GALAKTIKA_329

GALAKTIKA WWW.GALAKTIKA.HU

FB/GALAKTIKAMAGAZIN

(ELŐFIZETŐKNEK: 1000 FT) ÁRA: 1490 FT ALAPÍTVA: 1972-BEN

TUDOMÁNYOS FANTASZTIKUS IRODALMI MAGAZIN

NUKLEÁRIS ŰRHAJÓ KLÍMA A PAPLAN ALATT ZSOLDOS DÁVID-INTERJÚ

XXXVII. ÉVF., 2017. AUGUSZTUS

329 Szlovákia: 8 €

Z GA

IN ELŐFIZ

E

I TŐ Á RA

BUCKRAM BOJTOR SAXEY BRACKETT

AM A

+

Pla ti na kártyáv al

csak

1000 Ft

!

Fedina

LÍDIA KIJ

Johnson

OLVASS A JÖVŐBE!

17329

9

770133

243018

Plati nakártyával

B1-B4.indd 1

2017.07.18. 20:05:00

A M E TRO P O LI S M E D I A K I A D Ó KÖTE TE

A FÖLDET VÉGZETES KATASZTRÓFA FENYEGETI, AZ EMBERISÉGET CSAK EGY ŐRÜLT TUDÓS MENTHETI MEG.

„DAVE HOWARD ÚJ REGÉNYÉT MÉG KÉZIRATBAN VOLT SZERENCSÉM OLVASNI A VONATON. ELFELEJTETTEM LESZÁLLNI!” - HARRISON FAWCETT W W W . G A L A K T I K A B O LT. H U „DAVE HOWARD ÚJ REGÉNYÉT MÉG KÉZIRATBAN VOLT SZERENCSÉM

B1-B4.indd 2

2017.07.18. 20:04:57

GALAKTIKA 2017. augusztus

GALAKTIKA

Az első szó jogán

WWW.GALAKTIKA.HU

FB/GALAKTIKAMAGAZIN

(ELŐFIZETŐKNEK: 1000 FT) ÁRA: 1490 FT ALAPÍTVA: 1972-BEN

Ki gondolta volna egy éve, hogy a világ legnagyobb közösségi oldala ingyen wifit szolgáltat majd a földkerekség minden pontján, automata drónrepülőiről? NUKLEÁRIS ŰRHAJÓ KLÍMA A PAPLAN ALATT Pedig már közel ez a perc. ZSOLDOS DÁVID-INTERJÚ Ki gondolta volna még tíz éve, hogy ma az utcákon olyan autók „szaladgálnak” zöld rendszámmal, amelyeket – kis túlzással – a konnektorból is feltölthe- BUCKRAM BOJTOR tünk, és autózás közben egyetlen csepp benzint vagy SAXEY Pla ti na kártyá BRACKETT csak 1000 Fvat!l gázolajat sem fogyasztanak? Néhány olvasónk joggal felhördülhet most, hogy Fedina a konnektorból jövő áramot is meg kell termelni, és LÍDIA ahhoz bizony jó sok gázt vagy olajat füstölünk el… KIJ vagy atomenergiát, ami ma nálunk az egyik legidőJohnson szerűbb kérdés. Vettem a fáradságot, és mivel senki nem tette még OLVASS A JÖVŐBE! meg, utánaszámoltam: ha a paksi bővítés az összes állami beruházáshoz hasonlóan a végére legalább négyszer annyiba fog kerülni, mint amennyit előzetesen kikalkulálnak – akkor mi az az összeg, amit Paks helyett megújuló energiára lehetne költeni a következő években. Annak is utánajártam, hogy nagyjából 4 millió háztartás van az országban. A két adatból egy szimpla osztással kiszámolható a végeredmény: a paksi bővítés árából minden magyar háztartás közel 10 millió forint támogatást kaphatna megújuló energiahálózat (értsd: napelemek – házi naperőmű) telepítésére, amivel legalább 30 évre nullázni lehetne a háztartások energiafogyasztásának költségét, azaz 10 millió magyarnak 30 évig nem lenne rezsiköltsége, semennyi! Ez lenne csak az igazi rezsicsökkentés! Valójában ennek a pénznek már a fele is elegendő lenne az összes magyar háztartás nulla rezsiköltségűvé alakításához, sőt ha a napelemeket megspékeljük még hőszivattyúval is, akkor talán a negyedéből kijönne. Nem is értem, hogyhogy csak én gondolkodom ezen? Reménykedjünk, hogy eljön az a perc, amikor mindez másoknak is eszébe jut… TUDOMÁNYOS FANTASZTIKUS IRODALMI MAGAZIN

XXXVII. ÉVF., 2017. AUGUSZTUS

329 Szlovákia: 8 €

Z GA

IN ELŐFIZ

E

I TŐ

ÁRA

AM A

+

17329

9

770133

243018

Burger István főszerkesztő

Plati nakártyával

Az első szó jogán

003-elsoszo.indd 3

3

2017.07.18. 20:01:52

GALAKTIKA XXXVIII. évfolyam, 329. szám Tiszteletbeli főszerkesz tő: Kuczka Péter Főszerkesz tő: Burger Ist ván Lapigazgató: Dr. Mund Katalin Irodalmi szerkesz tő: Németh Attila ([email protected]) Tudományos szerkesz tő: Kovács „Tücsi” Mihály ([email protected]) Olvasószerkesztő: Cs. Fehér Katalin Online igazgató: Juhász György Kommunikációs munkatárs: Lukács Barbara tel.: 06-70/944-8181 ([email protected]) Szerkesztőségvezető: Kovács Eszter ([email protected]) Projektmenedzser: Kozák Tibor ([email protected]) Lapterv/grafika: Varga Balázs Terjesztési vezető: Fekete Ádám ([email protected] ) Hirdetés/marketing: [email protected] A borítón Thu Berch (Fehéroroszország) munkája. A TANÁCSADÓ TESTÜLET TAGJAI Dr. Lukács Béla fizikus, a KFKI Részecske- és Magfizikai Kutatóintézetének tudományos tanácsadója Dr. Juhász Árpád geológus, a TV2 tanácsadója Dr. Almár Iván csillagász, űrkutató, a Nemzetközi Asztronautikai Akadémia SETI munkacsoportjának tagja, a nemzetközi SETI bizottság korábbi alelnöke Réz András esz téta Lőrincz L. László Zsoldos Péter-díjas író S. Sárdi Margit irodalomtör ténész, egyetemi docens, a Magyar Scifitörténeti Társaság elnöke Alföldi István ügyvezető igazgató, Neumann János Számítógéptudományi Társaság Szabó György médiaszakértő (ex-elnök-vezérigazgató –Sanoma) Szerkesztőség: 1024 Bp., Fény u. 2. Tel: 06-1/457-02-50, Nyitva: H–P 10–16 óra között Kiadó: Metropolis Media Group Kft. Felelős kiadó: a Kft. ügyvezető igazgatója Terjesz ti országosan a Lapker Rt. Nyomdai előállítás: Kvadrát Print • www.kvadratprint.hu Előfizethető: kedvezményesen egy évre (12 szám, Platinakártyával, partneri kedvezményekkel) 12 000 Ft (1000 Ft/hó) • csoportos beszedési megbízással: 1000 Ft/hó • Digitális Galaktika: 9990 Ft • Galaktika XL (12 Galaktika XL, Gyémántkártyával, partneri kedvezményekkel): 27 000 Ft/év (2250 Ft/hó) • csoportos beszedési megbízással: 2250 Ft/hó Az előfizetés teljesíthető átutalással: K&H Bank Zrt. 10403181– 50526767–886710087 vagy rózsaszín pos tautalványon a Metropolis Media Group Kft, 1535 Bp. Pf. 746. címre. A meg jegy zés rovatba kérjük beírni a kedvezményezett nevét és postázási címét. Kanadában és az Egyesült Államokban előfizethető a Pannonia Könyvesboltban. www.pannonia.ca • e-mail: [email protected] Kéziratokat nem őrzünk meg, és nem küldünk vissza!

50

85

HU-ISSN 0133-2430 Támogatóink:

96

004-005-tartalom.indd 4

2017.07.18. 20:01:42

GALAKTIKA 2017. augusztus

46 38

6 Oliver Buckram: Nyílt levél annak a személynek, aki elvette a smoothie-mat a pihenő hűtőjéből

10 Interjú Zsoldos Dáviddal 40 Nukleáris űrhajó 47 A jövő otthona

14 Bojtor Iván: A doreni légiók (első rész) 44 Kij Johnson: Az ezer mérföldet gyalogló macska 52 Fedina Lídia: Amikor szembejöttem magammal 86 Esther Saxey: Nem intelligens, nem okos 98 Leigh Brackett: A szivárvány minden színe

48 Obszervatórium 50 Filmajánló 79 Galaktika a nagyvilágban 80 Képregény a Galaktikában 85 Intelligens dizájn 96 Kapcsolatfelvétel

G

L 115 Bevezető 116 Leigh Brackett: Sinharat titka 179 Leigh Brackett: Rhiannon varázslója 199 Leigh Brackett-életrajz Tartalom

004-005-tartalom.indd 5

5

2017.07.18. 20:01:42

GALAKTIKA 2017. augusztus

Tévedni emberi dolog... Feltéve, hogy ember az illető...

Oliver Buckram

Nyílt levél annak a személynek, aki elvette a smoothie-mat a pihenő hűtőjéből Címzett: A Végzet Szövetsége Feladó: Doktor Nemezis Tárgy: Nyílt levél annak a személynek, aki elvette a smoothie-mat a pihenő hűtőjéből

Kedves Tolvaj! Nem tudom, ki vagy, de ma reggel elloptad a házi készítésű avokádósmoothiemat a pihenőben levő hűtőszekrényből. Ez a viselkedés pitiáner, tisztességtelen és mélységesen bántó. Ennek magától értetődőnek kellene lennie, de a pihenőből lopni NEM MENŐ. Nem. Menő. Jól esett a smoothie-m? A recept a marthastewart.com-ról van. Lefo6

006-009-buckram.indd 6

gadom, hogy NEKI soha nem kellett amiatt aggódnia, hogy bárki ellopja a smoothie-ját. Bár, amikor börtönben volt, talán mégis, de azóta biztos nem. Nézd, tudom, hogy itt mindenki szupergonosztevő. Felfogtam. Rossz dolgokat csinálunk. De arról volt szó, hogy MÁSOKKAL csinálunk rossz dolgokat. A Végzet Szövetségének a lényege, hogy szövetségesek vagyunk. A szövetségesek segítenek egymásnak, összedolgoznak, egymás oldalán harcolnak. A  szövetségesek NEM lopják el a szövetségeseik smoothie-ját. Ez ennyire egyszerű. Ráadásul ezek szerint hiányzik belőled a nagyravágyás. Ellopni a Mona

Nyílt levél annak a személynek, aki elvette a smoothie-mat a pihenő hűtőjéből

2017.07.18. 20:01:18

GALAKTIKA 2017. augusztus

Lisát, egy repülőgép-anyahajót, vagy Ausztráliát... azt megértem. De ellopni egy smoothie-t? Komolyan? Hát ILYEN gonosztevő vagy te? Ezenfelül tán elfelejtetted, hogy stratégiai lángelme vagyok? Az a fajta ember, aki a saját smoothie-ját is megfűszerezné egy kimutathatatlan, lassan ölő méreggel, így mialatt ezt az e-mailt olvasod, a méreg fokozatosan szétárad a testedben, a kezed máris remeg, a látásod pedig elhomályosul. Nyugi! A smoothie-mban nem volt méreg. Csak avokádó, citromlé, méz és gyömbér zamatos keveréke. Semmi méreg. Mert bíztam benned. Kedveltelek. Sőt, szeret telek. A mai árulásig a Végzet Szövetségének minden tagját szerettem. Szerettelek, Neandera, pedig a szőrmebikinid szaga rettenetes. Szerettelek, Logikus, bár a szillogizmusaid fárasztóak. És titeket is, Rontó Sue és AntiGandhi és Bűn Bach. Mindannyiótokat sze rettem. Tolvaj, most esélyt kapsz, hogy önként előlépj. Az irodámban foglak várni délután kettőkor (hacsak a negyedéves stratégiai értekezlet nem húzódik el, mely esetben jobb, ha negyed háromra jössz). Nézz a szemembe, ismerd el, amit tettél, és vállald a következményeket! Ígérem, a halálod gyors lesz, és fájdalommentes. Vagy legalábbis gyors, mert fél négykor konferenciahívásom van a pénzügyi osztállyal. Több szomorúsággal, mint haraggal: Doktor Nemezis 7

006-009-buckram.indd 7

2017.07.18. 20:01:19

GALAKTIKA 2017. augusztus

Címzett: A Végzet Szövetsége Feladó: Neandera

NEANDERA KÍNOS ÉREZ HALLJA SZŐRMEBIKINI BÜDÖS. NEANDERA HIBÁZTAT BUTA SZÁRAZTISZTÍTÓS. NEANDERA BEVERI BUTA SZÁRAZTISZTÍTÓS FEJE HATALMAS BUNKÓ VELE. NEANDERA NEM LOP SMOOTHIE. NEANDERA PALEO DIÉTA RAJTA. ESZIK CSAK MAMUT. NEANDERA HISZ ANTIGANDHI LOP SMOOTHIE. ANTIGANDHI IRODA NEKI SZOMSZÉD PIHENŐ. Címzett: A Végzet Szövetsége Feladó: AntiGandhi

Neandera: igen, a bikinid valóban bűzlik. Igen, valóban az erőszak a legjobb megoldás az igénytelen száraztisztításra. De nem, nem én loptam el a Doktor smoothie-ját. Lehet békén hagyni. Kizárólagos húsevő vagyok – nem iszom smoothie-t. Én a Logikusra gyanakszom. Ő folyton lopja az irodaszereket; mostanra a garázsa tele lehet ceruzákkal. Címzett: A Végzet Szövetsége Feladó: A Logikus

Hogy mersz engem vádolni, AntiGandhi! Én nem lopom a ceruzákat. Én hasz-

8

006-009-buckram.indd 8

nálom őket. Egy bizonyos munkának nevezett tevékenységre. Néha te is kipróbálhatnád. A ceruzákkal leginkább szillogizmusokat írok. Itt van egy, amit kifejezetten neked írtam: Minden ember meghal. AntiGandhi ember. Dögölj meg, AntiGandhi! Címzett: A Végzet Szövetsége Feladó: Doktor Nemezis

Már délután négy óra, és még senki nem tett vallomást. Ezért most az Igazságtalanság Erődjét zár alá helyezem. Az irodák ajtaja hermetikusan lezárult. Utálom ezt mondani, de ha senki nem jelentkezik eg y órán belül, kény telen leszek mindenkit megölni. Sajnálom, de gondolnom kell a hírnevemre. Senki nem lophat Doktor Nemezistől. Címzett: A Végzet Szövetsége Feladó: A Logikus

Ha egyikünk se lopta el a smoothie-dat, logikus, hogy az elkövető egy külső személy. A smoothie-t biztos az egyik ellenségünk lopta el, például Hősember, vagy Ámulatos Kapitány, vagy a Kozmikus Katica. Tehát a lopást szándékosan azért tervelték ki, hogy egymás ellen fordítsanak minket.

Nyílt levél annak a személynek, aki elvette a smoothie-mat a pihenő hűtőjéből

2017.07.18. 20:01:25

GALAKTIKA 2017. augusztus

Igen, biztosan!

NEANDERA NEM FÉL HALÁL TŐLE. NEANDERA CSAK KÍVÁN LENNE ESÉLY NEKI BEVERNI BUTA SZÁRAZTISZTÍTÓS FEJE BUNKÓ VELE.

Címzett: A Végzet Szövetsége Feladó: Doktor Nemezis

Címzett: Mrs. Nemezis Feladó: Doktor Nemezis

Ostobák! Senki nem hatolhat be az Igazságtalanság Erődjébe feltűnésmentesen! Senki! Az Igazságtalanság Erődjét én magam terveztem! Bevehetetlen. Azt hiszitek, Hősember túljárhatna a védelmi rendszereim eszén? Hah! Megismétlem, kétszeres nyomatékkal: HAH! Elfelejtitek, hogy az intelligenciahányadosom négyszámjegyű!

Ma későn érek haza. Katasztrófa az irodában, még órákba telik rendet tennem. Sajnálom.

Címzett: A Végzet Szövetsége Feladó: AntiGandhi

Címzett: A Végzet Szövetsége Feladó: Doktor Nemezis

Nos, már öt óra van, és még mindig nem jelentkezett senki. Milyen lehangoló! Nem volt időm az alkalomhoz illő gúnyos módszert előkészíteni a kivégzésetekre (mint például, hogy mind egy hatalmas smoothie-ba fulladjatok), úgyhogy egyszerűen csak elárasztom az irodákat mérges gázzal. Öt perc múlva mind halottak lesztek. Címzett: A Végzet Szövetsége Feladó: Neandera

Címzett: Doktor Nemezis Feladó: Mrs. Nemezis

Rendben, drágám. Egyébként itthon felejtetted a smoothie-dat. A konyhaasztalon hagytad. Ne aggódj, reggel csinálok neked másikat. Sarkadi Zsuzsanna fordítása Oliver BUCKRAM Az e név alatt alkotó amerikai író 2012-ben tűnt fel az SF és a fantasy porondján. Első elbeszélése, az „A Slice of 3.141592653589793238462643” (az angolul tudóknak nyilván leesik a poén) egy Daily Science Fiction nevű, különleges „kiadványban” jelent meg (azért az idézőjel, mert a novellákat e-mailben küldték szét az előfizetőknek minden hétköznap), de már a következő évben helyet kaptak írásai a Magazine of Fantasy and Science Fictionben. Azóta is rendületlenül publikál, néhány műve immár fordításban is megjelent. Magyarul most olvasható először.

Nyílt levél annak a személynek, aki elvette a smoothie-mat a pihenő hűtőjéből

006-009-buckram.indd 9

9

2017.07.18. 20:01:25

GALAKTIKA 2017. augusztus

„Elsősorban olvasó volt,

MÁSODSORBAN ÍRÓ”

Interjú Zsoldos Péterről fiával, Zsoldos Dáviddal 87 éves lenne Zsoldos Péter, a magyar sci-fi egyik atyja. Róla és munkáiról fiával, Zsoldos Dáviddal beszélgettünk Budapesten.

Galaktika: Mit jelentett Zsoldos Péter fiaként felnőni? Sci-fi mesterként, vagy más szerepe miatt (pl. a Ki nyer ma? című rendkívül népszerű rádiójáték) volt inkább ismertebb? Zsoldos Dávid: Kevesen tudják róla, hogy három házasságban összesen hat fiút nevelt fel: ebből négyen vagyunk – illetve legidősebb bátyám tragikusan fiatalon történt halála óta már csak hárman – vér szerinti gyermekek. Meghatározó élményem, hogy édes és fogadott gyerekek közt soha nem volt különbség: a szeretete, törődése mindannyiunkat egyformán elért – olyan családban nőhettünk fel, amely csak a legszerencsésebbeknek adatik meg. Ami a sci-fit illeti, ő elsősorban olvasó ember volt, másodsorban író, és csak harmadsorban a sci-fi rajongója. Ebből az következett, hogy még az iskola előtt megtanított minket olvasni, és ügyelt arra is, hogy milyen könyvek kerülnek a kezünkbe. Talán egy kicsit gyors is volt a tempó: emlékszem, hogy még kisiskolásként, egy betegségből lábadozva olvastam el Kodolányi Gilgames-eposzát, az Új ég, új földet; de arra is, hogy egyszer szó nélkül kivette a kezemből a rossz ponyvát, és ugyanazzal a mozdulattal ki is dobta a papírkosárba. Inkább klasszikusokat, sci-fit csak nagyon 10

010-013-interju.indd 10

keveset ajánlott – Asimovot, Lemet, Bradburyt –, de persze az ő könyveit még gyerekfejjel elolvastuk. Máig jó visszaemlékezni arra, milyen sokan szerették és tisztelték – de elsősorban inkább rádiósként volt ismert, annak ellenére, hogy rendszeresen és szívesen járt író-olvasó találkozókra is szerte az országban. Nagyon kevés barátja volt irodalmi körökből – Orbán Ottót, akivel már jóval korábban életre szóló barátságot kötöttek, mint hogy apám írni kezdett volna, nem érdemes ide sorolni –, viszont a Rádió nemcsak első és egyetlen munkahelye volt, hanem egy számára meghatározóan fontos közösség otthona. Nagyon nehezen viselte, amikor mondvacsinált okok miatt elbocsátották, és ezzel nemcsak a családot hozták kritikus anyagi helyzetbe, de szeretett műsoraitól is meg kellett válnia. G: Hogyan írt, alkotott, hogyan készült? Mi az, amit kaptál tőle? Hol élt a család? Zs. D.: Mire megfigyelhettem volna, hogyan dolgozik, már szinte valamennyi regény elkészült, később viszont sokat mesélt arról az aprómunkáról, ami nélkül egy olyan összetett és terjedelmes regény megírása, mint pl. a Távoli tűz, gyakorlatilag kivitelezhetetlen. Kiválóan gépelt – ez a rádiós munkájához is elengedhetetlen volt –, de

Interjú Zsoldos Dáviddal

2017.07.18. 20:01:08

GALAKTIKA 2017. augusztus

ha csak tehette, mindig kézzel írt: nagyon egyedi, balkezes írását viszont inkább csak az tudta elolvasni, aki már ismerte. Az utolsó kísértés megírására viszont élénken emlékszem: nagyon nehezen indult, nem is igazán volt kedve hozzá, inkább a kiadó ösztökélésére készült, és valljuk be, ez talán látszik is a könyv első részén. Az utolsó 50-70 oldalt viszont szinte egy levegőre írta meg, pár percenként tett félre egy teleírt A4-es írólapot, én pedig már vittem is a szomszédos ágyra, és olvastam azon melegében.... És talán nem tévedek nagyot, hogy ez az utolsó rész nemcsak a könyv, de a Zsoldos-életmű legjobb részletei közé tartozik. Ez már a Somlói úti lakásban történt, ahová 1980-ban költözött a család, és ahol heten éltünk együtt anyai nagyszüleimmel és két testvéremmel. G: Egyik művét, A feladatot hét nyelven adták ki. Mit szólnál hozzá, ha kopogtatna ma egy filmes producer, hogy csináljunk egy jó kis filmet a könyvből?! Zs. D.: Nagyon remélem, hogy egyszer tényleg kopogtat, és ennek talán megnő az esélye, mert éppen A feladat angol nyelvű fordításán dolgozunk. Németül – a mücheni Henle gondozásában – valamennyi regény megjelent, de angol fordítás eddig még nem készült egyikből sem, márpedig ma ami angolul nem elérhető, az gyakorlatilag nem létezik. Nagyon büszke volt a külföldi kiadásokra, és joggal, mert bár akkoriban szokás volt a „baráti országok” irodalmi csereberéje; azt, hogy egy nyugatnémet kiadó sorra megveszi az összes regény jogát, csak a piaci siker magyarázhatta. És kedves története volt, hogy amikor Szófiába utazott, a pályaudvaron taxiba szállva A feladat bolgár kiadását pillantotta meg a sofőr melletti ülésen. De nem kevésbé örült a hazai megjelenéseknek sem.

A METROPOLIS MEDIA K I A D Ó KÖTE TE

AZ ELSŐ CSILLAGKÖZI EXPEDÍCIÓ KATASZTRÓFÁBA TORKOLLIK. VAJON HAZAJUTHATNAK-E AZ ŰRHAJÓSOK, VAGY OTT REKEDNEK EGY IDEGEN BOLYGÓN?

ZSOLDOS PÉTER KLASSZIKUSA EGY ÚJ, EXKLUZÍV ÉLETMŰSOROZAT ELSŐ KÖTETEKÉNT JELENIK MEG ISMÉT. W W W . G A L A K T I K A B O LT. H U

Interjú Zsoldos Dáviddal

010-013-interju.indd 11

11

2017.07.18. 20:01:25

A

GALAKTIKA 2017. augusztus

A

G: Folyamatban van a teljes életműsorozat kiadása, egyedi minimalista koncepcióra épülő borítókkal. A  könyvben tudatosan csak egy oldal utal az újrakiadásra? Nem gondoltál arra, hogy egy tanulmány vagy személyes történet esetleg hozzátehető? Vagy a későbbiekben még várható valami kiegészítés vagy anyag, amit szeretnél közzétenni? Zs. D.: Az életműsorozat régi adósságunk, én már nagyon régóta tervezem, a borítókért pedig nagyon hálás vagyok Tóth Gábor barátomnak, aki hihetetlen jól ráérzett arra az üzenetre, hogy ezek a regények egyszerre fél évszázadosak – milyen furcsa is ezt kimondani –, és kortalanok, azaz ma is érvényesek, nincs szükségük „retro” életérzésre ahhoz, hogy érdekesek legyenek a mai olvasó számára. A sorozatot, amennyire csak lehet, teljesre tervezzük, azaz nemcsak a Muszorgszkijkönyv – ami az egyetlen nem sci-fi regény – lesz benne, hanem azt a néhány, könyvben még meg nem jelent rövidebb írást is 12

010-013-interju.indd 12

odatesszük Az utolsó kísértés mellé, terveim szerint jövő ősszel. És ha minden jól megy, elérhető lesz A feladat és A bunker 3-3 részes tévésorozata, valamint A  holtak nem vetnek árnyékot rádiójátékváltozata is. G: Mit jelent számodra a Zsoldosdíj? Zs. D.: A Zsoldos-díjat a frissen alakult Avana Egyesület épp apám halálának évében alapította, a kezdetektől figyeltem a sorsát, egy ideig még a zsűri munkájában is részt vettem. A díjnak –ahogy az egyesületnek is – voltak fényesebb és felhősebb időszakai, de azt hiszem, egy 20 éves díj esetében az lenne a csoda, ha ez nem így lenne. Egy minimális forrásokból, szinte csak a tagok lelkesedéséből működtetett civil szervezet részéről gyakorlatilag erőn felüli, tiszteletre méltó vállalás ezt a díjat évről évre megszervezni, és ugyanez igaz a Sárdi Margit irodalomtörténész vezette zsűrire is. Kozák Tibor

Interjú Zsoldos Dáviddal

2017.07.18. 20:01:25

A M E T R O P O L I S M E D I A K I A D Ó Ú J D OGALAKTIKA NSÁGA 2017. augusztus

A JÖVŐ ŰRHAJÓSA EGY OLYAN VILÁGBAN REKED, MELY LEGINKÁBB FÖLDÜNK MÚLTJÁRA EMLÉKEZTET. TÚLÉLHETI-E AZ INTRIKÁKAT, ÉS A FEJLŐDÉS ÚTJÁRA TERELHETI-E AZ OTTANI CIVILIZÁCIÓT?

ZSOLDOS PÉTER ÚJABB KLASSZIKUSA AZ ÉLETMŰSOROZAT FOLYTATÁSÁBAN! W W W . G A LInterjú A KZsoldos T I Dáviddal K A B O LT. H U 010-013-interju.indd 13

13

2017.07.18. 20:01:38

GALAKTIKA 2017. augusztus

A bringások életéért A kerékpárosok és motorkerékpárosok sokkal nagyobb veszélyben vannak, mint az autósok. Őket nem védi sem a karosszéria, sem a légzsák. Épp ezért számukra különösen fontos a jól láthatóság és a gyorsan érkező segítség. Egy francia startup különleges ötlettel próbál a kétkerekűek pilótáinak segíteni: egy járműtől és vezetőtől független kisegítő eszközt álmodtak meg.

Mit lehet okosítani egy féklámpán? Ők ezt kínálják, ugyanis a Cosmo Connected névre hallgató eszközük valóban egy hagyományosnak nem nevezhető féklámpa. Okossága abban rejlik, hogy teljesen önálló, nincs összeköttetésben a motor elektronikus rendszereivel. A beépített gyorsulásérzékelő észleli, ha a sofőr fékez, automatikusan bekapcsolja a beépített féklámpát, és 24 LED kezd nagy fényerővel villogni. Ez a pót féklámpa nem a kétkerekűre, hanem a bringás sisakjának hátoldalára kerül. Így nemcsak a villogás miatt figyel fel rá hamarabb a közeledő autó, hanem könnyebben észre is veszi, mivel szemmagasságban van. Másik hasznos tulajdonsága, hogy észleli, ha a tulajdonosa felborult. A készülékhez kapott telefonos applikáció riasztási készenlétre kapcsol, és ha három percen belül nem kapcsolják ki, a telefon automatikusan elküldi a GPS-koordinátákat a beállított címre, vagy a mentőknek.

„Tudom, nem szabad hallgatnom a hangokra, s jobb, ha a látomásokkal és lidérces álmokkal se törődöm. Csak tűrök, tűrök tovább a fekete vakondjáratomban.” (Italo Calvino) ENTERRADO Ne áltasd magad! Ez nem „egy este átfutom” olvasmány. Nem tudom, miért ezt választottad. (Tulajdonképpen nem is te választottad.) Ha azt hiszed, hogy ez egy szépirodalmi mű, akkor tévedsz. Ha meg azt, hogy ez valamiféle science fiction, akkor is tévedsz. De nem is krimi, és nem is egy kalandos történet (annak túl gyenge). Talán az a legfontosabb, hogy nem neked íródott. Te csak úgy véletlenül belecseppentél ebbe az egészbe. Igaz? Hát persze. Így van! Ha tetszik, ha nem. Ezért nem is értem, miért kukkolsz bele. Úgyhogy… Tedd le! És… Na mi van? Mégse? Felesleges. Úgyis rövidesen feladod. Három-négy oldal után majd biztos elveszted a fonalat. Utána meg írod a bölcs-hülye, finnyáskodó megjegyzéseidet: olvashatatlan, logikátlan, követhetetlen. Pedig csak lustaságból (vagy a fáradtságtól) te vagy felületes. Vagy nem értesz hozzá? Nem? Nem kell mindenhez értened. Én sem tartok előadást az 51. századi treloni festészetről. Tudod, miért? Mert ahhoz nem értek. És te? Sejtettem… Sejtettem. Te értesz! Te azt csak hiszed! Még csak a 31. században járunk. A Trelont még fel sem fedezték. Csak kiprovokáltam, hogy egy pillanatra azt hidd: létezik, és azt képzeld: értesz hozzá. Nem! Az 51. századi treloni festészet nem létezik. Továbbmegyek. Ha jól belegondolok, néhány perce még te sem léteztél. Téged is én találtalak ki, és odadobtalak a 21. század elejére, abba a sötét őskorba. Addig létezel… amíg… Jó! Kapsz még egy kis időt. Persze nem túl

14

014-039-bojtor.indd 14

2017.07.18. 20:16:42

GALAKTIKA 2017. augusztus

Egy elszúrt barrakudavadászat, eltűnt légiók, mindez egy bolond bolygón...

Bojtor Iván

(első rész)

A DORENI LÉGIÓK sokat, éppen csak annyit, hogy ezt elolvasd. Aztán eltűnsz te is. Aztán veled együtt eltűnik sok minden más is: csillagok, tardióták, emberek, vermálisok… meg az 51. századi treloni festészet gondolata. Persze, ha az 51. századba, vagy még későbbre képzelnélek, akkor egész más lehetne a helyzet, mert… Csak képzelgek? A képzelgés… Figyelj! Figyelj, mert szó szerint idézek: „A képzelgés a lélek valódi, szabad élete. Mivel az értelem a képzelgéssel folyamatosan teremti az új valóságot, a régit kényekedve szerint át is rendezheti. Ezzel a saját teremtéssel, ezzel a kontármunkával, a már létező valóságot, ha úgy akarja, tisztíthatja, rongálhatja vagy akár véglegesen el is tüntetheti. Ámen.” Ez az Első Pillanat Fényének Könyvében van leírva: első rész, ötödik fejezet, harmadik bekezdés.

Na tessék! Már javítanom is kell, mert közben már meg is változott: „majdnem véglegesen eltüntetheti”. Szóval a képzelgés… a képzelgés… A vaksötétben éppen azt próbáltam elképzelni, amint Hardmauer tábornok, a harmadik doreni légió parancsnoka görnyedten ül egy széken, a térdén könyökölve arcát két tenyerébe temeti, és anélkül, hogy felnézne, utasításokat osztogat. Előtte a Rivet–4 csillagszektor egyik darabkájának mozgó, háromdimenziós térképe lebegne a levegőben. Tudtam, ha úgy akarnám: a tábornok felpillantana, látná a száguldozó bolygókat és holdakat, és látná a vele szemben álló négy, karót nyelt tisztjének szemében a rémületet. De nem így akartam. Ne nézzen fel, csak mondja a magáét! – A hajórajból elsőnek a Rigel Titka cirkáló gyorsítson fel, csak miután már egyszer

A doreni légiók

014-039-bojtor.indd 15

15

2017.07.18. 20:16:42

GALAKTIKA 2017. augusztus

megkerülte a Dorent, akkor csatlakozzanak hozzá a rombolók! Majd… Mintha tűt szúrtak volna mindkét szemembe. A falakból éles fehér fény áradt. Kintről felkapcsolták a világítást. A légágy eltűnt alólam, én pedig lehuppantam a padlóra. Résnyire szűkült szemmel bámultam az ajtó felé, melyen egy ismeretlen tiszt lépett be. A Xanadu–4 szektor hadseregének egyenruháját viselte. Bemutatkozott. A nevére nem emlékszem, csak az arcára. Fiatal volt, idegesítően fiatal. A hadbíróság őt rendelte ki mellém védőügyvédnek? Na, ezt kifogtam! Elkezdte a szokásos mondókát, ilyen-olyan paragrafusokat idézett, de nem figyeltem rá. Csak feküdtem a padlón, és még mindig Hardmauernek, a képzelt tábornoknak kimondatlan, képzelt parancsain rágódtam… Meglepődtem, amikor először hallottam azt, hogy a Doren, ennek a bolygónak a neve, női név. Állítólag még az ősvilágból hozták magukkal az első telepesek. Szerintem szép név. Utána is néztem. Egy szótár szerint az jelenti, hogy „arany lány”, egy másik szerint viszont azt, hogy „ajándék”. Hát? A mi Dorenünk az nem ajándék. A mi Dorenünk az egy átok! Maga az átok! A hajnali vihar szerencsénkre nem ért el a házig. Csak az ültetvény déli részét szórta tele az őserdő agaufáinak letört ágaival. Mire odaértem, a három robot már összeszedegette a nagyobb gallyakat, és éppen a száraz, szúrós leveleket söprögették. No, eddig rendben. Tovább! Egy óra alatt megtettem a szokásos délelőtti körutamat: kivittem az enranccsal megrakott ládákat az űrkikötőbe (pillanatok alatt elkapkodták), utána ittam egy élénkítőt Carlos kocsmájában (nem azt a moslékot, amit Carlos kever, hanem palackozottat, 16

014-039-bojtor.indd 16

gyárit), vártam vagy húsz percig Cronwillre (persze, mint legtöbbször, most is feleslegesen), mert üzenetet hagyott, hogy beszélni akar velem. Mivel sejtettem, hogy miről, nem hívtam fel, hátha lehallgatják valamelyikünket. Közben, amíg ott ücsörögtem, kifaggattam az NTK4 teherűrhajó kapitányát, hogy mit szállít, és hova, meg hogy a többiek merre járnak, és miután mindent megtudtam, amit akartam, elindultam haza. Elena, a feleségem azzal fogadott, hogy Cronwill keresett, és azt üzente, hogy: hétkor. Majd szemrehányó hangon megkérdezte: – Megint? „Horgászat”? – Igen! Megint! Kell a pénz. Nem? – morogtam, és elvonultam a fürdőszobába, hogy kikaparjam a porszűrő kapszulákat az orromból, és lemossam a védőfóliát a szememről. Utána megírtam a jelentést az ezredesnek. A jelentés, mint az összes addigi, megint rövid lett. Tettem benne néhány homályos utalást a doreni légiókról, meg a bolygó egyik, ónnal fedett részén kimagasló furcsa dombokról, melyek talán hajdani űrhajókat rejtenek, befejezésül pedig csak úgy megemlítettem, hogy egy ismeretlen kereskedő feltűnően nagy mennyiségű élelmiszert vásárolt itt össze a Dorenen, és már el is szállította valahova, de hogy hova, azt nem sikerült kiderítenem. Átolvastam, és meg voltam elégedve magammal. Még el is mosolyodtam, amikor elképzeltem Bartoldi ezredes képét, aki majd háromszor is átrágja magát rajta, és… és az utolsó mondat kivételével ebből sem kap egyetlen ellenőrizhető információt sem. Törd csak a fejed, te szemétláda! – nevettem magamban, és elküldtem. Délután gondosan átvizsgáltam a felszerelésemet, mert a „horgászat”, ahogy az itteniek mondják: nem papsajt! Hogy mi is az a

A doreni légiók

2017.07.18. 20:16:42

GALAKTIKA 2017. augusztus

papsajt? Na, erre a kérdésre még nem tudott nekem felelni senki sem. Szótárakban is kerestem, de hiába. Valami olyasmi lehet, ami nem veszélyes. A „horgászat” pedig veszélyes. Rohadtul veszélyes… Vacsoránál a lányaim elfecsegték az iskolában hallott híreket: Morinék elköltöznek a szektorból, vissza oda, ahonnan jöttek; Thorinnak meghalt a nagymamája, kétszázhárom éves lett volna jövőre, de már teljesen vak volt, hiába építettek az agyába adaptert; Bork azt állította, hogy valaki egy világító barrakudát látott a mocsár közelében, de azt aztán nem hitte el neki senki sem, mert olyan nem is létezik. Elena a barrakuda szó hallatán összeszorította a száját, és felpillantott arra a menynyezetre erősített gigászi példányra, melyről a gyerekek úgy tudták, hogy egy sterlandi kereskedőtől vettem, az űrkikötőben. Cronwill kétéltűje már fél hétkor beporzott a ház elé (szállt az alfa ón, mindenfelé)… Mindig korábban jött! A járműből fülsértő zajok hallatszottak. Tudtam, hogy az tulajdonképpen zene lenne, egy hairhani katonainduló, de nekem (ráadásul hajnalban) csak valamiféle fejfájdító kakofóniának tűnt. – Kapcsold már ki! Felvered az egész bolygót – hadonásztam neki az emeleti ablakból. Persze nem érthette. A jármű oldalának támaszkodva állt, mindkét keze mélyen az overallja zsebében, és vigyorogva bámult felfelé. A hairhani szektorból származott, ezt első pillantásra elárulta arcbőrének kékes árnyalata, amely időnként, ha felhúzta magát, egészen sötétté változott. Onnan fentről még furcsábbnak tetszett rövid lába, úgy tűnt, mintha bokáig az „alfában” állna. Néhány éve, egyszer, amikor csak hárman voltunk a kocsmában, Carlosszal és Szofival,

aki valamikor akkoriban érkezett ide… (Egy bőrönddel az egyik és egy gondosan becsomagolt súlyos fémdarabbal a másik kezében, besétált Carloshoz, és szállást keresett. A  fémdarab kicsomagolatlanul még sokáig ott állt a falnak támasztva.) Szóval megkérdeztem Carlostól, hogy Cronwill miből él. Erre Carlos mit mondott? Na mit? – Biztos ő is kém, mint te! A kocsmapult másik végén Szofi erre akkorát nevetett: – Bolond egy bolygó! – Hogy a poharából a padlóra loccsant az ital. Cronwill lentről kiabált valamit, de a „zenétől” nem értettem, hogy mit. Mire elkészültem, addigra mindenki felébredt. Elena is, a lányok is az ablakból bámultak utánunk, mikor végre elindultunk. Azért imádkoztam, hogy Elena el ne szólja magát a lányok előtt, hogy hova is megyünk, mert elfecsegnék valakinek az iskolában, és holnapra mindenki megtudná, hogy „horgászni” voltunk. A „horgászat” valójában nem horgászat, hanem vadászat. Barrakudavadászat. A barrakuda, melyről az a rémség a nevét kapta, állítólag egy ősvilági őshal volt, de a doreni barrakuda még csak nem is hal. Szigorúan védett állat. Vadászni tilos! Ugyanakkor a babonás űrhajósnépség vagyonokat fizet egy-egy elejtett, kiszárított példányért. Mindenféle történetek keringenek arról, hogy menekült meg ez meg az a kapitány valamiféle veszedelemből, miután összetörte a barrakudáját. Gyerekkoromból emlékszem az első ilyen mesére. Abban Martel kapitány, a Feklit 4-en, valamiféle olvadékony kőzetre tette le a hajóját. A kőzet rövidesen visszaszilárdult, az űrhajó meg benne ragadt. Erre Martel kapitány összetörte a barrakudáját, és huss, már repülhetett is, mert a kőzet közben újra felolvadt.

A doreni légiók

014-039-bojtor.indd 17

17

2017.07.18. 20:16:43

GALAKTIKA 2017. augusztus

Ezt a bugyuta történetet később négyszer is hallottam, négy másik kapitánnyal és négy másik bolygóval. A barrakuda csak a sötét doreni mocsarakban él meg, ha kiviszik a fényre, akkor néhány nap múltán kiszárad, lábai lehullanak, elporladnak, a teste pedig olyan keménnyé változik, akár a porcelán. Így mondják: porcelán! Azért, mert hihetetlenül kemény ugyan, mégis egyetlen jól irányzott ütéstől millió darabra hullik szét. A széttörés a barrakuda-szertartás legfontosabb része: a tulajdonosa valami olyasmire gondol, amiről azt szeretné, hogy megvalósuljon, és lesújt, összesepri a darabokat, és a lehető leggyorsabban eltünteti a hajóról, kilövi az űrbe vagy kidobja a szemétbe. Ennyi! Ja igen! Csak egyszer szabad lesújtani, ha nem törik szét, akkor a kívánság visszájára fordul, és… Állítólag itt a Dorenen ezekben a babonákban senki sem hisz, de azért majdnem minden házban ott díszeleg egy-egy példány. (Biztos, ami biztos!) Két óra száguldás után belevágódtunk a ködfalba. Egyre sötétebb lett. Már a fényszórókat is felkapcsoltuk, pedig még messze jártunk a szokásos helyünktől. – Lehet, hogy megint vihar lesz – mormogta Cronwill. – Nekem ez nem tetszik. Forduljunk viszsza! – szóltam, de rám se hederített, csak hajtott tovább. A bűz egy idő után már elviselhetetlenné vált, csavarta az orromat, csípte a szememet: ez azt jelentette, hogy megérkeztünk. Felvettük a szkafandereket. Sorsot húztunk. – Na gyerünk! Legyünk túl rajta! – mondtam, lemásztam a kétéltűről, tettem néhány cuppanós lépést a dagonyában, és ott, ahol biztos talajt éreztem a lábam alatt, megálltam. Intettem Cronwillnek, hogy mehet, 18

014-039-bojtor.indd 18

mire ő visszatolatott attól a helytől, vagy húsz méterre, leállította a motort, és kikapcsolta a fényszórót. Csend lett. Csak álltam ott a sötétben megmerevedve. Én voltam a csali! Csalinak csak ember jó. Próbálkoztak már mindenféle állattal, még kreklánnal, és földikutyával is, de azokkal egyet sem sikerült előcsalogatni. Maradt az ember. Vagyis én. Na, ezért olyan drága az a rohadt barrakuda. Vártam a már jól ismert hangokat, ahogy fogait csattogtatva kúszik az iszap tetején, időnként megáll, lerázza magáról a rátapadt sarat, olyankor megnyikordulnak egymáson elcsúszó tenyérnyi pikkelyei. Vártam, de csend volt. Nem mozdult semmi. És akkor elvakított a fény… Arra tértem magamhoz, hogy ide-oda gurultam Cronwill kétéltűjének rakterében. Előrevonszoltam magam az ülésre. – Na végre! – ordított rám. – Miért nem jeleztél? Miért nem jeleztél, a büdös életbe?! Tudod, mit hagytunk ki? Egy világítót. Válaszolni akartam neki, de annyira kába voltam, hogy egy hang sem jött ki a torkomon. – Megbénított, mi? Na, ezért olyan drága. Ha elkaptuk volna, akkor holnap vehettél volna magadnak egy teherhajót. Erre te! Erre te… Többször nem jövök veled! – üvöltötte. – Eddig te voltál a kabalám. Ahányszor csak jöttünk, mindig elcsíptünk egyet. Most meg, amikor a legnagyobb fogásunk lett volna, elcseszted! Egy szót sem bírtam kinyögni. Szemem előtt hatszögletű vörös foltok lüktettek. Újra elaludtam (vagy inkább elájultam). Arról a napról ennyire emlékszem…

A doreni légiók

2017.07.18. 20:16:43

GALAKTIKA 2017. augusztus

• Az az állig begombolkozott, kezében a sapkáját gyűrögető, katonásdit játszó bohóc, aki állítólag a védőm volt, nem hagyott gondolkodni. Csak mondta, mondta… Hardmauer tábornok még mindig ott ült lemerevedve a széken, tenyerébe temetett arccal. A csillagszektor térképén a Doren is mozdulatlanul állt, már percek óta, pedig előtte eszelősen rohangált körbe-körbe az al-Tair 4 körül. A háttérben álló zászlóaljparancsnokok körvonalai lassan elhalványodtak, és homályos, fekete, rezgő árnyakká váltak. – Ezt mindenképpen meg kell tennünk! Halló! Halló! Figyel rám egyáltalán? – jutott el a tudatomig, hogy az ügyvéd engem szólongat. – Hagyjon békén! – nyögtem, miközben agyam kétségbeesetten kapaszkodott a széken ülő Hardmauer tábornok képébe. A parancsnok teste újra kirajzolódott. A Doren is moccant néhányat, majd felgyorsult, és körözni kezdett. Mögüle hirtelen kibukkant az űrcirkáló. Arra gondoltam, hogy amikor majd a műszerek jelzik azt a hatalmas tömegű szerkezetet, akkor itt (fogalmam sem volt, hogy hol) fogvatartóim egy pillanatra biztos megrémülnek, de ha a monitorokon megpillantják a kinagyított képet, akkor lehet, hogy kitör belőlük a röhögés. A Rigel Titka egy őskori jármű lehetett, vagy nyolc éve láttam egy dokumentumfilmben, melyben a régészek azt próbálták kideríteni, hogy honnan érkezhetett ebbe a szektorba, meg hogy kik is építhették. Persze eredmény nélkül. Hirtelen eszembe jutott valami. Elnevettem magam… – Ez nem normális. Hívjanak hozzá orvost! – jutott el a tudatomig a védőm hangja.

Nem tudom, kinek mondta, mert nem nyitottam ki a szemem. Döngve becsapódott az ajtó, majd csend lett. Végre Hardmauer tábornok is felnézhetett a csillagtérképre… és ő is felnevetett. Másnap reggel kezdődött az elszúrtad-korszak. (Valójában elcseszted-korszak, de így talán nem tűnik akkora égésnek.) Már a kikötőben az egyik izomagyú elkezdte: – Hallom, elszúrtad. Utána Carlos következett a kocsmában: – Na mi van, nagyvadász? Elszúrtad? És jöttek a többiek: – Jól vagy? Kár, hogy elszúrtad! (Szofi, a felszolgáló) – Cronwill mondta, hogy elszúrtad. Sebaj! Majd legközelebb! (Cartini, a ZZTK teherhajó szerelője) Megrémültem. Ez a hülye Cronwill mindenkinek elmondta? Csoda, hogy még nem tartóztattak le! Lehet, hogy már keresnek? Felszórtam az üres enrancsos ládákat a kétéltű platójára, és hazaindultam. De közben eszembe jutott, hogy biztos ott keresnek majd először, és letértem az útról a mocsár irányába. Na ide jöjjön utánam, aki mer! Beletapostam a fékbe. Beugrott, hogy nincs nálam semmiféle felszerelés. Akkor mi legyen? Lassan, óvatosan néhány méterre behajtottam a ködfalba, éppen csak annyira, hogy a kétéltű rejtve legyen. Leállítottam a motort, és úgy emlékszem… (megesküdnék rá) a telefont is kikapcsoltam. Azon töprengtem, hogyan tovább, amikor valahol a távolban felderengett valamiféle fehér fény. Jaj, ne! Megint? Benyomtam az indítót, de az a rohadt motor nem indult… A telefon hangja riasztott fel. Elena volt: – Hol kódorogsz már megint, ennyi ideig? Cronwill már kétszer is keresett. Biztos

A doreni légiók

014-039-bojtor.indd 19

19

2017.07.18. 20:16:43

GALAKTIKA 2017. augusztus

megint „horgászni” akar. Ja, és a lányok is hallották az iskolában, hogy elszúrtad. Cronwill megőrült! Biztos, hogy megőrült! Vagy? Vagy titkol valamit. – Na de én most kiszedem belőle, hogy mit – dohogtam, és elindultam hozzá. Ja igen! Képzeletemben Hardmauer tábornok azon nevetett volna, hogy amikor a Rigel Titka cirkáló előbukkanna a bolygó mögül, akkor úgy nézne ki, mint ahogy annak idején a dokumentumfilmben láttam: egy rozsdás roncsként, oldalán hatalmas kerek, fekete lyukakkal. De érthetetlen módon az a romhalmaz váratlanul növekedni kezdene, nőne, csak nőne, és néhány perc után a belsejéből egy teljesen modern cirkáló száguldana elő, amely szétrobbantaná azt az álcázásnak használt burkot, azt az őskori tákolmányt, melynek darabjai hirtelen szanaszét repülnének. – Ez most csak gyakorlat – mondaná mosolyogva a tábornok, mire a tisztjei megkönnyebbülten felsóhajtanának. Várjunk csak! Ez még mindig csak gyakorlat lenne? Egy pillanatra elbizonytalanodtam. Nem voltam biztos abban, hogy ezt én is így akartam. A hírhedtté vált, balsikerű barrakudavadászat után két nappal, amikor megint Cronwillre vártam, csak vártam… egy újabb jelentést fogalmazgattam. – Mi lesz, ha rájönnek? – szólalt meg Elena a hátam mögött. – Mi lesz, ha visszakövetelik a pénzt, amit eddig kaptál? Téged letartóztatnak, itt meg lefoglalnak mindent. Én meg a lányokkal hónapokig utazhatok valami rozzant teherbárkán, mire hazaérek Glavalra, a szüleimhez. Ezt akarod? Ezt? Válaszolj már valamit! 20

014-039-bojtor.indd 20

Mit mondhattam volna? Azt, hogy már késő? Azt, hogy már túl régóta játszottam azt a játékot? És már féltem kilépni belőle? Vagy azt, hogy a Doren, az ónviharaival, pestises porával, büdös mocsaraival, barrakudáival még mindig jobb hely egy családnak, mint egy lakóűrhajó négyszer négy méteres kabinja? Hogy ott éltünk már kilenc éve, és már doreninek éreztem magam? Tudtam, hogy a Doren az maga az átok. És mégis… Itt éltünk már kilenc éve. Elegem lett abból, hogy ide-oda küldözgettek egyik bolygóról a másikra, mint egy csomagot. Néha arra ébredtem, hogy nem is tudtam, hol vagyok. Egy teherűrhajón? Egy cirkálón? Egy szállodai szobában? Titokban már azt tervezgettem, hogy megszököm a hadseregből, veszek egy rozzant bárkát, és a családommal együtt eltűnünk ebből a körzetből. Itt hagyunk mindent, és elrejtőzünk valamelyik távoli szektor nevesincs bolygóján. És akkor Bartoldi ezredes hívatott. Sokáig (nagyon sokáig) azt hittem, hogy ez az egész őrület ott kezdődött abban a rémisztő nagyságú félhomályos teremben, melynek falait azok a titokzatos, megfejthetetlen jelekkel telerótt acéllemezek borították, melyeket hajdan egy távoli bolygó romvárosának épületeiről feszegettek le. A hodály közepén egy íróasztal mögött ott ült, olyan távol, hogy szinte alig láttam, a szektor hadseregének leghírhedtebb parancsnoka, a hírszerzés vezetője, Bartoldi ezredes. Jó ideje álltam ott szinte mozdulatlanul, némán. (Remitor, hajdani iskolatársam kioktatott, hogy meg ne szólaljak, amíg nem kérdez valamit, mert akkor mehetek küldöncnek a központi raktárba.) – Jöj-jöj-ön má-már köze-lebb-lebb! – visszhangzott a terem, amikor felém kiáltott. Előrementem az asztalig.

