Galaktika 2.

A Galaktika E-Book megjelenését a

támogatta. Köszönjük a segítséget!

GALAKTIKA Tudományos-fantasz tikus antológia

Ray Bradbury: A repülő masina A látogató A világ utolsó éjszakája (Göncz Árpád fordításai) Kirill Andrejev: Ray Bradbury fantasztikus írásai (Gellért György fordítása) Dr. Gánti Tibor: Élet a Földön kívül Brian W. Aldiss: A fajok fejlődése (Jánosy István fordítása) John Wyndham: Túlélni (Szentmihályi Szabó Péter fordítása) Kuczka Péter: Kozmikus találkozások Murray Leinster: Az első találkozás (Göncz Árpád fordítása) Ivan A. Jefremov: A Kígyó Szíve (Makai Imre fordítása) J. Brandisz – V. Dmitrevszkij: A science fiction országában (Szentmihályi Szabó Péter fordítása) Walt Sheldon: A vadászok (Göncz Árpád fordítása) Urbán László: Kozmosz Fantasztikus Könyvek Kuczka Péter: Eurocon 1.

3 11 20 23 26 30 31 48 52 73 110 115 117 121

Összeállította és szerkesztette Kuczka Péter A fedélterv és tipográfia Erdélyi János munkája A fedélen részlet Leo Lionni: Giraluna c. művéből A színes reprodukciót Schiller Alfréd készítette

© Kozmosz Könyvek, 1972

A

RAY BRADBURY



REPÜLÔ MASINA

Időszámításunk előtt négyszáz esztendővel, mikor a Nagyfal mögött Kína trónján Jüan császár ült, és a mezők frissen zöldelltek a bő esőktől, békésen érlelődtek az aratásra, a birodalom népe sem túlzottan boldog, sem túlzottan szomorú nem volt. Az új esztendő második hónapja első hetének legelső napján Jüan császár épp teáját szürcsölgette, és legyezőjével hűsítgette magát a meleg szélben, mikor egy szolga közeledett futva a kerti út bíborkék csempéin, s messziről kiáltotta: – Ó, császár! Császár, csoda történt! – Igen – mondta a császár –, ma reggel igazán kellemes az idő. – Nem, nem, csoda történt! – erősítgette a szolga, és szaporán hajlongott. – S ez a tea is finom, ez is kétségkívül csoda. – Nem, nem, felséges uram! – Hát akkor hadd találjam ki: fölkelt a nap, és új reggel virradt ránk. Vagy kék a tenger. Ez aztán valóban a csodák csodája. – Felséges uram, egy ember repül! – Mi? – állt meg a császár kezében a legyező. – Láttam a levegőben, szárnya van és repül! Hallottam a hangját, ahogy lekiáltott az égből, s ahogy fölnéztem, ott volt egy égi sárkány egy emberrel a szájában, papír- és bambuszsárkány, a színe a napé és a fűé. – Még korán van – mondta a császár –, s te most ébredtél álmodból. – Korán van – mondta az ember –, de amit láttam, azt láttam. Gyere, és nézd meg magad is. – Ülj ide mellém – mondta a császár. – Igyál meg egy teát. Mert ha igaz, fura látvány lehet egy ember, aki repül. Neked bizonyára idő kell, hogy végiggondold, nekem meg idő, hogy a látványra fölkészüljek. Megitták a teát. – Jöjj, kérlek – mondta végül a szolga –, különben még eltűnik. A császár gondterhelten fölállt. – Mutasd, mit láttál! Kisétáltak a kertbe, át egy réten, át egy kis hídon, át egy kis ligeten, s föl egy csöpp domb tetejére. – Ott! – kiáltott a szolga.

A REPÜLÔ MASINA

A császár fölnézett az égre. S az égen, olyan magasan, hogy alig lehetett hallani, egy ember kacagott; s az ember tarka papiros és nádszárnyat viselt, s úgy lebegett odafönt, mint minden madarak legnagyobbika, mint egy új sárkány az ősi sárkányok birodalmában. És az ember lekiáltotta nekik a hűvös reggeli széllel: – Repülök! Repülök! A szolga meg integetett. – Repülsz! Repülsz! Jüan császár nem mozdult. Csak fölnézett Kína Nagyfalára, mely most bontakozott ki a reggeli ködből a távoli zöld hegyeken; erre a csodálatos kőkígyóra, mely fenségesen kúszott végig országa mentén. A csodálatos falra, mely időtlen idők óta védte a népet az ellenséges hordáktól, és őrizte a békét számtalan évek óta. És látta, hogy a város, a folyó, az út és a hegy fészkében, ébredezik már. – Mondd – kérdezte a szolgát –, látta már valaki ezt a repülő embert? – Én vagyok az egyetlen, felséges uram – mondta a szolga, s mosolyogva integetett föl az égre. A császár még egy percig figyelte az eget, aztán azt mondta: – Hívd le hozzám. – Hé, gyere le, gyere le! A császár látni akar! – formált tölcsért a tenyeréből, és kiáltott fel a szolga. Miközben az ember a reggeli széllel lefelé ereszkedett, a császár körülnézett. Távol egy parasztot látott, aki korán kiment a mezőre, s most az eget nézte. Megjegyezte, hogy hol áll. A repülő ember nagy papírzörgés és nádcsikorgás közt földet ért. Büszkén lépett a császár elébe, s hátán a szerkezettel, ügyetlenül meghajolt az öregember előtt. – Mit tettél? – kérdezte a császár. – Repültem az égen, felséges uram – felelt az ember. – Azt kérdem: mit tettél? – kérdezte újra a császár. – Hisz most mondom! – kiáltotta a repülő ember. – Nem mondtál semmit. – A császár kinyújtotta aszott kezét, hogy megtapogassa a csinos papirost és a szerkezet madárra emlékeztető kormányát. Hűvös szaga volt a széltől.



A REPÜLÔ MASINA



– Hát nem szép, felséges uram? – De, nagyon is szép. – Az egyetlen a világon – mosolygott az ember. – És én találtam föl! – Az egyetlen a világon? – Esküszöm, hogy az! – És rajtad kívül ki más tud róla? – Senki. Még a feleségem sem, hisz azt hinné, megbolondított a nap. Azt hitte, sárkányt készítek. Felkeltem éjszaka, és elmentem a távoli szirtekre. S mikor föltámadt a hajnali szél, és fölkelt a nap, összeszedtem a bátorságomat, felséges uram, és levetettem magam a szikláról. És repültem! De a feleségem nem tud róla. – Ez a szerencséje – mondta a császár. – Gyerünk! Visszamentek a nagy házba. Most már tűzött a nap az égen, és frissen illatozott a gyep. A császár, a szolga és a repülő ember megállt a hatalmas kertben. A császár összecsapta a tenyerét. – Őrség! Futva jöttek az őrök. – Fogjátok el ezt az embert! Az őrök megragadták a repülőt. – Hívjátok a hóhért – mondta a császár. – Mi ez?! – kiáltott fel a repülő zavartan. – Mit tettem? – Zokogott, hogy csak úgy zörgött a szépséges papírszerkezet. – Lám, ez az ember itt megalkotott egy masinát – mondta a császár –, és mégis minket kérdez, hogy mit tett. Ő nem tudja. Csak az volt számára fontos, hogy megalkossa, de hogy miért, azt már nem tudja, és azt se, hogy ez a masina mit fog tenni. A bakó futva közeledett az éles ezüstbárddal. Megállt, meztelen karján kidagadtak az izmok, arcát egykedvű fehér álarc födte. – Egy pillanat – mondta a császár. A mellette levő asztalhoz fordult, amelyen egy általa alkotott masina állt. A császár leakasztott a nyakából egy pici aranykulcsot. Beillesztette a kulcsot a pici, kényes masinába, és fölhúzta vele. Aztán megindította a masinát. A masina csupa fém- és drágakő kertecske volt. Mikor megindult, madarak daloltak a csöpp fémfákon, farkasok kóboroltak a csöpp erdőcskékben, és apró emberkék futkos-

A REPÜLÔ MASINA

tak ki a napra s be az árnyékba, apróka legyezőkkel legyezgették magukat, hallgatták az icipici smaragdmadarak énekét s álldogáltak a képtelenül picike, de csobogó szökőkutak mellett. – Hát nem szép? – kérdezte a császár. – S ha megkérdezel, hogy ezzel mit tettem, jól meg tudok felelni rá. Énekszóra bírtam a madarakat, suttogásra az erdőt, erdei sétára az embereket, hogy élvezzék a madárdalt, a lomb susogását és árnyékát. Hát ezt tettem. – De császárom! – esedezett térden állva a repülő ember, és ömlött a könnye. – Hisz amit én tettem, az is hasonló! Megtaláltam a szépséget! Repültem a reggeli szélben. Lenéztem az alvó házakra és kertekre. Beszívtam a tenger illatát, sőt, láttam is a tengert, a hegyeken túl, odafentről. S szárnyaltam, mint a madár; ó, nincs szó, hogy elmondja, milyen szép odafönt az égen, a szél hátán, mely hol úgy hajt maga előtt, mint a pihét, hol meg mint a malom vitorláját, s hogy milyen illata van reggel az égnek! S hogy az ember ott milyen szabadnak érzi magát! Az ám a gyönyörű, császár, az is gyönyörű ám! – Igen – mondta a császár szomorúan. – Biztos, hogy igazad van. Hisz éreztem, hogy a szívem veled száll a levegőben, és azon töprengtem: vajon milyen lehet ott? Vajon milyen érzés? Milyenek lehetnek föntről a távoli tavak? S milyenek a házaim, a szolgáim? Mint a hangyák? És milyenek az alvó, távoli városok? – Akkor kíméld az életemet! – De vannak idők – mondta a császár még szomorúbban –, amikor az ember kénytelen lemondani egy kevéske szépségről, hogy megőrizze, amije van. Én nem tőled félek, tőled magadtól, hanem egy másik embertől. – És ki az? – Valaki más, aki látott téged, és tarka papirosból, bambuszból hasonló masinát épít. De ennek az embernek gonosz arca lesz és gonosz szíve, és odavész minden szépség. Hát ettől az embertől félek. – De miért? Miért? – Ki merné azt állítani, hogy egy ilyen ember egy szép napon egy ilyen papír- és nádmasinával nem röpül föl az égre, a Nagyfal fölé, és nem szór rá roppant köveket? – kérdezte a császár. Senki se moccant, és senki se szólt. – Üsd le a fejét! – mondta a császár.



A REPÜLÔ MASINA

A bakó meglóbálta az ezüstbárdot. – Égessétek el a sárkányt és a feltaláló testét, és temessétek együvé a poraikat! – mondta a császár. A szolgák visszavonultak, hogy eleget tegyenek a parancsának. A császár belső szolgájához fordult, aki látta a repülő embert. – Te meg tartsd a szád. Ez az egész álom volt, nagyon szomorú és nagyon szép álom. Annak a parasztnak pedig, aki a távoli mezőről szintén látta, mondd meg, hogy jobban jár, ha az egészet csak látomásnak véli. Mert ha ennek híre megy, te meg a paraszt egy órával sem élitek túl! – Kegyelmes vagy, császár. – Nem, nem vagyok kegyelmes – mondta az öregember. Látta, hogy a kertfalon túl az őrök épp égetik a hajnaliszél-szagú gyönyörű papír- és bambuszmasinát. Látta, hogy fekete füst száll az égre. – Nem, csak ámulok és félek. – Látta, hogy a katonák kicsi gödröt ásnak, és abba temetik a hamut. – Mit számít egy ember élete milliókéhoz képest? Ebből a gondolatból kell vigaszt merítenem. Leakasztotta a kulcsot a nyakláncáról, és megint fölhúzta a gyönyörű kis kertet. Állt, és a mezők felett a Nagyfalat nézte, a békés várost, a zöldellő mezőket, a folyókat és folyamokat. Fölsóhajtott. A kertecske rejtett és kényes gépezete megindult; kicsi, csillogó szép prémekkel övezett arcú emberkék sétáltak az erdőcskékben, a napfoltos tisztásokon szökkentek át, és a csöpp fák közül sok apró trilla meg sárga meg zöld szín szállt, szállt föl a kicsike égre. – Ó! – mondta a császár, és behunyta a szemét. – Nézd a madarakat, nézd a madarakat! GÖNC Z Á R PÁ D FOR D ÍTÁ SA



A jövő városai – a rajzolók képzelete szerint. Egy 1962-ben megjelent francia futurológiai kalendáriumban

Thomas Morus: Utópia

A LÁ TOGA TÓ RAY BRADBURY



Saul William a reggel csöndjére ébredt. Fáradtan nézett ki a sátorból, és azon gondolkodott, milyen messze is van innét a Föld. Millió meg millió mérföldnyire. Hát aztán? Mit tehet ellene? A tüdeje teli „vérrozsdával”. És köhög. Saul aznap reggel hétkor kelt fel. Nyurga ember volt, ösztövér, csonttá aszalta a betegség. Aznap, a halott tengerfenék néma síkján, csöndes volt a marsbeli reggel – nem fújt a szél. A nap is tiszta és hideg az üres égen. Saul megmosta az arcát, és megreggelizett. Ezután nagyon szeretett volna visszakerülni a Földre. Napközben minden lehetőt megpróbált, hogy ott legyen New Yorkban. Néha, ha megfelelően ült, és egy meghatározott módon tartotta a kezét, sikerült. Szinte még a szagát is érezte New Yorknak. De az idő java részében, gondolta, ez lehetetlen. A délelőtt folyamán, később, Saul megpróbált meghalni. Feküdt a homokon, s ráparancsolt a szívére, hogy álljon meg. De az csak dolgozott. Elképzelte, hogy leveti magát a szikláról, vagy fölmetszi a csuklóján az ereit, de kinevette magát – tudta, hogy egyikhez sincs lelkiereje. „Talán ha nagyon igyekszem, és csak erre gondolok, sikerül úgy elaludnom, hogy többé ne ébredjek föl” – gondolta. Megpróbálta. Egy óra múltán fölébredt, s vérrel volt teli a szája. Fölkelt, kiköpte, s nagyon sajnálta önmagát. Ez vérrozsda – azzal van teli a szája és az orra; az csurog a füléből, a körme alól; s egy évbe telik, míg megöli. Más gyógymódja nincs, mint hogy bedugják az embert egy rakétába, s kilövik a Marsra, száműzetésbe. A Földön nem ismerik a gyógymódját, ha ott maradna, csak fertőzné és gyilkolná a többieket. Tehát itt van, vérzik és magányos. Saul szeme elkeskenyedett. Távolabb, egy ősi város romjai mellett megpillantott egy másik embert; koszos pokrócon feküdt. Mikor Saul odaballagott hozzá, az ember a pokrócon bágyadtan megmoccant. – Helló, Saul – mondta. – Megint egy reggel – mondta Saul. – Úristen, milyen magányos vagyok! – Ez a rozsdások sorsa – mondta a krétafehér férfi a pokrócon. Nem mozdult, úgy festett, mintha puszta érintésre megszűnnék lenni. – Bár adná az ég – mondta Saul, és lepillantott rá –, hogy legalább beszélgetni tudnál. Miért van az, hogy tanult, értelmes emberek sose kapják meg a rozsdát, és sose kerülnek ide föl? – Ez összeesküvés ellened, Saul – mondta a férfi, és behunyta szemét, mert fáradt volt ahhoz, hogy nyitva tudta volna tartani. – Valamikor megvolt hozzá az erőm, hogy tanult ember legyek. Most már a gondolkodás is fáradság. – Hiszen csak beszélgetni tudnánk! – mondta Saul Williams. A másik közömbösen vállat vont. – Gyere holnap. Talán lesz annyi erőm, hogy Arisztotelészről beszélgessünk. Majd megpróbálom. Igazán. – Az ember magába roskadt a viharvert fa alatt. Majd kinyitotta

a fél szemét. – Emlékezz csak, egyszer már beszélgettünk Arisztotelészről, hat hónappal ezelőtt, mikor olyan jó napom volt. – Emlékszem – mondta Saul, de nem figyelt rá. A halott tengert nézte. – Bár lennék olyan beteg, mint te, akkor talán nem izgatna, hogy tanult ember vagyok-e vagy sem. Akkor egy kicsit talán megbékélnék. – Hat hónap múlva te is ugyanolyan rossz bőrben leszel, mint most én – mondta a haldokló. – És akkor már semmi más nem izgat, csak hogy alhass, még többet alhass. Majd úgy érzed, mintha az álom az asszonyod lenne. Mindig visszatérsz hozzá, mert friss és jó és hűséges, mert mindig kedves hozzád, és sose változik. Csak azért ébredsz fel, hogy arra gondolj, milyen jó lesz megint aludnod. Kellemes gondolat. – A férfi alig suttogott. Aztán elhallgatott, s már csak halkan szuszogott. Saul elment. A halott tenger partja mentén, mint megannyi üres palack, amit a rég elült hullámok sodortak partra, alvó emberek feküdtek összekuporodva. Saul ott látta őket mindenütt, amerre üres meder széle kanyargott. Egy, kettő, három – mind magában aludt, java részük rosszabb bőrben, mint ő, s mind mellett ott volt kicsinyke élelmiszerkészlete, s mind magába süppedt, mert a társasélet emészti az erőt, aludni viszont jó. Kezdetben még megesett, hogy közös tábortűznél töltötték az éjszakát. Ilyenkor mindig a Földről folyt a szó. Csak arról. A Földről; hogy itt vagy ott hogyan csörgedezett a patakban a víz, s hogy milyen jó volt az eperkrém torta, s hogy milyen volt New York kora reggel, ha az ember a sós szélben a jerseyi kompról nézte. „Vágyom a Földre – gondolta Saul. – Annyira vágyom, hogy fáj. Olyasmire vágyom, ami soha többé nem lehet az enyém. És ők is mind vágynak rá, és fáj nekik, hogy nem lehet az övék. Én csak a Földre vágyom. Jobban, mint ételre, nőre vagy bármi másra. A betegség egyszer s mindenkorra eltávolította tőlem a nőket; azok már nem kellenek. De a Föld, az igen. Azt a lélek kívánja, nem a gyönge test.” A csillogó fém megvillant az égen. Saul fölnézett. Megvillant másodszor is. Egy percre rá a rakéta leszállt a tengerfenéken. Kinyílt egy légzsilip, egy férfi lépett ki rajta, poggyásszal a kezében. Két másik férfi kísérte, baktériumölő védőruhában; hatalmas élelmiszeres ládákat raktak ki, és fölverték a sátrat. Még egy perc, és a rakéta megint fönn volt az égen. A száműzött ott állt magában. Saul futásnak eredt. Hetek óta nem futott, ez nagyon fárasztotta, mégis futott és kiabált: – Helló! Helló! A fiatalember tetőtől talpig végigmérte, mikor odaért. – Helló. Szóval ez a Mars. Leonard Mark vagyok. – Saul Williams. Kezet fogtak. Leonard Mark nagyon fiatal volt – legfeljebb ha tizennyolc éves; hirtelenszőke, rózsás képű, kék szemű és a betegsége ellenére is friss. – Mi újság New Yorkban? – kérdezte Saul. – Ez – mondta Leonard Mark. És ránézett Saulra. A sivatagból egyszerre fölszökkent New York márciusi szelekben fürdő kőrengetege. Színes neonok villogtak, sárga taxik surrantak a csendes éjszakában. Hidak íveltek, s vontatók dudáltak az öbölben az éj közepén. A fölvont függönyökön túl flitteres musicaleket játszottak a színpadokon. Saul vadul a fejéhez kapott. – Megállj, megállj! – kiáltotta. – Mi van velem? Mi bajom? Megbolondulok! A Central Parkban a fákon kipattantak a rügyek, és zölden, frissen hajtottak a levelek. Az ösvényen Saul ballagott, a tavaszt szimatolta.



– Hagyd abba! Hagyd abba! Te bolond! – kiáltott rá önmagára. Tenyerét homlokára szorította. – Ez nem lehet! – De lehet – mondta Leonard Mark. New York tornyai elhalványultak. Visszatért a Mars, Saul ott állt az üres tengerfenéken, s dermedten bámult az ifjú jövevényre. – Maga volt az – mondta, s kezét kinyújtotta Leonard Mark felé. – Ezt maga tette. Maga tette az agyával. – Én – mondta Leonard Mark. Álltak némán, és nézték egymást. Végül reszketve Saul megragadta a másik száműzött kezét, s lelkesen szorongatta. – Ó, de boldog vagyok, hogy itt van! Fogalma sincs, hogy milyen boldog!



Bádogpohárból itták az erős feketét. Dél volt. Átbeszélgették az egész meleg délelőttöt. – És erre a képességére hogy tett szert? – kérdezte Saul a pohár fölött, s az ifjú Leonard Mark szemébe nézett. – Ó, egyszerűen velem született – mondta Mark, s a pohara fenekét nézte. – Anyám ott volt 57-ben, mikor London felrobbant. Én tíz hónapra rá születtem. Nem is tudom, minek nevezzem a képességemet. Gondolom, talán telepátiának vagy gondolatátvitelnek. Én mutatványt csináltam belőle. Körbeutaztam a világot. Leonard Mark, az agycsoda – ez állt a plakátokon. A legtöbb ember kóklernek vélt. Tudja, mi az emberek véleménye az ilyen mutatványos népségről. Csak én tudtam, hogy ez igenis valódi, de nem kötöttem senki orrára. Biztonságosabb volt, ha nem szellőztetem. Néhány közeli barátom persze ismerte a valóságot. Tudok egyet-mást, ami majd jól jön itt a Marson. – Kis híja, hogy az előbb holtra nem rémített – mondta Saul a poharát szorongatva. – Mikor New York csak úgy kinőtt a sivatagból, azt hittem, elment az eszem. – Ez a hipnózis egy formája, mely egyszerre hat valamennyi érzékszervre: szemre, fülre, orra, szájra, bőrre, szóval mindegyikre. Most mire volna leginkább kedve, mit szeretne? Saul letette a poharat. Igyekezett megfékezni a keze remegését. – Legszívesebben egy patakban fürdenék, Mellin Town mellett, Illinoisban; ott sokat úszkáltam kölyök koromban. Úszni szeretnék, anyaszült meztelenül. – Jó – mondta Leonard Mark, és egy csöppet meghajtotta a fejét. Saul hátrahanyatlott a homokon, lehunyta a szemét. Leonard Mark ült és nézte. Saul feküdt a homokon. Keze olykor megmoccant, izgatottan meg-megrándult. Szája görcsösen kinyílt; elszoruló-megenyhülő torkából hangok törtek elő. Aztán Saul lassú mozdulatokat tett a karjával, előre-hátra, előre-hátra, félrehajtotta a fejét, mélyeket lélegzett, karja lassan szelte a meleg levegőt, kavarta a sárga homokot, s teste lassan elfordult. Leonard Mark nyugodtan kiitta a kávéját. Miközben ivott, szemét nem vette le a mozgó, suttogó Saulról, aki ott hevert a halott tenger fenekén. – Elég – mondta Leonard Mark Saul fölült, megdörzsölte a szemét. Egy pillanat múlva megszólalt: – Láttam a patakot! Futottam a partján, ledobtam a ruhám – mondta Leonard Marknak lélegzetvesztve, hitetlenkedő mosollyal. – Aztán fejest ugrottam, és ide-oda úszkáltam benne. – Örvendek – mondta Leonard Mark. – Tessék! – Saul a zsebébe nyúlt, és kivette az utolsó rúd csokoládéját. – Ezt magának adom. – Ez micsoda? – nézett Leonard Mark az ajándékra. – Csokoládé? Ugyan. Nem fizetségért tettem. Örömöt akartam szerezni magának. Gyorsan dugja vissza, mielőtt még csörgőkígyóvá változtatom, és megmarja magát.

– Köszönöm, nagyon köszönöm – rakta zsebre a csokoládét Saul. – El nem tudja képzelni, milyen jólesett. – Nyújtotta a kávéskannát. – Iszik még? Miközben a kávét töltötte, Saul egy pillanatra behunyta a szemét. „Megkaptam Szókratészt – gondolta–, Szókratészt és Platónt, Nietzschét és Schopenhauert. Ez az ember, a beszéde után ítélve, zseni. És amit tud, olyan nincs is! Gondolj csak a hosszú, kellemes napokra és az átbeszélgetett, hűvös éjszakákra. Nem lesz ez rossz év. Korántsem!” Kiloccsantotta a kávét. – Mi baj? – Semmi. – Saul zavart volt, döbbent. „Elmegyünk Görögországba – gondolta. – Athénba. És Rómába, ha kedvünk kerekedik, s a római írókat tanulmányozzuk. Megállunk a Parthenonban és az Akropoliszon. Nemcsak beszélünk róluk, hanem ott is leszünk. Ez az ember képes rá. Hatalmában áll. S ha Racine-ről beszélgetünk, színpadot is tud teremteni, színészeket meg minden mást. Uramisten! Ez jobb, mint az életemben eddig bármi! Jobb itt betegen, mint a Földön e nélkül! Vajon hány modern ember látott görög drámát játszani görög színpadon, időszámításunk előtt 31-ben? És ha megkérem, komolyan és csöndesen, hogy vállalja Schopenhauer, Darwin és Bergson szerepét, és az évezredek minden nagy gondolkodójáét?… Nos, miért ne? Még elképzelni is: itt ül az ember, és magával Nietzschével és Platónnál beszélget…” Csak egyvalami hibádzott. Saul érezte, hogy megtántorodik. A többiek. A többi beteg a halott tenger partján. A távolban emberek mozogtak, lassan feléjük tartottak. Látták felvillanni a rakétát, látták leszállni, s látták, hogy kirak valakit. S most jöttek lassan, kínlódva, hogy üdvözöljék a jövevényt. Saul fázott. – Ide hallgass – mondta. – Mark, azt hiszem, jobban tennénk, ha fölmennénk a hegyek közé. – Miért? – Látod ezeket az embereket? Némelyikük bolond. – Igazán? – Igen. – Mitől ment el az eszük, a magánytól meg más effélétől? – Igen, attól. Induljunk már. – Nem látszanak veszélyesnek. Alig vonszolják magukat. – Majd meg leszel lepve. Mark ránézett Saulra. – Reszketsz. Miért? – Most nincs időnk beszélgetni – mondta Saul, és sietve fölállt. – Gyerünk. Hát nem érted, hogy mi lesz itt, ha fölfedezik a képességedet? Összekapnak rajtad. Ölni fogják egymást, téged is megölnek –, azért, hogy melyiküké légy. – Ó, nem vagyok én egyiküké sem – mondta Leonard Mark. Ránézett Saulra – Nem. Még a tiéd sem. Saul fölkapta a fejét. – Ezt nem is hittem. – Igazán nem? – nevetett Mark. – Most nem érünk rá vitatkozni – felelt Saul. Meg-megrebbent a szeme, az arca égett. – Gyerünk már! – Eszem ágában sincs. Itt maradok ülve, megvárom őket. Kissé erőszakos vagy. Az én életem az enyém. Saulnak ocsmány érzése támadt. Arca rángatódzni kezdett.



– Nem érted, mit mondtam? – Hallod-e, hamar átváltoztál barátból ellenséggé – jegyezte meg Mark. Saul megütötte. Gyors, pontos ütés volt. Mark félrekapta a fejét, és kacagott. – Azt már nem! Egyszeriben a Times Square közepén voltak. Kocsik rontottak rájuk vadul dudálva. Házak szöktek föl, forrón, a kék égre. – Ez nem igaz! – kiáltotta Saul, és megtántorodott a vizuális csapástól. – Az isten szerelmére. Mark, ezt ne! Jönnek az emberek! Megölnek! Mark ült a járdán, saját tréfáján kacagott. – Hadd jöjjenek! Őket is bolonddá teszem. New York lekötötte Saul figyelmét. Az is volt Mark célja; le akarta kötni Sault a város gonosz szépségével a sokhavi távollét után. Így képtelen volt bántani Markot, csak állt, is itta az idegen és mégis oly ismerős képet. Behunyta a szemét. – Nem! – Elzuhant, s magával rántotta Markot is. Fülébe autódudák üvöltöttek. Fékek csikorogtak, kocsik torpantak meg hirtelen. Állon vágta Markot. Csönd. Mark ott feküdt a tengerfenéken. Az öntudatlan embert karjába véve, Saul nehézkesen futásnak eredt. New York eltűnt. Nem maradt más, csak a halott tenger tágas némasága. Az emberek mindenfelől közeledtek. Ő értékes terhével, New Yorkkal, a vidék zöldjével, a friss vizű forrásokkal és régi barátokkal a karja közt irányt vett a hegyek felé. Elbukott, újra talpra vergődött, s csak futott, futott, meg sem állt.



A barlang megtelt éjszakával. A szél ki-be járt, tépdeste a kicsike tüzet, szórta a hamut. Mark kinyitotta a szemét. Meg volt kötözve, a barlang száraz falának támasztották, arccal a tűznek. Saul ágakat dobott a tűzre, néha ideges macskapillantást vetett a barlang bejáratára. – Bolond vagy. Saul meghökkent. – Az – mondta Mark. – Bolond. Úgyis megtalálnak. Ha fél évig kell keresniük, akkor is. Mint a délibáb, megjelent előttük, ha csak távolról is, New York. És mi voltunk a közepében. Azt hiába is képzeled, hogy nem lesznek kíváncsiak, és nem jönnek utánunk. – Akkor majd továbbköltözöm veled – mondta Saul, és a tűzbe bámult. – Oda is utánunk jönnek. – Pofa be! Mark elmosolyodott. – Így beszélsz a feleségeddel? – Hallod, mit mondtam?! – Ó, szép kis házasság ez: a te mohóságod és az én tehetségem. Most mit szeretnél látni? Mutassak neked még valamit a gyerekkori képeidből? Saul érezte, hogy a homlokát kiveri a verejték. Nem tudta, Mark tréfál-e vagy sem. – Mutass – mondta. – Jó – mondta Mark. – Figyelj! Lángok csaptak ki a sziklából. Sault kénszagú füst fojtogatta. Az üregekből kénkő robbant ki, rengett a szikla. Saul öklendezett, köhögött tántorgott, égett, aszott a pokol tüzében! Aztán a pokol megszűnt, visszatért a barlang. Mark kacagott. Saul megállt előtte.

– Te – mondta hidegen, és fölébe hajolt. – Hát mit vártál? – kiáltotta Mark. – Az embert megkötözik, elhurcolják, s egy magányos bolond szellemi feleségévé teszi… mit gondolsz, élvezem én ezt? – Kioldozlak, ha megígéred, hogy nem futsz el. – Nem ígérek semmit. Szabad ember vagyok. Nem vagyok senkié. Saul térdre hullott. – De hát kell, hogy valakié légy, hallod? Kell, hogy valakié légy. Nem engedhetlek el! – Drága öregem, ezt minél többet mondod, annál távolabb kerülök tőled. Ha lett volna egy kis eszed, és értelmesen viselkedsz, barátok lehettünk volna. Én igazán szívesen megtettem volna neked ezeket a kis hipnotikus szívességeket. Végül is nem gond előbűvészkednem őket. Sőt élvezet. De te mindent elfuseráltál. Teljesen magadnak akartál. Attól féltél, hogy a többiek majd megfosztanak tőlem. Ó, hogy mennyire nem volt igazad! Hisz van annyi erőm, hogy mindnyájukat boldoggá tegyem. Megosztozhattatok volna rajtam, mint egy közös konyhán. Én meg úgy éreztem volna magam, mint egy isten a gyerekek közt, egy jó isten, aki a kedvükre tesz, s viszonzásul apró ajándékokkal, jó falatokkal halmozzák el. – Bocsáss meg! Bocsáss meg! – kiáltotta Saul – De én nagyon jól ismerem azokat az embereket! – És te talán más vagy? Aligha! Menj ki, és nézd meg, jönnek-e. Mintha lépteket hallottam volna. Saul futott. A barlang bejáratában szeme fölé ernyőzte a kezét, s fürkésző pillantást vetett az éjszakával teli szakadékba. Tompa árnyak mocorogtak. Vajon csak a száraz gyomot fújja a szél? Saul összerezzent – fájón, finoman reszketett. – Nem látok semmit. – Visszament a barlangba. A tűzre bámult. – Mark! Mark eltűnt. Nem volt ott semmi más, csak az üres barlang, teli sziklákkal, kövekkel, kavicsokkal, a pislákoló, magányos tűz s a szél sóhajtása. És Saul megállt, hitetlenül, zsibbadtan. – Mark! Mark! Gyere vissza! Mark lassan, óvatosan kiszabadította magát a kötelek közül, s azzal a csellel, hogy közeledő emberek lépteit hallja, megszökött – de hova? A barlang mély volt, de sziklafalban végződött. Mark semmiképpen nem surranhatott ki mellette az éjszakába. Hát akkor? Saul körüljárta a tüzet. Előhúzta a kését, s odament egy sziklához, mely ott állt a barlang falánál. Mosolyogva nekiszegezte a kést a kőnek. Mosolyogva megérintette vele. Aztán fölemelte, hogy belemártsa. – Megállj! – kiáltotta Mark. A szikla eltűnt. Mark volt a helyén. Saul kezében megállt a kés. A tűz fénye játszott az arcán. Szeme tébolyultan csillogott. – Ez most nem sikerült – suttogta. Lehajolt, Mark torkára tette a kezét és ujjai összezárultak. Mark nem szólt semmit, csak kényelmetlenül fészkelődött a marka közt, szeme gúnyos volt, s olyasmit mondott Saulnak, amit Saul úgyis tudott. „Ha megölsz – mondta a szeme –, mi lesz az álmaiddal? Ha megölsz, hova lesznek a patakok s a pisztrángok belőlük? Ha megölsz, megölöd bennem Platónt, megölöd Arisztotelészt, megölöd Einsteint; igen, megölsz mindannyiunkat. Gyerünk, fojts meg! Én nem félek tőled!” Saul ujjai fölengedtek a torkán. Árnyékok hatoltak be a barlang száján. Mindketten arrafelé fordultak. A többiek voltak. Öten; az úttól megviselten, lihegve álltak meg a fény külső körén. – Jó estét! – köszönt rájuk kacagva Mark. – Parancsoljanak beljebb, uraim!





A vita és ádáz fenyegetődzés még hajnalra sem ért véget. Mark ott ült a fölhevült emberek közt, a kötelek közül nemrég kiszabadított csuklóját dörzsölgette. A barlangból mahagóni bevonatú tárgyalótermet varázsolt, s középre egy márványasztalt. Azt ülték körül mind, a muris szakállú, büdös, izzadt és mohó emberek, s szemük a kincsükre tapadt. – A megoldás – mondta végül Mark –, hogy mindenkinek kijelöljük a maga idejét a megadott napon és órában. Mindenki egyenlő elbánásban részesül. Köztulajdon leszek, szabadon jöhetek-mehetek. Ez így tisztességes. Ami meg Sault illeti, őt próbaidőre bocsátjuk. Ha bebizonyítja, hogy tud udvariasan is viselkedni, kap tőlem egy-két kezelést. Addig semmi közöm hozzá. A többi száműzött vigyorogva figyelte Sault. – Bocsánat – mondta Saul. – Nem tudtam, mit teszek. Most már semmi bajom. – Majd meglátjuk – mondta Mark. – Akkor hát adjunk magunknak, mondjuk, egy hónapot, jó? A többiek vigyorogva nézték Sault. Saul nem szólt semmit. A barlang talaját bámulta. – Hát lássuk – mondta Mark. – A hétfő, mondjuk, legyen a magáé, Smith. Smith bólintott. – Kedden Peter jön ide hozzám, mondjuk, egy órára. Peter bólintott. – Szerdán Johnsonnal, Holtzmannal és Jimmel végzek. Az utóbbi három összenézett. – A hét hátralevő részében szigorúan magam vagyok, hallják? – mondta Mark. – A kevés is több, mint a semmi. Ha nem engedelmeskednek, nem játszom. – Akkor majd kényszerítjük, hogy játsszék – mondta Johnson. Elkapta a többiek tekintetét. – Ide figyeljetek, mi öten vagyunk egy ellen. Azt csinálhatunk vele, amit akarunk. Ha összefogunk, megütöttük a főnyereményt. – Ne legyetek hülyék – figyelmeztette őket Mark. – Várj, én tettem le a garast – mondta Johnson. – Most ő mondja meg, mit tegyünk. Miért ne mi diktálnánk őneki? Erősebbek vagyunk, mint ő, nem? S még ő fenyegetődzik, hogy nem játszik! Verjünk csak szilánkot a lába körme alá, vagy égessük meg egy kicsit az ujját egy vasdarabbal, majd meglátjátok, hogy játszik! Csak azt szeretném tudni, miért ne nézhetnénk előadást a hét minden estéjén? – Ne hallgassanak rá! – mondta Mark. – Bolond. Nem lehet adni a szavára. Tudják, mit fog csinálni? Nem? Majd elaltatja az éberségüket – egyikükét a másik után –, aztán sorra megöli mindnyájukat; igen, mindannyiukat, míg a végén egyedül nem marad – egyedül velem. Ez ilyen ember. Az emberek figyeltek, és összehúzták a szemüket. Először Markra, majd Johnsonra meredtek. – Ami azt illeti – jegyezte meg Mark –, ez az őrültek konferenciája. Senki se bízhat a másikban. Amint az egyik hátat fordít a többinek, a többiek nyomban végeznek vele. Merem állítani, hogy nem ér véget a hét, s már mind halottak lesznek, vagy haldoklanak. Hideg szél csapott be a mahagóni terembe. Az kezdett szétfoszlani, s megint barlanggá vált. Mark belefáradt a tréfájába. A márványasztal összeomlott, vízzé vált, elpárolgott. Az emberek gyanakodva méregették egymást, apró, fényes állatszemükkel. Amit Mark mondott, igaz volt. Látták egymást az elkövetkező napokban, amint rajtaüt egyik a másikon, megöli – mígnem a szerencsés utolsó maga élvezheti ezt a közöttük járkáló agykincset. Saul őket nézte; magányos volt és nyugtalan. Ha az ember egyszer hibázott, nehéz a hibáját beismernie, visszafordulnia és mindent újrakezdenie. És ők mind hibáztak. Amúgy is régóta elveszett emberek. De ez még annál is rosszabb.

– S hogy még keservesebb legyen az ügy – mondta végül Mark –, egyiküknek pisztolya is van. A többieknek csak késük. De az egyiküknek, tudom, pisztolya is. Mind fölpattantak. – Motozzák meg egymást! – mondta Mark. – Keressék meg azt az egyet, különben mind a halál fiai. Ez megtette a magáét. Nem tudták, kin kezdjék, csak rohangáltak vadul összevissza, ordítoztak, rángatták egymást, és Mark megvetően figyelt. Johnson hátraugrott, és benyúlt a zubbonya zsebébe. – Jól van – mondta. – Essünk túl rajta most. Nesze, Smith! Mellbe lőtte Smitht. Smith összeesett. A többiek üvöltöttek. Szétszaladtak. Johnson célzott, s még kétszer elsütötte pisztolyát. – Megállj! – kiáltotta Mark. Ott szárnyalt körülöttük New York; a sziklából, a barlangból, az égből nőtt ki. A magas tornyokon megcsillant a napfény. Mennydörgött a magasvasút; vontatók dudáltak a kikötőben. A zöld nőalak kezében fáklyával nézett el az öböl fölött. – Ezt nézzék, ostobák! – mondta Mark. A Central Parkban kibomlott a tavaszi virágok csillaghalmaza. A szél frissen kaszált fű illatát sodorta feléjük hullámokban. És itt, New York szívében, zavartan toporogtak a férfiak. Johnson még háromszor elsütötte a pisztolyát. Saul előrerohant. Nekiment Johnsonnak, leteperte, kicsavarta kezéből a fegyvert. Az még egyszer eldördült. Az emberek megdermedtek, álltak egy helyben. Saul Johnson testén feküdt. Már nem dulakodtak. Iszonyú csend volt. Csak álltak mind, s nézték, mi történik. New York elsüllyedt a tenger vizében. Sziszegve, bugyborékolva, sóhajtozva; az épületek meghajoltak, megvetemedtek, szétnyíltak, összeomlottak, sírt bennük a roncsfém és a kor. Mark ott állt az épületek közt. Majd takaros lyuk vöröslött a mellkasán, s maga is szótlanul, mint egy ház, összeomlott. Saul hol az embereket, hol a holttestet nézte. Fölállt, kezében a pisztoly. Johnson meg se moccant – félt megmozdulni. Mind lehunyták a szemüket, majd kinyitották megint, mintha azt hinnék, hogy ezzel életre kelthetik, aki ott hever előttük. A barlang jéghideg volt. Saul szórakozottan nézegette kezében a pisztolyt. Majd messze elhajította a szakadékba, s meg se nézte, hova esik. A többiek a holttestet nézték, nem akartak hinni a szemüknek. Saul lehajolt, és megfogta a petyhüdt kezet. – Leonard – szólította halkan. – Leonard! – Megrázta a kezét. De Leonard Mark nem moccant. Szeme zárva volt; mellkasa se emelkedett-süllyedt. Teste kezdett kihűlni. Saul kiegyenesedett. – Megöltük – mondta, és nem nézett a többiekre. Szája megtelt a fanyar folyadékkal. – Megöltük az egyetlent, akit nem akartunk megölni. Reszkető kezét a szeméhez emelte. A többiek álltak és vártak. – Hozzatok egy ásót – mondta Saul. – Temessük el. – Elfordult. – Semmi dolgom veletek. Egyikük elment ásóért. Saul úgy elgyöngült, hogy mozdulni se tudott. Lába a földbe gyökerezett, mély gyökeret vert a magányba, félelembe és az éjszaka hidegébe. A tűz már szinte kialudt, s már csak a kettős hold fénye derengett a kék hegyeken.



Valaki ásott; hallotta, hogy megpendül az ásó. – Különben sem szorulunk rá – mondta valaki a kelleténél hangosabban. Az ásás nesze folytatódott. Saul kitántorgott, nekitámaszkodott egy fa törzsének, elengedte magát, lecsúszott a tövébe, a homokba, s a keze bénán feküdt az ölében. „Aludni – gondolta. – Most mind aludni fogunk. Legalább az megmaradt nekünk. Aludj, s próbálj New Yorkról álmodni meg a többiről.” Bágyadtan lehunyta a szemét, orrában, szájában, reszkető szemében gyűlni kezdett a vér. – Vajon hogy csinálhatta? – kérdezte fáradt hangon. Feje a mellére hanyatlott. – Hogy hozta ide New Yorkot, s tudta megcsinálni, hogy sétálgassunk is benne? Próbáljuk meg. Nem lehet nagyon nehéz. Gondolkozz! Gondolj New Yorkra! – suttogta, s kezdte elnyomni az álom. – New Yorkra, a Central Parkra, aztán a tavaszi Illinoisra, az almafa virágára és a zöld gyepre. Nem ment. Ez nem volt ugyanaz. New York eltűnt, s csinálhat akármit, nem tudja visszahozni. Föl fog ébredni minden reggel, és barangolni fog a halott tenger medrében, és keresni fogja, és körbekóborolja a Marsot, és keresni fogja, de soha meg nem találja. És végül lefekszik, mert már a barangolásba is belefáradt, és az agyában próbál majd New Yorkra lelni, de ott se találja. Az utolsó hang, amit hallott, mielőtt elnyomta volna az álom, az emelkedő, földbe mélyedő ásó nesze volt; az üreget mélyítette, amelybe félelmes fémcsikorgás közepette, a szagok, színek és hangok arany ködében beleomlik New York, és ők eltemetik. Álmában végigsírta az éjszakát. GÖNC Z Á R PÁ D FOR D ÍTÁ SA

Természetbarátok (Dallos Jenő karikatúrája)



RAY BRADBURY

A V ILÁG

UTOLSÓ ÉJSZAKÁJA

– Mit csinálnál, ha tudnád, hogy ez a világ utolsó éjszakája? – Hogy mit? Ezt komolyan kérded? – Igen. Komolyan. – Nem tudom. Még sose gondolkodtam rajta. A férfi kitöltött egy kis kávét. Hátul a két kicsi lány játszott építőkockákkal, a nappali szoba szőnyegén, a lámpák zöldes fényében. Az esti levegőben a pörkölt kávé könnyű, tiszta illata lebegett. – Nos, ideje lenne gondolkodnod rajta. – Ezt nem mondod komolyan. A férfi bólintott. – Háború? A férfi a fejét rázta. – Csak nem hidrogén- vagy atombomba? – Nem. – Vagy baktérium-hadviselés? – Egyik sem – mondta a férfi, és elgondolkodva kevergette kávéját. – Csak anynyi, mondjuk, mint mikor egy könyv becsukódik. – Ezt nem értem. – Nem, és tulajdonképpen én sem; csak érzem. És néha megrémülök, néha meg még azt sem, csak békességet érzek. – Ránézett a két kicsi lányra; szőke hajuk csillogott a lámpa fényében. – Eddig még nem szóltam róla. Négy napja álmodtam először. – Mit? – Az álmomat. Azt, hogy minden véget ér. Egy hang közölte. Nem valaminek vagy valakinek a hangja, akire emlékeznék; csak egy hang, és azt mondta: a Földön minden megáll. Másnap nemigen gondoltam rá, de mikor bementem a hivatalba, és megpillantottam Stan Willist, amint a délután közepén merengve néz ki az ablakon, és azt mondtam: „Nem adnám egy vak lóért, ha tudnám, mi jár az eszedben, Stan” – ő meg azt mondta, fura dolgot álmodott az éjszaka, s mielőtt még elmondta volna az álmát, már tudtam, mi az. Elmondhattam volna neki én is, de ő mondta el, s én hallgattam. – Ugyanazt álmodta, mint te? – Pontosan. Mondom, ugyanazt álmodtam én is. Még csak meg sem lepő-





dött. Sőt megkönnyebbült. Aztán, csak a hecc kedvéért, körbejártuk a szobákat, ő is, én is. Nem beszéltünk össze. Csak elindultunk magunktól, s mindenütt azt láttuk, hogy az emberek maguk elé merednek, az asztal lapját, a kezüket nézik, vagy kibámulnak az ablakon. Beszéltem is egyik-másikkal. Ugyanígy Stan. – Ők is ugyanazt álmodták? – Mind. Pontosan. – És te hiszel benne? – Igen. Még semmiben nem voltam biztosabb. – És mikor lesz vége? Mármint a világnak. – Számunkra valamikor ma éjszaka, aztán, ahogy az éjjel továbbhalad a Föld körül, a többieknek is mindenütt. Huszonnégy óra, és mindenkinek vége. Egy darabig csak ültek, és hozzá se nyúltak a kávéjukhoz. Aztán lassan a szájukhoz emelték, megitták, s közben egymást nézték. – Hát ezt érdemeltük? – kérdezte az asszony. – Ez nem érdem kérdése; egyszerűen csak nem megy tovább. Látom, nem is vitatod. Miért? – Talán nekem is megvan rá az okom. – Ugyanaz, mint a többieknek a hivatalban? Az asszony lassan bólintott. – Csak nem akartam szólni. Én tegnap éjjel álmodtam. Az asszonyok az utcában ma erről beszélgettek. Az álmukról. Azt hittem, véletlen. – Fölvette az esti lapot. – Az újságban nincs benne. – Minek, úgyis mindenki tudja. A férfi hátradőlt a székében, az asszonyt figyelte. – Félsz? – Nem. Azt hittem, fogok, de nem. – Hol az a híres létfenntartási ösztön, amiről annyit beszélnek? – Nem tudom. Talán ha az ember logikusnak tart valamit, nem izgul miatta. Ez pedig logikus. Az életmódunkból csak ez következhetett. – Nem éltünk nagyon rosszul, ugye? – Nem. De nagyon jól sem. Azt hiszem, épp ez a baj: nemigen törődtünk semmi

mással, csak önmagunkkal, míg a világ jó része nyakig volt a szörnyűbbnél szörnyűbb gondokban. A két kicsi lány kacagott a nappaliban. – Azt hittem, az emberek majd üvölteni fognak az utcán, hogy ilyesmi vár rájuk. – Nem hiszem. Ami valóság, attól az ember sosem üvölt. – Tudod, nekem semmi más nem fog hiányozni, csak te meg a gyerekek. Sem a várost, sem a munkámat nem szerettem, csak titeket hármatokat. Semmi más nem fog hiányozni, talán csak az évszakok változása meg egy pohár jéghideg víz, ha meleg van, meg talán az alvás. De hogy vagyunk képesek rá, hogy csak üljünk itt, és erről így beszélgessünk? – Mert egyebet nem tehetünk. – Nyilván; mert ha tehetnénk, megtennénk. Azt hiszem, a világtörténelemben ez az első eset, hogy mindenki pontosan tudja, mi lesz vele az éjszaka. – Kíváncsi volnék, hogy ma este, az elkövetkező néhány órában a többiek mit csinálnak. – Színházba mennek, rádiót hallgatnak, nézik a tévét, lefektetik a gyerekeket, s lefeküdnek maguk is, mint mindig. – Mint mindig… s ebben van valami, amire joggal büszkék lehetnek. Egy pillanatig némán ültek, aztán a férfi kitöltött magának még egy csésze kávét. – És mit gondolsz, miért épp ma éjjel? – Csak. – És miért nem bármelyik más éjjel, az elmúlt évszázadban, ötszáz vagy akár ezer évvel ezelőtt? – Talán mert még sose volt a történelemben 1969. október 19-e, most meg az van, ez az egész; mert ez a dátum jelentősebb, mint eddig bármelyik másik; mert épp ebben az évben áll úgy minden, ahogy áll világszerte, s ezért kell hogy vége szakadjon. – Ma éjjel erre is meg arra is bombázó repülőgépek szelik át az óceánt, menetrendszerűen, és soha nem érnek földet. – Ez is hozzátartozik a miérthez. – Nos – mondta a férfi, és felállt –, akkor most mi legyen? Elmosogassunk? Elmosogattak, s az edényt különös

gonddal rakták a helyére. Fél kilenckor lefektették a két kicsi lányt, búcsúzóul mindketten kaptak egy-egy puszit, aztán felgyújtották az ágyuk mellett az éjjeli lámpát, és épp egy picit nyitva hagyták az ajtót. – Kíváncsi lennék… – mondta a férfi, mikor a hálószobából kijött, s pipával a kezében megállt, s egy pillanatra visszanézett. – Mire? – Hogy az ajtó teljesen becsukódik-e, vagy egy csöppet nyitva marad, hogy behatoljon némi fény. – Én arra lennék kíváncsi: vajon a gyerekek tudják-e? – Nem, dehogyis. Leültek, újságot olvastak, beszélgettek, zenét hallgattak a rádión, aztán együtt ültek a kandalló elé, nézték a parazsat, miközben az óra elütötte a fél tizenegyet, tizenegyet, és fél tizenkettőt. A többiekre gondoltak; a világon mindenkire, s hogy hogyan töltötték az estéjükét. – Nos… – mondta a férfi végül. Megcsókolta a feleségét, hosszú időre. – Mi jók voltunk egymásnak. – Nincs kedved sírni? – kérdezte a férfi. – Azt hiszem, nincs. Végigmentek a házon, leoltották a lámpákat, bementek a hálószobába, megálltak az éjszaka hűvös sötétjében, levetkőztek, s visszahajtották a paplant. – Olyan finom, tiszta a lepedő. – Fáradt vagyok. – Mind fáradtak vagyunk. Bebújtak az ágyba, s hanyatt feküdtek. – Egy pillanat – mondta az asszony. A férfi hallotta, hogy fölkel, és kimegy a konyhába. De jött is már vissza. – Nyitva hagytam a mosogató csapját. Volt ebben valami nagyon mulatságos, és a férfi elnevette magát. Az asszony is nevetett, mert tudta, miért olyan mulatságos az, amit csinált. Aztán nagy sokára abbahagyták a nevetést, s csak feküdtek az ágyban az éjszaka hűvösében, fogták egymás kezét, s a fejük összehajlott. – Jó éjszakát – mondta a férfi. – Jó éjszakát – mondta az asszony. G Ö N C Z ÁR P Á D F OR D ÍT Á SA

Hold-városok. Angus Peter Macdonnel amerikai illusztrátor rajzai John A. Mitchell Hold-utazásról szóló elfelejtett SF-regényéhez



KIRILL ANDREJEV

RAY BRADBURY FANTASZTIKUS ÍRÁSAI



Komoly pillantású, szürke szempár, egyenes orr, erősen összeszorított száj, szép tartású fej, rövidre nyírt haj. Ez az arc a derű, az akarat és az erő megtestesülésének látszik, s nehezen hihető, hogy ez az ember végtelenül gyöngéd és szenvedélyes, s ugyanakkor szörnyen kegyetlen és zord is lehet. Egyszerű lehet, akár a fű, a virágok és a fák, és ingadozó s meghasonlott, mintha testében két, egymással küzdő lélek élne. Ilyen Ray Douglas Bradbury amerikai író arcképe. „Amerika reménységének és dicsőségének” nevezik, s ugyanakkor a fasiszta szervezetek névtelenül halálos ítéleteket küldözgetnek neki, s végrehajtásukkal fenyegetőznek, ha az író nem változtatja meg társadalmi állásfoglalását. Nos, ebben nincs semmi csoda: ellentmondások által szabdalt világban él, s ez elkerülhetetlenül megmutatkozik alkotó tevékenységében. Bradbury amerikai fogalmak szerint valóban a szerencse fia. Nemrég múlt negyvenkét éves, de már huszonegy éves irodalmi tevékenység van a háta mögött, saját véleménye szerint pedig még hosszabb: tizenkét éves korában kezdett tudományos-fantasztikus elbeszéléseket írogatni, egy játék írógépen. Kilenc könyve van: hét tudományos-fantasztikus elbeszélésgyűjtemény, egy utópisztikus regény és a Pitypangbor című, gyermekkoráról szóló kisregény. Darabja, a Rétek sok amerikai színházban megy, s az ő forgatókönyve alapján készült a világ egyik legjobb filmje, a Moby Dick, amelyben Ahab kapitány szerepét a híres Gregory Peck játssza. Bradbury kétszer kapott O. Henry-díjat – ez olyan megtiszteltetés, amelyre kevés író bizonyult akár egyszer is méltónak, és az amerikai Tudományos-Fantasztikus Írók Társasága negyedszer választja elnökéül. Los Angelesben lakik, egy csodaszép, napfényes házban, fiatal feleségével és öt kislányával. Boldog? Igen, emberileg boldog, ez azonban kevés egy olyan írónak, akinek lelkiismeretét kínzón marcangolják a nagyszerű és dühödt, széttagolt, de egységre törekvő világunk ellentmondásai. Irwing Stone amerikai író, aki nemrég a Szovjetunióban járt, a moszkvai írókkal való találkozása során azt mondta, hogy a „nagyok” halála óta az Egyesült Államokban csak két író van, akit ő „majdnem zseniálisnak” nevez: Salinger és Bradbury. Ez a vélemény nem véletlen: arról tanúskodik, hogy Bradburyt nem az amerikai tudományos-fantasztikus irodalom közös áramlatában kell vizsgálni, hanem az irodalom olyan legnagyobb

alakjaival egy sorban, mint a már eltávozott Thomas Wolfe, William Faulkner és Ernest Hemingway. Ez nem Irwing Stone egyéni véleménye. Az amerikai kritika nem túlságosan gyakran sorolja Ray Bradbury műveit a tudományos-fantasztikus irodalom műfajához. Többnyire moralistának nevezik, alkotásait „erkölcsi és társadalmi fantáziának” tartják, s hangsúlyozzák, hogy az eszmények fantasztikus oldala jobban érdekli az írót, mint a tudományos. Ezt maga az író sem nagyon titkolja. „A tudományos-fantasztikus irodalom technikai oldala – mondja – hasonlíthatatlanul kevésbé érdekelt, mint a vele összefüggő erkölcsi és társadalmi kérdések, a technika befolyása az emberek közötti kapcsolatokra. Könyveimben ezért a kölykök minduntalan tudományos melléfogásokat találnak. Most annak a módját keresem, hogyan szabaduljak meg a kölyköktől…” De Bradbury sohasem szabadulhat meg a fiatalság témájától, a gyermekkor témájától. Milyen tiszta és derűs távlatok tárulnak fel előttünk Pitypangbor című kisregényében, amely egy kisfiú felhőtlen gyermekkorát ábrázolja. Ez egy fénnyel-illattal, a nemrég véget ért gyermeki álmodás bájával átszőtt világ, a szeretettel végzett és kemény munka országa, s ez a munka elválaszthatatlan a zene módjára végtelen játéktól: a fűnek nőnie kell, mert ez a dolga; a fáknak hűs árnyakat vető ágakat kell szétteríteniük, mivel ez a mesterségük. A fény úgy csordogáljon a felhőkön és a lombokon keresztül, miként a homok pereg alá az ember tenyeréből, az ujjai között – hiszen a fény maga az Idő, az Idő pedig nem halhat meg. A „boldogsággép”, amelyet a kisregény hőse, a fiúcska eszelt ki, arról a rendíthetetlen hitről vall, hogy a jó győzedelmeskedik a rosszon. S úgy tetszik, fény hull arcunkra, mihelyt kinyitjuk ezt a könyvet, és átlapozzuk. És ott van mellette a Gyermekjátszótér című elbeszélés. Ez a rossz, a fájdalom, az erőszak, az igazságtalanság, az értelmetlen és teljesen haszontalan harc kegyetlen világa. A kapitalista társadalom modellje ez, az egzisztencialisták – Sartre, Camus és Fellini – pokla, ahol az ember csupán egyetlen szabadságra van ítélve: hogy magányos legyen! A Szervusz – Isten veled című elbeszélés kisfiú hőse nem akar felnőtt lenni: hiszen a felnőttek teremtették országában azt a poklot, amely számára az egyetlen világ. És csoda történik: a hős örökre kisfiú marad, de kénytelen az országban vándorolni, hogy senki se szerezzen tudomást bűvös adottságáról. Kis időt tölt egy városban, majd egy másikba megy, hogy ismeretlen ajtón bekopogva, jó embereket találjon, akik egy pohár hideg tejet, egy karéj meleg rozskenyeret adnak neki, és szállást kínálnak éjszakára. Nem, az emberiség nem maradhat örökké olyan, amilyen az aranykorban volt, fejlődnie kell, különben a bolygó Ahasvérus örök sorsa vár rá – ez az író szomorú gondolata. Nem, Bradbury nem fél a technikai haladástól, mint ezt naivan gondolhatná valaki. Csupán amiatt búslakodik, hogy hazájában a technikai haladás nem jár együtt a társadalmi haladással. Ez pedig elkerülhetetlenül az ember elvadulásához és elkorcsosulásához, kegyetlen zsarnoksághoz, háborúkhoz és az emberiség kipusztulásához vezet – az emberiség a társadalmi téboly rohamában végül öngyilkosságra vetemedik. Bradbury legfőbb műve – amely legélesebben és legnagyobb művészi világossággal fejezte ki aggályait – a Fahrenheit 451 című pesszimista utópia, vagy inkább figyelmeztető regény. H. G. Wells, aki életének utolsó percéig szenvedélyesen hitt a szocializmusban, és a világon az első regényt írta a jövő kommunista társadalmáról, az Emberisteneket – természetesen semmiképpen sem gondolhatta azt, hogy „időgépe” a reális jövő képe lehet. Ez a pamfletregény arról szól, mire vezethet a társadalom antagonisztikus osztályokra bomlása, amikor a társadalmi kategóriák biológiai törvényszerűségekké változhatnak. Arról a szörnyűséges osztály-„együttélésről” íródott, amelyet a burzsoá reformerek hirdettek azokban az években, s ezt az „ipari béke” szégyenletes jelszavával palástolták.



