Galaktika 52

0

GALAKTIKA

Tudományos-fantasztikus antológia

Philip K. Dick: A sors kereke (Gálvölgyi Judit fordítása) Philip K. Dick: Háborúsdi (Gálvölgyi Judit fordítása) Philip K. Dick: Pat ajándéka (Gálvölgyi Judit fordítása) Kemény István: Gyarmat Kemény István: Legenda rólam Philip K. Dick: A védők (Gálvölgyi Judit fordítása) Philip K. Dick: Helyreigazító csoport (Gálvölgyi Judit fordítása) Philip K. Dick: A pszi (Gálvölgyi Judit fordítása) Philip K. Dick: Reggeli szürkületkor (Gálvölgyi Judit fordítása) Németh István: A szilíciumtündér Németh István: Hatvan halott balladája Németh István: Nyugalmazott kapitány éneke Philip K. Dick: Dadus (Gálvölgyi Judit fordítása) Fazekas László: Philip Kendred Dick (1928-1982) Kuczka Péter: Kötetünk képeiről

3 16 28 41 41 42 59 76 92 104 105 106 108 121 126

52

Összeállította és szerkesztette Kuczka Péter Karakas András illusztrációival

Kuczka Péter editor, 1983

2

PHILIP K. DICK

A SORS KEREKE - Kultuszok - mondta Chai Szerzetes elgondolkodva, és megnézte a vevőkészülékből kikúszó jelentésszalagot. A rozsdás, olajozatlan készülék áthatóan csikorgott, és csípős füstöt bocsátott ki magából. Amikor a gép rozsdamarta felülete csúnyán izzani kezdett, Chai kikapcsolta. Közben végzett a jelentéssel is, és félrelökte a szeméttárolót eltömő többi hulladékkal együtt. - Mi van a kultuszokkal? - kérdezte halkan Sung-wu Szerzetes. Kényszerítenie kellett magát, hogy figyeljen, és mosolyt erőltetett pufók, olajsárga arcára. - Az előbb említette őket. - Minden stabil társadalmat kultuszok fenyegetnek; a mi társadalmunk sem kivétel. Chai elgondolkodva dörzsölgette finom, vékony ujjait. - Bizonyos alsóbb rétegek törvényszerűen elégedetlenek. A szívükben irigység izzik azok iránt, akiket a sors kereke fölibük helyezett; titokban fanatikus, lázadó bandákba tömörülnek. Az éjszaka sötétjében találkoznak; álnokul kiforgatják az elfogadott normákat; az alapvető erkölcsök és szokások felrúgásában lelik örömüket. - Ah! - helyeselt Sung-wu. - Úgy értem - magyarázta gyorsan -, szinte hihetetlennek látszik, hogy emberek ilyen fanatikus és visszataszító rítusokat gyakoroljanak. - Idegesen fölállt. - Távoznék, ha megengedi. - Várj! - intette vissza Chai. - Ismered a detroiti körzetet? Sung-wu kelletlenül bólintott. - Alig. Chai a rá jellemző határozottsággal hozta meg döntését. - Téged küldelek; nézz körül és küldj kék jelentést. Ha az a csoport veszélyes, a Szent Karnak tudnia kell róla. Ez a népség mindennek az alja, a Technikusok. - Elfintorította az arcát. - Kaukázusiak, otromba, szőrös állatok. A visszatérésed után hat hónapot tölthetsz Spanyolországban; kutathatsz az elhagyott városok romjai között. - Kaukázusiak! - kiáltott föl zöldre vált arccal Sung-wu. - De hiszen gyöngélkedtem; könyörgök, ha valaki más mehetne! - Talán te is Törött Toll elméletét vallod? - húzta föl a szemöldökét Chai. - Törött Toll csodálatra méltó nyelvész volt, engem is tanított. Neki az volt a véleménye, hiszen tudod, hogy a kaukázusiak a neander-völgyi fajta leszármazottai. Nagy termetük, szőrös testük, állati pofájuk mind arról tanúskodnak, hogy születésüktől fogva képtelenek megérteni bármit is egy pusztán állati látókörön túl; a térítői tevékenység merő időpocsékolás. - Áthatóan nézett a fiatalabb férfira. - Nem téged küldenélek, ha nem erezném szokatlanul erősnek a hitedet. Sung-wu kétségbeesetten forgatta a rózsafüzérét. - Dicsértessék Elron - motyogta -, túlságosan kegyes hozzám. Sung-wu besurrant a liftbe, ami nyögve-berregve és egy csomó váratlan megállóval fölvitte a legfelső szintre, az épület Központi Termébe. Végigsietett az egyik folyosón, amit alig világítottak meg az itt-ott elhelyezett sárga lámpák. Egy pillanat múlva már a fürkésző irodák ajtajában állt, és bemutatta igazolványát a robotőrnek. - Fei-p'ang testvér bent van? - kérdezte. - Igen - felelte a robot, és utat engedett neki.

3

Sung-wu belépett a terembe, elhaladt a rozsdás, kiselejtezett gépek sorai mellett, míg bejutott a még működő szárnyba. Megpillantotta a sógorát, aki rajzok fölé hajolt az íróasztalánál, és szorgalmasan másolt valamit, kézzel. - A világosság legyen veled! - mormolta Sung-wu. Fei-p'ang bosszúsan pillantott föl. - Mondtam már, hogy ne gyere ide többet, ha a Kar rájön, hogy személyes ügyben használod a fürkészőt, engem kínpadra vonnak. - Halkan! - suttogta Sung-wu, és a rokon vállára tette a kezét. - Ez az utolsó alkalom. Elmegyek, csak még egy pillantást, egy utolsó pillantást. - Olajsárga arca könyörgő, szánalomra méltó kifejezést öltött. - Rövidesen rám kerül a sor; ez az utolsó beszélgetésünk. Sung-wu könyörgő arca ravasszá keményedett. - Nem vennéd a lelkedre, ilyen késői időpontban a visszaállítás már úgysem lehetséges. Fei-p'ang fölmordult: - Jól van, de Elron szerelmére, gyorsan. Sung-wu a nagyfürkészőhöz sietett, és beült a roskatag kosárba. Bekapcsolta a gépet, homlokát a látómezőhöz illesztette, bedugta a személyazonossági kártyáját, és működésbe hozta a tér-idő mutatót. Az ósdi masina lassan, kedvetlenül működésbe lépett és kutatni kezdte Sung-wu jövőjét. Sung-wunak remegett a keze, reszketett a teste, a nyakán végigcsorgott az izzadság, ahogy nézte önmaga miniatűr másának a száguldását. „Szegény Sung-wu" - gondolta, és nyomorultul érezte magát. A szeme előtt az a parány buzgón intézte az ügyeit; mindez csupán attól a perctől számítva nyolc hónap múlva történt. Zaklatottan és ellenségektől szorongatva intézte ügyeit - és aztán, az egyik következő kontinuumban összeesett és meghalt. Sung-wu elvette a homlokát a látómezőtől, és megvárta, míg az érverése lelassul. Azt a részt még el tudta viselni, a halál pillanatát; inkább az nyugtalanította, ami azután következett. Halk imát rebegett. Vajon eleget böjtölt-e? A négynapos megtisztulás és önkorbácsolás alkalmával a lehető legnehezebb, fémszögekkel kivert korbácsot használta. Minden pénzét elosztogatta; összezúzta azt a szép vázát, azt a becses örökséget, amit az anyja hagyott rá; meghempergett a sárban és mocsokban a város közepén. Emberek százai látták. Mindez bizonyára elég volt. De olyan rövid az idő! Kissé fölbátorodva ismét a látómező elé ült. Reszketett félelmében. Mi van, ha semmi sem változott? Ha önsanyargatása nem volt elegendő? Megérintette a gombokat, és a mutatót előreállította a halálát követő percekre. Sung-wu fölsikoltott, és rémülten hőkölt vissza. A jövője változatlan volt, teljesen változatlan; semmiféle változás nem történt. A bűne túl nagy volt ahhoz, hogy ilyen rövid idő alatt lemoshatta volna; évszázadokba telne - de rá már nem vártak évszázadok. Otthagyta a fürkészőt, és visszament a sógorához. - Köszönöm - motyogta reszkető hangon. Ez egyszer Fei-p'ang gyakorlatias, barna arcán némi együttérzés villant föl. - Rossz hírek? A következő fordulat szerencsétlen manifesztálódást hoz? - A rossz enyhe kifejezés rá. Fei-p'ang sajnálkozása jogos szemrehányásba csapott át. - Senkit sem okolhatsz érte, csak saját magadat - mondta határozottan. - Nagyon jól tudod, hogy ez alatt a manifesztálódás alatt tanúsított viselkedésed határozza meg a következőt; ha a következő életedet alsóbbrendű állatként kell leélned, az azt jelenti, hogy fölül kell vizsgálnod a magatartásodat, és jóvá kell tenned a bűneidet. A minket irányító égi törvény tárgyilagos. Valódi igazságot szolgáltat: ok és okozat; amit teszel, az határozza meg, hogy mivé válsz legközelebb, kár bárkit hibáztatni vagy bánkódni. Csak a megértés és a bűnbánat segít. - Elfogta a kíváncsiság. - És mi leszel? Kígyó? Mókus?

4

- Semmi közöd hozzá - mondta Sung-wu, és elkeseredetten megindult a kijárat felé. - Meg fogom nézni. - Nosza! - Sung-wu rosszkedvűen ment ki az előcsarnokba. Félájult volt a kétségbeeséstől: semmi sem változott; minden ugyanaz volt. Nyolc hónapon belül meg fog halni, elviszi azon számos nyavalyák egyike, melyek a világ lakott részein pusztítanak. Belázasodik, tele lesz piros kiütésekkel, eszméletlenül fog fetrengeni. A belső részei fölpuffadnak, a húsa lemállik a csontjáról, a szeme kifordul; aztán a végtelennek tetsző szenvedések után meg fog halni. A teste ott fekszik majd egy halomban sok száz másikkal - egy egész utcára való halottal, míg a szerencsés és immúnis robotok el nem takarítják. Földi maradványait egy közönséges szemétégetőben fogják elégetni a külvárosban. Közben pedig az örök szikra, Sung-wu isteni lelke, elhagyja ezt a tér-idő manifesztálódást, hogy belépjen a következőbe. De nem fölfelé fog emelkedni; alá fog szállni; sokszor végignézte már ezt az alászállást a fürkészőn. Mindig ugyanazt az ocsmány képet látta - azt az elviselhetetlen képet -, amint a lelke, akár egy kődarab, lezuhan az egyik legalantasabb kontinuumba, a lehetséges manifesztálódások pöcegödrébe, a lépcső legaljára. Vetkezett. Fiatal korában Sung-wu összeakadt egy fekete szemű, hosszú hajú lánnyal, lobogó, csillogó haja akár a vízesés borult a hátára és a vállára. Csábító piros ajkak, telt keblek, kihívóan ringó csípő. Egy, a Harcosok osztályába tartozó barátjának a felesége volt, de Sung-wu a szeretőjévé tette; biztos volt benne, hogy lesz még ideje helyrehozni a megvesztegethetőségét. De tévedett: a kerék rövidesen fordulni fog vele. A nyavalya - nincs idő böjtölni, imádkozni és jót cselekedni. Elrendeltetett, hogy leszálljon, egyenesen le abba a pocsolyában fetrengő, mérges levegőjű világba, abba a bűzös, vörös napú naprendszerbe, a mocsok, pusztulás és véget nem érő iszap ősi bugyrába - a legalsóbb rendű világok egyikébe. És abban a világban fényes szárnyú légy lesz belőle, nagy, kék potrohú, zümmögő dögevő, amely csatában elesett nagy gyíkok rothadó hulláin fog zümmögni, mászkálni és lakmározni. Ebből a posványból, ennek a beteg, fertőzött rendszernek pestises bolygójáról kell majd kínok kínjával fölkapaszkodnia a kozmikus lajtorja fokain, melyeket egyszer már megmászott. Eónokba telt, míg eljutott idáig, az emberi lény szintjéig a Föld nevű bolygón, a ragyogó sárga Nap rendszerében; és most elölről kezdheti az egészet. - Elron legyen veled! - mosolygott Chai, miközben a robotlegénység ellenőrizte a rozsdás űrhajót, és végül engedélyezte a használatát, rövid távra. Sung-wu lassan beszállt, és leült az irányítópult maradványai elé. Szótlanul intett, aztán becsapta és kézzel bezárta az ajtót. Miközben a hajó emelkedni kezdett a délutáni égbolt felé, kelletlenül nézegetni kezdte a Chaitól kapott jelentéseket és adatokat. A Tinkeristák nem voltak sokan; csupán néhány száz tagot számláltak, valamennyien a Technikusok osztályából, a legmegvetettebb társadalmi osztályból származtak. A Szerzetesek alkották, természetesen, a legfelsőbb osztályt; ők voltak a társadalom tanítói, a szent emberek, akik a világosság felé vezették az embert. Utánuk következtek a Költők; ők énekelték meg Elron Hu nagy legendáit, aki (a legendák szerint) az Őrültség Korának undorító napjaiban élt. A Költőket a Művészek követték; aztán jöttek a Zenészek, majd a Munkások, akik a robotokat ellenőrizték. Azután a Kereskedők, a Harcosok, a Parasztok és végül, mindennek az alján, a Technikusok. A legtöbb Technikus kaukázusi fajtájú volt - hatalmas, fehér bőrű és hihetetlenül szőrös, akár a majmok; valóban megdöbbentően hasonlítottak a nagy majmokra. Talán Törött Tollnak igaza volt, talán valóban neander-völgyi vér folyt az ereikben, és így semmiképpen nem érhették el a világosságot. Sung-wu nem volt híve a faji megkülönböztetésnek, nem

5

szerette azokat, akik külön fajnak tartották a kaukázusiakat. A szélsőségesek még azt is vallották, hogy jóvátehetetlen kárt okozna a fajoknak, ha megengednék, hogy a kaukázusiak más fajbeliekkel házasodjanak. A kérdés, mindenesetre, akadémikus maradt, hiszen egyetlen tisztességes, önmagára valamit is adó, felsőbb osztályba tartozó - hindu, mongol vagy bantu származású asszony sem engedte volna meg, hogy egy kaukázusi közeledjék hozzá. A hajó alatt csúnya, sivár vidék terült el. Itt-ott még látszottak vöröses foltok és salakcsíkok, de a romok nagy részét már föld és vadfű takarta. Látta a mezőkön dolgozó embereket és robotokat; falvakat látott, számtalan kis barna kört a zöld földek között; itt-ott ősi városok romjait - tátongó sebeket, melyek üres szemekként meredtek az égboltra. Már sohasem csukódnak be. Ez volt hát a detroiti körzet, amit, állítólag, egy régen elfeledett lelkipásztorról neveztek el. Itt több volt a falu. Kicsit odébb, bal felé ólmos víztükör, valami tó. És azon túl - csak Elron tudja, micsoda. Odáig senki sem merészkedett; ott már nem élt ember, az északot még mindig a vadállatok és a sugárfertőzéstől elszaporodott, torz lények uralták. Lefelé irányította a hajóját. Jobbra a mezőn egy robotparaszt szántott a derekához forrasztott fémkampóval, ami valami kiselejtezett gép darabja lehetett. Most megállt, és csodálkozva nézte, ahogy Sung-wu ügyetlenül letette a hajót, és nagy huppanással megállt. - A világosság legyen veled! - csikorogta a robot engedelmesen, mikor Sung-wu kimászott a hajóból. Sung-wu összegyűjtötte a papírjait, és bedugta őket egy irattáskába. Bezárta az űrhajó ajtaját, és sietve elindult a város romjai felé. A robot ismét húzni kezdte a rozsdás fémkampót a kemény földben, horpadt teste kettégörnyedt az erőfeszítéstől, ahogy lassan, csöndesen, zokszó nélkül végezte a dolgát. - Hová, testvér? - csipogta egy kisfiú, mikor Sung-wu fáradtan átverekedte magát a törmelék- és salakhalmokon. Fekete képű bantu fiúcska volt, folt hátán folt piros rongyokban. Úgy szaladt Sung-wu mellett, akár egy kiskutya, ugrándozva, botladozva, fehér fogait mosolyra villantva. Sung-wu résen volt, a fekete hajú lánnyal folytatott viszony megtanította néhány alapvető csalafintaságra. - Megsérült a hajóm - mondta óvatosan, ez elég hétköznapian hangzott. - A környékünkön ez volt az utolsó működőképes hajó. A fiúcska ugrándozott, nevetett, és az út mentén növő zöld növények leveleit tépkedte. - Tudok valakit, aki meg tudja csinálni - mondta könnyedén. Sung-wu érverése fölgyorsult. - Ó?! - mondta, mintha nem is érdekelné a dolog. - Tehát vannak a közelben olyanok, akik a szerelés kétes értékű művészetét gyakorolják. A fiúcska bólintott. - Technikusok? - folytatta Sung-wu. - Sokan élnek ezek körül a vén romok körül? Több fekete képű fiúcska és néhány sötét szemű bantu kislány közeledett ugrándozva a romok felől. - Mi baja a hajódnak?! - kiáltotta az egyik. - Nem akar menni? Mind ott ugráltak és kiáltoztak a lassan lépegető Sung-wu körül - teljesen vad, fegyelmezetlen banda. Bukfenceztek, lökdösődtek, a földre rántották és kergették egymást. - Hányan részesültetek már az első oktatásban? - kérdezte Sung-wu. Hirtelen kínos csönd támadt. A gyerekek bűntudatosan néztek össze, egyikük sem felelt. - Te jóságos Elron! - kiáltott föl elszörnyedve Sung-wu. - Valamennyien tanulatlanok vagytok? A gyerekek bűntudatosan hajtották le a fejüket. - Hogy akarjátok így összhangba hozni magatokat a kozmikus akarattal? Hogy képzelhetitek, hogy megismerkedhettek az isteni tervvel? Ez már aztán igazán sok! Dundi

6

ujjával az egyik fiúcskára mutatott. - Készülsz-e állandóan a következő életedre? Tisztítod-e állandóan a lelkedet? Megtagadod-e magadtól a húst, a testiséget, a szórakozást, az anyagi hasznot, az olvasást, a pihenést? De a válasz kézenfekvő volt; nyílt kacagásuk és játékuk azt bizonyította, hogy még mind zavarosak, távol vannak a világosságtól... Pedig a világosság az egyetlen út, melynek segítségével az ember megértheti az örök tervet, a kozmikus kereket, mely örökkön-örökké forog, minden élő számára. - Legyek! - morogta undorral Sung-wu. - Nem vagytok különbek a mezők állatainál és madarainál, melyek nem gondolnak a holnappal. A mának játszadoztok, azt vélvén, hogy a holnap el sem jön. Mint a rovarok... De a rovarok az eszébe juttatták a fényes szárnyú, kék potrohú legyet, ami éppen egy rothadó gyíktetemen mászik, és Sung-wu gyomra fölfordult; nyugalmat erőltetett magára, és folytatta az útját a falvak sora felé. Mindenfelé parasztok dolgoztak a kopár földeken. Vékony talajréteg a salakon; néhány betegesen satnya búzaszál. A talaj rémes volt, nem látott még rosszabbat. Érezte a lába alatt a fémet; majdnem a felszínig ért. Hajlongó férfiak és asszonyok locsolgatták beteges növényeiket bádogkannákból, a romok között talált fémdobozokból. Egy ökör ócska taligát húzott. Egy másik földön az asszonyok puszta kézzel dolgoztak; valamennyien lassan, elbutultan mozogtak, a horogféreg áldozatai voltak, a talajból. Mind mezítláb voltak. A gyerekek még nem szedték föl, de rövidesen őket is megfertőzi. Sung-wu fölnézett az égre, és hálát adott Elronnak; itt rendkívül kemény volt a szenvedés; rendkívüli megpróbáltatások nyoma látszott mindenkin. Ezeket a férfiakat és asszonyokat tüzes kemencében edzették; a lelkűk már bizonyára döbbenetesen megtisztult. Az árnyékban egy csecsemő feküdt, félálomban lévő anyja mellett. A szeme körül legyek mászkáltak; az anyja nyitott szájjal, zihálva lélegzett. Egészségtelen pír színezte barna arcát. A hasa kidudorodott; már ismét állapotos volt. Egy újabb halhatatlan lélek fog följebb emelkedni egy alsóbb szintről. Ahogy az asszony megmozdult álmában, nagy melle megrezdült, és tejet fröccsentett piszkos ruhájára. - Gyertek ide! - szólt Sung-wu élesen az őt követő fekete képű gyerekekre. - Beszélni akarok veletek. A gyerekek lesütött szemmel közeledtek, és néma kört alkottak körülötte. Sung-wu leült, maga mellé tette az irattáskáját, és lábait ügyesen maga alá húzta a hagyományos pózba, ahogy Elron tanításainak hetedik könyvében le van írva. - Én kérdezek, ti válaszoltok - jelentette ki Sung-wu. - Ismeritek az alapvető katekizmusokat? - Szűrős szemmel körülnézett. - Ki ismeri az alapvető katekizmusokat? Egy-két kéz a magasba emelkedett. A legtöbb gyerek elfordította a tekintetét. - Először! - mondta Sung-wu. - Ki vagy te? A kozmikus terv parányi részecskéje vagy. Másodszor! Mi vagy te? Parányi porszem egy oly hatalmas rendszerben, mely meg/ haladja az értelmet. Harmadszor! Mi az élet útja? Teljesíteni, amit a kozmikus erők kívánnak. Negyedszer! Hol vagy? A kozmikus lajtorja egyik lépcsőfokán. Ötödször! Hol voltál eddig? A lépcsőfokok végtelen során; a kerék minden egyes fordulása följebb visz, vagy lejjebb taszít. Hatodszor! Mi határozza meg útirányodat a következő fordulónál? Viselkedésed mostani manifesztálódásodban. Hetedszer! Mi a helyes viselkedés? Alávetni magadat az örök erőknek, a kozmikus elemeknek, melyekből az isteni terv felépül. Nyolcadszor! Mi a szenvedés jelentősége? Hogy megtisztítsa a lelket. Kilencedszer! Mi a halál jelentősége? Hogy megszabadítsa a lelket a mostani

7

manifesztálódástól, hogy az följebb emelkedhessen a lajtorján. Tizedszer - de ebben a pillanatban Sung-wu elhallgatott. Két emberszabású alak közeledett felé. Hatalmas, fehér bőrű alakok közeledtek a leégett földeken át, a csenevész búzasorok között. Technikusok - őhozzá jönnek; elhűlt benne a vér. Kaukázusiak. A bőrük sápadtan és egészségtelenül fénylett, mint a kő alól kimászó, éjjeli rovaroké. Fölállt, leküzdötte undorát, és fölkészült az üdvözlésükre. - Világosság! - mondta Sung-wu. Amint megálltak előtte, megérezte a szagukat, ezt a faggyús birkaszagot. Két kan, két hatalmas, izzadó hím, nyirkos-ragacsos bőrrel, szakállal, hosszú, fésületlen hajjal. Vitorlavászon nadrágban, csizmában. Sung-wu undorodva nézte sűrű testszőrzetüket, a gyékényfonatra emlékeztető mellszőrzetet, a szőrcsomókat a hónuk alatt, a karjukon, csuklójukon, még a kézfejükön is. Törött Tollnak talán igaza volt; talán ebben a nagy, nehézkes, szőke szőrzetű állatban mégiscsak tovább élt a neander-völgyi fajta a hamis ember. Szinte látta maga előtt a kék szemek mögül előkukucskáló majmot. - Adj' isten! - mondta az egyik kaukázusi. Majd kicsit később hozzátette: - Az én nevem Jamison. - Pete Ferris - morogta a másik. Egyik sem tartotta be a szokásos udvariassági szabályokat; Sung-wu a homlokát ráncolta, de igyekezett titkolni haragját. Vajon szándékosság volt a dologban, leplezett sértés, vagy csupán tudatlanság? Nehéz lett volna megmondani; az alsóbb osztályok lelke mélyén, ahogy Chai mondta, ott volt a rejtett sértődöttség, irigység és ellenségesség. - Rutinellenőrzésen vagyok - magyarázta Sung-wu -, a születési és halálozási arányt vizsgálom a mezőgazdasági körzetekben. Néhány napot itt fogok tölteni. Hol szállhatnék meg? Van itt valami fogadó vagy szálló? - Miért? - kérdezte tompa hangon az egyik. - Miért? Mit miért? - pislogott Sung-wu. - Miért végez ellenőrzést? Ha bármiféle információra van szüksége, mi megadjuk. - Tudjátok, kivel beszéltek? - Sung-wu nem akart hinni a fülének. - Én Szerzetes vagyok! Ti tíz osztállyal vagytok alattam, hogy mertek... - Elfulladt a méregtől. Ezekben a mezőgazdasági körzetekben a Technikusok teljesen elfelejtették, hol a helyük. Mi baja lehetett a helyi Szerzeteseknek; hogy hagyták teljesen széthullani a rendszert? Erőteljesen összeborzadt a gondolattól, hogy mire is vezethetne, ha a Technikusoknak, Parasztoknak és Kereskedőknek megengednék a keveredést - talán még az egymással való házasságkötést is, és azok egy helyen ehetnének-ihatnának. A társadalom egész rendszere összeomlana. Ha közös kocsikon utazhatnának, közös házakban lakhatnának; ez minden képzeletet fölülmúlna. Sung-wu előtt még az a rémkép is fölmerült, hogy Technikusok élnek együtt és szeretkeznek a Szerzetes és Költő osztályok asszonyaival. Iszonyattal képzelte el a horizontális berendezkedésű társadalmat, ahol minden ember egyforma színvonalon van. Ez ellenkezik a kozmosz, az isteni terv természetével; ez ismét az Őrület Korát hozza vissza. Megborzongott. - Hol a körzet Igazgatója? - kérdezte. - Vezessetek hozzá, közvetlenül vele fogom intézni a dolgot. A két kaukázusi szó nélkül sarkon fordult, és elindultak arrafelé, amerről jöttek. Egy pillanatnyi dühroham után Sung-wu is követte őket. Fonnyadt földeken és lepusztult, kopár dombokon át vezették; egyre több lett a rom. A város szélén keskeny falusáv állott; roskadozó, düledező faviskók, sáros utcák. A falvakat erős bűz vette körül, a hulladék és a halál szaga. A kunyhók alatt kutyák szundikáltak, a mocsok és rothadó törmelék között gyerekek guberáltak, játszottak. A tornácokon néhány öreg ült kifejezéstelen arccal, merev, üres tekintettel. Csirkék kapirgáltak, és Sung-wu látott néhány malackát és sovány macskát is - és

8

mindenfelé a rozsdásodó, néhol harminc láb magas fémhalmokat. Mindenütt vörös salakhalmok tornyosultak. A falvak után kezdődtek az igazi romok - az elhagyott romtelepek végtelen mérföldjei; épületcsontvázak; betonfalak; fürdőkádak és csövek; fejre állt roncsok, melyek valaha autók voltak. Mindez az Őrület Korából származott, abból az évtizedből, mely végre függönyt eresztett az emberi történet legsajnálatraméltóbb közjátékára. Az őrület és zavarodottság öt évszázadát most az Eretnekség Korának nevezték, mert akkoriban az ember szembeszegült az isteni tervvel, és a maga kezébe vette a sorsát. Nagyobb, kétemeletes faépülethez értek. A kaukázusiak fölbaktattak az omladozó lépcsőn, a deszkák vészjóslóan recsegtek nehéz csizmáik alatt. Sung-wu idegesen követte őket, egy tornácra, valami nyitott erkélyféleségre érkeztek. Az erkélyen egy férfi ült, egy hájas, rézbőrű tisztviselő kigombolt térdnadrágban, fényes fekete haját csontgyűrű fogta össze hátul, vastag, vörös nyakánál. Széles, lapos, soktokájú arcából nagy orr ugrott előre. Citromlét szopogatott bádogbögréből, és a lenti földutat bámulta. A két kaukázusi megjelenésekor elképesztő erőfeszítéssel egy kissé fölemelkedett. - Ez az ember - mutatott Sung-wura a Jamison nevű kaukázusi - látni akarja magát. Sungwu dühösen furakodott előre. - Szerzetes vagyok, a Központi Terem küldötte, hát nem fogjátok föl? - Szétnyitotta köpenyét, és elővillantotta a Szent Kar jelét, a lángoló, vörös kévévé formált aranyat. Illendő bánásmódot követelek! Nem azért vagyok itt, hogy így viselkedjenek velem holmi... Máris túl sokat mondott; Sung-wu legyűrte haragját, csak a táskáját markolta. A kövér indián nyugodtan nézett rá; a két kaukázusi a balkon túlsó felére ment, és letelepedett az árnyékba. Ócska cigarettára gyújtottak, és hátat fordítottak. - És ezt megengeded? - kérdezte hitetlenkedve Sung-wu. - Ezt a keveredést? Az indián vállat vont, és még mélyebbre süppedt a székébe. - A világosság legyen veled - mormogta -, helyet foglalnál? Nyugodt arckifejezése nem változott, mintha semmit sem vett volna észre. - Egy kis citromlét? Vagy kávét? Erre jó a citromlé. - Megérintette az ajkát, az ínyét alvadt vérrel borított sebek lepték. - Nem kérek semmit - mondta barátságtalanul Sung-wu, és leült az indiánnal szemben. Hivatalos ellenőrzésre jöttem. - Igen? - bólintott bágyadtan az indián. - Születési és halálozási arányok - Sung-wu habozott, majd közelebb hajolt az indiánhoz. - Követelem, hogy küldd el ezt a két kaukázusit, a mondandóm titkos. Az indián arckifejezése nem változott, széles arca tökéletesen mozdulatlan maradt. Kis idő múlva megfordult. - Legyetek szívesek lemenni a földszintre! - mondta. - Kérem! A két kaukázusi morogva föltápászkodott, és miközben elhaladtak az asztal mellett, átható, dühös pillantásokat vetettek Sung-wura. Az egyik még egy művészi köpést is megeresztett a korlát fölött; ez már nyilvánvaló sértés volt. - Orcátlanság! - fuldoklóit Sung-wu. - Hogy engedheted meg? Láttad? Elronra, ez szinte hihetetlen! Az indián közömbösen vállat vont, és böfögött. - Minden ember testvér a keréken. Nem maga Elron tanította ezt, mikor még a Földön járt? - Persze. De... - Hát ezek talán nem a testvéreink? - Természetesen azok - mondta méltósággal Sung-wu -, de tudniuk kell, hol a helyük; jelentéktelen osztályba tartoznak. Azokban a ritka esetekben hívják őket, ha valami javításra szorul, de az elmúlt évben egyetlen alkalomra sem emlékszem, amikor tanácsos lett volna bármit is megjavíttatni. Ennek az osztálynak a jelentősége évről évre csökken; idővel ez az osztály és a hozzá tartozó egyének...

9

- Talán a sterilizálást hirdeted? - kérdezte alattomosan az indián. - Hirdetek valamit. Az alsóbb osztályok úgy szaporodnak, mint a nyulak; állandóan szaporodnak - sokkal gyorsabban, mint a Szerzetesek. Állandóan látok hasas kaukázusi asszonyokat, de Szerzetesek alig születnek napjainkban; az alsóbb osztályok bizonyára állandóan közösülnek. - Sokkal több nem is maradt nekik - mormolta szelíden az indián. Ivott egy korty citromlét. - Próbálj meg türelmesebb lenni. - Türelmesebb? Semmi kifogásom ellenük, amíg... - Azt mondják - folytatta halkan az indián -, hogy Elron Hu maga is kaukázusi volt. Sung-wu fölháborodottan makogott, és vissza akart vágni, de a tüzes szavak a torkán akadtak; a földúton közeledett valami. - Mi ez? - kérdezte, fölugrott, és izgatottan a korláthoz ment. A lassú menet ünnepélyesen lépkedett. Mintegy jelütésre, a rozoga kunyhókból az utcára özönlöttek a férfiak és asszonyok, és izgatottan sorakoztak fel nézni a menetet. Ahogy a menet közeledett, Sung-wu egyre jobban megrémült, az idegei megfeszültek. Percről percre több lett az ember, már sok százan lehettek. Sűrű, zajos, összezsúfolódott tömeg, várakozó arcok hullámzottak előtte. Hisztérikus nyögés söpört végig rajtuk, mint a faleveleken végigsöprő szél. Egyetlen egység, egy hatalmas, primitív szervezet, amit eksztatikus és

10

hipnotizált állapotba hozott a közeledő menet. A menetelők különös ruhát viseltek: feltűrt ujjú, fehér inget, hihetetlenül régimódi sötétszürke nadrágot és fekete cipőt. Valamennyien egyformán voltak öltözve. Vakító két sorban villogtak a fehér ingek, szürke nadrágok, lassan és ünnepélyesen meneteltek, felfelé fordított arccal, tág orrlyukkal, előreszögezett állal. Valamennyi férfi és asszony arcán ott volt a fanatizmus, arckifejezésük annyira könyörtelen volt, hogy Sung-wu rémülten hőkölt hátra. És egyre közelebb jöttek, mint komor szobrok, ósdi fehér ingükben és szürke nadrágjukban, a múlt ijesztő lehelete. Cipősarkuk tompa, erős ütemet vert a földön, amit a rozoga kunyhók visszhangoztak. A kutyák fölébredtek, a gyerekek sírva fakadtak. A tyúkok kotkodácsolva menekültek. - Elron! - kiáltotta Sung-wu. - Mi történik itt? A menetelők különös, szimbolikus tárgyakat vittek, rituális ábrázolásokat, melyek ezoterikus jelentését Sung-wu nem értette. Csövek, rudak és hálózatok valami fémszerű anyagból. Fém! De ez nem volt rozsdás, csillogott, ragyogott. Sung-wu megdöbbent; az a valami - újnak látszott. A menet közvetlenül az erkély alatt haladt el. Hatalmas, zötyögő kocsi követte. A kocsin kétségtelenül holmi termékenységi szimbólum állt: egy famagasságú spirális fúró, ami egy csillogó acélkockából állt ki; a kocsi zökkenéseire a fúró föl-le mozgott. A kocsit további felvonulók követték, komor arccal, üveges tekintettel, töméntelen csővel, rúddal és más felszereléssel megrakottan. Elvonultak, aztán az utcát elborították az őket követő, teljesen elkábított férfiak és asszonyok tömegei. Aztán jöttek a gyerekek és a csaholó kutyák. Az utolsó menetelő, egy lány, zászlót vitt, a hosszú zászlórudat a melléhez szorította, maga a zászló pedig fönt lobogott a magasban, ahogy a lány lépdelt. Merészen lobogott a ragyogó zászló. Sung-wu most már látta rajta a jelet, és kis híján elájult. Hát itt van, közvetlenül az orra előtt, mindenki szeme láttára - leplezetlenül. A zászlón egy nagy T ékeskedett. - Ok... - kezdte, de a hájas indián félbeszakította. - A Tinkeristák - morogta, és kortyolt a citromléből. Sung-wu fölkapta a táskáját, és a lépcsőhöz botladozott. Odalent a két otromba kaukázusi már felkészült az akcióra. Az indián gyorsan jelt adott nekik. „Ide!" Komoran fölegyenesedtek, apró, vörös karikás kék szemük hideg, akár a kő. Sung-wu a köpenye alá nyúlt. Kivette és a két kaukázusira szögezte pisztolyát, meghúzta a ravaszt. De nem történt semmi, a pisztoly nem működött. Vadul rázni kezdte: hullottak a rozsdaszilánkok és a kiszáradt tömítés. Használhatatlan volt; Sung-wu elhajította, és az elkeseredés elszántságával átugrott a korláton. Egy csomó korhadt fával együtt bukfencezett az utcára. Leért, odébbgurult, beverte a fejét a ház sarkába, aztán ijedten föltápászkodott. Futott. Mögötte a két kaukázusi vágott utat magának a céltalanul őgyelgő tömegben. Sung-wu néha meg-megpillantotta fehér, izzadó arcukat. Az egyik sarkon befordult, rohant az omladozó kunyhók között, átugrott egy pöcegödröt, törmelékhalmokon mászott át, csúszkált és botladozott, végül elterült lihegve egy fa mögött, de még mindig markolta a táskáját. A két kaukázusinak se híre, se hamva. Meglógott előlük, pillanatnyilag biztonságban volt. Körülkémlelt. Merre lehet a hajója? Beárnyékolta a szemét, hogy ne süssön bele a késő délutáni nap, és végül sikerült fölfedeznie a hajó lekerekített csőhöz hasonló körvonalát. Tőle jobbra, jó messzire volt, alig-alig látszott a bánatosan halványuló fényben. Sung-wu nagy nehezen föltápászkodott, és óvatosan megindult a hajó felé. Szörnyű kutyaszorítóba került; az egész körzet a Tinkeristák pártján állt - még a Terem által kinevezett Igazgató is. És a mozgalom nem maradt az osztálykereteken belül; a kultusz

11

befurakodott a legfelső szintre is. Már nemcsak a kaukázusiaké volt, nem számíthatott a bantukra, mongolokra, indiánokra sem, ebben a körzetben nem. Egy egész országrész várta őt ellenségesen. Elron, ez rosszabb volt, mint ahogyan a Kar hitte! Nem csoda, ha jelentést várnak. Egy egész körzet csatlakozott egy fanatikus kultuszhoz, az eretnekek egy erőszakos, szélsőséges csoportjához, akik a leg-ördögibb tanokat hirdetik. Megborzongott - és folytatta az útját, kerülve a találkozást a földjeiken dolgozó eleven- és robotparasztokkal. Még növelte is az iramot, mert hajtotta a félelem. Ha ez elterjed, ha megfertőzi az emberiség jelentős részét, az Őrület Korát hozhatja vissza. A hajót körülvették. Három-négy hatalmas kaukázusi lézengett körülötte, fehér képű és szőrös, szájukban cigaretta. Sung-wu döbbenten fordult vissza a lejtőn, a kétségbeesés rohamai szinte megbénították. A hajó elveszett, azok előbb értek oda. Most mit kellene tennie? Már majdnem este volt. Ötven mérföldet kell gyalogolnia a sötétben ezen az idegen, ellenséges földön, hogy elérje a legközelebbi lakott vidéket. A nap lenyugvóban volt, a levegő kezdett hűvösödni, ráadásul Sung-wu csöpögött a mocsoktól és iszamos víztől. Megcsúszott a homályban, és beleesett egy szennyvízcsatornába. Ment az egyszer már megtett úton, gondolattalanul. Mit tehetett? Tehetetlen volt, a pisztolya meg használhatatlan. Egyedül volt, és nem tudott kapcsolatot teremteni a Karral. Mindenfelé hemzsegtek a Tinkeristák; bizonyára föl fogják darabolni, és a vérével hintik meg a földjeiket - de még rosszabb is megeshet. Egy tanya mellett ment el. Az egyre sötétedő homályban elmosódottan rajzolódott ki egy dolgozó alak, egy fiatal nő. Sung-wu menet közben alaposan szemügyre vette, a lány nem láthatta őt, háttal dolgozott. Hajladozott a gabonasorok között. Mit csinált? Csak nem - úr Elron! Sung-wu megfeledkezett az óvatosságról, vakon botladozott a lány felé. - Fiatal nő! Hagyd abba! Elron nevében, azonnal hagyd abba! A fiatal nő fölegyenesedett. - Hát te ki vagy? Sung-wu lihegve, elfulladva ért oda hozzá, és még mindig markolta a táskáját. - Azok a testvéreink! Hogy pusztíthatod el őket? Közeli rokonok is lehetnek, akik nemrégiben haltak meg. - Kiütötte a lány kezéből a köcsögöt; a köcsög a földre esett, és a bogarak, kiszabadulva börtönükből, szétmásztak a szélrózsa minden irányába. A lány arca kipirult a dühtől. - Egy órámba telt, míg összeszedtem őket! - Öldösted őket! Elpusztítottad őket! - Sung-wu fuldoklóit az iszonyattól. - Láttalak! - Persze - a lány fölvonta fekete szemöldökét. - Megrágják a gabonát. - Akkor is a testvéreink! - ismételte szenvedélyesen Sung-wu. - Persze hogy megrágják a gabonát, a bűnök miatt, amiket elkövettek, a kozmikus erők... - rémülten elhallgatott. - Nem tudod? Még sohasem mondták neked? A lány talán tizenhat éves lehetett. A félhomályban kicsinek, törékenynek látszott, egyik kezében az üres köcsög, a másikban egy kődarab. Fekete hajzuhatag hullott alá a nyakára. A szeme nagy és fényes, az ajka telt és mélyvörös, sima bőre rézbarna - bizonyára polinéziai fajta. Sung-wu megpillantotta kemény, barna mellét is, ahogy a lány lehajolt, hogy fölvegyen egy bogarat, ami a hátára esett. A látványtól lüktetni kezdett a pulzusa; egy pillanat alatt három évvel röpült vissza az időben. - Hogy hívnak? - kérdezte most már kedvesebben. - Frija. - Hány éves vagy?

12

- Tizenhét. - Én Szerzetes vagyok, találkoztál már Szerzetessel? - Nem - mormolta a lány. - Nem hiszem. Már szinte láthatatlanná tette a sötét. Sung-wu alig látta, de amit látott, attól összefacsarodott a szíve: ugyanaz a fekete hajzuhatag, ugyanazok a mélyvörös ajkak. A lány, persze, fiatalabb volt, szinte még gyerek, és ráadásul a Parasztok osztályából. De az alakja mint Liué, és idejével majd megérik - talán néhány hónap csupán. Sung-wu szavaiban a hosszú évek mézesmázos ravaszsága csengett. - Ellenőrzésre jöttem ebbe a körzetbe. Valami elromlott a hajómon, itt kell maradnom éjszakára. Csakhogy itt senkit sem ismerek. A helyzetem... - Ó! - mondta rögtön együttérzően Frija. - Miért nem tölti nálunk az éjszakát? Van egy üres szobánk, mert a bátyám elment. - Örvendek - vágta rá rögtön Sung-wu. - Odavezetnél? Boldogan megfizetem a szívességeteket. - A lány megindult a sötétben valami elmosódott körvonal felé. Sung-wu utána sietett. - Hihetetlennek találom, hogy nem részesültél oktatásban. Ez az egész körzet hihetetlenül leromlott. Milyen útra léptetek? Sok időt kell együtt töltenünk, ezt már látom. Egyikőtök sem közeledik soha a világossághoz, mind zavarodottak vagytok, mind egy szálig. - Az mit jelent? - kérdezte Frija a tornácra lépve, és kinyitotta az ajtót. - Zavarodott? - Sung-wu elképedve pislogott. - Sokat kell majd együtt tanulnunk. Mohóságában megbotlott a legfelső lépcsőfokon, alig tudott talpon maradni. - Lehet, hogy teljes oktatásra van szükséged, lehet, hogy az alapoknál kell kezdenünk. El tudok intézni neked egy huzamosabb tartózkodást a Szent Karnál, persze az én védnökségem alatt. A zavarodott azt jelenti, ha valaki nincs összhangban a kozmikus elemekkel. Hogy tudsz így élni? Drágám, vissza kell térned az isteni terv útjára! - Az milyen terv? - A lány bevezette a meleg nappaliba, a tűzhelyen ropogott a tűz. Kéthárom férfi ült a durva faasztal mellett, egy öreg, hosszú, fehér hajjal, meg két fiatalabb. A sarokban, egy hintaszékben törékeny, ráncos öregasszony szunyókált. A konyhában egy viruló fiatal nő készítette a vacsorát. - Nos, a terv! - válaszolta megdöbbenve Sung-wu. Körülnézett. És táskája hirtelen a földre huppant. Valamennyien kaukázusiak voltak, még Frija is. A bőre sötét volt, majdnem fekete, de mégis kaukázusi volt. Sung-wunak most fölrémlett: a napon a kaukázusiak bőre megsötétedik, néha a mongolokénál is sötétebbé válik. A lány az ajtó kampójára akasztotta munkaköpenyét, és rövidnadrágjában a csípője olyan fehér volt, mint a tej. És az öregember meg az öregasszony... - Ez a nagyapám - mutatott Frija az öregemberre. - Benjámin Tinker. A két fiatalabb Tinker vigyázó szeme előtt Sung-wut megfürdették, lesikálták, tiszta ruhába öltöztették, és asztalhoz ültették. Keveset evett, nem érezte magát túl jól. - Nem értem - motyogta, és eltolta maga elől a tányért. - A Központi Teremben a fürkésző azt mondta, hogy már csak nyolc hónapom van. A nyavalya... - Elgondolkozott. - De mindig változhat. A fürkésző jósol, nem a bizonyosságra alapoz, számtalan lehetőség, szabad akarat... Bármilyen kellő jelentőséggel bíró, nyilvánvaló cselekvés... - Életben akarsz maradni? - nevetett Ben Tinker. - Persze! - motyogta felháborodottan Sung-wu. Valamennyien nevettek - még Frija is, meg az öregasszony a nagykendőjében, hófehér hajával, égszínkék szemével. Ok voltak az első kaukázusi nők, akiket valaha is látott. Nem voltak nagyok és otrombák, mint a hímek, nem látszottak rajtuk azok az állati vonások. A két fiatal kaukázusi kan nagyon, de nagyon kemény fickónak látszott; apjukkal együtt az üres tányérok között szétteregetett, bonyolult papírokat vizsgálgatták. - Ez a körzet - mormogta Ben Tinker. - Ide csatornák kellenek. És ide is. Legjobban a

13

vízre van szükségünk. A következő vetés előtt kiszórunk pár száz font műtrágyát, és beszántjuk. Addigra a gépekéknek el kell készülni. - És aztán? - kérdezte az egyik lenhajú fiú. - Aztán jön a permetezés. Ha nem lesz nikotin permet, megint meg kell próbálnunk a rézpermetet. A nikotint jobban szeretném, de még mindig nem elég a termelés. Bár a fúró földerített néhány jó raktárbarlangot. Csak föl kell szednünk. - Itt meg - mondta az egyik fiú - csapolnunk kell. Valóságos moszkitótenyészet. Próbálkozhatunk olajjal, ahogy itt csináltuk. De szerintem inkább föl kellene tölteni az egészet. Használhatnánk a kotróhajót, ha nincs kikötve. Sung-wu mindezt hallotta. Most fölállt, remegett a dühtől. Reszkető ujjával az idősebb Tinkerre mutatott. - Te beavatkozol! - hörögte. A férfiak fölpillantottak. - Mibe? - A tervbe! A kozmikus tervbe! Úr Elron... ti beleavatkoztok az isteni folyamatba. Hiszen... - Annyira megdöbbentette ez a tőle végtelenül idegen felismerés, hogy létezésének alapjai rendültek meg. - Ti vissza akarjátok tartani a kerék forgását. - Így igaz - mondta az öreg Ben Tinker. Sung-wu döbbenten leült. Az elméje tiltakozott. - Nem értem, mi lesz? Ha lelassítjátok a kereket, ha szétzúzzátok az isteni tervet... - Baj lesz vele - mormolta elgondolkozva Ben Tinker. - Ha megöljük, a Kar majd küld egy másikat, sok száz ilyenjük van. Ha pedig nem öljük meg és visszaküldjük, akkora ribilliót fog csapni, hogy nyakunkra csődíti az egész Termet. Ez még korai lenne. Híveink száma gyorsan növekszik, de szükségünk van még néhány hónapra. Sung-wu pufók homlokán gyöngyözött az izzadság. Remegő kézzel törölte le. - Ha megöltök - motyogta -, sok-sok fokkal mélyebbre süllyedtek a kozmikus lajtorján. Ha már idáig emelkedtetek, miért tennétek tönkre az elmúlt véghetetlen korok művét? Ben Tinker Sung-wura szögezte átható, kék tekintetét. - Barátom - mondta lassan -, talán nem igaz, hogy a következő manifesztációnkat az ebben a manifesztációban tanúsított magatartás határozza meg? - Ez köztudott - bólintott Sung-wu. - És mi a helyes magatartás? - Teljesíteni az isteni tervet - vágta rá rögtön Sung-wu. - De talán egész Mozgalmunk része a tervnek - mondta elgondolkozva Ben Tinker. Talán a kozmikus erők azt akarják, hogy lecsapoljuk a mocsarakat, kiirtsuk a tücsköket, és beoltsuk a gyerekeket; végül is a kozmikus erők állítottak ide valamennyiünket. - Ha megöltök - siránkozott Sung-wu -, dögevő légy lesz belőlem. Láttam, fényes szárnyú, kék potrohú légy, amint egy döglött gyík tetemén mászik... Egy rothadó, párolgó dzsungelban, egy mocskos, Elron háta mögötti bolygón. - Kicsordult a könnye, hiába próbálta letörölni. - Egy távoli naprendszerben, a lajtorja legalján. - Miért? - Tinkert szórakoztatta a dolog. - Vetkeztem - Sung-wu szipogott és elpirult. - Házasságtörést követtem el. - Nem tudod levezekelni? - Nincs időm! - Sung-wu egyre jobban kétségbeesett. - Az elmém még mindig tisztátalan! - Frijára mutatott, aki a hálószoba ajtajában állt, hajlékony fehér-barna alak csinos rövidnadrágjában. - Még mindig tele vagyok érzéki gondolatokkal; nem tudok szabadulni önmagámtól. Nyolc hónapon belül a nyavalya végez velem, fordul a kerék - és végem! Ha megérhetném az öregkort, ha fonnyadt és fogatlan lehetnék, ha elmenne az étvágyam ezektől a... - Kövér teste görcsösen rángott. - Nincs időm megtisztulni és vezekelni. A fürkésző szerint fiatalon halok meg! A szózuhatag után Tinker hosszan, elgondolkodva hallgatott. - A nyavalya - mondta végül. - Pontosabban mik a tünetei?