A doreni légiók

2017.07.18. 20:16:43

GALAKTIKA 2017. augusztus

Láttam, hogy ideges. Tekintete ide-oda cikázott a falakon, mindenhová nézett, csak rám nem. (Valamit megsejthettek volna?) Rám vakkantott: – Hallott maga a doreni légiókról? – Nem – válaszoltam. (Én ne hallottam volna? Egy teherűrhajón nőttem fel.) – Nézze át ezeket a híreket! – mutatott egy iratkötegre. (Ez nem vicc! Tényleg az volt! Igazi papírlapok összekötve.) És ott hagyott. Elolvastam a titkosabbnál titkosabb jelentéseket. Annyi hülyeséget összegyűjtve még nem láttam. Bármelyik űrkikötő kocsmájában többet tudtak a doreni légiókról, mint amennyit a mi szektorunk hadseregének hírszerzői az évek hosszú során kiderítettek. Állítólag a szektorok közti háború vége felé történt, akkor, amikor már annyira elfajult az önvédelmi hisztéria, hogy mindenki lőtt mindenkire, ellenségek egymásra, szövetségesek szövetségesekre, mindenkinek mindegy volt, hogy barát vagy ellenség, csak lőtt, lőtt, lőtt… Egy beazonosíthatatlan bolygón – a jelentésekben hat különböző, nem létező helyszínt neveztek meg, én még ezeken kívül három másikról is hallottam – az oda összezsuppolt hadifoglyok fellázadtak. Fellázadtak? Ez a hivatalos verzió. Egyszerűen összepakoltak, és követelték, hogy engedjék őket haza. Az őrök is csatlakoztak hozzájuk, és velük együtt, három légiót alakítottak. Küldtek egy-egy táviratot minden hadviselő szektornak, hogy biztosítsanak nekik szabad utat. A lecsendesítésükre odaküldött tábornokot, Hardmauert elfogták, először úgy döntöttek, hogy kivégzik, de meggondolták magukat, kinevezték a harmadik légió parancsnokának, majd kikiáltották császárnak, és arra kényszerítették, hogy vezesse őket át a háborúzó szektorok között. Persze minden fél követte a szökevényeket. Egészen… Egészen a

Dorenig. Itt aztán eltűntek. Soha többé nem látta őket senki. Akkor kapták „A Dorennél eltűnt légiók” nevet, de később már csak doreni légiókként emlegették őket. Egyesek szerint Hardmauer csak egy haloűrhajókból álló rajt küldött erre, és valójában egészen másfelé vették az irányt, mások szerint viszont mindmáig itt rejtőzhetnek a Dorenen, talán a Huurtan-hegység barlangjaiban, vagy azokban az istenverte barrakudáktól nyüzsgő mocsarakban. Üldözőik, hogy, hogy nem, összefogtak a szökevények ellen. Ebben a szektorban fegyverszünetet kötöttek, addig, míg elkapják őket. És mivel nem találták őket, idővel kitört a Béke! Ez a Béke még egy ideig ingatagnak bizonyult ugyan, de lassan mindenhol elcsitultak a harcok. A doreni légiókról azóta semmi hír. Csak azok a zavaros jelentések, melyek akkor ott feküdtek előttem az asztalon. Hoppá! Akkor, ott abban a teremben villant agyamba az ötlet: szököm, csak másképpen, mint ahogy eredetileg terveztem. Bámultam a sötétbe. Nem értettem, hogy a tábornok (vagyis én) miért állította (állítottam) le a támadást. Azon merengtem, hogy tulajdonképpen fogalmam se volt arról, hogy hol osztogatja a parancsaimat (vagy parancsait?). Talán egy űrhajón? Valamelyik bolygón, egy rejtekhelyen? Talán éppen a Dorenen? Fény! Huppanás! Éles fájdalom a jobb vállamban. Hardmauer alól is eltűnt a szék, és hanyatt vágódott a padlón. Néhány pillanatig még értetlenül bámulta, amint körülötte minden szétfoszlott, majd ő is eltűnt… Ketten cipeltek ki a szobából. Toltak, húztak, rángattak egy végtelennek tűnő szűk folyosón. Azt nem tudtam, hova visznek, de azt sejtettem, hogy ki akar velem beszélni:

A doreni légiók

014-039-bojtor.indd 21

21

2017.07.18. 20:16:43

GALAKTIKA 2017. augusztus

Bartoldi ezredes. Ki más? Közben teljesen elhagytam magam, a két őr meg lihegve vonszolt tovább. Ez a játék csak arra volt jó, hogy körbenézhessek, megpróbáljak rájönni arra, hol is vagyok tulajdonképpen. A folyosó nyílegyenes volt, és azonosíthatatlan, éppúgy lehetett egy nagyobb űrhajón, mint valami titkos támaszpont föld alatti pincéjében, sehol egy leágazás, kanyar vagy vezeték a mennyezeten, csak a tükörsima, sárgás fénnyel világító falak. Akkor döbbentem rá, hogy képzeletemben Hardmauer tábornok miért is fújta le a támadást. Mert nem tudta se azt, hogy én hol vagyok, se azt, hogy ő hol van. Az idő meg csak múlt. Egyre kevesebb esélyem maradt. Mi lesz ebből? Száműzetés? Kényszermunka? Vagy még rosszabb? Mellettünk kivágódott egy keskeny ajtó. Kísérőim áttuszkoltak rajta. Odabent kalapálás, lézervágók sistergése, lezuhanó fémlemezek dördülései fogadtak. Akkora füst volt, hogy alig lehetett látni. A padlón egy hatszögletű izzó vasdarab feküdt, tele krikszkrakszokkal. Védőmaszkos szerelők bontották a falakat. Az őreim is, én is köhögni, krákogni kezdtünk. A terem ugyanaz volt, ahonnan sok-sok évvel ezelőtt elindultam. Végre tudtam hol vagyok. Egy csatahajón, melynek az igazi nevére (nevére? számára!) már nem emlékeztem, mindenki csak úgy hívta, hogy: a Bartoldi Trónja. Egy védőálarcos tiszt rohant oda hozzánk hadonászva: – Mit keresnek itt? Ki innen! Menjenek! Menjenek már! Vigyék vissza! A Dorenről küldött első jelentésemben kifejtettem, hogy szerintem ezen a bolygón valami nagy-nagy titok lappang, és hogy egyesek itt minden bizonnyal sokkal többet tudnak 22

014-039-bojtor.indd 22

az eltűnt légiókról, mint amennyit elmondanak. Tulajdonképpen semmit sem sikerült megtudnom, és hogy őszinte legyek, nem is nagyon erőltettem a dolgot. Az történt, amit vártam. Bartoldi parancsot küldött, hogy maradjak, mert mindent tudni akar. Egyelőre telepedjek le itt. Vegyek egy kisebb mezőgazdasági üzemet, robotokkal meg mindennel, ami kell, ők majd mindent fizetnek, a családomat pedig küldik utánam. Az első év közepén azt az ültetvényt, amelyet rám, messziről jött balekra rásóztak, elérte egy „déli vihar”, és a gamma ón az egészet szürke fémpáncélba burkolta. Ezt jelentettem Bartoldinak. – Sebaj! Vegyen egy másikat! – válaszolta. Utána költöztünk ide északra, az űrkikötő mellé. Közben szorgalmasan küldözgettem a jelentéseimet az ezredesnek, mindenféle feltételezett búvóhelyekről, állítólagos titkos bányákról, meg a mocsarakban látható furcsa, kanyargós árkokról. A fizetésemet pedig küldték továbbra is pontosan, a szerződésben meghatározott időben. – Válaszolj már valamit! – csengett a fülembe még mindig Elena hangja. Egy szót sem szóltam, még csak meg sem fordultam, bámultam az üres képernyőt. – Most adjam fel? Éppen most? Amikor már… – töprengtem. Nem tudtam, honnan jött az ötlet, de írni kezdtem a névsort. A harmadik doreni légió első százada: … … … Riv Rivet Riverson. Itt megakadtam. Több nem jutott az eszembe. Megszámoltam. Harminchat nevet írtam össze.

A doreni légiók

2017.07.18. 20:16:43

GALAKTIKA 2017. augusztus

Már-már el is küldtem volna, azzal a megjegyzéssel, hogy ellenőrizzék a többi jelentést, léteztek-e ezek a személyek, de… beállított Cronwill. Gyorsan kikapcsoltam a gépet, felugrottam a székből, és eléje siettem. Vigyorgott: – Na! Lehiggadtál? Mikor megyünk? Ja igen! Már kibékültünk. (De az elcseszted-korszakot nem bocsátottam meg neki. Megfogadtam, hogy egyszer majd viszszakapja!) Amit előző nap elmondott, attól majdnem hanyatt estem. Volt engedélye! Barrakudavadászati engedély! Én ilyenről még nem is hallottam. Mint kiderült, aki tizenegy évet lehúz a Dorenen, az kérvényezheti az engedélyt, ami egy, azaz egy darab barrakuda kilövésére szól. De ez a megátalkodott persze erről nekem egy szót sem szólt.

Eltitkolta, én meg majdnem idegbajt kaptam amiatt, hogy letartóztathatnak. Mindenki tudta, hogy van engedélye, az egész Doren (még Elena is), csak én nem. Aznap másik helyre mentünk. A barrakudavadászat egyik íratlan törvénye szerint: soha ne menj kétszer ugyanarra a helyre! Ezt azelőtt sohasem tartottuk be. Ahogy Cronwill mondani szokta: mi vadászunk, és köpünk a szabályokra! Még sohasem jártam arra. Először azt hittem, hogy csak én nem, de amikor már másodszor tévedtünk olyan völgybe, melyből csak tolatva, visszafelé jutottunk ki, akkor már sejtettem, hogy Cronwill sem. Ha lassan is, de elvergődtünk a ködfalig. Nem mentünk be túl messzire, talán száz méterre. – Ma meglesz a világító – rázta lelkesen ökölbe szorított kezét.

A Sz trugackij fivérek világa

új életre kel!

W W W . G A L A K T I K A B O L T . H U A doreni légiók

014-039-bojtor.indd 23

23

2017.07.18. 20:16:53

GALAKTIKA 2017. augusztus

A világító egy vagyont ér. No nem csak azért, mert akkor is tovább világít, ha a teste már kiszáradt, hanem azért, mert a fényének valamiféle érthetetlen gyógyító hatása van. Gyerekkoromban a saját szememmel láttam, ahogy egy szerelőnek a kisujját, amit levágott egy éles acéllemez, egy óra alatt visszaforrasztotta. Visszaforrasztotta? Visszanövesztette. De mindenki úgy mondta, hogy visszaforrasztotta. Sorsot húztunk. Megint én lettem a csali. – Na, mire vársz? Indulj már! – sürgetett Cronwill. Lekászálódtam a járműről. Megdöbbenésemre szilárd talajt éreztem a lábam alatt. Már éppen szólni akartam, hogy menjünk beljebb, amikor a fényszóró fényében megláttam a… – Visszaadom az engedélyt – ordított Cronwill. – Ebből elegem van! – csapott egy nagyot a kétéltű kormányára. – Amióta megkaptam, nem lőttünk egyet sem. Nem hozott szerencsét. Most meg még ez is. Rossz ómen. Majd meglátod, hogy az! Nem válaszoltam. A markomban szorongattam a dögcédulákat, melyeket a csontvázakról tépkedtem le. Gyorsan leszabdaltam, még mielőtt az odarohanó Cronwill megláthatta volna. A mi hadseregünk dögcédulái voltak (pardon: személyi azonosítói), a Xanadu–4 szektor fegyveres erőié. Honnan tudtam? Onnan, hogy a formájuk pontosan olyan volt, mint az enyém, melyet otthon dugdostam az egyik fiók aljában. Ezek közül néhány nagyon réginek látszott. Akkor pedig… Talán… Talán a légió? Én kiszálltam a házunknál, Cronwill pedig, mint barrakudavadászati engedéllyel rendelkező tisztes doreni polgár, elindult az űrkikötő melletti kormányzósági irodába jelenteni azt, hogy csontvázakat talált a mocsárban. 24

014-039-bojtor.indd 24

A vacsoránál végighallgattam a lányok csicsergését a legújabb szterlém divatról (amiről fogalmam sem volt, hogy mi is lehet), meg arról, hogy Samteilék új robotokat hozattak, olyanokat, melyek beszélni, zongorázni, és ha van elég helyük, akkor még repülni is tudnak. Meg hogy valaki azt hallotta valakitől, hogy valaki azt mondta valakinek, hogy egy csatahajó hónapok óta itt köröz a Doren körül, de ezt nem szabad elmondani senkinek sem, mert ez titok. Az ágyban elmeséltem Elenának az újabb mocsári kalandunkat. Kérdőn nézett rám. – Jövőre, a szüret után eltűnünk innen – kezdtem bele a tervembe. – Carlos tud egy kisebb űrhajóról. Állítólag ott áll már évek óta a hegyeken túl. Nincs semmi baja, csak kifogyott belőle az üzemanyag. A tulajdonosa a „Nagy ónvihar” után használta költöztetésre. Szerinte olcsón megkapjuk. Azt mondta, hogy ő majd elintézi. Holnap odaadom neki az előleget. Ha sikerül megvennünk, áthozzuk ide az űrkikötőbe, Cartini – tudod, a szerelő – megígérte, hogy majd átnézi. A jövő évi termést nem adjuk el, hanem belepakoljuk és lefagyasztjuk. És egy reggelen szépen elindulunk. Thordes szerint a terrai körzetben nyolcvanszoros áron lehet eladni az enrancsot. Arra indulunk, aztán majd meglátjuk… Bartoldi meg az emberei pedig kereshetnek bennünket. Eltűnünk, mint a doreni légiók. Erről jut eszembe… Felkeltem az ágyból, és elküldtem az ezredesnek a reggel megírt jelentést: az általam kitalált légiósok névsorát. Vannak az életünkben olyan napok, melyeken összesűrűsödnek az események, ezeken a napokon teljesen váratlanul több jó vagy rossz dolog történik velünk, mint máskor hosszú évtizedek alatt. Aznap este még nem tudhattam, hogy másnap egy pontosan ilyen nap következik majd.

A doreni légiók

2017.07.18. 20:16:53

GALAKTIKA 2017. augusztus

• Az is megfordult a fejemben, hogy valahol itt, a közepe táján újra beleírhatnám, hogy ez nem egy krimi. Meg magyarázkodhatnék egy kicsit, hogy lehetne az is, de mégsem. Merthogy én vagyok a gyilkos, de be is ismerem. Meg más hasonlókat. Mire te (úgy sejtem) nyomban előrelapoznál, talán egészen az utolsó oldalig, és akkor kiderülne, hogy… De úgy döntöttem, hogy mégsem. Inkább kiírom ide, hogy: VÉGE AZ ELSŐ RÉSZNEK Ami persze nem igaz. Ott feküdtem a sötétben. Hardmauer meg… (Állj! Mielőtt belevágnék a következőbe… Eszembe ötlött, hogy a 21. századba tettelek. Valójában nem is tudom, hol tarthatott a műszaki fejlődés akkor. Talán már elhagytátok az Ősnaprendszert, vagy talán már az Ősgalaktikát is. De mi van akkor, ha még nem? És ha abban a korszakban még egy alacsonyabb technikai szinten álltatok… Úgy döntöttem, kicetlizek neked néhány dolgot, ami majd segít megérteni ezt-azt: „Köpködők: vulkanikus vonulat a Dorenen, a bolygó egyenlítőjétől északra, 616 működő vulkánnal. Közülük legmagasabb az Ezüstdoren, megközelítőleg 17500 méter [folyamatosan változik]. Nevét az oldalát borító olvadt ón színéről kapta.” „Az ón egy kémiai elem, vegyjele Sn, ami egyes kutatók szerint az ólatin stannum [csöpögő, olvadékony] szóból keletkezett [újabban egy másik ősföldi nyelvből, a szanszkritból származtatják, melyben a szta szógyök kemény anyagot jelentett]. Amfoterm fém.

Fontosabb lelőhelyei a Rivet–4 csillagszektorban: 354BB, Doren, KTP5, Narkal…” „A pestis [más néven dögvész] egy baktérium által okozott ősvilági fertőző betegség volt. Kórokozója főként a patkánybolháról [ősvilági rágcsálón élősködő vérszívórovar] kerülhetett át emberre, de a kór cseppfertőzéssel is terjedhetett. Miután a bőr oxigénfelvételében zavar keletkezett, a bőr gyakran sötétkék színt kapott [innen ered a „fekete halál” kifejezés]. A pestis kórokozója az emberre viszonylag ártalmatlan Yersinia pseudotuberculosisból mutálódott Yersinia pestis bacilus volt, egy mutáns pálcika alakú baktérium. Fajtái: Bubópestis: akkor alakult ki, ha a beteget fertőzött bolha csípte meg. Általában a lágyéki nyirokcsomók jellegzetes elváltozásával, megnagyobbodásával [bubó] jár együtt. A baktérium nyirokcsomókból a véráramba kerülve szeptikémiát…” „Az ón módosulatai: Több allotróp módosulata is létezik. 13,2  °C alatt az atomrácsos, gyémántrácsú szürke vagy alfa ón, 13,2 °C-tól 161 °C-ig a fémes, négyzetes rácsú fehér vagy béta ón, 161 °C-tól olvadáspontjáig a rombos szerkezetű gamma ón a stabil.” „Ónpestis: Már az őskorban felismerték, hogy összefüggés van, a hideg és az óntárgyak pusztulása között. Azt gondolták, hogy a hideg időben megfázik az ón, és ha a megfázott óntárgy megbetegszik, vagyis elfekélyesedik, akkor megfertőzi az egészséges tárgyakat is, így aztán járványszerűen terjed tovább a pusztulás. Ezért nevezték el ónpestisnek.” No! Egyelőre ennyit! Ha még valami fontos eszembe jut majd, azt is beleírom, mert akkor nem kell annyit magyarázgatnom. Most pedig folytatom.)

A doreni légiók

014-039-bojtor.indd 25

25

2017.07.18. 20:16:53

GALAKTIKA 2017. augusztus

• Megint ott feküdtem a sötétben, a légágyon, a cellámban. Napok óta nem történt semmi. Én legalábbis azt gondoltam, hogy amióta visszavittek, azóta néhány nap már eltelhetett. Később kiderült, hogy már több hónapja ott voltam bezárva. Képzeletemben néhányszor meglöktem Hardmauer tábornok vállát, aki még mindig ott gubbasztott abban a székben, és a tenyerébe bámult. (Mi lesz már?!) Felnézett. Előrenyúlt a távirányítóig, és kikapcsolta a háromdimenziós térképet. A bolygók, holdak megmerevedtek a levegőben. Babrált a távirányítóval egy ideig, és kinagyította a doreni körzet képét. Újra elindította a térképet. Fejét kissé jobbra döntve bámulta, ahogy a Doren fordult néhányat a tengelye körül, közben jelentőségteljesen bólogatott, majd végre kinyögte: – Most. – Végre! – sóhajtott nagyot az egyik zászlóaljparancsnok. (Meg én is.) A tisztek kapkodva nyomkodták a gombokat, és a térképre meredtek. A Doren mögül előbukkant egy apró rozsdabarna pontocska. Tudtam, az csak a Rigel Titka lehet. Hardmauer ráfókuszált, kinagyította a képét, és már előre mosolygott. A cirkálóroncs felfúvódott, mint egy léggömb, majd szétpattant, és a képen ott ragyogott „minden szektor réme”, egy TL4-es, a háborúban használt legnagyobb tűzerejű űrcirkáló. Felüvöltött a sziréna. Bumm! Levágódtam a fémpadlóra. Valami zajra ébredtem. Még csak hajnali kettő volt. Odacsoszogtam az ablakhoz, és láttam a villámok fényében a ház előtti ideoda hajlongó agaufákat. A morajlásnál is hangosabbakat reccsenve törtek le róluk az 26

014-039-bojtor.indd 26

ágak, melyeket aztán a szél sodort tovább magával. Közben Elena is felriadt. – Mi történt? – kérdezte. – Semmi. Csak a szokásos vihar. Talán erősebb egy kicsit, mint máskor – feleltem, és visszafeküdtem. Még félálomban lehettem, amikor vijjogni kezdett a riasztó. Felugrottam az ágyból, és lementem a földszintre, hogy kikapcsoljam. A műszer százhúsz kilométeres szelet jelzett. Bekapcsoltam az időjárás-előrejelzőt, de az nem működött, még az egy órai elemzést mutatta. A lányok, mint valami vezényszóra, egyszerre szédelegtek ki szobáikból, leültek az étkezőasztalhoz, és némán várakoztak. Elena is jött lefelé a lépcsőn, egyik kezével a telefonját szorította a fülére, a másikkal felém integetett. – Baj van. Végünk. Jön az ón. Morinék ültetvényét már elérte – suttogta. Már az is csoda volt, hogy a telefonok működtek. Az új típusú műholdakat a hadsereg lefoglalta a háború elején. (A kormányzó hiába tiltakozott.) A régiek meg hol működtek, hol nem. Közben a kinti hőmérő már negyvenkét fokot mutatott. Bekapcsoltam a védelmi rendszert. A hatalmas acélkupola lassan nyikorogva emelkedett ki a földből, és elemenként kúszott a magasba, légmentesen befedte a házat. A pincében felsüvítettek a generátorok, és elindultak a hűtőgépek. Odakint a hőmérséklet felkúszott kilencvenhárom fokra, majd ott megállt. Hajnali fél ötkor csökkenni kezdett, kilencre esett le harminchatra. Addig csak ültünk az asztalnál, és bámultuk egymást. Egyikünk sem szólt egy szót sem. – Ezt megúsztuk – álltam fel, és elindultam, hogy szétnyissam a kupolát. – Remélem, az űrkikötőt nem terítette be az ón!

A doreni légiók

2017.07.18. 20:16:53

GALAKTIKA 2017. augusztus

Nem. Az űrkikötőt nem érte el a vihar. Bár elérte volna! Az ültetvény felé indultam, de nem mentem el odáig, felesleges lett volna. Már előtte vagy nyolcszáz méterre forró szürke ónpáncél fedett mindent. Ez a Doren! Maga az átok! Beláttam, hogy ott mindennek vége, viszszafordultam, és a város felé hajtottam. Város? Így csúfolják az űrkikötő környékét. Mikor beléptem Carlos kocsmájába, Szofi mindjárt magához intett: – Az éjszaka egy futárhajó érkezett. Fura alakok jöttek rajta. Rólad kérdezősködtek. Carlos azt mondta nekik, hogy délebbre laktok, ott, ahol a régi ültetvényetek volt… Ja! Meg Cronwill is kérdezte, hogy láttalak-e ma? De, gondolom, ez most nem annyira fontos… Az ültetvény? – Annak vége. Kezdhetünk mindent elölről – feleltem. – A robotoknak is? – kérdezte. – Hát persze – bólogattam. – És köszönöm, hogy szóltál! – mondtam volna, de belém akadt a szó, és csak annyit tudtam kinyögni, hogy: És kösz… Az ablakon kinézve megláttam az űrrepülőtérről oda vezető úton a katonai járművek hosszú sorát. Felénk tartottak. – Menj hátra a raktárba! – hadonászott Szofi egy pohárral. – Majd Carlos kitalál valamit, ha előkerül. Átugrottam a pulton. Mielőtt becsuktam volna magam mögött a raktárajtót, hallottam, hogy Szofi még azt morogta: – Ha egyáltalán előkerül… Bolond egy bolygó! Újra azon a végtelen folyosón rángattak előre. A sziréna még mindig üvöltött. Nem értettem, miért nem kapcsolták ki?

Mi történhetett? Az persze fel sem merült bennem, hogy… Megint ugyanoda tartottunk. Kísérőim átvergődtek velem az ajtón, majd tovább lökdöstek, letuszkoltak egy székbe. Néhány pillanat múlva váratlanul csend lett. Hihetetlen csend. Becsukták az ajtót. Hogy az ezredest minél jobban kiakaszszam, még úgy lehunyt szemmel egy vigyort erőltettem az arcomra, és csak utána nyitottam ki a szemem, hogy lássam, miképpen reagál. De nem ő ült velem szemben az asztalnál, hanem… – Te teljesen meghibbantál? Megszereztem neked a hadsereg legjobb ügyvédjét. Te meg? Még csak szóba se állsz vele. Mit képzelsz? Én mindent el tudok intézni? – nevetett felém Remitor, hajdani iskolatársam, régi barátom. – Te… Te mit keresel itt? – nyögtem ki alig hallhatóan. – Kit vártál? Bartoldit? Őt leváltották. Tudod, agyára ment ez a „doreni légiók” ügy. Hatalmas összegeket költött rá. Elképzelni sem tudod, hogy mekkorát. Ráadásul nem jelentette, hogy vagy egy tucat embere eltűnt a Dorenen. Pontosan még azt sem tudjuk, hogy mennyi. Most én kaptam meg az ügyet, és nagyon gyorsan szeretném lezárni. Mint a hírszerzés új vezetőjének – ez egyelőre még szolgálati titok –, tudnom kell, hogy mi az igazság? Szóval…? – Mit szóval? – Azt tudom, hogy a doreni légiók nem léteznek, soha nem is léteztek. Engem csak az érdekel, honnan indult el ez a legenda, ez a híresztelés, ami miatt a hadseregünk vagyonokat költött el. Nem szeretnénk még egyszer ugyanazt a hibát elkövetni. – Nem léteznek a légiók? Akkor mi volt ez a riasztás? – kérdeztem.

A doreni légiók

014-039-bojtor.indd 27

27

2017.07.18. 20:16:53

GALAKTIKA 2017. augusztus

– Csak valami haloflotta – felelte. – Néhányszor már megjelent mostanában. Megjelent, aztán eltűnt. Megint megjelent, megint eltűnt. Valamelyik szektor hadserege szórakozik velünk, de majd kiderítjük, hogy melyik. Ne! Engem ne akarj beetetni ilyen véletlen egybeesésekkel! Én nem vagyok Bartoldi. Ennek semmi köze a légiókhoz. Mert nem léteztek, soha sem léteztek. Érted? Ez csak egy legenda. Néztem Remitor arcát. Miközben beszélt, néha – minden rendszeresség nélkül – kitágultak az orrlyukai. Ideges volt. Azt is tudtam, hogy miért. Ismertem jól. Ezt az ügyet nem rá szabták. Ennek a megoldásához kevés volt a sziklaszilárd logika. Ehhez több kellett. Vagy talán nem is több, hanem valami egészen más. A széken ülő Hardmauer képe ötlött elém. Nevetett. Én is felnevettem… Léptek hangját hallottam. Lelapultam a ládák mögött. Nyílt az ajtó. A résen egy barna golyó nyomult be: Carlos feje. A félhomályban apró fekete gombszemével ide-oda pislogott. Persze nem látott. Méltatlankodva megszólalt: – Gyere már elő! Ez egy mentőcsapat. Nem téged keresnek. A kocsma már tele volt. Mikor Carlos mögött kiléptem a raktárból, egy pillanatra mindenki rám bámult. Néhányan köszöntek, aztán nem törődtek velem többet. Senki sem kérdezett semmit. Mindenkinek megvolt a saját baja. Az ültetvények majd felét betemette a „béta”. Morinékat pedig még mindig nem sikerült kiszabadítani. Cromwill is beállított. Légi felvételeket hozott a környékről. Azokat a hadsereg készítette, még hajnalban, mikor elült a vihar. (Hogyan szerezte??) Az egyiket a kezében lobogtatva odajött hozzám, és az orrom elé nyomta. 28

014-039-bojtor.indd 28

– Fura, mi? – kérdezte. – Az a nagy zöld folt ott, a mocsár. Ott nem esett. Pedig körülötte mindent befedett az ón. Nézd csak meg! Szinte szabályos hatszög. Az valamiért kimaradt. De van ennél érdekesebb is. Ez a kis hatszög. Itt van a közelben. Tudod, hol van? Nem? A te házad. Valamiért az is kimaradt. Egymás kezéből kapkodták ki a képet, mindenki látni akarta. – Hát ez hihetetlen! – Ilyet még nem láttam. – Érthetetlen. Végül Szofi szólalt meg: – Tudjátok, engem mire emlékeztetnek ezek a hatszögek? A barrakudák szemgödreire… Bolond egy bolygó! Mindenki a plafonon lógó barrakudára kapta a tekintetét. – Tényleg olyanok – mondta, csodálkozva Carlos. – De, ez mind semmi, mert… – kezdett volna bele nagy hévvel egy történetbe, de azt már sohasem tudom meg, hogy melyikbe. Samteil, aki az ablaknál állt, felüvöltött: – Ezt nézzétek! Aludtam. Álmodtam is valamit, a barrakudákról. Mi másról? Valami olyasmi történt, hogy körbefogtak (még senki sem látott egyszerre kettőnél többet), Cronwill meg csak állt ott a „szigonnyal” a kezében, vigyorgott, és nem lőtt közéjük. A padlón tértem magamhoz. Már ismertem a járást. Álmosan ténferegtem a két őr előtt. Vajon mit mond most Remitor? Most, hogy Hardmauerrel ismét beriadóztattam (vagy beriadóztattuk) a csatahajóját. Megint ugyanoda mentünk, abba a terembe. Ajtó, mögötte a nagy hodály. Határozottan lépkedtem előre az íróasztal előtt álló szék felé. Aztán megtorpantam.

A doreni légiók

2017.07.18. 20:16:53

GALAKTIKA 2017. augusztus

– Maga még a barátjában sem bízik? – nézett fel rám őskori iratkötegei közül Bartoldi ezredes. – Még neki sem mondja el, hogy mit tud? Jöjjön már közelebb! Üljön le! Szóval átvágtak. Bartoldit mégsem váltották le. Csak csel volt az egész, beetetés. Tudtam, hiba volt az újabb riasztás. Azzal csak azt bizonyítottam, hogy valamiféle közöm van az egészhez. Persze hivatkozhatok egy újabb véletlenre is, de… Bartoldi önelégülten mosolygott. (Akiknek ezt később elmeséltem, azok nem hitték el. Állítólag rajtam kívül még senki sem látta, hogy elhúzta volna a száját.) – Kap egy utolsó lehetőséget. Ha most megmondja, hol rejtőznek a légiók, akkor minden vádpont alól felmentetem, fontos stratégiai érdekekre hivatkozva amnesztiát kaphat. Ha nem, akkor irány valamelyik szkafibánya. Válasszon! A szkafibánya az… az… Inkább, hagyjuk! Addigra már nagyon belefáradtam. – A légiók nem léteznek. Nem is léteztek soha – szóltam. – Ennyi! Értetlenül bámult rám. Egy szót sem tudott kinyögni. – Ezt még megbánja! – sziszegte. Én meg válaszképpen legyintettem egyet. A folyosón miközben visszafelé vezettek azt latolgattam, maradt-e még esélyem, hogy ennek a világnak a szabályai szerint rendezzem ezt az ügyet. Úgy véltem, nem maradt. Akkor már semmi másra nem számíthattam, csak egy nem létező, általam kitalált tábornokra, és az általa vezetett kitalált légióikra. Kitört a lázadás! Először mindenki azt hitte, hogy a végeláthatatlan sorban özönlő gépek azért érkeztek, hogy megtisztítsák az utakat, meg hogy segítsenek kimenteni az ónpáncél alól min-

dent, ami még használható. Morton érkezett azzal a hírrel, hogy Morinékat még mindig nem tudták kiszabadítani, a katonaság pedig nem hajlandó segíteni, mert azt mondják, hogy „nekik nem az a feladatuk”. Cronwill és Morton elindultak a kormányzósági hivatalba panaszt tenni, Santiel pedig hét másik telepessel Morinék házához ment, hogy leváltsák az ottani csapatot, akik hajnal óta küszködtek a megroppant kupolával. Aztán beállított egy fickó délről – a déli lakott övezetből (csak Carlos ismerte) –, aki azt állította, hogy annak ellenére, hogy ott nem is volt vihar, minden tele van katonákkal. Összevissza vonulgatnak a hatalmas gépeikkel az ültetvényeken, tönkreteszik az utakat, már több híd is beszakadt alattuk. Idefelé jövet átrepült az ónmezők felett, és látta, hogy több helyen is megbontották a páncélt, mintha valamit keresnének alatta. A térképhez ment, és megmutatta a helyeket, hogy hol. Többen találgatták, hogy mit is kereshetnek. Ők csak találgattak. Én rögtön rájöttem. Éppen Elenával beszéltem telefonon (csoda! működött!), amikor Cronwillék visszaérkeztek. – Nem engedtek be bennünket. Bergent, azt az idióta kormányzónkat állítólag letartóztatták. Mindenkit ki akarnak hallgatni. – Kihallgatni? Ugyan miről? – Nem fogjátok elhinni! A doreni légiókról. – Nevetséges – mondta Carlos. – Én itt voltam a háború alatt is. Nem járt erre semmiféle légió. Az csak egy mese. Valami más után kutatnak ezzel az ürüggyel. Tudtam, hogy nem ürügy. Azok a helyek, ahol a hadsereg kutatni kezdett, kivétel nélkül mind olyanok voltak, melyeket én, mint a doreni légiók lehetséges búvóhelyeit, jelöltem meg a jelentéseimben.

A doreni légiók

014-039-bojtor.indd 29

29

2017.07.18. 20:16:53

GALAKTIKA 2017. augusztus

Odakint újra feltámadt a szél, hordta a port. A kocsmaajtó nyílt, csukódott, megint nyílt, csukódott… Carlos dühöngött: – Tele lesz minden „alfával”. Egyre többen érkeztek. A távolabbi ültetvényekről is odasereglett mindenki. A kétéltűek elállták az űrkikötőből odavezető utat. Egy újabb katonai szállítóoszlop érkezett. Parancsnokuk megunhatta a várakozást, és a hatalmas gépek átgázoltak az útjukba eső járműveken. Erre azok tulajdonosai feltörték Carlos raktárát. Hiába rimánkodott. Fegyvereket kerestek – mert állítólag régen, titokban azt is árult –, de csak barrakudavadászathoz használatos szigonyokat találtak. Azokkal felfegyverkezve (porszűrők és szemvédőfólia nélkül) kirohantak az úthoz, és lövöldözni kezdtek a katonai járművekre. Carlos egy székbe roskadt. Cronwill, aki még az utolsó pillanatban is megpróbálta megállítani őket, vállat vont, és a pult mellett remegő kézzel szorongatta tovább üres poharát. Szofi pedig fejét ingatva azt dünynyögte: „Bolond egy bolygó!” Az idő összefolyt. Legyengültem, mert keveset mozogtam. Az étel is a szokásos katonai (pocsék) koszt volt, ahogy annak idején a kadétiskolában hívtuk: romboló, cirkáló, meg csatahajó, vagyis kis konzerv, közepes konzerv, meg nagy konzerv. Néha elvittek abba a terembe. Hol Bartoldi ült az asztal mögött, hol Remitor, hol meg mindketten ott tébláboltak. Sok mindenre fény derült. Szavaikból kivettem, hogy a mocsárban talált csontvázak Bartoldi eltűnt embereié voltak. Még azelőtt küldte őket a Dorenre, mielőtt én odaérkeztem volna. De ez az egész már egyáltalán nem érdekelt. Néha a sziréna is vijjogott. De Hardmauer még mindig csak gyakorlatozott. (Ez a gondolat viszont mindig felidegesített.) 30

014-039-bojtor.indd 30

Hiába sürgettem. – Még nem állunk készen – morogta, és csak ült tovább abban a rohadt székben. Közben bemagoltam (kitaláltam) mind a három légió névsorát. Igen! Mind az ezerszáztizenöt katona nevét. Erre a névsorra még most is emlékszem. Bármikor felmondom: Az első doreni légió első százada: Aldani Anderson Anker … Vagy, mondjuk, a harmadik légió második százada: … … Bahnov Baker Bennet Bojtor … Éppen a tisztek névsorával kínlódtam, amikor… az üvöltő szirénázáson át (ki tudja, mióta harsogott) eljutott hozzám Remitor hangja: – Fel tudsz állni? Megpróbáltam, de visszazuhantam a légágyra. Végigvonszoltak a folyosón, de akkor nem volt abban semmi trükk, már annyira legyengültem, hogy nem bírtam megállni a lábamon. Láttam, hogy Remitor szája folyamatosan mozgott, hozzám beszélt, de abban a hangzavarban egy szót sem értettem. Miért nem kapcsolják már ki?! Egy helyen szétnyílt a fal. Betettek egy „belsősiklóba”. Remitor mellém ült, és elindultunk. Közben elveszthettem az emlékezetemet, csak a fékezésre tértem magamhoz, amikor előrebuktam az ülésen.

A doreni légiók

2017.07.18. 20:16:53

GALAKTIKA 2017. augusztus

Az irányítóteremben ott üvöltözött a Bartoldi Trónja csatahajó egész vezérkara. A sziréna még mindig süvöltött, ők pedig azt túlordítozva vitatkoztak. A terem egyik falán, egy képernyőn éppen Hardmauer tábornok olvasta fel ultimátumát. Bizonyára már többször lejátszhatták, mert senki sem figyelt oda. Én meg hiába próbáltam a szájáról leolvasni, hogy mit is mond. A másik falnál a csillagtérkép mellett, egy szimulációs makett mutatta a csatahajót, amely körül, mint a döglegyek, cikáztak Hardmauer rombolói. És akkor megjelent az az apró rozsdabarna pontocska. Nőni kezdett. Egy monitoron megjelent a kinagyított képe. A vénséges vén cirkáló lassan haladt a csatahajó és a körülötte nyüzsgő rombolók nyomában. Az irányzótisztek értetlenül bámultak a roncsra. És amikor az álcázás levált és szanaszét repült, az al-Tair 4 vörös fényében ott tündökölt egy TL4-es cirkáló, akkor hirtelen mindenki elhallgatott, csak a sziréna vijjogott tovább… csak vijjogott, vijjogott értelmetlenül. A fegyveres lázadás, Doren történelmének legnagyobb eseménye, csak néhány percig tartott. A barrakudavadászathoz szerkesztett szigonypuskák lövedékei lepattogtak a megállás nélkül továbbvonuló katonai járművek páncéljáról. Miután a raktárban talált ládányi lövedék elfogyott, lassan mindenki lehiggadt, és igyekezett eliszkolni a helyszínről, még mielőtt a kormányzósági hivatalt megszálló egységekből odaindult csapat megérkezhetett volna. Ez csak néhányuknak sikerült. Bennünket, akik még ott voltunk a kocsmában, összetereltek, és bekísértek a kormányzóságra. Ott egy tiszt előadta, hogy ő

most mit is tehetne velünk, de ő nem olyan, hogy… majd mindenkit elengedtek. Kivéve engem! Azt az átkozott szirénát végre kikapcsolták, csak az irányítópult falán villogtak tovább a piros lámpák. Bartoldi meg Remitor felváltva előttem hadonásztak. Nem érdekelt, mit is mondanak. Bartoldi többnyire csak fenyegetőzött, Remitor meg folyton-folyvást valamiféle ismeretlen hatalomról faggatott. A falon lévő képernyőn Hardmauer tábornok talán már századszor ismételte végig az ultimátumát. A tisztek mind gyakrabban vakkantottak közbe: – Már csak négy perc! – Már csak kettő! – Egy perc tizenhat másodperc! Bartoldi idegességében a tenyerét csapkodta, majd eltorzult arccal legyintett, és az ujjával intett az egyik tisztnek: – Vigyék! Vittek. Szó szerint! Remitor mellettünk lihegett, és csak magyarázott: – Értsd meg! Ez valami hatalmas pszichés erő. Erősebb minden cirkálónál, minden hadseregnél… Bármikor elpusztíthatja az egész emberiséget. Később kiszámoltam, pontosan hatszáztizenegy nap telt el, hogy újra benyitottam (betántorogtam) Carlos kocsmájának ajtaján. – Bolond bolygóóó!! Hát te vagy az? – visított fel Szofi, amikor meglátott. – Akkor mégiscsak… – pillantott fel jelentőségteljesen a mennyezetre, arra a helyre, ahol régen, a barrakuda díszelgett. Az asztaloktól is felugrált mindenki. Egyszerre beszéltek: kérdezgettek és magyaráztak, üzeneteket adtak át, és azon nyomban „üzleti ajánlatokkal” bombáztak… szinte

A doreni légiók

014-039-bojtor.indd 31

31

2017.07.18. 20:16:53

GALAKTIKA 2017. augusztus

alig értettem valamit. A lármára Carlos kopasz feje is előbukkant a raktárajtóból. – Na gyere csak be! – kiáltotta. Kimentett a tömegből. – Szörnyen nézel ki! – vizslatott. – Olyan fehér az arcod, mint egy mocsári hullának – ingatta a fejét. – Gyere! Hazaviszlek. Közben meg elmesélek mindent. Elindultunk. A kocsmából többen is kirohantak, integettek utánunk. Már az első kanyarra sem emlékszem, elaludtam. A ház előtt riadtam fel. Az ajtaja tárvanyitva. Odabent szétszórt holmi, tátongó szekrényajtók, félredobott üres fiókok. Betörtek? Vagy valamit nagyon kerestek? Carlos berángatott egy nagy ládát: – Nehogy éhen halj! Majd elintézzük! Körbenézett a romhalmazon, és elvigyorodott: – Holnapután este átküldöm Szofit, hogy segítsen rendet rakni. Addig pedig pihenj! Értetted? Pihenj! Néhányszor körbejártam az üres házat, kapcsolgattam a villanyokat, benéztem a lányok szobáiba, végül a miénkbe, aztán rádőltem ágyra. Dühös voltam Hardmauerre. Nem így beszéltük meg. Először is: miért adott nekik az ultimátumban három óra haladékot? Szerintem harminc perc bőven elég lett volna. De talán még húsz is. Ráadásul még mindig ott voltak. A futárhajó, melyet Bartoldi „bocsátott rendelkezésemre”, már landolt a Dorenen, de a műszerei még mindig jelezték őket. A terv szerint már cirkálóstól, rombolóstól, légióstól el kellett volna tűnniük a Doren mögött. Arról nem is beszélve, hogy a romboló, melyre át kellett volna szállnom, nem érke32

014-039-bojtor.indd 32

zett meg a megbeszélt időre. A megbeszélt időre? Egyáltalán nem érkezett meg. Csak vártam, vártam. Ott bujkáltam másnap hajnalig. Nem az űrrepülőtér központjában szálltam le, hanem messze kint a „leprás” sivatagban, a szerelőcsarnokok között, ott, ahol Carlos „ügyfelei” szoktak. Bemásztam az egyik hangárban álló teherhajó nyitott szerelőnyílásán, leheveredtem a szétdobált alkatrészek és a munkára várakozó hegesztőrobotok közé, és elaludtam. Mikor felkelt a nap, gyalog elindultam a „város” felé. Másnap reggel rémséges zajra riadtam, egy hairhani katonaindulóra. Lenéztem az ablakból. Mintha a régi szép idők tértek volna vissza, Cronwill ott állt lent, és vigyorgott. Intettem neki, hogy jöjjön be a házba. – Szóval mégis élsz? Képzeld, ezek az idióták már szobrot akartak állítani neked a kormányzósági hivatal elé. Még a pénzt is összegyűjtötték rá, de az új kormányzó nem engedte. Amin csodálkozom, mert az is éppen olyan idióta, mint az előző volt – kezdte. – Na, a többit majd elmesélem útközben. Ő nem mondta, én meg nem kérdeztem, hova megyünk. Hova mehettünk volna? A mocsárba. Mire odaértünk, mindent tudtam az elmúlt majdnem két év eseményeiről. Sokan elköltöztek, elegük lett a küszködésből. Néhányan próbálkoznak még a déli féltekén újabb ültetvényeket telepíteni, de a legtöbben… feladták. A doreni enrancs nem kell már senkinek, mert az ardai szektorban sikerült honosítani, és annak, amit ott termelnek, sokkal édesebb íze van. – …barrakudát meg nem lőttem azóta egyet sem. Lassan én is csomagolhatok – fejezte be.

A doreni légiók

2017.07.18. 20:16:53

GALAKTIKA 2017. augusztus

Megszólalt az a különös hang: ráértünk az ónmezőre. „Ónzaj vagy ónzörej: Az ón +13,2 °C és +161 °C között létező tetragonális változata, a fehér ón a képlékeny deformáció hatására létrejövő ikresedés során, hallható hangokat bocsát ki.” Letűzött fémrudak jelezték az irányt. – Ezeket tavaly raktam le. Egy vagyonba került – morogta Cronwill, mielőtt váratlanul lefékezett volna. – Gyere! Nézd! A szürke fémlemezt két nyílegyenes oldal határolta, melyek ott, azon a ponton találkoztak. – Emlékszel arra a térképre? Ez a hatszög egyik sarka. Itt kezdődik a mocsárnak az a része, amit nem fedett be az ón. De ez semmi! Mutatok majd ennél érdekesebbet is – mondta. A régi helyünkre mentünk. Lemásztam a kétéltűről a sárba. Cronwill jött utánam. Értetlenül bámultam rá a fényszórók fényében, de ő csak vigyorgott. Álltunk ott néhány percig, talán tízig, talán tizenötig. És akkor megmozdult az egész környék. A félelmemen túl, valami erős déjà vu érzés kerített hatalmába. Mintha ezt az egészet én már átéltem volna egyszer. Át is éltem. Eszembe villant az álmom. A barrakudák sorban másztak elő az iszap alól, és körülvettek, Cronwill meg csak állt a szigonypuskával a kezében, és vigyorgott. Mintha azok a rémségek mind rám bámultak volna azokkal az üres hatszögletű szemgödreikkel. Álltam ott a kör közepén, moccanni sem mertem. Egyszerre csak megfordultak, és sorban visszabújtak az iszapba. Még mindig nem érti… Furcsa kinézetű lényeket gondoltál ki, testvérünk. Rémisztően csúnyák, és nevet-

ségesen imbolyognak a két lábukon. Szinte hihetetlenek. Tudnak logikusan gondolkodni, de mégsem teszik. Értelmetlenül öldökölnek, bennünket és egymást is. De még csak meg sem esznek bennünket, vagy a saját fajtájukat. Hanem akkor miért is teszik. Olyan furcsa fogalmakért, mint a hatalom, meg… Mi is volt az a rejtélyes másik hajtóerő? Már tudom: a pénz… a pénz. Tényleg furcsák. Azonban ebben az általad megalkotott világban – (Hogy is nevezik ők ezt a bolygót? Dorennek? Milyen érdekes név!) – két dolgot is találtam, ami nem tetszett. Az első, hogy megengedted egyiküknek azt, ami nekünk megadatott, azt, hogy ő maga is megálmodja a saját világát. A másik pedig az, hogy az általad alkotott világban, abban a bizonyos hatalmas teremben, a falakon ott állnak a titkos tanításaink. Tudom. Képtelenek megfejteni azokat. Én mégis úgy gondolom, hiba volt. Azok a tanítások titkosak, és még közülünk is csak az arra érdemesek olvashatják. Ráadásul hagytad, hogy azok a rémségek primitív eszközeikkel szétvagdalják, elpusztítsák azokat az ősi feliratokat. Ez már-már, szentségtörés! Talán még szánhattál volna néhány millió évet erre a munkára. Még nem tudjuk, mi legyen ezzel a világgal. Talán megpróbálunk ezzel is együtt élni, de a hibákat ki kell javítani. Várj türelemmel! Majd döntünk. Majd döntünk… Hazafelé menet Cronwill előadást tartott: – Szerinted? Nem furcsa ez az egész? Valahogy ők csinálták, de hogy hogyan? Azt nem tudom. A térképen az a másik hatszög, a házatok körül… Utánanéztem a régi levéltárban. Ha hiszed, ha nem, amikor az

A doreni légiók

014-039-bojtor.indd 33

33

2017.07.18. 20:16:53

GALAKTIKA 2017. augusztus

első telepesek megérkeztek ide, akkor ott is mocsár volt. Később kellett a terület, és betemették, de valamiféle rejtélyes erő még mindig működik ott is. Szerintem ők csinálják. A barrakudák. Na mi van? Mondj már valamit! A rejtélyes erőről Remitor ötlött az eszembe. Ő megsejtette, hogy itt valami másról van szó, mint egy idegen hatalom játszadozásáról. De azt ő sem fogta fel, hogy sokkal nagyobb erők is munkálkodhatnak, mint… mint amekkorát a saját tudásával megmagyarázhatna. Cronwilltól azzal váltam el, hogy holnapután reggel találkozunk Carlos kocsmájában. Elnyúltam az ágyon, és… Először csak a széket láttam, csak a széket… azt is homályosan. Meglepődtem, hogy Hardmauer nem ül ott a széken, a már megszokott görnyedt testhelyzetben, a térdén könyökölve, arcát két tenyerébe temetve. Megpróbáltam odaképzelni, de akkor a csillagtérképen túl, a levegőben száguldozó bolygók mögött tűnt fel az arca. Jobb és bal oldalán két másik tábornok állt, a két másik doreni légió parancsnokai. Velük még nem találkoztam, a nevüket sem tudtam. (Őket még sohasem képzeltem el.) Hardmaueren valami furcsának tűnt. Először nem tudtam, hogy mi. Aztán rájöttem. Nem a tábornoki egyenruháját viselte, hanem a császári uniformist. A két tábornok úgy bámult rá, mintha valamire vártak volna. Talán valami parancsra várnak? Ugyan! Most már mire? – Ne! – kaptam észbe. – Neee-ee-e! – üvöltöttem. De már elkéstem. Carlos két nappal később elmondta, hogy azon az éjjelen pontosan olyan robbanást látott az égen, mint nagyon-nagyon régen, a háború vége felé. (Ezt még mindig nem értem.) 34

014-039-bojtor.indd 34

Másnap pakolni meg takarítani kezdtem a házban. Közben küldtem üzenetet Elenának, hogy élek, és hogy visszajön-e, vagy én menjek utánuk. A lányok nagyon hiányoztak. Egész nap csak tettem-vettem. Tulajdonképpen Szofira vártam, de ő nem jött el. Éjszaka megint összevissza álmodtam mindent. Ma éjszaka megint kitört a vihar. A kupolán kopognak az olvadt fémcseppek. Lassan befejeződik valami visszavonhatatlan. Hiába okoskodott Cronwill, most már ezt a házat is betemeti az ón. Akkora a forróság, hogy úgy érzem, mintha a mennyezet itt függene felettem néhány centire, és a falak is idehúzódtak volna az ágy mellé, csak azért, hogy engem melegítsenek. A szálak, ha lassan is, sorra elszakadnak. Tegnap reggel bementem Carloshoz. Cronwill persze megint korábban érkezett, mint ahogy megbeszéltük, már a harmadik élénkítőt itta. – Szofi? – kérdeztem. Úgy bámultak rám, mint egy hülyére. – Kiii? – kérdezett vissza Carlos. – Szofi, a felszolgáló. Tudjátok! Bolond bolygó… – próbáltam mosolyogni. De ahogy ők ketten összenéztek, rájöttem, hogy valami, még számomra is nehezen értelmezhető dolog történhetett. Megláttam a fémlemezt, ami évek óta ott állt becsomagolva, a falnak támasztva. Rámutattam. – Ja, az? Valaki itt felejthette. Itt van már pár napja. Még nem néztem meg, hogy mi van benne – mormogott Carlos, fogott egy kést, és levagdosta róla a borítást. Egy hatszögletű ónlemez volt, furcsa jelekkel, krikszkrakszokkal teleróva. Olyan „én ezt már láttam valahol” érzésem támadt, amint megpillantottam. Rá is jöttem,

A doreni légiók

2017.07.18. 20:16:53

GALAKTIKA 2017. augusztus

hogy… Akkor régen, a Bartoldi Trónján, abban a teremben, mikor bontották a falakat, ott feküdt a padlón… Csak ez annak a negatívja lehetett. Minden jel fordítva állt rajta. Mintha arra ráöntötték volna az ónt, és miután megszilárdult, leszedték volna. Vagy talán az volt a negatív, mert… Tulajdonképpen nem azon döbbentem meg, hogy azok a jelek nagyon hasonlítottak azokra, melyeket Bartoldi (Isten nyugosztalja!) hajdani főhadiszállásán láttam, hanem azon, hogy el is tudtam olvasni azokat. Ma reggel meg (már az gyanús volt, hogy percek alatt megtettem a félórás utat, de akkor még…), miután beléptem, oldalra pillantottam, oda, arra az asztalra, ahol a logikám szerint Cronwill ült volna. Nem volt ott! Carlos egymaga álldogált a kocsmában. – Nem kerestek?– kérdeztem tőle. – Téged? Ugyan ki keresett volna? – válaszolta. Félek, ha holnap is arra járnék (amire kevés az esély), már Carlost sem találnám ott. A lánc egyik szeme megunhatta, hogy elszabadultak a dolgok. Ahogy Hardmauer tábornok és a doreni légiók térben és időben (már akkor „léteztek”, mielőtt megszülettem volna) is kicsúsztak az irányításom alól, ahogy én is túlléptem bizonyos utasításokat, melyeket az a rohadt, világító dög sugallt a mocsárban, és ahogy az is figyelmen kívül hagyhatott bizonyos instrukciókat, melyek teljesítését egy felsőbb erő – szerintem maga a bolygó, a Doren – elvárt volna. De ki tudja? Talán a Doren is csak egy láncszemecske ebben az időben is, és térben is végtelennek tűnő játékban. Ja igen! Az ónlemezen, ha nem is szó szerint, de valami ilyesmi állt: „A már létező valóságot, ha úgy akarja: tisztíthatja, rongálhatja vagy akár majdnem véglegesen el is tüntetheti. Ámen.”

