél Wightra? - Roselyn újra megpróbálta eltaszítani Thorntont, de a kőkemény izmok meg sem mozdultak. - Tönkre akarod tenni a hazugságaiddal az életemet, csak hogy bosszút állj? - Nem hazudok... ez már az én földem.

- Egyértelművé tetted, nem akarsz feleségül venni. Mindkettőnknek szívességet tettem azzal, hogy elfutottam, tehát nem tartozom neked semmivel, pláne nem az otthonommal! - Szívességet? - Thornton felnevetett. - Én tudtam a kötelességemet. Elvettelek volna. - Nem akartam a kötelességed lenni! Semmit sem tudtam rólad... és leginkább, egyáltalán nem szerettelek! - Naiv vagy, ha azt gondolod, hogy a házasságnak köze van a szerelemhez. A családjaink azt vették el egymástól, amit tudtak, és együtt olyan erőt képviselhetnének, amivel a királynőn kívül senki nem tud szembeszállni. A te butaságod ára a hozományod, amit az apád érted adott. Most már az enyém, és én eljöttem, hogy elvegyem! Ha nem hiszel nekem, menj és kérdezd meg az apádat! - Nem beszélek az apámmal azok után, ahogy velem bánt - felelte Roselyn, és a férfi karja alá bukott, hátha el tud menekülni az élő börtönből. - Nem fordítva van a dolog? - Spencer nehézkesen megfordult és az ajtónak támasztotta a hátát. Hidegen a lányra mosolygott, aki beleborzongott. - Ő nem beszél veled, nem igaz? Ugye kitagadott? Túlságosan magánjellegű volt a fájdalom, amit Roselyn magának és a családjának okozott, hogy akárkinek is kimutassa, különösen ennek az embernek. Megfeszítette állkapcsát és összeszorított fogakkal válaszolt. - Nyilván tudod. Férfiasabbnak érzed magad attól, ha ezen gúnyolódsz? Thornton mély lélegzetet vett, de nem válaszolt rögtön. A lány látta, a hosszan tartó állástól kezd kimerülni, de inkább végignézte volna, amint összeesik, mintsem hogy odamenjen és segítsen. - Nem gúnyolódom - mondta végül mereven. - Csak megpróbálom megértetni veled, hogy betolakodó vagy a földemen. - Nem vagyok hajlandó hinni neked. De még ha igazad is van, lenne szíved egy özvegyet elüldözni az otthonából? - Özvegy? - horkant fel Thornton. -Te nem vagy özvegy. Lehet, hogy meghalt a szeretőd, de ettől te még csak a kurvája maradsz. Roselyn nehezen magára erőltetett nyugalma semmivé foszlott felgyülemlett dühének vad kitörése alatt. Ütésre lendülő karjában testének minden ereje összpontosult. Hatalmas pofont kevert le Thorntonnak. A férfi feje a faajtónak csapódott, és Roselyn enyhe bizonytalansággal figyelte, ahogy elesik - szerencsére az ágyára. Roselyn majdnem odaszaladt, hogy segítsen -de Thornton kegyetlen szavai még ott visszhangoztak az agyában, torkát fojtogatta az eddig visszatartott sírás. Segítsen ő magán! A férfi a hátára gördült és a könyökére emelkedett. Arcán ott sötétlett Roselyn ujjainak a nyoma. - Az sem változtat az igazságon, ha megütsz. Elintézted, hogy soha ne vehessek más nőt feleségül, ezért örököst sem tudok adni a családomnak. Legalább a saját tulajdonomat elveszem. Roselyn nem válaszolt, csak összeszorította az öklét, nehogy még egyszer megüsse. - Fogadok, az apád nem is sejti, hogy itt vagy. Az intéző is benne van a csalásban? - Heywoodék jó emberek. Jobban vezetik a birtokot, mint bárki, akit az apám képes lenne találni a helyükre.

- Tehát ők tetőt adnak a fejed fölé, te meg kenyeret sütsz nekik. Élvezik, hogy szolgálod őket? Ennyi erővel Thornton meg is üthette volna. Roselyn levegő után kapkodott. - Ők az egyetlen családom... Ha bajba mered őket keverni, velem is számolnod kell! Egymásra meredtek, mindketten súlyosan lélegeztek, körülöttük a levegő nehéz volt a haragtól és a bizalmatlanságtól. Végül Roselyn elfordult. Egész testét rázta a zokogás, könnyek égették a szemhéját, de nem szerzi meg azt az örömet Thorntonnak, hogy megtudja, mennyire megrémítette. Miért nem hagyta ott a parton, mint ahogy minden más normális nő tette volna a helyében? Letérdelt, remegő kézzel elkezdte felszedegetni a szétszóródott zöldséget. Magán érezte a férfi gúnyos tekintetét, de nem volt hajlandó rápillantani. Nem tudta, mit tegyen, senkije sem volt, akihez fordulhatott volna. Most, hogy Thornton tudja a kilétét, semmi sem állítja meg, ha bántani akarja, különösen akkor, ha tényleg spanyol kém. És ha csak egy mérges, elutasított vőlegény? Kegyetlen szavai ellenére, mégis csak ő alázta meg a férfit az egész londoni társaság előtt, és ez szemmel láthatóan még mindig bántotta. Ettől azonban még nincs joga elüldözni Roselynt családjának otthonából. Képtelen elhinni, hogy apja eladná Wakesfieldet, ahol olyan sok időt töltött gyermekkorában. Roselyn még akkor sem nézett Thorntonra, amikor egy újabb üst vizet tett a tűzre. A hátát fordította felé, úgy vágta fel a zöldséget és ellenőrizte a korábban beáztatott sózott ürühúst. Minden egyhangú késmozdulattal egyre fásultabb lett a kétségbeeséstől, amit pedig - legalábbis úgy gondolta - már rég sikerült eltemetnie... egészen addig, amíg megfordult és szembe nem találta magát Thornton fekete, kifürkészhetetlen szemével. Mindent tudó, önelégült mosoly villant meg a szája sarkában. Roselyn megdermedt, alig tudta megállni, hogy ne borítsa a tál zöldséget a fejére. De csak saját magának csinálna még több munkát. Így hát inkább az üstbe tette a húst, zöldséget és a fűszereket, és visszalökte az üres tálat az asztalra. Egy pillantást sem vetett a férfira, csendesen kinyitotta az ajtót, és kiment. Mély lélegzetet vett, lépett egyet, még egyet, és még egyet, és már rohant, mintha csak a közelgő sötétséget akarná leelőzni. Akkor állt csak meg, amikor lábai már nem bírták tovább, térdre esett a magas fűben, arccal az óceán felé, végre szabad folyást engedett könnyeinek és hagyta, hogy enyhítsenek fájdalmán.

6. fejezet A bizonytalanság és a düh keserű könnyekben lm szakadt fel Roselynből. Ezentúl már mindig félelemben kell élnie, és soha nem lesz egyetlen hely, amit otthonának nevezhet? Nem tudta megérteni, hogy férhetett Spencer Thorntonba annyi rosszindulat, hogy azzal fenyegette, elűzi Wakesfieldből. Hogy is tudna visszamenni a kunyhóba, amíg a férfi ott van, készen arra, hogy megszégyenítse Roselynt az őt ért megaláztatás miatt, pedig a történtekért a felelősség nagyobb részét neki kellene magára vállalnia? Végre elapadtak a könnyei. Roselyn kimerültnek érezte magát. Nem fogja megengedni, hogy Thornton tönkretegye az életét. Semmi esetre sem, hiszen saját családja közreműködésével egyszer már megpróbálta. És még kezdte azt hinni, hogy szorult a férfiba némi kedvesség! Sok mindenért kell felelnie különösen a spanyol háborúban betöltött szerepével kapcsolatban -, és ő addig nem nyugszik, amíg ki nem deríti az igazságot. Hirtelen rádöbbent, hogy még nem szállt le teljesen az éjszaka, bárki megláthatja, amint sír. Arca és keze - még a köpenye is - maszatos volt a kosztól. És a fájdalomtól is meg kell szabadulnia, ennek pedig csak egyetlen módját ismerte. A sziklás ösvényen át vezető rövid séta után Roselyn leért a partra, és a fogyó hold fényében elindult a hullámok közé, aztán alámerült. Levegő után kapkodva bukkant újra a felszínre, kirázta a főkötőt és az azt tartó csatokat, leomló haja hosszan és rendezetlenül terült szét a hátán. A hűvös, sós víz áthatolt öltözékén, eltompította érzelemit, már csak fáradt volt, kétségbeesése elszállt. Egy pillanatig - mint azon az éjszakán, amikor Thorntont a kunyhójába vitte - megint az a különös érzése támadt, hogy figyelik. A hullámok moraj lásán kívül azonban semmit sem hallott, és nem is látott mást, mint a hold rajzolta néma árnyakat. Olyan sok mindent megoldott már az életben - képes lesz a Thorntonproblémával is megbirkózni. Spencer hátradőlt az ágyon, körüllengte a tűzön rotyogó ragu illata, és azon morfondírozott, hogy mit kellene tennie ezek után. Visszafojtotta dühét, csak magában füstölgött. A kilátás, hogy még legalább két hetet kell Roselyn Harringtonnal kibírnia, elviselhetetlennek tűnt. Agyába beleégette magát az elszenvedett megaláztatás: ott áll a templom lépcsőjén és nézi, amint mátkája elmenekül tőle. A családja arcára kiülő döbbenet, a barátai szemében megbújó nevetés. Ahhoz képest, mekkora himpellér volt, minden tőle telhetőt megtett, hogy tisztességesen táncoljon vissza a kötelezettségből. De Roselyn túl messzire ment, és olyan sértést követett el, amit senki - legalábbis ő - nem felejtene el. Haragos morranással elővette a kést a rejtekhelyéről, és néhány hüvelyknyire elhúzta a matracot a faltól. Gyors, dühödt mozdulatokkal hét apró jelet vésett a fapadlóba, minden egyes napért egyet, amelyet ebben az átkozott kunyhóban kellett eddig töltenie, ezen az átkozott szigeten. Még tizennégy nap és elmegy, fogadkozott, amint visszacsúsztatta a kést a helyére.

A kunyhóban már besötétedett, csak a kialvó félben lévő tűz adott némi fényt. Nemsokára lépéseket hallott kintről. Megfeszült. Kinyílt az ajtó és Roselyn lépett be. A lány maga volt a kusza rendezetlenség - víz patakzott a testéről és csöpögött a padlóra. Hosszú, barna haja - vizesen feketének látszott -a mellére és a hátára tapadt. Ha lehet, még karcsúbbnak és törékenyebbnek tűnt, de a hátát egyenesen tartotta, állat felszegte, mintha ki akarná provokálni Thorntontól, hogy mondjon valamit. Ő viszont nem volt hajlandó megkérdezni, mi történt feltehetőleg patakba esett valahol. Összeszorította az állat, és figyelte, ahogy Roselyn a pörkölt fölé hajol, megkeveri, aztán a kötéllépcsőn a padlástérbe mászik, közben végig vízcseppeket hagy maga után. Nem sokkal később lejött, a szokásos feketében volt, nedves haját szorosan összefogta a fején. Higgadt volt - de azért sápadt is -, ahogy a fazék ragut levette a tűzről és a konyhaszekrényre tette. Thornton szinte várta, hogy közölje vele, szedjen magának, ha enni akar, de a lány két adagot mert a fatálakba, és az egyiket odavitte neki. Ott állt fölötte némán, és Thorntont elöntötte a keserűség. Nem értette, miért érezte Roselyn becsapva magát, amikor ő nem volt hajlandó Thorntonhoz menni, és ő nem fogadta el a férfit a származása miatt. - Inkább éhezel, mintsem elfogadd a főztömet? - kérdezte. - Ennek elég kicsi a valószínűsége - Thornton ülő helyzetbe tornázta magát. - Minden erőmre szükségem lesz, hogy meghiúsítsam kis terveidet. - Nincsenek terveim - Roselyn szürke szeme megtévesztőén nyugodt volt. Te fenyegetsz engem. - Csak ígérek, nem fenyegetek. A lány tudomást sem vett Thornton kinyújtott kezéről. Olyan erősen csapta a padlóra a tálat, hogy kifröccsent a ragu. Feszült csendben vacsoráztak meg. Étkezés után Spencer megint visszafeküdt a priccsre. Roselyn odament hozzá, és bár a férfi metsző tekintetett vetett rá, nem mozdult. - Ki kell cserélnem a kötéseidet - Roselyn mély hangjában szikrája sem volt az érzelemnek. - Biztos vagy abban, hogy nem fogsz sót tenni a sebekre? - maró gúny áradt a kérdésből. - Amikor rájöttem, ki vagy, visszavihettelek volna a partra, ahol megtaláltalak. Roselyn letérdelt, és egy kosárnyi kötszert és gyógyszert pakolt maga mellé. Spencer savanyú képet vágott, hirtelen nem akarta érezni a lány érintését a bőrén. A lány az inge felé nyúlt, de Thornton megragadta az apró kezeket. - Tehát a parton még nem tudtad, ki vagyok? Roselyn meg sem próbálta kiszabadítani magát, nem érte meg a fáradtságot. - Azt hittem, sebesült tengerész vagy, és a kötelességem, hogy segítsek. Tudod, még a beteg állatoknak is segítek, annak ellenére, hogy megharaphatnak. Thornton szemei elkerekedtek. - Otthagytál volna, ha tudod, hogy ki vagyok? A lány nem erősítette meg, de meg sem cáfolta, végül is azt gondol a másik, amit akar. - Mennyi ideig tartott, amíg felismertél?

Roselyn lenézett a kezét szorító ujjakra, és Thornton érezte az őt ápoló kezek erejét és határozottságát. Elengedte, és a lány gyorsan a sarkára ült. - Néhány nap után lementek a duzzanatok az arcodról, és akkor. - Miért tartottál itt azután? A lány szemmel láthatóan zavarba jött a kérdéstől. - Már mondtam, nem hiszem, hogy halált érdemelsz a megbízhatatlanságod miatt. - Megbízhatatlanságom? - kezdte a férfi, majd inkább megrázta a fejét. Nem, ezt a sületlenséget hagyjuk máskorra. Nagyon egyszerűen kihívhattad volna a hatóságokat, hogy elvigyenek. Miért nem tetted? Kimért hangon jött a válasz. - A shankliniek megszólnának, ha rájönnének, hogy befogadtam egy férfit. - Nem hiszek neked - jött határozottan a felelet. - Két évvel ezelőtt vajmi keveset érdekelt az emberek véleménye. - Azt hiszel, amit akarsz. És most befejezhetem végre ezt a dolgot, hogy én is alhassak? Reggel sütnöm kell. - Már megint az én birtokomon élőknek? - A szüleim birtokán élő intézőnek és családjának. A lány Thornton ingére tette a kezét, hirtelen azonban túl intimnek tűnt számára ez a fajta szolgálat. - Naiv vagy Roselyn, vagy nem érted a nemesség világának működését. - Elég jól értem, mennyire keveset számít egy nő a férfiaknak - csak egy cseppnyi keserűség vegyült Roselyn hangjába. Lebontotta a férfi melléről a kötést. Bár fájt, Spencer nem panaszkodott. A lány arcát kutatta, a valódi érzéseiről árulkodó nyomokat keresett. - Hasonlóan hozzád, nekem sem volt szavam a házasságnál - mondta. - Ezt egyértelműen nyilvánvalóvá is tetted az esküvő előestéjén. A férfi nézte, ahogy a lány illatos kenőcsöt dörzsöl a bőrébe. Kevés emléke maradt arról az éjszakáról. Előzőleg a barátaival ivott, és a partin sem hagyta abba. Mivel a lánnyal való találkozásra sem nagyon emlékezett, el sem tudta képzelni, vajon mi rosszat tehetett vagy mondhatott? Roselyn fölé hajolt, és Thorntont megcsapta a sós tengervíz illata. - Ruhában úszol? - Inkább legyen tengerszagom, mint a tiédhez hasonló. - Ha jól értem, akkor itt a következő fürdetés ideje. A legutóbbi megmutatta, mit veszítettél, amikor nem jöttél hozzám feleségül. - Csak azt fedeztem fel, hogy milyen kicsi veszteség ért. Thornton összeszorított állkapoccsal figyelte, amint Roselyn felmászik a padlásra. Pár pillanat múltán már jött is lefelé, ruhát hozott a karján. Anélkül hogy egy pillantást is vetett volna Thorntonra, kiment és becsukta maga mögött az ajtót. A kunyhót megkerülve a pékség felé tartott, ahol korábban vizet tett fel forrni. Még akkor is Thornton durva megjegyzései miatt háborgott, amikor hideg és meleg vizet öntött a kettéfűrészelt hordóba, amiben nyáron szokott fürdeni. Még Thornton jelenléte sem tudta eltántorítani túlságosan viszketett egész teste és fejbőre. Egy ládáról lépett bele a hordóba, és rögtön belemerült a vízbe. Térdeit felhúzta és elégedett sóhaj szakadt fel belőle. Nem tartott sokáig. Bár a csillagok általában megnyugtatták, ma este egyfolytában Thornton sötét

szemének csillogását idézték fel benne. Most valahogy kényelmetlenül érezte magát, amiért egyedül van odakint. Erőteljesen ledörzsölte a testét, még mindig forrt benne a méreg. Hogy mer Thornton ilyen bárdolatlan kijelentéseket tenni a nászéjszakájukkal kapcsolatosan, amit még csak el sem háltak? És miért emlékeztették a szavak a férfi meztelen testére, ahogy ő lemossa? Mi a baj vele, amiért a férfit látja benne, nem pedig a szörnyeteget, aki kurvának nevezte, csak azért, mert követte a szerelmet? Amikor végzett a fürdéssel, a pékség sötétjében bő ingbe bújt, majd hálóköntösbe. A kunyhó ajtajában mély lélegzetet vett, megerősítette magát, aztán belépett. Azt remélte, Thornton már alszik, de a pislákoló tűz gyenge fényében látta, hogy a férfi a párnájának támaszkodva ül és őt figyeli. A nyári este meleg volt, ezért levetette ingét, a fehér kötések virítottak a sötét bőrön. Roselyn nem vett róla tudomást, fát tett a tűzre, és a padlástér felé indult. - Nagy csobogást hallottam kintről - szólalt meg a férfi. A lány - már félig a létrán - megtorpant, hirtelen eszébe jutott, hogy az ablak a pékségre néz. - Ne aggódj, nem néztelek! Még csak a kísértés sem kapott el. Roselyn felmászott a padlásra, nem törődött a mellét szorító érzéssel. Roselyn gondoskodott arról, hogy egész délelőtt találjon magának elfoglaltságot, és nem törődött a kettejük közt kialakuló hideg csenddel. Ebédre otthagyott a férfi mellett egy tányért, ami sonkával, kenyérrel és frissen szedett őszibarackkal volt megrakva, ő maga az udvaron evett, a faasztalnál. Csak bámult a mezőkön át, elmerengett, amikor két, feléje tartó alakot vett észre a távolban. Teljesen megfeledkezett John és Thomas Heywoodról, akik aratni jöttek hozzá. A rémülettől szinte meggörnyedt, mert eszébe jutott, hogy ilyenkor rendszerint ő ad nekik vacsorát. Hogy fogja őket távol tartani a kunyhótól? Fagyos mosolyt erőltetett arcára, ahogy azok ketten az udvarát körbevevő alacsony kőfalhoz közeledtek, de mire ő is odaért, az ő mosolya is ugyanolyan őszinte lett, mint az övék. Olyan jó emberek voltak - hozzá és a családjához is. Álmukban sem bánnának úgy egy nővel, mint ahogy Thornton bánt vele. Thomas - csak tizennyolc éves - elpirult és felé bólintott, míg a bátyja, John szeretetreméltóan rá-vigyorgott. Kinyitotta a kaput és odament a lányhoz, aki hagyta, hogy arcon csókolja. Egy pillanatra felvillant előtte, ahogy Thornton tüzes szeme megremegtette a testét, aztán elszégyellte magát, amiért Johnon kívül más férfi is az eszébe jut. A férfi elmosolyodott. - Jó napot, lady Roselyn! Jó nap ez az aratásra! A lány csak egyetérteni tudott vele amikor a két férfi karon fogta és elindultak a mezőre. Egyre csak teltek a délutáni órák, és Roselyn még mindig nem jött vissza, Thornton pedig a hátán fekve harcolt csalódottságával. Gyakorolta a járást ugrálást -, már amennyire tudta, és úszott a verítékben. A gyógyulását elősegítő stratégiákon kellene az eszének járni, meg hogy mit mondjon a királynőnek, ha majd Londonba érkezik.

De nem tudta elterelni a gondolatait Roselyn-ről, a nőről, aki az óceánban úszik, ha valami bántja. Két évvel ezelőtt semmit sem tudott róla, és még most is csupa talány volt számára - de megmentette az életét. Éles szavaival egyáltalán nem segítette elő kettejük viszonyának a javulását. Thornton megmerevedett, amikor kintről hangok szűrődtek a szobába. Annyira magára haragította a lányt, hogy az átadta a hatóságoknak? Már így is gyanakodott, miért jött Thornton Wight szigetére. Lassan felült, átkozta gyengeségét, mialatt ép térdére küzdötte magát. Roselyn korábban kinyitotta az ablak üvegtábláját, és Spencer csak annyira hajolt ki, hogy láthassa a távoli mezőket és a gyümölcsöst. Két fiatalember kaszált a búzatáblában, Roselyn pedig követte őket és összegyűjtötte a gabonaszárakat. A hullámzó mezőkön át szárnyalt a nevetése: mély, és szívből jövő, Thornton fülének fájdalmasan bensőséges volt. Bizonytalan érzés fogta el. Roselyn eddig nem tűnt számára túl boldognak, inkább sztoikusnak. De lehet, hogy csak ővele viselkedik így. Lehet, hogy a szolgaélet is jobb, mint a vele, Spencer Thorntonnal kötött házasság? A két férfi nem lehet más, mint a Heywood testvérek, az eszményi család tagjai, amelyet Roselyn annyira védett és csodált. Thornton kényelmetlenül nézte, ahogy a testvérek leengedik a kaszát, amikor Roselyn odamegy, hogy beszéljen velük. A távozó lány feléjük intett, és a két férfi tekintete még sokáig elkísérte útján. Ők lesznek a következő szeretők, akiket megpróbál behálózni? Mire a lány a kunyhóhoz ért, Spencer már a hátát a falnak támasztva ült a szalmaágyon, lábait pedig maga elé nyújtotta. Roselyn rá sem pillantott, hanem kötényt tűzött a ruhájára és nekiállt vacsorát készíteni. A csend szinte életre kelt, szétterült és sűrű lett, aztán Thornton nem bírta tovább. - Ki az a két férfi? - kérdezte unott hangon. Roselyn nem szakította félbe a munkáját, úgy válaszolt: - John és Thomas Heywood. - Ők segítenek learatni a gabonát, és te ezért cserébe... mit adsz? Roselyn erőteljesen lecsapta a fakanalat, és Spencer azzal győzködte magát, hogy jobban érzi magát, ha ki tud provokálni valamilyen reakciót a lányból. - Mire utalsz? - szegezte neki a kérdést. - Ők jó emberek, gyerekkorunktól fogva együtt nevelkedtünk, mintha testvérek lennénk. - De ők nem a testvéreid, különösen az idősebb nem. Bizonyára egyre nehezebb egyedül élned. A hozzád hasonló nőnek szüksége van férfira... akármilyen férfira. Roselyn továbbra is lehajtotta a fejét, rátette az utolsó húspástétomot is a tálcára, és csak eztán nézett Thorntonra. Semmilyen érzelem nem tükröződött rajta, még szemei is jegesen hideg szürkék maradtak, nem árulták el, mit gondol. - Tévedsz - mondta lágyan. - Ha akármilyen férfira lenne szükségem, téged is választhattalak volna, és a tiszteletre méltó címeinkkel együtt járó gazdagságot. Most már látom, hogy a lehető legjobban döntöttem. Tálcával a kezében elviharzott a férfi mellett, és magára hagyta az elképedt Thorntont. A férfi hozzászokott ahhoz, hogy övé az utolsó szó, vér-lázító kijelentésekkel biztosította halhatatlanságát az emberek emlékezetében.

Az a bolond lány meg arra célozgat, hogy még a szegénység és a névtelenség is vonzóbb, mint ő. Talán nem pont ez volt az, amitől a legjobban félt, amikor arról próbálta meggyőzni a szüleit, hogy nincs szüksége a házasságra? Két évvel ezelőtt azzal a gondolattal vigasztalta magát, hogy Roselyn fiatal, ostoba és konok amikor meg van győződve a lovász iránt érzett szerelméről. De Thornton volt az, aki elől elmenekült, mert az a származása miatt az előkelő társaság legszélén helyezkedett el. Ezzel csak Spencer gondolatait igazolta - de akkor miért gyötri még mindig ez az egész életre szóló szenvedéshalom a szívét?

7. fejezet Roselyn húspástétommal teli tálcával a kezében, hosszúkat lépkedve közeledett a pékség felé, és minden erejével próbálta Spencer Thorntont és kegyetlen szavait száműzni gondolataiból - mindhiába. Hogy merészelt Thornton arra utalni, hogy neki egy férfi gondoskodására van szüksége? Az elmúlt két évben megtanult saját magára hagyatkozni, nem pedig családja gazdagságára. Megalázottság, szenvedés és kétségbeesés volt a sorsa, és már soha nem lesz az a fiatal lány, aki valaha volt. Nem fogja megengedni, hogy Thornton elfelejtesse vele, hogy tervezett házassága John Heywooddal, igenis bátor döntés volt részéről. Hajlandó volt újra megpróbálni szeretni, még akkor is, ha ez egyfajta biztonságos szerelmet jelent - az egyetlent, ami most már valóságosnak tűnt számára. Betette a pástétomot a kemencébe, aztán előkészítette az udvart az egyszerű vacsorához. A kunyhó jobb oldalán lévő kis ablak nyitva volt. Remélte, Thornton az egész beszélgetést hallani fogja, és rádöbben, hogy neki nincs szüksége egy olyan emberre, akinek csupán címe és vagyona van. Megelégszik ő a jó barátokkal - és egy olyan férfival, aki törődik vele. Az életben nincs is többre szükség. Azonkívül, hogy egy kémet akart leleplezni és dühös volt Thorntonra, Roselyn kezdte elfelejteni, eredetileg mi volt a férfival a szándéka. Vajon szándékosan kergeti őt Thornton az őrületbe? Alkonyodni kezdett és a Heywood fivérek a földről visszatérve megálltak Roselyn kútjánál, hogy lemossák magukról a port. Roselyn Johnt méregette, amint a fiú az arcát és a nyakát mosta. Úgy érezte, jóindulatú szeretetnél valamivel többet is kellene iránta éreznie, de nem sokat gyakorolhatta a feleség szerepét, miután Philip olyan hidegen eltaszította magától. Meg kellene hatódnia John láttán - azonban agyában egyre csak Thornton meztelen teste villant fel, amint a keze alatt hever, a nagy test az ő irgalmasságára bízva. A nap már régen lement, amikor Roselyn elbúcsúzott a testvérektől, elmosogatott, aztán bement a kunyhóba. Magával vitte az utolsó húspástétomot is Thorntonnak, és letette a tűzhöz, hogy átmelegedjen. Mint rendesen, a férfi most is az árnyékban, a szalmaágyon ült. Roselyn megpróbált nem felé nézni, azonban érezte a belőle áradó feszültséget, a dühét, és nem értette, miért gondolta valaha is, hogy könnyen kezelhető. A tűz előtt térdelt, úgy szólt hozzá. - Mindjárt kész a vacsorád. Thornton nem válaszolt. Roselyn meggyújtotta a szobában a gyertyákat, eltüntette a vacsora előkészületeinek a nyomait, és nem tehetett róla, de azon tűnődött, vajon hogy érezhette magát a férfi mozdulatlanságra kárhoztatva egész nap. Spanyolországról vagy Angliáról álmodott? A pástétom átmelegedett és Roselyn elindult vele a férfi felé. - Ne! - meglehetősen erőteljes volt a hangja. A lány figyelte, ahogy a másik összeszedi magát, és ép lábára emelkedik. Nem kért segítséget, nem mintha Roselyn készségesen felajánlotta volna.

Ahogy csupasz lábbal az asztal felé ugrált, először a tűzhely kéményét használta támasztékul, majd a szekrényt, végül az asztalt. Roselyn kihúzta a padot, és Thornton leült. Még Philip régi öltözékében is minden porcikájából áradt a széptevő nemesember. Zúzódásai már elmúltak, így jól kivehető lett erőt sugárzó klasszikus arcéle és büszke, erős orra. Hajára és szakállára ráfért volna némi igazítás, máskülönben pedig közömbösnek tűnt szegényes környezetével szemben. Roselyn még egyszer hálát adott magában, amiért nem ment hozzá. Thornton befejezte az evést, felállt, de ezúttal megingott. Gondolkodás nélkül előrelépett egyet, majd megállt. Megragadta az asztalt és lassan felegyenesedett. - Vissza kell nyernem az erőmet, és újra meg kell tanulnom járni - nézett Roselyn szemébe. - Ha azt akarod, hogy elmenjek, segítesz. - A fenyegetéseid nélkül is segítettem. Nem most fogom abbahagyni. Különösképpen, hogy ez a mielőbbi távozásodra is reményt ad. Thornton hidegen felnevetett. - Akkor gyere ide! Roselyn lassan közeledett felé, nem értette, miért habozik. Tekintetük továbbra is összefonódott, annak ellenére, hogy hátra kellett szegnie a nyakát, hogy láthassa a férfi arcát. Thornton meglepően elszántnak látszott, figyelme elterelődött haragjáról. Nagyon veszélyesnek tűnt olyan bensőségesen átölelni a férfit, nemcsak magára nézve, hanem miden másra is, amiben eddig hitt. Thornton mellkasa széles volt és erős, és már most egészségesebbnek hatott. A derekánál lévő izom felizgatta Roselynt, furcsán és kényelmetlenül érezte magát ettől. A férfi keze a vállára nehezedett, és a lány nemsokára már teljesen a meleg testhez simult. Roselyn másfelé nézett, bizonytalanul, még levegőt sem vett. Aztán elkezdtek járni, oda és vissza a szobában, amíg maga Roselyn is elfáradt. - Mivel mindketten azt akarjuk, hogy mielőbb elmenjek - szólalt meg végül feszült hangon Thornton -, hogy tudok kikerülni erről az átkozott szigetről? - Felszállhatsz Cowes-nál a kompra a sziget északi oldalán - Roselyn megpróbált nyugodt hangon felelni, nem akarta, hogy Thornton megtudja, milyen nehéz. - Van egy tisztességes fogadó, közvetlenül a dokk mellett, ha esetleg pihenésre vagy ételre lesz szükséged. - Megpróbálod a lehető legcsábítóbbá tenni számomra a távozás gondolatát? Roselyn nem zavartatta magát a válasszal, ajkába harapott és minden erejével azért küzdött, hogy megtartsa a ránehezedő súlyt. Gyengesége csak elégtétellel töltené el a férfit. Thornton egészen addig nem hagyta abba a gyakorlást, amíg szinte tántorgott, és kis híja volt, hogy nem rántotta Roselynt is magával a padlóra. A lány a priccshez segítette, aztán csípőre tett kézzel végigmérte. - Meg kell fürödnöd! Thornton lassan kinyitotta a szemét. - Élvezted a fürdetésemet, nem igaz? - Hogy élveztem-e? - Roselyn nagyon szorosra zárta a száját és elviharzott mellőle. A tűz fölött lévő kannából vizet öntött a mosdótálba, törülközőket és

tiszta ruhát vetett a szalmaágyra, elfújta a gyertyát, aztán felmászott a saját ágyába. Ott feküdt éberen a sötétben, és hallgatta a víz-csobbanásokat. Reggel Roselyn nekilátott napi teendőinek ellátásához, Spencer pedig a könyökére támaszkodott és a csukott ajtóra meredt. Azon tűnődött, hogy a lány egy nap hányszor bánja meg - miközben megfeji a teheneket vagy kenyeret süt -, amiért esküvőjük napján faképnél hagyta a templomnál? Vágyott-e szolgákra, akik körülugrálják, vagy elégedett lenne csupán azzal, ha a lovásza még élne? Vajon ugyanazon a szalmapriccsen fekszik most ő, amit valaha azok ketten osztottak meg? Egy pillanattal tovább sem volt képes fekve maradni. Dühösen újabb rovátkát vésett a padlóba, a kilencedik napot jelölte - már csak tizenkettő van hátra -, bizonytalanul felállt, aztán a bútorokba kapaszkodva elkezdett fel-alá ugrálni a szobában. Egészen addig folytatta, míg meg nem botlott a tűz előtt álló székben, és ahogy elesett, még a fejét is beütötte a kőből készült kéménybe - egy újabb zúzódás, gondolta dühösen és utálattal eltelve. Természetesen Roselyn éppen abban a pillanatban érkezett meg, még láthatta Thorntont a kezére és a térdére támaszkodva, ahogy sajgó fejét két válla közé ejti. Összeszorított szájjal nézett fel rá. Roselyn csak az ajtón belül állt meg, kezében a veknikkel teli kosár. Először meg sem szólalt, arca tökéletesen kimért és mozdulatlan volt, és Thornton agyában felvillant a gondolat, hogy a szüleit halálra untatta, ezért tagadták ki. - Mit nézel? - szegezte neki Thornton mély hangon. - Ha nem dolgozok egyedül is, soha nem szabadulunk meg egymástól. - Ha ragaszkodsz ahhoz, hogy olyan dolgokat erőltess magadra, amelyekre még nem vagy felkészülve, még több sérülést szerzel. Letette a kosarat az asztalra, Spencer pedig sikertelenül próbálta magát felküzdeni ép lábára. Hullámzott körülötte a szoba, és a feje is lüktetett. Csalódott volt, kétségbeesett, tomboló dühöt érzett minden iránt, amit nem tudott az irányítása alatt tartani. A legutolsó dolog, amire szüksége volt, az Roselyn Harrington, amint úgy fogja a karját, mintha valami tehetetlen, öregember lenne. Megpróbálta lerázni magáról, de még ez sem sikerült. - Hagyj békén! - mély morgás volt csupán a hangja. - Segítségre van szükséged, még akkor is, ha nem szívesen teszem. A lány letérdelt mellé, aztán a hátára esett, amikor Thornton megpróbálta eltolni magától. Nem úgy tűnt, mintha megrázta volna, hogy ilyen pozícióban fekszik, és Thornton megvetette a belőle áradó nyugodt higgadtságot. - Megszoktad, hogy a hátadon fekszel? - a mérges szavak önkéntelenül tolultak a szájára. Azt akarta, hogy Roselyn harcoljon, hogy sikítson, és megüsse. Ehelyett azonban a könyökére emelkedett, szeme csillogott, buja szája lázadó és csókolnivaló. Csókolnivaló? Thornton Roselyn testén áthajolva felkönyökölt. Nem értette, honnan jött a késztetés, hogy megbántsa. - Amíg a háton fekvésnél tartunk, igazán mesélhetnél a lovászodról. Még a nevét sem hallottam soha.

Roselyn mellkasa gyors ütemben emelkedett és süllyedt. A férfira nézett. - Philip Grant - mormolta a fogai között. - Mikor halt meg? - Spencer észrevette, hogy a lány szeme összeszűkül. Hirtelen felrémlett előtte a hosszú haja, ahogy vizes csípőjét verdesi. - Nem tartozom neked válasszal. - Sokkal többel tartozol annál. - Tehát megint visszatértünk az eljegyzéshez, a szerződéshez, amiről azt állítod, hogy soha sem akartad. Ha annyira biztos vagy abban, hogy tiéd ez a föld, miért nem mész el a birtokra, hogy Margaret Heywood ápoljon? Nekem is ő segített, amikor... Roselyn tisztában volt azzal, hogy még csak említenie sem kellene Heywoodékat Thornton előtt, nem is beszélve Philipről, azonban a fölötte lévő testből áradó fenyegetés idegessé tette. Thornton a saját kunyhójában ejtette csapdába, saját hazugságainak a csapdájába, és most a testével is csapdába ejti. Nagy volt és erős, és minden nappal egyre erősebbnek tűnt. Wakesfield és Heywoodék nevének hallatára összeszűkült a szeme, aztán elfordult - majdnem bűntudattal. - Miért habozol? Ahogy a férfi szeme visszatért arcára, Roselyn megérezte a belőle áradó tüzet. - Nincs szükségem arra, hogy idegenek ápoljanak. Tartozol nekem! Bordái között zakatolt a szíve, és Roselyn biztos volt abban, hogy Thornton is hallja, hiszen minden egyes levegővétellel a mellkasának feszült a melle. Összezavarodott, képtelen volt nem tudomásul venni, hogy a fölötte lévő ember férfi. - Soha ne felejtsd el - folytatta Thornton, és még lejjebb ereszkedett, lélegzetük szinte már összeolvadt -, hogy ez a birtok az enyém, itt minden az enyém! A tekintete Roselyn mellére vándorolt, mintha őt is birtokolná. - Mire utalsz? - kérdezte, közben kíváncsi, izgatott feszültség remegtette meg a gyomrát. Thornton tekintete megpihent a száján, és Roselyn önkéntelenül is megnedvesítette a nyelvével, mintha hirtelen kiszáradt volna. Annyira közel volt a férfihoz, hogy érezte, amint megfeszülnek az izmai, jól látta a szénfekete szemekben lappangó tüzet, és rádöbbent, hogy mindkettőjüket neki kell elterelni ezektől az őrült gondolatoktól. - Nem értelek, Thornton! Méltatlanságról és cserbenhagyásról beszélsz, mégis, még az esküvő előtti estén sem vetted a fáradtságot, hogy legalább egy szót szólj hozzám. Ez valóban elterelte a másik figyelmét, elhúzódott tőle és hagyta, hogy Roselyn feltérdeljen. A nyitott ablakon beáradó napfény szinte elvakította, de nem ért el Thorntonig, aki a kunyhó árnyékos hátuljában ült most, sötéten és zárkózottan. Bánthatta volna Roselynt, amikor az ott feküdt alatta a padlón, de a lánynak egyszer sem fordult meg a fejében, hogy esetleg erőszakot alkalmaz. Vagy csak naiv lett volna emiatt? Thornton végül a szemébe nézett. - Úgy kezeltem a jegyességünket, ahogy a legjobbnak láttam - mondta keserűen.

De megsebeztél! - akarta Roselyn kiáltani. Hogy tehette ezt egy fiatal lánnyal, aki bármilyen kedvességet hálásan fogadott volna, hiszen olyan kevésben volt része. - Nos, a mód ahogy a jegyességünket kezelted, azt mutatta, hogy valójában nincs is menyasszonyod - felelte. - Tehát feltételezem, elérted amit akartál. - Akkor már megvolt a szeretőd, nem igaz? Csak találgatni tudok, milyen eszközökkel csábítottad el. Roselyn mérgesen levegőt vett, hogy válaszoljon, azonban Thornton folytatta, még mielőtt megszólalhatott volna. - De semmi sem úgy működött, ahogy eltervezted. Tehát ápolnod kellett Grantet, mielőtt meghalt, nem igaz? Befolyásolható férjre számítottál és gazdagságra, nem pedig ilyen életre - maró gúny volt a hangja, amint körbepillantott a kunyhóban. - Megérte a döntésed ezt az egészet? Hogy fogod érezni magad, ha elmegyek az udvarhoz, és felbontom az eljegyzést a házasságtörésedre hivatkozva? - Házasságtörés!? Házas voltam! - Mindketten tudjuk, mennyire legálisan. Ez lehet az egyetlen esélyünk, hogy megszabaduljunk egymástól. Egy percig se hidd, hogy valami szánalomnak nevezett téveszme miatt nem teszem meg. Roselyn felállt, kezét az oldala mellett szorosan ökölbe szorította. - Hánynom kell az aljas megjegyzéseidtől és a fenyegetéseidtől. Megmentettem az életedet, és hála helyett csak keserű gúnyt kapok tőled. Mikor engeded el végre a múltat? Nem gondolod, hogy eléggé megfizettem azért, amit ellened elkövettem? A családom kitagadott, megdolgozom minden egyes falatért, amit megeszek. Megfizettem, Thornton. Menj csak, és szennyezd be a nevemet az udvarnál, ha ettől jobban érzed magad! Az sem lehet annál rosszabb, mint amin átmentem. Nem ajánlotta fel a férfinak a segítségét, ruhába csomagolva egy vekni kenyeret és egy darab sajtot tett az asztalra, öntött neki egy bögre almabort, aztán elindult hogy kihordja a kenyeret a wakesfieldi uradalomban. Még akkor is dohogott magában, amikor végiggyalogolt a napsütötte ösvényen, azonban tudta, hogy az állandó veszekedés nem segíti elő a bizonyíték megszerzését a férfi hazához való hűségéről. Roselyn tisztában volt azzal, hogy előbb-utóbb kénytelen visszamenni a kunyhóba. A nap már szinte teljesen lement, ő azonban gyertyafénynél még mindig a pékségben dolgozott, a falu fogadója által rendelt pitéket készítette el. Hogy tudná elfelejteni, ahogy Thornton a mellét nézte, mintha adóssága fejében bármikor oda kellene magát adnia neki. Undorodnia kellene és felháborodnia - ehelyett azonban csak a fekete szemekben felvillanó fájdalomra emlékezett. Hirtelen zajt hallott maga mögött, és még mielőtt megfordulhatott volna, koszos kéz tapadt a szájára.

8. fejezet Roselynnek még a lélegzete is elállt, amikor egy alacsony, izmos test feszült az övének. Megpróbált harcolni, a könyökével eltaszítani támadóját, de a férfi kegyetlenül megmarkolta a mellét, és ő megdermedt. Egyedül volt a leszálló éjszakában, Thornton nem tud segíteni, akármi is ennek az embernek a szándéka. Pislantott, hogy visszatartsa forró könnyeit, inkább a menekülési lehetőségeket próbálta számba venni, de iszonyattal teli gondolatai felett végül nem sikerült úrrá lennie. Napok óta ostobán nem vesz tudomást arról az érzéséről, hogy figyelik. Soha nem volt Wakesfield veszélyes hely - a háborúig, a szem előtt lezajló csatákig, amíg Thorntont meg nem találta a parton. Mintha csak a gondolatai visszhangoznának, a férfi erős akcentussal, de angolul szólalt meg a füle mellett. - Figyeltelek, señorita. Láttam a sebesült embert is, akit rejtegetsz. Ki ő? Honnan jött? Roselyn beleharapott a kezébe, és majdnem öklendezni kezdett a bőr keserű ízétől. - Hagylak beszélni, de ha segítségért kiáltasz, utána nem lesz benne köszönet! Elvette a kezét a szájától, helyette fenyegetően a lány még mindig sajgó mellére pakolta. Roselyn mély levegőt vett, megpróbálta lecsendesíteni a remegését. Egy őrült és gyáva pillanatig késztetést érzett, hogy megmondja a spanyolnak, vigye magával Thorntont, és érjenek véget a szenvedései egy időre. - Kérem - maga is meglepődött, milyen nyugodt a hangja -, nem értem, miről beszél. Ő a férjem, William. Az aratás közben sebesült meg. A spanyol a másik mellébe is belecsípett, olyan erősen, hogy Roselyn felkiáltott. - Ne nézz bolondnak, senorita! Az az ember nem angol. - Kérem, menjen el! Nem mondom el senkinek, hogy itt volt! A spanyol csak egy nevetéssel felelt kétségbeesésére. - Akkor beszélgessünk el vele együtt! Az idegen kirángatta a pékségből és végigvonszolta az udvaron. Roselyn azonban váratlanul hátrarúgott, a spanyol lába közé, és oldalra vetette magát, miközben támadója megbotlott és elesett. Mélyről feltörő morranással a szoknyája után kapott, de Roselyn már felpattant és rohanni kezdett, el a birtoktól, a tengerpart felé. Fogalma sem volt, hogy mit tegyen, merre menjen, de meg kell védenie Heywoodékat. A hold csak egy vékony szelet volt az égen, és ez Roselynt most előnyhöz juttatta. Átvágott a gyümölcsösön, elrohant az istállók mellett, de mindvégig hallotta maga mögött üldözője zihálását. Vad pánik szorította el a torkát, zihálva tört fel tüdejéből a levegő. Rettenetes hibát követett el - nem tudta lefutni a férfit, aki most dühében akár meg is ölheti. Éppen amikor odaért, ahol a talaj elkezdett lej-teni az óceán felett lévő sziklák felé, a spanyol megragadta hátulról. Roselyn elesett, és beverte a fejét egy sziklába, a világ pedig imbolygott körülötte, ahogy összegabalyodva vadul

hömpölyögtek lefelé. Végre leértek, de a spanyol szétvetett lábakkal keresztbe ült rajta, és fojtogatni kezdte. Roselyn levegőért küzdött, szeme előtt már kis fehér pöttyök táncoltak. A másik arca ijesztő volt a sötétben - fekete haja, tépett fekete szakálla, vad szeme volt. - Most megölhetnélek, señorita - zihálta. - De azt hiszem, nem teszem. Az a másik nem örülne neki, nem igaz? Minden férfinak szüksége van az ő putajára. Roselyn hirtelen megint levegőhöz jutott, bár a férfi keze még mindig fenyegetően közel volt a torkához. Lehúzta a fejéről a főkötőt, aztán a csatokat is kitépte. A fejbőrét ért minden durva karcoláskor Roselyn legszívesebben felsikított volna. - Nagyon csinos kis puta vagy. Talán hajlandó lesz megosztani téged, hiszen olyan régóta vagyok a tengeren. A lány szájára tapasztotta a száját, és maga alá szorította, míg Roselyn nem tudott mást tenni, csak nyöszörgött és a másikból áradó szag és szájíz keltette émelygését próbálta elnyomni. A spanyol szakálla nyers foltokat karcolt arcára és állára. A férfi drámai sóhajtással lemászott róla és felrángatta. - Élvezetünknek várnia kell, senorita... de nem sokáig! Karon fogta, és elkezdte visszafelé vonszolni a sötét, elhagyatott birtokon keresztül. Roselynnek fájt a feje, és felváltva hol azért imádkozott, hogy valaki megmentse, hol pedig azért, hogy senki másnak ne essen bántódása. Mielőtt a kunyhóhoz értek volna, a spanyol megragadta a haját, hátrafeszítette a fejét, és kezét a szájára tapasztotta. - Egy szót se, különben halott vagy! - sziszegte Roselyn arcába. Kivágta maga előtt a kunyhó ajtaját, és bevonszolta a lányt, aki mély morranást hallott maga mögött és valaki hirtelen félrelökte a matracra. Megperdült és Thorntont vette észre a spanyol mögött, karja már a másik nyakát szorította béklyóba. Thornton arca kemény volt, hideg és ijesztő. Aztán a spanyol kezében megvillant a kés. Mielőtt akár egy figyelmeztető sikítás kijöhetett volna a torkán, az idegen áttaszította Roselynt a szoba másik felébe, ezzel egyidőben Thornton átkozódása is megütötte a fülét, aki háttal a falnak esett és vér patakzott a karjából. A spanyol meggörnyedve himbálta Thornton előtt a kést, visszapillantott Roselynre és felnevetett, aztán odakiáltott neki valamit az anyanyelvén. Hasznavehetetlen ötletek száguldoztak Roselyn fejében nem tudott túl sokat tenni a felfegyverzett férfival szemben. És ahogy Thornton vérzik, biztos már nem bírja sokáig erővel! Abban a pillanatban amikor a spanyol elkezdett beszélni, Thornton előrevetette magát és megragadta a másik kést tartó kezét. Felborultak, a spanyol szájából rekedt kiáltás szakadt fel, amikor beütötte a fejét a kandallóba. Bár a támadó megbénult, Thornton gyorsan szétfeszítette a karját és Roselyn odakúszott a késért. Rettenetesen reszketett, de kényszerítette magát, hogy ott maradjon, várta amíg odaadhatja a kést Thorntonnak, aki egy pillanatra a spanyol mellkasára tette a kezét, majd a kémény segítségével talpra állt. Ő is remegett a megerőltetéstől és a félelemtől Megtántorodott a fájdalomtól és Roselynnek ütközött. Pillanatnyi habozás nélkül ölelte magához a lányt, nagyon szorosan Roselyn keze átkulcsolta a férfi derekát, arca a mellkasához

simult. Thornton nem hallott mást, mint saját ziháló lélegzését, a tűz ropogását - és Roselyn zokogását. - Roselyn? - szólította meg lágyan, nagyon közel a füléhez. - Bántott? Van még valaki más is odakinn? A lány határozottan megrázta a fejét, de nem emelte fel az arcát. Zokogása enyhült valamit, a válla azonban még mindig remegett és ha lehet, még erősebben kapaszkodott a férfiba. - Van kötelem - mondta. - Meg kellene kötöznünk. - Nem szükséges. Nem éreztem a szívverését. Halott. Spencer maga is megdöbbent, hogy legelső érzése a vad düh, amiért Roselynt megtámadták. Ahogy ott remegett a karjaiban, a férfi tisztában volt vele, mit érezhetett, olyan kicsi és törékeny volt, hirtelen olyan sebezhető. Saját reakcióját sem értette. - Roselyn, mondd el, mi történt! Mit tett veled? A lány letörölte tenyerével a könnyeit, és végre felnézett a férfira. Viharos szeme most bizonytalanságot és félelmet tükrözött. Már Thornton puszta látványa is megváltoztatott benne valamit - az arcán megtelepedő leplezetlen érzelem eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Hátrébb húzódott, hagyta hogy Thornton a kéménynek támaszkodjon. Egy pillanatig a férfi szinte vonakodott elengedni. - Megütött, de rendben leszek - Roselyn hangja csak egy icipicit remegett meg, amikor lenézett a spanyol testére. - És egyedül volt. De mit fogunk csinálni a... a...? - Először higgadj le és mondd el, mi történt! - Nem, nem, addig nem, amíg... itt van. Spencer a támadóra pillantott, Rodney Shaw egyik csatlósára. Felfedezte-e már Shaw, hogy elhozta az erszényt? Amely most már a csatorna fenekén volt, ahonnan nem tudja tisztázni Spencert. - Ismered? - kérdezte a lány halkan. Thornton felemelte a fejét, látta, hogy Roselyn őt figyeli, aztán rádöbbent, hogy gyanakszik. Mit mondhatott neki a spanyol? - Soha nem láttam még - könnyen jött a hazugság. A lány bólintott és ajkába harapott, ahogy lenézett a halottra. - Mit csináljunk vele? - Ha két jó lábam lenne, visszadobnám az óceánba, oda, ahonnan jött. - De nincs. Én nem... én képtelen... - Roselynt megint elfogta a remegés, arca fakóvá vált. Spencer megint érezte az erős késztetést, hogy a karjába zárja. Mi a fenének akarja megvédeni azok után, amit vele tett? De a lányt miatta fenyegették meg és bántották. Nem mondhatja el neki az igazságot, és most az otthonában lévő hulla eltüntetésében sem tud segíteni. Roselyn összefonta a karját, és reménytelenül meredt a spanyol tetemére, ettől pedig Spencer kényelmetlenül érezte magát. - Nem temethetjük el - mondta. - Képtelen vagyok ásni, te meg nem tudod egyedül megcsinálni. - Erős vagyok - kötötte a lány az ebet a karóhoz. Thornton majdnem elmosolyodott ekkora makacsságon.