14

Míg Sung-wu elmesélte, olajsárga arca betegesen elzöldült. Mikor befejezte, a három férfi jelentőségteljesen összenézett. Ben Tinker fölállt. - Gyere! - parancsolta nyersen, és megragadta a Szerzetes karját. - Mutatok valamit. A régi időkből maradt. Előbb-utóbb mi is eljutunk odáig, hogy gyártani tudjuk, de pillanatnyilag csak az a kevés van, ami megmaradt, így hát hét pecsét alatt kell őriznünk. - Jó ügyről van szó - mondta az egyik fiú. - Megéri. - Egymásra pillantottak a fivérével, és vigyorogtak. Chai testvér a végére ért Sung-wu kék jelentésének, gyanakodva tolta félre a papírt, és merően nézte a fiatalabb szerzetest. - Biztos vagy benne? Nincs szükség további vizsgálatokra? - A kultusz el fog sorvadni - mormogta közönyösen Sung-wu. - Valójában nem talált támogatásra, csupán levezetőszelep, belső értéke nincs. Chait ez nem győzte meg. Újra elolvasta a jelentés egyes részleteit. - Felteszem, hogy igazad van, de annyi mindent hallunk. - Hazugságokat - mondta határozatlanul Sung-wu. - Híreszteléseket. Pletykákat. Távozhatok? - Az ajtó felé indult. - Alig várod már a vakációt, igaz? - mosolygott megértőén Chai. - Tudom, mit érzel. Biztosan kimerültél. A mezőgazdasági körzetek stagnáló, elmaradott területek. Jobb programot kell kidolgoznunk a falusi nép oktatásához. Meggyőződésem, hogy egész körzetek vannak a zavarodottság állapotában. Ezekhez az emberekhez el kell vinnünk a világosságot. Ez a történelmi szerepünk, osztályunk hivatása. - Valóban - mormolta Sung-wu, miközben hajlongva kihátrált az irodából, és lement a haliba. Menet közben hálásan morzsolgatta rózsafüzérét. Csöndes imát mormolt, miközben ujjai végigfutottak az apró, vörös golyócskákon, melyek frissen fénylettek az elhomályosult régiek helyén - ez volt a Tinkeristák ajándéka. Még szüksége lesz ezekre a gyöngyszemekre, gondolta, és szorosan megmarkolta a rózsafüzért. Az elkövetkező nyolc hónapban nem eshetik bántódása. Nagyon kell majd vigyáznia rá, míg Spanyolország romvárosait járja - és végül hatalmába keríti a nyavalya. Ő volt az első Szerzetes, akinek rózsafüzére penicillin-kapszulákból készült. GÁLVÖLGYI JUDIT FORDÍTÁSA

15

HÁBORÚSDI PHILIP K. DICK

O'Keefe rögtön fölébredt a hangra. Ledobta a takaróját, kiugrott az ágyából, lekapta a falról B-pisztolyát, és berúgta a riasztóberendezés üvegét. A magas frekvenciájú hullámok működésbe hozták a riasztócsengőket az egész táborban. Mikor O'Keefe kirohant a házából, már mindenütt fények villantak föl. - Hol?! - kérdezte élesen Fisher. Pizsamában állt O'Keefe mellett, arca még gyűrött volt az alvástól. - Jobbról - O'Keefe félre lépett, hogy helyet adjon a föld alatti rejtekéből előgördülő, nagy testű ágyúnak. A pizsamás emberek között katonák jelentek meg. Jobbra a fekete mocsár terült el, a köd és a buja növényzet, a páfrányok és húsos növényi hagymák birodalma, melyek belesüppedtek abba a félig-meddig folyékony sárba, amely a Betelgeuse II felszínét borította. Éjszakai fények táncoltak, villogtak a mocsár fölött, kísérteties sárga lángok villantak föl a sűrű sötétségben. - Egy alak - mondta Horstokowski -, egészen megközelítették az utat, de rá azért nem léptek. Vagy ötvenlábnyi domborulat van az út mindkét oldalán, ahol a mocsár feltüremkedik. Azért hallgat a radar. Egy hatalmas úttisztító gép vágott utat magának a mocsárba, beszippantotta a mocsár vizét, majd kemény, kiégett nyomot hagyott maga után. A növényzetet, rothadó gyökereket és elszáradt leveleket elnyelte és hatékonyan eltakarította. - Mit láttál? - kérdezte O'Keefe-től Portbane. - Semmit sem láttam. Mélyen aludtam. De hallottam őket. - Mit csináltak? - Éppen ideggázt akartak vezetni a házamba. Hallottam, mikor a hordozható dobról letekerték a csövet, és mikor kinyitották a nagynyomású tartályokat. De hál' Istennek, mire a csatlakozókat szivárgásmentesre zárták, én már nem voltam a házban. Daniels jött sietve. - Azt mondod, gáztámadás? - az övén lógó gázálarchoz kapott. - Mit álltok? Vegyétek föl a gázálarcot! - Nem tudták bekapcsolni a berendezést - mondta Silberman. - O'Keefe időben riasztott. Visszavonultak a mocsárba. - Biztos vagy benne? - kérdezte Daniels. - Én semmiféle szagot sem érzek, és te? - Én sem - ismerte el Daniels. - De a szagtalan a legmérgezőbb. És nem is tudod, hogy elgázosítanak, egészen addig, mikor már túl késő. - O mindenesetre fölvette a gázálarcot. A házsorok között néhány asszony jelent meg - vékony, nagy szemű alakjukon megvillant a keresőlámpák éles fénye. Néhány gyerek óvakodott utánuk. Silberman és Horstokowski visszamentek a sötétbe, az ágyú mellé. - Érdekes - mondta Horstokowski. - Ebben a hónapban már a harmadik gáztámadás, Továbbá két kísérlet, hogy időzített bombákat robbantsanak a tábor területén. Egyre gyakrabban támadnak. - Erre magadtól jöttél rá, igaz?

16

- Nincs szükségem számítógépre, hogy lássam: egyre nehezebb időket élünk. - Horstokowski fáradtan körülkémlelt, aztán közelebb húzta magához Silbermant. - Talán annak is oka van, hogy a radar nem jelez. Elvileg mindent észre kellene vennie, még egy denevért is. - De ha valaki a domborulat mentén közeledik, ahogy éppen te mondtad... - Azt csak azért mondtam, hogy félrevezessem őket. Valaki jeleket ad nekik bentről, és szándékosan zavarja a radart. - Valaki közülünk? Horstokowski élénken figyelte Fishert a nyirkos éjszakai homályban. Fisher óvatosan elment az út végéig, ahol a szilárd felszín véget ért, és az iszamos, megperzselt mocsár kezdődött. Leguggolt és kotorászott a sárban. - Mit csinálhat? - kérdezte Horstokowski. - Fölvesz valamit - mondta egykedvűen Silberman. - Miért is ne? Az a dolga, hogy körülnézzen, nem? - Figyelj! - figyelmeztette Horstokowski. - Amikor visszajön, úgy tesz majd, mintha mi sem történt volna. De Fisher már jött is gyors léptekkel, kezéről dörzsölgetve a sarat. Horstokowski elébe állt. - Mit találtál? - Én? - pislogott Fisher. - Nem találtam semmit. - Ne akarj átejteni! Négykézláb kotorásztál a mocsárban. - Csak... csak azt hittem, hogy látok valami fémeset. Horstokowskiból csak úgy áradt az izgalom. Neki volt igaza. - Ki vele! - kiáltotta. - Mit találtál? - Azt hittem, gázcsövet látok - motyogta Fisher. - De csak egy gyökér volt. Nagy, nedves gyökér. Feszült csönd következett. - Motozzátok meg! - parancsolta Portbane. Két katona megragadta Fishert. Silberman és Daniels gyorsan megmotozták. Kiszedték a pisztolyát, riasztó sípját, automata adó-vevőjét, Geiger-számlálóját, pulzusszabályozóját, elsősegély-felszerelését és az iratait. Mást nem találtak. A katonák csalódottan elengedték, Fisher pedig mogorván szedte össze a holmijait. - Nem, valóban nem talált semmit - állapította meg Portbane. - Sajnálom, Fisher. Óvatosnak kell lennünk. Állandóan résen kell lennünk, míg ők ott vannak odakint, és terveket szövögetnek ellenünk. Silberman és Horstokowski összenézett, aztán elsiettek. - Azt hiszem, rájöttem - mondta Silberman. - Naná - felelte Horstokowski. - Eldugott valamit. Föl fogjuk ásni a mocsárnak azt a részét, ahol matatott. Azt hiszem, találni fogunk valami érdekeset. - Harciasan fölpúposította a hátát. - Tudtam, hogy valaki dolgozik nekik a táborban. Egy kém a Terráról. Silberman meglepődött. - Terra? Hát ők harcolnak ellenünk? - Persze hogy ők. Silberman arcán csodálkozás tükröződött. - Azt hittem, valaki más ellen harcolunk. Horstokowski dühbe jött. - Például? Silberman megrázta a fejét. - Nem tudom. Nem annyira azon törtem a fejemet, hogy ki, inkább azon, hogy mit tegyünk ellene. De valahogy készpénznek vettem, hogy idegenek. - Mit gondolsz, azok a terrai majomemberek micsodák? - mondta kihívóan Horstokowski.

17

A heti Tervegyeztető Tárgyalásra a tábor kilenc vezetője összegyűlt a föld alatti, bombabiztos tanácsteremben. Fegyveres őrök vigyázták a bejáratot, amit le is zártak, mihelyt az utolsó vezetőt is ellenőrizték, megmotozták és végre beengedték. Domgraf-Schwach, az elnök figyelmesen ült mély karszékében, egyik keze a Terven, a másik meg a kapcsolón, aminek segítségével azonnal katapultálni tudta magát a teremből egy különleges, támadásbiztos lakosztályba. Portbane szokása szerint ellenőrizte a termet, minden széket és íróasztalt megvizsgált, kémlelő szemek után nyomozva. Daniels a Geigerszámlálóját bámulta. Silberman teljesen elveszett bonyolult acél- és műanyag öltözékében, aminek vezetékei állandóan zümmögtek. - Mi az Istennek ez a páncél?! - mondta dühösen Domgraf-Schwach. - Vedd le, hogy lássunk is valamit belőled! - Eszem ágában sincs! - vágott vissza Silberman, akinek hangját elnyomta a bonyolult sisak. - Mostantól kezdve állandóan viselni fogom. Múlt éjjel valaki baktériumfertőzött tűvel próbált megszúrni. Lanoir, aki félig-meddig szundikált, erre egyből fölélénkült. - Baktériumfertőzött tűk? - fölállt és odasietett Silbermanhoz. - Hadd kérdezzem meg, hogy... - Ne gyere a közelembe! - ordította Silberman. - Még egy lépés, és árammal sújtalak halálra! - A múlt heti próbálkozásuk, amit jelentettem - pihegte izgatottan Lanoir -, amikor a vízkészletet akarták megmérgezni fémsókkal. Akkor jutott eszembe, hogy a következő módszerük a baktérium vagy a szűrhető vírus lesz, amit nem fedezhetünk fel mindaddig, míg ki nem tör a betegség. - A zsebéből egy üvegcsét vett elő, és kirázott belőle egy maréknyi fehér kapszulát. Aztán sorra bekapdosta őket. A teremben mindenkinél volt valami védőfelszerelés. Mindenki olyan eszközt választott, ami leginkább megfelelt a tapasztalatainak. De a védelmi rendszerek totalitása az általános Tervben foglaltatott benne. Az egyetlen ember, aki nem foglalkozott vele túlságosan, Tate volt. Sápadtan és feszülten ült a helyén, de nem szólt bele semmibe. Domgraf-Schwach meg is jegyezte magának, hogy Tate magabiztossági szintje rendkívül magas. Mintha nem is tartana támadástól. - Csönd! - mondta Domgraf-Schwach. - Ideje hozzálátni. Most rajta volt a sor, hogy elnököljön. A rotációs rendszer kizárta az árulás lehetőségét. A hatvan férfiból és ötven asszonyból álló elszigetelt, autonóm kolóniában ez a véletlenszerű módszer szükséges volt. - Daniels fogja fölolvasni a heti Tervet - adta ki az utasítást Domgraf-Schwach. - Miért? - kérdezte nyersen Portbane. - Mi állítottuk össze. Valamennyien tudjuk, hogy mi van benne. - Azért, amiért máskor is fölolvassuk - felelte Silberman. - Hogy tudjuk, hogy nem másították meg. - Csak az összefoglalást! - mondta hangosan Horstokowski. - Nem óhajtok tovább üldögélni ebben a bunkerban, mint ameddig feltétlenül szükséges. - Attól félsz, hogy valaki feltölti a kivezető utat? - gúnyolódott Daniels. - Legalább fél tucat vészkijárat van. Tudnod kell, te ragaszkodtál valamennyihez! - Olvasd az összefoglalást! - kérte Lanoir. Daniels megköszörülte a torkát. - Az elmúlt hét napban tizenegy nyilvánvaló támadás volt összesen. A főtámadás új, első osztályú híd-rendszerünk ellen irányult, ahol szabotázs és rongálás történt. A feszítőket meglazították, az alapanyagul szolgáló műanyag keveréket fölhígították, így aztán amikor az első teherautó-konvoj ráhajtott, az egész építmény összedőlt. - Tudjuk - mondta komoran Portbane. - Hat életet és jelentős anyagiakat veszítettünk. A csapatok egész nap fürkészték a

18

körzetet, de a szabotőrök elmenekültek. Röviddel ez után a támadás után fölfedeztük, hogy a vízkészleteket fémsókkal mérgezték meg. Ezért a kutakat föltöltöttük, és újakat fúrtunk. Most a víz szűrő és elemző rendszeren át jut el hozzánk. - Én föl is forralom - tette hozzá érzéssel Lanoir. - Mindenki egyetért abban, hogy a támadások gyakorisága és komolysága növekszik mutatott Daniels a számtalan falitérképre és grafikonra. - Bombabiztos radarunk és állandó vezetői munkánk nélkül ma éjjel lerohantak volna minket. Az igazi kérdés azonban az, hogy kik a támadóink? - Földiek - mondta Horstokowski. Tate a fejét rázta. - Egy frászt földiek! Mit keresnének a majomemberek ilyen messze? - Mi is itt vagyunk, ilyen messze - vágott vissza Lanoir. - És egykor mi is földiek voltunk. - Soha! - kiáltott Fisher. - Az meglehet, hogy valaha a Terrán éltünk, de nem vagyunk földiek. Felsőbbrendű mutáns faj vagyunk. - Akkor hát ők kicsodák? - makacskodott Horstokowski. - A hajó többi túlélői - mondta Tate. - Honnan tudod? - kérdezte Silberman. - Láttad már őket? - Egyetlen mentőcsónakot sem mentettünk meg, hát nem emlékszel? Bizonyára mind fölrobbant. - Ha elszigetelt túlélők lennének - ellenkezett O'Keefe -, akkor nem lennének olyan felszereléseik, fegyvereik és gépeik, amilyeneket használnak. Kiképzett, egységes haderővel állunk szemben. Már öt éve képtelenek vagyunk legyőzni őket, vagy megölni akár csak egyet is közülük. Ez pedig az erejüket bizonyítja. - Meg se próbáltuk legyőzni őket - mondta Fisher. - Csak önmagunkat próbáltuk megvédeni. Hirtelen feszült csönd telepedett a kilenc emberre. - A hajóra gondolsz? - kérdezte Horstokowski. - Rövidesen ott lesz a mocsárban - felelte Tate. - És akkor majd mutatunk nekik valamit valamit, amit megemlegetnek. - Úristen! - kiáltott föl utálkozva Lanoir. - Az a hajó kész roncs, a meteor teljesen összezúzta. Mi lesz, ha föl akarunk szállni vele? Nem használhatjuk, míg teljesen újjá nem építjük. - Ha a majomemberek meg tudták építeni - mondta Portbane -, akkor mi meg tudjuk javítani. Vannak szerszámaink és gépeink. - És végül megtaláltuk az irányítóterem helyét - mutatott rá O'Keefe. - Nem tudom, miért ne tudnánk fölszállni vele. Lanoir arckifejezése hirtelen megváltozott. - Rendben van, visszavonom a fenntartásaimat. Szálljunk föl vele. - Mi ezzel a célod?! - kiáltotta izgatottan Daniels. - Valamit ránk akarsz erőszakolni! - Valamit forgat a fejében - helyeselt dühösen Fisher. - Ne hallgassatok rá! Hagyjuk ott azt az istenverte vacakot, ahol van. - Már késő - mondta O'Keefe. - Már hetek óta tart a kiemelése. - Te is egy követ fújsz vele - csikorogta Daniels. - Valamit ránk akartok erőszakolni. A hajó egy víztől csöpögő, rozsdás roncs volt. Iszamos sár ömlött ki belőle, mikor a mágneses karok kiemelték a mocsárból, és letették a szilárd talajra. Az úttisztítók szilárd ösvényt égettek a mocsárba, egészen a hajó irányítóterméig. Míg a daru fölemelte a kabint, nehéz, dupla erős műanyag gerendákat csúsztattak a kabin alá. A gömb alakú kabint zilált hajra emlékeztető kusza növények borították, amikor a felszínre bukkant, és öt év óta először érte fény. - Befelé! - mondta mohón Domgraf-Schwach. Portbane és Lanoir a szilárd felszínen igyekeztek a kikötött irányítókabin felé.

19

Zseblámpáik sejtelmes sárga fényt vetettek a párolgó falakra és üledékkel borított irányítóberendezésekre. Hamuszínű angolnák tekeregtek a mély üregekben, a lábuk alatt. A kabin is torz, szétrombolt roncs volt. Lanoir ment elöl, és türelmetlenül intett Portbane-nek. - Te nézd meg ezeket a berendezéseket, te vagy a mérnök. Portbane letette a lámpáját egy rozsdás fémkupacra, és a térdig érő törmeléken át odagázolt a tönkretett irányítópulthoz. Nem volt az már más, mint olvadt, törött gépezetek halmaza. Portbane leguggolt előtte, és kezdte leszedni a horpadt fedőlemezeket. Lanoir kinyitott egy raktárfülkét, és fémcsomagolású audio- és videoszalagokat hozott elő. Mohón kinyitotta az egyik videotartályt, és egy maroknyi diaképet a szikrázó fény felé tartott. - Itt vannak a hajó adatai. Most majd be tudom bizonyítani, hogy rajtunk kívül senki sem volt a hajón. O'Keefe jelent meg a rojtos szélű ajtónyílásban. - Hogy megy? Lanoir eloldalazott mellette, ki a tartólemezekre. Lerakta a fémdobozokat, és visszament a vizes kabinba. - Találtál valamit az irányítóberendezésnél? - kérdezte Portbane-t. - Különös - mormogta Portbane. - Mi az? - kérdezte Tate. - Nagyon megrongálódott? - Van itt egy csomó vezeték meg kapcsoló. Rengeteg mérőműszer, áramkör és relé. De semmi, amivel irányítani lehetne őket. Lanoir odasietett. - Lennie kell! - A javításhoz el kell távolítani az összes lemezeket, gyakorlatilag le kell vetkőztetni a berendezést, hogy lássuk legalább. Itt senki sem ülhetett és irányíthatta a hajót. Nincs itt semmi más, mint egy legömbölyített, lezárt kagyló. - Talán mégsem ez volt az irányítófülke - vetette közbe Fisher. - Ez a kormánymű, ez kétségtelen. - Portbane előhúzott egy csomó elperzselődött vezetéket. - De mindez önmagában zárt rendszert alkotott. Ez itt a robotirányítás. Automatikus. Összenéztek. - Akkor hát rabok voltunk - mondta ámulva Tate. - De kinek a foglyai? - kérdezte zavartan Fisher. - A földieké! - mondta Lanoir. - Nem értem - motyogta halkan Fisher. - Mi terveztük az egész utat, igaz? Mi szöktünk meg a Ganümédészről. - Tegyük föl a szalagokat - mondta Portbane Lanoirnak. - Nézzük, mi van rajtuk. Daniels kikapcsolta a videót, és fölgyújtotta a lámpát. - Hát - mondta - most a saját szemetekkel láthattátok, hogy ez kórházhajó volt. Egy központi irányítósugár irányította a Jupiterről. A sugár idáig hozta a Naprendszerből, és itt aztán géphiba miatt egy meteor áthatolt a védőmezőn, és összezúzta a hajót. - És ha a hajó nem sérül meg? - kérdezte halkan Domgraf-Schwach. - Akkor most a központi kórházban lennénk a Fomalhaut IV-en. - Játszd le még egyszer az utolsó szalagot! - sürgette Tate. A hangszóró kattant, aztán folyamatosan beszélni kezdett: „Amikor ezekkel a betegekkel foglalkozunk, sohasem szabad megfeledkeznünk a különbségről a paranoiás betegek és a más pszichotikus személyiségzavarban szenvedő betegek paranoid tünetei között. A paranoiás beteg sértetlenül megőrzi személyiségének általános szerkezetét. A komplexusának területén kívül logikus, racionális, sőt kimagasló képességű is lehet. Lehet vele beszélni - maga is képes a beszélgetésre -, tud a környezetéről.

20

A paranoiás abban is különbözik a többi elmebetegtől, hogy figyelme aktívan a külvilágra irányul. Csupán abban különbözik az úgynevezett normális személyiségtől, hogy fixa ideák rendszerével rendelkezik, hamis posztulátumokkal, melyekből kiindulva hajthatatlanul kialakított egy bonyolult hiedelemrendszert, ami a hamis posztulátumokkal együtt logikus és következetes." Daniels reszkető kézzel kapcsolta ki a szalagot. - Ezek a szalagok a Fomalhaut IV-en lévő kórházi vezetők számára készültek. Egy raktárfülkében voltak, az irányítókabinban. Az irányítókabin el volt zárva a hajó többi részétől. Oda egyikünk sem léphetett be. „A paranoiás hajthatatlan - folytatta a földi orvos nyugodt hangja. - Fixa ideái megdönthetetlenek. Uralják az életét. A paranoiás logikusan belesző minden eseményt, személyt, véletlen megjegyzést és cselekményt a maga rendszerébe. Meggyőződése, hogy a világ összeesküdött ellene - hogy ő rendkívüli fontosságú és képességű ember, aki ellen állandó ármánykodás folyik. Hogy megakadályozza ezt az ármánykodást, a paranoiás mindenre képes önmaga védelmében. Beadványokkal ostromolja a hatóságokat, állandóan vándorol, és a veszélyes végső szakaszban még..." - Hülyék bandája vagyunk - mondta végül Tate. - Egy hajónyi gyagyás, akik hajótörést szenvedtek egy kóbor meteortól. - Ne áltasd magad! - vágott közbe Horstokowski. - Az a meteor nem véletlenül talált el minket. Fisher hisztériásán nevetett. - Ez aztán a paranoiás beszéd. Úristen, mindazok a támadások - hallucinációk voltak, a mi agyunk szüleményei! Lanoir határozatlanul matatott a szalagok között. - Mit higgyünk? Vannak egyáltalán támadók? - Öt éven át védekeztünk ellenük! - torkolta le Portbane. - Ez nem elegendő bizonyíték? - Láttál már valaha egyet is? - kérdezte alattomosan Fisher. - A Galaktika legjobb ügynökei ellen harcolunk. Földi rohamosztagok és katonai kémek, akiket gondosan kiképeztek a felforgatásra és szabotázsra. - Ok rombolták le a hídrendszert - mondta O'Keefe. - Igaz, hogy nem láttuk őket, de szent igaz, hogy a híd romokban hever. - Talán rosszul építették - ellenkezett Fisher. - Talán magától dőlt össze. - Semmi sem dől össze csak úgy magától! Mindannak, ami történt, oka is van. - Éspedig? - kérdezte Tate. - Gáztámadások hetente - mondta Portbane. - Fémhulladék a víztárolóban, hogy csak kettőt említsek. - És baktériumkristályok - tette hozzá Daniels. - De lehet, hogy mindezek nem is léteznek - vitatkozott Lanoir. - De hogy tudjuk bizonyítani? Ha valamennyien bolondok vagyunk, honnan tudjuk? - Több mint százan vagyunk - mondta Domgraf-Schwach. - Valamennyien észleltük a támadásokat. Ez nem elegendő bizonyíték? - Egy-egy mítoszt elfogadhat és vallhat egy egész társadalom is, aztán továbbadja a következő nemzedéknek. Istenek, tündérek, boszorkányok, hogy hiszünk valamiben, attól az még nem létezik. A Terrán évszázadokon át abban hittek, hogy a Föld lapos. - Ha minden méterrúd száztíz centiméteresre nőne - kérdezte Fisher -, ugyan ki venné észre? Az egyiknek száz centiméteresnek kellene maradnia, változatlannak, állandónak. Mi valamennyien pontatlan méterrudak vagyunk, csupa száztíz centis méterrúd. Szükségünk lenne az összehasonlításhoz valakire, aki nem paranoiás. - Lehet, hogy ez is része a stratégiájuknak - mondta Silberman. - Talán fölfeszítették az irányítókabint, és odatették ezeket a szalagokat. - Ezt éppúgy próbára tehetjük, mint bármilyen más hiedelmet - magyarázta Portbane. - Mi

21

a tudományos teszt jellegzetessége? - Hogy meg lehet ismételni - vágta rá Fisher. - Nézd, nem tudunk kitörni a körből. Önmagunkat akarjuk mérni. Nem kérheted meg a méterrudat, akár száz, akár száztíz centi hosszú, hogy mérje meg önmagát. Egyetlen műszer sem méri önmaga pontosságát. - Tévedés - mondta nyugodtan Portbane. - Én össze tudok állítani egy érvényes, objektív tesztet. - Ilyen teszt nincs! - kiáltotta izgatottan Tate. - De mennyire, hogy van. És egy héten belül meglesz. - Gáz! - kiáltotta a katona. Mindenütt felbőgtek a szirénák. Asszonyok és gyerekek kutattak a gázálarcuk után. Nagy kaliberű ágyú gördült elő föld alatti terméből és foglalta el lőállását. A mocsár szélén úttisztítók takarították a sarat. Keresőlámpák villogtak a sűrű sötétben. Portbane lecsapta az acéltartály tetejét, és intett a munkásoknak. A tartályt gyorsan elgörgették a sár és a megperzselt növények közeléből. - Jól van - mondta Portbane. - Vigyétek le! Akkor lépett be a föld alatti terembe, amikor a tartályt a helyére állították. - Ebben a tartályban ciánhidrogénes gőznek kell lennie - mondta. - A mintát a támadás színhelyén vettük. Portbane intett a munkásoknak, mire azok kezdték kirakni a teszthez szükséges felszerelést. - Két minta lesz, kétféle kipárolgás lecsapódása, mindkettőn világos jelzéssel: A és B. Az egyik a támadás helyszínén megtöltött tartályból származik. A másik ebből a teremből. - Ha mindkettőre negatív választ adunk - kérdezte aggodalmasan Silberman -, az nem teszi érvénytelenné a tesztet? - Akkor további mintákat veszünk. Néhány hónap múlva, ha mindig csak negatív eredményre jutunk, a támadás-hipotézist el lehet vetni. - De mindkettőt pozitívnak is találhatjuk - mondta nyugtalanul Tate. - Akkor máris halottak vagyunk. Ha mindkét mintát pozitívnak találjuk, akkor szerintem beigazolódott a paranoia-hipotézis. Domgraf-Schwach kelletlenül bólintott. Aztán hozzátette: - De baj van a kontrollal. Ha feltesszük, hogy nem lehet olyan kontrollmintát venni, amiben ne lenne egy kis ciánhidrogén... - Ravasz kérdés - ismerte el O'Keefe. - Induljunk ki az egyetlen ismert tényezőből, saját létezésünkből. Abban már igazán nem kételkedhetünk. - Íme az összes lehetőség - mondta Portbane. - Ha mindkettő pozitív, akkor bolondok vagyunk. Ha mindkettő negatív, akkor vagy vaklárma volt a támadás, vagy egyáltalán nincsenek támadók. Egy pozitív és egy negatív azt jelentené, hogy valóságos támadókkal állunk szemben, és teljesen normálisak és racionálisak vagyunk. - Végigpillantott a tábor vezetőin. - De valamennyiünknek azonos véleményen kell lennünk azt illetően, hogy melyik minta melyik. - Reakciónkat titokban rögzítik? - kérdezte Tate. - Kamera rögzíti lyukkártyára. Gép értékeli. Mindegyikünk külön-külön dönt a mintákról. Kis szünet után Fisher szólalt meg: - Én megpróbálom. - Előrelépett, a színmérő fölé hajolt, és elmélyülten tanulmányozta a két mintát. Egy ideig hol ezt, hol azt vizsgálta, majd határozottan megragadta a ceruzát. - Biztos vagy benne? - kérdezte Domgraf-Schwach. - Igazán tudod, hogy melyik a negatív minta? - Tudom - Fisher följegyezte az eredményét a lyukkártyára, és odébblépett. - Én jövök - mondta Tate, és türelmetlenül előretolakodott. - Legyünk már túl rajta.

22

23

Az emberek egymás után vizsgálták meg a mintákat, rögzítették eredményeiket, aztán félreálltak, és rossz előérzettel várakoztak. - Jól van - mondta végül Portbane. - Én vagyok az utolsó. - Rövid pillantást vetett a mintákra, följegyezte az eredményét, aztán félretolta a berendezést. - Kérem az eredményeket! - mondta a képernyőt kezelő munkásnak. Egy pillanat múlva már föl is villantak az eredmények, mindenki láthatta őket. Fisher Tate O'Keefe Horstokowski Silberman Daniels Portbane Domgraf-Schwach Lanoir

A A B B B B A B A

- A fene egye meg! - mondta halkan Silberman. - Hát ilyen egyszerű. Paranoiások vagyunk. - Idióta! - ordított Horstokowskira Tate. - Az A volt az, nem a B! Hogy a pokolba tudtad elvéteni? - A napnál is világosabb, hogy a B volt az! - felelte dühösen Domgraf-Schwach. - Az A teljesen színtelen volt! O'Keefe előrefurakodott. - Melyik volt az, Portbane? Melyik volt a pozitív minta? - Nem tudom - ismerte be Portbane. - Hogy is tudhatná bármelyikünk is? Domgraf-Schwach íróasztalán megcsörrent a csengő, így hát bekapcsolta a videót. Egy katona arca jelent meg a képernyőn. - A támadásnak vége, uram. Elkergettük őket. Domgraf-Schwach ironikusan mosolygott. - Elfogtátok valamelyiket? - Nem, uram. Visszamenekültek a mocsárba. De azért eltaláltunk néhányat, azt hiszem. Holnap kimegyünk, és megpróbáljuk felkutatni a hullákat. - Gondolja, hogy megtalálják őket? - Hát, a mocsár rendszerint elnyeli valamennyit. De talán most... - Jól van! - vágott közbe Domgraf-Schwach. - Ha ezúttal kivételes helyzet adódna, értesítsenek. - Kikapcsolta a készüléket. - És most? - kérdezte hűvösen Daniels. - Semmi értelme folytatni a munkát a hajón - mondta O'Keefe. - Minek vesztegessük az időnket arra, hogy az üres mocsarat bombázzuk? - Én meg azt javaslom, hogy dolgozzunk tovább a hajón - ellenkezett Tate. - Miért? - kérdezte O'Keefe. - Mert akkor elmehetnénk a Fomalhautra, és jelentkezhetnénk a kórházban. Silberman hitetlenkedve nézett rá. - Hogy föladjuk magunkat? Miért ne maradnánk itt? Nem ártunk senkinek. - Nem, most még nem. De én a jövőre gondolok, arra, hogy mi lesz századok múlva. - Halottak leszünk. - Akik most itt vannak ebben a teremben, már biztosan azok lesznek, de mi lesz az utódainkkal? - Igaza van - csatlakozott Tate-hez Lanoir. - Az utódaink idővel elárasztják az egész

24

Naprendszert. Előbb-utóbb a hajóink bejárják a Galaktikát. - Mosolyogni próbált, de arcizmai nem engedelmeskedtek. - A szalagokról kiderült, hogy milyen hajthatatlanok a paranoiások. Fanatikusan ragaszkodnak a fixa ideáikhoz. Ha az utódaink a földi körzetek felé terjeszkednek, még győzhetünk is, mert egyoldalúbb a beállítottságunk. Mi sohasem térünk le az utunkról. - Fanatikusok - suttogta Daniels. - Ezt az információt el kell titkolnunk a többiek elől - mondta O'Keefe. - Teljes mértékben - helyeselt Fisher. - Azt kell hinniük, hogy a hajó hidrogénbombatámadáshoz kell. Másként pokoli helyzetbe kerülünk. Némán megindultak a zárt ajtó felé. - Várjatok! - mondta gyorsan Domgraf-Schwach. - A két munkás. - Megindult visszafelé, miközben néhányan kimentek a folyosóra, míg a többiek visszaindultak a székükhöz. Ekkor történt. Először Silberman lőtt. Fisher fölsikoltott, miközben fél teste kavargó radioaktív részecskékké változott. Silberman fél térdre ereszkedett, és fölfelé tüzelt, Tate-re. Tate hátraugrott, és előkapta B-pisztolyát. Daniels kilépett Lanoir pisztolyának hatóköréből. A sugár nem is őt találta el, hanem az első széksort. Lanoir nyugodtan lopakodott a fal mellett, a kavargó hamufelhők között. Egy alak hajolt előre; Lanoir fölemelte a pisztolyát, és tüzelt. Az alak az oldalára esett, és visszalőtt. Lanoir megingott és összeroskadt, mint egy ballon, amiből kieresztették a levegőt. Silberman továbbsietett. Domgraf-Schwach vadul kereste íróasztalán a katapult gombját. Az ujja már hozzáért, de mikor lenyomta a gombot, Portbane pisztolyának a sugara leszakította a feje tetejét. Az élettelen test egy pillanatra megállt, aztán az íróasztal alatt elhelyezett bonyolult szerkezet,,biztonságba" helyezte. - Erre! - kiáltotta túl a B-pisztolyok sziszegését Portbane. - Gyerünk, Tate! Egyszerre több sugár fordult felé. A terem fele darabokra esett és mennydörögve omlott össze, csak törmelék és lángoló szilánkok maradtak. Portbane és Tate eljutott az egyik vészkijárathoz. Mögöttük igyekeztek a többiek, és vadul tüzeltek. Horstokowski meglelte a kijáratot, és kisurrant a szétlőtt ajtón. Mikor a folyosón előtte futó két alakot megpillantotta, rögtön tüzelt. Az egyik összeesett, de a másik megragadta Horstokowskit, és együtt sántikáltak tovább. Daniels volt a jobb lövő. Mikor Tate és Portbane a felszínre ért, Daniels egyik lövése lekaszálta a magasabbikat. Portbane még egy darabig futott, aztán arccal előre nekizuhant az egyik műanyag háznak, mely tömör-feketén meredt az éjszakai égre. - Merre mehettek? - kérdezte rekedten Silberman, mihelyt kilépett a szabadba. A jobb karját leszakította Lanoir lövése. A csonk keményre pörkölődött. - Az egyiket elkaptam - Daniels és O'Keefe óvatosan közeledett az élettelen alakhoz. - Ez Portbane. Már csak Tate van hátra. Négyükből hármat elkaptunk. Nem is rossz, ilyen rövid idő alatt. - Tate nagyon ravasz - lihegte Silberman. - Azt hiszem, sejtette. Körülkémlelt a sötétben. Katonák igyekeztek visszafelé a gáztámadás helyszínéről. A keresőlámpák a lövöldözés helyszíne felé fordultak. A távolban fölbúgtak a szirénák. - Merre ment? - kérdezte Daniels. O'Keefe óvatosan elindult a keskeny utcán. A többiek lassan követték. - Te jöttél rá először - mondta Silbermannak Horstokowski. - Én először hittem a tesztben. Aztán rájöttem, hogy átvertek minket, azok négyen egyetértésben főzték ki a dolgot. - Nem feltételeztem mind a négyükről - ismerte be Silberman. - Tudtam, hogy legalább egy földi kém van közöttünk. De Lanoir... - Én mindig tudtam, hogy Lanoir földi ügynök volt - jelentette ki kereken O'Keefe. - A

25

teszt eredményén nem lepődtem meg. Azzal árulták el magukat, hogy meghamisították az eredményeiket Silberman intett egy csapat katonának. - Kapják el és hozzák ide Tate-et! Valahol itt van a tábor környékén. A katonák meglepetten suttogtak, és elsiettek. Mindenütt éles hangon szóltak a vészharangok. Emberek rohangáltak ide-oda. Akár egy megzavart hangyaboly, az egész tábor pezsgett az izgalomtól. - Más szóval - mondta Daniels -, ők négyen valójában ugyanazt látták, amit mi. Ok is látták, hogy a B a pozitív minta, de A-t írtak helyette. - Tudták, hogy mi B-t fogunk írni - mondta O'Keefe -, hiszen a B volt a támadás helyszínéről származó, pozitív minta. Csupán annyi volt a dolguk, hogy az ellenkezőjét írják le. Az eredmény igazolni látszott Lanoir paranoia-elméletét, amiért Portbane az egész tesztet kitalálta. Már régóta készültek erre - csupán része volt általános tevékenységüknek. - Először is Lanoir találta meg a szalagokat! - kiáltott föl Daniels. - Fisher meg ő rejtették el őket a hajó roncsai között. Portbane pedig rávett minket, hogy fogadjuk el a tesztjét. - Mit akartak ezzel elérni? - kérdezte hirtelen Silberman. - Miért akartak meggyőzni minket arról, hogy paranoiásak vagyunk? - Hát nem világos? - kérdezett vissza O'Keefe. - Azt akarták, hogy föladjuk magunkat. A földi majomemberek természetesen szeretnék kipusztítani azt a fajt, amely majd a helyükbe lép. Mi, persze, nem adjuk meg magunkat. Azok négyen okosak voltak - kis híján engem is meggyőztek. Amikor kialakult az öt-négyes eredmény, egy pillanatnyi kétség támadt bennem. De aztán rájöttem, miféle tavasz stratégiát dolgoztak ki. Horstokowski megvizsgálta B-pisztolyát. - Szeretném a kezembe kaparintani Tate-et, és kiszedni belőle az egész históriát, a teljes beszámolót az átkozott terveikről, hogy meglegyen fehéren, feketén. - Még mindig nem hiszed? - kérdezte Daniels. - Dehogynem. Csak szeretném hallani, amikor beismeri. - Kétlem, hogy valaha is viszontlátjuk Tate-et - mondta O'Keefe. - Mostanára már biztosan elérte a földiek vonalait. Már bizonyára ott ül egy nagy, bolygóközi katonai hajóban, és meséli a történetét az aranypaszományos földi tiszteknek. És míg mi itt ácsorgunk, ők már fölvonultatják a nehéztüzérséget meg a rohamcsapatokat. - Lássunk munkához! - mondta élesen Daniels. - Meg fogjuk javítani a hajót, és megrakjuk H-bombákkal. Aztán ha elpusztítottuk az itteni bázisaikat, otthon támadjuk meg őket. Néhány roham a Naprendszer ellen majd megtanítja őket, hogy jobb lesz minket békén hagyni. Horstokowski elvigyorodott. - Nagy küzdelem lesz, egy egész Galaktikával állunk szemben egymagunk. De azt hiszem, elbánunk velük. Közülünk egy is többet ér, mint egymillió földi majomember. Tate reszketve feküdt a növények sötét szövedékében. Éjszakai növények nyirkos tövei zizegtek körülötte. Mérges éjjeli rovarok mászkáltak a mocsár bűzös felszínén. Az egész testét sár borította. A ruhája rongyokban. Valahol útközben elvesztette a Bpisztolyát. A jobb válla fájt, alig tudta mozdítani a karját. Valószínűleg csontja tört. De túlságosan kábult volt, hogysem törődjön vele. Arccal lefelé feküdt a ragacsos sárban, és becsukta a szemét. Nem volt semmi esélye. Senki sem maradt életben a mocsárban. Erőtlenül lesöpört a nyakáról egy bogarat. A bogár megvonaglott a kezében, aztán lassan kimúlt. Élettelen lábai még hosszan kalimpáltak. Egy csípős csiga nyálkás teste kezdett mászni Tate mozdulatlan testén. Ahogy a csiga ragacsos szorítása egyre erősebb lett, Tate meghallotta a távolban az életre kelt tábor első

26

hangjait. Egy ideig hallgatta, és semmit sem jelentett neki. Aztán megértette - és nyomorultan, tehetetlenül megborzongott. A Föld elleni nagy offenzíva első szakasza már teljes iramban megkezdődött. GÁLVÖLGYI JUDIT FORDÍTÁSA

27

PHILIP K. DICK

PAT AJÁNDÉKA - Mi az? - kérdezte mohón Patrícia Blake. - Micsoda? - mormogta Eric Blake. - Mit hoztál? Tudom, hogy hoztál nekem valamit! - Keble izgatottan pihegett az áttetsző blúz alatt. - Ajándékot hoztál nekem. Tudom! - Drágaságom, én a Terran Metals megbízásából mentem a Ganümédészre, nem pedig azért, hogy csecsebecséket keresgéljek a számodra. Most hadd csomagolok ki. Bradshaw azt mondta, holnap korán reggel jelentést kell tennem. Meg hogy jó lesz, ha gazdag érclelőhelyekről tudok jelentést tenni. Pat fölkapott egy kis dobozt, amit a többi csomaggal együtt a robothordár tett le az ajtónál. - Ékszer? Nem, ahhoz túl nagy. - Hegyes körmeivel bogozni kezdte a dobozt átkötő zsinórt. Eric aggódva ráncolta a homlokát. - Ne légy csalódott, kincsem! Ez egy olyan fura dolog. Nem az, amire számítasz. - Rossz előérzettel figyelte az asszonyt. - Meg ne haragudj rám! Mindent elmagyarázok. Pat ellátottá a száját. Elsápadt. A rémülettől tágra nyílt szemmel gyorsan az asztalra dobta a dobozt. - Úristen! Mi ez? Eric idegesen összerándult. - Olcsón vettem, kincsem. Általában nem lehet hozzájutni. A Ganümédész-lakók nem szívesen adják el őket. Én... - Mi ez? - Egy isten - motyogta Eric. - Egy alsóbbrendű ganümédészi istenség. Gyakorlatilag az árán sikerült megvennem. Pat félelemmel és egyre növekvő undorral nézett a dobozra. - Ez? Ez egy - egy isten? A dobozban egy kicsi, legföljebb tíz hüvelyk magas, mozdulatlan figura volt. Öreg volt, rettenetesen öreg. Apró, karmos kezei pikkelyes mellére szorítva. Rovararcán komor harag keveredett a cinikus kéjvággyal. Lábak helyett csápok szövevényén nyugodott. Az arc alsó része valami bonyolult csőrbe, valami kemény anyagból lévő csőrkávákba olvadt. És mindehhez szag is járult, trágya és áporodott sör szaga. A lény kétneműnek látszott. Eric előrelátóan egy kis vizesedényt és némi szalmát tett a dobozba. A doboztetőbe lélegzőnyílásokat vágott, és a dobozt összegyűrt újságpapírral bélelte ki. - Szóval ez egy bálvány - Pat visszanyerte a lelki egyensúlyát. - Egy istenség bálványa. - Nem - rázta a fejét makacsul Eric. - Ez egy igazi isten. Garancia is van rá, vagy valami hasonló. - Halott? - Csöppet sem. - Akkor miért nem mozog? - Föl kell ébreszteni. - A figura bendőjének alsó része úgy kerekedett előre, mint valami üres tálka. Eric megérintette a tálkát. - Ide kell tenni az áldozatot, és életre kel. Megmutatom. Pat már bánta a dolgot. .- Köszönöm, inkább ne! - Ugyan már! Érdekes beszélgetni vele. A neve... - A doboz feliratát vizsgálgatta. - A

28

neve Tinokuknoi Arevulopapo. Majdnem az egész utat hazafelé a Ganümédészről végigbeszélgettük. És sok mindent megtudtam az istenekről. Eric átkutatta a zsebeit és egy sonkás szendvics maradványait szedte elő. Lecsípett egy darabka sonkát, és az isten kiálló pocakcsészéjébe helyezte. - Átmegyek a másik szobába - mondta Pat. - Maradj itt - Eric megfogta a karját. - Csak egy pillanat. Rögtön megemészti. A pocakcsésze megrezzent. Az isten pikkelyes teste megmozdult, ugyanakkor a csésze lassan megtelt valami sötét anyaggal. A sonka lassan feloldódott. Pat undorral mordult föl: - Még csak nem is a száját használja? - Evésre nem. Azt csak beszédre használja. Nagyon különbözik a szokásos életformáktól. Az isten parányi szeme most már rájuk meredt. Egyetlen rezzenéstelen szemgolyó, telve jeges rosszindulattal. A csőr megmozdult. - Üdvözletem! - mondta az isten. - Hello! - Eric maga elé tolta Patet. - Ez a feleségem. Mrs. Blake. Patrícia. - Örvendek - nyikorogta az isten. Pat döbbenten fölkiáltott: - Ez angolul beszél! Az isten undorral fordult Eriéhez. - Igazad volt. Ez a nő valóban buta. Eric elpirult. - Az istenek mindent megtehetnek, amit csak akarnak, kincsem. Mindenhatók. Az isten bólintott. - Így van. Ez a Terra, gondolom. - Igen. Milyennek találod? - Ahogy vártam. Már hallottam jelentéseket. Bizonyos jelentéseket a Terráról. - Eric, biztos vagy benne, hogy veszélytelen? - suttogta izgatottan Pat. - Nekem nem tetszik a képe. És olyan furán beszél. - Pat keble izgatottan reszketett. - Ne aggódj, kincsem! - mondta könnyedén Eric. - Nagyon barátságos isten. Ellenőriztem, mielőtt eljöttem a Ganümédészről. - Jóindulatú vagyok - magyarázta tárgyilagosan az isten. - Eredetileg Esőistenként működtem a Ganümédész őslakói számára. Én produkáltam az esőt és a vele kapcsolatos jelenségeket, ha szükség volt rá. - De mindez már a múlté - tette hozzá Eric. - Pontosan. Tízezer évig voltam Esőisten. De még az isten türelmének is van határa. Új környezetre vágytam. - Különös fény villant föl undorító arcán. - Ezért is intéztem el, hogy eladjanak, és a Terrára hozzanak. - Tudod - mondta Eric -, a Ganümédész-lakók nem akarták eladni. De ő hatalmas vihart támasztott, úgyhogy el kellett adniuk. Azért is volt olyan olcsó. - A férjed jó boltot csinált - mondta az isten. A szeme kíváncsian forgott körbe. - Ez a szállásotok? Itt esztek és alusztok? - Úgy van - mondta Eric. - Pat meg én... Csöngettek az ajtón. - Thomas Matson áll a küszöbön - jelentette az ajtó. - Be óhajt jönni. - Pompás - mondta Eric. - Tom, öreg haver. Beeresztem. Pat az istenre mutatott. - Nem lenne jobb... - Dehogy. Azt akarom, hogy Tom is lássa. - Eric az ajtóhoz lépett, és kinyitotta. - Hello! - mondta Tom, és bejött. - Szevasz, Pat. Szép napunk van. - Kezet rázott Erickel. - Az egész labor alig várta már, hogy visszagyere. Bradshaw pedig türelmetlenül várja a jelentésedet. - Matson karóvékony teste hirtelen érdeklődéssel hajolt előre. - Mi van ebben a dobozban? - Az istenem - mondta szerényen Eric. - Igazán? De isten nem tudományos fogalom. - Ez egy másik isten. Nem találtam ki. Vettem. A Ganümédészen. Egy ganümédészi

29

Esőisten. - Mondj valamit! - mondta Pat az istennek. - Akkor majd hisz a gazdádnak. - Vitatkozzunk a létezésemről! - mondta gúnyosan az isten. - Te képviseled a tagadó álláspontot. Megegyeztünk? Matson elvigyorodott. - Mi ez, Eric? Egy kis robot? Ocsmány kis alak. - Becsszóra. Ez egy isten. Útközben tett is néhány csodát a kedvemért. Nem nagy csodákat, de engem meggyőztek. - Mondod te! - vágta rá Matson. De érdekelte a dolog. - Csinálj valami csodát, isten! Csupa fül vagyok. - Nem vagyok vásári mutatványos - morogta az isten. - Ne bosszantsd föl! - figyelmeztette Matsont Eric. - Ha egyszer fölkeltetted, határtalan a hatalma. - Hogy jön létre az isten? - kérdezte Tom. - Önmagát teremti? Mert ha függ valamitől, ami megelőzi, akkor léteznie kell egy még véglegesebb létezési rendnek, ami... - Az istenek - mondta az apró alak - egy magasabb szint, a realitás egy felsőbbrendű szintjének lakói. Egy fejlettebb dimenzióban élnek. A létezésnek számos különböző szintje van. Hierarchiába rendezett, dimenzionális kontinuumok. Az enyém a tiétek fölött van. - Mit csinálsz itt? - Egyes lények időről időre átmennek az egyik dimenzionális kontinuumból a másikba. Ha egy felsőbből mennek át egy alsóbba - ahogy én tettem -, akkor istenként imádják őket. Tom csalódott volt. - Nem is vagy isten. Csupán egy más dimenzionális rend életformája, aki megváltoztatta a fázisát, és belépett a mi vektorunkba. A kis alak barátságtalanul nézett Tómra. - Nagyon leegyszerűsíted a dolgokat. De valójában az ilyesfajta átváltozáshoz jókora ügyesség szükséges, és ritkán kerül sor rá. Azért jöttem ide, mert fajom egyik tagja, egy bizonyos büdös Nar Dolk égbekiáltó bűnt követett el, és ebbe a kontinuumba menekült. A törvényünk arra kötelez, hogy engesztelhetetlent üldözzem. Közben az a féreg, az a bűz ivadéka elmenekült, és álcát öltött. Állandóan keresem, de még nem sikerült letartóztatnom. A kis isten hirtelen elhallgatott. - A kíváncsiságotok haszontalan. Bosszant. Tom hátat fordított az istennek. - Elég gyönge eresztés. A Terran Metals laboratóriumában sokkal különb dolgokat csinálunk, mint amit ez az... Hirtelen fuvallat kavarodott a szobában. Tom Matson fölkiáltott. Láthatatlan kezek emelték föl és röpítették az ajtóhoz. Az ajtó kitárult, és Matson kipenderült, és a rózsabokrok közé zuhant, keze-lába járt, akár a cséphadaró. - Segítség! - kiáltotta Matson, és próbált föltápászkodni. - Úristen! - nyögte Pat. - Ez igen. - Eric gyors pillantást vetett a kis figurára. - Te csináltad? - Segíts neki! - sürgette sápadtan Pat. - Azt hiszem, baja esett. Furán néz ki. Eric kisietett, és segített Matsonnak föltápászkodni. - Jól vagy? Te tehetsz róla. Mondtam, hogy baj lesz, ha fölbosszantod. Matson arca tüzelt a haragtól. - Velem így nem bánhat semmiféle senkiházi kis isten! - félrelökte Ericet, és indult vissza a házba. - Elviszem a laborba, és bedugom egy üveg formaldehidbe. Földarabolom, megnyúzom és kiszögezem a falra. Az enyém lesz az első istenpéldány, amit... Matson körül hirtelen fénykör támadt. A fénykör körülfogta vékony alakját, úgy, hogy olyannak tetszett, mint a lámpa izzószála. - Mi a fene? - motyogta Matson. Hirtelen megrendült. És elkezdett zsugorodni. Halk

30

sziszegéssel, sebesen zsugorodott. Egyre kisebb és kisebb lett. A teste reszketett, és fura módon elváltozott. A fény kialudt. A járdán, ostoba képpel nézve maga elé, egy kis zöld béka ült. - Látod? - kiáltotta vadul Eric. - Mondtam, hogy fogd be a szád! Most nézd meg, mit csinált! A béka erőtlenül ugrott egyet a ház felé. A tornácnál aztán mozdulatlanná merevedett, magas volt neki a lépcső. Szánalomra méltóan, reménytelenül elbrekkentette magát. Pat fájdalmasan fölkiáltott. - Ó, Eric! Nézd, mit csinált! Szegény Tom! - Ő tehet róla - mondta Eric. - Megérdemli. - De már ő is kezdett ideges lenni. - Nézd! mondta az istennek. - Nem szép dolog ilyesmit csinálni egy felnőtt emberrel. Mit gondol majd a felesége meg a gyerekei? - És mit szól hozzá Mr. Bradshaw? - kiáltotta Pat. - Így nem tud dolgozni! - Ez igaz - ismerte el Eric. Az istenhez fordult. - Azt hiszem, jó leckét kapott. Most mi lenne, ha visszaváltoztatnád? Jó? - Azonnal változtasd vissza! - sivalkodott Pat, apró öklét rázva. - Ha nem változtatod vissza, majd kapsz a Terran Metalstól. Még egy isten sem szállhat szembe Horace Bradshawval. - Változtasd vissza! - kérte Eric. - Jót fog tenni neki - mondta az isten. - Így hagyom néhány évszázadig... - Évszázadig! - robbant ki Pat. - Te kis kocsonya! - A haragtól reszketve, fenyegetően közeledett a dobozhoz. - Ide figyelj! Vagy visszaváltoztatod, vagy kiveszlek a dobozból, és bedoblak a szeméttárolóba! - Hallgattasd el! - mondta Ericnek az isten. - Csillapodj, Pat! - könyörgött Eric. - Nem csillapodók! Mit képzel ez magáról? Szép kis ajándék! Hogy merted ezt a nyavalyás szemetet a házunkba hozni? Ez neked aján... - a hangja hirtelen elhalt. Eric rossz előérzettel fordult meg. Pat mozdulatlanul állt, a szája nyitva, még rajta a szó. Nem mozdult. És tetőtől talpig fehér volt. Olyan szürkésfehér volt, hogy Eric hátán végigfutott a hideg. - Úristen! - mondta. - Kővé változtattam - magyarázta az isten. - Túl nagy zajt csapott. - Ásított. - És most visszavonulok. Kicsit fáradt vagyok az utazástól. - Nem tudom elhinni - rázta a fejét Eric. - A legjobb barátom béka. A feleségem kővé változott. - Úgy van - mondta az isten. - Aszerint osztunk igazságot, ahogyan az emberek cselekszenek. Mindketten azt kapták, amit érdemeltek. - És azért hall engem? - Azt hiszem. Eric odament a szoborhoz. - Pat - mondta könyörögve. - Kérlek, ne haragudj! Az én bűnöm. - Megszorította az asszony jéghideg vállát. - De ne hibáztass! Nem én tettem. - A gránit kemény és sima volt az ujjai alatt. Pat kifejezéstelenül meredt maga elé. - No igen, a Terran Metals - morogta keserűen az isten. Egyetlen szeme áthatóan meredt Ericre. - Ki ez a Horace Bradshaw? Valami helyi istenség? - Horace Bradshaw a Terran Metals tulajdonosa - mondta komoran Eric. Leült, és reszkető kézzel cigarettára gyújtott. - Talán a legnagyobb ember a Terrán. Naprendszerünk bolygóinak legalább a fele a Terran Metals tulajdonában van. - Az evilági királyságok nem érdekelnek - mondta diplomatikusan az isten, lecsillapodott és becsukta a szemét. - Most visszavonulok. Elmélkedni óhajtok bizonyos dolgokon. Később

31

fölébreszthetsz, ha akarsz. Beszélgethetünk a teológia kérdéseiről, mint az úton idefelé. - A teológia kérdéseiről - mondta keserűen Eric. - A feleségem kőszobor, ő meg a vallásról akar beszélgetni. De az isten már visszavonult önmagába. - Sokat törődsz is te velem - motyogta Eric. És föllobbant benne a harag. - Ez a köszönet, amiért elhoztalak a Ganümédészről. Tönkreteszed a családi és társadalmi életemet. Szép kis isten vagy! Semmi válasz. Eric kétségbeesetten törte a fejét. Talán amikor fölébred, majd jobb hangulatban lesz. Talán sikerül rábeszélnie, hogy változtassa vissza Matsont és Patet. Föltámadt benne a remény. Talán meg tudja hatni az istent. Ha az már pihent néhány órát... Ha közben senki sem keresi Matsont. A béka vigasztalanul üldögélt a járdán, bágyadtan a bánattól. Eric lehajolt hozzá. - Hé, Matson! A béka lassan fölnézett. - Ne aggódj, öregem! Elintézem, hogy visszaváltoztasson. Ez holtbiztos. - A béka nem mozdult. - Ezerszeresen holtbiztos - ismételte idegesen Eric. A béka még jobban elkeseredett. Eric az órájára pillantott. Késő délután volt, majdnem négy óra. Tom műszakja félórán belül kezdődik. A homlokán kiütközött az izzadság. Ha az isten nem ébred föl félórán belül... Berregés. A videofon. Eric megrémült. Odasietett, bekapcsolta a készüléket, és próbált lelket önteni magába. Horace Bradshaw éles, méltóságteljes vonásai jelentek meg a képernyőn. Átható pillantása Eric veséjébe hatolt, majd átfúrta. - Blake? - morogta. - Amint látom, visszajött a Ganümédészről. - Igen, uram. - Eric agya kattogott, a képernyő elé állt, hogy Bradshaw ne láthassa a szobát. - Most kezdek kicsomagolni. - Felejtse el, és azonnal jöjjön ide! Várjuk a jelentését. - Most rögtön? Jaj, Mr. Bradshaw! Engedje meg, hogy rendezzem a dolgaimat! Kétségbeesetten küzdött az időért. - Holnap már hajnalban ott leszek. - Matson ott van? Eric nyelt egyet. - Igen, uram. De... - Hívja a készülékhez! Beszélni akarok vele. - Most éppen nem tud önnel beszélni, uram. - Micsoda? Miért nem? - Nincs olyan formában, hogy... vagyis... Bradshaw türelmetlenül fölhorkant. - Akkor hozza magával! És azt ajánlom neki, hogy józanodjon ki, mire ideér. Tíz perc múlva itt lesznek az irodámban. - És kikapcsolta a készüléket. Eric fáradtan rogyott a székre. Járt az agya. Tíz perc! Döbbenten rázta a fejét. A béka megmozdult és ugrott néhányat. Halk, elkeseredett hangot bocsátott ki magából. Eric nehézkesen fölállt. - Azt hiszem, szembe kell néznünk a dologgal - mormolta. Lehajolt, fölvette és gyöngéden a zsebébe tette a békát. - Nyilván hallottad. Bradshaw volt az. Megyünk a laborba. A béka nyugtalanul mocorgott. - Kíváncsi vagyok, mit mond majd Bradshaw, ha meglát. - Eric megcsókolta a felesége hideg gránitarcát. - Viszlát, kedves! - És némán megindult a járdán az utca felé. Néhány pillanat múlva leintett egy robottaxit, és beszállt. - Azt hiszem, ezt nehéz lesz megmagyarázni. - A taxi száguldott. - Pokolian nehéz lesz megmagyarázni.

