Gail Carson Levin - Elatkozott Ella

Gail Carson Levin Elátkozott Ella

Első fejezet Lucinda, az a bolond tündér nem is akart megátkozni, éppen ellenkezőleg: meg akart ajándékozni. Életem első órájának keserves könnyei adták az ötletet. Együttérző pillantást vetett Édesanyára, és megérintette az orromat. - Az engedelmességet ajándékozom neki. Ella mindig engedelmes lesz. Hagyd abba a sírást, gyermekem! Abbahagytam. Apa, mint mindig, akkor is üzleti útra ment, de Mandy, a szakácsnőnk ott volt velünk. Ő és Édesanya rémülten igyekeztek megértetni Lucindával, milyen szörnyű dolgot művelt, de hiába. El tudom képzelni a jelenetet: Mandyt a szokásosnál élesebben kirajzolódó szeplőivel, zilált, ősz hajával, méregtől remegő tokával. Édesanyát a szüléstől nedves barna fürtjeivel, ahogy csendesen tiltakozik, és a fény kialszik a szemében, Lucindát nem tudom elképzelni, mert még sosem láttam. Nem volt hajlandó visszavonni az átkot. Az első kellemetlenség az ötödik születésnapomon adódott. Világosan emlékszem arra a napra, de lehet, hogy csak azért, mert annyiszor hallottam már a történetet Mandy -tól. Fenséges, hatrétegű tortát sütöttem a születésnapodra - mondogatta. A szobalányunk, Bertha gyönyörű ruhát varrt nekem külön erre az alkalomra.

- Mélykéket fehér selyemövvel. Már akkor is kicsi voltál a korodhoz. Fehér szalaggal a fekete hajadban, és az izgalomtól kipirult arcoddal egészen úgy festettél, mint egy porcelánbaba. Nathan, az inasunk virágot szedett, amit egy vázában az asztal közepére állítottak. Körülültük az asztalt. Apa természetesen ismét távol volt. Izgatott voltam. Végignéztem, ahogy Mandy sütötte a tortát, Bertha varrta a ruhát és Nathan szedte a virágot. Mandy felszeletelte a tortát. - Egyél! - mondta szórakozottan, és elém rakott egy szeletet. Az első falat mennyei volt. Boldogan tüntettem el az egész szeletet. Mikor végeztem vele, Mandy újabbat vágott. Ez már nem ment olyan könnyen, de valahogy legyűrtem. Nem adtak többet, mégis tudtam, hogy tovább kell ennem. A villámat a megmaradt tortába mélyesztettem. - Mit csinálsz, Ella? - kérdezte Édesanya. - Te kis malac! - nevetett Mandy. - Hadd egyen, amennyit akar, Lady. Ma van a születésnapja - és egy újabb szeletet tett a tányéromra. Borzasztóan éreztem magam, és félni kezdtem. Miért nem bírom abbahagyni az evést? Csak nagy küzdelem árán tudtam nyelni. Minden egyes falat ragacsos masszaként nehezedett a nyelvemre, ahogy próbáltam leerőltetni. Sírva ettem tovább. Édesanya kapott először észbe.

- Hagyd abba az evést, Ella! - parancsolta. Abbahagytam. Bárki befolyásolni tudott parancsokkal, de csak az olyan utasításoknak volt hatásuk, mint például: Vegyél sálat!, vagy: Menj lefeküdni!. Nyugodtan semmibe vehettem a Szeretném, ha felvennél egy sálat! és Miért nem mész lefeküdni? - féle kívánságokat és javaslatokat. Paranccsal szemben viszont tehetetlen voltam. Ha valaki felszólított volna, hogy másfél napig fél lábon ugráljak, meg kellett volna tennem. De a fél lábon ugrálás még semmi. Ha megparancsolja valaki, hogy vágjam le a saját fejemet, azt is megtettem volna. Minden percben veszélyben voltam. Ahogy nőttem, megtanultam késleltetni az engedelmeskedést, de drágán megfizettem minden egyes másodpercért. Zihálás, émelygés, szédülés és egyéb tünetek voltak a következményei, és soha nem sikerült sokáig kitartanom. Már néhány perc is kétségbeesett küzdelembe került. Volt egy tündér-keresztanyám, akit Édesanya megkért, vegye le rólam az átkot, de ő azt felelte, hogy egyedül Lucinda teheti meg, bár elképzelhető, hogy egyszer majd az ő segítsége nélkül is megtörik. De fogalmam sem volt, hogyan. Azt sem tudtam, ki a tündérkeresztanyám. Lucinda átka ahelyett, hogy könnyen kezelhetővé tett volna, lázadót nevelt belőlem. Igaz, az is elképzelhető, hogy ilyen volt a természetem.

Édesanya ritkán adott utasításokat, Apa pedig, aki semmit sem tudott az átokról, ritkán látott ahhoz, hogy rendelkezzen velem. De Mandy állandóan parancsolgatott, jóformán levegőt is alig vett közben. Voltak barátságos és nekedakarok-jót-fajta parancsai: Szedd össze magad! vagy Tartsd a tálat, amíg felverem a tojást, kicsim! Akármilyen ártalmatlanok voltak ezek a parancsok, mégis utáltam őket. Tartottam a tálat, de közben fel-alá járkáltam a konyhában, hogy Mandynek követnie kelljen. Ilyenkor összeszidott, és megpróbált pontosabb utasításokkal megfékezni, de ezeket is könnyen kijátszottam. Gyakran jó sokáig tartott, mire elkészültünk valamivel. Édesanya nevetett rajtunk, és felváltva noszogatott mindkettőnket. Végül mindannyian kacagtunk, és egyikünk engedett: vagy én teljesítettem Mandy óhaját, vagy ő váltotta a parancsot kérésre. Volt, hogy szórakozottan parancsot adott, ilyenkor megkérdeztem: Igazán muszáj? ettől aztán észbekapott és helyesbített. Nyolcéves koromban volt egy Pamela nevű barátnőm, az egyik szolgálónk lánya. Egyszer együtt ültünk a konyhában és néztük, ahogy Mandy marcipánt készít. Amikor Mandy leküldött manduláért a kamrába, mindössze két szemet hoztam. Erre visszaküldött, pontosabb utasítással, amit követtem ugyan, de újra meghiúsítottam az akaratát. Később Pamelával kivonultunk a kertbe. Miközben faltuk az édességet,

megkérdezte, miért nem engedelmeskedtem elsőre Mandynek. - Utálom, ha parancsolgat - feleltem. - Én mindig szót fogadok az idősebbeknek fontoskodott. - Mert neked nem muszáj. - De igen, különben Apu elfenekel. - Jó, de az nem ugyanaz. Engem elvarázsoltak. Élveztem a szavak jelentőségét. A varázslat nagyon ritka dolog: Lucinda volt az egyetlen tündér, aki meggondolatlanul embereket varázsolt el. - Mint Csipkerózsikát? - Igen, csak én nem fogok száz évig aludni. - Hát mi az a varázslat? Elmondtam neki. - Akárki akármit parancsol, engedelmeskedned kell? Akkor is, ha én? Bólintottam. - Kipróbálhatom? - Nem! - Erre nem számítottam. Másra tereltem a szót. - Fussunk versenyt a kapuig! - Jó, de megparancsolom, hogy veszíts. - Akkor nem akarok versenyezni. - Parancsolom, hogy versenyezz, és parancsolom, hogy veszíts. Versenyeztünk. Veszítettem. Szamócát szedtünk, és neki kellett adnom a legédesebb, legérettebb szemeket. Játszottunk A hercegnő és az org-ot. Én voltam az org.

Egy óra elteltével behúztam neki. Sikítozni kezdett, és ömlött a vér az orrából. Aznap véget ért a barátságunk. Édesanya új állást keresett Pamela anyukájának, jó távol a városunktól, Frelltől. Édesanya megbüntetett a verekedésért, aztán ritka dologra szánta el magát: megparancsolta, hogy soha senkinek ne beszéljek az átokról. Ám ez fölösleges volt. A történtek után nem is tettem volna. Valamivel a tizenötödik születésnapom előtt Édesanyával mindketten megfáztunk. Mandy kúrált minket a répából, póréhagymából, zellerből és egyszarvúszőrből készített gyógylevesével. Pompás íze volt, de mindketten irtóztunk a zöldségek között úszkáló hosszú, sárgásfehér szőrszálaktól. Apa távol volt, így Édesanya ágyában ülve ittuk meg a levest. Ha otthon lett volna, nem ebédelhettünk volna abban a szobában, mert nem szerette, ha a közelében lábatlankodom. Mandy utasított, hogy igyam meg a levest, kelletlenül kortyolgattam hát szőrszálastul, és fintorogtam Mandyre a háta mögött. - Megvárom, amíg kihűl - mondta Édesanya, aztán mihelyt Mandy kiment, kihalászta az egyszarvúszőrt, megette a levest és visszatette a szőrszálakat az üres tányérba. Másnapra meggyógyultam, de Édesanya sokkal rosszabbul érezte magát. Olyan rosszul, hogy enni sem tudott. Úgy érzi, mondta, mintha kés volna a torkában és

faltörő kos a fejében. Hideg borogatást tettem a homlokára és meséket mondtam neki, hogy jobban legyen. Régi, ismert mesék voltak, amiket itt-ott átköltöttem, és sikerült néha megnevettetnem. Igaz, hogy a nevetése köhögésbe fulladt. Mielőtt Mandy elküldött lefeküdni, Édesanya megcsókolt és így szólt: - Jó éjt, egyetlenem. Szeretlek. Ezek voltak az utolsó szavai hozzám. Ahogy kimentem a szobájából, még hallottam a Mandyhez intézett szavait. - Ne küldj Sir Peterért, nem vagyok olyan beteg. Sir Peter, vagyis Peter báró Apa volt. Édesanya másnap ébren volt, de álmodott. Tágra nyitott szemmel láthatatlan udvaroncokkal csevegett és közben idegesen rángatta az ezüstláncát. Mandy és én ott voltunk vele a szobában, de hozzánk egy szót sem szólt. Nathan, az inasunk elment az orvosért, akinek első dolga volt, hogy elküldött Édesanya mellől. A folyosó kihalt volt. Lementem a csigalépcsőn, és arra gondoltam, milyen jókat csúszkáltunk Édesanyával a korláton. Persze csak olyankor, mikor egyedül voltunk. Ha volt valaki a közelben, azt suttogta: - Méltóságteljesen kell viselkednünk! - és előkelően lépkedett le a fokokon. Én meg követtem, és utánoztam a mozdulatait, küzdve természet adta ügyetlenségemmel. Boldog voltam, hogy vele játszhatom. De amikor tiszta volt a levegő, szívesebben csúszkáltunk és kiáltoztunk

közben. Aztán felrohantunk, hogy másodszor is lecsússzunk. Meg harmadszor, meg negyedszer. Mikor leértem a lépcsőn, kinyitottam a nehéz bejárati ajtót, és kisurrantam a verőfényes napsütésbe. Hosszú volt az út a régi várig, de kívánni akartam valamit, mégpedig azon a helyen, ahol a legnagyobb az esélye, hogy a kívánságom meghallgatásra talál. A várat üresen hagyták, még mikor Jerrold király kisfiú volt, és csak olyan különleges alkalmakkor nyitották meg, mint például egy nagyobb bál, egy esküvő, vagy hasonló fontos esemény. Bertha mindenesetre azt állította, hogy kísértetek járják, Nathan szerint pedig nyüzsögnek benne az egerek. Kertje elvadult, és Bertha megesküdött volna rá, hogy a gyertyafáknak varázserejük van. Egyenest a gyertyaligetbe mentem. A gyertyák kis fák voltak, amiket megmetszettek és kikötöztek, hogy gyertyatartó alakot formáljanak. Ha kívánni akarsz, kell valami, amit felajánlasz cserébe. Behunytam a szemem és gondolkodtam. - Ha Édesanya hamar felépül, nemcsak engedelmes leszek, hanem jó is. Megpróbálok leszokni a kétbalkezességről, és kevesebbet bosszantom Mandyt. Édesanya életéért nem alkudoztam, mert eszembe sem jutott, hogy halálos veszélyben van.

Második fejezet - Gyászoló gyermeket és férjet hagyott maga után. Enyhítenünk kell bánatukat - fejezte be majdnem egyórás monoton beszédét Thomas főkancellár. Egyes részek Édesanyáról szóltak, legalábbis erre utalt a sűrűn elhangzó Lady Eleanor, vagyis Eleanor bárónő kifejezés de a személyleírás - kötelességtudó szülő, királyhű polgár, odaadó hitves - inkább illett volna a főkancellárra, mint Édesanyára. Beszélt még a halálról, de főleg arról szónokolt, hogy milyen fontos Kyrria, Jerrold király, Charmont herceg és az egész uralkodócsalád tisztelete. Apa megfogta a kezemet. A tenyere nedves volt és meleg, mint a mocsár, amiben víziszörnyek élnek. Azt kívántam, bárcsak megengedték volna, hogy Mandy és a többi szolgáló mellett álljak. Elhúztam Apától a kezem, és odébb mentem egy lépéssel. Utánam jött, és újra megfogta a kezemet. Édesanya koporsója fénylő mahagóniból készült. Faragott tündérek és manók díszítették az oldalát. De jó volna, ha a tündérek életre kelnének, és valamilyen varázslattal visszahoznák Édesanyát! Egy másikkal pedig elküldenék innen Apát. Talán a tündér-keresztanyám is megtenné, ha tudnám, merre keressem. Ahogy a főkancellár beszéde végére ért, az én feladatom volt lehajtani a koporsó fedelét, hogy

leereszthessék Édesanyát a sírba. Apa a vállamra tette a kezét és előretolt. Édesanya szája szigorú volt, pont az ellenkezője, mint az életben. Ennél is szörnyűbb volt látni kifejezéstelen arcát. De legjobban a lecsukódó koporsófedél nyikorgása fájt, és a tompa kattanás, amivel bezárult. Meg a gondolat, hogy Édesanyát dobozba zárták. A napközben elfojtott könnyek egyszerre kitörtek belőlem. Ott álltam az egész királyság előtt, bőgtem, mint egy csecsemő, és képtelen voltam abbahagyni. Apa magához szorított. A többiek azt hihették, vigasztalni próbál, de valójában csak a hangomat akarta elnyomni sikertelenül. Eleresztett. - Eredj innen, és akkor gyere vissza, ha csöndben tudsz maradni! - sziszegte. Kivételesen örültem, hogy engedelmeskednem kell. Futásnak eredtem. Megbotlottam a nehéz fekete ruhában és hasra estem. Mielőtt bárki felsegíthetett volna, újra talpon voltam, és sajgó térdekkel rohantam tovább. A temető legnagyobb fája szomorúfűz volt - egy síró fa. Átvágtam a levélfüggönyön, és keservesen sírva hasra vetettem magam. Mindenki Édesanya elvesztéséről beszélt, pedig ez nem volt igaz. Édesanya nem veszett el, hanem elment örökre. Akárhol kereshetem, egy másik városban, egy másik birodalomban, Tündérországban vagy Gnómföldön soha nem fogom megtalálni. Nem beszélgetünk és nevetünk már mi ketten, nem úszunk a Lucarno folyóban, nem csúszkálunk a korláton, nem

ugratjuk Berthát, és nem művelünk együtt egy csomó huncutságot. Miután kisírtam magam, felültem. A ruhám csupa sár lett. - Ezt le kéne festeni! - mondta volna Mandy. Mennyi idő telhetett el? Vissza kellett mennem. Apa megparancsolta, és az átok nem hagyott nyugodni. A fűzfa mellett Charmont herceg nézegette az egyik sírkő feliratát. Még sosem láttam ilyen közelről. Vajon hallotta, hogy sírok? Bár a herceg csak két évvel volt idősebb nálam, sokkal magasabb volt, és pont úgy állt, mint az apja: szétvetett lábakkal, kezével a háta mögött, mintha az egész birodalmat akarná szemügyre venni. Hasonlított is a királyra, csak a vonásai lágyabbak voltak. Mindkettőjük haja göndör volt és szőkésbarna, bőrük pedig kreol. A királyhoz még nem jártam elég közel, hogy megállapíthassam, az ő orra körül is megfigyelhetők-e az ilyen sötét bőrön egyébként meglepő szeplők. - Az unokatestvérem volt - mutatott a herceg a sírkőre. - Sosem szerettem. De édesanyádat kedveltem. Elindult vissza Édesanya sírjához. Azt várta, hogy vele menjek? Be kell vajon tartanom a trónörökösnek kijáró távolságot? Követtem, olyan távolból, hogy egy hintó elfért volna közöttünk. Közelebb jött. Láttam, hogy ő is könnyezett, de az arca nem volt olyan maszatos, mint az enyém. - Szólíthatsz Charnak - mondta hirtelen. - Mindenki így hív.

Komolyan? Csendben sétáltunk tovább. - Apám is Charnak szólít - tette hozzá. A király! - Köszönöm - mondtam. - Köszönöm, Char - javított ki. Majd így szólt: - Édesanyád meg tudott nevettetni. Egyszer egy fogadáson Thomas kancellár beszéde alatt a zsebkendőjével babrált. Láttam, mielőtt apád összegyűrte. A kendő széléből megformálta a kancellár nyitott szájú, előreugró állú profilját. Ha a kancellár kék lenne, teljesen egyformák lettek volna. Vacsora nélkül kellett távoznom, mert féltem, hogy kitör belőlem a nevetés. Már majdnem visszaértünk, mikor eleredt az eső. A távolban egy alakot láttam Édesanya sírjánál. Apa volt az. - Hová lett mindenki? - kérdeztem Chart. - Elmentek, mielőtt a keresésedre indultam válaszolta. - Szeretted volna, hogy megvárjanak? - Nem, nem akartam, hogy bárki is megvárjon feleltem, nem titkolva, hogy Apának sem örülök. - Mindent tudok rólad - jelentette ki Char egy pár lépéssel később. - Tényleg? Honnan? - A szakácsnőnk gyakran találkozik a ti szakácsnőtökkel a piacon. Sokat mesél rólad. - Rám sandított. - És te mit tudsz rólam? - Semmit. - Mandy sosem beszélt róla. - Hát te mit tudsz énrólam?

- Tudom, hogy nagyon jól utánozol embereket, pont, mint Lady Eleanor. Egyszer az inasotokat az orra előtt utánoztad, és úgy összezavartad, hogy maga sem tudta, te vagy-e ő, vagy megfordítva. Tündérmeséket találsz ki, mindent leejtesz, és mindenben elesel. Hallottam, hogy valamikor egy egész edénykészletet összetörtél. - Mert elcsúsztam a jégen! - Mert kiborítottad a jégkockákat! - nevetett. Nem gúnyolódó nevetés volt, inkább mintha szívből kacagna egy jó viccen. - Baleset volt - tiltakoztam, de mosolyogtam én is, bár még mindig remegtem a sírástól. Apa meghajolt, ahogy odaértünk. - Köszönöm, Fenség, hogy elkísérte a lányomat. Char viszonozta a meghajlást. - Gyere, Eleanor! Eleanor. Soha senki nem szólított így, bár ez volt az igazi nevem. Eleanor mindig Édesanya volt, és ezután is ő lesz. - Ella. Ella vagyok - mondtam. - Akkor Ella. Gyere, Ella! - Meghajolt Charmont herceg előtt, és beszállt a hintóba. Mennem kellett. Char felsegített. Nem tudtam, hogy a kezemet nyújtsam neki, vagy hagyjam, hogy a könyökömnél toljon. A vége az lett, hogy a karomat fogta meg, és a másik kezemmel meg kellett kapaszkodnom a kocsi oldalában, hogy megtartsam az egyensúlyomat. Mikor becsukta az ajtót, a szoknyám becsípődött, és hallottam, amint végighasad. Apa arca megrándult. Láttam az ablakon át, hogy Char ismét nevet.

Megnéztem a szoknyát, és egy húszcentis szakadást találtam a szegélye fölött. Ezt még Bertha sem tudja eltüntetni. Olyan messze ültem Apától, amennyire csak lehetett. Kibámultam az ablakon. - Pompás esemény volt. Mindenki eljött, aki számít Frellben - mondta, mintha csak Édesanya temetése lovagi torna vagy bál lett volna. - Nem volt pompás. Szörnyű volt - feleltem. Hogy lehet Édesanya temetését pompás eseménynek nevezni? - A herceg barátságos volt hozzád. - Kedvelte Édesanyát. - Édesanyád gyönyörű volt - mondta Apa szánakozó hangon. - Sajnálom, hogy meghalt. Nathan megsuhintotta az ostorát, és a hintó elindult.

Harmadik fejezet Mikor megérkeztünk a birtokra, Apa utasított, hogy öltözzem át, aztán siessek le a vendégekhez, akik részvétlátogatásra jöttek. A szobámban nyugalom honolt. Minden egészen olyan volt, mint Édesanya halála előtt. Az ágytakarómra hímzett madarak békésen repkedtek a zöld keresztöltésekből álló levelek között. A naplóm az öltözködő asztalon feküdt. Gyerekkorom barátai - Flóra, a rongybaba és Rosamunde, a fodros ruhás fabábu - a kosarukban szunyókáltak. Az ágyamon ülve próbáltam leküzdeni az erőt, ami arra késztetett, hogy engedelmeskedve Apa parancsának, átöltözzem és lemenjek a vendégekhez. Hiába próbáltam megnyugvást találni a szobám csendjében, az ágyamban és az ablakon beáramló könnyű szellőben, minduntalan Apán és az öltözködésen járt az eszem. Egyszer véletlenül meghallottam, ahogy Bertha arról beszélt Mandynek, hogy Apa csak látszólag ember, belül nem más, mint hamu, pénz és agy keveréke. De Mandy ezzel nem értett egyet. - ízig-vérig ember, ebben biztos vagyok. Egyetlen más lény sem lenne ennyire önző. Sem a tündérek, sem a törpék, sem a manók, sem az óriások. Teljes három percig megálltam, hogy ne kezdjek öltözködni. Rettenetes volt. Küzdöttem, hogy megtörjem az átkot, és figyeltem, meddig bírok ellenállni a késztetésnek, hogy megtegyem, amit parancsoltak. Zúgott a fülem, és a padló olyan vadul

hullámzott, hogy féltem, lecsúszom az ágyról. Belekapaszkodtam a párnámba, mintha az vissza tudna tartani az engedelmességtől, akár egy horgony. Addig öleltem, amíg a karom meg nem fájdult. Pillanatokon belül ezernyi darabra robban a testem. Felálltam, és odamentem a ruhásszekrényhez. Abban a pillanatban megszűnt minden panaszom. Bár tudtam, Apa úgy gondolta, hogy egy másik gyászruhát vegyek fel, azt a kötényruhát választottam, amit Édesanya annyira szeretett. Azt mondta, a ruha élénkzöld árnyalata kiemeli a szemem színét. Szerintem leginkább szöcskére hasonlítottam benne, sovány és esetlen szöcskére, emberfejjel és hosszú hajjal. De legalább nem volt fekete. Édesanya utálta a fekete ruhát. A kastély csarnoka tele volt gyászruhás emberekkel. Apa azonnal odasietett hozzám. - Itt van a leányom, az ifjú Eleanor - szólt hangosan, és bevezetett a terembe. - Olyan vagy ebben a ruhában, mint valami gyomnövény - suttogta. - Gyászruhában kellene lenned. Azt fogják gondolni, hogy nem tiszteled ... Hátulról hirtelen átölelt két suhogó fekete selyembe burkolt vaskos kar. - Szegény gyermekem! Hidd el, veled érzünk mondta egy mézesmázos hang. - És Sir Peter - mily szörnyű önt egy ilyen tragikus eseményen viszontlátni! Rendkívül szoros ölelés után végre elengedett. A beszélő egy magas, kövér hölgy volt, hosszú, hullámos

mézszín fürtökkel. Pépes-fehér arcán egy-egy piros rúzsfolt díszelgett. Oldalán állt két kisebb mása, csak nekik nem volt rúzs az arcukon. A fiatalabbról az anyja dús haja is hiányzott, ehelyett vékony, göndörített tincsek tapadtak a fejbőréhez, mintha odaragasztották volna őket. Apa megérintette a hölgy karját: - Ez itt Olga nagysád - mondta. Pukedliztem, és meglöktem a kisebbik lányt. - Elnézést - szóltam. Nem válaszolt, meg sem mozdult, csak bámult rám. Apa folytatta: - És ezek a bájos hölgyek bizonyára az ön szépséges leányai. - Igen, az én drágaságaim: Hattie és Olive. Néhány nap múlva visszamennek a hölgynevelő iskolába. Hattie idősebb volt nálam úgy két évvel. - Nagy örömömre szolgál, hogy megismerhetlek mondta mosolyra húzva száját és kivillantva hatalmas metszőfogait. Kinyújtotta felém a kezét, mintha arra várna, hogy megcsókoljam. Csak néztem, és nem tudtam, mit tegyek. Leeresztette a karját, de még mindig mosolygott. - Örülök, hogy találkoztunk - mondta a kellőnél hangosabban Olive, akibe az imént beleütköztem. Nagyjából egykorú lehetett velem. Homlokán meglátszott a sok szemöldökráncolás nyoma.

- Vigasztaljátok Eleanort gyászában! - mondta leányainak Olga nagysád. - Nekem Sir Peterrel van beszélnivalóm.Belekarolt Apába, és otthagytak minket. - Sajog a szívünk szomorú sorsod láttán - kezdte Hattie. - Mikor a temetésen bőgni kezdtél, azt gondoltam, milyen szánalmas vagy. - A zöld nem gyászruha - jelentette ki Olive. Hattie szemügyre vette a szobát. - Szép ez a terem, majdnem annyira, mint az én leendő palotám. Anyánk, Olga nagysád azt mondja, apád nagyon gazdag, és hogy képes akármiből pénzt csinálni. - Még egy lábkörömből is - tette hozzá Olive. Anyánk, Olga nagysád mesélte, hogy apád szegény volt, mikor elvette anyádat. Anyánk szerint Lady Eleanor már akkor is gazdag volt, de apád még gazdagabbá tette. - Mi is gazdagok vagyunk - mondta Olive. - Ami nagy szerencse. - Körbevezetnél a kastélyban? - kérdezte Hattie. Fölmentünk, és Hattie minden zugba benézett. Mielőtt megállíthattam volna, kinyitotta Édesanya szekrényét, és végigtapogatta a ruhákat. - Negyvenkét ablak és minden szobában kandalló. Az ablakok biztos egy egész láda aranyba kerültek - vélte, mikor visszaértünk a nagyterembe.

- Szeretnéd tudni, milyen a mi kastélyunk? - kérdezte Olive. Az sem érdekelt volna, ha egy odvas fatörzsben laknak. - Muszáj eljönnöd, hogy megnézhesd - mondta Hattie, válaszul a hallgatásomra. A terem szélén álltunk, az ételhegyektől roskadozó asztal mellett. Volt rajta minden, borostyánnal körülfont agancsú sült szarvastól hópehelyszerűen csipkézett aprósüteményig. Vajon hogyan volt Mandynek ideje ezt mind elkészíteni? - Ennétek valamit? - Persze... - kezdte Olive, de nővére keményen félbeszakította. - Ó nem, köszönjük. Sosem eszünk vendégségben. Az izgalom egészen elveszi az étvágyunkat. - De én... - próbálkozott újra Olive. - Nincs jó étvágyunk. Anya aggódik is értünk. De ez az étel igazán fenségesen néz ki. - Hattie az asztal felé araszolgatott. - A fürjtojás igazi különlegesség. Darabja tíz réz Jéká. Olive, nézd, ez legalább ötven darab! Még az ablakoknál is több... - Szeretem az egreslepényt - szólt Olive. - Nem szabad! - mondta Hattie. - Na jó, talán egy falatot. Még egy óriás sem bírna megenni egy fél őzcombot, egy hatalmas adag vadrizst, az ötven fürjtojásból nyolcat, és ráadásnak desszertet, de Hattie-nek sikerült.

Olive még nála is többet evett. Egreslepényt és ribizlis kalácsot, vaníliapudingot és szilvafelfújtat, bonbont és püspökkenyeret - mind leöntve vajas rum-, sárgabarackés borsmentaöntettel. A tányér fölé hajoltak, hogy minél rövidebb utat kelljen megtennie a villának a szájukig. Olive rendületlenül evett, míg Hattie időnként lerakta a villáját, és finomkodva megtörölte a száját a szalvétával, aztán újra habzsolni kezdett elképesztő mohósággal. Nézni is rossz volt. Tekintetem arra a szőnyegre vándorolt, ami Édesanya széke alatt szokott feküdni, de most az asztal közelébe rakták. Eddig még sosem néztem meg igazán. Néhány vadász és egy kopó kergetett egy vaddisznót a vörös gyapjúrojtok felé. Ahogy bámultam a képre, egyszer csak mozgást észleltem. Szél borzolta a füvet a vadkan lábánál. Pislogtam, és a mozgás abbamaradt. Ahogy újra bámulni kezdtem, megint láttam. A kutya éppen csaholt. Az egyik vadász sántított, és én éreztem a lábikrájába nyilalló fájdalmat. A vadkan a félelemtől meg a dühtől zihálva száguldott. - Mit nézel? - kérdezte Olive. Végre befejezte az evést. Összerezzentem. Úgy éreztem, mintha benne volnék a szőnyegben. - Semmit, csak a szőnyeget. - Újból odapillantottam. Hétköznapi szőnyeg, hétköznapi mintával. - A szemed majd kiugrott a helyéből. - Olyan volt, mint egy org szeme - tette hozzá Hattie. Egészen kidülledt. De most már normálisabban nézel ki.

Ő soha nem nézett ki normálisan. Olyan volt, mint egy nyúl. Egy kövér nyúl, mint amilyenből Mandy pörköltet szokott főzni. Olive arca pedig olyan kifejezéstelen volt, mint egy meghámozott krumpli. - Nem hiszem, hogy a te szemed valaha is kidülled mondtam. - Hát nem - mosolygott Hattie önelégülten. - Mert túl kicsi, hogy kidülledjen - mondtam erre én. A mosoly megmaradt, de most olyan volt, mintha odaragasztották volna. - Megbocsájtok, gyermek. Mi, előkelőek, megbocsájtók vagyunk. Szegény anyád is ismert volt a hiányos neveltetéséről. Édesanya ismert volt... a múlt idő a torkomra forrasztotta a szót. - Lányok! - csapott le ránk Olga nagysád. - Indulnunk kell - mondta, és megölelt, amitől az orrom megtelt aludttejszaggal. Elmentek. Apa a kapunál állt, és a vendégektől búcsúzott. Megkerestem Mandyt a konyhában. Éppen a piszkos edények feltornyozásán fáradozott. - Ezek az emberek mintha már egy hete éheztek volna. Kötényt kötöttem, és vizet engedtem a mosogatóba. - Még sosem kóstolták a főztödet. Mandy jobban főzött bárkinél. Édesanyával néha kipróbáltuk a receptjeit. Minden előírást pontosan követtünk, és az étel finom lett, de közel sem olyan

csodálatos, mint Mandy főztje. Erről valahogy eszembe jutott a szőnyeg. - Ismered azt a szőnyeget a nagyteremben, amin vadászok vannak meg egy vaddisznó? Valami fura történt, mikor az előbb ránéztem. - Ó, az a buta szőnyeg! Ne is törődj vele! - Elfordult és tovább kavargatta a levest. - Hogy érted? - Csak egyszerű tündértréfa. Tündérszőnyeg! - Honnan tudod? - Ladyé volt. - Mindig Ladynek nevezte Édesanyát. Ez nem volt válasz. - A tündér-keresztanyámtól kapta? - Még nagyon régen. - Elmondta neked Édesanya, hogy ki a tündérkeresztanyám? - Nem, nem mondta el. Hol van az apád? - Kint búcsúzkodik. De te tudod? Neked elmondta? Vagy nem? -Mit? - Hogy ki a tündér-keresztanyám. - Ha azt akarta volna, hogy tudd, elmondta volna. - El akarta mondani. Megígérte. Kérlek, Mandy! Ki más tudhatná, hogy ki az? - Hát én. - De te nem árulod el! Ki az?

- Én. Én vagyok a tündér-keresztanyád. Tessék, kóstold meg a répalevest. Vacsorára főztem. Hogy ízlik?

Negyedik fejezet A szájam magától kinyílt, és beleömlött a kanál forró, de nem égető tartalma. Mandy a legédesebb, legfinomabb zamatot hozta ki a répából. Különböző ízek fonódtak benne össze: citrom, teknősleves és egy számomra ismeretlen fűszer. A világ legjobb répalevese, varázslatos, és egyedül Mandy tudja elkészíteni. A szőnyeg. A leves. Tündérleves. Mandy tündér! De ha Mandy tündér, hogy halhatott meg Édesanya? - Nem is vagy tündér. - Miért nem? - Ha az lennél, megmentetted volna. - Ó, kedvesem, megmentettem volna, ha tudom. Ha lenyelte volna az egyszarvúszőrt, még ma is élne. - Tudtad? Miért hagytad? - Mikor rájöttem, már késő volt. Nem állhatunk a halál útjába. Leroskadtam a tűzhely mellett álló székre, és úgy zokogtam, hogy levegőt is alig vettem. Mandy átkarolt, én meg belesírtam a kötényébe, mint már annyiszor jóval kisebb dolgok miatt. Egy könnycsepp hullott az ujjamra. Mandy is sírt, az arca vörös volt és a könnyektől maszatos. - Neki is én voltam a tündér-keresztanyja - mondta Mandy -, és a nagymamádnak is. - Kifújta az orrát. Kibontakoztam az öleléséből, hogy jobban szemügyre vehessem. Mandy nem lehet tündér. A tündérek karcsúak,

fiatalok és gyönyörűek. Mandy elég magas, de ki hallott már bozontos, ősz hajú tündérről, akinek ráadásul tokája van? - Bizonyítsd be! - kértem. - Mit? - Hogy tündér vagy. Varázsold el magad, vagy ilyesmi! - Semmit sem kell bebizonyítanom. Egyébként Lucinda kivételével egy tündér sem varázsolja el magát mások jelenlétében. - El tudnátok? - Igen, de nem tesszük. Lucinda az egyetlen, aki elég szertelen és ostoba hozzá. - Mi ebben az ostobaság? - Mindenkinek elárulja, hogy tündér. - Hozzáfogott a mosogatáshoz. - Segíts! - Nathan és Bertha tud róla? - Miről? - Hogy tündér vagy. - Ó, már megint ez. Senki sem tudja rajtad kívül, és jobb, ha titokban is tartod. - Mandy fenyegetően meredt rám. - Miért? Összevonta a szemöldökét. - Megígérem, hogy titokban tartom, de miért? - Elmondom. Az emberek csak a tündérek gondolatát szeretik. Ha valamilyen különleges véletlen folytán mégis

összeakadnak egy valóságos tündérrel, abból csak baj lehet. - Leöblített egy tálat. - Te törölgetsz. - Miért? - Mert vizes az edény, mégis miért? - Észrevette, hogy meglepődtem. - Ja, hogy miért lesz abból baj? Többnyire két oka van. Az emberek tudják, hogy varázserőnk van, és azt akarják, hogy minden problémájukat megoldjuk helyettük. Ha nem tesszük, fölháborodnak. A másik ok, hogy halhatatlanok vagyunk ez is bosszantja őket. Lady egy hétig nem állt szóba velem, miután az apja meghalt. - Lucindát miért nem zavarja, ha megtudják, hogy tündér? - Az a bolond szereti, ha tudják. Azt akarja, hogy hálásak legyenek neki a borzalmas ajándékaiért. - Mindig borzalmasak? - Mindig. Mindig borzalmasak, de van, akinek örömet szerez, hogy ajándékot kap egy tündértől, még akkor is, ha ez szerencsétlenné teszi. - Miért tudhatta Édesanya, hogy tündér vagy? Én miért tudhatom? - Az Eleanorok minden leszármazottja a Tündérek Barátja. Tündérvér folyik az ereidben. Tündér vér?! - Tudok varázsolni? Örökké élhetek? Édesanya is örökké élt volna, ha nem betegszik meg? Sok barátja van a tündéreknek?

- Nagyon kevés. Te vagy az utolsó Kyrriában. És nem, kedves, nem tudsz varázsolni és örökké sem élhetsz. Épp csak egy csepp tündérvér folyik az ereidben, de egy dologban máris megmutatkozott: feltételezem, hogy a lábad nem nőtt már néhány éve. - Semmim sem nőtt azóta. - Hamarosan meg fogsz nőni, de tündérlábad lesz, mint édesanyádnak volt. Mandy megemelte szoknyája szegélyét és az öt alsószoknyát, és megmutatta a lábát, ami akkora volt, mint az enyém. - A lábunk aránytalanul kicsi a testünkhöz képest. Ez az egyetlen, amin varázslattal sem változtathatunk. A férfi tündérek kitömik a cipőjüket, hogy ne legyen észrevehető, mi, hölgyek pedig a szoknyánk alá rejtjük a lábunkat. Kidugtam a lábamat a ruhám alól. A kicsi láb divatos, de talán még ügyetlenebbé tesz, ahogy növök. Mi lesz, ha nem tudom megtartani az egyensúlyomat? - Meg tudnád növeszteni a lábamat, ha akarnád? Vagy ... - körülnéztem, hogy más csodát keressek. Eső kopogott az ablakon. - Vagy el tudnád állítani az esőt? Mandy bólintott. - Tedd meg! Kérlek, tedd meg! - Miért tenném? - Az én kedvemért. Szeretnék varázslatot látni. Nagy varázslatot.

- Nem művelünk nagy varázslatot. Egyedül Lucinda. Veszélyes. - Miért lenne veszélyes, ha elállítod a vihart? - Talán veszélyes, talán nem. Gondolkozz! - A szép idő jó lenne. Az ember kimehetne. - Gondolkozz! - ismételte Mandy. Gondolkodtam. - A fűnek kell az eső, meg a termésnek is. - Tovább! - mondta Mandy. - Lehet, hogy egy bandita épp most akart kirabolni valakit, de az eső miatt meggondolta magát. - Például, de az is lehet, hogy szárazság kezdődne miattam, és nekem kéne megküzdenem vele. Aztán az eső, amit indítanék, letörhetne egy ágat, és az ráeshetne egy ház tetejére, és azt is nekem kéne rendbe hoznom. - Az nem a te hibád lenne! A tulajdonosnak kellett volna erősebb tetőt építenie. - Talán igen, talán nem. És az is elképzelhető, hogy árvizet okoznék, ami elsodorna sok embert. Ez a baj a nagy varázslatokkal. Én csak kis varázslatokat művelek. ízletes ételeket főzök, gyógylevest, erősítőszert. Tonikot. - Amikor Lucinda elátkozott, az nagy varázslat volt? - Hát persze. Az a tökfej! - Mandy olyan hevesen súrolta az edényt, hogy az csörömpölve ütődött a rézmosogatónak. - Kérlek, Mandy, áruld el, hogy lehet megtörni az átkot!

- Én sem tudom, de biztos, hogy lehetséges. - Gondolod, hogy Lucinda visszavonná az átkot, ha elmondanám neki, milyen szörnyű? - Kétlem, de megeshet. Az is lehet, hogy ha visszavonja, ad helyette még rosszabbat. Ez a baj Lucindával: eszébe jut valami, és már el is hangzott a varázsige. - Milyen a külseje? - Eltér a többiekétől, de jobb neked, amíg nem tudod. - Hol lakik? - tudakoltam. Ha megtalálnám, talán rávehetnem, hogy levegye rólam az átkot. Végtére Mandy is tévedhet. - Nem vagyunk beszélő viszonyban. Nem tartom számon Idióta Lucinda tartózkodási helyét. Vigyázz a tálra! A parancs későn jött. Kimentem a seprűért. - Minden tündérbarát ügyetlen? - Nem, kedves. Nem a tündérvér tesz ügyetlenné. Ez emberi tulajdonság. Láttál már engem valaha is tányérokat elejteni? Söpörni kezdtem, de fölösleges volt. Az edény darabjai maguktól összegyűltek, és berepültek a szemétvödörbe. Nem hittem a szememnek. - Ez minden, amit csinálok, drágám. Apró varázslat, amivel nem ártok senkinek, de néha jól jön. Nem maradnak szilánkok a kövön. Belenéztem a szemétvödörbe. A cserepek ott feküdtek.

- Miért nem illesztetted őket össze újra? - Az túl nagy varázslat lenne. Nem tűnik annak, de az. Árthatna valakinek. Sosem lehet tudni. - Ez azt jelenti, hogy a tündérek nem látják a jövőt? Ha látnád, tudnád, hogy árt-e? - Nem látunk többet a jövőből, mint te. Egyedül a gnómok látják, de közülük is csak néhány. Valahol a házban megszólalt egy csengő, jelezve, hogy Apa hívatja az egyik szolgálót. Édesanya sosem használta a csengőt. - A dédnagymamámnak is te voltál a tündérkeresztanyja? - Ezernyi kérdés merült föl bennem. - Mióta vagy a tündér-keresztanyánk? - Hány éves lehet Mandy valójában? Bertha lépett be. - Sir Peter kéreti a dolgozószobába, kisasszony. - Mit akar? - kérdeztem. - Nem mondta. - Idegesen csavargatta a copfját. Bertha mindentől fél. Nem tudom, mi félnivaló van ebben. Az apám beszélni akar velem. Ez várható volt. Eltörölgettem egy tányért, aztán még egyet és egy harmadikat. - Jobb, ha nem késlekedik, kisasszonykám aggodalmaskodott Bertha. Nyúltam a negyedik tányérért. - Jobb, ha mész - mondta Mandy. - És nem fog örülni, hogy kötényben vagy.

Mandy is fél! Levettem a kötényt, és elindultam. Megálltam a dolgozószoba ajtajánál. Apa Édesanya székében ült, és az ölében tartott tárgyat tanulmányozta. - A, végre itt vagy! - nézett föl. - Gyere közelebb, Ella! Rámeredtem. Bosszantott a parancs. Aztán tettem egy lépést előre. Ugyanezt a játékot játszottam Mandyvel is időnként: ellenszegülve engedelmeskedtem. - Azt kértem, hogy gyere közelebb, Eleanor. Közelebb mentem. - De nem eléggé. Nem haraplak meg. Csak jobban meg akarlak ismerni. Odalépett hozzám, és a magáéval szembefordított székhez vezetett. - Láttál már valaha ilyen elragadót? - nyújtotta felém az imént még az ölében tartott tárgyat. - Megfoghatod, de vigyázz, mert nehéz. Tessék! Elhatároztam, hogy ledobom, mivel annyira tetszik neki, de miután megpillantottam, mi az, képtelen voltam megtenni. Egy öklömnyi porcelánkastélyt tartottam a tenyeremben. Mind a hat parányi tornya egyegy miniatűr gyertyatartóban végződött. És ó! A tornyok ablakai között kifeszített hajszálvékony porceláncérnáról kiteregetett ruha lógott. Egy pár férfiharisnya, egy köntös és egy pelenka, mind finom, akár a pókháló. Az egyik földszinti ablakból pedig egy festett lány integetett selyem zsebkendőjével, mosolyogva. Mindenesetre selyemnek látszott. Apa kivette a kezemből. - Hunyd le a szemed!

Hallottam, ahogy behúzza a nehéz függönyt. Résnyire nyitottam a szemem. Nem bíztam benne. A kandallópárkányra helyezte a kastélyt, gyertyákat rakott bele, és meggyújtotta őket. - Nyisd ki a szemed! Odaszaladtam, hogy közelről lássam. A kastély szikrázó csoda volt. A lángok gyöngyházszíneket festettek a fehér falak mentén, és az ablakok aranysárgán izzottak, mintha a szobában vidám tűz lobogna. - Óóóó! - csak ennyit tudtam szólni. Apa elhúzta a függönyt és elfújta a gyertyákat. - Tündéri, nem? Bólintottam. - Hol szerezted? - A manóktól. Egy manó készítette. Bámulatos fazekasmesterek. Egy Agulen-tanítvány munkája. Mindig szerettem volna egy eredeti Agulent, de eddig nem jutottam hozzá egyhez sem. - Hova fogod tenni? - Te hova tennéd, Ella? - Az ablakba. - A szobádéba? - Akármelyik szoba ablakába. Akkor a szobából és az utcáról is láthatnák, ahogy tündököl. Apa egy hosszú pillanatig csak nézett rám. - Majd megmondom a leendő tulajdonosának, hogy ablakba tegye. - El akarod adni?