Akárcsak Wells, Bradbury is a közeli jövőre vetítve rajzolja meg az amerikai társadalmat. Kegyetlen, zord világ tárul fel előttünk, és úgy tetszik, a könyv oldalai – puszta érintésükre – önmagukból dermesztő rémületet lehelnek. Azt lehetne gondolni, a háborítatlan boldogság korszaka tárul fel az emberiség előtt: az emberek helyett mindent gépek végeznek – főznek, mosnak, takarítanak. Termelőmunka sincs – ezt tökéletes robotokra bízták. Minden örökre, szilárdan megszabott. A munkával, a kutatással együtt azonban az emberi értelem is eltűnik. A szobák falai mind óriási televíziós képernyőkké változtak, amelyek robajukkal, csattogásukkal megsüketítik az embereket; gondolataikat néhány egyszerű képletté zsugorítják, melyek éjjelente a narkotikus álom kábulatába hullanak. A könyvégetés, amellyel Hitler államférfiúi tevékenységét kezdte, az egyik legtiszteltebb foglalkozássá vált: a legelső jelzésre, hogy valahol könyvre bukkantak, a „tűzőrök” a bűncselekmény színhelyére száguldanak, és lángszórókkal felperzselik a házat. A „megszilárdult” társadalomban nincs helye a szabad gondolatnak, másként megbomlana az egyensúly: hiszen még egy szeletke teleírott papiros is az emberi gondolat valóra válása. Innen ered a könyv címe is: a papír 451 Fahrenheit foknál gyullad meg… De ebben a gyilkos világban is, amely a pusztító termonukleáris háború szélén tántorog, labilis egyensúlyi helyzetben, mélyen elrejtve, emberi gondolat lüktet. A városokból elmenekült csavargók – valahol egy útszéli tábortűznél csoportba verődve – megosztják egymással az emberi kultúra azon kincseinek morzsáit, amelyeket sikerült megőrizniük. Mindegyik bemagolt valamilyen könyvet. „Én Shakespeare vagyok” – mondja az egyik. „Én meg Faust” – feleli egy rongyokba bugyolált, kiéhezett csavargó. „Én pedig Tamás bátya kunyhója…” Az író a könyvét ezzel a mélységesen optimista eszmével fejezi be: az embert meg lehet ölni, meg lehet semmisíteni, de legyőzni nem, mint ahogyan halhatatlan gondolatát sem lehetséges elpusztítani. Egy rövid cikk keretében nehéz beszámolni e nagyszerű író alkotásainak változatos tárházáról, még nehezebb az Egyesült Államok egész tudományos-fantasztikus irodalmának hátterét ábrázolni. Az effajta irodalom Amerikában különféle szinteken létezik – szép kiadású, drága könyvekben, amelyek más írók legkülönb műveivel egyenjogúak; puha fedelű, olcsó kiadványokban, melyeket a kevésbé igényes olvasóknak szánnak; valamint az aprópénzért vásárolható, úti olvasmánynak alkalmas, filléres, silány füzetkékben. Bradbury könyvei azonban egyszerre sok szinten élnek, 150–175 ezres példányszámban jelennek meg, és többször is újra kiadják őket. Ray Bradbury művei sikerének titka nem az olcsó, szenzációs kalandok – ilyenek nincsenek könyveiben. Az irodalmi sznobok nagyra becsülik a maga nemében egyedülálló, szokatlan stílusát, ahol egy mondatban szinte egymáshoz nem illő szavak ütköznek össze; becsülik a paradoxonszerű filozófiai eszmét. Amerika és az egész világ egyszerű emberei szemében azonban azért drága, mert hisz az új reneszánszban, ahogyan a jövő derűs és ragyogó világát nevezi; azért drága, mert aggódik az emberek, a saját kortársai sorsáért – hiszen csak róluk ír – és az egész emberiség sorsáért. „Emberek, még nem késő észre térni – mondja Bradbury. – Legyetek éberek, még van idő, még nem késő!” …Ray Bradbury a változásokat keresi, s ezért rendíthetetlen optimizmussal fordul azok felé, akik nem félnek ezektől a változásoktól: a merész és nyughatatlan ifjúsághoz. „Korunkban a létezés öröme abban rejlik – írja –, hogy segítsünk a fiataloknak meglelni az Új Mezsgyékhez vezető utakat, hogy megkezdjük a saját, tulajdon reneszánszunkat. Ha valamikor elveszítem ezt az érzést, e szükséglet tudatát, akkor örökre szakítok a tudományos-fantasztikus irodalommal.”



GELLÉRT GY ÖR GY FOR D ÍTÁ SA

DR. GÁNTI TIBOR

ÉLET A FÖLDÖN KÍVÜL

Az ember kevesellvén érzékszervei teljesítményét, az idők folyamán műszerek és eszközök tömegét hozta létre abból a célból, hogy tudásával a világmindenséget a mikrokozmosztól a makrokozmoszig átölelhesse. Ennek eredményeképpen rádiótávcsöveinkkel százmillió fényévekre látunk a téridőben, sőt, ilyen távolságokban nemcsak a legnagyobb objektumokat tudjuk észlelni, hanem egészen egyszerű molekulákat is, amire szemünk a közvetlen közelben sem képes. Jogosan veti fel tehát a science fiction irodalom e gigászi téridőben a nem földi élettel való találkozás lehetőségét. És ma teljes joggal várunk megalapozott feleletet a tudományoktól is arra, hogy van-e, lehet-e élet a Földön kívül. Annyira jogosan, hogy a tudományágnak, amely ezzel foglalkozik, külön neve is van már: exobiológia. Még néhány évvel ezelőtt is meg tudtuk volna mondani, mik azok a „csalhatatlan” bizonyítékok, amelyekre a kutatóknak vadászniuk kell, amikor a Földön kívüli élet nyomait keresik. Ha például egy meteoritban fehérjét vagy akár csak a fehérjék építőelemeit, az aminosavakat találták volna, bizonyítva lett volna a Földön kívüli élet. (Igaz, az Orgueil sőt a Kabai meteoritban is találtak nyomnyi mennyiségű aminosavat, de nem lehetett kizárni, hogy földi szennyeződéstől ered.) Vagy ha klorofillszerű anyagot találtak valahol (ez végzi a növényekben a fotoszintézist), ezt is a biogén eredet bizonyítékaként tartották számon, mint például a kőolajok esetében is. Az utolsó évtized kutatásai azonban megdöntötték e bizonyítékok csalhatatlanságát. Kiderült, hogy az élet legspeciálisabb anyagai – a cukrok, aminosavak, klorofillszerű vegyületek, fehérjék és nukleinsav építőkövek – élet közreműködése nélkül, spontán is létrejönnek igen egyszerű vegyületekből, részben olyanokból is, amelyeket ma éppen az élet legnagyobb ellenségeinek, halálos mérgeknek ismerünk. Az alapanyagok között a cián, formalin, szénmonoxid, hidrogén, ammónia, metán, nitrogén és víz szerepel. Kísérletek százai mutatták meg, hogy ha ezen egyszerű szénvegyületek elegyeit melegítjük, vagy besugározzuk látható vagy különösen ultraibolya fénnyel, radioaktív sugárzással, vagy akár csak állni hagyjuk őket, különböző olyan szerves vegyületek keletkeznek, amelyekről mind ez ideig azt hittük, hogy a szabad természetben csak élettevékenység eredményeként keletkezhetnek. Így kapott Miller metánból, ammóniából és vízből elsőként aminosavakat elektromos kisülés hatására, Gabel és Ponnamperuma formalinból cukrokat melegítésre, Matthews és Moser ciánból és ammóniából fehérjéket mindössze néhány napos állás után. A sok-sok kísérlet ma már egyértelműen azt sugallja nekünk, hogy az élővilág anyagai nem különleges anyagok, nem olyanok, amelyek előállításához valami különleges csodára, életerőre, a vis vitalisra lenne szükség.





Ellenkezőleg. Ma inkább azt állíthatjuk, hogy ezekből az alapanyagokból, amelyekből minden valószínűség szerint bőséges készlet állt az ősföld gigászi vegykonyhájának rendelkezésére, az ősi körülmények között törvényszerűen és spontán alakultak ki az élővilág felépítéséhez szükséges anyagok. Talán még azt az állítást is megkockáztathatjuk, hogy az élővilág éppen azért alakult ki a Földön aminosavakból, fehérjékből, cukrokból, mert az ősóceán és az őspocsolyák ezeket tartalmazták legnagyobb mennyiségben. Urey professzor számításai szerint az ősóceán szervesanyag-tartalma megközelítette a 10%-ot! A természettudomány korábban is vallotta, hogy az élet a Földön lépcsőzetesen és törvényszerűen alakult ki a szervetlen anyagokból. Ám ez inkább csak hit volt, más irányú tapasztalatok merész extrapolálása az élet keletkezésére. Ma a bizonyítékok sorozata utal arra, hogy az életkeletkezés nem csoda és nem véletlen műve; az anyag fejlődésének éppen olyan törvényszerű a folyamata, mint a csillagok keletkezése vagy a geológiai folyamatok. Ez pedig egyúttal azt is jelenti, hogy az élet nem lehet a Föld privilégiuma, életnek minden olyan égitesten kell keletkeznie, ahol a szükséges alapanyagok és a megfelelő körülmények megtalálhatók. Ma tehát a kérdés a tudományban nem úgy jelentkezik elsődlegesen, hogy van-e élet a világmindenségben a Földön kívül, hanem inkább úgy, hogy megvannak-e az élet kialakulásához szükséges feltételek. Ahol megvannak, ott biztosra vehetjük, hogy az anyagfejlődés folyamatában az élővilág kialakulásának a lépcsői sem maradtak ki. Mindenekelőtt a megfelelő alapanyagok után kell kutatni. A távoli fényes csillagokban magas hőmérséklet uralkodik, ezekben szerves alapanyagokat hiába keresnénk. A bolygók légkörében viszont megtalálhatók az alapanyagok, igaz, minden bolygónál más: a Vénuszon, a Marson széndioxid és szénmonoxid, a Jupiteren metán, formaldehid, ammónia. És mindegyikben víz. A legérdekesebb kutatási eredményeket szinte teljesen váratlanul a csillagközti térnek, az űrnek a vizsgálata hozta. Az űrről ugyanis, amelyben régen a teljes anyagnélküliséget tételezték fel, kiderült, hogy nem egészen űr, ha rendkívül ritkán is, mégis különböző anyagok találhatók benne. Rádiótávcsövekkel végigpásztázva a csillagos eget, a végtelen térben millió fényévekre cián, metán, formaldehid és ammónia jelenlétét lehet kimutatni – azokat az anyagokat, amelyek spontán összeállnak biológiai jellegű vegyületekké, ha megfelelő körülmények közé kerülnek. S a két évtized találkozásának nagy csillagászati szenzációja: cianoacetilén jelenlétét mutatták ki a távoli űrben, azét az anyagét, amely már spontán, közvetlenül fehérjévé képes összeállni, amely a ciánból való fehérjeképződés közbenső anyagát jelenti. Vannak közvetlenebb bizonyítékaink is. 1969-ben Ausztráliában, Murchison mellett esett le egy meteorit, amelyet több évig tartó igen precíz, részletes és érzékeny vizsgálatnak vetettek alá. A murchisoni meteoritban számos aminosavat és egyéb biológiai jellegű anyagot találtak. Ezekről az anyagokról több, egymástól független módon bizonyították be minden kétséget kizáróan, hogy nem földi eredetűek, a világűrből származnak. Hogy magában a meteoritban keletkeztek-e az űrben való évmilliárdos száguldás közben, vagy egy szétrobbant égitest anyagait őrizte meg a meteorit, nem tudhatjuk. Az előbbi a valószínűbb. A murchisoni meteorit aminosavai nem a távoli élet üzenetét jelentik számunkra, hanem közvetlen bizonyítékot arra, hogy az életkeletkezés, a biogenezis bonyolult folyamatának első két lépcsője nemcsak végbemehet, de végbe is ment a mindenség más pontjain. Fogadjuk el azt a hipotézist – és ez nem lesz megalapozatlan –, hogy az élet más égitesteken is megszülethetett. Kérdés, hogy fennmaradhat-e? És ha a Földről kerül oda élet, vajon az képes lenne-e ott megélni? Az egyetlen égitest, amelyről ma bizonyítottan tudjuk, hogy légkörében számottevő mennyiségben van oxigén: a Föld. Ez azt jelentené, hogy a többi égitesten az élet megmaradásának feltételei hiányoznának?

Korántsem. Amikor a Föld kialakult, légköre még nem tartalmazott oxigént. Sőt éppen ez az életkeletkezés egyik előfeltétele: azok a kísérletek, amelyek a biológiai jellegű vegyületek spontán kialakulásához vezettek, csak oxigén távollétében, úgynevezett redukáló atmoszférában mennek végbe. Egymilliárd éven át oxigén nélkül fejlődött a Földön az élővilág: az oxigén megjelenése már a növényvilág kialakulásának és tevékenységének a következménye. Ma is élnek a Földön olyan élőlények, amelyeknek nincs szükségük oxigénre, sőt olyanok is, amelyek számára az oxigén halálos méreg. Csakhogy ezek az élőlények a napenergiát sem tudják hasznosítani, kizárólag szerves anyagokkal képesek táplálkozni. Érdekes módon a növények, amelyek pedig széndioxidot használnak fel, és oxigént termelnek, tiszta széndioxidban – mint amilyen például a Mars levegője is – elpusztulnak. Csak a legutóbbi években találtak hévforrásokban olyan kékalgákat, amelyek tiszta széndioxidban is képesek élni. Sőt széndioxidban érzik igazán jól magukat, sokkal gyorsabban szaporodnak, és anyagcseréjük is sokkal gyorsabb, mint oxigén jelenlétében. Ezek a kékalgák a Marson kitűnő életkörülményeket találnának, ha nem lenne ott olyan nagyon hideg a légkör. A Marson a rendkívüli hideg teszi valószínűtlenné a földi típusú élet jelenlétét, ami természetesen nem zárja ki egy, a miénktől eltérő élet létezését. Az élővilág egyik legcsodálatosabb tulajdonsága a rendkívül nagyfokú alkalmazkodóképesség: az örök hó és jég világának éppúgy megvannak a maguk jellegzetes élőlényei, mint az Antarktisz alatti tengereknek, az örök sötét barlangoknak éppúgy, mint a 96–98 °C hőmérsékletű hévforrásoknak. A Mars hidegéhez és vízszegénységéhez talán egy speciális élővilág fejlődhetett ki, amely az ottani körülményeknek felel meg. A Vénusz felszínének több száz fokos hőmérsékletén az élet sokkal nehezebben képzelhető el, ezen a hőmérsékleten az élőlényeket fölépítő szerves anyagok elbomlanak. Mégis született hipotézis a Vénuszélet létezésére: ballonszerű élőlények a Vénusz légkörének olyan magasságában úszhatnak, ahol a hőmérsékleti és nyomásviszonyok a földi viszonyokhoz hasonlóak. A századforduló táján, amikor Pasteur bebizonyította az ősnemzés lehetetlenségét, divattá vált a pánspermia tana. E szerint a Földre az élet a távoli csillagvilágból sugárnyomással vitorlázva vagy meteoritok útján került volna. Ma már tudjuk, hogy erre a hipotézisre nincs szükség, az élet a Földön az ősi anyagokból spontán alakult ki. De ugyanakkor ma meg is fordul a kérdés: ha majd egyszer a különböző bolygókon élet nyomaival találkozunk, azok vajon nem a Földről eredtek-e? Az űrkutatók nagy gonddal sterilizálják a különböző égitestre küldött rakétákat és berendezéseket. És mégis előfordult, hogy a Holdra küldött és onnan három év múlva visszahozott televíziós kamerában életképes földi baktériumot találtak, az emberi garatüreg egyik jellegzetes lakóját. Valójában ez volt az első földi élőlény, amely a Holdra jutott, és a mai napig az egyetlen, amely ugyan beszáradt állapotban, de három évet töltött a Holdon. Mindezek nagyon valószínűvé teszik, hogy ha talán nem is az ember, de a földi élet számára kozmikus szomszédságunkban is van életlehetőség: a távolabbi űrben talán az ember számára is. A földi élővilág elhagyja a Földet, és megkezdődik a legnagyobb felfedező utak korszaka: a kozmosz végtelen tengerein hajóznak majd a Föld élőlényei új világok után kutatva. Élettel, élet nyomaival bizonyára találkoznak majd. A kérdés, a nagy kérdés, hogy „értelmes élettel”, civilizált élővilággal találkoznak-e, és egyáltalán ilyen létezik-e a kozmoszban. A legegyszerűbb élő rendszertől az értelmes, alkotóképes élőlényig, az emberig a fejlődésnek igen bonyolult, hosszú útja vezet. Ennek az útnak a bejárása a Földön mintegy hárommilliárd évig tartott, ebből a „civilizált” élet legfeljebb néhány ezer évet ölel fel, a technikai civilizáció pedig földtörténeti szemmel nézve születése pillanatait éli. És ebben a pontban talán érdemes egy gondolatkísérletet végigjátszani. Tételezzük fel, hogy hárommilliárd évvel ezelőtt, pontosan egy időben a világegyetem számos pontján megszületett az élet. Tételezzük fel továbbá, hogy a fejlődés mindenütt pontosan azonos



úton, azonos sebességgel ment végbe. Mindössze annyi „hibát” engedélyezzünk, hogy a fejlődés ütemében volt lehetséges egymilliomodnyi eltérés. Ebben az esetben kétháromezer évvel fejlettebb civilizációk is léteznének, s két-háromezer évvel elmaradottabbak. Hogy ez utóbbi mit jelent, tudjuk. Az előbbit azonban a sci-fi írók fantáziája sem tudja megközelíteni. A valóság azonban más. Az élet nem egy adott pillanatban jelent meg a mindenség összes helyén, hanem folyamatosan keletkezett és keletkezik minden olyan helyen és időpontban, ahol az anyag fejlődése a megfelelő stádiumba jutott. És a megszületett élet sem azonos fejlődési utat követ; bár az anyag fejlődéstörvényei mindenütt azonosak, ezeken belül a körülmények és ennek megfelelően a fejlődési utak is eltérőek. A fejlettség fokaiban nem egy-kétezer éves, de évmilliárdos differenciák lehetnek. Ezek részletes taglalása túlmegy a mai biológia hatáskörén. Hogy más égitesteken értelmes élőlények is kifejlődtek, nemcsak feltételezhető, hanem igen valószínű. De vajon azok emberek-e? Ha létezik civilizáció, az a mienkhez hasonló-e? A fizikus keresheti rádiótávcsöveivel a világmindenség távoli pontjaiból remélt értelmes jeleket, a távoli civilizációk üzeneteit. Megcsinálhatja, van erre használható eszköze. A biológus szkeptikusabb a kapcsolatfelvétel irányában. S egy rövid számvetés az okát is megvilágítja. A rádió-üzenetváltás a fejlődésünk adta első eszköz, amellyel a kapcsolatfelvétel elvileg megvalósítható. Tegyük fel, hogy kétszáz évig nem találunk jobbat. De azt mondottuk, hogy a világűr civilizációinak fejlődési fokában akár egymilliárd év eltérés is feltételezhető. Mármost a rádiókapcsolat megteremtése csak azokkal a civilizációkkal képzelhető el, amelyek már elérték, de még nem haladták túl azt a fejlődési periódust, amelyikben mi vagyunk, vagyis akik fejlődésüknek ugyanabban a kétszáz éves periódusában vannak. Egyenletes eloszlást véve alapul, ez azt jelentené, hogy csak minden ötmilliomodik civilizációval van meg az elvi lehetőség a kapcsolatfelvételre. S vajon meny-nyi olyan égitest van rádióadóink hatósugarában, ahol civilizáció kialakulhatott? A biológusnak nincsenek a mindenség értelmes élőlényeire utaló adatai. De azt biztosan állíthatja, hogy az életre, az élővilág kialakulására és fejlődésére szintén az anyag fejlődéstörvényei vonatkoznak, a természettörvények érvényesek. Éppen ezért az élet éppúgy, mint az értelmes élet, nem csoda vagy véletlen, hanem adott környezeti feltételek szükségszerű eredménye. Ez az alapja annak a hitünknek, hogy a kozmosz sok-sok zugában hozzánk hasonló vagy tőlünk különböző, de értelmes lények ugyanúgy fejtegetik a mindenség titkát, mint ahogy azt az ember is teszi. 1971



BRIAN W. ALDISS

 

Rég, mielőtt a nő megtudta: terhes, s szorongva-mosolyogva köszönti az új hírt, annak már feje van, szíve, szívverése. Ekkor még ebihalnál nem nagyobb. Dolgoznak benne a sejtek. Bár én sosem értettem, mint működik rádió, e sejt-sokaság a megérthető eszmék honába tartozik, s maga tiszta tébolynak bizonyul. E sejteket egy dadogó üzenet programozza: az Élet. E nemzedékünk feltörte az élet kódját – ismerjük a kromoszómákban a gének információját. Hamar ők majd mindent leszögeznek, tudják: mely nukleinsavtól lesz göndör hajunk, mi kelt skizofrénia-hajlamot, mi lepcses szájat, mi élesebb látást, mi kezes kedélyt. Mert az ember sosem éri be a maga okosságával, mind okosabb szeretne lenni. Útját leli majd egy század múlva, mint csináljon szintetikus gént, remek parányt, hogy behelyezze – bőralatti siklás a heréken át – a proto-embrióba.

Sárkány formájú harcigép. (Fametszet, XVII. század) Eddig még egyetlen tudós sem tette fel a kérdést: mi lehet a szimbolikus jelentése?

Ez lesz a mi végünk és az ember-tökély kezdete, művileg beleplántált szelíd alkata lesz – DNA-utópia: sosem ejt dühös szót, ádázságot sosem tesz. – Nézzünk szembe ezzel, bár gyűlöljük a változást. A tökély eszméje sért minket már ama percben, mikor fejünk, szívünk van, szívverésünk. Tudod, miért. Közös sorsunk a Baj – az eredendő bűn félig sem oly eredendő, mint a tökély. E különb népek majd úgy néznek vissza ránk szerető gonddal, mint a DNA előtti kor Neander-emberére. Bennük a tudatalatti hetyke Pokla majd lekonyul és elhal, eltűnik siratatlanul – miként velünk minden nemzedékben kihal a Neander-völgy, a mi fejünk, szívünk és szívverésünk. Ez hát a faj fejlődése. Mostantól fogva, hála istennek, mi irányítjuk magunkat. J Á NOSY ISTV Á N FOR D ÍTÁ SA



JOHN WYNDHAM



Amíg az űrhajótéri busz lassan végiggördült azon a több mint egy mérföldnyi nyílt területen, amely az állomásépületeket elválasztotta a felszállási lifttől, Mrs. Feltham feszülten előre nézett, az előtte sorakozó vállak felett. Látta a síkon magányos ezüsttoronyként magasodó rakétát, az erős kék fényt a hajó orra mellett, mely azt jelezte, hogy a hajó indulásra készen áll. A rakéta farkuszonyai között és körül járműtörpék és kis embercsoportocskák nyüzsögtek az utolsó előkészület lázában. Mrs. Feltham vadul nézte a jelenetet, és e pillanatban kemény, reménytelen gyűlöletet érzett a rakéta körüli mozgolódás miatt és általában mindenféle emberi találmánnyal szemben. Pillantása hamarosan visszatért a messzeségből maga elé, a veje tarkójára. Szívből gyűlölte most őt is. Megfordult, gyors pillantást vetett mellette ülő lánya arcára. Alice sápadt volt, száját összeszorította, szeme mereven előre nézett. Mrs. Feltham habozott. Ismét az űrhajót nézte. Utolsó erőfeszítésre szánta el magát. Hangja a busz zajába vegyült, amikor megszólalt: – Alice drágám, még most sincs késő, még most sem, tudod. A lánya nem nézett rá. Mintha nem is hallotta volna, csupán ajkait zárta egy kicsit még szorosabbra. Majd azt mondta: – Anya, kérlek! De ha Mrs. Feltham egyszer rákezdte, nem hagyta abba. – A te érdekedben mondom, drágám. Mindössze annyit kell tenned, hogy azt mondod: meggondoltad magad. Alice tiltakozó hallgatással válaszolt. – Senki sem hibáztatna emiatt – folytatta Mrs. Feltham állhatatosan. – Semmi rosszat nem gondolnának rólad. Végeredményben mindenki tudja, hogy a Mars nem megfelelő hely annak számára, aki… – Anya, kérlek, hagyd abba – vágott közbe a lány. Hangjának élessége egy pillanatra megdöbbentette Mrs. Felthamet. Tétovázott. De az idő sürgette; nem telt belőle a sértődésre. Tehát folytatta: – Te nem szoktál hozzá ahhoz az életformához, ahogyan ott kell majd élned, drágám. Teljesen primitív élet. Nem nőnek való. Végül is, kedvesem, csak ötéves megbízatás ez David számára. Biztos vagyok benne, ha igazán szeret téged, neki is jobb érzés lenne, ha tudná, hogy biztonságban vagy itt, és vársz… A lány nyersen félbeszakította:

– Ezt már számtalanszor megvitattuk, anya. Mondom, hogy nincs értelme. Nem vagyok gyerek. Átgondoltam és döntöttem. Mrs. Feltham egy darabig csendesen ült. A busz a téren át imbolygott, és a rakéta még jobban az égre tornyosult. – Ha lenne neked is gyereked… – mondta félig magában. – Nos, remélem, egyszer lesz neked is. Akkor majd te is megérted… – Azt hiszem, te vagy az, aki nem érted – mondta Alice. – Ez mindenképpen elég nehéz. És te még jobban megnehezíted. – Drágám, én szeretlek. Én adtam életed neked. Én vigyáztam rád, és én ismerlek téged. Tudom, hogy az ilyenfajta élet nem neked való. Ha edzett, fiús lány volnál, nos, talán… de te nem vagy az, aranyom. Nagyon jól tudod, hogy nem vagy ilyen. – Talán mégsem ismersz annyira jól, ahogyan képzeled, anya. Mrs. Feltham a fejét rázta. Félrefordított tekintetét, féltékenyen a veje tarkójába fúrta. – Elvett téged tőlem – mondta fojtott hangon. – Ez nem igaz, anya. Ez… nos, én már nem vagyok gyerek. Asszony vagyok, és a saját életemet kell, hogy éljem. – „Amerre mégy, követlek én…” – mondta Mrs. Feltham elgondolkodva. – De ez ma már másként van, tudod. A nomád törzseknél így volt rendjén, de manapság a katonák, tengerészek, pilóták, űrhajósok feleségei… – Nemcsak erről van szó, anya. Te ezt nem értheted. Nekem végre felnőtté kell lennem, és magamhoz hűnek… A busz zökkenve megállt. Jelentéktelen játékszernek tetszett az űrhajó mellett, az meg túlságosan nagynak tűnt ahhoz, hogy valaha is felemelkedjék. Az utasok kiszálltak, és ott álldogáltak a fénylő rakétát bámulva. Mr. Feltham átkarolta a lányát. Alice hozzásimult, szemébe könnyek tolultak. Az apa bizonytalan hangon mormolta: – Isten veled, drágám. És a világ minden szerencséjét. – Elengedte a lányt, és kezet fogott a vejével. – Vigyázz rá, David. Nekünk ő minden, ami… – Tudom. Úgy lesz. Ne aggódjanak. Mrs. Feltham búcsúcsókot adott lányának, és kényszerítette magát, hogy kezet fogjon vejével is. – Kérjük az összes utast a fedélzetre! – harsant a lift felől. A liftajtók becsukódtak. Mr. Feltham kerülte felesége tekintetét. Átölelte derekát, és csöndesen visszavezette a buszhoz. Míg egy tucat más járművel együtt az állomás védett területe felé haladtak, Mrs. Feltham felváltva hol a szemét törölgette egy leheletnyi fehér zsebkendővel, hol a magas, mozdulatlan és most már nyilvánvalóan lezárt űrhajóra nézett vissza. Kezét a férje kezébe csúsztatta. – Még most sem tudom elhinni – mondta. – Ez annyira nem illik a lényéhez. Gondoltad volna valaha is, hogy a mi kis Alice-unk?… Ó, miért is kellett férjhez mennie?! – Hangja vinnyogó sírásba fulladt. Férje nem felelt, csak megszorította a kezét. – Ez az egész nem is lenne olyan meglepő más lányoknál – folytatta Mrs. Feltham. – De Alice mindig olyan csöndes volt. Régebben még aggódtam is, hogy olyan csöndes… úgy értem, attól tartottam, hogy esetleg holmi félénk, unalmas mintagyerek lesz. Emlékszel? A többi gyerek mindig Egérkének szólította. És most tessék! Öt év azon a borzasztó helyen! Ó, nem fogja kibírni, Henry! Tudom, hogy nem, ő nem olyan fajta. Miért nem álltál a sarkadra, Henry? Rád hallgattak volna. Te megakadályozhattad volna. Férje sóhajtott. – Vannak esetek, amikor az ember adhat tanácsot, Miriam, bár ezzel aligha válik népszerűvé, de azt semmiképpen sem szabad, hogy mások helyett próbáljunk élni. Alice most már asszony, saját jogokkal. Hogy mondhatnám meg én, mi a legjobb az ő számára?



– Megakadályozhattad volna, hogy elmenjen. – Talán… de nem akartam, mert tudtam, mi lenne a következménye. Az asszony néhány pillanatig hallgatott, aztán ujjai megfeszültek férje kezében. – Henry, Henry, nem hiszem, hogy valaha is viszontlátjuk őket. Érzem! – Ugyan, ugyan, drágám. Épen és egészségesen visszajönnek, meglátod. – Te sem hiszed komolyan, Henry. Csak fel akarsz vidítani. Ó, miért, miért is kell neki arra a rémes helyre mennie?! Olyan fiatal. Várhatott volna öt évig. Miért olyan makacs, olyan kemény… egyáltalán nem olyan, mint amilyen az én kis Egérkém volt! – Próbálj végre ne úgy gondolni rá, mint egy gyerekre, Miriam. Alice már nem gyerek, hanem asszony, és ha az összes asszony egérke lenne, akkor nagyon gyászos kilátást nyújtana az emberiség életben maradása szempontjából… – mondta a férje, és bátorítólag megveregette a kezét.



A Sólyom űrhajó navigációs tisztje a kapitányhoz lépett. – Az eltérés, uram. Winters kapitány elvette az eléje nyújtott papírlapot. – Egy egész három-hatvanöt fok – olvasta hangosan. – Hm. Nem rossz. Egyáltalán nem rossz, mindent tekintetbe véve. Megint a délkeleti szektor. Szeretném tudni, Mr. Carter, miért fordul elő szinte valamennyi eltérés a DK szektorban? – Talán rá fognak jönni, ha már egy kicsit nagyobb gyakorlatuk lesz, uram. Jelen pillanatban ez csupán az egyik probléma. – Akkor is különös. Nos, jobb, ha helyesbítjük, mielőtt nagyobb lesz. A kapitány meglazította az előtte álló, széthúzható könyves rekeszt, és egypár táblázatot vett elő. Végigtanulmányozta őket, és lejegyezte az eredményt. – Ellenőrizze, Mr. Carter. A navigátor összehasonlította a számokat a táblázat adataival, és helyeslően bólintott. – Jól van. Milyen a hajó fekvése? – kérdezte a kapitány. – Majdnem az oldalán, nagyon lassú pörgéssel, uram. – Akkor tudja kezelni. Vizuálisan fogom figyelni. Hozza egyenesbe, és rögzítse. A jobb oldali hajtóműre kettes erősséggel tíz másodpercig. Körülbelül harminc percig fog tartani, húsz másodperc alatt átlendül, de erre majd ügyelünk. Aztán egyenlítsen ki bal oldali hajtóművekkel, kettes erősséggel. Rendben? – Igenis, uram. – A navigációs tiszt leült a vezérlőszékbe, és bekapcsolta az övet. Gondosan ellenőrizte a billentyűket és kapcsolókat. – Inkább figyelmeztetem őket. Lehet, hogy lesz egy kis rázkódás – mondta a kapitány. Bekapcsolta a hangszóró-berendezést, és magához húzta a mikrofon állványát. – Egész űrhajó, figyelem! Pályamódosítást fogunk végrehajtani. Számos lökés várható. Egyik sem lesz erőteljes, de minden törékeny tárgyat rögzíteni kell, és tanácsos, hogy valamennyien helyet foglaljanak, és kapcsolják be a biztonsági öveket. A művelet megközelítőleg fél óráig fog tartani, és mostantól számítva öt perc múlva kezdődik. Tájékoztatni fogom önöket, amikor befejeződik. Ez minden. – Kikapcsolta a mikrofont. – Mindig van egy bolond, aki azt hiszi, hogy a hajót kilyukasztotta egy meteor, ha nem tálaljuk ki részletesen az egészet – tette hozzá. – Az a nő például minden valószínűség szerint hisztériás rohamot kap. Az ilyesmi nem vezet jóra – morfondírozott tovább. – Szeretném tudni, mégis mit képzel, mi az ördögnek van itt. Egy ilyen csöndes kis teremtés! Az ilyennek otthon volna a helye, holmi falucskában, ott békésen kötögethetne. – Most itt kötöget – jegyezte meg a navigációs tiszt. – Tudom… és gondolja el, mit jelent ez! Minek megy az ilyen a Marsra? Pokoli honvágya lesz, és első pillantásra meggyűlöli minden porcikáját annak a helynek. A férjének kellett volna, hogy több esze legyen. A gyerekek iránt pedig valóságos kegyetlenség.

– Talán nem a férfi tehet róla, uram. Úgy értem, az ilyen csöndes teremtések néha megdöbbentően konokok tudnak lenni. A kapitány elgondolkodva nézett a tisztre. – Hát nekem nincsenek valami nagy tapasztalataim, de azért tudom, mit mondanék a feleségemnek, ha eszébe jutna, hogy velem jön. – Csakhogy az ilyen csöndeskékkel nem lehet még jól összezörrenni sem, uram. Valahogyan letompítják az egészet, és a végén elérik a céljukat. – Megjegyzése első részében a célzást nem veszem magamra, Mr. Carter. De ha már ennyire alaposan ismeri a nőket, meg tudná mondani, mi a fenének van itt ez az asszony, ha nem a férje vonszolta magával? A Mars általában nemigen veszélyezteti az otthon nyugalmát. – Nos, uram, én úgy látom, ez a nő amolyan elszánt fajta. Többnyire megijed a saját árnyékától, de borzasztó adag eltökéltség is van benne. Az afféle – nos, biztosan hallott már anyajuhokról, akik a kölykeik védelmében még az oroszlánnal is szembeszállnak, ugye? – Ha a bárányaikról van szó – mondta a kapitány –, de én egyrészt mindig kételkedtem az ilyesmiben, másrészt ennek a nőnek nincsen báránykája. – Csak jellemezni próbáltam ezt a típust, uram. A kapitány mutatóujjával megvakarta az arcát. – Lehetséges, hogy igaza van, de tudom, ha én akarnék asszonyt vinni a Marsra, amitől az ég óvjon, azt hiszem, inkább egy kemény, harcias mamikát vinnék. Mi lesz a férfi munkája ott? – Valami bányatársaság irodáját veszi át, úgy tudom. – Hivatalos órák, mi? Hát talán menni fog nekik valahogy, de azért csak azt mondom, hogy annak a szegény kis teremtésnek inkább a saját konyhájában volna a helye. A fele idejét azzal fogja tölteni, hogy halálra rémül, a másik felét pedig azzal, hogy a hazai kényelmet sóvárogja vissza. – Az órájára pillantott. – No, most már elég idejük volt ahhoz, hogy az éjjeliedényeket rögzítsék. Lássunk hozzá! Bekapcsolta a biztonsági övét, a képernyőt maga elé fordította, és ugyanakkor bekapcsolta, azután hátradőlt, és az ernyőn lassan elhaladó csillagok panorámáját figyelte. – Minden készen, Mr. Carter? A navigátor megnyitott egy üzemanyagcsapot, és jobb kezét egy billentyű fölé helyezte. – Minden készen, uram. – Oké! Hozzuk egyenesbe a hajót! A navigációs tiszt teljes figyelmével az előtte levő mutatókon csüggött. Kísérletképpen megnyomta ujjával a billentyűt. Semmi sem történt. Apró, kettős ránc jelent meg két szemöldöke között. Ismét lenyomta a billentyűt. Megint nem történt semmi. – Gyerünk, ember – mondta a kapitány ingerülten. A navigációs tiszt úgy döntött, hogy megpróbálja a hajót ellenkező irányba forgatni. Most bal kezével nyomott le egy billentyűt. Ez alkalommal a reakció késedelem nélkül jött. Az egész hajó erősen oldalra ugrott és megremegett. Csörömpölő ütés hullámzott át a fémrészeken körülöttük, lassan elhaló visszhangként. A navigációs tisztet csak a biztonsági öv tartotta ülésében. Ostobán bámult az előtte szédülten pergő mutatókra. A képernyőn a csillagok olyanok voltak, mint valami tűzijáték. A kapitány egy ideig baljós csendben figyelte a mutatványt, aztán hidegen megszólalt: – Amennyiben már befejezte a szórakozást, Mr. Carter, talán lenne olyan szíves, és egyenesbe hozná a hajót. A navigátor összeszedte magát. Kiszemelt egy billentyűt, és lenyomta. Semmi sem történt. Megpróbált egy másikat. A műszerek mutatói akkor is simán forogtak. Carter



homlokát kiverte a veríték. Bekapcsolt egy másik üzemanyagcsapot, és ismét próbálkozott. A kapitány hanyatt dőlt székében, és a száguldó égboltot nézte a képernyőn. – Nos? – kérdezte kurtán. – Nem… nem reagál, uram. Winters kapitány kikapcsolta biztonsági övét, és odacsoszogott a padlón mágneses sarkú cipőjében. Egy fejbiccentéssel kiparancsolta a másikat az ülésből, és elfoglalta a helyét. Ellenőrizte az üzemanyagcsapokat. Lenyomott egy billentyűt. Nem történt változás: a mutatók továbbra is egyenletesen forogtak. Hiába kísérletezett más billentyűkkel is. Felnézett, és tekintete a navigátor szemével találkozott. Egy hosszú pillanat múlva megfordult, és visszatért a saját asztalához. Elfordított egy kapcsolót. Egy hang tört be a szobába. – …honnan tudjam? Csak annyit tudok, hogy az öreg láda éppen fejen áll, és nem így kell egy rohadt űrhajót vezetni. Ha kíváncsi vagy a véleményemre… – Jevons! – csattant fel a kapitány. A hang azonnal elhallgatott. – Igen, uram? – szólalt meg egészen más színezettel. – Az oldalfúvókák nem égnek. – Nem, uram – helyeselt a hang. – Ébredjen, ember. Úgy értem, hogy égniük kellene. Bedöglöttek. – Micsoda? Valamennyi, uram? – Egyedül a bal oldali hajtómű reagált, de annak sem lett volna szabad úgy rázkódnia. Jobb lesz, ha valakit kiküldünk, hogy megnézze. Nem tetszett nekem az a rázkódás. – Igenis, uram. A kapitány elfordította a kommunikátor kapcsolóját, és magához húzta a mikrofont. – Figyelmet kérek! Minden biztonsági övet kikapcsolhatnak, és folytathatják tevékenységüket, mint rendesen. A pályamódosítást elhalasztottuk. Ha újra kezdjük, figyelmeztetjük önöket. Ez minden. A kapitány és a navigátor ismét egymásra meredt. Arcuk komor volt, tekintetük gondterhelt.



Winters kapitány hallgatóságát szemlélte. A Sólyom fedélzetén levő valamennyi ember jelen volt. Tizennégy férfi és egy nő. Hattagú legénység, a többi utas. Figyelte őket, amint elhelyezkedtek a hajó kis társalgójában. Jobban örült volna, ha rakományában több a teheráru és kevesebb az utas. A tétlen utasok mindig valami bajt okoznak. Azonkívül a Marsra általában nem csöndes és alázatos típusú emberek jelentkeztek bányásznak, talajkutatónak vagy kalandornak. Ha az az asszony is ilyen lenne, sok bajt okozhatna a hajó fedélzetén. Szerencsére bátortalan és félrehúzódó teremtés. Bár néha bosszantó a szótlansága, a kapitány mégis hálás a sorsnak, hogy a nő nem holmi tűzrőlpattant szőkeség, aki csak tetézné a bajokat. Amint a férje mellett ülő nőt szemlélte, arra gondolt, lehet, hogy nem is olyan jámbor, mint amilyennek látszik. Carternak biztosan igaza volt, amikor valami konokságra utalt – enélkül az asszony nem is indult volna neki az útnak, és nem is jutott volna el idáig határozottan, zokszó nélkül. Az asszony férjére tekintett. Furcsa teremtmények ezek az asszonyok. Morgan normálisnak látszik, de az ember igazán nem hinné, hogy van benne valami is, ami miatt egy nő ilyen útra vállalkozzék… A kapitány addig várt, amíg elült a mozgolódás, és az utasok elhelyezkedtek. Csönd lett. A kapitány sorban végigjártatta valamennyiükön a tekintetét. Arca komoly kifejezést öltött. – Mrs. Morgan, uraim! – kezdte. – Azért kérettem ide önöket, mert jobbnak láttam, ha mindannyian világosan megértik jelen helyzetünket. A dolog úgy áll, hogy oldalfúvó-

káink felmondták a szolgálatot. Hasznavehetetlenek, s ennek okát eddig még nem tudtuk felderíteni. A bal oldali fúvókák viszont kiégtek és pótolhatatlanok. Arra az esetre, ha önök közül néhányan nem tudnák, ez mivel jár, el kell mondanom, hogy a hajó navigációja az oldalfúvókáktól függ. A főhajtómű adja meg a felszállási kezdősebességet. Ezután ez lezárul, és szabadesés helyzetébe kerülünk. Az előre eltervezett pályától való bármely eltérés, módosítás az oldalfúvókák megfelelő lökéseivel végezhető el. De nemcsak kormányzásra használjuk őket. Lényegesek a leszállásnál, amely a felszállásnál mérhetetlenül bonyolultabb művelet. A hajó megfordításával fékezünk, miközben a főhajtómű csökkenti sebességünket. Azt hiszem, valamennyien megértik, milyen kényes művelet az, hogy leszállás közben az ilyen nagy tömegű hajót teljesen egyensúlyban tartsuk a főhajtóműve löketével. Ezt az egyensúlyt az oldalfúvókák biztosítják. Nélkülük a munka elvégezhetetlen. Néhány pillanatig halálos csend volt. Aztán egy hang vontatottan feltette a kérdést: – Azt akarja mondani, kapitány, hogy a jelenlegi helyzetben sem irányítani nem tudjuk a hajót, sem leszállni nem vagyunk képesek? Erről van szó? Winters kapitány a beszélőre nézett. Jól megtermett férfi volt. Minden erőszakosság és láthatólag minden szándékosság nélkül, mintha természetes vezető szerepe lett volna a többiek között. – Pontosan ezt akartam mondani – felelt a kapitány. A szobán feszültség lett úrrá. Itt-ott szaggatott lélegzetvétel hangzott. A vontatott beszédű férfi bólintott, mint aki megnyugszik végzetében. Valaki megkérdezte: – Ez azt jelenti, hogy esetleg lezuhanunk a Marsra? – Nem – felelte a kapitány. – Ha folytatjuk jelenlegi utunkat, amely kissé eltér a pályától, akkor elmegyünk a Mars mellett. – És akkor tovább bújócskázhatunk az aszteroidákkal – vélte egy másik hang. – Ez történne akkor, ha semmit sem tennénk ellene. De van egy lehetőség a megakadályozására, ha szerencsénk van. – A kapitány szünetet tartott, tudatában annak, hogy mindenki figyelme reá irányul. – Mindannyian nagyon is tisztában lehetnek azza – folytatta –, hogy az ablakainkból látható űrszeletek sajátos képe azt mutatja, hogy úgy bukdácsolunk, mintha… izé… bukfenceznénk. Ez a bal oldali fúvókák kiégésének következménye. Rendkívül szokatlan utazási mód, de azt jelenti, hogy egy megfelelő főhajtóműlökettel a kritikus pillanatban képesek lehetünk pályánkat megváltoztatni, megközelítőleg szükség szerint. – És mennyiben segít rajtunk ez, ha egyszer nem tudunk leszállni? – érdeklődött valaki. A kapitány úgy tett, mintha nem hallotta volna a közbeszólást. Tovább beszélt: – Rádiókapcsolatba léptem mind az otthoniakkal, mind a Marssal, és jelentettem helyzetünket. Arról is tájékoztattam őket, hogy meg akarom kísérelni a számomra rendelkezésre álló egyetlen módot. Ez pedig az, hogy a főhajtómű felhasználásával megpróbálom Mars körüli pályára vezérelni az űrhajót. Ha ez sikerül, akkor két veszélyt kerülünk el: az egyik, hogy kisodródunk a Naprendszerből, a másik, hogy lezuhanunk a Marsra. Gondolom, jó esélyünk van arra, hogy épségben megússzuk. Amikor befejezte a beszédet, néhány arcon rémületet látott, másokén pedig feszült töprengést. Megfigyelte, hogy Mrs. Morgan szorosan markolja férje kezét, és arca a szokásosnál sápadtabb. A vontatott beszédű férfi törte meg a csendet. – Gondolja, hogy jó esélyünk van rá? – ismételte kérdőn. – Igen. Sőt azt is gondolom, ez az egyetlen esélyünk. De nem akarom hitegetni önöket azzal, hogy tökéletesen bízom benne. Ahhoz túlságosan komoly a dolog. – És ha valóban rákerülünk erre a pályára? – Akkor megpróbálnak majd állandóan követni bennünket radarral, és amilyen gyorsan csak lehet, segítséget küldenek.



– Hm – mondta a kérdező. – És mit gondol erről maga, kapitány, személy szerint? – Én… nos, nem lesz könnyű. Mivel valamennyien benne vagyunk ebben az egészben, elmondom, mit közöltek velem. Legjobb esetben sem várható a jövetelük néhány hónapnál korábban. A hajónak a Földről kell jönnie. A két bolygó jelenleg jóval túl van az együttálláson. Sajnos, ez meglehetősen hosszú várakozást jelent nekünk. – Ki tudunk… tartani addig, kapitány? – Számításaim szerint ki kell tartanunk, körülbelül tizenhét vagy tizennyolc hétig. – És ez elég lesz? – Elégnek kell lennie. A töprengő hallgatást, mely szavait követte, most energikusabb hangon törte meg: – Ez nem lesz kényelmes vagy kellemes dolog. De ha valamennyien megfelelően viselkedünk, és szigorúan a szükséges lépésekhez tartjuk magunkat, akkor meg lehet nyerni a csatát. Nos, három lényeges dolog van: a levegő – hát szerencsére emiatt nem kell aggódni. A regenerációs berendezés, a póttartályok és a rakomány tartályai hosszú ideig gondoskodnak majd erről. A vizet fejadagokra kell osztani. Minden személynek egy liter jut huszonnégy órára, mindenféle célra. Szerencsére el tudunk vonni vizet az üzemanyag-tartályokból, különben ennél jóval kevesebb jutna. A legkomolyabb aggodalmunk a táplálék miatt lesz. Türelmesen, világosan magyarázta tovább a tennivalókat. Végül hozzátette: – És most, azt hiszem, lesznek kérdéseik. Egy alacsony, izmos, sovány, napégette arcú férfi szólalt meg: – Egyáltalán nincsen remény arra, hogy az oldalfúvókákat ismét beindítsuk? Winters kapitány a fejét rázta. – Nemigen. A hajtómű részeit nem úgy szerkesztik, hogy az űrben hozzáférhetők legyenek. Természetesen tovább fogunk próbálkozni, de még ha a többieket rendbe is lehetne hozni, a bal oldaliakat akkor is képtelenek lennénk megjavítani. Minden tőle telhetőt elkövetett, hogy a következő néhány kérdésre úgy válaszoljon, hogy egyensúlyt tartson könnyelmű magabiztosság és csüggedtség között. A kilátások semmiképpen nem voltak jók. Míg a lehetséges segítség elérkezik hozzájuk, mindannyiuknak szükségük lesz az idegeikre és a teljes akaraterejükre – és tizenhat ember között bizonyára gyengébbek is akadnak. Pillantása ismét megpihent Alice Morganon és mellette ülő férjén. Az asszony jelenléte minden bizonnyal lehetséges bajforrás. Ha válságosra fordul a helyzet, a férfi nagyobb feszültségben lesz a felesége miatt, és minden valószínűség szerint nem lesznek gátlásai. Ha egyszer már itt van az asszony, a következményekben egyenlően kell osztoznia a többiekkel. Nem lehetnek kiváltságosok. Hirtelen veszélyhelyzetben az ember megengedhet magának egy hősies gesztust, de a rájuk váró hosszú próbatétel során csak lehetetlen helyzetet hozna létre, ha bárkit előnyben részesítenének. Ha engedményeket tesz a számára, akkor a többiek is engedményeket követelnek egészségi vagy egyéb okokra hivatkozva – és az ég tudja, milyen bonyodalmakkal járna mindez. A legtöbb, amit érte tehet, hogy a többiekkel együtt részese annak a bizonyos jó esélynek, hogy… Persze – amint a férje kezét görcsösen szorongató nőre pillantott – ez nem valami sok. Csak abban reménykedett, hogy az asszony nem elsőnek fog összeroppanni. A hangulaton segítene, ha nem éppen ő lenne az első… Nem az asszony volt az első, aki összeroppant. Majdnem három hónapig senkivel sem történt meg.



A Sólyom, a főhajtómű ügyesen időzített beindításával, sikeresen Mars körüli pályára tuszkolta önmagát. Ezután a legénység már nem sokat tehetett. Egyensúlyi helyzetében a hajó nagyon kicsiny mellékbolygóvá változott, kör alakú pályán bukfencezve és pörögve,

s amennyire ez látható volt, arra ítélve, hogy folytassa ezt a gyatra előrehaladást mindaddig, míg a segítség el nem éri őket, vagy talán örökre… A hajó bukfenceinek dugóhúzószerű útja bent nem volt észlelhető mindaddig, míg valaki fel nem fedett egy ablaknyílást. Odakint a világegyetem őrült szökdécselése olyan ijesztő érzést keltett, hogy mindenki örömmel elfedte ismét a nyílást, hogy a belső stabilitás illúzióját megőrizze. Még Winters kapitány és a navigációs tiszt is olyan gyorsan végezte el megfigyeléseit, ahogyan csak tudta. Megkönnyebbültek, amikor kizárták a száguldó csillagképeket a képernyőről, és viszonylagos menedéket találhattak odabent. Lakói számára a Sólyom egy kis, külön világgá változott, nagyon véges a térben és alig kevésbé az időben. Mi több, nagyon alacsony életszínvonalú világ volt ez. Indulatos, könnyen csüggedő, hasfájós és bomlott idegzetű közösség. Olyan csoport, melyben minden ember résen állt, és gyanakodva leste, nem több-e egy hajszálnyival a másik ember adagja, s ahol az a kevés, amit oly mohón megettek, arra sem volt elég, hogy a gyomruk korgását elcsendesítsék. Az ember kiéhezetten feküdt le, és még éhesebben ébredt álmából, amelyben csak ételekről álmodott. A Földről normál testsúllyal elindult emberek most véznák és ösztövérek voltak, arcuk gömbölydedből szögletessé vált, és egészséges színük fakószürkévé halványult, s a szemük természetellenesen villogott. Valamennyien legyengültek. A leggyengébbek eltompultan hevertek ágyukon. A szerencsésebbek időről időre rájuk néztek, egy kérdéssel szemükben – nem volt nehéz kiolvasni ezt a kérdést: „Miért pazaroljuk tovább a táplálékot erre a fickóra? Hiszen látszik, hogy már befellegzett neki.” De egyelőre még senki sem vállalta magára ennek a folyamatnak meggyorsítását. A helyzet rosszabb lett, mint ahogyan Winters kapitány előre látta. A rakományuk rossz volt. A húskonzervek több ládában összeroppantak a fölöttük levő konzervek rettenetes nyomásától, amely felszállásnál rájuk nehezedett. Az ebből származó hulladék most saját pályáján keringett a hajó körül. Titokban kellett kidobni. Ha az emberek tudtak volna róla, boldogan fölfalták volna, kukacostul, mindenestül. Egy, a leltárban szereplő láda pedig eltűnt. Még mindig nem derült ki, hogyan. A hajót végigkutatták miatta, de nyomra nem bukkantak. A vésztartalék legnagyobb része dehidrált ételekből állott, amelyekre nem mertek elegendő vizet félretenni, úgyhogy bár ehetőek voltak, fájdalmasan visszataszító benyomást keltettek. Egyszerűen pótlásnak szánták őket arra az esetre, ha az előre kiszámított időt túllépnék, és ez a pótlás sem volt sok. A rakományban kevés ehető dolog volt, s azok között is többnyire luxusételek apró konzervei. Ennek eredményeképpen a kapitánynak csökkentenie kellett a fejadagokat, amelyek előreláthatólag éppen hogy kitartanak tizenhét hétig. De még így sem volt valószínű, hogy ki fognak tartani. Az első, aki elment közülük, nem betegség vagy rosszul tápláltság miatt pusztult el, hanem baleset érte.

Jevons, a gépész azt állította, hogy az oldalhajtóművek hibáját csak úgy lehet megállapítani és kijavítani, ha utat nyitnak az űrhajó hajtóműrendszerébe Az űrhajó elejét a végétől elválasztó tartályok miatt ezt belülről nem lehetett elérni. A rendelkezésre álló szerszámokkal lehetetlennek bizonyult, hogy a hajótestből kívülről kivágjanak egy darabot; az űr hőmérséklete és a törzs jó vezetőképessége miatt az egész hőmennyiség elveszett és felemésztődött, anélkül, hogy a kemény külső rétegen a legkisebb nyomot is hagyta volna. Az egyetlen lehetőséget, hogy bejusson, Jevons abban látta, hogy körülvágja a bal oldali hajtóművek kiégett fúvókáit. Vitatható volt, vajon megéri-e a fáradozást, hiszen a jobb oldali hajtóművek még így is kiegyensúlyozatlanok lennének. De leginkább ellene szólt az a tény, hogy vágókészülékei számára értékes oxigént kellett volna felhasználnia. El kellett fogadnia a tilalmat, de nem nyugodott bele terve végleges feladásába.