32

33

Horace Bradshaw elképedt megdöbbenéssel bámult. Levette és lassan megtörölgette acélkeretes szemüvegét. Aztán ismét föltette karvalyorrára, és újra lenézett. A béka némán ült a hatalmas mahagóni asztal közepén. Bradshaw idegesen mutatott a békára. - Ez... ez itt Thomas Matson? - Igen, uram - mondta Eric. Bradshaw csodálkozva pislogott. - Matson! Mi a fene történt magával? - Békává változott - magyarázta Eric. - Azt látom. Hihetetlen. - Bradshaw megnyomott egy gombot az íróasztalán. - Küldje be Jenningst a biológiai laborból! - parancsolta. - Egy béka. - Ceruzájával megpiszkálta a békát. - Igazán maga az, Matson? A béka elbrekkentette magát. - Úristen! - Bradshaw hátradőlt, és megtörölte a homlokát. Komorsága együttérző aggodalommá változott. Szomorúan rázta a fejét. - Nem tudom elhinni. Valami baktériumfertőzés, gondolom. Matson mindig önmagán kísérletezett. Komolyan vette a munkát. Derék ember. Jó munkaerő. Sokat tett a Terran Metalsért. Borzasztó, hogy így kell végeznie. Természetesen teljes nyugdíjat kap. Jennings lépett be az irodába. - Hívatott, uram? - Jöjjön be! - Bradshaw türelmetlenül intett neki. - Volna egy kis problémánk az osztálya számára. Nyilván ismeri Eric Blake-et. - Üdvözlöm, Blake! - És Thomas Matsont - mutatott Bradshaw a békára. - A színesfémlaborból. - Ismerem Matsont - mondta lassan Jennings. - Pontosabban, ismerek egy bizonyos Matsont a színesfémlaborból. De ez nem hasonlít rá, akit én ismerek, az magasabb. Majdnem hat láb magas. - Ez ő - mondta szomorúan Eric. - Most éppen béka. - Mi történt? - Jenningsben föltámadt a tudományos érdeklődés. - Mi a dolog lényege? - Hosszú história - mondta kitérően Eric. - Nem tudná elmondani? - Jennings szakmai érdeklődéssel vizsgálgatta a békát. Közönséges békának látszik. Biztos benne, hogy ez Tom Matson? Ki vele, Blake! Bizonyára többet tud, mint amit elmondott. Bradshaw áthatóan nézett Ericre. - Igen, mi történt, Blake? Maga nagyon gyanús nekem. Maga a felelős ezért? - Bradshaw félig fölemelkedett a székéből, és komor arca még zordabbá vált. - Ide figyeljen! Ha a maga hibájából vált munkaképtelenné az egyik legjobb emberem... - Nyugi! - tiltakozott Eric, és kattogott az agya. Idegesen simogatta a békát. - Matson teljes biztonságban van, míg rá nem lép valaki. Majd kitalálunk valami védőketrecet meg egy automata kommunikációs rendszert, aminek a segítségével beszélni tudunk vele. Folytathatja a munkáját. Néhány apróbb helyreigazítással minden kifogástalanul megy majd. - Válaszoljon! - mennydörögte Bradshaw. - Maga felelős ezért? Ezt maga tette? Eric tehetetlenül feszengett. - Bizonyos szempontból, azt hiszem. Nem egészen. Nem közvetlenül. - A hangja remegett. - De ön nyilván azt fogja mondani, hogy ha én nem... Bradshaw arcára ráfagyott a düh. - Blake, ki van rúgva! - Fölkapott az asztaláról egy csomó nyomtatványt. - Takarodjon, és soha többé ne lássam! És vegye le a kezét arról a békáról. A Terran Metals tulajdona. - Egy papírt hajított oda az íróasztal fölött. - Itt a fizetése. És ne fárassza magát azzal, hogy másutt próbál munkát keresni. Bolygóközi feketelistára vétetem. Jó napot! - De Mr. Bradshaw...

34

- Ne mentegetődzzön! - emelte föl a kezét Bradshaw. - Csak tűnjön el! Jennings, a biológusai rögtön lássanak munkához! Ezt a problémát meg kell oldani! Azt akarom, hogy ebből a békából újra embert csináljanak. Matson a Terran Metals létfontosságú része. Feladataink vannak, olyan feladatok, amiket csak Matson tud elvégezni. Ilyen ügyek nem hátráltathatják a kutatásainkat. - Mr. Bradshaw! - könyörgött kétségbeesetten Eric. - Kérem, hallgasson meg! Én is szeretném Tomot az eredeti alakjában látni. De ez csak egyetlen módon lehetséges. Nekünk... Bradshaw szemében hideg gyűlölet tükröződött. - Maga még itt van, Blake? Hívjam az őröket, és dobassam ki? Egy percet adok, hogy elhagyja a Társaság területét. Megértette? Eric kétségbeesetten bólintott. - Értem. - Megfordult és elkeseredetten elindult az ajtó felé. - Viszlát, Jennings! Viszlát, Tom! Otthon leszek, ha szüksége lenne rám, Mr. Bradshaw. - Varázsló - mondta Bradshaw. - Hál' istennek, megszabadultam magától. - Te mit tennél - kérdezte Eric a robottaxisofőrt -, ha a feleséged kőszoborrá, a legjobb barátod békává változott volna, téged pedig kirúgtak volna az állásodból? - A robotoknak nincs feleségük - mondta a sofőr - Nincs nemük. És barátaik sincsenek. Alkalmatlanok az érzelmi kapcsolatokra. - És a robotokat is kirúghatják? - Néha - a robot odakanyarodott a kocsival Eric szerény, hatszobás háza elé. - De gondolja csak meg! A robotokat gyakran beolvasztják, és maradványaikból új robotokat készítenek. Emlékezzen csak Ibsen Peer Gyntjére, a Gomböntőre. Azok a sorok szimbolikus formában világosan megjósolják a robotok eljövetelének traumáját. - Egen. - Az ajtó kinyílt, és Eric kiszállt. - Valamennyiünknek megvannak a maga problémái. - A robotoknak mindenkinél súlyosabb problémái vannak. Az ajtó becsukódott, és a kocsi elszáguldott visszafelé, le a dombról. Súlyosabb? Aligha. A bejárati ajtó automatikusan kinyílt, és Eric lassan belépett. - Isten hozta, Mr. Blake! - üdvözölte az ajtó. - Gondolom, Pat még itt van. - Mrs. Blake itt van, de kataleptikus vagy ahhoz hasonló állapotban van. - Kővé változott. - Eric bánatosan megcsókolta a szobor hideg ajkát. - Szevasz, kincsem! Egy kis húst vett ki a frizsiderből, és az isten pocakcsészéjébe gyömöszölte. Rögtön emésztőnedv keletkezett, és elborította az ételt. Rövidesen kinyílt az isten egyetlen szeme is, pislogott néhányat, majd megállapodott Ericen. - Jól aludtál? - kérdezte hidegen Eric. - Nem aludtam. Kozmikus jelentőségű dolgokon elmélkedtem. A hangodban ellenséges jelleget érzek. Történt valami kellemetlen? - Semmi. Semmi az ég világon. Csak még az állásomat is elvesztettem, ha az eddigi nem lett volna elég. - Elvesztetted az állásodat? Érdekes. Mi van még? Ericből kirobbant a düh: - Tönkretetted az egész életemet, hogy a fene egyen meg! - Felesége néma, mozdulatlan alakjára mutatott. - Nézd csak! A feleségem! Gránittá változott. A legjobb barátom pedig békává. Tinokuknoi Arevulopapo ásított. - És? - Miért? Mit tettem én valaha is ellened? Miért bánsz velem így? Gondold csak meg, mi mindent tettem érted. Idehoztalak a Terrára. Etettelek. Kényelmesen elhelyeztelek egy dobozban, vizet és újságot is adtam. Ez minden. - Ez igaz. Te hoztál a Terrára. - Ismét különös fény villant át az isten sötét arcán. - Jól

35

van. Visszaváltoztatom a feleségedet. - Megteszed? - Ericet szívtépő boldogság kerítette a hatalmába. Könny szökött a szemébe. Túlságosan megkönnyebbült, semhogy bármit is kérdezzen. - Hát, ennek igazán örülnék! Az isten koncentrált. - Állj el az útból! Könnyebb egy test molekuláris szerkezetét eltorzítani, mint visszaállítani az eredeti formát. Remélem, sikerül pontosan úgy visszaállítanom, ahogy volt. Apró mozdulatot tett. Pat néma figurája körül megmozdult a levegő. A sápadt gránit megborzongott. Az asszony vonásaiba lassan visszatértek a színek. Nagyot sóhajtott, sötét szemében félelem csillogott. Kiszínesedett a karja, a válla, a keble, egész csinos kis teste. Bizonytalanul megbillent, és fölkiáltott. - Eric! Eric elkapta, és szorosan magához ölelte. - Jézusom, kincsem! Örülök, hogy jól vagy. - Magához húzta az asszonyt, és érezte, hogy dobog a félelemtől a szíve. Aztán újra és újra megcsókolta lágy ajkát. - Isten hozott. Pat hirtelen elhúzódott tőle. - Az a kis féreg. Az a nyomorult kis szemét. Csak kapjam a kezembe. - Szikrázó szemmel közeledett az istenhez. - Ide figyelj, te. Hogy képzeled? Hogy merészeled! - Látod? - mondta az isten. - Ezek soha nem változnak meg. Eric visszahúzta a feleségét. - Jobb lesz, ha elhallgatsz, mert újra szobor leszel. Megértetted? Pat megértette a férfi hangjának izgatott érdességét. Kelletlenül megadta magát. - Jól van, Eric, föladom. - Figyelj csak! - mondta Eric az istennek. - Mi lesz Tómmal? Nem akarod visszaváltoztatni? - A békát? Hol van? - A biológiai laborban. Jennings meg az emberei foglalkoznak vele. Az isten eltöprengett. - Ez nem tetszik nekem. Biológiai labor? Az hol van? Milyen messze? - A Terran Metals központi épületében. - Eric türelmetlen volt. - Vagy ötmérföldnyire innen. Mit szólsz hozzá? Ha visszaváltoztatnád, talán Bradshaw visszaadná az állásomat. Ezzel tartozol nekem. Állítsd vissza a dolgokat úgy, ahogy voltak. - Nem tudom. - Nem tudod! Aztán miért nem? - Azt hittem, az istenek mindenhatók! - zsémbelt Pat. - Mindent meg tudok tenni - bizonyos hatósugáron belül. A Terran Metals labor túl messze van. Az öt mérföld meghaladja a hatósugaramat. A molekuláris elrendezést csupán egy korlátozott hatósugáron belül tudom megváltoztatni. Eric nem akart hinni a fülének. - Micsoda? Úgy érted, nem tudod Tomot visszaváltoztatni? - Így van. Nem kellett volna kivinned a házból. Az istenek éppúgy alá vannak rendelve a természet törvényeinek, mint ti. A mi törvényeink ugyan mások, de mégis - törvények. - Értem - mormogta Eric. - Megmondhattad volna. - Ami az állásodat illeti, az ne nyugtalanítson. Nézd, csinálok neked egy kis aranyat. - Az isten intett pikkelyes kezével. A függöny egy része hirtelen sárgává változott, és fémes csengéssel zuhant a padlóra. - Tömör arany. Ebből megélhettek néhány napig. - Már nem élünk az arany korában. - Hát akkor csinálok neked, amire csak szükséged van. Mindent meg tudok tenni. - Csak Tomot nem tudod visszaváltoztatni emberi lénnyé - mondta Pat. - Szép kis isten vagy. - Fogd be a szád, Pat! - mormogta mélyen elgondolkodva Eric. - Ha valamiképpen közelebb juthatnék hozzá - mondta óvatosan az isten. - Ha a

36

hatósugaramon belül lenne... - Bradshaw soha nem fogja kiengedni. Én pedig a környékükre sem mehetek. Az őrök széttépnének. - Mit szólnál egy kis platinához? - Az isten intett, és a fal egy darabja fehéren fölizzott. Tömör platina. Az atomsúly egyszerű megváltoztatása. Ez segít? - Nem! - Eric föl-alá járkált. - El kell hoznunk azt a békát Bradshaw-tól. Ha vissza tudnánk hozni ide... - Van egy ötletem - mondta az isten. - Micsoda? - Talán be tudnál juttatni engem oda. Talán ha a Társaság területére kerülhetnék, a biológiai labor közelébe... - Érdemes lenne megpróbálni - mondta Pat, és kezét Eric vállára tette. - Végül is Tom a legjobb barátod. Disznóság így bánni vele. Ez nem emberi. Eric fölkapta a kabátját. - Rendben van. Olyan közel megyek a Társaság területéhez, amilyen közel csak tudok. Meglehetősen közelre kell jutnom, mielőtt az őrök észrevennének, és... Csattanás. A bejárati ajtó hirtelen porrá omlott. Robotrendőrök rontottak a szobába kibiztosított fegyverrel. - Jól van! - mondta Jennings. - O az. - Besietett a házba. - Kapjátok el! Meg azt az izét is, abban a dobozban. - Jennings! - kiáltott föl meglepetten Eric. - Ez meg mi a fene? Jennings megvetően nézett rá. - Elég a tettetésből, Blake! Engem nem csap be. - Megérintette a hóna alatt tartott fémdobozt. - A béka mindent elmondott. Szóval maga egy Földön kívüli lényt rejteget ebben a házban, igaz? - Hidegen fölnevetett. - Törvény tiltja a földönkívüliek behozatalát a Földre. Letartóztatom, Blake. Bizonyára életfogytiglani kap. - Tinokuknoi Arevulopapo! - sikoltotta Eric Blake. - Ne hagyj el egy ilyen pillanatban! - Jövök! - morogta az isten. Erőteljesen megnövekedett. - Ehhez mit szóltok? A robotrendőrök megrándultak, amikor a dobozból kicsapott az erő. És hirtelen eltűntek, semmivé váltak. A helyükön csupán némi törmelék kavargóit céltalanul. Jennings arcán előbb meghökkenés, majd pánik tükröződött. Hátrálni kezdett, és fenyegetően hadonászott a pisztolyával. - Ide figyeljen, Blake! Ne higgye, hogy meg tud ijeszteni. A házat körülvettük. Az erő a gyomrába vágott. Aztán fölemelte, és megrázta, mint egy rongybábut. A pisztoly kiesett a kezéből, le a padlóra. Jennings kétségbeesetten kapott utána. A pisztoly azonban átváltozott pókká, és sebesen elmászott előle. - Tedd le! - mondta sürgetve Eric. - Jól van. - Az isten elengedte Jenningst. Jennings döbbenten és rémülten pottyant a padlóra. Eszelősen fölugrott, és kirohant a házból, ki a kertből az utcára. - Istenem! - mondta Pat. - Mi az? - Oda nézz. A házat atomágyúk köre vette körül. Csövük gonoszul villogott a délutáni napsütésben. Minden ágyúnál robotrendőrök várták felkészülten a parancsot. Eric felnyögött. - Végünk van! Egyetlen lövés, és végünk. - Csinálj valamit! - mondta Pat. Unszolni kezdte a dobozt. - Bűvöld el őket! Ne ülj itt tétlenül. - Kívül vannak a hatósugaramon. Mint mondtam, az erőmet korlátozza a távolság. - Ti ott bent! - szólalt meg egy hang, amit százszorosára erősítettek a hangosbeszélők. Gyertek ki föltett kézzel! Vagy tüzet nyitunk!

37

- Bradshaw - nyögte Eric. - O van odakint. Csapdában vagyunk. Biztos, hogy semmit sem tudsz csinálni? - Sajnálom - mondta az isten. - Védőfalat tudok emelni az ágyúk ellen. - Az isten koncentrált. Odakint durva felületű gömb képződött sebesen a ház körül. Az első lövedék becsapódott. Eric a földön találta magát, a füle csengett, minden forgott körülötte. Pat mellette feküdt, szédülten és ijedten. A ház romokban hevert. A falak, a székek, a bútorok, minden romokban. - Szép kis védőfal! - pihegte Pat. - A rázkódástól van - tiltakozott az isten. A doboza az oldalán feküdt az egyik sarokban. A védőfal feltartóztatja a lövedékeket, de a rázkódás... A második lövedék. Ericet elborította a légnyomás. Ide-oda dobálta a lövedék szele a törmelékhalmok között, amik a házából maradtak. - Nem bírjuk ki - mondta halkan Pat. - Mondd meg nekik, hogy hagyják abba, Eric! Kérlek! - A feleségednek igaza van - hallatszott az isten nyugodt hangja a felfordult dobozból. Add meg magad, Eric! Add föl magad! - Talán az lesz a legjobb. - Eric föltérdelt. - De nem szeretném az életem hátralévő részét börtönben tölteni. Tudtam, hogy megszegem a törvényt, mikor ezt az átkozott izét becsempészem, de azt igazán nem gondoltam... A harmadik lövedék is talált. Eric elterült, az állat a padlóba ütötte. Vakolat és törmelék hullott rá, fojtogatva és vakítva. Megragadott egy kiálló gerendát, és föltápászkodott. - Megálljatok! - kiáltotta. Hirtelen csönd lett. - Hajlandó vagy megadni magad? - mennydörögte a fölerősített hang. - Add meg magad! - mormogta az isten. Eric gondolatai fürgén cikáztak. - Volna... volna egy ajánlatom. Kompromisszum. - Gyorsan járt az agya, teljes gőzzel. Volna egy javaslatom. Hosszú szünet következett. - Miféle javaslat? Eric óvatosan átlépett a törmeléken, a védőfal széléig. A fal majdnem teljesen leomlott. Csak valami csillogó köd maradt belőle, amin átlátszott az atomágyúk köre, az ágyúk meg a robotrendőrök. - Matson - lihegte elfulladva Eric. - A béka. A következő üzletet ajánlom. Mi visszaváltoztatjuk Matsont az eredeti formájára. Visszaküldjük a földönkívülit a Ganümédészre. Viszonzásul fölhagynak az üldözésemmel, és visszakapom az állásomat. - Nevetséges! A laboratóriumaim könnyedén vissza tudják változtatni Matsont, a segítségetek nélkül. - Igazán? Kérdezze csak meg Matsont! Majd ő megmondja. Ha nem fogadja el a feltételeimet, Matson béka lesz még legalább kétszáz évig! Hosszú szünet következett. Eric látta az ide-oda mozgó, az ágyúk mögött tanácskozó alakokat. - Rendben van - hallatszott végül Bradshaw hangja. - Elfogadjuk. Tüntessék el a falat és jöjjenek elő. Odaküldöm Jenningst a békával. Csak semmi trükköt, Blake! - Semmi trükk - sóhajtotta megkönnyebbülten Eric. - Gyere! - mondta az istennek, és fölvette a viharvert dobozt. - Tüntesd el a védőfalat, és legyünk túl rajta. Idegesítenek ezek az ágyúk. Az isten elernyedt. A védőfal - mármint a maradványai - megingott és eltűnt, semmivé vált. - Itt vagyok - lépett előbbre fáradtan Eric, kezében a dobozzal. - Hol van Matson? Jennings közeledett felé. - Nálam. - A kíváncsisága legyőzte a gyanakvását. - Ez érdekesnek ígérkezik.

38

Alaposabban kellene tanulmányoznunk a mi dimenziónkon kívüli életet. Úgy látszik, a tudományuk sokkal fejlettebb, mint a miénk. Jennings lekuporodott, és óvatosan letette a fűbe a kis zöld békát. - Itt van - mondta az istennek Eric. - Ez már elég közel van? - kérdezte fagyosan Pat. - Kielégítő - mondta az isten. - Éppen jó. - Egyetlen szemét a békára szögezte, és néhány mozdulatot tett pikkelyes mancsával. A békát fénykör vette körül. Egy más dimenzió erői léptek munkába és igazgatták a béka molekuláit. A béka hirtelen megrendült. Aztán összerezzent, gyors remegés futott végig rajta. Aztán... Matson állt előttük, az ismerős hosszú, vékony alak magasodott Eric, Jennings és Pat fölé. - Istenem! - nyögte hideglelősen Matson. Elővette a zsebkendőjét, és megtörölte az arcát. - örülök, hogy vége. Nem szeretném még egyszer végigcsinálni. Jennings gyorsan hátrált az ágyúk felé. Matson megfordult és utána sietett. Eric, a felesége meg az isten hirtelen magukra maradtak a pázsit közepén. - Hé?! - kiáltotta Eric, és jeges rémület kerítette hatalmába. - Mi ez? Mi folyik ott? - Sajnálom, Blake - hallatszott Bradshaw hangja. - Matson visszaváltoztatása fontos volt. De a törvényt nem változtathatjuk meg. A törvény mindenki fölött áll, még én sem vagyok kivétel. Maga le van tartóztatva. A robotrendőrök előrenyomultak, körülvették Ericet és Patet. - Aljas fráter! - hörögte erőtlenül ellenkezve Eric. Bradshaw előjött az ágyúk mögül, zsebre tett kézzel, nyugodtan vigyorogva. - Sajnálom, Blake. Azért tíz-tizenöt év múlva talán kikerül a börtönből. Az állása meglesz - ígérem. Ami pedig ezt a mi dimenziónkon kívüli lényt illeti... Szeretném látni. Hallottam már ilyenekről. - A dobozra pillantott. - Örülök, hogy én viselhetek gondot rá. A laboratóriumaink kísérleteket fognak végezni vele, melyek... Bradshaw elhallgatott. Az arca elsápadt. A szája kinyílt és becsukódott, de hang nem jött belőle. A dobozból átható, dühös hang hallatszott: - Nar Dolk! Tudtam, hogy megtalállak! Bradshaw reszketve hátrált. - Hiszen ez nem más... Tinokuknoi Arevulopapo! Mit csinálsz te a Terrán? - Megbotlott, majdnem elesett. - Hogy csináltad, vagyis, ennyi idő után, hogy tudtad... És Bradshaw már futott, a robotrendőrök alig tudtak elugrani előle, menekült az atomágyúk mögé. - Nar Dolk! - süvöltötte dühösen az isten. - A Hét Templom szégyene! Te Űr Szemete! Tudtam, hogy ezen a nyomorult bolygón vagy! Gyere vissza, és állj a büntetés elébe! Az isten fölröppent, magasra a levegőbe. Elszáguldott Eric és Pat fölött, röptében világított. Meleg és nedves, mérges és émelyítő szél csapott az arcukba, amint az isten elszállt fölöttük. Bradshaw - Nar Dolk - eszelősen futott. És futás közben megváltozott. Hatalmas szárnyak nőttek ki a vállából. Nagy bőrszárnyak, melyek eszelős sebességgel szelték a levegőt. A teste összezsugorodott és megváltozott. A lábai csápokká változtak. A kezei helyén pikkelyes mancsok nőttek. Szürke irhája hullámzott, ahogy hangosan csattogó szárnyain fölrepült. Tinokuknoi Arevulopapo lecsapott. Egy pillanatra összefonódtak, csapkodó szárnyakkal kavarogtak a levegőben. Aztán Nar Dolk kitépte magát, és fölszállt. Egy villanás, egy csattanás, és már ott sem volt. Tinokuknoi Arevulopapo egy pillanatig lebegett a levegőben. A pikkelyes fej megfordult, és az egyetlen szem lepillantott Ericre és Patre. Kurtán biccentett. Aztán libbent egy furát, és eltűnt. Az égbolt üres volt, csupán néhány toll és égett pikkelyek szaga maradt. Eric szólalt meg először: - Hát ezért akart a Terrára jönni - mondta. - Azt hiszem, tulajdonképpen kihasznált. -

39

Maflán elvigyorodott. - Én vagyok az első Föld-lakó, akit kihasználtak. Matson még mindig fölfelé bámult, és eltátotta a száját. - Elmentek. Mindketten. A saját dimenziójukba, gondolom. Egy robotrendőr megrántotta Jennings kabátjának az ujját. - Tartóztassunk le valakit, uram? Mr. Bradshaw távozása után ön a rangidős. Jennings Ericre és Patre pillantott. - Azt hiszem, nem szükséges. A bizonyíték távozott. Az egész dolog meglehetősen ostoba. - A fejét rázta. - Bradshaw. Képzeljék el! És éveken át dolgoztunk neki. Pokolian különös ügy. Eric átölelte a feleségét. Szorosan magához vonta az asszonyt. - Sajnálom, kincsem - mondta halkan. - Sajnálod? - Az ajándékod. Elpárolgott. Azt hiszem, valami mást kell kerítenem. Pat fölnevetett, és odasimult a férfihoz. - Semmi baj. Elárulok neked egy titkot. - Micsodát? Pat megcsókolta a férjét, ajka kellemes melegséggel érintette Eric arcát. - Az igazat megvallva - ennek is nagyon örülök. GÁLVÖLGYI JUDIT FORDÍTÁSA

40

KEMÉNY ISTVÁN

GYARMAT A Helytartó palotája Huszonötezer éve áll Senki nem jött még ki belőle S a feketék sohase mertek A falak közelébe menni Ebből a romos épületből Éjszaka reflektorok bújnak elő Összekapkodnak egy kis élelmet És eltűnnek a nyílásokban újra (Azt mondta egykor egy főnök „Bent egy vidám öreg növény él Valami régi nép hagyta itt Egyszer majd a réseken kitüremlik S a gyarmatokat ellepi egészen") Áll tehát a Helytartó palotája Huszonötezer éve áll Senki nem jött még ki belőle A Feketék a völgyekben vasekékkel Lehajtott fejjel művelik a földet

Legenda rólam

Meséiket még szalagra mondtam És még keletebbre vándoroltam Nagyon messzire vándoroltam Síromon pár szót elhadartak Vihogva járkáltak a társadalmak Egymást követték a társadalmak De évezredenként újra visszajöttem Folyójuk medrét elzárták fölöttem Mesterséges tó feszült fölöttem A tóba dobták ami voltam Halott tekercsek ősi tóban Halott tekercsek ősi tóban

41

A VÉDŐK PHILIP K. DICK

Taylor hátradőlt a székén, és olvasni kezdte a reggeli lapot. A konyha melege és a kávé illata elkeveredett azzal a kellemes érzéssel, hogy nem kell dolgozni mennie. Eljött a Pihenő Ideje, hosszú idő óta az első, és örült neki. Elégedettségtől ragyogó arccal hajtotta össze az újságot. - Mi az? - kérdezte Mary a tűzhely mellől. - Az ellenséget tegnap éjjel megint tönkrebombázták. - Taylor elismerően bólintott. Alaposan megkapták a magukét. Egy olyan R-H bomba volt. Ideje. Ismét bólintott, átérezve a konyha teljes kényelmét, szép, molett felesége közellétét, a reggeli és a kávé örömeit. Ez volt a nyugalom. A háborús hírek pedig jók voltak, jók és kielégítőek. A híreket olvasva jogos örömet érzett, a személyes teljesítmény büszkeségét. Végül is szerves része volt a hadi programnak, nem holmi hulladéktologató gyári munkás, hanem technikus, azok egyike, akik a háború idegtörzsét tervezték. - Azt írja az újság, hogy az új tengeralattjárók tökéletesítése majdnem befejeződött. Majd meglátod, mi lesz, ha azok beindulnak. - A gondolattól már előre csettintett. - Ha megkezdik a víz alóli bombázást, az ellenség alaposan meg fog lepődni. - Csodálatos munkát végeznek - mondta bizonytalanul Mary. - Tudod, mit láttunk ma? A csoportunk szerzett egy ólomkatonát, hogy megmutassuk az iskolásoknak. Láttam, de csak egy pillanatra. Jó, ha a gyerekek látják, mire költik a pénzüket, nem gondolod? A férfira pillantott. - Egy ólomkatona - mormolta Taylor, és lassan letette az újságot. - Ellenőrizzétek, hogy rendesen sugármentesítették-e. Nem kockáztathatunk. - De hiszen mindig megfürösztik őket, valahányszor lejönnek a felszínről - mondta Mary. - Elképzelhetetlen, hogy fürdő nélkül leengednék. Nem igaz? - Aztán visszaemlékezve elbizonytalanodott. - Don, tudod, erről az jut eszembe... - Tudom - bólintott a férfi. Tudta, mire gondol az asszony. Egyszer, a háború legelső heteiben, mielőtt még sikerült volna mindenkit kilakoltatni a felszínről, látták, amikor egy kórházvonatból kirakták a sebesülteket, embereket, akiket elért az ólmos eső. Emlékezett a külsejükre, az arckifejezésükre, már ami az arcukból megmaradt. Nem volt kellemes látvány. Eleinte sok ilyen eset volt, az első napokban, mielőtt mindenki leköltözött a felszín alá. Sok-sok ilyen eset volt, nem volt nehéz beleütközni. Taylor fölnézett a feleségére. Az asszony túl gyakran gondolt az esetre az utóbbi hónapokban. Valamennyien túl gyakran gondoltak rá. - Felejtsd el! - mondta. - Elmúlt. Most már senki sincs fönt, csak az ólomkatonák, és nekik mindegy. - Mégis, remélem, hogy nagyon óvatosak lesznek, mikor leküldenek közülük egyet. Ha nem lenne sugármentes... A férfi nevetett, és eltolta magát az asztaltól. - Felejtsd el! Olyan szép ez a pillanat; a következő két műszak idejét itthon töltöm. Semmi dolgunk, csak üldögélni, lazítani. Talán elmehetnénk egy show-ba. OK? - Egy show-ba? Muszáj? Nem szeretem látni a pusztulást, a romokat. Néha olyan helyeket

42

látok, amelyekre emlékszem, mint San Francisco. Mutattak egy felvételt San Franciscóról, a híd kettétörve, a romjai a vízben, én meg fölizgattam magam. Nem szeretem nézni. - Hát nem akarod tudni, hogy mi történik? Egyetlen emberi lénynek sem esik bántódása, hiszen tudod. - De olyan rémes! - Az asszony arcán feszültség tükröződött. - Kérlek, Don, ne menjünk! Don Taylor sértődötten vette föl az újságját. - Rendben van, de ne felejtsd el, hogy ezen kívül nincs sok lehetőségünk. És azt se feledd, hogy az ő városaik még rosszabbul járnak. Az asszony bólintott. Taylor továbblapozott a durva, vékony papírra nyomott újságban. A jókedve elpárolgott. Miért kell Marynek mindig nyugtalankodnia? A dolgok egészen jól álltak. Persze, nem várhatod, hogy minden tökéletes legyen, ha a felszín alatt kell élned, mesterséges nap alatt, mesterséges ételeket fogyasztva. Természetesen feszültséget okozott, hogy nem láthatod az égboltot, és nem mehetsz sehová, és nem láthatsz mást, mint a fémfalakat, a nagy, zakatoló gyárakat, kerteket, laktanyákat. De ez is jobb volt, mint a felszínen maradni. És egyszer majd vége lesz, és akkor visszatérhetnek. Senki sem akart így élni, de muszáj volt. Dühösen lapozott, és az ócska papír kettészakadt. A fenébe is, egyre romlik a papír minősége, vacak festék, sárgás árnyalat... Hát igen, a háborús programhoz mindenre szükség volt. Neki ezt tudnia kellett. Tán nem volt egyike a tervezőknek? Elnézést kért, és átment a másik szobába. Az ágy még nem volt bevetve. Jó lesz rendbe tenni a hetedik órai ellenőrzés előtt. Egy egység büntetés jár az ilyesmiért... Megszólalt a videotelefon. Taylor megtorpant. Ki lehet az? Odament, és bekapcsolta a készüléket. - Taylor? - kérdezte a képernyőn megjelenő arc. Öreg, szürke és komor arc volt ez. - Itt Moss. Sajnálom, hogy megzavarlak a Pihenő Időszakodban, de történt valami. - Papírokat zörgetett. - Szeretném, ha idejönnél, de gyorsan! Taylor megmerevedett. - Mi az? Semmiképpen nem várhatna a dolog? - A nyugodt, szürke szempár kifejezéstelenül, érzelemmentesen bámult rá. - Ha azt akarod, hogy lemenjek a laboratóriumba - morogta Taylor-, éppenséggel mehetek. Fölveszem az egyenruhámat... - Nem. Gyere úgy, ahogy vagy. És ne a laborba. Találkozzunk a második szinten, amilyen gyorsan csak lehet! Ha a gyorskocsival jössz fel, körülbelül félóra múlva itt lehetsz. Én várni foglak. A kép szétfoszlott, és Moss eltűnt. - Mi az? - kérdezte Mary az ajtóból. - Moss. Szüksége van rám. - Tudtam, hogy ez lesz. - Úgysem akartál csinálni semmit. Akkor meg mit számít? - Taylor hangja keserű volt. Mindig ugyanaz a móka, nap mint nap. Majd hozok neked valamit föntről. A második szintre megyek. Talán elég közel leszek a felszínhez, és... - Nem! Ne hozz nekem semmit! A felszínről semmit! - Jó, nem hozok. De ez az oktalan hisztéria.. Az asszony némán nézte, ahogy Taylor fölvette a csizmáját. Moss biccentéssel üdvözölte, és Taylor együtt lépkedett tovább az idősebb férfival. Éppen járműveket küldtek a felszínre, az ablaktalan kocsik úgy zörögtek a rámpán, mint az ércszállító teherautók, majd eltűntek a fönti csapóajtó mögött. Taylor nézte a súlyos, csöves gépezettel fölszerelt autókat, ezt a számára ismeretlen, új fegyvert. Mindenütt munkások szorgoskodtak a munkaszolgálatosok szürke egyenruhájában, rakodtak, cipekedtek,

43

kiáltoztak. Az egész szinten fülsiketítő volt a zaj. - Egy kicsit följebb megyünk - mondta Moss -, ahol beszélni tudunk. Itt nem mondhatok semmit a részletekről. Beszálltak egy fölfelé menő liftbe. Az áruszállító felvonó lemaradt, és vele együtt a csörömpölés is. Rövidesen egy megfigyelő platformra értek, ami a Cső, a felszínre vezető tágas alagút egyik oldalára volt függesztve. A felszín innen már legföljebb félmérföldnyire lehetett. - Istenem! - kiáltott föl önkéntelenül Taylor, mikor lepillantott a csőbe. - Szép hosszú az út. - Ne nézz le! - nevetett Moss. Kinyitottak egy ajtót, és beléptek egy irodába. Az íróasztalnál egy tiszt ült, a Belső Biztonsági Szolgálat tisztje. Fölpillantott. - Rögtön foglalkozom magával, Moss. - Közben tekintetével Taylort méregette. - Egy kicsit korán jöttek. - Franks parancsnok - mutatta be a férfit Taylornak Moss. - Elsőként ő fedezte föl a dolgot. Engem tegnap éjjel értesítettek. - Megtapogatta a kezében tartott csomagot. - Engem ezért avattak be a dologba. Franks összevont szemöldökkel nézett rá, és fölállt. - Az első szintre megyünk. Majd ott megbeszéljük. - Az első szintre? - ismételte idegesen Taylor. A három férfi egy oldalfolyosón egy kis lifthez ment. - Még sohasem jártam ott. Ugye nem veszélyes? Ugye nem radioaktív? - Maga is olyan, mint a többi - mondta Franks. - Vénasszonyok, akik rettegnek a betörőktől. Az első szintre nem szivárog le a sugárzás. Ólom és szikla borítja, ami pedig lejön a Csövön, az fürdőbe kerül. - Milyen természetű problémáról van szó? - kérdezte Taylor. - Szeretnék már tudni róla valamit! - Egy pillanat. Beszálltak a felvonóba, és fölmentek. Amikor kiléptek, egyenruhás katonákkal és fegyverekkel teli csarnokban találták magukat. Taylor meglepetten pislogott. Hát ez lenne az első szint, a legfölső, legközelebb a felszínhez! Ez után a szint után már csak szikla következett, ólom és szikla, meg a felfelé vezető nagy csövek, akár a földigiliszták járatai. Ólom és szikla, és fölöttük, a csövek nyílásánál a nagy síkság, amit egyetlen élőlény sem látott immár nyolc éve, a kiterjedt, végtelen rommező, ami valaha az Ember hajléka volt, az a hely, ahol élt, még nyolc évvel ezelőtt. A felszín most salak és gomolygó felhők halálosan mérgező sivataga volt. Végeláthatatlan fellegek sodródtak ide-oda, eltakarták a vörös napot. Néha meg-megmozdult egy-egy fémes valami, keresztülvágott egy-egy város romjain, vagy utat vágott magának a falvak megkínzott földjén. Egy ólomkatona, egy felszíni robot, amelyre nem hat a sugárzás, és amit lázas sietséggel hoztak létre az utolsó hónapokban, mielőtt a hidegháború átcsapott valóságos háborúba. Ólomkatonák járták a földet, az óceánt és az égboltot Törékeny, megfeketedett járműveken, olyan teremtmények, akik létezni tudtak ott, ahol az élet nem tudott, fém és műanyag figurák, melyek végigharcolták azt a háborút, amit az Ember képzelt el, de önmaga nem tudott végigharcolni. Emberi lények találták ki a háborút, ők találták ki és gyártották a fegyvereket, és végül ők találták ki a játékosokat is, a harcosokat, a háború szereplőit. De ők maguk nem állhatták ki, nem harcolhattak. Az egész világon - Ázsiában, Európában, Amerikában, Afrikában - egyetlen emberi lény sem maradt. Mind a felszín alatt voltak, a mélybe vájt búvóhelyeken, melyeket gondosan megterveztek és megépítettek már akkor, amikor az első bombák kezdtek hullani. Ragyogó ötlet volt, és egyben az egyetlen olyan ötlet, ami beválhatott. Odafönt, a

44

45

lerombolt, szétbombázott felszínen, amely valaha egy élő bolygó felszíne volt, most az ólomkatona jött-ment, loholt és harcolta az Ember háborúját. A felszín alatt pedig, a bolygó méhében az emberi lények szünet nélkül azon munkálkodtak, hogy fegyvereket gyártsanak, melyekkel folytatni lehet a háborút, hónapról hónapra, évről évre. - Az első szint - mondta Taylor. Különös érzés hasított belé. - Majdnem a felszín. - De mégsem az - mondta Moss. Franks átvezette őket a katonák között a túloldalra, a Cső szájának közelébe. - Néhány percen belül egy felvonó lehoz nekünk valamit a felszínről - magyarázta. Tudja, Taylor, a Biztonsági Szolgálat időnként megvizsgál és kikérdez egy-egy ólomkatonát, ami már elég időt töltött odafönt ahhoz, hogy tudjon egyet s mást. Fölszólunk videotelefonon, és érintkezésbe lépünk a harctéri főhadiszállással. Szükségünk van az ilyen közvetlen kihallgatásokra, nem bízhatunk mindent a videoképernyőre. Az ólomkatonák jó munkát végeznek, de mi biztosak akarunk lenni abban, hogy minden úgy megy, ahogy mi akarjuk. Franks szembefordult Taylorral és Moss-szal, és folytatta: - A felvonó egy felszíni ólomkatonát, egy az A osztályba tartozó ólomkatonát fog lehozni. A szomszéd szobában van egy vizsgálófülke, a közepén ólomfallal, így a vizsgálatot végző tiszteket nem érheti sugárzás. Ez egyszerűbb, mint megfürdetni az ólomkatonákat. Az ólomkatona egyébként azután rögtön visszamegy, munkája van odafönt. Két nappal ezelőtt lehoztunk és kihallgattunk egy A osztályba tartozó ólomkatonát. Magam vezettem a kihallgatást. Egy új fegyverre voltunk kíváncsiak, amit a szovjetek mostanában vetettek be, ez egy automata akna, ami üldözőbe vesz mindent, ami mozog. Utasítást kaptam, hogy az aknáról készüljön megfigyelés és részletes jelentés. Az a bizonyos A osztályba tartozó ólomkatona hozott információt. Megtudtunk tőle néhány tényt, megkaptuk a szokásos film- és jelentéstekercseket, aztán a katonát visszaküldtük. Éppen kifelé tartott a fülkéből, vissza a felvonóhoz, amikor különös dolog történt. Akkor azt hittem... Franks elhallgatott. Egy piros lámpa villant föl. - Jön a felvonó. - Biccentett néhány katonának. - Menjünk be a fülkébe. Az ólomkatona egy pillanaton belül itt lesz. - Egy A osztályba tartozó ólomkatona - mondta Taylor. - Láttam már őket a showműsorokban, amint jelentést tettek. - Nagy élmény - mondta Moss. - Már szinte olyanok, mint az emberek. Bementek a fülkébe, és leültek az ólomfal mögött. Kis idő múlva jelzőfény villant, és Franks intett. A falon túl kinyílt az ajtó. Taylor kilesett a kémlelőnyílásán. Valamit látott lassan közeledni, a hajlékony fémalak talpakon lépegetett, két karja nyugalmi helyzetben lógott a teste mellett. A figura megállt az ólomfal előtt. Állt és várt. - Szeretnénk megtudni egyet s mást - mondta Franks. - Mielőtt föltenném a kérdéseket: van valami jelentenivalód a felszíni állapotokról? - Nincs. A háború folyik. - Az ólomkatona hangja automatikus és színtelen volt. - Fogytán a gyors követésre alkalmas repülőnk, az egyszemélyes. Szükségünk lenne még... - Mindezt már följegyeztük. Mást akarok kérdezni. Mi csupán videokapcsolatban vagyunk veletek. Erre a közvetett bizonyítékra támaszkodhatunk csak, mert mi sohasem megyünk föl. Csupán következtethetünk arra, hogy mi történik. Soha semmit sem látunk a saját szemünkkel. Mindent másodkézből kell elfogadnunk. A legfelsőbb vezetés néhány tagja úgy véli, hogy ez túl sok teret enged a tévedésnek. - Tévedés? - kérdezte az ólomkatona. - Hogyan? Jelentéseinket gondosan ellenőrizzük, mielőtt leküldenénk őket. Állandó kapcsolatot tartunk veletek; minden arra érdemes dolgot jelentünk. Minden új fegyverről, amit az ellenség fölhasznál... - Tudom - morogta Franks a kémlelőnyílása mögött. - De talán a saját szemünkkel kellene

46

látnunk. Elképzelhető, hogy van valahol egy kellő nagyságú, sugárzásmentes körzet, ahol egy emberekből álló csoport kiszállhatna a felszínre? Ha néhányan fölmennénk ólombéléses ruhában, vajon életben maradhatnánk-e annyi ideig, míg szemügyre vesszük a fenti állapotokat? A gép habozott, mielőtt válaszolt volna. - Kétlem. Persze, vehettek légmintákat, és eldönthetitek magatok is. De a távozásotok óta eltelt nyolc év alatt a helyzet egyre csak romlott. Nem is lehet valóságos elképzelésetek a fönti állapotokról. Ma már bármely mozgó objektumnak nehéz sértetlenül maradnia. Számtalan a mozgásérzékelő szerkezet. Az új akna nemcsak reagál a mozgásra, de a tárgyat addig követi, míg végül el nem éri. És sugárzás mindenütt van. - Értem - Franks Mosshoz fordult, és furán hunyorított. - Nos, csak ezt akartam tudni. Elmehetsz. A gép visszaindult a kijárat felé. Megállt. - A légkörben hónapról hónapra növekszik a mérgező részecskék mennyisége. A háború tempója fokozatosan... - Értem - állt föl Franks. Kinyújtotta a kezét, és Moss beletette a csomagot. - Még valamit, mielőtt elmész. Szeretném, ha megvizsgálnál egy újfajta fémlemezt. A mintát kiadom a csipesszel. Franks a fogós csipeszbe helyezte a csomagot, és a másik végénél fogva kifordította a csipeszt. A csomag odalendült az ólomkatonához, az meg elkapta. Figyelték, hogyan bontja ki a csomagot, és veszi a kezébe a lemezt. Az ólomkatona egyre csak forgatta a kezében a lemezt, aztán hirtelen megmerevedett. - Rendben van - mondta Franks. Vállát a falnak vetette, és a fal egy darabja félrecsúszott. Taylor megrémült - Franks és Moss az ólomkatonához siettek. - Úristen! - mondta Taylor. - Hiszen radioaktív! Az ólomkatona mozdulatlanul állt, kezében a lemezzel. A szobában katonák jelentek meg. Körülvették az ólomkatonát, és gondosan körültapogatták a számlálóval. - OK, uram - mondta az egyik Franksnek. - Olyan hideg, mint egy hosszú téli éjszaka. - Jól van. Biztos voltam benne, de nem akartam kockáztatni. - Látod - mondta Taylornak Moss -, ez az ólomkatona egyáltalán nem radioaktív. Pedig egyenesen a felszínről jött, és meg sem fürdették. - De mit jelent ez? - kérdezte értetlenül Taylor. - Véletlen is lehet - mondta Franks. - Mindig megeshet, hogy egy adott tárgy elkerülje a túlságosan hosszú ideig tartó sugárzást. De ez a második eset, amiről tudunk. És lehettek más esetek is. - A második eset? - Az előző kihallgatásnál vettük észre. Az ólomkatona nem volt radioaktív. Az is hideg volt, mint ez. Moss elvette a fémlemezt az ólomkatona kezéből. Óvatosan megnyomta a felületét, majd visszadugta a merev, ellenállásra képtelen ujjak közé. - Ezzel rövidre zártuk, hogy alaposan és közvetlen közelről megvizsgálhassuk. Rögtön magához tér. Menjünk a fal mögé. Visszamentek, és az ólomfal bezárult mögöttük. A katonák kimentek a szobából. - Két periódus múlva - mondta halkan Franks - az első kivizsgáló csoport készen áll, hogy fölmenjen a felszínre. Csoportokban megyünk föl a Csövön, egészen föl, mi leszünk az első embercsoport, akik nyolc év óta először kilépnek a felszínre. - Talán nincs jelentősége - mondta Moss -, de kétlem. Valami történik, valami különös. Az ólomkatona azt mondta, hogy odafönt minden élőlény ropogósra sül. Csakhogy ez nem igaz. Taylor bólintott. Nézte a kémlelőn át a mozdulatlan fémalakot. Az ólomkatona lassan megmozdult. A teste sok helyen horpadt, karcolt és sérült volt, a feje pedig égett, fekete. Ez

47

az ólomkatona sok időt töltött odafönt; annyi harcot, pusztítást és rombolást látott, amennyit emberi lény el sem tud képzelni. A sugárzás és halál világában kúszott-mászott, egy olyan világban, ahol élet nem maradhat fenn. És Taylor megérintette! - Maga is velünk jön - mondta hirtelen Franks. - Szükségem lesz magára. Azt hiszem, mi hárman megyünk. Mary sápadt, ijedt arckifejezéssel nézett rá. - Tudom. A felszínre mész. Igaz? Követte a férfit a konyhába. Taylor leült, és nem nézett a feleségére. - Titkos küldetés - mentegetődzött. - Semmit sem mondhatok róla. - Nem kell elmondanod. Én tudom. Tudom attól a pillanattól kezdve, hogy beléptél. Volt valami az arckifejezésedben, valami, amit réges-régen nem láttam. Valami régi dolog. - Mary közeledett a férfihoz. - De hogy küldhetnek a felszínre? - Két reszkető keze közé fogta a férfi arcát, maga felé fordította a tekintetét. A szemében valami különös mohóság csillogott. Senki sem maradhat életben odafont. Ide nézz, ezt nézd meg! Fölkapta az újságot, és a férfi orra alá dugta. - Nézd ezt a fényképet. Amerika, Európa, Ázsia, Afrika - csak romok, semmi más. Naponta látjuk a vetítőkben. Minden elpusztult, minden mérgezett. És téged fölküldenek. Miért? Élőlény nem juthat föl oda, még egy mag, egy fűszál sem. Tönkretették a felszínt, nem igaz? Nem igaz? Taylor fölállt. - Ez parancs. Semmit sem tudok. Csupán azt közölték velem, hogy tagja leszek egy felderítő csoportnak. Ez minden, amit tudok. Sokáig állt maga elé meredve. Lassan fölvette az újságot, és a fény felé fordította. - Valódinak látszik - mormolta. - Romok, kihaltság, salak. Meggyőző. És a jelentések, fényképek, filmek, sőt légminták. De a saját szemünkkel mégsem láttuk, az első hónapok óta... - Miről beszélsz? - Semmiről. - Taylor letette az újságot. - Rögtön a következő Alvó Időszak után indulok. Pihenjünk le. Mary kemény, mérges arccal fordult el. - Tedd, amit akarsz. Végül is valamennyien fölmehetnénk és egyből elpusztulhatnánk, ahelyett hogy lassan haldoklunk idelent, mint a féreg a föld alatt. Taylor eddig nem vette észre, hogy mennyi keserűség gyűlt föl a feleségében. Vajon mindannyian ilyenek voltak? Hogy érezhetnek a munkások, akik éjt nappá téve robotolnak a gyárakban? A sápadt, görnyedt férfiak és asszonyok, akik ingajáratban közlekednek munkahelyük és otthonuk között, pislognak a színtelen fényben, mesterséges élelmiszereket fogyasztanak... - Ne légy már ilyen keserű! - mondta. Válaszul Mary halványan elmosolyodott. - Azért vagyok keserű, mert tudom, hogy nem térsz vissza. - Elfordult. - Ha fölmégy, soha többé nem foglak látni. Taylor megdöbbent. - Micsoda? Hogy mondhatsz ilyet? Az asszony nem válaszolt. Arra ébredt, hogy odakint az „utcán" teli torokból üvölt a hangosbeszélő. „Rendkívüli híreket mondunk! Felszíni erőink hatalmas, új fegyverekkel végrehajtott ellenséges támadásról tudósítanak! Kulcsfontosságú egységek visszavonulása! Minden dolgozó jelentkezzen azonnal a munkahelyén!" Taylor megdörzsölte a szemét, pislogott. Kiugrott az ágyból, és a videofonhoz sietett. Egy pillanatba sem telt, és már beszélt is Moss-szal.