- Kereskedő vagyok, Ella. - Aztán magának hozzátette: - És elképzelhető, hogy ezt eladhatnám mint eredeti Agulent. Senki nem jönne rá. - Újra hozzám fordult: Most már tudod, ki vagyok: Sir Peter, a kereskedő. De ki vagy te? - Egy lány, akinek meghalt az édesanyja. Legyintett. - De kicsoda Ella? - Egy lány, aki nem szereti, ha vallatják. Elégedett volt a válasszal. - Van benned spiritusz, hogy így beszélsz velem. Végigmért. - Ez az én állam. - Megérintette az államat. Hátraléptem. - Erős, határozott. Az én orrom. Remélem, nem bánod, hogy az orrlyukaid kitágulnak. Az én szemem csak a tied zöld. Az arcod javarészt az enyém. Kíváncsi vagyok, hogy fest majd nőben, ha felnősz. Miből gondolja, hogy helyénvaló úgy beszélni rólam, mintha arckép volnék, és nem hús-vér lány? - Mihez kezdjek veled? - kérdezte magától. - Miért kellene valamihez kezdened velem? - Nem hagyhatom, hogy kuktaként nőj föl. Tanulnod kell. - Témát váltott: - Milyennek találtad Olga nagysád leányait? - Idegesítőnek - mondtam. Apa nevetett. Őszintén nevetett. Hátravetette a fejét, a válla rázkódott. Mi olyan vicces? Nem szeretem, ha

nevetnek rajtam. Arra késztetett, hogy valami jót mondjak az utálatos Hattie-ről és Olive-ról. - De biztosan jóindulatúak. Apa megtörölte könnyes szemeit. - Dehogyis jóindulatúak. Az idősebbik kellemetlen és alattomos, mint az anyja, a fiatalabb pedig szörnyen ostoba. Álmukban sem jóindulatúak. - A hangja tűnődő lett. - Olga nagysádnak van rangja és pénze. Ez meg hogy jön ide? - Talán el kellene hogy küldjelek a hölgynevelő iskolába, ahova a lányai járnak. Megtanulhatnád, hogy hölgyhöz illőn lépkedj, és nem úgy, mint egy kiselefánt. Hölgynevelő iskola! El kéne válnom Mandytől! És folyton megmondanák, mit csináljak és nekem engedelmeskednem kellene, bármit is parancsolnak. Megpróbálnának leszoktatni a kétbalkezességről, de nem sikerülne s ezért megbüntetnének. Én visszafizetném a kölcsönt, mire még szigorúbb büntetést kapnék. - Miért nem maradhatok itt? - Taníthatna éppen nevelőnő is, ha találnék valakit... - Sokkal szívesebben tanulnék nevelőnőtől, Apa. Nagyon szorgalmas lennék, ha nevelőnőm lenne. - És különben nem? - Fölvonta a szemöldökét, de láttam rajta, hogy mulattatja a helyzet. Fölállt és odament az íróasztalhoz, ahol Édesanya szokta összeírni a háztartási kiadásokat. - Most elmehetsz. Dolgom van.

Kimentem. Útközben így szóltam: - Talán kiselefántokat fel sem vesznek a hölgynevelő iskolába. Talán a kiselefántokból nem lehet hölgyet nevelni. Talán a ... - Elhallgattam. Apa nevetett.

Ötödik fejezet Másnap este Apával kellett vacsoráznom. Csak bajosan tudtam asztalhoz ülni, mert Bertha ragaszkodott hozzá, hogy divatos ruhát viseljek, aminek igen terjedelmes alsószoknyája volt. A tányérunkon tárkonyos mustárszósszal leöntött spárga volt. Apáé előtt egy csiszolt kristályserleg állt. Mikor végre sikerült elhelyezkednem a széken, Apa intett Nathannek, hogy töltsön bort a serlegbe. - Nézd, Eleanor, milyen szépen töri meg a fényt emelte föl. - Úgy csillog benne a bor, mint a gránát. - Szép. - Ennyi? Mindössze szép? - Legyen nagyon szép, ha úgy jobb. - Minek szeressem, ha egyszer úgyis eladja? - Lehet, hogy jobban értékelnéd, ha innál belőle. Kóstoltál már bort? Mandy sosem engedte. A serlegért nyúltam, és a ruhám bő ujja belelógott a mustárszószba. De a serleg messze volt. Fel kellett állnom. Ráléptem a szoknyámra, és egyensúlyomat veszítve előredőltem. Hogy el ne hasaljak, magam elé tettem a kezemet, és az asztalra zuhantam, kilökve a serleget Apa kezéből. A serleg leesett és kettétört: a talp levált a pohár fenekéről. A terítőn szétfolyt a bor, és Apa mellényén is vörös foltok

éktelenkedtek. Felkészültem a dühkitörésre, de Apa meglepett. - Az én hülyeségem - mondta, miközben a mellényét törölgette egy szalvétával. - Már akkor láttam, hogy nem bírsz magaddal, amikor beléptél. Nathan az egyik szobalány segítségével villámgyorsan eltüntette a terítőt és a serleg maradványait. - Bocsánatot kérek - mondtam. - Attól a kristály ugyanúgy törött marad - mordult rám Apa, de aztán összeszedte magát. - Elfogadom a bocsánatkérésedet. Most mindketten fölmegyünk átöltözni, aztán hozzálátunk a vacsorához. Negyedóra múlva újra lent voltam, ezúttal hétköznapi ruhában. - Ez mind az én hibám - mondta Apa, miközben egy szál spárgát szeletelt. - Hagytam, hogy ilyen nyomorék váljon belőled. - Nem vagyok nyomorék! Mandy sem válogatta meg a szavait, de mégsem nevezett így soha. Hívott ügyetlennek, kétbalkezesnek, esetlennek, de sosem nyomoréknak. Ügyefogyottnak, bénának, nehézkesnek, de nem nyomoréknak. - De még elég fiatal vagy és tanítható - folytatta Apa. Talán egyszer bevezethetlek a civilizált társaságba. - Nem szeretem a civilizált társaságot.

- De nekem még szükségem lehet rá, hogy a civilizált társaság kedveljen téged. Döntöttem. Elmégy a hölgynevelő iskolába. Nem megyek! Nem mehetek! - Azt mondtad, lehetne nevelőnőm. Kevesebbe kerülne, mint elküldeni abba az iskolába! Egy szobalány elvitte az érintetlen spárgámat, és kagylót meg aszpikos paradicsomot hozott helyette. - Kedves tőled, hogy aggódsz. A nevelőnő sokkal drágább lenne. És időm sincs, hogy keressek egyet. Holnapután elmész a hölgynevelő iskolába Olga nagysád leányaival. - Nem megyek. Úgy tett, mintha nem hallotta volna. - írok az igazgatónőnek egy levelet, és rád bízom egy zacskó Jéká kíséretében. Talán elég lesz, hogy ne tegyen szemrehányást, amiért az utolsó pillanatban íratlak be. - Nem megyek. - Azt teszed, amit mondok, Eleanor. - Nem megyek. - Ella... - beleharapott egy kagylóba, és tele szájjal tovább beszélt. - Az apád nem jó ember. Erre, ha nem tévedek, a szolgálók már figyelmeztettek. Nem tiltakoztam. - Mondhatták, hogy önző vagyok, és igazuk volt. Mondhatták, hogy türelmetlen vagyok, és igazuk volt.

Abban is igazuk volt, ha azt mondták, hogy mindig keresztülviszem az akaratomat. - Én is - hazudtam. Büszkén vigyorgott rám. - Nekem van a legbátrabb lányom egész Kyrriában. A mosoly eltűnt, és a szája vékony vonallá szűkült. - De elmegy a hölgynevelő iskolába, még ha nekem magamnak kell is odavinnem. És az nem lesz kellemes út, ha rád kell vesztegetnem az üzletkötésre szánt időmet. Megértetted, Ella? Mérgesen Apa egy farsangi játékszerre emlékeztetett: egy rugóra erősített bőrből készült ökölre, amilyent a bábjátéknál használnak. Mikor a rugót kiengedik, az ököl kilő a szerencsétlen bábu felé. Apa esetében nem is az ököl volt a rémisztő, hanem az ütés erejét meghatározó rugó. A szemében látszó düh pattanásig feszült, és nem tudtam, mi történik, ha a rugó hirtelen kienged. Utáltam, ha megfélemlítenek, és most ez történt. - Elmegyek a hölgynevelő iskolába - mondtam, és csak azért is hozzátettem: - De gyűlölni fogom. Arcán megint ott ült a vigyor. - Ha elmész, felőlem szabadon gyűlölheted vagy imádhatod. Ilyen volt a parancs nélküli engedelmesség, és ez egy cseppet sem tetszett jobban, mint a Lucinda-féle. Kimentem az ebédlőből, és Apa nem állított meg. Kora este volt, mégis fölmentem a szobámba és belebújtam a hálóingembe. Aztán az ágyamba fektettem a

babáimat, Flórát és Rosamunde-ot és bemásztam melléjük. Már évek óta nem aludtak velem, de ma este különösen nagy szükségem volt a megnyugtatásra. A hasamra raktam őket, és vártam az álomra. De az álomnak máshol akadt dolga. Hullani kezdtek a könnyeim. Az arcomhoz szorítottam Flórát. - Kicsim ... - Az ajtó kinyílt. Mandy jött be, kezében a tonikkal és egy dobozzal. Máris elég rosszul voltam. - Nem kérek tonikot, Mandy. Jól vagyok. Tényleg. - Jaj, drágaságom! - letette a tonikot meg a dobozt, átölelt, és a homlokomat simogatta. - Nem akarok elmenni - mondtam Mandy vállának. - Tudom, édesem - felelte. Addig tartott így, amíg már majdnem elaludtam. Akkor megmozdult. - Itt a tonik. - Ma kihagyom. - Azt nem lehet. Főleg ma nem. Nem betegedhetsz meg, amikor nagyon is szükséged van az erődre. - Elővett egy kanalat a köténye zsebéből. - Vedd be. Három kanállal. Összeszedtem magam. A toniknak finom dióíze volt, de olyan érzést keltett, mintha egy sikamlós békát nyelnék le. Végigcsorgott a torkomon a háromkanálnyi tonik. Miután lement, tovább nyeltem, hogy megszabaduljak az érzéstől. De jobban lettem tőle. Legalább egy kicsit. Annyira, hogy beszélni tudjak. Visszaültem Mandy ölébe. - Miért ment hozzá Édesanya? - Ez a kérdés azóta foglalkoztatott, mióta az eszemet tudom.

- Amíg még nem volt a felesége, Sir Peter nagyon kedvesen viselkedett a Ladyvel. Én nem bíztam benne, de nem hallgatott rám. A családja sem helyeselte a kapcsolatot, mert Sir Peter szegény volt, és Lady ettől csak még inkább hozzá akart menni. Mindig ilyen jólelkű volt. Mandy simogató keze megállt a homlokomon. - Ella, kicsim, kérlek ne hagyd, hogy tudomást szerezzen az átkodról! - Miért? Mit tenne? - Mindenáron véghez akarja vinni az akaratát. Téged is fölhasználna. - Édesanya megparancsolta, hogy ne beszéljek róla. De különben sem tenném. - Akkor jó. - Mandy újra a homlokomat simogatta. Behunytam a szemem. - Szerinted milyen lesz? - Az iskolában? Némelyik lány elbűvölő lesz. Ülj föl, édes! Kéred az ajándékokat? El is feledkeztem a dobozról. - Ajándékok? - Egyszerre csak egy. - Mandy átnyújtotta a dobozt. Ez a tiéd, akárhova mész is az életben. A dobozban egy könyv volt tele tündérmesékkel. Még sohasem láttam ilyen gyönyörű rajzokat. Szinte éltek. Ámulva forgattam a lapokat. - Ha ránézel, eszedbe jutok, és megnyugszol. - Nem kezdem el olvasni, amíg el nem indulok, hogy újak legyenek a történetek.

Mandy kuncogott. - Ne hidd, hogy olyan gyorsan befejezed. Egyre jobban meg fogod szeretni. Kihalászott a köténye zsebéből egy selyempapírba burkolt csomagot. - Ladytől. Neked akarta adni. Édesanya nyaklánca volt az. A vékony ezüstszálak majdnem a derekamig értek, és gyöngyökkel átszőtt ezüst mintában végződtek. - Bele fogsz nőni, és éppen olyan elbűvölő leszel benne, mint édesanyád volt. - Mindig viselni fogom. - Jobban tennéd, ha a ruhád alá rejtenéd, mikor kimész. Nagyon értékes. Gnómok készítették. Lent megszólalt a csengő. - Apád csenget. Megöleltem Mandyt és nem engedtem el. Kiszabadította magát a karjaim közül. - Hadd menjek, drágám. - Arcon csókolt és kiment. Visszamásztam az ágyba. Az álom ezúttal rögtön megtalált.

Hatodik fejezet Másnap reggel Édesanya nyakláncát markolva ébredtem. Jerrold király palotájának órája éppen elütötte a hatot. Tökéletes. Korán akartam kelni, hogy elbúcsúzzam a legkedvesebb helyeimtől. A nyakláncot a ruhám alá rejtettem, és leosontam az éléskamrába, ahol találtam egy tálca frissen sütött kalácsot. Még forró volt. Földobtam kettőt a levegőbe, kosarat formáltam a szoknyámból és elkaptam őket. Aztán a reggelimet szemlélve kirohantam - pont bele Apába. A bejáratnál várta, hogy Nathan megérkezzen a kocsival. - Most nincs időm rád, Eleanor. Fuss és ütközz bele valaki másba. És mondd meg Mandynek, hogy a tiszttartó jön ma hozzánk. Készítsen számára ebédet. Utasítása szerint elrohantam. Azonkívül, hogy veszélyes volt, az átok gyakran csinált bolondot belőlem, és a kétbalkezességemben is közrejátszott. Most bele kellett ütköznöm valakibe. Bertha a mosott ruhát cipelte. Ahogy nekimentem, elejtette a kosarat. A ruháim, a harisnyáim, a fehérneműm mind a padlóra szóródtak. Segítettem neki felszedni a holmit, de mindent moshatott ki újra. - Kisasszonykára, épp elég nehéz volt az egészet ilyen gyorsan kimosni, akkor is, ha csak egyszer kell megcsinálnom - zsémbelt.

Miután elnézést kértem, átadtam Mandynek Apa üzenetét, és a parancsára leültem és tányérról elfogyasztottam a reggelimet. Azután elindultam a királyi állatkertbe, ami a palota falain kívül húzódott. Kedvenceim a beszélő madarak és az egzotikus állatok voltak. Az ingoványban lakozó vízikígyó és a kölyöksárkány kivételével az egzotikus lények - az egyszarvúk, a kentaurcsorda és a griffcsalád egy füves szigeten éltek, amit a meghosszabbított várárok vett körül. A sárkányt vasketrecben tartották. Gyönyörű és kegyetlen volt egyszerre. Látszott rajta, hogy akkor a legboldogabb, mikor tüzet okádik: rubintvörös szeme gonoszul csillogott. A ketrec melletti pultnál vettem egy darab sajtot és megpirítottam a sárkány tüzénél, ami bajosan ment, mert elég közel kellett állni, hogy a sajt megpiruljon, de elég távol ahhoz, hogy a kis bestia meg ne kaparintsa. Eltűnődtem, vajon mit tervez vele Jerrold király, ha megnő. Aztán azon, itthon leszek-e egyáltalán, hogy megtudjam, mi lett a sorsa. A sárkány ketrecén túl egy kentaur állt az árok szélén, és engem bámult. Szeretik a kentaurok a sajtot? Óvatosan közeledtem felé, remélve, hogy nem vágtat el. - Tessék - szólt egy hang. Megfordultam. Charmont herceg volt az. Egy almát nyújtott felém.

- Köszönöm. Előretartottam az almát és közelebb araszolgattam az árokhoz. A kentaur orrlyukai kitágultak. Odaügetett hozzám. Eldobtam az almát. Két másik kentaur vágtatott oda, de az enyém kapta el a csemegét, és hangosan ropogtatva enni kezdte. - Mindig azt várom, hogy megköszönjék, vagy rám szóljanak, hogy mit bámulsz?. - Nem elég intelligensek, hogy beszélni tudjanak. Nézd, milyen kifejezéstelen a szemük - magyarázta Char. Ezt eddig is tudtam, de talán a herceg kötelességeihez tartozik, hogy kifejtse az alattvalókat foglalkoztató témákat. - Még ha tudnának is beszélni, akkor sem jutna eszükbe semmi mondanivaló - véltem. Meglepett csend következett. Aztán Char felnevetett. - Ez vicces. Te nagyon vicces vagy. Pont, mint Lady Eleanor volt. - Rémülten nézett rám. - Sajnálom. Nem akartam eszedbe juttatni. - Sokat gondolok rá - mondtam. - Majdnem mindig. Végigsétáltunk a várárok mentén. - Kérsz te is egy almát? - nyújtott felém még egyet. Újra meg akartam nevettetni. Jobb lábammal a földet kapáltam, és hátravetettem képzeletbeli sörényemet. Szememet kidüllesztve bután bámultam Charra, és elvettem az almát. Tényleg nevetett. Aztán kijelentette: - Kedvellek, Ella. Tetszel nekem.

Elővett még egy almát magának a köpenye zsebéből. Én is kedvelem őt, gondoltam. Nem fennhéjázó, nem gőgös, és nem is maradi, mint Thomas főkancellár. Minden kyrriai meghajolt, ahogy elhaladtunk mellettük, és a látogatóba érkezett manók és gnómok szintúgy. Nem tudtam, hogyan reagáljak, de Char mindannyiszor megemelte könyöknél behajlított karját, szokásos királyi üdvözlésként. Végül mély fejbólintás mellett döntöttem. A pukedlizéstől gyakran elbotlottam. Elértük a másik kedvenc helyemet, a papagájketreceket. A madarak a világ minden nyelvén beszéltek: az összes emberi nyelven, és a gnómok, a manók, az orgok és az óriások nyelvén amit abdeginek hívnak. Imádtam utánozni őket, bár nem értettem, mit mondanak. A gondozójuk, Simon a barátom volt. Mikor meglátta Chart, mélyen meghajolt, aztán tovább etetett egy narancssárga madarat. - Ez a példány egészen új. Gnómul beszél, de megállás nélkül. - Fvtkor evtug brzzej írth immadbok evtug brzzej - mondta a papagáj. - Fvtkor evtug brzzej írth immadbok evtug brzzej ismételtem. - Te beszélsz gnómul?! - kiáltott Char. - Szeretem utánozni a hangokat, de csak egy pár szó jelentését ismerem. - De ugye milyen jól csinálja, Fenség? - Favitkor evtuk brizzaj... - próbálkozott Char. - Jobban hangzott, mikor te mondtad.

- Aköd dh íjh afkuz úkludvách - rikácsolta a madár. - Értetted, amit mondott? - kérdeztem Simont, aki időnként le tudta fordítani a madarak beszédét. Simon megrázta a fejét. - Ön értette, Fenség? - Nem. Úgy hangzott, mint a gurgulázás. Más látogatók szólították Simont. - Elnézést - mondta. Char nézte, ahogy elbúcsúzom minden papagájtól. - Ikvu pvacs brzzej ufedjee - ez A mielőbbi viszontlátásra! gnómul. - Ahthoon Ssyng! - Jó vacsorát! orgul. - Aiiiee ooo vonítás bek aaau! - A Máris hiányzol! abdegi megfelelője. - Porr ol pess waddo - Járj az árnyékban! manóul. - Viszlát! - kiáltottam oda Simonnak. Integetett. Az orgokat egy kert választotta el a madaraktól, hogy azoknak ki ne hulljon a tolluk félelmükben. Miközben elhaladtunk a virágágyások mellett, próbáltam megtanítani Charnak néhány szót az imént hallottakból. A memóriája jó volt, de a kiejtése tagadhatatlanul kyrr. - Ha ezt a manók hallanák, soha többé nem engednének fa alá állni. - A gnómok fejbe vágnának egy ásóval. - Gondolod, hogy az orgok kijelentenék, hogy nem vagyok méltó fogyasztásra? Közeledtünk a kunyhójukhoz. Bár be voltak zárva, katonák őrködtek a közelben. Az egyik ablakból egy org

meresztette ránk a szemét. Ezek az emberevő óriások nem csak a méretük és a kegyetlenségük miatt veszélyesek. Elég rád nézniük, hogy minden titkodat tudják, és ezt fel is használják. Ha akarnak, ellenállhatatlanul meggyőzőek tudnak lenni. Az első kyrr mondatuk végére elfeledkezel a hegyes fogaikról, a körmük alatt a megszáradt vérről és az arcukon csomókban növő durva fekete szőrről. Jóképűnek látod és a legjobb barátaidnak képzeled őket. A második mondat végére az org annyira megnyer magának, hogy azt tehet veled, amit akar: lábosba dobhat és megfőzhet, de ha nagyon siet, nyersen is elfogyaszthat. - Pvik aujé zkoak - szólt egy szelíd, selypítő hang. - Hallottad ezt? - kérdeztem. - Nem úgy hangzott, mint egy org. Merről jött? - Pvik aujé zkoak - ismételte a hang ezúttal könnyekkel küszködve. Egy gnómgyerek dugta ki a fejét a csatornából, alig másfél méterre a kunyhótól. Az orggal egyszerre vettük észre. Eléri a gyereket az üvegezetlen ablakból! Feléje iramodtam, de Char gyorsabb volt. Megragadta a kisfiút, épp mielőtt az org elérte volna. Char elhátrált, és tartotta a kicsit, aki összevissza tekergett, hogy kiszabaduljon a szorításából. - Add ide! - mondtam, mert úgy gondoltam, sikerül elhallgattatnom. Char átadta. - Szee frah minn - sziszegte az org és vadul meredt Charra. - Minn ssing szee. minn tooss fornsz.

Aztán hozzám fordult és megváltozott az arckifejezése. Nevetni kezdett. - Mmeu ngah süss hijinn emmong. minn whadz szeeuiv. Szee aah ohrt hahj etssif szee. A nevetéstől kicsordult a könnye, és végigfolyt az arcán, sávokat festve mocskos képére. Aztán kyrrül folytatta, a legkisebb erőfeszítést sem téve, hogy meggyőző legyen. - Gyere ide és hozd a gyereket! Álltam a sarat. Meg kell törnöm az átkot. Az én életem és a kicsié függ tőle. A térdem remegni kezdett a kényszertől, hogy elinduljak. Ellenálltam, de az izmaim görcsbe rándultak, és a lábamba nyilalló fájdalom hasított. A nagy erőfeszítésben magamhoz szorítottam a gnómgyereket, aki üvöltött és rángatózott a karomban. Az org csak nevetett. Aztán ismét megszólalt. - Engedelmeskedj ebben a pillanatban! Gyere! Most! Akaratom ellenére tettem egy lépést. Megálltam, mire a remegés újrakezdődött. Még egyet léptem. Aztán még egyet. Semmi mást nem láttam, csak a gonoszul bámuló arcot, ahogy egyre közelebb és közelebb kerül.

Hetedik fejezet - Hova mész? - kiáltott Char. Láthatta, hogy hova megyek. - Muszáj - feleltem. - Állj meg! Parancsolom, hogy állj meg! Megálltam, még mindig remegve. Közben katonák vették körül a kunyhót kivont kardjuk az orgot fenyegette. Az csak nézett rám, aztán hátat fordított és visszavonult a kunyhó félhomályába. - Miért hallgattál rá? - kérdezte Char. Még mindig a gyerekkel küszködtem. Húzogatta a pici szakállát és izgett-mozgott, hogy kiszabaduljon. - Pvik azug fraekh - sírta. Hogy kibújjak a válasz alól, a kicsi sorsára tereltem a szót. - Nagyon rémült szegény. De Char figyelmét nem sikerült elterelnem. - Miért hallgattál rá, Ella? Mondanom kellett valamit. - A szeme - hazudtam. - Volt valami a szemében. Muszáj volt engedelmeskednem. - Találtak egy új módszert a megbabonázásunkra? hangja aggodalmasan csengett. - Ezt jelentenem kell apámnak. A gnómgyerek üvöltött és hadonászott. Gondoltam, talán a papagáj szavai lecsillapítják. Kimondtam őket, remélve, hogy nem sértőek.

- Fvtkor evtug brzzej írth immadbok evtug brzzej. A gyerek arca felderült, és mosolyogni kezdett, kimutatva parányi babafogait. - Fvtkor evtug brzzej írth immadbok evtug brzzej ismételte. Pufók, ráncos arcán gödröcskék jelentek meg. Letettem és megfogta a kezünket. - A szülei biztosan aggódnak - mondtam. Nem tudtam, hogyan kérdezzem meg tőle, merre vannak, de valószínűleg úgyis kicsi, hogy válaszoljon. Sem a vérengző szörnyetegeknél, sem a legelésző állatoknál nem találtuk meg őket. Végül a tó közelében megpillantottunk egy öreg gnómhölgyet, aki a térdére hajtott fejjel ült a földön, akárcsak a lesújtottság megtestesítője. Több másik gnóm keresgélt a nádasban és a bokrok között, illetve kérdezősködött az arra járóktól. - Frékremm - kiáltotta a gnómgyerek és húzni kezdett minket. Az idős gnóm felnézett, és látszott, hogy az arca könnytől maszatos. - Zulph - fölkapta, magához ölelte és beborította csókjaival az arcát és a szakállát. Aztán észrevett minket és felismerte Chart. - Fenség, köszönöm, hogy visszahozta az unokámat. Char zavartan köhécselt. - Öröm számunkra, hogy visszaadhattuk, asszonyom mondta. - Kis híján egy org ebédje lett.

- Char ... Charmont herceg mentette meg - tettem hozzá. És engem is, gondoltam. - Az összes gnóm nevében hálás vagyok fenségednek hajolt meg a gnóm. - Az én nevem Zataph. Alig volt magasabb nálam, de jóval szélesebb - nem kövér, csak széles. Mikor elérik a felnőttkort, a gnómok széltében nőnek tovább. Ő volt a legméltóságteljesebb személy, akivel valaha találkoztam, és a legöregebb is kivéve talán Mandyt. A ráncai is ráncosak voltak, vastag bőre rengeteg kisebbnagyobb redőből állt. Ködös, rézszínű szeme mélyen ült. Pukedliztem, és kis híján hasra estem. - Ella vagyok - mondtam. Több gnóm gyűlt oda, és körülvettek. - Hogyan vettétek rá, hogy veletek jöjjön? - kérdezte Zataph. - A legtöbb emberre nem hallgatna. - Ella beszélt hozzá - mondta Char, és hallatszott, hogy büszke rám. - Mit mondtál neki? Tétováztam. Utánozni a papagájokat Simonnak és beszélni egy kisbabához nem ugyanaz, mint nevetségessé tenni magam ez előtt a tekintélyes hölgy előtt. - Fvtkor evtug brzzej írth immadbok evtug brzzej feleltem végül. - Nem csoda, hogy veled jött - mondta Zataph.

- Frekh! - kurjantott Zulph vidáman, és fészkelődni kezdett nagyanyja karjában. Egy fiatalabb gnómhölgy átvette a kicsit. - Hol tanultál meg gnómul? - tudakolta. - Én Zulph anyukája vagyok. Elmeséltem neki a papagájokat. - Mit mondtam Zulph-nak? - Ez egy kifejezés. Üdvözlésként használjuk - mondta Zataph. - Kyrrül annyit tesz: a földművelés gyarapítja a vagyont és jót tesz az egészségnek. - Felém nyújtotta a kezét. - Nem Zulph az egyetlen, akit meg fogsz menteni. Látom. Mit láthatott még? Mandy mondta, hogy egyes gnómok látják a jövőt. - Látod, hogy mi vár rám? - A gnómok nem látnak tényeket. Hogy mit veszel föl holnap, vagy mit fogsz mondani, az rejtély. Csak körvonalakat látok. - Mit mutatnak? - Veszélyt, keresést és három alakot. Közel állnak hozzád, de nem a barátaid. Óvakodj tőlük! Az állatkertből kifele menet Char így szólt: - Ma este megháromszorozom az őrök számát az orgoknál. És hamarosan fogok neked egy kentaurt. Olga nagysád pontosan érkezett. Ő és a leányai végignézték, amint a ládámat és egy hordó tonikot

fölpakoltak a hintó tetejére. Apa kikísért, és Mandy is ott állt a háttérben. - Milyen kevés holmid van! - csodálkozott Hattie. Olga nagysád helyeselt. - Ella ruhatára nem a társadalmi rangjának megfelelő, Sir Peter. Az én leányaimnak összesen nyolc ládájuk van. - Hattie-nek öt és fél ládája van, Anya. Nekem meg csak... - Olive elhallgatott, hogy kiszámolja az ujjain. - ... kevesebb. Nekem kevesebb van, és ez nem igazság. Apa hízelgően közbevágott. - Igazán kedves kegyedtől, Olga nagysád, hogy magukkal viszik a lányomat. Remélem, nem lesz a terhükre. - Ó, biztosíthatom, Sir Peter, hogy engem a legkevésbé sem fog zavarni, ugyanis én nem megyek. A bizalmas megszólítás hallatán Apa arca megrándult. - A kocsis és két inas kíséretében az orgok kivételével mindentől biztonságban lesznek - folytatta Olga nagysád. - És az orgokkal szemben én sem nyújtanék védelmet. Ráadásul biztosan jobban fognak szórakozni öreg anyjuk nélkül. Apa hallgatott egy sort, aztán így szólt: - Dehogyis öreg, hölgyem. Szó sincs ilyesmiről. Hozzám fordult. - Kellemes utazást kívánok, gyermekem. Arcon csókolt. - Hiányozni fogsz.

Hazug. Az egyik inas kinyitotta a hintó ajtaját. Hattie-t és Olive-ot besegítették. Odafutottam Mandyhez. Nem tudtam itthagyni búcsúölelés nélkül. - Tüntesd el őket mind! Kérlek - suttogtam. - Jaj, Ella, drágaságom. Minden rendben lesz. Szorosan magához ölelt. - Eleanor, a barátnőid már várnak! - szólt Apa. Bemásztam a kocsiba, és a kézitáskámat elhelyeztem a sarokban. Elindultunk. Hogy megnyugodjak, megérintettem a mellkasomat, ahová Édesanya nyakláncát rejtettem. Ha élne, most nem kellene a tovagördülő kocsiban ülnöm ilyen alakok társaságában. - Én soha nem ölelnék át egy szakácsnőt - borzongott meg Hattie. - Az biztos - értettem egyet. - Mert nem hagyná. Hattie visszatért egy korábbi témához. - Ilyen kevés csomaggal a többi lány aligha fogja tudni, hogy cseléd vagy-e, vagy közülünk való. - Miért olyan gyűrött a ruhád eleje? - kérdezte Olive. - Nyaklánc van rajtad? Miért a ruhád alatt hordod? tudakolta Hattie. - Azért rejtegeted, mert csúnya? - érdeklődött Olive. - Nem csúnya. - Mutasd meg! Ollie és én úgy szeretnénk látni. Egy parancs. Kihúztam a ruhám alól. Itt nem lehet baj belőle, mert nincsenek tolvajok a környéken.

- Óóóó! - ámult Olive. - Még szebb, mint Mama legelegánsabb lánca. - így már senki sem fog cselédnek nézni. Nagyon finom munka. Bár neked túlságosan hosszú. - Hattie az ezüstláncokat tekergette. - Nézd, Olive, hogy fénylenek a gyöngyök. Olive is fogdosni kezdte a láncot. - Hagyjátok abba! - húzódtam el tőlük. - Nem lesz semmi baja. Fölpróbálhatom? Anya is mindig megengedi, hogy fölpróbáljam a nyakláncait, és sosem teszek kárt bennük. - Nem, nem engedem. - Ó, engedd meg! Úgy szeretném. Újabb parancs. - Muszáj? - csúszott ki a számon. Legszívesebben leharaptam volna a nyelvemet. Hattie szeme felcsillant. - Igen, muszáj. Add ide. - De csak egy percre - mondtam, ahogy kikapcsoltam. Nem húztam az időt. Nem szabad, hogy lássák, ahogy küzdök az átokkal. - Kapcsold be ... Engedelmeskedtem. - ... Olive! A parancs a húgának szólt. - Köszönöm, drágám. - Hattie visszaült a helyére. - Arra születtem, hogy ilyen ékszereket hordjak. - Engedd, hogy én is fölpróbáljam, Ella! - kérte Olive. - Majd ha idősebb leszel - válaszolt Hattie. De teljesítenem kellett Olive kérését. Elszántan próbáltam semmibe venni a parancsát, de az összes panasz

megjelent: kavargott a gyomrom, dübörgött a halántékom és alig kaptam levegőt. - Hadd vegye föl ő is - szűrtem a fogam között. - Látod? - mondta Olive. - Ella megengedte. - Én tudom, mi a jó neked, Olive. Te és Ella mindketten túl fiatalok vagytok... Rávetettem magam és leszedtem róla a nyakláncot, mielőtt még megállíthatott volna. - Ne add oda neki, Ella! - mondta Hattie. - Add viszsza nekem! - Nekem add, Ella! - szólt Olive, felemelve a hangját. Ne légy olyan gonosz, Hattie! Elragadtam Hattie-től a láncot és odaadtam Olive-nak. Hattie rám bámult. Éreztem, hogy kezd rájönni, mi is folyik itt valójában. - Édesanya viselte ezt a láncot az esküvőjén mondtam, hogy eltereljem a figyelmét. - És az ő édesanyja... - Mindig ilyen engedelmes vagy, Ella? Add vissza a nyakláncot! - Nem hagyom - mondta Olive. - De hagyod, vagy gondoskodom róla, hogy ne kapj ma vacsorát. Elvettem a nyakláncot Olive-tól. Hattie a nyakába rakta, és önelégülten simogatta. - Nekem kéne ajándékoznod. A barátságunk jelképeként.

- Nem vagyunk barátok. - Dehogynem. Egészen odavagyok érted. Olive is kedvel, ugye, Olive? Olive ünnepélyesen bólintott. - Tudom, hogy nekem adod, ha megparancsolom. Tedd meg, Ella, a barátságunk kedvéért! Muszáj. Nem, nem fogom! Nem lehet az övé! - A tied lehet - fakadt ki belőlem. - Köszönöm. Milyen nagylelkű barátnőnk van, Olive. Témát váltott. - A szolgák nem takarították ki rendesen a hintót. Az a porcica szégyen. Nem kellene ilyen mocsokban utaznunk. Szedd föl, Ella! Egy kedvemre való parancs. Felkaptam a koszt és belenyomtam a képébe. - Istenien áll - mondtam. De a bosszú enyhe volt.

Nyolcadik fejezet Hattie nem tudott Lucindáról és az átokról, de rájött, hogy minden parancsát teljesítenem kell. Mikor az arcába nyomtam a koszt, csak mosolygott. A mosolyában benne volt, hogy a kosz édeskevés a hatalmával szemben. Visszahúzódtam a kocsi sarkába, és kibámultam az ablakon. Hattie nem parancsolta meg, hogy ne vegyem vissza a nyakláncot. Mi történne, ha leemelném arról a nagy fejéről? Vagy ha letépném a nyakáról? Az sem számít, ha elszakad, csak ne legyen az övé. Megpróbáltam. Parancsoltam a karomnak, hogy mozduljon, a kezemnek, hogy ragadja meg, de hiába. Az átok nem engedte. Ha valaki más parancsolta volna, hogy vegyem vissza, meg kellett volna tennem. De magamat nem tudtam rávenni, hogy visszaszerezzem. Így hát kényszerítettem magam, hogy nézzem, és hozzászokjam a látványhoz. Mialatt figyeltem, Hattie kárörvendően simogatta a láncot. Néhány perc múlva lecsukódott a szeme, és horkolni kezdett. Olive fölállt és odaült mellém. - Én is akarok egy ajándékot, hadd lássa mindenki, hogy barátnők vagyunk - mondta. - Miért nem adsz inkább te nekem valamit? Összevonta a szemöldökét. - Nem. Te adj nekem! Parancs. - Mit szeretnél? - kérdeztem.

- Pénzt. Pénzt adjál! Ígéretéhez híven Apa adott nekem egy tárca Jékát. Belenyúltam a kézitáskámba, és előhúztam egy érmét. - Tessék. Most már barátnők vagyunk. Olive ráköpött a pénzre, és megdörzsölte, hogy csillogjon. - Igen, barátnők - helyeselt. Visszaült a helyére, és az arcához emelte a pénzt, hogy tanulmányozhassa. Végigmértem a horkoló Hattie-t. Minden bizonnyal arról álmodik, hogy milyen parancsokat fog nekem adni. Végigmértem Olive-ot, aki a Jéká peremét görgette végig a homlokán és az orrán. Most már szinte vágyódtam a hölgynevelő iskola után. Ott legalább rajtuk kívül is lesz társaságom. Hamarosan Olive is csatlakozott nővéréhez a szunyókálásban. Mikor meggyőződtem róla, hogy mindketten mélyen alszanak, végre elő mertem venni Mandy másik ajándékát, a tündérmesés könyvet a táskámból. Hátat fordítottam a lányoknak, hogy elrejtsem a könyvet, és hogy több fényhez jussak az ablaknál. Mikor kinyitottam, tündérmese helyett egy képet találtam Mandyről! Épp egy fehérrépát szeletelt. A répa mellett ott volt az a csirke, amit reggel kopasztott meg. Mandy sírt. Gyanítottam, hogy könnyekkel küszködik, mikor megölelt. A kép elmosódott, mert az én szemem is megtelt

könnyekkel. De nem akartam sírni Hattie és Olive előtt, még akkor sem, ha alusznak. Ha Mandy itt volna velem a kocsiban, szorosan átölelne, és én kisírhatnám magam. Simogatná a hátamat, és azt mondaná... Nem. Ezektől a gondolatoktól csak sírva fakadok. Ha Mandy itt volna, elmagyarázná, hogy miért lenne nagy és rossz varázslat Hattie-t nyúllá változtatni. Aztán megint tűnődhetnék, hogy mire is jók a tündérek tulajdonképpen. Ez segített. Ellenőriztem, hogy nem ébredtek-e fel, aztán szemügyre vettem a következő oldalt. Egy szobát ábrázolt, ami Jerrold király palotájának egyik terme lehetett, mert Char is ott volt, a falikárpit fölött a falon Kyrria festett címere díszelgett. Char három katonához beszélt, akik korábban az orgoknál őrködtek az állatkertben. Ki akartam deríteni, mit jelenthet ez. Talán találok rá magyarázatot. Lapoztam, és újabb két illusztrációt találtam, de ezeknek semmi közük nem volt Charhoz és a katonákhoz. A hátoldalon Frell térképe volt. A kastélyunkat láttam és fölötte a feliratot: Frell ura, Sir Peter. Ujjammal követtem a régi várhoz és az állatkerthez vezető utat. Ott volt a dél felé vezető út, amin most hajtottunk, jóval túl a térkép határán, túl a frelli birtokon. A jobb oldali képen Apa hintója volt látható, három öszvér vontatta, áruval megrakott kocsi kíséretében. Apa a hintó bakján ült a kocsis mellett, aki az ostorát suhogtatta.

Apa beledőlt a szélbe és vigyorgott. Vajon mi lesz a következő oldalon? Ezúttal egy igazi tündérmesét találtam: A suszter manóit. De ebben a változatban mindegyik manónak külön személyisége volt, és így én jobban megismertem őket, mint maga a suszter. Végre azt is megértettem, miért tűntek el a manók, miután a suszter ruhát varrt nekik. Egy óriás segítségére siettek, aki nem tudott megszabadulni a szúnyogoktól, mert olyan kicsik voltak, hogy nem látta őket. Bár a manók hagytak egy köszönőlevelet a suszter asztalán, ő véletlenül rátette a kávéscsészéjét, aminek nedves volt az alja, és a levél hozzátapadt. Most már volt értelme a történetnek. - Érdekes lehet a könyved. Hadd lássam! - szólalt meg Hattie. Fölugrottam. Ha ezt is elveszi tőlem, megölöm. A könyv nehezebb lett, ahogy átnyújtottam. Hattie szeme elkerekedett, miközben olvasott. - Te élvezed ezt? A kentauratka életciklusa - Lapozott. - A gnómok ezüstbányászata veszélyes terepen. Ugye, milyen érdekes? mondtam megkönnyebbülten. - Olvashatod egy darabig. Ha barátok leszünk, osztanunk kell egymás érdeklődését. - Te oszthatod az én érdeklődésemet, drágám. Visszaadta a könyvet. Az utazás megtanított rá, hogy mit várjak Hattie-től. Első éjszaka a fogadóban közölte velem, hogy a cselédjük helyén ültem a hintóban.

- De megengedem, hogy elfoglald a helyét. - Aztán meggondolta magát. - Nem, te majdnem nemes vagy. Sértés lenne cselédet csinálni belőled. Az udvarhölgyem leszel, és néha megosztalak a húgommal. Ollie, van valami, amiben Ella segíthetne neked? - Nincs. Egyedül is tudok öltözködni - mondta Olive dacosan. - Senki sem mondta, hogy nem tudsz. - Hattie leült a közös ágyra, amin mindhárman aludni fogunk. - Térdelj le, és vedd le a papucsomat, Ella. Fáj a lábam. Szó nélkül engedelmeskedtem. Az orrom megtelt a lába bűzével. Az ablakhoz vittem a papucsát és kihajítottam. Hattie ásított. - Csak a magad dolgát nehezíted. Menj le érte. Olive az ablakhoz rohant. - A papucsod egy moslékos vödörbe esett! Vissza kellett vinnem a bűzlő lábbelit a szobánkba, de Hattie kénytelen volt hordani, amíg tisztát nem tudott szerezni a ládájából. Ez után az eset után Hattie jobban átgondolta a parancsait. Másnap reggelinél a zabkását ehetetlennek nyilvánította. - Ne edd meg, Ella! Beteg leszel tőle. - Nagy kanállal merített a zabkásából. Gőz szállt föl az előttem álló tálból. Fahéjillat csapta meg az orromat. Mandy is mindig tett fahéjat a zabkásába. - Miért eszed meg, ha rossz? - kérdezte Olive a nővérét.

- Éhes vagyok. - A tied jónak tűnik. Az enyém rossz, de azért megeszem. - Lenyalt egy kis zabkását a szája sarkából. Szükségem van táplálékra, hogy gondoskodni tudjak rólatok az úton. - Nem kell gondoskodnod ... - kezdte Olive. Nem ízlik a zabkása, kisasszony? aggodalmaskodott a fogadós. - A húgom gyomra kényes - mondta Hattie. - Elviheti a tányérját. - Nem vagyok a húga - mondtam, miközben a fogadós eltűnt a konyhában. Hattie nevetve kotorta ki a tálból a maradék kásáját. A fogadós visszatért egy tál vastag, barna, magos-mazsolás kenyérrel. - Ettől talán a kisasszony gyomra is kísértésbe jön mondta. Sikerült egy nagyot harapnom belőle, mielőtt egy hölgy a szomszéd asztalnál elszólította a fogadóst. - Tedd le, Ella! - Hattie letörte a kenyér csücskét és megkóstolta. - Ez túlságosan tápláló. - A tápláló étel jót tesz nekem - szólt Olive és átnyúlt az asztalon. Négy harapással eltüntették a reggelimet. A tonikon kívül ez a falat kenyér volt az utolsó étel, amihez a háromnapos út során jutottam. Hattie a toniktól is megfosztott volna, ha előbb meg nem kóstolja. Élvezettel néztem az undorodó kifejezést az arcán, ahogy lenyelte.

Kilencedik fejezet Dús termőföldeken haladtunk át az utolsó napon, útban Jenn városába, ahol a hölgynevelő iskola állt. Az idő fülledt volt és párás, és olyan melegem volt, hogy szinte az éhséget sem éreztem. Hattie-nek csak egy parancsra maradt ereje: hogy legyezzem. - Engem is legyezz! - mondta Olive. Rájött, hogy ha Hattie parancsol valamit, megteszem, és ha ő is ugyanazt parancsolja, neki is szót fogadok. Hattie nem világosította föl az engedelmességemről. Egyébként sem magyarázott sokat a lassú észjárású Olivenak, és valószínűleg élvezte, hogy megtarthatja magának a hasznos titkot. A karom sajgott. A gyomrom korgott. Az ablakon át egy juhnyájat bámultam, és valami időtöltés után sóvárogtam, ami elterelhetné gondolataimat a bárányhúsos lencsesalátáról. A kívánságom azonnal teljesült, mert a hintó őrült száguldásba kezdett. - Orgok! - kiáltott a kocsis. Porfelhő borította be az utat a hátunk mögött. A távolban egy csapat org rajzolódott ki, ahogy a port felverve kergettek minket. De mi gyorsabban haladtunk. A felhő távolodott. - Miért szaladtok el a barátaitok elől? - kiáltotta az egyikük a legédesebb hangon, amit valaha hallottam. Teljesítjük a szívetek minden vágyát! Gazdagság, szeretet, örök élet!