– Rendben van – mondta mogorván. Olyanok vagyunk, mint a patkányok a csapdában, de Bowman és én nem érjük be annyival, hogy egyszerűen működtessük ezt a tragacsot. Még akkor is próbálkozni fogunk, ha puszta kézzel kell bevágnunk magunkat az átkozott hajóba. Winters kapitány ebbe beleegyezett; nem mintha azt hitte volna, hogy Jevons valami eredményt ér el, de legalább nyugton marad, másnak meg nem árt a terve. Így aztán Jevons és Bowman magukra öltötték az űrruhát, és hetekig felváltva dolgoztak. Egy idő után megfeledkezve a körülöttük forgó égboltról, makacsul fűrészeltek. De a legnagyobb erőfeszítés ellenére is csak lassan haladtak, és még inkább lelassultak, amint egyre gyengébbek lettek. Hogy Bowman éppen mivel próbálkozott, amikor elérkezett számára a vég, az rejtély maradt. Ezt nem közölte előzőleg Jevonsszal sem. Csak annyit tudtak, hogy a hajó hirtelen megbillent, és a törzsön egy csattanás rezgéseinek visszhangja futott végig. Lehetséges, hogy baleset volt. Még valószínűbb, hogy Bowman türelmetlen lett, és robbanótöltetet helyezett el, hogy nyílást robbantson. Hetek óta először felfedték az ablakokat, és szédülten bámultak ki a keringő csillagokra. Bowman került a látótérbe. Tehetetlenül sodródott, vagy tíz méterre a hajókülsőtől. Űrruhája leeresztett, és nagy hasadás látszott az anyagban a bal kabátujjnál. Ha az ember körül kisebb holdként egy holttest úszkál körbe-körbe, ennek tudata nem nagyon emeli a már amúgy is megromlott hangulatot. Ha az ember ellöki, tovább köröz, bár nagyobb távolságban. Egyszer majd bizonyára kitalálnak ilyen helyzetre egy megfelelő szertartást – talán egy kis rakéta fogja a szegény maradványokat utolsó, végtelen útjára taszítani. Addig azonban, mivel erre még nem volt példa, Winters kapitány úgy döntött, hogy megadja a holttestnek a végtisztességet, és a fedélzetre hozatja. A hűtőteret üzemben kellett tartani, hogy a maradék élelmiszerkészlet meg ne romoljon, de a hűtőtér számos rekesze üres volt…



Az óra szerint egy nap és egy éjjel telt el Bowman ideiglenes temetése óta, amikor szerény kopogás hallatszott a vezérlőterem ajtaján. A kapitány gondosan leiktatta hajónaplójának legutolsó bejegyzését, és becsukta a könyvet. – Tessék – mondta. Az ajtó éppen csak annyira nyílt ki, hogy Alice Morgan besurranhatott rajta, és becsukta maga mögött. A kapitány kissé meglepődött, amint meglátta. Eddig az asszony buzgón a háttérben maradt, néhány kérését a férje közvetítette. A kapitány észrevette a változásokat rajta. Sovány volt, mint valamennyien, szeme aggódó. Idegesnek látszott. Vékony kezének ujjai egymás támogatását keresve összekulcsolódtak. Láthatóan erőlködött, hogy most kimondja, ami a szívét nyomja. A férfi mosolygott, hogy bátorságot öntsön belé. – Jöjjön, üljön le, Mrs. Morgan – hívta barátságosan. Az asszony mágneses cipőtalpának apró csattogásával keresztülhaladt a szobán, és elfoglalta a széket, amelyre a férfi rámutatott. Kényelmetlenül ült, éppen csak a legszélén. Merő kegyetlenség volt elhozni a nőt az útra – gondolta ismét a kapitány. Akkor még legalább csinos kis teremtés volt, most már az sem. Miért nem tudta az a bolond férje a megfelelő környezetben hagyni – szép, csöndes peremvárosban, kellemes hétköznapi életben, amely megkíméli a megerőltetéstől és a rettegéstől. A kapitányt meglepte, hogy a nőnek volt eltökéltsége és kitartása, hogy a Sólymon uralkodó körülmények ellenére ilyen sokáig életben maradjon. A sors bizonyára kegyesebb lett volna hozzá, ha ezt nem engedi meg. Az asszony inkább gubbasztott, mint ült, s olyan madárra emlékeztetett, amely bármelyik pillanatban felröppen, az első hirtelen mozdulatra. – És most mit tehetek magáért, Mrs. Morgan? – szólt hozzá csendesen.

Alice ujjait szétnyitotta, majd újból összezárta, lehajtott fejjel nézte a kezét. Aztán felnézett, s szóra nyitotta száját. – Nem nagyon könnyű – mormolta bocsánatkérően. A kapitány megpróbált segíteni: – Nyugodjék meg, Mrs. Morgan. Mondja csak el, mi bántja. Talán valamelyikük… tolakodó volt önnel szemben? A nő fejét rázta. – Ó, nem, Winters kapitány. Egyáltalán nem erről van szó. – Hát akkor miről? – Az… az adagokról, kapitány. Nem kapok elég élelmet. A jóindulatú aggodalom megfagyott a kapitány arcán. – Egyikünk sem kap – mondta kurtán. – Tudom – mondta az asszony sietve –, tudom, de… – Mit de? – kérdezte a kapitány hidegen. Az asszony mély lélegzetet vett. – Ott van az az ember, aki tegnap meghalt, Bowman. Azt gondoltam, ha megkaphatnám az ő adagját… A mondat elakadt, amint meglátta a kapitány arckifejezését. A férfi nem játszotta meg magát. Olyan megrökönyödött volt, amilyennek látszott. Valamennyi arcátlan javaslat közül, ami valaha is elé került, ez döbbentette meg legjobban. Elnémultan meredt ennek a felháborító ajánlatnak a forrására. Szeme találkozott az asszonyéval, de különös módon abban most kevesebb volt a félénkség, a szégyennek meg jelét sem látta benne. – Kell, hogy több ételt kapjak – mondta nyomatékosan. Winters kapitány haragja magasabbra csapott. – Szóval maga úgy gondolta, egyszerűen elvenné egy halott ember részét, mintha az magának járna? Jobb, ha nem fejezem ki szavakkal, hogy mi a véleményem erről az ötletről, ifjú hölgy. De azt megértheti: osztozunk, és egyenlően osztozunk. Bowman halála annyit jelent nekünk, hogy ugyanazzal a fejadaggal egy kissé tovább tarthatunk ki – azt jelenti, és csakis azt. És most azt hiszem, jobb, ha távozik. De Alice Morgan nem moccant. Ott ült, összeszorított ajkakkal, kissé összeszűkült szemmel, látszólag nyugodtan, csak keze reszketett. A kapitány felháborodásában is meglepetéssel vette észre a változást, ahogy a nő folytatta – olyan volt, mint amikor a doromboló macska hirtelen ragadozóvá lesz. – Eddig nem kértem semmilyen kiváltságot, kapitány – mondta makacsul. – Most sem kérném önt, ha nem lenne teljesen szükségszerű. De annak az embernek a halála bizonyos lehetőséget biztosít. És nekem több táplálék kell. A kapitány nagy erőfeszítéssel türtőztette magát. – Bowman halála nem biztosít semmiféle lehetőséget vagy váratlan bőséget, mindössze annyit jelent, hogy egy vagy két nappal meghosszabbította számunkra az életben maradás esélyét. Nem gondolja, hogy mindegyikünk éppúgy sóvárog több élelemért, mint maga? A pimaszság terén szerzett meglehetős tapasztalataim ellenére… Az asszony fölemelte vékony kezét, hogy elhallgattassa. Tekintetének keménységén a kapitány elcsodálkozott, s nem értette, hogyan gondolhatta valaha is félénknek. – Kapitány. Nézzen rám! – mondta Alice Morgan nyers hangon. A férfi nézte. S a harag kifejezése rögtön megdöbbenéssé halványult. – Igen – szólt az asszony, és sápadt arcára enyhe pirosság lopódzott. – Látja, kell, hogy több élelmet adjanak. A gyermekemnek meg kell adni az esélyt az életre. A kapitány tovább bámult rá, mint akit megbűvöltek. Hirtelen lehunyta szemét, és végigsimította homlokát. – Isten az égben! Ez rettenetes! – mormogta. Alice komolyan válaszolt, mintha már foglalkozott volna ezzel a gondolattal:



– Nem. Ez nem rettenetes, amíg a gyerekem életben van. A kapitány tanácstalanul nézte, szó nélkül. Az asszony pedig folytatta: – Senkit sem lopna meg, tudja. Bowmannak nincs már szüksége az adagjára… de a babának igen. Ez igazán egészen egyszerű. – Kérdőn nézett a kapitányra; mivel az még nem válaszolt, folytatta: – Így hát nem lehet igazságtalannak nevezni. Végül is én igazán két embernek számítok most, nem? Szükségem van több ételre. Ha nem adnak többet, meggyilkolják a gyerekem, így hát kell… A gyerekemnek élnie kell… Amikor elment, Winters kapitány megtörölte homlokát, kinyitotta fiókját, és elővett egy gondosan dugdosott üveg whiskyt. Volt annyi önuralma, hogy csak kicsit húzott az üvegből, és aztán visszatette. Valamelyest magához tért, de szemében még mindig megdöbbenés és aggodalom ült. Nem lenne helyesebb végül is megmondani az asszonynak, hogy a gyerekének nincsen esélye arra, hogy megszületik? Ez becsületes dolog lenne, de kétségei voltak afelől, hogy a „becsületesség a legjobb politika” frázis megalkotója tudott-e valamit is a csoportlélektanról. Ha ezt megmondaná a nőnek, azt is meg kellene mondania, hogy miért… S ha egyszer ezt megtudta, lehetetlen, hogy ne közölje a férjével. És akkor már késő lenne. A kapitány kinyitotta a legfelső fiókot, és megnézte benne a revolvert. Ez a megoldás mindig ott van. Kísértés támadt rá, hogy megfogja, és azonnal használja. Nem volt sok értelme, hogy végigjátsszák az ostoba játékot. Előbb-utóbb mindenképpen rá fog kerülni a sor. Tétovázott, összeráncolta homlokát. Aztán kinyújtotta jobb kezét, megpöccintette a fegyvert, hogy visszarepült a fiók fenekére, és eltűnt. Becsukta a fiókot. Még nem… De talán jobb lesz, ha magához veszi hamarosan. Eddig tekintélye nem ingott meg. De eljöhet az idő, amikor szüksége lehet a revolverre, akár a többiek, akár a maga számára. Ha csak kezdenének gyanakodni, hogy a táblára időről időre kitűzött bátorító híradások hamisak; ha valahogyan kitalálnák, hogy a mentőhajó, amelyről azt hiszik, hogy az űrön át száguld feléjük, valójában még el sem indult, még el sem indulhatott a Földről – akkor szabadulna csak el a pokol! Biztonságosabb lenne, ha valami baleset érné a rádióberendezést hamarosan…



– Piszmogunk? – kérdezte Winters kapitány. Kurtán szólt, mert ingerlékeny volt, nem mintha a legkevésbé is számított volna, hogy bárki is mennyi időt tölt el bármivel. A navigációs tiszt nem válaszolt. Csizmái átzörögtek a padlón. Egy kulcs és egy azonossági karkötő indult a kapitány felé, az asztal felszíne fölött körülbelül három centiméterrel. A kapitány kinyújtotta kezét, hogy megállítsa őket. – Én – kezdte, de észrevette a másik arckifejezését. – Jóságos isten, mi történt magával? Némi lelkiismeret-furdalást érzett. A jegyzőkönyv miatt szüksége volt Bowman azonossági karkötőjére, de nem volt valódi oka arra, hogy Cartert küldje el érte. Egy olyan ember, aki úgy halt meg, mint Bowman, gyászos látvány lehet. Ezért is hagyták még mindig űrruhájában, ahelyett, hogy levetkőztették volna. Mégis azt gondolta, hogy Cartert keményebb fából faragták. Kihozott egy üveget. Az utolsót. – Jobb lesz, ha alaposan meghúzza ezt – mondta. A navigátor úgy tett, majd fejét a tenyerébe temette. A kapitány óvatosan kimentette az üveget a levegőben úszó állapotából, és eltette. Ekkor a navigációs tiszt megszólalt, anélkül, hogy felnézett volna: – Sajnálom, uram. – Semmi baj, Carter. Ronda munka. Magamnak kellett volna megtennem.

A másik enyhén összerázkódott. Egy perc telt el csöndben, míg összeszedte magát. Aztán föltekintett, bele a kapitány szemébe. – Nem… nemcsak erről van szó, uram. A kapitány nem értette a dolgot. – Mit akar ezzel mondani? – kérdezte. A tiszt ajka remegett. Nem tudta megfelelően formálni a szavakat, dadogott. – Szedje össze magát. Mit akar mondani? – A kapitány nyersen beszélt, hogy magához térítse. Carter kissé felrántotta fejét. Ajka remegése megszűnt. – Neki… neki – vergődött a szavakkal, aztán újra kezdte, és valósággal belevetette magát a mondatba: – Neki nincs lába, uram. – Micsoda? Mit beszél? Azt akarja mondani, hogy Bowmannak nincs lába? – I-igen, uram. – Hülyeség, ember! Ott voltam, amikor behozták. Maga is ott volt. Megvolt mind a két lába. – Igen, uram. Akkor valóban megvolt… de most nincs! A kapitány nagyon csendesen ült. Néhány másodpercig nem hallatszott más hang a vezérlőteremben, csak a kronométer ketyegése. Aztán nagy nehezen megszólalt, de csak két szót tudott kinyögni: – Úgy érti…? – Mi más lehetne, uram? – Isten az égben! – kapkodott levegő után a kapitány. Elhűlten ült ott, és szemébe a másik ember borzalma költözött.

Két ember mozgott halkan, mágneses talpukra zoknit húzva. A hűtőtér egyik ajtaja előtt megtorpantak. Az egyikük vékony kulcsot húzott elő. Becsúsztatta a zárba, finoman kaparászott a kulcsvezető bordák között egy percig, aztán egy kattanással elfordította. Amint az ajtó kinyílt, egy revolver kétszer tüzelt a hűtőtérből. Az a férfi, aki az ajtót húzta, térdre rogyott, és úgy maradt a levegőben. A másik férfi még mindig a félig nyitott ajtó mögött volt. Kirántotta a pisztolyt zsebéből, gyorsan becsúsztatta az ajtó sarkába, a hűtőrekeszbe célozva. Kétszer húzta meg a ravaszt. Egy űrruhás alak zuhant ki a hűtőből, hátborzongatóan átvitorlázva a szobán. A másik férfi rálőtt, amint az mellette elhúzott. Az űrruhás alak összeesett a szemközti falnál, enyhén visszapattant, és ott lebegett. Mielőtt megfordulhatott volna, és használta volna a kezében levő pisztolyt, a másik férfi ismét tüzelt. Az alak megrándult és visszaúszott, egyenesen a falnak. A másik tüzelésre készen tartotta pisztolyát, de az űrruha petyhüdten és tehetetlenül himbálózott. Az ajtó hirtelen kattanással kitárult, a navigációs tiszt lépett ki, és szinte rögtön a másikra tüzelt. Mikor a pisztolya kiürült, az előtte álló férfi furcsán ingadozott, csizmáival lehorgonyozva: más mozgás már nem volt benne. A navigációs tiszt kinyújtotta kezét, és megtámaszkodott az ajtókeretben. Azután lassan és fájdalmasan elindult az űrruhás alak felé. A ruhán hasadékok voltak. Sikerült kinyitnia a sisakot és lehúzni. A kapitány arca szürke volt, szeme lassan kinyílt. Suttogva mondta: – Most már magán múlik, Carter. Sok szerencsét! A navigációs tiszt megpróbált válaszolni, de torkából szavak helyett vér buggyant, keze elernyedt. Sötét folt terjedt szét egyenruháján. Nemsokára teste tehetetlenül imbolygott a kapitányé mellett.





– Úgy számoltam, hogy ennél jóval tovább tartanak – mondta a homokszínű bajszú kis ember. A vontatott beszédű férfi szúrósan nézett rá. – Ó, ne mondja, igazán? És úgy véli, hogy a számítása megbízható? Az alacsony emberke kényelmetlenül mocorgott. Nyelvével megnedvesítette ajkát. – Hát ott volt Bowman. Aztán azok négyen. Aztán kettő, akik meghaltak. Ez összesen hét. – Az biztos. Hét. És aztán? – kérdezte a nagy darab férfi lágyan. Nem volt olyan jól megtermett, mint azelőtt, de még mindig fel kellett rá nézni. Szúrós tekintetére a lesoványodott kis ember, úgy látszott, még jobban összezsugorodik. – Izé… semmi. Lehet, hogy a számításom egy kicsit reménykedő volt – mondta. – Lehet. Azt tanácsolom magának, hogy hagyja abba a számolást, és reménykedjen tovább. He? – Izé… igen. Azt hiszem – mondta letörten a kis ember. A nagy ember körültekintett a társalgóban, és megszámolta a fejeket. – Oké. Kezdjük el – szólt. A többiek csendben, kínos izgalommal bámultak rá. Izegtek-mozogtak. Egyesek a körmüket rágták. A nagy ember előrehajolt. Egy űrsisakot helyezett az asztalra, felfordítva. Szokásos kényelmes módján szólalt meg: – Sorsot fogunk húzni. Mindegyikünk kivesz egy papírt, és feltartja anélkül, hogy kinyitná, amíg csak jelt nem adok. Anélkül, hogy kinyitná. Megértettük egymást? Bólintottak. Minden szem feszült figyelemmel meredt arcára. – Jó. Mármost a sisakban levő papírdarabok közül egy kereszttel van megjelölve. Ray, számold meg a papírokat, és győződj meg róla, hogy kilenc van belőlük. – Nyolc! – szólalt meg Alice Morgan élesen. Minden fej felé fordult, mintha dróton rángatták volna. Az arcok megdöbbenést tükröztek, mintha egy galamb oroszlánüvöltést hallatott volna. Alice zavartan ült a pillantások kereszttüzében, de szilárdan tartotta magát, és száját összeszorította. Az eljárás vezetője szemügyre vette. – Nos, nos – húzta a szót. – Tehát maga nem kíván részt venni kisded játékunkban? – Nem – mondta Alice. – Eddig egyenlően osztozott velünk, de most, hogy elértünk erre a sajnálatos fokra, most nem akarja folytatni? – Nem – ismételte Alice. A férfi felhúzta szemöldökét. – Talán a lovagiasságunkra apellál? – Nem – mondta Alice még egyszer. – Csak tagadom az egyenlőséget abban, amit maga játéknak nevez. Az, aki a keresztet húzza, meghal. Nem ez a terve? – Pro bono publico, a közjóért – mondta a nagy ember. – Kárhoztatható persze, de sajnos szükségszerű. – De ha én húzom ki, kettőnek kell meghalnia. Maga ezt egyenlőségnek nevezi? – kérdezte Alice. A társaság tanácstalannak látszott. Alice várakozott. A nagy ember töprengett. Ez egyszer tehetetlennek érezte magát. – Nos – szólt Alice –, nem így van? Valaki a következő megjegyzéssel törte meg a csendet: – Annak kérdése, hogy a személyiség, az egyén lelke mely időpontban formálódik meg, egyelőre erősen vitatott. Vannak, akik úgy tartják, hogy mindaddig, amíg különálló létezésről nem beszélhetünk… A nagy ember lassú hangja félbeszakította: – Azt hiszem, ezt a kérdést rábízhatjuk a teológusokra, Sam. Ez most sokkal inkább a salamoni bölcsességgel megoldandó feladatok közé tartozik. Úgy látszik, arról van, szó, hogy Mrs. Morgan kivételes elbánást követel állapotára való tekintettel.

– A gyermekemnek joga van élni – mondta Alice makacsul. – Valamennyiünknek jogunk van az élethez. Mind élni akarunk – szólt közbe valaki. – Miért ne… ? – kezdte el egy másik, de a vontatott hang ismét úrrá lett felettük. – Rendben van, uraim. Ragaszkodjunk a formákhoz. Legyünk demokratikusak. Szavazni fogunk erről. A kérdés így hangzik: Mrs. Morgan igényét valósnak tekintik-e, avagy osztozzon valamennyiünk sorsában? Azok, akik… – Csak egy pillanat – szólt Alice erőteljesebb hangon, mint ahogy bármelyikük valaha is hallotta szólani. – Mielőtt szavazni kezdenének, jobb, ha rám figyelnek egy kicsit. – Körülnézett, meggyőződve róla, hogy mindenki figyelme reá irányul. Mindenki elhűlten figyelt. – Mármost az első dolog az, hogy én sokkal fontosabb vagyok, mint maguk közül bárki – mondta egyszerűen. – Nem, nem kell mosolyogniuk. Az vagyok, és azt is megmondom, miért. Mielőtt a rádió elromlott… – Azt akarja mondani: mielőtt a kapitány tönkretette – javította ki valaki. – Nos, mielőtt használhatatlanná vált – keresett az asszony középutat –, Winters kapitány állandó kapcsolatban volt az otthoniakkal. Beszámolt a velünk történtekről. A sajtó leginkább a rólam szóló hírek iránt érdeklődött. A nők, különösen a szokatlan helyzetekben levő nők mindig újdonságot jelentenek. A kapitány elmondta, hogyan szerepelek a főcímekben: Fiatalasszony a végzetes rakétában; Egy asszony űrhajótörési kálváriája és ehhez hasonlók. És ha még nem felejtették el, hogy néznek ki az újságok, elképzelhetik az első kiemelt mondatokat is: „Élve eltemetve űrcsapdájukban, egy nő és tizenöt férfi kering most tehetetlenül a Mars bolygó körül…” Maguk mind csak férfiak, otromba tárgyak, mint ez a hajó, de én nő vagyok, tehát helyzetem romantikus, tehát fiatal vagyok, ragyogó, gyönyörű… – Sovány arcán fanyar mosoly tükröződött. – Hősnő vagyok… – Szünetet tartott, hogy a gondolat mindenkibe beivódjék. Aztán folytatta: – Már azelőtt is hősnő voltam, hogy Winters kapitány elmondta nekik, hogy terhes vagyok. De azután természeti tünemény lettem. Interjúkat kértek tőlem, egyet meg is írtam, és Winters kapitány továbbította helyettem. Interjúkat készítettek a szüleimmel, barátnőimmel, mindenkivel, aki csak ismert engem. És most rengeteg ember tud rólam egy csomó dolgot. Rendkívül érdeklődnek irántam. És még jobban érdekli őket a kisgyerekem… aki valószínűleg az első, űrhajón született bébi lesz… Kezdik érteni? Készen van egy kitűnő történetük. Bowman, a férjem, Winters kapitány és a többiek hősiesen küzdöttek, hogy kijavítsák a bal oldali fúvókákat. Robbanás volt. Mindannyiukat szétlőtte az űrbe. Lehet, hogy ezt maguk megússzák ennyivel. De ha nincs nyoma sem a gyermekemnek, se nekem – vagy a testünknek –, akkor mit fognak mondani? Hogyan fogják azt megmagyarázni? – Ismét körülnézett az arcokon. – Nos, mit fognak akkor mondani? Hogy én is kint javítottam a fúvókákat? Hogy öngyilkosságot követtem el, úgy, hogy kilőttem magam az űrbe egy rakétával? Csak gondolják végig. Az egész világsajtó tudni akar felőlem valamit, minél részletesebben. Rettenetes jó történetnek kell lennie, hogy megállja a helyét. És ha nem állja meg – hát akkor a megmentés nem fog sok jót jelenteni maguknak. Még a pokolban sem lesz esélyük. Lógni fognak, vagy villamosszékbe kerülnek mindannyian – hacsak véletlenül nem előbb lincselik meg magukat… Csend volt a teremben, amikor az asszony befejezte a beszédet. A legtöbb arc olyan megdöbbenést fejezett ki, mint amikor selyempincsi támad vadul férfiakra, és azok képtelenek az eseményt megfelelőképpen kommentálni. A nagy ember néhány percig gondolataiba merült. Azután felnézett, megvakarta a sörtét élesen kiugró állán, tekintete körbejárt a többiek arcán, s megállapodott Alice-on. Szája sarka megrándult. – Asszonyom – mondta lassan –, ön valószínűleg nagy veszteséget jelent az ügyvédi pályának. – Elfordult. – Legközelebb megvitatjuk ezt az ügyet. De most, Ray, nyolc darab papírt kérünk, ahogy a hölgy mondotta…





– Itt van! – mondta a másodkapitány a kapitány válla fölött. A parancsnok ingerülten megmozdult. – Hát persze hogy itt van. Mi egyéb lenne, ami úgy bukdácsol át az űrön, mint valami részeg bagoly? – Egy darabig a képernyőt tanulmányozta. – Egyetlen életjel sincsen. Minden ablak fedett. – Gondolja, hogy van némi esély, parancsnok? – Ugyan, ennyi idő után! Nem, Tommy, még halvány árnyalata sem. Mi csak, azt hiszem, halottkémek lehetünk. – Hogyan fogunk bejutni? A kapitány vizsgálódó tekintettel figyelte a Sólyom forgását. – Hát erre nincs szabály, de úgy gondolom, ha el tudunk kapni egy kábelt rajta, akkor lehetséges, hogy finoman behúzhatjuk, mint valami nagy halat. De rázós lesz, az valószínű. Rázós volt valóban. Ötször nyúlt ki a mentőhajó mágnese, de nem sikerült a kapcsolatot létrehozni. A hatodik próbálkozást jobban kiszámították. Amikor a mágnes a Sólyom közelébe sodródott, egy pillanatra bekapcsolták az áramot. A mágnes irányt változtatott, és közelebb úszott a hajóhoz. Amikor már majdnem odaért, a kapcsolót ismét elfordították. A mágnes előrevágódott, és tapadókagylóként a törzshöz ragadt. Azután következett a hosszadalmas játék a Sólyommal, a két hajó közötti kábel feszülten tartása, de nem túlfeszítése, és a mentőhajó biztosítása, nehogy maga is forgásba lendüljön. A kábel három ízben vált el, de végül is a mentőhajó ügyes manőverezésének fáradságos órái után a Sólyom bukfenceit lassú forgássá változtatták. A mentőhajó kissé közelebb húzódott. A parancsnok, a harmadik tiszt és az orvos felvette űrruháját, és kilépett a hajóból. Előrehatoltak a csörlőig. A kapitány áthurkolt egy rövid kötelet a kábelen, és mindkét végét az övéhez erősítette. Két kezével megragadta a kábelt, és elrúgta magát a hajótól. A többiek követték a vezetőkábelen. A Sólyom bemeneti nyílásánál gyűltek össze. A harmadik tiszt egy forgattyút vett elő szerelőzsákjából. Egy nyílásba illesztette, és forgatni kezdte mindaddig, míg meg nem győződött róla, hogy a légzsilip belső ajtaja zárva van. Azután visszahúzta a szerszámot, és a következő nyílásba illesztette, hogy bekapcsolja a motorokat, amelyek kiszivattyúzzák a levegőt a zsilipből, ha egyáltalán volt még levegő, és ha volt áram a motorok működtetéséhez. A kapitány egy mikrofont tartott a törzshöz, és hallgatózott. Zümmögést fogott el. – Oké! Működnek – mondta. Várt, amíg a zümmögés abbamaradt. – Rendben. Nyissuk fel – rendelkezett. A harmadik tiszt ismét beleillesztette forgattyúját, és megcsavarta. A fő bemeneti ajtó befelé nyílt, sötét rést tárva fel a fénylő törzsben. A három férfi néhány másodpercig komoran bámult befelé. Azután a kapitány elszánt nyugalommal megszólalt: – Hát akkor… gyerünk. Óvatosan és lassan hatoltak be a sötétségbe. Füleltek. A harmadik tiszt mormogott valamit „A csillagos egekben fönt a csönd”-ről, de a kapitány hirtelen azt kérdezte: – Milyen a levegő, doktor? Az orvos megnézte műszereit. – Normális – mondta némi meglepetéssel. – A nyomás valamivel alacsonyabb, ennyi az egész. – Kezdte kicsatolni sisakját. A többiek is levették a sisakot. – Ez a hely bűzlik – mondta a kapitány kellemetlen fintorral. – Talán… folytassuk. Elindult a többiek előtt a társalgó felé. Vonakodva léptek be. A látvány hátborzongató volt. Bár a Sólyom forgását csökkentették, minden szabadon levő tárgy tovább körözött benne mindaddig, míg szilárd akadályra nem lelt, s ekkor az

ütődés új pályára terelte. Az eredmény: ide-oda sodródó tárgyak szeszélyes összevisszasága volt. – Itt senki sincs – állapította meg a kapitány. – Doktor, gondolja, hogy… – Félbehagyta a mondatot a doktor furcsa arckifejezésének láttán, s követte a másik tekintetét. Az orvos a hányódó tárgyakat bámulta. A könyvek, konzervdobozok, játékkártyák, csizmák és különféle szemét közepette figyelmét egy csont kötötte le. Nagy volt és tiszta, és fel volt törve. – Mi van, doki? – bökte meg a kapitány. Az orvos egy pillanatig üres tekintettel nézett rá, aztán visszapillantott a sodródó csontra. – Az ott – mondta bizonytalan hangon –, az, parancsnok, egy emberi combcsont. A hosszú perc alatt, míg a félelmetes maradványt nézték, a Sólyomra boruló csendet egy vékony, bizonytalan, de tökéletesen tiszta hang törte meg. Hitetlenül néztek egymásra, amikor meghallották: „Ring a baba, ring, / Míg a fa tetején / Suhog a szél. / Bölcsőd hajtom én…” Alice fekvőhelyének szélén ült, kissé ringatózva, csecsemőjét magához szorítva. A kicsi mosolygott, és apró kezével anyja arcát paskolta, amint azt énekelte: „Ha eltörik az ág, / A bölcső leesik, / Lezuhan majd a…” Éneke hirtelen abbamaradt, ahogy az ajtó kattant. Egy pillanatig üres tekintettel, értetlenül bámult a nyílásban álló három férfira, azok is őrá. Arca mint egy merev álarc, rajta a csontokra feszülő bőr éles redőinek hálója. Aztán az értelem nyoma suhant át rajta. Szeme felragyogott. Ajka torz mosolyra görbült. Félig eleresztette a babát, aki a levegőben lebegett, és magában nevetgélt. Az asszony jobb kezét a fekvőhely párnája alá csúsztatta, és ismét kihúzta, egy pisztolyt markolva benne. A fekete pisztoly hatalmasnak látszott áttetszően vékony kezében, amint megcélozta a férfiakat, akik dermedten álltak az ajtónyílásban. – Nézd, baba! – mondta. – Ide nézz! Étel! Finom étel… S Z E NT M IH Á LY I S ZA B Ó PÉTER FOR D ÍTÁ SA





Hajnali ébredés az erdőben. Frank Frazetta rajza a Nueve Dimension című spanyol SF-magazinból, 1971

KUCZKA PÉTER

Maja relief egy szarkofágon (Palenque, Mexiko) – mintha az ember űrhajóban ülne...

Kozmikus Az ég sohasem volt lakatlan. Őseink képzelete és istenek vagy társak utáni vágyakozása mindig benépesítette a kozmoszt, szörnyekkel, angyalokkal, mindentudó és jó szándékú vagy mindentudó és gonosz lényekkel. Kényelmes és tágas lakóhely a végtelen, ne csodáljuk, ha manapság is elküldi hozzánk követeit, s nemcsak az UFOhívek szűk körű tanácskozásaira, hanem a tudósok értekezleteire is. Az űrhajózás – első bátortalan kilépésünk a Földről – bebizonyította ugyan, hogy az égben nem a holtak szellemei vagy az istenek lakoznak, de komolyra fordította a kérdést: vannak-e értelmes élőlények, hozzánk hasonló társak a végtelen világban? Idézzünk egy csillagászt, aki annyira jó tudós, hogy nemcsak olvassa a tudományosfantasztikus irodalmat, hanem írja is. „Véleményem szerint – mondta Fred Hoyle egyik előadásában – a miénkhez hasonló bolygón minden magasan fejlett értelmi képességekkel rendelkező élőlénynek, amelyik ugyanezen a kémiai rendszeren épül fel, szárazföldi állatnak kell lennie, mint mi vagyunk, és lényeges felépítésbeli hasonlóságot kell mutatnia – szemek, csontváz, fej stb. Az viszont még ennél is jobban érdekel,



találkozások és sok éven át érdekelt, hogy milyen esélye van a kapcsolat felvételének más csillag körül keringő bolygórendszeren élő értelmes lényekkel…” A tudomány általában – a régebbi vagy újabb kételkedőktől természetesen eltekintve – elfogadta a hozzánk hasonló értelmes lények létének elméleti bizonyítékait, gondot inkább a kapcsolatok felvétele, a kontaktus megteremtése okoz. Ami azonban gond a tudománynak, szárnyat ad a képzeletnek. Ne gondoljunk a repülő csészealjakra vagy Daniken űrhajózó isteneire, maradjunk csak az értelem szintjén, maradjunk a tudományos-fantasztikus irodalomnál. A science fiction hősei többek között azért is vonzó és csodás lények, mert felvették a kapcsolatot az „idegenekkel”, akár úgy, hogy harcoltak velük, akár úgy, hogy békésen kezet nyújtottak nekik. Ez az utóbbi megoldás inkább a modern science fiction jellemzője. „Nyújtsd ide mind a nyolc kezedet…” – mondja egy tudományos-fantasztikus költemény, és a Mars-lakók vagy a Procyon lakói kezüket nyújtják az embernek. „Találkozásainkat” egyre inkább az értelem hatja át, és így egyre békésebbek. Mostanában ritkán nyúlnak az űrhajósok a sugárágyúk gombjához, inkább a fordítógépek billentyűit nyomogatják. A háborúk, a bolygóközi vagy galaktikus hódítások lassan-lassan kimennek a divatból. A tudományos-fantasztikus irodalom azt bizonygatja, hogy Cortez és Mexikó indiánjainak találkozását másképpen is elképzelhetjük, nemcsak vérés lángtengerben. Mi köze Corteznek és az indiánoknak a világűr feneketlen mélységeihez? Csak annyi, amennyi az irodalomnak az emberhez. Bármilyen távoli világokat, különös élőlényeket, hihetetlen konfliktusokat ábrázol is a fantasztikum – mindig rólunk beszél. Nincs emberi képzelet, amely elszakadhatna az embertől. Bármilyen ruhát öltsenek vagy bármilyen formát, legyen farkuk és patájuk, vagy szárnyuk és fénytestük, a démonok és angyalok közülünk származnak, közöttünk élnek. Wells regényének iszonyú fegyverekkel felszerelt Mars-lakói lényegében olyanok, mint Viktória királynő brit birodalmának Indiát vagy Afrikát leigázó gyarmati hadserege. Az amerikai science fiction „aranykorának” bolygóközi háborúkról szóló regényeiben könnyen felismerhette az olvasó a német vagy a japán fasisztákat, még akkor is, ha csak egyetlen óriási szemük, három lábuk és kitinpáncéljuk volt. A világűr konfliktusai emberi konfliktusok, az ember találkozik az emberrel, és néz rá bizalmatlanul vagy barátságosan, amikor a regények vagy novellák szerint az egyik űrhajóban magunkfajta szénbázisú élőlények, a másikban pedig, mondjuk, szilíciumbázisúak utaznak. S ilyenkor érhető tetten az író szemlélete. Milyennek képzeli az „idegeneket”, hogyan gondol rájuk, békesség és humanizmus vezérli-e, vagy az emberevők ösztönvilága? Előítéleteinktől szabadulunk a legnehezebben. Ösztöneinkben a „más”, az „idegen” az ellenséget jelenti, a veszedelmet, a félelmet. Lehet-e fontosabb feladata az irodalomnak, mint letörölni az előítéleteket és megszelídíteni az ösztönöket? Hiszen látjuk már, hogy milyen parányi űrhajó a Föld, és hogy mindannyian utasok vagyunk rajta. A másra, mint emberi sokféleségünk, gazdagságunk bizonyítékára kell tekintenünk, az „idegent” barátként kell fogadnunk.



A fantasztikus környezetben, a hihetetlen mesében még tisztábban látszik a mondanivaló. Jobban világít a lámpa, ha több az oxigén… Kötetünk elbeszéléseit azért tettük egymás mellé, mert más és más szemszögből, más és más stílusban, de a humanista találkozások lehetőségeiről szólnak. Murray Leinster amerikai novellája a kölcsönös félelemből és bizalmatlanságból kiindulva jut el a megértésig, és a különböző élőlények – az ember! – lényegi azonosságát bizonyítja és a kapcsolatok felvételének szükségességét. A szovjet Jefremov a másik oldalról nyújtja baráti kézfogásra a kezét, s alapállása, kiindulópontja az, hogy az értelem egyik formája nem lehet ellensége a másik formának, még akkor sem, ha a közeledés rendkívül nehéz, már-már megoldhatatlan. Az angol John Wyndham mondanivalója bonyolultabb. Az ő űrhajóján már nem a földiek és az „idegenek” kerülnek szembe egymással, hanem nyíltan az ember az emberrel. A megsérült űrhajón valódi kannibállá visszasüllyedő utasok fölé a szívós, törhetetlen akaratú, a gyermeket, tehát a jövőt hordozó és megmentő fiatal anya alakja magasodik. A természet ereje és gyengeségünk vagy tudatlanságunk vad veszélyeket és tragikus helyzeteket teremthet – sugallja Wyndham –, de ha megmentjük a jövőt, akkor magunk is megmenekültünk. A reményt nem adhatjuk fel soha. A természettudomány kritikáját ezek az elbeszélések feltehetően nem állnák ki, különösen akkor nem, ha valaki a tudomány igazságainak megjelenítését vagy közlését várná tőlük. Nincsenek olyan űrhajók – és mai tudásunk szerint nem is lesznek soha –, amelyek megállhatnának egymással szemben, valahol a világűrben. Nincsenek olyanok sem, amelyek a fénysebesség többszörösével száguldhatnának. Tudományosan tehát hibásak ezek az elbeszélések. De ezen az alapon el kellene vetnünk a tudományos-fantasztikus irodalom 99,9 százalékát. Hiszen nincsenek Mars-lakók, és sohasem támadhatnak a Földre; nincsenek a Holdon hangyatársadalmat építő szelenitek; időgépet konstruálni és vele a múltba vagy jövőbe utazni lehetetlen; nincsen antigravitációs anyag, sem láthatatlanná tevő vegyszer, sem óriássá növesztő gyermektápszer – hogy csak néhány Wells-regény ötletét említsem. Értékes műveket kellene „kiselejteznünk”, s végül talán magát a képzeletet. De a science fiction érintkezése a tudománnyal nem közvetlen és nem formai. Nem az ismeretterjesztés szintjén találkozik az irodalom és a tudomány, és még az sem elég, ha megállapítjuk, hogy a science fiction ihletet merít a tudományból. A találkozás lényegi. A science fictiont az a hit táplálja, ami a tudományt: az ember képes arra, hogy eszközöket teremtve megismerje a világot és benne önmagát, és megoldjon, legyűrjön minden várható vagy váratlan nehézséget. Számon kérni az irodalomtól a tudomány ma csalhatatlannak gondolt, de holnap esetleg tévesnek bizonyuló igazságait, tágítaná a szakadékot a két birodalom határán. Lehetetlenné tenné a dráma bemutatását az, aki követelné, hogy Júliát tizennégy éves lányok játsszák a színpadon. És mit szólna az eredeti előadáshoz? Hiszen Shakespeare színházában még a női szerepeket is fiatal férfiak játszották!… A fantasztikum legyen valóban fantasztikum. Száguldjanak csak az űrhajók, álljanak csak meg a világűrben, utazzunk csak nyugodtan a távoli galaktikákra vagy a visszahozhatatlan múltba és elérhetetlen jövőbe, érezzük csak és szemléljük a végtelenséget és benne magunkat. Nézzük csak, hogy a hősök, a hozzánk annyira hasonló és tőlünk mégis anynyira különböző hősök hogyan oldják meg a mi gondjainkat, hogyan válaszolnak a mi kérdéseinkre.



Higgyük el: a science fiction azt akarja bizonyítani – és jó alkotásokkal bizonyítja is –, hogy vannak értelmes élőlények a világban, és ezek az értelmes élőlények mi vagyunk. Bradbury egyik novellájában az emberek belenéztek a Mars csatornájának vizébe, és tükrében megpillantották az igazi Mars-lakókat. Ők maguk voltak azok.



Sziklakép i.e. 600-ból (Chalacacingo) Az indiánok mindig reálisan ábrázolták az általuk ismert dolgokat – és rajzoltak sárkányt is...

MURRAY LEINSTER

Az első találkozás 1 Tommy Dort bement a kapitány szobájába az utolsó két sztereofelvétellel, és jelentette: – Végeztem, uram. Ez a képpár az utolsó, amit még készíthettem. Átnyújtotta a képeket, és szakmai érdeklődéssel pillantott a videolemezekre, amelyeken az egész kinti űr látható volt. Beárnyékolt, sötétvörös lámpák világították meg a vezérlőasztalt és a műszereket, amelyek segítségével a Llanvabon űrhajó szolgálatos kormányosa navigált. A műszerek előtt forgatható, párnázott karosszék. Az előtt meg fura kis készülék – szögtükörnéző; a huszadik századbeli autósok visszapillantó tükrének kései leszármazottja –, amelyen egyszerre lehetett látni valamennyi videolemezt, anélkül, hogy az ember a fejét elfordította volna. És körös-körül a hatalmas lemezek, amelyek sokkal jobban megfeleltek a közvetlen űrkilátás céljára. A Llanvabon messze járt hazulról. A videolemezeken, amelyek minden látható nagyságú csillagot feltüntettek, és tetszés szerinti nagyságra voltak felnagyíthatók, az ember a képzelhető legkülönbözőbb fényességű csillagokat látta, s a színük itt döbbenetesen más volt, mintha a légkörön át nézte volna. De mindegyik ismeretlen. Csak a két, a Földről is látható csillagképet lehetett fölismerni, azok is összezsugorodtak és eltorzultak. A Tejút mintha valahogy nem illett volna a helyére. De mindeme furcsaságok eltörpültek ahhoz a látványhoz képest, amely az űr előttük levő részét ábrázoló videolemezen látszott. Valami irdatlan-irdatlan nagy köd volt előttük. Derengő köd. Látszólag mozdulatlan. Hosszú ideig tartott, amíg a videolemezen egyáltalán érzékelni lehetett, hogy közelednek hozzá, jóllehet az űrhajó sebességindikátora hihetetlen sebességet jelzett. A köd a hat fényév hosszú, három és fél fényév vastag Rák-köd volt, amelynek nyúlványai, földi teleszkópon nézve, némileg emlékeztettek annak a jószágnak a tagjaira, amelyről a nevét kapta. Gázfelhő volt, végtelenül ritka, másfélszer akkora kiterjedésű, mint a Nap és legközelebbi szomszéd napja közti távolság. A mélyén két csillag izzott, ikercsillag; az egyik ismerős sárga, mint a Föld napja, a másik gonosz fehér. Tommy Dort elgondolkodva kérdezte: – Árok felé tartunk, uram? A kapitány megnézte, majd félretette Tommy két utolsó felvételét. Aztán visszazökkent aggályos töprengésébe az útirányukba eső videolemezek előtt. A Llanvabon teljes erővel fékezett. Már alig fél fényévnyire járt a ködtől. Tommy feladata az űrhajó útirányának meghatározása volt, de e munkával már végzett.



Míg a kutatóhajó a ködben tartózkodik, Tommy Dort csak a napot fogja lopni. De amit eddig végzett, az több volt mint hasznos. Egészen egyedülálló feladatot teljesített – először történt, hogy egyetlen ember, egyazon kamerával, fényképészeti úton teljes egészében megörökítse egy csillagköd négyezer évi mozgását, s még kontrollfelvételeket is készítsen a rendszerből eredő hibák kiderítésére és rögzítésére. Ez már önmagában megérte a Földről tett utat. S ráadásul egy ikercsillag négyezer éves történetét is megörökítette: a csillagállapotból fehér törpévé való visszafejlődés négyezer éves történetét. Nem mintha Tommy Dort négyezer éves lett volna. Valójában a húszas éveiben járt. De a Rák-köd négyezer fényévnyire volt a Földtől, és a legutóbbi két felvételt olyan fénnyel készítette, amely a Földet csak az időszámításunk kezdetétől számított hatezerben éri el. Idefelé jövet – mely a fénysebességének hihetetlen többszörösével történt – Tommy Dort megörökítette a köd valamennyi megjelenési formáját, annak fénye alapján, a négyezer éves fénytől az alig hathónaposig.



A Llanvabon egyre mélyebben fúródon az űrbe. A hihetetlen derengés lassan-lassan kezdte betölteni a videolemezeket. Már a fél világmindenséget kioltotta a szemük előtt. Előttük a fényes köd, mögöttük a csillagokkal pöttyögtetett semmi. De a csillagok háromnegyed része már beleveszett a ködbe. Csak a szélén derengett át tompán egynéhány a legfényesebbek közül, alig néhány. Hátul meg a szabálytalan körvonalú sötét folt, amelyen egyenletes fénnyel ragyogtak a csillagok. A Llanvabon belemerült a ködbe, úgy fúródott bele, mintha a sötétség alagútján hatolna át, amelynek fénylő köd a fala. És pontosan így is volt. Már a legtávolabbi felvételek föltárták a köd jellegzetes szerkezetét. Nem volt amorf. Volt alakja. S ahogy a Llanvabon kezdte megközelíteni, a szerkezet jelei egyre határozottabban bontakoztak ki, és Tommy Dort azt kérte, hogy a készítendő fényképek érdekében görbe vonalon közelítsék meg. Így hát az űrhajó útvonala a roppant fényképfelvételen kissé váltakozó szögű volt, s Tommynak módjában állt kettős sztereofelvételeket készítenie, amelyek a ködöt három dimenzióban ábrázolták. Kiderült, hogy felülete bonyolult kitüremkedéseket és mélyedéseket mutat; helyenként olyan, mint az emberi agy tekervényei. Az űrhajó most épp egy ilyen mélyedésbe hatolt be, amelyet, a tengerfenék szakadékainak analógiájára, „ároknak” kereszteltek el. A kitérő nagyon hasznosnak ígérkezett. A kapitány fölengedett. A kapitány feladata manapság, hogy találjon magának töprengenivalót, aztán töprengjen rajta. A Llanvabon kapitánya lelkiismeretes kapitány volt. Csak azután dőlt hátra kényelmesen a karosszékében, ha valamely meghatározott műszer kifejezetten nem jelzett semmit. – Volt rá egy szemernyi lehetőség – mondta gondterhelten –, hogy az árok esetleg fénytelen gáz. De nem az. Üres. Akkor tehát, amíg az árokban járunk, használhatjuk a túlsebességet. A köd szélétől a közepén levő ikercsillag másfél fényévnyire esett. Épp ez volt a bökkenő. A köd ugyanis gáz. Igaz, olyan ritka, hogy ahhoz képest még az üstökös farka is szilárd, de egy túlsebességgel – a fénysebesség sokszorosával – haladó űrhajónak még vákuumba sem ajánlatos beleütköznie. Annak abszolút űrre van szüksége, mint amilyen a csillagok köze. Márpedig a Llanvabon nemigen tud megbirkózni ekkora kiterjedésű köddel, ha csupán arra a sebességre kénytelen szorítkozni, amit a vákuum tesz lehetővé. A derengés összezárulni látszott a mind lassabban-lassabban haladó űrhajó tatja mögött. A túlsebesség szűnni kezdett, s ez mindenkiben, aki a túlsebesség terében tartózkodott, hirtelen valami megereszkedett érzést keltett. Majd egyszerre, szinte nyomban ezután, hajószerte berregni kezdtek a csöngők. Tommy majd megsüketült, míg a kormányos egy kézmozdulattal el nem hallgattatta a kapitány szobájában vadul berregő vészcsengőt. De hallani lehetett, hogy míg az

automata ajtók be nem zárultak, és sorra el nem hallgattatták őket, a hajón másutt még szólnak. Tommy Dort a kapitányra meredt. A kapitány keze ökölbe szorult. Állt, és a kormányos válla fölött a vezérlőtáblát leste. Az egyik indikátorra szemmel láthatólag rájött a görcs. A többi is vadul igyekezett följegyezni az észleléseit. Az orr felőli videolemezen a köd diffúz derengése közt fölragyogott egy folt, amint az automatikus kereső arra összpontosított. Abban az irányban volt a tárgy, amely az ütközésriadót kiváltotta. De a tárgylokátor maga… az mintegy nyolcvanezer mérföldnyi távolságban jelzett szilárd tárgyat… egy kicsi szilárd tárgyat. De volt ott még egy tárgy, amelynek a távolsága a végtelen és a zéró közt váltakozott, és nagysága is éppoly bolondul lüktetett, mint a távolsága. – Közelíts! – vezényelt a kapitány. A keresőn kitágult a különlegesen fényes folt, s elfödte a mögötte levő differenciálatlan képet. Fokozódott a nagyítás. De a képen nem látszott semmi. Az égvilágon semmi. A rádiólokátor viszont makacsul azt mutatta, hogy valami irdatlan és láthatatlan tárgy ront eszeveszett sebesen a Llanvabon felé, olyan sebesen, hogy az összeütközés elkerülhetetlen, majd rémülten menekül előle, ugyanolyan sebesen. A videolemezt tovább nem lehetett nagyítani. S még mindig semmi. A kapitány a fogát csikorgatta. Tommy Dort elgondolkozva megszólalt: – Egyszer már láttam ilyet, uram, egy menetrendszerű járaton a Föld és a Mars közt, mikor egy másik hajó lokátora befogott minket. Az ő lokátorsugaruk frekvenciája megegyezett a miénkével, s valahányszor a kettő összetalálkozott, az indikátor mindig valami irdatlan nagy szilárd tárgyat jelzett. – Pontosan – jelentette ki vadul a kapitány –, pontosan ez történik most is! Mintha lokátorsugárba kerültünk volna. A műszer az idegen lokátorsugarat és a miénk visszaverődését jelzi. De a másik hajó láthatatlan! Ki a fene lehet abban a lokátorral fölszerelt láthatatlan hajóban? Mert hogy ember nem, az biztos. Megnyomta csuklóján a kommunikátor gombját, és belekiabált: – Harcálláspontok, figyelem! Harcálláspontok, figyelem! Valamennyi fegyver legénysége! Harci riadó! Keze kisimult, és megint ökölbe szorult. Megint a videolemezre bámult, amelyen nem látszott semmi, csak az alaktalan derengés. – Hogy ember nem? – húzta ki magát hirtelen Tommy. – Ezt úgy érti, hogy… – Hány naprendszer van a galaktikában? – kérdezte ingerülten a kapitány. – Hány bolygó, ahol létezhet élet? És hányféle lehet az élet? Ha ez a hajó nem a Földről való – márpedig nem onnét való –, akkor a legénysége sem állhat emberekből. Márpedig ha egy nem emberi eredetű civilizáció elért az űrmélyi kutatóutak szintjére, az nem kicsiség! A kapitánynak remegett a keze. Még soha ilyen nyíltan nem beszélt a beosztottai előtt, de Tommy Dort a megfigyelőszemélyzet tagja volt. S néha még egy kapitány is, akinek kötelessége töprengenie, kétségbeejtően rászorul, hogy megossza az aggodalma terhét. És néha segít is, ha az ember hangosan gondolkozik. – Évek óta beszélnek róla, és törik rajta a fejüket – mondta halkan. – Matematikailag biztos, hogy valahol a galaktikánkban léteznie kell olyan fajnak, amelynek a civilizációja azonos a miénkkel, vagy annál magasabb. De azt még csak sejteni se sejthette senki, hogy hol és mikor fogunk összetalálkozni velük. Úgy látszik, nekünk most sikerült! Tommy szeme élénken csillogott. – Gondolja, uram, hogy barátságosak? A kapitány egy pillantást vetett a távolságjelzőre. A fantomtárgy folytatta képtelen táncát a Llanvabon felé és vissza. A nyolcvanezer mérföldnyire levő másik tárgy egy csöppet elmozdult. – Halad – mondta a kapitány kurtán. – Felénk tart. Vajon mit csinálunk akkor, ha



idegen űrhajó bukkan fel a vadászmezőnkön? Barátságos? Lehet. Majd megpróbálunk kapcsolatba lépni vele. Mást nem tehetünk. De nagy a gyanúm, hogy ez az expedíciónk végét jelenti. Istennek hála, hogy van sugárágyúnk! A sugárágyú pusztító sugárnyaláb volt; célja, hogy elbánjon az űrhajó útjába kerülő rakoncátlan meteoritokkal, ha a deflektorok nem járnak eredménnyel. Eredetileg nem fegyvernek készült, de ugyancsak megtette arra a célra is. Hatósugara ötezer mérföld, s a hajó egész energiatermelését összpontosítja. Irányzéka automatikus, elhajlása öt fok, s alkalmas rá, hogy egy ilyen Llanvabon-szerű hajó akár egy útjába kerülő aszteroidát is átlyukasszon vele. De persze nem túlsebességben.



Tommy Dort épp az orr felől eső videolemezt nézte. Most fölkapta a fejét. – Sugárágyúk? Miért? A kapitány mogorván bámulta az üres videolemezt. – Mert nem tudjuk, hogy milyenek, s én nem vállalhatok semmi kockázatot, az biztos – mondta keserűen. – Fölvesszük velük a kapcsolatot, és megpróbálunk megtudni róluk mindent, amit csak lehet – különösen hogy honnét jöttek. Gondolom, megpróbálunk majd barátságot kötni – de erre nem nagy az eshetőség. Egy szemernyit sem bízhatunk bennük. Nem szabad. Lokátoruk van. Lehet, hogy a nyomkövetőjük jobb, mint a mienk. Lehet, hogy nyomon tudnak követni egész úton hazafelé, anélkül, hogy mi tudnánk róla. S nem kockáztathatjuk, hogy egy idegen faj tudomást szerezzen a Föld hollétéről mindaddig, amíg meg nem bizonyosodtunk a jóindulatáról. És ugyan hogy bizonyosodhatnánk meg? Persze jöhetnek kereskedni is… de lecsaphat ránk túlsebességgel egy egész űrcsatahajó-flotta is, és eltörölhet a Föld színéről, mielőtt még rádöbbennénk, hogy mi történt. És képtelenek vagyunk megállapítani, hogy a két eshetőség közül melyikre számíthatunk és mikor. Tommy döbbenten hallgatta. – Mindezt elméletben már számtalanszor megrágták – mondta a kapitány. – De senki sem volt képes józan megoldást találni, még papíron sem. Tudja, hiába a sok szépen hangzó elmélet, az a képtelenség, hogy a találkozásra épp az űr mélyén kerüljön sor, ahol egyik fél se tudja, hogy a másik honnét jött, még senkinek se jutott eszébe. Márpedig nekünk meg kell találnunk a megoldást. Mit kezdjünk velük? Lehet, hogy ezek az esztétika csodái – szépek, barátságosak, udvariasak –, és a szép külső alatt ádáz durvaság rejlik, mint a japánokban. De az is lehet, hogy nyersek és mogorvák, mint egy svéd paraszt – és a durva külső alatt éppoly tisztességesek is. Az is lehet, hogy e kettő közt állnak valahol. De hát kockáztathatom én az emberiség jövőjét, abból kiindulva, hogy biztonságos megbíznom bennük? Isten a tudója, hogy megérné barátságot kötni egy új civilizációval. Ez fölpezsdítené a miénket, s valószínűleg hallatlanul sokat nyernénk vele. De nem vállalhatok kockázatot. Az egyetlen, amit semmiképpen nem engedhetek meg, hogy megtudják, hol a Föld. Vagy tudom, hogy nem követhetnek, vagy haza sem megyek. S ők valószínűleg ugyanígy vannak. Megint megnyomta a csuklókommunikátor gombját. – Navigációs tisztek, figyelem! Valamennyi csillagtérképet azonnali megsemmisítésre előkészíteni. Ugyanígy minden fényképet és diagramot, amelyből a hajó útvonalára vagy kiindulási pontjára következtetni lehet. Összegyűjtendő minden asztronómiai adat, hogy adott parancsra, a pillanat törtrésze alatt elpusztítható legyen. Utasításom azonnal végrehajtandó, végrehajtásról jelentést kérek! Kiengedte a gombot. Egyszerre mintha megöregedett volna. Az emberiség s egy idegen faj első találkozása olyasmi volt, aminek számtalan formájára számítottak, de ilyen megoldhatatlanra – egy magányos földi űrhajó és egy magányos idegen véletlen találkozására, mindkettő hazájától távol, egy csillagködben – még nem. Lehet, hogy békességre vágynak, de hiszen épp a látszólagos barátságos viselkedés a legalkalmasabb előkészítése

egy hitszegő támadásnak. Ha az éberségük alábbhagy, az talán az emberiség végét jelentheti – a két civilizáció gyümölcseinek békés cseréje viszont a képzelhető legnagyobb áldás lenne. Minden hiba helyrehozhatatlan, az éberség hiánya határozottan végzetes. A kapitány szobájában nagy-nagy csönd honolt. Az orr felőli videolemezen most a ködnek csak igen kis darabja volt látható. Igen-igen kis darabja. Diffúz, formátlan, derengő köd. De Tommy Dort egyszerre rászegezte az ujját. – Ott! Szilárd tárgy bukkant föl a ködben. Nagyon messze. Fekete volt, nem tükörfényes, hogy a fényt visszaverje, mint a Llanvabon hajóteste. Nagyjából körteforma. Kettőjük közt ritkás, derengő köd, a tárgy részleteit nem lehetett kivenni, de az nyilvánvaló volt, hogy nem természeti eredetű. Tommy ránézett a távolságmutatóra, s halkan közölte: – Nagy gyorsulással felénk tart, uram. Feltehető, hogy ugyanaz jár az eszükben, mint nekünk, uram: egyikünk sem engedheti meg, hogy a másik hazamenjen. Gondolja, hogy megpróbálják felvenni a kapcsolatot velünk, vagy amint lőtávolban leszünk, tüzelnek ránk? A Llanvabon már elhagyta az üres árkot, s ritka, derengő ködben úszott. Sehol egy csillag, csak a köd mélyén a két vad izzás. S körös-körül a mindent feloldó fény, mely különös módon emlékeztetett a földi, tropikus tengerek mélyére, ahogy azt az ember elképzeli. Az idegen hajó egyetlen jelét adta, hogy nem gyilkos szándékkal közeledik. Ahogy közelebb ért a Llanvabonhoz, csökkentette a sebességét. A Llanvabon maga is elébe ment a találkának, majd mozdulatlanul megállt. E mozdulata a másik hajó közelségének felismeréséből fakadt – egyrészt barátságos szándékot, másrészt éberséget jelzett. Viszonylagos mozdulatlanságában tengelyét úgy tudta fordítani, hogy hirtelen támadás esetén a legkisebb célpontot nyújtsa, s így több ideje maradt a célzott tűzre is, mint ha a két hajó elvillan egymás mellett, és sebességük összeadódik. A megközelítés mozzanata azonban maga volt a feszültség. A Llanvabon tűhegyes orra rendületlenül az idegen hajótestre szegeződött. A kapitány keze a sugárágyú elsütőbillentyűjén, ujja egyetlen mozdulatára elszabadult volna a hajó maximális energiája. Tommy Dort összevont szemöldökkel figyelt. Az idegenek civilizációja nyilván igen magas szintű, ha űrhajót építenek, márpedig a civilizációval az előrelátás is együtt jár. Az idegenek tehát bizonyára éppúgy felismerték a két civilizált faj első találkozásának valamennyi lehetséges következményét, mint a Llanvabon emberutasai. Valószínűleg éppúgy vonzotta őket is a két civilizáció békés érintkezésének, ismeretcseréjének lehetősége, mely mindkét faj fejlődésének szárnyat adhat. De ha eltérő emberi kultúrák érintkeznek, az egyik mindig kénytelen meghódolni vagy vállalni a háborút. A behódolás más-más bolygóról származó fajok közt sem folyhat le békésen. Az emberek legalábbis soha nem lennének hajlandók önként alávetni magukat, s az sem valószínű, hogy a másik fejlett faj igen. A kettőjük közti kereskedelem pedig semmiképpen nem nyújtana kárpótlást alárendelt helyzetükért. Némelyik faj – például az ember – előbbre valónak tartja a kereskedést, mint a hódítást. Megeshet – talán! –, hogy az idegenek is. De még az emberek közt is akad, aki háborúra áhítozik. Ha a Llanvabonhoz közeledő idegen hajó visszatér hazai bázisára, s hírt ad az emberiség és a Llanvabonhoz hasonló űrhajók létezéséről, akkor a tulajdon faját a kereskedés vagy háború válaszútja elé állítja. Megeshet, hogy kereskedni akarnak, de az is megeshet, hogy a háborút választják. De a kereskedés mindig két félen múlik, a háború csak egyen. Nincs módjuk meggyőződni az ember békés szándékáról, mint ahogy az emberiségnek sem az övékéről. Így hát mindkét civilizáció biztonságának egyetlen záloga, ha valamelyik vagy mindkét űrhajó itt és most elpusztul. De tulajdonképpen még a győzelem sem elég. Az emberiségnek tudnia kell, hogy hova valósi ez a faj, ha nem is azért, hogy háborúzzon vele, de legalábbis elkerülje.