• Na mi van? Nos! Idáig jutottál? Biztos észrevetted, hogy itt-ott hiányoznak részletek, magyarázatok. Tudom, néhány rejtett összefüggésre még nem bukkantál rá. De ez nem számít, majd rájössz azokra is. A lényeg az, hogy a hiányokat, kényedkedved szerint kiegészítheted. Betömheted a lyukakat a saját elképzeléseid szerint, úgy, ahogy akarod. Én nem szólok bele. Hogy is szólhatnék? Ja! Most jut eszembe. Majdnem elfelejtettem. Előrelapoztál? (Akkor, amikor azt írtam, hogy: ne!) Ha jól belegondolok, te is velem együtt képzelegtél egész eddig. Folytasd tovább! Még eltart egy ideig, míg… míg eltűnünk mindketten. Az csak most ötlött fel bennem, hogy mi van akkor, ha te ott a 21. században nem is ismered ezeket a jeleket, vagy ha a jeleket ismered is, nem érted ezt a nyelvet? Lehet, hogy a szemed előtt csak zavaros, megfejthetetlen krikszkrakszok ugráltak egész eddig? Olyanok, mint amilyeneket én láttam a Bartoldi Trónján a falra vésve. Lehet, hogy eltoltam az egészet? Lehet? Ajjaj! Akkor nem is zavarlak tovább. Próbálj meg aludni! Én meg… Én meg várom a mentőalakulatot, hogy kiszabadítsanak. Hogy leolvasszák a kupoláról az átkot. Mit? Mit? Az átkot. Az ónt! A Doren átkát! Még néha reménykedem abban, hogy ideérnek, mielőtt még… HARDMAUER A tárgyalás eredménytelenül végződött, az idő meg csak múlt… múlt. Az kattogott

A doreni légiók

014-039-bojtor.indd 35

35

2017.07.18. 20:16:53

GALAKTIKA 2017. augusztus

az agyamban, hogy már rég az SN456-os szektorban kellene lennünk! A döntésemre vártak. A falon villogó grafikonokat bámultam, melyeken a háború kilenc éve alatt a Barrakudával (TL4-es cirkáló) megsemmisített objektumok adatait mutatták. „Ki kapcsolta be?” Csak villogtak, villogtak. Időpontok, koordináták, az elpusztított hajók, űrállomások, bolygók fegyverzeteinek összesítései. „Most meg itt van, ez a nevesincs bolygó… a szánalmas védelmi rendszerével. Ráadásul a miénk… ráadásul tele foglyokkal… na meg a lakosság… Ez aztán… Nagy dicsőség lesz!” – Lőjétek szét! – nyögtem, de mintha nem is az én hangom lett volna. Nem válaszolt senki. Nem moccant senki. Felkaptam a fejem. Körbenéztem rajtuk. Mind rám bámultak. Szemem megakadt Altarez százados sötét tekintetén. – Altarez! Tűz! – mordultam. De ő megrántotta a vállát: – Lőj te! – mondta, és kiment az irányítóteremből. „Ennek mi baja? Lázadás? Itt is?” – Mondom: Tűűűz! – üvöltöttem, de senki sem mozdult. Megszédültem, szemem előtt apró, ezüstösen csillogó hatszögek ugráltak. Az egyik százados szólalt meg (új lehetett, a nevét sem tudtam): – Altarez oda való. Arra a bolygóra – mutatott ki az ablakon. – A családja ott van lenn. Abban a pillanatban rádöbbentem, hogy vége az addig kétségbevonhatatlan tekintélyemnek, azzal együtt vége az évtizedek alatt, lépésről lépésre felépített karrieremnek, és ami a legfontosabb, vége… vége a háborúnak. Hát? Történhetett volna így is. De nem így történt. Ezt csak én találtam ki. Talán 36

014-039-bojtor.indd 36

Bartoldinak jó lesz. Vajon elhiszi? Miért ne hinné? Hiszen majd én állítom, én, Karl Omár Ottó Hasszán Wilhelm Hardmauer, a Xanadu–4 szektor tábornoka. Ahogy mondani szokták: „Legjobb(!!!) tábornoka.” Csak találjanak meg végre! Találjanak meg! Na mi van? Azt hitted, vége? Azt hitted, értesz mindent? Hogy mégis tudod, mi az a treloni festészet? Nevetséges. Ott a sötét őskorban? Honnan tudnád? Forgatod azt a cellulózszármazékokból készült valamit a kezedben, és közben azon töröd a fejed, hogy tovább olvasd-e, hogy megpróbáld-e megfejteni a benne lévő jelhalmazt (hátha mégis jelent valamit), vagy inkább bevágd a sarokba, vagy felgyújtsd és kidobd az ablakon vagy az erkélyről, hogy szálljon és füstöljön, mint egy mesebeli, döglődő, tűzokádó sárkány, vagy…? Engem az zavar a legjobban, hogy nem tudom a neved. Elneveztelek már Ödönkének meg Lukréciának, de valahogy egyik sem az igazi. Választhatnál magadnak egyet. Talán valami ősi barbár nevet, mint: Thor, vagy Nyék, vagy Cit-Bolom-Tun (Kilenc Agyarú Vadkan), vagy ha nő vagy, akkor valami rejtelmesen szépet, mint Eukranté (A Teljesüléshez Vezető), esetleg titokzatosan vadat, mint Hipponoé (A Kancaszilaj). Mert minden név önmaga is egy rejtély… Nem gondolod? Viiiijjju! Viiiijjju! Viiiijjju! Viiiijjju! „ Riadó! Dehogy. Az ébresztő. Reggel van. Reggel?? Ugyan, miféle reggel?” Kinyitottam a szemem. Abban a pillanatban táncba kezdtek azok a nap mint nap elátkozott csillogó hatszögek. „Még hogy csúcstechnológia! Meg: iparunk csodája! Hogy merhettek ilyen vackokat az én két szemem helyére beültetni? Órákig eltart, mire sikerül a kettőt szinkronizálni. És akkor is

A doreni légiók

2017.07.18. 20:16:53

GALAKTIKA 2017. augusztus

ott marad egy… egy nagy hatszög. Mintha örökké egy ablakon bámulnék kifelé… egy homályos, mocskos ablakon.” „Már megint?” Viiiijjju! Viiiijjju! Viiiijjju! Öklömmel a kapcsolóra csaptam. Viiiij… És csend lett. Felkeltem, eltámolyogtam a székig (két vasláda), leültem, és az asztalra (három vasláda) könyököltem. A láda tetején megkerestem az utolsó belevésett rovásoszlopot, és tábornoki lézerdísztőrömmel beleégettem egy vonalkát. Tekintetem végigfutott a fémlapon: „Huszonhárom év, nyolc hónap, kilenc nap. Meg még amire nem emlékszem. Csoda, hogy nem kattantam ki. Hm! Vagy ki tudja?” Amikor legelőször magamhoz tértem, megesküdtem volna arra, hogy még az űrben vagyok, valahol a Barrakuda és a bolygó között. Csak az ütközésre emlékeztem. Nagy lehetett. Csak annyi villant be, hogy „ez egy meteor”. Később persze rájöttem… Meteor? Itt? Csoda, hogy a HDK túlélte. Ez a hadászati deszant kabin, még csak nem is a legmodernebb, de legalább megbízható, nem úgy, mint azok az agyondicsért új típusúak, amilyeneket ott a Harratán használtunk, azok aztán… Valami programhiba miatt elkezdték kiszivattyúzni a levegőt saját magukból, utána meg automatikusan szétlőtték egymást. Még most is hallom Altarez hangját: „Szerencsés vagy! Átkozottul szerencsés. Csak nyolc tízezred másodpercen múlott.” Szerencsés voltam. Tényleg. Csak hát a szemem. Az… Elkezdtem a napi programomat. Hússzor lefutottam a raktárajtó és az irányítófülke közti távot. A raktárban találomra felkaptam két konzervet, majd az „asztalon” gondosan megterítettem a reggelihez. „Jó étvágyat!” –

kívántam magamnak, és falni kezdtem. Be is kanalaztam mindkettőt, mielőtt még a kíváncsiság és a félelem megnézették volna velem a szavatosságuk idejét. (Az egyik hét hónapja, a másik három éve járt le.) Már éppen a szokásos reggeli „varázsláshoz” készülődtem, amikor meghallottam a kaparászást. „Neee! Most ne! Azért sem! Nem érdekel! Hagyjatok!” A fal akkorát dördült, hogy beleremegett az egész kabin. Mindig így csinálják. Először csak matatnak odakint, de ha elunják, akkor valamelyik nekiront a falnak. Bumm! Majd újra és újra: bumm-bumm! Egészen addig, míg az irányítókabin falán lévő ablakhoz nem megyek. Oda kell mennem, mert ha nem… Akkor… Valami olyan jön, amilyet nem kívánok senkinek sem. Még Bartoldinak sem. Neki csak azért nem, mert ő az egyetlen, akiben még néha reménykedhetem. Talán már nem is él, hiszen már itt vagyok huszonhárom éve, nyolc hónapja és kilenc napja, vagy még annál is régebb óta. Örülnék, ha kimentene innen, de nem szeretnék magyarázkodni neki arról, ami történt. Elfogtak. Engem, Karl Omár Ottó Hasszán Wilhelm Hardmauer tábornokot elfogtak. Micsoda szégyen! Egy Hardmauer nem eshet fogságba. Még egy százados sem, nemhogy egy tábornok! Abban a háborúban, melyben a Xanadu–4 szektor elszakadt az Urieli Uniótól, dédapám egyetlen még megmaradt, már égő cirkálójával felszállt a Rovenről, és eljutott a mieinkhez. Nagybátyám, a galovini háború idején, amikor csapdába csalták, inkább felrobbantotta üzemképtelen rombolóját, de nem adta meg magát. Ezeket a hősi tetteket feljegyezték családunk krónikájába. (Azt persze nem írták bele, hogy nagybátyám tettének az lett a

A doreni légiók

014-039-bojtor.indd 37

37

2017.07.18. 20:16:53

GALAKTIKA 2017. augusztus

következménye, a muntaiak többé meg sem kísérelték megadásra bírni az üzemképtelen hajók legénységét, könyörtelenül elpusztítottak minden sérült egységet.) De mit írnak majd rólam? Elfogta a lázadó csőcselék? Micsoda szégyen! Volt ott mindenféle népség. Foglyok: „A rohadt ellenségeink!”, és a hajdani őrök: „Szemétre valók, árulók!” Körülfogott a „csőcselék!” Nem hittem volna, hogy meg merik tenni, de megtették. A hangadók között persze egy tiszt sem volt, ők egy külön csoportban álldogáltak a tömeg mögött. Nem szóltak bele semmibe, csak unott arccal figyelték az eseményeket. (Na jó! Ez nem igaz. Mivel nem Bartoldinak írom, magamnak is be kell látnom, hogy akkor már minden tiszt a lázadók pártjára állt.) A lázadók közül csak egyetlen fickót ismertem, egy hairhani kinézetűt, akinek a neve most bármennyire is erőltetem az agyam, nem jut az eszembe. Hogy is hívták? Na mindegy. Majd eszembe jut. Még a háború elején találkoztunk a mirteliniai-hadjárat előtt, egy gyakorlaton, ahol az új fegyverrendszereket próbáltuk ki. Először nem értettem az egészet. A fickót, „Egy civilt!” úgy hozták és rejtegették, mint valami csodafegyvert. Később magam is azt hittem, hogy az, de persze tévedtem. Az egész csak Bartoldi kétségbeesett, őrült ötletének bizonyult. Hogy hihettem benne hónapokig? Én, Hardmauer, a tábornokok legjózanabbja, akit nem lehetett beetetni semmiféle tudományos moslékkal? Az a fickó, az a „civil” ott a gyakorlaton mindig néhány perccel előbb megmondta az ellenfél következő lépését, előbb, mint ahogy a gépek kiszámították volna, és előbb, mint ahogy az megtörtént. Persze ami működik a gyakorlaton, az nem biztos, hogy működik élesben is. Még jó, hogy nem hozzám osztották be, hanem Maisler tábornokhoz. Miután 38

014-039-bojtor.indd 38

a Barkannál vesztettünk egy egész hajórajt, a GG11-nél meg szétlőtték az Arielt (de szép hajó volt!), a fickóról (Hogy a fenébe is hívták?) többet nem hallottam semmit. Úgy eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. És akkor megpillantottam ott a foglyok között. Hogyan került oda? Máig sem tudom. – Állj! Várjatok! – üvöltötte, és a magasba tartott egy doboz fehér-feketét. Néhányan még üvöltöztek, hogy ne várjanak, mert telik az idő, és bármi történhet, de amikor rázni kezdte a dobozt, majd elindult felém, elcsendesedtek. A többiek utat nyitottak neki, ő meg az orrom elé nyomta a dobozt. – Húzzon! – mondta. – Öt fekete és egy fehér. Húzzon! Húzzon egy pálcikát! Ez valamiféle ősi hairhani (barbár) szertartás volt. Már hallottam róla régebben. A fekete végű pálca persze a halálomat jelentette, a fehér végű az életemet. És én kihúztam egyet a dobozból… Ez most nem egy jelentés. Nem Bartoldinak készült. Tényleg így történt. Bár… Szóval, mondjuk azt, hogy így történt. „Majdnem teljesen így.” Csak… (folytatjuk) BOJTOR Iván 1954-ben született magyar író, vegyésztechnikus. 1980-ban kezdett publikálni az OrszágVilág magazinban, majd további írásai jelentek meg a Veszprémi Naplóban is. Alapítója a veszprémi Kvark SF-klubnak, amely saját fanzint is adott ki előbb PreVega, majd Kvark címmel. Érdeklik a megmagyarázhatatlan jelenségek, és tervei közt szerepel egy önálló novelláskötet összeállítása. „Vissza Karthágóba” című novelláját a 217. Galaktikában olvashattuk. Azóta lapunk rendszeresen közli írásait, és GFK 300. című ünnepi antológiánkban is megjelent egy elbeszélése, az „Egy zikkurat transzformációi”.

A doreni légiók

2017.07.18. 20:16:53

GALAKTIKA

TEHETSÉGES MAGYAR SZERZŐK KÖTETEI 2017. augusztus

A METROPOLIS MEDIÁTÓL

A doreni légiók

39

A METROPOLIS MEDIÁTÓL TEHETSÉGES MAGYAR SZERZŐK KÖTETEI

014-039-bojtor.indd 39

2017.07.18. 20:17:21

GALAKTIKA 2017. augusztus

Nukleáris űrhajó Még el sem hagytuk a Földet, de egy tudóscsapat már nukleáris meghajtású űrhajóról álmodott. Ez volt az Orion-projekt.

N

EMRÉGIBEN ért véget a második világháború. A világ még alig lélegzett fel a borzalmak alól, de már beköszöntött a hidegháború. A nagyhatalmak a világűr felé kacsingattak. Még a hagyományos rakétatechnika is gyerekcipőben járt, de egyszerű számítások után már akkor is tudták, a kémiai meghajtás túl gyenge, nagy tömeget nem lehet Föld körüli pályára állítani. Ráadásul a kémiai meghajtás nagyon drága. Ezért elkezdték keresni az alternatív lehetőségeket. Értelemszerűen azonnal adta magát a nukleáris technológia. Óriási mennyiségű energiát lehetett felszabadítani csekély tömegből, és az előállítása is viszonylag olcsó volt. Ez volt a nukleáris aranykor. Hirosima és Nagaszaki után, minden borzalma ellenére, óriási lehetőségeket kínált a nukleáris energia. Olyan erőművekről álmodoztak, amikben olyan olcsó az áram előállítása, hogy nem is érdemes mérni. Atomrobbantásokkal akartak csatornákat vágni vagy föld alatti tároló üregeket kialakítani. Atomautót és atomrepülőt tervezgettek. Miért ne lehetne nukleáris meghajtású rakéta? Az 1950-es évek végén dúlt a fegyverkezési verseny és a hidegháború, megkezdődött a verseny a világűr meghódításáért. Hiába Wernher von Braun – a náci rakétaprogram mindenható ura, a V–1 és V–2 rakéta atyja – az amerikai rakétafejlesztés vezetője, a

40

040-043-tudomany.indd 40

programot sorozatos kudarcok érték. 1957. október 4-én sokkolta az amerikai vezetést az orosz siker: a Szputnyik–1 Föld körüli pályára állt. Amerikában pánikként élték meg az emberek a „fejük felett repülő vörös űrhajót”. Óriási nyomás nehezedett a tudósokra és mérnökökre, hogy eredményt produkáljanak. Dr. Theodore B. Taylor is megdöbbent a híren, és azonnal elkezdte törni a fejét, hogyan tudnák a technológiai lemaradást mihamarabb behozni. Taylor a Los Alamos-i atombombaprogram egyik vezető bombatervezője volt. Ebben az időben már a General Atomics nevű cég egyik vezetője is. A fiatal, mindössze két éve alakult cég az atomenergia békés felhasználásának útjait kereste. Az 1950-es évek végén elit tudósok egy csoportja atombombák által meghajtott űrhajó tervével állt elő. Az atombombánál a legnagyobb kárt a lökéshullám mindent elsöprő ereje okozza. Ekkor jött a javaslat: miért ne lehetne meglovagolni ezt a lökéshullámot? Az ötlet tulajdonképpen egyszerű: robbantsunk fel kis atombombákat az űrhajó mögött. A tudóscsapatban vegyes érzelmeket váltott ki ez az ötlet. Ez volt a legőrültebb dolog, amit valaha hallottak. Meg lehet csinálni egyáltalán? Az atombombák használata nagyon kockázatos. És mi lesz a nukleáris szennyezéssel? De annyira izgalmasnak tűnt, hogy mindenképpen érdemes volt vele foglalkozni. Megkeresték dr. Freeman Dysont, a Prince-

Nukleáris űrhajó

2017.07.18. 20:00:33

GALAKTIKA 2017. augusztus

ton Egyetem Fejlett Tudományok Intézetének elismert tudósát, a Dyson-gömb megálmodóját. Az ötlet annyira fellelkesítette, hogy azonnal fizetetlen szabadságot vett ki, hogy minden idejét a projektre fordíthassa. Az Orion-projekt legvonzóbb tulajdonsága az elképesztő méret volt. A tudósok eleve marsi küldetéssel, bolygóközi és csillagközi utazással számoltak. Nem kis kapszulákban, hanem ház méretű űreszközökben, sőt kisebb város léptékű, több száz fős küldetésben gondolkodtak. Az amerikai kormányt megkeresték az ötlettel, és annyira megtetszett a projekt, hogy hajlandó volt a kutatást dollármilliókkal támogatni. Ennek természetesen megvolt az ára is: a projekt szigorúan bizalmas bélyegzőt kapott. Ez máig élő dolog, még mindig vannak titkosított részek. Maga az elképzelés mai szemmel is döbbenetes lehetőségeket kínált. Harminc méter átmérőjű, harminc méter magas űrhajóval kalkuláltak. Ez akkora, mint egy tízemeletes ház. Az űrhajó alapja a tolólap, amely ellenáll a robbanásoknak, felfogja a lökéshullámokat, és megvédi a legénységet. A 30 méter átmérőjű tolólapot 30 cm vastagságúra tervezték, csupán ennek a súlya 1000 tonna. A tolólap

fölé olyan űrhajót gondoltak, amely 1000 tonna hasznos terhet szállítana. Összehasonlításul: az űrrepülőgép indulási tömege 2000 tonna volt. Ebből csupán 100 tonna volt az űrrepülőgép tömege, és 22 tonna hasznos terhet tudott szállítani. Az Orion két legnagyobb előnye a sebesség és a befogadóképesség. Az Orion hat hónap alatt eljut a Marsra, és egy év alatt akár a Jupiterre. Néhány év alatt a Szaturnusz is elérhető. Több tudós azon gondolkodott, hogy életük utolsó éveit a Szaturnusz gyűrűi közelében töltik. Olyan lehetőséget biztosít ez az űr felfedezésére, mint amilyen jelentőségű Darwin expedíciója volt. A legkisebb űrhajó esetében is 50 űrhajóssal számoltak. A befogadóképesség szinte minden túlzást megengedett. Mindenki saját kabint kap, a dóm tetején kilátó és étterem lehet. Egy pillanatig sem gondolkodtak konzervekben, melegházakat terveztek, és állattenyésztő farmot. Még fodrászat is szerepelt a tervekben, valódi fodrászszékkel. Érdekesség, hogy nem is gondoltak mesterséges gravitációra, mert a súlytalanság olyan jó mókának tűnt. Mindezt az ötvenes évek végén tervezték, amikor még ember nem járt az űrben,

Nukleáris űrhajó

040-043-tudomany.indd 41

41

2017.07.18. 20:00:34

GALAKTIKA 2017. augusztus

és fogalmuk sem volt az emberes űrutazás veszélyeiről, a súlytalanság biológiai hatásairól. A csapat nem csak az elmélettel foglalkozott. Lehetőséget kaptak, hogy a San Diego-i Point Loma haditengerészeti bázison kísérletezzenek. Elkészítették az űrhajó 1:30 arányú makettjét, vékony dróton egy toronyra függesztették, és C4-es robbanószert robbantottak alatta. A kísérletek egyik szempontja a megfelelő tolólap kikísérletezése volt. Az első tapasztalat kiábrándító volt: a sorozatos robbanások következtében az acél tolólap megolvadt, meghajlott, behorpadt. Ezek után távolabbi robbantással számoltak, így a plazmának lett volna ideje lehűlni. Acél helyett üveggyapot lapot terveztek, amely jobban ellenállt volna a sugárzásnak, és nagyobb védelmet biztosít a legénységnek. A másik fontos terület a lökéshullámok hatásának csillapítása volt. Nem szerencsés, ha a legénység szétkenődik a padlón. Különböző mechanikus rendszerekkel kísérleteztek, a legjobb kompromisszumnak a gázzsák bizonyult. A 19 tudós másfél év után sem tudta, hogy az űrhajó képes lesz-e valaha repülni. 1959. november 12-én összegyűlt a csapat a nagy kísérletre. A hat robbanótöltet egymás utáni robbanása harminc méter magasságig emelte a makettet, majd ejtőernyővel landolt. A robbanások tönkretették a modelleket, a lengéscsillapítónak használt legegyszerűbb gázzsák is kihasadt. A hatvanas évek elejétől egyre nehezebb lett a helyzet. Az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusa csökkentette az anyagi hozzájárulást, és a program titkosítása miatt még csak nem is lobbizhattak támogatásért. Végül a Kongresszus megszüntette a projekt finanszírozását. Együttműködés 42

040-043-tudomany.indd 42

reményében megkeresték a NASA-t. A prezentáción von Braun is jelen volt, aki az előadók megrökönyödésére elaludt a bemutató közben. Az ötlet kifejtésére felébredt, a részletek felkeltették az érdeklődését, sok kérdést tett fel. Az előadás végére a projekt támogatója lett. A NASA készített néhány tanulmányt, de nem tetszettek az eredmények. Különösen a program titkosítása. Ráadásul ekkor erősödött fel az antinukleáris hangulat is. A NASA végül nem adott támogatást. 1963-ban lett mindennek vége. 1963. augusztus 5-én a Szovjetunió, az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia képviselői Moszkvában aláírták a nemzetközi atomcsendegyezményt (Nuclear Test Ban Treaty), amely megtiltja az atombomba-kísérleteket a légkörben, a világűrben és a víz alatt. Atomrobbanás nélkül az Orion-program ellehetetlenedett. Kovács „Tücsi” Mihály

Nukleáris űrhajó

2017.07.18. 20:00:34

GALAKTIKA 2017. augusztus

MEGJELENT A PC GURU 25 ÉVES JUBILEUMI SZÁMA

KERESD AZ ÚJSÁGOSOKNÁL! WWW.PCGURU.HU Nukleáris űrhajó 040-043-tudomany.indd 43

43

2017.07.18. 20:00:34

GALAKTIKA 2017. augusztus O G U Híjas szerző d

A macskafudokihoz minimum ketten kellenek...

LzA U r ő e z s NdEíjaB s

RLD WO ASY NTszerző FAíja s d

RE ODO THE RGEON STU lékdíjas em zerző s

Kij Johnson

AZ EZER MÉRFÖLDET GYALOGLÓ MACSKA 16. Észak Nem sokkal a medve támadása után Kis Cica távozott. Kibújt a billenőajtón, amikor a vadász meg a kutyák még a tűz mellett szunyókáltak. Nagyot nyújtózott, a lábujjaitól egész a farka végéig, majd peckesen megállt a lépcsőn, és körülnézett. Épp alkonyodott, az ég kékje nyugaton már erősen szürkült. Keleten látszott a telihold egy darabkája. Szürkületkor az erdő más látványt nyújtott, a csupasz ágak komorságát oldották a rügyek. A levegőt belengte a friss tavaszi sarjadzás illata. Kis Cica az úthoz vezető ösvényt keresve elbandukolt a tisztásra. Annak idején, amikor idehozta őt a vadász, nem volt magánál, és különben is, az már régen történt. Valaki horkant mögötte. A nőstény állt pislogva a kunyhó előtt. – Hol vagy? – kérdezte. – Már mész is? Kis Cica odament hozzá.

44

044-046-johnson.indd 44

– Tudtam, hogy el fogsz menni – tette hozzá az eb. – Nekem ez az otthonom, de te olyan vagy, amilyenek majd a kölykök lesznek, amikor megszületnek. Jó vadászok vagyunk, ezért az ember elcserélheti a kölykeinket szövetre, sőt akár dárdahegyekre is. – Büszkeség csendült a hangjában. – Máshová mennek majd, és élik a maguk életét. Te is ilyen vagy. De azért jó volt megismerni téged, akármi legyél is. Kis Cica olyan közel ment hozzá, hogy öszszeérinthessék az orruk. – Ha az utat keresed – jegyezte meg a kutya –, az odaát van, a patak túloldalán. Azzal bement. A billenőajtó lecsapódott mögötte. Kis Cica kimeresztette karmait, és átszaladt a farönkön, vissza az út felé. Eleinte az egyre melegedő tavaszi idő megnehezítette az utazást. A hegyekben gyorsan olvadt a hó, amire rásegítettek a tavaszi záporok, no meg a szikrázó napsütés. A folyók

Az ezer mérföldet gyalogló macska

2017.07.18. 20:00:27

GALAKTIKA 2017. augusztus

hóolvadástól jéghideg vize megáradt. Nincs macska, legyen bármilyen szívós is, aki át tudna gázolni ezen, vagy átúszhatná, s néha bizony nem volt híd semerre sem. Amikor nem tudott átkelni a túlpartra, Kis Cica várt egy-két napot, amíg az áradás apadni nem kezdett, vagy valaki arra nem járt. Úgy tűnt, az emberek örömmel látják, s ez ugyancsak meglepte őt. Talán errefelé minden más. Az bizonyos, hogy a macskákat nem ismerik, de talán nem félnek a démonoktól, különösen az ilyen kicsiktől nem. Ő sem félt az emberektől, így aztán megszaglászta a kezüket, és megette, amit kínáltak neki, és ahányszor csak tehette, a szekereiken utazott. Az út hegyeken és dombokon át kanyargott, tanyaházak mellett, kisvárosokba vezetett. Úgy tűnt, mindenhol új élet sarjad. A fákon madárfiókák meg mókuskölykök lármáztak, és a szél új levelek között sustorgott. Sárga és rózsaszín vadvirágok tarkították a réteket, és olyan erősen, oly édesen illatoztak, hogy Kis Cica néha egyszer csak rálépett egy egérre, de észre sem vette, amíg az el nem ugrott. A földek tele voltak új növényekkel, a legelők meg a tanyaudvarok kölykökkel és fiókákkal: gödölyékkel, bárányokkal, borjakkal, kislibákkal és csibékkel. Kiderült, hogy a kislibák íze fenséges. Az utazás mostanra örömtelivé vált, de Kis Cica tudta, hogy már-már hajlandó lenne megállapodni. Rájött, hogy bárhol teremthetett volna otthont – idegen macskák közt, vagy akár macskamentes helyen, a gazdánál vagy a vadásznál, egy szentély mellett vagy egy fogadó mögött. Nem a történetek vagy a kert teszik az otthont, hanem ő maga. De még nem állt egészen készen erre. Eredetileg meg szerette volna találni az Északról Jött Macska hazáját, s amikor ez nem következett be, ment tovább, hajtotta a kíváncsiság, meg akarta tudni, milyen messze visz az út. És ezt még nem tudja.

Aztán jött egy nap, szépséges és ragyogó, az első igazán meleg nappal. Befordult az út egyik kanyarulatán, és lenézett egy szélesen elterülő völgybe, amin keresztül egy folyó hömpölygött egy távoli, napfénytől csillámló öbölbe. Az ott az óceán, s Kis Cica megértette, hogy elérkezett utazása végére. Ez itt az Észak. 17. Otthon Ott, ahol a folyó az óceánba torkollt, egy falu állt. Az ösvény friss hajtásoktól zöldellő földek között vezetett oda, s a földek tele voltak emberekkel, akik éppen vetettek, vagy kapáltak. Az ösvényből utca lett, amiből további utcák nyíltak. Kis Cica a házak és boltok kettős sora között ügetett. Minden ablak és ajtó és zsalugáter tárva-nyitva, hogy kieressze a telet és beengedje a tavaszt. A szellőztetett ágyneműk és köpenyek csattogtak a szélben. A sarjadó fű, a fehér virágok ragyogtak a napfénytől, és a három fa a falu közepén új levelektől pompázott. Úgy tűnt, mindenki a szabadban csinál valamit. Egy csapat asszony szerelmes éneket dalolt, miközben famozsárban törték a rizst lisztté. Egy kopasz férfi strapabíró szalmapapucsokat font mezei munkákhoz, miközben mesét mondott arról, hogyan fogott egy farkaskölyköt gyerekkorában azzal, hogy ráesett. Egy kislány ült mellette a földön, és hallgatta, míg be nem fejezte a fabábujának font szalmaköpenyt, akkor elszaladt, és anyját szólongatta. A libák, amelyek addig összekaptak egy gyomnövényen, sietve elkotródtak az útjából. Egy férfi létrán állva új zsúpkötegeket kötözött a tetőn oda, ahol azokat a tél megtépázta. Alatta egy asszony medveirhát terített egy állványra. Fölkötötte az ingujját, majd így, lecsupaszított karral botot ragadott, s püfölni kezdte a bőrt. Minden ütéstől porfelhő puffant elő. Az ütések között utasításokat kiabált föl a tetőre a férfinak, és Kis Cica rájött, hogy

Az ezer mérföldet gyalogló macska

044-046-johnson.indd 45

45

2017.07.18. 20:00:27

GALAKTIKA 2017. augusztus

ez is csak történet, annak a története, hogy mi legyen a férfi következő teendője. Egy kis buddhista templom kukucskált elő egy ligetből, kőkutyák vigyázták a területére nyíló vörös kaput. Odabent egy kisfiú söpörte a földet a szentély előtt. Kis Cica szárított halat meg gombát szimatolt, amiket áldozati ajándékul hagytak: esetleg érdemes lesz később alaposabban körülnézni. Két fiatal kutya birkózott a porban egy birkaakol mellett, míg csak észre nem vették őt. Akkor talpra ugrottak, és felé száguldottak, azt csaholva: – Macska! Macska! Kis Cica már nem félt a kutyáktól – legalábbis nem az ilyen boldog kutyáktól, akik fejük magasba emelik, nem kushadnak, nem húzzák be fülük-farkuk. Fölszökkent egy kerítésre, ahol a kutyák nem tudják véletlenül föllökni. Az ebek farkukat csóválva keringtek-kavarogtak. Egy szövetet kifeszítő nő elkezdett valamit mondani nekik, de amikor meglátta Kis Cicát, elkerekedett a szája a meglepetéstől. – Egy macska! – Megpördült, és a templom felé iramlott. – Egy macska! Gyertek, nézzétek! A nő tudja, hogy mi az a macska, no meg a kutyák is! Semmibe véve a kutyákat, vagy az őrá hirtelen fölfigyelő embereket, Kis Cica a nő után nyargalt. A nő beszaladt a körbe, amit a gyerekek egy ülő férfi köré vontak. A férfi vöröset és sárgát viselt, borotvált koponyáján megcsillant a napfény. Egy szerzetes, de nem az ő szerzetese, Kis Cica ezt nyomban tudta: ez gömbölyűbb, habár az arca nyílt és barátságos. A férfi fölállt, amikor a nő Kis Cicára mutatott. – Nézzétek, nézzétek! Még egy macska! A szerzetes meg a gyerekek mind egyszerre kezdtek beszélni. És a lárma közepette, Kis Cica nyávogást hallott. Másik macska? 46

044-046-johnson.indd 46

Egy kis vörös-fehér cirmos kandúr állt egy közeli dobozhalmon, s lenézett rá. Aranyszín szeme óriásira tágult, és csillogott az izgatottságtól, a bajsza remegett. Leugrott, és odaszaladt hozzá. – Hát te ki vagy? – kérdezte. A farka ideoda tekergett. – Honnan jöttél ide? Amikor Kis Cica eldöntötte, márpedig itt lesz az otthona, arra nem gondolt, hogy esetleg osztoznia kell rajta. A kandúr nem volt sokkal nagyobb vagy idősebb nála, és pont most, ahogy egyik mancsáról a másikra ugrált, leginkább kölyöknek tűnt. Kis Cica tett felé egy lépést. – Annyira örülök, hogy találkozom egy másik macskával! – folytatta a kandúr. Akkora elánnal dorombolt, hogy zihálva vette a levegőt. – A szerzetes hozott ide tavaly, hogy egeret fogjak, végig a fővárosból, egy kosárban! Nagyon izgalmas volt. Annyi mindent lehet itt csinálni! Van egy igazán klassz titkos helyem az alváshoz, de neked megmutatom. – Azzal megérintette Kis Cica orrát a sajátjával. – De fudoki az nincs – jelentette ki némi mentegetőzéssel a hangjában. – Nincs semmi, csak én. – Meg most már én – helyesbített Az Ezer Mérföldet Gyalogló Macska, és a kandúr orcájához dörgölte a magáét. – És annyi, de anynyi mesélnivalóm van! Sohár Anikó fordítása Kij JOHNSON 1960-ban született amerikai írónő. Első elbeszélése, a „Roadkill” 1988-ban jelent meg, regényt pedig nyolc évvel később publikált először, ez egy Greg Coxszal közösen írt Star Trek-könyv volt. Legismertebb műve a Theodore Sturgeon-díjas „Fox Magic” című novellán alapuló regény, a Kicune, amely a Nemzetközi Fantasztikus Művészeti Társaság Crawforddíját nyerte el. Ez immár magyarul is olvasható. Macskatörténeteit lapunk 289. számában kezdtük közölni, a folytatások a 306.-ban, a 320.-ban és a 326.-ban jelentek meg. A 311. XL-t az ő műveiből állítottuk össze.

Az ezer mérföldet gyalogló macska

2017.07.18. 20:00:27

GALAKTIKA 2017. augusztus

De hol a páraelszívó?

M

A MÁR minden konyha megkerülhetetlen tartozéka a páraelszívó, vagy ahogy magyarosan hívjuk, szagelszívó. Bár mindenki szereti a készülő ebéd illatát, de ezt könnyen felválthatja az egész lakásban terjengő ételszag. Egy kiadós sütés utáni nehéz olajszagról már ne is beszéljünk. Zárt konyha esetén még csak-csak megoldható, de a modern és emberbarát amerikai konyhás lakások esetén komoly probléma. A megoldás a páraelszívó. Azonban ezek a készülékek meglehetősen nagyok, és gyakran kihasználhatatlanná teszik a tűzhely feletti szekrényeket. A fő probléma, hogy túl magasan van, és az örvénylő levegő miatt könnyen kiszökik alóla a pára és az illat.

A mérnökök új megoldást kínálnak nekünk: a pultba épített páraelszívót. A készülék nem a tűzhely felett, hanem mellette a pultba építve rejtőzik. Kétféle szerepel a kínálatban. A fixen beépített típus csak egy szellőzőnyílás a tűzhely mellett, vagy éppen a tűzhely közepén, a felszálló párát azonnal visszahúzza a pult szintjére és eltünteti. A másik típus gombnyomásra kiemelkedik a pultból, és az edény szájának magasságából szív, így a pára a lehető legrövidebb úton eltűnik.

KLÍMA A PAPLAN ALATT

A

Z ALVÁST teljesen tönkreteheti, ha a hálószobában nem jó a hőmérséklet. Ha túl hideg van, még a takaró alatt is fázunk, ha túl meleg van, izzadunk. A legrosszabb az, amikor pont az a hőmérséklet van, amikor kitakarózva fázunk, betakarózva melegünk van. Ne is beszéljünk arról a kellemetlen esetről, amikor a közös paplan alatt alvó párok alvás közben különböző hőmérsékletet szeretnek.

Erre kínál megoldást a Smartduvet Breeze okospaplan. A trükkje az, hogy klímát rejt magában. Nincs más dolgunk, mint behúzni a huzatba, és beállítani a legmegfelelőbb hőmérsékletet. Az ágy alá rejthető külső egység a számunkra ideális levegőt fogja a paplanba fújni. Természetesen a paplan hűtésre és melegítésre is egyaránt alkalmas. A tervezők odafigyeltek a közös paplant használókra is. Nekik a paplan két felében külön-külön állítható a hőmérséklet. Nem kell beállító gombokkal vesződni, a paplant az okostelefonunkról vezérelhetjük. Az ötletgazdák az Indiegogón gyűjtöttek pénzt a gyártás beindításához. A paplannak akkora sikere lett, hogy a kért 20 000 dollár helyett 676 000 dollár gyűlt össze.

A jövő otthona

047-jovo.indd 47

47

2017.07.18. 20:00:21

GALAKTIKA 2017. augusztus

Copernicus: Európa földmegfigyelési programja

N

IKOLAUSZ Kopernikusz (latinos írásmóddal: Nicolaus Copernicus) lengyel csillagász a 16. század elején felismerte, hogy a Föld és a többi bolygó a Nap körül kering, megalkotva a heliocentrikus világképet, s ezzel forradalmasítva a középkori tudományos gondolkodást. Az azóta eltelt évszázadok alatt az emberiség tudása a világegyetemről elképesztő ütemben növekedett, ismereteink térben és időben korábban szinte elképzelhetetlen távolságokig terjednek. Mégis, saját lakóhelyünkkel, a Föld bolygóval kapcsolatban fontos kérdésekre keressük még a választ. Hogyan gazdálkodjunk a Föld véges természeti erőforrásaival úgy, hogy utódainktól se vegyük el a létfeltételeket? Hogyan érthetjük meg a globális éghajlatváltozás folyamatát, kiváltó okait? Milyen módon alkalmazkodjunk hozzá, enyhítsük a következményeit, lassítsuk le a folyamatot? Hogyan biztosítsuk a megfelelő biztonságot és a jó életminőséget a Föld lakói

számára? Hogyan előzzük meg vagy szükség esetén hogyan kezeljük a természeti és ipari katasztrófákat, válsághelyzeteket? Az effajta kérdések megválaszolásához mindenekelőtt rengeteg adatra van szükség a környezetünk állapotáról, annak folyamatos változásáról. Csak így válhat lehetővé, hogy a rendelkezésre álló sokrétű információ alapján hatékony döntéseket, intézkedéseket hozzunk. A globális környezeti megfigyelések legalkalmasabb eszközei a Föld körüli pályán keringő mesterséges holdak. Olyan korban élünk, amikor a műholdas földmegfigyelés tudományos kutatásból egyre inkább szolgáltatássá válik. Az Európai Unió (EU) döntéselőkészítő szerve, az Európai Bizottság, valamint az Európai Űrügynökség (ESA) közös nagyszabású földmegfigyelési programját még 1998-ban kezdeményezték, GMES (Global Monitoring for Environment and Security) néven. Később kapta a jobban hangzó Copernicus nevet, ami 2012 vége óta számít hivatalosnak. Az elneve-

A Dunakanyar a Szentendrei-sziget északi részével a jégzajlás idején, 2017. január 8-án. A kép a 13 színben, a látható és infravörös hullámhosszak tartományában érzékeny Sentinel–2A műhold adatai alapján készült. (Copernicus Sentinel adatok 2017/Geo-Sentinel Kft.)

48

048-049-obszervatorium.indd 48

Obszervatórium

2017.07.18. 20:00:16

GALAKTIKA 2017. augusztus

Az azonos felépítésű, 2014-ben és 2016-ban indított Sentinel–1A és –1B műholdak apertúraszintézises radarberendezésükkel pásztázzák a szárazföldeket és tengereket. (ESA/ATG medialab)

zésen nem érdemes sokat tanakodni, hiszen Kopernikuszé egy jól ismert tudományos „márkanév”. Azonban míg a lengyel csillagász maradandó érdeme volt a Napot állítani a „világ közepébe”, addig a Copernicus program középpontjába éppenséggel a Föld, annak minél sokoldalúbb megfigyelése került. A program feladata globális, folyamatos, nagy mértékben automatizált, megbízható, pontos, gyors földmegfigyelési adatok biztosítása szolgálatszerűen, nem utolsósorban műholdas eszközök felhasználásával, a lehető legváltozatosabb formákban és adattípusokkal. A műholdas mérési adatokat pedig könnyen, szabadon elérhetővé tenni minden felhasználó számára. Ha valami valóban kopernikuszi fordulatnak számít a programmal kapcsolatban, akkor ez a korlátlan adathozzáférés az! Hihetetlen mennyiségű adatról lesz (és már van is) szó, aminek a tárolása, feldolgozása, értelmezése és szolgáltatása nem kis feladat. A világ legösszetettebb földmegfigyelési programjára Európa 2020-ig a becslések szerint összesen 6,7 milliárd eurót költ az adófizetők pénzéből. A gazdasági haszon azonban, amit az adatok felhasználásától és az új alkal-

mazások által generált gazdasági fejlődéstől, munkahelyteremtéstől remélnek, a befektetett összeget hosszabb távon sokszorosan meghaladja majd. Az EU és az ESA hosszú távú elkötelezettsége a program mellett garanciát jelent a kiszámíthatóságra, a szolgáltatások kifejlesztésébe való befektetés megtérülésére. A Copernicus program három fő pilléren alapul. Az egyik az űrkomponens, amelynek részei maguk a Föld körül keringő, a méréseket végző mesterséges holdak, valamint azok földi követőállomás-hálózata. A Copernicus számára a Sentinel műholdak hat családja dolgozik, tagjaik kifejezetten a program keretében álltak (vagy állnak hamarosan) pályára. Ezek a látható, infravörös és ibolyántúli fény tartományában vagy radaros technikával végeznek megfigyeléseket: képet alkotnak a Föld felszínéről, mérik az óceánfelszín magasságát, színképeket készítenek. A második pillért a földi vagy légi adatgyűjtésre alkalmas mérőhálózatok jelentik. Végül a Copernicus fontos eleme az adatok alapján a felhasználóknak nyújtott szolgáltatások kirerjedt rendszere.

Obszervatórium

048-049-obszervatorium.indd 49

Frey Sándor 49

2017.07.18. 20:00:16

GALAKTIKA 2017. augusztus

Csoda – A csodanő

E

RŐS NŐI KARAKTER – egy kifejezés, amitől herótom van, mert abból az elképzelésből származik, hogy a nők az esetek többségében nem erős karakterek, de ha egyszer azok, akkor azt ki kell emelni. Wonder Woman, azaz Csodanő volt hagyományosan az a képregényszereplő, aki pontosan azokat az értékeket hivatott megtestesíteni annak idején, amely értékekkel ezen gondolkodás szerint a nők nem rendelkeznek: erős, kiváló harcos, magabiztosan trappol át veszélyes, küzdelmes helyzeteken, kiegyensúlyozott, vehemens... (Ne feledjük, ez az a szuperhős, akit ha egy férfi kötöz meg, elveszti a szupererejét!) Első megjelenése, 1941 óta azonban már sok víz lefolyt a Dunán, ma már nem kapnak sokkot a férfiak, ha katonalányokkal, informatikus nőkkel, nőnemű egyetemistákkal, ipari alpinistákkal, tűzoltókkal vagy hasonlókkal találkoznak. Kérdés: tud-e ennek ellenére a „We can do it!”-generációs hősnő releváns társadalmi üzenetet nyújtani ma, 2017-ben? Nos, nézőponttól függően vagy igen, vagy nem. A válasz így is, úgy is szomorú. Ugyanis ha te az az ember vagy, akit megijeszt egy kompetens, önálló, erős nő, akkor neked komoly üzenete lesz a Wonder Woman filmnek. Ha pedig már megértetted, hogy a nők az élet legtöbb területén igenis egyenrangú partnerei a férfiaknak, akkor viszont nem, nem tud. A nagy kérdés, hogy egyáltalán kell-e releváns társadalmi üzenettel bírnia? A történet az amazonok szigetén nyit, egy helyen, amit a haldokló Zeusz mágiája elfed a világ többi része elől. Itt nevelkedik a kis Di50

050-051-film.indd 50

ana, az egyetlen gyerek a harcos nők között – amíg Zeusz rejtőpajzsán át nem bukik egy repülőgép, benne egy férfival, aki egyenesen az első világháborúból érkezett. Ide megy vele Diana, hallván, hogy az egész világot lenyelte a háború: az ő (és az összes amazon) küldetése ugyanis az, hogy megcselekedjék azt, amire maga Zeusz se volt képes, és megállítsák Árészt. Egy ekkora háborút ugyanis csak Árész képes előidézni, ebben egyetértenek. Dianának meg kell tanulnia túlélni civilként is, mielőtt a frontra érkezne újdonsült szövetségesével – akit az egész Árész-mitológia nem izgat, az viszont, hogy megállítsa a legújabb, legkegyetlenebb harci gázt fejlesztő német tábornokot, annál inkább. Amiben a film rendkívül erős, az maga Diana személye. Gal Gadot (a „rajongók” mellméret miatti aggodalmai ellenére) zseniális a szerepben: ha kell, erős, ha kell, naiv, gyenge, fél, örül – elsőrangú színészi teljesítményt nyújt, élettel tölti meg a kissé már porosodó Csodanőt. Az, amit csinál, nem ráncfelvarrás egy öreg karakteren, hanem konkrétan egy új élet. A mellékszereplők is jól el lettek találva, Gadot egyszerűen csak túlragyogja őket. Eredettörténetként a film remekül megállja a helyét – de ha minden előismeret nélkül, önmagában nézzük? Örömmel jelentem: így is érdekes és élvezetes. Persze, nagyon furcsa egy 12-es karikás film az első világháború szörnyűségei közepette – vannak itt lövészárkok, gáztámadás, csonkolt veteránok dögivel, mégis gyerekbarát marad. Szomorú ugyan, mégis ki kell emelnem, hogy ez konkrétan az az első olyan képregényhősről szóló film, ami, amellett, hogy mer tényleg komoly témákhoz,

Filmajánló

2017.07.18. 20:00:09

GALAKTIKA 2017. augusztus

komoly korszakban hozzányúlni, mindezt úgy teszi, hogy még egy olyan csavart is bevállal, amire valóban nem számít az ember. Hiába, a Nolan-féle Batman-filmek már rég lefutottak, manapság már más szelek fújnak, amik leginkább a Kiszámíthatóság Óceánjának illatát hordozzák. A Csodanő meglepő csavarja pedig egy olyan elem, amit én személy szerint nagyon szívesen látnék sokkal több szuperhős tematikájú filmben is. Kisebb csoda, hogy itt megengedték. Visszatérve pedig a kiinduló kérdésre: kell-e egy szuperhősfilmnek releváns társadalmi üzenettel bírnia ma, 2017-ben? Kezdjük ott, képes-e rá egyáltalán? Ez utóbbira van válaszom, igen, képes: ahogy a 2004-es japán Casshern vagy Nolan Sötét Lovag-trilógiája megmutatta, igen, lehet komoly arca is a képregényadaptációknak. Hogy muszáj-e, hogy legyen nekik... ez már egy keményebb dió.