- Az egész éjszaka rámenne, és valakinek bizonyára feltűnne a friss sír. Nem, az óceán lesz a legjobb. Van lovad? Roselyn megrázta a fejét, de most először felvillant a szemében a remény szikrája. - Wakesfieldnek van. Az istállók a kúria mögött vannak. Éjjel el tudok idáig hozni egy lovat. - Kiváló ötlet. Addig kibírjuk! És most már azt is tudja, hogy lovak vannak a közelben, ha menekülni kell. A lány tétova tekintete megint a testre tévedt. - Ki... kivihetjük? - Nem hiszem, hogy messzire tudnánk vonszolni. Inkább megtartanám az erőmet, hogy rá tudjam tenni a lóra. Menjünk ki inkább az udvarra. Éhen halok. Nem a legmegfelelőbb mondat csúszott ki a száján - a lány szeme elkerekedett a döbbenettől. Thornton nagyot sóhajtott. - Néhány csata után Roselyn, az ember rájön arra, mi a fontos. Ez az ember halott. Megpróbált bántani téged, de nem sikerült neki. Nincs értelme amiatt aggódni, amit nem tudunk megváltoztatni. A lány aprót bólintott. - Hozok kötszert a karodra. Thornton egy pillantást vetett a sérülésre, amelyről el is feledkezett, aztán Roselynre, akinek a tekintetében óvatosság bujkált, és meg sem próbálta elleplezni. Észrevette az arcán és az álIán húzódó vörös foltokat. Tisztában volt vele, hogy egy férfi szakállának a nyomait látja - ő maga is csinált ilyet, már nagyon régen. Őt azonban a szenvedély vezérelte, nem a brutalitás. Spencer hüvelykujjával végigsimított a lány álIán, aki szinte vadul bámult rá. - Megcsókolt? - kérdezte. - És még mit tett? - Az nem csók, ha egy férfi erőszakkal a számra nyomja az övét - felelte a lány lágyan. - Mást nem csinált? Roselyn lesütötte a szemét és megrázta a fejét. Szinte védekezőén fonta keresztbe a karját a mellén, és a férfi úgy vélte, a spanyol talán nem csak a száját érintette. - Azt mondta... a putádnak nevezett. Mit jelent ez a szó? Spencer kitátotta a száját, de nem jött ki rajta hang. - Kurvát jelent, igaz? - Roselyn...! - Te is annak neveztél - hangja érzelemmentes volt, az arca azonban a parton heverő nap fakította csontok színéhez hasonlított. - Azt mondta, hogy ti ketten majd... megosztoztok rajtam. Thornton gyomrát émelygés szorította össze. - Nem kellett volna ezt mondanom. Mérges voltam. - Ő is mérges volt. Thornton összerezzent a hasonlattól, mintha a lány megütötte volna. - Sajnálom, igazán. Roselyn elhúzódott. - Ettől a szó még kimondott marad, nem igaz? Spencer nem volt hajlandó bármi másért is bocsánatot kérni, már ha a lány erre gondolt. Roselyn elment a kötszerért, aztán a férfira segítette Grant egyik fatalpú csizmáját, és kimentek. A sötét udvarban kitisztította és bekötözte a másik alkarját, majd csendben megették a csirkét.

Thornton a gondolataiba merült, és nem tudta, most megkönnyebbültnek vagy csalódottnak érezze magát. Bár az erszény odaveszett, Shaw ezt nem tudhatta. Az egyik embere halott. Most majd egy másikat küld, hogy megkeresse a spanyolt és őt?

9. fejezet Roselyn összevert teste tele volt zúzódásokkal, szinte fájt a kimerültség, mégsem tudott nyugodni, amíg a test a kunyhóban volt. Még órákba telik, amíg megkockáztathatja, hogy a lóért menjen. Thornton némán ült vele szemben, már rég megette az elétett ételt. Vajon hálás, amiért megmenekült a haláltól vagy csak azért ölte meg a spanyolt, nehogy lelepleződjön? Amikor a parton megtalálta, a férfi amiatt aggódott, hogy valaki követni fogja. Roselynnek nem volt bizonyítéka arról, hogy a támadó bármi mást is akart volna, és most lassan az őrületbe kergeti magát ezzel az állandó spekulálgatással. De jön-e másik spanyol, ha emez nem tér vissza? Thornton hangja megijesztette. - Most már elmondod, mi történt? A lány megvonta a vállát. - Rám támadt a pékműhelyben, és azt akarta tudni, ki vagy. Azt mondta, figyelt bennünket. Azt mondta, nem vagy angol. Thornton válasza mindössze halvány mosoly volt a sötétben. - Ezt már több alkalommal hallottam, habár a tökéletes jelző gyakran megelőzte az angolt. A lány nem mosolygott. - Amikor nem akartam a kunyhóhoz hozni, feldühödött - örült a sötétnek, mert így Thornton nem láthatta, ahogy védőén keresztbeteszi karját megzúzódott melle előtt. - Sikerült kiszabadulnom és elfutottam, megpróbáltam elcsalogatni a birtoktól. De utolért és rám vetette magát és... itt abbahagyta, megtörölte a száját és megremegett. Thornton nem szólalt meg, de egyértelműen áradt belőle a feszültség. A hirtelen felidézett emlék éles képben villant Roselyn agyába és lassan folytatta. - Amikor... bántott, azt mondta, már régóta a tengeren van. - Ami természetes, ha az Armadából jött - felelte Thornton. - Aggódtam, hogy valamelyik spanyol hajón esetleg felfedezik, hogy élek, és utánam küldenek valakit. - Miért tennék? Hogy tudna egyetlen angol ártani nekik? Thornton csalódást okozott Roselynnek, mert egy pillanatig sem késlekedett a válasszal. - Talán azt gondolták, hogy olyan információ birtokában vagyok, amivel ártani tudok nekik. Történt még más is, mielőtt a kunyhóhoz értetek? A lány tagadóan rázta meg a fejét, majd a kezére fektette állat. - Biztos vagy benne, hogy nem említett mégvalakit, aki vele volt? Roselyn bólintott. Thornton közelről figyelte. - Kimerültnek tűnsz - morogta. - Nagyszerűen viselkedtél ma. Feküdj le egy kicsit, felébresztelek, ha itt az ideje. Roselynnek még tiltakozni sem volt ereje, karjára ejtette a fejét és már aludt is.

Roselyn zihálva ébredt. Amikor Thornton felrázta álmából, éppen a spanyol rosszindulatú arcát látta nagyon élénken maga előtt. A késő éjszaka jellegzetes békéje beborította, bár keletről idáig hallatszott a parti hullámverés gyenge morajlása. A sápadt Thorntonra meredt és rádöbbent, hogy meg sem kérdezte azt, ami a legjobban foglalkoztatta. - Mit mondott? - A spanyol? - Mielőtt meghalt, spanyolul beszélt hozzád. Mit mondott? - Azt, hogy meg fog ölni. A férfi válasza megfontolt volt, túl kimért, és Roselyn kétségei újra elsöprő erővel kezdtek feltámadni. - Megyek a lóért - jelentette ki és lecsusszant a padról. Thornton ránézett. - Tudod, hogy én mennék helyetted, ha képes lennék rá. Légy óvatos! Roselyn a másik sötét, komoly arcára meredt, azt kívánta, bárcsak ki tudna valamit olvasni az arckifejezéséből, aztán lágyan válaszolt. - Nemsokára visszajövök. Az istállóhoz érve kiválasztotta a legszelídebb kancát. Angyal gyerekkorában az övé volt, engedelmeskedik neki, és biztosan nem bokrosodik meg. Egy pillanatra átölelte a ló nyakát, hagyta, hogy a régi emlékek megnyugtassák. Francis tanította meg lovagolni. Mindennap órákat töltött lóháton, így fedezte fel a szigetet, és vég nélkül szőtte az élettel kapcsolatos terveket. Azóta egyszer sem ült Angyal hátán, félt a fájdalmas emlékektől, és Wakesfieldben sem volt hajlandó a konyhán kívül egyetlen más helyiségbe sem bemenni. Többé már nem a kivételezett gyermek volt, csak egy bérlő. Felnyergelte Angyalt és kivezette az istállóból. A kunyhónál Thornton már az ajtóban várta, csak a tűz fényében látszott alakjának a körvonala. A spanyol mögötte feküdt. Roselyn a testre pillantott és megint rátörtek a nemrég történt szörnyűség emlékei. Végül Thornton hangja terelte el a figyelmét. - Miért nem ülsz a lóra? - kérdezte. A lány felpillantott rá. A férfi kíváncsian fürkészte, úgy tűnt, mintha minden gondolatát ismerné és jól szórakozna ezen. - Mert nem az enyém - felelte ellentmondást nem tűrően. - Intézzük ezt el, jó? Roselyn megkeményítette magát, hogy el tudja viselni a hullavonszolás borzalmát. Thornton ügyetlenül fogta az egyik karját, Roselyn a másikat rángatta. Az volt az érzése, a spanyol bármelyik pillanatban felébredhet és megragadja őt. Thornton egy lábon állva felemelte a testet és fellendítette Angyal hátára, a nyereg mögé, ezalatt Roselyn átölelte, hogy meg tudja tartani az egyensúlyát. Amikor Thornton elkészült, a ló horpaszának támaszkodott egy kicsit, aztán újból összeszedte magát és a nyereghez kötözte a testet. - Nyugodt ló - mondta végül és megsimogatta az állatot. - Mi a neve? - Angyal. Roselyn jól hallotta a sötétben a férfi halk kuncogását. - Ez az angyal fogja a spanyolt a pokol kapujáig elvinni.

A férfinak határozott érzéke volt a rosszkor elsütött viccekhez, ez a mostani pedig dühítő volt és helytelen, és Roselyn nem habozott ezt közölni is. - Lady Roselyn, egyedül a te hibád, hogy neked nincs humorérzéked! - Honnan tudod, lord Thornton? Soha meg sem próbáltad felfedezni. A férfi elnémult, aztán hidegen megszólalt. - Menjünk! - Először is, vissza kell menned a kunyhóba - mondta Roselyn és megpróbált a másik karja alá csúszni. - Én is jövök. - Természetesen nem jössz! Az utolsó dolog, amire szükségem van, hogy valaki ilyen... intim helyzetben lásson lovagolni egy férfival. - De egy hullával elfogadható dolog intim helyzetben lovagolni, nem igaz? Roselyn vállat vont. - Igazad van. Gyalog megyek. - Ne legyél ostoba! Az egész éjszaka rámenne. És nem mész egyedül. Mi van akkor, ha ott kinn horgonyzik egy hajó, mert vár valamire? Szükséged lehet a segítségemre. Roselyn nem gondolt egy esetlegesen a közelben rejtőzködő spanyol hajóra. Thornton megragadta a nyeregkápát, és elég magasra felhúzta magát, hogy bal lábát be tudja akasztani a kengyelbe, azonban az mindig elcsúszott előle. - Segítenél? - kérte feszült hangon a lányt. Roselyn megrázta a fejét, de beletette a férfi lábát a kengyelbe, aki ezek után fellendült a nyeregbe. A kunyhóból kiszűrődő fényben jól látta az arcára kiülő fájdalmas grimaszt. - Nem jó ötlet ez - mondta. - Esetleg még súlyosabbá teszed a sérüléseidet. - Nem hagyom, hogy te tüntesd el az én hibám nyomait. Menj és zárd be a kunyhó ajtaját. Tehát azt gondolja, hogy most hősies, mert segít a szegény szolgálólánynak a nyomorúságában? Azért behúzta az ajtót. - Én már nem férek fel. Mellettetek megyek. - Tedd a lábad a kengyelbe és add ide a kezed! - Nem. - Add ide a kezed! - ismételte meg Thornton szilárdan. - Ez a szegény ló...! - Roselyn! Thornton kinyújtotta a kezét, Roselyn pedig egy sóhajjal megragadta, aztán a kengyelvasra tette a lábát. Egészen addig meg sem fordult a fejében, hogy a férfi előtt fog ülni. Beszorult a nyereg és a férfi teste közé, és egyre növekvő aggodalommal nézte, ahogy a férfi átkarolja, hogy megfogja a kantárt. - Én is tudom irányítani a lovat - mondta gyorsan. Thornton nem is válaszolt. - Még a jobb lábadat sem tudod használni! - Roselyn szégyellte, amiért megemelkedett a hangja. - Megbirkózom vele. A férfi hangján érződött, hogy jól szórakozik. Aztán elindította a kancát a kunyhótól. - A falu felé mész, a tengerpart nem erre van. Alig voltál magadnál, amikor legutoljára erre jártál. - Rendben van - Thornton odaadta a gyeplőt a lánynak.

Ez viszont csak rontott a helyzeten - most ugyanis a derekára tette a kezét. A lány a ruháján keresztül is érezte a férfiból áradó forróságot. - Kérlek, engedj el! Thornton gyengéden szólalt meg a füle mellett. - Szédülök. Ugye nem akarod, hogy leessek? A lány utálta a szarkazmusát, a felsőbbrendűségét, és különösen azt, hogy a másik élvezte, ha őt kínozhatja. Ez csak még inkább tudatosította benne, hogy Thornton nem úriember. El kell terelnie a gondolatait - és az övéit is. - Korábban azt mondtad, hogy ez a katona pokolra jut, pedig lehet, hogy csak a kötelességét teljesítette. Bizonyára te is teljesítettél már parancsot. Ha bármilyen vallomást remélt a férfitól, keserűen csalódnia kellett. - Nincs mentség egy nő bántalmazására. Ez azt bizonyítja, hogy gonosztevő volt. Tényleg nem vette hát észre, hogy bár fizikailag soha nem bántotta, lelkileg viszont ő is legalább annyira megalázta a jegyességük alatt? Nem tudta, hogy bizonyos tekintetben sokkal rosszabbul bánik vele most is? Ahogy egyre közelebb értek a sziklákhoz, meghallották a partvonalnak csapódó hullámverés dübörgését. Bár Roselyn egyenesen tartotta a hátát, tisztán érezte Thornton combját, amely teljes hosszúságában az övéhez préselődött. A keze kissé megfeszült a lány derekán, aki tisztában volt vele, hogy látszólag hajszál választja el őket a peremtől. Angyal azonban még a sötétben is eligazodott. Thornton csak akkor engedte ki visszafojtott lélegzetét, amikor elkezdtek a part felé ereszkedni. Majdnem holdfény nélküli éjszakájuk volt, a víz pedig végtelen feketeség volt csupán. - Látsz hajót? - suttogta a válla fölött Roselyn. Thornton megrázta a fejét, azonban még mindig feszülten figyelt és aggodalmasnak tűnt. - Gondolod, hogy a spanyol ugyanazon az éjszakán érkezett, mint te? - Feltehetőleg, és ennyi ideig tartott, amíg megtalált. Talán itt van a csónakja valahol a közelben, elrejtve a parton, de az is lehet, hogy lopni akart egyet. Azt hiszem, pillanatnyilag biztonságban vagyunk. Semmi sem tűnt valódinak Roselyn számára. A sötét vízben lovagoltak, egészen addig, míg a hullámok már a lábukat csapkodták. Belekapaszkodott a nyeregbe, Thornton pedig kioldotta a spanyolt tartó köteleket és lelökte a testet a lóról. A lány Összerándult a csobbanástól, és egyáltalán nem tiltakozott, amikor Thornton a kezébe vette a kantárat és a part felé irányította Angyalt. - Meg fogják találni a testet reggel - mondta Roselyn remegve. - Talán nem. Az apály magával húzhatja a nyílt tenger felé. Ha meg megtalálják... nos, akkor csak a háború egyik újabb áldozata lesz. Angyal irányítás nélkül vitte fel őket vissza a sziklára, azonban amikor Thornton elindult volna a kunyhó felé, Roselyn megállította. - Várj! - újra magához vette a kantárt, és a csatorna felé fordította Angyalt. Csak nézték a sötét víztömeget, és Roselyn nem tehetett róla, de eszébe jutott az az éjjel, amikor rátalált a férfira. Telihold idején történt, és a szigetet ellenséges hajóhad fenyegette. Mély lélegzetet vett. - Nem emlékszel még valamire azzal kapcsolatban, hogy hogyan kerültél ide?

Annyira közel volt a férfihoz, hogy érezte amint az izmai enyhén megfeszülnek. - Csak arra, amit már elmondtam. - Biztos zavar, hogy hiányzik az emlékezeted egy része. Mennyi ideig voltál a flottánál? - Majdnem három hónapig - Thornton hangja egyre feszültebb lett. - Mi értelme van ezeknek a kérdéseknek? - Csak kíváncsi vagyok. A sziget nem olyan elhagyatott, mint gondolod. Francis mindennap bemegy a szárazföldre és nagyon sok történetet hall a fogadókban. Te magad is meglepődnél, ha tudnád, hogy a... hőstetteidről még itt is beszélnek. - A hőstetteimről? A férfi hangja - Roselyn szándékának megfelelően - zavarról árulkodott. A lány elégedett volt magával. - Csak azért kérdeztem, mennyi ideig voltál a flottánál, mert Francis hallott valamit rólad, ami meglehetősen újkeletűnek tűnik. Thornton meg sem szólalt. - Talán Francis félreértett valamit - folytatta Roselyn. - Meglehet - jött a jámbor válasz. - Olyan sok hőstettem volt, hogy az erről szóló történeteknek könnyen sok időbe telhet, amíg elterjednek. - Miért érzed a szükségét annak, hogy így viselkedj? - kérdezte a lány, és megpróbálta elrejteni afeletti kiábrándultságát, hogy nem sikerült csapdába csalni a másikat. Azt hitte, a férfi most majd felnevet és megvilágítja viselkedésének az okait. Ehelyett azonban csak még szorosabban fogta a derekát. - Hogy felejtené el másképp a társadalom, mennyire megaláztál? - kérdezte hűvösen. Roselyn összeszorította a fogát. - Azt állítod, miattam viselkedsz így? - Ki más miatt? - Te sem akartál engem feleségedül! - Talán nem, de a szerződés aláírása után elköteleztem magam. - Thornton, a botrányos viselkedésed csak végképp bebizonyítja, hogy helyesen tettem, amikor nem mentem hozzád feleségül... és ez az egész különben is már azelőtt elkezdődött, hogy megismertél volna. Thornton nekidőlt a lánynak, emlékezetébe idézve, hogy egyedül van vele az elhagyatott sziklán a sötétben. Senki sem tudta, hol van. - Értelmezd a kedved szerint a saját viselkedésedet, lady Roselyn, azonban mindketten tudjuk, ki volt az, aki teljesítette a családi kötelességét, és ki tett önző módon tönkre számos életet. Roselyn könyökével gyomron vágta a férfit, aki egy nyögéssel kiegyenesedett. - Nem bántottam a családomat - mondta. - És bár időbe telt, de a saját békémet is megtaláltam. El tudod ugyanezt magadról is mondani? Roselyn Angyal oldalába mélyesztette a sarkát, és hagyta, hogy a ló patái elnyomjanak mindent, amit a másik mond. A kunyhónál Thornton szó nélkül szállt le, Roselyn pedig továbbment a wakesfieldi istállókhoz. Az utolsó néhány száz métert gyalog tette meg.

Lenyergelte Angyalt, aztán lecsutakolta, és egy kis ideig még ott maradt vele, nem tudta, lesz-e rá alkalma a közeljövőben. Végül egy utolsó pillantással ellenőrizte, minden rendben van-e, majd elindult hazafelé. Francis Heywood hajnal előtt ébredt, biztos volt benne, hogy hallott valakit az istállók környékén. Felöltözött, és még épp időben ért ki, hogy lássa amint lady Roselyn visszahozza Angyalt. Francis nem erőltette a találkozást, habozott. Roselyn soha nem ült a lóra, mindegy milyen messzire szólította a munka. Akkor mi szüksége lehetett Angyalra az éjszaka kellős közepén? Miért volt olyan távolságtartó? Bármilyen titkot is őrzött, Francis csak segíteni akart neki. De hogy segíthetne neki, ha a lány nem hajlandó megbízni benne?

10. fejezet Spencer hajnalban felébredt. Aznap éjjel rosszul aludt. Állandóan a Roselyn által említett híresztelések jártak a fejében. Már több mint egy éve elhagyta Angliát, és a testvérének kellene gondoskodnia az itthoni dolgokról. Miféle pletyka terjengett róla Londonban és hogy tudna még információhoz jutni, anélkül, hogy az gyanús lenne? Feje felett hallotta a fapadló recsegését - Roselyn öltözködött - és még egy jelet vésett a padlóba. Még tizenegy nap. A lány lejött a létrán, megijesztette, hogy ébren találja a férfit. - Nem szoktál ilyenkor ébren lenni - mormolta és elfordult. - Nem tudok aludni. Roselyn habozott, aztán az ajtó felé fordult, amit Thornton korábban elbarikádozott a konyhaszekrénnyel. - Én sem. Thornton arra számított, most is elönti a lánnyal szemben rendszeresen feléledő haragja, de nem volt olyan könnyű feléleszteni. Roselyn odahozta hozzá a kenyeret és az almabort, még mielőtt az asztalhoz botorkálhatott volna, ő pedig ülő helyzetbe tornászta magát az ágyon. Roselyn kiegyenesedett, és Thornton a tűz fényénél észrevette a nyakán a sötét árnyat. Ez feldühítette. - Gyere ide! - szólította meg fintorogva. A lány letérdelt mellé, túl fáradtnak tűnt az ellenkezéshez. - Valami baj van az étellel? Thornton nem törődött a kérdéssel, kinyúlt az álla felé, kényszerítette magát, hogy ne terelje el a bársonyos bőr érintése a figyelmét. Roselyn gyorsan lélegzett, de nem húzódott el. Spencer halvány zúzódásokat fedezett fel a nyakán, azt a fajtát, amely csak férfikéztől származhatott. - A spanyol megpróbált megfojtani - mondta és hiábavaló dühhullám söpört végig rajta. Roselyn megpróbált elhúzódni, Thornton azonban megragadta a karját és nem engedte el. Ujjai külső felével végigsimította a zúzódásokat és a lány megrándult, pulzusa sebesen vert a nyakán a kis mélyedésben. Bőre áttetsző volt és finom. - Befejezed amit elkezdett? - kérdezte. - Természetesen nem! - elengedte Roselynt, maga sem tudta biztosan, mit is akart valójában tenni. A lány felállt és Thornton gyorsan kortyolt egyet az almaborból, képtelen volt a szemébe nézni. Egy pillanatra vad szenvedéllyel akarta megvédeni, őrjöngött, mert valaki hozzá mert érni a... kihez is? Az ápolónőjéhez? A jegyeséhez? Most végül is mi Roselyn a számára, hogy ilyen érzelmekkel kellene iránta viseltetnie? Egyáltalán nem örült neki, de a miatta elszenvedett sérülések miatt a dolgok... megváltoztak. - Roselyn. A lány visszanézett rá a válla felett. - Holnap megint kell járnom.

Csak felvonta a szemöldökét és várt. Miért nem bólint beleegyezésképpen? Thornton nagy sóhajjal engedte ki a levegőt. - Segítenél, kérlek? A lány nekidőlt a szekrénynek és keresztbe tette a karját. - Úgy egy órán belül elintézem a teendőket. Utána gyakorolhatunk, és talán délután is egy kicsit. - Köszönöm - Thornton addig fürkészte az arcát, amíg elfordult. - És Roselyn! Ha ki kell menned, legyél nagyon óvatos! Látta, hogy a mondatra megmerevedik a lány, látta a rezzenést is, amit képtelen volt elrejteni. - Gondolod, hogy van még egy spanyol valahol? - Kétlem. Ha lett volna társa, együtt könnyebben legyőzhettek volna bennünket. - Csak a pékségig megyek - mormolta a lány, és leült az asztalhoz, hogy megreggelizzen. Roselyn megfejte a kecskéket, majd fánkot dagasztott, és azon tűnődött, megszűnik-e valaha az az érzése, hogy figyelik. Éppen amikor már lazítani is tudott egy kicsit, és nem nézett folyton hátra a válla felett, lépteket hallott az udvaron. Francis Heywood állt az ajtóban, tekintetében aggodalom tükröződött. - Lady Roselyn? Valami baj van? A lány gyorsan letette a kést, csak remélte, hogy Francisnak nem tűnik fel remegő keze. - Nem, dehogy Francis, csak megijesztettél. Az öreg közelebb lépett. - Már máskor is bejöttem ezen az ajtón, és még soha nem érezted úgy, hogy meg kellene védened magad, kedvesem. Roselyn halványan rámosolygott. - A csata a csatornában valószínűleg jobban felkavart, mint gondoltam. A férfi a kezébe vette az övét, szeme aggodalommal telt meg. - Ez minden, ami bánt, úrnőm? Nem olyan vagy, mint máskor és John egyetért velem. Egy őrült pillanatig Roselyn legszívesebben a karjába vetette volna magát, és mindent elmondott volna Thorntonról, a kémkedéséről és a spanyolról. Belefáradt abba, hogy tejesen egyedül van, és azon rágódik, helyes döntéseket hoz-e. Csupán a halott spanyol emléke elegendő volt ahhoz, hogy elnémítsa. Francis mindenáron el akarna menni hozzá, és átadná Thorntont a helyőrség embereinek. Csupán a gondolat, hogy ekkora veszélybe sodorhatja Heywoodékat, ijesztő volt. Egyedül kell folytatnia ezt az ügyet. Rámosolygott és megszorította a kezét. - Kicsit nehéz most, mert kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy Mary és Philip már egy éve nem él. Még mindig nem tudom elhinni, hogyan felejthettem el meglátogatni a sírokat. Francis majdnem csalódottnak tűnt, mintha valami mást várt volna. - Féltem, hogy így érzel, úrnőm. Csak a természet rendjét követed, ha éled tovább az életed. - Tudom. Ülj még itt velem egy darabig és szórakoztass egy kicsit. Hiányoznak a beszélgetéseink.

A nap már felkelt, mire Roselyn visszaért a kunyhóba. Liszt fedte be a kötényét és az arcára is jutott egy paca. Megállt Spencer felett, aki az asztalnál ült és aki maga is meglepődött a rátörő kuncogási kényszeren. Roselyn nem fogja őt a hatalmába keríteni. A lány a könyökénél fogva felsegítette, aztán áthúzta a férfi kezét a vállán. Kicsinek és törékenynek érezte magát, ez pedig a spanyolt juttatta eszébe, amint kezét nyakára kulcsolva fojtogatja. Még mindig rémültnek kellene lennie az előző éjjeli trauma miatt, de úgy tűnt, már nem foglalkoztatják a történtek, és Thorntonra akarata ellenére mély benyomást tett a lány bátorsága. Az udvaron Roselyn segített neki a pékségig elsétálni és vissza, Thornton pedig észrevette, hogy állandóan a szomszédos birtokot kémleli. Egy másik spanyol miatt aggódik - vagy Heywoodék miatt? Már nem érezte olyan gyengének magát, mint korábban, ezért ezt mondta: - Sétáljunk el a gyümölcsöshöz! A lány megmerevedett. - Tényleg nem hiszem, hogy lenne még egy, a fák között megbújó spanyol. És Grantnak ez a csizmája szinte kényelmes. Te is azt akarod, hogy gyorsan meggyógyuljak, ugye? Tudta, ez bejön. Annyira kétségbeesetten vissza akarta nyerni az erejét, hogy az ügy érdekében boldogan megkockáztatta felfedezésének a veszélyét. Hosszú sóhaj kíséretében Roselyn kinyitotta a kaput, és kivezette a férfit az udvarról. Thorntpn nem ekkorának képzelte a távolságot. Hamarosan csörgött róla a veríték, ép lába is tűzben égett. Amikor végre elérték a gyümölcsöst, hálásan támaszkodott egy almafának. - Miért nem pihenünk egy kicsit? - kérdezte Roselyn. Mi? Spencer úgy érezte, most meg kellene sértődnie ehelyett lecsúszott a talajra, törött lábát óvatosan maga elé nyújtotta. Roselyn egy kicsit távolabb ment tőle, és megint a birtok felé kémlelt. A távolban Thornton is jól látta a Wakesfield kúriát. Roselyn ott nőtt fel, most mégis azt állítja, soha többé nem fog ott élni. A zárkózott arc mögött rejtőző valódi nőre gondolt, aki megtagadta a szüleit egy nála alacsonyabb rangú ember szerelméért, aki elégedetten él egyedül, és kétkezi munkát végez. Most egyedül állt, a szél bele-belekapott fekete köntösébe, és játékosan meglazította világosbarna hajának fürtjeit. Megpróbálta a helyébe képzelni magát - az ördögbe is, két évvel ezelőtt ő is ugyanabban a helyzetben volt, neki is a szülei mondták meg, kit vegyen nőül. Gyűlölni akarta, de nem ment - de megbocsátani sem tudott neki. Roselyn arra gondolt, nem kellett volna Thorntont a gyümölcsösbe hoznia, különösen azután nem, hogy Francis olyan váratlanul betoppant. Az elmúlt éjjel azonban megváltoztak kettejük közt a dolgok, többé már nem tudta, mire számítson, vagy hogyan bánjon a férfival. Az elmúlt néhány napban keserűen és mérgesen beszélt vele, most viszont inkább csak neheztelést és vonakodást hallott ki a hangjából. Bűntudata volt a spanyol támadása miatt? És vajon mit szűrhet le ő ebből, ha nem azt, hogy Thornton hazaáruló? Visszanézett a válla felett, és látta, Thomton töprengő arccal a nemesi házat bámulja. Miért volt olyan nehéz *még saját maga előtt is bevallani, hogy a férfi akár kém is lehet? Az az egy dolog, hogy sajnálja a zúzódásai miatt akár a lelkiismeret-furdalás eredménye is lehet.

Thornton még azért a durva szóért is elnézést kért, amivel annak idején megbántotta. Szinte védekezni kezdett, amikor megemlítette a róla szóló pletykákat. Csupa rejtély ez a férfi! Thornton a lány felé pillantott, és összetalálkozott a szemük. Roselyn el akart nézni, aztán végül mégis felszegte az állat, nem volt hajlandó lesütni a szemét. A férfi a kúria felé intett a fejével. - Ott nőttél fel? Pillanatnyi tétovázás után Roselyn bólintott. - Amikor nem Londonban voltunk, általában ide jöttünk. - Nem zavar, hogy egy kunyhóban élsz, és örökösen azt az épületet kell nézned, amiben állításod szerint soha többé nem fogsz lakni? Most az egyszer hangjában nyoma sem volt a gúnynak, őszintének tűnt. Hová vezetnek ezek a kérdések? - Nem. Hálás voltam, hogy egyáltalán van hol laknom. Csak egy éve jöttem vissza. - Egy éve? - fin törődött el Thornton. - Nem két év telt el azóta, hogy... félbeszakította a mondatot, és ezúttal mosolyába a gúny halvány szikrája is vegyült - ... elhatároztad, hogy nem leszel a feleségem? Roselynnek magasba szökött a szemöldöke. Meglepte, milyen tapintatosan beszél a másik. - Kezdetben Londonban éltünk. - Én is ott voltam... de soha nem láttalak. A lány nem gondolta volna, hogy Thornton ilyen naiv is tud lenni. - Nem is láthattál, hacsak nem időztél sokat Southwarkban. Thornton a fának támasztotta a fejét, és összehúzott szemmel tanulmányozta a lányt, aki odament hozzá és megállt fölötte. - Azt gondolod, szégyellem? Amikor döntést hozok, akkor aszerint élek, nem számítanak a következmények. - Arra utalsz, hogy én nem? Roselyn sóhajtott. - Nem utaltam semmire, csak válaszolok a kérdéseidre. Philip pék volt, mielőtt az apám szolgálatába állt, és visszatértünk az üzletbe. - Ő tanított ki téged? - Mellette dolgoztam, igen. Az otthonunk egyben az üzletünk is volt. Még mindig élénken élt emlékeiben, milyen hideg volt télen a fogadószoba, mert az utcára néző zsaluk mindig tárva voltak, hogy a vevők alaposan szemügyre vehessék a pékárut. - Miért jöttél vissza? Bizonyára több vásárló volt Londonban. - A fekete halál elől menekültünk, de már túl késő volt. Thornton szeme elkerekedett mielőtt még visszatérhetett volna az a szokásos zárkózott, gyanakvó kifejezés. - A lovászod pestisben halt meg? Roselyn bólintott és feltűnt neki, hogy Thornton nem nevezi Philipet a férjének. De nem volt hajlandó vitatkozni erről. - És te? - folytatta a férfi. - Bár én ápoltam, nem lettem beteg.

Még mindig hálát adott az istennek azért, amiért nem engedte azon az éjjelen miatta elterjedni a járványt a szigetlakók között. Soha nem bocsátotta volna meg magának, ha a férjén és gyermekén kívül más is meghal. Thornton egy hosszú és kényelmetlen pillanatig tovább fürkészte a tekintetével, mielőtt újra Wakesfield Manor felé fordult volna. - Megpróbáltál kapcsolatba lépni a szüléiddel a halála után? - Nem, meglehetősen egyértelművé tették a véleményüket. Spencert sokkolta, hogy a lány meg sem próbálja csökkenteni a közöttük lévő szakadékot. - De lehet, hogy most már máshogy gondolják. Roselyn őszintén tanácstalannak tűnt. - Miért tennék? A szüleim nem olyan emberek, akik megbocsátanak, a felejtésről nem is beszélve, és nekem sem áll szándékomban megint az ő elgondolásuk szerint élni. Bár az elmúlt év nehéz volt, sok tekintetben elégedettebb vagyok, mint azelőtt. - Ezt nem mondod komolyan! - Thornton a lány komolyságát tanulmányozta, amelyet úgy öltött magára, mint valami öltözéket. - Te férfi vagy, szabadon cselekedhetsz kedved szerint. Most először én is formálhatom a sorsomat. - Csak kevés ember teheti azt, amit akar. Mint mindenkinek, nekem is vannak kötelezettségeim... és a családom az egyik. - Az enyém többé már nem - felelte Roselyn lágyan. - De mégis, ez lenne a végzeted? Hajnal előtt kelsz, hogy idegeneknek süss, neked kell betakarítanod a saját táplálékodnak valót, kimerült és kiégett vagy minden este. - Ne gúnyolódj az életemmel! - mondta a lány Thornton fölé hajolva. - De én nem... - Ismerem azt az elégedettséget, amit az önellátás ad. Elmondhatod-e ugyanezt? A fát használva mankó gyanánt Spencer talpra küzdötte magát. Roselynt most elhagyta szokásos higgadtsága, vad, szürke szemébe váratlan tűz költözött. - Azt teszem, amit kell - a férfi lassan ejtette ki a szavakat. - És erre büszke is lehetek. - De nem arra, amit láttam és hallottam rólad! - Nem tudsz mindent, lady Roselyn, és túl naiv vagy, ha hiszel a pletykáknak. - Tehát letagadod ezeket a történeteket? - Nem tudok semmiről, amit tagadnom kellene. Mindamellett számos olyan igaz történet volt, amitől egy szűz megremegne félelmében. De Roselyn nem volt szűz - és Thornton hirtelen azt vette észre, hogy meg akarja döbbenteni, kizökkenteni ebből a pedáns és kenetteljes modorból. - Gyerünk! - folytatta mosolyogva. - Hallani akarok egy pletykát. - Aligha lehet pletyka, amikor az egész udvar tudja, mit csináltál hat hónappal ezelőtt. Spenceren enyhe nyugtalanság futott át. Hat hónappal ezelőtt Spanyolországban volt, a királynőnek kémkedett, de senki sem tudott róla. - Hogy állhatsz itt és tettetheted, hogy nem emlékszel egy ekkora botrányra? - Roselyn széttárta a karját és méltóságteljesen elment mellőle.

Mit csinálhatott a bátyja? - Lady Roselyn, nem tettetek semmit. Csak éppen... túl sok híresztelés közül kell választanom. A lány undorodva nézett rá, és Thornton hirtelen észrevette, hogy pír önti el a nyakát, és terjed egyre feljebb, színt adva a sápadt bőrnek. Roselyn zavarban volt - most már végképp nem engedheti visszatáncolni. - Rajta, lady Roselyn! - Ne nevezz így! - csattant fel a lány mérgesen. - Nem adhatom meg neked a rangodat megillető tiszteletet? - Nem, mert nem őszintén mondod... és többé már nem a rangom elvárásai szerint élek. - De hallottam, az intézőm hívhat téged így! - Most már menjünk vissza - jelentette ki Roselyn ridegen, és méltóságteljesen a férfihoz vonult, hogy a karja alá csúsztassa a vállát. Spencer nem egészen értette, mi tört rá megint: az oldalához vonta a lányt és biztosan tartotta, míg az fel nem nézett rá nagy, megdöbbent szemekkel. El kellene kerülnie ezt az utóbbi időben történt londoni botrányokkal kapcsolatos témát, de látni akarta, mennyire megütközik Roselyn, miközben elmeséli őket. - És a híresztelések? - bíztatta. Nagyon közel állt a lányhoz, és hirtelen rádöbbent, hogy tekintetével tisztán ki tudja venni melle völgyének az árnyékát. Roselyn arcát újra pirosság öntötte el, egyenesen előre bámult, egy pillantást sem vetett a férfira. - Mi jutott eszedbe, hogy egy olyan szobrot küldtél őfelségének? A mondat elvonta Thornton figyelmét a lány testén tett, nagyon is evilági és veszélyes felfedezőútról. Milyen szobrot? Mit csinálhatott a bátyja az ő nevében? Őrülten járt az agya. - Hogyan is élvezhetné valaki az életet, ha időnként nem botránkoztatja meg az udvart? - De egy magadról mintázott szoborral? - Roselyn szeméből egyértelműen sütött a megrökönyödés, ahogy felnézett Thorntonra. A férfi megengedett magának egy mosolyt, magában viszont nevetett. Ó, Alex! - gondolta irigykedő tisztelettel. - Nos, a királynő mindig is mondta, hogy elbűvölő a profilom. Roselynből elfojtott, fulladozó hang tört fel. - Thornton, szerinted hány ártatlan lányt rontott meg a szobrod a meztelen profiloddal?

11. fejezet Meztelen? Spencer csak nehezen tudta elfojtani a kitörni készülő hahotázást, de nem engedte el Roselynt. Biztosan tartotta a lány testét a magáé mellett. - És a szárnyak! - folytatta szemforgatva Roselyn. - Még a királynő sem találhatta ezt a viselkedést angyalinak. Thornton megpróbálta maga elé képzelni, amint a királynő a kezében tartja az ő arcképét formázó, pucér angyal szobrát. Roselyn nem ismerte elég jól az öreglányt, ha azt hiszi, megsértődött. Több mint valószínű, hogy a szobor azóta is nagy tiszteletnek örvend az udvarnál. Azonban ő zavarban érezte magát. Bármilyen csínyről legyen is szó, Alex mindig hajlandó volt egy lépéssel tovább menni, mint ő. Elképzelte Roselyn reakcióját, ha tényleg látta a szobrot, Thorntonnak sötét öröme lenne a lány prűd felháborodása által okozott elégtételtől. - Megbotránkoztál? - kérdezte mély, dörmögő hangon. A falevelek között átszűrődő fény a lány arcán játszott. Thornton megint azon kapta magát, hogy kicsi, de tökéletes formájú melleit bámulja. Egy pillanatra eltűnődött, vajon mit tenne, ha megcirógatná őket - végül is a jogában áll. Roselyn mély lélegzetet vett, összehúzott szemmel vizslatta a férfit. - Semmin nem botránkozom meg, amit te teszel. - Nem? Milyen vakmerő, szinte párbajra hívja! Egymás mellett álltak, combtól a csípőn át egészen a vállig összetapadva. Thornton tudta, hogy kizökkentette Roselynt a nyugalmából, erről beszéltek benedvesített ajkai és szemei, melyek most nem szakadtak el az övétől. Hogy tudna rá még több hatással lenni egészen addig a pontig ingerelni, hogy a lány vágyjon rá? Belenézett a tengermély szemekbe, és arra gondolt, ezzel a feltámadt vonzalommal megpuhíthatná a lányt, kínozhatná, amíg rá nem döbben, mit szalasztott el. Addig izgathatná, míg képtelen lenne másra gondolni, csak őrá - aztán elutasítaná, ahogy ő is tette vele. Azt színlelte, hogy előreesik, és Roselyn gyanútlanul utánanyúlt, hogy megtartsa. Testük szemtől szembe préselődött össze, a lány mellei a férfi mellkasának feszültek. Thornton kezével ösztönösen átfogta Roselyn derekát, és a vékony köpenyen át tisztán érezte nőiesen kerek, mégis törékeny csípőcsontját. Akármi is lakozott benne, Roselyn Harrington ízig-vérig nő volt. Spencer biztos volt benne, hogy a lány ellep tőle, de habozott, és nyugtalannak tűnt, szemmel láthatóan nem készült fel erre a fordulatra. Kezét Thornton mellére fektette, aki elképzelte, hogy feljebb csúsztatja őket a nyakán, lehúzza magához a fejét és megcsókolja... Ugyanabban a pillanatban szakították el magukat egymástól. - Vissza kellene mennünk - mondta Roselyn azon a visszafogott, prűd hangon. - Természetesen. Thorntont megdöbbentette a tüzes vágy, amit képtelen volt irányítani, pedig pont a lányt kellene meghódítania. Miféle összeesküvést szőtt a teste, hogy így reagál, pont azzal a nővel, aki úgy becsapta? És neki hogy járhat az eszében a

szex, amikor talán mindaz, ami Londonban rá vár, a szabadságának a végét jelentheti - és talán az életéét is? Hagyta, hogy a harag elmossa a tehetetlenség és a keserűség érzését. Mostantól a kezébe veszi a találkozásaik feletti irányítást igen, Roselyn vonaglani fog a csalódottságtól és a kielégítetlenségtől. Vonakodva kapaszkodtak össze, és lassan visszasétáltak a kunyhóba, Thornton börtönébe. Egész délután könnyű eső áztatta a szigetet, de ez nem akadályozta meg Roselynt és a Heywood fivéreket a gabona betakarításában. A lány a mezőn haladt a testvérek mögött kévébe rakva a gabonát, de gondolatai még mindig a Thomtonnal töltött reggel körül forogtak. Miért nem tudja egyszerűen lerázni magáról a támadást, amit Thornton az érzékeire gyakorol? Roselyn tudta, hogy a másik szándékosan teszi ezt vele, mert örömét leli abban, ha provokálhatja. Minden bizonnyal a bosszú egy másik eszközét alkalmazza, amikor megérinti őt. Bárcsak ne dőlne be neki olyan könnyen. Úgy tűnt, ha Thornton közelébe kerül, az boszorkányos varázslatot küld rá, amitől elmegy a józan esze. Amikor felnézett azokba a sötét, egzotikus szemekbe, Roselynnek árnyak jutottak az eszébe és a tiltott dolgok, amelyek a tekintet mélyén rejlettek. A nyugodt élet, amiért annyit küszködött, most szétesni látszott egy szimpla vágyódás miatt, ami belülről égetett. Ostoba módon képtelen volt levenni a tekintetét Thornton szájáról. Túl kifejező volt egy férfiarcon, akár gúnyos grimaszt vágott, akár kárörvendő élvezettel vigyorgott. Roselyn a felhőkre nézett, hagyta hogy a szemerkélő eső lehűtse átforrósodott bőrét. Legközelebb már Thornton minden bűnét megbocsátja és a lábai elé veti magát, gondolta utálkozva. - Roselyn? Hangokat hallott, amelyek a nevén szólították, és rádöbbent, milyen messzire kalandoztak a gondolatai. John és Thomas álltak nem messze előtte, mindketten felé fordultak, meglehetősen elkeseredett arckifejezéssel. Egész nap esett, és Roselynt egyre nagyobb aggodalommal töltötte el, hogy hol adjon enni a Heywood testvéreknek. Éppen azon tűnődött, hogyan tudná meghívatni magát estére Wakesfieldbe, amikor a nap előbújt a felhők mögül. Magukra hagyta Hey-woodékat, és elindult vacsorát készíteni. Tudta, nem kell sokáig győzködni őket, hogy a szabadban egyenek. Besietett a kunyhóba, de nem vette azonnal észre Thorntont, így végigsöpört rajta a már ismerős pánikhullám. Aztán megpillantotta, amint ott áll a távolabbi falnak támaszkodva. Sötét bőre és szakálla beleolvadt az árnyékokba, és Roselynben önkéntelenül is felrémlett az előttük álló éjszaka. Thornton nem mondott semmit, csak bámult rá, és a lány azon tűnődött, vajon ő is emlékszik-e arra, milyen érzés volt, ahogy a testük összeért, mell a mellhez, olyan szorosan, hogy az őket körülvevő gyümölcsösön kívül minden más megszűnt létezni körülöttük. Erővel elűzte magától ezeket a gondolatokat, és összekulcsolta fáradt kezeit. - Vizes vagy - mormolta Thornton.

A hangjában érződő kimerültség kizökkentette Roselynt a bűvöletből. Közelebb ment hozzá és feltűnt neki, hogy a férfi erősen izzad, még a falnak támaszkodva is remeg. - Mit csináltál? - kérdezte és kinyúlt, hogy megtámassza a karját. - Ugráltam. Thornton vigyora olyan kellemes érzést ébresztett benne, amilyet még soha nem érzett azelőtt. Közelebb szeretett volna lépni, még jobban felfedezni a másikat - ugyanakkor el is akart futni, olyan messzire amennyire csak tud. Elnyomta magában a furcsa érzéseket és hidegen Thorntonra bámult. - Nem fogsz meggyógyulni, ha agyonhajszolod magad! A férfi sebesen lélegzett, mellkasa fel-le süllyedt. - Jól mondod. De beleőrülök, ha még egy napot fekve kell töltenem. Roselyn a férfi törött lábára pillantott. - Láttam már korábban ilyen sérüléseket. Sok hétnek kell még eltelnie, amíg járni tudsz. A férfi arcáról lelohadt a vigyor. - Nem kell. - Azzal vádolsz, hogy hazudok? Egy sóhajtás kíséretében Thornton mindkét kezével megdörzsölte az arcát. - Ne kezdjük újra, Roselyn! Túl fáradt vagyok. - Hadd kísérjelek vissza az ágyhoz! Vacsorát kell készítenem. - Már megint a fiúknak? - keserű gúny érződött ki a kérdésből. - Aligha fiúk - sziszegte a lány a fogai közt. Átsegítette Thorntont a szobán, és leengedte volna az ágyra, azonban a férfi nem engedte el. - Nedves vagy - mormolta, és a hangja... a szája... túl közel volt a lány füléhez. - Ezt már mondtad. Szent egek, remeg a hangja, mint ahogy a keze is remegne, ha Thornton nem tartaná szorosan. A férfi testének melege őt is perzselte. Tudta, el kellene tolnia magától, azonban megfogadta, hogy kideríti a titkait, és megbizonyosodik a hazafiasságáról. Azzal nem viszi előrébb az ügyet, ha feldühíti, így hát ajkába harapva mereven állt, és arról győzködte magát, hogy csupán az ország érdekében enged neki. Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig mindketten haboztak. Roselyn érezte, amint nedves inge a lábát simogatja, mintha a bőre hirtelen túl érzékennyé vált volna. A nekifeszülő férfi súlya szinte kellemes volt. Miért érez így? Nagyon jól tudta, milyen kényelmetlen érzés volt férjének a tömegét megtartani, és hogy milyen gyakran vitte ágyba, még akkor is, amikor beteg volt. A férfiak csak saját magukra és a saját élvezetükre gondolnak, a feleség sorsa az alávetettség. Philip soha nem volt hozzá kedves azután, hogy a szülei kitagadták, még csak meg sem csókolta. Talán ezért igézi meg annyira Thornton szája? Beleremegett az önutálatba, és ellépett a férfitól, az pedig elengedte magát és leült a matracra. Figyelte, amint Roselyn elfoglalja magát a vacsora előkészületeivel. Kisgyerekkora óta - amikor édességet próbált a konyháról elcsenni - nem töltött ilyen sok időt azzal, hogy nézi, ahogy valaki főz. Roselyn nem úgy viselkedett, mintha valami kellemetlen házimunkát végezne. A főzést is úgy

kezelte, mint minden mást, azzal a higgadt nyugodtsággal, ami olyan nagyon idegesítette Thorntont. Ő természetesen lehet higgadt, gondolta keserűen. Őt nem várja hóhér. Túl sok órát tölt el naponta azzal, hogy a rá váró sivár jövőről elmélkedik - amit spanyol öröksége idézett a fejére -nem csoda, hogy olyan könnyen eltereli Roselyn a figyelmét. Nos, ma tőle telhetőén mindent elkövetett, hogy felizgassa, és úgy vélte, a dolog működik. Nagy örömét lelte abban, hogy felborítja a lány nehezen megszerzett és felépített békéjét. Csak azért érinti meg, mert azt akarja, hogy ő is tudja, milyen érzés elutasítást kapni szándékosan nem vett tudomást az agyának hátsó felében meghúzódó, nyugtalanító gondolatokról. Valamivel később a hátsó ablakhoz ugrált és leült a padlóra, úgy hallgatta a Heywood testvérek tiszteletére rendezett összejövetel hangjait. Bár Roselyn nyíltan nevetett a fivérek tréfáin, Thornton kezdett ráébredni, hogy énjének egy részét mindig elrejti, nemcsak vele tartózkodó. Roselyn összetakarította a vacsora maradványait, Thornton pedig fel-alá ugrált a szobában, ablaktól ablakig, és kifelé kukucskált a zsalukon. Fekvőtámaszokat is csinált, egészen addig, míg arca izzadtságtól nem fénylett. Roselyn azt kívánta, bárcsak nyugton maradna, vagy aludna, ahogy ilyenkor szokott. Thornton végül abbahagyta az udvarra való nézegetést annyi ideig, hogy Roselyn kezdett megnyugodni. - Hol szoktál fürödni? - szegezte neki hirtelen a kérdést. - A pékségben? A lány éppen egy tányért tett a konyhaszekrénybe, de a kérdés hallatán megdermedt. Korábbi életében soha nem beszélt ilyen intim dologról férfival. - Egy félbe vágott hordóban - felelte háttal Thorntonnak, közben egyre csak a másik kaján nevetését várta. - Igazán? - csak kíváncsiság érződött a hangjában. - Nyáron kint szoktam hagyni a szabadban, ahol könnyebb leereszteni a vizet. Télen a pékségben van. Fürgén elpakolta a maradék edényeket, aztán hozzálátott, hogy megvarrja a falu sörfőzőjének a ruháját, akinek éppen most született a negyedik gyereke. Ha elég sokáig nem vesz tudomást Thorntonról, az talán nem marad itt... - Meg szeretnék fürödni. Roselyn lehunyta a szemét és megpróbálta elnyomni a torkán feltörni készülő nyögést. - Előkészítek neked forró vizet és törülközőket, aztán felmegyek a padlásra, te pedig magadra maradhatsz. Amúgy is ez volt a bevált rutinjuk - semmi értelme most változtatni rajta. - Nem, kint szeretnék. Segítesz levenni a sínt a lábamról? - Nem leszel képes a hordóban mozogni. Én is alig férek bele. - Aha, rendben - vigyorgott a férfi és vállat vont. - Akkor csak le kell mosnod a hátam, rendben? Roselynnek össze kellett szednie magát, hogy ne meredjen a másikra, emlékeztette magát, hogy kedvesnek kell lennie, megnyugtatnia Thorntont, amíg végre elmondja azokat a titkokat. Azzal is tisztában volt, hogy a férfi nem fér bele a hordóba, és nem állt szándékában segíteni neki.