És azt is tudnia kell, hogy milyenek a fegyvereik, melyek az energiaforrásaik, jelentenek-e ránézve fenyegetést, és szükség esetén hogyan tudja elpusztítani őket. Az idegenek valószínűleg ugyanígy vannak az emberiséggel. A kapitány tehát nem nyomta meg az elsütőbillentyűt, mely lehet, hogy megsemmisítette volna a másik hajót. Nem merte megnyomni. De nem megnyomni sem merte. Arcára kiült a veríték. Fölbúgott az egyik hangszóró. A célzótiszt jelentett: – A másik hajó megállt, uram. Teljesen mozdulatlan. A sugárágyú célra tart. Ez nyomós érv volt. De a kapitány megrázta a fejét, csak úgy magában. Az idegen hajó alig volt húszmérföldnyire. Ott állt holt-feketén. Minden porcikája ilyen barlangmélyi, fényt elnyelő gyászfekete. Részletet nem lehetett kivenni rajta, csak körvonala kidudorodásait a derengő csillagköd hátterén. – Meg se moccan, uram – jelentette egy másik hang. – Modulált mikrohullámot bocsátottak ki felénk, uram. Frekvencia-moduláltat. Nyilván hívójelet. Ahhoz gyönge, hogy kárt tenne bennünk. A kapitány összecsikorgatta a fogát. – Valamit csinálnak – mondta. – Mozgást látok a hajótesten kívül. Figyeljék, hogy mit bocsátanak ki. Célozzák meg a kis sugárágyúval. Kerek kis tárgy vált el simán a másik hajó ovális körvonalától. A körteforma hajó megmozdult. – Távolodik, uram – jelentette a hangszóró. – A kibocsátott tárgy nem mozdul, ott maradt, ahova kirakták. Másik hang szakította félbe: – Újabb frekvencia-modulált hullámnyaláb, uram. Megfejthetetlen. Tommy Dort szeme fölcsillant. A kapitány a videolemezt leste, homlokán gyöngyözött a veríték. – Ez nem rossz, uram – mondta Tommy elgondolkodva. – Ha bármit küldenek felénk, lövedéknek vagy bombának nézzük. Így hát inkább idejöttek, kiraktak egy mentőcsónakot, és megint odébbálltak. Úgy számolnak, hogy mi is kiküldhetünk egy csónakot, vagy akár egy embert is, és fölvehetjük velük a kapcsolatot anélkül, hogy a hajónkat veszélyeztetnénk. Úgy látszik, nagyjából úgy gondolkodnak, mint mi. A kapitány nem vette le szemét a videolemezről. Odaszólt Tommynak: – Mr. Dort, lenne szíves kimenni és megvizsgálni azt a tárgyat? Önnek nem adhatok parancsot, de válságos helyzetben egyetlen kombattáns személyt sem nélkülözhetek. A megfigyelőszemélyzet viszont… – Föláldozható. Készséggel, uram – jelentette ki fürgén Tommy. – Nem viszek mentőcsónakot, uram. Űrruhában megyek, beépített meghajtással. Az kisebb, azt a keze-lába miatt lehetetlen bombának nézni. S azt hiszem, jó lesz, ha keresőt is viszek.



Az idegen hajó folytatta a visszavonulást. Negyven, nyolcvan, négyszáz mérföldnyire. Ott megállt, és egy helyben maradt. Várt. Miközben Tommy a Llanvabon légzsilipében belebújt atomhajtású űrruhájába, hallotta a hajószerte hangszórón sugárzott jelentéseket. Az, hogy a másik hajó négyszáz mérföld távolságban megállt, bátorítóan hangzott. Talán nincs ennél nagyobb hatósugarú fegyvere, s így ott már biztonságban érzi magát. De épp mikor e gondolat megfogamzott benne, az idegen hirtelen újra távolodni kezdett. „Talán – töprengett Tommy – mert az idegenek rádöbbentek, hogy kiszolgáltatták magukat, vagy mert ezt a benyomást kívánták kelteni bennünk.” Elhúzott a Llanvabon tükörfényes ezüsttestétől a fényesen derengő űrbe, melyet ember még sosem észlelt. Mögötte meglendült a Llanvabon is, és elszáguldott. Tommy a sisakja telefonján hallotta a kapitány hangját:

– Mi is visszahúzódunk, Mr. Dort. Van rá némi lehetőség, hogy ez a tárgy nukleáris robbanószerkezet, amelyet a hajójuk közelében nem tudtak alkalmazni, de ránk nézve ebből a távolságból is pusztító. Visszahúzódunk hát. Tartsa rajta a keresőjét a tárgyon. Az érv helytálló volt, ha nem is nagyon vigasztaló. Elvileg elképzelhető olyan robbanóanyag, amely itt húsz mérföld sugarú körben pusztít, de az ember ilyennel még nem rendelkezett. A Llanvabon számára mindenesetre az volt a legbiztonságosabb, ha visszavonul. De Tommy Dort nagyon magányosnak érezte magát. A hihetetlenül csillogó űrben egy csöpp fekete pont felé száguldott. A Llanvabon eltűnt. Tükörfényes teste már viszonylag közelről is beleolvadt a köd fényes derengésébe. Szabad szemmel a másik hajó sem volt látható. Tommy a semmiben úszott, négyezer fényévnyire hazulról, egy csöpp fekete pont felé, s azon kívül más szilárd tárgy nem is látszott az űrben. Az kissé ellapult gömbnek bizonyult, átmérője alig volt több, mint hat láb. Meglódult, mikor Tommy, lábbal lefelé, leszállt rá. Kis csápok vagy szarvacskák meredeztek belőle mindenfelé. A tenger alatti aknák kiálló gyutacsához hasonlítottak leginkább, de mindegyiknek a végén valami kristály csillogott. – Megérkeztem – jelentette Tommy a sisakja telefonján. Megragadta az egyik szarvat, és odahúzta magát a gömbhöz. Fém volt az egész, koromfekete. Űrkesztyűjében természetesen nem tudta kitapintani a fém szövetét, de újra meg újra végigtapogatta, hátha legalább a rendeltetését fölfedezi. – Nem megyek semmire, uram – jelentette. – Nincs mit mondanom, azonkívül, amit a kereső úgyis közvetít. Aztán megérezte a ruháján át is, hogy a test megremeg. A remegést fém csendülése követte. A gömbtest egyik szelete kinyílt. Aztán még egy. Megkerülte a gömböt, hogy benézzen, és szemügyre vegye az első civilizált nem emberi lényt, akit emberi szem valaha látott. De mást nem talált, csak egy sík lemezt, amelyen sötétvörösen izzó pontok kúsztak ide-oda, látszólag céltalanul. Sisaktelefonja meglepett fölkiáltást közvetített. A kapitány hangja válaszolt: – Nagyon jó, Mr. Dort. Állítsa be úgy a keresőjét, hogy a lemezre nézzen. Robotot raktak ki, kommunikációt célzó infravörös videolemezzel. Nem kockáztattak senkit. Így legfeljebb a készülékben tehetünk kárt. Lehet, hogy arra számítanak, fölvesszük a hajóra… s lehet, hogy robbanótöltete van, amelyet akkor robbantanának föl, mikor hazaindulnak. Küldök egy videolemezt, hadd lássák a keresőjükön. Térjen vissza a hajóra, Mr. Dort. – Igenis, uram – mondta Tommy. – De merre van a hajó? Csillagot nem látott. A köd elnyelte mindnek a fényét. A robot helyéről más szilárd tárgy nem látszott, csak a köd középpontjában izzó ikercsillag, így Tommy képtelen volt tájékozódni. Nem volt viszonyítási pontja. – Induljon el, s csak arra ügyeljen, hogy az ikercsillag a háta mögött legyen – kapta a parancsot sisaktelefonon. – Majd fölvesszük. Valamivel később, útközben egy másik magányos alakkal találkozott, aki az idegen gömb felé tartott a videolemezzel. A két űrhajó, mindkettő teljes tudatában, hogy semmit sem mer lazítani az éberségén, nehogy a saját fajtáját veszélyeztesse, e kis gömbrobot útján kívánt kapcsolatba lépni. Mindkettő készen arra, hogy saját videorendszerén megadjon a másiknak minden felvilágosítást, amit meg mer adni, s hogy ily módon megvitassák, mi lenne a legjárhatóbb útja, hogy e találkozás ne veszélyeztesse egyikük civilizációját sem. Bár a legeslegjárhatóbb út az lenne, ha egyetlen gyors és halálos csapással – önvédelemből – bármelyikük megsemmisítené a másik hajóját.



2



A Llanvabonon ettől kezdve kétféle feladatot láttak el egy időben. A hajót azért bocsátották föl a Földről, hogy közeli megfigyeléseket végezzen a fényesen derengő csillagköd középpontját képező ikercsillag kisebbik komponensén. A köd maga a legtitánibb robbanás eredménye volt, amiről az emberiség valaha tudomást szerzett. A robbanás időszámításunk előtt 2946-ban következett be, mielőtt még bárkinek eszébe jutott volna a réges-rég halott Trója hét városa közül akár az elsőnek a megalapítása is. A robbanás fénye a Földet időszámításunk után 1054-ben érte el, mikor is az egyházi annalesek, s náluk valamivel megbízhatóbban a kínai udvari csillagászok annak rendje és módja szerint följegyezték. Elég fényes volt ahhoz, hogy huszonhárom egymást követő napon napvilágnál is látható legyen. Fénye – négyezer fényév távolságból – erősebb volt a Vénuszénál. E néhány adatból kiindulva a csillagászok kilencszáz évre rá ki tudták számítani a robbanás erejét. Az anyagnak a robbanás középpontjából óránként kétmillió-háromszázezer mérföld sebességgel kellett szétrepülnie; ez több mint harmincnyolcezer mérföld percenként, és valamivel több mint hatszázharmincnyolc mérföld másodpercenként. Mikor a huszadik században a csillagászok teleszkópjai célba vették a hatalmas robbanás színhelyét, már csak az ikercsillag létezett – és a köd. A két ikercsillag közül a fényesebbiknek oly magas volt a felületi hőmérséklete, hogy minden más csillagtól eltérőleg spektruma folyamatos volt, és vonalak nem mutatkoztak benne. A Nap felületének hőmérséklete mintegy 7 ezer Kelvin-fok. E forró fehér csillagé 500 ezer. Tömege majdnem annyi, mint a Napé, de átmérője mindössze az ötöde, így sűrűsége százhetvenháromszorosa a vízének, tizenhatszorosa az óloménak, és nyolcszorosa az irídiuménak – amely a Földön ismert legnehezebb anyag. De e sűrűség még meg sem közelíti az olyan fehér törpe sűrűségét, mint például a Sirius kísérőtársa. A Rák-köd fehér csillaga még tökéletlen törpe: az összeomlás stádiumában van. Vizsgálata tehát – beleértve a négyezer évnyi fényoszlopét is – nagyon sokat ígér. A Llanvabon feladata épp e vizsgálatok elvégzése volt. De találkozása az idegen űrhajóval, mely hasonló feladatot teljesített, az expedíció eredeti célját messze felülmúló következményekkel járt. A kis robotgömb a köd ritka gázában úszott. A Llanvabon rendes legénysége teljes riadókészültségben állt az őrhelyén, s ez a hajón ugyancsak feszült idegállapotot eredményezett. A megfigyelőszemélyzet megoszlott: az egyik fele azokat a megfigyeléseket végezte – kedvetlenül –, amelyek miatt a Llanvabont kiküldték. Másik fele annak a kérdésnek szentelte figyelmét, amelyet az idegen űrhajó fölbukkanása vetett fel. Az idegen űrhajó olyan kultúrát képviselt, amely intersztelláris nagyságrendű űrutazásra képes. A majd ötezer évvel ezelőtt bekövetkezett robbanás bizonyára elfújta az élet minden kis szikráját abban a térségben, amelyet ma a köd betölt. Az idegeneknek így nyilván egy másik naprendszerből kellett érkezniük a fekete űrhajón. Utazásuk, éppúgy, mint a földi hajóé, nyilván kizárólag tudományos célokat szolgál. A ködből semmi más hasznot nem lehet húzni. Az idegenek civilizációja tehát legalábbis megközelíti az emberi civilizáció színvonalát, ebből az következik, hogy sok olyasmihez értenek vagy érthetnek, sok olyasmit gyártanak vagy gyárthatnak, ami békés kereskedelem tárgyát képezhetné köztük és az emberiség közt. De óhatatlanul tisztában vannak azzal is, hogy az emberiség léte és civilizációja potenciális veszélyt jelent saját fajukra nézve. A két faj barátságban is élhet, de egymás halálos ellenségévé is válhat. Mindkettő akaratlanul is iszonyú fenyegetés a másik számára. S e fenyegetés ellen semmi más nem nyújt teljes biztonságot, mint a másik megsemmisítése.

A Rák-ködben e kérdés közvetlenül és élesen vetődött fel. A két faj jövendő viszonyát itt és most kellett meghatározni. Ha sikerül megalapozni a kettőjük közti barátságot, akkor az egyik, egyébként halálraítélt faj megmarad, s a barátság mindkettőjüknek fölmérhetetlen javára válik. De e barátságot úgy kell megalapozniuk, egymás kölcsönös bizalmát úgy kell kivívniuk, hogy egy pillanatig se vállalják a másik hitszegő támadásának kockázatát. A bizalmat a teljes bizalmatlanság talaján kell fölépíteniük. Egyikük sem térhet úgy vissza a bázisára, hogy a másiknak módjában álljon ártani az ő fajának. Egyikük sem kockáztathat semmit, az pedig a bizalom létrejöttéhez nélkülözhetetlen. Mindkettőjük számára egyetlen biztonságos megoldás létezik: elpusztulni, vagy a másikat elpusztítani. De még háborúra számítva sem elég, ha csupán elpusztítják a másikat. Ha képesek csillagközi utazásra, az idegeneknek feltétlenül rendelkezniük kell atomenergiával, ismerniük kell a fénysebességnél gyorsabb meghajtás valami formáját. Ha van rádiólokátoruk, videolemezük és mikrohullámú adó-vevő készülékük, bizonyára sok mással vannak még fölszerelve. Vajon a fegyvereik milyenek? Mi mindenre terjednek ki az ismereteik? Melyek az energiaforrásaik? Vajon kifejlődhet köztük békés kereskedelem, vagy a két faj annyira más, hogy csak háború képzelhető a két bolygó közt? És ha a béke lehetséges, hogyan lehet elkezdeni? A Llanvabon embereinek adatokra volt szükségük – és ugyanígy a másik hajó legénységének. Minden szemernyi értesülést, amire csak szert tudnak tenni, haza kell juttatniuk. És mindezek közt a legfontosabb, éppen háború esetére, hogy hol helyezkedik el a másik civilizáció. Mert ez egy intersztelláris háborúban döntő tényező lehet. De ugyanígy minden más értesülés hallatlanul értékesnek bizonyulhat. A tragédia, hogy képtelenség a másiktól olyan értesülést szerezni, amely megalapozná a békét. Hisz egyik hajó se kockáztathatja a saját fajának jövőjét azzal, hogy hisz a másik jóakaratában vagy becsületében. Így aztán fura fegyverszünet jött létre a két hajó közt. Az idegen is éppúgy folytatta a megfigyelés munkáját, mint a Llanvabon. A kicsike robot ott lebegett a ragyogó űrben. A Llanvabon keresője az idegen hajó videolemezére szegeződött. Az idegen hajó keresője a Llanvabon videolemezét firtatta. Létrejött kettőjük közt a kapcsolat. Ezután már gyorsan fejlődött. Tommy Dort az elsők közt volt, akik jelentést tettek az előrehaladásról. Az ő különleges feladata az expedíció során befejeződött. Így hát őt bízták meg, hogy dolgozza ki az idegenekkel való kommunikáció módszerét. Most épp a kapitány szobájába indult a hajó egyetlen pszichológusával, hogy e feladat sikeres teljesítéséről beszámoljon. A szobában, mint mindig, teljes csönd uralkodott, s csak a vezérlőasztal vörös fényei s körös-körül a falon és a mennyezeten a nagy videolemezek világítottak. – Elég jó kommunikációt sikerült létrehoznunk, uram – jelentette a pszichológus. Fáradtnak látszott. Eredeti feladata útközben az lett volna, hogy a megfigyelőszemélyzet egyes tagjainak egyéni hibatényezőjét mérje, s ezek kiküszöbölése révén a megfigyeléseket lehetőleg közelítse az abszolút pontossághoz. S most olyan szolgálatra kényszerült, amelyre nem volt meg a fölkészültsége, s ez nagyon megviselte. – Azaz gyakorlatilag mindent közölni tudunk velük, amit kívánunk, s megértjük a válaszukat is De azt természetesen nem tudjuk megállapítani, hogy amit mondanak, igaz-e. A kapitány szeme Tommy Dortra fordult. – Összeeszkábáltunk egy olyan fordítógépfélét – mondta Tommy. – Mi videolemezeket használunk, és persze közvetlen rövidhullámú adást. Ők frekvenciamodulált mikrohullámot, és a hullámformát változtatják – valahogy úgy, ahogy mi a magán- és mássalhangzóinkat beszéd közben. Minthogy mi ehhez hasonlót sem használtunk soha, a készülékeink nem tudnak mit kezdeni vele. De kidolgoztunk egy kódot, amely mind-



kettőnk készülékeinek megfelel. Ők frekvenciamodulált mikrohullámon adnak, mi az ő jeleiket hangjelekké alakítjuk át. A mi beszédünket meg ők frekvenciamodulált jelekké alakítják. A kapitány összevonta szemöldökét. – Vajon mi célt szolgálnak a mikrohullámok hullámalak-változásai? Erről mit tud? – Videolemezen megmutattuk nekik a mi adó-vevő berendezésünket, s ők is nekünk az övéket. Ők közvetlenül érzékelik a frekvenciamodulációt. Azt hiszem – jegyezte meg Tommy óvatosan –, a hangot egyáltalán nem ismerik, beszédben sem. Felszereltek egy kommunikációs szobát, s figyeltük őket a velünk való érintkezés közben. Semmiféle olyan mozgást nem észleltünk rajtuk, amely a mi beszédszervünk mozgásának megfelelne. Mikrofon helyett egy olyan műszer mellé állnak, amely a mi vevőantennánkra emlékeztet. Az a benyomásom, uram, hogy mikrohullámot használnak ahhoz, amit leginkább talán személyek közti érintkezésnek, beszélgetésnek nevezhetnék. Azt hiszem, a mi hangképzésünknek náluk a mikrohullámsorok keltése felel meg. A kapitány rámeredt. – Ezt úgy érti, hogy telepatikus úton érintkeznek? – Hm. Valahogy úgy, uram – mondta Tommy. – De úgy is, hogy magunk is megtaláltuk a gondolatátvitel módját, mármint a velük való érintkezésben. Ők ugyanis valószínűleg süketek. Mindenesetre fogalmuk sincs, hogy levegőben keltett hanghullámokat is lehet kommunikációs eszközül alkalmazni. Hangot egyszerűen nem használnak, semmilyen célra. A kapitány elraktározta az értesülést. – Van még valami? – Nos, uram – mondta Tommy elgondolkodva –, azt hiszem, mi elkészültünk. A videolemezek útján sikerült megállapodnunk a tárgyakat jelző jegyekben, s diagramok meg képek segítségével kidolgoztuk az igéket, igeidőket stb. Van vagy kétezer közös jelentésű alapszavunk. Beállítottunk egy analizátort a hullámcsoportjaik osztályozására, amelyeket elemzés után a dekódolóba táplálunk be. A készülék kódoló végződése a válaszüzenetet alakítja át mikrohullámcsoportokká. Ha kész az idegen hajó kapitányával beszélni, uram, mi készen állunk.



– Hm. És mi a benyomása a lelki alkatukról? – kérdezte a kapitány a pszichológustól. – Nem tudnám megmondani, uram – mondta a pszichológus zavartan. – Teljesen őszintének látszanak. De annak a feszültségnek, amelynek feltétlenül uralkodnia kell köztük, semmi jelét nem adják. Úgy viselkednek, mintha a kommunikáció módszereit és eszközeit kizárólag baráti beszélgetés céljára dolgoztuk volna ki. De van egy… hogy is mondjam… mellékzöngéje a… A pszichológus nagyon értett a pszichológiai mérésekhez, az pedig fontos és hasznos szakterület. De arra nem volt felkészülve, hogy egy teljesen idegen gondolkodásmódot analizáljon. – Ha szabad megjegyeznem, uram… – kezdte Tommy feszengve. – Nos? – Ők szintén oxigént lélegeznek – mondta Tommy –, és még sok más szempontból meglehetősen hasonlítanak ránk. Az a benyomásom, uram, hogy a két faj fejlődése nagyjából hasonló lehetett. Talán a szellemi fejlődés is párhuzamos volt, éppúgy, mint… igen… az alapvető testi funkciók is. Ezt úgy értem – tette hozzá lelkiismeretesen –, minden élőlénynek kell hogy emésztőszerve, anyagcseréje legyen, s mind kiüríti a salakanyagokat. S talán minden értelmes agy észlel, tudatosít és reagál. Megnyilatkozásaikban például kifejezett iróniát figyeltem meg. Ez humorérzéket is jelent. Szerintem, uram, kellemes lények lehetnek. A kapitány nehézkesen fölállt.

– Hm – jegyezte meg bölcsen. – majd meglátjuk mi mondanivalójuk van. Átment a kommunikációs terembe. A robot videolemezére állított kereső be volt kapcsolva. A kapitány odaállt elébe. Tommy Dort leült a kódológéphez, és kopogtatni kezdett a billentyűkön. A készülék képtelen hangokat adott ki, ezeket egy mikrofon felfogta, a kódoló frekvenciamodulált mikrohullámú jelekké alakította át, s ezeket sugározták ők az űrbe a másik hajó felé. A robotba helyezett relé közvetítésével a videolemezen szinte azonnal megjelent a másik hajó belsejének képe, a képet a kereső továbbította az ő hajójukra. Egy idegen nézett rájuk kérdő tekintettel a képről. Rendkívül emberi megjelenése volt, de mégsem volt ember. Hallatlanul csupasz, ugyanakkor derűsen őszinte benyomást keltett. – Most, hogy két eltérő, de civilizált faj először találkozik – mondta komoran a kapitány –, szeretném megragadni az alkalmat, hogy hangot adjak abbeli reményemnek: e találkozás eredményeként a két nép közt meleg baráti kapcsolat jön létre. Tommy Dort habozott. Majd vállat vont, és nagy szakértelemmel lekopogtatta a kódolón a kapitány szavait. A készülék újabb képtelen hangokat adott. Az idegen kapitány szemmel láthatólag megkapta az üzenetet. Kissé gunyoros helyesléssel bólintott. A nagy Llanvabon dekódoló készüléke fölbúgott, kiírta és kidobta a választ. Tommy szenvtelenül olvasta. – Azt mondja, uram: „Ez mind nagyon szép, de vajon van-e valami mód rá, hogy elevenen engedjük haza egymást? Boldogan hallanám, ha valami ilyet ki tudnának agyalni. Mert pillanatnyilag úgy rémlik, hogy valamelyikünknek itt kell elpusztulnia.”

3 A hajón zavart volt a légkör. Túlságosan sok kérdésre kellett azonnali választ adni. S nem volt, aki csak egyre is válaszolni tudott volna. Márpedig mind választ kívánt. A Llanvabon éppenséggel már el is indulhatott volna haza. Lehet, hogy az idegen a fénysebességet még nála is jobban meg tudja sokszorozni, lehet, hogy nem. Márpedig ha igen, megeshet, hogy a Llanvabon már olyan közel kerül a Földhöz, hogy elárulja a helyzetét, és akkor harcra kényszerül. S e harcban vagy győz, vagy nem győz. De még ha győz is, ki tudja, nincs-e az idegen hajónak olyan hírközlő rendszere, amelyen az idegen bolygóval még a csata kezdete előtt tudathatja a Llanvabon úti célját. Persze az is előfordulhat, hogy a harcban a Llanvabon alulmarad. S ha már el kell pusztulnia, jobb, ha itt pusztul el, és semmi nyomot nem szolgáltat arra vonatkozólag, hogy egy fölkészült, fölfegyverzett űrcsatahajó-flotta hol találhat rá a gyanútlan emberekre. A fekete hajó pontosan ugyanilyen kutyaszorítóban volt. Az is elindulhatott volna már haza. De lehet, hogy a Llanvabon a gyorsabb, s ha valaki idejében nekilát, a túlsebesség mezejét nyomon lehet követni. És az idegenek se tudták, hogy a Llanvabon vajon kapcsolatba tud-e lépni honi bázisával anélkül, hogy hazatérne. És ha már az a sors vár rájuk, hogy elpusztuljanak, akkor inkább itt vívják meg a harcot, hisz akkor hazai civilizációjuknak semmiképpen nem kell egy potenciális ellenséggel számolnia. Ily módon hát egyik hajó se gondolhatott menekülésre. Lehet, hogy a fekete hajó ismerte a Llanvabonnak a Rák-ködben megtett útvonalát, de az egy logaritmusgörbe utolsó szakasza volt, s a görbe jellemzőit nem ismerhették. Ebből még nem állapíthatták meg, hogy a földi hajó honnan indult. Pillanatnyilag tehát egyik hajó se mozdult. De változatlanul fennállt a kérdés: „És most?” Erre nem volt meghatározott válasz. Az idegenek csak információért adtak információt – és egyikük sem volt mindig tisztában vele, hogy mit is ad. Tommy Dort vért izzadt aggodalmában, nehogy valami nyomot szolgáltasson a Föld hollétére.



Az idegenek látószerve infravörös fényre volt érzékeny, s így a robot kommunikációs csomópontján fölállított videolemezek és keresők képeit kölcsönösen át kellett transzformálniuk, egy fényoktávval lejjebb vagy feljebb, különben egyikük számára se mondtak volna semmit. Az idegeneknek eszükbe se jutott, hogy már a látószervük is elárulja: a napjuk vörös törpe, s hogy a fényt az emberi látás spektrumának küszöbét még el nem ért legnagyobb energiájú fényforrásból merítik. De miután erre a Llanvabonon rádöbbentek, mindjárt azt is fölismerték, hogy az emberi szem fényérzékeléséből az idegenek is éppúgy következtethetnek a Nap spektrumtípusára. Az idegeneknek volt egy készülékük, azokat a mikrohullám-sorokat örökítették meg vele, amelyeket az egymás közti érintkezésben éppoly ösztönösen alkalmaztak, mint az emberek a hanghullámokat, s az emberek ezt rettenetesen szerették volna megismerni. Az idegeneket meg a hang rejtélye bűvölte el. Persze ők is képesek voltak érzékelni a hangot, mint ahogy az ember is az infravörös hullámot a tenyerén hő alapján, de éppúgy nem tudtak különbséget tenni hangszín és hangszín közt, mint ahogy az ember sem érzékeli fél oktávon belül két hősugár frekvenciakülönbségét. Számukra a hangtan emberi tudománya jelentős felfedezés volt. A hangot sok olyasmire tudták volna alkalmazni, amit az ember nem is képzel – ha megmaradnak. De ez más kérdés volt. Egyik hajó sem távozhatott úgy, hogy el ne pusztítsa előbb a másikat. De miközben az információcsere tartott, egyik sem engedhette meg magának, hogy a másikat elpusztítsa. Vagy ott volt a két hajó színének különbsége. A Llanvabon kívülről tükörfényes. A másik hajó látható fényben koromfekete. Tökéletesen elnyelte a hőt, s ugyanolyan tökéletesen kellett volna sugároznia is. De nem sugározta. Fekete bevonata nem „fekete test” színű volt, nem is színtelen. Egy meghatározott hullámhosszú infravörös hullámot tökéletesen visszavert, és ugyanebben a hullámsávban fluoreszkált is. Abszorbeálta s nem sugárzó kis frekvenciára transzformálta a nagy frekvenciájú hőhullámokat – s így az űrben is megtartotta a kívánt hőmérsékletet.



A kommunikáció fenntartása továbbra is Tommy Dort feladata volt. Úgy találta, hogy az idegenek gondolkodásmódja nem olyan idegen, hogy ne tudná megérteni. A műszaki kérdések megbeszélése során eljutottak az intersztelláris navigációig. Az eljárás ismertetéséhez csillagtérképre volt szükség. Hozhattak volna egy csillagtérképet a térképteremből – de arról meg lehetett volna állapítani, hogy projekciója milyen nézőpontból indul ki. Tommy tehát külön erre a célra készíttetett egy térképet, amely a csillagokat képzelt, de nagyon meggyőző vetületben ábrázolta. A kódoló és dekódoló segítségével lefordította a térkép használati utasítását. Viszonzásul az idegenek is föltüntették a videolemezen a maguk csillagtérképét. Ezt a Llanvabonon azonnal lefényképezték, és a navigációs tisztek nekiláttak, hogy kiszámítsák: a galaktika mely pontjáról látszanak ilyen vetületben a csillagok és a Tejút. Elámultak tőle. Végül Tommy döbbent rá, hogy az idegenek is külön térképet szerkesztettek a bemutatás céljára, és ez Tommy korábban bemutatott hamis térképének tükörképe. Tommy szélesen elmosolyodott. Kezdte megkedvelni az idegeneket. Nem voltak emberek, de a humorérzékük nagyon is emberi volt. Idővel meg-megeresztett egy-egy szelíd viccet. Ezeket persze kódolni kellett, átalakítani a titokzatos frekvenciamodulált mikrohullámcsoportokra, átsugározni a másik hajóra, ahol csak a jó ég tudja, mennyire maradtak érthetőek. Egy vicc, amelyet ennyit alakítgatnak, aligha mulatságos. De az idegenek megértették a csattanót. Közöttük is volt egy, akinek a kommunikáció fenntartása mindennapos kötelessége volt, akár Tommynak a kódológép kezelése. Kettőjük közt egész bolond barátság szövődött, a kódoló, a dekódoló és a mikrohullámcsoportok segítségével. Hivatalos üzenetváltás közben az idegen magántermészetű, csöppet sem formális megjegyzéseket sugárzott Tommynak. Egyre gyakrabban árulták el egymásnak zavarodottságukat. Tommy, ki

tudja, miért a „Bak” kódnevet adta túloldali kollégájának, s valahányszor az a saját jegyével jegyezte az adást, a dekódoló mindig jelezte e tényt. Érintkezésük harmadik hetében a dekódoló váratlanul egy személy szerint Tommynak szóló üzenetet írt ki: „Derék fickó vagy. Kár, hogy ki kell nyírnunk egymást – Bak.” Tommynak is ugyanez járt a fejében. Lekopogtatta hát a szomorú választ: „Mi nem látunk semmi kiutat. És ti?” Rövid szünet után a dekódoló kiírta a választ: „Ha meg tudnánk bízni egymásban, lenne. A mi kapitányunk nagyon szeretné. De nem bízhatunk bennetek és ti se bennünk. Ha tehetnénk, hazakísérnénk titeket, és ti is minket. De fájlaljuk, hogy így van – Bak.” Tommy bevitte az üzeneteket a kapitányhoz. – Ezt nézze, uram! – jelentette ki nyomatékosan. – Ezek majdnem hogy emberek. És nagyon rendes palik. A kapitány épp fontos munkájával volt elfoglalva: azon töprengett, hogy min töprengjen, aztán töprengett rajta. Fáradtan jelentette ki: – Ezek oxigént lélegeznek. Légkörükben huszonnyolc százalék az oxigén és nem húsz, de nagyon jól megélnének a Földön. Kívánatos lenne számukra a meghódítása. És még mindig nem tudjuk, miféle fegyvereik vannak, vagy milyenek kifejlesztésére képesek. Maga talán megmondaná nekik, hol a Föld? – Nem, dehogy – mondta Tommy boldogtalanul. – Valószínűleg ugyanígy vannak ők is velünk – jegyezte meg szárazon a kapitány. – És még ha sikerülne is baráti kapcsolatot létrehoznunk, meddig tartana ez a barátság? Ha a fegyvereik nem érnek fel a mieinkkel, úgy éreznék, hogy a biztonságuk érdekében tökéletesíteniük kell. És mi, tudván, hogy fölibénk akarnak kerekedni, még addig összezúznánk őket, amíg módunkban áll – a magunk biztonsága érdekében. Ha meg fordított a helyzet, ők zúznának össze minket, nehogy utolérjük őket. Tommy nem szólt egy szót sem, de nyugtalanul mocorgott. – Ha viszont elpusztítjuk a fekete hajót, és hazamegyünk – mondta a kapitány –, a Föld kormánya rossz néven veszi, hogy nem tudjuk megmondani, honnét jöttek. De hát mi mást tehetnénk? Még szerencse, ha élve visszajutunk, és hírüket visszük. Ezekből lehetetlen több információt kicsikarni, mint amennyit mi adunk, a címünket meg csak nem fogjuk megadni nekik! Véletlenül akadtunk össze. Ha ezt a hajót most elpusztítjuk, megeshet, hogy több ezer évig megint nem találkozunk. Kár, mert igazán érdemes volna kereskedni velük. De a békéhez kettő kell, és nem kockáztathatjuk meg, hogy megbízzunk bennük. Nincs más megoldás, mint hogy elpusztítsuk őket, ha tudjuk; ha meg nem, gondoskodjunk róla, hogy a mi pusztulásunk esetén semmi nyomot ne találjanak, ami elvezetné őket a Földre. Ez igazán nincs ínyemre – mondta fáradtan a kapitány –, de egyszerűen nincs más megoldás.

4 A Llanvabonon két csoportra osztották a technikusokat, és mindkettő eszeveszett munkában volt. Az egyik a győzelemre, a másik a vereségre készítette fel a hajót. A győzelemre készülő csoportnak kevesebb tennivalója akadt. A hajó egyetlen fegyvere, amihez némi reményt fűzhetett, a nagy sugárágyú volt. Most óvatosan változtattak a fölfüggesztésén, ezentúl nem volt rögzített helyzetben, mikor is előrenézett, és mozgástere mindössze 5°-ot tett ki. Radarirányítású elektronikus célzóberendezéssel kötötték össze, amely lehetővé tette, hogy az adott célt a hajó mozgásától függetlenül, teljes pontossággal



követni tudja. S ami ennél is több: egy eddig még meg nem énekelt lángész a gépteremben olyan energiatároló rendszert épített, amelynek révén a hajó pillanatnyilag termelt teljes energiakészletét akkumulálni lehetett, hogy szükség esetén a sugárágyú a hajó normál energiakészletének többszörösét bocsáthassa ki. Ily módon a sugárágyú elméleti hatósugara megsokszorozódott, és pusztító ereje is fokozódott. De ennél többet nemigen tehettek. A vereségre készülő csoportnak tágabb volt a munkatere. A hajó valamennyi csillagtérképét, minden árulkodó navigációs segédeszközt, Tommy Dortnak a hathavi utazás során készített valamennyi felvételét s minden olyan jelentést, amely a Föld helyzetére nézve kiindulópontul szolgálhatott, összegyűjtöttek, hogy bármely pillanatban meg lehessen semmisíteni. Ez mind lepecsételt iratszekrényekbe került, s ha ezek bármelyikét olyasvalaki próbálta volna kinyitni, aki nem volt pontosan tisztában a bonyolult eljárással, valamennyi iratszekrény tartalma azon nyomban magas hőfokon hamuvá égett, s a hamu rekonstruálhatatlanul szétszóródott volna. Persze arra az esetre, ha a Llanvabon mégis győzne, biztonság kedvéért leíratlanul kidolgozták az iratszekrények újrafölnyitásának módszerét is. A hajó testére körös-körül atombombákat erősítettek. Ha a hajó emberlegénysége a hajó teljes pusztulása előtt semmisülne meg, az atombombák automatikusan felrobbannának, amint a másik hajó legénysége a Llanvabont birtokába veszi. A hajón nem voltak kész atombombák, csak kis tartalék atomenergia-egységek. Ezeket nem volt nehéz úgy átszerelni, hogy aktiválásuk esetén folyamatos és egyenletes energiaszolgáltatás helyett egyszerre szabadítsák fel egész energiájukat. És a földi hajó legénységének négy tagja, űröltözetben, zárt sisakban, állandó készenlétben állt, hogy fölvegye a harcot, ha a hajó valamely váratlan támadás következtében bármelyik részén léket kapna. Úgy látszott azonban, hogy hitszegő támadástól nem kell tartani. Az idegen kapitány nyíltan beszélt. Modora olyasvalakire vallott, aki fanyarul beismeri, hogy a hazudozásnak semmi értelme. A Llanvabon kapitánya nehezen bár, de a maga részéről is elismerte az őszinteség előnyeit. Mindketten állították – hihetőleg őszintén –, hogy barátságot áhítanának a másik fajjal. De egyikük sem bízhatott meg annyira a másikban, hogy ne kövessen el minden elkövethetőt annak kifürkészésére, amit mindkettőjüknek a legkétségbeesettebben kellett titkolniuk: hogy hol van hazai bolygójuk. És egyikük sem merte elhinni, hogy a másik nem képes őt nyomon követni és a bolygó helyét földeríteni. Mindketten kötelességüknek érezték, hogy véghezvigyék ezt a – másik számára – tűrhetetlen feladatot, tehát egyikük sem kockáztathatta meg, hogy a másikban megbízzon, s ezzel lehetővé tegye saját fajának esetleges kiirtását. Kénytelenek voltak hát vállalni a harcot, hisz mást nem tehettek. Azzal, hogy előbb a másikról minél több információt összegyűjtenek, csak emelték a harc tétjét. De volt egy határ, amit az információcsere nem haladhatott meg. Egyikük sem adhatott a másiknak semmiféle felvilágosítást a fegyvereire, bolygója lakosságára és erőforrásaira nézve. Még csak azt sem árulhatta el, hazai bázisa milyen messze van a Rák-ködtől. Folyt köztük az információcsere, de mindketten tudták, hogy azt halálos küzdelem követi, s mindkettő igyekezett saját civilizációját olyan súllyal képviselni, hogy a másiknak eszébe se jusson a hódítás gondolata – mindkettő igyekezett tehát minél fenyegetőbb színben feltűnni, és ezzel még elkerülhetetlenebbé tette az összecsapást.



Érdekes, hogy teljesen idegen agyak mennyire eggyé tudnak válni. Tommy Dort, a kódolóés dekódológép fölött verejtékezve, a kezdeti, elég dagályos üzenetváltások óta egymást követő üzeneteket személy szerint valahogy nagyon közelállónak érezte. Az idegeneket csak a videolemezen látta, és akkor is az ő látásspektrumától legalább egy oktávval eltérő fényben. Azok is nagyon fura, áttranszponált világításban láthatták őt, hiszen az emberi szemnek kedvező fényt ők nagyon is ibolyántúlinak tekinthették. De az agyuk

hasonlóan működött. Döbbenetes, hogy milyen hasonlóan. Tommy Dort rokonszenvet, sőt, valami barátságfélét érzett a fekete űrhajó kopoltyúval lélegző, csupasz és fanyarul ironikus utasai iránt. E szellemi rokonság tette, hogy – ha reménytelenül is – a megoldásra váró kérdés különféle aspektusairól valami táblázatfélét állított fel. Nem hitte, hogy az idegenekben ösztönös vágy élne az emberek megsemmisítésére. Sőt, az idegenektől származó üzenetek elemzése valami megbecsülésfélére vallott, olyasfélére, amilyet a Földön az ellenséges katonák éreznek egymás iránt fegyverszünet esetén. Az emberekben sem volt semmi ellenséges érzés az idegenek iránt, s feltehetőleg azok is így voltak velük. De szigorúan logikai okokból vagy ölniük kellett, vagy vállalniuk a megöletést. Tommy táblázata nem volt mindennapos. Listát készített az emberek megvalósítandó céljairól, s ezeket fontosságuk szerint sorrendbe szedte. Az első, hogy hírt vigyenek a Földre az idegen civilizáció létezéséről. A második, hogy meghatározzák annak helyét a galaktikában. A harmadik, hogy annyi információt vigyenek haza róla, amennyit csak lehet. Most mind a harmadik megvalósításán dolgoztak, a második valószínűleg megvalósíthatatlan. Az első eredménye – és a többié is – végső soron az elkerülhetetlen küzdelem kimenetelétől függött. Az idegenek céljai pontosan ugyanezek, a földieknek tehát meg kellett akadályozniuk: először, hogy az idegenek hírül vigyék a Föld civilizációjának létezését; másodszor, hogy meghatározhassák a Föld helyét; harmadszor, hogy bármi olyan értesülésre tegyenek szert, amely megkönnyítené az emberiség ellen intézett támadást, vagy arra fölbátorítaná őket. S most ők is a harmadik cél megvalósításán fáradoznak, a másodikéra áhítoznak, az elsőével pedig várniuk kell a csata kimeneteléig. Semmi lehetőség nem kínálkozott a komor kényszer, a fekete hajó elpusztításának elkerülésére. Nyilván az idegenek se láttak semmi más kiutat, mint a Llanvabon megsemmisítését. De Tommy Dort, miközben szomorúan tanulmányozta a táblázatot, rádöbbent, hogy még a megsemmisítő győzelem se lenne tökéletes megoldás. Az igazi, ha a Llanvabon hazavihetné a fekete hajót, s odahaza a Földön tüzetesen áttanulmányozhatnák. Csak így lehetne teljes egészében megvalósítani a harmadik célt. Tommy azonban irtózott az effajta megsemmisítő győzelem gondolatától – még ha egyáltalán megvalósítható volna is. Még a gondolatától is irtózott, hogy olyasvalakiket gyilkoljanak, akik – ha nem is emberek – értik az emberi tréfát. És attól a gondolattól is, hogy a Föld egy idegen civilizáció elpusztítására csak azért fölszereljen egy űrcsatahajó-flottát, mert annak az idegen civilizációnak a puszta léte veszedelmes. E véletlen találkozás két nép közt, mely egymás barátja lehetne, most olyan helyzetet teremtett, hogy abból semmi más nem következhet, csak teljes pusztulás. Tommy Dort már kezdte megutálni a tulajdon agyát, hogy nem talál valamirevaló megoldást. Pedig kell megoldásnak lennie! A tét túlságosan nagy! Képtelenség, hogy két űrhajó – egyik se harcra épült – harcba bocsátkozzék, csak hogy amelyik kettőjük közül megmarad, hírt vigyen, s ezzel megindítsa az eszeveszett háborús készülődést a gyanútlan másik faj ellen. Hiszen ha mindkét fajt figyelmeztetni lehetne, ha mindkettő tudná, hogy a másik nem kíván háborúságot, ha fenn tudnák tartani a kapcsolatot egymással, de egymás bolygójának hollétét mind az ideig nem ismernék, míg meg nem teremtik a kölcsönös bizalom alapját… Lehetetlen. De hallatlanul csábító. Valóságos álom. Képtelenség. De olyan megejtő képtelenség, hogy Tommy szomorúan betáplálta a kódológépbe kopoltyúval lélegző barátja, Bak számára, aki pillanatnyilag néhány százezer mérföldnyire leledzett a csillagköd derengő fényességében. „Bizony – felelte Bak a papíron, amely kihullott a dekódoló kiírónyílásán. – Szép álom. Mert kedvellek, de akkor se hihetek neked. Ha ezt én mondtam volna először, te is kedvel-



nél, és te se hinnél nekem. Pedig nem is hiszed, hogy mennyire igazat beszélek, s talán te is sokkal igazabbat, mint hinném. De nincs mód, hogy megbizonyosodjunk róla. Kár.” Tommy Dort szomorúan bámult az üzenetre. Érezte, hogy iszonyú felelősség nyomja a vállát. De ezt érezte a Llanvabonon mindenki. Ha az összecsapás során alulmaradnak, nagyon valószínű, hogy az emberi faj belátható időn belül megsemmisül. Ha ők maradnak felül, nagyon valószínű, hogy az idegenekre vár pusztulás. Néhány ember tettein milliók vagy milliárdok sorsa múlik. Aztán Tommy egyszerre felfedezte a megoldást. Döbbenetesen egyszerű, ha beválik. Az emberiség és a Llanvabon számára legalább részleges győzelmet jelent. Mozdulatlanul ült, moccanni se mert, nehogy megszakadjon a gondolatlánc, amely az első, határozatlan ötletet követte. Újra meg újra végiggondolta, izgatottan kereste és küszöbölte ki az ellentmondásokat, a terv megvalósíthatatlan elemeit. Ez a megoldás! Tudta. Szinte szédelgett a megkönnyebbüléstől, mikor elindult a kapitány szobájába, s engedélyt kért a szólásra. A kapitánynak, többek közt az a dolga, hogy kitalálja, min töprengjen. De a Llanvabon kapitányának nem kellett keresnie a töprengenivalót. Az alatt a három hét és négy nap alatt, amely az idegen, fekete hajóval való találkozásuk óta eltelt, a kapitány arca megöregedett és megráncosodott. Mert nemcsak a Llanvabon sorsán volt mit töprengenie – hanem az emberiségén is. – Uram – kezdte Tommy, és a szája taplós volt a nagy-nagy komolyságtól –, ajánlhatnék egy módszert az idegen hajó megtámadására? Magam vállalkoznék rá, és ha nem válna be, a mi hajónk nem veszítene vele semmit. A kapitány semmibe vesző tekintettel nézett rá. – A taktikát már kidolgoztuk, Mr. Dort – mondta komoran. – Szalagra is vettük, a hajó automatikus irányítása érdekében. A kockázat irtózatos, de mi mást tehetnénk? – Azt hiszem – kezdte óvatosan Tommy –, tudom, hogyan lehetne e kockázatot kiküszöbölni. Tegyük fel, uram, hogy üzenetet küldünk a másik hajóra, amelyben fölajánljuk… Csak mondta tovább a kapitány szobájának halotti csendjében, a videolemezek előtt, amelyeken nem látszott semmi más, csak a kinti roppant köd s a köd szívében az ádázul izzó ikercsillag.

5



A kapitány maga lépett át Tommyval a hajó légzsilipjén. Egyrészt, mert úgy látszott, Tommy akcióját a kapitány teljes tekintélyével kell támogatni. Másrészt, mert a kapitány többet töprengett, mint a Llanvabonon bárki más, és már unta a töprengést. Ha Tommyval tart, maga intézheti az ügyet, s ha nem sikerül, őt ölik meg először – a földi hajó tervezett hadmozdulatait meg úgyis betáplálták már az irányító automatába, és egyeztették az időtényezőket. Ha Tommyt meg a kapitányt megölik, csak egy gombot kell megnyomni, és a Llanvabon az elképzelhető legvadabb totális támadást intézi a fekete hajó ellen, s ez vagy az egyik, vagy a másik – vagy mindkét – hajó teljes pusztulását okozza. A kapitányt tehát senki se vádolhatja, hogy elhagyta a hajót. Kitárult a légzsilip külső ajtaja. A csillogó semmire, a ködre nyílt. Húsz mérfölddel arrébb kicsike robotgömb úszott az űrben, írt le hihetetlen pályát a két ikernap körül, s került mind közelebb-közelebb hozzájuk. Persze nem fogja elérni egyiket sem. Hisz a fehér csillag egymaga is sokkal melegebb, mint a Föld napja, heve már a Nap és a Neptun távolságának ötszörösén is földi hőmérsékletet teremtene bármi tárgyon. A kis robotot az izzó fehér törpe már a Plútó távolságában is a vörös izzás hőfokára hevítené. Semmikép-

pen nem tudná hát kilencvenegynéhány millió mérföldnyire megközelíteni, mint amennyire a Föld kering a Naptól. Ebben a távolságban fémburka már megolvadna, fölforrna és elpárologna. De így, fél fényévnyi távolban tőle, a gömböcske zavartalanul úszott az űrben. A két űrruhás alak ellibbent a Llanvabontól. A két kis atomhajtóművet, mely csöpp, független űrhajóvá tette őket, némileg átalakították, de ez működésüket nem befolyásolta. Közeledtek a hírközlő robothoz. A kapitány, kinn az űrben, mogorván kijelentette: – Mr. Dort, én világéletemben kalandra vágytam. De ez az első eset, hogy ezt igazolni tudom magam előtt. Hangja a sisaktelefon hallgatóján érkezett Tommyhoz. Tommy megnyalta az ajkát, és így szólt: – Én ezt nem tekintem kalandnak, uram. Szörnyen szeretném, ha tervünk sikerrel járna. Azt hiszem, akkor lenne kaland, ha ezzel nem törődnénk. – Szó sincs róla – mondta a kapitány. – Kaland az, ha az ember az életét veti a mérleg serpenyőjébe, s várja, hogy hol állapodik meg a mutató. Odaértek a robotgömbhöz. Megkapaszkodtak a kurta, keresőhegyű szarvakban. – Értelmes népek ezek – mondta komoran a kapitány. – Úgy látszik, mielőtt még harcra kerül a sor, rettenetesen szeretnének többet is látni a hajónkból, mint a kommunikációs szobát, különben aligha egyeztek volna bele ebbe a kölcsönös látogatásba. – Aligha, uram – mondta Tommy. De magában inkább arra gyanakodott, hogy kopoltyúval lélegző barátja, Bak szerette volna látni őt testi valójában, mielőtt egyikük, másikuk vagy mindketten meghalnak. És úgy érezte, a két hajó közt éppúgy kialakult és hagyománynyá vált valami különös udvariasság, mint ahogy a középkorban két lovag közt a lovagi torna előtt; azok is őszintén megbecsülték egymást, és udvarias szavakat váltottak, mielőtt mindent elkövettek volna, hogy miszlikbe aprítsák egymást a fegyvertárukhoz tartozó bármi fegyverrel. Vártak. A ködből kibontakozott két másik alak. Az idegenek szintén önhajtású űrruhát viseltek. Termetük kisebb volt, mint az embereké, sisakjuk ablakát pedig fényszűrő réteggel vonták be, hogy kizárják a látható és az ibolyántúli sugarakat, amelyek rájuk nézve halálosak lennének. Így hát több nem látszott belőlük, mint a fejük körvonala a sisakon belül. Tommy sisaktelefonján a Llanvabon kommunikációs terme jelentkezett. – Azt mondják, várják önöket a hajójukon, uram. A légzsilip nyitva áll. A kapitány komoran megkérdezte: – Mr. Dort, látta már korábban az űrruhájukat? Biztos benne, hogy nem hoznak magukkal semmit, például bombát? – Láttam, uram – mondta Tommy. – Megmutattuk egymásnak az űrfelszerelésünket. Láthatólag nincs náluk más, csak a rendes felszerelésük. A kapitány egy kézmozdulattal üdvözölte a két idegent, s Tommy Dorttal elindult a fekete hajó felé. Szabad szemmel nemigen tudták kivenni a hajót, de a kommunikációs teremből rávezették őket. Egyszerre ott sötétlett előttük a hajó. Óriási volt: hossza, mint a Llanvaboné, csak sokkal-sokkal testesebb. A légzsilip nyitva. A két űrruhás ember belépett, és lehorgonyzott mágneses csizmáján. A külső zsilipajtó bezárult. Sziszegve áramlott be a levegő, s egyszerre megérezték a mesterséges gravitáció erős rándítását. Kinyílt előttük a belső zsilipajtó. Benn sötét volt. Tommy szinte a kapitánnyal egy időben gyújtotta meg sisaklámpáját. Minthogy az idegenek látása az infravöröshöz igazodott, a fehér fény számukra elviselhetetlen lett volna Az emberek sisaklámpái tehát sötétvörösek voltak, mint amilyenekkel a vezérlőasztal műszereit világították meg, ott azért, hogy a szemük el ne káprázzon, és azonnal észrevegyék a legkisebb fehér pöttyöt is a navigációs videolemezen. Idegenek



álltak előttük, rájuk vártak. Hunyorogtak a sisaklámpa fényében. Tommy sisakjában megszólalt a telefon: – Azt mondják, uram, a kapitányuk vár minket. Tommy és a kapitány egy hosszú folyosón állt, lábuk alatt puha padlóborítás. A lámpa fényében csupa furcsa, ismeretlen részlet. – Azt hiszem, én kinyitom a sisakomat, uram – mondta Tommy. Kinyitotta. A levegő jó volt. Oxigéntartalma harminc százalék a földi hússzal szemben, de a nyomása kisebb. Éppen elég. A mesterséges gravitáció is kisebb volt, mint a Llanvabonon. Az idegenek hazai bolygója nyilván kisebb a Földnél, és – az idegenek infravörös látásából ítélve – egy majdnem halott, sötétvörös nap körül keringhet. Többféle szagot is éreztek a levegőben. Mind teljesen idegen volt, de egyik sem kellemetlen. Boltozatos ajtónyílás. Lejtős följáró, lábuk alatt ugyanaz a puha padlóburkolat. Homályos, sötétvörösen világító lámpaégők. Az idegenek, láthatólag az ő kedvükért, udvariasságból, jobban megvilágították a hajójuk belsejét. Biztos, hogy bántotta szemüket a fény, s a figyelmességnek ez a jele Tommyban még csak fokozta a vágyat, hogy tervük sikerüljön. Az idegen kapitány, Tommy úgy látta, fanyarul gunyoros tekintettel nézett a szemükbe. Megszólaltak sisaktelefonjaik. – Azt mondja, uram, örömmel üdvözöl, de a kérdésnek, amelyet a két űrhajó találkozása vetett fel, csak egy megoldását látja. – Harcra gondol – mondta a kapitány. – Mondja meg neki: én azért jöttem, hogy más megoldást ajánljak. A Llanvabon kapitánya és az idegen kapitány szemtől szemben állt, de párbeszédük hátborzongatóan közvetett volt. Az idegenek nem ismerték a hangot. Beszédük mikrohullámon folyt, és már-már megközelítette a telepátiát. Minthogy a szónak semmilyen értelmében nem hallottak, a kapitány és Tommy szavai, ha nekik szóltak, szintén telepatikus úton jutottak hozzájuk: a sisaktelefonon először visszakerültek a Llanvabonra, ott az elhangzottakat betáplálták a kódolóba, és mikrohullámú megfelelőjüket sugározták át a fekete hajóra. Az idegen kapitány mondanivalója szintén először a Llanvabonra, a dekódolóba került, s onnét szavakká átalakítva az űrtelefonon át a Llanvabon kapitányához. Ez nehézkes módszer volt, de jobb híján megfelelt.



A zömök és kurta termetű idegen kapitány hallgatott. A sisaktelefon közvetítette hangtalan, de szavakra lefordított válaszát. – Izgatottan várja az ajánlatot, uram. A kapitány fölcsapta a sisakját. Kezét harciasán a derékszíjába akasztotta. – Ide hallgasson! – vágta oda nyersen az előtte álló csupasz, idegen teremtésnek a túlvilági vörös fényben. – A dolog úgy fest, hogy muszáj harcolnunk, és egyikünknek okvetlenül ott kell hagynia a fogát. Mi készek vagyunk rá, ha muszáj. De arról gondoskodtunk, hogy ha maguk győznek, akkor se tudják soha megállapítani, hol a Föld, és nagy a valószínűsége, hogy maguk se ússzak meg a harcot szárazon. Ha meg mi győzünk, mi ugyanúgy benne vagyunk a pácban. De ha mégis sikerül hazajutnunk, a kormányunk egész űrflottával fogja kerestetni a maguk planétáját. És ha megtalálja, akkor megette a fene. Ha meg maguk jutnak haza, mi járunk így. Ez az egész marhaság. Már egy hónapja rostokolunk itt, cserélgetjük az értesüléseket, és semmi bajunk egymással. Tulajdonképpen semmi más okunk, hogy verekedjünk, csak a többiek odahaza. A kapitány elhallgatott, hogy lélegzetet vegyen, és mogorva képet vágott. Tommy Dort észrevétlenül az űrruhája övére tette a kezét. Várt, és kétségbeesetten remélte, hogy beválik a trükk. – Azt mondja, uram – szólalt meg a sisaktelefon –, hogy amit mond, az így igaz. De őneki éppúgy védelmeznie kell a maga faját, mint önnek az önét.