A szívünk vágyát?! Édesanya! Az orgok visszahozzák a halálból. Miért rohanunk el attól, amit a legjobban szeretnénk? - Lassíts! - adta ki fölöslegesen a parancsot Hattie. A kocsis már megfékezte a lovakat. Az orgok már csak méterekre voltak. Mivel rájuk nem hatott a varázslatuk, a bárányok bégettek rémületükben. A hangjuk hamar elnyelte az orgok mézesmázos szavait, és a varázs megtört. Eszembe jutott, hogy az orgok nem éleszthetik föl Édesanyát. A lovakat megint vágtára fogták. De az orgok pillanatokon belül elhagyják a bárányokat, és újra a kezükben leszünk. - Kezdjetek kiabálni, hogy ne halljuk őket! - ordítottam Hattie-re, Olive-ra, a kocsisra és az inasokra. A kocsis kapcsolt elsőként és csatlakozott a kiabáláshoz, olyan szavakat üvöltve, amiket azelőtt sosem hallottam. Aztán Hattie is rákezdte. - Engem egyetek meg utoljára! - sikította. De Olive volt, aki megmentett: ordítása minden képzeletet felülmúlt. Nem is értem, hogy nem fulladt meg, hiszen üvöltés közben lélegzethez sem jutott. Ordított, ordított, amíg elhaladtunk Jenn külvárosának házai mellett, amíg az orgok el nem tűntek a távolban, és amíg magamhoz nem tértem a rémületből. - Csönd, Ollie! - csitította Hattie. - Senkit sem esznek meg. Megfájdul tőled a fejem.

De Olive csak akkor hallgatott el, mikor a kocsis megállította a hintót, beszállt hozzánk és keményen arcul ütötte. - Sajnálom, kisasszony - mondta, és kiugrott. A hölgynevelő iskola hétköznapi faépület volt. A nagy szoknyás lányalakra metszett hatalmas bokroktól eltekintve akár egy nem túl sikeres kereskedő otthona is lehetett volna. Reménykedtem, hogy bőkezűen mérik az ételadagokat. Az ajtó kinyílt, ahogy behajtottunk, és egy egyenes tartású, ősz hajú hölgy lépkedett előkelően a hintónk felé. - Isten hozta az ifjú hölgyeket! - mondta a legtökéletesebb bók kíséretében, amit valaha láttam. Viszonoztuk a bókot. - És ő kicsoda? - intett felém. Sietve válaszoltam, mielőtt Hattie-nek lehetősége nyílt volna bemutatni úgy, hogy annak nem örültem volna. - A nevem Ella, asszonyom. Az apám Sir Peter, Frell ura. Írt önnek egy levelet. - Előhúztam a táskámból Apa levelét és a tárcát, amit küldött. A levelet és a tárcát miután szakértően latolgatta a súlyát a köténye zsebébe dugta. - Milyen kellemes meglepetés. Az én nevem Madame Edith, és én vagyok új otthonuk igazgatója. Isten hozta önöket szerény intézményünkben. - Ismét bókolt. Azt kívántam, bárcsak abbahagyná. A jobb térdem megreccsent, ahogy behajlítottam.

- Épp az imént ebédeltünk. Ennyit a bőkezű adagokról. - És most kezdünk hozzá a hímzéshez. A többi fiatal hölgy már alig várja, hogy megismerhesse önöket, és a nevelést nem lehet elég korán elkezdeni. Egy nagy, napos szobába vezetett minket. - Hölgyeim - jelentette be -, három új barátnőjük érkezett. Egy szobányi lány emelkedett föl, bókolt, és ült vissza a helyére. Mindegyikükön rózsaszín ruha volt, a hajukban sárga szalag. Az én ruhám foltos és gyűrött volt az úttól, és a hajam is kócos és rendetlen lehetett. - Folytassák a munkát, hölgyeim! - szólt Madame Edith. - Kézimunka kisasszony majd segít az új növendékeknek. Letelepedtem egy székre az ajtóhoz közel, és dacosan szemléltem az eleganciát, ami körülvett. Tekintetem találkozott egy korombeli lányéval. Tétován rám mosolygott. Enyhülhetett az arckifejezésem, mert a mosolya szélesedett, és kacsintott is hozzá. Kézimunka kisasszony közeledett, kezében egy tűvel, különböző színű cérnákkal és egy kerek fehér vászonnal, amire virágminta volt előrajzolva. A kövonalat követve kellett kihímeznem a virágokat. Ha elkészül, a vászonból párnavagy széktámlahuzatot lehet csinálni. Miután elmagyarázta, mi a teendőm, Kézimunka kisasszony otthagyott, feltételezve, hogy tudom, hogyan

kell hímezni. De még sosem volt tű a kezemben. Hiába néztem a többieket, nem sikerült befűznöm. Negyedórán át kínlódtam, mire Kézimunka kisasszony odasietett hozzám. - Ez a gyermek orgok vagy még rosszabbak között nevelkedett! - kiáltott fel, és kikapta a tűt kezemből. Finoman tartsa, ez nem lándzsa! Közelítse hozzá a cérnát! Zöld cérnát fűzött a tűbe, és visszaadta nekem. Utasítása szerint finoman tartottam. Otthagyott, és én bambán bámultam a feladatomra. Aztán a tűt egy rózsa kövonalába szúrtam. A fejem zúgott az éhségtől. - Köss csomót a cérna végére, és alulról kezdj hozzá! mondta az a lány, aki rám kacsintott. Mellém húzta a székét. - És Kézimunka kisasszony kinevet, ha zöldre varrod a rózsát. A rózsának pirosnak vagy rózsaszínnek kell lennie, legfeljebb sárgának, ha merész vagy. A ruhájához hasonló rózsaszín anyag volt az ölébe terítve. Föléhajolt, hogy egy parányi öltést varrjon. Sötét haja sok copfba volt összefonva, amiket a feje búbján kontyba fogott. Bőre fahéj színű volt, egy árnyalatnyi málnával az orcáin. Mindenről étel jutott az eszembe. Ajkai felfelé görbültek, és ez elégedett és nyugodt kifejezést kölcsönzött neki. Areidának hívták, és a családjával Amontában lakott, egy ayorthai városban a határ mentén. Ayorthai kiejtéssel beszélt, ajkait összecuppantva az m-ek után, és az l-eket jnek ejtve.

- Abensa utyu anja ubensu - mondtam, remélve, hogy ez az Örülök, hogy megismerhetlek ayorthai megfelelője. Ezt még az egyik papagájtól tanultam. Elragadtatva mosolygott rám. - Ubensu ockomma Ayortha? - Csak egy pár szót ismerek - vallottam be. Borzasztó csalódott volt. - Olyan jó lett volna valakivel az anyanyelvemen beszélni. - Megtaníthatnál. - A kiejtésed jó - mondta tűnődve -, de Írás kisasszony mindenkinek tanítja az ayorthait, és senkinek sem megy egyáltalán. - Jó a nyelvérzékem. Rögtön tanítani kezdett. Amit egyszer hallottam, arra mindig emlékeztem, ha nyelvekről volt szó. Egy óra elteltével már rövid mondatokat alkottam. Areida sugárzott a boldogságtól. - Utyu ubensu evtame oyjento? Szereted a hölgynevelő iskolát? - kérdeztem. Megvonta a vállát. - Nem? Nagyon szörnyű? - kérdeztem, visszaváltva kyrre. Árnyék vetődött elhanyagolt hímzésemre. Kézimunka kisasszony fölemelte a párnahuzatomat, és drámaian jelentette be:

- Három öltés egész idő alatt. Három óriási, rendetlen öltés. Mint három szétálló fog egy hiányos fogsorban. Menjen a szobájába, és maradjon is ott lefekvésig. Ma nem kap vacsorát. A gyomrom akkorát kordult, hogy azt az egész iskolának hallania kellett. Hattie önelégülten vigyorgott rám, maga sem tervezhette volna jobban. Nem fogok a kedvére tenni. - Nem vagyok éhes - állítottam. - Akkor reggelihez se jöjjön le, hogy legyen ideje megbánni, amit tett.

Tizedik fejezet Egy szobalány végigvezetett egy ajtókkal szegélyezett folyosón. Az ajtók mindegyike különböző pasztellszínre volt festve és egy kártya lógott rajta a szoba nevével. Elhaladtunk a Zöldalma Szoba, a Százszorszép Szoba és az Opál Szoba előtt, végül megálltunk a Levendula Szobánál. A szobalány kitárta az ajtót. Egy pillanatra még az éhségről is elfelejtkeztem. Minden halványlila felhőbe burkolódzott. A lila minden árnyalata jelen volt a bágyadt rózsaszínestől a sápadt kékesig, de egyetlen más szín sem látszott. Az ablakban a szalagfüggöny meglobogott a szellőtől, ahogy becsukódott mögöttem az ajtó. A lábam alatt óriási ibolyát ábrázoló szőnyeg feküdt. A sarokban egy lila káposztának álcázott díszes éjjeliedény állt. Az öt ágy fátyolos anyaggal volt letakarva. Az öt öltözködőasztal halvány és még halványabb levendulaszínben hullámzott. Szerettem volna levetni magam egy ágyra, és sírni az éhségtől és minden mástól, de ezek nem olyan ágyak voltak, amire az ember csak úgy leveti magát. Az egyik ablak előtt egy lila szék állt. Leültem rá. Ha nem halok éhen, itt leszek egy örökkévalóságig a kiállhatatlan kisasszonyokkal és Hattie-vel, aki állandóan parancsolgat. Madame Edith kertjét bámultam az ablakon át, amíg a kimerültség és az éhség teljesen el nem kábított. Hamarosan elaludtam.

- Tessék, Ella. Edd meg! Sürgető suttogás tolakodott be a gesztenyével töltött fácánról szóló álmomba. Valaki megrázta a vállamat. - Ébredj, Ella! Ébredj föl! Parancs. Fölébredtem. Areida egy zsömlét nyomott a kezembe. - Csak ezt tudtam szerezni. Edd meg, mielőtt ideérnek a többiek! Két harapással eltüntettem a puha fehérséget, amiben több volt a levegő, mint a zsömle, de még ez is több, mint amit az elmúlt napokban ettem. - Köszönöm. Te is itt alszol? Bólintott. - Hol? Kinyílt az ajtó, és három lány lépett be. - Nézzétek, hogy összetartanak a csudabogarak! A beszélő az iskola legmagasabb növendéke volt. Areida ayorthai akcentusát utánozva beszélt. - Ecete iffibensi asura edanse evtame oyjento? kérdeztem Areidától. Mindig így viselkednek a hölgynevelő iskolában? - Otemso iffibensi asura ippiri. Néha még sokkal undokabbak. - Te is ayorthai vagy? - kérdezett a magas lány. - Nem, de Areida megtanítja nekem gyönyörű anyanyelvét. Ayorthaiul te iburi unju vagy. - Ez csak magas lányt jelentett. Nem tudtam semmi sértést ayorthaiul. De Areida elnevette magát, és ettől bántó jelzőnek tűnt. Én is

nevettem. Areida rám rogyott, és együtt rázkódtunk a lila széken. Az igazgatónő, Madame Edith sietett be a szobába. - Hölgyeim, mit látok? Areida felugrott, de én ülve maradtam. Nem tudtam abbahagyni a nevetést. - A székeim nem arra valók, hogy ilyen durva bánásmódnak tegyék ki őket. Hallja? Ella! Fejezze be ezt az illetlen nevetést! Halkan kuncogtam tovább. - Így már jobb. Mivel ez az első napja, megbocsátom a viselkedését, remélve, hogy holnapra megjavul. - Madame Edith a többiekhez fordult.- Bújjanak hálóingbe, hölgyeim. Az álom ezüstszárnyon közeledik. Areida és én összenéztünk. Nagyon mulattató dolog, ha valakinek barátnője van. Az álom ezüstszárnyai mindenkit elértek, csak engem kerültek el messzire. A hálóingen, amit kaptam, annyi volt a szalag és a fodor, hogy képtelenség volt kényelmesen elhelyezkedni benne. Kicsusszantam az ágyból, és kinyitottam a kézitáskámat. Ha már aludni nem is, legalább olvasni tudok. Madame Edith úgy gondolta, ifjú hölgyektől elvárható, hogy féljenek a sötétben, ezért egy lámpa égve maradt. A könyvemben egy levél volt Mandytől. Kedves Ella! Ma reggel kalácsot sütöttem. Bertha, Nathan és én lefekvés előtt fogjuk megenni. De kettővel többet csináltam, így a tiédet majd el kell osztanunk. Megfogadtam,

hogy nem foglak avval traktálni, mennyire hiányzol, és látod, mégis hogyan kezdem. Az a Simon nevű papagájos ember itt járt ma, és hozott neked egy madarat. Gnómul és manóul beszél. Simon szerint az állatkertben nem tartották elég pompásnak, de te biztosan kedvelni fogod. Elmondta, hogy mit eszik. Sosem hittem, hogy egy papagájra fogok főzni. Nagyon örülnék, ha időnként befogná a csőrét. Talán van valahol egy papagájpörkölt-receptem. Ne aggódj, kedves, a világért sem főzném meg az ajándékodat. Tegnap volt egy fenségesebb látogatód, és az ő ajándéka nagyobb volt egy madárnál. A herceg maga jött el hozzád, egy kentaurcsikót vezetve. Mikor megmondtam neki, hogy nem vagy itthon, tudni akarta, hova mentél és mikor jössz vissza. És amikor meghallotta, hogy hölgynevelő iskolába küldtek, felháborodott. Követelte, hogy mondjam meg, miért kellene belőled hölgyet nevelni, mikor te Ellának vagy jó. Nem tudtam válaszolni neki, mert én is ugyanezt a kérdést szeretném föltenni apádnak. Azt viszont megmondtam, hogy nem tudnánk hol tartani egy kentaurcsemetét. Igazi szépség, de mit kezdenék vele? A herceged felajánlotta, hogy felneveli neked. Megkért, hogy írjam meg, a csikó neve Alma. Erről eszembe jutott, mit kíván a jó modor, és a csikót megkínáltam a nevével, mielőtt távoztak. Ha már távozásról van szó, apád ugyanaznap utazott el, mint te. Úgy mondta, a kis zöldekhez megy, ami, mint rájöttem, a manók tiszteletlen elnevezése. Azt is mondta, hogy a közeljövőben ne várjuk vissza. Bárcsak nemsokára hazajönnél!

Bertha és Nathan csókjaikat küldik, és én is egy vékával, egy hordóval, egy tonnával. A te jó öreg szakácsnőd, Mandy Ui. : Ne felejtsd el meginni a tonikot! Becsuktam a könyvet. - Kérlek, ne töröld ki a levelet! - suttogtam a gerincének, aztán megittam a tonikot. Egy kentaurcsikó! Igazi szépség. Bárcsak láthatnám és megsimogathatnám, hogy megbarátkozzon velem! A könnyek nem jöttek délután, de most kicsordultak. Mandy el volna keseredve, ha tudná, hogy három napig nem ettem, és hogy ki vagyok szolgáltatva egy olyan szörnyetegnek, mint Hattie. Másnap reggel Zene kisasszony éneket oktatott, és kiszúrta magának a hamis hangomat. - Ellának nem tűnik fel, hogy nem csak egy hangból áll a darab - közölte a többiekkel. - Jöjjön ide, gyermekem, és énekelje ki ezt! Leütött egy hangot a csembalón. Nem fog sikerülni. Sosem tudnék tisztán elénekelni egy dallamot. Mi történik, ha nem vagyok képes engedelmeskedni? Nem találtam el a hangot. Zene kisasszony rosszallóan nézett rám. - Magasabban, vagy kénytelenek leszünk elküldeni egy fiatalembereknek fenntartott iskolába, ahol énekelhet mélyen.

Újra leütötte a hangot. Ezúttal túl magasan próbálkoztam. Az egyik lány befogta a fülét. Azt kívántam, bárcsak berepedne a dobhártyája. Zene kisasszony harmadszor is leütötte a hangot. A halántékom lüktetett. Énekeltem. - Egy kicsit lejjebb. Végre eltaláltam. Újat játszott. Kiénekeltem. Lejátszott egy skálát. Minden egyes hangját elénekeltem. Ragyogtam a boldogságtól. Mindig is szerettem énekelni, csak nem tudtam. Újból elénekeltem a skálát, csak most hangosabban. Tökéletes! - Elég volt, ifjú hölgy. Akkor énekeljen, ha mondom, ne máskor! Egy óra múlva Tánc kisasszony utasított, hogy lépjek könnyedén. Júlia volt a párom, a magas lány, aki előző este csúfolta Areidát. A karjára támaszkodtam, hogy megtartsa a súlyomat, és könnyedén léphessek. - Hagyd abba! - húzódott el. Elestem, és körülöttem felharsant a nevetés. Tánc kisasszony felváltotta Júliát, de rá nem támaszkodhattam. Úgy tettem, mintha a lábam léggömbből volna. Úgy tettem, mintha a padló beszakadna, ha nem mozgok könnyedén. Léptünk és suhantunk. Előreugrottunk, aztán vissza. Nem voltam kecses, de legalább nem döngött alattam a padló. A ruhám átnedvesedett az izzadságtól. - Így már mindjárt más. Ebédnél Illemtan kisasszony rám szólt:

- Ne doboljon az ujjaival az asztalon, Ella! Mit szólna ehhez a király? - Gyakran hivatkozott Jerrold királyra. Az asztal mindörökre biztonságban volt tőlem. - Kicsi öltésekkel, Eleanor, és ne rángassa a cérnát! Nem gyeplő, és maga nem kocsis - mondta Varrás kisasszony késő délután. Megszúrtam magam a tűvel, de az öltéseim kisebbek lettek. Mindennap ugyanaz. Rettegtem az újabb parancsoktól. Az átoktól nem tudtam könnyebben teljesíteni a parancsokat. Keményen kellett koncentrálnom egész nap. Gondolatban újra és újra elismételtem a parancsokat. Reggelente utasítottam magam, hogy ne ugorjak ki az ágyból, és hagyjam, hogy a hálóinget a szobalány hajtsa össze. Reggelinél, hogy ne fújjam meg a zabkását, és ne köpködjem ki, ha csomós. A délutáni sétán, hogy ne szökdécseljek meg ugráljak. Egyszer vacsora közben véletlenül megszólaltam hangosan. - Ne szürcsölj! - mondtam magamnak halkan, de a mellettem ülő lány meghallotta és továbbadta a többieknek. Egyedül Írás kisasszony tantárgyai mentek jól: a fogalmazás és a titkosírás. Szépírást is oktatott. Ez volt az egyetlen tárgy, amiből sosem értem el kiváló eredményt, mivel Írás kisasszony nem adott parancsokat. Az ayorthain kívül nem tanított nyelveket.

Mikor közöltem vele, hogy ismerem egy kevéssé az egzotikus nyelveket, és szeretném őket jobban megtanulni, ideadta az egzotikus nyelvek szótárát. Ez lett a második kedvenc könyvem Mandy varázskönyve után. Amikor csak időt szakíthattam rá, a nyelveket gyakoroltam, legtöbbször az orgot. Kegyetlen jelentésük ellenére volt valami vonzó a szavak hangzásában. Simák voltak, lágyak és sikamlósak, mintha egy kígyó beszélne. Például psissabbuss ízletes, ssing evés, hijinn vacsora, effuth íz és ffnoo keserű. A tantárgyakban tanúsított haladásom meglepte a kisasszonyokat. Az első hónapban ritkán voltam jó valamiben. A második hónapban ritkán voltam rossz valamiben. És fokozatosan természetessé váltak a könnyed lépések, az apró öltések, a finom hang, a szálegyenes hát, a térdrecsegés mentes, mély bókok, az ásítás mellőzése, a levesestányér hátrafelé döntése és a szürcsölés kerülése. De az ágyban, elalvás előtt, elképzeltem, mit tennék, ha megszabadulnék Lucinda átkától. Vacsoránál csíkokat festenék az arcomra a szósszal, és megdobálnám húspástétommal Illemtan kisasszonyt. Az igazgatónő legszebb porcelántáljait egyensúlyoznám a fejemen, úgy járkálnék, míg mind össze nem törik. Aztán összeszedném a szilánkokat és a húspástétomot, és az egészet szétkenném az apró öltéses hímzésemen.

Tizenegyedik fejezet Areidán kívül nem sok örömöm telt az iskolai társaságban. Csak Hattie és köre színlelt kedvességet: mézesmázosan és leereszkedően bántak velem, ha mások között voltunk. Utálatos perszónák voltak, ő és a két legjobb barátnőjének nevezett lány, Viola és Delicia. Viola egy nőtlen gróf unokahúga és egyben kizárólagos örököse, akinek leggyakoribb beszédtémája az volt, hogy mi lesz, ha a gróf talál magának feleséget és gyereke születik, ezzel kizárva őt az örökségből. Delicia, egy herceg lánya ritkán beszélt, és olyankor is csak panaszkodott. A szoba huzatos, az étel el van sózva, a szobalány beképzelt, az egyik lány festi a száját. A kisasszonyok sem kedveltek. Először, mikor mindent megtettem, hogy elégedettek legyenek velem, és ez sikerült is, kis kedvencet csináltak belőlem, amit utáltam. De ahogy a hölgyhöz illő viselkedés második természetemmé vált, megmutattam, hogy senkinek sem vagyok a háziállata. Csak olyankor beszéltem vagy néztem a szemükbe, amikor elkerülhetetlen volt, és a régi játékot is újrakezdtem. - Halkabban énekeljen, Ella. Ayorthában is hallották. Hallhatatlanná váltam. - Ne ilyen halkan. Mi is hallani szeretnénk a szép hangját.

Ismét hangosan folytattam, de kevésbé, mint először. Zene kisasszony egy negyedórát vesződött velem, mire sikerült megtalálni a megfelelő hangerőt. - Emeljék a lábukat, hölgyeim! Élénk gavottot járunk! A lábam a derekamig emelkedett. És így tovább. Fárasztó játék, de kénytelen voltam játszadozni, ha nem akartam magam dróton rángatott bábunak érezni. Hattie senkinek sem szólt az engedelmességemről. Ha parancsolni akart valamit, szólt, hogy vacsora után legyek kint a kertben, mikor nem jár arra más. Az első ilyen alkalommal azt az utasítást kaptam, hogy szedjek neki egy csokrot. Szerencsére nem tudta, hogy egy tündér szakácsnő keresztlánya vagyok. Kiválogattam a legillatosabb virágokat, aztán hátrarohantam a gyógynövényekhez, hátha találok valami hasznosat. Rókagumónak örültem volna a legjobban. Ha találnék, Hattie arcán hetekig viszkető kiütések éktelenkednének. A legtöbb növény hétköznapi volt, de mikor már épp indulni akartam, észrevettem egy igazsággyom hajtást. Óvatosan szakítottam le, nehogy belélegezzem a virágport, és egy rózsa mellé illesztettem. Hattie nagyon örült a csokornak, és beletemette az arcát. - Fenséges! De mi ...? - Ahogy az igazsággyom hatni kezdett, mosolya eltűnt, és az arca kifejezéstelenné vált. - Mivel lehetne rávenni, hogy ne adj több parancsot? - Azzal, ha nem teljesítenéd őket.

Hát persze. Elvesztegettem egy kérdést, és nem tudtam, meddig tart az igazsággyom hatása. De amíg tart, bármit kérdezhetek tőle, és őszintén válaszol. - És még mivel? - Semmivel. - Eltűnődött. - A halálommal. Úgy látszott, Hattie ezen a téren nem enged. - Milyen parancsokat akarsz még adni? - Nem tervezem meg előre. - Miért utálsz engem? - Mert nem nézel fel rám. - Te felnézel rám? - Igen. - Miért? - Mert szép vagy. És bátor. Irigyel! Nem akartam hinni a fülemnek. - Mitől félsz? - Az orgoktól, a banditáktól, a víztől, a betegségtől, a hegymászástól, az egerektől, a kutyáktól, a macskáktól, a madaraktól, a lovaktól, a pókoktól, a gilisztáktól, az alagutaktól, a mé ... Leállítottam. Mindentől félt. - Mi a leghőbb vágyad? - Hogy királynő legyek. Nyúlkirálynő. Egyedül én engedelmeskednék neki. Az arca változni kezdett, és lassan visszatért a szokásos rosszindulatú mosolya. Megpróbáltam egy utolsó kérdést. - Mik a titkaid?

Nem válaszolt, csak erősen belemarkolt a hajamba. A szeméből teljesen eltűnt az üresség. - Mit keresek itt? - Lenézett a virágokra, de nem szagolta meg őket. - Ja, igen. Milyen rendes udvarhölgy vagy, hogy ilyen szép bokrétát szedtél nekem. Összevonta a szemöldökét. - De mintha az egyik virág büdös lenne. Vedd ki! Kiszedtem az igazsággyomot, és széttapostam. Ha előbb eszembe jutott volna, megkérdezhettem volna, hogyan lehet legyőzni. Hattie parancsai többnyire közönséges házimunkából álltak. Szerintem fantázia hiányában nem tudott semmi érdekesebbet kitalálni. Kitisztítottam a ruháit és a cipőit, és megmasszíroztam a vállát, ha fájt. Néhányszor be kellett osonnom az éléskamrába, hogy süteményt lopjak neki, egy alkalommal pedig levágatta velem a lábkörmeit. - Penésszel mosod a lábadat? - kérdeztem a bűztől fulladozva. De a bosszú sem maradt el. A Madame Edith pincéjében lakó egerek és pókok gyakran kerültek valahogy Hattie ágyába. Sokáig fönnmaradtam, hogy halljam a kielégítő sikolyokat. Így ment ez. Hattie parancsolgatott, én megtoroltam. De nem voltunk egyenrangúak. Hattie mindig előrébb járt egy lépéssel. Neki hatalma volt: ő tartotta a gyeplőt. Areida volt az egyetlen vigaszom. Egymás mellett ültünk az asztalnál, együtt varrtunk, és táncnál is ő volt a

párom. Meséltem neki Frellről, Mandyről és Charról, ő meg mesélt nekem a szüleiről, akiknek fogadójuk van. Nem gazdagok, ez is közrejátszott a népszerűtlenségében. Az iskola végeztével a tanultakat arra akarta fölhasználni, hogy a szüleinek segítsen. Kedvesebb volt, mint bárki, akivel találkoztam. Mikor Júlia, a magas lány túl sok szőlőt evett Madame Edith lugasában, és rosszul lett, Areida ápolta egész éjjel, miközben Júlia barátnői édesdeden aludtak. Én is segítettem, de csakis Areida kedvéért. A természetem nem volt ennyire megbocsátó. Egyik este a kertben azon kaptam magam, hogy Édesanyáról beszélek neki. - Sokat másztunk olyan fákra, mint ez itt. - A kezemet egy tölgy törzsén pihentettem. - Fölültünk a legmagasabb ágra, és egy pisszenés nélkül vártunk. Aztán makkot és gallyakat dobáltunk az arra sétálók fejére. - Mi történt vele? Ha nem akarod, ne mondd el. Nem bántam. Mikor a beszámoló végére értem, Areida elénekelt egy ayorthai gyászdalt. Nehéz a búcsú, De veled marad az elveszített. Ha nem lesz már kitárt kar. Gyöngédsége erősség. Fájó a búcsú. Derűje magasztosság. Szeretettől szakasztó. Tisztessége tisztaság. Sokáig szól a búcsú, Emléknél több. Halál haláláig. Az elveszítettet megleled. A hangja sima volt, akár a méz, és zengő, akár a gnómok harangja. Záporoztak a könnyeim. És, mint a záporeső, a könnyek is enyhülést hoztak.

- Gyönyörű hangod van - mondtam, mihelyt meg tudtam szólalni. - Ayorthában mindenki énekel, de Zene kisasszony szerint túl erős a hangom. - Az övé cérnavékony, a tied meg tökéletes. A házban megszólalt a csengő és lefekvéshez szólított. - Nem vörös az orrom a sírástól? - kérdeztem. - Egy kicsit. - Nem akarom, hogy Ha... hogy a többiek meglássák. Kint maradok még egy darabig. - Illemtan kisasszony mérges lesz. Vállat vontam. - Csak annyit fog mondani, hogy szégyent hoztam a királyra. - Kinn maradok veled, és figyelem az orrodat, hogy szólhassak, ha már nem vörös. - Figyelj jól, nehogy elkalandozzon a tekinteted! Elfintorítottam az orromat. Areida nevetett. - Nem fog. - Illemtan kisasszony tudni akarja majd, mit csinálunk itt - mondtam én is nevetve. - Megmondom neki, hogy az orrodat figyelem. - Én meg azt, hogy fintorgatom. - Érdekelni fogja, hogy mit gondolna a király a viselkedésünkről. - Közlöm vele, hogy ő is fintorgatja minden este pontosan hétszer, a királyné meg figyeli.

A csengő újra megszólalt. - Már nem vörös az orrod - mondta Areida. A házhoz rohantunk, és az ajtóban Illemtan kisasszonyba botlottunk, aki épp a keresésünkre indult. Mikor észrevettük, újra eliramodtunk. - Ifjú hölgyek! Menjenek a szobájukba! Mit szólna ehhez a király? A hallban, még mindig kacarászva, Hattie-vel futottunk össze. - Jól szórakoztatok? - kérdezte. - Egészen mostanáig - válaszoltam. - Akkor nem tartalak föl, de holnap, Ella, gyere ki este a kertbe! Beszédem van veled. - Nem helyes, hogy olyan alacsony rangúakkal barátkozol, mint az az ayorthai parasztlány - mondta másnap este. - Areida sokkal nemesebb nálad, és ha jól tudom, magam választom meg a barátaimat. - Ó, drágám. Őszintén sajnálom, hogy szomorúságot kell neked okoznom, de meg kell szakítanod vele a kapcsolatodat!

Tizenkettedik fejezet Hattie visszament a házba, de én mozdulni sem tudtam. Néztem, ahogy távozik, és gyűlöltem a járását is a kacsázás és a finomkodás keveréke. Megállt, hogy leszakítson egy virágot és az orrához emelte, egyenesen nekem pózolva. Leültem egy padra, és a kavicsos ösvényt bámultam. Sokszor elképzeltem már, miféle szörnyűségeket fog Hattie okozni, de ez álmomban sem jutott volna eszembe. Balesetekre és nagy megaláztatásra számítottam, de ilyen fájdalomra nem. Areida a szobánkban várta, hogy elkezdhessük a nyelvórát. Ülve maradtam. Nem tudtam a szeme elé kerülni. Lehetséges megszakítani a barátságot anélkül, hogy megbántanám? Tettethetném, hogy megnémultam, és ezért nem beszélek vele. De attól még ugyanúgy a barátnőm maradna. Ő beszélhetne hozzám, én meg kitalálnék egy jelbeszédet, és istenien szórakoznánk. De ettől nem lenne vége a kapcsolatunknak, az átok nem is engedné. Ezenkívül a kisasszonyok biztosan utasítanának, hogy beszeljek, és akkor lelepleződnék. Megmondhatnám neki, hogy magányossági fogadalmat tettem, de ezzel is megbántanám. Bárcsak ne tiltotta volna meg Édesanya, hogy beszéljek az átokról! De elmagyarázni Areidának barátságos dolog is lenne, és az átok sem hagyná.

A takarodót jelző csengő megszólalt. Megint elkéstem, és ma Areida sem volt ott, akivel nevethettünk volna a pontatlanságunkon. Az ágyamon ült, és a házi feladatnak kapott levelet fejezte be. - Hol voltál? Átnéztem a felszólító módot. - Fáradt vagyok - mondtam, kitérve a válasz elől. Bizonyára látszott, hogy fáradt vagy zaklatott vagyok, mert nem erőltette. Megérintette a karomat, és csak ennyit mondott: - A felszólító mód ráér holnapig. Nem akartam elaludni. Szerettem volna kihasználni azt a kis időt, amíg nem kell megbántanom. Aludj csak, Areida! Legalább még ma éjjel a barátnőm vagy. Hosszú virrasztás várt rám. Elővettem a varázskönyvemet. Ahogy kinyitottam, Olga nagysád levelét találtam benne, amit a leányainak írt. Édes kis Drágaságaim! Szegény anyátok nagyon elhagyatott nélkületek. Tegnap estélyen voltam a palotában. A borszínű taftruhámat viseltem a rubint nyakékkel, de hiába. A társaság gyér volt, mert Jerrold király elutazott, bár Charmont herceg jelen volt. Az az elbűvölő Sir Peter sem tudott eljönni. Magányosan éreztem magam. Persze megértem, hogy utaznia kell, és gondolom, egyre gazdagodik. A legjobbakat kívánom neki, és én leszek az első, aki megtiszteli látogatásával, mihelyt hazatér. A következő három oldalon Olga nagysád a társasági életét és a ruhatárát részletezte. A befejezésben eszébe

jutott, hogy vannak lányai, és hogy tulajdonképpen nekik ír. Remélem, mindketten jó étvággyal esztek, hogy el ne gyengüljetek. Olive, kérlek ne felejtsd el, hogy Madame Edith virágai nem ehetőek. Gondolj arra, milyen magányos leszek, ha megbetegszel és meghalsz. Hattie, remélem, sikerült megbízható cselédet találnod, aki ápolja a hajadat. Madame E. azt mondta, megoldható a dolog. Gondolom, mostanra igazi úrihölgy vált belőletek. De ne erőltessétek meg magatokat, drágáim. Ha elbűvölően énekeltek és táncoltok, szépen esztek, és varrni is tudtok egy kicsit, finom hölgyek vagytok, és én büszke leszek rátok. Kedveseim, a hintó megérkezett. A citromszín selyemruhám van rajtam, és muszáj repülnöm. Rajongó anyátok, Olga nagysád Miért lenne szüksége Hattie-nek megbízható fodrászra? Gondolatban összehasonlítottam Hattie és anyja dús fürtjeit Olive vékony tincseivel, aztán eszembe jutott, ahogy Hattie meghúzta a hajamat, mikor az igazsággyom hatása alatt állt. Hangosan fölnevettem. Hattie és Olga nagysád parókát hordanak! Köszönöm, Olga nagysád. Nem hittem, hogy ma este nevetni fogok. A következő oldalra lapoztam. A hátoldalon egy kentaurcsikót ábrázoló kép volt - biztosan tudtam, hogy Alma az -, amint orrával egy fiatalembert bökdös - Chart. A csikó valóban igazi szépség volt. A bőre sötétbarna, mellkasán szabálytalan sárgásbarna csillag, pont olyan

árnyalatú, mint a sörénye. Karcsú volt és hosszú lábú. Vágtázásra termett, bár még fiatal ahhoz, hogy meglovagolják. Igazán az enyém lesz egyszer? A jobb oldalon egy levél volt Chartól az apjának. Kedves Apám! Remélem, levelem jó egészségben talál. Anyám, húgom és öcséim mind jól vannak, akárcsak én magam. Az utasítás, hogy csatlakozzam hozzád, hálával tölt el a belém vetett bizalmadért. Az általad kísérőnek választott lovagok bátor legények, és jó humorérzékkel viselik, hogy egy suhanc parancsol. Anyám aggódik, de biztosítottam, hogy nem hagynák, hogy bajom essen. Az igazat megvallva, Apám, felpezsdít a tudat, hogy megkaptam első katonai feladatomat - még akkor is, ha az csak a határ menti csapatok szemléje -, és drága anyámat szinte meg sem hallom. Ki tudja? Előfordulhat, hogy orgok támadnak ránk és csetepaté lesz. Nem a sebesüléstől félek, hanem attól, hogy nem cselekednék helyesen. Csetepaté az orgokkal! Hogy lehetne ez veszélytelen? Char egy kereskedőküldöttség látogatásáról írt, és a bálról, amin Olga nagysád is részt vett, bár a hölgy öltözékét nem említette. A lap alján az én nevem is szerepelt. Egy kentaurcsikót nevelek egy lányismerősöm számára, akinek az édesanyja a néhai Lady Eleanor volt. Nagyra becsülöm a lányát, Ellát, de sajnos hölgynevelő iskolába küldték, és félek, utána kevésbé lesz csodálnivaló. Mit tanítanak egy ilyen

helyen? Varrást és pukedlizést? Szerintem nem éri meg ilyen messzire menni egy pár vacak trükk miatt. Nem fog már kedvelni most, hogy nem vagyok többé ügyetlen? Sosem voltam szívesen kiselefánt, és mindez ideig örültem, hogy kigyógyultam belőle. Életben lesz még egyáltalán Char, hogy megtudjam, kedvel-e, vagy egy org ebédjeként végzi? A következő levelet Apa írta a tiszttartójának. Kedves James, A postakocsi ritkán jár itt, a manók erdejében, de ma erre jött. Még mindig a kis zöldeknél vagyok. Az üzlet csalódás volt. Még csak mutatni sem voltak hajlandók egy igazi Agulent, akármivel csábítottam őket. A kereskedőik főnöke, Slannen keveset konyít az üzlethez. Három vázát adott egy gnóm rézserpenyőért cserébe, és ugyanannyit egy egyszerű fafuvoláért. Az ezt követő három oldalon Apa az adásvételeit tárgyalta, végül pedig rátért a terveire. Innen Uaaxee farmjára megyek. Bizonyára emlékszik Uaaxee-ra, ő az az óriásnő, aki tavaly rám bízta a fehérrépatermése betakarítását. Október 15-én férjhez adja a lányát, és én is ott leszek. Szívesen látnám egy óriás esküvőjét. Azt mondják, a ceremónia egészen sajátságos. Ráadásul, ha minden igaz, néhány tündér is jelen lesz. Állítólag ritka az olyan esküvő vagy születés, ahol ne lenne ott legalább egy közülük. Ha rá tudok venni egy-kettőt, hogy felfedje magát, talán szert tehetek pár tündértárgyra.

Nyeltem egyet. A szájam kiszáradt. Mandy nem említette, hogy a tündérek szívesen mennek esküvőkre és születésekre. Bár ő és Lucinda mindketten ott voltak, mikor születtem. Lehet, hogy Lucinda is ott lesz az óriásoknál. Ez az első olyan alkalom, amelyen tudtommal jelen lehet - és talán én is, ha sikerül odajutnom. Talán éppen jókedvében lesz, főleg, ha épp előtte ajándékozta meg a házaspárt egy szörnyű átokkal. Esetleg olyan elégedett lesz, hogy felszabadít az átok alól, ha szépen megkérem. Apának csak annyit ígértem, hogy eljövök a hölgynevelő iskolába, de azt már nem, hogy itt is maradok. Elmehetek, amikor csak akarok. Es akkor soha többé nem kellene engedelmeskednem Hattie parancsainak. És Areida a barátnőm maradhatna, már ha sikerrel járnék Lucindánál. Hány óra lehet? Mennyi maradt az éjszakából az utazásra? Fölálltam, majd újra leültem. Milyen messze van Uaaxee farmja? Az esküvőig alig két hét van hátra. Odaérek idejében? Izgatottan forgattam a könyv lapjait, remélve, hogy teljesíti a kívánságomat, és találok benne egy térképet. Itt is van! Csakhogy ez ugyanaz, amit a kocsiban is nézegettem útban a hölgynevelő iskola felé - egy térkép Frellről, aminek most nem vehetem hasznát. Nem számít. Valahogy majd eligazodom. Öt percen belül minden nélkülözhetetlen bent volt a táskámban: a tonik, a varázskönyv, a szótáram, egy kendő

és még egy-két dolog. Utolsó pillantást vetettem az alvó Areidára, és elindultam. A Százszorszép Szoba előtt megálltam, és bementem. Halk léptekkel megközelítettem Hattie ágyát. Álmában összehúzta a szemöldökét, és motyogott valamit. Csak egy szót értettem meg: királyi. A parókája félrecsúszott a fején. Mivel nem voltam többé kétbalkezes, le tudtam emelni róla, anélkül, hogy felébredt volna. És most mit kezdjek vele? Ha beledobom a pislákoló tűzbe, a szagára felébrednek. Ráteríthetném a kandallót ékesítő porcelánmacska fejére, de ha Hattie korábban fölébred, megkaparinthatja, mielőtt meglátnák. Végül magammal vittem trófeának.

Tizenharmadik fejezet Hangtalanul osontam ki az alvó házból. Kint búcsút intettem az álomba merült díszbokroknak. Ahogy távolodtam az iskolától, az ég egyre világosodott. Jenn szélére érve egy pékségben a nap első vásárlójaként vettem két ribizlis süteményt és két útikenyeret Hattie parókájáért cserébe, mely az árus véleménye szerint a legszebb, amit valaha látott. Uaaxeeról még sosem hallott, de azt mondta, fönt északon van néhány óriásfarm. - Állítólag olyan vastag süteményeket sütnek, mint a derekam - mondta. Rajzolt nekem egy térképet a gyúródeszkára szórt lisztbe. Jenn után elágazik az út. A jobboldali visszavisz Frellbe, a bal oldalin kell folytatnom utamat. Az első állomás a manók erdeje. Mikor túljutottam rajta, újabb elágazást találok. A bal oldali út, amerre a világért se induljak, a Láp vidékre vezet, ahol az orgok laknak. A jobb oldali út visz az óriásokhoz. Mikor istállóméretű tehenekkel találkozom, tudni fogom, hogy megérkeztem. A gyúródeszkán nem tűnt hoszszúnak az út. A pék szerint kocsival öt-hat nap. - És mennyi idő alatt érek oda gyalog? - Gyalog? - nevetett. - Egyedül? Mikor orgok és banditák garázdálkodnak a környéken?

Jenn után letértem az útról, és mellette haladtam tovább, hogy ne lássanak. Nem féltem attól, hogy Madame Edith kerestetni fog. Tudtam, hogy addig titkolja az eltűnésemet, amíg lehet, remélve, hogy visszatérek. A pék aggodalmaskodását az orgok és banditák miatt túlzónak találtam, hiszen egy magányos utazó nem éppen érdemes zsákmány. De tartottam az idegenektől. Az átok miatt nem tehettem mást. Eltűnődtem, vajon találkozom-e Charral útban a Lápvidék felé. Jó érzés volt arra gondolni, hogy a közelben lehet, de hogy előttem jár-e vagy mögöttem, vagy hogy ezt az útvonalat választotta-e egyáltalán, arról fogalmam sem volt. Örültem volna, ha a varázskönyvem többet elárul. Az úton nem volt nagy forgalom, és annyira földobott a szabadulásom, hogy eszembe sem jutott félni. Nem kell parancsokat teljesítenem. Ha kedvem tartotta, egy juharfa tövében reggeliztem, és néztem, ahogy a napfény beszűrődik a levelei között. Ha úgy tetszett, ugráltam és szökdécseltem és futottam, vagy csúszkáltam a harmatborította leveleken. És amikor olyan kedvem volt, fütyültem és rögtönzött verseket szavaltam. Két feledhetetlen napot töltöttem így, a legjobbakat, mióta Édesanya meghalt. Láttam szarvasokat és nyulakat, és egyszer alkonyatkor, esküszöm, hogy láttam egy főnixet, amint a magasba emelkedve füstcsíkot húzott maga után. A harmadik napon kétségbeesetten gondoltam arra, hogy mi lesz, ha nem érek oda idejében az

óriásokhoz. Még a manók erdejéig sem jutottam. Ahhoz, hogy esélyem legyen odaérni, a manók erdejét már a második napon magam mögött kellett volna hagynom, ha a pék jól becsülte fel az erdőtől az óriásokig vivő út hosszúságát. Talán közelebb vannak egymáshoz, mint hitte. A negyedik napon eltüntettem az utolsó falat útikenyeret is. A táj megváltozott: homokos síkság után sűrű cserjés következett, és kétségbeesetten gondoltam arra, hogy mi lesz, ha még az ifjú házasok első évfordulójára sem érek oda. Az ötödik napon tudtam, hogy örök, értelmetlen vándorlásra kárhoztattak, míg meg nem halok. A hatodik napon sűrűsödni kezdtek a fák, de az éhség annyira elkábított, hogy nem vettem észre a jelentőségét. A vadrépa csipkézett szirmú virága után kutattam a földön, mikor az előttem lévő árnyékok hirtelen megváltoztak: mozgást láttam a fatörzsek között. Egy szarvas? Egy sétáló bokor? Ott van! Egy manó! - Kummek ims powd! - kiáltottam. Annyit jelentett: nap és eső, vagyis szia manóul. - Kummek ims powd! - A manóhölgy tétován közelített. A köpenyét pettyesre szőtte a falevelek árnyéka a földön. - Beszélni manóul? - Yun gar. Egy kicsit. - Megpróbáltam rámosolyogni, de olyan komoly arccal meredt rám, hogy képtelen voltam.

- Aff ench poel? - kérdezte. - Dok ench Ella, jort hux Sir Peter hux Frell. - Lehet, hogy ismeri Apát. - Sir Peter. Wattul len. - A hangja elutasító volt. Közelebb lépett és bámulni kezdett. A szemébe néztem, és reméltem, hogy engem nem talál wattill-nak, alattomosnak. A tekintete belém hatolt. Biztosan tudtam, hogy látja minden rossz gondolatomat, látja, hogy elloptam Hattie parókáját, látja az összes alkalmat, mikor kellemetlenséget okoztam a kisasszonyoknak, és látja, hogy nem mosakodtam, mióta elhagytam Jennt. - Mund len. - Elmosolyodott és megfogta a kezem. Az ujjainak viaszos tapintása volt, mint egy falevélnek. - Más, mint apja. Odavezetett Slannenhez, a kereskedők főnökéhez, aki folyékonyan beszélt kyrrül. Ő volt az, akit Apa említett a levelében. Biztosított, hogy a pék térképe pontos. Nem szóltam semmit, de nyilván látszott az arcomon a keserű csalódás. - Csatlakozni akarsz az apádhoz az óriásoknál? kérdezte. Bólintottam. - De nem hozzá sietek - szaladt ki a számon, aztán hirtelen elhallgattam. - Valami mást keresel az óriásoknál? - Borostyán szeme az arcomat fürkészte. - Valakit, akit muszáj megtalálnom. Meg kell találnom. Megveregette a karomat.