Letérdelt Thornton lábához és kioldotta a rögzítőkötést. Érezte, a harag lassanként kezd szétáradni benne. Amikor felállt, halvány önelégültséget látott a férfi arcára kiülni, amint áthúzta a feje felett az ingét. A lány tekintete végigpásztázta az előbukkanó mellkast. Már egészségesebbnek látszott, bordái sem álltak ki annyira a mellét elszórtan betakaró sötét szőrzet a hasánál vékony vonalban összpontosult. - Megkaphatom a törülközőmet? Roselyn gyűlölte a hangjából kihallatszó vidámságot, gyűlölte a tényt, hogy nem tehet ellene semmit. Szappant és tiszta vásznat nyomott a, kezébe, majd kikísérte az udvarra. A kezében tartott lámpás fénye pislákolt a sötétben, mindössze ez mutatta útjukat. Félúton a földre tette, és megvárta, amíg a férfi a hordóhoz ugrál és belenéz. - Úgy gondolom, nem túloztál a méretet illetően - jelentette ki szárazon. Roselyn megajándékozta egy kárörvendő pillantással, aztán elterelte a figyelmét a gyertyafény, ami játékosan fickándozott Thornton arcán és csupasz mellkasán. - Már forr a víz a pékségben. Hozzáöntöm a hordóban lévő esővízhez. Thornton egy pillanatra sem hagyta abba a fin-torgást. Gondolta-e, hogy ilyen egyszerű fürdőkádban fog ülni? Biztosan a hajón sem mentek egyszerűen a dolgok - Roselyn még nagyon jól emlékezett, milyen szaga volt a férfinak, mielőtt megfürdette. Amikor a hordóban a felénél kicsit magasabban állt a víz, Thornton kivette a lány kezéből a vödröt. - Elég! - szólt rá élesen. - Épp elég keményen dolgoztál ma. A lány megvetéssel leplezte megdöbbenését. - Ha összeházasodtunk volna, ugyanígy kiszolgáltalak volna. Vagy nem ezt kívánod meg egy nőtől? - Másra is tudok gondolni, amivel kiszolgálhatnál - érkezett mély hangon a válasz. Még mielőtt a lány elfordult volna, Thornton elkezdte kioldani a nadrágját.

12. fejezet Roselyn szinte kettészakadt ebben a komédiában - az ártatlan szűz szerepét játssza most és forduljon el, vagy vakmerőén nézze végig, mint egy valódi feleség, ahogy Thornton levetkőzik. Nem mintha nem látta volna már meztelenül korábban. De ez most más volt - már nem volt többé eszméletlen vagy súlyosan sebesült. Tudta, mit csinál, amikor vetkőzni kezdett, csak egy pillanatra állt meg, hogy Roselynre nézzen, szája egyik felét vigyorra húzta, mintha csak azt kérdezné, hogy folytassa-e. - Elfelejted - szólalt meg Roselyn -, hogy feleség voltam. Thornton arcáról lelohadt a vigyor, és a lány halálos bizonyossággal tudta, nem segíti előre az ügyét, ha feldühíti. - És Grant nem igényelte a jelenlétedet, amikor fürdött? - Nem volt szüksége efféle segítségre. Nem volt gyerek. Azt is hozzátehette volna, hogy Philip csak néhányszor fürdött minden évszakban. Visszatartotta a lélegzetét, várta hogy Thornton kitörjön, amiért közvetve gyereknek nevezte. Ehelyett azonban csak vigyorgott. - Az az ember nem tudta, mit mulaszt el. Roselyn hálás volt a sötétért, mert így nem tűnt fel, hogy elpirul. - De igazad van - folytatta a férfi. - Nem vagy a feleségem, és nem lenne tisztességes tőlem, ha megdöbbentenélek. Segíts be a hordóba, majd ott veszem le a nadrágom. - Nem - jelentette ki a lány határozottan. - Csak azért hagytam, hogy ilyen sokáig tartson ez a színjáték, mert azt hittem, biztosan rájössz, hogy nem tudsz a hordóban megfürödni. - Lady Roselyn... - Nem segítek neked ebben az ostobaságban, mert megsérülhetsz és ez napokkal visszavetné a gyógyulásodat. A gyertyafényben jól látta a másik szemében felvillanó haragot és tanácstalanságot. - Nagyszerű - szólalt meg nyersen. - Ma este kint mosakszom meg, ahol teljesen át tudom dörzsölni magam. De ne szaladj el! - És miért ne? - bizonytalan volt a kérdés. Roselyn megpróbálta elüldözni agyából az udvaron lévő Thornton meztelen képét, amint patakokban csorog a víz a testéről. - Bizonyára egyedül szeretnél lenni. - És ha elesek? Nem szeretném, ha kiabálnom kellene, amennyiben szükségem van rád... nem szabad felébresztenünk a Heywood családot. Roselyn vágyódva nézett a sötét házikó felé, de tudta, igaza van a férfinak, aki ebben a pillanatban lágyan megszólalt. - Elfelejtetted kéz közeibe tenni a szappant. Roselyn összeszorította a fogát és nagy léptekkel visszament a kőfalhoz, ahová a készletet tette. Tekintetét nem emelte fel a földről, úgy tette a vásznakat és a szappanos tálat a hordó mellé, a ládára. Keze megremegett annak tudatára, hogy a férfi majdnem teljesen meztelenül áll mellette, magasan és magabiztosan, olyan hatást gyakorolva ezzel rá, amelyet nem szívesen ismert volna el.

Visszaült az udvaron lévő padra, fölötte szeplőkként ragyogtak a csillagok a fekete égen. Meleg volt, csak gyenge szellő fodrozta enyhén a szoknyáját. Egyszer Thorntonra pillantott, halkan felnyögött amint a másik a kőfalra hajította a nadrágját, amely deréktól lefelé jótékonyan eltakarta. - Remélem, nem bánod - kiáltott felé, és a lány kihallotta a hangból a mosolyt. - Végül is azt mondtad, korábban már mindent láttál. Roselyn néma maradt, és nem adta meg neki azt az elégtételt, hogy másfelé néz. A lámpás fénye nem világította meg tisztán a férfit, csupán a mozgó árnyak suhanásából tudta, hogy mosdik. Nagyon halk dúdolást hallott, és Roselyn felismerte a dallamot. Ijedten döbbent rá, hogy nem akarja elhinni a legrosszabbat Thorntonról minden arroganciája ellenére nem tűnt árulónak. Mindamellett a spanyolok semmi hasznát sem vennék, ha nem volna angol úriemberként hiteles. Eltakarta a kezével az arcát, megpróbálta visszanyerni a higgadtságát, azt a tulajdonságát, amit olyan tökélyre fejlesztett a férfi megérkezése előtt. Most küszködnie kellett, hogy ne reagáljon a szavaira, testének egyre erősödő csábítására. - Roselyn? A suttogás hallatán összerándult a gyomra. - Igen? - Lemosnád a hátamat? - aztán gyorsan hozzátette. - Tudom, hogy viccelődtem ezzel kapcsolatban korábban, de őszintén mondom, nem érem jól el. Spencer bőre viszketett a szappantól, a hab csíkban csordult le a hajáról a nyakába, azonban hónapok óta most érezte először majdnem teljesen tisztának magát. - Tegyél magad elé egy törülközőt! - Roselyn hangja mély és feszült volt. Thorntonnak nevetnie kellett, amint maga elé képzelte a lány savanyú arcát, de megtette, amit kért. Nézte amint a sötét udvarból felbukkan a lámpás által megvilágított területen, és újra megdöbbent azon az egyszerű bájon, ami Londonban soha nem tűnt fel neki. A lány még mindig a földet nézte, de Thornton úgy vélte, nem annyira közömbös, mint amilyennek mutatja magát. Felé fordította a hátát, és a hordó szélébe kapaszkodott. Összerándult. Roselyn úgy kezdte el dörzsölni a hátát, mintha valami mocskos fapad-ló lenne. - Roselyn, fel fogsz borítani! A lány enyhített valamit a bánásmódon, hamarosan azonban Thornton kezdte úgy gondolni, hogy mégiscsak jobb volt az erősebb verzió. Most túlságosan is jól érezte, amint a ruha hátának minden porcikáját megérinti, túl könnyű volt elképzelni, hogy semmi akadály nincs kettejük bőre közt. Ha nem koncentrál gyorsan valami másra, a derekára tekert törülköző nemsokára emelkedni kezd. A válla mögött visszanézett Roselyn fintorgó arcára. - Nem is merem feltételezni, hogy esetleg le is öblíted. A lány szeme elkerekedett és Thorntonra nézett. Egy pillanatig hihetetlenül fiatalnak és ártatlannak tűnt, a férfinak emlékeztetnie kellett magát, hogy a valóság mást takar.

- Ott a vödör! - jegyezte meg fürgén és a vödörre mutatott. - És a hordó vize is friss még. Szolgáld ki magad! Megint hátat fordított hajdani jegyesének, amíg az megtöltötte a vödröt és vadul törte a fejét, mivel vehetné rá a lányt, hogy megint rá nézzen, és emlékezetébe vésse, mit utasított el. Az első vödör víz még annyira forró volt, hogy bele-borzongott, és a második után már az összes hab eltűnt a testéről. Kisimította a haját a szeméből és Roselyn felé fordult, aki minden mozdulata felett uralkodva odanyújtotta felé a törölközőt. Thornton kinyúlt a törölközőért, majd szándékosan elveszítette az egyensúlyát. A lány torkán mindössze egy apró sikoly szaladt ki meglepetésében, aztán szinte öntudatlanul lendítette karját a férfi dereka köré. Olyan átkozottul könnyedén csinálta! Milyen aprócska teremtés, gondolta Thornton, amint lenézett a lány feje búbjára, de pont illik a karjaiba és elég erős ahhoz, hogy az ő súlyát is megtartsa. Ez határozottan más irányba terelte Thornton gondolatait, de nem örült neki. - Elengedhetlek már? - Roselyn hangja tompán verődött vissza a mellkasáról. Thornton beleborzongott, ahogy a lány ajka a mellét érintette. A nagy gonddal megrendezett kis színjáték kezdett nagyon gyorsan darabokra hullni. Spencer olyan mélyre hajolt, hogy érezte a lány hajának tiszta illatát. Milyen gyakran fürödhetett itt éjszakánként, meztelenül a csillagok alatt? - Ne lépj el! - mormolta. - Meglazult a törülköző, félek, leesik rólam. Roselynnek elakadt a lélegzete és még szorosabban simult hozzá, Thornton pedig elfojtotta a torkán feltörő nyögést. Hamarosan ő is tisztában lesz vele, milyen hatással van rá, és Thornton nem akart ekkora hatalmat volt jegyese kezébe adni. Roselyn oldalra hajolt, és Thornton meglepődött, milyen erősen fújtat. - Mire készülsz? - már éppen elkezdett kuncogni, amikor megértette. Megpróbálod elfújni a gyertyát? Azt hittem, nem zavar a meztelenség, mert már voltál... - házast akart mondani, de képtelen volt kimondani a szót. A lány megragadta a karját, és Thornton tudta, a másik teljesen megdermedt. Nem tudta biztosan, mit is kellene tennie most. - Roselyn? - suttogta. A lány felnézett rá, a szemében visszatükröződött a mécses fénye. A férfi karjai a vállán nyugodtak, keze szinte önálló életre kelve égett a vágytól, hogy lejjebb és lejjebb is végigkutassa a hátát, érezze fenekének domborulatát. Roselyn a férfi szájára nézett, aki már nem tudott teste felett uralkodni. Ahogy erekciója megfeszült a csípőjük közt, Roselynből is halk zihálás tört fel. - Azt javaslom - szólalt meg Thornton szárazon -, hogy hunyd le a szemed, amíg megbirkózom a törülközővel. Roselyn olyan gyorsan csukta be a szemét, hogy Thornton felnevetett. Megragadta a félig lecsúszott törülközőt, és azon tűnődött, miért találja ennyire szórakoztatónak a lányt, miért élvezi annyira, hogy a feje tetejére állítja azt a kis világot, amit kialakított magának. Spencer elfordult és megszorította a törülközőt, egyúttal jókedve is elpárolgott. Lehet hogy azért, mert az ő élete semmivé foszlott, mert a börtön várja amikor visszatér - és talán halál is -, amennyiben Shaw-nak sikerül elhitetnie a királynővel, hogy ő az áruló.

Thornton hallotta, ahogy a háta mögött Roselyn leereszti a vizet a hordóból. - Visszamehetünk a házba? A válla fölött visszanézett a lány árnyék takarta arcára. Nem látta jól a vonásait, de tudta: a higgadt, fegyelmezett Roselyn visszatért. Annyira jól tud uralkodni a vonásain, hogy kiváló kém válna belőle. A férfi nem ellenkezett, amikor megint a válla alá bújt. - Ne haragudj, amiért összevizezlek! - Néhány perccel ezelőtt nem sajnáltad annyira. - Tényleg nem. Roselyn besegítette Thorntont a kunyhóba, aztán tiszta nadrágot hozott neki, és olyan gyanakvó tekintettel méregette, hogy a férfi kezdett ideges lenni. - Miért csináltad? - kérdezte. - Mit? A fürdést? - Thornton mosolygott. Nem sikerült elterelnie a figyelmét. - Miért érintettél meg? Mindketten tudjuk, hogyan érzel... és én hogy érzek. Mi a célod azzal, hogy bosszantasz? Spencer az ajtónak támaszkodott, hogy megtartsa az egyensúlyát, és a lányt méregette. - Egyáltalán nem tűntél bosszúsnak. - Nem szeretem, ha játszadoznak velem... ha incselkednek - folytatta komolyan. - így akarsz bosszút állni rajtam? - Nem - könnyen jött a hazugság. - Roselyn, nem ismersz elég jól, tehát ne tegyél úgy, mintha megértenéd minden tettemnek a motivációját! - Igenis tudok dolgokat rólad! - erősködött. Thorntonnak minden eddig tanult ügyességére szüksége volt, hogy megőrizze arcvonásainak higgadtságát. Hideg fény ragyogott a lány szemében. - Élvezed a botrányt és a figyelmet, ami ezzel jár. A férfi kiengedte visszafojtott lélegzetét, és ahogy a feszültség alábbhagyott benne, hirtelen gyengének és fáradtnak érezte magát. - És mi van akkor, ha botrányt csaptam? - Egyszer már részt vettem az egyikben, és nem vagyok hajlandó újra megtenni. Az én életem most már mentes a botrányoktól, és azt akarom, hogy így is maradjon. - Te részt vettél? - visszhangozta a férfi, maga is meglepődött, milyen hamar elöntötte a düh. - Te okoztad életem legnagyobb botrányát, és mégis nekem kell együtt élnem a megaláztatottsággal. Azt hiszed, a te életed nincs tele botránnyal? Ha a szüleid tudnák, hogyan élsz... - Azzal fenyegetsz, hogy elmondod nekik? - kérdezte Roselyn hidegen és egy lépést tett Thornton felé. - Nem, mindössze meg akarom benned világosítani, hogy áltatod magad te ugyanúgy szereted a botrány legapróbb darabját is, mint én. A lány felállt. - Nyilvánvalóan nem tudsz rólam semmit. Jó éjszakát! Azzal felmászott a létrán, magára hagyva a férfit, hogy átöltözhessen. Másnap reggel, amikor Roselyn otthagyta a pékműhelyt, kissé ijedten vette észre Charlotte-ot, aki az udvaron állt és szélesen mosolygott felé.

- Jó napot, Roselyn! - szólította meg. - A kunyhóban kerestelek először, de senki sem válaszolt. Tudhattam volna, hogy itt vagy. Roselyntől mindössze gyenge mosolyra futotta. Az almafának kellett támaszkodnia, nehogy elessen. - Azért jöttél, hogy sütni tanulj? Charlotte bólintott. - Anya beleegyezett, hogy később végezzem el az otthoni tennivalóimat. Kérdeznék valamit! - A falra pillantott. - Az ott kié? Idegesség futott végig Roselyn gerincén, amikor rádöbbent, hogy egész éjszakára kint felejtette Thornton nadrágját. Kipréselt magából egy mosolyt. - Philipé. Charlotte szemmel láthatóan zavarban volt. - Bocsáss meg, amiért felbolygatom a gyászodat, de miért most tetted ki az udvarra? Már egy éve, hogy elment. Roselyn őrülten kutatott agyában valami jó kifogásért, közben lassan összehajtogatta a nadrágot, majd átölelte a kislány vállát. - Charlotte, nem szabad aggódnod miattam! Megígérem, hogy nem mélyedek túlságosan bele a gyászba! Az egyik ruhámat kerestem a komódban, és az alján megtaláltam ezt a nadrágot. Amikor kivettem,... véletlenül leöntötten valamivel, ezért kellett kimosnom. Charlotte mosolyából sugárzott az együttérzés és a bizalom, és ettől Roselyn még bűnösebbnek érezte magát. - Csak szólj, ha már képes vagy megválni a ruháitól - mondta. - Tudom, hogy a templomnak jól jönne. Anya és én segítenénk neked elvinni. Roselyn előrehajolt és homlokon csókolta. - Túl jók vagytok hozzám. Köszönöm. Most gyere, menjünk a műhelybe! Kipróbálunk egy új receptet. Miután Charlotte elment, Roselyn tiszta ingben és nadrágban találta Thorntont. A kásával teli tál már üresen hevert előtte, ő pedig a padon hátradőlve ült, mintha csak Roselynt várná. A lányban hirtelen felvillant annak az emléke, ahogy a másik nedves testéhez tapad, és annak felizgult férfiassága a hasának feszül. Nem értette, hogy történhetett ilyen dolog kettejükkel, és aligha faggathatja erről a másikat. Még most is forróság öntötte el az arcát, de ezt azzal magyarázta, hogy zavarban van. - Charlotte Heywood volt az? - kérdezte Thornton. Roselyn bólintott. - Köszönöm, hogy csendben maradtál. A pékszakmát jött tanulni. - A nadrág... A lány tiltakozóan felemelte a kezét. - Ne is mondd! Ostoba voltam, hogy kint hagytam. - Én is ugyanezt akartam mondani. Elég jó voltál hozzám, amikor adtál ruhákat. A legkevesebb, amit megtehetek, hogy odafigyelek rájuk. Roselyn már nem volt képes ránézni. Nagy idegességében összeszedte a piszkos fatálakat az asztalról, és egymásra halmozta őket. - Roselyn? A lány majdnem mindent kiejtett a kezéből. Mi a baj vele? - Igen? - Ma megint el szeretnék menni sétálni.

Roselyn, ha tehette volna, lehunyja a szemét és felnyög. - Tegnap túlságosan megerőltetted magad. - Ez nem így van - jelentette ki Thornton és a karját az asztalra fektette. Ha még az életben jól akarok lenni, akkor erősítenem kell az izmaimat. Az isten szerelmére, Roselyn, mosakodni is alig tudok! A lánynak megvonaglott a szája és lehajtotta a fejét. - Te mosolyogsz! - kiáltott fel Thornton. - Ne is próbáld tagadni! - Megpróbálom nem kiültetni az arcomra az elégedetlenséget. Igazán sok a dolgom. - Visszajönnek Heywood testvéreid? - Nem az enyémek - vágta rá Roselyn mérgesen. - Végeztek itt a munkával, mivel kicsik a földjeim és könnyű őket learatni. - Akkor hol vannak most? Roselyn nem értette a hirtelen faggatózást, és azt kívánta, bárcsak ne kellene aggódnia a férfi minden egyes szándéka miatt. - Talán a birtok földjein. Nincs elég ember a szigeten a teljes aratáshoz, tehát pirkadattól alkonyig dolgoznak. Valószínűleg ez csak segít az ittlétedet titokban tartani. - Aha! Tehát élvezed az egyedüllétet, kettesben velem! - Túlságosan sokat gondolsz magadról! - gúnyolódott a lány, mialatt a szekrényhez vitte a tálakat. - Egyszerűen túl sokat dolgoznak ahhoz, hogy sokszor idelátogassanak. - Tehát a fivérek gyakran meglátogatnak. - Nem, csak... - még idejében elharapta a mondatot, mielőtt kicsúszott volna a száján John neve. - Essünk túl mielőbb ezen a sétán, mert később még Shanklinbe is el kell mennem. Thornton az ép lábára emelkedett. - Kész vagyok. - Mindenképpen ki kell mennünk? Biztosan... - Nyisd ki az ajtót, Roselyn! - vált hirtelen komollyá a hangja, azonban Roselyn mintha gonosz ragyogást is látott volna a szemében felvillanni. Ahogy kiléptek, olyan erővel tűzött szembe velük a nap, hogy Thornton kénytelen volt kezével árnyékot vetni a szeme elé. - Soha többé nem engedem meg magamnak, hogy ennyi időt töltsék a négy fal között. A mondat tökéletes kezdőlökést adott Roselynnek. - Abból, amit hallottam, azt szűrtem le, hogy igazán semmi kifogásod sincs a négy fal ellen. - Mit akar ez jelenteni? - kérte rajta Thornton számon. A lány nem nézett rá, tudta, amúgy is csak a férfi sötét fintorgását látná. - Megfogadtam ma, hogy nem veszekszem veled. Ne is törődj azzal, amit mondtam. Thornton morgott még egy kicsit, de nem faggatózott tovább, ami meglehetősen jól jött Roselynnek, aki nem szerette volna, ha kíváncsisága átveszi az uralmat a józan esze felett. Ezúttal távolabb vitte Spencert Wakesfieldtől, délre, át a hullámzó réteken. A távolban, a sziget déli végénél magasan fekvő dombok terültek el, melyeket lila hanga borított. Hamarosan hosszúra nőtt fű - amelybe kakukkfű és bükköny vegyült - susogott a lábszáruknál, és kénytelenek voltak visszafogni a tempót.

Roselyn általában megérezte, mikor kezd Thornton elfáradni, mert ilyenkor erősödött a vállán kezének szorítása. Ma azonban semmi ilyesmit nem érzett. Kék pillangók táncoltak a széllel körülöttük, és a férfi az egészet halvány mosollyal a száján figyelte. Értékelte-e annyira Wight szigetének szépségét, mint ő - vagy csak a tulajdonos mosolyát látja? Annyira elfoglalta a férfi arcának a tanulmányozása, hogy nem is figyelte a lába előtt a talajt. Üregbe lépett és fenékre huppant. Esés közben megpróbálta elengedni Thorntont - aki végül rázuhant.

13. fejezet A Thornton testével való összeütközés összezúzta volna Roselynt, azonban a fű és a zsombékos talaj a legpuhább matraccal is felvehette volna a versenyt, szinte körülölelte a testét - és Thorntonét is. A lány nem érzett fájdalmat, csak a férfi mellkasa préselődött az ő melléhez, combja az ő combja közé simult. Ostoba bolondnak érezte magát, amiért felgyorsult a légzése. Biztosan csak azért ver ennyire a szíve, mert megijedt. Semmi esetre sem azért, mert a férfiból másféle illat áradt - férfias, amelybe az ő szappanénak az illatfoszlányai is vegyültek. Nem igazán tudta, hogy mihez kezdjen a kezeivel, amelyek pillanatnyilag jegyesének a hátán pihentek. Gyakorlatilag úgy ölelkeztek, mintha szeretők lennének, és amikor Roselyn megpróbált megmozdulni, a legkülönösebb érzést tapasztalta alul a hasánál és a combjai között, ahol a férfi pihent. Thornton karja és háta hirtelen meggörbült és a lány úgy érezte, szabadulni vágyó vadállatot tart a karjában. Elvette a hátáról a kezét, de a másik csupán a könyökére támaszkodott és lenézett rá. Roselyn keze nyugtalan madárként vándorolt tétován, míg végre megállapodott a másik oldalán. Intimebb helyen is megérintette már a férfit, mialatt ápolta, de ez nem volt ugyanaz a helyzet. Thornton sötét szemei - titkokkal tele, amelyeket Roselyn nem tudott megfejteni - őt fürkészték. Fekete haja szinte a lány arcáig ért, és ő azt találgatta, milyen érzés lehet, ha ténylegesen hozzáér. Megint érezte azt a különös forróságot, ami lassan elindult testében. Thornton tekintete mélyen az övébe fúródott, várakozással és csodálattal telt meg és rabul ejtette a lányt, aki kapkodni kezdte a levegőt, ahogy a férfi tekintetével felfedezőútra indult az arcán. Úgy tűnt, nem is a szemét, hanem a kezét használja közben. Mikor ajkaira tévedt a pillantása, a lányból halk nyögés tört fel. A magas fű azt az érzetet keltette benne, hogy a legintimebb, legbensőségesebb nyoszolyán fekszenek, ahol senki nem láthatja, amit csinálnak. Ő azonban tudta. Roselyn a fűbe ejtette a kezét. - Thornton! - Spencer - szakította félbe a másik. A mély hang szinte végiggördült a gyomrán, fel a melléhez, és Roselyn beleborzongott. A férfi keresztneve ugyanazt az intimitást jelentette számára, mint a teste és ez helytelen volt. - Thornton - ismételte meg. Halvány mosolyra húzódott a férfi szájának a szöglete, és áthelyezte a testsúlyát az egyik könyökére, felszabadítva ezzel egyik kezét. A lány szeme kitágult, szája kiszáradt ahogy visszafojtotta a lélegzetét, várta, mit tesz ezután a másik. Ujjaival végigsimította a lány arcát. Roselyn szemét könnyek égették.

- Mit... mit csinálsz? - suttogta, hangja olyan könnyed volt, mint az égen a felhők. - Csss... Rose - mormolta, lélegzete az arcát súrolta. - Maradj nyugton. Roselynt megigézte a kedvesség, amihez hasonlót még soha nem tapasztalt. El sem tudta eddig képzelni, hogy egy férfi bőre is lehet ilyen lágy, mint amilyen Thorntoné, amint végigsimította újra az arcát, aztán az állat is. Érintése úgy keltette Roselynt életre, mint ahogy a nap fénye borítja virágba a természetet. Mellkasa fájdalmasan szorult össze, ahogy elárasztották az érzések, amelyekről megfogadta, hogy soha többé nem engedi magához őket. Ránézett a férfi szájára. Azon tűnődött, milyen lehet, amikor egy férfi megcsókolja - erre vágyott butuska és akaratos lányként is és józan, házas asszonyként is. Soha nem tudta meg. Az volt Philip büntetése, hogy megtagadta tőle a legelemibb gyengédséget is, ami férj és feleség között létezhetett. Thornton ajka is olyan lágy, mint az övé? A szája is olyan gyengéd, mint a keze - vagy kemény és veszélyes? Maga a puszta gondolat is irányíthatatlan remegéssel rázta meg, egészen a lába ujjáig. A férfi azonban nem csókolta meg, bár ujjai olyan lassan simogatták a torkát, hogy Roselyn legszívesebben felsikított volna az elviselhetetlen feszültségtől. Thornton keze elidőzött a kulcscsontja közötti mélyedésben, aztán becsusszant köntösének a nyaka alá. Megint érezte dagadó férfiasságát. Roselyn visszatartotta zihálását, és tétova gondolatai végül szavakat is találtak. - Bizonyára gyakran csinálod ezt... úgy értem, olyan ismerős lehet számodra a helyzet. Thornton a lány ruháját szemlélte - legalábbis Roselyn azt gondolta -, most azonban felnézett az arcába. - Tessék? - A Londonból terjedő pletykákból ítélve... - Londonból? Értetlen fintora Roselynnek legalább a tudomására hozta, hogy a férfi figyelmét is legalább annyira lekötötte ő, mint az övét Thornton. - Vagy valaki más tivornyázott helyetted az esetek nagy részében? A férfi szeme összeszűkült. - Tivornyázott? Hirtelen felemelkedett a lányról, és a hátára gördült. Roselyn győzködte magát, hogy legyen hálás, amiért megmenekült egy sötét tapasztalattól, amire egyáltalán nem volt szüksége. Mégis, ahogy ott feküdt a csiklandozó fűben, felette semmi más, csak a széles égbolt, sebezhetőnek és védtelennek érezte magát így, hogy Thornton teste már nem volt rajta. - Tudom, hogy szereted a botrányt - folytatta és örült, hogy legalább a hangja kezdi visszanyerni az erejét. Thorntonra pillantott. Szája mint a penge rövid szakállában, szeme összeszűkült. - Elég jól tudok botrányt csinálni - mondta lágyan. - Miért nem mondod el hát, amit szinte alig tudsz magadban tartani egész nap? - Csak... hallottam dolgokat. - Heywoodtól. - Igen.

Egy hümmögéssel elintézve a dolgot, Thornton lehunyta a szemét. - Várok. Roselyn nevetségesnek érezte magát, amint ott fekszik a szabadban a jegyese oldalán, de örült is az esélynek, hogy most végre talán megértheti azt az embert, akihez majdnem feleségül ment. Thornton sóhajtott egy nagyot. - Botrány és rejtély? - Hogy lehet, hogy nem emlékszel? Harc volt és sikoltozás, aztán elkezdték... elkezdték egymás haját tépni. - Kicsoda? - emelte fel a fejét a férfi, hogy a lányra nézzen. Roselyn felült és hátratámaszkodott az egyik karjára, hogy jobban lássa a másik arcát. - A szeretőid, természetesen. - A szeretőim? - Mindhárom kapott meghívót a bálra. Tudtad, hogy ez lesz az eredménye? - Természetesen nem - vágta rá Thornton pillanatnyi habozás nélkül, Roselyn nagy bánatára. - Megpróbáltam azokat a buta csitriket távol tartani egymástól, de annyira szeretik a társaságomat. Thornton tökéletes élvhajhász mosollyal rukkolt elő. Roselynt részben szórakoztatták, részben pedig elborzasztották a hallottak. Miért kellene egyetlen férfinak olyan sok nő? - Mit csináltak a többiek, amikor az egyikük lehúzta a másik parókáját? De Thornton csak nevetett és megrázta a fejét. - Én nem mondok meséket, te úgyis jobban szereted ezt nálam. Olyan gyorsan ült fel, hogy a válla súrolta Roselyn állat. - Légy kedves, és segíts fel! Kedves! Ki ő, a nagymamája? Nem, csak az ápolónője, a jegyese, akinek a kedvéért arra sem vette a fáradtságot, hogy udvaroljon neki, - persze, hiszen olyan sok másik nő küzd a kegyeiért. Ahogy felállt, szégyen és zavar öntötte el. Életek forognak azonban kockán, most nem számít az ő ostoba büszkesége. Még mindig nem jutott egy lépéssel sem közelebb ahhoz, hogy megtudja, spanyol kém-e Thornton vagy nem. Spencer kezébe fogta Roselynét, és ahogy felállt, megpróbálta nem nagyon megrántani. Amikor sikerült felállnia, a lány vállára tette a kezét, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Csupán kulcscsontjának az érintésétől vére vad száguldásba kezdett. Soha nem gondolta volna, hogy a lány valaha is hatással lesz rá, pláne nem azok után, amit két évvel azelőtt művelt. Neki kellett volna őt felingerelnie, ő magának pedig a terv szerint nyugodt kellett volna maradnia. Azt próbálta megmagyarázni magának, hogy ez a... tudatosság kettejük közt bizonyára jobban felkavarja a lányt, mint ő magát de ez lehet, hogy nem igaz. Lehet, hogy megint ő az ostoba. Isten a tudója, mennyire meg akarta csókolni! Lassan kezd odáig jutni, hogy nem tudja a tekintetét levenni a lány szájáról, mely annyira telt és csókra termett. Tudja-e Roselyn, hogy milyen csábító? Azt bizonyára már tudja, hogy ő, Spencer, milyen csábító. Mit árthat egy csók? Úgyis elmegy hamarosan - már csak tíz nap - és a lány sem sérül meg egyetlen csóktól. Lassan kezdtek el visszafelé sétálni azon az úton, amelyen jöttek, a férfi karja a lány vállán nyugodott. Kezdte elfelejteni, milyen is egyedül sétálni.

Megpróbált nem gondolni semmire, csak a ragyogó égre, amelyen sirályok köröztek. Jól hallotta a hullámverés zaját, még a végtelen kék víztömeget is megpillanthatta, amint egy kisebb dombháton keltek át. Az óceán azonban a küldetésére emlékeztette, a küldetése pedig a testvérére - és a legutóbbi botrányra, amit Roselyn is említett. Mi az ördögöt csinált Londonban? A messzi távolból feléjük szálló kiáltás kizökkentette gondolataiból, feje hirtelen kitisztult és élesen tudatosult benne a valóság. Érezte, Roselyn megremeg, és egy pillanatig azt hitte, még egy spanyolt küldtek utána. De csak egy fiatal nő volt az, aki integetve szaladt feléjük a réten keresztül. Megengedte magának, hogy kissé lazítson a feszültségén, azonban észrevette, hogy Roselyn nem oldódik fel. - Ez Charlotte - sziszegte, de mosolyt erőltetett magára és visszaintegetett. A lány felpillantott Thorntonra, szeme elgondolkodóan összeszűkült, amitől Thorntonban a gyanú kellemetlen érzése futott át. - Még mindig nem akarod, hogy tudják, ki vagy? - kérdezte. Spencer zavarodottnak és csapdába esettnek érezte magát, ahogy a fiatal lány egyre közelebb ért hozzájuk, arcára üdvözlésképpen széles mosoly ült ki. Ha Wakesfieldben kiderül, kicsoda valójában, Shaw és az emberei esetleg hamarabb megtalálják, mint hogy elmondhatná a királynőnek a saját verzióját. Jeges érzés áradt szét benne arra a gondolatra, hogy esetleg még több ellenséget vonz Wightra, ahol így Roselyn - és természetesen a Heywood család - veszélybe kerülnének. Óvatosan kell ezt a játékot játszania, nehogy még jobban felkeltse a lány gyanakvását - szerencsére ő is egyértelműen vonakodott bárkinek is felfedni Thornton kilétét. - Te döntesz. Végül is te rejtegetsz már majdnem két hete. - Mert ezt kérted. - Igen, de te sem úgy tűnsz, mint aki szeretné, ha mások is megtudnák, ki vagyok. Mielőtt Roselyn válaszolhatott volna, a fiatal lány már csak pár yardra volt tőlük. Thornton egy vidéki kislányt látott maga előtt a nővé érés határán, arcán ártatlan, boldog mosoly. - Roselyn! - szólalt meg, és kíváncsian méregette Thorntont. A férfi Roselyn kipirosodott arcáról világosan tudta, milyen zavarban van, amiért rajtakapták vele, amikor ilyen bizalmas közelségben van hozzá. Megengedte magának, hogy kiélvezze a pillanatot - Roselyn bosszúságát, a lehetőséget, hogy mások felfedezhették ittlétét, még akkor is, ha ez veszélyes lehet a számára. - Hello, Charlotte! - felelte melegen Roselyn. Thornton biztosra vette, hogy legalább pillanatnyi kényelmetlen csend fog rájuk telepedni, amíg a két nő eldönti magában, mit is mondjanak egymásnak. A lány azonban ránézett és elvigyorodott. - Hello! - szólította meg. - Még soha nem láttalak itt. Thornton azt vette észre, hogy ő is mosolyog. Roselyn azonban gyorsan közbevágott. - Ez Mr. Sanderson, a shanklini helyőrség katonája. Mr. Sanderson, ő Miss Charlotte Heywood, a wakesfieldi intéző lánya. Mr. Sanderson meghajolt. - Jó napot, Charlotte kisasszony!

- Jó napot, uram! - felelt a lány és lenézett a férfi jobb lábát borító rögzítőkötésre. - Remélem, a sérülése nem okoz önnek túl nagy fájdalmat! - Már gyógyulófélben van, köszönöm, hála Roselyn kisasszony jelentős segítségének. Hadd hozza ki Roselyn azt a helyzetből, amit tud, gondolta, miközben intimitással fűszerezett udvarias mosolyt eresztett meg felé. Roselyn gyorsan reagált. - Ó, nem tettem semmi különöset, csupán sétálok néha Mr. Sandersonnal, ha az időm engedi. Thornton észrevette, hogy Charlotte kitörő jókedve szertefoszlik, amint kettejüket figyeli. Ez nem meglepő, hiszen John Heywood testvére, és természetesen azt szeretné, ha Roselyn a bátyját tüntetné ki a figyelmével. - Élveztem a sütőleckét ma reggel - próbálta Roselyn folytatni a beszélgetést. - ízlett édesanyádnak a pástétom? Charlotte visszafogott hangon felelt. - Igen, de úgy gondolja, nem kellene téged zavarnom, mert talán túlságosan lefoglal az aratás. - Már vége van, és talán fel is tudok menni Wakesfieldbe. Már hiányzik a közös munka veletek. - Én szívesen eljövök meglátogatni téged a kunyhódba - mondta Charlotte eltökélten. - Hát persze - mormolta Roselyn. Charlotte vakmerőén és kihívóan nézett Spencerre, amit az szórakoztatónak talált. - Hát, mennem kell, édesanyámnak el kell intéznem valamit. Jó napot, Roselyn! Mr. Sanderson! Azzal határozott léptekkel elindult a falu felé. Roselyn nem szólt semmit, csak nézett a távolodó lány után. - Miért döntöttél úgy, hogy hazudsz a kilétemet illetően? - kérdezte végül Spencer. Újra elindultak vissza Wakesfield felé. - Végig a spanyol járt az eszemben, és az, hogy mi lenne, ha még többet küldenének utánad. Mindent meg kell tennem, hogy megvédjem Charlotte-ot és a családját. Thornton érezte, Roselyn visszatart valamit, de aligha kényszerítheti ki belőle az igazat - nem, mert különben őneki is fel kellene tárnia azokat a dolgokat, amelyektől ő akarta megvédeni Roselynt. - És hogy tudtad ilyen könnyedén kitalálni ezt a hazugságot? - Már régen kigondoltam a történetet. - Nem fog Charlotte-nak túl nagy gondot okozni, hogy felfedezze az igazságot. - Tudom. Az a legszomorúbb az egészben, hogy a belém vetett bizalmára számítok. - Akkor miért nem bátortalanítottad el a sütőleckéktől? Azt tudnod kell, hogy ezzel megnövelted annak a kockázatát, hogy megint találkozzon velem. - Tudom, de olyan... csalódottnak látszott. Thornton is tudta, hogy Roselyn nem a sütőleckékről beszél. A lány nagyot sóhajtok. - És most attól kell rettegnem, hogy mit fog mondani az apjának.

Azon az este, vacsora után, Spencer az ablaknál állt és a birtokot nézte. Már egyre könnyebben állt meg egy lábon, visszatérő ereje pedig fel kellett volna, hogy vidítsa. Azonban annyira unatkozott és olyan nyugtalan volt, hogy kínjában már a Bibliát is elkezdte lapozgatni. Meg szerette volna kérni Roselynt, hogy keressen valami más olvasnivalót, de aligha tudná rávenni, hogy könyveket lopjon Wakesfieldből. Egyre kétségbeesettebben próbálta elűzni morbid gondolatait. Nézte, amint Roselyn kijön a csűrből és a kunyhó felé sétál, a lenyugvó nap fénye tompa ragyogással aranyozta be a szigetet. Roselyn kecses méltósággal közeledett, olyan nő módjára, aki aktívan használta a testét, nemcsak henyéléssel töltötte a bálok közti időszakot, mint a renyhe udvari nők. Visszaidézte a délutánt, amikor a lány alatta feküdt. Talán még le is tudta volna lökni magáról, vagy ha azt nem is, de küzdeni bizonyára tudott volna. De nem tette. Csak egy másik botránnyal hozakodott elő, mintha pontosan tudta volna, mivel tudja feldühíteni. Spencer összefont karjára fektette az állat, és összehúzott szemmel meredt a lányra. Hirtelen feltűnt neki, hogy botot hoz magával. Amikor a lány a kunyhóba lépett, felé fordult, és felvonta az egyik szemöldökét. - Most meg fogsz verni a szemtelenségem miatt? Roselyn felé nyújtotta a botot. - Itt az ideje, hogy legyen egy sétabotod. Thornton rámeredt, nem tudta, most bosszús legyen-e, amiért nem neki jutott először az eszébe, vagy derüljön azon, hogy Roselyn nem akar többé hozzáérni. Megragadta a botot. - Ez segít a katonás történeteden? - lassan a lányra mosolygott, aki annak ellenére, hogy tökélyre fejlesztette az érzelmein való uralkodást, elpirult. - Ha adok neked kést - kérdezte, közben elfordult, hogy a félhomályban gyertyát gyújtson -, a méretedre tudod igazítani? Amikor a kést említette, Thornton a földre nézett, nehogy az arca elárulja. - Nem vagyok annyi mindenre képes, mint Heywood testvéreid, azonban kisfiúként mindig mindent farigcsáltam. Azzal felállt, és maga elé nyújtotta a botot, méricskélte, mekkora lenne ideális a számára. - Mire céloztál Heywoodékkal kapcsolatban? - kérdezte Roselyn leplezetlen kíváncsisággal. Miért is kellet ilyen ostobaságot mondania? - Ó, csak olyan hozzáértőek a farm dolgaiban. Vontatottan ejtette ki a szavakat, mintha az egész ügy nem érne fel hozzá. Roselyn azonban nem tűnt haragosnak, sem sértődöttnek, csupán elgondolkodott. Roselyn hajnal előtt ébredt, és azonnal tudta, hogy valami nincs rendben. A kunyhóban különös nyugalom honolt, és ez idegesítette. Talán már megint esztelenségeket gondol - már vagy két hét telt el azóta, hogy Thornton betolakodott az életébe, és lassan kezdett hozzászokni az alvó férfi lélegzéséhez és mozdulataihoz. Még a múlt éjjel is, miután lefeküdt, hallotta ahogy a sétaboton dolgozik. Ezen a reggelen azonban nem hallott semmit, és feszültség áradt szét a gyomrában. Hálóingében, térden a padlástér szélére kúszott és lenézett.

Thornton szalmaágya üres volt.

14. fejezet Nem hagyhatta el a szigetet, győzködte magát Roselyn, miközben öltözködött hiszen még lóra sem tud szállni egyedül és a veszélyes úton sem tudja magát megvédeni. Leereszkedett a létrán és gyorsan kiment a házikóból. A Wakesfield kúriába mehetett, most hogy már Charlotte találkozott vele? Eredetileg azt akarta, hogy senki ne tudja meg a tartózkodási helyét, azonban Roselynre bízta a döntést, hogy elmondja-e az igazat Charlotte-nak. Roselyn annyira összezavarodott, hogy már egyáltalán nem tudta, mit gondoljon. Wakesfield azonban nem tűnt lehetséges végállomásnak, így hát sebesen elindult a mezőkön át az óceán felé. A nap csak most kezdett előbukkanni a láthatáron, és mire Roselyn a szikla közelébe ért, arca kimelegedett a futástól. Végül a hajnali égboltban megpillantotta Thornton sziluettjét, a nap fényesen ragyogta körül alakját. Roselyn mély lélegzetet vett. Maga sem tudta, miért könnyebbült meg - vagy egyáltalán miért aggódott. Bizonyára csupán a férfi biztonsága miatt. Hirtelen eszébe jutott, hogy amikor előző este Thornton Heywoodékat említette, valami nem volt rendben a hangjával. Megpróbálta elleplezni, de Roselynt nem sikerült becsapnia. Egy pillanatig arra gondolt, hogy a férfi alkalmatlannak érzi magát a Heywood testvérekkel szemben, de ez nevetséges gondolat volt a részéről. Amilyen arrogáns Thornton, aligha lenne képes alkalmatlannak érezni magát bármivel kapcsolatban is. Roselyn lecsendesítette a lélegzését és elindult felé. - Azt gondoltad, végre elmentem? - Thornton meg sem fordult. Roselyn megijedt, és megállt mellette. A férfi lenézett rá, és amikor a szeme elkerekedett és halvány mosoly tűnt fel az arcán, Roselyn azonnal rájött, hogy a kinézetével lehet a gond - ott állt nyugtalanul, rendezetlenül, haja leengedve, mintha nagy sietségében, hogy megtalálja Thorntont, arra is sajnálta volna az időt, hogy tisztességesen felöltözzön. És ez igaz is volt. Az alsó ajkába harapott, és az óceán felé fordult. Apály volt, és sirályok suhantak élelmet keresve fel s alá a szikla aljánál lévő nedves kövek között. - Nem, nem hittem, hogy elmentél - felelte. -Csak arra gondoltam, hogy talán még korai lenne túl messzire menned a bottal. Mert mi van, ha elesel és megsérülsz, és nekem egyedül kell téged visszacipelni a kunyhóba? Az isten szerelmére, úgy beszél itt össze-vissza, mint valami idióta. Az elmúlt éjjel az álma telis-tele volt olyan képekkel, amelyekben a férfi arca az övé fölé hajol, a szája olyan közel, a combja pedig az övéi közt - csoda, hogy egyáltalán rá tud nézni. Mégis, Thornton annyira vonzotta a tekintetét, hogy nem bírt ellenállni. A férfi az óceánt kémlelte, meleg napfényben fürdő arcára elgondolkodó kifejezés telepedett. - Valami baj van? - kérdezte Roselyn. Vállat vont.

- Csak emlékezem. Nem olyan régen még ha jók voltak itt, ameddig a szem ellátott. Roselynt enyhe izgalom fogta el, mert a férfi tálcán kínálta fel a régóta áhított témát. - Gondolod, hogy mostanra a spanyolok már megpróbálták megtámadni Angliát? Azt hallottam, hogy London alatt láncokat akarnak kivetni a Temzén, hogy a hajók ne juthassanak fel. Thornton megrázta a fejét. - Nem, ezek a hírek gyorsan terjednek. A te megbízható Francis Heywoodod már biztosan hallott volna róla. Biztos vagyok benne, hogy a spanyolok a saját portájuk felé vánszorognak. Az alatt a néhány nap alatt, amíg a hajóm a flottájuk nyomában volt, rájöttem, hogy nem túl intelligens módon állnak ehhez az invázióhoz. Amikor az ellenségről beszélt, hangszíne különösen gúnyossá vált. - De az édesanyád spanyol - mondta Roselyn. Nem volt semmi kellemes a férfi mosolyában, de nem tett megjegyzést. - Ez... nem zavar téged? - Mi? Hogy spanyol vér folyik az ereimben, amit mindenki gyűlöl? Roselynt meglepte Thornton nyílt keserűsége. Egy spanyol kém nem azt színlelné inkább, hogy boldog angol úriember? - Ez biztosan csak a háború miatt van így - felelte. - Gyerekkoromban nem volt háború, mégsem látom a különbséget. - Annyira máshogy bántak veled az emberek? - Mindig. Te talán nem? Roselyn meg akarta védeni magát, el akarta mondani, hogy az édesanyja származásának semmi köze ahhoz, hogy Thornton mennyire gyászosan szerepelt vőlegényként. Azonban az eljegyzésük nem tartozott azok közé a témák közé, amelyet most meg akart vitatni. - Láttad valaha az anyámat az esküvőnk estéje előtt? - kérdezte Thornton hűvösen. - Nem mondhatom, hogy igen, de azt sem, hogy téged láttalak volna. - A legkorábbi felismeréseim közé tartozott, hogy az anyámat nem látják szívesen ott, ahol az apámat igen. - Ó, nem, biztosan csak nagyon érzékeny kisgyerek voltál... - Azt gondolod, érzékeny vagyok? - kérdezte a férfi mérges hitetlenkedéssel. - Hát... - Az anyám akkor jött Angliába, amikor spanyol Fülöp nőül vette Mária királynőt. Néhány évig ő is az udvarban élt. Néha azt hiszem, sokkal jobb élete lett volna, ha Spanyolországban marad. - De akkor nem találkozott volna az apáddal. - Nem - Thornton hangja mély és fáradt lett. - És nem is maradt volna egyedül minden alkalommal, amikor az apámnak, Alexnek és nekem el kellet hagynunk a birtokot. Roselyn nem tudta, mit mondjon. Soha nem hitte volna, hogy Thornton gyerekkora fájdalmas lehetett. Csak egy botrányhős nemesembert látott benne, aki az élvezeteknek és a veszélynek él, és nem nagyon törődik azzal, hogy milyen hatással van másokra. Mégis, nem elég indok ekkora keserűség arra, hogy az ellen az ország ellen forduljon, amely így megtagadta?

- Visszamegyek - jelentette be röviden a férfi és elfordult tőle. Néhány másodpercig Roselyn figyelte, amint esetlenül botorkál a bottal. Annyira lassan haladt, hogy a lány rájött, még nem gondolhat Wight elhagyására. Lelke legmélyén megnyugodott, azzal hitegette magát, így majd több ideje lesz megismerni. Utánaeredt és mellette sétált. - Templomba kell mennem ma - mondta. Thornton nem válaszolt. - Múlt héten nem mentem... - Miattam. - Igen. Heywoodék nem fogadnának el még egy kifogást. És szeretnék, ha ma este elmennék hozzájuk vacsorára. - Mindig megmondják neked, mit tegyél? - Természetesen nem - jelentette ki a lány és összekulcsolta a kezét a háta mögött. - Egyszerűen az a helyzet, hogy velük szoktam istentiszteletre menni, és mindig velük eszem vasárnap. Hívnálak téged is, de akkor ki kellene találnod "Mr. Sanderson" egész élettörténetét és hamarosan amúgy is rájönnének, hogy nem a helyőrségben laksz. Nem kockáztathatom meg, hogy belekeveredjenek ebbe a... ebbe a... - Botrányba? - csattant a kérdés szárazon. Roselyn megmerevedett. - Ne aggódj! Nem áll szándékomban még a jelenleginél is komplikáltabbá tenni a helyzetünket. Ami pedig a templomot illeti, oda meglehetősen ritkán járok. A lány habozott, de nem bírt ellenállni a kísértésnek. - Katolikus vagy? Thornton lenézett rá, és megint mosolygott, bár elég bizalmatlanul. - Miért kérdezed? Azt hiszed, a kedvemben jársz azzal, ha megpróbálod az összes titkomat kideríteni? A lány elpirult. - Természetesen nem. De édesanyád spanyol származású. Bizonyára nehéz két vallás között felnőni. Spencer nem válaszolt azonnal, inkább arra koncentrált, hogy hova teszi a botot. Fáradt volt, mert nem aludt jól, és kimerítette az erőfeszítés, amelyet abba fektetett, hogy visszanyerje az erejét. Majdnem két évet töltött azzal, hogy minden szavát gondosan megválogatta, állandóan résen volt, mert az élete múlt rajta. Kimerültsége olyan mély volt, hogy még magában sem bízott a vallást illetően. Megint lenézett Roselynre. Haja kusza és szélfútta volt ezen a reggelen, és tudta, hogy csak az iránta érzett aggodalom miatt jött utána - mindegy, miért aggódott hogy elszökik-e vagy megint megsebesíti magát. Hirtelen már nem tűntek tolakodónak a kérdései. - Az anyám katolikus - ismerte el lassan. - Titokban nevelkedtem ezen a valláson. Apám annyira szerette, hogy nem tudta megtagadni tőle ezt a kérését. De hogy most, amikor felnőttem, katolikusnak tartana-e a saját anyám? Legnagyobb valószínűséggel nem. Thornton észrevette, hogy röppenő, meghatározhatatlan vágytól átjárt kifejezés suhan át a lány arcán. - Olyan asszonynak tűnik az anyád, akivel szívesen találkoznék. - Miért?