– Hát persze! – jelentette ki mérgesen a kapitány. – De a józan ész azt kívánja, hogy kitaláljuk, hogyan lehet mindkettőt megvédeni. Annak semmi értelme, hogy verekedjünk, és ezzel akár az egyik, akár a másik jövőjét kockáztassuk. Neki is, nekem is figyelmeztetnünk kell az otthoniakat a másik létezésére. Ez igaz. De az is, hogy mindkettőnknek biztosítékot kell szerezni a másik baráti szándékáról, s arról, hogy nem akar háborút. És gondoskodnunk kell róla, hogy ne találjuk meg egymást, mégis fönn tudjuk tartani a kapcsolatot, s hogy megvethessük a kölcsönös bizalom alapját. Ha meg egyikünk vagy másikunk kormányának elmegy az esze, hát hadd menjen! De nekünk meg kell találnunk a módját, hogy barátságot kössünk, ahelyett, hogy űrháborút indítanánk egymás ellen, csak mert be vagyunk rezelve! Rövidesen megszólalt az űrtelefon: – Azt mondja: a dolognak az a bökkenője, hogy mi, itt, hogyan bízzunk meg egymásban. Minthogy a tét a faj megmaradása, nem vállalhat kockázatot, nem adhatja föl az előnyét, mint ahogy ön sem adhatná föl az önét. – Nincs előnye! – bömbölt a kapitány, és rámeredt az idegen kapitányra. – Az én fajomnak van előnye! Mi atommeghajtású űrruhában jöttünk át ide. Mielőtt elindultunk volna, módosítottunk a hajtóművön. Tíz-tíz font érzékenyített töltetet tudunk kibocsátani itt a hajóban, vagy ha mi nem, hát kibocsáttatják velünk odaátról, távirányítással. És nagyon meg lennénk lepve, ha ettől a maguk üzemanyagkészlete nem röpülne a levegőbe, velünk együtt. Más szavakkal: ha nem fogadják el a javaslatomat szorult helyzetünk józan megoldására, Dorttal együtt fölrobbanunk, és a hajójuk megrongálódik, ha ugyan teljesen el nem pusztul, és még el sem ül a robbanás, a Llanvabon máris minden fegyverével a nyakukon van! Az idegen hajó parancsnoki szobája fura látvány volt a tompa, vörös megvilágításban, éberen figyelő s a számukra hallhatatlan szónoklat fordítására váró, fura csupasz, kopoltyúval lélegző lényekkel. Egyszerre érezhetővé vált levegőjében a feszültség. Az éles, kínzó feszültség. Az idegen kapitány egy kézmozdulatot tett. Fölbúgott a telefon. – Azt mondja, uram, hallani szeretné a javaslatát. – Cseréljünk hajót! – bömbölt a kapitány. – Cseréljünk hajót, és menjünk haza! Mi be tudjuk állítani úgy a műszereinket, hogy ne követhessenek nyomon, s ők is az övéket. Mindketten magunkkal visszük a csillagtérképeinket és a följegyzéseinket. Mindketten leszereljük a fegyvereinket. Mindkét hajó levegője jó mindkettőnknek, mi átszállunk az ő hajójukra, ők a mienkre, egyikünk se tud kárt tenni a másikban, egyikünk se tudja nyomon követni a másikat, és mindketten jóval több értesülést tudunk így hazavinni, mint egyébként. Megállapodhatunk, hogy legközelebb itt találkozunk a Rák-ködben, mikor az ikercsillagok egy fordulatot tettek, s ha a mieink találkozni akarnak velük, hát eljönnek; ha be vannak rezelve, nem. Én ezt javaslom! És azt ajánlom, fogadják el, különben Dorttal fölrobbantjuk a hajójukat, és ami megmarad belőle, azt a Llanvabon pusztítja el! Míg arra várt, hogy a fordítás eljusson az őt körülálló, feszülten várakozó zömök kis alakokhoz, fenyegető pillantással méregette őket. S hogy ez mikor következett be, azt könnyű volt megállapítania, mert a feszültség egyszerre fölengedett. Az alakok megmozdultak. Hadonásztak. Az egyik mintha megvonaglott volna. Levágta magát a puha padlóra, és rugdalódzott. Többen a falnak dőltek, s látszott, hogy rázkódik a testük. A hang, mely Tommy Dort telefonján eddig olyan kimért hűvösen és szenvtelenül csengett, most leplezetlen megdöbbenéssel közölte: – Azt mondja, uram, hogy ez jó vicc. Mert a legénységének az a két tagja, akit ő küldött át a mi hajónkra, és akivel útközben találkoztak, szintén atomtöltésű űrruhában és pontosan ugyanezzel a javaslattal és fenyegetéssel jött. Hát persze hogy elfogadja, uram. Az ön hajója többet ér neki, mint a sajátja, és az övé többet ér önnek, mint a Llanvabon. Úgy látszik, uram, létrejött az alku.



És akkor Tommy Dort rádöbbent, hogy mit jelentenek az idegenek rángó mozdulatai. Hahotáznak.



A dolog azért nem volt olyan egyszerű, mint ahogy a kapitány elképzelte. Ugyancsak bonyolult munka volt a tervet valóra váltani. A két hajó legénysége három napra részben helyet cserélt; az idegenek a Llanvabon berendezéseinek kezelését, az emberek a fekete hajó irányítását tanulták. Jó tréfa volt – pedig egyáltalán nem volt tréfadolog. A fekete hajón emberek, a Llanvabonon idegenek tartózkodtak, készen, hogy az első szóra felrobbantsák a szóban forgó űrjárművet. És szükség esetén meg is tették volna, bár erre nem került sor. Akárhogy is, még mindig jobb volt, hogy az ügyeket ilyen módon elintézve mindkét expedíció hazatérjen a maga planétájára, mint más elintézés mellett csak az egyik. Persze adódtak nézeteltérések is. Sokat vitatkoztak például a följegyzések eltávolításán. Az effajta vitákat többnyire úgy oldották meg, hogy a vita tárgyát képező följegyzéseket megsemmisítették. Elég sok gondot okozott a Llanvabon könyvtára és a hajókönyvtár idegen megfelelője, amely nagyjából a földi regényeknek megfelelő műveket tartalmazott. De ezek hozzájárulhattak az esetleges barátsághoz, hisz híven tükrözték a másik kultúráját; mindkettő a hétköznapi ember szemszögéből, s hiányzott belőlük minden propaganda. De az idegek három napig akkor is pattanásig feszültek. Az idegenek kicsomagolták és megvizsgálták az élelmet, amelyet a fekete hajón tartózkodó emberek ellátására vittek át. Az emberek hajójára meg át kellett rakodni az idegenek élelemkészletét. Nem fogytak ki a részletkérdésekből; kezdve a világítóberendezések cseréjétől, hogy a hajót cserélő legénység lásson, a hajtóművek végellenőrzéséig. A két hajó képviselőiből összeállított közös ellenőrző bizottság igazolta, hogy a követőberendezéseket mindkét hajón tönkretették, de nem mozdították el, úgyhogy nem lehetett nyomkövetésre felhasználni, és nem csempészték át a másik hajóra. És persze az idegenek éppúgy ügyeltek, hogy a fekete hajón ne hagyjanak semmi használható fegyvert, mint az emberek, hogy ők sem az övéken. Fura, de mindkét hajó legénysége nagyszerűen értett hozzá, hogy ellenőrizze, nehogy a másik kijátssza a megállapodást. Mielőtt a két hajó elvált volna, a Llanvabon kommunikációs termében még záróértekezletet tartottak. – Mondja meg ennek a kis vakarcsnak – dörgött a Llanvabon volt kapitánya –, hogy jó hajót kap, és jól teszi, ha vigyáz rá! A dekódoló egy pillanat alatt kidobta a választ. – Meggyőződésem – mondta az idegen kapitány nevében –, hogy a mi hajónk is van olyan jó. És remélem, hogy találkozunk itt, mire az ikercsillag egyet fordul. Az utolsó ember is elhagyta a Llanvabont. Még vissza sem értek a fekete hajóra, a Llanvabon már útnak indult. A fekete hajó videolemezeit átalakították az emberi szemnek megfelelőre, s a hajó új emberlegénysége féltékenyen figyelte régi hajója nyomát, miközben a fekete hajó végrehajtotta eszeveszetten nagy ívű kitérőjét a csillagköd egy távoli pontja felé. A csillagokig nyúló üres árokba ért. Ez tiszta űr volt. Egy pillanatra elakadt a lélegzetük, ez a túlsebesség hatása volt, s a hajó a fény sebességének sokszorosával csapott a semmibe. Jó néhány napra rá a kapitány látta, hogy Tommy Dort egy olyan fura izé tanulmányozásába merül, amely az idegeneknél a földi könyvek megfelelője. Elbűvölő feladat volt a tartalmát kihámozni. A kapitány úszott a boldogságban. A Llanvabon korábbi legénységének technikusai szinte pillanatonként fedeztek fel valami új és kívánatos megoldást a fekete hajón. Kétségtelen, hogy az idegenek éppúgy örültek fölfedezéseiknek a Llanvabonon. A fekete hajó hallatlan érték volt – s ez a megoldás bármi mértékkel mérve sokkal, sokkal jobb, mint akár a földiek elsöprő győzelme. – Hm. Mr. Dort – jegyezte meg a kapitány bölcsen. – Nincs fölszerelése, hogy vissza-

felé menet fényképeket készíthetne. Ott maradt a Llanvabonon. De szerencsére megmaradtak az idefelé készített felvételeink, s számíthat rá, hogy a lehető legkedvezőbb jelentést teszem önről, megemlékezem a javaslatáról s a javaslat megvalósításában tanúsított értékes segítségéről. Nagyon jó véleménnyel vagyok magáról. – Köszönöm, uram – mondta Tommy Dort. Várt. A kapitány megköszörülte a torkát. – Maga volt az… hm… aki először fedezte fel az idegenek észjárása és a miénk hasonlóságát – jegyezte meg. – Mit gondol, sikerül létrehoznunk a barátságot, ha a megállapodásnak megfelelően itt találkozunk velük a csillagködben? – Ó, nagyon jól kijövünk velük – mondta Tommy. – Már jó volt az indulásunk. Végül is az ő látásuk infravörös, tehát azok a bolygók, amelyeknek ők hasznát vehetnék, a mi számunkra haszontalanok. Semmi ok rá, hogy ne férnénk meg békességben. A lelki alkatunk meg majdnem azonos. – Hm. Ezt pontosabban hogy érti? – kérdezte a kapitány. – Hát hogy olyanok, mint mi, uram! – mondta Tommy. – Persze ők kopoltyúval lélegeznek, hőhullámokkal látnak, a vérük réz- és nem vasbázisú, meg más efféle apróságok. De egyébként igazán hasonlítunk! A hajójuk legénysége csak férfiakból állt, de náluk is két nem létezik, ők is ismerik a családot, és… hm… van humorérzékük. Ami azt illeti… Tommy habozott. – Folytassa – mondta a kapitány. – Nos… volt köztük egy, akit én Baknak kereszteltem el, mert a neve semmiképpen nem volt hangokkal visszaadható – mondta Tommy. – Ezzel nagyon jóba keveredtünk. Szinte azt mondhatnám, barátságba. Mielőtt a két hajó elvált volna, együtt töltöttünk két teljes órát, és nem volt semmi különös tennivalónk. És akkor módunkban állt meggyőződni, hogy az emberek és ők, ha csak egy kis lehetőség van rá, feltétlenül jó barátok lesznek. Mert tudja, uram, azzal töltöttük a két órát, hogy egymásnak vicceket meséltünk. GÖNC Z Á R PÁ D FOR D ÍTÁ SA

Földrészek (Dallos Jenő karikatúrája)



A KÍGYÓ SZÍVE

IVAN ANTONOVICS JEFREMOV

A tudatot elborító kábulat ködén zene tört át. „Ne aludj! A közömbösség a Fekete Entrópia győzelme!...” Az ismert ária szövege feltámasztotta az emlékezet megszokott képzettársításait, és máris húzta, vonszolta maga után az emlékezés végtelen láncolatát. Lassanként visszatért az élet. Az óriási űrhajó még remegett, de az automatikus berendezések rendületlenül tovább működtek. A három védőbúra körül külön-külön pörgő energiaviharok láthatatlan örvénylése abbamaradt. A tompa fényű zöld fémből készült, nagy méhkashoz hasonló burák néhány másodpercig az előbbi helyzetükben maradtak, aztán hirtelen, egyszerre felfelé szökkentek, és eltűntek a mennyezet sejt alakú mélyedéseiben, a csövek, a keresztgerendák és a vezetékek bonyolult szövevénye közt. Két ember mozdulatlan maradt a gyűrűkkel – az eltűnt burák alapzataival – körülvett mély karosszékekben. A harmadik óvatosan felemelte elnehezült fejét, és könnyedén megrázta sötét haját Felemelkedett a lehető legpuhább izoláció mélyéből, felült és előrehajolt, hogy leolvassa a műszerek állását. Rengeteg adat borította el annak a nagy műszerasztalnak világos, ferde tábláját, amely a karosszékektől fél méternyire, keresztbe húzódott az egész helyiségen. – Kijutottunk a pulzációból! – harsant egy magabiztos hang. – Megint maga ocsúdott fel legelőször, Kari? Eszményi egészség ez egy csillagközi űrhajósnak! Kari Ram, a Tellur nevű csillagközi űrhajó elektronműszerésze és asztronavigátora egy pillanat alatt hátrafordult, és tekintete találkozott a parancsnoknak még ködös tekintetével. Mut Ang, bár még nehezen mozgott, megkönnyebbülten felsóhajtott, és megállt a műszerasztal előtt. – Huszonnégy parszek*… Elhaladtunk a csillag mellett. Az új műszerek mindig pontatlanok… illetve mi nem tudunk még bánni velük… Ki lehet kapcsolni a zenét. Tej is felébredt! Kari Ram a hirtelen támadt csendben csak felocsúdó társának szaggatott lélegzését hallotta. A csillagközi űrhajó központi kormányzóposztja meglehetősen nagy kerek teremre emlékeztetett, amely biztonságosan el volt rejtve az óriási hajó mélyében. A műszerasztalok és légmentesen záródó ajtók fölött, zárt gyűrűt alkotva, kékes képernyő futott körbe a helyiségben. Elöl, az űrhajó központi tengelyének irányában jókora rés volt a képernyőn – abban helyezték el a lokátor kristályosan átlátszó korongját, amelynek átmérője csaknem két ember magasságú. Az óriási korong mintegy összeolvadt a kozmikus térrel, és ahogy visszaverte a műszerek kis lámpáinak fényét, fekete gyémánthoz hasonlított.



* A csillagtávolságok mérésére használt egység: 3,26 fényév

Mut Ang alig észrevehető mozdulatot tett, és a kormányhelyiségben tartózkodó három ember csaknem egyforma mozdulattal eltakarta a szemét. A képernyőn baloldalt óriási narancssárga nap gyúlt ki. Fénye, bár hatalmas szűrők gyengítették, elviselhetetlen volt. Mut Ang megcsóválta fejét. – Kevés híján a csillag koronáján haladtunk át. Többé nem szabok pontos útirányt. Sokkal biztonságosabb, ha oldalt haladunk el egy-egy csillag mellett. – Épp ezért félelmetesek az új pulzációs csillagközi űrhajók – felelte karosszékének mélyéből Tej Eron, a másodparancsnok, a fő asztrofizikus. – Mi elvégezzük a számításokat, de aztán a hajó vaktában száguld, mint a sötétbe kilőtt golyó. És mi is holtak, vakok vagyunk a védő viharmezők belsejében. Nekem nem tetszik az űrrepülésnek ez a módja, még ha gyorsabb is mindannál, amit az emberiség eddig ki tudott találni! – Huszonnégy parszek! – kiáltott fel Mut Ang. – Számunkra pedig úgy telt el, mint egy pillanat… – Egy pillanatnyi alvás, amely olyan, mint a halál – vetette ellen komoran Tej Eron. – A Földön pedig… – Jobb nem is gondolni rá – szólt kiegyenesedve Kari Ram. – A Földön több mint hetvennyolc év telt el. Sok barátunk és hozzátartozónk meghalt, sok minden megváltozott… Mi lesz, amikor… – Ez elkerülhetetlen, bármilyen rendszerű csillagközi űrhajóval indul is az ember ilyen hosszú útra – mondta nyugodtan a parancsnok. – A Telluron a mi számunkra különösen gyorsan múlik az idő. És bár mi mindenkinél messzebb hatolunk be a kozmoszba, csaknem ugyanolyan állapotban térünk vissza is… Tej Eron odalépett a számítógéphez. – Minden kifogástalan – mondta néhány perccel később. – Ez a Cor Serpentis, vagy ahogy a régi arab csillagászok nevezték: Unuk al Haj – a Kígyó Szíve. – De hol van a legközelebbi szomszédja? – kérdezte Kari Ram. – Eltakarja előlünk a főcsillag. Látja: K-nulla a színképe. Mifelőlünk nézve éppen teljes fogyatkozás van – felelte Tej. – Húzza szét minden vevőkészülék védőlemezét! – rendelkezett a parancsnok. A kozmosz feneketlen sötétsége vette körül őket. Még mélyebbnek látszott attól, hogy balra és hátul narancssárga tűzként ott égett a Kígyó Szíve, és homályba borított minden csillagot, a Tejutat is. Csak lent ragyogott fehér lánggal egy csillag, mintha vitába szállna vele. – A Kígyó Epszilonja egészen közel van – jegyezte meg hangosan Kari Ram. A fiatal asztronavigátor ki akarta vívni a parancsnok helyeslését, de Mut Ang szótlanul nézett jobbra, ahol tiszta fehér fényével minden mástól elütve ragyogott egy távoli csillag. – Odarepült a „Nap”, az én előző űrhajóm – szólalt meg lassan a parancsnok, amikor megérezte a háta mögött a várakozó hallgatást –, új bolygókra… – Akkor ez az Alfekka az Északi Koronában? – Igen, Ram, vagy ha az európai nevét akarja: a Gemma… De ideje munkához látni! – Felkeltsük a többieket? – kérdezte készségesen Tej Eron. – Minek? Végzünk még egy-két pulzációt, ha meggyőződünk arról, hogy szabad az út – válaszolta Mut Ang. – Kapcsolják be az optikai és a rádióteleszkópokat, ellenőrizzék az emlékezőgépek beállítását. Tej, kapcsolja be az atommotorokat! Egyelőre azokkal haladunk tovább! Fokozza a sebességet! – A fénysebesség hathetedéig? Tej Eron a parancsnok néma bólintására gyorsan elvégezte a szükséges műveleteket. A csillagközi űrhajó meg sem rezdült, amikor vakító, szivárványszínű láng lobbant fel a képernyők egész koszorúján, és teljesen elhomályosította a gyöngébb csillagokat a szikrázó Tejút alatt. E csillagok közt volt a földi Nap is. – Van néhány óránk, amíg a műszerek elvégzik a megfigyeléseket, és befejezik a prog-





ram négyszeres ellenőrzését – mondta Mut Ang. – Ennünk kell, aztán mindegyikünk visszavonulhat, és pihenhet egy keveset. Majd én váltom fel Karit. Az űrhajósok kimentek a központi kormányhelyiségből. Kari Ram átült a műszerasztal közepénél levő forgó karosszékbe. Az asztronavigátor elzárta a hátsó képernyőket, úgyhogy a rakétamotorok lángja eltűnt. A tüzes Kígyó Szíve azonban vakmerő villanásokkal továbbra is ott csillogott a műszerek közömbösen fénylő felületén. Az elülső lokátor korongja feneketlen fekete kút maradt, de ez nem zavarta az asztronavigátort, hanem örömet szerzett neki. Azok a számítások, amelyek hatévi munkájába kerültek a Föld leghatalmasabb elméinek és kutatógépeinek – hibátlannak bizonyultak. Ide, a világűrnek ebbe a csillaghalmazoktól és sötét felhőktől mentes széles folyosójába irányították a Tellurt – a Föld első pulzációs csillagközi űrhajóját. A nulla-térben közlekedő csillagközi űrhajóknak ezt a típusát arra szánták, hogy a Tejútnak sokkal nagyobb mélységeit érje el, mint az addigi atomrakétás, anamezonos űrhajók, amelyek a fénysebesség öthatodával és hathetedével repültek. A pulzációs űrhajók az idő összesűrítésének elve alapján működtek, és ezerszerte gyorsabbak voltak. De ezeknek megvolt az a veszélyes tulajdonságuk, hogy a pulzáció pillanatában nem lehetett kormányozni őket. Az emberek is csak egy hatalmas mágneses mező belsejébe rejtőzve, öntudatlan állapotban tudták elviselni a pulzációt. A Tellur lökésszerűen haladt, miközben minden alkalommal gondosan tanulmányozta, szabad-e az út a következő pulzáció előtt. A Tellurnak az volt a feladata, hogy a Kígyó mellett, a Tejút – csillagoktól szinte teljesen mentes – magas szélességeinek térségében eljusson a Herkules csillagképbe a széncsillaghoz. A Tellurt hihetetlenül messzi útra küldték, hogy személyzete közvetlenül a széncsillagon tanulmányozza az anyag átalakulásának rejtélyes, a földi energetika számára igen fontos folyamatait. Azt gyanították, hogy a csillag össze van kötve egy sötét felhővel: egy forgó elektromágneses koronggal, amely élével fordul a Föld felé. A tudósok azt remélték, hogy viszonylag közel a Naphoz látni fogják bolygórendszerünk kialakulása történetének megismétlődését. A „közel” itt száztíz parszekot, vagyis háromszázötven fényévet jelent… Kari Ram ellenőrizte a védő- és biztosítóműszereket. A berendezések tanúsága szerint az űrhajó automatáinak minden összeköttetése rendben van. A fiatal asztronauta átadta magát tűnődéseinek. Messze-messze, hetvennyolc fényév távolságra mögöttük maradt a gyönyörű Föld, amelyet az emberiség a derűs élet és az ihletett alkotómunka számára rendezett be. Ebben az osztály nélküli társadalomban minden egyes ember jól ismerte az egész bolygót. Nem csupán gyárait, bányáit, ültetvényeit és tengeri ipartelepeit, oktatási és kutatóközpontjait, múzeumait és természetvédelmi területeit, hanem a szívnek oly kedves zugokat, ahol vagy egyedül pihenget az ember, vagy azzal vonul vissza oda, akit szeret. És az ember, aki mind nagyobb követelményeket támasztott önmagával szemben, mind messzebb hatolt a kozmosz dermesztő, feneketlen mélységeibe; újabb és újabb ismeretek szerzésére tört, hogy megfejtse a természet titkait, amely szívós ellenállás nélkül nem adja meg magát. Az ember mind messzebb került a gyilkos röntgensugarakkal és a Nap ibolyántúli sugárzásával elárasztott Holdtól, a forró és élettelen Vénusztól – amelyet olajóceánok, ragadós, kátrányos talaj és örökös ködök borítanak –, a hideg Marstól, ahol a homoktakaró alatt alig pislákol valamiféle élet. Alig kezdődött meg a Jupiter tanulmányozása, mikor az új űrhajók elérték a legközelebbi csillagokat. A földi csillagközi űrhajók felkeresték a Centaurus Alfáját és Proximáját. Barnard csillagát, a Siriust az Eridanus Etáját, sőt a Cet Tauját is. Természetesen nem magukat a csillagokat, hanem bolygóikat vagy a legközelebbi környezetüket, ha kettős csillagok voltak – mint például a Sirius –, amelyeknek nincs bolygórendszerük.

De a Föld csillagközi űrhajói még nem fordultak meg olyan bolygókon, ahol az élet már elérte a legfejlettebb formáját, ahol gondolkozó lények – emberek laktak volna. A kozmosz végtelen messziségeiből ultrarövid rádióhullámok lakott világokról hoztak híreket; ezek néha elindításuk után több ezer évvel érkeztek a Földre. Az emberiség csak most tanulta meg elolvasni ezeket az üzeneteket, és csak most kezdte elképzelni, hogy az ismereteknek, a technikának és a művészetnek micsoda óceánja végzi körforgását Tejutunk lakott világai között. Olyan világok közt, amelyekhez még nem jutottunk el. És mit mondjunk más olyan csillagszigetekről, galaktikákról, amelyeket több millió fényévnyi távolság választ el tőlünk!… De ez csak még jobban fokozta azt a törekvést, hogy eljussunk olyan bolygókra, ahol emberek laknak – akik talán nem is hasonlítanak a földiekhez, de mégis felépítették a maguk szabályosan fejlődő, bölcs társadalmát –, ahol mindenki részesül a boldogságból, amely a természet leigázásának mértékével arányosan növekszik. Egyébként az is köztudomású volt, hogy léteznek hozzánk tökéletesen hasonló emberek is, sőt valószínűleg ezek vannak többen. A bolygórendszereknek és a rajtuk kialakuló életnek a fejlődéstörvényei egyformák, nemcsak a mi Galaktikánkban, hanem a kozmosz egész ismert részében is. A pulzációs csillagközi űrhajó – a Föld szellemének legújabb találmánya – lehetővé teszi, hogy el is menjünk a bennünket hívó távoli világokba. Ha a Tellur útját siker koronázza, akkor… Csakhogy mint az életben mindennek, ennek az új találmánynak is két oldala van… – És itt a másik oldala… – Kari Ram észre sem vette, hogy tűnődésében az utolsó szavakat hangosan ejtette ki. Mögötte váratlanul felcsendült Mut Ang kellemes hangja: A szerelem más oldala – mély és széles óceán – fülledt folyosóként bűzlik, nem szabadulsz tőle – a véredben van! Kari Ram megrezzent. – Nem tudtam, hogy maga is kedveli a régi zenét – szólt mosolyogva az űrhajó parancsnoka. – Ez a románc legalább ötszáz éves! – Én egyáltalán nem tudok semmit! – kiáltott fel az asztronavigátor. – Én a mi űrhajónkra gondoltam. Meg arra, hogy mikor térünk vissza… A parancsnok elkomolyodott. – Még csak az első pulzációt végeztük el, és már a visszatérésre gondol? – Ó, nem! Különben miért törekedtem volna, hogy az útra kiválasztottak közé kerüljek? Csak úgy felötlött… hiszen mire visszatérünk a Földre, ott már hétszáz év telik el, és jóllehet az átlagos emberi életkor megkétszereződött, testvéreinknek már a dédunokáik is halottak lesznek. – Eddig talán nem tudta? – Dehogynem tudtam – folytatta makacsul Ram. – De valami más jutott eszembe. – Értem. Utunk látszólagos hiábavalósága? – Igen! Még a Tellur feltalálása és megépítése előtt hagyományos rakétaűrhajók indultak a Fomalhautra, a Capellára meg az Arcturusra. A Fomalhautra küldött expedíciót két év múlva várják vissza – már eltelt ötven esztendő. De az Arcturusról meg a Capelláról csak negyven-ötven év múlva jönnek meg az űrhajók, hisz ezek a csillagok tizenkét, illetve tizennégy parszek távolságra vannak. De most már pulzációs űrhajókat építenek, amelyek egy pulzációval eljuthatnak az Arcturusra. Mialatt mi ezt a repülést végezzük, az emberek végleg legyőzik az időt, vagy ha úgy tetszik, a teret. Akkor a mi földi űrhajóink sokkal messzebbre elhatolnak, mint mi, úgyhogy mi elavult és hasznavehetetlen adatok terhével megrakodva térünk haza…





– Mi úgy jöttünk el a Földről, ahogy az életből eltávoznak a halottak – mondta lassan Mut Ang –, és a fejlődésben elmaradva, a múlt csökevényeivel térünk vissza. – Hát éppen erre gondoltam én! – Magának igaza is van, de mélységesen téved is. Az ismeretek bővítésének, a tapasztalat felhalmozásának, a végtelen kozmosz tanulmányozásának folyamatosnak kell lennie. Máskülönben megszegjük a mindig egyenetlen és ellentmondásos fejlődés törvényeit. Képzelje el, mi történik, ha a hajdani természetkutatók, akik a mi szemünkben naivnak látszanak, arra várnak, hogy feltalálják – mondjuk – a mai kvantummikroszkópokat! Vagy ha a régmúlt földművelői és építői, akik bőven öntözték bolygónkat verítékükkel, az automata gépekre várnak, és… nem bújnak elő nyirkos földkunyhóikból, és továbbra is azokkal a morzsákkal táplálkoznak, amelyeket a természet juttat nekik… Kari Ram csengő kacagásra fakadt. Mut Ang komolyan folytatta: – Nekünk az a hivatásunk, hogy ugyanúgy teljesítsük kötelességünket, mint a társadalom bármely más tagja. Annak fejében, hogy mi először hatolunk be a kozmosznak eddig még soha nem látott mélységeibe, hétszáz évre meghaltunk. Azok, akik ott maradtak a Földön, hogy élvezzék a földi élet minden örömét, sohasem fogják tapasztalni annak az embernek magasztos érzéseit, aki beletekintett a világmindenség fejlődésének titkaiba. Ami pedig a visszatérést illeti, fölöslegesen fél a jövőtől. Az emberiség, a spirális fejlődés törvénye szerint bekövetkező általános feljebbjutás ellenére, történelmének minden egyes szakaszában, bizonyos vonatkozásban, vissza is kanyarodott… Minden évszázadnak megvoltak a maga egyedülálló sajátosságai, de egyúttal a többiekével, valamennyivel közös vonásai is… Ki tudja megjósolni: hátha az a morzsányi új ismeret, amellyel bolygónkra visszatérünk, a tudomány újabb fellendülését, az emberiség életének megjavítását fogja szolgálni. Meg aztán mi magunk is: a múlt mélyéből térünk ugyan vissza, de a jövőnek szentelt életünket és – a szívünket visszük haza az új embereknek. Talán idegenek gyanánt kerülünk vissza? Hát lehet ott idegen az, aki teljes erejével szolgál? Hisz az ember nem csupán ismeretek összege, hanem érzések igen bonyolult építménye is, e tekintetben pedig mi, akik átéltük a kozmoszon keresztül vezető hosszú út minden nehézségét, nem leszünk rosszabbak azoknál, a jövőbelieknél… – Mut Ang hallgatott egy ideig, aztán egészen más, gunyoros hangon fejezte be: – Nem tudom, maga hogy van vele, de én annyira szeretnék betekinteni a jövőbe, annyira kíváncsi vagyok, hogy már pusztán ezért… – Érdemes egy időre meghalni a Föld számára! – kiáltott fel az asztronavigátor. A Tellur parancsnoka bólintott. – Menjen, mosakodjék meg, egyék, nemsokára jön a következő pulzáció! Hát maga miért sietett vissza, Tej? – Szeretném minél előbb megtudni, milyen útvonalat jelöltek ki a műszerek. Szívesen felváltom önt. Az asztrofizikus minden további magyarázat nélkül megnyomott egy gombot a műszerasztal közepén. A homorú, fényezett fedél hangtalanul félrehúzódott, és a műszer mélyéből felfelé kígyózott egy ezüstös fémszalag. Vékony fekete tengely húzódott keresztül rajta – ez jelezte az űrhajó útirányát. A spirálszalagon drágakövek gyanánt apró fénypontok ragyogtak – azok a különböző színképosztályokba tartozó csillagok, amelyek mellett a Tellur útja vezetett. A rengeteg számlap mutatói szinte már értelmes mozgások körtáncába kezdtek: a számítógépek most kalkulálták ki a következő pulzáció egyenes vonalát úgy, hogy minél messzebb húzódjon a csillagoktól, a sötét felhőktől, a világító gázködöktől, amelyek esetleg eltakarnak eddig még ismeretlen égitesteket. Tej Eron a munkájába belemerülve észre se vette, hogy e némaságban már több óra is eltelt. Az óriási hajó tovább száguldott a fekete űrben. Az asztrofizikus társai csöndesen ültek a félkör alakú dívány mélyén, annak a masszív hármas ajtónak a közelében, amely a kormányposztot elszigetelte az űrhajó többi helyiségétől.

Apró csengők vidám csilingelése a számítások befejezését jelezte. Az űrhajó parancsnoka lassan odament a műszerasztalokhoz. – Szerencsénk van! A második pulzáció majdnem háromszorta hosszabb lehet az elsőnél… – Nem, van itt egy harmincszázalékos bizonytalanság! – Tej a fekete tengely utolsó szakaszára mutatott, amely a vele összekapcsolt mutatók ingadozásának ütemére, alig észrevehetően rezgett. – Igen: egészen biztos csak ötvenhét parszek. Ötöt ebből is számítsunk le, hisz lehetnek rejtett hibák, marad, tehát ötvenkettő. Készüljenek fel a pulzációra! Ismét ellenőrizték az űrhajó valamennyi – megszámlálhatatlan – gépezetét és azok összeköttetéseit. Mut Ang kapcsolta a kajütöket, ahol álomba merülve pihent a Tellur személyzetének többi öt tagja. A fiziológiai megfigyelést végző automaták azt jelezték, hogy az alvók szervezete normális állapotban van. Ekkor a parancsnok bekapcsolta a védőmezőt az űrhajó lakóhelyiségei körül. A bal fal tompa fényű műszertábláin vörös sugarak futottak végig: a gáznak a táblák mögött elrejtett csövekben való áramlását mutatták. – Lehet? – kérdezte egy kissé elkomorodva a parancsnoktól Tej Eron. Mut Ang bólintott. A három ügyeletes szótlanul leereszkedett egy-egy mély karosszékbe, és légpárnával ki-ki belerögzítette magát. Mikor becsatolták az utolsó kapcsot is, a bal kartámlában levő kis fiókból mindegyikük elővett egy használatra előkészített injekciós műszert. – Tehát újabb százötven földi esztendőre! – mondta Kari Ram, ahogy meztelen karjához illesztette a készüléket. Mut Ang fürkészően tekintett rá. Az ifjú szemében a teljesen kiegyensúlyozott, egészséges emberre jellemző enyhe gúny ragyogott. A parancsnok megvárta, míg hátradőlnek a karosszékekben, behunyják szemüket, és öntudatlan állapotba merülnek. Ekkor a térdénél levő kis dobozon benyomta a kapcsolókarokat. Nesztelenül és elháríthatatlanul, mint maga a sors, ereszkedtek le a mennyezetről a masszív burák. Egy perccel előbb Mut Ang bekapcsolta azokat a robotgépeket, amelyek a pulzációt irányítják és a védőmezőt működtetik. A parancsnok a bura alatt a kékes fényű lámpás gyenge világánál leolvasta az ellenőrző műszerek állását, és csak ezután altatta el magát. Az űrhajó kijutott a negyedik pulzációból. A rejtélyes égitest – az út célja – a jobb, az „északi” oldal képernyőin most már akkorára nőtt, amekkorának a Nap a Merkúrról látszik. A „sötét” széncsillagok ritka osztályába tartozó csillagóriást tüzetesen tanulmányozták. A Tellur fénysebesség alatti iramban négy parszeknál kisebb távolságra haladt a KNT–8008 jelzésű, gigantikus sötét csillagtól, amelyet még a leghatalmasabb teleszkópokkal is alig lehetett látni a Földről. Az ilyen csillagok – átmérőjük felér százötvenszázhetven napátmérővel – azzal tűnnek ki, hogy légkörükben bőven van szén. Kétháromezer fokos hőmérsékleten a szénatomok különleges molekulaláncokká egyesülnek, amelyeknek mindegyike három atomból áll. Az ilyen molekulákból felépülő csillag visszatartja a színkép ibolyatartományának sugárzását, úgyhogy egy-egy óriás fénye a méreteihez képest igen gyönge. De a szénóriások középpontja, amely százmillió fokig is felhevül, hatalmas neutrongenerátorként működik, és a könnyű elemeket nehezekké, sőt uránontúliakká változtatja, egészen a kaliforniumig és a rossziumig – ahogy a 401 atomsúlyú, legnehezebb elemet nevezték, amelyet már négyszáz évvel előbb előállítottak a Földön is. A tudósok úgy vélték, hogy a világmindenség nehéz elemeinek gyárai a széncsillagok, amelyek időszakos robbanásaik után szerteszét szórják ezeket az elemeket a világűrben. Tejutunk általános vegyi összetétele éppen a sötét szénóriások rovására gyarapszik.





A pulzációs csillagközi űrhajó végre lehetővé tette az emberiségnek, hogy közelről tanulmányozzon egy széncsillagot, megértse az anyagátalakulás rajta végbemenő folyamatainak lényegét. Ezeknek a magyarázatához a Föld fizikusai még nem találtak meg minden kulcsot. Az űrhajó személyzete felébredt, és ki-ki hozzáfogott azokhoz a kutatásokhoz, amelyek végett hétszáz esztendőre meghalt a Föld számára. Az űrhajó mozgása most nagyon lassúnak hatott, de gyorsabb száguldásra nem is volt szükség. A Tellur a széncsillagtól egy kissé dél felé eltérve haladt, hogy sugárzásán kívül tartsa a lokátor képernyőjét, így hát a lokátor fekete tükre hetekig, hónapokig és évekig változatlanul vaksötét maradt. A Tellur, vagy ahogy a Föld kozmoflottájának lajstromában nyilvántartották, az IF–1 (Z–685), az első fordított mezőjű csillagközi űrhajó, vagy az űrhajók közös listáján a hatszáznyolcvanötödik, nem volt olyan nagy, mint a fénysebességnél lassabban haladó, nagy hatótávolságú csillagközi űrhajók, amelyeknek építését csak nemrég szüntették meg – éppen a pulzációs űrhajók feltalálása következtében. Azok a kolosszális hajók körülbelül kétszáz főnyi személyzetet vittek, és a nemzedékek egymásutánja tette lehetővé, hogy az emberek meglehetősen mélyen behatoljanak a csillagközi térbe. Valahányszor egy-egy nagy hatótávolságú csillagközi űrhajó visszatért, a Földön mindig megjelent néhány tucat egészen más korból származó ember – a régmúlt képviselői. És bár a múlt e csökevényeinek fejlettségi foka igen magas volt, az új kor mégis idegennek bizonyult számukra, és gyakran mélységes búskomorság vagy elszigeteltség lett a sorsa a kozmosz vándorainak. A pulzációs csillagközi űrhajók most még messzebbre dobják az embereket. A csillagközi űrhajósok mérése szerint csak kevés idő telik el, de az emberi társadalomban ezeréves Matuzsálemek jelennek meg. Azok, akiknek az jut majd osztályrészül, hogy más galaktikákra induljanak, millió évekkel később térnek vissza a hazai planétára. Ez a távoli kozmikus utazások fonákja, ilyen alattomos akadályt gördít nyughatatlan fiai elé a természet. Az új csillagközi űrhajók személyzete csupán nyolc főből áll. Ezeknek az utazóknak, akik a kozmosz mérhetetlen messzeségeibe és egyúttal a jövőbe indulnak – ellentétben a régebbi ösztönző rendelkezésekkel –, tilos gyermekeket a világra hozni az utazás alatt. És bár a Tellur kisebb elődeinél, mégis hatalmas űrhajó, úgyhogy a kis létszámú személyzet kényelmesen elfér benne. A hosszú alvás utáni felébredés most is, mint mindig, az életenergia fokozódását idézte elő. A csillagűrhajó személyzete – javarészt fiatal emberek – a tornateremben töltötték szabad idejüket. Nehezebbnél nehezebb gyakorlatokat, fantasztikus táncokat találtak ki, vagy kezükrelábukra rugalmas öveket és gyűrűket felöltve, nyaktörő mutatványokat végeztek a terem antigravitációs sarkában. Az asztronauták szerettek úszni a nagy medence ionizált, csillogó vizében, amely megőrizte a földi népek bölcsőjének, a Földközi-tengernek gyönyörű kékségét. Kari Ram ledobta munkaruháját, és a medence felé igyekezett, de egy vidám hang megállította: – Segítsen, Kari! Maga nélkül nem sikerülhet ez a fordulat. Tajna Dan, a magas vegyész leány, aki a szeme színéhez illő, csillogó, rövid zöld tunikát viselt, az expedíció legvidámabb és legfiatalabb résztvevője volt. Indulatos gorombaságával nemegyszer felháborította a nyugodt, higgadt Karit, de táncolni a fiatalember éppúgy szeretett, mint Tajna, a vérbeli táncosnő, így hát mosolyogva odament hozzá. Balról, a medence mellett álló emelvény magasából Afra Devi, az űrhajó biológusa

üdvözölte, aki gondosan feltűzte dús fekete haját, mielőtt megkezdené gyakorlatait a trapézon. A rugalmas műanyag padlón óvatosan lépkedve közeledett Afrához Tej Eron, és a lány háta mögött kinyújtotta izmos, erős kezét. Afra a deszka mozgásának ütemére himbálózva hátrahajolt erre a biztos támasztékra. Egy pillanatra mozdulatlanná dermedtek; mindketten barnák, erősek és magabiztosak, a bőrük meg olyan sima, amilyenné csak a levegőn és napon való egészséges élet teheti. A fiatal nő alig észrevehető mozdulattal még jobban hátrahajolt, és teljes fordulatot végzett a másodparancsnok karja körül, majd mind a ketten – mintegy táncban összefonódva – máris tovarepültek a terem fölött. – Mindent elfelejtett! – énekelte Tajna Dan, és forró ujjainak hegyével befogta a műszerész szemét. – Hát nem szép ez? – felelte kérdéssel Kari, és a hangháttér övezetébe jutva, az első táncmozdulattal magához húzta a lányt. Kari és Tajna volt az űrhajó legjobb táncospárja. Csak ők tudták – minden más gondolatot és érzést kikapcsolva – teljesen átadni magukat a dallamnak meg a ritmusnak. Kari elszállt a tánc világába: az összehangolt mozdulatok élvezetén kívül nem érzett semmit. A lány keze, amely a vállán feküdt, erős volt és mégis gyöngéd. Tajna zöld szeme elsötétült. – Maga és a neve… egy – suttogta Kari. – Megjegyeztem, hogy Tajna a régi nyelvben valami ismeretlent, meg nem fejtett titkot jelent. – Örömet szerez nekem – válaszolta minden mosoly nélkül a lány. – Mindig azt hittem, hogy titkok már csak a kozmoszban maradtak, a mi Földünkön már nincsenek többé. Legalábbis az embereknek nincsenek titkaik; mi mindnyájan egyszerűek, világosan érthetők és tiszták vagyunk! – És maga sajnálja ezt? – Néha. Szeretnék olyan emberrel találkozni, aki a régmúltban élt. Aki kénytelen eltitkolni ábrándjait, érzéseit a környező gonoszság elől, megedzeni, hihetetlen erővel teljessé, megingathatatlanná edzeni és nevelni őket. – Ó, értem én ezt! De én nem az emberekre gondoltam, hanem csak a meg nem fejtett titkokat sajnáltam… Mint a régi regényekben: mindenütt titokzatos romok, ismeretlen mélységek, le nem győzött magasságok, még korábban pedig – rejtélyes erővel bíró, elvarázsolt, elátkozott ligetek, források, tilos ösvények, féltve őrzött házak. – Igen, Kari! Jó volna itt, az űrhajóban is találni titkos kis zugokat, tilos átjárókat. – Ezek ismeretlen szobákba vezetnének, ahol rejtőzne… – Mi rejtőzne? – Nem tudom – vallotta be rövid hallgatás után a műszerész, és megállt. De Tajna belemelegedett a játékba, és elkomorodva, a karjánál fogva húzni kezdte a férfit. Kari követte a lányt. A tornateremből kimentek egy gyér világítású oldalfolyosóra. A rezgésmutatók egyenletesen és halványan pislákoltak, mintha az űrhajó falai álmossággal küszködtek volna. A lány tett néhány gyors, nesztelen lépést, majd mozdulatlanná meredt. Az unalom árnyéka olyan gyorsan suhant át az arcán, hogy Kari nem mert volna kezeskedni: valóban látta rajta a lelki gyengeségnek ezt a jelét. Egy ismeretlen érzés nyilallt belé. A műszerész ismét megfogta Tajna kezét. – Menjünk a könyvtárba. Még két órám van a váltásig. A lány engedelmesen az űrhajó központja felé indult. A könyvtár, vagy a közös foglalkozások terme, mint minden csillagközi űrhajón, itt is közvetlenül a központi kormányhelyiség mögött volt. Kari és Tajna kinyitotta a harmadik keresztfolyosó légmentesen záródó ajtaját, és kijutott a központi átjáró kétszárnyú, ellipszis alakú nyílásához. Alig lépett rá Kari a bronzlemezre, a két nehéz szárny máris hangtalanul szétnyílt, és a két fiatal hatalmas, rezgő hangot hallott. Tajna boldogan megszorította Kari ujjait.





– Mut Ang! Mindketten beosontak a könyvtárba. A szórt fény páraként lebegett a matt mennyezet alatt. A mélyedések árnyékában szinte elrejtőzve két ember húzódott meg a mély karosszékekben a filmgyűjtemények oszlopai között. Tajna meglátta Szvet Szimet, az orvost, és Jasz Tinnak, a pulzációs berendezések mérnökének négyszögletes alakját. Jasz Tin behunyt szemmel ábrándozott. Balra, az akusztikai berendezések sima kagylói alatt maga a Tellur parancsnoka hajolt az EMHZ ezüstös tokja fölé. Már régóta az EMHZ, az elektromágneses hegedűzongora váltotta fel a durva hangzású, temperált zongorát; megőrizte elődjének polifonikus bonyolultságát, és gyarapította is a hegedű-hangárnyalatok gazdagságával. Az erősítők a szükséges pillanatokban megrázó erőt tudtak adni ennek a hangszernek. Mut Ang nem vette észre a belépőket. Arcát a mennyezet műszertáblái felé emelve egy kissé előrehajolt. A zenész ujjai határozták meg a zengés minden árnyalatát, akár a hajdani zongorán, de nem kalapács és húr segítségével idézték elő a hangokat, hanem már-már az agyműködéshez hasonló finomságú elektromos impulzusokkal. A Föld és a kozmosz egységének harmonikusan egybefonódó témái lassanként kettéváltak, és távolodni kezdtek egymástól. A csöndes szomorúság meg a kegyetlen távoli mennydörgés ellentétei a tombolásig fokozódtak, amelybe olykor, mint kétségbeesett kiáltás, egy-egy harsány hang hasított bele. A téma ütemes, dallamos kibontakozása egyszer csak teljesen megbénult. Az összeütközés ereje megsemmisítő volt, úgyhogy a disszonanciák lavinájává hullt szét minden, majd mint sötét tóba, a pótolhatatlan veszteség zagyva panaszába siklott át. Mut Ang ujjai most az áttetsző öröm világos, tiszta hangjait varázsolták elő, amelyek összeolvadtak a kíséret csöndes bánatával. A könyvtárba fehér köpenyben, nesztelenül besiklott Afra Devi. Szvet Szim, az űrhajó orvosa valami jeleket adott a parancsnoknak. Mut Ang felállt, és a csönd megtörte a hangok hatalmát, elűzte őket, ahogy a gyorsan leszálló trópusi éj elűzi az esthajnalt. Az orvos meg a parancsnok a hallgatók riadt tekintetétől kísérve kiment a teremből. A másod-asztronavigátorral igen ritkán előforduló baj történt az ügyelet alatt – gennyes vakbélgyulladást kapott. Bizonyára nem teljesítette egészen pontosan a kozmikus utazásra való egészségügyi felkészülés programját. Ezért Szvet Szim most engedélyt kért a parancsnoktól az azonnali műtétre. Mut Ang kétségét fejezte ki. A korszerű orvostudomány, amely már elsajátította az emberi szervezet impulzív-idegi szabályozásának módszereit – akárha elektronikus berendezéseket irányítana –, sok betegséget ki tudott küszöbölni. Ám az űrhajó orvosa ragaszkodott a maga igazához: bebizonyította, hogy a betegben olyan begyógyult góc marad, amely épp az űrhajósokra nehezedő óriási fiziológiai túlterhelés folytán, könnyen újabb gyulladást okozhat. Az asztronavigátor felfeküdt a széles műtőasztalra. Impulzusadók vezetékei hálózták körül: harminchat műszer figyelte szervezetének állapotát. Az elsötétített szobában ütemesen pislogott és halkan megzendült a hipnotizáló készülék. Szvet Szim egy pillantást vetett a műszerekre, majd intett a fejével Afra Devinek, az asszisztensnőnek. A Tellur személyzetének minden egyes tágja több szakmához is értett. Afra odatolt egy átlátszó üstöt. A kékes folyadékban óriási százlábúhoz hasonló, ízelt fémműszer hevert. Afra kihúzta a műszert a folyadékból, egy másik készülékből pedig kúp alakú hüvelyt vett elő, a hozzácsatolt vékony vezetékekkel vagy csövekkel együtt. Egy halkan kattanó kapcsolás – és a fém százlábú alig hallható zümmögéssel megmozdult. Szvet Szim megint biccentett, és a készülék eltűnt az asztronavigátor szájában, aki továbbra is nyugodtan lélegzett. Fény gyúlt ki a félig áttetsző képernyőn, amelyet ferdén a beteg hasa fölé állítottak. Mut Ang közelebb húzódott. A belső részek szürke körvonalai

egészen tisztán látszottak a zöldes fényben, meg az is, ahogy lassan kúszik rajtuk az ízelt műszer. Egy könnyű kis villanás jelezte, hogy a műszer lökést adott a gyomor záróizmának, behatolt a nyombélbe, majd a vékonybél bonyolult tekervényein kúszott tovább. Még egy rövid út, és a százlábú tompa vége nekifeszült a féregnyúlvány aljának. Itt, a gennyesedés területén erősebb volt a fájdalom, és a belek önkéntelen mozgása annyira megerősödött a műszer nyomásától, hogy csillapítószerekhez kellett folyamodni. Még néhány perc, és az elemzőgép kiderítette a megbetegedés okát – véletlenül eldugult a nyúlvány –, megállapította a gennyesedés jellegét, és antibiotikumok meg fertőtlenítőszerek megfelelő keverékét javallotta. Az ízelt készülék kibocsátotta hosszú, hajlékony csápjait, amelyek mélyen belenyomultak a féregnyúlványba. A gennyet kiszívták, a nyúlványba került szemcséket eltávolították. Következett az appendix erőteljes kimosása olyan biológiai oldatokkal, amelyek gyorsan begyógyítják mind a nyúlvány, mind a vakbél nyálkahártyáját. A beteg békésen aludt, amíg a belsejében tovább működött az automaták irányította nagyszerű műszer. Az operáció befejeződött, és az orvosnak már csak a készüléket kellett eltávolítania. A Tellur parancsnoka megnyugodott. Bármilyen nagy is az orvostudomány hatalma, a szervezet előre nem látott sajátságai (mert hisz elképzelhetetlen, hogy az egyedek milliárdjain előre meghatározzák őket) váratlan bonyodalmakhoz vezettek, amelyek nem veszélyesek a bolygó óriási gyógyintézeteiben, de félelmetesek egy kis expedícióban. De nem történt semmi baj. Mut Ang visszatért az elnéptelenedett könyvtárba a hegedűzongorához. Most már azonban nem volt kedve játszani, inkább gondolataiba merült. Az űrhajó parancsnoka vissza-visszatért a boldogságról, a jövőről való tűnődéshez. Negyedszer jár a kozmoszban… De még sohasem gondolt arra, hogy ilyen nagy ugrást tehet téren és időn át. Hétszáz év. Az életnek olyan felgyorsulása, az új eredményeknek és felfedezéseknek olyan nagyarányú felhalmozódása és a tudásnak olyan horizontjai mellett, amelyeket már elértek a Földön! Nehéz ugyan az összehasonlítás, de hétszáz év nem sokat jelentett a régi civilizációk korában, amikor a társadalom fejlődése – mivel nem siettették az ismeretek meg a szükségszerűség – csupán az emberiség további elterjedése, bolygónk egyelőre még lakatlan térségeinek benépesítése felé haladt. Akkoriban még mérhetetlen volt az idő, és az emberiségnek minden változása olyan lassan folyt, mint hajdan a gleccserek az Arktisz meg az Antarktisz szigetein. Évszázadok szinte csak úgy belesüppedtek a tétlenség ürességébe. Micsoda egy emberélet, micsoda száz vagy ezer év? Mut Ang szinte iszonyattal gondolt arra: milyen szörnyű lett volna a régi világ embereinek, ha előre tudják, mennyire lassan fejlődnek az akkori társadalmi folyamatok; ha rádöbbennek, hogy bolygónkon még olyan sok évig tart az elnyomás, az igazságtalanság és a rendezetlenség! Hétszáz év múlva visszatérni – a régi Egyiptomban azt jelentette volna, hogy ugyanabba a rabszolgatartó társadalomba kerülünk bele, közben talán még súlyosbodott is az elnyomás; az ezeréves Kínában – ismét ugyanazokat a háborúkat, császári uralkodóházakat látjuk; Európában pedig a középkor vallásos éjszakájának kezdetétől az inkvizíció máglyáinak lobogásához, az ádázul tomboló népbutításhoz jutunk el. De most az a próbálkozás, hogy hét – változásokkal, korszerűsítésekkel és új ismeretekkel telezsúfolt – évszázadon át beletekintsünk a jövőbe, szédülést idéz elő a megrázó események iránti mohó érdeklődés miatt. És ha az igazi boldogság: a mozgás, a változás, az átalakulás, akkor ugyan ki lehetne boldogabb őnála és társainál? És mégsem olyan egyszerű a dolog! Az emberi természet kettős, mint a világ, amely megalkotta és körülveszi. Az örök változásokra való törekvésünk ellenére mindig sajnáljuk a múltat, pontosabban azt a jót, amelyet kiszűr belőle az emlékezet, és amely hajdan az elmúlt aranykorokról alkotott elképzelésekké terebélyesedett.