48

- Ide figyelj! - mondta. - Mi van ezzel a támadással? Lefújják az utat? Látta, hogy Moss íróasztalát jelentések és egyéb papírok tömege borítja. - Nem - mondta Moss. - Megyünk. Gyere, amilyen gyorsan csak tudsz! - De... - Ne vitatkozz! - Moss fölmarkolt egy halom felszíni jelentést, és dühösen összegyűrte őket. - Csupa hamisítvány. Gyere már! - És szétkapcsolt. Taylor sebesen öltözött, a feje szédült. Félórával később kiszállt a gyorskocsiból, és fölsietett a Műanyag Épület lépcsőjén. A folyosókon hemzsegtek a sietősen lépegető férfiak, asszonyok. Taylor egyenesen Moss irodájába ment. - Végre - mondta Moss, és rögtön fölállt. - Franks már vár ránk a kimenő állomáson. Szirénázó biztonsági kocsival mentek. A munkások alig tudtak elugrani a kocsi elől. - Mi van a támadással? - kérdezte Taylor. Moss átölelte a vállát. - Biztosak vagyunk benne, hogy mi kényszerítettük őket cselekvésre. Dűlőre vittük a dolgot. Az állomásnak a Csőhöz csatlakozó részéhez hajtottak és kiszálltak. Egy pillanat múlva már sebesen emelkedtek az első szint felé. Odafönt elképesztő nyüzsgés fogadta őket. Katonák igazgatták ólomruháikat, izgatottan beszélgettek, kiáltoztak. Fegyvert osztottak, parancsokat adtak. Taylor szemügyre vette az egyik katonát. A félelmetes Bender-pisztollyal, a szerelőszalagról frissiben lekerült rövid csövű kézifegyverrel volt fölszerelve. Néhány katona kissé rémültnek látszott. - Remélem, nem tévedtünk - mondta Moss, elkapva Taylor pillantását. Franks közeledett feléjük. - Itt a menetrend. Elsőként mi hárman megyünk föl, kíséret nélkül. A katonák tizenöt perc múlva követnek. - Mit mondunk majd az ólomkatonáknak? - kérdezte aggodalmaskodva Taylor. - Valamit csak mondanunk kell. - Látni akarjuk a következő támadást - mosolygott ironikusan Franks. - Mivel a dolog annyira komolynak látszik, személyesen is tanúi akarunk lenni. - És aztán? - kérdezte Taylor. - Az már rajtuk múlik. Gyerünk! A kis kocsi, melyet lentről antigravitációs sugár hajtott, sebesen vitte őket fölfelé a Csőben. Taylor le-lepillantott. Hosszú volt a visszavezető út, percről percre egyre hosszabb. Idegességében izzadt védőruhájában, és ügyetlen kézzel szorította Bender-pisztolyát. Miért éppen őt kellett választaniuk? Véletlen, merő véletlen. Moss áthívta magához, mint az Osztály egyik dolgozóját. Aztán Franks egy hirtelen ötlettől indíttatva őt választotta. És most robognak a felszín felé, egyre sebesebben és sebesebben. Agyában lüktetett a nyolc éven át beleplántált, mély rettegés. Sugárzás, biztos halál, egy szétrombolt, mérgező világ... És a kocsi egyre följebb és följebb emelkedett. Taylor a falba kapaszkodott, és becsukta a szemét. Percről percre közelebb voltak, az első élőlények, akik följebb merészkedtek az első szintnél, föl a Csövön, túl a sziklán és ólmon, föl a felszínre. A beteges félelem hullámai borították el. Hiszen ez a halál; ezt mindenki tudja. Vagy nem látták a filmeken, ezerszer is? A városok, az ólmos eső, a gomolygó felhők... - Már nem tart sokáig - mondta Franks. - Rögtön ott vagyunk. Odafönt nem számítanak ránk. Megparancsoltam, hogy ne jelezzék az érkezésünket. A kocsi eszelősen száguldott. Taylornak szédült a feje, kapaszkodott, és ki nem nyitotta volna a szemét. Följebb, egyre följebb... A kocsi megállt. Taylor kinyitotta a szemét.

49

Hatalmas teremben voltak, melyet foszforeszkáló fény világított meg, egy felszereléssel és gépekkel teli barlangban, fölhalmozott holmik véget nem érő sorai között. A rakások között ólomkatonák dolgoztak, csöndesen húzták-tolták a kézikocsikat. - Ólomkatonák - mondta Moss. Az arca sápadt volt. - Akkor valóban a felszínen vagyunk. Az ólomkatonák ide-oda vitték a töméntelen fegyvert és alkatrészt, lőszert és egyéb holmit, amit korábban a felszínre küldtek. És ez csupán egyetlen Cső fogadóállomása volt, mert volt belőlük még jó néhány szétszórtan az egész földrészen. Taylor idegesen nézett körül. Valóban ott voltak, a föld fölött, a felszínen. Ahol a háború folyt. - Gyerünk! - mondta Franks. - Egy B osztályba tartozó őrszem erre tart. Kiszálltak a kocsiból. Az ólomkatona gyorsan közeledett. Lefékezett és megállt előttük, és fölemelt kézifegyverrel fürkészte őket. - Biztonsági Szolgálat - mondta Franks. - Azonnal küldj ide egy A osztályba tartozót. Az ólomkatona habozott. További B osztályba tartozó őrszemek közeledtek, óvatosan és aggodalmasan. Moss nyugtalanul nézett körül. - Engedelmeskedj! - mondta Franks hangosan, parancsolóan. - Parancsot kaptál! Az ólomkatona bizonytalanul megindult. Az épület végében félresiklott egy ajtó. Két A osztályba tartozó ólomkatona jelent meg, és lassan közeledtek. Mindkettő mellét zöld sáv díszítette. - A Felszíni Tanács tagjai - suttogta idegesen Franks. - Akkor hát valóban a felszínen vagyunk. Készüljünk föl. A két ólomkatona elővigyázatosan közeledett. Némán álltak meg az emberek előtt, és végigmérték őket. - Franks vagyok, a Biztonsági Szolgálattól. Azért jöttünk föl... - Hihetetlen - szakította félbe hidegen az egyik ólomkatona. - Tudjátok, hogy itt nem maradhattok életben. Számotokra az egész felszín mérgező. Nem maradhattok a felszínen. - A ruhánk megvéd - mondta Franks. - Különben sem a ti dolgotok. Amiért jöttünk, az az, hogy azonnal üljön össze a Tanács, hogy megismerkedhessem az itteni helyzettel. Meg tudjátok szervezni? - Emberi lények itt nem maradnak életben. És a következő támadás ebben a körzetben várható. Nagy a veszély. - Tudjuk. Hívd össze a Tanácsot! - Franks körülnézett a halványan megvilágított, hatalmas teremben. A hangja kissé elbizonytalanodott. - Most éjjel vagy nappal van? - Éjjel - mondta rövid szünet után az egyik ólomkatona. - Körülbelül két óra múlva pirkad. Franks bólintott. - Akkor legalább két óra hosszat maradunk. És hogy engedjünk szentimentális érzéseinknek, tudnátok nekünk egy olyan helyet mutatni, ahonnan végignézhetnénk a napkeltét? Megköszönnénk. Az ólomkatonák összenéztek. - Nem kellemes látvány - mondta az egyik. - Láttátok a fényképeket, tudjátok, mit fogtok látni. A sodródó anyag részecskéi eltakarják a fényt, mindenfelé salakhalmok, az egész vidék romokban. Nektek lesújtó látvány lesz, sokkal rosszabb, mint amit a fénykép vagy a film közvetíteni tud. - Bármilyen látvány legyen is, megnézzük. Összehívnátok a Tanácsot? - Erre gyertek! - a két ólomkatona kelletlenül indult a raktárépület vége felé. A három ember utánuk cammogott, nehéz bakancsuk alatt dongott a beton. A két ólomkatona megállt a fal előtt. - Ez a Tanácsterem bejárata. A Tanácsteremnek ablakai is vannak, de persze kint még sötét van. Most semmit sem fogtok látni, de két óra múlva... - Nyisd ki az ajtót! - mondta Franks.

50

Az ajtó félresiklott. Lassan bementek. Kicsi, csinos szoba volt, a közepén kerek asztal, székek gyűrűjében. A három ember némán leült, a két ólomkatona követte őket, és szintén helyet foglalt. - A többi tanácstag már úton van. Már értesítették őket, és jönnek, amilyen gyorsan csak tudnak. De ismét csak arra kérhetlek, hogy menjetek vissza. - Az ólomkatona nézte a három embert. - Semmiképpen nem tudtok megfelelni az itteni körülményeknek. Még nekünk sem könnyű életben maradni. Akkor ti mire számíthattok? Az ólomkatonák vezetője Franks felé közeledett. - Mindez ámulatba és zavarba ejt minket - mondta. - Persze, meg kell tennünk, amit parancsoltok, de engedjétek meg, hogy fölhívjam a figyelmeteket, ha itt maradtok... - Tudjuk - mondta türelmetlenül Franks. - Mégis maradni szándékozunk, legalábbis napkeltéig. - Ha ragaszkodtok hozzá...

51

Csönd lett. Az ólomkatonák mintha tanácskoztak volna, bár az emberek egyetlen hangot sem hallottak. - A saját érdeketekben - mondta végül a vezetőjük - vissza kell mennetek. Megbeszéltük a dolgot, és úgy véljük, önmagatokra káros dolgot cselekedtek. - Emberi lények vagyunk - mondta élesen Franks. - Nem érted? Emberek vagyunk, nem gépek. - Éppen ezért kell visszamennetek. Ez a szoba radioaktív, mint minden más terület is a felszínen. A számításaink szerint a ruhátok további ötven percen túl már nem nyújt védelmet. Ezért... Az ólomkatonák hirtelen megindultak az emberek felé, és szilárd kört alkottak körülöttük. Az emberek fölálltak, Taylor esetlenül a fegyveréhez nyúlt, ujjai ügyetlenül fogták meg a pisztolyt. Az emberek szemtől szemben álltak a néma fémalakokkal. - Ragaszkodnunk kell hozzá - mondta a vezetőjük színtelenül. - Vissza kell hogy vigyünk benneteket a Csőhöz, és le kell hogy küldjünk a következő kocsival. Sajnálom, de így kell lennie. - Mit csináljunk? - kérdezte idegesen Moss. Megérintette a pisztolyát. - Lőjjük szét őket? Franks a fejét rázta. - Jól van - mondta az ólomkatonák vezetőjének. - Visszamegyünk. Az ajtó felé indult, és intett Taylornak és Mossnak, hogy kövessék. Azok meglepődve néztek rá, de engedelmeskedtek. Az ólomkatonák követték őket a nagy raktárba. Lassan haladtak a Cső felé, senki sem szólt. A Cső szájánál Franks megfordult. - Visszamegyünk, mert nincs más választásunk. Mi csak hárman vagyunk, ti meg vagy egy tucatnyian. Hacsak... - Jön a kocsi - mondta Taylor. A Csőből dübörgés hallatszott. D osztályba tartozó ólomkatonák mentek a kocsi fogadására. - Sajnálom - mondta az ólomkatonák vezetője -, de a ti érdeketekben történik. Mi a szó szoros értelmében ügyelünk rátok. Ti csak maradjatok lent, és bízzátok ránk a háborúzást. Hiszen ez már, bizonyos értelemben, a mi háborúnk. És úgy kell megvívnunk, ahogy mi véljük helyesnek. A kocsi elérte a felszínt. Tizenkét, Bender-pisztollyal fölfegyverzett katona szállt ki belőle, és körülvették a három embert. Moss megkönnyebbülten sóhajtott föl. - Így már egészen más! A dolog sikerült. Az ólomkatonák vezetője hátrált a katonák elől. Áthatóan nézte őket, pillantása sorra vette őket, látszott: azon töpreng, hogy mit tegyen. Végül intett a többi ólomkatonának. Azok félresiklottak, és felsorakoztak a raktár két oldalán. - Még most is - mondta a vezetőjük -, még most is visszaküldhetnénk titeket erőszakkal. De nyilvánvaló, hogy nem megfigyelő csoportként jöttetek. Ezek a katonák azt bizonyítják, hogy további szándékaitok is vannak; az akciót jól előkészítettétek. - Valóban - mondta Franks. Az ólomkatonák közelebb jöttek. - A szándékaitokat illetően csak találgathatunk. Be kell vallanom, hogy erre nem voltunk fölkészülve. Nem tudtuk, mit tegyünk ebben a helyzetben. Az erőszak alkalmazása elképzelhetetlen, hiszen egyik fél sem engedheti meg magának, hogy kárt tegyen a másikban; mi nem tehetjük a ránk kötelező, az emberi életet mindenek fölé helyező korlátaink miatt, és ti sem, a háborús szükségletek miatt... A katonák gyorsan és rémülten lőttek. Moss fél térdre esett, úgy tüzelt. Az ólomkatonák vezetője köddé olvadt. Mindkét oldalról D és B osztályba tartozó ólomkatonák rohantak elő,

52

ki fegyverrel, ki fémlapokkal a kezében. A teremben teljes volt a zűrzavar. A távolban fölsüvített egy sziréna. Frankset és Taylort fémtestek fala zárta el a többiektől, a katonáktól. - Nem lőhetnek ránk - mondta nyugodtan Franks. - Ez is csak blöff. Egész idő alatt blöfföltek. - Egyenesen az egyik ólomkatona képébe célzott. Az ólomkatona szétolvadt. Csupán ránk próbálnak ijeszteni. Ezt ne felejtse el. Folytatták a tüzelést, és az ólomkatonák egymás után tűntek el. A teremben égő fém szaga keveredett az olvadt műanyag és acél bűzével. Taylort valaki leütötte. Most a pisztolyát próbálta megtalálni, vadul kutatott a fémlábak között, hisztériásán tapogatódzott, hogy megtalálja. Ujjai megfeszültek, amint megpillantotta a fogantyúját. Hirtelen valami lecsapott a karjára, egy fémláb. Taylor fölkiáltott. Aztán vége lett. Az ólomkatonák távolodtak, egy csoportba gyűltek. Csupán a Felszíni Tanács négy tagja maradt épségben. A többiek radioaktív részecskékké változtak. A D osztályba tartozó ólomkatonák már kezdtek rendet csinálni, összeszedegették a sérült fémfigurákat és alkatrészeket, vitték őket kifelé. Franksből nehéz sóhajtás szakadt ki: - Rendben van - mondta. - Most vigyetek minket vissza az ablakokhoz. Már nincs sok időnk. Az ólomkatonák sorfala szétvált, és az emberek, Moss, Franks, Taylor meg a katonák lassan végighaladtak a termen, az ajtóhoz. Beléptek a Tanácsterembe. Az ablakokon túl már szürkén derengett valami. - Vezessetek ki minket! - mondta türelmetlenül Franks. - Egy az egyben akarjuk látni, nem innen. Az ajtó félresiklott. Hűvös, hajnali fuvallat áradt be, amitől még ólomruhájukban is megborzongtak. Az emberek bizonytalanul néztek össze. - Gyerünk! - mondta Franks. - Kifelé! Kilépett az ajtón, és a többiek követték. Egy dombtetőn álltak, ami tágas völgykatlanra nézett. A pirkadó égbolton halványan rajzolódtak ki a hegyek körvonalai, egyre kézzelfoghatóbban. - Néhány percen belül már elég világos lesz, hogy lássunk is valamit - mondta Moss. Megborzongott a hűvös széltől. - Megéri, igazán megéri, látni mindezt nyolc év után. Még ha ez lenne is az utolsó dolog, amit látunk... - Nézzétek! - vágott közbe Franks. Az emberek engedelmeskedtek, némán és leverten. Az ég percről percre világosodott. Valahonnan a távolból, a völgy túloldaláról kakaskukorékolás hallatszott. - Egy csirke! - mormogta Taylor. - Hallottátok? A hátuk mögött megjelentek az ólomkatonák, és ők is némán figyeltek. A szürke égbolt fehérre fordult, így tisztábban rajzolódtak ki a hegyek. A völgy fenekét lassan elborította a fény, közeledett feléjük. - Isten az égben! - kiáltott föl Franks. Fák, fák és erdők. A völgy fái és bokrai között néhány ösvény kanyargóit. Tanyák. Szélmalom. Ezeken is túl egy pajta. - Nézzétek! - suttogta Moss. Az égbolt felöltötte színeit. A látóhatár szélén kezdett följönni a nap. A madarak énekelni kezdtek. Nem messzire tőlük egy fa levelei táncoltak a szélben. Franks a mögöttük sorakozó ólomkatonákhoz fordult. - Nyolc év. Becsaptatok. Nem is volt háború. Mihelyt elhagytuk a felszínt... - Igen - ismerte be az egyik A osztályba tartozó ólomkatona. - Mihelyt elhagytátok a felszínt, a háború véget ért. Igazad van, szemfényvesztés volt. Ti keményen dolgoztatok odalent, gyártottátok a fegyvereket, mi pedig megsemmisítettük őket, mihelyt a felszínre értek. - De miért? - kérdezte szédülő fejjel Taylor. Egyre csak a tágas völgyet bámulta. - Miért?

53

- Ti teremtettetek minket - mondta az ólomkatona -, hogy megvívjuk nektek a háborút, míg ti, emberi lények, a föld alá bújtatok, hogy túléljétek. De mielőtt folytattuk volna a háborút, elemeznünk is kellett, hogy meghatározhassuk a célját. Ezt tettük, és arra az eredményre jutottunk, hogy a háborúnak nincs semmi célja, legföljebb, ha az emberi szükségletek szempontjából nézzük, akkor van valami. De még ez is kérdéses. Tovább vizsgálódtunk. Megállapítottuk, hogy az emberi kultúrák különböző fejlődési szakaszokon haladnak keresztül, minden kultúrának megvan a maga kora. Ahogy a kultúra öregszik, és kezdi elveszíteni céljait, konfliktus támad benne, azok között, akik el akarják vetni, és egy új kultúrát kívánnak létrehozni, és azok között, akik a régit a lehető legkisebb változtatásokkal óhajtják megőrizni. Ez rendkívül veszélyes helyzet. A belső konfliktus öngyilkos háborúval fenyegeti a társadalmat, csoport csoportra támad. A létfontosságú hagyományok elpusztulnak - nem egyszerűen megváltoznak vagy megreformálódnak, de teljesen el is tűnhetnek a káosz és anarchia ezen korszakaiban. Sok ilyen példát láttunk az emberiség történetében. Ezért van szükség arra, hogy az adott kultúrán belüli gyűlöletet kifelé irányítsák, egy külső csoport ellen, hogy az adott kultúra túlélje a válságot. Az eredmény - háború. De a logikusan gondolkodó elme számára a háború abszurd. Igaz, az emberi szükségletek szempontjából létfontosságú szerepet játszik. És mindaddig folytatódik, míg az Ember elég érett nem lesz ahhoz, hogy ne lakozzék benne gyűlölet. Taylor feszülten figyelt. - Szerinted eljön ez az idő? - Természetesen. Már majdnem itt van. Ez az utolsó háború. Az emberiség már majdnem egyesült egyetlen végső kultúrában - egy világkultúrában. Most éppen földrész áll földrésszel szemben, a világ egyik fele a másikkal szemben. Már csak egyetlen lépés van hátra, egyetlen ugrás az egységes kultúrába. Az emberiség lassan haladt fölfelé, de mindig is az egységes kultúra felé törekedett. Már nem tart sokáig. De ez még nem érkezett el, ezért hát a háborúnak folytatódnia kellett, hogy kielégítse az Ember végső nagy gyűlölet-rohamát. A háború kezdete óta nyolc év telt el. Ez alatt a nyolc év alatt fontos változásokat tapasztaltunk az emberi gondolkodásban. Láttuk, hogy a kimerültség és a közömbösség fokozatosan kiszorítja a gyűlöletet és a félelmet. A gyűlölet fokozatosan csillapodik, idő kell hozzá. De pillanatnyilag még szükség van a szemfényvesztésre, még egy darabig szükség van rá. Még nem vagytok elég érettek ahhoz, hogy megtudjátok az igazságot. Ti folytatni akarnátok a háborút. - De hogy csináltátok? - kérdezte Moss. - A fényképek, a minták, a tönkrement fölszerelések... - Gyertek ide! - Az ólomkatona egy hosszú, lapos épület felé vezette őket. - A munka állandóan folyik, rengetegen dolgoznak azon, hogy megőrizzék a globális háború folyamatos és meggyőző látszatát. Beléptek az épületbe. Mindenütt ólomkatonák hajoltak az asztalok fölé, dolgoztak. - Nézzétek meg ezt! - mondta az A osztályba tartozó ólomkatona. Két ólomkatona éppen egy gondosan elkészített makettet fényképezett egy asztalon. - Ez jó példa. Az emberek odagyűltek, figyeltek. Egy lerombolt város makettjét látták. Taylor sokáig, némán nézte. Végül fölpillantott. - Ez San Francisco - mondta rekedten. - A lerombolt San Francisco makettje. Ezt küldtétek le, ezt láttam a videón. A lerombolt hidak... - Igen, nézzétek csak a hidakat - mutatott az ólomkatona fémujjával a romokra, az alig látható, aprócska pókhálóra. - Bizonyára gyakran láttátok ennek a fényképét, ahogy a többi asztalon lévő makettét is. San Francisco egyébként teljesen sértetlen. Rendbe hoztuk nem sokkal azután, hogy ti lementetek, újjáépítettük a háború kezdetén lerombolt részeit. Ebben az épületben szünet

54

nélkül gyártjuk a híreket. Gondosan ügyelünk, hogy minden új hír beleilljen az egészbe. Sok erőt és időt fordítunk erre. Franks megérintette az egyik apró, félig romokban heverő házat. - Szóval ezzel töltitek az időtöket, városmodelleket építetek, és fölrobbantjátok őket. - Nem, ennél sokkal többet teszünk. Mi vagyunk a gondnokok, felügyelünk az egész világra. A tulajdonosok egy időre eltávoztak, nekünk kell gondoskodnunk hát, hogy a városok tiszták legyenek, ne menjenek tönkre, hogy minden szépen, olajozottan gördüljön tovább. A kerteknek, utcáknak, csatornáknak, mindennek olyannak kell maradnia, amilyen nyolc évvel ezelőtt volt, hogy amikor a tulajdonosok visszatérnek, elégedettek legyenek. Franks megérintette Moss karját. - Gyere közelebb! - súgta. - Beszélni akarok veled. Kivezette Mosst és Taylort az épületből, el az ólomkatonáktól, ki a dombtetőre. A katonák követték őket. A nap már fönt volt, az égbolt kéklett. A levegő édes és illatos volt, tele a friss zöld illatával. Taylor levette a sisakját, és mélyet lélegzett. - Hogy mióta nem éreztem ezt az illatot - mondta. - Figyeljetek! - mondta halkan és határozottan Franks. - Azonnal le kell jutnunk. Rengeteg a tennivalónk. Mindez előnyünkre szolgálhat. - Hogy érted ezt? - kérdezte Moss. - Egészen bizonyos, hogy az ellenséget is becsapták, éppúgy, mint minket. De mi jöttünk rá előbb, így előnyben vagyunk velük szemben. - Értem - bólintott Moss. - Mi tudjuk, de ők nem. Az ő Felszíni Tanácsuk is félrevezeti őket, mint minket a miénk. Éppúgy ellenük dolgoznak. De ha mi... - Száz elsőrendű emberrel ismét felülkerekedhetnénk, és a dolgokat úgy fordíthatnánk, ahogy lenniük kellene! Nem lenne nehéz! Moss megérintette a karját. Egy A osztályba tartozó ólomkatona közeledett az épület felől. - Eleget láttunk - emelte föl a hangját Franks. - Nagyon komoly a helyzet. Jelentenünk kell odalent, és ki kell dolgoznunk a további politikánkat. Az ólomkatona nem válaszolt. Franks intett a katonáknak. - Gyerünk! - és megindult a raktár felé. A legtöbb katona levette a sisakját. Néhányan ólomruhájukat is levették, és pamut egyenruhájukban kényelmesen pihentek. Nézték a tájat, a domboldalt, a fákat és bokrokat, a hatalmas kiterjedésű zöldet, a hegyeket és az eget. - Nézd a napot! - mormogta az egyik. - Hát nem mondom, ragyog - mondta a másik. - Visszamegyünk - mondta Franks. - Kettesével sorakozó és indulás. A katonák kelletlenül szedelődzködtek. Az ólomkatonák közömbösen nézték, ahogy az emberek lassan visszagyalogoltak a raktárhoz. Franks, Moss és Taylor haladtak az élen, és menet közben szemmel tartották az ólomkatonákat. Beléptek a raktárba. D osztályba tartozó ólomkatonák rakodták a fegyvereket és nyersanyagokat felszíni kocsikra. Mindenfelé daruk szorgoskodtak. A munka hatékonyan, de minden sietség vagy izgalom nélkül folyt. Az emberek megálltak, nézték a munkát. Ólomkatonák haladtak el mellettük kis kocsijukon, halk jeleket adva egymásnak. Mágneses daruk emelték föl és tették óvatosan a várakozó kocsikra a puskákat és alkatrészeket. - Gyerünk! - mondta Franks. A Cső szája felé fordult. D osztályba tartozó ólomkatonák sora állta el az útjukat, mozdulatlanul és némán. Franks megtorpant, hátralépett. Körülnézett. Egy A osztályba tartozó ólomkatona közeledett felé. - Mondd meg nekik, hogy menjenek az útból! - érintette meg a pisztolyát Franks. - Jobban

55

járnak. Egy hosszú, soha véget érni nem akaró perc telt el. Az emberek idegesen, feszülten nézték az ólomkatonák sorát. - Ahogy akarod - mondta az A osztályba tartozó ólomkatona. Jelt adott, és a D osztályba tartozó ólomkatonák megmozdultak. Lassan félreálltak. Moss megkönnyebbülten fölsóhajtott. - Örülök, hogy ezen túl vagyunk - mondta Franksnek. - Nézd csak meg őket! Miért nem próbálnak megállítani minket? Tudniuk kell, hogy mit fogunk tenni. Franks nevetett. - Megállítani minket? Láttad, mi történt, amikor az előbb meg akartak állítani. Olyannak csináltuk őket, hogy nem emelhetnek kezet ránk, és ezt jól tudják. Hirtelen elhallgatott. Az emberek a Cső bejáratát bámulták. Körülöttük álltak az ólomkatonák, némán és mozdulatlanul, fémarcukon semmiféle érzelem nem tükröződött. Az emberek egy ideig mozdulatlanul álltak. Aztán Taylor elfordult. - Úristen - mondta. Az egész teste elzsibbadt, már jóformán semmit sem érzett. A Cső eltűnt. Lezárták, leólmozták. Csupán a hűlő fém tompa fénye fogadta őket. Franks megfordult, az arca sápadt és kifejezéstelen volt. Az A osztályba tartozó ólomkatona közelebb jött. - Mint látod, a Csövet lezártuk. Föl voltunk készülve erre. Mihelyt valamennyien idefönt voltatok, kiadtuk a parancsot. Ha akkor visszamentetek volna, mikor kértük, most biztonságban lennétek odalent. Gyorsan kellett dolgoznunk, mert nagy volt a munka. - De miért? - kérdezte dühösen Moss. - Mert megengedhetetlen, hogy folytassátok a háborút. Ha az összes Csöveket lezárjuk, hónapokba telik, míg a lentiek elérik a felszínt, katonai programok szervezéséről már nem is beszélve. Addigra a ciklus talán a végső fázisához ér. Nem fog annyira felizgatni, hogy a világotokat sértetlenül találjátok. Azt reméltük, hogy ti odalent lesztek, amikor a Csövek lezárására sor kerül. A jelenlétetek zavaró. Amikor az ellenség áttört, az ő Csöveik lezárását minden... - Áttörtek? - Hónapokkal ezelőtt, váratlanul jöttek föl, hogy megnézzék, miért nem nyerték meg a háborút. Gyorsan kellett cselekednünk. Pillanatnyilag kétségbeesetten próbálkoznak azzal, hogy új Csöveket nyissanak, és folytassák a háborút. Mindeddig sikerült lezárnunk minden újonnan megjelenő Csövet. Az ólomkatona nyugodtan nézett a három emberre. - El vagyunk vágva - mondta reszketve Moss. - Nem tudunk visszamenni. Mi lesz velünk? - Hogy tudtátok ilyen gyorsan lezárni a Csövet? - kérdezte az ólomkatonát Franks. Csupán két órája vagyunk itt. - Bombákat helyeztünk el az ilyen esetekre számítva minden Csőben, közvetlenül az első szint fölött. Hőbombák. Megolvasztják az ólmot és a sziklát. Franks a pisztolyát markolva fordult Moss és Taylor felé. - Mit mondotok? Nem tudunk visszamenni, de így tizenöten komoly pusztítást végezhetünk. Bender-pisztolyaink vannak. Mit szóltok hozzá? Körülnézett. A katonák elkószáltak, visszamentek az épület kijáratához. Néhányan már odakint bámulták a völgyet és az égboltot. Mások meg óvatosan ereszkedtek lefelé a domboldalon. - Lennétek szívesek átadni a védőruhátokat és a fegyvereteket? - kérdezte udvariasan az ólomkatona. - Ezek a ruhák kényelmetlenek, fegyverre pedig nem lesz szükségetek. Az ellenség már átadta az öveiket, mint láthatjátok. Az ujjak megfeszültek a ravaszokon. Négy ellenséges egyenruhát viselő ember közeledett

56

feléjük, akik egy, a közelükben leszállt repülőből szálltak ki az előbb. - Adjunk nekik! - ordította Franks. - Fegyvertelenek - mondta az ólomkatona. - Azért hoztuk őket ide, hogy elkezdhessétek velük a béketárgyalásokat. - Nincs felhatalmazásunk, hogy a hazánk nevében szóljunk - mondta hűvösen Moss. - Nem diplomáciai tárgyalásokra gondolunk - magyarázta az ólomkatona. - Olyasmi már nem lesz. A létezés napi problémáinak megoldása majd megtanít rá, hogy együtt éljetek az egyetlen világon. Nem lesz könnyű, de meg kell lennie. Megálltak, és a két csoport nyíltan ellenséges pillantásokat vetett egymásra. - Borodoj ezredes vagyok, és sajnálom, hogy átadtuk a fegyvereinket - mondta a rangidős tiszt. - Önök lettek volna az elsők, akiket megölnek az utóbbi nyolc évben. - Vagy az elsők, akik ölnek - helyesbített Franks. - Rajtatok kívül úgysem tudna róla senki - szólt közbe az ólomkatona. - Fölösleges hősködés lett volna. Inkább arra legyen gondotok, hogy meg tudjatok élni a felszínen. A számotokra nincs élelmünk, hiszen tudjátok. Taylor eltette a pisztolyát. - Hát ezek szépen semlegesítettek minket, a fene essen beléjük! Azt javaslom, hogy költözzünk be egy városba, és kezdjünk hozzá a növénytermesztéshez néhány ólomkatona segítségével, és próbáljuk meg kényelmessé tenni az életünket. - Összeszorított szájjal nézett az ólomkatonák vezetőjére. - Míg a családunk nem tud följönni a felszínre, meglehetősen magányosak leszünk, de majd csak kibírjuk valahogy. - Ha én is javasolhatok valamit - szólalt meg zavartan egy másik ellenséges tiszt. Megpróbáltunk élni egy városban. Túlságosan elhagyatott. Meg nehéz is fenntartani ilyen kevés emberrel. Végül a legmodernebb faluban telepedtünk le, amit csak találtunk. - Itt, ebben az országban - kottyantotta ki a harmadik. - Sokat tudnánk tanulni önöktől. - Bizonyára önök is tudnának tanítani nekünk egyet s mást - mondta nagylelkűen Taylor -, bár nem tudom, mit. Az ellenséges ezredes elmosolyodott. - Eljönnek velünk a falunkba? Megkönnyítené a munkánkat, no meg társaságunk is lenne. - A falujukba? - csattant föl Franks. - De hiszen ez a miénk! Nem igaz? Az ólomkatona közéjük lépett. - Ha a terveink teljesülnek, a két szó is felcserélhetővé válik majd. A „miénk" azt fogja jelenteni, hogy az emberiségé. - Rámutatott az indulásra kész repülőre. - A hajó vár. Hajlandóak hát együtt új otthont teremteni? Az ellenséges tisztek vártak, míg az itteniek határoztak. - Értem már, mire gondol az ólomkatona, mikor azt mondja, hogy a diplomácia kimegy a divatból - mondta végül Franks. - Az embereknek, akik együtt dolgoznak, nincs szükségük diplomatákra. Maguk oldják meg a problémáikat gyakorlati szinten, nem pedig a tárgyalóasztalnál. Az ólomkatona a repülő felé vezette őket. - Ez a történelem célja, a világ egyesítése. A családtól a törzsig, a törzstől a városállamig, a városállamtól a nemzetig, a nemzettől a földrészig, az irány mindig az egyesülés felé mutatott. Most majd a földrészek egyesülnek, és... Taylor már oda sem figyelt, hanem megállt és visszapillantott a Cső felé. Mary odalent volt, ott a Cső alatt. Nem akaródzott otthagynia még akkor sem, ha tudta, hogy úgysem láthatja az asszonyt, míg a Csövet újra ki nem nyitják. De aztán vállat vont, és követte a többieket. Ha az egykori ellenségek ezen kis elegye jó példa volt, akkor már úgysem tart soká, és rövidesen ő meg Mary meg az egész emberiség úgy fog élni a felszínen, ahogy értelmes emberi lényekhez illik, nem pedig úgy, mint a vakon gyűlölködő vakondokok.

57

- Nemzedékek ezrei kellettek, míg ezt elértük - foglalta össze az A osztályba tartozó ólomkatona. - A vérontás és pusztítás évszázadai. De minden egyes háború egy-egy újabb lépés volt az emberiség egyesülése felé. És most már közel a cél: a háború nélküli világ. De még ez is csupán kezdete a történelem egy új korszakának. - Meghódítjuk a világűrt - suttogta Borodoj ezredes. - Megfejtjük az élet értelmét - tette hozzá Moss. - Eltüntetjük az éhséget és a szegénységet - mondta Taylor. Az ólomkatona kinyitotta a repülő ajtaját. - Igen, és még annál is többet tehetünk. Hogy még mi mindent? Azt éppúgy nem tudjuk megjósolni, mint ahogy az első törzset megalapító ember sem tudta megjósolni ezt a mai napot. De elképzelhetetlenül nagy dolgokat fogunk tenni. Az ajtó bezárult, és a hajó elindult új otthonuk felé. GÁLVÖLGYI JUDIT FORDÍTÁSA

58

HELYREIGAZÍTÓ CSOPORT PHILIP K. DICK

Gyönyörű reggel volt. A nap leragyogott a nyirkos pázsitokra és járdákra, és visszatükröződött a parkoló autókon. A Hivatalnok sietősen közeledett, feljegyzéseit lapozgatta, zörgette a papírjait, ráncolta a homlokát. Egy pillanatra megállt a kis zöldre vakolt ház előtt, aztán befordult a sarkon, és bement a hátsó kertbe. - Az isten szerelmére! - kiáltott föl csípőre tett kézzel. Töltőceruzájával hangosat ütött jegyzettömbjére. - Ébredj már föl, te ott! A kutya megmozdult. Lassan kijött az óljából, először a fejét dugta ki, pislogott és ásítozott a reggeli napfényben. - Ó, maga az. Máris? - És még egyet ásított. - Nagy dolgok vannak készülőben. - A Hivatalnok szakértő kézzel futott végig a közlekedési ellenőrzőlapon. - A T-137-es Szektort ma reggel helyreigazítják. A művelet pontban kilenckor indul. - Zsebórájára pillantott. - Háromórás módosítás. Délre készen is lesz. - T-137? Az itt van a közelben. A Hivatalnok keskeny ajka megvetően lebiggyedt. - Valóban. Rendkívüli éleselméjűségről teszel tanúbizonyságot, szőrös barátom. Talán azt is ki tudod találni, hogy miért vagyok itt. - Átfedésben vagyunk a T-137-es Szektorral. - Pontosan. Ennek a Szektornak egyes elemei is involválva vannak. Gondoskodnunk kell, hogy a megfelelő helyen tartózkodjanak, mikor a helyreigazítás megkezdődik. - A Hivatalnok a kis zöldre vakolt házra pillantott. - A te feladatod arra az emberre vonatkozik, aki odabent van. Egy, a T-137-es Szektorban lévő vállalat alkalmazottja. Életbe vágó, hogy kilenc előtt a munkahelyén legyen. A kutya nézte a házat. A rolót már fölhúzták. A konyhában égett a villany. A csipkefüggönyök mögött, az asztal körül alakok mozogtak. Egy férfi és egy nő. Kávéztak. - Ott vannak - morogta a kutya. - Azt mondja, a férfi? De ugye nem esik bántódása? - Persze hogy nem. Csak korán kell az irodájába érkeznie. Rendesen nemigen indul el kilenc előtt. Ma fél kilenckor kell elmennie. A T-137-es Szektorban kell lennie, mielőtt a művelet megkezdődik, másként nem fog megváltozni az új helyreigazításnak megfelelően. A kutya fölsóhajtott. - Ez azt jelenti, hogy meg kell idéznem. - Pontosan. - A Hivatalnok ellenőrizte utasításait. - Pontosan nyolc óra tizenötkor kell idézned. Megértetted? Nyolc tizenötkor. Nem később. - És mit hoz a nyolc tizenötös idézés? A Hivatalnok kinyitotta könyvét, és megnézte a feljegyzéseket. - Egy Autós Barátot. Hogy korán elvigye a munkahelyére. - Becsukta a könyvet, és összefonta karjait, várt. - így majdnem egy órával korábban fog beérni. Ami létfontosságú. - Létfontosságú - morogta a kutya. Lefeküdt, a hátsó fele bent volt az ólban. A szeme lecsukódott. - Létfontosságú.

59

- Ébredj föl! Pontosan időben kell cselekedned. Ha túl korán vagy túl későn idézed meg... A kutya álmosan bólintott. - Tudom. Jól fogom csinálni. Mindig jól csinálom. Ed Fletcher még egy kis tejszínt öntött a kávéjába. Sóhajtott, és hátradőlt a székén. Mögötte halkan duruzsolt a kályha, és meleg párával töltötte meg a konyhát. A sárga lámpa barátságosan világított. - Még egy zsömlét? - kérdezte Ruth. - Tele vagyok. - Ed kortyolgatta a kávéját. - Edd meg te. - Mennem kell. - Ruth fölállt, kigombolta a köpenyét. - Vár a munka. - Máris? - Bizony. Te aztán szerencsés fickó vagy! Bárcsak én is üldögélhetnék! - Ruth a fürdőszoba felé tartott, ujjai végigfutottak hosszú, fekete haján. - Ha a Kormánynak dolgozol, korán kell elindulnod. - De korán is végzel - tette hozzá Ed. Kinyitotta a Chronicle-ot, a sporthíreknél. - Hát akkor sok szerencsét. Aztán ne gépelj csúnya vagy kétértelmű szavakat. A fürdőszoba ajtaja becsukódott, mielőtt Ruth levette a köpenyét, és öltözni kezdett. Ed ásított és fölnézett a mosogató fölötti órára. Még bőven van ideje. Még nyolc óra sincs. Ivott még egy kis kávét, és megdörzsölte borostás állat. Meg kell borotválkoznia. Lustán vállat vont. Nem több tíz percnél. Ruth sietett be nylonbikiniben, és szaladt a hálószobába. - Elkéstem. - Futtában bújt bele a blúzba, a szoknyába, a harisnyába meg a kis fehér cipőbe. Végül a férfi fölé hajolt, és megcsókolta. - Szevasz, drágám! Ma én vásárolok. - Szevasz! - Ed letette az újságot, karját felesége karcsú derekára fonta, és gyöngéden magához vonta az asszonyt. - Jó szagod van. Aztán ne kezdj ki a főnököddel. Ruth már futott is, cipője kopogott a lépcsőn. Ed hallotta, hogy hal el a cipősarkak kopogása a járdán. Ruth elment. A házban csönd volt. Ed egyedül volt. Ed fölállt, hátralökve a széket. Komótosan átballagott a fürdőszobába, és elővette a borotvát. Nyolc óra tíz. Megmosta az arcát, borotvahabot kent rá, és borotválkozni kezdett. Kényelmesen borotválkozott. Még bőven volt ideje. A Hivatalnok kerek zsebórája fölé hajolt, és idegesen megnyalta a szája szélét. A homlokán izzadság ütközött ki. A nagymutató csak ment a maga útján. Nyolc óra tizennégy. - Fölkészülni! - bökte ki. Kis teste megfeszült. - Még tíz másodperc! - Most! - kiáltotta a Hivatalnok. Semmi sem történt. A Hivatalnok a rémülettől kikerekedett szemmel fordult meg. A kis ólból csak egy fekete farok látszott ki. A kutya visszament aludni. - ITT AZ IDŐ! - sikoltotta a Hivatalnok. És vadul belerúgott a szőrös hátsóba. - Isten szerelmére... A kutya megmozdult. Sietősen megpördült, és kihátrált az ólból. - Istenem! - és rohant a kerítéshez szégyenkezve. A hátsó lábaira állva szélesre nyitotta a száját. - Vau! - adta le a jelzést. Bocsánatkérően pillantott a Hivatalnokra. - Elnézést kérek. Nem tudom, hogy történhetett... A Hivatalnok idegesen pillantott az órájára. Hideg rémület szorította össze a gyomrát. A mutatók nyolc tizenhaton álltak. - Eltoltad! - mondta fogcsikorgatva. - Eltoltad! Te nyomorult, bolhás, vén korcs! Eltoltad! A kutya négylábra ereszkedett, és nyugtalanul visszament a helyére. - Aszongya, eltoltam? Hogy az idézést... - Túl későn fogtál hozzá. - A Hivatalnok lassan eltette az óráját, és üveges tekintettel meredt maga elé. - Későn kezdted meg az idézést. Ugrott az Autós Barát. És nem tudhatjuk, mi jön helyette. Rettegve várom, hogy mit hoz a nyolc tizenhat.

60

- Remélem, mégis időben ott lesz a T-137-es Szektorban. - Nem lesz ott - nyögte a Hivatalnok. - Nem lesz ott. Hibáztunk. Elrontottuk a dolgot! Ed éppen lehúzta az arcáról a borotvahabot, amikor a fojtott kutyaugatás végigvisszhangzott a csöndes házon. - A fenébe! - mondta halkan. - Fölveri az egész környéket. - Megtörölte az arcát, és fülelt. Jön valaki? Egy kis remegés. Aztán... Megszólalt a csengő. Ed kijött a fürdőszobából. Ki lehet az? Ruth felejtett volna otthon valamit? Magára rántott egy fehér inget, és kinyitotta a bejárati ajtót. Egy reményteljes fiatalember, csupa nyájasság és mohóság, állt sugárzó arccal az ajtó előtt. - Jó reggelt, uram! - bökte meg a kalapját. - Elnézést a zavarásért ezen a korai órán... - Mit óhajt? - A Szövetségi Életbiztosítótól jöttem. Azért kerestem föl, hogy... Ed becsukta az ajtót. - Nem kell. Rohanok. Munkába kell mennem. - A felesége mondta, hogy csak ilyenkor találhatom önt itthon. - A fiatalember felkapta az aktatáskáját, és húzta kifelé az ajtót. - Külön megkért, hogy ilyen korán jöjjek. Mi általában nem kezdünk ilyen korán, de mivel a kedves felesége megkért, külön följegyeztem. - OK. - Ed fáradtan fölsóhajtott, és beengedte a fiatalembert. - Míg öltözöm, majd elmondja a feltételeket. A fiatalember kinyitotta a táskáját a heverőn, és több halomnyi propagandafüzetet rakott ki. - Szeretnék megmutatni néhány adatot, ha szabad. Ez igen fontos önnek és a családjának... Ed azon kapta magát, hogy már ül és nézegeti a füzeteket. Kötött egy tízezer dolláros biztosítást a saját életére, és kikísérte a fiatalembert. Az órájára pillantott. Fél tíz! - A fenébe! - El fog késni. Meghúzta a nyakkendőjét, fölkapta a kabátját, kikapcsolta a fűtőtestet és a villanyt, a piszkos edényeket a mosogatóba tette, és kirohant a tornácra. Miközben futott a buszmegálló felé, káromkodott magában. Biztosítási ügynök. Hogy ennek a pacáknak miért éppen akkor kellett jönnie, amikor ő menni akart? Ed felnyögött. Micsoda következményei lehetnek a késésnek. Tíz előtt aligha ér oda. Rossz előérzetei voltak. Egy hatodik érzék azt súgta, hogy baj lesz. Valami rossz. Ma nem lett volna szabad elkésnie. Bárcsak ne jött volna az az ügynök! Ed egy saroknyira az irodájától ugrott le a buszról. Gyorsan haladt tovább. A Stein Ékszerüzlet előtti nagy óra szerint már majdnem tíz óra volt. Ed elkeseredett. Az öreg Douglastől majd megkapja a magáét. Már szinte látta Douglast, amint fújtat, az arca kivörösödik, és húsos ujjával megfenyegeti őt, Evans kisasszony mosolyog az írógépe mögött, Jackie, a kifutófiú vigyorog és kuncog, Earl Henricks, Joe és Tom, és a sötét szemű, dús keblű, hosszú pillájú Mary. Mindannyian ugratni fogják egész nap. A sarkon megállt, mert piros volt a lámpa. A túloldalon magasodott a nagy fehér betonépület, ez a csupa acél és cement, csupa gerenda és üvegablak hatalmas oszlop - az irodaház. Ed összerezzent. Talán azt mondhatná, hogy elakadt a lift. Valahol a második és a harmadik emelet között. A jelzőlámpa váltott. Senki más nem ment át. Ed egyedül ment át a túloldalra. Föllépett a túloldali járdára... És dermedten megtorpant. A nap kialudt. Egy pillanattal korábban még sütött. Aztán eltűnt. Ed fölnézett a magasba.