- Abból amit mondtál úgy tűnik, sugárzik belőle a becsület és a bátorság. Nem törődött azzal, mennyi áldozatot kell hoznia, amíg volt egy családja, akit szeretett. Spencer a távolban felsejlő Wakesfield felé nézett. - Nem vagyok meggyőződve arról, hogy nem ostoba inkább, mint bátor. A te anyád bizonyára sokkal gyakorlatiasabb az enyémnél. - Gyakorlatias? És ez az a tulajdonság, amire valaki vágyik, ha az anyjáról van szó? Az én anyámat a mohóság és az ambíció motiválja, és ha ezeket "gyakorlatiasnak" lehet nevezni, akkor illik rá a szó. - Biztos vagyok benne, hogy ő és az apád a te jólétedre gondolt, amikor elkezdték a szüleimmel a megállapodást. Roselyn szemei végtelen szürke ürességnek tűntek most, reménytelennek a régóta elfogadott tudástól. - Nem ez volt az elsődleges szempont. Csak az engedelmesség számított, és én... nem engedelmeskedtem. Thornton visszaemlékezett a saját szüleinek a botrányokat követő reakcióira. Nem volt szükség arra, hogy mérgesek legyenek szomorú csalódottságuk rosszabb volt bármiféle korbácsütésnél. Feltehetőleg gyilkolnia kellene ahhoz, hogy anyja kitagadja. - Valaki figyel bennünket - szólalt meg hirtelen, fojtott hangon a lány. Ha Spencer engedelmeskedik első reakciójának, ösztönösen elbújik. Lehet, hogy Shaw még egy csatlósát utána küldte? Lecsendesítette vadul dobogó szívét, és végignézett a mezőn. A messzi távolban birkacsordát terelgető alakot vett észre. Az orra alatt Roselyn felé dörmögött: - Ismered őt? - Abigail az, a családja birkáival. Thorntont meglepte, hogy Roselyn szélesen elkezd a lány felé integetni, aki vidáman viszonozta az üdvözlést. - Találkozni fogunk vele? - kérdezte. - Nem, a falu felé tart - Roselyn felpillantott a férfira. - Integetnem kellett neki, máskülönben azt hiszi, valami baj van. - Hát persze. De aggodalmasnak tűnsz. - Azon fog morfondírozni, vajon ki használ a faluban mankót. - Aha! - bólintott Thornton. - Arra gondolsz, talán elmondja valakinek... talán Charlotte-nak. Ezután pedig már az egész falu tudni fogja, hogy nem az vagyok, akinek kiadom magam. A lány vállat vont, és egy pillanattal később halkan megszólalt. - Soha nem hordom így a hajam. Mit gondolhat rólam? A férfi figyelmesen szemügyre vette Roselynt. A szél kifújta arcából a rakoncátlan hajtincseket, amelyek most a válla körül repkedtek. Az arcára kiülő, megszokott komoly arckifejezés most valahogy lágyabbnak tűnt, azonban enyhe szomorúság árnyékolta be a tekintetét. Valamikor Thornton nem törődött vele most viszont kényszerítenie kellett magát, hogy mással törődjön. Miért árult el a lánynak annyi mindent a gyerekkoráról? Soha, még csak késztetést sem érzett arra, hogy egy nőnek a múltjáról beszéljen. Volt valami ennek a lánynak a türelmében és nyugodt természetében, ami miatt megbízott benne. Vajon róla mit gondolhat Roselyn? Bizonyára gratulál magának, hogy megmenekült a vele köttetett házasságtól.

Amikor Roselyn az istentiszteletről visszatért, Thorntont magába zárkózva találta. A férfi nem volt durva, de nem is beszélt sokat. Csak fel-alá sétált a kunyhóban, állandóan a lány útjában szöszmötölt, megszállottan gyakorolt a mankóval. Roselyn a kandalló előtt ült, megpróbált elmerülni a Bibliában, de Thornton folyton a székének ütközött. Legszívesebben rászólt volna, azonban élénken élt az emlékezetében, milyen finoman érintette meg a másik, és mennyire intenzív volt a szemében lángoló tűz. Összezavarodottnak érezte magát, egyszerre öntötte el iránta a melegség és a feltámadó rémület is. Roselynnek sikerült eltemetnie vidámságának és érzelmeinek a legutolsó morzsáit is a férjével és a kisbabájával együtt - most azonban a vad, felelőtlen Roselyn nem csak életre kelni látszott, hanem úgy tűnt, az irányítást is átveszi visszafogott énje fölött, ez pedig jobban megrémítette, mint bármilyen férfi közelsége. Nem tudta semmissé tenni a hatást, amit Thornton gyakorolt rá, akinek nagy teste előre és hátra botorkált a szobában. Roselyn már nem is tudta, mit szeretne jobban - megbizonyosodni a férfi hazához való hűségéről, vagy hogy az végre kilépjen az életéből. Önkéntelenül is az eszébe jutott, hogyan meredt a másik aznap reggel kusza hajtincsire. A végtelen és csendes, magányos esték gondolata többé már nem hatott rá megnyugtatóan. Pont egy, a Heywoodékkal elköltött vacsora volt az, amire Roselynnek szüksége volt, hogy jókedve visszatérjen, és elfelejtse Thorntont és a vele kapcsolatos összes problémát. A lány imádta, hogy egy ilyen lármás, boldog család része lehet. Segített Charlotte-nak és édesanyjának a vacsora előtti utolsó előkészületekben, aztán a két nő közé telepedett, mintha azok az anyja és a húga lennének. Miután egyértelművé vált, hogy Charlotte nem fogja Mr. Sanderson esetét felemlegetni, Roselyn megengedte magának a teljes ellazulást. Mégis, az este előrehaladtával egyre inkább magán érezte John tekintetét. Biztosan csak a képzelete játszik vele - Thornton jelenléte az otthonában túlságosan is érzékennyé tette a férfitekintetekkel szemben. Ha Thornton nézte, Roselyn nem tudott másra gondolni, túlságosan is a tudatában volt a másik férfi voltának. John tekintete azonban más volt. Roselyn idegesnek és kiszolgáltatottnak érezte magát, egyfolytában azon rágódott, vajon a másik tud-e mostani titkairól? A fiú felajánlotta, hogy hazakíséri. Roselyn megpróbálta visszautasítani, azonban Francis is ragaszkodott a gesztushoz, még egy elgondolkodó fintorral is megajándékozta Roselynt. A sötét égen nem világított a hold, John - kezében lámpással - a lány mellett bandukolt. A szél végigsüvített a gyümölcsösön, és Roselyn szorosabbra vonta vállán a kendőt. Azt mondogatta magának, hogy nevetséges, amiért kellemetlenül érzi magát. Néhány percnyi csendes séta után John megköszörülte a torkát. - A szertartás után apám beszélt Abigaillel. Roselyn gyomrát görcsbe rántotta a félelem. - Mi mondanivalója volt? - Azt mondta, olyan férfival látott sétálni, akit nem ismert egy férfival, aki botra támaszkodott - John habozott. A gyenge fényben szinte bocsánatkérőnek hatott az arckifejezése. - Még Charlotte is említette, hogy találkozott vele.

Rendszerint nincs sok idegen a szigeten, de most háború van. Kérlek, ne hibáztass, amiért beleavatkozom... végül is egyedül élsz. Roselyn rámosolygott, magában hálát adott, amiért álmatlan óráinak egy részét történetek ki-agyalásával töltötte, amelyekkel most elfogadható magyarázatot tud nyújtani Thornton jelenlété. - Köszönöm, amiért törődsz velem, John, de igazán nincs miért aggódnod! Az a férfi csak egy katona a shanklini helyőrségből. Már korábban találkoztunk a szikláknál. Néha ugyanabba az irányba sétálunk, és alkalmanként beszélgetünk is. Nagyon udvarias ember - a lánynak kényszerítenie kellett magát, hogy ne fojtsa vissza a lélegzetét. John megkönnyebbültnek tűnt. - Örülök. De talán megérted, hogy én miért... hogy mi miért aggódunk érted. Ahogy egyre közeledtek a kunyhó felé, úgy váltak Roselyn idegei egyre feszültebbé. Az ablakokon át csupán a tűz halvány ragyogását tudta kivenni, a benn szöszmötölő férfiét nem. - Köszönöm, hogy hazakísértél - fordult John felé. - Bejöhetek egy kicsit beszélgetni veled? - a fiú lányra szegezett tekintete melegséget sugárzott. Mielőtt Thornton idejött volna, Roselynnek gyakran eszébe jutott, mit fog majd tenni, ha a gyászidő véget ér, hiszen John iránta való érdeklődése már túlmutatott a barátságon. Most azonban felkészületlennek érezte magát, túlságosan is feszélyezte a tudat, hogy Thornton mindössze néhány lábnyira van tőle, talán még azt is hallja, amit beszélnek. Képtelen volt házasságra gondolni. Veszélyesnek tűnt, hogy még egyszer egy férfi irányítása alá kerüljön. - Sajnálom John, de késő van és én fáradt vagyok. Puhatolózásképpen a fiúra mosolygott, aztán eltűnt arcáról a mosoly, amikor az a kezébe fogta az övét. - Akkor majd egy másik alkalommal látogatlak meg, amikor a teljes estét végigbeszélgethetjük. Roselynnek még a lélegzete is elakadt, amikor a fiú lehajolt és megcsókolta a kezét. Tágra nyílt szemekkel nézte, hogy a másik kiegyenesedik és rá vigyorog. - Rajta, menj be Roselyn! Én megvárom, amíg biztonságosan beérsz. A lány csak bólintott és a háta mögött a retesz után tapogatózott, képtelen volt levenni a szemét Johnról. Az ajtó azonban kinyílt, és ő belépett, majd anélkül hogy újabb pillantást vetett volna rá, gyorsan becsukta. Tisztában volt vele, hogy John érdeklődik iránta, mindazonáltal meglepetésként érte, amikor a fiú egyfajta udvarlásba kezdett. Az ő jelenléte kellemes és megnyugtató volt. Roselyn nem érezte, hogy a szíve ki akar robbanni a mellkasából, amikor találkoznak, és a fejét sem veszítette el soha. Ha létezett valaki, akitől meg tudná védeni az érzéseit, aki nem fenyegetné újabb vad szenvedéllyel, hát John volt az. Thornton gúnyos hangja zavarta meg a gondolatait. - Kellemes volt a séta a legutóbbi áldozatoddal?

15. fejezet Roselyn megmerevedett Thornton hangjának hallatán, a vele való szópárbaj gondolata azonban kihívóan hatott rá. Megfordult és saját székében, a kandalló előtt ülve találta a férfit, amint sötét, jelentőségteljes tekintettel méregeti. Mi történhetett vele, hogy még a vele folytatott viták idején is sokkal élénkebbnek érezte magát, mint korábban bármikor? Megijesztette, hogy így érez. Újra tompa és nyugodt szeretett volna lenni, Thornton azonban egyre csak túl akart járni az eszén. - John nem a legújabb hódításom - mondta, miközben lassan odasétált elé, hogy a férfi kénytelen legyen felnézni rá. - Francis ragaszkodott hozzá, hogy hazakísérjen. - És ahhoz is ragaszkodott, hogy a fiú behívassa magát? - Mi az, ami nem tetszik? - tudakolta Roselyn, miközben hátravetett fejjel tanulmányozta az arcát. - Még barátaim sem lehetnek? Thornton bátran állta a tekintetét. - A biztonságomat kockáztatod, ha azzal az áccsal kacérkodsz. - Nem kacérkodók vele és különben is, miért a te biztonságod forog kockán? Ha felfedeznék, hogy itt vagy, az csak engem tenne közmegvetés tárgyává. Végül is azt állítod, hogy ez a birtok a tiéd. Vajon miféle titkokat tudna kicsalni tőle? Az izgalommal teli várakozástól szinte reszketett. Thornton felállt és a botjára támaszkodott. - Ne járasd a bolondját velem! Már volt szerencsénk egy spanyol látogatóhoz, és nincs szükségünk többre. - Rendben - mondta Roselyn, s még közelebb lépett, hogy felbámuljon az arcába -, de akkor ne vonj kérdőre az életemmel kapcsolatban! Látta rajta, hogy mondani akar valamit. Vajon végre megtudja az igazságot? Érezte a férfi belsejében feszülő haragot, s ez nem lehetett a jegyességük miatt. A másik már megfogadta, hogy őt házasságtörővé nyilváníttatja, hogy felbonthassa az őket összefűző köteléket. Növekvő megrökönyödéssel vette észre, hogy provokálni próbálja. Roselyn hirtelen megijedt saját magától, a benne szunnyadó vadságtól. Túlságosan is nagy erőfeszítést igényelt visszafogottságának megőrzése ahhoz, hogy most Spencer Thornton miatt hagyja lerombolni az egészet. Mély lélegzetet vett és visszalépett egyet. - Hogy vannak a bordáid? - kérdezte, hogy mindkettejük figyelmét másra terelje. - Észrevettem, hogy már nincs rajtad a kötés. - Jól vannak - válaszolt a férfi kurtán, mindkét kezével a botra támaszkodva. Még sebesülten is oly mértékben uralta a lány kis házát, hogy borzongó izgatottság futott végig rajta. - Ellenőrizted, nincsenek-e fertőzésre utaló jelek? - Megmondtam, hogy jól vagyok. Anélkül, hogy megtörte volna egymásba fúró-dó tekintetüket, Roselyn így szólt: - Húzd fel az ingedet, hadd nézzem meg! A férfi szája mosolyra görbült a szakáll alatt.

- Talán nem kaptál meg az ácstól mindent, amit akartál? - Tessék? - kérdezte Roselyn zavartan és váratlanul naivan. Thornton egy pillanatig bámult rá, majd félrefordította a tekintetét. - Ne törődj vele! Itt van, győződj meg róla magad! Spencer feljebb húzta az ingét, és figyelte Roselyn arcát, amint a nagy szemű, ártatlan tekintet szigorú összpontosításnak adja át a helyét. A lány határozottan megragadta a vállát és a tűz felé fordította, ő pedig azon kapta magát, hogy visszatartja a lélegzetét. Természetesen kizárólag azért, mert érdekelte, hogy halad a javulása. Ekkor a nő hűvös kezei megérintették a bordáit. Az érzés megdöbbentette, és nem kívánt melegséggel árasztotta el a lágyéktáját. Mikor tett szert a lány ilyen hatalomra felette? Talán nem neki kellene zavarban lennie az ő jelenléte miatt? Gondolatait betöltötte a nő érintése és illata. Eszébe jutott hosszú, zilált haja aznap reggel ott a sziklán, ahogy a tengeri fuvallat játszadozott vele. Ahogy lehúzta az ingét, a keze súrolta a mellbimbóját. Thornton alig tudta leplezni a borzongást, a késztetést, hogy karjaiba zárja és megtanítsa, mire képes egyetlen érintése egy férfin. Özvegynek vallotta magát, nem tudta hát már régen, hogyan kell játszadozni a férfiakkal? Mégis, amikor felnézett rá, a szemeiben olyan ártatlanság tükröződött, ami túlságosan is valódinak látszott. Két tenyerébe akarta fogni a lány arcát és rávenni, hogy vallja be minden titkát, hogy az őt körülvevő rejtélyek ne vonzzák többé. Még csak kilenc nap telt el, és furcsa módon nem tűnt elégnek. Amikor Roselyn otthagyta, hogy leszedje a vacsorát az asztalról, Spencer nekidőlt az ajtónak. Apró mosoly játszott a szája szegletében, miközben nyíltan figyelte. A lány idegessége szemmel láthatóan fokozódott az edények minden csö-römpölésével, s a válla felett a férfira vetett minden pillantással. - Roselyn! A lány elkapott egy tálat, mielőtt az darabokra tört volna a fapadlón. Spencer elvigyorodott. - Megelégedésedre szolgál a gyógyulásom? Roselyn bólintott. - Bizonyos vagy benne? Talán újra meg kellene vizsgálnod. - Mi értelme van ennek a játéknak? - kérdezte a lány feléje fordulva. Az arca elpirult, de nyugodtan állta a pillantását. - Célja? - visszhangozta a férfi, ahogy mosolyogva előrebotorkált. - Talán így egyszerűen van mivel foglalkoznom. Te elfoglalod magad a nap minden percében, míg én csak sétálhatok. És beszélhetek. Ahogy megállt előtte, Roselyn hátravetette a fejét, hogy felnézzen rá. Spencer kénytelen volt csodálni, amiért nem hátrált el tőle. - Az igaz, hogy eleget beszélsz - mondta szárazon -, de nem értékelem, ha arra használnak, hogy eltereljem a figyelmet valami másról. A férfi halkabbra fogta. - Pedig valóban eltereled a figyelmemet, még ebben az özvegyi ruhában is. Már biztosan eleget viselted. A nő arcára jeges nyugalom ült ki. - A bánatom nem a te dolgod, és nem fogom megvitatni veled.

Egy pillanatig a lány szemébe nézett, és megpillantotta a fájó szíve szomorúságát, mielőtt a másik elzárta előle az érzelmeit. Arra gondolt, mi mindent viselhetett el Roselyn az elmúlt évben nyilvánvaló bátorsággal. Ez nyugtalanította. Roselyn felmászott a padlásszobába, amilyen gyorsan csak tudott, és éberen feküdt a szalmazsákján. Azt mondta, hogy "eltereli a figyelmét". Mindkét kezével befogta a fülét, szemeit szorosan összezárta, de még így is hallotta Thorntont mozgolódni odalent. Vajon mit csinálhat? Vonakodva leengedte a kezeit és feszülten figyelt. Azon kapta magát, hogy alig lélegzik. Úgy hangzott, mintha a férfi ide-oda ugrálna, mert a dörömbölés a fapadlón mintha még a padlást is megrázkódtatta volna. Amikor néha-néha hallott egy kimerült nyögést, szinte égett a kíváncsiságtól. Vigyázva lecsúszott a szalmazsákról, és hason kúszva a padlásfeljáró széléhez óvakodott. Csak annyira lesett ki rajta, amennyire feltétlenül szükséges volt, és látta, hogy Thornton elfújta a gyertyát. A sötét árnyakkal teli szobát csak a kandalló táncoló lángja világította meg. Ekkor meglátta, s a lélegzet bennszakadt a tüdejében. Thornton levette az ingét, és ott állt sebesült lába térdét egy padon támasztva, botját pedig kardként feltartva maga előtt. Kitért, lebukott és szúrt, mintha csak egy képzeletbeli ellenféllel csatázott volna. A lány látta feszülő izmait, az izzadságcseppeket a hátán, és úgy érezte, mintha a tűz a kandallóból felkúszott volna hozzá, hogy körülfonja. A férfi időről időre elugrott a padtól, s ekkor a remegéstől, amely egészen a padlásig hatolt, elszédült és furcsa érzés kerítette hatalmába. Amikor Tornton végül abbahagyta a gyakorlást és elkezdett mosdani egy vizestálból, Roselyn megpróbálta rábeszélni magát, hogy visszamenjen aludni. Mégis ottmaradt a padlás szélén és tág szemekkel figyelte, ahogy Spencer az arcát és mellkasát dörzsöli. Hirtelen természetellenesen mozdulatlanná merevedett, majd felemelte a fejét, míg pillantásuk nem találkozott. A lány meg akart hátrálni, de a férfi tekintete fogva tartotta, feketén izzó tüze szinte megbabonázta őt. Ereiben forróság éledt. Anélkül, hogy tekintetét elszakította volna az övétől, Thornton lassan folytatta a mosakodást, benedvesítve mellkasa sötét szőrzetét szappannyomokat hagyva, amelyek végigfolytak izmos karján. A forróság már elviselhetetlenné nőtt a lányban, átterjedt a combjai közé, mígnem nyugtalannak és vágyakozónak érezte magát, és közel állt ahhoz, hogy megfeledkezzen mindenről, amivé oly kemény küzdelmek árán válni szeretett volna. A férfi megbabonázó pillantásából áradt annak tudata, hogy mit tesz vele, s ez végül észhez térítette Roselynt. Szó nélkül elhátrált a padlásfeljárótól, és visszafeküdt a szalmaágyra. Thornton odalent még mosdott egy ideig, majd csend lett, leszámítva a lány gyors szívverésének hangját. Két napig kényes fegyverszünet volt érvényben közöttük, ám még mindig jelen volt egy megnevezhetetlen feszültség, amely úgy tűnt, lassanként behálózza Roselynt. Képtelen volt küzdeni ellene, képtelen volt Spencer Thorntont nem mint férfit, hanem mint a múltja kísértetét tudomásul venni. Amikor együtt voltak, a lány intim érintésként érezte magán a férfi tekintését, s ebbe még a bőre is beleborzongott. Thornton mély hangja felriasztotta és olyankor edényeket csapott egymáshoz, miközben saját

ügyetlenségén átkozódott. Amikor a férfi mosolygott, Roselynnek eszébe jutott az ajka oly közel az övéhez, a teste, amint saját testét minden porcikájában érinti, miközben a fűben fekszenek. Szelídsége meglepte, az érintését pedig sohasem fogja elfelejteni. Annyira elbűvölő és annyira szórakoztató tudott lenni, hogy néha kedve lett volna hangosan felkacagni. Nem emlékezett, hogy kislánya halála óta bármikor is ilyet tett volna. Ugyanakkor minden oka megvolt rá, hogy óvatos és távolságtartó maradjon. Nem tudta kiverni a fejéből a fészerben őrzött spanyol levelet, annak a lehetőségét, hogy Thornton Anglia árulója. Annyiféleképpen jelentett veszélyt rá nézve... A nap tikkasztóan forró volt, és kitartóan esett egész délután. Minden nedvesnek tűnt, fekete ruhája pedig kényelmetlenül tapadt testéhez. A ruhák, amelyeket a vihar előtt kimosott, ernyedten lógtak a székekről és asztalokról, s nemigen akaródzott nekik megszáradni. Az idegeit nagyon megviselte, hogy egész nap össze volt zárva Thorntonnal, ő pedig tovább rontotta a helyzetet azzal, hogy levette az ingét. Bőre csillogott a verítéktők és a visszanyert jó egészségtől. Amikor éppen nem botjával gyakorolt, a kandalló előtt heverészett, s titokban őt bámulta. Ahogy a szürkület leereszkedett a szigetre, s a lány már annyira feszült volt, hogy sikítani bírt volna, a férfi felállt és az ablakhoz bicegett, hogy szétnézzen a birtokon. Szinte szárnyalni tudott volna az afelett érzett megkönnyebbüléstől, hogy megszabadult Thornton tekintetestől. Az a válla felett visszanézett rá. - Társaságod van - mondta gúnyos mosollyal szája egyik sarkában. - Az a fiú elég kitartó. - John? - kérdezte Roselyn fojtott hangon. A férfi mellén keresztbe font karokkal nekidőlt a falnak. A lány azt hitte, jól szórakozik, de ehelyett valami sötétebbet érzett benne. - Tehát más kérőd is akad? - kérdezte csendesen. - John nem a kérőm. És nem szabad, hogy meglásson! - Ez nehézségekbe ütközhet. - Roselyn felsóhajtott. - Nem ülhetünk az udvaron az eső miatt. El kell rejtőznöd. - Elrejtőzni? Hová? Csak egy szoba van itt, és ne hidd, hogy beszoríthatsz egy szekrénybe. - A padlás! - kiáltotta a lány megkönnyebbülten. - Ha csendben maradsz, nem tudja meg, hogy itt vagy. - Küldd el! - mondta Thornton egy gyerek csökönyösségével. - Nem tehetem. Attól csak gyanút fogna. Mindig jó barátom volt. A férfi forgó szemekkel és hangos sóhajjal ugyan, de szemügyre vette a kötéllétrát. - Még mindig nem tudom használni a jobb lábamat. Nehéz lesz felmásznom. - Csak próbáld meg! Gyorsan! Roselyn fel-alá szaladgált a házban, felkapdosta a nedves ruhákat és elpakolta a vacsoráról ottmaradt kétszemélyes terítéket és a két korsót. Amikor azonban egy pillantást vetett Thornton felé, hogy megnézze, hogy halad, megállt, és tekintetét a férfi erős kezein felejtette, amint azok fokrólfokra feltornázták testének súlyát a létra tetejére. A kopogtatás túl hirtelen érkezett. Thornton lassú léptei még mindig hallatszottak a famennyezeten keresztül.

- Hogy az ördögbe férsz itt el? - sziszegte. - Csak feküdj le! Reccsenő hang és fojtott káromkodás hallatszott, ahogy valami nekiütődött a fagerendáknak. Az ezt követő csend súlyosnak hatott, leszámítva a hulló eső tompa moraját. John megint kopogott, s Roselyn hallotta, amint a nevét kiáltja. - Jövök! - Kisimította a ruháját, s azt kívánta, bárcsak ne erezné magát ennyire forrón és kényelmetlenül. Lelke legmélyén azonban ott égett benne a váratlan és veszélyes helyzet izgalma. Kinyitotta az ajtót és ott találta Johnt a zsúptető széle alatt állva, átázott kabátban. Arcára omló göndör barna hajáról csöpögött a víz. - Jaj, John, gyere be az eső elől! - mondta neki és hátrább lépett, hogy beengedje. - Miért kóborolsz ebben az ítéletidőben? - Arra gondoltam, talán magányosan érzed magad bezárva itt egész nap egyedül. Roselyn a tűz előtt álló egyetlen székre mutatott, majd odahúzott egy padot magának. Kezeit szorosan összekulcsolta az ölében. - Tudod, John, élvezem az egyedüllétet. Az időjárás nem igazán zavar. John kényszeredett, de kedves mosolyt küldött felé. - Akkor jobb ember vagy nálam. Annyi időt töltök a fakereskedésben, hogy minden kifogást megragadok, hogy kimenekülhessek a szabadba. - Ah, akkor nem kell bűnösnek ereznem magam, amiért veled arattatom le a gabonámat - mosolygott, de önkéntelenül is arra gondolt, mi járhat most Thornton fejében. - Sose erezd magad bűnösnek! Mindig örülök, ha lehetőségem van veled tölteni egy kis időt. Roselyn arcát kissé elöntötte a pír, bár nagyon próbálta elejét venni. - Mintha emlékeznék olyan időkre, amikor jobban szeretted, ha inkább Charlotte-tal játszom. - Az akkor volt, amikor még gyerekek voltunk. Mióta visszajöttél... Elhallgatott és hirtelen zavartnak tűnt. De miért kéne zavarban lennie? Ő és John között mindig is megvolt ez a kényelmes közelség. Még azzal a lehetőséggel is kezdett megbarátkozni, hogy egy napon hozzámegy feleségül. Ez a könnyed ismeretség lenne talán a legjobb házasság számára. Tudná, mire számítson, John pedig sohasem bántaná. Nem kerítette hatalmába vad szenvedély, ha John ránézett, csak a barátság és tisztelet érzése. És neki pontosan ezekre volt szüksége a túléléshez. A férfi elmosolyodott. - Mióta visszajöttél, én... Habozott. Roselyn visszatartotta a lélegzetét. - ...másképp érzem magam. Gyerekkoromban arra gondoltam, hogy máshol fogok élni, hogy felfedezem Angliát, és talán még a tengereken is átkelek. De elégedett lennék itt, ha... Megint elhallgatott, a lány pedig szeretett volna hangosan felsóhajtani elkeseredésében. Vajon mit akart mondani? Tekintete Thornton fekhelyére esett, s úgy érezte, minden vér kiszalad a fejéből. - Roselyn, általában nem itt alszol, ugye? kérdezte John zavartan.

Egy pillanatra teljesen kiürült az agya. Mit válaszolhatna? Azt, hogy egy férfit gondoz, aki talán ellenség? - Nem, általában jobban szeretem a padlást -mondta, s hangja majdhogynem remegett, ahogy az ötlet felbukkant -, de tegnap éjjel túl meleg volt fent a tető alatt. - Sokkal kényelmesebben ereznéd magad odaát az udvarházban. - John, kérlek... - Anyám készen tartja a szobádat, ha netán meggondolnád magad. - Mondd meg neki, kérlek, hogy használja, ha vendégek érkeznek, mert én soha többé nem alszom ott - hangja éles volt, mosolya pedig erőltetett. - Nem fogom veszélybe sodorni a családod azzal, hogy olyan helyet követelek Wakesfieldben, amit többé már nem érdemlek meg. - Roselyn... - És édesanyád hogy van? Vasárnap óta nem találkoztam vele. Arra kényszerítette a férfit, hogy a családját érintő apró-cseprő ügyekről meséljen neki, s reménykedett, hogy nemsokára elmegy. Rendes körülmények között várakozással tekintett látogatásai elébe, ma azonban semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy minden egyes nyikordulás Thorntont árulja el. - John, későre jár - mondta végül. - Szeretnél egy lámpást a hazaútra? John láthatólag vonakodva állt fel. - Nincs szükségem rá, túlságosan is jól ismerem a birtokot. Nem emlékszel az éjszakai sétákra, amikhez Charlotte annyira ragaszkodott? Roselyn felállt. A kedves emlék megnyugtatta kissé. - Túl kedves vagy. Megfeledkezel az én szerepemről Charlotte cselszövéseiben. Annyira jó bátyja vagy. John közelebb lépett. Roselynt egy pillanatra pánik fogta el. - Neked viszont nem a bátyád szeretnék lenni - suttogta. Tekintete a lány ajkára siklott. Amikor Thornton nézett így rá, érezte a vad Roselynt, amint kitörni próbál. John esetében nem állt fenn a közelgő lelepleződés, a vágy szülte nyugtalanság veszélye. A férfi megfogta a karját és közelebb vonta. A lány úgy érezte magát, mintha kívülről szemlélné, amint megízleli első csókjukat. Az utolsó pillanatban elfordította a fejét, és arcát nyújtotta oda. John ajka lágy volt, ám nyomát sem érezte annak a varázsnak, amit Thornton puszta érintése okozott, amint ujjával végigsimít a bőrén. - Jó éjt! - suttogta. Gondolatai összezavarodtak. Nem akarta hát John nevének biztonságát, és a vele járó nyugodt, veszélytelen életet? A férfi az ajtóhoz ment, s közben bánatos pillantást vetett rá a válla felett. - Visszajövök - ígérte, majd becsukta az ajtót maga mögött. Roselyn megtámaszkodott a kecskelábú asztalban, majd az ablakhoz ment, s a homályos üvegen át figyelte a férfi távolodó hátát. Forró arcát a kezébe temette. - Elment - szólalt meg végül. Hallotta Thornton sóhajtását. - Jobb lenne, ha feljönnél. Roselyn bosszúsan felpillantott. - Miért? - Azt hiszem, beszorultam.

16. fejezet Spencer a lelkiismeret-furdalás szikráját sem érezte, amiért hazudott. Nem volt teljesen biztos az érzéseiben, miután végighallgatta, hogyan udvarol az a parasztfiú Roselynnek. Próbálta meggyőzni magát arról, hogy ez jobb így. Rövid hat nap múlva visszatér Londonba, és felbontatja az eljegyzési szerződést. Attól kezdve ő és Roselyn egyaránt megszabadulnak egymástól. A gondolat, hogy házasságtörőnek nevezze a lányt az egész udvar előtt, kellemetlen érzést keltett benne, olyat, amilyet eddig még sohasem érzett. De végül is ez az igazság; miért hagyta, hogy Roselyn ártatlansága és szelídsége habozóvá tegye? Ez volt az egyetlen járható út. Énjének másik része forrongó dühöt érzett bensőjében, amiért a lány csókokkal játszadozik saját jegyese füle hallatára. Roselyn feje tűnt fel a feljáróban, majd karcsú válla és formás keblei követték, amelyeket az a rettenetes özvegyi fekete zárt magába. Amikor odaért hozzá és megállt fölötte, gyanakvó tekintettel nézett le rá. - Nem látszik, hogy beszorultál volna. Valamiféle érzés - haragként próbálta azonosítani - suhant át a férfin, s lábát a lány bokája köré fonta. Az ijedt kiáltással megtántorodott, ő pedig elkapta a karját, és magára húzta. Mindketten rázuhantak a szúrós szalmaágyra, s ekkor rájött, hogy Roselyn a kényelmesebbet adta neki, amely lúdtollal van kitömve. A lány vergődő csípője az övéhez dörzsölődött, amint megpróbált kiszabadulni. - Spencer! - zihálta. Még a lány fülébe hatoló és arcát simogató lélegzete is buja gondolatokat ébresztett benne, ráadásul eddig sohasem hallotta ajkáról a keresztnevét. Amikor Roselyn eltolta magát a mellkasától, és fölébe emelkedett, átfordította a hátára karjával a feje alatt, lábával pedig átkulcsolta a lány lábait, hogy nyugton maradjon. Roselyn megkövültén pislogott fel rá a homályban. Hihetetlenül telt ajkai szétváltak, lélegzetvétele szaporává vált. - Ne! - kiáltotta. - Miért ne? Saját jegyesem megérintésével annyira távol állok a botránytól, mint még soha. - De miért teszed ezt? - kérdezte a lány. Suttogása eszébe juttatta, mennyire egyedül vannak, és mennyire intim is a helyzetük. - Megcsókolt valaha is? Ha lehet, a lány szemei még tágabbra nyíltak. - Persze, hogy megcsókolt! Mellei minden lélegzetvételnél Thornton karjához dörzsölődtek. - Nem a testvéri csókokra gondoltam, amiket az arcodra adott. - Közelebb hajolt hozzá, és orrát az arcához érintve beszívta a lány bőrének édes illatát, amely sokkal inkább felizgatta, mint a legfinomabb parfüm. Roselyn már reszketett. - A csókjai egyáltalán nem testvériek.

- De sohasem adja őket az arcodnál intimebb helyre. Tehát elismered, hogy még sohasem csókolt meg igazán? Roselyn úgy érezte, Spencer szinte körülveszi. Félmeztelen teste lenyomta az övét teljes hosszában, kemény karját pedig a feje alatt tartotta. Lábaik egymásba fonódtak, s amikor megpróbált mozogni, csak még bensőségesebben simultak egymáshoz. A lány tudta a szíve mélyén, hogy mindvégig erre a közelségre vágyott. Thornton lágy érintése, humora olyan dolgok voltak, amelyekben Philip-pel sohasem volt része. Ezek sokkal jobban vonzották, mint az ígéretek és félrevezető szavak. De hogyan vallja be neki, hogy soha, még a házasságkötése után sem csókolták meg? Spencer teljesen betöltötte a látóterét, s rejtélyesen, sötéten lebegett felette, mint egy árnyék. Meg akarta érinteni a férfit, érezni akarta kemény arcát a kezei közt, végig akarta futtatni ujjait azon a széles, védelmező mellkason. Ő nem ért ugyan hozzá, ám a férfit nem akadályozta meg abban, hogy az arcát simogassa. Ahogy a hüvelykujja hozzáért a szája szegletéhez, megborzongott. Thornton föléhajolt és lágyan a szájához nyomta a sajátját. Roselyn sohasem gondolta, hogy ajkai ennyire érzékenyek, hiszen korábban csak könnyű csókocskákat tapasztalt. Az érzés annyira csodálatos volt, hogy szinte fájt. Behunyta a szemét, és hagyta, hogy az élmény átáramoljon a testén. A férfi egyre inkább ránehezedett, nyakát behajlítva. Vajon jól csinálta-e? Rájött-e a férfi, hogy még sohasem találkozott a házasságnak eme magától értetődő elemével? Thornton nyelvének első érintésére elakadt a lélegzete, és kinyitotta a szemét. A férfi erre kissé felemelte a fejét, és incselkedve levigyorgott rá. - Nem tetszett? Roselyn nem tudta, mit feleljen, sőt azt sem, mit gondoljon. Agya kusza gondolatok, páni félelem és vágy halmaza volt, de a legerősebben ez visszhangzott benne: ne hagyd abba! Thornton csókot nyomott a homlokára, az arcára, majd épphogy az ajkai fölé hajolt. - Érints meg, Rose! - suttogta pillekönnyű leheletével simogatva a lány bőrét. Roselyn nem habozott, hanem a férfi csupasz karjára tette a kezét, és átengedte magát a meleg, sima keménység érzésének. Spencer ajka azonban az övé felett maradt, amíg a lány vágyakozása fájdalommá nem fokozódott, amely meglepő meleg hullámmal öntötte el a combjai között. Pillantását nem vette le a férfi arcáról, miközben kezét végigfuttatta a vállain fel egészen a tarkójáig. Már Thornton is éppolyan hevesen lélegzett, mint ő, de még mindig nem csókolta meg. Tudta, mit akar, s beadta a derekát, magára vonva a férfit. Spencer sugárzó vigyora elhalt, ahogy lehajtotta a fejét, s ajkát a lányéra tapasztotta. Nyelve türelmetlenül hatolt be ajkai közé, s Roselynt forró és bűnös érzés kerítette hatalmába, ahogy készségesen kinyitotta a száját. Ahogy érezte, amint Thornton belülről simogatja, még inkább remegett, miközben hozzásimult. A férfi combja az övé közé siklott, s a lány azt kívánta, bárcsak ne lenne ott a ruha kettejük közt.

A férfi fölébe helyezkedett, felszabadítva a lány mindkét kezét, hogy kedvére simogathassa. Roselyn felcsúsztatta tenyerét a hátán, s érezte a férfitest nedves melegét, s ahogy a csók újra elmélyült, már ő is cirógatta a férfi nyelvét a sajátjával. Thorntonból mély nyögés szakadt fel, mindkét kezével megragadta a lány arcát, s még hevesebben csókolta, olyan erővel, amit Roselyn el sem tudott volna képzelni. Vajon ő is ugyanígy érzett? Ő is telve van vadsággal, vakmerőséggel és vággyal? A lány még sohasem érzett ilyesmit életében, s most élvezetét lelte benne, hogy kedvére megérintheti, és egyre közelebb kerülhet valami újhoz, valami csodálatoshoz, amiért csak ki kell nyújtania a kezét. A férfi szája láthatatlan utat követett az állán keresztül, le a nyakához, ő pedig hátravetette a fejét, hogy megadja neki a vágyott bebocsátást. Thornton kezei lesiklottak az oldalán, hüvelykujjai súrolták a melleit, mielőtt keze meghódította volna őket. A gyönyör, amit ez okozott, szinte elborította. Mellbimbói fájdalmasan kemények voltak, s tudta, hogy nemsokára beleveszik ezekbe az új élményekbe, s bármit megenged a férfinak. Talán amikor Philip először érintette csupasz bőrét, nem remegett az izgalomtól? Nászéj szakájukon azonban leitta magát, s egyedül az ő vágyai számítottak. Mindig az ő vágyai számítottak. Megmerevedett Spencer alatt, aki erre felemelte a fejét, és összeráncolt homlokkal nézett rá. Vajon Spencer is csak a saját vágyaival törődött? Hogy is feledkezhetett meg ilyen könnyen a gyermekről, aki az ő hibája miatt szenvedett és halt meg, azért, mert hagyta, hogy ez a vad szenvedély hatalmába kerítse? - Abba kell hagynunk - mondta rekedten, kiszabadítva magát a férfi karjai közül, és eltakarta a melleit. - Ez nem az, amit bármelyikünk is akarna. - Te nem tudod, hogy én mit akarok - mondta Thornton halkan. Megpróbálta újra megcsókolni, de a lány elfordította a fejét. - Akkor mondd el! - suttogta. Tudni akarta az igazat, az egészet, de a férfi hallgatása olyan egyértelmű volt, mint egy késszúrás. Thornton lehengeredett róla. Roselyn felállt, remegő kezekkel elegyengette a ruháját, miközben igyekezett nem egyedüllétet és ürességet érezni Spencer ölelése nélkül. Megfordult, hogy lemásszon a létrán, de nem állta meg, hogy a férfira ne nézzen. Thornton egyik könyökén támaszkodott. A haja zilált, szája pedig nedves volt. Uramisten, ezt ő okozta volna? A férfi szemei csillogtak a sötétben. - John Heywood a következő, akivel felcserélsz? Tud róla, hogy már eljegyezted magad? - John mindent tud rólam - mondta fáradtan -, ami több, mint amit te elmondhatsz magadról. Gyorsan lemászott a kötéllétrán. Mellkasát feszítették a könnyek, amelyekről nem akarta, hogy a felszínre törjenek. Összeszedett némi fehérneműt és váltás ruhát, majd kiment megfürödni az éjszakába. Spencer hallotta az ajtó csapódását, és tudta, hová megy a lány. Legurult a fekhelyéről a hasára, ami igen kellemetlen testhelyzetnek bizonyult Roselynnel való felajzó találkozása óta, és addig araszolt hátrafelé, mígnem lábai lelógtak a feljáró nyílásán. A kötéllétra fortélyos szerkezet volt, ő pedig hajszál híján

megcsúszott és kitörte azt az ostoba nyakát. Rövidesen azonban biztonságosan földet ért. Elfújta a gyertyákat, az udvarra néző ablakhoz ugrált, és halkan kinyitotta. Roselyn addigra megtöltötte a hordót a lámpás fényénél. Az esőfelhőket már elfújta a szél, s a csillagos, holdvilágtalan éjszakai égbolt alatt a lány kibontotta a haját. Minden félretett haj tűvel egyre inkább hatalmába kerítette a férfit az iránta érzett vágy. Amikor haja sötét tömege a vállára omlott, Thornton összerándult, mintha Roselyn megérintette volna. Gyönyörű, asszonyos haja volt, amit arra teremtettek, hogy függönyként vegye őt körül, miközben a lány teste elkeseredett gyönyörökbe vágtat az övén. Aztán elkezdte levenni a ruháit. Spencer tudta, hogy ez csak további kínokat fog jelenteni, de nem tudott elszakadni a látványtól. Már megérintette a lány testének tájait a ruháján keresztül, s most a szemeivel is fel akarta falni. A fekete köntös a földre hullott, s a lány bő inge most szabadon fehérlett a csillagfényben. Vallanak sápadt bőre magára vonzotta a férfi tekintetét. Kioldotta az inget, hagyta, hogy a csípőjére csússzon, s feltárja kebleit, melyek olyan tökéletesek voltak, mint az éjjeli égboltot díszítő ékkövek. A férfi lélegzete elakadt, ahogy az ing követte a köntöst a földre. Bár Roselyn törékeny volt és apró termetű, csípőjének buja és érzéki ívét egy férfi kényeztetésére teremtették. Ahogy ott állt a ládán, és felemelte az egyik lábát, hogy belelépjen a hordóba, Spencer felnyögött, elfordult és a falnak támaszkodva lecsúszott a padlóra. A víz loccsanásának hangjai egy cseppet sem csillapították hevét. Mire Roselyn visszatért a házba, már a szalmazsákján feküdt, arccal a fal felé fordulva, s megpróbált nem zihálni, mint egy felgerjedt vadállat, pedig valójában az volt. A hat nap letelte túl messzinek látszott, s egyben túl rövidnek is. Reggel Spencer kinyitotta a szemét, s örült, hogy az idő már hűvösebbnek tűnt. Egy ideig mozdulatlanul feküdt a padlást bámulva, és azon tűnődött, vajon mi ébreszthette fel a kielégítetlen vágyon kívül. Roselyn hirtelen megjelent a feljáró peremén. Szépen, rendezetten volt felöltözve a szokásos feketébe. Gyorsan behunyta a szemét, majd kilesett a szempillái között. A lány megfordult, és elkezdett lemászni. Szoknyája alól kibukkant harisnyába bújtatott lábikrája, s egy futó pillanatra csupasz combja is, mielőtt földet ért volna. Ő pedig éppen annyira fel volt ajzva, mintha a lány még mindig ott feküdt volna alatta. Lelki szemei előtt látta mezítelenül és nedvesen, amint karjait kitárja felé. Úristen, miért hagyta, hogy ennyire a hatása alá vonja? Terve, hogy felgerjeszti a nő vágyait, majd visszautasítja, kezdett visszaütni rá. Fél könyökre emelkedett, hogy láthassa, ő azonban felhúzott szemöldökétől eltekintve nem vett tudomást róla, és olyan nyugodtan és csendesen viselkedett, mintha sohasem váltottak volna szenvedélyes csókokat egymással. Az ördögbe is, ez már szinte dühítő volt! Miután Roselyn kiment a házból, Spencer újabb jelet karcolt a padlóba. Ez volt Wight-szigeti fogságának tizenhatodik napja. Már csak öt nap volt hátra indulása saját maga által kitűzött időpontjáig. Öt nap, és még a lovaglást vagy a kardforgatást sem volt képes gyakorolni. Roselyn túl sok gondolatát kötötte le.

Kemény fekete kenyeret és kemény sajtot evett reggelire. Tegnap éjjel a lány azt mondta, hogy John mindent tud róla. Vajon voltak más titkai is a múltjában, amiket rejtegetett előtte? Megfogta a botját és kiment. Azon kapta magát, hogy a pékség felé biceg. Hallotta, amint Roselyn lágyan dalol magának, mintha semmi sem zavarhatná meg, amit a férfi tesz. Behajolt a nyitott ajtón és figyelte, ahogy a kőasztalnál állva gyúrja a tésztát. Ruhája elé kötényt tűzött, amely csupa liszt volt. Azonnal észrevette, amint a lány tudatára ébredt jelenlétének, és elégedettség töltötte el, ahogy megmerevedett és feléje fordult. Elpirult arca láttán Thornton úgy gondolta, ő sem bosszúságot érez. Roselyn szemmel láthatóan szenvedélyes nő volt, Spencer tehát nem tudott szabadulni a kérdéstől, hogy vajon milyen ember lehetett a férje. Miért hagyta el érte a jegyesét azon a nyilvánvaló okon túl, ahogyan Thornton bánt vele? Magát özvegynek valló nő létére Roselyn úgy tűnt, hogy egy alig kinyílt virág ártatlanságával rendelkezik. A lány visszafordult a munkájához. - Szükséged volt még ételre? - Nem - a férfi tovább fürkészte, míg a csend kezdett feszültté válni közöttük. - Nagyon hiányzik? - kérdezte végül. - John? - Nem. A lovászfiú. Mi is volt a neve? Roselyn kezei mozdulatlanná váltak, ahogy lágyan megszólalt. - Philip Grant - fagyos pillantást vetett Thorntonra a válla felett. - A férjem. Ez nyílt kihívás volt, ő pedig pillanatnyilag nem kívánta felvenni a kesztyűt. - De hiányzik? - Özvegységem mibenléte nem tartozik rád. - Nem válaszoltál a kérdésre. - Persze, hogy hiányzik - mondta a lány kelletlenül, s elfordult. A férfi azonban némi habozást vélt kihallani a hangjából, és ez valami rejtélyes okból kifolyólag megelégedéssel töltötte el. - Csak azért kérdeztem, mert kíváncsi vagyok, vajon a csókunk zavart-e téged. - Az több volt egy egyszerű csóknál - válaszolt a lány gúnyosan, miközben feléje pillantott. - Rendben, akkor a kölcsönös ölelkezésünk. - Kölcsönös... Roselyn megint elfordult, és Thornton nem volt biztos benne, hogy nem fojte el egy mosolyt. A lány lassan elkezdte dagasztani a tésztát. - Gondolom, az ilyen intim cselekedetek nemigen számítanak olyasvalakinek, mint te. - Mint én? - ismételte meg Thornton, miközben odabicegett egy közeli székhez és leült. - Te biztosan sokkal messzebb mentél a kölcsönös ölelkezésnél a hölgyismerőseiddel. - Á, valóban. Mind a tizenöttel. - Tizenöt... - a lány megpördült, hogy szembenézzen vele, szanaszét szórva a lisztet maga körül. A férfi elvigyorodott. - Egy időben - kezdett túl könnyűvé válni a lány felingerlése.

Roselyn nyugodtan méregette. - Hát, ezt a történetet Francis nem hallotta. - Vagy nem adta tovább. - Ő csak kettőről hallott. Hiányoznak? Spencer összeráncolta a homlokát. - Kettő? - Azt hiszem, táncosok. Ők is egy időben voltak. Legalábbis Francis ezt hallotta. De hiányoznak? A lány még csak el sem pirult, bár a férfi rémülten vette észre, hogy ő maga igen, mintha csak bűntudatot erezne. - Az intéződ így mondta el? - Nem, a felesége volt. Azt hiszem, arról próbált meggyőzni, hogy jól döntöttem, amikor nem mentem hozzád. Thornton az orrán megjelenő aprócska ráncból rögtön meg tudta állapítani, hogy a lány azt kívánja, bárcsak ne fecsegett volna ennyit. Felállt, és közelebb lépve fojtott hangon kérdezte: - Meggyőzésre volt szükséged? - Nem - válaszolta gyorsan Roselyn, hátat fordítva neki. Haját szorosan sapkája alá gyűjtve viselte, s a férfi azon tűnődött, vajon mit szólna hozzá, ha nekilátna leengedni, tincsenként kiszabadítani, hogy beletemethesse az arcát. - Margaret úgy gondolta, hogy szükségem van meggyőzésre - folytatta. Azt hiszem, Heywoodékat valami rosszul értelmezett vigasztalási szándék hajtotta, amikor ilyen történeteket meséltek nekem rólad. Thornton szerette volna végigfuttatni a nyelvét a lány gerincén. Kezeit köré akarta fonni, melleit a tenyerébe venni, és nézni az arcát, miközben simogatta. - Használt? - lehelte lágyan a nyakába. - Micsoda használt? - kérdezte a lány elhaló hangon. - Megnyugtatott az a tudat, hogy ilyen... hogy is mondjam... botrányos vagyok? - Én... én... A férfi előrehajolt, és nyitott száját pontosan Roselyn füle mögé nyomta. A lány összerezzent és levegő után kapott, ám mielőtt megszökhetett volna, Thornton átkulcsolta a derekát, hogy ott tartsa. A lány feneke a férfi combjaihoz préselődött, ő pedig majdnem alámerült, hogy merevségét hozzádörzsölje. Hirtelen hangot hallottak az udvarról. - Roselyn! - Charlotte volt az. Egy ijesztő pillanatig Roselyn nem tudta, mit tegyen. Teste elárulta őt, hiszen majdnem elolvadt Spencer érintésétől, s még most is legszívesebben hátrahajtotta volna a fejét a vállaira, és megcsókolta volna. Thornton elbotorkált tőle, és éppen akkor ült le a sámlira, amikor Charlotte belépett. A kislány döbbentnek és csalódottnak látszott, amiért Roselyn pékműhelyében látja őt. Roselyn pedig éppen olyan bűntudatot érzett, mintha hagyta volna, hogy a férfi ott a padlón tegye magáévá. Mi másra gondolhatott a kislány, amikor a férfi vonzó arcára tekintett? - Szervusz, Charlotte! - mondta Roselyn erőltetetten. - A mai napban állapodtunk meg a sütő leckét illetően? - Igen... - kezdte Charlotte bizonytalanul. - De nem szeretnék zavarni.

- Zavarni? Az isten szerelmére, dehogy zavarsz. Csak mostanában elég gyakran megfeledkezek dolgokról. Emlékszel Mr. Sandersonra? Ma reggeli sétám alkalmával ismét összefutottunk, és én meghívtam őt ebédre. Spencer bólintott. - A kaszárnya szakácsa valójában egy istállófiú, így pontosan tudom, mit esznek a lovak. Roselynt meglepte - és zavarba ejtette -, hogy a férfi milyen könnyedén képes alkalmazkodni bármilyen helyzethez. Végtelenül ártatlannak látszott, a modora pedig olyan elbűvölő volt, hogy Charlotte aligha gyaníthatott bármit is. A kislány mégis csak egy zavart mosolyt küldött feléje, s Roselyn felé fordulva kérdőn tekintett rá. - Kezdjük? - kérdezte Roselyn vidáman. Spencer nemsokára elnézést kért a hölgyektől és magukra hagyta őket. Botját némileg biztosabban markolta meg, s olyan irányba vette útját, amerre még sohasem járt. Az égbolton felhők rohantak, és bár az idő már jóval hűvösebbre fordult, ő mégis megizzadt. Nemsokára készen áll majd, hogy távozzon, és Londonban szembenézzen a sorsával. Meglepetésére egy csipetnyi lelkiismeret-furdalást érzett, de nem törődött vele. A levágott gabonaföldeken keresztül keresett ösvényt magának. Felhágott egy emelkedőn, és egy kis, kőből épült kápolnát pillantott meg, amint meghúzódik a gabonamezők ölelésében. A kápolna mellett apró temetőt látott. A sorsszerűség érzése kerítette hatalmába, és közelebb ment. Kószálni kezdett a szépen gondozott kis sírkertben, s maga sem tudta, mit keres, míg rá nem bukkant Philip Grant nyughelyére. Megdermedt. A sírkövön egy második név is volt.