Akkor önkéntelenül a múltban keresték a jót, annak megismétléséről ábrándoztak, és csupán az erős lelkek látták előre, azok tudták megérezni az emberi élet elkerülhetetlenül bekövetkező megjavulásának és elrendeződésének közeledését. Az ember lelkében azóta mélyen benne él a nosztalgia a múlt iránt; fájlaljuk azt, ami visszahozhatatlanul eltűnt, és szomorúság fog el bennünket az emberiség történetének emlékei és a régi romok láttán. Ez a nosztalgia különösképpen megerősödött az érett, javakorabeli felnőtteknél, és szomorúságot kelt minden gondolkodó és érző emberben. Mut Ang felállt a hangszer mellől, és megnyújtóztatta erős testét. Igen, mindez olyan érdekesen és szemléletesen van leírva a történelmi regényekben. Mitől félhet hát az űrhajó fiatal személyzete abban a pillanatban, amikor ugrást végez a jövőbe? A magánytól, attól, hogy nem lesznek majd hozzátartozók? A jövőbe csöppent ember hírhedt magányossága, amit annyiszor meghánytak-vetettek és leírtak a régi regényekben. A magányosságot mindig úgy képzelték el, hogy nincsenek már hozzátartozók, rokonok, holott ezek a hozzátartozók gyakran csupán a formális rokoni kapcsolatokkal összekötött emberek elenyészően kis csoportját alkották. De most, amikor közel áll hozzánk bármelyik ember, amikor nincsenek semmilyen határok vagy olyan konvenciók, amelyek zavarnák az emberek érintkezését bolygónk bármely sarkában?! Mi, a Tellur személyzete, már elvesztettük minden hozzátartozónkat a Földön. De az egyszer majd elkövetkező jövőben nem kevésbé hozzánk tartozó emberek várnak bennünket; olyan rokonok, akik még többet, még világosabban tudnak és éreznek majd, mint azok a kortársaink, akiket mi örökre elhagytunk – nos, erről, ilyen szavakkal kell beszélnie a parancsnoknak a személyzet fiatal tagjaihoz. A központi kormányzóhelyiségben Tej Eron beállította kedvelt esti világítását. Csak a legszükségesebb lámpák égtek, azok is halványan, és a nagy kerek helyiség kényelmesebbnek hatott a derengő fényben. A másodparancsnok egyszerű dalocskát dúdolgatott, de közben szüntelenül ellenőrizte a számításokat. Az űrhajó útja a végéhez közeledett – éppen ma kellett az űrhajónak a Kígyótartó csillagkép irányába fordulnia, hogy elhaladjon a tanulmányozott széncsillag mellett. Veszélyessé vált a közeledés. A sugárnyomás annyira kezd növekedni, hogy jóvátehetetlen, szörnyű kárt tehet az űrhajóban, ha az a fénysebességet megközelítő sebességgel halad. Tej Eron megérezte, hogy valaki ott áll mögötte – hátrafordult. Mut Ang a másodparancsnok válla fölé hajolva leolvasta a műszerek összegezett adatait az alsó sor négyzet alakú kis ablakairól. Tej Eron kérdően nézett parancsnokára, az pedig bólintott. A másodparancsnok alig észrevehetően megmozduló ujjainak engedelmeskedve az egész űrhajóban felhangzott a figyelmeztető jelzés és a szokványos, fémes hangzású szó: – Figyelem! Mut Ang magához húzta a mikrofont, az emberek pedig az űrhajó minden helyiségében mozdulatlanná dermedtek, és önkéntelenül a hangszórók álcázott nyílásai felé fordították arcukat: az ember még nem szokott el attól, hogy a hang irányába nézzen, amikor különösen oda akart figyelni. – Figyelem, figyelem! – ismételte meg Mut Ang. – Az űrhajó tizenöt perc múlva megkezdi a fékezést. Az ügyeleteseken kívül mindenki feküdjék le a kajütjében. A fékezés első fázisa tizennyolc órakor fejeződik be, a második szakasz hat „g” mellett hat napig tart. Az űrhajó az ÉV – életveszély – jelzések után végzi a fordulatot. Befejeztem! A parancsnok tizennyolc órakor felállt karosszékéből, és miközben igyekezett leküzdeni a fékezéssel mindig velejáró, a derekában meg a tarkójában jelentkező fájdalmat, bejelentette, hogy alighanem lefekszik a hat napig tartó fékezés egész idejére. Viszont a személyzet minden tagja szakadatlanul lesse a műszereket: most folynak a széncsillag tanulmányozását célzó utolsó megfigyelések. Tej Eron komoran tekintett a távozó parancsnokra. A kozmikus csillagközi űrhajók

megbízhatósága és ereje minden egyes tökéletesítéssel növekedett. Még összehasonlítani is nehéz a hatalmas Tellurt azokkal a Föld tengerein úszkáló kis dióhéjakkal, amelyeket hajdanában hajóknak neveztek. De hát a világűr végtelen térségeiben az ő űrhajójuk is csak törékeny kis dióhéj… Valahogy megnyugtatóbb, ha a parancsnok ébren van a manőver alatt. Kari Ram kis híján felugrott meglepetésében, amikor meghallotta Mut Ang vidám nevetését. Néhány napja az egész személyzetet felzaklatta az a hír, hogy a parancsnok hirtelen megbetegedett. Kajütjébe csak az orvos járhatott be, és mindenki önkéntelenül lehalkította hangját, ha elhaladt a sima ajtó mellett, amely szorosan be volt zárva. Tej Eron volt kénytelen végrehajtani az egész kitűzött programot – megfordította az űrhajót, újra felgyorsította, hogy kijussanak a széncsillag sugárnyomásának körzetéből, és megkezdhessék a pulzációt vissza, a Nap felé. A másodparancsnok a fölöttese mellett jött, és tartózkodóan mosolygott. Kiderült, hogy a parancsnok az orvossal összebeszélve, szándékosan vonult vissza a parancsnoklástól: lehetővé akarta tenni Tej Eronnak, hogy senki másra nem hagyatkozva, egymaga végezze el az egész műveletet. A másodparancsnok a világért sem ismerte volna be, hogy kétségek gyötörték a visszafordulás előtt, hanem a parancsnokot korholta az egész személyzetnek okozott izgalom miatt. Mut Ang tréfásan mentegetőzött, és igyekezett meggyőzni Tej Eront, hogy az űrhajó teljes biztonságban van a világűrben. A műszerek nem tévedhettek, minden egyes számítást négyszer ellenőriztek, úgyhogy ez kizárja a pontatlanság lehetőségét. Az is lehetetlen, hogy a csillagot az erős sugárnyomás övezetében kisbolygók és meteoritok zónája vegye körül. – Csakugyan nem vár többé semmi meglepetést? – érdeklődött óvatosan Kari Ram. – Előre nem látott véletlen természetesen lehetséges. De a kozmosz nagy törvénye, amelyet középarányosítási törvénynek* neveznek, mellettünk van. Biztosak lehetünk abban, hogy itt, a kozmosznak ebben az üres zugában semmi újat sem találunk. Egy kicsit megyünk még visszafelé, aztán beindítjuk a pulzációt, és a már kitapasztalt útvonalon, a Kígyó Szíve mellett száguldunk egyenest a Nap felé… Hisz már néhány nap óta a Kígyótartó felé haladunk. Most már nem sokáig tart! – Szinte furcsa: nincs öröm, nincs az az érzés, hogy jó munkát végeztünk, nincs semmi, ami igazolná, hogy hétszáz évre meghaltunk a Föld számára – mondta eltűnődve Kari. – Igen, tudom: több tízezer megfigyelés, számítások, felvételek, feljegyzések milliói. Az anyag új titkait majd ott, a Földön fejtik meg… De mennyire megfoghatatlan és jelentéktelen mindez! A jövő csírája, semmi több! – De mennyi harcot, munkát és halált vállalt az emberiség, előtte pedig az állatok nemzedékeinek trilliói – a történelmi fejlődés vak útján – éppen a jövőnek ezért a csíráiért! – vetette ellen nagy hévvel Tej Eron. – Ez mind igaz az ész szempontjából. De az érzés szempontjából számomra csak az ember fontos; a kozmoszban ez az egyetlen erő, amely fel tudja használni az anyag elementáris fejlődését, uralkodni tud rajta. Csakhogy mi, emberek, olyan magányosak vagyunk, végtelenül magányosak. Kétségtelen bizonyítékaink vannak ugyan arról, hogy sok-sok lakott világ létezik, de egyetlen más gondolkodó lény sem váltott még tekintetet a Föld embereivel. Hány ábránd, mese, könyv, dal, festmény sejteti előre ezt a nagy eseményt, de még mindig nem valósult meg. Nem valósult meg az emberiségnek ez a nagy, merész és ragyogó ábrándja, mely réges-régen született, alighogy eloszlott a vallási vakság! * Középarányosítási törvény – matematikai kifejezés, amelyben a számítások végeredményét egy bizonyos középarányossal jelölik. A szélső legnagyobb és a szélső legkisebb mennyiségeket nem veszik figyelembe – A szerző





– A vakság! – szólt közbe Mut Ang. – Tudják-e, hogy nem is olyan régi elődeink – már a kozmoszba való első kijutás korszakában – hogyan képzelték el ennek a nagy ábrándnak a megvalósulását? Háborús összeütközés lesz, az űrhajókat vadállati módon szétrombolják – elpusztítják egymást mindjárt az első találkozáskor. – Elképesztő! – kiáltotta hevesen Kari Ram és Tej Eron. – Mai íróink nem szeretnek a kapitalizmus végének komor korszakáról írni – jegyezte meg Mut Ang. – Maguk tudják még iskolai tanulmányaikból, hogy az emberiség annak idején a fejlődés nagyon válságos szakaszán ment át. – Ó, igen! – kapott a szón Kari. – Amikor az emberek előtt már megnyílt az anyag és a kozmosz birtoklásának lehetősége, de a társadalmi viszonyok formái még a régiek maradtak, és a társadalmi tudat fejlődése is elmaradt a tudomány sikereitől. – Majdnem pontos fogalmazás. Jó emlékezőtehetsége van, Kari! De mondjuk másképpen: a kozmikus megismerés és a kozmikus hatalom ellentétbe került az individualista magántulajdonos kezdetleges világnézetével. Az emberiség egészsége és jövője néhány évig egy hajszálon függött, amíg aztán győzött az új, és az emberiség az osztály nélküli társadalomban egyetlen családdá egyesült… Ott, a világ kapitalista felében, nem láttak új utakat, és megingathatatlannak, változhatatlannak tekintették a társadalmukat, tehát a jövőben is elkerülhetetlennek vélték a háborúkat meg az önpusztítást. – Hogy nevezhették ők ezt ábrándnak? – szólt gúnyos, kaján nevetéssel Kari. – Márpedig annak nevezték. – Lehet, hogy minden civilizációnak válságos pontokon kell túljutnia mindenütt, ahol más naprendszerek bolygóin emberiség alakul ki – mondta lassan Tej Eron, és egy futó pillantást vetett a menetirányító műszerek felső számlapjára. – Már két olyan lakatlan bolygót ismerünk, ahol van víz, légkör, – valami oxigénmaradék, és ahol a szelek mégis csak holt homokot kavarnak fel, és ugyancsak holt tengerek hullámait görgetik. Űrhajóink lefényképezték őket. – Nem – mondta fejcsóválva Kari Ram –, nem tudom elhinni, hogy emberek, akik már megismerték a kozmosz végtelenségét és azt a hatalmat, amelyet a tudomány ad a kezükbe, képesek voltak… – …úgy gondolkozni, mint a vadállatok, amelyek csak most sajátították el a logikát? De hisz a régi társadalom ösztönösen alakult ki, a nélkül az előre megadott célszerűség nélkül, amely az emberek építette magasabb rendű társadalmi formákat jellemzi. És az ember értelme, gondolkodásmódja is még csupán annak a formális vagy matematikai logikának kezdetleges stádiumában volt, amely az anyagfejlődés és a természet közvetlen megfigyelése alapján megállapított törvényeinek logikáját tükrözi. Mihelyt az emberiség történelmi tapasztalatokat gyűjtött, mihelyt megismerte a környező világ történelmi fejlődését, létrejött a dialektikus logika mint a gondolkodás fejlődésének magasabb foka. Az ember felfedezte a természet jelenségeinek és tulajdon létezésének kettősségét. Tudatára ébredt annak, hogy egyfelől ő mint egyén nagyon kicsiny és rövid életű – olyan, mint egy csöpp az óceánban, vagy mint egy parányi szikra, mely kihuny a szélben. Másfelől mérhetetlen nagy, mint a világmindenség, amelyet az idő és a tér egész végtelenségében átfog értelmével és érzéseivel. Az űrhajó parancsnoka elhallgatott, és tűnődve járkálni kezdett segítőtársai előtt, akiknek fiatal arcára most a szigorú, feszült figyelem árnyéka vetődött. Mut Ang törte meg elsőnek a csöndet: – Az én történelmi könyv-film gyűjteményemben van egy, amely nagyon jellemző arra a korra. Ezt nem gép fordította le a mai nyelvre, hanem Szanyija Csen, egy történész, aki a múlt században halt meg. Olvassuk el! – A fiatalemberek mohó érdeklődése láttán elmosolyodott, és kiment az orrszakasz folyosójára nyíló ajtón. – Sohasem leszek igazi parancsnok – sóhajtott fel restelkedve Tej Eron –, lehetetlen tudni mindazt, amit a mi Angunk tud.

– Ő pedig azt mondta énelőttem, hogy rossz parancsnok, mégpedig éppen érdeklődésének széles skálája miatt – felelte Kari, és beült az ügyeletes-navigátori székbe. Tej Eron meglepődve nézett társára. Hallgattak. A műszerek halk zengése változatlannak hatott. Az óriási űrhajó miután elérte a legnagyobb sebességet, a széncsillagtól távolodva, magabiztosan száguldott abba a kiválasztott négyszögbe, ahol a világűr mélységes sötétségében, gyengén pislákolva, szinte elmerült négy csillagszigetvilág, négy távoli galaxis. Olyan nagy távolságra voltak, hogy az onnan jövő fény erőtlenül elhalt az emberi szemben, ebben a csodálatos műszerben, amelynek alig néhány kvantum sugárzó energia is elegendő. Váratlanul történt valami. A nagy lokátor képernyőjén felvillant és továbbra is ott imbolygott egy világító pontocska. Fülsiketítő csörömpölés hallatszott, amelytől elállt az asztronauták lélegzete. Tej Eron gondolkozás nélkül megadta az általános riadó jelét: a parancsnok felhívta a személyzet többi tagját, hogy foglalják el a veszély esetére kijelölt helyeket. Mut Ang berohant a kormányzóhelyiségbe, és két ugrással a műszerasztalnál termett. A lokátor fekete tükre megélénkült. Benne, mint feneketlen tóban, ott úszott egy piciny fénygömb – éles karimájú, kerek labdacs. Hol felfelé billent, hol lefelé, és lassan jobbra csúszott. Az asztronauták csodálkoztak, hogy a robotok, amelyek mindig előre jelezték, hogy az űrhajó meteoritokkal ütközik össze, mozdulatlanok maradtak. Azt jelenti ez, hogy a képernyőn nem az ő keresősugaruk, hanem idegen fény tükröződik vissza? Az űrhajó továbbra is az eddigi irányban haladt, és a fénylő pont már az alsó jobb négyzetben repdesett. A hirtelen sejtés arra késztette Mut Angot, hogy összerezzenjen, Tej Eront, hogy beharapja a száját, Kari Ramot, hogy fájásig szorítsa a műszerasztal szélét. Egy soha nem látott tárgy repült feléjük, erős lokátorsugarat lövellt, ugyanolyat, amilyet a Tellur is vetett, messze maga elé. Olyan szenvedélyes volt a vágy, hogy a sejtés igazolódjék – hogy a remény eszeveszett felröppenése után ne zuhanjanak a kiábrándulás mélységébe, ami már százszor megesett a Föld űrhajósaival –, hogy a parancsnok mozdulatlanná dermedt, és egyetlen szót sem mert kiejteni. És izgalma mintha átragadt volna azokra is, akik ott szembejönnek. A világító pont kialudt a képernyőn, majd újra felgyulladt, és a villanásokat sűrítve, szabályos időközönként négyszer-négyszer és kétszer-kétszer pislogni kezdett. Ezt a szabályos ismétlődést az egész világegyetemben csak egyetlen erő: az emberi gondolat idézhette elő. Többé nem maradt kétség: csillagközi űrhajó jön szembe. Itt, a világűr mérhetetlen messzeségében, amelyet most először ért el földi űrhajó, ez csakis egy másik világ űrhajója lehet, egy másik, távoli csillag bolygóiról jöhet. A Tellur főlokátorának sugara szintén szaggatottá vált. Kari Ram leadta az egyezményes fényjelkulcs néhány jelzését. Egészen valószínűtlennek látszott, hogy ezek az egyszerű gombnyomások ott elöl, az ismeretlen űrhajó képernyőjén a villanások szabályos ismétlődését idézik elő. Mut Ang hangja izgalmat árult el, ahogy megszólalt az űrhajó hangszóróiban: – Figyelem, figyelem! Idegen űrhajó jön szembe velünk! Eltérünk az eddigi iránytól, és rendkívüli fékezést végzünk. Minden munkát abbahagyni! Rendkívüli fékezés! Ki-ki a helyére, a leszállási beosztás szerint! Egy másodpercet sem volt szabad elvesztegetni. Ha a szembejövő űrhajó is körülbelül ugyanolyan sebességgel halad, akkor a két űrhajó közeledésének gyorsasága – másodpercenként kétszázkilencvenötezer kilométer – megközelíti a fénysebességet. A lokátor néhány másodpercet hagyott még az embereknek a cselekvésre Mialatt Mut Ang a mikrofonba beszélt, Tej Eron súgott valamit Karinak. A feszültségtől egészen sápadt ifjú félszóból is megértette, és valami manipulációt végzett a lokátor műszerasztalán. – Ragyogó! – kiáltott fel a parancsnok, figyelve, hogy a sugár nyilat ír le az ellenőrző képernyőre, aztán balra, visszafelé hajlítja, úgyhogy az végül csigavonallá kanyarodik.



Nem telt el több tíz másodpercnél. A képernyőn felvillant egy nyíl alakú fénylő kontúr, majd a fekete kör jobb oldala felé kanyarodott, végül egy pillanat alatt csigavonallá tekeredett. A megkönnyebbülés sóhaja, szinte nyögés tört fel egyszerre a központi kormányzóhelyiségben figyelő emberekből. Azok az ismeretlenek, akik feléjük száguldottak a világűr titokzatos mélységeiből, megértették őket! Legfőbb ideje! Megszólaltak a riadócsengők. Most már nem az idegen lokátor sugara, hanem az űrhajó szilárd teste tűnt fel a fő képernyőn. Tej Eron villámgyors mozdulattal kikapcsolta azt a robotot, amely az űrhajót vezette, és ő maga térítette egy hajszálnyit balra a Tellurt. A csengők elhallgattak, a képernyő fekete tava kihunyt. Az emberek alig vehették észre azt a vékony fénycsíkot, amely tovasiklott a jobb oldali áttekintő lokátoron. A két űrhajó elképzelhetetlen sebességgel elszáguldott egymás mellett, és máris eltávolodott egymástól. Beletelik néhány napba, míg újra találkoznak. Nem szalasztottak el a pillanatot: mind a két űrhajó lefékez, megfordul, és a pontos gépek számításai szerint repülve, ismét közeledik majd a találkozás helyéhez! – Figyelem, figyelem! Rendkívüli fékezés! Minden részleg adjon készenléti jelzést! – mondta a mikrofonba Mut Ang. A részlegek készenlétét jelző zöld fények máris ott sorakoztak a motoros számlálóműszerek megmerevült mutatói fölött. Az űrhajó motorjai elhallgattak. A várakozásban mozdulatlanná dermedt az egész űrhajó. A parancsnok gyorsan körülnézett a kormányzóhelyiségben, lekapcsolta a fékezés irányítására szolgáló robotot, és egyúttal a karosszékek felé intett fejével. Segítőtársai látták, ahogy elkomorodva hajol a program skálája fölé, és a 8-as számra fordítja a főkapcsot. Lenyelni egy pirulát, amely csökkenti a szívműködést, gyorsan beleülni a karosszékbe, és megnyomni a robot kapcsolóját – néhány másodperc műve volt. Az űrhajó mintha beleütközött volna valamibe a világűrben; ha a hajdankorban így megbotlott egy-egy hátasló, a lovasa – a sors kénye-kedve szerint – lebukfencezett róla. A hatalmas űrhajó szinte felágaskodott. „Lovasai” a hidraulikus karosszékek mélyébe és enyhe kábulatba estek.



A Tellur könyvtárában összegyűlt az egész személyzet. Csak egy ügyeletes maradt az űrhajó bonyolult elektronikus műszereinek összeköttetését biztosító készülékeknél. A Tellur megfordult a fékezés után, de addigra már több mint tízmilliárd kilométerre távolodott el a találkozás helyétől. Az űrhajó lassan, az abszolút sebességnek egyhuszadával haladt, miközben minden számítógép szüntelenül ellenőrizte és helyesbítette az irányt. Ismét meg kellett találni egy láthatatlan pontot a végtelen kozmoszban és azon a ponton egy immár végképp jelentéktelen kis porszemet – az idegen űrhajót. Előreláthatólag nyolc napig tart a csaknem elviselhetetlen várakozás. Ha a számításokban és a hajó viselkedésében mutatkozó eltérés nem lesz nagyobb a megengedettnél; ha azok az ismeretlenek szintén nem tévednek, és ha ők is ugyanilyen tökéletes műszerekkel, ugyanilyen engedelmes űrhajóval rendelkeznek, akkor a két hajó olyan közel kerül, hogy lokátoraik sugaraival a vaksötétben is kitapogathatják egymást. Akkor az ember, egész történelme során először, érintkezésbe kerül azokkal, akik gondolkodásban, erőben és törekvéseikben testvérei, akiknek létezését az ember végtelenül éles elméje már rég megsejtette, sőt kétségtelenül be is bizonyította. A szörnyű nagy térbeli és időbeli távolságok, amelyek elválasztják a lakott világokat, mindeddig legyőzetlenek maradtak. De most, lám, a földi emberek kezet nyújtanak a kozmosz más gondolkodó lényeinek, majd pedig – még tovább haladva – ismét más csillagokról való új testvéreiknek. A gondolat és a munka láncolata végighúzódik a világűr feneketlen mélységein, mint a természet elemi erői fölötti végső győzelem ünnepi menete. Évmilliárdokig kellett nyüzsögni a tengeröblök sötét és meleg zugaiban az apró, élő

nyálkacsomóknak, majd megint több százmillió év alatt immár bonyolultabb lények alakultak ki belőlük, amelyek végül kijöttek a szárazföldre. Teljesen a környező erők függvényeként, az életért, a fajfenntartásért folytatott sötét harcban telt el újabb millió és millió évszázad, amíg végül kifejlődött a nagyagy – a táplálékszerzés, a létért való küzdelem leghatásosabb eszköze. Az élet fejlődésének üteme meggyorsult, a létért való küzdelem élesebbé vált, és gyorsabb lett a természetes kiválasztódás is. Áldozatok, áldozatok, áldozatok – felfalt növényevők, éhen pusztuló ragadozók, elhulló gyöngék, megbetegedett, elöregedett állatok; aztán olyanok, amelyek a nőstényért vívott harcban vagy az utódok védelmezésekor estek el, vagy amelyek elemi csapás áldozataivá váltak. Így volt ez a fejlődés vak útjának egész folyamán, amíg a nagy eljegesedés nehéz életkörülményei közt a majomnak egy távoli rokona értelmes munkával nem cserélte fel a táplálékszerzés vadállati módját. Ekkor, miután felismerte a közös munkában és az értelmes tapasztalatban rejlő roppant nagy erőt – emberré vált. De még ezután is sok évezred telt el, mind teli háborúkkal, szenvedéssel, éhínséggel, elnyomással, tudatlansággal és a jobb jövőbe vetett reménnyel. Az utódok igazolták is őseik reményeit: elkövetkezett a jobb jövő, és az emberiség, az osztály nélküli társadalomban egyesülve, a félelemtől és az elnyomástól megszabadulva a tudás és a művészet soha nem látott magaslatára emelkedett. Bebizonyosodott, hogy meg tud birkózni a legnehezebbel: a kozmikus térségek leigázásával. És most az élet meg az ember felfelé vezető egész nehéz útját, az egész összegyűjtött hatalmas tudást, a végtelen nagy erőfeszítést és munkát végül a nagy hatósugarú csillagközi űrhajó feltalálása koronázta meg, a Telluré, amelyet a Tejút feneketlen mélységébe vetettek. Az anyag fejlődésének a Földön és a Naprendszerben elért csúcspontja a Tellur révén most fog érintkezni egy másik csúcsponttal, annak a valószínűleg nem kevésbé nehéz útnak legújabb eredményével, amely ugyancsak évmilliárdokig tartott a világmindenségnek egy másik kis zugában. Ilyen vagy olyan formában ezek a gondolatok izgatták a személyzet többi tagját is. A pillanat óriási felelősségének tudata még a fiatal Tajnát is komolyságra késztette. Ők, akik csupán maroknyi képviselői a sokmilliárdos földi emberiségnek, vajon méltók lesznek-e hőstetteihez, munkájához, fizikai tökéletességéhez, eszéhez és állhatatosságához? Hogyan készüljenek fel a küszöbönálló találkozásra? Fel kell idéznünk azt az egész véres és nagy harcot, amelyet az emberiség a test és a lélek szabadságáért vívott! A legfontosabb, a leglenyűgözőbb és legtitokzatosabb az a kérdés volt: milyenek azok, akik most felénk közelednek? Szörnyűek vagy gyönyörűek – mármint a mi földi ízlésünk szerint? Afra Devi, a biológus kért szót. A fiatal nő, akit még jobban megszépített az idegfeszültség, gyakran emelte pillantását az ajtó fölötti képre. Az egyenlítői Afrika Holdhegyeinek perspektivikus színezéssel készült nagy panorámája – a zord, erdős lejtők és a fényt árasztó sziklás gerinc megrázó ellentétével – mintegy kidomborította gondolatait. Afra azt mondta, hogy az emberiség rég elvetette azt a hajdan elterjedt elméletet, amely szerint a gondolkodó lények – bármilyen alakúak, a legkülönfélébb felépítésűek lehetnek. A vallásos babonák csökevényei még komoly tudósokat is arra a meggondolatlan feltevésre késztettek, hogy a gondolkozó agy bármilyen testben kifejlődhet, ahogy például azelőtt bármilyen alakban megjelenő istenekben hittek. Holott valójában az ember külseje – az egyetlen olyan földi lényé, amelynek gondolkozó agya van – természetesen nem véletlenül olyan, amilyen, hanem megfelel a lény legszélesebb körű, sokoldalú alkalmazkodásának, annak a képességnek, hogy óriási szellemi megterhelést viseljen el, valamint idegrendszere rendkívüli aktivitásának. Az emberi szépségről és általában a szépségről alkotott fogalmunk több ezer éves





tapasztalatból – a konstruktív célszerűségnek és különféle cselekvésekre való alkalmasság tökéletességének ösztönös érzékeléséből – született. Ezért szépek a hatalmas gépek, a tenger hullámai, a fák, a lovak, habár mindezek élesen különböznek az ember külsejétől. Maga az ember pedig agyának fejlettsége folytán még állat korában megszabadult a szűk specializálódásnak, a csupán egyfajta életmódhoz való alkalmazkodásnak szükségszerűségétől, ami pedig a legtöbb állatra jellemző. Az ember lába nem alkalmas arra, hogy szakadatlanul fusson, akár szilárd talajon is – még kevésbé süppedékesen –, de azért biztosítani tudja a hosszan tartó és gyors helyváltoztatást; lehetővé teszi, hogy felkapaszkodjék a fára, sziklát másszon. Az ember keze pedig a leguniverzálisabb szerszám, millió dolgot lehet végezni vele, és ami a legfontosabb – ez tette emberré az egykori állatot. Az ember már kialakulásának korai szakaszaiban is egyetemes szervezetként fejlődött, amely a legkülönfélébb körülményekhez is tud alkalmazkodni. Az emberi szervezetnek ez a sokoldalúsága a társadalmi életre való további áttérés során még nagyobb, még változatosabb lett, akárcsak a tevékenysége. Az ember szépsége – minden más igen célszerűen felépített testű állatéhoz viszonyítva – a tökéletességen kívül jelenti még a rendeltetés egyetemességét, amelyet csak fokoz és tovább csiszol az értelmi tevékenység, a szellemi nevelés. – A más világból jövő gondolkodó lény, ha már eljutott a kozmoszba, akkor ugyanolyan magasrendű, tökéletes, egyetemes, vagyis szép! Nem létezhet semmiféle gondolkozó szörny, embergomba vagy polipember! Nem tudom, hogyan fest majd ez a valóságban, alaki hasonlóságot is találunk-e majd, vagy csak valamilyen más jellegű szépséget, de ez elkerülhetetlen! – fejezte be felszólalását Afra Devi. – Nekem tetszik ez az elmélet – támogatta a biológust Tej Eron –, csak hát… – Értem – vágott közbe Afra. – Még az általánosan megszokott külsőtől való jelentéktelen eltérések is a torzság hatását keltik, itt pedig túl nagy az eltérések valószínűsége. Hisz a formától való jelentéktelen eltéréseket is – az orr, a szemhéj, az ajak hiányát –, melyeket sérülés okoz, úgy érzékeljük, mint torzságot, és ezek épp azért szörnyűek, mert általános emberi alapokon nyugszanak. A ló vagy a kutya pofája nagyon élesen elüt az emberi arctól, de mégsem torz, hanem éppenséggel szép. Ennek az a magyarázata, hogy megvan benne a célszerűség szépsége, a sérült emberi arcon pedig megbomlott az összhang… – Következésképpen ha külsőleg nagyon különböznek is majd tőlünk, azért mégsem látjuk torznak őket? De hátha ugyanolyanok, mint mi, csak szarvuk meg ormányuk van? – makacskodott Tej. – Gondolkodó lénynek nincs szüksége szarvra, így hát nem is lesz neki soha. Az orr esetleg ormányszerűvé nyúlhat; bár ha van kéz, amely nélkül nem lehet ember az ember, akkor az ormány fölösleges. Ez azonban csak sajátos eset lesz, nem pedig a gondolkozó lény külső felépítésének elengedhetetlen feltétele. De mindaz, ami történelmileg a természetes kiválasztódás eredményeként alakul törvényszerűséggé, az eltérések sokaságának valamiféle középarányosává válik. Éppen itt mutatkozik meg teljes szépségében a sokoldalú célszerűség. Így hát én nem várok ilyen vagy olyan szarvú és farkú szörnyetegeket a szembejövő űrhajón – azoknak nincs ott semmi keresnivalójuk! Az életnek csupán a legalacsonyabb formái nagyon különbözők; minél magasabbra jutnak, annál jobban hasonlítanak egymáshoz. A paleontológia megmutatja nekünk, milyen szigorú keretek közé szorította az evolúció a magasabb rendű szervezeteket; gondoljunk arra, hogy külsőleg száz meg száz esetben tökéletesen hasonlít egymáshoz a magasabb rendű gerincesek két teljesen különböző osztálya – az erszényeseké meg a méhlepényeseké. – Győzött! – adta meg magát Tej Eron, és ahogy végignézett a jelenlevőkön, látszott: büszke jó barátjára.

Ifjúi zavarában enyhén elpirulva, váratlanul Kari Ram szállt vele vitába. Azt mondta, hogy azok az idegen lények, még ha teljesen emberi és szép burokkal – testtel – rendelkeznek is, esetleg végtelenül elütnek tőlünk az értelmüket, a világról és az életről alkotott felfogásukat illetően. És akármilyen kiváló képességűek, hátha kegyetlen és félelmetes ellenségeinkké válnak. Ekkor Mut Ang vette védelmébe a biológust. – Csak nemrég gondolkoztam ezen – mondta a parancsnok –, és rájöttem, hogy a fejlődés legfelső fokán gondolkodó lények között semmilyen nézeteltérés sem lehet. Az ember gondolkodása, értelme a környező világ, az egész kozmosz logikai fejlődésének törvényeit tükrözi. Ebben a vonatkozásban az ember – mikrokozmosz. A gondolkozás a világegyetem törvényeit követi; azok pedig mindenütt egységesek. A gondolkozás alapja – bárhol jelenjék is meg – mindenütt a matematikai és a dialektikus logika lesz. Nem lehet semmilyen más, egészen eltérő gondolkozás, mint ahogy nem létezhet ember társadalmon és természeten kívül… Az örömteli felkiáltások elnyomták a parancsnok hangját. – Nem túlzás ez? – szólt rosszallóan Mut Ang. – Nem – szállt vitába vele bátran Afra Devi –, mindig lelkesítő, ha egész sereg ember gondolatai egybehangzanak. Ez a záloga a gondolatok helyességének, és a baráti támogatás érzése… kivált ha a kérdéseket a tudomány különböző oldalairól közelítjük meg… – A biológiára meg a társadalmi tudományokra gondol? – kérdezte a mindeddig hallgatag Jasz Tin, aki szokása szerint a díványnak egy kényelmes sarkában helyezkedett el. – Igen! A földi emberiség egész társadalomtörténetében épp az volt a legnagyszerűbb, hogy a kultúra növekedésével meg az ismeretek bővülésével együtt szakadatlanul növekedett a kölcsönös megértés. Minél magasabbra emelkedett a kultúra, az osztály nélküli társadalom különféle népei és fajai annál könnyebben megérthették egymást, annál fényesebben világítottak mindenki számára az élet berendezésének közös céljai, meg annak szükségessége, hogy egyesüljön előbb néhány ország, majd az egész bolygó, az egész emberiség. Most a fejlődésnek azon a fokán, amelyet elért a Föld, és kétségtelenül elértek azok is, akik szembejönnek velünk… – Afra elhallgatott. – Ez így van – mondta egyetértően Mut Ang –, két különböző bolygó lakói, akik már kijutottak a kozmoszba, könnyebben egyetértenek, mint egy és ugyanazon bolygónak két vad népe! – De hogy is állunk a háború elkerülhetetlenségével – még a kozmoszban is! –, amelyről még a kultúra meglehetősen magas fokán álló őseink is meg voltak győződve? – kérdezte Kari Ram. – Hol van az a híres könyv, amelyet ígért? – kapott észbe Tej Eron. – Arról a két űrhajóról, amelyek mindjárt az első találkozáskor el akarták pusztítani egymást. A parancsnok megint a szobájába indult. Ezúttal semmi akadály sem jött közbe: Mut Ang egy nyolcágú csillaghoz hasonló kis mikrofilmmel tért vissza, és betette az olvasógépbe. A régi amerikai szerző fantasztikus írása minden űrhajóst érdekelt. Az első találkozás című elbeszélés drámai színekkel írta le egy földi űrhajó találkozását egy idegennel a Rák-ködben, a Naptól több mint ezer parszek távolságra. A földi űrhajó parancsnoka kiadta a parancsot, hogy azonnali megsemmisítésre készítsenek elő minden csillagászati térképet, megfigyelési anyagot, az irányra vonatkozó számításokat, a meteoritok szétzúzására szolgáló ágyúkat pedig mind fordítsák az idegen űrhajó ellen. A földi emberek ezután azt a roppant felelősséget követelő problémát kezdték meghánynivetni: van-e joguk tárgyalásokba bocsátkozni az idegen űrhajóval, vagy azonnal meg kell rohamozniuk és el kell pusztítaniuk? A Föld embereinek izgalmát az a félelem okozta, hogy az idegenek megállapíthatják a földi űrhajó útvonalát, és mint hódítók jelennek meg bolygónkon.



Az űrhajó legénysége vitathatatlan igazságként fogadta a parancsnok vad gondolatait. A parancsnok véleménye szerint két egymástól függetlenül keletkezett civilizáció találkozása elkerülhetetlenül az egyik leigázásához és annak a győzelméhez vezet, aki erősebb fegyverrel rendelkezik. A kozmoszban való találkozás vagy kereskedést, vagy háborút jelent – semmi más sem jutott eszébe a szerzőnek. Hamarosan kiderült, hogy az idegenek nagyon hasonlítanak a földi emberekhez, noha csak infravörös fénynél látnak, és rádióhullámok útján érintkeznek egymással; mindazonáltal az emberek nyomban megfejtették az idegenek nyelvét, és megértették gondolataikat. Az idegen űrhajó parancsnokának társadalmi ismeretei ugyanolyan szegényesek voltak, mint a földi emberekéi. Azon a feladaton törte a fejét, hogyan kerüljön ki élve ebből a végzetes találkozásból, és ne pusztítsa el a földi hajót. Az a veszély fenyegetett, hogy a régóta várt nagyszerű véletlen – két különböző emberiség képviselőinek első találkozása – szörnyű katasztrófába torkollik. A két űrhajó egymástól körülbelül hétszáz mérföldnyire lebegett a világűrben, és egy robot – gömb alakú űrcsónak – révén már több mint két hete tárgyaltak. A két parancsnok biztosította egymást békeszeretetéről, de azt is hangoztatta, hogy nem bízhat semmiben. Kilátástalan lett volna a helyzet, ha nincs ott a regény főhőse, a fiatal asztrofizikus. Ruhája alá borzalmas robbanóerejű bombákat rejtve, a parancsnokkal együtt vendégként átment az idegen űrhajóra. Ott ultimátumot adtak: ki kell cserélni az űrhajókat. A fekete űrhajó személyzetének egy része szálljon át a földire, a földiek egy része pedig az idegenre – miután előzőleg ártalmatlanná tették a meteoritok szétzúzására szolgáló ágyúikat –, sajátítsák el a különféle rendszerek irányítását, és szállítsanak át minden ingóságot. A bombákkal felfegyverzett két hős pedig egyelőre maradjon ott az idegen űrhajón, hogy holmi fondorlat esetén rögtön felrobbantsa az űrhajót. Az idegen űrhajó parancsnoka elfogadta az ultimátumot. A két űrhajó kicserélése és ártalmatlanná tétele szerencsésen lezajlott. A fekete űrhajó az emberekkel, a földi meg az idegenekkel sietve eltávozott a találkozás színhelyétől, és eltűnt a köd gázának gyönge, villózó fényében.



…Hangzavar töltötte be a könyvtárt. Már az olvasás alatt hol az egyik, hol a másik fiatal adta tanújelét türelmetlen ellenzésének, és égett a vágytól, hogy vitába szálljon a regénnyel. Most, amikor beszélni kezdtek, alig tudták elkerülni a legnagyobb udvariatlanságot – annak számított, ha valaki megpróbált közbevágni. Mindnyájan a parancsnok felé fordultak, mintha ő volna a felelős ezért a régi regényért, amelyet most kiragadott a feledésből. A többség arról beszélt, hogy teljesen ellentétben áll egymással a cselekmény kora és a hősök pszichológiája. Ha az az űrhajó alig három hónap alatt négyezer fényévre el tudott távolodni a Földtől, akkor a regény cselekménye nyilvánvalóan még a mainál is későbbi korban játszódik, hisz ilyen mélyen még senki sem hatolt be a kozmoszba. A regényben pedig a földi emberek gondolatai és cselekedetei semmiben sem különböznek a sok évszázaddal ezelőtt megszűnt kapitalizmus idején megszokottaktól! Bőven akadnak tisztára technikai jellegű hibák is: a két űrhajó semmiképpen sem állhatott meg olyan gyorsan, és az idegen gondolkodó lények nem érintkezhettek egymással rádióhullámok révén. Ha az a bolygó – amint a regényben utalnak rá – csaknem a földihez hasonlóan sűrű légkörrel rendelkezett, akkor szükségképpen ki kellett fejlődnie az emberéhez hasonló hallásnak is. Ez összehasonlíthatatlanul kisebb energiafogyasztást igényel, mint a rádióhullámok előállítása vagy a bioáramokkal való érintkezés. Az is valószínűtlen, hogy olyan gyorsan megfejtették az idegenek nyelvét, mégpedig olyan pontosan, hogy betáplálhatták a fordítógépbe… Tej Eron megjegyezte, hogy a szerző elképzelése a kozmoszról igen szegényes, és ez annál is meglepőbb, mert Ciolkovszkij, a régmúltban élt nagy tudós már több évtizeddel

e regény megírása előtt figyelmeztette az emberiséget, hogy a kozmosz felépítése sokkal bonyolultabb, mint gondolnánk. A dialektikus gondolkodók intelme ellenére némely tudós úgy vélte, hogy ő a megismerésnek már szinte legvégső határáig eljutott. Ahogy teltek az évszázadok, a tömérdek felfedezés végtelenül bonyolulttá tette elképzeléseinket a jelenségek kölcsönös összefüggéseiről, és éppen ezáltal mintegy elodázta és lelassította a kozmosz megismerését. Ezzel egyidejűleg azonban a tudomány igen sok kerülő utat talált a bonyolult problémák és a műszaki feladatok megoldására. Ilyen kerülő út volt például a pulzációs űrhajók megalkotása, melyek szinte a mozgás megszokott törvényein kívül közlekednek. A matematikai logika látszólagos zsákutcáinak éppen az effajta leküzdésében rejlett a jövő hatalma. De Az első találkozás szerzője még csak nem is sejtette a megismerésnek azt a végtelenjét, amely az ő korabeli nagy dialektikus gondolkodók egyszerű képletei mögött meghúzódott. – Senki sem vett figyelembe még egy körülményt – szólalt meg váratlanul a hallgatag Jasz Tin. – Ezt a regényt angolul írták. Minden név, becenév és humoros kifejezés angol maradt. Ez nem elhanyagolható! Én műkedvelő nyelvész lévén, tanulmányoztam az első univerzális nyelv kialakulásának folyamatát. Az angol a múltban a legelterjedtebb nyelvek egyike volt. Az író mintegy tükörképét adta a társadalmi formák megingathatatlanságába, helyesebben, végtelen sokáig fennállásába vetett hitnek. Az ókori rabszolgatartó világnak vagy a feudalizmus korszakának lassú fejlődését, a régi népek kényszerű béketűrését tévesen általában a társadalmi viszonyok valamennyi formájának – a nyelveknek, a vallásoknak és végül a legutolsó ösztönös, vagyis a kapitalista társadalomnak – állandósága gyanánt fogták fel. A kapitalizmus utolsó szakának veszélyes társadalmi kiegyensúlyozatlanságát változhatatlannak tartották. Az angol nyelv már akkor archaikus csökevény volt, mert voltaképpen két nyelvet foglalt magában: egy írottat meg egy fonetikust, így hát egyáltalán nem volt alkalmas fordítógépek számára. Meglepő, hogy a szerző nem ébredt rá, hogy annál erősebben és gyorsabban változik a nyelv, minél gyorsabban változnak az emberek kapcsolatai meg a világról alkotott elképzeléseik! Kiderült, hogy a félig elfelejtett, ókori szanszkrit nyelv a leglogikusabb felépítésű, így hát ez lett a fordítógépek számára szerkesztett közvetítő nyelv alapja. Rövid idő múltán a közvetítő nyelvből kialakult bolygónk első univerzális nyelve, amely azóta persze még sok változáson ment át. A nyugati nyelvek rövid életűnek bizonyultak. Még kevésbé bizonyultak tartósnak a vallási hagyományokból, a régóta holt, tehát már idegen nyelvekből vett személynevek. – Jasz Tin rátapintott a lényegre – kapcsolódott bele a beszélgetésbe Mut Ang. – Még a „tudományos” tudatlanságnál vagy a helytelen módszereknél is szörnyűbb a vaskalaposság: a társadalmi berendezkedés ama formáinak makacs védelmezése, amelyek egészen nyilvánvalóan elavultak már a kortársak szemében is. E vaskalaposság alapját – a közönséges tudatlanság kevésbé gyakori eseteinek kivételével – természetesen az alkotta, hogy személyes érdekek fűződtek annak a társadalmi rendnek a fenntartásához, amelyben azok a védelmezők sokkal jobban éltek, mint az emberek többsége. Ha pedig így van, akkor mit törődtek ők az emberiséggel, az egész bolygó sorsával, energiakészleteivel, lakóinak egészségével? Az éghető ásványok készleteinek esztelen elpocsékolása, az erdők kiirtása, a folyók meg a talaj kimerülése, az atomfegyver gyilkos fajtáinak létrehozásával kapcsolatos rendkívül veszélyes kísérletek – mind egybevéve meghatározta azoknak a cselekvéseit és világnézetét, akik mindenáron igyekeztek megőrizni azt, ami már idejét múlta, elavult, és ezzel sok szenvedést okozott, félelmet keltett az emberek többségében. Éppen itt csírázott ki és burjánzott el a kizárólagos előjogok mérges magva; az a koholmány, hogy egy-egy csoport, osztály vagy emberfaj fölötte áll a másiknak, más szóval az erőszak meg a háború igazolása – mindaz, ami a régmúlt időkben a fasizmus nevet kapta. Az előjogokat élvező csoport elkerülhetetlenül fékezni fogja a fejlődést, mert arra





törekszik, hogy az ő számára minden maradjon a régiben, a társadalom megalázott része pedig harcolni fog e fékezés ellen, a saját előjogaiért. Minél erősebb volt a kiváltságos csoport nyomása, annál jobban fokozódott az ellenállás, éleződtek a harc formái, elharapózott a kölcsönös kegyetlenkedés, következésképpen hanyatlott az emberek erkölcsi állapota. Vigyék át ezt az egy országban folyó osztályharcról a kiváltságos és az elnyomott országok egymás közötti harcára. Jusson eszükbe a történelemből az új, a szocialista társadalom és a régi, a kapitalista világ országai közötti harc, és akkor megértik, miért született meg a háborús ideológia, a háborúk elkerülhetetlenségének propagandája, mely szerint háború mindig lesz, még a világűrben is. Én itt a gonosznak a szívét látom, azt a kígyót, amely – bárhogy elrejtik is – okvetlenül marni fog, mert szükségképpen marnia kell. Jusson eszükbe, milyen baljós vörös-sárga fénnyel égett az a csillag, amely mellett célunk felé repülve elhaladtunk… – A Kígyó Szíve! – kiáltott fel Tajna. – A Kígyó Szíve! A régi társadalmat védelmező, a háború és a kapitalizmus szükségszerűségét hirdető irodalom szíve is ilyen mérges csúszómászónak a szíve. – Következésképpen a mi aggodalmunk szintén a kígyó szívének az utóhatása, amely még a régi időkből maradt ránk! – jegyezte meg komolyan és szomorúan Kari. – Én pedig bizonyára a legkígyóbb ember vagyok mindnyájunk között, mert bennem még van aggodalom vagy kétség, vagy minek nevezzem… – Kari! – kiáltott rá szemrehányóan Tajna. De a fiatalember makacsul folytatta: – A parancsnok jól beíszélt itt a legmagasabb civilizációk halálos válságairól. Mindnyájan ismerünk elpusztult bolygókat, amelyeken épp ezért semmisült meg az élet, mert a rajtuk lakó emberek nem tudták leküzdeni az atomháborús veszélyt, megteremteni az új társadalmat a tudomány törvényei szerint; nem tudtak egyszer s mindenkorra véget vetni a pusztítás szenvedélyének, hogy kitépjék a kígyó szívét! Tudjuk, hogy bolygónknak is csak nehezen sikerült elkerülnie ezt a sorsot. Ha nem jelenik meg Oroszországban az első szocialista állam, amely megvetette a bolygó életében bekövetkező nagy változások alapját, akkor elburjánzik a fasizmus, és kitörnek a gyilkos nukleáris háborúk! De hátha ők ott – a fiatal asztronavigátor arrafelé mutatott, ahonnan az idegen űrhajót várták –, hátha ők még nem jutottak túl azon a veszélyes hegyfokon? – Kizárt dolog, Kari! – felelte higgadtan Mut Ang. – Lehetséges bizonyos hasonlóság az élet legmagasabb formáinak és a társadalom legmagasabb formáinak kialakulásában. Az ember csakis a környező természet viszonylag szilárd, tehát sokáig fennálló kedvező viszonyai között fejlődhetett ki. Ez nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem voltak változások, ellenkezőleg: voltak, mégpedig meglehetősen gyökeresek, de csak az embernek és nem az egész természetnek a viszonylatában. Ám katasztrófák, nagy megrázkódtatások és gyökeres változások megakadályozták volna ilyen magasrendű gondolkodó lény kifejlődését. Ugyanúgy a társadalom legmagasabb formája is – amely meg tudta hódítani a kozmoszt: űrhajókat építve behatolt a világűr feneketlen mélységeibe – minderre csupán az emberiség életkörülményeinek az egész bolygóra kiterjedő stabilizálódása után, más szóval: a kapitalizmus okozta katasztrofális háborúk nélkül lehetett képes… Igenis: azok, akik ott szembejönnek velünk, szintén túljutottak a válságos ponton, szintén szenvedtek, és közülük sokan elpusztultak, amíg felépítették az igazi, a bölcs társadalmat! – Én úgy vélem, hogy a különböző bolygók civilizációinak történetében van valami elementáris bölcsesség – mondta Tej Eron. – Az ember nem hódíthatja meg a világmindenséget addig, amíg el nem éri az élet legmagasabb fokát, ahol nincsenek háborúk, ahol minden egyes ember a legnagyobb felelősséget érzi minden testvére iránt! – Az emberiség, miután végleg felemelkedett a kommunista társadalom legfelső fokára, kozmikus hatalomra tett szert, és ezt csakis ezen az úton szerezhette meg, más

alternatíva nincs! – kiáltott fel Kari. – És nincs semmilyen más emberiség számára sem, ha így nevezhetjük a szervezett, gondolkozó élet legmagasabb formáit. – Mi, a mi űrhajónk: a földi emberiség keze, amelyet kinyújtott a csillagok felé – mondta komolyan Mut Ang –, és ez a kéz tiszta! Ám ez nem lehet csupán a mi különleges tulajdonságunk! Nemsokára ugyanilyen tiszta és hatalmas kezet érintünk meg! A fiatalok nem bírták megállni – lelkes felkiáltásokkal fogadták a parancsnok következtetését. De az idősebbek is – akik pedig már eljutottak odáig, hogy férfiasan uralkodjanak érzéseiken – látható izgalommal vették körül Mut Angot. Valahol elöl, még mindig irtózatos távolságra, repült feléjük egy idegen és messzi csillag bolygójáról való űrhajó. A Föld emberei a bolygójukon megszületett élet fejlődésének milliárd évei után most először fognak érintkezni más, szintén emberi lényekkel. Nem meglepő, hogy az asztronauták, bármennyire türtőztették is magukat, lázas izgalomba jöttek. Szinte lehetetlennek látszott, hogy most ki-ki visszavonuljon pihenni, és a várakozás türelmetlenségétől égve egyedül maradjon önmagával. De Mut Ang, miután kiszámította a két űrhajó találkozásának idejét, azt parancsolta Szvet Szimnek, hogy mindenkinek adjon nyugtatószereket. – A legjobb lelki és testi állapotban kell találkoznunk testvéreinkkel – válaszolta határozottan a tiltakozásokra. Még óriási munka vár ránk: meg kell értenünk őket, és tudnunk kell beszélni magunkról. Átvenni az ő tudásukat. És átadni a magunkét! – mondta a szemöldökét összevonva Mut Ang. – Még sohasem féltem ennyire a tudásom fogyatékossága meg az illetéktelenségem miatt. – Az izgalomtól elváltozott a parancsnok máskor oly nyugodt arca, szorosan összekulcsolt ujjai is elfehéredtek. Az asztronauták talán csak most eszméltek rá, milyen felelősséget ró mindegyikükre ez a rendkívüli találkozás. Ellenkezés nélkül bevették a pirulákat, és szétszéledtek. Mut Ang csak Karit tartotta maga mellett, majd némi tétovázás után egy pillantást vetett Tej Eron hatalmas alakjára, és egy mozdulattal őt is behívta a kormányzóhelyiségbe. A parancsnok egy fáradt sóhajjal kinyújtózott a karosszékben, lehajtotta fejét, és mindkét kezével eltakarta az arcát. Tej és Kari hallgatott. Nem merték megzavarni a parancsnok tűnődését. Az űrhajó nagyon lassan haladt, kétszázezer kilométert tett meg óránként – ez az úgynevezett tangenciális sebesség volt, amelyet valamely égitest Roche-féle zónájába való behatoláskor szoktak alkalmazni. A kormányzó robotok a gondosan kiszámított visszatérő pályán tartották az űrhajót. Már fel kellett volna tűnnie az idegen űrhajó lokátorsugarának, így hát az a körülmény, hogy még mindig nem volt sehol, percről percre mind jobban nyugtalanította Tej Eront. Mut Ang felegyenesedett azzal a vidám, de egy kissé mégis szomorkás mosollyal, amelyet a személyzet minden tagja jól ismert. „Jöjj, távoli barát, az áhított küszöbhöz…” Tej elkomorodott, ahogy az elülső képernyő vak feketeségébe meredt. A parancsnok dalocskáját nem találta helyénvalónak ebben a komoly pillanatban. De Kari felkapta a még vidámabb refrént, miközben huncutul tekingetett a mogorva másodparancsnokra. – Próbáljon meg integetni a sugarunkkal, Kari – szólalt meg a dúdolást félbeszakítva Mut Ang. – Két-két fokot jobbra-balra, aztán keresztbe! Tej egy kissé elpirult. Nem jutott eszébe ez az egyszerű fogás, és gondolatban még ő tett szemrehányást a parancsnoknak! Eltelt újabb két óra. Kari elképzelte, ahogy lokátoruk sugara ott elől, óriási messzeségben, jobbra-balra, le s fel siklik, és minden egyes villanással több százezer kilométert fog át a fekete űrből. E „jelzőzászló” meglendítései felülmúlták az óriásokról szóló régi földi mesék legszilajabb elképzeléseit is. Tej Eron dermedt tűnődésbe merült. Gondolatai lassan folydogáltak, nem keltettek





hevesebb érzéseket. Tejnek eszébe jutott, hogy amióta elindultak a Földről, állandóan nyomja valami furcsa elidegenedés érzése. Ez az érzés valószínűleg jellemző volt az emberre az ősi, primitív életben, amikor egyáltalán nem fűzte semmi semmihez, nem volt semmilyen kötelezettsége, nem törődött a jövővel. Bizonyára hasonló érzések keletkeztek az emberekben nagy természeti csapások, háborúk, társadalmi megrázkódtatások idején. Most a múlt, mindaz, amit a Földön hagytak, Tej Eron számára is egyszer s mindenkorra visszahozhatatlanul eltűnt; az ismeretlen jövőt több száz éves szakadék választja el tőle, amelyen túl csak valami egészen új várja. Ez az oka annak, hogy semmiféle terve, elképzelése, érzése és kívánsága nincs azt illetően, ami még előtte van. Csak hazavinni azt, amit kibányásztak a kozmoszból, azt az új ismeretet, amelyet kiragadtak mélyéből. Előre, csak előre! És ekkor hirtelen olyasmi történt, ami elhomályosította a másodparancsnokban mind az új Föld várását, mind a gondokat. Mut Ang megpróbálta elképzelni a feléjük jövő űrhajó életét. A parancsnok az idegenek hajóját a földihez hasonlónak, lakóit földi emberekhez hasonlóknak képzelte el – földi élményekkel. Meggyőződött arról, hogy könnyebb elképzelni az idegeneket, ha az ember az élet legvalószínűtlenebb formáit agyalja ki, mint hogyha képzeletét alárendeli ama törvények szigorú kereteinek, amelyekről olyan meggyőzően beszélt Afra Devi. Mut Ang – mielőtt még felemelte volna lehorgasztott fejét – társainak hirtelen támadt lelki feszültségéből megérezte, hogy a lokátor képernyőjén feltűnt valami jelzés. Ő maga nem látta azt a piciny világító pontot – olyan gyorsan eltűnt, csak egy csíkot húzott végig a feketén ragyogó korongon. A jelzőcsengő alig csendült meg. Az asztronauták felugrottak, és áthajoltak a műszerasztalokon: ösztönösen közelebb igyekeztek a képernyőhöz. Bármennyire csak egy pillanatnyira jelent is meg az a világító pontocska, nagyon sokat jelentett. Az idegen űrhajó visszafordult őfeléjük, és nem tűnt el a mélységes űrben. Azt az űrhajót az űrrepülésben nem kevésbé gyakorlott lények irányítják, ha egyszer eléggé gyorsan és pontosan ki tudták számítani a visszafelé vezető utat, és most abból az óriási messzeségből a Tellurt tapogatják sugarukkal. Két elképzelhetetlenül piciny pont, amely szinte elvész a mérhetetlen sötétségben, most keresi egymást… Ám ez a két kis pont egyúttal két óriási világ is, amelyek tele vannak energiával és tudással, és most fényhullámok irányított nyalábjaival érintkeznek. Kari a főlokátor sugarát az 1488-as vonalról a 375-ösre vitte át. Újra meg újra… A világító pont visszatért, eltűnt, ismét felvillant a fekete tükörben; egy pillanat alatt elhaló hangjelzés kísérte. Mut Ang a lokátor finombeállítójáért nyúlt, és csigavonalat kezdett leírni annak az óriási körnek a szélétől a közepe felé, amelyet az előbb a közeledő űrhajó körzetében rajzolt a fénysugár. Az idegenek, úgy látszik, megismételték a manővert. Hosszas erőfeszítés után a fénypont szilárdan megmaradt a fekete tükör harmadik körében. Csupán a két űrhajó rezgésétől ugrált egy kicsit. A hangjelzés most már szüntelenül szólt, úgyhogy le is kellett halkítani. Nem volt kétséges, hogy a Tellur sugarát szintén felfogták az idegen űrhajó készülékei, tehát a két űrhajó közeledik egymáshoz – legalább négyszázezer kilométeres óránkénti sebességgel. Tej Eron kihúzta a gépből a feladott számítások eredményét, és megállapította, hogy a két űrhajót hárommillió kilométer választja el egymástól. Az űrhajók találkozásáig még hét óra volt hátra. Egy óra múlva meg lehetett kezdeni az integrális fékezést, amely újabb néhány órával elodázza a találkozást, ha az idegen űrhajó is ugyanezt teszi, vagyis ha hasonló számítások alapján fékez. Lehet, hogy az idegenek gyorsabban meg tudnak állni, vagy pedig megint el kell haladniuk egymás mellett, és ez ismét kitolja a találkozás időpontját, holott már szinte elviselhetetlenné vált a várakozás. De az idegen űrhajó nem okozott fölösleges gyötrelmeket. Erősebben kezdett fékezni, mint a Tellur, majd amikor megállapította a földi űrhajó lassításának tempóját, szintén hasonló ütemben lassított. A két űrhajó mind közelebb és közelebb került egymáshoz.

A Tellur személyzete megint a központi kormányzóhelyiségben gyűlt össze. Az űrhajósok azt figyelték, ahogy a lokátor fekete tükrén folt váltotta fel a fénypontot: a Tellur saját sugara tért vissza, miután visszaverődött az idegen űrhajóról. A folt parányi hengerhez hasonlított, amelyet vastag hurka vesz körül (ez a forma még távolról sem emlékeztetett a Telluréra). Ahogy még közelebb ért, a henger két végén kupolaszerű kidudorodás jelent meg. A fényes körvonalak egyre nőttek és szétfolytak, amíg csak el nem érték a fekete kör kerületét. – Figyelem, figyelem! Mindenki a helyére! Végleges fékezés nyolc g-vel! A hidraulikus karosszékek sokáig nyomódtak be talpazatukba, az emberek szeme előtt hol elsötétült, hol vörösbe borult a világ, az arcukon pedig ragadós veríték ütött ki. A Tellur megállt, és egy helyben lebegett az űrben – ahol nincs lenn és fenn, jobbra vagy balra –, a kozmosz jéghideg sötétségében, kétszáz parszek távolságra szülőcsillagától, a sárga Naptól. Az űrhajósok, mihelyt magukhoz tértek a fékezés után, bekapcsolták az egyenes kitekintésre szolgáló képernyőt meg az óriási fényszórót, de semmit sem láttak, csak egy kis fényködöt elöl, az űrhajó orrától balra. A fényszóró kialudt, és ekkor erős kékes fény vágott a szemébe mindenkinek, aki a képernyőt nézte, és végképp megfosztott mindenkit attól a lehetőségtől, hogy bármit is lásson. – Polarizátort, rácsot, harmincöt fokra! Fényhullámszűrőt! – rendelkezett Mut Ang. – Hatszázhúszas hullámhosszon? – kérdezte Tej Eron. – Alighanem az lesz a legjobb! A polarizátor kioltotta a kékes fényt. Ekkor hatalmas narancssárga fényáradat fúródott a fekete sötétségbe, beleakadt valamiféle szerkezet szélébe, elfordult, majd végül kivilágította az egész idegen űrhajót. A másik csillagról való űrhajó csupán néhány kilométerre volt. Ez a megközelítés becsületükre vált mind a földi, mind az idegen asztronavigátoroknak. Ilyen távolságról nehéz volt pontosan megállapítani az űrhajó méreteit. Az idegen űrhajóból hirtelen egy vastag narancssárga fénysugár lövellt a zenit felé, a hullámhossza megegyezett azéval, amelyet a Tellur bocsátott ki. Úgy látszik, az idegenek a földiekhez hasonlóan jeladásra használták a fényt azáltal, hogy sugarait láthatóvá tették a világűrben. A sugár megjelent, eltűnt, ismét előbukkant, és függőlegesen állva maradt, és a Tejút szélének ismeretlen csillagzatai felé mutatott. Mut Ang megtörölte kezével a homlokát, ami nála mindig a feszült töprengés jele volt. – Bizonyára valami jelzés – jegyezte meg óvatosan Tej Eron. – Kétségtelenül. Én így értelmezném: mozdulatlan fényoszlopunk azt jelenti: „Álljatok egy helyben, majd én közeledek.” Próbáljunk meg válaszolni. A földi űrhajó eloltotta fényszóróját, átkapcsolta szűrőjét a négyszázharmincas hullámra, és egy kék fénysugárral a saját tatja felé mutatott. A narancssárga fényoszlop egy pillanat alatt kialudt az idegen hajón. Az űrhajósok szinte lélegzetvisszafojtva vártak. Az idegen űrhajó leginkább cérnagurigához hasonlított: két kúp, amely a csúcsánál össze van kapcsolva. Az egyik, bizonyára az elülső kúp alapját kupola borította, a hátsón pedig az űr felé néző, nyitott tölcsér tátongott. Az űrhajó közepe meghatározhatatlan körvonalú, gyengén világító, vastag gyűrűként domborodott ki. A gyűrűn át látni lehetett a két kúpot összekapcsoló henger körvonalait. A gyűrű egyszer csak összesűrűsödött, áthatolhatatlanná vált, hirtelen forogni kezdett az űrhajó közepe körül, mint a turbina kereke. Az idegen űrhajó nőttön-nőtt a kitekintő képernyőkön, három-négy másodperc múlva már betöltötte az egész látómezőt. A földi emberek ráeszméltek, hogy a Tellurnál nagyobb űrhajó áll előttük. – Afra, Jasz és Kari, a zsilipkamrába, a kijárathoz velem! Tej a kormányzóhelyiségben marad. A planetáris fényszórót kikapcsolni! A bal oldali leszállási világítást gyújtjuk meg! – osztogatta a rövid rendelkezéseket a parancsnok.