61

Szürke felhők kavarogtak fölötte. Nagy, alaktalan felhők. Semmi más. Valami fenyegető, sűrű pára, amitől minden elmosódott és homályos lett. Hideg borzongás futott végig Edén. Mi ez? Óvatosan haladt előre, a ködben tapogatódzva. Minden csöndes volt. Semmi zaj - még utcazaj sem. Ed kétségbeesetten nézett körül, próbált keresztüllátni a gomolygó ködön. Sehol egy ember. Sehol egy autó. Sehol a nap. Semmi. Az irodaépület kísértetiesen tornyosult eléje. A színe most valami meghatározhatatlan szürke volt. Ed bizonytalanul kinyújtotta a kezét... Az épület egy darabja leomlott. A részecskék zuhataga zúdult alá. Mint a homok. Ed ellátottá a száját ámulatában. Szürke törmelékhalom kavargott a lába előtt. Ahol pedig az épületet megérintette, most csipkézett szélű lyuk tátongott - csúf mélyedés rondította a betont. Szédülő fejjel ment a bejárati lépcsőhöz. Fölment a lépcsőn. Lába alatt a lépcsők megroggyantak. A lába beléjük süppedt. Kavargó homokban gázolt, abban a vékony, leomlott rétegben, ami a testsúlyától omlott le. Belépeti az előcsarnokba. Az előcsarnok is ködös és homályos volt. A mennyezeti lámpák gyöngén pislákoltak a ködben. Valami túlvilági köd borított mindent. A cigarettáspultra pillantott. Az árus némán támaszkodott a pultra, a foga közt fogpiszkáló, az arca kifejezéstelen. És szürke. Az egész ember szürke. - Hé! - kiáltotta rekedten Ed. - Mi folyik itt? Az árus nem válaszolt. Ed fölemelte a kezét. Megérintette az árus szürke karját - és a keze áthatolt rajta. - Úristen! - mondta Ed. Az árus karja meglazult. A padlóra esett és darabokra tört. Szürke forgácsokra. Mint a por. Eddel forgott a világ. - Segítség! - ordította, végre megtalálva a hangját. Semmi válasz. Körülnézett. Itt-ott néhány alak álldogált: egy férfi újságot olvasott, két nő várt a liftre. Ed odament a férfihoz. Kinyújtotta a kezét, és megérintette. A férfi lassan összecsuklott. Kis, szürke hamukupaccá változóit. Porrá. Részecskékké. A két nő is semmivé vált, mikor megérintette őket. Némán. Hangtalanul estek szél. Ed odabotorkált a lépcsőhöz. Megragadta a korlátot, és menni kezdett fölfelé. A lépcsőfokok összeomlottak alatta. Még jobban sietett. Nyomai ösvényt váglak - lábnyomai világosan kirajzolódlak a betonban. Mire a másodikra ért, hamufelhők vetlek körül. Végignézett a néma folyosón. Ott is hamufelhőket látott. Semmi zaj. Csak sötétség gomolygó sötétség. Remegő lábakkal ment föl a harmadikra. Az egyik lépésnél a lába teljesen álhatolt a lépcsőn. Egy hideglelős másodpercig ott függött a tátongó lyuk fölött, ami a feneketlen semmire tekintett alá. Aztán továbbment és megállapodott saját irodája előtt: DOUGLAS ÉS BLAKE, INGATLAN. A hallban köd és homály, hamufelhők. A mennyezeti lámpák hisztérikusan pisloglak. Megfogta a kilincset. A kilincs a kezében maradt. Ledobta és ujjait az ajtóba fúrta. Az üveg széttört, darabokra esett szét. Föltépte az ajtót, és belépett az irodába. Miss Evans az írógépénél ült, ujjai a billentyűkön nyugodtak. Nem mozdult. Szürke volt, a haja, a bőre, a ruhája. Színtelen. Ed megérintette. Ujjai áthatoltak a nő vállán, bele a száraz porba. Forgó gyomorral húzta vissza a kezét. Miss Evans nem moccant. Ed továbbment. Meglökött egy íróasztalt. Az íróasztal porrá omlott. Earl Hendricks az üdítőautomatánál állt, pohárral a kezében. Mozdulatlan, szürke szobor. Semmi sem moccant.

62

Semmi zaj. Semmi élet. Az egész iroda csupa szürke por - élettelen, mozdulatlan. Ed ismét a folyosón találta magát. Kábultan rázta a fejét. Mit jelent ez? Megbolondult? Vagy most fog? Zaj. Ed megfordult, és belemeredt a szürke ködbe. Valaki igyekezett felé. Egy férfi - egy férfi fehér köpenyben. És mögötte többen. Fehérbe öltözött emberek, felszereléssel. Bonyolult gépeket cipeltek. - Hé! - nyögte halkan Ed. Az emberek megálltak. Ellátottak a szájukat. A szemük kiguvadt. - Oda nézz! - Hiba történt! - Ez még föl van töltve. - Elő az energiakivonót. - Nem folytathatjuk, amíg... Az emberek közeledtek, körülvették Edet. Az egyik egy hosszú tömlőt rángatott, valami szórófejjel a végén. Egy hordozható kiskocsi gördült elő. Utasításokat kiáltoztak. Ed fölocsúdott bénultságából. Félelem fogta el. Pánik. Valami iszonyú történt itt. Ki kell jutnia. Figyelmeztetnie kell az embereket. El kell menekülnie. Megfordult és futni kezdett, lefelé a lépcsőn. A lépcsőfokok összeomlottak a lába alatt. Egy fél emeletet zuhant, belepottyant a száraz hamuba. Fölugrott és futott tovább, le a földszintre. Az előcsarnok eltűnt a szürke hamufelhőben. Ed vakon tapogatódzott a kijárat felé. A fehérbe öltözött emberek követték a fölszerelésükkel, kiáltoztak, siettek utána. Ed elérte a járdát. A háta mögött az irodaépület megingott és megroggyant, féloldalra dőlt, és csak úgy zúdult alá belőle a hamu. Ed rohant a sarok felé, az emberek utána. Szürke felhők kavarogtak körülötte. Előrenyújtott kézzel tapogatózott át a túloldalra. Elérte a túloldalt... A nap fölragyogott. Meleg, sárga napfény sütött le rá. Autók dudáltak. A közlekedési lámpák színt váltottak. Mindenütt tarka nyári ruhába öltözött férfiak és nők igyekeztek: bevásárlók, egy kék ruhás rendőr, ügynökök aktatáskával. Boltok, kirakatok, cégtáblák... zajos autók robogtak mindkét irányba... És odafönt a fényes nap és az ismerős, kék ég. Ed megállt, levegő után kapkodott. Megfordult, és visszanézett oda, amerről jött. A túloldalon ott állt az irodaépület - ahogy mindig. Pontosan kivehetően és szilárdan. Beton és üveg és acél. Ed hátralépett, és összeütközött egy siető járókelővel. - Hé! - morogta az illető. - Figyeljen! - Bocsánat. - Ed megrázta a fejét, hogy kitisztuljon. Ahol most állt, onnan az irodaépület olyannak látszott, amilyen mindig is volt, nagy, ünnepélyes és kézzelfogható, ahogy imponálóan az utca fölé magasodott a túloldalon. De egy perccel korábban... Talán nem volt észnél. Hiszen látta, amint az épület porrá omlott. Az épület - és az emberek. Ok is szürke porrá omlottak. És a fehérbe öltözött emberek - üldözték őt. Fehér ruhás emberek, utasításokat kiáltozva, bonyolult gépeket cipelve. Nem volt észnél. Nem volt más magyarázat. Ed érezte, hogy elgyöngül a teste, megfordult, és zúgó fejjel baktatni kezdett a járdán. Vakon, céltalanul ballagott, a zavarodottság és a rémület teljesen a hatalmába kerítette. A Hivatalnokot fölvitték a legfelsőbb szintű Adminisztráció irodájába, és azt mondták, várjon. Idegesen járkált föl-alá, rossz előérzetek gyötörték, a kezét tördelte. Levette és remegő kézzel megtörölte a szemüvegét. Úristen! Mennyi baj és fájdalom. És nem az ő hibája. De ő kapja majd a letolást. Hiszen

63

az ő kötelessége volt, hogy az Idézéskézbesítők a helyükön legyenek, és teljesítsék az utasításokat. Az a nyomorult, bolhás Idézéskézbesítő visszament aludni - és most ő felel érte. Az ajtó kinyílt. - Rendben - mormogta egy elfoglalt hang. Fáradt, gondterhelt hang volt ez. A Hivatalnok lassan bement, celluloid gallérjára csöpögött az izzadság. Az Öreg fölnézett, félretolta a könyvét. Nyugodtan szemügyre vette a Hivatalnokot, halványkék szemének tekintete megmagyarázhatatlanul lágy volt, és ettől a mély, kortalan lágyságtól a Hivatalnok még jobban reszketett. Elővette a zsebkendőjét, és megtörölte a homlokát. - Tudtommal hiba történt - mormogta az Öreg. - A T-137-es Szektorral kapcsolatban. Az egyik hozzá csatlakozó körzet egyik eleméről van szó. - Úgy van. - A Hivatalnok hangja halk és fátyolos volt. - Szerencsétlen véletlen. - Pontosabban mi történt? - Reggel elindultam az utasításokkal. A T-137-esre vonatkozó anyag, természetesen, elsőbbséget élvezett. Átadtam a körzetembe tartozó Idézéskézbesítőnek az utasítást, miszerint nyolc tizenötkor szükség van idézésre. - És az Idézéskézbesítő megértette az ügy sürgősségét? - Igen, uram. - A Hivatalnok habozott. - De... - De mi történt? A Hivatalnok kínosan feszengett. - Míg én elfordultam, az Idézéskézbesítő visszamászott az óljába, és elaludt. Én azzal voltam elfoglalva, hogy az órámon ellenőriztem a pontos időt. Én idejében szóltam - de válasz nem jött. - Ön pontosan nyolc tizenötkor szólt? - Igen, uram! Pontosan nyolc tizenötkor. De az Idézéskézbesítő aludt. Mire sikerült fölébresztenem, már nyolc tizenhat volt. Ö hozzá is kezdett az idézéshez, de az Autós Barát helyett egy Életbiztosítási Ügynök jött. - A Hivatalnok arca elfintorodott az utálattól. - Az Ügynök pedig ott tartotta az elemet majdnem kilenc harmincig. Ezért elkésett a munkahelyéről, ahelyett hogy korábban érkezett volna. Az Öreg egy percig hallgatott. - Vagyis az elem nem tartózkodott a T-137-esen belül, a helyreigazítás kezdetekor. - Nem. Tíz óra körül ért oda. - A helyreigazítás kellős közepén. - Az Öreg fölállt, lassan sétálni kezdett föl-alá, az arca komor volt, kezei a háta mögött. Hosszú palástja lebegve követte. - Komoly ügy. Amikor egy-egy Szektorban Helyreigazítás történik, a vele kapcsolatban lévő, más Szektorokba tartozó valamennyi elemnek ott kell tartózkodnia. Másként orientációjuk kiesik a fázisból. Amikor ez a bizonyos elem belépett a T-137-es Szektorba, a helyreigazítás már tizenöt perce folyt. Az elem a Szektort teljesen energiátlanított állapotban találta. Addig bóklászott ott, míg össze nem találkozott az egyik helyreigazító csoporttal. - Elkapták? - Sajnos nem. Elmenekült, a Szektoron kívülre. Egy közeli, energiával teljesen ellátott Szektorba. - És... és aztán mi történt? Az Öreg megállt, ráncos arca még jobban elkomorodott. Nehézkes mozdulattal simította végig hosszú, fehér haját. - Nem tudjuk. Megszakadt vele a kapcsolatunk. A kapcsolatot, persze, rövidesen helyreállítjuk. De pillanatnyilag nem tudjuk ellenőrizni. - Mit fog tenni? - Föl kell venni vele a kapcsolatot, és vissza kell tartani. Ide kell őt hozni. Nincs más megoldás.

64

65

- Ide föl! - Már késő energiátlanítani. Mire a nyomára bukkanunk, már elmondhatta a dolgot másoknak. Ha töröljük a memóriáját, az csak ront az ügyön. A szokásos módszerek nem válnak be. Magamnak kell foglalkoznom az üggyel. - Remélem, gyorsan megtalálják - mondta a Hivatalnok. - Az biztos. Minden Figyelőt riadóztattunk. Minden Figyelőt és minden Idézéskézbesítőt. - Az Öreg szeme fölvillant. - Még a Hivatalnokokat is, bár nem tudjuk, számíthatunk-e rájuk. A Hivatalnok elpirult. - Boldog leszek, ha ez az ügy lezárul - mormogta. Ruth könnyed léptekkel jött le a lépcsőn, ki az épületből a forró déli napsütésbe. Cigarettára gyújtott, és sietősen megindult a járdán, kis keble hol megemelkedett, hol lesüllyedt, ahogy beszívta a tavaszi levegőt. - Ruth! - Ed szaladt utána. - Ed! - Az asszony meghökkenten fordult hátra. - Mit csinálsz itt, távol a... - Gyere! - Ed megragadta a karját, és magával vonszolta. - Maradjunk mozgásban. - De mi...? - Majd elmondom. - Ed arca sápadt és komor volt. - Menjünk valahová, ahol nyugodtan beszélhetünk. Négyszemközt. - Ebédelni indultam Louie-hoz. Ott is beszélhetünk. - Ruth alig bírta az iramot. - Mi van? Mi történt? Olyan fura vagy. És miért nem vagy a munkahelyeden? Csak nem... csak nem rúgtak ki? Átmentek az úttesten, beléptek egy kis vendéglőbe. Férfiak és asszonyok vártak az ebédjükre. Ed a terem végében talált egy biztonságos sarokasztalt. - Ez az. - Hirtelen leült. - Ez jó lesz. - Ruth is leült a másik székre. Ed egy csésze kávét rendelt. Ruth salátát kért és tonhalas szendvicset, kávét és barackos pitét. Ed némán nézte, ahogy az asszony eszik, az arca sötét és rosszkedvű volt. - Kérlek, mondd el! - kérlelte Ruth. - Igazán tudni akarod? - Persze hogy tudni akarom! - Ruth aggódva tette kis kezét a férfi kezére. - A feleséged vagyok. - Ma történt valami. Ma reggel. Elkéstem a munkából. Egy átkozott biztosítási ügynök föltartóztatott. Félórát késtem. Ruthnak elakadt a lélegzete. - És Douglas kirúgott. - Nem. - Ed lassan apró darabokra tépett egy papírzsebkendőt. A papírdarabokat beletette a félig kiürült vizespohárba. - Pokolian izgultam. Leszálltam a buszról, és rohantam a túloldalra. Akkor vettem észre, amikor fölléptem a járdára, az irodaépület előtt. - Mit vettél észre? Ed elmondta. Az egészet. Mindent. Mikor befejezte, Ruth sápadtan, reszkető kézzel dőlt hátra a székén. - Értem - mormogta. - Nem csoda, hogy izgatott vagy. - Ivott egy kis hideg kávét, a csésze csörgött a tányérkán. - Rettenetes. Ed éles szemmel nézte a feleségét. - Ruth. Azt hiszed, hogy meg fogok bolondulni? Ruth ajka megrándult. - Nem tudom, mit mondjak. Olyan különös... - Az. És a különös még csak nem is a legmegfelelőbb szó. Átdugtam rajtuk a kezemet. Mintha agyagból lettek volna. Régi, száraz agyagból. Porból. Porfigurák. - Ed vett egy cigarettát Ruth csomagjából. - Amikor kijutottam, hátranéztem, és ott volt. Az irodaépület. Mint azelőtt.

66

- Féltél, hogy Mr. Douglas ki fog rúgni, igaz? - Persze. Féltem, és bűntudatot éreztem. - Ed szeme megvillant. - Tudom, mire gondolsz. Elkéstem, és nem mertem odaállni elé. így aztán védekezésül valami elmerohamot kaptam. Menekülés a valóság elől. - Vadul elnyomta a cigarettát. - Ruth, azóta járom a várost. Két és fél órája. Persze, félek. Pokolian félek visszamenni. - Douglastől félsz? - Nem! A fehér ruhás emberektől. - Ed megborzongott. - Istenem. Hogy üldöztek. Az átkozott szórófejeikkel meg azzal a... masinával . Ruth hallgatott. Végül fölnézett a férjére, sötét szeme csillogott. - Vissza kell menned, Ed! - Vissza? Miért? - Hogy megbizonyosodj valamiről. - Miről? - Hogy minden rendben. - Ruth megszorította a férfi kezét. - Kell, Ed! Vissza kell menned, és szembe kell nézned vele. Hogy megbizonyosodj arról, hogy nincs mitől félned. - A pokolba! Az után, amit láttam? Ide figyelj, Ruth! Láttam széthasadni a valóság anyagát. Mögé láttam. Alá. Azt láttam, ami valójában ott volt. És nem akarok visszamenni. Nem akarok ismét porembereket látni. Soha. Ruth kitartóan nézett a férfira. - Én is veled megyek - mondta. - Az Isten szerelmére. - A te érdekedben. A józan eszed érdekében. Hogy tudd. - Ruth hirtelen fölállt, összehúzta magán a kabátot. - Gyere, Ed! Veled megyek. Együtt megyünk föl. Douglas és Blake ingatlan-irodájába. Még Mr. Douglashöz is bemegyek veled. Ed lassan fölállt, bámulta a feleségét. - Azt hiszed, meghátráltam. Inamba szállt a bátorságom. Nem tudtam odaállni a főnök elé. - A hangja halk és feszült volt. - Igaz? Ruth már a pénztár felé tartott. - Gyere. Majd meglátod. Minden ott lesz. Mint mindig. - OK - mondta Ed. Lassan követte az asszonyt. - Visszamegyünk, és meglátjuk, kinek van igaza. Együtt vágtak át az úttesten, Ruth erőteljesen belekarolt a férjébe. Ott volt előttük az épület, a hatalmas beton, acél és üvegszerkezet. - Ott van - mondta Ruth. - Látod? Ott volt, valóban. A nagy épület szilárdan és tömören emelkedett előttük, csillogott a kora délutáni napfényben, ablakai szikráztak. Ed és Ruth fölléptek a járdára. Ed teste megfeszült. Becsukta a szemét, mikor a lába a kövezethez ért... De nem történt semmi: az utcazaj nem szűnt meg; autók és emberek rohantak el mellettük; egy fiú újságot árult. Egy város zajai, szagai és zörejei napközben. És fölöttük a nap meg a ragyogó, kék égbolt. - Látod? - mondta Ruth. - Nekem volt igazam. Fölmentek a bejárati lépcsőn, be az előcsarnokba. A cigarettaárus összefont karral állt a pult mögött, rádióközvetítést hallgatott. - Helló, Mr. Fletcher! - kiáltotta oda Ednek. Arcára jóindulatú mosoly ült ki. - Ki a kis hölgy? A felesége tud erről? Ed bizonytalanul nevetett. Továbbmentek a lifthez. Négy-öt üzletember várt a liftre. Középkorú, jól öltözött emberek, akik türelmetlenül várakoztak. - Hé, Fletcher! - mondta az egyik. - Hol volt egész nap? Douglas már rekedtre üvölti magát. - Hello, Earl! - motyogta Ed. Megmarkolta Ruth karját. - Kicsit rosszul voltam. Megjött a

67

lift. Beszálltak. A lift megindult. - Hello, Ed! - mondta a liftkezelő. - Ki ez a csinos pipi? Miért nem mutatod be? Ed gépiesen elvigyorodott. - A feleségem. A harmadikon szálltak ki. Ed és Ruth megindultak az üvegajtó felé, amin ott állt a felirat: Douglas és Blake, Ingatlan. Ed megtorpant, zihált. - Várj! - Megnyalta az ajkát. - Én... Ruth türelmesen várt, míg Ed megtörölte a zsebkendőjével a homlokát és a nyakát. - Jobban vagy? - Aha - Ed megindult. Kinyitotta az üvegajtót. Miss Evans fölpillantott, abbahagyta a gépelést. - Ed Fletcher! Hol a pokolban volt? - Rosszul voltam. Helló, Tom! Tom fölnézett a munkájából. - Szevasz, Ed! Douglas már a skalpodat követeli. Hol voltál? - Tudom. - Ed fáradtan fordult Ruthhoz. - Azt hiszem, jobb lesz, ha rögtön állok elébe. Ruth megszorította a karját. - Nem lesz semmi baj. Tudom. - Elmosolyodott, a fehér fogak és piros ajkak megkönnyebbülten villantak föl. - OK? Csak hívj, ha szükséged van rám. - Persze. - Ed gyorsan szájon csókolta az asszonyt. - Köszönöm, kedves. Nagyon köszönöm. Nem tudom, mi történhetett velem. De már elmúlt. - Felejtsd el! Viszlát! - Ruth kiment, az ajtó becsukódott utána. Ed hallgatta a lépteit a liftig. - Csinos kislány - mondta elismerően Jackie. - Az - bólintott Ed, és megigazította a nyakkendőjét. Kelletlenül megindult a belső iroda felé. Hát, szembe kell néznie a dologgal. Ruthnak igaza volt. De pokoli lesz elmagyarázni a főnöknek. Szinte maga előtt látta Douglast, a nyakán kidagadó, vastag, vörös ereket, bömbölő száját, dühtől eltorzult arcát... Hirtelen megtorpant a belső iroda bejáratánál. Megdermedt. A belső iroda - megváltozott. Ed nyakán fölállt a szőr. Jeges rémület lett úrrá rajta és szorította össze a torkát. A belső iroda más volt. Lassan körülnézett, és mindent szemügyre vett: az íróasztalokat, székeket, berendezési tárgyakat, iratszekrényeket, képeket. Változások. Kis változások. Finom kis változások. Ed becsukta, majd újra kinyitotta a szemét. Ideges volt, zihált, a pulzusa sebesen vert. Az iroda valóban megváltozott. Semmi kétség. - Mi baj, Ed? - kérdezte Tom. Valamennyien kíváncsian, a munkát abbahagyva nézték őt. Ed nem válaszolt. Lassan belépett a belső irodába. Ezen az irodán végigmentek. O tudta. Megváltoztatták, átrendezték a dolgokat. A változtatások ugyan nem voltak nyilvánvalóak, egyet sem tudott volna megnevezni. Mégis biztos volt a dolgában. Joe Kent rosszkedvűen üdvözölte. - Mi baj, Ed? Úgy nézel ki, mint egy űzött vad. Valami...? Ed nézte Joe-t. Ö is megváltozott. Nem a régi. De mi változott rajta? Joe arca. Egy kissé teltebb lett. Kék csíkos ing volt rajta. Joe sohasem hordott kék csíkos inget. Ed megnézte Joe íróasztalát is. Iratokat és számlákat látott. De az asztal... távolabb állt, mint azelőtt. És nagyobb volt. Ez nem az az asztal volt. A kép a falon. Az sem volt a régi. Egészen más kép volt. És az iratszekrény tetején lévő tárgyak - némelyik új volt, mások meg hiányoztak. Visszanézett az ajtóra. Ahogy most visszagondolt, Miss Evans haja is más volt, más volt a frizurája. A haja meg világosabb. Itt pedig Mary, aki éppen a körmét reszelte az ablaknál - ő is magasabb, teltebb lett. És a

68

táskája, ami ott feküdt előtte az asztalon... egy piros, horgolt táska. - Már régen... megvan ez a táska? - kérdezte Ed. Mary fölpillantott. - Micsoda? - A táska. Már régen megvan? Mary fölnevetett. Szemérmesen lesimította a szoknyáját formás csípőjén, hosszú pillái szerényen pislogtak. - Ugyan már, Mr. Fletcher. Mire gondol? Ed elfordult. O tudta. Ha a lány nem is. Maryt újraalkották - megváltoztatták: a táskáját, a ruháját, az alakját, mindenét. Egyikük sem tudott semmit - csak ő. Ednek szédült a feje. Mindnyájukat megváltoztatták. Mind mások voltak. Valamennyiüket átolvasztották, kicserélték. Finoman - de a változások mégis ott voltak. A szemétkosár. Kisebb lett, nem volt ugyanaz. A függönyök - most fehérek, nem csontszínűek. Más a tapéta mintája. A lámpák... Apró változások végtelen sora. Ed folytatta az útját a belső iroda felé. Fölemelte a kezét, és bekopogott Douglas ajtaján. - Tessék. Ed kinyitotta az ajtót. Nathan Douglas türelmetlenül fölpillantott. - Mr. Douglas,.. - kezdte Ed. Határozatlanul beljebb lépett - és megállt. Douglas sem volt a régi. Csöppet sem. Az egész iroda megváltozott: a szőnyegek, a függönyök. Az íróasztal most tölgyfa volt, nem mahagóni. És maga Douglas... Douglas fiatalabb és vékonyabb lett. A haja pedig barna. A bőre sem olyan vörös. Az arca simább. Ránctalan. Megváltozott az álla. A szeme zöld, nem fekete. Egy egészen más ember ült előtte. És mégis Douglas - egy másik Douglas! Egy másik változat! - Mi az? - kérdezte türelmetlenül Douglas. - Ja, maga az, Fletcher. Hol volt ma reggel? Ed kihátrált. Futva. Bevágta az ajtót, és átsietett a belső irodán. Tom és Miss Evans meghökkenve néztek rá. Ed elment mellettük, és feltépte a kijárati ajtót. - Hé! - kiáltott utána Tom. - Mi a...? Ed kisietett az előcsarnokba. Teljesen hatalmába kerítette a rémület. Sietni kellett. O látta. Nem volt sok ideje. Odaért a lifthez, és megnyomta a gombot. Nincs idő. A lépcsőhöz rohant, és futni kezdett lefelé. Leért a másodikra. A félelme egyre nőtt. Másodpercei vannak már csak. Másodpercei! A nyilvános telefon. Ed berohant a fülkébe. Behúzta maga mögött az ajtót. Bedobta a pénzt a készülékbe, és vadul tárcsázott. Föl kell hívnia a rendőrséget. Dobogó szívvel szorította a füléhez a kagylót. Figyelmeztetni őket. Változások. Valaki megmásítja a valóságot. Megváltoztatja. Neki volt igaza. A fehér ruhás emberek... a felszerelésük... amivel végigjárták az épületet. - Halló! - kiáltotta rekedten. Semmi válasz. Még zúgás sem. Semmi. Ed eszelősen pillantott ki az ablakon. Aztán elerőtlenedett. Legyőzték. Lassan visszatette a helyére a kagylót. Már nem a második emeleten volt. A telefonfülke emelkedett, maga mögött hagyta a második emeletet, és egyre sebesebben és sebesebben röpítette őt fölfelé. Halkan és gyorsan emelkedett, egyre följebb és följebb. A fülke áthatolt az épület tetején, és kiért a napfényre. Tovább gyorsult. A föld elmaradt odalent. Az épületek és utcák egyre kisebbek lettek. Odalent apró pontok, autók és emberek nyüzsögtek. Felhők szálltak el a fülke alatt. Ed szédült a félelemtől, és becsukta a szemét. Kétségbeesetten kapaszkodott a kilincsbe. A fülke egyre gyorsabban emelkedett. A föld, messze odalent, egyre távolodott. Ed eszelősen pillantott fölfelé. Hová? Hová megy? Hová viszi őt? Csak markolta a kilincset, és

69

várt. A Hivatalnok kurtán bólintott. - O az, valóban. A kérdéses elem. Ed Fletcher körülnézett. Egy hatalmas teremben volt. A terem sarkai szinte beleolvadtak a távolba. Előtte egy férfi állt iratokkal a hóna alatt, és acélkeretes szemüvege mögül őt bámulta. Ideges kis emberke, szúrós tekintetű, celluloid galléros ingben, kék, mellényes gyapjúöltönyben, óralánccal. Fekete cipője ragyogott. És mögötte... Egy hatalmas, modern széken egy öregember ült nyugodtan. Békésen nézett Fletcherre, kék szeme gyöngéd és fáradt tekintetű volt. Fletcheren különös borzongás futott végig. Nem félelem. Inkább valami a csontjaiig hatoló vibrálás - valami félelemmel vegyes mély tisztelet, amibe várakozásteljes izgalom vegyült. - Hol... hol vagyok? - kérdezte erőtlenül. Még mindig kóválygott a feje a gyors repüléstől. - Ne tégy fel kérdéseket! - vágott közbe dühösen az ideges emberke, és ceruzájával megérintette az iratait. - Azért vagy itt, hogy válaszolj, nem azért, hogy kérdezz. Az Öreg megmozdult. Fölemelte a kezét. - Négyszemközt akarok beszélni az elemmel - mormogta. A hangja mély volt. Betöltötte a termet. Edét ismét hatalmába kerítette a várakozásteljes félelem. - Négyszemközt? - Az emberke hátrálni kezdett irataival a hóna alatt. - Természetesen. Ellenséges pillantást vetett Ed Fletcherre. - Örülök, hogy végre elkaptuk. Ennyi munka és fáradság, csak mert... Eltűnt az ajtó mögött. Az ajtó halkan becsukódott. Ed és az Öreg kettesben maradtak. - Foglaljon helyet! - mondta az Öreg. Ed keresett egy széket. Félszegen, idegesen ült le. Elővette, majd újra eltette a cigarettáját. - Mi baj? - kérdezte az Öreg. - Csak most kezdem érteni. - Mit? - Hogy meghaltam. Az Öreg arcán kurta mosoly futott végig. - Meghalt? Nem, nem halt meg. Csupán... látogatóban van. Szokatlan dolog, de a körülmények szükségessé tették. - Edhez hajolt. - Mr. Fletcher, ön belekeveredett valamibe. - Egen - hagyta helyben Ed. - Bárcsak tudnám, hogy mibe! Vagy hogy hogyan történt. - Ön nem tehet róla. Ön egy adminisztrációs hiba áldozata. A hibát... nem ön követte el. De belekeveredett. - Miféle hiba? - Ed fáradtan dörzsölte a homlokát. - Én... én rájöttem valamire. Keresztülláttam a dolgokon. Olyasmit láttam, amit nem lett volna szabad. Az Öreg bólintott. - Úgy van. Olyasmit látott, amit nem lett volna szabad látnia, olyasmit, aminek csupán igen kevés elem van a tudatában, de még azok sem voltak tanúi. - Elemek? - Ez a hivatalos terminus. Ne törődjön vele. A hiba megesett, de szeretnénk jóvátenni. Remélem, hogy... - Azok az emberek - vágott közbe Ed. - Száraz hamukupacok. És szürkék voltak. Mint a halottak. De minden olyan volt: a lépcsők, a falak, a padló. Hiányzott az élet színe. - A Szektort ideiglenesen energiátlanították. A helyreigazító csoport csak így léphetett be, és hajthatta végre a változtatásokat. - A változtatások - Ed bólintott. - Úgy van. Később visszamentem, és minden újra élt. De nem volt semmi a régi. Minden más volt.

70

- A helyreigazítás délre befejeződött. A csoport befejezte a munkáját, és újra energia alá helyezte a Szektort. - Értem - motyogta Ed. - Önnek a Szektorban kellett volna tartózkodnia, mikor a helyreigazítás megkezdődött. De egy hiba miatt nem volt ott. Későn érkezett a Szektorba, mikor már folyt a helyreigazítás. Elmenekült, és mire visszatért, a műveletet már befejezték. Ön látta, és nem lett volna szabad látnia. A helyreigazítás tárgyának, nem pedig tanújának kellett volna lennie. Mint a többiek, ön is megváltozott volna. Ed Fletcher homloka gyöngyözni kezdett. Letörölte az izzadságot. A gyomra fölfordult. Erőtlenül megköszörülte a torkát. - Most már értem. - A hangja alig hallatszott. Dermesztő balsejtelem borzongatta meg. Nekem is meg kellett volna változnom, mint a többieknek. De valamit elhibáztak. - Valamit elhibáztak. Hiba történt. És most komoly gondban vagyunk. Ön látta a dolgot. Sokat tud. Ráadásul nincs összhangban az új konfigurációval. - Istenem! - motyogta Ed. - Nem fogom elmondani senkinek. - Hideg veríték öntötte el. Számíthat rám. Olyan leszek, mintha megváltoztattak volna. - Máris elmondta valakinek! - mondta hidegen az Öreg. - Én? - pislogott Ed. - Kinek? - A feleségének. Ed reszketni kezdett. Az arcából kifutott a vér, halottsápadt lett. - Ez igaz. Elmondtam. - A felesége tudja. - Az Öreg arca dühösen megrendült. - Egy asszony. Hogy miért kellett éppen egy... - Nem tudtam - visszakozott Ed pánikban. - De most már tudom. Számíthat rám. Tekintse úgy, mintha megváltoztam volna. Az ős-öreg kék szem áthatóan nézett rá, a lelke legmélyére hatolt. - És hívni akarta a rendőrséget. Értesíteni akarta a hatóságokat. - De hiszen nem tudtam, hogy ki csinálja a változtatásokat. - Most tudja. A természetes folyamatot ki kell egészíteni, itt-ott helyre kell igazítani. Javításokra van szükség. Nekünk engedélyünk van az ilyesfajta javításokra. Helyreigazító csoportjaink létfontosságú munkát végeznek. Ed egy kicsit fölbátorodott. - Ez a bizonyos helyreigazítás. Douglas. Az iroda. Mi volt a célja? Biztosan valami fontos célja volt. Az Öreg intett. A háta mögött az árnyékban hirtelen egy hatalmas térkép ragyogott föl. Ednek elállt a lélegzete. A térkép szélei a homályba vesztek. Aprólékosan kidolgozott részletek végtelen hálózatát, négyzetek és vonalak szövedékét látta maga előtt. Minden négyzeten jelzés volt. Némelyik kék fénnyel világított. A fények állandóan váltakoztak. - A Szektortérkép - mondta az Öreg. Fáradtan fölsóhajtott. - Hatalmas munka. Néha eltűnődünk, hogy fogjuk bírni még egy korszakon át. De csinálni kell. Mindenki érdekében. Az önök érdekében. - A változtatás. A mi Szektorunkban. - Az önök irodája ingatlanokkal foglalkozik. Az öreg Douglas okos ember volt, de gyorsan romlott az állapota. Az egészsége megrendült. Néhány napon belül Douglas ajánlatot kap, hogy vásároljon meg egy nagy, műveletlen erdőséget Nyugat-Kanadában. Amihez szüksége lesz szinte minden tőkéjére. Az öregebb, kevésbé életerős Douglas habozott volna. Pedig életbe vágó, hogy ne habozzon. Meg kell vennie, és azonnal meg kell tisztítania azt a körzetet. Ezt pedig csak egy fiatalabb ember - egy fiatalabb Douglas - vállalja. A terület megtisztításakor bizonyos antropológiai leletekre fognak bukkanni. Már odahelyeztük őket. Douglas bérbe fogja adni a földet a kanadai kormánynak, tudományos kutatások céljából. Az ott talált leletek nemzetközi érdeklődést keltenek tanult körökben.

71

Események láncolata indul meg. Számos országból érkeznek majd tudósok, hogy megvizsgálják a kanadai leleteket. Szovjet, lengyel és cseh tudósok is. Az események láncolata hosszú évek után először hozza össze ezeket a tudósokat. A nemzeti kutatásokról egy időre megfeledkeznek ezek miatt a nem nemzeti leletek miatt. Az egyik vezető szovjet tudós összebarátkozik egy belga tudóssal. Búcsúzáskor megbeszélik, hogy levelezni fognak. A kör egyre bővül. Mindkét oldalról újabb tudósok csatlakoznak hozzá. Társaságot alakítanak. Egyre több tanult ember fordít egyre több időt erre a nemzetközi társaságra. A tisztán nemzeti kutatásokban egy kicsiny, de kritikus lanyhulás következik be. A háborús veszély kissé csökken. Ez a változás létfontosságú. És attól függ, hogy megvásároljanak és megtisztítsanak egy darabka vadont Kanadában. Az öreg Douglas nem merte volna vállalni a kockázatot. De a megváltoztatott Douglas és megváltoztatott, fiatalosabb gárdája teljes lelkesedéssel látják majd el ezt a feladatot. És ez indítja meg az egyre tovább gyűrűző eseményeket. A nyertesek pedig önök lesznek. A módszereink talán különösnek és közvetettnek látszanak. Netán érthetetlennek. De biztosíthatom, tudjuk, mit csinálunk. - Most már én is tudom - mondta Ed. - Valóban. Ön sokat tud. Túl sokat. Egyetlen elem sem lehet ekkora tudás birtokában. Talán ide kellene hívnom egy helyreigazító csoportot... Ed lelki szemei előtt hirtelen egy kép jelent meg: gomolygó szürke felhők, szürke férfiak és asszonyok. Megborzongott. - Nézze - mondta rekedten -, én megteszek mindent. Mindent. Csak ne energiátlanítsanak. - Izzadság csörgött végig az arcán. - OK? Az Öreg eltöprengett. - Talán van más megoldás is. Egy másik lehetőség... - Micsoda? - kérdezte mohón Ed. - Mi az? Az Öreg lassan, elgondolkozva beszélt: - Ha megengedem, hogy visszatérjen, esküszik, hogy sohasem fog beszélni a dologról? Esküszik, hogy soha senkinek nem mondja el, amit látott? Amit tud? - Persze! - vágta rá mohón Ed, és kezdett megkönnyebbülni. - Esküszöm! - A felesége. Nem tudhat meg többet. Azt kell hinnie, hogy múló roham volt, menekülés a valóságtól. - Már most is azt hiszi. - Hát csak higgye továbbra is. Ed összeszorította a száját. - Majd én gondoskodom róla, hogy pillanatnyi mentális aberrációnak tartsa. Sohasem fogja megtudni, mi történt valójában. - Biztos benne, hogy el tudja titkolni előle az igazságot? - Biztos vagyok - mondta magabiztosan Ed. - Tudom, hogy képes vagyok rá. - Rendben van - az Öreg lassan bólintott. - Visszaküldöm. De senkinek sem szabad elmondania. - Láthatóan megnövekedett. - Emlékezzen: egyszer vissza fog térni hozzám, mindenki visszatér, a végén -és akkor a sorsa nem lesz irigylésre méltó. - Nem mondom el neki - mondta izzadva Ed. - ígérem. A szavamat adom. Tudok bánni Ruthtal. Ne aggódjon. Ed este érkezett haza. Pislogott, mert szédült a gyors leszállástól. Egy pillanatra megállt a járdán, hogy visszanyerje az egyensúlyát, és lélegzethez jusson. Aztán gyorsan végigment az ösvényen. Kinyitotta az ajtót, és belépett a kis zöldre vakolt házba. - Ed! - röpült feléje Ruth, arcát sírás torzította. Szorosan átölelte a férfit. - Hol a pokolban voltál? - Hol voltam? - mormogta Ed. - Természetesen az irodában. Ruth rögtön elengedte a

72

férjét. - Nem, nem voltál ott. Ed megérezte a veszélyt. - Hát persze hogy ott voltam. Hol a csudában... - Három körül fölhívtam Douglast. Azt mondta, elmentél. Gyakorlatilag rögtön azután, hogy én eljöttem. Eddie... Ed idegesen megsimogatta az asszonyt. - Nyugalom, kicsim. - Gombolni kezdte a kabátját. - Minden rendben. Érted? Minden tökéletesen rendben. Ruth leült a dívány karfájára. Kifújta az orrát, a szemét törölgette. - Ha tudnád, hogy aggódtam. - Eltette a zsebkendőjét, és karba fonta a kezét. - Tudni akarom, hol voltál! Ed rosszkedvűen akasztotta föl a kabátját. Odament az asszonyhoz, és megcsókolta. Ruth ajka jéghideg volt. - Majd mindent elmondok. De mit szólnál pár falathoz? Farkaséhes vagyok. Ruth áthatóan nézett rá. Aztán leszállt a karfáról. - Átöltözöm, és csinálok vacsorát. Besietett a hálószobába, és levette a cipőjét meg a harisnyáját. Ed utána ment. - Nem akartalak idegesíteni - mondta óvatosan. - Amikor elmentél, akkor jöttem rá, hogy igazad volt. - Igazán? - Ruth levette és fogasra tette a szoknyáját és blúzát. - Mivel kapcsolatban? - Velem kapcsolatban. - Sikerült elmosolyodnia. - Azzal kapcsolatban... ami történt. Ruth a bugyiját is a fogasra akasztotta. És miközben belepréselte magát szoros farmernadrágjába, áthatóan figyelte a férjét. - Folytasd! Elérkezett a pillanat. Most vagy soha. Ed Fletcher összeszedte magát, és óvatosan válogatta meg a szavait. - Rájöttem - mondta -, hogy ezt az egész átkozott históriát csak képzeltem. Igazad volt, Ruth. Teljesen igazad volt. És már azt is tudom, mi okozta. Ruth belebújt a trikójába, és a trikó alját bedugta a nadrágjába. - Mi okozta? - A túlfeszített munka. - A túlfeszített munka? - Pihenésre van szükségem. Évek óta-nem pihentem. Az eszem nem a munkán jár. Nyitott szemmel álmodom. - Határozottan beszélt, de a szíve a torkában dobogott. - El kell mennem. A hegyekbe. Pisztrángozni. Vagy... - Az agya kattogott. - Vagy... Ruth fenyegetően közeledett felé. - Ed! - mondta élesen. - Nézz rám! - Mi baj? - Ed pánikba esett. - Miért nézel így rám? - Hol voltál ma délután? Ed arcáról lehervadt a mosoly. - Mondtam már. Sétáltam. Nem mondtam? Elmentem sétálni. Hogy átgondoljam a dolgokat. - Nekem te ne hazudj, Ed Fletcher! Én tudom, mikor hazudsz! - Ruth szemében újra könnyek csillogtak. A trikó alatt a keble izgatottan pihegett. - Valld be! Nem sétálni voltál! Ed hebegett. Elöntötte a veríték. Kétségbeesetten dőlt az ajtónak. - Hogy érted ezt? Ruth fekete szeme dühösen villogott. - No gyerünk! Tudni akarom, hol voltál! Mondd el! Jogom van tudni. Mi történt valójában? Ed rémülten vonult vissza, a határozottsága úgy elolvadt, mint a viasz. Minden balul üt ki.

73

- Becsszóra. Elmentem egy kicsit... - Mondd el! - Ruth éles körmei a karjába vájtak. - Tudni akarom, hol voltál - és kivel! Ed kinyitotta a száját. Mosolyogni próbált, de az arca nem engedelmeskedett. - Nem tudom, mire gondolsz. - Nagyon is jól tudod, hogy mire gondolok. Kivel voltál? Hová mentetek? Mondd el! Előbb-utóbb úgyis megtudom. Nem volt kiút. Vereséget szenvedett - és ezt tudta is. Nem titkolhatja el Ruth elől. Kétségbeesetten húzta az időt, időért imádkozott. Ha legalább el tudná terelni Ruth figyelmét, ha egy ideig mással foglalkozna. Ha csak egy pillanatra békén hagyná. Ki tudna találni valamit - valami jobbat. Idő - idő kellene. - Ruth, meg kell... Hirtelen zaj ütötte meg a fülét: a kutya ugatása visszhangzóit végig a sötét házon. Ruth elengedte Ed karját, és feszülten kapta föl a fejét. - Dobbie ugat. Valaki jön. Megszólalt a csengő. - Itt maradsz! Rögtön jövök. - Ruth kiszaladt a szobából, a bejárati ajtóhoz. - A fene egye meg! - Kinyitotta az ajtót. - Jó estét! - A megpakolt fiatalember gyorsan belépett, és teli szájjal vigyorgott Ruthra. A Sweep-Rite Porszívó Társaságtól jöttem. Ruth türelmetlenül ráncolta a homlokát. - Éppen vacsorázni készülünk. - Ó, csak egy perc az egész. - A fiatalember letette a fémesen zörgő porszívót és tartozékait. Gyorsan előkapott egy hosszúkás, képes propagandafüzetet, ami munka közben mutatta be a porszívót. - Ha lenne szíves megfogni ezt, míg én bedugom a porszívót... Vidáman tevékenykedett, kihúzta a tv-t és bedugta a porszívó dugóját, eltolta az útjából a székeket. - Először a kárpittisztítót mutatnám meg. - Csövet és szórófejet szerelt a nagy, csillogó testre. - Ha volna olyan kedves helyet foglalni, bemutatnám az összes könnyen használható tartozékot. - Vidám hangja még a porszívó zúgásán is áthallatszott. - Meg fogja látni... Ed Fletcher leült az ágyra. A zsebeiben kotorászott, míg meg nem találta a cigarettát. Reszkető kézzel rágyújtott, nekidőlt a falnak, egészen elgyöngült a megkönnyebbüléstől. Hálatelt arckifejezéssel emelte tekintetét az ég felé. - Köszönöm - mondta halkan. - Azt hiszem, mégiscsak boldogulunk majd. Nagyon köszönöm. GÁLVÖLGYI JUDIT FORDÍTÁSA

74

75

PHILIP K. DICK

A pszi Ösztövér férfi volt, középkorú, a haja meg a bőre zsíros, a foga közt összenyomorgatott cigaretta, bal keze a kocsi kormányán. A kocsi - hajdan kereskedelmi felszíni teherautó lehetett - zajosan, de lágyan gördült fölfelé a rámpán, és közeledett a kommunakörzet végén álló ellenőrző kapuhoz. - Lassíts! - mondta a felesége. - Egy őrszem ül ott a ládákon. Ed Garby rálépett a fékre; a kocsi hosszan fékezett, és megállt az őrszem előtt. A hátsó ülésen az ikrek nyugtalankodtak, már zavarta őket a nyúlós hőség, ami beszivárgott a kocsi tetején és ablakain. Az asszony puha nyakán nagy izzadságcsöppek gördültek végig. Karjaiban a kicsi erőtlenül izgett-mozgott. - Hogy van? - suttogta Ed a feleségének, és a szürke, beteges húsra mutatott, ami kilátszott a mocskos takaróból. - Neki is melege van, mint nekem. Az őrszem közömbösen odaballagott, az ingujja föltűrve, puska a vállán. - Mi a mondás, öreg? - Nagy kezével a nyitott ablakra támaszkodva minden különösebb érdeklődés nélkül benézett a kocsiba, szemügyre vette a férfit, az asszonyt, a gyerekeket, a rongyos kárpitozást. - Kikocsikázunk egy kicsikét? Hadd látom az iratokat. Ed elővette a gyűrött útlevelet, és átadta. - Beteg a gyerek. Az őrszem megnézte és visszaadta az útlevelet. - Vidd le inkább a hatodik szintre! Jogosult vagy a kórházra; te is itt élsz, mint mi valamennyien. - Nem - mondta Ed. - Én nem viszem a gyerekemet azokhoz a hentesekhez. Az őrszem tagadóan rázta a fejét. - Jó felszerelésük van, öreg. A háborúból maradt, nagy hatású cuccok. Vidd le a kislányt, majd rendbe hozzák. - Az ellenőrző kapun túli, kiszáradt fákkal és dombokkal borított tágas térség felé intett. - Mit gondolsz, mit találsz majd odakint? Vagy ki akarod dobni a kicsit valahol? Belelököd egy patakba? Vagy bedobod egy kútba? Nem tartozik rám, de én egy kutyát sem vinnék oda ki, nemhogy egy beteg gyereket. Ed beindította a motort. - Odakint segítséget fogok kapni. Ha leviszem a gyereket a hatodikra, kísérleti nyulat csinálnak belőle. Kísérleteznek, szétdarabolják, a testet kidobják, aztán azt mondják, nem tudták megmenteni. Megszokták a háborúban, és azóta is ezt teszik. - Ahogy akarod - mondta az őr, és ellépett a kocsitól. - Jómagam inkább bíznék a katonaorvosokban, akiknek pompás felszerelésük van, mint azokban a bolond, vén kuruzslókban, akik ott élnek a romok között. Valami vad pogány majd odaköt egy zacskó bűzlő ganajt a nyakába, motyog valami hülyeséget, hadonászik és körültáncolja. - Dühösen kiáltott az autó után. - Átkozott bolondok, visszatérnek a barbársághoz, mikor doktorok vannak a hatodikon, meg röntgen, meg szérum! Mi a fenének akartok kimenni a romokhoz, mikor itt civilizáció van?! Mogorván visszaballagott a ládáihoz, és hozzátette:

76

- Már ami megmaradt belőle. Száraz föld, olyan száraz és szikkadt, mint a halott bőr, terült el mindkét oldalán annak a keréknyomnyi ösvénynek, ami az utat képezte. Vad déli szélroham rázta meg a forró, töredezett földből itt-ott kikandikáló, ösztövér fákat. Időről időre egy-egy szürke madár kezdett csapkodni a dús aljnövényzetben, súlyos, szürke alakok, akik össze-összekaptak a férgeken. A kocsi mögött a kommuna fehér betonfala elhalványult és a távolba veszett. Ed Garby rossz előérzet-tel nézte, hogyan távolodnak; a keze görcsösen megrándult a kormányon, mikor egy útkanyar elvágta őket a kommunára lenéző dombokon fölállított radartornyoktól. - A fenébe - morogta rekedten -, talán igaza volt; talán butaságot csinálunk. - Kétségek gyötörték. Az út veszélyes volt; még a komolyan fölfegyverzett köztisztasági csapatokat is megtámadták vadállatok, vagy azoknak a vad, emberszabású lényeknek a bandái, akik a bolygót elborító elhagyatott romok között éltek. Neki csupán egy kézi vágószerszám állt a rendelkezésére, hogy megvédje önmagát és családját. Persze, tudta, hogyan kell használni; vagy tán nem ezzel aprította tíz óra hosszat a hét minden napján a visszanyerendő törmeléket? De ha a kocsi motorja fölmondja a szolgálatot... - Ne aggódj! - mondta nyugodtan Barbara. - Én már jártam itt, és soha nem történt semmi baj. Ed szégyent és bűntudatot érzett; a felesége már sokszor kisurrant a kommunából; más asszonyokkal, no és persze férfiakkal együtt. A proletariátus jelentős része elhagyta a kommunát, útlevéllel vagy anélkül... csak hogy megtörjék a munka és az oktatás monotóniáját. Ed félelme mégis visszatért. Nem is a fizikai fenyegetettség nyugtalanította, de még csak nem is az a szokatlan érzés, hogy megvált attól a földbe süllyesztett acél- és betontartálytól, amiben született, felnőtt, eltöltötte az életét, dolgozott és megházasodott. Hanem annak belátása, hogy az őrszemnek igaza volt, hogy most visszasüllyed a tudatlanságba és a babonába, ettől vált a bőre hideggé és nyirkossá a perzselő nyári hőség ellenére is. - Mindennek a nők az okai - mondta hangosan. - Férfiak építették a gépeket, a városokat, férfiak találták ki a tudományokat. Az asszonyoknak meg ott vannak a bájitalaik, kotyvalékaik. Azt hiszem, a józan ész határán járunk. Az utolsó racionális társadalom maradványait látjuk. - Mi az a város? - kérdezte az egyik iker. - Ott láthatsz egyet - felelte Ed. Az út túloldalára mutatott. - Nézd meg jól! A fák elfogytak. A barna föld kiszáradt felszíne tompa, fémes csillogásba ment át. Egyenlőtlen síkság, kietlen és komor, csorba dombokkal és gödrökkel tarkított felszín. Itt-ott sötét növények. Néhol egy-egy épen maradt fal; egy helyütt egy fürdőkád feküdt az oldalán, mint egy arcától és fejétől megfosztott, fogatlan, halott száj. A körzetet már számtalanszor kifosztották. Minden értékeset teherautóra raktak és elszállítottak a körzet kommunáiba. Az út mellett csinos csonthalmok, összegyűjtötték, de nem hasznosították őket. Fölhasználták a cementtörmeléket, a fémhulladékot, a drótot, műanyagot, papírt és rongyot - de a csontokat nem. - Úgy érted, hogy az emberek ott éltek? - tiltakoztak egyszerre az ikrek. Az arcukon hitetlenség és iszonyat tükröződött. - Ez szörnyű. Az út elágazott. Ed lassított, és várta, hogy a felesége irányítsa. - Messze van még? - kérdezte durván. - Ettől a vidéktől a hideg futkos a hátamon. Nem tudni, mi bujkál azokban a pincékben. Elgázosítottuk őket még '09-ben, de az már bizonyára elpárolgott. - Jobbra! - mondta Barbara. - Azon a dombon túl, ott. Ed még jobban lelassította a kocsit, és egy gödrön át rákanyarodott a mellékútra. - Igazán azt hiszed, hogy annak az öregasszonynak megvan hozzá az ereje? - kérdezte

77

tehetetlenül. - Annyi mindent hallok, és nem tudom, mi az igazság és mi a halandzsa. Mindig is beszéltek vénasszonyokról, akik föl tudták támasztani a halottakat, a jövőbe láttak, és meggyógyították a betegeket. Az emberek már ötezer éve fecsegnek ilyesmiről. - És ötezer éve történnek is ilyen dolgok. - Az asszony hangja nyugodt és magabiztos volt. - Ok mindig itt vannak, hogy segítsenek nekünk. Csupán el kell mennünk hozzájuk. Én láttam, amikor meggyógyította Mary Fulsome fiát; tudod, akinek elsorvadt a lába, és nem tudott járni. A dokik végezni akartak vele. - Mary Fulsome szerint - morogta Ed. A kocsi vén fák halott ágai között vágott utat magának. A romok elmaradtak; az út hirtelen a napfényt elzáró szőlők és bokrok sűrű bozótjába ért. Ed pislogott, aztán fölkapcsolta a halvány reflektort. A reflektorok villogtak, miközben a kocsi fölkapaszkodott egy barázdált dombra, egy enyhe kanyar után... aztán nem volt többé út. Elérték a céljukat. Négy rozsdás kocsi torlaszolta el az utat; az útpadkán és a torz fák között továbbiak álltak. Az autókon túl néma emberek csoportja állt, férfiak és családjuk, a kommunabeli munkások szürke egyenruhájában. Ed fékezett és babrált az indítókulccsal; megdöbbentette, hogy milyen sok kommunából látott itt embereket. Valamennyi közeli kommunából, de olyan távoliakból is, amerre még sohasem járt. A várakozók némelyike sok száz mérföldnyi távolságból jött. - Mindig sokan várnak - mondta Barbara. Kilökte a horpadt ajtót, és óvatosan kiszállt, karjában a kicsivel. - Az emberek idejönnek mindenfajta segítségért, ha szükségük van rá. A tömegen túl durván ácsolt faépület állt, rozoga és rogyadozó, egy a háborús években összetákolt fedezék. Az embereket sorra fölvezették az omladozó lépcsőn, be az épületekbe; Ed most pillantotta meg először azokat, akikhez segítségért jött. - Az öregasszony az? - kérdezte, mikor egy vézna, ráncos alak jelent meg rövid időre a lépcső tetején, lenézett a várakozókra, és kiválasztott egyet. Az öregasszony egy kövérkés férfival beszélt, aztán egy izmos óriás is csatlakozott hozzájuk. - Van valamiféle szervezetük? ~ Mindegyik mást csinál - felelte Barbara. Szorosan átölelve a kicsit előretolakodott a várakozó tömegben. - Mi a gyógyítót keressük - ezért a jobb oldali csoportban a helyünk, akik annál a fánál várakoznak. Porter a fedezék konyhájában ült, cigarettázott és kávézott, lába az ablakpárkányon, és bágyadtan nézte az állandóan jövő-menő embereket, akik beléptek az ajtón és eltűntek a különböző szobákban. - Sokan vannak ma - mondta Jacknek. - Meg kellene fizettetnünk a szolgálatainkat. Jack dühösen fölmordult, és hátravetette szőke sörényét. - Miért nem mész ki inkább segíteni, ahelyett hogy itt kortyolgatod a kávédat? - Senki sem akar bepillantani a jövőbe. - Porter hangosan böfögött; kövér és elpuhult ember volt, kék szemű, kopaszodó, izzadós. - Mihelyt valaki meg akarja tudni, hogy meggazdagszik-e, vagy feleségül vesz-e egy gyönyörű nőt, a helyemen leszek, és megadom a tanácsot. - Jövendőmondás - morogta Jack. Nyugtalanul állt az ablaknál, vaskos karjai összefonva, az arca komor és aggodalmas. - Ezzel foglalkozunk. - Nem tehetek róla, hogy megkérdeznek. Egy öreg szivar megkérdezte, mikor fog meghalni; és mikor megmondtam, hogy harmincegy nap múlva, céklavörös lett, és ordítozni kezdett velem. Igaz, ami igaz, becsületes vagyok. Az igazat mondom nekik, nem azt, amit hallani szeretnének. - Porter elvigyorodott. - Nem vagyok szélhámos. - Mikor kérdezett tőled utoljára valaki valami fontosat? - Olyasmit, aminek elvont jelentősége van? - Porter lustán elgondolkozott. - Múlt héten egy fickó megkérdezte, hogy lesznek-e még valaha bolygóközi űrhajók. Megmondtam, hogy tudtommal nem.