Szerintem nem. Ezek szuperhősfilmek – amit szerintem jogosan vár el a néző, az nem a Rákosi-rendszer művészeti alkotásait idéző népnevelés, hanem a felhőtlen szórakozás, meglepő, kreatív történet, izgalmas történetmesélés. A Csodanő sajnos egyáltalán nem az a világmegváltó film, aminek divat lett bemutatni, de amit szimbolizál, nagyon tetszik: egy gyengécske, kutakodó, tapogatózó lépés efelé. Elpufogtatja ugyan a „csajok is képesek rá” kliséket, de nem idegesítően, van értelmezhető története, nem kell előtte elolvasni nyolcvan év képregénytermését és megnézni százhatvan évad rajzfilmet, hogy értsük, és nagyon óvatosan bár, de mer kreatív lenni kicsit. Csak bátran, kislány! Még egy-két ilyen lépés, és tényleg lehetsz csoda!

Filmajánló

050-051-film.indd 51

Holló-Vaskó Péter 51

2017.07.18. 20:00:11

GALAKTIKA 2017. augusztus

A tüdő másképp működik az űrben A Nemzetközi Űrállomáson az űrhajósok nemcsak dolgoznak, hanem folyamatosan orvosi kísérleteket végeznek, amelyeknek saját maguk a kísérleti alanyai. Folyamatosan monitorozzák testük működését, amit a kutatók összehasonlítanak a kiképzés alatt gyűjtött adatokkal. Ezzel a módszerrel jól követhető a súlytalanságnak az emberi testre gyakorolt hatása.

2015-ben a svéd Karolinska Intézet kutatói egy tüdővel kapcsolatos kísérletsorozatba kezdtek, amelyben először alkalmazták kísérleti területként a Quest zsilipkamrát. A vizsgálatok során normál légnyomáson, illetve csökkentett légnyomáson vizsgálták az űrhajósok által kifújt levegőt. A csökkentett légnyomásos kísérletre azért van szükség, mert a jövő hold- és marsbázisain ilyen légnyomást terveznek. Az Airway Monitoring nevű készülék többek között a kifújt levegő nitrogén-monoxidtartalmát vizsgálja. Ez a gáz részben a tüdőben keletkezik, és felszaporodása gyulladásos betegségre utal. Az eddigi vizsgálatok meglepő eredményt hoztak. A vizsgált űrhajósok kilélegzett levegőjében kevesebb a nitrogén-monoxid, mint amit a kutatók vártak. A tudósok nem ismerik ennek az okát. A rejtélyt fokozza, hogy a nitrogénmonoxid-szint csökkenése már közvetlenül az űrutazás előtt, a Földön megkezdődik.

A

Z EGÉSZ ÚGY kezdődött, hogy szembejöttem magammal. Nem hülyéskedek. Így történt, és nem történhetett másként. Úgy értem: nem volt véletlen, mert meg kellett keresnem magamat. Szóval, gyanútlanul mentem az utcán. A  köztéri világítás odafent harcolt a falevelekkel, és némi fényt azért sikerült leküldenie az ágak között az úttestre. Tizenegy múlt. Farkaséhes voltam. A róka átszalad... vagyis szokásához híven átballagott előttem az úton. Ő is helyi lakos. De nem felém nézett, ahogy máskor, hanem a másik irányba figyelt. Ahonnan szintén közeledtem. Csak ezt akkor még nem tudtam. Először nem is törődtem azzal, hogy ki jön. Odaértem a kapuhoz, pont amikor ő is. Egyszerre álltunk meg, felnéztem, hogy ugyan melyik szomszéd lehet, és akkor hátrahőköltem. Ő láthatóan számított rám, és valami olyasmit mondott, hogy „rém ciki”, de csak én adom vissza így, mert nem ezt mondta, csak ez volt az értelme. De ha leforráznak és megrugdosnak, akkor se tudom már, hogy pontosan mit mondott. Gondolhatod, hogy mással voltam elfoglalva. Néztem magamat, és olyan üres lett az agyam, mint egy... kinyalt tányér – bocs a hasonlatért, de mondom, hogy éhes voltam. Azt gondolná az ember, hogy ha szembetalálkozik önmagával, akkor mindenféléket gondol, meg azt hiszi, hogy az a másik nem is ő, de nem így van. Minden kétséget kizáróan tudtam, hogy ő én. És látszott, hogy ő is tudja. Nekem elhiheted, én megéltem. Szóval ott álltunk egymással szemben ő meg én, vagy én meg én, és bámultunk egymásra. Ő szedte magát össze előbb, hiszen ő számított erre a találkozásra, én meg úgy estem bele, mint Pilátus a krédóba. – Igazán sajnálom – mondta, és látszott rajta, hogy tényleg sajnálja. – Tévedés történt.

52

052-078-fedina.indd 52

2017.07.18. 20:13:34

GALAKTIKA 2017. augusztus

Nem jó, ha egy emberből több van ugyanabban az időben...

AMIKOR SZEMBEJÖTTEM MAGAMMAL Fedina Lídia

– Aha... – válaszoltam neki „elmésen”, és reméltem, hogy mindjárt magyarázatot ad erre az enyhén szólva furcsa helyzetre. – Jobb lenne, ha bemennénk – mondta ő, és pontosan tudtam, mire gondol. Ez érdekes volt. Arra gondolt, amire én is, hogy nem lenne jó, ha valaki meglátna bennünket, meg arra, hogy ez végül is az én otthonom, tehát nekem kell behívnom magunkat. Ő itt vendég. Mindketten tudtuk. Ez megnyugtatott. Mindig is értelmesnek tartottam magam, és most bebizonyosodott, hogy ő, vagyis a másik énem valóban értelmes. Ugyanakkor eszünkbe se jutott pánikolni. Ez is jó volt. Egyikünknek se esett volna jól, ha a másik, mondjuk, hisztériás rohamban sikoltozni kezd, vagy összeesik, menekülésre fogja, szóval valami hülye, látványos elemmel reagál, ahogy az akciófilmekben szokás. – Persze, menjünk be! – mondtam megint „nagyon bölcsen”, és előkotortam a kapukulcsot.

Valaki közeledett arról, amerről én jöttem, de csak annyit láthatott, hogy két ember áll a kapu előtt. Rajtam sárga blúz és zöld csíkos térdnadrág volt, rajta valami kék, köpenyszerű akármi, mondjuk: tunika. Szóval az idegen két ismeretlen nőt látott, nem tudhatta, hogy ugyanazok vagyunk két, nagyjából egyforma testben. Kitártam az ajtót, és ő udvariasan előreengedett. Jó nevelést kapott, akárhonnan jött is, mert csudára ki volt találva a stílusa. Mondjuk, a tunikát kivéve, mert az csúf egy darab volt. Mint amikor újságpapírba csomagolnak egy krémest. Tetszett, hogy ilyen jó modorú, nem mintha akartam volna változtatni magamon. De képzeld csak el, hogy a másik éned egy lump, aki, mondjuk, részeg, és lehány az első adandó alkalommal... Bocs a durva képért, de azért kicsit izgatott voltam, mert hát azért nem mindennapos dolog, hogy az ember összetalálkozik önmagával a saját kapujában.

Amikor szembejöttem magammal

052-078-fedina.indd 53

53

2017.07.18. 20:13:39

GALAKTIKA 2017. augusztus

Persze te, olvasóm, már sejted, mi történt. Mert a helyzetnek nincs túl sok magyarázata. Az első, hogy nem találkoztam szembe senkivel, csak hallucináltam, mondjuk, a barátokkal elfogyasztott sok sörtől – mert hát attól is be lehet rúgni. Kábítószer nálam szóba se jöhet, tehát ezt nem sorolom ide, pedig ez is okozhat képzelődést. A másik, hogy a skizofrénia egy különleges fajtája támadott meg hirtelen. Mint egy szörnyű vad a bozótból. Ami persze megint a beteges képzelgés egy formája, csak éppen minden külső szer „segítsége” nélkül. A harmadik, hogy két térsík, már ha valóban vannak párhuzamos világok, akadt össze valahogy pont a mi utcánknál – ez a „ha valóban vannak” miatt esik ki. A negyedik... Hoppá, azért van pár variáció, most, hogy számba veszem őket! Szóval a negyedik, hogy egy távoli bolygón, mint egy tükörben, ugyanaz a fejlődés ugyanazt az ént hozta létre, csak kicsivel fiatalabb (vagy csinosabb) formában, és választékosabb modorral. Ő meg eljött ide az űrön át valami módon, hogy meglátogasson. Talán számtalan ilyen tükörvilág van, végtelen sok variációval – ez nem ugyanaz, mint a párhuzamos világok... de ebbe most ne menjünk bele. Szóval ezt a négyet most hajítsuk ki, mert az ötödik lehetőség a nyerő. Amikor beléptünk a kapun, ő, a másik énem, azt mondta: – Elnézést, de a jövőből érkeztem. Ez valahogy roppant természetes volt, mivel pontosan tudtam, hogy igazat beszél. Talán azért, mert a jövőből visszatérő önmagam sokkal inkább azonos volt velem, mint egy párhuzamos síkról, egy tükörvilágból vagy bárhonnan érkező másik énem. Szóval, minden kétséget kizárva elfogadtam, hogy a jövőből érkezett. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy nem ez volt az úti célja. Bólintott. Az összhang egészen jól működött köztünk, elvégre ugyanazok voltunk. 54

052-078-fedina.indd 54

– Jól nézel ki. Fiatalabb vagy nálam, ugye? – kérdeztem, mert valóban fiatalabbnak láttam, de a válaszon meghökkentem. – Sokkal öregebb vagyok. Őszintén szólva, ez a negyedik klónozott testünk. – Ah. – Ismét egy „értelmes” reakció a részemről, pedig miközben mondta, mintha jövőbeli énem emlékei tárultak volna fel előttem, megvilágosodott bennem, hogy miért járják a múltat. Őssejtet szerezni a klónozáshoz, az első eredeti példányból, újszülöttkorban. Na, akkor valóban eltévedt. Jó negyven évet... Sóhajtott. Nem örült a helyzetnek, de ebben nem értettünk egyet. Akkor még izgalmasnak találtam a dolgot. És akkor még úgy gondoltam rá, hogy „ő”, egyes szám harmadik személyben. – Menjünk beljebb! – tessékeltem a lakás felé, és ő engedelmesen jött. Átfutott a fejemen, milyen szerencsés, hogy most pár napig egyedül vagyok... persze a látogatóm ezt véletlenül fogta ki. Érdekes volt érezni, ahogy érez, és tudni, amit tud. Valahogy egyre erősebben érzékeltük egymást, ahogy egyre több időt töltöttünk el együtt. – Ne örülj a találkozásnak! – mondta, és valami megmagyarázhatatlan módon tudtam, hogy ezt még nem tapasztalta/tapasztaltuk meg, hanem tananyagot mond. – Egyre erősebben kötődünk egymáshoz, és ennek több végkimenete lehet, de egyik sem igazán jó. Bólintottam. Ilyen bólintós napunk volt. – Én eszem valamit – mondtam neki, de kérdeznem se kellett, megcsóválta a fejét. – Köszönöm, de nem helyes a célterületen enni, inni. Túl nagy a fertőzésveszély. Vagy allergizáló anyagok juthatnak be a szervezetünkbe – magyarázta, de még mielőtt hanggá formálta volna a mondandóját, már tudtam, mit fog mondani. Ez kezdett zavarni. Erre rám nézett.

Amikor szembejöttem magammal

2017.07.18. 20:13:39

GALAKTIKA 2017. augusztus

– Érted már, ugye? Értettem, igen. Nem lenne szabad itt együtt lennünk, főleg nem hosszadalmasan. – Én akkor is eszem egy szendvicset. Neked mikor kell visszamenned? Enyhe szemrehányás költözött a tekintetébe a kérdés miatt. Hiszen tudhatnám. Elvétették az évet, és hogy itt keresik-e, amikor haza kell őt vinni, vagy az eredetileg kitűzött évben (vagyis a születésünk évében), az csak akkor fog kiderülni, ha eljön a hazatérés perce. Ha nagy a hiba, akkor oda mennek érte, ahová érkeznie kellett volna, és időbe telik, mire megtalálják. Ha ugyan keresik... – Negyvennégy évet végigbogarászni... – mondtam fanyarul, és ő befejezte a mondatot: – …rengeteg pénzbe kerül. Az előírás szerint csak egy próbát tesznek, amit a hiba feltárása során, lehetséges célállomásként kiszámolnak. Így igen nagy valószínűséggel megtalálnak, de mi van, ha mégsem? Akkor itt ragadok... – Hány éves vagy? – kérdeztem, mert fura volt úgy gondolni rá, mint aki idősebb nálam. Elmosolyodott, és egészen kedves volt a mosolya. Úgy összességében tetszett nekem. Na, ne gondolj semmi rosszra, ez nem önimádat, de tényleg jól néztem ki abban a jövőbeli formámban, vagyis ő nézett ki jól (már az idétlen tunikát kivéve). Főleg a mosolya volt megnyerő. – Négyszázöt – mondta, és ha nem vagyunk annyira egy hullámhosszon, felröhögök. Hiszen nem látszott többnek harmincharmincötnél. – Nagyon öreg vagyok – nézett a szemembe, és tudtam, hogy legfeljebb pár éve lehet hátra, legalábbis ebben a testben. Ezért kell a klónozáshoz az anyag. De azt mindenkinek saját magának kell beszereznie. Hiszen ki ismerheti jobban a saját körülményeit önmagánál? Az állam csak az időutazás költségeit fizeti, társadalombiztosítási alapon.

Márpedig ő/én, vagyis ő egy negyedik klón. Kezdett bennem keveredni az ő meg az én fogalma, és ahogy telt az együtt töltött idő, egyre nagyobb gondot okozott „ő-ként” gondolnom rá. Úgy éreztem, talán az a legjobb, ha a többes szám első személyt használom: mi. De ez nem olyan többes szám első személy volt, mint, mondjuk, egy család vagy egy csapat esetében. Mi valóban ugyanaz voltunk, csak két külsőben. A klónjaink már háromszor jártak a múltban születésünk időpontjában saját újszülöttkori sejtjeinkért. Mindig friss minta kell a klónozáshoz: köldökzsinórvér vagy -darab. Ez biztosabb anyag, mint amit fagyasztással produkálnának annyi éven át. Hiszen itt évszázadokról van szó. – Az első klónunk még csak száztíz évet élt, a második már háromszázhatot, a harmadik háromszáznyolcvanegyet... – magyarázta jövőből érkezett énem. Nem akartam megkérdezni, hogy melyik évből jött, mert nem akartam tudni, hogy hány évesen halok meg... De felnevettünk, mert tudtuk a választ. Az első klónozás jóval a halálom után történt. Akkor valaki más, talán a lányom vagy valamelyik unokám ment vissza a múltba a megfelelő sejtekért... Igen, az egyik dédunokánk volt. Milyen rendes unokáink vannak! Peter legalábbis az volt. Klónoztatta a dédit... Vihogtunk, mint két tini. Aztán kijavítottuk magunkat: Peter most még jócskán jövő idő. Vagyis abban a jövőben, amelyikből a másik énem érkezett, Peter klónja vidáman él, tehát semmiképpen nem lehet róla múlt időben beszélni. Talán nekivág megkeresni a dédit. De nem. Ez nem így megy. Az időutazás nagyon energiaigényes dolog. A cég (Halhatatlanság és Örök Élet Klónozási Zrt. – persze a jövőben már másként beszélnek, de lefordítva valami ilyesmi a neve) szerződés szerint csak egy ki-

Amikor szembejöttem magammal

052-078-fedina.indd 55

55

2017.07.18. 20:13:39

GALAKTIKA 2017. augusztus

mentést köteles végrehajtani, ha eltévesztik a visszaküldés dátumát. Ennél persze illene több kockázatot vállalniuk, főleg, hogy nem gyakori dolog az ilyen tévesztés. Másrészt a legtöbbször nem az ügyfél tehet arról, ha ilyen hiba történik. Most jókorát tévedtek. Negyvennégy évet... Tudtuk, miért. Azért, mert az időutazó vonalakat megzavarhatják a szabotőrök (klónozást ellenzők, fatalisták, vallási fanatikusok, ilyesféle agyatlan csodabogarak), illegális időutazók (kalózok, kalandorok, magukat „mágikusnak” nevező söpredék, és a többi „jómadár” – zömében bűnözők és idióták), kozmikus katasztrófák (pl. napfolttevékenységek, fekete lyukak, tükörvilágokból érkező reflexiók, dimenzióhullámok), meg ki tudja, még mi minden. Az időutazás nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Vagy talán nem is látszik annak... Hát, most valami alaposan bekavart. Elkomolyodva néztünk össze. Nem ülhetünk tétlenül. Szerencsére van valaki ezekben az években, aki jelet küldhet a jövőbe. Ez fura, de van. Velem körülbelül egyidős. Mixernek hívják, a jövőben regisztrált segítő. Őhozzá lehet fordulni. Ez egy olyan tudás, amit vészhelyzet esetére tápláltak belénk. – Huszonnégy óránk van, vagyis már csak huszonhárom – mondta ő fölöslegesen, mert tudtam. Ha a segítő révén sikerül egy napon belül üzennünk, hogy hol vagyunk az időben, vagyis ő hol van, akkor nem keresnek bennünket/őt az eredeti úti cél évében, hanem egyből idejönnek érte. Így hamar hazajuthat, igaz, dolgavégezetlenül, mert nem tudott megfelelő sejteket szerezni a klónozáshoz. De aztán újra belevághat. A második esély automatikusan jár mindenkinek, akkor is, ha ő bénázta el az őssejt megszerzését, de itt szó sincs erről. Az én sejtjeim már nem jók, túl öregek. A klónozás drága „mulatság”. Nem fogadnak 56

052-078-fedina.indd 56

el hozzá tizenkét órásnál öregebb sejteket. A  méhlepény megszerzése egy szülőotthonban nem különösebben nehéz, hiszen kidobják. Időben kell érkezni, és fehér köpeny kell hozzá... a jövőbeli énemen levő tunikaszerű izé tetszés szerint változtatja az alakját és a színét. De csak párszor. Ezzel teljesen bele lehet simulni a környezetbe. Hát ezért kellett ebben időutazni! Ráadásul a jövőben ez a vacak elég trendi cuccnak számít, és jövőbeli énem csinosnak érezte magát benne. Lám, a szépség milyen relatív! Hihetetlenül érdekes volt ez a sok információ a jövőről. Mintha belepillantottam volna a jövőmbe. Mintha én is időutazó lettem volna. Vagyis hát az vagyok, mármint a jövőbeli énjeim. Az érzés, hogy a halálom után saját tudattal feltámadok, méghozzá ugyanebben a testben, amit a jövő orvostudománya évszázadokon át fiatalon tart, több volt annál, hogy különös. Erre nincs szó. Talán egy béka érezheti így magát, ha hirtelen szárnya nő, és felrepül... Sosem akartam örökké élni, igaz, eszembe sem jutott, hogy ez ilyen formában lehetséges. Belém vágott a Hiszekegy idevágó része: „Hiszek testünk feltámadásában és az örök életben, ámen.” Hát, ezt így értelmezni merész, de nem valószínűtlen. Azaz, mit beszélek! Nagyon is valóságos. Itt ülök önmagammal szemben, rágom a szendvicsemet, miközben jövőbeli énem is szívesen enne, mert olyan jóízűen falatozom, csak nem meri megszegni a szabályt. Imák, mondókák. Emberiség. Hagyományozás. Rejts el egy ősi tudást egy mondókában, amit nemzedékről nemzedékre továbbadnak, és fennmarad... Csak értelmezni kell, vagyis helyesen értelmezni. – Mennünk kellene. Jövőbeli énem türelmetlenül villantotta rám a tekintetét. Lenyeltem az utolsó falatot, és félretoltam a tányért.

Amikor szembejöttem magammal

2017.07.18. 20:13:39

GALAKTIKA 2017. augusztus

– Inni se kérsz? – kérdeztem teljesen fölöslegesen, mert tudtam, hogy az általa viselt testünk nem ihat. Pedig szomjasnak éreztem... Felkaptam a táskám, de aztán mégis inkább a zsebembe süllyesztettem az irataimat, a telefonomat meg a bankkártyámat, és máris készen álltam az indulásra. Egészen addig olyan magától értetődő volt Mixer meglátogatása, hogy csak akkor vágott belém a felismerés: Ne már, hiszen Mixer Ausztráliában él! Mi meg itt vagyunk Európa kellős közepén. Nem tudom, hogy vízum kell-e oda, de ha nem is kell, legalább tíz óra a repülőút, már ha megy mostanában oda gép. Arról nem is szólva, hogy jövőbeli énemnek nincsenek iratai... vagyis... Hát iratai vannak. Erre azért gondoltak. Csakhogy azok a születésünk idejére készültek egy akkor harmincéves nőnek – aki mostanra hetvennégy. Senki sem hiszi el, aki ránéz a klónom fiatal arcára, hogy a papírjai nem hamisítványok... – Sajnálom, bébi, de ez nem fog menni egy napon belül – mondtam magunknak, de az újabb felismerés olyan volt, mint egy villámfény. – Nemcsak a csúf, de átalakulásra képes tunikát hoztam magammal a jövőből, hanem sok más, zsebbe dugható kütyüt is, például egy teleportert. – Három-négy útra való van csak benne – mondtam, vagyis mondta ő... kezdtem egészen belezavarodni, hogy melyik test vagyok én. Ilyen lehet egy kétfejű lény egyik fejének lenni... vagy még bonyolultabb. – Az első klónok egyikével eltévesztették a földrészt, azóta tartozék a teleporter – meséltük magunknak, amit úgyis tudtuk, vagyis jövőbeli énem magyarázta, ami bosszantott egy kicsit. Jó lesz megszabadulni egymástól! Pedig még egy órát se töltöttünk együtt. Nem kérdeztem, hogy nem mehetne-e egyedül, mert tudtam, hogy nem. Ezen az idősíkon csak az én tudatomnak van helyis-

merete. A teleportert meg minden más jövőbeli cuccot, ami nála van, csak a klónom tudja használni. Ebben a helyzetben együtt kell működnünk. Összekapaszkodtunk, és a rám törő hányinger tudatta, hogy megtörtént a térutazás. Miért van az, hogy az embernek minden ilyen szokatlan izétől... mozgástól felfordul a gyomra?! Na mindegy. – Nagyjából jó helyen vagyunk – mondtuk, vagyis mondta jövőbeli énem, mintha nem is érzékelte volna a rosszullétemet. Vagy csak nem törődött vele, hiszen a két test azért csak két test! Tudtuk, hogy igaza van, de akkor is ott álltunk a semmi közepén, bokrok, fák között. Ráadásul éjjel volt. Ami valami zavarra utalt. Ausztráliában csak nyolc órával vannak előrébb Közép-Európánál, vagyis már reggel hétnek kellett volna lennie, de teljesen sötét volt. Olyan három óra felé járhattunk. – A fenébe! – káromkodtam, mire idegesen reagáltunk, vagyis ő reagált: – Ne beszélj csúnyán! Teljesen fölösleges! Hát igen, a jövőben már kinőtték azt a gyengeséget, hogy a feszültséget levezeti egy káromkodás. Ahogyan a túlnépesedést, a faji, erkölcsi, vallási megkülönböztetést... de főleg az erőszakot... Láttuk közös és egyre jobban összeforró tudatunkkal a jövőbeli életet. Azzal a tudattal, amit még a sajátomnak éreztem, tetszett mindez, bár a kavarodás a mostani és a jövőbeli tudásom között egyre jobban zavart. – Én se vagyok jobban – mondtuk/mondta jövőbeli énem, és ahogy egymásra néztünk, láttuk, hogy az eggyé válásunk nem a legjobb, ami velünk történhet. Már finoman szólva. Ő öregedett, én fiatalodtam, vagyis kezdett kialakulni egy átlagéletkorunk, átlagtesttel. De ne gondold, hogy ez a fiatalodás megszépített. Inkább torzultunk mindketten. Ő hízott, én

Amikor szembejöttem magammal

052-078-fedina.indd 57

57

2017.07.18. 20:13:39

GALAKTIKA 2017. augusztus

fogytam, azt arcom vékonyodott, az övé telt, a hajam dúsult, az övé ritkult, a bőröm... Na, szóval testileg is kezdtünk hasonulni, hogy olyanná váljunk, mint két tojás. Két csúnya, de szerencsére különbözőképpen öltöztetett tojás, és még jó, hogy ő hordta azt a ciki tunikát. Ez a hasonulás, enyhén szólva, nem volt jó érzés. Folyton bizsergett bennünk valami, majdnemhogy fájt minden porcikánk – először azt hittem, a teleportálás miatt van ez is, de hamar rátaláltam bennünk a tudásra, hogy bár jövőbeli énem külön öntudattal rendelkezik, én vagyok itt két testben, és ennek következményei vannak... Fizikális és mentális következményei. Mentálisan ugyanis még rosszabb volt a helyzet. Kezdtem elveszíteni a különbséget az ő és az én között, már abban, amit gondoltunk, amire emlékeztünk. Csak az különített el bennünket határozottan, amire jövőbeli énem rosszul emlékezett. Ezek a tévedések adtak értelmet annak, hogy többes szám első személyben gondoljunk magunkra, hogy „mi”, de a rossz információk azért bosszantottak. Itt volt például a negyvenedik szülinapi bulim. Tutira piros ruhát viseltünk, mert akkorra csináltattuk, de a klónom úgy emlékezett, hogy zöldben voltunk, és a Beach Boys szolgáltatta a zenét, ami képtelenség! Jövőbeli énemet is zavarták ezek a tévedések, de hát évszázadok messzeségéből, sőt mivel a dédunokánk klónoztatott bennünket először, már egy évezred távlatából visszaemlékezni dolgokra...! De most nem az emlékfoltozás és -javítás időszakát éltük, hanem a Mixer nevű fickó megkeresését. Mixerét, akinek itt kellett volna lennie, de nem volt. Itt, remélhetőleg Ausztráliában, reggel hétkor, ami inkább éjjel három volt, és lehet, hogy nem is Ausztrália...?! Dühösek voltunk, talán én jobban, de nem tudtam már jól elkülöníteni az érzéseinket. 58

052-078-fedina.indd 58

Belebolondulunk, ha nem találunk gyorsan valami megoldást! Túlságosan egy hullámhosszon rezegtünk, és a két hullám össze akart simulni, ami vagy a teljes káoszt jelenti két őrülttel, vagy mindkét fél elpusztul, miközben létrejön egy harmadik, egy hibrid kettőnkből, persze két testben, vagy az egyik testnek is búcsút mondhatunk? A lehetőségeinkről nem tájékoztattak bennünket ott a távoli jövőben, ahonnan jöttünk, és itt a mostani időben erről senki semmit nem tudott. A kilátásaink tehát kezdtek éppen olyan sötétek lenni, mint az a bozótos pusztaság, ahová megérkeztünk. A teleport nem működhetett rosszul, Ausztráliába kellett hoznia bennünket. A kontinensek helye nem változott meg az ezer év alatt. (Mondjunk az egyszerűség kedvéért ezer évet, hogy onnan jöttünk vissza, jó?) Olyan zavarodottság uralkodott el bennünk, amire nem számítottunk, sem én az átlagon felüli fantáziámmal, sem ő a minden fantáziát megszégyenítő tudásával. Ha nem találjuk meg Mixert, aki jelet küld a jövőbe, és nem visznek el bennünket sürgősen, vagyis őt, jövőbeli énemet, akkor mindkettőnknek annyi. Vár a „diliház” a zárt osztállyal, és lehet, hogy nem lesz több klónunk. Hú, azt a mindenit! A kutyaugatásnál édesebb hangot még életünkben nem hallottunk. Igazi kutya volt, és bár csöppet sem ugatott barátságosan ránk, a behatolókra, imádtuk őt. Az embert is imádtuk, aki haragosan kiordított a kalyibából, amit a sötétben a bokrok mögött nem láthattunk. Csak mostanra, hogy a szemünk hozzászokott a felhős, holdtalan sötétséghez, és a hangok a megfelelő irányba vonták a figyelmünket, most vettük észre az emberi lakhely körvonalait.

Amikor szembejöttem magammal

2017.07.18. 20:13:39

GALAKTIKA 2017. augusztus

Akárki ordított is ránk, nem gyújtott fényt – naná, majd megvilágítja magát! De závárzat csattant. Puska volt nála. Hát, nem nagyon bízott az emberi jóakaratban! Először nem tudtuk, milyen nyelven szól, de aztán előkerült valami nyelvkönyv az agyunkból, és már értelmezni tudtuk a szavakat. Igen, az emberi agy sokat fejlődött egy évezred alatt, és ennek a hasznát egybeolvadásunk e fázisában én is vettem. – Utazók vagyunk, és Mixert keressük – mondta az ő szája. – Kérem, segítsen! – tette hozzá az én szám, mert jobban ismertem a korunkat. Kettőnk tudásának egyesülése most hasznosnak bizonyult, és a bizsergés is mintha csillapodott volna a testünkben. – Mi a nyavalyát keresnek maguk itt éjnek idején?! – Bajban vagyunk – mondta a szám. – Odamehetünk? Rövid csönd után a férfi hátraparancsolta a kutyát, aztán odaszólt: – Jöhetnek. Bementünk. Gyufa sercent, olajlámpa gyulladt. Hát hogyne! Itt nincs elektromosság. Az épület valóban csak egy egyterű kalyiba volt, egy priccsel, ahonnan a jóember a kutyaugatásra felkelt, egy kecskelábú asztallal és egy paddal. A fal mellett láda, a falon polcszerűség, ezen poharak, tányérok. Alatta serpenyők lógtak. Ja, és egy kandallószerű tűzhely. – Leállt a rohadt generátor – szolgált magyarázattal a gazda, és akkor rájöttünk, hogy a láda egy hűtőszekrény, ami kívülről, a házhoz tapasztott bódéban elhelyezett generátorból kapja az áramot. Értettük a gondot. Nincs áram, nincs hűtés, meleg a sör... – Miféle bajban? – kérdezte aztán a férfi, és leült az ágyára, a pad felé intve, hogy mi meg üljünk oda. A puskáját azonban a karjában tartotta. Mert hát sosem lehet tudni.

– Ha nincs benne ezüstgolyó, nem sokra megy vele – vihogta az ő szája, és ingerült lettem. Miféle hülye jövőbeli humor ez?! – A húgom csak viccel – mondta a szám gyorsan, és az ő szája elé kaptuk a kezünket. Vagyis ő kapta. Szégyenlősen. – Maguk ikrek? – bámult a férfi, de „éleslátása” feletti bosszankodásomat elnyomta a józan eszünk. Vagyis a jövőben józannak számító ész. Az ő esze, ami most már a kettőnké volt (ahogyan az enyém is). Jó nagy összeviszszaságban voltunk... – Én a jövőből jöttem – mondta az ő szája –, ön Mixer, ugye? A férfi csak nézett, de a jövőben kifejlődött szuperérzékeny empátiánkkal pontosan értettük, miféle érzések viharzanak át rajta. Szokatlanul keserű, és majdnem teljesen értelmezhetetlen érzések. – Ön tudja, hogy létezik időutazás – folytatta jövőbeli énem szája –, azért jöttünk, hogy a segítségét kérjük, mert rossz időpontba érkeztünk, vagyis én érkeztem, és valószínűleg nem tud...ok hazamenni, ha nem küldünk egy jelet, hogy mikor keressenek. Ha azt gondoltuk volna, hogy a férfi egy kukkot sem ért az egészből, tévedünk, mert felállt, a polchoz lépett, félrekotort rajta néhány bögrét, amelyek közül az egyik csörömpölve zuhant a földre, és elővett egy szextánsféle izét. Legalábbis ez jutott az eszünkbe a tárgyról, bár csak filmekben láttunk ilyet. – Tudtam, hogy egyszer kelleni fog – dörmögte a férfi. – Hova állítsam? – nézett egyenesen szembe jövőbeli felemmel. – Ezertizenkilenc évet – mondtuk az ő szájával, és mintha váratlanul visszakaptam volna régi, különálló tudatomat, felcsillant bennem az öröm, tetszett az ügyességem, amivel jól tippeltem meg az ezer évet. Mindez persze csak egy másodpercig tartott, hiszen már nem egyedül voltam, és együtt mindig

Amikor szembejöttem magammal

052-078-fedina.indd 59

59

2017.07.18. 20:13:39

GALAKTIKA 2017. augusztus

is tudtuk, honnan jöttünk, vagyis a negyedik klónom honnan jött. – Hónap? Nap? – kérdezte a férfi. Felmordultunk, hogy ez fölösleges, meg nem is tudjuk pontosan, mert a negyvennégy év tévedésbe pár hónap meg nap már igazán belefér. – Június huszadika van – kottyantotta közbe mégis a szám, mire a férfi felröhögött. – Lótúrót! Június nyolcadika. Hoppá! Ez sok mindent megmagyaráz! Áramlottak az adatok, de az agyunk kezdett összezavarodni. Jövőbeli énemtől kellett volna származnia a tudásnak, és nekem kellett volna befogadnom, de a tudás valahogy öszszegubancolódott, és csak annyit értettünk az egészből, hogy ez az időbeli eltérés valamit megmagyaráz, azt is, hogy miért éjjel három felé érkeztünk reggel hét helyett, de hogy mit, azt nem tudtuk kibogozni. Pedig akartuk. Nagyon akartuk tudni, miért utaztunk az időben is, amikor csak a térben akartunk közlekedni. Erre a válasz ott volt az agyunkban, vagyis az ő agyában, de az már nem csak az övé volt... Amikor magunkhoz tértünk, fejtől, lábtól az ágyon feküdtünk, és a férfi valami szörnyen büdös vacakkal füstölt a testünk felett. Mintha egy darab szárított tehénlepényt gyújtott volna meg, hogy azzal hadonásszon fölöttünk. Áradt az anyagból a bűzös füst, és potyogott belőle a forró pernye, ami gyors felkelésre ösztönzött bennünket. Mivel csak az égető pernyedarabok előli menekülésre koncentráltunk, összekavarodott tudatunk háborgása kissé lecsendesedett és jobban éreztük magunkat. Lám, az ősi, természetes gyógymódok... Miután a kezelés határozottan hatásosnak bizonyult, a férfi elégedetten a kandallóba dobta a maradék füstölőt, majd leült az ágyára. – Nagyon ramatyul vannak – nézett ránk együttérzőn. – Míg pihentek, elküldtem az üzenetet. Ezertizenkilenc évre állítottam be. 60

052-078-fedina.indd 60

Hogy elment-e, nem tudom, még nem használtam. Áradt belőle az őszinteség, és tudtuk, hogy a készüléket ő állította össze, hiszen regisztrált segítő, de hogy működik-e a dolog, az nem tudhattuk, az elménk meg megint kezdett összekuszálódni, így megpróbáltunk nem gondolni semmire. – Idehívtam a sámánt, mert valamit tenni kell, ha nem jönnek magukért. – Csak értem – mondtuk az ő szájával, nagy erőfeszítés árán szétbogozva ezt az ő-énmi dolgot. A férfi legyintett. Mit számítanak a részletek! – Idehívta a sámánt? Hogyan? És mikor? – kérdeztük a számmal, mert belénk vágott a felismerés, hogy odakint ragyogó napsütés van, tehát órák hosszat heverhettünk kiütve. – Jeleket küldtem. Azt ígérte, hogy siet. Ő már gyógyított időutazót. – Mikor küldte el az üzenetet a jövőbe? – kérdeztük. – Éjjel. Úgy fél négy felé. – És most hány óra van? – Három óra huszonöt – nézett a karórájára a férfi. Kicsit elfelejtettük, hogy a huszonegyedik században vagyunk, amikor azért már léteznek technikai vívmányok. Nem is értettük, miért lepődtünk meg a karórán. Talán a kalyiba berendezése miatt. Hát, ha tizenkét órája elküldte az üzenetet, akkor már történhetett volna valami, de nem történt. Ez értelmet adott a sámán idehívásának. – Még nincs baj – nézett ránk Mixer, mintegy értve a gondolatainkat. – Ez csak egy vészjelzés. Kis energiájú jel. Időbe telhet, mire megtalálják! Ez a vigasztalás nevetséges volt, ezt mindkét tudatom egyformán értékelte. Teljesen

Amikor szembejöttem magammal

2017.07.18. 20:13:39

GALAKTIKA 2017. augusztus

mindegy, ha évekbe telik is a megfejtés ott a jövőben, visszajöhettek volna egy perccel az üzenet elküldése utáni időpontban. Itt valami nem stimmelt. – Sört? – nézett ránk Mixer lazán, bizakodónak szánt arckifejezéssel, de elég utálkozó fintort vághattunk a meleg sör gondolatára, mert hozzátette: – Hideg. Megcsináltam a generátort. Van villany. Hát, nem fecsérelte az idejét, az biztos. Mi viszont annál inkább. Vagyis ők ott a jövőben, és ez pocsék egy gondolat volt. – Egyenek! – intett Mixer az asztalon álló serpenyőre, amiből valami gulyásszerű étel illata áradt. Szívesen ettünk volna, legalábbis huszonegyedik századi részünk, de negyedik klón formánk nem vehetett magához itteni táplá-

lékot. Nem lett volna szép, ha az egyik testünk eszik, a másik meg csak nyeli az éhkoppot. – Az időutazó nem ehet egy évezreddel korábbi ételt – mondtuk, már nem tudom, melyikünk szájával, de eddigre ennek már nem is volt jelentősége. Az összeolvadásunk kezdte bedönteni a határvonalainkat, azokat is, amelyek a környezettől elválasztottak bennünket. Ezt a férfi borotválkozó tükrében láttuk, miközben leültünk a padra, mert a lábunk kezdett elgyengülni. A tükörképünk, már nem tudom, melyikünkét és melyikünk szemével néztük, szürke volt, mint egy hónapok óta éhezőé, láztól csillogó szemmel. Nem volt vigasztaló látvány. Egy három napja vízben ázó zsemle szebben néz ki. Általában jókedvű vagyok, és szabadszájú, de most lekornyadtunk – gondolhatod...

Amikor szembejöttem magammal

052-078-fedina.indd 61

61

2017.07.18. 20:13:39

GALAKTIKA 2017. augusztus

A férfi csak nézett ránk, és megcsóválta a fejét. Volt benne valami kifürkészhetetlen, úgy valahol középen a szomorúság, a cinizmus és a segítőkészség között. Az időben eltévedni veszélyesebb, mint a vadonban. Mert innen saját erőből nem juthat ki senki. A vadonban nagyobb a túlélés esélye. Vagyis nem egészen. A mi helyzetünket az egybeolvadásunk tette reménytelenné. Ha az időutazóból csak egy van egy adott idősíkon, akkor nincs baja, vígan élhet. De belőlünk kettő volt, és nem számított, hogy az egyikünk a másikunk negyedik klónja... A tudatunk különbözött, de a tudataink által bevonzott lélekből csak egy van – ez él az idők végezetéig. Márpedig ez a meghatározó. Ráadásul a tudataink is folyton és egyre hosszabban összeakadtak, és akkor nem tudtuk elkülöníteni az érzéseinket, gondolatainkat. Ami mindent összekuszált. „Mindig áldozattal jár, ha egy lélek két fizikai teste összetalálkozik az idő folyamában.” A gondolat váratlanul csapott le ránk. A  férfi felugrott, az ajtó kitárult, és belépett rajta egy meglepően csinos, fiatal nő. Ha nem gondolatban szól hozzánk, akkor azt hisszük, csak egy szomszédasszony, aki beugrott, mondjuk, egy tojásért. De ő volt a sámán. Átható tekintettel mért fel bennünket, aztán fürgén a tűzhöz lépett, és felszította. Mixer visszaült a padra. – Az üzenet elment a jövőbe, de hogy megérkezett-e, jó helyre érkezett-e, vagy megfejtették-e, azt nem tudhatjuk – fordult vissza felénk a sámán nő, megdöbbentő tárgyilagossággal, olyan választékosan fejezve ki magát, mint egy oxfordi professzor. – Ön azonban egy perccel tovább sem maradhat így. Mindkét teste viharos gyorsasággal halad a pusztulás útján, és ha ez bekövetkezik, a lelkét elnyeli a démonvilág, ami tele van elveszett lelkekkel. Megteszem, ami tőlem telik, bár ez 62

052-078-fedina.indd 62

nem sok. Meg kell kérdeznem, hogy elfogadja-e a segítséget. A modora meglepett bennünket, vagyis inkább engem, de az is lehet, hogy ez csak az agyunk szinkrontolmács működésének volt eredménye a klónom udvariasságával fűszerezve. Külön érdekessége volt a dolognak, hogy egyes számban beszélt hozzánk – de azt hiszem, a lelkünkhöz intézte a mondandóját. Bólintottunk, és megpróbáltunk együtt és csak egyetlen dologra összpontosítani. – Akkor egyezséget kell kötnünk, a vér pecsétjével – folytatta a sámán nő, és a nyakán lógó bőrtokból előhúzott egy tűszerű szerszámot. A kezünkért, vagyis az én kezemért nyúlt, amit engedelmesen odanyújtottunk. Megfogta, belebökött csuklótájékon, aztán se kép, se hang. Teljesen kiütött minket. Nyilvánvalóan nem a vérem kellett neki, hanem elkábított valamivel, amit a tű segítségével szúrt belém. A vérszövetség csak mellébeszélés volt, hogy ne féljünk attól, amit meg kell tennie. Megint az ágyon fekve tértem magamhoz, és őszintén szólva, kezdtem már „unni ezt a banánt”. Odakint dobok szóltak csöndes, de annál agresszívebb pufogással. A sámán nő nem egyedül érkezett. Egy szörnyeteg feje hajolt fölém, és ordítva próbáltam félrevetődni az útjából. „Csak egy maszk! Kérlek!” A fejemben ott volt egy idegen hang... az ő hangja, a negyedik klóné. A teste ott hevert a kandalló előtt bőrökbe meg szőttesekbe burkolva. Mint egy csomag, mert az is volt. A lélek, az egyetlen közös lélek és a két – ismét különálló – tudat csekélységem testét uralta. Úgy zuhant rám ez a tudás, mintha légörvénybe kerültem volna, rettentő szédülés pörgette meg körülöttem a teret, és amikor ismét magamhoz tértem, már nem a maszkot, hanem a Mixernek nevezett férfi arcát láttam.

Amikor szembejöttem magammal

2017.07.18. 20:13:40

GALAKTIKA 2017. augusztus

Feltápászkodtam ülő helyzetbe, és a kandalló felé néztem, de a testet, a negyedik klón négyszázöt éves, akkurátusan becsomagolt testét félrehúzták onnan, hogy ne legyen útban. Két oldalról és a gerince mentén rudakhoz kötözve betámasztották a kandallószerű tűzhely mellett a falhoz. Szinte berendezési tárgyként. Meglehetősen furcsán festett ott. Főleg nekem... „Nem tehettek mást” – mondta a fejemben a negyedik klón, de most legalább tudtam, hogy ez ő, a másik meg én vagyok. A rémes káosz megszűnt, de ezért nem mondanám rendnek azt, hogy az embernek két tudata van. Próbáltam nem bedühödni, hogy a megkérdezésem nélkül ezt tették velem, hiszen semmi okom nem volt a haragra, mert most lényegesen jobb lett a helyzet. Már attól függően, ugye, hogy az a test, a negyedik klón igen öreg teste, meddig marad életben. „Kómaszerű állapotban van, és évekig elélhet így” – jött a választ másik énemtől, mire ingerülten hördültem föl: – Nahát, ez „remek”! – Látom, jobban van – mondta a férfi, és egy ronggyal levette a kannát a tűzről. Tisztára úgy főzte a kávét, mint a westernfilmekben. Persze, mit is vártam itt a pusztaságban, kapszulás kávéfőzőgépet? – Igyon egy kis...khm, kávét! Jó. A férfi kitöltötte egy bögrébe a kanna csaknem teljes tartalmát. Ezek szerint csak nekem szánta. Körülnéztem, a sámán nőt keresve. „Már elment. Megtette, amit lehetett” – mondta a fejemben a negyedik klónom. – Fogd be a pofád! – dörrentem rá a kelleténél jóval durvábban, de hát nagyon szokatlan volt, hogy valaki a fejem belsejéből reagáljon a gondolataimra. – Igyon! A férfi, ha meg is hökkent a durva ordítástól, úgy tett, mintha nem hallotta volna.

A kezembe adta a bögrét, és ott állt előttem, készen arra, hogy segítsen, ha ezt bármiképpen megteheti... Ittam. Az ital meleg volt, de korántsem olyan forró, mint amilyenre számítottam. Aromás volt, édes, és leginkább valamiféle tea-, kávéaromával. Mire föleszméltem, mindet megittam. A férfi ugrott, és töltött még. Most már valóban az utolsó csöppig kiöntötte az italt. A hang a fejemben talán a durvaságom okán töprengett, de nem jelentkezett. Ez pedig határozottan pihentető volt. – Meddig marad a fejemben? – néztem a férfira. Az tett egy „mit tudom én” mozdulatot a kezével. – Ha’shlea, a sámán azt mondta, hogy ha jövőbeli klónomat nem viszik el egy éven belül, akkor baj lesz. – Egy éven belül!? Ez iszonyatosan hosszú idő! Nekem életem van, családom, munkám! Nem élhetek egy idegennel a fejemben! „Nem vagyok idegen, én te vagyok, és te én...” – kockáztatott meg egy kinyilatkoztatást az időutazó, de a morgás, ami a torkomat elhagyta, belefojtotta a szót. – Ha dühösködik, csak magának árt – mondta a férfi. – Ha’shlea azt üzeni, hogy maradjon itt, mert először ott keresik, ahonnan a jelet küldtük. És a testtől se távolodjon el pár száz méternél jobban, mert akkor megöli... Csak meresztettem a szemem. Na, ez már komoly túlzás! Hurcoljam magammal a testet, mint egy koffert?! Mi vagyok én, hordár?! Igazán megtettem mindent, hogy segítsek a jövőbeli klónomnak hazajutni, de az életemet nem áldozhatom rá. Elöntött a harag, mégis jó érzés volt megint egyes szám harmadik személyben gondolni és tekinteni jövőbeli énemre. Talán ez bátorít-

Amikor szembejöttem magammal

052-078-fedina.indd 63

63

2017.07.18. 20:13:40

GALAKTIKA 2017. augusztus

hatott fel arra, hogy védjem az érdekeimet, legalábbis huszonegyedik századbeli létezésem vélt érdekeit. „Ha összezagyváljátok és tönkreteszitek az életemet, az megváltoztatja a jövőt! Akkor lehet, hogy ez az egész klónozásdi nem jön létre, mert Peternek esze ágában sem lesz viszszajönni az őssejtjeimért!” – morogtam oda gondolatban a bennem „élősködő” tudatnak. „Ez nem így működik” – mondta a fejemben bátor és talán botor időutazó klónom. Készültem, hogy ráüvöltsek, de feltámadt bennem a kíváncsiság, hogy ha nem úgy működik, ahogy én elképzeltem, akkor ugyan hogy működik. Ezért visszafogtam magam. „Tudom, hogy nagy áldozat ez tőled, de csak pár hónapot kérek. Aztán Ha’shlea viszszatesz a testembe, és meghalok. Te megmenekülsz.” Mixer, mintha ő is hallotta volna jövőbeli klónom szavait, bólogatott. – ...ha a teste meghal, míg a tudata magában van, maga is megsérül – mondta Mixer, és beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, hogy a korábban elkezdett mondatát fejezi be. – Mit ért azalatt, hogy megsérülök?! – kérdeztem megint élesebben, mint kellett volna, hiszen ez az ember aztán tényleg nem tehetett semmiről. Ő segített, amiben tudott. „Megháborodik az elméd – jött a válasz a tudatomba ékelt másiktól. – Lehet, hogy csak enyhén, de az is lehet, hogy teljesen összezavarodsz. A halál súlyos megtapasztalás.” „Ó, hogy a fene enne meg minden időutazót!” – gondoltam keserű haraggal. – Elmebaj – mondta a férfi, mire felcsattantam: – Most mit ismételgeti!? Mi maga, papagáj? Mixer először hátrahőkölt, aztán látszott rajta a megvilágosodás. – Ő ott a maga fejében, sokat tud. Talán jobb, ha én nem szólok. 64

052-078-fedina.indd 64

Először egyetértettem ezzel, de aztán arra gondoltam, hogy egy élő emberrel beszélgetni természetes dolog, a fejemben zengő idegen hanggal viszont tudathasadás. „Nincs tudathasadásod – mondta a jövőből érkezett énem. – Én egy egészen más személyiség vagyok, mert a környezeti hatásaim teljesen mások.” – No, hogyne! – kurjantottam fel, mire a férfi rám bámult. Gyorsan legyintettem, hogy ezt nem neki szántam, aztán megpróbáltam megint gondolatban szólni a bennem lakó időutazóhoz: – „Amennyiben a genetikánk határoz meg bennünket, mi lényegében véve egyformák vagyunk!” „Lényegében véve, igen. De nekem vannak olyan emlékeim, amilyenek neked nincsenek. Olyan dolgokról tudok, amikről te még álmodni se mersz, tehát mégis különbözünk egymástól.” Felhorkantam, és nagyon idegesített, hogy Mixer megint rám néz. – Oké! – mondtam mindkettőnek. – Magához – fordultam a férfihoz – szavakkal szólok, a... – kerestem a szavakat – ...jövőbeli énemhez gondolatban, oké? És ha morgok, meg prüszkölök, az neki szól, nem magának. Világos? Mixer elnyomott egy mosolyt, és a szemével intett, hogy érti. Aztán sóhajtva fordult vissza a tűzhöz, ahol valami ételt is főzött. A sóhajából megértettem, hogy ő se örül kényszerű társaságának, főleg, hogy az hónapokig tarthat. De talán olyan információkat remél a belém telepített, ám mégis elkülönülő tudattól, amelyek érdekesek, sőt hasznosak lehetnek számára a jövőről. Ezen felhorkantam: – Nem gondolhatja, hogy büntetlenül nézhetünk bele a jövőbe. Ha megváltoztatjuk a jelent, felborítjuk a...