A kijelölt űrhajósok lázas sietséggel felöltötték űrruhájukat, amelyeket a bolygóközi kutatásokra és az űrhajóból a világűrbe való kiszállásra szoktak használni, távol a csillagok halált hozó sugárzásától. Mut Ang fürkésző tekintettel nézett végig mindnyájunkon, ellenőrizte a saját űrruháját, majd bekapcsolta a szivattyúkat. Azok a zsilipkamrából egy pillanat alatt a hajó belsejébe szivattyúzták a levegőt. Mihelyt a ritkulásmutató elérte a zöld vonalat, a parancsnok megfordított egymás után három fogantyút. Zajtalanul – ahogy minden egyéb is történik a kozmoszban – oldalt széthúzódtak az acéllemezek, a szigetelőréteg meg a légcella szekrénye. Félreugrott a kijárati nyílás kerek teteje, és hidraulikus rudak mindjárt felfelé nyomták a zsilipkamra padlóját. A négy asztronauta négy méterrel a Tellur elülső része fölött, egy körülkerített kerek emelvényen, az úgynevezett felső kilátó teraszon találta magát.



Az idegen űrhajó a kékes fények övezetében egészen fehérnek látszott. Nem tükörsima fémfelülete volt, amely visszaveri a kozmosz kisugárzásainak valamennyi fajtáját, mint a Tellur páncélja, hanem matt, de vetekedett a hegyi hó vakító fehérségével. Az óriási űrhajó észrevehetően közeledett a Tellurhoz. A világűrben, távol mindenféle gravitációs mezőtől, a két űrhajó észrevehetően vonzotta egymást, és ez biztosíték volt arra, hogy az idegen világból jött űrhajó nem antianyagból készült. A Tellur a bal oldalából kinyomta a kikötésre szolgáló, teleszkóprugókhoz hasonló ütközőket. Az ütközők végére rugalmas műanyagból való, védőréteggel ellátott párnák voltak felszerelve arra az esetre, ha az, amivel érintkezésbe kell lépni a világűrben, antianyagból volna. Az idegen űrhajó kupola formájú orrán felül fekete rés húzódott keresztbe, amely kihívóan gúnyos mosolyra torzuló szájhoz hasonlított. Valahonnan előtűnt egy sűrű, vékony kis oszlopokkal körülkerített erkély. A fekete szájban valami fehérség mozdult meg. Afra három társa azt hallotta, hogy a lányból a kiábrándulás sóhaja tör fel. Öt halottfehér, aránytalanul széles alak jelent meg az űrhajó kiugró emelvényén. Bár magasságuk nagyjából egyezett a földi emberekével, sokkal vastagabbak voltak, a hátuk meg, amely tele volt fésűformájú kiszögellésekkel, erősen meggörbült. A földiek átlátszó kerek sisakja helyett az idegenek kereszthengerekkel egy kissé felemelt vállán valami nagy, mészkőkagylóhoz hasonló sisak volt, amely domború oldalával hátrafelé fordult. Elöl legyezőszerűen nagy tüskék meredeztek, ereszt alkottak, amely alatt a vaksötétben valami fekete üveg csillogott. Az elsőnek megjelent fehér alak heves testmozdulatot tett, amelyből világosan látni lehetett, hogy az idegeneknek két kezük és két lábuk van. A fehér űrhajó most a földi űrhajó oldala felé fordult az orrával, és egy vörös fémlemezekből való, több mint húszméteres harmonikát nyújtott előre. Puha, rugalmas lökés – a két űrhajó közvetlenül érintkezett. De a rudak végén nem lobbant fel a teljes atomhasadás vakító villáma, melyet eddig mintegy hüvelyben tartott a hatalmas mágneses mező: a két űrhajó azonos anyagból volt. A Tellur kitekintő emelvényén állók hallották telefonjaikban, hogy a parancsnokuk halkan, elégedetten nevet; meghökkenve fordultak feléje. – Meg akarom vigasztalni mindnyájukat, de különösen Afrát – mondta Mut Ang. – Képzeljenek el bennünket az ő szemükkel nézve! Buborékos lábuk ízeit végtagokkal és óriási kerek fejjel… amelynek a kétharmada üres! Afra csengő kacagásra fakadt. – A dolog lényege az űrruha tartalmában van, abban, amit magába foglal, a külső – csak esetlegesség! – Lábuk és kezük ugyanannyi van, mint nekünk – kezdte Kari. Ám ekkor a körül a fémváz körül, amelyet a fehér űrhajó előretolt, redős, fehér tok jelent meg, és mint egy üres ruhaujj, a Tellur felé nyúlt ki. Az emelvényen álló elülső alak,

akiben Mut Ang mindjárt megsejtette a vele egyenrangú parancsnokot, félreérthetetlen kézmozdulatokat tett: előbb a Tellur felé nyújtotta, majd a melle felé hajlította mind a két kezét. Az emberek nem várattak magukra, és az űrhajótest alsó részéből kitoltak egy összekötő csőfolyosót, amelyet két űrhajó közötti közlekedésre használnak a világűrben. A Tellur folyosója kerek, a fehér űrhajóé pedig függőlegesen elliptikus keresztmetszetű volt. A földi technikusok puhafából gyorsan elkészítették az átjárókeretet. A fa molekuláris rendszere a kozmikus fagyban egy pillanat alatt megváltozott, és a keret szilárdabb lett, mint az acél. Eközben az idegen űrhajó kiugróján megjelent egy vörös fémkocka, melynek elülső oldala fekete képernyő volt. Két fehér alak föléje hajolt, aztán felegyenesedett és visszahúzódott. A földiek tekintete előtt a képernyőn felvillant egy emberi alakhoz hasonló valami, amelynek a felső része ritmikusan hol kitágult, hol összébb szűkült. Kis fehér nyilak hol az alak belseje felé repültek, hol meg kifelé. – Zseniálisan egyszerű: lélegzés! – kiáltott fel Afra. – Azt akarják megmutatni nekünk, mit lélegeznek, vagyis a légkörük összetételét, de hogyan? A lélegző modell – mintha a kérdésre válaszolna – eltűnt a képernyőről, és egy új figurának adta át a helyét. Gyűrű alakú, szürke kis felhőben fekete pont – kétségtelenül atommag, amelyet világító pontocskák, elektronok vékony pályái vesznek körül. Mut Ang érezte, hogy összeszorul a torka; egy szót sem tudott kiejteni. A képernyőn most már négy figura volt: kettő középen, az egyik a másik alatt – ezeket vastag fehér vonal kötötte össze –, a másik kettő meg oldalt, fekete nyilakkal összekapcsolva. A földiek mind hevesen dobogó szívvel számolták az elektronokat. Az alsó, nyilván az óceán alapeleme: egy elektron egy atommag körül – hidrogén. A felső a légkör és a lélegzés fő eleme: kilenc elem egy mag körül – fluor! – Ó, ó! – kiáltotta panaszosan Afra Devi. – Fluor!… – Számolják – vágott közbe a parancsnok –, balra fent hat elektron: szén, jobbra hét: nitrogén. Minden világos. Szóljanak a mieinknek, hogy készítsenek ugyanilyen táblázatot a mi légkörünkről és anyagcserénkről – minden ugyanígy lesz, csak a középső felső, a fluor helyett nálunk oxigén lesz nyolc elektronnal. De sajnálom, borzasztóan sajnálom! Amikor a földi űrhajósok megmutatták saját táblázatukat, észrevették, hogy az elülső fehér alak hátrahőköl a saját űrhajójuk emelvényén, és a földi ember számára is érthető mozdulattal az űrruha kagylójához emeli kezét. Úgy látszik, az idegen űrhajó parancsnokát is ugyanolyan érzések rohanták meg, csak még hevesebben. Ugyanez a fehér alak áthajolt az emelvény korlátján, és olyan szilajul meglendítette a karját mintha szét akarna vágni valamit az űrben. A fejét borító kagyló tüskeszerű kinövései fenyegetően hajoltak le a Tellur felé, amely néhány méterrel lejjebb volt, mint a fehér űrhajó. Az idegenek parancsnoka ezután mind a két kezét felemelte, majd egymástól bizonyos távolságra lefelé bocsátotta őket, mintha két párhuzamos síkot akarna mutatni. Mut Ang megismételte az idegen űrhajó parancsnokának mozdulatát. Az idegen erre magasra emelt kézzel néma üdvözletet intett, megfordult, és eltűnt a fekete szájban. A többiek követték. – Menjünk mi is – mondta Mut Ang, és megnyomta a süllyesztőkart. Afrának még arra sem jutott ideje, hogy elnézegesse a fekete világűrben a csillagok pompás ragyogását, ami pedig mindig különös, szemlélődő rajongást keltett benne. Becsukódott a nyílás, felvillant a zsilipkamra világítása, hallani lehetett a szivattyúk halk sziszegését – ez volt az első jele annak, hogy a levegő elérte a földi sűrűséget. – Válaszfalakat építsünk, és csak aztán kapcsoljuk össze a két folyosót? – kérdezte Jasz Tin a parancsnoktól, mihelyt megszabadult a sisaktól. – Igen. Éppen ezt akarta mondani az ő űrhajójuk parancsnoka. Micsoda balszerencse: az ő bolygójukon a fluor az éltető gáz, amely nekünk halálos méreg! Őnekik meg a mi oxigénünk halálos. Sok anyagunk, festékünk és fémünk, amelyek szilárdak az oxigénes atmoszférában, könnyen szétmállhatnak az ő leheletüktől. Víz helyett őnáluk folyékony





hidrogénfluorid van, vagyis az a fluorsav, amely nálunk szétmarja az üveget, és szétroncsol csaknem minden fémet, ami szilíciumot tartalmaz – az ugyanis könnyen oldódik a hidrogénfluoridban. Ezért kell nekünk olyan átlátszó válaszfalat állítanunk, amely ellenáll az oxigénnek, ők pedig olyan anyagból állítják fel a magukét, amelyet nem roncsol szét a fluor. No de menjünk, sietnünk kell. Mindent megbeszélünk, amíg a válaszfal elkészül. Annak a rezgéscsillapító kamrának a padlója, amely a lakóhelyiségeket elválasztotta a Tellur gépeitől, vegyi műhellyé változott. A Földön már előre elkészített keverékekből vastag, de kristályosan átlátszó műanyag lemezt öntöttek; ez most lassan megszilárdult, ahogy a fűtőburkolatok mind jobban átmelegítették. A váratlan akadály lehetetlenné tette, hogy a földi emberek közvetlenül érintkezzenek az idegenekkel. A fehér űrhajó az életnek semmi jelét sem mutatta, bár a megfigyelők szakadatlanul figyelték őket a kilátó képernyőnél. A Tellur könyvtárában pezsgett a munka. A személyzet minden tagja a Földről készült sztereofilmeket és képmagnókat, a legkiválóbb műalkotásokról készült reprodukciókat válogatta. Sietősen készültek még matematikai függvények rajzai, diagramjai, a Föld kérgében, a többi bolygón és a Napban leggyakrabban előforduló anyagok kristályszerkezetének vázlatai is. Beszabályoztak egy nagy sztereoképernyőt, a fluornak ellenálló huzatba csomagoltak egy felhangos hangszórót, amely pontosan visszaadja az emberi hangot. Az űrhajósok az étkezés meg a pihenés rövid szüneteiben a másik űrhajóbeli utasok hazájának szokatlan, légkörét vitatták meg. Az anyagoknak az a körforgása, mely a sugárzó energiát használja fel, és lehetővé teszi az életnek azt, hogy létezzen és energiát gyűjtsön az energia szétszóródása, az entrópia elleni harcban, az idegeneknél is okvetlenül a földi átalakulások általános sémáját követi. Szabad aktív gáz – akár oxigén, akár fluor, akár valami más – csakis növények élettevékenységének eredményeként halmozódhat fel a légkörben. Az állati élet – köztük az emberé is – úgy fogyasztja az oxigént vagy a fluort, hogy összekapcsolja a szénnel, azzal az alapelemmel, amelyből mind a növények, mind az állatok teste áll. Azon az idegen bolygón hidrogénfluorid-óceánnak kellett lennie. Annak a bolygónak a növényei, miközben a hidrogénfluoridot égitestük sugárzó energiájának segítségével elbontják, mint nálunk a földön a vizet (a hidrogénoxidot), szenet halmoztak fel, és szabad fluort választottak ki, amelyet aztán nitrogénes elegy formájában belélegeztek az emberek és az állatok – a szénnek a fluorban való elégéséből nyerik az energiát. Az állatok és az emberek következésképpen szénfluoridot és hidrogénfluoridot lélegeznek ki. Az ilyen anyagcsere kétszerte nagyobb energiát ad, mint a földi, amelynek alapja az oxigén. Nem csoda hát, hogy magasabb rendű gondolkodó lények kifejlődését segítette elő. Csakhogy dialektikusan szemlélve, a fluornak az oxigénhez viszonyított nagyobb aktivitása egyben az égitest erősebb sugárzását követeli meg. Ahhoz, hogy a sugárzó energia a növényi fotoszintézisben a hidrogénfluorid-molekulát szét tudja bontani, nem sárga-zöld sugarak szükségesek, mint a víz számára, hanem sokkal nagyobb kvantumerejű, tehát kék és ibolya sugarak. Nyilvánvaló, hogy az idegenek napja – magas hőmérsékletű kék csillag. – Ellentmondás! – szólt közbe Tej Eron, aki éppen visszatért a műhelyből. – A hidrogénfluorid könnyen változik át gázzá. – Igen, plusz húsz fokon – válaszolta kézikönyvébe belepillantva Kari. – És mikor fagy meg? – Mínusz nyolcvanon. – Tehát az ő bolygójuk hideg! Ez sehogy sem vág össze a forró kék csillaggal. – Miért nem? – szállt vitába Tej Eronnal Jasz Tin. – Hátha messzire van a napjától. Hátha az óceánok a bolygó mérsékelt vagy sarki övezeteiben vannak. Vagy…

– Bizonyára még sok „vagy” lehetséges – mondta Mut Ang. – Bárhogyan volt is, a fluorbolygó űrhajója itt van előttünk, így hát hamarosan megismerjük életük minden részletét. Most az a legfontosabb, hogy megértsünk valami mást: a fluor igen ritka a világmindenségben. A legutóbbi kutatások szerint ugyan a fluor az elterjedtség fokát illetően a negyvenedik helyről a tizennyolcadikra lépett elő, de a mi oxigénünk az atomok átlagos mennyiségét tekintve a harmadik helyet foglalja el a hidrogén meg a hélium mögött a világmindenségben, és csak utána következik a nitrogén meg a szén. Egy másik számítási eljárás szerint kétszázezerszer több oxigén van, mint fluor. Ez csak egyet jelenthet: fluorban gazdag bolygó rendkívül kevés van a kozmoszban, fluoros légkörű bolygó pedig, vagyis olyan, ahol sokáig létezett növényi élet, amely szabad fluorral gazdagította a légkört – egészen elenyészően kevés, az ilyen inkább csak kivétel a szabály alól. – Most már értem a parancsnokuk kétségbeesett kézmozdulatát – jegyezte meg tűnődve Afra Devi. – Magukhoz hasonlókat keresnek, így hát igen nagy volt a kiábrándulásuk. – Hát ha olyan nagy volt, az azt jelenti, hogy már régóta kutatnak gondolkodó lények után, sőt már találkoztak is velük… – És azok is közönségesek voltak, ilyen magunkfélék, oxigénesek! – kapott a szón Afra. – De hisz lehetnek más típusú atmoszférák is – vetette ellen Tej Eron –, például klóros vagy kénes vagy kénhidrogénes. – Azok nem alkalmasak magasabb rendű életre! – kiáltotta diadalmasan Afra. – Az anyagcsere során mindegyik harmad- vagy tizedannyi energiát ad, mint az oxigén, a mi hatalmas, éltető földi oxigénünk! – No, a kénes nem – dörmögte Jasz Tin –, annak az energiája egyenlő az oxigénével! – Kéndioxidból való atmoszférára és cseppfolyós kénből való óceánra gondol? – kérdezte Mut Ang. A mérnök rábólintott. – De hisz ebben az esetben a kén nem az oxigént, hanem a földi hidrogént, vagyis a kozmosz legközönségesebb elemét helyettesíti! – mondta elkomorodva Afra. – A világmindenségben oly ritka kén aligha helyettesítheti gyakran a hidrogént. Világos, hogy az ilyen atmoszféra még a fluorosnál is ritkább jelenség. – És csakis nagyon meleg bolygók esetében lehetséges – válaszolta a kézikönyvet lapozgatva Tej –, a kénóceán csak száz és négyszáz fok közötti melegben lehet cseppfolyós. – Azt hiszem, Afrának van igaza! – szólt közbe a parancsnok. – Ezek a feltételezett atmoszférák mind túlságosan ritkán fordulhatnak elő a miénkhez képest, amely szinte szabványos, mert a kozmosz legelterjedtebb elemeiből áll. Ez nem véletlen! – Nem véletlen! – ismerte el Jasz Tin. – De hát véletlen is szép számmal akad a végtelen kozmoszban. Nézzük a mi „szabványos” Földünket. Rajta meg a szomszédain – a Holdon, a Marson, a Vénuszon – sok az alumínium, holott ez általában ritka a mindenségben. – És mégis több tízezer, ha nem több százezer évbe telik, amíg ezeknek a véletleneknek a megismétlődésére rá lehet bukkanni ugyancsak a végtelenben – mondta mogorván Mut Ang. – Még pulzációs űrhajókkal is! Ha ezek az idegenek ilyen régóta kutatgatnak, akkor nagyon megértem őket! – Milyen jó, hogy a mi légkörünk az univerzum legközönségesebb elemeiből áll, így hát igen sok hasonló bolygóval való találkozás vár ránk! – mondta Afra. – De az első alkalommal korántsem hasonlóval akadtunk össze! – jegyezte meg Tej. Afra elpirult, és már éppen válaszolni akart, amikor belépett az űrhajó vegyésze, és jelentette, hogy az átlátszó védőlemez elkészült. – De vajon átmehetünk az ő űrhajójukba csak így, űrruhában? – érdeklődött Jasz Tin. – Ugyanúgy, ahogy ők is átjöhetnek a miénkbe. Bizonyára nemegyszer kerül sor kölcsönös látogatásra, de először szemléltetéssel kezdjük az ismerkedést – válaszolta a parancsnok.



Az űrhajósok az összekötő cső végére erősítették az átlátszó falat, az idegen fehér figurák pedig a maguk folyosóján kezdték el ugyanezt a munkát. Aztán a földiek és az idegenek találkoztak a világűrben, és segítettek egymásnak összekapcsolni a merevítő szerkezetet. Meg-megsimogatták egymás vállát vagy ruhája ujját – ezt a gyöngédséget és barátságot kifejező mozdulatot egyformán megértették ezek is, azok is. Az idegenek a fejkagyló szarvszerű kinövéseivel a füstszürke sisakokat veszélyeztetve igyekeztek szemügyre venni a földiek arcát. A földi emberek arcát viszonylag jól lehetett látni, viszont az idegenek enyhén kidomborodó elülső sisaklemezei, a „kagylók” tüskeszerű ereszének rejtekében, áthatolhatatlanok maradtak a földi szemek számára. Csak a csalhatatlan emberi ösztön súgta meg, hogy abból a sötétségből feszülten, de jóindulatúan figyelő szemek néznek kifelé. A fehér alakok arra a hívogató intésre, hogy lépjenek be a Tellurba, tagadó, taszító mozdulattal válaszoltak. Egyikük megérintette a saját űrruháját, aztán gyorsan szétlökte mind a két karját, mintha szétdobálna valamit. – Féltik az űrruhájukat az oxigénes légkörben – találta ki Tej Eron. – Ők is a csőfolyosón akarják kezdeni a találkozást, mint mi – magyarázta a parancsnok.



A két űrhajó – a hófehér meg a fémes csillogású, tükörfényes – most már egységes egész szerelvényt alkotott, amely mozdulatlanul függött valahol a kozmosz végtelenjében. A Telluron bekapcsolták a hatalmas fűtőberendezéseket, úgyhogy a személyzet a szokásos munkaruhában – szorosan testhez álló, sötétkék műgyapjú kezeslábasban – mehetett át az összekötő csőfolyosóba. A folyosó másik oldalán a Föld hegyi magaslatainak fényéhez hasonló kék világítás villant fel. A két különbözőképpen megvilágított kamra határán a válaszfaiak zöldeskéknek látszottak, mintha megfagyott, tiszta tengervízből volnának. A csendet csupán az izgatott földiek szapora lélegzése törte meg. Tej Eron a könyökével megérintette Afra vállát, és érezte, hogy a fiatal nő minden porcikája remeg. A másodparancsnok keményen magához szorította a biológust, Afra meg gyors, hálás pillantással válaszolt. Az összekötő folyosó mélyén nyolc idegen – egész csoport – tűnt fel… Csakugyan idegenek-e? Az emberek nem akartak hinni a szemüknek. A lelke mélyén mindegyikük valami szokatlan, soha nem látott jelenséget várt. Az idegenek és a földi emberek teljes hasonlósága a csodával volt határos. De ez csak első pillantásra hatott így. Minél tovább nézték a földiek az idegeneket, annál több különbséget találtak mindabban, amit nem takart el a sötét ruha, amely rövid, bő ujjasból és a hajdani földi ruhára emlékeztető, hosszú, buggyos nadrágból állt. Kihunyt a kékes fény – földi világítást kapcsoltak be. Az átlátszó válaszfalak elvesztették zöld fényüket, és fehérek, csaknem láthatatlanok lettek. Ezen az alig észrevehető falon túl emberek álltak. Ki hitte volna, hogy ezek a Föld számára a legmérgesebb gázt lélegzik be, és a mindent szétmaró fluorsav tengereiben fürdenek! Testük körvonalai arányosak, termetük megegyezik a földiek átlagos termetével. Bőrük színe furcsa: szürke, mint a vas, de ezüstös árnyalatú, és olyan vérvörös csillogás tetszik át rajta, amilyen a fényesre csiszolt vörös vasércnek, a hematitnak van. Ennek az ásványnak szürke árnyalata megegyezett a fluoros bolygó lakóinak bőrszínével. A kerek fejeket sűrű kékesfekete haj borította… De a legérdekesebb sajátságuk – a szemük volt. Ezek a hihetetlenül nagy és hosszúkás, erősen ferde vágású szemek elfoglalták az arc egész szélességét, és külső sarkukkal ferdén emelkedtek a halánték felé, jóval magasabbra a földi emberek szemének szintjénél. A telt, türkizkék színű szaruhártya aránytalanul hosszúkásnak látszott a fekete szivárványhártyához meg a pupillához viszonyítva. A szempár méreteinek és elhelyezkedésének megfelelően az egyenes, éles vonalú és nagyon fekete szemöldökök magasan a halánték fölött, szinte belefutottak a hajba, alul

pedig csaknem összenőttek, úgyhogy széles tompaszöget alkottak. A haj a homlok fölött, a koponya közepétől, a szemöldökkel teljesen szimmetrikusan, ugyanolyan egyenes és éles vonalban hullt lefelé. Ezért a homlok körvonala olyan volt, mint egy vízszintesen elnyújtott rombusz. Az alig előreugró, rövid orrnak csakúgy, mint a földiekének, két lefelé nyúló lyuka volt. Az ibolyaszínű ajkak közül, a kicsiny szájból szabályos fogsor villant elő, ugyanolyan tiszta égszínkék, mint a szaruhártya. Az arc felső fele nagyon szélesnek hatott. A szem alatt az arc erősen keskenyedett a kissé szögletes körvonalú áll felé. A fülek felépítése tisztázatlan maradt: az idegenek halántékát a fejtetőn áthúzódó aranyszínű fonott pánt borította. Az idegenek között voltak férfiak és nők egyaránt. A nőket arról lehetett felismerni, hogy hosszabb, kecsesebb volt a nyakuk, kerekebb az arcuk, és nagyon dús a rövidre vágott hajuk. A férfiak magasabb termetűek voltak, egész testük masszívabb, az álluk szélesebb – általában ugyanolyan sajátságok különböztették meg a két nemet, mint a földiek esetében. Afrának úgy rémlett, hogy az idegenek kezén csak négy-négy ujj van. A fluoros bolygó lakóinak ujjai arányaikban megegyeztek ugyan az emberi ujjakkal, de mintha nem lettek volna ízületeik: kiszögellések nélkül, simán hajlottak. A lábukat nem lehetett látni: talpuk belesüppedt a padló puha burkolatába. Ruhájuk a földi szem számára természetes világításban sötétpirosnak, csaknem téglavörösnek látszott. Minél jobban szemügyre vették a földi űrhajósok a fluoros bolygó szülötteit, annál kevésbé furcsának látszott a külsejük. Sőt a földi embereknek mind érthetőbbé vált az idegenek sajátos, egzotikus szépsége. Legfőbb vonzóerejük az az óriási szemük volt, amely a bölcsesség és a barátság melegét sugározva, feszült figyelemmel, nyájasan szegeződött az emberekre. – Micsoda szemek! – kiáltotta önkéntelenül Afra. – Ilyen szempárral könnyebb emberré válni, mint a mienkkel, bár az is nagyszerű! – És miért – kérdezte súgva Tej Eron. – Minél nagyobb a szem, a recehártya elemeiből annál többet foglal magába, tehát az ilyen szem a környező világnak annál több részletét tudja befogadni. Tej Eron bólintott: érti már. Egy idegen előrelépett, és hívó mozdulatot tett. A folyosónak a túlsó oldalán nyomban kialudt a földi világítás. – Ó! – kiáltott fel szomorúan Mut Ang. – Erre nem gondoltam. – Én igen – válaszolta nyugodtan Kari, majd kikapcsolta a szokásos világítást, és felgyújtott két erős lámpát, négyszázharmincas szűrővel. – Olyanok vagyunk, mint valami hullák – jegyezte meg elkeseredve Tajna –, gyalázatosan fest az ember ilyen világításban. – Kár aggódnia – szólt Mut Ang. – Az ő legjobb látási színképük messze eltolódik az ibolya, sőt talán az ibolyántúli tartományba is. Ez sokkal több melegséget és árnyalatot biztosít, mint amennyit mi látunk, csak azt nem tudom elképzelni, hogyan. – Bizonyára sokkal sárgábbnak látnak bennünket, mint amilyenek valóban vagyunk – mondta rövid gondolkozás után Tej Eron. – Az is sokkal jobb, mint ez a szederjes hullaszín. Csak nézzenek körül! – nyűgösködött még mindig Tajna. A földiek készítettek néhány felvételt, és egy kis zsilipen át kitolták az ozmium-kristállyal működő felhangos hangszórót. Az idegenek felkapták, és egy kis háromlábú asztalra állítottak. Kari egy keskeny rádióhullám-nyalábot irányított a csészeantennába. A másik űrhajó fluoros atmoszférájában felcsendült a Föld beszéde és muzsikája. Ugyanezen az úton átjuttattak egy levegőelemző műszert is, amely lehetővé tette, hogy megállapítsák az idegen bolygó légkörének összetételét, nyomását és hőmérsékletét. Ahogy





várni lehetett, a fehér űrhajó belső hőmérséklete alacsonyabbnak bizonyult a földinél, és nem haladta meg a hét fokot. Az atmoszféra nyomása nagyobb volt a földinél, a nehézségi erő pedig csaknem azonos. – Ők maguk bizonyára melegebbek – szólt Afra –, mint ahogy mi is melegebbek vagyunk a nálunk szokásos húszfokos hőmérsékletnél. Azt hiszem, hogy az ő testük hőmérséklete tizennégy fok körül mozog. Az idegenek is átadták a maguk készülékeit, két recés ládikóban, amelyek lehetetlenné tették, hogy a földiek kitalálják a rendeltetésüket. Az egyik ládikóból magas, szaggatott hangok hallatszottak, amelyek mintegy belevesztek a messzeségbe. A földiek mindjárt tudták, hogy az idegenek sokkal magasabb hangokat hallanak, mint ők. Bár hallásuk diapazonja nagyjából egyforma volt a földiekével, az emberi hang és zene mélyebb hangjai elvesztek a fluoros bolygó lakóinak számára. Az idegenek ismét meggyújtották a földi világítást, a földiek pedig kikapcsolták a kékes fényt. Az átlátszó falhoz odament egy férfi meg egy nő. Nyugodtan levetették sötétpiros ruhájukat, és egymás kezét megfogva mozdulatlanná meredtek, majd lassan megfordultak, hogy a földiek szemügyre vehessék testüket, amely sokkal jobban hasonlított a földiekéhez, mint az arcuk. A fluoros emberek alakjának harmonikus arányossága teljesen megfelelt a földi szépségről alkotott fogalmaknak. A körvonalaknak egy kissé élesebb átmenetei, a bemélyedések és a domborulatok valamennyi vonalának bizonyos élessége azt a hatást keltette, hogy az idegenek teste valamelyest szögletesebb, vagy helyesebben: hangsúlyozottabban plasztikus, mint a földieké. Ezt a benyomást bizonyára csak fokozta bőrük szürke színe, amely a redőkben és a bemélyedésekben még sötétebb volt. Fejük szépen, büszkén ült magas nyakukon; a férfinak széles válla volt, amilyen a harc és a munka emberének szokott lenni, a nőnek – gondolkodó lény anyjának – széles csípője egy csöppet sem állt ellentétben az ismeretlen bolygó küldötteinek világosan érezhető intellektuális erejével. Amikor az idegenek a már ismerős hívó mozdulattal visszavonultak, és eloltották a sárga földi fényt, a földiek már nem haboztak. A parancsnok kérésére, egymás kezét fogva, odaállt az átlátszó válaszfal elé Tej Eron és Afra Devi. A földitől erősen különböző világítás ellenére, amely a kék márvány hideg árnyalatát kölcsönözte az emberek testének, valamennyi űrhajós szinte felkiáltott elragadtatásában – annyira nyilvánvaló volt két társuk meztelen szépsége. Ezt mindjárt felfogták az idegenek is. Amennyire a kivilágítatlan folyosó homályában látni lehetett, össze-összenéztek, és érthetetlen, rövid taglejtésekkel jeleztek egymásnak valamit. Afra és Tej büszkén és nyíltan állt ott, telve azzal az ideges nekibuzdulással, amely nehéz, sőt kockázatos feladatok végrehajtásakor szokott felgerjedni. Végül az idegenek befejezték a felvételt, és felgyújtották saját fényüket. – Most már nem kételkedem abban, hogy náluk is megvan a szerelem – mondta Tajna –, az igazi, gyönyörű és nagy emberi szerelem… ha egyszer ilyen szépek és okosak a férfiaik meg a nőik! – Tökéletesen igaza van, Tajna, és csak fokozhatja örömünket, hogy mindenben megértenek bennünket! – válaszolta Mut Ang. – Igen! Nézze meg csak Karit! Vigyázzon, Kari, bele ne szeressen abba a fluoros bolygóról való lányba, mert végzetes lenne mind a kettőjüknek! Az asztronavigátor felocsúdott a révületéből, és elfordította a fehér űrhajó lakóira szegezett tekintetét. – Pedig könnyen bele tudnék szeretni! – mondta szomorú mosollyal. – Bele bizony, annak ellenére, hogy a testünk nagyon különbözik, a bolygóink meg iszonyatos távolságra esnek egymástól. Most értettem meg az emberi szerelem egész hatalmas erejét. A fiatalember visszafordult, hogy tovább nézegesse a barátságosan mosolygó idegen nőt.

Ekkor az idegenek előretoltak egy zöld képernyőt, amelyen kis figurák kezdtek mozogni. Libasorba haladva felfelé kapaszkodtak egy meredek hegylejtőn, és valamiféle nagy tárgyakat cipeltek. Amikor felértek egy fennsíkra, minden figura ledobta terhét, és hasra vetette magát. A földi rajzfilmhez hasonló képsor a kimerültséget, a pihenés vágyát illusztrálta. A földiek is érezték, mennyire kimerítették őket részint a több órás feszült várakozás, részint a találkozás első élményei. A fluoros bolygó lakói nyilván számítottak arra, hogy más emberekkel találkoznak, és fel is készültek rá, például ilyen „társalgási” filmek készítésével. A Tellur személyzete, bár nem készült a találkozásra, mégis ügyesen segített magán. A válaszfalhoz odatoltak egy gyors rajzok vetítésére szolgáló mozivásznat, és Jasz Tin, a Tellur művésze máris hozzáfogott egy képsor megrajzolásához. Először ugyanolyan fáradt emberkéket rajzolt, majd egy nagy ábrázatot olyan nyilvánvalóan kérdő kifejezéssel, hogy az idegenek felélénkültek, mint Tej Eron és Afra Devi megjelenésekor. A művész ezután a Földet vázolta fel, ahogy pályáján megkerüli a Napot, majd a tengelyforgást jelezte, a kört huszonnégy részre osztotta, és a felét beárnyékolta. Az idegenek hamarosan ugyanilyen vázlattal válaszoltak. Mind a két oldalon bekapcsolták a metronómokat, amelyek segítettek megállapítani a kis időegységek tartamát, aztán pedig kiszámítani a nagyobbakat is. Az űrhajósok megtudták, hogy a fluoros bolygó a saját tengelye körül nagyjából huszonnégy földi óra alatt fordul meg, de kilencszáz napig tart keringése a maga kék napja körül. Az a pihenési szünet, amelyet az idegenek javasoltak, öt földi órával volt egyenlő. Az emberek szinte elkábulva távoztak az összekötő csőből. Kialudtak a fények a folyosóban, és kihunyt az űrhajók külső világítása is. A két csillagközi űrhajó sötéten, mozdulatlanul állt egymás mellett, mintha minden élőlény elpusztult volna bennük, eljegesedett volna a világűr iszonyú hidegségében és mélységes sötétségében. De az űrhajók belsejében annak rendje-módja szerint haladt tovább a tudásra szomjas, tevékeny, meleg élet. A végtelenül leleményes emberi agy új eszközöket, módszereket keresett, hogyan közölje gondolkodó testvéreivel – akik távoli csillagok bolygóin születtek – azokat az ismereteket és reményeket, amelyek több ezer éves munka árán, tömérdek szenvedés és veszély közepette jöttek létre… Azokat az ismereteket, amelyek megszabadították az embert előbb a vad természet hatalmától – később pedig a vad társadalmi rend önkényétől, a betegségektől, a túl korai megöregedéstől –, és amelyek a kozmosz végtelen magasába emelték. A folyosóban való második találkozás csillagászati térképek bemutatásával kezdődött. Mind a földieknek, mind a fluoros bolygó lakóinak teljesen ismeretlenek voltak azoknak a csillagoknak a rajzai, amelyek mellett a két űrhajó elhaladt. (A csillagászoknak csak a Földön sikerült pontosan megállapítaniuk a kék égitest pontos helyét: a Tejútnak egy kis csillagködében van a Kígyótartó Tauja mellett.) Az idegen űrhajó útja a Kígyótartó északi részén levő csillaghalmaz felé vezetett, és akkor keresztezte a Tellur útvonala, amikor az elérte a Herkules csillagkép déli határát. Az idegenek folyosóján egyszer csak ott állt egy vörös fémlemezekből készült, embermagasságú rács. Ott forgott mögötte valami, amit a lemezek közötti nyílásokon át lehetett látni. Hirtelen minden lemez elmozdult, élével fordult a nézők felé, és eltűnt. A rács helyén óriási üres tér jelent meg a fluoros bolygó holdjainak a távolban tovaszáguldó, vakító kék gömbjeivel. Lassan közeledett maga a bolygó is. Egyenlítőjét áthatolhatatlan felhőzet széles kék övezete fonta körül. A pólusokon meg a pólusokhoz közeli övezetekben szürkésvörös fénnyel ragyogott a bolygó, a mérsékelt zónák pedig, kristálytiszta fehérségükkel, az idegen űrhajó burkolatához hasonlítottak. Itt, a csak gyengén párás atmoszférán át homályosan látni lehetett valamiféle tengerek, szárazföldek és hegyek kontúrjait, amelyek szabálytalan függőleges sávokban váltogatták egymást. A bolygó nagyobb volt, mint a Föld. Gyors forgása hatalmas elektromos mezőt hozott létre





körülötte. Az egyenlítő mentén hosszú kinövések gyanánt lila fénynyalábok nyúltak bele a környező űr feketeségébe. Az emberek már több órája a lélegzetüket visszafojtva ültek az átlátszó válaszfal előtt, amelyen túl az ismeretlen berendezés továbbra is egymás után, megrázó realitással tárta elő a fluoros bolygóról készült képeket. A földi emberek látták egy hidrogénfluoridból való óceán lila hullámait, amelyek a fekete homoksivatagok, a fűrészes gerincű hegyek vörös szirtjeit és lejtőit mossák; a hegyek kék holdfényben ragyognak. A pólusok közelében a környező levegő még jobban kéklett; még mélyebb és még tisztább lett annak az ibolyaszínű csillagnak sötétkék fénye, amely körül gyorsan száguldott a fluoros bolygó. A hegyek itt kerek kupolák, magas hullámok, lankás feltüremlések formájában emelkedtek ki a síkból, és élénk-opálos fényben csillogtak. Sötétkék alkony lapult a mély völgyekben, amelyek a sarkvidéki hegyektől a déli tengerek füzérszerű övezetéig húzódtak. A nagy öblök opálos fényű világoskék felhőtakaróként gőzölögtek. Vörös fémből meg valamiféle fűzöld kövekből emelt óriási építmények szegélyezték a tengerpartokat, és végtelenül hosszú láncokban kapaszkodtak a függőleges völgyek mentén a pólusok felé. Az építményeknek ezeket a gigantikus sokaságát, amelyet nagy-nagy magasságból is jól lehetett látni, zöldeskék lombú, sűrű növényzet széles szalagjai vagy lapos kupolájú hegyek tagolták, amelyek belülről úgy világítottak, mint a Föld opáljai vagy holdkövei. A sarkokat borító, megfagyott hidrogénfluoridból való kerek jégsapkák drága zafíroknak tetszettek. A sötét- és világoskék, az azúr- és lila színek uralkodtak mindenütt. Magát a levegőt világoskék ragyogás járta át, mint gyönge elektromos kisülés a gázt a fénycsőben. Az idegen bolygó világa hidegnek és szenvtelennek látszott, mint egy tiszta, távoli, kísérteties kristálylátomás. Olyan világ volt ez, amelyben nem lehetett érezni a Föld piros, sárga és narancssárga színeinek cirógató melegét és változatosságát. Városok láncai látszottak a bolygó mindkét féltekéjén a földi mérsékelt és sarki zónáknak megfelelő övezetekben. A hegyek az egyenlítő felé haladva mind csúcsosabbak és sötétebbek lettek. Fűrész formájú fokok meredtek ki a tenger felszínének párájából, bordás gerincek húzódtak szélességi irányban, és szegéllyel vették körül a fluoros bolygó trópusi vidékeit. Ott sűrű tömegben gomolygott a sötétkék pára: a kék csillag melegétől könnyen elpárolgó hidrogénfluorid telítette a légkört, óriási felhőfalként közeledett a mérsékelt övezetek felé, ott összesűrűsödött, és vízesés módjára ömlött vissza a meleg egyenlítői övezetbe. Óriásokhoz méltó gátak fékezték ezeknek az áramlatoknak a sebességét, boltozatokba és csövekbe szorították őket, hogy energiaforrásul szolgáljanak a bolygó erőműveinek. Elviselhetetlen fénnyel tündököltek az óriási kvarckristálymezők – úgy látszik, a szilícium a mi sónk szerepét játszotta a hidrogénfluorid-tenger vizeiben. A képernyőn most közeledtek a városok. Körvonalaik élesen kirajzolódtak a hideg világoskék fényben. Ameddig csak a szem ellát, a pára kékes tejébe vesző, titokzatos egyenlítői zóna kivételével, a bolygó lakott övezeteinek egész területét beépítette, megváltoztatta, tökéletesítette az ember keze és alkotó elméje. Sokkal jobban megváltozott az a bolygó, mint a mi Földünk, amely még érintetlenül megőrzött hatalmas természetvédelmi területeket, régi romokat, illetve otthagyott fejtéshelyeket. Embermilliárdok számtalan nemzedékének alkotása a hegyeknél is magasabbra nőtt, és körülfonta a fluoros bolygó egész felszínét. Az élet diadalmaskodott a viharos vizek és a sűrű légkör fölött, amelyet át- meg átjártak a kék csillag gyilkosan erős sugarai meg hihetetlenül hatalmas elektromos kisülései. A Föld emberei feszülten figyeltek, és mintha kettéhasadt volna a tudatuk: emlékezetükben egyidejűleg megelevenedett szülőbolygójuknak látványa is. Nem úgy, ahogy hajdani őseink emlékeztek hazájukra, attól függően, hogy hol születtek és hol éltek: hol

téres-tágas mezők és nyirkos erdők síkjának, hol szo morú, köves hegyeknek, hol áttetsző tengerek meleg napfényben boldogan ragyogó partjainak. Minden egyes űrhajós lelki szeme előtt elvonult az egész Föld valamennyi éghajlati övezetének, a hideg, a mérsékelt és a forró országoknak egész változatosságával. Végtelenül szépek voltak az ezüstös sztyeppék, a szabad szél birodalmai, a sötét fenyőkből és cédrusokból, fehér nyírfákból, szárnyas pálmákból és óriási, kékes eukaliptuszokból álló hatalmas erdők is. Az északi országok ködös partjait mohos sziklafalak szegélyezik, a trópusi tenger kék csillogása közepeit korallzátonyok fehérlenek. Havas hegyhátak fenségesen hideg, átható ragyogása, majd puszták csalóka, rezgő délibábja tűnik fel. Folyók következnek, méltóságosan lassúak és szélesek, vagy szilajok, amelyek fehér lovak méneseként száguldanak a szakadékos medrek nagy kövein át. Tobzódó színek, tarka virágok, kék földi ég, rajta felhők, mint fehér madarak, forró napsütés és komor, borongós, esős idő – évszakok örökös váltakozása. És a természetnek mindeme gazdagsága közepette – az embereknek, szépségüknek, törekvéseiknek, tetteiknek, ábrándjaiknak és meséiknek, örömüknek és bánatuknak, dalaiknak és táncaiknak, könnyeiknek és sóvárgó vágyaiknak még nagyobb tarkasága, változatossága… Ugyanaz a lenyűgöző, értelmes munka, mely ámulatba ejt leleményességével, művésziességével, fantáziájával, gyönyörű formájával mindenütt: az épületekben, a gyárakban, a gépekben, az űrhajókban. Lehet, hogy bolygójuk hideg kékes színeiben az idegenek is sokkal többet látnak óriási ferde szemükkel a földieknél, a náluk uralkodó egyhangú természet átalakításában pedig messzebbre jutottak, mint mi, a Föld fiai? Érlelődött a sejtés: mi, annak az oxigénes légkörnek teremtményei, amely százezerszerte gyakoribb a kozmoszban, már találtunk és még rengetegszer találunk az élet létrejöttéhez megfelelő feltételeket, mi még találkozunk és egyesülünk más csillagok bolygóiról való embertestvéreinkkel. De ők? A ritkán előforduló fluor szülöttei, szokatlan, fluoros szaruhártyájukkal és csontozatukkal, kék vérsejtjeikkel, amelyek úgy szívják magukba a fluort, mint a mi vörös vérsejtjeink az oxigént?… Ezek az emberek be vannak zárva bolygójuk szűk határai közé. Bizonyára már régóta vándorolnak, hogy magukhoz hasonlókat keressenek, vagy legalábbis olyan bolygókat, amelyeknek fluoros légköre megfelelne nekik. De hogy találjanak meg a világmindenség végtelenjében ilyen roppant ritka gyöngyszemeket, hogyan jussanak el hozzájuk több ezer fényév távolságon át? Így már érthető a kétségbeesésük és nagy kiábrándultságuk most, hogy – bizonyára már nem először – oxigénes emberekkel találkoztak. Az idegenek folyosóján hatalmas épületek látképei váltották fel a fluoros bolygó panorámáját. A befelé lejtő falak a tibeti építkezésre emlékeztettek. Sehol sem voltak derékszögek, vízszintes síkok – a formák sima hajlatokkal, csavar- vagy csigaszerű fordulatokkal haladtak a függőleges felől a vízszintes felé. A távolban sötét nyílás bukkant fel, amely körvonalait tekintve csavart tojásidomhoz hasonlított. Amikor közeledve nőttönnőtt, látható lett, hogy az alsó része csigavonalban tekeredő széles út, amely felfelé haladva belevész egy egész várossal felérő épület óriási bejáratának sötétségébe. A bejárat fölött vörösbe foglalt nagy kék jelek látszottak, amelyek messziről vízfodrokra emlékeztettek. A bejárat egyre közeledett. Mélyében láthatóvá vált egy gyéren világított óriási terem, amelynek falai úgy ragyogtak, mint a foszforeszkáló folypát. A kép egyszer csak minden figyelmeztetés nélkül, hirtelen eltűnt. Az ámuló űrhajósokat, akik arra készültek, hogy valami rendkívülit látnak, mintha ütés érte volna. A folyosót az átlátszó falon túl a szokásos kékes fénnyel világították ki. Megjelentek az idegen űrhajósok. Ezúttal heves taglejtésekkel, nagyon gyorsan mozogtak. E pillanatban a képernyőn egy folytatásos képsor jelent meg. A képek olyan gyorsan peregtek tova, hogy a személyzet alig tudta követni, mit is ábrázolnak. Valahol a világűr





sötétjében ugyanolyan fehér űrhajó halad, mint amilyen most ott függ a Tellur mellett. Látni lehetett, ahogy mindenfelé sugarakat szórva, villogva forog a középső gyűrűje. A gyűrű forgása hirtelen megszűnt, és az űrhajó egy kékes fényű törpecsillagtól nem messzire függve maradt a végtelen űrben. Az űrhajóból – a képernyőn kis vonalak alakjában felvillanó – sugarak lövelltek a messziségbe, a bal alsó sarokban pedig feltűnt egy másik űrhajó. A repülő vonalkák elérték ezt a másikat, amely mozdulatlanul áll egy földi űrhajó mellett; az emberek az utóbbiban a Tellurra ismertek. Ekkor a fehér űrhajó, társának hívására, elindult a Tellur mellől – valahová a fekete messzeségbe. Mut Ang olyan hangosan felsóhajtott, hogy alárendeltjei néma kérdéssel fordultak feléje. – Igen! Hamarosan elmennek. Valahol nagyon messzire, haladt egy másik űrhajójuk. Valamilyen módon érintkezésben voltak egymással, bár nem tudom, hogyan lehetséges ez, amikor mérhetetlen távolságok választják el egymástól a két űrhajót. Most történt valami a másik űrhajóval, hívása eljutott ide, ezekhez az idegenekhez, bár helyesebb volna, ha barátainknak nevezném őket. – Lehet, hogy nem sérült meg, hanem valami fontosat talált? – kérdezte halkan Tajna. – Lehet. De mindegy, hogy mi történt – elmennek. Teljes erőnkből igyekeznünk kell, hogy minél több adatot átvegyünk és feljegyezzünk. És ami a fő: térképeket az útvonalukról, találkozásaikról… Mert nem kételkedem abban, hogy már találkoztak ilyen oxigénes emberekkel, amilyenek mi vagyunk. Az idegenekkel való tárgyalásokból kiderült, hogy már csak huszonnégy óra hosszat maradhatnak. Az emberek, akik különleges serkentőszereket vettek be, eszeveszetten dolgoztak, és győzték is a versenyt a fluoros bolygó gyors szürke lakóinak kimeríthetetlen energiájával. Másolatot készítettek képes és szöveges tankönyvekről, úgyszintén magnóra vették az idegen nyelv hangzását is. Kicseréltek egész ásvány-, víz- és gázgyűjteményeket is, amelyeket szilárd, áttetsző ládikákban tároltak. Afra a fáradtságtól sápadtan állt a fiziológiai folyamatok görbéi, a genetikai sémák és képletek meg a fluoros bolygó lakóinak szervezeti fejlődését, az embrionális állapot szakaszait ábrázoló vázlat előtt. Ugyanakkor a fluoros fehérjék molekuláinak végtelen láncai meghökkentően hasonlítottak a mi fehérjemolekuláinkhoz: ugyanazok az energiaszűrők, ugyanazok a gátak, amelyek az élő anyagnak az entrópiával vívott harca során keletkeztek. Eltelt húsz óra. A csőfolyosóban megjelent Tej és Kari; a kimerültségtől már-már félholtan hoztak szalagformájú csillagászati térképeket, amelyekben fel volt tüntetve a Tellur egész útja a Naptól a találkozás helyéig. Az idegenek még jobban fokozták az iramot. A földiek emlékezőgépeinek kép-magnó szalagjai rögzítették teljesen ismeretlen csillagok elhelyezkedését, ismeretlen jelekkel jelzett távolságokat, asztrofizikai adatokat, amelyek bonyolult cikcakkokban keresztezték a két fehér űrhajó útját. Mindezt majd később kell kihüvelyezni azoknak a magyarázó táblázatoknak alapján, amelyeket már előre kikészítettek az idegenek. És végül az emberek nem tudták megállni, hogy fel ne kiáltsanak örömükben. Előbb az egyik, majd a másik, a harmadik, a negyedik, az ötödik csillagnál jelentek meg a képernyőn olyan felnagyított körök, amelyekben bolygók keringtek. Az esetlen, hasas űrhajó képét más, csinosabb űrhajók egész raja váltotta fel. Az űrhajótestek alól lebocsátott tojásdad platformokon valamiféle lények álltak sajátos űrruhákban – kétségtelenül emberek. A nyolcelektronos atom – az oxigén – jele koronázta meg a bolygók és az űrhajók ábrázolását, de a bemutatott bolygók közül a vázlaton csak kettőt kötöttek össze űrhajóval: az egyik egy nagy vörös nap közelében keringett, a másik meg egy F színképtípusú, fényes aranysárga csillag körül. Úgy látszik, a többi három csillag bolygóin az egyébként szintén oxigénes élet még nem ért el olyan magas

színvonalat, amely lehetővé tette volna a kijutást a kozmoszba, vagy ott talán még nem is jelentek meg gondolkozó lények. A földi embereknek ezt nem sikerült tisztázni, de most már felbecsülhetetlen értékű adatok voltak a kezükben azokról az utakról, amelyek ezekhez, a két űrhajó találkozási helyétől sok száz parszek távolságra eső lakott világokhoz vezetnek. Eljött a búcsú ideje. A két űrhajó személyzete felsorakozott egymás előtt az átlátszó fal két oldalán. A Föld halvány bronzszínű emberei és annak a fluoros bolygónak szürke bőrű emberei, amelynek neve ismeretlen maradt a földiek előtt. Barátságos és szomorú mozdulatokkal integettek egymásnak, és okos, figyelmes szemük kölcsönösen érthető tekintetével mosolyogva búcsúzkodtak. Soha nem tapasztalt, szívszorongató fájdalom kerítette hatalmába a Tellur embereit. Még a szülőbolygójukról való elrepülés – azzal a tudattal, hogy majd csak hétszáz év múlva térnek vissza –, még az sem rémlett ilyen fájdalmas, pótolhatatlan veszteségnek. Nem lehetett beletörődni abba a tudatba, hogy ezek a különös, de szép és jó emberek néhány perc múlva örökre eltűnnek a kozmosz végtelenjében, hogy magukra maradva, reménytelenül tovább keressenek hozzájuk hasonlóan élő gondolkozó lényeket. Az űrhajósok talán csak most értették meg egész lényükkel, teljesen, hogy minden kutatásban, törekvésben, ábrándban és harcban – az ember a legfontosabb. Az egész galaktika, az egész végtelen világmindenség minden csillaga és minden civilizációja számára a legfőbb – az ember, az ő elméje, az ő érzései, az ő ereje, szépsége, élete! Az ember fejlődése, fennmaradása, boldogsága – ez a mérhetetlen jövő feladata a Kígyó Szíve fölött aratott győzelem után, amikor az alacsony szervezettségű emberi társadalmakban megszűnik az életenergia esztelen, ostoba és gonosz tékozlása. Az ember az egyetlen erő a kozmoszban, amely értelmesen tud cselekedni, és a legfélelmetesebb akadályokat is legyűrve képes haladni a világ célszerű és sokoldalú átalakítása, vagyis a túláradóan gazdag érzésekkel teli, hatalmas és értelmes élet szépsége felé. Az idegenek parancsnoka valami jelt adott. Az a fiatal nő, aki bemutatta a fluoros bolygó lakóinak testi szépségét, arrafelé iramlott, ahol Afra állt. Karját szélesen széttárva szinte hozzátapadt a válaszfalhoz, hogy jelképesen megölelje a gyönyörű földi nőt. Afra az orcáján legördülő könnyeket észre se véve, szinte nekicsapódott az átlátszó falnak, mint egy vergődő rab madár az ablaküvegnek. Az idegeneknél kialudt a fény, és az elsötétült üveg olyan örvénnyé vált, amelyben elmerült a földiek minden felbuzdulása. Mut Ang bekapcsoltatta a földi világítást, de a folyosó túlsó fele üres volt. – Külső csoport, felölteni az űrruhákat, hogy szétkapcsoljuk a folyosót! – törte meg a szomorú csöndet Mut Ang parancsoló hangja. – Gépészek – a motorokhoz; asztronavigátor – a kormányzóposztra! Mindenki készüljön fel a továbbrepülésre! Az emberek elszállingóztak a folyosóból. Elvitték a műszereket is. Csak Afra állt mozdulatlanul az oldalsó nyílás halvány fényénél, mintha jégbilincsbe verte volna a csillagközi tér hidege. – Afra! – kiáltotta oda neki valahonnan az űrhajó belsejéből Tej Eron. – Csukjuk be azt a nyílást! Szeretnénk figyelni az indulásukat. A fiatal nő hirtelen felocsúdott. – Álljon meg! Tej, álljon meg! – kiáltotta, majd a parancsnokhoz futott. A másodparancsnok meglepődve, zavartan állt, de Afra nagyon hamar visszatért. Mellette szaladt Mut Ang is. – Tej! Fényszórót a folyosóba! Hívja a technikusokat, állítsák fel újra a képernyőt! – rendelkezett futtában a parancsnok. Az emberek úgy siettek, mint veszély idején. Erős fénysugár lövellt a folyosó mélyébe, és ugyanolyan időközökkel pislogott, mint a Tellur lokátora a két űrhajó találkozásának



első pillanatában. Az idegenek a munkájukat félbeszakítva megjelentek a csőfolyosóban. A földiek meggyújtották a 430-as kékes fényt. Afra remegve hajolt a rajztábla fölé; a képernyőn mindjárt megjelentek a biológus sebtében felrajzolt vázlatai. Az átöröklési mechanizmusok kettős spirális lánca nagyjából nyilvánvalóan egyforma mind a földi, mind a fluoros embereknél. Afra, miután ezeket felvázolta, megrajzolta az emberi szervezetben végbemenő anyagcsere görbéjét, amelynek az a lényege, hogy a csillagszerű égitesteknek a növények által hasznosított sugárzó energiája egyformán alakul át. A fiatal nő a mozdulatlan szürke figurákra tekintett, és keresztülhúzta a kilencelektronos fluoratomot, helyébe odatette az oxigént. Az idegenek összerezzentek. Parancsnokuk előrelépett, egészen közel vitte arcát az átlátszó válaszfalhoz, és óriási szemével figyelmesen nézegette Afra hevenyészett vázlatait. Majd hirtelen a homloka fölé emelte összekulcsolt kezét, és mélyen meghajolt a földi nő előtt. Megértették azt, ami csak merész ötletként, a búcsú utolsó pillanatában és csupán az elválás okozta szomorúság következményeként pattant ki Afra agyából. Afra azoknak a vegyi átalakulásoknak megváltoztatására, vakmerő helyettesítésére gondolt, amelyek működésbe hozzák az ember egész, rendkívül bonyolult szervezetét. Az átöröklés mechanizmusára való ráhatás útján oxigénesre kell átállítani a fluoros anyagcserét! A fluoros emberek őrizzék meg minden sajátságukat, egész átöröklődési rendszerüket, de kényszerítsék rá testüket, hogy más energetikai alapokon működjék. Ez a gigantikus feladat még olyan messze volt a megvalósulás lehetőségétől, hogy még az a hétszáz év, amely alatt a Tellur távol volt és lesz a Földtől – még a tudományos sikerek szakadatlan fejlődésének ez a hét évszázada is aligha hozza jelentősen közelebb a megoldást. De milyen végtelenül sokat lehet elérni a két bolygó egyesített erőfeszítései árán! Ha pedig más gondolkodó testvéreik is csatlakoznak hozzájuk… a fluoros emberiség nem enyészik el nyomtalan árnyként a világmindenség végtelenjében. Amikor a megszámlálhatatlan csillag és galaktika különböző bolygóiról származó emberek elkerülhetetlenül egyesülnek a kozmoszban, akkor talán a fluoros bolygó lakói sem lesznek számkivetettek – csupán testi felépítésük egészen ritka esetlegessége miatt. Vagy talán túlzott volt az elkerülhetetlen elválás meg a veszteség miatt érzett fájdalom? A fluoros emberek meg a Föld emberei, akik mérhetetlenül távol esnek egymástól mind bolygóik, mind testük felépítését tekintve – értelmüket és érzelmeiket illetően már egészen közel vannak egymáshoz. Afrának, aki belenézett a fehér űrhajó parancsnokának óriási szemébe, úgy tetszett, hogy mindezt kiolvasta belőlük. Vagy ez csupán saját gondolatainak visszatükröződése volt? De az idegenek láthatólag ugyanúgy hittek az emberi értelem hatalmában, mint a földi emberek. Ez az oka annak, hogy még az a csekélyke remény is, amelynek szikráját a biológusnő villantotta fel, olyan sokat jelentett neki, hogy az az integetés, amellyel elbúcsúztak, nem annyira az elválásra, mint inkább a jövendő találkozásokra utaló jel volt. A két űrhajó lassan, óvatosan távolodott egymástól, nehogy a segédmotorok kárt tegyenek valamelyikükben. A fehér űrhajó egy pillanattal korábban burkolózott vakító lángfelhőbe, amely mögött – mikor kialudt – a kozmosz sötétségén kívül semmi sem maradt. Ekkor vigyázatosan nekilendülve, a Tellur is megkezdte a pulzációt, amely mintegy hídként szolgált: megrövidítette a csillagközi utak mérhetetlen hosszúságát. Az emberek, a védőburák biztos védelme alatt, már nem látták, hogyan rövidülnek meg a feléjük száguldó fénykvantumok, hogyan válnak mind ibolyaszínűbbé a távolban csak kéknek látszó csillagok. Aztán az űrhajó a nulla-tér áthatolhatatlan sötétségébe merült, amelyen túl ott virult és várta az űrhajósokat a Föld melegen lüktető élete.