- A manók segítenek. Majd reggel meglátod. De éjszakára légy a vendégünk. - Rám mosolygott, kivillantva sápadtzöld fogait. Felbátorodva mosolyogtam vissza rá, bár az ember nem gondolná, hogy a zöld fogak bátorítóak lehetnek. A manók olyan magasak voltak, mint az emberek. Mohos hajukkal és a közeledő ősz hatására narancssárgába vegyülő zöld bőrükkel cseppet sem voltak félelmetesebbek, mint egy elburjánzott szőlőtő. - És most, kérlek, fogyaszd el velünk az estebédünket. Az asztalnál tizenkét manó ült, akik keveset tudtak kyrrül, de mivel én is tudtam valamennyire manóul, jelbeszéddel és nevetéssel kiegészítve létrehoztunk egy nyelvet, amit mindenki megértett. A vacsora inkább léből állt, mint ételből. Az előétel petrezselymes citromleves volt, ezt követte az árpás teknősbékaleves a főfogás, majd zöldségleves szeletelt nyers zöldségekkel a saláta, desszertnek pedig gyümölcsleves. Mind nagyon ízletes volt, bár az állkapcsom valami rághatóra vágyott. Vacsora után Slannen azt mondta, a manók korán szoktak lefeküdni, és megmutatta az ágyamat. Elhaladtunk a manóovi mellett, ahol parányi függőágyak szőlőfürtre emlékeztető kötegei lógtak a fákról. Két felnőtt manó fuvola- és énekszóval altatgatta a kicsiket, és egyikük néha gyengéden meglökte az ágyakat. Mikor elértünk a fához, amiről az én függőágyam lógott, megkérdeztem, kaphatnék-e egy lámpát az olvasáshoz.

- Milyen könyv lehet jobb az alvásnál, ha lemegy a nap? - kérdezte Slannen, de azért lámpáért küldött. Mióta Hattie elvette Édesanya nyakláncát, senkinek sem mertem megmutatni Mandy ajándékát, most mégis elővettem a táskámból. Kinyitotta. Az első oldalon megint A suszter manói jelent meg. Slannen a hasát fogta nevettében. - Milyen kicsik vagyunk itt! A manók elférnek egy cipőben! Végignézte a könyvet, és megcsodálta a képeket. Egyegy mesébe bele is olvasott. Aztán visszalapozott A suszter manói-hoz, de az eltűnt. A helyében egy történet volt a rozmárról és a tevéről. - Tündérek készítették! - kiáltotta. - Nagyon értékes. Biztosan örömet lelsz benne. - Visszaadta. - Ne olvass túl sokáig, holnap hosszú út áll előtted. Két történet után eloltottam a lámpát. Az éjszaka tiszta volt. A mennybolton a hold sarlója fénylett. Jobbrabalra dülöngéltem, míg a függőágy álomba nem ringatott. Reggel Slannen megkért, hogy a többi manónak is mutassam meg a könyvemet. Nekik a szöveg manóul jelent meg. Egészen elbűvölte őket, és abba se hagyták volna az olvasást, ha Slannen rájuk nem szól. - Nagy örömet szereztél nekünk - mondta. - És most mi is szeretnénk mutatni neked valami csodaszépet.

Néhány csomagot tett az asztalra, ahova az eladásra szánt árut szokta kirakni. Aztán hozzálátott, hogy kicsomagolja őket a tölgyfalevelekből. - Agulen munkái? - kérdeztem, mikor előbukkant egy kicsiny kerámia. - Hát hallottál róla? - szólt Slannen elégedetten. - Igen, az ő munkái. Először egy tálka került elő. Kentauralakra volt formálva, és még ott, az asztalon fekve is, mintha mozgott volna. Nemcsak hogy mozgott - a kentaur maga volt a mozgás. Fejét előretaszította a szélbe, karját összefonta maga előtt, a sörényét és a farkát összeborzolta a szél és, bár meg sem mozdult - Agulen ennyire tehetséges volt -, a patái dobogtak a földön. Ezután egy arany- és vörös fényben izzó, sárkány alakú szeneskanna következett. Úgy tűnt, hogy a levegő remeg a majd fél méter hosszú lángnyelv körül. A sárkány rubintvörös szemei egy belső kemence ablakai voltak. Nem mertem megérinteni, mert féltem, hogy megperzsel. De a kedvencem mégis az a kehely volt, amit egy üvöltő farkas fejéről és válláról mintáztak. Fejét feltartva, száját Ö alakra tátva hosszan vonított. A kerámia annyira részletesen ki volt dolgozva, hogy minden szőrszál külön kirajzolódott. Éreztem, ahogy a farkas válla megfeszül a kehely aljánál, és elképzeltem a teste többi részét, amint mereven ül, és izgalom járja át, a mancsaitól egészen a bozontos farka végéig. Rajongtam az üvöltéséért.

Hallottam és éreztem, milyen elnyújtott és panaszos, keserű és szívszaggatóan sóvárgó azután, ami elmúlt és ami sosem jön vissza többé. - Jaj, de gyönyörű! Mind gyönyörűek! Hihetetlen, hogy valakinek a keze munkái olyanok, mintha elevennek születtek volna. Slannen egyenként visszacsomagolta mindet. Rossz volt ezt látni. - Ezt tedd el utoljára, kérlek! - érintettem meg a farkas orrát. Mikor elkészült, Slannen felém nyújtotta a csomagot a farkassal. - A tiéd. Apa elárulta, hogy egy Agulen-kerámia felbecsülhetetlen értékű. - Nem fogadhatok el ilyen drága ajándékot - mondtam a legudvariasabb Illemtan kisasszony-stílusomban, de a kezem már rákulcsolódott. - Tartsd csak meg! - szólt Slannen mosolyogva. Szívesen ajándékozzuk olyanoknak, akik méltányolják. - Köszönöm! - Ne sírj! - Adott egy zöld zsebkendőt, és figyelmesen szemlélte az arcomat. - Sir Peter szellemes ember és agyafúrt kereskedő, de szívesebben adtuk volna el neki az árunkat, ha ő is megcsodálta volna, mint te. - De nekem azt mondta, nincs jobb fazekas a manóknál.

- Ezt mondhatta volna nekünk is. Hogy cserélhetném el a gnómok rézserpenyőjét két ilyen ócska vázáért? mondta. Össze sem lehet hasonlítani a minőségüket, és hasonlók. És Apa még azt állította, hogy Slannen nem konyít az üzlethez! Az ajándékomat és annyi élelmet, ami bőven elég volt az úti célom eléréséig, fölpakolták egy pónira újabb nagyvonalúság a manók részéről bár a pónit csak kölcsönbe adták. - Vib ol pess waddo! - mondta Slannen búcsúzóul. -Maradj az árnyékban! Egy kis szerencsével háromnégy nap alatt eléred az óriásokat. De nem volt szerencsém.

Tizennegyedik fejezet Másnap reggel arra ébredtem, hogy valaki egy bottal bökdös. Egy org volt az. - Ébredj, reggeli! Hogyan vagy a legfinomabb? Nyersen? Közepesen átsütve? Vagy ropogósán? Nyolc org állt körül. - Csak egy pillanatig fog fájni - mondta az enyém az, amelyik felébresztett, és megcirógatta az arcomat. - Gyorsan eszem. Körülnéztem egy kedves arcot keresve, de hiába. A közelben egy nyeregtáska feküdt egy halom csont mellett. Milyen csontok lehetnek? Rágondolni is szörnyű volt. Aztán rájöttem: a manók pónija. Nyeltem egyet. A gyomrom összerándult és elhánytam magam. Mikor befejeztem, az org leköpött. A köpése égette az arcomat. Letöröltem a kezemmel, de azt is égette. - Forns uiv emmong ffnoo ehf nushoon - morogta. Ez most órákig keserű lesz. Ez. Eleget tanultam orgul ahhoz, hogy értsem, amit mondanak. Az egyik nő szólalt meg - abból gondolom, hogy nő volt, hogy az arcán kevesebb volt a szőr, és alacsonyabb is volt az én orgomnál, akit férfinak véltem. Az orgomat Seefnek szólította, és megkérdezte tőle, hogy ezt az egészet egyedül szándékozik-e megenni. Azt felelte, hogy ezt ő találta és ő is fogta, tehát ez mind az övé, és hozzátette, hogy nem jutna mindenkinek, ha elosztaná, és ráadásul a pónit is elosztotta. A nő válasza szerint a póni

tegnap este volt, és azóta megéheztek és Seef mindig talál valami kifogást, hogy ne kelljen osztozkodnia. Biztosan az sem érdekelné, ha mind éhen halnának, a lényeg, hogy ő jóllakjon. Erre egymásnak estek. A következő pillanatban már a földön fetrengtek, és minden szem rájuk szegeződött. Az enyémet kivéve. Én megfelelő búvóhelyet kerestem. Nem messze állt egy alacsony ágú fa, amiről még nem hullottak le a levelek. Ha meg tudnám közelíteni, hogy fölmásszak, talán nem jutna eszükbe fönt keresni. Oldalra araszolgattam. A küzdő felek haraptak, ordítottak és egymás haját tépték. Már félúton voltam a fa felé. - Hé, Seef, ez meglóg! - kiáltotta az egyik org. A verekedésnek azon nyomban vége lett. - Állj! - parancsolta Seef kyrrül. Léptem még néhányat, és már majdnem elértem a fát, de az átok nem engedett. Seef leporolta magát, bár semmivel sem látszott tisztábbnak utána. - Mondtam, hogy ez engedelmes - szólt a többiekhez orgul. - Nem kell nyájaskodnunk vele. Ha akarnánk, megfőzné saját magát. Igaza volt. Ha meg akartak volna sütni, egyszerűen beleugrottam volna a serpenyőbe. Csak álltam a helyemen, és úgy tettem, mintha nem érteném, amit mondanak. További civakodás után eldöntötték, hogy magukkal visznek, remélve, hogy fognak még valakit vagy valamit útközben, hogy velem együtt megegyék. Köretnek - gondoltam. Megengedték, hogy megtartsam a

nyeregtáskát és a kézitáskámat. Seef tudni akarta, van-e bennük ennivaló, és nagyon izgatott lett, mikor igennel feleltem. Kinyitották a manóktól kapott palackokat, és rögtön undor ült ki az arcukra. - Lahlffoon! rujj! Zöldségek! Hal! - mondták olyan hangon, mintha a szavak mérgezőek lennének. Seef megvakarta a fejét. - Hogy lehet, hogy ez ilyeneket eszik, és mégis jó az íze? - kérdezte. - Lehet, hogy nem is finom. Nem kóstoltuk. A beszélő az az org volt, aki szólt, hogy megszököm. Fiatalabb volt a többinél, akár egyidős is lehetett velem. Elindultunk az úton. Majdnem olyan gyorsan haladtunk, mint a pónival. A vállukon kellett ülnöm, a zsíros hajukba kapaszkodva. Ellenkező irányba haladtunk, távolodva Uaaxee farmjától. Arra következtettem, hogy visszamennek az elágazáshoz, és rátérnek a Lápvidékre vezető útra. Nem számított. Végül is teljesen mindegy, hogy a céltól tíz vagy negyven mérföldre falnak fel. Az úton senki nem járt, és a dombok is, amiken keresztülmásztunk, lakatlanok voltak. Az orgok zúgolódni kezdtek. - Ez egyre nehezebb lesz. - Lehet, hogy balszerencsét hoz. - Együk meg ma, holnap majd találunk másikat. Irigykedve nézték, amint ittam a manók levesét. Meglepett, hogy képes voltam enni, de ki voltam éhezve.

Felajánlottam, hogy megosztom velük, de a válasz mindössze kollektív borzongás volt. - Lehet, hogy ízlene - mondtam. - Talán rájönnétek, hogy a brokkolit jobban szeretitek, mint a húst, és a halikra finomabb a lábikránál. Ezen jót röhögtek. A legfiatalabb orgul így szólt Seefhez: - Talán jobban meg kéne ismernünk az eledeleinket. Ennek jó a humora. - Ne csinálj belőle házikedvencet! - figyelmeztette Seef. Vacsora után a fiatal org letelepedett mellém. - Nem kell félned. A nevem Nissh. És a tiéd? Megmondtam neki. - Az apámat Seefnek hívják. Ő meg tudna győzni róla, hogy nem fog bántani. Én még nem vagyok ebben olyan jó, de mindenesetre utáljuk, ha valaki idegeskedik. Együttérzően megsimogatta a karomat. Nyugodtabb lettem. Nem tehettem róla: olyan megnyugtató volt a hangja. - Biztos fáradt lehetsz egy ilyen szörnyű nap után. Ásítottam. - Mért nem fekszel le? Vigyázok, hogy ne essen közben bántódásod. Meg sem kötöz? Felvillant bennem egy halvány reménysugár. - De ne szökj el!

A remény kihunyt. Az éjszaka közepén felébredtem. Seef aludt hozzám a legközelebb, hortyogva és a fogát csikorgatva. Az orgok mélyen alszanak. Fölálltam és kibotorkáltam közülük, ami nehezen ment, mert egymás hegyén-hátán hevertek. El is botlottam egynek a lábában. Az illető rúgott egyet, de tovább aludt. Az orghegy mellett megtaláltam a nyeregtáskát. Próbáltam elmenni, de amint pár méterre eltávolodtam tőlük, a tünetek jelentkeztek: vadul dobogott a szívem, a mellkasom megfeszült, a fejem zúgott. Újabb pár lépés után már a földön vonaglottam. Visszamásztam a legtávolabbi pontra, ahol még jól éreztem magam. Az orgok nem várnak tovább. Muszáj megtörnöm az átkot. - Az átok megtört - jelentettem ki halkan. - Nem kell engedelmeskednem Nissh parancsának. El fogok szökni. De egy perc múlva megint a földön voltam és zokogtam. Újra próbálkoztam. Az orgokat utánozva a lehető legmeggyőzőbb hangon kérdeztem magamtól: - Mi egy varázsige? Semmi más, csak szavak. Akkor hagyom itt az orgokat, amikor akarom. Meg tudom tenni. Semmilyen varázslat nem állíthat meg. Fölálltam és magabiztosan elindultam. Gyorsan és félelem nélkül mozogtam. Megtört az átok! Aztán észrevettem Seefet közvetlenül a lábamnál. Rossz felé indultam. Visszafojtottam a kitörő üvöltést. Nemsokára meghalok, és még nem találtam meg Lucindát, és sosem élhettem szabadon az átoktól. Visszatértem a láthatatlan

korláthoz, és próbáltam nem kétségbeesni. A hangom meggyőző. Hogyan lehetne ennek hasznát venni? Tudnám utánozni az orgokat? Beszélhetnék én is olyan meggyőzően? A hangom először túl érdes volt. Mézre volna szükségem, hogy édesebbé tegyem, és olajra, hogy simábbá. Elképzeltem, hogy lenyelem a kettő keverékét és bevonja a torkomat. - Ssyng lahlffoon, hazz limmoon. lahlffoon effuth waath psyssahbuss. Ez annyit jelentett: Ne embert egyetek, hanem zöldséget, mert az sokkal finomabb. Elég meggyőzően hangzott, engem legalábbis meggyőzött. Órákon keresztül gyakoroltam, és lassan elnyomott az álom. Arra ébredtem, hogy Nissh meg rajtam gyakorol. - Ébredj, drágám! Bölcs dolog tőled, hogy nem szöktél el az éjjel. Veszélyes vidék ez, elkaphatott volna egy manó. Az agyamban megjelent egy kegyetlen, lándzsás manó képe. - Együk meg most! - mondta az egyik nő. - De nem lesz az egész a tied, Seef. Hamarosan úgyis szerzünk még ételt. - Na jó, de az egyik lábát én kapom. - Megfogta a vállamat. A nő bólintott. - Én megelégszem egy karral, ha az egyik füle is az enyém lehet. Egy pillanat múlva minden porcikám tulajdonosra lelt. Nissh indítványozta, hogy hagyjanak még egy

darabig életben, de mikor neki ígérték a nyakamat, nem tiltakozott tovább. - A legfinomabb falat - mondta, és közelebb jött, hogy megérintse. - Én akarom megölni! - rántott el Seef Nissh-től. - Ti ... - kezdtem orgul, de csak egy cincogás hallatszott. Seef vicsorgatta a fogát. Az éles foghegyek megcsillantak. Nyál csurgott a szájából. Újra megpróbáltam. - Ti nem is vagytok igazán éhesek. Tele vagytok. - A hangom recsegő volt. Még több mézet! Még több olajat! Az orgok meglepetten bámultak, mintha egy szikla szólalt volna meg. - Én mondtam, hogy ez okos - szólt Nissh büszkén. - Kár, hogy éhesek vagyunk - mondta Seef és lehajolt. - Jó háziállat lett volna belőle. - Megfogta a lábamat - az ő részét, és lehajtotta a fejét. A combomat már csak centik választották el a fogaitól. Mézet és olajat! - Hogy ehettek meg engem? Túlságosan tele vagytok, hogy bármit is egyetek. Mindannyian. A gyomrotok olyan nehéz, mint egy zsák dinnye. Seef becsukta a száját. Folytattam. - Épp most fogyasztottatok el nyolc jó kövér hölgyet. Ha megesztek engem is, megterhelitek a gyomrotokat. Jobb lesz, ha lepihentek, hogy kialudjatok a nagy reggelit.

Seef elengedett. Távolabb léptem tőle. - A szemetek lecsukódik. A föld olyan puha, olyan kényelmes - mondtam. Nissh megdörzsölte a szemét és nyújtózkodott. Megnyugtatóan folytattam. - Még nagyon korán van felkelni. Épp csak hajnalodik, és csodás, henyélő, álmos napnak nézünk elébe. Seef leült. A feje lekókadt. - Aludjatok, és álmodjatok finomakat. Addig én hozok nektek rengeteg ebédet. Malacokat, embereket, manókat, elefántokat, lovakat... - Darazsat ne! - motyogta Nissh álmában. Elnyomta őket az álom. Újra egymás hegyén-hátán feküdtek morogva, horkolva, sóhajtozva. Majdnem elnevettem magam, ezzel megtörve a varázst. Most ki parancsol?

Tizenötödik fejezet Gyorsan lehiggadtam. Most mit kezdjek velük? Hogy jussak el Uaaxee farmjára nyolc orgot vontatva? A helyzetemben nem történt jelentős javulás. Életben maradtam, de meddig? Időnként nekem is szükségem van alvásra. És amikor felébrednek, eszükbe jut, milyen éhesek. Mögöttem megreccsent egy ág. Hátranéztem, és egy látomást láttam: hat lovag közeledett felém, kezükben kötéllel, előttük egy fiatalember lépkedett. Látomások nem törnek el faágakat. És a fiatalember Char volt! Üdvözölt, de a szemét nem vette le az orgokról. Letekert egy hosszú kötelet, és Seef bokái köré kötötte. Az orgok mélyen aludtak, de eszméletüknél voltak. Amint megérezte a szoruló kötelet, Seef ordítva fölébredt, de Char láttán dorombolni kezdett. - Fenség, micsoda megtiszteltetés. De miért kötözöl meg? - Odanyúlt, és kioldotta a kötelet. Ez helyénvaló volt, Charnak nem lett volna szabad megbéklyózni a barátját. De Char ellökte Seef kezét, és ismét meghúzta a kötelet. Hogy viselkedhetik ilyen gonoszul? A lovagok a többi sürgölődő orgot kötözték. Seef még egyszer próbálkozott. - Herceg, én az életemet is föláldoznám érted, te meg ilyen durván bánsz velem. De Char nem figyelt rá. Értetlenül bámultam, ahogy Seef lába kirúg felé. Char visszatántorodott, és elengedte a

kötelet, amit Seef fölállva elrúgott. A lovagok sem álltak jól a kötözéssel. Mindenhol küzdelem folyt. Az egyik org egy elesett lovag mellé térdelt, és épp azon volt, hogy a vállába mélyessze a fogait. A lovag odébbgurult, ezzel nyerve egy kis időt, de az org követte. Char talpra állt, és kivonta a kardját. Bizalmatlanul néztek egymásra Seeffel. Char szokatlanul hangosan szólt hozzám. - Ella, meg tudod őket újra szelídíteni? Ha nem, menekülj el innét! A kérdés kitisztította az agyamat. - Seef, Nissh, org-barátaim! - kiáltottam orgul. - Miért akarjátok elpusztítani a jótevőiteket? Hoztak nektek ételt, de nem adhatják oda, amíg meg nem teszitek, amit mondanak. Az orgok abbahagyták a karmolást, a harapást, az ütést, a vetődést, a rúgást, és bizakodva néztek rám. - Szeretnétek tudni, hogy milyen ételt kaptok? kérdeztem. - Igen, kérlek - mondta Seef. - A finomság, amit hoztak, egy tucat hat hónapos bébióriás. Üdvözülten mosolyogtak. - De a barátaitok csak akkor hozhatják ide a lakomát, ha engeditek, hogy megkötözzenek és betömjék a szájatokat. Mihelyt kihozzák a csecsemőket, leszedik a

kötést. Úgyhogy üljetek le, és tartsátok szépen a kezeteket meg a lábatokat. Szelíden fognak bánni veletek. Egyedül Nissh maradt állva, és zavartan bámult. - Ülj le! - szólt rá Seef. Nissh leült. A kötözés és a szájbetömés gyorsan kész volt. Aztán egymáshoz kötötték őket, amit vidáman tűrtek. - Ella... - Char mélyen meghajolt. Megnőtt, mióta nem láttam. - Hogy szelídítetted meg az orgokat? - Megint hangosan beszélt. - Jó vagyok nyelvekből, és ... - Ne haragudj, nem hallak. Ja, elfelejtettem. - Kiszedett valamit a füléből: méhviasz volt az. - Szóval ezért nem hatott rád az orgok varázsa. - Ha megpillantunk egy orgot, rögtön betesszük a viaszt. Az a veszélyes, ha váratlanul kapnak el. Elmondta, hogy az egyik lovag, akit előreküldték felderítőnek, meglátott engem. - Jelentette, hogy egy csapat org épp meg akart enni egy lánykát, de ő álomba beszélte őket. Hogy csináltad? - Meséltem nekik a hölgynevelő iskoláról, és rögtön horkolni kezdtek. - Igazán? - bámult rám, majd elnevette magát. Élvezetes dolog volt megnevettetni. Mindig úgy meglepődött. - De komolyan. Hogy csináltad? - kérdezte kitartóan. - Beszéltem hozzájuk orgul, utánoztam azt az olajos beszédüket. Nem tudtam, sikerül-e. Már fölosztottak

maguk között. Tudtam, melyikük mit eszik meg belőlem. Seef - az ott - a lábamat akarta. Char megmozdította a jobb lábát. - És hogy kerültél a karmaik közé? Elmondtam, hogy megszöktem a hölgynevelő iskolából. - Akkor fogtak el, mikor eljöttem a manóktól, és megették a tőlük kapott pónit. - Összerázkódtam. - Annyira unalmas volt a hölgynevelő iskola, hogy el kellett szöknöd? - érdeklődött. - Nagyon unalmas. És nézd, mit tett velem: már egy edénykészletet sem tudok elejteni véletlenül. A fejemen végig tudnám hordozni Frellen, és egyetlenegynek sem esne baja. Nagyon művelt vagyok. - És büszke vagy rá? - kérdezte kissé ijedten. Szertartásosan bólintottam. Megint meg akartam nevettetni. - Szeretnéd tudni, mit tanultam még? Megvonta a vállát nem volt kedvére a téma. Azért folytattam. - Először is meg tudnám tanítani ezeket a faragatlan orgokat szépen enni. - Elhelyezkedtem egy nagy kövön. Figyelj! Kihúztam a levegőből egy láthatatlan szalvétát, kétszer megráztam és az ölembe tettem. - Igazán hölgyhöz illő - mondta Char udvariasan. - Kétszer megrázom a szalvétát. Ez fontos. - Miért?

- Az egerek miatt. - Char mosolygott. - A királyi udvar szalvétáiban nincsenek egerek. Biztos pókokra gondoltál. - A herceg ellentmond egy hölgynek! - Fölvettem egy képzeletbeli villát, és fűrészelni kezdtem a képzeletbeli ételt. - Kemény a hús. Alábecsülöd a szakácsainkat. - Egyáltalán nem. Keménynek kell lennie. Tudod, miért? - Mondd el! - Mert ez ürühús. Ürüvillát használok, nem? Illemtan kisasszony azt hinné, nem is vagy igazi herceg, ha tudná, hogy nem ismersz fel egy ürüvillát, mikor... - Mikor nem látom - nevetett. - Csakis ürüvilla lehet! - Hogyhogy? - Nézd, hogy összetapadnak az ujjaim a nyele végénél. - Fölnyúltam Char kezéért. Nagy volt és szögletes. Kinyújtottam a mutatóujjamat. - Most az ujjam a villa. így kell fogni. - Elrendeztem az ujjait az enyémen. A fogása határozott volt. - Ez az egyetlen helyes módja az ürüvilla tartásának. A pisztrángvillát másképp fogjuk. Megfordítottam a kezét, hogy megmutassam. A tenyerén csúnya vörös hurkák éktelenkedtek. - Megégetett a kötél! Elhúzta a kezét. - Semmiség. Az egyik lovag orvos. Mit tanultál még az Illemtan kisasszonyodtól? Megvizsgáltam volna az égését, de mert kérte, hát folytattam.

- Illemtan kisasszony mindenről tudta édesapád véleményét. Azt mondta, száműzne bárkit, aki levesestányérból merészelné enni a pudingot. Hála az oktatásának, én sosem követnék el ilyen hibát. - Apámnak külön kanala van a málnához és az áfonyához? - Természetesen. - Erről én miért nem tudtam? - Alkalmaznod kéne Illamtan kisasszonyt. Meghalna örömében, hogy a hercegnek szolgálhat. Folytattam a kisasszonyok jellemzését. - Írás kisasszony tanított egyedül olyat, amit tudni érdemes - összegeztem végül. - Bár jó, ha tudja az ember, hogy milyen az illedelmes viselkedés, mert akkor legalább eldöntheti, hogy udvarias lesz-e vagy sem. Az udvarias kifejezésnél Char észbe kapott. - Már rég be kellett volna mutatnom neked a lovagokat. - Odahívta őket. - Barátaim, John, Aubrey, Bertram, Percival, Martin, Stephan - ismerkedjetek meg az orgszelídítőnkkel. Ő az a lány, akiről meséltem, aki beszél gnómul. Mesélt rólam nekik! Kivágtam egy csinos bókot. - Vártuk, mikor jut végre eszedbe, hogy mit kívánna a jó modor - szólt az a lovag, akit Char Stephannak nevezett. Seef érthetetlen hangot hallatott a szájában lévő rongyon keresztül. Egészen el is felejtkeztem róla. Char az orgokhoz ment, én meg követtem.

- Ha jól viselkedtek, nem lesz bántódásotok - mondta. - És nem ölünk meg, hacsak nem kényszerítetek. Seef egy pillanatra elképedt, aztán vad küzdelembe kezdett a köteleivel. A többi org követte a példáját, és betömött szájjal üvöltöztek. A kötelek nem lazultak, így a küzdelem is lassan alábbhagyott. Seef olyan mereven nézett rám, hogy megbotlottam és hátraléptem, de álltam a pillantását. - Nem fogsz megenni - mondtam neki orgul. - Nem vagyok ez, és nem vagyok a vacsorád sem. És milyen érzés olyasmit tenni, amit nem is akarsz? Isteni érzés volt megmondani nekik a magamét. Rámosolyogtam Charra, aki valamilyen oknál fogva elvörösödött. Amíg mi az orgokkal foglalkoztunk, a lovagok az ebéd előkészítésével buzgólkodtak. Letelepedtünk, de senki sem nyúlt az ételhez, míg Char hozzá nem látott. Ez olyan természetes volt számára, hogy szerintem észre sem vette. Az útikenyér, a sajt, a szárított hús és az édes almabor elfogyasztása közben Char beszámolt a küldetéséről, amit Jerrold király parancsára teljesített. - A király örül majd ennek a fogásnak. Nyolc org egyetlen sérülés nélkül - biccentett Stephan lovag az étel láttán újra tekergőző orgok felé. - Érdekelni fogja a hír, hogy emberek is el tudják bűvölni az orgokat - mondta Char. - Ella mindenesetre képes rá.

- Ha egyáltalán eljut hozzá ez a hír - szólt Bertram lovag komoran. - Hogyan fogjuk elszállítani ezeket az orgokat Jerrold királyhoz? - Ne légy ilyen borúlátó, Bért! - mondta John lovag. Épp az imént fogtunk el hatan nyolc orgot ennek a lánykának a segítségével. Ez még senkinek sem sikerült. - Majd kitalálunk valamit - mondta Char. - Ennivalót kell szereznünk nekik. - Bertram lovag a kenyérért nyúlt. - Te vagy közülünk a legjobb vadász, Bért - mondta Char, mire a lovag arca megenyhült. - Az orgok gyors futók - szólt Martin lovag. - Nem hinném, hogy sokáig tartana elérni a királyhoz. - Hallottam, hogy még a lónál is gyorsabbak - tette hozzá Stephan lovag. - Sőt, a kentaurnál vagy akár a szarvasnál is. Mialatt Char megvitatta a lovagokkal az orgok elszállítását, az én eszem az esküvőn járt. Komolyan aggódtam, hogy lekésem. Három nap volt még addig hátra, és most távolabb is voltam az óriásoktól, mint mikor az orgok elfogtak. Ha gyalog megyek, hetek múlva érkezem meg. És. -jutott eszembe - Nissh megparancsolta, hogy ne szökjek meg. Nem is hagyhatom itt őket. Bertram lovag morcos hangja zökkentett vissza a beszélgetésbe. - Hogy fogjuk őket magunkkal vonszolni?

- Az ifjú hölgy ráveszi őket, hogy tegyék, amit mondunk - szólt Aubrey lovag. - És ha velünk jön, végig engedelmesek lesznek. - Hadd határozzon a herceg - mondta Stephan lovag. Ő jobban tudja. - Stephan, te elkíséred Lady Ellát, ahová csak kívánja rendelkezett Char. - Martin és Percival segítségért megy apámhoz Bért, Aubrey, John és én pedig felváltva vadászunk és vigyázunk az orgokra. Mikor hallótávolságon belül vagyunk, a viaszt visszatesszük a fülünkbe, nehogy baj legyen, ha kicsúszik a szájukból a tömés. - Én inkább itt maradnék veled, fiam - mondta Martin lovag. - Te és Percival vagytok a legjobb felderítőink. Számítunk rá, hogy gyorsan megjárjátok az utat. Martin lovag bólintott. - Az ifjú hölgy biztonságban lesz mellettem fogadkozott Stephan lovag. - Vi... - Hacsak halálra nem untatod a beszédeddel szakította félbe Aubrey lovag. - Nem ismered őt, ifjú hölgy. A csillagokat is lebeszéli az égről. - Jobb társaság lesz az orgoknál - mondta Char. Egyébként miért nem mentél vissza Frellbe, mikor otthagytad a hölgynevelő iskolát, Ella? - Apám egy óriás farmján kereskedik, ahol hamarosan esküvő lesz. Azt írta, az óriások esküvői nagyon érdekesek. Úgy gondoltam, majd ott csatlakozom hozzá.

Char elképedt. - Ilyen veszélynek tetted ki magad, hogy megnézz egy esküvőt? Bolondnak nézett. - Szerencse, hogy nem minden leány határozza el Kyrriában, hogy egyedül nekivág egy ilyen veszélyes útnak - mondta Bertram lovag. - Elég munkánk van anélkül is, hogy az ő életüket mentegetnénk. - Ha minden kyrr leány értene az orgszelídítéshez, sokkal kevesebb munkánk lenne. Talán mégsem néz teljesen bolondnak. Ebéd után Stephan lovag felült a lovára, és Char felsegített mögé. Abban a pillanatban előjöttek az átok tünetei. Még egy perc, és leesem a lóról. Az átok nem engedi, hogy elhagyjam az orgokat. - Nem hagyhatlak magadra a veszélyben - mondtam, és már szálltam volna le. - Menj Stephan lovaggal - mondta Char. - Nem lesz semmi bajunk. Parancs volt, tehát mehetek. A panaszok is megszűntek. Char megfogta a ló kantárját. - Hamar visszatérsz Frellbe? - Ha Apa nem küld vissza az iskolába, és nem kell vele utaznom, igen. - Miért akarja tudni? Szeretné talán, hogy visszatérjek? - Miért kérdezed? Nem válaszolt a kérdésre:

- Én hamarosan ott leszek. Az ilyen hadműveletek nem tartanak sokáig - mondta, mintha már legalább ezer csatában vett volna részt. - Akkor lehet, hogy nemsokára találkozunk. Majd mesélhetsz a többi orgról, akiket elfogtok. - És te megtaníthatsz orgot szelídíteni. - Ahthoon ssyng! - feleltem. - Ez náluk a viszlát. - Csúnyán hangzik. - Az is - mondtam, és elindultunk.

Tizenhatodik fejezet Stephan lovag valóban beszédes volt. Egy kis birtokon élt Frellben feleségével, négy lányával és két vadászkutyájával. A kutyák voltak a szeme fénye. - Okosabbak, mint a disznók, a macskák és a sárkányok együttvéve - állította. Útközben egyik történetet a másik után mesélte a bátorságukról és az okosságukról. - Körülbelül mikor érünk az óriásokhoz? - kérdeztem, mihelyt levegőt vett. - Úgy számítom, három nap múlva. Az esküvő napján! És ha pont lekéssük? - Nem mehetnénk gyorsabban? Nincs szükségem sok alvásra. - Az lehet, és én is égek a vágytól, hogy visszajussak az orgokhoz, de a lónak pihennie kell. Olyan gyorsan megyünk, ahogy bírja. Megrúgtam a lovat, remélve, hogy gyorsabb tempóra tudom ösztökélni, és hogy Stephan lovag nem veszi észre. Stephannak nem tűnt fel, de a lónak sem. Stephan lovag belekezdett egy újabb történetbe, a kimerült lovakról és egy sárkányok elleni küldetésről. Mikor a végéhez ért, sietve témát váltottam. - Szívesen szolgálod a herceget? - Egyeseknek nincs ínyére, hogy egy ifjonc parancsait teljesítse - felelte. - De én edzett lovag vagyok.

- Az milyen? - Nem túl előkelő, hogy lecsutakoljam a lovamat, és nem túl önző, hogy a királyomat szolgáljam. - És Char edzett herceg? - Igen, ez a helyes kifejezés rá, kis hölgy. Senkivel nem találkoztam, legyen akár herceg vagy apród, aki ennyire igyekezett volna mindenben helytállni. Stephan lovag elmondásából ítélve Char majdnem olyan tökéletes, mint a vadászkutyák. Nemcsak szívesen tanul, de gyorsan is. Kedves. A kedvessége miatt indultak késve Frellből. Egy előttük haladó zöldség- és gyümölcsárus kocsija felborult az úton. - Mikor az árus visítozni kezdett, hogy össze fogják taposni a drága paradicsomot, dinnyét és salátát, Char felállíttatta velünk a kocsit, és a következő órát azzal töltötte, hogy a földön négykézláb mászkálva a zöldségeket mentette meg. - Ahogy engem is megmentett. - Te jóval csinosabb vagy, mint a szőlő meg a tök, és megmentem is kisebb feladat volt. Még sosem fogtam orgot ilyen simán. Visszatereltem a beszélgetést magamról Charra. - A herceg igazán értelmes és kiegyensúlyozott folytatta Stephan lovag. Talán túlságosan kiegyensúlyozott. Túlságosan komoly. Ha valami vicces történik, mindig nevet, de nem szórakozik eleget. Sok időt tölt a kancellárok társaságában. - Egy ritka pillanatra

elhallgatott. - Többet nevetett veled ma reggel, mint velünk egy hét alatt. Többet kéne bolondoznia a fiatalokkal, de az ő jelenlétében mindenki udvariaskodik. Hátranézett. - Kivéve téged, ifjú hölgy. Megijedtem. - Illetlen voltam? - Természetesen viselkedtél. Nem úgy, mint egy udvaronc. Illemtan kisasszony tökéletes csődöt mondott velem. Elmosolyodtam. Az éjszakákat fogadókban töltöttük. Első este rögtön vacsora után felmentem a szobámba. Az Agulen-farkast az éjjeliszekrényemre állítottam, hogy vigyázzon rám álmomban. Aztán kinyitottam a varázskönyvet. Az egyik oldalon Hattie-nek anyjához írott levelét találtam, a következő lapon Olive-ét, szintén Olga nagysádnak. Hattie-ét olvastam először. Kedves Mama! Hát nem csodaszép a kézírásom? Sokat gyakoroltam a ciffrázást. A szavakat talán nehezebb kibetűzni, és Írás kisasszony panaszkodik a helyesírásomra, de ugye milyen elbűvölő az eredmény, ha távolról nézed? Sir Peter leánya eltűnt. Madame Edith azt mondja, éjszaka hazahívták, de szerintem hazudik, és Ella megszökött. Mindig is körmönfontnak és alattomosnak tartottam, annak ellenére, hogy az apja ilyen elbűvölő és gazdag. Az új fürtjeim fenségessek, és tegnapelőtt visszatértem a lányok közé, ahogy megérkeztek.

Gyanítom, hogy az előző hajkoronám Ellával tűnt el. Gonosz csíny volt tőle, így bánni velem, aki mindig olyan kedves volt hozzá. Ennek ellenére remélem, nem esett baja, és nem ették meg orgok, nem ejtették foglyul banditák, nem égett meg és nem került rossz társaságba, ahogy gyakran képzelem. A következőkben Hattie az új ruhájáért kapott bókokról számolt be. Végül elbúcsúzott, és sorait az elképzelhető legcikornyásabb aláírással zárta. Hattie A következő oldalon: Kedves Anyu Egész héten roszul eresztem magam. Fáj a fejem fölleg mikor olvasok. Minndig ászt mondod, a tulsok olvasás nem tesz jot a szemnek, de Iráss kissaszony nemhalgat rám. Idijotának meg anál is roszabnak nevezet és asztmonta, sémi jóra nem számithatok ha ugy növökföl, hogy nem tudok rendessen olvasni. Hattie ászt mongya, nem volt szép Ellától, hogy elment, de szerintem az nem volt szép, hogy engem nem vit magával. Ella mindent megtet, amit Hattie parancsólt neki. Jó lene ha nekemm is enngedelmesskednének az emberek. Ez nem igasság. Elkesseredet lejányod, Olive A lapon csak úgy nyüzsögtek a pacák és az áthúzások. A betűk bizonytalanok voltak, mintha az írójuk nem tudná, hogyan kell fogni a tollat. Szegény Olive!

A levelet az Aladdin lámpájában lakó dzsinn szomorú története követte. Aladdin hamis bácsikája, a varázsló bezárta a lámpába, és varázserőt adott neki, hogy mindenki kívánságait teljesíteni tudja, a sajátját kivéve. Mielőtt elfogták, a dzsinn szerelmes volt egy libapásztorlányba. Azzal töltötte magányos éveit a lámpában, hogy tűnődött, vajon a lány hozzáment-e valaki máshoz és megöregedett-e, vagy talán meg is halt. Sírdogálva csuktam be a könyvet. Engem nem zártak ugyan lámpába, de szabad én sem voltam. Harmadnap röviddel indulás után a dolgok növekedni kezdtek. Általában a távoli tárgyakat kisebbnek látjuk, mint a közelieket, de most ez a szabály megdőlni látszott. A fák, amelyek mellett elhaladtunk, eltörpültek a távolabbiakhoz képest. Tíz órakor egy akkora tököt láttam, mint én magam. Tizenegykor egy kocsiméretűt. Délben megláttuk az első óriást. Épp istállót épített óriási sziklákból. A fal máris kétszer olyan magas volt, mint én, és borzongva gondoltam a szarvasmarhára, ami majd benne lakik. Mikor észrevett minket, az óriás harsogó örömmel üdvözölt. - Oooayaagik dudálás! - kiáltotta, és eldobva egy sziklát, felénk viharzott, arcán óriási mosollyal. A ló ágaskodott félelmében, és nem sokon múlott, hogy le nem estem, de az óriás lenyúlt és gyengéden

megérintette a bestia orrát. Az megnyugodott, sőt hozzádörgölte az orrát az óriás combjához. - Aaaope! Aiiiee uuu koobee sikoltás ooob payiipe aau - mondtam. Ez abdegi nyelven Sziát jelentett. - Uaaxee lányának esküvőjére jöttünk - tettem hozzá kyrrül. - Ugye, nem késtük le? - Épp idejében jöttetek. Odavezetlek. A farm kétórányira volt. Koopooduk, az óriás a kocsink mellett gyalogolt. - Uaaxee tudja, hogy jöttök? - kérdezte. - Nem - feleltem. - Haragudni fog? - Haragudni? Kimondhatatlanul hálás lesz nektek. Az óriások rajonganak az idegenekért. - Hallgatott egy sort, És a barátokért is. Rengeteg barát és idegen vesz részt a szertartáson. Egy darabig szótlanul haladtunk tovább. Koopooduk végig mosolygott ránk. - Nem vagytok fáradtak? Vagy éhesek? - kérdezte kicsit később. - Semmi bajunk - válaszolta Stephan lovag, bár én majd éhen haltam. - Mindenki udvarias, az óriásokat kivéve. Mi megmondjuk, ha éhesek vagyunk. No nem baj, egy óriás farmján mindig rengeteg az étel. Uaaxee hatalmas házát már egyórányi távolságból látni lehetett. - Ott a háza - mutatta Koopooduk. - Szép, nem?

- Nagyon szép. Lenyűgözően óriási. Nem gondolod, kislány? Bólintottam. A szívem olyan hevesen vert, hogy féltem, az egyik lökéstől lerepülök a lóról. Talán hamarosan megtalálom Lucindát. Talán hamarosan szabad leszek.

Tizenhetedik fejezet Szorosabban öleltem Stephan lovag derekát. - Fűzőnek érzed magad? - panaszkodott. Ahogy közeledtünk, Uaaxee kilépett az ajtón, hogy megnézze, nem jöttek-e új vendégek. Mivel még elég távol voltunk a háztól, szemügyre vehettem az egész alakját. Közelről az óriásokból csak egy-egy részt láttam egyszerre - egy szoknyát, egy ruhaderekat, egy nadrágszárat vagy egy arcot. Uaaxee háromszor olyan magas volt, mint egy ember, de nem szélesebb. Mindene hosszúkás volt: a feje, a törzse, a karja, a lába. Mégis, mikor észrevett, ovális arca, akár egy barack, kerek lett a mosolytól, és szemüvege mögött a szeme réssé szűkült. - Aiiiee koobee sikoltás deegu fütty! - Leemelte Stephant a lóról, és észrevett engem. - Két ember! Oooayaagik dudálás mindkettőtöknek! Isten hozott! Az esküvő hamarosan elkezdődik. Udabee! szólította lányát, a menyasszonyt. - Nézd, kik vannak itt! A barátoktól körülvett menyasszony intett nekünk. - Én nem maradhatok, asszonyom. Csak elhoztam ezt a hölgyet, hogy megtalálja az apját. - Az apját? - A frelli Sir Petert - feleltem. Uaaxee sugárzott. - Szóval te vagy a lánya! Sosem említette. - A ház felé fordult. - De hol van ő? Megyek és megkeresem. Igen boldog lesz, hogy itt vagy.