78

- Azt is megmondtad neki, hogy a jövőbe látásod egy fabatkát sem ér? Hogy legföljebb egy félévnyire látsz a jövőbe? A vékony, ráncos öregasszony lépett be a konyhába. - Istenem! - pihegte Thelma, miközben lerogyott az egyik székre, és kávét töltött magának. - Elfáradtam. És még legalább ötvenen várnak gyógyulásra. - Remegő kezeire pillantott. - Két csontrák egyetlen napon majdnem kikészít. Azt hiszem, a kicsi életben marad, de a másiknak az állapota már nekem is sok. A kicsinek vissza kell jönnie. - Thelma hangja fáradtan elhalt. - Vissza kell jönnie a jövő héten. - Holnap nem lesz ekkora hajtás - jósolta Porter. - A Kanada felől jövő hamuvihar a legtöbbjüket a kommunájukban tartja. Persze, azután... - Elhallgatott, és kíváncsian nézett Jackre. - Ma mitől vagy ilyen ideges? Ma mindenki zsörtölődik. - Most jöttem Butterfordtól - felelte mogorván Jack. - Később majd visszamegyek, és újra megpróbálom. Thelma megborzongott. Porter rossz érzésekkel fordította el a fejét; nem szeretett hallani a beszélgetésekről egy olyan emberrel, akinek a csontjai a fedezék pincéjében hevertek. A látnok kövér testén szinte babonás félelem hullámzott végig. Más dolog a jövőt látni; a jövőbe látás pozitív, haladó tehetség. De visszatérni a múltba, a már halott emberekhez, a porrá és hamuvá tett városokhoz, a térképről leradírozott helyekhez, részt venni régen elfeledett dolgokban - ez a már egyszer megtörtént események beteges újraélesztése volt. A múlt csontjainak - szó szerint, csontjainak - a bolygatása. - Mit mondott? - kérdezte Thelma. - Amit mindig - felelte Jack. - Hányadszor? Jack ajka megrándult. - Tizenegyedszer. És tudja, megmondtam neki. Thelma elindult a konyhából kifelé. - Megyek dolgozni. - Megállt az ajtónál. - Tizenegyszer, és mindig ugyanaz. Számoltam. Mennyi idős vagy, Jack? - Mennyinek látszom? - Talán harmincnak. 1946-ban születtél. Most 2017 van. Vagyis hetvenegy éves vagy. Ami azt jelenti, hogy jelenleg az út körülbelül egyharmadánál lévő lényeddel beszélek. A mostani éned hol van? - Tudhatnád. 1976-ban. - És mit csinál? Jack nem válaszolt. Nagyon jól tudta, hogy jelenlegi, 2017-es énje mit csinál a múltban. A hetvenegy éves öregember az egyik katonai központ kórházában feküdt, ahol egyre rosszabbodó vesegyulladását kezelték. Gyors pillantást vetett Porterre, hogy óhajt-e a látnok valami információt adni a jövőről. Porter közömbös vonásain semmi sem látszott, de ez semmit sem bizonyított. Stephenre lesz szüksége, hogy megtudjon valamit Portertől, ha biztos akar lenni a dolgában. Mint az egyszerű munkások, akik naponta ott sorakoztak, hogy megtudják, meggazdagodnak-e, vagy boldog lesz-e a házasságuk, neki is létfontosságú volt, hogy megtudja saját halálának az időpontját. Tudnia kellett - ez nem csupán óhaj volt. Porter szemébe nézett. - Halljuk! Mit látsz rólam a következő hat hónapban? Porter ásított. - Óhajtod, hogy kinyilatkoztassak mindent? Az órákba telik. Jack megkönnyebbült, elernyedt. Ez azt jelenti, hogy még legalább hat hónapig élni fog. Addig sikeresen befejezheti tárgyalásait Ernest Butterford tábornokkal, az Egyesült Államok fegyveres erejének főparancsnokával. Elment Thelma mellett, ki a konyhából. - Hová mész? - kérdezte az asszony. - Vissza Butterfordhoz. Megpróbálom még egyszer.

79

- Mindig ezt mondod - zsörtölődött Thelma. - És mindig azt is teszem - mondta Jack. Amíg csak élek, gondolta keserűen, bosszúsan. Amíg a félig öntudatlan öregember a baltimore-i, Maryland állam kórházi ágyán meg nem hal, vagy nem végeznek vele, hogy helyet csináljanak egy a frontvonalból beszállított közlegénynek, aki megsebesült, megégette a napalm, lebénította az ideggáz, vagy megbolondult a fémes hamurészecskéktől. Mikor azt a régi holttestet kihajítják - és addig már nem sok idő van hátra -, már nem lesz több tárgyalás Butterford tábornokkal. Először is lement a lépcsőn a fedezék pincéjébe, ahol készleteiket őrizték. Doris az ágyán aludt az egyik sarokban, sötét hajának pókhálója takarta kávébarna arcát, egyik mezítelen karja a feje fölött, ruhája az ágy mellett álló széken. A lány fölébredt, megmoccant, és álmosan fölült. - Hány óra? Jack a karórájára pillantott. - Délután fél kettő. - Hozzálátott, hogy kinyissa az egyik bonyolult lakatot, amivel készleteiket zárták el. Rögtön le is csúsztatott egy sínen egy fémládát a betonpadlóra. Fölkapcsolta az egyik mennyezeti lámpát. A lány érdeklődéssel nézte. - Mit csinálsz? - Ledobta a takaróját, fölállt, nyújtózkodott, és mezítláb odament a férfihoz. - Kihoztam volna neked, anélkül hogy a kisujjadat megmozdítottad volna. Az ólommal bélelt ládából Jack óvatosan kivette a csontokat és a személyi tárgyak maradványait: a tárcát, igazolványokat, fényképeket, töltőtollal, az egyenruha maradványait, az arany jegygyűrűt és néhány ezüstpénzt. - Nehéz körülmények között halt meg - mormogta Jack. Megvizsgálta az adatszalagot, ellenőrizte, hogy teljes-e, aztán becsukta a ládát. - Megmondtam neki, hogy elviszem ezt a ládát. Persze, nem fog emlékezni rá. - Minden újabb alkalom törli az előzőt? - Doris odaballagott a székhez, hogy fölöltözzön. - Valójában az idő mindig egy és ugyanaz, újra és újra, nem? - Ugyanaz az időszakasz - helyeselt Jack -, de az anyag nem ismétlődik meg. Doris, miközben bepréselte magát nadrágjába, gúnyosan nézett a férfira. - Valami mégis ismétlődik... mindig ugyanaz az eredmény, bármit is teszel. Butterford megy a maga útján, és előterjeszti javaslatait az Elnöknek. Jack nem hallotta a lányt. Már elindult visszafelé, megtette szokásos lépéseit az időösvényen. A pince, Doris félmeztelen alakjával megreszketett és eltűnt, mintha egy olyan üveg fenekén át látná, amit fokozatosan valami átlátszatlan folyadékkal töltenek meg. Váltakozó sűrűségű anyaggal kevert sötétség hullámzott körülötte, ahogy elszántan haladt előre, a fémládát markolva. Valójában visszafelé haladt. Ugyanabban az irányban, amelyben maga az áramlat mozgott. Helyet cserélve egy korábbi John Tremainnel, azzal a pattanásos arcú, tizenhat éves fiúval, aki kötelességtudóan cammogott gimibe a mi Urunk 1962. évében, Chicago városában, Illinois államban. Ezt a helycserét Jack már jó néhányszor végrehajtotta. Ifjabb énje mostanra már bizonnyal megérkezett... de abban reménykedett, bár teljesen fölöslegesen, hogy Doris befejezi az öltözködést, mire a fiú előbukkan. A sötétség, ami nem volt más, mint időtlenség, hirtelen megszűnt, és Jack pislogott a hirtelen előbukkanó sárga napfény zuhatagában. Még mindig a fémládát szorongatva megtette az utolsó lépést visszafelé, és egy hatalmas, zajos terem kellős közepén találta magát. Mindenütt emberek nyüzsögtek; néhányan a megdöbbenéstől bénultan bámultak rá. Egy pillanatra képtelen volt meghatározni a térbeli elhelyezkedését - aztán emlékezete visszatért, és vele a nosztalgia gyors, kesernyés hulláma. A gimnázium könyvtárában volt, ahol valaha oly sok időt töltött. A könyvek és ragyogó arcú fiúk, tarka ruhás lányok ismerős gyülekezetében, ahol a fiatalok kacagtak, tanultak,

80

flörtöltek... és fogalmuk sem volt a készülő háborúról. A tömeges pusztulásról, ami semmit sem hagy abból a városból, csak halott, kavargó hamut. Kisietett a könyvtárból, és pontosan tudta, micsoda megdöbbenést hagyott maga mögött. Kellemetlen dolog volt a csere olyankor, amikor a passzív én közelében más emberek is voltak; egy tizenhat éves gimnazista átváltozását egy hatalmas, harmincéves férfivá igen nehéz volt fölfogni, még egy olyan társadalomban is, amely elméletben ismerte a pszionikus erőket. Elméletben - mert ebben a korban a közéleti tudatosság minimális volt. A félelemmel vegyes bámulat és a hitetlenség voltak az elsődleges érzések; a bizakodás föllobbanása még nem kezdődött meg. A pszi-erőket egyszerűen csak csodálatosnak tartották; még évekbe telt, míg rájöttek, hogy ezeket az erőket a közösség rendelkezésére lehet bocsátani. Kilépett a forgalmas chicagói utcára, és fogott egy taxit. A buszok és autók zaja, az épületek, emberek és reklámok fémes kavargása valósággal megszédítette. Mindenki végezte a dolgát, az egyszerű polgárok ártalmatlan mindennapi dolgát, mely oly távol állt a legfelsőbb szinten folyó végzetes tervezgetéstől. És rövidesen mindezeket az itt nyüzsgő embereket eladják a nemzetközi presztízs illúziójáért... emberi életeket egy metafizikai kísértetért. Megadta a sofőrnek Butterford szállodájának címét, hátradőlt, és próbált fölkészülni a szokásos találkozásra. Az első lépéseket már jól ismerte. Átadta igazolványát a fegyveres őrök csoportjának, ellenőrizték, megmotozták, aztán bekísérték a lakosztályba. Tizenöt percig ült és cigarettázott idegesen várakozva a pompásan berendezett előszobában - mint mindig. Ezen nem tudott változtatni: a változásokra, ha ugyan lesznek, csak később kerülhetett sor. - Tudja, ki vagyok? - kezdte nyersen, mikor Butterford tábornok kis, gyanakvó feje kikandikált a belső szobából. Komoran közeledett a tábornokhoz, a ládát markolva. - Ez a tizenkettedik látogatásom, most már jó lenne, ha lenne valami eredmény is. Butterford mélyen ülő kis szeme ellenségesen táncolt vastag szemüvege mögött. - Maga azok közül a szuperemberek közül való - vinnyogta. - Maguk azok a psziemberek. - Fonnyadt, egyenruhás testével elállta az ajtót. - Nos? Mit akar? Drága az időm. Jack leült a tábornok íróasztalával és tanácsadóival szemben. - Tehetségem és történetem elemzése a rendelkezésére áll. Tudja, hogy mit tudok. Butterford ellenségesen nézte a jelentést. - Mozogni tud az időben. És? - A szeme összeszűkült. - Hogy érti, hogy ez a tizenkettedik látogatása? - Fölmarkolt egy csomó följegyzést. - Sohasem láttam magát. Mondja el, amit akar, aztán tűnjön el, dolgom van. - Ajándékot hoztam - mondta komoran Jack. Az íróasztalhoz vitte a fémládát, kinyitotta, és megmutatta a tartalmát. - Mindez a magáé, nosza, szedje ki, vegye a kezébe. Butterford visszatetszéssel nézte a csontokat. - Mi ez, háborúellenes kiállítás? Maguk pszik talán a Jehova Tanúival közösködnek? Hangja élesen, szemrehányóan csattant föl. - Vagy ezzel akar nyomást gyakorolni rám? - Ezek a maga átokverte csontjai! - ordította Jack a férfi arcába. Fölfordította a ládát, aminek tartalma az íróasztalra és padlóra hullott. - Érintse meg! Maga meg fog halni ebben a háborúban, mint mindenki más. Szenvedni fog és rettenetes halállal hal meg baktériumméreggel fogják elpusztítani mától számítva egy év és hat nap múlva. Még megéri, hogy végignézheti a szervezett társadalom pusztulását, aztán el fog menni, mint mindenki. Könnyebb lett volna, ha Butterford gyáva. De Butterford csak nézte az elrongyolódott maradványokat, a pénzdarabokat, fényképeket, rozsdásodó tárgyakat sápadtan, mereven. - Nem tudom, higgyek-e magának - mondta végül. - Valójában sohasem hittem ebben az egész pszi-maszlagban. - Ez nem igaz - mondta szenvedélyesen Jack. - Nincs ezen a bolygón olyan kormány, amely ne venne rólunk tudomást. Maguk meg már 1958 óta próbálkoznak a

81

megszervezésünkkel, mert akkor adtunk először hírt magunkról. A beszélgetés most olyasmiről folyt, amit Butterford is értett. Szeme dühösen villogott. - Éppen erről van sző! Ha maguk, pszik segítenének, nem lennének itt ezek a csontok. Dühösen az íróasztalon heverő holmikra csapott. - Idejön, és engem okol a háborúért. Önmagukat hibáztassák, maguk nem akarják húzni a szekeret. Hogy is remélhetnénk győzelmet ebben a háborúban, ha nem végzi el mindenki a maga dolgát? - Jelentőségteljesen közelebb hajolt Jackhez. - Azt mondja, a jövőből jött. Akkor azt is mondja meg, hogy mit fognak csinálni maguk, pszik, a háborúban. Milyen szerepet fognak játszani? - Semmilyent. Butterford diadalmasan dőlt hátra a székén. - Tétlenül fogják nézni? - Pontosan. - És azért jött, hogy engem hibáztasson? - Ha segítünk - mondta óvatosan Jack -, akkor az államvezetés szintjén tesszük, nem bérelt szolgákként. Másként félreállunk és várunk. A szolgálataink kaphatóak, de ha a győzelem rajtunk múlik, mi akarjuk megmondani, hogyan kell a háborút megnyerni. Vagy hogy lesz-e egyáltalán háború. - Lecsapta a fémláda tetejét. - Másként nyugtalanok leszünk, mint a tudósok voltak az ötvenes évek közepén. Esetleg elveszítjük a lelkesedésünket... és gondot okozhatunk a biztonsági szolgálatnak. Jack tudatában közben egy másik hang beszélt, halkan és keserűen. A Testület egyik telepata tagja, a jelenkor egyik pszije, aki lehallgatta a beszélgetést New York-i irodájában. „Nagyon jól mondod. De vesztettél. Nem tudsz bánni vele... csupán a pozíciónkat tudtad megvédeni. De képtelen voltál megváltoztatni az ő álláspontját." És ez igaz volt. Jack kétségbeesetten folytatta: - Nem azért jöttem vissza, hogy ismertessem a Testület álláspontját, ismerik az álláspontunkat! Azért jöttem, hogy közöljem a tényeket. 2017-ből jöttem. A háborúnak vége. Kevesen élték túl. Ezek a tények, ez történt. Maga azt fogja javasolni az Elnöknek, hogy az Egyesült Államok fogadja el az ellenség kihívását Jáván. - Szavai egyenként, jéghidegen koppantak. - Csakhogy ebből totális háború lesz. A maga javaslata tévedés. Butterford dühbe gurult. - Azt akarja, hogy meghátráljunk? Hogy engedjük a hatalmukba keríteni a szabad világot? Tizenkétszeres holtpont. Semmit sem ért el. - Belevágnak a háborúba, mikor tudják, hogy nem győzhetnek? - Harcolni fogunk - mondta Butterford. - Jobb egy tiszteletre méltó háború, mint a méltatlan béke. - Nincs tiszteletre méltó háború. A háború halált, barbárságot és tömeges pusztulást jelent. - És mit jelent a béke? - A béke a Testület növekedését jelenti. Ötven éven belül a jelenlétünk megváltoztatja mindkét blokk ideológiáját. Mi a háború fölött állunk, ott vagyunk mindkét világban. Mi nem tartozunk semmilyen országhoz. A tudósokkal is ez lehetett volna a helyzet. De ők úgy döntöttek, hogy együttműködnek a nemzeti kormányokkal. Butterford a fejét rázta. - Nem - mondta határozottan. - Maguk nem fognak befolyásolni minket. Mi csináljuk a politikát... és ha maguk cselekszenek, akkor a mi utasításaink szerint fognak cselekedni. Vagy nem fognak cselekedni. Kimaradnak a dologból. - Kimaradunk. Butterford fölugrott. - Árulók! - kiáltotta, miközben Jack elhagyta az irodát. - Nincs választásuk! Igényt tartunk a képességeikre! Fölkutatjuk és elkapjuk magukat, egytől egyig. Együtt kell működniük velünk, mindenkinek együtt kell működnie! Ez totális háború! Az ajtó becsukódott, Jack az előszobában volt.

82

„Nem, nincs semmi remény - mondta fagyosan a tudatában a hang. - Én bizonyítani tudom, hogy tizenkettedszer csináltad ezt. És most egy tizenharmadik látogatást fontolgatsz. Add föl! A visszavonulási parancsot már kiadtuk. Mikor a háború kitör, mi már távol leszünk." - Segítenünk kell nekik! - mondta reménytelenül Jack. - Nem a háborút, hanem éket, az embereket, akiknek millióit fogják megölni. „Nem tudunk. Nem vagyunk istenek. Csak rendkívüli képességekkel megáldott emberek. Csak akkor tudunk segíteni, ha elfogadnak minket, ha megengedik, hogy segítsünk. Nem kényszeríthetjük rájuk a nézeteinket. Ha a kormányok nem akarnak minket, a Testület nem vehet részt a munkájukban." A fémládát szorongatva Jack némán megindult a lépcsőn, le az utcára. Vissza a gimnáziumi könyvtárba. Odakint feketéllett az éjszaka, mikor a vacsoraasztalnál a fedezékben találkozott a Testület többi túlélő tagjával. - Hát itt vagyunk. Kívül a társadalmon, és nem csinálunk semmit. Nem ártunk és nem használunk. Haszontalanok vagyunk! - Öklével dühösen a rothadó fafalra csapott. - Kívül rekedtek és haszontalanok, és míg itt üldögélünk, a kommunák szétesnek, és az is összeomlik, ami még megmaradt. Thelma közömbösen kanalazta a levesét. - Gyógyítjuk a betegeket, jövendölünk, tanácsot adunk, csodákat teszünk. - Ezt tesszük már évezredek óta - felelte keserűen Jack. - Jósnők, boszorkányok elhagyott hegytetőkön, kívül a városon. Hát nem tudunk bejutni és segíteni? Nekünk mindig kívül kell lennünk, nekünk, akik tudjuk, hogy mi történik? Csak nézzük, hogy a vak bolondok a pusztulásba vezetik az emberiséget! Nem tudtuk volna megakadályozni a háborút, rájuk kényszeríteni a békét? - Mi semmit sem akarunk rájuk kényszeríteni, Jack - mondta lustán Porter. - Te is tudod. Nem vagyunk az uraik. Segíteni, nem pedig parancsolni akarunk. A vacsora rosszkedvű hallgatás közepette folytatódott. - A kormányokkal van a baj - mondta hirtelen Doris. - A politikusok féltékenyek ránk. Szomorúan Jackre mosolygott az asztal fölött. - Tudják, hogy ha a dolgok úgy mennének, ahogy mi szeretnénk, rövidesen nem lenne szükség politikusokra. Thelma hozzálátott a párolt zöldbabhoz és a mártásos nyúlpecsenyéhez. - Manapság már nemigen vannak kormányok. Nem úgy van, mint a háború előtt. A kommunairodákban üldögélő néhány fejest igazán nem nevezhetjük kormánynak. - Mégis ők döntenek - mondta Porter. - Ok határozzák meg, milyen politikát kövessen a kommuna. - Hallottam egy kommunáról északon - mondta Stephen -, ahol a munkások megölték a tiszteket, és átvették a hatalmat. Kihalóban vannak. Nemsokára kipusztulnak. Jack eltolta a tányérját, és fölállt. - Kimegyek a tornácra. - Kiment a konyhából, átment az elhagyott nappalin, és kinyitotta az acéllal borított bejárati ajtót. Hideg esti szél kavargott körülötte, miközben vakon kitapogatta a korlátot, és megállt, zsebre dugta a kezét, és lebámult az üres mezőre. Az autók rozsdás flottája elment. Semmi sem mozdult, csak a fonnyadt út menti fák száraz levelei zörögtek a nyugtalan éjszakai szélben. Nyomasztó látvány: odafönt néhány csillag pislogott görcsösen. A távolban valami állat üldözte zsákmányát, vagy azoknak az emberszabású lényeknek egyike, amelyek Chicago romos pincéiben éltek. Kis idő múlva Doris jelent meg mögötte. Csöndesen megállt mellette, karcsú, sötét alak az éjszakai homályban, és fázósan összefonta a karjait. - Ugye nem próbálod meg újra? - kérdezte halkan.

83

- Tizenkétszer épp elég. Nem tudom őt megváltoztatni. Nem értek hozzá. Nem vagyok elég ügyes. - Jack szánalomra méltóan tárta szét izmos karjait. - Rafinált kis fickó. Akárcsak Thelma, cingár és sokat dumál. Újra meg újra visszamegyek, és mit tudok tenni? Doris vágyakozva érintette meg a karját. - Milyen ott? Sohasem láttam igazi városi életet, a háború előtt. Tudod, én egy katonaitáborban születtem. - Tetszene neked. Az emberek nevetnek, rohannak. Autók, reklámok, élet mindenütt. Engem megőrjít. Bárcsak ne láthatnám, ne tudnék innen odamenni! - A torz fákra mutatott. Tíz lépés visszafelé azoktól a fáktól, és ott van. Mégis, mindörökre vége... még az én számomra is. Eljön az idő, amikor én sem juthatok oda vissza, mint ti. Doris nem értette. - Hát nem különös? - mormolta. - Az ég egy világon mindent meg tudok mozdítani, csak magamat nem tudom oda visszavinni, mint te. - Könnyed kézmozdulatot tett; a sötétben valami a tornác korlátjához csapódott, és a lány előrehajolt, hogy megfogja. - Látod ezt a szép madarat? Csak elkábult, nem halott. - Földobta a madarat, és az visszavergődött a bokrok közé. - Én csak elkábítom őket. Jacknek nem tetszett a dolog. - Erre használjuk a képességeinket. Trükkök, játékok. Semmi több. - Nem igaz! - tiltakozott Doris. - Reggel, mikor fölébredtem, egy csomó kételkedő volt itt. Stephen fölfogta a gondolataikat, és kiküldött engem. - A lány hangja büszkén csengett. Felszínre hoztam egy föld alatti forrást, mindenütt föltört és jól eláztatta őket, mielőtt visszaküldtem volna a föld alá. Ez meggyőzte őket. - Gondoltál már arra - kérdezte Jack -, hogy lehetővé tehetned nekik, hogy újjáépítsék a városaikat? - Nem akarják újjáépíteni a városokat. - Mert nem hiszik, hogy képesek rá. Föladták az újjáépítés gondolatát. Elveszett ügy. Szomorúan eltűnődött. - Sok millió mérföldnyi romhalmaz, és nagyon kevés ember. Meg sem kísérlik egyesíteni a kommunákat. - Van rádiójuk - jegyezte meg Doris. - Beszélhetnek egymással, ha akarnak. - Ha használni kezdik a rádiót, újra kitör a háború. Jól tudják, hogy van néhány tucat fanatikus, akik boldogan újrakezdenék a háborút, ha csak egy csöpp lehetőséget is kapnának rá. Ezért inkább visszasüllyednek a barbárságba, semhogy a háború újrakezdődjön. - Kiköpött a tornác alatt növő ösztövér bokrokra. - Nem ítélem el őket. - Ha mi ellenőriznénk a kommunákat - mondta elgondolkodva Doris -, mi nem kezdenénk újra a háborút. Békés alapon egyesítenénk őket. - Összevissza beszélsz - mondta dühösen Jack. - Egy perce még csodákat tettél, most meg honnan ez az ötlet? Doris habozott. - Én csak közvetítettem. Azt hiszem, Stephen valóban mondta vagy gondolta. Én csupán hangosan kimondtam. - Mondd, te szeretsz Stephen szócsöve lenni? Doris félősen összerezzent. - Úristen, Jack, hiszen olvasni tud a gondolataidban. Ne mondj ilyeneket! Jack otthagyta a lányt, és megindult lefelé a tornác lépcsőjén. Gyorsan vágott át a sötét, néma mezőn, el a fedezéktől. A lány utánasietett. - Ne sértődj meg! - lihegte kifulladva. - Stephen még kölyök. Nem olyan, mint te, felnőtt és erős. Érett. Jack fölnevetett a fekete égre. - Te bolond. Tudod, mennyi idős vagyok? - Nem - mondta Doris -, és ne is mondd meg. Tudom, hogy idősebb vagy nálam. Te

84

85

mindig itt voltál; emlékszem rád gyerekkoromból. Te mindig nagy és erős és szőke voltál. Idegesen kuncogott. - Persze, azok a többiek... azok a különböző személyek, öregek és fiatalok. Nem igazán értem, de azok is mind te vagy, ha jól sejtem. A különböző énjeid az életutad során. - Így igaz - mondta Jack. - Ok mind én vagyok. - Az a mai, amikor ma lejöttél a pincébe, mikor aludtam. - Doris megragadta a férfi karját, és a csuklójára fonta hideg ujjait. - Micsoda kölyök, könyvekkel a hóna alatt, zöld pulcsiban, barna nadrágban. - Tizenhat éves - mormogta Jack. - Aranyos volt. Szégyenlős, izgatott. Fiatalabb nálam. Fölmentünk, és néztük a tömeget; akkor hívott Stephen, hogy tegyek csodát. O, mármint te, olyan érdeklődéssel figyelt. Porter ugratta. Porter igazán ártalmatlan, szeret enni meg aludni, és ez minden. Rendes fickó. Stephen is ugratta. Nem hiszem, hogy Stephen kedvelné. - Úgy érted, hogy Stephen nem kedvel engem, igaz? - Én... azt hiszem, sejted, hogy érzünk valamennyien. Bizonyos mértékig... nem értjük, miért mész folyton vissza és próbálod összefoltozni a múltat. Ami elmúlt, az elmúlt! Lehet, hogy neked nem... de igazán elmúlt. Nem tudod megváltoztatni; jött a háború, minden elpusztult, csak kevesen élték túl. Te magad mondtad: miért vagyunk mi kívül rekedtek? Olyan könnyen bekerülhetnénk. - A lányt gyerekes izgalom kerítette a hatalmába, elragadták a saját szavai, és mohón tapadt a férfihoz. - Felejtsd el a múltat, foglalkozz a jelennel! Az anyag itt van: az emberek, a tárgyak. Mozgassunk meg mindent. Vegyük föl, tegyük le. Fölemelt egy erdőcskét vagy egy mérföldnyi távolságban; egy dombsor egész teteje meglazult, a levegőbe emelkedett, aztán darabokra esett szét. - A dolgokat szét tudjuk szedni, és újra össze tudjuk rakni! - Hetvenegy éves vagyok - mondta Jack. - Engem már nem lehet összerakni. És már végeztem a múlt bolygatásával. Többször nem próbálom meg. Örülhettek... Végem van. A lány hevesen magához rántotta a férfit. - Akkor már rajtunk, többieken áll minden! Ha rendelkezett volna Porter tehetségével, láthatta volna, mi lesz a halála után. Porter egyszer bizonyára látni fogja a saját kiterített holttestét, a saját temetését, és még hónapokig fog élni, miközben kövér holtteste már a föld alatt rothad. Porter tunya elégedettsége természetes volt, hiszen Porter a jövőbe látott... Jack összerándult, ahogy a gyötrelmes bizonytalanság belehasított. Ha a haldokló öregember a katonai kórházban eléri életének elkerülhetetlen végét - akkor mi lesz? Mi lesz itt, a Testület túlélői között? A lány mellette tovább csacsogott. Azokról a lehetőségekről, amiket ő ajánlott: valódi anyaggal dolgozni, trükkök és csodák helyett. A társadalmi cselekvés lehetőségei a lány számára most kezdtek realizálódni. Valamennyien nyugtalanok voltak, talán csak Porter volt kivétel. Belefáradtak a tétlenségbe. Ráuntak az idejétmúlt tisztekre, akik életben tartották a kommunákat, s akik nem voltak mások, mint a hozzá nem értők hajdani rendjének félrevezetett képviselői, akik már bebizonyították a vezetésre való alkalmatlanságukat, amikor népeiket a szinte teljes pusztulásba vezették. A Testület uralma sem lehetett volna rosszabb. Vagy mégis? Valami megmaradt a hatalommániás politikusok, a füstös tanácstermekből és olcsó irodákból toborzott hivatásos szónokok uralmából. Ha a pszi-hatalom megbukik, ha létrejön valami, a nemzeti államok küzdelméhez hasonló, talán már semmi sem menekül meg. A Testület kollektív hatalma behatolt az élet minden területére; most jöhetne létre először egy igazi totalitárius társadalom. Miféle egyszerű halandó élhetné túl a telepaták, jósok és gyógyítók hatalmát, akik életre tudják kelteni a holt anyagot, és el tudják sorvasztani az élőt? A Testület ellen nem lenne segítség. A pszionikus szervezők ellenőrzése alatt élő ember

86

erőtlen lenne. Csupán idő kérdése, és a nem pszik fenntartásának kérdését alaposan megvizsgálnák, tekintettel a nagyobb hatékonyságra, és a tendencia a haszontalan anyag megsemmisítése lenne. A szuper-hozzáértők hatalma még a hozzá nem értőkénél is rosszabb lehetne. - Rosszabb, de kinek? - hatoltak a tudatába Stephen világos gondolatai. Hidegen, magabiztosan, a kétség árnyéka nélkül. - Látod, hogy kipusztulnak. Nem mi pusztítjuk ki őket; arról van szó, hogy meddig tudjuk őket mesterségesen életben tartani? Állatkertet vezetünk, Jack. Egy kihalt fajt tartunk életben. És a ketrec túl nagy... felöleli az egész világot. Adj nekik egy kis életteret, ha akarsz. Egy földrészt. De mi megérdemeljük, hogy a többit mi használjuk. Porter éppen rizspudingot eszegetett. Még akkor is folytatta az evést, mikor Stephen kiabálni kezdett. Míg Thelma ki nem vette a kezéből a kanalat, oda sem figyelt arra, hogy mi történik. Nem ismert meglepődést; hat hónappal korábban látta már ezt a jelenetet, elgondolkodott rajta, aztán a később következő eseményekre fordította a figyelmét. Kelletlenül tolta hátra a székét, és húzta ki súlyos testét. - Meg akar ölni! - nyüszítette Stephen. - Miért nem mondtad meg?! - ordított Porterre. Tudtad, hogy meg fog ölni. - Az Isten szerelmére - sikította Porter fülébe Thelma -, igaz ez?! Nem tudsz tenni valamit? Férfi vagy, állítsd meg! Miközben Porter a válaszon gondolkodott, Jack belépett a konyhába. Stephen egyre eszelősebben nyüszített. Doris tágra nyílt szemmel sietett Jack után, izgalmában még n képességéről is megfeledkezett. Thelma az asztal körül szaladgált, Jack meg a fiú között, vézna karja kinyújtva, ráncos arca eltorzulva a haragtól. - Látom! - sikoltotta Stephen. - A tudatában... meg fog ölni, mert tudja, hogy azt akarom... - Elhallgatott. - Nem akarja, hogy bármit is tegyünk. Azt akarja, hogy itt maradjunk a romok között, és mutatványokkal szórakoztassuk az embereket. - A düh nagyobb volt benne, mint a félelem. - Én nem csinálom! Elegem van a gondolatolvasó trükkökből! Most arra gondol, hogy megöl mindnyájunkat! Azt akarja, hogy mind meghaljunk! Porter kényelmesen elhelyezkedett a székén, és a kanaláért nyúlt. A tányérját a szája elé húzta, és - miközben áthatóan figyelte Jacket és Stephent - lassan folytatta az evést - Sajnálom - mondta Jack. - Nem kellett volna elmondanod nekem a gondolataidat, én nem tudtam volna olvasni bennük. Megtarthattad volna magadnak. - Lassan megindult előre. Thelma csontos mancsával megragadta a férfit, és belekapaszkodott. A sivalkodás és motyogás most már hisztérikus volt; Porter összerezzent, nyakán kidagadtak a vastag erek. Egykedvűen nézte Jack és az öregasszony huzakodását; mellettük ott állt Stephen bénultan a gyermekes rémülettől, viaszfehér arccal, mozdulatlanul. Doris előrelépett, és Porter abbahagyta az evést. Most már ő is érzett némi feszültséget, de a véglegesség volt, ami arra késztette, hogy abbahagyja az evést, nem a kétség vagy a bizonytalanság. Az a tény, hogy tudta, mi fog történni, nem csökkentette a dolog félelmetességét. Portert nem lehetett meglepni... de ki lehetett józanítani. - Hagyd békén! - suttogta Doris. - Gyerek még. Ülj le, és viselkedj józanul. - Elkapta Jack derekát; a két nő ide-oda dülöngélt, ahogy próbálták féken tartani a nagydarab férfit. - Hagyd abba! Hagyd békén! Jack kiszabadította magát. Tántorgott, próbálta visszanyerni az egyensúlyát. A két nő úgy kapkodott utána, mint a dühös madarak; Jack megpróbálta hátralökni őket... - Ne nézzetek oda! - mondta élesen Porter. Doris Porter felé fordult. És nem látta, ahogy ezt Porter előre tudta. Thelma látta, és hirtelen elhallgatott. Stephen is elhallgatott, aztán rémülten fölsikoltott. Egyszer már látták Jack életútjának végső énjét. Egy éjjel rövid időre megjelent a

87

fonnyadt öregember, mikor az ifjabb én meglátogatta a katonai kórházat, hogy megnézze a felszereltségét. Az ifjabb Jack rögtön vissza is tért, miután meggyőződött arról, hogy az öreg a lehető legjobb kezelésben részesül. Akkor látták sovány, lázrózsás arcát. De most a szemek nem fénylettek. Egy élettelen tárgy szemei meredtek rájuk fénytelenül, mikor a görnyedt figura egy pillanatra fölegyenesedett. Thelma hiába próbálta elkapni, mikor előrezuhant. Mint egy zsák, úgy dőlt az asztalra, szétszórva az evőeszközöket és poharakat. A derekán átkötött, kopott kék köpenyt viselt. Sápadt-fehér lába meztelen. A testből a kórház, az öregség, a betegség és a halál átható szaga áradt. - Ezt elintéztétek - mondta Porter. - Ti ketten, de elsősorban Doris. Bár néhány napon belül úgyis bekövetkezett volna. - Aztán hozzátette. - Jack halott. El kell temetnünk, hacsak valamelyikőtök vissza nem tudja hozni. Thelma a szemét dörzsölte. Beesett arcán könnyek folytak végig. - Én tehetek róla. Én akartam elpusztítani. A kezeim. - Fölemelte a kezeit. - Sohasem bízott bennem, sohasem bízta rám magát. És igaza volt. - Ketten tettük - mondta megrendülten Doris. - Porter igazat mond. Azt akartam, hogy elmenjen... Hogy elhagyjon minket. Azelőtt sohasem mozdítottam el semmit az időben. - És már sohasem fogsz - mondta Porter. - Nincsenek utódai. O volt az első és az utolsó ember, aki mozogni tudott az időben. Egyedülálló képessége volt. Stephen lassan tért magához, még mindig sápadtan és megrendülten nézte a fonnyadt, fehér alakot, ahogy kopott, kék pizsamájában elterült az asztal alatt. - Egy biztos - mondta végül -, többé senki sem bolygatja a múltat. - Azt hiszem - mondta Thelma -, követni tudod a gondolataimat. Tudod, mire gondolok? - Igen - pislogott Stephen. - Most jól figyelj! Elmondom, hogy mindenki hallja. Stephen némán bólintott. Kétségbeesetten nézett körül, de nem mozdult. - Már csak négy tagja él a Testületnek - mondta Thelma. A hangja színtelen és halk volt. Néhányan el akarjuk hagyni ezt a helyet, és el akarunk menni a kommunákba. Néhányan úgy vélik, hogy ez az alkalmas pillanat arra, hogy ráerőszakoljuk magunkat a kommunákra, akár akarják, akár nem. Stephen bólintott. - Én pedig azt mondom - mondta Thelma, és vén, kiszáradt kezeire pillantott -, hogy ha bármelyikünk megpróbál elmenni innen, én megteszem, amit Jack akart tenni. Elgondolkodott. - De nem tudom, képes leszek-e rá. Lehet, hogy én is kudarcot vallók. - Igen - mondta Stephen. A hangja remegett, de aztán erőre kapott. - Nem vagy elég erős. Van itt valaki, aki sokkal erősebb nálad. Doris föl tud emelni, és ott tesz le, ahol akar. A világ másik felén, a holdon vagy az óceán kellős közepén. Doris alig hallhatóan szólalt meg: - Én... - Ez igaz - hagyta helyben Thelma. - De csupán három lépésnyire vagyok tőle. Ha én érintem meg őt először, elsorvad. - Nézte a lány lágy, ijedt arcát. - De igazad van. Nem rajtam vagy rajtad múlik, hogy mi fog történni, hanem azon, hogy Doris mit akar. Doris gyorsan, izgatottan lélegzett. - Nem tudom - mondta erőtlenül. - Nem akarok itt maradni, itt ülni napról napra a romok között, és mutatványokkal szórakoztatni az embereket. De Jack mindig azt mondta, hogy nem szabad ráerőszakolnunk magunkat a kommunákra. - A hangja bizonytalanul elhalkult. Egész életemben, amióta az eszemet tudom, kislány korom óta ott volt Jack, aki mindig azt mondta, hogy erőszakosan nem szabad. Ha nem akarnak minket... - Most nem fog eltávolítani - mondta Thelmának Stephen -, de majd sor kerül rá. Előbbutóbb el fog távolítani innen, egy éjjel, álmodban. Egyszer majd csak határoz. - Elszántan

88

elvigyorodott. - Ne feledd, hogy én tudok beszélni vele, szavak nélkül, be tudok hatolni a tudatába. Amikor csak kedvem tartja. - Megteszed? - kérdezte a lányt Thelma. Doris szánalomra méltóan habozott. - Nem... nem tudom. Megteszem?... Talán. Olyan rémítő ez az egész. Porter fölült a székén, aztán hátradőlt, és hangosan böfögött. - Fura hallgatni a találgatásaitokat - mondta. - Az az igazság, hogy nem fogod bántani Thelmát. - Az öregasszonynak meg ezt mondta: - Nincs miért aggódnod. A patthelyzet folytatódik. Mi négyen egyensúlyban tartjuk egymást, és maradunk, ahol vagyunk. Thelma elerőtlenedett. - Talán igaza van Stephennek. Ha így kell élnünk továbbra is, hogy semmit sem teszünk... - Itt maradunk - mondta Porter -, de nem úgy fogunk élni, ahogyan eddig éltünk. - Hogy érted ezt? - kérdezte Thelma. - Hogy fogunk élni? Mi történik? - Nehéz a gondolataidban olvasni - nyafogta Stephen. - Mert arról van szó, amit láttál, és nem arról, amire gondolsz. A kommunák vezetői talán megváltoztatták az álláspontjukat? Végre behívnak minket? - A kormányok nem fognak behívni minket - mondta Porter. - A kommunákba éppúgy nem hívnak el minket, ahogy nem hívtak Washingtonba sem. Itt maradunk és várunk. Fölpillantott, és titokzatosan hozzátette: - A várakozásnak azonban rövidesen vége. Kora reggel volt. Ed Garby zörgő, viharvert teherautójával beállt a kommunát elhagyni készülő többi kocsi közé. Hideg, szeszélyes napfény világította meg a kommuna betonkockáit; ma is felhős nap lesz, mint tegnap. A kimenő ellenőrzőkaput már így is szinte eltorlaszolták a kimenő járművek. - Sokan vannak ma reggel - mondta a felesége. - Gondolom, nem várják meg, míg fölszáll a hamu. Ed megmarkolta átizzadt mellényzsebében lévő menleveleiket. - A kapunál elakadt a forgalom - mormogta bosszúsan. - Mi a fenét másznak be a kocsikba? Ma négy őrszem volt, nem a szokásos egy. A fegyveres csoport ide-oda mozgott a várakozó kocsik között, és a nyakukban lógó mikrofonokon keresztül jelentést tettek a felszín alatti kommunairodáknak. Egy munkásokkal teli nagy teherautó hirtelen kiugrott a sorból, és rátért az egyik mellékútra. Morogva és mérges kék gázfelhőket böfögve teljes kört írt le, és megindult vissza, a kommuna központja felé, el a kijárattól. Ed rosszkedvűen nézte. - Mit csinál ez, visszafordul? - Elfogta a félelem. - Visszaküldenek minket! - Nem, nem küldenek vissza - mondta nyugodtan Barbara. - Nézd, ott kimegy egy kocsi. Egy ősrégi, a háború idejéből való sportkocsi kecsesen áthajtott a kapun, ki a kommunán túli síkságra. Egy másik is követte, és a két kocsi gyorsított, hogy megmásszak az első alacsony dombhátat, az erdő kezdetéig. Ed háta mögött felbőgött egy duda. Ed görcsösen előrevitte a kocsit. Barbara ölében fölsírt a kicsi, az asszony ráhúzta az ócska gyapjútakarót, és föltekerte az ablakot. - Szörnyű ez a nap. Ha nem kellene mennünk... - Elhallgatott. - Itt vannak az őrök. Vedd elő az iratokat. Ed rossz előérzettel köszönt az őrszemeknek. - Jó reggelt! Az egyik őrszem udvariatlanul elvette az iratokat, megnézte, kilyukasztotta, és egy acélborítású dossziéba tette őket. - Készítsétek elő az ujjatokat ujjlenyomatvételre. - Fekete, rossz szagú párnát vett elő. - A kicsi is. Ed megdöbbent. - Miért? Mi a fene van? Az ikrek moccanni sem mertek rémületükben. Némán engedték, hogy az őrszemek elkészítsék ujjlenyomataikat. Ed erőtlenül tiltakozott, mikor a párnát az ujja alá tették. De

89

megragadták a csuklóját és odanyomták az ujját. Miközben a csapat megkerülte a teherautót, hogy Barbaráról is ujjlenyomatot vegyenek, a parancsnok föllépett a lépcsőre, és kurtán Edhez fordult. - Öten. Család? Ed némán bólintott. - Az, a családom. - Az egész? Több nincs? - Nincs. Csak mi öten. Az őrszem sötét szeme rámeredt. - Mikor jöttök vissza? - Ma éjjel. - Ed a fémborítású dossziéra mutatott, ahol az irataik voltak. - Az áll bennük, hogy hat előtt. - Ha átmentek ezen a kapun - mondta az őrszem -, akkor nem jöttök már vissza. A kapu csak egy irányban működik. - Mióta? - suttogta Barbara hamuszürke arccal. - Múlt éjjel óta. Választhattok. Menjetek ki, intézzétek el a dolgotokat, beszéljetek a jövendőmondótokkal. De ne jöjjetek vissza. - Az őrszem a mellékútra mutatott. - Ha vissza akartok fordulni, az az út a levezető rámpához visz. Kövessétek azt a teherautót, az visszafordul. Ed megnyalta kiszáradt ajkát. - Nem tehetem. A kicsinek csontrákja van. Az öregasszony kezelni kezdte, de még nincs jól, még nem. Az öregasszony azt mondta, hogy ma befejezi. Az őrszem belenézett szamárfüles jegyzetfüzetébe. - Kilences kórterem, hatodik szint. Menjetek le, és rendbe hozzák a gyereket. - Becsukta a füzetet, és ellépett a kocsitól, tömzsi, vörös képű ember, az arca húsos és borostás. - Mozogj, fickó! Erre vagy arra. Döntsd el! Ed automatikusan előrement a kocsival. - Biztosan így döntöttek - motyogta. - Túl sokan mennek ki. El akarnak ijeszteni minket... tudják, hogy nem tudunk megélni odakint. Elpusztulunk odakint! Barbara nyugodtan ölelte át a kicsit. - Idebent is elpusztulunk. - De odakint csak romok vannak! - Ok talán nem odakint vannak? Ed alig tudott szólni tehetetlenségében. - Nem jöhetünk vissza, és ha tévedtünk? Az előttük lévő teherautó bizonytalanul megindult a mellékút felé. Aztán határozatlan kézjel következett, majd a vezető visszarántotta a kezét, és visszairányította a kocsit a kijárati kapu felé. Egy pillanatnyi zavar támadt. A teherautó majdnem megállt, Ed a fékre lépett, káromkodott, és lassított. Aztán a teherautó ott elöl rákapcsolt. Átgördült a kapun, ki a síkságra. Ed gondolkodás nélkül követte. Hideg, hamuval terhes levegő hatolt a vezetőfülkébe, mikor gyorsított, és elérte a teherautót. De még így is kihajolt és odakiáltotta: - Hová mész? Nem engednek vissza! A sofőr, vézna, kopasz és csontos emberke, mérgesen kiáltotta vissza: - Egye meg őket a fene, nem jövök vissza! A pokolba velük, itt van az összes kaja és cucc, itt van mindenem. Csak próbáljanak meg visszaszerezni engem! - Fölgyorsította a kocsiját, és megelőzte Edét. - Hát - mondta nyugodtan Barbara - ez megtörtént. Kint vagyunk. - Igen - mondta hideglelősen Ed. - Kint vagyunk. Egy hüvelyknyire vagy egy mérföldnyire, már mindegy. - Rémülten fordult a feleségéhez. - Mi van, ha nem fogadnak be minket? Ha odaérünk, és nem kellünk nekik? Hiszen mindenük az a vén, lerobbant háborús fedezék. Nincs ott hely senki számára, és nézz csak a hátunk mögé.