Amikor szembejöttem magammal

2017.07.18. 20:13:40

GALAKTIKA 2017. augusztus

– „…téridő-kontinuumot” – nevetett fel a férfi. – Ugyan már! Csak nem gondolja, hogy a mindenség úgy működik, ahogy itt és most elképzeljük? – Ami egyszer már megtörtént, azon nem lehet változtatni – mondta a számmal jövőből érkezett negyedik klónom, és ettől aztán tényleg ideges lettem. Mi az, hogy akaratom ellenére vagy az engedélyem nélkül használja a testemet!? Most ugyan csak a számat, de ha azt tudja használni, akkor mást is! Annyira elöntött a düh, hogy felsikoltottam, és két ököllel püfölni kezdtem a fejemet. – Vegyék ki innen! Vegyék ki ezt az átkozottat!! – Na, na! – A férfi felugrott, és lefogott. – Még kárt tesz magában! – Miért tették ezt velem!? – zokogtam fel teljes kétségbeeséssel. – Rohadék időutazók! – De hiszen ő maga. A maga jövőbeli énje... – próbált csitítani a férfi, még mindig fogva tartva a karomat. – Mit számít az most, hogy milyen leszek ezer év múlva!? Az én életem most van, most akarom élni! És ha nem élhetem, akkor megváltozik a jövő. – Nem változik meg – mondta megint jövőbeli énem hangosan, önkényesen használva a hangszalagjaimat és a számat. – Ez csak egy kis kitérő, ami után minden visszatér a normális kerékvágásba. Még sok év van előtted. Megtehetsz mindent, ami fontos, legfeljebb kis időbeli csúszással. Egyetlen ember nagyon apró tényező a mindenség szövetében. Amit megtesszük, vagy amit mégsem teszünk meg, sokkal kisebb befolyással van a teljes egészre, mintsem gondolnánk. – Mit érdekel engem a teljesség, meg a mindenség! – visítottam. – Nem érdekel semmi, amit fel se tudok fogni! A saját életemet viszont nagyon is felfogom. Nem volt jogod

FI LM M Ű VÉSZET I FO LYÓ I R AT

LX. É VFO LYAM , 08. SZ ÁM

490 FT / 8, 60 RO N

EVOLÚCIÓ

HOLLYWOODI RENESZÁNSZ A THRILLER MESTEREI es 60 év

a

17008

Luc Besson: Valerian … – Big Bang Media 9

770428

387007

CIRKO MOZI-JEGY

50%

A szolgálólány meséje sorozat valósághű disztópiája, Bonnie & Clyde és a Hollywoodi Reneszánsz, majmok/emberek/evolúció, a Valerian képregény-univerzum, Ira Levin thrillerei. Az augusztusi Filmvilág fantasztikusan izgalmas lesz.

belém költözni, és hogyan használhatod az ÉN testemet!? A férfi kiguvadt szemmel figyelt. Iszonyúan koncentrált, hogy felfogjon mindent, amit az időutazó mond az ajkammal. El is engedett közben, és kicsit hátrébb húzódott. Már nem akartam bántani magam. Az a dühroham elmúlt. – Beleegyeztünk mindketten, hogy a sámán megtegye az egyetlen dolgot, amit módjában állt megtenni, hogy megmentse az ép elménket... – magyarázta az időutazó, és bár tudtam, hogy igaza van, mégis felhördültem: – Azért elmondhatta volna, mire készül! – Abban a zavarodott állapotban nem tudtunk volna jól dönteni. Nem kockáztathatott,

Amikor szembejöttem magammal

052-078-fedina.indd 65

2017. augus ztus

w w w. fi l mvi l ag. h u

65

2017.07.18. 20:13:40

GALAKTIKA 2017. augusztus

mert bármit csak a beteg beleegyezésével tehet. A gyógyítók így működnek. – Igen, így van! – erősítette meg ezt a férfi, aztán hozzátette: – Hosszan tanakodott a segédjeivel, hogy melyik testet használja fel, de ebben a környezetben egy itteni testnek nagyobb az esélye a túlélésre, még akkor is, ha a másik jobb állapotú... – Jobb állapotú?! – kiáltottam fel. – Hiszen azt mondta, hogy hamarosan meghal! – Nálunk nincs öregedés, csak egy gyors leépülés zajlik le a halál előtt, amit előzetes jelek vezetnek be, hogy felkészülhessünk rá – válaszolt a klónom, úgy használva a testemet, mintha az övé lenne, mert az is volt, ugyanolyan joggal, mint az enyém. Nem lehetett másként, akármennyire utáltam is ezt. Ez a helyzet teljességgel abszurd volt. Ott voltam a testemben mindkét tudatommal, az én mindkét tudatommal, mert mindkettő vitathatatlanul én voltam. És akkor még azt hittem, hogy nem jöhet már ennél rosszabb. De rettenetesen tévedtem. Mert akkor berúgták az ajtót, telibe találva és leterítve Mixert, és berontott a kalyibába három időőr. Ő, negyedik klónom, tudta, hogy időőrök. Minden ilyen tudás tőle jött. Azért rohantak le bennünket, hogy megakadályozzanak egy időbűntettet. De ha olyan kis pont vagyunk a mindenségben, hogy annak a szövete bele se rezdül abba, amit megteszünk vagy mégsem teszünk meg, ha ez igaz, akkor mi a csudáért van időőrség, és egyáltalán miféle időbűntettről lehetne itt szó?! Mivel rögtön elkábítottak, halvány fogalmam sincs róla (egyik tudatommal sem), hogy mi történhetett. Csak annyit tudok, hogy hárman voltak. Két irtózatosan fiatalnak kinéző csajszi, meg egy szakállas pasi, olyan macsó a macsóban típus, aki azon is viccelődik, ha levágják a karját... (na, ez azért túlzás, csak érzékeltetni akarom, miféle szu66

052-078-fedina.indd 66

perhős fazon volt). Bár mindhárman vérbeli, képregényből mozivászonra ültetett szuperhősnek néztek ki. Amikor magamhoz tértem, azonnal éreztem, hogy egy hajón vagyok. Méghozzá egy szűk és koszos raktérben, ami nem nagyon illett az időőrökről alkotott képembe. Ők csillogó egyenruhában járnak szuperfegyverekkel, és tutira nem utaznak ilyen ótvar járművekkel. Mintha Thor a kalapácsa helyett egy kis seprűt használna... Nevetséges! Hacsak nem valami börtönhajón hánykolódunk a viharos vizen. Na de Ausztrália közepén? Gyorsan megpróbáltam felidézni a térképet, hol lehet ekkora folyó Ausztrália közepén, de okos klón énem máris lökte a választ. „Ez nem víz.” Köszike, de akkor mi a csuda? „Léghajó, nem érzed?” Hogy a manóba érezném?! Csak azt tudtam, hogy dobálódunk... ezek szerint a levegőben, de ez a gondolat valahogy még rémítőbb volt, mint az első. A vízen legalább van esély a túlélésre, ha szétesik a jármű, de a levegőben! Hacsak a jövőben nem tanultak meg repülni az emberek... de az én testemmel?! „Semmi baj nem lesz. Legalábbis nem a jármű miatt.” Hű, de megnyugtató! „Az időőrök...” – kezdtem, de félbeszakított: „Ez nem vall rájuk, szerintem rajtuk ütöttek.” „Kicsodák?” „Szerintem egy időbűnöző a csapatával.” „Szerinted. Hurrá!” „Semmi okod arra, hogy gúnyolódj. Én ugyanúgy nem láttam semmit, mint te, csak gondolkozni próbálok!” „Akkor honnan veszed, hogy nem lesz baj? Egyáltalán hol a tested?!”

Amikor szembejöttem magammal

2017.07.18. 20:13:40

GALAKTIKA 2017. augusztus

„Ott a sarokban.” Meresztettem a szemem, és valóban. Ott volt, odadobva, tényleg, mint egy csomag. Legalább ezt megúsztuk. Bár, hogy mit akarhat tőlünk az időbűnöző, már ha tényleg azzal állunk szemben... „Hát, ezt én se tudom. Valószínűleg mi csak rossz helyen voltunk rossz időben.” „Roppant megnyugtató.” „Inkább azon gondolkodjunk, hogy mit tehetnénk! Szerencsére Ha’shlea minden eszközömet hozzácsomagolta a testemhez.” Hát, a szerencse eddig nem kényeztetett el bennünket, de a sámán nő talán tényleg segíthetne rajtunk. Éppen csak felmerült ez a gondolat, amikor „mindentudó” felem kijelentette: „Az időőrökre számíthatunk.” „Haha! Ők alul maradtak az időbűnözővel szemben. Tőlük aztán hiába várunk bármit!” „Kértelek már, hogy ne gúnyolódj! Az időőrök vagy foglyok, mint mi, vagy elmenekültek. Mindkét esetben megpróbálkoznak a kimentésünkkel. Ha meghaltak...” „...akkor küldenek helyettük másokat” – fejeztem be a gondolatát, de ettől sem éreztem magam jobban. Egyáltalán, miért rontottak ránk az időőrök? Nem követtünk el semmit. Ha ez a klónozásos „örök élet” technológia általános a jövőben, akkor nem tilos visszamenni őssejtekért. „Én teljesen hivatalosan jöttem – reagált a klónom azonnal, mintegy a feltevést is sértőnek találva, hogy bármi szabálytalanságot követett volna el. – Abban a korban, ahonnan érkeztem, körülbelül a népesség fele él így. Mindenki szabadon választhat, hogy az ivaros szaporodást akarja-e, és gyermekeket nevel, vagy klónként ő maga él tovább. Mivel bármikor vissza lehet menni az időben megfelelő sejtekért a klónozáshoz, gyakorlatilag korlátlanok a lehetőségeink. Ha úgy választok, hogy nem akarok egy ötödik klónt, vi-

szont gyereket nevelek, akkor a gyermekem vagy egy másik rokonom a jövőben bármikor klónoztathat. És ha hagyok hátra emlékanyagot, az letölthető a legújabb klón agyába. Így egy több klónon átívelő hosszú élet emlékeivel élhetek tovább. A népességnyilvántartó szabályozza a lehetőségeket, és a túlnépesedési időszakokban legfeljebb várni kell. Persze az is lehet, hogy valaki utólag visszamegy egy olyan korba, ahol nincsen klónja. Ha én most nem tudom klónoztatni magam, az például semmit sem jelent. Meghalok, és kész. De valamikor a jövőben, valaki dönthet úgy, hogy klónoztat, de csak akkor, ha ezt végrendeletileg lehetővé teszem. Van, aki nem akar klónként élni...” Szinte zúgott a fejem a sok információtól. „Remek propagandabeszéd! – gúnyolódtam jövőből érkezett énemmel, mert ez a sok szöveg aztán semmit sem segített rajtunk az adott helyzetünkben. Megint fellángolt bennem a harag azért, amit a klónom (igaz, akaratlanul) velem művelt. – És mi a helyzet a túlvilággal, a lélekvándorlással, meg ilyesmikkel? Amiben az emberek évezredek óta hisznek?” Azt hittem, hogy megfogtam, de ez a mennyei érzés csak pillanatokig tartott. Erre is volt válasza. Hiába, ezer év nagy idő... „A túlvilágról mi sem tudunk többet, mint ti. A lélekvándorlást létező jelenségnek tartom, bár bizonyíték erre sincs, hiszen a klónban továbbél az eredeti, halhatatlan lélek. Hogy a halál idején a lélek hol tartózkodik, hát, érdekes lenne tudni...” „Totális a hírzárlat, mi? – löktem oda fanyar humorral, aztán gonoszkodva odavágtam: – Nagyon odavagytok magatoktól, ugye?” Ezen megütközött. Én viszont felálltam, és megdörzsöltem a végtagjaimat. Örömmel tudatosult bennem, hogy nem kötöztek meg,

Amikor szembejöttem magammal

052-078-fedina.indd 67

67

2017.07.18. 20:13:40

GALAKTIKA 2017. augusztus

bár nem értettem, hogy ezt miért kockáztatták. Talán mert eszméletlen voltam, esetleg olyan mértékben, mintha kómában lennék... „Bizonyára bezárták az ajtót” – tette hozzá a klónom, de mielőtt megakadályozhatta volna, az erősen imbolygó léghajón a kilincshez léptem, és lenyomtam. Az ajtó feltárult. A klónom tudata meg csak „nézett”. „Ez nagyon veszélyes lehetett volna” – nyögte aztán. „De nem volt az” – vigyorodtam el, mert tetszett, hogy meglephettem. Mint amikor a veréb tart repülőleckét a sólyomnak... Átmentünk a másik helyiségbe. Nem szívesen használom a többes számot, de ez volt a helyzet. Ketten használtuk egy „nyomorult” kis testemet, és én igyekeztem egy lépéssel „társam” előtt járni, már képletesen, hogy azt csináljuk, amit én akarok. Olyan volt, mintha önmagam elől futnék. Odaát, a miénknél is sötétebb raktárhelyiségben halvány fényfoltok derengtek a padlón. „Az időőrök!” – örült meg a klónom. Idő kellett hozzá, mire én is megláttam: ott hevertek egymás mellé pakolva a padlón, mint három kötözött sonka. Szép sorban. Aztán arra gondoltam, hogy lehet az, hogy ugyanazt a szemet ő, a jövőből érkezett, jobban tudja használni nálam!? Hiszen egyértelműen jobban lát vele! Vagy csak figyelmesebb? Mire ezt végiggondoltam, jövőből jött énem már ki is szabadította az első időőrt a kezemmel. Ennek most örültem, mert én is pont ezt tettem volna, ha nem előz meg. – Ha meg nem sértem önöket – kérdezte a klónom az én számmal az időőröket –, miért jöttek? Önök lennének, akik kimentenek engem? A kiszabadított hirtelenvörös hajú csajszi kiszedte a pöcköt a szájából, aztán segített kiszabadítani a másik két időőrt. 68

052-078-fedina.indd 68

– Miért kellene magát kimenteni? – kérdezte közben. – Két tudat van bennem, mert elvétették az évet az időutazáskor – mondtam gyorsan. A vörös megrázta a fejét. – Az nem a mi dolgunk – felelte a másik lány, egy sötét bőrű, szőke. – Én legálisan tartózkodom ebben az évszázadban – jelentette ki időutazó klónom, és némi elégedettséggel érzékeltem a hangjában egy kis ideges remegést. Félt az időőröktől, ez egyértelmű volt. – Nem ezért jöttünk – jelentette ki a vörös. – Egy magát Fekete Mágusnak nevező időbűnözőt üldözünk. Különböző évszázadokban települ le, és a műszereivel érzékeli bizonyos, a jövőből hozott eszközök használatát. Így talál rá a legális és az illegális időutazókra, és zaklatja őket. Azonnali megvilágosodás villámfényénél már értettem/értetttük, hogy a térugrás árult el bennünket. A Fekete Mágus lecsapott ránk, és az időben is arrébb lökött bennünket pár órával. Ez is a zaklatás, az összezavarás része volt, de az időőrök pont ezért bukkantak a nyomára. – Jönnek – szólalt meg a szakállas macsó, aki nem tűnt valami bőbeszédűnek. De időben szólt, az biztos. Mire azt mondhattam volna, hogy mukk, időutazó énem máris visszaugrasztotta közösen használt testünket a kamrába, ahol eddig raboskodtunk, és sebesen matatni kezdett földre fektetett, szabályosan lélegző testének burkolóanyagaiban. Mi a szent nyavalyát kereshet? De ha már segíteni nem tudtam neki, legalább megpróbáltam nem az útjában lenni. Aki azt hiszi, ez könnyű, hát mutassa meg! Na, csak képletesen mondom, mert az ilyen helyzet, amiben mi voltunk, azért nem átlagos. Igyekeztem olyan lazán tartani magam, amennyire csak tudtam, klónom mégis rám szólt:

Amikor szembejöttem magammal

2017.07.18. 20:13:40

GALAKTIKA 2017. augusztus

„Kérlek, ne akadályozz! Ne most!” Még hogy én akadályozom?! Hiszen arra koncentrálok, hogy használhassa az izmaimat, és iszonyú gyorsan megtalálja, akármit keres is, mert nyílik a másik helyiség ajtaja, és a három időőr a sebtében összeszedett cuccokkal, mint például zsákdarab, maréknyi por, kancsó letört füle, elég gyéren van felfegyverezve. Az ajtó feltárult, és a Fekete Mágus három hegyomlásnyi méretű zsoldos kíséretében ott állt az ajtónyílásban, behatolásra készen. „Ne már!” – kiáltott rám gondolatban a klónom, és akkor észrevettem, hogy ökölbe szorítom mindkét kezemet. Így meg nehéz keresgélni a kómában lévő test ruhájában, a rácsavart vászon meg állatbőrök alatt. Egy pillanatra elcsodálkoztam azon, hogy ezek szerint ez a test mégiscsak nekem engedelmeskedik jobban (persze korábban pont ezt akartam), és ez, még abban a rémes helyzetben is jó érzés volt. Sikerült is ellazulnom, és átadtam a klónomnak az izmaim fölötti irányítást, hogy tovább kotorászhasson. Igyekeztem ezt a helyzetet fenntartani, miközben az időbűnözők beléptek a másik kamrába. Jól láttunk mindent a nyitott ajtón keresztül. Az időőrök támadtak. Összehangoltan, három irányból. Végül is három szuperhősről volt szó. A vörös csaj a Fekete Mágus szemébe szórta a port, és máris újabb marékért hajolt le. A szőke úgy belenyomta az egyik behemót orrlyukába a zsákdarabot, hogy eleredt az orra vére. A szófukar szakállas meg belecsavarta a korsófület a másik testőr gyomrába, és amikor visszarántotta a kezét, véres markában ott csillogott egy csomó aranypénz. Persze nem nyúlt bele a fickó gyomrába, az egész csak illúzió volt, de roppant meggyőzően csinálta. Eddig csak kalózfilmekben láttam aranytallérokat, szerintem nincs is ilyen a keres-

kedelmi forgalomban, de ha egy bankkártyát húz elő, az nyilvánvalóan nem lett volna ennyire hatásos. Mert a harmadik behemót azonnal felfigyelt az aranyra, és vérben forgó szemmel ordított fel: – Te befaltad az aranyat?! A „gyomorműtéten” átesett, természetesen, csak horkantani és fújni tudott, de ez elég meggyőző bizonyítéknak tűnt az orrát törölgető másiknak és a dühös harmadiknak, hogy rárontsanak a tettét tagadóra. A Fekete Mágus közben kapott még egy marék port a pofájába a vörös csajtól, vadul harákolt, szipákolt, és próbálta megtisztítani a szemét, mert vakon és levegő után kapkodva nem nagyon ment semmire. A szakállas időőr a levegőbe hajította az „aranyakat”, mire irtó kavarodás támadt a három „testőr” között. Mi meg csak kutattunk, és matattunk a kómás testünkön... gőzöm sincs, hogy mi után. – Barmok! Ez csak szemfényvesztés! – hördült fel végre a Fekete Mágus, és megemelte karmokban végződő jobb kezét, amely olyan volt, mint egy karvaly lába. Valami fegyvert szorongatott. Ekkor teljesen váratlanul azt mondtam, hogy: na végre, és úgy is lett, mert előhúztunk egy sípszerű tárgyat, amibe belefújtunk. Eddigre sikerült a testemet teljes egészében a klón tudat birtokába adnom, így a dallam tisztán csendült fel a zeneszerszámnak bizonyuló eszközből. Ettől mintha leállt volna minden mozgás, megállt az idő, hogy aztán nagyot lódulva kiröpítsen bennünket, a három időőrt és minket a kómában lévő testtel együtt vissza az időben, az időőrök érkezése és az időbűnözők támadása előttre, Mixer kalyibája mellé. Már tudtam, hogy a síp rövid időutazásra alkalmas időtorzító eszköz, ami ugyanúgy az időutazók felszereléséhez tartozik, mint a teleporter.

Amikor szembejöttem magammal

052-078-fedina.indd 69

69

2017.07.18. 20:13:40

GALAKTIKA 2017. augusztus

Kicsit lihegtünk mind a négyen (nem mondhatom, hogy öten, mert kettőnk helyett csak egy tüdő lihegett). Mixer kutyája hörögve ugrott elő a ház mellől, de a szakállas időőr csak füttyentett egy aprót, emberi fül számára alig hallhatót, és az állat visszaiszkolt a vackára. A két nő időőr enyhe fejcsóválással nézett a férfira, de az csak ennyit mondott: – Muszáj. – Ott jönnek! – mutatott akkor a távolba a szőke időőr, és mintha rugóra járnánk, szinte egyszerre ugrottunk be a bozótba. A szakállas hozta klón testemet. Szerencsémre még mindig időutazó énem uralta az izmaimat, így ugyanolyan gyorsan reagáltunk, mint az időőrök, mert én ugyan nem láttam, hogy kik és merről érkeznek. Ami ezután következett, az először megzavart. Egyszer csak ott termett a ház előtt a karvalykezű, rút Fekete Mágus, és három martalóca. A kutya, szerencséjére, előbbi élménye alapján, mozdulni se mert, és ez valószínűleg megmentette az életét. Csak néztem, hogy mi van?! De időutazó énem rám mordult, bent a fejemben: „Ne hülyéskedj már – mondta (vagy valami ilyesmit) –, visszamentünk az időben oda, amikor ez az időbűnöző megtámadott bennünket!” „Tudom, de előbb nem az időőrök jöttek?!” – ellenkeztem, de nem kaphattam választ, mert az egyik behemót bandita felhördült: – Most, fizetség! A Fekete Mágus erre utálkozó fintort vágott, és a fickó kezébe nyomott egy zacskót. Az, a másik két zsoldos mohó tekintetének kereszttüzében, lapátnyi markába szórta a zacskó tartalmát: kilenc aranypénzt. – Nem valódi – lehelte mellettem a vörös csaj, mintha ennek bármi jelentősége lett volna, hiszen a Fekete Mágus kísérői ezt nem 70

052-078-fedina.indd 70

vették észre. Az arany iránti mohóságukat használta ki a szakállas időőr, amikor a léghajón a szemfényvesztéssel élt (mintha előhúzta volna a fickó gyomrából az aranyat), miután valami módon előretekintett az időben, hogy lássa ezt a múltbéli jelenetet, mintegy ráérezve annak fontosságára. (Huh, remélem, sikerült érthetően elmondanom... ez kb. olyan bonyolult, mint hangyának az egyszeregy.) A brigantik éppen osztozkodni akartak, amikor a mágus a levegőbe mutatott. – Az időőrök! – Azért nem semmi – nyögte a szőke lány, a szakállas meg csak fújt egyet bosszúsan, hogy minden álcázásuk ellenére milyen könnyedén kiszúrta őket ez az időbűnöző. Mintha repedés keletkezett volna fene nagy önelégültségükön. (Bár, mindent összevetve, tényleg nem sok mindennel büszkélkedhettek, hiszen mi, pontosabban időutazó tudatom mentett ki bennünket a légi bárkából... csak úgy megjegyzem.) – Lesz egy-két szavam az álcázómesterekhez – sziszegte dühösen a vörös csaj, miközben az egyik briganti a zsebébe gyűrte az összes aranyat, és a három tagbaszakadt óriás megindult felénk, hogy ők is a ház melletti bozótban keressenek menedéket. Hát, nem kellett volna sok hozzá, hogy felfedezzenek bennünket, de a Fekete Mágus egyetlen csettintéssel a másik irányba terelte őket. Ezúttal, ugyan teljesen ösztönösen, de működött benne a bajfelismerő program, és megkímélte a velünk való összeütközéstől – ami fegyvertelenségünk ellenére is jól megkavarta volna az eseményeket. Elhúzódtak a ház előtt álló nagy fa tövéhez, ahol a Fekete Mágus valami álcázással (talán vetített védőernyő?) tökéletesen eltüntette magát és a csapatát. Még én, aki pedig tudtam, hogy ott vannak, se tudtam kivenni őket (a klónom képességeivel sem).

Amikor szembejöttem magammal

2017.07.18. 20:13:40

GALAKTIKA 2017. augusztus

Az időőrök gömbje leereszkedett a ház elé. Pillanatok alatt szétfoszlott, és a három időőr, a vörös, a fekete bőrű szőke és a szakállas macsó elindultak a ház felé. Egyetlen pillantást se vetettek a fa vagy a ház melletti bozót felé. – Bah – horkant fel a szakállas, mire a szőke rápisszegett. Teljesen megértettem a „bah”-ot. Jogos volt. Az időőrök bosszúsan figyelték saját magukat, amint körül se nézve, magabiztosan a kalyiba felé vonulnak. De így legalább tudják, hogy hol vétették el: a csuda nagy önbizalmuknál. Izgalmas volt így látni az eseményeket, mintha egy filmet néznék, pedig nagyon is most történt mindez. Persze ez a „most” igencsak relatív volt, hiszen a múltban jártunk. Míg az időőrök a ház felé lépkedtek, a kutya megpróbált ugyanolyan láthatatlanná válni, mint a Fekete Mágus meg a zsoldosai. És ezt ismét csak jól tette. – Ha a mágus csapata beront utánunk a házba, irány a gömb! A jelemre! – mondta a vörös csaj, mire a másik kettő rábólintott. A  szakállas jobb fogást keresett időutazó énem testén. Én igyekeztem hagyni, hogy ezt a futkározást jövőbeli tudatom irányítsa. Az időőrök berontottak a házba. A szegény Mixer nevű fickó kifeküdt, mi meg visítottunk, mármint az én számmal, holott erre nem is emlékeztem... De a Fekete Mágus a martalócaival, mint a förgeteg, már ott volt a nyomukban. A három behemót egyszerűen lefogta az időőröket, a főnökük meg elkábította őket. Még a szakállas muszklimikulásnak se volt esélye ellenük. Amikor ez megvolt, a Fekete Mágus valami vörös, fényhálószerű akármicsodát húzott le az égből (ha felaprítanak, se tudom megmondani, hogy mit – igaz, felaprítva semmiképpen, de hát nem stimmelhet minden hasonlat), és ebbe beburkolta az egész társaságot, aztán már ott se voltak/

A METROPOLIS MEDIA K I A D Ó KÖTE TE

KALANDOK TÉRBEN, IDŐBEN ÉS AZ EMBERI LÉLEK MÉLYÉN

A SZERZŐ KORÁBB I KÖTETE MÉG KAPHATÓ!

A GRIN ZSOLDOS PÉTER-DÍJAS SZERZŐJÉNEK ÚJ KÖTETE W W W.G A L A K T I K A B O LT. H U

Amikor szembejöttem magammal

052-078-fedina.indd 71

71

2017.07.18. 20:13:43

GALAKTIKA 2017. augusztus

voltunk, mert hát minket is vittek. Vagyis engem. Néztem, amint eszméletlenül lógok a vörös csajszival összefogva az egyik behemót mancsában. Fura volt. Mire mozdulhattunk volna ott a bozótosban, már véget is ért a jelenet. A vörös csaj nem jelezhetett, olyan gyorsan történt minden. Viszont az a korong, amely gömböt formál időutazáskor az utazók teste köré, ott hevert a ház előtt, ahol az időőrök leszálltak. Szinte vágni lehetett társaim megkönnyebbülését. Nagy összhangban tudtak fellélegezni. – Akkor mehetü... – kezdte a vörös csaj, de akkor, mint egy villámlás, megjelent az egyik martalóc. Belénk fagyott a lélegzet az idegességtől: ezt visszaküldték a gömbformázó korongért! Nálunk meg semmi fegyver! Legfeljebb, ha mind a négyen rárontunk, leverjük a lábáról, aztán ütjük, verjük, harapjuk, ahol érjük. Elég gyenge terv... De mire belefoghattunk volna a megvalósításba, a behemót berohant a házba, aztán kirohant a klónom testével, amit a nagy sietségben valahogy elfelejtettek magukkal vinni. Megállt, majdnem rálépett a gömbformázó korongra, és ha ezt megteszi, biztosan nem hagyja ott – amikor a kutya, az áldott jószág, minden bátorságát összeszedve kirontott a rejtekhelyéről, és vad ugatással támadásba lendült. A sötét mágus zsoldosa önkéntelenül is arrébb ugrott, majdnem elejtette a testet, de akkor lecsapott rá a vörös fényháló, befonta és eltüntette. – Hé! – szólt rám a szőke lány, és csak most vettem észre, hogy a kezem szorítja a karját. Biztos, hogy nem én fogtam meg! – Bocs – mondta a szám, de nem mentegetőzhettem többet, mert a vörös csaj kiadta a parancsot: – Gyerünk! Gyorsan! Rohantunk a gömbformázó koronghoz, klónom testét magunk közé szorítva körbe72

052-078-fedina.indd 72

álltuk, és a körénk formálódó gömbhéjon át láttam, hogy Mixer lekotorja magáról az ajtó romjait, és tétován felül. Aztán egy villanás, és a semmiben lebegtünk, vagy legalábbis úgy tűnt, hogy a semmiben, majd megint egy villanás, és már fémfalak öleltek körül bennünket, az időőrök állomásának fémfalai. „Ez óriási szerencse – lelkendezett jövőből érkezett énem –, segíthetnek hazajutnom!” Ebben én is reménykedtem, de nem mertem túlságosan, mert mi van, ha mégsem így lesz? Időutazó énem nem tett megjegyzést erre, tehát vagy egyetértett velem, vagy az is lehet, hogy sikerült ezt az érzést/gondolatot elrejtenem előle. Talán mégsem olyan szörnyű ez a két tudat egy testben állapot... megtanulható egy privát szféra kialakítása... De igaz, hogy ezt csak most találtam elfogadhatónak, amikor már előttem lebegett a szabadulás reménye. A gömb fala eltűnt, és kiléptünk a terembe. Hűvös volt, megborzongtam könnyű nyári blúzomban. A vörös csaj odafordult hozzánk: – A tanács dönt rólatok. – Én engedéllyel utaztam az időben az ötödik klónom miatt – magyarázkodott azonnal jövőbeli énem, de a vörös csaj leintette. – Történt itt egy és más. – Két tudat egy testbe zárása veszélyes és illegális – tette hozzá a szőke lány. – Engedéllyel történt – ismételte el a klónom, és én erre csak rábólinthattam. – Ráadásul egy huszonegyedik századi sámán csinálta, akire még nem vonatkoznak a Legális Tudatformálás törvény előírásai – folytatta jövőbeli énem a védekezést. – Hát, ez megbonyolítja a dolgot – fintorodott el a szőke lány, de a vörös megrázta a fejét. – A tanács döntése – mondta megint, és már indult is kifelé a szobából. A szakállas lefektette kómában levő testünket a padlóra, vetett ránk egy együttérző

Amikor szembejöttem magammal

2017.07.18. 20:13:43

GALAKTIKA 2017. augusztus

pillantást, még talán morgott is valami olyat, amit némi fantáziával „sok szerencsét” kívánásnak lehetett érteni, aztán ballagott a társai után. Érdekes társaság volt. Mint önmaguk paródiája... Csak Mixert sikerült leütniük az ajtóval, és ha jövőbeli énemnek nincs idősípja, akkor megszorulnak, mint traktor a zsákutcában. Ott maradtunk az állomás egyik termében. Sehol nem volt ülőhely, csak a gömbformázó korong hevert középen, no meg a jövőbeli testem/testünk, vagyis jövőbeli énem kómában „szundikáló” teste. Odasétáltam a gömbformázóhoz. Klón énem hagyta. Ugyan ki merné ezt itt eltulajdonítani vagy jogosulatlanul használni! Külsőre olyasmi volt, mint egy knédlifőző fémbetét, amit a lábas aljába kell helyezni, hogy rátehessük a knédlitésztát a felgőzöléshez. Ezen nevetnem kellett, bár a jókedvem sokkal inkább volt hisztérikus, mint derűs. „Neked nem lehet bajod” – mondta jövőből érkezett énem, teljesen félreértve idegességemet. „Már miért lenne bajom, én csak megpróbáltam segíteni... – mondtam, de éreztem, hogy a segítőkészség nem mindig mentőkörülmény. – És veled mi lesz?” „Kiszednek belőled, visszakerülök a testembe. Ez biztos.” „És az újabb klónhoz szerezhetsz sejteket?” „Mivel nem az én hibám volt a céltévesztés, egyértelműen tehetek még egy próbát. Arról nem is beszélve, hogy két próbálkozás mindenkinek jár. De ha mégse tudnék időben őssejtet szerezni, akkor legfeljebb kihagyok pár évet, és valamelyik rokonom klónoztat később.” Tudtam, mit ért „időben” alatt. Azt, hogy bármikor elindulhat a leépülése. A nyugalma mégis csitítóan hatott rám, bár ez az egész mégis olyan zavaros volt, mint egy álom,

mintha nem is történt volna meg valójában. Különös dolog az időutazás, és ami azt illeti, nekem is sikerült kétszer időutaznom, először tizenkét napot visszafelé az időbűnöző jóvoltából a teleportáláskor, aztán meg talán egy órát a síp segítségével az időőrökkel... Reméltem, hogy visszavisznek a valós időmbe, mert ha nem, megszívom, mint a torkosborz. Álltam/álltunk az üres teremben, néztem a korongot középen és a kómában alvó testet. Észre se vettem, hogy nyílik az ajtó, és egy kék színű nyíl kezd villogni, hogy jelezze, merrefelé menjünk a tanács elé. Innen már olyan gyorsan történt minden, hogy képtelen vagyok pontosan felidézni az eseményeket. De az is lehet, sőt nagyon valószínű, hogy ezt tudatosan alakították így, hogy ne emlékezzek – a tanácsra semmiképpen. Ami biztos, hogy otthon ébredtem éjféltájban, ahol az ebédlőasztalra borulva aludtam a tányér mellett, amiből a szendvicset ettem, vagyis... A felismerés olyan viharsebesen tört rám, és olyan felkavaró volt, hogy úgy éreztem, megfulladok. Tátogva próbáltam levegőhöz jutni, mint egy hal. Minden izmom megfeszült, szinte görcsbe rándult, miközben felugrottam, és persze teljes testhosszamban elvágódtam a földön. Neem!! Ilyen nincs! Az ütés úgy fájt, hogy kicsordult a könnyem, és nyöszörögve kapkodtam levegő után. A padló nem alkalmazkodott a zuhanó test súlyához, és nem mérsékelte az ütést, hanem hagyta, hogy összezúzzam magam. Kő volt, huszonegyedik századi márványmintás burkolólap... Kényszerítettem az elmémet, hogy azt gondoljam, mindez a barátaim vicce, akik átmenetileg átalakították az otthonomat egy huszonegyedik századi lakássá. Ahol az ősöm, vagyis első énem lakott. De hiába akartam ezt. Valós környezetben voltam, csak éppen ezer évvel korábban, mint kellett volna!

Amikor szembejöttem magammal

052-078-fedina.indd 73

73

2017.07.18. 20:13:43

GALAKTIKA 2017. augusztus

Eleredt a könnyem, miközben feltápászkodtam a földről, és mire visszaültem a székbe, már úgy bőgtem, mint egy halálra rémült kisgyerek. Ez képtelenség! Ilyen hibát nem követhettek el! De hát kik?! Az időutaztató cég? Az időőrök? Ugyan már! Vannak időőrök, persze hogy vannak egy olyan társadalomban, ahol az időutazás mindennapos dolog. De nem így hívják őket, és nem operettfigurák: nincsenek benne vörös meg szőke kiscsajok, hanem valamennyien felnőttek, jól kiképzett rendészek. Mindaz, amire belőlük emlékszem, mintha valami film lett volna, aminek a másik, teljesen képtelen eleme a Fekete Mágus nevű időbűnöző volt, elmegyenge gorilláival. Nevetségesek lettek volna, ha képes vagyok nevetni. Lassan összeszedtem magam. Szerencsére találtam egy csomag papír zsebkendőt a mellettem levő széken a táskában... huszonegyedik századi énem táskájában. A falióra tanúsága szerint éjfél múlt öt perccel. Még nem késtem le semmiről, akármi is az aznapi programom. Vagyis annak a programja, aki a múltban voltam ebben a most éppen negyvennégy éves testben. Megpróbáltam gondolkozni, hogy ki is vagyok én, és ki is voltam, vagyis volt az, akinek én vagyok a negyedik klónja. Ez pedig nagyon nehéznek és bonyolultnak bizonyult. Amikor belesajdult a fejem, abbahagytam a töprengést, és megpróbáltam csak a közelmúlt, az éjszaka eseményeire koncentrálni. De ha azt hittem, ez könnyebb terep, hát tévedtem. Mert fogalmam se volt arról, mi történt meg valójában, és mi az, amiről azt akarják, hogy valóságnak higygyem. Összességében álomszerűnek tűnt az egész, főleg a valószínűtlen szereplők és a klisészerű történések miatt. De ugyanakkor én nem voltam én. Vagyis nem ott voltam, ahol lennem kellett volna: a jövőben. 74

052-078-fedina.indd 74

Bizonyára töröltek ezt-azt az emlékezetemből, és az egész történetnek csupán a töredékét hagyták meg – bár az meglehetősen öszszefüggő volt. Egy dolog azonban teljesen és egyre erőteljesebben igaznak bizonyult, hogy nem ismerem a lakást, amiben felébredtem, tehát valóban rossz helyen, a huszonegyedik században vagyok. Komoly gondot jelentett már a csap kinyitása is, hogy megmossam könnymaszatos arcomat. Gondoltam, hogy még nincsenek hangkódok, a csapokhoz bizonyára nem, de beletelt egy időbe, mire rájöttem, hogy azokat a kis bunkókat vagy miket kell elfordítani a függőleges tengelyük körül, és az egyik szolgáltatja a hideg vizet. Ezt csak azért mondom el, hogy érzékeltessem, nem robbanásszerű alzheimeres elbutulásról volt szó, hanem a helyismeret tökéletes hiányáról. Mert egy ilyen helyzetben (bár nem általánosan előforduló helyzet, az biztos) méltán felmerül az emberben, hogy nem bolondult-e meg. Gyorsan papírra vetettem pár képletet a dimenziómegmaradásról és a kvantumgravitációról, hogy meggyőződjek épelméjűségemről, és bebizonyítsam magamnak, hogy én, az emberiség harmincegyedik századából érkezett negyedik klón, tévedés folytán nem eredeti, négyszázöt éves, halálközeli állapotban lévő testembe kerültem vissza, hanem az ősi, az első énem negyvennégy éves, huszonegyedik századi testébe. Ő meg odaát van a jövőben, ugyanúgy helyismeret nélkül, ahogyan én, és valószínűleg ő sem élvezi jobban a helyzetét. Egyetlen előnye van, amit én itt nem tehetek meg, hogy elmehet a megfelelő hatóságokhoz, ahol valószínűleg kivizsgálják az esetet, és segítenek neki beilleszkedni, de valahogy nem reménykedtem benne, hogy képesek lennének ennél többet tenni. Hiszen a két tudat összekavarodásába pár óra alatt is kis híján beleőrültünk. A második test kiiktatásával mérsékelni lehetett a pszichés hatáso-

Amikor szembejöttem magammal

2017.07.18. 20:13:43

GALAKTIKA 2017. augusztus

kat, de ez csak ideiglenes megoldásnak számított. Nem lehet csak úgy ide-oda helyezgetni a tudatokat! Na de ekkorát tévedni!? Hogy cserélhettek össze bennünket!? Már ha mindez valóban megtörtént! Ha mindez úgy történt meg, ahogyan emlékszem rá! Vagyis ez utóbbi mindegy, mert a végeredmény számít, hogy én itt idegen vagyok, és a jövőbe került tudatom meg ott idegen. Idegesen, szinte gépiesen írogattam mindenféle matematikai és fizikai képleteket (kvantummechanika-tanár lennék ott a jövőben), mert kellett a bizonyosság az épelméjűségemről. Persze egy őrült is képes lehet ilyen képleteket felírni. Ekkor a harmincegyedik századi házam alaprajzát kezdtem el lerajzolni. Miközben lázasan firkáltam, megszólalt odabent a szobában egy zörgő, csörömpölő hang, ami úgy megijesztett, hogy majdnem leestem a székről. Idegesen füleltem, hogy mi lehet az, aztán előkúszott a tudás az agyam rejtekéből, hogy egy kommunikációs eszköz jelez. Valaki hanghullámok útján kívánt kapcsolatba lépni velem, egy műholdas átjátszókészülék segítségével. Pontosabban nem velem, hanem azzal, aki ezer éve voltam... Bementem a szobába, és valahonnan tudtam, hogy ez egy úgynevezett „vonalas készülék”, amit telefonnak neveznek. A zsebembe nyúltam, mert emlékeztem rá, hogy oda tettem egy másikfajta telefont, a mobilomat. Vagyis a múltbeli énem odatette, mielőtt elindultunk a teleporterrel Mixerhez. Jól láttam, amikor készülődött. Mixer. Vajon létező valóság? Ő is elég elvarázsoltnak tűnt, a szép sámánnővel együtt. A telefon zajongott, a mobil nem volt a zsebemben. Hoppá! Csak nem került a múltbeli énemhez? Egy hívás lenne a jövőből? Ez nem valószínű. Legalábbis ilyesmiről még nem

hallottam. Persze ez nem zárja ki a lehetőséget. Fölvettem a készülék mozgatható részét, de nem hagyta abba a csörömpölést. Aki hívott, eléggé kitartó volt... Néztem a gombokat. A zöld színűn kis kagyló volt, igaz, a piroson is, de azon áthúzva. Ez csak egyet jelenthetett. Megnyomtam a zöldet. Áldott csend települt a szobára, és vettem egy mély lélegzetet. – Halló! Van ott valaki? A hang erélyesen szólt rám a telefon mozgatható tartozékából. Közelebb emeltem a fülemhez, hogy jobban halljam. – Halló! Szóljon már bele! Maga van ott? – szólongatott a hang. Én vagyok, igen, más kérdés, hogy nem itt kellene lennem, és hogy ő valószínűleg mást ért a „maga” alatt. – Igen... – szóltam bele a kagylóba kissé bizonytalanul. – Na végre! – mondta a férfihang. – Itt maradt a telefonja. – Kicsoda ön? – Mi? Ja! Mixer vagyok Ausztráliából! Itt maradt a mobilja. Kinyomoztam a vezetékes számát. A mobil miatt hívott? Nem valószínű, hogy csak ezért. Tehát ő valóságos. A vele való találkozás tényleg megtörtént. – Az időutazó visszament a jövőbe? – kérdezte Mixer most már célirányosan. – I...igen – nyögtem, aztán felhorkantam. Mit beszélek!? – Engem összecseréltek! A vonal másik felén csönd lett, aztán a férfi megköszörülte a torkát. – Khm, mintha azt mondta volna... – Igen! Összecseréltek! Jól hallotta! – Hogy az a jó...! Mixer nagyon csúnyát káromkodott, viszsza se tudom adni, aztán csönd lett, csak a szuszogását hallottam. Olyan volt, mint egy vadkan, vagy valami hasonló ősi állat...

Amikor szembejöttem magammal

052-078-fedina.indd 75

75

2017.07.18. 20:13:43

GALAKTIKA 2017. augusztus

– Nem segíthetek magán! – robbant ki aztán Mixer, mintha én kerestem volna a vele való kapcsolatot. De aztán beugrott, hogy ő egy regisztrált segítő. – A tudatokat nem lehet ide-oda rakosgatni. Ez nem olyan, mint egy kirakós játék, amiben keresgéljük az elemek helyét: ide passzol, oda nem. Ez nem így megy – mondta Mixer tőle szokatlan bőbeszédűséggel. – Nem lehetne visszamenni a múltba, hogy megváltoztathassuk a jelent? Hiszen csak egy egészen rövid időről van szó – mondtam, valami csodában reménykedve, mert tudtam, hogy nem az időtartam számít, hanem az, hogy ami már megtörtént, az megtörtént. Mixer felnevetett, és a hangjában volt valami mély keserűség. – Azt hiszi, nem próbáltam?! Ha ezt lehetne, én már nem lennék itt! Időbe telt, mire felfogtam, miről beszél, így egy darabig hallgattunk, illetve ő lihegett a felindulástól. – Ön... ön is találkozott saját magával, és önöket is összecserélték? – kérdeztem meg aztán. Kimondva olyan képtelenségnek tűnt, pedig valójában nagyon is értettem, milyen nehéz lehet elkülöníteni két tudatot egy elméből. Megkülönböztetni őket, és eltalálni, hogy melyik testbe valók. Ez szinte csak próba-szerencse kérdése. – Látom, érti! – válaszolt Mixer némi megkönnyebbüléssel a hangjában. – Ugyanúgy jártam, mint maga. Vagyis majdnem ugyanúgy. De engem nem találtak meg... – Az időőrök sem? – kérdeztem, mert eszembe jutott, hogy minket sem az időutaztató cég talált meg. Rövid csönd támadt a vonal túlsó felén, aztán valami nevetésféle hangzott fel: – Eszébe se jutott, hogy új emlékeket kapott? 76

052-078-fedina.indd 76

– A huszonegyedik századi énemnél ennek lenne értelme, de nálam? – Maga mondta, hogy összekeverték a két tudatot. Magát hagyták itt, tehát a maga tudatát, emlékeit módosították. – Ez az egész Fekete Mágus-os, vagyis időbűnözős, időőrös dolog... – El nem mondja nekem! – horkant fel Mixer. – Olyanformán manipulálták az emlékeit, hogy a legjobban illeszkedjen a jelen körülményei közé. Így hiheti azt is, hogy álmodott, de ha valóságnak gondolja a történteket, mármint a mesterséges emlékeket, akkor sincs gond, mert azok megfelelnek annak, amit a huszonegyedik század eleji emberiség fantáziál az időutazásról. Logikus, nem? Átkozottul az volt, ezt el kellett ismernem, és ezt támasztotta alá az is, hogy harmincegyedik századi tudatom sok olyan ismerettel rendelkezett, amely ellentmondásban állt az elmúlt pár óra emlékanyagával. De ettől még nem tudhattam, hogy az emlékek melyik része mese, és melyik valóság. Mixer például valóság volt. – Tudja, az agya, ennek a testnek az agya, fejletlenebb, mint a másik. Mint a jövőbeli agya – magyarázta Mixer. – Nem tud minden információt tárolni, így azok egy része elvész. Rengeteg mindent elfelejt, amit most tudni vél. Ha jobban belegondol, már el is felejtette, csak az árnyuk rezeg még valahol a lelke és a szelleme határmezsgyéjén... – Nem kell lefordítani a huszonegyedik század nyelvére! Így teljesen értelmetlen. – De már csak a töredékét tudja annak, amit egyszer tudott, nem igaz? – Csakhogy én ezt nem akarom! – robbant ki belőlem. – Az életemet akarom, ha csak pár évem van már hátra, akkor azt a pár évet, úgy, ahogyan eddig éltem! És az ősi, az első énemnek is vissza kell kapnia a saját életét!

Amikor szembejöttem magammal

2017.07.18. 20:13:43

GALAKTIKA 2017. augusztus

– Hiába heveskedik! – nevetett fel Mixer olyan keserűen, amitől belém szakadt a haragözön, ami pedig vulkánként akart kitörni belőlem. Az kongott az agyamban, mint egy repedt hangú harang, hogy kisebb agykapacitás... a tudás egy részének elvesztése, mint amikor egy tizenkét gigabyte-os anyagot megpróbálunk letölteni egy kétgigás tárolóra. Ha feltételezzük, hogy engedi a letöltést, az anyag nagyobbik része akkor is lemarad. Az emberi agy most valami hasonlót csinál, beenged egy csomó adatot, de aminek nincs hely, annak nincs hely. Tanulással csinálhatok ugyan helyet, de az lassú folyamat, és az emlékek elvesznek addigra... Valóban nincs mit tenni. Kicsordult a könnyem. – Azért szabályozhatja, hogy mi maradjon meg – mondta Mixer enyhítően, hiszen hallhatta, hogy sírok. – Koncentráljon erősen a fontos dolgokra! Azokra, amelyek ebben a században kellenek magának. Ami a jövőben volt, engedje el. – Ön elengedte? – Az én helyzetem más. – Azt mondta, ugyanúgy járt, mint én, vagyis felcserélődtek... – Nem! Csak majdnem ugyanúgy. Összetalálkoztunk, mint maguk, és majdnem meghaltunk. Ha’shlea megmentett bennünket. Akkor tett át először tudatot egy másik testbe. Az enyémbe. De mire ránk találtak, már meghalt a teste. De mi nem őrültünk meg. Talán azért, mert helyet csináltunk mindkettőnknek. Nem volt más választásunk. Elakadt a lélegzetem, és hallottam, hogy felnevet. Száraz kis kaccantásokkal. – Hát, a lehetőségeink, a változatok száma, ha nem is végtelen, de elég nagy! Nekem elhiheti. Az embernek sok páros szerve van: két kar, láb, vese, két tüdőlebeny, és így tovább. Nekem a tudatból is kettő van.

A M E TRO P O LI S M E D I A K I A DÓ KÖTE TE

GONDOLNÁD, HOGY HA KISZÁRAD A MUSKÁTLID, AKKOR AZ EMBERISÉG JÖVŐJE A TÉT?