- Kérlek, ne szólj neki! - kiáltottam gyorsan. - Meg akarom lepni. - Meglepni! Imádom a meglepetéseket. Nem árulom el. Stephan lovag visszaült a lóra. - Mennem kell. Viszontlátásra, Ella, asszonyom! - Máris indul? Hiszen még be sem jött! Stephan lovag ránézett Uaaxee aggodalomtól még hosszabbra nyúlt arcára. - Asszonyom, higgye el, lesújt, hogy mennem kell mondta. - Csak a legsürgetőbb kötelesség vehet rá a távozásra. - Rám kacsintott. - Kérem, ne legyen szomorú. Csak akkor nyugszom meg, ha tudom, hogy boldog. Uaaxee mosolygott a könnyein át. - Legalább hadd adjak egy kis útravalót. - Besietett a házba, de még visszaszólt: - Egy perc és itt vagyok! - Az edzett lovagok vérbeli diplomaták - mondtam. - Nincs más választásunk. Közölni fogom a herceggel, hogy jó és méretes kezekben hagytalak. Uaaxee visszatért egy kosárral, amelyből egy pulyka méretű csirkeszárny kandikált ki. Stephan elvágtatott, Uaaxee figyelmét pedig újabb vendégek kötötték le. Beléptem a házba, és elvegyültem a tömegben. Amerre néztem, mindenütt a közelemben állókat láttam vagy egyes részeiket: egy csapat gnómot, akik bányászati módszereket vitattak meg, és két óriáshölgy szoknyáját. Hogy találhatnék itt meg egy ember méretű tündért? A

egyetlen nyomravezető jel a szoknya alá rejtett apró lába lehet. Óriások vettek körül egy asztalt: olyan hatalmas volt, hogy átsétálhattam alatta anélkül, hogy bevertem volna a fejemet. Az asztaltól egy székhez értem, ami a kis emberek számára volt megterítve. Éppenséggel ehetek is valamit keresés közben. Megraktam a tányéromat egy tálca méretű csészealjat egy szelet krumplival, három szál félméteres babbal és egy léggömbnyi sajtfelfújttal. Képtelenség volt járkálás közben elfogyasztani. A karomra terített szalvétát magam után húzva eljutottam az ebédlő falát szegélyező óriási párnához, az emberek, gnómok és manók díványaihoz. Evés közben a tömeget szemléltem. Az evőeszköz túlságosan nagy volt. Körülnéztem: vajon hogyan boldogulnak a többiek. Egyesek gereblye méretű villával próbálkoztak, mások tanácstalanul bámulták a tányérjukat, és volt, aki puszta kézzel látott hozzá. A bab és a krumpli még könnyű volt: két kézre fogtam, és úgy ettem meg. Nem úgy a sajtfelfújt. Mikor beleharaptam, csöpögni kezdett, és az arcom ragadt a sajttól. Épp elkezdtem letörölgetni magamról a sajtot, mikor megszólalt egy gong. A mély, zúgó hangba belerezgett a mellkasom. A szertartás hamarosan elkezdődik. Követtem a kiözönlő tömeget. A szabad ég alatt jobban szétszóródtak az emberek, és így alaposabban szemügyre tudtam venni őket. És akkor alig néhány méterre tőlem észrevettem Apát, aki szintén

keresett valakit. Összehúztam magam, és megvártam, míg közénk keveredik néhány óriás. Aztán mögéjük bújva elosontam Apa mellett. Fél óra gyaloglás után elértünk egy tisztásra, ahol lelátókat emeltek az óriások és a kisebb vendégek számára. Egy-két ember már helyet foglalt. Leültem a legmagasabb mögé, aki jól eltakart. Közel voltam a lépcsőhöz, és úgy helyezkedtem, hogy rálássak az újonnan érkezők lábára. A hölgyeknek meg kellett emelniük a szoknyájukat, ahogy kapaszkodtak fölfele. Minden lépésnél előbukkant egy lábbeli. Megvizsgáltam őket. Átlagos láb. Normális méretű. Hatalmas. Jókora. A padsorok már majdnem megteltek. Apa is megérkezett, és leült jó messze tőlem. Közönséges láb. Kicsi, de nem eléggé. Átlagos. Átlagos. Átlagos. Icipici! Icipici! A két tündérhölgy egy fiatalember kíséretében, aki minden bizonnyal maga is tündér volt, befurakodott a kettővel alattam levő sorba. A férfi görnyedten tartotta magát, és az egyik hölgy kövér volt. De a másik mindenben megfelelt a tündérekről alkotott elképzelésnek: magas volt és elegáns, a szeme hatalmas, a bőre pedig olyan sima, mint a selyem. Az ajka piros, akár a gránátalma magja, orcája a lenyugvó nap színében pompázott. A lelátón annyian voltak, hogy képtelenség volt a közelükbe férkőzni, így hát rajtuk tartottam a szemem, hogy el ne menjenek. Elkezdődött a ceremónia. A

menyasszony és a vőlegény kézen fogva jöttek be. Az előbbi egy zsákot cipelt, az utóbbi egy kapát tartott. Mindketten nadrágot és fehér köpenyt viseltek. Mikor beléptek, az óriások hangos üdvrivalgásban törtek ki. Rikoltoztak, jajgatták, morogták és zúgták, hogy a menyasszony gyönyörű, a vőlegény jóképű hogy hosszú és egészséges életük lesz, és ez a legboldogabb nap, amióta csak élnek. Az óriási mosolyoktól eltekintve a pár nem törődött velük. Vetni kezdtek egy sor gabonát. A férfi előkészítette a talajt, a nő pedig beleszórta a magokat a zsákjából, és betakarta őket nedves földdel. Mikor elkészültek, felhők úsztak az addig tiszta égre, és enyhe zápor esett. Az óriások kitárt karral és hátrahajtott fejjel álltak az esőben. Lenéztem a tündérekre. A két másik mosolygott, de a szépséges egyenesen el volt ragadtatva. Úgy tűnt, mintha énekelne, az arcán meg könnycseppek peregtek le. A két óriás pantomim előadást tartott a közös életükről: földet műveltek, házat építettek, egyre nagyobb és nagyobb gyerekeket hívtak ki a közönség soraiból a képzeletbeli házukba, végül pedig kisbabákat, akik az unokákat jelképezték. Az előadás záróképe a földön egymás mellett fekvő pár volt ez a közös halált szimbolizálta. Aztán felugrottak. Az óriások padokat felborítva rohantak az ifjú párhoz, hogy megöleljék őket és áradozzanak a szertartásról. Csodálkozva álltam a helyemen. Arra gondoltam, mennyire szerencsések ezek az óriások, hogy látják, milyen szép jövő áll előttük. Segít

vajon a pantomim? Megakadályozza, hogy orgok felfalják őket? Megelőzi a szárazságot és az árvizet? Vigyáz rájuk, hogy meg ne haljanak, mielőtt felnőnének a gyermekeik? A gyönyörű tündér és néhány óriás kivételével mindenki elindult vissza a házba, Apával együtt. Én maradtam, hogy szemmel tartsam a tündért. Szívből reméltem, hogy valóban Lucinda az. A rokonok és gratulálok tömegén keresztül odafurakodott az ifjú házasokhoz. Hamarosan minden óriás elhúzódott tőle. A menyasszony és a vőlegény egymást átölelve zokogtak. Úgy látszott, Uaaxee vitatkozik a tündérrel. Lehajolt, hogy kettőjük arca egy magasságban legyen, és keményen a tündér szemébe nézett. A tündér együttérzően paskolta Uaaxee karját, de ő elhúzódott az érintésétől. Az óriások végül hátat fordítottak, és elindultak befelé. A tündér boldog mosollyal figyelte, ahogy távoznak. Ez csak Lucinda lehet. Minden jel erre utal. Valószínűleg épp most ajándékozta meg a házaspárt az enyémhez hasonló átokkal. - Hölgyem! - szóltam vadul dobogó szívvel. Nem hallotta meg. Eltűnt, miközben beszéltem, egy ködfoszlány vagy egy villanás nélkül. Ekkor már kétség sem fért hozzá, hogy ő Lucinda az egyetlen tündér, aki nem átall emberek szeme láttára eltűnni. - Bolond! - szidtam magam. - Idióta! - Rögtön meg kellett volna szólítanom, mihelyt megláttam. Most már Ayorthában járhat, vagy akár valamelyik óceán fölött.

Visszamentem a házba, és megállapítottam, hogy az óriások mind elkomorodtak, de a kisebb emberek továbbra is jókedvűek. A teremben járkáltam és eszegettem, a szememmel Apát kerestem. Hová menjek ezután? Merre keressem Lucindát? Ha a másik két tündér még itt van, megkérdezhetném tőlük, hová lett Lucinda. Meggyorsítottam lépteimet, kutatásba kezdtem, és nemsokára rájuk is leltem. Levertek voltak, akár az óriások. Mikor már majdnem elértem őket, Lucinda jelent meg közöttük, még mindig mosolyogva. Úgy tettem, mintha teljesen lekötne a lakomaszékről szerzett óriási dió feltörésének problémája. - Nem koptatom a nyelvem azzal, hogy elmagyarázzam neked, mennyire helytelen szokásod szerint nyílt színen eltűnni és megjelenni - mondta a tündérifjú Lucindának. - Remélem, nem csinálod újra ebben a tömegben. - Nem, Cyril. Nem szándékozom itthagyni legdicsőbb tettem színhelyét. - A hangja dallamosán csengett. Orgonaillatot éreztem. - Miféle szörnyűséget műveltél ezzel a szegény párral? tudakolta Cyril. - Szó sincs szörnyűségről. Megajándékoztam őket. - Akkor miféle ajándékot adtál nekik? - kérdezte a másik tündérhölgy. - Ó, Claudia! Boldog házasságot és örömteli társaságot.

Cyril felvonta a szemöldökét. - Ezt mégis hogyan valósítottad meg? - Az örök együttléttel áldottam meg őket. Sehová sem mehetnek a másik nélkül. Hát nem ragyogó? A dió kis híján kicsúszott a kezemből. - Hát nem. Inkább félelmetes - mondta Cyril. - Mi a bajod vele? - Lucinda dacosan felszegte a fejét. - Egy hónapon belül megutálják egymást! - felelte Claudia. Lucinda kacagott. Nevetése kellemesen csilingelt. - Ugyan, dehogy! Jobban fogják szeretni egymást, mint valaha. Cyril megrázta a fejét. - Ha vitatkoznak, ahogy minden szerelmespár teszi, nem lesz lehetőségük lehiggadni és megbocsátani a másiknak. - Fogalmad sincs az ilyesmiről. Nem minden pár vitatkozik, és ezek ketten nem fognak. Túlságosan szeretik egymást ahhoz. - Tegyük fel, hogy a férj rágja a körmét, és a feleség ki nem állhatja - mondta Claudia. - Vagy hogy a feleség egyik lábáról a másikra áll beszéd közben, és ez idegesíti a férjét. Szüntelenül el kell viselniük azokat a tulajdonságokat, amiktől irtóznak. A helyzet egyre rosszabb lesz, míg végül semmi mást nem látnak a másikban, csak a körömrágást és az ácsorgást.

- Az ajándékomnak egyáltalán semmi köze körmökhöz és ácsorgáshoz. A szerető szívről szól, amely örül, ha közel lehet ahhoz, akit szeret. A dióról megfeledkezve bámultam az eszelős tündért. - Gyere vissza egy év múlva, és meglátod, minek örül a szerető szív - javasolta Cyril. - Ezentúl minden óriás megszökteti majd a menyasszonyát mondta Claudia. Hogy megmeneküljenek a nászajándékaidtól. - Vissza fogok térni, és igazam lesz. Hála ... Te meg mit bámulsz? Te ott! Kislány! - fordult felém Lucinda.

Tizennyolcadik fejezet - Biztosan ő is rimánkodni jött - mondta Cyril. - Hogy megkérjen, vedd vissza az ajándékot, amit a születésekor adtál. Claudia megragadta Lucinda karját. - Kérlek, ne változtasd őt is mókussá! Nem bírom nézni az ilyesmit. Honnan tudhatnád, hogy a mókus csakugyan boldog, vidám életet él? Fogadok, hogy szívesebben maradna ember. Mókussá ?! Meg kell akadályoznom, hogy mókust csináljon belőlem! - Abensa eke ubassu inouxi Akyrria - szóltam ayorthaiul. Ez annyit jelentett: nem beszélek kyrrül. Lucinda arckifejezése megváltozott. - Sajnálom, kedves - felelt szintén ayorthaiul. - Azt kérdeztem, miért bámulsz. - Maga olyan gyönyörű! - Hadd higgyen butuskának. - Milyen elbűvölő gyermek! Hogy hívnak, drágám? - Elle. - Ez az Ella ayorthai megfelelője volt. - A szépség nem fontos, Elle. Az számít, ami a szívedben lakozik. Érted? - Igen. Sajnálom, hogy bámultam. - Nem kell sajnálnod, gyermek. Semmi rosszat nem tettél. - A mosolya káprázatos volt. - Köszönöm, hölgyem. - Bókoltam.

- Szólíts Lucindának. Nem örülnének, hogy elmondom - bökött Cyril és Claudia felé -, de én tündér vagyok. - Tündér! Hát azért ilyen gyönyörű! - A barátaim ... - ... boltosok - szakította félbe élesen Cyril. - Cipőt árulunk - tette hozzá. - Parányi lábakra - nevetett Lucinda. - Gyerekeknek - helyesbített Claudia. - Ó - mondtam. - Cipőm már van, de szükségem lenne segítségre. Varázslatra. Segítene nekem, Lady Lucinda? - Ne akard, hogy segítsen! - szólt Claudia. - Jobb, ha békén hagyod, amíg nem késő. - Boldogan segítek neked. Látod, Claudia, igenis szükségük van ránk. Mondd el, mi a baj, Elle! – Bátrabb szeretnék lenni, ha lehet, hölgyem. Akárki akármit mond, rögtön megteszem akkor is, ha nem akarom. Mindig ilyen voltam, de azt kívánom, bár ne lennék. - Ez a lány tökéletesen engedelmes - mondta Cyril. Ez talán nem a te ajándékod? Látod, hogy nem örül neki. - Rögtön tudtam, milyen édes vagy, amint megláttalak. Az engedelmesség csodálatos adomány, Elle. Néha megajándékozok vele kisbabákat. Természetesen nem fosztalak meg tőle. Légy boldog, hogy ilyen szeretetre méltó tulajdonsággal vagy megáldva.

- De ... - kezdtem, aztán Lucinda parancsa megfogant. Hirtelen jókedvem támadt. Az átokból áldás lett. - Köszönöm, hölgyem, köszönöm! - kiáltottam, és majdnem elfelejtettem, hogy csak ayorthaiul tudok... Kezet csókoltam neki. - Jól van, jól van. Nem kell hálálkodnod. Csak más szemszögből kellett nézned a dolgokat. - Megsimogatta a fejemet. - Most szaladj, Elle! Az első parancs, ami boldoggá tesz. Örömtől sugározva rohantam el. Tudtam, hogy csak azért örülök, mert megparancsolták, de ez a jókedvem mértékén mit sem változtatott. Értettem, miért gyűlöltem Lucinda ajándékát, de a boldogságom felhőtlen volt. Elképzeltem jövőbeli szörnyű parancsokat, olyanokat, amik az életembe kerülnek, és lelkesedtem értük. Édesanya halála óta először éreztem magam biztonságban. Jöhet bármi, én nem félek. Pehelykönnyűnek éreztem magam. Elhatároztam, hogy megkeresem Apát. Neki aztán mindig van parancsa számomra. Uaaxee háza előtt leltem rá éppen a hintójába szállt be. Mikor meghallotta a hangomat, hátrafordult. Döbbenten állapítottam meg, hogy őszintén örül nekem. Azelőtt mindig gúnyosan mosolygott. - Ella! Kicsim! Nem érdekelt, hogy haragszik-e. - Elszöktem a hölgynevelő iskolából. Nevetett.

- Tudtam, hogy van benned bátorság. És hölgy lettél már, vagy még mindig esetlen kis kukta vagy? - Hogyan bizonyítsam be? - Bókolj! A legelőkelőbb bókot vágtam ki. - Kitűnő. - Hirtelen újra ravasz lett a tekintete. - Egész csinos vagy. Nem is értem, eddig hogy nem jutottál eszembe. Szállj be a hintóba, Eleanor! Remélem, ezúttal nem teszed tönkre a ruhád. - Nem kéne elköszönnünk Uaaxee-tól? - kérdeztem. - Nem fogunk neki hiányozni. Túlságosan lefoglalja a kesergés egy tündér ajándéka miatt. - Összevonta a szemöldökét. - Állítólag hárman is voltak, és én még csak nem is láttam őket. A hintó elindult, de nem érdekelt, hova megyünk. - Épp idejében jöttél, hogy megmutasd, mit tanultál mondta Apa. - Csak mondd meg, mit tegyek. Elcsodálkozott. - Jobban megváltoztál, mint reméltem. - Sokáig hallgatott. Kezdtem elálmosodni. - Tönkrement az életem. A hangja felriasztott. - Micsoda?! - Eladtam valamit, ami nem volt az enyém. A gnómok, akik megvették, rájöttek a csalásra. Mikor hazaérünk Frellbe, meg kell térítenem a kárukat, és erre mindenem rámegy. Lehet, hogy el kell adnom a kastélyunkat, a

bútort és a hintót. Sőt, lehet, hogy téged is. Férjhez adlak, hogy újra gazdagok legyünk. Hogy újra gazdag legyen. - Igen, Apa. Boldogan. Mikor? - Felfogtam, mennyire gyalázatos a terv, de ez sem vonhatott le semmit az örömből, hogy engedelmeskedhetem. - Mit mondtál? - Azt mondtam, Igen, Apa. Boldogan. Mikor? - Azt kérdezed, mikor, és nem azt, kihez? Ennyire szeretnél férjhez menni? - Nem, Apa. Csak szót akarok neked fogadni. - Mit műveltek veled abban az iskolában? Nem csoda, hogy elszöktél. Amikor hazaértünk, Apa kint maradt, hogy beszéljen a kocsissal, én meg besiettem, és megkerestem Mandyt. Éppen zöldséget tisztított, vállán egy papagájjal. Olyan erővel szorított magához, hogy kis híján megfojtott. - Ella! Ella, édesem! - IcsukK! koecsaköd dh zkoaK! csukK - rikácsolta a papagáj. Azt kívántam, bár sosem engedne el Mandy. Bárcsak örökre gyerek lehetnék, akit kis híján agyonnyom valaki, puszta szeretetből. Apa beszólt az ajtóból. - Ma este nem leszek itthon, de holnap ünnepelünk. Manógombát rendeltem a piacról. Igazi különlegesség, Mandy, az első fogáshoz tálald fel holnap Lady Eleanor és a vendége számára.

- Ki lesz a vendég? - tudakolta Mandy, miután Apa kiment. - Gondolom, a jövendőbelim. Ó, Mandy olyan boldog vagyok. Elejtette az edényt, amit mosogatott. De a következő pillanatban visszarepült a kezébe. - A mid? - Csukk - rikácsolt megint a papagáj. Mandy Csukknak nevezte, a kedvenc szava után, ami gnóm kifejezés volt, és azt jelentette, Ó! vagy Szent ég!, de bizonyos esetekben Pfuj! is lehetett. Most biztosan Pfuj!jelentett. - A leendő férjem. Apa minden pénzét elvesztette. Férjhez kell mennem, hogy újra gazdag legyen. - Ez mindennek a teteje! - dühöngött Mandy. - Mégis mit képzel, hogy férjhez ad egy ilyen csitrit?! És te miért örülsz ennek? - Nem csak örülök ... - Nem találtam a megfelelő szót. - El vagyok ragadtatva, ha ez Apát és a leendő férjemet is boldoggá teszi. Mandy megfogta az államat, és az arcomat tanulmányozta. - Mi történt veled, kicsim? - Találkoztam Lucindával, és hála neki, most boldogan engedelmeskedem. - Nem, drágám. Nem, édesem. - Mandy elsápadt. - Az lehetetlen.

- Jobb így. Már nem érzem magam elátkozottnak. Ne szomorkodj! - Elmosolyodtam. - Látod, parancsot adok neked. Ha engedelmeskednél, te is boldog lennél. - Eddig félig voltál csak bábu, de most már egészen az vagy. Ennek kéne örülnöm? Nem feleltem. Míg Mandy döbbenten állt, körülnéztem, és minden ismerős tárgyat üdvözöltem. Végül azt mormogta: - Lucinda új trükkökre készül. - Aztán hozzám fordult. - Éhen halok. Kérsz vacsorát, drágám? Hárman vacsoráztunk a konyhában, Mandy, én és a papagáj, mivel Apa elbocsátotta a többi cselédet. - Azt hiszem, túlságosan szereti a főztömet, hogy kirúgjon - mondta Mandy, miközben hideg csirkeszárnyat és friss kenyeret ettünk. Nem említette többet az újfajta engedelmességemet, de a viselkedéséből kiderült, hogy azon jár az esze: abbahagyta a parancsolgatást. Feltehetőleg nem akarta megadni Lucindának az örömöt, hogy visszaél a helyzetemmel. Akárhogy is, Lucinda nem tudta volna meg, tőlem pedig megtagadta az engedelmesség örömét. Másnap délután vadhagymás halpaprikást készítettünk vacsorára a vendégemnek. Épp a hagymát szeleteltem, mikor egy fiú meghozta a gombát, amit Apa ígért. A ládán a torlin kerru felirat állt. A kerru gombát jelentett, de a másik szót nem ismertem. Mandy gyanakodva vizsgálta a dobozt.

- Édesem, kikeresnéd ezt a torlin-t a szótárból? - Torlin torlin, fn., szeretet megbecsülés - olvastam. Torlin kerru, szeretetgomba szeretet, ül. szerelem érzését kelti abban, aki elfogyasztja. A manók bíróságán használják, a magánéleti viták elsimítására. - Adok én neki torlin kerrut! - Nem számít - mondtam. - De nekem igen. - Felráncigálta a csizmáját, és magára terítette a köpenyét. - Rögtön jövök. Addig légy szíves, vigyázz a levesre! Kavargattam a levest, és a vacsoravendégünkön járt az eszem. Boldogan fogok hozzámenni, de vajon meddig tart majd a boldogság? Lehet, hogy gonosz, vagy gyengeelméjű, esetleg őrült. Apa csak a maga boldogságával törődik. Ha nagyon szörnyű lenne, Mandy megparancsolhatná, hogy ez nyugtalanítson. Sőt, talán a férjemet is rávehetem valahogy, hogy kiadja a parancsot. Csukk a vállamra szállt, és finoman megcsípte a fülemet. - Csukk jdgumkvu azzúgg Csodás! Egy parancs. Meg kell csókolnom. Odafordultam, és sikerült megpuszilnom a szárnyát, mielőtt felrepült egy magas polcra. - Jdgumkvu azzúgg - rikácsolta megint. Kinyújtott kézzel megközelítettem a polcot. A madár engedelmesen a karomra röppent, de pont, mielőtt hozzáérhetett volna a szám, felszállt a zsalugáterre. Felálltam egy székre, ám mihelyt elég magasan voltam, elrepült. Mikor Mandy fél

óra múlva hazaért, egyik kezemben egy fakanállal kavargattam a levest, a másikban egy szűrővel kapkodtam Csukk után, és teljesen kimerültem a rohangálástól. Az átok tudhatta, hogy próbálkozom, mert a panaszok nem jelentkeztek nem fájt semmim, és nem is szédültem, de sírtam, mert Csukk nem hagyta, hogy engedelmeskedjem, és boldog legyek. - Ella! Mi történt? - Mi nem történt - javítottam ki könnyek között nevetve. - Csukk nem engedi, hogy megcsókoljam. - Meg ne csókold azt a piszkos madarat! - sietett Mandy a segítségemre. - Jdgumkvu azzúgg - Megint kezdi. - Ne csókold meg! - Pvok ecs jdgumkvu azzúgg - mondtam Csukknak, remélve, hogy megtetszik neki az új változat. Megismételtem. - Pvok ecs jdgumkvu azzúgg Tetszett. - Pvok ecs jdgumkvu azzúgg Mindjárt más. Ez azt jelentette, Ne csókolj meg!. Akárhányszor kimondja, jókedvem lesz. Miután rendet raktunk a konyhában, ártalmatlan gombával helyettesítettük a torlin kerrut. - Talán jobb lenne, ha mégis a másikat enném. - Nem akarom, hogy pórul járj, még akkor sem, ha téged nem érdekel. Apa jött be a konyhába.

- Hogy áll a vacsora? - kérdezte derűsen. Aztán elborult a tekintete. - Mandy, miért nem azt a gombát használod, amit hozattam? Mandy gyorsan bókolt. - Nem ismerem ezt a fajtát. Lehet, hogy nem elég ízletes. Nem akartam, hogy Apa haragudjon rá. - Én mondtam, hogy cserélje ki, mikor nem volt biztos a dolgában. - Nem azért küldtelek hölgynevelő iskolába, hogy kukta legyen belőled. Használd a manógombát, Mandy!

Tizenkilencedik fejezet A vendégem neve nem volt ismeretlen a számomra. Edmund, Wolleck grófja volt, Hattie barátnőjének, Violának a nagybátyja az, akinek az esetleges házasságától annyira féltette az örökségét. Máskor szórakoztatott volna a dolog, most azonban aggódtam, mi lesz, ha a gróf is olyan kellemetlen, mint az unokahúga. A dolgozószobában vártam rá, ölemben egy félig kész hímzéssel. Szinte még le sem ültem, mikor Apa benyitott - Ez itt a leányom, Eleanor - szólt. A gróf meghajolt, én pedig bókoltam. Idősebb volt Apánál, és hullámos, ősz haja a válláig ért. Arca keskeny volt, akár egy agáré, és hosszú orra alatt lekonyuló bajusz díszelgett. Szomorú, táskás barna szeme is kutyára emlékeztetett. Visszaültem, ő pedig a kézimunkám fölé hajolt. - Szép kicsik az öltései. Anyám is egészen parányi öltésekkel hímezett. Szinte láthatatlanok voltak. Beszéd közben kimutatta a fogait. Nem voltak nagyobbak, mint a kisgyerekek tejfogai. Magam előtt láttam a totyogó grófot, amint az anyja ölében lévő tökéletes kézimunkát nézi, és villogtatja pici gyöngyfogait. Ha a felesége leszek, megpróbálhatom elképzelni, hogy ő maga is majdnem olyan fiatal, mint a fogai. Otthagyott, és mohón fordult Apához.

- Nem képviselheted az álláspontot, amit tegnap említettél, barátom - mondta. - Remélem, számíthatok rá, hogy részletesen kifejted a véleményedet. A banditákra kirótt büntetéseket vitatták meg. A gróf szerint könyörületesen kell velük bánni, de Apa úgy vélte, jobb, ha keményen elítélik, sőt, ki is végzik őket. - Ha egy rabló betörne ide, és minden értéket elvinne magával - mutatott körbe az eladásra váró tárgyakon természetes, hogy iszonyúan megdühödnék. - Talán nem tudnád fékezni a haragodat - vélte a gróf de minden bizonnyal ellenállnál a kísértésnek, hogy a sérelmet sérelemmel torold meg. A gróffal értettem egyet, és kigondoltam egy Apának szánt ellenérvet. - Tegyük fel, hogy a tolvaj nem nyíltan lopott kezdtem. - Tegyük fel, hogy csellel forgatott ki a vagyonodból. Gondolod, hogy ugyanolyan büntetés járna neki is, mint egy betörőnek? - Teljesen más eset - válaszolt Apa. - Ha ostoba voltam, és hagytam, hogy rászedjen, megérdemlem a káromat. A gazfickó talán rászolgálna valamilyen büntetésre, de nem túl komolyra, hiszen ostoba voltam, és meg sem érdemlem a vagyont. - A két eset nem ennyire különböző - mondta a gróf. Ha fegyveres banditák rabolnak ki, az is lehet a te hibád, mert nem vigyáztál az otthonodra. Ez esetben sem

érdemled meg a vagyonodat. Miért kellene a betörőnek a hanyagságod miatt meghalnia? - A logikád cáfolhatatlan, bár minden alapot nélkülöz - mosolygott Apa. - Két ellenféllel nem bírok. Sokban hasonlítotok a lányommal, Wolleck. Mindketten lágyszívűek vagytok. Szép húzás, Apa. így máris összeillő pár vagyunk, a gróf és én. Vacsorához szólítottak. Apa előrement, hogy a gróf felajánlhassa nekem a karját. A torlin kerru az első fogással került asztalra, a hideg fürj tojás mellett. - A gombát manók termesztették - szólt Apa. - A szakácsnőnk találta a piacon, és azt akartam, neked szolgálja föl, bár őszintén szólva utálom a gombát. Kóstold meg, Ella! A gomba ízetlen volt, csak a citrom és a zsálya érződött rajta, amivel Mandy meghintette. - Sajnálom, Sir Peter - mondta a gróf -, de a gombától megbetegszem. A fürjtojást viszont szeretem. A torlin kerru azonnal hatott. Mire Mandy elvitte a tányéromat, azon tűnődtem, miért gondoltam, hogy a gróf kutyára hasonlít, mikor valójában egész jóképű. Apát is kedveltem. A leves közben gondolatban édes Edmundnak szólítottam a grófot, és minden kanál után rámosolyogtam.

A halpaprikásnál szóltam Mandynek, hogy a vendégnek többet adjon. Apát fojtogatta a nevetés. A gróf gomba nélkül is érdeklődést mutatott irántam. - A leányod elbűvölő, Sir Peter - mondta a desszert közben. - Én sem tudtam, hogy ilyen szépen kifejlődik - felelte Apa. - Jobb is, ha mielőbb férjhez adom, különben egész nap az udvarlókra kellene felügyelnem. Vacsora után a dolgozószobában közelebb húztam a Székeidet a grófhoz, és megpróbáltam olyan apró öltésekkel hímezni, hogy valóban láthatatlanok voltak. Edmund és Apa Jerrold király orgellenes politikájáról vitatkoztak. Apa szerint a király lovagjai nem eléggé határozottak, míg a gróf úgy látta, dicséretes és hősies, amit tesznek. Képtelen voltam a hímzésre figyelni. Akárhányszor a gróf vagy Apa felhozott egy érvet, bólogattam, akkor is, ha ezek egymásnak ellentmondtak. Aztán fázni kezdtem, és visszaültem a kandalló mellé. - Azt hiszem, tenni kéne a tűzre, Apa. Nem szeretném, ha a vendégünk megfázna. - Még sosem láttam Ellát ilyen figyelmesnek - mondta Apa, és a tűzre vetett egy fahasábot. - Csak nem szeretett beléd, Wolleck? - De igen - suttogtam. - Mit mondtál, drágám? Miért ne tudhatná, hogyan érzek? El akartam mondani.

- Beleszerettem, Apa - szóltam tisztán érthetően, és rámosolyogtam édes Edmundra. Visszamosolygott. - Nem ez az első alkalom, hogy élvezhetem Sir Peter vendégszeretetét és fenséges asztalát, de kegyeddel még nem találkoztam - hajolt felém. - Madame Edith jenni hölgynevelő iskolájában tanult magyarázta Apa. - De elfecsérelt idő volt, ha a találkozásunk útjába állt mondtam. Apa elvörösödött. - Az unokahúgom, Viola is ott tanul. Barátnők voltak? A torlin kerru nem befolyásolta az emlékezetemet, de nem bírtam fájdalmat okozni édes Edmundnak. - Ő néhány évvel idősebb nálam. - Ha jól tudom, Viola majdnem tizennyolc esztendős. Kegyed sem lehet sokkal fiatalabb. - Szeptemberben voltam tizenöt. - Még gyermek. - Hátradőlt a székben. - Nem is olyan gyermek - feleltem. - Édesanya tizenhat évesen ment férjhez. És ha én is olyan fiatalon halok meg, mint ő, szeretném előbb megismerni az életet és a szerelmet. A gróf ismét felém hajolt. - Látom, szerető szíve van. Ez inkább nőre vall, mint gyermekre.

Apa köhögött, és brandyvel kínálta a grófot. Nekem is töltött egy keveset. Edmund felém emelte poharát. - Az ifjonti lelkesedésre - mondta. - Minden vágya teljesüljön. Búcsúzáskor megfogta a kezemet. - Ma az édesapját jöttem meglátogatni. Eljöhetek majd kegyedhez is? - Türelmetlenül várom! - feleltem. Este Mandy bejött jóéjt kívánni, és elismételtem neki minden szót, amit a gróf azután mondott, hogy ettem a gombából. - Ugye, milyen elragadó? - kérdeztem. Azt akartam, hogy osztozzon a boldogságomban. - Kedvesnek tűnik - ismerte el kelletlenül Mandy. Nem olyan, mint az a méregkeverő apád. - Apa is elragadó! - tiltakoztam. - Persze. Elragadó. Kiment és becsapta az ajtót. Elalvás előtt meséket mondtam magamnak, amelyeknek én voltam a hősnője, Edmund pedig a hőse. De az utolsó gondolatom Char herceg volt, ahogy elkapta a Stephan lovának kantárját. Az arcunk közel volt egymáshoz. Egy hajtincs a homlokába hullott, és láttam a szeplőket az orrán. A szeme elárulta: sajnálja, hogy mennem kell. Mandy felébresztett, mikor végzett az aznap esti teendőivel. Nehezen tértem magamhoz. Még mindig a torlin kerru hatása alatt voltam.

- Gondolhattam. Emlékezz vissza, kicsim! Adott neked Lucinda új ajándékot, mikor találkoztatok? - Nem szólt róla. - Behunytam a szemem, és magam elé képzeltem a jelenetet. - Csak annyit mondott: Az engedelmesség csodálatos adomány... Légy boldog, hogy ilyen tulajdonsággal vagy megáldva. Miért? - Hálistennek ... Ez csak hétköznapi parancs volt. Ne örülj, hogy engedelmeskedned kell, Ella! Szabadon dönts arról, hogyan érzel! Boldogan fogadtam szót. Nem, mégsem! Forogni kezdett velem a szoba. A bánattal elegyedő megkönnyebbüléstől sírva fakadtam. Mostanáig jól idomított, pitiző kiskutya voltam, de legalább nem éreztem magam elátkozottnak. Ez megváltozott. Mandy otthagyott, és újra elaludtam. Későn ébredtem a fejem zúgott, és kába voltam. A gomba! Lüktető halántékkal ültem föl, és visszagondoltam az előző estére. Dühöngve püföltem a párnám, annyira haragudtam Apára, amiért hülyét csinált belőlem. Az éjjeliszekrényemen egy levelet találtam. Drága Eleanorom! Ellenállhatatlanul csábító vagy. Wolleck már hajnalban megjelent, hogy megkérje tőlem a kezedet. Ijedten dobtam el a levelet. Ha azt írja, hozzá kell mennem a grófhoz, nekem végem. Ha szóban parancsolja meg, akkor is szót kell fogadnom, de előtte még van időm

cselekedni. Mandy majd elmondja, mi áll a levélben, anélkül, hogy parancsot adna. A tyúkólban akadtam rá. Éppen a csirkékhez beszélt. - Fel, Magocska! Az egyik tyúk leugrott a fészkéről, és Mandy begyűjtött három tojást. - Köszönöm. - Aztán továbbment a következő fészekhez. - Föl, Tengeri! Tőled most csak egy kell. Hozzám fordult. - Kérsz rántottát? Tartottam a tojásokat, amíg a levelet olvasta. - Jellemző őlordságára - szólt, ahogy befejezte. - De nyugodtan elolvashatod. Apa visszautasította a gróf leánykérését. Alapos vallatás során a gróf beismerte, hogy vagyona nagy része nemrég egy tűzvészben megsemmisült. Nem felelt meg a kívánalmainknak. Szegény Viola! Nem sokat ér majd az öröksége, akár megnősül a gróf, akár nem. Apa folytatta: Most nincs időm újabb kérőt keresni, de ne félj, találok neked egy gazdag férjet. Egyelőre úgy néz ki, az én nyakamon szorul a hurok a tiéd helyett. Ha nem tévedek, van egy hölgy, aki hajlandó lenne nekem nyújtani a kezét. Elmegyek hozzá, hogy feleségül kérjem, és biztosítsam érzelmeim hevességéről. Ha elfogadja az ajánlatomat, érted küldök, hogy újra találkozhassatok. Újra?

Elszegényedésünket semmiképp ne említsd a jelenlétében, habár azzal hízelgek magamnak, hogy Olga nagysád irántam érzett vonzalmában a vagyonnak semmi szerepe. Sikeres vagy csalódott szerelmesként hamarosan láthatsz, addig is maradok szerető Apád Olga nagysád! Hattie a testvérem lesz!

Huszadik fejezet Olga nagysád elfogadta Apa házassági ajánlatát. Majdnem megfojtott, mikor elragadtatva a szerencsétől, hogy új lánya lesz, megölelt. - Jaj, kincsem, muszáj Mamának szólítanod. Az Olga mama olyan meghitten hangzik! Úgy tervezték, hogy egy hét múlva tartják meg az esküvőt, mire megtörténik minden előkészület, és Hattie meg Olive hazaérkezik a hölgynevelő iskolából. - Nem mennek vissza az esküvő után - jelentette ki Olga mama. - Már eleget tanultak. Itt maradunk együtt, és ti majd igyekeztek enyhíteni a magányomon, mikor a férjem távol lesz. - És az én magányomon ki enyhít? - kérdezte Apa, háttal a menyasszonyának. Olga mama rúzsos arca sötétebb árnyalatra pirult. Teljesen belebolondult Apába, aki maga volt a szerető gondoskodás és gyengéd figyelmesség. Hízelkedően, szemérmesen és mézesmázosan viselkedett. Öt percig sem bírtam ki mellettük, anélkül, hogy ne akartam volna ordítani. Szerencsére nemigen tartottak igényt a jelenlétemre. Ritkán kaptam meghívást Olga mama rezidenciájára, és Apa távol tartotta őt a kastélyunktól, amely napról napra üresebb lett, hogy vissza tudja fizetni a tartozását. A bútorok sorsa nem érdekelt, kivéve a

tündérszőnyeget, amit Mandyvel elrejtettünk egyik délután, mikor Apa Olga mamánál volt. Édesanya legszebb ruháit is megmentettük, mert Mandy biztosra vette, hogy hamarosan megnövök, és akkor jók lesznek rám. De az ékszereihez nem mertünk nyúlni. Apa még egy réztű eltűnését is észrevette volna. És különben is, egyik sem ért fel azzal, amit Hattie elvett tőlem. A hét csendesen telt. Napjaim nagy részét Mandyvel töltöttem. Segítettem neki a főzésben és a takarításban. Éjszaka a tündérkönyvből olvastam, vagy a konyhai tűzhelynél beszélgettünk. Csak olyankor merészkedtem ki, mikor a királyi legelőre mentem, hogy lássam Almát. Reméltem, hogy találkozom Charral, de a lovászok mondták, hogy még mindig orgokra vadászik. Hazaérkezésem másnapján látogattam meg első ízben Almát. Egy fa alatt álldogált, és figyelmesen nézett három barna levelet, amelyek egy alacsony ágról lógtak. Ahogy figyeltem, ágaskodott, felemelte a fejét és kinyúlt egy levélért. Megfeszült izmaival pompás látványt nyújtott. Ha Agulen látja, egy új szoborremekmű születhetett volna. Füttyentettem. Megperdült és rám bámult. Felé nyújtottam egy répát, és megint fütyültem: egy dalt a hableányokról, Alma távoli rokonairól. Mikor meglátta a nyalánkságot, elmosolyodott, és felém ügetett, két kezét előrenyújtva.

Hamarosan megengedte, hogy megsimogassam a sörényét, és jutalom nélkül is odajött, ha hívtam. Nem telt el sok idő, és a látványom ugyanúgy felvidította, mint egy répáé. A bizalmamba avattam. Szemét tágra nyitva figyelt, fejét pedig oldalra billentette, amitől úgy tűnt, minden szavam meglepő felfedezést jelent számára, bár egyet sem értett belőlük. - Hattie gyűlöl, és kényszerít, hogy megtegyem, amit akar ne törődj vele, miért. Olive kedvel, de ez nemigen mondható előnynek. Olga mama utálatos. Te és Mandy vagytok az egyedüliek, akik szeretnek, és te vagy az egyetlen, aki sosem parancsolgat. Alma az arcomat nézte kedves, üres szeme belebámult az enyémbe, és a szája mosolyra húzódott. Az esküvőt a régi várban tartották. Olga mama szerette volna, ha a kastélyunkban rendezzük meg, de Apa állította, hogy a vár romantikusabb. Ilyen érv ellen a menyasszony nem tudott védekezni. Ahogy megérkeztünk, Apa egyenesen bement, hogy gondoskodjon a szertartás és az azt követő álarcosbál részleteiről. Kiszöktem a kertbe, hogy meglátogassam a gyertyafákat, amelyek így, csupaszon könyöknél behajlított csontvázkarra emlékeztettek. Hideg nap volt. Elhaladtam a gyertyák mellett, és a szilfasétányon jártam fel-alá, vacogva a hidegtől. Hiábavaló próbálkozásként még az álarcomat is feltettem, hogy melegen tartsam az

orromat. Nem számított, milyen hideg van, elhatároztam, hogy kint maradok, míg meg nem érkezik néhány vendég. A lábam és az ujjaim teljesen megdermedtek, mire biztonságosnak véltem, hogy bemenjek. Abban a pillanatban, hogy beléptem, Hattie odarohant hozzám, új műfürtjeit lobogtatva. - Ella! Úgy hiányoztál! Meg akart ölelni, hogy - erre fogadni merek parancsot súgjon a fülembe. Hátraléptem. - Ha csak hozzám szólsz ma, Hattie - sziszegtem -, letépem a fejedről a parókát, és körbeadom a vendégeknek. - De... - Egy szót se! - Levettem a köpenyem, és a kandallóhoz mentem. Ott maradtam, amíg a beszélgetés moraja fel nem erősödött a hátam mögött. Semmi nem csábított, hogy hátraforduljak. A lángok jobban lekötöttek, mint a beszélgetés. Azon töprengtem, vajon mitől remeg úgy a levegő a tűz előtt. - Nem nézed az esküvőt? - bökte meg Olive a könyökömet. - Kint maradhatok veled? A terem csöndes volt. - Nem akarod látni, ahogy az anyukádat férjhez adják? - Én ott akartam lenni ezen a szörnyű eseményen. - Nem számít. Inkább veled maradok. - Én bemegyek.

Utánam jött, és leültünk az utolsó sorba. Apa és Olga mama a szószék felé fordultak, ahol Thomas főkancellár állt, és épp hozzákezdett a beszédhez. Szavai ismerősen csengtek, mivel Édesanya temetésén is szinte ugyanazokat a közhelyeket használta. A közönség minden bizonnyal fel tudta volna mondani az egész szöveget. Köhécselést hallottam. Egy előttem ülő hölgy finoman hortyogott, és nemsokára Olive is elaludt. Velünk egy sorban egy férfi elővette a bicskáját, és tisztogatni kezdte a körmeit. Csak egy néző hallgatta áhítattal a beszédet. Előrehajolt a székében, minden elcsépelt közhelyre rábólintott, és mosolyogva törölgette könnyes szemét. Orgonaillat csapta meg az orromat. Lucinda! Nem szabad meglátnia. A vőlegény leányaként bajosan tudnám elhitetni vele, hogy valóban nem beszélek kyrrül. Rettenetesen dühös lenne, hogy becsaptam. Feltettem az álarcomat. A ceremónia után majd elillanok a gratulálok forgatagában. Figyeltem őt, készen arra, hogy lebukjak, ha felém fordul. Ahogy Thomas főkancellár befejezte, Lucinda felugrott. - Barátaim! - hallatszott csengő hangja, miközben Apa és Olga mama felé tolakodott. - Sosem láttam még ilyen megható szertartást! Thomas főkancellár sugárzott. - Nem ennek az úrnak a végeláthatatlan és egyhangú beszéde hatott meg...

Kuncogás hallatszott. - ... hanem a szerelem érzése, mely egyesíti ezt a két embert, akik nem éppen mai fiatalok. - Na de hölgyem ... ! - kezdte Olga mama. Lucinda meg sem hallotta. - Lucinda vagyok, a tündér, és a leggyönyörűbb ajándékot szánom nektek. Olga mama hangja sértődöttről elragadtatottra változott. - Egy tündér ajándéka! És mindenki szeme láttára! Ó, Sir, milyen nagyszerű! Menekülnöm kellett volna, de földbe gyökerezett a lábam. Apa meghajolt. - Nagyon megtisztel. - A legszebb ajándék! Erre senki sem mondhatja, hogy ártalmas vagy eszelős! - Dacosan megrázta a fejét. - Az ajándékom az örök szerelem. Amíg csak éltek, szeretni fogjátok egymást.