90

Habozó, döcögő kocsik sora követte őket, melyek bizonytalanul hagyták el a kaput, és rozsdásan csikordultak ki a napszítta síkságra. Néhányan kiálltak és visszafordultak, az egyik meg megállt az út egyik szélén, míg utasai kétségbeesetten vitatkoztak. - Befogadnak - mondta Barbara. - Segíteni akarnak nekünk, mindig is azt akarták. - De ha nem tudnak! - Azt hiszem, tudnak. Rengeteg erő van bennük, csak kérnünk kell. Ok nem jöhettek hozzánk, de mi elmehetünk hozzájuk. Minket túl sokáig tartottak vissza, választottak el tőlük. Ha a kormány nem engedi be őket, nekünk kell kimennünk. - Meg tudunk élni odakint? - kérdezte rekedten Ed. - Igen. Mögöttük izgatottan szólalt meg egy duda. Ed gyorsított. - Valóságos exodus. Nézd, hogy özönlenek kifelé. Ki marad bent? - Éppen elegen - felelte Barbara. - Az összes nagyfejűek. - Fulladozva nevetett. - Talán képesek lesznek még a háborút is újrakezdeni. Az majd leköti őket, míg mi távol leszünk. GÁLVÖLGYI JUDIT FORDÍTÁSA

91

Reggeli szürkületkor PHILIP K. DICK

- Apu - kérdezte Earl a fürdőszobából jövet -, elviszel minket a suliba? Tim McLean töltött magának egy második csésze kávét. - A változatosság kedvéért gyalog is mehettek. A kocsi a garázsban van. Judy lebiggyesztette az ajkát. - Esik. - Nem, nem esik - javította ki a húgát Virginia. Félrehúzta a sötétítő függönyt. - Köd van, de nem esik. - Hadd lássam. - Mary McLean megtörölte a kezét, otthagyta a mosogatót, és az ablakhoz ment. - Micsoda pocsék idő. Ez köd lenne? Inkább füstnek látszik. Semmit sem látni tőle. Mit mondott a meteorológia? - Képtelen voltam egy hangot is kicsalni a rádióból - mondta Earl. - Csak zúg. Tim fölkapta a fejét. - Már megint le akar robbanni az a vacak? Úgy emlékszem, mostanában javíttattuk. Fölállt, és álmosan a rádióhoz ment. Szórakozottan babrálni kezdte a gombokat. A gyerekek ide-oda szaladgáltak, készültek iskolába menni. - Furcsa - mondta Tim. - Megyek. - Earl kinyitotta a bejárati ajtót. - Várd meg a testvéreidet! - Mary oda sem figyelt a fiúra. - Készen vagyok - mondta Virginia. - Csinos vagyok? - Remekül nézel ki - mondta Mary, és megcsókolta. - Az irodából majd fölhívom a rádiószervizt - mondta Tim. Hirtelen elhallgatott. Earl állt a konyhaajtóban, sápadtan és némán, a szeme tágra nyílt a rémülettől. - Mi az? - Én... én visszajöttem. - Mi baj? Rosszul vagy? - Nem mehetek iskolába. Valamennyien rámeredtek. - Mi a baj? - Tim megragadta a fia karját. - Miért nem mehetsz az iskolába? - Nem engednek ki. - Kik? - A katonák. - És most már dőlt belőle a szó. - Ott vannak mindenütt. Katonák, puskák. És most idejönnek. - Jönnek? Idejönnek? - visszhangozta szédülő fejjel Tim. - Idejönnek, és... - Earl rémülten elhallgatott. A tornácról nehéz csizmák dobogása hallatszott. Valami eltörött. Recsegett a fa. Kiáltások. - Úristen! - kapkodott levegő után Mary. - Mi ez, Tim? Tim bement a nappaliba, a szíve hevesen dobogott. Három ember állt odabent.

92

Szürkezöld egyenruhában, puskával és más bonyolult felszereléssel megrakottan. Csövek és tömlők. Sok méternyi vastag kötél. Ládák és bőrszíjak és antennák. A fejükön bonyolult maszkot viseltek. A maszkok mögött Tim fáradt, borostás arcokat és vörös, karikás szemeket látott, melyek vad nemtetszéssel meredtek rá. Az egyik katona fölemelte a puskáját, és megcélozta McLeant. Tim némán bámult rá. A puska. Hosszú és vékony, mint egy tű. Egy csomó csőhöz kapcsolva. - Mi az ördögöt... - kezdte, de a katona durván közbevágott: - Kicsoda maga? - kérdezte rekedt torokhangon. - Mit csinál itt? - Félretolta a maszkját. A bőre piszkos volt. Pergamenszínű arcát karmolások és csípések tarkították. A fogsora csorba, hiányos. - Feleljen! - parancsolta a második katona. - Mit csinál itt? - Mutassa a kék kártyáját! - mondta a harmadik. - Hadd lássuk a Szektor-számát! - A tekintete továbbsiklott, és meglátta az ebédlő ajtajában némán álló gyerekeket és Maryt. Eltátotta a száját. - Egy nő! A három katona hitetlenkedve bámulta Maryt. - Ez meg mi a fene? - kérdezte az első. - Mióta van itt ez a nő? Tim végre visszanyerte a hangját. - A feleségem. Mi ez? Mi a... - A felesége? - A katonák nem hittek neki. - A feleségem és a gyermekeim. Az Isten szerelmére... - A felesége? És éppen ide kellett hoznia? Magának elment az esze! - Ennek hamubetegsége van - mondta az egyik. Leeresztette a puskáját, és odament Maryhez. - Jöjjön, lelkem! Maga velünk jön. Tim oda akart ugrani. Mintha falba ütközött volna. Elterült, sötét hullámok öntötték el. A füle csengett. A feje szaggatott. Minden eltávolodott. Ködösen látta a mozgó alakokat. Hangok. A szoba. Koncentrálni próbált. A katonák hátraterelték a gyerekeket. Az egyik megragadta Mary karját. Letépte a válláról a ruhát. - Az anyját! - morogta. - Nem elég, hogy idehozta, de még be sincs oltva! - Vigyük. - OK, kapitány. - A katona a bejárati ajtó felé vonszolta Maryt. - Megtesszük érte, amit tudunk. - A gyerekek - a kapitány a másik katonát a gyerekekért küldte. - Hozd őket is! Nem értem. Se maszk, se kártya. Hogyhogy nem találták el ezt a házat? Hónapok óta a múlt éjszaka volt a legkomiszabb. Tim nagy nehezen föltápászkodott. A szája vérzett. A látása kitisztult. Erősen kapaszkodott a falba. - Nézze! - motyogta. - Az Isten szerelmére... A kapitány a konyhát bámulta. - Az ott... étel? - lassan átment az ebédlőn. - Nézzétek! A katonák utánamentek, megfeledkezve Maryről meg a gyerekekről. Ámulva álltak az asztal körül. - Ezt nézzétek! - Kávé. - Az egyik fölkapta a kannát, és mohón kiitta. Fulladozott, zubbonyára lecsöpögött a feketekávé. - Forró. Istenem. Forró kávé. - Tejszín! - A másik föltépte a frizsider ajtaját. - Nézzétek. Tej, Tojás. Vaj. Hús. - A hangja elcsuklott. - Tele van étellel. A kapitány eltűnt a spájzban. Egy láda konzerv borsóval jött vissza. - Hozzátok a többit! Mindent. Fölrakjuk a siklóra.

93

A ládát nagy koppanással az asztalra dobta. Áthatóan nézte Timet, s közben mocskos zubbonyából előkotort egy cigarettát. Lassan rágyújtott, de le nem vette a tekintetét Tiniről. - Rendben van - mondta. - És most halljuk, mit tud mondani. Tim kinyitotta, aztán újra becsukta a száját. Nem jöttek a szavak. Az agya üres volt. Halott. Nem tudott gondolkodni. - Az étel. Honnan szerezte? Meg mindezt. - A kapitány körbemutatott a konyhán. Edény. Bútor. Hogyhogy nem találták el ezt a házat? Hogy élték túl a múlt éjszakai támadást? - Én... - Tim levegő után kapkodott. A kapitány fenyegetően jött felé. - A nő. És a gyerekek. Maguk mind. Mit csinálnak itt? - A hangja kemény volt. - Jó lesz megmagyaráznia, ember! Jó lesz megmagyaráznia, hogy mit csinálnak itt, vagy el kell égetnünk mindnyájukat. Tim leült az asztalhoz. Mély lélegzetet vett, és próbálta rendezni a gondolatait. A teste sajgott. Letörölte a szájáról a vért, és érezte, hogy kitört a zápfoga, több foga meg letört. Zsebkendőt vett elő, és beleköpte a fogdarabokat. A keze remegett. - Rajta! - mondta a kapitány. Mary és a gyerekek besurrantak a szobába. Judy sírt. Virginia belesápadt a rémületbe. Earl sápadtan, tágra nyílt szemmel bámulta a katonákat. - Tim - Mary a férfi vállára tette a kezét. - Jól vagy? Tim bólintott. - Jól vagyok. Mary összehúzta magán a ruhát. - Tim, ezt nem ússzak meg szárazon. Valaki majd csak jön. A postás. A szomszédok. Nem lehet, hogy... - Kuss! - vágott közbe a kapitány. A szeme fenyegetően villogott. - A postás? Miről beszél? - Kinyújtotta a kezét. - Kérem a sárga céduláját. - Sárga cédulát? - kérdezte értetlenül Mary. A kapitány az állat dörzsölte. - Nincs sárga cédula. Se maszkok. Se kártyák. - Ezek univok. kapitány. Égessük el őket. Nem kockáztathatunk. - Itt valami nem stimmel - mondta a kapitány. Megrántott valamit a nyakánál, és egy vezetéken lógó kis dobozt emelt fel. - Idehívok egy politot. - Egy politot? - A katonák megborzongtak. - Várjon, kapitány. Mi is el tudjuk intézni. Ne hívjon politot. Áttesz minket a 4-re, és akkor soha... A kapitány beleszólt a dobozba. - Adja Háló B-t. Tim fölnézett Maryre. - Nézd, drágám, én... - Kuss! - bökött belé az egyik katona. Tim elhallgatott. A doboz fölrecsegett. - Itt Háló B. - Tudna küldeni egy politot? Valami különöset találtunk. Öten vannak. Férfi, nő, három gyerek. Se maszk, se kártya, a nő nincs beoltva, a ház teljesen sértetlen. Bútor, felszerelés és legalább kétszáz font élelem. A doboz habozott. - Rendben. A polit megy. Maradjanak ott. Ne hagyják szökni őket. - Nem hagyjuk. - A kapitány visszaejtette a dobozt az inge alá. - Bármelyik pillanatban megjöhet a polit. Addig rakjuk föl a kaját. Odakintről mély, mennydörgő hang hallatszott. Megrázta a házat, a polcokon csörömpöltek az edények. - Jézus! - mondta az egyik katona. - Ez közel volt. - Remélem, az ernyők kitartanak sötétedésig. - A kapitány fölkapta a borsókonzerves ládát. - Hozzátok a többit. Be kell rakodnunk, mielőtt a polit megjön. A két katona fölpakolt, és követték a kapitányt végig a házon, ki a bejárati ajtón. Ahogy

94

az ösvényre értek, a hangjuk elhalkult. Tim fölállt. - Maradj itt! - mondta rekedten. - Mit akarsz tenni? - kérdezte idegesen Mary. - Talán ki tudok jutni. - A hátsó ajtóhoz rohant, kireteszelte, a keze remegett. Föltárta az ajtót, és kilépett a hátsó tornácra. - Nem látom őket. Ha csak... Elhallgatott. Szürke felhők vették körül. Szürke hamu szállingózott, ameddig csak a szeme ellátott. Homályos formák. Megtört formák, némán és mozdulatlanul a szürkeségben. Romok. Romos házak. Törmelékhalmok. Törmelék mindenütt. Lassan lement a hátsó lépcsőn. A betonjárda hirtelen megszakadt. A járdán túl csak salak és törmelék. Semmi más. Amíg a szem ellát. Semmi sem rezzent. Semmi sem mozdult. Az épületek romokban. Semmi sem maradt. Sehol egy ember. Sehol semmi élet. Kicsorbult, vakon tátongó falak. Néhány csenevész növény a törmelék között. Tim lehajolt, és megérintett egyet. Durva, vastag szár. És a salak. Fémsalak volt. Olvadt fém. Fölegyenesedett... - Jöjjön be! - mondta egy éles hang. Némán megfordult. Mögötte a tornácon egy férfi állt, csípőre tett kézzel. Alacsony, beesett arcú ember. Kis szeme úgy csillogott, mint két fényes, fekete széndarab. Az egyenruhája más volt, mint a katonáké. A maszkja hátratolva függött. A bőre sárgán, foszforeszkálva tapadt a pofacsontjára. Beteg arc volt ez, a láz és a kimerültség nyomait viselte magán. - Maga kicsoda? - kérdezte Tim. - Douglas. Politikai Biztos. - Akkor maga az a... az a polit - mondta Tim. - Úgy van. És most jöjjön be! Választ várok magától néhány kérdésre. Jó néhány kérdésre. Először is azt szeretném tudni - mondta Douglas Politikai Biztos -, hogy hogyan kerülte el ez a ház a pusztulást. Tim, Mary és a gyerekek együtt ültek a díványon, némán és mozdulatlanul, sápadtan a rémülettől. - Nos? - kérdezte Douglas. Tim visszanyerte a hangját. - Nézze - mondta. - Nem tudom. Semmit sem tudok. Úgy ébredtünk ma reggel, mint bármelyik más reggelen. Fölöltöztünk és megreggeliztünk... - Odakint köd volt - mondta Virginia. - Kinéztünk, és láttuk a ködöt. - És a rádió nem működött - mondta Earl. - A rádió? - Douglas arca megrándult. - Már hónapok óta nincs adás. Csak a kormány számára. Ez a ház. Maguk. Nem értem. Ha maguk univok... - Univok. Az mit jelent? - suttogta Mary. - Univerzális csapatok. Az ellenség. - Akkor hát kitört a háború. - Észak-Amerikát két évvel ezelőtt támadták meg - mondta Douglas. - 1978-ban. Tim magába roskadt. - 1978-ban. Akkor most 1980-at írnak. - Hirtelen a zsebébe nyúlt, és elővette a tárcáját. Douglas elé tette. - Nézzen bele! Douglas gyanakodva nyitotta ki a tárcát. - Miért? - A könyvtári jegy. A feladóvevények. Nézze meg a dátumokat. - Tim Maryhez fordult. Már kezdem érteni. Már akkor motoszkált valami az agyamban, amikor a romokat láttam. - És győzünk? - kíváncsiskodott Earl. Douglas alaposan megvizsgálta Tim tárcájának a tartalmát. - Nagyon érdekes. Ezek mind régiek. Hét-nyolc évesek. - Fölvillant a szeme. - Mit akar

95

ezzel mondani? Hogy a múltból jöttek? Hogy időutazók? A kapitány lépett be. - Készen vagyunk a rakodással, uram. - Rendben - biccentett kurtán Douglas. - Elmehet az őrjáratával együtt. A kapitány Timre pillantott. - És maga... - Majd én elintézem. A kapitány tisztelgett. - Értettem, uram. - Gyorsan távozott. Odakint az embereivel együtt beszállt a hosszú, vékony járműbe, ami leginkább talpakon mozgó csőhöz hasonlított. A jármű halk zümmögéssel megindult. Egy pillanat múlva már csak a szürke felhők és a romok homályos körvonalai látszottak. Douglas föl-alá járkált, vizsgálgatta a nappalit, a tapétát, a kisebb berendezési tárgyakat, székeket. Fölvett néhány újságot, és beléjük lapozott. - A múltból. De nem a távoli múltból. - Csak hét év. - Lehetséges ez? El tudom képzelni. Az utóbbi néhány hónapban sok minden történt. Időutazás. - Douglas ironikusan mosolygott. - Rossz időpontot választott, McLean. Tovább kellett volna mennie. - Nem én választottam. Csak megtörtént. - Valamit mégiscsak kellett tennie. Tim a fejét rázta. - Nem. Semmit. Fölébredtünk. És... itt voltunk. Douglas elgondolkodott. - Itt. Hétévnyire a jövőben. Előrehaladtak az időben. Semmit sem tudunk az időutazásról. Nem kísérleteztek vele. Nincsenek benne nyilvánvaló katonai lehetőségek. - Hogy kezdődött a háború? - kérdezte halkan Mary. - Kezdődött? Nem kezdődött. Hiszen emlékszik. Háború volt hét évvel ezelőtt is. - Az igazi háború. Ez. - Nem tudom, mikor vált igazán... ezzé. Harcoltunk Koreában. Harcoltunk Kínában. Németországban és Jugoszláviában és Iránban. Terjedt, egyre terjedt. Végül már itt is hullani kezdtek a bombák. Úgy jött, mint a pestis. A háború növekedett. Nem kezdődött. - Hirtelen eltette a jegyzetfüzetét. - Ha jelentést írnék magukról, az gyanút keltene. Azt hihetnék, hogy megkaptam a hamubetegséget. - Az micsoda? - kérdezte Virginia. - Radioaktív részecskék a levegőben. Eljutnak az agyba. Elmebetegséget okoznak. Mindenki megkapja többé-kevésbé, a maszk sem segít. - Mégis, tudni szeretném, ki győz - ismételte meg a kérdését Earl. - Mi volt az ott kint? Az a jármű. Rakéta meghajtású? - A sikló? Nem. Turbinás. Fúrópofákkal. Átvágja magát a törmeléken. - Hét év! - mondta Mary. - Annyi minden megváltozott. Alig hihető. - Annyi minden? - Douglas vállat vont. - Meglehet. Még emlékszem a hét évvel ezelőtti önmagámra. Még tanultam. Lakásom és autóm volt. Táncolni jártam. Vettem egy tévét. De ezek a dolgok már léteztek. A szürkület. Ez. Csak én nem tudtam róla. Egyikünk sem tudott róla. De már léteztek. - Maga Politikai Biztos? - kérdezte Tim. - Ellenőrzöm a katonákat. Politikai elhajlások után nyomozok. Az ilyen totális háborúban állandóan szemmel kell tartanunk az embereket. Nem kockáztathatunk. - Igen - bólintott Tim. - Már létezett. A szürkület. Csak nem értettük. - Douglas a könyveket nézegette a polcon. - Magammal viszek néhányat. Hónapok óta nem volt a kezemben irodalom. Eltűnt. Elégették még 77-ben. - Elégették?

96

97

- Shakespeare. Milton. Dryden. - Douglas leemelt néhány kötetet a polcról. - Inkább klasszikusokat viszek. Az biztonságosabb. Steinbecket és Dos Passost nem. Még egy polit is bajba kerülhet. Ha itt maradnak, attól szabaduljanak meg. - És megérintett egy Dosztojevszkij-kötetet, a Karamazov testvéreket. - Ha itt maradunk! Mi mást tehetnénk? - Maradni akarnak? - Nem - mondta halkan Mary. Douglas gyors pillantást vetett rá. - Nem, gondolom, hogy nem. Ha maradnak, akkor természetesen el kell válniuk egymástól. A gyerekek a kanadai internáló táborok valamelyikébe kerülnek. Az asszonyok a föld alatti munkatáborokba. A férfiak automatikusan a Hadseregbe. - Mint azok hárman - mondta Tim. - Hacsak nem alkalmas az IT blokkba. - Az mi? - Ipari tervezés és Technológia. Milyen végzettsége van? Bármilyen tudománnyal kapcsolatban. - Semmilyen. Könyvelő vagyok. Douglas vállat vont. - A standard tesztet akkor is elvégzik. Ha az intelligencia-hányadosa elég magas, még a Politikai Szolgálathoz is kerülhet. Nekünk is sok ember kell. - Elgondolkozva szünetet tartott, a keze tele könyvekkel. - Inkább menjenek vissza, McLean. Ehhez nehezen szoknának hozzá. Én is visszamennék, ha tudnék. De nem tudok. - Vissza? - ismételte Mary. - Hogyan? - Ahogy jöttek. - Egyszerűen itt találtuk magunkat. Douglas megállt a bejárati ajtónál. - Múlt éjszaka volt az eddigi legkomiszabb RR támadás. Elpusztította ezt az egész környéket. - RR? - Robotrakéták. Az ellenség módszeresen pusztítja az amerikai kontinenst, mérföldről mérföldre. A robotrakéták olcsók. Milliószámra gyártják és küldik föl őket. Az egész folyamat automatikus. Robotgyárak állítják elő és lövik ki ránk őket. Tegnap éjjel ide céloztak, egymást követték a támadások. Ma reggel az őrjárat semmit sem talált. Kivéve magukat, persze. - Kezdem érteni - bólintott lassan Tim. - A koncentrált energia nyilván időtörést okozott. Olyan lehet, mint egy geológiai törés. Földrengést már gyakran okoztunk. De időrengést... ez érdekes. Azt hiszem, ez történt. Az elszabaduló energia és a pusztuló anyag átszippantotta ezt a házat a jövőbe. Hétévnyire a jövőbe. Az utca, minden, ami itt volt, ez a hely is, porrá omlott. A maguk háza, hét évvel ezelőtt, fönnakadt a hullámtalálkozásnál. A robbanás visszacsapott az időn át. - Fönnakadtunk a jövőben - mondta Tim. - Éjjel. Miközben aludtunk. Douglas figyelmesen nézte a férfit. - Ma éjjel - mondta - újabb RR támadás lesz. Elpusztítja azt is, ami még megmaradt. - Az órájára pillantott. - Most délután négy óra van. Néhány óra múlva megkezdődik a támadás. Addigra óvóhelyre kell jutniuk. Idefönt semmi sem fog megmaradni. Ha akarják, velem jöhetnek. De ha megkísérlik, ha itt akarnak maradni... - Azt hiszi, a támadás vissza is röpíthet minket? - Talán. Nem tudom. Ez szerencsejáték. Vagy visszaröpíti magukat a saját korukba, vagy sem. Ha nem... - Ha nem, akkor aligha éljük túl. Douglas térképet vett elő és szétterítette a díványon. - Egy őrjárat még félóráig a körzetben marad. Ha úgy döntenek, hogy velünk jönnek a föld alá, erre keressék őket. - Egy vonalat húzott a térképen. - Erre a nyílt mezőre kell

98

eljutniuk. Az őrjárat politikai egység. Onnan már továbbkísérik magukat. Oda fognak találni? - Azt hiszem - mondta Tim, a térképet nézve. Az ajka megrándult. - Az a mező volt az iskola, ahová a gyerekeim jártak. Oda indultak akkor is, amikor a katonák megállították őket. Csupán egy kis idővel ezelőtt. - Hét évvel ezelőtt - javította ki Douglas. Összecsukta és zsebre tette a térképet. Arcára húzta a maszkját, és kilépett az elülső tornácra. - Talán még látjuk egymást. Talán nem. Maguk döntik el. Így vagy úgy. Mindenesetre sok szerencsét. Megfordult, és katonásan távozott. - Apu - kiáltotta Earl -, belépsz a Hadseregbe?! Neked is lesz maszkod meg olyan puskád? - A szeme izgatottan csillogott. - Te is fogsz siklót vezetni? Tim McLean leült és magához húzta a fiát. - Ezt szeretnéd? Szeretnél itt maradni? Ha nekem is maszkom meg olyan puskám lesz, akkor nem mehetünk vissza. Earl elgondolkodott. - Nem mehetnénk vissza később? - Azt hiszem, nem - rázta a fejét Tim. - Most kell eldöntenünk, hogy visszamegyünk, vagy sem. - Hallottad, mit mondott Mr. Douglas - mondta megvetően Virginia. - Néhány óra múlva megkezdődik a támadás. Tim fölállt, és járkálni kezdett föl-alá. - Ha a házban maradunk, széttépnek a lövedékek. Nézzünk szembe a dologgal. Csak nagyon kis esélyünk van arra, hogy visszaröpüljünk a saját korunkba. Aprócska lehetőség... és nagy kockázat. Vajon itt akarunk-e maradni, mikor hullanak körülöttünk a rakéták, és tudjuk, hogy minden másodperc az utolsó lehet, és halljuk, amint egyre közelednek, egyre közelebb csapnak le, és mi fekszünk a padlón, és várunk, és figyelünk... - Igazán vissza akarsz menni? - kérdezte Mary. - Persze, de a kockázat... - Nem a kockázatról kérdeztelek. Hanem arról, hogy igazán vissza akarsz-e menni. Mert talán maradni akarsz. Talán Earlnek van igaza. Egyenruhád lenne, és maszkod, meg olyan tűpuskád. És vezetnéd a siklót. - Miközben te egy munkatáborban lennél! A gyerekek meg az állami internáló táborban! Hogy képzeled ezt? Ugyan mire tanítanák ott őket? Mire nőnének föl? És hidd el... - Bizonyára hasznos embereket nevelnének belőlük. - Hasznosakat! Kinek? Önmaguknak? Az emberiségnek? Vagy a háborúnak...? - Életben maradnának - mondta Mary. - Biztonságban lennének. Ha a házban maradunk, és megvárjuk a támadást... - Az biztos - egyezett bele Tim. - Életben maradnának. Talán még egészségesek is lennének. Jól tápláltak. Ruháznák őket, gondoskodnának róluk. - Komoran nézett a gyerekekre. - Igen, életben maradnának. Megérnék a felnőttkort. De miféle felnőtt válna belőlük? Hallottad, mit mondott! Könyvégetés 77-ben. Miből fognak tanulni? Miféle eszmék maradtak meg 77 óta? Mire tanítanák őket az állami internáló táborban? Milyen értékeket fognak tisztelni? - Ott az IT blokk - vetette közbe Mary. - Ipari tervezés és technológia. A kiválóknak. Az okosoknak, fantáziadúsaknak. Szorgos logarlécek és ceruzák. Rajzok, tervek és fölfedezések. A lányoknak még sikerülhet is. Ok tervezhetnék a fegyvereket. Earl pedig beléphetne a Politikai Szolgálathoz, és gondoskodhatna arról, hogy a fegyvereket használják is. Ha holmi elhajló csapategység nem akarna lőni, Earl jelenthetné, aztán begyűjtenék őket átnevelésre. Hogy megszilárdítsák a politikai meggyőződésüket, egy olyan világban, ahol akinek esze van, fegyvereket tervez, akinek meg nincs, ki is lövi őket.

99

- De élnének - ismételte Mary. - Különös elképzeléseid vannak az életről! Ezt életnek nevezed? Bár lehet, hogy az. - Tim fáradtan rázta a fejét. - Talán igazad van. Talán le kellene mennünk a föld alá Douglasszel. Itt maradni ebben a világban. Életben maradni. - Nem ezt mondtam - mondta halkan Mary. - Tim, csak azt akartam megtudni, vajon igazán megértetted-e, hogy miért éri meg. Miért érdemes a házban maradnunk, és megkísérelnünk a visszajutást. - Szóval te is ezt akarod? - Persze! Meg kell próbálnunk. Nem adhatjuk oda a gyerekeinket... az internáló táborba. Hogy megtanítsák őket gyűlölni, gyilkolni és pusztítani. - Mary halványan elmosolyodott. Különben is, mindig is a Jefferson iskolába jártak. És ebben a világban az csak egy puszta mező. - Visszamegyünk? - csipogta Judy, és könyörögve ragadta meg Tim kabátujját. - Most visszamegyünk? Tim gyöngéden lefejtette magáról a kezét. - Hamarosan, kicsim. Mary kinyitotta az élelmiszeres szekrényeket, és kotorászni kezdett bennük. - Minden itt van. Mit vittek el? - A borsókonzerves ládát. Meg ami a frizsiderben volt. És betörték a bejárati ajtót. - Biztosan megverjük őket! - kiáltotta Earl. Az ablakhoz szaladt, és kinézett. A lassan szállingózó hamu látványa elkedvetlenítette. - Nem látok semmit! Csak ködöt! - kérdően nézett Timre. - - Itt mindig így van? - Igen - felelte Tim. Earl elfintorította az arcát. - Csak köd? Semmi más? Sohasem süt a nap? - Csinálok kávét - mondta Mary. - Az jó lesz. - Tim kiment a fürdőszobába, és megnézte magát a tükörben. Az ajka fölhasadt, alvadt vér száradt rá. A feje fájt. A gyomra émelygett. - Nem látszik lehetségesnek - mondta Mary, mikor leültek a konyhaasztal mellé. Tim kortyolgatta a kávéját. - Nem. Valóban nem. - A helyéről éppen kilátott az ablakon. A hamufelhők. A romos épületek elmosódott, tépett körvonalai. - Visszajön a bácsi? - csipogta Judy. - Olyan sovány és vicces volt. De nem jön vissza, igaz? Tim az órájára pillantott. Tíz órát mutatott. Beállította a mutatókat negyed ötre. - Douglas azt mondta, hogy napnyugtakor elkezdődik. Már nincs sok időnk. - Akkor hát itt maradunk a házban - mondta Mary. - Úgy van. - Bármilyen kicsi is az esély. - Bármilyen kicsi is az esélye annak, hogy visszajuthatunk. Örülsz? - Örülök - mondta ragyogó szemmel Mary. - Megéri, Tim Te is tudod. A legkisebb esély is megéri. Hogy visszajussunk. És még valami. Együtt leszünk valamennyien... Nem szakadhatunk el egymástól. Nem válhatunk el. Tim még egy kávét töltött magának. - Akár kényelembe is helyezkedhetünk. Lehet, hogy még vagy három órát kell várnunk. Próbáljuk addig jól érezni magunkat. Fél hétkor robbant az első robotrakéta. Érezték a rázkódást, amint a robbanó energia hulláma átcsapott a házon. Judy beszaladt az ebédlőből, az arca sápadt volt a rémülettől. - Apu! Mi volt ez? - Semmi. Ne nyugtalankodj!

100

- Gyere már! - hívta türelmetlenül Virginia. - Te jössz. - Monopolyt játszottak. Earl fölugrott. - Látni akarom. - Izgatottan az ablakhoz rohant. - Látom, hogy hová csapott be! Tim fölhúzta a redőnyt, és kinézett. A távolban valami fehéren izzott. Föltornyosuló, foszforeszkáló füstoszlop emelkedett belőle az ég felé. Újabb lökés rázta meg a házat. A polcról egy tál a mosogatóba esett. Kint már majdnem sötét volt. A két fehér ponton kívül Tim semmit se látott A hamufelhők beleolvadtak a homályba. A hamu meg a romok - Ez már közelebb volt - mondta Mary. A harmadik rakéta is lecsapott. A nappaliban kitörtek az ablakok, esőként hullott az üveg a szőnyegre. - Jobb lesz visszamennünk - mondta Tim. - Hová? - A pincébe. Gyertek! - Tim kinyitotta a pinceajtót, és idegesen lemásztak. - Az étel mondta Mary. - Hozzuk le a maradék élelmiszert. - Jó ötlet. Gyerekek, ti menjetek le! Rögtön jövünk mi is. - Én is hozhatnék valamit - mondta Earl. - Lefelé! - Becsapott a negyedik rakéta, távolabb, mint az előző. - És ne menjetek az ablak közelébe! - Majd teszek valamit az ablakra - mondta Earl. - Azt a nagy furnérlemezt, amit a vonatomhoz használtunk. - Jó ötlet. - Tim és Mary visszament a konyhába. - A kaja. Tányérok. Mi kell még? - Könyvek - Mary idegesen nézett körül. - Nem tudom. Más nem kell. Gyere! Fülrepesztő robbanás nyomta el a szavait. A konyhaablak betört, hullott rájuk az üveg. A mosogató fölötti polcról lezúduló tányérok ripityára törtek. Tim megragadta Maryt, és lerántotta a földre. A törött ablakon át fenyegető, szürke füst áradt a szobába Savanyú, rothadásszagú bűz. Tim megborzongott. - A fenébe a kajával. Menjünk le! - De... - Hagyd a fenébe! - Kézen fogta és leráncigálta a pincébe. Becsukta maga mögött az ajtót, és alig fértek el. - Hol a kaja? - kérdezte Virginia. Tim hideglelősen törölte meg a homlokát. - Ne törődj vele! Nem lesz rá szükségünk. - Segíts! - nyögte Earl. Tim segített neki föltenni a furnérlemezt az ablakra, a vízcsövek fölé. A pince hideg és csöndes volt. A betonpadló kissé nyirkos volt a lábuk alatt. Két rakéta csapott be egyszerre. Tim a földre zuhant. Megütötte magát a betonon, káromkodott. Egy pillanatra fekete örvénybe zuhant. Aztán már föltérdelt, tapogatódzott. - Mindenki rendben? - motyogta. - Én igen - mondta Mary. - Judy nyafogni kezdett. Earl tapogatódzni kezdett a többiek felé. - Én is jól vagyok - mondta Virginia. - Azt hiszem. A lámpa pislogott, majd kialudt. A pincében koromsötét lett. - Hát - mondta Tim. - Ez van. - Itt a zseblámpám. - Earl meggyújtotta a lámpát. - Ehhez mit szólsz? - Nagyszerű - mondta Tim. Újabb rakéták. A föld is mozgott alattuk, hullámzott, behorpadt. Egy hullám megrázta az egész házat. - Le kellene feküdni - mondta Mary.

101

- Igen. Feküdjünk le. - Tim óvatosan elnyúlt a földön. Vakolatdarabok hullottak rájuk. - Mikor lesz vége? - kérdezte nyugtalanul Earl. - Nemsokára - mondta Tim. - És addigra otthon leszünk? - Igen. Ott leszünk. A következő rakéta majdnem telibe találta őket. Tim érezte, ahogy a beton megemelkedik alatta. Egyre magasabbra és magasabbra. Egyre följebb és följebb emelte a betonballon. Körülötte recsegett minden. A vakolat hullott, mint az eső. Üvegtörést hallott. És a távolban tűz pattogását. - Tim - Mary hangja alig hallatszott. - Tessék. - Nem fog... nem fog sikerülni. - Nem tudom. - Nem fog sikerülni. Érzem. - Ki tudja, - Fölnyögött fájdalmában, mert egy deszka a hátára zuhant. Elborították, eltemették a deszkák meg a vakolat. És megérezte azt a savanyú szagot, az éjszakai levegő és a hamu szagát. A törött ablakon át már a pincébe is behatolt. - Apu - hallatszott erőtlenül Judy hangja. - Mit akarsz? - Nem megyünk vissza? Kinyitotta a száját, hogy feleljen. Fülrepesztő robbanás vágta el a szavát. Összerándult, ahogy a robbanás megtaszította. Körülötte minden mozgott. Valami forró, erős szél kapta föl, rángatta-cibálta. Erősen kapaszkodott. De a szél egyre csak húzta. Mikor a forróság már a kezét és az arcát égette, fölkiáltott: - Mary! Aztán csönd. Sötétség és csönd. Autók. Autók álltak meg a közelben. Aztán hangok. Lépések zaja. Tim megmozdult, lerázta magáról a deszkákat. Föltápászkodott. - Mary! - Körülnézett. - Visszajöttünk. A pince romokban hevert. A falak leomolva tátongtak. A lyukakon át belátszott a kinti zöld fű. Betonjárda. A kis rózsakert. A szomszéd ház fehér fala. Telefonpóznák sorai. Háztetők. Házak. A város. Mint máskor. Mint minden reggel. - Visszajöttünk! - Vad öröm fogta el. Itthon van. Épségben. Vége a lidércnyomásnak. Tim gyorsan kutatni kezdett a romba dőlt ház törmelékei között. - Mary, jól vagy? - Igen - Mary fölült, a fejéről hullott a vakolat. Tetőtől talpig fehér volt, a haja, a bőre, a ruhája. Az arca csupa karcolás. A ruhája megtépve. - Igazán itthon vagyunk? - Mr. McLean! Jól van? Kék egyenruhás rendőr jött le a pincébe. Mögötte két fehér ruhás alak. Odakint összegyűltek a szomszédok, aggódva kukucskáltak befelé. - Jól - mondta Tim. Fölsegítette Judyt és Virginiát. - Azt hiszem, valamennyien jól vagyunk. - Mi történt? - A rendőr félrelökdöste a deszkákat, hogy közelebb tudjon menni. Bomba? Valami bomba? - A ház romokban hever - mondta az egyik fehér ruhás szanitéc. - Biztos, hogy senki sem sérült meg? - Idelent voltunk. A pincében. - Jól van, Tim? - kérdezte Mrs. Handricks, és óvatosan lement hozzájuk a pincébe. - Mi történt? - kiáltotta Frank Foley. Valami megroppant a lába alatt, ahogy bejött. Úristen, Tim! Mi az ördögöt csináltál? A két fehér ruhás szanitéc gyanakodva körülszimatolt a romok között.

102

- Mázlija volt, ember. Őrült mázlija. Odafönt semmi sem maradt. Foley Tim mellé lépett. - A pokolba is! Nem megmondtam, hogy meg kellene nézetned a bojlert?! - Micsodát? - motyogta Tim. - A bojlert! Mondtam, hogy valami baj van a kapcsolóval. Biztos csak fűtött, fűtött, és nem kapcsolt ki... - Foley idegesen pislogott. - De én egy szót sem szólok, Tim. A biztosítónak. Számíthatsz rám. Tim kinyitotta a száját. De nem talált szavakat. Mit mondhatott volna? Nem, ezt nem a hibás bojler okozta, amit elfelejtettem megcsináltatni. Nem, nem is a rosszul bekötött kályha okozta. Semmi ilyesmi. Nem a kilyukadt gázcső, nem a bedugva felejtett villanykályha, nem a tűzhelyen felejtett kuktaedény. A háború volt az. A totális háború. Háború, de nemcsak ellenem. Nemcsak az én családom ellen. Nemcsak az én házam ellen. A ti házaitok ellen is. A ti házatok meg az én házam meg minden ház ellen. Itt, és a következő háztömbben, és a következő városban, és a következő államban, és országban és földrészen. Az egész világ olyan, mint ez itt. Rom és törmelék. Köd és rozsdásodó salakon növekvő, beteg növények. Háború mindannyiunk ellen. Mikor mindenki lemenekül a pincébe, sápadt arccal, rémülten, valami retteneteset érezve. És ha valóban eljön majd, ha a hét év letelt, nem lesz menekvés. Nem lehet visszamenni, visszarepülni a múltba, elfutni előle. Ha eljön mindannyiuk számára, már örökké fog tartani; senki sem fog visszajutni, mint ő. Mary őt nézte. A rendőr, a szomszédok, a fehér ruhás szanitécek - mindenki őt nézte. Tőle vártak magyarázatot. Hogy megmondja, mi történt. - Talán a bojler? - kérdezte félénken Mrs. Handricks. - Ugye a bojler volt, Tim? Előfordul ilyesmi. Sohasem lehet tudni... - Vagy a házi pálinkafőző - próbált tréfálni az egyik szomszéd. - Az volt az? Nem mondhatta meg nekik. Nem értenék meg, mert nem akarnák megérteni. Nem akarnák tudni. Biztatásra, megnyugvásra van szükségük. Látta a szemükben. A szemükben ott ült a félelem. Valami retteneteset éreztek - és féltek. Őt nézték, tőle vártak segítséget. Megnyugtató szavakat. Szavakat, melyek elűzik a félelmet. - Az - mondta komoran Tim. - A bojler volt az oka. - Gondoltam! - sóhajtott föl Foley. Mindannyian megkönnyebbülten sóhajtottak föl. Suttogás, nevetés. Bólintások, mosolyok. - Meg kellett volna csináltatnom - folytatta Tim. - Már régen meg kellett volna nézetnem. Míg még lehetett volna csinálni valamit vele. - Tim végigpillantott a körülötte álló, izgatott embereken, akik szinte itták a szavait. - Jobban oda kellett volna figyelnem. Mikor még nem volt túl késő. GÁLVÖLGYI JUDIT FORDÍTÁSA

103

NÉMETH ISTVÁN

A SZILÍCIUMTÜNDÉR Kénfokon kínoz, kovaszeme villog, Tikitá, a tündér kvarcszíve fényes - űrhajót morzsol szikla-kezével, borsószemként pereg ujja közt egy élet. Csavaros házban, monoxidgázban, Tikitá, a tündér hűvösen énekel űrhajót - morzsol szikla-kezével, borsószemként pereg ujja közt egy élet. Mégis egy éjjel, több mint az élet, Tikitá térdén senki sem vesztes - ha hajót is morzsol szikla-kezével, peregjen inkább ujja közt éltem!

104

Hatvan halott balladája NÉMETH ISTVÁN

Hatszáz monoxid-törpe, négyszáz szilícium-góliát fogta közre a Tábort és gyújtott kova-glóriát.

A kiolit-oszlop szívében tündökölt a bolygó Ajtaja, mi beléptünk sorban, csendben, mind a hatvanan.

A tükrök fénye megfakult, a lézer fénye harsogott, tündöklő hajóink lángköre megfagyasztotta a napot.

Aztán jött a láz, a kínzó kiütéssel járó lob, kiűzettünk e paradicsomból, mert így hívtuk mi ezt a poklot.

Ó, hogy olvadt titán és kén, a szilícium lobogott, hatszáz monoxid-törpe és négyszáz góliát megfagyott.

Most szunnyadunk e rideg földben, magunk vájtuk ki a Medret, fölöttünk táncol díszmenetben törpék és góliátok ezer szelleme.

NÉMETH ISTVÁN

NYUGALMAZOTT KAPITÁNY ÉNEKE A csillagokat, a bolygókat én - fura ifjú - bejártam, a fényévek során a galaktikát megismertem és varázsát soha-soha nem feledem. Az asszony, a valaha-szép, most ide láncolt robotok ura én! Szántok és vetek, évente többször aratok, ülök a tyúk-ketrec előtt és a tojásokat számolom. Ha lefordul a nap - ezen a vidéken ez napjában többször is megesik a ritka légkörben felragyognak a csillagok. Ilyenkor repül velem a tyúk-ketrec, irama szédítőbb bármely űrhajó sebességénél, mögöttem asszony és gyerek sír, árválkodik a magtárban a vetnivaló! Sírnak, bár tudják, visszatérek e meteorit kicsiny földjére, de sejtik, hogy minden visszaérkezéssel jobban elveszítenek.

107

Philip K. Dick

DADUS - Ha visszagondolok - mondta Mary Fields -, már el sem tudom képzelni, hogyan is tudtunk mi felnőni egy Dadus gondoskodása nélkül. Kétségtelen, hogy mióta megérkezett, Dadus megváltoztatta a Fields család egész életét. Attól kezdve, hogy a gyerekek reggel kinyitották a szemüket, addig, míg a fejük álmosan le nem csuklott este, Dadus ott volt velük, szemmel tartotta őket, sürgölődött körülöttük, gondoskodott minden szükségletük kielégítéséről. Mr. Fields tudta az irodában, hogy a gyerekek biztonságban vannak, teljes biztonságban. Mary is megszabadult a soha véget nem érő házi munkák és gondok jelentős részétől. Nem kellett fölkeltenie, fölöltöztetnie a gyerekeket, nem kellett utánanéznie, hogy mosakodtak-e, ettek-e, és így tovább. Még az iskolába sem kellett elkísérnie őket. És iskola után, ha nem jöttek egyenesen haza, nem kellett idegesen föl-alá járkálnia és aggódnia, hogy valami történt velük. Nem mintha Dadus elkényeztette volna őket, egyáltalán nem. Ha abszurd vagy ártalmas dolgot követeltek (egy raktárra való cukorkát vagy egy rendőrmotort), Dadus vasakarattal utasította vissza. Akár a jó pásztor, tudta, mikor nem szabad teljesítenie a nyája kívánságait Mindkét gyerek szerette. Egyszer, amikor Dadust el kellett küldeni a szervizbe, szünet nélkül bőgtek. Sem az anyjuk, sem az apjuk nem tudta megvigasztalni őket. De végre visszajött Dadus, és minden rendben volt. És éppen jókor! Mary már teljesen kimerült. - Istenem! - mondta, mikor végre lehuppant. - Mit csinálnánk nélküle? Mr. Fields fölpillantott. - Ki nélkül? - Dadus nélkül. - Azt csak az ég tudja - mondta Mr. Fields. Miután Dadus fölébresztette a gyerekeket - lágyan, dallamosán berregett egylábnyira a fejüktől -, gondja volt rá, hogy fölöltözzenek és időben lent legyenek a reggelinél, tisztára mosdva és felhőtlen hangulatban. Ha rossz volt a kedvük, Dadus megengedte nekik, hogy a hátára ülve tegyék meg az utat lefelé a lépcsőn. Micsoda hőn óhajtott élvezet volt ez! Míg Bobby és Jean eszelősen kapaszkodtak belé, Dadus, akár egy gördülő zsúrkocsi, lépésről lépésre lebegett alá a maga fura, görgő járásával. A reggelit persze nem Dadus készítette. Ez a konyha dolga volt. De ott maradt lesni, hogy rendesen esznek-e, és reggeli után ellenőrizte az iskolába készülődést. És amikor már minden könyv együtt volt, a gyerekek pedig kellően tiszták és jólfésültek voltak, akkor jött Dadus legfontosabb feladata: vigyáznia kellett a gyerekek biztonságára a forgalmas utcán. A város tele volt veszéllyel, Dadusnak nyitva kellett tartania a szemét. A sebesen száguldó rakétacirkálók, amik munkába vitték az üzletembereket. Aztán amikor egy erőszakos fickó bántani akarta Bobbyt. Egy erőteljes jobbegyenes Dadustól, és már röpült is, és üvöltött teli torokból. Vagy amikor egy részeg kezdett beszélni Jeannek, és az isten tudja,

108

hogy mit akart tőle. Dadus erős fémtestének egyetlen lökésével a csatornába lökte. Néha a gyerekek meg-megálltak egy-egy üzlet előtt. Ilyenkor Dadusnak kellett gyöngéden továbbösztökélni őket. Vagy ha (ami néha megesett) a gyerekek elkéstek volna az iskolából, Dadus a hátára ültette őket, és sebesen csattogó talpakkal száguldott velük a járdán. Dadus iskola után is állandóan velük volt, figyelte a játékukat, ellenőrizte, védte őket, végül pedig, mikor már késő és sötét volt, elcipelte őket a játéktól, és hazairányította őket. És amikor az asztalra került a vacsora, biztosan megjött Dadus is, beterelte a kapun Bobbyt és Jeant, és közben dorgálóan kattogott és csörgött. Éppen időben érkeztek a vacsorára! Csak a fürdőszobába ugrottak még be, kezet-arcot mosni. És éjjel... Mrs. Fields hallgatott, és a homlokát ráncolta. Éjjel... - Tom? - mondta. A férje fölpillantott az újságból. - Tessék? - Beszélni akartam veled valamiről. Nagyon különös, és nem értem. Persze, én semmit sem értek a gépekhez. De Tom, éjjel, amikor mindannyian alszunk és csöndes a ház, Dadus... Zajt hallottak. - Mami! - Jean és Bobby rontott be a nappaliba, az arcuk kipirult az örömtől. - Mami, versenyt futottunk Dadussal hazáig, és mi győztünk! - Mi győztünk - mondta Bobby. - Legyőztük. - Sokkal gyorsabban futottunk nála - mondta Jean. - Dadus hol van, gyerekek? - kérdezte Mrs. Fields. - Jön. Szia, apa! - Szia, srácok! - mondta Tom Fields. Félrebillentett fejjel figyelt. A tornácról fura kaparászás és berregés hallatszott. - Ez Dadus - mondta Bobby. És bejött a szobába Dadus. Mr. Fields nézte. Mindig is izgatta a masina. A szobában egyedül Dadus talpai ütöttek zajt, a keményfa padlóhoz csapódó fémtalpak különös, ritmikus hangja. Dadus megállt előtte néhány lépésnyi távolságban. A hajlékony huzalokon lógó, rezzenéstelen fotocella-szemek őt nézték. A kocsányok elgondolkodva, könnyedén mozogtak. Aztán visszahúzódtak. Dadus gömb alakú volt, nagy, alul lapos fémgömb. A felületét tompazöld lakk borította, amely itt-ott lepattogzott és megrepedezett a használattól. A szemkocsányokon kívül nem sok látnivaló akadt rajta. A talpak nem látszottak. A koponya mindkét felén egy-egy ajtó körvonalai látszottak. Szükség esetén innen jöttek ki a mágneses karok. A koponya elejének egy pontján dupla erős volt a vasalás. Az előre- és hátrahajló fémlemezektől szinte fegyvernek látszott. Mint valami tank. Vagy hajó, egy legömbölyített fémhajó, ami kijött a partra. Vagy egy rovar. Egy ászka, vagy mi is a neve. - Gyerünk! - kiáltotta Bobby. Dadus hirtelen megmozdult, kissé elfordult, ahogy talpai megkapaszkodtak a padlón, és elfordították a testét. Egyik oldalajtaja kinyílt. Egy hosszú fémrúd nyúlt ki belőle. Dadus játékosan megragadta Bobby kezét, és magához húzta a fiút. Fölrakta a hátára. Bobby meglovagolta a fémkoponyát. Izgatottan kapált a sarkaival, föl-le ugrált. - Fussunk versenyt a ház körül! - kiáltotta Jean. - Gyerünk! - ordította Bobby. Dadus megindult, kivitte a fiút a szobából. Berregő, fémből és relékből, kattogó fotocellákból és csövekből álló nagy bogár. Jean mellette szaladt. Csönd volt. A szülők ismét egyedül maradtak. - Hát nem csodálatos? - mondta Mrs. Fields. - Persze, ma már a robot gyakori látvány. Sokkal gyakoribb, mint néhány évvel ezelőtt. Mindenütt ott vannak, a bolti pénztárban, a busz volánjánál, az árokásásnál... - De Dadus azért más - mormogta Tom Fields.