A GALAKTIKA NÉPSZERŰ NOVELLISTÁJÁNAK IZGALMAS VILÁGVÉGETHRILLERE W W W . G A L A K T I K A B O LT. H U

Amikor szembejöttem magammal

052-078-fedina.indd 77

77

2017.07.18. 20:13:47

GALAKTIKA 2017. augusztus

– Rengeteg mindent fel kellett áldoznia ezért! – kiáltottam fel. – Így van. De életben maradtunk. Mindkét tudatom. Megint nevetett, és most már volt a hangjában némi jókedv is. Megtanult mulatni a kegyetlen tréfán, amit a sors űzött vele. – És nem olvadt egybe a két tudata? – Dehogy! Az egyik fölülkerekedett ugyan, de itt van a másik is, nekem elhiheti! Maga jobban járt, ezt is elhiheti! – És mi van a lelkével? – kérdeztem teljesen fölöslegesen, hiszen egy test, egy lélek, egyszerűnek látszó képlet. De páros tudat! Te jó isten! – Mi lenne a lelkemmel? – Szinte láttam, amint Mixer vállat von. – Mindkét tudat én vagyok. Ezt mindketten elfogadtunk. Így most csak én van, és nem mi. Én és én, egy testben. Teljesen elképedtem. Vagy egy percig egyikünk se szólt, ami a telefonáláskor nagyon hosszú idő. – Önt beépítették a rendszerbe. Segíti az időutazókat – mondtam aztán elismerően. – Őszintén megmondva, maga az első. – Miért nem vitték el a jövőbe? – Én a jövőben vagyok – nevetett fel Mixer, akinek a neve nem is volt már olyan különös, aztán odabökte: – Ha egyszer nagyon ráér, elmesélhetem. De nem most. Elbúcsúztunk azzal, hogy kapcsolatban maradunk. Ő segíthet, ha nagyon megszorulok: magyarázatokkal, tanácsokkal. De egyelőre azt se tudtam, mit kérdezzek, hiszen minden a feje tetején állt. Vajon számít ez a csere a jövő szempontjából? Van annak bármi jelentősége, hogy egy másik évszázadban vagyok, mint lennem kellene? Változtat ez bármit? Hiszen a jövőbe is visszamentem, és mindkét fél én vagyok. Leültem a szobában, és próbáltam kitalálni, hogy mi lesz most. Fogalmam se volt 78

052-078-fedina.indd 78

arról, mikor jön vissza a családom, hogy mennyi időm van némi helyismeret összeszedésére. Mindaz, amit az időutazás előtt megtanultam erről a korról, olyan kevésnek, oly nevetségesen kevésnek tűnt. Minden erőmmel megpróbáltam arra a gondolni, amit huszonegyedik századi önmagamról tudtam, ennek az énemnek a férjére, lányára, rokonaira és közeli barátaira koncentráltam, nehogy pont róluk törlődjenek az emlékek, hiszen velük kell tovább élnem. Már nem vagyok itt vendég. Mindezt azért jegyeztem le, ha a java beültetett emlékként nem igaz, akkor is, hogy megmaradjon. Igyekeztem úgy írni, ahogy a huszonegyedik században élő énem élte meg a dolgokat, vagyis az elején ő, aztán meg az én szemszögemből – nem mintha túl nagy lenne a különbség a kettő közt. Elmondani, persze, senkinek nem fogom, mert ugyan ki hinne el egy ilyen fantasztikus történetet a kettőezertízes évek közepén? Sors bona, nihil aliud. Tán megsegít a szerencse – esetleg egy lázas betegség imitációja némi amnéziával... Amiről azt mondják: azóta nem vagyok a régi. Valamit ki kell találnom. Nem jó, ha az ember szembejön önmagával, semmiképpen. FEDINA Lídia Író, műfordító, szerkesztő. 1960-ban született, a Semmelweis Orvostudományi Egyetemet végezte gyógyszerészként. A 70-es évek vége óta szoros kapcsolat fűzi a magyar animációhoz, több film forgatókönyvét írta, másokat mesekönyvvé dolgozott át. Ifjúsági könyvek is kerültek ki keze alól. 2007ben jelent meg első SF-regénye, A bűn kódja, 2011-ben pedig egy fantasyje, Az elfelejtett varázsigék. 2016-ban kiadónknál látott napvilágot Virokalipszis című regénye, lapunk 317-318. számának XL-kiadásában pedig két folytatásban a Hét pecsét.

Amikor szembejöttem magammal

2017.07.18. 20:13:47

GALAKTIKA 2017. augusztus

Galaktika a nagyvilágban Dr Barna Zoltán régóta a Galaktika hűséges olvasója. 1979-óta gyűjti a lapszámokat és a sci-fi könyveket. Ez év márciusában felesége és lánya társaságában két hetet töltött el az utóbbiról elnevezett Dominikai Köztársaságban. Egy rövid tutajos kiránduláson is részt vettek a Chavón folyón, mely többször szerepelt már filmekben: itt forgatták az Apokalipszis, most, a Rambo 2 és a Jurassic Park egyes részeit. Mint látható, a kirándulás nemzetközi koprodukció volt, elkísérte őket argentin MetaGalaktikánk egy példánya is. KERÜLJÖN BE ÖN IS A GALAKTIKÁBA! Egyben buzdítjuk minden olvasónkat, hogy vigye magával a Galaktikát, és örökítse meg, hogy merre járt, akár barátai, családja körében, mi pedig bemutatjuk a magazinban. A fényképeket és az utazások rövid történetét a következő e-mail címre várjuk: [email protected] Galaktika a nagyvilágban

079-nagyvilag.indd 79

79

2017.07.18. 20:04:23

GALAKTIKA 2017. augusztus

Sandro Sandrelli

S

ANDRO SANDRELLI olasz sci-fi író, fordító és újságíró 1926. július 26-án született Velencében. Kémiából szerzett diplomát, és tudományos rovatvezető lett a velencei Il Gazettino című lapnál. 1949-ben jelent meg az első írása, a „Charlie Malgol utolsó harminchat órája”. Samuel Balmer álnéven is publikált. 1963-ig tartó, első alkotói korszakában főleg groteszk és drámai kalandos/fantasztikus történeteket írt, hogy ezzel a kontraszttal késztesse gondolkodásra olvasóit. Később a komolyabb, történelmileg hű témákat helyezte előtérbe. Az olasz „aranykor” egyik legkiválóbb írója volt az ötvenes évek környékén, amikor a sci-fi rendkívüli népszerűségre tett szert Itáliában. Az Interplanet magazin megalapítói és vezetői közé tartozott. Ez a magazin az elsők között volt, mely kimondottan a science fictionre szakosodott. Sandro Sandrelli Renato Pestrinieróval, illetve Gustavo Gasparinivel közösen alkotta a velencei sci-fi triumvirátust. Gianfranco de Turrisszal és Sebastiano Fuscóval az Interplanet időszakosan megjelenő antológiáin is dolgozott, melyek hét kötetben jelentek meg, és a hatvanas évek elejének legfontosabb fantasztikus íróinak műveit tartalmazták. Írói pályafutása 1965-ben ért véget az Interplanet utolsó számával, illetve az Oltre il Cielo című magazinban jelent meg pár rövidebb írása. Sandrelli fordítóként és kurátorként dolgozott tovább, nemzetközi írók munkáit fordította olaszra, például Frank Herbert Dűnéjét Giampaolo Cossato közreműködésével. Sandro Sandrelli 2000. július 6-án, 74 éves korában Velencében hunyt el. Hétszáz darabot számláló, ritka magazingyűjteményét a milánói Via Senato Könyvtárra hagyta.

80

080-084-kepregeny.indd 80

A Mondadori kiadó Urania Collectionsorozatában 2008-ban kiadott egy novellagyűjteményt, mely az író legjobb munkáit tartalmazta. Több történetét lefordították franciára, angolra, magyarra, spanyolra és oroszra. Nálunk a Galaktika 5., 6. és 49. számában jelentek meg elbeszélései („Két vagy három Cantorp”, „A prototípus”, „Az univerzum”) , valamint az Alagút a világ alatt című sci-fi antológiában „A súgógép”. A képregényünk alapjául szolgáló novella 1973-ban jelent meg a Galaktikában, a Robotszimfóniák egyik történeteként. A képregényt Gergely László valamikor 1986/87-ben készítette el, ami valamilyen érthetetlen és értelmetlen nehézkedési erőnek engedve az íróasztal mélyére süllyedt. Ráadásul az idők folyamán két oldal még el is kallódott belőle! Kérésemre a grafikus kiegészítette és kiszínezte a képregényt – mindnyájunk örömére! Összeállította és írta: Kiss Ferenc

Képregény a Galaktikában

2017.07.18. 20:04:16

GALAKTIKA 2015. április

Kapcsolatfelvétel

080-084-kepregeny.indd 81

81

2017.07.18. 20:04:17

GALAKTIKA 2017. március

82

080-084-kepregeny.indd 82

Képregény a Galaktikában

2017.07.18. 20:04:18

GALAKTIKA 2015. április

Kapcsolatfelvétel

080-084-kepregeny.indd 83

83

2017.07.18. 20:04:20

GALAKTIKA 2017. március

84

080-084-kepregeny.indd 84

Képregény a Galaktikában

2017.07.18. 20:04:21

GALAKTIKA 2017. augusztus

Solarbrella, az élet napos oldala

A

Z OKOSTELEFONOK olyanynyira a részünkké váltak, hogy sokan el se tudják képzelni a mindennapjaikat nélkülük. A telefont használjuk fotózáshoz, hírek követéséhez, és térképként is funkcionál. Bármikor előfordulhat, hogy teljesen lemerül, és semmilyen töltő nincs nálunk, nem beszélve arról, hogy nincs áramforrásunk se. Ilyenkor többnyire mérgelődés és türelmetlen várakozás következik. De ugyanez a helyzet az összes többi elektronikai eszközzel, amit szabadtéren is használhatunk. Technokrata világunk szerencsére egy újabb eszközzel gyarapodott, ami a szabadtéri feltölt(őd)ést segíti elő. A Solarbrella egy – elsősorban – napernyőre szerelhető napkollektor, amelynek segítségével az USB-kompatibilis eszközeinket gond nélkül feltölthetjük, miközben mi magunk is feltöltődünk a szabadban. Eric Hawkins, a Solarbrella megálmodója évekig Kínában dolgozott egy megújuló energiaforrásokkal foglalkozó cégnél, majd mikor viszszatért Angliába, dorseti otthonát is környezettudatosan, megújuló energiaforrások beépítésével alakította ki. Tavaly meglátogatta régi munkáltatóját, és megismerkedett a legújabb hajlékony napkollektorukkal. Az otthoni tesztelés során azt tapasztalta, hogy ez az újfajta napkollektor

11 órán keresztül képes működtetni a laptopját. Alapesetben a napkollektorok szilíciumkristályokat használó cellákból állnak, melyeket sorba kötnek egymással és egy üveglap mögött helyeznek el. A kínai gyártó egy jóval megfizethetőbb és kevésbé sérülékeny napelemet akart létrehozni, így a szilíciumalap helyett karbon nanocsöveket épített a rugalmas műanyagborításba. Mivel ennél az eljárásnál nemcsak az alapanyagok olcsóbbak, de steril környezetre sincs szükség, a gyártás költségei is elenyészők a klasszikus napkollektorokhoz képest. Rugalmas borítása miatt könnyen összehajtható, akár hátizsák méretűre, így bármikor magunkkal vihetjük. A száznegyvenezer forint körüli napkollektor bármely napernyőre felszerelhető, két USB-csatlakozóval rendelkezik, és óránként 25 watt áramot képes termelni. A nagyobb méretű Solarbrellát elsősorban vendéglátóipari egységeknek tervezte Hawkins, de otthoni használatra is kiváló, ez a típus annyi áramot képes termelni, amennyivel – folyamatos töltés mellett – 11 órán keresztül üzemképes marad a laptopunk. Ennek már négy USB-csatlakozója van, és 60 watt áramot termel óránként. A Solarbrella gyártása továbbra is Kínában történik, de Hawkins az Egyesült Királyságban kezdte meg az árusítását, az első száz vásárló kedvezményesen, körülbelül kilencvenezer forintért kaphatja meg, továbbá, hogy teljes legyen a tévéshop-élmény, LED-fényfüzér is jár hozzá ajándékba. A termék augusztus végére lesz elérhető. De nézzük ennek is a jó oldalát: a következő szezonra lehet, hogy online rendelés nélkül, bármelyik boltban megvehetjük Magyarországon is. Gricman Kata

Intelligens dizájn

085-ID.indd 85

85

2017.07.18. 20:04:09

GALAKTIKA 2017. augusztus

Te meddig mennél el egy jó jegyért?

Esther Saxey

Nem intelligens, nem okos

A

Z ELŐADÓ, ahova épp befelé igyekszem, háromszáz fős, de a biztonsági kapun egyszerre csak két ember tud átmenni. Okos. A bandával várakozom – Ishával, Barbbal és Zachkel – az alagsori előcsarnokban. – Lin – fordul hozzám Isha –, tökre ne mondd meg, ha nem akarod, de agyfelismerőre tettek? – Nem. Mármint egyelőre, asszem. – Mer’ engem igen – vallja be Isha. A banda elképed. Isha általában feddhetetlen és patyolattiszta. – Nem csaltam! Arcfelismerőm volt – magyarázza Isha –, de épp a dekadencia-esszémet írtam, és az arcfelismerő nem tudta, ki vagyok, mert kalapban voltam. Úgyhogy a tanszék agyfelismerőt is adott. – Összeráncolja a homlokát. – Nem fair. Csak a gondolkodós kalapom volt rajtam. A banda gügyög. Isha imádnivaló. 86

086-095-saxey.indd 86

Még első évben verődött össze a csapat az egyik egyetemi kollégiumban. Isha, az aranyos; Barb, a drámázós; meg Zach, a kocka. Nem igazán illenek össze, mégis állhatatos hűség és érzelmi függés alakult ki közöttük. Most, hogy másodévesek, már közösen bérelnek egy házat. Én szégyenlős vagyok. Még nem tartozom a bandába. Zach barátnője vagyok. – Mit csinálnak, ha az embert lebuktatja az agyfelismerő? – kérdezi Isha. – Van igazságszérumuk – válaszolja Barb. Ez az egyik veszélye, ha az ember irodalmat hallgat: a tudományos analfabetizmus. Nem mondom nekik, hogy nincs működő igazságszérum. Nem akarom, hogy elterjedjen rólam, hogy tudálékos vagyok. Nem beszélünk a szakterületünkről. Talán, mert személyes ügy; talán, mert túl könynyű badarságot mondani. Úgyhogy folytatjuk a beszélgetést plágiumról, felfüggesztésről,

Nem intelligens, nem okos

2017.07.18. 20:11:10

GALAKTIKA 2017. augusztus

büntetésről. Megszentségtelenített grál képe lebeg a szemünk előtt: a lebukás veszélye nélküli plágium. – A haverom azt mondta, a barátja így kábé feltörte a kódot – meséli Zach. – Semmit nem csinál, csak a köldökét bámulja, és summa cum laudéval a zsebében fog kisétálni innen. Isha mindenkit emlékeztet, hogy a plágium gonosz és felettébb természetellenes dolog. Én mondok valami semlegeset félelemről és kudarcról. Barb rám üvölt: – Neked nem kell attól félned, hogy megbuksz, te stréber! – Aztán visszavesz: – Tök nem vagy stréber, bocs. – A családom kínai, gondolom, Barb nem akarja rám aggatni a sztereotípiát. Pedig jogos, elég nagy stréber vagyok. Nem beszélek róla, de a lányok kitalálták, hogy még a szüleimmel lakom, akik erőszakosak, ha az egyetemről van szó. A panaszkodást, hogy mindenki milyen sok tandíjat fizet, milyen sokat dolgozik, milyen sokat kell írnia, úgy adogatják oda-vissza a sorban, mint egy zacskó chipset. – Te hányast kaptál a dekadencia-esszédre, Lin? – kérdezi Isha. Lehorgasztom a fejem. Zach megölel. Elértünk a biztonsági kapukhoz, a kártyaolvasókhoz és kamerákhoz. – Ne törődj vele, Lin! – mondja Barb. – Kisebb bajunk is nagyobb a kurva dekadenciánál. Egy kolibri sebességével lehúzza a kártyáját, oda-vissza. Együtt mind átnyomakszunk az ajtón. Barb fontos meghívást intéz hozzám: – Gyere el velünk a Szendvics Klubba valamikor, a hallgatói központba! Rémes. Valahányszor elmegyek a hallgatói központ mellett, hipó-, sör- és hányásszagot áraszt. – Tök jó lenne – mondom. – De másnap mindig kora reggel van az előadás.

– Stréber! Végigpásztázom az előadóterem sorait. Húsz olyan nőt látok, aki egy kicsit hasonlít rám. Hatan hordjuk ugyanúgy a hajunkat. Néhányan arany szemfestéket használnak. Azt lehet, hogy kipróbálom. Sokszor másolom az embereket. Jó lenne különlegesebbnek lenni, de az kockázatosnak tűnik. Zach meg én egymás mellett ülünk, és összeér a térdünk, amikor Zach előveszi a tanszéktől kapott készülékét, bejelentkezik, és végighúzza az ujját az érzékelőn, hogy jegyzetelni tudjon. Én kinyitom a jegyzetfüzetem, erre rám mosolyog, mert olyan régimódi vagyok.    A volt barátom, Linton egy idő után teljesen a plágium megszállottja lett. Épp a doktoriját írta fekete amerikai írók egy maroknyi csoportjáról és az intertextuális hatásukról. A doktori disszertációk témája általában nagyon konkrét. De lendületre van szükségük, hogy beinduljanak. Úgyhogy az ember általánosít egy kicsit, beleönt egy löttyintésnyi megerősítési torzítást, így még el is hiszi, hogy valami hatalmas horderejű dologról van szó. Linton lassan már mindenhol intertextualitást látott. Nincs „új” szerinte, csak helyesbítés, átalakítás és lopás útján. Nemhogy óriások vállán állunk, de az óriások még fel is dobtak bennünket a levegőbe, mi pedig magunkkal húztuk őket a magasba. Ezt mondta, amikor megismerkedtünk: frankón óriásokkal táncolunk a levegőben. Valószínűleg még biztattam is a túlzásra. A kapcsolatoknak is lendület kell, hogy beinduljanak. Körülbelül ez idő tájt aláíratott vele az egyeteme egy négyoldalas dokumentumot, amelyben Linton kijelenti, hogy nem fog plágiumot elkövetni. Egy hétbe telt, mire rábeszélte magát. Előbb filozofált, aztán szkeptikus volt, majd paranoiás,

Nem intelligens, nem okos

086-095-saxey.indd 87

87

2017.07.18. 20:11:10

GALAKTIKA 2017. augusztus

aztán kezdte elölről, részegen. Előadta a tanárának is, aki csak annyit mondott: – Oké, de Linton... Most komolyan! – Linton kiderítette, hogy az eredetiségi nyilatkozat szövegét közvetlenül egy másik intézmény eredetiségi nyilatkozatáról másolták, és hisztérikus állapotban fetrengett a szobájában a földön. De aláírta. Aztán úrrá lett rajta a rosszindulat. Egyre többet beszélt a kimutathatatlan plágiumról. Először azt tervezte, ír egy szoftvert, ami eszszéket generál. – A probléma intelligens megoldásért kiált. Tudod, mi az, hogy intelligens? – Én is intelligens vagyok. – Nem, te okos vagy. Azt hívjuk intelligensnek, amikor van néhány nagy adathalmazod, meg egy kis feldolgozási kapacitásod. Felteszed a kérdést, az intelligens eszköz pedig lehívja az adatokat, szűri őket, és személyre szabja a kimenetet. Például ha megkérdezed, hogy hol lehet... – Egy jót vacsorázni a barátnőmmel, aki segített ma a disszertációmban? – Ja, vacsorázni! Az intelligens eszköz megnézi az éttermek helyét, étlapját, értékelését. Na mármost, vannak esszékkel, cikkekkel teli adatbázisok... Ha csinálok valami intelligenset, az le tudja hívni őket, és meg tud válaszolni egy esszékérdést. – Az, hogy „Őrült volt-e Hamlet”, nem ugyanaz, mint hogy „Hol lehet plusz adag mozzarellát kérni”. – A kettő sok szempontból azonos. Linton írt egy egyszerű Markov botot. Belerakott egy csomó esszét, a bot pedig megtanulta a szabályaikat. Aztán megkérte, hogy gyártson új esszéket, nem kellett eredetinek lenniük, csak egyedinek. Az új esszék olyanok voltak, mintha gyerek gagyogott volna egy recsegő telefonvonal 88

086-095-saxey.indd 88

túlvégéről. Linton káromkodott egyet, és nekiállt elölről.   Aznap valamivel később meghallottam, hogy Isha sír a szobájában. Nem talál semmi releváns anyagot az esszéjéhez, és éjfél a határidő. Felajánlottam, hogy segítek neki. – Megtennéd? Tényleg? – Egy óra az egész. Megtanítalak, hogyan kell használni az adatbázisokat. – Jaj, azt nem lehet. Nem lenne fair, neked is megvan a saját dolgod. – Majd meghívsz egy korsó sörre a Szendvics Klubban. Isha bedugja személyre szóló készülékét. Ovális fény világít rá: az arcfelismerő. Ezúttal nincs rajta a gondolkodós kalapja. Távol állok a kamerától, nehogy összezavarjam, nem akarom kockára tenni Isha jó hírét. Zavartan két olcsó, érzékelővel ellátott tapadókorongot tapaszt a halántékára, és bedugja a drótokat a kardigánja alá. Agyfelismerő. Még sose láttam működés közben. Végig mondom neki, mit kell tudni a szakterületünkkel kapcsolatos nagy adatbázisokról és a köztük levő különbségekről. Adok neki néhány próbafeladatot, és készítek neki egy csésze teát, amíg megcsinálja őket. Aztán jön a dolog szórakoztató része – a keresőkifejezések pontosítása, az oldalszámok konkretizálása, az irreleváns találatok kirostálása. Végül két órába telt, és van hat jó cikkünk, ő pedig már tudja, hogyan csinálja legközelebb egyedül. – Aaannyira okos vagy – mondja. Igaza is van. – Hát, intelligens vagyok. Csak, érted, szólj, ha kell más is. – Olyan kedves vagy. – Bizonytalanul mondja, mintha betörtem volna a területére. Meg akarom nyugtatni. Szégyenlős vagyok, és stréber, de nem vagyok aranyos. Megtart-

Nem intelligens, nem okos

2017.07.18. 20:11:10

GALAKTIKA 2017. augusztus

hatja az aranyost. És nem is sejti, milyen kedves vagyok.    Linton tanulmányozta a legnevesebb szövegegyezés-kereső szolgáltatást. A szolgáltatás bemocskolta az esszé ártatlan fehér lapját; kiemelte a le nem hivatkozott idézeteket, forrás szerint más-más színnel. A plagizált esszék világítottak, mint a karácsonyfa. Linton csinált egy programot, ami kicserélte az esszé összes E betűjét olyan karakterre, ami E-nek nézett ki, de nem az volt, így a szövegegyezéskereső szolgáltatás nem ismerte fel. A szolgáltatással teljesen a bolondját járatta. L3nni vagy n3m l3nni? Sose hallottam! A kocka 3l van v3tv3?! A Linton programjával kezelt esszék 0%-os találati arányt produkáltak, és fehérek voltak, mint a hó. – De az pont olyan gyanús, mint egy 100%os találat – ismerte el Linton. Linton írt egy szinonimacserélőt. Azt mondta neki: a szenzációregény cselekménye alapvetően sokban emlékeztet a gótikus regényre. Így hangzott a válasz: az attrakcióromán akciója pláne temérdekben lelkedzik a csúcsíves publikációra. – Jó, mi? – Olyan, mint egy fejsérülést szenvedett szótár. – De alakul. Linton megpróbálta megtanítani a programnak, hogyan írjon úgy, mint az emberek. Mint a másnapos, dekoncentrált, agyonhajtott amatőrök. Mint a diákok. Linton rájött, hogy a nyelvészet, a programozás és a kreativitás összes nagyobb kérdésével birkózik egyszerre, mert próbál kifejleszteni egy terméket, amit esélytelen eladni.   A telefonom kicsivel éjfél után ébreszt, és hirtelen nem jut eszembe, melyik lepukkant szobában vagyok éppen. A poszter, amin a Web szülőatyja, Tim Berners-Lee néz jóindulatú szemével,

szintén nem szűkítette le nagyon a lehetőségeket. Rácsapok a telefonra, hogy lenémítsam, és amikor elmúlik a kábaságom, kicsúszom Zach karja alól, és kimegyek beszélni az előszobába. Barb hív sírva a könyvtárból. A legutóbbi esszéjére kapott értékelés 00:00-kor felkerült a készülékére. Nem azt a jegyet kapta, amit akart. – Örökre ott lesz az aktámban! Felfüggesztenek! Csitítgatom. – Semmi bajod nem lesz! Dicsérettel fogsz végezni! – Még vinnyog egy sort: az árokban hal éhen, az utcasarkon végzi. Félbeszakítom. – Ha most hazajössz, és lefekszel aludni, holnap bejövök veled a tanárhoz. – Becsszó? – Nyomtass ki nekem egy példányt a végleges verzióból, és add be Zach ajtaja alatt! És ne írj erről semmit a készülékeden... se üzenetet, se emlékeztetőt, oké? Találkozzunk nyolckor a konyhában! Taknyosan hálálkodik. Visszafekszem. – Mi volt? – kérdezi Zach, és vézna karjával átölel. – Barb hívott. Nem azt a jegyet kapta modernizmusból, ami kellett neki. – Te vagy a jó... tett... tündér, de télleg – motyogja félálomban. Érzem, hogy a karja elernyed az álomtól. Én ébren maradok, várom, hogy Barb becsúsztassa az ajtó alatt az esszéjét. Anyagot gyűjtök a védőbeszédhez.   Barb a kártyájával kinyitja előttünk a Torony ajtaját, és felmászunk a betonlépcsőn. Átfutom a kézzel, ceruzával írt jegyzeteimet. Ő a készülékével matat. Szólni akarok neki, hogy el ne ejtse; kész rémálom kicseréltetni őket a tanszékkel. Tízre jelentkeztünk be a tanárához. Barb vastag vonalakat rajzolt nagy szeme köré.

Nem intelligens, nem okos

086-095-saxey.indd 89

89

2017.07.18. 20:11:10

GALAKTIKA 2017. augusztus

Remélem, nem a csáberejét akarja kipróbálni a pasin. – Mit fogsz neki mondani? – kérdezem. Kezdi pánikolva szedni a levegőt, de megszorítom a karját, erre azt válaszolja: – Hogy tényleg elolvastam egy csomó alapművet, és elég erősen támaszkodtam egy forrásra... – Melyik volt az? – Mitchell, 1980. De nem tudtam, hogyan kell rá hivatkozni. – Oké. És ne mondd neki, hogy változtassa meg a jegyed! – De muszáj lenne! – Igen, de udvariatlanság kérni. Csak mondd azt, hogy „Félek, hogy baj lesz belőle” Az annyit tesz: „Változtassa meg a jegyem!” – Elevenen megnyúz! – Kisebb gondja is kurvára nagyobb ennél – mondom neki, hogy megnyugtassam. Döbbenten néz, nekem meg eszembe jut, hogy általában nem káromkodom a társaságában. A háta mögé nyúlok, és kopogtatok az iroda ajtaján. Csak egy villanásnyira látom a pasast, ahogy Barb belép: fiatal férfi kordbársonyban, úgy ül, hogy a könyöke a térdén nyugszik, az ujjhegyeit pedig összeérinti. Játssza az egyetemi oktatót. Az ajtón szereplő név nem az övé; PhD hallgató, csak kölcsönvette az irodát. Idén tanít először. Nem vagyok jövendőmondó – ez mind nyilvánosan hozzáférhető információ, ha az ember utánajár. Nincs elég képzettsége, nincs elég fizetése, és fél, hogy valamit elrontott. Lehet, hogy a csáberő mégse rossz ötlet. Egy ideig arra vagyok kárhoztatva, hogy rójam a folyosót, és hallgatózzak. Elég messzire eljövök az ajtótól, hogy ne hallják a hangom, és Barb mikrofonján keresztül fülelek. A pasinak megnyugtató hangja van, másokat utánoz, akik tanították. – ... de Barbara, ez egy teljesen korrekt jegy. 90

086-095-saxey.indd 90

– Félek, hogy baj lesz belőle – mondja Barb, a hangja élesen cseng a fülemben. Amikor a tanár válaszol („De hát mitől fél?”), tudom, hogy Barb átragasztotta rá a pánikot. Most fél, hogy elkerülte valami a figyelmét, és most mindenféle feljegyzés lesz, meg eljárás. – Mondd neki a Mitchellt! – mondom a fülhallgatóján keresztül. Mondja. – Mondd neki, hogy beleírtad a bibliográfiába! – Tényleg beleírtam a bibliográfiába! – csattan fel Barb. Hangos, védekező, váratlan a válasz; annál jobb: a tanárok nagyon nem akarnak mentálhigiénés problémákkal foglalkozni. Barb újrafogalmazza a dolgot: – Úgy értem, tényleg beleírtam a bibliográfiába, de nem tudtam, hogyan kell rá rendesen hivatkozni... A tanár megkönnyebbülten felsóhajt, majd 10 perces kiselőadást tart a források feltüntetésének lehetséges módjairól. Egész meggyőző. Lefirkantom pár tanácsát a jegyzetfüzetembe. – Intézd el, hogy megváltoztassa a jegyet! – mondom Barbnak emlékeztetőül. – Ha még mindig fél... – Még mindig félek, hogy baj lesz belőle. – Jó jegy, nem fogja befolyásolni a... – Hozd szóba a felfüggesztést! – utasítom. – Fel fognak függeszteni, és a cellákban kell majd dolgoznom, és ott nem tudok, klausztrofóbiás vagyok. – A cellákban? – Mármint a Felügyelt Oktatóegységben. – Á, értem. Nem is tudom, hogy egyáltalán lehetséges-e... Kedvem lenne bemasírozni az ajtón, és megmutatni neki. Barbon keresztül kell instruálnom. – Mondd neki, hogy a barátnőd jegyét is megváltoztatták! Kettős marionett: Én irányítom Barbot, ő irányítja a tanárát.

Nem intelligens, nem okos

2017.07.18. 20:11:10

GALAKTIKA 2017. augusztus

– A barátnőm tanára beírt valamit, várjon, azt írta, hogy utólagos jegymódosítás a... hol? Az online értékelőlapon... – Felváltva beszél folyamatosan és akadozva, olyan, mint egy megszállott. Azt gondolom: ezt nem lehet tovább csinálni. Amint kész vagyunk a procedúrával, kirántom Barbot a fülemből, és magára hagyom, búcsúzkodjon egyedül. Barb a lépcsőn ér utol. – Különben is, mi a faszért adtál nekem ötös esszét? – Jobb átlagot akartál. – Igen, egy hármas fölét! Maximum négyest. – Ez az egy szál ötös Barb hármasai és kettesei között plágiumellenes intézkedések egész lavináját indította volna el. Annak remélhetőleg elejét vettük. – Maximum négyest ért. A tanárod lágyszívűen osztályoz, nem akarja, hogy a hallgatók összesírják az öltönyét. Dühösen méreget, de még szüksége van rám. Már megbeszéltünk aznap estére egy találkozót, mert tartozik a tanszéknek még egy esszével a pszichoanalízis szerepéről kortárs nőírók műveiben. És nem baj. Én se bírom őt. Akiket nem bírok, azok helyett mindent megcsinálok. Elvégzem az összes keresést, és nem mutatom meg nekik, hogyan kell használni az adatbázisokat. Elsajátítom a stílusukat, rendbe rakom a helyesírásukat, de nem árulom el nekik, mik az egybeírás-különírás szabályai, és mire való a pontosvessző. Elbukdácsolnak mellettem. Van, hogy úgy látják, amit helyettük csinálok, könnyűnek tűnik, és megpróbálnak maguktól megírni valamit; a jegyeik zuhanni kezdenek, ők pedig visszatérnek, térden csúszva. De az arroganciájuk, a szökési kísérleteik miatt megmaradnak a bukás és az átcsúszás határán. Utolsó évükben, úgy húsvét táján rájönnek, hogy minden a szakdolgozatukon múlik. Egyszerűen nem kockáztathatják meg az önálló

munkát. És addigra senki más nem ismeri a stílusukat. Addigra én vagyok a stílusuk. Én pedig megfejem őket. Ha ennyit kifizettél a tandíjra, mennyit fizetnél, hogy ne veszítsd el az egész diplomádat? Nem teljesen személyes ügy. Ishát kedvelem, de nem árt, ha szimpátia is van az álcaházamban. Barbot nem kedvelem, de az se árt, ha van valaki az álcaházban, aki nyakig benne van. Nem csak tippeket kér egy korsó sörért. Hanem a teljes szolgáltatást.     Barb még akkor is dühösen méreget, amikor az esti munkára készülődünk a szobájában. Több oldal kézzel írott jegyzettel érkezem. (Soha semmit nem szabad legépelni, soha nem szabad készüléket használni. Soha nem szabad nyomot hagyni. Az elektronikus dokumentumok alig léteznek, de az alig-létük soha nem szűnik meg.) A bejelentkezés egy örökkévalóságig tart. Jelszó és ujjlenyomat és fénynyaláb az arcon, tapadókorongok kétoldalt a halántékon – olyanok, mint két kis tartalék mellbimbó –, aztán további jelszavak és hangfelismerés. – A stressz-szintemet is méri, mi? Mit érezzek? Legyek nyugodt, vagy rémült, vagy... – Ideges, mert csal, nyugodt, mert írni fogok neki egy maradéktalanul hármas fölé esszét. Ideges, mert nem tudja, elég ideges-e. – A stresszt nem méri. – Dehogynem. Vagy nem? – Honnan tudnák, mennyire kell streszszesnek lenned? – A szemem előtt bonyolult táblázatok jelennek meg különféle változókkal: szülők jövedelme, pultos állás, koffein és nyugtatók, miközben csúszkán állítható, mennyivel a határidő előtt kezdett gépelni a hallgató. – Az agyműködést figyeli. – Atyaúristen, tudni fogja... – Nem olyan érzékeny. Nem lesz semmi baj. Majd én elmagyarázom lépésről lépésre, te írsz egy vázlatot, aztán lediktálom az esszét.

Nem intelligens, nem okos

086-095-saxey.indd 91

91

2017.07.18. 20:11:10

GALAKTIKA 2017. augusztus

Összeráncolja a homlokát. Azt szeretné, ha hamarabb vége lenne. – Nem árt, ha érted a gondolatmenetet, hátha behívnak szóbelire. – De ugye nem fognak? – Előbb megkérnek, hogy mutasd meg a vázlatodat. De a másodéves esszék 5%-át kiválasztják szóbelire. Barb úgy fest, mint aki mindjárt rosszul lesz, úgyhogy lelkesítő beszédet tartok: – Így megérted, amit írsz. Az pedig hasznos, mert tanulni is akarunk, nem csak diplomát szerezni. Igaz? – Egy kis viccelődés sose árt. Az agyfelismerő hihetetlenül kezdetleges, és az óvintézkedéseimnek hála, elvileg teljesen át fogjuk verni. A kimenet úgy néz ki, mint a zsírkrétával írt krikszkrakszok. Az észlelő technológia mindig kudarcot vall, és néha arra gondolok, azért vall kudarcot, mert a lehetetlenre, filozófiai magasságokra pályázik. Egy nyomozó vagy egy józan hekus azt kérdezné: vannak-e olyan kifejezések, amelyek egyeznek más források kifejezéseivel? Nem készült ez a fájl egész véletlenül nyolc éve egy másik országban? Egyszerű dolgokat. Az észlelők lehetetlen dolgokat kérdeznek. Hogyan hangzik egy hazugság? Hogyan vesz levegőt egy becsületes ember? A lélekre vetülő árnyékot akarják lefényképezni. Újraolvastam Barb egyik esszéjét, hogy eltaláljam a stílusát. Elejtek egy „továbbát” minden oldalon, és szándékosan beleszövök néhány többszörösen alárendelt mondatot. De az imitációm nagy része művészi intuíció. Átveszem a torzult gondolkodásmódját, az írói stílusa pedig jön magától. Segítségül hívom a jegyzeteimet. – Oké, szóval: a fantom a pszichoanalízisben! A fantom visszatér, de nem akarja jóvátenni a dolgokat, csak fenn akarja tartani az álcáját... Tudnék jobbat írni. Most nem építek fel elegáns gondolatmenetet, nem gyűjtök egyedi ér92

086-095-saxey.indd 92

veket, nem zárok elsöprő csattanóval. Ez csak egy másodéves esszé, és nem lehet jobb hármas fölénél. Arra gondolok, bár többet írhatnék a végzős hallgatóknak, de csak a nagyelőadások anyagából írhatok. A kicsi szemináriumi beszélgetéseken kiszúrnának, hiába az unalmas ruhám és az unalmas hajam. A foglalkozásom udvarias megnevezése: szellemírás. Van, hogy tényleg szellemszerű vagyok. Amikor az előadótermekben ólálkodom. Amikor valaki másnak kell kiengednie az épületből vagy beengednie az épületbe a kártyájával, másnak kell felemelnie a készülékét, gépelnie, mintha nem tudnám megfogni a tárgyakat. Amikor az előadó megkérdezi: „Van kérdés?”, engem majd szétvetnek a kérdések, de nem lehet hangom. Amikor meglátom az arcom tükörképét valaki más képernyőjén, és elhúzódom, mielőtt elcsíp az arcfelismerő. De magától az írástól nem érzem magam szellemnek. Formálok, szövök, hekkelek, építek, soha máskor nem érzem magam ilyen élettelinek. Ha van is bennem szellem, a lelkiismeretem az, amely a jelenleg létező technológia számára felismerhetetlen. Barb hirtelen felkiált. Odakukucskálok a készüléke képernyőjére. Újabb ablak nyílt meg, egy kép, a kék kavargó árnyalataival és mustársárga pacákkal. Egy kék alak emelkedik ki az általános ködből, egy másik pedig összezsugorodik és szertefoszlik. A képernyő alján két vonagló vörös paca látszik. Elugrom a képernyő elől, és az ablak felé kúszom. Heves mozdulattal felrántom, Barb meg üvölt halálra rémülten, utánam veti magát, de a készülékéhez láncolja a két agydrótja, így elvonszolja az eszközt a szoba feléig. Integetek, hogy tartsa távol magát tőlem. Kihajolok az ablakon, amilyen messze csak tudok, ülök a párkányon kint, a hideg levegőben lógva, távol a készüléktől.

Nem intelligens, nem okos

2017.07.18. 20:11:10

GALAKTIKA 2017. augusztus

Mert az a kép – amit nem az én szememnek szántak – szívellenőrzés és hőtérképezés kombinációját mutatja. Nem tudtam, hogy ezek a készülékek ilyet is tudnak. Jelzek Barbnak, a szám elé teszem a kezem, a földre mutatok: ülj le, fogd be. Komoran néz. Rám mutat, aztán két ujjával futó kicsi lábakat imitál a másik tenyerén, el a pereméig, aztán azon is túl a levegőben mutogat vele. Azt hitte, ki fogom vetni magam az ablakon. Visszafojtom a nevetést, hátha a készülék hangot is rögzít. Elmutogatom neki, hogy tegye vissza a fülhallgatóját. A maradékot el tudom suttogni neki telefonon is innen, az ablakpárkányról. Kellemetlen lesz, és idegesítő, és a fenekem már most fáj az egyensúlyozástól. Amikor végeztünk, Barb leszedi az izzadságtól nedves tapadókorongokat a fejéről, én meg kibukdácsolok az ajtón, még mielőtt megszólalhatna.   Isha pedig a folyosón mászkál, mint egy kísértet, és utánam szól: – Tudom, mit csinálsz. Hallottam, amit Barbbal beszéltetek. Rémes a hangszigetelés a diákházakban. Isha reszket a felháborodástól. Lehet, hogy megpróbál kidobni a házból. – Írd meg helyettem a viktoriánus esszémet, különben jelentelek! Az aranyos kis Isha! A sarokba szorított patkány! Az utóbbi időben ideges volt, a maximalizmusa pedig lehúzta a jegyeit. Fejben végigveszem a portfólióm. Tartok pár hallgatót egy másik egyetemen, a város másik felében. Eleget hoznak, megélek belőle. De kár lenne elvesztegetni Barbot és a többi hallgatót erről az egyetemről, mielőtt beérnek – a jövő évi nagy jutalom, a szakdolgozat előtt. – Megírom, de ki kell fizetned. – Csaló vagy.

– Te meg zsaroló! Csak ugye nem írom meg ingyen, úgyhogy ráadásul sikertelen zsaroló. – Mulatságosnak találom a helyzetet, mert eszembe jut a szakállas vicc – azt már megbeszéltük, miféle nők vagyunk, most már csak az áron vitatkozunk. – Az más! – Hogy a picsába lenne más? – Azon, hogy káromkodom, jobban ledöbben, mint azon, hogy szellemíró vagyok. Meggyőző szégyenlős stréber voltam. Megpróbálkozom az észérvekkel. – Kezdjük elölről! Nem jó ötlet, ha magadra haragítod azt, aki az egyetemi munkádat végzi. Az... – Teljes faszság lenne, gondolom, de ezúttal mellőzöm a trágárságot. – Azzal fegyvert adsz a kezembe. – Nem teheted meg, hogy jelentesz. Téged is kirúgnak. – Honnan rúgnak ki? – Az egyetemről. – Édes vagy. Én nem vagyok az egyetem hallgatója. Egy éve ismerjük egymást, gyakorlatilag együtt laktunk az elmúlt hat hónapban. Meglepően gyorsan magához tér, és visszavág. – Hát, akkor onnan, ahol tanulsz. Megmondom nekik, és kirúgnak. Az ifjúság szolipszizmusa folyton megvédelmez, de néha egészen döbbenetesnek találom. Tudva, hogy ezzel elveszítem ezt az egész házat, azt válaszolom: – Isha, nem vagyok hallgató. Sok éve nem. Visszavetődöm Zach szobájába, a lány pedig csak pislog.   Linton egyre keserűbb lett. A tudományos világ piramisjáték. Simára csiszoltuk a doktori diszszertációnkat, gyártottuk a tudományos cikkeket, amiket senki nem olvas, és minimálbérért oktattuk a hallgatókat. De munkát nem találtunk. Én elmentem pár interjúra, ahol előadói posztra kerestek valakit, de – meglehet, azért,

Nem intelligens, nem okos

086-095-saxey.indd 93

93

2017.07.18. 20:11:10

GALAKTIKA 2017. augusztus

mert olyan fiatalnak nézek ki – senki sem vett komolyan. Linton az éjszaka közepén olykor arra riadt, hogy új ötlete támadt, hogyan lehetne plagizálni. Az már eszébe sem jutott, hogy eladja a termékét, és úgy tervezte, ingyen fogja adni: az elefántcsonttorony kulcsát. Mindeközben több száz esszét kijavítottam, amelyekből a lopott szakaszok úgy kiríttak, mint dolmen a kopár tájból. Már ügyet se vetettem Lintonra, mert számomra egyértelműnek tűnt: a legprecízebb technológia sem veheti fel a versenyt a leleményes hús-vér csalóval. Ugyanakkor a legékesszólóbb, legkreatívabb technológia sem csapja be az emberi javítót. Holtpontra jutottunk. Ahhoz, hogy meggyőző esszéhamisítvány szülessen, emberre van szükség, és terepmunkára. Vegyél részt az előadásokon, gyűjtsd be a handoutokat, olvasd el az előadó kedvenc forrásait. Ne felejtsd el, milyen a hallgatók gondolkodása és stílusa. Időt kell tölteni velük, de az még a könnyebbik fele. A diákok szenvedélyes, de furcsa módon egész könnyen átjárható csoportokat alkotnak. Sőt, ha összejössz valamelyikükkel, azonnal van mintacsoportod. Linton rögeszméje olyan előrehaladott lett, hogy amikor elérkezett a végső leadási határidő, nem volt mit leadnia. Nekem kellett megírnom a disszertációját. Vele együtt írtam eleinte, álltam a háta mögött, kérdezgettem, rávettem, hogy folytassa a gépelést, beszéltettem. Amikor feladta, én írtam meg helyette. Dolgoztunk éjjel-nappal két héten keresztül, aztán elváltak az útjaink. Hitvány volt, különben nem engedte volna, hogy csináljam; a kapcsolatunk is hitvány volt, és véget kellett vetnem neki. (Nem akarom áthárítani a felelősséget, de máig nem tudom eldönteni. Én is hitvány voltam már akkor is, különben nem csináltam volna meg? Vagy vajon abban a két hétben – miközben kettős életet éltem azokon 94

086-095-saxey.indd 94

a kétszeres hosszúságú napokon – deformálódtam, és valahogy sokkal rugalmasabb lettem, mint előtte?) – Meg lehetne változtatni a hallgatók genetikai kódját. – Egy nap abban a végtelen két hétben Linton azért ébresztett fel, hogy ezt elmondja. – Fogd be! – El lehetne érni, hogy világítsanak, ha a stressz-szintjük elér egy bizonyos értéket. – Aludj! Van, akinek reggel a disszertációddal kell foglalkoznia. – Emberi hazugságvizsgálóvá lehetne változtatni őket. Lekapcsolod a lámpát az előadóteremben, elkiáltod magad, hogy „Ki puskázik?”, és bumm: lehívod a foszforeszkáló hallgatókat. – Na várj... ez az ötlet nem a vizsgálatot viszi előre? – kérdeztem. A plágium elfedése és felfedése kéz a kézben járt; Linton figyelte azokat, akik ellenőrzést végeztek, hogy ki tudja dolgozni az ellentámadást. Amikor a mániája végül mindent háttérbe szorított, elfelejtette, melyik oldalon áll, és csak gyönyörködött a csatában. Azután, hogy átment a szóbelijén, azután, hogy szakítottunk, Linton állást kapott az egyik legnagyobb plágiumkereséssel foglalkozó cégnél. Megkérdőjelezhetetlenül eredeti marketingszövegeket ír nekik. Amikor én is megkaptam a doktori címem, én is a plágiumiparban helyezkedtem el. Nem a bosszú vezérelt, mint Lintont. Csak szerettem volna még tanulni meg írni, és lehet, hogy senki nem akarja elolvasni a gondolataimat, de az biztos, hogy van, aki meg akarta vásárolni őket. Intelligens vagyok. Van egy kisméretű, nagy sebességű processzorom, és hozzáférek óriási adathalmazokhoz. Le tudom hívni az információt, gyorsan szűröm, aztán testreszabom a kimenetet. De okos is vagyok. A hallgatók óvatosan keresnek meg, a könyvtár előtt pedzegetik a témát, és mindig

Nem intelligens, nem okos

2017.07.18. 20:11:10

GALAKTIKA 2017. augusztus

azt hiszik, van jó megoldás: van varázsképlet, láthatatlanná tevő köpeny. Az, hogy a csalódottságukat is kezelni kell, a munkám része lett, finoman kell adagolnom nekik, hogy az esszéírás egyetlen módja, hogy az ember megírja az esszét.    Zach háttal ül nekem, így eltart egy pillanatig, míg meglátom, hogy a táskámban matat. Hallotta a vitámat Ishával. Bizonyítékot keres. Okos. Egymás mellé fektette az összes arcot az ágyra. És persze hogy riasztóan festenek, mint egy lefejezett kórus. Pedig nem fair, pusztán pragmatikus célt szolgálnak. Az arcfelismerő tényleg ostoba, bármikor felkaphatok egy maszkot, és elhiszi, hogy valamelyik kliensem vagyok annyi időre, amíg megírom az esszéjét. Az arcok csak színes fénymásolatok gumiszalaggal, nem bizarr gumimaszkok vagy ilyesmi. Van egy trióm kínai hallgatókból; hatalmas tiszteletdíjat fizetnek, nincsenek hozzászokva az ország hivatkozási szokásaihoz, és senkinek nincs arra ideje, hogy elmagyarázza nekik. Van négy elképesztően sznob, de nem túl kiművelt végzős a London környéki megyékből. Pár idősebb hallgató. Minden arc hátulján ceruzával szerepel a név. – Hazudtál nekem a kezdetek kezdetétől – mondja Zach. Nem válaszolom, hogy „Neked volt a kezdetek kezdete, mert csak, mennyi is, tizenkilenc éves vagy?” Elegem van Mr. Chips és Mrs. Robinson szerepéből. Az az igazság, hogy a hallgatók úgy hasonlítanak egymásra, mintha copy-paste-elték volna őket. Mindig van egy aranyos, és mindig van egy drámázós, és mindig van egy kocka. Félig-meddig mindig velük lakhatok valamelyik diákházban (aztán visszavonulok Linton vendégszobájába, amikor szükségem van rá, mert örökre az adósom). Eleget felszedek – szavakat,

öltözködést, gesztusokat –, hogy elvegyüljek. És felszedem a kedves kocka fiút, aki örül, hogy őt választották, aki elhiszi, hogy a szigorú szüleimmel lakom, akikkel soha nem találkozhat. Jó barátnő vagyok. És bírom Zachet. Mindegyik álbarátomat bírtam. Együttérzek vele, mindegyikükkel, olyan sokat fizetnek, hogy felhághassanak erre a törött létrára, amelynek a tetején a munkanélküliség vár rájuk. Ő viszont undorral mered rám, azt pedig nem sokáig győzöm türelemmel. – Hogyan csinálod? Ez csak plágium. A lakótársainak kétharmada kért meg, hogy segítsek nekik a csalásban. Egyikünk sem szörnyeteg. Egy beteg rendszer tünetei vagyunk. És akkor összegyűrődik az arca, már amenynyire ezek az elképesztően fiatal arcok össze tudnak gyűrődni, és azt mondja: – De hát bírtalak. A kapcsolatunk miatt dühös, nem a munkám miatt. Ami jogos is, elég aljas voltam. Azt kérdezi: – Mégis mennyi idős vagy? Mert ezt majdnem mind megkérdezi, pedig kurvára kisebb gondjuk is nagyobb. Galambos Dalma fordítása Eshter SAXEY Az angol írónő, aki novelláit rendszerint csak E. Saxeyként jegyzi, egy londoni közgazdaság-tudományi egyetemen tanít és kutat, különösen a nemek és a szexualitás témakörében, valamint ezeknek az irodalomban betöltött szerepe is foglalkoztatja. Számos írásához munkája szolgáltatta az ihletet. Első elbeszélése egy kis példányszámú, de előkelő szerzői névsort felvonultató, keményfedeles antológiában jelent meg 2012-ben. Azóta még nyolc novellája látott napvilágot a legkülönfélébb helyeken. Magyar fordításban most olvashatjuk először.