Huszonegyedik fejezet Apának leesett az álla rémületében. - Hát nem romantikus, Sir ? - sóhajtott Olga mama, és belekarolt Apába. Apa arckifejezése megváltozott, és szelíden megsimogatta a felesége arcát. - Ha örömet szerez neked, drágám, életem... eltűnődött - ... szerelmem. Olive átbukdácsolt a lábamon. - Egy igazi tündér! - harsogta, és odatolakodott Lucindához. Gratulálok gyűltek Apáék köré, de kevés olyan vakmerő akadt, mint Olive. Lucinda hamarosan körülnéz és észrevesz. Kisiettem a teremből. Ahhoz hideg volt, hogy kimenjek. Elhatároztam, hogy felmerészkedem az emeletre. A lépcső korlátjának spirálja tökéletes lett volna a csúszkáláshoz. Ellenálltam az őrült ösztönnek, hogy kipróbáljam - és kétségkívül Lucinda ölében kössek ki. Meghallottam a hangját, és fölszaladtam. A lépcsőfordulóban kinyitottam egy ajtót, és beléptem a sötét folyosóra. Becsuktam az ajtót, és nekitámaszkodva a földre ültem, a lábamat kinyújtva a márványpadlón. Boldogabb lesz Apa az ajándéktól? Sikerült végre Lucindának olyan ajándékot kitalálnia, aminek nem csak látja hasznát? Megpróbáltam elképzelni Apáék közös

életét. Vajon a szerelem elvakítja Olga mama hibáival szemben? Hallatszania kellett a lépéseknek, de én nem hallottam őket. Az ajtó kinyílt a hátam mögött. Hanyatt estem, és fölbámultam - Char! - Nem ütötted meg magad? - kérdezte aggodalmasan, és letérdelt mellém. Felültem, megragadtam az ingujjánál, és visszaráncigáltam magammal a folyosóra. Becsuktam az ajtót. - Semmi bajom. - Akkor jó. - Fölállt. Azt hiszem, mosolygott, de lehet, hogy rosszallóan nézett. Nem tudtam megállapítani a félhomályban. Mit gondolhat a viselkedésemről? Mit gondol, miért bujkálok? - Azt hittem, még a határon járőrözöl. Nem láttalak az esküvőn. - Ma reggel érkeztünk. Épp idejében jöttem, hogy lássalak felrohanni a lépcsőn. - Hallgatott egy kicsit talán magyarázatot várt. Nem szóltam, ő meg túl udvarias volt, hogy kérdezzen. - Apám itt töltötte a gyerekkorát - folytatta -, mielőtt felépült az új palota. Azt mondja, van valahol egy titkos átjáró. Állítólag ezen az emeleten van a bejárata az egyik szobában. - Hova vezet?

- Azt hallottam, egy alagútba a várárok alatt. Apa gyakran kutatott utána. - Megkeressük? - Szeretnéd? - kérdezte lelkesen. - Ha nem bánod, hogy lemaradsz a bálról. - Nagyon szeretnék lemaradni a bálról. - Kinyitottam egy ajtót a folyosón. Fény áradt be, és megállapítottam, hogy Char egyáltalán nem néz rosszallóan. Önfeledt mosolya Almára emlékeztetett. Egy hálószobában találtuk magunk. Két nagy ablaka volt, és egy üres ruhásszekrény állt benne. Árulkodó üreges kongás után kutatva megkopogtattuk a falakat rejtett repedések után tapogattunk. Szemügyre vettük a padlót, és közben azt találgattuk, ki és mire használhatta a járatot. - Hogy figyelmeztesse Frellt, ha veszély közeleg - vélte Char. - Hogy megmeneküljön egy őrült tündértől. - Hogy elszökjön a büntetés elől. - Hogy otthagyjon egy unalmas estélyt. - Ez lesz az! - vágta rá Char. De bármi volt is a menekülés oka, a szándék rejtve maradt. Minden szobát felületesebben vizsgáltunk át, mint az előzőt, míg végül nyomozás helyett csak kószáltunk. Végigsétáltunk a folyosón, és be-bekukkantottunk a szobákba. Ha valamelyik ígéretesnek tűnt, tovább kutattunk.

Kigondoltam egy buta magyarázatot arra, hogy miért jöttem föl az emeletre. - Már biztosan rájöttél, minek zárkóztam be ide mondtam. - Fogalmam sincs. - Kinyitott egy ajtót. Semmi érdemleges. - Hogy elkerüljem a kísértést. - Miféle kísértést? - vigyorgott viccet sejtve. Már kiismert. Nehéz munka vár rám, ha meg akarom lepni. - Nem találod ki? Megrázta a fejét. - Hát természetesen a kísértést, hogy lecsússzak a korláton. Végül mégis meglepődött. - És miért feküdtél a földre? - Nem feküdtem, ültem. - Könyörgök, mondd el, miért ültél le a földre. - Úgy tettem, mintha a korláton csúszkálnék. Ismét elnevette magát. - Kár, hogy nem csúsztál le. Elkaptalak volna. Felszűrődött hozzánk a zenekar hangja lassú allemande-ot játszottak. A folyosó egy hátsó lépcsőhöz vezetett, amit újabb egyforma folyosókra nyíló ajtók vettek körül. - Ha nem vigyázunk, újra itt kötünk ki - mondta Char. - Az összes járat egyforma.

- Jancsi és Juliska kavicsokat és kenyérmorzsát szórtak a földre, hogy mutassa nekik az utat. De nekünk semmink sincs. - Mi nem vagyunk szegények, mint ők. Kell, hogy legyen valami... - Végignézett magán, aztán rángatni kezdte a mellénye egyik elefántcsont gombját, amíg le nem szakadt. A helyén egy darab csíkos selyem alsóruha látszott ki. Ámulva néztem, ahogy a gombot a folyosó padlójára helyezi az ajtótól úgy fél méterre. - Ez majd mutatja az utat - kuncogott. - Tönkreteszem fenséges megjelenésemet, pedig nem is csúszkáltam sehol. Hat folyosót kutattunk át hiába, és Char gombjai mind elfogytak, hát felmentünk a lépcsőn. Toronyba vezetett, egy kinti átjárón keresztül. Végigsiettünk rajta, dacolva a fagyos széllel. A toronyszoba régen télikertként szolgált, faládába ültetett kis fákkal volt tele. Letelepedtem egy kőpadra. Fáztunk, de a széltől védve voltunk. - Gondozzák ezt a helyet a király kertészei? kérdeztem. - Élnek még a fák? - Nem tudom. - Char a padot bámulta. - Állj föl! Természetesen engedelmeskedtem. Lábával megtolta az ülést, és az elmozdult. – Ezt fel lehet emelni - állapította meg. - Biztos csak kerti szerszámok vannak alatta mondtam, miközben felemeltük. Igazam volt, de nem teljesen. Találtunk egy ásót, egy vödröt és egy kis kapát.

Meg pókhálókat és egy egértanya maradványait, bár el sem tudtam képzelni, hol jutottak be és ki a lakói. Ezeken kívül egy bőrkötény és még két tárgy volt az üregben. Char félredobta a kötényt, és alatta kesztyűt és egy pár cipellőt talált. A kesztyű foltos volt, és lyukas, akár a szita de a cipellő úgy csillogott, mintha új lenne. Char óvatosan kiemelte. - Azt hiszem, üvegből van. Nézd! Mindkét cipőt oda akarta adni, de félreértettem a mozdulatát, és csak az egyiket fogtam meg. A másik leesett. A csörömpölés előtti pillanatban arra gondoltam, milyen kár ezért a gyönyörű darabért. De nem volt csörömpölés. A cipő nem törött el. Felemeltem, és megtapogattam. Pont olyan hangot adott, mint amilyet az üvegen koppanó körmök szoktak. - Próbáld föl! Éppen rám illett. Kinyújtottam a lábam, hogy megmutassam Charnak. - Állj föl! - Akkor biztosan eltörik. - Alig bírtam ülve maradni a parancstól. - Talán mégsem. Felálltam és tettem egy lépést. A cipellő a lábamat követve meghajlott. Csodálkozva fordultam Char felé. Újra megütötte a fülemet a zenekar messziről jövő hangja. Suhanva léptem egyet, aztán megpördültem. Char meghajolt.

- Nem hagyhatom, hogy az ifjú hölgy egyedül táncoljon. Azelőtt csak az iskolatársaimmal és Tánc kisasszonnyal táncoltam. A derekamra tette a kezét, és a szívem a zene ritmusánál is hevesebben kezdett dobogni. Megemeltem a szoknyámat. A kezünk összeért. A tenyerére meleg volt és megnyugtató, ugyanakkor zavarba ejtő és nyugtalanító. Nekilendültünk. Char minden táncot megnevezett: gavott, lassú sarabande, francia courante és allemande. Táncoltunk, amíg a zene el nem hallgatott. Char egyszer két tánc között megkérdezte, nem akarok-e visszamenni az ünnepségre. - Nem fognak keresni? - Talán. - Hattie és Olive találgatni fogják, hova tűntem. Apát és Olga mamát nem fogja zavarni a távollétem. De nem mehettem vissza. Lucinda még ott lehet. - Te szeretnél visszamenni? - Nem. Én hozzád jöttem ... Tudni akartam, hogy biztonságban hazaértél-e - tette hozzá. - Teljes biztonságban. Stephan lovag vigyázott rám, és az óriások is figyelmesen gondoskodtak rólam. Fogtatok el még orgokat? - Szah, süss feng moong psissahbuss. Igen, és nagyon finomak voltak. Nevettem. A kiejtése iszonyú volt. Búsan vállat vont.

- Ők is nevettek, és sosem hallgattak rám. Bertramnak ment még a legjobban, elég sokszor engedelmeskedtek neki. Újból megszólalt a zene ezúttal egy méltóságteljes pavane. Tánc közben tovább beszélgettünk. - Egy tündér szokatlan nászajándékkal lepte meg apámat és a mostohaanyámat. - Elmeséltem neki, hogy mi volt ez az ajándék. - Mi a véleményed egy ilyen varázslatról? - Nem szeretném, ha varázslattal kényszerítenének szerelemre. Apa tervére gondolva így szóltam: - Előfordul, hogy valakit akarata ellenére adnak férjhez. Ha már házasodnia kell, talán jobb, ha szeret is. Összeráncolta a homlokát. - Úgy véled? Én nem hiszem. - Neked mindegy. Te azt veszel el, akit akarsz vágtam rá meggondolatlanul. - Miért, veled más a helyzet? Elpirultam, és dühös voltam magamra, amiért kis híján kikotyogtam az átkot. - Talán nem - motyogtam. - De különben is, mindketten fiatalok vagyunk még a házassághoz. - Biztos? - mosolygott Char. - Én idősebb vagyok nálad.

- Én mindenesetre fiatal vagyok hozzá - mondtam kihívóan. - És a tündér ajándéka rémisztő. Szörnyű lenne kényszerből szeretni valakit. - Egyetértek. A szerelmet nem lenne szabad megparancsolni. - Semmit sem lenne szabad megparancsolni! - Elég hülye megjegyzés egy leendő uralkodónak, de Lucindán járt az eszem. - Csak amennyire muszáj - válaszolta Char komolyan. Mikor a zene elhallgatott, leültünk a padra, és néztük, ahogy lassan elsötétül az ég. Beszélgetés közben elelhallgattunk. Char részletesebben elmesélte az orgvadászatot, aztán elmondta, hogy két nap múlva Ayorthába utazik, ahol egy évet fog eltölteni a királyi udvarnál. - Egy évet?! - Tudtam persze, hogy Kyrria és Ayortha trónörökösei mindig sokat időznek egymás udvarában. Ez a szokás már kétszáz éve segít megőrizni a békét. De miért éppen most? Észrevette, hogy elszontyolodtam. Elmosolyodott. - Apa szerint itt az ideje. Majd írok neked. Mindenről tudni fogsz, ami történik velem. Te is írsz majd nekem? - Igen, de velem semmi érdekes nem fog történni, úgyhogy kénytelen leszek kitalálni dolgokat, neked meg el kell majd döntened, hogy mi az igazság. A bál végét jelző lódobogásra és kocsizörgésre lettünk figyelmesek. Az ablakhoz léptem, és kinéztem. Apa és

Olga mama a vendégektől búcsúztak, hátuk mögött Haitiével és Olive-val. Lucinda Olga mama mellett állt. - A tündér még mindig itt van - mondtam. - Ott áll a menyasszony oldalán. Char csatlakozott hozzám. - Talán kíváncsi az ajándéka hatására. - Gondolod? - Nem tudom. - Meglátta az arcomat. - Elküldhetem. Nem hiszem, hogy vágyik arra, hogy egy herceg legyen az ellensége. - Ne! - Lucindának mit sem számítana egy herceg. Egy mókusherceg pedig még kevesebbet. - Figyeljük inkább! Néhány vendég távozása után Lucinda homlokon csókolta Apát és Olga mamát. Aztán magasba emelte a karját, és felnézett az alkonyodó égre. Egy rémítő pillanatig azt hittem, észrevett. De nem: csak mosolygott, azzal a káprázatos mosolyával - és eltűnt. Char elképedten kapkodott levegő után. Sóhajtottam megkönnyebbülésemben. - Jobb lesz, ha lemegyünk - szóltam. - Hamarosan keresni fognak. Épphogy láttunk a félhomályban. Pár percen belül újra a lépcsőfordulóban álltunk a teremnél. - Tiszta a levegő - mondta Char. - Nem kell tovább ellenállnod a kísértésnek. - Csak ha te is lecsúszol.

- Én megyek először, hogy elkaphassalak, ha leérsz. Olyan könnyedén suhant le, hogy gyanítottam: már évek óta gyakorolja a palotájuk korlátján. Én következtem. A csúszás isteni volt, hosszabb és meredekebb az otthoninál. A terem egyre közeledett hozzám, és ott állt Char. Elkapott, és megpörgetett. - Még egyszer! - kiáltotta. Felrohantunk. - Csak várj, amíg kipróbálod az otthoni korlátunkat! - mondta a hátam mögül. Az otthonit?! Mikor lesz az? - Megyek! - és már száguldott is lefele. Követtem. Már majdnem leértem, mikor kinyílt az ajtó. Apa és az új családtagjaim döbbent arccal figyelték, ahogy belerepültem Char karjába. Char nem látta őket, és megint megforgatott, de aztán óvatosan letett, és gombjavesztett, libegő mellénnyel meghajolt Apa és Olga mama előtt. Annyira nevetett, hogy szólni sem bírt. Apa vigyorgott. Olga mama bizonytalanul mosolygott. Olive, mint mindig, zavartan ráncolta a homlokát. Hattie fenyegetően meredt rám. Kihasználva a csodálkozásukat gyorsan a szoknyám ráncai közé rejtettem az üvegcipőt. - Köszönjük, hogy megtisztelt jelenlétével - mondta Apa, időt adva Charnak, hogy összeszedje magát. De nem elég időt. - A legtökéletesebb ... - Fulladozó nevetés - ... boldogságot kívánom önöknek, uram... - Nevetés - ... a jövőben ... - Könnyező nevetés. - Bocsássanak meg. Nem

önökön ... - Nevetés. - ... Nevetek. Kérem, értsék meg... Görnyedezve távozott. Apa elégedetten kacagott. Én a korlátra támaszkodva tehetetlenül nevettem, de tudtam, hogy Hattie nem hagyja annyiban a dolgot.

Huszonkettedik fejezet - Újabb hódítást könyvelhetsz el, Ella - szólt Apa. - A herceg nem ... - kezdte Hattie. Közbevágtam. - Nem könyvelhetek el semmiféle hódítást. Az elsőről a gombáid tehetnek. És Char ... a herceg a következő évre Ayorthába utazik. - Drágám, muszáj itt állnunk a huzatban? biggyesztette az ajkát Olga mama. - Édesem, hiszen te fázol! Máris bemegyünk - felelte Apa, és Olga mama vállára terítette a köpenyét. A kocsiban Hattie és Olive közé kellett bepréselődnöm, de legalább melegítettek. Velem szemben Olga mama mohón fordult Apához. - Eddig nem illett volna megkérdeznem, de most már megtehetem, drágám. Mennyi a vagyonunk? - Természetesen pont annyi, mint eddig volt. Kis butus, talán azt hitted, az esküvőtől több pénzünk lesz? És átkarolta a felesége vállát. - Nem, drágám. - Olga mama megint lebiggyesztette az ajkát. - Csak tudni akartam. - Most már tudod. - Talán tényleg butus vagyok, de nem tudom. Csak azt tudom, mennyi az én vagyonom, de arról, hogy a miénk mennyi, fogalmam sincs.

Apa a szemébe nézett, és mind a két kezét a vállára tette. - Életem, bátornak kell lenned. Felkészültem a következményekre. - Szegény emberként jöttem ide, csak a szívemet tudtam felajánlani neked. Reméltem, hogy beéred vele. - Persze hogy beérem vele - érintette meg a férje arcát. Aztán hirtelen rádöbbent Apa szavainak értelmére. - Szegény? Hogy érted azt, hogy szegény?! Komolyan szegényt értettél? - A ruhákat és néhány egyéb tárgyat sikerült megmentenem, miután tönkrementem. - Mama! - kiáltott Hattie. - Én figyelmeztettelek! Mit mondunk majd az embereknek? Tudtam, hogy Ella ... Olga mama jajveszékelése elnyomta a hangját. - Te beecsaptááááál engeeeeem, drááágááám! Nem is szerettéééél! Apa magához vonta. Olga mama belezokogott a köpenyébe. - Szegények vagyunk? - kérdezte Olive pániktól remegő hangon. - Elveszett a pénzünk? Éhezni fogunk? - Csönd, Olive! - szólt rá Hattie. - Nem vagyunk szegények. Ella a szegény. Sajnálnunk kell őt. De ... Félbeszakították. Olga mama befejezte a sírást, és eltolta magától Apát. Átnyúlt az ülésünkhöz, és megtapogatta a ruhámat. Letépte a derekamról az erszényemet.

- Ebben mi van? - Az ölébe borította a tartalmát. Pénz? Ékszerek? Csak egy zsebkendő meg egy fésű volt benne, de Olga mama tüzetesen megszemlélte az utóbbit. - Ezüst díszítésű. Megtartom. - Az erszényt visszadobta, aztán újra támadásba lendült. A hintó ingadozott, mialatt a karkötőmet próbálta lerángatni a csuklómról. El akartam lökni, de szorosan fogott. Apa elrántotta tőlem, és megfogta a kezét. - Olga - mondta. - Szeretjük egymást. Mi más számít? Ráadásul az útjaim során visszaszerezhetem, amit elvesztettem. Sőt többet is. Olga mama oda se figyelt. - Nem fogom hagyni, hogy ez a nincstelen teremtés királynőként parádézzon a házamban. Dolgozzon meg az eltartásáért. - Olga, szívem, elvárom, hogy jól bánj Ellával mondta Apa. - Nem engedem, hogy szolgáló legyen a saját otthonában. Megértettél, édesem? Olga mama bólintott, de gyilkos pillantást küldött felém. - Mama, azt reméltem, hogy amikor gazdagok leszünk ... Egy inas kinyitotta a hintó ajtaját. Megérkeztünk új otthonomba. A ládámat homályos folyosókon cipelték végig egy gazdagon berendezett, de nyomasztóan sötét vendégszobáig. Egy szobalány meggyújtott három

lámpát, amitől a helyiség világosabb lett, de nem kedélyesebb. Megvetette az ágyamat, és kiment. Azt kívántam, bárcsak bejönne Mandy jó éjt kívánni, de tudtam, hogy csak másnap érkezik meg régi birtokunkról. Egyedül maradtam a félelmemmel. Milyen lesz itt az életem? Milyen büntetést mér rám Olga mama Apa csalásáért? És mikor kezdi Hattie újra a zsarnokoskodást? Erre a kérdésre hamar megkaptam a választ. Hattie már másnap kiadta az első parancsát: mikor az inas bejelentette Char látogatását, utasított, hogy maradjak a szobámban, amíg ő elszórakoztatja pedig nyilvánvaló volt, hogy hozzám jött. - Az utamban lennél, drágám. - Engem akar látni. Te lennél az én utamban. - Menj a szobádba, Ella! - Sokatmondóan megsimogatta Édesanya nyakláncát. - Nem sajátíthatod ki a herceget. A szobámban teljes erőmből dübörögtem a padlón, hátha Char meghallja, és feljön megnézni, mi ez a zaj. De a falak túlságosan vastagok voltak. Később Hattie beszámolt a látogatásáról. - Igaz, hogy eleinte téged akart látni, de csak amíg meg nem hódítottam. Mikor elbúcsúzott, biztosított, hogy egész életében emlékezni fog a beszélgetésünkre. Másnap Char újból eljött, és engem akkor is bezártak. A fele időt azzal töltöttem, hogy az ajtónál állva igyekeztem rávenni magam, hogy az átkot megtörve

elhagyjam a szobát. A másik felében pedig az ablakból lestem, hogy megpillantsam, amikor távozik. Még utoljára visszanézett a házunkra. Integettem neki, de elfordult. Elutazásának estéjén a naplója egy részletét találtam a varázskönyvemben. Látta, hogy integettem. Ella kerül engem. Kétszer is meglátogattam, de azt mondták, távol van. Hattie, a mostohatestvére mindkét alkalommal úgy tájékoztatott, hogy bármelyik pillanatban megjöhet, így órákon át vártam, de hiába. Tegnap, mikor feladtam a várakozást, még utoljára visszanéztem a házra, ha már őt nem láthattam, és alig hittem a szememnek. Ott állt az ablakban. Azonnal vissza kellett volna fordulnom, és ragaszkodnom kellett volna ahhoz, hogy láthassam, de túlságosan össze voltam zavarodva. Hogy lehet, hogy mégis otthon van? Bujkál előlem? Haragszik rám valamiért? Ha igen, le kellett volna jönnie a szalonba, hogy megmondja, mi a baj. Azt hittem, van benne ennyi őszinteség. Elhatároztam, hogy este visszatérek, és követelem, hogy láthassam. De otthon Anya búcsúünnepséget rendezett nekem, és nem hagyhattam ott őket. Ma reggel is mentem volna, de Apa türelmetlenül várta, hogy induljunk, és nem késleltethettem. Talán zavarban van, amiért a korláton csúszkált, és engem okol, hogy bátorítottam. Talán az apja és az új felesége rossz néven vették a dolgot. El akartam neki mesélni az esetet, mikor egész délután a korlátunkon csúszkáltam, és fel sem tűnt, hogy kiszakadt a nadrágom. Ezzel megnevettettem volna. Ö olyan könnyen megnevettet engem, és viszonozni szeretném a

szívességét. Ehelyett Hattie végtelen karattyolását kellett hallgatnom. Fel sem tudom fogni, hogyan tudja kiejteni a szavakat, miközben úgy mosolyog, mint egy vadalma, kimutatva a leghatalmasabb fogakat, amiket valaha láttam. Lefogadom, hogy könnyebben töri fel a diót, mint a legtöbb mókus. Ez nem volt szép tőlem. Egyszerűen nagyok a fogai, semmi több. A húga, Olive ritkán beszélt, de olyankor megdöbbentő dolgokat mondott. Tudni akarta, vajon az embereknek oda kell-e adniuk a pénzüket, ha megparancsolom. Mikor megkérdeztem tőle, miért akarnám elvenni az alattvalóim vagyonát, meglepődött. - Hát, hogy gazdagabb legyen - felelte, mintha ez magától értetődne. Ezt mind el kellett viselnem, mialatt Ella előlem rejtőzködött. És most egy évig nem találkozunk. Írnom kell neki. Ha azt hiszi, haragszom rá, talán soha nem ír. De mivel menthetném a viselkedésemet? A vendégszobában találtam levélpapírt, tintát és tollat. Meghegyeztem a tollat, aztán rájöttem, hogy nem tudom, hogyan kezdjem. Egy dolog volt szóban Charnak szólítani, de a levél egészen más. A Kedves Char leírva tiszteletlennek tűnt, a Kedves Charmont herceg vagy a Kedves Fenség pedig túl formálisnak. És mi legyen a befejezés? Az Őszinte híved és a Tisztelettel nagyon hűvös lenne, míg a Barátod meg gyerekes. A megszólítást kihagyva hozzákezdtem a levélhez. Neki fogom címezni, tehát nem lehet baj.

Szobafogságban voltam. Láttalak jönni és távozni. Apa mérges rám, de ennek semmi köze hozzád. Megsértődött, amiért otthagytam az esküvőt. Még két napig tart a büntetésem. Most, hogy már nem vagy itt, és nem remélhetem, hogy elbúcsúzhatom, nem is olyan szörnyű. Azért remélem, írsz nekem, és nem csak Ayortháról. Sok kérdésem van, legtöbbjük tolakodó. Kiskorodban más gyerekekkel együtt tanultál, vagy külön tanáraid voltak? Gondolom, minden tárgyból kiváló voltál - de csakugyan így volt? Ki vigyázott rád kicsi korodban? Mikor fedezted föl, hogy herceg vagy, és egy nap te leszel a király? Mit jelentett ez neked? Ha bántónak találod a kérdéseimet, kérlek, ne válaszolj rájuk! A folytatásban meséltem neki azokról az évekről, mikor Édesanya még élt, a játékokról, amiket együtt játszottunk vele és Mandyvel, a tonik ízéről és a tündérmesékről. Csak a két legfontosabb tényt hallgattam el: Lucinda ajándékát és azt, hogy Mandy tündér. Aztán megígértem, hogy ... a következő levelemben részletesen írok majd a hölgynevelő iskoláról, a manókról és Areidáról, ayorthai barátnőmről. Ha hamar válaszolsz, a Mandyvel közös pudingoskosárka-receptünket is elküldöm. A főzés terén is művelt vagyok, bár a hölgynevelő iskolában nem tanítanak ilyesmit. Bámulatba ejtheted vele a vendéglátóidat. Ha írsz, kérlek, ne nekem címezd, és azt se tüntesd fel, hogy te vagy a feladó! Küldd a leveleket Mandynek, ő majd eljuttatja őket hozzám.

Biztosan csodálkozol, hogy kibúvót kerestem. Csak abban reménykedem, hogy valaki, aki ilyen mesterien csúszik a korláton, le tudja győzni a kétségeit ez ügyben. Ahogy ayorthai barátnőm mondaná, Adunma ubenon enuse onsordo!, vagyis kérlek, írj hamar. Végül zárásnak a Türelmetlen barátod, Ella mellett döntöttem. A jelzőtől valahogy nem tűnt olyan gyerekesnek. Az elejére odabiggyesztettem, hogy Kedves Char. De hogyan címezzem meg a levelet? Fogalmam sem volt, hol lakik. Úgy döntöttem, az ayorthai királyi családnak küldöm, imádkozva, hogy jó kezekbe kerüljön. így nem volt más dolgom, mint várni a válaszra. Vajon mi mindent kell elviselnem a mostohacsaládom részéről?

Huszonharmadik fejezet Három nappal Char távozása után Apa is elindult üzletelni. Közvetlenül előtte négyszemközt beszélt velem a kis nappaliban, amit dolgozószobának alakított át. - Délben indulok - mondta. - Még szerencse, hogy a tündér meghagyta a szabad akaratomat és az eszemet, és így kereskedhetek tovább, bár minden pillanatban vágyakozni fogok az én Olgám után. Micsoda ajándék! Ha evvel a késsel - megérintette a derekára kötött kés hüvelyét - kimetszhetném a szívemnek azt a darabját, ami a feleségemhez fűz, isten bizony megtenném. Dehogyis ártana magának. - Miért kell náluk maradnom? - kérdeztem. - Hová mehetnél? Otthagytad a hölgynevelő iskolát, és itt jobb társaságban leszel, mint amilyenbe az út során kerülnél. Engem is beleértve. Meg ne szökj megint! - Te jobb társaság vagy náluk - mondtam, és ez igaz is volt: Apába kevés becsületesség szorult, de Hattie-ből és Olga mamából még a csírája is hiányzott. - Ez aztán a dicséret. Gyere, búcsúzz el apádtól! - Isten veled! - Hiányozni fogsz, leányom. - Homlokon csókolt. Ha lehet, inkább a távolból szeretem a feleségem. Nem jövök haza egyhamar. - Nem számít. De tévedtem. Amint Apa hintója kigördült a kapun, Olga mama letörölte könnyeit, és utasította az egyik inast,

hogy szállítsa át a holmimat a cselédfertályra. Az új szobámnak egyetlen parányi ablaka volt, és a kandalló is hiányzott belőle. Épphogy elfért benne a szalmazsák és egy kis ruhásszekrény. Már most, november vége felé is hideg volt. Télen biztosan jégverem lesz. Miután mindenemet áthozták a vendégszobából, Olga mama hívatott. Hattie és Olive is vele voltak a kertre néző hátsó szalonban. Leültem egy székre az ajtó mellett. - Előkelőbbek jelenlétében nem ülhetsz, Ella. Nem mozdultam. - Hallod? - kezdte Olga mama, és fröcsögött a nyál a szájából. - Állj föl, Ella! - parancsolta Hattie. Küzdöttem egy darabig, aztán fölálltam. Hattie átkarolta a vállamat. - Ella szófogadó lesz, Mama. Meséld el Mamának, milyen engedelmes leszel! - Nagyon engedelmes - szűrtem a fogaim között, és belevájtam a sarkamat Hattie lábujjaiba. Felüvöltött fájdalmában. - Ez meg mit jelentsen? - tudakolta Olga mama. - Azt, Mama, hogy Ella mindent megtesz, amit parancsolnak neki. Nem tudom, miért, de így van. - Valóban? Hattie bólintott. - Úgy érted, hogy rám is hallgatott volna? - kérdezte Olive. - Tapsolj hármat, Ella! - utasított Olga. Megragadtam a szoknyámat, és az oldalamra szorítottam a karomat.

- Egy perc, és meglátod - mondta Hattie.- Próbál ellenállni. Nézd, hogy elvörösödött! Tapsoltam. - Milyen okos lányom van - mosolygott Hattie-re Olga mama. - Legalább olyan okos, mint amilyen szép - mondtam. Mindketten egyszerre akartak visszavágni, és zavartan elhallgattak. - Hattie nem szép - állapította meg Olive. Olga mama csengetett. Két szobalány lépett a szobába. Őket követte Mandy és a többi szolgáló. - Mostantól Ella közétek tartozik - jelentette be Olga mama. - Tanítsátok be, hogy jó cseléd legyen! - Lehet a kézilányom - mondta a mosónő. Elfojtottam egy ijedt kiáltást. Első nap Olga mama birtokán láttam, ahogy a mosónő pofon ütött egy cselédlányt. Mandy szólalt meg. - Szükségem van mosogatólányra. Ismerem a leánykát. Makacs, de tanítható. Megkaphatom, nagyságos asszonyom? Az esküvő óta Olga mama egyre növekvő adagokban ette Mandy főztjét. Mostanra akár ötven mosogatólányt is adott volna neki, ha ez boldoggá teszi. - Biztosan őt akarod? Akkor is, ha ilyen önfejű? - A kuktám lesz - válaszolta Mandy. - A csitri semmit sem jelent nekem, de az anyját szerettem. Megtanítom

főzni, és nagyságod betaníthatja más feladatokra is de nem szeretném, ha bántódása esnék, ha érti, nagyságos asszonyom, mire gondolok. Olga mama teljes életnagyságában kihúzta magát. - Fenyegetni mersz, Mandy? - Nem, asszonyom, isten ments. Meg akarom tartani az állásomat, de Kyrria minden jó szakácsa a barátom, és ha történne valami a kislánnyal, elképzelni sem tudom, honnan szerezne új szakácsnőt. - Nem óhajtom kényeztetni. - Kényeztetni?! Keményebben fogom dolgoztatni, mint életében valaha, és ráadásul jó szakácsnőt faragok belőle. Ennek a ráadásnak nem lehetett ellenállni. Cselédsorsom második napjának reggelén Olive jött be a konyhába. - Éhes vagyok - mondta, bár alig egy óra telt el a reggeli óta. - Készíts nekem vaníliás kalácsot! Mandy elkezdte előkeresni a hozzávalókat. - Nem, azt akarom, hogy Ella csinálja. - Mellettem állt, és nézte, ahogy kimérem a hozzávalókat, és összekeverem a tésztát. - Beszélj hozzám! - Mit mondjak? - Nem tudom. Akármit. Elmeséltem neki egy tündérmesét a hosszú orrú királyfiról, aki szerelmes volt a rövid orrú királykisasszonyba. A történet mulatságos volt és

szomorú egyszerre, és szívesen meséltem. Mandy főzés közben felkacagott és sóhajtozott a megfelelő részeknél, de Olive csak figyelt csendben, miközben a szemét az arcomra szegezte. - Mesélj még egyet! - mondta, mikor szóltam, hogy vége, mert sejtettem, hogy másképp nem veszi észre. Mire befejeztem A szépség és a szörnyeteget, teljesen kiszáradt a szám. Töltöttem magamnak egy pohár vizet. - Nekem is adj! - követelte Olive. Újratöltöttem a poharat. Egész hátralévő életemet azzal fogom tölteni, hogy ellátom ezt a ... ezt az ... étvágyat? - Még egy mesét! - mondta, amint kiitta a poharat. Ugyanez ismétlődött a Rigócsőr királyfi és a Jancsi és Juliska után is. Mielőtt a Midász király után szóhoz jutott volna, rekedt hangon megkérdeztem, tetszett-e neki a történet. Rávettem, hogy ismételje el, miről szólt. - Egy király mindent arannyá változtat, és boldogan él, míg meg nem hal. Még egyet akarok. Ez nem parancs volt. - Már az összes mesét elmondtam, amit ismerek. - Pénzt akarok. - Talán Midászra gondolt. - Add nekem a pénzed! Csak egy kevés Jékát kaptam Apától, mielőtt elutazott, és meg akartam tartani, hátha szükségem lesz rá. - Nem szeretnéd, hogy Ella elkészüljön a süteményeddel? - kérdezte Mandy. - Azt hittem, éhes vagy.

- Nem! A pénzét akarom! - emelte meg Olive a hangját. Mandy újra próbálkozott. - Miért kéne egy magadfajta gazdag ifjú hölgynek egy mosogatólány kevés spórolt pénze? - Hogy gazdagabb legyek! Mamának és Hattie-nek sokkal több pénze van, mint nekem. - Toporzékolni kezdett. - Ez nem igazság! A fejem zúgott az átoktól és Olive jajveszékelésétől. Eltoltam a keverőtálat. - Gyere velem! A pénzem a szobámban volt, az utazótáskám legalján. Átkutattam az egész táskát, vigyázva, nehogy Olive meglássa az Agulen-farkast vagy az üvegcipőt. Nem hiszem, hogy felmérte volna, milyen értékesek, de kikotyoghatta volna az anyjának vagy Hattie-nek. Mindössze három Jékából állt a vagyonom, ami elég lett volna egy-két ebédre vagy egy éjszakai szállásra. Olive kétszer is megszámolta, markába szorította, és elvonult. Szegény lettem, mint a templom egere. Még a néhány fillérnyi szabadságomtól is megfosztottak. Negyedóra hosszat csak ültem az ágyamon, élvezve a nyugalmat és az átoktól való megszabadulás lehetőségein gondolkoztam - eredménytelenül. Aztán visszamentem a konyhába segíteni Mandynek az ebéd elkészítésében. A konyhában ott várt rám Olive. - Mesélj! - utasított.

Estére hivatalos vacsorát terveztek, hogy megvigasztalják az Apa elutazása miatt kesergő Olga mamát. A vendégek tiszteletére fel kellett súrolnom a nagyterem padlóját. Közben Olga mama gyakran odajött, hogy felügyelje a munkámat. - Térdelve súrolj, és tegyél lúgot a vízbe! Úgy jobban tisztít. Amint belemerítettem a kezem, sajogni és égni kezdett. Kihúztam a vödörből. - Ne hagyd abba! Még el sem kezdted. A vacsora ma este lesz, nem egy hét múlva. A munka három órát tartott, de a kezem már a negyedénél vérzett. Időnként egy-egy szolgáló elhaladt mellettem. Volt, aki a száját tátotta, mások együttérzően néztek rám. Nancy, a szobalány Olga mama egyik szemléje közben járt arra. Odalopakodott mostohaanyám háta mögé, és úgy tett, mintha leöntené egy vödör vízzel. - Szórakoztat valami? - tudakolta Olga mama. Megráztam a fejem, és abbahagytam a mosolygást. A vérző kezem mellett a térdem is lehorzsolódott, a karom pedig sajgott. Azt kívántam, bárcsak valódi cseléd volnék, aki felmondhat és új állást kereshet. Visszamentem a konyhába Mandynek segíteni. Szerencsére egyedül találtam. Amint meglátott, elsietett a gyógynövény- és kenőcskészletéért és egy korsó tonikért. - Ülj le, kedves! Egy perc, és olyan leszel, mint új korodban.

A gyógyszerei csodát tettek, de igazán attól lettem jól, hogy vacsoránál bosszút álltam. Mandy éppen megszórt petrezselyemmel harminc adag pisztrángot, és Nancy már készült kivinni a vendégeknek. - Várj! - Kirohantam a gyógynövényes szekrényhez. - így. - Földi álomfüvet hintettem az egyik tányérra. - Ezt add a mostohaanyámnak! - Mi a ... - kezdte Nancy ijedten. - Ne csináld! - mondta Mandy. - Nem akarom, hogy őnagysága engem okoljon, ha horkolni kezd a vendégei előtt. - Csak erről van szó? Legalább megkapja a magáét. Nancy elvette a tányért és kiment. - Derék lány ez a Nancy - állapította meg Mandy, és rám mosolygott. Két szolgálónak kellett Olga mamát ágyba cipelnie még a vacsora vége előtt. Az ünnepség ettől függetlenül folytatódott, és tánc tetőzte be. Szemtanúja voltam a táncoknak, mivel Hattie behívott, hogy gondozzam a tüzet, így mindenki láthatott piszkos, kormos állapotomban. Este, miközben a szobámban vetkőztem, a menekülésen törtem a fejemet. Mandy csak kis varázslatot hajlandó alkalmazni, az pedig nem elég segítség nekem. Char több száz mérföldre van, és egyébként sem szabad tudnia a szerencsétlenségemről. Apa. Irtóztam a

gondolattól, hogy kérnem kell tőle valamit, de ő az egyetlen, aki segíthet. Írok neki.

Huszonnegyedik fejezet A levelemben Apa sértett büszkeségével számoltam, azt a tényt írtam le neki részletesen, amiről tudtam, hogy iszonyúan felbőszíti: hogy az udvaroncok jelenlétében a tüzet kellett gondoznom. Hogy mernek így bánni velem?! Ráadásul a kifejezett kívánságod ellenére! Állandóan parancsolgatnak, és minél alantasabb a munka, annál jobb. Könyörgök, gyere haza! Sok kereskedő van itt, Frellben is miért ne köthetnél üzletet velük? Kérlek, gyere! Nagy szükségem van rád. Tudod, hogy különben nem kérnélek. Gyere hamar! Számolom a napokat. Leányod, Ella A levelet Mandynek adtam, hogy elküldje. Talán még útközben eléri Apát. A postakocsis ismeri. Az is lehet, hogy előbb megkapja a levelemet, mint Char az előzőt. Akár napok múlva megjöhet. Addig kitartok valahogy. Próbáltam lehetőség szerint kerülni a mostohacsaládomat. Minél többet dolgoztam mosogatólányként, és minél szutykosabb lettem, Hattie és Olga mama annál kevésbé kínzott. Azt hiszem, boldoggá tette őket a nyomorúságom, amiben alantas mivoltom bizonyítékát látták. De Olive-tól nem volt nyugtom. Bujkáltam, hogy megmeneküljek tőle. Legbiztonságosabb rejtekhelynek a könyvtár bizonyult. Bár sosem mertem sokáig maradni, sikerült fél órákra bezárkóznom, hogy olvassam Olga mama poros köteteit. Senkinek nem jutott

eszébe ott keresni, vagy bejönni olvasgatni. Nem tudom, Apa vagy Char válaszát vártam-e jobban. Sokat gondoltam Charra, és vágytam rá, hogy beszélgethessek vele. Ha eszembe jutott egy tréfa, alig vártam, hogy kipróbálhassam rajta. Ha komoly dolgon gondolkoztam, tudni akartam a véleményét. Bár hetek teltek el, és Apa még nem válaszolt, Char levele tíz nappal azután érkezett, hogy elküldtem neki az enyémet. Aztán távollétének első hat hónapjában egymást követték a levelek, míg Apáról semmit sem hallottam, és látni sem láttam. Char Mandynek küldte a leveleit, ahogy kértem. Mandy úgy tett, mintha udvarlója lenne. Hattie-t és Olga mamát szívből szórakoztatta Mandy románca, de én nem láttam be, miért volna ez furcsább Apa és Olga mama házasságánál. Char kézírását egymástól egyenlő távolságra leírt, gondosan megformált, nagy, kerek betűk jellemezték szöges ellentétben az én kusza, hegyes írásommal. Az övéből sugárzott a nyugalom, míg Areida azt állította, hogy az enyém képzelőerőről, lendületességről és folytonos sietségről árulkodik. Kedves Ella! Új nevem van. Itt Echarmonte-nak hívnak, bár ez inkább hangzik tüsszentésnek, mint emberi névnek. Nem tudják kiejteni a Char-t, és a világért sem hajlandóak Echare-nak szólítani. Nagyon hivatalosak. Az engedelmével kifejezés gyakrabban hagyja el az ajkukat, mint bármi más. Az ayorthaiak hosszasan gondolkodnak, hogy mit is mondjanak, és

nagy töprengés után azt a következtetést vonják le, hogy tulajdonképpen fölösleges megszólalniuk. Az ayorthai tanács leghangosabb tagjai a legyek. Ha időnként betéved egy-egy méh, az már egyenesen fülsiketítő. Társalgásra vágyom. Az ayorthai köznép beszédes, de a nemesség nem. Kedvesek és sokat mosolyognak, de a beszéd náluk egy szó, vagy nagy ritkán egy kifejezés. Hetente egyszer megengednek maguknak egy teljes mondatot. A születésnapjuk alkalmával egy teljes bekezdéssel ajándékozzák meg a világot. Először mindenfélét fecsegtem, hogy kitöltsem a csendet. Válaszul mosolyokat, meghajlásokat, vállrándításokat, és néha egy Talán, engedelmével-t kaptam. Így inkább megtartom magamnak a mondanivalómat. Ma reggel a kertben utolértem Andora hercegét. Üdvözlésül megérintettem a vállát. Barátságosan bólintott. Gondolatban beszélgetést kezdeményeztem. - Gyönyörűek a virágok. Ilyet már láttam Kyrriában, de azt a másikat nem ismerem. Mi a neve? Képzeletemben válaszolt: megnevezte a virágot elmondta, hogy ez a királyné kedvence, és szívesen ad nekem virágmagot. De ha valóban feltettem volna a kérdést, fel-alá kezdett volna járkálni. Azt gondolta volna: Miért teszi tönkre a herceg ezt a csodás napot beszéddel? Ha nem válaszolok, élvezheti a friss levegőt, a napsugarak simogatását, és hallgathatja a falevelek susogását. Talán már meg is bánta, hogy kérdezett. Bár meglehet, hogy mogorvának hisz, ha nem felelek. Ám ha mégis válaszolok, megriaszthatom. Mi lenne a rosszabb? Az, ha mogorvának gondolna. Muszáj beszélnem. Es így a

fontolgatástól kimerülten csak egyetlen szóra maradna ereje: a virág nevére. Képtelenségeket hordok össze. Az első levelemben le akartalak nyűgözni magasröptű írásommal, de ezzel várnom kell a következőig. A legtöbb képzelt beszélgetést nem a herceggel folytatom. Hanem veled. Pontosan tudom, mit mondanék, ha ott lennék veled. Legalább háromszor tudtodra adnám, milyen boldoggá tett, hogy láthattalak. Mesélnék Ayortháról kevesebbet panaszkodva és az ideútról, főleg arról a kalandról, mikor az egyik málhásló megbokrosodott egy nyúl láttán, és elvágtatott. Aztán, azt hiszem, ayorthaivá válnék, és megfeledkezve a világról mosolyognék rád. A baj az, hogy fogalmam sincs, mit felelnél. Mindig meglepsz. Szeretem a meglepetéseket, de ha a válaszaidat is bizton elképzelhetném, talán nem hiányoznál úgy. A tanulság egyértelmű: írnod kell minél előbb. És újra írnod kell, még hamarabb. Nagyon jó barátod, Char Következő levelemben kárpótoltam a társalgás nélkülözéséért. Üdvözlet! Hogy érzed magad ezen a csodás napon? Igazán szép időnk van, nem találod? Bár a gazdák esőt jósolnak, mert, mint mondják, a varjak csiripelnek. Nos, a nedvesség jót fog tenni, véleményem szerint. Nem süthet mindig a nap. Az élet nem ilyen, ugye? Bárcsak olyan volna! Hát nem lenne csodás? Soha egy csalódás, soha egy kellemetlen szó. Egyetértesz, uram? A

magadfajta finom úriember elég intelligens, hogy lássa, nem így mennek a dolgok. Remélem, egy időre kigyógyítottalak a társalgás utáni vágyakozásból A tollam megakadt. Mit írhatnék neki? Nem vallhatom be, hogy cselédsorba kényszerítenek, anélkül, hogy az átkot elárulnám. Aztán eszembe jutott, hogy Olga mama nemrégiben estélyt rendezett. Meséltem neki róla, elhallgatva azt a részletet, hogy az én szerepem a büféasztalon lévő piszkos edények kihordásából állt. Char erre azt válaszolta, hogy Ayorthában nincsenek bálok. Énekeseket tartanak. Egyszerre három-négy ayorthai foglalja el a színpadot, és hosszú, bánatos balladákat, vagy vidám, mókás dalokat énekelnek a refrénnél az egész gyülekezet csatlakozik hozzájuk. Ezernyi dalt ismernek mindannyian, és ritka közöttük az átlagos hang. Valahonnan mélyről fakad belőlük a dallam, a lábujjaikból talán, vagy a lelkükből. Az utolsó dalt, a felkelő nap diadalénekét mivel az előadás egész éjszakán át tartott mind együtt zengik el, a családjukat is maguk köré gyűjtve. Férjek, feleségek és gyermekek megfogják egymás kezét, és az égboltra emelve tekintetüket, kiengedik magukból a zenét. Én meg, néhány más látogatóval, vékony hangom hozzáadom az övékhez, és mikor nem tudom a szöveget, dúdolok, és arra vágyom, hogy az én kezemet is fogja valaki. Talán egyszer együtt is eljöhetünk ide. Erről jut eszembe, egy hónappal idősebb lettél, amióta nem találkoztunk. Még mindig fiatal vagy a házassághoz? Jót nevettem a tréfán.