109

- Ő... ő nem olyan, mint egy gép. Ő olyan, mint egy ember. Egy élő ember. De hiszen sokkal bonyolultabb is, mint bármelyik gép. Ilyennek kell lennie. Azt mondják, még a konyhánál is bonyolultabb. - Éppen eleget fizettünk érte - mondta Tom. - Igen - mondta Mary Fields. - Hiszen annyira hasonló egy élőlényhez. - A hangja nagyon furcsán csengett. - Annyira hasonló. - Az biztos, hogy a gyerekekre vigyáz - és Tom visszatért az újságjához. - Csakhogy én aggódom - Mary homlokát ráncolva tette le a kávéscsészéjét. Vacsoránál ültek. Késő volt. A két gyereket már fölküldték aludni. Mary a szájához emelte a szalvétáját. - Tom, én nyugtalan vagyok. Szeretném, ha ide figyelnél. Tom Fields fölpillantott. - Nyugtalan vagy? Miért? - Miatta. Dadus miatt. - Miért? - Nem... nem tudom. - Gondolod, hogy újra a szervizbe kell küldenünk? Hiszen most hozták rendbe. Most mi van? Hacsak a gyerekek nem... - Nem erről van szó. - Hát akkor miről? Az asszony hosszú ideig nem válaszolt. Hirtelen fölállt az asztaltól, és a lépcsőhöz ment. Fölnézett, a sötétbe. Tom döbbenten bámulta. - Mi a baj? - Biztos akarok lenni, hogy nem hall minket. - Kicsoda? Dadus? Mary közelebb ment hozzá. - Tom, a múlt éjjel megint fölébredtem. A hangok miatt. Újra hallottam, ugyanazokat a hangokat, amiket már máskor is hallottam. Te azt mondtad, hogy semmit sem jelentenek! - Nem is - legyintett Tom. - Mit jelentenének? - Nem tudom. És ez nyugtalanít. De amikor már mindannyian alszunk, Dadus lejön. Kijön a gyerekszobából. Mihelyt biztos benne, hogy valamennyien alszunk, kisurran a szobából, olyan halkan, ahogyan csak tud. - De miért? - Nem tudom! Múlt éjjel hallottam, ahogyan leosont, halkan, mint egy egérke. Azt is hallottam, hogy itt lent közlekedett. És aztán... - Mi történt aztán? - Tom, aztán hallottam, ahogy kiment a hátsó ajtón. Ki, ki a házból. A hátsó kertbe ment. Egy darabig csak ennyit hallottam. - Folytasd! - dörzsölte Tom az állat. - Figyeltem. Fölültem az ágyban. Te, persze, aludtál. Mélyen aludtál. Semmi értelme nem lett volna, hogy fölébresszelek. Fölkeltem, és az ablakhoz mentem. Fölhúztam a rolettát, és kinéztem. Ott volt kint, a hátsó kertben. - Mit csinált? - Nem tudom. - Mary Fields arcát gond felhőzte. - Nem tudom! Mi az ördögöt csinálhat egy Dadus éjszaka odakint a hátsó kertben? Sötét volt. Rettenetesen sötét, de az infravörös szűrő a helyére kattant, és a sötétség eltűnt. A fémgömb haladt előre, átvágott a konyhán, talpait félig behúzta, hogy csöndesebben mozogjon. A hátsó ajtóhoz ért, megállt, figyelt. Semmi zaj. A ház csöndes volt. Mind aludtak odafönt. Mélyen aludtak. A Dadus meglökte az ajtót, és az kinyílt. A Dadus kiment a tornácra, és óvatosan betette

110

111

az ajtót. Az éjszakai levegő kellemesen hűvös volt. És tele illatokkal, az éjszaka különös, csiklandozó illataival, amikor a tavaszból éppen nyár lesz, amikor a talaj még nedves, és a forró júliusi napnak még nem volt ideje elperzselni a növekvő, friss zöldet. A Dadus lement a lépcsőn a betonjárdára. Aztán óvatosan továbbhaladt a pázsitra, a nedves fűszálak csapkodták az oldalát. Kis idő múlva megállt, és a hátsó talpaira emelkedett. Az eleje fölmeredt. Szemkocsányai mereven és feszülten meredtek előre, alig mozogtak. Majd ismét visszazökkent és továbbhaladt. Éppen megkerülte az őszibarackfát, és ismét a ház felé tartott, amikor meghallotta a zajt. Azonnal megtorpant, és készenlétbe helyezkedett. Oldalajtói lenyíltak, és teljes hosszúságukban, harci készenlétben kinyúltak ruganyos karjai. A kerítés túloldalán, a százszorszépek sorain túl, valami megmozdult. A Dadus a szemét meresztette, fényszűrői sebesen kattogtak. Az égbolton csak néhány halovány csillag pislákolt. Mégis eleget látott. A kerítés túloldalán egy másik Dadus jött halkan a virágok között a kerítés felé. Igyekezett minél halkabban mozogni. Mindkét Dadus megállt és mozdulatlanul bámulták egymást - a zöld Dadus a maga kertjéből figyelte a kerítéshez közeledő, kék csavargót. A kék egy nagyobb Dadus volt, két fiúra kelleti gondot viselnie. Oldalai behorpadtak és meggörbültek a használattól, de karjai még erősek voltak. Az orrnál szokásos duplaerős lemezeken kívül ezen volt egy keményacél homorulat is, egy előreugró állkapocs, ami már elfoglalta a pozícióját. A Mecho-Products, a készülék gyártói, nem győzték fölhívni a figyelmet erre az új állkapcsos szerkezetre. Ez volt a védjegyük, az egyéni találmányuk. Minden tájékoztató füzetben hangsúlyozták ezt a valamennyi modelljükre fölszerelt, erőteljes mélyedést. És voltak további tetszőleges kiegészítői is: például egy motorral hajtott vágószerszám, amit könnyen föl lehetett szerelni a luxus modellekre. Ez a kék Dadus ilyennel volt fölszerelve. A kék Dadus óvatosan megközelítette a kerítést. Megállt, és gondosan megvizsgálta a léceket. A kerítés régi volt, a lécek vékonyak, korhadtak voltak. A Dadus kemény fejével meglökte a kerítést. A kerítés engedett, széthullott. A zöld Dadus azonnal a hátsó talpaira állt, karjai kinyúltak. Szenvedélyes öröm, vad izgalom töltötte el. A csata vad öröme. Csöndesen gurulva a földön, a két Dadus összekapaszkodott. Egyikük sem ütött zajt, sem a kék Mecho-Products Dadus, sem pedig a kisebb, könnyebb, halványzöld Service Industries Inc. Dadus. És harcoltak, szorosan összekapaszkodtak, a hatalmas állkapocs pedig próbálta elérni a lágyabb alsórészeket. A zöld Dadus pedig a mellette dühösen csillogó szemeket próbálta eltalálni fémtüskéivel. A zöld Dadus hátrányos helyzetben volt: csupán közepes árú modell volt, a másik jobb és súlyosabb volt nála. De azért elkeseredetten, dühösen küzdött. És tovább verekedtek, ide-oda görögve a nedves földön. Egyetlen hang nélkül. Teljesítve a végső parancsot, a gyűlölet parancsát, amiért tervezték őket. - El sem tudom képzelni - rázta a fejét Mary Fields. - Fogalmam sincs. - Elképzelhető, hogy valami állat tette? - találgatta Tom Fields. - Van itt a környéken valami nagy termetű kutya? - Nincs. Volt ugyan egy nagy, vörös ír szetter, de azok elköltöztek, vidékre. Mr. Petty kutyája volt. A szülők értetlenül, zavartan bámultak maguk elé. Dadus a fürdőszoba ajtajában pihent, és azt leste, megmossa-e Bobby a fogát. A zöld koponya összevissza volt törve. Az egyik szem bezúzódott, üvege kitört. Az egyik kart nem lehetett visszahúzni; tehetetlenül, használhatatlant nyúlt ki kis ajtaján. - Nem értem - ismételte Mary. - Fölhívom a szervizt, majd meglátjuk, mit mondanak. Tom, ez csak éjjel történhetett. Míg aludtunk. A zajok, amiket hallottam... - Pszt! - figyelmeztette Tom. Dadus közeledett hozzájuk a fürdőszoba felől. Ziláltan

112

kattogva és berregve haladt el mellettük, a bicegő, zöld fémgolyó aritmikus, fülsiketítő zajokat adott ki magából. Tom és Mary Fields elkeseredetten nézték, ahogy Dadus lassan átvánszorgott a nappaliba. - Csak azt szeretném tudni... - mormolta Mary. - Mit? - Csak azt szeretném tudni, vajon megtörténik-e még egyszer. - Hirtelen mély aggodalommal nézett a férje szemébe. - Tudod, hogy a gyerekek mennyire szeretik... és mekkora szükségük van rá. Nem lennének biztonságban nélküle. Igaz? - Talán többé nem fordul elő - nyugtatta Tom. - Talán csak véletlen volt. - De maga sem hitte, amit mondott; hiszen jól tudta. Ami történt, nem volt véletlen. Kihozta a garázsból földfelszíni cirkálóját, és odanavigálta a ház hátsó ajtajához. Az ernyedt, megtépázott Dadus egy pillanat alatt bent volt a kocsiban; és tíz percen belül Tom már száguldott is a városon át a Service Industries Inc. javítóműhelye felé. Az olajfoltos, fehér kezeslábast viselő szerelő a bejáratnál fogadta. - Problémák vannak? - kérdezte fáradtan; a háta mögött, a háztömbnyi hosszú műhelyben hosszú sorokban álltak az összetört Dadusok, más és más szerelési szakaszban. - Most mi a baj? Tom nem felelt. Kiparancsolta a Dadust a kocsiból, és megvárta, míg a szerelő maga veszi szemügyre. A szerelő fejcsóválva tápászkodott föl a földről, és letörölte a homlokáról az olajat. - Ez sokba fog kerülni - mondta. - Az egész idegközpont kikészült. - Látott már ilyesmit? - kérdezte kiszáradt torokkal Tom. - Nem magától ment tönkre; nyilván tudja. Tönkretették. - Nyilván - mondta színtelenül a szerelő. - Alaposan megkapta a magáét. Szép, nagy darabok hiányoznak belőle - mutatott a betört elülső koponyarészekre. - Szerintem a Mecho valamelyik új, állkapcsos modellje volt. Tom Fieldsben elhűlt a vér. - Akkor magának ez nem újdonság - mondta halkan, és a szíve összeszorult. - Így megy állandóan. - Hát, a Mecho most dobta piacra ezt az új, állkapcsos modellt. Nem is rossz... de legalább kétszer annyiba kerül, mint ez a modell. Természetesen - tette hozzá elgondolkodva a szerelő - nálunk is megvan a párja. Fölvesszük a versenyt a legjobb modelljeikkel is, ráadásul olcsóbban. - Ezt javítsák meg nekem - mondta Tom olyan nyugodtan, ahogyan csak tudta. - Nem veszek másikat. - Megteszem, amit tudok. De nem lesz már a régi. A sérülések elég komolyak. Azt tanácsolom, hogy cserélje be, majdnem annyit fog kapni érte, mint amennyiért vette. Egy hónapon belül kijönnek az új modellek, és az ügynökök alig várják... - Tisztázzunk valamit. - Tom Fields idegesen cigarettára gyújtott. - Maguk nem akarják megjavítani ezeket, igaz? Maguk vadonatúj modelleket akarnak eladni, amikor ezek lerobbannak. - Áthatóan nézett a szerelőre. - Amikor lerobbannak, vagy szétverik őket. A szerelő vállat vont. - Időpocsékolás ezt megjavítani. Úgyis hamarosan kikészül. - Könnyedén megrúgta a boldogtalan zöld koponyát. - Ez a modell már vagy hároméves. Uram, ez elavult. - Csinálja meg! - csikorogta Tom. Kezdte átlátni a dolgot, és fogytán volt a türelme. Nem veszek újat! Ezt csinálják meg! - Rendben van - mondta rezignáltan a szerelő. Hozzálátott a munkalap kiállításához. Megtesszük, amit tudunk. De ne várjon csodát. Miközben Tom Fields idegesen aláírta a megrendelőlapot, két további sérült Dadust hoztak be.

113

- Mikor kapom vissza? - kérdezte. - Eltart egypár napig - biccentett a szerelő a háta mögött sorakozó, félkész Dadusok felé. Amint látja - tette hozzá könnyedén -, van elég munkánk. - Megvárom - mondta ridegen Tom. - Még ha hónapokba telik is. - Menjünk a parkba! - kiáltotta Jean. Szép nap volt, a nap forrón sütött, a füvek és virágok hajladoztak a szélben. A két gyerek lépegetett a kavicsos ösvényen, mélyen beszívták az illatos levegőt, hogy minél tovább megőrizzék magukban a rózsák, hortenziák és narancsvirágok jelenlétét. Ingadozó, sötét, dús cédrusok kis ligete mellett haladtak el. Alattuk a lágy televény, az eleven világ bársonyos, nedves bundája a lábuk alatt. A cédrusokon túl, ahol ismét kibukkant a nap és újra föltündökölt a kék égbolt, hatalmas, zöld pázsit terült el. Dadus lassan vánszorgott mögöttük, talpai hangosan kattogtak. Törött karját megjavították, és a sérült szem helyére új optikát szereltek. De hiányzott a régi idők lágyan koordinált mozgása; és koponyájának legömbölyített formáját sem állították helyre. Néha megállt, és megállt a két gyerek is, és türelmetlenül várták, hogy utolérje őket. - Mi bajod, Dadus? - kérdezte tőle Bobby. - Valami nem stimmel vele - panaszolta Jean. - Múlt szerda óta nagyon fura. Igazán fura és lassú. És egy darabig nem is volt otthon. - A szervizben volt - jelentette ki Bobby. - Azt hiszem, talán fáradt. Öreg már, apa mondta. Hallottam, amit anyával beszéltek. Szomorúan mentek tovább, és Dadus kínlódva követte őket. Most értek oda a pázsiton fölállított padokhoz, melyeken bágyadtan napoztak az emberek. A füvön egy fiatalember feküdt, arcát újsággal takarta le, a feje alatt összehajtogatott kabátja. Gondosan megkerülték, vigyázva, hogy rá ne lépjenek. - Ott a tó! - Jean jókedve visszatért. A nagy füves mező erősen lejtett. A távoli, legmesszebb lévő részén kavicsos ösvény húzódott, azon túl pedig a kék vizű tó. A két gyerek izgatottan, tele várakozással nekiiramodott. Egyre gyorsabban haladtak lefelé a gondosan tervezett lejtőn, és Dadus szánalomra méltóan igyekezett lépést tartani velük. - A tó! - Döglött Mars-bogár, aki utoljára ér oda! Zihálva futottak végig az ösvényen a víznyaldosta, keskeny, zöld partra. Bobby négykézlábra vetette magát, és kacagott, és lihegett, és bámulta a vizet. Jean melléje telepedett, és megigazította a ruháját. A felhőkék víz mélyén menyhalak és pontyok mozogtak, megfoghatatlanul aprócska műhalak. A tó egyik oldalán gyerekek bocsátották vízre csapkodó, fehér vitorlájú hajóikat. Az egyik padon kövér férfi olvasott szorgalmasan, a foga között pipa. A tó egyik csücskénél fiatal pár andalgott, kéz a kézben, csak egymásra figyelve, a világról megfeledkezve. - Bárcsak lenne egy csónakunk! - mondta sóvárogva Bobby. Csikorogva és zörögve Dadus végre odaért hozzájuk. Megállt, behúzta a talpait, és letelepedett. Nem mozdult. Az egyik szeme, a jó, tükrözte a napfényt. A másikat nem hangolták össze vele; az üresen meredt a világra. Sikerült súlyának nagyobb részét áthelyeznie a kevésbé sérült oldalára, de a mozgása szaggatott és lassú volt. És szaga volt, égett olaj és súrlódó fém szaga. Jean nézte Dadust. Aztán szeretettel megütögette a horpadt zöld testet. - Szegény Dadus! Mit csináltál, Dadus? Mi történt veled? Baleset? - Lökjük be Dadust - mondta lustán Bobby. - Nézzük meg, tud-e úszni. Tudnak a Dadusok úszni? Jean azt felelte, hogy nem, mert túl nehezek. Dadus lemerülne a tó fenekére,

114

115

és többé nem látnák. - Akkor ne lökjük be - egyezett bele Bobby. Egy ideig hallgattak. Madárcsapat húzott el fölöttük, nagy, sebesen mozgó pöttyök az égbolton. Egy kicsi fiú jött biciklin a kavicsösvényen, az első kereke bizonytalanul bukdácsolt. - Bárcsak lenne egy biciklim! - suttogta Bobby. A kisfiú továbbdöcögött. A tó túloldalán a kövér ember fölállt, és a padhoz ütögette a pipáját. Összecsukta a könyvét, és ballagni kezdett az ösvényen, közben egy hatalmas, vörös zsebkendővel törölgette izzadó homlokát. - Mi történik a Dadusokkal, ha megöregednek? - tűnődött Bobby. - Mit csinálnak? Hová mennek? - A mennyországba. - És Jean szeretettel simította meg a horpadt, zöld koponyát. - Mint mindenki más - A Dadusok is születnek? És vajon mindig voltak Dadusok? - Bobby a végső, kozmikus rejtélyeken kezdett rágódni. - Talán volt olyan kor, amikor még nem voltak Dadusok. Vajon milyen lehetett a világ, mielőtt a Dadusok megszülettek? - Persze hogy mindig voltak Dadusok - mondta türelmetlenül Jean. - Ha nem lettek volna, akkor honnan kerültek volna elő egyszerre? Erre Bobby nem tudott felelni. Egy ideig még töprengett, de elálmosodott... túl kicsi volt még az ilyen problémákhoz. A szemhéja elnehezedett, ásított. A két gyerek a langyos fűben feküdt a tóparton, nézték az eget meg a felhőket, hallgatták a cédrusok között járó szelet. Mellettük pihent az ütött-kopott zöld Dadus, gyűjtögette maradék erejét. Egy kicsi lány jött lassan a zöld füvön, egy szép kicsi lány, kék ruhában, világos szalaggal sötét hajában. A tó felé tartott. - Nézd - mondta Jean -, jön Phyllis Casworthy. Neki narancssárga Dadusa van. Érdeklődéssel figyelték. - Ki hallott már narancssárga Dadusról - mondta undorral Bobby. A kislány és Dadusa a közelben vágtak át az ösvényen, és elérték a tópartot. Megálltak, és nézték a vizet, a játékcsónakok fehér vitorláit, a műhalakat. - Az ő Dadusa nagyobb, mint a miénk - állapította meg Jean. - Az igaz - ismerte el Bobby. Szeretettel megérintette a zöld gömböt. - De a miénk helyesebb. Igaz? A Dadusuk nem mozdult. Bobby meglepetten fordult meg. A zöld Dadus mereven, feszülten állt. A jobbik szemkocsánya előremeredt, és rezzenéstelenül bámulta a narancssárga Dadust. - Mi baj? - kérdezte rosszat sejtve Bobby. - Dadus, mi baj? - visszhangozta Jean. A zöld Dadus fölberregett, ahogy alkatrészei egymásba kapcsolódtak. Talpai éles, fémes csattanással ugrottak a helyükre. Lassan lenyíltak ajtajai, és karjai kinyúltak. - Dadus, mit csinálsz?! - ugrott föl idegesen Jean. Bobby is fölpattant. - Dadus! Mi folyik itt? - Gyerünk! - mondta rémülten Jean. - Menjünk haza. - Gyere, Dadus! - mondta Bobby - Hazamegyünk, most rögtön. A zöld Dadus eltávolodott tőlük; ügyet sem vetett rájuk. És odalent a tóparton a másik, a nagy narancssárga Dadus szintén függetlenítette magát a kislánytól, és megindult. - Dadus, vissza! - a kislány hangja éles és nyugtalan volt. Jean és Bobby fölrohantak a lejtős pázsiton, el a tótól. - Jönni fog! - mondta Bobby. - Dadus! Légy szíves, gyere! De Dadus nem jött. A narancssárga Dadus közeledett. Hatalmas volt, sokkal nagyobb, mint az az állkapcsos kék Mecho-modell, amely akkor éjjel lejött a hátsó kertbe. Az most darabokban hevert a

116

kerítés túloldalán, szétvert koponyával, szétszórt tagokkal. Ez volt a legnagyobb Dadus, amit a zöld Dadus valaha is látott. A zöld Dadus sután ment elébe, fölemelte karjait, fölkészítette páncélját. De a narancssárga Dadus egy hosszú vezetékhez erősített fémkart bocsátott ki magából. A fémkar kilőtt, magasan a levegőbe. És forogni kezdett, fenyegető sebességgel, egyre gyorsabban és gyorsabban. A zöld Dadus habozott. Hátrált, bizonytalanul elhúzódott a forgó fémbuzogány elől. És míg rémülten és tehetetlenül megállt, hogy eldöntse, mit tegyen, a másik előrelendült. - Dadus! - sikoltotta Jean. - Dadus! Dadus! A két fémtest dühödten gurult a füvön, elkeseredetten küzdöttek. A fémbuzogány újra és újra lecsapott vadul a zöld fémtestre. A meleg nap nyájasan sütött le rájuk. A tó felszíne szelíden fodrozódott a szélben. - Dadus! - visította Bobby, és ugrált tehetetlenségében. De a vadul egymásba fonódó narancssárga és zöld nem adott választ. - Mit akarsz tenni? - kérdezte sápadtan, vértelen ajakkal Mary Fields. - Te maradj! - Tom fölkapta és a vállára dobta a kabátját, levette a kalapját a polcról, és elindult az ajtó felé. - Hová mész? - Elöl áll a cirkáló? - Tom kinyitotta az ajtót, és kilépett a tornácra. A két gyerek rémülten, boldogtalanul és reszketve bámulta. - Igen - mondta Mary -, elöl áll. De hová... Tom hirtelen a gyerekekhez fordult. - Biztos, hogy... meghalt? Bobby bólintott. Az arcán csíkot húztak az elmaszatolt könnyek. - Alkatrészek... végig a pázsiton. Tom komoran bólintott. - Rögtön jövök. És ne aggódjatok! Maradjatok itt! Lement a lépcsőn, végig a járdán, a kocsihoz. Egy pillanat múlva hallották, ahogy dühösen elhajt. Több üzletet föl kellett keresnie, míg megtalálta, amit akart. A Service Industries-nál nem volt számára semmi használható; velük végzett egyszer és mindörökre. Az Allied Domestic pompázatos, szépen világított kirakatában látta meg, amit keresett. Már zárni akartak, de Tom arckifejezését látva az eladó inkább beengedte. - Megveszem - mondta Tom, és a zsebébe nyúlt a csekk-könyvéért. - Melyiket, uram? - habozott az eladó. - A nagyot. A nagy feketét, ami a kirakatban van. Négy karral és elöl egy faltörő kossal. Az eladó sugárzott a boldogságtól. - Igenis, uram - kapta elő a blokktömböt. - Egy Imperator Delux-modell, erősugárfókusszal. Parancsol hozzá nagy sebességű forgókart és távirányítású visszajelzőt is? Egy szerény összegért visszajelző képernyővel is föl tudjuk szerelni: a helyzetet saját szobájának kényelméből követheti nyomon. - A helyzetet? - mondta rekedten Tom. - Amikor akcióba lép. - Az eladó gyorsan írni kezdett. - Akcióba - mert ez a modell a működésbe helyezését követő tizenöt másodpercen belül bemelegszik, és lecsap az ellenfelére. Nincs még egy modell, akár a mi gyártmányunk, akár másoké, amelyiknek ilyen rövid lenne a reakcióideje. Hat hónappal ezelőtt még azt mondták, hogy a tizenöt másodperc elérhetetlen álom. - Az eladó izgatottan fölnevetett. - De a tudomány fejlődik. Tom Fieldset különös, hideg dermedtség fogta el. - Ide figyeljen! - mondta rekedten, és a kabáthajtókáját megragadva közelebb húzta magához az eladót. A blokktömb leesett, az eladó hápogott meglepetésében és rémületében. Ide figyeljen - hörögte Tom -, maguk ezeket egyre nagyobbra csinálják, igaz? Évről évre, új

117

modellek, új fegyverek. Maguk meg az összes többi cég egyre tökéletesítik a felszerelésüket, hogy elpusztíthassák egymást. - Ó - nyüszítette sértődötten az eladó -, az Allied Domestic modelljeit sohasem pusztítják el. Néha talán egy kicsit összeverik őket, de mutasson nekem csak egyet is. amit ki kellett vonni a forgalomból. - Méltóságteljesen fölvette a blokktömbjét, és megigazította a zakóját. Nem, uram - mondta patetikusan -, a mi modelljeink fennmaradnak. A napokban is láttam egy hétéves, működő Allied-gyártmányt, egy régi 3-S modellt. Talán egy picikét horpadt volt, de még elég tűz volt benne. Kíváncsi lennék, hogy boldogulna vele egy olcsó ProtectoCorp-modell. Tom igyekezett uralkodni magán. - De miért? Mire jó ez? Mi a célja ennek... a versengésnek közöttük? Az eladó habozott, aztán, ismét a blokktömbjével matatva, bizonytalanul magyarázni kezdett: - Igen, uram - mondta. - A verseny; ráhibázott a lényegre. Pontosabban szólva, a siker a versenyben. Az Allied Domestic nem óhajtja fölvenni a versenyt a konkurrenciával... inkább eltörli a konkurrenciát. Némi időbe telt, míg Tom Fields megértette a dolgot. - Értem - mondta. - Másképpen szólva, ezek a masinák évente elavulnak. Már nem elég jók, nem elég nagyok. Nem elég erősek. És ha nem cserélik le őket, ha nem veszel egy újabb, modernebb modellt... - A jelenlegi Dadusuk volt a vesztes, igaz? - mosolygott mindentudóan az eladó. - Talán egy kissé elavult modell volt? Nem felelt meg a korszerű versenykövetelményeknek? És végül nem győztesként került ki a küzdelemből? - Sehogyan sem került elő többé - mondta rekedten Tom. - Igen, elpusztult... Megértem. Nagyon gyakori eset. Látja, uram, nincs más választása. Erről senki sem tehet. Ne minket hibáztasson, ne az Allied Domesticet hibáztassa. - De - mondta élesen Tom - ha valamelyik elpusztul, az azt jelenti, hogy maguk eladnak egy másikat. Üzletet jelent, pénzt a kasszában. - Ez igaz. De meg kell felelnünk a korszerű minőségi színvonalnak. Nem maradhatunk le... mint látta, uram, már ne haragudjon, ha erre hivatkozom, de láthatta a lemaradás szerencsétlen következményeit. - Igen - mondta Tom alig hallhatóan. - Megmondták, hogy ne javíttassam meg. Megmondták, hogy cseréljem ki egy újra. Az eladó arcán egyre magabiztosabb, egyre önelégültebb mosoly fénylett. Akár egy boldogan sugárzó, apró nap. - De most már egyenesben van, uram. Ezzel a modellel egyszeriben az élvonalba került. Nem lesz több gondja, Mr. ... - Várakozó szünetet tartott. - Szabad a nevét, uram? Milyen névre állíthatom ki a számlát? Bobby és Jean izgatottan figyelték, ahogy a szállítómunkások becipelték a hatalmas ládát a nappaliba. Izzadtak és morogtak, és boldogok voltak, mikor végre letették. - Rendben van - mondta élesen Tom. - Köszönöm. - Szívesen, uram. - A szállítómunkások kivonultak, és hangosan becsapták maguk mögött az ajtót. - Apu, mi ez? - suttogta Jean. A két gyerek óvatosan, tágra nyílt szemmel közeledett a ládához. - Egy perc, és meglátjátok. - Tom, már az ágyban lenne a helyük - tiltakozott Mary. - Nem nézhetnék meg holnap? - Azt akarom, hogy most nézzék meg. - Tom eltűnt a pincében, és egy csavarhúzóval tért vissza. Letérdelt a láda mellé, és gyorsan nyitogatni kezdte a csavarokat. - Lefekhetnek

118

egyszer egy kicsit később is. Ügyesen, nyugodtan dolgozott, egymás után távolította el a deszkákat. Végül az utolsó deszka is a többi mellé került, a falhoz. Tom átadta Marynek a használati utasítást és a 90 napos garanciát. - Ezt tedd el! - Egy Dadus! - kiáltotta Bobby. - Egy nagy-nagy Dadus! A nagy, fekete gömb úgy feküdt a ládában, mint egy hatalmas, lezsírozott fém teknősbéka, amit gondosan ellenőriztek, beolajoztak, amiért teljes garanciát vállaltak. Tom bólintott. - Úgy bizony. Egy Dadus, egy új Dadus. A régi helyett. - A miénk? - A tiétek. - Tom leült és cigarettára gyújtott. - Holnap reggel majd bekapcsoljuk, bemelegítjük. Megnézzük, hogyan működik. A gyerekek szeme hatalmasra nyílt. Szóhoz sem tudtak jutni. - De most - mondta Mary - ne menjetek a parkba. Eszetekbe ne jusson a parkba vinni. Hallottátok? - Szó sincs róla - ellenkezett Tom. - Nyugodtan mehetnek a parkba. Mary bizonytalanul nézett rá. - De az a narancssárga... Tom komoran elmosolyodott. - Azt mondtam, nyugodtan mehetnek a parkba. - Odahajolt a gyerekekhez. - Akkor mentek a parkba, amikor csak akartok. És ne féljetek semmitől. Senkitől és semmitől. Ezt jól jegyezzétek meg. Könnyedén megrúgta a ládát. - Az ég egy világon semmitől sem kell félnetek. Soha többé. Bobby és Jean bólintott, még mindig a ládát bámulták. - Rendben van, apa - mondta alig hallhatóan Jean. - Istenem, milyen gyönyörű! - suttogta Bobby. - Micsoda pompás darab! Alig várom a holnapot. Mrs. Andrew Casworthy a kezét tördelve fogadta a férjét csinos, háromszintes házuk bejárati lépcsőjén. - Mi a baj? - kérdezte Casworthy, és fölakasztotta a kalapját. Zsebkendőjével letörölte az izzadságot pirospozsgás arcáról. - Istenem, de meleg van ma. Mi baj? Mi történt? - Andrew, attól tartok... - Mi a csoda történt? - Phyllis ma a Dadusa nélkül jött haza a parkból. Amikor tegnap hazajöttek, már akkor is összevissza volt horpasztva és karmolászva, de Phyllis úgy fölizgatta magát, hogy képtelen vagyok... - Dadus nélkül jött haza? - Egyedül. Teljesen egyedül. A férfit lassan elöntötte a düh. - Mi történt? - A parkban történt valami, éppen úgy, mint tegnap. Valami megtámadta Dadust. Elpusztította! Nem tudtam kiszedni belőle mindent, de valami fekete, valami nagy fekete... csak egy másik Dadus lehetett. Casworthy álla előremeredt. Durva vonású arca csúnyán elvörösödött, egészségtelen, fenyegető pír öntötte el. És hirtelen sarkon fordult. - Hová mész? - kérdezte idegesen a felesége. A pocakos, vörös képű férfi csillogó-villogó cirkálójához sietett, keze már a kilincsen volt.

119

- Megyek, és veszek egy másik Dadust - morogta. - A legjobbat, amit csak kapni lehet. Ha száz boltot kell is végigjárnom. A legjobbat akarom... a legnagyobbat. - De drágám - sietett utána rosszat sejtve a felesége -, győzni fogjuk ezt anyagilag? - Az asszony idegesen tördelte a kezét. - Úgy értem, nem lenne jobb egy kicsit várni? Amíg szépen átgondolod a dolgot. Amíg egy kicsit... lehiggadsz. De Andrew Casworthy oda sem figyelt rá. A cirkáló türelmetlenül fölmordult, indulásra készen. - Engem senki sem fog lekörözni - mondta komoran, és vastag ajka remegett. - Majd én megmutatom nekik, mindenkinek. Még akkor is, ha terveztetnem kell. Még akkor is, ha meg kell kérnem a gyártókat, hogy csináljanak nekem egy új modellt! És különös módon tudta, hogy valamelyikük meg fogja csinálni. GÁLVÖLGYI JUDIT FORDÍTÁSA

120

PHILIP KENDRED DICK NÉMETH ISTVÁN

1928-1982 Az író és munkássága majdnem teljesen ismeretlen a magyar, sci-fit kedvelő olvasóközönség előtt. Mindössze ha három elbeszélése jelent meg magyarul, s ezek aligha hívták fel rá a figyelmet. Pedig Philip K. Dick sokat és jelentőset alkotott, egyik méltatója szerint néhány évtized múlva kiderül majd, hogy Dick a huszadik század legjelentősebb amerikai elbeszélői közé tartozott (Norman Spinrad). Mielőtt az olvasót igyekeznénk kicsit közelebbről megismertetni műveivel, legalább a legfontosabbakról néhány jellemző szót szólva - hiszen most közreadott gyűjteményünkben is csupán kilenc rövidebb elbeszélését adhatjuk az olvasó kezébe -, hadd álljon itt, talán bemutatkozás vagy névjegy helyett egy rövid részlet 1980 februárjában, halála előtt két évvel írott leveléből: „Tulajdonképpen jól élek. Végül is megtanultam egyedül élni. Teljesen az írásnak, az intellektuális, filozófiai és teológiai vállalkozásnak szentelem magam... Vannak jóbarátaim, vásároltam egy saját házat, melyben már négy éve lakom... Úgy érzem, hogy a világból nagyon is kivonulva a szemlélődésbe vonultam vissza. Úgy érzem, életem és műveim harmadik és utolsó fázisában vagyok. A következő világ közvetlenül szól hozzám, egy női hang késő éjszaka suttog nekem, és én a végtelen szépségről álmodom... Ha a többi embert nézem, látom, milyen boldogtalanok, s ilyenkor a saját békémet szembeállítom velük. Nagyon sokat olvasok (ha nem nézek filmeket), és sok időt töltök Christopherrel és Tessával." (Christopher Dick legfiatalabb fia, aki ötödik feleségétől, Tessától született.) „Utolsó regényem, a Valis, amely Bantamnál jelent meg, nagyon jó, és írtam egy nyolcvanoldalas kivonatot a folytatásról, mely kiadómnak nagyon tetszik. Sok regényemet újranyomták, és 1978-ban bruttó százezer dollárt kerestem, és így nincsenek többé anyagi gondjaim... Annak idején, amikor feleségem, Nancy elhagyott, romokban hevert az életem. Most sokkal erősebb és sokkal boldogabb vagyok. Belső örömérzésem nagy része onnan ered, hogy ténylegesen a saját választásomnak tudom tekinteni a dolgot, azt ugyanis, hogy az írás és saját intellektuális életem az első, hogy elsősorban író vagyok és nem családias ember..." E levél után alig két évvel, 1982. február 18-án szélütés érte Dicket, ebből ugyan még magához tért, de a második roham már mély kómába taszította. Egy ideig még sikerült életben tartani, de mikor megállapították, hogy már semmiféle agyi tevékenység nem mutatható ki nála, beszüntették a pusztán vegetatív életért folytatott küzdelmet. 1982. március 2-án halt meg. Az amerikai sci-fi világ ezzel elvesztette egyik legérdekesebb személyiségét, egyik vezető íróját, aki szüntelenül kísérletezett azzal, hogy rendet teremtsen a Kozmosz káoszában, saját életében éppúgy, mint műveiben. Philip K. Dick 1928-ban született Chicagóban, de még gyerekkorában Kaliforniába került, s ez a tájék vésődött a legmélyebben emlékezetébe. Eladó volt egy hanglemez boltban,

121

mígnem 1952-ben Roog című elbeszélésével irodalmi pályafutása el nem kezdődött. Ha az olvasó Dick nevét hallja, elsősorban regényekre gondol, s valóban, az író igazi hírét-rangját regényeinek köszönheti, mert ezekben sikerült igazán írói tehetségét kiteljesítenie. De a regények mellett ott vannak elbeszélései is, hiszen 1955-ig, amikor első regénye, a Solar Lottery megjelent, már több mint hatvan elbeszélést publikált. Darko Suvin Dickről írt tanulmányában (1975) három korszakra osztja az író alkotótevékenységét. Az első 1952-től 1962-ig, a második 1963-tól 1965-ig, és végül a harmadik 1966-tól 1974-ig terjed. Suvin a legjelentősebbnek a második korszakot tartja, mert ekkor keletkeztek a legjelentősebb regények. 1963-65 között Dick hét regényt és tizennégy elbeszélést írt, ezzel szemben az első korszakban kilenc regényt és nyolcvanhárom elbeszélést. Dick első elbeszélése, a Beyond Lies the Wub 1952-ben jelent meg, később, mint a Roog, noha előbb íródott. Már ebben a történetben sok minden jelen van, ami később lényegessé válik a művekben, mégpedig a groteszk vagy abszurd kiindulópont, a bizarr, kegyetlen humor, sőt, már az alapgondolat is jellemző, az ugyanis, hogy a valóság többnyire egészen más, mini ahogy mi felfogjuk. A Wub Földön kívüli lény, melyet (akit) az űrhajósok meg akarnak enni, mint valami disznót, pedig ez a lény művészetről és filozófiáról vitatkozik a földiekkel. Dick már ezzel az elbeszélésével az ötvenes évek tipikus sci-fi írójává válik, hiszen nem a tudomány, a technika áll érdeklődése előterében, hanem maga az ember, minden belső ellentmondásával és problémájával. Ez a fajta elbeszélés Dicknél a Foster, You're Dead című, 1954-ben megjelent történettel éri el tetőpontját, mely nem csupán az író, hanem általában a világ sci-fi irodaimának legjobbjai köze tartozik. (Magyarul is olvasható, Bukarestben jelent meg a Stiinta si Technica 32. oldalán.) Ebben a minden ellenőrzés alól kiszabadult haditechnikát ábrázolja, mely az emberek életét a legbrutálisabban korlátozza. A hadiipar mindig újabb szuperfegyverekkel árasztja el a piacot, támadó- és védőfegyverekkel egyaránt. Az emberek jövedelmének nagy része védőfegyverek vásárlására megy el, ezeket aztán az új támadófegyverek megsemmisítik, mire újabb védőfegyvereket kell vásárolni, s ez így megy tovább a végtelenségig. Ez nem az első, és később sem az egyetlen Dick elbeszélései közül, amelyben kora politikai közérzete (a hidegháború, az atomháborútól való félelem) megnyilvánul, már itt megalapozza politikai elkötelezettségét, mely aztán legnyilvánvalóbban a hatvanas és hetvenes években bontakozik ki. Irtózása a militarizmustól, a háborús őrülettől ezekben az években is már több elbeszélésének alaphangját adja meg. Ilyenek: a War Veteran (1955) és a Second Variety (1953). Utóbbiban egy elnéptelenedett világoz ábrázol, melyben a hatalmat a hadigépezetek vették át. Végül az emberi ellenőrzés alól kiszabadult robotok már egymás ellen harcolnak. A hadirobotok emberszerű gépeket is alkottak, ezeknek három variánsa van, s ezek közül a második variáns úgy van megalkotva, hogy sikerrel vegyülhessen el az igazi emberek között. Jellemző Dick korai elbeszéléseire az is, hogy hősei rendszerint „kisemberek", akik szemben állnak a hatalmas világmindenséggel, melyet nem tudnak átlátni és felfogni, ezért aztán áldozataivá válnak. Ilyen pl. Sales Pitch (1954) című elbeszélése, melyben egy alkalmazott válik a cég áldozatává, vagy az Impostor (1953), amelyben egy földönkívüli, az élő bomba egy bizonyos fajtája átveszi egy ember szerepét. Egyik története, a The Mold of Yancy is igazolja, hogy Dick éber figyelője saját hazája politikai környezetének is. Ez az elbeszélés kritikával illeti az Eisenhower elnök korabeli Amerikát, amikor az „egyenlősdi" hulláma öntötte el az országot. A The Last of the Masters viszont azt ábrázolja, hogy Amerikában anarchisztikus társadalmi formák alakulnak ki, és egy „anarchista liga" megakadályozza mindenféle személyes hatalom létrejöttét. Az elbeszélés eléggé didaktikusan azt a kérdést veti fel: legyen-e vezérünk, vagy pedig gondolkozzunk magunk saját érdekünkben? Dick természetesen egy olyan társadalmi-

122

123

politikai rendszer mellett áll, amely lehetővé teszi mindenki számára, hogy képességeit és elképzeléseit kibontakoztathassa, de tisztában van az elmélet és a gyakorlat ellentmondásaival is, s ezért egyfajta mérsékelt anarchiát részesít előnyben. Meg kell még említeni az ötvenes években keletkezett Colony című elbeszélést, mert ez is tipikus dicki témát pendít meg: az elidegenedést. Egy kutatóhajó paradicsomi életet ígérő bolygót fedez fel, de hamarosan kiderül, a bolygón létezik egy szimbiontikus életforma, amely bármilyen alakot képes magára ölteni. Az emberek végül is mind a szimbionták áldozataivá válnak, mert azok magukra öltik személyiségüket. A mentőhajó már csupán ezeket az álembereket veheti fedélzetére. Dick a hatvanas években - mint már említettük - ereje nagyobb részét regények írásába fektette, mert a regény alkalmasabbnak mutatkozott társadalmi elméletei kifejtésére. Mégsem fordított teljesen hátat az elbeszéléseknek. Az In Faith of Our Fathers címűben sikerül több regényének központi témáját talán még a regényeknél is magasabb színvonalon ábrázolnia. Egy olyan társadalmat rajzol elénk, melyben az egyén szabadságát mindenben korlátozzák, a hatalom manipulációja teljes, az ivóvíz révén hallucinogén, anyagot juttat polgárai szervezetébe. Az Oh, To Be a Blobel témája a Földön kívüli idegenekkel folytatott harc. Megismerkedünk egy, a harcból visszatért veteránnal, aki, mivel kémkedéssel kellett foglalkoznia, kénytelen volt a Blobelek (az idegenek) alakját magára ölteni. Ugyanakkor élnek a Földön emberi alakot magukra öltött Blobelek. Mindkét fajta: az ember-Blobel és a Blobel-ember időnként eredeti alakjára változik vissza. 1969-ben már csak két elbeszélése jelent meg, majd hosszabb szünet után 1974-ben publikált újra elbeszélést. Ebben az időben egészségileg nem állt valami fényesen, éveken át használt ajzószereket túlhajtott munkája érdekében, és ez a rablógazdálkodás most megbosszulta magát. Ebben az időben regényei mellett Rautavaaras Case című elbeszélése is arról tanúskodott, hogy erősen metafizikai és vallásos témák felé fordult. Dick regényei közül az első csúcspontot a The Man in The High Castle jelenti, melyet 1962ben írt. Ebben a tengelyhatalmak nyerik meg a második világháborút, a Tenno csapatai és a náci hadak felosztják egymás között Amerikát. Ez Dick leghíresebb és leggyakrabban idézett, párhuzamos világokról szóló regényének kiindulópontja. A regény taoista elvek alapján van megszerkesztve: rossz és jó között nincsen éles ellentét, sokkal inkább mondható, hogy egyik a másikban benne foglaltatik, mint a taoista jelképben, ahol a fekete mezőben egy fehér pont van, a fehér mezőben pedig egy fekete. Éppen így a regénybeli náci világban, ahol megjelenik egy könyv, amelyben nem a tengely nyeri meg a háborút, és a világ nagyjából úgy alakul, ahogy a valóságban; ennek ellenoldalaként pedig a mi valóságos világunkban itt van Dick regénye, melyben a tengely megnyerte a háborút, és felosztotta a világot. A hatvanas években, mely Dick munkásságának legtermékenyebb időszaka, ezt tizenhat regény követte, köztük több olyan, mely a sci-fi legjelentősebb alkotásai közt is helyet kapott. Ilyenek: The Three Stigmata of Palmer Eldritch, Martian Time-Slip, Ubik. De ekkor írta a Do Androids Dream of Electric Sheep? és Simulacra című regényeit is. E regények annyira egyéniek, hogy hozzájuk foghatókat hiába keresünk a világ sci-fi irodalmában. Központi témájuk leggyakrabban a valóság keresése, mert Dick számára a realitás mindvégig meghatározhatatlan maradt, hiába igyekezett saját szavai szerint „egyszer s mindenkorra meghatározni saját használatára a realitás valódi természetét". Ellenőrizhetetlen világaiban nem hősök küzdenek, hanem, mint már említettük, „kisemberek", átlagpolgárok, akik rendszerint alulmaradnak a fölfoghatatlan valósággal vívott harcban „Hasonló arányú regénytermelés mellett" - írja róla a Heyne-féle SF lexikon - „egyetlen szerző sem mutathat fel ilyen kevés gyenge könyvet. Senki sem ásta bele magát nagyobb kitartással a főtémába. Világegyeteme áttekinthetetlen. Nála végül a legnagyobb manipulálót is manipulálják... olyan világ krónikása, mely tüzetesebb vizsgálat után alkotóelemeire

124

bomlik." A valóság bizonytalansága, a jellemek örökös nyugtalansága miatt, hogy valahogy a való világhoz tudjanak kapcsolódni, végül regényeinek szolipszisztikus filozófiája miatt Dick kábítószer-apostol hírébe keveredett. Pedig az egyetlen drog, amit szedett, az amfetamin volt, azért szedte, hogy többet írhasson, dolgozhasson. Flow My Tears, the Policeman Said című regényével végül sikerült feltűnést keltenie. Az amerikai titkosszolgálat el akarta hallgattatni a sci-fi e kritikus szellemét. A regény ugyanis a nyolcvanas-kilencvenes években játszódik, s egy amerikai rendőrállamot ábrázol. A hatóságok minden módon megkísérelték a regény megjelenését megakadályozni (csak 1974ben látott napvilágot), és arra kényszerítették az írót, hogy elhagyja otthonát. A hetvenes évek végén Valis és The Divine Invasion című regényeivel Dick visszatér régebbi felfogásához. Az első nehéz és bonyolult filozófiai kérdésekkel foglalkozik, a második saját régebbi műveinek emlékét idézi, a harmadik pedig, a Transmigration of Bishop Timothy Archer teljessé teszi a trilógiát. A legutóbb említett regény - most már posztumuszként - 1982-ben jelent meg. A regény a társadalom fő irányvonalalt igyekszik megjelölni. A hetvenes évek végén úgy látszott, Dick az Egyesült Államokban is kivívja az elismerést, melyet már régen megérdemelt volna. Anyagi helyzete lassan javult. Végleges áttörését az 1981-és év hozta meg, a Valis-ért nagy összegű előleget kapott, és Dan O'Bannon megfilmesítette egyik regényét, a Do Androids Dream of Electric Sheep? címűt, Blade Runner (Borotvaélen) címen. Dick először életében anyagi szempontból is talpra állt. Úgy halt meg, mintha saját regényhőse lett volna: több évtizedes kimerítő harc után, melyet a külső és belső valósággal vívott, a végső siker elérhető közelségébe kerülve.

125

KÖTETÜNK KÉPEIRŐL

126

Karakas András nevét és művészetét előbb ismerték az osztrák és nyugatnémet science fiction olvasói, mint mi, magyarok. A jó hírű Insel Verlag ugyanis elindított egy tudományos-fantasztikus almanachot Poláris címmel, s a sorozat szerkesztője, Franz Rottensteiner, Karakas munkáit is bevette az első kötet illusztrációi közé. Hogy, hogy nem - ilyesmi nálunk nem történhet meg ez az egyszerű papírkötésű sci-fi kötet, amelynél azért a Galaktika szebb, az év legszebb harminc könyve közé került, és megkapta a frankfurti Börsenverein egyik díját. Karakas ettől kezdve mindig szerepelt a Polárisban, de adott neki más megbízást is az Insel, illusztrálta Csehov, Gogol, Flaubert és mások regényeit. Másrészt a klasszikusok mellett rajzokat készített a német kiadású Playboynak, ezeket később a folyóirat egy grafikai sorozatban is kiadta. Nem kell megijedni, nem olyan rossz folyóirat az a Playboy, mint nálunk a híre. A szerkesztőket nyilván Karakas finoman pontos, hiperrealista technikája, óriási rajztudása és erőteljes képzelete ragadta meg. Tehát ugyanaz, mint a science fiction szerkesztőket és olvasókat. Nekem hetvenháromban került kezembe a Poláris, s már akkor elhatároztam, hogy a Galaktika egyik számában bemutatom a művészt. Tervem akkor került közei a megvalósuláshoz, amikor kiderült, hogy Karakas jóbarátja s némiképp tanítványa is Korga Györgynek, és időnként hazalátogat. A találkozást megállapodás követte, s most itt vannak az olvasó szeme előtt az

illusztrációk. Megismerkedésünkkor kiderült az is, hogy a művész 1948-ban Budapesten született, itt érettségizett, itt járt egy évet a Képzőművészeti Főiskolán. Művészeti tanulmányait 1971-76-ig a frankfurti állami főiskolán folytatta, ahol később maga is tárgyábrázolást és aktrajzot tanított az elsőéveseknek, illetve az előkészítősöknek. 1968-tól számos egyéni és csoportkiállításon vett részt, Budapesten, Frankfurtban, Londonban, New Yorkban. 1982-ben ott voltak munkái a kispesti Nagy Balogh-terem sci-fi kiállításán Korga Györggyel, Máriási Ivánnal, Gyémánt Lászlóval, Panner Lászlóval s mások festményeivel együtt, részt vett a Műcsarnokban rendezett Tisztelet a szülőföldnek című reprezentatív kiállításon, amely külföldi magyarok műveit mutatta be. Illusztrációi közül többet láthattunk a Magyar Hírekben, a Valóságban, az Új Tükörben, az Élet és Irodalomban és most a Galaktika Philip K. Dickre emlékező különszámában. Karakas egyébként jó kedélyű, közvetlen és barátságos férfiú, a nyugati élet nem tette sem nagyképűvé, sem elégedetté, sem keserűvé, megőrizte hazulról kivitt jótulajdonságait, a szerénységet, humorérzéket, szakmai lelkiismeretet és a művészet tiszteletét. Feltehető, hogy ezekkel az erényekkel a világon bárhol boldogulni tud, s ezt kívánom is neki tiszta szívvel. K. P.

Galaktika, tudományos-fantasztikus antológia Szerkesztőség: Kozmosz Könyvek szerkesztősége Budapest XIV., Május 1. út 57-59. Levélcím: 1392 Budapest, Postafiók 277

HU ISSN 0133-2430 Kozmosz Könyvek, Budapest Felelős kiadó: Sziládi János igazgató Zrínyi Nyomda (83.1015/1), Budapest, 1983 Felelős vezető: Vágó Sándorné vezérigazgató Szerkesztette: Fazekas László Felelős szerkesztő: Futaki József Szakmailag ellenőrizte: Szentmihályi Szabó Péter Műszaki vezető: Haás Pál Képszerkesztő: Szecskó Tamás Műszaki szerkesztő: Deák Ferencné 79 000 példány Terjedelem: 11,44 (A/5) ív. IF 4923