17. fejezet Spencer nyugtalansága tovább fokozódott, ahogy elolvasta a sírkő feliratát: Mary Grant élt 2 hónapot Esetlenül letérdelt. Roselyn nemcsak egy férjet, hanem egy gyermeket is elveszített. Vajon miért nem mondta neki sohasem? Szinte komor önsanyargatással gondolt vissza a lány gyászruhájára tett megjegyzéseire, mintha nem lett volna joga a gyászhoz. Neki nem sok ideje maradt apját gyászolni, mielőtt elindult Spanyolországba. A túléléshez új személyiséget kellett magára öltenie. Családját, még apját is félretette elméjében, mintha nem is léteznének. Édesanyja vigasztalásának feladatát Alexre hárította, s csak reménykedhetett benne, hogy fivére képes lesz a feladat ellátására. De ki tartotta a lelket Roselynben? Ki volt mellette, amikor haldokló gyermekét a kezében tartotta? Vagy egyedül volt? Ahogy a nap elbújt egy felhő mögé, Thornton előrehajolt, és megérintette a csecsemő nevének betűit. Száradó virágok hevertek a síron, mintha Roselyn nem tudna gyakran kilátogatni ide. Már egy éve történt, a seb talán már nem volt olyan mély, ráadásul ő maga is eléggé lefoglalta a lányt. De hogyan teheti túl magát egy anya a gyermeke halálán? A száraz fű közeli neszére Spencer villámgyorsan megfordult a térdén, és egy idősebb, vékony termetű férfit pillantott meg, aki lebámult rá. Barázdált arcát hatalmas bajusz díszítette. Spencert elöntötte a rémület, hogy nem hallotta meg, amint valaki közelít hozzá, kését pedig elfelejtette magával hozni. Roselyn ennyire összezavarta volna a gondolatait? A férfi nem tett fenyegető mozdulatot, Spencer tehát kihasználta az időt, és botjára támaszkodva felállt. - Francis Heywood vagyok - közölte a férfi nyersen -, a Wakesfield-birtok intézője. Maga minden bizonnyal a katona, akivel a lányom, Charlotte találkozott. - Mielőtt Spencer megszólalhatott volna, folytatta: - De meg kell hogy mondjam, érdeklődtem maga felől a helyőrségben, és ott nincsen törött lábú katona - határozottan a Spencer jobb lábszárán lévő kötésre nézett. - Milyen elszánt - jegyezte meg Spencer. Az intéző megvonta a vállát. - Az én dolgom, hogy megvédjem a birtokon élőket, különösen az asszonyokat. A lányom figyelmeztetett, hogy férfi zaklatja Roselyn Grantet. Tehát ki maga, és miért kószál a birtokon? - Spencer Thornton vagyok - mi értelme lett volna tovább titkolni kilétét a Heywood család előtt most, hogy már a spanyolok is tudják, hol rejtőzik? Heywood egyetlen látható reakciója szemei enyhe kitágulása volt. - Mióta van a szigeten, uram? - Már több mint két hete. - Miért nem jött Wakesfield Manorba? - Tehát tudtál az eljegyzési szerződésről? Az idősebb férfi bólintott.

- Roselyn miért nem tudta, hogy ez a birtok már az enyém? - Amikor ő idejött, férje és gyermeke haldoklott. Ez volt az egyetlen hely, ahová mehetett. Hogy mondhattam volna hát meg neki, hogy már nem a családja tulajdona? Wight olyan messze van Londontól, nem gondoltam, hogy ön, uram, gyakran ellátogat majd ide - elhallgatott. - Feltételezem, hogy ő már tudja az igazat. - Nem hisz nekem. Nem hiszi el, hogy az apja ilyet tett az ő tudta nélkül. Heywood arca elkomorult. - Lady Roselyn általában a jót látja meg az emberekben. Amikor pedig nem látja, úgy tesz, mintha az mégis ott lenne. - Philip Grant esetében is úgy tett? - kérdezte Spencer, s meglepődött, mennyire feszültnek érzi magát. - Miért érdekli ez önt, uram? - Heywood kényelmetlen alapossággal tanulmányozta. - Azt hittem, nem óhajtotta a Lady Roselynnel való házasságot. - Ő saját döntést hozott az esküvőnkön. De mi van Granttel? - a fűvel benőtt sírhalomra mutatott közöttük. - Uram, még mindig nem világos előttem, miért van itt... - Kössünk üzletet, mi ketten. Válaszolok néhány kérdésedre, ha te is válaszolsz néhányra az enyémek közül. - Néhányra? - ismételte meg Heywood, s bajusza megmozdult egy halvány mosolytól. - Ne tegyünk olyan ígéreteket, amelyeket nem tarthatunk meg, Heywood! Rövid habozás után az intéző így szólt: - Jól van, uram. De talán szeretne leülni. Spencer elsántikált a sírtól, és leült egy kőpadra a kápolna árnyékában. Heywood ropogó térdekkel telepedett le melléje. - Feltehetem én az első kérdést? Spencer bólintott. - Hol lakott eddig? A faluból senki sem látta önt. Spencer tudta, hogy egy hazugság volna a legmegfelelőbb, ha másért nem is, hát csak hogy megvédje Roselynt, de biztos volt benne, hogy Heywood sohasem ártana a lánynak. - Roselyn házában lakom. Heywood megmerevedett. - A fiaim sohasem látták. - Biztosíthatlak, hogy nem voltam olyan állapotban, hogy árthattam volna az asszonyodnak. Ő azt mondta, majdnem meghaltam. - Két héttel ezelőtt a Csatorna tele volt hajókkal - mondta Heywood lassan. - Az én hajóm elsüllyedt az ütközetben, engem pedig partra sodort a tenger. A mellkasom vérzett egy kard okozta sebtől, és Roselyn talált rám a fövényen. - Micsoda szerencse, hogy éppen a saját udvarháza közelében ért partot. Spencer elmosolyodott. - Hidd el, tudtam, hol zajlik a csata, és hogy van hová mennem. - De mégsem jött a házba, hanem Lady Roselynnel maradt. Biztosan nem nézi őt jó szemmel. - Mikor végül felfedtem a kilétét, nem mondhatni, hogy hálás voltam. Úgy éreztem, a törődése esetleg... vezeklés a bűneiért - Spencer kinyújtotta a lábát, s azon töprengett, vajon Heywood mit gondol erről a kijelentésről. Mondd hát el, mi történt Roselyn "házasságával"!

- Az ő titkait neki kell elmesélnie, uram. - Nem azt kérem tőled, hogy felfedd előttem Rose titkait, Heywood. Csak mondd el, mit láttál! - Rose? - ismételte Heywood lágyan. - Nyelvbotlás volt - mondta Spencer egy vállrándítással, s olyan kényelmetlenül érezte magát, mintha saját sötét titkait árulta volna el. - Lady Roselyn és Philip Grant Londonban léptek frigyre, majd közel egy éven át ott is éltek. - Roselyn azt mondja, ő tanította a pékmesterségre. - Így van, és ragaszkodik hozzá, hogy itt ebből tartsa fenn magát. - Ti pedig megveszitek tőle a kenyeret - mondta Spencer. - Igen, a birtok a nagy részét megveszi. Miután Roselyn életet adott Marynek, Londonban kitört a Fekete Halál, ő pedig idehozta a férjét és a gyermekét. Ez volt az egyetlen hely, amelyről úgy gondolta, hogy biztonságos. - Ők mégis meghaltak. - Igen - mondta Heywood, s tekintete szomorúan a távolba révedt a hullámzó földek felett. - Nem engedte, hogy segítsünk neki, miközben a férje és a kislánya haldoklóit. - Nem akarta, hogy megbetegedjetek - Spencer hangja tompán szólt. Roselynre gondolt, aki egyedül volt, betegséggel és halállal körülvéve. Nem csoda, hogy néha túlságosan is nyugodtnak tűnt. Hogyan is élhetne együtt másképp azzal, amit látott és érzett? - Miért maradt itt? - Azt állította, hogy nem térhet vissza a szüleihez, én pedig tudtam, hogy nincs ennél biztonságosabb hely egy ilyen ártatlan fiatal nő számára. Mivel az én vendégszeretetemet az udvarházban nem volt hajlandó elfogadni, nekiadtam az egyik kis házat. Ragaszkodott hozzá, hogy fizeti a bérletet. - Nem vagyok meglepve. Mindketten hallgattak. A fű zizegését és a madarak énekét figyelték. - Uram - kezdte Heywood habozva -, most, hogy tudomást szereztünk látogatásáról, talán feljönne a házba? - Nem. Heywood mereven felállt. - Nyilván Ön is tudja, hogy nem illő dolog Lady Roselynnel maradnia. - Talán nem - ismerte el Spencer és felnézett az intézőre -, de ha te senkinek sem mondod el, hogy itt vagyok, ki tudná meg? - De ő csak egy szegény özvegy... - Aki úgy volt, hogy a feleségem lesz! - szakította félbe Spencer, ám távolról sem olyan haraggal, amilyenre számított. - Mondjuk úgy, hogy neki és nekem megvan a saját egyezségünk. - Szándékozik őt elvenni? - Nem - válaszolta Spencer kurtán, s meglepődve érezte, hogy egy pillanatig megbánta. - Vannak dolgok, amiket nem mondhatok el neked. Veszélyek, amik rá leselkednek. De én már nem leszek itt sokáig. Csupán öt napot. Ahogy Spencer felemelkedett és bicegve távozni készült, válla felett hátraszólt. - Ne feledd, senkinek se mondd el, hogy itt vagyok. - A családomnak tudnia kell.

- Erre engedélyt adok - mondta savanyú képpel. Visszafordult, hogy tekintetével átdöfje az intézőt. - De senki más nem tudhatja meg. - Ahogy kívánod, uram. Spencer a konyhakertben térdelve találta Roselynt. A forró naptól párahullámok emelkedtek fekete ruhájából. Gyomlálás közben keze fejével meg-megtörölte az arcát. A férfi belépett az udvarra. Tudta, hogy a lány meghallotta, de nem vette a fáradságot, hogy felálljon. Spencer tehát leült a padra és nézte. - Miért nem beszéltél nekem a gyermekedről? - kérdezte halkan. Látta, hogy a lány vállai megmerevednek és elképzelte a fájdalmat, amit átélhet. És ekkor megértette. Ekkor a maga valójában látta meg a nő nyugalmát, ami nem volt más, mint egy álarc, amely mögé elrejtette érzéseit, amellyel mindent magában tartott. Amikor felállt, hogy a szemébe nézzen, szeme éppen olyan száraz volt, ő maga pedig éppen olyan távolinak tűnt, mint azt a férfi várta. - Ki mondta el neked? - kérdezte. - Megtaláltam a temetőt. Roselyn nyugodt maradt, s hagyta a régi kín szorítását újra elenyészni. A kezét megtörülte egy rongyba, s végül Spencerre nézett. Tehát most már tudja. Vajon kigúnyolja-e gyermekét is, ahogyan a házasságát kigúnyolta, s Maryt... De megállt, mielőtt a szó testet ölthetett volna a gondolataiban. Azonnal tudta, hogy a férfi nem fogja megsérteni a gyermek emlékét. - Szóval miért nem mondtad el? - kérdezte Spencer újra. - Nem ez az első dolog, amit egy idegennel megosztok. Roselyn azon tűnődött, vajon szomorú volt-e a férfi mosolya, s érezte az annyira megvetett könnyek szúrását. - Már jobban értelek - szólalt meg a férfi lágy hangon. - Ó, tehát úgy gondolod? - kérdezte a lány egy csipetnyi keserűséggel a hangjában. - Találkoztam az intéződdel. Roselyn megmerevedett. - Ugye nem mondtad el neki... - Tudja, ki vagyok. Nem örülsz, hogy ezután nem kell hazudnod neki? A lányt elöntötte a düh hulláma és közelebb lépett, hogy lenézzen rá. - Örüljek, hogy veszélyben van? - Roselyn... - Egy spanyol már utánad jött. Ki tudja, nem követi-e egy másik? Nem gondolod, hogy eleget fekszem álmatlanul éjszakánként, miközben elképzelem, hogy... - a hangja megbicsaklott. Annyira igyekezett, hogy megóvja a Heywood-családot. - S most tudják, hogy egész eddig hazudtam nekik. Mit gondolhatnak rólam? - Gyere ide. A férfi mély, duruzsoló hangja borzongató hullámot keltett benne. - Nem. Spencer egyik kezével elkapta a szoknyáját és szétterpesztett lábai közé vonta. A lány menekülni próbált, de ő arra kényszerítette, hogy a combjára

üljön. Roselyn ott gubbasztott, esetlennek és nevetségesnek érezve magát, és pislogva próbálta visszatartani a könnyeit. - Heywood nagyon aggódik érted - kezdte Spencer. Érezte, ahogy a férfi karja a derekára fonódik, kezét pedig a csípőjén nyugtatja. - És lehet, hogy kegyetlennek tart, amiért ráderőltettem magam. De egyértelművé tettem, hogy te gyógyítottál meg, és kizárólag a saját csökönyösségem tartott ebben a házban. - Valóban? - suttogta a lány és rápillantott. A férfi arca túl közel volt, sötét szemeiből pedig túl nagy erő áradt. Miért ér hozzá ilyen bensőségesen, amikor a lány jól tudta, hogy nemsokára úgyis elmegy? Spencer szeme letévedt a lány ajkára, ő pedig érezte az erre válaszoló hőt, amely gyertyaként gyúlt testében. - Mi mindenről beszélgettetek még Francissei? kérdezte lélegzetvisszafojtva. Úgy tűnt azonban, hogy a férfi már nem hallja őt. Ajkai közel voltak az övéhez, szabad kezével pedig megérintette a térdét. Roselyn felugrott az öléből és elfutott.

18. fejezet Másnap reggel Roselyn felöltözött és olyan halkan távozott a házból, amilyen halkan csak tudott, hogy ne ébressze fel Spencert. Ahogy a nap felkelt, két nagy kosárba gyűjtötte a kenyeret és a süteményeket, amelyeket a Heywood család rendelt, és nekivágott az udvarházhoz vezető útnak, át a birtokon. Az éjszaka nagy részében azon töprengett, vajon Francis mit gondolhat róla. Csalódott, vagy netalán mérges lehet? Most szembe kell néznie vele, és az egész családdal. Gyomra görcsösen összehúzódott a feszültségtől. Amikor odaért a konyhába vezető ajtóhoz, megállt. A feje lüktetett az aggodalomtól és a félelemtől. Vajon most gyűlölik és feslettnek tartják, amiért egy férfival él? Semmi rosszat nem tett, leszámítva azt a csókot. Szíve mélyén azonban kezdett egy csóknál többre vágyni Spencer Thorntontól. Az ilyen tépelődés csak késlelteti az elkerülhetetlent. Kinyitotta az ajtót... És ott találta mindnyájukat, amint az asztal körül ülnek, és ünnepélyesen őt nézik. Roselyn lába földbe gyökerezett az ajtóban, és érezte, amint arcából kifut a vér. Margaret Heywood azonban meleg mosollyal állt fel. A lány hálás könnyek bizsergését érezte, ahogy Margaret kivette a kezéből a kosarakat és így szólt: - Gyere, kedvesem, ülj ide közénk, és mondj el mindent! Charlotte arrébb húzódott, hogy helyet adjon Roselynnek maga mellett a padon, közben pedig bátorítóan rámosolygott. A lány legszívesebben megölelte volna. Francisre pillantva látta, hogy komoly arckifejezése ellenére a szemei kedvesen csillogtak. Thomas megvakarta a fejét. - Nos, akkor milyen is az új úr? - Thomas! - szólt rá Francis élesen, Roselynre pillantva. A lány felsóhajtott és a tányérjára nézett, amelyet Margaret zabkásával és kenyérrel rakott tele. - Lady Roselyn - kezdte Francis ünnepélyes hangon -, kérlek, bocsáss meg, amiért nem mondtam el az igazat Wakesfield helyzetéről. Amikor megérkeztél, a férjed és a gyermeked betegek voltak, és én egyszerűen úgy éreztem... - Nem, Francis! - szakította félbe Roselyn, megragadva a férfi kezét. Utolsó reménye, hogy Spencer igénye a birtokra hazugság, semmivé foszlott. - Ne kérj bocsánatot, mert meg akartad kímélni az érzéseimet! Nekem kell a bocsánatodat kérnem a hazugságok miatt, amelyekre rákényszerültem. Margaret átölelte a vállát. - Ha elmondod, hogy egy sebesült emberre bukkantál, segíthettünk volna, kedvesem. - Nem tehettem - suttogta Johnra pillantva. A szemeiben látta a csalódottság okozta bánatot. - Eleinte nem tudtam, ki ez az ember, és lehetségesnek tartottam, hogy spanyol tengerész. Hogy is tehettelek volna ki benneteket ekkora veszélynek?

- Van más is, amit nem mondasz el nekünk - mondta Francis. Roselyn habozott, majd halkan megszólalt: - Igaz - szemeivel szinte könyörgött a férfinak, hogy értse meg. - ígérem, mindent megtudsz, amint beszélhetek. - A háborúval kapcsolatos? A lány bólintott. - Akkor mondd el, amit elmondhatsz! Szeretném tudni, hogyan találtál rá, és hogyan mentetted meg az életét! Roselyn lassan előadta az elmúlt két hét eseményeit, mérlegelve, mit mondhat el nekik, és minek kell titokban maradnia. Két, a körülmények által összezárt embert festett le előttük, akik távolságtartóak és udvariasak, akikben semmi közös sincsen, és nincs mondanivalójuk egymásnak. Amikor befejezte, a Heywood családdal együtt - a továbbra is nyugodt csendben - nekiláttak az ekkorra már kihűlt ételnek. Roselyn hallgatta az üvegkupák csilingelősét, a kések és a kanalak csörgését, a társalgás hiányát. Gyomra annyira összeszűkült, hogy még Margaret főztje sem hozta meg az étvágyát. John hirtelen felkelt az asztaltól, mintha nem bírná már tovább mímelni az evést. - Gondolom, Thornton ismét udvarolni szándékozik neked. A hangjában bujkáló keserűség éppolyan fájdalmas volt a lánynak, mintha hasba vágták volna. - Nem ismerem a terveit - válaszolta határozottan. Ez legalább igaz volt. - Akkor hogy hagyhatnánk egyedül vele? - kérdezte John, miközben feléje hajolt, kezeivel az asztalra támaszkodva. - Ez csak valami kegyetlen szeszély a részéről, valamiféle büntetés? Kopogás hallatszott. Francis csendre intette őket, és odament, hogy ajtót nyisson. Spencer állt az ajtóban botjára támaszkodva. Roselyn elsápadt, ami százszorta jobb volt, mintha elpirult volna. Vajon mit hallott meg? - Jó napot, Lord Thornton - mondta. - Jó napot, lady Roselyn. Legalább azt a mély, nyugtalanító hangját kordában tartotta ezúttal. Tulajdonképpen úgy hangzott, mintha mulatna a dolgon. Francis félreállt. - Kérem, uram, jöjjön be! Ez az ön háza. Roselyn látta, amint Spencer egy pillantást vet rá, de nyugodtan állta a tekintetét. Ismét ura volt érzelmeinek. Lehet, hogy egész világa darabokra hullik, de nem fogja kimutatni, hogy ez mennyire pusztító hatással van rá. - Lord Thornton - kezdte, s felállt. - Engedd meg, hogy bemutassam a Heywood családot! - Miközben megtette a bemutatást, biztosan tudta, hogy nyíltan senki sem fogja megkérdőjelezni Spencer szándékait, hiszen most ő volt az uruk, akitől életük függött. Margaret kihúzta az asztal végén álló széket. - Jöjjön, uram, egyen velünk! Még biztosan nem költötte el a reggelijét. - Köszönöm - mondta a férfi, és lassan leereszkedett a székbe, törött lábát az egyik oldalon kinyújtva. Roselyn a balján ülve találta magát. Elkezdte leerőltetni a zabkását a torkán, mintha csak egy újabb mindennapos étkezésen ülnének. - Miss Charlotte - kezdte Spencer.

Roselyn látta, hogyan kerekedik el a kislány szeme, ahogy a férfi tetemes vonzerőkészletének minden egyes morzsáját egy kápráztató mosolyba sűrítette. - Igen, uram? - Kérlek, bocsáss meg nekem, amiért nem mutatkoztam be illendően, amikor néhány nappal ezelőtt találkoztunk. Ittlétem bizonyos... bonyodalmakat vet fel. - Természetesen, uram. Nem kell magyarázkodnia nekem. Kényelmetlen csend telepedett az asztal köré, miközben Margaret kiszolgálta Spencert, s a társaság folytatta az étkezést. Roselyn nem állta meg, hogy ne pillantson Johnra, aki mereven a tányérjába bámult. Nem csak haragot érzékelt benne, hanem hihetetlen csalódottságot is. Miként tűnhetnek most fel a cselekedetei előtte, a férfi előtt, aki feleségül akarta őt venni? John hirtelen letette a kését és a kanalát. Roselyn visszafojtott lélegzettel figyelte, amint tekintetét Spencerre irányítja. Úgy látszott, Spencer számított erre. Érdeklődéssel, de nem nyíltan mulatva nézett Johnra, s a lány ezért hálás volt neki. - Uram - kezdte John mereven -, kérem, engedje meg, hogy előkészítsem számára az úri lakosztályt. Roselyn tudta, hogy nem ő az egyedüli, aki visszatartja a lélegzetét, miközben Spencer feléje fordult. Hirtelen eszébe jutott, milyen is volt a házikója, mielőtt a férfi megérkezett: a végtelen csend birodalma. De nem éppen ez volt az, ami odavonzotta őt, a vágy, hogy egyedül éljen, hogy új életet teremtsen magának? Eszébe jutott, hogy nem hallja többé senki lélegzetét éjszaka, nem érzi a másik őt követő pillantását, sem a vágyat arra, hogy megérintsék. Miféle bolondság kezd úrrá lenni rajta? Spencer nemsokára elmegy, s annál több esze volt, semhogy megbízzék egy hozzá hasonlóban. Csak Johnra támaszkodhatott. - Atyád nem mondta neked, hogy nem szeretném, ha bárki is tudomást szerezne arról, hogy itt vagyok? - kérdezte Spencer. - Ha az udvarházban szállók meg, mindenki tudni fogja. - Akkor hadd készítsem elő az egyik kis házat! - John! - szólt Margaret, Roselyn számára szokatlanul éles hangon. Őlordsága még mindig sérült, és nem szabad magára hagyni. De köszönjük a figyelmességedet. Roselyn szája majdnem tátva maradt. Margaret támogatja, hogy egyedül maradjon egy férfival? - Sohasem voltam Londonban - mondta váratlanul Thomas. - Kérem, uram, meséljen nekünk az ottani életről! Spencer végigfuttatta a tekintetét az asztal körül Roselyn feszült arcán, Francis kényelmetlenségén, és John keserűségén. Milyen okos fiú ez a Thomas! Spencer bőségesen ellátta őket Londonról szóló mesékkel, kihagyva az ottani élet botrányosabb oldalát, és azt, hogy mennyire élvezte. Amikor Margaret és Roselyn végeztek az asztal leszedésével, Spencer úgy érezte, kifogyott a témákból. Francis törte meg a csendet. - Uram, kívánja, hogy értesítsem a családját arról, hogy biztonságban megérkezteit Wakesfieldbe? Spencer megfeszült. A legkevésbé azt szerette volna, ha azon kell aggódnia, hogy valaki megkeresi a családját róla szóló információkért.

- Nem! - válaszolta szigorúan, és az öregember szemébe nézett. - Már elmagyaráztam, hogy senkinek sem szabad tudnia arról, hogy itt vagyok, ígérem, hogy amint lehetséges, teljes magyarázatot kaptok tőlem. Roselynre pillantott. Remélte, hogy a lány azt gondolja, csak a kettőjükre vonatkozó magyarázatot érti ez alatt. Ő visszanézett rá, és a férfi rajta akarta tartani a tekintetét, hogy a szemei pontosan elmondják neki, mit is gondol. De nem a Heywood család körében. - Uram - szólt Margaret -, kérlek, bocsásd megtávozásunkat, de ez az első piacnap Shanklinben, mióta a hajók elvitorláztak. Charlotte-nak, lady Roselynnek és nekem mennünk kell. - A kereskedők új árut hoztak a szárazföldről? - kérdezte Roselyn, majd elmosolyodott, amikor az öreg hölgy bólintott. - Hozom a kosaraimat. Spencer hátradőlt a székben és bólintott a férfiaknak, amint egyenként napi dolgukra indultak. A nők kendőt borítottak a vállukra és megigazították fejfedőiket. - Uram - mondta Roselyn és érezte, hogy a szó nem fekszik jól a nyelvén -, képes leszel egy magád visszatérni a kis házba? - Jót fog tenni nekem - biztosította, és felállt. A lány bólintott, és elfordult. Thornton azon kapta magát, hogy ringó csípőjét bámulja, amint elhagyja a szobát. Miután mindannyian elmentek, Spencer átbicegett Wakesfield Manor számos földszinti szalonján és haliján, anélkül, hogy tudta volna, mit keres. A ház valahogy üresnek tűnt. Épp mint londoni otthona. Bár a nyugati égbolton fenyegetően gyülekeztek a felhők, a shanklini piac ünnepi esemény maradt. A téren fabódékat állítottak fel, és sok paraszt a családját is elhozta a faluba ezen a napon. A fogadó élénk forgalmat bonyolított, és Roselyn sok új megrendelést kapott péksüteményeire. Sok időt kell majd eltöltenie a sütödében. Vajon Spencer ismét utánamegy majd oda? Legszívesebben felsóhajtott volna nevetséges gondolatain. Thornton egyértelművé tette, hogy nemsokára távozik. Eddig nem sikerült megfejtenie, kém-e vagy sem, és csak szánalmas csodálat munkált benne a férfi iránt. Még ennél is furcsább volt azonban, hogy Margaret még csak meg sem említette őt. Amikor Charlott elkószált, hogy megnézze a haj szalagokat, Roselyn így szólt: - Margaret, félek, nem értem a jókedvedet. Azt hittem, meglehetősen csalódott leszel. Margaret Roselyn karjába fonta sajátját, és elmosolyodott. - Drága gyermekem, megmentetted egy ember életét. Miért ne lennék erre büszke? - De hát hazudtam nektek! - Úgy érezted, a helyes dolgot cselekszed? Roselyn szólásra nyitotta a száját, de egy pillanatig egy hang sem jött ki a torkán. - Hát... igen. - Akkor nem ítélkezek feletted. Roselyn halkabban folytatta. - Megbocsátod nekem, hogy egy házban lakom Lord Thorntonnal?

Margaret homlokán apró ránc jelent meg. - Ő a jegyesed, kedvesem, és én csak azt szeretném, hogy boldog légy. Roselyn képtelen volt megszólalni, ami nem is volt baj, hiszen Charlotte éppen feléjük sétált. Az arca sugárzott. - Édesanyám, láttál-e már ilyen gyönyörű színeket? Papa azt mondta, vehetek két... Váratlanul kiáltás hasított a levegőbe, s Roselyn szívét összerántotta az ijedtség. Egy fiatal nő, az egyik paraszt lánya, akinek nevére Roselyn nem emlékezett, futva közeledett a tér felé a part felől. Arcát könnyek áztatták. - Egy halott ember van a sziklákon! - kiabálta, s arcát anyja vállába temette. Rémült kiáltások és ijedt suttogás hallatszott. A férfiak megindultak a part felé, a nők pedig közelebb húzódtak egymáshoz, családtagjaikat számolgatták és imádkoztak, hogy a halott ne ismerőseik közül való legyen. Roselyn hátrébb húzódott és ellenállt a kísértésnek, hogy még egy imát mondjon. Szörnyű biztonsággal tudta, hogy kinek a holtteste tért vissza az óceánból.

19. fejezet Késő délután, amikor Roselyn visszatért a kunyhóba, Spencert az udvarban találta, amint fel-alá járkál. Csendes meglepetéssel figyelte, ahogy a férfi próbálja testének súlyát a törött lábára helyezni. - Ettől rosszabbodhat a sérülés - szólalt meg. Spencer megpördült, s a lány rémülten vette észre, hogy egy tőrt szorongat a kezében. - Ne ijessz rám így! - mondta a férfi szigorúan. Roselyn a fegyvert bámulta. - Hol szerezted ezt? - Az udvarházból. Amikor Francis tegnap rám talált a kápolnánál, rájöttem, milyen őrültség, hogy ilyen védtelen vagyok. A lány leült a padra. - Talán még több okod is lehet az óvatosságra. Megtalálták a spanyol holttestét a parton. - És a falusiak azt hitték, hogy a csatából származik? - Igen, de mindenkiben felkeltette a gyanút. Úgy tűnik, idegenek vannak a szigeten, és kérdezősködnek. Thornton megmerevedett. - Rólam? - Amennyire tudom, nem. De meg kell értened, hogy minden Wightra érkező látogató idegen, különösen ilyen háborús időkben. Még arra is gyanakodva néznek, aki egyszerűen szállást kér. A férfi megrázkódott, és folytatta a járkálást, időnként törött lábára helyezte a súlyát. Roselyn most már biztos volt benne, hogy hamarosan elmegy, és még semmit sem oldott meg. A férfi nem mondta el neki a teljes igazságot, ő pedig egy pillanatig azon gondolkodott, hogy anélkül is nekiadja az erszényt. De mi van, ha éppen ez az, amire vár? Vajon hogyan tudna együtt élni a tudattal, ha valami rettenetes történik, és ha a férfi valóban áruló, ahogy gyanítja? Ez volt helyzetének valódi dilemmája. Nem tudott megbízni benne, és mégis olyan hatalom vonzotta hozzá, aminek a létezését eddig elképzelni sem bírta volna. Pusztán az, hogy mozogni látta a férfit, jóleső bágyadtsággal töltötte el, s teste ekkor már nem is a sajátja volt többé, hanem a másiké. Mit tegyen? Egyszerűen hagyja elmenni? Akkor azonban sohasem fogja megtudni, mi is volt a férfi valójában, és mit jelentett számára. Mit jelentett számára? Még ha kiderülne is róla, hogy ő a leghazafiasabb érzelmű angol, még mindig veszélyt jelentene. Szüksége volt rá, hogy visszatérjen régi, nyugodt életéhez, magányos kunyhójához, megszokott napjaihoz. Roselyn tűnődve nézte a férfit. - Miért nem szóltál róla, hogy Wakesfieldbe készülsz ma reggel? Spencer a falnak támaszkodott. Ajkain halvány mosoly játszadozott. - Én magam sem tudtam, míg el nem mentél.

- Nem tudtad elviselni saját társaságod gondolatát? - kérdezte a lány és megpróbált gúnyosnak hangzani. Rá kellett azonban döbbennie, hogy majdhogynem játékos volt. A másik túlságosan is közömbösen nézett félre. - Valami olyasmi. Valami megragadta ekkor Roselynt, a lelke mélyéig hatolt, valami, ami több volt, mint a férfi iránt érzett vonzalom. Spencer majdnem szomorúnak látszott. Hiányzott neki a családja, régi élete? Lehet, hogy ő nem szokott hozzá az egyedülléthez. Biztosan mindig akadt hölgytársasága, amikor csak kívánta. Nyugtalanította a gondolat, hogy Spencer más nőkkel van. Micsoda bolondság! Természetesen lehet más nő az életében, esetleg még egy feleség is, hiszen jegyességük felbomlott. A férfi elfordította a fejét, és ránézett. A lány lélegzete majdnem elakadt a súlyos szemhéj alól ráirányuló parázsló tekintettől, a fekete mélységtől, amelyet nem volt képes megérteni. Spencer azon kapta magát, hogy szinte akaratlanul is Roselyn felé lépked. Azt várta, hogy a lány elfut előle, az elől, amit megtestesít, mint ahogyan már annyiszor megtette. Ő azonban természetellenesen nyugodtan ült a padon, csak a feje mozdult, ahogy felemelte, hogy tekintetük ne szakadjon el egymástól. Vajon kényelmetlen helyzetbe hozta a lányt ma reggel? Tényleg a jó híréről volt szó, ahogyan azt hangoztatta, vagy valami többről? Megállt előtte, olyan közel, hogy térdeik összeértek, a lány szoknyája pedig betakarta a csizmáját. Roselyn viharos tekintete csillogott, ahogy rászegezett tekintetével kihívta őt - vagy saját magát. Mellkasa egyre gyorsabb ütemben emelkedett és süllyedt. Nem félelem volt ez. Nem. A lánynak félnie kellene tőle. A férfinak minden porcikája azt követelte, hogy fektesse hanyatt a nőt az asztalon, s tegye magáévá itt a napfényben, nem törődve azzal, ki látja meg. A birtoklást akarta, vagy bizonyosságot arról, hogy a lány is annyira vágyakozik, mint ő? Ha pedig elhúzódik tőle, az sem árulná el számára, mit védelmez: a hírnevét, saját magát, vagy netán a családját. Óh, mennyire meg akarta érinteni azt a krémszínű, szeplős bőrt, amelynek csillagfényes nedvességére még mindig emlékezett. Ahogy lepillantott rá, Spencer hallotta saját hangját, amint ezt mondja: - Az ácsod nem örült nekem. - Te hogy ereznéd magad, ha egy másik férfi kihallgatná, ahogy egy nőnek udvarolsz? - Kiváltképp, ha maga a nő jegyese hallgatná ki - szinte azonnal megbánta a szavait. Roselyn mély levegőt vett, szemei szikrát szórtak, a férfi azonban gyorsan a szájára tette a tenyerét. - Nem akartam újabb vitát kirobbantani - kezdte. - Nem akartam... Roselyn ajkának lágy, nedves tapintása ujjai alatt azonban még inkább feltüzelte az iránta érzett esztelen vágyakozást. Hirtelen minden összpontosításra szüksége volt, hogy keze remegését megakadályozza. Nem maradt akaratereje, hogy a kalandozásra induló ujjaknak megálljt parancsoljon.

Lehajolt, és két tenyerébe fogta a lány arcát. Hüvelykujjai követték a telt ajkak ívét. Roselyn szempillái megrebbentek és leereszkedtek, lélegzete sóhajjá halkult. Spencert váratlan elkeseredés töltötte el. Eszébe jutott, hogy négy nap múlva itt hagyja a lányt, és Londonba megy, ahol lehet, hogy halál vár rá. Most először érezte, hogy talán nem kellene annyira sietnie. Vigasztalásra és biztonságra vágyott, éppen ő, aki sokkal jobban ismerte a nőket annál, mintsem hogy bármelyiküktől ezeket várta volna? Sohasem akarta ezt egyetlen nőtől sem. Egészen mostanáig. Ujjai végigsimítottak először a lány szempilláin, majd a homlokán átívelő világos szemöldökén. Az arc törékeny vonala felajzotta, s hirtelen olthatatlan vágyat érzett, hogy megízlelje ott. Térdre ereszkedett. Gyógyulófélben lévő lábának fájdalma csak távoli, elmosódott üzenetként hatolt el hozzá. Nekidőlt a szorosan összezárt lábaknak, maga előtt tartva a lány arcát, majd ajkait rátapasztotta. A lélegzetvétel csodálatos, fájdalmas gyönyört okozott. A lány illata Roselyné volt, a sülő kenyéré, vadvirágoké és asszonyé. Még jobban nekitámaszkodott a lány lábainak, a térdek azonban még mindig ellenálltak, bár a lány kezei az ölében maradtak, összekulcsolva. Jaj, mennyire küzdött önmaga ellen! Az izgatottság, a tiltott dolog ismerős érzése a markában tartotta a férfit. Kezeit a lány vállán tartva hátrahajlította a testét az asztalon egészen addig, amíg nyaka szabaddá nem vált előtte. Ajkai kalandos, kóstolgató ösvényeket jártak be a fehér bőrön. Nyelve megérintette a nyak tövénél lévő kis mélyedést, ahol a pulzus lüktetett. A fekete ruha minden mást eltakart a szeme elől, ő pedig primitív ösztön késztetését érezte, hogy letépje mindet, s ott helyben magának követelje őt. Magának követelje? Ugyan milyen követeléseket támaszthatna? Milyen ígéreteket tehetne? A pénzen kívül mi mást tudott bármikor is ígérni? A lány már régen rájött erre. Spencer kiegyenesedett, s kezeit kétoldalt a lány mellé helyezte a padra, nagyon óvatosan, mintha nem bízna ujjaiban, hogy abbahagyják a simogatást. Roselyn combjai hirtelen szétváltak, s ő szinte beesett közéjük. Arca csak egy sóhajtásnyira volt az övétől, s mielőtt a meglepetéstől szóhoz jutott volna, a lány megcsókolta. A csókban volt valamiféle ártatlanság, a lány azonban inkább puhatolózó, mintsem szégyenlős volt. Meg akarta csókolni, s a tudat hatására a vágyakozás új magasságokba csapott fel benne. Nyitott szájuk egymáshoz tapadt, nyelvük kutatott és ízlelt, testük megfeszült, ahogy próbáltak még közelebb jutni egymáshoz. Spencert szinte elhagyta a józan esze, fuldoklott, elveszett, és hagyta, hogy kezei utat keressenek a lány szoknyája alá, hogy felcsússzanak harisnyás lábszárán. A térd feletti fedetlen bőr érintésétől megremegett, majd megdermedt, mert rájött, mit csinál. Felemelte a fejét, lenézett Roselynre. A lány szemei csukva voltak, fejét hátrahajtotta, arcának bőrét pedig rózsaszín pírként borította el a szenvedély. Mindez a késő délutáni nap alatt, minden, esetleg erre tévedő szeme láttára. A lány szemei kinyíltak, majd lassú, bágyadt felismeréssel ráhunyorított, amitől a férfinak a hajnal jutott eszébe. Egy hajnal, amikor az ő karjaiban ébred.

- Mit csinálunk? - suttogta, miközben ujjai feljebb kúsztak a lány combjai mögé. - Nekem... nekem mennem kell. Rengeteg rendelést kaptam a fogadóban. A szavak botladozva jöttek elő belőle, a férfi pedig meg akarta csókolni, hogy elhallgattassa. Ehelyett még feljebb csúsztatta a kezét, míg nem érezte a lány fenekének gömbölyűségét ujjai alatt. Roselyn megmozdult és levegő után kapott. Spencer egész bensője megremegett, mintha elvesztette volna egyensúlyát. Még mindig a térdén egyensúlyozva hátrébb húzódott, majd összezárta a lány lábait. Roselyn olyan hirtelen állt fel, hogy majdnem fellökte. - Dolgom van - motyogta rá sem pillantva. Spencer nézte, ahogy a kapu felé megy. Egyre inkább rá kellett döbbennie, hogy nem olyan, mint más nők. És ez veszélyt jelentett - mindkettőjükre. Roselyn nem tért vissza a házhoz egészen éjfélig. Megnyugodva sóhajtott fel, amikor látta, hogy Spencer alszik. Karjai fájtak a dagasztástól, ujjait felsebezte a sok meghámozott gyümölcs. Idegein pedig lázas feszültség uralkodott. Minden percben arra várt, hogy utána jön. A vad Roselyn, régi önmaga kerítette hatalmába, és tolta félre minden ésszerű ellenkezését. Mindent meg akart tapasztalni, amiben Philip mellett nem volt része. Az új Roselyn azonban, akit elképzelt magának, nagyon félt. Hangja olyan volt, mint a gyermeké, aki egyedül sír kint a lápvidéken, egyre lágyabban, egyre panaszosabban. Amikor másnap reggel felébredt, Spencer már nem volt ott. Valószínűleg Francis-szel találkozott, vagy hosszú sétái egyikére indult. A félelem egyre fokozódó érzése azonban arra késztette, hogy kapkodva tegye túl magát a szokásos reggeli munkáin. Nemsokára mindennek vége lesz. Megtette, amit megtehetett, eltekintve a férfi nyílt színvallásra kényszerítésétől, vagy a zacskó átadásától a hatóságoknak. Most nyugtalanság szorította össze a szívét, amelynek semmi köze sem volt Spencer kétséges hűségéhez hazája iránt, annál inkább az őt elöntő vágyakhoz, amelyek létezéséről eddig elképzelése sem volt. Ez sokkal hatalmasabb csábítás volt, mint ami annak idején Philiphez vonzotta. Most azonban a munkájára kellett összpontosítania, vagy megkockáztatni, hogy elveszíti a fogadóst, mint megrendelőjét. Sokkal több árut készített, mintsem kosárban el lehetett volna szállítani. Kölcsön kell kérnie egy lovat és egy szekeret. Ahogy Roselyn belépett Wakesfield legnagyobb csűrjébe, elővett egy répát a zsebéből, Angyalnak a helyét azonban üresen találta. Mielőtt akár csak elgondolkodhatott volna, ki vitte el a kancát egy reggeli lovaglásra, Spencer ügetett be a csűrbe a ló hátán. Roselyn mozdulatlanná dermedt, elszörnyedt és lenyűgözte a látvány. A férfi teljesnek és egészségesnek látszott, egy hatalmas embernek, ereje teljében. Túl forrónak és idegesnek érezte magát, amint amaz levigyorgott rá. - Láttalak bejönni - mondta, megfékezve Angyalt. Megpaskolta a kanca nyakát, tekintete találkozott Roselynéval, és kényelmesen végigsiklott a testén. - Tényleg gyönyörű állat. Másokkal könnyebb volt megülni.

A lány azt kívánta, bárcsak sikerülne visszafogni a vad pírt, ami elborította az arcát, de nem fordította el a tekintetét. - Gyógyulsz, természetes tehát, hogy erősebb vagy - szólalt meg. Hangját megpróbálta olyan természetesen tartani, amennyire csak lehetséges volt. - Nem bánod, ha megmozgatom egy kicsit ma reggel? Megborzongott, és megpróbált nem odafigyelni izzadó tenyerére és szívére, amely úgy kalapált, mintha most vágtázott volna végig a teljes szigeten. - Jól van - mondta a férfi -, találkozunk a vacsoránál. Roselyn csak állt ott és nézte, amint Spencer ellovagol. Tudta, hogy akár az életéből is kilovagolhatna. Hirtelen bánkódás fogta el. Nem követett-e el szörnyű hibát, amikor elhagyta a férfit az esküvőjük napján? Nem, megtalálta a neki megfelelő, a biztonságos életet. Ha Spencer elment, minden visszatér a rendes kerékvágásba. Tudni fogja, hogyan alakul majd minden egyes nap, s megszűnik ez a rettenetes, fájó bizonytalanság. Ám miután a kölcsönkért lovat és a kis kétkerekű kordét visszafelé vezette a házikóhoz, nem tudta nem Spencert nézni, ahogy átüget a látóhatáron. Mire Roselyn kora este visszatért Wakesfieldbe, a hőség már nyomasztó volt, s a levegőt mintha sötét felhők vették volna birtokukba, és dermesztették volna mozdulatlanná. Köpenye a hátához tapadt, amint ott lépdelt a ló mellett, amely elhagyatottan lógatta a fejét. Ahogy közeledtek a csűrhöz, távoli hangra lett figyelmes: fém csattant fémen. Először arra gondolt, hogy a kovács dolgozik odabent, ám ez a hang könnyedebb, halálosabb volt. A lovat kipányvázta odakint, majd megkerülve az épületet, a hátsó ajtón keresztül a lóállások mögötti árnyékos részre jutott. Spencer éppen kardot szegezett Thomas Heywoodnak. Roselyn ijedsége egy pillanatra mindent magába foglaló fájdalommá vált, amely azzal fenyegetett, hogy összezúzza. Mindenkire veszélyt hozott bolond vágyakozásával? Spencer vigyorgott. - Így, ni. Látod, hogy tartom, Thomas? Próbáld meg te is! A lány szája tátva maradt, de amikor megpillantotta a pengét Thomas kezében, úgy érezte, a csontjai is elolvadnak. Spencer tanította a fiút. Kedve lett volna felvihogni a puszta, zsibbasztó megkönnyebbüléstől, és belezuhanni a szalmába. Ez azonban csak egy pillanatig tartott. Szemei Spencerre tévedtek, és elképedve látta, hogy a férfi átalakította a botját, és derékszögben egy fadarabot szegeit rá, mintha egy kard markolata lett volna. Jobb térde erre a keresztre támaszkodott, kezei így felszabadultak. Amíg nem próbált járni, meg tudta őrizni az egyensúlyát és küzdeni is képes volt. Roselyn ott maradt az üres állás rejtekében és nézte őket. Természetes, hogy a férfi jól bánik a karddal, hiszen minden bizonnyal sok híres botrányát követően kellett megvédenie magát. A türelem azonban, amit tanúsított, lenyűgöző volt. Nem nézte le, vagy szidta meg a fiút tudatlanságáért, még ha Roselyn tudta is, hogy Thomas korában - tizennyolc évesen - Spencer sokkal jártasabb volt a fegyver forgatásában. A vívók hangja duruzsolássá halkult, s ekkor a lány azon kapta magát, hogy a férfi testét tanulmányozza. Figyelte minden egyes izom mozgását.

Emlékezett Spencer mezítelen mellkasára, ahogy csillogott fürdés közben. Annyira beburkolózott ebbe az új és heves élménybe, hogy meg sem lepődött, amikor a férfi átnézett Thomas válla felett, egyenesen búvóhelye irányába. Csapdába ejtette a pillantás. Tudta, hogy meglátta, ő azonban csak mosolygott egyet, és folytatta Thomas oktatását. A férfi azonban határozottan tudatában volt a jelenlétének, és amikor a hőségre panaszkodva levette az ingét, a lány tudta, hogy kizárólag őmiatta teszi. Látta a csípőcsontok vonalát, amint eltűnnek a mélyre engedett nadrágban. Bőre csillogott a mellkasán elszórt szőrzet alatt. Roselyn bűnös bizonysággal tudta, hogy ha Thomas elmenne, saját vad énje felébredne hosszú szunnyadásából, és magával húzná Spencert az árnyékba, le, a szalmára. Megnedvesítette száraz ajkát, ökölbe szorította reszkető kezét, és azon tűnődött, vajon mire gondolhat a férfi, ahogy feszült arccal újra feléje pillantott. Biztos volt benne, hogy nem a vívásra.

20. fejezet - Thomas! Spencert annyira rabul ejtette a Roselyn szeméből áradó melegség, hogy Thomas jelenlétének is alig volt tudatában, nem beszélve azéról, aki most a fiú nevét kiáltotta. Rögtön felismerte viszont John Heywood hangját, habár a benne feszülő düh szokatlan volt. John becsörtetett a csűrbe, s alig tudta palástolni nyugtalanságát, amikor Spencerre és az öccsére nézett. - Vívni tanít engem! - mondta Thomas izgatottan. - Ez nagyon kedves tőle - válaszolt John fojtott hangon -, de apánknak szüksége van rád. Odakint vár a gyümölcsösben. Spencer megvárta, míg Thomas kimegy, majd John felé fordult. Az az ember, aki előtte állt, alig hasonlított arra, aki korábban olyan gyengéden udvarolt Roselynnek. Akkor azonban John még azt hitte, hogy nincsen vetélytársa. Spencerbe hirtelen fájdalmasan nyilallt a felismerés, hogy valójában nem is riválisa Johnnak, hiszen Roselyn sokkal többet érdemel nála. John összefonta a kezeit a mellkasán. - Az öcsémnek nincs szüksége a segítségére, Thornton. Eleget tanul tőlünk is. Spencer az ingéért nyúlt és felhúzta. - Mindenki hasznát veszi egy kifinomultabb technikának, Heywood. Látott engem gyakorolni, és megkért, hogy foglalkozzak vele is. - És ön ugyan miért vesztegeti az időt gyakorlásra? Hiszen meg sem áll a saját lábán. Spencer leeresztette törött lábát a poros padlóra és a botjára támaszkodott. - Ha esetleg nem vetted volna észre, háború van. Képesnek kell lennem megvédeni magamat, különösen ilyen állapotban. Nem sértésnek szánta, John azonban annak tekintette, és haragosan kihúzta magát. - Azt akarja mondani, hogy én nem tettem meg a kötelességem a spanyolok ellen? - Nem - válaszolta Spencer nyugodtan, de a fiatalember nyilván érzett némi bűntudatot. - Együtt gyakoroltam a helyőrség katonáival, és készen álltam rá, hogy partraszállás esetén csatlakozzak hozzájuk. - Nagyon szép tőled. John tett egy lépést előre. - Gúnyolódik rajtam, uram? Spencer megtörölte az arcát a kezével. Ez az egész egyáltalán nem úgy alakult, ahogyan szerette volna. - Semmi ilyesmi nem áll szándékomban. Örülök, hogy itt voltál, hogy megvedd Wakesfieldet... és Roselynt. John vészjóslóan méregette. - Nem értem. - Neki nyilvánvalóan védelemre van szüksége.

Vad, ostoba dolgokat képes művelni, ha nem gondolkodik. - Roselyn? - kérdezte John zavartan. Spencer rádöbbent, hogy John valójában nem is ismeri a lányt, mert olyan jól sikerült neki az átalakulás igazi, hibátlan özveggyé. - Nem gondolod, hogy kissé hirtelen dolog volt elfutni az esküvőnk elől? kérdezte szárazon. - Úgy gondolom, okos dolog volt. Spencer kelletlenül elmosolyodott. Azon tűnődött, vajon Roselyn mit gondol erről. Tudta, hogy még mindig ott van. - Talán. De neki is sok bánatot okozott. Nagyon nem szeretném, ha újra keresztül kellene mennie valami hasonlón. - Nem fogom megengedni, hogy ez megtörténjen - mondta John. - Hacsak nem tervezi, hogy beleavatkozik, uram. Spencer gúnyos választ akart adni, de nem találta a szavakat. Hirtelen öregnek és fáradtnak érezte magát, és tudta, hogy az idő ellene dolgozik. - Nem. Nem fogok beleavatkozni. Megérdemli, hogy boldog legyen. De nem éppen ezt csinálta az utóbbi pár hétben? A terve, hogy felkorbácsolja a lány vágyát, majd elhagyja, gyerekesnek tűnt, egy olyan férfi aljas cselszövésének, aki csak saját magára gondol. Most, ha ránézett Roselynre, nyugalmat, vigasztalást akart, de nem tudta, hogyan kérje. És joga sem volt hozzá. Amikor John jó éjszakát kívánt neki és kiment a csűrből, Spencer alig hallotta meg. Hirtelen egyedül érezte magát, és rettegett attól, hogy három nap múlva vissza kell térnie Londonba. Egy pillanatig azt fontolgatta, hogy félredobja a terveit, és a skót felvidék vadonjába menekül, ahol soha többé nem találnak rá. Halk zokogást hallott, és ahogy megfordult, Roselyn szaladt el mellette, könnyeket törölgetve az arcáról. - Rose! - szólt utána lágy és sürgető hangon, de a lány kirohant a közelgő éjszakába. Utánaeredt, amilyen gyorsan csak bírt. Megbotlott a sziklákon és a gödrökben, amelyeket már nem is látott. Tudta, hová megy a lány: az egyetlen helyre, amelyet magáénak vallhat. Az egyetlen helyre, aminek az elvételével megfenyegette, mint egy önző szörnyeteg. Roselyn nem tudta, miért nem bírja abbahagyni a sírást. A megnyíló súlyos égboltból alázúduló eső összekeveredett a könnyeivel. Mégis, egyre csak rohant, tudta, hogy Spencer elmegy, és nem fog a Johnnal kötött házassága útjába állni. De hát nem éppen ezt akarta? Miért érezte hát akkor úgy, mintha mellkasa kettészakadna, és nem tudna lélegezni? Hallotta Spencert maga mögött. Az eső elnyomta a hangját. Elérte a házikót, és kétségbeesetten matatott a zárral, ám mielőtt kinyithatta volna az ajtót, a férfi odaért. A hangja annyira gyengéd volt, hogy újult erővel tört fel belőle a zokogás. Feladta a zárral való küzdelmet és futva megkerülte a házat. Vigasza, a kis kert, megázott, s még mindig a nap melegét gőzölögte vissza. A szürkülő alkonyatban minden olyan sivárnak tűnt, mint a lelke. - Rose! Megpördült, megbotlott, és nekihátrált a kőfalnak, Spencerre bámulva. A férfi haja homlokához tapadt, és csepegő fürtjei a vállát verdestek. Nedves inge testéhez simult.