Aztán arra gondoltam: szép kis menyasszony lennék a foltozott, kormos és a tegnapi vacsora főzésétől bűzlő ruhámban. Char minden levelében megismételte a kérdést, biztosan azért, mert a bolondos válaszaim mulattatták. Ha nem voltam túl fiatal, akkor túl fáradt voltam, túl vizes, túl dühös vagy túl éhes. Egyszer azt írtam: Ha a kort a magasság szerint mérik, akkor mindenesetre túl fiatal vagyok. Egy ismerősöm tizenegy éves lánya már lehagyott. Az ismerős Nancy volt, a szobalány. Egy másik alkalommal ezt írtam: Ma túl öreg vagyok a házassághoz. Az elmúlt nyolcvan évben vagy még tovább kénytelen voltam végighallgatni, amíg egy hölgy az összes vacsoravendég családfáját részletesen elemezte. A hölgy Hattie volt, és én részt sem vettem a vacsorán. Aztán komolyabbra fordítottam a szót. Senkit nem találtam a mostohacsaládom körében, akiben megbízhatnék, és kevés olyan téma van, amiben egyetértünk a mostohatestvéreimmel. Óriási szerencse, hogy van tollam, papírom és egy jó barátom Char válasza: Bár a nyelvem elsorvad itt a szótlanságtól, de legalább veled beszélgethetek így levélben. Néha eltűnődtem azon, mi történne, ha megírnám Charnak, hogy elég idős vagyok már a házassághoz. Minden egyes levelétől szerelmesebb lettem bele. De

mégsem írhattam meg. Ha azt felelem, hogy pont elég idős vagyok a házassághoz, és kiderül, hogy csak viccből kérdezte, borzasztó kellemetlenül érezné magát, és vége lenne a barátságunknak. Lehet, hogy nem is írna többet, azt pedig nem tudnám elviselni. Ha meg nem tréfált, akkor az ő feladata, hogy ezt a tudomásomra hozza. Addig is, ha így lesz egyáltalán, féltve őrzöm a levelezésünket. A következő levelében ezt írta: Nem tudom, mikor jöttem rá, hogy király lesz belőlem. Úgy tűnik, kezdettől tisztában voltam vele. De van két történet, amit annyiszor hallottam már, hogy olyan, mintha emlékek lennének. Az egyikben én vagyok a hős, de a másik nem ilyen hízelgő. Hatéves koromban egy lantot kaptam ajándékba. Cecília húgom, aki még csak négyéves volt, vágyakozott rá, és próbálta kirángatni a kezemből, amikor csak tudta. Végül nekiadtam, amiből a szolgák arra következtettek, hogy nagylelkű király lesz belőlem. Nem vették észre, milyen tehetségtelen vagyok a zenében. Erősködésemet, hogy csekély áldozat megválni valamitől, aminek nem veszem hasznát, szerénységnek vették, ami szintén fontos királyi erény. Nem tudom, mennyire tűnik szerénységnek, hogy leírom neked ezt a történetet. Azért teszem, mert szeretném, hogy tudd: vannak olyan tulajdonságaim, amiket mások csodálnak. Hogy a következő anekdotából mire következtetsz, nem tudom. Frell utcáin sétáltam apámmal, és egy férfi megdobta túlérett paradicsommal. Miközben a ruháját törölgette, Apa

kedves hangon beszélt az emberhez, és végül megbocsátotta a sérelmet. Később megkérdeztem, miért nem büntette meg a férfit. Apa azt mondta, majd ha király leszek, megértem, mire én azt feleltem, hogy ha az emberek paradicsommal dobálnak, nem akarok király lenni, mert ez, úgy látszik, hálátlan feladat. Apa még most is rázkódik a nevetéstől, ha eszébe jut az eset. Most már tudom, miért: valóban hálátlan feladat, de a paradicsom még a legkevesebb. Arra a következtetésre jutottam, hogy Char tud magán nevetni. Természetesen ő sem tökéletes. Szívesen megosztja a tudását bármilyen témáról, de nem kérdi, vajon a hallgatóját - az én esetemben az olvasóját - érdeklie, amit mond. Többet írt Ayortháról, mint amenynyire kíváncsi voltam: a céhrendszerről, az ayorthai tehén átlagos évi tejhozamáról, a földbirtokok szerkezetéről és hasonlókról. Ám ez a hiba megbocsátható volt. Beismert viszont egy súlyosabbat. Te vagy szinte az egyetlen, akinek ezt bevallom. A másik a lovam, aki mindenről tud - mert ő nem tud elítélni érte, és nem ad tanácsot. Neked azért írom meg, mert mindent tudnod kell rólam. Bízom benne, hogy megtalálod bennem a jót, de biztos akarok lenni abban, hogy a rossz sem kerüli el a figyelmedet. Nehezen haragszom meg valakire, de nehezen is bocsátok meg. Például a nyelvtanárom mindig elérte, hogy hülyének érezzem magam. Elviseltem bántó viselkedését, de jóval kevesebbet tanultam, mint tettem volna, ha biztat. Cecília, aki örökölte a

tanáraimat, ugyanolyan bánásmódban részesült. Mikor először találtam sírva, figyelmeztettem a tanárt. Másodszorra elbocsátottam. Apa megbízott a döntésemben, és hagyta, hogy intézkedjek. Még tovább mentem. Akármilyen fiatal voltam, megtettem a szükséges lépéseket, hogy a tanár ne taníthasson tovább. De bár a győzelmem teljes volt, és az embert tönkretettem, a gondolata még így, hat év távlatából is dühbe hoz. Ezeket a sorokat is mérgesen írom. Mentségül szolgálhat, hogy jó bátyja voltam a húgomnak, vagy legalábbis igyekeztem. De csodálkozom a dühömön. És azon is eltöprengtem, vajon a tanár elleni cselekedetemmel alapjában véve azt akartam-e megakadályozni, hogy engem vagy a családomat egy másik formában megdobáljanak paradicsommal. Válaszul ezt írtam: Mandy szerint kétféle ember létezik: aki mindig mást okol és aki mindig magát okolja. Magamat egy harmadik kategóriába sorolom: azok közé, akik tudják, kit kell okolni. Téged elítéllek. A bűnöd, hogy túl hevesen véded azokat, akiket szeretsz. Hiba és erény egyben. Förtelmes! Igaz, te feltártad előttem a rossz tulajdonságaidat, mégsem érzem magam kötelesnek, hogy őszintén beszámoljak az enyémekről. Magadnak kell kiderítened őket. És bár azt mondtad, nem könnyen teszed, mégis meg kell őket bocsátanod valahogy. Pontosan emlékszem következő levelének dátumára: május 24. csütörtök. Pont fél éve volt távol. Bár a levél már

reggel megérkezett, egész nap nem jutottam hozzá, hogy elolvassam. Először az udvar kövezetét kellett felsúrolnom Olga mama parancsára, aztán Olive halomnyi pénzét számoltam - többször egymás után, mert mindig úgy látta, hogy elrontottam. Este pedig Hattie utasított, hogy segítsek neki előkészülni a bálra - beleértve a felső ajka felett sűrűn növő szőrszálak kitépkedését is. Mire Hattie elvonult, már késő volt ahhoz, hogy a konyhában segítsek. Az este hátralévő részét kedvemre eltölthettem. A szobámban kinyitottam a kis ablakot, és hagytam, hogy átjárjon a hűvös levegő. Aztán meggyújtottam a gyertyacsonkot, amit Mandy csempészett be nekem, ügyelve, hogy ne kerüljön a szél útjába. Leültem az ágyamra, és felbontottam a levelet. Kedves Ella! A türelmetlenség általában nem tartozik a gyengéim közé. De a leveleid kínoznak. Vágyat keltenek bennem, hogy felnyergeljek, és Frellbe vágtassak, ahol megmagyarázhatnád őket. Játékosak, érdekesek, elgondolkodtatóak és olykor komolyak. Magamon kívül vagyok az örömtől, mikor írsz, ugyanakkor gyötrődöm is. Keveset tudok a mindennapi életedről, arról, hogyan foglalod el magad. De nem bánom élvezem a rejtvényfejtést. Viszont azt sem árulod el, ami igazán foglalkoztat: az érzelmeidet. Pedig én több ízben is utaltam szándékaimra.

Kedvelsz engem. Nem pazarolnál papírt és időt olyanra, akit nem kedvelsz. De azt hiszem, én azóta vagyok beléd szerelmes, amióta először találkoztunk édesanyád temetésén. Örökké veled akarok lenni, vagy még tovább de te azt írod, fiatal vagy a házassághoz, vagy túl öreg, túl alacsony és túl éhes - míg végül kétségbeesetten összegyűröm a levelet, csak hogy újra kisimíthassam, és tizenkettedszer is elolvashassam, rejtett jelentések után kutatva. Apa folyton tudakolja, hogy van-e akár itt, Ayorthában, akár otthon fiatal lány, aki tetszik nekem. Nemmel felelek. Azt hiszem, még egy hibát be kell ismernem: büszke vagyok. Nem szeretném, hogy tudja, szerelmes vagyok, ha a vonzalmamat nem viszonozzák. Egész biztos, hogy elbűvölnéd és Anyát is. Rajonganának érted, akárcsak én. Milyen szépséges menyasszony lesz belőled, bárkihez mész is bármikor! És milyen jó királyné, ha én leszek az a szerencsés! Ki más lenne ilyen bájos? Ki másnak van ilyen kifejező szeme? Ilyen hangja? Magasztalhatnám az erényeidet a végtelenségig, de azt akarom, hogy befejezd az olvasást és minél előbb válaszolj. Ma képtelen lennék Ayortháról vagy a hétköznapjaimról írni. Elküldöm ezt a levelet, és csak várok. Szeretlek, micsoda megkönnyebbülés végre leírni ezt a szót!, szeretlek, szeretlek... Char

Huszonötödik fejezet Tátott szájjal bámultam a papírra. Újra elolvastam, és újra csak bámultam. Kábulatomban észrevettem, hogy a kormos kezem nyomot hagyott a lapon. Szerelmes belém. Szeret, amióta megismert! Én talán nem szeretem olyan régen, de most ugyanúgy, vagy talán jobban is. Szeretem a nevetését, a kézírását, a nyugodt pillantását, a tiszteletreméltóságát, a szeplőit, azt, ahogy lelkesedik a tréfáimért, a kezét, és a meggyőződését, hogy tisztában kell lennem minden hibájával. Mindenekelőtt azonban, bármilyen szégyenletes is, az irántam érzett szerelmét szeretem. Óvatosan letettem a gyertyát, és körbetáncoltam a szobát. Hozzámehetek Charhoz és boldogan élhetek vele. Itthagyhatom Olga mamát és a pereputtyát. Senki nem fog parancsolgatni. Ez a váratlan fordulat megoldja minden gondomat. Lucinda nagyon rossz néven vette volna, ha túljárok az eszén, és felülemelkedem az engedelmességen. Mandyt is meglepné, ha ilyen módon semmisíteném meg az átkot. Elővettem egy papírt a rejtekhelyemről a ruhásszekrény aljában. Nem akartam megváratni a szerelmemet. De mihelyt leírtam, hogy Legdrágább Char, édes Char, egyetlen Char!, a gyertyacsonk kilobbant. Megparancsoltam az agyamnak,

hogy ébresszen fel abban a pillanatban, amint elég világos van az íráshoz. Aztán a levél fogalmazása közben elnyomott az álom. Az éjszaka közepén felébredtem boldogságom szertefoszlott. Nem szabadulok meg az átoktól azzal, hogy férjhez megyek Charhoz. Átkozottabb lennék, mint valaha. És őt is veszélybe sodornám. Tegyük fel, hogy fény derül az engedelmességemre... A mostohacsaládom már tud róla, és kihasználnák, hogy magasabb rangot és nagyobb vagyont szerezzenek. De ez lenne a legkevesebb - Kyrria ellenségei még szörnyűbb cselekedetekre használhatnák az átkot. Ha megbízhatatlan kezekbe kerülök, veszélyes fegyver válhat belőlem. Megparancsolhatnák, hogy államtitkokat áruljak el. Akár Char megölésére is kényszeríthetnének! És kétségtelen, hogy az átok előbb-utóbb kiderülne. Az udvarban felfigyelnének az ilyesmire. Nem sikerülne mindenkinek az eszén túljárnom. Mit tegyek? Édesanya megparancsolta, hogy senkinek ne beszéljek az átokról, de Mandy feloldozhatna a parancs alól, és így az egészet elmondhatnám Charnak. Akkor talán tehetne óvintézkedéseket. Elmondom neki. Most rögtön felébresztem Mandyt. Felültem az ágyban, újra reménykedve. De a remény hiú volt. Miféle óvintézkedéseket tehetne Char? Megakadályozhatná, hogy bárki beszéljen hozzám, vagy írjon nekem. Elzárhatna mindenkitől. Ez talán beválna, de

neki kellene hordania az ételt, a fonalat, amiből ruhát szőhetek, és a fát a tűzhöz. Lucinda nászajándékaihoz méltó teher lenne az egész. És mit gondolna a nép egy remete királynéról? Különben sem lenne felemelő érzés toronyba zárt királykisasszonyt játszani. Amellett még ha hét lakat alatt őriznének, az ellenség akkor is befurakodna. Megkérhetném, hogy mondjon le a trónról a húga javára. Ha nem ő lesz az uralkodó, talán nem szemelik ki célpontnak. De hogyan is kérhetnék ilyet? Hogyan is fogadhatná el? És ha a veszély egyszerűen áthárulna a húgára? Titokban tarthatnánk a házasságot. Ez nevetséges. A titok kitudódna. Ötletek után keresgéltem, de semmi sem jutott eszembe. Amíg fel nem szabadulok az átok alól, nem lehetek a felesége. De ha egyszer, egy hónap vagy húsz év múlva megtörik az átok, megkeresem, és újra meghódítom, feltéve, hogy szabad még. Nem számít, mi mindenen kell keresztülmennem nem számít, mennyi ideig tart. De egyelőre nincs más lehetőség: rá kell vennem, hogy lemondjon rólam. Mikor sikerült kiötlenem, mit írjak, három lapot eláztattam a könnyeimmel, a negyedikből pedig kifelejtettem a helyesírási hibákat. Drága Charmont hercegem! Mostohatestvéremhez írt legutóbbi levelét anyám, Olga nagysád, és jómagam vettük át. Ella és a szakácsnő, Mandy nem

tartózkottak itthon, hogy felbonthassák. Ella távollétének oka, hogy elszökött, magával vive a szakácsnőnket is. Hagyott egy levelet, amit mellékelek Önnek. Mostohahúgom önt csúnyán rászedte. Szokása volt, hogy a leveleit diadalittasan felolvasta nekünk, mintha a királyfival való levelezés holmi trófea lenne. Egy időben kitűzött célja volt, hogy királyné legyen, de meggondolta magát, és elfogatta egy másik férfi ajánlatát. Ha ismerné levelének tartalmát, szörnyű örjöngésbe kezdene. Úgy hiszem, terhére volt a nagylelkűségünk, és arra vágyott, hogy nagyobb fényűzéssel hengerejjen le minket, mint amire valaha számithatunk bár úgy vélem, mi is igen előkelőek vagyunk. A levele négy nappal Ella szökése után érkezett. Ebben biztos vagyok, mert Demby aznap este bált adott, és a mostohatestvéremet sokan hiányolták. A gavallérjai hozzám fordultak vigaszért, és nekik is ugyan azt a tanácsot attam: ne gondoljanak többet a csábitóra, mert ő már elfelejtette önöket. Sajnálom, hogy el kell csüggesztenem, de remélem, vigasztalást nyújtanak csodálójának szerető jókívánságai Őrangyala: Hattie Félbetéptem egy másik lapot, és ezúttal a saját kézírásommal mellékeltem a búcsúlevelet. Ezek az első sorok, amiket férjes asszonyként vetek papírra. Ismeritek, de a nevét nem árulom el, csak annyit, hogy nagyon gazdag, nagyon öreg, és messze lakik Frelltől. És elég bolond ahhoz, hogy elvegyen. Egy nap - és ez a nap nincs távol - egy

hatalmas birtok özvegy úrnője leszek. Nem írok többet, ne is keressetek. Mihelyt meghal a férjem, ellátogatok Frellbe. Ha megláttok egy hintót, ami mellett az összes többi elhalványul, csak pillantsatok be. Ott találtok majd, amint az ékszereimre mosolygok, és nevetek a világon Ella Charnak a tanár elleni dühe semmiség lesz ehhez képest. Mindörökre meggyűlöl. Reggel Mandy elküldte a levelet, nem sejtve, hogy ez nem a megszokott írás. Nem szóltam neki Char leánykéréséről, mert féltem, hogy azt mondaná, el kellett volna fogadnom. Hiába voltam meggyőződve arról, hogy helyesen cselekedtem, kétlem, hogy ellen tudtam volna állni az érvelésnek. Mihelyt távozott, hogy elküldje a levelet, zokogva rogytam össze a kandalló előtt. Mikor fél óra múlva hazaért, még mindig hullottak a könnyeim. Magához ölelt. - Mi a baj, kicsim? Pár percig csak sírtam, és nem jutottam szóhoz. Mikor egy kicsit lehiggadtam, elmondtam neki. - Helyesen döntöttem? - kérdeztem végül. - Gyere velem, Lady! - megragadta a kezemet, és magával rángatott a szobájához, nem törődve a csodálkozó szolgákkal. A szobába érve bezárta az ajtót, és hozzám fordult.

- Helyesen cselekedtél, Lady. Most rajtam a sor, hogy helyesen cselekedjek, és megtegyem azt, amit már régen meg kellett volna tennem. Bújj a függöny mögé, édes! Tétováztam. Küzdöttem az engedelmeskedés ellen. - Miért? - Szemtől szembe akarok beszélni Lucindával, és azt akarom, hogy lásd, de ő ne lásson téged. Elbújtam. - Lucinda! Szükségem van rád. Orgonaillat töltötte el a szobát. Elfojtottam egy meghökkent kiáltást. A durva szövésű függönyön keresztül Lucinda alakját láttam kirajzolódni. - Nem hittem volna, hogy eljön a nap, amikor a konyhatündér szólít magához. Boldog vagyok. Miben segíthetek, drágám? - Ne drágámozz engem! - Mandy sóhajtott. - De igazad van. Szükségem van a segítségedre. - Imádok segíteni. Biztonságos rejtekhelyemről vágtam rá egy grimaszt. - A tündérbál óta próbálom összeszedni a bátorságomat, hogy megkérjelek valamire. - Csak kérned kell. - A bálon vitába keveredtem Kirbyvel - mondta sajnálkozó hangon Mandy. - Nem kellett volna. Én sosem vitatkozom. - De én igen. Rólad volt szó. Kirby azt mondta, javasolnunk kéne, hogy próbáld ki, milyen mókusnak

vagy engedelmesnek lenni. Ha csakugyan tennél egy kísérletet három hónap mókusbőrben és másik három engedelmes emberként -, rájönnél, hogy az ajándékaid mégsem olyan csodásak. - Kipróbálás nélkül is tudom, milyen pazar ajándékokat adok. - Mondtam, hogy ezt feleled majd. Közölhetem Kirbyvel, hogy megnyertem a vitát. Azt mondtam neki, túlságosan tartanál attól, hogy nincs igazad, és nem mernéd kipróbálni. Lucinda eltűnt. Azt gondoltam, megharagudott Mandyre, és nem hajlandó folytatni a beszélgetést. De aztán Mandy felkacagott. - Ne felejts el engedelmeskedni, picikém! Tessék, itt egy finom dió. Elküldelek egy szép parkba. - Szünetet tartott. - Most már kijöhetsz, Lady. - Igazán mókussá változtatta magát? - léptem elő óvatosan. - Igazán. - Mandy még mindig nevetett. - Gondolod, hogy tanul a leckéből? - Ha nem, akkor még konokabb, mint gondoltam. - És mi van, ha felfalja egy ragadozó? - Nem szívesen lennék annak a ragadozónak a helyében - kuncogott Mandy. - Borzasztó gyomorgörcsei lennének. - Ha észhez tér, szerinted visszaveszi az ajándékait?

- Nem tudom. De azt akarom, hogy hagyjon fel a bajkeveréssel. Mindenesetre te is megtörheted valahogy az átkot. - De ha rájön, mekkorát tévedett, jóvá akarja majd tenni a hibáját. - Talán. De az is nagy varázslat lenne. - Mandy megölelt. - Ó, drágám, tudom, mit művel veled ez az átok. Eltoltam magamtól. - Fogalmad sincs róla. És milyen jogon beszélsz nagy varázslatról, mikor épp az imént szólítottad ide Lucindát? - Semmi sem számít nagy varázslatnak, amit egy tündér művel egy másikkal, Lady. - Ne hívj Ladynek. Ez Édesanya neve volt. - Most már te is Lady vagy. Ha a magad érdekét helyezted volna előtérbe, és hozzámész a herceghez, biztos, hogy bántódása esett volna neki vagy egész Kyrriának. Igazi hős vagy, édes. - Inkább lennék a felesége. - Megint sírás fojtogatott. Levetettem magam Mandy ágyára. Mellém ült, és a hátamat simogatva mormolta: - Ó, drága Lady. Talán minden rendbe jön. Megmozdult. Valami megzörrent a zsebében. - Ez meg mi? - kiáltott fel. - Ó, el is felejtettem! Mikor feladtam a leveledet, volt valami a számodra. - Kihúzta a levelet a köténye zsebéből. Felpattantam. - Nem a herceg írása, kicsim.

Apától jött. Azt írta, nem tud hazajönni. Bántja cselédsorsom, de nem annyira, hogy visszatérjen miattam utálatos, imádott feleségéhez. Amint találok egy megfelelő vagyonnal rendelkező férjet számodra, megszabadulsz Olgámtól. Addig is arra kérlek, legyél olyan kitartó, mint mindig - írta. Nevetéstől rázkódva zuhantam vissza az ágyra. Apa elintézi, hogy igaz legyen, amit Charnak írtam. Hozzáad valami vénemberhez, aki rövidesen meghal és óriási vagyont hagy rám. Enyhén ironikus. Nem jutottam levegőhöz. Könnyek peregtek le az arcomon, és nem tudtam eldönteni, hogy sírok-e vagy nevetek. Mandy magához szorított, amíg meg nem nyugodtam. Miközben ringatott, arra gondoltam, Lucinda még segíthet. Talán Mandynek nincs igaza. Lucinda rájön, milyen szörnyű engedelmesnek lenni, és felold az átok alól. Segítenie kell. Egy hét múlva a varázskönyv megmutatta, hogy Char kézhez kapta a levelet. Az illusztráción épp a leveleimet égette el. Örültem, hogy látom a képmását, bármit is csinál éppen. Bámultam egy darabig, ujjaimat végigfuttatva az alakján, aztán lapoztam. A hátoldalon egy bejegyzést találtam a naplójából. Nem vesztettem semmit. Nem az volt, akinek hittem, úgyhogy nem vesztettem semmit. Óriási szerencse és áldás Kyrriának, hogy megszökött, mielőtt odaért a levelem. Mikor megkaptam az üzenetet a nővérétől, úgy véltem, ez csak valami trükk lehet, hogy meggyűlöljem Ellát, és

elhatároztam, hogy nem hiszek neki. Egy ideig el akartam menni Ayorthából és kideríteni az igazat. Aztán rájöttem, hogy az igazság a kezemben van. A nővérének nem áll érdekében, hogy hazudjék. Ha Ella hozzám jön, abból csak hasznot húz. De végül Ella levele győzött meg. Az ő kézírása volt, és az utolsó bekezdés, amelyben az állt, hogy mosolyog az ékszereire, és nevet a világra, teljesen rávall. Egyszerűen elbűvölt, ahogy az orgokkal tette. Sosem derült fény rá, hogy miért rejtőzködött az apja esküvője után. Talán egy szerelmes udvarló elől menekült, aki nem volt elég gazdag vagy elég vén neki. Az, hogy az esküvő után került engem, szintén csel lehetett, de az értelme túlságosan bonyolult, hogy megértsem. De a legnagyobb becsapás a leveleiben volt. Annyira jószívűnek tűnt. Gondolom, így van ez az ilyen nőkkel. Nem volnának kikapósak, ha nem lennének a csalárdság és a fondorlat mesterei. Hogy nevethetett, mikor a hibáimról írtam neki! Több is volt még. Kikapóson kívül nevezett még csábítónak, hárpiának, szirénnek, varázslónőnek, csapodárnak, sőt szörnyetegnek is. Befejezésül ezt írta: Bár ne volnék Ayorthában! A nagy csöndben túl sok idő marad gondolkodásra. Naponta ezerszer megfogadom, hogy nem gondolok rá. Annyit legalább megígérhetek, hogy nem beszélek vagy írok róla többé, és kényszeríthetem a tollamat és a hangomat, hogy engedelmeskedjen.

Túléltem hat hónapot Hattie, Olive és Olga mama uralma alatt abba a reménybe kapaszkodva, hogy Lucinda feloldoz az átok alól. Nem adtam fel a Charral való levelezést. Mivel ezek a levelek sosem kerültek postára, elmondtam neki az igazat az életemről Olga mama házában. Mikor Hattie azzal dicsekedett, hogy ez a gróf vagy az a báró szerelmes bele, nevetve meséltem Charnak a dolog képtelenségéről. Beszámoltam arról is, mikor Olive újra megszámoltatta velem a pénzét. Mindennap új rejtekhelyet talál a vagyonának. Érmék vannak a ruhája szegélyében, az övébe varrva és a ruhaujja bélésében. Ennyi fémmel a teste körül jobb, ha nem száll hajóra. Egyszer Olga mama kitisztíttatta velem a pincét. Takarítás közben találtam egy nősténymacskát a kicsinyeivel, és lelkesen újságoltam a hírt Charnak. És megosztottam vele a Mandytől tanult szakácstitkokat. Az átok alól feloldozott jövőmet is leírtam neki. Az első tettem az lesz, hogy szerelmet vallok neked. Ezerszer bocsánatot kérek, amiért fájdalmat okoztam, és kárpótlásul ezerszer megnevettetlek. Lucinda visszatérésének előestéjén Hattie felébresztett az estély után. Az ürügy az volt, hogy segítenem kell neki előkészülni a lefekvéshez. Azelőtt még sosem kellett, hát vártam, hogy fény derüljön az igazi okra. - Ma másról sem beszéltek, mint Charmont herceg jövő hónapban esedékes hazatéréséről - kezdte, mialatt

vetkőztettem. Pontosan tudtam, mikor jön haza, és nem értettem, miért kalimpál úgy a szívem. - Azt mondják, Jerrold király három bált rendez a tiszteletére. Úgy hírlik, hogy a herceg ott választ feleséget. Aú! Óvatosan! Hirtelen megrántottam a fűzőjét, de most kivételesen véletlen volt. - Mama szerint, ha... A többit nem hallottam. Vajon Char ötlete a bál? Tényleg ott akar menyasszonyt találni? Elfelejtett engem? Visszaszerezhetem, ha Lucinda felszabadít? Hattie végül elengedett, és hajnalig az új, szabad, Charral közös életemen töprengtem. Nem tudtam eldönteni, ellopjam-e Olga mama egyik lovát, hogy Ayorthába vágtassak és meglepetést szerezzek neki, vagy várjak a bálig, ahol meghökkenthetem. Reggel felráztam Mandyt, és próbáltam rávenni: tettessen betegséget, hogy azonnal hívhassuk Lucindát, de nem volt hajlandó. Először reggelit kellett készíteni Olga mamának, aztán az összes edényt elmosogatni, és Mandy még csak varázslatot sem használt, hogy gyorsítson a dolgon. Mikor nagy sokára elkészültünk, visszavonultunk a szobájába, és elbújtam, mint előzőleg. Ez alkalommal a szobát nem töltötte el orgonaillat. A függöny mögül előbb suhogó hangot hallottam, aztán sírást. - Hagyd abba a nyafogást! - mondta Mandy. A sírás egyre hangosabb és keservesebb lett.

- Nem bírom. - A dallamos vidámság eltűnt a hangjából. Zihálást hallottam, ahogy próbált levegőhöz jutni. - De ha még mindig engedelmes lennék - lehelte -, abba kéne hagynom, csak mert te azt mondtad. - Zokogás. - Mit tettem azokkal a szegény, ártatlan emberekkel! Hogy használhattam súlyos dologra a varázserőmet?! És milyen felelőtlenül! - Mégsem voltak áldásosak az ajándékaid? - Még sosem hallottam Mandytől ilyen gúnyos hangot. - Borzalmasak voltak. Sőt, szörnyűek! - jajveszékelt Lucinda. Érdekelt, vajon az enyémekhez hasonló élményekben volt-e része. - Mi történt? - kérdezte Mandy most már kedvesebb hangon. - Az engedelmesség rosszabb volt, de mókusnak lenni sem volt kellemes. Legtöbbször fáztam és csuromvizes voltam, és folyton éhség kínzott. Az odúkban nem tudtam kényelmesen aludni. Egyszer elragadott egy sas. Egy hajszál híja volt, hogy oda nem vesztem: hatalmas viharba került, és leejtett, pont egy fa tetejére. - És mikor engedelmes voltál? - Egy boltos házaspár nyolcéves kislányává változtattam magam. Úgy gondoltam, helyesebb, ha gyermek vagyok, mivel az engedelmességgel kisbabákat szoktam megajándékozni. Azt hiszem, a szüleim jót akartak, de ragaszkodtak hozzá, hogy pocsék ételeket is

megegyek, és le kellett feküdnöm, még mielőtt elálmosodtam volna. Semmiről nem lehetett velük ellentétes véleményem. Az apám szeretett példabeszédeket felolvasni, és figyelnem kellett minden szavára. Megparancsolták, hogy gondolkodjak el a tanulságon, úgyhogy még a gondolataimat is irányították. És mindezt szerető kezek között szenvedtem el! Elképzelni is félelmetes, mi lett volna velem, ha valami baj éri őket. - Szóval nincs több ajándék? - Nincs. Bárcsak vissza tudnám venni mindet! Előléptem a függöny mögül, bár megígértem, hogy nem fogok. - Kérlek, vedd őket vissza!

Huszonhatodik fejezet Lucindának elakadt a lélegzete. Nekem is. Ez nem Lucinda. Vagy mégis? A hatalmas szeme a régi, de a magassága nem. Ez a tündér meggörnyedt a kortól. Hajdan tökéletes arcbőrét most ráncok hálózták be, és az orra mellett anyajegy látszott. A valódi Lucinda állt előttem aki nem takarta el magát varázslattal. - Mandy, ez kicsoda? Hagyod, hogy egy ember leskelődjön rám? - Egy pillanatra felegyenesedett, és megláttam benne a fiatal, gyönyörű Lucindát. Aztán sóhajtott. - Ismerősnek tűnsz. Te is az egyik áldozatom vagy? Itt volt a lehetőség a szabadságra, a lehetőség, hogy megszabaduljak mostohacsaládomtól, és a lehetőség, hogy visszaszerezzem Chart. De annyira ideges voltam, hogy nem találtam a hangom. Csak bólintottam. - Mit tettem veled, gyermek? - suttogta, mintha tartana a válaszomtól. Végre szót fogadtak a hangszálaim. - Engedelmessé tettél. Most már tudod, milyen az. - Igen, tudom, kicsim. Megérintette az arcomat, és a szívem megtelt reménnyel. - De sajnos nem segíthetek. Végeztem a nagy varázslatokkal. - Ó, hölgyem - kérleltem -, ez csodás ajándék lenne. Annyira hálás volnék! - Ella ... - figyelmeztetett Mandy.

- Mandy, nem gondolod, hogy még ezt az egyet... Lucinda megrázta a fejét, kócos ősz fürtjei csapkodták a vállát. - Nem. Nem szabad. De ha bármikor szükséged van apró varázslatra, csak szólj. Csak ki kell mondanod, hogy Lucinda, segíts nekem! - Homlokon csókolt. - Már emlékszem rád. Azt hittem, csak ayorthaiul beszélsz. Könyörögtem. Leírtam a körülményeket. Sírtam. Ő velem sírt - nálam is hangosabban zokogott -, de kitartott az elhatározása mellett. Kértem Mandyt, hogy próbálja meggyőzni, de nem volt hajlandó. - Nem tehetem, Lady - mondta. - Az átkok szórása nagyon nagy varázslat volt, de a visszavonásuk is az lenne. Ki tudja, mit vonna maga után? - Csupa jót, ebben biztos vagyok. - Ezt nem bírom elviselni - siránkozott Lucinda, és drámaian tördelte a kezét. - Nem bírom nézni a gyötrelmedet. Isten veled, gyermek. Eltűnt. Kiviharzottam Mandy szobájából, egyenesen a könyvtárba, ahol egyedül lehetek, és senki sem kényszeríthet, hogy felsúroljak valamit, megvarrjak valamit, vagy meséljek valamiről. Mégsem mehetek a bálba. Hattie és Olive ott lesznek Olga mamával együtt. Szabadon táncolhatnak Charral, csakúgy, mint minden frelli lány. És egyikük biztosan megnyeri magának. Szerető a természete, és talál valakit, akit szerethet. Én meg örülhetek, ha az utcán megpillantom. Nem ismerne

fám. A piszkos cselédgúnyámban messziről nem tudna azonosítani, és sosem kerülne olyan közel, hogy lássa az arcomat. Sem elmenni nem tudtam a bálokba, sem megszökni előlük. Hattie és Olga mama másról sem beszéltek. Még Olive-ot is foglalkoztatta a dolog annyira, hogy a ruhája miatt aggódjon. - Aranycérnával varrd! - utasította a komornáját. - Én is olyan előkelő akarok lenni, mint Hattie. Én is olyan előkelő akarok lenni, mint ők ketten. Dühöngve főztem, súroltam és szolgáltam nekik. Két héten át nem beszéltem Mandyhez. A konyhában más zaj nem hallatszott, csak a csörömpölés, ahogy csapkodtam az edényeket. Aztán hirtelen belém nyilallt: miért is ne mehetnék? Char nem kell hogy megtudja. Mindenki maszkot visel majd, legalábbis eleinte aztán minél hamarabb leveszik az álarcot, hogy Char megcsodálhassa a szépségüket. De én nem. Láthatnám, de ő nem látna engem. Mi baj történhet, ha rám se ismer? Elhatároztam, hogy megteszem. Szememmel beiszom a látványát. Ha lehetőség nyílik rá, hogy biztonságosan megközelítsem, a fülem beihatja a hangját. Ha bárki kérdőre vonna, nem Ella lennék kitalálnék egy nevet. Beérném a jelenlétével, semmi több. Hattie-vel, Olive-val és Olga mamával óvatosnak kell lennem. Nem valószínű, hogy felismernének álarcban, de azért jobb, ha elkerülöm őket, főleg Hattie-t.

Kibékültem Mandyvel, és beszámoltam neki a tervről. Nem kifogásolta az ötlet kockázatosságát, csak annyit kérdezett: - Miért akarod megint összetörni a szíved, kicsim? A szívem már rég összetört. Ha láthatom Chart, meggyógyul. Aztán, ha el kell hagynom, újra összetörik. Három bál lesz, tehát háromszor törik össze. Időközben belenőttem Édesanya ruháiba. Mandy kiválasztotta a három legszebbet, és a divatnak megfelelően átalakította őket, még kecses uszályt is varázsolt rájuk, ami mindenhova követett. Kis varázslat, állította. Az álarcot is megtalálta, amit Apa esküvőjén viseltem: fehéret, a szélén parányi fehér gyöngyökkel. A bált megelőző napokban, ha volt olyan perc, hogy nem Charon és az estélyeken járt az eszem, az csak álmomban lehetett. Ébren elképzeltem, amint szépségtől sugárzóan lépkedek fel a palota lépcsőjén. Későn érkezem majd, és már az egész udvar ott lesz. Egy idős udvaronc azt morogja, Végre egy leányka, aki érdemes a herceg kezére. Az emberek utánam néznek, és irigy vagy elismerő sóhajtások moraja fut végig a tömegen. Char odasiet, hogy... Nem hagyom, hogy meglásson. Az idős udvaronc talán észrevesz, de feltűnés nélkül osonok be a terembe. Bent a közelemben álló nemesurak majd felkérnek táncolni. Elfogadom a felkérést, és tánc közben Char közelébe sodródunk. Ő észrevesz, és érdekli majd, ki vagyok. A tánc végeztével a keresésemre indul, de én

kitérek előle. Legközelebb már egy másik férfi karján pillant meg. Látja, ahogy rámosolygok az idegenre, és azon nyomban belém szeret. Felké ... Nevetséges! Szemmel tartom Chart, de a háttérben maradok. Talán szemtanúja leszek, ahogy beleszeret egy másik lányba. Este átnéztem a varázskönyvemet, hátha találok benne egy képet Charról, vagy valami írást tőle, de a lapokon ayorthai szöveg állt Areida naplójának részlete. Mohón olvasni kezdtem. A fogadónk még sosem látott ilyen fontos vendégeket. Tegnap este Charmont herceg szállt meg itt a lovagjaival. Anya olyan izgatott volt, hogy bókolás közben meglökte a kisasztalt. Az felborult, és Eneppe néni vázája ezer darabra tört. Anya, Apa, én, Olli, Uflimu, Isti és még Ettime is négykézláb szedegettük a szilánkokat a földről, nehogy a herceg felsértse velük a lábát. Olyan tömeg volt a padlón, hogy beleütköztem valakinek a vállába. Ahogy hátrafordultam, hogy elnézést kérjek, szemtől szembe találtam magam a herceggel, aki szintén a földön mászkált, és segített összeszedni a cserepeket! Ragaszkodott hozzá, hogy megfizeti a vázát. Azt mondta, valójában ő az oka a balesetnek. Aztán bocsánatot kért, amiért belém ütközött! Képtelen voltam felelni. Cserbenhagytak a szavak. Csak mosolyogva bólintottam, és reméltem, hogy nem néz buta vidéki fruskának.

Vacsoránál, mikor felszolgáltam neki az almabort, végre sikerült megszólalnom, talán mert valóban kérdezni akartam valamit, és nem csak jó benyomást akartam tenni rá. Elmondtam neki, hogy én is a hölgynevelő iskolába jártam, mikor Ella megszökött, és tudakoltam, hogy nem hallott-e róla azóta. Mikor kiejtettem a nevét, az egyik lovag közbeszólt: - Az orgszelídítő... Mi lett vele? A herceg olyan hosszan hallgatott a kérdésem után, hogy féltem, megbántottam. De mikor megszólalt, nem tűnt mérgesnek. - A barátnője voltál? - kérdezte. - Szeretted? Elmondtam neki, hogy Ella volt a legjobb barátnőm. Megint elhallgatott, és attól tartottam, közölni fogja, hogy Ella meghalt. De végül azt felelte, úgy tudja, jól van, és hozzáment egy gazdag úriemberhez. Hozzátette: - Azt hiszem, boldog. Boldog kell hogy legyen, hiszen gazdag. Gondolkodás nélkül rávágtam: - Ella nem törődik a vagyonnal. - Aztán rájöttem, hogy a hercegnek mondtam ellent! - Honnan tudod? - kérdezte. - Az iskolában mindenki utált, mert nem vagyok gazdag, és idegenes kiejtéssel beszélek. Egyedül ő volt kedves hozzám válaszoltam. - Lehet, hogy megváltozott. - Nem hiszem, Fenség. - Kétszer is ellentmondtam neki! Ezzel véget ért a társalgásunk, de örökké emlékezni fogok rá.

Egész este figyeltem a herceget: beszélgetés előtt és után. Előtte csevegett és tréfálkozott a lovagokkal. Utána senkihez sem szólt. Férjhez ment?! Az meg hogy lehet? Bárcsak láthatnám! Én is azt kívántam, bár láthatnám Areidát. És bárcsak láthattam volna Char arckifejezését, mikor Areida a védelmemre kelt. De a naplórészlethez nem volt illusztráció. December tizenkettedike, a bál napja szép enyhe időre virradt, de délre az ég elfelhősödött, és metsző, hideg szél fújt. A ruhám Mandy szekrényében lógott. Az üvegcipellők, amiket Charral találtunk, biztonságban nyugodtak az utazótáskám alján. Az alsószoknyáim alatt Char nem láthatja meg, és így nem is ismerheti fel őket. Hattie készülődése rögtön reggeli után kezdődött, és végeláthatatlanul folytatódott. - Nem elég szoros, húzd erősebben, Ella! - Így jó? - Az ujjaimon hurkák támadtak a fűző zsinórjának a rángatásától. Ha még így is kap levegőt, az nem az én hibám. - Hadd lássam! - Bókolt a tükör előtt, aztán mosolyogva és fulladozva fölemelkedett. - Le lennék sújtva, ha nem emlékezne rám, Fenség - affektált a tükörképének, aztán hozzám szólt a válla fölött: - Ugye, milyen elragadó vagyok, Ella? Szeretnéd, ha te is ilyen szép volnál, és velünk jöhetnél a bálba? - Elragadó, tündöklő. Persze hogy szeretném. - Bármit, csak menjen már.

- A gyöngy fejék kiemelné a hajam szépségét. Hozd már ide! Két óra múlva, mikor Olga mama már háromszor hívatta, és megfenyegette, hogy nélküle mennek el, tökéletesnek nyilvánította magát és távozott. Végre hozzáláthattam a mosakodáshoz és az öltözködéshez. A megszokott háziszappan helyett kiszolgáltam magam Hattie fürdőolaj- és illatos szappankészletéből. Mandy bolyhos törülközőt és egy finom mosdókefét varázsolt nekem. - Ma este én leszek az udvarhölgyed - mondta, és forró vizet öntött a kádba. - Ha a tündér-keresztanyád a komornád, soha nem forrázod le magad és soha nem hűl ki a víz. Ragyogóan tiszta leszel, de a víz nem lesz koszos. Egyévnyi hamu és korom ázott le rólam, és Olga mama parancsai, Hattie rendelkezései meg Olive követelései. Mikor kiléptem a kádból, és belebújtam a köntösbe, amit Mandy tartott, nem voltam többé mosogatólány: egyenrangú voltam Char bármelyik vendégével. Üde zöld ruhámat sötétebb zöld hímzett levelek és feslő sárga bimbók díszítették. Mandy szép munkát végzett. A legújabb divathoz igazodva a ruhám dereka fokozatosan szűkült, az uszálya pedig jó fél méterrel mögöttem ért véget. A tükörben láttam, ahogy Mandy bókol. - Gyönyörű vagy, Lady. - Küszködött a könnyekkel.

Megöleltem. Magához szorított, és belélegeztem a frissen sült kenyér édes illatát. Újra a tükörbe néztem, és felemeltem a maszkot, ami a homlokom nagy részét és az arcom felét eltakarta, lyukakat hagyva a szemeimnek. Félig fedett arccal a szám még nekem is idegennek tűnt. Tökéletes átváltozás. Az álarcban nem Ella voltam. Viszont nem volt hiánytalan az öltözékem. Nem viseltem ékszert. A nyakam kétségbeejtően csupasz volt. De nem tehettem ellene. Nem akartam elegánsabb lenni mindenkinél, csak látni szerettem volna Chart. Mikor lerohantam a bejárati ajtóhoz, észrevettem, hogy zuhog az eső, mintha dézsából öntenek. Ha gyalog teszem meg a negyed mérföldet a palotáig, bőrig ázom. Ékszer nélkül mehetek a bálba, de csuromvizesen és vacogva semmiképpen. - Most mihez kezdjek, Mandy? - Jaj, drágám! Maradj itthon. Tudtam, hogy hátravan még két bál, és hogy másnap valószínűleg nem lesz eső de mi van, ha mégis? Különben is már beleéltem magam, hogy elmegyek. - Nem volna egy kis varázslat - egy tündéresernyő, vagy bármi, ami szárazon tart? - Nem, szívem. Az nem kis varázslat. Olyan hülye dolog lenne, ha az időjárás választana el Chartól. Nem Mandy tehet a viharról, de igazán elállíthatná.