Nem intelligens, nem okos

086-095-saxey.indd 95

95

2017.07.18. 20:11:10

GALAKTIKA 2017. augusztus

Az eltévedt űrhajós Szentendrére megy

A

Z ÍRÓSZÖVETSÉG Sci-fi Szakosztálya június 21-én, egy nyárias délutánon tartotta évadzáró ülését. Az est első felében Terenyei Róbert (Delta Vision) mesélt a kiadó munkájáról és megjelenéseiről. Büszke rá, hogy a kiadó standjához az aktuális könyves eseményen már odajönnek a rajongók, és kérik az új könyveket; és elmondta, hogy a 2017-es célok közt szerepel egy 7-8 írásos antológia terve is. Idei újdonság, hogy a megszokott kiadványok mellett a kiadó társasjátékkal is előrukkolt. Terenyei szerint ezekre a játékokra teljesen másként költenek az emberek, mivel közösségi időtöltés, így más megfontolások alapján esik latba egy-egy vásárlás. Bár a kiadó is kellemetlen helyzetbe került az Alexandra csődjével, így, mint mindenki más, ők is kivárnak, óvatosan bizakodnak, ahogy a többi kiadó a piacon. Ez pont a hazai szerzők megjelenését lassítja le, akiknek művei a kevésbé ismert név miatt sajnálatos módon lassabban fogynak, ezért nem szívesen kockáztatnak a kiadók tízmilliós mínuszokkal a háttérben. Aztán következett 2017 első félévének szemléje. Németh Attila, a Galaktika magazin irodalmi szerkesztője megtartotta szokásos mustráját a magyar sci-firől, melynek keretein belül minden aktuális megjelenés,   annak borítója és szerzője terítékre került, ráadásként néhány álnévről is lehullt a lepel. 136 fantasztikus mű megjelenéséről számolt be, ebből 28 magyar szerző műve, 6 pedig újrakiadás. 2016-ban ekkor már 200 mű felett járt a piac, kb. 50 magyar szerzővel, tehát különösen fájó a magyar szerzők megjelenéseinek csökkenése. A felsorolást Bálint Ágnessel kezdte, de a kortárs szépirodalom palettájáról ismerős Fekete I. Alfonz és Czinki Ferenc is feltűnt.

96

096-kapcs.indd 96

Mindezek mellett Böszörményi Gyula, László Zoltán, Benedek Szabolcs, Kasztovszky Béla, Zsoldos Péter műveiről is szó esett, épp ezért jó szívvel ajánlom a decemberi, második féléves beszámolót, ahol valószínűleg még ennél is több mű lesz terítéken. Pályáztatás útján került Szentendrére Az eltévedt űrhajós, aki egy, a Ferenczy Múzeumi Centrum szervezésében megrendezett szobrászati projekt nyertese. A pályamunkákat elbíráló zsűrinek tagja volt ef Zámbó István is, akinek A végtelen érintése című műve (igen, az „ujj”) sokáig állt Szentendre kultikus terén. Galaktikus gratula Borbás Péternek és Szentes Annamáriának az OTTHON/talanság-ért, valamint Szabó Ottónak, alias Robottónak Az eltévedt űrhajós című munkáért.   Kozák Tibor

Kapcsolatfelvétel

2017.07.18. 20:03:42

FANTASZTIKUS KEDVEZMÉNYEK ARANY, PLATINA ÉS GYÉMÁNT KLUBKÁRTYÁS TAGJAINKNAK

OLCSÓBB GALAKTIKA- ÉS GALAKTIKA XL-ELŐFIZETÉS, VÁLASZTHATÓ AJÁNDÉKKÖNYV, ÉS TOVÁBBI ENGEDMÉNYEK! A FAN • GALAKTIKABOLT.HU: 25-30% KEDV TASZTIK U E AJÁN ZMÉNYEK S • CIRKO-GEJZÍR FILMSZÍNHÁZ: 20% DÉ É FOLYA KOK KÖRÉ S T • FANTASMANIA.HU: 10% MA B ŐV Í T O S A N TJÜK • TRAFÓ: 10-20% • KRAK’N TOWN STEAMPUNK SALOON: 10% • VR LAB: 10% • HAMMERTIME CAFE: 5-30%

G MAGÁT VAGY SZER E M A Z Z O ETTE K É D N AJÁ VÁLTSON KLUBKÁRTYÁT MOST! IT! W W W.GAL AKTIK A .HU/KLUB

097-klub.indd 97

2017.07.18. 20:03:38

GALAKTIKA 2017. augusztus

Eltűnt egy folyó Az Illionis Egyetem munkatársai kutatást végeztek Kanada Yukon területén. A vizsgálat tárgya a  klímaváltozás hatása Kanada gleccsereire. Az egyik vizsgált jégfolyó a Kaskawulsh gleccser volt, amelynek olvadékvize a Slims folyót táplálta, és a vizet az Északi-tengerbe vezette. A gleccsert régóta figyelik a kutatók, az elmúlt 100 évben több mint másfél kilométerrel vonult vissza. Tavaly szokatlanul meleg volt a területen a tavasz, és a gleccser olvadása jelentősen felgyorsult. A tavalyi kutatás után két kutató visszatért a területre, hogy újabb méréseket végezzenek. Azonban a folyó helyén csak kiszáradt folyómedret találtak.

Kiderült, hogy a gleccser annyira visszahúzódott, hogy az olvadékvíz új utat talált magának, és az eddig északi irányba folyó víz dél felé vette az irányt. A folyó az új irányban egy harminc méter széles medret vágott magának. A jelenséget folyólefejeződésnek hívják, számtalan példát ismer rá a tudomány. Ez akkor következik be, amikor egy folyóvölgy találkozik egy alacsonyabb másikkal, és a magasabban lévő mederből a víz átfolyik, és új utat tör magának. A tudósok számítottak erre, de sejtelmük sem volt, ez mikor következhet be. A kutatók biztosak benne, hogy a különös jelenség az időjárás-változás miatt következett be. De ez az első eset, hogy szakemberek megfigyelhették a jelenséget.

E

SŐ ESETT a völgyben, erősen és egyenletesen, már harminchat órája. A talaj teljesen átázott. A dombok repedezett oldalainak minden ráncából sugarakban tört fel az iszapos ár, ami aztán lepedőként folyt szét az elterülő sík tájon, és maga vájta mederből ömlött bele a folyóba. A folyó, felriadva megszokott, nyájas szelídségéből, bömbölt és hömpölygött, akár egy új Mississippi, szétszakítva partjait, szétterülve sárgán és szélesen a mezőkön, benyomulva a gyümölcsöskertekbe, az utakra, és Grand Falls utcáiba, ahol az emberek elhagyták otthonaikat, hogy magasabban fekvő tájak biztonságába meneküljenek. Kidőlt fák és törött ágak kopogtak az öreg téglaépületek falain a fő utcán. A Grand Falls Hotel halljában a réz köpőcsészék sosem látott magasságban úsztak, gyászos kongást hallatva, ahogy összeütötték oldalaikat. Magasan a hegygerinceken, melyek körbezárták a völgyet északkeletről és délnyugatról, két – gondos kezek által elrejtett – kicsi gépecske zümmögött csöndesen, szakadatlanul. Minipáravetőnek hívták őket, és nem voltak a Föld őshonos technológiájának részei. Az energiaellátásuk ki fog fogyni pár nap múlva, de addig is hihetetlen hatékonysággal zúdították a töltött részecskéket egyenletes áramban az ég felé, felhőket növesztve, amik átúsztak a gerinc felett. A völgyben pedig tovább hullott az eső... EZ VOLT AZ ELSŐ NAGY MUNKÁJA a saját felelősségére, a legközelebbi főnöke a Galaktikus Központban volt, ami nagyon meszsze esett. Maga sem volt biztos benne, hogy képes rá. Ezt meg is mondta Ruvinak, miközben lelassította az ormótlan földi autót, hogy lássa, mire gondol. – Nézd meg ezt! Hogyan lehet ebből a rendetlenségből civilizált kontinenst csinálni?

98

098-112-brackett.indd 98

2017.07.18. 20:03:30

GALAKTIKA 2017. augusztus

GrO ző HdíjaU s sze

A Föld bolygó még hosszú út előtt áll...

T BRIASY T zerző FAdíN jas s

Leigh Brackett

A SZIVÁRVÁNY ÖSSZES SZÍNE

A lány feléje fordította a fejét, a megszokott gyors mozdulataival, és megkérdezte: – Beijedtél, Flin? – Lehet. Szégyellte, hogy ilyet mond, különösen, hogy nem igazán a munka nehézsége és fontossága félemlítette meg, hanem a bolygó maga. Anyabolygóján, a Mintakán időjárás-szabályozási mérnöknek tanult, ez a technológia egyike volt a tudomány egyik korai diadalának. Öt másik világon végzett kutatást és terepmunkát, ebből legalább kettő a kontroll viszonylag korai fázisában volt, de még sosem járt olyan helyen, amit ennyire érintetlenül hagyott a galaktikus civilizáció. A Határvidéki Felmérők csak az elmúlt pár évtizedben léptek kapcsolatba ezekkel a peremvilágokkal, és ez messze kevés idő volt ahhoz, hogy nagy hatással lehessenek rájuk. Egy idegen lény, mint ő, még a nagyvárosi központokban sem tudott végigmenni úgy, hogy nem szívesen látott mennyiségű figyelmet vonzzon

magára (és nem is mindig udvariasat). A kozmopolita népességű föderációs világokról érkezve Flin ezt nehezen viselte el. De a Galaktikus Központ nagyon lelkesedett ezekért a peremvilágokért, mert néhányukon hihetetlenül magas szintű civilizáció fejlődött ki (még ha időnként egyenetlen is). A  Központ sietősen tanárokat és technikusokat küldött nekik, és ezért volt, hogy őt, messze idő előtt, időirányítási szakértők egy négyfős tervező-útmutató csoportjának élére dobták. Ez egy csodálatos lehetőség volt, csodálatos kilátásokkal a jövőre, és a fizetésemelés lehetővé tette, hogy Ruvit hamarabb állandó társává tehesse, mint remélte. De nem számított a magányosságra, a kapcsolatok állandó bizonytalanságára, és a széles, megbízható háttér teljes hiányára, amihez a föderációs világokban már annyira hozzászokott. – Rendben, beismerem, én is félek – mondta Ruvi. – És melegem van. Állítsuk meg ezt az

Retro: A szivárvány összes színe

098-112-brackett.indd 99

99

2017.07.18. 20:03:30

GALAKTIKA 2017. augusztus

esetlen bigyót, és szívjunk egy kis friss levegőt! Ott az jó helynek látszik. Könnyedén lefordult a szűk útról egy földterületre, aminek az oldalán pár nagyobb kő jelezte a szakadék szélét. Ruvi kiszállt, odasétált a kövekhez, és lenézett a völgyre. Gyenge szellő szorította vékony sárga ruháját a testéhez, és borzolta puha, rövid, ezüstszínű tincseinek tömegét a feje körül. Bőre még ez alatt az idegen nap alatt is a fiatalság és egészség bájos sötétzöldjében csillogott. Flin szíve még mindig megdobbant, amikor ránézett. Nem számított rá, hogy ez örökké így lesz, de amíg tart, ez egy csodálatos fájdalom. Megbizonyosodott róla, megtette a szükséges dolgokat, hogy a kocsi ne bukjon át a peremen, aztán csatlakozott hozzá. A szél meleg volt, és párás, tele furcsa illatokkal. A völgy kanyargós sebként feküdt előttük, alján víz csillogott. Mindkét oldalát zord hegygerincek hömpölyögték körbe, a távolban kéken, ahol hőpára borította őket ködbe, a közelben meg zölden, ahol bozontos erdők nőttek rajtuk vadul – a fák tolakodtak, lökdösődtek a helyért, fulladozva az aljnövényzetben és a köréjük tekeredett indákban, teljesen elhanyagolva. – Feltételezem – mondta Ruvi –, tele vannak vadállatokkal is. – Semmi nagyon veszélyes, azt hiszem. Ruvi megborzongott. – Mindig, amikor egy kicsit kijövök a városból, akkor kezdem el igazán érezni, hogy egy tényleg vad vidéken járok. És semmi sem stimmel. A fák, a virágok, még a fűszálak is rossz formájúak, rossz színűek, és az ég sem olyan, mint kellene lennie. – Felnevetett. – Bárki megmondaná, hogy ez az első utam otthonról. Két hatalmas madár jelent meg a láthatáron az egyik gerinc felett. Ott lógtak az égen, lassan körözve mozdulatlan szürkésbarna szárnyaikon. Flin ösztönösen Ruvi köré fonta a karját, bizonytalanul féltve a madarak tá100

098-112-brackett.indd 100

madásától. Nem támadtak, lassan sodródtak lefelé a völgybe, amerre a légáramlatok vitték őket. Nem volt jele emberi tevékenységnek, a szűk utat leszámítva akár teljes vadonban is lehettek volna. – Azért elég szép – mondta Ruvi. – A maga módján. – Igen. – Azt hiszem, ez az egyetlen mérték, amihez ítélhetünk dolgokat, nem? Mindent önmagához képest. – Az könnyebb, ha tudod, mi a saját mértékük – felelte Flin keserűen. – Itt mintha ezernyi lenne. Ezért mondogatja mindig Sherbondy, hogy mozduljunk ki, és nézzük meg a vidéket, ismerjük meg, milyen a népe valójában. Sherbondy a kapcsolatuk volt a helyi kormányban, egy nagy, szívélyes ember, hatalmas lelkesedéssel mindazokért a dolgokért, amiket csinálni fognak. – Az egyetlen baj ezzel, hogy egy élet nem lenne elég, hogy… A hátuk mögül lavinaszerű zaj hallatszott. Flin felugrott és megpördült, de csak egy nagy vörös jármű zúgott el, füstöt eregetve egy csőből a vezetőfülke mögül. A sofőr épp csak észrevette őket, mielőtt a jármű eltűnt volna a képből, Flin már azt hitte, egyenesen a fáknak fogja vezetni, úgy megbámulta őket. Felsóhajtott. – Menjünk! Visszaszálltak az autóba, Flinnek sikerült visszatalálni az útra, és baleset nélkül abba az irányba fordulni, amelyikbe menni akart – ilyenkor, mint mindig, kisebb győzelmet érzett. A primitív járművek, amik nagyban függtek használójuk szeszélyeitől éppúgy, mint a hasonlóképp primítv útrendszerektől, még közel hat hónap után is halálra rémítették. Melegebb volt, mint bármikor. Udvariassági gesztusként, és hogy elkerülje, hogy jobban a figyelem középpontjába kerüljön, mint szük-

Retro: A szivárvány összes színe

2017.07.18. 20:03:30

GALAKTIKA 2017. augusztus

séges lenne, helyi típusú inget és nadrágot vett fel. A legtöbb férfi a különböző tanítócsoportokból így tett a leszállás után. Úgy tűnt, nem számít, hogy a csoport nőtagjai mit viselnek, amíg bizonyos puritán tabukat betartottak, de a férfiak kevésbé zavarónak találták, ha alkalmazkodnak. Flin az öltözékeket szörnyen kényelmetlennek találta, és irigyelte Ruvi viszonylag lenge ruháját. A lány hervadtnak és levertnek látszott. Hátradőlt a széles, túltömött ülés sarkába, szeme félig lehunyva, arcának elegáns kontúrjait kiemelte a finom redőin csillogó izzadság. – Otthonra gondolok – mondta –, és aztán a pénzre. – Ezekre érdemes gondolni. A fák szaladtak mellettük, sötét árnyékká összeolvadva alattuk, telve suhogással és avas, poros illatokkal. Néha elhaladtak egy olyanfajta élelmiszer-termelő állomás mellett, amihez hasonlót a Föderációban már évszázadok óta nem lehetett látni, ahol a föld egy részébe különböző típusú terményeket ültettek, a másik részét legelőnek hagyták, és az egészet egy ember és a családja üzemeltette. Néha keresztülhaladtak kisvárosokon vagy falukon, különös nevekkel, ahol az emberek megbámulták őket, és a gyerekek mutogattak rájuk, és azt kiabálták: „Zöld niggerek, nézzétek, zöld niggerek!” Flin a házakat tanulmányozta. Mind mások voltak, és eléggé különböztek attól, amikhez a városban felnőve hozzászokott, de mindegyik ugyazon kunyhó-alapelv szerint épült. Megpróbálta elképzelni, milyen lehet az élet az egyik ilyen városban, az egyik ilyen fa- vagy kő-, vagy téglaházban, a különös díszítésekkel, csúcsos tetőkkel. Sherbondynak valószínűleg igaza volt. Minden föderációs polgárnak ki kellene próbálnia közelről a bolygó mindennapi életét, megismerni, hogy az emberek hogyan gondolkoznak és éreznek, hogyan birkóznak meg a környezettel. A következő évtizedekben

olyan radikális és átfogó változások lesznek, hogy ezt a jelenlegi életet majd hamarosan elkezdik elfelejteni… A változás már meg is kezdődött. A bolygó – bennszülött nevén Föld, elég szép név, gondolta Flin – az első ingadozó lépéseit tette meg az űrbe, amikor a Felmérő hajók megérkeztek. A Föderáció technikusaival és technikáival ez a folyamat roppantul felgyorsult. Az első, ember vezette hajók, amelyek a Földön épültek, és a Föderáció által képzett, de bennszülött legénység működtetett, már engedélyt kaptak korlátozott szolgálatra az elmúlt hét vagy nyolc évben. A tervező-felmérések is elindultak már, az övéhez hasonló csoportok vezetésével, nemcsak időjárás-szabályozásban, hanem globális egyesítésben, az iparban, az oktatásban, és mindenekfelett a béketeremtésben – számtalan olyan dologban, aminek mind teljesülnie kell, hogy a Föld alkalmas legyen a föderációs tagságra. De ezek a dolgok még nem voltak érezhetőek a népesség egészében. A Föld nagyobb részén csak zajlott tovább az élet, ahogy mindig, és Flin tapasztalatból tudta, hogy sok őslakos még az adminisztratív szinteken is nagyon érzékeny és büszke volt, nem nagyon hajlottak arra, hogy hirtelen megváltoztassák a gondolkodásukat; a vidékibb tömegek talán még annyira sem. Szükséges lesz, hogy megnyerjék őket, hogy éreztessék velük, egyenrangúak a feladatban, nem pedig pusztán egy idősebb és nagyobb kultúra ajándékainak elfogadói. Hosszú és érdekes feladat lesz ez. Egy energikus fiatalember, aki itt ragad, karriert csinálhat belőle, tartalmasat és nagyon profitábilisat. Az egyetlen probléma az volt – Ruvi gondolatai, úgy tűnik, hasonló utakon jártak, mert megkérdezte: – Itt fogunk maradni? – Muszáj lesz, amíg be nem fejeztük a közvetlen munkánkat.

Retro: A szivárvány összes színe

098-112-brackett.indd 101

101

2017.07.18. 20:03:30

GALAKTIKA 2017. augusztus

– De utána? Tudom, hogy többen már úgy döntöttek, hogy itt maradnak. – Ezeknek az embereknek az ajánlatai nagyon jók – válaszolta Flin lassan. – Technikusokra és oktatókra lesz szükségük még sokáig, és a Központ támogatja ezt, mert felgyorsítja az integrációt. Flin kinyúlt, és megveregette Ruvi vállát. – Híresek leszünk, és gazdagok. A lány halványan elmosolyodott. – Rendben – mondta. – Megpróbálom megkedveltetni magammal a dolgot. Eltökélten elkezdte bámulni a furcsa alakú és színű fákat, a sajátos házakat, amik olyan hátborzongatóan funkcionálisnak tűntek, a csevegő őslakosok tömegeit a városokban. Végül megrázta a fejét, és feladta, szemét lehunyva hátradőlt. – Majd megpróbálom megint, amikor nincs ilyen forróság. – Az időjárás-szabályozás ezt megoldja majd. – Még évekig nem. Csöndben vezettek tovább. Flin kissé kényelmetlenül és boldogtalannak érezte magát, de Sherbondy ajánlatára gondolt, és a dolgokra, amire vezetheti őket, és nem szólt semmit. Nem akarta elkötelezni magát Ruvival, se így, se úgy. A délután közepe táján erős felhőszakadás tört rájuk, amit villámlás és dörgés kísért. Időjárás-szakértőként Flin pontosan tudta, mi okozza a vihart, de a tudása semmit sem ért, hogy a hatását kevésbé érezze. Ruvi egyszerűen elrejtette a fejét a sarokban, és remegett. Flin tovább vezetett. Ha hagyod, hogy a bennszülöttek tudják, hogy félsz az időjárásuktól, sosem fogják elhinni, hogy szabályozni tudod. Washingtonban szokásává tette, hogy kisétáljon olyan viharokba, amelyektől még az őslakosok is rettegtek. Alig látta az utat, hogy rajta maradjon, és ideges volt az áradások miatt, de eltökélten gurult tovább. 102

098-112-brackett.indd 102

Végül kiért a viharból, vagy az múlt el. Újra előbújt a nap, forralva és gőzölve a nedves levegőt. Nehéz volt a lélegzés. A nagy fekete felhők még mindig gyülekeztek az égen, további bajokat jelezve előre. A furcsa fényben a táj teljesen idegen és valahogy baljós képet öltött, a kicsi szétszórt házak úgy guggoltak a különös fák között, mintha gyanakvó törpék lennének gonosz szemeket villantva, az üres mezők és csöpögő fák pedig végtelen magányosságot sugároztak. – Fáradt vagyok, és éhes – mondta Ruvi. – Álljunk meg! – A következő városban lesz szállás. Flin maga is fáradt volt. A vezetést megerőltetőnek érezte, és vágyakozott a kicsi légiautók flottája után, amik olyan könnyedén és biztonságosan repkedtek a föderációs világok békés egén. Itt még nem lennének praktikusak, legalábbis amíg a globális időjárás-szabályozás nem válik valósággá. A következő város még messze volt. Az út emelkedett és süllyedt az alacsony hegygerincek és a csobogó folyómedrek között. A falvak, melyeken áthaladtak, nagyon kicsik voltak, némelyik csak két vagy három lakóhellyel. Az árnyékok nagyra nőttek a völgyben. Ruvi nyugtalan lett. Flin tudta, hogy csak az árnyékok és a vad vidék tette feszültté, de ez akkor is bosszantotta. Volt elég problémája így is. Valamiféle állat botladozott keresztül az úton, kis híján az árokba hajtott, hogy elkerülje. A fény nagyon rossz volt. Az üzemanyag-kijelző miatt is aggódott, nagyon alacsonyan állt. És az út, úgy tűnt, örökké tart a fák állhatatosan sötétülő alagútjában. Elmentek egy kicsi fatemplom előtt, ami az egyik, teljesen barbár bennszülött temető mellett állt, ettől mindig megrémültek. A sírkövek halványan csillogtak a vágatlan fű és a vadrózsák között. Olyan gyorsan villant el előttük, hogy Flin rájött, túllőtte a nagy autó

Retro: A szivárvány összes színe

2017.07.18. 20:03:31

GALAKTIKA 2017. augusztus

sebességét a biztonsági határon. Már lassított, amikor befordult egy kanyarba, és egy nagyon lassan mozgó farmjármű mögött találta magát. Sikerült kikerülnie anélkül, hogy nekiütközne bárminek, de nagyon megijedt. A bigyót vezető ember utánuk kiáltott. Flin nem hallotta pontosan, mit, de kétség nem volt felőle, hogy mérges volt. Ezután Flin már óvatosabban haladt. Az út szélén festett jelek kezdtek feltűnni. Ruvi felolvasta őket: – Étterem. Hotel. Szerviz. Egy város van előttünk. Grand Falls a neve, azt hiszem. Az út váratlanul egy dombtetőn haladt át, és egy széles, szabálytalan völgy feküdt előttük, telve fénnyel az alacsonyan járó nap sugaraitól, amik átsütöttek egy hasadékon nyugatról. Lehet, hogy Flin épp kivételesen fogékony hangulatban volt, de úgy találta, hogy ez az egyik legszebb hely, amit valaha látott. Volt ott egy folyó, ami a nyugvó nap fényében furcsa, tompa fényeket villantott, finoman átgördülve egy csinos kis vízesésbe, és fényes habokba borulva az alján. A város fehér házait fák és virágzó indák lugasai szegélyezték, álmosan és békésen ezen a meleg estén, miközben egy magas, fehér templomtorony állt felettük. – Nézd, látom a hotelt! – mondta Ruvi, előre mutatva. – Ó, csodálatos, nagyon szeretnék egy hűvös fürdőt vacsora előtt! Végighúzta ujjait ezüstös fürtjein, felült Flin mellé, és mosolygott, ahogy leértek a dombról Grand Fallsba. Nemrégiben esett itt. A járdák még mindig csillogtak, és a levegőben pára ült. Névtelen virágok édes és nehéz illata terjengett. Az út melletti házak árnyékos verandái közül halk hangok és rejtett nevetés szivárgott ki, és kicsi, futkározó gyerekek alakjai mozogtak a csöpögő fák alatt. Az út a város főutcájává vált, amit neonjelek nyers fényei tarkítottak, a kivilágított ablakok sárgán virítottak a szürkületben. Mindkét ol-

dalon furcsa, alacsony épületek álltak, elég réginek tűntek, olyan szorosan összeépítve, hogy minden sor egy épületnek tűnt, kivéve, hogy a homlokzatot vékony, függőleges részek szabdalták, mind más párkányokkal és más favagy téglamintával az ablakok körül. A házak többnyire vörös téglából épültek, ez tűnt a leggyakoribb építőanyagnak. Egy ház sem volt két szintnél magasabb. A boltok és az irodák zárva voltak. Az evőés ivóhelyek viszont nyitva és tele, valahol belül zene szólt, erős, egyszerű ritmus, mely felett egy magas férfihang siránkozott. A virágok illatát elnyomta a forró, meleg téglák csípőssége és a forróbb, nedvesebb aszfalt. Párok sétáltak a cifrán megvilágított színház bejárata felé az utcán, a nők fényes, színes ruhákat viseltek, hosszú hajuk bonyolult frizurákba fűzve, vastag, erős lábuk és karjuk pőrén. Fiatal férfiak támasztották a falat az ivóhelyek környékén. Általában cigarettát szívtak, és beszélgettek, udvaroltak a nőknek. Közelebbről nézve a város kicsit kevésbé volt szép, mint a dombról. A fehér festék piszkos volt, és lepergett, a régi épületek düledeztek. – Hát – morogta Flin –, Sherbondy mondta, hogy térjünk le a járt útról, és nézzük meg a valódi bennszülött életet közelről. – A szálloda bájosnak tűnik – jelentette ki Ruvi határozottan. – Nincs semmi kifogásom ellene. Még a szürkületben is magukra vonták a figyelmet. Először a hosszú, csillogó kormányzati rendszámos autó vonzotta oda a járókelőket, aztán Flin és Ruvi maga. Más autók is voltak az utcán, mind mozgásban, mind a padkán parkolva, de amit Flin vezetett, újabbnak és különlegesebbnek tűnt, mint a legtöbb. Látta, hogy az emberek mutogatnak rájuk, és megnézik őket. Halkan szitkozódott magában, és arra gondolt, hogy felküldethetnék a vacsorát a szobájukba.

Retro: A szivárvány összes színe

098-112-brackett.indd 103

103

2017.07.18. 20:03:31

GALAKTIKA 2017. augusztus

A szálloda a főtér sarkában állt. Három emelet magas volt, vörös téglából épült, durván túldíszített párkányokkal és hosszú, keskeny ablakokkal. Erkély szaladt végig két szabad oldalán a második szint magasságában, kinyúlva az utca fölé. Karcsú fémpillérek támasztották, amiket valaha fehérre festettek. Egy második sornyi pillér a balkonon magát a tetőt tartotta. Öt vagy hat öregember üldögélt az erkélyen, és még páran az utca fedett részén. Flin kétkedve nézte. – Nem tudom, van-e egyáltalán fürdőszobájuk. Ruvi némileg csökkent lelkesedéssel válaszolt: – Egy éjszakára megteszi. Hosszú az út a következőig, és nem hiszem, hogy az sokkal jobb lenne. Flin mordult egyet, lehúzódott az út szélére a kocsival, majd megállt. Széklábcsikorgás hallatszott, ahogy a férfiak közelebb ültek, vagy felálltak, hogy közelebb jöjjenek. Flin kiszállt, és megkerülte az autót. Rámosolygott a férfiakra, de azok csak bámultak, erős füstöt eregettek, és azon keresztül pislogtak rá, az autóra, a rendszámra, és aztán Ruvira. Flin megfordult, és kinyitotta neki az ajtót. A kocsi alacsony teteje felett észrevette, hogy férfiak kezdtek gyülekezni az út túloldalán. Egy csapat fiú bukkant fel a semmiből, fürtökben, mint valami rovarok, fényes szemekkel, és izgatottan. Kisegítette Ruvit, karcsú sárga ruhájában, ezüstszínű hajtincsei visszaverték a szálloda magas bejárati ajtajának fényét. Az egyik férfi metsző hangon felkiáltott: – Zöld, akár a fű, te jó isten! Nevetés tört fel. Valaki füttyentett. Flin arca megfeszült, de nem mondott semmit, a férfiakra sem nézett. Karonfogta Ruvit, és bementek a szállodába. 104

098-112-brackett.indd 104

Átsétáltak a kifakult szőnyegen, kopott bőrrel és poros plüssel borított bútorok szigetei között. Ventilátorok forogtak lassan a plafonon, nem igazán zavarva meg sem a forró levegőt, sem a fényre repülő molyok tömegeit. Egy olyan szag terjengett, amit Flin nem tudott teljesen azonosítani. Por, a halott dohány áporodott bűze, és valami más – a kor talán, és a bomlás. A nagy faasztal mögül egy ősz hajú férfi emelkedett fel a székéről, karját kitárta az asztallapon, és nézte, ahogy megérkeznek. A férfiak az utcáról követték őket, gyorsan zsúfolódtak be az ajtókon. Úgy tűnt, egy bizonyos férfi vezeti őket, egy vörös arcú alak, aki egy aranyláncon lógó amulettet viselt széles pocakja fölött. Flin és Ruvi megállt az asztal előtt. Flin még egyszer elmosolyodott. – Jó estét! – köszönt. Az ősz hajú férfi a hátuk mögé pillantott, a férfiakra, aki benyomultak utánuk, újabb izzadságszagokkal kiegészítve a már bent levőket. Abbahagyták a beszédet, mintha arra várnának, mit fog mondani az ősz hajú férfi. A ventilátorok finoman csikorogtak forgás közben. Az ősz hajú férfi megköszörülte a torkát. Ő  is mosolygott, de mosolyában nyoma sem volt barátságosságnak. – Ha szobát szeretnének – jelentette ki szükségtelenül hangosan, mintha nem is Flinhez beszélne, hanem a többiekhez az előcsarnokban –, sajnálom, de tele vagyunk. – Tele vannak? – ismételte meg Flin. – Tele vagyunk. Az ősz hajú férfi megfogta a nagy könyvet, ami előtte feküdt nyitva, és egyfajta ceremoniális mozdulattal becsukta. – Remélem, megértik. Én nem tagadom meg, hogy elszállásoljam önöket. Csak nincs igénybe vehető szállásom. Ismét az ajtóban álló férfiakra pillantott, ahonnan halk nevetés hallatszott.

Retro: A szivárvány összes színe

2017.07.18. 20:03:31

GALAKTIKA 2017. augusztus

– De... – kezdte Ruvi tiltakozva, de amikor Flin megnyomta a karját, abbahagyta. Flin arca forró lett hirtelen. Tudta, hogy a férfi hazudik, és hogy a hazugságot elvárták és helyeselték a többiek, és hogy csak ő és Ruvi voltak ketten, akik nem értették, hogy miért. Azt is tudta, hogy semmi hasznukra nem lenne vitába kezdeni. Így hát olyan kedvesen szólalt meg, ahogy csak tudott: – Értem. Akkor talán tudna ajánlani egy másik helyet a városban... – Nem tudok ilyet – mondta az ősz hajú férfi, a fejét rázva. – Nem ismerek semmilyen helyet a városban. – Köszönöm – mondta Flin. Megfordult, és visszaindult az előcsarnokban, még mindig Ruvi karját fogva. A tömeg egyre növekedett. Grand Falls fél lakossága összegyűlt már abban a sarokban, gondolta Flin. Az eredeti csoport már a kétszeresére nőtt, és elállta a kijáratot. Szétnyíltak, hogy átengedjék őket, de leplezetlen szemtelenséggel, erősen megbámulva Ruvit, aki lehajtotta a fejét, és nem nézett rájuk. Flin lassan sétált, szándékosan nem vett róluk tudomást, és nem sietett. De közelségük, melegségük és illatuk, és valami fenyegető érzés velük kapcsolatban, amit nem értett, fájdalmasan megfeszítette az idegeit. Áthaladt az ajtón, majdnem elsöpörve egy fiatal lányt, aki felvisított, és hátraugrott az útjából, látványosan mutatva, hogy fél tőle. Egy csomó fiatal ember volt vele, fiúk és lányok egyformán, akik nagy vihogásba és lökdösődésbe kezdtek. A tömeg hangosabb lett, ahogy egyre növekedett. Most már sok nő is volt köztük. Flin udvariasan megvárta, hogy szétnyíljanak előtte, lépésenként haladt az autó felé. Hangok repültek előre és hátra a feje felett, feléje és körülötte. – Nem is ember!

– Hé, zöldike, nem tudjátok megetetni rendesen a nőket, ahonnan ti jöttök? Nézd, milyen vézna... – Ez valami vicc, ez az őrült haj? – Pont, mint amilyet a tévében láttam, mondtam is akkor Jacknek, Jack Spivey, mondom neki, ha egyszer látsz egy ilyet az utcán... – Hé, zöldike, igaz, hogy a nőitek tojást raknak? Nevetés. Gúnyolódás. És valami mélyebb. Valami gonosz. Valami, amit nem értett. Elérte az autót, és betessékelte Ruvit. Ahogy közel hajolt hozzá, belesuttogott a fülébe, a saját nyelvükön: – Nyugodj meg! Elmegyünk innen. – Mama, hogy lehet, hogy a vicces niggereknek nagyobb kocsijuk van, mint nekünk? – Mert a kormány sok pénzt fizet nekik, hogy idejöjjenek, és megtanítsanak minket arra, amit nem tudunk. – Kérlek, siess! – suttogta Ruvi. Elindult az autó másik oldalára, de útját elállta a vörös arcú ember az aranylánccal. Mögötte egy kisebb tömeg állt az utcán az autó előtt. Érezte, hogy nem fogják átengedni, így hát megállt, mintha ő is így akarta volna, és megszólította a láncos embert: – Bocsásson meg, meg tudná mondani, milyen messze van a legközelebbi város? A lányok hangosan kuncogtak Ruvi ruháján és kinézetén. Mindannyian széles csípőjű, nagy mellű helybéliek voltak, vastag lábakkal és kerek arcokkal. Flin azt gondolta, nem nagyon volt joguk kritizálni. Közvetlenül az aranyláncos férfi mögött négy vagy öt fiatalabb férfi álldogált. Nyilvánvalóan az egyik fogadóból jöttek ki. Sovány, nyúlánk fiatal férfiak voltak, hajuk lesimítva, csípőjük különösen arcátlan módon előretolva. Szemük olyan, gondolta Flin, mint az állatoké. Ott álltak az ajtóban, amikor kijött. Még mindig Ruvit nézték.

Retro: A szivárvány összes színe

098-112-brackett.indd 105

105

2017.07.18. 20:03:31

GALAKTIKA 2017. augusztus

– A legközelebbi város? – kérdezte az aranyláncos. Olyan akcentussal ejtette ki a szavakat, mint Flin. Mély, csengő hangja volt, úgy tűnt, hozzászokott ahhoz, hogy tömegekhez beszéljen. – 124 mérföld. Hosszú út éjszaka egy idegen vidéken át. Flinben felforrt a düh, de óvatosan magában tartotta. – Köszönöm. És vajon hol ehetnénk valamit, mielőtt elindulunk? – Hát, most már elég késő van – felelte a férfi. – Az éttermeink épp mostanában zártak. Igazam van, Mr. Nellis? – Így van, Shaw bíró! – mondta egy férfi a tömegben. Ez is hazugság volt, de Flin elfogadta. Bólintott, és azt mondta: – Tankolnom is kell. Hol... – A benzinkút is zárva – jelentette ki Shaw. – Ha van még annyi, hogy végigguruljon az úton, van egy kút Patch autósfogadójánál. Ő elég sokáig nyitva van. – Köszönöm – mondta Flin. – Most megyünk. Elindult, de Shaw nem mozdult az útjából. Ehelyett feltette a kezét, és azt mondta: – Még egy percre, mielőtt elmennek. Olvastunk magukról az újságban, és láttuk magukat a tévében, de errefelé nincs túl sok esélyünk hírességekkel beszélni. Volna pár kérdésünk. Az állatra emlékeztető szemű, nyúlánk fiatalemberek lassan oldalogtak Flin háta mögé a kocsihoz, erős alkoholszagot árasztva, amerre mentek. – Rohadt sok kérdésünk! – kiabálta valaki hátulról. – Például mi a faszért nem maradtok otthon? – Nanana! – intette le Shaw. – Maradjunk barátságosak! Tiszteletes úr, van valami mondanivalója? 106

098-112-brackett.indd 106

– Természetesen! – mondta egy kövér ember egy koszos, fekete öltönyben, vállával átlökdösődve a tömegen. Megállt Flin előtt. – Öt vasárnapból hármon ebben a témában prédikáltam, mert ez jelenleg a legfontosabb kérdés, amivel a világ ma szembenéz. És ha nem teszszük meg, nem válaszoljuk meg ezt a kérdést olyan módon, ami elfogadható a mindenható Istennek, akár el is felejthetjük a sok évszázados harcot, amit a Sátánnal vívtunk, és elismerhetjük, hogy elbuktunk. – Ámen! – kiáltotta egy női hang. – Ámen, Tibbs tiszteletes! Tibbs tiszteletes közel nyomta az arcát Flinéhez, és megkérdezte: – Embernek tartod magad? Flin tudta, hogy veszélyes területre tévedt. Ez egy vallásos ember volt, és a vallás szigorúan helyi ügynek számított, amivel nem volt szabad vitatkozni vagy beleavatkozni semmilyen módon. Ezért óvatosan csak annyit mondott: – A saját világunkon annak tartjuk magunkat. De nem készültem fel arra, hogy az ön nézőpontját vitassam, uram. Az autó felé mozdult, de a tömeg csak nyomakodott, és még szorosabban fogta. – Na, hát akkor – mondta Tibbs tiszteletes –, akkor azt szeretném tudni, hogyan nevezhetik magukat embernek, amikor a Szentírás azt tartja, hogy az Úr teremtette ezt a földet a lábam alatt, és ő teremtette az embert, a férfiembert, ugyanebből a földből. Na most, ha… – Ó, a fenébe is, tartogassa ezt a dolgot a szószékre! – mondta egy másik férfi, Tibbs elé lökve magát. Szívós volt, és napbarnított, beesett arccal és kemény tekintettel. – Én nem a lelkük miatt aggódom, az se érdekel, ha az Apokalipszis Szörnyetegének kiskutyái! – Egyenesen Flin felé fordult. – Évek óta látom az arcukat a tévében. Zöldeket, mint ennek itt. Pirosakat, kékeket, lilákat, sárgákat, a szivárvány összes

Retro: A szivárvány összes színe

2017.07.18. 20:03:31

GALAKTIKA 2017. augusztus

színét. Én csak azt akarom tudni, hogy nincsenek fehér emberek odakinn? – Igen! – helyeselt és bólogatott a tömeg. A férfi, akit Shaw bírónak hívtak, szintén bólogatott. – Úgy gondolom, mindannyiunk nevében kérdezed, Sam. – Úgy értem – mondta a beesett arcú Sam –, hogy ez itt egy fehér város. A legtöbb más helyen manapság, ahogy hallom, úgy találja a feketéket és a fehéreket, mintha egy akolból valóak lennének, de nálunk másképp van, és nem vagyunk ezzel egyedül. Vannak még azért itt-ott, akik kitartanak, hogy úgy mondjam. És mi nem szegtünk meg semmilyen törvényt. Mi nem tagadtuk meg az integrációt, tudja. Csak úgy alakult, így vagy úgy, de úgy alakult, hogy a színesek a környéken… A tömeg sejtelmesen kuncogott. – …úgy döntöttek, jobb lesz nekik máshol, és elmentek. Így nekünk nem kell integrálódni. Nekünk nincs szín-problémánk. Nem is volt, vagy húsz éve. És ami még fontosabb, nem is akarunk! A tömeg helyeslően kiabált. Shaw szólalt meg nagy, dörgő hangján: – Azt akarjuk világossá tenni, hogy továbbadhassa annak, akit érint: néhányan úgy akarjuk élni az életünket és vezetni a városunkat, ahogy nekünk tetszik. A jó öreg Föld elég jó hely így is, sosem éreztük szükségét, hogy mindenféle idegenek idejöjjenek, és megmondják, mit hogyan kell csinálnunk. Amúgy sem vagyunk túl barátságosak az ilyenekkel, tudja? De azért nem vagyunk ésszerűtlenek, hajlandóak vagyunk meghallgatni dolgokat, és majd kialakítjuk a saját véleményünket. Maguknak csak azt kell megérteniük, hogy nem érdekel, mi megy a nagyvárosokban meg a hasonló helyeken, nekünk csak ne mondjon meg semmit egy rakás színes fickó, és egy csöppet sem számít, hogy milyen színük van. Ha…

Ruvi váratlanul felsikított. Flin megpördült. A likőrszagú fiatalemberek a kocsi mellett gyűltek össze, és befelé hajolgattak az ablakon. Nevettek, és egyikük azt mondta: – Ó, most mi a baj? Én csak… – Flin, kérlek! Flin látta a lány felé hajolgató hátakat és fejeket. Ruvi olyan messzire húzódott az ülésben, amennyire csak tudott. A túloldalon más fejek kandikáltak befelé, kajánkodva, vigyorogva. – Most megijesztetted, Jed! – mondta egy gúnyolódva szemrehányó hang. – Hát nem szégyelled magad? Flin két lépést tett az autó felé, félrelökve valakit az útból. Nem látta, ki volt. Semmit nem látott, csak Ruvi ijedt arcát és a fiatalemberek hátát. – Menjenek onnan! – mondta. A nevetés abbamaradt. A fiatalemberek lassan kiegyenesedtek. Egyikük megszólalt: – Mondott valaki valamit? – Jól hallotta! – felelte Flin. – Menjenek odébb az autótól! Megfordultak, a tömeg most csöndben figyelt. A fiatalemberek magasak voltak. Kezük nagy volt, és durva, erős bármilyen feladatra. Szájuk résnyire nyitva, hogy láthatóak legyenek a fogaik, szuszogtak és mosolyogtak, szemük kegyetlen volt. – Ejnye! – mondta a Jed nevű. – Nem nagyon tetszik a hangsúly, amivel mondtad. – Nem érdekel, hogy tetszik-e vagy sem! – Ezt csak úgy hagyod, Jed? – kiáltott valaki. – Egy niggertől, aki ráadásul még zöld is? Nevetés harsant fel. Jed elmosolyodott, és előredöntötte a súlypontját a behajlított térde fölött. – Csak barátságosan próbáltam beszélgetni a barátnőddel – jelentette ki. – Ezt nem kéne kifogásolnod! Kinyúlt, és megmerevített ujjaival keményen Flin mellkasa felé csapott.

Retro: A szivárvány összes színe

098-112-brackett.indd 107

107

2017.07.18. 20:03:31

GALAKTIKA 2017. augusztus

Flin elfordította a testét, és hagyta, hogy a lökés ereje lecsússzon a válláról. Minden mozgás lelassulni látszott egy különös, jeges vákuumban, amiben e pillanatban csak ketten voltak, ő és Jed. Egy új és rettenetes érzésre eszmélt magában, valamire, amit korábban nem tapasztalt. Előrelépett, könnyedén, erősen, nem sietve. Kezei és lábai négy mozdulatot tettek. Számtalan alkalommal megcsinálta már ezeket, egy tornateremben, egy barátságos ellenféllel szemben. De még sosem tette meg őket így, teljes erővel, gyűlölettel, egy sötét, gonosz, állatias vággyal, hogy sérülést okozzon. Nézte, ahogy vér tört ki Jed orrából, nézte, ahogy lassan elesik, ledől a járdára, a hasát fogva, tágra nyílt szemmel és szájjal, döbbenten és fájdalommal telve. A körülötte lelassult idő és gyűlölet burkán kívülről Flin más mozgást és zajt érzékelt. Lassan, majd váratlan gyorsasággal kitisztult minden. Shaw bíró Flin elé ugrott. Mások Jedet támogatták, amint épp fölkelt. Egy pocakos férfi jelvénnyel az ingén integetett a karjával, szétzavarva az embereket a kocsi körül, Jed barátaival együtt. A hangok zavart és ijedt lármája fölött Shaw nagy, határozott hangon kiáltott: – Nyugodjon meg mindenki, nem akarunk itt bajt! Flin felé fordult, és azt mondta: – Azt javaslom, induljon el, amilyen gyorsan csak tud! Flin megkerülte az autót, ahol a rendőr utat csinált neki. Beszállt, és beindította a motort. A tömeg előretódult, mintha megpróbálná megállítani Shaw és a rendőr ellenére is. Váratlanul kitört belőle: – Igen, vannak fehérek odakint, úgy egy a tízezerből, és ez nem érdekli őket egyáltalán, ahogy minket sem. Nem bújhatnak el az univerzum elől! El fogják taposni magukat a színek – a szivárvány összes színe! 108

098-112-brackett.indd 108

És akkor megértette, hogy pontosan ettől féltek. A gázra lépett, és a nagy autó elindult. Az emberek az utcán szétszaladtak. A kocsi tetejére és oldalára dobott tárgyak hangjait hallotta, de aztán az út kinyílt előtte, hosszú volt, és egyenes, tövig nyomta a pedált. Fények villództak el mellette. Aztán sötét lett, és a város elmaradt mögöttük. Flin lassított. Ruvi összehúzta magát az ülésében, és a kezébe temette az arcát. Nem sírt. Flin átnyúlt, és megérintette a vállát. A lány remegett, akárcsak ő. Fizikailag betegnek érezte magát, de hangjába csöndet és nyugalmat erőltetett. – Most már minden rendben. Elhagytuk őket. Ruvi egy hangot adott – nyöszörgést vagy választ, nem tudta biztosan. Mereven ült, kezét leengedte a combjára. Nem beszéltek többet. A levegő itt hűvösebb volt, de még mindig tele párával, majdnem olyan nyirkos, mint a köd a bőrön. Nem látszottak a csillagok. Jobb felé villámok szaggatott fényei, és halk morajlás. Egy kötegnyi vörös fény jelent meg előttük az éjszakában, ami egy neontáblává alakult. Patch’s. Az autósfogadó a benzinkúttal. – Ne állj meg! Kérlek, ne állj meg! – suttogta Ruvi. – Muszáj – mondta finoman, és lehúzódott az útról a kavicsos parkolóba a halványan megvilágított ablakú, düledező vázú ház mellé. Hangos, ritmikus zene szólt bent. Egy kisebb épület állt mellette, egy lakóház a fogadó mellett, és a kettő között félúton egy benzinkút árválkodott. Flin megállt. Szinte öntudatlanul hátrafordult, és előtúrta a sapkáját és a kabátját az ülés mögül, és felvette. A sapka peremét lehajtotta, hogy elrejtse az arcát, amennyire csak tudja. Ruvinak volt egy sárga kendője, ami illett a ruhájához. Áthúzta a feje és a válla fölött, és

Retro: A szivárvány összes színe

2017.07.18. 20:03:31

GALAKTIKA 2017. augusztus

összehúzta magát az ülés sarkában. Flin lekapcsolta a műszerfal fényeit. Egy magas, vékony nő jött ki a lakóházból. Valószínűleg a férfi vezette a fogadót, és őrá bízta az apróbb ügyeket. Flin nyugodt hangon próbálta megkérni, hogy töltse tele a tankot. Az alig nézett rá, és mogorván a kút felé indult. Flin elővette a tárcáját, és remegő kézzel válogatott a bankjegyek között. A sötét országúton a fogadó fénykörén túl egy autó haladt el lassan. A kút pumpája kattogott, pokoli ünnepélyességgel csengetett, és végül megállt. A nő egy hangos csattanással felakasztotta a csövet, és előreindult. Flin mély levegőt vett. Átnyújtott egy bankjegyet. – Nyolcszáznyolcvanhét lesz – mondta a nő, átvette a pénzt, és ekkor látta meg a kéz színét, akitől elvette. Beszélni vagy kiáltani kezdett, hátralépett és elhajolt hirtelen, ugyanabban a mozdulatban. Flin látta a szemét megcsillanni a fényben, ahogy benézett az autóba. Flin már elindította a motort. Az autó elzúgott, köveket verve fel, hátrahagyva a nőt, aki karját kitárva mutogatott utánuk. – Nem kell újra megállnunk, amíg el nem érjük a várost. Ott már minden rendben lesz. Hátradobta a sapkáját az ülésre. Ruvi hagyta, hogy a kendő lesodródjon a fejéről. – Sosem akartam még elrejteni az arcom – mondta. – Különös érzés. – Sok mindent kellene mondanom, de most nem lehet. Nem, ha vezetni akarok – motyogta Flin mérgesen. Az országút szűk volt, és fekete a viharos ég alatt, az üres mezők és sötét erdők között. Egy másik autó volt az úton előttük, lassan mozgott. Flin meg akarta előzni. Az autó középen ment. Flin várt egy pillanatot, hogy a vezető láthassa, hogy előzni akar,

és helyet hagyjon neki, de az autó továbbra is elzárta az utat. Flin dudált, először udvariasan, aztán hangosan. Az autó maradt, ahol volt, egyre lassabban és lassabban ment, így Flinnek a fékre kellett lépnie, hogy ne menjen neki. – Mit csinálnak? – suttogta Ruvi. – Miért nem engednek el? Flin megrázta fejét. – Nem tudom. Ekkor kezdett el félni. Amennyire csak tudott, kihúzódott balra, a nyers padkán haladt. Dudált, és rátaposott a gázra. A másik autó is kanyarodott egyet. Hátsó lökhárítója megütötte az ő elülsőjét. Ruvi felsikoltott. Flin egyenesbe hozta a megingó autót. Az izzadság forró tűkként szúrta a bőrét mindenhol. Keményen a fékre taposott. A másik autó előre farolt. Flin élesen jobbra rántotta a kormányt, és lenyomta a gázt, átlökte a nagy autót keresztbe az úton a túloldali padkára. Egy rövid pillanatra azt hitte, sikerülni fog. De a másik autó könyörtelen sebességgel lendült vissza, megütötte és visszapattant, és újra megütötte, a lökhárítók úgy csattogtak, mintha egy férfi lökdösne egy másikat a vállával. Kátyúk és kövek lökdösték Flin kocsiját oda és vissza. Az irányításért küzdve a közelben hallotta a férfiak kiáltásait... – Menj neki, a kurva anyját, lökd le a kibaszott kocsiját az útról, ez az! Egy fa volt előtte. Az autó lámpáinak fényében jelent meg váratlanul a durva szövetű törzs, az ágak-bogak, a kósza gallyak és a sötét levelek. Flin kétségbeesetten csavarta a kormánykereket. A lámpák fénye szélesen átvágott a mező füvén és gyomjain. Az autó pattogott, repült, ugrált az egyenetlen földön, és egy fülsértő csattanással bezuhant egy kis vízfolyás árkába. A motor leállt. Csönd lett, kábult és kétségbeesett.