A lányt azonban sötét szemei igézték meg. Nem tudott, nem is akart elmenekülni. Olyan szomorú esdeklést látott azokban a szemekben, mint még soha azelőtt. Mélyen megindította, hogy ilyen sebezhetőnek, ilyen vágyakozónak látja. De mi után vágyakozik? - Menj el! - suttogta szaggatottan. - Miért futottál el? - a férfi előrelépett egyet, karját feléje nyújtva. - Nem tudom! - a hangja megbicsaklott, ő pedig elfordult, arcát kezei mögé rejtve. És ekkor a férfi hátulról átölelte, karjaival szorosan átfogva, mellkasával annyira hozzásimult, hogy Roselyn nem tudta, hol végződik ő, és hol kezdődik a férfi. - Rose - suttogta közelről a fülébe, és hangjának puszta rezgése, mélyen a mellkasában, hirtelen vágyakozást ébresztett a lányban. Egy kiáltással hátravetette a fejét, s Spencer szája máris a nyakára tapadt. Az arcára hulló sűrű eső jelentette az utolsó lökést, szabadjára engedte a vadságot, amelynek létezését annyira próbálta letagadni. Ezt akarta, erre vágyott. Hátrahajolt, hozzásimult a férfihoz, kétségbeesetten kívánva testének melegét és erejét. Spencer karjai átfonták a derekát, majd lassan feljebb csúsztak a bordáin, megállva, habozva, míg a lány szinte a kezébe akarta nyomni a melleit. Roselyn mozdulatlanná dermedt fájó vágyakozásában, ahogy a tenyerek kebleire csúsztak, és szorosan rájuk tapadtak. Szapora lélegzete követelte, hogy a férfi folytassa, az pedig simogatta és simogatta a melleit, míg a puszta gyönyör fájó kínként nem jelentkezett a combjai közt. Még sohasem érezte ennyire a vágyat, hogy együtt legyen egy férfival, hogy elfogadjon mindent, amit felkínál, ő pedig nekiadja saját magából, amit csak tud. Spencer rátalált a mellbimbóira a ruhán keresztül, s addig ingerelte őket, míg keményen nem ágaskodtak a tenyerében. Olyan volt, mintha egy lanton játszott volna, s a lány egész teste beleremegett ujjainak minden egyes pendítésébe. Roselyn csak arra volt képes, hogy halk nyögéssel hátrahajtsa a fejét a vállára. Nyelve a lány füle és arca körül kalandozott, majd az feléje fordította a fejét, hogy szája találkozhasson az övével. Táplálékot merítettek egymásból, nyelvük találkozott, egymásnak feszült és cirógatta egymást, miközben a férfi kezei gyúrták és formálták a melleit. De mindez nem volt elég. Érezni akarta Spencer nedves bőrét, testének melegét és erejét. Nekidőlt, csípőjét hozzádörzsölte, s meglepődve hallotta a férfiből feltörő rekedt nyögést. Visszatartotta a lélegzetét, amikor kezei derekára siklottak, és csípőjét amazéhoz préselték. - Rose - lehelte a fülébe. Nyelve rögtön követte a szót. - Ne beszélj! Csak hagyd, hogy erezzem. Elég ebből a vágyból, nem tudom irányítani! Spencer felemelte a kezeit a hajához. Először nem értette, de amint hallotta a mélyen eltemetett csatok zaját, mozdulatlanná dermedt. A férfi kezének minden mozdulata hálás remegést küldött végig rajta. Amikor vizes hajának súlyos tömege a vállára omlott, hallotta, hogy Spencer felnyög, és érezte, hogy beletemeti az arcát. Térdei elgyengültek, és erőtlenül támaszkodott a másikra. - Spencer...

- Újra látni akarom a bőrödet csupaszon és vizesen - suttogta az a háta mögül. - Én... Nem értem... - Azon az éjszakán, amikor csókolóztunk, az ablaknál álltam és néztem, ahogy fürdesz a csillagok fénye alatt. Roselyn elképzelte, ahogy a férfi figyeli, és a vágy olyan hulláma öntötte el, hogy szinte beleszédült. A ruha zsinórjai váratlanul megoldódtak a nyakánál, s a fekete ruha engedett szaporán emelkedő és süllyedő mellén. - Fürdés előtt levetted a ruhádat, az alatta lévő ing pedig olyan volt, mintha fényt árasztana, akárcsak egy tengeri tündér, akit azért küldtek, hogy engem kínozzon. - Kínozlak? - saját elfúló hangja is remegett. - Istenem, de még mennyire! - válaszolta a férfi, s egy mozdulatára a köpeny a lány derekára csúszott. Az alsó ing olyan vizes volt, hogy átlátszottak rajta a mellbimbói. Érezte, amint Spencer áthajol a válla felett, s pillantása magába issza majdnem teljes meztelenségét, miközben lágy csókokat lehelt a vállára és a nyakára. A tudat, hogy a testével hatalmat gyakorol a férfi felett, lenyűgözte, de ugyanakkor meg is erősítette. - Spencer... A ruha egy csomóban hullott a lábaihoz, nem hagyva rajta mást, csak a csuromvizes inget. Az eső tovább hullott körülöttük, lehűtötte a nappali hőséget, de lángra lobbantotta a lányban szunnyadó parazsat. - Kérlek - sóhajtott -, hadd forduljak feléd! - Még nem - a suttogás végigfutott a hátán, mialatt a férfi kezei lecsúsztak a derekára. Ismét az apró mozdulatok, s ő lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy az ing megindul lefelé a vállán, közben nedvesen megtapad a mellem, aztán a fűbe hullik. Hirtelen hideg eső söpört végig a hátán, ahogy a férfi ellépett mögüle. - Most fordulj felém - mondta, és bár hangja nyers volt, mint egy parancs, tudta, hogy Spencer könyörög neki. És csak ennyire volt szükség. Roselyn megfordult és egy feszült, szenvedélyes arcot látott, amelyet csak a kis ház ablakából kiszűrődő gyenge fénysugár világított meg. A forró szemek végigpásztáztak rajta, felfedezve a testét, s elidőztek a mellein. A lány a kőfalnak támaszkodott, az egyetlen dolognak, ami álló helyzetben tartotta. Spencer tekintete lejjebb tévedt, s ő tudta, hogy azt a helyet nézi, ahol combjai találkoznak, testének azt a részét, amelyet annyira forrónak, lüktetőnek és vágyakozónak érzett. Sohasem akarta még ennyire, hogy egy férfi teste egyesüljön az övével. Jobban kívánta, mint saját lélegzetét. - Igen - suttogta Spencer. - Pontosan ilyennek látszottál akkor éjjel. Mindenütt vizesnek és csillogónak, sokkal gyönyörűbbnek, mintsem azt költő elképzelheti. A lány torka összeszorult. Úgy érezte, könnyek szöknek a szemébe, ám lehet, hogy csak az arcán lecsordogáló eső volt az. Nem mozdult, miközben a férfi bicegve megindult felé, kezei ingének zsinórjain. - Láttalak, amikor nem volt rajtad semmi - súgta a lány, ahogy lehúzta, és a földre dobta az inget. - De az nem ugyanez volt. - Ugyanez? - Spencer hangja elakadt.

- Ez... Ez a gyönyörű kín. Mi van velem? Miért érzek ilyen... ilyen... - Fájdalmat? - kérdezte a férfi rekedten. Roselyn szája kinyílt, ahogy a férfi kezei a nadrágjához nyúltak. - A bensődben minden forró és nehéz? - Lecsúsztatta a bő nadrágot a csípőjén és a combjain. A sín a ruhadarabbal együtt hullott a földre. - Igen... - a lány tágra nyílt szemmel bámulta a férfi merevségét, amint az kiszabadult és súlyosan függött előtte. Közelebb jött és pillantását felemelte a lány arcára. Roselyn halkan felnyögött, amikor alsótestük egymáshoz ért, majd egymásnak feszült. Spencer a dereka köré fonta a karját és szorosan magához vonta. Roselyn úgy érezte, mintha hanyatt esne, s a férfi vállaiba kapaszkodott. Ő megcsókolta a haját, a szemöldökét, az ajkait, egyre hátrébb és hátrébb hajlítva a karjaiban. Szája a nyakán játszadozott, végigszántott nedves bőrén, majd bezárult mellbimbója felett. A világ őrülten megpördült, ő felkiáltott, és még erősebben kapaszkodott Spencerbe. Ahogy a férfi forró lehelete esőtől hűtött melleit érte, a gyönyör hullámai száguldottak végig egész testén, mígnem szinte eszméletlenül pihegett alatta. Amikor azt hitte, már nem bír többet elviselni anélkül, hogy millió darabra ne szakadna, Spencer a másik melléhez hajolt, és elölről kezdte az egészet. Ellenállhatatlan kényszer vett erőt rajta, hogy hozzádörzsölje magát, csípőt a csípőhöz. Még sohasem élt át hasonló élményt korábban, és most majdhogynem félt tőle. Egy sóhajtással hozzásimult. Érezte, ahogy a férfi kemény izgatottsága hozzáér a lábai között. Széttárta a combjait olyan primitív ösztöntől vezérelve, amellyel korábban sohasem találkozott. - Ne így. így rád fogok esni - szólt a férfi félig nyögve, félig nevetve a mellei közül. - Nem baj, szeretném, ha rajtam lennél. Spencer felemelte a fejét, hogy a lány szemébe nézhessen. A mosolya elenyészett. Megfordította, és Roselyn úgy érezte, mintha az egész világ tovatűnt volna, ahogy a férfi karjaiban hátradőlt, összetörve maga alatt a százszorszépeket. Az illatuk körüllebegte őket, amint Spencer követte őt a földre, testét teljes hosszában az övéhez préselve. Egy halk nyögéssel felhúzta a térdeit, és odaigazította a férfit, ahol tudni akarta, forrón a combjai közt, miközben hozzádörgölődik testének női tájaihoz, amelyek lüktetve kívánták őt. Legszívesebben belefulladt volna szemei sötét tengerébe, annyira vágyott rá, hogy a részévé váljon. A férfi szája az övére tapadt, és ahogy a nyelve benyomult a szájába, úgy hatolt belé mélyen a vesszeje is. Roselyn megdermedt, a fájdalomra várva, bár tudta, hogy bármit elviselne, csak, hogy közel lehessen hozzá. Nem volt fájdalom, csak a telítettség, a beteljesülés gyönyörű érzése. Spencer érezte, ahogy a lány izmai megfeszülnek körülötte, és rettegés ébredt benne. - Fájdalmat okoztam? - hörögte. Óriási volt a megkönnyebbülése, amikor a lány megrázta a fejét. - Nem... tökéletes. Tökéletes. Ez volt Roselyn. Mozdulatlanul várt, még mindig a testében, hogy a lány elhelyezkedjen. Lenézett a kipirult, esőáztatta arcra. Csókokkal borította ezt az arcot, a nyakát, majd a lány ívben behajlította a hátát, hogy a nyelvével elérje a melleit is.

Spencer kihúzta, és újra mélyen belétemette férfiasságát. Mindent meg akart érinteni rajta. Olyan mély volt a lány iránt érzett vágya, hogy maga is megijedt tőle. A ritmusa felgyorsult, mígnem együtt mozogtak a sötétben. A lányból lihegő, szabálytalan hangok temetkeztek a férfi mellkasába és nyakába, nyelvének első érintése pedig átbillentette a szakadék szélén, és olyan mélységbe taszította, amelyet már nagyon rég nem tapasztalt. Hiába próbált uralkodni magán, az asszony nélkül töltött hosszú idő ellene dolgozott. Felnyögött, megrázkódott, és a lányba öntötte magát, míg az karjaival szorosan átölelte. Amikor végül feltámaszkodott a könyökére, Roselyn tágra nyílt szemmel bámult fel rá. - Nem okozott neked örömet - mondta a lánynak, és megcsókolta az orra hegyét. - De igen, csodálatos volt! Roselyn, az özvegy, még mindig ártatlanul állt szemben az érzékeivel. Spencer többet tudott arról, mit érez a teste, mint ő maga. - Nem, nem élvezted - ismételte meg. Felemelkedett, és ismét a lányba temetkezett. Az felnyögött, és mozogni kezdett. A férfi elvigyorodott. - De nemsokára fogod.

21. fejezet Roselyn mozdulatlanul akart feküdni, élvezni akarta a mélyen benne lévő férfi gyönyörét, a fájdalom hiányát. Bele akart borzongani az övét megérintő ajkak ízébe, a gyengéden csipkelődő mosolyba, amit a másik felé sugárzott. Így kell történnie egy férfi és egy nő között. Soha többé nem akarta egyedül tölteni az éjszakáit. Ez a meghittség mindent megváltoztatott. Most már biztosan nem fogja elhagyni őt, biztosan nem fogja bánni, hogy nem adta neki a zacskót. Biztosan van elfogadható válasza mindenre. Spencer felemelkedett róla, és a felhevült testét érő hideg esővíztől elakadt a lélegzete. A férfi felsegítette, majd hirtelen felkapta, kezeit a térde és a háta alá csúsztatva. Roselyn átkarolta a nyakát. - Mit csinálsz? Nem tudsz bevinni! - Már miért ne... - a szava elakadt, a lány pedig jót kuncogott meglepett arckifejezésén. Fél lábon állva bizonytalanul himbálódzott, míg neki nem támaszkodott a falnak. Roselyn még szorosabban bújt hozzá. - Nehogy ledobj! Lehet, hogy nekem kellene cipelnem téged. - Jó lenne, ha csinálnánk valamit, mert ez a kőfal szúrja a hátsómat. A lány a nyakába temette a fejét és csak nevetett, míg a mellkasa meg nem fájdult a szokatlan önfeledtségtől. Spencer leengedte a lábait, egészen addig, míg a lábujjai éppen hogy elérték a talajt, teste pedig teljes hosszában az övének feszült. A lány érezte bőrének minden négyzetcentiméterét, amely éppen olyan forró volt, mint az övé. Érezte durva szőrzetét, amely érzékeny bimbóit ingerelte. Felpillantott a beárnyékolt arcra. A mosolya elhalt a férfi igéző tekintetétől, amely olyan forróságot árasztott, hogy érezte, elönti tőle a szenvedély. - A ruhánk... - kezdte. - Ne törődj vele! A rekedt hangtól borzongás futott végig rajta. Gyors léptekkel megindultak a házikó felé. Roselyn alig érzékelte a mezítelen talpát szúró köveket, és a fűben összegyűlt sáros pocsolyákat. Az apró házban csak az elhamvadó tűz utolsó parazsai pislákoltak. Miközben Spencer letérdelt a kandalló elé, hogy tegyen rá még némi fát, a lány próbálta elhessegetni magától a kétségeket, amelyek megrohanták. Teste felett még mindig a vad Roselyn volt az úr, ő pedig el akart merülni a gyönyörökbe, amikre Spencer meg tudná tanítani. Amikor a tűz vidáman pattogni kezdett, a férfi feléje fordult. - Rose, te fázol - suttogta, és a fekhelye fölé hajolt egy takaróért. Az ölébe ültette a lányt, alaposan betekerte a takaróba és átfonta a karjaival. Roselyn fejét a mellkasán pihentette és a tűzbe bámult. Megpróbált mindent az emlékezetébe vésni erről az estéről és a férfiról. Behunyta a szemét, ahogy Spencer gyengéden dörzsölni kezdte a hátát a pokróccal, majd kicsavarta a vizet sűrű hajából.

- Bocsánatot kell kérnem tőled - suttogta a füléhez hajolva. - Meglehetősen, hm... hirtelen fejeztem be ott az udvaron. - Hirtelen? - Sokkal jobbá is tehettem volna számodra. - Nem tudom, hogyan - válaszolta a lány ráemelve a tekintetét. Nagy meglepetésére Spencer arca elvörösödött. - Fiatal korom óta nem vesztettem így el a fejem. - Elveszítetted a fejed? A férfi sóhajtott és tenyerébe fogta a lány arcát. - Hogy magyarázzam el ezt egy ilyen ártatlanságnak? - De én nem vagyok... - Sok szempontból az vagy. Nagyon siettem, és így nem részesítettelek olyan élvezetben, amilyenben te részesítettél engem. Az egyetlen mentségem, hogy nem voltam asszonnyal már egy éve... Hirtelen elhallgatott, és Roselyn látta, amint az arca hirtelen bezárul, mintha megint idegen lenne. A bűntudat és a kétség jeges karmai közelebb nyúltak. - Egy éve? - suttogta a lány, és érezte, hogy megmerevedik. Ha a mendemondák igazak, még nincs hat hónapja, hogy Londonban volt nagy számú szeretőjével. - Egy hónapot akartam mondani - tette hozzá gyorsan. A hangja erőltetettnek hangzott. De egyáltalán nem azt akarta mondani. Egy éve? - A háború és a birtokaim túlságosan lefoglaltak. Tudod, ezek a dolgok nagyon összezavarják az embert. Ő maga azonban annyira normálisnak látszott, hogy Roselynnek beleborsózott a háta. - Túlságosan lefoglalt a sok szeretőd? - kérdezte elhaló hangon, és azt kívánta, bárcsak meg tudná különböztetni az igazságot a hazugságoktól. A torka annyira összeszorult, hogy nyelni sem tudott, miközben felkelt, és szorosan maga köré tekerte a takarót. - A múlt hónap... Roselyn heves pillantást lövellt feléje, amitől elhallgatott. A tűzhely köveit használva kapaszkodónak Spencer feltápászkodott, és most meztelenül állt előtte. A lány örült volna, ha elfedi magát valamivel, hogy ne kelljen látnia nagyszerű testét, és ne jusson eszébe, hogyan éreztette vele, hogy különleges. De nem volt különleges. A férfi úgy bánt vele, mint bármely másik nővel. Hazudott neki. - Most nem tudok erről beszélni - mondta hirtelen, és legnagyobb rémületére könnyek szöktek a szemébe. Fázott, vizesnek érezte magát és túlságosan maga alá gyűrte az érzés, amit odakint az esőben kapott a férfitól. - Rose... - Nem! - nem akart szembenézni a ténnyel, hogy olyan férfinak adta a testét, akiben nem bízhatott. Philippel kapcsolatban legalább azt hitte, hogy megbízhat benne. - Majd reggel beszélünk róla. Fáradt vagyok. Elviharzott mellette, és felmászott a padlásra. Spencer semmit sem szólt, hogy megállítsa, s ettől csak még keservesebben sírt, amikor leroskadt a fekhelyére. A férfi döbbenten állt a tűz előtt, és hallgatta Roselyn zokogását. Másfél év után, mialatt minden szóra oda kellett figyelnie, ami elhagyja a száját,

képtelen volt elhinni, hogy egy órányi meghitt közelség következtében képes a legalapvetőbb hibák egyikét elkövetni. Azt hitte, megakadályozhatja, hogy a titkai miatt bántódása essen a lánynak. Ehelyett azonban megtámadta egy spanyol, aki utána jött, ő maga pedig elcsábította, miközben a legfontosabb igazságokat elhallgatta előle. Felhúzott egy száraz nadrágot, majd elkeseredéstől és bűntudattól sújtva leült a kandalló elé. Hogyan engedhette meg magának, hogy megfeledkezzen róla, még a Roselynnel töltött hihetetlen percek miatt is, hogy nem más, mint űzött vad? Valahogyan törődni kezdtek egymással. Ezt nem tudta volna előre megjósolni. Aztán hagyta, hogy az ösztönei vezessék. Ez volt a legnagyobb hiba. Több gondolatot szentelt a lány lefektetésének, mint a partra vetett spanyolnak, vagy a kérdezősködő idegenekről szóló pletykáknak. El kell hagynia, most rögtön, mielőtt még jobban tőrbe csalja a hazugságaival. Vajon mit erezne a lány, ha egy karó hegyén látná viszont a fejét? Még egy csábítónál is alábbvalónak tartaná: árulónak. Törékeny remény éledt benne. Lehet, hogy Rodney Shaw nem menekült élve az Armadáról. Az ilyen gondolatok azonban merő ostobaságok voltak. Idegenek kérdezősködnek a szigeten, és egy spanyolt küldtek utána. Ráadásul az ő spanyol származása is kizárja, hogy elhiggyék az igazságot mindenféle bizonyíték nélkül. Talán Shaw már meg is alkotta a saját bizonyítékát. Vissza kellett mennie Londonba, és be kellett fejeznie, amit elkezdett, mielőtt még valakit bántódás érne. Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy elmondja az igazságot Roselynnek, de tudta, hogy ez merő önzés lenne. Inkább gyűlölje őt a bűnei miatt, minthogy szenvedjen a sorsa felett érzett aggodalomtól. Csendben felöltözött. Megpróbált nem odafigyelni a bensőjét elborító fájdalomra, amit bizonyosan a lány könnyei felett érzett. Egy régi ládában megtalálta Philip köpönyegét, majd - miután megvizsgálta a szekrényben lévő szegényes élelmet - rájött, hogy semmi mást nem vihet el a lánytól. Francis Heywoodtól fog útravalót és lovat kérni. Spencer várt még egy órát a tűzbe bámulva, mintha a lángok képesek lennének elemészteni a bűneit. Amikor biztos volt benne, hogy Roselyn elaludt, maga köré kanyarította a köpenyt, és az ajtóhoz lépett. Kezével a záron megállt egy pillanatra, majd komoran visszabotorkált a létrához. Félretette a botját, és feltornászta magát a kötéllétra néhány fokán, míg meg nem pillantotta a lány könnyáztatta arcát, amint csupasz kezére hajtva nyugtatta. Egy percig nézte, utoljára szívva magába az édes látványt. - Vigyázz magadra - suttogta. Leereszkedett a létrán, egy tépett pergamendarabra rövid üzenetet írt a lánynak, és elhagyta a házikót. Roselyn nehezen ébredt. Álmában Spencer gyengéd kezei simogatták, s az érzés félig ébren is húzta visszafelé. Álom és valóság közt lebegve feküdt, és meglepve tapasztalta, hogy maga sem igazán akar teljesen felébredni. És ekkor eszébe jutott. Engedte neki, hogy magáévá tegye, sőt, könyörgött neki! A legnagyobb hibáit ismétli meg újra és újra, s mindezt annak a meggondolatlanságnak köszönhetően, amiről azt hitte, hogy már régen maga mögött hagyta. Azonkívül, hogy a helyzet még rosszabb legyen, újabb hazugságon kapta. Hogy lehetett ennyire ostoba?

Mozdulatlanul feküdt az ágyon, és a könnyeivel küszködött. Megpróbált bátorságot gyűjteni, hogy lemásszon a létrán. Mit fog mondani neki? Most vajon azt gondolja a férfi, hogy ezentúl készségesen kielégíti a vágyait, amikor csak elfogja a szükség? Az ördögbe is, hogyan akadályozza meg saját magát abban, hogy pontosan ezt tegye? A testét érintő kezek emléke még most is olyan óriási gyönyört okozott, hogy beleborzongott. Spencer azt mondta, ennél még több is van. Hogy fog ellenállni a felfedezés vágyának? Ellen kell állnia. Még mindig az ágyon fekve az ajkába harapott. Az első találkozástól való félelem foglalkoztatta, amíg fel nem figyelt a ház mozdulatlanságára. Nem kellene már fent lennie a férfinak, és a járást gyakorolnia, a távozásra készülve? A rémület olyan fájdalommal hasított belé, hogy megmerevedett fektében. Azzal próbálta meggyőzni magát, hogy a férfi a csűrben vagy az udvarházban lesz, de már akkor tudta, amikor egy takaróba csavarva lefelé ereszkedett a létrán, hogy mit fog találni. Az asztalon egy darab pergamen hevert, ami korábban nem volt ott. Remegő kézzel emelte fel. Londonba kellett mennem. Köszönök mindent. Roselyn a padra roskadt, ahogy a pergamendarab a földre hullott. Köszönök mindent? Nevetni lett volna kedve, de fagyosnak, távolinak érezte magát. Minden tőle telhető módon vigaszt nyújtott Spencer Thorntonnak, majd végül nekiadta az utolsó értékét, amit még magáénak mondhatott: a testét. Megvárta, míg ezt a győzelmet is learatja, mielőtt távozott volna. Ez lett volna a végső bosszú a részéről? A szemei szárazak voltak, mellkasa pedig túlságosan fájt a zokogáshoz. Megszerzett tőle mindent, amit a házasság neki juttatott volna, csak azért, hogy végül házasságtörőnek bélyegezhesse? Hirtelen jeges hideget érzett. Csupasz karjait a takaróba rejtette, és iszonyatos felismerés gyúlt benne: lehet, hogy már a gyermekét is a szíve alatt hordja! Kínok között hátrahajtotta a fejét, és szorosan behunyta a szemeit. Ha tényleg terhes, mit mond majd Heywoodéknak, különösen Johnnak? Megpróbálta átadni magát a tompultságnak, hogy sebzett lelke és büszkesége megnyugodjék. A kezei azonban remegtek, miközben meleg vizet öntött egy tálba, hogy kimossa a testéből Spencer illatát. A combjai közti ragadós részt különös elszántsággal dörzsölte. Azután felöltözött, kiment az udvarra, ahol a késő nyári nap úgy tűzött, mintha csak meg nem történtté akarná tenni a lányt előző éjjel eláztató vihart. Felszedte a földről a vizes ruhákat, a sajátját a falra akasztotta száradni, a férfiét pedig egy rúdon elrejtette a sütöde egy félreeső szegletében. Aztán visszatért a házba. Meggyőzte magát, hogy ennie kell, hogy megőrizze az erejét, a száraz kenyértől és a kemény sajttól azonban émelyegni kezdett a gyomra. Kopogás hallatszott az ajtón, és Roselyn elfojtotta a remény szikráját, amely azonnal felparázslott a szívében. Spencer elment, és nem jön vissza.

Kinyitotta az ajtót, és Francist találta ott. Az intéző tekintete komoly volt. Udvarias mosollyal beinvitálta a házba. - Megoszthatom veled a reggelimet, Francis? - kérdezte, és leült az asztalhoz. - Lady Roselyn - kezdte a férfi habozva. A lány észrevette, hogy Francis már tudja, hogy Spencer elment. De vajon tud-e mindenről? Tudja, milyen nő is ő valójában, hogy mit tett? - Lord Thornton felkeresett engem az éjszaka közepén - folytatta Francis. Roselyn lassan bólintott, de nem nézett rá. - Amikor lejöttem, felfedeztem, hogy elment. - Nem is búcsúzott el? Túlságosan is intim módon! - Óh, az üzenete nagyon udvarias volt. Valahol itt kell lennie... Á, igen, leesett a földre - a lány felvette, és odaadta neki. Francis halkan elolvasta, majd Roselynre nézett. - Semmi többet nem mondott ennél? A lány megrázta a fejét. - Biztos vagy benne, hogy nem kérsz egy kevés kenyeret? Tegnap sütöttem... - Úrnőm - vágott a szavába Francis -, lovat adtam Lord Thorntonnak, és elláttam az útra. Arra kért, beszéljelek rá, hogy a biztonságod érdekében költözz az udvarházba. Miért mondta ezt? Roselyn megvonta a vállát, pedig még mindig jól emlékezett a spanyol koszos kezére, amint befogja a száját. - Thornton elment, én pedig látom, hogy igazam volt, amikor nem mentem hozzá. Nem bírta elviselni az együttérzést az öregember szemében. - Úrnőm - szólt lágyan -, elmondasz nekem mindent? Roselynnek eszébe jutott az erszény, amely gyanúba keverte Spencert, a holttest... És saját boldog megadása. - Nincs mit elmondani - válaszolta, de csak kimerültséget érzett, amikor mosolyogni próbált. A gondolat, hogy ezentúl naponta szembesülnie kell a ház emlékeivel, hirtelen túl soknak látszott. - Jól van, visszamegyek veled Wakesfieldbe. Tudom, hogy csak aggódnál, ha nem ezt tenném. Francis várakozott, amíg összeszedett néhány holmit, majd határozottan becsukta az ajtót mögötte. Később, a délután folyamán Roselyn egyedül dolgozott Wakesfield konyháján. Birkahúst készített vacsorára, mialatt Margaret és Charlotte a kertben dolgoztak. Az agya üres volt, csak a megrendelésekre gondolt, amelyeket még teljesítenie kell az ügyfelei számára. Hangos kopogás hangját hallotta a bejárati haliból. Megtörölte a kezét egy rongyba, ahogy átment az ebédlőtermen. Amikor kinyitotta, majdnem hátralépett meglepetésében. Egy férfi állt az ajtóban. Divatos, hímzett zekét viselt, csípőjén kitömött nadrággal. Egyik kezében lovaglóostort tartott, a közelben pedig tajtékos szájú paripa lógatta a fejét. A lány még sohasem látta, és hirtelen eszébe jutottak az idegenről szóló falusi pletykák. - Itthon van az urad? - kérdezte kurtán.

Roselyn udvariasan mosolygott. - A vikomt nem tartózkodik a házban, uram. Óhajt esetleg beszélni az intézőjével, Francis Heywooddal? A férfi nem viszonozta a mosolyt, ahogy elviharzott mellette, és belépett a házba. - Kerítsd elő! Roselyn a dolgozószobájában talált rá Francisre. Kurtán meghajolt a két férfi felé, majd távozott a hallból. Az étkezőben azonban a falnak vetette a hátát, és hallgatózni kezdett. - Miben lehetek a segítségére, uram? - kérdezte Francis. - Úgy értesültem, hogy egy halott spanyolt találtak a faluban. Roselyn összerezzent, és behunyta a szemét. Az idegen be sem mutatkozott, csak egyenesen a lényegre tért. Valami nagyon nem volt rendjén. - Úgy vélem, a helyőrség katonái nagyobb segítségére lehetnének, mit én, uram... - hárította el Francis. - Mindenkit megkérdezek, Heywood. Honnét tudják, hogy a holttest egy spanyolé? - A ruhája szövéséről, uram. A spanyol tengerészek viselete volt rajta. Ezen kívül más nem állt rendelkezésünkre az azonosításához. - Csak egy spanyol volt? - az idegen hangja kezdett türelmetlenné válni. - Csak egy holttestet találtak. - Amiről tudsz. Roselyn hátán végigfutott a hideg a férfi mély hangja hallatán, és visszatartotta a lélegzetét. - Van valami, amit közölni óhajt, uram? - kérdezte Francis lassan. - Többen jelentették, hogy egy spanyol esetleg életben maradt. - Ezt minden bizonnyal nehéz lenne titokban tartani. - Talán. Egy jó kém azonban be tud olvadni. Roselyn a falnak támasztotta a fejét, és szorosan becsukta a szemét. Vajon ez megerősíti, hogy Spencer volt az áruló? Azért rejtőzködött, mert tudta, hogy a nyomában vannak? Megint a spanyolra gondolt, aki meghalt, mielőtt beszélhetett volna. - Folytatom a keresést - mondta az idegen. - Mi a neve a szomszédos falunak dél felé? - Bonchurch, uram. Valami nem volt rendjén, töprengett Roselyn, miközben Francis kikísérte az idegen urat az udvarházból. Miért küldenének nemesembert egy kém után? Mozdulatlan maradt, hallgatta Francis lépteinek elhaló hangját, és az ajkába harapott. Nem tudta, mitévő legyen. Ha Spencer kém, már elment, hogy elkövesse az árulást, amit tervezett. Ha viszont ártatlan, akkor egy ellenség van a nyomában. Sir Rodney Shaw felpattant a lovára, és halkan szitkozódva még egy pillantást vetett Wakesfield Manorra. Most mit tegyen? Ha volt is valami nyoma errefelé Thorntonnak, az már rég kihűlt. Először arra gondolt, hogy Thornton, tekintettel a sérüléseire, meghalt, miután a tengerbe esett. Ezért parancsolta meg Rodrigueznek, hogy ússzon partra, és tegyen róla, hogy ez tényleg bekövetkezzék. Rodrigueznek halászok által kellett volna üzennie, de nem jött válasz. így amikor a spanyol flotta szétszóródott, és a francia partok mentén felfelé

menekült, Shaw otthagyta a kudarcot vallott vállalkozást, visszajutott a Csatornán át, és maga jött Wight szigetére. A tehetetlen spanyolok nem fognak partra szállni Anglia földjén, és Shawnak tennie kellett róla, hogy senki se tudja meg, hogy mindkét oldallal egyezkedett. Vajon Rodriguez az első éjjel halt meg a tengerben? Akkor miért csak mostanában találták meg a holttestét, hiszen a csata már több mint két hete lejátszódott? Talán Thorntonnak is sikerült partra vergődnie, és megölte Rodriguezt? Még egy szitkot eleresztett, aztán vágtára sarkallta a lovát. Biztosan kell tudnia, mi történt Thorntonnal. Tovább fog menni Bonchurch-be, és ott is felteszi a kérdéseit. Bár jobban szeretett volna maga végezni Thorntonnal, Shaw nem várhatott tovább. Ha versenyre kerül sor London felé, ő akart elsőként odaérni, hogy meggyőzze a királynőt arról, hogy Thornton hagyta, hogy spanyol vére eluralkodjon rajta, és árulóként halált érdemel.

22. fejezet Roselyn a vacsora egész ideje alatt magán érezte Francis kutató pillantását. Nem tudta, vajon a férfi összekapcsolta-e az idegen kémekkel kapcsolatos figyelmeztetését Spencerrel. Amikor a lány korán vissza akart vonulni, követte őt a lépcsőhöz, és megállította. - Lady Roselyn, beszélnünk kellene. - Francis, nem halaszthatnánk ezt el holnap reggelig? - a szavaknak sikerült olyan fáradtnak hangzania, mint amennyire valóban fáradtnak érezte magát, és az intézőre szegezett tekintetében csendes kérlelés volt. Nem tudta volna megmagyarázni anélkül, hogy újabb hazugságokba bonyolódna, ahhoz pedig ereje sem maradt. Francis vizsgálgatta egy ideig az arcát, majd felsóhajtott. - Jól van, úrnőm. Reggeli után beszélünk. Roselyn felágaskodott, megcsókolta az arcát és hirtelen tudta, hogy hosszú ideig utoljára teszi ezt. Felment a lépcsőn a szobájába, de nem hajtotta le az ágyat, és nem vetkőzött le. Csak járkált fel-alá, gyomra pedig összeszorult a kétségbeeséstől. Meg kell találnia Spencert. Ki kell mennie a világba, ott kell hagynia a biztonságot, és újra kockázatokat kell vállalnia. Ha a férfi bűnös, nem hagyhatja, hogy az egész ország fizessen, mert ő túl ostoba volt ahhoz, hogy feladja őt. Ha pedig ártatlan, tudnia kell róla, hogy valaki követi, aki lehet, hogy árulónak tartja. Ennyivel mindenképpen tartozik neki. Itt volt az ideje, hogy elébe álljon, és megtudja tőle az igazságot, bár a gondolat, hogy újra találkozzanak, miután kiszolgáltatta neki a testét, elborzasztotta. Nem rejtőzködhet tovább a szigetén, és nem hagyhatja, hogy a világ többi részének problémái egyszerűen elmenjenek mellette. Jóval éjfél után, mikor a ház már csendes volt, Roselyn leosont a lépcsőn, és elhagyta Wakesfieldet a konyhaajtón keresztül. A kis házban összegyűjtötte az útravalót, és magához vette megtakarított pénzét, majd lepillantott a fekete ruhára, amit viselt. Lassan kioldotta. A köntös a lábaihoz hullt, ő pedig aprólékos gonddal összehajtogatta, beletette egy ládába, és elővette az egyszerű barna ruhák egyikét, amelyet még férjes asszonyként hordott. Kezei hirtelen remegni kezdtek, és alig tudta a ruhát felhúzni. Arra készült, hogy mindent elhagyjon, amit új életként felépített. Előfordulhat, hogy nem lesz hová visszatérnie, mert a Heywood család talán sohasem bocsát meg neki, amiért szó nélkül nekivágott egy ennyire veszélyes útnak. Roselyn maga mögött hagyta a sötét udvarházat. Szaporázta a lépteit, végül már futott, míg el nem érte a temetőt. Gyermeke sírjánál térdre esett. Annyira félt, félt saját magától, félt újabb kockázatot vállalni, ami esetleg még több fájdalmat okoz neki. Remegő ujjaival megérintette Mary sírkövét, és elveszetten tűnődött, vajon ismét várandós-e. A két évvel korábban választott élet, és a meghozott döntések fájdalmával sírni kezdett.

Mi lesz, ha megint rosszul dönt? Ha Spencer követése még több veszélybe sodorja? Ha a férfi ellene fordul... A gondolatra, hogy mindent elölről kell kezdenie, új életet kell felépítenie magának valahol másutt, egyedül, még gyorsabban potyogtak a könnyei. Egyedül ő maga volt azonban felelős azokért a döntésekért, amelyek ezekhez a keresztutakhoz vezettek az életében. Egyedül ő tudja tehát az egészet rendbe hozni. Nem volt más választása. Visszament oda, ahol először elrejtette a férfit, és ásni kezdett a száraz fűben az erszény után. Amikor végül a kezében tartotta, eltűnődött: vajon tisztázni fogja Spencert, vagy befeketíti majd? Még nem tudta, mihez is kezd majd vele, de nem hagyhatta itt. Rövidesen Angyal nyergében ülve vágtatott Cowes-ba a southamptoni révbe vezető úton. Ez volt a leggyorsabb mód Spencer számára, hogy Londonba érjen, ha valóban ez volt a szándéka. És ha sohasem érkezett meg? Akkor meggyőződik róla, hogy a pletykák igazak, és a férfi elárulta a hazáját. Spencer lenyelt még egy korty sört, és elátkozta a rossz szerencséjét. Nem indulhat Londonba ma éjjel. Tegnap délután túl későn érkezett Cowes-ba, hogy elérje az utolsó hajót, s a sziget egyik fogadójába lyukadt ki, vesztegetve a drága pénzt. Ezt követően túl későn ébredt a kimerültségtől - nem hitte volna, hogy a lóháton töltött hosszú órák ennyire súlyosbítják majd a lába állapotát -, és majdnem lekéste az első átkelést a Solents-en. Kemény út volt, és mind ő, mind a lova csuromvizes lett, és kisebesedett, mire elérték Southamptont. Nem tehetett mást, még egy napot várnia kellett, hogy a ló kipihenhesse magát. A délután hátralévő részét azzal töltötte, hogy a legalábbis kétes erényű hölgyeket üldöző részeg tengerészeket figyelte. Ez legalább kiverte a fejéből Roselynt. Már a lány nevének puszta gondolata is olyan undort keltett benne saját maga iránt, hogy beleremegett. Mit csinálhat most? Mit gondol vajon róla? Minden bizonnyal megveti, amiért magáévá tette, azután pedig elhagyta. Ebben a komor hangulatban erőt kellett vennie magán, hogy abbahagyja az ivást, különben a másnapi indulás késedelmet szenved, míg részeg kábulatából ébredezik. A vízre néző fogadó meglehetősen sok kívánnivalót hagyott maga után, a szoba azonban, amit éjszakára bérelt, elég tisztességesnek tűnt. Már éppen elindult volna felfelé, amikor kinyílt az ajtó, és egy apró alak lépett be rajta, szorosan bebugyolálva egy köpenybe. Nem volt annyira hideg, hogy ilyen öltözetet indokolt volna, és Spencer a sarokban álló padról puszta unalomból követte tekintetével az újonnan érkezettet. A járásáról és a törékeny alkatról rögtön megállapította, hogy nő az illető, de nem figyelt fel az agyában megszólaló vészharang első kondulásaira. Amikor a nő lehajtotta a csuklyáját, hogy beszéljen a fogadóssal, Spencer levegő után kapott, és elmorzsolt egy szitkot söröskorsója mögött. Roselyn. Egy pillanatra öröm suhant át rajta, és eszébe jutott a lány meleg és meztelen teste a karjaiban, miközben úgy nevet a mellkasába, mintha sohasem tapasztalt volna bánatot.

Megrázta a fejét, hogy elhessegesse a látomást. A lány most már csak eltereli a figyelmét. Megpróbált gondoskodni a biztonságáról, ő pedig mindent felrúgott azzal, hogy követte őt. Biztosan magával hozott egy-két Heywoodot is kísérőként. Mialatt azonban a lány a fogadóssal beszélgetett, senki más nem jött be, és Spencer haragja rohamosan kezdett felizzani. Egyedül követte őt? Egyedül készül megszállni ebben a rosszhírű vendéglőben? Nem gondol arra, mi minden történhet egy nővel az úton? Még egyet húzott a söréből, és összeráncolt szemöldöke alól dühösen meredt a lányra. Csak egy kis nyeregtáska volt az oldalán. A köpönyeg még kisebbé tette a termetét, és most nevetségesen aprónak és törékenynek látszott. Türelmesen várakozott a kocsmapultnál, és ügyet sem vetett a duhaj férfiakra, akik innenonnan szólongatták. Amikor a fogadós visszatért, Spencer nem értette, amit mond, de látta, ahogy Roselyn vállai egy pillanatra megereszkednek, mielőtt nyilvánvaló dacból kihúzta magát. Talán nem volt már kiadható szoba. Mit tett volna a lány, ha ő nincs itt? Kinn aludt volna a lovával, vagy egyedül kószált volna a városban szállás után kutatva? Megérdemelte, hogy ráébredjen, micsoda ostoba hibát követett el, amikor utána jött. Spencer csendben maradt tehát, és az árnyékba húzódott. A kocsmáros egy üres asztalra mutatott a pult közelében, ő pedig méltóságteljesen helyet foglalt, köpenyét magán tartva, mintha pajzs lett volna közte és a férfiak között, akik előrehajoltak, hogy jobban lássák. Szemmel láthatóan a legtisztességesebb nő volt a vendéglőben, és úgy magasodott ki a környezetéből, mint az egykori nemes hölgy, ha mégoly szegényes ruházatban is. Világosbarna haját szorosan felkötötte egy egyszerű fehér fejfedő alatt, egy-két elszabadult tincs azonban a nyakára és az arcára hullott, meglágyítva kissé a szigorúságot, amit védekezésül magára öltött. Amikor a kocsmáros feltörölte a sörfoltokat az asztaláról, a lány hálásan rámosolygott. Olyan volt, mintha gyertyák százai gyúltak volna a teremben. Spencer szeme megrebbent, mert nem ő volt az egyetlen, aki ezt észrevette. Szinte azonnal röpködni kezdtek a megjegyzések. - Gyere, kisasszony, egyé' velem, olyan magányos vónék! - Biztos szükséged van egy fickóra ott magad mellett! - Úgy látszik, minden hely foglalt, kivéve az ön asztalánál, hölgyem! Spencer kihúzta magát ültében, mert ez az utolsó hang egy kissé túl szabályosan hangzott egy southamptoni tengerészhez. Az úriember drága kabátot viselt, és amint megbökte a kalapját Roselyn felé, fogait sokatmondó mosollyal csillantotta meg. A lány nem viszonozta. - Értékelem az ajánlatát, uram, de jobban szeretek egyedül étkezni. A leskelődő matrózok hangosan füttyögtek és kacsingattak, Spencert azonban zavarta az idegen hideg arcáról lehervadó mosoly. Lecsapta a korsót az asztalra, és felállt, elvárható mértékben himbálózva egyensúlyának megőrzése érdekében. - A fenébe, asszony! - mennydörögte. - Nem köllött vóna utánam gyünnöd! Roselyn tágra nyílt szemekkel, rémülten meredt rá, miközben a kocsmában kitört a röhögés. A férfi ott maradt az asztal mellett. Spencer megragadta a botját és elindult feléjük.

- Megmondtam, hogy jobb helyet találok neked anná' a bérelt szobáná'. A lány felemelte a fejét. - Túl sokáig maradtál el. Az idegen egy vállrándítással a pult felé fordult, és a feszültség kissé oldódott Spencerben. Bár kellemesen meglepődött azon, hogy a lány ilyen jól vette a meséjét, még mindig nem esett nehezére dühös pillantást vetni rá. - Nos, már megvan a szobám. - mondta. - Menjünk! - De éppen most rendeltem ételt... - A kocsmáros felküldeti majd - Spencer megragadta a lány könyökét, és szinte kihúzta az asztal mögül. A fogadósra pillantott, aki együtt érzően bólintott felé. Spencer nem szólt semmit, miközben maga után húzta a lányt a harmadik emeleti padlásszobába. A szoba egyik falát a rézsút lejtő tető képezte, a másik oldalon pedig apró kandalló volt. Becsapta az ajtót, megfordította Roselynt, és háttal odaszegezte. A lány felbámult rá. A szemei olyan szürkék voltak, mint a tenger felhős időben. A férfi tudta, hogy kiabálnia kellene, és ki kéne szednie belőle, miért kockáztatta az életét azzal, hogy követte őt. Ehelyett azonban nekinyomta a lányt az ajtónak és megcsókolta.

23. fejezet Roselyn énjének egyik része szinte elolvadt Spencer csókjának édes szenvedélyétől, és a férfi testének súlyától, ahogy az ajtóhoz préselte. A másik része legszívesebben beleharapott volna az ajkaiba az árulásáért, és amiért elfutott tőle. Karjait a mellkasának feszítette, hogy megpróbálja eltolni magától, de mintha egy falat próbált volna megmozdítani. Sikerült az arcát félrefordítania, és ahogy levegő után kapkodott, érezte, amint a férfi szája a fülcimpájával játszadozik. - Spencer, elég ebből! - szólt rá szigorú hangon, ám közben egymásba fonódott meztelen testük látomása suhant át előtte. - Próbálom abbahagyni, hidd el! - mormolta Spencer, szájával a lány nyakán. - Nem elég keményen. A férfi halkan felkuncogott. - Pedig már elég kemény vagyok. - Elég! - Roselyn átbújt a karja alatt, megpördült, és csípőre tett kézzel szembenézett vele. Olyan egyedül érezte magát egész nap - ő volt az egyetlen nő a hajón, az egyetlen nő a fogadóban -, hogy már a férfi puszta látványától is felébredt benne a vágy, hogy felszabadultan elsüllyedjen benne. De nem volt hajlandó megadni magát efféle gyengeségnek. Spencer felvette a botját és megindult feléje. A lány látta a fekete szemekben gyülekező harag sötét felhőit. - Roselyn, nem lett volna szabad utánam jönnöd! - mondta neki vészjóslóan összeráncolt szemöldöke alól. - Azt a csókot nem olyan férfitől kaptam, aki jobban szerette volna, ha nem vagyok itt. Spencer dühösen meredt rá. - Amit szeretnék, és amit érdemlek, az két különböző dolog. Köszönöm, hogy megállítottál. "Nem akartam", suttogta egy hang a lányban mélyen legbelül. - Te állítottad volna meg saját magadat - válaszolta. - Különben is, elég egyszerű volt elvenni tőlem, amit akarsz, majd szó nélkül elhagyni engem. Spencer tekintete majdnem lyukat ütött rajta. - Nem akartam, hogy így történjen. A lány még mindig megborzongott a mély hang hallatán. Küzdenie kellett a szemében gyülekező könnyek ellen. - Akkor hogyan kellett volna értelmeznem? A férfi kinyújtotta a kezét, hogy a tenyerébe vegye az arcát. - Egyfolytában csak rád gondolok, amióta elmentem mellőled. - Ez annak tudható be, hogy már legalább egy éve nem volt dolgod nővel. Roselyn arra várt, hogy Spencer tiltakozni próbál, de amikor megpillantotta a fájdalmat a szemében, megfogta a kezét, és szorosan az arcához nyomta. - Spencer, mondd el, kérlek!

A férfi arcán több érzelem suhant át, mint amit Roselyn valaha is látott tőle. Háború dúlt a lelkében, ő pedig annyira szeretett volna a győztesek között lenni. Visszatartotta a lélegzetét, megszorította a meleg kezet, és csendes tekintetével könyörgött neki, hogy végre tárja elé az igazságot. - Olyan nagy veszélyben vagy - suttogta Spencer, miközben magához vonta. A lány felnézett az arcába, és a vállaira tette a kezeit. - Kérlek, mondd el! Nem akarom, hogy azt kelljen gondolnom, amit gondolok. Amikor a férfi eleresztette, hogy eltávolodjon tőle, átjárta a hideg félelem. Valóban hallani akarta az egészet? Hihetett-e a férfinak annyi hazugság után? De hiszen aggódott a reá leselkedő veszély miatt... Spencer végül fáradtan felsóhajtott. - Ez egy nagyon hosszú történet. Ülj le, és én megpróbálom elmagyarázni. Csak egy szék volt a szobában. A férfi arra ült le, Roselyn pedig az ágy szélére telepedett. - Nem is tudom, hol kezdjem - ujjai végig szántottak az arcán és a szakállán, majd behunyta a szemét. A lány visszatartotta a lélegzetét. Hallotta maga alatt a tivornya vidám zaját, a nyitott ablakokon pedig a kikötő csengőinek hangja szűrődött be. Ahogy azonban Spencer elkezdett mesélni, ezek a neszek mind elenyésztek a szavak által megidézett képek mögött. - Az utóbbi másfél évben kém voltam. Roselyn behunyta a szemét, és érezte, ahogy az elkeseredés összeszorítja a torkát és szúrja a szemét. - Mielőtt apám meghalt, a királynő célzott rá, hogy egyik fiát Spanyolországba kellene küldenie. Mivel én folyékonyabban beszélek spanyolul, mint Alex, apánk engem kért fel, hogy teljesítsem Őfelsége óhaját. A lány kinyitotta a szemét. Érezte, ahogy a remény elönti a szívét. Őfelsége óhaját? - Ezzel lehetőségem nyílt megszökni Londonból. Úgy tűnt, az elfuserált esküvőnk túl nagy tehertételt jelentett a számomra. Roselyn mentegetőzni akart, de a férfi felemelte a kezét. - Ezen már túl vagyunk, hadd fejezzem be. Meg kell próbálnod megérteni, milyen érzés volt, hogy a származásom értékké, nem pedig megvetés tárgyává tesz. Arra gondoltam, talán bebizonyíthatom az udvar előtt, hogy a botrányokozás mellett másra is alkalmas vagyok. - Óh, Spencer! - suttogta Roselyn. - Én tényleg megértem, miről beszélsz. - A tavalyi év elején hajóztam ki Drake admirálissal, és mialatt ő a spanyol partokat fosztogatta, engem Cádiz közelében partra tettek. A következő évet az Armada katonái között töltöttem. Bánatos, elkeseredett népség volt, híján az elégséges élelemnek és felszerelésnek. Amikor felhajóztunk a Csatornán, már elhatároztam, hogy Wight közelében elhagyom a hajót és az információimat eljuttatom Londonba. Az út során azonban a többi angol kémet sorra meggyilkolták. Roselyn lelkére súlyos félelem telepedett, amikor arra gondolt, miken mehetett keresztül a férfi. Kétségei azonban még mindig nem oszlottak el. - A gyilkos Rodney Shaw volt, engem leszámítva az utolsó angol kém. Még a hajón rájöttem a tervére, mely szerint rám akart terelni minden gyanút. Ő és

az egyik embere megvertek, ám mielőtt végeztek volna velem, a tengerbe vetettem magam. - És Wighton értél partot - mormolta Roselyn. A történet tökéletesen passzolt, talán túl tökéletesen is. Nem merte felhozni az erszény ügyét. Hogy is adhatná át, ha nincs meggyőződve a hűségéről, meggyőződve róla magáról? - Mondanom sem kell - folytatta a férfi szárazon -, te és én nem jöttünk ki egymással. Először nem bíztam benned eléggé, hogy beavathattalak volna, később pedig ráébredtem, hogy nem sodorhatlak veszélybe azáltal, hogy elmesélem. - Én viszont mindig is gyanakodtam - mondta Roselyn nyugodtan. - Amikor önkívületben voltál, spanyolul beszéltél. - Az édesanyám spanyol. Miért aggasztott ez? - Nem akartad, hogy bárki is megtudja, hol voltál. Még azt sem engedted, hogy üzenjek a családodnak. - De... - És velem akartál maradni. Velem, a nővel, akit megvetettél, egy szerény viskóban a hatalmas udvarház helyett, amit a házassági szerződés alapján magadénak tudtál. - Sohasem vetettelek meg - mondta Spencer lágyan. - Csak bizonyos időbe telt, amíg túltettem magam a haragomon. A férfi Roselyn nyugodt szemeit fürkészte a gyertyafénynél. A lány már részévé vált, olyasvalakivé, akit a sötétben is észlel, ég akkor is, ha elveszve érzi magát. - A házamban maradtál - folytatta a lány. - Miért? - Nem kockáztathattam, hogy meglássanak. Minél többen tudnak a jelenlétemről, annál nagyobb veszélybe kerültem volna. Emellett, be kell vallanom, némi elégtételt is okozott, hogy rád kényszeríthetem a jelenlétemet. Roselyn felhúzta az egyik szemöldökét. - Aztán jött a spanyol. Ismerted? - kérdezte szelíden. Még mindig kételkedett! Most viszont, hogy mindent elmond, hinnie kell neki. Meg kell értenie, mekkora veszély leselkedik rá Londonban. Vissza kell térnie a szigetére, és hagynia kell, hogy a férfi befejezhesse a küldetést, amit elkezdett. - Tudtam, ki a spanyol. Az ellenségem, Shaw alkalmazásában állt. Ő volt az egyik, aki lefogott, amíg Shaw ütlegelt. A lány megérintette a karját és érezte, amint végigfut rajta a borzongás. A férfi rátette a kezét az övére, ő pedig nem húzta vissza. - Shaw küldte a spanyolt, hogy befejezze a munkát, ő azonban ehelyett téged bántott - mondta. Spencer tudta, hogy Roselyn nem kívánja az érintését, mégsem tudott ellenállni a kísértésnek, és a derekát átölelve magához vonta őt. A lány nem ellenkezett, de nem is lazult el a karjaiban. A halántékához nyomta az ajkait, és behunyta a szemét. Belélegezte a lány illatát, és érezte, hogy a vér száguldani kezd az ereiben, amint emlékezetébe idézte az odaadó testet a magáé alatt ott kint a kertben. Nagyon nehéz volt elhagyni őt, még akkor is, ha a rá leselkedő veszély megijesztette. Felemelte a lány arcát, és meglazította a köpeny kötőjét. Ahogy a ruha lecsúszott a testéről, észrevette, hogy az özvegyi gyászruha eltűnt. Végigsimított a derekán, majd szelíden tenyerébe vette a melleit.