M A K A I IM R E FOR D ÍTÁ SA

JEVGENYIJ BRANDISZ VLAGYIMIR DMITREVSZKIJ

A SCIENCE FICTION ORSZÁGÁBAN

A science fiction országának megvannak a saját törvényei és szokásai, amelyeket tiszteletben kell tartania mindenkinek, aki oda beteszi a lábát. Különös ország ez, minden álom és kívánság teljesül benne. Hatalmas távolságokat szel át az ember másodpercek alatt, hogy más világok lakóival találkozzék; megvalósul az örök ifjúság vagy a hosszú anabiózis, hogy évszázadok múltán más világban keljen újból életre az alvó; csillagközi utakról visszatérve dédunokájával találkozhat az utazó; beszélgethetünk egy emberrel, akiről aztán kiderül, hogy robot. E furcsa ország lakói leigázták a nehézkedési erőt, megtanulták irányítani a bolygók mozgását, szabályozni a Nap tevékenységét, újra lángra lobbantani kihunyt csillagokat, és újjáformálni egész galaktikákat. Nem mágusok vagy varázslók igazgatják ezt az országot, hanem mindenható tudósok. Itt csodákat művel a tudomány, de minden csodának van ésszerű magyarázata. Milliók keresik fel a science fiction országát, és vannak birtokai a világ minden sarkában. A beutazást nem kötik formalitásokhoz, szívesen látnak mindenkit, aki a Szokatlan után vágyakozik, a Lehetetlent kutatja, és a Hihetetlenről álmodozik. Férfiak és nők, koruktól és mesterségüktől függetlenül ellátogatnak oda. Még a racionális észjárású tudósok is – pedig nekik szokásuk minden tényt kritikusan szemügyre venni és minden állítást szőrszálhasogatóan felszabdalni –, még ők is azt tartják, hogy a science fiction országának légköre áldásos hatással van rájuk, mert ösztönzi gondolkodásukat, és fejleszti a képzeletet. Nem is olyan régen még valamilyen alsóbbrendű irodalomnak tekintették a science fictiont. A második világháború után azonban éles fordulat következett, és ma a science fiction számos nemzet irodalmának és a szellemi értékek nemzetközi cseréjének jelentős szereplője. Felszívta sok tehetséges író teremtő energiáit, sokmilliós az olvasótábora, és segít a fiatal nemzedék tudatának megformálásában. Ezt a változást a tudomány óriási haladása és a társadalmi életben játszott szerepének jelentős megnövekedése hozta létre. Magától értetődő, hogy az irodalomnak az az ága, amely az előre látható tudományos felfedezéseket társadalmi következményeikkel összefüggésben kívánja ábrázolni, felkelti az érdeklődést. Biztosak lehetünk abban, hogy a science fiction iránti figyelem növekedni fog. Lássuk először a tényeket! Különböző országok az új science fiction művek, specializált magazinok, gyűjtemények és antológiák százait adják ki évente, tömegkiadásban. Nemzetközi kongresszusok és szimpózionok ülnek össze, hogy a tudomány és az irodalom kapcsolatait megvitassák. Science fiction klubok alakulnak, amelyek saját lapocskákat adnak ki, leveleznek és új könyveket cserélnek egymással. Az utolsó néhány évben például a Szovjetunióban annyi vagy még több science





fiction jelent meg, mint az előző évtizedekben. Csak a háború után megjelent legjobb művekből több száz kötetes könyvtárat lehetne összeállítani. Az a hagyományos nézet, amely szerint a tudományos-fantasztikus irodalom a tudományos ismeretterjesztéssel rokonságban álló tudományos előrejelzés, elavult, és ezért újból át kell gondolni. A fantasztikus képek és valószínűtlen szituációk továbbra is a science fiction legjellemzőbb vonásai maradtak, de kapcsolata a tudománnyal már nem olyan egyértelmű, mint Jules Verne és követői idejében volt. Igaz, hogy a tudományos előrejelzés továbbra is fontos eleme marad a science fictionnak, mégsem szabad megkülönböztető vonásaként kezelni. Valójában ez a kivétel, hiszen sokkal nehezebb megjósolni egy tudományos felfedezést, mint leírni az égbolt egy bizonyos pontja felé haladó űrrakéta röppályáját. A vezető tudósok természetesen töprenghetnek a science fiction írók jóslatain, és valamiképpen megvalósíthatják őket, de egy-egy jóslat bekövetkezése nem próbaköve a jó tudományos-fantasztikus irodalomnak. Fő feladata, amely egyúttal minden igazi műalkotásnak feladata; gondolkodásra ösztönözni és felfokozni az érzelmeket. Ugyanez vonatkozik a science fiction tudományt népszerűsítő feladatára, illetve a tudományos fantasztikum és a tudományos ismeretterjesztés kapcsolatára. Ez a kapcsolat még Jules Verne idejéből származik, aki számos történelmi ok miatt egyszerre volt tudományos ismeretterjesztő és science fiction író. Később az irodalomnak ez a két ága szétvált, és ma már a tudományos ismeretterjesztés nem uralkodó a science fictionban. Sokkal inkább előtérbe kerültek a társadalom-lélektani, etikai és filozófiai problémák. A fantasztikus szituációk lehetőséget adnak a meglepő összeütközések ábrázolására és a kiélezett, feszült konfliktusok kibontására. A modern írók nem a különféle hipotézisek igazolására keresnek alkalmat a fantasztikumban, hanem olyan irodalmi formaként használják, amely lehetővé teszi a különböző ideológiai és esztétikai kérdések feltételét és megoldását. Nem akarjuk természetesen azt mondani, hogy a science fiction elveszítette informatív értékét. Hiszen még azok az írók is, akik nem tűznek maguk elé közvetlenül népszerűsítő célokat, közölnek információkat a szó tágabb értelmében. Végeredményben még az irodalmi technikában felhasznált fantasztikus kiindulás is rendszerint találkozik a tudományos gondolkodás aktuális szintjével, és a cselekmény minden motívumát, így vagy úgy, az a tudományos és műszaki tevékenység tartja össze, amely a természetet, a társadalmat és magát az embert átalakítja. Ezért nem adunk igazat azoknak, akik le akarnák választani a „tudományos-fantasztikus irodalom” háromtagú terminusából az elsőt, hogy kitágítsuk a működési területet, és modernizáljuk magát a meghatározást. Összehasonlítva a múlttal, vajon nem az író tudományhoz való új kapcsolata határozza meg a modern fantasztikum jellegét? Vajon helyénvaló-e egymás mellé állítani az ősi mítoszokat, tündérmeséket és Asimov vagy Bradbury elbeszéléseit, illetve Rabelais regényeit, Hoffmann meséit és Jefremov vagy a Sztrugackij testvérek könyveit? Kiküszöbölni a „tudományos” kifejezést annyit jelentene, mint összekeverni valamennyi kor íróit, a világ minden fantasztikumát a pókhálós antikvitástól a mai napig, és megfosztani magunkat attól a lehetőségtől, hogy határvonalat húzzunk a szépirodalom különböző típusai és műfajai között. A szovjet science fiction íróknál éppúgy, mint a külföldieknél, rendkívül sokféle tematikát, művészi megközelítést és technikát találunk. Ebben az összefüggésben a kutató erősen bonyolultnak és sokfélének találja a science fictiont. Sikerrel használ fel minden irodalmi műfajt a társadalmi utópiától és a politikai pamflettől a realista regényig és lélektani meséig; a filozófiai drámától és filmforgatókönyvtől a szatirikus szemléig és tündérmeséig. A tudományos-fantasztikus irodalmat nem külsőleges műfaji jegyek határozzák meg

(a műfaj kifejezést itt csak viszonylagos értelemben használhatjuk), hanem a tartalom, az eszmei mondanivaló és a cselekmény célkitűzése. A legjobb science fiction művek mindig aktuálisak, érintkeznek a kor égető kérdéseivel, bár a kapcsolat esetleg egyáltalán nem nyilvánvaló. A fantasztikus kép természeténél fogva hiperbolikus, és a tényleges lehetőségek változó méretű eltúlzásán alapszik. Ha nem illusztratív célzattal használják, második szintet nyit: ez az allegória. Bármennyire is az a látszat, hogy egy fantasztikus kép eltér az élet empirikus igazságától, kapcsolatban kell lennie a valósággal. Mint bármely más irodalmi forma, a science fiction is a tükrözési elmélet törvényeinek megfelelően fejlődik. Végső soron bármilyen fantasztikus képzet tartalma a valóságban gyökerezik. Idézzük fel, mit mondott ezzel kapcsolatban Lenin: „Egy bizonyos dolog (emberi) elmével való megközelítése, annak lemásolása (érzékelése) nem egyszerű, azonnali cselekedet, holt tükrözés, hanem valami komplex, kétfelé hasadt cikcakkszerű, amellyel együtt jár az a lehetőség, hogy a képzelet elszakad az élettől…” A képzelet mindent felölelő és virtuálisan határtalan, akár a teremtő elme. Csupán azok az akadályok állnak elé, amelyek a valóságérzékelés különféle módjaiból származnak, a haladó és a reakciós ideológiák közötti harcban formálódva. A közvetlen irodalmi érdemektől eltekintve egy mű értékének megállapításakor ismérvnek tekintünk mindent, ami elősegíti az emberi személyiség kibontakozását, kitágítja horizontját, magas eszményekre ihleti, erkölcsileg és értelmileg nemesíti, tökéletesíti környezetének esztétikai érzékelésében, bepillantást enged számára a világ jó és gonosz dolgaiba, segítséget nyújt abban, hogy ezekre élesebben reagáljon – röviden: minden olyan dolgot, ami az emberben az emberit szolgálja. A szovjet tudományos-fantasztikus irodalom megtestesíti az emberiség reményeit és aggodalmait: álmot a fényes jövendőről és figyelmeztetést a fenyegető szerencsétlenségre és bajokra. A tudományos és technikai fejlődéssel párosult társadalmi átalakulás volt és marad a szovjet tudományos-fantasztikus irodalom legfőbb témája, de sohasem festi úgy az eljövendő kommunista társadalmat, mint a bőség és megelégedettség felhőtlen idilljét, amelyben nincsenek konfliktusok. Ellenkezőleg, a szovjet tudományos-fantasztikum hősei, amikor a közeli vagy távoli jövőben bemutatják őket, állandó keresés állapotában jelennek meg, eredményeikkel állandóan elégedetlenek, készen a további előrelépésre; úgy ábrázolják őket, mint akik tettre vágynak, nagy dolgokat terveznek és hajtanak végre, és nagy győzelmeket érnek el. Ez éppen úgy áll a forradalom utáni első évek idejének utópisztikus regényeire, például Vivian Itin Gonguri országa és Jakov Okunev Jövendő világ című könyveire, mint a későbbi művekre. Az első ötéves tervek időszakában fellépett írók viszonylag kis csoportja alapozta meg a tudományos-fantasztikus irodalom nagy fellendülését a Szovjetunióban. Könyveik egy része talán elavultnak látszik, mégis el kell ismernünk Alekszander Beljajev érdemeit, mert egész sorozat izgalmas és politikailag éles tudományos-fantasztikus regényt írt. Ott volt azután Grigorij Adamov Két óceán rejtélye, Jurij Dolgusin Csodák generátora, Alekszander Kazancev Lángsziget és Grigorij Grebnyev Arktánia című munkája, melyek tinédzserek millióit serkentették a tudás keresésére és a felfedezés utáni vágyódásra. A viharosan fejlődő tudomány, amely az emberiségnek lehetővé tette a behatolást a világűr és a mikrokozmosz rejtélyeibe, nagy lökést adott a tudományos-fantasztikus irodalomnak. Az 1950-es évek végén és az 1960-as évek elején a szovjet tudományosfantasztikus irodalom mennyiségileg és – ami még fontosabb – minőségileg óriásit ugrott előre, és ebben nagy szerepet játszott Ivan Jefremov egész világon elismert Androméda-köd című regénye, amely meghatározta a szovjet tudományos-fantasztikum pozitív, humanista irányát. Néhány év alatt gyökeresen megváltozott a helyzet: ma csaknem ötven író dolgozik, szemben az 1940-es és 1950-es évek négy-öt írójával. Köztük





sokan nagyon tehetségesek, és jelentősen emelik a szovjet science fiction egészének színvonalát. Ivan Jefremov, vezető paleontológus és író, aki világszerte elismert tekintély és a szovjet tudományos-fantasztikus irodalom új „intellektuális iskolájának” vezéralakja, geológiai és paleontológiai témájú novellákkal indult, és első nagyobb műveit a negyvenes évek végén írta. Kozmikus regényeinek sorát a Csillaghajókkal kezdte. Az Androméda-ködben, mint minden más művében, Jefremov egyszerre tudós és író. A regényt rendkívül hatásossá teszi az író konstruktív eszmevilága és az a meggyőződése, hogy az emberiség végül legyőzi majd jelenlegi ellentmondásait, és valóban gyönyörű világot teremt. Egyáltalán nem meglepő, hogy a regény külföldön annyira népszerű. Az író hidat ver a kétely és kétségbeesés áradata fölé, és segít az embereknek, akiknek gondolatai általában nem lépnek túl a jelenen, hogy a reményteljes, bármilyen fantasztikus jövőbe pillantsanak. Jefremov olyan embereket ábrázol, akik megszabadultak a múlt előítéleteitől. Sokoldalúan érdekli a társadalom és a magánélet kérdései, alakjainak személyes kapcsolatai. Hősei teljesen kibontakozott személyiségek: szellemileg gazdag, gondolkozásban bátor, erkölcsileg tiszta, fizikailag tökéletes emberek. Jól érzékelteti a távoli kor embereinek különös környezetét, a feszült gondolkozás és a teremtő kutatás légkörét. Jefremov sokféle írói technikát alkalmaz, hogy olvasóinak figyelmét e világ eseményeire irányítsa. Mindenekelőtt igényesen építi fel a fantasztikus cselekményt a legnagyvonalúbb általánosítástól kezdve a legapróbb részletekig. Alakjait lélektanilag is elmélyülten ábrázolja, és így az olvasó a távoli jövő eseményeit a kor embereinek tudatán keresztül tükröződve ismeri meg, olyan tudat által, amely megtisztult a bosszantó kicsinyességektől, és alkalmas az elvont, elméleti gondolkodásra. Jefremov valamennyi munkája – a Szokatlan történetektől a Borotva élén címűig – láncszeme egy gondolatsornak, amelyben az író arra törekszik, hogy az „időfolyót” egységes és dialektikus történelmi mozgásnak lássa, amely az élet és értelem eredetétől elindulva az emberi gondolat és tudás legmagasabb csúcsai felé tart. Az utóbbi néhány évben a Szovjetunióban és külföldön egyaránt Arkagyij és Borisz Sztrugackij munkássága vonta magára a figyelmet. Az ember azt gondolná, hogy az űrutazások és űrkalandok szélesre taposott útján haladnak. De már legelső könyveikben – A bíborfelhők országa és az Irány: Amalthea című regényekben – bár a tudományos ismeretterjesztő hagyományt követték, elsősorban a jellemekre koncentráltak. Ugyanaz a szereplőgárda jelenik meg egyik könyvben a másik után, nagy formátumú alakok, új nők és férfiak, akik a mi korunk legjobb emberi vonásaival vannak felruházva. A két testvér hisz abban, hogy a jövő csírái megláthatók a jelenben, és hogy az, ami ma kivételes, a kommunizmusban megszokott lesz. Mindig érezzük az írók erőfeszítését, hogy megtalálják, kibontsák és anyagivá, tapinthatóvá tegyék azokat az új konfliktusokat, amelyek a jövő talajából kikelhetnek, és tipikusak lehetnek a számos új és bonyolult erkölcsi és filozófiai kérdéssel szembekerülő jövőbeli emberek szemében. Különös jelentőséget tulajdonítanak az etikai problémáknak; annak az igénynek, hogy legyőzzük gyarlóságainkat és hibáinkat, és annak a képességnek, amely lehetővé teszi, hogy megérezzük a másik ember hangulatát, és kellő időben segítségére siessünk. Arra tanítanak, hogy gyűlöljük és megvessük a közönyt, amely sivárrá teszi az ember lelkét (Megkísérelt szökés, Távoli szivárvány, Nehéz istennek lenni). A két író megpróbálja mellőzni az előre gyártott megoldásokat és elkerülni a járt utat. Azt hiszik, hogy fontosabb feltenni egy komplex morális kérdést és elgondolkoztatni az olvasót, mint megadni a kész választ. Akárcsak hőseik, a Sztrugackij testvérek is fáradhatatlan keresők, és minden új könyvük jelentékeny tehetségüknek egy korábban ismeretlen területét tárja fel.

Röviden szóltunk csak a vezető science fiction írókról. Mint említettük, számuk egyre nő, és közülük sokan jól megérdemelt népszerűséget élveznek. Ott van például Anatolij Dnyeprov, Ilja Varsavszkij, Lazar Lagin, Georgij Martinov, Szever Ganszovszkij, Ariadna Gromova, Valentina Zsuravljova, Vlagyimir Szavcsenko, Gennagyij Gor, Mihail Jemcev és Jeremej Parnov, hogy csupán néhányat említsünk. Témáik és technikájuk széles skálája, a műfajok változatossága, egyéni stílusuk sohasem ütközik össze a szocialista tudományos-fantasztikus irodalom elveivel. A szocialista science fiction nem próbálja megrémíteni olvasóit, nem akarja visszaküldeni őket a múltba; félelem nélkül sürgeti őket, hogy lépjenek előre a jövőbe. Reményt ébreszt mindazokban, akik nincsenek megfosztva a gondolkodás képességétől. Felemeli az embert a bátor kutatók és alkotók példájával. Magas erkölcsi normákat állít az új világban élő új emberek elé. Ezeket az embereket, mint A. és B. Sztrugackij egyik alakja mondja, új ösvényre kényszeríti egy új ellentmondás, az az ellentmondás, amely a természet végtelen rejtélye és véges lehetőségeink között feszül minden adott pillanatban. És erről az ösvényről a jövendő századok izgalmas életébe láthatunk. S Z E NT M IH Á LY I S ZA B Ó PÉTER FOR D ÍTÁ SA

Max Ernst rajza



WALT SHELDON



a vadászok

Az űrhajó, ahogy jelentették, a völgyben kötött ki, Lon és Jeni látta a hegygerincről. Lon végül azt mondta: – Továbbmegyünk. Be a hegyek közé. A Chara Canyonba… ott folyót találunk. – És ha odaérnek ők is? Lon lassan megfordult. Jeni szeme mint a zsarátnok, füstölgő, lángra még nem lobbant zsarátnok. De nem is fog föllángolni. Jeni ilyen, igazi nő, halk és türelmes, ott jár mindig mögötte, követi, akárhova megy. Jeni a felesége. Vele jött a fényes nagyvárosból, mikor potyogni kezdtek az űrbombák, s mint a szobrok magasodtak fel a sűrű fekete füstoszlopok. Lehorzsolta a keze bőrét, segített rönkökből kalyibát építeni, a folyóban mosta a ruháikat, s összevérezte magát az elejtett vadakkal. Nem voltak egyedül. Mások is felmenekültek a hegyekbe, a kontinens gerincére, de szétszóródtak a lejtők és szakadékok közt, s nemigen hagyták el kalyibáik, sárkunyhóik, barlangjaik közvetlen környékét. – Ha odaérnek?… – Lon vállat vont. – Tudom. Nem lett volna szabad megkérdeznem. Túlságosan nagy dolog ez, nem lehet rajta gondolkozni. „Olyan nagy – gondolta Lon –, hogy az elme nem fogadja be. Tesszük továbbra is, amit eddig tettünk.” Megakadt a szeme: valami meg-megcsillant a lejtő alján. Alig pár száz lépésnyivel lejjebb. Hunyorított, élesen szemügyre vette s fölismerte a feléjük tartó alakokat. A fény visszavert fény volt – furcsa fegyvereik egyikén villant meg a nap. – Gyerünk, Jeni! – A kalyibába? – Nem. Ott kell hagynunk a kalyibát. Egy-két nap, és fölfedezik. A Chara Canyonba… Elindultak északnak. Lon többször is visszanézett arra a valamire a völgyben, a száraz síkságon. Hosszabb volt, mint egy városi háztömb, lövedék formájú, tükörfényes. Olyasféle, mint amilyenre számított; a múlt havi rádiójelentések pontos leírást adtak a többiről. Aztán, ahogy a városok sorra elestek, egymás után hallgattak el a rádióadók is. A gerincen folytatták az útjukat, de benn maradtak a fák árnyékában. Az árnyékban hűvösebb volt. Nem szaladtak, de jól kiléptek. Ha balra nézett, Lon ki-kilátott az égre és a nyugat felé elnyúló, nagy, kerek völgyre. Olykor megpillantotta a vadászokat is, rézsút fölfelé haladtak a lejtőn, mintha csak el akarnák vágni az útjukat. Néha, halkan, még torokhangú beszédük is megütötte a fülét. A gerinc északi végén Lon és Jeni lefelé vette az útját. A Chara Canyon, mely jobb kéz felől vágta át a hegyet, ott nyílt tőlük alig egy mérföldnyire. Olykor egy-egy fegyverdörrenés hallatszott, s visszhangot verve görgött végig a hegyek közt. Fenn a hegygerincen, a hátuk mögött dörrent a fegyver, és tudták, hogy a vadászok a nyomukban vannak. A lejtő alján kiszáradt patakmederhez értek. Lon átszökkent rajta, és kezét nyújtotta Jeninek. Jeni rosszul ugrott. Elesett, megrándította a bokáját.

– Ó, Lon! – Muszáj továbbjönnöd, édes… muszáj továbbjönnöd! – Tudom. Átölelte Jeni derekát, úgy támogatta. Látta, mennyire igyekszik a fájdalmát eltitkolni. Ha fájós lába a földet érte, ajka komikusan meg-megrándult, egyébként merev maradt az arca. Lon szeme, mint máskor is, néma csodálattal csüngött az arcán. Vonásai most is szépek voltak és finomak; bőre mint a porcelán. Hiába történt ennyi minden, Jeni arcán most is ugyanaz a részvét látszott. Eszébe jutott, mit mondott Jeni alig egy éve, mikor a támadók először bukkantak föl az égen. Repülőgépek vágtak elébük, hogy szembeszálljanak velük, lőttek rájuk… s néhányat el is pusztítottak. Jeni és Lon látta, amint az egyik szétrobbant a város felett. Nagy narancssárga golyó képződött a levegőben, csak nőtt, nőtt, forgott, és mint a ráncos bőr, gomolygott körülötte a füst. Jeni azt mondta: „Szegény szerencsétlenek…” Ők akkor elmenekültek. Nagyobb szerencséjük volt, mint sok másnak. Lon egy repülőgépgyárban dolgozott, és magának is volt egy kis repülőgépe. Nyugat felé repültek, mindig éjszaka, hogy a csillogó lövedékek rájuk ne bukkanjanak. Koldulták, lopták az üzemanyagot, néha pedig – Lon esküdött rá – úgy varázsolták elő a semmiből. Gépük ripityára tört, mikor e hegyek közt leszálltak, és annak a részeiből láttak neki kalyibát építeni. Újabb lövés dörrent, ez alkalommal ijesztő közelről. Lon bátran hátrafordult. A vadászok már félúton jártak a gerincről lefelé jövet. Hadonásztak, és kiabáltak egymásnak. – Ide gyorsan! – Bevezette Jenit egy fehér kérgű fákból álló erdőcskébe. Jeni makacsul összeszorította az ajkát, de így se tudta megállni, hogy halkan föl ne nyögjön. Lon még szorosabban ölelte magához, valósággal vitte már. Vadul kalapált a szíve. Sajgott a lába. Jeni – a törékeny Jeni – nehéz volt. Megbotlott, s elestek mind a ketten. Ott feküdtek egy fehér kérgű fa tövében, egymás karjában; egymás szemébe néztek, s tudták, hogy innét már képtelenek továbbmenni. Hallották a kiabálást. – Nem érzek semmit – mondta Jeni. – Furcsa. Se haragot, se félelmet, se semmi mást. Ölelték egymást. Lon ajka végigfutott Jeni arcán, haján, arcával törülte le arcáról a könnyeket, suttogva becézte, hangtalan szavakkal. – Boldog vagyok, hogy együtt vagyunk – mondta Jeni. Hallották, hogy zörög a bozót. Lon hirtelen fölpattant. Ökölbe szorította a kezét, s várta a közeledő hangokat. Szeme ádáz volt. – Ti átkozottak! Ti átkozottak! Ti átkozottak! – üvöltötte. – Ilyenek – mondta Jeni. – Vadászok. Hangjában nem volt semmi harag. Egy alak bukkant föl a fehér kérgű fák közt. Csak állt, először Lonra bámult, aztán Jenire a földön. Maga is kissé ijedtnek látszott. Fölemelte fegyverét. Lon viszonozta a tekintetét, s észrevett minden furcsa részletet. Most látta először közvetlen közelről a támadók egyikét, aki a Naptól számítva a harmadik, Föld nevű bolygóról jött, arról, amelynek egy Holdja van. Várta a fegyver dörrenését, kíváncsi volt, hallani fogja-e. GÖNC Z Á R PÁ D FOR D ÍTÁ SA



URBÁN LÁSZLÓ

Kozmosz Fantasztikus Könyvek



A sorozat 1969-ben indult meg, és ma már a huszadik kötetét várjuk. Ez a sokat vitatott és alapjában véve még ma is körvonalazatlan műfaj hazánkban is egyre nagyobb népszerűségre tesz szert. Sokban hozzájárult ehhez a Kozmosz könyvsorozat, amely célul tűzte maga elé, hogy a kortárs és a klasszikus SF-írók legjobb műveivel ismerteti meg a közönséget. Valóban, a könyvsorozat igen széles keresztmetszetét adja a műfajnak, hiszen található az írók között – hazaiakon kívül – japán, lengyel, francia, szovjet, angol, amerikai, olasz nemzetiségű, s a legmerészebb fikciótól a ma is lejátszódható, tudományosan hiteles történetig terjed a skála. A fantasztikus irodalom bizonyos beszűkülését hirdetik a nyugati esztéták. A könyvsorozat reprezentáns darabjai ellenkező tendenciát jeleznek, a humánus emberi mondanivaló új kifejezési formáját találta meg ebben a műfajban. Nagyon nehéz lenne pontos definíció alapján csoportosítani, s valami egységes mérce szerint értékelni a műveket. A fikció és tudomány viszonya, a mű logikus belső felépítése, az alapfelfedezés vagy találmány hatásának következetes és széles körű ábrázolása jelent bizonyos támpontot a kritikusnak a regényelemzés klasszikus szempontjain kívül. Az emberi fejlődés egy zsákutcáját anticipálja például a Jemcev–Parnov írópár Világlélek c. munkája. Sok gondolkodóban felmerült már a nemcsak beszéddel érintkező, hanem a gondolatokat kicserélő emberiség képe. A szerzőpár egy logikus lépéssel továbbmegy, s a fiziológiailag egy rendszerként funkcionáló emberiség létezésének lehetőségeit kutatja. A regény remekül szerkesztett, a biotóza felfedezésének következményeit a legkülönbözőbb szempontok szerint világítja meg, s bátran és elhihetően extrapolálja az egész emberiségre. A merész fantáziával és kellő tudományos felkészültséggel megírt könyv

merőben különbözik Clifford D. Simak A városától. Az amerikai szerző más oldalról közelíti meg a témáját, poétikus látomásokban vetíti elénk az emberrel együtt élő, majd ember nélküli robot, hangya, kutya és erdei állatközösség képét. Itt egyértelműen a fikció eluralkodásáról beszélhetünk a tudománnyal szemben, sőt néhol a tudomány rovására: egy öntörvényű világ víziója villan fel előttünk. Az ember sorsa a Földön véges „…az ember neve egy nyári napon egyenlővé válik a széllel szálló porral, a levelek mozgásával, és semmivel sem több annál.” Az idő játssza a főszerepet I. Asimov A halhatatlanság halála c. művében. Az idő emberi mozgásra alkalmas közeggé válik, s benne az „egymás mellett létező különböző valóságokat” tetszése szerint irányíthatja a Halhatatlanok csoportja. A regényben egy félelmetesen bonyolult, de a legapróbb részletekig logikusan illeszkedő szellemi konstrukciót ismerhet meg az olvasó. A szórakoztatás, sajnos, az alacsony szintű szórakoztatás jellemzi a remek könyveket (lásd Fekete felhő) író Fred Hoyle regényét, az Osszián küldetését. Hiába a jó, gondolatgazdag befejezés: a könyv inkább kaland- és kémregény. Bizonyos fokig érthető a szerkesztő választása, hiszen az Osszián küldetése tipikus darabja a nyugati és tengerentúli könyvpiacot elárasztó kolportázs irodalomnak. Jól megírt, érdekes fikció P. Boulle műve, A majmok bolygója. A majomtársadalom nem következetes paródiája az emberinek, de nem is ellenpólusa vagy szatírája. A befejezés kettős (dürrenmatti) csattanója kárpótol bennünket a tudományos tévedésekért, s új megvilágításba helyezi a történést. A szovjet A. Dnyeprov kibernetikus témájú fantasztikus műveivel vált közismertté, a sorozatban is ilyen témájú novellás kötettel jelentkezik. A D-impulzusok, A Maxwell-egyenlet, az ÖRZSE a fellázadt, illetve az ember ellen felhasznált gép nem túl eredeti története. Annál szóra-

koztatóbb és mulatságosabb a Közvetlen bizonyíték. Ez a Lemre emlékeztető humoreszk felvillantja a SF-irodalom humorát, szatirikus oldalát. A francia René Barjavel Az óvatlan utazó című műve a sorozat eléggé megkérdőjelezhető darabja. A tudományos képtelenségek (például „eltűnik” az elektromosság), az inkább vad, mint tudományos hipotézisek jelzik: eleve más szempontból kell vizsgálni a regényt. Az író kizárólagosan fantasztikus víziójáról van szó, amellyel elsősorban nem értelmünket, hanem érzelmeinket akarja megragadni. A jól megszerkesztett és szép stílusban megírt könyv az egyes fantasztikus művekben valóban érezhető beszűkülés okát tárja elénk: egyetemes emberi mondanivaló nélkül a fantasztikum minden vonzerejét elveszti, s valami hátborzongató, öncélú írói fogássá válik. A fantasztikus irodalmat művelők nagy álma a jövő megragadása. Igyekezetük azonban kimerül a jövő tárgyi világának, jobb esetben a jövő egy lehetséges – torz vagy ideális, de feltétlenül önkényesen megválasztott – arculatának ábrázolásában. Abe Kóbó japán író A negyedik jégkorszak című művében elvi síkon közelíti meg a problémát, s az elvont tételt bizonyítja a műben A folytonosság nemléte már több mint tétel; felismerés; a jövő soha nem a jelen kvantitatív módosulása. A jövő nem rosszabb, nem jobb: elsősorban más. Ez a más jelenik meg a könyvben, s ezért nem is sorolhatjuk az antiutópiák közé. Abe Kóbó könyve a sorozat kiemelkedő darabja: a regényszerkezet, a jellemek (elsősorban Kacumi úré), a végig fordulatos cselekmény bizonyítják a japán író tehetségét. A sorozat tipikus antiutópiája Brian W. Aldiss Szürkeszakáll című SF-je. Az író céljaiban rendkívül humánus, az atomrobbantások veszélyeire (különös tekintettel az elképzelt világűrbeliekre) hívja fel a figyelmet. A cselekmény indítása kitűnő, a szinte csak vegetatív életvitelig aljasult emberiség képe rendkívül szuggesztív. A táj – a sorozat egyik regényében sem ennyire – funkciót nyer. Az atmoszféra, a jellemek egyéni ízt kölcsönöznek a könyvnek. Figyelmeztetni, tiltakozni akar, ez tagadhatatlan, s ez az írói szándék emeli ki a művet a SF-k nagy tömegéből. A sorozat mutatta be a magyar olvasóknak D. Bilenkint. Hullámverés a Marson c. kötete (érdekes darabja a magyar könyvkiadásnak, tükörkötet, megfordítva a Dnyeprov-elbeszéléseket tartalmazza) határozottan lemi ihletésű: az ember helyét keresi a kozmosz tájainak szélsőséges életviszonyai között. A fiatal geokémikus elbeszéléskötete magán viseli a kezdő irodalmár bizonytalanságait. Olyan remek elbeszélések, mint a Furcsa lány, az Egy poros ösvényen s a Leszállás a

Merkúron mellett olyan mesterkélt darabok találhatók a kötetben, mint A szorgalmas tanuló meg a láthatatlan ember, a Lecke a relativitásból vagy A széles látókör előnye. Az ember áll a középpontjában Kristóf Borun lengyel író Antivilág c. elbeszéléskötetének. Amint a szerző hangsúlyozza az előszóban: „a fantasztikus kerettörténet lehetővé teszi, hogy új és talán mélyrehatóbb módon tekintsünk régi, általános emberi kérdésekre”. A kötet legjelentősebb elbeszélése, vagy inkább kisregénye, a Lidércnyomás gördülékeny antiutópia. A sorozatnak a hazai írókra gyakorolt hatását egyelőre nem tudjuk lemérni. Tény az, hogy egyre többen próbálkoznak meg ezzel a műfajjal, és nem eredménytelenül. Hogy a „hivatásos” SFíróknak mekkora ösztönzést jelentenek a Kozmosz Fantasztikus Könyvek, azt elsősorban a sorozat magyar darabjai reprezentálják. A kortárs fantasztikus irodalom európai mértékkel mérve is kiemelkedő darabja Zsoldos Péter A feladat című műve. A szerencsétlenül járt űrhajó személyzete „új életre támadva” hozza vissza az űrhajót a Földre a távoli bolygóról. A feladat az, ami ember voltuk illúzióját fenntartja ezekben a többszörösen transzponált személyiségroncsokban-töredékekben. S a feladat az, ami újabb és újabb áldozatokra, embertelen cselekedetekre kényszeríti Gillt és leszármazottait. Küzdelem, harc és célját vesztett siker drámája a könyv. Dráma, amely a Gillhez hasonló emberek által felperzselt Földön ér véget, sugalmazva a tanulságot: az emberi létezés célja nem lehet a puszta vegetatív fennmaradás, az emberi létezés kötelez. A Zsoldos-könyv kitűnő szerkezete, dialógusai, az egyénietlenségükkel funkciót nyerő figurák, a jól érzékeltetett primitív emberi atmoszféra, a fő cselekményszál történését kiteljesítő epizódok, mind-mind a regény kiemelkedő voltának bizonyítéka. Mondanivalójában legalább ilyen lényeges, bár kevésbé eredeti Szepes Mária könyve, a Surayana élő szobrai. A manapság teret hódító pszichologizáló SF típushoz sorolhatjuk. A regény első része antiutópia, az emberi boldogság és harmónia megteremtésének egy zsákutcáját mutatja be. A gépek, a pszichikai ellenőrzés nemcsak a nehéz munkától és a káros érzelmektől, lelki betegségektől szabadítják meg az embert, hanem a költői és a teremtő fantázia, a személyes felelősség és küzdelem emberi varázsától is. A XXV. század emberei a halhatatlanság által súlytalanná szépített görög istenek világát élik. A második rész a Hyperioniták, e különleges esztétikum-lények, az ember küzdelmét ábrázolja. Félelmetes látomásokban elevenedik meg a tudatalatti lázadása, amely az elnyomott, tudat alá szorított, mégis



élő ösztönök, érzelmek, fantáziaképek robbanásszerű materializálódását jelenti. Szepes Mária műve poétikus fikció, a maga nemében első a modern hazai SF-irodalomban, s így magán viseli a műfaj gyermekbetegségeit is. A költői, zaklatott stílus néhol retorikus szóáradatba csap át; a tudomány sem épül mindenhol szervesen a regény cselekményébe. Külföldön Karinthy néhány lefordított fantasztikus művét, mint a műfaj magyarországi előzményét tartják számon. Mi egy kicsit megfeledkeztünk az Utazás Faremidóba. A másik Kolumbusz és a sok fantasztikus elbeszélésről. Mulasztásunkat pótolja a sorozat A delejes halál c. elbeszéléskötete, amely Karinthy legizgalmasabb fantasztikus írásait tartalmazza. A Kozmosz Fantasztikus sorozat hiányt pótol hazánkban, megjelenését sok ezer olvasó várta. Éppen ezért fokozottak a követelmények is, amit a sorozat tartalmi és formai minőségével szemben támasztunk.

Túlnépesedés (Dallos Jenő karikatúrája)



Mit vártunk a sorozattól? Mi tetszik és mi nem tetszik benne? Jól megválasztott a zsebkönyv méret, de a címlap kivitelezése nem mindig sikerült. Az Asimov-, a Hoyle-, a Jemcev–Parnov-, a Bilenkin-, a Borun-könyvek címlapjaival szemben a Karinthy-, a Cserna-, a Boulle-köteté gyenge, a Dnyeprové nem kifejező. Jó ötlete a szerkesztőnek a kettős utószó. Az irodalmi-biográfiai színvonal viszont kevésbé egyenletes, mint a tudományos. Újszerű és érdekes a Tímár György által a Barjavel-regényhez írt utószó, bátor regényközpontú megállapításai állásfoglalásra és vitára ösztönzik az olvasót. Reméljük, hogy a színvonalas és egyre népszerűbb könyvsorozat a SF-irodalom varázsát még több olvasóhoz közvetíti, s a hibák feltárásával, elemzésével, a vitára és töprengésre való ösztökéléssel kritikusaink is hozzájárulnak ehhez a folyamathoz.



EUROCON 1. Trieszt, 1972. július 12–16.



Előtörténete mindennek van. A tudományos-fantasztikus irodalom és művészet első európai kongresszusa ennek rövidítése az EUROCON – nem Triesztben kezdődött az ünnepélyes megnyitás percében, hanem két évvel korábban, Heidelbergben, a huszonnyolcadik világkongresszuson. „Nemzetközi hangzavar, melyben túlsúlyban van az angol – írta a Monat a heidelbergi kongresszusról –, karneváli felvételi szertartás a Saint-Fantony-rendbe… kispolgári igénytelenség… kínos hűhó… tiltakozás a vietnami háború ellen… tiltakozás a comics ideológia ellen… röpcédulák… írók kesernyés nyilatkozatai…” Valóban, különös zűrzavar lehetett a heidelbergi kongresszus. S ott, az amerikai kongresszusokat utánzó zűrzavarban összetalálkozott az európai tudományos-fantasztikus irodalom néhány képviselője: írók, kritikusok, rajongók, olaszok, franciák, németek, románok. Könnyen egyetértésre jutottak. Az úgynevezett „világkongresszusok” valójában amerikai kongresszusok, a díjakat valójában csak angol nyelvű művek kapják. Hol van az európai science fiction? Aztán újabb érvek is felsorakoztak. A német, francia, olasz kiadók elsősorban amerikai művek fordítását adják ki. Az európai írók kénytelenek angol álnéven írni, s még akkor sem kapják azt a honoráriumot, amit a fordított művekért az amerikaiak. Az amerikai vagy az azt utánzó európai science fiction többsége ponyva. Az imperializmus, rasszizmus, gyarmatosítás ideológiáját terjeszti, lényegében fasisztoid termék, s az emberek manipulálását szolgálja. Hamarosan megszületett az elhatározás: rendezzék meg az első európai kongreszszust, üljenek össze megvitatni a science fiction kérdéseit az írók, kritikusok, kiadók, rajongók. Díjazzák a legjobb európai műveket. Ismerjék meg egymást Európa Bábelének science fiction képviselői, lépjenek közelebb egymáshoz az igazi tudományos fantasztikum, az emberi mondandó érdekében. A kongresszus megszervezését az olaszok vállalták. S néhány hónap múlva az európai érdekeltek megkapták az első tájékoztatásokat, megismerték Gianluigi Missiaja és a fáradhatatlan szervező, Gian Paolo Cossato nevét. Összeállt az Előkészítő Bizottság, megindultak a viták és megbeszélések. Levelek, sokszorosított és nyomtatott „fanzine”-ok vitték a híreket, küldöttek utaztak egyik országból a másikba. Az olasz házigazdák hibátlanul szerveztek. Megnyerték maguknak a trieszti városi tanácsot, az idegenforgalmi szerveket, a szokásos science fiction filmfesztivál rendezőit, elkészítették a programot, megszervezték a képzőművészeti, bélyeg- és könyvkiállításokat, megterveztették a díjakat, gondoskodtak szállodai szobákról, tolmácsolásról, plakátokról… Mindenre gondoltak. Közben az egyes európai országok küldöttségei is felkészültek. Kiválasztották és díjazásra javasolták a legjobb műveket minden kategóriában, elmondták véleményüket a programról, a díjazásról, a szervezés gondjairól. Sok százan – köztük a science fiction

számos világhírű képviselője – jelentkeztek a kongresszusra. Nemcsak európaiak, hanem japánok, brazilok, kanadaiak, ausztrálok, amerikaiak is. Az előkészület szokásos izgalmai fokozódtak. Ki jön, ki nem jön? Rendben van-e minden, összeáll-e a program, együtt vannak-e a kiállítások, a nevezések, a zsűri, a szavazólapok stb., stb.? Aztán felhúzták a zászlókat, köztük a magyar zászlót is, a trieszti hajóállomás, a Stazione Marittima homlokzata előtt, kinyitották a kapukat, és július 12-én délután ünnepélyesen megnyitották az első európai science fiction kongresszust. Nemzetközi kavargás. Szakállas, hosszú hajú, farmernadrágos fiatalok; sötét ruhás, nyakkendős idősebbek, pulóverek, fémesen csillogó öltönyök, jelvények, kitüntetések, nyakláncok. És mindenkinek mellére tűzve a neve. A küldöttek közelebb hajolnak egymáshoz, nézegetik a névjegyeket. Felkiáltások: – Halló, Jean Muggoch! – Ó, Patrice Duvic?! Michel Feron? John Brunner? Professzor Darko Suvin?! Forry Ackerman? Peter Nicholls? Monique Minard? – Jó napot, dr. Franz Rottensteiner! – Hogy van, kedves Ion Hobana? – Maga lenne Luis Vigil Spanyolországból? Másnak képzeltem. Áradnak a küldöttek, egybeolvadnak a hangok, mormolás tölti be a termeket, csoportok alakulnak, szétválnak, újak alakulnak. – Hol van Mario Bosnyak? Hol van Leslie Flood, aki John Carnell ügyeit átvette? Hol van Hans Alpers? Hát Stanislaw Lem, hát Carlo Frabetti, hát Arthur C. Clarke, hát Jean-Paul Cronimus, hát Josef Nesvadba, hát Anne F. Dietz és Frank Dietz? – Ott megy Zelimir Koscevic. Ott van Sandro Sandrelli és Gustavo Gasparini. És Gianfranco de Turris és Sergiu Farcasan és Adrián Rogoz és Gianni Montanari és Missiaglia és Roberto Vacca és Walter Gillings és Trumbull és Däniken és Ian Finder… Filmesek, festők, zenészek, írók, kiadók, kritikusok, irodalmi ügynökök, szerkesztők, illusztrátorok és olvasók, rajongók, autogramgyűjtők, világcsavargók, polgármesterek, tudósítók és fel-felvillanó készülékeikkel a fotósok. És mindenütt ott van, egy időben húsz helyen, Gian Paolo Cossato. Szervez, intézkedik, meghallgat, segít, rohan, rendezi a kartotékokat, telefonál, aláír, tolmácsol, összehozza a beszélgetőket, megkeres mindenkit, és elintéz mindent. Nem állíthattuk volna ki a magyar kiadók tudományos-fantasztikus könyveit, nem oszthattuk volna szét az Írószövetség Munkabizottságának „SF Tájékoztató” című, angol nyelvű különszámát, ha Cossato nem siet segítségünkre. A kongresszuson – az olaszokon kívül – körülbelül 300-350 európai és más külföldi küldött vett részt. Szoros, sűrű volt a program. Délelőtt a filmfesztivál új filmjei, délután a retrospektív vetítések az Excelsior moziban, este és éjszaka ugyanezek a filmek fenn a San Giusto hatalmas szabadtéri vetítésein. Délután előadások, konferenciák, kerekasztal-megbeszélések a Stazione Marittimában. Este fogadások, ismerkedési est, a trieszti polgármester fogadása, kisebb nemzetközi találkozók és viták, beszélgetések, közös tervek kovácsolása… Csináljunk antológiákat… Csináljunk csereszámokat a folyóiratokból… Csináljunk egy európai magazint… Csináljunk egy nemzetközi elméleti folyóiratot. . Tervek, tervek… Alig vitatkozunk. Hiszen mindenben – vagy majdnem mindenben – egyetértünk. A filmfesztivál műsorával jóformán mindenki elégedetlen. Nekromancia, A Sátán testvérisége, A Sátán szolgálatában, Lány a seprűnyélen, Vámpírok a világűrből, Az ördög bábuja – ezek a filmek boszorkányaikkal, mágusaikkal, varázslataikkal, misztikus cselekményükkel nem nyerték meg a tudományos fantasztikum híveit. A kongresszus résztvevői szívesebben nézték volna a Solarist, az





Omega embert, a lefordíthatatlan című amerikai Clockwork Orange-t, a német Elemomeát vagy a Kurt Vonnegut regényéből nemrég elkészült Gépzongorát. A boszorkány-, vámpír- és rémfilmeknek tiszta szívből talán csak Forrest J. Ackerman örült, de hát neki, Dracula barátjának, a Famous Monsters of Filmland című lap szerkesztőjének legalább annyira kedves a rémtörténet, mint a tudományos fantasztikum. Különös személyiségében és híres gyűjteményében szépen összebékíti az ellentmondásokat. Gyermekien tiszta, kék szemmel tekint a világba, s közben ujján azt a gyűrűt hordja, melyet Lugosi Béla viselt a Dracula-filmekben. Annyira szereti Lugosi filmjeit, hogy szeretetét minden magyarra kiterjesztette, és barátja lett Peter Lorre-nak, Georges Palnak és az amerikai „Superman”-t megszemélyesítő, magyar származású Kirk Alynnak is. Ackerman, akit a science fiction „világában” mindenki ismer, és „első számú rajongó”nak tart, felépített Los Angelesben egy igazi, régimódi kísértetházat, és a ház 13 szobájába belezsúfolta hatalmas könyv-, kép-, film-, hanglemez- stb. gyűjteményét. A kongresszuson, programon kívül, több alkalommal is bemutatta erről a fantasztikus „múzeumról” készült diasorozatát, és közölte azt az elhatározását, hogy egy üvegkoporsóban szeretne nyugodni kedves gyűjteménye közepén… De hát az EUROCON 1. étlapján Forry Ackerman csak amolyan csemege volt. A megnyitó előadást John Brunner, a Hugo- és Nebula-díjjal kitüntetett angol író tartotta a tudományos-fantasztikus irodalomban megjelenő „párhuzamos világok” kérdéseiről. Brunner aktív harcosa a nukleáris lefegyverkezésnek, 1962-ben részt vett a moszkvai Békekongresszuson, idejének nagy részét a Martin Luther King Alapítvány ügyeinek szenteli, így hát előadása nem egyszerűen esztétikai problémákról szól. A „párhuzamos világok” témája a nyugati science fictionban végül is Földünk mai állaotát tükrözi, és az érintkezés vagy ellenségeskedés e világok között mindennapi gondja az emberek százmillióinak. Brunner elemzése során eljutott a témában megjelenő fő mondandóhoz, és akárcsak regényeiben – magyarul ezek sajnos nem jelentek meg –, előadásában is pozitívan, a békés egymás mellett élés álláspontját hangsúlyozta. A kongresszus vezérszólamát ütötte meg ezzel. A derűs, barátságos, szellemes, örökké mosolygó elnöknek, Gustavo Gasparininek valójában könnyű dolga volt. Nem kellett ráznia a csengőt, nem kellett rendreutasítani senkit, nem kellett túlkiabálnia valamilyen hangzavart. Tiltakozás, kiáltozás, lárma csak egyszer volt, s az is az egyik vetítésen, amikor egy gyenge amerikai propagandafilmet kezdtek játszani az USA-haditengerészet légierejéről. Fütyült, dobogott, tapsolt a nézőtér, s a vetítést be kellett fejezni. A kongresszus a program szerint haladt előre. Ian Finder az Egyesült Államokból, J. R. R. Tolkien híres fantasztikus regényciklusát, A gyűrű urait ismertette, azt az eposzt, melyben szép és költői szimbólumokba öltöztetve, a kelta és ír mítoszokat újjáélesztve és transzponálva – Darko Suvin szerint – a brit birodalmat siratta el az oxfordi egyetem tudós irodalomtanára. Nosztalgiával telített mű A gyűrű urai, a múlt század elején írtak ilyeneket az „ősi dicsőségről”, homályos mondák felélesztett hőseiről KözépEurópában. Tolkien a legapróbb részleteket is ábrázolta a regényben, s ezzel lehetőséget adott kutatóinak és rajongóinak a képzelet további játékaihoz, térképek rajzolgatásához, az elgondolt ország növény- és állatvilágának leírásához. Ian Findert persze kevesen hallgatták… Roberto Vacca, Péter Nicholls, Kurt Steiner vagy Ion Hobana előadásai, a jugoszláv Zelimir Koscevic, a magyar Rajnai András vagy a német Gerd Hallenberger beszámolói jobban érdekelték a küldötteket. A legnagyobb sikere mégis Darko Suvin előadásának volt. Suvin a science fiction világának egyik legérdekesebb és legjelentősebb alakja. Egyetemi tanárként Zágrábban kezdte pályafutását. Ott adta ki kitűnően szerkesztett antológiáját 1965-ben. A Lukiá-





nosztól a lunyikig című kötet nemcsak szépirodalmi anyagával emelkedik ki a science fiction antológiák tengeréből, hanem a novellákat, regényrészleteket kísérő tanulmányaival is. Suvin óriási felkészültséggel végigelemezte a science fiction egész történetét „Homérosztól napjainkig”, és megtalálta azokat a tartalmakat, amelyek a modern tudományos fantasztikumot például Rabelais-val, Morusszal, Cyranóval, Krlezával, Majakovszkijjal, Vernével, Wellsszel vagy akár Swifttel és Voltaire-rel összekötik. A hatvanas évek végén Darko Suvin Kanadába ment, és a montreali McGill egyetem tanára lett. Amerikában sorra adta ki tanulmányait, többek között a szovjet tudományos fantasztikum fontos kérdéseiről, bibliográfiai, kritikai, esztétikai problémákról. Tagja az egyetemi tanárokat, kutatókat, esztétákat csoportosító Science Fiction Research Association elnökségének, állandó aktív résztvevője a nemzetközi tanácskozásoknak és vitáknak. Suvin szerkesztette és válogatta az Egyesült Államokban a szocialista országok tudományos-fantasztikus irodalmának legnagyobb és legjobb antológiáját, melyhez kitűnő bevezető tanulmányt is írt. Suvin Triesztben a science fiction poétikájáról beszélt, elhárítva a nehézségeket, melyekkel a polgári esztéták a tudományos fantasztikumról szólva nem tudnak megbirkózni. Alapvető tanulmány, melyet a jövőben senki sem kerülhet ki, ha a tudományos fantasztikumról akar beszélni. A tanulmány ismertetésére nem térek ki, mert magyarul is megjelent a Helikon 1972/1. számában. A trieszti kongresszuson a magyar tudományos-fantasztikus irodalmat és művészetet népes delegáció képviselte. Az Írószövetség Tudományos-fantasztikus Irodalmi Munkabizottságát Illés Lajos, Kuczka Péter és Zsoldos Péter, a Televíziót Jánosi Antal és Rajnai András, akik új, elektronikus technikával készült tévéfilmeket is bemutattak az EUROCON 1. résztvevőinek. A magyarországi science fiction jó hírű a világban, különböző lapok, magazinok, fanzine-ok számos cikket közöltek könyvkiadásunkról, honoráriumrendszerünkről, az Írószövetség Munkabizottságának működéséről, nem is szólva a különböző könyvismertetésekről, tanulmányokról, cikkekről és bibliográfiákról, melyekben gyakran szerepelnek magyar nevek. A Luna című amerikai, a Science Fiction Times című nyugatnémet, a WSFA Journal és az Extrapolation című amerikai, a Notiziario CCSF című olasz, az SF Commentary című ausztráliai fanzine-ok állandóan beszámolnak olvasóiknak a magyar science fictionról. A Quarber Merkur, dr. Franz Rottensteinernek, az Insel Verlag szerkesztőjének lapja minden számában közöl cikket vagy ismertetést rólunk. Nem mentünk tehát ismeretlenül a kongresszusra. Vittük a Munkabizottság negyedévenként megjelenő kiadványát, az SF Tájékoztatót, a Helikon science fiction elmélettel foglalkozó különszámát, vagy száz kötetet a nálunk kiadott könyvekből és természetesen azokat a műveket, melyeket itthon nemzeti díjjal tüntettek ki, és Európa-díjra javasoltunk. A kongresszus elnöksége nehezen döntött a díjak odaítéléséről. Hosszas megbeszélés után végül is úgy határozott, hogy két csoportra osztja a díjazásra javasolt kategóriákat. Egyik csoportban szerepeltek azok a műfajok, melyeket nyelvi nehézségek nélkül lehetett megítélni, tehát filmek, képzőművészet, zene stb., a másik csoportban – főleg irodalmi alkotásoknál – az elnökség elfogadta az egyes országok javaslatait. Így kaptak díjat a magyar művek közül: Sáros András Miklós Bradbury műveihez készült illusztrációi; Jánosi Antal és Rajnai András Ének a Galaktikáról című tévéfilmje; az Írószövetség Munkabizottságának SF Tájékoztató című kiadványa; Zsoldos Péternek A feladat című regénye; Mesterházi Lajos Sempiternin című novellája és Urbán László A fantázia irodalma című tanulmánya. Jelentős eredményekkel tértünk tehát haza Triesztből. Már a kongresszus szüneteiben



– hiszen a könyvkiadók is jelent voltak – megkezdőd tek a díjnyertes művek kiadásáról szóló tárgyalások. Angol, francia, olasz, német, amerikai kiadásra kérték Mesterházi kitűnő novellájának jogát; felmerült Zsoldos regényének közös kiadásban való megjelentetése. A világ legszebb science fiction magazinja a spanyol Nueva Dimension, amely az EUROCON nagydíját kapta. A magazin szerkesztője közölte, hogy szeretne összeállítani egy különszámot a magyar tudományos fantasztikumból. A legnagyobb feltűnést és érdeklődést, főleg a kongresszus elméleti emberei között, a Helikon science fiction különszáma keltette. Angol, amerikai, francia, olasz esztéták és kritikusok lapozgatták a folyóiratot, szemükben az elismerés, az irigység és csodálkozás keverékével. Kommentárra nem volt szükség, ők maguk vonták le a tanulságot: van egy ország, ahol ennyire komolyan veszik a tudományos-fantasztikus irodalmat… A magánbeszélgetések a science fiction helyzetéről vagy esztétikájáról hamarosan a társadalmi és néha a politikai témákra terelődtek. Kérdések sokaságára kellett válaszolnunk. Milyen Magyarországon az írók helyzete? Kik az Írószövetség tagjai? Hogyan dolgozik az Írószövetség? Milyen a honoráriumrendszer? Megbukik-e a könyvkiadó, ha egy könyvet nem tud eladni? Milyen a könyvterjesztés? Kik olvassák a science fictiont? Miért? Hány példányban jelennek meg a kötetek? Milyenek a kiadás szempontjai? Hogyan lehetne Magyarországra utazni? A tények, melyeket itthon már nem is veszünk tudomásul, szinte hihetetlen erővel hatottak. De a finoman kételkedő mosoly hamarosan eltűnt az arcokról, és átadta helyét a töprengésnek és csöndes elismerésnek… Az EUROCON a tapasztalatok cseréjének színhelye is volt. A résztvevők azonnal „tarisznyájukba” tettek minden érdekes ötletet, megrakodtak könyvekkel, plakátokkal, fanzine-okkal, magazinokkal és természetesen gondolatokkal és tervekkel, már készülődve 1974-re, a Science Fiction Második Európai Kongresszusára, Brüsszelbe. „A science fiction öntudatra ébred… A science fiction kilépett a gettóból… A science fiction átjárja a művészet és a kultúra minden területét… A science fiction megújul és irodalmi rangot követel…” – olvastuk sokszor a különböző nyugati lapokban és folyóiratokban, és csak a trieszti kongresszuson értettük meg igazán, hogy mit is jelentenek ezek a cikkek és beszámolók. Röviden szólva azt, hogy egy irodalmi és művészeti szemlélet, amelyet szenvedélyes érdeklődés, sok tudás és ismeret, rengeteg ráfordított energia és idő vesz körül, s amely századunk kultúrájának egyik megkerülhetetlen jelensége, most ismeri fel, hogy örököse az emberiség nagy hagyományainak, és hordozója az emberi reménynek… K UC ZK A PÉTER



A 124–125. oldalon: Sáros András Miklós: Toposzféra (Rézkarc)

Felelős kiadó: Kováts Miklós Felelős szerkesztő: Szabó Valéria A szöveghűséget ellenőrizte: Borbás Mária és Székely Sándor Műszaki vezető: Gonda Pál Képszerkesztő: Moldova Zsuzsanna Műszaki szerkesztő: Gut Ferenc 39 800 példány, 11,2 (A/5) ív, MSZ 5601-59 IF 1656 – e – 7375

Készült a Zrínyi Nyomdában (72.0325/1–3342), RO–72-es gépen, ofszet rotációs eljárással Felelős vezető: Bolgár Imre