Retro: A szivárvány összes színe

098-112-brackett.indd 109

109

2017.07.18. 20:03:31

GALAKTIKA 2017. augusztus

Flin visszanézett. A másik kocsi megállt az út szélén. Férfiak szálltak ki belőle. Ötöt számolt. Azt gondolta, tudja, kik azok. Átnyúlt Ruvi felett, kinyitotta az ajtót, és kitolta a lányt maga előtt. – Most szaladni fogunk! – mondta, maga is meglepődve hangjának puszta banalitásán, olyan volt, mintha egy gyerekhez beszélne egy jelentéktelen játékban. Az autó arra dőlt, így Ruvi könynyen kicsúszott. Flin mögötte esett be a sárba és a bokáját rögtön körülvevő hideg vízbe. Félig segítette, félig lökte a lányt az alacsony partra, mikor kiért, megfogta a kezét, és húzta maga után. Nem nézett hátra. Nem kellett. Hallotta a futó férfiakat, nevettek, kiabáltak, ugattak, mint a vadászkutyák. Cikázó villám világította meg a sötét felhők függönyét. Flin fákat látott, és farakásokat. A fény elhalt, és mély morajlás követte. A farakások eltűntek. Tovább futott feléjük. Fű és gyomok gubancolódtak a lába körül. Ruvi lemaradt, egyre erősebben és erősebben húzva a kezét, zokogott futás közben. A fák között voltak. Flin elengedte a kezét. – Menj tovább! Bújj el valahol! Egy hangot ne adj, bármi történik! – Nem! Nem hagylak itt… Vadul ellökte magától, próbált nem hangosan kiabálni: – Menj!! A fiatalemberek átvágtak a magas füvön, beértek a fák közé. Lámpa volt náluk. Hosszú fehér fénypászmája kutatott és tapogatózott. – Látsz valamit? – Még nem. – Kinél van az üveg? Tiszta száraz vagyok a rohanástól. – Láttok valamit? – Itt vannak valahol. Hangos torokköszörülés, bozótok szakadása, lábak taposása. 110

098-112-brackett.indd 110

– Kiderítem, istenemre mondom! Miután elintézem azt a kisköcsögöt, kiderítem. – Mit derítesz ki, Jed? – Hogy igaz-e, hogy tojást raknak, vagy nem. Röhögés. – Kinél van az a kibaszott üveg? – Várjál csak, erre, világíts erre! Hallom mozogni a kis szemetet. – Hé! Flin megfordult, kiegyenesítette a vállát, Ruvi és közéjük állt. Egyikük lámpát tartott az arcába. Nem látta őket tisztán. De hallotta a Jed nevű hangját, aki hozzá beszélt. – Jól van, zöldike, ha annyira szeretnél dolgokat tanítani nekünk, nem túl szép dolog, hogy mi csak kapunk, és nem adunk, szóval adunk neked egy kis leckét. – Engedjétek el a feleségemet! – mondta Flin szilárdan. – Nem vele van vitátok. – A feleséged, ha? – kérdezte Jed. – Hát azt mi honnan tudjuk, hogy a feleséged? Ennek a földnek a törvényei alapján esküdtetek? – A saját törvényeink alapján házasodtunk. – Halljátok ezt, fiúk? A ti törvényeitek semmit sem érnek itt, zöldike, szóval nekem nem úgy tűnik, mintha férj és feleség lennétek. De mindegy, a csaj marad. Ez is a lecke része. Jed nevetett. Mind nevettek. Flin a saját nyelvükön kiáltott Ruvira: – Fuss! Most! Ráugrott a lámpát tartó férfira. Egy másik férfi mozdult meg gyorsan oldalról, és megütötte a vállát és a nyakát valamivel, ami több volt, mint puszta kéz. Egy faág talán, vagy egy vascső. Flin a földre esett, megbénította a fájdalom. Hallotta, hogy Ruvi felsír. Próbálta újra mondani neki, hogy meneküljön, de a hangja elhagyta. Dulakodás hangjait hallotta, és megint sírást. Megpróbált felkelni, de egy vasalt cipős láb megrúgta és a földre szö-

Retro: A szivárvány összes színe

2017.07.18. 20:03:31

GALAKTIKA 2017. augusztus

gezte. Acélbetétek zúzták szét az arcát. Jed fölé hajolt, és megrázta. – Tartsd ott, Mike, azt akarom, hogy hallja! Hallasz, zöldike? Első lecke. A niggerek mind a saját oldalukon maradnak az úton. Csattanás. Vér a szájban, fájdalom. – Tartsad, Mike, az istenit! Második lecke. Amikor egy fehér férfi kinéz magának egy nigger nőt, nem kéne neki fölényeskedni. Ez egy megtiszteltetés, tudod? Kedvesnek kell lennie, boldognak és büszkének. Érted? Még több vér, még több fájdalom. Ruvi, Ruvi! – Harmadik lecke. És ezt jó, ha megjegyzed, kiírod és kifüggeszted, hogy az összes többi piros, kék, zöld és lila nigger is láthassa. Sosem emelsz kezet egy fehér emberre! Soha! Bármi történjen! Ruvi csöndben volt. Nem hallotta a hangját. – Megértetted? Bármi történjen! – Héj-hóó! – Adjad neki, Jed! Mondd meg neki, hogy ne felejtse el! Sötét, éjszaka, villámlás, vörös tűz, vörös vér, csend, távolság, egy hosszú, elhaló, visszhangzó hang. – …akár egy igazi ember nő, istenem, mit szólsz… Röhögés. Ruvi… Elájult. A közfelháborodás hatalmas volt. Az újságok szerte a világon vezércikkeket hoztak. Az elnök nyilatkozatot tett. A kormányzó hivatalosan elnézést kért az állam nevében, és őszintén megígérte, hogy megkeresik és megbüntetik a botrányos cselekedetért felelősöket. Grand Falls azonban megvédte a sajátjait. Nem lehetett tanúkat találni, akik azonosították volna a városban történt incidens szereplőit. Shaw bíró biztos volt benne, hogy

sosem látta őket korábban. A rendőr ugyanígy. A támadás kint, vidéken történt, és persze sötétben. Flin nem emlékezett az autó rendszámára, és az emberek arcát sem látta tisztán. Ruvi sem. Akárkik lehettek, akárhonnan. A név, „Jed”, magában semmit nem jelentett. Egy csomó Jed lakott a környéken, de egyik sem az a Jed volt. Az igazi Jed sosem került elő, és ha előkerült volna, Flin akkor is csak úgy tudta volna azonosítani, hogy az a férfi, akit ő maga ütött meg a Grand Falls Hotel előtt. („Kissé forrófejűnek tűnt – mondta Shaw bíró. – Megsértődött, pedig senki nem akarta bántani. Olyan volt, mint aki nem ért minket.”) Így hát nem találtak meg senkit, és nem volt büntetés. Amikor az orvosok alkalmasnak nyilvánították az utazásra, Flin közölte a csoportjával, hogy hazatér. A Galaktikus Központtal már kapcsolatba lépett. Valaki mást küldenek majd a helyére. Nagyon mérgesek voltak az ügy miatt, és több különböző lépésen gondolkodtak. De mivel a Föld nem volt tagbolygó, nem vonatkoztak rá a galaktikus törvények, és mivel egy világ jövője lényegesen fontosabb, mint néhány egyén cselekedetei, vagy azok áldozatainak érzelmei, valószínűleg semmi drasztikusat nem tesznek majd. És Flin tudta, hogy ez így helyes. Sherbondy látogatta meg. – Felelősnek érzem magam az egészért – mondta. – Ha én nem javaslom azt az utat… – Megtörtént volna, előbb vagy utóbb – mondta Flin. – Velünk, vagy valaki mással. Az ön bolygója még hosszú út előtt áll. – Bárcsak maradnának! – mondta Sherbondy szerencsétlenül. – Szeretném bebizonyítani, hogy nem vagyunk mind állatok. – Nem kell bebizonyítania. Ez nyilvánvaló. A baj most velünk van. Ruvival és velem. Sherbondy tanácstalanul nézett rá.

Retro: A szivárvány összes színe

098-112-brackett.indd 111

111

2017.07.18. 20:03:31

GALAKTIKA 2017. augusztus

– Többé nem vagyunk civilizáltak. Talán egy napon újra azok leszünk. Remélem. Ez az egyik ok, amiért hazamegyünk, olyan pszichiátriai kezelésre van szükségünk, amilyet itt nem kaphatunk. Különösen Ruvinak… Megrázta a fejét, és fel-alá kezdett sétálni a szobában, teste megfeszült a dühtől, amit csak nagy erőfeszítéssel tudott kontrollálni. – Egy ilyen cselekedet – és ilyen emberek – lealjasítanak és lealacsonyítanak mindent, amihez hozzáérnek. Továbbadnak magukból valamit. Tele vagyok irracionális érzelmekkel. Félek a sötétségtől és a fáktól és a csöndes helyektől. És ami még rosszabb, félek a népétől. Nem tudok kilépni a szobából anélkül, hogy azt érezném, vadállatok között járok. Sherbondy nagyot sóhajtott. – Nem hibáztatom. Sajnálatos. Jó élete lehetett volna itt, sok mindent tehetett volna. – Igen – vágott közbe Flin. – Nos – állt fel Sherbondy –, búcsúzom. Kezet nyújtott. – Remélem, nem bán egy kézfogást… Flin habozott, aztán röviden megfogta Sherbondy kezét. – Látja, még magától is… – mondta, valódi szomorúsággal. – Ezért kell elmennünk. – Értem – mondta Sherbondy. Az ajtó felé fordult. – Az isten verje meg azokat a rohadt gazembereket! – kiáltott fel váratlanul dühösen. – Az ember azt gondolná, hogy manapság, ebben a korban… Ó, a pokolba is… Viszlát, Flin! És sok szerencsét! És elment. Flin segített Ruvinak bepakolni az utolsó csomagokat. Ellenőrizte a sok felszerelést is, amit az időjárás-szabályozó csoport hozott magával demonstrációs célokból, ezeket otthagyja majd az utódjának. Aztán azt mondta Ruvinak csendesen: 112

098-112-brackett.indd 112

– Még van egy dolog, amit el kell intéznem indulás előtt. Ne aggódj! A felszállás előtt itt leszek! A lány riadtan nézett rá, de nem tett fel kérdéseket. Beszállt az autóba, és egyedül indult el. Vezetés közben sötéten és elkeseredetten beszélt magában, valakihez, aki nem volt ott. – Meg akartál leckéztetni – mondta. – Sikerült. Most megmutatom, mennyire jól tanítottál, és hogy én milyen jól tanultam. És ezért volt valódi gonoszság, amit vele és Ruvival tettek. A fizikai erőszak és a fájdalom hamarosan véget ér, de a többi dolgot nehezebb kiirtani – az igazságtalanság érzését, az elkeseredett dühöt, minden olyan ember vak gyűlöletét, akinek az arca fehér. Különösen a gyűlöletet. Egy napon, ebben reménykedett, és ezért imádkozott, talán megszabadulhat ettől az érzéstől, olyan tiszta és ép lehet, mint mielőtt az egész megtörtént. De ez még messze volt. Nagyon-nagyon messze. Két teljesen feltöltött minipáravetővel a zsebében vezetett határozottan Grand Falls felé… Tóth László fordítása

Leigh BRACKETT Az elsősorban hollywoodi forgatókönyvíróként híressé vált amerikai szerző olyan filmeken dolgozott, mint a Hosszú álom (1946), a Rio Bravo (1959) és A Birodalom visszavág (1980). Az 1915-ben született írónő huszonéves korában kezdett SF-magazinokban publikálni, első regénye mégis egy krimi volt 1944-ben. Két évvel később feleségül ment egy már akkor is híres SF-szerzőhöz, Edmond Hamiltonhoz, és ez végképp a fantasztikum felé fordította érdeklődését. Későbbi méltatói az űropera királynőjeként aposztrofálták. 1978-ban hunyt el. Magyarul eddig három novellája és két regénye jelent meg.

Retro: A szivárvány összes színe

2017.07.18. 20:03:31

FANTASZTIKUS KEDVEZMÉNYEK ARANY, PLATINA ÉS GYÉMÁNT KLUBKÁRTYÁS TAGJAINKNAK!

113

NYEK ÉS AJÁNDÉKOK A FANTASZTIKUS KEDVEZMÉ VÍTJÜK KÖRÉT FOLYAMATOSAN BŐ

1. HAVIDÍJAS ELŐFIZETÉSI KONSTRUKCIÓ: FIZESSEN ELŐ HAVONTA 1000 FT-ÉRT A GALAKTIKA MAGAZINRA! A SZOLGÁLTATÁS IGÉNYLÉSÉHEZ KÉRJE ÜGYFÉLSZOLGÁLATUNK SEGÍTSÉGÉT +36/1 457 0250-ES VONALAS SZÁMON, A +36/70 948 4802 MOBILSZÁMON VAGY A [email protected] CÍMEN, ILLETVE SZEMÉLYESEN SZERKESZTŐSÉGÜNKBEN: 1024 BP., FÉNY UTCA 2. (108-AS KAPUCSENGŐ). 2. INTERNETEN KERESZTÜL A WWW.GALAKTIKABOLT.HU WEBOLDALON Szlovákia: 8 € Románia: 35 Lei

3. E-MAILBEN KÜLDJE EL ELŐFIZETÉSI SZÁNDÉKÁT A [email protected] CÍMRE AZ ALÁBBI ADATOKKAL: NÉV/CÉGNÉV/POSTÁZÁSI CÍM/SZÁMLÁZÁSI NÉV/CÉGNÉV (HA MÁS, MINT A FENTI)/SZÁMLÁZÁSI CÍM (HA MÁS, MINT A POSTÁZÁSI CÍM)/TELEFONSZÁM/E-MAIL CÍM/ELŐFIZETÉS IDŐTARTAMA (12 HÓNAP)/MELYIK HÓNAPTÓL INDUL AZ ELŐFIZETÉS

OKOK ÉS OKOZATOK

4. AZ ELŐFIZETÉS DÍJÁT – AMELY EGY ÉVRE 12 000 FT (AJÁNDÉK PLATINAKÁRTYÁVAL), XL ESETÉN 27 000 FT (AJÁNDÉK GYÉMÁNTKÁRTYÁVAL) – UTALJA ÁT A METROPOLIS MEDIA GROUP KFT. BANKSZÁMLÁJÁRA: K&H BANK ZRT. 10403181-50526767-886710087 SZÁMLASZÁMRA, VAGY RÓZSASZÍN POSTAUTALVÁNYON A METROPOLIS MEDIA GROUP KFT, 1535 BP. PF. 746. CÍMRE. A MEGJEGYZÉS ROVATBA KÉRJÜK, ÍRJA BE A KEDVEZMÉNYEZETT NEVÉT ÉS PONTOS CÍMÉT IRÁNYÍTÓSZÁMMAL, ÉS AZT, HOGY GALAKTIKA ELŐFIZETÉS! 5. SZEMÉLYESEN A GALAKTIKA SZERKESZTŐSÉGÉBEN: 1024 BP. FÉNY U. 2. I. EM. TEL: +36/1 457 0250 (NYITVA: H–P 10–16 ÓRA KÖZÖTT)

XXXVII. ÉVF., 2016. ÁPRILIS

Lemaradt róla? Szlovákia:

Szlovákia:

GALAKTIKA GALAKTIKA GALAKTIKA GALAKTIKA GALAKTIKA GALAKTIKA WWW.GALAKTIKA.HU

XXXVII. ÉVF., 2016. ÁPRILIS

ALAPÍTVA: 1972-BEN

XXXVII. ÉVF., 2016. JÚNIUS

3

MIÉVILLE SPECIÁLIS NYELVEZETE interjú a műfordítóval MI VAN A SÖTÉTBEN? VIZET A LEVEGŐBŐL

Szlovákia: 8 € Románia: 35 Lei

+

(ELŐFIZETŐKNEK: 990 FT) ÁRA: 1190 FT

TUDOMÁNYOS FANTASZTIKUS IRODALMI MAGAZIN

33

MAJMOT AZ ŰRBE REPÜLJ, MINT A MADÁR! DRÓNVILÁG

FB/GALAKTIKAMAGAZIN

CLIFFORD D.

CORDWAINER

Asimov

EGY

STALKER-

RÉSZLETEK A MAGA ZINBAN

OLVASS A JÖVŐBE!

NOVELLA

770133

XXXVII. ÉVF., 2016. JÚLIUS

3

Szlovákia: 8 € Románia: 35 Lei

SÁNDOR VONDA N.

McIntyre

RÉSZLETEK A MAGA ZINBAN

243018

16315

9

TUDOMÁNYOS FANTASZTIKUS IRODALMI MAGAZIN

ALAPÍTVA: 1972-BEN

XXXVII. ÉVF., 2016. DECEMBER

32

MI HIÁNYZIK AZ ŰRKUTATÁSHOZ? ATOMMAL VAGY ANÉLKÜL? OROSZ HATÁRŐRROBOT

+

WWW.GALAKTIKA.HU

FB/GALAKTIKAMAGAZIN

(ELŐFIZETŐKNEK: 1000 FT) ÁRA: 1490 FT ALAPÍTVA: 1972-BEN

TUDOMÁNYOS FANTASZTIKUS IRODALMI MAGAZIN

GALAKTIKUS ÜTKÖZÉSEK OKOSBÖLCSŐ LEBEGŐ ALAGÚT

Szlovákia: 8 € Románia: 35 Lei

+

770133

RÉSZL A MAGA ETEK ZINBAN

16316

9

770133

árty

770133

243018

+

E

17322

9

770133

XXXVII. ÉVF., 2017. ÁPRILIS

32 Z GA

IN ELŐFIZ

E

Plati naká rtyával csak

1000 Ft!

770133

16318

770133

XXXVII. ÉVF., 2016. NOVEMBER

32

Szlovákia: 8 € Románia: 35 Lei

KÜNSKEN WEINER SENNYEY ARTJUSKIN JOHNSON KULIKOV HERNÁD BACCHUS GULL

y ts ny r

s

RÉSZL A MAGA ETEK ZINBAN

OLVASS A JÖVŐBE!

16319

243018

9

(ELŐFIZETŐKNEK: 1000 FT) ÁRA: 1490 FT ALAPÍTVA: 1972-BEN

TUDOMÁNYOS FANTASZTIKUS IRODALMI MAGAZIN

+

YU HAKLIK SUHNER BENTIVOGLIO JOHNSON BOJTOR GRIFFITH

LEWIS

XXXVII. ÉVF., 2017. MÁJUS

32 Z GA

IN ELŐFIZ

770133

E

Plati naká rtyával

csak

1000 Ft!

FB/GALAKTIKAMAGAZIN

770133

HOWARD

Waldrop Varga CSABA BÉLA

OLVASS A JÖVŐBE!

243018

16320

9

(ELŐFIZETŐKNEK: 1000 FT) ÁRA: 1490 FT ALAPÍTVA: 1972-BEN

TUDOMÁNYOS FANTASZTIKUS IRODALMI MAGAZIN

+

XXXVII. ÉVF., 2017. JÚNIUS

32

IAN R.

MacLeod Varga

17326

9

770133

FB/GALAKTIKAMAGAZIN

770133

243018

(ELŐFIZETŐKNEK: 1000 FT) ÁRA: 1490 FT ALAPÍTVA: 1972-BEN

TUDOMÁNYOS FANTASZTIKUS IRODALMI MAGAZIN

ŰRKÖZPONT A DZSUNGEL MÉLYÉN TENGERVÍZBŐL IVÓVÍZ JÉGHEGYVONTATÁS

XXXVII. ÉVF., 2017. JÚLIUS

32

Szlovákia: 8 €

+ Z GA

IN ELŐFIZ

CHANDLER KOVÁCS GRANT

E

Plati naká rtyával

csak

1000 Ft!

Sárdi

MARGIT

Nemere

Z GA

IN ELŐFIZ

E

Plati naká rtyával

csak

1000 Ft!

ISTVÁN

OLVASS A JÖVŐBE!

243018

WWW.GALAKTIKA.HU

Szlovákia: 8 €

CHANDLER MÁRKI NELSON KRUGLOV ACSAI ENGLAND

CSABA BÉLA

OLVASS A JÖVŐBE!

243018

WWW.GALAKTIKA.HU

HÉLIUMBÁNYA A HOLDON DRÓNIRÁNYÍTÓ SZEMÜVEG VISSZATÉRT AZ X–37B

Szlovákia: 8 €

SZABOLCS

17325

9

243018

FB/GALAKTIKAMAGAZIN

Shiner Benedek

OLVASS A JÖVŐBE!

17323

9

RÓBERT

OLVASS A JÖVŐBE!

WWW.GALAKTIKA.HU

A TRAPPIST-1 ÉS BOLYGÓI AZ IGAZI ZOMBIK VIZES BOLYGÓ

Szlovákia: 8 €

RÓBERT

OLVASS A JÖVŐBE!

TUDOMÁNYOS FANTASZTIKUS IRODALMI MAGAZIN

ALAPÍTVA: 1972-BEN

+

McAllister Erdész

RÉSZL A MAGA ETEK ZINBAN

9

JEFF

1000 Ft!l

243025

(ELŐFIZETŐKNEK: 990 FT) ÁRA: 1190 FT

Szlovákia: 8 € Románia: 35 Lei

BRUCE

y ts ny r

s

243018

(ELŐFIZETŐKNEK: 1000 FT) ÁRA: 1490 FT ALAPÍTVA: 1972-BEN

Carlson Erdész

ártyáva

ISTVÁN

OLVASS A JÖVŐBE!

39

FB/GALAKTIKAMAGAZIN

Á RA

16321

9

XXXVII. ÉVF., 2016. OKTÓBER

BÚJJUNK A FÖLD ALÁ! ÜZENET AZ ŰRBE WIFI-MŰHOLD

WWW.GALAKTIKA.HU

I TŐ

LAJOS

OLVASS A JÖVŐBE!

TUDOMÁNYOS FANTASZTIKUS IRODALMI MAGAZIN

ALAPÍTVA: 1972-BEN

SZILVÁSI HEUVELT LALUMIÈRE KARINTHY

Simon

16317

(ELŐFIZETŐKNEK: 990 FT) ÁRA: 1190 FT

+

Erik

770133

FB/GALAKTIKAMAGAZIN

Á RA

Kelly

+

Szlovákia: 8 € Románia: 35 Lei

WWW.GALAKTIKA.HU

I TŐ

JAMES PATRICK

3

Ballard

9

FB/GALAKTIKAMAGAZIN

SHINER VERBA KOVÁCS KAGANOV SIMON JONES GÁRDONYI

IN ELŐFIZ

XXXVII. ÉVF., 2016. SZEPTEMBER

ÚJ NÉPVÁNDORLÁS ÚSZÓ ATOMERŐMŰ SZŐRÖS HÁZ

J. G.

NAGYVÁROSI KLÍMAVÁLTOZÁS INTELLIGENS ZOKNI EHETŐ ROBOTOK

Szlovákia: 8 €

Z GA

RÉSZL A MAGA ETEK ZINBAN

TUDOMÁNYOS FANTASZTIKUS IRODALMI MAGAZIN

323

Plati nak

TUDOMÁNYOS FANTASZTIKUS IRODALMI MAGAZIN

ALAPÍTVA: 1972-BEN

GALAKTIKA GALAKTIKA GALAKTIKA GALAKTIKA

XXXVII. ÉVF., 2017. FEBRUÁR

csak

(ELŐFIZETŐKNEK: 990 FT) ÁRA: 1190 FT

Á RA

JORGE LUIS

y ts ny r

s

OLVASS A JÖVŐBE!

WWW.GALAKTIKA.HU

TRENHOLM VARGA AMODEO TYERINA PUSZTAI BARR

Borges Nemere

FB/GALAKTIKAMAGAZIN

I TŐ

l 1000 áva Ft!

WWW.GALAKTIKA.HU

SZŰCS HOOD KOVÁCS CZÖVEK PUSZTAI MALIK HERING

ÁR A

Plati nak

csak

Kelly Grendel

Szlovákia: 8 € Románia: 35 Lei

I TŐ

E

3

243018

Á RA

JAMES PATRICK

LAJOS

IN ELŐFIZ

XXXVII. ÉVF., 2016. AUGUSZTUS

INTERJÚ ENJI NIGHTTAL KORLÁTLAN URÁNKÉSZLETEK A NAP BELSEJÉBEN

CSABA BÉLA

I TŐ

Lovas

Z GA

TUDOMÁNYOS FANTASZTIKUS IRODALMI MAGAZIN

ALAPÍTVA: 1972-BEN

Vernor

OLVASS A JÖVŐBE!

243018

(ELŐFIZETŐKNEK: 990 FT) ÁRA: 1190 FT

Vinge Varga

y ts ny r

s

(ELŐFIZETŐKNEK: 1000 FT) ÁRA: 1490 FT ALAPÍTVA: 1972-BEN

TUDOMÁNYOS FANTASZTIKUS IRODALMI MAGAZIN

+ Á RA

CAINE DAS ERDÉSZ DAVIES

FB/GALAKTIKAMAGAZIN

3D-SZERVNYOMTATÁS HARC AZ ÉLELEMÉRT SZUPEREMBEREK

Szlovákia: 8 €

I TŐ

BENEDEK ROBERTS GYAGYISCSEV MOLNÁR OLIVER

XXXVII. ÉVF., 2017. JANUÁR

322

WWW.GALAKTIKA.HU

AM A

(ELŐFIZETŐKNEK: 990 FT) ÁRA: 1190 FT

AM A

FB/GALAKTIKAMAGAZIN

FB/GALAKTIKAMAGAZIN

MCDONALD PRIGORNYICKIJ MÁRKI KRITZER BOJTOR SHOEMAKER

GALAKTIKA GALAKTIKA GALAKTIKA

WWW.GALAKTIKA.HU

WWW.GALAKTIKA.HU

+

Szélesi

y ts ny r

s

OLVASS A JÖVŐBE!

16313

9

TUDOMÁNYOS FANTASZTIKUS IRODALMI MAGAZIN

ALAPÍTVA: 1972-BEN

BABENKO MOLNÁR SCHWITZGEBEL SCHROCK RUSSELL

Smith

y ts ny r

s

ISAAC

(ELŐFIZETŐKNEK: 990 FT) ÁRA: 1190 FT

+

HAKLIK CAINE GENGE TOOCHEE BALLARD

Simak

FB/GALAKTIKAMAGAZIN

INTERJÚ INDREK HARGLÁVAL OKOS NYAKLÁNC HIPERVASÚT EDZŐROBOT

Szlovákia: 8 € Románia: 35 Lei

+

CASTRO DAJCS SANTOS RUCKER WALDEN WILLIAMSON

WWW.GALAKTIKA.HU

AM A

TUDOMÁNYOS FANTASZTIKUS IRODALMI MAGAZIN

ALAPÍTVA: 1972-BEN

AM A

(ELŐFIZETŐKNEK: 990 FT) ÁRA: 1190 FT

AM A

FB/GALAKTIKAMAGAZIN

AM A

GALAKTIKA

WWW.GALAKTIKA.HU

17327

9

770133

OLVASS A JÖVŐBE!

243018

17328

9

770133

243018

KORÁBBI SZÁMAINK MEGRENDELHETŐEK A WWW.GALAKTIKABOLT.HU WEBOLDALON. Plati nakártyával

Szeptemberi számunk várható tartalmából: Plati nakártyával

Plati nakártyával

• • • •

Plati nakártyával

Plati nakártyával

Kilencedik vagy tizedik bolygó? befejeződik Bojtor Iván kisregénye Kir Bulicsov elbeszélése és egy novellaritkaság Rejtő Jenőtől Sandro Sandrelli novellájának képregényadaptációja véget ér Plati nakártyával

SZ A 33 EP 0. az TEM szám BE újs R ág os 5 - é ok t ná ől l!

An Open Letter to the Person Who Took My Smoothie from the Break Room Fridge © 2016 by Oliver Buckram (Magazine of Fantasy and Science Fiction) • A doreni légiók © 2017 by Bojtor Iván • The Cat Who Walked a Thousand Miles (The North; Home) © 2009 by Kij Johnson (Tor.com) • Amikor szembejöttem magammal © 2017 by Fedina Lídia • Not Smart, Not Clever © 2014 by Esther Saxey (Apex Magazine) • All the Colors of the Rainbow © 1957 by Leigh Brackett (Venture Science Fiction Magazine) • The Secret of Sinharat © 1964 by Leigh Brackett • The Sorcerer of Rhiannon © 1942 by Leigh Brackett (Astounding Science Fiction) W W W. G A L A K T I K A . H U 113-beharangozo.indd 113

Szlovákia:

2017.07.18. 20:08:57

Szlovákia: 8 €

A Galaktikának már nem kell itt befejeződnie!

IN ELŐFIZ

E

Á RA

erna Támadá ól B e f Ra ltikus olygór a ku egen b thoz id za egy ű soro cím

Z GA

I TŐ

i ber : m e ept ben A sz tika XL- NT CE ak Gal ID VIN T!” V „DA TA ŐKE génye s LÁT rd re

AM A

Ha szeretne több SF-et olvasni havonta, fizessen elő lapunk XL-változatára, amely a rendes Galaktikatartalom mellett egy teljes, exkluzív regényt is tartalmaz! Sztárszerzők, kuriózumok, csemegék további 88 oldalon!

Gyémán t kártyáv csak al

2250 F t!

17329

3

290133

243017

Lapunknak ez a változata újságárusoknál nem kapható, csupán szerkesztőségünkben vásárolhatják meg 2990 Ft-ért, de előfizetői ára Galaktika Klub Gyémántkártyával csak 2250 Ft-ba kerül havonta! Pontosabb információkért figyelje honlapunkat (www.galaktika.hu), ill. keresse szerkesztőségünket az ismert elérhetőségeken!

Galaktikánk tovább tágul! Népesítsük be együtt! Ha szeretne több SF-et olvasni havonta, fizessen elő lapunk XL-változatára, amely a rendes Galaktikatartalom mellett egy teljes, exkluzív regényt is tartalmaz! Sztárszerzők, kuriózumok, csemegék további 88 oldalon!

Gyémántkártyával A Galaktikának már nem kell itt befejeződnie!

Lapunknak ez a változata újságárusoknál nem kapható, csupán szerkesztőségünkben vásárolhatják meg 2990 Ft-ért, de előfizetői ára Galaktika Klub Gyémántkártyával csak 2250 Ft-ba kerül havonta! Pontosabb információkért figyelje honlapunkat (www.galaktika.hu), ill. keresse szerkesztőségünket az ismert elérhetőségeken!

Galaktikánk tovább tágul! Népesítsük be együtt!

114-xl.indd 114

2017.07.18. 20:03:06

L GALAKTIKA 2017. augusztus

Bevezető

A

NAPRENDSZER bolygói közül talán a Mars izgatta mindig is legjobban az embereket. Amikor Giovanni Schiaparelli olasz csillagász 1877-ben csatornákat vélt fölfedezni a felszínén, egy téves angol fordításnak köszönhetően az egész világot futótűzként járta be a hír: a planétát értelmes lények lakják, akik komoly öntözőrendszert építettek ki, hogy földjeiket megóvják az elsivatagosodástól. Az elmélet legfőbb támogatója, Percival Lowell amerikai asztronómus hamarosan már a Mars lakóinak teljes történelmét és társadalmi berendezkedését is megálmodta, bőséges alapanyagot szolgáltatva a korai SF-szerzőknek. Percy Greg angol író már 1880-ban a vörös bolygóra küldi hősét (Across the Zodiac), ahol az törpenövésű értelmes lényekkel találkozik. Antigravitációs hajtóműve pedig megelőlegezi H. G. Wells Első emberek a Holdban című 1901-es regényét. És ha már Wells került szóba, neki köszönhetjük alighanem minden idők leghíresebb, többször megfilmesített Mars-regényét, a Világok harcát (1898). Ebben ugyan nem a harmadik bolygó lakói utaznak a negyedikre, hanem éppen fordítva, de sok minden kiderül a marsbéli támadókról és világukról is. A Garrett P. Serviss által írt folytatásban (Edison’s Conquest of Mars, 1898) már odaát játszódik a cselekmény, a címszereplő Edison tudósokból verbuvált űrkommandójával visszavág az űrből érkezett támadóknak, sőt megsemmisíti egész civilizációjukat.

De nem csak az angol nyelvterületen fordult az érdeklődés a Mars felé. Franciaországban Arnould Galopin 1906-ban megírta a Le Docteur Omégát, melynek hőse rakétát épít, és elrepül a vörös bolygóra. Ott először egy tengerben landol, és megismerkedik az ottani kétéltű népességgel, majd a parton nagyfejű törpékkel találkozik, akik közül egyet a regény végén haza is hoz magával a Földre. Az orosz Alekszandr Bogdanov pedig már 1908-ban kommunista utópiát vizionál a Marson (Krasznaja Zvezda). És ha Oroszország, akkor nem feledkezhetünk meg Alekszej Tolsztoj Aelitájáról (1922) sem, amely egyenesen a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat exportálja a kapitalista igában sínylődő bolygóra. A Mars leghíresebb megéneklője a mai napig Ray Bradbury, akinek a Marsbéli krónikákon (1950) kívül még egy egész sor remek novellát köszönhetünk. Azt azonban csak kevesen tudják, hogy egy másik író, pontosabban írónő már egy évtizeddel korábban is publikált hasonlóan borongós hangulatú novellákat naprendszerünk negyedik planétájáról, és ez az írónő amolyan mentorként vezetgette a fiatal Bradbury kezét, egy ízben még rá is hagyva egy elbeszélése befejezését, amely azután kettőjük neve alatt jelent meg. Ez az írónő nem más volt, mint Leigh Brackett. Akit munkássága bővebben érdekel, olvassa el lapszámunk végén az életrajzot, de javaslom, először vesse bele magát az itt következő izgalmas marsi kalandregénybe! Jó szórakozást!

Sinharat Bevezető titka

115-202-xl.indd 115

Németh Attila 115

2017.07.31. 19:15:13

GALAKTIKA

L

Az élet minden másnál erősebb függést okoz...

2017. augusztus

GrO ző HdíjaU s sze

T BRIASY T zerző FAdíN jas s

Leigh Brackett

Sinharat titka I. A keményen sarkantyúzott hátas már órák óta vágtatott a kietlen marsi pusztaságban, hátán sötét lovasával, de az ereje most a végéhez közeledett. Mikor már csak bizonytalan léptekkel támolygott, s lovasa dühösen pikkelyes véknyába vágta a sarkát, a lénynek már csak annyi ereje maradt, hogy hátrafordítsa a fejét, és a férfira sziszegjen. Aztán nyíllövésnyire onnan, egy homokdűne oldalában egyszerűen megállt, és egy tapodtat sem volt hajlandó továbbmenni. A férfi lekászálódott a nyeregből, s ahogy belenézett a hátasa zölden izzó szemébe, már tudta, hogy semmi értelme nem lenne tovább hajszolni. Ma éjjel kénytelenek lesznek itt maradni, ezen az elhagyatott helyen, az apró holdak baljós fénye alatt.

116

115-202-xl.indd 116

A láthatáron, amerről jöttek, négy árny gyülekezett. Egyelőre még messze voltak, de ha ilyen sebesen haladnak, néhány percen belül már a nyakukon is lesznek. Csöndben méregette őket, s közben azon tűnődött, most vajon mit is kellene tennie. Messze előtte egy alacsony sziklataraj emelkedett, mögötte pedig Valkis és a biztonság… amit sohasem fog elérni. Jobbra egy magányos sziklacsúcs emelkedett ki a szélfútta tájból, lábánál időmarta kőhalmok. Nyílt terepen próbáltak lerohanni – gondolta. – De a Kilenc Pokolra mondom, itt már nem lesz ilyen könnyű dolguk! Olyan elképesztő fürgeséggel és céltudatossággal indult meg a kőszál felé, ami a civilizált népekből már teljesen

Sinharat titka

2017.07.31. 19:15:14

L GALAKTIKA 2017. augusztus

kiveszett. Földi volt, magas, erőteljes testfelépítésű, és sokkal masszívabb, mint amit karcsú alakja sejtetett. A sivatagi szélnek fogai voltak, de a férfi, bár csupán egy nyitott, vénuszi pókselyem inget viselt, tudomást sem vett a csípős hidegről. Napsütötte bőre majdnem olyan sötét volt, mint ébenfekete haja, szeme sápadt, akár a feje fölött derengő holdak fénye. Egy gyík fürgeségével surrant a kövek közé, amik úgy ültek ott, mintha valami játékos kedvű óriás hajigálta volna őket halomba. Hátát egy jókora sziklatömbnek vetette, lekuporodott, majd előhúzta a pisztolyát. Volt valami hátborzongató a férfi szótlan céltudatosságában és a türelmében, amihez talán csak a fölébe tornyosuló köveké volt fogható. A nyomában járó árnyak végül elég közel értek, hogy lovasok alakját öltsék. Négyen voltak, szótlanok, fegyveresek, és sem a menekülő földlakó fáradtan pihegő hátasát, sem a sziklák felé vezető nyomait nem esett nehezükre megtalálni. A vezér intésére a másik három azonnal leszállt a nyeregből, és elkezdték kipakolni a magukkal hozott zsákokat. A sziklák közt rejtőző férfi látta, miféle eszközt állítanak össze a magukkal hozott alkatrészekből, és megdermedt. Egy banning sokkoló! Ebből a csapdából nem fogja tudni kivágni magát. Az üldözői bölcsen lőtávon kívül maradtak, és szemlátomást arra készültek, hogy a félelmetes erejű elektromos sokkolóval ejtsék foglyul. Élve vagy holtan, ahogy épp kedvük tartja. A menekülő az övébe csúsztatta a haszontalan pisztolyt.

Tudta, kik ezek, ahogy azt is, mint akarnak tőle. A Földi Rendfenntartó Erők tisztjei jártak a nyomában, akik, ha elfogják, húsz évre a Hold legmélyebb börtöncellájába vetik. Húsz esztendő azokban a szürke katakombákban, örök sötétségre és csöndre kárhoztatva… Olyan embernek tartotta magát, aki mindig képes volt felismerni a megváltoztathatatlant. Megszokta már, hogy az élet csupa elkerülhetetlen dologból áll – éhségből és szomjúságból, magányból és üres álmokból. A többségüket általában még képes is volt elfogadni, de… őrültség lett volna önként rohanni a rá váró sors elébe, és megadni magát neki. Felnézett az éjszakai égboltra, s a szeme – egy olyan lény szeme, aki még közelebb volt az élet gyökereihez, mint az üldözői, s mint ilyen, kicsit több is, kevesebb is volt, mint egy ember – furcsán ragyogott. Keresett egy kőszilánkot, és apróbb darabokra törte. Közben az üldözőinek vezére közelebb rúgtatott a kőszálhoz, és felemelte a jobbját. – Eric John Stark! – kiáltotta, mire a sziklák közt rejtőző férfi megdermedt. A lovas megállt, aztán ismét beszélni kezdett, ezúttal azonban nem földi, marsi vagy vénuszi dialektust használt, hanem valami éles, kemény szavakból álló, fülbántó nyelvet, ami olyan volt, akár a merkúri völgyekben fúvó szél, ahol maga a nyelv is született. – Ó, N’Chaka, ó, törzsnélküli ember, hozzád szólok! Hosszú csönd volt a válasz. A lovas szótlanul, mozdulatlanul várakozott a bágyadt holdfényben.

Sinharat titka

115-202-xl.indd 117

117

2017.07.31. 19:15:14

GALAKTIKA

L

2017. augusztus

Aztán John Stark lépett elő a sziklák árnyékából. – Ki nevez N’Chakának? – Nagyon is jól tudod, hogy ki vagyok, Eric – válaszolt a lovas angolra váltva. – Tárgyalhatunk? – Legyen – vonta meg a vállát Stark. A lovas leszállt a nyeregből, s a két férfi valahol félúton találkozott. Az üldözők vezére karcsú, inas alak volt, aki sokkal inkább látszott határvidéki kalandornak, mint képzett rendőrtisztnek. A Naprendszer többi bolygója már nem volt olyan ellenséges, mint valaha, s itt is, ott is emberek telepedtek le, továbbörökítve őseik vérvonalát, új, szívós rasszokat hozva létre távol a Földtől. Attól azonban, hogy az idegen világok nem akartak azonnal végezni az emberekkel, még barátságosak sem voltak, s ahogy Starkon, úgy ezen a kék szemű, napbarnított bőrű férfin is rajta hagyták a nyomukat. – Rég nem találkoztunk, Eric – mondta az idegen csöndesen. – Tizenhat éve – bólintott Stark, aztán némi hallgatás után még hozzátette: – Azt hittem, még mindig a Merkúron vagy, Ashton. – A legtapasztaltabbakat átvezényelték a Marsra – vonta meg a vállát a másik, majd odakínálta a cigarettatárcáját Starknak. – Rágyújtasz? Stark elvett egy szálat. Ashton tüzet adott neki, s miközben szótlanul, komótosan cigarettáztak, a másik három rendfenntartó ugrásra készen leste őket az elektromos fegyver irányzéka mögül. Ashton nem kockáztatott. Ha a dolgok eldurvulnának, sérülés nélkül foglyul ejtheti Starkot. 118

115-202-xl.indd 118

– Talán faragatlannak tűnik majd, amit mondok, de… muszáj lesz néhány dologra emlékeztetnem téged, Eric – mondta a rendőrtiszt. – Hagyjuk a felesleges szócséplést! – húzta el a száját Stark. – Elkaptál. Nem szükséges még az orrom alá is dörgölni. – Igen – bólintott Ashton. – Elkaptunk. És szó se róla, nem volt könnyű dolgunk. Úgyhogy mégiscsak kénytelen leszek beszélni róla. A tekintetük egymásba fonódott, de az idegen állta Stark fagyos pillantását. – Te is tudod, hogy én ki vagyok. Simon Ashton. Az a fickó, aki kiszabadított egy ketrecben tartott, vad kölyköt, akivel azok a bányászok, ott, a Merkúron ugyanolyan örömmel végeztek volna, mint az őt fölnevelő törzs összes többi tagjával. Az a fickó, aki aztán lassan, évek alatt civilizált embert faragott abból a kölyökből. – Ott kellett volna hagynod abban a ketrecben! – nevetett föl Stark szárazon. – Már akkor is egy kicsit túlkoros voltam a civilizációhoz. – Lehet, bár nem hiszem. Mindazonáltal szerettelek volna emlékeztetni. – Felesleges szentimentális húrokat pengetned! – ingatta a fejét Stark. – Tisztában vagyok vele, hogy csak a munkádat végzed, mikor elfogsz. – Nem foglak el, Eric – mondta Ashton csöndesen. – Nem teszem, hacsak nem kényszerítesz rá. Aztán, mielőtt Stark bármit is felelhetett volna, gyorsan folytatta: – Fegyvert csempésztél a Közép-mocsár törzseinek, még a Terrai-Vénuszi fémkonglomerátumok elleni lázadás idején, Eric. Ezért és a hasonló viselt dolgaid miatt húszévnyi börtön vár-

Sinharat titka

2017.07.31. 19:15:14

L GALAKTIKA 2017. augusztus

na rád. A magam részéről értem, hogy miért tetted, amit tettél, és eszem ágában sincs elítélni érte. De közben megszegted a törvényt, és ezt már nem hagyhatom figyelmen kívül. Most Valkisbe tartasz, és félek, olyan bajba kevered magad, amiért már nem is húsz év, de életfogytiglani börtön vár a Holdon! – Úgy veszem ki a szavaidból, hogy ez alkalommal nem értesz velem egyet. – Hát nem! – rázta meg a fejét Ashton, és fenyegetőn közelebb hajolt. – Különben nem vesződtem volna vele, hogy még azelőtt csípjelek nyakon, hogy odaérsz. Kötöttél már bármiféle megállapodást a valkisi Delgaunnal? Már érted küldetett? – Igen, már üzent, de az alkut még nem kötöttük meg. A pénzre azonban igen nagy szükségem lenne, mert egy fillérem sincs. Ez a Delgaun – bárki is legyen – azt az üzenetet küldte, hogy lesz egy diszkrét kis háború a Szikkadt Földeken, és rendesen megfizet, ha az ő oldalán harcolok. Végül is ez a mesterségem, úgyhogy… – Itt nem holmi magánháborúról van szó, Eric! – rázta meg a fejét Ashton. – Annál valami sokkal nagyobb és mocskosabb készülődik! A Marsi Városállamok Szövetsége és a Földi Kormányzótanács is halálra van rémülve, de még ők sem tudják pontosan, hogy mi is történik. Te is ismered az Alsó Csatorna menti városokat – Valkist, Jekkarát, Barrakesht… Csupa olyan koszfészek, ahol egy törvénytisztelő marsi vagy földi öt percig se húzná. És a mögöttük elterülő hátország… a pletykák szerint az eddig mindenki számára tiltott volt. Mégis… olyan hírek

szivárogtak ki, hogy él ott egy Kynon nevezetű barbár főnök, aki földi paradicsomot ígért Kesh és Shun törzseinek, ha csatlakoznak hozzá. A rama-kultusz egynémely ősi tanítására hivatkozik, amikről már mindenki azt hitte, hogy vagy ezer éve feledésbe merültek. Azt tudjuk, hogy Kynon és Delgaun valamilyen oknál fogva összedolgoznak, sőt azt is, hogy az egész Naprendszer legtöbb ismertebb bűnözője errefelé tart, hogy csatlakozzon hozzájuk. Knighton és Walsh a Földről, Themis a Merkúrról, Arrod a Callisto Kolóniáról… és, ha nem tévedek, a régi cimborád, Luhar a Vénuszról. Stark döbbent arckifejezése láttán Ashton egy pillanatra elmosolyodott. – Ó, igen, hallottam a viselt dolgaidról! – bólintott. – És most már te is tudod, miféle társaság gyülekezik a határvidéken. A barbárok pedig valamiféle szent háborúba mennek majd ennek a söpredéknek a vezetésével – és céljai érdekében! A fél bolygót tűzbe és vérbe borítják majd egy hazugság nevében, és végül egyedül a dögevő madarak járnak majd jól! Hacsak nem állítjuk meg őket valahogy! Egy pillanatig hallgatott, aztán folytatta: – Azt akarom, hogy eljuss Valkisbe, Eric, de nem mint katona, hanem mint az én ügynököm. Viszont eszem ágában sincs olyan érvekkel hatni rád, hogy ezzel a civilizációnak teszel nagy szolgálatot. Isten a tudója, hogy semmivel sem tartozol a civilizációnak. De… azt talán megakadályozhatod, hogy a népedet ezerszám gyilkolják le – a határvidéki marsiakról már nem is szólva, akik elsőnek esnének Kynon áldozatául. Ezen-

Sinharat titka

115-202-xl.indd 119

119

2017.07.31. 19:15:14

GALAKTIKA

L

2017. augusztus

120

115-202-xl.indd 120

F

Sinharat titka

2017.07.31. 19:15:15

L GALAKTIKA 2017. augusztus

felül, ha nekem dolgozol, gondoskodom róla, hogy elejtsék az ellened felhozott vádakat, és ne kelljen húsz évet börtönben rohadnod. S közben talán még embert is sikerül faragnom belőled – a tigrisből, aki mást sem tesz, csak egyik vérontástól a másikig vándorol. Már… ha életben maradsz. – Ravasz vagy, Ashton! – bólintott Stark. – Tudod, hogy a szívemen viselem a törzsiek sorsát, és erre az érzésre próbálsz hatni. – Igen – biccentett a rendőr. – Talán valóban ravasz vagyok. De nem hazug. Az igazat mondtam neked. Stark a homokba dobta a végigszívott cigarettát, aztán megvakarta az állát. – Tegyük föl, hogy ráállok a dologra, neked dolgozom, és elmegyek Valkisbe. Mi akadályozna meg abban, hogy egyszer csak fogjam magam, és szépen megfeledkezzek a mi kis megállapodásunkról? – A szavad, Eric. Ha gyerekkorától ismersz valakit, akkor elég időd van tanulmányozni a gondolkodásmódját. Úgyhogy nekem a szavad is elég lesz. Egy darabig megint hallgattak, aztán Stark lassan kezet nyújtott. – Rendben, Simon, de… csak erre az egy alkalomra! Utána… nem ígérek semmit. – Legyen! – biccentett Ashton, és elfogadta a feléje nyújtott kezet. – Sokkal többet azonban én már nem segíthetek. Innentől kezdve magadra vagy utalva. Velem is legfeljebb a taraki Földi Konzulátuson keresztül tudsz kapcsolatba lépni. Tudod, hogy hol van?

– A Szikkadt Földek határán – bólintott Stark. – Akkor… sok szerencsét, Eric! Azzal megfordult, és visszasétált oda, ahol az emberei vártak rá. Amazok Ashton egy intésére máris nekiláttak szétszerelni az elektromos fegyvert. Ahogy végeztek, felcsatolták a hátasaikra a banning alkatrészeit, és anélkül, hogy akár egyszer is visszanéztek volna, ellovagoltak. Stark szótlanul figyelte őket, s közben mélyeket szippantott a hűs, éjszakai levegőből. Aztán füttyentett, s a hátasa, ami eddig a homokban pihent, nagy kelletlenül feltápászkodott. A hegygerinc minden mérfölddel egyre magasabbnak és magasabbnak tűnt, és Stark hamarosan már a lepusztult röghegyek közt ásító hágó bejáratát is megpillantotta. A hegyeken túl egy holt tenger kiszáradt medre várt rá, s a hely, ami valaha számolatlan élet bölcsője volt, még a sivatagnál is szomorúbb látványt nyújtott. Valahol félúton a hegyek és a tengerfenék közt állt Valkis. II. A fények sápadt szentjánosbogarakként pislákoltak a távolban. Fáklyák az Alsó Csatorna fekete vizei mentén. Ennyi maradt a Mars ősi, elfeledett óceánjából. Stark még sohasem járt itt, s most azzal a nyugtalansággal bámulta a város alant örvénylő forgatagát, amivel egy vadállat lesi a majdnem biztos halált.

Folytatás a GALAKTIKA XL-ben! Sinharat titka

115-202-xl.indd 121

121

2017.07.31. 19:15:16

A METROPOLIS MEDIA KIADÓ ÚJDONSÁGA

Két fiú. Az egyik a háború poklából, a másik egy idegen bolygó vadonából érkezik. Megtalálhatják-e otthonukat?

A SZTRUGACKIJ TESTVÉREK KÉT REMEKBE SZABOTT KISREGÉNYE A DELELŐ UNIVERZUMÁBÓL. W W W . G A L A K T I K A B O L T . H U B1-B4.indd 3

2017.07.18. 20:05:01

A METROPOLIS MEDIA KIADÓ ÚJDONSÁGA

HOGY MI A JÓ A JÖVŐBEN? HA ELVESZTED AZ ÉLETED, VISSZASZEREZHETED. AKÁR TÖBBSZÖRÖSEN.

W W W . G A L A K T I K A B O L T . H U B1-B4.indd 4

2017.07.18. 20:05:08