- Új ruhát viselsz. Érezte, ahogy a lány szíve hevesebben ver az ujjai alatt, amint a gyorsuló ütem felveszi saját szívverésének ritmusát. - Ezek utazáshoz valók - válaszolt Roselyn suttogva. Spencer nézte, ahogy megnedvesíti kiszáradt ajkait. Rózsaszín nyelvének puszta látványa új életet öntött belé. Kezei remegtek a lány keblein, és nem tudott tovább parancsolni a rajta eluralkodó vágynak. - Özvegyként nagyobb biztonságban utaztál volna. Amikor a lány nem válaszolt, felemelte az arcát. A tágra nyílt szemek őt bámulták, ajkai pedig szétnyíltak a szapora lélegzetvételtől. - Túltetted magad a gyászon, Rose? - kérdezte rekedt hangon. - Nem. - De igen - suttogta, és lehajolt, hogy száját a lányéra tapassza. Roselyn reszketett. Kész volt elmenekülni az ölelésből, és egyszerre kész volt ott maradni. Olyan volt, mintha egy utolsó lehetőséget kapott volna a lánytól, hogy az egyetlen általa ismert módon kijavítsa a hibákat, amiket elkövetett. Nyelvével gyengéden két ajka közé hatolt, arra késztetve Roselynt, hogy befogadja, teljes egészében befogadja őt. Simogatta a szájpadlását, a fogait, a nyelvét, lépésről-lépésre beljebb hatolva, míg a lány feje nem feszült a vallanak, s teste nem remegett a karjaiban. Keze lecsúszott a hátán, belémarkolt, és a csípőjét erősen a sajátjához vonta. Spencer felnyögött, és neki akarta dörzsölni magát a lánynak, hogy a részévé váljon, és megadja magát a rajta végigsöprő újfajta érzelmeknek. Egyedül Roselyn volt képes valaha is ilyen érzéseket kelteni benne. Egyedül ő volt képes rá, hogy kettejükön kívül mindent száműzzön a gondolataiból. A lány egy apró kiáltással elfordította a fejét az övétől, és az ingébe temette az arcát. - Abba kell hagynunk! - szólalt meg. Spencer kezei visszatértek a melleire és a ruhán keresztül simogatták őket. - Rose... - De van még más is, amit tudnod kell! - kiáltotta a lány hátravetett fejjel. Egy pillanatig látta, hogy Roselyn éhes a gyönyörre, amit nyújtani tud neki. Hüvelykujjával apró, körkörös mozdulatokkal cirógatni kezdte a mellbimbóját. - Később... - suttogta. A lány azonban kitépte magát az öleléséből. Olyan nagy volt a lendülete, hogy beleütközött a tetőt tartó oszlopokba. - Nem, most azonnal hallanod kell. Egy férfi keresett tegnap. Spencer úgy érezte, mintha fejest ugrott volna egy jeges tóba, ahogy a lány elpirult arcára pillantott. - Ki volt az? Név szerint érdeklődött utánam? Az isten szerelmére, bántott téged? - Nekem semmi bajom. Nem mondta meg a nevét, és ez felkeltette a gyanúmat. Miután előkerítettem neki Francist, a közelben maradtam hallgatózni. Egyszer sem ejtette ki a neved, de hallott a halott spanyolról, és egy másik spanyol kémet keresett. Nem sokkal ezután elment. Spencer leroskadt a székre, és megvakarta a fejét. Levertség lett úrrá rajta, de nem adhatta át magát a kétségbeesésnek, amíg Roselynt veszély fenyegette. - Biztos, hogy egyszer sem említette a nevét?

- Biztos vagyok benne. Nemesemberhez, és nem katonához illő ruhát viselt, amit különösnek találtam, barna haja volt és pökhendi modora. - Shaw lesz az. Nem mondta, merre megy tovább? - Azt mondta, Bonchurch-ben fog tovább kérdezősködni, Wakesfieldtől délre. - Aggódtam, hogy a törött lábam miatt utol fog érni, de még van időnk. Talán egy vagy két napunk is - mondta a férfi és fürgén talpra állt. - Azon voltam, hogy a biztonságod érdekében visszaküldelek Wightra, de így éppen az útjába kerülnél. Indulnunk kell. Ma este.

24. fejezet - Indulni? - tiltakozott Roselyn. - De hát késő este van! Biztosan ráérünk hajnalban is... - Nem kockáztathatunk - mondta Spencer, miközben felvette a földről a lány köpenyét, és a vállára terítette. Roselyn úgy érezte magát, mint egy kisgyerek, ahogy felemelte az állat, hogy be lehessen csatolni a ruhát. - Itt a nyeregtáskád - mondta a férfi, és olyan hirtelen nyomta a kezébe, hogy majdnem elejtette. - Én még nem csomagoltam ki, tehát menetkész vagyok. A lány rámeredt a kardhüvelyre, amit a férfi a vállára szíjazott. A markolat tompán csillogott a gyertyafényben. - Spencer - szólalt meg erőltetetten nyugodt hangon -, pihenned kell. A lábad minden bizonnyal... - Amióta ma reggel megérkeztem Southamptonba, mást sem teszek, csak pihenek. Velem minden rendben lesz, de mi a helyzet veled? - Nem okoz gondot, hogy engem is magaddal kell vinned? - Nem foglak visszaküldeni Shaw útjába - válaszolt Spencer komoran. Megragadta a kezét és vonszolni kezdte maga után, míg ő maga a botjára támaszkodva sántikált lefelé a lépcsőn. -Olyan messzire kell kerülnünk tőle, amennyire csak lehetséges. Remélem, a lovak is bírni fogják. Amikor odaértek az ivóhoz, Spencer lelassította a lépteit, és maga elé intette Roselynt. - Csak tegyél úgy, ahogy én - suttogta. Ahogy beléptek a zsúfolt terembe, felemelte a hangját. - Mondom neked, asszony, ölég jó ez a szoba! A lány a helyzethez illően szigorúan összeráncolta a homlokát. - Nem elég nagy. - De hát nincs nekik másik - válaszolta a fogadósra tekintve -, ugye, uram? A nagy kötényt viselő férfi megrázta a fejét. - Az az utolsó. - Nos hát, nem lesz jó - mondta Roselyn erélyesen. - Add oda a kulcsot ennek az embernek! És a vacsorára sem lesz szükségem. Spencer morgolódva úgy tett, ahogy a lány utasította. Odakint azonban eltűnt arcáról a jóindulatú szemöldökráncolás, miközben az istálló felé tartott, amilyen gyorsan csak tudott. Csak akkor engedte el magát, amikor a lovakat felnyergelték, és már az országúton jártak. Az éjszaka sötét volt, és az égen tornyosuló felhők közelgő esővel fenyegettek. Roselyn lemondóan sóhajtott. A lovak Southampton szűk, szemetes utcáin jártak, s útjukból itt-ott félrebukdácsoltak a késői mulatozásból hazafelé tartók. Az út végül kiszélesedett, a fák egészen a széléig lopakodtak, ők pedig maguk mögött hagyták a város biztonságot árasztó fényeit. Spencer visszafogta a lovát, míg a lány utol nem érte, és mellé nem szegődött. Roselyn újra felsóhajtott. - Nem értem, hogy miért ne alhatnánk legalább egy-két órát. - Ha ott maradunk a fogadóban, akkor nem adtam volna neked lehetőséget az alvásra - válaszolta Spencer fojtott hangon.

A lány még a sötétben is érezte a férfi parázsló tekintetét, és arcát forró pír öntötte el. Dühösnek kellene lennie, amiért a férfi azt hiszi, hogy újra könnyedén elcsábíthatja, ehelyett azonban maga elé képzelte a sötét padlásszobát az ereszek alatt, a keskeny ágyat és kettejüket, amint egymásba fonódva fekszenek rajta. - De Rose, hiszen azt sem tudjuk, hogy Shaw mennyi ideig keresgélt engem a szigeten - folytatta a férfi józanabb hangon. - Ha ő ér először Londonba, és elmondja az udvarban a hazugságait, honnan tudják majd, kinek higgyenek? Az én szavam az övé ellen. Ráadásul mi lesz, ha valahogy meggyőző bizonyítékokat kovácsol? Minél előbb érünk Londonba, annál hamarabb helyezhetlek biztonságba az otthonomban. A fivérem gondodat viseli, amíg én a királynővel találkozom. - Előbb-utóbb szükségünk lesz alvásra - mondta Roselyn elkeseredett hangon. - Igen, de most Shaw nem lehet biztos benne, melyik utat választjuk. Megígérem, hogy este korán megállunk. - Úgy érted, holnap este? - Igen, de ne aggódj! Ha elaludnál, vigyázni fogok, nehogy leess a nyeregből. Sovány vigasz, gondolta a lány ingerülten. Hosszú perceken át ügettek egymás mellett. Roselyn időnként lopva a férfira pillantott. Képtelen volt másra gondolni, mint amit Spencer mondott neki, és azon tűnődött, vajon hogyan tudhatná meg az igazságot. - Spencer? - Hm? - Milyen volt Spanyolország ellen kémkedni? A hold fényénél látta a férfi zord arckifejezését. - Magányos. Roselyn azt hitte, a veszélyes lesz az első szó, ami eszébe jut ezzel kapcsolatban. - Úgy kellett tennem, mintha közéjük tartoznék - folytatta a férfi. - Néha... egészen elveszítettem saját énemet, azt, hogy milyen is Spencer Thorntonnak lenni. Miguel de Velascóvá váltam, és spanyolul kellett gondolkodnom, sőt még álmodnom is, mert attól féltem, hogy olyan hibát követek el, ami az életembe kerül. - Ez borzalmasan hangzik - suttogta Roselyn, és azt kívánta, bárcsak odahajolhatna, és megfoghatná a kezét. - A legrosszabb az volt az egészben, hogy senkiben sem bízhattam. A megbízatásom nagyon kevés kapcsolatot tett lehetővé más angol ügynökökkel. Egyetlen feladatom az volt, hogy feljussak bármiféle flottára, ami Anglia felé tart, és jelentsem, milyen képességekkel rendelkeznek az invázióhoz. - Tehát több mint egy évig senkivel sem beszélhettél? Spencer lepillantott a kezére, amelyben a gyeplőt szorongatta. - Az volt a dolgom, hogy beszéljek emberekkel, hogy megtudjak dolgokat. Olyan katonák mellett dolgoztam az út során, akiknek vajmi kevés beleszólásuk volt kormányuk döntéseibe, és akik egyszerűen szerették volna túlélni az egészet. - De nőkkel nem találkoztál - mondta Roselyn lágyan.

- Nőkkel nem - folytatta Spencer keserű mosollyal. - Túl veszélyes lett volna. Mi lett volna, ha valamilyen módon felfedem a kilétemet? Annyira szomorúnak tűnt, hogy Roselyn erős késztetést érzett rá, hogy felvidítsa. - Tehát lemondtál minden szeretődről. Mintha kicsit megenyhült volna a mosolya. - Igen, ez nagy nehézséget okozott. Természetesen egész idő alatt rájuk gondoltam. - Természetesen - a lány szeretett volna tiszta szívéből hinni a szavainak. Meg akarta vigasztalni, a karjaiba akarta zárni, és ott tartani a sötét éjszaka végéig. - Te is ismered a magányt - szólalt meg a férfi habozva. - Mióta Grant és a kisbabád meghaltak, szándékosan egyedül éltél. Miért? A régi fájdalom feloldódott, a lány pedig szomorkásán elmosolyodott. - Már tudod a választ. Azért, mert úgy könnyebb, nem? Ha nem sok mindennel törődsz, nincs sok veszíteni valód. - Philip Granttel törődtél. Ez még csak nem is kérdés formájában hangzott el. - Eleinte igen, de azután már nem. - Azt hittem, ő volt az, akire vágytál. - Én is. Az egész azonban csupán csel volt, hogy megszerezze a hozományomat. Miután a szüleim kitagadtak, nagyon megkeseredett. Spencer nyugalma szinte vészjósló volt. - Bántott téged? - Nem. Úgy, ahogy gondolod, nem. De az, hogy teljesen megvonta tőlem az érzelmeit, rosszabb volt, mintha megütött volna. Egyetlen reményt dédelgettem vele kapcsolatban. Keményen dolgoztam mellette, hogy legalább a megbecsülését kivívjam. - Sikerült? A lány megrázta a fejét és szomorúan elmosolyodott. - Nem. Amikor pedig Mary megszületett, mindketten teherré váltunk számára. Különös megkönnyebbülést érzett, amint kimondta ezeket a szavakat. - Mesélj róla - suttogta Spencer. Roselyn rápillantott. - Nem értem. - Tudom, hogy nagyon fiatal volt, de tényleg szeretnék hallani Maryről. A lány fészkelődni kezdett a nyeregben. Zavartnak érezte magát, de hálás volt. Heywoodék sohasem említették a nevét. Természetesen így próbálták megvédeni őt. Ő mégis úgy érezte, azt várják tőle, hogy úgy tegyen, mintha a kislány sohasem született volna meg. - Jó kislány volt - kezdte, és mielőtt észrevette volna, már Mary mosolyáról mesélt Spencer Thorntonnak. Mire a nap felkelt, Roselyn hátába a ló minden mozdulatától fájdalom nyilallt. Már több mint két éve nem lovagolt rendszeresen, és most megfizette az árát. Mégsem szólt Spencernek, aki minden mérfölddel egyre komorabbá vált. Gyakran pillantott hátra a válla felett, és ha Roselyn ilyenkor rajtakapta, üdítő

mosolyt küldött feléje. A férfi olyan gyors ütemet diktált, amilyet csak mert, és csak akkor pihentek, amikor úgy gondolta, a lovaknak szükségük van rá. A lány tudta, hogy sokkal inkább az iránta, semmint a saját maga miatt érzett aggodalom hajtotta Spencert. Ettől melegség töltötte el, de ugyanakkor szörnyen össze is zavarodott. A férfi sohasem panaszkodott, hogy lassítaná, vagy hogy sajnálja, hogy utána jött. Bár neki volt szüksége botra, a pihenők alkalmával mégis ő segítette le a lányt Angyal hátáról, és csak azután foglalkozott magával, miután gondoskodott az ő kényelméről. A Heywood családon kívül még soha senki sem bánt vele ilyen figyelmesen, és ettől olyan érzelmek sodorták magukkal, amelyeket félt bevallani. Estére azonban még ezeket a gondolatokat is kiverte a fejéből a csontig ható kimerültség. Bármit megtett volna, hogy leszállhasson Angyalról, és amikor Spencer pihenőt rendelt el egy kicsiny fogadónál Guildfordban, boldogan omlott a karjai közé, és hagyta, hogy a férfi támogassa. Rogyadozó lábakkal követte Spencert az istállóba, aki ragaszkodott hozzá, hogy maga lássa el a lovakat, míg ő figyelte. A férfi ismét azt sugallta a fogadósnak, hogy a felesége, a lány pedig a bűntudat legkisebb szikrája nélkül fogadta ezt el, és nyugtatta a karját a férfi könyökén, mintha oda tartozna. Másnapra Londonban lesznek, és Spencer elborult tekintetéből látni lehetett, hogy legalább annyira retteg ettől, mint amennyire örül neki. Csendben megvacsoráztak a szobájukban a kandalló előtt álló apró asztalon. A férfi azonban keveset evett, és hamarosan fel-alá kezdett járkálni az ablak és az ajtó között, mintha minden pillanatban támadásra számítana. Ellenségek jártak Spencer után, és ellenségek vártak rá útja végén is. Roselyn tudta, hogy a férfi ma éjjel nem fog sem békét, sem nyugalmat lelni. Hirtelen, minden tudatos megfontolás nélkül tudta, mit fog tenni. A vacsora edényeit tartalmazó fatálcát kitette a folyosóra, és bezárta az ajtót. Ezután lassan elkezdte kigombolni a mellényét. Spencer nem vette észre, mit csinál. Aggódott, vajon hogy reagál majd, miközben lerázta a köntöst a válláról, és hagyta a földre hullani, feltárva a térdéig érő vászon alsóinget. Ugyanakkor annak tudata, hogy mire készül, és a kockázat, amit kész volt vállalni, elbódította a fejét. Azáltal, hogy követte Spencert, újra a vad Roselyn tört elő belőle, és ezt már nem tudta -nem is akarta - megakadályozni.

25. fejezet Spencer megérezhetett valamit, mert lassan megfordult és ránézett. Tekintete szinte égetett, ahogy végigpásztázta a lány testét. Egyikük lélegzete sem hallatszott. Roselyn remegő ujjakkal oldotta meg az inge fűzőit és engedte lecsúszni a földre. A férfi mélyen belélegzett, mellkasa felemelkedett és kitágult, s pillantásának lágy édességétől a lányt belülről furcsa, szédítő érzés kerítette hatalmába. - Rose - lehelte Spencer, és kinyújtotta felé a karját. Roselyn előrelépett és a kezébe helyezte az övét. Mozdulatlanul álltak. Egyetlen gyertya pislákolt az ágy melletti asztalon, és kezük úgy fonódott össze, ahogy a lány testük összefonódására vágyott kétségbeesetten. Spencer magához vonta, ő pedig felsóhajtott, ahogy a férfi ruhájának durva anyaga meztelen testéhez ért. Tenyerébe vette az arcát, és lehajolt, hogy megcsókolja, annyira lágyan és annyira gyengéden, hogy a lány levegő után kapott a gyönyörűségtől. - Biztos vagy benne, Rose? - suttogta a férfi az ajkai mellett. A lány válaszképpen kitárta az ingét, és ajkát a mellkasára tapasztotta. Spencer felnyögött és szorosan magához ölelte. Beleremegett, ahogy a lány nyalogatni kezdte a mellbimbóját. Mennyire élvezte a tudatot Roselyn, hogy képes hatni a férfira és mekkora örömet okozott neki az érintése! Egyenként eltávolította Spencer ruháit, majd ismét az ölelésébe lépett, átadva magát a testéből áradó melegnek, amely teljes hosszában végigsimította az ő testét. A férfi nyaka köré fonta a karjait, lábujjhegyre állt, és megcsókolta. Ahogy a férfi nyelve megérintette az övét, növekvő fájdalmat érzett, nyugtalan vágyakozást valami többre. Eggyé akart válni vele, a teste része szeretett volna lenni. Spencer szelíden hátradöntötte a lányt, le az ágyra, miközben tartotta, hogy ne essen el. Roselyn kitárta a karjait felé, de a férfi ahelyett, hogy ránehezedett volna, mellé feküdt. A lány csalódottan feljajdult, és megindult feléje, ő azonban visszanyomta az ágyra. - Előttünk az egész éjszaka - mormolta Spencer, miközben lehajolt, hogy egy csókot nyomjon a mellei közé. - Megígérem, hogy ezúttal nem fogok sietni. A lány nem érezte, hogy első szeretkezésük alkalmával sietett volna, ellenkezése azonban elhalt, amikor a férfi szája a mellbimbójára záródott, és szívni kezdte. A gyönyör tüzes hulláma söpört végig a lány testén, és megmerevedett a férfi alatt. Az újra és újra nyalogatta és csókolta, míg a teste nyugtalanul mozgolódni nem kezdett, s már nem engedelmeskedett neki többé. Spencer most a másik melléhez fordult, ő pedig apró sikkantással túrt bele a férfi lágy szőrzetébe, és magához vonta. Spencer szabad keze a csípőjét és a combját simogatta. Amikor a lány széttárta a térdeit, azt hitte, ő majd fölébe kerekedik. Ehelyett a férfi ujjai combjának érzékeny belső részét kezdték izgatni, egyre közelebb és közelebb

kerülve a középponthoz, mígnem a teste vergődött az izgalomtól, a vágytól és a bizonytalanságtól. Az ujjak hirtelen besiklottak combjai találkozásának göndör fürtjei közé, ő pedig szinte megbénult a szenvedély testén végigszáguldó hullámától. - Nyugalom - suttogta a férfi a mellei között -, ezt élvezni fogod. Pillantásuk találkozott, s a férfiéban ott volt annak tudata, hogy milyen érzéseket kelthetne benne, ha a lány egyszerűen csak hagyná. Roselyn elengedte magát, és jutalmul a gyönyör elképzelhetetlen élményében részesült, amikor a férfi simogatni kezdte. Ujjai belésüllyedtek, majd visszavonultak, hogy körözzenek, izgassák és nyomják. Roselyn eszeveszett, sürgető vágyat érzett növekedni magában, amely maga alá temette és szinte fuldokolt benne. A férfi nyelvének minden egyes simogatása a mellbimbója körül, ujjának minden támadása a combjai között még elkeseredettebbé, még feszültebbé tette, mígnem minden, ami ő maga volt, hirtelen szétrobbanni látszott egy olyan érzés hullámán, mely mind közül a legcsodálatosabb volt. Csak később, kielégülten és minden ízében remegve nyitotta ki a szemét. Spencer karja a mellkasán pihent, arca pedig a mellén. Mosolya melegséget, jókedvet sugárzott és még valamit, ami annyira lágy és valódi volt, hogy a lány még gondolni sem mert rá. Roselyn elpirult. - Ez volt... ez volt... - Ez volt életed első valódi élménye a szeretkezésben - mondta Spencer halkan, és szája ravasz mosolyra húzódott. - Én nem erre gondoltam, de... azt hiszem, igazad van. Nem gondoltam, hogy képes vagyok... így érezni. - Érezhetnék esetleg én is így most? - kérdezte a férfi elfúló hangon. A lány elmosolyodott és átölelte. - Hát persze. Kérlek rá! Spencer azonban, ahelyett hogy fölébe emelkedett volna, a hátára gördült. - Gyere ide. - Nem értem - suttogta Roselyn, ahogy tekintete végigpásztázta a férfi testét a gyertyafényben. - Térdelj fel, és lovagolj meg! - mondta Spencer. Roselyn esetlennek és ostobának érezte magát, de úgy tett, ahogy a másik kérte. Visszatartotta a lélegzetét, amikor elhelyezkedett a férfi merevedése mellett. A Spencerből felszakadó nyögés legalább olyan hatással volt rá, mint korábban a simogatás. Aztán simogatta is. Felnyúlt, tenyerébe vette a melleit, és játszadozni kezdett velük. A lány úgy érezte, mintha a férfi a lábai között lüktetne és még nagyobbá válna, miközben újra átélte a növekvő vágy okozta remegést. - Vezess magadba - kérte Spencer erőlködő hangon. Amikor Roselyn felemelte a csípőjét és megérintette, maga sem tudta, mire számít. A férfi ugyan kemény volt, de maga a bőr lágy és meleg. A lány egy pillanatig kiélvezte a vessző felfedezésének örömét. - Ez nagyszerű - mondta Spencer fojtottan -, de ha rövidesen nem jutok be, felrobbanok, és az már távolról sem ilyen jó mulatság. A lány elnyomott egy kacajt, és megpróbálta a lehető legjobban a lábai közé vezetni a férfit. Nem volt biztos benne, hogy a megfelelő pozícióban van, míg

Spencer meg nem ragadta a csípőjénél fogva, és le nem húzta, vesszejét kardként hüvelyébe csúsztatva. A lány egy sikollyal előredőlt, és a vállaira támaszkodott. - Jól vagy? - kérdezte a férfi. Roselyn lenézett a szenvedélytől elsötétült és összeszűkült szemekbe és érezte a pórázon tartott nyers erőt maga alatt, kiszolgáltatva neki. Újra felemelte és visszaengedte a csípőjét. Spencer szemei becsukódtak, ő pedig megremegett. - Fájdalmat okoztam? - Jaj, istenem, dehogy! - válaszolta a férfi rekedten. - Kérlek, kérlek, folytasd! A lány elmosolyodott a kéjtói és az elégedettségtől, Spencer azonban figyelmeztető pillantást lövellt feléje. - Légy gyengéd a szolgáddal, úrnőm! Roselyn lehajolt, míg ajkaik majdnem találkoztak. Most közelről nézte az arcát, ahogy újból felemelte és visszasüllyesztette a csípőjét. A férfi teste ívben megfeszült alatta, és most olyan mélyen érezte magában, hogy beleremegett a fájó csodába. - Spencer - suttogta és apró csókokat nyomott a szája sarkába, az arcára és a szemhéjára. Annyira drága volt most neki, hogy könnyek szöktek a szemébe az iránta táplált virágzó érzelmek gyönyörűségétől. Egy pillanatra sötét gondolatok tolakodtak az agyába. Azon kezdett tűnődni, vajon meddig tarthat ez az egész, de elhessegette magától a kételyt, és újra átvette az irányítást a szerelmük felett. Addig lovagolta a férfit, amíg az a nevét nem kiáltotta, és meg nem rázkódott alatta. Roselyn az ölelésébe hullt, és megpihent rajta, miközben egyszerre érezte Spencert maga alatt és magában. Végül lecsúszott róla, és mellé feküdt. Ő megfordult az ölelésében, és fejét a vállára hajtotta, ahogy a lány a nyaka köré csúsztatta a kezét, és félresöpörte arcába omló haját. Spencer szemei csukva voltak. Hosszú, sötét szempillái az arcán nyugodtak. Roselyn szerette volna kikérdezni őt az útjukról, a köztük fennálló kapcsolatról, ám mire elég bátorságot gyűjthetett volna hozzá, a férfi halkan horkolni kezdett. A lány elmosolyodott. Melegséget, békét és furcsa hálát érzett, ahogy tovább simogatta Spencer haját. - Te vagy az első férfi, aki megcsókolt - súgta neki. Spencer nem reagált a szavaira, csak mélyebben fúrta a fejét a lányhoz, és szorosabban ölelte magához. Álmában arca nyíltnak és sebezhetőnek látszott. A lány most már bátrabbnak érezte magát. - Te vagy az első férfi, aki törődik velem - majd lágyabban: - A jegyesem. Magukra húzta a takarót, és gyorsan álomba merült. Spencer hajnal előtt úgy ébredt, mintha mély vízből úszott volna a felszínre. Éppen a valódi öntudat szintje alatt eszébe jutottak a szavak, amelyeket Roselyn suttogott, mielőtt elaludt volna. Még sohasem csókolták meg. Miféle szörnyeteg lehetett az az istállófiú? Amikor a lány mindent elvesztett, amikor mindent kockára tett a boldogságáért, ő még inkább büntette? Kinyitotta a szemét, és odapillantott, ahol a lány feküdt összekuporodva az oldalánál. Azt már tudta, hogy a férje ágyában sohasem volt része

gyönyörökben. Ahogy elképzelte, mennyire kellemetlen lehetett számára a szerelem, furcsa fájdalmat érzett a mellkasában. Azt kívánta, bárcsak távol tarthatná tőle a kínt, és eltörölhetné a rossz emlékeket. Kisimította a lány haját az arcából. Csak ránézett a kedves arcra, és darabokra hullt a szíve a lány iránt érzett aggodalomtól. Vajon még mélyebb veszélybe sodorta őt? Ekkor ráébredt, hogy szerelmes belé. A gondolattól még jobban felébredt benne a biztonsága miatt érzett félelem. Ó igen, szerette Roselynt. Szerette a bátorságáért, hogy a saját életét választotta, és együtt élt a döntéseivel, tekintet nélkül a következményekre. Átkozta magát, amiért még arra sem vette a fáradságot, hogy megismerje a jegyesét, hogy megvizsgálja, hogyan tudnák a legtöbbet kihozni a szülői parancsból. Sohasem gondolta volna, hogy egy lány szeretheti őt, és még mindig bizonytalan volt, vajon Roselyn szerelmes-e belé. Lecsúsztatta a kezét a lány meleg hasára. Fájt neki, hogy csak ilyen rövid ideig lehetett anya. Lehet, hogy már most az ő gyermekét hordja a szíve alatt? Mi lesz, ha kivégzik árulásért? Roselynt és a gyermekét megbélyegzik és kiközösítik, és mindez az ő hibája lesz. Hogyan is mondhatná neki, hogy szereti, amikor lehet, hogy rövidesen halott lesz? Jobb lenne, ha a lány gyűlölné őt, és azt gondolná, hogy csak kihasználta, mint ha tudná, hogy szerelmesen ment a vérpadra. Még mindig nem volt azonban más, csak egy gyenge, önző férfi, és úgy ébresztette fel a lányt, ahogy szerette volna, éberré simogatva a testét, és rövid időre elfelejtkezve minden bánatáról combjai védelmező menedékében. Ezután Spencer gyorsan megmosdott a hideg vizes tálban. Nehéz volt a napi feladatokra koncentrálnia, amikor Roselyn forrón és álmatagon feküdt a párnán, amit nemrég megosztott vele. A lány halkan felnevetett. - A tested elárulja, hogy nem akarod igazán elhagyni az ágyamat. - Ez a jéghideg víz nemsokára változtat rajta - a férfi a nyeregtáskához bicegett és tiszta ruhát vett fel. - Hozok neked élelmet, hölgyem. Legyél talpon és indulásra készen, mire visszatérek! - Ne szólíts így! - mormolta Roselyn. A férfi látta, ahogy arcától a nyakáig elpirul. - Meddig terjed ez a gyönyörű rózsapír? - kérdezte, miközben bepillantott a takaró alá, és csókot nyomott a kacagó lány mellei közé. - Az biztos, hogy idáig elér. Vajon lejjebb is kúszik? - Spencer! - Ah, úgy vélem, ez nem a megfelelő idő a felfedezésre. És tényleg hölgy vagy - tette hozzá komolyan. "Az én drága hölgyem", akarta mondani, de félt, hogy végül megbántja vele. Miután elköltötték a reggelijüket, odaadta Roselynnek a tőrt és az ollót, amit Francistől kért kölcsön. - Mit kezdjek ezekkel? - kérdezte Roselyn gyanakvóan. - Szeretném, ha levágnád a hajamat és a szakállamat. - De miért? A lány riadt szemeit látva szerette volna megnyugtatni és elmosolyodott, hogy elkendőzze a mellkasát összeszorító fájdalom csomóját. - Saját magamként kell Londonba mennem, hogy bebizonyítsam, nincs rejtegetnivalóm.

Roselyn megigazította a haját és a szakállát, ő pedig egy éles késsel leborotválta az arcán maradt oldalszakállt. Már több mint egy éve viselte azt a szőrzetet. Ahogy belenézett a homályos kézitükörbe, látta, hogy a bőre sápadtabb volt ott, ahol korábban szakállt viselt. Hirtelen úgy érezte, hogy most sokkal inkább önmaga. Sokkal jobban bízott benne, hogy képes lesz meggyőzni a királynőt és a kormányt, hogy csak azt tette, amit parancsoltak neki. Határozottan élvezte Roselyn meglepett tekintetét - miközben a lány az arcát tanulmányozta -és a pírt, amit megpróbált elrejteni. Ahogy a nap lenyugodott, és az ég alja vörösre váltott a hosszú felhőcsíkok mögött, Roselyn Spencer oldalán belovagolt Southwark szűk utcáiba a Temze déli partján, ahol annak idején ő és Philip éltek. A visszatérés eszébe juttatta, mennyire gyűlölte Londont az árulók London Bridge-re figyelmeztetésül kitűzött fejétől kezdve az utcák közepét elárasztó patkányokig és mocsokig. London belvárosában mindig kocsival közlekedett, de Southwark lakójaként mindenhová gyalog ment. Most, lóháton ülve, úgy érezte, mintha az utcák fölé benyúló emeletek ránehezednének. Már elfelejtette a zsúfolt városok szagát, az utcai árusok kiáltozását, hogy "Sült alma!", "Friss hering!", és a fémre sújtó kalapács soha nem szűnő zaját. Mindenütt emberek szorongatták, megrémítve Angyalt. Roselyn szeretett volna átmászni Spencer ölébe és hagyni, hogy a férfi vigyázzon rá, ez azonban gyávaság lett volna. Ehelyett erősen figyelte a szakáll alól előtűnt megkapó arcot. A férfi lenyűgözően jóképű volt. Spencer lebukott egy fogadó cégtáblája alatt, majd befordult egy keskeny sikátorba. A lány megütögette Angyal oldalát, hogy utolérje. A fogadó mögött udvar és kert tárult a szemük elé zsúfolt istállóval a vendégek lovai számára. - Ez az - mondta Spencer, és leszállt a ló hátáról, majd odasántikált hozzá, hogy őt is lesegítse. - Jól ismerem a tulajdonost. Itt hagyjuk a lovakat és csónakkal kelünk át a Temzén. - Miért? Spencer átölelte és orrával megérintett a fülét. - Mert az otthonom így érhető el a legjobban. - Természetesen - lehelte a lány. Hirtelen izgatott és ideges lett attól, hogy nemsokára megpillantja a férfi otthonát. Ha bűnös lenne, nyilván messzire elkerülné Londont ahelyett, hogy frissen borotvált arccal mutatkozik, és büszkén a családjához vezeti őt. Ekkor tudta, hogy bízik abban, hogy a férfi az igazat mondta neki. Ha valakit üldöz az ellensége, vajon nem az ellenkező irányba menekülne, ahelyett, hogy szembenéz vádlójával? Vissza fogja adni Spencernek az erszényt, mert remélte, hogy a segítségére lesz abban, hogy mindent helyrehozzon. Azután elég idejük lesz, hogy meghányják-vessék további közös életüket. Miután a férfi megtette az előkészületeket, hogy időlegesen az istállóba állítsa a lovakat, továbbmentek Southwarkon keresztül, kerülgetve az utca közepén felgyülemlett szemetet. - Hová megyünk? - kérdezte Roselyn, miközben egyik kezével a férfiét szorongatta, a másikban pedig a nyeregtáskát egyensúlyozta. - A folyóhoz. Azt hiszem, errefelé a legjobb menni, ha az ember csónakot akar bérelni.

- Nem, erre - mondta a lány, és épp ellenkező irányba fordult, mint amerre a férfi ment volna. - Errefelé éltem. Roselyn látta, amint Spencer arca elsápad, majd a férfi köréje fonta a karját, és szorosan magához ölelte. - Bátor asszony vagy - mondta rekedten -, de én mégis azt mondom, ez az az utca. A lány rántott egyet a kezén. - De én biztos vagyok benne, hogy... Hangja elhalt, ahogy három veszélyes külsejű útonálló lépett elő a Spencer mögötti sikátor árnyékából. A férfi arcáról azonnal eltűnt minden érzelem, ahogy az egyik ember keze megragadta Roselyn könyökét és háttal magához szorította. A lány orra megtelt a bűzzel. - Uraim! - szólt Spencer nyugodtan, szórakozott arckifejezéssel. - Javaslom, engedjétek el a hölgyet és menjetek a dolgotokra! A lány könyökét markoló kéz szorítása még erősebbé vált, és egy hörgő hang válaszolt: - Elvesszük a pénzedet, ember. Négy az egyhez, he? Spencer hirtelen felkapta a botját és keményen az egyik briganti homlokára sújtott vele. Az ember csendben egy szennyvizes árokba zuhant. - Három az egyhez - közölte Spencer.

26. fejezet Két rabló megragadta Spencert, Roselyn pedig felsikoltott, mielőtt a harmadik befogta volna a száját. Koszt, sört és valami olyan aljasságot érzett, hogy legszívesebben öklendezett volna. Hiába küzdött, az útonálló egy sötét sikátorba vonszolta. Amikor utoljára megpillantotta Spencert, a férfi éppen kihúzta a kardját a hüvelyéből, hogy távol tartsa vele az egyik banditát, mialatt a másikat, aki karját a nyaka köré fonta, megpróbálta lerázni magáról. Bár a kétségbeesés könnyei fátyolosították el a szemét, Roselyn kényszerítette magát, hogy megjegyezze a sáros utcácskák labirintusát, amely egyre szűkebb és sötétebb lett, minél jobban eltávolodtak a folyó partjától. Nála volt a nyeregtáska és hirtelen erőt vett rajta a félelem, hogy elveszik tőle a levelet, amire Spencernek olyan égető szüksége volna. Vajon élt még egyáltalán a férfi, hogy emiatt aggódjon? Nem adhatta fel a reményt. A rabló szorítása engedett egy kissé, mintha azt hitte volna, hogy a lányt minden ereje elhagyta. Roselyn kétségbeesetten felemelte az egyik lábát és kirúgott hátrafelé. Elvétette a férfi lágyékát és egy pillanatig egy kézzel kapaszkodva, egyensúlyát veszítve lógott, míg a másik maga felé nem pördítette. A bandita röhögött, ahogy a lány ráemelte a tekintetét, ő pedig felemelte szabad kezét és körmeivel végigszántott az arcán. A férfi rekedt hördüléssel elengedte őt, és a szeméhez kapott. A lány rohanni kezdett, mellkasához szorítva a zsákot. Szűk, kacskaringós utcákon futott végig embereket kerülgetve, míg tüdeje égni nem kezdett. Csak akkor állt meg, amikor már úgy gondolta, hogy lerázta üldözőjét. Ha most azonnal visszatérne Spencerhez, a megmaradt két gazember még mindig kettejük fölé kerekedhetne. De, ha segítséget szerezne... Egy kis időbe telt, mire visszanyerte az önuralmát, de nemsokára ismerős utcákon botorkált. Bekopogtatott egy barátja ajtaján. Az asszony friss halat árult Philip péküzletétől nem messze. Remélte, hogy a család nem költözött el. Egy rongyos ruhát viselő férfi nyitott ajtót. - George? - suttogta a lány, majd a férfi mögé pillantott és meglátta a testvérét, Waltert, és George feleségét. - Ann? Az egyetlen csöpögő gyertya fényénél négy apró gyereket látott, akik egy asszony barna szoknyája mögül lesték őt. George megvillantotta foghíjas vigyorát. - Csak nem te vagy az, Roselyn? A lány boldogan bólintott, a férfi pedig úgy megölelte, hogy felemelkedett a földről. Amikor elengedte, Ann maga felé fordította és forrón karjába zárta. - Roselyn, mikor gyötté' vissza Londonba? Mér' nem szótá' nekünk, hogy gyössz? És hol van Philip meg az édes Mary? A kisleány biztos... Ann megláthatott valamit Roselyn arcán, mert elhallgatott. - Ann - kezdte a lány halkan -, Philipet és Maryt elvitte a fekete halál nem sokkal azután, hogy elmentünk Londonból. Ann szemei tágra nyíltak és könnyel teltek meg, amint megfogta Roselyn kezét.

- Ó, kedvesem - kezdte. - Minden rendben van. Wight szigetén éltem, és kenyérsütésből kerestem a kenyerem. De éppen ma tértem vissza Londonba egy... Az ég szerelmére, Spencer talán már eszméletlen... vagy még rosszabb! Megpördült, és a fivérekhez fordult. - Szükségem van a segítségetekre! Az útitársamat és engem megtámadtak az utcán, és nem tudom, mi van vele. Meg kell keresnünk! - De Roselyn... - szólalt meg Ann. Roselyn gyorsan megölelte. - Ígérem, máskor visszajövök, és mindent elmesélek, de most Spencerhez kell mennem. Lehet, hogy súlyosan megsebesült. A visszautat a közelgő éjszaka sötétjében kellett megtalálni. Csak itt-ott egy üzlet ajtajába kiakasztott pislákoló lámpás vezette őket. Spencer nem volt ott, ahol hagyta. A földön friss vérnyomot láttak. Roselyn ellenállt a késztetésnek, hogy a legrosszabbra gondoljon. Hová mehetett a férfi? Ha a rablók végeztek volna vele, minden bizonnyal még most is itt feküdne az utcán... Jeges nyugalom fojtotta el növekvő rettegését, ahogy George-hoz fordult. - Ha az őrjárat elvitte, hol lehet? - Az egyik börtön nincs messze - válaszolta George lassan. - Először visszaviszünk Annhez, aztán megkeressük neked. - Meg kell néznünk a fogadóban is, ahol a lovainkat hagytuk. Lehet, hogy ott van. Éjfélre Roselyn ráébredt, hogy Spencer teljesen eltűnt Southwarkból. Megpróbálta meggyőzni a férfiakat, hogy hazament, George azonban nem volt hajlandó csónakot bérelni ilyen késő éjjel, és megígérte, hogy a fivére, Walter hajnalban átviszi a lányt. Emellett, mondta, London éjszaka nem megfelelő hely a sétálgatásra, különösen, hogy a spanyolok valahol odakint várakoznak támadásra készen. A lány csak megrázta a fejét, és behunyta a szemét. Az apró kandalló előtt üldögélt, és megpróbált Ann biztató szavaira figyelni, miközben kétségbeesetten várta, hogy eljöjjön a reggel. Amikor Rodney Shaw éjfél körül megérkezett Londonba, lova - a harmadik ló, amit az utóbbi két napban használt - majdnem összeesett alatta. De mit számított még egy ló ahhoz képest, hogy időben érkezzék Lord Formán fogadására? Minden nemesi család képviselteti magát. Talán még a királynő, a vén szuka is méltóztatik eljönni. Shaw-t így mindenki láthatja majd, aki számít. Habár csak a kormány tudott a küldetéséről, amely szerint a spanyol flottán kellett kémkednie, majd tesz róla, hogy bizonyos célzások eljussanak egy-két főrend fülébe arról, hol is töltötte az elmúlt évet. Semmi sem gátolhatja meg abban, hogy elhitesse a kormánnyal: Thornton volt az áruló. Amikor pedig a királynő kitünteti kegyével, és valami tekintélyes címmel ruházza fel, még Shaw anyja is hivatalos lesz a szertartásra, ami végtelenül nagy boldogsággal fogja eltölteni. Az anyja minden tőle telhetőt megtett, hogy előmozdítsa ügyük sikerét. Megbízottakat küldött a parti kocsmákba és fogadókba, akik tájékoztatták Formán báljának pontos idejéről, így bárhol szállt partra Angliában, fel tudott készülni.

Amikor Shaw megérkezett Forman westminsteri kastélyába a Temze partján, nem volt ugyan hivatalos meghívója, ám a folyóparti kertek nagy, széles ajtókra néztek, amelyeken könnyedén besurrant. A nagyterem levegője nehéz volt a hőségtől és a túl sok parfümtől, a nők és férfiak drága ruhái pedig csillogtak a gyertyafényben. Shaw tudta, hogy a ruhája koszos az utazástól, és több vendég rosszalló pillantását is magán érezte, de másnap reggelre mindannyian hősként fogják majd tisztelni. Senki sem mer majd ferde szemmel nézni rá. Mindenkitől megkapja végre a tiszteletet, amit megérdemel. Egyelőre azonban megelégedett azzal, hogy fel-alá sétálgatott a nagyteremben és a körülötte lévő társalgókban. A táncparkett szélén azonban megtorpant, ahogy döbbenten megpillantotta Spencer Thorntont, amint éppen az egyik hölggyel táncolt. Thornton sérülése sokkal súlyosabb volt, semmint hogy őelőtte Londonba érhetett volna! Vajon a királynővel is beszélt, és Shaw-t már keresik is, hogy letartóztassák? Ahogy ott állt, és érezte, ahogy belé mar a rettegés, Thornton tánc közben a közelébe került. A tekintetük találkozott, és Shaw megmerevedett. Agyában vadul kergetőztek a gondolatok, mit is fog mondani, hogy Thornton elkerülhetetlen vádjait visszavágja a képébe. Thornton azonban egyszerűen lenézett a lenyűgöző nőre, akit a karjában tartott, és a fülébe súgott valamit. Az kuncogott, és megpaskolta a férfi mellkasát, mintha egy rossz gyereket fenyí-tene meg. Aztán ismét eltűntek a táncosok tengerében. Shaw-t körülfonta a nyugtalan zavarodottság. Lehet, hogy Thorntonnak valami terve van, amit most készül mozgásba hozni? Shaw túl sok mindent élt túl ahhoz, hogy ilyen könnyen feladja. Az életét kockáztatta, hogy két ország számára is nélkülözhetetlenné váljon. Már csak egy országa maradt, és nem fogja veszni hagyni az álmokat, amelyeket ő és az anyja közösen dédelgettek. A legfinomabb selyemben fogja látni őt, ahogy az egy valódi nemesember anyjához illik. Olyan gyorsan távozott a fogadásról, amilyen gyorsan csak tudott. Elhatározta, hogy felkeresi Sir Francis Walsinghamet, az állami titkárt, aki őt és Thorntont beszervezte a spanyolok elleni kémkedésbe. És nem fog reggelig várni. Ahogy a hajnal első sugarai megvilágították az eget, Roselyn egy dohos csónak faülésén ült, szemben Walterrel. A férfi árral szemben evezett a tej szerű ködön át. A lány az ölében tartotta a nyeregtáskát, és próbált összpontosítani, hogy emlékezzen, melyik ház volt Spenceré. Csak egyszer látta, amikor a család hajóján elhaladt előtte, s anyja kapzsi büszkeséggel mutatta meg neki. Csak reménykedhetett benne, hogy Spencer biztonságban odaért. Eleveztek az északi part sűrűn álló, magas épületei előtt, más csónakokat és feljebbről érkező utasokkal tömött bárkákat kerülgetve. Időnként hallották a hajósok kiáltásait: "Nyugatra!" vagy "Keletre!". A folyópart nemsokára kitűnően művelt földek nyílt síkjává vált, ahol boltívek álltak őrt díszes kertek előtt. Sok jómódú háztól dokk helyett lépcső vezetett le a Temzéhez. Walter majdnem teljesen biztos volt benne, hogy tudja, melyik a Thorntonbirtok, és az egyik lépcsősor mellé kormányozta a ladikot. A boltíves kapun keresztül a távolban emeletes udvarház látszott. A ház fehér kőből épült, sötétebb sarkokkal.

A lány bizonytalanul pillantott Walterre, aki levette a sapkáját, és megvakarta kopaszodó fejét. - Egy kissé várok rád, hölgyem. Ha rossz a ház, viszagyössz. Roselyn ki akarta fizetni a férfi fáradozását, de az visszautasította. A lány hálásan rámosolygott. Kiszállt a csónakból, kihúzta magát, és megindult felfelé a lépcsőn. A házhoz vezető kőút elhagyatott volt, ő pedig kezdte nyugtalanul érezni magát. A kertek kissé elhanyagoltnak tűntek, ahogy a virágok hervadoztak a kora reggeli harmatban. Úgy tűnt, a séta örökké tart a ház felé, amely egyre nagyobbnak és nagyobbnak látszott. Amikor Roselyn kopogtatott a bejárati ajtón, a visszhang üregesnek hangzott, mintha egy elhagyott házból tört volna elő. Sokáig kellett várnia, mire egy szolgálólány kinyitotta az ajtót. A lány ásított, és az ajtófélfának dőlt. - Egy kicsit korai, nem, drágám? Roselyn pislogott a meglepetéstől, de megpróbálta megőrizni józan ítélőképességét. Spencer elmondta, hogy a fivére intézkedik helyette mindenről, de sok minden nem volt rendben a birtok körül. - Bocsáss meg a betolakodásért - kezdte -, de itthon van az urad? A lány elvigyorodott. - Persze, de csak nem várnád, hogy fenn legyen ilyenkor? Roselyn majdnem megszédült a megkönnyebbüléstől, és megmarkolta az ajtófélfát. Spencer tehát itthon van, egészséges, és nem fekszik sebesülten Southwark valamelyik viskójában, vagy nem történt még rosszabb. - Látnom kell őt. Rendkívül sürgős. A szolgálólány a szemét forgatta. - Elhiszem, kedvesem. Várj itt, megnézem, mit tehetek. Mielőtt Roselyn válaszolhatott volna, a lány becsapta előtte az ajtót. Végtelennek tűnő percekig füstölgött magában, mire rájött, hogy faképnél hagyták. Visszatartott lélegzettel lenyomta a kilincset, és meglökte az ajtót befelé. Semmiféle nesz nem fogadta. Sem a szolgálók hangjának duruzsolása nem hallatszott, sem edények nem csilingeltek egy távoli konyhában. Az épület olyan néma és üres volt, mintha csupán egy vagyonnak emelt emlékmű volna. Roselyn felsietett a széles kőlépcsőn a második emeletre, majd elkeseredve nézett végig a csukott ajtók hosszú során. Amikor észrevett egy impozáns méretű duplaszárnyú ajtót, lassan kitárta az egyik szárnyat, és bekukucskált. A drapériák le voltak engedve, és csak homályos fényt engedtek a helyiségbe. Hatalmas baldachinos ágy foglalta el a szemközti falat. Az ágyfüggönyöket az oszlopokhoz kötözték, az ágy közepén pedig egy kupac gyűrött lepedő, paplan és szatén ágytakaró hevert. Roselyn becsukta maga mögött az ajtót, és lábujjhegyen az ágy felé osont, ahol a párnák között egy férfi feje látszott. - Spencer? - suttogta, és habozva felemelte az egyik párnát. Fekete haj keretezte a szunnyadó arcot, amelynek körvonalait már jól emlékezetébe véste látása és érintése is. A megkönnyebbüléstől reszketni kezdett, és könnyek szöktek a szemébe. - Spencer - súgta, és kinyújtotta a kezét, hogy megrázza a csupasz vállat. A férfi mormogott egyet, és a másik oldalára fordult. Roselyn furcsának találta, hogy ennyire mélyen alszik. Vajon nem ejtette kétségbe őt is a lány eltűnése, ahogy őt a férfié?