- Miért is nem vagy te igazi tündér? Olyan, aki nem riad vissza semmitől. - Hirtelen őrült ötletem támadt, és meg sem gondolva, vajon helyesen teszem-e, kimondtam a szavakat, amelyekre Lucinda tanított: - Lucinda, segíts! Ha van tündér, aki szerint szárazon tartani valakit nem nagy varázslat, az csakis ő lehet. - Ella! - méltatlankodott Mandy. - Ne ... A parancs elkésett. Lucinda megjelent kettőnk között. Még mindig öregnek látszott, de jóval egyenesebben tartotta magát, és a legtöbb ránca is eltűnt. - Ó, kedveském. Szükséged van rám. - Mosolyában ott bujkált a fiatal Lucinda. - Minden tőlem telhetőt megteszek, amíg nem nagy varázslatról van szó. Elmagyaráztam a helyzetet. - Bálba menni? Így? Hová gondolsz? - Megérintette a nyakamat, mire az olyan nehéz lett az ékszerektől, hogy minden hölgynevelő iskolai tudásomat latba kellett vetnem, ha egyenesen akartam tartani a fejemet. Mandy felhorkant. - Talán kicsit eltúloztam a kis varázslatot - bólintott Lucinda. A súly eltűnt, és a helyébe egy vékony ezüstlánc került, amiről fehér liliom lógott, ugyanolyan üvegből, mint a cipőm. Enyhe nyomást éreztem a fejemen. Odanyúltam, és egy liliomfüzért formáló diadémot emeltem le róla. - Meseszép! Lucinda visszatette a hajamba.

- Szükséged lesz hintóra is. Ezzel nem lesz gond. - Hogy nevezhetsz kis varázslatnak egy hintót?! tudakolta Mandy. - És lovakat, meg kocsist, meg az inasokat! Ezek élőlények! Hát semmit sem tanultál a múltkori esetből? - Dehogynem. Nem a levegőből formálom őket, hanem valóságos dolgokból. Remélem, ez eloszlatja a kétségeidet, Mandy drágám. Mandy felmordult. Tudtam, hogy nem ért egyet, de Lucinda vidáman folytatta. - Nemrégiben láttam Frellben egy óriás szekerét, megrakva hatalmas tökökkel. Egy narancssárga hintó pompásan festene. Dörgő hang közeledett felénk. Kint a viharban valami sötét forma rajzolódott ki, és egyre nőtt. Három méter magas tök gördült felénk, és megállt a kapunk előtt. Figyeltem Lucindát. Nem mormolt varázsigét, nem lengetett varázspálcát. Egy percre megváltozott a tekintete, és úgy tűnt, befelé bámul, nem kifelé. Aztán rám kacsintott. - Nézd csak! A tök varázslatos, rézkilincses, csipkefüggönnyel díszített ablakú hintóvá változott. Egerekből remek lovak lennének - szólt Lucinda. Hat kövér barna egér száguldott végig a terem padlóján. Aztán köddé váltak, és hat ló termett a hintó előtt. Egy fehér patkányból lett a kocsis, hat gyík pedig inassá változott.

- Bámulatos! - mondtam. - Köszönöm! Lucinda arca ragyogott. - Ebből nagy baj lehet, te bolond! - mordult rá Mandy. - Miféle baj? Biztonságossá teszem. Ella, kicsim, korán el kell jönnöd a bálról. Éjfélkor megtörik a varázs, és a következő bálig minden visszanyeri az eredeti formáját. A hintó újra tök lesz, a szolgák meg állatok. A nyaklánc és a diadém is eltűnik. Mindössze három órát lehetek Charral. Elégnek kell lennie. - Milyen nagyszerű is az, ha az ember fiatal, és bálba megy! Lucinda eltűnt. Igen, nagyszerű. Az, hogy láthatom Chart, de semmi több. - Viszlát, Mandy! - köszöntem el. - Várj! - Kiszaladt a konyhába. Türelmetlenül álltam, és a kocsit néztem. Egyszer csak egy narancssárga szőnyeg gördült a hintó ajtajától a bejárathoz. Ha még sokáig várok, elázik, és nem veszem hasznát. Mandy visszatért, kezében fekete esernyőjével. - Tessék, édes. Remélem, nem bánod meg. Nem ölellek meg, csak összegyűrném a ruhádat. - Megcsókolt. Most menj! Ráléptem a szőnyegre, és kinyitottam az esernyőt. A kocsis leugrott a bakról, és kinyitotta előttem az ajtót.

Huszonhetedik fejezet Néhány vendég érkezett még, mikor a hintóm begördült a palota udvarára. Mielőtt kiszálltam, meggyőződtem róla, hogy biztonságosan rögzítettem-e az álarcot. Jártam már itt: egyhetes koromban elhoztak, hogy bemutassanak az uralkodópárnak, de az volt az utolsó alkalom. A folyosó mennyezete kétszer olyan magas volt, mint Olga mamánál. A falat szőnyegek borították, mindegyiken egy-egy vadász-, udvari- vagy pásztorjelenet. Kétoldalt márványoszlopok sorakoztak egészen a bálterem bejáratáig. Becsuktam a szám. Legközelebb már az ablakokat fogom számolni. - Kisasszony ... - Egy fiatal katonatiszt kínált meg borral. Felemelő érzés volt, hogy nem cseléd vagyok. - A herceg a vendégeit fogadja. Ott áll a sor. - A hajlongó alattvalókból, főleg hölgyekből álló sor felé intett, amely a terem hatalmas ajtajától egészen a helyiség másik végében álló hercegig kígyózott. A legtöbb lány már levette az álarcát, hogy Char láthassa gyönyörű szemüket vagy finom vonalú orrukat. A tiszt hozzátette: - Egytől egyig azt tervezik, hogy ráveszik a herceget: még a helyszínen kérje meg a kezüket. - Meghajolt. Táncoljon velem, kisasszony! A sor várhat.

Parancs. Egy kisebb zenekar játszott a herceg közelében, de csak néhány pár táncolt. - Örömmel - mondtam, a szokásosnál egy árnyalattal mélyebb hangon. A tekintetem el-elsiklott a partneremről. Char minden vendégére rámosolygott, meghajolt, bólintott és beszélt hozzájuk. Egyszer nevetett is. Az én dolgom volna, hogy megnevettessem! A kacagás okozója egy középmagas, karcsú lány volt. Fürtjei szőke zuhatagként omlottak le a derekáig. Maszkját már levette, de háttal állt nekem, így nem láthattam az arcát. Hattie-t, Olive-ot és Olga mamát hiába kerestem a sorban állók között. Valószínűleg éppen esznek valahol, de abban biztos voltam, hogy Hattie hamarosan visszatér. Sosem maradna sokáig távol a teremtől, ahol Char tartózkodik. Mikor az óra háromnegyed tízet ütött, vége lett a táncnak. - Köszönöm - mondtam. - Ma egy tiszt sem tudja magára vonni a hölgyek figyelmét - felelte táncosom, és távozott. Alig több mint két órám maradt. Leültem a terem szélén egy székre, annyira közel Charhoz, amennyire csak mertem. Három úr is felkért, de visszautasítottam őket. Mereven bámultam Chart a maszkom mögül. Nem hallottam, mert messze volt, nem szóltam hozzá, és nem is gondolkodtam. A gondolatokkal ráérek később foglalkozni.

Fejet hajtott. Megragadott a homlokába hulló haja. Beszélt egy vendéghez. Csodáltam ajkainak mozgását. Kezet fogott. Elbűvöltek az ujjai. Egyszer megérezte, hogy nézem. Gyorsan elfordultam, és megláttam a sortól pár lépésre álldogáló Hattie-t, ahogy behízelgően mosolygott. Char az utolsó vendéget üdvözölte. Egy kivétellel. Az elhatározást, hogy észrevétlen maradok, sutba dobtam. Én leszek az utolsó a sorban. Felálltam, és odasiettem hozzá, mielőtt Hattie lecsaphatott volna. Bókoltam. Char meghajolt. Felegyenesedtünk, és megállapítottam, hogy már nem vagyok sokkal alacsonyabb nála. - Megtudhatom a neved, hölgyem? - mosolygott udvariasan. Nehezen tudtam megszólalni. - Lela. Hallgattunk. - Frellben élsz, Lady Lela? - Baltban, Fenség. - A manók erdeje melletti települést neveztem meg. Elnézett mellettem, és indulni készült. Remélem, jól érzed magad a bálon és nálunk, Frellben. Nem engedhettem el. - Abensa ohudo. Isseni imi essete urebu amouffa feleltem kyrr akcentussal. - Te beszélsz ayorthaiul! - Sikerült felkeltenem az érdeklődését. - De nem jól. A nagybátyám ott született. Gyönyörű hangja van. Még a követ is megindítja. Most már őszintén mosolygott.

- Hiányzik az énekük. Örültem, hogy hazatérhetek, de máris hiányzik Ayortha. Dúdolni kezdtem Areida kedvenc dalát: egy földművesről szólt, akinek a családja éhezik. Char bekapcsolódott, halkan énekelve. A közelben minden szempár ránk szegeződött. Láttam, hogy Hattie összevonja a szemöldökét, de bájmosolya az arcán maradt. Mikor a dal végéhez értünk, Char újra meghajolt. - Táncolnál velem? Ennyi lány közül engem választott! Bókoltam, ő pedig megfogta a kezemet. A kezeink megismerték egymást. Döbbenten nézett rám. - Találkoztunk már, kisasszony? - Ez az első alkalom, hogy elhagytam Baltot, de mindig szerettem volna látni Frellt. Bólintott. Az óra tizenegyet ütött. A gavott gyors volt ahhoz, hogy beszélgessünk. A sebes mozgás valóságos megváltásként hatott rám a rengeteg érzelem közepette. Tökéletes összhangban suhantunk végig a termen. Char rám mosolygott. Boldogan mosolyogtam vissza. Elváltunk. Pillanatnyi partnerek - grófok, bárók, lovagok és tisztek - karján repültem tovább, aztán visszaértem Charhoz. Még egy utolsó perdülés, és a tánc véget ért. - Imádom a gavottot - mondtam, és megérintettem az álarcomat, hogy lássam, a helyén van-e. - A sebesség, a pörgés, a suhanás! - Miféle képtelenségeket hordok össze?

- Pont, mint a korlátnál. Az is ilyen érzés - felelte. Szeretsz csúszkálni? - tudakolta mohón. Korlát?! Talán gyanít valamit? Kikényszerítettem egy sóhajt. - Nem, Fenség. Tériszonyom van. - Ó... - Hangja ismét udvarias volt. - És ön? - Én? - Szeret korláton csúszkálni? - Ó, igen. Valamikor szerettem. - Bárcsak én is örömöt lelhetnék benne! A tériszony szörnyű csapás. Együttérzően bólintott, de nem mutatott különösebb érdeklődést. El fogom veszíteni. - Főleg, mióta megnőttem - tettem hozzá. Elcsodálkozott. Aztán meglepett nevetésben tört ki. Bolondság volt, hogy ennyire magamat adtam. Az óra felet ütött. Char összerezzent. - Fél tizenkettő van! Elhanyagoltam a vendégeimet. Már újból szívélyes házigazda lett. - A frissítők a szomszéd szobában vannak, szolgáld ki magad, ha gondolod - intett a boltíves folyosó felé. - Később még megkereslek. Újra látni akar engem! Vagyis Lelát. Kisiettem a teremből. Az eső már elállt. A tökhintó ott virított a fekete kocsik sorai közt. Beszálltam. Mikor hazaértünk, a kocsis

lesegített, aztán visszaült a bakra, és megsuhintotta az ostorát. A lovak elindultak. Reggel Hattie beszámolt báli élményeiről. Egy zsámolyon ülve kellett végighallgatnom, mialatt a család reggelizett. - Táncolt velem - mondta áfonyalekvártól maszatos szájjal. - És csakis a jó modor tartotta vissza attól, hogy az est hátralevő részét is velem ne töltse. - Mikor fizetsz? - kérdezte Olive. - Muszáj fizetnem? Nem örülsz, hogy táncoltál a herceggel? - Azt mondtad, három Jékát adsz minden táncért, amit velem táncol, mert akkor nem kérhet fel mást. Tartozol nekem ... - Összevonta a szemöldökét, és gondolkodott, nyolc Jékával. - Hányszor táncolt veled? - tudakoltam. - Háromszor. Négyszer kértem föl, de azt mondta, törődnie kell a többi vendéggel is. Megfogadtam, hogy a következő bálon nem közeledem Charhoz. Kockázatos lett volna. Bár az este derült volt, Lucinda gondoskodott a hintóról. A fejdíszem és a fülbevalóim most rózsaszín virágokat mintáztak. Ezüstös kék ruhát viseltem, halványlila alsószoknyával. Ezúttal nem sorakoztak a vendégek. Olyan helyet kerestem, ahonnan beláthatom a táncparkettet, de a háttérben maradhatok. Találtam is megfelelőt egy kőládába ültetett hatalmas páfránytól félig eltakart

beugróban. Tüzetesen szemügyre vettem Char táncpartnereit, bár jól tudtam, nincs okom zokon venni, ha vetélytársra akadok valakiben. Háromszor táncolt a szőke lánnyal, aki előző este megnevettette. Most láthattam az arcát: gyönyörű volt. Nem hagyhatom, hogy elcsábítsa Chart! Az óra elütötte a fél tizenegyet. Ellenőriztem az álarcomat, aztán fölálltam rejtekhelyemről, és csatlakoztam a nézelődőkhöz. Char észrevett. - Várj meg! - tátogta a partnere válla fölött. Földbe gyökerezett a lábam. Még egy földrengés sem mozdíthatott volna ki a helyemből. Az óra háromnegyed tizenegyet ütött. Aztán tizenegyet. Ha elütötte volna a világvégét, akkor is mozdulatlanul álltam volna. A tánc végeztével odajött hozzám. - Táncolunk? Elfogadtam. Felém nyújtotta karját, és lejteni kezdtük a lassú sarabande-ot. - Végig itt voltam, és figyeltelek. - Mit láttál? - Egy kiváló házigazdát, aki nem sok örömét leli a bálban. Kivéve, mikor a szőke szépséggel táncolt. - Ilyen feltűnő? - Nekem feltűnt. Témát váltott. - Itt leszel holnap? Apám kívánságára előadok egy ayorthai dalt.

- Mikor? - Éjfél előtt, könyörgök! - Minél később. Ha szerencsém van, alig lesz már itt valaki - mosolygott. - Jobb, ha nem hallják, ahogy leendő uralkodójuk bolondot csinál magából. - Nem csinálhat magából bolondot, aki Ayorthában tanult énekelni. Mit adsz elő? - Egy dalt a hazatérésről. Halkan a fülembe énekelte: Tölgy, gránit, Nővér, gyerek, Út mentén liliom, Magasra nőtt, Emlékszel rám? Emlékszel rám? Emlékszem rád. Emlékszem rád. Felhőseprő Zöld dombon, Emlékszel rám? Emlékszem rád. A táncnak vége lett, és Char elhallgatott. - Tovább is van. Szeretném, ha hallanád. Számíthatok rád? Elhatároztam, hogy másnap tovább maradok, még ha emiatt úsznom kell is hazáig. - Persze, szívesen. Most viszont mennem kell. Éjfélre várnak. Mennyi időm lehet még? Furcsállná, ha az ékszereim egyszer csak köddé válnának. - Ó, azt reméltem... - Sajnálom, nem tehetem. - Meghajolt. Bókoltam. - A holnapi viszontlátásra, Fenség. - Még valamit! - Megfogta a kezemet. - Kérlek, szólíts Charnak.

Huszonnyolcadik fejezet Útközben szidtam magamat, mint a bokrot, de ez sem vette el a jókedvemet. A szobámban belenéztem a varázskönyvbe, hátha találok valamit a bálról vagy Char gondolatairól, de nem így történt. Reggel újra próbálkoztam, ezúttal több szerencsével: Char előző esti naplóbejegyzése állt a lapon. Hogy merészeli?! Az a madárijesztő - Hattie - lecsapott rám abban a percben, hogy Lela távozott. - Egyes nők mindenre képesek, hogy felkeltsék egy férfi érdeklődését - mondta. - Elpusztulnék szégyenemben, ha maszkra volna szükségem ahhoz, hogy különleges legyek. Figyelmeztetett, hogy az álarc bármit takarhat: torz arcot, ráncokat, vagy egy körözött bűnözőt. - Ha én volnék a trónörökös, utasítanám, hogy vegye le az álarcát. Legszívesebben azt feleltem volna neki: - Ha te lennél az uralkodó, Kyrria minden lakója azt kívánná, bárcsak feltennél egyet. Természetesen töprengtem már rajta, miért takargatja az arcát, de talán Baltban ez a szokás. Ha körözött bűnöző, nagy merészség tőle, hogy a királyi udvarban mutatkozik. Valószínűbb, hogy csúf az arca. Talán sebhelyes, vagy táskás a szeme, vagy szemölcs van az orrán. Nem számít. Boldog vagyok, hogy barátra leltem a bálokon, ahol csak unalmat vártam. Vajon Ella Lela többet akar barátságnál? Miért írtam

ezt a nevet? Ő is azért jött el a bálba, amiért a többi lány: hogy feleségül vetesse magát a herceggel, nem törődve azzal, milyen vagyok? Bevallom, szeretném látni az arcát. A következő oldalon Olive Hattie-nek írt üzenetét találtam. Tartoszol nekem 6 Jkval. Kécceris táncoltam vele mikor etél. Fizzes. Délután kisurrantam a házból, és az állatkert közelében levő növényházba mentem százszorszépet szedni. Koszorút fontam belőlük, hogy legyen mit viselnem a Lucindaféle diadém helyett. Ha sokáig maradok a bálban, nem vehetem föl Lucinda ékszereit. A harmadik ruha volt a kedvencem: fehér, csipkeszegélyes mély nyakkivágással. A szoknya elöl nyitott volt, így kilátszott a csipkefodrokkal díszített alsószoknya. Az öv hátul csokorra volt kötve, és egészen a méltóságteljes uszályig lelógott a vége. A tükör előtt elkezdtem belefonni a virágfüzért a hajamba, de Mandy megállított. - Adok valami jobbat, drágám. - Két selyempapírba burkolt csomagot nyújtott felém. - Nyisd ki! Ezüstlevelekből font fejdísz volt az egyikben a másikban ezüstlánc, amelyen drágakőből készült őszirózsa függött. - Ó, Mandy!

- A piacon vettem. Ez nem tűnik el éjfélkor. - A fejemre tette a díszt, a láncot pedig a nyakamba akasztotta. - Megszépíted őket, édes. Belenéztem a tükörbe. Mandy választása valami olyat adott, ami a Lucindáéból hiányzott - tökéletesen illett a ruhámhoz és hozzám is. Char már a palota bejáratánál várt. Mikor a hintóm megállt, odarohant, hogy kisegítsen, még mielőtt a kocsis leszállhatott volna. Az óra fél kilencet ütött. Az utolsó bál kezdete. - Gyönyörű vagy - mondta, és meghajolt. Nagyon jólesett a dicsérete, hiszen tudtam, hogy azt hiszi, torz az arcom. Ahogy befelé mentünk, így szólt: - Különös színe van a hintódnak. - Baltban mind ilyenek. - Ha sokat tud Baltról, most bajban vagyok - kivéve, ha Baltban valóban narancssárgák a hintók. A karját nyújtotta. - Meglátogathatlak majd? - Megtisztelnéd vele Baltot. - És téged? - Engem is. - Ha meglátogatom a családodat, neked is meg kell ismerned az enyémet. - Boldog lennék, ha találkozhatnék velük egyszer. - Például most. Te is itt vagy, ők is itt vannak. - Most? Jerrold királlyal? Kuncogott.

- Igen, ő az apám. - De ... - Az orgokon kívül mindenkihez kedves. Nincs mitől tartanod. A király fölállt, mikor beléptünk. Bókoltam, és majd elsüllyedtem szégyenemben, hogy álarcot viselek a jelenlétében. Mikor fölemelkedtem, láttam, hogy elégedetten néz Charra. Daria királyné is mosolygott. Sokszor láttam már őket, de ilyen közelről még soha. A királyné széles, mindig mosolygó arcáról őszinteség sugárzott. Char az apjára ütött, de vonásai lágyabbak voltak. A király arca rendesen szigorú volt, de most derűsen nézett rám. - Anya, Apa, szeretném, ha megismernétek Lady Lelát, új ismerősömet és barátomat Baltból, ahol a hintók narancssárgák. Jerrold király kezet nyújtott. - Lady Lela, Isten hozta Frellben - mondta a legmélyebb és legzengőbb hangon, amit valaha hallottam. - Légy üdvözölve - ölelt meg Daria királyné. - Örülök, hogy végre megismerhetem a lányt, akit a fiam szeret. - Kedvelem, Anya - javította ki a fia. A királyné válla fölött láttam, Char milyen kellemetlenül érzi magát. Daria királyné távolabb lépett, és az arcomat vizsgálta. - Az álarc miatt nehéz megmondani, de emlékeztetsz egy hölgyre, akit csodáltam. Ő volt a legélénkebb és legvidámabb teremtés, akit ismertem. - És halkan, hogy

más ne hallja, hozzátette: - Ha egy kicsit is hasonlítasz rá, Char jól választott. Elengedett, és én kábultan léptem hátra. Biztosan tudtam, hogy Édesanyára gondolt. - Lady Lela az élő bizonyítéka, hogy nem viselkedtem mindenkivel udvariasan és távolságtartóan - szólt Char. - Tökéletes bizonyíték - felelte Jerrold király. - Szolgálj még több bizonyítékkal, és teljesen meggyőzöl. Homlokát ráncolva nézett az álarcomra. - Várnak a vendégeim - mondta sietve Char. Ahogy távoztunk, hallottam, amint a királyné így szól: - Nem emlékszem, hogy Baltban narancssárgák lettek volna a hintók. Visszatérve a nagyterembe, Char megkért, tartsak fenn a számára még egy táncot. - Most kénytelen vagyok még egy darabig udvarias és távolságtartó lenni - mentegetőzött. Nem akartam, hogy elmenjen. Utolsó esténk minden pillanatát vele akartam tölteni. De bólintottam, és ő otthagyott. Néztem a táncot, és sorra utasítottam el a felkérést. - Kisasszony... - Hattie állt előttem, arcán kényeskedő mosollyal. - Vártam, amíg négyszemközt beszélhetek kegyeddel. A nevem Lady Hattie, Olga nagysád leánya vagyok. Lelának nincs oka gyűlölni Hattie-t. - Örülök, hogy megismerhetek még egy frellit.

- Charmonttól tudom, hogy Baltban él. Senki nem hívja Charmontnak. Hattie addig faggatott a családomról és a körülményeimről, míg végül megelégeltem. - Nem tudtam, hogy Frellben szokás a látogatók vallatása. - Igazán sajnálom, de nem lehetünk elég óvatosak, ha kapcsolatban állunk a királyi családdal. Tudja, Charmont és én titkos megegyezést kötöttünk: eljegyeztük egymást. Megőrült, hogy ilyeneket talál ki? - Az ő érdekében meg kell kérnem, hogy vegye le az álarcát. Látnom kell, mit takar. Hála istennek, csak kérte, nem parancsolta. - Önnek jogában áll megkérni, de nekem nem kötelességem, hogy megtegyem. Viszontlátásra, Lady Hattie. Hátat fordítottam, és faképnél hagytam. - Lela, hát itt vagy! Char visszatért. - Gyere, táncolj velem! - szólt. - Ezt a herceg parancsolja. A bál hátralévő részét veled akarom tölteni. - Meghajolt a közelünkben álló Hattie előtt. - Bocsásson meg, hölgyem. Bókoltam, jót mulatva Hattie dühén. - Mindenki rólad kérdezősködik - mondta Char, és magához húzott, mivel a tánc úgy kívánta. - Ki ez a titokzatos idegen? tudakolják. - Az álarcos lány.

- Miért... - meggondolta magát, és témát váltva udvari ügyekről kezdett beszélni. Eltűnődtem, vajon hány tánc lehet még hátra. Fél kilencet ütött az óra. Néhány óra múlva Lela örökre eltűnik. Soha többé nem leszek ilyen közel Charhoz. Kétségbeesett igyekezetem ellenére sírva fakadtam. Az álarctól nem láthatta, de a könnycseppek lecsordultak az arcomon. - Lela, úgy sajnálom! - mondta, és a hangja olyan bűntudatosan csengett, hogy egészen megijedtem. - Miért? Mit mondtál? Én kérek elnézést. Nem figyeltem. Arra gondoltam, milyen szörnyen le leszek sújtva, amikor el kell hagynom Frellt. - Elnevettem magam. - Nem mehetek minden este bálba. - De később még visszajöhetsz, nem? - Talán. De az nem ugyanaz. Nem hozhatjuk vissza a boldog pillanatokat. - Ez igaz. - A tánc véget ért. - Nem volna kedved kimenni? Amint a zenekar játszani kezd, eszembe jut, mennyi lány van itt, akikkel táncolnom kéne. A palota kertjében sétálgattunk, és én folyton az óraütésre figyeltem. Mennyi idő telt már el? Mennyi lehet még hátra? Char mesélt nekem Frellről, és érdeklődött, láttam-e már a nevezetességeket. Valószínűleg értelmes válaszokat adtam, de ha felszólítanak, hogy ismételjem el, amit mondtunk, képtelen lettem volna. Az eszem és a szívem a

hangján, a karja jóleső melegén, a lépteink ritmusán és az éjszakai levegő friss illatán járt. És arra vágytam, bár minden perc egy évig tartana. Megint kicsordultak a könnyeim, de a sötétben Char nem láthatta. Az óra könyörtelenül haladt előre: tíz, fél tizenegy, tizenegy, fél tizenkettő. - Elég volt - mondta végül. - Most már képes vagyok szembenézni velük. Bent tovább táncoltunk. - Hamarosan itt lesz az idő, hogy énekeljek. Utána vagy körülvesznek majd a rajongó zenekedvelők, vagy mindenki megvet. - Körülvesznek - mondtam. - És én sosem vetnélek meg. - Ez nem olyan biztos. Ha megtudod az igazat, bizonyára megvetsz majd. - Mélyet lélegzett, és hirtelen mintha eltávolodott volna. - Sajnálom, ha szándékom ellenére reményt ébresztettem benned. A helyzet az, hogy megfogadtam: sosem házasodom meg. A bál tehát nem az ő ötlete volt. Elfojtottam egy diadalmas mosolyt. - Nem vezettél félre. Én mindössze kalandokat gyűjtöttem az otthoni élménybeszámolómhoz. Elmesélem majd a családomnak, hogy a herceg ezt és ezt mondta nekem, én meg ezt és ezt feleltem neki. Képzeld, Anyu, megnevettettem! Megnevettettem a herceget. És, Apu, táncolt velem! Egész este szinte csak velem táncolt. -

Milyen volt a ruhája? - tudakolja majd a húgom. - Mindig a derekán volt a kardja? - kérdi majd az apám. Char szorosabban átkarolta a derekamat. - A házasság örökre szól. De a barátság is. Leszel... Éreztem, hogy valaki hátulról a fejemhez ér. Hattie táncolt el mellettünk Demby grófjával, és lerántotta az álarcomat. Elengedtem Chart, és az arcomhoz kaptam a kezem, de nem elég gyorsan.

Huszonkilencedik fejezet - Ella! - sikoltott Hattie. Charnak elakadt a lélegzete. - Ella?! Ellöktem magamtól, és futásnak eredtem, épp mikor az óra éjfélt ütött. Egy pillanat alatt utolért volna, de úgy látszik, Hattie feltartóztatta valahogy. Kint a kocsik sorai közt egy óriási narancssárga tök hevert hasznavehetetlenül. Továbbrohantam. Az úton egy fehér patkány szaladt át előttem. Valahol elhagytam a fél pár cipőmet. Futottam, ahogy a lábam bírta, de hallottam, hogy üldöznek. Ha hazaérek, Mandy talán kitalál valamit. Vagy elbújok a pincében, az istállóban, valahol. Miért is mentem el a bálokba? Hogy tehettem ki Chart és Kyrriát ilyen veszélynek? - Mandy! - kiáltottam, amint elértem a házunkat. Egy szolgáló értetlenül bámult rám. Beszaladtam a konyhába. - Veszélybe sodortam Chart és Kyrriát! Most mit tegyek? - Csomagolj! - parancsolta Mandy, amint megértette sebtében elhadart magyarázatomat. - Hova mehetnék? - Veled megyek. Elszegődünk valahova szakácsnőnek. Siess! - Nem tudnál varázslattal összepakolni? - Már máskor is csinált ilyent. Nem számított nagy varázslatnak.

- Egy ilyen pillanatban semmi sem kis varázslat. Menj! Tündérek ... A szobámba rohantam, és elkezdtem bedobálni a holmimat az útitáskámba. Mivel alig volt valamim, hamar elkészültem. Hallottam, hogy lent nyílik az ajtó. Valaki beszélt. Így nem jutunk ki. Gyorsan lerángattam magamról a báli ruhát, és belebújtam rongyos cselédgúnyámba. Bedörgöltem az arcomat a kormos szoknyámmal. A hajamra szakadt vászondarabot kötöttem. Nancy jelent meg az ajtómban. - A herceg van itt! Mindenkit látni akar. Nem mozdultam. Idegesen kuncogott. - Ne félj, nem fog megenni. Legalábbis remélem. Na, gyere! Kalapáló szívvel követtem. Képtelen voltam gondolkodni. Char az előcsarnokban állt, körülötte lovagjai és a ház minden lakója. A veszélyek közepette is szégyelltem, hogy rongyosan és hamutól mocskos arccal lát. A legmagasabb inas mögé álltam, de Char és a lovagok föl-le járkáltak közöttünk. Hogy élethűbb legyen az álcám, próbáltam együgyűnek látszani: a számba vettem az öklömet és kifejezéstelenül bámultam. Stephan lovag megtalált. - Itt van egy lányka - szólt. - Gyere, kislány! Megfogta a kezem és Charhoz vezetett. - Ella! Ella, miért viselsz rongyokat?

- Fenség, én... - Le akartam tagadni a nevem, de Hattie közbeszólt. - Ez csak Pipőke, a mosogatólány - mondta. - Uram, megkínálhatom frissítővel, ha már úgyis itt van? - Mosogatólány? - Az. Nem is méltó figyelemre. De a szakácsnőnk, Mandy készít fenségednek süteményt. Közel álltunk az ajtóhoz. Stephan lovag még mindig fogta a kezemet. Próbáltam kiszabadulni a szorításából, de nem sikerült. - Lányka - szólt Char -, nem bántalak, bármi történjék is. - Az államnál fogva maga felé fordította az arcomat. Szerettem volna elkapni és megcsókolni a kezét. Mikor hozzám ért, tudtam, hogy megismert. Elővette a cipellőmet a köpenyéből. - Ez a cipő Elláé volt. Egyedül rá illik, akár mosogatólány, akár hercegkisasszony. Hoztak egy széket. Bárcsak megnőne a lábam! - Az az én cipőm - mondta Hattie. - Már rég elveszett. - A te lábad nagy - szólt közbe Olive. - Próbáld föl! - utasította Char. - Elvesztettem, mert mindig leesett. - Hattie leült, és levette a cipőjét. Az orromat megcsapta az ismerős bűz. Még a lábujjait sem bírta belepréselni az üvegcipellőbe. - En fiatalabb vagyok Hattie-nél - mondta Olive úgyhogy a lábam is kisebb. Nagyobb volt.

Én következtem. Char letérdelt, kezében a cipővel. Kinyújtottam a lábamat, ő pedig rám adta a cipellőt. Pontosan rám illett. Mihez kezdjek? Az arca közel volt az enyémhez. Biztosan észrevette rajta a rémületet. - Ha nem szeretnél Ella lenni, nem muszáj - mondta halkan. Annyira megértő volt. - Nem vagyok - feleltem, de a könnyeim megcáfoltak. Láttam, hogy az arcán remény jelenik meg. - Tudtam, hogy az a levél hazugság volt. Aljas trükk. Dühösen meredt Hattie-re, aztán fürkésző tekintettel fordult hozzám. - Szeretsz? - A hangja még mindig lágy volt. - Áruld el! Parancs. - Szeretlek. - Egyszerre sírtam és nevettem. Hogy mondok le róla ezután? Char ujjongva kiáltott fel: - Akkor gyere hozzám! Újabb parancs. Bólintottam, és sírtam tovább, de a kezemet a kezébe bújtattam. - Ne menj hozzá, Ella! - parancsolta Hattie, ezzel véglegesen elárulva a nevemet. Visszahúztam a kezem. - Nem mehetek - mondtam. Hattie talán megment. - Hattie, ne légy ostoba! - förmedt rá Olga mama. - A királyné mostohatestvéreként mindent megkaphatsz, amit

csak akarsz! - Rám mosolygott. - Őfensége kegyeskedett megkérni a kezed, Ella, édesem. Máris elkezdődött. Az átok Hattie-t és Olga mamát hatalmassá teszi, Olive-ot pedig dúsgazdaggá. Char olyan boldogan néz rám, és én úgy szeretem. Én vagyok a boldogsága, és én leszek a végzete: az ellenség kezére juttatok egy titkot, levélben kiadok egy utasítást, titokban jeleket küldök, mérget csempészek az italába, tőrt döfök a bordái közé, vagy letaszítom egy hídról. - Gyere hozzám, Ella! - ismételte suttogva a parancsot. - Mondd, hogy hozzám jössz! Bárki más választhatott volna, hogy igent vagy nemet mond ez nem királyi parancs volt. Charnak nyilván eszébe sem jutott, hogy parancsot adott. De nekem engedelmeskednem kellett - és akartam is: nem tudtam megbántani, hozzá akartam menni. De ezzel elárulom a szerelmemet és az országot. Veszélybe sodrom őket menthetetlenül. Mind átkozottak lennénk, kárhozatra ítéltek. Char drágább annál, hogy fájdalmat okozzak neki drágább annál, hogy elveszítsem drágább annál, hogy eláruljam drágább annál, hogy hozzámenjek drágább annál, hogy megöljem, és drágább annál, hogy engedelmeskedjem neki. A szavak ki akartak törni belőlem. Feszítették a szájamat. Igen, hozzád megyek! Igen, szeretlek! Igen! Igen! Igen! Nyeltem egyet, hogy visszafojtsam őket, de széthasították a torkomat. Fuldokláshoz hasonló hang tört

ki belőlem, de szavak nem. A vállamra tette a kezét. Biztosan megijesztettem, de nem láttam az arcát. Tekintetem befelé irányult, ahol a kétségbeesett küzdelem folyt. Hallottam Lucinda hangját: - Az engedelmességet ajándékozom neki. Ella mindig engedelmes lesz. Láttam, amint Mandy elém rakja a tortát, és azt mondja, egyem. Láttam Seef gonoszul bámuló arcát, miközben így szól: - Nem kell nyájaskodnunk vele. Ha akarnánk, megfőzné saját magát. Láttam a pénzemet számolgató Olive-ot, a súrolást felügyelő Olga mamát, és Hattie-t nyakában Édesanya nyakláncával. Megettem a tortát, megittam a tonikot, lemondtam a nyakláncról, szolgáltam a mostohacsaládomat, hagytam, hogy Olive megfosszon mindenemtől. Elértek mindent, amit akartak, de Chart nem kapják meg. Soha. Soha. Légy engedelmes! Menj hozzá! Mondj igent! Mondj igent! Mondj igent! A szememből sós könnyek peregtek, és égették az arcomat. Véresre haraptam a nyelvemet, és a számban lévő folyadék sós volt, maró és édes egyszerre. A szám akaratom ellenére kinyílt. Győzött a beleegyezés. Győzött az engedelmesség. De a szájamhoz kaptam a kezemet. Az igen kudarcba fulladt.

Emlékeztem, mikor Édesanya temetésén Char várt rám a fűzfa mellett, és ő is gyászolt. Hallottam az állatkertben tett ígéretét: És hamarosan fogok neked egy kentaurt. Láttam, amint összekötözi Seef bokáit. Láttam gombjaitól megfosztott, lifegő mellényben meghajolni Apa előtt, miután lecsúsztunk a korláton. Láttam a bált és Jerrold királyt, aki boldogan mosolyog a fiára, Kyrria reménységére és jövőjére. Mondj igent, és légy boldog! Mondj igent, hogy vele élhess! Engedelmeskedj! Menj hozzá! Ide-oda dülöngéltem a székemen. Előre: a szavak kis híján kibuktak belőlem. Hátra: visszahúztam őket. Egyre gyorsabban. A szék lába kopogott a kövezeten, és a fejemben visszhangzott a zörej. Menj hozzá! Nem! Menj hozzá! Nem! Aztán hirtelen minden értelmetlenné vált. Tovább dülöngéltem, tovább sírtam, de az eszem egyre lejjebb ásott, egy pontra összpontosítva a szívem legmélyén, ahol egyetlen igazság létezett: meg kell mentenem Chart. Egy pillanatra megpihentem magamban, biztonságosan, nyugodtan, határozottan, és erőt gyűjtöttem. Abban a pillanatban olyan erőre leltem, amiről addig nem tudtam olyan akaratra és elszántságra, amire Lucinda nélkül sosem lett volna szükségem. Bátorságra, aminek megtalálásához komoly ok kellett. Végre megjött a hangom.

- Nem! - kiáltottam. - Nem megyek hozzád! Nem teszem meg! Senki nem kényszeríthet! - Nyeltem, és számat a koszos ruhámba töröltem. Felugrottam, készen arra, hogy ellenszegüljek bárkinek. - Ki kényszerítene? - kérdezte Char döbbenten. - Nem számít. Nem megyek hozzád és kész! Senki sem parancsolhatja meg. Olive közbeszólt. - Hozzád fog menni. Megparancsoltad, és muszáj szót fogadnia - nevetett. - Menj hozzá, és add nekem a pénzed. - Nem! Elég a követelőzésből! - A kiabálás felélénkített. Kedvem lett volna zászlót lengetve menetelni. Char nem fog miattam meghalni. Élni fog. Boldogan élni. - Nem kell hozzám jönnie - mondta. - Hallgass, Olive! - szólt Hattie. - Ella, menj a szobádba. Őfenségének már nincs rád szüksége. - Nagyon is szükségem van rá - felelte Char. - Hallgass, Hattie! - mondtam a sikertől mámorosan Nem akarok a szobámba menni. Mindenkinek meg kel tudnia, hogy nem megyek hozzá a herceghez. - Az ajtóhoz rohantam, kinyitottam, és kikiabáltam az éjszakába. - Nem megyek hozzá a herceghez! Visszarohantam Charhoz, és átkaroltam a nyakát. - Nem megyek hozzád - mondtam, és csókot nyomtam az arcára. Megmenekült tőlem. Maga felé fordította az arcomat, és szájon csókolt. A csókja szétáradt

bennem, és remegve kapaszkodtam belé. A hátam mögött Hattie visítozni kezdett. - Most rögtön menj a szobádba! Megparancsolom! Nem vettem róla tudomást, de Char elhúzódott. - Miért nem jössz hozzám, ha egyszer szeretsz? - Elátkoztak. Sosem lehetnél biztonságban, ha a feleséged lennék. - Ez meg hogy lehet? - Nyolcéves korom óta senkinek sem szóltam az átokról. Édesanya megtiltotta. - Megváltoztatta valaki a parancsot? - Nem. Senki. - Akkor miért... A gondolataim nyugtalanul csapongtak. Nem megyek hozzá Charhoz, az már biztos. Olyan jóképű volt, ahogy a csóktól mosolygott, majd zavartan ráncolta a homlokát. Az orra összepiszkolódott az arcomat borító koromtól. Letöröltem a foltot. Most, hogy megmentettem, inkább az enyém lett, mint valaha. Lehet, hogy Char visszautasításával megtört az átok? Lehet? Átgondoltam a történteket. Valóban másnak éreztem magam: nagyobbnak, erősebbnek, teljesebbnek, és már nem viaskodott bennem a két érzés: az engedés kényszere az ellenállás vágyával. Nagyobb lettem, de könnyebb. Teher hullott le rólam. Súlyos teher. Nemcsak Char parancsának álltam ellen, hanem Oliveének is. És Hattie a

szobámba küldött, mégis itt vagyok. Elárultam a titkomat, de nem éreztem szédülést, sem fájdalmat. - Szabad vagy! Az átok megtört, kicsim! - Mandy odasietett és megölelt. - Magadat is megmentetted a herceggel együtt. Olyan boldog és büszke vagyok, édes, hogy ugrálni tudnék örömömben. Teljesen egyedül törtem meg az átkot. Kellő tét és elegendő szerelem kellett hozzá, hogy megtegyem, és ráleljek a magam akaratára és erejére. Az orgoktól való megszabadulás nem volt elég, Zulph megmentése nem volt elég, főleg őrökkel a közelben cselédsorsom nem volt elég. Kyrria elég volt. Char elég volt. Vége. Örökre. Újjászülettem. Mostantól Ella vagyok. Ella. Nem Ella, a rabszolga, nem mosogatólány. Nem Lela. Nem Eleanor. Ella. A magam ura. Egyetlen. Én. Lerántottam a rongyot a hajamról, aztán bókoltam Charnak. - Mikor az előbb megkérted a kezemet, még fiatal voltam a házassághoz. - Felnéztem rá, és láttam, hogy az arca mosolyra derül. - Most idősebb vagyok. Annyira, hogy nemcsak hogy férjhez mehetek, de kérhetlek, hogy vegyél feleségül. - Letérdeltem, és megfogtam a kezét. Nem hagyta, hogy térdeljek előtte. Magához húzott, és megint megcsókolt. Ezt igennek vettem.

Utóhang Egy hónap múlva összeházasodtunk. Az esküvőn az év első új ruhája volt rajtam, és Édesanya nyaklánca, amit visszaköveteltem Hattie-től. Miután a csalásom körülményeit megmagyaráztuk Jerrold királynak és Daria királynénak, boldogan fogadtak a királyi családban. A mostohacsaládomat nem hívták meg az ünnepségre, de ha kívánták, az utcáról nézhették a ceremóniát a többi frellivel. Apának küldtünk meghívót, de utazásai miatt későn kapta meg. Areida viszont eljött. Felújítottuk barátságunkat, és megfogadtuk, hogy ezentúl gyakran meglátogatjuk egymást. Ezt a fogadalmat be is tartottuk. Minden egzotikus lény képviseltette magát a szertartáson, kivéve persze az orgokat. Slannen megajándékozott egy újabb Agulenkerámiával: egy fát ölelő gnómgyereket ábrázolt. Zhataph és Zhulph - aki még mindig kisbaba volt, mivel a gnómok lassabban nőnek az embereknél - szintén eljöttek. Uaaxee is ott volt, és ő felelt Almáért, nehogy átvágtasson a palota dísztermén. Bár Lucindát nem hívtuk, mégis megjelent, és ajándékot is hozott. - Fölösleges - mondtuk Charral egyszerre.

- Emlékezz arra, mikor mókus voltál! - figyelmeztette Mandy. De az ajándék olyasmi volt, amit Apa tündértárgynak nevezett: egy diónyi méretű doboz, ami aszerint nőtt vagy ment össze, hogy mit akartál beletenni. Csodásan hasznos, és egyáltalán nem ártalmas. Olyan lelkesen hálálkodtunk Lucindának, hogy egészen zavarba jött örömében. Idővel Hattie hozzászokott a házasságunk gondolatához, és a királyi családdal való rokonságát előnyösen ki is használta. Sosem ment férjhez, nem úgy, mint Olive. Egy bőbeszédű özvegyember beleszeretett soha meg nem ingó figyelmébe. Mikor Olive követelte, hogy beszéljen hozzá, mesélt neki a diadalairól, az ellenségeiről és a világról alkotott véleményéről. Olive nem szándékozott férjhez menni, de naponta húsz Jéká, illetve minden étkezéshez egy külön vaníliáskalács fejében mégis hajlandó volt kezét az özvegyembernek nyújtani. Apa és Olga mama továbbra is távolról szerették egymást. Az esküvőm után Apa, felhasználva a királyi család keltette tiszteletet, újra sikeres lett. Char szemmel tartotta, és mikor szükséges volt, közbelépett, hogy megmentse őt vagy az áldozatait fondorlatosságának következményeitől. Mandy velünk élt, mint szakácsnő és a gyerekeink tündér-keresztanyja - és kis varázslatok mestere, aki

megvéd minket a meghűléstől, a törött edényektől és a királyi háztartás különböző kellemetlenségeitől. Nancy is a palotában lakott, és irányította a szolgák hadát, akik közül néhányan csúszkáló kedvű uralkodóik számára fényesítették a lépcsőkorlátot. A hercegnői címet visszautasítottam, de felvettem az udvari nyelvész és az udvari kukta kinevezést. Abba sem egyeztem bele, hogy otthon maradjak, míg Char utazott, így minden nyelvet és nyelvjárást megtanultam. Mikor távol voltunk, a varázskönyv tájékoztatott gyermekeink dolgairól. Az átok után felüdülés volt, hogy dönthettem. Élveztem, hogy szabadon választhatok, engedelmeskedem-e, vagy sem. Ellenkezésem mulattatta Chart, az ő jósága pedig örökre megőrizte a szerelmemet. És így, jókedvben és szerelemben, boldogan élünk, míg meg nem halunk.