Erősebben rázta meg. A szemöldöke megrebbent, majd a hátára fordult és a tenyerével ernyőt formált a szeme fölé, mintha hirtelen éles fény öntötte volna el a szobát. Roselyn csak mosolygott rá, ő pedig lassan visszamosolygott. - Jó reggelt - mondta a férfi halkan. - Annyira aggódtam, Spencer! - kezdte a lány, és letérdelt az ágy szélére. Kinyújtott kezével félresöpörte a férfi haját a szeméből, ujjai pedig tovább cirógatták az arcát. - Amikor nem találtalak, én... - összeszorult az ajka és sírással küszködött. - Csitt - súgta a férfi, és maga mellé húzta az ágyra. - Most, hogy itt vagy, minden rendben lesz. A lány az ágy védelmében és a férfi karjainak biztonságában hagyta magát ellazulni egy kicsit. Spencer elvigyorodott, egyik könyökére támaszkodva felemelkedett, és fölé hajolt, hogy gyengéden megcsókolja. Roselyn felsóhajtott, kezeivel a férfi hajába túrt, magához vonta őt, és hirtelen éhesen az ajka ízére, a szájára tapasztotta az övét. Csak egyetlen napig voltak távol egymástól, de egy örökkévalóságnak tűnt. Valami azonban nem volt rendben. Spencer csókja valahogy más volt. Még testének súlya sem volt ugyanaz, amely az ágyba nyomta Roselynt. A lány félrefordította a fejét, ő pedig csókokkal borította el az arcát. - Spencer! - szólt rá szigorúan. - Nézz rám! - Óh, hidd el, már néztem - duruzsolta a fülébe. A lány eltolta őt a vállainál, míg a könyökére nem emelkedett felette. A férfi léhán vigyorgott le rá, amitől a lány félelme nőni kezdett. - Valami nincs rendben - mondta lassan. A tekintete lesiklott a mellkasára, és felkiáltott, amikor a kezét oda tette, ahol a sebnek kellett volna lennie. De nem volt seb. Mielőtt rémült agya fel tudta volna fogni a helyzetet, az ajtó kinyílt, és egy izgatott hang a nevét kiáltotta. A hang Spenceré volt, aki még mindig Philip régi ruháit viselte, arcán pedig zavarodott kifejezés ült. Roselyn szája tátva maradt az ágyban rávigyorgó arc láttán, amely minden vonásában megegyezett Spencerével.

27. fejezet A férfi, aki úgy nézett ki, mint Spencer, de nem ő volt, közelebb húzta magához. A lány könyökével hasba vágta, s amikor az nyögve összegörnyedt, ő kisiklott az ágyból, le a padlóra. Spencer azonnal ott termett, hogy felemelje, és a karjaiba zárja. Roselyn, miközben Spencerbe kapaszkodott, a másik férfit bámulta, aki most hátát a párnáknak támasztva ült, és félig leeresztett szemhéja alól visszanézett rá. - Spencer, mondtad, hogy van egy fivéred - szólalt meg a lány végül -, de sohasem említetted, hogy ikrek vagytok! Spencer erősebben szorította magához. - Sohasem került szóba. Ez itt Alex, aki mostantól jobb, ha vigyáz a kezeire! Úgy aggódtam miattad, Roselyn! Hol voltál? Hogy sikerült megszöknöd? A lány még mindig Alexet nézte összeráncolt homlokkal. - De hát Spencernek hívtalak, te pedig nem javítottál ki! - Az elmúlt két év során azt hiszem, többet voltam Spencer, mint ő maga. Fel sem merült bennem, hogy kijavítsam egy ilyen gyönyörű hölgy apró tévedését. Különösen, hogy ilyen... érdeklődést tanúsított irányomban. Csak egy kis testvéri csókot szerettem volna. A gonosz vigyor láttán Roselyn érezte, hogy a megalázottság pírja önti el az arcát. Visszabújt Spencer ölelésébe és felnézett rá. - Azt hittem, te vagy az... A férfi felsóhajtott és két kezébe fogta az arcát. - Nem kell mentegetőznöd. Alex mindig is szeretett másnak látszani, mint ami valójában. - Miért, te nem? - vetette oda gúnyosan Alex. - Mi ketten mindig is jók voltunk a tettetésben. Ezért is keveredtünk ilyen titkos küldetésbe. - Keveredtünk? - visszhangozta Spencer. Alex széttárta a karját. - De hát olyan álnok és nehéz dolog volt neked kiadnom magam, különösen a félbeszakított esküvőd botránya után. Roselyn teste megfeszült, Spencer pedig dühös pillantás lövellt a fivére felé. Alex felhúzta a szemöldökét. - Ah, szóval te az a Roselyn vagy! - Miért, talán olyan sok Roselyn volt eddig? - ugratta a lány Spencert. - Természetesen nem - válaszolt a férfi mogorván. Alex elmosolyodott. - Neked talán akkor még nem, de most... Roselyn nem tudta megállni, hogy tekintete ne kalandozzon át Spencer testvérére. Az arcuk teljesen megegyezett, ám Alex haja valamivel rövidebb volt és hátrasimítva viselte. Ettől láthatóvá vált az egyik füléből lógó gyöngyfüggő. - Tehát te voltál az a "Spencer", aki a hozzám eljutó botrányok mögött állt mondta Roselyn lassan. - Csak a legfrissebbek mögött - válaszolta Alex egy grimasszal. - Azelőtt Spencer maga gondoskodott minden skandallumáról.

- Roselyn - súgta Spencer a hajába -, sajnálom, hogy nem figyelmeztettelek a bátyámmal kapcsolatban. De most mondd el, kérlek, hogy szöktél meg? Órákig kerestelek azt gondolva... Istenem, meg sem tudom ismételni, mit gondoltam! Megrázkódott, a lány pedig szorosabban ölelte magához. - Azért jöttem ide, hogy embereket gyűjtsék, és szélesebb kutatást indítsak - folytatta. - Azután értesültem róla, hogy valaki engem keres, és üzeneteket hagytam magam után számodra... - haragosan a fivérére pillantott -, te pedig egy újabb bálba mentél és egyáltalán nem voltál a segítségemre! Alex kihúzta magát. - És honnét kellett volna tudnom, hogy visszatértél? - Spencer - vágott közbe Roselyn -, szerencsésen megmenekültem a rablótól, és megtaláltam a barátaimat Southwarkban. A férfi mélyet sóhajtott, és még szorosabban fonta köré a karjait. - Olyan boldog vagyok, hogy jól vagy! - suttogta, és rekedt hangja édes fájdalomként nyilallt a lány szívébe. - Mire visszamentünk érted, eltűntél - Roselyn behunyta a szemét, és hagyta, hogy az eddig visszatartott érzések elborítsák. Szerelmes volt Spencerbe. Egyszerűen nem lehetett más magyarázat arra a bizalomra, amit most, bizonyítékok nélkül is belefektetett. Nem lehetett más magyarázat, mint hogy úgy érezte, feladná, ha elveszítené a férfit. Spencerben megvolt a bátorság, hogy feleljen hazája hívására, még akkor is, ha ez fájdalmat okozott neki. Megőrizte jó kedélyét és vonzerejét, még akkor is, amikor azt hitte, meghal. Roselyn újra a történet elején találta magát. Egy férfinak adta a szívét, és remélte, hogy megbízhat benne. Spencer azonban nem Philip Grant volt, ő pedig nem az az éretlen kislány, aki feldühödött, ha nem úgy sikerült valami, ahogy akarta. Spencer most már része volt az életének, testének és lelkének. Szerelmes volt belé. - Már mindketten jól vagyunk - mondta a férfi lágyan, a lány pedig, ahogy ott csüngött rajta, hálát adott Istennek, hogy megóvta őt a bajtól. Alex sokatmondóan megköszörülte a torkát. - Most az én kérdéseimre következnek a válaszok. Tehát életben vagy, Spencer. Már aggódni kezdtem. Ahogy Spencer bátyja felé fordult, Roselyn ott maradt a karja alatt, az oldalán. Ráébredt, hogy a fivérek több, mint egy év eltelte után most látják viszont egymást először. Mégsem került sor ölelésre, meleg üdvözlésekre. A lány feszülő ellentétet érzett kettejük közt. Spencer röviden elmesélt a testvérének mindent, ami angol kémként történt vele, beleértve Roselyn találkozását Rodney Shaw-val. Alex még jobban összeráncolta a homlokát, és hátradőlt a párnák közé. - Ez a Shaw tehát azt fogja állítani, hogy te ölted meg a többi angol kémet, te pedig ugyanezt fogod állítani róla. - Ez nem állítás kérdése - mondta Spencer feszülten. - Láttam őt. És velem is ugyanezt akarta tenni. - De ha nem tudod bebizonyítani, fejedet veszik a Tower Hillen. - Kedves tőled, hogy emlékeztetsz rá. Alex átvetette a lábát az ágy szélén, és felállt, olyan gyakorlott mozdulattal tekerve maga köré a lepedőt, hogy Roselynnek ideje sem maradt zavarba jönni.

- És mivel én is a segítségedre voltam ebben a csalásban - folytatta hűvösen -, nagyon könnyen előfordulhat, hogy ikerkivégzésre kerül sor. Spencer botjára támaszkodva Alex elé lépett. - Ne aggódj emiatt, testvér! A királynő tudja, milyen csekély szerepet játszottál az ügyben. Ha bárki elveszíti a fejét, az én leszek. - Uraim - szólalt meg hirtelen Roselyn közéjük lépve -, meg kell oldanunk ezt a problémát, és azt hiszem, tudom is, hogyan kezdjünk hozzá. Mielőtt azonban elő tudta volna húzni a spanyol levelet, hirtelen csattanást hallottak, majd darabokra törő fa hangját. A fivérek gyorsan egymásra pillantottak, majd Alex ledobta a lepedőt és a ruhái után nyúlt. Roselyn halkan felsikoltott, és eltakarta az arcát. - Sajnálom, de nem fogadhatom a vendégünket ennyire hiányos öltözékben - mondta Alex. Messziről felhangzott egy szolgálólány kiáltása, majd csizmás lábak dobogása közeledett a lépcsőn. Spencer hirtelen megragadta Roselyn karját és lefogta. - Egy szót se szólj nekik! - kiáltotta gyorsan. - De ki az? - Valószínűleg katonák. Neked semmi részed ebben, és nem foglak veszélybe sodorni. - De Spencer, valamit el kell mondanom neked! Mielőtt azonban többet mondhatott volna, az ajtó kivágódott, és a szobát mellvértet viselő, lándzsákkal és muskétákkal felfegyverzett katonák özönlöttek el. Spencer maga mögé tolta a lányt, Roselyn pedig fel akart sikoltani, amikor elráncigálták tőle, térdre kényszerítették, majd hátulról megkötözték. - Kinek a parancsára tartóztattok le engem? - követelőzött Spencer. - Őfelsége parancsára, uram - válaszolta az egyik katona. - Ki fognak kérdezni téged. Alexet, akin csak egy ing és egy bő térdnadrág volt, hasonlóképpen fogták le. - Legalább a csizmámat hadd vegyem fel! - morogta. - Én vagyok Spencer Thornton - kiáltotta Spencer. - Én kellek nektek, nem a fivérem! Alex elgondolkozó pillantást vetett Spencer felé, a parancsnok csak ennyit mondott: - Nem tudunk megkülönböztetni benneteket. Inkább kövessünk el egy kis hibát, mint egy hatalmasat. Roselyn az ágy mellett állt az egyik oszlopba kapaszkodva. Azon gondolkodott, vajon a királynő Spencer ellen fordult-e. Haszontalannak érezte magát, csak arra volt képes, hogy gyenge asszonyként meghúzódjon, míg a fivéreket az ajtó felé vezették. - Hová viszitek őket? - kérdezte. Azonnal megbánta a merészségét, mert több katona is feléje fordult. Spencer figyelmeztető pillantást vetett rá a válla felett. - Lord Thornton lába el van törve! - kiáltotta a lány. - Legalább vigyétek a botját is, kérlek benneteket! Legnagyobb meglepetésére a Spencert tartó katona intett egy másiknak, aki felvette a botot a földről.

Az előcsarnok felé vonszolták őket, de hirtelen megtorpantak, amint egy alacsony asszony elállta az útjukat. Finom szövésű fekete köntös volt rajta, őszes haját pedig szorosan felkötve viselte egy elegáns fekete fejfedő és egy fátyol alatt. Roselyn nem látta ugyan Spencer arcát, a férfi teste azonban teljes egészében megmerevedett. - Madre - szólalt meg, és fejét röviden meghajtotta az asszony felé. Ezen az ijesztő asszonyságon látszott, hogy több dolgot élt már át Angliában töltött évei alatt, semhogy megijedjen néhány katonától. Enyhe spanyol akcentussal így szólt: - Hallottátok az ifjú hölgy kérdését. Hová viszitek a fiaimat? Ahogy a Spencert és Alexet kísérő katonák csoportja elhaladt mellette, a parancsnok így válaszolt: - A Towerbe mennek, asszonyom, ahová az árulókat visszük. A Roselyn szívét elöntő félelem olyan volt, mint a lassú halál a jeges vízben, de megfogadta magának, hogy soha többé nem rejtőzik el a való világ elől. Kockázatot fog vállalni, megkísérti a veszélyt, bármit megtesz, hogy kiszabadítsa Spencert. Felkapta a szoknyáját, és futni kezdett. Utolérte a katonákat, amikor azok a kertbe vezető kapunál jártak. Megragadta az ajtókeretet és utánuk kiáltott. - Spencer! A férfi hátranézett a válla felett, miközben a katonák tovább taszigálták a folyó felé. - Tudok segíteni rajtad! - kiabálta a lány. - Bízz bennem! - Nem! - Spencer megpróbált feléje fordulni, de továbbvonszolták. - Ez az én harcom, és győzni fogok! Menj vissza Wightra, menj vissza Johnhoz! Ott biztonságban leszel! A lány még sokáig az ajtóban állt, miután a katonák egy csónakba tuszkolták Spencert és a fivérét. Bár tudta, hogy a férfi csak óvni akarta őt, a szavai mégis dühítették. Nem képzeli, hogy annyi meghitt együttlét után magára hagyja! Egy mély sóhajjal végül becsukta az ajtót. Amikor megfordult, észrevette, hogy a terem megtelt szolgákkal, akik mind őt nézték. Arcukon az érzelmek széles skálája tükröződött az undortól az érdeklődésen át a derültségig. Roselyn kinyitotta a száját. Remélte, hogy anélkül is szétoszlanak, hogy fel kellene szólítania őket rá. Azok azonban tovább bámulták, mígnem egy elegáns kék és arany libériát viselő idősebb férfi előrelépett. - Úgy vélem, ideje távoznia, hölgyem - közölte nyugodtan. - Távoznom? - ismételte meg Roselyn az anyjától hallott legdölyfösebb hangon. - Dolgom van itt. - Bizonyos vagyok benne, hogy a gazdám a továbbiakban nem igényli a szolgálatait. Szajhának nézte! Mielőtt azonban ellenkezhetett volna, egy női hang hallatszott. - Állj! Spencer anyja állt a lépcső tetején fenségesen és komoran, mint maga a királynő. Roselyn megremegett az aggodalomtól, amikor elképzelte, hogy számot kell adnia tetteiről a vikomtnénak. - Ifjú hölgy - szólította meg lady Thornton -, úgy hiszem, találkoztunk már, de a neved nem jut eszembe. Roselyn tett néhány lépést előre, és megállt a lépcső aljában.

- Roselyn Harrington Grant vagyok, asszonyom. Egy időre feszült csend állt be, Roselyn pedig biztos volt benne, hogy lady Thornton e pillanatban kizárólag gyűlöletet érez iránta. Lady Thornton a férfira pillantott, aki az imént távozásra szólította fel a lányt. - Allbright, kérem utasítsa a szolgálókat, hogy térjenek vissza a munkájukhoz! Tegyen róla, hogy két napon belül ez a ház ismét úgy nézzen ki, ahogyan utoljára láttam! Hirtelen mozgolódás támadt, s az előcsarnok kiürült, leszámítva Roselynt és Lady Thorntont. A lány nem mozdult. Várta a dühkitörést és az ítéleteket, miközben Spencer anyja lejött a lépcsőn, az idős hölgy azonban csak ennyit mondott: - Kérem, lady Roselyn, sétáljon velem! A szótlan Roselynnel az oldalán a vikomtné úgy járta be a termet, mintha még sohasem látta volna azelőtt. Roselynnek nehezére esett megőrizni a nyugalmát, mert folyton ki akart törni belőle, milyen veszélyben forog Spencer, és könyörögni akart az asszony segítségéért. Lady Thornton megállt egy falba süllyesztett polc előtt, amelyet gyertyák világítottak meg. A polcon ott állt büszkén közszemlére téve fia meztelen szobra - szárnyakkal. Lady Thornton megcsóválta a fejét. - Madre de Diós, mintha egy szentély lenne, ugye? Roselyn nem tudta megakadályozni, hogy a szája mosolyra ne húzódjon. - Azt hiszem, büszkeségből és tréfából készült, asszonyom. Úgy tudom, Alex ajándékozta Erzsébet királynőnek, bár úgy tűnik, őfelsége nem kívánta hosszú ideig kiállítani. Kezdett rájönni, ki is a valóban botrányos testvér. - Úgy látom, elég sokat tudsz a fiaimról egy olyan személyhez képest, aki nem óhajtott a család részévé válni. - Alexszel csak ma találkoztam, asszonyom, de Spencerrel sok időt töltöttem az utóbbi hónapban. - Nem tudtam, hogy visszatért Európából - felelte Lady Thornton sötét, összeszűkült szemekkel méregetve Roselynt. - Talán te hajlandó leszel elmagyarázni nekem, mi is vezetett ehhez az... igazságtalansághoz. Roselyn mesélt Lady Thorntonnak Spencer küldetéséről és arról, hogyan lábadozott sérüléseiből Wight szigetén. Új kapcsolatuk részleteit kihagyta. A magyarázat közben lady Thornton egy szalonba vezette a lányt, és mindketten helyet foglaltak egy párnázott székben. - Tudok egy-két dolgot arról, mivel foglalkozott Spencer, mert ragaszkodtam hozzá, hogy Alexander tájékoztasson róla. Roselyn elmosolyodott. - Alexander egyetlen napig próbálta meg a testvérét alakítani előttem. Mintha nem tudnám megkülönböztetni egymástól a saját fiaimat! -mondta felháborodottan lady Thornton. - Alexander elárulta, hogy Spencer a királynő titkos küldetését hajtja végre, de megkímélt a veszély valódi méretétől. Úgy döntöttem, Cumberland-ben töltöm a gyászomat, de Alexander néhány hete értem küldött, hogy "biztonságba" helyezzen, ahogy ő mondta, arra az esetre, ha a spanyolok megtámadnák Angliát. Azt hiszem azonban, hogy bűntudatot érzett, mert Spencer megígér-tette vele, hogy gyakran meglátogat, s ez, szokásához híven, kiment a fejéből.

Halvány, szórakozott mosoly játszott a szája sarkában, és Roselyn látta rajta a szeretetet, amit a fiai iránt táplál. - Lady Thornton, ha nincs több kérdése felém, tovább kell mennem a Towerbe. Lehet, hogy olyan bizonyíték van a birtokomban, ami meggyőzi majd a királynőt Spencer ártatlanságáról. - Persze, hogy ártatlan! - legyintett ellentmondást nem tűrően lady Thornton. - Először azonban tudnom kell, miért követted Londonba. - Hiszen már említést tettem Rodney Shaw-ról. Lehet, hogy már a városban van. Muszáj... - Nem, más oka van. Roselyn ismét magán érezte a fekete szemek átható pillantását, amelyek épp olyanok voltak, mint Spenceré. Kényelmetlenül fészkelődni kezdett. - Két évvel ezelőtt inkább felbontottad az eljegyzési szerződést, mintsem hogy hozzámenj a fiamhoz. Roselyn kihúzta magát. - Így van, asszonyom. - Most miért segítesz neki? - Mindketten tettünk akkor dolgokat, amelyeket azóta megbántunk. Tudtam, hogy Spencer nem szeret engem, s ahogy velem bánt... - elhallgatott. Habozott, megbántsa-e a férfi anyját. - Az fertelmes volt - fejezte be a mondatot lady Thornton meggyőződéssel. Nem is értem, hogy miért. Az apja és én úgy neveltük, hogy tisztelje a nőket, s a házassággal szembeni vonakodása felfoghatatlan volt számunkra. - Azt hiszem, most már megértem - mondta Roselyn. - Nem hitte, hogy valaha is olyan házasságban élhet, amilyen a szüleinek jutott. Utalt rá, hogy a származása miatt sokszor azt gondolta, hogy egyetlen nőnek sem kell majd. Nem tudta volna ezt elmondani az édesanyjának anélkül, hogy megbántaná, így hát... - Inkább téged bántott meg - mondta halkan lady Thornton. Roselyn könnyeket látott megcsillanni a büszke szemekben. - De ugye megbocsátottál neki? - kérdezte tőle az asszony. - Igen. - Szereted őt? - Igen - vágta rá a lány habozás nélkül. Az idős hölgy vállai alig láthatóan leereszkedtek a megnyugvástól. - És a fiam szeret téged? - Szavakkal nem mondta, asszonyom, tehát nem beszélhetek bizonysággal. Túlságosan is tudatában van az önre, Alexre és énrám leselkedő veszélyekre. - Rendben van. Majd máskor aggódunk ezeken a dolgokon - szögezte le lady Thornton szilárd hangon. Roselyn úgy látta, hogy egy mosolyt próbál elrejteni és hirtelen melegséget érzett eziránt az asszony iránt, aki annyira szerette a férjét és a fiait, hogy egy idegen ország ellenséges légkörét is vállalta értük. - Most pedig rendbe kell hoznunk ezeket a hibákat - folytatta lady Thornton. - Kihallgatást kérek a királynőtől. - Nem, asszonyom, engedje meg kérem, hogy ezt én tegyem meg! És kérem, ne gondolja, hogy azért kérem ezt, mert a háború az ön népe ellen folyik! Lady Thornton felállt és büszkén kihúzta magát.

- Én már angol vagyok, lady Roselyn. Miért gondolnék tehát ilyesmit? De te hogyan segíthetnél a fiaimon? - Lehet, hogy nálam van a bizonyíték, amely meggyőzi a királynőt Shaw bűnösségéről. És hasznos lenne az ön segítsége is. A két nő nemsokára ismét az úri lakosztályban volt és fejük a spanyol levél fölé hajolt. Lady Thornton összeráncolt homlokkal olvasta. - Mi áll benne? - kérdezte Roselyn aggódva. - Ezek utasítások egy bizonyos Mr. Smythe angol kém meggyilkolására, akit lelepleztek. Senor de Alcega írta alá. Ismerős ez a név? - Nem - válaszolta a lány. Nem akarta elárulni a pánikot, ami annyira eluralkodott rajta, hogy az ujjai remegtek a levélen. A pergamen tetejére mutatott. - Ez nem egy név? - Nem, csak formális üdvözlés - mondta lady Thornton fejét rázva. - Ah, gyilkosok, akik udvariasan köszöntik egymást. - Akkor ez nem bizonyíték - Roselyn olyan letörtnek és hidegnek érezte magát, mintha Spencer máris halott lett volna. - Mit is mondtál, mi az áruló neve? - Rodney Shaw - suttogta Roselyn, majd kedvetlenül odapillantott, ahová lady Thornton mutatott. Bár a cikornyás kézírás miatt nehéz volt kivenni, az egyik mondat végén ott volt a "Shaw" szó, mintha a levél írója nevén szólította volna alárendeltjét. - Ez az! - lehelte a lány és a vikomtnéra mosolygott. Megölelte az idős hölgyet, majd elpirult, és gyorsan visszahúzódott. - Bocsássa meg az arcátlanságomat, asszonyom! - Nem arcátlanság, ha segíteni próbálsz a fiamon - mosolygott rá lady Thornton. - De mi lesz, ha túlkésőn érkezünk? Mi lesz, ha... - A királynő maga akar majd Spencer ügyével foglalkozni. Nagy kegyben állt nála. De minden valószínűség szerint hagyja majd senyvedni és a bűneiről elmélkedni egy ideig. - Akkor küldöttet menesztek, és kihallgatást kérek tőle, hogy megmutathassam neki a Spencer ártatlanságát alátámasztó bizonyítékot. - Megpróbálhatod, querida, de lehet, hogy téged is megvárakoztat.

28. fejezet Amikor Spencert bevezették a cellájába a londoni Tower Beauchamptornyában, nem hitt a szemének, hogy egy ilyen tágas és ablakokkal jól ellátott helyiség valójában börtön. Ha viszont kinézett a keleti ablakokon, a Fehér Tornyot látta, ahol meg is kínozhatják, hogy válaszokat csikarjanak ki belőle. Északkeletre a Tower Hill látszott, ahol pedig eltávolíthatják a fejét, ha nincsenek megelégedve a válaszaival. Még mindig látta a Temzét is, ahol a csónak az Árulók Kapujához szállította, amely olyan véglegességgel csapódott le mögötte, hogy sok éjszakányi nyugalmát fogja még tönkretenni. Két napig azonban senki sem jött, hogy kikérdezze. Bőséges mennyiségű ételt kapott, tollas derékaljat és takarókat az ágyához. Még Alexszel is beszélhetett egy meglazult padlódeszka jóvoltából - már amikor Alex hajlandó volt beszélni vele. Ebben a laza bánásmódban nem sok logikát talált. Ezenkívül túl sok ideje maradt arra, hogy Roselynre gondoljon. Elképzelte őt Angyal hátán, amint a sziget felé tart, végre biztonságos távolságban a veszélyes politikától, amelynek a hálóját ő fonta köréje. Spencer lelkének egy része azonban aggódott, hogy a lány mégsem menekül el, mert azt hiszi, hogy segíthet rajta. Az utóbbi néhány hétben olyan asszony vált belőle, aki kész ostoba kockázatot vállalni kizárólag őérte, és ezt nem tudta mire vélni. Ez ellentmondott minden arról alkotott elképzelésének, hogy egy nő mit jelenthet neki. Folytatta tehát a járkálást a cellában, és Rose-on tűnődött - az iránta érzett szerelmén és az egész helyzet képtelenségén -, míg Alex fel nem dörömbölt neki a padló alól, hogy hagyja abba a mászkálást. Roselyn két napot várt a válaszra, miután küldöttet menesztett Erzsébet királynőhöz és kihallgatást kért tőle. Minden nap minden órájával egyre erősebbé vált benne a meggyőződés, hogy Spencerből kínzással próbálnak információkat kihúzni és hogy a katonák bármilyen kínálkozó lehetőséget megragadnak, hogy megöljék, és így pontot tegyenek árulásának ügyére. Nem tudott aludni, keveset evett, azt is csak akkor, ha lady Thornton személyesen felügyelte minden egyes falat útját a szájába. - Ha csak láthatnám! - sóhajtott fel Roselyn vágyakozva, amint éppen reggelijét fogyasztotta Spencer bebörtönzésének harmadik napján. - Tudod, hogy ezt nem engedhetem meg - mondta lady Thornton. - De hiszen megfelelő összeg ellenében az őrök megengednék, hogy lássam Spencert. Hallottam ilyen dolgokat. - Elképzelhető, de a fiam nem kívánná, hogy veszélybe sodord magad. Meg kell bíznod őfelségében ebben az ügyben. - Megbízni? - kérdezte a lány és felállt. - Hogy bízhatnék... Halk kopogás hallatszott az ajtón, és lady Thornton kiszólt a látogatónak, hogy bejöhet. Allbright, a főkomornyik lépett be, és meghajolt. - Asszonyom, üzenet érkezett Whitehallból. Őfelsége ma délután szándékozik lord Thorntont hivatalosan is megvádolni árulással - csak egy pillanatnyi szünetet tartott. - Előkészíttettem a csónakot.

Lady Thornton és Roselyn majdnem összeütköztek nagy sietségükben, hogy kijussanak az ebédlőből. - Öltözz át, Roselyn! - utasította lady Thornton, ahogy lélekszakadva rohantak fel a lépcsőn a második emeletre. - A lehető legjobb külsővel kell a királynő elé járulnunk. - Csak a köpenyemet veszem vissza, asszonyom - mondta Roselyn és végignézett a sötétzöld gyapjú ruhán, amit viselt. - Nem próbálok úgy tenni, mintha visszatértem volna a régi életemhez. A királynő rájönne, hogy ez valótlanság. - De a tisztelet... - Újra kiérdemlem a tiszteletét - közölte Roselyn határozottan, majd eltűnt a saját szobájában. Amikor azonban be akarta kapcsolni a köpenye csatját, észrevette, hogy kezei csillapíthatatlanul remegnek. Ez lesz az egyetlen esélye, hogy megmentse Spencert. A ma délután fog dönteni a férfi halála - és közös életük között. Roselyn csak akkor döbbent azonban rá igazán, mivel is kell szembenéznie, amikor a királynő fogadótermébe vezető boltíves ajtóban állt. Két évvel ezelőtt számkivetetté tette magát azoknak az embereknek a szemében, akik most megvetéssel fordultak feléje. Minden udvaronc és nemesember drágakövekkel díszített, felfújt és festett szatén- vagy selyemruhában pompázott. Szülei, Cambridge grófja és grófnéja, a királynő közelében álltak, mintha külön Roselyn végső vereségének megtekintése végett hívták volna meg őket. A lány úgy gondolta, apja még csak--csak érez némi szimpátiát iránta, ám nem meri kimutatni felesége hideg, őrködő tekintete alatt. Ismét szembenézni mindezzel, jobban fájt, mint képzelte volna. Olyan érzés volt, mintha az elítélő tekintetek súlya alatt újra átélt volna minden elkövetett hibát és újólag megítéltetett volna minden elkövetett vétkéért. Spencerért azonban el fog viselni mindent. Érte nyilvánosságra hozza minden nyomorúságát. Azt, ami büntetésként kijutott neki meggondolatlansága miatt: szegénységét, elhagyottságát, még gyermeke halálát is. Múltbeli hibáiért csak bocsánatot kérhet és imádkozhat, hogy a királynő meghallgassa. Roselyn felemelte a tekintetét, és Spencer anyjával az oldalán lassan végigvonult az utat nyitó udvaroncok között. Nemsokára megpillantotta az emelvényt, ahol Erzsébet királynő ült arany trónszékén, gazdagságtól övezve. Elegáns fekete-fehér szaténruhát viselt drágakövekkel és rubinnal kirakva, amelyek minden mozdulatától megcsillantak a fülét, nyakát és ujjait díszítő ékszerekkel együtt. Arcán szigorú kifejezés ült a vörös paróka alatt. Az uralkodó jobbján állt Spencer és Alex kötelek nélkül, ám őrök sorfala előtt. A fivéreken még mindig ugyanaz a gyűrött öltözék volt, de nem látszott rajtuk, hogy bántották volna őket. Roselyn megkönnyebbülése majdnem könnyeket csalt a szemébe, és lerázta magától lady Thornton visszatartó kezét, hogy Spencerhez rohanjon. Amikor a férfi nem vett róla tudomást, a lány fürkésző pillantást vetett szerelme arcára. O azonban elnézett a feje felett. A visszautasítás kínja minden gondolatot száműzött összezavart fejéből. Látta Rodney Shaw önelégült képét az első sorban, amit a többi udvaronc vigyorgó arckifejezése vett körül.

Megint zavarba hozta magát mindnyájuk előtt. Roselyn kihúzta magát, összeszedte a bátorságát, és visszafordult, hogy szembenézzen Spencerrel. Nem volt hajlandó elhinni, hogy a korábban iránta tanúsított figyelem és gyengédség minden morzsája hamis volt. A tömeg kuncogásával a háttérben a lány belenézett a szemekbe, amelyek annyiszor rejtegettek előle valamit, és kétségbeesést látott. Hirtelen ráébredt: a férfi attól próbálja megóvni őt, hogy bármiképpen összefüggésbe hozzák vele, felfogta, hogy inkább megtagadja magától a vigasztalását és a segítségét, semmint azáltal magával rántsa őt. Ő pedig annyira szerette ezért a szándékáért! A bátorsága visszatért, mint amikor a feltámadó szél kidagasztja a hajó vitorláit. A királynő emelvénye elé lépdelt és mélyen meghajolt. Spencer tudta, hogy a teremben mindenki látja rajta a feszültséget, és izzadságcseppek gördültek le a halántékán. Nem törődött vele, hogy ettől bűnösnek látszik-e vagy sem. Minden a bátor Roselyn miatt volt, aki könnyű célponttá tette magát hiábavaló erőfeszítésében, hogy megvédje őt. Az egész jelen lévő udvartartást ismerte. Udvarolt a nőknek, játszadozott az idősebb hölgyekkel, és együtt ürítette a kupát az összes ifjú léhűtővel. De egyedül Roselyn mert kiállni mellette. Roselyn, akinek mindenkinél több oka lett volna, hogy megvesse őt. Az egész udvar színe előtt visszautasította a lányt, és ő mégsem hagyta magára. Kész volt elpusztítani magát, hogy megmentse őt, és ettől úgy érezte, megalázza a másik bátorsága. Bármit megtenne, hogy megmentse a lányt a megvetéstől, és bármit megadna, hogy örökké vele lehessen, hogy bebizonyítsa neki, méltó hozzá. Erzsébet királynő arckifejezése mit sem változott, ahogy Roselyn felegyenesedett a meghajlásból. - Lady Roselyn, mit hoztál nekünk? - érdeklődött. Spencer nézte, ahogy az anyja előlép, és lefogja a lány kezét, mielőtt belenyúlhatna a derekára erősített erszénybe. Az asszony egy apró dobozt nyomott Roselyn kezébe, és előretolta. Az egyik hölgy a trónszékhez vitte az ajándékot. Míg Erzsébet királynő a gyöngyökkel és gyémántokkal kirakott lánccal volt elfoglalva, Spencer csak bámulta anyját, aki fekete őrangyalként állt Roselyn oldalán. Végre megértette, hogy könnyen viselte mások megvetését, amíg az apjával lehetett. Szégyellte magát, amiért anyja származása miatt aggódott, amikor a saját viselkedése miatt kellett volna. - Lady Roselyn - szólalt meg a királynő -, miért szakítottad félbe kormányunk munkáját? - Felség - válaszolt a lány tisztán csengő hangon -, olyan bizonyíték van a birtokomban, amely segít tisztázni lord Thorntont és fivérét az árulás hamis vádja alól. - Arcátlanság részedről azt gondolni, hogy szükségünk van a segítségedre válaszolta a királynő dölyfösen. A tekintete azonban Spencerre tévedt. A férfi, bár arckifejezése változatlan maradt, azon törte a fejét, vajon miről beszélhet Roselyn. Aggódott, hogy a lány szörnyű ellenséget szerez magának az uralkodó személyében, ha "bizonyítéka" haszontalan tákolmánynak bizonyul. Erzsébet királynő ismét Roselynre nézett. - Mindazonáltal megtekintjük a bizonyítékot, amit elébünk hoztál.

Roselyn belenyúlt az övén hordott erszénybe, és előhúzott egy összehajtogatott levelet. Megint a királynő egyik udvarhölgye vitte oda a levelet őfelségének. - Mi ez? - érdeklődött a királynő. - A levél Rodney Shaw spanyol hadseregbeli feletteseitől származik, és egy angol ügynök meggyilkolására utasítják benne. Spencer szája tátva maradt, s csak egy pillanattal később jutott eszébe, hogy becsukja. A zacskó mindvégig Roselynnél volt! Mégsem neheztelhetett rá ezért, és nem is vádolhatta, amiért nem bízott benne. Hetek óta először hagyta, hogy a remény felülkerekedjék benne. Rodney Shaw dermedten állt az udvar színe előtt, és sápadt arcát hirtelen verejtékcseppek pöttyözték. - Ez hamisítvány, felség! - kiáltotta és segélykérőén nézett körül. - Vajon egyenesen Sir Walsinghamhez jöttem volna, ha áruló lennék? Esküszöm, hogy Thorntont az utolsó angol ügynök holtteste mellett találtam! Csak az udvaroncok figyeltek rá, és most ők is elkezdtek hátrálni tőle. Roselyn közelebb lépett a királynőhöz. - A levél spanyolul íródott, felség. Lady Thornton boldogan lefordítja önnek. Erzsébet királynő szemügyre vette a lányt a levél felett. - Vajon azt gondolod-e, hogy tanulatlanok vagyunk, Lady Roselyn? Sok nyelven olvasunk. Roselyn lehajtotta a fejét és újra bókolt. - Kérem, felség, bocsásson meg! Spencer látta, hogy Shaw elvicsorodik, és örült volna, ha Roselyn nem áll olyan közel hozzá. Ekkor Shaw előrántotta a kardját.

29. fejezet A fogadótermet éles kiáltások reszkettették meg, ahogy az udvaroncok hanyatt-homlok igyekeztek kitérni a kardjával vadul hadonászó Shaw útjából. Mielőtt a katonák egyáltalán reagálhattak volna, Alex megragadta egyikük kardját, és odahajította Spencernek, aki előretört, hogy Roselyn és Shaw közé vesse magát. Erzsébet királynő felemelkedett. - A Megváltó sebeire... Spencer azonban semmi mást nem hallott, ahogy kardja összecsapott Shawéval, és érezte a keze ügyében lévő megszabadulás és győzelem mindent felemésztő erejét. - Add fel, Shaw! - szűrte a szót összeszorított fogai között, miközben köröztek egymás körül. - Senki sem segíthet rajtad! - Csúnyán sántítasz, Thornton! Hadd szabadítalak meg a szenvedéseidtől! Shaw kapkodó csapások sorozatát zúdította Spencerre, amiket az kétségbeesetten hárított. Többször is csak egy hajszálon múlt, hogy ellenfele fel nem nyársalta, míg végül sikerült megsebesítenie Shaw kardforgató kezét. Amikor amaz megfordult, és menekülni próbált, elálltak az útját. Kénytelen volt megfordulni és szembenézni Spencerrel, aki készenlétben tartotta a kardját. Spencer mély hangon szólalt meg: - Már nincsenek embereid, hogy lefogjanak engem. Csakis úgy voltál képes legyőzni. Shaw egy dühödt kiáltással Spencer feje felé sújtott. A pengék összecsaptak, és egymásba akadtak. A küzdők gyűlölettel teli szemekkel meredtek egymásra a fegyvereken át. - Kockára tetted a hűségedet, és vesztettél - mondta Spencer. - Add fel! - Inkább ölj meg! - Gyáva! - Spencer kiütötte a kardot Shaw kezéből, és hátralépett, miközben a katonák körül fogták az árulót. Spencer lassan megfordult. Anyja arcán büszke mosolyt látott, Roselynét pedig könnyek áztatták. Szerette volna a karjaiba zárni, bevallani neki a szerelmét, és könyörögni neki, hogy engedje, hadd maradjon mellette mindörökké. Ott volt még azonban maga a királynő, ő pedig ragaszkodott a joghoz, hogy engedélyt adjon a házasságkötéshez. Neki pedig még annyi kérdése volt. - Felség - kezdte Spencer -, ha látni kívánta hűségem bizonytékát, miért nem történtek kísérletek a kihallgatásomra az elmúlt néhány napban? Gyakorlatilag teljes kényelemben éltem. A királynő uralkodói méltósággal helyet foglalt. - Lord Thornton, mi pusztán biztonságba helyeztünk. - Biztonságba? - Sir Rodney már magára vonta a gyanúnkat anyja viselkedése miatt, aki mostanában kezdett a család lehetőségeihez képest túlságosan jól élni, és tett is róla, hogy erről mindenki tudjon. Shaw tátott szájjal bámult a királynőre. - De... Anyám ragaszkodott hozzá... ő kényszerített... ő akarta...

- Végül azonban a te döntésed volt, Sir Rodney - mondta a királynő hűvösen. - Kénytelenek voltunk megvédeni lord Thorntont elkeseredett cselekedeteidtől, lady Thornton pedig lekötelezett bennünket azzal, hogy biztonságosan őrizte lady Roselynt. A végső bizonyítékot ez a levél szolgáltatta. Szép munka, lady Roselyn! A katonák elvezették Shawt a teremből. Spencer az anyjára nézett, aki Roselyn mellett maradt. - Madre, te mindent tudtál? - Nem, fiam, de senki sem szegülhet ellen Őfelsége parancsának. Erzsébet királynő elmosolyodott. - Lord Thornton! Csodálatra méltóan helyt álltál szolgálatunkban, a korona hálás neked. Van valami információd a számunkra? - Igen, felség. A spanyolok nem fognak partra szállni. Az udvar hirtelen elcsendesedett, mintha az ország biztonsága múlt volna Spenceren. - Nem tudták egyesíteni seregeiket Parma németalföldi erőivel - folytatta -, és mire elhagytam a hajót, már igencsak szűkében voltak az élelemnek és a puskapornak. Az uralkodó felemelte a fejét. - Úgy van tehát, ahogy gyanítottuk. Anglia ereje végül győzedelmeskedik! A királynő felemelkedett a székéből és a padlóra lépett. Élénk színű ruhája csillogott a gyertyafényben. - Lord Thornton, királyi küldetésünk kiemelt hát sértődöttségedből? A férfi rámeredt. - Felség? - Úgy véltük, mi sem terelheti el figyelmedet a romantikus bánatokról jobban, mint ha nemes célt adunk életednek. És hogy férfit faragjunk fivéredből azáltal, hogy felelősségteljes cím védelmét ruházzuk rá. Alex felé indult, akinek az arca vörös lett a nyilvánvaló méregtől. - Az udvar hölgyei nem láttak át Sir Alexander jelmezén. Arcotok hasonlít egymásra, a különbség azonban nyilvánvaló, ha a megfelelő helyet vesszük szemügyre. Váratlanul megragadta Alexander hátsóját, aki hátraugrott előle. Mélyeket lélegzett, és izzó tekintettel nézett körül a nevető udvartartáson. - Egy férfit mindig elárul a teste tánc közben - folytatta a királynő mézesmázosan, és visszatért a trónusához. Spencer kétségbeesetten bámult a testvérére, aki másfél éven át viselte a vikomt címét. Alex most ismét másodszülött, bár Spencer joga az örökségre csak perceken múlt. Rögtön látta, milyen bonyolult is volna elsimítani a dolgokat, a királynő megalázó viselkedése pedig csak még nehezebbé tette a helyzetet. - Alex - szólalt meg -, hogyan köszönhetném meg valaha is a segítségedet? Alex csak biccentett neki, és eloldalgott az uralkodó engedélye nélkül. Spencer sajnálattal vette tudomásul, hogy kettejük viszonya még tovább romlott. Amikor őfelsége Roselyn felé fordította félelmetes tekintetét, a lány tudta, hogy az ő számonkérésének is elérkezett az ideje. - Lady Roselyn - szólította meg olyan hangon, amely bizonyosan elhatolt a terem legtávolabbi sarkába is -, tudatában vagyunk, hogy megszöktél az általunk engedélyezett házasság elől, és egy kevésbé méltó férfinak fogadtál hűséget a jóváhagyásunk nélkül.

Roselyn megnedvesítette hirtelen kiszáradt ajkait, ám mielőtt beszélhetett volna, Spencer szólalt meg. - Felség! Roselyn csupán egy ifjú leány volt, aki a szívét követte, amikor az én viselkedésem olyan borzasztónak bizonyult. Az én hibám, nem az övé. - Nem, Spencer! - vágott közbe gyorsan a lány. - Felség, valóban drágán megfizettem a bűneimért, de kérem, mondja, hogy mai cselekedetemmel megváltottam magam az ön szemében! - Sokat kívánsz tőlünk - mondta a királynő hűvösen. Spencer Roselyn kezébe csúsztatta sajátját, ő pedig szorosan megfogta. - Felség! - szólt a férfi. - Szabadon állok ön elé és kérem öntől e nőt feleségemül. Többet jelent számomra, mint maga az élet, és ha nem adja beleegyezését... - Lord Thornton, fenyegetsz bennünket? - tudakolta az uralkodó. - Ugye nem merészelsz a jóváhagyásunk nélkül megházasodni?! - Felséged már hozzájárult két évvel ezelőtt. Szolgálataim jutalmaképpen nem adná újra beleegyezését? Roselyn megrémült, hogy a férfi ilyet követel a királynőtől, s mindezt őérte. Vajon úgy érezte, tartozik neki, vagy valóban szerelmes belé? Az uralkodó azonban összeráncolt szemöldökkel nézett le rá. - Lady Roselyn! A férfi, akinek engedélyünk nélkül hűséget fogadtál, halott? - Igen, felség. - Ez esetben, mivel két évvel ezelőtt nem teljesítetted óhajunkat, teszünk róla, hogy most megtörténjen. Vonuljunk vissza a kápolnánkba, és bonyolítsuk le ezt az esküvőt! Azzal felállt és levonult az emelvényről. Roselyn döbbenten bámult utána. Minden olyan gyorsan történt! Meg kellett bizonyosodnia róla, hogy Spencer tényleg házasságot akar. A férfi a derekára fonta a karját, a lány azonban ellenállt a kísértésnek, hogy átadja magát az ölelés biztonságának. - Nem kell feleségül venned - súgta oda neki. - Hazudtam neked a levéllel kapcsolatban, pedig de jól esett volna a lelki béke! A férfi megcirógatta az arcát. - Egyszerűen saját magadat és az országot védted. Míg a Towerben voltam, semmi más nem járt a fejemben, mint hogy el akarlak venni téged, Roselyn. Istentől... és a királynőtől kaptam egy második lehetőséget, hogy a feleségemmé tegyelek, és nem hagyom, hogy bármi is megállítson. A lány kezei végigsimítottak a férfi mellkasán és tenyerébe fogta az arcát. - Mondd, Spencer, miért akarsz mégis elvenni azok után, amit elkövettünk egymás ellen? Spencer megcsókolta mindkét kezét. - Igen könnyű feladat erre válaszolnom, kedvesem. Szerelemből akarlak elvenni. Szerelemből, amelyért... még ma is úgy érzem, bármekkora árat képes vagyok megadni. Képes vagy szeretni egy férfit, aki több módon is elárult téged? - Óh, Spencer! - suttogta a lány és lábujjhegyre állt, hogy megcsókolja. Mennyire szeretlek! - mindkét arcára csókot nyomott, majd felemelte a kezeit, hogy azokat is csókkal hintse. - Mindketten fiatalok és bolondok voltunk, túlságosan vakok, és nem láttuk meg, amit megláthattunk volna. Köszönöm Istennek, hogy megpillantottuk az igazságot. Most végre részévé válhatok csodálatos családodnak.

Spencer arca elsötétülni látszott. - Rose, nem tudom, hogyan kérhetném valahais anyám bocsánatát. - Azt hiszem, félreérted saját magad - válaszolta Roselyn, miközben gyengéden kisimította a férfi haját a szeméből. - Attól rettegtél, hogy mi sohasem leszünk olyan szerelemmel megáldva, mint amilyen az övék volt. Azzal, hogy botrányosan éltél, elérted, hogy senki se akarjon feleségül menni hozzád. Minden nőt elijesztettél, beleértve engem is, nehogy később csalódniuk kelljen. - Rose! - a férfi fájó sóhaja meghatotta a lányt. - A szigeten, miután szerelmeskedtünk, szó nélkül elhagytál engem, hogy meggyűlöltesd magad. De... valami megváltozott. Már nem félsz szeretni és bízni. - Csak azért, mert segítettél megérteni, hogy az élet értelmetlen nélküled. Amikor veszélybe sodortalak, amikor meg is halhattál volna... - Csitt! - suttogta a lány, és felágaskodott, hogy ajkaival tapassza be a férfi száját. - Szeretlek! - duruzsolta Spencer a lány ajkai mellett, ahogy összebújtak, test a testtel, lélek a lélekkel, szívükben egyesülve. - Lord Thornton! - szólította Erzsébet királynő a díszes bejárat felől, ahol állt, és toppantott a lábával. - Ez az esküvő csupán egy része az udvar által ma lebonyolítandó ügyeknek! Hozd elénk jegyesedet! A csókok később is ráérnek. Roselyn nevetve hagyta, hogy Spencer megfogja a kezét, és végigvezesse a fogadótermen. A férfi lehajolt, és a fülébe súgta: - Egybekelünk, szerelmem, de meg kell kérjelek, hogy mielőtt ma este elbűvölnél engem, engedélyezz egy fürdőt! A lány kuncogott, és a vállára hajtotta a fejét. Spencer huncut pillantást vetett rá. - Egészen biztos vagyok benne, hogy van egy kádam, amiben mind a ketten el fogunk férni.

Epilógus 1589. április Roselyn a sziklákon állt Shanklin közelében, és lenézett a viharverte partokra, ahol először rátalált Spencerre. Szorosabban burkolózott a köpenyébe a szél miatt, és megfordult, amikor hallotta, hogy a nevét kiáltják. Spencer lépkedett felé. Ha csak megpillantotta a férfit, még ennyi hónap elmúltával is a hála és a szerelem könnyei tolultak a szemébe. Visszafordult a tenger felé, és gyorsan megdörzsölte a szemét. - Túl hideg van idekint, Rose! - mondta Spencer a hajába, miközben hátulról átölelte. - Nagyon hosszú volt a tél, és hiányoztak a sétáim. Még mindig nem hiszem el, hogy a fivérem és a nővérem nemsokára meglátogat bennünket. - A legkevesebb, amit a szüleid tehettek, hogy engedélyezték a család többi tagjának, hogy lássanak téged - jegyezte meg a férfi mogorván. - Egy szó nem sok, annyi magyarázatot sem hallottál tőlük, mióta az esküvőnkön eljátszották a család oly nagyszerű újraegyesülését. Roselyn egy pillanatig tűnődve ölelte át a férfit. - Hallottál Alex felől? - kérdezte, holott valójában John Heywoodra gondolt, aki boldogságot kívánt neki, mielőtt elindult volna felfedezni az Anglián kívüli világot. - Nem, de Alex fel fog bukkanni. Talál majd valakit, akit szerethet - kezét a lány gömbölyödő hasára csúsztatta, amely a gyermeküket hordozta -, és megtalálja a békéjét - fejezte be suttogva. - Szeretlek, Rose. A lány mosolyogva nekidőlt, és a tengerre révedt, amely újra összehozta és eggyé varázsolta őket.

A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA Rt. munkája Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

1586-ot írunk. Spencer Thorntonnak, a fiatal, léha nemes nem akarta feleségül venni a szülei által, számára kiszemelt fiatal lányt. Jegyese, Lady Roselyn Harrington szíve sem hozzá húz, így az esküvő napján faképnél hagyja vőlegényét. Wight szigetére, szülei távoli birtokára menekül, és London társasági életének nyüzsgése helyett a falusi élet dolgos egyszerűségét választja. Két évvel később, amikor az Anglia legyőzésére induló spanyol Armada a sziget partjainál összecsap őfelsége flottájával, egy sebesült tengerészt sodor partra a tenger. Roselyn a házába viszi, hogy ápolja, és döbbenten ismeri fel a férfiban egykori jegyesét. Spencer az Armada legénységének öltözékét viseli. Hazaáruló, vagy királynő kémje? Hihet-e a lány annak az embernek, akit a fővárosi arisztokrácia színe előtt megalázott? Ami azonban ennél is rosszabb: új, eddig ismeretlen érzések ébrednek benne a gyűlölt férfi iránt... Spencer kapva kapott az alkalmon, hogy az uralkodó titkos küldetése révén megszökhet Londonból. Spanyol származása miatt könnyen elvegyül az ellenséges hajóhad tengerészei között. Amikor azonban leleplezik, menekülnie kell. Miután sebesülten partra vergődik, dühösen fedezi fel, hogy jóságos megmentője nem más, mint a nő, aki egykor köznevetség tárgyává tette. Elhatározza, hogy bosszút áll rajta, de rá kell ébrednie, talán álmai asszonyát találta meg benne...

www.alexandra.hu ISBN 963-368-277-0 9 789633 682777